Rudolf Steiner

A Márk-evangélium GA139
10 előadás, 1912. szept. 15-24., Basel
Tartalom
Basel, 1912. szeptember 15..................................................................3
Basel, 1912. szeptember 16................................................................23
Basel, 1912. szeptember 17................................................................44
Basel, 1912. szeptember 18................................................................70
Basel, 1912. szeptember 19................................................................92
Basel, 1912. szeptember 20..............................................................112
Basel, 1912. szeptember 21..............................................................134
Basel, 1912. szeptember 22..............................................................155
Basel, 1912. szeptember 23..............................................................173
Basel, 1912. szeptember 24..............................................................193
Jegyzetek...........................................................................................220
Basel, 1912. szeptember 15.
[A régi idők beteljesedése és az új kor kezdete. Hektor –
Hamlet. Empedoklész – Faust ]

Ismert tény, hogy a Márk-evangélium az alábbi szavakkal

kezdődik: „Ez Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának
kezdete”.

Aki korunkban a Márk-evangélium megértésére törekszik,

már ezeknél a legelső szavaknál is három rejtéllyel áll
szemben. Az első e szavakban rejlik: „Ez a kezdete…” Miféle
kezdet? Hogyan kell ezt értenünk? A második rejtély: „…az
evangélium kezdete” . Mi az evangélium szó antropozófiai
értelme? A harmadik pedig az, amiről már gyakran
beszéltünk: magának Krisztus Jézusnak az alakja.

Aki komolyan törekszik saját énjének megismerésére és

elmélyítésére, annak tisztában kell lennie azzal, hogy az
emberiség fejlődik, előrehalad, és ezért ennek vagy annak a
dolognak, ennek vagy annak a kinyilatkoztatásnak a
megértése sem állandó, nemcsak egy bizonyos időszakra
vonatkozik, hanem ez a megértés is előrehalad. Ezért aki a
„fejlődés”, az „előrehaladás” szavakat komolyan veszi, attól
az emberiség legmélyebb történései alapjában véve
szükségképpen megkövetelik, hogy az idő előrehaladásával
azokat mindig jobban, alaposabban, mélyebben tudja
megérteni. Olyasvalaminek a megértésére, mint a Márk-
evangélium, tulajdonképpen csak a mi időnkben jött el
bizonyos fordulópont – és ezt az előbb említett három rejtély
meg fogja erősíteni – lassan és fokozatosan készült elő az, ami

3
most a Márk-evangélium igazi megértéséhez vezethet.
Elvezethet annak megértéséhez, mit jelent az, hogy az
evangélium elkezdődik. Miért van ez így?

Csak vissza kell tekintenünk arra, ami a szíveket még aránylag

rövid idő előtt betöltötte, és akkor látjuk, hogy egy ilyen dolog
megértési módja mennyire megváltozott, sőt mennyire meg
kellett, hogy változzék. Visszamehetünk a 19. század előtti
időkbe, és azt találjuk – a 18-17. századba visszajutva -, hogy
mindinkább olyan időszakhoz közeledünk, amelyben azok az
emberek, akiknek szellemi életében az evangéliumok
egyáltalán szerepet játszottak, a megismerésnek egészen más
alapjaiból indulhattak ki, mint a mai emberiség. Mit
mondhatott a 18. század embere, ha bele akart helyezkedni
az emberiség egyetemes fejlődési folyamatába, ha nem
tartozott azok közé – és ilyenek az elmúlt századokban igen
kevesen voltak -, akik valamilyen módon kapcsolatban álltak
egyik vagy másik beavatással, egyik vagy másik okkult
kinyilatkoztatással, ha tehát benne állt az életben, és felvette
magába azt, amit a külső exoterikus élet nyújtott? Még a
koruk műveltségének tetőfokán álló, legképzettebb emberek
sem tudtak az emberiség életéből többet áttekinteni, mint,
mondjuk, három évezredet, egyet a keresztény időszámítás
előtti időből – de ezt is úgy, hogy már bizonyos módon ködbe
veszett és nagyjából kettőt a kereszténység megalapítása
utáni időszakból. Három évezredet tudtak áttekinteni. Ha
ebbe az első évezredbe tekintettek vissza, az emberiség
misztikusan homályos előtörténeteként tűnt fel a régi perzsa
kor. Ezt, és amit még tudtak, mondjuk a régi Egyiptomról, úgy
tekintették, mint ami megelőzte a tulajdonképpeni
történelmet, amely a görögökkel kezdődött.

4
Ez a görögség jelenítette meg bizonyos mértékig a kor
műveltségének alapját, és mindazok, akik mélyebben bele
akartak látni az emberi életbe, a görögségből indultak ki, és a
görögségen belül jelent meg minden, ami népük őskorára, az
emberiség érdekében kifejtett munkásságra vonatkozik, és
amit Homérosz, a görög drámaírók és egyáltalán a görög írók
foglaltak írásba. Aztán látták, hogy a görögség fokozatosan
hanyatlásnak indult, hogy külsőleg a rómaiság rátelepedett.
De csak külsőleg, mert alapjában véve a rómaiak csak
politikailag győzték le a görögöket, a valóságban a római
birodalom görög tudományt, görög kultúrát, görög
szellemiséget öltött magára. Így azt mondhatjuk: politikailag a
rómaiak legyőzték a görögöket, de szellemileg a görögök
győztek a rómaiak fölött. És amíg ez a folyamat végbement,
amikor a görögség szellemileg legyőzte a rómaiságot, amikor
száz és ezer csatornán át ömlött a görög kultúra a
rómaiságba, amely aztán a világ minden kultúráját
elárasztotta, ez alatt a folyamat alatt áradt bele a
kereszténység ebbe a görög-latin kultúrába. Egyre jobban
átjárta, majd lényeges átalakuláson ment keresztül, amikor az
északi germán népek kezdtek részt venni ennek a görög-
római kultúrának a fejlődésében. A görögség, rómaiság és
kereszténység egy- beáramlásával telt el az emberiség
történelmének második évezrede, a 18. század emberének
szemében az első keresztény évezred.

Látjuk aztán, hogy a 18. század embere számára hogyan

kezdődik a második keresztény évezred – az emberi kultúra
harmadik évezrede -, látjuk, hogy noha látszólag minden a
régi módon folyik, mégis ebben a harmadik évezredben
mennyire másként történik minden, ha a dolgokat mélyebben
nézzük. Csak két személyiséget kell kiemelnünk, egy festőt és
5
egy költőt, akik ámbár csak néhány századdal az ezredforduló
után léptek fel, mégis határozottan jelzik, hogy a második
keresztény évezreddel valami lényegesen új dolog kezdődött
a nyugati kultúra számára, ami aztán tovább hatott. Ez a két
személyiség Giotto és Dante, Giotto, mint festő, Dante, mint
költő. Minden, ami következett, ettől a két személyiségtől
indult ki, és amit ők nyújtottak, az lett a nyugati kultúra
további műveltsége. Ez volt az a három évezred, amit
akkoriban át tudtak tekinteni.

Eljött azonban a 19. század. Hogy mi minden történt ebben a

században és mi mindennek kellett megváltoznia, azt csak az
tudja áttekinteni, aki mélyebben bele akar nézni a korszak
kultúrájának alakulásába. Az emberek kedélyvilágában, a
lelkekben mindez benne van, a megértésig azonban csak igen
kevesen jutnak el. A 18. század emberének perspektívája csak
a görögségig nyúlt vissza. A görögök előtti idő valami
határozatlan, bizonytalan időszak volt. Ami a 19. században
történt, amit csak kevesen értettek meg, és ma még kevésbé
érzékelnek, az az, hogy a Kelet igen intenzív módon belekerült
a nyugati kultúrába. Ezt kell szem előtt tartanunk, ha meg
akarjuk érteni azt az átalakulást, amelyen a 19. század
műveltsége keresztülment. Keletnek ez a behatolása
alapjában véve mindenre árnyékot és fényt vetett, lassanként
belefolyt a műveltségbe, és egyre jobban bele fog folyni. Ez a
dolgok új megértését fogja magával hozni, amelyeket az
emberiség-eddig egészen másképpen értelmezett.

Ha azokat a személyeket és individualitásokat nézzük, akik a

nyugat műveltségére befolyással voltak, és akikben nagyjából
mindent meg lehet találni, amit a 19. század kezdetének
embere a lelkében hordozott, ha törődött a szellemi élettel,
6
akkor ezek: Dávid, Homérosz, Dante, Shakespeare, és a
korszakban éppen megjelenő Goethe. Az eljövendő
történetírás a 18. és 19. század fordulójáról világosan tudni
fogja, hogy e kor embereinek szellemi tartalmát ez az öt
személyiség határozza meg. Amit a zsoltárok igazságainak és
érzéseinek nevezhetünk, az sokkal erősebben, mint
gondolnánk – a lelkek legfinomabb rezdüléséig – benne élt
abban, ami alapjában véve már Homérosznál megtalálható,
ami Daniénál olyan grandiózus alakot öltött, és ami
Shakespeare-nél már úgy jutott kifejezésre, ahogy az újabb
kor emberében él – ha ez magában Shakespeare-ben nem is
volt még meg ilyen formában. Ehhez járult aztán az emberi
léleknek az igazságért való küzdelme, ami Faustban testesült
meg, és ami minden lélekben úgy élt, hogy gyakran mondták:
minden igazságért küzdő ember hordoz magában valamit
Faust természetéből.

Mindehhez hozzájárult egy új perspektíva, amely túlhaladta

az említett öt individualitás által átölelt három évezredet.
Európa szellemi életéhez a külső történelem számára
egyelőre meg nem állapítható utakon át hozzájárult egy
bensőséges Kelet. Nemcsak úgy, hogy az említett
költeményekhez társult az, amit a Védák és a Bhagavad Gita
adott, nemcsak úgy, hogy ezeket a költeményeket
megismerték, és ez a világgal szemben olyan érzelmi
árnyalatokat ébresztett fel, amelyek alaposan különböznek a
zsoltároktól, a Homérosznál vagy Daniénál található érzelmi
árnyalatoktól, hanem megjelent valami, ami titkos utakon át
hatolt be, és ami a 19. században egyre láthatóbbá vált. Csak
egyetlen névre kell utalnunk, amely a 19. század közepén
nagy feltűnést keltett, és azonnal kitűnik, hogy itt valami
keletről titkos utakon betört Európába: Schopenhauer
7
nevére. Mi az, ami Schopenhauernél elsősorban feltűnik, ha
nem rendszerének elméleti részére, hanem arra tekintünk,
ami mint érzés és érzelmi tartalom egész gondolkodását
áthatja? Ennek a 19. századi embernek mély rokonsága a
keleti árja gondolkodással és lelki beállítottsággal.
Schopenhauernél ott él mindenütt a mondatokban,
mondhatnánk az érzések hangsúlyozásában az, amit így
nevezhetnénk: az orientális elem nyugaton. És ez átment
Eduard von Hartmannra is a 19. század második felében.

Mint mondtam, mindez titkos utakon hatolt be. Ezeket a

titkos utakat egyre jobban meg fogjuk érteni, ha látjuk, hogy
valójában a 19. század fejlődése teljes átalakuláson megy
keresztül, az egész emberi gondolkodás és érzés egyfajta
metamorfózison megy át, éspedig nem egy helyen, hanem az
egész Föld szellemi életében. Annak megértésére, ami
nyugaton történt, elegendő, ha vesszük a fáradságot, hogy
amit a vallásról, a filozófiáról, a szellemi élet bármely
területéről a 19. században írtak, azt összehasonlítjuk azzal,
ami a 18. század elejéről származik. Akkor látni fogjuk, hogy
milyen alapvető átalakulás, metamorfózis ment végbe, a
legnagyobb világrejtélyek minden kérdése mennyire lazává
vált, az emberiség mennyire új kérdések felvetésére
törekedett, egészen új utak felé haladt, és hogy a vallás
mindazzal, ami hozzá tartozik, amit korábban az embereknek
nyújtott, azt mennyire nem volt képes ugyanolyan módon
megadni az emberi lelkeknek. Mindenütt kívántak valamit,
ami szerintük még rejtettebben van jelen a vallás alapjaiban.

De nem csak Európában. És éppen az a jellemző, hogy a 19.

század fordulóján mindenütt a Földön, ahol művelt emberek
éltek, belső indíték hatására elkezdenek másképpen
8
gondolkodni, mint ahogy korábban gondolkodtak. Ha
pontosabb képet akarunk kapni afelől, ami így előttünk
feltárul, akkor meg kell látnunk, hogy a népek, népalakulatok,
népi vallások egyetemes közeledése megy végbe, mégpedig
úgy, hogy a legkülönbözőbb vallásfelekezetek kezdik egymást
csodálatos módon megérteni. Egy jellegzetes példával
szeretnék rámutatni, hogy miről van szó.

A 19. század harmincas éveiben megjelent Angliában egy

férfi, aki brahman volt, s még hozzá a brahmanizmuson belül
az általa igaznak tartott helyes irányú védanta tant hirdette:
Ram Mohán Roy. 1836-ban halt meg Londonban, és az ilyen
kérdések iránt érdeklődő kortársai nagy részére erős
befolyást gyakorolt, és mély benyomást tett. Az volt nála a
figyelemreméltó, hogy egyrészt a hinduizmus meg nem értett
reformátora volt, másrészt, hogy amit mondott, azt minden
európai, aki korának mintegy a magaslatán állt, meg tudta
érteni, hogy nem olyan eszméket hirdetett, amelyeket csak a
keleti tanok iránt érdeklődők érthettek meg, hanem
amelyekről elismerték, hogy az egyetemes emberi értelem
alapján felfoghatók.

Hogyan lépett fel Ram Mohán Roy? Körülbelül így beszélt: én

benne élek a hinduizmusban, ott sok istent imádnak, a
legkülönbözőbb isten-alakokat. Ha megkérdezik az
embereket, miért imádják ezeket vagy azokat az isteneket,
akkor honfitársaim azt felelik: ez egy régi hagyomány, nem
tehetünk másképpen, így volt ez apáinknál, nagyapáinknál, és
így tovább. És mivel az emberek – mondta Ram Mohán Roy –
csak ez alatt a hatás alatt álltak, azért ez az én hazámban a
legkirívóbb bálványimádásokhoz vezetett, olyan
bálványimádásokhoz, amelyeket el kell vetni, amelyek csak
9
szégyent hoznak arra, ami hazám vallásos életének eredeti
nagyságát jelenti. Volt ott egykor egy hitvallás, amely a
részleges ellentmondásokkal a Védákban maradt fenn, de
amelyet az emberi gondolkodás számára a legtisztább
formában Viasa hozott a védanta-rendszerbe. Meg akarta
ismertetni az emberekkel, ezért fordításokat készített a
különféle érthetetlen szófordulatokból arra a nyelvre,
amelyet Indiában meg tudtak érteni Kivonatokat is készített
abból, amit ő a helyes tanításnak tartott, és ezeket
terjesztette.

Mi vezette Ram Mohán Roy-t? Felismerni vélte, hogy abban,

ami a sok istenen keresztül jutott kifejezésre, amit a sok
bálványban tisztelnek, benne rejlik egy ősi egységes Istenről
szóló tiszta tan, egy szellemi Istenről, aki benne él minden
dologban, és akit bálványimádáson keresztül megismerni már
nem lehet, de akinek újra be kell hatolnia az emberi szívekbe.
És amikor aztán ez a hindu brahman kitért a részletekre, arra,
amit a helyes védanta-tannak tartott, amit ő az igazi hindu
vallásnak tekintett, akkor az embereknek ez nem úgy tűnt,
mintha valami idegen dolgot hallanának, hanem akik jól
megértették, úgy érezték, mintha egy észvallást hirdetett
volna, amihez alapjában véve bárki eljuthat, ha értelmén
keresztül az egységes Istenhez fordul.

Ram Mohán Roy-nak akadtak követői is, Debendranath

Tagore és mások. Egyik hindu követője – ez különösen
érdekes – 1870-ben előadást tartott „Krisztus és a
kereszténység” címmel. Rendkívül érdekes egy' hindut
hallani, amikor Krisztusról és a kereszténységről beszél. A
kereszténység igazi misztériuma igencsak távol áll a hindu
előadótól, azt egyáltalán nem is érinti. Az előadás egész
10
menetéből látni, hogy az alapvető tényt nem tudja felfogni,
azt ugyanis, hogy a kereszténység nem egy tanító
működéséből indul ki, hanem a golgotái misztériumból, egy
világtörténelmi tényből, a halálból és a feltámadásból. Amit
azonban fel tud fogni, és ami világos előtte, az az, hogy
Krisztus Jézusban végtelenül jelentőségteljes, minden emberi
szív számára fontos lény áll előttünk, olyan lény, aki az egész
világtörténelem számára eszménykép kell, hogy legyen.
Rendkívül érdekes, amikor egy hindu Krisztusról beszél, és azt
mondja: ha valaki elmélyed a kereszténységben, azt kell
mondania: ennek a kereszténységnek nyugaton még fejlődnie
kell, mert – így mondja – amit az európaiak, mint
kereszténységet hoznak az én hazámba, azt nem tudom az
igazi kereszténységnek tekinteni.

Ezekből a példákból láthatjuk, hogy az igazi szellemek már

úgyszólván a vallási tételek mögé akartak látni, nemcsak
Európában, hanem a távoli Indiában is – és ezt a Föld sok
pontjáról elmondhatjuk -, az igazi szellemek kezdtek
megmozdulni, és amihez évszázadokon, évezredeken
keresztül ragaszkodtak, azt egészen új nézőpontból kezdték
szemügyre venni. A lelkeknek ez a 19. századbeli átalakulása
csak az idők folyamán válik majd érthetővé, és csak egy
későbbi történetírás fogja majd felismerni, hogy olyan
folyamatok jöttek létre, amelyek látszólag csak kevés embert
érintettek, de ezer meg ezer csatornán át áramlottak a
szívekbe és lelkekbe, és amelyek ma mindenkinek, aki
valamilyen módon részt vesz a szellemi életben, benne élnek
a lelkében. A teljes megújulás, minden kérdés teljes
átalakulása a régi szemléletekkel szemben el kellett, hogy
jöjjön. Így mindenütt a világban ma már valóban a kérdések
nagyarányú elmélyülése látható.
11
A mi szellemi mozgalmunk ezekre a kérdésekre igyekszik
feleletet adni. Ez a szellemi mozgalom meg van győződve
arról, hogy ezekre a kérdésekre, úgy, ahogy felvetődnek, sem
a régi hagyományok, sem a modern természet- tudomány
megállapításaival dolgozó világszemlélet nem tud feleletet
adni, hanem ahhoz a szellemtudomány, a szellemi világokban
való kutatás szükséges. Más szavakkal: az emberiségnek ma,
fejlődésének egész menetét figyelembe véve olyan
kérdéseket kell feltennie, amelyekre csak az érzékfeletti
világokban való kutatás tud válaszolni. A nyugati szellemi
életből is lassan és fokozatosan merültek fel azok a dolgok,
amelyek a Kelet legszebb hagyományaival egybehangzanak.
Tudjuk, és mindig is hangsúlyoztam, hogy a reinkarnáció
törvénye magából a nyugati szellemi életből következik, és
épp oly kevéssé kell a buddhizmusból valami történelmit
átvenni, mint ahogy ma nem szükséges a Püthagorasz-tételt
sem a történelmi hagyományok alapján kikutatni. Azzal, hogy
a modern lélekben felmerült a reinkarnáció eszméje, felépült
a híd, ami átível a jellemzett három évezreden – minthogy
ezek a reinkarnáció tanát nem tették gondolkodásuk
középpontjába -, egészen Buddha alakjáig. A horizont kitágult,
kibővült a perspektíva az emberiség fejlődésének irányába,
túl a három évezreden, és ez új kérdéseket vetett fel
mindenütt, olyan kérdéseket, amelyeket csak a
szellemtudomány útján lehet megválaszolni.

Tegyük fel mindjárt a kérdést, amelyre ennek az

evangéliumnak a kezdete ösztönöz: vajon ez a Márk-
evangélium valóban a „Jézus Krisztusról szóló evangélium
kezdetét” adja meg? Emlékezzünk arra, hogy közvetlenül a
bevezető szavak után nemcsak a régi próféciák jellemzése
következik, hanem az is, hogy Keresztelő János meghirdeti
12
Krisztus eljövetelét. A Keresztelő ezt a meghirdetést a
következő szavakba foglalja: az idő betelt, az Isten országa
leszáll a földi lét fölé. Mit jelent mindez?

Kíséreljük meg, hogy a szellemi kutatás fényében felidézzük

azokat az időket, amelyek magukban hordják a
„beteljesedést”. Vizsgáljuk meg, mit jelent az, hogy-egy régi
idő betelt, és egy új veszi kezdetét. Legkönnyebben úgy
érthetjük ezt meg, ha olyasvalamire tekintünk, ami a régebbi
időkben történt, és aztán egy olyanra, ami az újabb időkben
zajlott le, úgy, hogy a két esemény között mintegy középen a
golgotái misztérium helyezkedik el. Vegyünk tehát valamit,
ami a golgotái misztérium előtt történt, és valamit, ami utána,
aztán próbáljunk meg elmélyedni a korszakok különbségében,
hogy felismerjük, mennyiben telt be egy régi idő, és
mennyiben kezdődött el egy új. Igyekezzünk nem
absztrakciókba bonyolódni, hanem azt tartsuk szemünk előtt,
ami konkrét.

Irányítsuk most tekintetünket olyasvalamire, ami az

emberiségfejlődés első évezredének szemléletmódjához
tartozik. Ennek az évezrednek legrégebbi időszakából
Homérosz, a görög költő és dalnok alakja emelkedik ki. Alig
maradt fenn róla több mint a neve. Arról a személyiségről,
akinek az emberiség legnagyobb teljesítményeihez tartozó
két költeményt tulajdonítják, az Iliászt, és az Odüsszeiát, alig
tudunk többet, mint a nevét, és még evvel kapcsolatban is
súlyos kételyek merültek fel a 19. században. De erre most
nem térünk ki. Homérosz úgy áll előttünk, mint olyan
jelenség, amelyet annál jobban csodálunk, minél inkább
megismerjük. És elmondhatjuk, hogy annak, aki egyáltalán
foglalkozik ilyen dolgokkal, az Iliász és az Odüsszeia alakjai
13
sokkal elevenebben állnak lelke előtt, mint a görögség
kizárólag politikai alakjai. A legkülönbözőbb emberek, akik
Homéroszban elmélyedtek, arra a véleményre jutottak, hogy
az előadás pontossága, az a mód, ahogy leírja a dolgokat, arra
enged következtetni, hogy orvos lehetett, mások véleménye
szerint szobrász, ismét mások szerint valamilyen
kézművesnek kellett lennie. Napóleon a taktikát, a stratégiát
bámulta Homérosz leírásaiban, mások úgy vélik, koldus
lehetett, aki az országban ide-oda vándorolt. Ha megítélőinek
ennyire különböző felfogásából más nem is, annyi bizonyára
kiderül, hogy Homérosznak egészen egyedülálló
individualitásnak kellett lennie.

Alakjai közül most csak egyet ragadjunk ki: Hektort. Nézzük

meg Hektor alakját az Iliászban, milyen plasztikusan jelenik
meg, milyen kereken, lezártan áll előttünk. Nézzük
szülővárosához, Trójához való viszonyát, viszonyát a sereghez,
a hadvezetőséghez. Kíséreljük meg lelkünk elé idézni ezt a
férfit, a férj minden gyöngédségével, aki az ókori felfogás
szerint egészen városán csüng, és aki tévedhetett –
gondoljunk Achillesszel való viszonyára – úgy, ahogy az csak
egy nagy emberrel eshetett meg. Hektor úgy áll előttünk
Homérosz leírásában, mint egy nagy személyiség a maga
átfogó emberségében. Úgy emelkedik ki az ősi korokból –
mert magától értetődik, hogy amit Homérosz elmond, az saját
koránál előbb ment végbe, és így még inkább a múlt
homályába vész mint Homérosz többi alakja is, kicsit
misztikusan a modern ember számára. Most csak erre az
alakra utalok. A szkeptikusok és a különböző filológusok
kételkednek abban, hogy létezett-e egyáltalán Hektor, mint
ahogy kételkednek abban is, létezett-e Homérosz. Aki
azonban mindent mérlegel, amit pusztán emberileg
14
mérlegelni lehet, arra a meggyőződésre jut, hogy Homérosz
csak olyan tényeket mond el, amelyek megtörténtek, és hogy
Hektor is élt Trójában, ahogy Achillesz és Homérosz többi
alakja is. A földi lét valóságos alakjaiként állnak előttünk, és
úgy tekintünk vissza rájuk, mint egészen másfajta emberekre,
akik ma már csak nehezen érthetők meg, de akik a költő
révén a legapróbb részletekig lelkünk elé állhatnak. Álljon
lelkünk előtt Hektor úgy, mint valóságos ember, mint az egyik
legfőbb trójai hadvezér, akit Achillesz legyőzött. Egy ilyen
emberben igazán megmutatkozik az, ami a kereszténység
előtti időkhöz tartozik, akiről felmérhetjük, hogy milyenek
voltak annak a kornak az alakjai, amelyben Krisztus még nem
élt.

Egy másik személyiségre is szeretném felhívni a figyelmüket, a

Kr.e.5. század egyik alakjára, egy nagy filozófusra, aki
életének nagy részét Szicíliában élte le, Empedoklészra. O volt
az, aki először beszélt a négy elemről, a tűzről, vízről,
levegőről és földről, és arról, hogy mindaz, ami az anyagi
világban történik, ennek a négy elemnek az
összekeveredéséből és szétválásából jön létre, a gyűlöletnek
és szeretetnek ezekben az elemekben működő princípiuma
szerint. Ugyanakkor Szicíliában fontos állami intézményeket
hívott életre, bejárta az országot, és az embereket a szellemi
élethez vezette. Egyrészt kalandos, másrészt mélyen szellemi
életet élt. Ezt kétségbe lehet vonni, de a szellemtudomány
tudja, hogy ugyanúgy, ahogy Empedoklész Szicíliában élt,
mint államférfi, beavatott és mágus, Hektor is élt Trójában,
ahogy Homérosz leírta. Empedoklész sajátos beállítottságát
egy olyan tény jellemzi, amely nem kitalált dolog, hanem
igazság: életét úgy fejezte be – hogy egyesüljön mindazzal,
ami körülvette -, hogy belevetette magát az Etna tüzébe, és az
15
elégette. Így áll előttünk a kereszténység előtti kor e másik
nagy alakja.

Vegyük szemügyre a szellemtudomány eszközeivel ezeket az

alakokat. Tudjuk jól, hogy az ilyen emberek ismét meg fognak
jelenni, hogy a lelkek visszatérnek. Tekintsünk el a közbeeső
inkarnációktól, és keressük meg őket valamilyen módon a
Krisztus utáni időben, akkor megtalálunk valamit az idők
változásából, valamit abból, ami érthetővé teszi, hogyan
hatott a emberiségfejlődésre a golgotái misztérium. Ha azt
állítjuk, hogy az olyan alakok, mint Hektor és Empedoklész
újból megjelentek, megkérdezhetjük, hogyan éltek a
keresztény időkben az emberek között? Ezzel éppen a
golgotái misztérium hatását, beteljesedését, és az új idő
kezdetét tesszük szemléletessé a lelkekben. Nekünk, akik
komolyan foglalkozunk az antropozófiával, nem kell
visszarettennünk az igazi szellemtudomány közléseitől, mert
ezeket éppen a külső dolgok igazolhatják.

Még valami egyébre is szeretném tekintetüket ráirányítani,

ami a kereszténység utáni időkben végbement. Itt ismét
mondhatjuk, hogy egy költői alakkal van dolgunk, de ez a
„költői alak” egy igazi személyiséghez vezet bennünket vissza,
aki benne állt az életben. Arra az alakra irányítom
tekintetüket, akit Shakespeare alkotott meg a Hamletben. Aki
Shakespeare fejlődését ismeri – amennyire ez külsőleg
lehetséges, de elsősorban a szellem- tudomány alapján -, az
tudja, hogy Shakespeare a Hamletben egy valóságosan élő
dán királyfit formált meg, kissé átalakítva. Most nem
bocsátkozunk bele annak kimutatásába, hogy melyik
történelmi személy szolgált mintául Shakespeare költői
alakjának, hanem a szellemtudományos eredményre
16
szeretnék rámutatni egy eklatáns példával, hogy lássuk:
hogyan bukkant fel ismét az ókor egyik szelleme a
kereszténység keletkezése utáni időkben. Az igazi alak, aki
Shakespeare Hamletjének alapjául szolgál: Hektor. Hamletben
ugyanaz a lélek élt, mint Hektorban. Éppen egy ilyen példából
érthetjük meg, amelynél eklatáns módon nyilvánul meg az a
különbség, ahogy a lélek kiéli magát, hogy mi történt a
közbeeső időben. A kereszténység előtti időben olyan
személyiség áll előttünk, mint Hektor. Bekövetkezik a golgotái
misztérium, egy szikra belecsap Hektor lelkébe, és létrehozza
benne Hamlet ősképét, akiről Goethe azt mondja: egy lélek,
aki semmiféle helyzetnek nem felel meg, és- akinek egyik sem
elegendő, akinek van egy feladata, ezt azonban nem tudja
betölteni.

Megkérdezhetjük: miért így fejezte ki ezt Shakespeare? Ő ezt

nem tudta. Aki azonban a szellemtudomány segítségével
beletekint ezekbe az összefüggésekbe, az tudja, milyen erők
állnak e mögött. A költő a tudattalanban alkot, mert először
mintegy előtte áll az alak, amelyet megalkot, és aztán mint
valami tabló – amiről azonban semmit sem tud – az egész
individualitás, aki hozzá kapcsolódik. Miért emeli ki
Shakespeare Hamletnek éppen bizonyos jellemvonásait, és
hangsúlyozza azokat különösen élesen, amiket talán egyetlen
kortárs szemlélő sem vett volna észre Hamlet alakjában?
Mert ő az idő hátterében szemlél: érzi, mennyire más lesz egy
lélek, amikor a régi életből átmegy az újba. A kételkedő, a
szkeptikus Hamlet, aki az élet viszonyaiban nem ismeri ki
magát, a késlekedő – ez lett egyelőre a céltudatos Hektorból.

Nézzünk most az újabb kor egy másik alakjára, aki szintén egy
költeményben lépett az emberek elé, amelynek főszereplője,
17
és az emberiségben bizonnyal sokáig fog élni, még akkor is,
amikor a szerző úgy fog az utókor előtt állni, mint ahogy ma
Homérosz és Shakespeare: az egyikről nem tudnak semmit, a
másikról pedig igen keveset. Amit a jegyzetgyűjtők és
életrajzírók Goethéről közölnek – ami iránt az emberek
annyira érdeklődnek – azt rég a feledés fátyla fogja borítani a
könyvnyomtatás és minden más modem eszköz ellenére,
amikor még ott fog állni eleven nagyságában és
jellegzetességében a Faust-alak, amelyet Goethe alkotott
meg. Ahogy az emberek semmit sem tudnak Homéroszról, de
Hektorról ás Achilleszről igen sokat, úgy egykor nem sokat
fognak tudni Goethe személyéről – és ez jó lesz – de Faustról
mindig fognak tudni.

Faust, akit Goethe az irodalomban befejezett formában állít

elénk, szintén olyan alak, aki reális személyre vezethető
vissza. Faust valóban élt a 16. században, természetesen nem
úgy, ahogy Goethe ábrázolja. De miért ábrázolja Goethe így?
Ezt Goethe maga sem tudta. De amikor arra a Faustra
tekintett, amelyet a hagyomány megőrzött, amilyennek már
gyermekkorától a bábjátékból ismerte, akkor a Faust mögött
rejlő erők működtek benne, Faustnak egy előző
inkarnációjából: Empedoklész, a görög filozófus. Ez mind bele-
sugárzott Faust alakjába. És azt mondhatnánk: amikor
Empedoklész az Etnába veti magát, hogy a Föld tűz-elemével
egyesüljön ez egy csodálatos átszellemülés, csodálatos
spiritualizálódása annak a – mondjuk így – kereszténység
előtti természet-misztikának, ami Goethe Faustjának utolsó
jelentében ténnyé válik, és a dráma befejező tablója lesz:
Faust felemelkedik az egek tűz-elemébe. Lassan és
fokozatosan hatol be egy új szellemi irányzat abba, amire az
emberek mélyebben törekszenek. Az emberiség mélyebb
18
szellemei számára már régóta kezdett érvényre jutni az a tény
– anélkül, hogy a reinkarnációról és a karmáról valamit is
tudtak volna -, hogy amikor egy lelket szemléltek, amely
átfogó volt, és amelyet belső életük alapvető erőiből akartak
leírni, azt írták le, ami a korábbi megtestesülésekből
átragyogott. Ahogy Shakespeare úgy írta le Hamletet,
amilyennek ismerjük, noha semmit sem tudott arról, hogy
Hektorban és Hamletben ugyanaz a lélek élt, úgy írta le
Goethe is Faustot, mintha mögötte Empedoklész lelke állna,
minden különlegességével, mert hiszen Faustban
Empedoklész lelke élt. Jellemző azonban, hogy az emberi nem
előrehaladása és fejlődése ilyen.

Két jellegzetes alakot emeltem ki, akiken látjuk, hogy az antik

nagyságok egy modern keresztény korszakban lelkük mélyén
úgy meg vannak rendülve, hogy az életben csak nehezen
tudnak eligazodni. Minden bennük van, ami korábban bennük
volt. Ha például Hamletet engedjük magunkra hatni, érezzük,
hogy Hektor egész ereje benne van, de érezzük azt is, hogy ez
az erő a kereszténység megjelenése utáni időben nem tud
előjönni, egyelőre ellenállásra talál, hogy a lélekre
olyasvalami hatott, ami kezdet, míg korábban azoknál az
alakoknál, akikkel a ókorban találkoztunk, egyfajta
befejezéssel állunk szemben. Mind Hektor, mind pedig
Empedoklész befejeződés. Plasztikus lezártságban állnak
előttünk. Annak azonban, ami az emberiségben hat, új utakat
kell találnia az új inkarnációban. Hektornál Hamletben,
Empedoklésznél pedig Faustban. Faust a természet mélységei
felé örvénylő minden törekvést, az egész empedoklészi
elemet magában hordja, és csupán e mélyen benne élő lény
folytán mondhatja, hogy a Bibliát egy időre a pad alá teszi,
természetbúvár és orvos akar lenni, nem pedig teológus.
19
Olyasvalaki akar lenni, aki szükségét érzi, hogy démonszerű
lényekkel érintkezzen, akik a világban barangolni késztetik,
bámulatba ejtik, de megértés nélkül hagyják. Itt az
empedoklészi elem hat vissza, de ez az elem nem ismeri ki
magát abban, amivé az embernek válnia kell, miután egy új
korszak vette kezdetét.

Ezzel a fejtegetéssel azt akartam megmutatni, hogy

jelentékeny lelkeknél, akik felől bárki tájékozódhat, hatalmas
fordulat következik be, és ezt a fordulatot akkor találhatjuk
meg, ha a mélységekbe hatolunk. És ha feltesszük a kérdést:
mi történik egy ilyen individualitás régi és újabb inkarnációi
között, akkor mindig azt a feleletet kapjuk, hogy a golgotái
misztérium. Az, amit Keresztelő János hirdetett, amikor azt
mondta, hogy a idő betelt, és a szellem országai – vagy a egek
országai – átmennek az ember birodalmába. Igen az egek
országai hatalmas erővel birtokba vették az ember országát.
És akik ezt csak külsődlegesen tudják szemlélni, nem is tudják
megérteni. Ez a birtokba vétel olyan hatalmas erővel történt
meg, hogy a kiváló, szilárd ókori nagyságoknak elölről kellett
kezdeniük a fejlődést, úgy, hogy a régi korszak lezárulásáig, a
golgotái misztériumig éppen rajtuk lehet a legjobban
észrevenni: itt valami elérte beteljesülését, valami lezárult,
ami az embereket kialakult személyiséggé tette. Akkor
olyasvalami történt, ami szükségessé tette, hogy a lelkek
valami újat kezdjenek önmagukkal, hogy minden
újjáalakuljon, újra kisarjadjon, és azok a lelkek, akik nagyok
voltak, olyan lelkekként jelenjenek meg, amelyek kicsinyek,
mert a lelket át kell alakítaniuk gyermekivé, mert valami új
kezdődik. Ez az, amit lelkünkbe kell vésnünk, ha meg akarjuk
érteni azt, amire a Márk-evangélium kezdő szavai utalnak:
„kezdet”. Igen, kezdet, ami a lelkeket a legmélyebben
20
megrázza, ami egészen új impulzust hoz az emberiség
fejlődésébe: „az evangélium kezdetét1'.

Mi az evangélium? Az, ami lejön azokból a birodalmakból,

amelyeket már gyakran leírtunk, mint a magasabb lények
hierarchiájának birodalmait, ahol angyalok és arkangyalok
vannak – ami leszáll azon a világon keresztül, amely az
emberek világa fölött helyezkedik el. Itt megkapjuk a
perspektívát az evangélium szó mélyebb értelmezésére. Az
evangélium egy impulzus, ami alászáll az angyalok és az
arkangyalok birodalmán keresztül, ami ezekből a
birodalmakból ereszkedik alá, és eljut az emberiséghez. Az
elvont fordítások csak kevéssé találják el a lényeget. A
valóságban már magának az „evangélium” szónak rá kell
mutatnia arra, hogy egy bizonyos időpontban valami elkezd
leáramlani a Földre, ami korábban csak ott volt, ahol az
angyalok és az arkangyalok vannak. Lejött a Földre, és
megrázta a lelkeket, a legerősebbeket a legjobban. És ezt úgy
jegyezték fel, hogy kezdet, tehát folytatása is van. Ez azt
jelenti, hogy az evangélium folytatódik. Elkezdődött az akkori
időkben, és látni fogjuk, hogy az egész emberiségfejlődés
folytatása ennek a kezdetnek. Amit evangéliumnak
nevezhetünk, az ennek az impulzusnak a leáramlása az
angyalok birodalmából.

Nem lehet elég mélyen keresnünk és kutatnunk, hogy az

egyes evangéliumokat jellemezhessük, és főleg a Márk-
evangéliumot lehet csak úgy megérteni, ha az emberiség
fejlődését a helyes értelemben fogjuk fel, összes impulzusával
együtt, és mindazzal, ami eddigi lefolyása alatt történt. Nem
külsődlegesen akartam ezt jellemezni, hanem a lelkek útján,
és meg akartam mutatni, hogy tulajdonképpen csak a
21
reinkarnáció tényének elismerése állítja elénk annak az
impulzusnak a jelentőségét, amelyet a Krisztus-esemény
hozott el. Aki a reinkarnáció tényét elismeri, az megérti az
olyan lelkek fejlődését, mint Hektor és Empedoklész. Enélkül
lehet sok szépet mondani, de az felszínes marad. Hogy
azonban minden külső történés mögött mi volt valójában a
Krisztus-impulzus, az tulajdonképpen csak azáltal mutatkozik
meg, hogy szellemi kutatással bevilágítunk az életbe, hogy
nemcsak azt ismerjük meg, hogyan folyik le az élet a maga
egyes részleteiben, hanem azt is, hogyan folyik le az
inkarnációk egymásutánjában. A reinkarnáció eszméjét
komolyan kell venni. Úgy kell belehelyezni a történelembe,
hogy annak éltető elemévé váljék, akkor majd kiviláglik a
legnagyobb impulzusnak, a golgotái eseménynek a hatása,
ami elsősorban a lelkekben fog megmutatkozni.

22
Basel, 1912. szeptember 16.
[A történelem a belső szellemi folyamatok külső
megnyilvánulása. Az ótestamentum és az evangéliumok
szerkesztésében fellelhető mély művésziesség és spirituális-
drámai erő.]

Ha emlékeznek tegnapi fejtegetéseim fő pontjára és fő

céljára, akkor láthatják, hogy az emberi lény a maga
legbensőbb valójában egészen másképpen élt a golgotái
misztérium előtti és utáni időben. Nem jellemzést adtam,
hanem példákat hoztam fel a szellemtudomány alapján, olyan
példákat, amelyek a régi és az új idők lelkeit mutatták meg.
Ezekből elénk tárult, hogy a korábbi időkből bizonyos lelkek
mennyire megváltozva, átalakulva jelennek meg ismét az új
korszakban. Ennek a hatalmas átalakulásnak az oka csak az
egész előadássorozat értelméből fog kiviláglani.

Bevezetésképpen legyen szabad rámutatnom valamire, amit

hasonló tárgyú fejtegetéseim során már többször említettem,
hogy az emberi én tudatossá válása, teljesen tudatossá válása
– aminek kialakulása és kibontakozása a földbolygó missziója
– tulajdonképpen csak a golgotái misztériummal kezdődött el.
Nem teljesen pontosan, de megközelítő pontossággal
fejezzük ki magunkat, ha azt mondjuk, hogy messzire
visszamenve az emberiség fejlődésében azt találjuk, hogy az
emberi lelkek tulajdonképpen még nem individualizálódtak,
hanem a csoportlélekbe voltak beágyazva. Így azt
mondhatjuk: egy Hektor, egy Empedoklész az egész emberi
lélek tipikus csoportlelkiségének képviselői. Hektor Trója
lelkéből nőtt ki, a trójai nép csoportlelkének képmása,
23
meghatározott módon specializálódva, de éppen úgy a
csoportlélekben gyökerezve, mint Empedoklész. Amikor a
kereszténység utáni időben újból inkarnálódtak, akkor
szükségszerűen az én-tudatot kellett kiélniük. A
csoportlelkiségből az individuális lélek kiéléséhez való
átmenet adja meg a hatalmas indító lökést. Ez okozza azt,
hogy azok a lelkek, akik olyan szilárd lezártságban állnak a
múltban, mint például Hektor, a kereszténység utáni időben
tétovázó emberekként jelennek meg, mintha nem volnának
életre valók – mint például Hamlet lelke -, és hogy a másik
oldalon egy olyan lélek, mint Empedoklészé, aki a
kereszténység utáni időben, a 16. században Faust lelkeként
jelenik meg újból, látszólag kalandor lesz, és sok olyan
körülmény közé kerül, amelyből csak nehezen tud
kikászálódni, és amit a legtöbb kortárs, sőt a egész utókor,
félremagyaráz.

Többször is hangsúlyoztam már, hogy ami a golgotái

misztérium végbemenetele óta a mai napig megtörtént, az
éppen az említett fejlődés szempontjából még nem jelent
semmi különöset, mivel ez csak a kezdet, és csak a jövőben
fognak a kereszténységnek tulajdonítható nagy impulzusok
kibontakozni. Ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy a
kereszténység fejlődésének még csak a kezdetén áll. De ha
bele akarunk állni ebbe a fejlődésbe, akkor megértésünknek
együtt kell haladnia a kereszténység megalapításával kezdődő
kinyilatkoztatások, impulzusok folyamatos
továbbhaladásával.

Mindenekelőtt meg kell tanulnunk valamit az elkövetkező

időben, és nem kell sok látnokság, hogy tisztában legyünk
vele: valami egészen meghatározott dolgot kell megtanulnunk
24
– és ez jó kezdet a kereszténység megértéséhez -, meg kell
tanulnunk a Bibliát egészen új módon olvasni. Ennek ma még
sok akadálya van, részben az a körülmény, hogy a Biblia
értelmezésénél széles körökben még mindig valami édeskés
szentimentalizmust alkalmaznak, hogy a Bibliát nem
megismerési könyvként, hanem minden lehető személyes,
lelki probléma megoldására használják. Ha valaki személyes
életkörülményeinek javulását szeretné, akkor belemélyed a
Biblia egyik vagy másik fejezetébe, ezt vagy azt magába szívja,
és csak ritkán emelkedik felül a Bibliához fűződő személyes
viszonyán. A másik oldalon a tudomány az utóbbi
évtizedekben – de tulajdonképpen az egész 19. század
folyamán – a Biblia igazi megértését nagyon megnehezítette,
amikor szétszedte, és megállapította, hogy például az
Újtestamentumot mindenféle egyéb helyekről szerkesztették
össze, sok mindent később fűztek hozzá, és hogy a
Ótestamentum is ugyanígy, különböző időkben előkerült
részletek egybefűzése. Eszerint a Biblia csupa töredék, amely
könnyen azt a benyomást kelti, hogy egyfajta halmazat,
amelyet az idők folyamán „varrtak” össze.
Az ilyen tudomány népszerű lesz, sőt, már ma is népszerű.
Sok embernek az a véleménye, hogy az Ótestamentum sok
különálló részből van összeszőve. De ez zavarólag hat arra,
hogy a közeljövőben egy igazi komoly bibliaolvasás
kialakuljon. Ha ez bekövetkezik, akkor sok minden, amit
antropozófiai szempontból a Biblia titkairól el kell majd
mondani, még érthetőbb lesz. Meg kell tanulnunk, hogy
mindenütt, ahol az Ótestamentumot a szokásos Biblia-
kiadványok megszakítják, összefüggő egészet lássunk. Nem
szabad, hogy megtévesszenek bennünket azok az
ellenvetések, amelyeket az Ótestamentum egysége ellen
25
felhozhatnak. És nem szabad, hogy az ember a személyes
épülése céljából vegye kézbe, hogy ilyen vagy olyan
szempontból olvassa, hanem engedje úgy hatni magára, mint
egységes egészet. Ha figyelembe vesszük azt, amit a
szellemtudomány mond róla, ha bizonyos spirituálisművészi
érzékkel arra törekszünk, hogy meglássuk, hogyan
következnek egymás után a dolgok, milyen művészien vannak
megszerkesztve, hogyan fonódnak egymásba a szálak és
hogyan oldódnak aztán szét, akkor rá fogunk jönni, milyen
drámai erő rejlik az egész Ótestamentum szerkezetében és
felépítésében. Csak ekkor fogjuk a nagyszerű drámai tablót
egységként, a maga egészében áttekinteni, és nem fogjuk azt
gondolni, hogy a könyv közepén az egyik rész innen, a másik
rész onnan származik, hanem akkor az egységes szellemet
fogjuk meglátni benne.

Meg fogjuk látni, hogy a történéseket egységes szellem

vezérli az első teremtéstörténet idejétől kezdve a pátriárkák
korán át, a bírák, majd a zsidó királyok korán át, míg mindez
csodálatos drámai csúcspontban egybefut a Makkabeusok
könyvében, Mattatiás fiaiban, Júdás testvéreiben, akik Szíria
királya, Antiochusz ellen harcoltak. Ebben nagy belső drámai
erő van, és van egy bizonyos kulminációs pont a
befejezésénél. Meg lehet érezni, hogy nem egyszerű frázis,
hogy azt, aki okkult szemléleti móddal rendelkezik, sajátságos
érzés fogja el, amikor ott áll a Makkabeus anya hét fia és
Mattatiás öt fia. Hét és öt: egy csodálatos tizenkettes szám,
amivel máshol is találkozunk, ahol a fejlődés titkaihoz érünk.
Sajátságos érzés foghat el bennünket, amikor a hét
Makkabeus-fiú mártírhalált hal, ahogy egyiket a másik után
kínpadra vonják – olvassák csak el, milyen belső drámaiság
van ebben! – ahogy az első csak utal arra, ami végül a
26
hetediknél kifejezésre jut. A lélek halhatatlanságának
kifejezése ez, amikor az utolsó fiú a királynak odakiáltja: te
elvetemült, te semmit sem akarsz tudni lelkem
feltámasztójáról! Engedjük, hogy hasson ránk ez a fiúról-fiúra
haladó drámai fokozás, és látni fogjuk, milyen erőket
tartalmaz a Biblia. Ha az eddigi édeskés-szentimentális
szemléletmód helyett ezt a művészi-drámai erőt tartjuk szem
előtt, akkor a Biblia magától azzá válik számunkra, ami
egyúttal vallásos áhítatot is kelt. Ekkor a művészet vallássá
válik a Biblián keresztül. És akkor egészen sajátságos
megfigyeléseket tehetünk.

Talán többen is emlékeznek arra, amit a Lukács-

evangéliummal kapcsolatban elmondtam, hogy Krisztus Jézus
grandiózus alakja két lélek összekapcsolódásából jött létre, a
két Jézus-gyermek lelkéből. Az egyik gyermek nem volt más,
mint Zarathusztrának, a zaratusztrizmus megalapítójának a
lelke, így talán szellemi szemük előtt áll az a tény, hogy azt a
Jézus-gyermeket, akiről a Máté-evangélium beszél, az
újratestesült Zarathusztrának kell tekintenünk. Zarathusztra
lelke élt ebben a Jézus-gyermekben.

Tulajdonképpen milyen ténnyel állunk itt szemben? A

zaratusztrizmus megalapítója, az előidők, az ősi perzsa kultúra
nagy beavatottja, áthaladva az emberiség fejlődésén,
bizonyos ponton újra megjelenik az ó-héber népen belül. Az
ősperzsaságtól így látunk átmenetet a ó-héber nép-elemhez:
Zarathusztra lelke útján. Igen, ami külsőleg a
világtörténelemben végbemegy, ami az emberi életben
történik, az alapjában véve csak a belső folyamatoknak, a
belső szellemi erőknek a megnyilatkozása. Így tehát valójában
azt, amit a külső történelem elmond, úgy lehet
27
tanulmányozni, ha a belső szellemiség kifejeződésének
tekintjük, olyan tények kifejeződésének, amelyek a
szellemiségben működnek.

Állítsuk ezt lelkünk elé: Zarathusztra a perzsa elemből átmegy

az ó-héber elembe. És most vegyük szemügyre az
Ótestamentumot – elég, ha csak az Otestamentum
fejezeteinek címeit nézzük. Amit Zarathusztrára vonatkozóan
akkor elmondtam, az a szellemi kutatás eredménye, ez
megtalálható, ha a Zarathusztra-lelket követjük. Most
azonban helyezzük szembe ezzel az eredménnyel nemcsak a
Bibliát, hanem azt is, amit a külső kutatás megerősít. Az ó-
héber nép megalapítja a maga országát Palesztinában, majd
az eredeti ország kettéválik, előbb asszír, aztán babilóniai
fogságba kerül, végül a perzsák igázzák le. Mit jelent mindez?
A világtörténelmi tényeknek megvan az értelmük. Követik a
belső, szellemi-lelki folyamatokat. Miért történt mindez?
Miért vezették az ó-héber népeket úgy, hogy Palesztinából a
káldeai, az asszír-babilóniai, majd a perzsa elembe jutnak,
hogy aztán Nagy Sándor szabadítsa meg őket? Ha szárazan
csak a tényekre szorítkozunk, azt mondhatjuk: nem más ez,
minthogy Zarathusztra a perzsaságból átmegy a zsidó elembe.
Megszerezték maguknak a zsidók, hozzá vezették őket,
egészen a perzsa uralom alá kerültek, mert Zarathusztra
hozzájuk akart menni. A külső történelem csodálatos
lenyomata ezeknek a folyamatoknak, és aki a dolgot
szellemtudományosan szemléli, az tudja, hogy a külső
történés csak a test ahhoz, hogy Zarathusztra a perzsa
elemből átmenjen a zsidó elembe. Ez a test körülfogja az ó-
héber elemet, és aztán, amikor eléggé körülfogta, Nagy
Sándor kiemelte onnan. Ami maradt, az mint környezet,

28
elegendő volt Zarathusztra számára. Az ment át az egyik
néptörzstől a másikhoz.

Ha egy pillantást vetünk arra – természetesen csak egyes

pontokat emelhetünk ki -, hogyan csúcsosodott ki az ó-héber
történelem egész korszaka, a királyok, a próféták, a babiloni
fogság és a perzsa hódítás időszakán át egészen a
Makkabeusok koráig, akkor éppen a zsidó prófétai elem ötlik
a szemünkbe. Mert ha a Márk-evangélium megértésére
törekszünk, az mindjárt egy Ézsaiás- kijelentéssel kezdődik,
mint prófétai megnyilatkozással. Azt mondhatnánk: Illéstől
kezdve, akinek újratestesülése Keresztelő János, a próféták
csodálatos nagyságban lépnek elénk.

Tekintsünk el egyelőre Illéstől, és Keresztelő Jánosban való

újrateste- sülésétől, és nézzük a közbeeső időben megjelenő
prófétákat. Azt kell mondanunk: azzal, amit a
szellemtudomány útján nyertünk, ezt a zsidó prófétaságot
egészen sajátos módon kell szemlélnünk. Miről is beszélünk
tulajdonképpen, amikor a régi idők szellemi vezetőit említjük?
Az iniciáltakról, a beavatottakról. Tudjuk, hogy ezek a
beavatottak a maguk szellemi nagyságához úgy jutottak el,
hogy a különböző beavatási fokozatokat átélték, hogy a
megismerés útján fokról-fokra felemelkedtek a szellemi
látáshoz, ezáltal a világban működő szellemi impulzusokkal
egyesültek, és így azokat bele tudták árasztani a fizikai síkon
zajló életbe. Ezért ha a perzsa, az indiai vagy az egyiptomi nép
valamely beavatottjával találkozunk, először azt kérdezzük: az
illető hogyan emelkedett fel a beavatás létráján ezen a
törzsön, ezen a népen belül? Hogyan lett népének vezetője,
szellemi irányítója? Ezek a kérdések jogosak, csak akkor nem,
ha a prófétákkal állunk szemben. Van egy teozófiai irányzat,
29
amely mindent szívesen egy kalap alá venne, és a régi
héberek prófétáiról úgy akar beszélni, mint az egyéb népek
beavatottjairól. De ezzel nem tudunk meg semmit.

