Professional Documents
Culture Documents
Vi Keeland - A Viszony
Vi Keeland - A Viszony
A VISZONY
Keresd a szerző ajándék novelláját:
https://www.alomgyar.hu/ajandek-novella
ISBN 978-615-6067-78-4
Ireland
Őszinte híve,
Joan Marie Bennett
HR-igazgató
***
***
Úgy tűnik, hogy mindig van lejjebb.
Elbocsátottak.
Nem kapok végkielégítést.
Egy héttel azután, hogy kifizettem a második és egyben a
legnagyobb részletet az első otthonom megépítésére.
Hogy mennyi az esélye, hogy jó ajánlást kapok a jelenlegi
munkaadómtól? Zéró, miután jól leittam magam és alaposan
megmondtam annak az elefántcsonttoronyban ücsörgő pasinak,
hogy mit gondolok róla meg a cégéről.
Szuper.
Egyszerűen szuper.
Szép volt, Ireland!
Amellett, hogy a megtakarításaim nagy részét belenyomtam
az Agoura Hillsen vásárolt telek részletfizetésébe, és hogy
gavallérosan én álltam az egész lánybúcsú-banda által
elfogyasztott alkoholmennyiség számláját a karibi egy hét alatt,
nagyjából ezer dollárom volt. Nem beszélve arról, hogy a
lakótársam hamarosan férjhez megy és kiköltözik, ezzel magával
is viszi a fele lakbért, amit eddig havonta fizetett.
De… ne félj, Ireland! Szerzel másik állást!
Majd ha a pokol befagy.
A híradós szakma nagyjából annyira megbocsátó, mint a
bankszámlám az egynapos shoppingolás után a plázában.
Nekem végem.
Bazira végem!
Kénytelen leszek visszatérni a szabadúszó, szerződéses
munkákhoz; magazincikkeket fogok körmölni nevetséges
összegekért, hogy kijöjjek a pénzemből. Pedig azt hittem, hogy
az életemnek az a része egyszer s mindenkorra véget ért.
Kidolgoztam a belemet is – heti hatvan órát melóztam majdnem
tíz éven keresztül, hogy eljussak oda, ahol most vagyok.
Képtelen voltam harc nélkül elhagyni a süllyedő hajót.
Muszáj volt megpróbálnom, hogy a lehető legjobbat hozzam
ki a helyzetből – legalább annyit, hogy kapjak egy viszonylag
normális ajánlást. Úgyhogy nagy levegőt vettem, megpróbáltam
felnőni a feladathoz, és kinyitottam a laptopomat, hogy
ránézzek, mit is írtam a Lexington Vállalat vezérigazgatójának,
mivel az emlékeim fele elég homályos volt. Talán nem is volt
olyan nagy a baj, mint gondoltam. Rákattintottam az Elküldött
levelek mappára, és megnyitottam az üzenetet.
Ajjaj.
Jézusom, micsoda seggfej vagyok, ha túl sokat iszom! Hangosan,
remegve kifújtam a levegőt, és feltéptem a ragtapaszt a sebről.
1
Az elnök – spanyol kifejezés
kezdhetném azzal, hogy megkérem, hagyja figyelmen kívül az
első levelemet.
Ha egy fikarcnyi esélyt is akarok magamnak arra, hogy állást
találjak a szakmában, akkor nem lehet negatív ajánlólevelem.
Mivel megsértették a magánéletemhez való jogomat, a
legkevesebb az, hogy írnak egy semleges hangú ajánlót.
Rémületemben elkezdett folyni rajtam a hideg verejték, és
rágcsálni kezdtem a körmömet. Az a helyzet, hogy képes leszek
könyörögni is. Kimásoltam és beillesztettem az elnök e-mail-
címét, majd megnyitottam egy új üzenetet. Sürgetett az idő.
De ahogy elkezdtem gépelni, pittyegett a gépem, jelezve,
hogy új e-mailem jött. Rákattintottam, és majd' szívrohamot
kaptam, amikor elolvastam, ki a feladó: Grant.Lexington@
LexingtonIndustries.com
Ó, Jézusom!
Ne!
Próbáltam nagyot nyelni, de hirtelen kiszáradt a szám. Ez
nem jó. Csak még azt nem tudtam, hogy mennyire nem.
Richie Rich
Grant
Köszönettel, tisztelettel:
Ireland Saint James (művésznevem Ireland Richardson)
***
Ireland
Üdvözlettel,
H. Bickman
Őszinte híve,
Grant Lexington
Remek, hát ez remek – még hogy Harold írjon nekem bármit is,
ami semleges! Le kellett volna csuknom a laptopomat, hogy
lehiggadjak. De az utolsó negyvennyolc óra eseményei
forráspontig hevítettek. Úgyhogy válaszoltam, nem törődve se a
formalitásokkal, se az üdvözléssel, se semmivel.
Remek! Harold Bickman majdnem annyira utálja a nőket, mint
amennyire azt utálja, ha valaki dobol a lábával. Kivéve persze, ha
azt gondolja, hogy van esélye megkefélni az illető nőt – ahogy azt a
helyemre felvett hölgy esetében gondolja. Kösz a nagy semmit!
***
***
2
Me Too vagy #meteoo-mozgalom 2017 októberében indult az Amerikai Egyesült
Államokból. A mozgalom azokat az embereket, főként nőket képviseli, akik a
szexuális zaklatásukról és támadásukról világméretű vitát indítottak el. (Forrás:
wikipedia.org)
Muszáj eltűnnöm innen, mielőtt a biztonságiak kihívják az
igazi zsarukat. Nagy levegőt vettem, hogy lenyugodjak,
felemeltem a dobozomat, és emelt fővel az üvegajtó felé
masíroztam. Azonban… valaki az utamba került, pontosabban
egyenesen felém tartott gyors, sietős lépteivel. Ahogy
belenéztem az arcába, lassítottam. Az arca iszonyatos dühöt
tükrözött.
– Ne merészeljen nyúlkálni! – kiáltotta át a vállam fölött
Bickmannek.
A vezérigazgató úr.
Remek! Egyszerűen remek! Az első pasas, akivel több hónap
után végre megismerkedtem, pont ebbe az épületbe lép be, pont
akkor, amikor jelenetet rendezek, és úgy viselkedek, akár egy
idióta. Az időzítés nem is lehetett volna rosszabb. De persze
mindez belefért ebbe a szar napba.
Az utóbbi néhány nap feszültsége most jött ki rajtam, és
egyszerűen elpattant a húr. Elkezdtem nevetni, úgy, mint egy
eszelős. Először csak kirobbant belőlem a kacagás, amiből
horkantós vihogás lett, majd mélyről jövő röhögés, ami egészen
olyan volt, mintha elvesztettem volna az eszem. A szám elé
kaptam a kezemet, hogy elfojtsam, de a szavak a hisztérikus
nevetés ellenére is kitörtek belőlem.
– Hát persze, hogy pont magával futok itt össze! Esküszöm,
általában nem ilyen vagyok! Egyszerűen csak volt néhány
nagyon rossz napom!
A vezérigazgató úr továbbra is átbámult a vállam felett.
Arckifejezése szó szerint gyilkos volt – befeszült áll, rángatózó
arcizmok, orrcimpája pedig úgy kitágult, akár a bikáé.
