Negyedik fejezet
Újra az Odúban
ásnap déli tizenkét órára Harry össze-
csomagolta iskolai holmijait és féltett
kincseit – a láthatatlanná tévõ köpenyt, ami
édesapja hagyatéka volt, a Siriustól kapott ver-
senyseprût és a Roxfort mágikus térképét, amit
Fred és George Weasley ajándékoztak neki az
elõzõ tanévben.
Kiürítette a padlódeszka alatti rejtekhelyet,
benézett minden zugba, hogy nem maradt-e ott
egy varázskönyv vagy penna, és levette a falról a
szeptember elsejéig érvényes naptárat, amivel
a Roxfort Expressz indulásáig hátralevõ napo-
kat számolta.
A Privet Drive 4. szám alatt reggel óta rop-
pant feszült volt a légkör. Dursley-éket sokkolta
a tudat, hogy nemsokára egy csapat varázsló
látogat el a házukba. Vernon bácsi egyenesen
megrémült, mikor Harry közölte vele, hogy
Weasley-ék másnap ötkor érte jönnek.
– Remélem, megmondtad nekik, hogy vegye-
nek fel tisztességes ruhát – morogta a bácsi. –
Láttam én, miféle maskarában szoktatok ti járni.
De ha egyszer normális emberek közé mennek,
az a minimum, hogy rendesen felöltöznek.
Ezen a ponton Harrynek voltak kétségei.
Mr. és Mrs. Weasley-t nemigen látta még olyan
öltözékben, amit Dursley-ék a „normális” kate-
góriába sorolnának. A Weasley gyerekek a vaká-
ció idején gyakran bújtak mugliholmikba, de
szüleik általában ragaszkodtak többé-kevésbé
viseltes talárjaikhoz. A Privet Drive-i szomszé-
dok véleménye cseppet sem izgatta Harryt, az
viszont igen, hogy Dursley-ék esetleg gorom-
bán viselkednek majd Weasley-ékkel, ha azok a
klasszikus varázslószerelésben állítanak be.
Vernon bácsi a legjobb öltönyét vette fel.
Egy kívülálló ezt a vendégek iránti tisztelet jele-
ként is értelmezhette, de Harry tudta, hogy errõl
szó sincs; a bácsi tiszteletet parancsoló külsõ-
vel akart mutatkozni. Dülledõ mellkasú apjával
ellentétben Dudley mintha összement volna – de
ez a látványos eredmény nem a fogyókúra, hanem
a félelem következménye volt. Életében ugyan
csak egyszer látott felnõtt varázslót közelrõl, de
 HARRY POTTER ÉS A TÛZ SERLEGE

a találkozást követõen kunkori malacfarok kan- hogy egy elszabadult rinocérosz garázdálkodik a
dikált ki a nadrágjából, s szülei súlyos pénzeket Privet Drive-on. Háromnegyed ötkor azután erõt
fizettek egy londoni magánklinikának a csúf ki- vett magán, és lement a nappaliba.
növés eltávolításáért. Ezek után nem volt meg- Petunia néni már nem leskelõdött; helyette
lepõ, hogy Dudley egész nap aggódva tapogatta kényszeresen igazgatta a díszpárnákat. Vernon
a tomporát, és hátát a falnak vetve közlekedett a bácsi úgy tett, mintha újságot olvasna, de malac-
lakásban – nyilván el akarta rejteni a kínálkozó szemével egyetlen pontra meredt. Harry tudta,
célpontot az ellenség szeme elõl.
Ebéd közben nem sok szó esett. Még Dudley
sem hisztizett a sovány menü miatt (túrót ettek
reszelt zellerrel). Petunia néni egyáltalán nem
evett; karba tett kézzel ült, ajkát össze-
csücsörítette, és mintha egyfolytá-
ban rágta volna a nyelvét – lát-
szott rajta, hogy legszívesebben
szidalmak áradatát zúdítaná Harryre.
– Gondolom, autóval jönnek –
morogta Vernon bácsi.
– Hát… – kezdte habozva Harry.