Vegyül csak elő a Bibliát, amelyről éppen a legújabb

történelmi kutatás állapította meg, hogy hűen írja le az
eseményeket, és nézzük a prófétákat Illéstől Malakiásig,
Ézsaiáson, Jeremiáson, Ezékielen és Dánielen keresztül. Csak
bele kell élnünk magunkat abba, amit a Biblia ezekről az
alakokról mond, és látni fogjuk, hogy nem lehet őket az
inkarnációk általános sémája alá vonni. Hol van egyáltalán szó
arról, hogy a zsidó próféták megtették volna ugyanazt a
beavatási utat, amit a többi népek más beavatottjai? Azt
olvassuk a Bibliában: felléptek, amikor Istenük hangja
lelkükben megszólalt, és ez a hang képessé tette őket arra,
hogy mást is lássanak, mint a hétköznapi ember. Arra tette
őket képessé, hogy népük sorsának jövendő lefolyásáról és a
jövendő világtörténelmi eseményekről hírt adjanak. Ez elemi
erővel tört fel a próféták lelkéből. A Biblia nem úgy beszél
róluk, mintha a beavatási utat végigjárták volna, ahogy a
többi próféta, akiknél be lehet bizonyítani, hogy végigélték a
beavatást. A zsidó próféták úgy lépnek fel, hogy szellemi
látásuk zsenialitásból tör elő, előtör az, amit népüknek, amit
az emberiségnek mondaniuk kell. Ilyen az a mód is, ahogy
prófétai hangjukra, prófétai adottságukra hivatkoznak.
Nézzük csak meg, ahogy egy próféta, ha valamit mondania
kell, arról beszél, hogy az Isten közölte vele ezt közvetítői
által, vagy hogy a mondanivaló úgy jött, mint közvetlen elemi
igazság. Ez arra késztet, hogy feltegyük a kérdést: hogyan
viselkednek ezek a zsidó próféták, akiket külsőleg a többi
népek beavatottjai mellé kell állítanunk – ha Illéstől és
újratestesülésétől, Keresztelő Jánostól eltekintünk ha lelküket
30
szellemtudományosan, okkult módon vizsgáljuk? Ekkor
valami igen sajátságos dolgot találunk. És ha azt, amit most a
szellemtudományos kutatás eredményeként közlök,
megpróbálják összehasonlítani azzal, amit a történelem és a
vallásos hagyomány ezekről az alakokról megad, akkor a
megerősítést meg fogják találni.

Ha a zsidó próféták lelkét követjük, akkor azt találjuk, hogy

azok olyan beavatottaknak az újratestesülései, akik más
népeknél voltak beavatva, és ott a beavatásnak bizonyos
fokaira már eljutottak. Ha tehát a zsidó próféták közül egyet
visszafelé követünk, akkor más népekhez jutunk el, ott
találunk egy beavatott lelket, aki hosszú ideig ennél a népnél
maradt, aztán átment a halál küszöbén, és újratestesült a
zsidó népnél. Minden egyes alakot, Jeremiást, Ézsaiást,
Dánielt, és a többeket is – ha lelküket korábbi
megtestesüléseiben meg akarjuk találni – más népeknél kell
keresnünk. Valóban olyan ez – ha triviálisan fejezzük ki
magunkat -, mint a többi népek beavatottjainak fokozatos
gyülekezése a zsidó népnél, ahol ezek a beavatottak a
„próféták” alakjában lépnek fel. Így világossá válik, hogy a
próféták úgy jelennek meg, hogy prófétai adottságuk belső
világuk elementáris feltörésének látszik. Ez tulajdonképpen
visszaemlékezés arra, amit, mint beavatottak, itt vagy ott
megszereztek maguknak. Ami itt megjelenik, az nem mutatja
mindig azt a tiszta, világos, harmonikus formát, amellyel a
korábbi inkarnációkban jelentkezett. Mert annak a léleknek,
amely korábban egy perzsa, vagy egy egyiptomi testben
inkarnálódott, előbb alkalmazkodnia kellett a zsidó nép
testiségéhez. Ezért sok minden nem tudott érvényesülni, ami
korábban benne volt. Mert nem úgy van, hogy amikor az
ember inkarnációról-inkamációra halad, minden korábbi
31
képességét átviszi, hanem azok miatt a nehézségek miatt,
amelyeket a testiség idéz elő, a korábban megszerzett
tulajdonságok diszharmonikusan, kaotikusán jelenhetnek
meg.

Láthatjuk tehát, hogy a zsidó próféták népüknek olyan

szellemi impulzusokat adtak, amelyek gyakran rendezetlen,
de grandiózus visszaemlékezések a korábbi inkarnációkra. Ez
az a sajátos dolog, amivel ezeknél a zsidó prófétáknál
találkozunk. És miért történik ez? Azért, mert az egész
emberiség fejlődésének keresztül kellett mennie ezen az
átmeneti ponton, mert annak, amit elszórtan megszerzett,
egy gyújtópontban egyesülnie kellett, és újjá kellett születnie
a ótestamentumi nép véréből. Ezért kap hangsúlyt mindenütt
az összetartozás – az ó-héber nép történelmében jobban,
mint bármely más népnél a nemzedékeken keresztül
csörgedező vér. Ez csak törzseknél volt szokásos, de nem
olyan népeknél, amelyek már „népekké” váltak. Az
ótestamentumi nép egész világtörténelmi missziója a
nemzedékeken keresztül csörgedező vér folytatólagosságán
nyugszik. Ezért azt, aki teljes érvénnyel a zsidó néphez
tartozik, mindig „Ábrahám, Izsák és Jákob fiának” nevezték,
vagyis annak az elemnek a fiaként, amely legelőször
Ábrahám, Izsák és Jákob vérében mutatkozott meg. Ebbe a
vérbe kellett inkarnálódniuk a többi népek különböző
beavatási elemeinek. Az ó-héber nép vérében úgy egyesültek
a különböző népek beavatási hatásai, mint különböző
oldalakról jövő, és egy középpontban egyesülő sugarak. Az
emberiségfejlődés fizikaiságának ezen keresztül kellett
mennie. Fontos, hogy ezt az okkult tényt szemügyre vegyük,
mert csak akkor értjük meg, hogy egy olyan mű, mint a Márk-

32
evangélium, mindjárt a kezdeténél miért az ótestamentumi
elemre rakja le az alapját.

Mi történik azonban ezzel a különböző népektől egy

központban összegyűjtött beavatási elemmel? Még látni
fogjuk, miért történik ez. De ha most az Ótestamentum egész
drámai menetét ismét figyelembe vesszük, látjuk, hogy a
különböző népek beavatási elemének felvétele útján az
Ótestamentum fejlődésén belül lassanként kialakul a
halhatatlanság gondolata, amely tetőpontját éppen a
Makkabeus-fiúknál éri el. Ha ezt igazi jelentőségében egyszer
átlátjuk, akkor kiderül számunkra, hogy milyen volt az emberi
tudat viszonya a szellemi világhoz.

Egy dologra szeretném felhívni a figyelmüket. Nézzék meg az

Ótestamentumnak azokat a helyeit, ahol arról van szó, hogy
az isteni elem az emberi életbe belevilágít. Milyen gyakran
hangzik el, például Tóbiásnál, hogy amikor valaminek meg kell
történnie, amikor például Tóbiás elküldi fiát, hogy valamilyen
ügyet végrehajtson, akkor látszólag emberi alakban hozzálép
Rafael arkangyal. Más helyen a magasabb hierarchiák más
érzékfeletti lényei jelennek meg. Itt az isteni-szellemi elem
belejátszik az emberek világába, úgy avatkozik bele, hogy az
ember az isteni-szellemi elemet világosan, mintegy külső
hatást érzékeli, az szembejön vele a külvilágban. Rafael a
Tóbiás könyvében úgy jön szembe azzal, akit vezetni kell, mint
ahogy az egyik ember a másikkal kerül szembe, amikor
találkoznak. Ha az Ótestamentumot átolvassuk, sokszor
fogjuk látni, hogy a szellemi világhoz való viszony így van
szabályozva. Az Ó testamentum számos helyen tesz említést
ilyesmiről. De felépítésében egészen drámai haladást látunk,
és ennek a drámai haladásnak a csúcspontja végül a hét
33
Makkabeus-fiú mártírhalála, akik belső indíttatásból lelküknek
az isteni elemmel való egyesüléséről, sőt, az isteni elemben
való felébredéséről beszélnek. A lélek halhatatlanságának
belső bizonyossága jelenik meg előttünk a Makkabeus-fiúknál,
és Judás fivéreinél is, akik még az utolsó időkben is népüket
védelmezik Szíria királyával, Antiochusszal szemben.
Bensőségesen ragadták meg a szellemi elemet. És a drámai
előrehaladás akkor lesz igazán nagy, ha az Ótestamentumban
Istennek a csipkebokorban való megjelenésétől – ahol
láthatjuk Isten külsődleges megjelenésének sajátosságát –
eljutunk addig, amíg a Makkabeus-fiúkból fel nem tör az a
belső bizonyosság, hogy ha itt meghalnak, a bennük élő erő
segítségével fel fognak ébredni Isten országában.

Hatalmas haladás ez, ami egységes belső szerkezetet árul el

az Ótestamentumban. Az Ótestamentum tud arról, hogy Isten
a Földről magához veszi, mintegy elviszi és az isteni világ egyik
tagjává teszi a embert, de a Ótestamentum elején szó sincs
arról, hogy a emberi léleknek ez a része, amelyet Isten
magához vesz, és az isteni világba helyez, valóban feltámad.
De a történések úgy haladnak előre, hogy egyre jobban
növekszik annak a tudata, hogy az emberi lélek mégis
belenövekszik a szellemi elembe. A Jahve vagy Jehova
Istenhez viszonyuló passzív magatartás lassanként a lélek
mibenlétéről való aktív tudássá válik. Ez lapról-lapra
fokozódik az egész Ótestamentumon keresztül. Megszületik a
halhatatlanság gondolata, de csak lassan születik meg, olyan
mértékben, ahogy az Ótestamentum előre halad.

És csodálatosképpen ugyanilyen előrehaladás tapasztalható a

prófétáknál is. Láthatjuk, ahogy minden következő próféta
története és ígérete egyre bensőségesebb lesz, ami szintén
34
egy drámai elem csodálatos fokozása. Minél messzebb
megyünk vissza a múltba, annál több szó esik olyan dolgokról,
amelyek a külső folyamatra vonatkoznak, és minél előbbre
jutunk az időben, annál több szó esik a belső erőről, a belső
biztonságról, az összetartozás érzéséről, még a prófétáknál is.

Így fokozódik ez lassan addig, amíg az Ótestamentum el nem

vezet bennünket az Új testamentum kezdetéig. Mert a Márk-
evangélium mindjárt a kezdeténél kijelenti, hogy a Krisztus
Jézus alakját teljesen a régi próféták értelmében akarja
felfogni, hogy mintegy meg lehet érteni Krisztus Jézus
megjelenését, ha Malakiás, illetve Ézsaiás próféta szavait
tartjuk szem előtt: „Lásd, én elküldöm hírnökömet előtted, ő
készítse el az utat számodra. Halljátok a pusztában kiáltó
szavát: készítsétek el az Úrnak útját, egyengessétek az O
ösvényét.” Alaphangként vonul ez az Ótestamentum
történetén végig, és Krisztus Jézus megjelenésére mutat rá.
Később pedig ezt mondja , a Márk-evangélium, aki olvasni
akar, az egészen világosan kihallja ezt a szavakból: ahogy a
próféták szóltak, úgy szól most ismét valaki: Keresztelő János.
És milyen zártan, milyen nagyszerűen áll ott ilyen
megvilágításban a Keresztelő alakja: a régi próféták egy Isten-
követről beszéltek, arról beszéltek, hogy az a
magányosságban meg fogja mutatni az utat, amelyet Krisztus
Jézusnak a világfejlődésen keresztül meg kell tennie.

Aztán tovább halad a Márk-evangélium: „így lépett fel

Keresztelő János a magányosságban és hirdette a keresztelést
az emberi bűnösség megismerésére” – mert így kell ezeket a
szavalat lefordítani, ha szakszerűen akarjuk tartalmukat
visszaadni. Ezt mondja tehát az evangélium: fordítsátok
tekinteteket a régi prófétaságra, amely belehelyezkedett az
35
Istenséghez való új viszonyba, az új halhatatlanság-hitbe, és
nézzetek Keresztelő János alakjára, ahogy fellépett és a
fejlődés olyan lehetőségéről beszélt, amellyel megismerhető
a ember bűnössége. Ezzel mindjárt az elején úgy mutat rá
Keresztelő Jánosra, mint nagy egyéniségre.

Aztán pedig, ahogy a Márk-evangélium magának Krisztus

Jézusnak csodálatos alakját állítja elénk, azt mondhatjuk,
hogy ilyen nagyszerű drámai fokozás nincs több a világon!
Kérem, hogy lelki tekintetüket irányítsák erre. Mit mond az
evangélium? Nagyjából ezt mondja: Nézzétek Keresztelő
János alakját, csak akkor értitek meg, ha figyelembe veszitek a
régi zsidó prófétákat, akiknek hangja megelevenedett benne.
Az egész zsidó nép elment hozzá, hogy megkeresztelkedjen.
Sokan voltak tehát, akik felismerték, hogy Keresztelő Jánosból
a régi próféták szólnak. Ezt a Márk-evangélium mindjárt az
elején kimondja. Látjuk magunk előtt Keresztelő Jánost, látjuk
benne megelevenedni a régi prófétaság hangját, látjuk, amint
hozzá zarándokol a nép, és látjuk, ahogy az emberek
felismerik, mint újonnan fellépő prófétát. Ez az első dolog.
Aztán magának Krisztus Jézusnak az alakja jelenik meg. Most
egyelőre hagyjuk figyelmen kívül az úgynevezett Jordán-
keresztelőt és az utána következő megkísértési jelenetet is, és
így tekintsünk arra a drámai fokozásra, amellyel éppen a
Márk-evangéliumban találkozunk.

Miután Keresztelő Jánost elénk állította, és megmutatta,

hogyan állnak az emberek vele és missziójával szemben,
magát Krisztus Jézust állítja elénk. De hogyan? Először úgy,
hogy nem csak az emberek ismerik fel, felismerik más lények
is. Ez a fontos. Vannak körülötte olyan emberek, akik meg
akarnak gyógyulni a démonizmusból, akikben démonok
36
működnek. Ott állnak ezek az emberek, akikben nemcsak
emberi lelkek laknak, hanem akiket olyan érzékfeletti lények
szálltak meg, amelyek bennük hatnak. Az egyik
jelentőségteljes helyen azt olvassuk, hogy ezek a szellemek
felismerik Krisztus Jézust. Keresztelő Jánost az emberek
ismerik fel, kimennek hozzá és meg- keresztelkednek,
Krisztust az érzékfeletti szellemek ismerik fel, úgy, hogy meg
kell parancsolnia nekik, hogy ne beszéljenek róla. Őt azok a
lények ismerik fel, akik az érzékfeletti világokból valók. Azt
olvassuk tehát, hogy itt olyan lény jelenik meg, akit nemcsak
az emberek ismernek fel, hanem felismerik és
veszedelmesnek tartják az érzékfeletti lények is. Ez az a
grandiózus fokozás, amellyel mindjárt a Márk-evangélium
kezdetén találkozunk: az egyik oldalon Keresztelő János, akit
az emberek felismernek és tisztelnek, a másik oldalon pedig
az, akit olyan érzékfeletti lények ismernek fel, akiknek valami
tennivalójuk van a Földön. Felismerik és félnek tőle, mert
belátják, hogy most távozniuk kell. Ez Krisztus Jézus. Ilyen
egyszerűséggel és drámai fokozással sehol máshol nem
találkozunk.
Ha ezt tekintetbe vesszük, megérezzük, hogy bizonyos dolgok
szükségesek, amelyek egyébként lelkünk mellett egyszerűen
elsuhannak. Most csak egyetlen ilyen helyre hívom fel a
figyelmüket – mivel a Márk-evangélium olyan egyszerű és
olyan nagy amely a leginkább feltűnhet. Bizonyára
emlékeznek, hogy mindjárt az evangélium elején, ott, ahol a
tizenkettő kiválasztásáról és a névadásról van szó, két
apostolának a „mennydörgés fiai” nevet adja. Ez nem
olyasmi, ami mellett egyszerűen el lehet menni, ezt jól meg
kell figyelni, ha az evangéliumot meg akarjuk érteni. Miért
nevezi őket a mennydörgés fiainak? Mert ahhoz, hogy
37
szolgáivá legyenek, olyan elemet akar beléjük ültetni, amely
nem a Földről való, amely a Földön kívülről jön, mert az
evangélium az angyalok és arkangyalok birodalmából való,
egészen új, és többé már nem csupán az emberekről, hanem
az égi, Föld feletti elemről kell beszélni, az énről – ennek
hangsúlyozása szükséges. Mennydörgés fiainak nevezi őket,
hogy megmutassa: az Övéi is kapcsolatban állnak a földfeletti
elemmel. A miénkhez kapcsolódó legközelebbi világ az elemi
világ, és csak ezen keresztül érthető meg az, ami a mi
világunkra hat. Krisztus olyan neveket ad tanítványainak,
amelyek kifejezik, hogy a mi világunk határos egy érzékfeletti
világgal. Az elemi világ tulajdonságai szerint ad nekik neveket.
Erről van szó ott is, amikor Simont szikla-embernek nevezi, itt
is az érzékfelettire történik utalás. Így hirdeti meg az egész
evangélium az „Angelium” eljöttét, a szellemi világból jövő
impulzus eljöttét.

Ennek megértéséhez csak helyesen kell olvasnunk, csak

tudnunk kell, hogy az evangélium egyszersmind olyan könyv,
amelyből a legmélyebb bölcsességet kell merítenünk. Az
egész eddigi haladás abban áll, hogy lelkek
individualizálódnak, hogy ezután nem csak a csoportlelkiség
kerülő útján, hanem az individuális lelki elem útján lesz
összeköttetésünk az érzékfeletti világgal. És annak, aki úgy lép
az emberiség elé, hogy a földi lények körében ismerik fel, de
az érzékfeletti lények is felismerik, annak érzékfeletti elemre
van szüksége, hogy ezt beleárassza azoknak a lelkébe, akik
neki szolgálni fognak, és ehhez szüksége van a legjobb ember-
kvalitásokra. Azokra az emberekre van szüksége, akik a régi
módon lelkükben már a legtovább jutottak.

38
Rendkívül érdekes azoknak a lelki fejlődését követni, akiket
Krisztus Jézus maga köré gyűjt, akiket elhív tizenkét
tanítványául, akik – mondhatnánk – ha a maguk
egyszerűségében jönnek elénk, emberi lelkek egymástól távol
eső inkarnációiban a legnagyszerűbben átélték már azt, amire
tegnap utaltam. Az embernek előbb bele kell élnie magát az
individualitásba. Eleinte nehezen talál önmagára, amikor
abból, ami lelkében a népi elemben gyökerezett, átkerül
abba, ami benne individuális, amikor önmagára kell
támaszkodnia. Ilyen volt>a tizenkettő. Ok mélyen gyökereztek
egy olyan népiségben, amely önmagát éppen a
leggrandiózusabb módon fogta fel, mint népiséget. És
mintegy csupasz lélekkel, egyszerű lélekkel álltak ott, amikor
Krisztus újra megtalálta őket. Itt az inkarnációk között egészen
szabálytalan közbeeső időkkel állunk szemben. Krisztus
tekintete helyesen irányulhatott a tizenkettőre: azok a lelkek
jelentek meg újból, akik a hét Makkabeus-fivérben és
Mattatiás öt fiában, Júdás fivéreiben öltöttek testet, belőlük
tevődött össze az apostolok kara. Halászokként, és más
egyszerű emberekként jelentek meg, de abban az időben,
amikor a zsidó elem kulminációs ponthoz érkezett, át voltak
hatva annak tudatával, hogy ez az elem abban az időben a
legmagasabb erő volt – de csak erő -, és hogy most
individualizáltan jelent meg, amikor Krisztus körül
csoportosult.

Képzeljük el, hogy egy teljesen hitetlen ember csak

művészileg akarná szemügyre venni azt, hogy az
Ótestamentum végén heten és öten megjelennek, és hogy a
tizenkettőt aztán ismét megtalálhatja az Újtestamentum
kezdetén. Ha ezt pusztán művészi, szerkezetbeli elemnek
vesszük, a Biblia egyszerűsége és művészi nagysága
39
megragadhat bennünket, teljesen eltekintve attól, hogy a
„Tizenkettő” Mattatiás öt fiából és a Makkabeus anya hét
fiából tevődött össze. Meg kell tanulnunk a Bibliát művészi
alkotásként is látni, csak akkor fog felébredni bennünk az
érzés az iránt a nagyság iránt, ami a Bibliába, mint
műalkotásba bele van építve.

Még egy dologra rá kell mutatnunk. Mattatiás öt fia között

van egy, akit már az Ótestamentumban is Júdásnak hívtak. Ő
volt az, aki a leghevesebben harcolt népéért, aki lelkében
teljesen átadta magát népének, és akinek sikerült is
szövetséget kötnie a rómaiakkal Szíria királya, Antiochusz
ellen. Ez a Júdás ugyanaz, akinek később azt a próbát kellett
kiállnia, hogy az árulást elkövesse, mivel ő, aki a
legbensőségesebben van összekötve a specifikusan, sajátosan
ótestamentumi elemmel, nem tudja mindjárt megtalálni az
átmenetet a keresztény elemhez, és előbb az árulás kemény
megpróbáltatását kell kiállnia. Ha most ismét a tisztán
művészi szerkesztést nézzük, egészen bámulatosan áll Júdás,
mondhatnánk, grandiózus alakja az Ótestamentum utolsó
fejezeteiben, és Júdás alakja a Újtestamentumban. És
figyelemreméltó ebben a szimptomatikus, jellegzetes
folyamatban, hogy az Ótestamentum Júdása szövetséget köt
a rómaiakkal. Mindazt elővételezi, ami később megtörtént, az
utat ugyanis, amelyet a kereszténység tett a rómaiakon
keresztül, hogy a világba belépjen. Ez, mondhatnánk, a
további fejlemény.

Ha ehhez még azt is hozzáfűzöm, amit szintén tudni lehet,

amit azonban egy ilyen nagy hallgatóság előtt mégsem lehet
elmondani, akkor látnák, hogy éppen ennek a Júdásnak
későbbi újratestesülése által történik meg tulajdonképpen a
40
római elemnek a keresztény elemmel való egybeolvadása, és
hogy az újratestesült Júdás az első, akinek úgyszólván nagy
sikere van a római kereszténység elterjedésében. Az
ótestamentumi Júdásnak a rómaiakkal való szövetsége tehát
profetikus előzménye annak, amit később tesz valaki, aki az
okkultista számára úgy jelenik meg újból, mint az
újratestesült Júdás, akinek előzőleg keresztül kellett mennie
az árulás kemény lelki próbáján. És ami aztán az ő későbbi
működése folytán úgy jelentkezik, mint kereszténység a ró-
maiságban, és egyidejűleg rómaiság a kereszténységben, az
lényegében az ótestamentumi Júdás rómaiakkal kötött
szövetségének a szellemiségbe áthelyezett megújulása.

Ha ilyen dolgok állnak előttünk, lassanként arra a belátásra

jutunk, hogy szellemi szempontból minden mástól eltekintve,
a legnagyobb műremek, ami valaha is létezett, az maga az
emberi fejlődés. Csak meg kell, hogy lássuk. Indokolatlan
lenne ezt megkövetelni az emberi lélektől? Úgy gondolom,
hogy ha valaki valamilyen drámát néz, amelynek átlátható
bonyodalma és megoldása van, ha nem is képes a felépítést
áttekinteni, mégis meg tudja látni a drámában az egymásra
következő folyamatokat, amelyeket le lehet írni. Nagyjából
így működik a külső világtörténelem is. Persze az emberi
történelemből nem jön létre műremek, hanem csak a
folyamatok, az események egymásutánja. Most azonban az
emberiség már annál a fordulópontnál van, ahol ennek meg
kell történnie: fel kell fogni az események előrehaladó belső
alakulását, bonyodalmukat és megoldásukat az emberi
fejlődés folyamán. Így ki fog derülni, hogy az emberiség
fejlődése értelmében ezen a ponton individuális alakok
jelennek meg, impulzusokat adnak, kötnek és oldanak, és
csak akkor ismerjük meg, hogy az emberek hogyan
41
helyezkednek el a fejlődésben, ha a történelem menetét így
megismerjük.

Ekkor viszont az egész dolog a puszta összefűzöttség

állapotából szervezetté emelkedik fel, sőt annál is több lesz.
Valóban mindent a maga helyére kell állítani, és különbséget
kell tenni, amit az emberek más területeken magától
értetődőnek tartanak. Mert egyetlen asztronómusnak sem
fog az eszébe jutni, hogy a Napot a többi bolygóval egy sorba
állítsa, magától értetődő számára, hogy a Napot kiemelje és
szembeállítsa a bolygókkal. Ilyen magától értetődő az
emberiség fejlődését áttekintő ember számára, hogy egy ilyen
„Nap”-ot helyezzen az emberiség nagy vezetői közé. És
amilyen képtelenség lenne bolygórendszerünk Napjáról úgy
beszélni, mint a Jupiterről, vagy mondjuk, a Marsról, éppen
olyan képtelenség Krisztusról úgy beszélni, mint a
bódhiszattvákról és az emberiség többi vezetőiről. Ennek
olyan magától értetődőnek kell lennie, hogy Krisztusnak
minden újratestesülése abszurdumnak tűnjön, olyan
valaminek, amit nem lehet mondani, ha a dolgokat egészen
egyszerűen magunk elé állítjuk. Az is szükséges azonban, hogy
valóban behatoljunk a dolgokba, azokat igazi mivoltukban
fogjuk fel, és ne valamilyen dogmának vagy szektahitnek. Ha
igazi kozmológiai értelemben beszélünk krisztológiáról, nincs
szükség arra, hogy a kereszténységet más vallások elé
helyezzük. Ez olyan lenne, mintha valahol egy vallás szent
irataiban azt tartalmazná a szöveg, hogy a Nap olyan bolygó,
mint a többi, aztán valaki megjelenne, és azt mondaná: a
Napot ki kell emelni a bolygók közül, ekkor a többiek
tiltakoznának ez ellen, és azt mondanák: igen, de ez a Nap
előnyben részesítése. Pedig egyáltalán nem az, csak magának
az igazságnak az elismerése.
42
Így van ez magával a kereszténységgel is. Csupán a valóság
elismerése, olyan valóságé, amelyet ma minden vallás a
földön elfogadhat, ha éppen akarja. És ha más vallások
komolyan veszik az összes vallás érvényesülési jogát, és azt
nem csupán cégérül használják, akkor nem is
botránkozhatnak meg azon, hogy a Nyugat nem nemzeti
istent fogadott el, hanem olyan Istent, akinek elsősorban nem
egy néphez van köze, hanem kozmikus lény. A hinduk nemzeti
isteneikről beszélnek. Magától értetődik, hogy másképp kell
beszélniük, mint azoknak, akik nem egy germán nemzeti
istent fogadtak el és juttattak érvényre, hanem olyan lényt
helyeznek a középpontba, aki nem az ő földjükön
inkarnálódott, hanem tőlük távol, egy másik népnél. A
keresztény nyugati princípiumnak egy hindu-keletivel való
szembeállításáról akkor lehet szó, ha például valaki Wotant
Krisna fölé akarná helyezni. Krisztussal azonban egyáltalán
nem ez a helyzet, ő kezdettől fogva nem egyetlen néphez
tartozik, hanem azt valósítja meg, ami a legszebb a
szellemtudományos princípiumban: elismerni valamit szín,
faj, törzs, stb. különbsége nélkül.
Ezeket a dolgokat objektíven kell szemlélnünk. És ha az
evangéliumokat úgy ismerjük meg, hogy megtudjuk, mi az
alapjuk, akkor fogjuk ezeket a dolgokat valóban megérteni.
Amit ma a Márk-evangéliumról, annak magasztos
egyszerűségéről és drámai fokozásáról elmondtam,
Keresztelő János személyiségétől Jézus Krisztusig, abból
láthatjuk, mit tartalmaz tulajdonképpen ez az evangélium.

43
Basel, 1912. szeptember 17.
[A Keresztelő alakjának szellemtudományos háttere. A
keresztelés értelme. Illés spirituális bölcsessége. Illés – János –
Raffael]

A Márk-evangélium kezdete Keresztelő János nagy alakjához

vezet. Hogy milyen jelentős személyként tünteti fel a Márk-
evangélium Keresztelő Jánost, és hogy milyen ellentétbe
állítja magával Krisztus Jézussal, arra már tegnap rámutattam.
Ha engedjük, hogy a Márk-evangélium a maga
egyszerűségében hasson ránk, akkor azonnal jelentős
benyomásunk lesz Keresztelő János alakjáról. Ha aztán
felfedjük, hogy mi áll ennek a személyiségnek a hátterében,
akkor jelenik meg előttünk igazán a maga teljességében.
Többször kifejtettem már, hogy Keresztelő Jánost az
evangélium értelmében is – mert ezt az evangélium világosan
kifejezésre juttatja – Illés próféta újratestesüléseként kell
felfognunk. Ezért ahhoz, hogy a kereszténység
megalapításának és a golgotái misztériumnak mélyebb
alapjait szellemtudományos szempontból megértsük,
Keresztelő János alakját éppen annak hátterében kell látnunk,
ami Illés prófétában jelenik meg előttünk. Most csak röviden
érintem, hogy miről van szó, minthogy a Teozófiai Társaság
német szekciójának berlini nagygyűlése alkalmából
részletesen beszéltem Illés prófétáról.

Amit a szellemtudomány, az okkult kutatás Illés prófétáról

mond, azt maga a Biblia is teljes mértékben megerősíti, de ha
a Bibliában az Illés prófétára vonatkozó fejezeteket a szokásos

44
módon olvassuk, kétségkívül sok minden érthetetlen marad.
Csak egy dologra hívom fel a figyelmüket.

Azt olvassuk a Bibliában, hogy Illés mintegy kihívja Akháb

király egész kíséretét, és egész népét, akik között él,
szembehelyezkedik ellenfeleivel a Baal-papokkal. Két oltárt
állíttat fel, az egyikre a Baal-papok áldozati állatát helyezteti,
a másikra saját áldozati állatát, aztán megmutatja, mennyire
jelentéktelen az, ami ellenfelei részéről elhangzik, mert a
Baal-istenségnél semmi spirituális nagyság nem mutatkozik
meg, míg Jahve nagysága és jelentősége azonnal
megnyilvánul Illés áldozatánál. Ez az a győzelem, amelyet Illés
Akháb hívei fölött arat. Aztán meglepő módon azt olvassuk,
hogy Akhábnak van egy szomszédja, Nábot, akinek van egy
szőlőhegye, ezt a szőlőhegyet Akháb király meg akarja
szerezni, de Nábot nem bocsátkozik vele alkuba, mert az,
mint atyái öröksége, szent számára. Aztán találunk két
eseményt, az egyik azt mondja el, hogy Jezabel, a királyné,
Illés ellenségévé válik, és kijelenti, gondoskodni fog arról,
hogy Illést éppen úgy megöljék, ahogy az ő győzelmekor a
Baal-papokat megölték. Ez azonban, úgy, ahogy a Biblia
elmondja, nem történik meg. Viszont valami más történik.
Nábotot, a király szomszédját meghívják az engesztelés
ünnepére, amelyre más előkelőségek is hivatalosak. Ennek az
engesztelő ünnepnek az alkalmából Nábotot Jezabel
felbujtására megölik.

Azt mondhatjuk tehát: úgy tűnik, a Biblia azt mondja el, hogy
Nábotot Jezabel öleti meg, de Jezabel egyáltalán nem azt
mondta, hogy Nábotot, hanem hogy Illést akarja megöletni.
Ezek a dolgok tehát nem vágnak össze. Az okkult kutatás
viszont kimutatja, hogy mi az igazság: Illésben átfogó
45
szellemmel van dolgunk, aki mintegy láthatatlanul jön-megy
Akháb országában, és ez a szellem időnként bevonul Nábot
lelkébe. Áthatja Nábot lelkét, úgy, hogy valójában Nábot Illés
fizikai személyisége, és ha Nábot személyiségéről kell
beszélnünk, Illés fizikai személyiségéről beszélünk. Illés a
Biblia értelmében láthatatlan, Nábot a látható kifejeződése a
fizikai világban. Mindezt részletesen elmondtam „Illés próféta
a szellemtudomány megvilágításában” című előadásomban.

Ha az Illés-mű egész szellemébe belemélyedünk, és ha Illés

szellemét úgy, ahogy a Biblia elénk állítja, hatni engedjük
lelkünkre, akkor azt mondhatjuk: Illésben egyszersmind az
egész ó-héber nép szelleme lép elénk. Mindaz, ami az ó-héber
népet élettel tölti el és átjárja, Illés szellemében jelenik meg.
Úgy fordulhatunk hozzá, mint az ó-héber nép szelleméhez. O
túlságosan nagy ahhoz – ezt éppen a szellemtudományos
kutatás mutatja meg nekünk -, hogy teljesen benne lakhasson
földi alakjának, Nábotnak lelkében. Úgy lebegi körül azt, mint
valami felhő, de nemcsak Nábotban van jelen, hanem
szerteszét jár az egész országban, mintegy természeti
elemként, és esőben, napsütésben működik. Ezt világosan
látjuk abból a leírásból, amely mindjárt azzal kezdődik, hogy
szárazság, aszály uralkodik, de azáltal, amit Illés a isteni-
szellemi világhoz való viszonyában tesz, a szárazságot, az
aszályt, az ország akkori minden ínségét orvosolja. Azt
mondhatnánk: ami Illés szellemében működik, azt úgy
ismerhetjük meg a legjobban, ha hatni engedjük magunkra a
104. zsoltárt, ami Jahvét úgy írja le, mint természet-
istenséget, aki mindent áthat. Természetesen nem arról van
szó, hogy Illést azonosítjuk ezzel az istenséggel, ő ennek az
istenségnek a földi képmása, az a földi képmás, amely
egyúttal az ó-héber nép néplelke. Egyfajta differenciált
46
Jehova, egyfajta földi Jehova – ahogy ezt az Ótestamentum
kifejezi -, ez az Illés-szellem olyan, mint Jehova arculata.

Ha így nézzük, ezt a tényt még az is megvilágítja, hogy

ugyanaz a szellem, aki Illés-Nábotban élt, most újra
megjelenik Keresztelő Jánosban. Hogyan működik benne? A
Biblia, illetve a Márk-evangélium értelmében mindenekelőtt
azáltal hat, ami a keresztelés. Mi valójában a keresztelés? Mi
célból hajtja ezt végre Keresztelő János azokon, akik azt vele
végrehajtatják? Itt egy kicsit ki kell térnünk arra, hogy mit is
idézett elő ez a keresztelés. János a megkeresztelendőket a
vízbe merítette. Ott az történt velük, amiről gyakran
beszéltem már, hogy olyankor történik meg, amikor valaki
sokkot kap valamilyen hirtelen halálos veszedelem folytán,
például ha vízbe esik, és közel van a fulladáshoz, vagy egy
hegyomlásnál kerül halálos veszedelembe. Ilyenkor az
étertest meglazul, részben kiválik a fizikai testből, és ennek az
a következménye, hogy olyasvalami történik, ami az
embernél közvetlenül a halála után mindig megtörténik:
bizonyos visszatekintés az elmúlt életre. Ez ismert tény, amit
olykor a jelenkor materialista gondolkodói is leírnak. Valami
hasonló ment végbe a Jordán folyóban is, amikor János
keresztelt. A embereket víz alá merítette. Ez a keresztelés
nem úgy zajlott le, ahogy az ma szokásos, hanem azt idézte
elő, hogy az emberek éterteste meglazult, hogy többet láttak,
mint amennyit a mindennapi értelemmel fel tudtak fogni.
Látták életüket a szellemben, és hogy hogyan hat a
szellemiség az életükre. És azt is látták, amiről a Keresztelő
beszélt, hogy a régi idő betelt, és új időnek kell elkezdődnie.
Az a tisztánlátó megfigyelés, amit a vízbemerülés
pillanataiban megtehettek, megmutatta nekik, hogy az
emberiség fejlődése fordulóponthoz érkezett. Ami az
47
embereknek, a régi időkben, amikor még a
csoportlelkiségben éltek, a birtokában volt, az most elhalóban
van, és egészen más viszonyoknak kell eljönniük. Azt látták
szabaddá vált étertestükben, hogy az embereknek új
impulzusra, új tulajdonságokra van szüksége.

Ezért volt a János-keresztelő egyfajta megismerési

tevékenység. „Változtassátok meg gondolkodásotokat, ne
fordítsátok tekinteteteket csupán hátrafelé, ahová még
lehetséges volna visszatekinteni, hanem valami egyébre
nézzetek: az Isten, aki az emberi énben meg tud nyilatkozni,
elközelgett, az isteninek az országa elközelgett”. Ezt nem csak
prédikálta Keresztelő János, ezt meg is ismertette velük,
amikor őket a Jordánban a keresztségben részesítette. És akik
megkeresztelkedtek, ezentúl tudták – saját látnoki
megfigyelésükből, még ha az rövid ideig is tartott -, hogy
János szavai világtörténelmi tényt jelentenek.

Ha ezt az összefüggést szem előtt tartjuk, akkor tűnik elénk

Illés szelleme az igazi, helyes megvilágításban, amely
Keresztelő Jánosban is működött. Akkor Illésben a zsidó nép,
az ótestamentumi nép szelleme áll előttünk. Milyen szellem
volt ez? Bizonyos módon már az én szelleme volt, azonban
Illésnél nem úgy jelent meg, mint az egyes ember szelleme,
hanem mint az egész nép szelleme. Differenciálatlan szellem
volt. Aminek később az egyes emberekben kellett
megjelennie, az Illésnél még az ó-héber nép csoportszelleme
volt. Még az érzékfeletti világokban volt az, aminek mint
individuális léleknek, le kellett ereszkednie minden egyes
emberi testbe, amikor a jánosi idő elérkezett. Az még nem
volt benne minden egyes emberben, még nem tudott Illésben
úgy élni, hogy behatolhatott volna Nábot egyedi
48
személyiségébe, hanem csak úgy, hogy körüllengte Nábot
személyiségét. Csak Illés-Nábotnál pontosabban
nyilatkoztatta ki magát, mint ahogy alapjában véve az ó-héber
nép egyes tagjaiban megnyilatkozott. Hogy ennek a
szellemnek, amely mintegy az emberek felett lebegett, most
bele kellett vonulnia az egyedi individualitásba, ez volt az a
nagy esemény, amelyet most maga Illés-János meghirdetett,
amikor keresztelés közben kimondta: ami eddig csak az
érzékfeletti világban volt, és onnan hatott, azt fel kell
vennetek lelketekbe, mint olyan impulzust, amely a mennyek
országából az emberi szívig jutott el. Illés szelleme maga
mutatja, hogy most megsokszorozódva kell bevonulnia az
emberi szívekbe, hogy az emberek lassanként a
világtörténelem folyamán Krisztus impulzusát fel tudják
venni. A János-keresztelőnek az az értelme, hogy Illés kész
volt előkészíteni a helyet Krisztus számára. Ezt tartalmazta a
János- keresztelő ténye a Jordánban. „Helyet készítek neki,
utat készítek neki az emberek szívébe. Ezentúl nem csak az
emberek fölött fogok lebegni, hanem be fogok vonulni az
emberi szívekbe, hogy Ő is beköltözhessen.”
Ha ez valóban így van, akkor mit kell elvárnunk? Mi sem
természetesebb, minthogy Keresztelő Jánosban bizonyos
módon ismét napfényre jutott az, hogy az ő grandiózus
alakjában nemcsak ez az egyedi személyiség működik, hanem
az, ami több ennél, ami auraként körüllebegi ezt a egyedi
személyiséget, de hatékonyságában túlhalad ezen a
személyiségen, ami atmoszféraként él azok között, akik között
Keresztelő János is működik. Ha Illésnél úgy hatott, mint
atmoszféra, akkor elvárhatjuk, hogy megint atmoszféraként
hasson Keresztelő Jánosnál. Sőt, még mást is elvárhatunk, azt
hogy Illésnek ez a szellemi lénye, aki most Keresztelő
49
Jánoshoz van kötve, tovább hasson szellemileg akkor is,
amikor Keresztelő János már nincs többé a Földön, amikor
eltávozott innen. Mit akar tehát ez a szellemi lény? Az utat
akarja készíteni Krisztus számára. Azt mondhatjuk tehát:
lehetséges, hogy Keresztelő János eltávozik, mint fizikai
személy, spirituális lénye azonban, mint szellemi atmoszféra
azon a földön, azon a környéken marad, ahol működött, és
éppen ez a szellemi atmoszféra készíti elő a talajt, amelyen
Krisztus most művét végrehajthatja. Ezt várhatjuk. És amit így
elvárhatunk, az legjobban úgy fejezhető ki, ha azt mondjuk:
Keresztelő János eltávozott, de az, ami benne II- lés-szellem,
az itt van, és abban tud Krisztus Jézus a legjobban működni,
abba tudja szavait a legjobban beleönteni, abba tudja tetteit
legjobban belevésni, abba az atmoszférába, ami itt maradt: az
Illés-atmoszférába. Ezt várhatjuk. És mit mond a Márk-
evangélium?

Rendkívül jellemző, hogy kétszer is utal arra a Márk-

evangélium, amit most elmondtam. Az egyik helyen ezt
mondja: mindjárt János elfogatása után Jézus Galileába ment,
és hirdette a mennyek birodalmának eljövetelét. János tehát
börtönben volt, azaz fizikailag akadályoztatva volt
működésében, de az általa megteremtett atmoszférába
belépett Krisztus. Másodszor is utal erre a Márk-evangélium,
és egészen grandiózus az, hogy ez másodszor is előfordul.
Csak helyesen kell olvasni a Márk-evangéliumot. Ha tovább
olvassuk a hatodik fejezetig, halljuk annak leírását, ahogy
Heródes király Keresztelő Jánost lefejezteti. De ami nagyon
figyelemreméltó: az emberek sok mindenfélét gyanítottak,
miután János fizikai teste nemcsak fogságban volt már,
hanem a halál martaléka lett. Némelyeknek úgy tűnt, hogy az
a csodaerő, amellyel Jézus Krisztus hatott, onnan származik,
50
hogy talán ő maga Illés vagy egy a próféták közül. Heródesnek
megrémült lelkiismeretétől sajátságos sejtelme van. Amikor
hallja, mi mindent cselekedett Krisztus, ezt mondja: „János,
akit lefejeztettem, az támadt fel”. Heródes érzi, hogy János,
amikor mint fizikai személy megszűnt, most van csak igazán
jelen. Érzi, hogy atmoszférája, szellemisége – ami nem más,
mint Illés szelleme – jelen van. Heródes meggyötört
lelkiismerete észreveszi, hogy Keresztelő János, azaz Illés,
jelen van.

Aztán különleges utalást találunk arra nézve, hogy Krisztus

Jézus egyenesen arra a vidékre ment, ahol Keresztelő János
működött, mielőtt fizikai halálát lelte. Van egy sajátságos rész,
ami nem szabad, hogy elkerülje a figyelmünket. Mert az
evangéliumokban a szavak nem pusztán szóvirágok, az
evangélisták még nem írtak hírlapi stílusban! Itt igen jelentős
szavakat olvashatunk: azoknak a seregébe lép be Jézus
Krisztus, akik Keresztelő János tanítványai és követő voltak.
Ezt figyelemreméltó módon fejezi ki: „…és amikor kiment,
nagy tömeget látott, és szánalmat érzett irántuk…” Miért
szánalmat? Mert elvesztették mesterüket, mert ott állnak
János nélkül, akiről úgy hírlik, hogy fejétől megfosztott
holttestét kevéssel előbb, ők tették sírba. Az evangélium
azonban még pontosabban is kifejezi ezt: „..mert olyanok
voltak, mint a pásztor nélküli nyáj, és elkezdte őket sok
mindenre tanítani”. Nem lehet világosabban utalni arra a
tényre, hogy János tanítványairól van szó. Azért tanítja őket,
mert Illés szelleme még közöttük működik, ami egyúttal
Keresztelő János szelleme is. Így a Márk-evangélium ezen a
jelentőségteljes helyen ismét drámai erővel mutat rá arra,
hogy abba, amit Illés-János szelleme előkészített, Krisztus
Jézus szelleme lép be. Mindez azonban csak egyetlen
51
körülmény – ha a legfontosabb is – amely köré más jelentős
események csoportosulnak. Még csak egy dologra szeretnék
rámutatni.

Többször utaltam rá, hogy ez az Illés-János szellem,

impulzusain keresztül tovább hatott a világtörténelemben.
Mivel itt antropozófusok vannak jelen, okkult tényekbe is
belemélyedhetünk. Gyakran rámutattam, hogy Illés-János
lelke újra megjelent Raffael testében. Ez azokhoz a tényekhez
tartozik, amelyek arra figyelmeztetnek, hogyan mennek
végbe a lelkek átalakulásai, éppen a golgotái misztérium
következtében. Minthogy a kereszténység utáni időben egy
ilyen léleknek is az egyes személyiség közegén keresztül
kellett Raffaelben működnie, ezért jelenik meg az,
mondhatnánk, ami a régi időkben olyan átfogó, világot átfogó
volt, egy olyan nagyon differenciált személyiségben, mint
Raffael. Vajon nem lehet-e kiérezni, hogy az, ami Illés-Jánost
auraként körüllengte, Raffaelnél is megvan? Hogy Raffaelnél
is valami hasonló van jelen, mint a két másiknál, amiről el
lehet mondani: túl nagy ahhoz, hogy az egyes személyiségbe
beleférjen, körüllebegi az egyes személyiséget, úgy, hogy azok
a kinyilatkoztatások, amelyeket ez a fizikai személyiség
megkap, úgy hatnak, mint megvilágosodások? Raffaelnél
pedig ez a helyzet.

E tényt illetően van egy figyelemreméltó – bár személyesnek

látszó – bizonyíték, olyan bizonyíték, amelynek elemeire már
Münchenben rámutattam. A dolgot mégis szeretném
elmondani, nem Keresztelő János személye miatt, hanem
hogy az egész Illés-János lényt körüljárjam, és ezért ennek a
léleknek a Raffaelben való további fejlődését jelezzem. Aki
becsületesen és őszintén el akar mélyedni abban, hogy ki volt
52
Raffael, annak egészen sajátos érzésekkel kell viszonyulnia
hozzá.

Már felhívtam figyelmüket a modern művészettörténészre,

Hermann Grimmre, és elmondtam, hogy bizonyos
könnyedséggel tudott Michelangelóról életrajzot írni,
azonban háromszor fogott hozzá, hogy valami életrajzfélét
hozzon létre Raffaelről. És mivel Hermann Grimm nem volt
átlagos „tudós” – egy ilyen természetesen mindennel el tud
bánni -, hanem univerzális ember, aki őszinte volt szívében
azzal szemben, amit fel akart fogni, és ki akart kutatni, ezért
kellett vállalnia, hogy valahányszor összeállított valamit
Raffael életéről, az nem volt Raffael élete. Ezért újból és újból
nekilátott, és sohasem volt munkájával megelégedve.
Kevéssel halála előtt újból megkísérelte – ez hátrahagyott
műveiből kiderül -, hogy Raffaelhez közel jusson, és szíve
szerint próbálja meg felfogni, és már az új fejtegetés címe is
jellemző lett volna: „Raffael, mint világhatalom”. Mert úgy
tűnt számára, hogy ha őszintén közeledünk Raffaelhez, akkor
egyáltalán nem lehet őt úgy ábrázolni, hogy nem
világhatalomként jeleníti meg, hogy nem tekinti át, mindazt,
ami a világtörténelemben működik. Egészen természetes,
hogy egy modern író, mondhatnánk, bizonyos kényelmetlen
érzéssel írja le szavait, ha olyan nyíltan és szabadon akar
beszélni, ahogy az evangélisták. Még a legjobb író is átall ilyen
esetekben munkához látni, de azok az alakok, akikről írnia
kell, mégis gyakran kikényszerítik a megfelelő szavakat.
Nagyon figyelemre méltó, ahogy itt Hermann Grimm a
kevéssel halála előtt írt tanulmányának első fejezeteiben
Raffaelről beszél. Úgy ír róla, hogy az ember szívében valóban
megsejthet valamit arról az alakról, aki valójában Illés-János
volt. Ezeket írja:
53
„Ha Michelangelót egy csoda folytán a halottak közül
elhívnák, hogy ismét közöttünk éljen, és ha találkoznék vele,
tiszteletteljesen félreállnék, hogy utat engedjek neki, de ha
Raffael jönne velem szemben, mögötte mennék, hátha
hallanám szavait. Leonardónál és Michelangelónál arra
szorítkozhat az ember, hogy elmondja, mik voltak életükben,
Raffaelnél abból kell kiindulni, hogy mit jelent ma nekünk.
Amazok fölé egy könnyű fátyol terül, Raffael fölé nem. O azok
közé tartozik, akiknek növekedése még távolról sem
fejeződött be. Elképzelhető, hogy az eljövendő
nemzedékeknek Raffael új talányokat fog feladni.”

Hermann Grimm Raffaelt úgy állítja elénk, mint olyan

szellemet, aki évszázadokon, évezredeken át halad, mint
olyan szellemet, aki nem fér bele egyetlen emberbe. De még
más szavakat is olvasunk nála, amelyek – ahogy mondtuk –
lelkének őszinteségéből és becsületességéből fakadnak. Ezek
a szavak mintha azt akarnák kifejezni, hogy Raffaelt körüllengi
valami, mint egy nagy aura – ahogy Illés szelleme körüllengte
Nábotot. Lehetne-e ezt másképpen kifejezni, mint ahogy
Hermann Grimm írja:

„Raffael a világtörténelem polgára. Olyan, mint a négy folyó

közül az egyik, amelyek a régi világ hite szerint a
Paradicsomból erednek.”

Ezt szinte egy evangélista is írhatta volna, és majdnem így

lehetne írni Illésről is. A modern művészettörténész tehát, ha
becsületesen és őszintén érez, megsejthet valamit abból, ami
a nagy világimpulzusok formájában az időkön áthalad. A
modern szellemtudomány megértéséhez valóban nem kell
más, mint az, hogy közelítsünk az emberek lelki és szellemi

54
szükségleteihez, amelyek teljes vágyakozással arra irányulnak,
hogy felfogják, mi az emberiség fejlődésében az igazság.

Így áll előttünk Keresztelő János, és jó, ha így érezzük át,

amikor a Márk- evangélium első szavait olvassuk, és folytatjuk
a hatodik fejezettel. A Biblia nem olyan könyv, mint a modern
tudományok valamelyik könyve, amely úgyszólván egészen
„világosan” – így mondják – az ember orra elé tolja azt, amit
olvasnia kell. A Biblia sok mindent, amit titokteljes tényként
hirdetnie kell, a szerkesztés, a grandiózus okkult szerkezeti
művésziesség mögé rejt. És így rejt el sok mindent, éppen a
Keresztelő Jánosra vonatkozó tényeket is. Itt egyvalamire
szeretném felhívni a figyelmüket, amit fogadjanak el esetleg
csak érzésként, érzésbeli igazságként, amiből azonban
láthatják, hogy ha más egyebet értelmi igazságként fogadnak
is el: a Bibliában benne van, hogy milyen viszonyban áll Illés
szelleme, vagy lelke, Keresztelő János szellemével, vagy
lelkével. Nézzük meg, miben áll ez, és engedjük, hogy hasson
ránk az Ótestamentum egyik szakasza, ahol Illésről van szó:
„És felkelvén elmene Sareptába, és amikor a város kapujához
érkezett, ímé egy özvegyasszony volt ott, aki fát szedegetett,
és megszólítván azt, monda néki: hozz kérlek egy kevés vizet
nekem valami edényben, hogy igyam. De amikor az elment,
hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és monda néki: hozz kérlek
egy falat kenyeret is kezedben. Az pedig monda: él az Úr, a te
Istened, hogy nincs semmi sült kenyerem, csak egy marok
lisztecském van a vékában, és egy kevés olajam a korsóban,
és most egy kis fát szedegetek, és haza megyek, és
megkészítem azt magamnak és az én fiamnak, hogy
megegyük, és azután meghaljunk.

55
Monda néki pedig Illés: ne félj, menj el, és cselekedjél a te
beszéded szerint, de mindazáltal nékem süss abból először
egy kis pogácsát, és hozd ide, magadnak és a te fiadnak pedig
azután süss. Mert azt mondja az Úr, Izráel Istene, hogy sem a
vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem
kévésül addig, míg az Úr esőt ad a földnek színére. És ő
elméne, és az Illés beszéde szerint cselekedék, és evék mind
ő, mind amaz, mind annak házanépe, naponként. A vékabeli
liszt nem fogyott el, sem pedig a korsóbeli olaj nem kevesült
meg, az Úrnak beszéde szerint, amelyet szólott Illés által.”

Mit olvasunk ebben az Illésről szóló elbeszélésben? Illés és az

özvegyasszony párbeszédét, és egy figyelemreméltó
kenyérszaporítást. Azáltal, hogy Illés szelleme jelen van, nincs
ínség, nincs kenyérhiány. A kenyér megszaporodik – ezt
olvassuk – abban a pillanatban, amikor Illés szelleme
kapcsolatba lép az özvegyasszonnyal. Illés szelleme idézi elő,
hogy itt a kenyér megszaporodásáról, a kenyérrel való
megajándékozásról olvasunk. Azt mondhatjuk: az
Otestamentumból kiviláglik az a tény, hogy Illés megjelenése
kenyérszaporodást idéz elő.

És most olvassuk el a Márk-evangélium hatodik fejezetét. Ez

azt mondja el, hogy Heródes Jánost lefejezteti, Krisztus Jézus
János tanítványaihoz megy, és most engedjük hatni lelkünkre
ezt a fejezetet:

„És kimenvén Jézus nagy sokaságot láta, és megszáná őket,

mert olyanok valának, mint a pásztor nélkül való juhok. És
kezdé őket sokra tanítani. Mikor pedig immár nagy idő vala,
hozzámenvén az ő tanítványai mondának: puszta ez a hely, és
immár nagy idő van. Bocsásd el őket, hogy elmenvén a

56
körülfekvő majorokba és falvakba, vegyenek maguknak
kenyeret, mert nincs mit enniök. Ő pedig felelvén monda
nekik: adjatok nékik ti enniök. És mondának néki: elmenvén
vegyünk-e kétszáz pénz árú kenyeret, hogy enni adjunk
nékik? Ő pedig monda nékik: hány kenyeretek van? Menjetek
és nézzétek meg. És megtudván, mondának: öt, és két halunk.
És parancsolá nékik, hogy ültessenek le mindenkit
csoportonként a zöld pázsitra. Letelepedének azért
szakaszonként, százával és ötvenével. Ő pedig vette vala az öt
kenyeret és a két halat, és az égre tekintvén, hálákat ada, és
megszegé a kenyereket, és adá tanítványainak, hogy tegyék
azok elé; és a két halat is elosztá mindnyájok között. Evének
azért mindnyájan és megelégedének."

