2007

Dr. Drábik János: Orwellia

Orwellia, a rejtőzködő szuperhatalom

"Ha látni akarja a jövőt, akkor képzeljen el egy csizmát,
amint az ember arcát tiporja - örökké."
George Orwell
George Orwell (eredeti nevén Eric Blair) Indiában született 1903-ban, de az Angliai Etonban
végezte iskoláit. 1937-ben a köztársaságiak oldalán részt vett a spanyol polgárháborúban. Ezt
követően a brit Observer tudósítója lett, és közben számos könyvet jelentetett meg. Ezek közül az
Állatok Farmja aratott elsőként világsikert 1945-ben. Ez egyszerre tekinthető a nyugati
demokráciák és a keleti szocialista rendszerek bírálatának. Orwell még ennél is nagyobb sikert
aratott az 1949-ben megjelent, s ma már klasszikusnak számító könyvével az "1984" -gyel.
Szerzője nem sokáig örülhetett a világsikernek, mert 1950-ben meghalt Londonban.
Az Állatok Farmját kezdetben az orosz forradalom és a sztálinista önkényuralom szatírájának
tekintették. De a regény elsősorban a demokrácia kellékeit használó pénzuralmi kapitalizmus
bírálata. A történet szerint Jones gazda olyan gazdaságot működtet, amelyben az elégedetlen állatok
fellázadnak az önkényesen viselkedő, hanyag és iszákos kétlábú gazdájuk ellen. Létrehozzák az
állatok demokráciáját, az Állatok Farmját, amelyben minden állat egyenlő. Három minden hájjal
megkent dörzsölt disznó - Napoleon, Sqealer és Snowball - azonban fokozatosan kiemelkedik, és
vezető szerephez jut, ami katasztrofálisnak bizonyul. A konfliktus csúcspontja az, amikor durván
elárulják Boxert a hűséges lovat, és bevezetik a totális uralmat. Ekkor írják fel vérrel a falra, hogy
még a szabadság-egyenlőség-testvériség birodalmában is, ahol miden állat egyenlő -"néhány állat
azonban egyenlőbb, mint a többi".
Az "1984" c. klasszikus műben London mogorva, nyomasztó város, ahol a Nagy Testvér
folyamatosan szemmel tart mindenegyes embert, és a Tudat Rendőrség gyakorlatilag bárkinek a
gondolatait el tudja olvasni. Winston a főhős nagy veszélybe kerül, annál az egyszerű oknál fogva,
hogy emlékezete tovább működik. Amikor nem engedélyezett szerelmi viszonyba kezd, Winston
fokozatosan felbátorodik és csatlakozik a titkos forradalmi szervezethez, amelyet "Testvériség"-nek
neveznek, és amelynek az a célja, hogy elpusztítsa a Pártot. Winston szerelmével, Júliával, együtt
kockára teszi az életét, a hatalommal folytatott halálos küzdelemben.
E kötetnek a címe - Orwellia - a George Orwell világsikerű könyveiben megismert utópikus
társadalomra és világbirodalomra utal. A XXI. század utópikusnak tűnő állama, a pénzhatalom
magánbirodalma - Orwellia - azonban nem utópia, hanem létező valóság. Ahogy a cukor eltűnik a
pohár vízben, úgy létezik rejtőzködve ez a világbirodalom a látható államok nemzetközi
rendszerében. A háttérhatalomnak ez a privatizált impériuma globális diktatúraként működik, s
napjainkra ő lett a kibontakozó új világrend modern Leviathan-ja (mondákból ismert félelmetes
tengeri szörnyetege). Kikből áll ez a háttérhatalom? Kik és miért hozták létre a
hatalomgazdaságnak, a pénzdiktatúrának és hatalmi politikának ezt az agresszívan terjeszkedő
magánbirodalmát?
Ahogy a hódító Orwellia fokozatosan átveszi a világuralmat, a szabadság, egyenlőség és testvériség
elvein nyugvó demokrácia kiüresedik, elveszíti eredeti értelmét. A pénzuralom következményei
máris érezhetőek: az emberi civilizáció hanyatlásnak indult, nő a világméretű szegénység, mindent
elönt a dekadens konfekciókultúra, s fokozódik a pótolhatatlan erőforrások, s az életmegtartó
környezet pusztulása. Orwellia nem véletlenül - csakúgy magától - jött a világra. A háttérhatalom
jól átgondolt, több évszázadon átívelő stratégiájának az eredménye. Ennek a nemzetek feletti
birodalomnak a megálmodói a XVII. században először Angliát vették ellenőrzésük alá, majd pedig

1
Franciaországban rendezkedtek be 1789 után az általuk levezényelt forradalommal és a nyomában
járó háborúkkal.
Az emberiség nyugati kultúrkörhöz tartozó része egészen az I. világháborúig azonban hitt az ember
egyéni és közösségi tökéletesedésében. Az I. világháború minőségi változást hozott. Ez a világégés
látszatra területszerzési és hatalmi ambíciók miatt tört ki, valójában a transznacionálisan
megszerveződött magánhatalom programját hajtotta végre. Orwellia akkor bújt ki a világtörténelem
"tojásából". Az I. világháború 1916-tól fokozatosan ideológiai háborúvá alakult át.
Bebizonyosodott, hogy a szervezett pénzhatalom mozgatja az eseményeket a színfalak mögül, s a
"háborúk végleges megszüntetésért vívott háború" valójában a háttérhatalom nem is túlságosan
álcázott igénybejelentése a világhatalomra. Az európai népek tanácstalanul álltak ezzel a
világégéssel szemben, de a világhatalom új trónigénylője számára ez a háború nagyon is ésszerű és
sikeres volt.
Az első világháború az erkölcsi normák, a társadalmi igazságosság felrúgásával, olyan békével
végződött, amelyből szükségszerűen következett egy újabb, még nagyobb világégés. Az
úgynevezett demokratikus és kapitalista nyugat pragmatikus erkölcsnélküliségével emberellenesnek
bizonyult. Azt a társadalmi igazságosságot hirdető szocializmust, amelyre ekkor még reménykedve
tekintettek a hátrányoshelyzetű milliók, a bolsevizmus államkapitalista kizsákmányolása teljesen
lejáratta. A háttérhatalom manipulációi segítségével gazdasági válság söpört végig a nyugati
civilizáció központi országaiban, 1933-ban pedig nyílt diktatúra jutott uralomra az Európai kultúra
egyik központjában, Németországban.
A II. világháborúban az erkölcsi normáknak szinte a maradéka is eltűnik. Nemcsak az
alsóbbrendűnek minősített népek tömeges irtására került sor, de barbár módon és értelmetlenül
földig rombolták Hamburgot és Drezdát is, amikor már lényegében vége volt a háborúnak.
Ugyanezt lehet elmondani Japánnal kapcsolatosan is, amelynek két városára - Hirosimára és
Nagaszakira - szükségtelenül dobták le az atombombát. Tokiót és a Kremlt úgy is meg lehetett
volna félemlíteni az atombombák bevetésével, ha ezeket a tömegpusztító fegyvereket a városok
közelében a tengerbe dobják le.
A háttérhatalom irányt vett az emberi természet megváltoztatása felé, az emberiesség lerombolására
mind az egyénben, mind az emberi közösségekben. Felgyorsult az a folyamat, amely az embert
élőlényből mechanikus robottá, kezelhető eszközzé alakítja át. Orwell a közeledő világkatasztrófa
prófétájaként felismerte az emberi civilizáció egészét fenyegető veszélyt. Maradandónak bizonyult
két klasszikus alkotásában a reménytelenség világhangulata fejeződik ki.
Milyen szabályok szerint működik Orwellia?
Elsőként említhetjük hogy ennek a nemzetek feletti magánbirodalomnak nem a társadalmi
igazságosság vagy a közjó szolgálata a célja, sem pedig a nemzetközi jog érvényesítése, illetve
valamiféle magasrendű erkölcsi és etikai norma követése. Orwellia működésének első szabálya,
hogy tulajdonosainak meg kell szerezniük a világhatalmat, és azt szilárdan kézben kell tartaniuk. A
hatalom itt azt a lehetőséget jelenti, hogy Orwellia döntéshozói úgy tervezhetnek, szervezhetik és
hajthatják végre akciókat, hogy az általuk meghatározott célokat el is tudják érni rövid, közép és
hosszú távon. A háttérhatalom magánbirodalma mindenek előtt pénzügyi monopóliumára
támaszkodik, de felhasználja a politikai, gazdasági, ipari, üzleti, kereskedelmi, technológiai,
kulturális és tömeglélektani tényezőket is. Orwelliának saját hadserege nincs, de eddig sikeresen
vette igénybe a neki pénzügyileg alattvalóvá vált államok katonai erejét. E rejtve működő
magánbirodalom sikerének az az egyik titka, hogy intelligensen tudja a maga céljaira kihasználni a
pénzügyileg hozzácsatolt formális államok erőforrásait. Jelenleg az Egyesült Államok - a látható
szuperhatalom - e láthatatlan magánbirodalomnak a legfontosabb eszköze. Korábban a Brit
Birodalom volt az.

2
Orwellia irányításának másik szabálya, hogy kellő mennyiségű hatalmi eszköz álljon hálózatai és a
hozzátartozó egyének rendelkezésére. De még ennél is fontosabb a hatalom minősége, azaz az
Orwelliát irányító személyek kreativitása, gyors helyzetfelismerése, lényegmegragadása és
kombinációs készsége. Ehhez érzelmi és akarati kötödésre is szükség van, az anyagi érdekeltségen
túlmenően.
A harmadik szabály szerint Orwelliának és tartományainak az irányítói csak olyanok lehetnek,
akik már rendelkeznek hatalommal, s képesek a nemzetek feletti központ által rájuk bízott hatalmat
hidegfejjel alkalmazni. Azok, akik nem rendelkeznek hatalommal Orwellia provinciáiban, a
függetlennek tartott államokban, azok csak arra alkalmasak, hogy viseljék a hatalommal
rendelkezők döntéseinek a következményeit. A hatalommal nem rendelkezőknek a hatalommal
bírók érdekeit kell képviselniük, és az ő céljaikat kell minden eszközzel megvalósítaniuk.
Orwelliában a pénzhatalom a legfontosabb. Ezért ebben a magánbirodalomban a nemzetközi
pénzügyi közösség ellenőrzi a független országnak látszó birodalmi tartományok gazdasági és
monetáris rendszerét. Ez a pénzügyi hatalom felöleli a pénzkibocsátást, a kamat-, és árfolyam
szabályozást, a hitelezést, a központi és kereskedelmi bankok irányítását, valamint az adott ország
(tartomány, provincia) pénzügyi jogszabályainak a megfogalmazását és elfogadtatását. Orwellia
országaiban az ultraliberalizmus érvényesül és a gyakorlatban szinte minden pénzügyi és gazdasági
túlkapás lehetséges, ha az megfelelő pénzügyi és gazdasági haszonnal kecsegtet. A jogrendszer is
úgy működik, hogy ami profitáló, az annak ellenére megengedett, ha egyébként nyilvánvalóan
erkölcstelen és etikailag elítélendő. Orwellia tulajdonos-döntéshozói ezért szigorúan ellenőrzik a
birodalomhoz tartozó nemzetállamok kormányait és közigazgatását. Gondoskodnak az
együttműködő helyi uralkodó csoportok megvásárlásáról és Orwellia uralkodó rétegébe történő
integrációjáról.
A pénzrendszer kézbentartásával a pénzügyi hatalom már képes az állami és a társadalmi élet szinte
minden területének a közvetlen vagy közvetett ellenőrzésére, a magánérdekeket kiszolgáló
technokrata vezetők irányító-pozícióba helyezésére, az állami intézmények és szervezetek
befolyásolására, hogy azok mindig Orwellia tulajdonosainak adjanak elsőbbséget. A birodalmi
tartományok társadalmát a pénzrendszer túl-hatalma, és a profit szempontok kíméletlen előtérbe
helyezése fellazítja, a társadalmi szolidalítás meggyöngül, a korrupció pedig politikai döntéshozatal
bevett módszerévé válik. A pénzhatalom finanszírozza a politikai szervezeteket, a pártokat és
politikusokat, a választásokat, valamint a tömegtájékoztatási intézményeket.
Orwellia döntéshozói hatalmuk gyakorlásában támaszkodnak az adott országban érvényesülő
eszme-és normarendszerre, amit ellenőrzésük alatt tartanak. Figyelembe veszik a történelmi
hagyományokat, az ország műszaki és tudományos színvonalát, a kulturális szintet és a vallási
beállítódást. A birodalmi vezetők ennek alapján végeztetik el a tervezést, azonosítják be a várható
kockázatokat és használják ki magánbirodalmuk számára az adódó lehetőségeket. Ezért a
közvélemény formálás szervezeteit vagy felvásárolják, vagy más módon ellenőrzik és
befolyásolják.
Mivel Orwellia a nemzetközi pénzügyi közösség magánbirodalma, ezért a hatalomgyakorlás is
elsősorban pénzügyi eszközökkel történik. A fejlett informatikának és elektronikának köszönhetően
a pénzügyi rendszer működése felgyorsult. A pénzvilág szereplői ma már világszinten fektetnek be,
spekulálnak, mozgatják a pénzt és a pénzügyi eszközöket. Pillanatok alatt lépnek át az egyik piacról
a másikra. Ez a globális pénzügyi rendszer naponta több mint 3.000 milliárd dollárt mozgat, s ezek
97 % nem a reálgazdasági folyamatok érdekében történik, hanem elsősorban spekulációs célokból.
A világgazdaság évi összterméke, GDP-je, 40 és 50 ezermilliárd dollár között mozog, azaz a
globális pénzmozgásnak a tizede.
A pénzgazdaság technikai gyorsasága, az a körülmény, hogy a pénzpiacokon nagyteljesítményű
számítógépekkel automatikusan lehet vásárolni és eladni részvényeket, fogyasztási javakat,
valutákat, rendkívül nagy előnyhöz juttatta a pénzvagyon tulajdonosait. Ez is hozzájárult ahhoz,
3
hogy szervezett magánhatalmukat nemzetek feletti világbirodalommá tudták fejleszteni, amelynek a
segítségével az értékelőállító gazdasági tevékenységet már globálisan ellenőrzik.
A termelő gazdaság szükségszerűen lassabban működik, mert a termékek előállítása meghatározott
időhöz van kötve. A mezőgazdasági és ipari termékek, valamint szolgáltatások előállításánál
érvényesülnek a természeti törvények korlátai. A szükséges idő - attól függően, hogy milyen áruk
előállításáról van szó - néhány órától, néhány napig, hétig, sőt néhány évig terjedhet.
A társadalom sem tudja felvenni a versenyt a pénz gyorsaságával. Az emberi civilizáció
működtetéséhez szükséges norma- és etikai-rendszer, a hagyományok és szokások, a kulturális
színvonal lényegesen lassabban változik. A pénz-magánbirodalom egyes tartományaiban példa
nélkül álló társadalmi és kulturális változások zajlanak, amelyek felölelik a családot, a kisebb
közösségeket, a vallási gyakorlatot, a nemzeti nyelvet és kultúrát. Ezeknek a változásoknak fontos
színtere az iskolarendszer, az elemi iskolától az egyetemig. A pénzhatalom különösen nagy
figyelmet szentel a véleményformáló intézményeknek. Tulajdonosként ellenőrzi a
tömegtájékoztatás legfontosabb szervezeteit, amelyeket felhasznál magánbirodalma megerősítésére.
Ennek a stratégiának szerves része a természetes közösségek, a kisebb és a nagyobb család (a
nemzet) gyöngítése. A felhígított társadalom könnyebben kézben tartható, ezért Orwellia
döntéshozói támogatják az atomizálódást, a bevándorlást, a keveredést, a lakosság demoralizálását,
kulturális szintjének csökkentését és az olyan befolyásolási technikák újraélesztését, mint a Római
Birodalomból ismert "kenyér és cirkusz". Ennek a befolyásolásnak szerves része a brutális és véres
tévéprogramok, a szexuális magatartás fellazítása, a kábítószer terjesztés és fogyasztás
megkönnyítése.
Orwellia működésének negyedik szabálya, hogy az új világrend tényleges hatalmi struktúrái ugyan
nem mindig láthatóak, mindazonáltal nagyon is érezhető következményekkel járnak, ha azokat a
formális hatalmi struktúrák végrehajtják. Ha pl. tudni akarjuk, hogy egy adott ország kormánya
miért fogad el ilyen vagy olyan tartalmú kormányprogramot, akkor a valódi okokat egyre
gyakrabban az államok feletti pénzbirodalom informális központjaiban hozott döntésekben találjuk
meg. Orwellia a hozzátartozó látható országokat a hatalom privatizált intézményei segítségével
működteti. Az elmúlt három évtizedben a tényleges hatalom fokozatosan átkerült a
magántulajdonban lévő pénzügyi és gazdasági struktúrákhoz. Ezért Orwellia - a pénzimpérium - a
magántulajdonban lévő kapitalista korporációk szervezeti felépítésének és működési rendjének a
logikája szerint funkcionál.
A hagyományos magántulajdonban lévő gazdasági szervezet - a korporáció - háromszintű vezetés
alatt áll. A legfelső szinten vannak a részvénytulajdonosok, ők a valódi tulajdonosok és a
korporáció felügyelői. Még akkor is ők, ha csak ritkán vesznek részt a gazdasági és igazgatási
folyamatban. Valójában nincs is szükség arra, hogy ténylegesen értsenek a tulajdonukban lévő
korporáció belső tevékenységéhez, minthogy távollévő tulajdonosként nem járulnak hozzá a
korporáció érdemi tevékenységéhez. Elsősorban a spekulációval és a várható hozam (profit és
tőkejáradék) újabb befektetésével, növelésével foglalkoznak. Tehát a pénzügyi, nem pedig az
értékelőállító tevékenység köti le figyelmüket.
A korporációs struktúra második irányítási szintjén az igazgatók, az igazgatótanács tagjai
foglalnak helyet. A részvénytulajdonosok képviselőiként felügyelik a korporáció hatékony
működtetését, saját érdekeiknek és a helyi kormányzatoknak, továbbá az általuk hozott
jogszabályoknak megfelelnek. Ők felelősek a hosszútávú tervek elkészítéséért, azért, hogy
maximális növekedéssel biztosítsák a lehető legnagyobb hozamokat a lehető legkisebb
költségekkel. Ez a követelmény az, ami a pénzuralmi rend korporációját alapvetően antiszociális,
emberellenes szervezetté teszi.
Az irányítás harmadik szintjén a menedzserek foglalnak helyet, ők felelősek a korporációs
vállalatbirodalom napi irányításáért. A menedzserek általában magasan képzett és keményen

4
dolgozó szakemberek, specialisták, akik a korporáció működéséhez hozzáadják tehetségüket,
szervezési képességüket és fenntartják a megfelelő fegyelmet és munkahelyi légkört, s egyben
szorosan együttműködnek a szállítókkal és a többi üzleti partnerrel.
Orwellia működésének ötödik alapszabálya, hogy végre kell hajtani a termelői vagyon
magánosításán túlmenően a hatalom privatizációját nemcsak az egyes államokban, de világszinten
is. Mint már kifejtettük a XXI. század emberisége már az új világrendben él, amelynek egy
központból irányított kormányzata van, amely azonban első látásra, nem felismerhető. Az emberek
zöme még nemzetállami koordinátákban gondolkodik, és a kormányzás, közigazgatás,
nemzetállami gyakorlatát ismeri. A közhatalom gyakorlásának ezek a hagyományos formái többek
között azért nehezebben felismerhetők a világkormánynál, mert ez a rejtőzködő kormányzat a
hagyományos magánhatalom-gyakorlás módszereit és struktúráit alkalmazza. Minthogy a
világkormányzat hatalma azon nyugszik, hogy meg tudta szerezni a világ pénzrendszere feletti
monopolhatalmat és ennek segítségével a világgazdaság feletti ellenőrzést, vagyis, hogy
magánhatalom, és így a világkormány is magánhatalmi kormányzást folytat. Ez a korporációs, nem
pedig a nemzetállami irányításhoz hasonlít. Másként kifejezve: a világkormány a hatalomgyakorlás
privatizált formája.
A fentiekből következik Orwellia hatodik szabálya: ha a világhatalom privatizálva lett, akkor a
kvázi globális unió kormányzati rendszere is magánhatalmi képződmény. Eszerint nem az
államhatalmi ágak hagyományos megosztása szerint működik, ahol különválik a törvényhozó,
végrehajtó és bírói hatalom. Mivel ez a privát hatalom globális korporációhoz hasonlóan működik,
érthető, hogy napjainkban miért torzult el a demokratikus államokban a közintézmények működése.
A szervezett magánhatalom úgy vette át a közintézmények ellenőrzését, hogy a korporációs
irányítási-struktúra felülírta az államhatalmi ágak kölcsönös megosztásán alapuló demokratikus
társadalomirányítási rendszert.
Orwellia a magánkézben lévő új világrend hordozója, tehát privatizált hatalmi struktúra. Legfelső
döntéshozói 300 trillió dollárra becsült vagyonnak a tulajdonosai, akik saját monopóliumukként
irányítják a világ pénzrendszerét. Őhozzájuk tartozik a hosszútávú világstratégia kialakítása. E
globális magánbirodalom középső irányítási szintjét, amely a korporációknál az igazgatóknak
felel meg, az egyes államok integrált hatalmi elitje alkotja. Nemzetközi szinten ők hozzák a
döntéseket, olyan nagyhatalmú szervezetekben, mint a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság,
a New Yorkban működő Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa), és
testvérszervezete a Londonban működő Royal Institute for International Affairs (Királyi Külügyi
Intézet). Az alsó menedzseri szintnek az egyes országok formális törvényhozó, végrehajtó és
igazságszolgáltatási szervezetei felelnek meg. Az elnököket, miniszterelnököket, vezérigazgatónak
tekinthetjük.
A legfelső szintet tehát Orwellia tulajdonosai alkotják. A világhatalomnak ezek a
részvénytulajdonosai a magánbirodalmukhoz tartozó látható államok közül csupán az Egyesült
Államoknak, Nagy-Britanniának, Oroszországnak, Kínának és bizonyos esetekben
Franciaországnak engednek időnként beleszólást a legfontosabb ügyekbe. Ezek a birodalmi
döntéshozók saját intézményrendszerükben készítik elő döntéseiket. Létrehozták a stratégiai
tervezést végző intézetek hálózatát, amelyeket tervező központoknak vagy think tank-eknek
neveznek. Ez a "Globális agy" a már említett három intézményen kívül felöleli Carnegie
Endowment for International Peace (Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért), World Economic
Forum (Világgazdasági Fórum), American Enterprise Institute (AEI) (Amerikai Vállalkozói
Intézet), Group of Thirty (A Harmincak Csoportja), Brookings Institution (Brookings Intézet), The
Heritage Foundation (Nemzeti Hagyomány Alapítvány), Center for Strategic & International
Studies (CSIS) (Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja), Hudson Institute (Hudson
Intézet), Cato Institute (Cato Intézet), Tavistock Institute (Tavistock Intézet), Hoover Institute
(Hoover Intézet) nevű szervezeteket, valamint egy sor egyéb agytrösztöt és gondolati műhelyt. Ezek

5
a gondolati műhelyek dolgozzák ki a hosszútávú komplex politikai, gazdasági, pénzügyi,
technológiai és kulturális projekteket, ők integrálják olyan komplex struktúrákká és modellekké,
amelyek alkalmasak az uralom gyakorlására globális, nemzeti és regionális szinten.
E magánalapítványok által finanszírozott gondolati műhelyeknek a felső irányítását a leggazdagabb
bankárdinasztiák tagjai, valamint a pénz-és korporációs oligarchia kiemelkedő személyiségei látják
el. A teljesség igénye nélkül megemlítünk néhány fontos nevet: a Rothschild, a Rockefeller, a
Morgan, a Schiff, aWarburg, a Weill, a Lazard, a Harriman, a Mellon, az Agnelli, a Montefiore, a
Carnegie, a Bunge, a Noble, az Alemant, a Mitre és a Macri családok tagjait.
Az úgynevezett Fekete Nemesség tagjai is fontos szerepet játszanak. Ide tartoznak a ma még
regnáló uralkodó dinasztiák tagjai (az Egyesült Királyság, a Benelux Államok, Spanyolország és a
Skandináv Országok uralkodói), valamint a korona nélküli országok előkelőségei: Franciaország,
Németország, Olaszország, Ausztria és Portugália egykori főnemeseinek az utódai. A Fekete
Nemesség szoros kapcsolatot épített ki az Arab országok uralkodó családjaival, valamint az olyan
koronázatlan, de nagyhatalmú főurakkal, mint amilyen az Egyesült Államok és Távol-Kelet
multimilliárdosai.
Orwellia magánbirodalmában fontos szerepet töltenek be bizonyos vallási szervezetek, így pl.
Nagy-Britanniában az Anglikán Egyház, Amerikában a lutheránus és kálvinista hitvallást követő
protestáns felekezetek, a keresztény-cionista evangelizációs szervezetek, beleértve a zsidó
Sanhedrint, valamint a Vatikánon belül működő egyes hatalmi struktúrákat is. Mindezt kiegészítik
az olyan nemzetek feletti hálózatok, amelyekkel a szabadkőművesség, a nemzetközi cionizmus, a
nemzetközi szociáldemokrácia, és a nemzetközi kereszténydemokrácia rendelkezik.
Orwellia sajátosságai közé tartozik, hogy irányítói bizonyos korlátok között ugyan, de illegitimnek
és illegálisnak tekinthető szervezetekkel is kénytelenek együttműködni a hatalom gyakorlásában.
Ezek közé tartoznak különböző maffia-csoportok, fegyverkereskedők, drog kartellek, pénzmosással
foglalkozó szervezetek, mint pl. a Bolíviában, Columbiában, Afganisztánban és Thaiföldön működő
kábítószer termelők és forgalmazók. Közülük csak azok jöhetnek számításba, akik hajlandók
betartani az iratlan szabályokat.
Fontos szerepet játszanak a legitim érdekek szolgálatában álló titkosszolgálatok és hírszerző
szervezetek, pl. a CIA, az MI6 és a MOSZAD. Ezek a szervezetek törvényes fedezettel a hátuk
mögött működhetnek együtt titokban az illegitim szervezetekkel, s nem kell tartaniuk a
tömegtájékoztatástól. Az új világrend keretében három olyan szervezet van, amelyből valójában
nem lehet soha teljesen kilépni: ezek a hírszerző szervezetek, a szabadkőművesség, valamint a
maffia jellegű csoportok. Orwellia magánbirodalma rendjében e három szervezet törvény felett áll,
és kizárólag az iratlan szabályokhoz és magatartási normákhoz kell igazodnia. Orwellia legfelsőbb
szintű döntéshozói irányítják azt az államok feletti hatalmi struktúrát, amelynek a legnagyobb
országok, köztük az Egyesült Államok hatalmi elitje is engedelmeskedni tartozik.
Orwellia új világrendjében meghatározó szerepe van a magánkorporációk hálózatának. Ők képezik
a hatalomgyakorlás középső szintjét. Kiemelkedő szerepe van a mintegy 500 nagy világcégnek, a
transznacionális pénzügyi intézményeknek, az univerzális hatáskörű pénzintézeteknek, a
világszinten működő korporációs tömegtájékoztatásnak, az elit egyetemek hálózatának. Ezen a
szinten néhány állam kormánya is beleszólhat a döntésekbe. De ez a beleszólás csak a külügyekre,
és a katonai kérdésekre korlátozódik.
Orwelliában a hatalomgyakorlásnak ezen a második szintjén finanszírozzák a politikai
tevékenységet (beleértve a választásokat) az előre kiválasztott pártok és jelöltek érdekében. Mindezt
olyan technikával végzik, hogy a lakosság körében fent lehessen tartani a látszatot: ők döntenek, és
az általuk választott személyek gyakorolják törvényhozói és a kormányzati hatalmat. A politikai
szféra finanszírozása a multinacionális cégek és a transznacionális pénzügyi intézmények útján

6
történik. A politikai szféra kézbentartását szolgálja a véleményhatalom monopolizálása a
korporációs tömegtájékoztatási intézményeken keresztül. Ennek a rendszernek a működését segíti
az oktatási szektor átalakítása, és a lakosság kondicionálása arra, hogy a befolyásolást és a
kiszolgáltatottságot demokratikusnak tekintse és alkalmazkodjon hozzá.
Orwellia magánbirodalmának napi ügyeit a látható államok kormányai végzik, élükön a végrehajtó,
törvényhozó és bírói hatalom vezetőivel. Ezeknek a menedzseri-szintű irányítóknak a
mozgásterét behatárolja az, hogy csak rövid ideig vannak döntési helyzetben, és hosszútávú
feladatok elvégzésére nem vállalkozhatnak. Hivatalukba formailag demokratikus módon kerülnek,
és rendszerint meg kell küzdeniük egy másik hasonló módon kiválasztott ellenféllel. A politikai
választások szereplőit Orwellia tulajdonosai és igazgatói előzetesen már átvilágították, s indulásukat
csak gondos vizsgálat után engedélyezték. Ha a kiszemelt személy átment a vizsgán, akkor még el
kell adni őket a választóknak a politikai élet piacán. Ekkor válik fontossá a csomagolás és a reklám.
A korporációs tömegtájékoztatás jól fizetett szerkesztői, újságírók, média-szakemberek, politikai
elemzők és kommentátorok szakképzett csoportjai adják el a választóknak az Orwellia urai által
kiszemelt politikusokat.
A hatalom privatizálása egyben azt is jelenti, hogy a demokráciában kötelező "egy ember, egy
szavazat" elven alapuló számbeli többség fokozatosan átadja a helyét a korporációs
hatalomgyakorlásban érvényes gazdasági, és pénzügyi erőfölényen alapuló többségnek. A
politikában formálisan ma is a számbeli többség elve érvényesül. Amióta azonban a szervezett
magánhatalom a közhatalom fölé került, a magánhatalom a közvélemény befolyásolásával
érvényesíti akaratát. Ezt a rendelkezésre álló pénzügyi és gazdasági erőforrásokkal éri el. A
tulajdonukban lévő tömegtájékoztatás lehetővé teszi, hogy céljaik elérésére akár nyílt és tudatos
megtévesztéssel is törekedjenek. A közéleti félretájékoztatásban még a nyílt hazugság is rutin
eszközzé vált. Ezt hívják Orwelliában propagandának. A háttérhatalom egy-egy hazugsággal le is
bukhat. Ebben az esetben akár fel is lehet áldozni egy-egy szerkesztőt. Így a megtévesztés
kezdeményezője az igazság bajnokának tüntetheti fel magát. A tudatipar szakemberei - a "lélek
mérnökei" - a közvélemény manipulálása érdekében kellően adagolják az erőszakot és a
képmutatást.
Montesquieu óta a demokratikus kormányzás egyik ismérve a hatalmi ágazatok - a törvényhozói,
végrehajtói, és bírói hatalom - szétválasztása, a kölcsönös ellenőrzések, fékek és ellensúlyok
rendszerének az alkalmazása. A francia gondolkodó - történelmi korlátai miatt - még nem
hangsúlyozta a vagyon igazságos és teljesítményhez igazodó elosztását, amely nemcsak a gazdasági
esélyegyenlőségnek, de a személyi szabadságnak és a politikai önrendelkezésnek is az egyik
előfeltétele. Orwellia magánbirodalmában a hatalmi ágazatok teljesen más rendszer szerint oszlanak
meg.
A legfőbb hatalmat a magántulajdonban, illetve a magánellenőrzés alatt álló pénzrendszer
hordozza. Ide tartoznak a nagy beruházó bankárdinasztiák tulajdonában (vagy ellenőrzésük alatt)
álló központi bankok, kereskedelmi bankok, univerzális hatáskörű pénzügyi szervezetek, a
pénzügyi konzultációs szervezetek, a kockázat- és hitelminősítő intézetek, a tőzsdék, a befektetési
alapok, a biztosító és viszontbiztosító társaságok, a nyugdíjalapok és pénzfedezeti alapok.
E legfőbb hatalmi ágazat után következnek a főbb multinacionális iparvállalatok. Már említettük,
hogy 500 olyan világcég működik, amely kézben tartja legfontosabb termelési ágazatokat, a
szolgáltatásokat, az elosztást, a bányászatot, az energiatermelést és elosztást, a fegyvergyártást, az
elektronikát, a világűrkutatást kiszolgáló ipart, a fogyasztási cikkek gyártását, a vegyipart, az
élelmiszeripart, a kőolaj és földgáz kitermelését és elosztását végző cégeket, a nagy építőipari
vállalatokat, a hajógyártást, a tervezést és konzultálást. A termelőgazdaság állítja elő az értékeket.
Hasznosságánál fogva ezt kellene a legfontosabb ágazatnak tekinteni, de mivel a multinacionális
cégek a pénzrendszer tulajdonosainak az ellenőrzése alatt állanak, így természetesen Orwellia
hitelpénzzel működtetett magánbirodalmában nem a termelő szektort illeti meg az első hely.
7
Már utaltunk az univerzális intézmények fontos szerepére, de ezeket a nemzetek feletti
képződményeket fontosságuknál fogva külön hatalmi ágnak kell tekinteni. A harmadik hatalmi
ágazathoz tartozik a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja,
az Amerikaközi Fejlesztési bank, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, a Gazdasági
Együttműködés és Fejlesztés Szervezete, a frankfurti Európai Központi Bank, az amerikai Federal
Reserve System, az Európai Unió, a NATO, az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Szerződés
Szervezete, valamint az ENSZ és szakosított intézményei. Fontossága miatt elsőként is említhettük
volna az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény, a GATT helyére lépett
Világkereskedelmi Szervezetet, a WTO-t, amely Orwellia legfontosabb univerzális hatáskörű
érdekérvényesítő intézménye.
Negyedik hatalmi ágazatként az egyetemek és tudományos intézetek koordinált hálózatát
jelölhetjük meg. Az Egyesült Államok vezető egyetemei közül a Harvard, az MIT, a Columbia, a
New York University, Princeton, Yale, John Hopkins, Chicago, Stanford, Georgetown, Nagy-
Britannia egyetemei közül pedig Oxford, Cambridge és a London School of Economics tartozik
ebbe a hálózatba. Természetesen akad kiváló egyetem a többi országban is, de jellemző, hogy
Orwellia sztár-egyetemei az angolszász országokban működnek.
Az ötödik hatalmi ágazat a korporációs tulajdonban lévő multimédia-monopólium. E
tudatiparághoz tartoznak a New York Times, a Washington Post, a Newsweek, az International
Herald Tribune c. világlapok, a CNN-Time Warner világtelevizió, továbbá az olyan rádió és
tévéhálózatok, mint az ABC, CBS, NBC, Fox News, PBS, valamint az olyan hetilapok és
folyóiratok, mint a The Economist, a német Der Spiegel, a francia Le Monde, a Foreign Affairs, a
Commentary, a The National Interest, a Foreign Policy. De Orwellia számára fontosak az olyan
hírügynökségek is, mint a Reuters, az Associated Press, a Deutsche Presse Agentur, a France Press,
és a többi nagy hírügynökség.
Orwellia hatodik hatalmi ágazatát képezik a formálisan létező államok (azaz a globális
pénzbirodalom önálló államnak tartott tartományainak) kormányzatai. Ehhez tartoznak a kül- és
belpolitika, valamint a pénzügyi és gazdasági szféra legfőbb irányítói, így pl. Amerikában az elnök
és az alelnök, a külügyminiszter, a védelmi miniszter, a pénzügyminiszter, a belbiztonsági
miniszter, a Nemzetbiztonsági Tanács, a CIA, az FBI és a Kongresszus (a törvényhozás) felső
vezetői, valamint a legmagasabb rangú katonai parancsnokok.
Orwellia működésének hetedik alapszabálya szerint a káoszból csak úgy lehet megteremteni a
rendet, ha minden globális szereplő hajlandó erőszak alkalmazása nélkül rendezni a konfliktusokat.
Ilyen békeállapothoz azonban háborúkra van szükség, hogy világszinten egyetlen globális
hatalomgyakorló legyen. Ő már háború nélkül döntheti el a vitákat és kényszerítheti rá akaratát, az
egész emberiségre. Úgy rendezheti a nemzetközi konfliktusokat, mint egy államon belül működő
bíróság. A természeti erőforrásokkal rendelkező országokat csak így lehet rákényszeríteni arra,
hogy az Orwelliát irányító tulajdonoscsoport szabadon hozzáférhessen természeti kincseikhez. Ha
erre a kiszemelt ország nem hajlandó, akkor a pénzügyi, a gazdasági, és politikai, végső soron,
pedig a katonai erőszak legváltozatosabb eszközeivel kell és lehet jobb belátásra bírni.
Hogyan épül fel Orwellia birodalmi struktúrája?
Már láttuk, hogy ez az elsődlegesen magánbirodalom - amely a pénzrendszert a saját
monopóliumaként működtető pénzoligarchia irányítása alatt áll - a pénzügyi intézmények, katonai
támaszpontok, multinacionális világcégek és csatlós államok egységes rendszerbe integrálódott
komplexuma. Leegyszerűsítés lenne azonban Orwellia dinamikusan terjeszkedő világrendszerét
csupán-e rendszer legfontosabb komponensére, az Egyesült Államokra szűkíteni.
Annak a világbirodalmi struktúrának a szervezeti felépítését, amelyet mi Orwelliának nevezünk, a
rendszerhez tartozó országok elemzésével tanulmányozhassuk. E birodalmi rendszer felső szintjén