Megfordultam, hogy lássam, merrefelé néz, és észrevettem, hogy
Bickman ahelyett, hogy távolodna tőlünk, felénk tart.
Felsóhajtottam, mert tudtam, hogy a jelenetnek még nincs
vége, és lehunytam a szememet.
– Megértem, ha nem hív fel az ebéd miatt.
A férfi rám pillantott, majd Bickmanra, aztán megint rám.
– Én még mindig szeretném elvinni ebédelni. Azonban lehet,
hogy maga lesz az, aki meggondolja magát.
4. FEJEZET
Grant
***
Ireland
* * *
Ireland
* * *
Grant
3
Ibolya, Pipacs, Borostyán
– Még soha nem voltam moziban.
Tágra nyílt a szemem.
– Még soha nem voltál moziban?
– Nem. Anyám nem hisz a tévében és a moziban. Szerinte a
tévé ostobaságokat hitet el velünk.
– De ha látta volna a Holnaputánt, akkor most lenne rajtad
cipő.
Elmosolyodott. A. Szívem. Szó. Szerint. Kihagyott. Egy.
Dobbanást. Úgy éreztem, a szívem bukfencet vet abban a
pillanatban, hogy Lily kivillantotta gyöngyfogait.
Megdörzsöltem a mellkasomat a szívem helyén, bár egyáltalán
nem fájt.
Megint Lilyre pillantottam, és odakiáltottam neki.
– Hé, csináld megint!
– Mit?
– Mosolyogj!
És tessék! – Újra az a félreismerhetetlen szívdobbanás-
kihagyás a mellkasomban.
Lily megfordult és körülnézett.
– Hallottad?
– A harangzúgást?
Talán mindketten képzelődünk.
– Nem. Nem hallok harangokat.
Lily vállat vont.
– Talán itt a Télapó. Azt hallottam, hogy ti, gazdagok kábé
harmincéves korotokig hisztek a Télapóban, csak azért, mert
minden évben kaptok ajándékot.
Hirtelen odakint felvillant a mozgásérzékelő, és
meghallottam anyám hangját.
– Lily? Mit csinálsz te ott kint? Gyere be, még megfázol!
– Máris, Mrs. Lexington. Csak néztem a hópelyheket. Még
soha nem láttam havat.
– Ó, egek! Jól van. Azért gyere be, rendesen felöltöztetlek.
Kate-nek van egy síanorákja meg egy hótaposója, ami jó lehet
rád… és egy sapkája is.
Lily még egyszer felnézett rám, és újra elmosolyodott.
A szívem összeszorult a mellkasomban. Már megint!
A fenébe… ki hitte, hogy a szerelem ilyen fájdalmas?
* * *
4
Fűzfa
5
Rózsa
6
Liliom
fel. Talán, ha egyszer lesz egy lányom, Leilaninak nevezem
majd.
Hű! Ez totál beteg! Én ugyanezt gondoltam a gyerekekről és a
virágokról. Azonban én nem Lily gyerekeiről gondoltam ezt,
hanem a kettőnk gyerekeiről. – Leilani – mondtam ki. – Nagyon
szép név.
Lily lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett.
– Léj-lá-ni. Szerintem is az.
– Te is nagyon szép vagy. – Fogalmam sincs, hogy ez honnan
jött. Persze tudtam, hogy honnan – ez volt az igazság. De nem
számítottam arra, hogy kimondom.
Lily letette az ecsetet az állványra, és beletörölte a kezét a
pólójába. Odalépett hozzám, és megállt előttem – belépett a
személyes terembe. Minden szőrszálam égnek állt, és azonnal
izzadni kezdett a tenyerem. Mi a fene ütött belém? Csókolóztam
már máskor is, és mégis, ennek a lánynak pusztán a közelségétől
ideges lettem.
Lily lábujjhegyre állt, és gyengéden arcon csókolt.
– Azt hiszem, ez lesz az első befogadó család, ahol szívesen
fogok lakni.
Igen, azt hiszem, én is szívesen veszem, hogy itt fogsz lakni.
8. FEJEZET
Ireland
Grant
* * *
Két nappal később némileg újra a régi voltam, és egy kicsit
dolgoztam is – mégpedig olyan munkát, ami nem érintette
Ireland Saint Jamest. Épp végeztem egy konferenciahívással a
londoni ügyvédjeinkkel, amikor Millie kopogott be az irodám
ajtaján.
– Elnézést a zavarásért, de látogatója van.
Az órámra pillantottam.
– Azt hittem, a Jim Hanson-féle megbeszélés csak egy óra
múlva kezdődik.
– Így is van. Most Arlia keresi.
Az asztalra hajítottam a tollamat, és nagy sóhajjal
hátradőltem a székemben. Válaszolnom kellett volna az
üzenetére.
Mi több: el kellett volna vinnem vacsorázni, és szakítanom
kellett volna vele. A legkevésbé vágytam arra, hogy jelenetet
csináljon az irodámban.
Millie észrevette, milyen képet vágok.
– Azt mondtam neki, hogy megbeszélése van, így tudja,
hogy még egy ideig elfoglalt lesz.
Komolyan azon agyaltam, hogy megkérem Millie-t, küldje el.
De az összecsapásoknál már csak az elvarratlan szálakat
szeretem kevésbé, úgyhogy akár túl is lehetnék rajta minél előbb.
Megráztam a fejem.
– Semmi gond. Adjon nekem öt percet, amíg rendet rakok az
asztalomon.
Millie bólintott, és pár perccel később bevezette Arliát. Arlia
testhez tapadó, fekete miniruhában volt, ami kiemelte hosszú,
napbarnított lábát. Én az íróasztalom mögött maradtam, hogy
kerüljem az intim üdvözlést.
– Kezdem azt hinni, hogy te kerülsz engem.
Elmosolyodtam.
– Csak elfoglalt vagyok. – Az íróasztalom túlsó felén levő
székre mutattam. – Mi szél hozott?
Arlia Francois gyönyörű volt. Profi modellként pontosan
tudta, hogyan emelje ki legelőnyösebb tulajdonságait. Hosszú
lábával és két, különböző színű szemével – egyik kék volt, a
másik pedig melegbarna – bárhová is ment, felhívta magára a
figyelmet. Azonban amikor leült, és kiszámítottan keresztbe tette
izmos lábát, se a farkam, se én nem izgultunk fel különösebben.
– A hétvégén Párizsba utazom, két hétre. Gondoltam, előtte
találkozhatnánk. Csütörtök este ráérek.
A csütörtök esti gála megmentett.
– Csütörtök este céges rendezvényen vagyok.
Arlia az ajkát biggyesztette.
– Pénteken dolgoznom kell, de mondjuk egy késői vacsora?
Nem az a fajta pasi vagyok, aki figyelmen kívül hagyja a
nőket, és azzal vet véget egy kapcsolatnak, hogy visszautasít egy
meghívást. Én az egyenes kommunikációban hiszek, és hosszú
távon a legtöbb nő is így van vele. Bár néha nem örülnek annak,
ha rövid távon kidobják őket.
Előrehajoltam.
– Te csodálatos lány vagy, Arlia, de más-más körökben
forgunk, és szerintem az lenne a legjobb, ha véget vetnénk a
kapcsolatunknak.