Ismerik a történetet: ez a kenyérszaporítás, ismét Illés-János

szelleme által. A Biblia nem úgy beszél világosan, ahogy ma a
„világos” szót értik, hanem a szerkezetbe helyezi bele azt,
amit mondani akar. És aki érzésbeli igazságokat értékelni tud,
annak érzései megnyugvást találhatnak abban, hogy az egyik
helyen arról van szó, hogy Illés az özvegyhez megy, és a
kenyeret megszaporítja, majd aztán ott, ahol az újraszületett
Illés a fizikai testét elhagyja, Krisztus Jézus ebben az
atmoszférában új formában azt hajtja végre, amit szintén
kenyérszaporításnak kell értelmezni.

Ilyenek a belső fejlemények a Bibliában, ilyenek a belső

összefüggések. Arra figyelmeztetnek bennünket, hogy
alapjában véve csak az üres tudományosság beszél a „Biblia-
töredékek összetűzéséről”. Az igazi Biblia-ismeret abban áll,
hogy az egész Biblián keresztül felismerjük az egységes
szerkesztést, bárki legyen is az egységesen szerkesztő szellem.
Így áll előttünk Keresztelő János.
57
Rendkívül figyelemreméltó, hogy Keresztelő János hogyan
kerül bele ismét Krisztus Jézus működésébe. Kétszer is
rámutat az evangélium arra, hogy Krisztus Jézus
tulajdonképpen belép Keresztelő János aurájába. Belép oda,
ahol úgyszólván a fizikai személyiség egyre inkább háttérbe
szorul, és aztán teljesen eltávozik a fizikai síkról. Azután
éppen az egyszerű Márk-evangélium mutat rá világos
szavakkal: mennyire más lesz most minden, hogy Krisztus
Jézus belépett az Illés-János elembe, ezáltal egy egészen új
impulzus jelenik meg a világban.

Ezt akkor értjük meg, ha az egész leírást szemügyre vesszük,

attól a pillanattól kezdve, amikor Krisztus Keresztelő János
elfogatása után fellép, hogy Isten országáról beszéljen,
egyrészt egészen odáig, ahol Jánost Heródes megöleti, majd a
későbbi fejezetekben ismét. Ha mindezeket az elbeszéléseket
egészen a Heródes-történetig szem előtt tartjuk, azt találjuk,
hogy mind azt célozzák – ha igazi jellegüket nézzük -, hogy
Krisztus Jézus lényét igazán a szemünk elé tárják. Már tegnap
felhívtam a figyelmüket arra, hogyan hat Krisztus Jézus lénye,
úgy, hogy nemcsak az emberek ismerik fel, hanem azok a
szellemek is, akik a démonoktól űzőiteket megszállták, tehát
az érzékfeletti lények is felismerik őt. Ez áll mindenekelőtt
élesen, markánsan előttünk. Aztán azt látjuk, hogy ami
Krisztus Jézusban lakik, mégiscsak más, mint ami Illés-
Nábotban lakott, mivelhogy Illés szelleme nem tudott egészen
bevonulni Nábotba.

A Márk-evangélium ezzel azt akarja mondani, hogy Krisztus

teljesen behatol a Názáreti Jézusba, teljesen betölti annak
földi személyiségét, és általános énként működik benne. Mi
az tehát, ami olyan félelmetes a démonoknak, amikor Krisztus
58
szemben áll velük? Az, hogy ki kell mondaniuk: te vagy az, aki
Istent magában hordozza. Hogy felismerik őt, mint isteni
hatalmat az emberiségben, aki kényszeríti őket, hogy
felismerjék, és távozzanak az emberekből egy olyan hatalom
folytán, ami az individuális személyiséget uralja. A Márk-
evangélium első fejezetei azért dolgozzák ki olyan alaposan
Krisztus alakját, aki bizonyos módon mintegy ellentéte Illés-
Nábotnak és Illés Jánosnak is, mert míg az, ami az embert
átlelkesíti, az előbbiekbe nem tudott teljesen beköltözni,
addig Krisztus Jézusban teljesen benne lakott. Ezért áll
Krisztus Jézus – noha benne egy kozmikus princípium él – más
emberekkel szemben, azokkal szemben is, akiket gyógyít,
teljesen individuálisan, mint egyedi emberi személyiség.

Ma a múltra vonatkozó leírásokat rendszerint sajátságos

módon fogják fel. Főleg a mai természettudósok – a monisták,
ahogy nevezik magukat – amikor valamilyen világnézetet
képviselnek, az említett leírásokat egészen sajátos
értelemben fogják fel. Ezeknek a derék tudósoknak, derék
természetfilozófusoknak titokban az a véleményük – mert
restellik kifejezésre juttatni -, hogy jobb lett volna, ha az
Úristen rájuk bízta volna a világ megteremtését, mert ők azt
jobban rendezték volna be. Egy ilyen természettudós esküszik
arra, hogy a bölcsesség csak az utóbbi húsz esztendőben szállt
le az emberiségre – mások csak az utóbbi öt esztendőre
számítják ezt, és a korábbi időszakot babonás kornak tekintik
és mélyen sajnálja, hogy amikor Krisztus Jézus a Földön járt,
még nem létezett modern természettudományos gyógyászat
a maga sokféle eszközével. Mert mégis okosabb dolog lett
volna, ha mindenkit – mint például Simon anyósát – a mai
tudomány eszközeivel lehetett volna meggyógyítani. Az ő
felfogásuk szerint ugyanis az lett volna az igazán tökéletes
59
Úristen, aki a modern természettudósok fogalmai szerint
használta volna intellektusát, ha nem hagyta volna az
embereket olyan sokáig epekedni a modern
természettudományosság iránt. Ezért aztán a világ, ahogy azt
az Úristen berendezte, kontármunka ahhoz képest, amit egy
természettudós tudott volna létrehozni. Ezt ugyan nem
mondják ki, restellik kimondani, de írásaikban a sorok között
kiolvasható. Azokat a dolgokat, amelyek a materialista
természettudósokat így körüllengik, egyszer a nevükön kell
nevezni. Ha egy ilyen emberrel egyszer négyszemközt lehetne
beszélni, talán hallhatnánk ezt a véleményt: tulajdonképpen
már csak azért sem lehet az ember más, mint ateista, mert
látjuk, milyen kevéssé sikerült az Úristennek Krisztus Jézus
idejében az embereket a modern természettudomány
eszközeivel gyógyítani.

Egy dolgot azonban nem gondolnak meg az emberek, hogy a

sokat emlegetett evolúció szót komolyan és becsületesen kell
venni, hogy mindennek fejlődnie kell, ahhoz, hogy a világ
eljusson a maga céljához, és hogy nemcsak azt a tervet kell
hajszolni, amelyet a mai természettudomány állítana fel, ha a
világot ő teremthetné. De mert így gondolkodnak, nem is
tudják igazán, hogy az egész emberi szervezet, a finomabb
részek összeilleszkedése korábban egészen más volt. Abban
az időben az emberi személyiségnél semmit sem lehetett
volna kezdeni a természettudományos módszerekkel. Az
étertest akkor még sokkal hatékonyabb volt, mint ma, sokkal
erősebb volt, rajta keresztül egészen másképpen lehetett
hatni a fizikai testre. És akkoriban egészen más volt a hatása
annak, amikor – mondjuk ki egészen nyíltan – „érzésekkel”
gyógyítottak, amikor az érzés az egyik emberből a másikba
áradt. Amikor az étertest még valóban erősebb volt, és
60
uralkodott a fizikai testen, akkor az, amit pszichikai-spirituális
gyógyszernek nevezünk, egészen másképpen működhetett.
Más volt az emberi szervezet, ezért másképpen kellett
gyógyítani.

Ha valaki ezt nem tudja, akkor, mint természettudós így

beszél: csodákban többé már nem hiszünk, és amit ott a
gyógyításról elmondanak, azok csodák, és ezeket mellőzni
kell. Ha valaki ma felvilágosodott teológus, akkor igen
kellemetlen helyzetben van, a dolgokat szeretné megtartani,
de tele van modern előítélettel. Úgy gondolja, hogy így nem
lehet gyógyítani, hogy itt „csodák”-ról van szó, és minden
elképzelhető magyarázatot eszel ki a csodák lehető vagy
lehetetlen voltáról. Csak egyet nem tud, hogy mindaz, ami a
Márk- evangélium hatodik fejezetéig le van írva, az abban az
időben egyáltalán nem volt csoda, éppoly kevéssé, mint
ahogy nem csoda, ha ma valamely gyógyszerrel az emberi
szervezet ilyen vagy olyan működését befolyásolni tudjuk.
Abban az időben senki nem tartotta csodának, ha valaki egy
lepráshoz így szólt, miközben kezét kinyújtotta: akarom,
tisztulj meg. Krisztus Jézus egész természeti ereje ömlött át
ilyenkor az illetőre, ez volt a gyógyszer. Ma ez már nem hatna
így, mert ma már az emberi étertest és fizikai test
összeillesztése egészen más. Abban az időben azonban az
orvosok így gyógyítottak. Ezért Krisztus Jézusnál nem
különösebben meglepő, hogy a leprásokat részvéttel és
kézrátétellel gyógyította. Az akkori időkben ez magától
értetődő volt. Amit ebben a részben ki kell emelni, az egészen
más, és ezzel helyesen kell szembenézni.

Vessünk ezért egy pillantást arra a módra, ahogy akkoriban,

például az orvosokat alacsonyabb, vagy magasabb fokon
61
kiképezték. A misztériumhelyekhez tartozó iskolákban
képezték ki őket, és olyan erőket kaptak, amelyek az
érzékfeletti világokból rajtuk keresztül hatottak, úgy, hogy az
akkor gyógyító orvosok mintegy az érzékfeletti erők
médiumai voltak. A maguk médiumságán keresztül
érzékfeletti erőket vittek át a betegekre. Ezeket a misztérium-
iskolákban kapták. Amikor egy ilyen orvos a kezét a betegre
rátette, akkor nem az ő erői sugároztak ki, hanem az
érzékfeletti világból jövő erők. Azt hogy ő csatorna lehetett az
érzékfeletti erők számára, azt a misztérium-iskolákban
beavatással idézték elő. Az olyan elbeszélések, hogy egy
leprás, vagy lázas beteg ilyen pszichikai folyamatok által
meggyógyult, nem tűntek csodának az akkori emberek
számára. Krisztus esetében nem az volt a jelentős dolog, hogy
gyógyítás történt, hanem az, hogy anélkül gyógyított, hogy ezt
a misztérium-iskolában tanulta volna, hogy olyasvalaki jelent
meg, akinek a magasabb világokból leáradó erő a szívében, a
lelkében volt, és hogy ezek az erők személyes, individuális
erőkké váltak. Azt a tényt kellett szemléltetni, hogy az idő
beteljesedett, hogy ezentúl az ember már nem lehet a
érzékfeletti erők csatornája, ez megszűnik. Azok is, akiket
János a Jordánban megkeresztelt, világosan tudták, hogy ez
az idő letelt, és amit a jövőben tenni kell, azt az emberi én
útján kell megtenni, azon keresztül, aminek az ember belső,
isteni központjába kell beköltöznie. Azt is tudták, hogy most
itt áll egy ember a többi ember között, aki önmagából képes
megtenni azt, amit mások azoknak a segítségével vittek
véghez, akik az érzékfeletti világokban élnek, és akiknek erői
hatnak rájuk.

Nem is találjuk meg a Biblia értelmét, ha magát a gyógyítás

folyamatát, valami különleges dolognak fogjuk fel. Régen
62
alkonyaikor, amikor egy ilyen gyógyítás végbemehetett, nem
volt ez különleges folyamat. Krisztus is ilyenkor gyógyított, de
az új erőkkel, amelyek ettől kezdve jelen voltak. Ezért
mutatnak rá az evangéliumok arra, amit nem lehet
kellőképpen hangsúlyozni, hogy Krisztus Jézus hatása
embertől emberig terjedt. Mindenütt ezt hangsúlyozzák. Alig
lehet ezt világosabban kifejezni, mint a Márk-evangélium
ötödik fejezetében, ahol Krisztus Jézus meggyógyítja a
vérfolyásos asszonyt. Azáltal gyógyítja meg, hogy az megérinti
a ruháját – és Krisztus érzi, hogy „erő ment ki” belőle. Az
elbeszélésből az derül ki, hogy az asszony közeledik
Krisztushoz, megfogja a ruháját, és ehhez Krisztus egyelőre
semmi mást nem tesz hozzá. Az asszony cselekszik valamit:
megfogja Krisztus ruháját, és Krisztusból erő árad ki. Mi által?
Ebben az esetben nem azáltal, hogy ezt ő árasztotta ki
magából, hanem hogy az asszony vonta el azt. És amikor
Krisztus ezt észreveszi, hogyan fejezi ki magát? „Leányom, a
te hited segített rajtad, menj békével, és gyógyulj meg
betegségedből”. Ahogy ott áll, csak akkor veszi észre, hogy
Isten országa beléje áramlik, és kiárad belőle. Nem úgy áll ott,
ahogy a korábbi ördögűzők álltak pácienseikkel szemben.
Akkor a beteg akár hitt, akár nem hitt, az erő kiáradt a
gyógyítón, mint médiumon keresztül, és átáradt a betegre.
Most azonban, amikor az énen múlik a dolog, és ennek az
énnek együtt kell működnie a beteggel, most minden
individualizálódott. Ezt a tényt kellett kiemelni, nem pedig azt,
ami az akkori időkben magától értetődő volt, hogy a lelken
keresztül hatni lehet a testre. Azt kellett kiemelni, hogy az
énnek a másik énnel kellett kapcsolatba lépnie, amikor az új
korszak megkezdődött. Korábban a spiritualitás a magasabb
világokban volt, az ember felett lebegett, most eljött a

63
mennyek országa, be kell vonulnia az emberek szívébe, és
mint középpontban ott kell laknia. Ez a lényeges. Egy ilyen
világnézet számára új módon egyesült a külső fizikaiság, és a
belső moralitás, olyan módon, hogy az a kereszténység
megalapításától mostanáig terjedő idő számára csak hit
legyen, és mostantól fogva tudás lehessen.

Egy beteg orvosával, gyógyítójával a régi időkben úgy állt

szemben, ahogy ismertettem: a misztérium-iskolákban erre
kiképzett orvos mágikus erőket hozott le, és ezek az erők
átfolytak az orvos testén, és a betegbe áramlottak. Ez nem állt
összefüggésben a beteg moralitásával, mert az egész
folyamat még nem érintette az énjét. Akkoriban mindegy
volt, hogy milyen a moralitás, mert az erők mágikusan
áradtak le a magasabb világokból. Most új idő érkezett el. A
fizikai gyógyulás összefolyt a moralitással, teljesen új módon.
Ha ezt tudjuk, akkor megértünk egy másik történetet is.

„Napok múlva pedig ismét beméne Kapernaumba, és

meghallák, hogy otthon van. És azonnal összegyülekezének
annyira, hogy még az ajtó elébe sem fértek, és hirdeté nekik
az igét. És jövének hozzá egy gutaütöttet hozva, akit négyen
emelnek vala. És mivel a sokaság miatt nem férkőzhettek
azzal őhozzá, megbonták ama háznak fedelét, ahol ő vala, és
rést törvén leereszték a nyoszolyát, amelyben a gutaütött
feküdt.
Jézus pedig azoknak hitét látván, monda a gutaütöttnek: fiam,
megbocsáttatnak neked a te bűneid.”

Mit mondott volna egy régi orvos? Mit vártak a farizeusok, az

írástudók, amikor gyógyulásnak kellett végbe mennie? Egy
régi orvostól elvárták volna, hogy azt mondja: azok az erők,

64
amelyek beléd és bénult tagjaidba behatolnak, meg fognak
téged mozgatni. És mit mond Krisztus? „A te bűneid meg
vannak bocsátva” – azaz, a moralitáshoz fordul, amelyben az
én részes. Ez olyan beszéd, amit a farizeusok egyáltalán nem
értenek meg. Képtelenek megérteni. Istenkáromlást látnak
abban, hogy egy ember így beszél, mert az ő felfogásuk
szerint Istenről csak úgy lehet beszélni, hogy az az érzékfeletti
világokban lakik, onnan hat, és a bűnök csak az érzékfeletti
világból bocsáthatók meg. Hogy a bűnök megbocsátásának
köze lehet ahhoz, aki gyógyít, ezt nem tudják megérteni. Ezért
mondja Krisztus:

„Mi könnyebb, azt mondanom-é a gutaütöttnek:

megbocsáttatnak néked a te bűneid, vagy ezt mondanom: kelj
fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj? Hogy pedig
megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön a
bűnöket megbocsátani, mondá a gutaütöttnek: Mondom
néked, kelj föl, vedd fel a te nyoszolyádat, és eredj haza. Az
pedig azonnal fölkele, és felvévén nyoszolyáját, kiméne
mindenkinek láttára, úgy hogy mindenki elálmélkodék, és
dicsőíté az Istent ezt mondván: soha nem láttunk ilyet!”

Krisztus a moralitást összeköti a gyógyítás mágikus módjával,

és ezzel megadja az átmenetet az én-nélküli állapotból az
énnel áthatott állapothoz. Ezt látjuk minden egyes jelenetnél.
Így kell ezeket a dolgokat értelmeznünk, mert így hangzanak
el. És most, hasonlítsuk össze a szellemtudomány
mondanivalóját mindazzal, amit a Biblia-magyarázatok a
„bűnbocsánat”-ról mondanak. A legkülönbözőbb
magyarázatokkal találkozunk, de sehol semmi kielégítővel,
mivel nem tudják, mi volt tulajdonképpen a golgotái
misztérium.
65
Azt mondtam, hitre volt szükség. Miért hitre? Mert a
moralitás nem jelenik meg a fizikaiságban egy inkarnáción
belül. Ha ma szemben állunk egy emberrel, fizikai
fogyatkozását tekintve moralitását nem szabad
összefüggésbe hoznunk a fizikaisággal a jelenlegi
inkarnációban. Csak ha túlmegyünk az egyes inkarnációkon,
akkor áll előttünk a karmában a moralitásnak a fizikaisággal
való összefüggése. Mivel a karma addig egyáltalán nem, vagy
csak kis mértékben kapott hangsúlyt, ezért azt mondhatjuk:
eddig a fizikaiság és a moralitás közötti összefüggés csak hit
kérdése lehetett. Most viszont, amikor az evangéliumokhoz
szellemtudományos módszerrel közelítünk, ez tudássá válik.
Akkor Krisztus úgy áll mellettünk, mint a karma ismerője,
amikor rámutat: ezt meggyógyíthatom, mert személyiségéről
látom: karmája olyan, hogy most szabad felállnia és járnia.

Éppen egy ilyen részből látható, hogy a Bibliát csak a modern

szellemtudomány eszközeivel lehet megérteni. Ez a mi
feladatunk, hogy megmutassuk, ez a könyv, ez az egész
világnak szóló könyv valóban az emberiségfejlődés
legmélyebb bölcsességét foglalja magában. Ha egyszer majd
megértik, mi történik itt kozmikusán a Földön – és ezt éppen
ezeknek az előadásoknak a folyamán fogjuk egyre jobban
kiemelni, mert a Márk-evangélium megadja ehhez az
indítékot -, hogy milyen kozmikus-földi jelentősége van a
golgotái misztériumnak, akkor többé már nem állíthatják,
hogy az, amit az evangéliumokra támaszkodva el lehet
mondani, bántó lehetne a világ bármely más
vallásfelekezetére nézve. Az igazi Biblia-ismeret a tegnapi
előadás végén felhozott okok miatt, és főleg azért, mert nem
zárkózhat valamely felekezet mögé, hanem egyetemesnek
kell lennie, a maga belső igazságánál fogva a
66
szellemtudomány talaján fog állni. Egyenlő értéket fog
tulajdonítani a világ minden vallásfelekezetének, és a
vallásokat ki fogja békíteni egymással. Egy ilyen kibékülés
kezdeteként jelenik meg az, amit az első előadásban
elmondtam arról a hinduról, aki „Krisztus és a kereszténység”
címmel előadást tartott, noha nemzetének minden
előítéletével felruházva, de mégis felekezeten kívüli
értelemben tekintett fel Krisztusra. Krisztus alakjának
megértésére törekedni, ez lesz a szellemi működés feladata a
különböző vallásfelekezetekben. Mert úgy tűnik számomra,
hogy a szellemi mozgalom feladata a vallásfelekezetekben
való elmélyülés kell, hogy legyen, úgy, hogy az egyes vallások
belső mivoltát megértsük és elmélyítsük.

Most is utalhatok arra, amit már többször érintettem: hogyan

áll majd a buddhista, aki antropozófus, egy keresztény
antropozófussal szemben. A buddhista azt fogja mondani:
Gautama Buddha, miután bódhiszattvából buddhává lett,
halála után olyan magasságot ért el, hogy nem kell újra a
Földre visszatérnie. És a keresztény, aki szintén antropozófus,
azt fogja erre mondani: ezt én megértem, mert magam is ezt
hiszem a te Buddhádról, ha szívedbe belehelyezkedem,
hiszem, amit te hiszel. Azaz: más ember vallásának megértése
annyi, mint felemelkedni ehhez a valláshoz. Az a keresztény,
aki antropozófus lett, mindent meg tud érteni, amit a másik
ember mond. Mit fog ezzel szemben mondani az a buddhista,
aki antropozófus lett? Azt fogja mondani: igyekszem
megérteni a kereszténység lényegét, hogy Krisztusnál valami
másról van szó, mint egyszerű vallásalapítóról, hogy a
golgotái misztériumnál egy személytelen tettről van szó, arról,
hogy nem egy ember, a Názáreti Jézus állt ott, mint
vallásalapító, hanem a Krisztus élt benne, meghalt a
67
kereszten, és így a golgotái misztériumot végrehajtotta. És
hogy ez a golgotái misztérium kozmikus tény, és ez a
legfontosabb. Miután vallásod lényegét megértettem, ahogy
te az én vallásomét, most nem fogom a dolgot félreérteni, és
nem fogom Krisztust úgy tekinteni, mint aki újra inkarnálódni
fog, mert nála az a lényeges, ami akkor végbement. Furcsa
volna a részemről, ha azt mondanám, hogy a kereszténységet
bármiben is meg kellene javítani, hogy ha annak idején
Krisztus Jézust jobban megértették volna, három év letelte
után nem feszítették volna keresztre, hogy egy
vallásalapítóval másképpen kellett volna bánni. – Mert éppen
az a lényeg, hogy Krisztust keresztre feszítették. Nem az, hogy
azt gondoljuk: itt igazságtalanság történt, és a
kereszténységet meg kellene javítani. Egy antropozófus
buddhista sem beszélhetne másképpen, mint hogy ezt
mondja: ahogy te az én vallásom lényegét megérted, úgy
igyekszem én is a te vallásod lényegét valóban megérteni.

Mi lesz, ha a különböző vallási rendszerek egyes hívei így

megértik egymást, amikor a keresztény azt mondja a
buddhistának: én úgy hiszek a te Buddhádban, ahogy te – és
amikor a buddhista így fog szólni a keresztényhez: én meg
tudom érteni a golgotái misztériumot, úgy ahogy te
megérted, mi jön el akkor az emberiségre, amikor ez
általános lesz? Béke fog jönni az emberekre, a vallások
kölcsönös elismerése. És ennek el kell jönnie. Az antropozófiai
mozgalom útján a vallások kölcsönös megértése kell, hogy
bekövetkezzék. Az antropozófia szelleme ellen való lenne, ha
egy keresztény, aki antropozófus lett, azt mondaná a
buddhistának: nem igaz, hogy Gautáma buddhává válása után
nem kell újra testbe költöznie, a XX. században fizikai
emberként ismét meg kell jelennie. Akkor a buddhista azt
68
mondaná: arra való neked a te antropozófiád, hogy gúnyt űzz
az én vallásomból? És béke helyett a békétlenséget szítanánk
a vallások között. De a kereszténynek is így kellene szólnia
akkor a buddhistához, aki egy olyan kereszténységről
beszélne, amelyet helyesbíteni kell: ha azt tudod állítani, hogy
a golgotái misztérium hiba, és Krisztusnak újra el kell jönnie
fizikai testben, hogy most jobb dolga legyen, akkor nem
veszed magadnak a fáradságot, hogy vallásomat megértsd,
akkor gúnyt űzöl az én vallásomból. Az antropozófia nem arra
való, hogy gúnyt űzzön régi vagy új alapítású felekezetekből,
mert különben a kölcsönös kigúnyolás számára alakulna egy
társaság, nem pedig a vallások kölcsönös kiegyenlítésére.

Ezt a lelkünkbe kell vésnünk, hogy az antropozófia szellemét

és okkult magját megértsük. És semmivel sem értjük meg
jobban, mint ha azt az erőt és szeretetet, ami az
evangéliumokból árad, kiterjesztjük az összes vallásokra. És
hogy ez különösen a Márk-evangéliumra támaszkodva
történhet meg, azt a következő előadások fogják megmutatni.

69
Basel, 1912. szeptember 18.
[Buddha és Szókratész. Az emberiségfejlődés polárisán
ellentétes áramlatai és kapcsolódásuk Jézus Krisztushoz.]

Ma elsősorban két képre szeretném felhívni a figyelmüket,

amelyeket az utolsó évezredek emberi fejlődéséből kiemelve
szellemi szemünk elé állíthatunk. Először is arra, ami
nagyjából a keresztény időszámítás előtti ötödik század
közepén és vége felé történt. Mindez ismeretes, de most
mégis fordítsuk rá lelkünk tekintetét.

Tekintsünk arra, ahogy Buddha Indiában tanítványokat,

követőket gyűjtött maga köré. Abból, ami ott Buddha és
tanítványai között lejátszódott, nagy, hatalmas mozgalom
indult ki, amely keleten évszázadokon át tovább hullámzott,
hatalmas hullámokat vetett, és számtalan embernek hozott
belső üdvöt, belső lelki felszabadulást, felemelkedést és
emberiség-tudatot. Ha az ott történteket jellemezni akarjuk,
akkor a Buddha-tannak és működésnek úgyszólván csak fő
irányvonalát kell szemügyre vennünk.

Az élet, ahogyan azt az ember földi megtestesülésében

leélheti, szenvedés, amit az idéz elő, hogy inkarnációja
következtében alá van vetve a mindig megújuló
megtestesülések hajtóerejének. A legfőbb cél, hogy
megszabaduljunk az újratestesülés utáni törekvéstől,
kioltsunk mindent a lélekből, ami előidézi a fizikai
inkarnációban való megjelenés vágyát, hogy végül olyan
léthez emelkedjünk fel, amelyben a lélek többé már nem érez

70
törekvést arra, hogy fizikai érzékekkel, fizikai szervekkel kösse
össze létét – vagyis, hogy felemelkedjék a nirvánába.

Ez az a nagy tan, amely Buddha ajkairól elhangzott, hogy az

élet szenvedés, és az embernek meg kell találnia az
eszközöket, a módokat, amelyek segítségével
megszabadulhat a szenvedéstől, hogy részese lehessen a
nirvánának. Ha a szokásos fogalmakkal határozottan akarjuk
kifejezni, hogy milyen impulzus rejlik ebben a Buddha-tanban,
akkor nagyjából ezt mondhatnánk: Buddha individualitásának
erejével és hatalmával, tanítványai tekintetét a földi létre
irányította, és arra törekedett, hogy részvétének végtelen
gazdagságából megadja nekik az eszközt ahhoz, hogy lelküket
mindazzal, ami benne rejlik, fölvigye a földiségből az égbe, az
emberi gondolkodást, az emberi filozófiát, fölvigye a
földiségből a mennyeibe.

Ezt formulaként is kezelhetjük, ha határozottan és igazán

jellemezni akarjuk azt az impulzust, amelyet a benáreszi nagy
beszédével Buddha elindított.
Így látjuk Buddhát, amint tanítványokat gyűjt maga köré, akik
hűséggel csüngnek rajta. Mit látunk ezeknek a tanítványoknak
a lelkében? Mi lesz lassanként a hitvallásuk? Az, hogy az
emberi lélek minden törekvése arra irányuljon, hogy
szabaddá váljék az újraszületések vágyától, szabaddá váljék az
érzéki léthez való ragaszkodástól, keresse az én
tökéletesedését, amennyiben ez az én megszabadítja
mindattól, ami őt a érzéki léttel összeköti – hogy azzal kösse
össze magát, ami isteni-szellemi eredetével egybekapcsolja.
Ilyen érzések éltek Buddha tanítványaiban: felszabadulni az
élet minden kísértése alól, hogy a lelket csak a spiritualitásba

71
belevilágító érzése kösse a világhoz, amit az ember a
részvétben él át, egyébként a szellemi tökéletesedésben
oldódjon fel, váljon igénytelenné, és lehetőség szerint csak kis
mértékben kapcsolódjon ahhoz, ami a külső embert a léttel
összeköti. Így látták ezek a Buddha-tanítványok a világot, így
látták életük célját és irányát.

És ha követjük azokat a századokat, amelyekben a

buddhizmus elterjedt, és feltesszük a kérdést: mi élt a
továbbterjedő buddhizmusban, mi élt a hívek lelkében és
szívében? – akkor azt felelhetjük, hogy ezek az emberek
magas célt tűztek ki maguk elé, de minden gondolkodásuk és
érzésük középpontjában Buddha nagy alakja állt. Tekintetük
arra irányult, amit ő olyan magával ragadó, jelentős
szavakban mondott az élet szenvedéseitől való
megszabadulásról. Tanítványai és követői szívében, azok
minden gondolatában és érzésében Buddha átfogó, átölelő
hatalmas tekintélye élt, századokon keresztül. Mindaz, amit
Buddha mondott, tanítványai, követői számára szent volt.
Mi volt az oka annak, hogy tanítványai és követői Buddha
szavait mennyei híradásként tisztelték? Mi volt az oka, hogy
ezek a tanítványok és követők abban a hitben, abban a
tudatban éltek, hogy akkor a bódhifa alatti eseményben
Buddha lelkében felviláglott a világiét igazi megismerése, a
Mindenség fénye? Ez a hangulat, ahogy az a Buddha-
tanítványok, Buddha-követők szívében élt, a döntő
momentum. Ennek a hangulatnak a szentsége, a jellege a
fontos, ez a maga nemében egyedülálló hangulat. Állítsuk
szellemi szemünk elé mindezt, hogy meg tudjuk érteni, mi
történt ott, a golgotái misztérium előtt félezer évvel.

72
És most tekintsünk a világtörténelem egy másik képére. A
emberiségfejlődés hosszú idejét tekintve majdnem
egyidejűnek nevezhető az, ami néhány évnyi távolságban van
egymástól, száz év nem jön tekintetbe az emberiség
evolúciójának sok-sok évezredével szemben. Ezért azt
mondhatjuk, hogy ha az a kép, amit most akarunk lelkünk elé
állítani, száz évvel későbbre helyezendő is, mégis az
emberiség fejlődésére nézve, majdnem egyidejű azzal, amit
az előzőkben ecseteltem a Buddha-eseménnyel kapcsolatban.

A keresztény időszámítás előtti ötödik évszázadban egy másik

individualitást láthatunk a régi Görögországban, aki
ugyancsak tanítványokat és híveket gyűjt maga köré. Ez a
tény is eléggé ismeretes. Az utóbbi évszázadok megértéséhez
azonban jó ennek a individualitásnak a képét magunk elé
idézni: Szókratészt látjuk a régi Görögországban, amint
tanítványokat gyűjt maga köré. Ahhoz, hogy Szókratészt
ebben az összefüggésben megemlíthessük, csak azt kell
meggondolnunk, amit a nagy filozófus, Platón rajzolt
Szókratészről, és amit a másik nagy filozófus, Arisztotelész is
lényegében megerősíteni látszik. Csak arra kell gondolnunk,
milyen érzékletesen rajzolta meg Platón Szókratész képét, és
akkor azt mondhatjuk: Szókratésztől egy mozgalom indult ki
nyugaton. És aki a nyugati kulturális fejlődés egész jellegét
szemügyre veszi, rá fog jönni, hogy ebben milyen mélyreható
szerepe volt annak, amit „szókratészi elemnek” nevezhetünk.
Ha ez a szókratészi elem nyugaton árnyaltabban terjedt is el a
világtörténelem hullámain, mint keleten a buddhista elem,
mégis a párhuzam megvonható Szókratész és Buddha között.
Szókratész tanítványait és követőit más módon kell
jellemeznünk, mint Buddha tanítványait és követőit. Azt
mondhatjuk, mindaz, ami jellegzetesen megkülönbözteti a
73
keletet és a nyugatot, szembetűnő, ha ezt a Bud- dha-
Szókratész alapkülönbséget szemügyre vesszük.

Szókratész maga köré gyűjti tanítványait. Hogyan viszonylik

tanítványaihoz? A tanítványaival szemben alkalmazott
módszerét bábaasszony-művészetnek nevezték, mert amit a
tanítványoknak tudniuk, tanulniuk kellett, azt lelkükből akarta
előhozni. Kérdéseit úgy tette fel, hogy a tanítványok belső
lelki beállítottsága mozgásba jött, hogy Szókratész
tulajdonképpen önmagából semmit sem vitt át a
tanítványokba, hanem mindent azokból hozott elő. Az a kissé
száraz, józan elem, ami a szókratészi világnézetet, világnézet-
művészetet jellemzi, onnan származik, hogy Szókratész
tulajdonképpen minden egyes tanítvány önállóságára,
veleszületett értelmére hagyatkozott, amikor végigment velük
Athén utcáin – némileg más módon, de mégis hasonlóan
ahhoz, ahogy Buddha járta az utcákat tanítványaival. Míg
azonban Buddha azt hirdette, amit a bódhifa alatt a
megvilágosodás neki nyújtott, és míg századokon keresztül az
hatott, amit ő a szellemi világból kapott, és aztán a
tanítványokra árasztott úgy, hogy bennük tovább élt az, amit
Buddha átélt, addig Szókratész a legkisebb igényt sem
támasztotta arra, hogy mint „Szókratész” tovább éljen
tanítványai szívében. Tanítás közben még csak azt sem akarta,
hogy bármit átvigyen a tanítvány lelkébe, hanem rájuk akarta
bízni, hogy ami bennük van, azt önmagukból hozzák elő.
Szókratész lelkéből semmi ne menjen át a tanítvány lelkébe,
egyáltalán semmi.

Nem lehet nagyobb különbséget elgondolni, mint ami Buddha

és Szókratész között van. A Buddha-tanítvány lelkében
Buddhának egészen benne kellett élnie. A Szókratész-
74
tanítvány lelkében olyan kevésnek kellett benne élnie
Szókratészből, mint amennyi a most született gyermekben él
és megnyilatkozik abból, amit a bábaasszony adott hozzá. Úgy
kellett a Szókratész-tanítványoknál a szellemi elemnek
megnyilatkoznia Szókratész szellemi bábasága által, hogy az
ember önmagára támaszkodjék, önmagából hozza fel azt, ami
magában az emberben van. A Szókratész és Buddha közti
különbséget még a következő szavakkal is lehetne jellemezni:
ha egy hang az égből meg akarta volna mondani, mit kell
Buddha által a Buddha- tanítványoknak kapniuk, akkor az így
hangzott volna: gyújtsátok fel magatokban azt, ami
Buddhában élt, hogy Buddha által megtalálhassátok az utat a
szellemi létbe. És ha hasonló módon akarnánk jellemezni,
amit Szókratész akart, akkor azt kellene mondanunk, hogy
Szókratész azt akarta odakiáltani tanítványainak: válj azzá,
ami vagy!

Ha ezt a két képet lelkünk elé állítjuk, nem kell-e azt

mondanunk: az emberiségfejlődés két áramlata áll itt
előttünk, két fejlődési áramlat, amely polárisán ellentétes.
Bizonyos módon egymást is érintik, de csak a legszélső
végükön. A dolgokat nem szabad egymással összekeverni,
differenciáltságukban kell azokat jellemezni, és aztán
feltüntetni, hol van mégis lehetséges egység. Ha Buddhát
elképzeljük egyik tanítványával, azt mondhatjuk, azon
fáradozik – ez kiérezhető Buddha beszédeiből -, hogy a
legmagasztosabb szavakkal, a mindig visszatérő ismétlésekkel
– és ezek szükségesek, nem szabad őket kihagyni a Buddha-
beszédek fordításánál – a tanítvány lelkében lángra gyújtsa
azt, ami szükséges ahhoz, hogy fölvezesse a tanítványt a
szellemi világokba, annak segítségével, amit ő maga élt át a
bódhifa alatt. És a szavak úgy vannak kiválasztva, hogy
75
mindegyik szóból kicseng a földtől való eltávolodottság, mint
egyfajta égi híradás a szellemi világból, olyan ajkakról,
amelyeket a közvetlen benyomás szólaltat meg, a
megvilágosodásban megnyilatkozó benyomás, amelyet ezek
az ajkak hirdetni akarnak.

És hogyan gondolhatjuk el Szókratészt a maga tanítványaival?

Úgy állnak egymással szemben, hogy Szókratész azt mondja a
tanítványainak, amikor az ember Istenhez való viszonyát a
mindennapi élet legegyszerűbb értelmi mérlegelésével akarja
megvilágítani: a tanítvány gondolkozzék a logikai
összefüggéseknek megfelelően. Mindenütt a legjózanabb,
leghétköznapibb tényekre irányítja a tanítványok figyelmét,
hogy amit a mindennapi logikával el lehet érni, azt alkalmazza
arra, amit a tudással megszerezhet. Csak egyszer nő
Szókratész előttünk olyan magasságba, ahol, mondhatnánk,
úgy beszél, mint Buddha beszélt tanítványaihoz. Egyszer
jelenik meg így, amikor a halál elé megy, amikor a lélek
halhatatlanságáról beszél, közvetlenül halála előtt. Ekkor úgy
beszél, mint aki a megvilágosodás fokán áll, de úgy is, hogy
mindaz, amit mond, csak akkor érthető, ha egész személyes
élményét szem előtt tartjuk. Ezért szól ez annyira a szívhez,
ezért hatol bele úgy a lélekbe, amikor a platóni beszélgetést a
lélek halhatatlanságáról halljuk, amikor Szókratész körülbelül
ezt mondja: nem arra törekedtem-e egész életemben, hogy a
filozófia útján elérjem azt, amit, mint emberek kiküzdhetünk,
hogy az érzéki világtól szabaddá váljak? És most, amikor
lelkem nemsokára megszabadul minden érzékitől, ne
hatoljon-e be vidáman a lelki elembe? Ne hatoljon-e be
vidáman abba, amire belsőleg mindig is törekedtem, amikor
filozófus módjára éltem?

76
Aki Platón Phaidon-jában Szókratész beszédének egész lelki
beállítottságát fel tudja fogni, az közvetlenül megérzi azt, ami
Buddha magasztos tanaiból árad ki, amikor a tanítványai
szívéhez beszél. És akkor a két személyiség poláris
különbözőségére azt kell mondanunk: egy bizonyos ponton
úgy emelkednek fel, hogy a poláris különbözőségben is
egység mutatkozik meg. Ha tekintetünket Buddhára vetjük,
azt találjuk, hogy beszédei teljes egészükben olyanok, hogy
azt szeretnénk mondani: azt az érzést, amellyel eltölt
bennünket Szókratésznek a lélek halhatatlanságáról mondott
beszéde, azt érezzük Buddha összes beszéde alatt. Most a
hangulatra, a lelki felkészültségre gondolok. Azt viszont, ami a
legtöbb szókratészi beszéden végigárad, amelyek mindig arra
céloznak, hogy az embert saját értelméhez vezessék el, ritkán
ugyan, de néha mégis megtaláljuk Buddhánál, néha
mégiscsak kicsendül. Formálisan olyasmit érzünk, mintha az
egyik szókratészi beszéd helyet cserélt volna, amikor egyszer
Buddha tanítványának, Sanának meg akarja magyarázni, hogy
nem jó csupán az érzéki létben tartózkodni, és csupán ahhoz
kapcsolódni, vagy csak sanyargatnia magát és úgy élni, mint a
régi önsanyargatók, hanem az a jó, ha a középutat választja a
ember. Ott áll Buddha tanítványával, Sanával szemben, és
körülbelül így szól hozzá: „Nézd csak Sana, jól játszhatsz-e a
lanton, ha a lant húrjai túlságosan lazán vannak meghúzva”?
– „Nem – kell Sanának felelnie – nem fogok a lanton jól
játszani, ha a lant húrjai túl lazán vannak meghúzva”. – „Nos,
hát – mondja Buddha Sanának – jól játszhatsz-e a lanton, ha a
lant húrjai túlságosan feszesen vannak meghúzva”? – „Nem –
kell Sanának felelnie – nem fogok a lanton jól játszani, ha a
lant húrjai túlságosan feszesen vannak meghúzva”. „Tehát
mikor fogsz jól játszani a lanton”? – kérdi Buddha. – „Ha a

77
lant húrjai sem túl lazán, sem túl feszesen vannak meghúzva”
– feleli Sana. „És így van ez az emberrel is – mondja Buddha –
az ember nem tud eljutni minden ismerethez, ha túl erősen
beleesik a érzéki életbe, és nem tud eljutni akkor sem minden
ismerethez, ha önmagát sanyargatva csak visszahúzódik az
élettől. A középutat kell megtalálni az emberi lélek
hangulatára nézve is, mint ahogy a lant húrjainak
megfeszítésénél is a középutat kell megtalálni.”

Elmondhatjuk: Buddhának a Sanával folytatott beszélgetése

éppen olyan jól megállhatna Szókratésznél is, mert így beszélt
Szókratész tanítványaihoz, az értelemre hivatkozva. Amit
most elmondtam, az „szókratészi beszéd”, amelyet Buddha
tanítványával Sanával folytatott, de az ilyen beszélgetés
Buddhánál olyan ritka, mint amilyen ritka Szókratésznél a
„buddhainak” nevezhető beszéd, ahogy halála előtt
beszélgetett tanítványaival a lélek halhatatlanságáról.

Mindig hangsúlyozni kell, hogy csak úgy juthatunk el az

igazsághoz, ha a dolgokat így jellemezzük. A jellemzés
könnyebb lenne, ha így beszélnénk: az emberiség fejlődése
nagy vezetők útján megy előre, ezek a nagy vezetők alapjában
véve mindig ugyanazt hirdetik, csak különböző formában, és
minden egyes ilyen vezető szavai csak ugyanannak az egynek
a változatai. Ez igaz, de annyira triviális, amennyire csak lehet.
A dolog azon fordul meg, hogy vegyük magunknak a
fáradságot a dolgok felismerésére, hogy egységet és
differenciáltságot keressünk, hogy a dolgokat
különbözőségükben jellemezzük, és csak a különbözőből
keressük meg a magasabb egységet. Ezt a metodikai
megjegyzést egyszer meg kell tennünk, mert ez olyan, ami

78
szellemi fejtegetésekre vonatkozóan teljesen megfelel az
életnek.

Könnyű azt mondani: minden vallás csak egyet tartalmaz,

hogy aztán nekilássunk ennek az egynek a jellemzéséhez, és
azt mondjuk: az összes vallásalapító csak az egynek a
különböző változatait adja vissza. De ez végtelenül triviális
jellemzés, ha mégoly szép szavakba van is öltöztetve. Ezzel
épp olyan kevéssé jutunk el valamihez, mint ha két olyan
alakot, mint Buddha és

Szókratész, már előzetesen csak valami absztrakt egység

szerint akarnánk jellemezni, és a poláris különbözőséget nem
keressük. Mihelyt saját gondolatformáikhoz vezetjük őket
vissza, az emberek hamarosan felismerik, hogy miről is van
szó. Só, bors, cukor és paprika ott állnak az asztalon, mint
ízesítők az ételek számára. „Egy”-nek is vehetjük őket, hiszen
mind ízesítők. Senki sem fogja azonban ezeket az ízesítőket
egyformának minősíteni, és például borsot vagy sót tenni a
kávéba cukor helyett. Amit nem lehet a fizikai életben
elfogadni, azt a szellemiségben sem kellene elfogadni. Nem
kellene elfogadni, ha azt mondják, hogy Krisna vagy
Zarathusztra, Orfeusz vagy Hermész alapjában véve az „egy”-
nek csak különböző módosulásai. A komoly és igazi jellemzés
számára ez annyit ér, mintha a mondja valaki, hogy a bors és
a só, a cukor és a paprika lényegében egy dolognak, az
ételízesítőnek különböző változatai. Az a lényeg, hogy az ilyen
módszerbeli dolgokat igazán megértsük, és ne fogadjuk el a
kényelmeset az igaz helyett.

Ha ezt a két alakot, Buddhát és Szókratészt nézzük, akkor az

emberi fejlődés áramlatának két poláris, majdnem ellentétes

79
kialakulását látjuk bennük. És ha kettőjüket, ahogy mondtam,
magasabb egységben ismét összekötjük, akkor egy
harmadikat fűzhetünk hozzájuk, aki szintén nagy
individualitás, aki körül ugyancsak tanítványok és követők
gyülekeznek: Krisztus Jézust. Ha a köréje csoportosuló
tanítványok és követők közül most csak a legközelebbi
tanítványokat, a Tizenkettőt nézzük, akkor a Márk-
evangélium is teljesen érthetően mond el valamit a
Mesternek a tanítványaihoz fűződő viszonyáról, amit egy
másik területen jellemeztünk éppen Buddhára és
Szókratészre vonatkozóan, a lehető legvilágosabban. És mi
fejezi ki ezt a legjelentősebb, a leghatározottabb, a
legtömörebb módon? Az a jelenet, amikor Krisztus a sokaság
elé lép – ez többször is megtörténik -, amely őt hallgatni
akarja, és beszél ehhez a tömeghez. A evangélium szavai
szerint „példázatokban” beszél hozzájuk, vagyis képekben. A
világtörténés és az emberiségfejlődés bizonyos
nagyjelentőségű tényeiről beszél a tömeg előtt
példázatokban, képekben, amiket a Márk-evangélium is
népszerűén és egyszerűen ad elő. Azután így folytatja: amikor
meghitt tanítványaival egyedül volt, akkor ezeket a képeket
megmagyarázta. A Márk-evangélium egy sajátos példát
is,bemutat: hogyan szólt Krisztus Jézus a tömeghez képekben,
és hogyan fejtette meg azt később intim tanítványainak.

„És sokat tanítja vala őket példázatokban, és ezt mondja vala

nékik tanításában: Halljátok: imé a magvető kiméne vetni. És
lőn vetés közben, hogy némely az út mellé esik, és eljövének
az égi madarak és megevék azt. Némely pedig a köves helyre
esék, ahol nem sok földje vala, és hamar kikele, mivel nem
vala mélyen a földben. Mikor pedig fölkelt a Nap, elsüle, és
mivelhogy nem volt gyökere, elszárada.
80
Némely pedig a tövisek közé esék, és felnevekedének a
tövisek és megfojták azt, és nem ada gyümölcsöt. Némely
pedig a jó földbe esék, és ád vala nevekedő és bővölködő
gyümölcsöt, és némely hoz vala harminc annyit, némely
hatvan annyit, némely pedig száz annyit. És monda nékik:
akinek füle van a hallásra, hallja. Mikor pedig egyedül vala,
megkérdezék őt a körülötte lévők a Tizenkettővel együtt a
pédázat felől.”

Ő pedig ezt mondja közvetlen tanítványainak:

„A magvető az igét hinti. Az útfélen valók pedig azok, akiknek

hintik az igét, de mihelyst hallják, azonnal eljő a Sátán, és
elragadja a szívökbe vetett igét. És hasonlóképpen a köves
helyre vetettek azok, akik mihelyst hallják az igét, mindjárt
örömmel fogadják, de nincsen őbennök gyökere, hanem ideig
valók, azután ha nyomorúság vagy háborúság támad az ige
miatt, azonnal megbotránkoznak. A tövisek közé vetettek
pedig azok, akik az igét hallják, de a világi gondok és a
gazdagság csalárdsága és egyéb dolgok kívánsága közbejővén,
elfojtják az igét, és gyümölcstelen lesz. A jó földbe vetettek
pedig azok, akik hallják az igét és beveszik, és gyümölcsöt
teremnek, némely harminc annyit, némely hatvan annyit,
némely száz annyit.”

Itt áll előttünk Krisztus Jézus tanítási módjának tökéletes

példája. Buddháról azt mondhatjuk: ő azt, amit az emberek a
földön átélnek, felvitte az égbe. Szókratészre gyakran
mondták, hogy egész irányzata helyesen így jellemezhető: ő a
filozófiát az égből lehozta a földre, mivel közvetlenül a földi
értelemre épített. Világos képet alkothatunk arról, hogyan állt
ez a két individualitás tanítványaival szemben.

81
Hogyan állt Krisztus Jézus az ő tanítványaival szemben? Ő
másképpen szólt a tömeghez, és másképpen tanítványaihoz;
a tömeget példázatokban tanította, közvetlen tanítványainak
pedig megmagyarázta a példázatokat, vagyis elmondta nekik
azt, amit be tudtak látni, amit értelmükkel közvetlenül fel
tudtak fogni. Bonyolultabb dolog tehát, ha Krisztus Jézus
tanítási módját akarjuk jellemezni. Buddha tanítására egy
dolog jellemző, ami közös minden tanításában, ezért van csak
egy fajtája a Buddhához tartozó tanítványoknak. Szókratész
tanítványai is csak egyfélék, mert az egész világ Szókratész
tanítványa, és maga Szókratész is csak egyféle módon áll
tanítványaival szemben. Krisztus Jézus kétféleképpen
viszonyul tanítványaihoz, másképpen áll szemben közvetlen
tanítványaival és máshogy a sokasággal szemben. Mi ennek a
jelentősége?

Ha meg akarjuk érteni, mi a dolog nyitja, akkor tisztába kell

jönnünk az egész fejlődési fordulóponttal, amit a golgotái
misztérium jelent. Az a kor, amelyben a régi tisztánlátás
általános emberi tulajdonság volt, véget ért. Minél
messzebbre megyünk vissza az emberiség fejlődésében, annál
inkább olyan időkhöz jutunk, amelyekben a régi tisztánlátás
még általános emberi tulajdonság volt, amikor az emberek
még beleláttak a szellemi világokba. Hogyan láttak bele? Úgy,
hogy tudattalan imaginációkban, álomszerű képekben
meglátták a világ nagy titkait, tehát nem olyan értelmi
fogalmak útján, ahogyan ma tisztázzuk a dolgokat, ha
megismeréshez akarunk jutni. A mai tudomány, de az is, amit
népszerű gondolkodásnak, józan értelemnek és
ítélőképességnek nevezünk, nem létezett azokban a régi
időkben. Amikor annak idején az ember szemben állt a
külvilággal, úgy állt azzal szemben, hogy látta, de nem
82
bontotta szét fogalmakra, nem rendelkezett logikával, nem
gondolkodott kombinatívan. Sőt, a mai embernek még
elképzelni is nehéz ezt, mert ma mindenen gondolkodunk. De
a régi ember nem így gondolkodott. Elhaladt a dolgok mellett,
megnézte őket, belevéste magába a képet, és minden érthető
lett számára, amikor az ébrenlét és az alvás közti közbeeső
állapotban a saját álomszerű, imaginatív világába belenézett.
Ott képeket látott.

Állítsuk magunk elé világosabban a dolgot. Tegyük fel, hogy

amikor a régi ember több ezer évvel ezelőtt a környező
világot szemlélte, feltűnt neki, hogy valamilyen tanító valamit
magyaráz a tanítványainak. A régi ember odaállt és
meghallgatta, milyen szavakat mond a tanító a
tanítványoknak. És ha több tanítvány volt ott, megfigyelte,
hogy az egyik a szavakat igazi buzgalommal szívja magába, a
másik is felveszi azokat, de hamarosan elveti, a harmadikat
annyira elfoglalja saját egoizmusa, hogy oda sem hallgat.
Értelemszerűen ezt a háromféle tanítványt a régi ember nem
tudta volna összehasonlítani. Amikor azonban az ébrenlét és
az alvás közötti közbeeső állapotban volt, akkor az egész, mint
kép, ismét a lelke elé állt. Akkor olyasvalamit láthatott, hogy
egy magvető megy, szétszórja a magot – ezt, mint imaginatív
képet valóban látta -, az egyik magot jó földbe veti, ott az
kicsírázik, a másikat rosszabb földbe veti, a harmadikat köves
talajba. Abból, ami a rosszabb földbe került, kevesebb kelt ki,
a harmadikból semmi sem. A régi ember ezt nem úgy fejezte
volna ki, mint a mai ember, hogy az egyik tanítvány befogadja
a szavakat, a másik egyáltalán nem. De a közbeeső
állapotokban, az alvás és ébrenlét között látta a képeket: ott
látta a magyarázatot. És más módon sohasem beszélt volna
erről. Ha megkérdezték volna, hogyan magyarázza a tanító
83
viszonyát a tanítványaihoz, akkor a tisztánlátó az álomképet
mondta volna el. Az volt számára a realitás, de egyúttal a
dolog magyarázata is, és így beszélt volna róla.

Az a sokaság, amely Krisztus Jézust hallgatta, a régi

látnokságnak már csak az utolsó maradékával rendelkezett,
de a lelkek még alkalmasak voltak arra, hogy odafigyeljenek,
ha a lét és az emberiség keletkezéséről képekben beszéltek.
És Krisztus Jézus így beszélt a sokasághoz, amely még
megtartotta a régi tisztánlátás utolsó örökségét, és belevitte
megszokott lelki életébe.