8
azok az államok foglalnak helyet, amelyek vezető érdekcsoportjai tulajdonosként tartják kézben a
befektetéseket, a pénzügyi piacokat és akik, képesek a világ többi részén is ellenőrzésük alá venni a
pénzügyi és gazdasági tevékenységet. Ezért Orwellia csúcsán az Egyesült Államok, az Európai
Unió és Japán található.
A világoligarchia Amerikát használta arra, hogy létrehozza a birodalomnak engedelmeskedő csatlós
államok rendszerét. Ezek a részben regionális hegemóniát gyakorló, vazallus államok gyakran
Amerika nélkül is végrehajtják Orwellia felső vezetésének stratégiai döntéseit. Ehhez rendelkeznek
a megfelelő katonai erővel és pénzügyi támogatással. Ezek a birodalmi feladatokat ellátó vazallusok
megtörik a terjeszkedésre kiszemelt államok ellenállását és egyben saját helyi hatalmi érdekeit és
érvényesítik.
A jelenlegi nemzetközi rendszerben fontos szerepe van az újonnan felemelkedő birodalmi
hatalmaknak, amelyek egyszerre az Orwellia magjához tartozó birodalmi államok riválisai és
együttműködő partnerei. Ehhez a hatalmi körhöz tartozik Kína, India, Kanada, Oroszország és
Ausztrália. Ezeknek az országoknak számolniuk kell Orwellia agresszív behatolásával, ugyanakkor
ők maguk is helyi hegemóniára törekednek a szomszédos országokkal kapcsolatban és maguk is
kihasználják a szegényebb és fejletlenebb országok erőforrásait. Ezek a felemelkedő hatalmak
szorosan kapcsolódnak Orwellia központi birodalmi államaihoz, egyrészt a náluk működő közös
gazdasági szervezetek révén, másrészt versenyeznek a fejletlen és védtelen országok erőforrásaiért.
Jól látható ez Kína és India azon erőfeszítéseiben, hogy más Ázsiai országokból, de Afrikából és
Latin-Amerikából is gazdasági előnyökhöz jussanak, terjeszkedő beruházási tevékenység révén.
A globális birodalommá integrálódott nemzetközi rendszer következő, harmadik szintjén az
úgynevezett fél-autonóm vagy korlátozottan független államok foglalnak helyet. Ide lehet sorolni
Brazíliát, Dél-Koreát, Dél-Afrikát, Tajvant, Argentínát, Szaúd-Arábiát, Chilét és Bolíviát. Ezeknek
az államoknak jelentős nemzeti gazdasági bázisa van és viszonylag fejlett, köztulajdonban lévő
szektorral rendelkeznek. Kormányaik erőfeszítéseket tesznek, hogy jelen lehessenek a világpiac
egyes részein, de erősen függnek Orwellia katonai védelmétől. Ez különösen érezhető Tajvan, Dél-
Korea és Szaúd-Arábia esetében, amelyek katonai támaszpontokat biztosítanak területeiken
Orwellia birodalmi érdekérvényesítéséhez. Ezen országok monokultúrájuk és egyoldalú
erőforrásaik révén erőteljesen függnek. Jövedelmeiket kénytelenek megosztani Orwellia
irányítóinak a tulajdonában lévő multinacionális cégekkel. Ebbe a csoportba sorolható Szaúd-
Arábia, Chile, Nigéria, Brazília és Argentína.
Különösen a kőolaj kitermelő országok tartanak fenn szoros kapcsolatot Orwellia központi államai
pénzügyi irányítóival, és saját jövedelmük jelentős részét a központi államok ingatlanaiba,
államkötvényeibe és értékpapírjaiba fektetik be. Ezzel jelentős mértékben hozzájárulnak Orwellia
két legfontosabb országának - az Egyesült Államoknak és Angliának - a finanszírozásához. A
világbirodalmi struktúra-e harmadik szintjéhez tartozó országok együttműködnek a Szovjetunió
felbomlásával létrejött Független Államok Közösségéhez, a FÁK-hoz tartozó államokkal, valamint
az újonnan kiemelkedő birodalmi hatalmak csoportjához tartozó országokkal, olyan kérdésekben,
mint pl. Orwellia birodalmi háborúja a Közel-Keleten, a Haiti elleni invázió, rendszerváltás
végrehajtása Afrika egyes országaiban, a világszintű neoliberális stratégia támogatása, valamint a
gazdaság legfontosabb szektorainak a birodalmi irányítás alá vétele.
A helyi uralkodó csoportok, és bizonyos esetekben a nemzeti szociális mozgalmak, valamint az
érdekvédő csoportok ellenállása miatt konfliktusok is kialakulnak a legfelső irányító érdekcsoportok
és a helyi elitek között. Így pl. Brazília, Chile és Argentína nem ért egyet azzal, hogy az Amerikai
kormányzat (Orwellia első számú hatalmi eszköze) meg akarja buktatnia a venezuelai elnököt.
Egyrészt jövedelmező gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok kötik őket Venezuelához, másrészt
ellenzik a katonai puccsokat, mert ez saját hatalmukat is veszélyeztetheti.
Ezek a fél-autonóm és korlátozott függetlenséggel rendelkező országok viszonylagos

9
mozgásszabadságuk ellenére hathatós katonai és politikai támogatást nyújtanak Orwellia birodalmi
irányítása számára. Így pl. zsoldosokat nyújtottak Haitin a demokratikusan választott elnök
megbuktatásához. Szomáliát etiópiai zsoldosok szállták meg, akiket közvetlenül amerikai
tanácsadók képeztek ki, finanszíroztak és vezényeltek.
A világbirodalmi hierarchia legalsó, negyedik szintjén a csatlós-kollaboráns rendszerek
találhatóak. Ezek közé sorolható Egyiptom, Jordánia, a Perzsa-öböl menti államok, Közép-Amerika
és a Karib tenger államai, Fekete Afrika országai, a kelet-európai országok (köztük Magyarország),
az egykori Szovjetunió kaukázusi és közép-ázsiai tagállamai, a Fülöp-szigetek, Indonézia, Észak-
Afrika és Pakisztán. Ezeket az országokat többé-kevésbé demokratikus formák keretében
tekintélyuralmi politikai csoportok kormányozzák, amelyek a birodalom magját alkotó országoktól
(és részben a felemelkedő birodalmi államoktól) kapják a politikai, pénzügyi és katonai támogatást.
Ez a szint óriási lehetőséget biztosít Orwellia oligarchái számára a pénzügyi-, gazdasági
terjeszkedéshez, a gazdasági erőforrások megszerzéséhez és centralizációjához. Mindez példa
nélkül álló extraprofithoz juttatja őket. E negyedik szinthez tartozó országok kevés hozzáadott
értékkel rendelkező terméket állítanak elő. Elsősorban nyersanyag kitermeléssel és szállítással
foglalkoznak Orwellia központi államai számára. Ezen országok többségében olyan élősködő és
korrupt vezetőréteg van hatalmon, amely valójában nincs felkészülve arra, hogy az adott ország
gazdasági és politikai életét szakszerűen irányítsa.
Ezek az országok fokozott mértékben adnak zsoldosokat Orwellia birodalmi terjeszkedéséhez, és a
csatlós rendszerek hatalomra juttatásához az újonnan meghódított országokban. E csatlós
rendszerek - a birodalmi központ vazallusaiként - elősegítik a termelőmunkát végzők
kizsákmányolását, az általuk előállított érték kisajátítását, a mezőgazdasági dolgozók életterének
csökkentését és a pótolhatatlan erőforrások pusztítását.
Orwelliában a hatalom a pénz- és korporációs oligarchia kezében van. Ő tartja kézben a "piacnak"
nevezett szervezett pénzügyi hatalmat. A korábban a társadalom és a közérdek szolgálatában álló
nemzetállamot saját szolgáltató intézményévé alakította át. Ez a nemzetek feletti oligarchia
gondosan felügyel arra, hogy a hatalom gyakorlása globálisan, valamint az egyes államokon belül
is, mindig a saját emberei kezében legyen. Ma már e csatlós államok szervezik azokat a zsoldos
seregeket, amelyek szükség szerint a föld bármely részén bevethetőek. Ez a privatizált
világbirodalom gondoskodik tisztségviselői kiképzéséről, akik a zsoldos hadseregek
parancsnokaiként és kollaboráns helytartókként közreműködnek az önrendelkezésért és nemzeti
érdekérvényesítésért küzdő mozgalmak féken tartásában, Orwellia tartományainak a
működtetésében.
A negyedik szint, tehát Orwellia hatalmi struktúrájának fontos alkotórészévé vált. E
csatlósrendszerek kiegészítik a nemzetek feletti megszálló erőket, és megkönnyítik a nyersanyagok
és energiahordozók kisajátítását. Nélkülük a magánbirodalom Orwellia már régen túlterhelte volna
katonai erőit, és ez a birodalmi központhoz tartozó államokban erős társadalmi ellenállást váltott
volna ki. A központ túlzott leterhelése pedig megerősítette volna a birodalmi terjeszkedés és
újgyarmatosítás ellen fellépő erőket a világ más részein. A csatlós államok zsoldosai lényegesen
olcsóbbak, s így csökkentik a birodalom fenntartásának költségeit. A privatizált birodalom zsoldos
haderőit szépítgetőn ENSZ-erőknek, békefenntartóknak, a demokrácia védelmezőinek, és a
terrorizmus elleni háború élharcosainak nevezik.
Orwellia magánbirodalma, noha terjeszkedik, és egyre mélyebben hatol be az emberi civilizáció
minden részébe, nem mindenható. Az ellenhatás máris érezhető a globalizáció-ellenes politikai és
szociális mozgalmak erősödésében, valamint olyan új államközi együttműködés kialakulásában,
mint amilyen a Sanghaji Együttműködés Szervezete, ahol Kína, India és Oroszország tesz kísérletet
Orwellia ellenpólusának a kialakítására. Így a pénzuralmi világrend jelenlegi döntéshozóinak
sikerült elérniük, hogy megvalósuljon a geopolitika angol megalapítójának, Mackindernek, a

10
rémálma: az Eurázsiai földrész legnépesebb és erőforrásokban leggazdagabb országai között -
először a világtörténelemben - közvetlen gazdasági és katonai kapcsolatok épülnek ki.
Orwellia újabb világháborúja.
Az I. világháború után Orwellia nyíltan a világ színpadára lépett. A II. világháborút is ő készítette
elő és vezényelte le a színfalak mögül. A világnak úgy állították be, hogy a demokrácia és a
totalitarianizmus erői csaptak össze, ugyanakkor az Egyesült Államok és Nagy-Britannia -
Orwelliának ez a két mintademokráciája - a legbrutálisabb totális diktatúrával, a Szovjetunióval
lépett szövetségre. Valójában Orwellia uralkodó elitje, amely a bolsevikokat is finanszírozta, és
hatalomra segítette (s így a Szovjetunió létrehozójának is tekinthető) folytatta évszázados
küzdelmét a világuralomért. Ez konkrétan az egy központból irányított új világrend létrehozását
jelentette, amelyben kétpólusú társadalom működik. A hatalmat Orwellia uralkodócsoportja - a
szuper gazdag bankárdinasztiák zárt köre, és a nemzetközi pénzügyi közösség integrált elitje -
gyakorolja. A másik póluson található a vagyontalan - bérmunkából vagy segélyből élő -
függőhelyzetű többség. A szupergazdag beruházó bankárok tették lehetővé - a pénzügyi uralmuk
alatt álló nyugati hatalmak felhasználásával - a kommunista rendszer terjeszkedését Európában és
Ázsiában: Ők hozták létre az ENSZ-t és tették lehetővé Izrael Állam megalakulását is.
A legyőzött ellenfél nem a totális önkényuralmi rendszer volt, hanem a nemzetállam (a
nemzetállamok rendszere), mint önrendelkezéssel bíró hatalmi képződményé, amely képes
szembeszállni a nemzetek feletti pénzhatalom internacionalista és kozmopolita erői
terjeszkedésével. A Németországban 1933-ban hatalomra került nemzeti szocializmus a bolsevista
terjeszkedés megfékezését, a szélsőségesen igazságtalan Versailles-i Szerződés megváltoztatását, és
a megbénított német gazdaság talpraállítását akarta. E feladatokkal a szuper gazdag
bankárdinasztiák világuralmi törekvései miatt kellett megbirkóznia. Nemzeti önvédelemből vették
ismét állami ellenőrzés alá Németország Központi Bankját, és tértek át olyan közpénzrendszer
működtetésére, amelyben a német gazdaság teljesítménye volt a pénz fedezete. Olyan pénz került
forgalomba, amelyből kimaradtak a nemzetközi bankárok, s ezt még tetézték azzal, hogy
Németország jelentős részben áttért a csereüzletekre nemzetközi kereskedelmi kapcsolataiban. Ez
azt jelentette, hogy a nemzetközi kereskedelemből is kiszorult a pénzvilág. A háttérből irányító
pénzhatalom rövidtávon lenyelte ezeket az intézkedéseket, mert csak egy felerősített Németországot
lehetett - kellő manipulációval - újabb világháborúba beléptetni. Erre a háborúra - pontosan
Orwellia világstratégiájának tovább vitele érdekében - feltétlenül szüksége volt.
1941-re a Vörös Hadsereg - saját adatai szerint - csaknem tízszer annyi páncélossal, repülőgéppel és
tüzérségi eszközzel rendelkezett, mint Németország. Sztálin támadó háborúra készült, és ennek
megfelelően vonultak fel a szovjet csapatok a nyugati határon. Németország valójában Sztálin
támadását előzte meg. A német vereség azonban nem volt kétséges a háttérhatalom felső
döntéshozói számára, mivel tudták, hogy Amerika ipari kapacitásával és fegyverszállításaival a
Szovjetunió - a világ legnagyobb területű országa - már ellent tud állni Németországnak.
Jelenleg az egykori internacionalista és kommunista erők maradványai, valamint a világszintű
pénzmonopóliumukra támaszkodó kozmopolita-globalista erők küzdenek a nemzeti
önrendelkezéshez, és a szociális igazsághoz ragaszkodó globalistaellenes erőkkel. A pénzuralom új
világrendjének a ideológusai azok a neo-konzervatív politikusok - szélsőséges liberálisok -, akik
korábban marxisták (trockisták) voltak, és csaknem valamennyien Leo Strausstól tanultak a
Chicagó-i Egyetemen.
Orwelliában a béke egyre több és súlyosabb háborút jelent. 2002 június 18-án ezt mondta George
W. Bush, a magánbirodalom zászlóshajójának számító Egyesült Államok elnöke:
"Csak azt akarom tudatni önökkel, hogy amikor a háborúról beszélünk, valójában a békéről van
szó." Mintha csak George Orwell bámulatos jövőbelátását akarta volna újból alátámasztani.

11
Egyedül az iraki demokrácia-terjesztő békemisszióban, amely eddig az amerikai adófizetők 453
milliárd dollárjába került, 2007. augusztus 16-ig 1 009 516 iraki és 3702 amerikai katona halt meg,
a sebesültek és lelkisérültek száma pedig ennek a többszöröse.
Hogy is mondta Orwell? "Ha látni akarja a jövőt, akkor képzeljen el egy csizmát, amint az ember
arcát tiporja - örökké."

A rejtőzködő világbirodalom
Századunk igazi szuperhatalma a pénzimpérium
Egyesek azt hiszik, hogy mi (a Rockefeller család - D. J.) egy olyan titkos szövetséghez tartozunk,
amely az Egyesült Államok valódi érdekei ellen tevékenykedik, családommal együtt
'internacionalistának' minősítenek, aki összeesküszik világszerte másokkal, hogy létrehozzon egy
integráltabb globális politikai és gazdasági világrendszert - egy egységes világot, ha úgy tetszik. Ha
pedig ez a vád ellenem, akkor büszkén vállalom, hogy bűnös vagyok."
(David Rockefeller, a Council on Foreign Relations - a Külkapcsolatok Tanácsának elnöke 1970-től
1985-ig és a Trilateral Commission - Háromoldalú Bizottság alapítója, írja ezt 2002-ben megjelent
Emlékiratainak a 405. oldalán)
A Forbes magazinban rendszeresen közlik a világ leggazdagabb embereinek a névsorát. Az elmúlt
években már Magyarország múlti-milliárdosairól is kapunk évente tájékoztatót a Magyar Hírlap
külön e célra készült kiadványából, amely a 100 leggazdagabb magyar címmel 2002 óta jelenik
meg. A magyar milliárdosok közül sokan nem szívesen olvassák nevüket ebben a nyilvántartásban.
Ennek több oka lehet, itt most csak arra utalnék, hogy gazdagságuk nem a társadalomnak nyújtott
teljesítményt tükrözi, hanem olyan tényezőkre vezethetők vissza, amelyek elsősorban a múlt
rendszerből örökölt kapcsolati tőkét és befolyást alakították át pénzügyi és termelői vagyonná. Míg
Amerika büszke lehet leggazdagabb embereire, mert azok vagyona nagyobb részt tudásból,
teljesítményből és természetesen szerencséből fakad, addig ugyanezt a magyar milliárdosokról csak
igen korlátozott mértékben lehet elmondani.
A Forbes magazin azonban nem tájékoztat arról, hogy a világ sorsát meghatározó legnagyobb
vagyonok nem egyes személyek tulajdonát képezik, hanem ún. családi alapítványok
áttekinthetetlen tulajdonosi hálózatának a sűrű szövedékébe vannak gondosan beágyazva: családi
alapítványok, ún. family trust-ok kezelik őket. De többről is szó van.
A világ egyetlen tényleges szuperhatalma a Globális Pénzimpérium, a pénz-világbirodalom,
amelynek sikerült a saját hegemóniája alá vonnia nemcsak az Egyesült Államokat, de az Európai
Uniót és Japánt is. A pénzimpérium hatalmigazdasága ma már kiterjed Dél-és Közép-Amerikára,
Ausztráliára, valamint Ázsia és Afrika többi országára is, köztük olyan óriásokra, mint Kína, India
és Oroszország. Ez a világbirodalom a nála lévő pénzmonopólium segítségével megszerezte világ
termelői vagyona túlnyomó része fölött az ellenőrzést, s pénzviszonyokba elrejtett Globális
Unióként működik. E pénzimpérium magját a világ leggazdagabb dinasztiáinak a családi
alapítványokból képződött törzsvagyona alkotja. A dollár-triliárdosokból álló magot - világméretű
holdudvarként - több ezernyi dollár-miliárdos és dollár-miliomos veszi körül.
A világ leggazdagabb családjai szakértők tudományos módszerekkel végzett kutatási eredményei
szerint együttesen mintegy 300 trillió dollár vagyonnal rendelkeznek. (1 trillió = 1000 milliárd). A
trilliárdosok vagyonához képest a Forbes magazin által leggazdagabbnak bemutatott Bill Gates és
Warren Buffett 50-60 milliárd dolláros vagyona szerénynek nevezhető. Gaylon Ross, a Who's
Who of the Global Elite szerzője a Rockefeller család alapítványokban tartott együttes vagyonát 11
trillió dollárra, a Rothschild Family Trust hálózata által kontrollált vagyont, pedig 100 trillió

12
amerikai dollárra becsülte az 1990-es években.
A World Institute For Development Economic Research (a Gazdasági Fejlesztés Kutatásának
Világintézete), amely a Tokióban működő ENSZ Egyetem Helsinkiben lévő részlege, a
közelmúltban tanulmányt tett közzé az emberiség rendelkezésére álló erőforrások, valamint a
termelői és pénzügyi vagyon világszintű megoszlásáról:
"A vagyon erőteljesen koncentrálódik Észak-Amerikában, Európában, továbbá a magas
jövedelemmel bíró ázsiai és csendes-óceáni országokban. Az itt élő lakosság együttesen a világ
vagyonának csaknem a 90%-ával rendelkezik." A jelentés többek között megállapítja azt is, hogy
"sok embernek a magas jövedelmű országokban nagyobb az adóssága, mint a vagyona és sajátságos
módon ezek az emberek a világ legszegényebbjeihez tartoznak."
A Helsinkiben működő kutatóintézet volt az első, amely globális szinten felmérte az egész
emberiség rendelkezésére álló vagyont a 2000. évi adatok alapján. Az Intézet igazgatója Anthony
Shorrocks kijelentette: "Ha a világ össznépességét egyetlen tíz főből álló csoportra
csökkentenénk, a világ összvagyonát pedig 100 dollárra, akkor egy személy rendelkezne 99
dollárral és a fennmaradó kilenc egy dolláron osztozkodna."
Nem képzelőerőnk szárnyalása, valamilyen fantáziadús 'összeesküvési elmélet' mondatja velünk,
hanem az elrejtett történelmi és gazdasági valóság száraz tényeinek elemzéséből vonható le, hogy
az, amit történelemként tanulunk, csupán az empirikus valóság hatalmas jéghegyének a látható és
megtévesztően piciny része. Létezik egy árnyékgazdaság, hozzátartozó árnyékpolitikával és ennek
megfelelő rejtett történelemmel. Ha ez az árnyékban tartott, de nagyon is létező valóság valamiféle
"globális glaznoszty" keretében átvilágításra kerülne, akkor többé nem lenne szükség a
konspirológus kutatók munkájára. Az ő tevékenységüket éppen az teszi nélkülözhetetlenné, hogy
szándékosan rejtőzködő erők irányítják a világunk látható terében működő szervezeteket és ezek a
háttérben meghúzódó erők ma már átvették a világ legnagyobb országainak az irányítását is.
Létezik az államok feletti és egyre hatékonyabban működő szuperállam a maga szuperkormányával,
és az azt irányító szuperelit zárt csoportjaival. Ennek a nemzetközileg integrált elitnek a
kiválasztódásában természetesen fontos szerepet játszanak a különböző misztikus és vallási
komponensek is, de tévedés csupán a szabadkőművesség különböző irányzataira hivatkozni.
Elsősorban az árnyékban rejtőzködő pénzügyi-gazdasági hálózatokat, a politikai szférát irányító
struktúrákat kell tanulmányozni, szervezeti felépítésüket és működésüket megérteni. Ma a pénzügyi
rendszer működésének a megértése a legfontosabb, és ebből lehet a világ globális pénzügyi
helyzetére következtetni.
A háttérben működő globális elit hatalmának forrása az immáron világméretűvé növekedett és
magántulajdonban lévő pénzmonopólium birtoklása. Ennek segítségével tudta elérni, hogy a világ
leggazdagabb országai is eladósodjanak, s függő helyzetbe kerüljenek a nemzetközi pénzügyi
közösséggel szemben. Ez a háttérben működő, nemzetek feletti pénzügyi-és korporációs
arisztokrácia - létszáma mintegy tíz ezerre tehető - felmérhetetlen hatalmat gyakorol, mivel 300
trilllió dollár értékű vagyont ellenőriz, gondosan álcázott, nagyrészt informálisan működtetett
hálózatával. Ennek a transznacionális pénzarisztokráciának a csúcsán a Rothschild-ház, s az általa
koopotált beruházó bankárdinasztiák rangidős tagjai állnak.
A Rothschild-dinasztia hatalmát jól szemlélteti például az, ami 2002. szeptember 24-én történt a
családnak az angliai Buckinghamshire-ben lévő birtokán. Ebben az egyszerű kis eseményben, mint
cseppben a tenger, vagy mint porszemben az egész világ, tükröződik a pénzvilág lenyűgöző
hatalma. Mi történt hát? Csak annyi, hogy leszállt egy helikopter a Rothschild-család kastélyának
kertjében és kiszállt belőle Warren Buffett, aki a Forbes magazin szerint a világ második
leggazdagabb embere. De nem egyedül, hanem Arnold Schwarzenegger társaságában, aki akkor
éppen a kormányzói tisztségre pályázott Kaliforniában. És kivel rázhattak kezet? A véletlenül éppen

13
ott tartózkodó James Wolfensohnnal, a Világbank elnökével, valamint Nicky Oppenheimerrel, a
világ gyémánttermelését és feldolgozását kézbentartó De Beers nevű világcég elnökével, amelynek
több mint 23 000 alkalmazottja van. Utólag már tudhatjuk: sok minden eldőlhetett ezen a Lord
Jacob Rothschild, a negyedik Rothschild báró, által adott fogadáson. Arnold Schwarzenegger, pl.
az Egyesült Államok legnagyobb és leggazdagabb tagállamának kormányzója lett a következő
évben. Az a tény, hogy az egykori osztrák testépítőt a Rothschild-család angliai vidéki otthonában
fogadták be a globális elitbe, jelzi, hogy hol kell keresni a háttérhatalom valódi súlypontját.
A hivatalos történelemírás és gazdasági kutatás nem hajlandó tudomásul venni, hogy különlegesen
gazdag emberek, európai és amerikai pénzdinasztiák leszármazottai, rendelkeznek az egész világ
pénzügyi és termelői vagyonának a túlnyomó részével. Ez az óriási méretű vagyon nagy hatalmat is
jelent, hiszen a vagyon hatalommá, a hatalom pedig vagyonná alakítható át. Egyazon érem két
oldaláról van szó, amely elválaszthatatlan egymástól. Ennek a pénzügyi és gazdasági hatalomnak
több központja is van, de legrégibb és legfontosabb központja a City of Londonban működik,
amely ma is a pénzvilág első számú kormányzati helye. A szupergazdag pénzdinasztiák nemzedékei
sikeresen adták át gazdasági és politikai hatalmukat az utánuk következő nemzedékeknek. A
közvélemény és a nyilvánosság elől elrejtve, magánszervezeteken keresztül gyakorolják
hatalmukat. A szupergazdagoknak ezt a viszonylag kis létszámú, nemzetek felett álló és jól
szervezett csoportját nevezzük globális elitnek. Termelői vagyonuk, de elsősorban pénzvagyonuk,
folyamatosan növekszik. Kedvező időszakokban mértani haladvány szerint. A világgazdaság
kézbentartásával ők határozzák meg a történelem menetét. Szervezett tevékenységük egy nagy-ívű
tervhez igazodik. Világstratégiájuk jelentős részét már sikerült is megvalósítaniuk.
Amikor az emberek először hallanak a globális elitről és világstratégiájáról, ösztönösen elutasítják,
mert nem tudják elfogadni, hogy egy ilyen ellenőrizetlen hatalom létezhet a politikai élet látható
színtere mögött. Az utóbbi két évtizedben azonban számos olyan tanulmány, könyv, újságcikk és
egyéb információ jelent meg (pl. a világhálón), amely e háttérhatalom létét tényekkel támasztja alá.
A többségük meglepően pontosan alátámasztott írás, aprólékos kutatómunka eredménye. Aki ezeket
a könyveket, írásokat áttanulmányozza, végülis rákényszerül, hogy belássa: létezik a globális elit, és
sikeresen hajtja végre hosszútávú stratégiáját. Célja:az új világrend kiépítése, a szemünk előtt
formálódik.
A magánjellegű kontroll megszerzése a pénzügyi erőforrások felett, s az egyes országok monetáris
rendszerének átvétele az ipari forradalommal kezdődött. A XVIII. században emelkedett ki az a
pénzdinasztia, a Rothschild-ház, amelynek sikerült felépítenie a leggazdagabb, legnagyobb
hatalmú pénzügyi-és termelővagyonból álló nemzetközi birodalmat. Ezen írás célja nem a
Rothschild-dinasztia történetének az ismertetése, hanem annak a pénzügyi hatalomnak az elemzése,
amely ma a háttérből a világot irányítja. A Rothschild-dinasztia módszereinek és vagyongyarapítási
technikáinak a tanulmányozása nélkül azonban nem tudjuk felmérni a világot uraló nemzetközi
pénzkartell pénzügyi, gazdasági és politikai hatalmát.
Állítólag maga a dinasztiaalapító Mayer Amschel Rothschild mondta, hogy "Add nekem egy
ország pénzügyi rendszerének ellenőrzését, és nem érdekel, hogy ki hozza a törvényeit!" Amikor a
dinasztiaalapító meghalt, a Rothschild-ház londoni ágának vezetését fia, Nathan, majd pedig
unokája, Lionel vette át. A Rothschild családi alapítvány irányítása tehát a Rothschild-ház londoni
ágához került, amely ekkor már olyan hatalmas vagyonnal rendelkezett, hogy ellenőrzése alatt
tartotta Nagy-Britannia központi bankját, a Bank of England-et. A brit birodalom pénzügyeinek az
irányítása lehetővé tette a család számára, hogy hatalmas kölcsönöket nyújtson az angol és amerikai
kormánynak, valamint finanszírozza a krími háborút. Lionel fia, aki ugyancsak a Nathan utónevet
kapta, lordi méltósághoz jutott és ő volt az első Lord Rothschild, aki bekerült a brit törvényhozás
másik kamarájába, a Lordok Házába 1885-ben. Ő lett egyben a Bank of England kormányzója és
közvetve az akkori világ nemzetek feletti pénzügyi rendszerének az irányítója. Ez a hatalom ma is
létezik, és fokozatosan terjeszkedik. Lord Rothschild idején magába olvasztotta a Morgan- és a

14
Rockefeller-érdekeltségeket és a XIX. század végére már testet öltött az a globális elit, amelynek a
hatalma azon nyugszik, hogy a magánmonopóliumává tudta tenni a világ pénzügyi rendszerének az
irányítását.
Nem elmélet, csak tények elemzése
A háttérhatalom egyik rejtőzködési módszere, hogy összeesküvési elméletnek - alaptalan
spekulációnak, fantáziadús képzelgésnek - minősíti azoknak a kutatóknak a munkásságát, akik
megpróbálják tevékenységét nyomon követni. Az azonos érdekű emberek együttes cselekvését
közös cél érdekében teljesen normális jelenségnek kell tekinteni, amely a társadalmi lét szerves
részét alkotja. Ha egy ilyen szervezett csoport igyekszik a működését titokban tartani, hogy célját
hatékonyabban megvalósíthassa, akkor ténykedését már összeesküvésnek is el lehet nevezni.
Természetesen a közjó szolgálata igényli, hogy a közérdeket érintő társadalmi cselekvések legalább
részben nyilvánosak lehessenek. Enélkül a demokratikus közakarat nem is érvényesíthető. Ezért a
túlzásba vitt titoktartás egyrészt kiváltja az összeesküvésekre vonatkozó kutatásokat, másrészt ez a
titkolódzás a háttérhatalom működésének elengedhetetlen előfeltétele. Az összeesküvési elméletek
tehát létező társadalmi szükségletet elégítenek ki. Egyrészt kifejezik, hogy mindaz, ami történik,
nemcsak esetlegesség, vak véletlen, hanem megtervezett és -szervezett emberi cselekvés
eredménye. Másrészt arra is rávilágít, hogy a véletlen túlhangsúlyozása legalább akkora zavart
okoz, mintha mindenben a háttérhatalom titkos tevékenységét látjuk.
Lehet-e azt állítani, hogy a történelem egésze összeesküvések és véletlenek szakadatlan
kölcsönhatásának sorozata? Úgy gondoljuk, hogy a vagyonkoncentráció átgondolt világstratégia
szerint halad előre immáron két évszáda. A vagyon felhalmozódása egy szűk és viszonylag zárt
érdekcsoport kezében egyben hatalmi koncentrációt is eredményezett. A társadalmi-hatalmi
jelenségeket jól megközelíthetjük azoknak az érdekcsoportoknak a tanulmányozásával, amelyeknek
sikerült a saját ellenőrzésük alá vonniuk egy-egy ország, egy-egy birodalom és világtérség pénzügyi
rendszerét és termelői vagyonát. Az egykori brit világbirodalmat, amelynek a pénzrendszerét a City
of London bankárdinasztiái kisajátították, a pénzuralmi rendszer központjának tekinthetjük. Ez a
ma már globális méretekben működő, államok feletti hatalmi képződmény számos alrendszerből áll.
Ezek különböző szinteken, de összerendezetten működnek. Ide sorolhatóak a politikai, kulturális-
spirituális, tömeglélektani, katonai, gazdasági és tudományos szintek.
Az a nemzetközi pénzügyiközösség, amely ennek a globális rendszernek a központi magját alkotja,
felöleli a City of London szupergazdag pénzdinasztiáit. Ehhez a "globális pénzkartellként" vagy a
"City of London birodalmaként" emlegetett pénzügyi csoporthoz tartoznak a Rothschild-ház, a
Warburg-ház, a Barings-ház, továbbá a Brown-Shipley bankház, a Schroeder-ház, a Morgan-
Grenfels-ház és a Lazard Freres bankház tagjai. Valamennyien a brit központi bank, a Bank of
England ernyője alatt. E felsorolt beruházó bankárházaknak megvannak a kirendeltségei New
Yorkban, Párizsban, Hamburgban, Svájcban, Hong-Kongban. A globális elit számára ők teszik
lehetővé az erőegyensúly politikájának pénzügyi eszközökkel történő folytatását. Egyes szerzők a
nemzetközi pénzimpériumot Neo-British Empire-nek, azaz Új-Brit Birodalomnak is nevezik.
A globális elit szervezett rendszerébe beletartoznak a szabadkőműves irányzatok, a különböző
illuminátus-, kabbalista- és szufi-irányzatok elágazásai. De ide tartoznak az immáron a világszinten
kiépült korporációs tömegtájékoztatás intézményei, az egymással nemcsak rivalizáló, de
együttműködő titkosszolgálatok és hírszerző szervezetek, valamint a megtervezett titkos programok
finanszírozása és végrehajtása. Ezekbe a titkos programokba beletartozik az ellenőrzés alól
kicsúszott országok, kormányok destabilizálása és rendszerváltás elérése a nem engedelmeskedő
kormányok esetében. De ide tartozik a kábítószer-kereskedelem felügyelete is, amely lehetővé teszi
a hivatalos állami költségvetések által nem finanszírozható programok rejtett pénzelését.
A kábítószer-kereskedelem stratégiáját így foglalhatjuk össze: először is szükség van meghatározott
méretű és tartós kereslet kialakítására. Ezt azzal érik el, hogy főleg a gazdagabb társadalmakban a

15
fiatalok egy meghatározott hányadát mindig kábítószerfüggővé teszik. Ezzel a kereslet biztosítva
van. A kábítószer-termelés hagyományos kelet-ázsiai és a latin-amerikai helyszínein túl újabb
termelő központok létrehozása, például Afganisztánban. A szállítást és a forgalmazást a
háttérhatalom által ellenőrzött maffia-hálózatok végzik. Rendkívül fontos továbbá rávenni az egyes
országok kormányzatait, hogy közpénzből üldözzék a kábítószer-kereskedelmet és -forgalmazást.
Ez utóbbira azért van szükség, mert csak a kemény korlátozás válik az egyébként igen olcsón
előállítható kábítószerek piaci értéke elég magas ahhoz, hogy jelentős profitot lehessen rajtuk
realizálni. A kábítószer-forgalmazás közpénzen történő állami üldözésének kedvező mellékhatása,
hogy kiszűri a kívülálló konkurenseket, és így a kábítószer-kereskedelem csaknem teljes haszna a
háttérhatalomhoz kerül, és ebből már kielégítően tudja finanszírozni titkos programjait.
A hatalomgyakorláshoz tartozik a különböző ideológiai mozgalmak titkos támogatása. Ezek közül
kiemelhető a bal- és jobboldali mozgalmak, továbbá a szakszervezetek befolyásolása, a
környezetvédelmi mozgalmak politikai célokra történő felhasználása, az egyházak befolyásolása, az
olyan kulturális mozgalom, mint a New Age útnak-indítása, vagy Angliában az az elgondolás, hogy
a britek és az izraeliek etnikai eredete azonos. A háttérhatalom számos technikát alkalmaz. Az
egyik, hogy céljai érdekében általában duális szervezeteket vagy programokat indít be. A beindított
mozgalomnak az ellenfelét is ő irányítja és finanszírozza. Ha pedig nem ő kezdeményez egy
mozgalmat, akkor fizetett ügynökeit odairányítja azzal, hogy rejtve vegyék át az adott mozgalom
irányítását. Ily módon a támogatás és a finanszírozás adagolásával mindig el tudja érni azt, hogy az
adott szervezet és mozgalom az ő érdekeinek megfelelően tevékenykedjék. Nemzetközi szinten is
ezt az erőegyensúly-politikát alkalmazza, hiszen a háttérhatalomnak saját hadserege nincs és céljait
a szembenálló táborok pénzügyi támogatásával éri el. Egyrészt kölcsönösen elgyöngíti a
szembenálló feleket, másrészt azt az oldalt, amelyiket győzelemre szemelt ki, elkezdi jobban
támogatni. Így éri el, hogy egy-egy háború végkimenetele az ő világstratégiáját szolgálja és számára
kedvező eredménnyel végződjék.
Már utaltunk rá, hogy a háttérhatalom indította be a brit-izraeli eredet-azonosságot hirdető vallási
mozgalmat. J. H. Allen erről ezt írja Judah's Sceptre and Joseph's Birthright (Júda jogara és
József elsőszülöttségi joga) című könyvében: "Az angol-izraeli azonosság vallói hisznek abban a
tantételben, hogy az Egyesült Államok és Britannia angolszász lakói Izrael Házának az igazi
leszármazottai, míg a zsidók Izrael egy másik törzsének, Júda Házának a leszármazottai. Ez a
kulcsa a próféták megértésének. Levonta a következtetést: ahelyett, hogy Izrael Házának próféciáit
alkalmazzák a zsidókra, ezt az Egyesült Államokra és arra kell alkalmazni, amit korábban a Brit
Nemzetközösségnek neveztek..."
Mi is valójában a "The Crown" (a Korona)?
A The Crown, vagyis a Korona, a nemzetközi pénzügyi közösség transznacionális
pénzbirodalmának a független közigazgatási egységként működő fővárosa. Ezt az államocskát City
of Londonnak hívják és Nagy-Britannia azonos nevű fővárosának a központjában 677 acre (277,57
hektár) nagyságú területen fekszik. A The City, vagy a The Crown tehát nem Nagy-Britanniára és
annak fővárosára utal vagy a brit uralkodóházra, és az angol uralkodó által viselt fejdíszre, a brit
királyi koronára, hanem egy magántulajdonban lévő korporációt jelöl, amely szuverén államként
működik a sok elővárosból összeépült nagy London kellős közepében. A The City lakossága nem
éri el a 7 500 főt és területén nem a nagy Londonban illetékes brit rendőrség tartja fenn a rendet,
hanem a saját 2 000 fős magánrendőrsége, amely őrző-védő privát fegyveres erő.
A The Citynek saját önálló kormánya van, amely mai fogalmaink szerint abszolutista módszerekkel
irányítja a közügyeket. A városállam tulajdonosa - a nemzetközi pénzügyi közösség -
szimbolikusan a Korona elnevezést használja saját államának a megjelölésére. Ebben az
államocskában működik a kizárólag a nemzetközi pénzügyi közösség ellenőrzése alatt álló Bank of
England. A City of London, mint önálló állam nincs alávetve a brit parlamentnek és szuverén
államalakulatnak tekintendő. Területén található a tőzsde és számos globális hatáskörrel bíró
16
pénzügyi intézmény. A City of London, mint államocska különleges középkori ceremónia
keretében tartja fenn a hivatalos kapcsolatot Nagy-Britannia kormányával.
Az államocska élén a Lord Mayor áll, akit egy évre választanak meg a City uralkodójának.
Amikor az angol királynő látogatást tesz ebben az államocskában, akkor a City uralkodója, a Lord
Mayor fogadja őt a Temple Bar-nál, amely a City állam jelképes kapuja. A királynő meghajol, és
engedélyt kér az államocska szuverén uralkodójától, hogy belépjen az ő magánbirodalmába. Az
állami látogatás idején a Lord Mayor rendkívül díszes középkori kosztümben és felcicomázott
kísérettel fogadja, amely pompájában túltesz a királynő öltözetén, aki ez alkalommal szándékosan
nem ölti fel királyi díszeit. Ezután a Lord Mayor bevezeti a királynőt az ő birodalmába. Ennek a
ceremóniának azt kell kifejeznie, hogy a Lord Mayor itt az uralkodó és a királynő az alattvalója,
ezért a királynő mindig csak néhány lépéssel mögötte haladhat.
Ez a ma is élő állapot történelmileg alakult ki. Azok, akik a brit belső helyzet háttérviszonyaival is
tisztában vannak, egybehangzóan állítják, hogy az a viszonylag kis létszámú pénzarisztokrácia,
amelynek a saját állama a City of London, valójában a háttérből a brit parlament munkáját is
irányítja. Formálisan Nagy-Britanniát a miniszterelnök és kabinetje, valamint azok tanácsadói
kormányozzák, de már Benjamin D'Israeli megírta, hogy a tényleges döntéshozók egészen mások,
mint ahogy a közvélemény hiszi.
Amióta e sorok írója a háttérhatalom szervezeti felépítésének és működésének a kutatásával
foglalkozik, folyamatosan szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy olvasóinak és kortársainak a
többsége nincs tisztában azzal, hogy a Brit Birodalom elnevezés alatt két egymástól jól
elkülöníthető birodalom működött. Az egyik a Korona-birodalom volt, ehhez tartoztak az ún.
koronagyarmatok, a másik pedig a tulajdonképpeni brit birodalom. A fehérbőrű lakosság által
benépesített gyarmatok a brit uralkodóhoz és kormányához, a brit kormányhoz tartoztak. Ilyen
gyarmatok voltak korábban a Dél-Afrikai Unió, Ausztrália, Új-Zéland és Kanada. Ezeket a brit
törvények szerint igazgatták és kormányozták. E felsorolt területek lakóinak a létszáma azonban a
brit birodalom összlakóinak csak a 13 %-át tette ki. Az ugyancsak brit birodalom elnevezést
használó, de színes bőrűek által lakott gyarmatok, így India, Egyiptom, Bermuda, Málta, Ciprus, a
közép-afrikai brit gyarmatok, Szingapúr, Hong-Kong és Gibraltár, valamennyien ún.
koronagyarmatok voltak. Ezek abban különböztek az előbbiekben megjelölt, fehér lakosság által
lakott brit nemzetközösségi országoktól, hogy a brit jogszabályok nem voltak érvényesek a
területükön. A brit parlamentnek nem volt fennhatósága felettük, és nem hozhatott olyan
törvényeket és egyéb jogszabályokat, amelyek ott érvényesek lettek volna.
A koronagyarmatokat magántulajdonként birtokolták és igazgatták, mégpedig egy
magántulajdonosokat tömörítő londoni klubból, amelyet Angliában úgy ismertek, hogy a Korona.
A Koronának, vagyis a City of London magánállamnak a képviselői abszolút hatalmat gyakoroltak
a koronagyarmatokon, és a fennhatóságuk alá tartozó területeken élet és halál urai voltak. Az egész
Brit Birodalomban nem lehetett hatáskörrel és illetékességgel bíró bíróságot találni, ahol lehetőség
nyílott volna a Korona képviselői által hozott döntések megtámadására, kártérítés igénylésére vagy
bárminemű jogorvoslatra. Még azok a brit állampolgárok is, akik valamilyen bűncselekményt
követtek el egy koronagyarmaton, csak a korona joghatóságának voltak alávetve. Nem volt
lehetőségük fellebbezni a brit jog alapján a brit bíróságokhoz és nem vonatkoztak rájuk a brit
törvények.
Már D'Israeli megírta, hogy a formális brit kormányt a háttérből a Korona irányította. Ezért a
pénzimpérium Korona nevű államának nem jelentett problémát rávenni a brit adófizetőket, hogy
fizessék annak a haditengerészetnek és katonai erőnek a költségeit, amelynek a feladata az volt,
hogy fenntartsák a Korona nevű államocska fennhatóságát az úgynevezett koronagyarmatokon. Ha
ezeken a legkisebb ellenállásra vagy lázadásra került sor, akkor a brit haditengerészet keményen
megtorolta és mindez egy fillérjébe sem került a Korona nevű államocskának.