Ezen a problémán még nem is gondol-
kodott. Valóban! Hogyan akarják Weasley-ék
magukkal vinni õt? Saját kocsival semmiképp,
hiszen a család régi Ford Angliája évek óta el-
vadultan kószált a Roxfort melletti Tiltott Ren-
getegben. Mr. Weasley elõzõ évben kölcsönkért
két autót a Mágiaügyi Minisztériumtól – talán
ezúttal is hivatali kocsival érkeznek?
– Azt hiszem, igen – felelte bizonytalanul.
Vernon bácsi remegõ bajusszal horkantott.
Rendes körülmények között megkérdezte volna,
milyen kocsija van Mr. Weasley-nek; hajlott hogy arra vár, mikor hallja meg a ház elé gör-
ugyanis rá, hogy az autójuk mérete és ára alap- dülõ autó zaját. Dudley egy karosszékben gub-
ján ítélje meg az embereket. Harry azonban sej- basztott, s húsos ujjaival a fenekét markolászta.
tette, hogy Mr. Weasley még egy Ferrarival sem Harry nem bírta elviselni a feszültséget; inkább
tudná elnyerni a bácsi rokonszenvét. kiment az elõszobába, és leült a lépcsõre. Tekin-
Harry a délutánt nagyrészt a szobájában töl- tetével követte karórája mutatóját, s közben szíve
tötte; idegesítette, hogy Petunia néni percenként szapora dobogását hallgatta.
háromszor kikukucskál a függöny résén, s mind- Eljött az öt óra – aztán el is múlt. Vernon
ezt olyan arccal teszi, mintha kihirdették volna, bácsi, aki már rég beleizzadt az öltönyébe, kinyi-

36
 ÚJRA AZ ODÚBAN
totta a bejárati ajtót, körülnézett az utcán, majd
gyorsan visszahúzta a fejét.
– Késnek! – mordult rá Harryre.
– Igen – bólintott Harry. – Talán dugóba
keveredtek.
Öt óra tíz perc…. negyed hat… Lassan
Harry is aggódni kezdett. Fél hat tájban Durs-
ley-ék fojtott hangon beszélgetni kezdtek a nap-
paliban. Harry minden szót hallott.
– Ez már tényleg arcátlanság – szólt Petunia
néni.
– Azt hiszik, nincs jobb dolgunk, mint rájuk
várni – toldotta meg Vernon bácsi.
– Biztosan arra számítanak, hogy itt tartjuk
õket vacsorára, ha késnek.
– Hát akkor felkopik az álluk – dohogott Ver-
non bácsi. Harry hallotta, hogy a bácsi feláll, és
elkezd fel-alá járkálni a szobában. – Még csak
az kéne, hogy elterpeszkedjenek itt nekünk.
Vihetik a kölyköt, és viszontlátásra. Ha egyálta-
lán eljönnek érte. Szerintem azt is elfelejtették,
hogy ma van vasárnap. Az ilyen ütõdött népek
még hírbõl sem ismerik a pontosságot. De az is
lehet, hogy valami ócska tragaccsal jönnek, ami
félúton lerob-AAAAAAAAA!
Harry talpra szökkent. A kiszûrõdõ
zajok arról árulkodtak, hogy a nappaliban
valami rémisztõ dolog történt. A következõ
pillanatban kicsapódott az ajtó, és Dudley, test-
alkatát meghazudtoló fürgeséggel, kirontott az
elõszobába.
– Mi van? – kérdezte Harry. – Mi a baj?
Dudley azonban csak tátogni tudott, s kezét
a fenekére szorítva bemenekült a konyhába.
Harry egy ugrással a nappaliban termett.
Dursley-ék befalazott kandallója, amelyben
tûz helyett elektromos mûparázs égett, egyszerre
mintha életre kelt volna: dübörgés és puffogás
hallatszott ki belõle.
37
Petunia néni a szemközti falig hátrált, és bor-
zadva meredt a kandallóra.
– Ez meg mi? – hebegte. – Mi folyik itt, Ver-
non?
Kérdésére azonnal választ kapott – a kan-
dalló tûzterét lezáró deszkafal mögül emberi
hangok szûrõdtek ki.