Arlia szexi, telt ajka dühösen megrándult.
– Tessék?
– Mikor pár hónapja járni kezdtünk, én őszinte voltam veled.
Jelenleg nem párkapcsolatot akarok. Az elején minden laza volt
köztünk, de azt hiszem, most már nem ugyanazok a céljaink.
Arlia felemelte a hangját.
– Szóval csak meg akartál baszni, mi?
Azt hittem, az, hogy még az első randink előtt
elmagyaráztam, hogy nem akarok párkapcsolatot, azt jelentette,
hogy ami kettőnk között van, az csak szex és közös időtöltés. De
valószínűleg ezt a jövőben még alaposabban tisztáznom kell.
– Kérlek, ne kiabálj! Kezdetektől fogva egyértelműen
fogalmaztam a céljaimmal kapcsolatban.
Arlia szemébe könnyek gyűltek. A francba! Tényleg
megkérhettem volna Millie-t, mondja azt, hogy még tárgyalok,
és valami nyilvános helyen ejthettem volna meg ezt az egész
beszélgetést, ahol lett volna menekülési útvonalam.
– De én azt hittem, hogy feljebb léptünk egy szintet, és…
Tessék, megint itt a probléma. Egyes nők azt mondják, hogy
nem gond nekik a laza kapcsolat, mégis az. Azt gondolják, hogy
megváltoztathatják az akaratomat, és aztán rám lesznek
dühösek, csak azért, mert pontosan azt akarom, amit már az
elején megmondtam.
– Sajnálom, ha félreértetted!
Kiderült, hogy ezt nem kellett volna mondanom.
Arlia arca egészen eltorzult.
– Nem értettem félre! Te csaptál be!
Egy pillanatig sem csaptam be. De tudtam, hogy mikor kell
lenyelni a békát.
– Sajnálom, ha becsaptalak.
Ellágyult az arca, és nagyot szipákolt.
– Jól van. Akkor legyen minden olyan, mint az elején. Semmi
komolyság, semmi elköteleződés.
Egyszerűbben véget vethettem volna az egésznek, ha
belemegyek ebbe, és a jövőben kerülöm Arliát. De ha
megegyezünk abban, hogy nincs köztünk semmi elköteleződés,
attól még létezik közöttünk egy egyezség. És én nem akartam
semmilyen jövőbeli kapcsolatot vele.
– Azt hiszem, az a legjobb, ha végleg szakítunk.
Arlia szeme elkerekedett. Nem szokta meg a visszautasítást.
– De…
– Sajnálom, Arlia!
Úgy tért magához, hogy a zaklatott és döbbent üzemmódról
visszaváltott a dühösre. Hirtelen felpattant.
Én is felálltam.
Arlia azzal lepett meg, hogy lesimította a ruháját. Úgy tűnt,
hogy talán mégis jelenet nélkül távozik. Azt hittem, minden oké,
és elkövettem azt a hibát, hogy megkerültem az íróasztalomat,
hogy kikísérhessem.
De kiderült, hogy Arlia összeszedettsége csupán a vihar
szeme volt. Amint közeledtem hozzá, dühe visszatért.
– Csak kihasználtál!
– Sajnálom, ha így érzed.
Ismét emelt hangon kezdett el beszélni.
– A lakásod is ugyanolyan uncsi, mint te vagy! Egyvalami
érdekes benned, és az a farkad!
Na jó, befejeztem! A derekához tettem a kezemet, óvatosan,
hogy alig érjek hozzá, mégis kifelé tereljem az irodámból.
Arlia szinte köpte felém a szavakat.
– Ne érj hozzám!
Elhúzódtam, és mindkét kezemet a levegőbe emeltem.
– Csak ki akartalak kísérni.
Arlia hátralépett, majd arcul ütött. Az ütés olyan váratlanul
és keményen ért, hogy a fejem hátracsuklott az erejétől.
– Egyedül is kitalálok!
Csak álltam, amíg az ajtó kinyílt, majd becsapódott utána.
Rég nem pofozott fel senki. Kurva rég. Azonban most okosabb
vagyok, és az ilyesmi után távol fogok maradni tőle.
10. FEJEZET
* * *
Ireland
Ireland
Grant
* * *
– Nem szeretném, ha a riasztó a rendőrséghez lenne bekötve!
Nem szeretem, ha fegyver van a házban!
A szerelő rám nézett, én pedig intettem neki, hogy
dolgozzon tovább, miközben Mamust betereltem a konyhába.
– Mamus, ha megszólal a riasztó, és te nem hallod, akkor
tudni fogják, hogy el kell indulniuk Papus keresésére.
Regisztráltam őt a rendőrségnél, úgyhogy tudják, hogy ez eltűnt
személy probléma, nem betörés, ahol szirénázó autókkal kell
megjelenniük.
Mamus leült.
– Képes vagyok gondoskodni a nagyapádról!
Ahogy Papus állapota romlott, úgy lett minden egyre
nehezebb Mamus számára is. Tehetetlennek érezte magát, hogy
nem tud segíteni a férjének, akivel ötven éve élnek házasságban.
Leültem vele szemben, és kezembe fogtam a kezét. Egy
idősebb, független házaspár nem tekint máshogy a
segítségnyújtásra, mint egy nevelőszülőknél élő gyerek – ők sem
akarnak másra számítani, csak saját magukra. A logikus érvelés
sem hatott rájuk, mert ők érzelmi, nem pedig praktikus szinten
működnek. Úgyhogy akárcsak Leo esetében, itt is tudtam, hogy
a legjobb az, ha nem kezdek el vitatkozni a nagyanyámmal. Neki
arra van szüksége, hogy igazolják az érzelmeit.
– Megértem, hogy nincs szükséged segítségre. Elbírsz
Papussal egyedül is. De én akarok segíteni. Ha Anya még élne,
ideköltözne, és a hálószobád padlóján aludna, hogy ügyeljen
arra, hogy Papus ne kóboroljon el! Ha engeded, hogy segítsek
Papusnak, azzal Anyának és nekem engeded, hogy segítsünk!
Nem azért, mert egyedül képtelen vagy rá.
Mamus szeme könnybe lábadt. Az, hogy megemlítettem az
anyámat, övön aluli volt, de ez volt az igazság, és muszáj volt
leküzdeni Mamus vonakodását. Sajnos a dolgok jobbak biztos
nem lesznek.
Mamus megszorította a kezemet, és bólintott.
– Jól van. De ha elfogadom a segítségedet, van még néhány
dolog, amiben jól jönne egy segítő kéz.
– Mondd csak!
Leo rontott be a konyhába, nyomában Papussal.
– Nézd meg, mit csinált Papus! Villamosszéket!
Remek. Újabb baromság, amit el kell magyaráznom majd Leo
szociális munkásának. Nyugdíjazása óta a nagyapám elkezdett
azzal foglalkozni, hogy megépítette házak miniatűr mását.
Ehhez jól jött az, hogy éveken át épített fából hajókat, és a
nyugdíjazás utáni első két évet azzal töltötte, hogy megépítette
Mamussal közös házuk másolatát; a részletek tökéletesen
stimmeltek, egészen a fürdőszobacsapokig és az udvar
granulitkövéig. Leóval gyakran látogattuk Papust és Mamust, és
nagyapa szerette volna, ha Leo érdeklődése is efelé fordul.