17
A City of London, vagyis a Korona hatalmas extraprofitra tett szert abból, hogy a brit birodalom
fegyveres erőinek a védelme alatt üzletelhetett. Az így keletkezett vagyon nem brit vagyon volt, s
az így folytatott kereskedelem nem brit kereskedelem. A nemzetközi bankárok, a körükbe tartozó
dúsgazdag kereskedők és a brit arisztokrácia volt a Korona által felhalmozott vagyonnak a
tulajdonosa. Ez lehetővé tette, hogy a City of London szolgálatában álló szűk réteg mesésen
meggazdagodjon és társadalmi presztízse példa nélkül állóan megnövekedjék.
Annak ellenére, hogy óriási vagyon áramlott a City of London nevű államocskába, Nagy-Britannia
lakóinak többsége nehéz körülmények között élt. A kifejezetten szegények száma is igen nagy volt.
Ugyanakkor az elit dúskált a bőségben és luxuséletet élt.
David Lloyd George, aki később Nagy-Britannia miniszterelnöke lett többször is hangsúlyozta,
hogy a City of London óriási hatalommal rendelkezett és megvetette azokat a "nyomorultakat", akik
nem voltak "Korona Klub" tagjai. 1910-ben az egyik beszédében, amely a "Better Times"-ban
jelent meg ezt mondotta: "Mi bonyolítjuk a legtöbb üzletet a világon. Nagy nemzetközi
kereskedelmet folytatunk - valószínűleg tízszer nagyobbat - mint Németország. Németország
azonban maga folytatja saját kereskedelmét. A nemzetközi kereskedelem a mienk...kereskedelmi
hajóink több mint százmillió font értékű árut szállítanak hozzánk évente, amit nagyrészt a
külföldiek fizetnek. Megadóztatjuk a külföldit mindenért, amiről csak tudunk...egyszerűen nincs
lehetőség a külföldiek nagyobb megadóztatására. Négy módon is próbálkoztunk. Az első módot
Lord Rothschildra bíztuk..."
Itt lényegében arról van szó, hogy a City of London bankárdinasztiái által finanszírozott
kereskedelem méretei óriásiak voltak, de ezek haszna őket gazdagította. És fő célja az volt, hogy
Nagy-Britanniát, valamint a többi államot eladósítsa. A hitelpénz-rendszer már ekkor diktálni tudta
a feltételeket és el tudta érni, hogy az egyik országot kijátssza a másik ellen.
Roland G. Usher az 1913-ban megjelent "Pángermánizmus" című könyvének a 80-84. oldalain
írja: "A londoni és párizsi bankárok (a nemzetközi bankárok) ellenőrzik bármely pillanatban a világ
elérhető erőforrásait: gyakorlatilag engedélyezhetik vagy akadályozhatják bármely olyan
vállalkozásnak a sorsát, amelynek a kivitelezéséhez több mint egymillió dollár tényleges értékre
van szükség..."
A nemzetközi bankárok birtokolják a világ államkötvényekben fekvő adósságának a nagy részét. E
hatalmas összegek kamatainak a fizetését az eladósodott államok bevételeik elzálogosításával
fedezték. Ezen túlmenően az iparilag fejlett világban forgalomban lévő értékpapírok, részvények
zöme is az ő tulajdonukban van. Az egész világ adót fizet a számukra adósságszolgálat formájában.
Ennek a pénzügyi hatalom tulajdonosai minden nap úgy ébrednek, hogy egyre gazdagabbak.
E.C. Knuth írja az "Empire of the City" című, 1946-ban megjelent könyvének 65. oldalán: "A
brit pénzügyi oligarchia ereje kortalan és önfenntartó természetében, hosszú távú tervezésében és
előrelátásában rejlik, továbbá abban a képességében, hogy kivárja és megtörje ellenfeleinek a
türelmét. Európa átmeneti és időben korlátozott államférfiai, s különösen Nagy-Britannia maga,
amely megkísérelte visszaszorítani ezt a szörnyeteget, mind vereséget szenvedtek
hatalomgyakorlási lehetőségeik korlátozott ideje miatt. A választott politikusok arra kényszerültek,
hogy néhány rövid év alatt érjenek el eredményeket. Ez lehetővé tette a kijátszásukat és kivárásukat,
elárasztva őket zavaró és nehézséget okozó akciókkal. Arra kényszerítve végül is őket, hogy
visszalépjenek. Azok a kevesek, akik szembeszálltak velük Nagy-Britanniában és Amerikában,
dicstelenül végezték, akik pedig kiszolgálták őket, nagy hasznot húztak belőle."
Hogyan működik a City of London nevű korporáció?
A City of London Corporation, amely a brit fővároson belül működő csaknem teljesen önálló
"kvázi" államocskának a hivatalos neve, nagyon régi kormányzati modell szerint működik,

18
amelynek az eredete visszanyúlik a feudális korba. A legfontosabb döntést hozó testület a City of
London Korporáción belül a Court of Common Council (Kormányzó Testület). Ennek a
testületnek száz választott tagja van, akiket a City of Londonban működő huszonöt választási
körzet, úgynevezett "ward" közvetlenül választ meg. Ez a testület minden negyedik héten
tanácskozik, bizottságai viszont folyamatosan működnek.
A száztagú kormányzótestületnek tehát van politikai, gazdasági, pénzügyi, oktatási, tervezési és
közlekedési szakbizottsága. A City-ben számos iskola is működik. A bizottságok kooptálják
tagjaikat, de kiválasztásukra elsősorban különleges szakmai felkészültségük révén kerül sor. A
Korporáció ügyeibe nincs nagyobb beleszólási és szavazati joguk. A City of London Korporációnak
a tényleges irányítója - a történelmileg legmagasabb rangot jelentő és elsősorban reprezentatív
teendőket végző Lord Major mellett - a politikai és gazdasági erőforrások bizottságának az elnöke.
Ő az, aki nyilatkozik a Korporáció egésze nevében és képviseli például a tömegtájékoztatásban.
Ahhoz, hogy valaki választó és választható legyen, a City of London nevű államocska úgynevezett
Freeman státuszával kell rendelkeznie. Ők tekinthetők az államocska állampolgárainak és a
középkorból fennmaradt céhek adják ezt a címet és státuszt. Ezt követően az illető személy bekerül
a City választási névjegyzékébe. A választásokat a City of Londonban szigorúan pártpolitika-
mentesen rendezik meg. Elvileg lehetséges, hogy politikai párt jelöljön valakit egy tisztségre, de ezt
a gyakorlatban nem teszik, és csak nagyon ritkán fordul elő pártjelölés.
Létezik még az angolszász korszakból fennmaradt Court of Aldermen nevű testület is, amelyet
Öregek Tanácsának nevezhetnénk. Minden ward egy tagot választ az Öregek Tanácsába. Az
évszázadok múlásával az Öregek Tanácsának a szerepe eljelentéktelenedett, és tagjai ma már csak
kisebb közhivatali funkciókat töltenek be, tevékenységükért sem az Öregek Tanácsának, sem a
Kormányzó Testületnek a tagjai nem kapnak tiszteletdíjat. A City of London állandó lakóinak
száma 7500 fő. Ugyanakkor területén sok bank, kereskedelmi és üzleti vállalkozás, valamint
szerkesztőség és más gazdasági szervezet működik. Éppen ezért fontos kérdés volt jogilag rendezni
az üzleti cégek és más jogi személyek beleszólási jogát a City kormányzásába. A Cityben működő
korlátolt felelősségű társaságok a közelmúltban szavazati jogot kaptak, s mintegy 32 000 szavazót
kitevő jogosultsághoz jutottak.
A végrehajtott reform értelmében minden olyan vállalat és szervezet, amelyet a brit társasági
törvény elismer, és amely fizikailag jelen van a City of London területén, jogot nyert ahhoz, hogy
elektorokat (választókat) jelöljön azon ward számára, amelyben fizikailag jelen van. Úgy
szabályozták az elektorok számát, hogy a nagy vállalatok ne tudjanak elsöprő fölényhez jutni. A
vállalatok jelölik az elektorokat, de az elektorok saját belátásuk szerint döntenek, és nem lehet
előírni nekik, hogyan szavazzanak.
A reform fő célja az volt, hogy megváltoztassa a City of London Korporációnak a választási
rendszerét, s hogy az üzleti világnak nagyobb beleszólási joga legyen a City államocska ügyeibe.
Mindez beleillik magának az államocska kormányzatának a stratégiájába is, mert már hosszabb
ideje hirdette, hogy szükségessé vált saját szervezetének és működésének a modernizálása. A brit
Parlamentben e célból kezdeményezték úgynevezett "Private Bill" (latinul: lex privata - olyan
jogalkotási eszköz, amellyel valamely magánszemélynek vagy magánszemélyek csoportjának
különleges előnyöket biztosítanak. Sok állam alkotmánya tiltja az ilyen jellegű törvényhozást.),
azaz magántörvény elfogadását, amely el is nyerte a brit kormány támogatását. A "City of London
Act"-et 2002 novemberében fogadták el, és léptették hatályba. A City of London nevű
államocskának így sikerült elkerülnie azt a mélyreható átalakítást, amelyre Nagy-London területén
sor került 1899-ben és 1965-ben, és amelynek eredményeként a sokmilliós nagyvárosnak az
önkormányzata elnyerte a mai formáját. A brit főváros reformját a City-nek sikerült húsz évvel
elhalasztania, mert nem akarta magát alávetni a tervbe vett változtatásoknak.
A hagyományőrzés, valamint a pompa és látványosság az államocska szerves részét képezi. Az

19
Öregek Tanácsa és az államfőnek számító Lord Major a mai napig nemcsak közigazgatási, de
igazságszolgáltatási funkciókat is ellát, a City of London szuverenitását jelképező protokolláris
tevékenységen túlmenően. Ezen kívül a Livery Companies, vagyis a történelmi-kereskedelmi
céhek is még mindig jelentős szerepet játszanak a City of London korporáció működésében. A City
elsősorban a pénzügyi és az üzleti világ központja, kevés helybeli lakossal és ezért gyakran
felmerült az a kérdés, hogy nincs is szükség a többihez hasonló választott önkormányzatra, mint
amilyen a brit főváros más kerületeiben is működik.
A City of London hagyományosan arra törekedett, hogy kormányzatát csak az ott élő úgynevezett
rezidensek válasszák meg. 1996-ban a Munkáspártnak sikerült felpuhítania a City javaslatait és
létrehoznia olyan kompromisszumot, amely a tervezett reformok erőteljesebb korlátozásával végül
is meghagyta a City önállóságának a nagy részét. Az alkotmányos ügyekért felelős hivatal vezetője
azonban további reformokat tart szükségesnek, de ezeknek a reformoknak egyike sem változtatna
azon a különleges státuszon, amit a City of London élvez, mint a pénz világimpériumának
különleges jogosultságú központja. Talán ennyi is elég annak az alátámasztására, hogy a City of
London meglehetősen összetett képződmény, és a maga nemében egyedülálló a világon. A jelenlegi
Lord Major - vagyis államfő - John Stuttard, akinek az ünnepélyes beiktatására 2006. november
11-én került sor a hagyományos pompával.
A brit főváros, vagyis Nagy-London főpolgármesterét angolul London Mayor-nak (vagy Mayor
of London-nak) nevezik. Ezt a tisztséget jelenleg Ken Livingstone tölti be. Ken Livingstone volt
az első nagy-londoni polgármester, aki 2000-ben közvetlen választás keretében került hivatalába.
Nagy-London a többi nagy világvároshoz hasonlóan úgy növekedett, hogy fokozatosan magába
olvasztotta a környező elővárosokat, kisebb településeket. Nagy-Londonnak jelenleg 32 kerülete
van és 7 millió lakosa. A külön közigazgatási egységet jelentő City of Londonon kívül leghíresebb
részei a White Hall, a Westminster, a Soho, a Trafalgar tér (Square), South Kensigton és
Knightsbridge. A Buckhingam Palace a brit uralkodó, II. Erzsébet londoni rezidenciája a St.
James Parkban van, amely a Parlament és a Trafalgar tér között található. A brit miniszterelnök
hivatala (a Downing Street 10 szám alatt) nincs messze a Parlamenttől. A Downing Street London
legfontosabb utcája, amely a kormányzati központot összeköti a City of Londonnal.
Családi alapítvány - kollektív magántulajdon
A családi alapítvány osztatlan közös vagyon, az adott család kollektív magántulajdona. Téves az a
nézet, hogy csak egyéni magántulajdon van, hiszen a magántulajdon túlnyomó többsége kollektív
tulajdont alkot - a pénz- és korporációs oligarchia kollektív tulajdonát, illetve az is téves, hogy a
közösségi tulajdon csak állami vagy önkormányzati tulajdon lehet. A pénz- és korporációs
oligarchiát számos vagyonőrző és vagyongyarapító intézmény szolgálja ki. Az egyik ilyen
tekintélyes vagyonmenedzselő a Wachovia, amely az Egyesült Államok ötödik legnagyobb
bankholding vállalata és 3300 pénzügyi központtal működik világszerte. Egyik fő szolgáltatása:
hogyan lehet úgy fenntartani a vagyont, hogy azt ne terhelje örökösödési illeték vagy csak
minimális mértékben. Ennek a továbbfejlesztett változata az ún. dinasty trust (dinasztia alapítvány),
amely lehetővé teszi, hogy a nemzedékről nemzedékre történő vagyon átadásnál ne kerüljön sor
vagyonátruházási illeték megfizetésére. A dinasztia alapítvány bizonyos fokig korlátozza a
tulajdonosok hozzáférését az egyben tartott vagyonhoz, ugyanakkor védve vannak a más
vagyonokat sújtó örökösödési illetéktől.
Hasonló adózás alóli mentességet biztosít a nem visszavonható életbiztosítási alapítvány
(Irrevocable Life Insurance Trust), amely az örökösödési illetéknek a felét meg tudja takarítani.
Ugyancsak mentesít a közterhek alól az ún. Qualified Terminable Interest Property (minősített
határidős érdekeltségből álló vagyon), amely lehetővé teszi a vagyon oly módon történő
átruházását, hogy a kiválasztott jogosultak kapják meg, ugyanakkor a túlélő házastárs részesüljön
annak jövedelmében élete végéig.

20
Ugyancsak ilyen vagyonmentő jogi eszköz a családi alapítvány (family trust), amelyet a Wachovia
és a Merrill Lynch is melegen ajánl ügyfeleinek. Ez a szolgáltatás a legváltozatosabb banki
műveletektől a vagyonmenedzselésen át a jelzálogkölcsönökig, a szűkebben vett alapítványi
vagyonkezelésen, beruházási konzultáción, értékpapírok befektetésén, forgatásán, pénzügyi
tervezésen, banki szolgáltatások nyújtásán át a családok által közösen tulajdonolt üzleti
vállalkozásig mindent felölel. Ez utóbbiba beletartozik a családi üzlet irányítóinak a kiválasztása, a
funkcióátadás sorrendje is. Azért részleteztük ezeket a szolgáltatásokat és szabályozókat, hogy
kidomborodjék a lényegük: minél jobban kivonni a közteherviselés alól azokat a családi
vagyonkomplexumokat, amelyekből végülis felépül a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia
300 trillió dollár vagyonnal rendelkező globális impériuma.
Megállapíthatjuk, hogy nem egyedül a vagyon mértéke számít, hanem sokkal inkább az, ahogy ezt a
vagyont megszervezték és mindaz, ami vele és általa megvalósítható. Lehet, hogy Bill Gates egyéni
tulajdonban lévő milliárdjával a leggazdagabb ember a világon, ténylegesen azonban foglya annak
az egyetlen nagyvállalatnak, amelyből vagyona származik. A globális elit hatalomgazdasága
szempontjából kevés súlya van a pénzvilágban..
A második leggazdagabb ember, Warren Buffet, vagyona pedig nagyrészt passzív beruházásokban
fekszik. Ezzel szemben a Rothschild-, a Rockefeller- és más ebbe a zárt körbe tartozó kiválasztott
dinasztiák óriási pénzvagyona állandóan mozgásban van, gyarapodik és irányítja a globális
hatalomgazdaságot. Ez a pénzimpérium holdingjaival, trösztjeivel az egész világgazdaságot
ellenőrzi és nemcsak képes fenntartani vagyonállagát, hanem jelentős mértékben tudja növelni is
azt. Ez a pénzügyi birodalom olyan hatalommá növekedett, amelyre nincs példa a
világtörténelemben és hatalma jóval nagyobb, mint bármely hadseregé. Ez a világbirodalom
uralmát az eladósítás és az általa kibocsátott hitelpénz révén gyakorolja a világgazdaság centrum
országaiban ugyanúgy, mint a perifériákon. Ez a pénzimpérium bámulatosan jól van megszervezve
és a legfinomabb részletek is alaposan ki vannak dolgozva. Megvannak a saját döntéshozó
testületei, kormányként működő intézményei, miniszternek tekinthető funkcionáriusai, saját
információs hálózata, a káderek utánpótlásáról gondoskodó oktatási és képzési intézményei és
minden olyan szervezete, amely hatékony működéséhez szükséges.
A pénzimpérium egyik fontos intézménye a New York-i központtal működő Council on Foreign
Relations (CFR), azaz a Külkapcsolatok Tanácsa, amely ma már minden amerikai tagállamban
működik. Testvérintézménye a Londonban működő Royal Institute of International Affaires, a
Királyi Külügyi Intézet. A pénzimpérium egyik meghatározó személyiségének számító Soros
György hosszú éveken át a CRF egyik igazgatója volt. A globális elit az Egyesült Államok
hanyatlásával felértékeli az általa létrehozott Európai Uniót és ennek jele az, hogy 2007. május 8-án
Soros György kezdeményezte a Külkapcsolatok Európai Tanácsának a létrehozását a New York-i
CFR testvérintézményeként. Soros kijelentette, hogy a Külkapcsolatok Európai Tanácsának egyik
fő feladata lenne Kína bevonása a nemzetközi intézmények működésébe.
A Rothschild családi alapítvány sikerének titka
A Rothschildok a többi nagy vagyonnal rendelkező dinasztiához képest sokkal formálisabban és
szabályozottabban intézték a családi alapítványhoz tartozó vagyon menedzselését. Az erre
vonatkozó családi-társasági megállapodásokat szabályos időközönként felülvizsgálták és
megújították. Az első megállapodásra 1810-ben került sor és azt még a dinasztia-alapító Mayer-
Amschel Rothschild és két idősebb fia írta alá. Ebben már ki volt kötve, hogy egyedül a
családfőnek van joga ahhoz, hogy a közös vagyon alapját képező vállalkozásból tőkét vonjon ki a
megállapodás egész időtartama alatt. Ugyancsak az ő kizárólagos joga volt az alkalmazottak
felvétele és elbocsátása. Ez kiegészült azzal, hogy nőtlen fiai csak az ő előzetes hozzájárulásával
nősülhettek meg. A vagyon hozamát a vagyonban való részesedés arányában osztották szét. A
szerződéshez tartozó családtagok, mint üzleti partnerek, függetlenül nem köthettek másokkal
megállapodást és a családi vagyon működtetésére vonatkozó megállapodás rögzített időtartamú
21
volt: tíz évre szólt.
A megállapodás legfigyelemreméltóbb záradéka azt szabályozta, hogy mi történjék akkor, ha az
egyik szerződéses fél meghal. Minden aláírónak ünnepélyesen le kellett mondani arról, hogy
feleségének vagy gyerekeinek, vagy azok gyámjainak joguk legyen vitássá tenni bármilyen módon
azt az összeget, amit a túlélő partnerek meghatároznak, mint az elhunyt társukat megillető
tőketulajdoni részt. Ezen túlmenően az özvegynek és az elhunyt egyéb örököseinek nem volt joguk
ahhoz, hogy betekinthessenek a családi alapítvány által kezelt közös vagyon nyilvántartásába és az
üzleti levelezésbe. Ez a rögzített szabály alapvető és máig fennálló rendelkezésnek bizonyult.
Hatékonyan zárta ki a Rothschild család nőtagjait, valamint a Rothschild családba beházasodott
tagokat abból, hogy a családi alapítvány alapvető adatait megismerhessék, azaz nem juthattak hozzá
a "megszentelt" üzleti főkönyvekhez, s bizalmas levelezéshez.
A következő Rothschild családi alapítványra vonatkozó megállapodást 1818-ban kötötte az öt fiú
egymással, mivel a dinasztiaalapító 1812-ben meghalt. Az új rendszer szerint a szerződő felek
minden évben megkapják a családi alapítványhoz tartozó közös vagyonból a rájuk eső tulajdoni
rész 4%-át. Ebből kellett megélhetésüket, napi kiadásaikat, valamint a saját üzleti költségeiket
fedezni. Minden olyan átalányösszeg, amit a gyermekekre, a háztartásukra vagy családi ingatlanra
költöttek a közösből, az levonásra került a családi alapítványi vagyonnak az illetőre eső tulajdoni
részéből. Minthogy így már saját elkülönülő üzleteiket bonyolították három különböző európai
térségben: Frankfurtban, Londonban és Párizsban, szükségessé vált, hogy az új megállapodás
pontosan meghatározza a partnereknek a részesedését a családi alapítvány hozamában és
költségében, ugyanakkor le lett szögezve, hogy mind a három Rothschild-ház egységes, közös
konszernt képez. A Rothschild-ház részlegeinek tájékoztatniuk kellett hetente a többit üzleti
tranzakcióikról. Később áttértek a havi tájékoztatásra.
Hét évvel később, hogy elejét vegyék az örökséggel kapcsolatos esetleges vitáknak, újból
megegyeztek, hogy valamennyi résztulajdonos kötelezi örököseit: a jövőben fogadják el mindig a
rájuk eső vagyoni rész nagyságára vonatkozó adatokat, anélkül, hogy jogi vitába keverednének, és
bíróságokhoz folyamodnának. Világosan rögzítették, hogy ha egy elhunyt alapítványi tag örököse
keresettel fordulna a túlélő partnerekkel szemben, akkor az elhunytra eső rész egyharmadát
elkobozzák, és ellenértékét Frankfurt, London és Párizs szegényei között szétosztják.
Figyelemreméltó a Rothschild családi alapítványnak ez a működési modellje, mert ez ad részben
magyarázatot a pénzdinasztia minden más bankházat felülmúló sikerére.
A család tartós pénzügyi és gazdasági eredményei bizonyítják: az ilyen családi alkotmányok és
szerződések igenis számítanak, mert akadályozzák, hogy más befolyásoló tényezők a dinasztiákat
felbomlasszák, és a vagyon fokozatos eltűnéséhez vezessenek. Szinte szabályszerű, hogy a vagyont
felhalmozó alapító rendszerint tehetséges és erős akaratú, szorgalmas ember. A második
generációban a fia is hozzáértő és felkészült, de a már a harmadik nemzedéknél jelentkezik az
öröklött gazdagsággal és jóléttel járó könnyelműség. A negyedik nemzedéknél pedig már szinte
törvényszerűen érezhető a hanyatlás, sőt a degeneráltság. Ez egy séma, ami alól van kivétel, de
mégis a tendenciát jól tükrözi.
A tehetséges, erős akaratú, szorgalmas üzletember rendszerint nem egy utóddal rendelkezik. A
dinasztiaalapító Rothschildnak tíz gyereke volt. A fiúk közül kettő, Nathan és James, különösen
éleseszű volt. Ha ezt a szabályt követik az utódok, akkor a vagyon szétaprózódásához vezet az,
hogy már néhány nemzedéken belül nagyszámú utód osztozik a vagyonon. A második nemzedéknél
már száz, a harmadiknál pedig ezer lenne az utódok létszáma ilyen szaporodási mutató mellett.
Számos dúsgazdag dinasztia vagyona így aprózódott fel a történelem során. A demográfiai adatok
szerint Európában a termékenységi mutató ennél jóval alacsonyabb. Az 1870-es évek Angliájában a
brit asszonyok 18%-ának volt 10 vagy több gyermeke, de több mint az ötven százalékuknak 6
gyermeke volt. Az európai termékenységi adatok szerint 1950-ben már csak 2,7 gyermek jutott egy

22
nőre. Ma már csak 1,4. Az örökösök számának a jelentős csökkenése lefékezi a vagyonok
szétaprózódását. Ez az előnye. A hátránya viszont az, hogy kevés utód között alig akad pénzügyileg
és más szempontból is kiemelkedő tehetségű utód.
Ezt a nehézséget el lehet kerülni akkor, ha a milliárdosok, sőt trilliárdosok többször házasodnak. De
ennek is vannak hátrányos következményei, mert a válások is hozzájárulnak a vagyonok
szétaprózódásához. Mindebből következik, hogy ha a családi vagyonok tulajdonosai azt szeretnék,
hogy ez a vagyon fennmaradjon, akkor bizonyos fokig elkerülhetetlen a családok szétválasztása az
eredetileg öröklött vagyontól. Bebizonyosodott, hogy ha nem a családtagok kezelik a vagyont,
hanem tehetséges alkalmazottak, akkor az sikeresebb.
Nem minden dinasztiaalapító hajlandó erre. Henry Ford például annyira ellenszenvvel viseltetett a
kívülről érkező befolyásolással szemben, hogy egy alkalommal úgy döntött, visszavásárolja a Ford
Motor Művek valamennyi olyan részvényét, amely nem volt a család birtokában. Ennek ellenére a
vállalat olyan kívülállók segítségével érte el a legnagyobb sikert, mint Lee Iacocca.
Ennek a kérdésnek több kutatója is - így David S. Landles és Niall Ferguson - megállapította,
hogy ténylegesen mindössze tizenegy nagy vagyonnal rendelkező család dicsekedhet azzal, hogy
töretlenül fennmaradt a család ellenőrzése az örökölt vagyon felett és nekik sikerült több mint
kétszáz éven át a vagyont működtetniük. De a legsikeresebb dinasztia, azaz a Rothschild családi
alapítvány tulajdonosai is készek elismerni, hogy nagymértékben támaszkodnak a családhoz nem
tartozó igazgatók és menedzserek szaktudására. Ezt a gyakorlatot már több mint egy fél évszázada
folytatják. Sőt még azt is elismerik: nagy árat fizettek azért, hogy korábban nem így jártak el, és
ellenálltak a nem családi vagyonból származó tőke bevonásának. Mára már a Rothschild dinasztia is
diverzifikálta óriási pénzügyi vagyonát - és nemcsak a világ legnagyobb pénzügyi intézményeit
irányítja, de például a Rothschild csoporthoz tartozik a butikvállalatok szövetsége is. Egy másik
pénzügyi óriás, a Goldman Sachs sem lenne Goldman Sachs, ha még mindig családi irányítás alatt
állna. El lehet tehát mondani, hogy a dúsgazdag családok csak addig maradnak gazdagok, ameddig
át nem adják a vagyon menedzselését és gyarapítását kívülálló és tehetséges menedzsereknek.
A Rothschild-vagyon nagyságára vonatkozó becslések
Amikor számba veszik a világ leggazdagabb embereit, akkor az egyéni, illetve személyes
tulajdonokban lévő vagyont mérik fel. Rendszerint figyelmen kívül hagyják egy-egy dinasztiának a
család egésze által tulajdonolt kollektív vagyonát. Ez a családi közös tulajdont képező kollektív
vagyon a Rothschild-, a Rockefeller-, a Warburg- és más dinasztiák esetében lényegesen felülmúlja
az egyes családtagok tulajdonában lévő magánvagyont.
William T. Still írja New World Order - The Ancient Plan of Secret Societies (Új világrend - A
titkos társaságok ősi terve) könyvének 136. oldalán, hogy az első világháború alatt a londoni
Rothschild-ház több mint 100 milliárd dollárt keresett azon, hogy kölcsönöket nyújtott a háborúban
álló nemzeteknek. 1925-re a vagyonuk 300 milliárd dollárra növekedett. 1940-re pedig már elérte
az 500 milliárd dollárt, amely az Egyesült Államok vagyonának a kétszerese volt. Ha szerény öt
százalékos évi növekedést veszünk figyelembe 1940-től kezdve, akkor a Rothschild-család
vagyonát 7 trillió dollárnál többre kell becsülnünk, amely a kétszerese annak, amit az Egyesült
Államok adósság formájában 1990-ig felhalmozott és azt is megkérdezhetjük, hogy Uncle Sam
(Samu nagybácsi az Egyesült Államok beceneve - D. J.) kinek tartozik ezzel a hatalmas összeggel.
(A washingtoni kormányzat adóssága a Rothschild érdekeltséghez tartozó Federal Reserve System
felé 2007-ben meghaladta a 7,8 trillió dollárt.)
Frederick Morton The Rothschilds (A Rothschildok) című munkájában, amely 1962-ben jelent
meg, abból indult ki, hogy szakértők már 1850-ben hat milliárd dollár feletti összegre becsülték a
Rothschild-dinasztia kollektív vagyonát. Ebből a bázisból kiindulva következtettek arra, hogy
mekkorára növekedhetett 147 év alatt ez a vagyon. Ha a hat milliárd dollár vagyon nem csökkent és

23
nem került felosztásra, akkor egy viszonylag mérsékelt 4-8%-os arányú növekedést alapul véve
Morton a következő számokhoz jutott: 4 %-os évi növekedésnél ez a vagyon 1,9 trillió dollárra
növekedhetett (1 trillió = 1000 milliárd). Ha 5 %-os az évi növekedés, akkor már elérhette a 7,8
trillió dollárt, ha 6 %-os volt az évi növekedés, akkor elérhette a 31,5 trillió dollárt. Itt a becsléseket
abbahagyjuk, hiszen 1962 óta is eltelt már 45 év és a dollár értéke is lényegesen változott.
Tatjána Korjagina, az oroszországi Makrogazdasági Kutatóintézet tudományos főmunkatársa a
Pravda 2001. július 12-i számában többek között azt is kifejtette, hogy az Egyesült Államokat és az
egész világot árnyékkormányként kormányozó nemzetközi pénzügyi közösség mintegy 300 trillió
dollárt tart a kezében és ezzel irányítja a világgazdaságot. Az orosz gazdasági szakember szerint
egy közelebbről meg nem határozott pénzügyi érdekcsoport, amely a világ leggazdagabb dinasztiáit
tömöríti, 300 trillió nagyságú vagyonnal rendelkezik, amely egyben példa nélkül álló hatalmat is
jelent.
Korjaginát megelőzően, már 1995-ben, Robert Gaylon Ross, gazdasági szaktanácsadó, a Who's
Who of the Elite című dokumentumkiadvány szerzője megírta, hogy megbízható forrásból tudja: a
Rockefeller-család közös tulajdonában tartott családi vagyona 11 trillió dollár, és a Rothschild-
család kollektív vagyona pedig eléri a 100 trillió dollárt.
Ismét más számítási módot alkalmaz a New York állambeli Binghampton Egyetem szociológia
professzora James Petras, aki a Forbes magazinban 2007. március 8-án megjelent milliárdos
listához fűzött kommentárt. Elismeri, hogy 2006-ban 790-ről 946-ra nőtt a dollármilliárdosok
száma. Indiában már 36, Kínában pedig 20 dollármilliárdos van. Ez utóbbiak vagyona meghaladja a
29 milliárd dollárt, de jóval alatta marad az indiai milliárdosok 191 milliárdjának. A globális
uralkodó elit teljes vagyona 35 %-kal növekszik évről évre, meghaladva immáron a 3,5 trillió
dollárt, miközben a Föld hatmilliárdnyi lakosa 55 %-ának az életszínvonala hanyatlik, vagy stagnál.
A milliárdosok több mint fele mindössze három országból származik: 415 amerikai, 55 német és 53
orosz milliárdos van. A 35 %-os évi vagyongyarapodás túlnyomó része pénzpiaci műveletekből,
ingatlanspekulációból és fogyasztási cikkekkel való kereskedelemből származik, nem pedig
modernizációból és munkahely-teremtő termelő vállalkozásokból vagy szolgáltatásokból.
"Minden nagy vagyon mögött egy nagy bűn található" (Honoré de Balzac)
A leggyorsabban növekvő milliárdos csoportot az orosz oligarchia alkotja, 2/3-ad részük egész
fiatalon, húszas éveik közepén, kezdték a vagyongyűjtést az 1990-es években, Jelcin elnöksége
idején. Ekkor Oroszországot a nemzetközi pénzvilág szolgálatában álló és Amerikában kiképzett
gazdasági tanácsadók kormányozták, olyanok mint Anatolij Csubajsz vagy Jegor Gajdar. Az egész
orosz gazdaság ún. politikai árért, vagyis játékpénzért volt kiárusítva. Az állami tulajdon
magánkézbe adására nagyrészt gengszter-taktikával, erőszak alkalmazásával, gyilkosságokkal,
lopással, az állami vagyon egyszerű elvételével, törvénytelen részvénymanipulációkkal és
kivásárlásokkal került sor. Ezek a mai orosz milliárdosok az orosz közvagyon egy trillió dollárt
meghaladó részét szerezték meg, gyárakat, a teljes közlekedést és szállítmányozást, a kőolajat, a
földgázt, a vasat, a szenet és más állami tulajdonú erőforrásokat.
A Forbes magazin ismételten hivatkozik a milliárdosok életrajzában arra, hogy az orosz oligarchák
vagyonukat önmaguk szerezték, azaz self-made man-nek tekinthetők, minthogy nem öröklés útján
jutottak hozzá. Ezt az orosz nemzeti vagyont azonban nem az oligarcha self-made man-ek hozták
létre, hanem az orosz nép egészének hét évtizedes munkájából, tudásából és tehetségéből jött létre.
Petras professzor rámutat, hogy az orosz milliárdosok fegyveresen estek egymásnak, nyomták a
hamis pénzeket, magánfegyveresek segítségével vették át az alumínium, a kőolaj és a többi
iparágat, az építőipart, a távközlést, a vegyipart, a mezőgazdaságot, a szeszgyártást, élelmiszeripart,
az ingatlanokat, a tömegtájékoztatást, az autógyártást és a repülőgépipart. Ezek az orosz oligarchák
szó szerint megfélemlítették és meggyilkolták riválisaikat.