– Au! Fred, ne! Menj vissza, menj vissza,
itt nem jutunk ki. Biztos eltévedtünk. Szólj
George-nak, hogy ne-AU! Vigyázz, George, itt
nem férünk el, gyorsan menj vissza, és mondd
meg Ronnak…
– Talán Harry hall minket, apa. Lehet, hogy
ki is tud engedni innen.
Láthatatlan kezek ütemesen dörömbölni
kezdtek a deszkafalon.
– Harry! Hallasz minket, Harry?
A Dursley házaspár úgy ugrott Harry elé,
mint két felbõszült rozsomák.
– Mit mûvelnek ezek?! – bömbölte Vernon
bácsi. – Mi ez a téboly?!
– Semmi, csak… csak Hop-porral akartak
eljönni – felelte Harry a visszafojtott nevetés-
tõl el-elcsukló hangon. – A varázslók tudnak a
tûzben utazni… de ti befalaztátok a kandallót…
Egy pillanat.
Harry a kandalló elé lépett, és rákiabált a
deszkafalra.
– Mr. Weasley! Hall engem?
Odabent valaki pisszegni kezdett, és a
dörömbölés megszûnt.
– Mr. Weasley, én vagyok az, Harry…
A kandallót befalazták. Nem lehet bejáratnak
használni.
– Teringettét! – hallatszott Mr. Weasley
hangja. – Mi a csudának falazták be a kandal-
lójukat?
– Mert elektromos tüzet használnak – magya-
rázta Harry.
 HARRY POTTER ÉS A TÛZ SERLEGE

– Nahát, tényleg? – lelkendezett Mr. Weas-

ley. – Azt mondod, telekromosat? Aminek vil-
lásdugó van a végén? Hát ez fantasztikus, ezt
meg kell néznem! Várjunk csak… Au! Ron!
Most Ron hangja is bekapcsolódott a különös
társalgásba.
– Hogy kerülünk ide? Elszúrtunk valamit?
– Á, dehogy – hangzott Fred gúnyos válasza.
– Ebbe a sötét lyukba készültünk, okostojás.
– Elbulizunk itt, mint heringek a dobozban
– tette hozzá George, a fogai között préselve
a szavakat; valószínûleg annyi helye sem
volt, hogy kinyissa a száját.
– Elég legyen, fiúk – szólt
rájuk Mr. Weasley. – Hagyja-
tok gondolkodni… Igen…
nincs más megoldás. Állj
távolabb, Harry!
Harry a kanapéig hátrált, Ver-
non bácsi viszont közelebb lépett
a kandallóhoz.
– Lassan a testtel, uram! –
harsogta a deszkafal felé. – El-
árulná, hogy mire kész…
BUMM!
A mûparázs átsüvített a szo-
bán, a deszkafal kirobbant a helyé-
bõl, Mr. Weasley, Fred, George és Ron
pedig törmelékzápor közepette kibotor-
káltak a kandallóból. Petunia néni nagyot
sikoltott, és hanyatt átesett a dohányzóasztalon.
Vernon bácsi elkapta a feleségét, mielõtt az föl-
det ért volna, majd a döbbenettõl némán tátogva
rámeredt a négy vörös hajú Weasley-re, akik
közül kettõ – Fred és George – az utolsó szep-
lõig egyforma volt.
– Na, így mindjárt más – zihálta Mr. Weasley,
miután leporolta hosszú, zöld talárját, és meg-

38
 HARRY POTTER ÉS A TÛZ SERLEGE
igazította szemüvegét. – Á, önök bizonyára
Harry nagynénje és nagybátyja!
Az ösztövér, kopaszodó varázsló, jobbját ki-
nyújtva, Vernon bácsi felé lépett. Az válaszul
két lépést hátrált, Petunia nénit is magával von-
szolva. A bácsinak most már végképp elállt a
szava. Haját, bajuszát és legjobb öltönyét vas-
tag, fehér porréteg borította, s ettõl úgy festett,
mintha egy perc alatt harminc évet öregedett
volna.
Mr. Weasley leeresztette a kezét, és a válla
fölött hátrapillantott a romos kandallóra.