Azonban tipikus tizenegy évesként Leo azt gondolta, hogy a
babaházépítés unalmas – addig, amíg Papus el nem kezdett egy
ijesztő babaházon dolgozni. Az egész házikó tele volt ijesztő és
félelmetes dolgokkal, de Papus és Leo minden egyes
négyzetcentiméterét maguk építették, és Leo egyre ügyesebben
bánt a faanyaggal.
Kivettem Leo kezéből a miniatűr villamosszéket, és
megszemléltem. Csodálatos aprólékossággal dolgozták ki,
egészen a karfán levő, fekete bőrszíjig – még néhány vércsepp is
látható volt az ülésen.
– Nagyon szép! De kérlek, tedd meg nekem azt a szívességet,
hogy nem viszed haza a nevelőanyádnak. Már így is azt gyanítja,
hogy ördögimádó vagyok, amióta hazavitted azt a fura miniatűr
babát, hogy kitömhesd.
– Jól van! – Leo tekintetét az égnek emelte. – Rendben.
Mamus felállt.
– Mit szeretnél enni uzsira, Leo? Mondjuk egy kis banános-
mogyoróvajas szendvicset?
Leo elvigyorodott.
– Héja nélkül?
Mamus odament a kenyereskosárhoz, és kinyitotta.
– Aki megeszi a kenyérhéjat, az bármire képes lehet!
Leo leült egy székre a gránit konyhapult mellé, egy másikra
pedig feltette a lábát.
Letoltam róla a lábammal.
– Tappancsot nem teszünk a bútorra!
Papus azt mondta, szundít egyet, úgyhogy szóltam neki,
hogy vele megyek, mert szeretném megnézni a mennyezeti
ventilátort, ami Mamus szerint nem működik.
Amikor pár perc múlva visszamentem a konyhába, Mamus
és Leo nevetgéltek.
– Mi olyan vicces?
– Mikulásruhában! – kacagott Leo.
Felkaptam egy falat banános-mogyoróvajas kenyeret a
tányérjáról, és a számba tömtem.
– Mégis miről beszélsz?
Nagyi válaszolt Leo helyett:
– Korábban, amikor arról beszéltünk, hogy mennyire
szeretnél segíteni, azt mondtad, bármit megteszel, amit kérek,
nem?
Összehúztam a szememet.
– Igen. De miért érzem azt, hogy ez beugratós kérdés lesz?
Leo felnevetett.
– Mert Mamus beszívat, hogy te játszd el a Télapót a
hétvégén Papus helyett!
Egyik ujjammal tréfásan megfenyegettem Leót.
– Vigyázz a szádra!
– Mért? Mert azt mondtam, hogy beszívat? Az nem is csúnya
szó! Te sokkal csúnyábbakat szoktál mondani!
– Én felnőtt vagyok.
– És?
– És te pedig nem.
Mamus felállt, és elvette Leo üres tányérját.
– Igaza van, Grant. Ha azt szeretnéd, hogy jól viselkedjen, a
saját szabályaid szerint kell játszanod.
Leo alamuszin elmosolyodott. A kis csirkefogó tudta, hogy
Mamussal nem vitatkozom.
– Igen, Mamus. Csak azért beszélek csúnyán, mert te is
csúnyán beszélsz.
Csúnyán elfintorodtam.
– A lószart!
Leo rám mutatott, majd Mamusra nézett.
– Látod, megint kezdi!
Mamus felsóhajtott, és a mosogatóhoz fordult, hogy elöblítse
Leo tányérját.
– Nyugalom, fiúk!
A kis csibész már majdnem bekapta az utolsó falat kenyeret,
amikor kikaptam a kezéből, és bepottyantottam a számba.
– Hé! – tiltakozott Leo.
Elvigyorodtam.
– Hallottad a hölgyet. Nyugodj meg, kölyök!
Mamus visszajött az asztalhoz.
– Grant, komolyan nagy szükségem lenne arra, hogy Papus
helyett eljátszd a Télapó szerepét a Pia’s Palace „Karácsony
júliusban” partiján! Tudod, hogy mindig Papus szokott
beöltözni, de szerintem idén már nem neki való. Néha elfelejti,
hogy mit csinál, és nem szeretném, ha megijesztené a
kisgyerekeket!
– Nem tudnál valaki mást találni?
Mamus összevonta a szemöldökét.
– Ez most már családi hagyomány. Neked kéne átvenni a
stafétabotot!
Leónak máris fülig ért a szája.
– Igen, Grant. Családi hagyomány!
A kis rosszcsont igazán nagy formában volt ma. De a
nagyanyámnak képtelen voltam nemet mondani, bár
gyanítottam, hogy kezdettől fogva én lehettem a célszemély.
Belevitt ebbe a beszélgetésbe, hogy tegyek meg neki bizonyos
dolgokat, csak azért, hogy ne tudjam visszautasítani.
– Rendben! – duzzogtam. – De ha bármelyik kiskölyök
lepisil, azt most megmondom, hogy jövőre Kate férje veszi át a
stafétabotot!
Mamus odajött hozzám, és arcon csókolt.
– Köszönöm, édesem! Ez nagyon sokat jelent nekem!
Ahogy aznap este Leót vittem hazafelé, megemlítette, hogy
jövő hétvégén San Bernardinóba megy, úgyhogy idén nem lesz
ott a „Karácsony júliusban” partin.
Rápillantottam, majd újra az utat néztem.
– San Bernardinóba? Minek mennél te oda?
Csak egyetlen okát tudtam annak, hogy odautazik, és
reméltem, hogy tévedek.
– Anyám újra a városban van. Értem jön és elvisz, hogy
meglátogassuk a nővéremet.
A francba.
– Rose elvisz, hogy Lilyvel találkozz?
Leo összevonta a szemöldökét.
– A szociális munkásom ezt mondta.
14. FEJEZET
* * *
Egy pszichiátriai központ igaz, hogy kórház, de baromira más
hely, mint az, ahová akkor megyünk látogatóba, ha valakinek
például kisbabája születik – legalábbis ez a hely nagyon más
volt. A fehér falak csupaszok voltak, sehol egy vidám festmény
vagy bekeretezett kép, ami enyhítette volna a környezet
ridegségét. Mivel a Crescent Pszichiátriai Kórház azon emeletét,
ahová mentünk, csak felnőttek látogathatták, mindenki lazán
öltözött, nagyrészt utcai ruhát viselt, bár páran pizsamában
császkáltak, még akkor is, ha majdnem dél volt.
Rose, Lily anyja nem a közösségi terek egyikében volt, még
csak a társalgóban sem. A szobájában találtunk rá –
magzatpózban, nyitott szemmel feküdt az ágyán. Nagy pocakja
most igazán feltűnő volt. Három hónappal ezelőtt, amikor
felvételt nyert ide, kiderült, hogy négy hónapos terhes. Akkor
épp egy mániákus epizód kellős közepén volt, állandóan arról
mesélt, micsoda fantasztikus dolgokat tervezgetnek a baba
apjával. Bár ahogy én tudtam, a titokzatos férfi, aki teherbe
ejtette, azóta nem tolta ide a képét, hogy Rose-t felvették a
kórházba. És valami azt súgta, hogy soha nem is fogja.