És kik voltak a közvetlen tanítványok? Hallottuk, hogyan

tevődött össze a Tizenkettő a Makkabeus anya hét fiából, és
Mattatiás öt fiából. Hallottuk, hogy az egész ó-héber népen át
fölemelkedtek a halhatatlan én erőteljes hang- súlyozásáig.
Ok voltak az igazi elsők, akiket Krisztus Jézus kiválaszthatott
magának, hogy arra építsen, ami minden lélekben benne él,
úgy él, amilyenné válnia kellene, hogy az emberré levés új
kiindulópontja legyen. Amikor a tömegekhez beszélt, arra
épített Krisztus, hogy megértik azt, annak segítségével, ami,
mint örökség, a régi tisztánlátásból megmaradt. Amikor a
tanítványokhoz beszélt, arra építhetett, hogy ők az elsők, akik
valamit meg tudnak érteni abból, amit mi a magasabb
világokról az embereknek ma elmondunk. . Az idők fordulója
hozta tehát magával azt, hogy Krisztus Jézus másképpen
beszélt, amikor a tömeghez szólt, és máshogy, amikor
azokhoz szólt, akik közvetlen tanítványai voltak. A tömeg közé
állítja azokat, akiket, mint a Tizenkettőt magához vont.
Krisztus szűkebb tanítványainak az volt a feladata, hogy
megértsék, értelemszerűen fogják fel azt, ami a magasabb
világokra és az emberiségfejlődés titkaira vonatkozik, és
84
ennek az elkövetkezendő időben általános emberi
tulajdonsággá kell válnia. A példázat közben – vegyék
beszédeit a maguk teljességében – tanítványaihoz,
mondhatnánk, szókratészi szavakkal beszélt, mert amit akkor
mondott, azt az egyes lelkekből hozta ki, csakhogy míg
Szókratész inkább a földi viszonyokra szorítkozott, mondjuk a
mindennapi logikára, addig Krisztus Jézus a szellemi dolgokról
beszélt. De a szellemi dolgokról szókratészi módon beszélt,
amikor közvetlen tanítványaihoz szólt.

Amikor Buddha beszélt tanítványaihoz, úgy beszélt, hogy a

szellemi dolgokat fejtette ki nekik, de úgy fejtette ki, ahogy
azt a megvilágosodás adja meg, ahogy azt csak az emberi
léleknek a magasabb világokban való tartózkodása adja meg.
Amikor Krisztus a tömeghez szólt, úgy beszélt, ahogy azt a
mindennapi emberi lélek a korábbi időben a magasabb
világokban átélte. Úgy beszélt a tömeghez, mondhatnánk,
mint valami „népi Buddha”, közvetlen tanítványaihoz pedig
úgy, mint egy „magasabb Szókratész”, mint egy spiritualizált
Szókratész. Szókratész az egyéni földi értelmet hozta ki
tanítványai lelkéből, Krisztus az égi értelmet. Buddha
tanítványait az égi értelemben részesítette, Krisztus
példázataiban a tömegnek a földi megvilágosodást nyújtotta.

Kérem Önöket, tekintsenek erre a három képre: odaát a

Ganges földjén Buddha tanítványaival – Szókratész ellenképe;
odaát Görögországban Szókratész tanítványaival – Buddha
ellenképe; és aztán ez a csodálatos szintézis, ez a csodálatos
összekapcsolás 4-5 évszázaddal később. Ott áll lelkük előtt a
legnagyobb példák egyikében az emberi fejlődés szabályszerű
menete.

85
Az emberiség fejlődése lépésről-lépésre halad előre. Abból,
amit a szellemtudományos megismerés első fokozataiként az
évek folyamán előadtam, egyeseknek sok minden úgy tűnhet,
mint valami teória, mint puszta tan. Így például biztosan
sokan gondolták, hogy csupán elmélet az, hogy az emberi
lelket az érzőlélek, az értelmi lélek és a tudati lélek együttes
működéseként kell felfogni. Kétségkívül vannak emberek, akik
gyorsan ítélkeznek. Ugyancsak tapasztaltuk, hogy vannak, aki
a vázlatot kész műnek tekintőknél is gyorsabban ítélnek. És
vannak még másféleképpen ítélkezők is. Jó, ha mint
antropozófusok arra is figyelünk, hogyan nem szabad
gondolkodni.

Ma reggel valaki egy sajátos gondolkodásmód bájos kis

példáját mesélte el nekem. Csak példaként használom fel itt,
de mint olyan példát, amelyet jól a lelkünkbe kellene
vésnünk, mert nekünk, antropozófusoknak, nemcsak a világ
hibáit kell megismernünk, hanem lelkünket folytonosan
tökéletesítenünk kell. Ezért nem személyes okokból, hanem
egyetemes szellemi okokból hozom fel példának, amit ma
reggel hallottam.

Azt mesélték el nekem, hogy Európa bizonyos részén van egy

férfi, aki évekkel ezelőtt valótlan dolgokat tett közzé Steiner
„Theosophie” c. könyvéről, és egyáltalán Steinernek a
szellemi mozgalomban betöltött szerepéről. Ma valakinek a
szemére vetették, hogy az egyik ismerőse – éppen ez a férfi –
ilyesmiket kinyomtatott. És mit mondott ez az illető? „Igen, de
ez az ismerősöm most elkezdte behatóan tanulmányozni dr.
Steiner műveit”. Évekkel ezelőtt elmondta a véleményét, és
most azzal mentegetik, hogy tanulmányozni kezdi a dolgot.
Ilyen gondolkodás előfordulhat a mi mozgalmunkban is. Ha
86
majd az elkövetkező időkben egyszer írni fognak erről, fel
fogják vetni a kérdést: hogyan létezhetett az, hogy valakinek
eszébe jusson mentségül felhozni azt, hogy egy ismerőse
most kezd megismerkedni azzal, amiről évekkel ezelőtt
ítélkezett?

Ezek a kérdések az antropozófiai neveléshez tartoznak, és

csak akkor jutunk előbbre, ha valóban általános lesz az a
felfogás, hogy ilyesmi nem fordulhat elő az antropozófiai
mozgalomban, teljesen lehetetlennek kell lennie. Mert a
belső becsületességhez tartozik az, hogy ilyen módon ne is
lehessen gondolkozni. Az igazság megismeréséhez ilyen
gondolkodással egyetlen lépést sem lehet tenni, és az
antropozófusok kötelessége, hogy az ilyen dolgokat
észrevegyék, és ne menjenek el mellettük közömbösen az
„általános emberszeretetet” hangoztatva. A magasabb
értelmében véve szeretetlenség egy emberrel szemben, ha
ilyesmit megbocsátunk neki. Mert ezáltal őt karmikusan arra
ítéljük, hogy a halál után lényegtelen, jelentőség nélküli életet
éljen. Ha azonban hasonló dolgokra figyelmeztetjük,
megkönnyítjük halál utáni létét. Ez a dolog mélyebb
jelentősége.

Nem szabad könnyedén venni, ha az ember egy ilyen

igazságot egyszerűen elmond: az emberi lélek három részből
tevődik össze, az érzőlélekből, az értelmi vagy kedélylélekből
és a tudati lélekből. Az évek folyamán kiderülhetett már, hogy
egy ilyen dolognak sokkal mélyebb jelentősége is van, mint a
lélek szisztematikus beosztása. Kifejtettük, hogy az Atlantisz
utáni időben egymás után kifejlődtek az egyes kultúrák: a régi
indiai, az ősperzsa, az egyiptomi- káldeai, a görög-latin és
aztán a miénk. Kimutattam azt is, hogy a babiloni- káld-
87
egyiptomi kultúrkorszak lényege abban keresendő, hogy
akkor valójában az ember érzőlelke ment át sajátos
fejlődésen. A görög-latin korban az értelmi vagy kedélylélek
fejlődött, és a mi időnkben a tudati lélek sajátos kultúrája
megy végbe. Így állunk ezzel a három kultúrkorszakkal
szemben, így működnek azok az emberi lélek nevelésén és
fejlődésén. A léleknek ez a három része nem kitalált valami,
hanem elevenen jelen van, és az egymásra következő időkben
azok egymást követően fejlődnek.

Mindez azonban összefügg egymással. A korábbit a későbbibe

mindig át kell vinni, és ennek megfelelően a korábbiban elő
kell készíteni a későbbit. Melyik kultúrkorszakban élt Buddha
és Szókratész? Az Atlantisz utáni negyedik korszakban. Abban
a korszakban, amelyben különösen az értelmi vagy
kedélylélek nyilvánul meg. Mind a kettőnek megvan a
missziója, a maga feladata.

Buddhának az volt a feladata, hogy az érzőlélek kultúráját a

harmadik, vagyis az előző korszakból átvigye a negyedikbe, és
azt megőrizze. Amit Buddha hirdet, amit tanítványai a
szívükbe fogadnak, annak az Atlantisz utáni harmadik
kultúrkorszakból – amely az érzőlélek kora – át kell világítania
a negyedik korszakba, az értelmi vagy kedélylélek korszakába.
Az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakot tehát, az értelmi
vagy kedélylélek korát átmelegíti, átizzítja, átvilágítja a
buddhai tan azzal, amit a tisztánlátásból áthatott érzőlélek-
korszak létrehozott. Az értelmi vagy kedélylélek-korszak
számára az érzőlélek-kultúra nagy megőrzője Buddha. Milyen
misszió jutott a valamivel később fellépő Szókratésznek?

88
Szókratész is az értelmi vagy kedélylélek korszakában áll, de ő
az egyes ember individualitására épít, arra, ami csak a mi
ötödik kultúrkorszakunkban jöhet igazán létre. Neki még
absztrakt formában kellett a tudati lélek korszakát belevonnia
az értelmi vagy kedélylélek korszakába. Buddha megőrzi a
korábbit. Azért jelenik meg az, amit hirdet, melegítő, világító
fényként. Szókratész azt hozza, ami számára a jövő, ami a
tudati lélek korszakát jellemzi, azért tűnik fel az ő idejében
józannak, száraznak pusztán az értelemhez szólónak.

Ezért tolódik egybe a negyedik korszakban a harmadik és az

ötödik: a harmadikat megőrzi Buddha, az ötödiket elővételezi
Szókratész. Keletnek és nyugatnak az a feladata, hogy ezt a
két különbözőséget képviselje. Keletnek az elmúlt idő
nagyságát kell megőriznie, a nyugat pedig egy korábbi időben
elővételezi azt, aminek később kell megjelennie.

Hosszú az út az emberiségfejlődés ősrégi korszakain át –

amelyekben Buddha mindig föllépett, mint bódhiszattva -,
addig az időig, amikor a bódhiszattva buddhává emelkedett.
Hosszú időszak ér véget Buddhával, és valóban úgy ér véget,
hogy Buddha leéli utolsó földi inkarnációját, többé nem kell
lejönnie a Földre. Hosszú időszak ért véget ekkor, miközben
az ősrégi időkből áthozta azt, ami az Atlantisz utáni harmadik
kultúrkorszak érzőlélek-kultúrája volt, és azt újból
fölvillantotta. Ha Buddha beszédeit ebből a szempontból
olvassák, akkor meg fogják kapni a helyes hangulatot, és
akkor az értelmi vagy kedély- lélek eljövetelét egészen
másként fogják értékelni. Akkor a Buddha-beszédek alapján
ezt fogják mondani: itt minden olyan, hogy közvetlenül az
emberi szívhez szól, de közvetlenül mögötte van valami, ami
visszahúzódik a szívtől, és egy magasabb világhoz tartozik.
89
Ebből ered az a sajátos, a szokásos értelemben visszatetsző
ritmikus mozgás a Buddha-beszédek ismétléseiben. Ezeket
éppen akkor kezdjük megérteni, amikor a fizikaiból
belemegyünk az éteri elembe, az érzéki világ mögötti
legközelebbi érzékfelettibe. Aki megérti, hogy mi minden van
az étertestben – ami a fizikai test mögött van -, az azt is
megérti, hogy miért ismétlődik olyan sok minden újból és
újból Buddha beszédeiben. A Buddha-beszédek hangulatának
sajátosságát nem szabad elrontani azzal, hogy az ismétléseket
kiküszöböljük. Az elvontan gondolkodók megtették ezt, és azt
hitték, hogy valami jót tesznek azzal, ha csak a tartalmat
emelik ki, és elkerülik az ismétléseket. Lényeges ezért, hogy
mindent úgy hagyjunk, ahogy Buddha elmondta.

Ha most Szókratészre tekintünk – anélkül a gazdag anyag

nélkül, ami azóta a természettudományos és embertani
fejlődés felfedezéseiben összegyűlt -, ha azt nézzük, hogyan
tárgyalja Szókratész a mindennapi dolgokat, akkor az a mai
ember, aki őt előveszi, a természettudományos anyagban
mindenütt a szókratészi módszert találja meg: keresik és
akarnak is dolgozni vele. Egy hosszú vonal kezdődik
Szókratésszel, belenyúlik a mi időnkbe, és mindig a
tökéletességhez jut el.

Az emberiség fejlődésében van egy áramlat, amely egészen

Buddháig terjed és ott véget ér, és van egy másik áramlat,
amely Szókratésszel kezdődik, és egy távoli jövőbe mutat.
Szókratész és Buddha úgy állnak egymás mellett, mint két
üstökös magja – ha szabad ezt a képet használnom -, az
üstökös magja körüli csóva Buddhánál messze a
meghatározatlan múltba mutat vissza, míg Szókratésznél
messze belevilágít a határozatlan jövő távlataiba. Két
90
egymástól távol eső üstökös, egymással ellentétes irányban,
de egyidejűleg fénylő maggal – ez az a kép, amellyel jelezni
szeretném, hogyan áll Szókratész és Buddha egymás mellett.

Félezer év telik el, és a két áramlat összekapcsolásaként

megjelenik valami Krisztus Jézussal. Ezt már jellemeztük,
amikor az egyes tényeket vettük szemügyre. Holnap tovább
haladunk ebben a jellemzésben, hogy feleletet adjunk arra a
kérdésre: mi a missziója Krisztus Jézusnak az emberi lélek
szempontjából, ha azt helyesen akarjuk jellemezni?

91
Basel, 1912. szeptember 19.
[Krisna kinyilatkoztatásai. Buddha Krisna utóda. Keresztelő
János Jézus Krisztus előhírnöke]

Tegnap megpróbáltuk bizonyos szempontból szemügyre

venni a világtörténelemnek azt az időszakát, amelyben a
golgotái misztérium megtörtént. Ezt oly módon kíséreltük
meg, hogy két jelentőségteljes emberiség-vezetőt, állítottunk
szemünk elé, Buddhát és Szókratészt, akik mindketten néhány
évszázaddal megelőzték a golgotái misztériumot. Ennek során
kiderült, hogy Buddha egy fejlődési áramlat jelentőségteljes
befejeződését jelenti. Buddha a golgotái misztérium előtti
ötödik-hatodik században az azóta közismertté vált
nagyjelentőségű tanát hirdette, a benáreszi kinyilatkoztatást,
amelyben mintegy összefoglalta és megújította azt, ami az
emberi lelkekbe beleáradhatott az ősrégi előidők évezredei
óta. Ezt úgy hirdette, ahogy hirdetnie kellett fél évezreddel a
golgotái misztérium előtt, és ahogy hirdetnie kellett azoknak a
népeknek, akiknek számára ez a tan éppen ebben a formában
volt a legmegfelelőbb. Hogy Buddha mennyire záróköve egy
világáramlatnak, az még jobban szembetűnik, ha nagy elődjét
állítjuk lelkünk elé, aki már mintegy az emberiségfejlődés
félhomályába vész: Krisnát, a nagy indiai tanítót, aki megint
más értelemben végpontja a régi kinyilatkoztatások
évezredeinek.

Krisnát néhány évszázaddal előbbre tehetjük Buddhánál, de

most nem ez a fontos. A fő dolog az, hogy minél inkább
engedjük magunkra hatni azt, amit Krisna és amit Buddha
jelent, annál inkább belátjuk, hogy egy bizonyos oldalról
92
nézve Krisnában még ragyogóbb fényben jelenik meg az, amit
Buddha hirdet, és Buddhában – ahogy ez mindjárt jellemezni
fogom – bizonyos módon véget ér.

Krisna valaminek az összefoglalását jelenti, ami a szellemi

fejlődésben az emberiség fejlődésének sok ezer évére
rávilágít. Ha elmélyedünk mindabba, amit Krisna
kinyilatkoztatásának nevezünk, akkor az emberi szellem-
megnyilvánulás magasztos csúcsaira tekintünk fel, amelyekkel
szemben az az érzésünk: arra nézve, ami ebből kicsendül, ami
ebben megjelenik, egyáltalán alig lehet előrehaladás,
emelkedés. Ami ebben a kinyilatkoztatásban megnyilvánul, az
a maga nemében a legmagasabb. Természetesen sok
mindent Krisna személyében foglalunk össze, amit elődei
hirdettek. De itt is úgy van, hogy mindaz, ami lassanként az
évezredek és évszázadok folyamán megadatott azoknak, akik
az őt megelőző időkben a kinyilatkoztatások hordozói voltak,
őbenne, Krisnában ismét megújulva, egybefoglalva, egy
végpontba fogva szólt az ő száján keresztül népéhez. És ha azt
a módot nézzük, ahogyan Krisna az isteni-szellemi világról, az
isteni-szellemi világnak az emberiséghez való viszonyáról, a
világ-események hatásáról megnyilatkozik, ha azt a
szellemiséget nézzük, amelyhez nekünk is fel kell
emelkednünk, ha be akarunk hatolni a Krisna-tan mélyebb
értelmébe, akkor egy bizonyos szempontból véve, talán csak
egy dolog van a későbbi korok fejlődésének folyamatában,
amit vele össze lehet hasonlítani.

Krisna kinyilatkoztatásáról el lehet mondani, hogy az egy

bizonyos szempontból titkos tan. Titkos tan azért, mert kevés
ember tudja megszerezni azt a belső képességet, amellyel fel
tud emelkedni arra a szellemi magasságra, ahol a dolgokat
93
megértheti. Amit Krisna kinyilatkoztatott, azt nem kell külső
eszközökkel bezárni, belakatolni, hogy titkos maradjon, azért
marad titkos, mert kevés ember emelkedik fel olyan
magasságra, hogy azt megérthesse. Az olyan kinyilatkoztatást,
mint a Krisnáé, szétoszthatjuk az emberek között,
mindenkinek a kezébe adhatjuk, mégis titkos marad, mert az
eszköz ahhoz, hogy a titkos tanból ki lehessen bontakoztatni,
nem az, hogy az emberek között szétosztjuk, hanem az, hogy
a lelkek felfejlődjenek, hogy az emberek azzal egyesüljenek.
Mert az ilyen dolgok egy bizonyos magasságban lebegnek, és
ezen kívül még olymódon is szólnak, amely egyfajta szellemi
magasságot képvisel. Aki az ilyen kinyilatkoztatás szavait
olvassa, az távolról sem gondolhatja, hogy azt meg is érti,
még ha 20. századbeli tudós is. Teljesen érthető, ha ma sok
oldalról azt halljuk, hogy nincs titkos tudomány, mindent meg
lehet érteni. Mert gyakran azok, akik az ilyen
megállapításokat teszik, a szavak birtokában vannak, és azt
hiszik, hogy ezzel mindent birtokolnak. Márpedig egy tan
titkossága abban rejlik, hogy amit birtokolnak, azt nem értik.
Ahogy mondtam, egy dolog van, amit össze lehet hasonlítani
a Krisna-tan- nal, amit össze lehet kapcsolni az ő nevével. Ez
három név, és mindaz, ami rajtuk keresztül a nálunk szokásos,
hozzánk közel álló fogalmi, filozófiai módon jelenik meg az
újkorban: Fichte, Schelling és Hegel. Ennek a három
embernek a tanai valamennyire összehasonlíthatók az
emberiség más „titkos tan”-aival. Mert bár Fichte, Schelling és
Hegel tanai megszerezhetők, mégsem fogja senki tagadni,
hogy azok a szó legtágabb értelmében véve igazi titkos
tanítások maradtak. Valóban azok maradtak. Kevesen vannak,
akik azokhoz a dolgokhoz, amiket ez a három ember írt,
bármiként is igazodni akarnának. Bizonyos, mondhatnánk,
94
filozófiai udvariasságból bizonyos körökben ma ismét
beszélnek Hegelről, és ha olyan szavak hangzanak el, mint
amiket most mondtam, azt a ellenvetést teszik, hogy hiszen
mégis vannak, akik foglalkoznak Hegellel. De ha aztán
átnézzük azt, amit elolvasnak belőle, és amit megértéseként
hozzáfűznek, akkor derül ki csak igazán, hogy számukra Hegel
igazi titkos tan maradt. Ami keletről, Krisnától átvilágít
hozzánk, az jelenik meg Fichténél, Schellingnél és Hegelnél
elvont, fogalmi módon, és ahhoz, hogy valaki a hasonlóságot
észrevegye, az emberi léleknek egy egészen meghatározott
felépítésére van szükség. Kertelés nélkül elmondom, hogy mi
kell hozzá.

Ha valaki, aki úgy véli magáról, hogy átlagos képzettséggel

rendelkezik, kezébe veszi Fichte vagy Hegel valamelyik művét,
és olvasni kezdi, azt hiszi, hogy abban olyasmit olvas, ami a
fogalmi fejlődés haladását jelenti. A legtöbb ember egyetért
abban, hogy nem nagyon tud fölmelegedni, amikor Hegel
„Tudományos enciklopédiá”-ját kinyitja, és ott a létről és a
nemlétről, a létesülés- ről és a jelenlétről olvas. Ilyenkor
olyasmit is hallhatunk: itt valaki a legmagasabb fogalmi
absztrakciókat kotyvasztja össze, ez lehet szép, de nem
melegít fel, szívemnek, lelkemnek nem ad semmit. Sok
embert ismertem, aki Hegelnek ezt a művét három-négy oldal
elolvasása után gyorsan becsukta. Egyvalamit nem szívesen
vallanak be az emberek, azt, hogy ha nem tudnak mellette
felmelegedni, ha nem tudják átélni azt a küzdelmet, amely a
pokolból a mennybe vezet, akkor talán a hiba bennük van. Ezt
nem szívesen ismerik el. Mert van lehetőség arra, hogy amit
ennél a három embernél „absztrakt fogaloménak neveznek,
ott az élet küzdelmeit éljék át, és ne csak az élet melegét
érezzék, hanem a legszélsőbb hidegségtől a legszélsőbb
95
melegségig való felemelkedést is. Érezni lehet, hogy ezek a
dolgok közvetlenül embervérrel íródtak, és nem absztrakt
fogalmakkal.

Ami Krisnától átfénylik, azt össze lehet hasonlítani a szellemi

magaslatokra való emberi felemelkedésnek ezzel az
úgynevezett legújabb fejlődési fázisával, csakhogy van egy
jelentős különbség. Amit Fichtében, Schellingben és
Hegelben, a kereszténység e legérettebb gondolkodóiban
látunk, az a kereszténység előtti korban Krisnánál lép elénk,
úgy ahogy annak akkor meg kellett jelennie. Mert mi ez a
Krisna-kinyilatkoztatás? Olyasvalami, ami soha többé vissza
nem jöhetett, amit a maga nagyságában kell elfogadni, mert a
maga nemében nem múlható felül. Aki megérti az ilyen
dolgokat, az fogalmat alkothat annak a szellemi fénynek az
erősségéről, amely átfénylik hozzánk, ha az ember engedi
lelkére hatni azt, ami azzal a kultúrával függ össze, amelyből

Krisna kiindult. Csak hagyni kell, hogy a dolgok a helyes

értelemben működjenek. Ha az ember engedi, hogy helyes
módon hassanak rá az olyan szavak, mint amilyeneket csak
példaképpen emelek ki a Bhagavad Gitából – ezek Krisna
szavai, amikor saját lényére mutat rá – akkor olyan
megismerésekhez és érzésekhez jut el, amelyekről később
még beszélni fogok. Krisna ezeket mondja a második
énekben:

„Én vagyok a létesülés szelleme, közepe és vége. Minden

lényben, ami lett, a legnemesebb mindig én vagyok. A
szellemi lények között Visnu vagyok, a csillagok között a Nap,
a fények között a Hold, az elemek között a tűz, a helyek között
a magas Meru, a vizek között a nagy Világtenger, a folyók

96
között a Gangesz, a fák rengetegében Ashvatta. A szó igazi
értelmében véve én vagyok az ura az embereknek, és minden
itt élő lénynek, a kígyók között én vagyok az, aki örökké
létezik, aki maga a lét alapja.”

És ugyanabból a kultúrából válasszunk ki egy másik

kinyilatkoztatást, amelyet a Védákban találunk.

„A dévák összegyűlnek a Mindenható trónja alatt, és

alázatosan kérdezik, ki ő. Akkor ő válaszol – a Mindenható,
tehát ebben az ó-indiai értelemben a Világisten – : ha volna
egy másik olyan, mint én, akkor magamat általa írnám le. Én
öröktől fogva voltam, és örökkön örökké leszek. Én vagyok az
első ősoka mindennek, ami van nyugaton, keleten, északon és
délen; én vagyok az ősoka mindennek, ami van fent a
magasságokban és lent a mélységekben. Én vagyok minden,
idősebb, mint bármi, ami van. Én vagyok a királyok királya, az
igazság maga, én vagyok a kinyilatkoztatás maga, én vagyok a
kinyilatkoztatás ősoka, én vagyok a tudás, én vagyok a
jámborság és a jog. Mindenható vagyok.”
Arra a kérdésre, hogy mi az ősoka mindennek, ennek az ősi
forrásműnek a válasza így hangzik:

„A világ ősoka a tűz, a Nap és a Hold is, és ez a tiszta Brahman

is, ez a víz és a teremtmények legmagasabbja. Minden
pillanat és minden hét, minden hónap és minden év, minden
évszázad és minden évezred, és minden évmillió őbelőle jött
elő, minden az ő sugárzó személyéből származott, amelyet
senki felfogni nem tud, sem fent, sem lent, sem köröskörül,
sem középen, ott, ahol mi állunk.”

97
Ilyen szavak hangzanak át hozzánk ezekből a régi időkből.
Adjuk át magunkat ezeknek a szavaknak. Mit kell éreznünk e
szavakkal szemben, ha elfogulatlanul vizsgáljuk azokat?
Elhangzanak bizonyos dolgok, látjuk, hogy Krisna mond
valamit saját magáról, látjuk, hogy elhangzanak dolgok a
Világistenről, és a világ ősokáról. Már az a hang is, amellyel a
dolgok kifejezésre jutnak, olyasmit tár fel, amit soha
magasztosabban, soha jelentőségteljesebben nem mondhat
el senki. Itt tehát belekerül valami az emberiségfejlődésbe,
aminek úgy kell maradnia, amit úgy kell befogadni, ahogy van,
ami a végéhez ért. És később bárhol gondolkoztak is ezekről a
dolgokról, a későbbi idők módszereivel talán erre vagy arra
vonatkozóan esetleg világosabban fogalmaztak, módosítottak
valamit, de jobban nem mondták el soha. Ha valaki ezeket a
dolgokat jobban akarná elmondani, az elbizakodottság lenne.

Nézzük először a Bhagavad Gitának azt a helyét, ahol Krisna

úgyszólván saját tulajdon lényét jellemzi. Mit jellemez
tulajdonképpen? Egészen különleges, ahogy beszél. Arról
beszél, hogy ő a dolgok szelleme, ő az égi szellemek között
Visnu, a csillagok közt a Nap, a fények közt a Hold, az elemek
közt a tűz, és így tovább. Ha ezt úgy akarnánk körülírni, hogy
egy formulába foglaljuk össze, akkor azt mondhatjuk, hogy
Krisna úgy jellemzi magát, mint esszenciát, mint a lényeget
mindenben, úgy, hogy ő a lét alapja, ő jeleníti meg a
legtisztábbat, a legistenibbet. Ahol tehát a dolgok mögé
hatolunk, és azt keressük, mi azok lényege, ott ennek a
szakasznak az értelmében a Krisna-lény- hez jutunk el.
Vegyünk egy bizonyos fajta növényből több példányt, és
keressük meg ennek a fajtának a lényegét, amely nem
látható, hanem az egyes látható növényformákban jut
kifejezésre: mi van e mögött, mint esszencia? Krisna! De ezt a
98
lényt nemcsak egy lénnyel kell azonosnak gondolnunk,
hanem úgy, mint ami abban a formában a legmagasabb, a
legtisztább, tehát nemcsak az van előttünk mindenütt, ami
maga a lény, hanem ami ebben a lényben mindenütt a
legtisztább, a legnemesebb, a legmagasztosabb.

Miről beszél tehát Krisna tulajdonképpen? Nem egyébről,

mint arról, amit az ember is saját lényeként ismerhet meg, ha
önmagába mélyed. De ez nem az a lény, amelyet a
mindennapi életben mutat, hanem amely az ember
mindennapi megnyilatkozása és az emberi lelkiség mögött
van. Arról az emberi lényről beszél, aki bennünk van, mert az
ember igazi lénye egy a mindenséggel. Krisna nem olyan
megismerésről beszél, amely egoisztikusan formálódik ki
benne, Krisnában az van, ami az emberben lévő
legmagasabbra utal, ami azonosnak, egységesnek tekintheti
magát azzal, ami minden dolognak a lényegét alkotja.

Krisna úgy beszél arról, amit saját korának kultúrája számára

szeme előtt tart, ahogy mi beszélünk ma, ha valami mást
tartunk szem előtt. Ha mi ma saját lényünkbe tekintünk,
akkor mindenekelőtt az ént pillantjuk meg – ahogy ez a
„Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?” című
könyvemben le van írva. Ettől a mindennapi éntől meg kell
különböztetnünk a magasabb, az érzékfeletti ént, amely az
érzéki létben nem jelenik meg, és nem csak bennünk van,
hanem egyidejűleg kiárad minden dolog lényegébe. Ha tehát
mi a magasabb énünkről beszélünk, az emberben lakó
magasabb énről, akkor nem arról beszélünk, amikor köznapi
módon azt mondjuk: „én vagyok”, ámbár nyelvünkben
egyformán hangzik. Krisna szájában azonban nem hangzott
volna egyformán. O az emberi lélek lényegéről az akkori
99
felfogás értelmében úgy beszélt, ahogy mi beszélünk ma
énünkről.

Miként jöhetett létre, hogy amit Krisna megjelölt az olyan

hasonló ahhoz, amit legmagasabb hitvallásként kijelentünk
róla? Azért jöhetett ez létre, mert azt a kultúrát, amelyből
Krisna származott, megelőzte a korábbi évezredekben az
emberiség látnoki, tisztánlátó kultúrája, mert az emberek
hozzá voltak szokva ahhoz, hogy ha a dolgok lényegére
néztek, mindig a tisztánlátó szemlélethez emelkedtek fel. Egy
olyan nyelvet, mint a Bhagavad Gitáé, csak akkor lehet
megérteni, ha azt egy régi tisztánlátó szemlélet zárókövének
tekintjük; ha tisztában vagyunk azzal, hogy abban a
pillanatban, amikor az ember a régi időkben abba a közbeeső
állapotba került, amely emberileg általános volt az alvás és az
ébrenlét között, akkor nem úgy volt benne a dolgokban, mint
ahogy az az érzéki szemléletben történik, hogy a dolgok itt
vannak, és az ember rajtuk kívül van, hanem akkor kiáradt
minden lény fölött, benne érezte magát minden lényben.
Akkor egynek érezte magát minden lénnyel, azzal érezte
magát egynek, ami a dolgok legjava volt, és ami őbenne a
legjobb, az volt benne minden dologban. És ha nem indulunk
ki egy mai ember absztrakt érzéseiből, hanem abból, amit az
előbb jellemeztem, ahogy a régi ember észlelt, akkor
érthetővé válnak azok a szavak, amelyek a Bhagavad Gitában
Krisnától felénk hangzanak. Akkor, ha feltesszük magunknak a
kérdést, hogy milyennek látta magát a régi tisztánlátás
embere, megértjük, hogy olyan volt, amilyet ma is el lehet
érni a szellemtudományos iskolázás útján, amikor a ember
éterteste szabaddá válik, és úgy érzi, hogy kiáradt, kitágult a
fölé, ami mindenben benne van. Ha különbözött is attól, ami
így a szellemtudományos iskolázás útján elérhető,
100
lényegében ilyen volt a régi idők emberének természetes
állapota. Olyan állapotokban, amelyek mintegy maguktól
jöttek létre, benne érezte magát a dolgokban. És amikor aztán
a kinyilatkoztatásokat formába öntötték, amikor azt, amit
láttak, szép, magasztos szavakban kifejezésre juttatták, akkor
napvilágra került olyasmi, mint Krisnának az említett
kinyilatkoztatásai.

Ezért ezt is mondhatjuk: Krisna azt mondta az ő embereinek:

azt akarom szavakban hirdetni, amit a legjobbak láttak
közülünk, amikor az érzékfeletti állapotban voltak. Mert az
eljövendő idő már nem fogja így találni az em-’ bereket, és ti
magatok sem tudtok többé olyanok lenni, amilyenek az
ősatyák voltak. Azt akarom szavakba önteni, amit az ősatyák
láttak, hogy megmaradjon, mert ezt az emberiség
természetes állapotként már nem birtokolhatja. –
Lényegében az akkor lehetséges szavakba öntötte azt, aminek
az emberiség évezredeken át részese volt. Ezek voltak Krisna
kinyilatkoztatásai, azért, hogy a későbbi idők is megkaphassák
azt, amit már nem láthatnak.
Így foghatjuk fel többi szavait is. Tegyük fel, hogy abban az
időben, amikor Krisna kinyilatkoztatásait megtette, egy
tanítvány odalépett volna egy tudós tanítóhoz, és
megkérdezte volna: tudós tanító, mondd meg, mi van a
dolgok mögött, amelyeket most csak a szemem lát? – Akkor a
tudós tanító azt felelte volna: ezek mögött a dolgok mögött,
amelyeket most csak külső, érzéki szemed lát, a szellemiség
van, az érzékfeletti. De a régi időkben az emberek ezt az
érzékfelettit, természetes állapotukban még látták, és a
legközelebbi érzékfeletti világba, amely határos érzéki
világunkkal, az éteri világba, beláttak. Ott van az ősoka
101
mindennek, ami érzéki. Ott látták az okot. Most csak
szavakkal tudom kifejezni: a tűz az, a Nap az, de nem úgy,
ahogy a Nap ma megmutatkozik, mert akkor a régi látnokság
számára éppen az volt a legláthatatlanabb, amit most a szem
lát. A fehér, tüzes Napbolygó volt a sötét, a tér összessége
felett haladva szétterültek a Nap-hatások, a Nap-aura
sugárzásai, sokszínű képekben szétfutó, ismét egymásba futó
sugarakban, de oly módon, hogy az, ami így a dolgokba
belemerült, egyidejűleg teremtő fény volt. És a Holdat is
másképp látták, mert ezekben van együttesen a tiszta
Brahman.

Mi a tiszta Brahman? Amikor a levegőt beleheljük és

kileheljük, a materialista ember azt hiszi, hogy a levegővel
csak oxigént lehel be. Ez pedig tévedés. Minden
lélegzetvétellel szellemet lehelünk be, szellemet lehelünk ki.
Ami a levegőben, mint szellem él, belénk hatol, és aztán
kikerül belőlünk, és amikor ezt a régi tisztánlátás nézte, nem
úgy élte át, mint a materialista, aki azt hiszi, hogy oxigént
lehel be. Ez materialista előítélet. A régi tisztánlátás tudta,
hogy a szellem éteri elemét lehelte be, a Brahman-t, akitől az
élet ered. Ahogy ma azt hiszik, hogy a levegő oxigénjéből jön
az élet, úgy tudta a régi ember, hogy az élet Brahmantól jön,
és amennyiben Brahmant magába veszi, él. A legtisztább
Brahman az ősoka a tulajdonképpeni egyéni életünknek.

És milyen magasságban vannak ezek a fogalmak, amelyekhez

ez az ősrégi tiszta bölcsesség, ez az éterhez hasonló, fényhez
hasonló bölcsesség felszárnyal? Az emberek ma azt hiszik,
hogy ugyancsak tisztán tudnak gondolkodni. És amikor látjuk,
hogy mindent tűvel-heggyel összehordanak, amikor
elkezdenek valamit magyarázni, akkor nem érzünk nagy
102
tiszteletet a mai gondolkodással, főleg a mai logikus
gondolkodással szemben. Ennek alátámasztására egy igazán
elvontnak tűnő fejtegetést fogok előadni, a lehető
legegyszerűbb módon.

Tegyük fel, hogy szembejön velünk egy állat, amely sárga és

sörénye van, és elnevezzük oroszlánnak. Most elkezdünk
kérdezni: mi az oroszlán? A felelet: egy ragadozó állat. Tovább
kérdezünk: mi a ragadozó állat? Emlősállat. Mi az emlősállat?
Élőlény. Így haladunk tovább, az egyiket leírjuk a másikkal. A
legtöbben azt hiszik, helyén való, ha ily módon mindig tovább
kérdeznek. Ha szellemi dolgokról beszélünk – a legmagasabb
szellemi dolgokról is -, gyakran ugyanígy kérdeznek, mint
amikor azt kérdezik, hogy mi az oroszlán, mi a ragadozó állat,
és így tovább. És ahol bevezettük, hogy a leadott cédulákra az
előadások végén felelek, gyakran ugyanazok a kérdések
vannak a cédulákon. Megszámlálhatatlanul találjuk például
azt a kérdést: mi az Isten? Vagy: mi a világ kezdete? Vagy: mi
a világ vége? Sokan semmi mást nem akarnak tudni, mint
hogy mi az Isten, mi a világ kezdte, mi a világ vége, teljesen
úgy, mintha azt kérdeznék, mi az oroszlán.

Az emberek azt gondolják, hogy ami a mindennapokra

érvényes, az érvényes a legmagasabb dolgokra is. Nem
gondolnak arra, hogy éppen a legmagasabb dolgokra nézve az
a jellemző, hogy nem lehet tovább oly módon kérdezni, mint
más egyébre. Mert ha az egyik dologtól a másik felé
haladunk, például az oroszlántól a ragadozó állathoz, és így
tovább, akkor egyszer mégis csak eljutunk olyasvalamihez,
amit már nem lehet az előbbi módon leírni, ahol már nincs
értelme annak a kérdésnek, hogy mi az. Mert ha így
kérdezünk, akkor az alany mellé állítmányt akarunk kapni.
103
Mert kell egy legmagasabb lénynek lennie, aki csak önmaga
által fogható fel. Az a kérdés, hogy mi az Isten, logikailag
teljesen értelmetlen. Mindent fel lehet vezetni a
legmagasabbig, de a legmagasabbhoz nem szabad állítmányt
hozzá fűzni, mert akkor az a felelet következik, hogy Isten… –
és amivel leírnánk, annak magasabbnak kellene lennie nála.
Ez a legfurcsább ellentmondás lenne, ami csak létezik.

Hogy ezt a kérdést ma még mindig felteszik, azt bizonyítja,

hogy milyen magas fokon állt az ősrégi időkben Krisna, amikor
azt mondta: a dévák összegyűlnek a Mindenható trónja körül,
és alázattal kérdezik, ki ő? Erre azt feleli: „Ha lenne egy másik,
aki olyan, mint én, akkor magamat általa írnám le”. Ezt
azonban nem teszi, nem írja le magát más által. Így mi is, mint
a dévák, odaadással és áhítattal eljutunk az ősi szent kultúra
elé, és megcsodáljuk grandiózus logikus magasságát, amelyet
nem gondolkodás nyújtott, hanem a régi látnokság, azáltal,
hogy a emberek közvetlenül tudták: ha a okhoz érnek el,
akkor a kérdezés megszűnik, mert a okokat látják. Csodálattal
állunk tehát az előtt, ami így lejön hozzánk ezekből az ősi
időkből, mintha a szellemek, akik azt átszármaztatták
hozzánk, azt akarták volna mondani: lejártak már azok a
kozmikus korszakok, amelyekben az emberek közvetlenül
beleláttak a szellemi világokba. A jövőben nem így lesz. Mi
azonban regisztrálni akarjuk azt, amihez fel tudunk
emelkedni, ami egykor az ember tisztánlátásának megadatott.

Így a Bhagavad Gitában és a Védákban megtaláljuk mindazt,

amit Krisnában, mint végpontban foglalhatunk össze, amit
nem lehet túlszárnyalni. Lehet ugyan ismét látni megújult
látnokság útján, de sohasem lehet bebizonyítani azokkal a
képességekkel, amelyeket az emberek azóta szereztek meg.
104
Ezért ha az emberi kultúra egészét nézzük, a napi kultúrát, a
külső kultúrát az érzéki létben, mindig van ok azt mondani:
ebben a kultúrában, ha eltekintünk attól, amit iskolázással
megszerzett tisztánlátás útján a napi kultúrán belül újból ki
lehet küzdeni, az az ősi kinyilatkoztatás, ami Krisnával
lezárult, már többé sohasem érhető el. De a fejlődés útján,
szellemtudományos iskolázással a lélek újból felemelkedhet,
és azt megszerezheti. Ami egykor normális úton – ha szabad
ezt így mondani – megadatott az emberiségnek, az a
mindennapi életben természetszerűen elérhető állapotokban
nincs megadva. Ezért hanyatlottak le ezek az igazságok. Ha
akad néhány gondolkodó, mint Fichte, Schelling és Hegel, akik
gondolkodásukat a lehető legnagyobb tisztaságra emelték,
akkor ezek a dolgok, ha nem is olyan életteljesen, nem
közvetlen személyes színezettel, mint Krisnánál de eszmék
formájában ismét elénk állhatnak, de többé sohasem úgy,
mint ahogy azt az emberek a régi látnokság útján felfogták. És
a szellemből adódik, ahogy már gyakran elmondtam, hogy az
Atlantisz utáni időkben ez a régi látnokság lassan és
fokozatosan elhal.
Ha visszapillantunk az Atlantisz utáni első kultúrkorszakba, a
régi indiai időkbe, azt mondhatjuk: abból nincsenek írott
feljegyzések, mert akkor az emberek még beleláttak a
szellemi világba. Ami akkor az emberiségnek megnyilatkozott,
az csak az Akasha-krónikában található meg újra. Ez magas
kinyilatkoztatás volt, de lassanként az emberiség lejjebb
szállt, és az Atlantisz utáni második kultúrkorszakban, az
ősperzsa időkben, a kinyilatkoztatások még megvoltak ugyan,
de többé már nem eredeti tisztaságukban. Még kevésbé
tisztán voltak meg, a harmadik kultúrkorszakban, az
egyiptomi-káld-babilóni- ai időkben. Itt azonban szem előtt
105
kell tartanunk – ha a viszonyokat a valóságnak megfelelően
akarjuk látni -, hogy ezekből az első kultúrkorszakokból, és
nem csak azoknál a népeknél, amelyekről elnevezték őket,
feljegyzések nincsenek. Ha a régi indiai kultúráról beszélünk,
akkor ez alatt olyan kultúrát értünk, amelyből semmi írott
feljegyzés nem jött át hozzánk. Az ős-perzsa kultúránál
szintén ez a helyzet. Mert minden írásbeli emlék, amellyel
rendelkezünk, csak utóhangja az eredetinek. Csak az
egyiptomi-káld-babilóniai kultúrkorszaktól kezdve – tehát a
harmadiktól – vannak feljegyzések. Amíg tehát az ős-perzsa
kultúra tartott, addig az indiai kultúrában egy második
periódus folyt le, amely párhuzamosan haladt az ős-perzsával,
és amikor az egyiptomi-káld-babilóniai kultúra játszódott le,
akkor Indiában egy harmadik korszak vette kezdetét. És csak
ebben az időben kezdtek el feljegyzéseket készíteni. Csak
ennek a harmadik kultúrkorszaknak a késői időszakából
származnak azok a feljegyzések, amelyeket például a Védák
tartalmaznak, és amelyek aztán bekerültek a külső életbe.
Ezek azok a feljegyzések, amelyek Krisnáról is beszélnek.
Ne gondolja tehát senki, amikor feljegyzésekről beszél, hogy
az első indiai kultúrkorszak van a szeme előtt, mert mindent,
ami az iratokban fennmaradt, a régi indiaiak a harmadik
kultúrkorszakban jegyeztek fel, mert éppen ebben a
korszakban enyésztek el a régi látnokság maradványai. Ebből
származik mindaz, amit Krisna személyéről összegyűjthetünk.
Így a régi indiaiak azt mondják el, amit külsőleg ki lehet
kutatni. Ha a dolgokat alapjaiban nézzük, akkor minden
megegyezik azzal, amit a külső forrásokból lehet nyerni.
Amikor a harmadik korszak a végén járt, és az emberek
eredeti képességüket elvesztették, akkor megjelent Krisna,
hogy megőrizze azt, aminek el kellett tűnnie.
106
Melyik világkorszakról beszél tehát a hagyomány, amikor azt
mondja, hogy Krisna a harmadik világkorszakban jelent meg?
Arról, amit egyiptomi-káld- babilóniai korszaknak nevezünk.
És éppen abban jelenik meg ez a Krisnáról szóló indiai-keleti
tan, amit jellemzünk. Amikor a tisztánlátás és annak minden
kincse eltűnőben volt, akkor jelent meg Krisna, és tette meg a
maga kinyilatkoztatását, hogy ezek a kincsek megőrizhetők
legyenek a későbbi idők számára. Krisna tehát valami
nagynak, valami hatalmasnak a végpontja. És mindaz, amit itt
évek óta elmondtunk, tökéletesen megegyezik azzal, amit a
kelet forrásai is nyújtanak, ha helyesen olvassuk őket. Ilyen
értelemben helytelen „nyugati”-ról és „keleti”-ről beszélni,
mert nem azon fordul meg a dolog, hogy vajon keleten vagy
nyugaton tanítunk ilyen vagy olyan szavakkal, hanem azon,
hogy megértéssel beszéljünk arról, amit hirdetnek. És minél
jobban megértik az emberek azt, amit elmondtunk, annál
inkább látni fogják, hogy az egybehangzik a keleti forrásokkal.

Így áll tehát Krisna ott, mint valaminek a végpontja. Aztán

néhány évszázaddal később jön Buddha. Hogyan lett Buddha
ennek a végpontnak a másik pólusa? Hogy viszonylik Buddha
Krisnához?

Állítsuk lelkünk elé, amit éppen most Krisna jellemzéseként

megadtunk: az ősi idők nagy, hatalmas látnoki
kinyilatkoztatásait olyan szavakba foglalva, hogy a jövendő
ezeket a szavakat megérthesse, és azokban megérezze és
felfogja az emberiség régi tisztánlátásának utóhangját. Így áll
előttünk Krisna. Az ő kinyilatkoztatása olyan, hogy az emberek
azt elfogadhatják, és így szólhatnak: ebben megtaláljuk az
érzéki világ mögötti szellemi világról, az ősokok világáról, a
szellemi tényekről szóló bölcsességet. Nagy, hatalmas
107
szavakban él ez Krisna kinyilatkoztatásában. És ha
elmélyedünk a Védákban, mindabban, amit Krisna
kinyilatkoztatásaként összefoglalhatunk, akkor azt
mondhatjuk: ez az a világ, amelyben az ember otthon van, és
amely a szemmel látható, kézzel fogható világ mögött van. Te,
emberi lélek, ahhoz a világhoz tartozol, amelyről Krisna ad
neked hírt.

Hogyan érezhetett a következő évszázadokban maga az

emberi lélek? Láthatta, hogy ezek a csodálatos régi
kinyilatkoztatások az emberiség tulajdonképpeni szellemi,
mennyei hazájáról beszélnek, aztán kitekintett a körülötte
lévő világba. Látott a szemével, hallott a fülével, észlelt a
tapintóérzékével, és gondolkodott a dolgokról az értelmével,
amely többé soha nem hatol be abba a szellemibe, amelyet
Krisna hirdetett. És a lélek azt mondhatta magának: itt van a
régi idők szent tanítása, amely megismertet bennünket a
szellemi hazával, és itt van körülöttünk az a világ, amelyet
most meg tudunk ismerni. Nem élünk többé a szellemi
hazában, ki vagyunk űzve abból, amiről Krisna, mint a
legmagasztosabbról beszél.

Aztán jön Buddha. Hogyan beszél ő arról, amiről Krisna

beszélt, annak a világnak a magasztosságáról, amelyre az
ember most csak feltekinthet? így szól: igen, ti az érzékek
világában éltek. Ebbe vitt be benneteket a vágy, amely
inkarnációról inkarnációra űz. Én pedig arról a világról
beszélek nektek, amely ebből a világból kivezet, és
visszavezet abba a világba, amelyről Krisna beszélt. És arról az
útról beszélek nektek, amely megvált attól a világtól, amely
nem Krisna világa. – Buddha tana úgy hangzott a következő
századokban, mint honvágy Krisna világa után. Így lesz
108
Buddha Krisna kései utódja, akinek akkor el kellett jönnie. Ha
Buddha magáról Krisnáról beszélt volna, körülbelül ezt
mondta volna: azért jöttem, hogy a nagyobbat hirdessem
nektek, aki előttem járt. Irányítsátok érzékeiteket hátrafelé, a
nálam nagyobb Krisnára, és azt fogjátok látni, amit elérhettek,
ha elhagyjátok ezt a világot, amelyet többé már nem éreztek
igazi szellemi hazátoknak. Megmutatom nektek az érzéki
világból való megváltást, visszavezetlek benneteket
Krisnához. – így beszélhetett volna Buddha, csak éppen nem
ezeket a szavakat használta.

De ezeket mondta kissé más formában, amikor így beszélt:

„Abban a világban, amelyben éltek, szenvedés, szenvedés és
szenvedés van. A születés szenvedés, az öregség szenvedés, a
betegség szenvedés, a halál szenvedés. Távol lenni attól, amit
szeretünk, szenvedés, óhajtani azt, amit szeretünk és el nem
nyerhetünk, szenvedés.” – És a nyolcágú ösvény tanával sem
halad túl azon, amit Krisna mond, mert ez az a tan volt, amit
Krisna adott. Buddha ezt mondhatta: én utána jöttem annak,
aki nagyobb nálam, de meg akarom mutatni nektek az utat
vissza ahhoz, aki nagyobb, mint én. – Ezek azok a
világtörténelmi hangok, amelyek a Gangesz földjéről
áthangzanak hozzánk.

Menjünk most egy kissé tovább nyugatra. Állítsuk még

egyszer lelkünk elé Keresztelő János alakját, és emlékezzünk
vissza azokra a szavakra, amelyeket Buddha mondhatott
volna: én Krisna után jöttem, mert ő nagyobb, mint én, és
meg akarom mutatni nektek a hozzá vezető utat abból a
világból, amelyben nincs benne az az isteni világ, amelyről ő
beszélt. Fordítsátok érzékeiteket vissza! – És most nézzük
Keresztelő János alakját. Hogyan beszélt ő? Hogyan fejezte ki
109
magát, hogy fejezte ki azokat a tényeket, amelyeket a
szellemi világból magával hozott? Ő is másvalakire mutatott
rá, de ő nem azt mondta, amit Buddha mondhatott volna: én
utána jöttem – hanem azt mondta: „Utánam jön az, aki
nagyobb nálam.” így beszél Keresztelő János. Nem azt
mondja, hogy itt a világban szenvedés van, és én ebből
elvezetlek titeket valamihez, hanem azt mondja:
változtassátok meg nézeteiteket. Ne hátra nézzetek, hanem
előre. Amikor a Nagyobb megérkezik, akkor az idő
beteljesedik, akkor abba a világba, ahol szenvedés van,
bevonul a mennyek országa, akkor a lelkek új módon
vonulnak be abba, amit, mint a régi idők kinyilatkoztatását
elveszítettek.

Így beszélt Krisna utódja Buddha, és így Krisztus Jézus

előfutára, Keresztelő János. Tehát minden megfordult. Így áll
előttünk a két esemény között eltelt hat évszázad: ismét két
üstökös a magvával. Az egyik Krisna, mint mindaz, ami
visszafelé mutat, és Buddha, aki az embereket visszafelé
vezeti; a másik üstökös előre mutat: Krisztus, és az, aki magát
a ő előfutárának mondja. Buddhát a legjobb értelemben
Krisna utódjának tekinthetjük, Keresztelő Jánost pedig
Krisztus Jézus előfutárának – így ebben a formulában
fejeződik ki a legegyszerűbben az, ami az emberiség
fejlődésének ebben a korszakában, a golgotái misztérium
idejében, végbement. Így kell látnunk a dolgokat, akkor
megértjük őket.

Ez nem érint egy felekeze tét sem, ne azonosítsák ezzel vagy

azzal a vallással. Hiszen ezek világtörténelmi tények, egész
egyszerűen világtörténelmi tények. És senki, aki a gyökerükig
lát, nem mondhatja el másképpen, és nem is fogja valaha is
110
másként elmondani. Mert elveszünk ezzel bármit is az
emberiség kinyilatkoztatásából? Különös, ha itt vagy ott azt
mondják, hogy mi a kereszténységet magasabb fokra
helyezzük, mint a többi vallást. Vajon az-e a lényeg, hogy
„magasabb” vagy „mélyebb”? Nem a lehető legelvontabb
szavak ezek, hogy „magasabb”, „mélyebb”, „nagyobb” vagy
„kisebb”? Mondunk-e itt valami olyasmit, ami kisebb
dicsérete volna Krisnának, mint amit azok mondanak, akik őt
magasabbra helyezik Krisztusnál? Mi lemondunk arról, ami
„magas” vagy „kevésbé magas”, és a dolgokat a maguk
igazságában akarjuk jellemezni. Nem azon múlik a dolog, hogy
vajon mi a kereszténységet magasabbra vagy alacsonyabbra
helyezzük, hanem azon, hogy valaki azt mondja nekünk, hogy
a kereszténység dolgait nem igaz módon jellemezzük.
Gyűjtsék össze azt, ami Krisnáról szól, és kérdezzék meg
maguktól, vajon mond-e más magasabbat, mint mi, amikor
Krisnáról beszélünk? Minden egyéb csak üres szócsata. De az
igazság a felszínre kerül, ha működik az igazságérzet, ami a
dolgok lényegéig hatol.
Most, amikor a legegyszerűbb és leggrandiózusabb
evangéliumot jellemezzük, alkalmunk nyílik arra, hogy
Krisztusnak egész kozmikus-földi helyzetéről beszéljünk. Ezért
kellett belemennünk annak nagyszerűségébe, ami a
befejezéséhez ért, akkor, amikor az emberiség jövőjének új
hajnala elérkezett.