24
A hatalmas méretű és csaknem az összes köztulajdonban lévő vállalatra kiterjedő azonnali
magánosítás politikája tette lehetővé az országos méretű fosztogatást. Ezt a sokk-terápiát a pénz- és
korporációs oligarchia által Oroszországba küldött szakemberek segítették elő, mint amár
hivatkozott a Harvard Egyetemről odairányított gazdasági tanácsadók. Clinton elnök is sürgette a
privatizációt, hogy a gazdaság átalakulása minél előbb visszafordíthatatlan legyen. Ez a fajta
sokkoló magánosítás vezetett az oligarcha érdekcsoportok háborúihoz és az orosz gazdaság példa
nélkül álló feldarabolásához.
Ezen országos méretű rablás nyomán az életszínvonal 80 %-kal csökkent, a rubelt drasztikusan le
kellett értékelni és a felbecsülhetetlen értékű kőolaj, gáz és más természeti erőforrások mélyen áron
alul kerültek a ragadozó új orosz milliárdosokhoz. Petras szerint a maffiózó oligarchák 100 milliárd
dollárt mostak át évente elsősorban a New York-i, londoni, svájci és izraeli bankokban. Ezeket
aztán befektették például drága ingatlanokba Egyesült Államokban, Angliában, Spanyolországban
és Franciaországban. Az egyik oligarcha még igen drága brit futball csapatot is vásárolt. De jutott
befektetés az izraeli pénzintézetekbe és bányászati közös vállalkozásokba is.
Petras szerint Putyin elnöksége alatt a gengszter-oligarchák megszilárdították a vagyon feletti
ellenőrzésüket és multimilliomosokból hamarosan multimilliárdosokká váltak és gyors ütemű
vagyongyarapodásuk még ma is tart. Hetvenkedő és kérkedő fiatalemberekből, helyi csalókból,
tiszteletreméltó üzletemberekké váltak, akikkel a tekintélyes amerikai és európai multinacionális
korporációk is üzleti kapcsolatokat ápolnak. Az orosz oligarchák megérkeztek a világ pénzügyi
birodalmába és elfoglalták a globális pénzimpériumban az őket megillető helyet. Vagyonuknak
semmi köze nincs az értékelőállításhoz, a modernizációhoz, az innovatív versenyképességhez, új és
hatékony vállalkozások beindításához. Putyin elnök nemrég tett szemrehányást ezeknek az
oligarcháknak, hogy nem ruháztak be versenyképes vállalatokba az előnyös feltételek ellenére sem.
Abból gyarapítják milliárdjaikat, hogy nyersanyagot exportálnak kihasználva a magas világpiaci
árakat. A termelő ágazatban működő oligarchák alig keresnek külföldi devizát, mivel nem
versenyképesek a világpiacon. Az oligarchák egyre inkább a tőzsdéken és a pénzpiacokon fektetnek
be, Szulejmán Kerimov 14,5 milliárdot, Mihail Prohorov 13,5 milliárdot, Freedman pedig 12,6
milliárdot. Az oligarchák között dúló maffiaháború alábbhagyott, de ez a nagy vagyonok
konszolidációjának a következménye.
A milliárdosok számának a növekedése mögött óriási társadalmi és gazdasági polarizáció húzódik
meg Latin-Amerikában is. Ahogyan a felbomló szovjet birodalomban, úgy Latin-Amerikában is a
pénz- és korporációs oligarchia intézményei, a Világbank és a Valutaalap által kidolgozott
Washingtoni Konszenzus programjának a végrehajtása vezetett a jelenlegi szélsőséges állapotok
létrejöttéhez. A 38 milliárdos vagyona meghaladja 250 millió latin-amerikai együttes vagyonát. A
szélsőséges vagyoni megoszlás kialakulásához döntő módon járult hozzá a privatizáció, a pénzügyi
szabályozók eltörlése és az állam kiszorítása a gazdasági életből.
A Rockefeller családi alapítvány sikerének titka
A pénzimpérium második legsikeresebb dinasztiája vitán felül a Rockefeller-ház. A több nemzedék
révén már népes család együttes vagyonának nagysága - hasonlóan a Rothschild-ház kombinált
vagyonának a nagyságához - pontosan nem ismert. A szakértők már 1992-ben 10 milliárd és 10 000
milliárd dollár közé tették e vagyonnak a nagyságát. Ez magába foglalja a Rockefeller Family
Trust (családi alapítvány) teljes vagyonát, a beruházások összesített értékét és a család egyes
tagjainak a nevén lévő vagyont. Azok a családi archívumok, ahol a vagyon egészéről a pontos
adatokat tartalmazó dokumentumok találhatók, szigorúan titkosak és a kutatók számára
hozzáférhetetlenek.
Azt azonban lehet tudni, hogy kezdettől fogva a mai napig a családi vagyon irányítása és
felügyelete a Rockefeller-dinasztia férfi tagjainak a hatáskörébe tartozik. Ezt az ellenőrzést és
irányítást a Rockefeller Családi Hivatal útján látják el. A dinasztiában a nők alárendelt szerepet

25
játszanak, még olyan erős akaratú és képzett asszony is, mint Abby Aldrich Rockefeller, az ifjabb
David Rockefeller felesége, aki nagy befolyással volt férje döntéseire, sem tudott több jogot
kiharcolni magának a család egyben tartott, kombinált vagyonának az irányításában.
A vagyon többségét az 1934-ben alapított Rockefeller Family Trust tudhatja magáénak. Ez a
családi alapítvány jogosult a vagyon túlnyomó részének a fenntartására és gyarapítására a negyedik
nemzedék kihalásáig. Egy 1952-ben létrehozott másik alapítvány - az 1934-es alapítvánnyal együtt
- ellenőrizte Chase Manhattan Bank-ot. Az említett alapítványok voltak a Standard Oil nevű
világcég, illetve utódainak a tulajdonosai. Ezeket a vállalatokat, valamint más úgynevezett
diverzifikált beruházásokat és a család tetemes ingatlan vagyonát a Rockefeller Trust Committee
ellenőrzi és irányítja a tulajdonosi jogokat gyakorolva. Ennek a nagyhatalmú testületnek kiváló
képzetséggel rendelkező szakértők és üzletemberek a tagjai. Így például tagjai voltak Paul Volcker,
a FED egykori elnöke vagy William G. Bowen, a Princeton Egyetem korábbi elnöke és John C.
Whitehead, a Goldman Sachs befektető bankház nyugdíjas társelnöke. A Rockefeller családi
birodalom irányításában a legkiválóbb pénzügyi menedzserek vesznek részt, akik elsősorban a
Rockefeller Financial Services (Rockefeller Pénzügyi Szolgáltatások) nevű holdingot irányítják. Ez
a holding tartja kézben a családi alapítván beruházásait. Jelenlegi elnöke David Rockefeller.
Hogyan történik a vagyon megőrzése és gyarapítása?
Szakértők szerint a vagyon pénzügyi, emberi, intellektuális javakból tevődik össze. A szokásos
vagyonkezelés, a vagyonmérleg legkevésbé fontos részére összpontosít, mégpedig a pénzügyi
vagyonra. Hagyományosan a vagyonmenedzselés a következő utat járja be: felosztja a vagyont,
elhalasztja a szétosztását, felkészületlen örökösökre hagyja a pénzügyi vagyont és folyamatosan
kimeríti, feléli. Itt arról van szó, hogy a vagyon továbbadása nem felelősségteljesen történik és
elszámoltatásra sem kerül sor.
A pénzügyi vagyontárgyak között meghatározó szerepe van a választás lehetőségének és az
ellenőrzésnek. Vannak bizonyos pénzügyi vagyonrészek, amelyek vonatkozásában a tulajdonosok
és a kezelők feladják a választást és az ellenőrzést. Ezek az úgynevezett polgári vagy társadalmi
tényezők. Amikor az ilyen állampolgári tényezőt említjük, rendszerint az adózásra gondolnak.
Világszerte állami és helyi adókat kell fizetni. Legtöbben az adófizetést nyűgnek tekintik, holott
valójában a megfelelő adózás az egyik legfontosabb eleme a vagyon megőrzésének.
Az Egyesült Államokban lehetséges bizonyos fokig ellenőrizni a befizetett adó sorsát. Ha azonban a
gazdasági szereplők lemondanak az ellenőrzésről, akkor azt a kormányzat végzi el. Ha például a
vagyonos dinasztiák figyelmet fordítanak a megfelelően irányított adózásra, akkor el tudják érni,
hogy ennek az adónak egy jelentős része családi alapítványokat támogasson. Természetesen más
módon is át lehet irányítani az adókat, hogy az a gazdaságot az adófizető vagyona szempontjából
stimulálja. A vagyonmegőrzés és gyarapítás legkiválóbb mesterei a Rothschild család tagjai voltak,
akiknek több nemzedéken át nemcsak megőrizni sikerült a dinasztia-alapító által létrehozott
hatalmas vagyont, hanem a sokszorosára növelni. A dinasztia-alapító (aki 1743-tól 1812-ig élt)
hozta létre a család frankfurti bankját. Ebben a sikeres bankban jövedelmező befektetéseket végzett
Európa számos uralkodóháza számára. Öt fiát a konzervatív pénzmenedzselésre nevelte és azt
ajánlotta nekik, hogy ésszerű haszonra törekedjenek a kockázatos és agresszív hozamok helyett.
Harmadik fia, Náthán Rothschild, Londonba költözése után igen rövid idő alatt a brit kormány
pénzügyi képviselőjévé vált. Nathan mondotta többek között, hogy "nagy bátorságra és óvatosságra
van szükség egy hatalmas vagyon létrehozásához; amikor ez sikerül, tízszer annyi merészségre és
óvatosságra van szükség a megtartásához".
A Rothschild család sikere nagyrészt annak tulajdonítható, hogy a következő rendszert követték:
Először is, csak kikölcsönözték a pénzt örököseiknek, vagy közös vállalatokat hoztak létre velük.
Másodszor, a kikölcsönzött összegeket vissza kellett fizetni a családi alapítvány közös bankjába, a
"családi bankba". Harmadrészt az örökösök kötelezettséget vállaltak arra, hogy mindazt a pénzügyi

26
tudást és tapasztalatot, amelyet vállalkozói és befektetői tevékenységük során szereztek, megosztják
a család többi tagjával. Negyedszer az egész család évente egyszer összegyűlt, hogy megerősítse az
összetartó kötelékeket és erényeket, jóváhagyva a családi alapítvány befektetési, pénzügyi
stratégiáját. Aki ezt elmulasztotta, az nem vehetett többé részt a családi bank tevékenységében.
Mindennek az eredménye az lett, hogy a Rothschild családi alapítvány közös vagyona
összetevődött, gyarapodott és a következő nemzedék egyre hatalmasabb vagyonbirodalmat örökölt
a család közös tulajdonaként.
Lee Brower, az Empowered Wealth, egy vagyonbecsléssel és menedzseléssel foglalkozó cégnek
az elnöke, hangsúlyozta, hogy a vagyon gyarapításának legjobb módszere az, ha a tulajdon
megosztásával vagy eladásával a vagyontömeg új életet kezdhet. A néhány kiváló szakembert
tömörítő amerikai kft. azzal hívta fel a figyelmet magára, hogy a "négy kvadránsnak" nevezett elvet
követi. A vagyon gyarapításánál a humán, az intellektuális, az állampolgári és a pénzügyi
összetevőkre koncentrál. A vagyonmenedzselésnél annak megóvására, a valódi érték védelmére, a
jövő nemzedékek számára történő megőrzésére és a családtagok menedzselési képességének a
növelésére teszi a hangsúlyt. A vagyonnal rendelkező család tagjait nemcsak a pénzügyi eszközök
kezelésére, de a vagyonrészek tényleges irányítására is felkészíti, továbbá arra is, hogy
tevékenységükért az egész családnak elszámoltathatók legyenek.
Ezt a módszert jól szemlélteti, ha lakóhelyünk feletti hegyekben van például egy víztározó, akkor
azt egyrészt az ivóvíz szükséglet kielégítésére, másrészt szárazság idején öntözésre lehet
felhasználni. Ezen kívül üdülési célokra is igénybe vehető. Ha viszont a víztározóhoz megfelelő
számú turbinát szerelünk fel a gátakhoz, akkor nagy mennyiségű elektromos energiát lehet
előállítani, amely biztosíthatja a környező települések áramszükségletét. Ehhez az új erőforráshoz
úgy lehetett hozzájutni, hogy nem kellett csökkenteni a víztározó más célra történő igénybevételét.
Ehhez hasonló módon lehet szakszerű menedzseléssel megőrizni és gyarapítani a vagyont.
Megfelelő módszerekkel új életet kell lehelni az emberi erőforrásokba, az intellektuális tényezőkbe,
a pénzügyi technikába és az úgynevezett állampolgári befektetésekbe.
Az Empowered Wealth sikere megerősíti, hogy a vagyon megtartásában és gyarapításában óriási
szerepe van eddig kellően nem értékelt tényezőknek. Először is figyelemmel kell lenni a családi
vagyon minden tulajdonosa egyéni fejlődésére, egészségére arra, hogy valamennyi családtag a
lehetőségekhez mérten harmonikus életet éljen. Fontos, hogy lehetőleg minél több családtag
alkalmas legyen vezető szerep betöltésére. Fel kell deríteni és ápolni kell a családi erényeket,
hagyományokat és bevált tapasztalatokat. Mindez elősegíti a közös családi vagyon védelmét,
optimális működtetését és képessé teszi az egyes családtagokat az önálló és sikeres pénzügyi és
gazdasági döntések meghozatalára.
Rothschild vagyongyarapítási szolgáltatás
A luxemburgi központtal működő Banque Privée Edmond de Rothschild Europe működteti a
Rothschild Family Advisory céget, amely vagyonmenedzselési szolgáltatást nyújt a legkiválóbb
pénzügyi és gazdasági szakemberek segítségével. A Family Advisory ügyfelei közé Európa
leggazdagabb családjai tartoznak, akik számára a cég a vagyon optimális megtartása és növelése
érdekében a pénzügyi és gazdasági szolgáltatások teljes spektrumát képes nyújtani. A Rothschild
Family Advisory foglalkozik a beruházások menedzselésével, biztosítási tanácsadással és
tervezéssel, az adózás megtervezésével, és az ezzel kapcsolatos konzultációval, a vagyon
átöröklésével kapcsolatos tervezéssel, ingatlanok megszerzésével és gondozásával. Különleges
szakértelemmel rendelkezik a műalkotások beszerzésével és az értékes műgyűjtemények
létrehozásával kapcsolatban, amely a vagyon megőrzésének rendkívül fontos ágazata. Ezen
túlmenően különleges szolgáltatásokat tud nyújtani az iskoláztatás, a kellő szakértelem megszerzése
és az egészségügyi ellátás terén is. A Rothschild Family Advisory lényegében magán családi iroda a
leggazdagabb dinasztiák számára. A nagy vagyonoknak a karbantartása és gyarapítása rendkívül
összetett döntéseket igényel, és következményei több nemzedék sorsára kihatnak.
27
A Rothschild család több mint két évszázadon át méltán szerzett tekintélyt és hírnevet azzal, hogy
nemcsak a saját családi alapítványát tudta gyarapítani, de sikeresen megnövelte más gazdag európai
családok vagyonát is. A család immáron hét nemzedéken át nagy jártasságra tett szert a pénzügyi
szolgáltatások minden fajtájában és változatlanul követi az egység, az integritás és a szorgalom
hármas jelszavát. A Banque Privée Edmond de Rothschild Europe, amely 1969-ben Luxemburgban
kezdte meg tevékenységét, tagja a genfi központtal működő LCF Rothschild Group-nak (La
Compagnie Financiere Rothschild Group), amely jelenleg is a világ leggazdagabb dinasztiái egyik
legsikeresebb vagyonkezelő és vagyonnövelő pénzügyi vállalkozása.
Ellentétek a Rothschild-birodalmon belül
Annak ellenére, hogy a Rothschild Családi Alapítvány bizonyult eddig a legsikeresebbnek, nem
jelenti azt, hogy a Rothschild-házon belül ne merültek volna fel ellentétek a családi vagyon
menedzselése kérdésében. A Rothschild család körében az 1970-es évek végén a különböző
vagyonmenedzselési stratégiák nézeteltérésekhez vezettek. Az utak 1980-ban váltak szét. Lord
Jacob Rothschild, a Rothschild-ház londoni ágának jelenlegi feje, most már megosztja idejét a
pénzügyi vállalkozások, az emberbaráti jótékonysági tevékenység, valamint a közéleti kulturális
aktivitás között. 1992-ben az Institutional Investor - a negyedévenként megjelenő szakfolyóirat,
amely megbízható információkat tesz rendszeresen közzé a nemzetközi pénzimpérium legfontosabb
szereplőiről - a világ egyik legfontosabb pénzügyi holdingjának a Jacob Rothschild Assurance
Group-ot jelölte meg. A negyedévenként megjelenő publikáció első forrásból származó, praktikus
és részletes adatokat közöl a beruházások és a pénzügyek globális helyzetéről. A cég jelenlegi neve
St. James's Place Capital Plc. (SJPC), egy nyilvánosan működő részvénytársaság, holding cég,
amely csúcsvállalatként a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia vezető dinasztiái részére
nyújt pénzügyi szolgáltatásokat, nemcsak Angliában, de világszinten is. Igen széleskörű a
tevékenysége, mert leányvállalatai az életbiztosításoktól kezdve a legkülönfélébb vagyonkezelési és
vállalatirányítási feladatokat látják el.
Jacob Rothschild, Wolfensohn és társai vegyes vállalat (joint venture) a leggazdagabb európai
ügyfeleket szolgálja ki. A St. James Place Capital 100%-os tulajdonosa a Jacob Rothschild csoport.
1977 óta az SJPC csoport ellenőrizte a Lord Rothschild pénzügyi és gazdasági érdekeltségeket a
pénzügyi szolgáltatások és a beruházási tevékenység vonatkozásában.
Az ellenőrzés mindig kiemelt fontosságú volt a Rothschild pénzügyi dinasztia vagyonkezelésében
és vagyongyarapításában. Lord Jacob Rothschild hangsúlyozottan kereste a kívülálló üzleti
partnerekkel való együttműködést, miközben a családi alapítvány többi tagja ragaszkodott ahhoz a
családi hagyományhoz, hogy a Rothschild pénzügyi birodalmat Rothschild családtagok irányítsák.
Jacob Rothschild azonban a maga útját járta és elintézte, hogy Sir Mark Weinberg, a jelentős
befolyással rendelkező Abbey Life and Hambro Life egyik vezetője, legyen mellette az SJPC
társelnöke. Jacob Rothschild tehát kültagnak számító tehetséges pénzügyi vezetőkkel frissítette fel a
Rothschild Családi Alapítvány irányítását, de természetesen továbbra is kulcsszerepet töltött be a
családi alapítvány ellenőrzésében. Erről így írt az Institutional Investor magazin:
"Noha Jacob Rothschild maradt a Rothschild Investment Trust (RIT) és a St. James Place Capital,
(amely a RIT-nek a 40%-át birtokolja), nyilvános cégeknek a főrészvényese, Rothschild maga
közölte, hogy kollégái jelentős tulajdoni hányadot mondhatnak magukénak a különböző üzleti
vállalkozásokban. Így például Weinbergnek jelentős tulajdoni hányada van a Jacob Rothschild
Assurance-nél ( - a Jacob Rothschild Biztosítónál - DJ.)." Az SJPC partneri kapcsolatba lépett
1994-ben a New York Life Worldwide Holding nevű céggel és létrehozta a Life Assurance Holding
Corporation-t. Az SJPC-nek az új partnere a világ egyik legnagyobb biztosítótársaságának, a New
York Life Insurance-nek volt a leányvállalata.
Jacob Rothschild tudatosan továbbment az 1990-es évek második felében azon az úton, hogy az ő
személyes szerepét csökkentse és kiváló külső szakemberekre bízza a Rothschild vagyon

28
menedzselését. Lord Rothschild visszalépett az SJPC társelnökségéből és azt Sir Mark Weinbergre
hagyta. 1996 októberében eladta a család részesedését ebben a pénzügyi holdingban. Ez lehetővé
tette, hogy Lord Rothschild nagyobb figyelmet szenteljen a National Heritage Memorial Fund és
a Heritage Lottery Fund irányításának, amelyeknek ő volt az elnöke.
A Rothschild Family Trust jelentőségét jól szemlélteti, hogy szakértők elkészítették azt a
kapcsolati rendszert ábrázoló grafikont, amely bizonyítja, hogy sokszoros áttétellel, keresztbe
tulajdonlással, de egyértelműen a Rothschild Family Trust ellenőrzése alatt áll az Egyesült Államok
központi bankja, a Federal Reserve System. Ez a grafikon mutatja a szerteágazó kapcsolatot a
Rothschild ház és az Angol Bank (Bank of England), valamint a többi City of Londonban működő
bankház között, amelyek végső soron a FED részvényének a tulajdonlása révén, továbbá a New
York-i leányvállalatok útján ellenőrzik és irányítják a Federal Reserve Systemhez tartozó bankokat.
Aki a részleteket akarja tudni, az erre vonatkozó tényeket tartalmazó grafikonokat megtalálja a
http://www.mindcontrolforums.com/fr3.htm nevű honlapon.
Daniel Webster írta, hogy "Az emberiség dolgozó osztályainak a kifosztását célzó valamennyi
módszer közül egyik sem hatékonyabb, mint amely papírpénzzel árasztja el őket." Most a
pénzimpérium tulajdonosainak azt a vagyongyarapítási stratégiáját vesszük közelebbről szemügyre,
amelyhez az ellenőrzésük alatt álló központi bankok révén jutottak. Az Egyesült Államok központi
bankjának a szerepét betöltő magánbank-együttes, a Federal Reserve System tulajdonosai hatalmas
jövedelmet húznak a dollár kibocsátásából és a világ jelenleg is legfontosabb tartalékvalutájának a
tudatos elértéktelenítéséből.
A vagyon gyarapítása a FED-dollár menedzselésével
A pénz- és korporációs oligarchia, amelyet a beruházó bankárok szűk és zárt csoportja irányít,
kedveli a nagy méretű költségvetési hiányt, mert ez lehetővé teszi, hogy a költekező kormányzat
számára hatalmas kölcsönöket nyújtsanak, amelyeket ők könnyűszerrel állítanak elő a levegőből és
adnak át kamatra az állam irányítóinak. További hatalmas lehetőség a vagyon gyarapítására, ha
cserébe ez a beruházó érdekcsoport az állam és a kormány irányítóitól nagy méretű
adócsökkentéseket kap, valamint kellő számú olyan "jó kis háború" megszervezését, amely
lehetővé teszi a katonai-ipari-pénzügyi komplexum egyébként eladhatatlan áruinak a nagy
haszonnal járó értékesítését. A FED által kibocsátott dollármilliárdoknak a visszavezetése az
államkincstárba és a dolláralapú értékpapírokba, az állami kiadások fedezésének, valamint a
pénzpiacok és a tőzsdék külföldi eredetű készpénzzel történő ellátásának a legegyszerűbb módja. Ez
mind az államot irányító politikai elitnek, mind a Wall Streetet és a FED-et irányító
pénzarisztokráciának kölcsönösen előnyös helyzetet (win-win situation-t) hoz létre. A társadalom
többi tagja számára ez természetesen nagyon is húsba vágó veszteség.
A külkereskedelmi hiány a dollárra értékcsökkentő nyomást gyakorol, és rejtett adónak tekinthető.
Minden nappal, amelynek során nő a külkereskedelem deficitje, több pénz kerül elvonásra a
nyugdíjas rétegektől és az értékteremtő munkát végző amerikaiak megtakarításaiból. Ennek a
pusztító hatású inflációnak a felismerését akadályozza a szabadpiacról, és a szabályozók
megszüntetéséről szóló retorika. 2002-ben egy euró még 87 amerikai centet ért, 2007 áprilisában
már 1 dollár 34 centet. Több mint 50 % nyereséget mondhat magáénak az euró négy év alatt.
Ugyanez a helyzet az arany esetében is. 2000 áprilisában 1 uncia arany 279 dollárba került, 2007
április közepén már 679 dollár 50 centbe. Az arany árának az emelkedése lényegében a dollár
csökkenő értékének a mutatója. A dollár értékvesztésének igazi oka az egyre növekvő amerikai
külkereskedelmi deficit.
A dollár rohamos értékvesztése egyáltalán nem véletlen. Annak a jól kidolgozott pénzügyi
stratégiának a része, amelynek célja a fizikai termelői vagyon folyamatos átadása a pénz- és
korporációs oligarchia számára. A pénz- és termelői vagyon tulajdonlása révén a politikai hatalom
is az új pénzuralmi uralkodó osztály kezében összpontosul. Hangsúlyozni kell, hogy a vagyon és a

29
hatalom szétválaszthatatlan. Az uralmi viszonyok szervesen egybe kapcsolódó két oldalát jelölik.
Akinél a hatalom, annál van a vagyon feletti rendelkezési jog, és akinél a vagyon, az a hatalom
tényleges birtoklója. Hatalom és vagyon az érem szétválaszthatatlan két oldalát alkotja.
Az Egyesült Államok központi kormányzatának terjeszkedése, a gazdaságilag indokolatlan
adócsökkentések, a mesterségesen alacsonyan tartott kamatlábak és a forgalomban lévő pénz
mennyiségének a meredek megnövelése az amerikai társadalom szeme láttára történt. Noha semmi
sem titkos, a tudatipar sikeres manipulációja következtében a lakosság nem vesz tudomást arról,
hogy milyen horderejű változások zajlanak. A pénz- és korporációs oligarchia, valamint a
kormányzat is szilárd alapokra építkezik: a tudatlanság, a tájékozatlanság és a félrevezetés
kősziklájára.
A tudatlanság kősziklája teszi lehetővé, hogy sem a washingtoni politikai elitnek, sem a FED
irányítóinak, nem kell sokat törődniük a közvéleménnyel. Az amerikaiak többségének fogalma
sincs arról, hogy amikor ezek a jelenségek végbe mennek, az ő anyagi helyzete megy tönkre. A
pénz- és korporációs oligarchia és a politikai elit lényegében arra összpontosít, hogy mintegy
háromezer milliárd dollár értékű vagyont vegyen el a bérből és fizetésből, valamint nyugdíjakból
élő amerikaiaktól, és tegye át a pénzarisztokrácia bankszámláira. Ez a politika természetesen
pusztító hatással volt a dollárra, különösen azóta, hogy George W. Bush került a Fehér Házba.
2007-ben a világ már nem hajlandó arra, hogy százmilliárd dolláros nagyságrendben vásároljon
amerikai adósságleveleket, államkötvényeket és más értékpapírokat, amelyek miatt a dollár
árfolyama rekordmélységűre csökkent, s ez még folytatódhat. Az Egyesült Államok ma már annyira
függ a külföldi befektetőktől, hogy ha csak néhány százalékkal csökken a kínai tőzsde árfolyama,
vagy akár csak egynegyed bázisponttal Tokióban a jen árfolyama, akkor a Wall Streeten már
zuhannak az árfolyamok. Tény, hogy a felfúvódott amerikai ingatlanpiac gyors tempóban
zsugorodik, és ez rántja magával a tőzsdét is, mivel rengeteg ott mozgó tőke fedezetét ingatlanok
adták. Mindez kihat azokra az országokra is, akik nagy mennyiségű amerikai állampapírt
birtokolnak. Az igazi megpróbáltatás azonban akkor következik be, amikor a tartalékaikat dollárban
és amerikai értékpapírokban tartó országok tömegesen aranyra és más külföldi valutára cserélik
majd ki tartalékaikat.
Ez a megpróbáltatás közeledik mivel a világgazdaság három nagy központjában túlfűtött a gazdaság
növekedése. Ennek mérséklésére, valamint az infláció csökkentésére szükségessé válhat a
kamatlábak felemelése. Ez a külföldi beruházók számára vonzóvá teszi államkötvényeiket,
megerősíti valutáikat, és elvonja azt a külföldi hitelt, amelyre ma Amerikának életbe vágóan
szüksége van. Az Európai Központi Bank, Japán és Kína tervszerűen együttműködik a dollár
fokozatos értékcsökkentésében, hogy enyhítsék a folyamat világgazdaságra gyakorolt hatását. Kína
például nagyon óvatosan és fokozatosan emeli a kamatlábakat azért, hogy minél kisebb hatása
legyen a Wall Street-i tőzsdére. Japán továbbra is csak csekély mértékben emeli a kamatlábakat,
noha a japán ingatlanpiac is túlfűtött és romboló spekulációs folyamatok indulhatnak be Japánban.
Tokió éppen ezért továbbra is megtűri "carry trade"-et.
(Ez azt jelent, hogy Japán hajlandó igen alacsony kamatra, például tőzsdézés céljára nagy összegű
kölcsönöket nyújtani, amelyekkel, például Magyarországra lehet jönni és 8 % vagy a fölötti kamatra
is elhelyezni, majd óriási kamatfelárral távozni az országból. Ez semmi egyéb, mint magyar
gazdasági erőforrások minden ellenszolgáltatás nélküli elvétele, amit a magyar pénzügyi
szabályozás, amely mindenben kiszolgálja a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia igényeit,
lehetővé tesz. A carry trade pénzműveletekre ajánlott országok között Magyarország jelenleg az
elsők között foglal helyet.)
Kérdés, hogy ezek a gazdasági fellendülés szakaszában lévő gazdaságok meddig kerülhetik el a
kamatemelést, amelyre az infláció megfékezése miatt szükségük van. Ha viszont csökkentik saját
gazdaságukban az inflációt, az az Egyesült Államokra gyakorol inflációs nyomást, ugyanis saját
valutáiknak az erősödése elkerülhetetlenül gyengít a dollárt. A dollár gyengülése pedig az amerikai
30
fogyasztást sújtja, és ezen keresztül átgyűrűzik nemcsak az egész amerikai gazdaságra, de a
világgazdaságra is. Számos szakértő úgy látja, hogy egyre csökken a lehetőség a dollár
értékcsökkenésének a lassítására, amit csak tetéz a túlpörgetett ingatlanpiac. A Federal Reserve
mindezt a kamatlábak csökkentésével már nem tudja hatékonyan befolyásolni. A kamatlábak csak
hosszabb idő, mintegy hat hónap után, fejtik ki hatásukat. A zuhanó ingatlanárak pedig népes
társadalmi réteg egész megtakarítását veszélyeztetik. A Federal Reserve tisztában volt ezzel, és
2006-ban közleményben ismerte el: több trillió dollárt pumpált az ingatlanspekulációba. Több
ezermilliárd dollár jelzáloghitelt nyújtottak olyanoknak, akiknek semmi esélyük nincs arra, hogy azt
kamatostul visszafizessék. Valójában megtervezett lépre csalásról volt szó. Azért ragaszkodtak a
fenntartásához, hogy ily módon tartsák mozgásban Amerika gazdaságát, megakadályozva a
nagyarányú gazdasági visszaesést. A recesszió-elhárításnak ez a módszere végülis megszülte
Amerika történelmének legnagyobb ingatlanspekulációs buborékát. Ennek következményeként
sokmillió amerikait fenyeget a fizetőképtelenség veszélye.
Még sokan bíznak a tőzsdékben és az ingatlan befektetésekben is. A csődök sorozata azonban
beindult és felgyorsulóban van. Ennek pedig elkerülhetetlen következménye, hogy megjelennek a
nehézségek a pénzügyi intézményeknél is. A bankok fizetési nehézségei pedig már komolyan
akadályozhatják a gazdaság egészének a működését, és alááshatják az üzleti világban
nélkülözhetetlen bizalmat.
Mindez olyan válsághelyzetet idézhet elő, amilyen az 1929-től 1933-ig tartó nagy gazdasági
világválság idején volt. Lényeges különbség azonban, hogy Amerika árutermelő kapacitása
nagyrészt külföldre került és már nem tudja elősegíteni a recesszióból való kikerülést. A Federal
Reserve 11 trillió dollárt pumpált az ingatlanpiacba alacsony kamatú jelzálogkölcsönök
nyújtásával. Az árutermelő iparágakat viszont a globalizációra hivatkozva nagyrészt Kínába,
Indiába és Latin-Amerikába telepítették. Nincs meg a lehetőség nagyarányú tőkeberuházásokra és a
termelő iparágak beindítására. Ezek nélkül pedig egy recesszióba süllyedt gazdaság beindítása
rendkívül nehéz.
A világgazdaságot hegemóniája alatt tartó pénz- és korporációs oligarchia Amerikát, közelebbről a
FED-et, használta arra, hogy legnagyobb exportcikkét, a ma már teljesen fedezet nélküli dollárt,
tetszés szerinti nagyságrendben előállítsa. A dollár, amely már 1973 óta nem beváltható papírpénz,
azaz "fiat money", nem tekinthető árualapú pénznek. A dollárt nem lehet nemesfémre átváltani. A
világ egyre több országában látják már, hogy Amerika többé nem képes szavatolni ebben a "fiat
money"-ban fennálló adósságának a megfizetését. A dollár értékének a folyamatos csökkenése és a
jelzálogkölcsönökkel való manipulálás az amerikaiak figyelmét a Federal Reserve Systemre
irányította. Egyre többen ismerik fel a FED szerepét a gazdaság egészére károsan ható spekulációs
tevékenységben.
Amerikában az elmúlt években évente 10-20 %-kal automatikusan növekedtek az ingatlanok árai.
Ennek az árrobbanásnak semmi köze nem volt a munkabérekhez, a kereslet-kínálathoz, a
termelékenységhez, a tőkeberuházáshoz vagy a nemzeti össztermék alakulásához. A jelek szerint a
dollár tovább fog gyöngülni, a részvényárfolyamok jelentősen csökkennek és a nemzeti össztermék,
a GDP is összehúzódik. Mindennek nyomán az általános életszínvonal is hanyatlik. Ez
megnyilvánul a fogyasztás csökkenésében, amely Amerika GDP-jének a 70 %-át biztosítja. Ma már
csak az amerikai állampapírok külföldi vásárlása tartja felszínen a dollárt, de a hitelezők egyre
kevésbé hajlandóak az amerikai valutát világpénzként használni, és tartalékaikat több trillió
elértéktelenedő amerikai értékpapírban hagyni .
A Nemzetközi Valutaalap 2007 április végén arra figyelmeztetett, hogy lényegesen csökkenteni kell
a dollár árfolyamát a külkereskedelmi deficit fenntarthatósága érdekében. Mindez érthetővé teszi,
hogy a pénz- és korporációs oligarchia, valamint a Bush-kormányzat miért akarja a dollár
értékvesztésével csökkenteni Amerika adósságterheit. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a
pénzoligarchia és a Fehér Ház magára vállalta az amerikai valuta vásárlóerejének csökkentését
31
azért, hogy ily módon is kifizethesse legalább az államadósság egy részét.
Reális lehetőség, hogy a világ számos központi bankja többé nem a dollárt fogja használni
tartalékvalutaként. Ha ez bekövetkezik, az csökkenti az amerikai életszínvonalat. Egyidejűleg
meggyőzheti az Egyesült Államok lakosságát, hogy meg kell szüntetni a FED-et, a pénz- és
korporációs oligarchia leghatékonyabb uralmi eszközét. Az amerikai alkotmány egyébként is a
washingtoni Kongresszus, vagyis a Törvényhozás hatáskörébe utalja a monetáris szuverenitás,
köztük a pénzkibocsátás jogát. Ha az alkotmányos helyzet ezen a téren helyre állna, akkor a
pénzuralmi és kormányzati elitektől vissza lehetne venni és a népszuverenitás ellenőrzése alá
helyezni a monetáris felségjogokat.
Napjainkban egyre erősödik az Európai Unió közös valutája, az euró. Ez jelzi, hogy nő a verseny a
világban azon gazdasági centrumok között, amelyek gazdasági ereje a termelés elsőbbségén
nyugszik, azokkal szemben, amelyek elsőbbségüket a világpénz kibocsátására alapozták.
Minderre azért tértünk ki, mert a Rothschild-ház érdekköréhez tartozó Federal Reserve
tulajdonosainak a dollár manipulálásával sikerült több trillió dollár extraprofitra szert tenniük. Az
alkalmazott pénzügyi módszerek lehetővé tették a valódi értéket hordozó termelővagyon áron aluli
tömeges megszerzését. Mire összeomlik a dolláron alapuló jelenlegi pénzrendszer, addigra már a
valódi értéket képviselő termelő és fizikai vagyon átkerült azoknak a tulajdonába, akik a központi
bankok rendszerét létrehozták, s azt meggazdagodásuk legfontosabb eszközévé tették. A
pénzimpérium már felkészült a dollár-utáni világra. Az emberiség vagyonának döntő része - s vele a
politika meghatározása is - e szuperhatalom magját képező családi alapítványok és pénzdinasztiák
ellenőrzése alatt áll, ez pedig döntően befolyásolja jövőnk alakulását.
Mit tennénk, ha óriási vagyont kellene irányítanunk?
Az eddigiek során még nem elemeztük az emberiségnek azt a súlyos problémáját, amely elvezetett
a szélsőséges vagyonmegoszláshoz. Ez a probléma az, hogy a világgazdaság közvetítő közegét, a
pénzt most már globális méretekben a beruházó bankárok egy szűk csoportja a levegőből állítja elő.
Az az érdekcsoport, amelynek sikerült a világ pénzrendszerét a saját magánmonopóliumává tennie,
már hosszabb ideje tisztában van vele, hogy mindaddig, amíg ezt a monopóliumot meg tudja tartani,
addig döntő befolyása lesz a történelem alakulására. Ezért a hegemóniája alatt lévő óriási
pénzvagyont és termelői vagyont olyan hatalmi viszonyok létrehozására és fenntartására fordítja,
amely lehetővé teszi privilegizált helyzetének a megőrzését és globális méretűvé szélesítését.
Önálló hatalmi- és erőközpontként tudja érvényesíteni saját világstratégiáját.
Ebben a folyamatban a vezető beruházó bankár dinasztiák: a Rothschildok, a Rockefellerek, a
Warburgok és társaik jelentős sikereket értek el. Tanúi lehetünk az egy központból irányított világ
fokozatos létrejöttének. Az új világrend valójában ennek a rejtőzködő szupergazdag
érdekcsoportnak a diktatúrája. Rendkívül nehéz beazonosítani a pénz impériumát, mert ez a 300
trillió dollárnyi vagyonnal rendelkező kolosszus gondosan el van rejtve a látható államokból,
országokból álló nemzetközi rendszerben.
Miközben ez a pénz-birodalom, mint csirke a tojásban, egyre növekszik, és már kibújni készül
belőle, a tulajdonában lévő korporációs tömegtájékoztatás segítségével vonzóan hangzó politikai
szólamokkal vezeti félre a világ közvéleményét. Gazdasági igazságosságról, valamennyi embert
magában foglaló testvériségről, a demokrácia világméretű elterjesztéséről beszél. Ténylegesen
pedig olyan globális társadalom létrehozása a célja, amelyben egy szűk pénzügyi elit gyakorolja
nemcsak a gazdasági, de a politikai hatalmat is. Mindenki tőle függő, bérből és fizetésből élő, vagy
segélyezett. A szocializmus, az internacionalista kommunizmus és a kozmopolita globalizmus
mögött ez az érdekcsoport volt és ma is ő a hajtóerő.
Az egy-központból irányított világrendszer létrehozását a tudatosan előidézett háborúk