Rose tekintetével felmérte, hogy beléptünk, de nem mozdult.
– Anya, hogy vagy?
Lily odaült az ágyra. Ugyanúgy simította hátra az anyja
haját, ahogy az én anyám szokta a húgaimét.
Rose valami érthetetlent mormolt.
Lily lehajolt, és arcon csókolta az anyját.
– Finom, puha a hajad. Ma mostad meg?
Újabb érthetetlen mormolás, bár Lily úgy folytatta, mintha
valódi társalgás zajlana köztük.
– Nézd csak, Grant is itt van velem! – Rám mutatott; az
ajtónál álltam, és az anyja tekintete pár másodpercig követte a
mozdulatot, de aztán Rose ismét a levegőbe bámult.
Nem tudtam biztosan, hogy milyen gyógyszereket adnak
neki, de a katatónnál csak kicsivel volt élénkebb állapotban.
Vagy talán egyáltalán semmilyen gyógyszert nem adnak neki.
Végül is várandós.
Lily felállt, megkerülte az ágyat, és bemászott az anyja mögé,
hogy megölelje.
– Hiányoztál!
Párszor pislogva néztem a képet, mert felvillant egy emlék.
Olyan hat hónappal ezelőtt Lily nagyon szomorú volt; az anyja
nem hívta fel, még csaknem is jelent meg az előre megbeszélt,
hetente esedékes találkozón. Miután Lily egész vasárnap várt rá,
bebújt az ágyba és napokig fel sem kelt… csak magzatpózban
feküdt. Láttam, hogy mennyire szomorú, és mindent megtettem,
hogy felvidítsam – többek között odabújtam mögé az ágyba,
nagyjából úgy, ahogy ő most az anyjához bújt oda.
A gondolattól ideges lettem.
– Elmegyek egyet sétálni, kicsit magatokra hagylak.
Lily bólintott.
Fogtam a zakómat, és kinyitottam az ajtót, de még egyszer
visszanéztem indulás előtt. Különös érzés telepedett a
mellkasomra, ahogy arra gondoltam, hogy ők ketten mennyire
hasonlítanak Lilyre és rám a múltkorról.
Lilynek viszont egyszerűen csak sok mindennel kell most
megküzdenie. Hiszen ő nem beteg, mint az anyja.
15. FEJEZET
Ireland
* * *
Grant
Ireland: Az felzaklatna?
Azonnal visszaírt.
* * *
Ireland
* * *
Ireland
Ireland
Ireland
* * *
Csütörtök reggel Grant azzal hívott fel, hogy egy korábbi géppel
jön, és megkért, hogy vacsorázzak vele. Azt mondta, egyenesen
a reptérről érkezik, mert tudta, hogy hétközben általában este
nyolckor lefekszem aludni.
Megegyeztünk abban, hogy egy étteremben találkozunk,
nem messze a lakásomtól, és amikor megérkeztem, láttam, hogy
már ott ül a bárpultnál. Egy szűk, zöld ruhába öltözött nő állt
mellette, aki a kezét beszélgetés közben Grant hátán tartotta.
– Szia! Bocs, ha pár percet késtem! – mondtam, ahogy
odaléptem hozzá.
Grant felállt, és szájon csókolt.
– Előbb ért be a gépem. Nem késtél el. – Kezét a derekamra
tette, a nő pedig csak állt, várta, hogy bemutassák.
Grant megköszörülte a torkát.
– Ireland, ő Shannon, az étterem háziasszonya. Korábban az
irodánk melletti steakhouse-ban dolgozott.
Elmosolyodtam.
– Nagyon örvendek.
Bár műmosolyával megmutatta nekem hófehér fogait,
Shannon gyors, méregető tekintete elég sokat elárult. Amikor
egy nő egy férfival van, és a helyszínen megjelenik egy másik nő,
akkor csak két oka van, ha végigméri – vagy megszemléli a
versenytársát, vagy tudni akarja, hogy a férfi, akit elveszített,
kire váltotta le őt. Nem voltam biztos abban, hogy most melyik
helyzet áll fenn.
– Én is – mondta végül Shannon, majd megérintette Grant
karját. – Megnézem, készen van-e az asztalotok.
Amikor Shannon elment, Grant a hajamba temette az arcát,
és mélyen beszívta a levegőt.
– Mmm… hiányoztál!
– Tényleg? Pedig úgy tűnt, nagyon jó társaságod volt.
Grant felvonta a szemöldökét.
– Mi az, féltékeny vagy?
– Van okom féltékenynek lenni?
Grant megrázta a fejét.
– Egyáltalán nincs. De őszintén szólva, Shannonnal párszor
randiztunk.
Összevontam a szemöldökömet.
– Meglátogatott a lakásodon is?
Grant lepillantott.
– Tudom, hogy nem gondoltad, hogy cölibátusban élek. Bár,
ha tudtam volna, hogy itt dolgozik, nem ezt a helyet választom.
– Belenézett a szemembe. – De értelek. Én sem örülnék, ha
bármelyik volt pasiddal együtt találnálak.
Megnyugtatott, hogy nem kicsinyelte le az érzéseimet,
másrészt viszont butaság volt részemről az egész.
Mindkettőnknek megvolt a múltja.
– Semmi baj. Nagylány vagyok!
Shannon visszajött hozzánk.
– Az asztal készen áll.
Ahogy az asztal felé lépkedtünk azzal a nővel, akivel Grant
korábban dugott, rájöttem, hogy még soha nem beszéltünk arról,
hogy kizárólagos-e a kapcsolatunk. A gondolat, hogy Grant
mással is találkozhat, megőrjített. Bár azt gondoltam, hogy
technikailag jogunkban áll randizni.
Grant kihúzta a székemet, és miután leültünk, Shannon azt
mondta, odaküldi a pincért az italrendeléshez. Kivettem az
asztalkendőmet, és az ölembe terítettem.
– Még nem beszéltünk arról, hogy randizunk-e mással is.
Grant épp egy pohár vizet emelt a szájához, de félúton
megállt a kezében.
– Azt gondoltam, hogy most már kizárólagosan járunk.
– Ó! Rendben.
– Ha egy másik férfival látnálak, teljesen elvenné az eszemet.
Elmosolyodtam.
– Ezt én is így érzem.
Grant áthajolt az asztal felett.
– Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Azt gondoltam, kész kínzás a
közeledben lenni, és nem tudni, hogy milyen benned lenni. De
úgy tűnik, van rosszabb is annál, mint hogy nem duglak meg,
például elképzelni, milyen az, ha más dug meg.
Felnevettem.
– Nos, ezt a gondolatot verd ki a fejedből! Milyen utad volt?
– Rendkívül gyümölcsöző. – Grant fogta az asztalkendőjét, és
kiterítette. – Megvásárolunk egy épületet a keleti parton, és
áttelepítjük a városból pár kisebb cégünk főhadiszállását
egyetlen épületbe. Most igazán érdemes ingatlant vásárolni.
– Ó, ez nagyon izgalmas!