111
Basel, 1912. szeptember 20.
[Keleti és nyugati világszemlélet. Időtlen és történelmi
látásmód. Az Illés- lélek és a tizenkét tanítvány. Péter
hitvallása az emberiségfejlődés csomópontja.]

Tegnap megkíséreltem, hogy képet adjak Krisna

kinyilatkoztatásáról és arról, hogy az milyen viszonyban van
az emberiségfejlődésben később megjelenő krisztusi
kinyilatkoztatással. Nevezetesen rámutattam arra, hogy
Krisna kinyilatkoztatása az emberiség egyik hosszú fejlődési
áramlatának végpontja, az emberiségfejlődés tisztánlátó,
primitív látnoki korszakának végpontja. Ha ebből a
szempontból még egyszer lelkünk elé állítjuk azt, amit tegnap
Krisna kinyilatkoztatásának ebből az összefoglaló végpont-
jellegéből leszűrhettünk, akkor azt mondhatjuk, hogy ennek a
kinyilatkoztatásnak az eredménye benne él az
emberiségfejlődésben, de végponthoz jutott el, nem lehet
magasabbra emelni. Bizonyos tanokat, amelyek akkor
jelentek meg, az egész eljövendő fejlődés folyamán úgy kell
elfogadni, ahogy akkor nyilatkoztatták ki őket.

Tekintsünk bele ennek a kinyilatkoztatásnak a sajátosságába.

Ezt a kinyilatkoztatást úgy tekinthetjük, mint amely nem
számol a tulajdonképpeni emberi értelemben vett idővel, az
időfolyamattal. Mindaz, ami nem számol az idővel, mint reális
faktorral, benne van Krisna tanában. Hogy kell ezt érteni?

Minden tavasszal látjuk, hogy a növények kikelnek a földből,

felnőnek, érnek, termést hoznak, aztán magjukat elhullajtják,
és ezekből a magvakból, ha ismét a földbe kerülnek, a

112
következő évben hasonló növények bontakoznak ki, és újból
magvakat termelnek. Így ismétlődik ez a folyamat évről-évre.
Ha olyan időszakokat veszünk tekintetbe, amelyeket az
ember így áttekint, akkor azt kell mondanunk: itt egy igazi
ismétlődéssel állunk szemben. A gyöngyvirág, a kankalin, a
jácint minden évben egyforma. Lényegük minden évben
ugyanazon a módon, ugyanolyan formában ismétlődik meg
bennük. Bizonyos módon még az állatoknál is ezt találjuk.
Mert ha az egyes állatokat nézzük, az oroszlán-fajt, a hiéna-
fajt vagy az egyes majom-fajtákat, akkor azt találjuk, hogy
bizonyos módon az, amivé egy ilyen lénynek válnia kell,
mindjárt a kezdettől fogva adott. Ezért nem jogos, ha az
állatoknál nevelésről beszélünk. Értelmetlen emberek
újabban kezdenek az állatoknál is mindenféle nevelési,
pedagógiai fogalmakat alkalmazni, de ezt nem tekinthetjük a
fő dolognak, és egy igazi jellemzésnél nem is vehető
figyelembe.

Az ismétlődést akkor is bizonyítva látjuk, ha kisebb

időszakokat veszünk tekintetbe: tavasz, nyár, ősz, tél
szabályos ismétlődésben jelennek meg évszázadokon
keresztül. Csak ha igen nagy időszakokat nézünk, amelyeket
az ember már nem tud áttekinteni, akkor kell az idő
fogalmával számolni, akkor látnánk, hogy ott a dolgok
másképpen folynak le. Így például beszélhetnénk arról, hogy
amilyen módon a Nap felkel és lenyugszik, ez egy igen távoli
jövőben meg fog változni. De ezek olyan területek, amelyek
csak akkor nyilatkoznak meg számunkra, ha a
szellemtudomány területére lépünk. Az ember most meg
tudja figyelni, hogy például az asztronómiai területen is
érvényes az ismétlődés, ugyanannak vagy hasonlónak a
ismétlődése, ahogyan a növényformák évenkénti
113
visszatérésében ez sajátosan előttünk áll. Ennél az
ismétlődésnél az időnek nincs igazán jelentősége. Az idő igazi
értelemben véve nem reálisan ható tényező.

Másképp áll a dolog, ha az egyes emberi életeket nézzük. A

emberi életet is – ahogy önök is tudják ezt mindnyájan –
egymásra következő, ismétlődő szakaszokra osztjuk.
Megkülönböztetünk egy ilyen szakaszt a születéstől a
fogváltásig, azaz körülbelül 7 éves korig, aztán egyet 7 és 14
éves kor között, a nemi érésig, majd 21 éves korig, és így
tovább. Röviden: az emberi élet során hétéves szakaszokat
különböztetünk meg. Mondhatjuk ugyan, hogy ezekben a
hétéves szakaszokban bizonyos dolgok megismétlődnek, de a
puszta ismétlődésnél sokkal szembeszökőbb valami egyéb: az
előrehaladó változás, maga a haladás, ami végbement. Mert
az ember egészen más a második hétéves időszakban, mint az
elsőben, és ismét más a harmadikban. Nem mondhatjuk azt,
hogy ahogy a növény a növényben ismétlődik, úgy ismétlődik
a második hétéves időszakban az első hétéves időszak
embere, és így tovább. Itt azt látjuk, hogy a haladásban az idő
reális szerepet játszik, jelent valamit.

És ha azt látjuk, hogy ami az egyes emberre ily módon

jelentőséggel bír, az az egész emberiségre alkalmazható,
akkor azt mondhatjuk: az egész emberiségben az egymásra
következő fejlődés megnyilvánul az egyik korszakban is és a
másikban is. Nem is kell messzebbre mennünk, elég, ha az
Atlantisz utáni időszakban maradunk. Az Atlantisz utáni
időben az első kultúrkorszak, az ó-indiai, a második az ős-
perzsa, a harmadik az egyiptomi-káld-babilóniai, a negyedik a
görög-latin, és az ötödik a jelenlegi, a mi korszakunk, amelyet
még további két korszak fog követni, mielőtt egy nagy
114
katasztrófa bekövetkezik. A fejlődésnek ebben a
folyamatában az egymásra következő szakaszok sok olyat
mutatnak fel, amit össze lehet hasonlítani az egyformaságok
ismétlődésével, ahogy például évről-évre a növényvilágban
ezt megfigyelhetjük, látjuk, hogy az ilyen időszakok úgy
folynak le, hogy a korszakok kezdetén bizonyos
kinyilatkoztatások érkeznek az emberiséghez, mint a szellemi
életnek valamiféle áramlata, ami az emberiség impulzusaként
jelenik meg, ahogy a növényvilág is minden tavasszal kap egy
impulzust. Látjuk aztán, hogy erre az első impulzusra épül fel
a többi, termést hoz, majd elhal, amikor az időszak letelik –
ahogy a növények is elhalnak, amikor az idő téliesre fordul.
Ugyanakkor az egymásra következő időszakokban
megmutatkozik valami, ami az egyes emberek
előrehaladásához hasonlít, és amiről azt mondhatjuk, hogy
szerepet játszik benne az idő, reális faktornak bizonyul. Nem
az történik, hogy a második, az ősperzsa korszakban a
magokat ugyanúgy hintik el, mint az elsőben, vagy a
harmadikban ismét az van, ami az elsőben volt, hanem az
impulzusok mindig mások, mindig fokozódnak, mindig újak –
ahogy az emberi életben is az egyes hétéves szakaszoknak
megvan a különbözősége, fejlődése.

Ami az idők folyamán eljutott az emberiséghez, az úgy jutott

el hozzá, hogy lassan és fokozatosan tárultak fel az ember
előtt a tudás összességét kitevő dolgok. Nem minden népnek
van érzéke minden iránt egyazon időben. Így azt látjuk, hogy
abban a fejlődési áramlatban, amely éppen a golgotái
misztériummal végződött, bizonyos értelemben hiányzott az
érzék az idő, mint reális tényező iránt. A időnek reális
tényezőként való felfogásához alapjában véve az egész keleti
megismerésben hiányzott az érzék, a keletnek főleg az
115
egyformaság ismétlődéshez volt érzéke. Ezért mindazt, ami az
egyformaság megismétlődésében jut érvényre, a keleti
megismerés grandiózus mértékben fogja fel.

Mi jön tekintetbe, amikor az egymást követő

kultúrkorszakokban a hasonlónak a megismétlődését vesszük
szemügyre? Szolgáljon például a növény. Látjuk, hogy
tavasszal a növények előbújnak a földből, létrejönnek. Látjuk,
hogy nőnek, fejlődnek, eljutnak egy bizonyos csúcspontra,
aztán elhalnak, és amikor elhalnak, már magukban hordozzák
egy új növény csíráját. A létesülés három fokozatával állunk
tehát szemben: keletkezés, növekedés-virulás és elhalás – és
az elhalásban ott van egy hasonlónak a magja. Ezt az
ismétlődési princípiumot, amelynél nem annyira az idő, mint
inkább az ismétlődés játszik szerepet, a legjobban a hármas
szám alapján érthetjük meg. A hármas szám szerint ismétlődő
létesülés értelme főleg a keleti bölcsesség előtt tárult fel, az
előtt a bölcsesség előtt, amely a kereszténységet megelőzte.
És az időtlenséghez, az ismétlődő történésekhez való
egyoldalú hajlandóságban rejlik ennek a régi
világszemléletnek a nagysága. Ahol ez kiteljesedik, ott
mindenütt találkozunk a hármasságokkal, ami alapjában véve
látnoki kifejeződése annak, ami a keletkezés, elmúlás és újra
megalkotás mögött van: Brahma, Siva és Visnu. Ez a
hármasság az alapja mindenütt az alkotó hatalmaknak. Abban
az időben, amely a Krisna-kinyilatkoztatást megelőzte,
tisztánlátás útján ezt a hármasságot ismerték meg, és
elnevezték Brahmanak, Visnunak és Sivának. Ennek a
hármasságnak a képe mindenütt megvan, ahol az idővel nem
számolnak másként, mint a hasonló dolgok egymásra
következő ismétlődésével.

116
Ahhoz, hogy megértsük az új időket, tudnunk kell, hogy az
emberiség megkapta a történelmi látás képességét, amellyel
az időt hozzáveszi a fejlődéshez, vagyis az időt reális
tényezőként fogja fel. Ez azonban főleg a nyugat számára volt
fenntartva: történelmi érzéket fejleszteni ki, a történelmet a
maga igazságában áttekinteni. A kelet és a nyugat fejlődési
áramlata abban különbözik, hogy a kelet történelmietlenül –
de a legnemesebb tökéletességben – szemléli a világot, míg a
nyugat egy impulzus hatására kezdi azt történelmileg
szemlélni. A történelmi szemléletre való ösztönzés az ó-héber
világszemléletből indul ki, ez adja meg az első lökést a
történelmi világszemlélethez.

Nézzük most, hogy tulajdonképpen mi a lényeges a keleti

világszemléletben. Ott mindig az ismétlődő világkorszakokról
van szó. Elmondják nekünk, mi történik az első világkorszak
kezdetén és annak végén, aztán halljuk a második korszak
kezdetét, annak a végét, majd a harmadik korszak kezdetét és
végét. És a világlétesülés titkát Krisna korszakáig helyesen a
következőképpen mondják el: amikor a harmadik világkorszak
régi kultúrája kiszikkadt, kiszáradt, amikor a régi kultúra a
maga őszébe és telébe fordult, akkor megjelent Vasudéva és
Devaki fiaként Krisna, hogy egybefogja a jövő számára, vagyis
a negyedik korszak számára azt, amit mint csírát, mint új
magot át lehet vinni a harmadik korszakból a negyedikbe. Az
egyes világkorszakok olyanok, mint az egymást követő évek a
növény növekedése szempontjából. Időciklusok, amelyek
tartalma megismétli önmagát – ez a keleti világnézet lényege.

Ezt a világnézetet a maga legmélyebb struktúrájában, a maga

időtlenségében hasonlítsuk össze azzal, ami mindjárt az
Ótestamentumban tárul elénk. Ez jelentős különbséget mutat
117
fel a keleti bölcsességgel szemben. Ebben egy folytatólagos,
reális idővonalat látunk megjelenni. A Genezissel, a
teremtéssel kezdődik, és az emberiség történetéhez
kapcsolódik. Folyamatos haladást látunk a hét teremtési
napon át, majd a pátriárkák korán át, Ábrahámon, Izsákon és
Jákobon keresztül – csupa létesülés, csupa történelem. Hol
ismétlődik bármi is? A első teremtési nap nem ismétlődik
elvont módon a másodikban, nem ismétlődnek a pátriárkák a
prófétákban, a bírák kora sem a királyok korszakában. Aztán
jön a fogság ideje. Az egész drámai előrehaladás mindenütt
oda vezet, ahol az idő olyan reális szerepet játszik,.mint az
emberi életben. Az egész Ótestamentumon keresztül az idő a
történés reális tényezője, eltekintve attól, ami megismétlődik.
A haladás az, ami sajátos elemként megjelenik az
Ótestamentum elbeszéléseiben. A Ótestamentum a
történelmi tárgyalásmód első nagy példája. Így vette át a
nyugat az örökséget a történelmi szemléleti módhoz.

Az ember csak lassan és fokozatosan tanulja meg azt, amit a

idők folyamán, mint kinyilatkoztatást megkapott. Ezért
elmondhatjuk, hogy éppen akkor, amikor bizonyos
értelemben új kinyilatkoztatások jönnek, mindig az előbbibe
való visszaesés következik be. A teozófiai mozgalommal nagy,
és jelentős dolog nyilatkozott meg, csakhogy éppen az a
különös dolog történt, hogy mindjárt a kezdeténél fogva nem
hatotta át eléggé a történelmi szemléleti mód. Erről főleg
akkor győződhetünk meg, ha egy pillantást vetünk egy
különben kitűnő és hasznos könyvre: Sinnet „Ezoterikus
buddhizmus” című művére. Azok a fejezetek, amelyeket
történelem hat át, a nyugati lélek számára teljesen
elfogadhatók. De van egy másik elem is, amelyet
„történelmietlen” elemnek nevezhetünk, az a különleges
118
elem, amelyben szó van kisebb és nagyobb ciklusokról,
körökben és fajokon keresztül történő előrehaladásról. De itt
mindig úgy van beállítva a dolog, mintha az ismétlődés volna
a legfőbb: az első körre a második következik, az egyik főfajra
a másik főfaj, az egyik alfajra a másik alfaj, és így tovább.
Egyfajta kerék forgásába kerülünk, ami legfőbb értékként az
ismétlődést hangsúlyozza. Ez visszaesés abban a
gondolkodásmódba, amelyet az emberiség már leküzdött.

A nyugati kultúrához szabott gondolkodásmód a történelmi.

És mi a következménye a nyugati kultúra e történelmi
elemének? Az, hogy megismerje a földi létesülések
gyújtópontját. A kelet úgy tekinti a létesülést, mint a növényi
folyamatot, amely minden évben megismétlődik. Minden
korszakban ezt hirdették az egyes nagy beavatottak, és
megismételték azt, ami korábban már megvolt, de legalábbis
azt hangsúlyozták, amit a korszakok megismételtek. Főleg
arra tették a hangsúlyt, elvont módon, hogy minden csak
sajátos kialakulása annak, ami korszakról korszakra
továbbfejlődik. Az volt a sajátos céljuk, hogy a hasonlót, ami
továbbfejlődik, úgy ábrázolják, mint ahogy a növényben azt
vesszük tekintetbe, ami formaként nyilatkozik meg, anélkül,
hogy az éveket megkülönböztetnénk. Csak egy bizonyos
esetben figyelhetjük meg, hogy a növény életében is
különböznek egymástól az egyes esztendők.

Amikor az ember egy liliomot vagy szőlőlevelet akar leírni,

nem tartja fontosnak, hogy vajon ez a növény a 1857-es vagy
1867-es évben nőtt-e, mert a liliomok hasonlóak, ugyanannak
a liliomfajtának a kifejeződései. Csak ahol, hogy úgy
mondjam, a növény növekedésénél az általánosan ismétlődő
„apollóni” átmegy a „dionüzosziba”, ott tulajdonít különös
119
értéket annak, hogy az egyes „évjáratok” különböznek
egymástól: a boroknál. Ott fontosnak tartja a különbségtételt,
de egyébként nem szokta mondani: ez a 1890-es vagy 1895-
ös liliomforma.

Így a keletet bizonyos tekintetben nem érdekelte – bár az

összehasonlítást nem szabad erőltetni – hogy a bódhiszattva
harmadik korszakban való megtestesülését
megkülönböztesse a második, vagy az első korszakban történt
megtestesülésétől. Ez a „egy”-nek a megtestesülése. A keleti
szemléletnek, és általában a kereszténység előtti idők
szemléletének történelmietlenségét – az Ótestamentumot
kivéve – az adja, hogy a tekintet erre a „Egy”-re irányul, az
egyformaság elvont kiélezésére. A történelmi szemléletet az
Ótestamentum készíti elő, és az Újtestamentum nagyobb
tökéletességgel folytatja. Itt azon fordul meg a dolog, hogy a
létesülés egész menetét egy egésznek tekintsük. Itt a
figyelmünket nemcsak arra kell irányítani, ami az egyes
ciklusokban megismétlődik, hanem arra is, ami minden
létesülés gyújtópontja. És akkor jogosan mondhatjuk:
egyszerűen dőreség arról beszélni, hogy nincs ilyen
gyújtópont.

Ebben kell, hogy a földkerekség különböző népei a történelmi

létesülést illetően egy véleményre jussanak. Meg kell
érteniük, hogy a reális történelmi emberszemlélethez ez
valóban feltétlenül szükséges. Ha valaki nem fanatikus vagy
felekezeti, hanem helyesen értelmezett kereszténységet visz
keletre, és a többi keleti vallás mellett akar érvényesülni, még
ma is előfordulhat, hogy ezt hallja: nektek csak egy istenetek
van, aki csak egyszer öltött testet Palesztinában, nekünk
azonban sok isteni megtestesülésünk van, ebben tehát
120
előttetekjárunk. A keleti ember szempontjából ez egy magától
értetődő felelet, ami azzal a sajátos adottságával függ össze,
amellyel az Egy megismétlődését nézi. A nyugati embernek
azonban tudnia kell, hogy az egésznek van egy súlypontja. Ha
tehát valaki Krisztus többszöri megtestesüléséről beszél, az
ugyanolyan hiba, mintha azt mondaná: azt az ostobaságot
beszélik, hogy a mérlegnek csak egy alátámasztó pontja van,
az egyik oldalon van a súly, a másikon a teher, támasszuk alá
tehát a mérleget két-három-négy ponton. Ez azonban
értelmetlenség, a mérlegnek csak egy alátámasztó pontja
lehet. Ha az egész létesülést meg akarjuk érteni, akkor ezt az
egy támpontot, ezt a súlypontot kell megkeresnünk, és nem
kell azt hinnünk, hogy jobban járunk, ha Krisztus egymást
követő megtestesüléseit keressük. E tekintetben a
földkerekség népeinek, nemzeteinek egyet kell érteniük
abban, hogy a történelem folyamán a történelmi
gondolkodásmódnak, az olyan történelmi felfogásnak, amely
magasabb szempontból emberhez méltó, el kell jönnie.

Lassan ment végbe, hogy az ember fejlődését történelmileg

szemléljük, úgy is mondhatnánk, hogy a primitív állapotból
indult ki. Látjuk, hogy ezt elsőként az Ótestamentum sejteti,
annak folytonos hangsúlyozásával, ahogyan az
ótestamentumi nép kialakul: Abrahám, Izsák és Jákob vére
csörgedezik az egymást követő nemzedékeken át, és ami
kifejlődik, az alapjában véve a vér leszármazásának, a vér
továbbvitelének egyik formája. Ahogy az egyes ember az
életszakaszok egymásutánjában haladást mutat fel, úgy, hogy
ebben az idő játszik szerepet, éppen így mutat haladást az
egész ótestamentumi nép. És ha a pontos részletekbe
behatolunk, az ótestamentumi nép nemzedékeinek ezt a
folyamatát valóban úgy tekinthetjük, mint az egyes ember
121
életét, ahogy természetszerűen fejlődik, ahogy kifejleszti
magában mindazt, ami az emberben fizikai adottságai szerint
kifejleszthető. Az Ótestamentum azt mondja el, ami azáltal
történhet meg, hogy az atyában lévő átmegy a fiúra, onnan a
következőre, és így tovább, és azt mondja el, ami a
hitvalláshoz való hűségben létre jöhetett azáltal, hogy az
utódok mindig szilárdan kitartottak azok mellett, akikkel
vérrokonok voltak. Ami az egyes ember természetes életében
a véren keresztül jelentőségteljesen végbemegy, az jut
érvényre az ótestamentumi nép egészében. És ahogy az egyes
emberben egy bizonyos időben úgyszólván főleg a lelki elem
kerül felszínre, ahogy ez a lelki elem jelentős szerepet játszik,
úgy tükröződik ez – és ez különlegesen érdekes – az
ótestamentum történeti fejlődésében.

Nézzük a gyermeket. Látjuk, hogy nála a természetesség van

túlsúlyban, egyelőre a test szükségletei a túlnyomóak. A
lelkiség még a testben rejlik, az még egyáltalán nem akar
előtörni. A test jólétét a külvilág kellemes benyomásai idézik
elő, de a külvilág kellemetlen, kínos hatásai szintén
kifejezésre jutnak a gyermek lelki megnyilvánulásaiban.
Azután az ember felnő. Azáltal, ami benne természetszerűen
kifejlődik, lassanként a lelkiség veszi át a vezetést, és egy
olyan életkorba lépünk – ez egyénenként különböző, de
általában a húszas években következik be -, amelyben az
ember igazából azt hozza ki magából, ami lelkileg benne van.
Ekkor az, ami tisztán testi fájdalom, ami szükséglet, háttérbe
kerül, és elsősorban a lelki konfiguráció lép előtérbe.

Aztán az az idő következik el, amikor az ember alkalmasabbá

válik arra, hogy a benne lévő lelkiséget jobban háttérbe
szorítsa. Ez ismét az egyik embernél hosszabb, a másiknál
122
rövidebb ideig tart; talán van olyan ember is, aki egész életén
át megtartja ezt a sajátos lelkiséget. De lehet másként is, ha
az ember a húszas éveiben gyakran igazából ki is mutatja azt,
ami ő maga, ekkor úgy érezheti, mintha a világ csak arra a
sajátos lelkiségre várt volna, amivel ő rendelkezik. Különösen
akkor tör ez elő, ha valakinek erős szellemi adottságai vannak,
például, ha valaki különleges filozófiai adottsággal
rendelkezik. Ekkor úgy látszik, mintha a világ csak arra várt
volna, hogy ő előjöjjön, és felállítsa a helyes filozófiai
rendszert, mert erre csak az ő lelkisége alkalmas. De emellett
a helyes és a jó is érvényesülhet. Aztán eljön az az idő, amikor
az ember arra kezd figyelni, amit a világ más embereken
keresztül nyújthat, amikor más embert szólaltat meg magán
keresztül, amikor felveszi magába azt, amit mások alkottak.

Az Ótestamentum úgy ábrázolja az ó-héber népet, mint

amilyen az egyes ember. Látjuk, mi minden fejlődik ki ennek a
népnek a faji sajátosságai útján Ábrahám, Izsák és Jákob
idejében, és hogy minden attól függ, hogy ennek a népnek
éppen ilyen vérbeli és faji sajátosságai vannak. És ha
figyelemmel kísérik, amit az Ótestamentum elmond, akkor azt
fogják látni, hogy egy meghatározott ideig bizonyos faji
tulajdonságok úgy jelennek meg az Ótestamentumban, mint
amelyek impulzust adnak, aztán jön egy olyan idő, amikor ez
a nép megformálja a maga lelkét, ami olyan, mint az egyes
ember lelkisége a húszas években. Ez akkor történik meg,
amikor Illés próféta fellép, mert Illés próféta úgy jelenik meg,
mint az egész héber nép sajátos lelkisége. Aztán jön a többi
próféta, akikről néhány nappal ezelőtt elmondtam, hogy más
népek különböző fokozatú beavatottal, akik az
Ótestamentum népében gyülekeztek. Itt ennek a népnek a
lelke arra hallgat, amit más népek lelkei kellett, hogy
123
elmondjanak neki. Mint valami nagy harmóniában, nagy
szimfóniában egyesül az, ami Illésből maradt, és amit a más
népekből származó lelkek az ó-héber népben megtestesült
prófétákon keresztül mondani akarnak.

Így érik meg testileg az ó-héber nép, és bizonyos módon elhal,

miközben hitébe, hitvallásába csak a szellemiséget veszi fel,
azt, ami szellemi marad. Ezt nagyszerűen fejezi ki a
Makkabeusok története. Azt mondhatjuk: a Makka- beusok
történetében jelenik meg az Ótestamentum megöregedett
népe, amely lassanként pihenőre tér, de az emberi lélek
örökkévalóságáról való tudatát a Makkabeus-fiakon keresztül
közvetlenül kinyilatkoztatja. Az egyes ember örökkévalósága
jelenik meg a nép tudataként. És most, amikor a nép testileg
tönkremegy, mintha ez a lélek, mint lélek-mag egy egészen új
alakban megmaradna. Hol van ez a lélek?

Ez az Illés-lélek, ami egyszersmind az ótestamentumi nép

lelke, bevonul Keresztelő Jánosba, és benne él. Amikor János
fogságba kerül, és Heródes lefejezteti, mi történik ezzel a
lélekkel? Már rámutattunk erre. Ez a lélek önállóvá válik,
elhagyja a testet, de mint aura továbbra is hat, és ennek az
aurának a területére lép be Krisztus Jézus. De hol van Illés
lelke, Keresztelő János lelke? Erre a Márk-evangélium elég
világosan rámutat. A keresztelő lelke, Illés lelke a
Tizenkettőnek a csoportlelke lesz, tovább él a Tizenkettőben.
Rendkívül jelentős az a művészi előadásmód, amellyel a
Márk- evangélium megérezteti – mielőtt Keresztelő János
haláláról szólna -, milyen Krisztus Jézus tanítási módszere,
amikor a sokasághoz beszél, és amikor az egyes
tanítványokhoz szól. Erről már beszéltünk. Ez azonban
megváltozik, amikor az Illés-lélek, Keresztelő János lelke
124
szabaddá válik, és a Tizenkettőben csoportlélekként tovább
él. Az evangélium utal erre. Mert ettől kezdve Krisztus a
Tizenkettővel szemben magasabb igényekkel lép fel. Mert
nagyon figyelemreméltó, hogy mit kell megérteniük, és mi az,
amit – mivel nem értik – később a szemükre vet. Olvassanak
utána, hogy pontosan mi van a könyvben!

A dolog egyik oldalára már rámutattam. Kenyérszaporításról

van szó, amikor Illés a sareptai özvegyhez megy, és amikor
Keresztelő János meghal, és az Illés-lélek szabaddá válik,
ismét egy kenyérszaporítás történik. Most azonban Krisztus
éppen tanítványaitól követeli meg, hogy ennek a
kenyérszaporításnak az értelmét jól megértsék. Korábban
nem beszél hozzájuk ilyen szavakkal. Akkor azonban, amikor
meg kell érteniük, mi lesz Keresztelő János sorsa, miután
Heródes lefejeztette, és mi történik az ötezer emberrel a hét
kenyér által, amikor a maradékot hét kosárral gyűjtik össze,
akkor így szól hozzájuk:

„Mégsem látjátok-é be, és nem értitek-é? Mégis kemény-é a

szívetek? Szemeitek lévén nem láttok-é, és füleitek lévén nem
hallotok-é, és nem emlékeztek-é?
Mikor az öt kenyeret megszegtem az ötezernek, hány kosárral
hoztatok el darabokkal tele? Mondanának neki:
tizenkettőt. Mikor pedig a hetet a négyezernek, hány kosárral
hoztatok el darabokkal tele? Azok pedig mondanának:
hetet. És monda nékik: hogy nem értitek hát?”

Azt a súlyos szemrehányást teszi nekik, hogy ezeknek a

kinyilatkoztatásoknak a tartalmát nem tudják megérteni.
Miért? Mert azoknak ez az értelme: most lett szabaddá Illés
lelke, ő él bennetek, és lassanként méltónak kell

125
mutatkoznotok arra, hogy értelmetekkel az ő lelkébe
behatoljatok, hogy magasabb dolgokat is meg tudjatok érteni,
mint amiket korábban megértettetek. Amikor Krisztus Jézus a
sokasághoz szólt, akkor példázatokban beszélt, képekben,
mert ezek az emberek még azoknak az utódai voltak, akik
imaginációkban, az imaginatív megismerésben látták az
érzékfelettit. A sokasághoz tehát úgy kellett beszélnie, ahogy
a régi tisztánlátók beszéltek. Tanait szók- ratesziesen, azaz a
mindennapi értelem szerint azoknak tudta kifejteni, akik mint
tanítványai, az ótestamentumi népből származtak. Nekik a
példázatokat feltárhatta, kifejthette, beszélhetett az új
értelemhez, ahhoz, ami az emberiség számára megszokottá
vált a régi tisztánlátás kihunyta után. Azáltal azonban, hogy
Illés szelleme, mint csoportlélek a Tizenkettőhöz csatlakozott,
mint közös aura áthatotta őket, azáltal magasabb értelemben
lettek tisztánlátók, azaz legalábbis azzá válhattak, amit mint
egyes emberek nem tudtak elérni. Együttesen viszont, mint a
Tizenkettő, Illés-János szellemétől megvilágosítva, látni
tudtak. Erre akarta őket Krisztus ránevelni.
Mire akarta őket Krisztus ránevelni? Mit is jelent hát
tulajdonképpen az egész elbeszélés a kenyérszaporításról,
amikor az egyik alkalommal az öt kenyér szétosztása az ötezer
között történik meg és a maradék darabok 12 kosarat
töltenek meg, a másik alkalommal pedig hét kenyér
szétosztása a négyezer között, és a maradékok 7 kosarat
töltenek meg? Valljuk meg, hogy a bibliamagyarázók körében
mindig különleges volt ez a rész. Ma megegyeznek abban,
hogy az emberek vittek magukkal kenyeret, és amikor
soronként elrendezték őket, akkor elővették a maguk
kenyérdarabocskáit. Ez az, amiben ma még azok is
egyetértenek, akik az evangélium szövegéhez szilárdan
126
ragaszkodnak. Mindenesetre, ha a dolgokat ebben a
különleges megvilágításban szemléljük, akkor azok egy külső
díszletté, külső szertartássá silányulnak. Akkor viszont miért
kellett az egész dolgot elmondani? A másik oldalon
természetesen fekete mágiára sem szabad gondolni, mert öt,
illetve hét kenyérből bőséges mennyiségű kenyér
elővarázsolása fekete mágia lenne. Nem lehet szó fekete
mágiáról, de olyan eseményről sem, amely igen megfelelőnek
látszik a filiszterek előtt, tehát mintha az emberek kenyeret
hoztak volna magukkal, és azt kirakták volna. Itt valami
egészen rendkívüli dologról van szó. A különböző
evangéliumok magyarázatánál már elmondtam, és az
evangélium is eléggé érthetően mutat rá arra, hogy miről van
szó.

„És az apostolok összegyülekezének Jézushoz, és elbeszélének

néki mindent, azt is, amiket cselekedtek, azt is, amiket
tanítottak vala. Ő pedig monda nékik: jertek el csupán ti
magatok valamely puszta helyre, és pihenjetek meg egy
kevéssé.”
Figyeljük meg jól a szöveget: Krisztus Jézus az apostolokat egy
magányos helyre küldi, hogy kissé kipihenjék magukat, azaz
olyan állapotba kerüljenek, amelyben az ember éppen akkor
kerül, ha magányba vonul. És mit látnak ott? Mit látnak egy
másfajta állapotban? Egy újfajta tisztánlátáshoz jutnak,
azáltal, hogy Illés-János szelleme kiterjeszkedik rájuk. Eddig
Krisztus megmagyarázta nekik a példázatokat, most egy
újfajta tisztánlátáshoz juttatja őket. És mit látnak? Átfogó
képekben látják az emberiség fejlődését, látják a jövőt, látják,
hogy a jövő emberei fokozatosan eljutnak ahhoz, amit a
Krisztus-impulzus hoz. Ami itt úgy szerepel, mint a kétszeri
127
kenyérszaporítás, azt látták a tanítványok a szellemiségben.
Ez egy tisztánlátó folyamat. És mint tisztánlátó folyamat
olyan, mint más tisztánlátó folyamatok: elsuhan, ha az ember
nincs hozzászokva. Azért nem értik meg a tanítványok olyan
sokáig.

Főképpen ez az, ami a következő előadásokban intenzíven fog

bennünket foglalkoztatni: a Márk-evangélium a legtöbb
esetben láthatóvá teszi, hogy ami az érzéki létről elhangzik,
azt a tisztánlátó pillanatok visszaadják, és hogy az
evangéliumot csak akkor értjük meg, ha azt a szellemi kutatás
nézőpontjából fogjuk fel. Tegyük fel, hogy a szóban forgó
időben ott állunk János lefejezése után, és engedjük
magunkra hatni a Krisztus-impulzust, ami megjelent a
világban. A külső érzékelés számára Krisztus úgy jelenik meg,
mint magára maradt személyiség, aki nem tud sokat tenni. A
jelenlegi értelemben iskolázott tisztánlátó tekintet számára
megjelenik az idő! Krisztus nemcsak azokhoz jön, akik akkor
Palesztinában voltak, hanem azokhoz is, akik majd a
következő nemzedékekben születnek meg. Azok mind köréje
gyülekeznek, és amit nekik adhat, azt ezrek és ezrek számára
adja. Így látják őt az apostolok, így látja a Tizenkettő. Látják,
hogyan hat az akkori időkből kiindulva évezredeken át,
hogyan viszi bele ezt az impulzust a jövőbe, és hogyan
gyűlnek oda a jövő emberei is. Ezt látják az apostolok. Ez
olyan folyamat, amelyben szellemileg sajátos módon össze
vannak kötve Krisztussal.

Különösen azt kell észrevennünk, hogy a szellemiség ettől

kezdve a Márk- evangéliumot mennyire áthatja. Hogy ez
mennyire sajátságos, és hogy ez az evangéliumban csak egyre
nő, ezzel fogunk a következő előadásokban foglalkozni. Most
128
azonban egy olyan jelenetre hívom fel a figyelmüket, amelyet
csak a szellemtudományos kutatás tud érthetővé tenni. Ez az
a jelenet, amely az előbb idézett jelenet után ment végbe.

„És elméne Jézus és az ő tanítványai Cezarea Filippi falvaiba,

és útközben megkérdező az ő tanítványait, mondván nékik:
kinek mondanak engem az emberek?
Ok pedig feleiének: Keresztelő Jánosnak, és némelyek
Illésnek, némelyek pedig egynek a próféták közül. És ő monda
nékik: ti pedig kinek mondotok engem? Felelvén pedig Péter,
monda néki: te vagy a Krisztus. És rájok parancsola, hogy
senkinek se szóljanak felőle. És kezdé őket tanítani, hogy az
Ember fiának sokat kell szenvedni és megvettetni a vénektől
és a főpapoktól és írástudóktól, és megöletni, és
harmadnapra feltámadni. És ezt nyilván mondja vala. Péter
pedig magához vonván őt, kezdé dorgálni. És ő megfordulván
és az ő tanítványaira tekintvén megfeddé Pétert, mondván:
távozz tőlem Sátán, mert nem gondolsz az Isten dolgaival,
hanem csak a emberi dolgokra.”
Azt mondhatnánk: kemény dió ez az evangélium kutatói
számára! Mert mit is mond, itt az evangélium? Ha valaki nem
akar belemélyedni a szellemi kutatásba, akkor mindez olyan,
hogy nem lehet megérteni. Krisztus kérdezi a tanítványokat:
mit mondanak az emberek, ki vagyok én? És ők azt felelik:
némelyek azt mondják, te vagy a Keresztelő János. De hát
Keresztelő Jánost kevéssel előbb lefejezték, és Krisztus már
tanított, amikor Keresztelő János még élt. Vajon az emberek
nyilvánvaló értelmetlenséget beszélnek, amikor Krisztust
Keresztelő Jánosnak tartják, és Keresztelő János még a Földön
van? Ha azt mondják, hogy ő Illés, vagy valamelyik másik
próféta, az még hagyján. Most azonban Péter azt mondja: te
129
vagy a Krisztus, azaz valami egészen nagyszabású dolgot
mond, amit benne csak a legszentebb jelenthet ki. És néhány
sorral lejjebb azt mondja neki: távozz tőlem Sátán, mert nem
gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra.
Elhiheti-e valaki, hogy miután Péter ezeket a nagyjelentőségű
szavakat kimondta, Krisztus őt Sátánnak becsmérli? Vagy meg
lehet érteni azt, amit korábban mond: és rájuk parancsola,
hogy senkinek se szóljanak felőle? Vagyis hogy ne mondják el
senkinek, hogy Péter őt Krisztusnak tartja.

A továbbiakban azt olvassuk: „És kezdé őket tanítani, hogy az

Ember fiának sokat kell szenvedni, megvettetni, és megöletni,
és harmadnapra feltámadni. És ezt nyilván mondja vala.”
Majd amikor Péter dorgálni kezdi, őt Sátánnak nevezi. És a
legkülönösebb ami még benne rejlik a szövegben, hogy
„Elméne Jézus és az ő tanítványai Cezarea Filippi
falvaiba…”stb. Mindig arról van szó, hogy a tanítványok
beszélnek hozzá, aztán azt halljuk: „és ő tanítani kezdé őket”.
Majd később: „megfordult, és a tanítványaira tekintvén
megfeddé Pétert”. Először azt olvassuk, hogy beszélt hozzájuk
és tanította őket. Vajon úgy tette ezt, hogy háttal volt
fordulva feléjük? Mert az következik utána, hogy megfordult
és a tanítványaira tekintett. Hátat fordított nekik és a
levegőbe beszélt?

Látjuk, hogy az érthetetlenségek egész tömkelege van ebben

az egyetlen részben. Csak azon lehet csodálkozni, hogy az
ilyen dolgokat elfogadják, anélkül, hogy igazi, valódi reális
magyarázatot keresnének. Nézzék át az evangélium-
magyarázatokat: vagy elsuhannak az ilyen helyek mellett,
vagy a legfurcsább dolgokkal állnak elő. Viták és eszmecserék

130
is voltak, mindenesetre kevesen állítják, hogy az ilyen
eszmecseréktől okosabbak lettek.

Ami elhangzott, abból mindenesetre egyvalamit szögezzünk le

és állítsunk lelkünk elé. Miután rámutattunk arra, hogy
Keresztelő János halála után, amikor az Illés-János lélek, mint
csoportlélek átmegy a tanítványokba, végbemegy az első igazi
„csoda”, amelyről azonban egyre inkább látni fogjuk, hogy
kell érteni. Itt találunk egy teljesen érthetetlen mondatot,
amely így szól: Krisztus beszél a tanítványaihoz és kérdezi
őket, mit gondolnak az emberek, mi történik most? Mert a
kérdést így is fel lehet tenni. Az embereknek ugyanis
mindenekelőtt az volt a fontos, hogy honnan indulnak ki a
hatások, amelyek most végbemennek. Erre azt felelik a
tanítványok: az emberek azt gondolják, hogy Keresztelő
János, vagy Illés, vagy valamelyik másik próféta kísért – ha ezt
a triviális szót szabad használnunk – és ezáltal történnek azok
a hatások, amelyeket az emberek megfigyeltek. De ti mit
gondoltok, hogy a dolgok honnan származnak – kérdezi
Krisztus. Erre mondja Péter: onnan származnak, hogy te vagy
a Krisztus. Ezzel a Márk-evangélium értelmében Péter a maga
felismerésével önmagát, mintegy csoportként állítja az
emberiségfejlődésbe. Mert mit mondott ezzel valójában?
Nézzük meg közelebbről, mit mondott.

A korábban lefolyt időkben az emberiség nagy vezetői a

beavatottak voltak, akiket a szent misztériumokban a
beavatás utolsó aktusáig vezettek. Ők voltak azok, akik
eljutottak a halál küszöbéig, belemerültek az elemekbe, és
három napig testükön kívül tartózkodtak. Ez alatt a három
nap alatt az érzékfeletti világokban voltak, és amikor
felébresztették őket, az érzékfeletti világ hírnökei, követei
131
lettek. Ők voltak mindig az emberiség nagy vezetői, akik ilyen
módon lettek beavatottakká.

Péter most azt mondja: „Te vagy a Krisztus”, vagyis: te olyan

vezető vagy, aki nem ment át a misztériumokon, aki a
kozmoszból jött, és most emberiségvezető. Történelmileg
most a Föld síkjára helyeződött az, ami egyébként más
módon a beavatásnál ment végbe. Roppant nagy dolog volt,
amit Péter ezzel kijelentett. Mit kellett erre neki mondani?
Azt, hogy ez olyasmi, amit nem szabad a tömeg közé vinni, és
amiről a legszentebb, legrégebbi törvények azt mondják, hogy
misztériumnak kell maradnia. Nem szabad a misztériumokról
beszélni – ebben a pillanatban ezt kellett Péternek válaszolni.

Az emberiség fejlődésének további értelme azonban a

következő: a golgotái misztériummal az, ami egyébként csak a
misztériumok mélyén játszódott le kikerült a világtörténelem
színpadára. Azáltal, ami a Golgotán történt – háromnapos
tartózkodás a sírban, majd a felébredés – történelmileg a Föld
színpadára került az, ami egyébként a misztériumok mélyén
ment végbe. Más szavakkal: most eljött az az időpont, amikor
a szent törvényt – hogy erről hallgatni kell – át kell törni. Az
emberek felállították a törvényeket, amelyek szerint a
misztériumokról hallgatni kell, most azonban a
misztériumoknak – éppen a golgotái misztérium által –
nyilvánvalókká kell válniuk. Egy elhatározás van Krisztus
lelkében. A legnagyobb világtörténelmi elhatározás ez, amit
maga elé tűzött, és amiről eddig az emberi törvények szerint
hallgatni kellett, és ennek most mindenki szeme előtt, a
világtörténelem előtt kell lejátszódnia.

132
Gondoljuk el Krisztusban a világtörténelmi gondolkodás egy
pillanatát: itt én az egész emberiségfejlődésre tekintek, az a
maga törvényeivel megtiltja nekem, hogy a halálról, a
feltámadásról, a felébredésről és a beavatás szent
misztériumáról beszéljek. Nem. Engem az istenek azért
küldtek le a Földre, hogy ezt kinyilatkoztassam. Nem
igazodhatok az után, amit az emberek mondanak, ahhoz kell
igazodnom, amit az istenek mondanak. – A misztériumok
nyilvánossá tételének elhatározása készül elő ebben a
pillanatban. Krisztusnak el kell vetnie lelkéből a
határozatlanságot, ami abból származhatna, hogy azt akarná
megtartani, amit az emberi parancsok hoztak létre. „Távozz
tőlem határozatlanság, és növekedjél bennem elszántság,
hogy odaállítsam az egész emberiség elé azt, ami eddig a
misztériumok mélyén volt.11 Saját elhatározásból mondja
Krisztus, amikor vissza kell utasítania, ami határozatlanná
tehetné: „Távozz tőlem!” – és ebben a pillanatban eltökéli,
hogy végrehajtja azt, amire Istene leküldte őt a Földre.

Ebben a részben a világtörténelem legnagyobb monológjával

állunk szemben, ami valaha az egész földfejlődés során
végbement: az Isten monológjával a misztériumok
nyilvánossá tételéről. Nem csoda, hogy az Isten monológja az
emberi értelem számára nem közvetlenül érthető, hogy
mélyre kell merülnünk, ha csak némileg is érdemessé akarjuk
tenni magunkat, hogy Istennek e monológját megértsük,
amellyel az istenek tette egy lépéssel tovább halad.

133
Basel, 1912. szeptember 21.
[A golgotái misztérium: beavatás. Kölcsönös kapcsolat
Krisztus lelke és a tizenkettő lelke között. Az én erői áthatják
az emberi testiséget. Szüroszi Perekidész. Empedoklész. Az
Empedoklész-lélek felhívása. A Golgota válasza.]

Kétségtelenül az lenne a legjobb, ha azoknál a

fejtegetéseknél, amelyeket az egyik vagy másik
evangéliumhoz magyarázatul hozzá akarunk fűzni, teljesen
eltekintenénk a többi evangéliumtól, mert így jönne létre az
egyes evangéliumok alaphangjának legtisztább és legjobb
megértése. Ha viszont az egyik evangéliumról valamilyen
fénysugarat nem vetítünk a többire, könnyen félreértést
okozhatunk. Így éppen azt lehetne félreérteni, amit tegnap a
„világtörténelem legnagyobb monológjának” neveztem, ha
ezt valaki nem pontosan, hanem felületesen, összevetné
például azzal, amit a Máté evangéliumra támaszkodva a
hasonló helyekről berni előadásaimban mondtam. Egy ilyen
szempontból létrejött ellenvetés mélyebb logikai értelemben
tulajdonképpen ugyanolyan lenne, mintha valahol azt
olvasnánk; itt, ezen a pódiumon állt egyszer egy ember, és
tőle balra volt egy rózsacsokor, más alkalommal meg azt
olvashatnánk, hogy ezen a pódiumon állt egyszer egy ember,
és tőle jobbra volt egy rózsacsokor. Most valaki, aki nem volt
jelen, azt mondhatná, hogy ez nem felel meg a valóságnak,
mert egyszer balra, máskor jobbra volt a rózsacsokor. A dolog
azon fordul meg, hogy az illető, aki megfigyelte, hol állt, mert
így mindkét állítás helyes lehet. Így kell nézni az
evangéliumokat is. Krisztus Jézusnak nem valamiféle elvont

134
életrajzával állunk szemben, hanem a külső és okkult tények
gazdag világával, amelyeket az evangéliumok előadnak.

Ennek a szempontnak a megvilágítására nézzük most azt,

amit tegnap a „világtörténelem legnagyobb monológjának”
neveztem, az Isten monológjának. Tisztában kell lennünk
azzal, hogy ami ebben a folyamatban lejátszódott, az
kifejezetten Krisztus Jézus és a legbensőbb tanítványai között
ment végbe. Egy ilyen fejtegetésnél viszont azt a tényt is
számításba kell venni, amit tegnap mondtam, hogy
tulajdonképpen Illés szelleme, amikor Keresztelő János fizikai
testétől elvált, a tanítványok csoportúikéként működött. Ami
akkor végbement, az nemcsak úgy játszódott le, hogy azt
egyszerűen, külsődleges módon lehetne elbeszélni, hanem
sokkal komplikáltabban. Krisztus lelke és a Tizenkettő lelke
között mély, belső kölcsönhatás volt. Krisztus lelkében az
akkori idők számára jelentőségteljes, sokoldalú folyamatok
mentek végbe. De mindaz, ami lelkében végbement, mint
valami tükörkép, mint egyfajta reflex, a tanítványok lelkében
még egyszer lejátszódott, csakhogy tizenkét részre osztva. A
Tizenkettő közül tehát mindegyik, mint valami tükörképben,
átélte annak egy részét, ami Krisztus lelkében végbement –
de mindegyik valami mást.

Ami Krisztus Jézus lelkében végbement, az úgy ment végbe,

mint valami harmónia, ami a Tizenkettő mindegyikének a
lelkében körülbelül úgy tükröződött, mint az, amit tizenkét
hangszer közül az egyik nyújthat. Ezért minden egyes
esemény, amely az egyik tanítványra, vagy közülük többre
vonatkozik, két oldalról vázolható. Lehet úgy előadni, ahogy
ez az esemény Krisztus Jézus lelkében megy végbe, tehát
például azt, amit tegnap Krisztus nagy világtörténelmi
135
monológjaként ábrázoltam, úgy is elő lehet adni, ahogy ott
lejátszódott. Ekkor a tegnapi előadásomban mondottak a
helyesek. De ez egy bizonyos tükörképben, Péter lelkében is
lejátszódott. Péterben ugyanez a lelki élmény játszódik le, de
míg Krisztusnál az egész emberi mivoltot magában foglalja,
Péternél úgy megy végbe, hogy az emberi mivolt egy
tizenketted részét éli át, a Krisztus-szellem egy tizenkettedét,
vagyis a állatöv egy jegyét. Ezért ha ezt Krisztus Jézusra
vonatkoztatva adjuk elő, másképpen kell elmondani.

Így kell beszélnünk, ha ezt a Márk-evangélium értelmében

mondjuk el, mert a Márk-evangélium a markáns dolgokat írja
le, és főképpen azt, ami magának Krisztus Jézusnak a lelkében
ment végbe. A Máté-evangélium viszont arról beszél, ami
inkább Péter lelkében játszódik le, és amit ehhez Krisztus
hozzáadhat. Ha az evangéliumot pontosan olvassuk, akkor
rájöhetünk, hogy a Máté evangéliumban jelentős szavak
utalnak Péterre. Mert miért mondja Krisztus a következő
szavakat: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem test és vér
jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám”. Más
szavakkal: valamit Péter lelke is érzett abból, amit Krisztus
Jézus lelke érzett, és amikor Péter lelke érzi, hogy az ő
mestere Krisztus, akkor egy pillanatra lelkében átéli a
magasabb ént, birtokába kerül az, amit így átél – aztán
úgyszólván ismét visszaesik. Mégis, akkor el tudott jutni
ahhoz a megismeréshez, amely más céllal és más szándékkal
Krisztus lelkében játszódott le. És mert képes volt erre, ezért
ruházta rá Krisztus a kulcshatalmat, amelyről a Máté-
evangélium magyarázatánál beszéltünk. A Márk-
evangéliumban ezzel szemben csupán azokat a szavakat
emeltük ki erőteljesen, amelyek megmutatják, hogy
eltekintve attól, ami Péterben játszódott le, ez az esemény
136
egyidejűleg, párhuzamosan ment végbe, mint az Isten
monológja.

Így kell néznünk ezeket a dolgokat, és akkor azt is érezzük,

hogyan jár el Krisztus az övéivel, hogyan vezeti őket fokról-
fokra, és miután Illés-János szelleme rájuk telepedett, most
tovább vezetheti őket a szellemi titkok megértésében, mint
ahogy eddig tehette. És csak ekkor érezzük meg, mi a
jelentősége annak, hogy az a rész, amelyet tegnap az Isten
monológjának neveztünk, az úgynevezett „megdicsőülés”
vagy „színeváltozás” jelenethez kapcsolódik. Ez ismét a Márk-
evangélium egyik drámai szerkesztésmódja. Hogy
megvilágítsuk ezt a megdicsőülést, néhány dologra rá kell
mutatnunk az evangélium megértése érdekében.
Mindenekelőtt a következőkre.

A Márk-evangéliumban, de a többi evangéliumban is,

többször olvashatjuk Krisztus Jézusnak azokat a szavait, hogy
az Emberfiának sokat kell szenvednie, hogy az írástudók és
főpapok elfogják és megöletik, de három nap múlva feltámad.
Az evangélium mindenütt világosan rámutat arra, hogy az
apostolok ezt a beszédfordulatot a szenvedő, meghaló és
feltámadó Emberfiáról egyelőre nem értik, hogy éppen ennek
megértésénél vannak nehézségeik. Miért találkozunk ezzel a
sajátságos ténnyel? Miért jelennek meg a tanítványoknál
éppen a golgotái misztérium megértésével kapcsolatban
nehézségek? Mi is valójában ez a golgotái misztérium? Már
említettük, hogy nem egyéb, mint a beavatásnak a
misztériumok mélyéről a világtörténelem színpadára való
kihozatala. Természetesen mélyreható különbség van a
golgotái misztérium és az egyéb beavatások között. A
különbség a következőkben rejlik.
137
Aki a különböző misztériumokban beavatáshoz jutott, az
bizonyos mértékig ugyanazon ment keresztül: elvezették a
szenvedéshez, egy háromnapos, mondhatnánk „látszólagos”
halálhoz, amelyben szelleme testén kívül a szellemi
világokban tartózkodott, majd szellemét ismét visszahozták a
testébe, úgyhogy szelleme a testben emlékezni tudott arra,
amit a szellemi világokban átélt. Ezáltal, mint a szellemi
világok követe, síkra szállhatott a szellemi világ titkaiért. Azt
mondhatjuk tehát: a beavatás halál-élmény, ha nem is abba a
halálba vezet, amely a szellemet teljesen elválasztja a fizikai
testtől, hanem abba a halálba, amely egy időre választja el
tőle. A testen kívül való tartózkodás, és a fizikai testbe való
visszatérés, s ezáltal az isteni titkok hirdetőjévé-válás, ez a
beavatás. Ez gondos előkészítés után ment végbe, miután az
ember lelkének erőit úgy összesűrítette, hogy az három nap
alatt életben tudott maradni, fizikai testének, mint műszernek
használata nélkül. E harmadfél nap leteltével azonban fizikai
testével egyesülnie kellett. Egy magasabb világba való
behatolást kellett tehát végrehajtania a megszokott
történelmi eseményektől eltávolodva.
Belső lényegében másként, de külső megjelenésében
hasonlóan ment végbe a golgotái misztérium. Az események,
amelyek Krisztus Jézusnak a názáreti Jézus testében való
tartózkodása alatt lejátszódtak, oda vezettek, hogy most a
fizikai halál valóban beállt a názáreti Jézus fizikai teste
számára, hogy Krisztus szelleme a három napon át a fizikai
testen kívül tartózkodott, de utána visszatért, és most nem a
fizikai testbe, hanem a megsűrűsödött étertestbe. Az étertest
annyira megsűrűsödött, hogy a tanítványok észlelni tudták,
ahogy az evangéliumok leírják, úgy, hogy Krisztus járni tudott
és látható volt a golgotái események után is. Ezzel pedig a
138
beavatás, mint történelmi tény, az emberek szeme elé tárult,
amely egyébként a misztériumok mélyén ment végbe:
egyszeri eseményként állt az egész emberiség előtt. Ezzel
bizonyos módon a beavatás kikerült a misztériumokból, és ezt
Krisztus egyedül vitte végbe, mindenki szeme láttára. Éppen
ezáltal zárult le a régi világ, és jött el az új idők kezdete.