– Nos, öhm… elnézést a felfordulásért –
szólt. – Egy kicsit elszámítottam magam. Nem
gondoltam rá, hogy a célállomás esetleg le lehet
zárva. Tudják, rákötöttem a kandallójukat a
Hop-hálózatra – persze csak átmenetileg –,
hogy el tudjunk jönni Harryért. Muglikandalló-
kat elvileg nem szabad közlekedésre használni,
de van egy ismerõsöm a Hop Rendszerfelügye-
letnél, és õ szívességbõl elintézte nekem a dol-
got. Ne aggódjanak, rendet fogok csinálni. Gyúj-
tok egy kis tüzet, hogy vissza tudjam küldeni a
fiúkat, és mielõtt dehoppanálok, helyreállítom
a kandallót.
Harry bármibe lefogadta volna, hogy ne-
velõszülei mindebbõl egy szót sem értettek.
Dursley-ék egy darabig még tátogva meredtek
Mr. Weasley-re, aztán Petunia néni feltápászko-
dott, és elbújt Vernon bácsi mögött.
– Szervusz, Harry! – folytatta vidáman
Mr. Weasley. – Összecsomagoltál már? Hol az
utazóládád?
– Fent a szobámban – felelte vigyorogva
Harry.
– Majd mi lehozzuk! – ajánlkozott Fred. Rá-
kacsintott Harryre, és már indult is George-dzsal
az ajtó felé. Õk ketten már ismerték a járást
a házban – egy ízben kimenekítették Harryt a
Privet Drive-ról. Harry gyanította, hogy Fredet
és George-ot nem a cipekedés vonzza, hanem
a hírhedt Dudley-t szeretnék élõben megis-
merni.
– Hát igen… – Mr. Weasley zavar-
tan lógázta a karját; szemlátomást rájött,
hogy a vendéglátók nem fognak beszél-
getést kezdeményezni. – Nos… nos,
nagyon szép a házuk.
Mivel a máskor csillogóan tiszta
nappalit most por és sitt borította, ez a
megjegyzés nem hangolta jobb kedvre
Dursley-éket. Vernon bácsi arca
ismét lilába váltott, Petunia néni
 ÚJRA AZ ODÚBAN
pedig újra rágcsálni kezdte a nyelve hegyét.
Megszólalni azonban egyikük se mert.
Mr. Weasley körülnézett a szobában. Rajon-
gott a muglikkal kapcsolatos dolgokért, s most
sóvárgó pillantásokat vetett a tévé és a videó-
magnó felé.
– Bizonyára azok is elektromossággal
mûködnek – jegyezte meg nagy komolyan. – Á,
igen, ott van a villásdugó. Jómagam gyûjtöm a
villásdugókat – tette hozzá Vernon bácsihoz for-
dulva. – Meg az elemeket. Gazdag elemgyûjte-
ménnyel büszkélkedhetem. A nejem bolondnak
tart a hobbim miatt, de mit tegyek, ha egyszer
ez érdekel.
Vernon bácsi arckifejezése elárulta, hogy õ
is bolondnak tartja Mr. Weasley-t. A bácsi tett
egy óvatos lépést jobbra, hogy eltakarja Petu-
nia nénit – úgy tûnt, mintha attól tartana, hogy
Mr. Weasley két mondat között gyilkos támadást
indít ellenük.
Ekkor Dudley is visszatért a nappaliba.
Harry hallotta az utazóláda kopogását a lép-
csõn, s arra következtetett, hogy a zaj kergette
ki unokatestvérét a konyhából. Dudley olda-
lazva végigosont a fal mentén, s közben rémül-
ten meredt Mr. Weasley-re. Megpróbált elbújni
szülei mögött, de hiába; apja megtermett ember
volt, de közel sem elég széles ahhoz, hogy el-
takarja õt.
– Á, õ volna az unokatestvéred, Harry? – kér-
dezte Mr. Weasley, aki még mindig nem adta fel
a reményt, hogy sikerül beindítania a társalgást.
– Aha – felelte Harry. – Õ Dudley.