32
felgyorsították. Ezekben a háborúkban nemcsak meggyöngültek az emberiséget fenntartó
hagyományos közösségek, a családok és a nemzetek, de milliók veszítették életüket - különösen
azok a fiatalok, akik talán a legalkalmasabbak lettek volna az élet továbbvitelére. A háborúk során
fellazult, meggyöngült, sőt atomizálódott társadalmak lehetővé tették emberek millióinak az
átformálását képlékeny és gyúrható masszává alakítását.
A globális elit II. Világháború utáni világstratégiáját így foglalhatjuk össze: az ENSZ létrehozása
olyan szakosított intézményekkel, amelyek fokozatosan a világszintű kormányzat közigazgatási
rendszerévé fejleszthetőek.
Olyan konfliktusokat kell előidézni, amely többek között arra ösztönzik a Szovjetuniót, hogy
hatalmas fegyverkezést folytasson - mind a hagyományos fegyverek, mind a nukleáris fegyverek
felhalmozásával. A nukleáris háború fenyegetése további érveket nyújt majd a globális biztonsági
rendszer létrehozásához. Ennek magja lesz az Észak-Amerikát és Európát összekapcsoló katonai-
védelmi rendszer, ami ma NATO-ként ismeretes. Ez felvállalhatja a globális elit rendfenntartó
zsoldosainak a feladatait.
További lépés olyan kereskedelmi-gazdasági és politikai integrációk létrehozása Európában,
Amerikában és Ázsiában, amelyek kezdetben csak gazdasági integrációnak látszanak. Ezek
fokozatosan átalakulhatnak központosított politikai uniókká, amely demokratikus formák és
látszatok mögött szabad működést biztosítanak a nemzetközi pénzügyi közösség pénzügyi
diktatúrája számára a kizárólag saját kezelésében lévő központi bankok útján. Ezeket a kontinensnyi
régiókat fokozatosan globális rendszerbe - Globális Unióba - lehet integrálni.
A pénzimpérium és a katonai-ipari komplexum
Az előbbiekben már elemeztük, hogy pénz-világbirodalom központi magját a leggazdagabb
pénzdinasztiák háromszáztrillió dollárnyi vagyona képezi, amely nagyrészt családi alapítványokban
van elhelyezve. De ez kiegészül az alapítványokon kívüli óriási vagyonnal, amelynek a pontos
méreteiről a legváltozatosabb becslések vannak forgalomban. Itt csak utalunk rá, hogy ebben a
körben is igen jelentős a vagyon világméretű koncentrációja és centralizációja. Ennek az óriási
vagyonnak a gazdaságos menedzselése a háttérben meghúzódó szűk tulajdonos csoport által
kiválasztott legkiválóbb szakemberek kezében van, akik kiemelten magas javadalmazásban
részesülnek a nagyrészt anonim tulajdonoscsoportok részéről.
A vagyon gyarapításának az egyik kevésbé ismert, de hatékony módszere az Eisenhower elnök által
katonai-ipari komplexumnak nevezett hadiipari ágazat működtetése. A jelenlegi közel-keleti
konfliktusok okaként még ma is elsősorban az energiahordozók, a kőolaj feletti ellenőrzést jelölik
meg. Az Egyesült Államok gazdasági életét kézben tartó és a Federal Reserve által irányított
bankrendszer és annak tulajdonosai azonban igen magas profitra tesznek szert az Egyesült Államok
által viselt háborúk eredményeként is.
Azt, hogy mi fenyegeti az Egyesült Államok érdekeit vagy biztonságát, azt a nemzetközi pénz- és
korporációs oligarchia határozza meg. Ennek az oligarchiának a családi alapítványokba és a
transznacionális cégekben fekvő vagyonát optimálisan lehet gyarapítani a hadiipar működtetésével.
Bill Clinton, volt amerikai elnök a valódi döntéshozókról ezt mondotta 1998. szeptember 4-én
Írországban elhangzott beszédében:
"... Tudják, mire valaki egy ország vezetője lesz, addigra valaki más hozza meg az összes döntést.
Megtapasztalhatják, hogy látszólagos (virtuális) elnökökkel, látszólagos miniszterekkel és
látszólagos minden egyébbel van dolguk..." Ezt persze lehet úgy értelmezni, hogy az Egyesült
Államok volt elnöke számára már minden döntés elő volt készítve, és ő csak aláírásával befejezte a
döntéshozatali folyamatot. De úgy is lehet értelmezni, hogy közreműködhet ugyan akár nagy
horderejű kérdések meghozatalában is, de ezek már előre eldöntött kérdések, azaz érdemben nem

33
teljesen az ő döntései.
Azt, hogy háborúzzék-e az Egyesült Államok vagy sem, jelentős mértékben a katonai-ipari
komplexum tulajdonosai döntik el. Az amerikai hadsereget irányító Pentagon egyre nagyobb
arányban rendelkezik az állampolgárok adójából befolyó közpénzek felett. Lényegében újra osztja
az erőforrások jelentős részét. Ezt elősegíti, hogy az elmúlt néhány esztendőben drasztikusan
megnőtt az amerikai hadügyminisztérium költségvetése, egyidejűleg ugyanilyen mértékű
adócsökkentésben részesültek a leggazdagabb rétegek. Mindennek az eredményeként ugrásszerűen
növekedett a költségvetés hiánya, s ezt a szociális és jóléti kiadások csökkentésével pótolták. Amíg
a pénz-és korporációs oligarchia az adócsökkentések, valamint a teljes kapacitással működtetett
hadiipar révén óriási jövedelemre tett szert, addig az adófizető polgárok egyre kevesebb juttatásban
részesültek és jövedelmük jelentősen csökkent.
Az Egyesült Államok hadiipara és katonai intézményei bővültek, és minőségi változást jelentő
modernizáción mentek keresztül. Ennek leglényegesebb következménye azonban az, hogy az egész
katonai és hadiipari komplexum eszközből céllá alakult át. Ez kifejeződik abban, hogy egy háború
megindításában nem az Egyesült Államok valamilyen nemzeti érdeke a döntő tényező, hanem a
hadiipari komplexum tulajdonosainak az érdekei, profitmaximalizálási igényei. Ha ezek az üzleti
szempontok a háború mellett szólnak, akkor csaknem bizonyos, hogy a háborúra sor is kerül.
Az I. Világháborút követően az amerikai kormányzat nagyrészt leszerelte a hadiipart. A II.
Világháború után erre nem kerülhetett sor, mert kiéleződött a viszony a sztálinista Szovjetunióval,
és ez nem kedvezett a leszerelésnek. A hadiipar tehát változatlan kapacitással termelt, és
termékeinek - az egyre modernebb fegyvereknek - a felhasználásához háborúkra volt szükség. A
nukleáris fegyverek miatt nem újabb világháborúra, hanem olyan lehetőleg elhúzódó helyi
háborúkra, ahol a hadiipar termékeit fel lehetett használni, a profitot realizálni lehetett és folyhatott
tovább az újabb fegyverek előállítása. A hadiipar intenzív működtetése nagy profitot biztosított
ezen iparág tulajdonosainak, mert a helyi háborúk miatt szükség volt a termékeire. A katonai-ipari
komplexum teljes kapacitással való működtetése is hozzájárult az olyan háborúk kitöréséhez és
elhúzódásához, mint amilyen például a koreai és a vietnámi háború volt.
Az afganisztáni és az iraki háború következtében az Egyesült Államok katonai kiadásai már
megközelítik a fél trillió dollárt és jelenleg a szövetségi költségvetés legnagyobb tételét képezik.
Általában a társadalombiztosítás a legnagyobb költségvetési tétel. A Social Security azonban
önmagát finanszírozó társadalombiztosítási rendszer, ezért egyértelműen a katonai kiadások jelentik
már ma is a legnagyobb költségvetési tételt. A 2008-as költségvetési évre Bush elnök 502 milliárd
dollár katonai kiadás jóváhagyását kérte. Ehhez még hozzájön egy többletköltségvetés az
afganisztáni és az iraki háború kiadásainak a fedezésére. Így a 2008-as pénzügyi évben a katonai
kiadások már meghaladják a 647 milliárd dollárt. Ez a legmagasabb a II. Világháború óta.
Az Egyesült Államok egymaga annyit költ hadicélokra, mint a világ összes állama együttvéve.
Irakra Amerika 142 milliárd dollárt irányoz elő, ami nagyobb mint Kína és Oroszország együttes
katonai költségvetése. Az Egyesült Államok után Kína költ a legtöbbet katonai célokra, az Egyesült
Államok azonban tízszer ennyit fordít erre a célra, mint Kína. Az amerikai adófizetők minden
dollárjából 58 cent kerül katonai célokra. Mindebből látható, hogy a közkiadások oroszlánrészét a
katonai kiadások nyelik el. Az Independent Institute szakértője, Robert Higgs, szerint azonban a
tényleges katonai kiadások a hivatalos költségvetésben megjelölt összeg kétszeresét teszik ki.
Ennek az az oka, hogy nem tartalmazzák az iraki és az afganisztáni háború finanszírozását, de egy
sor egyéb kiadási tételt sem foglalnak magukba. (Az Independent Institute nem részesül állami
támogatásban, hanem különböző alapítványok, cégek és állampolgárok finanszírozzák. Székhelye a
kaliforniai Oakland-ben van, de Washingtonban is rendelkezik kirendeltséggel. Független kutatói
magas szakmai színvonalú tanulmányokat tesznek közzé a legfontosabb közérdekű kérdésekről.)
A Pentagon hivatalos költségvetését megkétszerező kiadások magukba foglalják a Coast Guard

34
(Parti Őrség) és a Department of Homeland Security (Belbiztonsági Minisztérium) kiadásait. De ide
tartoznak a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos kutatás és fejlesztés, e fegyverek kipróbálása és
raktározása, a különböző veterán programok, a katonai nyugdíjak, a külföldi katonai segélyek és
fegyverszállítások, továbbá a katonai programok finanszírozására igénybevett hitelek kamatai,
valamint a világszerte fenntartott helyőrségeken az élelmezési és elszállásolási kiadások, továbbá a
harcoló alakulatoknál fizetett juttatások.
A Bush kormányzat nagy arányú katonai költekezése jelentősen megnövelte a Pentagon üzleti
szállítóinak a jövedelmét. A hadiszállítók jövedelme párhuzamosan növekszik a katonai
kiadásokkal. A háború és a militarizmus haszonélvezői egyértelműen abban érdekeltek, hogy
legyenek olyan "jó kis háborúk", amelyek során folyamatos a kereslet a hadiipar termékei iránt. A
legnagyobb összegű megrendeléseket a Lockheed Martin, a Boeing és a Northrop Grumman
kapja. Ez tükröződik az említett vállalatok részvényeinek az emelkedésében. A tőzsdék és a
részvények legfőbb tulajdonosai viszont a nemzetközi pénz és korporációs oligarchia tagjai. Ma
már egyre gyorsabban fejlődő iparág magánfegyveres erőkkel, szerződéses kapcsolatok keretében
kiszolgálni a Pentagon különböző igényeit. Ezek a magántulajdonban lévő fegyveres szolgálatok
valójában zsoldosokkal üzletelnek, és jövedelmező vállalkozássá váltak.
Az iraki háborúban elérhető hadizsákmány méretei csábítóak. A háborúval üzletelők
kirendeltségeket létesítettek Irakban, hogy hatékonyabban vehessenek részt a zsákmányon való
osztozkodásban. Jelenleg mintegy százezer - a kormányzattal szerződésben álló -vállalkozó
működik Irakban, ebben a számban nincsenek benne az alvállalkozók. Az üzletelő civilek létszáma
már megközelíti az Irakban állomásozó fegyveres erők létszámát, írta a Washington Post 2006.
december 5-én.
Miközben a Pentagonnal kapcsolatban álló üzletemberek valósággal el vannak árasztva a
közpénzekkel, a kis- és közepes jövedelmű amerikaiaktól egyre több közszolgáltatást vonnak meg
azért, hogy a katonai kiadások növekedését az elvont közpénzekkel pótolják. A 2008-ra tervezett
költségvetési évben 141 kormányzati programot szüntetnek meg vagy csökkentenek. A
megtakarított 50 milliárd dollárral pedig megnövelik a Pentagon költségvetését. A hadiipari
komplexum tehát elérte a közpénzek újraelosztását, ami elsősorban a hadiipar tulajdonosainak
kedvez. A pénz- és korporációs oligarchiának a gazdagodási igényeit elégítette ki az a nagyarányú
adócsökkentés is, amely Reagan elnök idején kezdődött és felgyorsult George W. Bush elnök
elnöksége alatt.
A jövedelemkülönbségek 1913 óta felerősödtek az Egyesült Államokban. Ekkor kezdte meg
működését a Federal Reserve System. A jövedelmi különbségek 1933-ban érték el a csúcspontot,
majd Roosevelt elnök New Deal politikája nyomán fokozatosan csökkentek, és 1972-ben voltak a
legkisebbek. Azóta újból ugrásszerűen növekednek a különbségek, s csaknem elérték az 1933-as
csúcsot. A fordulat felgyorsult Reagan elnöksége alatt, amikor a gazdasági irányításban a
szélsőséges neoliberalizmus vette át a vezető szerepet. George W. Bush elnökségétől, 2001-től
kezdődően több, mint egy trillió dollár adócsökkentésben részesültek a vagyonos rétegek. Ez tovább
növelte a közpénzek elosztásának aránytalanságát. Míg a legalacsonyabb jövedelmi rétegek alig
kaptak adócsökkentést (a legalsóbb jövedelmi csoport évi 20 dollár adócsökkentéshez jutott), addig
a legmagasabb jövedelmű csoportok (egymillió dollár jövedelem felett 2006-ban) 118 ezer dollár
adócsökkentésben részesültek.
A pénz- és korporációs oligarchia az ultraliberális gazdaságpolitikát sikeresen használta a
hadiköltségvetés növelésére és a nem katonai célú közkiadások csökkentésére. A megtakarításokat
átcsoportosították a katonai kiadásokhoz, amelynek ő a legfőbb haszonélvezője. A pénzvilágnak
ezzel sikerült a Franklin Delano Roosevelt elnök által beindított New Deal jóléti programjait
korlátoznia, illetve felszámolnia, a nemzeti erőforrásokat pedig maga számára átcsoportosítania. A
militarizmusnak ez a jövedelem-elosztó funkciója megvilágítja: miért érdekeltek a Pentagon
költségvetésének haszonélvezői abban, hogy az Egyesült Államoknak mindig legyenek ellenségei,
35
és olyan fenyegetésekből se legyen hiány, amelyek "veszélyeztetik nemzeti érdekeit". Ezek az
ellenségek és fenyegetések igazolják a hadikiadások folyamatos növekedését, a szociális kiadások
rovására. Ily módon biztosítják a pénz- és korporációs oligarchiának vagyona folyamatos
gyarapítását.
Ilyen megközelítésben a külföldi háborúk valójában a belföldi pénzügyi és gazdasági erőforrások
feletti szembenállás folytatódásai. A külföldi háborús fenyegetés így teszi lehetővé belföldön az
erőforrások folyamatos átcsoportosítását a társadalom többségétől a vagyonnal rendelkező
érdekcsoportokhoz. Ez a szempont azért nem érvényesül a tömegtájékoztatásban, mert még az
afganisztáni és az iraki háború bírálói is úgy gondolják, hogy ez a háború a közel-keleti
energiahordozóknak, elsősorban a kőolajnak az ellenőrzéséért és más birodalmi érdekekért -
terjeszkedésért, a hegemónia megtartásáért - folyik. Figyelmüket elkerüli, hogy a háború
eszközből céllá változott, olyan céllá, amely elősegíti a belső pénzügyi és gazdasági erőforrások
folyamatos átcsoportosítását a vagyonos rétegek számára. Ez az átcsoportosítás pedig lehetővé teszi
a már tulajdonukban lévő pénzügyi és termelői vagyon hatékony növelését. Ez a pénz- és
korporációs oligarchia egyik bevált és sikeres vagyongyarapítási módszere.
A demokrácia terjesztésére vagy valamely más elvont nemzeti érdekre való hivatkozás, vagy akár a
nagy olajcégek üzleti kapcsolatai nem indokolják az elhúzódó helyi háborúk folyatatását. A
katonai-ipari komplexum erejének növekedése, különösen a fegyvergyártás, kívánatos céllá vált. E
cél érdekében támogatja a pénz- és korporációs oligarchia az Egyesült Államok egyre inkább
élősködővé váló katonai imperializmusát. Az élősködő jelző azért állja meg itt a helyét, mert nem a
birodalom gazdagságának a növeléséről van szó, ahogyan azt a történelem során más birodalmak is
gyakorolták hódító háborúik során, hanem a meglévő gazdagság minél nagyobb részének az
elvételéről. Ez a birodalmi politika kettős természetű imperializmust jelent. egyrészt arra törekszik,
hogy gyengébb népektől elvegye az erőforrásaikat, és abból gazdagodjék, másrészt arra, hogy az
Egyesült Államokon belül átcsoportosítsa az amerikai lakosság erőforrásait a saját maga javára.
Az ultraliberális pénzuralmi világrend
Susan George, amerikai filozófus és politológus, a párizsi Transznacionális Intézet társigazgatója
és a Globalizációs Obszervatórium alelnöke a "Luganói tanulmány" című munkájában arra hívja
fel a figyelmet, hogy egy titkos megbízói kör, amely "a globalizáció irányítóit és menedzsereit"
foglalja magába, hogyan szeretné e rendszert tartósan megőrizni és saját bukását elkerülni. Ezért
rendel meg a maga számára szakértőktől egy grandiózus népességcsökkentő tervet, amelyet ez a
szakértői csoport el is készít.
Susan George 200 oldalas könyvében elképzelt megbízásról és kutatómunkáról ír. Lényegében
feldolgozza azt, amit Milton William Cooper közreadott "Behold A Pale Horse" (Figyeld a fakó
lovat) című könyvében. A fakó ló itt a Biblia János Jelenések című részében (az Apokalipszisben)
szereplő mitikus állatra utal. Cooper említett művében szó szerint közli azt a technikai kézikönyvet,
amely a "Csendes háborúk néma fegyverei" ("Silent Weapons for Quiet Wars") címet viseli,
és 1979 májusában készült. Ez a kézikönyv az ultraliberális pénzuralmi világrend kialakításán
fáradozó "titkos megbízói kör" hosszú távú stratégiáját tartalmazza.
A Susan George számára mintául szolgálhatott egy másik dokumentum is. Ez a "The Report From
The Iron Mountain" című jelentés, amely a Pentagon akkori irányítója, Robert McNamara
védelmi miniszter megrendelésére készült és a Hudson Institute szakemberei készítették el. Azért
kapta a hivatkozott elnevezést, mert ez a kutatói intézet az Iron Mountain nevű hegy mellett van
Croton-on-Hudson nevű helységben, a Hudson folyó partján.
Ezt a kutatóintézetet Herman Kahn alapította és ő volt az igazgatója. Mind Kahn, mind McNamara
(a Világbank későbbi elnöke) a háttérhatalom pénzimpériumának irányításában fontos szerepet
játszó Council on Foreign Relation (CFR, Külkapcsolatok Tanácsa) tagja volt.

36
A tanulmány célja az volt, hogy kidolgozza egy társadalom stabil megmaradásának a módozatait. A
társadalom szót a kormányzás szinonimájaként használja. A stabilizálás alatt pedig a megőrzést és a
megmaradást érti. Egyértelműen arról van tehát szó, hogy a tanulmánynak választ kellett arra adnia,
miként képes a hatalmon lévő uralkodó elit megtartani ezt a hatalmat, stabilan kontrollálni a
társadalom valamennyi tagját és megakadályozni az adott állam polgárait abban, hogy
fellázadhassanak a fennálló uralom ellen. A tanulmány készítői szigorúan pragmatikus elveket
követtek és semmiféle erkölcsi megfontolás nem játszott szerepet álláspontjuk kialakításában. Nem
vizsgálták azt a kérdést, hogy a hatalom megtartásának az adott módszere erkölcsileg helyes-e vagy
helytelen. Mellőzték az olyan idejétmúlt koncepciókat is, mint egyéni szabadság, emberi jogok,
vagy politikai szabadságjogok. Az ideológiát kizárták, és eltekintettek a hazafiság és a vallásos
kötődés szempontjaitól is. Kizárólag az érdekelte őket, hogy félretolva minden egyéb megfontolást,
miként érhető el az adott kormányzat hatalomban tartása.
A meglehetősen hosszú és alapos kutatómunka nyomán elkészült jelentés arra a végkövetkeztetésre
jut, hogy a kitűzött célt korábban csak háború útján lehetett elérni. Ha azonban létrejön az egy-
központból kormányzott világ, az új világrend, a Globális Unió, akkor a háború technikailag nem
lesz lehetséges. Ezért a tanulmány készítői más módszereket kerestek a lakosság szilárd kontroll
alatt tartására, és arra, hogy biztosítsák engedelmes lojalitásukat mindenkori vezetőik iránt. Arra a
végeredményre jutottak, hogy a háborút csak új ellenséggel lehet helyettesíteni, amely legalább
olyan félelmetes fenyegetést jelent a felügyelet alatt tartandó tömegek számára, mint amelyet
korábban a háború jelentett. A háborút helyettesítő fenyegetésnek azonban nem feltétlenül kell
valóságosnak lennie és a félelmetes ellenségnek sem kell ténylegesen léteznie. Az egyetlen
követelmény, hogy hihetővé kell tenni mind a fenyegetés, mind a félelmetes ellenség meglétét.
A tanulmány készítői megvizsgáltak számos háborút helyettesítő fenyegetést, de csak egyet találtak
alkalmasnak, mégpedig a környezet veszedelmes szennyeződését előre vetítő modellt. Úgy
gondolták, hogy ez azért lenne képes kellő félelmet kelteni és meggyőzni az embereket, hogy a
pénz világimpériumának engedelmes alattvalói legyenek, mert észlelhető tényekhez és
jelenségekhez lehet kapcsolni. Ilyen például a levegő és a vízszennyeződés, de az utóbbi időben ide
sorolható a Föld felmelegedése és a pótolhatatlan energiahordozók végessége. Másodszor az erre a
fenyegetettségre támaszkodó jóslatokat össze lehet kapcsolni a különböző világvége
forgatókönyvekkel, amelyek közé nemcsak a bibliai jövendölések tartoznak, de a nukleáris
világháború lehetősége is. A pontosság és a tényeknek való megfelelés, mint már utaltunk rá, nem
túlságosan fontos. Az számít, hogy el lehessen hitetni az emberiséggel, meg lehessen félemlíteni
vele az embereket, és így engedelmességre kényszeríteni őket.
Dr. Day orvos, egyetemi tanár hasonló kérdéseket elemzett részletesen 1969-ben a Pittsburgh-i
Gyermekorvos Kongresszuson. Orvos hallgatóságát arról tájékoztatta, hogy az embereknek hozzá
kell szokniuk a folyamatos változáshoz, mert semmi sem marad a jelenlegi állapotában. Kifejtette:
mindennek két célja van, az egyik az állítólagos cél, amely elfogadhatóvá teszi a változást az
emberek számára, és van egy másik - az igazi cél - amely az új rendszer létrehozását segíti. Day
elmondotta, hogy az új világrendben szabályozzák a népszaporulatot, átértékelik a szexuális
kapcsolatokat, mert a szexuális nevelés is a világkormányzat eszköze. A népesség csökkentése
érdekében bátorítják a homoszexualitást, zöld fényt kap az eutanázia és a könyörületi halálba
segítés. Az egészségügyet és a gyógyszer-ellátást szoros ellenőrzés alá veszik. Az orvosok egyéni-
professzionális vállalkozókból diplomás szakmunkások lesznek. Az orvosi tevékenység szerves
része lesz a halálba segítő injekciók beadása is.
Dr. Day, aki bizalmas tájékoztatásnak tekintette előadását, azt is elmondotta orvosokból álló
hallgatóságának, hogy rendszeresen ismeretlen betegségek lépnek majd fel és kialakítják a
mesterségesen előidézett szívinfarktus technikáját. Szükség van a nemi érés felgyorsítására is,
amelyhez az egyik leghatékonyabb eszköz a nevelés. Megváltoztatják a vallások társadalmi szerepét
is. A nevelést pedig elsősorban a társadalmi idomítás és manipuláció céljára használják. Az iskolát

37
és az oktatást úgy alakítják át, hogy egész életen át tanulni kelljen. Megváltoztatják a
jogszabályokat is a társadalmi kontroll hatékonyabbá tétele érdekében. A kábítószert fogyasztást
bátorítják. Hozzászoktatják az embereket az állandó változáshoz és a vele járó sokkhatásokhoz.
Erősítik globális méretekben a kölcsönös függést. A globális civilizációkban nemzetállamokra és
hazafiságra nem lesz többé szükség. El kell érni, hogy az emberek soha ne érezzék teljesen
biztonságban magukat. Meg kell változtatni a sport társadalmi szerepét is. Úgy kell átalakítani a
sportvetélkedőket, hogy csökkenjen bennük a nemzeti jelleg. A női sportokat is kemény
vetélkedéssé kell átalakítani. A tömegtájékoztatásnak, a tévéműsoroknak és a filmeknek
nyilvánossá kell tenni a szexualitást és az erőszakosságot is. Módosítani kell a halálhoz való
viszonyon is. A tömegfogyasztású zenének nivótlanabbá kell válnia.
2000 után az idősebb nemzedék távozásával előtérbe kerülnek a megszorítások. Dr. Day kitért arra
is, hogy tömegessé válik parányi mikrocsipek bőr alá helyezése, amely elektronikusan rögzíti a
személy legfontosabb adatait, és lehetővé teszi központi nyomon követését. Az élelmiszerellátást is
szigorúan ellenőrzik, kidolgozzák azokat a technikákat, amelyekkel meg lehet akadályozni, hogy
azok is eltarthatók legyen, akik szemben állnak a fennálló renddel. Az emberiség ellenőrzése
érdekében kifejlesztik az időjárás befolyásolásának a módszereit is. A tudományos kutatást is a
pénzuralmi világrend stabilizálási igényeinek rendelik alá. Már Dr. Day kitért a terroristák
világszintű megfékezésének a szükségességére. 1969-ben azt közölte hallgatóival, hogy a
terrorizmust széles körben fogják felhasználnia Európában és Földünk más térségeiben. A
terrorizmus azonban a globalizmus irányába való kényszerváltozások felgyorsításának az egyik
hatékony eszköze. Az elektronika fejlődése lehetővé teszi az egyes emberek pénzügyeinek a teljes
ellenőrzés alatt tartását. Megakadályozzák, hogy az emberek vagyonra tegyenek szert, mert az
veszélyeztetheti az új rend működését. Fokozatosan felszámolják a magántulajdonban lévő
lakásokat és családi házakat.
Csak utalásszerűen foglalkoztunk az amerikai egyetemi tanár hosszú órákon tartott előadásával.
Mondanivalója egybecseng George Orwell világhírű könyveinek a jövendöléseivel. Visszatérve
Susan George-ra, az ő képzeletbeli szakértői csoportja is végigelemezte civilizációnk jövőjének
lehetséges változatait. Ezek a szakértők a titkos megbízói kör elvárásának megfelelően dolgozták ki
Luganóban javaslataikat. A megrendelők céljának megfelelően abból indultak ki, hogy a jelenlegi
ultraliberális globalizálódó gazdaság vitán felül álló cél. Hogy ezt a célt el lehessen érni, ezért a
szakértőknek fel kell deríteniük mindazokat a veszélyforrásokat, amelyek gátolhatják az elérését. A
szakértők azt is tudják, hogy a globális új világrend uralkodó csoportja a saját túléléséhez keresi a
szakértők segítségét. A globalizáció irányítói és menedzserei tisztában vannak a globalizáció
tragikus következményeivel, de hatalmukat meg akarják tartani.
A szakértők jelentésükben nem hallgatják el, hogy a globalizáció környezeti, szociális és más
katasztrófákba torkollhat. Hosszú távon nem fenntartható. A megrendelők azonban biztosítani
akarják privilégiumaik megtartását. A szakértők válasza nem más, mint az ultraliberális és globális
gazdaság statisztikai adatokra támaszkodó, szakszerű és objektív kritikája. Azt a pénzuralmi rendet
leplezi le, amely saját bukását csak mások kiiktatásával kerülheti el. Ezért születik meg az a
népesség csökkentő terv, amelyet a szakértői csoport a titkos megbízói körnek átad. Ez hasonló
ahhoz, amit a Report From The Iron Mountain készítői is átadtak Robert McNamara amerikai
hadügyminiszternek, a Világban későbbi elnökének.
Susan George Luganói tanulmányában a szakértők tervét a titkos megbízók csak kiválasztott
államfőkkel, titkosszolgálati vezetőkkel, vállalati és pénzvilági irányítókkal beszélik meg. A
szakértők azt is megígérik, hogy elemzéseiket és javaslataikat szigorúan titokban tartják. Ha pedig
azokból valami mégis nyilvánosságra kerülne, akkor letagadják. (Mindez a valóságban ténylegesen
megtörtént a Report From The Iron Mountain jelentéssel.)
A titokban tartandó terv a világ népességének a nagyarányú csökkentésére vonatkozik. Bolygónkat
ökológiai katasztrófák veszélyeztetik, azaz a jelenlegi pénzuralmi rend végső győzelmét a
38
természeti törvények is gátolhatják. A globalizáció gazdasága gyorsuló és növekvő mértékben
terheli és pusztítja a természetet, írtja az erdőket, túlzottan fogyasztja az erőforrásokat, szennyezi a
levegőt és a vizeket, s rendkívül sok hulladékot termel. A természet erre a túlterhelésre,
áradásokkal, szárazságokkal, hurrikánokkal válaszol, valamint az egyre fenyegetőbbé váló globális
felmelegedéssel. Az ökológiai katasztrófák aláássák a politikai stabilitást, helyi háborúkhoz
vezethetnek. Csökken a megművelhető terület és a rendelkezésre álló élelmiszer és az emberek új
élőhelyek keresésére kényszerülnek. A pénz és korporációs oligarchia tulajdonában álló
óriáscégeknek hosszú távon kell együtt élniük a természeti környezet hanyatlásából eredő
következményekkel. Ezek a határt nem ismerő gazdagodási igényeiket kiszolgáló gazdaságpolitika
következményei. A globalizáció nem engedi érvényesülni a nemzeti érdekeket, ezért az egyes
országok kormányai sem tehetnek semmit a globális destrukció ellen.
A Luganói tanulmány veszélyes növekedésről tájékoztat. A több és a nagyobb ugyanis nem
feltétlenül jobb. Más a gazdasági növekedés és megint más az emberek életszínvonala. Ehhez a
magunk részéről csak annyit fűzünk hozzá, hogy véges Földünkön a végtelen gazdasági növekedés
elvben is lehetetlen, nemcsak a gyakorlatban. Fenntartható gazdasági növekedés tehát nincs,
ellenben az élet megtartása érdekében fenntartható erőforrásokra van szükség. Csak olyan gazdasági
növekedés elfogadható, amely nem csökkenti, és nem pusztítja el az emberélet megtartásához
szükséges erőforrásokat.
A Luganói tanulmány szerint a társadalmi problémák is egyre nagyobbak. A pénzuralmi rendszer
stabil működéséhez is szükség lenne a jövedelmek egyenletesebb elosztására. A szegényebb rétegek
vásárlásai növelik a termékek iránti keresletet, azaz piacot teremtenek. A gazdagok nagyrészt csak
luxuscikkeket vásárolnak - ingatlanokba vagy értékpapírokba fektetik pénzüket, ezért nem
teremtenek elegendő keresletet.
A globalizáció lényegéhez tartozik, hogy szélsőségesen polarizálja a jövedelmeket. Egyre több jut a
felső rétegeknek, és egyre kevesebb mindenki másnak. Ez akadályozza a növekedést, de társadalmi
konfliktusokhoz, sztrájkokhoz, sőt lázadásokhoz vezethet. Egyre drágul a tudás és az információ
megszerzése, és ezért sokan nem jutnak hozzá. A gazdaság meghatározó szereplői, a
multinacionális cégek viszont a felkészült embereket keresik. Az alacsonyabban képzett munkaerő
kiszorul a termelésből. Ez munkanélküliséget okoz. Mindez csökkenti a közbiztonságot és a
gazdagok védekezésre kényszerülnek. Fegyvert tartanak, őrzött lakóparkokba költöznek, őrző-védő
szolgálatokat foglalkoztatnak és egyre több vállalkozó fizet védelmi pénzeket.
Nemzetközi szinten nő a szakadék a szegény és a gazdag országok között. A szegény országoknak
egyre csökken a lehetőségük arra, hogy felzárkózzanak. Ez tömeges népvándorlást indíthat el a
gazdagabb világrégiók felé. A tömegesen bevándorlók pedig alááshatják a gazdagabb országok
belső rendjét.
A gengszterizmus is terjed a világban. A fegyverkereskedelem és a kábítószer-kereskedelem révén.
Mindez az illegális pénzek átmosásához és korrupcióhoz vezet, amelyet a kormányok nem képesek
megfékezni. A maffiás érdekcsoportok fokozatosan beépülnek a kormányokba is. Kialakulhat egy
párhuzamos gengsztergazdaság, amely szétzilálhatja a normális gazdasági tevékenységet, és
anarchiához vezethet.
A Luganói tanulmány a pénzügyi kríziseket is elemzi. Az elmúlt években súlyos pénzügyi válságok
voltak Dél-Amerikában, Ázsiában és Oroszországban. Ezek a válságok megismétlődhetnek és ez is
veszélybe sodorhatja a globális gazdaságot. Mindebből látható, hogy az ultraliberális pénzuralmi
gazdaságot és globális rendszerét számos veszély fenyegeti. Léteznek kezdetleges formában olyan
ellenőrző struktúrák és mechanizmusok, amelyek ezeket a veszélyeket próbálják csökkenteni,
illetve elhárítani. A veszélyelhárító rendszerhez tartoznak a globalizmust védelmező olyan
intézmények, mint a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, az ENSZ, a Világkereskedelmi
Szervezet és a világszinten működő multinacionális vállalatok. A Luganói tanulmány szerint