A prófétákról szóló ismertetésből láthatták, hogy a prófétaság

szelleme, és az, amit ezen keresztül az ó-héber nép
megkapott, más volt, mint a többi népek beavatásának
szelleme. A többi népnek voltak vezetőik, akik beavatottak
voltak, és úgy kapták a beavatást, ahogy ismertettem. Az ó-
héber népnél nem éz volt a helyzet. Ott nem találunk olyan
beavatásokat, mint a többi népnél, hanem a szellem
elementáris előretörésével találkozunk azoknál, akik, mint
próféták megjelennek, valami olyasmivel találkozunk, ami
bennük, mint a szellemiség lángelméje jelent meg. És hogy ez
megtörténhessen, a középső prófétákban azok a lelkek
jelennek meg az ó-héber népben, akik korábbi
inkarnációikban más népek beavatottjai voltak, azért, hogy,
amit az ó-héber népnek adnak, azt a beavatásaikra való
emlékezésként éljék át. A szellemi élet ezáltal másképpen
hatott az ótestamentumi népnél, mint a többinél, ezeknél a
szertartások által, a beavatás által hatott, az ótestamentumi
népnél pedig olyan adományok útján, amelyeket éppen azok
oltottak beléje, akik, mint próféták a nép között működtek.

Prófétáinak ez a működése készítette elő az ó-héber népet

arra, hogy átélje azt az egyedülálló beavatást, amely most
nem egy embernek a beavatása, hanem egy kozmikus
individualitás beavatása volt. Ha ezt követően továbbra is
beavatásról akarunk beszélni, az tulajdonképpen már nem
139
helyes. Így készült elő az ó-héber nép annak befogadására,
aminek a régi beavatás helyére kellett lépnie, hogy a helyes
módon tekinthessen a golgotái misztériumra. Ezzel az is
világossá válik, hogy az ótestamentumi néphez tartozó
apostolok eleinte nem értik azokat a szavakat, amelyek a
beavatást jellemzik. Krisztus Jézus a beavatásról beszél, és
úgy fejezi ki magát, hogy ezt mondja: a halál felé közeledik,
három napig a sírban lesz, azután feltámad. Ez a beavatás
leírása. Ha a beavatás leírását másképpen mondta volna el a
tanítványoknak, akkor azok megértették volna őt, mivel
azonban ez a beszédmód nem volt otthonos az
ótestamentumi népnél, ezért eleinte nem értette meg ezt a
leírási módot a Tizenkettő. Így joggal mutat rá az evangélium
arra, hogy az apostolok csodálkoznak, és nem tudják, miről
beszél Krisztus Jézus, amikor az Emberfia szenvedéseiről,
haláláról és feltámadásáról szól.

Ezek a szavak tehát az eseményeket történelmi hűséggel

adják elő. Amikor a régi beavatott átélte beavatását, az
történt vele, hogy amíg testén kívül tartózkodott, egy
magasabb világban volt, nem a megszokott érzéki lét
világában. A testen kívül egy magasabb lét törvényeivel
egyesült. Amikor aztán ismét visszatért fizikai testébe, akkor
az, amit a szellemi világban testétől mentesen átélt,
emlékezés volt számára. Ezt kellett mondania: úgy emlékszem
testetlen állapotom élményeire, mint ahogy egyébként az
ember arra emlékszik, amit tegnap és tegnapelőtt élt át. Így
azokról tanúbizonyságot tehetett. Lényegében nem jutottak a
beavatottak többhöz, mint ahhoz, hogy lelkükben úgy
hordozzák a szellemi világokra vonatkozó titkokat, mint ahogy
az emberi lélek a tegnapi élményeit emlékként magában
hordozza. És ahogy a lélek egyesült azzal, amit emlékében
140
megőriz, úgy hordozták a beavatottak magukban a spirituális
világok titkait, úgy egyesültek azokkal.

Miért volt ez így? Mert a golgotái misztérium idején az ember

teste a földön egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy énjébe
beengedje a mennyek országát, vagyis az érzékfeletti
világokat. A lelkek egyáltalán nem tudtak az igazi énhez
eljutni, nem tudtak az énnel egyesülni. Csak ha az ember túl
tudott tekinteni önmagán, vagy a látnokság segítségével
megsejtett valamit – ahogy ez a régi időkben volt -, ha
„kiálmodott” valamit önmagából, vagy a beavatás
segítségével kilépett énjéből, akkor tudott az érzékfeletti
világokba bejutni. De az énen belül nem jutott megértéshez,
nem jutott ítélő erőhöz a magasabb világokra vonatkozóan.
Egykor valóban így volt ez. Mindazokkal az erőkkel, amelyek
az énhez tartoznak, a golgotái misztérium előtt nem tudott az
ember a szellemi világokkal egyesülni.

Ez volt az a titok, amelynek világossá kellett válnia az emberek

előtt a János-keresztelő következtében, hogy most eljött az az
idő, amikor a mennyek országa bele kell, hogy világítson az
énbe, egészen a földi énig kell hatolnia. A különböző
korokban mindig újból és újból rámutattak, hogy régen nem
tudott feljutni az érzékfeletti világokba az, amit az ember
átélhetett, mint saját lelkiségét. A régi időkben diszharmónia
volt a tulajdonképpeni emberi hazának, a szellemi világnak az
átélése és a között, ami az emberi bensőben lejátszódott. Az
emberi benső el volt választva a szellemi világoktól, csak
kivételes állapotokban tudott az ember azzal egyesülni. Mi
történt akkor, ha a későbbi én minden hatalma, minden
impulzusa, amelynek később az emberben kellett laknia,
mégis betöltötte az embereket, esetleg beavatás néven vagy
141
egy későbbi inkarnációban egy korábbi inkarnáció
beavatására nem emlékezve, hogyha ez az emberi testiségnek
még meg nem felelő én mint erő nyomul be a testbe? Ami
akkor történt, arra mindig rámutattak: ha az emberi
testiséget meghaladó erőnek a kereszténység előtti időkben
nem volt megfelelő helye az emberi énben, akkor áttörte azt,
ami az énnek volt szánva.

Azok az emberek tehát, akik az érzékfeletti világból olyasmit

hordoznak magukban, ami a kereszténység előtti időben
mintegy már arra emlékeztet, amivé később a énnek válnia
kell, azok ezzel az én-erővel széttörik testiségüket, mert az én
túlságosan erős volt a kereszténység előtti idők számára.
Bizonyos individualitásoknál utalást találhatunk erre: ha ez az
én-erő jelen van, csak úgy tartózkodhat bennük, ha a test
valamilyen módon megsérült, vagy megsebezhető, ha van egy
hely, ahol könnyen meg lehet sebezni, és ami aztán meg is
sérül. Ekkor az ember valaminek a következtében jobban ki
volt szolgáltatva a környezetnek, mint ahogy egyébként
testisége folytán lenne. Gondoljunk csak arra, hogy Achillesz a
sarkán volt sebezhető, Sigefriednek, Ödipusznak szintén volt
sebezhető része, ahol az én ereje a testiséget áttörte. Itt a
sebezhetőségre történik utalás, arra, hogy az én a maga
emberfeletti erejéhez, nagyságához csak egy széttört testet
találhat.

Amit ez tulajdonképpen jelent, csak akkor áll teljes

jelentőségében előttünk, ha más módon fogalmazzuk meg.
Tegyük fel, hogy valaki a kereszténység előtti időkben – ehhez
nem kellett tudatosnak lennie – mindazokkal az
impulzusokkal, mindazokkal az erőkkel telítődött volna,
amelyeknek később az ént kellett áthatniuk, és ezzel az én-
142
feletti erővel, ezzel a emberfeletti erővel merült volna bele
testébe. Ekkor ezt a testet szét kellett volna törnie, és nem
úgy tekintenie, mint amilyen a test akkor, amikor egy gyenge
én – vagyis egy gyenge benső – van benne. A régi idők
emberének, akinek az én egész hatalma kellett volna ahhoz,
hogy testéből kiléphessen, másképpen nézett volna a testre.
A magasabb én hatására egy széttört testet látott volna,
mindenféle sebekkel borítva, mert a régi időkben csak a
gyenge én – vagy a gyenge benső – hatotta úgy át a testet,
hogy az épségben maradhatott.

Amit most elmondtam, azt már a régi próféták is

kinyilvánították, körülbelül a következőképpen: az ember, aki
az én minden erejét egyesíti magában, és szemben áll egy
emberi testtel, azt átszúrva, lyukakkal borítva, megsebezve
látja. Mert az én magasabb ereje, amely a régi időkben még
nem lakhatott az emberi bensőben, átlyukasztja, áttöri,
összeszurkálja a testet. Ez olyan impulzus, amely azért halad
át az emberiség fejlődésén, mert a luciferi és ahrimáni
befolyás miatt a kereszténység előtti időben az ember az
énnek csak csekélyebb mennyiségét kellett, hogy megkapja,
mint amit az teljes mértékben magában foglal. És mivel a test
nem az én egész ereje, hanem annak csak kisebb mennyisége
számára alkalmas, ezért szétmorzsolódik. Ezért kellett ennek
a testiségnek – nem azért, mert a kereszténység előtti időben
történt, hanem azért, mert Krisztus Jézussal a teljes én vonult
be a testiségbe – nem csak egy sebbel, mint más, magasabb
ént hordozó individualitásoknál, hanem öt sebbel
megmutatkoznia. Öt sebbel, amelyek azért voltak
szükségesek, mert a Krisztus-lény túlterjedt az ember teljes
énjének testi formáján, a testiségre kiszabott formán. E
túlterjedés miatt kellett a világtörténelem fizikai színterén a
143
keresztnek felemelkednie, amely a Krisztus-testet olyan
formában hordozta, amilyen az akkor lenne, ha egyszer egy
pillanatban az emberi mivolt összessége – amelyből az ember
egy nagy részt a luciferi és ahrimáni hatás következtében
elveszített – egy emberben jelenne meg.

Ez mély misztérium, amely a szellemtudományból kiindulva,

éppen a golgotái képet állítja elénk. És aki megérti, hogy mi az
emberiség, az ember mivolta, hogy mi a földi én, és a földi
énnek a test emberi formájához való viszonya, az tudja, hogy
a földi énnek az emberi testtel való tökéletes áthatottsága
nem történhet úgy, ahogy az a földi embernél normális. Ez
csak úgy történhet, hogy amikor az ember kilép önmagából,
és önmagára tekint, ezt kérdezheti: milyennek kellene lennie
ennek a testnek, ha az én teljes ereje beléje hatolna – és azt
öt sebbel látná. Magából az emberi természetből, és annak
földi mivoltából következik a kereszt alakja a Golgotán
Krisztussal és az ő sebeivel. A golgotái misztérium az emberi
természet szemléléséből is adódhat, egészen a képi
megjelenésig – amennyit erről tudni lehet. A sajátságos az,
hogy van lehetőség arra, hogy ne csak a tisztánlátásban
láthassuk meg – ahol természetesnek számít – hogyan áll fel a
kereszt a Golgotán, hogyan megy végbe a keresztre feszítés,
és mi ennek a történelmi eseménynek az igazsága. Van
lehetőség arra is, hogy a golgotái misztérium által az emberi
értelemmel annyira közeledni tudjunk ehhez a
misztériumhoz, hogy ha ezt az értelmet elég finoman, elég
élesen használjuk, átváltozik imaginációvá. Átalakul
képzeletté, de ez igazságot tartalmaz, és ennek segítségével,
ha megértjük, kicsoda Krisztus és hogyan viszonylik az emberi
testhez, ez a képzelet úgy formálódik, hogy létrejön a golgotái
kép. Ilyen vezetésben részesültek a régi keresztény festők,
144
akik nem voltak mind látók, hanem a golgotái misztérium
ismeretének ereje vezette őket egészen a golgotái képig, így
meg tudták festeni. Az. emberiségfejlődésnek éppen ezen a
nagy fordulópontján kapta meg az ember én-lelke a
tisztánlátás helyébe a megértést, a Krisztus-lény, vagyis az
emberi ős-én megértését.

A tisztánlátás lehetővé teszi, hogy a golgotái misztériumot

testen kívüli állapotban is lássuk. Hogyan? Ha a golgotái
misztériumhoz való viszony a testen belül létrejött, akkor ma
is lehetőség van arra, hogy a magasabb világokban a golgotái
misztériumot, és az emberi fejlődés e nagy csomópontjának
teljes megerősítését meglássuk. De a golgotái misztérium
megértése is lehetséges, és azok a szavak, amelyeket most
mondtam, a megértés lehetőségét igyekeztek elősegíteni.
Természetesen hosszan kell meditálni, hosszan kell
elgondolkodni azon, amit mondtam. És ha valakinek az az
érzése, hogy ami most elhangzott, az néni érthető, azt
jogosnak tekinthetjük, mert magától értetődik, hogy ami az
emberi lelket elvezetheti a Földön végbement legnagyobb,
legjelentősebb, legmagasabb rendű esemény megértéséhez,
az a legnehezebb dolgok közé tartozik. A tanítványokat
bizonyos módon el kellett vezetni ehhez, azok közül pedig,
akik lassanként az emberiségfejlődés új megértéséhez kellett,
hogy eljussanak, Péter, Jakab és János bizonyultak a
leghasználhatóbbaknak.

Helyes dolog, ha a legkülönbözőbb oldalakról nézzük azt a

jelentős időszakot, amely akkor, a golgotái misztérium idején
lezajlott. Éppen ezért hálásak lehetnek, hogy ma reggel
Michael Bauertől egy előadást hallhattak arról, hogyan látta
Hegel ezt az időszakot. Mindaz ugyanis, amire az emberi
145
felfogás képes, mintegy összetömörült, hogy az akkor
végbement legjelentősebb tényt megértse, miután az előző
évszázadokban megérlelődött, és a további fejlődés során
lassan előkészült erre. Ez a Föld különböző helyein ment
végbe, nemcsak Palesztinában, ahol a golgotái misztérium
lezajlott, hanem, ha helyesen járunk el, a Föld más pontjain is
követhetjük. Csak ott nem a golgotái esemény játszódott le,
hanem az emberiség hanyatlását és ismételt felemelkedését
követhetjük, felemelkedését a golgotái misztérium
következtében. Követhető, ahogy ez a nyugati világban
elterjedt. Különösen a hanyatlást figyelhetjük meg, és
érdekes, hogy ez a hanyatlás hogyan ment végbe.

Nézzük meg még egyszer a görögséget, tekintsünk arra, hogy

a golgotái események előtt félezer évvel milyen események
játszódtak le ott. Odaát keleten, ahol Krisna fellépett,
bizonyos módon előzményei voltak ennek a kornak. A régi
tisztánlátás hanyatlásának korszakát úgyszólván előbb élték
át. Van valami sajátos ebben a kultúrában, például éppen
Indiában. Míg közvetlenül az Atlantisz utáni korban Indiában
az első nagy kulturális virágzás létrejött, és a szellemi világba
való betekintés a legtisztább módon – az emberi lélek
számára legtisztább módon – még megvolt, és a risiknél
összekapcsolódott a látottak előadásának csodálatos
lehetőségével, úgy, hogy az a későbbi korszakokra is hatni
tudott, majd eltűnt, addig az, ami tulajdonképpen tisztánlátás
volt, a harmadik korszak végére már kialudt. De Krisna és
tanítványai csodálatos módon szavakba öntötték, és
megőrizték azokat a tényeket, amelyeket látni lehetett, úgy,
hogy az emberek számára most már írásban is megvolt az,
amit korábban elődeik láttak.

146
Indiában tulajdonképpen sohasem jött létre az, ami például
Görögországban. Ha az indiai világot valóban szemügyre
vesszük, azt mondhatjuk: a régi tisztánlátás kialudt ugyan, de
az egykor látottakat csodás szavakba öntik azok, akik között
Krisna a legjelentősebb. Ez azután meg is maradt a védákban.
Aki elmélyed ennek szavaiban, a lelkében átélheti e régi kor
utóhangját. De nem jön létre az, ami például Szókratésznél
vagy a többi filozófusnál létrejött. Amit mi nyugati
értelemnek, nyugati ítélőerőnek nevezünk, az nem jött létre
az indiai lelkekben. Amiről ma kimagasló értelemben akkor
beszélünk, amikor az én sajátos ősi erejéről beszélünk, az
Indiában egyáltalán nem jött létre. Ezért amikor a régi
tisztánlátás kialudt, azonnal valami egyéb jelent meg: a jóga
felé való törekvés, iskolázás által feljutni azokba a világokba,
amelyek természetszerűen elvesztek. A jóga mesterséges
tisztánlátássá válik, és azonnal a régi tisztánlátás helyébe lép
a jóga-filozófia, anélkül, hogy a kettő között az lenne, ami
például a tisztán értelmi görög filozófiában megjelenik. Ez az
indiaiak számára egyáltalán nem történik meg, ez a közbeeső
fázis kimarad. És ha a védanta-filozófiát nézzük, azt
mondhatjuk: nem úgy jut kifejezésre, mint ahogy a nyugati
világnézetek tanítanak, nem eszmék hatják át, nem az
értelem, hanem mintegy a magasabb világokból lehozzák azt,
és emberi szavakba öntik. Ez a sajátossága: nem emberi
fogalmakkal vívták ki, nem gondolkodással érték el, mint
amilyen a szókratészi vagy a platóni filozófia, hanem
tisztánlátással szerezték meg.

Nehéz ezekben a dolgokban tisztán látni, de van lehetőség ma

is ennek a különbségnek az átélésére. Vegyünk bármely
filozófiai könyvet a kezünkbe, amely a nyugati filozófiai
rendszerek valamelyikét foglalja magában. Hogyan jött létre
147
az, amit ma filozófiának nevezünk? Ha betekintünk valakinek
a műhelyébe, akit komoly filozófusnak tarthatunk, azt
láthatjuk, hogy a logikus ítélő erő, a logikus gondolkodás
erőfeszítésével jutott el a rendszeréhez. Minden lassan,
egymás után alakult ki. És akik így filozófiát hoztak létre, nem
is tudják megérteni, hogy amit ők fogalomról fogalomra
szőnek, azt bizonyos vonatkozásban tisztánlátással is látni
lehet, hogy az a látó előtt állhat. Ezért olyan nehéz a látónak
megértetnie, hogy bizonyos filozófiákat, amelyeket szerzőik
„arcuk verítékével” gondolatról gondolatra hoznak létre, ő,
hogy úgy mondjam, egy csapásra látnokian áttekint, és nem
kell az összes gondolati lépést egyenként megtennie. Ilyen
egyidejűleg látott fogalmak a védanta-filozófia fogalmai.
Ezeket nem az európai filozófusok mintájára az „arcuk
verejtékével'* szereztek meg, hanem tisztánlátással. A régi
tisztánlátás absztrakt fogalmakká hígított maradékai, vagy az
érzékfeletti világban való kutatásnak a jóga által kiküzdött
első, még vékony eredményei.

A nyugatabbra lakó emberek azonban máson mentek

keresztül. Ott az emberiségfejlődés egyedülálló, fontos belső
történéseit látjuk. Nézzük a kereszténység előtti hatodik
évszázad egyik nevezetes filozófusát, szüroszi Phereküdészt.
Csodálatos filozófus! Olyasvalaki, akit a mai filozófusok nem
ismernek el filozófusnak. Vannak olyan filozófiai könyvek,
amelyekben ezt ki is jelentik. Így írnak például: „mindez
gyerekes ábrázolásmód, gyerekes szimbólumok, gyerekes és
zseniális” – így mondja az egyik szerző, aki fölényesen néz le
erre a régi filozófusra. Tehát a keresztény időszámítás előtt
félezer évvel Szüroszban egy csodálatraméltó gondolkodó
bukkant fel. Mindenesetre másként fogalmazott, mint a többi
gondolkodó, akiket később filozófusoknak neveztek. Szüroszi
148
Phereküdész azt mondja, például, hogy annak, amit a
világban látunk, három alapja van: Kronosz, Zeusz és Khton.
Kronosztól származik a légnemű, tűzszerű és vízszerű elem, és
mindazzal, ami ebből a három hatalomból származik, egyfajta
kígyólény, Ophioneusz kél harcra. Ha mindazt, amit
Phereküdész leír tisztánlátás nélkül, de némi fantáziával
követjük, akkor előttünk állhat Kronosz, nem mint az elvont
tovább hömpölygő idő, hanem mint lény, mint igazi valóságos
látható lény. Hasonlóképpen Zeusz is, aki a végtelen éteriség,
egy önmagában élettel teli, mindent magában hordozó lény.
Khton pedig az a lény, aki a mennyeit földivé teszi, aki a
térben egymástól távoli dolgokat összevonja a
Földbolygóban, hogy földi lét legyen. Mindez földi módon
játszódik le, amibe ellenséges elemként egy bizonyos
kígyólény keveredik bele. Szüroszi Phereküdész szavainak
megértéséhez szellemtudományra van szükségünk, mert ő a
régi látnokság utolsó képviselője. Látja az okokat az érzéki
világ mögött, és látnoki képességével leírja ezeket. Akik csak
fogalmakkal dolgoznak, azoknak ez természetesen nem
tetszik. Phereküdész látja a jó istenek eleven munkáját, és az
ellenséges hatalmak beavatkozását, akiket úgy ír le, ahogyan
látnoki módon látja őket. Látja, hogy születnek meg
Kronoszból, a reális időből az egyes elemek.

Szüroszi Phereküdészben tehát olyan filozófus áll előttünk, aki

lelkével belelát abba a világba, amelyet a tisztánlátó tudat
feltár, és ezt leírja. Olyan leírás ez, amelynek utána lehet
járni. O így áll még a nyugati világban, a kereszténység előtti
hatodik században. Thalész, Anaximenész és Hérakleitosz,
akik csaknem kortársai, más másképpen állnak ott. Itt valóban
két világ ér össze. De mi megy végbe lelkükben? Kialudt,
lebénult bennük a régi tisztánlátó tudat, legfeljebb csak a
149
szellemi világok utáni sóvárgás van meg bennük. Mit élnek ők
át ott, ahol a szüroszi bölcsnél még megvolt a régi látásnak
egy maradéka, ahol az még belelátott az okok elementáris
világába? Ez bezárult előttük, ők már nem látnak bele ebbe a
világba. Mintha éppen ez a világ akart volna elzárkózni előlük,
mintha félig még itt lenne számukra, de mégis eltűnik előlük,
úgy, hogy elvont fogalmak kerülnek a régi tisztánlátás
helyére, amelyek az énhez tartoznak. Ez megy végbe
lelkükben. Ez egy rendkívül figyelemreméltó állapot a nyugati
lelkekben. Ez az a lelkiállapot, amely az értelem, az ítélő erő
megszerzését akarja elérni, azt, ami éppen az én
jellemvonásává kell, hogy váljon. Egyes telkeknél láthatjuk
ezt, például amikor Hérakleitosz az elevenen lobogó tüzet,
úgyszólván még a helyes tisztánlátás utolsó felcsillanásával az
összes dolgok atyjának nevezi, vagy amikor Thalész a vizet
tartja ős-oknak, de nem a fizikai-érzéki vizet, ahogy
Hérakleitosz sem a fizikai-érzéki tüzet gondolja. Félig még
látnak valamit az elementáris világból, bár már elvonul előlük,
és így kénytelenek elvont fogalmakat használni, így
bepillanthatunk ezekbe a lelkekbe, és megértjük, hogy
egészen a mi időnkig utólag valami még felcsendülhetett
ezeknek a telkeknek a hangulatából.

Bárcsak kortársaink ne siklanának el olyan könnyedén sok

dolog fölött. Könnyedén átsiklanak például, Nietzschének egy
mondata fölött, amely mélyen megragadhatja, megrázhatja
az embert. Ez a „Filozófia a görögök tragikus korszakában”
című hátrahagyott írásában olvasható, amelyben Thalészt,
Anaximenészt, Anaximandroszt, Hérakleitoszt és
Empedoklészt ismerteti. Mindjárt az elején – ezt együtt kell
vele érezni – megérzett valamit abból, ami ezeknek a első
magányos görög gondolkodóknak a lelkében végbement.
150
Olvassák el Nietzschénél ezt a részt, ahol ezt mondja: mi
mehetett végbe ezeknek a hérosz-alakoknak a lelkében,
akiknek át kellett élniük a átmenetet a eleven szemlélés
korszakából – amiről Nietzsche nem tudott már, de
megsejtette -, amikor a régi élettel-teljességet a lelkekben
felváltották az elvont, száraz, józan fogalmak, amikor a „lét”,
ez a józan, száraz, elvont hideg fogalom lépett annak az
elevenségnek a helyére, amellyel a tisztánlátó tudat
rendelkezett. Nietzsche érzi: mintha a vére megfagyna annak,
aki az élet világából átkerül a fogalmak világába, amikor
Thalész vagy Hérakleitosz fogalmakat alkottak a „lét”-ről és a
„létesülés”-ről, úgy, hogy az ember úgy érzi, hogy a meleg
életből átkerül a fogalmak jégbirodalmába.

Helyezkedjünk bele abba a korba, amelyben ezek az emberek

éltek, érezzük meg, hogyan álltak a golgotái misztérium
közeledténél. Úgy éljük bele magunkat ezekbe az emberekbe,
hogy érezni tudjuk bennük a régi idők tompa utóhangját. Úgy
állnak ott, hogy meg kell elégedniük azzal, ami absztrakt ítélő
erőként él az emberi énben, holott ez korábban nem volt meg
benne. És míg a fogalmak világa a következő időkben egyre
gazdagabb és gazdagabb lett, eljöttének kezdetén a görög
filozófusok csak a legegyszerűbb fogalmakat tudták
megragadni. Hogy gyötrődnek a fogalmakkal, az elvolt „lét”
fogalmával, hogyan gyötrődnek, például az eleuziszi iskola
filozófusai ezzel az elvont fogalommal. Így készülnek elő az én
tulajdonképpeni elvont tulajdonságai.

Képzeljünk el egy olyan lelket, aki itt áll nyugaton, aki a

nyugat missziójára van felkészítve, de még magában hordozza
a régi tisztánlátásra vonatkozó legerősebb utóhangokat.
Indiában ezek az utóhangok már régen elnémultak, nyugaton
151
még megvannak. A lélek hajtóereje bele akar hatolni az elemi
világba, de a tudat nem képes rá. Olyan hangulat, amilyen a
Buddha-hangulat, ezekben a lelkekben már nem jelenhetett
meg. A Buddha-hangulat azt mondta volna: mi, emberek ki
vagyunk helyezve a szenvedés világába, tehát meg kell, hogy
szabadítsuk magunkat tőle. Nem. A nyugati lelkek meg
akartak érteni valamit abból, ami előttük volt. Ami mögöttük
volt, abba nem tudtak behatolni, előttük pedig csak a hideg,
jeges fogalmak voltak. Képzeljünk el egy olyan lelket, mint
szüroszi Phereküdész. O volt az utolsó, aki még bele tudott
látni abba, ami az elemi világban él. És gondoljunk el egyet a
másik fajta lelkek közül: ez a lélek nem képes látni, hogy az
elemek elevenen megszületnek Kronoszból, Nem képes látni,
hogy a kígyólény, Ophioneus harcra kél a magasabb istenek
ellen, de képben rögzíti, hogy valami hat az érzéki világra.
Nem lát fel Kronoszig, de azt látja, ami az érzéki világban
lenyomatként végbemegy: a tüzet, a vizet, a levegőt és földet.
Ez a lélek nem látja, hogy az alsó istenek megvívnak a
magasabb istenekkel, hogy a kígyóisten, Lucifer fellázad, de
azt látja, hogy harmónia és diszharmónia, barátság és
ellenségeskedés van. A szeretetet és gyűlöletet látja, mint
elvont fogalmakat, a tüzet, vizet, levegőt és földet, mint
elvont elemeket. Ami most nyomul be a Iélekbe, azt látja, de
amit a korábbi nemzedék látott, az el van takarva előle.

Gondoljunk el egy olyan lelket, amely még teljesen benne áll

abban, ami a korábbi időkben eleven volt, de abba belelátni
már nem tud, csak a külső képmást tudja megragadni, és
sajátos missziója következtében nála el volt fedve az, ami az
embereket azelőtt boldogította, az én új világából pedig nincs
egyebe pár fogalomnál, amelyekhez ragaszkodnia kell – ekkor
előttünk áll Empedoklész lelke. Mert így áll előttünk
152
Empedoklész lelke, ha annak legbensőbb mivoltát meg
akarjuk érteni. Majdnem kortársa a szüroszi bölcsnek, alig
háromnegyed évszázaddal él később, de lelke egészen más.
Ennek a léleknek végre kellett hajtania az átkelést a
Rubiconon, a régi tisztánlátástól az én elvont megértéséhez.
Látjuk, hogy itt két világ ütközik össze, látjuk, hogy az én
feldereng, és beteljesedése felé halad, látjuk a régi görög
filozófusok lelkét, akik arra voltak ítélve, hogy felvegyék
magukba azt, amit most értelemnek, logikának nevezünk,
látjuk, hogy lelkükből a régi kinyilatkoztatások eltávoztak. És
ezekbe a lelkekbe bele kellett ömlenie az új impulzusnak, a
golgotái impulzusnak.

Ilyenek voltak a lelkek, amikor az új impulzus megjelent. De

sóvárogniuk kellett egy új tartalomért, mert csak ekkor
juthattak megértéshez. Az indiai gondolkodás számára nincs
ilyen átmenet, mint amelyet a magányos görög
gondolkodóknál találunk. Ezért van az, hogy az ind filozófia,
amely mindjárt a jóga-tanba fordult át, alig mutat lehetőséget
arra, hogy a golgotái misztériumhoz átmenetet találjon. A
görög filozófia úgy készül elő, hogy sóvárog a golgotái
misztérium után. Nézzék meg a gnózist, mennyire kívánja
filozófiájában a golgotái misztériumot. A golgotái misztérium
filozófiája görög talajon keletkezik, mert a görög lelkek
legjobbjai sóvárogtak a golgotái impulzus felvétele után.

Jóakarat kell ahhoz, hogy valaki megértse azt, ami az

emberiség fejlődésében történt. Ekkor, azt lehet mondani,
hogy az ember megérez valamit abból, amit úgy lehet
nevezni, hogy kiáltás és visszakiáltás a földi talajon.
Görögország felé nézünk, aztán messzebbre Szicília felé, olyan
lelkekbe, amelyek közül messze kimagaslik Empedoklész, és
153
egy csodálatos kiáltást hallunk. Hogyan jellemezhetjük ezt a
kiáltást, hogyan szólalnak meg az ilyen lelkek? Ha
belenézzünk Empedoklész lelkébe, akkor körülbelül így:
történelmileg tudok a beavatásról, történelmileg tudom, hogy
a beavatás az emberi lelkeket az érzékfeletti világokba vitte
fel. Most azonban egy új korszak következett el. A beavatás
többé már nem sajátítható el közvetlenül, az emberi lélek egy
másik állapotba került. Új impulzusra van szükségünk, amely
behatol az énbe. Hol vagy, te impulzus, amely a régi beavatás
helyére léphetsz, amely az új én elé állítja majd ugyanazt a
titkot, amelyet a régi tisztánlátás tartalmazott, és amelyet mi
már nem élhetünk át? És erre felel a másik kiáltás, amely a
Golgotáról jön: mivel az isteneknek engedelmeskedtem, és
nem az embereknek, kihozhattam a misztériumok titkait, és
azokat az egész emberiség elé állítottam, hogy az egész
emberiség előtt álljon az, ami addig csak a misztériumok
mélyén élt.

Nyugaton a világ rejtélyének új megoldására irányuló kérdést

látjuk, például Európa déli részén a görög lelkekben. És
feleletként – de amelyet csak nyugaton lehet megérteni –
jelenik meg számunkra az Isten nagy monológja, amelyről
előző előadásomban beszéltem, és amelyről a következőben
tovább fogok beszélni.

154
Basel, 1912. szeptember 22.
[A golgotái misztérium mélyebb titkai. ,,A hegyen11, ,,a
tengernél” és ,,a házban” kifejezések okkult jelentősége. A
megdicsőülés jelenete. Mózes és Illés. A bethániai
megkenetés. A fügefa.]

Tudjuk, hogy a Márk-evangéliumban az említett nagy

világtörténelmi monológ után az ún. megdicsőülés, az Úr
színeváltozásának jelenete következik. Többször említettem
már, hogy a három tanítvány számára (Péter, Jakab és János),
akiket Jézus Krisztus magával vitt a „hegyre”, ahol az
átváltozási jelenet végbemegy, ez egyfajta magasabb
beavatást jelent. Ekkor még mélyebben bevezeti őket azokba
a titkokba, amelyeket folytatólagosan átad nekik, hogy az
emberiséget vezessék és irányítsák.

Tudjuk, hogy ez a jelenet – ez különböző előadásaimból is

kitűnik – a titkok egész sorát tartalmazza. Már az is arra
mutat, hogy valamilyen titokteljes dologgal állunk szemben,
hogy „hegy”-ről van szó. A hegy okkult értelemben azt jelenti,
hogy akiket a hegyre vezetnek, azokat a lét bizonyos titkaiba
vezetik be. A Márk-evangéliumban rendkívül erősen érezzük
ezt egy bizonyos szempontból, ami már az evangélium helyes
olvasásakor is feltűnhet. Csak éppen helyesen kell az
evangéliumot olvasni.

Itt rá kell mutatnom a Márk-evangélium 3. fejezetének 7-24

verseire, de szigorúan véve tulajdonképpen csak a 22. versig,
és ha érzéssel áthatott megértéssel olvassuk a szöveget,
akkor ez valamire fel fogja hívni a figyelmünket. Már gyakran

155
kiemeltem azt, hogy a „hegyre vezetésinek, a „hegyre
kísérés”-nek okkult jelentése van. De az említett fejezetben
háromszoros utalás találunk, nemcsak hegyre kísérést, hanem
ha a három verset közelebbről megnézzük, akkor először azt
halljuk „És Jézus visszavonult az ő tanítványaival a tenger
mellé…” (7. vers). Először a tenger melletti jelenet áll
előttünk. Azután a 13. versben azt halljuk: „És Ő felment a
hegyre, és magához hívta azokat, akiket akart vala”. És egy
harmadikat hallunk a 20-21. versekben: „És Ő hazament és
ismét egybegyűle a sokaság, annyira, hogy még nem is
ehetnének. Amint az övéi hallják, eljövének, hogy megfogják
őt, mert azt mondják vala, hogy magán kívül van”.

Az evangélium tehát három helyre hívja fel a figyelmünket: a

tengerre, a hegyre és a házra. Ahogyan a „hegy”-ről tudjuk,
hogy okkult értelemben mindig valami fontosra utal, ugyanígy
van ez a másik két kifejezésnél is. Ha az okkult írásokban a
„hegyre vitel”-ről, és „hazaviteléről van szó, akkor az
utóbbihoz ugyancsak okkult jelentés kapcsolódik. Hogy az
evangéliumok így értelmezik ezt, azt egy bizonyos körülmény
igazolja. Emlékezzenek arra, hogy nemcsak a Márk-
evangéliumban, hanem a többi evangéliumban is bizonyos
jelenetek, bizonyos megnyilvánulások a „tenger”-hez
fűződnek. Így amikor a tanítványok a tengeren vannak, és
Krisztus megjelenik nekik, eleinte kísértetnek vélik, aztán
meggyőződnek róla, hogy valóságosan ő jön hozzájuk (6, 45-
52). Az evangéliumokban máshol is van szó olyan eseményről,
amely a tengeren vagy a tenger útján megy végbe. A
„hegyen” választja ki először a tizenkettőt, azaz megbízza
őket az okkult küldetéssel. Ez okkult nevelést is jelent. Az
okkult megdicsőülés ugyancsak a hegyen megy végbe. Amikor
„otthon” van, övéi „magán kívül” levőnek mondják. Itt van a
156
harmadik kifejezés is, és mind a három a legnagyobb,
legátfogóbb jelentőséggel.

Ha meg akarjuk érteni, hogy mit jelent ebben az

összefüggésben a „tenger mellett”, akkor emlékeznünk kell
valamire, amit már gyakran megvilágítottam. Elmondtam,
hogy Atlantisz utáni föld-korszakunkat az ún. atlantiszi
korszak előzte meg, és abban a levegőt még sűrű ködmasszák
hatották át, úgy hogy az emberek szemléletmódja
következtében – minthogy más fizikai körülmények között
éltek -, a lelki élet is egészen más volt, és hogy ebben a
korban az emberek még rendelkeztek egyfajta régi
tisztánlátással. Ez azonban össze volt kötve a fizikai testnek
egy egészen másfajta létéhez, a ködmasszába való
beágyazottsághoz. Mindebből régi örökségként visszamaradt
valami az emberiségben. Amikor valakit az Atlantisz utáni
korban okkult körülmények közé vezettek, úgy, hogy ezekhez
közel került, mint Jézus tanítványai, akkor az az ember, sokkal
intenzívebben megérezte a környezet, a természet
körülményeit. Azt lehet mondani: a természeti viszonyok
robusztussága folytán, amelyek között a mai ember él, már
nem számít annyira, hogy vajon a tengeren utazik-e, tó
mellett tartózkodik-e, egy hegyre megy fel, vagy otthon van.
Ahogyan a szem lát, ahogyan az értelem gondolkodik, ez nem
függ annyira attól, hogy hol van az ember. De ha a finomabb
látás megkezdődik, ha az ember a spirituális világ-viszonyokba
felemelkedik, akkor a szokásos ember mivolta durvának
bizonyul.

Ha az ember azokban az időkben, amikor tisztánlátó tudata

megkezdődik, a tengeren utazik, ahol a körülmények egészen
mások, és akkor is, ha a tengerparton áll, a tisztánlátó tudat
157
egészen másra van hangolva, mint a síkságon. A síkságon
úgyszólván a legnagyobb erőfeszítésre van szükség, hogy a
tisztánlátó erőket egyáltalán elő lehessen hozni. A tenger
könnyebben engedi a tisztánlátó erők kibontakozását, de csak
azokat az erőket, amelyek valami egészen meghatározott
dologra vonatkoznak, nem mindenre. Mert abban is
különbség van, hogy a tisztánlátó tudat a síkságon
tevékenykedik-e, vagy fönt a hegyen. A magaslatokon a
tisztánlátó, szenzitív tudat ismét valami másra van
ráhangolva, mint a síkságon. És nagyon különböző, hogy ez a
tó mellett jön létre, vagy fent a hegyen.

A tó mellett – mindezt természetesen vonatkoztatni lehet a

városra is, de ott nagy erőkre van szükség; amit most
mondok, az főleg arra érvényes, ami többé-kevésbé magától
adódik – a víznél, a ködmasszákban a tisztánlátó tudat főleg
imaginációk átélésére alkalmas, mindarra, ami imaginatív, és
annak alkalmazására, amit ez a tudat már elért.

A hegyen a híg levegőben az oxigén és a nitrogén másfajta

eloszlásánál a tisztánlátó tudat inkább arra alkalmas, hogy
inspirációkat éljen át, új tisztánlátó erőket hozzon létre. Ezért
az a kifejezés, hogy a „hegyre felkapaszkodni”, nemcsak
szimbolikus értelmű, hanem azt is jelenti, hogy a hegyi
viszonyok kedvezően befolyásolják a lehetőséget új
akaraterők képzésére. És a „tóra menni” kifejezés sem csak
szimbolikus jelentésű, hanem azért használják, mert a tóval
való érintkezés következtében az okkult látást, az okkult erők
alkalmazását kedvezően befolyásolja.

A legnehezebb feladatuk akkor van az okkult erőknek, ha az

ember otthon van, a saját házában, mindegy, hogy egyedül

158
van-e otthon, vagy a hozzátartozók jelen vannak. Mert amíg
egy olyan embernél, aki sokáig tenger mellett élt, aránylag
könnyű elhinni – ha minden egybevág -, hogy a testiség
fátyolán át imaginációt élt át, és könnyebb elhinni egy olyan
embernél is, aki a hegyekben élt, hogy magasabbra
emelkedik, addig az olyan embernél, aki odahaza van, csak azt
érzi a többi, hogy testén kívül van, hogy „nincs magánál”.
Nem mintha az okkult erőket nem fejleszthetné ki, hanem
mert nem illeszkedik bele a környezetbe, a környezet
szempontjából nem látszik olyan természetesnek, mint a
többi esetben, a tengeren vagy a hegyen.

Ezért roppant mély értelmű, és teljesen az okkult természeti

viszonyoknak megfelelő, hogy az evangélium pontosan
betartja azt, amit elmondtunk. Ezt egészen szakszerű módon
tartja be. Ezért mindig azt látjuk, hogy bizonyos erők jönnek
működésbe, gyógyító erők vagy látó erők bontakoznak ki,
olyan erők, amelyek már megvannak, ha arról van szó, hogy
egy esemény a tó mellett játszódik le. Ezért jelenik meg
Krisztus Jézus az övéinek a tavon. Csakhogy azok reálisan
benne állnak az egész eseményben, mert Krisztus Jézus ki
tudja vetíteni magát, a tanítványok látják őt, mégsem fizikai
testben van előttük. Mivel azonban a hely különbözősége egy
ilyen élménynél semmit sem jelent, azért van egyidejűleg
„mellettük” a tavon. Ugyanilyen okból, ahol az apostolok
lelkierejének továbbfejlődéséről van szó, a „hegy” szót
találjuk, és a tizenkettő kiválasztásánál is, ahol Krisztus Jézus
lelküket arra jelöli ki, hogy Illés csoportszellemét felvegyék,
hegyről van szó. Így a megdicsőülés is a hegyen megy végbe.

Vegyük most szemügyre ebből a szempontból a megdicsőülés

jelenetét. Arra, hogy a golgotái misztérium mélyebb titkaiba
159
betekinthessenek, három tanítvány, Péter, Jakab és János
bizonyult képesnek. És a tisztánlátó szemek számára, amelyek
e három tanítványnál megnyílnak, megjelenik – szellemi
lényében megvilágosodva – az egyik oldalon Illés, a másikon
Mózes, és középen Krisztus Jézus, de most abban az alakban,
amelyben spirituális lényként megismerhető – erre imaginatív
módon utal az evangélium. Az alábbiakat olvashatjuk:

„És a ruhája fényes lön, igen fehér, mint a hó, mihez hasonlót
a ruhafestő a földön nem fehéríthet. És megjelenők nékik
Mózes Illéssel együtt, és beszélnek vala Jézussal” (9, 2-4).

Az Isten nagy monológja után egy megbeszélés, egy

megbeszélés hármasban. Csodálatos drámai fejlemény! Az
evangéliumok mindenütt tele vannak ilyen művészi
fokozásokkal, nagyszerűen vannak megszerkesztve. Miután az
előbb az Isten monológját hallottuk, utána egy megbeszélés
hármasban. És milyen megbeszélés! Először látjuk Krisztus
Jézus két oldalán Illést és Mózest. Mire utal Illés és Mózes
megjelenése?
Mózes alakja már eléggé ismerős lehet arról az okkult oldalról
is, amelyről gyakran megvilágítottam. Tudjuk, hogy a
világtörténelmi bölcsesség az ősi időkből a golgotái
misztérium idejéhez való átmenethez Mózes személyét
választotta. A Lukács-evangéliumról szóló fejtegetéseimből
tudják, hogy abban a Jézus-alakban, akiről a Máté-evangélium
beszél tulajdonképpen az ismét inkarnálódott Zarathusztrát
kell látnunk. De azt is tudjuk, hogy Zarathusztra, abban a
vonatkozásban, ami őbenne volt, gondoskodott arról, hogy ez
a későbbi megjelenése elő legyen készítve. Gyakran
rámutattam, hogy Zarathusztra éterteste sajátos okkult

160
folyamatok útján elvált tőle, aztán átszármazott Mózesre,
úgyhogy Mózesben Zarathusztra étertestének erői működtek,
így amikor Illés és Mózes Krisztus Jézus mellett megjelenik,
azok az erők állnak előttünk, amelyek a kultúra ősi formáitól
átvezetnek mindahhoz, amit Krisztus Jézusban és a golgotái
misztériumban az emberiségnek meg kellett kapnia.

De Mózes más formában is átmeneti alak. Tudjuk, hogy

Mózes nemcsak Zarathusztra étertestét hordozta magában,
amellyel a Zarathusztra-bölcsességet is megkapta, és amely
aztán benne megnyilvánulhatott, hanem azt is tudjuk, hogy
bizonyos módon más népek titkaiba is be volt avatva. Sajátos
beavatási jelenetet kell látnunk abban, amikor Jethróval, a
midianiták papjával találkozott – erről is beszéltünk már.
Mindez megtalálható az Ótestamentumban. Világosan
elmondja, hogyan megy el Mózes ehhez a magányos paphoz,
és megismeri nemcsak a zsidóság beavatási titkait, hanem a
többi népét is, és azokat is beleviszi saját lényébe, ami még
azzal is megerősödött, hogy Zarathusztra étertestét hordozta
magában. Így rajta keresztül az összes környező világ
beavatási titkai eljutottak a zsidó néphez. Mózes tehát egy
alacsonyabb fokon mindazt előkészítette, aminek Krisztus
Jézus által kellett végbemennie. Ez volt az egyik áramlat,
aminek a golgotái misztériumhoz kellett vezetnie.

A másik áramlat az volt – ezt már szintén említettem -, ami

most már természetes módon, természetszerűen magában a
zsidó népben élt. Mózes volt az, aki azt az áramlatot, amely
nemzedékeken keresztül Abrahám, Izsák, és Jákob útján
leáramlott, a világban meglévő másikkal összekötötte, már
amennyire az ő idejében ez lehetséges volt. De emellett
mindig érintetlenül kellett maradnia annak, ami az ó-héber
161
nép természetével olyan szorosan össze volt kötve. Mire volt
ez a nép kiválasztva? Arra, hogy előkészítse azt a kort,
amelyet megkíséreltünk képben lelkünk elé állítani, amikor
például a görögökre, és az előbbiekben még egyszer
Empedoklészre rámutattunk. Úgy utaltunk erre a korra, mint
amelyben az emberek régi tisztánlátó képessége eltűnik,
amikor elveszítik a szellemi világba való betekintés
képességét, és amelyben felbukkan az az ítélő erő, amely az
én sajátja, felbukkan az önmagára utalt én.

Az ó-héber nép arra volt kiválasztva, hogy ehhez az énhez

odavezesse azt, ami az ember természeti lényéből a vér-
organizáción át hozzá eljuttatható. Ebben a népben kellett
egyszerűen kiélnie magát mindannak, ami az emberi fizikai
organizáción keresztül kiélhető. Az intellektus viszont a fizikai
organizációhoz van kötve. Az ó-héber nép fizikai
organizációjából kellett meríteni azt, ami az embernek éppen
azt a képességét táplálhatja, amely az intellektu- alitáshoz van
kötve. A többi népek útján annak kellett a földi organizációba
belefénylenie, ami a beavatással, vagyis kívülről jöhetett be.
Ami a vérszerinti kapcsolatból a saját emberi természeten
keresztül tudott felemelkedni, annak kellett az ó-héber
népből felemelkednie. Azért ügyeltek olyan szigorúan arra,
hogy a vérségi összefüggés folyamatos legyen, és a nép
minden egyes tagja magában hordja azokat a képességeket,
amelyek Ábrahám, Izsák és Jákob óta a vérben csörgedeztek.
Az ó-héber nép vérének meg kellett kapnia a megfelelő
szerveket, és ez csak az átöröklésen keresztül történhetett.

Már rámutattam arra, mire utal az Ótestamentum azzal, hogy

Ábrahám feláldozza Izsákot, és hogy az áldozatra végül is nem
került sor. Ez arra utal, hogy ezt a népet maga az Isten
162
választotta ki arra, hogy az emberiségnek szentelje, és hogy
ezzel az emberiség énje külső fizikai edényt kapjon. Hogy ezt
a fizikai edényt a zsidó nép útján az Isten adta az
emberiségnek, ezt azzal fejezi ki a Biblia, hogy Ábrahám fel
akarta áldozni a fiát. Izsákkal azonban Ábrahám azt az
organizációt áldozta volna fel, amely az emberiségnek az
intellektualitás fizikai alapját kellett, hogy megadja. Ezt
visszakapta, és ezzel Istentől ajándékként visszakapta az egész
organizációt is. Ez a grandiózus Izsák visszaadásában (l.Móz.
22,1-19). Ez ugyanakkor arra is utal, hogy az egyik oldalon az a
szellemi áramlat van jelen, amelyet a megdicsőülés jelenténél
Mózes imaginációja juttat kifejezésre, mindazt tehát, aminek
éppen a zsidó nép útján kell a golgotái misztériumhoz
hozzááramlania. Mit fejez ki Illés imaginációja? Ebben hűen
tükröződik az, hogyan egyesül mindaz az isteni
kinyilatkoztatás, ami a zsidó népben él, azzal, ami a golgotái
misztérium által megtörténik. Mózes 4. könyvének 25.
fejezete elmondja, hogyan csábítják Izraelt bálványimádásra,
de egy férfi megmenti. Egy férfi határozottsága, elszántsága
idézi elő, hogy az izraeliták népe, az ó-héber nép nem merül
bele teljesen a bálványimádásba. Ki ez a férfi? Az, akiről
Mózes 4. könyve elmondja, hogy volt ereje odalépni a ó-
héber nép elé, amelyet a környező népek bálványimádásába
való elmerülés fenyegetett, és megvédte azt a Istent, aki
Mózesen keresztül kinyilatkoztatta magát – egy erős lélek. Ezt
az Istenért való síkraszállást a „buzgólkodni” igével fordítják,
de nem rossz értelemben, hanem egyszerűen „erővel
síkraszállni” jelentésben. Mózes 4. könyvének 25. versében
(10-12) a következőket olvassuk:

„Akkor szóla az Úr Mózesnek mondván: Fineás Eleázár fia,

Áron pap unokája elfordította az én haragomat Izráel
163
fiaitól, mivelhogy az én bosszúmat megállotta ő közöttük;
ezért nem pusztítom ki bosszúmban Izrael fiait. Mondd azért:
imé én az én szövetségemet, a békesség szövetségét adom ő
néki.”

Így szólt Jahve Mózeshez. Az ó-héber titkos tan szerint is

éppen ezen a helyen valami rendkívül jelentőségteljes dolgot
kell látnunk, amit az újabb okkult kutatás is megerősít.
Tudjuk, hogy Árontól halad lefelé azoknak a sora, akik a régi
Izrael főpapi méltóságát képviselik, akikben tehát tovább él
annak az esszenciája, amit az emberiség a zsidó nép útján
kapott. A világtörténelemnek azon a helyén, amelyre ez a rész
utal, az ó-héber titkos tan szerint – és az újabb okkult kutatás
szerint is -, nem kevesebbre találunk utalást, mint arra, hogy
Jahve közli Mózessel, hogy ő Fineásban, Eleázár fiában, Áron
unokájában egy különleges papot ad át az ó-héber népnek,
aki érte síkraszáll, és aki vele kapcsolatban van. És ez a titkos
tudomány, valamint az újabb okkult kutatás azt mondja, hogy
Fineás testében ugyanaz a lélek élt, aki később Illésben lakott.
Ez az a folytatólagos vonal, amelyet bizonyos pontokkal
kapcsolatban már érintettünk. íme Áron unokájában,
Fineásban van az a lélek, aki itt működik, aztán újra látjuk
Illés-Nábotban majd Keresztelő Jánosban, és tudjuk, hogy
hogyan teszi meg későbbi útját az emberiségfejlődésben. Ez a
lélek jelent meg imaginációban az egyik oldalon, a másikban
magának Mózesnek a lelke.

A megdicsőülésnél, az átváltozásnál tehát a hegyen valóban

az áll előttünk, ami ott egybeáramlott. Az egész földfejlődés
szellemisége áramlik egybe, az, ami a zsidó véren át felbuzog
a maga esszenciájában, a levitaságban, mert Fineásnak,
Eleázár fiának, Áron unokájának a lelke áll előttünk, aztán
164
Mózes áll előttünk, és a golgotái misztérium végrehajtója áll
előttünk. Imaginatív megismerésben annak kellett a három
beavatandó tanítvány, Péter, Jakab és János előtt
megjelennie, hogy hogyan folytak egybe az erők a spirituális
áramlások. És amikor tegnap megkíséreltem valamit úgy
ábrázolni, mint valami kiáltást, ami Görögországból
áthangzott Palesztinába, és azt a kiáltást, ami feleletként
visszazeng, akkor az mégis csak több volt, mint a tényeknek
puszta „képletes lefestése”. Elő kellett készíteni a három
tanítványt a nagy világtörténelmi beszélgetésre, amely aztán
valóban megtörtént. Péternek, Jakabnak és Jánosnak be
kellett avatódnia abba, amit e három lélek együtt megbeszélt,
akik közül az egyik az ótestamentumi néphez tartozik, a másik
sok mindent hord magában, ahogy a Mózes-lélekről tudjuk,
míg a harmadik, mint kozmikus Istenség, összeköti magát a
Földdel. Ezt kellett a tanítványoknak látniuk.

Tudjuk, hogy ezt nem tudták azonnal befogadni a szívükbe,

nem mindjárt értették meg a mondottakat. De ez sok
mindennel így van, amit az ember az okkult síkon él át, átéli
imaginatív módon, de nem érti, és gyakran csak a következő
inkarnációban érti meg, akkor viszont annál jobban megérti,
minél inkább egybevág saját értelme azzal, amit korábban
látott. Érzéseinkkel azonban felfoghatjuk: fent a hegyen a
három világhatalom, lent a három ember, akiknek be kellett
avatódniuk ezekbe a nagy kozmikus titkokba. Mindezekből az
az érzés támadhat lelkünkben, hogy az evangélium, ha
helyesen értjük meg, ha helyesen hatni engedjük magunkra a
drámai fokozásokat és a művészi szerkezetet is, amely
mindenütt okkult tényeket fejez ki, arra a nagy fordulatra
mutat rá, amely a golgotái misztérium idején végbement.