Tekintete egy pillanatra találkozott Roné-
val – aztán mindketten gyorsan elfordultak,
mert érezték, hogy nyomban kitör belõlük a
nevetés. Dudley még mindig a fenekét mar-
kolászta, mintha attól félne, hogy elveszíti, s
különös viselkedése szemlátomást aggasztotta
41
Mr. Weasley-t. Mikor újra megszólalt, hanglej-
tése elárulta, hogy éppúgy kételkedik Dudley
épelméjûségében, mint Vernon bácsi az övében
– csak épp õ együttérzéssel, nem pedig félelem-
mel nézett a „bolond”-ra.
– Jól telik a vakáció, Dudley? – kérdezte
barátságosan.
Dudley nyüszített egyet, és még kétségbe-
esettebben szorongatta terjedelmes tomporát.
Fred és George ekkor beléptek a nappa-
liba, kezükben Harry ládájával. Azon nyom-
ban megakadt a szemük Dudley-n, és szep-
lõs arcukon hajszálra egyforma, gonosz vigyor
terült szét.
– Jól van – élénkült fel Mr. Weasley. –
Indulhatunk is.
E szavakkal felgyûrte talárja ujját, és elõ-
húzta varázspálcáját. A Dursley család három
tagja egy emberként hátrált a falhoz.
– Piroinitio! – szólt Mr. Weasley, és pálcájá-
val a törmelékek felé bökött.
A kandallóban felcsaptak a lángok, olyan
vidám pattogással, mintha már órák óta égne
ott a tûz. Mr. Weasley vászonzsákocskát húzott
elõ a zsebébõl. Kivett belõle egy csipetnyi csil-
logó port, s a kandallóba szórta; a lángok nyom-
ban felcsaptak, és smaragdzöldre színezõdtek.
– Indulj, Fred – adta ki az utasítást Mr.
Weasley.
– Megyek – bólintott Fred. – A fenébe… egy
pillanat…
Fred zsebébõl kiesett egy zacskó, és tartalma
– sok kövér, színes papírba csomagolt karamell
– szanaszét gurult a szobában.
Fred sebtében összegyûjtötte a cukrokat,
visszatömködte õket a zsebébe, majd vidáman
búcsút intett Dursley-éknek, belesétált a tûzbe,
és így szólt:
– Az Odúba!
 HARRY POTTER ÉS A TÛZ SERLEGE
Petunia néni megborzongott, és
halkan felsikkantott. A követ-
kezõ pillanatban suhogó
hang hallatszott, és Fred
eltûnt.
– Készülj, George – szólt Mr. Weasley. – Te
viszed a ládát.
George Harry segítségével a kandallóhoz
cipelte a ládát, felállította, hogy jobban tudja
tartani, majd õ is belépett a tûzbe.
– Az Odúba! – kiáltotta, s nyomban köddé
vált.
– Te jössz, Ron – mondta Mr. Weasley.
– Viszlát – köszönt el Dursley-éktõl Ron.
Rávigyorgott Harryre, belépett a lángok közé,
bemondta a címet, és eltûnt.
Már csak Harry és Mr. Weasley maradtak a
nappaliban.
– Hát akkor… viszlát – búcsúzott Harry.
Dursley-ék nem viszonozták a köszönést.
Harry elindult a kandalló felé, de néhány lépés
után beleütközött Mr. Weasley kinyújtott kar-
jába. A varázsló döbbenten meredt a Dursley
család három tagjára.
– Harry elköszönt maguktól! – szólt.
– Talán nem hallották?
– Nem érdekes
– dörmögte Harry. –
Nem kell foglalkozni
velük.
Mr. Weasley azonban nem tágított. Követ-
kezõ mondatát Vernon bácsihoz intézte.
– Az unokaöccse legközelebb jövõ nyáron
jön haza – szólt szemrehányóan. – Mégiscsak el
kellene köszönnie tõle, nem?
Vernon bácsi arca vadul rángatózni kezdett.
Szemlátomást fizikai fájdalmat okozott neki a
tény, hogy az az ember oktatja ki a jó modorról,
aki pár perce romhalmazzá változtatta a nappali
42
szobáját. Azonban a varázs-
pálca, amit Mr. Weasley még
mindig a kezében tartott, meg-
gyõzõbb érv volt minden szónál – így
hát Vernon bácsi nyelt egyet, és vonakodva ki-
nyögte:
– Isten veled.