39
azonban a megnevezett intézmények nem alkalmasak az ultraliberális világrend fenntartására.
Susan George, a Luganói tanulmányban kifejti, hogy a Bretton Woods-i ikreknek nevezett
Világbank és Nemzetközi Valutaalap szigorúan ellenőrzik és befolyásolják a fejlődő országokban, a
volt Szovjetunió utódállamaiban, továbbá a kelet-közép-európai országokban folytatott
gazdaságpolitikát. 1997-ben kiterjesztették befolyásukat Dél-Kelet-Ázsia országaira: Thaiföldre,
Koreára és Indonéziára is. Ezt az eladósodás tette lehetővé. Az eladósodott országoknak ugyanis
nincs más választásuk, mint elfogadni és bevezetni a Világbank és a Valutaalap által kitervelt
struktúra-átalakító programokat. Ez azt jelenti, hogy liberalizálni és privatizálni kell gazdaságukat,
fel kell számolni az állami ellenőrzést a nemzeti valuták felett, az adósságot pedig tovább kell
fizetni. A két intézmény nélkülözhetetlen a pénzügyi válságok idején, hiszen segítségükkel jutnak
hozzá a külföldi pénzbefektetők, spekulánsok - a helyi lakosság kárára befektetett pénzeikhez.
A Luganói tanulmány szerint továbbra is hasznos lehet a két intézmény, mert a Nemzetközi
Valutalap esetén számítani lehet arra, hogy nem ereszti ki szorításából az adós országokat, és
tovább erőlteti megszorítási programjait. E két intézmény azonban a jövőben nem lesz képes
sikeresen elhárítani a válságokat. Nem voltak képesek előre jelezni az 1994 évi mexikói pénzügyi
válságot. Később az orosz és az ázsiai válságokat. A Bretton Woods-i ikreket azonban meg kell
tartani, hogy továbbra is hatékonyan erőltessék a szegény országokra a liberalizációt, a privatizációt
és a struktúra-átalakító programokat.
A Luganói tanulmány szerzője szerint az ENSZ nem alkalmas arra, hogy előre vigye a globalizáció
ügyét. Ennek az az oka, hogy intézményei érdemi hatalommal nem rendelkeznek. Az Élelmezési és
Mezőgazdasági Szervezet nincs befolyással a világ élelmiszertermelésére és elosztására. Az ENSZ
környezetvédelemmel foglalkozó szervezete nem tud semmit tenni a környezet védelme érdekében.
Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezete nem képes befolyásolni hatékonyan a
világkereskedelmet.
Más a helyzet a Kereskedelmi Világszervezettel (WTO), amely a globalizáció legsikeresebb
intézménye. Ez az 1995-ben megalakult szervezet az új pénzügyi világrend képviselője, amely igen
nagy hatáskörrel és hatalommal bír. A WTO szabályai szerint az egyes országok már nem
akadályozhatják a szabad kereskedelmet, ha mégis tennék, akkor kemény büntetőszankciókban
részesülnek. A WTO igazgatója joggal mondhatta: mi fogalmazzuk meg az egységes-globális
gazdaság alkotmányát. A WTO szemléletesen fejezi ki a pénz- és korporációs oligarchia gátlástalan
önzését, amely szerint sem a környezetvédelem, sem az egészség védelme nem korlátozhatja a
cégek tevékenységét. A Luganói tanulmány szerint is éppen nagy hatalma miatt számíthat a WTO
ellenállásra. A gazdag országok lakói is tiltakoznak a csökkenő környezeti, egészségügyi és
élelmiszeripari normák bevezetése miatt. A WTO arra kényszeríti az Európai Uniót, hogy engedje
be piacára a hormonkezelt amerikai marhahúst, valamint a génmanipulált élelmiszereket.
Mindennek az európaiak még ellenállnak. A szegény országok lakói nem tiltakozhatnak, mert
gyengék.
A pénzuralom új világrendjének legkeményebb érvényesítői azonban a globális méretekben
tevékenykedő multinacionális cégek. Ezek pénzügyi közvetítésekkel a pénzimpérium létrehozóinak
és irányítóinak a tulajdonában vannak. Legfőbb funkciójuk, hogy az anonim tulajdonosok számára a
maximális profithozamot biztosítsák. A Luganói tanulmány rámutat, hogy e világcégek tudják: a
piaci verseny valójában nem szolgálja a profitmaxiálást. A valódi verseny jobb és olcsóbb
munkavégzésre, a vevők kiszolgálására ösztönözne. Ennél sokkal egyszerűbb és olcsóbb a
megegyezés és monopol helyzetek kialakítása. Az elmúlt két évtizedben lezajlott vállalat-
összeolvadások és pénzügyi vagyoni stratégiai szövetségek ezt a célt szolgálták. Ezek nyomában
karcsúsításokra is sor került és egyre több munkavállaló került az utcára. Ennek viszont piacszűkítő
hatása van. A munkanélküli segélyekből élők alig vásárolnak. Ily módon óriási kihasználatlan
kapacitások halmozódnak fel, s ez az 1930-as gazdasági világválsághoz hasonló állapotokat idézhet
elő. Az a helyzet áll elő, hogy a globális cégek érdekeik kíméletlen érvényesítésével magát a
40
globalizációt is veszélyeztetik.
Amint már ismertettük a pénzimpérium többek között azért tud hatékonyan működni, mert övé a
pénz előállításának a monopóliuma. A modern informatika pedig lehetővé teszi hatalmas összegek
gyors mozgatását. A Luganói tanulmány ezzel kapcsolatban felhívja arra a veszélyre a figyelmet,
hogy a pénzmozgások gyakorlatilag teljesen szabályozatlanná váltak. Az államkötvények jelentős
része külföldiek kezében van, akik pillanatokon belül egyik országból a másikba utalhatnak
milliárdokat. A pénzpiacok elszakadtak a reálgazdaságtól. Susan George szerint a valutapiacokon
naponta ötvenszer nagyobb összegek mozognak, mint a kézzel fogható termékek kereskedelmét
közvetítő pénzek. Ez a pénzrendszer többlethozamot biztosít a spekulánsoknak, a beruházó
bankoknak, a befektetési alapoknak, a brókerházaknak, a nyugdíjpénztáraknak és más pénzpiaci
szereplőknek. A szabályozásra nagy szükség lenne, de az óriási haszon miatt tiltakoznak ellene a
kulcsszereplők. A Luganói tanulmány szerint a pénzuralmi rend haszonélvezőitől nem várható el,
hogy elfogadják a korlátozást, hiszen ez sértené profitérdekeiket. Az ultraliberális pénzuralmi
rendszer túlgyőzte magát, azaz a túlliberalizált piac csődbe juttathatja önmagát, mivel túl kevés
nyertest és túl sok vesztest hozott létre. A felesleges többletkapacitásokhoz viszonyítva kevés a
fizetőképes kereslet. Ugyanakkor a nem pótolható természeti erőforrások folyamatosan
elhasználódnak és a természeti környezet tartósan sérül.
Mivel kell a pénzuralmi világrendnek szembenéznie?
A jövő alakulását a népesség növekedése, a fogyasztás mennyisége és minősége, valamint a
fogyasztási cikkeket előállító technológiák befolyásolják. Ezek a technológiák a profitérdekek miatt
nem környezetbarátok. A Luganói tanulmány megírásának idején a világ népessége hat milliárd
volt. Ez a szám 2008-ban hét milliárdra növekszik, 2020-ban pedig nyolc milliárd lesz. A Föld nem
képes eltartani hat-nyolc milliárd embert. A pénzimpérium irányítói számára ezért az egyik fő
szabály az, hogy minél kevesebb embernek kell osztoznia az anyagi javakon, és akkor több marad a
nyerteseknek.
A pénzuralmi világrend, vagyis a krematisztika alaptörvénye: a pénzből még több pénz előállítása.
Célja nem a munkahely-teremtés, hanem a maximális profit előállítása. Ennek pedig az a
következménye, hogy nő a globalizáció hasznából kirekesztettek, a hátrányos helyzetűek és a
munkanélküliek száma. A társadalmi igazságosság azt követelné, hogy a kirekesztettek számára is
biztosítottak legyenek az életfeltételek. Az ultraliberális pénzuralmi rend nem hajlandó felvállalni a
javak igazságos elosztását. Ha tehát ez a rend fenn akar maradni, akkor csak a lakosság létszámának
csökkentése jöhet számításba. A Luganói tanulmány tehát a népesség-szabályozást tekinti a liberális
világgazdasági rend fennmaradása feltételének. Így - legalábbis egy ideig - folytatható a
fenntartható növekedés, illetve fejlődés stratégiája. Ehhez már itt hozzáfűzzük, hogy itt téved Susan
George, mert véges Földünkön semmilyen alrendszernek sem lehet fenntartható, azaz állandó a
növekedése, illetve fejlődése. Nem fenntartható fejlődésre, hanem fenntartható erőforrásokra van
szükség az életlehetőségek megőrzése érdekében. Ha azonban abból indulunk ki, hogy a
lakosságcsökkenés mégiscsak biztosítja egy ideig-óráig a fenntartható növekedést (fejlődést), akkor
viszont ki kell dolgoznia lakosság csökkentésének a technikáit.
Már a Report from the Iron Mountain szerzőinek is az volt a problémájuk, hogy a
lakosságcsökkentés hagyományos módszerei, háborúk, világháborúk, etnikai, nyelvi csoportok
kiirtása és ehhez hasonló durva módszerek a XX. század végén és a XXI. század elején már nem
elfogadhatóak. Számunkra a leglényegesebb az etikai, erkölcsi követelmények érvényesítése. A
pénzuralmi rend haszonélvezői viszont ezeket a módszereket túl költségesnek és nem elég
hatékonynak tekintik.
A Luganói tanulmány szerzője szerint a lakosságcsökkentési technikáknak olcsónak kell lenniük, és
nem szabad semmilyen speciális berendezést igényelniük. A csökkentéssel kiiktatandók
kiválasztását nem vállalhatja senki, azt magukra "az áldozatokra" kell bízni. A közhatalomnak, az

41
államnak, nem kell közvetlenül részt vennie ebben, jobb, ha ráhagyja a magánszektorra. A
népességcsökkentési stratégiának a születésszám csökkentésére és a halálozási szám növelésére kell
összpontosítania. A Luganói tanulmányt készítő képzeletbeli szakértői csoport a világ jelenlegi hat
milliárdos lakosságát négy milliárdra kívánta csökkenteni. Ehhez el kell érni, hogy a népesség húsz
év alatt évente átlagosan 100 millióval csökkenjen. A csökkenés 90 %-ának pedig a fejlődőnek
nevezett fejletlen világban kell megtörténnie. Ez a cél a születésszám csökkentésével és a halálozás
gyorsításával érhető el.
Az emberek meggyőzése érdekében célszerű megideologizálni és a lakosság meggyőzését jól
fizetett írókra, tudósokra médiaszakemberekre bízni. Fontos szerepe van a gazdasági ösztönzésnek.
Ezek olyan struktúra átalakító programok, amelyeket a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap
kényszerít az eladósított országokra. Ilyen módszerekkel olyan vezetőréteget lehet egy-egy ország
élére állítani, amely elkötelezettebb a globális pénzuralmi rend, mint a saját népe, nemzete iránt. A
növekvő szegénység, a romló életkörülmények, a csökkenő egészségügyi kiadások összhatásaként
lerövidül az élettartam, megnő a halálozások és csökken a születések száma.
Politikai eszközökkel is fel lehet gyorsítani ezt a programot. Ennek leghatékonyabb módja a
nemzetállamok elgyengítése, illetve felszámolása. A nemzetállamok gyengítését hatékonyan el
lehet érni az eladósítással és a nemzetek feletti intézmények kiépítésével. A MAI-t (Multilateral
Agreement on Investment), azaz a beruházásokra vonatkozó többoldalú megállapodást nem sikerült
a nemzetállamokra rákényszeríteni. A WTO (World Trade Organisation), a Világkereskedelmi
Szervezet létrehozása jól szolgálja a globális pénzimpérium érdekeit. Úgy egészítenénk ki a
Luganói tanulmányt, hogy a nemzetállamok felszámolásában a legsikeresebbek az olyan
nemzetközi szervezetek, mint például az Európai Unió és a NATO. Ezek lényegében olyan
nemzetek feletti struktúrák, amelyek átveszik a tagállamok szuverenitását, és ők végzik el a
jogszabályalkotástól a gazdaságirányításig, valamint a védelmi funkciók ellátásig azokat a
feladatokat, amelyeket korábban a nemzetállamok láttak el. Legfőbb feladatuk a pénztőke
korlátozásmentes mozgásterének biztosítása.
A nemzetállam lebontásának másik módszere a különböző kisebbségek ösztönzése önállóságuk
kiharcolására. A mesterségesen bátorított szeparatizmus és bizalmatlanság meggyöngíti az adott
ország lakói közti összetartozást és ez is elősegítheti a népességcsökkenés felgyorsítását. Azokat a
politikai közösségeket és vezetőket, amelyek ezt ellenzik, megfelelő propaganda eszközökkel
hiteltelenné kell tenni. A kívánatos tömeglélektani légkör ily módon is létrehozható.
A Luganói tanulmányban olvasható "Grandiózus népességcsökkentő terv" nagyon egybecseng azzal
a stratégiával, amely a "Csendes háborúk néma fegyvereiben" van kifejtve. Vigyázni kell arra,
hogy a terv mögött ne legyen látható tervező. Nem szabad olyan durva módszereket alkalmazni,
mint amit például a Shell világcég alkalmazott Nigériában, ahol az ogoni népességet a Shell húsz
éven keresztül mérgezte, s ezzel a kihalás szélére sodorta. E durva módszerek helyett sokkal
hatékonyabbak a láthatatlan fegyverek. Ezek közül kiemelhető az elhalálozások számának
növelése. Ezt el lehet érni belső háborúk kirobbantásával úgy, hogy a helyi kisebbségek, elégedetlen
csoportok fegyverhez jutnak. Szükség esetén kívülről is be lehet avatkozni. Jó módszer
magánhadseregek, őrző-védő szolgálatok létrehozása és bevetése a kellemetlen embercsoportok
ellen. Hatékony az éhínség vagy a helyi gazdasági önfenntartáshoz szükséges termőföld
megvonása. Rá lehet erőltetni a létszámcsökkentésre kiszemelt lakosokra olyan növények
termesztését, amelynek magjai alkalmatlanok a további szaporításra. Megrövidíti az életet a
környezetszennyezés, a tiszta víz és levegő hiánya. Jelentősen akadályozza a mezőgazdasági
termelést a nagyarányú liberalizálás, és a fejlődő országok dömpingárukkal való elárasztása. Ily
módon a kis gazdaságokat tönkre lehet tenni. El lehet fogadtatni velük, hogy beengedjék a
génkezelt termékekkel kísérletező és tömegtermelést folytató multinacionális cégeket. Az egyik
leghatékonyabbnak bizonyult módszer az egészségügyi intézmények leépítése, a kórházi ágyak és
az orvosok számának csökkentése az egészségügy privatizációja. A csökkentésre kiszemelt

42
társadalmakban bátorítani kell a dohányzást és az alkoholfogyasztást. Felgyorsítja az emberek
védtelenné válását a föld-elhagyás és a városba-költözés. Hatékonyan lehet elszegényíteni az
embereket a közszolgáltatások privatizálásával. A gyógyszerárak erőteljes növelésével az idősebben
nem jutnak megfelelő gyógyszerekhez. A tömeges gyógyszerkísérleteket a szegény országokban
úgy lehet feltüntetni, mintha az jó lenne nekik. Az AIDS és más hasonló betegségek bárkit
sújthatnak, de a szegényeknek nem áll módjukban megfelelően kezeltetni magukat. Fontos
népességcsökkentési módszer a drogok legalizálása, hiszen a kábítószerfüggők életesélyei
ugrásszerűen megromlanak. Hatékony módszer, ha az asszonyokat lebeszélik a szoptatásról, mert a
tápszerekkel való táplálás jelentősen növeli a különböző megbetegedések arányát.
A születések számát nemcsak az abortusszal és sterilizációval lehet csökkenteni. Az egyik
leghatékonyabb módszer a gyermeknevelés költségeinek növelése és olyan kultúra elterjesztése,
amely az egyedülálló és az utódról való gondoskodás felelőssége nélküli életet részesíti előnyben.
Susan George felteszi a kérdést: hogy kik felelősek a jelenlegi válságért és hogyan akadályozható
meg a további károkozás? Megállapítja, hogy a globalizáció magától nem fog leállni és a
multinacionális vállalatok további növekedésével, valamint a korlátozás nélküli globális
pénzmozgással olyan válságos helyzet jön létre, amely szükségszerűen magára a globális
pénzuralmi rendszerre is káros hatással lesz. Nehéz jobb belátásra bírni a transznacionális cégeket,
mert ezzel arra kellene rávenni őket, hogy saját lényegükkel forduljanak szembe. Az embereknek
azonban az az érdekük, hogy kiszabaduljanak a transznacionális cégek alávetettségéből, és maguk
vehessék kézbe sorsuk irányítását. A Luganói tanulmányban a képzeletbeli szakértők azt
tanácsolták "titkos megbízóiknak", hogy a hátrányos helyzetűek szövetkezésének megakadályozása
végett bátorítsák a széthúzást, a megosztottságot és a szeparatizmust. A neoliberális világstratégia e
téren komoly sikereket tud felmutatni, ezért fontos feladat a társadalom organikus egységének a
helyreállítása. E célból erősíteni kell a helyi együttműködést és a globálissal szemben lokalizálni
kell. Erősíteni kell a helyi fogyasztásra termelő kisvállalkozásokat és a külföldi helyett hazai
terméket kell fogyasztani. Kisbankokat kell csinálni, amelyek a helyi fejlesztéseket támogatják.
Érvényt kell szerezni az őstermelők jogainak, nem szabad hagyni, hogy ellehetetlenítsék őket. Meg
kell állítani a közhatalom, a közérdeket érvényesítő állam további gyengülését. Erőssé kell tenni
újból, hogy a gazdaságfejlesztéssel és a társadalmi gondoskodással kapcsolatos feladatait
hatékonyan el tudja látni. A globális cégek és a pénzpiac szereplőinek a fokozott ellenőrzésével
igazságossá kell tenni a közteherviselést. Ökológiai adó bevezetésével pedig megfékezni a
természeti környezet további pusztulását.
Susan George Luganói tanulmány című könyvét Csath Magdolna egyetemi tanár ismerteti és
elemzi részletesen a http://barikad.hu honlapon olvasható tanulmányában, amelyet az előbbiekben
rövidítve összefoglaltunk azért, mert Susan George nemcsak elismeri, hogy létezik egy láthatatlan
szuperhatalom, a pénz-világbirodalma, de hű képet is ad a céljairól, felvázolva egy ellenstratégiát a
világ népei számára. Csath Magdolna hangsúlyozza írásának utószavában, hogy bárhogy is
vélekedjünk Susan George könyvéről, az általa felvázolt tényeket nem tagadhatjuk, hiszen azokat a
magyar társadalom is megtapasztalhatta. Átéltük a Bokros-csomagot, most húzzák ki a nagyon is
szükséges kórházi ágyak egy részét alólunk, radikálisan csökkentették az egészségügynek juttatott
forrásokat és a magyarok egészségi adatai egyre rosszabbak. Már az 1990-es évek közepén
megismerhettük a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank Magyarországra vonatkozó tervét, amely
szerint az országlakók létszámát két-három millióval csökkenteni kell.
Csath Magdolnának ezekhez a záró gondolataihoz azt fűzzük hozzá, hogy a pénzimpérium döntési
központjaiban nagy valószínűséggel már kiszámolták, hogy mibe kerül egy millió magyar
munkaerő előállítása, és mennyivel olcsóbb ugyanennyi ázsiai (kínai, vietnami) munkaerőnek az
importálása, ha arra a multinacionális cégeknek majd szükségük lesz. A pénzimpérium ezen is
óriási összegeket tud megtakarítani, hiszen az import munkaerőhöz nem szükséges fejleszteni a
magyar társadalombiztosítási rendszert, fenntartani a nemzeti kockázatra épülő és társadalmi

43
szolidaritáson alapuló egészségügyi és oktatási rendszert.
Aaron Russo, a pénzvilágbirodalom céljáról
Aaron Russo, a neves zsidó származású rendező, több nagy sikert aratott filmmel vált Amerika-
szerte ismertté. A politikába az 1990-es években kapcsolódott be, amikor olyan videókat készített,
amelyekben bírálta a NAFTA, az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodást, a kábítószer
elleni kétszínű háborút, az országos személyazonossági igazolvány bevezetését, valamint Amerika
egészségügyi rendszerét. Russo 1998-ban megpályázta Nevada állam kormányzói tisztségét és 26
%-kal a második helyen végzett. 2002-ben már független jelöltként indult libertariánus programmal.
(A libertarianizmus a maximális gondolat- és cselekvésszabadság híve és hangsúlyozottan kiáll a
szabályozatlan piacgazdaság, valamint az egyéni jogok érvényesítése mellett. Bizonyos fokig a
liberalizmus szélsőséges irányzatának tekinthető. Ennek az ideológiának a hívei nagymértékben
csökkenteni kívánják az adózást, továbbá magánosítani a társadalombiztosítást és a jóléti
szolgáltatásokat, el kívánják törölni az üzleti élet kötöttségeit és a munkavállalók védelmét szolgáló
olyan szabályokat, mint például a minimálbér meghatározása. Az ún. szolgáltató állam hívei, akik
szerint az állam feladata kimerül az egyéni jogok védelmében. A polgári jogokat a szabadosságig
menő szélsőséges változatban vallják és ellenzik a társadalom és az állam beavatkozását, például, az
abortuszra vonatkozó szabályozásba. Erőteljesen támogatják a fegyverviseléshez való jogot és
fellépnek az ún. áldozat nélküli bűnözés megengedése érdekében. Természetesen a pénztőke
számára a maximális mozgásszabadságot, valamint a minden állami beavatkozástól mentes szabad
kereskedelmet szorgalmazzák.)
2004 januárjában Russo már a Libertariánus Párt jelöltjeként indult az elnökválasztási
kampányban. A Libertariánus Párt elnökjelölő konvencióján Russo kapta a legtöbb szavazatot, a
harmadik menetben másik két kihívója összefogott ellene, s akkor alulmaradt. 2007 januárjában
Russo Ron Paul texasi képviselő elnökjelöltségét támogatta. Azért mutattuk be részletesen Aaron
Russot, hogy ennek fényében értékelhessük a következőket: Aaron Russo elmondta, hogy Nicholas
Rockefeller, a Rockefeller-dinasztia jelenlegi második embere többször is felkereste azért, hogy
lépjen be a Külkapcsolatok Tanácsába, a New York-ban működő Council on Foreign Relation
(CFR) nevű elit szervezetbe. Nick Rockefeller szoros baráti kapcsolatba került vele és egy évvel a
2001. szeptember 11-i eseményeket megelőzően fontos információkat mondott el neki. Erre így
emlékszik vissza Russo:
"Rockefeller barátommal társalogtam, s ekkor ezt mondta nekem: 'Aaron, lesz majd egy
esemény'...s ebből kifolyólag megtámadjuk Afganisztánt, hogy megépíthessük a Kaszpi-tengeren át
vezető kőolajvezetékeket, ezután Irak ellen fordulunk, hogy átvegyük a kőolajat és létrehozzunk
egy támaszpontot a Közel-Keleten, hogy ezt a térséget az új világrend részévé tegyük. Ezután
Venezuelára térünk rá, s mindez ebből az eseményből fog következni."
N Rockefeller azt is elmondta, hogy be fogják vezetni a világszerte érvényes és kötelező
nyilvántartási rendszert globális személyazonossági igazolvánnyal. Azt is hozzátette: ha csatlakozik
az elithez és a CFR-hez, akkor ő mentesül azok alól a rendőrállami intézkedések alól, amelyek
mindenki másra kötelezőek lesznek. Nick Rockefeller arra is kitért, hogy az elitdinasztiák
kezdeményezték és finanszírozták a Nők Felszabadításával kapcsolatos Mozgalmat (Women
Liberation Movement), hogy a lakosság női felét is megadóztathassák. A gyermekeket minél előbb
kiveszik a családi kötelékekből és állami iskolákban, intézetekben nevelik őket. A nők így
munkavállalókká és adófizetőkké tehetők.
Aaron Russo kemény küzdelmet folytat a jelenlegi amerikai jövedelemadózási rendszer ellen.
Véleménye szerint a jövedelemadó a totalitarianizmus, azaz a rendőrállami diktatúrának az eszköze.
Ez teszi lehetővé, hogy a pénzdinasztiák tulajdonában lévő nagyvállalatok, vagyis a korporációk
ellenőrizzék a mindenkori kormányt, amely viszont a pénz- és korporációs oligarchia olyan

44
intézményei, mint a Külkapcsolatok Tanácsa hajtják végre. Russo hangsúlyozza, hogy jelenleg a
nagy bankok irányítják Amerikát. Ők bocsátják ki a pénzt és állapítják meg annak az értékét.
Lehetőségük van arra, hogy hamis pénznek nevezhető fedezetlen pénzt bocsássanak ki. Az elitista
magánérdekeknek ez a korlátlan érvényesülése valójában a fasizmus felé viszi Amerikát. A
kormány megszűnt a lakosság szolgálatában álló és annak jólétéről gondoskodó közintézményként
funkcionálni. Ez pontosan az, amit Thomas Jefferson az Egyesült Államok harmadik elnöke
mondott: "Ha az amerikai nép valaha is megengedi a bankoknak, hogy ők ellenőrizzék a pénz
kibocsátását... A bankok és a korporációk tovább növekednek és megfosztják a lakosságot minden
vagyonától egészen addig, míg gyermekeik arra ébrednek egy szép napon, hogy otthontalanná
váltak azon a földrészen, amelyet apáik megszereztek."
Russo szerint a jelenlegi jövedelemadó rendszer tervezett és összehangolt hosszútávú stratégia
eredménye. Az újabb nemzedékek nem tudják, hogy olyan csapdába kerültek, amiből nem tudnak
elmenekülni. A középosztályt módszeresen és szándékosan felszámolják és a lakosság a szolgai
függés szélére kerül. A dollár vásárlóértékét tervszerűen aláássák és a hátramaradó megélhetési
költségeket csak azok engedhetik meg maguknak, akik ebből a rendszerből hasznot tudnak húzni. A
szolgai alávetést segíti elő az a közelmúltban elfogadott törvény, amely megnehezíti a csőd
bejelentését, miközben a bankok óriási kamatokat számítanak fel. Mindkét nagy politikai párt
együttműködik a bankhatalommal és jogszabályokkal is elősegíti a nemzet szolgasorsba taszítását.
Az amerikai népnek elege van az elitből és abból, hogy élve falják fel őket, úgy hogy ezt alig
érzékelik. Ez a tökéletes bűncselekmény, a bűnöző kapitalizmusnak a tetőpontja. Aaron Russo
tehát tisztában van az igazi Big Brother, a globális elit világuralmi stratégiájával. Amit ma ez az
elit és a tulajdonában lévő pénzimpérium elad az amerikai népnek patriotizmusként, Russo szerint
valójában fasizmus és annak az átfogó programnak a része, amelynek lényege a lakosság pénzügyi,
spirituális és mentális megerőszakolása.
A pénzimpérium elitjének globális államcsínye
A pénzimpérium egyik alapintézményét a transznacionális korporációk és a multinacionális cégek
tulajdonosaként működő bankok alkotják. A másik alapintézménynek a magánellenőrzés alatt álló
központi bankokat tekinthetjük. A pénzimpérium világstratégiája arra törekszik, hogy a
transznacionális korporációk lépjenek a felszámolásra ítélt nemzetállamok helyébe. A pénzuralom
számára teljesen "nyílt társadalom" (open society) azt jelenti, hogy a nemzetállamok szuverenitása
többé nem korlátozza a pénzimpérium intézményeinek a tevékenységét.
Az olyan nemzetközi "szabadkereskedelmi" megállapodásokkal, mint a NAFTA (North-American
Free Trade Agreement - Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény), a GATT (General
Agreement on Tariffs and Trade - Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény) és a FTAA
(Free Trade Area of the Americas - Össz-amerikai Szabadkereskedelmi Övezet) sikerült a globális
pénzimpérium frontszervezeteinek a szuverén nemzetállamok fölé helyeznie saját intézményeit.
Ezek a nemzetközi megállapodások felruházzák a személytelenül működő nemzetközi kereskedelmi
bizottságokat, azzal a hatalommal, amely lehetővé teszi a számukra, hogy a pénzimpérium
képviseletében megakadályozzák, felülírják vagy felhígítsák, elgyengítsék azokat a jogszabályokat
és egyéb kötöttségeket, amelyeket az egykor szuverén nemzetállamok szükségesnek tartottak
önmaguk és gazdaságuk védelme érdekében.
Ezek a szabályozók és kötöttségek most már nem terhelik a transznacionális korporációk beruházási
és piaci tevékenységét, előjogaikat korlátozás nélkül tudják érvényesíteni. Az említett kereskedelmi
döntőbizottságok, amelyeknek az egyik pénzimpérium számára leghatékonyabb változatát a WTO
(World Trade Organisation - Világkereskedelmi Szervezet) jelenti olyan "kereskedelmi
specialistákból" állítottak fel bizottságokat, akik úgy döntenek a legfontosabb gazdasági-pénzügyi
kérdésekben, mintha bírák lennének. Ezek a bizottságok a demokratikus ellenőrzés minden formája
felett állnak és akadálytalanul tudják érvényesíteni a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit. Ezt a
hatalomátvételi folyamatot a globalizáció ideológiai kiszolgálói úgy állítják be, mint kikerülhetetlen
45
természeti törvényszerűséget, olyan fejleményt, amely az egész emberiség számára jótétemény.
Úgy is felfoghatjuk ezt a fejleményt, mint a pénz- és korporációs oligarchia döntéshozóinak a
globális államcsínyét a gazdasági hatalom átvételére.
A korporációk által kijelölt döntőbírák, akiket a szuverenitás hordozói, a választópolgárok nem
ruháztak fel legitim hatalommal, titkosan üléseznek és rend szerint anyagilag is érdekeltek azokban
az ügyekben, amelyeket ők döntenek el. Megtehetik ezt, mert nem kötik őket az
összeférhetetlenségi szabályok. A GATT 500 oldalnyi szabályai, amelyek a GATT-tal együtt a
WTO szabályai is, nem irányulnak egyetlen magántulajdonban lévő transznacionális
vállalatbirodalom ellen sem. Ez az 500 oldalnyi szabályozás kizárólag a nemzetállamok kormányait
kötelezi és az ő hatáskörüket korlátozza. Az aláíró kormányoknak csökkenteniük kell a
vámtarifákat, be kell szüntetniük a mezőgazdasági üzemek támogatását, a külföldi vállalatokat
ugyanúgy kell kezelni, mint a hazaiakat, tiszteletben kell tartaniuk valamennyi korporációs
szabadalmi igényt, és engedelmeskedniük kell a világkereskedelmi szervezet ügyintéző
bürokráciájának. Ha viszont egy ország nem hajlandó a WTO döntéshozó testülete utasításainak
megfelelően megváltoztatni a jogszabályait, akkor a WTO-nak joga van nagy összegű
pénzbírságokat kiszabni és nemzetközi kereskedelmi szankciókat foganatosítani, megfosztva így az
ellenállást tanúsító országot a számára létfontosságú piacoktól és nyersanyagoktól.
Mint legfelsőbb globális igazságosztó döntőbíró, a WTO fellépett azok ellen a jogszabályok ellen,
amelyeket a szabadkereskedelem korlátainak tartott, így például kényszerítette Japánt, hogy
továbbra is importáljon olyan élelmet, amelyben nagyobb mértékben fellelhetőek a rovarirtó- és
növényvédő mérgek maradványai. A WTO megszüntette különböző országokban az azbeszt-
használatra kimondott tilalmakat, más országokban a gépkocsik mérgezőanyag-kibocsátását
korlátozó szabályokat szüntette meg. Döntést hozott a tengeri élőlények védelmét szolgáló
intézkedések felszámolására. A WTO háromtagú döntőbírósága eltörölte az Európai Uniónak azt a
tilalmát, amit az amerikai hormonkezelt marhahús importjára mondott ki. Ugyancsak a WTO
megváltoztatta az amerikai tiszta levegő törvény egyes korlátozó rendelkezéseit. A sort
folytathatnánk.
A szabadkereskedelem tehát egyértelműen mindent a profitmaximalizálás érdekének rendel alá és a
közérdek, a közjó szempontjából nem nevezhető fair kereskedelemnek. A gazdaságilag erős
országoknak kedvez a gyöngébbek hátrányára és a pénz- és korporációs oligarchia érdekeit az
emberiség többi részének az érdekei fölé helyezi. A globalizáció tehát felszámolja azokat a
vívmányokat, amelyeket a XX. században sikerült elérni. Nincs engedélyezve többé az egyes
termékek bojkottja, nem érvényesek a gyermekmunkát tiltó szabályok, nincs többé garantált
életszínvonal, és ennek megfelelő bér és járadék. Megszüntették azokat a közszolgáltatásokat,
amelyek hatékonyan versenyezhettek volna a magánszolgáltatásokkal. Nincs többé olyan
egészségügyi és biztonságtechnikai munkavédelem, amely csökkenthetné a korporációs profitokat.
A WTO által átvett GATT és az utána következő kereskedelmi megállapodások elősegítik a
monopóliumok tulajdonjogának a kiterjesztését az egyes országok helyi jellegű közösségi
mezőgazdaságára. Ily módon az agrár világcégek könnyebben benyomulhatnak az eddig lokálisan
önfenntartó közösségekbe és a saját ellenőrzésük alatt tudják monopolizálni erőforrásaikat. A
Monsanto és más transznacionális vállalatóriások meg tudták szerezni maguknak India számos
alapvető terméke feletti ellenőrzést az Egyesült Államok és India közti mezőgazdasági
megállapodás nyomán. A Wal-Mart nevű világcég 500 üzletet kíván működtetni Indiában 2007
augusztusától. Ez valóságos háborús fenyegetést jelent az indiai szubkontinens mezőgazdasági
vállalkozóival szemben és India élelmiszerbiztonságát fenyegeti. A WTO úgy döntött, hogy az
amerikai RiceTec korporációnak szabadalmi joga van az évszázadok óta indiai farmerek által
előállított hosszúszemű rizs minden változatára. Egy másik döntésével pedig egy japán
korporációnak ítélte a curry termelésének és feldolgozásának a kizárólagos jogát. Kijelenthetjük,
hogy a globalizáció keretében érvényesített "szabadkereskedelem" ténylegesen a nemzetközi pénz-

46
és korporációs oligarchia monopol jogainak a kiterjesztését jelenti. A természetben előforduló
növények nem állnak védelem alatt, ugyanakkor a mesterségesen előállított genetikus változataik
szabadalmaztatásra kerülnek és csak a monopóliumokat gazdagíthatják miután magas árakat
kérhetnek értük. A globalizáció egyszerűen nem jelent mást, mint az egyes országok határainak az
eltüntetését, hogy a pénz- és korporációs oligarchia saját rejtőzködő állama a pénzimpérium
szabadon terjeszkedhessen.
A WTO-hoz tartozó GATS (General Agreement on the Trade in Services - Általános Egyezmény a
Szolgáltatások Kereskedelméről), valamint az FTAA veszélyezteti a megállapodásban résztvevő
államok közszolgáltatásait. Az egyes államok által nyújtott közszolgáltatásokat ugyanis meg lehet
vádolni azzal, hogy elveszik a piaci lehetőségeket a magánvállalkozások elől vagy azt lehet a
szemükre vetni, hogy a versenyképességet aláásó módon részesülnek köztámogatásban. Hogy néz
ez ki a gyakorlatban? Kanada Ontario tartománya egyetlen biztosítós rendszert kívánt működtetni a
gépjármű-biztosítás területén. Ezt a WTO csak úgy volt hajlandó engedélyezni, ha Ontario hatalmas
összegeket fizet az Egyesült Államok biztosítótársaságainak. Ezt azon a címen követelték, hogy
megbecsülték, mennyi jövedelemhez jutottak volna akkor, ha Ontario a gépjármű-biztosítás piacára
beengedi őket. Mi ebben az antidemokratikus? Az, hogy Ontario kanadai tartomány polgárainak
nincs többé szuverén joguk arra, hogy olyan intézményeket működtessenek demokratikusan
választott törvényhozásuk és kormányuk útján, amely lehetővé teszi, hogy non-profit gépjármű-
biztosítási rendszerrel rendelkezzenek. Más szóval mindenféleképpen ki kell fizetni a pénz- és
korporációs oligarchiának járó extraprofitot.
Egy másik ügy kapcsán az egyik amerikai postavállalkozás, a United Postal Service keresetet
nyújtott be a kanadai postaszolgálat (Canadian Post Office) ellen azon a címen, hogy ki lett zárva
üzleti lehetőségekből. Ez az FTAA feltételei szerint azt jelenti, hogy a kanadai postának
kompenzálnia kell a United Postal Service-t minden olyan elmaradt haszonért, amelyről ki tudja
mutatni, hogy hozzájuthatott volna, ha nem lett volna köztulajdonú kanadai postaszolgálat. A
kanadai postai szakszervezet bíróság elé vitte ezt az ügyet arra hivatkozva, hogy itt a kanadai
alkotmány megszegéséről van szó.
Az említett szabadkereskedelmi megállapodások (WTO, GATT, NAFTA, FTAA, TRIM, TRIP)
felgyorsították a pénz- és korporációs oligarchia számára a helyi piacok megszerzését, a kisebb
üzleti vállalkozások kiszorítását. Az Egyesült Államokban a NAFTA nyomán a jobban fizetett
állások megszűntek és helyükre a lényegesen olcsóbb mexikói munkaerő lépett. Egyidejűleg a
mexikói kisebb vállalkozások ezrei mentek tönkre. Mexikót elárasztották az olcsó
csúcstechnológiával tömegméretekben előállított gabona- és tejtermékek. Mexikói farmerek és
kiskereskedők ezrével mentek tönkre. Az elmúlt években Mexikóba települt amerikai cégek
rendkívül alacsony béreket fizetnek és a munkahelyi biztonsági feltételek is jelentősen
rosszabbodtak.
Az Egyesült Államokban és Kanadában azt hirdetik, hogy a globalizáció jelen korszakában úgy kell
folyamatosan növelni az előállított termékek mennyiségét, hogy folyamatosan csökkenjen a
munkabér és a termelési költség, röviden többet kell dolgozni kevesebb bérért. A pénz- és
korporációs oligarchia hatalomátvétele nyomán világszerte hosszabbodik a munkahét, 40 óráról 46
órára, egyes helyeken 48 órára növekedett, miközben a reálbérek csökkentek. Egyre kevesebbet
költenek közszolgáltatásokra a munkavállalóknak egyre több engedményt kell tenniük, és le kell
mondaniuk megszerzett jogaik egy részéről. A struktúraváltás, a szabályozók lebontása és a
privatizáció az egyre nagyobb vállalatok fúziójával együtt tovább tart. A korporációs
tömegtájékoztatás pedig sulykolja az emberekbe, hogy csak ilyen alkalmazkodással lehetséges
megküzdeni a globalizációs folyamat személytelen erőivel, amelyek immár globálisan kiépült,
szervezett magánhatalommá váltak.
Ennek az írásnak is az egyik célja volt bebizonyítani, hogy egyáltalán nem személytelenek ezek az
erők. A pénzimpérium és intézményei, elsősorban a szupergazdag pénzdinasztiák, gondosan
47
előkészítették a világgazdaság centrum-országaiban és a perifériákon is a pénzimpérium
terjeszkedése útjában álló szabályozók eltávolítását, elsősorban a demokratikusan választott
törvényhozó és végrehajtó szervek ellenőrzésének a felszámolását. Az egyes országok, államok és
nemzetek polgárai egyre nehezebben tudják rávenni az általuk demokratikusan választott
törvényhozókat és kormányokat a közérdeket a szervezett magánhatalommal szemben védelmező
szabályozók meghozatalára és olyan új és versenyképes közösségi szektor működtetésére, amely
képes ellenállni a pénz- és korporációs oligarchia által működtetett intézményeknek.
A világ leghatalmasabb uralkodó csoportja
Az eddig leírtakból látható, hogy egy szélsőségesen túlvagyonosodott szűk érdekcsoport, amely
Európa és Amerika leggazdagabb pénzügyi dinasztiáinak tagjaiból tevődik össze, rendelkezik a
világ fizikai és termelő vagyonának a többségével. Ennek a pénzügyi és termelői vagyonra
támaszkodó hatalomnak a központja Londonban van, amely ma is a világ pénzügyi rendszerének az
első számú központja. A globális pénz- és vagyonimpérium ellenőrzése ma is az eredeti pénzügyi
dinasztiák tagjai kezében van, akik gondosan vigyáztak arra, hogy a kontroll továbbítása
nemzedékről nemzedékre a hatalom saját kezükben tartásával történjék. Ez a vagyon-birodalom
rendkívül szervezett, és jól álcázva működik a magántulajdonban lévő pénzügyi és gazdasági
szervezetek sűrű hálójában. Uralkodócsoportját globális elitnek is nevezik. A rendelkezésükre álló
vagyon évről évre gyarapodik. Ez a globális elit határozza meg a világtörténelem menetét hosszú
távú stratégiájának a végrehajtásával. Ez az évszázadokon átívelő stratégia eddig sikeresen
működött. Ma már láthatjuk, hogy az egy központból irányított világ létrehozása befejező
szakaszához érkezett.
Amikor először hallunk a globális elitről és a hozzá kapcsolható világtörténelmi stratégiáról,
ösztönösen is kételkedve fogadjuk, és mint hihetetlent elutasítjuk. Ha azonban figyelemmel kísérjük
az elmúlt néhány évtized és különösen az utolsó néhány év történéseit, az egyre több ismertté vált
tényt, akkor a mozaikokból mégiscsak összeáll egy kép. A dokumentált kutatómunkára támaszkodó
tények és adatok megegyeznek a megtapasztalt történelemmel, s ez hitelesíti azt, hogy az új
világrend nemcsak szólam, hanem szemünk előtt kibontakozó valóság, s a globális elit sem fantázia
csupán, hanem mai világunk nagyhatalmú uralkodó csoportja.
Zárjuk ezt az írást Richard von Coudenhove-Kalergi grófnak, a Páneurópai Mozgalom
megalapítójának és egykori elnökének a véleményével, amely a Bécsben 1925-ben megjelent
"Gyakorlati idealizmus" című könyvében olvasható:
"A mai demokrácia a plutokrácia homlokzata. Mivel az emberek nem tűrnék a meztelen
plutokráciát, ezért a hatalom névlegesen nekik van átengedve, miközben a valódi hatalom a
plutokraták kezében van. Demokráciákban, akár köztársasági, akár monarchikus az államformájuk,
az államférfiak marionett-bábuk és a plutokraták húzzák a drótokat: ők diktálják a politikai
irányvonalat, ellenőrzik a szavazatokat a közvélemény megvásárlásával, és ők irányítják a kormány
magasabb rangú tagjait az üzleti és a társadalmi kapcsolatokon keresztül... A plutokrácia ma
hatalmasabb, mint a múltban az arisztokrácia volt, mert semmi sem áll felette, csak az állam, amely
viszont az ő eszköze és segítőtársa."