– Szerintem is. Bár rájöttem, hogy milyen sok időt kell ott
töltenem ahhoz, hogy véghezvigyem a dolgot. Szeretem New
Yorkot, de hosszú oda az út.
– Évek óta nem voltam New Yorkban. Karácsonykor nagyon
jó lenne elmenni! Biztos tele van turistákkal, de jó lenne
korcsolyázni a Rockefeller Centernél, és sorba állni, hogy
megnézhessük a Bloomingdale’s kirakatait.
– Úgy beszélsz, mint Leo.
– Ő is szeretne karácsonykor New Yorkba utazni?
Grant bólintott.
– Talán elvihetnénk.
Megint elöntött az a meleg, puha érzés a gyomrom tájékán.
Grant habozás nélkül beszélt a jövőről, mintha egyértelmű lenne,
hogy hosszabb idő múlva is együtt leszünk.
Odalépett a pincér, hogy felvegye az italrendelésünket.
Örültem, hogy Grant emlékezett rá, hogy milyen bort szeretek,
mégis rám pillantott jóváhagyásért, amikor megrendelte.
Imádtam a férfias állán kiütköző borostát is, és az orra
vonalát, amikor visszaadta a pincérnek a borlapot.
Nemigen akartam megemlíteni, hogy Mia esküvőjére
néhányan foglaltunk szállodai szobát a közelben. Furcsa lenne
nem ugyanabban a szobában lakni, mégsem voltam biztos
abban, hogy készen állok-e erre. Bár nemrég beszéltük meg,
hogy kizárólagos a kapcsolatunk, és pár hónapra előre
terveztünk, mégsem tudtam, mire várok. Isten a tudója, hogy
nem a vággyal volt a gond. Csak át kellett néznem az asztal túlsó
végére, és máris felizgultam.
Úgyhogy amikor a pincér elment, úgy döntöttem, belevágok.
– Ööö… ami a hétvégét illeti… a vendégek nagy része a Park
Place Hotelben száll meg, az étteremmel szemben. Így mindenki
jól érezheti magát, és nem kell aggódni a hazamenetel miatt. És
Mia másnap villásreggelit ad a szálloda éttermében. Foglaltam
szobát, ha szeretnél ott maradni.
– Ezt most komolyan kérdezed?
Felnevettem.
– Azt hiszem, nem. De nem akartam készpénznek venni.
– Hadd könnyítsem meg a dolgodat a jövőben! Ha a
meghívásban benne foglaltatsz te, és az a lehetőség, hogy
meztelen leszel, akkor számíthatsz rám!
Bár az este furcsán kezdődött a zöld ruhás nő miatt, mégis,
kellemes vacsora lett a vége. Shannon párszor elhaladt
mellettünk, és őszintén mondhatom, hogy Grant észre sem vette.
Minden különösebb erőfeszítés nélkül azt éreztette velem, hogy
én vagyok az egyetlen nő az egész teremben. Azért éreztem, hogy
teljes figyelme rám irányul, mert ez valóban így is volt.
Muszáj volt kimennem a mosdóba, így kimentettem magam,
miután Grant egy kacsintás kíséretében rendelt kettőnknek egy
szelet sajttortát. Amikor végeztem a fülkében, kinyitottam az
ajtót, és ott találtam Shannont, amint az ajkát rúzsozta a
tükörnél. Összehúzott szemmel méregetett; nem lepte meg, hogy
ott vagyok.
– Mióta vagytok együtt Granttel?
A mosdóhoz léptem, hogy kezet mossak. Nem akartam
csevegni ezzel a nővel, se más nőkkel, akikkel Grant lefeküdt. De
lényem szadista része kíváncsi volt.
– Nem túl régóta. – Félrehajtottam a fejemet, és hamis
mosolyt villantottam felé. – Említette, hogy ti ketten… jóban
voltatok.
– Ezt mondta neked? Hogy jóban voltunk?
Megszárítottam a kezemet.
– Nem. De azt gondoltam, hogy szebben hangzik, mint a
dugópajti.
Shannon csak bámult rám.
– Nagyjából fél évig voltunk együtt.
Ez meglepett, bár nem adtam meg neki azt az örömet, hogy
ezt lássa rajtam. Inkább követtem a példáját, és én is rúzsozni
kezdtem a számat a tükörben. Shannon némán figyelt.
Befejeztem, és határozottan rápillantottam.
– Szeretett volna még valami mást is mondani?
– Azt gondoltam, adok egy-két jótanácsot, mint egyik nő a
másiknak. Amikor Grant azt mondja, hogy nem neki való egy
párkapcsolat, hidd el neki! Egy dolog, amit mond, de egészen
másképp viselkedik. Elhiteti majd veled, hogy más vagy, mint a
többiek. Nagyon meggyőző tud lenni. Emlékszem, egyszer
kerékbilincset tettek a kocsimra, és elszállították, ezért
megkértem, hogy vigyen el kocsival, hogy elhozassam. Amikor
kiléptem a munkahelyemről, a kocsim ott állt, a szokott helyén, a
parkolóban. Még le is mosatta nekem. Nagyon kedves tud lenni,
amikor akar. Egy évbe telt túllennem rajta.
Bár legbelül elöntött a rémület, igyekeztem közömbös arcot
vágni. A táskámba pottyantottam a rúzsomat, és odaléptem
Shannon mögé. Összenéztünk a tükörben, én pedig így szóltam:
– Köszönöm a tanácsot. De becsapod magadat, ha azt hiszed,
hogy egy évedbe telt túljutni rajta. Úgy fest, hogy még mindig
nem vagy túl!
Kiléptem a mosdóból, és megálltam a folyosón, hogy
összeszedjem magam; egész testemben remegtem. Ez a nő
láthatóan még mindig szerelmes volt Grantbe, és szerette volna
elrontani mindazt, ami köztünk volt. Különös módon nem ez
volt az, ami felzaklatott. Hanem az, amit elmesélt a kocsijáról,
hogy Grant visszaszerezte neki. Az utóbbi néhány napban azt
éreztem, hogy minden rendben van Granttel, és most először
érzem biztonságban magam, és talán nem fogja széttépni a
szívemet. És miért? Egyetlen egyszerű oka volt – olyan figyelmes
volt, hogy elintézte az ügyemet az építkezési osztályon.
Mennyiben más ez, mint elhozatni Shannon kocsiját?
23. FEJEZET
Grant
* * *
Ireland
* * *
Grant
Bassza meg! Vele akartam lenni, még akkor is, ha csak alszik a
karomban. De Ireland nem volt valami készséges. Én pedig nem
lehetek seggfej, nem erőszakoskodhatok vele. Úgyhogy
elengedtem a dolgot.
* * *
* * *
Ireland
* * *
Ireland
* * *
Ireland
* * *
Ireland
* * *
Grant
* * *
Ireland
Grant
Grant
Ireland
Majdnem két hét telt el, mégis mintha egy évnek éreztem volna.
Az építkezés és a munkám miatt eléggé elfoglalt voltam, de
valahányszor elhaladtam a kikötő felé vezető kijáró mellett, úgy
éreztem, feltépek egy friss sebet.
Szombat délután volt, és úgy volt, hogy Miával együtt
ebédelünk a kedvenc görög éttermünkben. Azonban én dugóba
kerültem, ezért pár percet késtem, Mia addigra már szerzett
asztalt.