165
Az evangélium, ha azt az okkult kutatás megvilágítja, igen
érthető nyelven beszél. Fontos, hogy az emberek egyre
jobban és jobban megtanulják, hogy az evangélium egyes
helyeinél valóban mindig tudni kell, hogy azok mire
vonatkoznak, hogy itt vagy ott éppen mi a lényeges, csak
akkor találja meg az ember azt a pontot, ami az egyik vagy a
másik elbeszélés szempontjából különösen fontos. Érdekes,
hogy éppen az evangéliumok legfontosabb részeinél a
szokásos teológiai és filozófiai magyarázatok tulajdonképpen
mindig abból a sajátos nézőpontból indulnak ki, amelyből az
az ember indul ki, aki a lovat nem úgy állítja a kocsi elé,
ahogyan rendesen szokták, hanem fordítva. Ezt a köznyelv
úgy fejezi ki, hogy „a lovat a farkánál fogva zablázzák fel”. Ez
történik sok magyarázónál és kommentátornál, aki nem veszi
észre, hogy miről van szó.

Mivel fejtegetéseink során igen jelentős, azért felhívom a

figyelmüket a Márk-evangélium egyik helyére, amelyet a 14.
fejezet 3-9 verseiben találhatnak meg.
„Mikor pedig Bethániában a poklos Simon házánál vala, amint
asztalhoz üle, egy asszony méné oda, akinél alabástrom
edény vala valódi és igen drága nárdus olajjal, és eltörvén az
alabástom edényt, kitölté azt az ő fejére. Némelyek pedig
háborognak vala magok között és mondának: mire való volt
az olajnak ez a tékozlása? Mert el lehetett volna azt adni
háromszáz pénznél is többért, és odaadni a szegényeknek. És
zúgolódnak vala ellene. Jézus pedig monda: hagyjatok békét
neki, miért bántjátok őt? Jó dolgot cselekedett én
velem. Mert a szegények mindenkor veletek lesznek, és
amikor csak akarjátok, jót tehettek velők, de én nem leszek
mindig veletek. Ő ami tőle telt, azt tévé: előre megkente az
166
én testemet a temetésre. Bizony mondom néktek: valahol
csak prédikálják ezt az evangéliumot az egész világon, amit ez
az asszony cselekedett, azt is hirdetni fogják az ő
emlékezetére.”

Az volna a helyes, ha az emberek mindig bevallanák, hogy egy

ilyen rész valami egészen feltűnőt tartalmaz, és a legtöbben,
ha becsületesek, be kellene, hogy vallják, hogy szimpatizálnak
azokkal, akik veszekednek az olaj eltékoz- lása miatt, hogy
szükségtelen valakinek a fejére önteni, és a legtöbben
valóban úgy hiszik, hogy jobb lett volna az olajat háromszáz
dénárért eladni, és a pénzt a szegényeknek adni. És ha
becsületesek, talán keménynek találják Krisztustól, hogy azt
mondja: okosabb hagyni, hogy kedve szerint cselekedjék,
mint a háromszáz dénárt a szegényeknek adni az olaj áráért.
Itt azt kell mondanunk, hogy valaminek lennie kell a
háttérben, ha az egész elbeszélést nem akarjuk
visszatetszőnek találni. Az evangélium még többet is mond,
még csak nem is udvarias ezen a helyen. Mert ha elég sokan
vannak olyanok, akik bevallják, hogy valóban jobb lett volna a
háromszáz dénárt, amit érte kapni lehetett volna, a
szegényeknek adni, akkor az evangélium azt akarja mondani,
hogy akik így vélekednek, úgy gondolkodnak, mint bizonyos
más emberek. Mert az evangélium így folytatja:

„Akkor Júdás, az Iskariotes, egy a tizenkettő közül, elméne a

főpapokhoz, hogy őt azonnal elárulja. Azok pedig, amint
meghallák, örvendezének, és igérék, hogy pénzt adnak neki. O
pedig keresi vala, mi módon árulhatná el őt jó alkalommal”.
(14, 10- 11.)

167
Iskarioti Júdás ugyanis különösen megbotránkozott az olaj
kiöntésén! Akik az olaj kiöntésén megbotránkoztak, Júdás
példájához csatlakoztak. Az evangélium tehát egyáltalán nem
udvarias, mert kijelenti, hogy azok, akik az olaj kiöntésén
megbotránkoztak, éppen olyanok, mint Iskarioti Júdás, aki
aztán az Urat 30 ezüstpénzért eladta. Tehát ezt akarja
mondani: látjátok, ilyenek azok, akik az olajat 300 dénárért el
akarják adni, mert Júdás a pénzen csüng. Az evangéliumon
nem volna szabad semmiképpen sem szépíteni, mert a
szépítés megakadályozza az objektív, helyes magyarázatot.
Meg kell találni a fordulópontot, és még több példát is fogunk
találni, amelyek megmutatják, hogy az evangélium
ragaszkodik ahhoz, hogy a mellékes eseményeket néha kissé
visszatetszően ábrázolja, amikor a fő eseménynek különleges
fényben kell kiemelkednie.

Mi a fordulópont ezen a helyen? Az, hogy az evangélium azt

akarja kifejezni: nemcsak az érzéki lét az, amit az embernek
néznie kell, nemcsak az van, aminek az érzéki létben értéke és
jelentősége van, hanem az érzékfeletti világ az, amit az
embernek mindenek felett magába kell fogadnia, és fontos,
hogy lássa azt is, aminek az érzéki létben már nincs
jelentősége. Krisztus Jézus testének, amelynek temetés utáni
bebalzsamozását itt az asszony csak elővételezte, nincs
jelentősége, ha a lélek elhagyta, de tenni kell valamit annak
érdekében, aminek az érzéki lét túloldalán értéke és
jelentősége van. Ezt erőteljesen ki kell emelni. Ezért ennek a
kiemeléséhez éppen olyasvalami alkalmas, amiről még a
természetes emberi tudat is úgy hiszi, hogy a legnagyobb
értéke van az érzéki létben.

168
Az evangélium arra válaszol itt egy különleges példával, hogy
néha valamit el kell vonnunk az érzéki léttől, hogy a
szellemnek adjuk, annak adjuk, amibe az én bevonul, amikor
szabaddá válik a testtől. Egy eléggé kegyelet nélkülinek látszó
példát választ erre: hogy a szegényektől vonják el azt, amit a
szellemnek adnak, amit az énnek adnak, amikor testetlenné
válik. Ez nem arra tekint, ami a földi létet értékessé teszi,
hanem arra, ami az énbe behatolhat, és ami az ériből
kisugározhat. Ez áll itt különleges erővel. Ezért kapcsolatos ez
Iskarioti Júdással, aki az árulást elköveti, mert az ő szíve
különösen hajlik az érzéki lét felé, mert azok közé vegyül,
akiket az evangélium itt kevéssé udvarias formában az igazi
zsugoriknak nevez, noha erős dolog, amire itt utal. Júdás csak
azzal törődik, aminek az érzéki létben jelentősége van, éppen
úgy, mint azok, akik azt hiszik, hogy amit háromszáz dénárért
kapnának, az többet jelent, mint az, ami az érzéki léten
túlterjed.

Mindenütt a lényegesre kell rámutatni és nem a

lényegtelenre. Az evangéliumnak mindenütt meglesz a hitele,
ha a spiritualitás értékét megismerik. Ahol a szellemiséget
helyesen ismerik meg, ott ez a példa találóan fog hatni. Ezért
ahol az érzékfelettinek az énre vonatkozó értékét ki akarják
emelni, ott mindenütt úgy fognak az olaj eltékozlásáról
beszélni, mint aminek nincs jelentősége.

Az evangélium egy másik sajátságos helye, ahol a művészi

módszert ismét fel lehet ismerni, amely az emberiségfejlődés
okkult tényeit rejti magában, ugyancsak rejtélyes a
magyarázók számára:

169
„És másnap, mikor kimentek vala, megéhezék. És meglátván
messziről egy fügefát, amely leveles vala, odaméne, ha talán
találna valamit rajta, de odaérvén ahhoz, levélnél egyebet
semmit sem talála, mert nem vala fügeérésnek ideje. Akkor
felelvén Jézus monda a fügefának: soha örökké ne egyék
rólad gyümölcsöt senki. És hallák az ő tanítványai.” (11,12-
14.)

Mindenkinek, aki helyesen gondolkodik, fel kellene tennie a

kérdést: mégis csak furcsa egy Istentől, hogy odamegy egy
fügefához, fügét keres, de nem talál, s még hozzá az okát is
megadja az evangélium, hogy miért, mert kifejezetten
kijelenti: „nem vala fügeérésnek ideje”. Tehát abban az
időben, amikor nincs füge, odamegy a fügefához, fügét keres,
nem talál, és aztán így szól: „soha örökké ne egyék
gyümölcsöt rólad senki”. Nézzük most az ehhez a történethez
rendszerint adott magyarázatokat, miután a szöveg szárazon
és ridegen annyit mond, hogy Krisztus Jézus különösképpen
éhséget érez, egy fügefához megy, olyan évadban, amikor
nem nő füge, fügét nem talál, és aztán a fát megátkozza, hogy
soha ne nőjön rajta füge. Mit jelent ezek szerint a fügefa, és
miért mondja el ezt a történetet az evangélium?

Aki okkult írásokat tud olvasni, a „fügefában” ugyanazt fogja

felismerni, amiről Buddhánál van szó, aki a „bodhifa” alatt ült,
és ott kapta a megvilágosodást a benáreszi beszédhez. A
„bódhifa alatt” ugyanazt jelenti, mint „a fügefa alatt”.
Világtörténelmi szempontból az emberi tisztánlátásra
vonatkozóan Buddha idejében még a „füge ideje” volt, vagyis
– ahogy az Buddhával történt – az ember a megvilágosodást a
bodhifa alatt, vagyis a fügefa alatt kapta. Most már nem. Ezt
kellett a tanítványoknak megtanulniuk. Most az a
170
világtörténelmi tény következett be, hogy többé már nem az
alatt a fa alatt voltak a gyümölcsök, ahol Buddha
megvilágosodott.

Ami az egész emberiségben történt, az tükröződött vissza

akkor Krisztus lelkében. Ha a szicíliai Empedoklészben az
emberiség reprezentánsát látjuk, sok ember reprezentánsát,
akik hasonlóképpen éheztek, mivel lelkük nem találta meg
azt, amivel korábban rendelkezett, és az absztrakt énnel
kellett megelégednie, akkor beszélhetünk az éhező
Empedoklészről, beszélhetünk a „szellem utáni éhség”-ről,
amit az eljövendő kor minden embere érzett. És az emberiség
egész éhsége ránehezedett Krisztus Jézus lelkére, mielőtt
eljött a golgotái misztérium.

A tanítványoknak részt kellett venniük ebben a titokban, és

tudniuk kellett róla. Krisztus elvezeti őket a fügefához, és
elmondja nekik a bodhifa titkát. Mivel ez jelentéktelen volt,
nem említette, hogy Buddha a fügefa gyümölcsét még
megtalálta. De most már többé nem a „füge” ideje van, amit
Buddha a benáreszi beszéd idejében a bódhifáról kapott,
hanem Krisztusnak meg kellett állapítania, hogy azon a fán,
amelyről leáradt a benáreszi fény, az örökkévalóságig többé
soha megismerési gyümölcsök nem fognak teremni, hanem
azok most már majd a golgotái misztériumból jönnek.

Milyen tény áll előttünk? Az a tény, hogy Krisztus Jézus

tanítványaival Bethániából Jeruzsálembe megy, és hogy ez
alkalommal a tanítványokban egy különlegesen erős érzést,
egy különlegesen nagy erőt hoz létre, amely lelkükben
tisztánlátó erőket hív életre, úgyhogy főleg az imaginációra
váltak hajlamossá. A tanítványokban látnoki, imaginatív erők

171
ébrednek fel, tisztánlátással látják a bodhifát, a fügefát, és
Krisztus Jézus létrehozza bennük a megismerést, hogy a
bódhifáról többé nem jöhetnek a megismerés gyümölcsei,
mivel a füge ideje, vagyis a régi megismerés ideje már lejárt.
Az a fa az örökkévalóságig száraz lesz, egy új fának kell jönnie,
annak a fának, amely a kereszt halott fája, és amelyen nem a
régi gyümölcsök teremnek, hanem azok, amelyek a golgotái
misztériumból fakadnak, ami a golgotái kereszttel, mint
szimbólummal össze van kötve. A világtörténelemnek azon a
helyén, ahol Buddhát láttuk a bódhifa alatt ülve, megjelent a
Golgota képe, ahol egy másik fa, a kereszt fája emelkedett fel,
amelyen a magát feláldozó Istenember gyümölcse függött,
hogy kiáradjon belőle a most már tovább fejlődő fának új
megismerése, ami az örökkévalóságig hordozza a maga
gyümölcseit.

172
Basel, 1912. szeptember 23.
[A Márk-evangélium belső szerkezetének mély
művésziessége. Krisztus küldetésének háromféle lehetséges
értelmezése a golgotái misztérium idejében: a kiválasztott
tanítványoké, az ó-héber nép vezetőié és a rómaiaké.]

Ezekben az előadásokban ismételten rámutattam arra, hogy

az embereknek az evangéliumokhoz való viszonyában a
jövőben bizonyos fellendülést hoz majd az, hogy meg fogják
látni a művészi szerkesztésmódot, és belátják, hogy az
evangéliumokban megjelenő világtörténelmi impulzusok
okkult hátterét csak akkor fogják helyes megvilágításban látni,
ha ezt a művészi szerkesztésmódot felismerik. Ebben a
vonatkozásban az evangéliumirodalom és az evangélium-
művészet alapjában véve az emberiség egész történelmi
fejlődésmenetébe ugyanolyan módon illeszkedik bele,
ahogyan erre már több résznél is utaltunk.

Rámutattunk azokra a magányos görög alakokra, akik

lelkükben megérezték a régi tisztánlátás kialvását, fokozatos
eltűnését, amelyet fel kellett cserélniük azzal, amiből a ember
énjének ki kell emelkednie, a jelenlegi tudatot, az absztrakt
fogalmi életet, az absztrakt fogalmakat. Még másra is
utaltunk, ami bizonyos módon éppen a görög kultúrán belül
olyasvalamit mutat, mint az emberiség kultúrájának
lezáródása, mint olyan pont, ameddig ez az emberiség-
kultúra eljutott, hogy aztán egy másik ponttól újra lángra
lobbanjon. Ez a görög művészet. Mi az oka annak, hogy
nemcsak a reneszánsz idejében keresték lelkükkel az európai
emberek a görögök földjét, vagyis a szépség országát, és hogy
173
az emberi forma csodálatos kialakításában az
emberiségfejlődés eszményét látták, hanem hogy még a
klasszikus korban is olyan szellemek, mint Goethe, ezt a
„görögök földjét”, ezt a szép formák országát lelkükkel éppen
úgy keresték. Ennek az az oka, hogy Görögországban a
szépség, amely a közvetlen szemlélet számára valóban
megszólal a külső formában, mintegy befejeződött,
tetőfokára ért.

Ez az, ami a belső lezártság formájában a görög szépségben, a

görög művészetben elénk tárul. A görög művészeti remekek
szerkesztésében feltétlenül azonnal meglátható az, amit
ennek a kompozíciónak adnia kell. Ez szembeötlően benne
van az érzéki létben. A görög művészet nagysága abban áll,
hogy egészen kilépett a külső megjelenítésbe. Azt lehetne
mondani: az evangélium művészete is ebben jelent egyfajta új
kezdetet, olyan új kezdetet, amelyet máig nem értettek meg
kellőképpen. Belső kompozíció, művészi szálak belső
egybefonódása, amelyek egyúttal okkult szálak is – ez jelenik
meg különösképpen az evangéliumokban is. Ezért olyan
fontos, amit az előzőkben hangsúlyoztam: mindenütt
meglátni azt a tulajdonképpeni pontot, amelyet valamely
leírásnál, valamely elbeszélésénél szem előtt tartanak.

Éppen a Márk-evangéliumban, ha nem is annyira a szavakban,

mint inkább az előadás egész formájában az csendül ki, amit
így lehet összefoglalni: Krisztus úgy jelenik meg, mint
kozmikus, egyszersmind földi és földfeletti jelenség, és a
golgotái misztérium, mint földi és földfeletti tény. Még
egyebet is hangsúlyoz azonban, és itt tárul elénk a finom
művésziesség, különösen az evangélium végén. Hangsúlyozza,
hogy kozmikus impulzus világított be a földi körülményekbe,
174
és a földi lényeknek, a földi embereknek megértéssel kell
közeledniük ehhez az impulzushoz. Talán sehol sem kap olyan
erős hangsúlyt, mint éppen a Márk-evangéliumban, hogy
annak megértéséhez, ami akkor a kozmoszból a földi létbe
bevilágított, a földfejlődés egész további szakasza szükséges,
hogy ez a megértés semmiképpen sem volt lehetséges abban
az időben, amelyben a golgotái misztérium közvetlenül
megtörtént. Azt a tényt, hogy a megértés még hiányzott, hogy
a megértés akkor csak az első impulzust kapta meg, és csak
lassanként jöhet létre az emberiség további fejlődése
folyamán, ezt éppen a Márk-evangélium művészi
szerkesztése ábrázolja, egészen céltudatos módon.
Megérezzük ezt a művészi szerkesztést, ha feltesszük a
kérdést: hogyan kellett a megértésnek kialakulnia, hogyan
közeledhetett a megértés a golgotái misztériumhoz abban az
időben?

Lényegében a megértés háromféle módja volt lehetséges.

Háromféle tényezőből indulhatott ki. Először azokból, akik
Krisztus legközelebbi kiválasztott tanítványai voltak. Velük
mindenütt úgy találkozunk az evangéliumban, mint akiket
maga az Úr választott ki, és akikre sok mindent rábízott a lét
magasabb titkaiból. Tőlük kell tehát elvárnunk a golgotái
misztérium legmagasabb rendű megértését. Milyen
megértést várhatunk el tőlük? Ezt a Márk-evangélium
finoman érzékelteti, minél inkább közeledik a végéhez. Hogy
ezek a kiválasztott tanítványok a megértés magasabb fokával
rendelkezhettek, mint az ótestamentumi nép vezetői, ez
világosan kitűnik, ha mindenütt megkeressük azt a pontot,
ami a leglényegesebb.

175
Találunk egy beszélgetést, amelyet Krisztus Jézus folytat a
szadduceusokkal. Ez a beszélgetés a lélek halhatatlansága
körül forog. Ha valaki az evangéliumot felületesen nézi, nem
fog könnyen rájönni, hogy miért éppen ott található ez a
szadduceusokkal folytatott beszélgetés, ez a halhatatlanságra
vonatkozó beszélgetés, és aztán a szadduceusok különleges
példája, akik azt mondják: megtörténhet, hogy hét fivér közül
az egyik feleségül vesz egy nőt, de meghal, és az asszony újra
férjhez megy a másik fivérhez, és amikor az is meghal, a
harmadiknak lesz a felesége – és így tovább, ő maga pedig
csak akkor hal meg, amikor már a hetedik fivér is meghalt. És
nem értik a szadduceusok, hogyan viselkedjék a hét férfi – ha
van halhatatlanság – az egy asszonnyal szemben a szellemi
életben. Ez az ismert szadduceus ellenvetés, amelyet – ahogy
önök közül néhányan tudják – nemcsak a golgotái misztérium
idejében hoztak fel, hanem még némely modern könyvben is,
ami azt bizonyítja, hogy azok, akik ilyen könyveket írnak, ma
sem értik, hogy miről van szó.

De miért van az evangéliumban ez a beszélgetés? Ha a dolog

mélyére tekintünk, akkor éppen Krisztus Jézus feleletéből
derül ki, hogy a lelkek a halál után mennyeiek lesznek, és a
föld feletti világ lényei nem házasodnak, tehát nem számít, ha
a szadduceusok által említett eset bekövetkezik, mert ők
olyan viszonyra utalnak, ami lényegében csak földi, és semmi
jelentősége sincs a szellemi világban. Más szavakkal: Krisztus
Jézus földön túli körülményekről beszél, amelyeket meg akar
értetni – már amennyire lehet – a földön kívüli élettel
kapcsolatban.

Találunk azonban egy másik beszélgetést is, ha egyre inkább a

Márk- evangélium vége felé közeledünk. Ott Krisztus Jézust
176
megkérdezik a házasság felől. Ez a beszélgetés közte és a
zsidó írástudók között folyik le: hogyan lehetséges Mózes
törvénye szerint az asszonyt válólevéllel elbocsátani. Mi a
lényege annak, amikor Krisztus Jézus így válaszol: Igen, Mózes
ezt a törvényt azért adta nektek, mert keményszívűek
vagytok, és ilyen törvényekre van szükségetek? Az a lényeg,
hogy Krisztus Jézus most minden eddigitől eltérően beszél.
Úgy beszél férfi és nő összetartozásáról, amilyen az akkor
volt, mielőtt az emberi fejlődés a luciferi hatalmak csábítását
átélte volna, azaz, Krisztus Jézus valami kozmikusról beszél,
valami földöntúliról, a kérdést a földöntúlira irányítja. Az a
lényeges itt, hogy Krisztus Jézus azokat a beszélgetéseket,
amelyek az érzéki létre vonatkoznak, az érzéki lét viszonyi
fölé, a mindennapi földi fejlődés fölé vezeti. Az a jelentős,
hogy már ebben is megmutatja: a földöntúli kozmikus
körülményeket hozza le megjelenésével a Földre, és a földi
lényekkel ezekről a kozmikus körülményekről beszél.

Kiktől remélhető tehát – vagy jobban mondva követelhető

meg -, hogy Krisztus Jézus kozmikus körülményekről szóló
beszédeit a legjobban megértsék? Azoktól, akiket először
tanítványaiul választott. Az első megértést tehát így
jellemezhetjük: Krisztus Jézus kiválasztott tanítványai úgy
érthették volna meg a golgotái misztériumot, ha ennek a
világtörténelmi ténynek földön túli jellegét, kozmikus
mivoltát fel tudták volna fogni. Ezt el lehetett volna várni
azoktól a tanítványoktól, akiket kiválasztott.

A második megértés, amit el lehetett volna várni, az ó-héber

nép vezetőitől jöhetett volna, azoktól, akik az írást ismerték,
akik a ótestamentumi nép történelmi fejlődésével tisztában
voltak. Mit lehetett volna elvárni tőlük? Az evangélium
177
világosan megmutatja, hogy Krisztus Jézus kozmikus
viszonyainak megértése tőlük nem volt elvárható, de olyan
felismerés igen, hogy Krisztus Jézus az ó-héber néphez jött el,
és a maga individualitásával ennek a népnek a vérébe
született bele, hogy Dávid házának sarja, hogy össze van
kötve azzal, ami Dávid útján bekerült a zsidó népbe. Ezzel a
megértés második fajtájára, egy alacsonyabb fokú megértésre
mutattunk rá. Hogy Krisztus Jézusnak olyan küldetése van,
amely az egész zsidó nép küldetésének csúcspontját jelenti,
erre a Márk-evangélium vége felé csodálatos utalást találunk,
egyre inkább rámutat arra, hogy Dávid fiával állunk szemben.
Itt különösen láthatjuk a finom, művészi szerkesztést. Amíg
tehát a tanítványoktól a kozmikus hős küldetésének
megértése lett volna megkívánható, addig azoktól, akik
magukat a zsidó néphez számítják, az lett volna elvárható,
hogy felismerjék: Dávid küldetésének követe megérkezett. A
zsidó népnek meg kellett volna értenie, hogy saját
küldetésének lezárulása és annak új lángra lobbanása jött el.

És honnan kellett volna a megértés harmadik fajtájának

jönnie? Itt még kisebb fokú volt a követelés. Figyelemreméltó
az a művészi szerkesztés, amellyel ezt a Márk-evangélium
elénk állítja. Ez a még kevesebb a rómaiaktól lett volna
elvárható. Mit olvasunk a Márk-evangélium vége felé, amikor
Krisztus Jézust a főpapok kiszolgáltatják – mi történik ekkor?
Most csak a Márk- evangéliumról beszélek. A főpapok még
arról kérdezik Krisztus Jézust, vajon a Krisztusról akar-e
beszélni, magát a Krisztusnak vallja-e, amin meg-
botránkoznak, mert akkor kozmikus küldetéséről beszélne,
vagy pedig arról fog-e beszélni, hogy ő Dávid nemzetségének
a sarja. És min botránkozik meg Pilátus? Csak azon, hogy a
„zsidók királyának” mondja magát (15, 1-5).
178
A zsidóknak azt kellett volna megérteniük, hogy Krisztus saját
fejlődésük tetőpontját juttatja kifejezésre, a rómaiaknak
viszont azt, hogy a zsidó nép fejlődésében Krisztus jelent
valamit, ha nem is tetőpontot, de valamit, ami egyfajta
vezető szerep lehet. Ha a rómaiak ezt megértik, mi történt
volna akkor? Nem más, mint ami egyébként is bekövetkezett,
csakhogy nem értették meg. Tudjuk, hogy a zsidóság az
Alexandrián át vezető kerülő úton terjedt el a nyugati
világban. A rómaiaknak azt kellett volna megérteniük, hogy
most eljött a zsidó műveltség elterjedésének az ideje. Ez
ismét kevesebb, mint az, amit az írástudóknak kellett volna
megérteniük. A rómaiak csak a zsidóknak, mint a világ egy
részének jelentőségét kellett volna, hogy megértsék. Hogy
ezt, ami a kor egyik feladata lett volna, nem értették meg,
erre utal az, hogy Pilátus egyáltalán nem érti, hogy Krisztus
Jézust, mint a zsidók királyát fogják fel, hanem ezt alapjában
véve ártatlan dolognak minősíti.

Így Krisztus Jézus küldetése iránt háromféle megértést

lehetett, volna elvárni: először a kiválasztott tanítványok
megértését Krisztus kozmikus eleme iránt, másodszor a
zsidók megértését az iránt, ami magában a zsidó népben
terjedt szét, és harmadszor a rómaiak megértését az iránt,
hogy a zsidók nemcsak Palesztinában, hanem a Föld nagy
részén is kezdenek elterjedni.

Ez főleg a Márk-evangélium művészi szerkesztésébe van

belerejtve, és a feleletet is megadja mind a háromra, egészen
világosan.

Az első kérdésnek így kell hangzania: Az apostolok, a

kiválasztott tanítványok megfeleltek-e a megértés tőlük elvárt

179
mértékének? Felismerték-e Krisztus Jézust, mint kozmikus
szellemet? Felismerték-e, hogy olyasvalaki jár közöttük, aki
nemcsak az, amit egy ember jelent, hanem akit olyan aura
vesz körül, amelyen keresztül a kozmikus erők és kozmikus
törvények leáradnak a Földre? Megértették ezt?

Hogy Krisztus Jézus tőlük ezt a megértést követelte, arra a

evangélium érthetően rámutat. Mert amikor a két tanítvány,
Zebedeus fiai hozzá mentek, és kérték, hogy egyikük a
jobbján, a másik a balján üljön, akkor azt mondta: „Nem
tudjátok, mit kértek. Kiihatjátok-e azt a poharat, amit én
kiiszom, vagy megkeresztelkedhettek-e azzal a keresztséggel
amellyel és meg fogok keresztelkedni?” (11,38)

A tanítványok ezt megígérik. Hogy Krisztus Jézus ezt kívánja

tőlük, azt ez a rész világosan kimondja. Mi történhetett
volna? Két dolog történhetett volna. Az egyik az, hogy a
kiválasztott tanítványok mind valóban átmennek azon, ami a
golgotái misztériumként végbement, hogy a kötelék a
tanítványok és Krisztus Jézus között a golgotái misztériumig
megmarad. Ez lett volna az egyik dolog, ami megtörténhetett
volna. Hogy nem ez történt, azt főleg a Márk-evangéliumból
látjuk egészen pontosan. Amikor Krisztus Jézust elfogják,
mind elmenekülnek, és Péter, aki megfogadta, hogy semmin
sem botránkozik meg, háromszor megtagadja, mielőtt a kakas
kétszer kukorékol. Ez az apostolok szempontjából való
ábrázolás. És hogyan ábrázolja az evangélium Krisztus
szempontjából azt, ami másképpen történt?

Helyezkedjünk bele Krisztus Jézus lelkébe teljes áhítattal –

mert ennek így kell lennie -, aki mindvégig megkísérli, hogy
megtartsa azt a köteléket, amely az apostolok lelkéhez fűzte.

180
Helyezkedjünk bele – amennyire tehetjük – Krisztus Jézus
lelkébe a történések további folyamatát illetően. Ez a lélek
feltehette magában a következő világtörténelmi kérdést:
véghez vihetem-e, hogy legalább a legkiválasztottabb
tanítványok lelke felemelkedjék arra a magasságra, ahol
velem mindazt átélik, aminek a golgotái misztériumig meg
kell történnie? Ez előtt a kérdés előtt áll a Krisztus-lélek.
Grandiózus pillanat, amikor Pétert, Jakabot és Jánost fölviszi
az Olajfák hegyére, és meg akar győződni róla, hogy meg
tudja-e tartani őket, a legkiválasztottabbakat. És az úton
gyötrődni kezd. Igen, barátaim, gondolja-e, gondolhatja-e
valaki, hogy Krisztus félt a haláltól a golgotái misztérium előtt,
hogy az elkövetkező események miatt izzadt vért? Ez a
golgotái misztérium csekély megértését jelentené. Ezt a
teológia mondhatja, de következetes állításnak nem
nevezhető.

Miért lett Krisztus szomorú? Természetesen nem a kereszttől

rettent vissza. Attól rettent meg, hogy akiket magával visz,
kiállják-e a pillanatot, amelyben eldől, hogy vajon lelkükben
vele akarnak-e menni, vajon mindent át akarnak-e élni vele
egészen a keresztig. Ennek kell eldőlnie. Ez az a kehely, amely
feléje közeledik. És egyedül hagyja őket, hogy „ébren”
maradjanak, azaz olyan tudatállapotban, amelyben vele
együtt átélhetik, amit neki kell átélnie. Aztán imádkozik:
„Atyám, vedd el tőlem ezt a poharat, de ne az én akaratom,
hanem a tied legyen meg”. Ez azt jelenti: ne engedd még azt
is megérnem, hogy egészen egyedül álljak, mint Emberfia,
hanem hogy a többiek is velem jöjjenek. Visszatér – és azok
alszanak. Nem tudták azt a tudatállapotot megtartani. Újra
megteszi a próbát, és azok újból nem tartják meg. És még
egyszer megteszi, de azok akkor sem tartják meg. Így
181
világossá vált előtte, hogy ott áll egyedül, hogy azok nem élik
át vele együtt, ami még rá vár, amíg eljut a keresztig. Nem
múlt el a pohár. Magányosságra, a tettnek lelkileg is
magányos végrehajtására volt ítélve.

A világ megkapta a golgotái misztériumot, de abban az

időben, amikor végbement, még nem értette meg ezt az
eseményt. Még a legjártasabbak, a legkiválasztottabbak sem
tudtak idáig eljutni. Ennyit mondhatunk a megértés első
fajtájáról. Milyen csodás művészettel jut ez kifejezésre, ha a
mögött, ami az evangéliumokban rejlik, a tulajdonképpeni
okkult hátteret meg tudjuk érezni.

Nézzük most a megértés második fajtáját. Kérdezzük meg,

hogyan értették meg a zsidóság vezetői azt, akinek Dávid
nemzetségéből az ó-héber fejlődés virágaként kellett
megjelennie? Az egyik olyan helyet, amelyik rámutat, hogy
milyen megértést tanúsított az ó-héber nép aziránt, aki Dávid
nemzetségéből származott, a Márk-evangélium 10.
fejezetében találjuk meg. Ez az a döntő hely, ahol Krisztus
Jeruzsálemhez közeledik, és az ó-héber népnek fel kellett
volna ismernie, mint olyan személyt, aki Dávidhoz
kapcsolódik.

„És Jerikóba érkezének, és mikor ő és az ő tanítványai és nagy

sokaság Jerikóból kimennek vala, a Timeus fia, a vak
Bartimeus, ott üle az úton, koldulván.
És amikor meghallá, hogy ez a Názáreti Jézus, kezde kiáltani,
mondván: Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam! És sokan
feddik vala őt, hogy hallgasson, de ő annál jobban kiáltja vala:
Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!"

182
A vak ember kiáltását kifejezetten úgy írja le az evangélium,
hogy azt „kiáltja: Dávidnak Fia”. Tehát csak neki kell ennek
megértéséhez eljutnia.

„Akkor Jézus megállván, mondá, hogy hívják elő. És előhívják

vala a vakot, mondván néki: Bízzál, kelj föl, hív tégedet. Az
pedig felső ruháját ledobván, és felkelvén Jézushoz méné. És
felelvén Jézus monda néki: Mit akarsz, hogy cselekedjem
veled? A vak pedig monda néki: Mester, hogy lássak. Jézus
pedig monda néki: Eredj el, a te hited megtartott téged. És
azonnal megjött a szemevilága, és követi vala Jézust az úton.”
(10, 46-52)

Azaz: csak a hit volt az, amit Krisztus Jézus megkívánt. El kell
gondolkodni azon, miért mondja el az evangélium a többi
elbeszélés között egy vak ember meggyógyítását? Miért áll ez
az elbeszélés olyan izoláltan ott? Az evangélium
szerkesztéséből volna mit tanulniuk az embereknek. Itt
egyáltalán nem a gyógyítás a döntő, hanem az, hogy az egész
tömegből csak egyetlen egy ember, a vak, kiáltja teljes
erejéből: Jézus, Dávidnak Fia! A látók nem ismerik fel őt. A
vak, aki fizikailag egyáltalán nem látja, az ismeri fel, úgyhogy
itt azt akarja mondani az evangélium, mennyire vakok a
többiek, és hogy ennek előbb vaknak kellett lennie, hogy őt
megláthassa. A vakságon és nem a gyógyításon van itt a
hangsúly. És az is megmutatkozik, hogy Krisztust milyen
kevesen értik meg.

A továbbiakban mindenütt megtalálható, amint Krisztus arról

beszél, hogyan hatol be a kozmikus az emberi
individualitásba. Valóban a kozmikusról beszél, amikor a
halhatatlanságot említi – és ismét nagyon fontos, hogy itt

183
éppen ebben az összefüggésben megjelenik az, hogy Krisztus
„Dávid Fia” -, hogy Isten az élők Istené és nem a holtaké,
ahogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene (12, 26-27), mert
Ábrahám, Izsák és Jákob minden utódjában más formában él
tovább, mert Isten az ő individualitásukban él. Még inkább
rámutat az evangélium erre ott, ahol Krisztus az embert
ábrázolja, mi az, ami szunnyad benne, és fel kell, hogy
ébredjen. Ott azt mondja, hogy nem csupán Dávid fizikai fiáról
van szó, mert maga Dávid az „Urról” beszél és nem a fizikai
fiúról (12, 35-37). Az „Úr”-ról az emberi individualitásban,
arról, aminek Dávid nemzetségéből kell kisarjadnia,
mindenütt erről van szó, amikor a kozmikus Krisztus befolyása
fogyatkozni kezd.

Még egy helyet emelek ki: keressék meg a Márk-

evangéliumban, annak vége felé, azt a helyet, amelyet
könnyen figyelmen kívül lehet hagyni, ha nem értjük. Itt arról
van szó, hogy Krisztus most ki van szolgáltatva a világi
hatalmaknak, el fogják ítélni, és ehhez okokat keresnek.
Előzőleg azt mondja el, mit cselekedett Krisztus a
templomban, ahonnan a pénzváltókat kikergette, asztalaikat
felforgatta, egészen jelentős dolgokat mondott, és emiatt
semmi sem történt vele. Krisztus maga hívja fel erre a
figyelmet: mindezt hallottátok, és most, amikor előttetek
állok, hamis vádakat kerestek ellenem, egy áruló útján,
közönséges eszközökkel fogtatok el, mint olyasvalakit, aki
valami súlyos bűnt követett el, de semmit sem tettetek,
amikor köztetek álltam a templomban. Megrendítő szavak!
Mert annak megértéséhez vezetnek, hogy alapjában véve
Krisztus mindenütt úgy tevékenykedett, hogy semmit sem
lehetett ellene tenni. Szabad-e itt a „miért”-et kérdezni?
Valóban úgy hatott, hogy a legnyilvánvalóbb értelemben arra
184
mutatott rá, mekkora fordulópont következik be a
világfejlődésben. Ezeket mondta: „az elsők lesznek az utolsók,
és az utolsók lesznek az elsők” (9,35). Az Ótestamentum
szavait és tanítását szem előtt tartva, rettenetesnek kellett
lennie, amit feléjük zúdított – és mégsem történt semmi.
Aztán éjnek évadján fogták el egy áruló segítségével, és
majdnem az a benyomásunk, mintha az elfogásakor harc is
lett volna. Megrendítő ez a részlet.

„Az ő elárulója pedig jelt ada nékik, mondván: akit

megcsókolok majd, ő az, fogjátok meg azt és vigyétek el
biztonsággal. És odajutván, azonnal hozzáméne, és monda:
Mester! Mester! És megcsókolá őt. Azok pedig rátevék
kezeiket és megfogák őt. De egy az ott állók közül az ő
szablyáját kivonván, a főpap szolgájához csapa, és levágá
annak fülét. Jézus pedig felelvén monda nékik: Mint egy
rablóra úgy jöttetek-é reám fegyverekkel és botokkal, hogy
megfogjatok engem?! Naponta nálatok valék, a templomban
tanítva, és nem fogtatok meg engem, de szükség, hogy az
írások beteljesedjenek.” (14, 44-49)
Mi is történt itt tulajdonképpen, hogy előbb nem fogták el,
azután okokat kerestek, hogy mint egy gyilkost, úgy fogják el?
Csak akkor értjük meg az itt történteket, ha a dolgokat okkult
mélységeiben vesszük szemügyre. Már említettem, hogy a
Márk-evangéliumból világosan kitetszik, hogy okkult
tényeket, spirituális tényeket tisztán fizikai tényekkel
összeszőve ad elő. És világosan utal arra, hogy Krisztus
hatásában nem csupán a Názáreti Jézus személyiségére
korlátozódott, hanem azt is elmondja, hogyan hatott a
tanítványokra külsőleg, amikor a fizikai testén kívül hozzájuk
ment a tengeren. Így fizikai testén kívül – mialatt az talán itt
185
vagy ott tartózkodott -, mindazt, amit cselekedetett, amit
impulzusként szellemileg kisugárzott, bele tudta helyezni a
tanítványok lelkébe. És a Márk-evangélium egészen világosan
rámutat arra, hogyan veszik fel az emberek azt, amit Krisztus
fizikai testén kívüli állapotában prédikál és tanít. Ez a
lelkekben él. A lelkek nem értik, de beleélik magukat. Ez a
földi és a földfeletti Krisztus individualitásában és a
sokaságban.

Krisztus mindenütt össze van kötve egy messzemenő,

hatékony aurával. Ez a hatékony aura azért létezett, mivel
azokkal az emberekkel, akiket kiválasztott, a lelkekben össze
volt kötve, és ez addig volt meg, amíg ez a kötelék tartott. A
pohár nem múlt el tőle. A kiválasztottak nem mutattak
megértést. Akkor az aura az ember Názáreti Jézustól
lassanként visszahúzódott, és egyre idegenebbé vált egymás
számára Krisztus és a Emberfia; a Názáreti Jézus. A Názáreti
Jézus élete vége felé mindinkább egyedül volt, egyre lazábban
volt vele Krisztus összekapcsolva. Egyre lazábban.
Míg ez a kozmikus elem jelen volt addig, amíg a Getszemáni
kertben vért izzadt, míg Krisztus e pillanatig teljesen össze
volt kötve a Názáreti Jézussal, addig most az emberek
értetlensége következtében ez az összefüggés meglazult. És
míg korábban a kozmikus Krisztus a templomból a kufárokat
kikergette, és hatalmas tanításait hirdette, semmi sem
történt, most, amikor a Názáreti Jézus már csak laza
kapcsolatban állt Krisztussal, a poroszlók hozzá tudtak
férkőzni. A kozmikus elem még jelen van ugyan, de egyre
kevésbé van összekötve az Emberfiával. Ez teszi az eseményt
olyan megrázóvá. És mivel a háromféle megértés nem
jöhetett létre, mi állt végül is az emberek előtt? Mit tudtak
186
elfogni, elítélni, és keresztre feszíteni? A Emberfiát. És minél
inkább ezt tették, annál inkább visszavonult a kozmikus elem,
amely fiatal impulzusként a földi létbe lépett. A kozmikus
elem visszahúzódott. És ott maradt az Emberfia, akit csak
körüllengett az, aminek fiatal kozmikus elemként kellett
eljönnie.

Egyik evangélium sem beszél arról, hogy az Emberfia egyedül

maradt, és a kozmikus elem csak körüllengte, csupán a Márk-
evangélium. Ezért a Krisztuseseményre, mint kozmikus tényre
vonatkozóan egyik evangélium sem juttatja olyan erőteljesen
kifejezésre azt, hogy abban a pillanatban, amikor az emberek
a maguk értetlenségében erőszakos módon nyúltak az
Emberfiához, a kozmikus elem kicsúszik a kezükből. Az a fiatal
kozmikus elem, amely attól az időponttól kezdve
impulzusként bekapcsolódott a Föld fejlődésébe, az kicsúszik
a kezükből. Az Emberfia maradt hatalmukban. Ezt a Márk-
evangélium világosan hangsúlyozza. Olvassuk el még egyszer
ezt a részt, és keressük meg, vajon kihangsúlyozza-e a Márk-
evangélium, hogy itt, ahol ezek az események történtek,
hogyan viszonyul a kozmikus elem az emberihez.

„Jézus pedig felelvén, monda nékik: mint egy rablóra, úgy

jöttetek-é reám fegyverekkel és botokkal, hogy megfogjatok
engem?! Naponta nálatok valék, a templomban tanítva, és
nem fogtatok meg, de szükség, hogy az írások
beteljesedjenek. Akkor elhagyván őt, mindnyájan elfutának.”
(14, 48-50)

Ott áll egyedül. Mi van a fiatal, kozmikus elemmel? Gondoljuk

el annak az embernek a magányosságát, akit előbb a
kozmikus Krisztus hatott át, és aki most úgy áll a poroszlókkal

187
szemben, mint egy gyilkos. És akiknek meg kellett volna
érteniük, elmenekültek. „Akkor elhagyván őt, mindnyájan
elfutának” – mondja az 50. vers. Aztán a szöveg így
folytatódik:

„Egy ifjú pedig követé őt, akinek testét csak egy gyolcs ing
takarta, És megfogák őt. De ő ott hagyva az ingét, meztelenül
elszalada tőlük.” (14, 51.52)

Ki ez az ifjú? Ki menekül el itt? Ki az, aki Krisztus mellett

megjelenik, majdnem ruhátlanul, és aztán meztelenül
elmenekül? A kozmikus impulzus menekül el itt, amely most
már csak laza kapcsolatban áll az Emberfiával. Sok minden
rejlik ebben a két versben. Ez az új impulzus semmit sem őriz
meg abból, amivel a régi idők az embert betöltötték. Ez a Föld
fejlődésében egészen mezítelen, új kozmikus impulzusa. A
Názáreti Jézus mellett marad. És újra megtaláljuk. Mert a 16.
fejezet így kezdődik:

„Mikor pedig elmúlt a szombat, Mária Magdaléna, és Mária, a

Jakab anyja, és Salomé, drága keneteket vásáriának, hogy
elmenvén, megkenjék őt. És korán reggel, a hétnek első
napján a sírbolthoz menének napfelköltekor. És mondják vala
maguk között: Kicsoda hengeríti el nékünk a követ a sírbolt
szájáról? És odatekintvén, láták, hogy a kő el van hengerítve,
mert felette nagy vala. És bemenvén a sírboltba, látának egy
ifjút ülni jobb felől, fehér ruhába öltözve, és
megfélemlének. Az pedig monda nékik: Ne féljetek. A
Názáreti Jézust keresitek, aki megfeszíttetett, föltámadott,
nincsen itt, ímé a hely, ahová őt helyezték.” (16, 1-6)

Ez ugyanaz az ifjú. Az evangéliumok művészi szerkesztésében

sehol máshol nem találkozunk ezzel az ifjúval, aki abban a
188
pillanatban, amikor az Emberfiát elítélik, kisiklik az emberek
kezéből, aki újból megjelenik, amikor a három nap letelt, és
aki attól kezdve, mint a Föld kozmikus princípiuma hat. Sehol
másutt az evangéliumokban nem találkozunk ezzel a
grandiózus módon megjelenő ifjúval, csak ezen a helyen. Ez
az, amire szükségünk van annak megértéséhez, hogy milyen
mély értelemben fejezi ki éppen a Márk-evangélium, hogy
kozmikus eseménnyel állunk szemben, hogy a kozmikus
Krisztussal állunk szemben. Csak most értjük meg, hogy a
Márk-evangélium művészi szerkesztésének is ehhez kellett
igazodnia.

Meg kell említenünk, hogy ennek az ifjúnak jelentőségteljes

kétszeri megjelenése után a Márk-evangélium néhány
markáns mondattal ér véget. Ezt meg is értjük, ha azt
mondjuk magunkban: alig képzelhető el, hogy valamilyen
folytatás még fokozódást hozhatott volna létre, talán a
fenségesnek, a magasztosnak a fokozódását, de a Föld
fejlődését illetően a megrázónak, a jelentőségteljesnek a
fokozódását nem. A Márk-evangélium szerkesztésében
ugyanis benne volt a Isten monológja, a megbeszélés a Föld
felett, a hegyen, amelyen a három tanítvány részt vett, de
amit nem értett meg, aztán a Getszemáni kertben, a Olajfák
hegyén lefolyt jelenet, ahol Krisztusnak be kellett látnia, hogy
a kiválasztottak nem tudnak eljutni a megértéshez arra
vonatkozóan, ami majd bekövetkezik, hogy egyedül marad,
hogy a Emberfia szenved és megfeszítik, annak
világtörténelmi magányosságát, akit elhagynak azok, akiket ő
maga választott ki, majd lassan elhagyja a kozmikus
princípium is. Így, ha megértjük ennek az ifjúnak a misszióját
és jelentőségét, aki az emberek kezéből kisiklik, akkor tudjuk
egészen különös mélységgel felfogni ezeket a szavakat: „Én
189
Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (15, 34) Aztán
az ifjú újra megjelenik, és a Márk-evangélium röviden előadja,
hogy szellemi, érzékfeletti lény, és csak az akkori sajátságos
körülmények között válik érzéki- leg láthatóvá, így mutatja
meg magát Mária Magdolnának. „Ezután pedig közülük
kettőnek jelenék meg más alakban, útközben, mikor a mezőre
mennek vala”. (16,12) A fizikai nem tudta volna magát más
alakban megmutatni.

Ezután az evangélium gyorsan befejeződik, rámutatva a

jövőre, arra, amit akkor nem tudtak megérteni, mivel az
emberiséget, miután leszállásának legmélyebb pontjára jutott
el, a jövőre kellett figyelmeztetni. Ezt a jövőre való utalást az
evangélium úgy készíti elő, hogy a művészi szerkesztést
ebben is teljes mértékben érzékelhetjük. Mit is képzelhetünk
el, mint a jövőre való utalást, attól, aki ezt. a háromszorosan
hiányzó megértést látta, miközben a golgotái misztériumot
végre kellett hajtania? Elképzelhetjük, hogy arra utal, hogy az
embereknek az idő előrehaladtával egyre több megértést kell
tanúsítaniuk az iránt, ami akkor történt.
Akkor tanúsítunk helyes megértést ezzel szemben, ha arra
tekintünk, amit abból tapasztalhatunk, amit a Márk-
evangélium határozottan kifejez, ha azt mondjuk: minden
egyes korszaknak mind több és több megértést kell
tanúsítania az iránt, ami akkor történt, amit a golgotái
misztérium jelent. Ezért gondoljuk, hogy azzal, amit itt
antropozófiai mozgalomnak nevezünk, valóban betöltünk
valamit, amire az evangélium rámutat: újfajta módon
megérteni azt, amit Krisztus a világban akart. Hogy azonban
ez az új megértés nehéz, hogy mindig megvan a lehetőség

190
arra, hogy Krisztust félreértsék, erre már Ő maga is
rámutatott:

„Ha pedig akkor ezt mondja nektek valaki: íme itt a Krisztus,
vagy: íme amott, ne higgyétek. Mert hamis Krisztusok és
hamis próféták támadnak, és jeleket és csodákat tesznek,
hogy elhitessék, ha lehet még a választottakat is. Ti pedig
vigyázzatok; íme előre megmondottam néktek mindent.” (13,
21-23)

A golgotái esemény óta eltelt évszázadokban minden

korszakban elegendő alkalom volt arra, hogy az ilyen szavakat
az emberek intelemnek vegyék. Akinek füle van a hallásra, ma
is meghallhatja, ahogy a Golgotáról fel- hangzanak a szavak:
„Ha pedig akkor ezt mondja néktek valaki: íme itt a Krisztus
vagy: íme amott, ne higgyétek. Mert hamis Krisztusok és
hamis próféták támadnak, és jeleket és csodákat tesznek,
hogy elhitessék, ha lehet, még a választottakat is”.

Milyen magatartást kell a golgotái misztériummal szemben

tanúsítanunk? Abban a kevés jellegzetes mondatban, amelyet
a Márk-evangélium még tartalmaz, miután oly megrázóan
szólt hozzánk, benne van az az egyetlen mondat, amelyben a
tanítványokról szó esik, azután, hogy az ifjú által, a kozmikus
Krisztus által új impulzust kaptak, míg előzőleg oly kevés
megértést tanúsítottak.

„Azok pedig kimenvén, prédikálnak mindenütt, az Úr együtt

munkálván velők, és megerősítvén az igét a jelek által,
amelyek követik vala”. (16,20)

Az Úr együtt munkált! így teszünk hitvallást a golgotái

misztérium értelmében. Nem mintha az Úr valahol

191
megtestesülhetne fizikai testben, hanem ott, ahol megértik,
ott együtt munkál O is az érzékfeletti világból, ha az Ő
nevében – nem gőggel, fizikailag odavezetve Őt –
munkálkodnak az emberek, és szellemileg azok között van,
akik nevét megértik az igazságban. A Márk-evangélium úgy
beszél a golgotái misztériumról, hogy annak helyes
megértésével azt is megtaláljuk, hogyan tehetünk eleget neki.
Éppen abban, amit úgyszólván csak a Márk-evangélium mond
el az ifjúról való nagyszerű elbeszélésében, aki mintegy
elszakad Krisztustól a döntő pillanatban, ebben találjuk meg
azt az utalást is, hogy hogyan kell az evangéliumokat
értelmezni. Mivel a kiválasztottak elfutottak, nem is élték át
mindazt, ami azután végbement, és amit a Márk-evangélium
is elmond. Az evangélium ismét valódi művészettel egy olyan
történést állít középre – olyan világosan, amennyire csak
lehet -, amelynél a tanítványok nem voltak jelen, ahol senki
sem lehetett szemtanú. És mégis mindent elmond. Ezzel a
kérdéssel még találkozunk majd, és igyekszünk rá feleletet
adni, aztán pedig fényt deríteni a másikra.
Honnan származik hát a másik, amit a tanítványok nem
láttak? A zsidó írások egészen másképpen adják ezt elő, mint
az evangéliumok. Honnan származik a híradás – minthogy a
golgotái misztérium igazságát illetően azok, akik erről
tudósítanak, nem voltak jelen -, arról, amit senki sem
láthatott azok közül, akik a kereszténység
továbbterjedésében munkálkodtak?

Ez a kérdés még mélyebbre vezet majd bennünket.

192
Basel, 1912. szeptember 24.
[Ecce homo. A külső megismerés tagadó magatartása a
Krisztus-eseménnyel szemben. A golgotái misztérium
megértésének kulcsa. Az érzékfeletti megismerés keresésének
szükségessége. A golgotái misztérium igazi megértésének
útja a tisztánlátó kutatás.]

Láttuk az előzőekben, hogy a kiválasztott tanítványok Krisztus

Jézussal való közös együttéléséből egy rész kiesik a Márk-
evangéliumban.

Ez a többi evangéliumból is megfelelően kiviláglik. Azokat az

eseményeket tehát, amelyek a kiszolgáltatástól kezdve
végbementek – vagyis Krisztus Jézus bíróság elé állítását,
elítélését és keresztre feszítését – éppen a hozzá legközelebb
állók nem élik át vele együtt. Ez ismét olyan vonás az
evangéliumban, amely szándékosan jut kifejezésre. Annak kell
kifejezésre jutnia, hogy milyen legyen az ember útja a
golgotái misztérium megértéséhez az elkövetkezendő
időkben – vagyis a golgotái misztérium után -, hogyan
juthatnak el ennek a misztériumnak a megértéséhez. Ezt a
megértést ugyanis egészen másképpen kell kiküzdeni, mint az
emberiségfejlődés történelmi tényének bármely más
megértését. Hogy hogyan lehet ehhez viszonyulni, azt a
legjobban abból látjuk meg, ami éppen a mi időnkben
érthetően lejátszódott.

A18. századtól kezdve a legkülönbözőbb szempontokból

kiindulva, mondhatnánk, a modern tudatosság egyfajta
támpontot keresett a golgotái misztériumban való hite

193
részére. Ez a keresés a legváltozatosabb fázisokon ment
keresztül. Még a 18. századba benyúlóan is, alapjában véve
kevés kérdés merült fel azok felől a történelmi
dokumentumok felől, amelyek Krisztus Jézus létét
megerősíthetik; a történelmi dokumentumokat abban az
értelemben véve, ahogy azokról beszélni szoktak. Azokban az
emberi lelkekben, akik ebből a szempontból tekintetbe
jönnek, igen elevenen élt az, ami a golgotái misztériumból
hatásként kiindult. Sokkal világosabban látták azt, ami
évszázadokon keresztül Krisztus Jézus nevéhez hatásként
fűződött, semhogy szükségét érezték volna, hogy feltegyék a
kérdést: bizonyítja-e valamilyen dokumentum, hogy Krisztus
Jézus itt volt? Azoknak, akik egyáltalán hitet tettek Krisztus
Jézusról, az ő létezése egészen magától értetődő volt, és
ugyanolyan magától értetődő volt – sokkal inkább, mint
ahogy mi hisszük – a Krisztus Jézus emberi és egyszersmind
emberfeletti isteni-szellemi lényéhez való ragaszkodás.