A pénzimpérium globális állama

A pénzimpérium hatalomra jutásával fokozatosan kibontakozott az a történelmi korszak, amelyet az
emberi civilizáció birodalmi korszakának is nevezhetünk. Ebben az állítólag demokratikus
korszakban a hirdetett ideológia szerint a választópolgárok a lakosság, a nép többsége az "egy
ember egy szavazat elve" alapján gyakorolja a közhatalmat. A pénzbirodalmi világrendszerben az
egyes országok lakói időről időre választásokon vesznek részt. Legtöbb esetben olyan politikusokat

48
hoznak döntési helyzetbe, akiket végülis ők maguk választottak. Az már más kérdés, hogy ezzel
elérik-e azt, hogy olyan kormányuk legyen, amilyet kívántak maguknak. Nem játék a szavakkal
megkérdezni, hogy demokratikus-e még a demokrácia? A létező demokrácia. Kötelesek-e a
demokratikusan megválasztott kormányok elszámolni a választóiknak választási ígéreteik
teljesítéséről, és ha nem teljesítették őket, van-e lehetősége a választópolgároknak bizalmuk
visszavonására és a demokratikusan megválasztott kormányok leváltására?
További kérdés, hogy ha minderre nincs lehetőségük, akkor vajon felelnek-e a választópolgárok
saját kormányaik döntéseiért? Az ún. harmadik világ nagy népességű fejlődő országaiban, mint
például Indiában vagy Brazíliában, a lakosság túlnyomó többsége többször is a szélsőséges
neoliberális gazdasági átalakítások ellen szavazott, amelyeket szépítgetve és megtévesztően
reformoknak neveznek. Ezeknek a választásoknak azonban rendszerint elsikkadt az eredménye,
hiszen a pénzimpérium tulajdonos érdekcsoportjai által ellenőrzött tömegtájékoztatás ezeket
eltusolta.
Nem sokkal jobb a helyzet a pénzimpérium által egyre szorosabban ellenőrzött Egyesült
Államokban sem. A legutóbbi elnökválasztáson is csak a Yale Egyetem Skull and Bones titkos
szervezetéhez tartozó két személy - George W. Bush és John Kerry - közül választhattak az
amerikaiak. Némi személyi változásra sor került volna, ha John Kerry kerül a Fehér Házba, de
változatlanul folytatódott volna a pénzimpérium hatalmi köreit kiszolgáló politika. A tényleges
hatalom a pénzrendszert tulajdonló szupergazdag bankárdinasztiák, és az ő tulajdonukban lévő
multinacionális világcégek menedzsereinek a kezében van. Ezt a hatalmat a választások nem érintik
és az állampolgárok szavazataikkal ennek a hatalomnak a működését nem tudják befolyásolni. Ezért
az amerikai választások egyfajta személyek közötti "szépségversennyé" fajultak. A vita az
elnökjelöltek között arról folyik, hogy ki lenne alkalmasabb a pénzimpérium által kapott feladatok
végrehajtására, ki tudná hatékonyabban érvényesíteni a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia
legfelsőbb döntéshozóinak a világstratégiáját. A legutóbbi választáson Kerry legalább annyira
kifejezte hűségét a pénzimpérium iránt, mint George W. Bush. Mára már sikerült úgy átalakítani az
Egyesült Államok politikai rendszerét, hogy senki nem képes a Fehér Házba kerülni, aki nem
hajlandó a katonai-ipari-korporációs struktúra járszalagján haladni, és az általa meghúzott
koordináták között cselekedni.
Kerry - Bill Clinton korábbi demokrata párti elnökhöz hasonlóan - elkötelezte magát a
pénzimpérium gazdasági és katonai expanziójának a kiszolgálása mellett. Megígérte, folytatja az
iraki háborút, teljes mértékben támogatja Bush izraeli politikáját és a belpolitikát illetően Bush
szupergazdagokat kiszolgáló adócsökkentésének a 98 %-át érvényben tartja. A választópolgárok
éleshangú személyes támadásoknak lehettek tanúi, miközben semmilyen lényeges kérdésben nem
volt különbség az egymással marakodók között. Megjelenésben, hanghordozásban, műveltségi és
intelligenciaszintben lehet némi különbség a hatalomra pályázók között, de ez csak a lényegi
egyezés elleplezését szolgálja. Az alternatív információs csatornák révén erőteljes háborúellenes
mozgalom bontakozott ki az Egyesült Államokban, amely hatásosan leplezte le azt a korrupt és
megvesztegethető vezetőréteget, amely Amerikát az Irak elleni háborúba sodorta. E politikai
vezetőréteg legmagasabb rangú tagjai az elnök és az alelnök, de jelentős hatalommal bírnak a
miniszterek, a törvényhozás vezető tisztségviselői és a legfelsőbb bíróság tagjai is. Ennek ellenére
látnunk kell, hogy ezek a nagyhatalmú személyek és érdekcsoportok valójában a tényleges hatalmi
struktúrának csak a második vonalát alkotják. A politikai hatalomgyakorlás látható terében
szereplők a második vonalat képviselik. A végső szót kimondó legfőbb hatalom gyakorlói - a
pénzimpérium néhány fős titkos grémiumainak tagjai - rendszerint névtelenek maradnak. Akinek a
neve ismertté válik, az egyben annak a jele is, hogy a legfelső szintről egy szinttel alacsonyabbra
került.
Az is sokat mondó, hogy miért nem volt szüksége a demokratáknak a legutóbbi választásokon azt
színlelniük, hogy ők ellenzik az Irak elleni háborút. Számos kérdésre, például arra, hogy az

49
Egyesült Államok terjeszkedése miért elfogadhatóbb, ha az ENSZ és az európai országok is
támogatják, vagy ha Irakban nemcsak amerikai katonák ölik az ellenállókat, és az ehhez hasonlókra,
akkor tudunk helyes választ adni, ha a látható nagyhatalmaknak is parancsoló szuper-világhatalom,
a pénzimpérium létezését is számításba vesszük. Az irakiak azért nem számíthatnak sem francia,
sem német, sem európai uniós, sem orosz támogatásra, mert a háttérben e látható nagyhatalmak
fölött létezik egy még nagyobb hatalom: a globális pénzimpérium. Az iraki háború pedig az ó
világstratégiájának az egyik láncszeme.
A pénzimpériumnak azért kellett a saját igényeihez igazítani a demokrácia rendszerét, hogy az a
birodalomépítés és kormányzás hatékony eszközévé váljon. A közvetlen demokrácia gyakran
akadályozza a pénzimpérium érdekeinek maradéktalan érvényesítését, ezért előnyben részesítették a
képviseleti demokráciát, amelyet aztán fokozatosan átalakítottak az országokon belüli és a
nemzetközi szintű hatalomgyakorlás módszerévé. Ez az átalakított és felelősségre vonás alól kivont
képviseleti demokrácia a választópolgárok tíz- és százmilliói számára alig nyújt politikai
mozgásteret.
A pénzimpérium globális expanziója a magánpénz-monopóliumára épített globalizmusa mély
válságba sodorta a modern demokráciát. Ennek egyik ellenhatásaként született meg a létező
demokrácián a népakarat tényleges érvényesítését számon kérő populizmus. A populizmus egyrészt
a globalizmusra való természetes ellenhatás, másrészt az etikus demokrácia számonkérése a
cinikusan elfajzott reáldemokrácián. A szabad választások, a sajtó- és szólásszabadság, a független
igazságszolgáltatás erkölcsileg kiürült árucikké vált a globalizmus folyamatában, mert mindezt az
tudja megszerezni magának, aki a több profitot hozó jobb ajánlatot tudja vásárlóként felajánlani.
Globális méretekben az egyes szuverén államok cselekvőképességét a nemzetek feletti
pénzimpérium által létrehozott hatalmi-struktúra korlátozza és ellenőrzi. Az a hatalmi struktúra,
amely pénzügyi, kereskedelmi intézmények, nemzetközi szerződések bonyolult rendszeréből áll,
hatékonyabban irányítja a világot, mint a XX. században felszámolásra került gyarmati rendszer. Ez
a magánpénz-monopóliummal működtetett rendszer korlátlan lehetőséget biztosít a spekulatív
pénztőke mozgására az ún. harmadik világ országaiba és országaiból. Ezek a pénzmozgások írják
elő az egyes országok gazdaságpolitikáját. A szupergazdag bankárdinasztiák a harmadik világ
országait folyamatosan a tőke kivonásával fenyegetik, s így érik el, hogy azok kormányai végülis
minden kívánságukat teljesítik. A pénz- és korporációs oligarchia globális részvényvagyonába
tartozó multinacionális világcégek, az egyes államoknál is nagyobb óriás korporációk, veszik át a
harmadik világ országainak az infrastruktúráját és természeti erőforrásait. Ma már ők
ásványkincseiknek, ivóvíztartalékaiknak és elektromos energiát termelő üzemeiknek a tulajdonosai.
A pénzimpérium leghatékonyabb uralmi eszköze a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade
Organisation), a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, valamint az olyan befektetőbankok, mint az
Asian Development Bank. Ezek az intézmények szó szerint előírják azt a gazdaságpolitikát, amelyet
az egyes országok parlamentjeinek el kell fogadniuk és jogszabályi formába kell önteniük. A
pénzimpérium oligarchiájának mértéket nem ismerő gazdagodási vágya, párosulva az arroganciával
és a könyörtelenséggel, valósággal szétveri a harmadik világ függőhelyzetű, törékeny gazdaságait
és történelmileg kialakult társadalmi struktúráit. Ezt a pusztítást "reform" címszó alatt hajtják végre
Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában. E világrégiókban sok ezer kisvállalkozás és termelőüzem
ment csődbe, holott munkájukra nemcsak korábban volt, de most is nagy szükség van. E jelenség
nemcsak rendkívül kártékony, de mélyen cinikus is, mert akik ezt bírálják, azokat a pénz- és
korporációs oligarchia lefizetett bértollnokai habozás nélkül reformellenesnek, haladásellenesnek, a
szegénységhez és a maradisághoz ragaszkodóknak minősítenek.
A pénzimpérium közvélemény-formálói a non-profit gazdasági és társadalmi tevékenység üzleti
jellegűvé, profithozóvá való átalakítását nevezik reformnak. A pénzrendszert illetően non-profit
pénzkibocsátás lenne, ha egy állam az adójövedelmét közvetlenül közkiadásainak fedezésére
fordítaná. A pénzimpérium azonban ezt a non-profit tevékenységet profithozó tevékenységgé

50
alakította át azáltal, hogy az egyes államoknak csak azt engedi meg, hogy adóbevételük fedezetére
állami hitelleveleket, államkötvényeket és kincstárjegyeket bocsássanak ki. Ezáltal teljesen
szükségtelenül bekapcsolják a bankrendszert, amely a hitelleveleket átveszi és cserébe kamatozó
hitelpénzt bocsát az egyes kormányok rendelkezésére közkiadásaik fedezése céljából. Vérszívó
parazitaként a bankrendszer semmilyen értéket nem állít elő, de hitelpénze után járó kamat
formájában elszívja a társadalom értékelőállító szektorainak a jövedelmét. Ha egy államnak van
lehetősége arra, hogy adóbevétele fedezetére hitellevelet bocsásson ki, akkor természetesen arra is
lenne lehetősége, hogy ugyanerre a fedezetre - az élősködő és felesleges bankrendszer mellőzésével
-olyan pénzt bocsásson ki, amivel közkiadásait fedezni tudja.
Ugyanez a helyzet minden egyéb termelő és szolgáltató tevékenységgel kapcsolatban is. A non-
profit finanszírozás azt jelenti, hogy a termelő és szolgáltató tevékenységből előálló bevételek teljes
egészében e tevékenység fenntartására és fejlesztésére fordíthatóak. Ha viszont bekapcsolom a
profitorientált pénzügyi szervezeteket, bankokat, biztosítókat, akkor e tevékenység jövedelméből át
kell nekik engedni egy olyan mértékű nyereséget, amely meghaladja nagyságában azt a
kamathozamot, amely az állampapírok vásárlásából vagy a tőke tőzsdén való befektetéséből
elérhető. A pénzoligarchia orwell-i nyelvhasználata azért nevezi "reformnak" a közvagyon non-
profit hasznosításának átalakítását profithozóvá, mert a reform alatt valaminek a jobbá tételét,
kijavítását vagy tökéletesítését értjük. Kevés ember gondolja, hogy itt a reform alatt azt kell érteni,
hogy teljesen fölöslegesen a gazdasági tevékenységhez hozzákapcsolnak egy élősködő szervezetet,
amely teljesítmény nélkül magának kisajátítja a gazdasági tevékenységet végzők munkájának az
eredményét.
A pénz- és korporációs oligarchia szócsövei, mint például a Londonban megjelenő Spectator, arról
elmélkednek, hogy "az emberiség a világtörténelem legboldogabb, legegészségesebb és
legbékésebb korszakában él". Itt már csak azt kellene pontosítani, hogy kikből is áll az egész
emberiség, és hol található az a része, amelyik ilyen boldogan él. A globalizmus a magánpénz-
monopólium világméretűvé növekedésének a rendszere. A monopólium pedig megsemmisíti a
gazdasági esélyegyenlőségen alapuló piacgazdaság versenyszabadságát.
Amióta a felbomlott szovjet birodalom utódállamai és a harmadik világ országai a
pénzmonopóliumnak ebben a "szabad piacgazdaságában" élnek, megszűnt a teljesítményhez
igazodó elosztás lehetősége, és helyébe a folyamatosan növekvő gazdasági egyenlőtlenség
rendszere lépett. A fejlett nyugati országokban naponta több mint egy milliárd dollárt költenek
mezőgazdasági támogatásra, ugyanakkor a kelet-európai országoknál aránytalanul csökkentették ezt
a támogatási lehetőséget, a harmadik világ országainál pedig a pénzimpérium irányítói minden
agrárszubvenciót fel akarnak számolni. Ebben a helyzetben az elmaradottabb országok képtelenek
felvenni a versenyt a fejlett nyugati országokból érkező dömpingáruval szemben, amelyeknek az
árai lényegesen olcsóbbak, mint ahogyan a helyi termelők képesek azt előállítani. Az egykori
gyarmattartók egyre nagyobb mértékben adósítják el korábbi gyarmataikat. Azok most már
pénzügyi és gazdasági eszközökkel kerültek az uralmuk alá. A milliárdosok száma, és a
rendelkezésükre álló vagyon mértéke évről évre növekszik. Összvagyonuk nagyobb, mint 135
szegény ország egyéves nemzeti összterméke.
Kutatók azt is bebizonyították, hogy a nemzetközi pénzimpérium szupergazdag oligarcha rétegének
törzsvagyona eléri a 300 trillió dollárt. Ez a vagyon nincs szétosztva egyes személyek számára. Ez
egyben tartott kollektív vagyon: a nemzetközi pénz- és korporáció oligarchia kollektív
magánvagyona. Ez fogalmi ellentmondásnak tűnik. Hogy lehet kollektív, azaz a közösségé, az ami
magán. De fontossága miatt megismételjük, ez a mintegy 300 trillió dollár nagyságrendű
magánvagyon családi holdingokba, alapítványokba befektetési alapokba, bankokba és biztosítókba
elhelyezett csoporttulajdonban tartott kollektív vagyon, amely kizárólag a tulajdonos oligarcha
dinasztiák magánérdekeit szolgálja, vagyis magánvagyon. Nagyrészük ki van vonva a
közteherviselés, a megfelelő szintű adózás alól, a vagyon menekítés legváltozatosabb technikáival

51
(például az off-shore befektetésekkel, az adóparadicsomok kialakításával stb.).
A modern demokrácia, amely kezdetben etikai elveket vallott, akkor kezdett világszinten terjedni,
amikor még nemzetállamokból épült fel a nemzetközi rendszer. A pénzimpérium azonban
konfliktusba került a nemzetállamok rendszerével, mert az egyes nemzetállamok a maguk
szuverenitás igényével elvileg kiléphetnek a pénzimpérium pénzügyi és gazdasági rendszeréből. A
korporációs világrendszer szabadulni kíván a neki korlátokat szabó nemzetállamoktól. A főhatalmat
megszerzett pénztőke is korlátlan mozgásszabadságot igényel magának, és szabadulni kíván a
nemzetállami korlátoktól. A pénzimpériumnak ugyan szüksége van a rendet fenntartó, az adóssági
szolgálatot kikényszerítő állami eszközökre, de ezt a hatalmat csak a saját érdekében kívánja
működtetni. Egyszerre van tehát szüksége a pénzügyi fegyelmet, az adósságszolgálati terhek
fizetésének kikényszerítését szolgáló államhatalomra, valamint ennek a hatalomnak a korlátozására,
átalakítására, adott esetben az útból való eltávolítására.
A világ tanúja lehetett annak, hogy olyan plebejus programmal induló, népüknek elkötelezett
baloldali demokrata politikusok, mint például Luiz Inácio Lula da Silva brazil elnök, aki 2002-ben
még a globalizációellenes mozgalom hősének volt tekinthető, 2006-ban és 2007-ben már
engedelmesen hajtotta végre a pénzimpérium olyan frontintézményeinek az utasításait, mint a
Nemzetközi Valutaalap. A Szociális Világfórum (World Social Forum), amely a
globalizációellenes világmozgalom legtekintélyesebb szervezete ugyancsak teljes bizalmáról
biztosította Lula da Silva-t. A Szociális Világfórum a társadalmi igazságosság és az egyenlő esélyek
elvei szerint próbálja befolyásolni a pénztőke által irányított globalizációs folyamatokat. E cél
érdekében szervez kampányokat, tanácskozásokat, dolgoz ki programokat és ellenstratégiát. A
Szociális Világfórumnak vannak regionális rendezvényei is, mint például az Európai Szociális
Fórum, az Ázsiai Szociális Fórum, a Mediterrán Szociális Fórum vagy amilyen volt az Itáliai
Szociális Fórum, vagy a Liverpool-i, illetve a Bostoni Szociális Fórum. Az Egyesült Államokban az
első ilyen tanácskozásra 2007 júniusában Atlantában került sor. A legtöbb ilyen szociális fórum
magáénak vallja a Szociális Világfórum alapelvekről szóló kartájának a célkitűzéseit.
Az első Szociális Világfórumra 2001 január végén került sor a brazíliai Porto Alegre-ben. Több
alternatív mozgalom közösen szervezte meg, köztük az a francia mozgalom, amely ATTAC néven
vált ismertté, és amelyre a továbbiakban még visszatérünk. A Szociális Világfórumot részben Rio
Grande do Sul brazil tagállam kormánya finanszírozta, amely Porto Alegre-ben székel, és amelyet
ebben az időben a Brazíliai Munkáspárt irányított. A másfél milliós Porto Alegre éppen ekkor
kísérletezett a helyi kormányzás egyik újszerű modelljével. Ez ötvözte a hagyományos képviseleti
intézményeket a közvetlen demokrácia részvételi technikáival, mégpedig úgy, hogy a
választópolgárok a népgyűléseken szabadon vehettek részt és hozhattak döntéseket, amelyekhez a
képviseleti demokrácia intézményeinek igazodniuk kellett.
(Ez ma Magyarországon is rendkívül aktuális kérdés, mert még nem sikerült megtalálni a megfelelő
arányt a közvetlen demokrácia gyakorlása és a képviseleti demokrácia intézményeinek működése
között. Az országot irányító politikai érdekcsoportok a képviseleti demokrácia legfontosabb
intézményéből, az országgyűlésből, a rendkívül antidemokratikus és igazságtalan 5 %-os küszöbbel
kizárták a társadalom mintegy felét. Ugyanakkor a jelenlegi koalíció a legélesebben ellenzi, hogy a
választópolgárok a közvetlen demokrácia alkotmányban is biztosított eszközeit igénybe véve
népszavazás útján vehessenek részt a legfontosabb kérdések eldöntésében. Az 5 %-os kirekesztő
szabály a hatalmat gyakorlók kényelmét szolgálja, ugyanakkor rendkívüli mértékben csökkenti az
Országgyűlés legitimációját. Egy olyan korlátozott legitimitású testület, mint a magyar
Országgyűlés, nagyon is rá van utalva arra, hogy a közvetlen demokrácia eszközeivel, például
népszavazások tartásával, mégiscsak részt vehessenek a választópolgárok a legfontosabb országos
ügyek eldöntésében. Ki mondja meg, hogy mi a helyes arány a képviseleti és a közvetlen
demokrácia között? Ezt a társadalmi szükségletek, valamint a vagyonos és vagyontalan társadalmi
rétegek közti erőviszonyok döntik el. Ki mit tud kikényszeríteni.)

52
A Szociális Világfórum Porto Alegre-ben tartott tanácskozásán a világ minden tájáról több mint
12 000 küldött vett részt. Ebben az időben a földrésznyi Brazília is alapvető átalakuláson ment
keresztül. Ez a folyamat vezetett el ahhoz, hogy a Brazil Munkáspárt elnökjelöltje nyerte meg a
választást és a szegény, nyolcgyerekes parasztcsaládból származó Luiz Inácio Lula da Silva, az
egykori cipőtisztító kamasz, lett Brazília elnöke. A jelenlegi Brazil elnök Pernambuco tagállamban
egy analfabéta, szegény parasztcsaládban látta meg a napvilágot 1945-ben. A család 1956-ban
költözött a ma már 11 milliós nagyvárosba, Sao Paulo-ba. Lula da Silva cipőpuculóból és utcai
árusból gyári munkás lett, és 19 éves korában üzemi baleset folytán elveszítette az egyik ujját.
1978-ban választották meg a brazil autógyártás központjának számító Sao Bernardo do Campo
wasmunkás szakszervezete elnökévé. Lula szakszervezeti vezetőként már az 1970-es években
látogatást tett az Egyesült Államokban, amikor még Brazíliában katonai diktatúra volt. Részt
vehetett a nagy amerikai szakszervezet, a AFL-CIO által szervezett képzésen. Az 1970-es évek
végén Lula már országos méretű sztrájkokat is szervezett. Emiatt hónapokra bebörtönözték és csak
tömegtüntetések hatására engedték szabadon. 1980-ban baloldali értelmiségiek, szakszervezeti
vezetők közreműködésével hozta létre a markánsan baloldali Munkáspártot, amely a katonai
diktatúra időszakában is kitűnt haladó - a társadalmi igazságosságot szorgalmazó - elképzeléseivel.
Lula vezette azt a kampánysorozatot, amely végülis elérte azt, hogy 1989-ben demokratikus
választásokra kerülhetett sor, és 29 év után ismét választott elnöke és kormánya volt Brazíliának.
1992-ben Lula da Silva élére állt annak a kampánynak, amelynek az volt a célja, hogy törvényes
úton mondassák le és vonják felelősségre Fernando Collor de Mello elnököt, akiről kiderült, hogy
korrupciós pénzeket fogadott el és nagy összegű közpénzeket sikkasztott.
Lula da Silva, mint szegény sorból származó, hiteles néptribun, a brazil társadalom széles
rétegeiben népszerű volt. A pénzügyi és üzleti körök azonban tartottak tőle, és ezért a kezükben
lévő tömegtájékoztatás útján minden elkövettek a lejáratására. A vezetése alatt álló párt a
szakszervezetek, a polgárjogi aktivisták, baloldali katolikusok, középjobb szociáldemokraták és egy
kisebb trockista csoportosulás laza szövetsége volt és ennek megfelelően meglehetősen sebezhető.
A pénz- és termelői vagyonnal rendelkező érdekcsoportok azért voltak Lula da Silva és pártja ellen,
mert szervesen nőtt ki a munkát végző rétegekből, s az uralkodócsoportok nem tudták kellően az
ellenőrzésük alatt tartani. Lula 1994-ig elsősorban a Brazil Munkáspárt szervezeti
megszilárdításának szentelte idejét, de 1994-ben és 1998-ban már indult az elnökválasztáson.
Ezekben az időkben már megfogalmazódott az az igény, hogy egy alapvető monetáris reformmal
stabilizálják az évtizedek óta megfékezhetetlen infláció által sújtott brazil gazdasági életet. Lula
azonban alulmaradt a korábbi pénzügyminiszterrel, Cardozoval szemben, aki bírta a pénzügyi és
korporációs érdekcsoportok bizalmát.
A 2002-es elnökválasztási kampány idején Lula da Silva már nemcsak addig viselt könnyed
öltözködésén változtatott, hanem lemondott pártja programjának arról a fontos részéről, hogy
Brazília külföldi adósságának a megfizetését előzetes és minden részletre kiterjedő pénzügyi
átvilágításhoz kösse. Ez a feltétel rendkívüli aggodalommal töltötte el a brazil üzleti köröket, és a
szolgálatukban álló bankárokat és közgazdászokat. Ha ugyanis kiderülne az eladósodással
összefüggő felülvizsgálat során, hogy törvénytelenségekre került sor, akkor a brazil kormányzat
megtagadná az adósságszolgálati kötelezettségek teljesítését. Ez lényegében azt jelentené, hogy
Brazília is fizetésképtelenséget jelent be, amely a már bejelentett argentin fizetésképtelenséggel
együtt válságba sodorta volna a nemzetközi pénzügyi rendszert.
Lula da Silva 2002 októberében lett Brazília elnöke, miután legyőzte centrista riválisát. Lula
politikai pályafutása során az eredeti radikális eszméktől fokozatosan a mérsékelt nézetek felé
közeledett. Kezdetben mélyreható társadalmi változásokat akart, amikor azonban kormányra került,
a reformista mérsékelt vonalat követte. A Lula-kormányzat újraszabályozta a nyugdíjrendszert, az
adózást, a munkajogot és az igazságszolgáltatást. Társadalmi vitát kezdeményezett a felsőoktatásról
és az egyetemi reformról. Ez a mérsékelt közép irányvonal vezetett ahhoz, hogy Lula pártjából

53
egyes radikálisabb csoportok kiszakadtak.
Lula nem tagadta meg plebejus származását, amikor nagyszabású éhség elleni programot indított
be. Szociális programjában fontos szerepet juttatott a tiszta ivóvíz biztosításának a szárazságtól
sújtott területeken és a gyermekmunka felszámolására tett erőfeszítéseknek. A mezőgazdaságban a
családi gazdálkodást helyezte előtérbe, valamint a legszegényebbek részére a minimális megélhetés
biztosítását segélyek útján. Különösen figyelmet keltő volt a nagycsaládosok megsegítésére
beindított program. Ez megköveteli, hogy ezek a családok is küldjék iskolába gyermekeiket,
vegyenek részt a kötelező védőoltásokon.
Az üzleti világ azonban továbbra is tartott attól, hogy a Lula-kormány drasztikus megszorító
intézkedéseket alkalmaz, és ez fokozta a Brazílián belüli spekulációt. A pénzügyi körök alig
vásároltak államkötvényeket, inflációs bontakozott ki és spekulációs nyomás nehezedett az ország
pénzére, a realra. Brazíliában a pénzügyminiszter különleges fontosságú személy, mert az
országban nem működik független központi bank. A bankrendszer működését meghatározó
döntéseket a pénzügyminiszter hozza. Másként megfogalmazva, Brazíliában a pénzügyminiszter
nemcsak az államháztartás pénzügyeit meghatározó fiskális politikáért felelős, hanem a
pénzkibocsátást, árfolyam- és kamatszabályozást meghatározó monetáris politikáért is.
A plebejus Lula da Silva erre a fontos pozícióra egy orvost, Antonio Palocci-t választotta, aki
korábban trockistaként volt ismert. Palocci azonban megtagadta szélsőbaloldali nézeteit, amikor a
Sao Paulo államban lévő Ribeirao Preto polgármestere lett. Palocci Lula választási kampányának
egyik meghatározó személyisége volt. A nemzetközi pénzügyi közösség és a nemzetközi
pénzpiacok azért sem bíztak Palocciban, mivel nem volt közgazdasági végzettsége, és politikai
súlya sem volt elég nagy ahhoz, hogy személye garanciát jelentett volna egy olyan pénzügyi
politikára, amelyet a nemzetközi pénzvilág megfelelőnek tart. Lula hogy megnyerje magának a
nemzetközi pénzügyi közösség támogatását, Henrique Meirelles-t, egy ismert liberális és piacbarát
közgazdászt jelölt ki a brazil központi bank elnökévé, mégpedig azzal, hogy ő illetékes Brazília
monetáris politikájának a kialakításában. Meirelles, akinek a kinevezését jóváhagyta a brazil
szenátus is, korábban a BankBoston CEO-ja (Chief Executive Officer - Legfőbb felelős vezető)
volt. (A BankBoston az Egyesült Államok Massachusetts tagállamában működő pénzintézet,
vezetője pedig csak a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia bizalmát élvező személy lehet.)
A plebejus Lula da Silva rákényszerült, hogy megújítsa azt a megállapodást a Nemzetközi
Valutaalappal, amelyet még az előző brazil kormány kötött 2001-ben. A Lula-kormánynak sikerült
hivatalba lépésének első két évében kielégítő költségvetési többletet elérnie, s teljesítenie a
Nemzetközi Valutaalap által előírt feltételeket. 2005 végére - két évvel a lejárati idő előtt - Brazília
valamennyi adósságát visszafizette a Nemzetközi Valutaalapnak. Lula da Silva nagy erőfeszítéseket
tett Brazília gazdaságának a bekapcsolására a nemzetközi kereskedelembe. Politikai és gazdasági
megállapodásokat kötött az újra erőre kapó Oroszországgal, a bámulatosan növekedő Kínával és
Dél-Afrikával.
Palocci is fokozatosan megszerezte a nemzetközi pénzvilág - "a piacok" - bizalmát és ezáltal az
ország hitelminősítési kockázati indexe 250 pontra mérséklődött. A Lula-kormánynak sikerült
inflációs célkitűzéseit is tartania, s ezért a pénzimpérium vezetői által Davosban megtartott
rendszeres évi találkozón dicséretben is részesült 2005-ben. Időközben Paloccinak egy politikai
botrány miatt le kellett mondania. Utóda Guido Mantega hivatásos közgazdász, aki korábban
marxista meggyőződés szerint írt doktori disszertációt a brazíliai közgazdasági elméletek
történetéről. Montega ma is bírálja a Brazíliában érvényes magas kamatlábakat, amelyek még
mindig a legmagasabbak a világon. Brazília pénzügyi szektorában továbbra is azok az ortodox
monetarista nézetek érvényesülnek, amelyek teljes mértékben kielégítik az ultraliberális üzleti
körök, elsősorban a nemzetközi befektető bankárok, érdekeit. Ez a magas kamatlábbal működtetett
monetáris politika igen előnyös a pénzügyi piacok számára, ugyanakkor lassítja, sőt megbénítja a
brazil gazdaság fejlődését.
54
A plebejusként induló Lula népszerűsége jelentősen csökkent. A másodszor is megválasztott elnök
ezért egy sor olyan programot kezdeményezett, amelyek kísérletet tesznek a brazil gazdaság
fellendítésére, ugyanis e nélkül nem lehet eredményesen leküzdeni a hatalmas méretű
munkanélküliséget, amelyet mindig megígért Lula a brazil népnek. A plebejus imázsát elveszítő, a
megtépázott tekintélyű populista brazil elnök ezt követően nagyszabású infrastruktúra-fejlesztő
programokat kezdeményezett. Utakat, vasutakat kíván építeni, csökkentve az adóterheket és
modernizálva az ország energiatermelését. A program méreteire utal, hogy 200 milliárd dollárt akar
négy év alatt beruházni.
Azért foglalkoztunk részletesen Lula da Silva brazil elnökkel, hogy személyes életútján mutassuk
be, milyen kényszerpályára kerül egy eredetileg a szociális igazságosságnak elkötelezett, szegény
sorból származó politikus is, ha a világot irányító pénzimpérium által meghúzott
koordinátarendszerben kell országát irányítania. Lula da Silva is az egykori kommunista ellenálló
Nelson Mandela sorsára jutott. A meggyőződéses marxista Mandela Dél-Afrika elnökeként olyan
tömeges privatizációs programot és ún. struktúra átalakító projekteket hajtott végre könyörtelen
alapossággal, amelynek a következtében emberek százezrei maradtak otthon nélkül, munka nélkül,
ivóvíz és elektromos áram nélkül. A kommunista Mandela oly mértékben átalakult, hogy amikor
Harry Oppenheimer, az Anglo-American nevű bányatársaság elnöke meghalt, őt "korunk egyik
legnagyobb dél-afrikaijának" nevezte. Dél-Afrikának ezt hírhedt bányavállalata óriási vagyonát a
feketebőrű bányászok könyörtelen kizsákmányolásával halmozta fel, még a közismerten elnyomó
és szélsőséges faji megkülönböztetést alkalmazó apartheid rendszer idején.
Joggal merül fel a kérdés, hogy emberileg tisztességes és népüknek őszintén elkötelezett
politikusok, mint Mandela és Lula da Silva, miért mennek át ilyen átalakuláson. Metamorfózisukat
csak úgy lehet megmagyarázni, ha tanulmányozzuk a nemzetközi pénzhatalom valódi természetét.
Ezek a politikusok sok más hasonló sorsú társukkal egyetemben abban a pillanatban, amikor a
rendszert támadó ellenzékiből a rendszert igazgató kormányok élére kerülnek, pénzügyi és
gazdasági fenyegetésekből, valódi és színlelt zsarolásból álló, kemény nyomásgyakorlás túszai
lesznek. A legtöbbet használt eszköz a pénztőke kivonásával való fenyegetés, amely - legalábbis
rövidtávon - meg tud bénítani, sőt bukásra tud ítélni szinte bármely kormányt egyik napról a
másikra. Aki azt képzeli, hogy akár egy karizmatikus és politikai harcokban megedzett vezető is, ha
kormányra kerül elég erős lehet ahhoz, hogy a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia
szervezett magánhatalmával szembeszálljon, az nincs tisztában azzal: miként működik a globális
pénzmonopólium, és a közvetlen irányítása alatt álló központi bankok, és a tulajdonában lévő
kereskedelmi bankok útján miként gyakorolja hatalmát. A pénzimpérium vezető köreivel nem
tudnak megállapodásokat kötni a kormányok. A pénzhatalommal a kormányok csak akkor vállalják
a nyílt szembeszegülést, ha erre hatalmas erejű tömegnyomás kényszeríti őket: milliós
tömegmozgalmak, országos méretű sztrájkok, felkelések, forradalmak, polgárháborúk. És egy-egy
ország népének az ellenállása sem elégséges a globálisan megszerveződött magánhatalommal
szemben. Csak nemzetközi szinten lehet eredményesen felvenni a küzdelmet, tehát határokon
átnyúló tömegellenállásra van szükség.
Amikor közvéleményről beszélünk, természetesen az ellenérdekű néprétegek véleményére
gondoltunk. Ellenérdekűek azok, akik kirekesztődtek a pénzuralmi rendszer nyertesei köréből, és
akik már csak bérmunkásként vagy segélyezettként létezhetnek. Az egyes országok népességének a
túlnyomó része ilyen kiszorítottakból, hátrányos helyzetűekből, a pénzuralmi rendszer veszteseiből
tevődik össze. Az ő véleményük a másként gondolkodók, a mást akarók véleménye. Ez a
közvélemény nemzeti és nemzetközi szinten is szembenáll az egy központból irányított világ, a
globális világbirodalom elképzelésével. A globális birodalomépítésre való visszahatásként globális
ellenzéki közvélemény jött létre. E vélemény hordozói azok, akik egyre következetesebben szállnak
szembe azokkal a nemzeti, helyi és regionális kormányzatokkal, amelyek támogatják és
kiszolgálják a birodalomépítő szervezett pénzhatalmat.