– Szia! – Becsúsztam a bokszba, és leültem Miával szemben.
Aggodalmas arccal pillantott rám.
– Az edzőteremből jöttél?
– Nem. Miért?
Összevonta a szemöldökét.
– Már bocs, de elég szarul nézel ki!
Felsóhajtottam.
– Nem volt kedvem bármit is kezdeni a hajammal. Azt
hittem, még mindig menő a félrecsapott konty.
– Menő, de a tiéd inkább egy patkányfészekre hasonlít. És a
pólódon egy hatalmas folt éktelenkedik, és vagy monoklid lesz,
vagy nem mostad le rendesen a tegnapi sminkedet.
Lepillantottam a melegítőfelsőmre: valóban, elég nagy folt
volt rajta. Megdörzsöltem.
– Az este betoltam egy doboz Ben&Jerry jégkrémet. Párszor
mellényúltam a kanállal.
Mia felvonta egyik szemöldökét.
– Eszerint ebben a pólóban aludtál?
– Fogd be! Te is napokig ugyanazt a pólót hordod, amikor
beteg vagy!
– Mert én hülye vagyok. Te az vagy?
– Nem.
Mia megint megrovón pillantott rám.
– Gondolom, Grantről még mindig semmi hír?
Meggörnyedt a vállam.
– Semmi.
Mia megrázta a fejét.
– Nem akarom elhinni, hogy kiderült róla, hogy ekkora
rohadék!
– Nem rohadék. Csak… tényleg nem akar gyereket.
– Aha. Öt évvel ezelőtt én sem akartam férjhez menni. Azt
sem akartam, hogy az anyám tavaly ötvenkilenc évesen
meghaljon. De ilyen az élet. A legjobbat próbáljuk kihozni belőle,
de nem befolyásolhatunk mindent!
– Tudom. De azt befolyásolhatjuk, hogy legyen-e gyerekünk.
– Egy gyógyszert sem felejtettél el?
– Egyet sem.
– Grant mindig húzott óvszert, amikor együtt voltatok?
– Igen.
– Akkor nyilván vannak esetek, amikor nem
befolyásolhatunk mindent. Az életben semmi sem üzembiztos.
– Tudom, de Grantnek jó oka volt rá, hogy ennyire feldúlta a
hír. – Pár nappal azután, hogy Grant otthagyott, mindent
elmondtam Miának – a terhességemtől egészen odáig, hogy
Grant miért nem akar gyereket.
– Persze hogy jó oka volt rá! Elképzelhetetlen traumát élt át,
ezt megértem. Úgyhogy megérdemel egy kis időt, hogy feldúlt
és zaklatott legyen, de eltelt két hét! Mihez kezd? Úgy tesz,
mintha nem lenne egy gyereke, és ez az egész meg sem történt
volna?
Mostanában nekem is ez járt a fejemben. Az első pár napban
Grant nem hívott, nem is telefonált; megértettem, hogy feldúlt.
De vajon mikor tervezi, hogy szembenéz a valós helyzetünkkel?
Annyira biztos voltam abban, hogy észre tér… még akkor is, ha
úgy dönt, hogy nem is akar velem lenni, vagy nem akar részt
venni a baba életében. Azt gondoltam, hogy legalább annyira
összeszedi magát, hogy átbeszéljük a dolgot. De az utóbbi
néhány napban a maradék bizalmam is elveszett iránta. Ezért
kezdtem el fagyit vacsorázni.
– Lehetne, hogy… ezt ne ma beszéljük meg? Szükségem van
egy napra, amikor egyáltalán nem gondolok erre az egészre!
Kajáljunk egy nagyot, aztán menjünk el moziba, ahogy
terveztük, és együnk vajas-csokis popcornt kifulladásig!
Mia bólintott.
– Rendben! Persze. De valamit még mondhatok? És nem
Grantről.
Elmosolyodtam. Ez annyira Miára vall!
– Persze.
Mia arca felragyogott, és elmosolyodott.
– Abbahagytam a gyógyszert!
Tágra nyílt szemmel néztem rá.
– Tényleg? Azt hittem, Christiannel még várni akartok egy-
két évet a gyerekvállalással.
– Így is volt, de változnak a dolgok. Azóta gondolkodom
rajta, mióta elmondtad, hogy babát vársz. Pár napja Christian
bejött a fürdőszobába, amikor fogat mostam. Ismered a reggeli
rutinomat – fogmosás, aztán gyógyszer. Ránézett a kezemben
levő dobozra, majd azt mondta, hogy: „Alig várom, hogy
teherbe ess! Iszonyúan felizgat a gondolat, hogy hatalmas lesz a
pocakod!" Erre én megfordultam, és így szóltam: „Akár most is
abbahagyhatom.” Azt hiszem, arra számítottam, hogy
visszakozik. Egy dolog azt mondani, hogy alig várod, hogy a
feleséged teherbe essen, egy másik meg az, hogy a következő
hónapban terhes lesz. De kivette a gyógyszert a kezemből, és
kidobta a kukába. Aztán lenyomtunk egy gyors menetet a
mosdónak támaszkodva.
Felnevettem.
– Nos, szuper lenne, ha nagyjából egykorúak lennének a
gyerekeink! De te készen állsz rá?
Mia elvett az asztalon levő tálról egy olajbogyót, és a szájába
pottyantotta.
– Szerintem a gyerekvállalásra senki sem áll készen. De
igen… nem igazán szeretnék várni vele.
Megfogtam Mia kezét.
– Imádlak, őrült kis barátnőm!
– Tudom, hogy nem szeretnél többet beszélni erről, úgyhogy
megígérem, hogy ez az utolsó, amit ma ezzel kapcsolatban
mondok… – Megszorította a kezemet. – Én végig itt leszek
melletted. Hátrasimítom a hajadat, ha reggel meglátogat a róka
koma, veled együtt hízok, még akkor is, ha nem vagyok terhes,
és ott leszek veled a szülőszobán is, ha engeded. Nem leszel
egyedül!
Éreztem, hogy könny szökik a szemembe, és legyezni
kezdtem magam.
– Köszönöm! Akkor most lépjünk tovább! Nem vagyok
hajlandó többet sírni!
– Rendben van. – Felemelte az étlapját, és a felénk tartó
pincérre mutatott. – Szerinted az egy banán, amit hoz?
Megfordultam, hogy lássam, mi van a pincér kezében, aki
épp akkor ért az asztalunkhoz, bár fogalmam sem volt róla, hogy
Mia mi a csudáról beszél. A pincér kezében csak egy notesz és
egy ceruza volt. Én rendeltem elsőnek, és vártam, hogy Mia is
rendeljen. De ahogy felemeltem az étlapomat, hogy átadjam a
pincérnek, szembe kerültem az ágyékával, és rájöttem, hogy Mia
nem a pincér kezében levő dologról beszélt, hanem arról, ami a
nadrágjában van.
Tágra nyílt szemmel néztem, majd kénytelen voltam
eltakarni az arcomat az étlappal. A fickónak vagy erekciója volt,
vagy kitömte a nadrágját. Felnevettem, aztán úgy tettem, mintha
köhögnék, csak hogy ne nevessek bele a pincér képébe; végül
visszaadtam neki az étlapot.