A materialista idők azonban egyre inkább elkövetkeztek. És

ezzel karöltve belépett az emberiségfejlődésbe az, ami a
materialista szemlélettel össze van kötve: ez a szemlélet nem
képes feltekinteni arra, hogy az emberben él valami egy
magasabb individualitásból, egyáltalán nem viseli el, hogy a
külső személyiségen túl az emberben lévő szellemiséghez
menjünk vissza. Ha materiálisán nézünk egy embert – a
legradikálisabban ez a mi időnkben történik -, akkor az
emberek ugyancsak egyformának látszanak, mindegyik két
lábon jár, mindegyiknek van feje, orra, arcának bizonyos
pontján mindegyiknek van két szeme, a fejük egy részét haj
fedi, és így tovább. És a materialista korszak látja, hogy az
emberek ebben a tekintetben mind „egyformák”, miért nézne
még valamire, ami a külső ember mögött van? Ez sérti is azt,
194
aki nem mondhatja magáról, hogy az illető inkarnációban
olyan jelentős dolog rejlik mögötte, mint a többi emberben.

A materializmus ezt nem fogadja el. Így veszett el annak a

lehetősége, hogy megértsük: az emberi Názáreti Jézusban
benne lehetett Krisztus, és minél inkább előrehaladt a 19.
század, annál jobban elveszett „Krisztus eszméje”. A
tekintetet mindinkább csupán a Názáreti Jézusra vetették, aki
Názáretben, vagy valahol máshol született és úgy élt, mint
egy ember, csak éppen szép alapelveket terjesztett, és aztán
valami módon mártírhalált halt. Az ember Jézus lépett egyre
inkább Krisztus helyére az elmúlt századokban. Így volt ez
magától értetődő a materialista szemlélet számára. Aztán
pedig az volt a magától értetődő, hogy a 19. században
kifejlődött az, amit úgy nevezhetünk, hogy „Jézus életének
kutatása”. A felvilágosodott teológia sem keresett egyebet,
azaz, ahogy Nagy Károlyra vagy Nagy Ottóra, vagy bárki másra
vonatkozóan a dátumokat megállapítják, úgy igyekeztek a
Názáreti Jézusra vonatkozóan is a dátumokat megállapítani.
Csakhogy a Názáreti Jézusra vonatkozóan rendkívül nehéz a
dátumokat megállapítani. Mert fő forrásként az
evangéliumok és Pál levelei állnak rendelkezésünkre. Abban
az értelemben azonban, ahogy a tudomány a történelmi
forrást felfogja, az evangéliumok forrásműveknek nem
tekinthetők. Négy van belőlük, és a külső materialista
szemléleti mód számára bizony ellentmondanak egymásnak.
Mindenesetre Jézus életének kutatása során mindenféle
kiutat kerestek. Egyelőre eltekintünk a Jézus-élet kutatásának
bizonyos fázisaitól, amelyek, mivel a materialista korszak
idejére esnek, és „csodákban” már nem akartak hinni, ezért a
csodákat különlegesen magyarázták. Ezek olyan szintű
195
megfejtések voltak, mint az, amely Krisztus Jézusnak a
tengeren való megjelenését azzal magyarázta, hogy nem
fizikailag, lábakkal járt a tengeren – már láttuk, hogy itt mi
történt – hanem a tanítványok nem ismerték a fizikai
világrendet. És a Jézus-élet kutatásának bizonyos
kinövéseként azt is halljuk, hogy az apostolok hajón mentek,
és odaát a parton ment Krisztus Jézus, és azok, akik a túlsó
parton voltak, könnyen tévedhettek, és azt hihették, hogy
Krisztus Jézus a vízen megy. Nem is szólva a többi különösen
racionális kinövésről, hogy a víz borrá változtatásánál valami
bor-esszenciát csempésztek be. Sőt, valaki a János-keresztelőt
azzal próbálta magyarázni, hogy egyszerűen egy galamb
repült el éppen akkor arra. Ez mind létezik! Mi minden nincs
azon a talajon, amit a szigorú, objektív tudomány talajának
neveznek. De ezektől a kinövésektől egészen eltekinthetünk.

Nézzük azt a kutatást, amely megpróbálta, mivel az

érzékfelettivel nem boldogult, ezt az érzékfelettit materiálisán
szemlélni, és a következőket mondta. Ha Krisztus Jézus
esetében nem tudjuk elhinni, hogy valaki egy ács fiaként
született Názáretben, tizenkét évesen a templomban volt, és
így tovább, ha minden érzékfelettitől eltekintünk, és
összehozzuk azt, ami a különböző evangéliumokban
megegyezik, vagy nem egyezik meg, akkor ebből
összeállítható valami olyasmi, mint egyfajta Jézus-életrajz. Ezt
különböző módokon meg is kísérelték. Mindenesetre, mivel
sokan megpróbáltak ilyen életrajzot írni, nem is maradhatott
el, hogy aztán mindegyik másféle legyen. A részletekre most
nem térhetünk ki. Olyan időszak is volt a Jézus-élet
kutatásában, amikor a Názáreti Jézust, mint valami magasabb
rendű embert, mint, mondjuk egy magasabb rendű

196
Szókratészt képzelték el, úgy, ahogy Szókratészt is
elképzelhetjük egy magasabb szemlélet alapján.

Ez a Jézus-élet kutatás, amely mindenekelőtt a Názáreti Jézus

életrajzát akarta kidolgozni, alapjában véve mégis
botránkozást váltott ki, mégpedig két dologgal kapcsolatban.
Először is magukkal a dokumentumokkal szemben. Mert
abban az értelemben, ahogy ma a „történelmi
dokumentumokról” beszélnek, ahogy a történészek a
forrásműveket értékelik, az evangéliumok nem
dokumentumok. Ennek a sok ellentmondás az oka, és az a
mód, ahogy fennmaradtak. A másik ok az, hogy az utóbbi
években valami hozzájárult a Jézus-élet kutatásához, amit
olyan emberek találtak meg, akik mégis csak belehatoltak az
evangéliumokban előforduló bizonyos helyekbe, a mindig
visszatérő megjegyzésekbe, amelyekről tudjuk, hogy
érzékfeletti tényre vonatkoznak. Az utóbbiak, akik a
materialista hitbe ma belebonyolódtak, megtalálták ezeket a
dolgokat, és nem tudták azokat egyszerűen kibűvészkedni a
kutatásból, mint ahogy a Jézus-élet kutatás kibűvészkedte.
Akkor a másik dologra tértek át, a Krisztus-kutatásra, ami az
utóbbi években jelent meg a színtéren, míg a Jézus-élet
kutatás csúcspontot ért el egy mai professzor által alkotott
szóban, a „názáreti egyszerű ember”-ben. Mert az
embereknek kellemes volt az, hízelgett nekik, hogy nem
kellett valami magasabb rendű lényt elismerniük az
evangéliumokban, jobban tetszett a „názáreti egyszerű
ember”-ről beszélni, mint felemelkedni az Istenemberhez.

Aztán mégis megtalálták az Istenembert, és akkor létrejött a

Krisztus-kutatás. És ez egészen sajátos valami. Rendkívül
groteszk formában jelenik meg Benjámin Smith „Ecce Deus”
197
című könyvében és más művében is. Úgy jelenik meg, hogy
kimutatja: a „Názáreti Jézus egyáltalán nem létezett, ez csak
monda. Az evangéliumok azonban hírt adnak egy Krisztus
Jézusról. Mi ez a Krisztus Jézus? Nos, egy költött isten, egy
eszménykép. És az embereknek megvan az alapos okuk, hogy
a reális „Názáreti Jézust” tagadják, mert az evangéliumok
Krisztusról beszélnek, és olyan tulajdonságokkal ruházzák fel,
amelyek a materialista felfogás szerint egyáltalán nincsenek.
Ebből világosan következik, hogy történelmileg nem
létezhetett, hogy költöttnek kell lennie. A kor költészetéből
keletkezett, amelyben éppen úgy belehelyezik a golgotái
misztériumot. Így az utóbbi években bizonyos módon
„Jézustól” visszatértek „Krisztushoz”, de ez a Krisztus
egyáltalán nem valóság, hanem csak az emberi gondolatban
él. Úgyszólván mindez talaj nélkül áll itt ezen a területen.

A közönség nagyobbik része természetesen még nem sokat

tud azokról a dolgokról, amelyek itt összejátszanak. De
alapjában véve a tudomány talaján a golgotái misztériumra
vonatkozóan minden alá van aknázva, sehol sincs már szilárd
talaj. A „Jézus-élet kutatás” levitézlett, mert semmit sem tud
bizonyítani, és a Krisztus-kutatás egyáltalán nem érdemel
komoly megvitatást. A döntő momentum az a roppant hatás,
amely abból a lényből indult ki, aki a golgotái misztériummal
összefügg. Ha az egész csak „mese”, akkor a materialista
korszak legalább vallja be, hogy le kell tennie egy költött
dolog figyelembevételéről, mert egy materialista korszak nem
hiheti el, hogy egy „költött dolog” hordozta volna a
történelem legfontosabb misszióját. Igen, a mi
„felvilágosodott” korunk ugyancsak messzire ment az
ellentmondások halmozásában, és nem tudja, hogy éppen
tudományos téren mi is elmondhatjuk: „Uram, bocsáss meg
198
nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Ez
tulajdonképpen érvényes a jelenkor összes Jézus- és Krisztus-
kutatására, amelyek nem akarnak komolyan és méltóan
spirituális talajra helyezkedni.

Már pedig maga az evangélium világosan rámutat arra, ami

éppen az említett módon jelentkezett a mi időnkben. Azok,
akik materialisták akarnak lenni, és akik minden áron csak
abban akarnak hinni, ami a materialista tudatnak az érzéki
létben adódik, nem tudják megtalálni az utat Jézus
Krisztushoz. Mert azt az utat elvágta az, hogy azok, akik
Krisztushoz a legközelebb álltak, éppen az alatt az idő alatt
hagyták el őt, ami alatt a golgotái misztérium lejátszódott, és
csak később találták meg újra. Nem élték át tehát vele együtt
azt, ami akkor a fizikai síkon Palesztinában végbement, és
valamilyen hitelt érdemlő dokumentumot a másik oldal sem
szolgáltatott, ezt tudja mindenki. A Márk-evangélium és a
többi evangélium is, ezt a golgotái misztériumot mégis leírták.

Hogyan jöttek létre ezek a leírások? Ennek szemügyre vétele

rendkívül fontos. Nézzük meg ezeket a leírásokat a Márk-
evangélium esetében. Ez az evangélium is megfelelő módon
rámutat – ha röviden is, de határozottan -, hogy a feltámadási
jelenet után a fehérruhás ifjú – azaz a kozmikus Krisztus -,
miután a misztérium végbement, a tanítványoknak újra
megmutatta magát, impulzusokat árasztott ki rájuk. Így aztán
azokban a tanítványokban, azokban az apostolokban, mint
amilyen, mondjuk Péter is volt, minthogy hatott rájuk a
kiárasztott impulzus, később felgyulladt a tisztánlátás,
úgyhogy azt, amit fizikai szemmel nem néztek végig, mert
elmenekültek, később tisztánlátással szemlélték. Péternek és
a többieknek a szeme, akik Krisztus Jézus feltámadása után
199
szintén tanítványai lettek, látnokian felnyílt, úgyhogy szellemi
látással láthatták a golgotái misztériumot.

A golgotái misztériumhoz csak a szellemi látás útja vezethet

el, noha fizikai síkon ment végbe. Ezt le kell szögeznünk. Ezt
az evangélium világosan érezteti, amikor elmondja, hogy a
leghivatottabbak a döntő pillanatban elmenekültek, így tehát
egy olyan lélekben, amilyen Péter lelke volt, miután megkapta
a Feltámadott impulzusát, felviláglott annak emléke, ami a
menekülés után történt. Egyébként azonban csak arra
emlékezett, aminél az érzéki létben jelen volt. Az a
tisztánlátás, ami ott a tanítványokban megjelent, a szokásos
emlékezéstől abban különbözik, hogy olyan események
jelennek meg – fizikai-érzéki események – amelyek olyanok,
mint a szokásos emlékezetben élő események, de amelyeknél
az illető nem volt jelen. Gondoljuk el az emlékezés
fellobbanását egy olyan lélekben, amilyen Péter lelke volt, aki
emlékezett olyan eseményekre, amelyeknél nem volt jelen.
Így például, emlékezetből tanította azokat, akik őt hallgatni
akarták, tanította a golgotái misztériumot, amire emlékezett,
holott ő maga nem volt jelen az eseményeknél.

Így vált tanítássá, kinyilatkoztatássá a golgotái misztérium.

Abban az impulzusban azonban, amely Krisztusból áradt ki
olyan tanítványokra, mint Péter, azok is részesülhettek, akik a
tanítványok tanítványai voltak. Péter egyik ilyen tanítványa
volt az, aki eredetileg összeállította – először csak szóbelileg –
az úgynevezett Márk-evangéliumot. Így az az impulzus, ami
magában Péterben érvényre jutott, átment a Márk-lélekbe,
úgyhogy maga Márk saját lelkében látta felvillanni azt, ami
Jeruzsálemben, a golgotái misztériumként végbement.
Később, egy hosszabb időn át Péter tanítványa volt, aztán egy
200
olyan helyre ment, ahol úgyszólván megkapta azt a külső
környezetet, amelyből evangéliumának megadhatta azt a
színezetet, amelyre éppen ennek az evangéliumnak volt
szüksége.

Eddigi fejtegetéseimből kitűnhetett már – talán később lesz

még alkalom mást is elmondani -, hogy a legérthetőbben a
Márk-evangélium érezteti meg velünk Krisztus egész
harmonikus nagyságát, és jelentőségét. Krisztus kozmikus
nagyságának kiemelésére a Márk-evangélium eredeti
szerzőjét éppen az a hely indította, amelyre azt követően
került, hogy Péter tanítványa lett. Egyiptomba, Alexandriába
került, ott élt, olyan időben, amikor a zsidó teozófiai-filozófiai
tudomány ott bizonyos magas fokon állt, és így felvehette az
akkori pogány gnózis legjobb tanításait. Olyan nézeteket
vehetett fel, amelyeket a gnosztikusok már akkor is vallottak
arról, hogy az ember lénye kiléphet a szellemiségből, és
érintkezésbe kerülhet Luciferrel és Ahrimánnal. A luciferi és
ahrimáni erőknek az emberi lélekbe való bejutására
vonatkozóan mindazt megtanulhatta a pogány gnózisból,
amivel megérthette, hogyan származott az ember a
kozmoszból, amikor planétánk újra felépült. De Márk azt is
láthatta, éppen, mert Egyiptomban volt, hogy milyen erős az
ellentét az ember eredeti rendeltetése és a között, amivé
azután lett.

Ez a leginkább az egyiptomi kultúrában látszik, abban az

egyiptomi kultúrában, amely a legmagasabb
kinyilatkoztatásokból indul ki, olyan kinyilatkoztatásokból,
amelyek azután az egyiptomi építészetben, főleg a
piramisokban és palotákban nyilvánult meg, a szfinx
kultúrájában, amely azonban egyre jobban dekadenciába,
201
romlásba süllyedt. Így aztán éppen az egyiptomi kultúra
legnagyobb művei – a harmadik kultúrkorszak alatt – egyre
inkább lesüllyedtek a fekete mágia legrosszabb
szüleményeibe, a spiritualitás legrosszabb kinövéseibe.

Bizonyos vonatkozásban, ha valakinek megvolt hozzá a

szellemi szeme, a legmélyebb titkokat még láthatta abban,
amit Egyiptomban műveltek, mert az az eredeti, tiszta
Hermész-bölcsességből indult ki, de ehhez inkább olyan lélek
kellett, amely a gyökérre tekintett, és nem arra, ami mint
romlottság létezett. Már Mózes idejében messze előrehaladt
a romlás, és már Mózesnek ki kellett vonnia azt, ami az
egyiptomiságban, mint jó létezett, és amit csak olyan lélek
láthatott meg, amilyen a Mózes-lélek volt, hogy ez az ő kerülő
útján eljuthasson az utókorra. Aztán szellemi vonatkozásban a
romlás tovább haladt.

Hogy hogyan süllyedhetett le az emberiség, hogyan

fordulhatott át egészen a materializmusba, nevezetesen a
világnézet szempontjából, ez állt elevenen Márk lelke előtt. És
éppen olyan valamit élt át, amit bár más formában, de
bizonyos módon hasonlóan élhet át ma ismét az ember,
mindenesetre csak az, akinek ehhez megvan az érzéke és a
beállítottsága. Mert ma tulajdonképpen az egyiptomi kultúra
újraéledését éljük át. Gyakran hangsúlyoztam, hogy milyen
sajátságosak a kultúrkorszakok egymáshoz kapcsolódásai. Azt
mondtam, hogy egy nagyobb időszaknak egymásra következő
hét kultúrkorszakából a negyedik korszak, a görögséggel és a
golgotái misztériummal a középen áll, de a harmadik korszak
az egyiptomi-káldeai kultúrával újra felszínre kerül mai
tudományosságunkban, csak szellemiség nélkül. A mi
materialista kultúránkban, sőt magukban a külső
202
kultúrjelenségekben is a harmadik kultúrkör- szaknak az
ötödikben való bizonyos feléledését látjuk. Ugyanígy bizonyos
vonatkozásban a második a hatodikban, és az első a
hetedikben fog újra megjelenni. Így ölelik át, így fogják át
egymást ezek a korszakok. Ezt már gyakran hangsúlyoztam.
Ma azt éljük át, amit akkor egy olyan szellem, mint Márk, igen
intenzíven átélhetett.

Fordítsuk tekintetünket a kultúrára – a külvilágnak nincs

szüksége arra, hogy ezt így ábrázoljuk, mert nem tudja
elviselni -, és ha eltekintünk a legradikálisabb romlást mutató
jelenségektől, akkor azt mondhatjuk: minden
mechanizálódott, és a valóságban, materialista kultúránkon
belül tulajdonképpen csak a mechanikát imádják, ha az
emberek nem is nevezik ezt imádatnak, nem is nevezik
áhítatnak. De ahogy egykor a lelki erőket a szellemiek felé
irányították, ma a gépek felé, a mechanika felé irányítják,
azoknak szentelik a figyelmüket, ahogy egykor – valóban
mondhatjuk – az isteneknek szentelték. Így van ez főleg a
tudománnyal, amely egyáltalán nem tudja, hogy egyrészt
milyen kevés köze van az igazi valósághoz, másrészt, hogy
milyen kevés köze van az igazi logikához.

Bizonyos magasabb szempontból nézve, ma mindenesetre

van egy komoly, mélyen intenzív törekvés, és egy mélyen
intenzív vágyakozás. Münchenben tartottam egy előadást,
amelyben beszéltem korunk vágyakozásáról – főleg arról,
ahogy ez a vágyakozás egyes lelkekben kialakult de
tulajdonképpen a „hivatalos” tudományban ez a vágyódás
nem él, hanem, mondhatnánk, van egy jóllakott
megelégedettség, de sajátos módon a valótlansággal és a
logikátlansággal való megelégedettség. Ez a tudomány még
203
csak elismerni sem képes azt, hogy mennyire megreked
minden logika ellentétében. Mindezt észleljük, mindezt
átéljük, és valóban úgy van, hogy az emberiségfejlődésben az
egyik póluson a másiknak kell felgyulladnia. Éppen a külső
tudománynak ez az elégtelensége, valótlansága,
logikátlansága és felfuvalkodottsága, és a hogy még csak nem
is sejti, hogy hogyan is áll tulajdonképpen, ez fogja odaállítani
az emberi lélek elé lassanként a legnemesebb reakciót, a
spiritualitás iránti vágyódást a mi időnkben.

Még sokáig fog tartani, hogy azok, akik mélyen megrekedtek

a mai természetellenességben és logikátlanságban, gúnyolni
fogják a szellemtudományt, kinevetik, vagy veszélyesnek
minősítik. De a tények belső ereje által teljesen magától fog a
másik pólus felgyulladni. És ha azok, akik valamit megértenek
belőle, nem fognak a kompromisszumok betegségébe esni; és
tisztán fognak- látni, akkor majd gyorsabban fog menni a
dolog, mint ahogy most megy. Mert egyre inkább
tapasztaljuk, hogy valamelyik tudós olyasmit mond, amiről azt
hiszik, hogy ez „egészen antropozófus” hangzású, akkor ebből
mindjárt nagy zajt csapnak. Sőt, ha valaki a szószéken úgy
prédikál, amiről azt hiszik, hogy „egészen antropozófus”
dolog, akkor még nagyobb zajt csapnak. Nem azon fordul meg
a dolog, hogy ilyen kompromisszumokat kössünk, hanem
hogy egészen világosan és valóban belehelyezkedjünk a
szellemi életbe, és engedjük, hogy az impulzusaival hasson
ránk. Minél inkább értjük, hogy a szellemi élet belső
elevenségét fel kell gyújtani, és minél inkább
meggyőződésünkké válik, annál inkább tudni fogjuk, hogy
csak akkor jogos a jelenkor materialista gondolkodásából
valamit is merítenünk, ha annak keze- lába van. Ez más,
mintha azt akarja valaki bizonyítani, hogy a valóban haladó
204
tudomány összhangban áll a szellemi kutatással. Ezt lépten-
nyomon ki lehet mutatni.

Mert ez a tudomány írásos műveinek majdnem minden lapján

olyanféle logikai botlásokat tesz, mint amilyenekre humoros
módon egyik barátunk többször is felhívta a figyelmet, amikor
rámutatott Schlaucherl professzor logikai botlására a
„Fliegende Blátter” című vicclapban. A professzor be akarja
bizonyítani, hogy minek a következtében hall tulajdonképpen
a béka. Ebből a célból egy békát tesz az asztalra, ráüt az
asztallapra, mire a béka tovább ugrik. Tehát hallotta az ütést.
Aztán kitépi a lábait, majd újra az asztalra csap. A béka nem
mozdul, tehát világos, hogy a lábával hallott, mert amikor
még volt lába, tovább ugrott, ha az asztalra csaptak, most
pedig nem.

A békával végeznek a tudósok is mindenféle kísérleteket, de

más területekre vonatkozó következtetéseik pontosan
olyanok, mint az elmondott példa. Így például a nagyhírű
agykutatás is, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy ha az agynak
ez vagy az a része megvan, rendelkezhet az ember, például
szóemlékezettel, vagy alkothat ilyen vagy olyan gondolatot.
Ha viszont ez a rész nincs meg, nem lehetséges a
gondolkodás, vagy elvész a szó-emlékezet. Ez teljesen olyan,
mint az említett példában, ahol a béka a lábával hall. Ezekben
a dolgokban nincs logika, mert annak, hogy az ember agyának
egyik részével tud gondolkodni, vagy nem tud, ha ez a rész
hiányzik, ez olyan ok, mint az, hogy a béka nem hall, ha
kitépik a lábát. Ez teljesen ugyanaz, csak az emberek nem
veszik észre, hogy a következtetés gondolkodási hibán
nyugszik. Így ki lehetne mutatni az egyik gondolkodási hibát a
másik után mindenben, amit ma szilárd tudományos
205
eredménynek tartanak. De minél több hibát vétenek, annál
büszkébbek lesznek a tudományra, és annál jobban szidják a
szellemtudományt.

Ez fogja egyre inkább létrehozni a legnemesebb reakciót, a

szellemtudomány iránti vágyakozást. Ez csak a mi időnkhöz
szabott reakciója annak, amit egy olyan léleknek, mint a
Márké, át kellett élnie, amikor az ő korában megmutatkozott,
mennyire leszállt az emberiség az egykori spirituális
magasságokból, és mennyire lecsúszott a puszta matériához
való ragaszkodáshoz. Ezért értette meg olyan mélyén, hogy a
legnagyobb impulzus az érzékfelettiben él, amit aztán tanítója
is alátámasztott. Amit Pétertől kapott, nem olyasmi volt, ami
a golgotái misztérium érzéki hagyományaiból eredhetett,
mintha valaki szemmel láthatta volna azt, ami Jeruzsálemben
történt, hanem az utólagos látnoki kutatás eredménye volt.
Krisztus Jézusra és a golgotái misztériumra vonatkozó összes
híradások így jöttek létre.

A golgotái misztérium olyan esemény, amely a fizikai síkon

ment végbe, de később csak szellemi látással lehetett észlelni.
Kérem, tartsák különösen szem előtt, hogy a golgotái
misztérium fizikai-érzéki esemény, amelyhez azonban a
megértést a fizikaiságon túli, érzékfeletti utakon kell keresni,
a megmaradt dokumentumok ellenére is. Aki ezt nem érti,
vitatkozhat azon, mennyiben érvényes az egyik vagy a másik
evangélium. Aki viszont ismeri a tényeket, annak ezek a
kérdések nem léteznek, mert tudja, hogy az evangéliumokban
mindazon túl, ami a hagyományokból hiányzik, arra kell
tekintenünk, amit a tisztánlátó kutatás még ma is
megmutathat. Akkor látjuk, ha a megtörtént esemény
igazságát az Akasha krónika adataival alátámasztjuk, hogyan
206
kell az evangéliumot felfognunk, és mit kell az egyes helyeken
olvasnunk. Arról kell olvasnunk, ami abban az időben, amikor
az emberiség a legmélyebben szállt le az egykori
magasságokból, az emberiség elé állt, mint az ember igazi
méltósága, igazi lénye.

Az isteni-szellemi hatalmak adták meg az ember külső képét,

külső formáját. De ami ebben a külső formában a régi
lemuriai korszaktól kezdve bennünk lakott, az mindig a luciferi
erők befolyása alatt állt, aztán a további fejlődés folyamán az
ahrimáni erők befolyása alatt is. E befolyások hatására alakult
ki azután mindaz, amit az emberek tudománynak,
ismereteknek, megértésnek neveznek. Nem csoda, hogy ha
éppen abban az időben az emberiség elé állhatott volna az
ember igazi, érzékfeletti lénye, az emberek a legkevésbé sem
ismerték volna fel, a legkevésbé sem tudták volna, mivé lett
az ember. Az ember tudása, megismerése egyre jobban és
jobban beleszövődött az érzéki létbe, és ez a megismerés
egyre kevésbé tudott elhatolni az ember igazi lényegéhez.
Ez az, amiről szó van, és ezt mérlegelnünk kell, amikor újra
odafordulunk az elhagyott Emberfiához, az ember alakjához,
aki előttünk áll abban a pillanatban, amikor a Márk-
evangélium szerint a kozmikus Krisztus most már lazább
összefüggésben áll vele. Akkor mindez ott állt az emberiség
előtt: az ember a maga alakjában, ahogy ezt az isteni-szellemi
hatalmak az embernek megadták. Így állt ott, de
megnemesítve, átszellemítve azáltal, hogy Krisztus három
évig a Názáreti Jézus testében lakott. Az emberek csak olyan
megértéshez tudtak eljutni, amilyen a megértés Lucifer és
Ahrimán évezredeken át tartó befolyása következtében lett.
De ott áll az az ember, aki három év alatt kiűzte magából a
207
luciferi és ahrimáni hatásokat. Ott állt a többi ember előtt,
megjelenítve azt, ami az ember akkor volt, mielőtt Lucifer és
Ahrimán eljött volna. Csak a kozmikus Krisztus impulzusa által
lett az ember ismét olyan, mint akkor volt, amikor a szellemi
világból kiindulva a fizikai világba került. Ott állt az emberiség
szelleme, az Emberfia, azok előtt, akik akkor Jeruzsálemben a
bírák és a hóhérok voltak, de úgy állt ott, amilyenné válhatott,
miután mindazt, ami lehúzta, kiűzte az emberi természetből.
Ott állt az ember, amikor a golgotái misztérium végbement,
ott állt embertársai előtt, mint kép, az, aki előtt a többieknek
kellett volna állniuk, és akit imádniuk kellett volna: Itt vagyok
igazi lényemben, mint legmagasabb eszménykép, itt vagyok
abban az alakban, amelyet magamból létre kell hoznom
lelkem legforróbb törekvéseivel. Itt állok az előtt, ami egyedül
tiszteletre méltó és imádatra méltó bennem, itt állok az előtt,
ami isteni bennem, akiről az apostolok elmondhatják, ha
önismeretre tesznek szert: sehol a nagyvilágban nincs semmi,
amit maradandóságban és nagyságban össze lehetne
hasonlítani azzal, ami előttem áll az Emberfiában.
Ezzel az önismerettel kellett volna az emberiségnek
rendelkeznie. És mit tett az emberiség? Megköpdöste az
Emberfiát, megostorozta és kivitte a keresztre feszítés
helyére. Annak elismerése között, hogy itt áll valaki, akivel
senki a világon össze nem hasonlítható, és a között, ami
történt – itt van a drámai fordulópont. Az ember jelenik meg
itt, aki ahelyett, hogy felismerné, porba tiporja saját magát,
aki megöli magát, mert nem ismeri önmagát, és aki csak e
tanulságon, ezen a kozmikus tanulságon át tudja felvenni az
impulzust, hogy lényét a földfejlődés további
perspektívájában lassanként kivívja magának.

208
Ez volt az a világtörténelmi pillanat, amelyet, ha helyesen
akarunk jellemezni, úgy kell jellemeznünk, ahogy azt markáns,
hatalmas mondatokban a Márk-evangélium teszi. Mert ezt
nemcsak érteni kell, hanem át is kell érezni. Az ember saját
lényének ebből a porba tiprásából adódott aztán az, amit a
„Jézustól Krisztusig” című Karlsruhe-ban tartott ciklusomban,
mint fantomot írtam le. Mert azáltal, hogy az ember saját
lényét porba tiporta, azáltal változott át „fantommá” az, ami
az Istenség külső képmása volt, ami megsokszorozódik, és az
emberiség további fejlődésében a lelkekbe hatolhat – ahogy
ezt akkor elmondtam.

Ha a dolgokat így nézzük, akkor valóban szembeszökő a nagy

különbség a között, amit a Márk-evangélium valóban el akar
mondani, és a között, amit abból ma csinálni akarnak. Aki egy
evangéliumot megért, és főleg a Márk- evangéliumot megérti,
az úgy érti meg, hogy az elmondottakat művészi
felépítettsége és mély tartalma szerint éli és érzi át, és akkor
nála ez az érzés reális belső ténnyé válik, azzá a reális belső
ténnyé, amelynek meg kell lennie, ha az ember Krisztus
Jézushoz akar kapcsolódni. A lélek olyan érzésszerű
szemléletnek kell, hogy átadja magát, amit a Márk-
evangélium értelmében körülbelül így lehet jellemezni: azok
az embertársaim, akik az Emberfiát körülállták, amikor saját
magukat a legmagasabb eszményképben kellett volna
meglátniuk, mekkora tévedés rabjai voltak!

Ha valaki úgy igazán materialista korszakunk embere, akkor

olyan megjegyzést tehet írásban vagy szóban, amilyet ma
sokszor olvashatunk vagy hallhatunk a monista babonás
emberektől, illetve a monista „felvilágosultaktól”, hogy még
senki sem tudott feleletet adni arra, miért olyan az élet,
209
amilyen. Miért szenvedünk? Buddha, Krisztus, Szókratész,
Giordano Bruno ennek a fátyolnak még a csücskét sem tudták
fellebbenteni. – Ezt számtalan változatban halljuk. Akik ezt
leírják, nem veszik észre, hogy magukat sokkal magasabban
állóknak vélik, mint Buddha, Krisztus vagy a többiek, és ők
ilyen értelemben mindent felfognak. De hogy is lehetne ez
másként egy olyan korban, amikor minden magántanár a
történelemben zajló dolgokat jobban érti, és azokról
könyveket ír, amelyeket neki hivatásszerűen meg kell írnia.

Úgy tűnhet, mintha ezek a szavak korunkat mindenáron

bírálni akarnák, de ez nem így van. Ezek a dolgok lelkünk elé
kell, hogy álljanak, mert azáltal, hogy lelkünk elé állítjuk őket,
a megfelelő közelségbe kerülünk azzal a hatalmas nagysággal
szemben, amit az evangéliumok képviselnek, elsősorban a
Márk-evangélium. Mindez azért van, mert az emberek csak
lassan jutnak el ehhez a magassághoz, a dolgokat folyton
félreértik, és azokat a legszélsőségesebb torzképben látják. Az
evangéliumok minden részletükben nagyszerűek, és
valójában minden részlet valami rendkívülire tanít meg
bennünket.

Így a Márk-evangélium utolsó fejezetéből is sokat

tanulhatunk. Természetesen még sokáig kellene beszélnem,
ha a Márk-evangélium minden nagy gondolatát fel akarnám
tárni. De egy olyan részlet, mint a 16. fejezet kezdete,
megmutatja, hogy az evangélium írója milyen mélyen hatolt
be a lét titkaiba. Ez különösen a Márk-evangélium írójára
jellemző. O tudta – ahogy ezt már elmondtam hogy az
emberiség a szellemi magasságokból szállt alá a
materializmusba, tudta, hogy az emberi felfogóképesség
milyen kevéssé volt az ember lényéhez mérve, hogy a
210
golgotái misztérium idején milyen kevéssé voltak hajlamosak
az emberek annak megértésére, ami akkor ott végbement.

Emlékezzenek arra, amit már gyakran elmondtam a női és

férfi elemmel kapcsolatban. Elmondtam, hogy a női elem –
nem az egyes individualitás, az egyes nő, hanem a „nőiség” –
nem szállt le egészen a fizikai síkra, míg a férfi elem – ismét
nem az egyes individualitás, nem az egyedi lény az
inkarnációban, hanem a „férfiúság” – átlépte a pontot lefelé,
úgyhogy a valóságban az igazi ember mivolta a férfi és a nő
között van. Ezért is cserél nemet az ember az egyes
inkarnációkban. Ez úgy van, hogy a nő az agy másfajta
kialakulása folytán, azáltal a másfajta mód által, ahogy az
agyat használni tudja, a szellemi eszméket könnyebben tudja
felfogni. A férfi organizmusa viszont olyan – éppen a külső
fizikai testiség következtében -, hogy materialistábban tud
gondolkodni, mert – ha durván akarjuk kifejezni magunkat –
keményebb az agya. A női agy puhább, nem olyan makacs,
nem olyan megkeményedett. Ezzel természetesen semmit
sem mondtam az egyes személyiségről. Ezt senki ne írja se a
maga javára, se a maga kárára, mert sok asszonyi testen
ugyancsak makacs fej ül, hogy az ellentétéről ne is beszéljünk.
De általánosságban az a helyzet, hogy a női agyat könnyebb
használni, ha arról van szó, hogy valami különleges dolgot kell
megérteni, ha egyébként megvan hozzá az akarát. Ezért
helyez az evangélium írója először asszonyokat oda, ahol a
golgotái misztérium végbement.

„Mikor pedig elmúlt a szombat, Mária Magdaléna és Mária, a

Jakab anyja és Salomé drága keneteket vásáriának, hogy
elmenvén megkenjék Őt.” (Márk 16,1)

211
És nekik jelenik meg először az ifjú, vagyis a kozmikus Krisztus,
és csak azután a férfi híveknek. A kompozícióban ilyen
részletekig vezet el az okkultizmus, az igazi szellemtudomány,
ilyen részletekig az evangéliumok tartalmában – főleg a Márk-
evangéliumnál.

Ha így átérezzük azt, ami az evangéliumokból kicsendül, és

engedjük, hogy amit érzünk és átélünk, az megindítson
bennünket, csak akkor találjuk még az utat, amely a golgotái
misztériumhoz elvezet. És akkor már nem létezik az a kérdés,
hogy vajon ezek az evangéliumok külső történeti értelemben
igazak-e vagy sem. Az ilyen kutatást átengedhetjük azoknak,
aki a dologból semmit sem értenek. Akik a szellemtudomány
útján az evangéliumok megértéséhez és átéléséhez felküzdik
magukat, azok lassanként megértik, hogy az evangéliumok
egyáltalán nem akarnak „történelmi” dokumentumok lenni,
hanem olyan forrásművek, amelyek beleáramlanak a
lelkünkbe. És ha impulzusaikat beleárasztják lelkünkbe, akkor
a lelket megragadja az – dokumentumok nélkül -, amit átérez
és átél, amikor tekintetét a golgotái misztériumra irányítja.
Ekkor látja, hogy az emberi értelem, az emberi tudás és
emberi megismerés mennyire lesüllyedt az ember lényéhez
képest, hogy leköpdösi és keresztre feszíti azt a lényt, akit
bölcs önismerettel tisztelnie kellett volna, mint legmagasabb
eszményt. Akkor ebből az érzésből ki fog indulni az a
hatalmas erő, amellyel felküzdhetjük magunkat ahhoz, ami
ezen a golgotái eszményen keresztül felcsillan és világít
mindazok számára, akik átérzik, és akik észlelni akarják. Mert
azt, hogy a Föld összefügg a szellemi világokkal, csak akkor
fogják felfogni az emberek a valóságban, ha megértik, hogy a
szellemi realitás, Krisztus, mint kozmikus realitás a Názáreti
Jézus testében élt, ha megértik, hogy az emberiség összes
212
eddigi vezetőit Krisztus küldte ki a maga előfutáraként, mint
olyanokat, akik az O útját egyengetik, hogy az emberek
felismerhessék és megérthessék. Abban a pillanatban
azonban, amikor a golgotái misztérium megtörtént, a sok
előkészítés kevés haszonnal járt, mert a döntő pillanatban
minden csődöt mondott. De egyre inkább eljön az idő, amikor
az emberek megértik majd, nemcsak a golgotái misztériumot,
hanem a köréje csoportosuló többi eseményt is, amelyek
segítségével maga a golgotái misztérium is egyre érthetőbbé
válik.

Az európai népek ma még nem bánják, ha ferdén néznek

rájuk azért, mert nem tesznek úgy, mint sok más nép, amely
csak „saját” nemzetéből, fajtájából keletkezett „saját”
vallásának tanítását ismeri el igazi vallásnak – ahogy ezt
például, főleg Indiában látjuk, ahol csak az lehet érvényben,
ami saját vérükből keletkezett. Teozófiai téren is gyakran esik
szó minden vallás egyenlőségéről, elismeréséről, de a
valóságban csak a sajátjukat akarják ráerőszakolni a többire,
és azt tekintik a bölcsesség vallásának. Az európaiak ezt
egyáltalán nem tudják megtenni, mert egyetlen európai
népnek sincs már valamilyen nemzeti istensége, valamilyen
saját földjéről származó istensége, mint az ázsiai népeknek.
Krisztus Jézus ázsiai eredetű, az európai népek átvették, és
hagyták, hogy hasson rájuk. Krisztus Jézus elfogadásában
nincs egoizmus, és a tények teljes elferdítése lenne, ha az
európaiaknak Krisztus Jézusról való nyilatkozatait össze
akarnánk hasonlítani azzal a móddal, ahogy a többi népek
saját nemzeti istenségükről beszélnek, ahogy például a kínai
beszél Confuciusról vagy a hindu Krisnáról, illetve Buddháról.

213
Krisztusról lehet tisztán objektív történelmi álláspontról
beszélni. Ehhez az objektív történelemhez csak ez a nagyszerű
felszólítás tartozik: ember ismerd meg önmagad! Ezt teljesen
eltorzították, amíg a golgotái misztérium végbement. De a
golgotái misztérium adta meg az emberiségnek a lehetőséget
annak az impulzusnak az elnyerésére, hogy éljusson
önmagához, amivel kapcsolatban akkoriban mindenfajta
külső megismerés csődöt mondott – ahogy ezt láttuk. És így
fognak majd – ha helyesen megértik egymást – a világ összes
vallásai lassanként együttműködni, hogy megértsék, mi rejlik
a golgotái misztériumban, hogy azt, mint impulzust az
emberek számára hozzáférhetővé tegyék.

Ha egyszer majd belátják, hogy amikor Krisztus Jézusról van

szó, nem valami egzotikus vallásfelekezettel állnak szemben,
hanem olyasvalamivel, amit az emberiségfejlődés történelmi
tényeként minden egyes vallásfelekezet egyértelműen
elfogadhat, csak akkor fognak eljutni a minden vallásban
benne rejlő igazság- és bölcsesség-mag felfogásához. És
amilyen mértékben igazi szellemtudományt még nem
akarnak, olyan mértékben utasítják vissza a golgotái
misztérium igazi megértését. A szellemtudományt olyan
mértékben érti meg az ember, amilyen mértékben megérti a
golgotái misztériumot. Így az a keresztény, aki a
szellemtudományhoz csatlakozik, tulajdonképpen
mindenkivel megértetheti magát a világon. És ha mértéktelen
gőgjükben – ami azonban érthető és jogosultnak nevezhető –
más vallásrendszerek hívei azt mondják: „a ti istenetek csak
egyszer inkarnálódott, mi többet mutatunk fel, tehát ebben
mi gazdagabbak vagyunk, mint ti” – akkor a keresztény ember
ebben ne akarjon Krisztus Jézusra vonatkozóan vetélkedni,
mert akkor nem érti meg a golgotái misztériumot. Az igazság
214
az, hogy a keresztény ember tényleg mondhatja – annak is,
aki a saját vallásalapítójának sok inkarnációját fel tudja
mutatni -: ez igaz, de azok, akiknek sok inkarnációjuk van,
nem tudták véghez vinni a golgotái misztériumot. Más
vallások számára ez abban a módban keresendő, ahogy azt a
kereszténység előadja.

Más alkalmakkor elmondtam már, hogy ha Buddha életét

tanulmányozzuk, addig a pontig jutunk el, amelyet a Márk-
evangélium Krisztus megdicsőüléseként ábrázol, amikor
Buddha az emberi élet legvégére érve mintegy fényben
feloszlik, ahogy ezt általában elmondják. Ez megfelel az okkult
igazságnak. Krisztussal is ez történik, amikor a megdicsőülés
jelenete végbemegy, csakhogy nem úgy, hogy ezt egyedileg
éli át, hanem a hegyen, azon a helyen, ahol a kozmikus
történéseknek le kell játszódniuk, Illéssel és Mózessel
társalog. Csak ezután a megdicsőülési jelenet után kezdődik a
golgotái misztérium. Ez annyira szemléletes a
dokumentumokban, hogy a tények tagadása lehetetlennek
tűnik, ha felismertük ezt Buddha életének a Krisztus életével
való összehasonlításából. És az is, amit azokról az érzésekről
mondtam, amelyek létrejönnek bennünk az Emberfia nagy
félreismerésével kapcsolatban, csak magától értetődő
következményei annak, ami megtalálható „A kereszténység,
mint misztikus tény” című könyvemben is.

Most, a Márk-evangéliumról szóló fejtegetések végén

bizonyos vonatkozásban elmondhatom, hogy azt a
programot, amelyet mozgalmunk kezdetén a kereszténységet
illetően kitűztünk magunk elé, részleteiben kiépítettük.
Amikor elkezdtük, az volt a célkitűzésünk, hogy kimutassuk,
mennyiben mutatnak a vallások haladást, és mennyiben
215
csúcsosodhatnak ki a Krisztus-problémában. Megtárgyaltuk az
egyes evangéliumokat és néhány dolgot a világ jelenségeiből.
Megpróbáltunk egyre mélyebbre hatolni az okkult élet
mélységeibe, és kifejtettük, amit korábban csak jeleztünk.
Következetesen igyekeztünk előre jutni, és alapjában véve
nem is tettünk egyebet, minthogy részletesen kiépítettük azt,
ami a kiindulásnál világosan és érthetően elhangzott, Nem
volt-e ez a legtermészetesebb előrelépés a Krisztus-
problémát tekintve Közép-Európa antropozófiai mozgalmán
belül? Ha ez megtörtént, akkor valóban nem lehet azt kívánni
tőlünk, hogy amikor mások Krisztussal kapcsolatban három
évvel ezelőtt a kereszténység értelmében lehetetlen
gondolatokra tértek át, következetes munkánkkal ezekhez a
három évvel ezelőtt kitalált Krisztus-gondolatokhoz
csatlakozzunk. Az utóbbi időben gyakran hangsúlyozták, hogy
a Teozófiai Társaság olyan terület legyen, ahol minden
vélemény helyet találhat. Minden bizonnyal így kell lennie, de
a dolog egészen másképpen fest, ha ugyanazon személyiség
egymásra következő különböző véleményeinek területe akar
lenni, ha ugyanaz az ember most valami mást állít, mint négy
évvel ezelőtt, és most azt követeli, hogy a Teozófia Társaság
ennek a véleménynek a területe legyen. Ez talán lehetséges,
de ebben nem szükséges részt venni, és az ember nem
eretnek azért, mert ebben nem vesz részt. Közép-Európában
azonban még ennél is tovább mennek, és a fehéret
feketének, a feketét fehérnek nevezik!

Ünnepélyes pillanat, amikor a tíz év óta programszerűen

végrehajtott munkánk végére pontot teszünk. Szilárdan ki
akarunk tartani e mellett a munka mellett, és nem akarunk
gyávának mutatkozni, de megértéssel is akarunk lenni
másokkal szemben. Világosan át kell látnunk, hogy mit kell
216
tennünk, szilárdan akarunk állni a magunk talaján, és nem
akarjuk, hogy bármi is félrevezessen bennünket, az sem ha a
fehéret feketének és a feketét fehérnek nevezik, és az sem ha
mindazzal szemben, ami a közép-európai teozófiai
mozgalmunkon belül történt, azt állítják, hogy itt vannak
fanatikusok és vannak dogmatikusok. Itt mindenki a legjobb
erejével igyekszik azt adni, amit adni kell, és mindenki
elkötelezve érzi magát, hogy minden autoritásra való tekintet
nélkül a legjobbját adja, amikor azokkal szemben, akik egy
olyan dogmáról beszélnek, amely alig három éves, Közép-
Európa e rettenetes dogmája ellen egy ellentábort szeretne
megalapítani. Fájdalmas látni, mennyire visszaélnek ma
Krisztus nevével. De ez minket is feljogosít arra, hogy még egy
ilyen szó használatában se lássunk mást, mint objektív
terminus technikust. Mi csak megjelöljük a vonatkozó tényt,
érzelem és kritika nélkül, és maga ez az objektív tény felelős
azért, hogy azt ilyen szóval kell megjelölni.

Ezek a tények nem vezethetnek bennünket egyébhez, mint

ahhoz, hogy abban az értelemben dolgozzunk tovább,
amelyet helyesnek ismertünk meg, amely kiállta a próbát,
nemcsak az általános programban, amit pedig már a pozitív
tényekből vettünk, hanem amely naponta kiállja a próbát, ha
az egyes problémákra, az egyes tényekre alkalmazzuk. És amit
kiindulási pontunknál mondtunk, annak éppen a
megerősítése mutatkozott meg akkor, amikor pályánkat
lépésről-lépésre jártuk be a kikutatandó dolgok részletein
keresztül.

Így ott is, ahol a legnagyobbról beszéltünk, nem jöhet létre

bennünk más érzés, mint az igazságra való igazi és valódi
törekvés érzése. Olyan dolgok, mint a golgotái misztériumra
217
való tekintés, magukban hordják a szükséges gyógyító erőt a
tévedés elkerülésére, ha azokhoz igazán szellemileg
közeledünk, és annak belátására, hogy csak az igazságra
törekvő akarat hiánya akadályozza meg az embereket annak
az útnak a követésében, amely a földiben megnyílik a
kozmikushoz, ha felmutatjuk a Názáreti Jézusban a kozmikus
Krisztust. Pedig ha egy olyan könyvet, mint a Márk-
evangélium igazán megértünk, világosan megmutatja magát
nekünk.

Így az olyan írások, mint a Márk-evangélium, ha felnyílnak az

emberi megértés előtt, ha a szellemtudományos, spirituális
fejtegetés útján felnyílnak, lassanként mindenkire hatni
fognak, és egyre nagyobb megértésre találnak. Ekkor majd
egyre inkább meg fogják látni az evangéliumokban azokat a
szavakat, amelyeket meg kell találni, még az érzéki látás
figyelmen kívül hagyásával is, a golgotái misztériumra
irányuló utólagos tisztánlátó rátekin- téssel. Akik az
evangéliumokat írták, tisztánlátó szemlélet alapján írtak le
utólag fizikai eseményeket. Ezt meg kell érteni, de ehhez
annak szükségét is be kell látni, hogy az emberek, mint az
események kortársai, Palesztinában nem érthették meg azt,
ami akkor történt, mivel csak maga ez az esemény adhatta
meg az impulzust annak megértéséhez. Ennek az eseménynek
a megtörténte előtt nem létezhetett olyan ember, aki
megérthette volna. Előbb hatnia kellett magának az
eseménynek. Ezért csak utólag lehet megérteni. Mert a
golgotái misztérium megértésének maga a golgotái
misztérium a kulcsa. Krisztusnak először mindazt végre kellett
hajtania, amit a golgotái misztériumig megtett. Csak akkor,
azáltal, amit véghez vitt, indulhatott ki belőle magából a

218
megértés. Akkor tudott lénye útján felgyulladni az ige, amely
egyszersmind az ő valódi mivoltának a kifejezője is.

Így gyullad fel, tehát azáltal, ami Krisztus volt, az Ős-Ige,

amelyet nekünk meghirdetett, és amely ismét megismerhető
a tisztánlátó szemléletben, az Ige, amely a golgotái
misztérium igazi mivoltát is hirdeti. Erre az Igére
gondolhatunk, amikor Krisztus szavairól beszélünk, azokról a
szavakról, amelyeket ő maga nemcsak kimondott, hanem fel
is gyújtott azoknak a lelkében, akik meg tudták érteni, úgy,
hogy Krisztus lényét az emberi lélek erejével ismertetni
tudták, és le tudták írni.

Az emberek fel fogják venni a golgotái misztérium

impulzusait, ameddig csak fennáll a Föld. Aztán egy közbeeső
idő következik a „Föld” és a „Jupiter” között. Egy ilyen
közbeeső idő mindig azzal van összekötve, hogy nemcsak
maga a bolygó változik meg, hanem minden, ami körülötte
van a káoszba torkollik, keresztülmegy egy pralayán. Nemcsak
a Föld alakul át a pralayában, hanem a Földhöz tartozó Ég is.
De amit a Föld az Ige útján megkapott, amit Krisztus
kimondott és felgyújtott azokban, akik őt felismerték, és ami
tovább fog élni azokban akik őt elismerik, az a földi lét igazi
esszenciája. És helyes megértést ad nekünk annak a
mondásnak az igazsága, amely rámutat arra a kozmikus
folyamatra, hogy a Föld és a földi aspektus, valamint az égi
aspektus a Földről nézve más lesz, miután a Föld elérte célját.
Ég és Föld el fognak múlni, de Krisztus beszéde, amely az
Égről és a Földről elmondható, meg fog maradni. Amennyiben
az evangéliumok helyes megértésre találnak, akkor azok belső
impulzusát megérezzük, és nemcsak a szavak igazságát fogjuk
megérezni, hanem azok erejét is. Ezt az erőt közlik velünk,
219
szilárdan állítanak a Földre bennünket, és lehetővé teszik,
hogy kitekintsünk a földkerekségen túlra – ha teljes
megértéssel felvesszük magunkba ezeket a szavakat:”Ég és
Föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem
múlnak”. (Mt. 24,35) Krisztus szavai sohasem múlnak el, ha Ég
és Föld el is fognak múlni. Ezt mondhatjuk az okkult
megismerés szerint is, mert még akkor is meg fognak maradni
azok az igazságok, amelyek a golgotái misztériumról
elhangzottak. A Márk-evangélium felgyújtja lelkünkben annak
megismerését, hogy Ég és Föld elmúlnak, de az, amit
megtudhatunk a golgotái misztériumról, el fog kísérni
bennünket az eljövendő időkbe, akkor is, amikor Ég és Föld
már elmúltak.

220
Jegyzetek
1.előadás

Giotto di Boudone (1266-1337) – olasz festő és építész,

Cimabue tanítványa Dante Alighieri (1265-1321)

Dávid (kb. Kr.e. 1000-965) – Izrael második királya Homérosz

(valószínűleg a Kr.e.8.század) – görög költő William
Shakespeare (1564-1616)

Johann Wolfgang Goethe (1789-1832)

Arthur Schopenhauer (1788-1860) – német filozófus Eduard

von Hartmann (1842-1906) – német filozófus Ram Mohán
Roy – a „Brahmo Samaj” megalapítója

Debendranath Tagore (1817-1905) – indiai író (nem azonos

Rabindranath Tagoréval)

Empedoklész (Kr.e. 483-423) – görög filozófus III. előadás

Az Illés prófétáról szóló előadást Rudolf Steiner 1911.

December 14-én tartotta. Megjelent a „Menschengeschichte
im Lichte dér Geisteswissenschaft” c. kötetben (GA 61.).

Raffaelo Santi (1483-1520)

Hermann Grimm (1828-1901) – német művészettörténész TV

előadás

Szókratész (Kr.e.470-399) – görög filozófus Platón (Kr.e.427-

347) – görög filozófus Arisztotelész (Kr.e.384-322) – görög
filozófus
221
V.előadás

Johann Gottlieb Fichte (1762-1814)

Friedrich Wilhelm Schelling (1775-1854)

Georg Wilhelm Hegel (1770-1831)

VI.  előadás

Alfréd Percy Sinnett (pontos születési és halálozási időpontja

nem ismert) „Esoteric Buddhism” c. könyve 1883-ban jelent
meg Londonban

VII. előadás

Syrosi Phereküdész (Kr.e. 6. század) – görög filozófus Thalész

(kb. Kr.e. 625-545) – görög filozófus Anaximenész (kb.
Kr.e.585-525) – görög filozófus

Anaximandrosz (kb. Kr.e. 610-546) – görög filozófus

Hérakleitosz (kb. Kr.e. 540-480) – görög filozófus Parmenidész
(kb.Kr.e. 540-480) – görög filozófus Anaxagorász (kb. Kr.e.
499-427) – görög filozófus

X. előadás

Benjámin Smith (1850-1934) – német vallástörténész

222