– Viszlát jövõre – bólintott Harry, és fél láb-
bal belépett a langyos szellõként simogató zöld
lángnyelvek közé. Ekkor azonban hátborzongató
hörgés hangzott fel a háta mögött, és Petunia
néni sikoltozni kezdett.
Harry megpördült a tengelye
körül. Dudley most a dohányzó-
asztal mellett térdepelt, és
hörögve, prüszkölve fulla-
dozott a szájából kilógó,
félméteres, vörös, nyálas
valamitõl. Elsõ döbbenete elmúltával Harry
rájött, hogy a félméteres valami Dudley nyelve –
és észrevette, hogy unokatestvére elõtt a padlón
egy üres cukrospapír hever.
Petunia néni gyorsan letérdelt Dudley mellé,
belecsimpaszkodott a felismerhetetlenné dagadt
nyelvbe, és megpróbálta kirángatni fia szájából.
Ettõl persze Dudley csak még keservesebben
hörgött; rúgkapálva igyekezett lerázni anyját.
Vernon bácsi bömbölt és hadonászott tehetetlen
dühében, úgyhogy Mr. Weasley-nek kiabálnia
kellett, hogy meghallják, amit mond.
– Ne féljenek, meg tudom gyógyítani! – har-
sogta, s elõreszegezett varázspálcával elindult
Dudley felé. Erre Petunia néni velõtrázóan
sikoltozni kezdett, s rávetette magát fiára, hogy
testével védje meg a varázslótól.
– Nem kell félniük! – bizonygatta
Mr. Weasley. – Egyszerû rutinmûve-
let… A karamell okozta… Fred fiam
a bûnös… nagy mókamester… de
 ÚJRA AZ ODÚBAN
semmi baj, ez egy szimpla bõvérbûbáj – leg-
alábbis remélem, hogy az… Kérem, nyugodja-
nak meg, azonnal rendbe hozom…
Dursley-éknek azonban eszük ágában sem
volt megnyugodni, sõt egyre jobban elhatalma-
sodott rajtuk a pánik. Petunia néni hisztérikusan
zokogva rángatta fia nyelvét, jelentõsen növelve
annak valószínûségét, hogy Dudley elõbb-utóbb
megfullad. Vernon bácsi végképp elvesztette ön-
uralmát; felkapta a kredencrõl az elsõ porcelán-
szobrot, ami a keze ügyébe akadt, és Mr. Weasley
felé hajította. A varázsló ügyesen kitért a szobor
útjából, így a szobor nem a fején, hanem a romos
kandallóban tört apró darabokra.
– Ez már tényleg túlzás! – méltatlankodott
Mr. Weasley, és fenyegetõen felemelte varázs-
pálcáját. – Én csak segíteni akarok magukon!
Vernon bácsi válaszul akkorát bömbölt, mint
egy sebzett víziló, és felkapott egy újabb dísz-
tárgyat.
43
– Indulj, Harry! – kiál-
totta Mr. Weasley, pálcáját
Vernon bácsira szegezve. – Siess!
Majd én elrendezem a dolgot!
Harry szívesen végignézte volna a kibonta-
kozó akciójelenetet, de miután a bácsi második
lövedéke súrolta a bal fülét, belátta, hogy jobb
lesz, ha nyomban távozik, és Mr. Weasley-re
bízza felbõszült rokonságát. Belépett hát a
tûzbe, majd még egyszer hátrapillantott, s köz-
ben kimondta:
– Az Odúba!
Még látta, amint Mr. Weasley pálcájával ki-
robbant Vernon bácsi kezébõl egy pusztulásra
ítélt vázát; látta a sikító Petunia nénit meg a
hörgõ Dudley-t, akinek a nyelve vörhenyes
kígyóként lengett mellkasa elõtt. A következõ
pillanatban azután forogni kezdett vele a világ,
és Dursley-ék nappalija eltûnt a suhogó, sma-
ragdzöld lángfüggöny mögött.