– Minden rendben van? – kérdezte a pincér.
Elvettem a pohár vizet az asztalról, és az ajkamhoz emeltem.
– Igen, persze, csak félrenyeltem.
Miután a pincér elment, teljes öt percen át nem tudtuk
abbahagyni a nevetést. Két hete nevettem utoljára, és úgy
éreztem, hogy talán, csak talán, egyedül is végigcsinálom ezt az
egészet, ha muszáj.
* * *
* * *
Az ablakon beszűrődő napsugár egyenesen rám világított, és
felébresztett; rájöttem, hogy a földön fekszem. Meztelenül,
zavartan pislogtam, és eltakartam a szememet, miközben a
derekamig csúszott takaró után tapogatóztam. Elöntöttek az
előző éjszaka emlékei, és bolondos mosoly ült ki az arcomra.
Granttel a fél éjszakát beszélgetéssel töltöttük, a másik felét
pedig azzal, hogy megpróbáltuk behozni azt a két hetet, amikor
nem érhettünk egymáshoz.
Amíg csak élek, nem felejtem el, hogy nézett rám Grant,
amikor azt mondta, hogy szeret, és közben ki-bejárt bennem. A
szeretkezni kifejezés eddig nem volt más, csak egy szó – egészen
tegnap éjszakáig. De mi ketten úgy kapcsolódtunk egymáshoz,
hogy valóban azt éreztük: egyek lettünk. Eltűnődtem: miért nem
fekszik itt mellettem a másik felem?
Magam köré tekertem a takarót, és Grant keresésére
indultam.
Az elülső verandán találtam rá, Cövek társaságában.
Amikor kinyitottam az ajtót, megfordult.
– Jó reggelt!
Elmosolyodtam.
– Jó reggelt! Hány óra van?
– Tíz körül.
– Jaj! Biztos már órák óta fent vagy!
– Nem. Kilencig aludtam. – Felemelt egy műanyag poharat,
ugyanolyat, mint amit a kezében tartott. – Beszaladtam a közeli
boltba egy kávéért. A tiéd koffeinmentes. Bár egy kicsit kihűlt.
– Ó, köszi! Nem baj, megiszom hidegen is. Nem érdekes. –
Leültem mellé a verandalépcsőmre, ő pedig odahajolt, és
megcsókolta a homlokomat, miközben én levettem a pohár
fedelét.
– Vagyis lemaradtál a napfelkeltéről?
– Igen. Átaludtam. – Elmosolyodott.
– Akkor meg kell nézned a naplementét!
Grant megrázta a fejét.
– Bármennyire is tetszel nekem ebben a takaróban, igyál egy
kis kávét, aztán öltözz fel! Mutatni szeretnék valamit!
Ittam pár kortyot, majd a ruháim keresésére indultam. A
konyhából a nappaliba vezető út tele volt velük; mosolyogva
mentem a fürdőszobába felöltözni. Cövek utánam jött, és
megvárt az ajtónál.
– Hová megyünk?
– Sétálni.
– Jó, de ne túl messze, máskülönben ölben kell visszahoznod.
Szükségem van egy kis energiára a tegnap éjszaka után.
Grant rám nézett, és elnevette magát.
– Úgy tervezem, hogy mindig ilyen legyél: mosolygós és
kielégült.
Kéz a kézben mentünk le a tóhoz a telekhatár közelébe, ahol
előző nap üldögéltünk. Amikor elértük a víz szélét, Grant
megszólalt.
– Itt nagyon jó helyen lenne egy ház.
– Igen. Az a vicc, hogy én szerettem volna megvenni ezt a
telket! De nevetségesen drága.
Grant bólintott.
– Tudom. Az imént megvettem.
Párszor pislogtam.
– Hogy micsoda?
– Egy órával ezelőtt telefonáltam, és tettem egy ajánlatot. Öt
perccel azelőtt hívtak vissza, hogy felébredtél, elfogadták az
ajánlatot.
– Ezt nem értem…
Grant megfogta mindkét kezemet.
– Te nagyon vágytál erre a telekre. Én szeretném megadni
neked, ha megengeded. Azt szeretném, ha itt épülne fel a közös
otthonunk – az, aminek nagy, körbekerített udvara van, és egy
csomó hálószobája, amiket a következő évek során
benépesíthetünk.
– Ez most komoly?
– Igen! – Grant mosolya eltűnt. – Hét éven át laktam azon a
hajón. Minden nap megszakadt a szívem, ahogy kiléptem a
fedélzetre, és eszembe jutott… muszáj elköltöznöm. Leilani
mindig az életem része lesz, de most már több hely is van a
szívemben.
– Ó, istenem, Grant! – Átkaroltam a nyakát. – De mi lesz a
házammal?
– Add el! Vagy add ki! Vagy simán tartsd meg, és időnként
átlopakodunk majd, amikor a gyerekek már az idegeinkre
mennek. Te elég hangos vagy szex közben, és nem akarom, hogy
ez változzon!
Felnevettem.
– Megtartsunk egy egész házat csak azért, hogy ne kelljen
halkan szexelnünk? Őrült vagy!
– Majd kitaláljuk. Sok időnk van. Úgyis jó időbe telik, mire
megépül a házunk.
– Ó, istenem! Most elképzeltem, hogy a te házad előbb lesz
kész, mint az enyém!
Grant odahajolt hozzám, ajkával súrolta az ajkamat.
– Az lehetetlen.
– Miért?
– Mert nincs olyan, hogy az én házam. Csak olyan van, hogy a
mi házunk.
Elmosolyodtam.
– Szeretlek!
– Én is szeretlek! – Elhúzódott, és megcsókolta a hasamat. –
Téged is szeretlek!
Miután csókolóztunk, kénytelen voltam visszatérni a
valóságba.
– Ma délután nagyon sok a dolgom. Van kedved átjönni
hozzám, amíg befejezem? Talán rendelhetnénk valami kaját.
– Nem tudnád áthozni a melódat a lakásomba?
Vállat vontam.
– De, azt hiszem. Csak a laptopom kell, és pár akta. Onnan
akarod megnézni a napfelkeltét, vagy mi?
Grant a szemembe nézett.
– Nem. Csak arra gondoltam, főzök valami finomat a
szerelmemnek és a kisbabánknak. Aztán a naplemente helyett
inkább azt nézném meg, hogy milyen az arcod, amikor
végignyalom az egész testedet.
Nagyon tetszett, amit mondott. De…
– Ma reggel lemaradtál a napfelkeltéről. Azt hittem, mindig
megnézed vagy a napfelkeltét, vagy a naplementét, ami arra
emlékeztet, hogy az életben a jó dolgok lehetnek egyszerűek is.
Grant kezébe fogta az arcomat.
– Az már a múlt. Most már tudom, hogy az életben nem
minden jó dolog egyszerű! A legjobb dolgok néha bonyolultak,
de csodálatosak, és megéri kockáztatni értük. Most már nincs
szükségem arra, hogy minden napfelkeltét vagy naplementét
megnézzek, hogy felidézzem azt, hogy léteznek jó dolgok. Itt
vagy nekem te!
36. FEJEZET
Grant
Grant
Lily!
Grant
EPILÓGUS
Sok szeretettel,
Vi