55
Ez a hiteles ellenzéki közvélemény ma már nyíltan lép fel a világbirodalmi érdekek
haszonélvezőivel szemben, noha a korporációs tömegtájékoztatás továbbra is a világállam
hasznosságáról ad tájékoztatást. A kaotikus konfliktusokba merült, szétszaggatott világgal szemben
az erős, egy központból irányított birodalom rendjét és biztonságát ajánlgatja az emberiségnek. Ez
nagyon hasonlít a klasszikus gyarmatosítás korszakára, amikor a gyarmatosító hatalmak civilizációs
küldetésre hivatkozva osztották fel egymás között a világ centrum országokon kívül eső részét. A
korporációs tömegtájékoztatás, a tudatipar legváltozatosabb technikáival hirdeti, hogy a globális
birodalom új imperializmusa nem a régi gyarmatosítás, hanem annál sokkal humánusabb. Ez a
tökéletlen emberiség számára az elérhető kisebbik rossz.
A pénzbirodalom terjeszkedésének feltartóztatására nem elég a másként gondolkodás, a maradék
szólás- és sajtószabadság felhasználása a tiltakozásra. A világpolitika látható terében működő
legnagyobb és leghatalmasabb államok soha nem látott fegyverarzenállal rendelkeznek. Rakétáik a
föld bármely pontját elérik pusztító erejű nukleáris robbanófejeikkel. Az igazi fenyegetést azonban
a magánpénz-monopóliumra és a hitelpénzre alapozott pénzviszonyok erőszakos terjesztése, a
nyomukban járó eladósodás, a szolgai függés és elnyomorodás jelenti.
A világbirodalmi hódításra kiszemelt népek a pénzimpériummal nem tankok, rakéták és
repülőgépek formájában találkoznak. Megjelenik az eladósítás, a nemzeti vagyon pénzügyi
módszerekkel történő elvétele és nyomában milliók veszítik el állásukat, válnak fizetésképtelenné,
akiket gyakran még otthonaikból is kilakoltatnak, és így válnak gyökértelen földönfutóvá. A
pénzimpérium árnyékkormánya ellenőrzi a világállam meghódított provinciáinak elnyomó
gépezetét, ő felügyeli hadseregüket, rendőrségüket, igazságszolgáltatási rendszerüket. E
rendszernek a végeredménye pedig az egyre táguló és mélyülő szakadék az értékelőállító munkát
végző milliók és e munka eredményét maguknak teljesítmény nélkül kisajátító kevesek között.
A pénzimpérium eddig sikeresen rejtőzködött, megerősödve egyre nyíltabban gyakorolja hatalmát.
Az egyes országok népei mindennapi életükben már meg tudják különböztetni, mi az a veszély, ami
kívülről zúdul rájuk, és mi az, aminek forrása saját országukban van. Másképp küzdenek a
pénzimpérium ellen Kelet-Európában, a volt Szovjetunió utódállamaiban, másként Irakban vagy
Afganisztánban és megint másképp Dél-Afrikában, Indiában vagy Argentínában. Az ellenállás
azonban egyre inkább kibontakozik a centrum országokban is, így Észak-Amerikában és az Európai
Unióban. Ma már nem csak társadalomtudósok, de a művészeti ipar bátor képviselői is bemutatják,
miként kell fizetni a pénzimpérium urainak ultraliberális pénzügyi és gazdasági politikájáért a saját
otthonaik, termőföldjeik, munkahelyeik egyéni és politikai jogaik, emberi méltóságuk
elveszítésével. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a pénzimpérium erőszakos globális
terjeszkedésével szemben megszületett a globális másképp gondolkodás és tevőleges ellenállás.
A tevőleges ellenálláshoz tartoznak a földnélkülivé vált parasztok küzdelmei Dél- és Közép-
Amerikában, valamint Indiában. De a tevőleges ellenállás fontos részét képezik a privatizáció-
ellenes tömegmozgalmak is, amelyek ugyancsak kibontakoztak egyes afrikai országokban, valamint
Indiában. Egyre többen értik meg, hogy az emberiség nemzedékeinek munkája eredményeként
létrejött termelővagyon, ha magántulajdonba kerül, többé nem a közjót szolgálja, hanem az egyéni
gazdagodás eszközévé válik. A vagyon feletti rendelkezés olyan hatalmat is jelent, amely bármikor
politikai hatalommá is konvertálható. Egyre többen ismerik fel Kelet-Európában is, hogy a
köztulajdon legváltozatosabb formái (amelynek csak egyik változata az állami tulajdon) semmivel
sem kevésbé hatékonyak, mint az egyirányúan csak profitra orientált magántulajdon. Az pedig
kifejezetten téves állítás, hogy minden magántulajdon még a legrosszabb is hatékonyabb és jobb,
mint az állami tulajdon.
Mivel ez fontos magyar probléma is, ezért utalunk arra, hogy már Mária Terézia azt mondta
kormánya tagjainak, amikor felmerült a felső-magyarországi ércbányák eladása, hogy mérjék fel,
mikor több a királyi kincstár bevétele: akkor-e, ha a kincstár tulajdonában maradnak és teljes
jövedelmük a királyé, az államé, vagy akkor, ha eladják őket, és akkor az abból befolyó adó jelent
56
több jövedelmet a kincstárnak. A magyar közvagyont is úgy kellett volna magánosítani, hogy előtte
felmérik, vajon köztulajdonban maradva hoznak-e több tőkejövedelmet vagy magántulajdonba adva
több adójövedelmet az eredeti tulajdonos a magyar társadalom, és annak képviselője a magyar
közhatalom számára. Ilyen előtanulmányok, gazdasági felmérések nem készültek. Ehelyett azt az
ultraliberális dogmát sulykolták az emberek fejébe, hogy a legrosszabb magántulajdonos is
hatékonyabb, mint a legjobb állami tulajdonos.
Már utaltunk rá, hogy a globálisan kibontakozó ellenállás ma már olyan méreteket öltött, hogy mind
a pénzimpérium láthatatlan kormánya, mind a formális államok pénzimpériumot kiszolgáló
kormányai megkezdték azoknak a módszereknek és technikáknak a kidolgozását, amellyel meg
tudják fékezni, illetve az ellenőrzésük alatt tudják tartani az antiglobalizációs mozgalmakat. A
magunk részéről a globális méretekben működő korporációs tömegtájékoztatás dominanciáját
hangsúlyozzuk. Ez nem azt jelenti, hogy a tömegtájékoztatásban kizárólag a pénz- és korporációs
oligarchia nézetei hangozhatnak el. A tömegtájékoztatásnak ezen túlmenően saját érdekei is vannak.
Ahhoz, hogy működni tudjon, megfelelő nézőszámot kell stabilan elérnie, mert különben nem jut
hozzá a hirdetésekre szánt hatalmas összegekhez. Ezért a tévék és a rádiók, valamint a tömegsajtó
kénytelen a konfliktusokat előtérbe helyezni, és azokat szenzációkeltően tálalni. A
tömegtájékoztatás tehát egyben a válságokra, társadalmi konfliktusokra kiéhezve vadászik a
szenzációsan tálalható információkra. Ahol a globális pénzimpérium által kirobbantott legvéresebb
konfliktusok zajlanak, szinte már kikerülnek a tömegtájékoztatásból, mert ezekhez a hírekhez az
emberek hozzászoktak, ezek már elkoptak, nem váltják ki a kívánt hatást. Így a tömegtájékoztatási
intézmények szempontjából értéktelenek. Ezért szorult például háttérbe Afganisztán, és fokozatosan
Irak is.
Civilszervezetek a pénzimpérium szolgálatában
A világuralmat pénzügyi és gazdasági eszközökkel gyakorló pénz- és korporációs oligarchia
ellenőrzése alatt tartja az ugyancsak globalizálódó és magántulajdonban lévő korporációs
tömegtájékoztatási rendszert. A társadalom manipulálásának azonban fontos részét képezik a
meggyengített és felszámolásra ítélt nemzetállamok feladatait részben átvállaló ún. civil
szervezetek. Az ún. non-profit szerveződések, ha megfelelően manipulálják őket, alkalmasak a
globalizáció-ellenes mozgalmak lefékezésére és átalakítására. A pénzimpérium döntéshozói arra
kényszerítik a megfelelő anyagi forrás nélkül maradt nemzetállamokat, hogy vonuljanak ki a
közfeladatok ellátásából. A feladatok azonban nem maradhatnak gazda nélkül, ezért
magánellenőrzés alatt álló non-governmental (NGO), azaz nem állami szervezeteket hoznak létre e
feladatok ellátására. Jól jelzi, hogy miként lehet az NGO-kal manipulálni a társadalmi ellenállást az,
ami az 1980-as és 1990-es években Indiában történt. Ebben az időszakban sikerült az ultraliberális
nemzetközi pénzügyi közösségnek rákényszerítenie Indiát piacainak megnyitására.
A neoliberális követelményeknek megfelelő strukturális alkalmazkodás nyomán az indiai államnak
meg kellett vonnia a gazdasági támogatást a vidékfejlesztéstől, a mezőgazdasági programok
finanszírozásától, és nem támogathatta többé pénzügyileg az energiatermelést, a tömegközlekedést
és az egészségügyi rendszert. E közfeladatok korábban egyértelműen az állam hatáskörébe
tartoztak, amikor a neoliberalizmus nyomására e feladatokat többé nem láthatta el az állam,
nyomban megjelentek a nem állami szervezetek és átvették az állam szerepét. Az NGO-k
rendelkezésére álló pénzeszközök azonban a korábbi közkiadásoknak csak egy töredékét érik el.
Ezen túlmenően a fontosabb feladatokat ellátó nem állami szervezeteket az ún. segélyező és
fejlesztési szervezetek finanszírozzák. E nemzetközi segélyszervezetek pedig a pénzimpérium
szolgálatában álló nyugati kormányoktól, valamint az univerzális jellegű pénzügyi
frontszervezetektől, mint például a Világbanktól és a Nemzetközi Valutaalaptól, továbbá az ENSZ-
től és szakosított szervezeteitől, végső soron a multinacionális világcégektől, s e cégek
tulajdonosaitól, a nemzetközi pénzügyi közösségtől kapják a pénzt. A különböző területeken
dolgozó nem állami szervezetek természetesen nem ugyanattól a nemzetközi szervezettől és

57
ügynökségtől kapják a pénzügyi támogatást. Ez azonban nem változtat a lényegen. Ezek a
szervezetek valamennyien ugyanannak a globális pénzimpériumnak a hálózatához tartoznak, és
ezért ugyanazt a neoliberális stratégiát hajtják végre, amelynek egyik legfőbb célkitűzése az állami
feladatok leszűkítése és a közfeladatokra fordítandó kiadások minimalizálása.
A nem állami szervezetek azt az illúziót keltik, hogy a neoliberális államleépítés következtében
gazdátlanná vált közügyeket ily módon a társadalom önmaga, méghozzá a társadalmi
igazságosságnak megfelelően, tudja ellátni. Kétségtelen, hogy e szerveződések hasznos cél
érdekében képesek mozgósítani azoknak az embereknek az energiáit, akik NGO-k hiányában a
globalizáció-ellenes mozgalomban fejtenék ki az ellenállást. Ezek a tevékeny és energikus emberek
így ellenállóból a rendszer megszilárdítóivá alakulnak át viszonylag kis pénzügyi ráfordítással. Az
NGO-knak juttatott támogatásokból a legenergikusabb egyéneknek lehet kisebb fizetéssel járó
egész napos állásokat biztosítani. Az NGO-k azért, hogy mindig megkaphassák ezeket a
támogatásokat, igyekeznek simulékonyan viselkedni, és tevékenységüket semlegesnek feltüntetni,
amely mentes a globalizáció-ellenes politikai vagy történelmi hagyományoktól és szerepvállalástól.
A potenciális ellenállók semlegesítésével, politika-mentessé tételével, lehetővé válik a globalizáció-
ellenes erők leszerelése, sőt kiszolgáló zsoldossá való átalakítása. Szinte észrevétlenül.
Így válnak ezek a globalizációs frontszervezetek által finanszírozott NGO-k a pénzimpérium
szekularizált misszionáriusaivá. A rájuk fordított pénz hasonló szerepet tölt be társadalmi
vonatkozásban, mint a spekulációs tőke pénzügyi és gazdasági vonatkozásban. Azáltal, hogy a
szervezett magánhatalom tetszésétől függ, hogy beáramlik egy országba vagy távozik onnan,
lényegében kényszerpályára tudja terelni ezen országok gazdasági és társadalmi életét. Az
objektivitás, a humanizmus köpönyege alatt a kemény ellenállásból alkudozás lesz. A
segélyszervezetektől pénzügyileg függővé vált ellenállás többé már csak kiszolgálásra alkalmas. A
szervilis NGO-k pedig fokozatosan megbénítják és kiszorítják a valóban önerőre támaszkodó,
valódi társadalmi ellenállást.
A nemzetközi pénzimpériumnak alávetett és gazdasági erőforrásaiktól és ezzel önrendelkezésüktől
nagyrészt megfosztott államok - pontosan gyengeségük miatt - egyre elnyomóbbá válnak és
gyakran nyúlnak rendőrállami eszközökhöz. Világszerte tanúi lehetünk annak, hogy amikor az
állampolgári ellenállás, a közéleti párbeszéd és a jelképes akciók területéről, átlép a gyakorlati
cselekvésre, akkor a pénzimpérium szervilis kiszolgálóivá lett lokális kormányzatok könyörtelenül
lecsapnak rájuk. Nemcsak Seattle-ben vagy Észak-Olaszországban került erre sor, de Budapesten is
tanúi lehettünk ennek. A megfigyelőnek az az érzése támad, hogy a pénzuralmi rend uralkodó
osztálya egyes tagjainak rossz a lelkiismerete. Tudják, hogy hatalombitorlók, és ez megkönnyíti,
hogy pánikba essenek.
A pénzimpérium legfontosabb "tagállama" az Egyesült Államok. Itt az ún. PATRIOT törvény az az
eszköz, amivel az amerikai alkotmányban biztosított emberi jogokat és politikai szabadságjogokat
korlátozzák. Természetesen a szabadságra hivatkozva korlátozzák a szabadságjogokat. Az
amerikaiak szinte minden ellenállás nélkül elfogadták olyan alapvető jogoknak a megkurtítását,
mint az angolszász jogrendszerek egyik legfontosabb részét képező Habeas Corpus. Azt csak a
legfelkészültebbek tudják, hogy a már eddig is elvett jogok visszaszerzéséhez olyan forradalmi
jellegű megmozdulásra lesz szükség, mint amilyenek a 1960-as évek polgárjogi mozgalmai voltak.
Kialakult annak a technikája, hogyan kell a szabadságjogokra és a demokráciára hivatkozva
korlátozni a szabadságjogokat és tartalmilag diktatúrává átalakítani a formákra redukálódott
demokráciát. Ismét utalunk arra, hogy a demokrácia lényegének tartott többségi elv kimerül az "egy
ember egy szavazat elv" időszakonkénti alkalmazásában. Arról már hallgatnak e
kulisszademokrácia működtetői, hogy egy másik többségi elv felülírja a számbeli többséget. Ez a
pénz- és termelői vagyon túlnyomó többségével rendelkezők nagyobb érdekérvényesítési
képessége, azaz az érdekérvényesítési többség alárendeli magának a számbeli többséget.

58
Amikor a vagyon túlnyomó többsége magántulajdonba kerül, ezzel a vagyonhoz kapcsolódó
hatalom is magánhatalommá alakul át. Ezt a hatalmat nem demokratikusan választott, felelősségre
vonható és visszahívható vezetők gyakorolják, hanem a tulajdonjog szabja meg, hogy kié ez a döntő
jelentőségű gazdasági és társadalmi hatalom. Amikor a köztulajdon legváltozatosabb formáit (az
állami tulajdon a köztulajdonnak csak az egyik változata) magántulajdonná alakítják át a
pénzimpérium frontintézményei által kikényszerített neoliberális stratégiával, akkor a vagyonnal
járó hatalmi jogosítványok demokratikus ellenőrzése lehetetlenné válik. A köztulajdon esetében a
teljesítményük által arra legalkalmasabb személyek választódnak ki és kerülnek a vagyonnal járó
döntési és hatalmi pozíciókba. Amikor a közvagyon magántulajdonná alakul át, akkor megszűnik a
vagyonhoz kapcsolódó hatalom feletti demokratikus ellenőrzés lehetősége. Nem az arra
legalkalmasabb személyek kerülnek döntési helyzetbe, őket a közösség nem számoltathatja el, nem
vonhatja felelősségre, és nem is mozdíthatja el. A magántulajdon tehát eleve antidemokratikus és
autokratikus, sőt a diktatórikus gazdasági és pénzügyi hatalomgyakorlásnak a közege.
Erre fel lehet hozni azt az ellenérvet, hogy a demokratikus legitimációval rendelkező parlamentek
és kormányzatok magántulajdoni rendszerben is hozhatnak olyan közérdeket és közakaratot
érvényesítő jogszabályokat, amelyekkel a magánvagyonon alapuló szervezett hatalom önkényét
korlátozni lehet. Valóban lehet ilyen szabályozókat alkotni, de ezek érvényesítéséhez rendkívül
erős, szilárd etikai és jogi alapokon álló közhatalomra és igazgatási apparátusra van szükség. Ha
meg is születnek a közérdeket és közakaratot érvényesítő jogszabályok, de nem lehetséges nekik
érvényt szerezni, akkor valójában a demokrácia a szervezett magánhatalom diktatúrájának a
kulisszájává válik és csak nevében demokrácia. A pénzügyi és gazdasági túlhatalom birtokosai
pedig jól ismerik azokat a módszereket, amelyekkel pénzügyi fölényüket - a korrupció
legváltozatosabb technikáinak a felhasználásával - politikai döntésekké lehet átalakítani.
A globalizáció-ellenes erőket el lehet hallgattatni úgy is, hogy megtagadják tőlük a
tömegtájékoztatási eszközök használatát. A magántulajdonba került korporációs médiumok képesek
teljesen kisajátítani a közéleti vitatémákat, és marginalizálni a globalizmusnak ellenszegülőket.
Széleskörű gyakorlattá vált, hogy mindazokat, akik ellenállnak az emberi jogok és a politikai
szabadságjogok korlátozásának, azt egyszerűen terroristának minősítik. A pénzimpérium egyelőre
sikeresen hajtja végre világátalakító stratégiáját. Már túl sokat hallottuk és ezért teljesen elkopott
közhellyé vált, hogy egyre nő a szakadék a túlgazdagodott szűk csoportok és a túlszegényedett
százmilliók között, "a gazdagok egyre gazdagabbak a szegények egyre szegényebbek lesznek".
Attól, hogy közhely, még lehet igaz, sőt azért lett közhely belőle, mert egy tragikus igazságot fejez
ki. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy miközben a kamatmechanizmussal működtetett
pénzuralmi rendszer egyre mohóbban fogyasztja el földgolyónk pótolhatatlan erőforrásait, ez ellen a
pusztítás ellen egyre sürgetőbb a hatékony ellenállás és ezt már százmilliók ismerték fel.
Nem lehetséges a végtelen növekedés véges földünkön
Véges Földünkön semmilyen alrendszer nem növekedhet végtelenül. A növekedési kényszer a
gazdasági életre rátelepült ember-és gazdaságellenes kamatmechanizmus kényszeréből fakad. Az
emberiségnek nem fenntartható növekedésre, vagy ahogy szépítgetően most mondják, fenntartható
fejlődésre, van szüksége, hanem fenntartható erőforrásokra, amelyek megőrzik az élethez
nélkülözhetetlen feltételeket bolygónkon. Azok számára, akik a pénzimpériumon belül a hátrányos
helyzetűekhez kerültek, vagyis a vesztesek oldalán állnak, az egyetlen alternatíva a fokozott
ellenállás. Amikor ezek a százmilliók gazdasági és társadalmi paradigmaváltást, azaz az alapvető
értékeknek az emberközpontúvá átalakítását követelik, a pénz- és korporációs oligarchia vezetői (a
vállalatbirodalmak elnökei, igazgatói, a nagy bankárdinasztiák fejei), valamint a hatalom látható
terében szereplő közéleti személyiségek összevonják szemöldöküket, és keményen figyelmeztetnek:
a globalizációnak nincs alternatívája és ellenállás helyett hasznosabb a támogatása.
Aki a globalizmusnak így vagy úgy ellenáll, az megkapja a terrorista minősítést. Ha nincsenek már
erős nemzetállamok, amelyek többek között erős hadseregeket is fenntartottak, akkor csak
59
túlvagyonosodott pénzügyi és gazdasági oligarcharétegek vannak, és egyre szegényedő százmilliós
tömegek. E hátrányos helyzetűek - nemzetállam és anyagi bázis híján - természetesen nem képesek
hadseregeket fenntartani és így nem egyenlő partnerei a pénzimpériumhoz tartozó leggazdagabb
országok szupermodern haderőinek. Ha minden privatizálásra kerül, akkor a háború is szabadpiaci
árucikké válik. A terroristák a háború szabadpiacának az egyéni vállalkozói. A közvélemény is
megváltozott a háború vonatkozásában. Sokan már nem fogadják el, hogy egyedül az államnak van
legitim joga az erőszak alkalmazásához. Úgy gondolják, hogy az emberi szabadság és a társadalmi-
gazdasági igazságosság érdekében egyes egyének is törvényesen nyúlhatnak az erőszakhoz, azaz a
nem hadsereggel vívott fegyveres ellenállás is lehet legitim.
Magyarországon a pénzimpérium követelésére felszámolták a nemzeti hadsereget. Korábban
mintegy százezer fő fegyveres erővel rendelkezett a magyar állam. Ez a fegyveres erő a közérdek
szolgálatában állott még akkor is, ha korábban az államot egy szűk érdekcsoport diktatórikusan
irányította. Jelenleg is mintegy százezer fő fegyveres erő van Magyarországon. Ennek az 1-e a
magyar hadsereg kötelékeibe tartozik, amely azonban már a pénzimpérium globális érdekeit
védelmezi a nemzetközi zsoldos haderő részeként. A többi fegyveres különböző őrző-védő
magánszervezetek alkalmazottjaként nyíltan is magánérdekek szolgálatában álló zsoldos, azaz
Magyarországon is privatizálták a fegyveres erőket. A pénz- és korporáció oligarchia globális
érdekeit úgy érvényesíti és védelmezi, hogy ezt a feladatot az általa meghódított "provinciák"
katonáira bízza, és e fegyveres erők költségeit is a provinciák lakóinak kell viselniük.
Modernitás és antimodernitás
Azt szokás a globalizmust igazoló modernitás legfőbb jellemzőjének tartani, hogy az az egyéni
emberi jogok univerzális biztosításából indul ki, és az individualizmust részesíti előnyben a
közösségi emberi jogok, az össztársadalmi szükségletek és érdekek képviseletével szemben. A
nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia transznacionális magánhatalma számára ez az
ideológiai kiindulópont. Ez igazolja a pénz és termelő vagyon magánmonopóliumát, a kollektív
magántulajdon dominanciáját. A magántulajdon ugyanis egyformán lehet egyéni tulajdonban és
személytelen kollektív magántulajdonban. A modernitás ideológiája a neoliberalizmus, amely a
minden egyes embert megillető egyéni emberi jogokat és politikai szabadságjogokat lecseréli a
pénztőke korlátlan és társadalmi felelősséget nem viselő szabadságára, amely már a szabadsággal
való visszaélés szabadsága.
A modernitást általában három versengő ideológiai rendszerhez kapcsolják: a neoliberalizmushoz, a
konzervativizmushoz és az etikai szociáldemokráciát felváltó új szociáldemokráciához.
Az antimodernitás a globalizáció bírálata és a pénz- és korporációs oligarchia partikuláris
érdekeivel szemben a közösségi érdekekhez és szükségletekhez való visszatérést fejezi ki. A
konzervativizmus szeretné helyreállítani az értékelőállító tevékenység és a jövedelem szerves
kapcsolatát, az anonim felelőtlen tulajdonlással szemben a személyhez kötött, felelősséggel terhelt
tulajdonlást. Ilyen értelemben az antimodernitás a valójában progresszív, a haladó és nem a
modernitás. Meg kell különböztetni a technikai modernitást a társadalmi modernitástól. A
felvilágosodás korától ez a két modernitás kezdetben együtt haladt, később azonban szétvált
egymástól. A társadalmi modernitás a társadalmi viszonyok igazságosabbá tételét jelenti, a
tulajdonviszonyok munkához és teljesítményhez kapcsolásával.
Ma már a modernitás alatt csak a technikai modernitást értik, és a társadalmi modernitásról, a
szociális igazságosságról, a teljesítményhez kötött jövedelemről már nem esik szó. A globalizmus
tehát csak a technikai modernitást tartja szem előtt, amelyben már nincs szerepe a pénztőke
egyeduralmát korlátozó és a vagyonnal nem rendelkező, függő helyzetű többségi lakosság
érdekvédelmének.
Modern-e a globalizmus?

60
Mitől tekinthető egyedül az korszerűnek, ha a globális pénztőke magánpénz-monopóliumára
támaszkodva korlátlanul el tudja adósítani az államokat, az egyes gazdasági szereplőket és
állampolgárokat? A pénztőke szervezett magánhatalma miért modernebb, mint a termelőmunkát
végző és értékelőállító emberek demokratikus technikákkal működtetett közhatalma? Miért modern
a tőke túlhatalma, és miért antimodern a populizmus, amely az emberiség vagyonból kirekesztett
túlnyomó többségének az érdekeit próbálja védelmezni. A globalizmus személytelen, anonim
tulajdonlása autokratikus, a vezetők kiválasztása antidemokratikus, öröklésen vagy vagyoni
helyzeten alapul, és a társadalom felé nem tartozik elszámolni, vagyis az intézményesült
felelőtlenség jellemző rá.
A személyhez kötött tulajdonlás és a köz demokratikus ellenőrzése alatt álló tulajdonviszonyok
társadalmi felelősséggel vannak megterhelve. A köztulajdon ellenőrzött és felelősségteljes
irányítással mindenkinek biztosíthatja a létéhez szükséges minimális feltételeket és sokak számára
az optimális kibontakozás lehetőségét.
Miért kell negatívan beállítani a plebejus, a lakosság többségének érdekvédelmét képviselő
politikát? Miért antidemokratikus a tisztelet előtérbe állítása egy megosztott társadalomban? A
vagyont megszerző, a nemzetközi pénzügyi és korporációs oligarchiával integrálódott hazai
kollaboráns vezetőréteg tiszteletlen, sőt cinikus azokkal szemben, akiktől az őket is megillető
közvagyon-részt elvette. (Egyes kormánytagok kizárólag az állammal folytatott üzleti kapcsolataik
révén lettek milliárdosok. És még azt az arcátlanságot is megtehették, hogy ilyen kijelentéseket
tegyenek a megszorítások kapcsán: "A mocsár lecsapolása előtt nem szoktak a békákkal
konzultálni.")
A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia magyarországi kollaboráns képviselői szerint
értelmetlen a jobboldal szembenállása mindazzal, amit a koalíció csinál, hiszen számára is kötelező
lenne kormányzati pozícióban a konvergencia program maradéktalan végrehajtása. A pénz- és
korporációs oligarchia Európai Unió által közvetített előírása az abszolút mérce. Nem az EU és
Brüsszel miatt, hanem azért, mert ezt követelik a "piacok", a piac pedig nem a
szabadkereskedelmet, a kereslet és kínálat érvényesülését jelenti, hanem a pénzvilág álságos
szinonimája. Az egyetlen szuperállam, a pénzimpérium uralkodó rétegének, a pénz- és korporációs
oligarchia felső rétegének a kódszava.
A jelenlegi orwell-i szóhasználatban a vagyontalanná tett, hátrányos helyzetű lakosság
érdekképviselete irracionális populizmus, szélsőséges acsarkodás, amely szemben áll a racionális
esélyegyenlőséggel, a közelebbről nem meghatározott "igazságot" megteremtő strukturális
változtatásokkal, azaz a pénzvilág kívánságai teljesítésének, amelyeket ma "reformoknak"
neveznek.
Azt állítják a pénzvilág apologétái, hogy olyan oktatási-, egészségügyi- és adórendszert kell
kialakítani, amely hatékonyabbá teszi az erőforrások felhasználását és növeli a társadalmi kohéziót.
A szervezett pénzhatalom ideológusai szerint a szociális igazságosságot képviselő baloldaliság úgy
egyeztethető össze a strukturális átalakításokkal, hogy a társadalom hátrányos helyzetű többsége is
jól járhat. A pénzhatalom szolgálatába szegődött ezen ideológusok szerint az állami fennhatóság
komoly igazságtalanságokat okoz, és ez a baj az egészségügyben, a társadalombiztosítás egészében
és a tanügyi szektorban. Ugyanis a szubvencionált árak, ingyenes juttatások alkalmasak a társadalmi
egyenlőtlenségek fenntartására. Illúziónak bizonyult az, hogy tisztességes igazgatással és
demokratikus ellenőrzéssel ezen változtatni lehet.
Használjunk világos fogalmakat!
A társadalmi-politikai jelenségek divergens, vagyis szétágazó problémákkal foglalkoznak, és ezeket
csak ellentétpárok egymást kiegészítő (komplementer) fogalmaival lehet megragadni. Ami modern
és progresszív a pénz- és korporációs oligarchia uralmi rendszere számára, az antimodern, és

61
haladásellenes a pénz és termelői vagyontól megfosztott emberek számára, akik az értékelőállító,
termelőmunkát végzik úgy, hogy annak jövedelmét a pénzmonopólium tulajdonosai sajátítják ki.
Minden csak nézőpont kérdése. A globalizmus jó a pénzvagyon tulajdonosainak és rossz azoknak,
akik vagyontalanokká váltak. A populizmus felvállalja vesztesek (Magyarországon a rendszerváltás
vesztesei), a hátrányos helyzetűek, az alulmaradottak, a vagyontalanok érdekképviseletét a
globalizmus haszonélvezőivel szemben. Akiknek jó a globalizmus, azoknak a populisták
szélsőséges reakciósok, akiknek rossz a globalizmus, azok számára a populizmus a társadalmi
igazságosság érvényesítésére tett erőfeszítés.
A koalíció programja az EU által kikényszerített konvergencia program megegyezik tartalmilag
mindazzal, amit a nemzetközi pénzvilág frontszervezetei - a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a
Nemzetközi Gazdasági és Fejlesztési Szervezete (OECD), a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja
(BIS), az Európai Unió Központi Bankja (ECB) stb. - által előterjesztett ajánlásokban olvasható. A
koalíció lényegében azt az utasítást hajtja végre, hogy az állam közkiadásait az egészségügy, a
társadalombiztosítás és az iskolaügy finanszírozásából át kell csoportosítani a nemzetközi pénzügyi
kötelezettségek teljesítésére.
A magyar állam 1990-ig a köztulajdon tőkejövedelméből fedezte a közszolgáltatásokat. A bérek
viszonylag alacsonyak voltak, de béren kívüli juttatások keretében a köztulajdon hozamából az
állam fedezni tudta a társadalombiztosítást, az egészségügyet, az iskolaügyet és részben a lakások
biztosítását is. A rendszerváltoztatás nyomán a közvagyon túlnyomó része külföldi tulajdonba
került és e vagyonnak a tőkejövedelme és hozama külföldre távozik. 2006-ban ez meghaladta a 8
milliárd eurót. A magyar társadalomnak, Magyarország egészének, 2007-ben mintegy 40 000
milliárd forint (210 milliárd dollár) után kell az évi hozamot, kitermelnie tőkejáradék, profit és
kamat formájában. Erre csak a maradék közvagyon további kiárusításával és újabb kölcsönök
felvételével képes. A pénzvilág azért akarja mentesíteni a magyar államot az egészségügy, az
iskolaügy és a társadalombiztosítás finanszírozása alól, hogy az állam kevesebbet vonjon el
közkiadásokra, és így a Magyarországról kiáramló tőkejáradék profit- és kamatjövedelem ne
csökkenjen.
A koalíciós kormány arra hivatkozva akarja piaci árakon átterhelni a lakosságra az egészségügy, az
iskolaügy és a társadalombiztosítás költségeit, hogy már nincs közvagyon (állami vagyon) és ezért
nincs olyan tőkejövedelme az államnak, amiből ezeket a béren kívüli juttatásokat finanszírozni
tudná. A lakosság mintegy 80 %-a teljesen vagyontalan, mert a közvagyonból ráeső részt az állam
nem neki adta vissza, hanem - játékpénzért - átengedte zömében külföldiek tulajdonába. A magyar
lakosságnak tehát nincs vagyona és nincs a vagyona után tőkejövedelme. Csak munkabére felett
rendelkezik, ha van munkája, ez pedig ez EU-s átlag 1-e, 1/5-e és nem tartalmazza az egészségügy,
a társadalombiztosítás és a lakás piaci szintű költségeit. Éppen ezért azokat a strukturális
változtatásokat, amelyek a vagyontalanná tett lakosság piaci árakon való megterhelését jelentik,
nem lehet a társadalmi haladás, a szociális igazságosság irányába tett lépéseknek tekinteni.
Így válik szinte értelmetlenné annak hangoztatása, hogy "A szubvencionált árak, az ingyenes
juttatások nagyon is alkalmasak a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartására és elleplezésére az
élelmiszerellátástól a lakás elosztásán át a kultúrcikkek dotálásig. Illúziónak bizonyultak azok a
remények, hogy tisztességesebb irányítással, jobb ellenőrzéssel ezek a diszfunkciók
kiküszöbölhetők. A tandíjmentes felsőoktatás nem teremt egyenlő hozzáférést, hanem nagyon is a
tehetős rétegeknek kedvez. Súlyos egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat szül az államilag
adminisztrált egészségügy is, amelynek elkerülhetetlen velejárója a kifejezetten antiszociális hatású
hálapénz." Bauer Tamás ultraliberális egykori honatyának a Népszabadságban megjelent cikkéből
idéztünk. A szabadsággal való visszaélés szabadságának ez a híve még azt is kifejti, hogy aki az
emancipációt és a társadalmi kohézió baloldali értékeit kívánja követni, annak újra kell gondolnia:
jól teszi-e, ha az eddigi intézményeket védi, ha azok haszonélvezőit szolgálja ki, s szembeszegül az
olyan új megoldások keresésével, amelyek egyszerre ígérnek hatékonyabb működést és egyenlőbb

62
hozzáférést, igazságosabb elosztást. Helyes. De ezt az egyenlő hozzáférést és igazságos elosztást
először alkalmazzák - visszamenőleg is! - a nagyon is egyenlőtlenül széthordott közvagyonra.
Ha tehát az állam, miután az igazi tulajdonosok hozzájárulása nélkül eladta a közvagyont, nem
hajlandó most már adóból támogatni a társadalom vagyontalanná tett túlnyomó többségét, akkor a
hatékonyságot, az egyenlőbb hozzáférést és az igazságosabb elosztást szolgálja. Ehhez a logikához
kificamodott agyvelőre van szükség és olyan szélsőséges és elvakult gondolkodásra, amely nem
látja a fától az erdőt. A közvagyont kisajátító és annak jövedelmét magánérdekek szerint
elfogyasztó és befektető új uralkodó osztálynak kellene valamit visszajuttatni az egykori
közvagyonból azoknak, akik ezt a vagyont létrehozták a munkájukkal. Hogy miért felel meg jobban
a társadalmi igazságosságnak, ha ezt nem teszik, arra csak a logika szabályait felrúgó, nyakatekert
érveléssel lehet "válaszokat" kiizzadni.
Bauer Tamás szerint ugyanis a szocialisták és a Gyurcsány-kormány az ország stabilitását
veszélyeztetik, ha nem hajtják végre könyörtelenül az eddig megkezdett változtatásokat.
Természetesen a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia célja az, hogy miután megszerezte a
magyar közvagyont, minél kisebb közteherviselést kelljen felvállalnia. Nem a magyar társadalom
érdekét szolgálják a koalíciós kormány reformnak nevezett radikális megszorító intézkedései és
strukturális változtatásai, hanem az ország új tulajdonosának azt a kívánságát, hogy a megszerzett
vagyonból minél kevesebbet kelljen átadnia a közszolgáltatások fedezésére. A vagyontalan magyar
lakosság egy jelentős része így képtelenné válik a biológiai és a társadalmi, azaz munkaerő-piaci
reprodukcióra. Ez szükségszerűen tovább roncsolja az amúgy is bomlásnak indult társadalmat.
Kizárólag "a javíthatatlan populisták" azok, akik ezt a roncsolási és rombolási folyamatot le akarják
állítani és megpróbálnak a nemzetközi pénzvilággal egy új alkut kötni a magyar társadalom
érdekvédelme javára, amely most már végső tartalékait is felélte, és nem tud hová hátrálni.
A globalizmus és az antiglobalizmus világméretű küzdelme
A magyarországi helyzet beleillik abba a világfolyamatba, amelyet a globalizmus és az
antiglobalizmus erői vívnak egymással. Magyarország helyzete annyival kedvezőtlenebb, mint
például a többi térségbeli országé, hogy a magyar társadalom a többi országhoz képest önzőbb,
cinikusabb, felelőtlenebb vezető réteggel rendelkezett, amely saját egyéni meggazdagodását a
társadalom érdekei fölé helyezte. Ezért Magyarország lett a legjobban kiárusítva a nemzetközi
pénzvilágnak, a magyar állampolgárok lettek a leginkább megfosztva az őket megillető vagyontól,
és ők kényszerülnek az egy főre eső legnagyobb tartozásállomány után fizetni a hozamot
tőkejáradék, profit és kamat formájában.
A 2007 júniusában Heiligendam-ban megtartott G8-ak tanácskozásával egyidejűleg a globalizáció-
ellenes mozgalmak is alternatív világtanácskozást tartottak. Ennek szervező ereje az ATTAC
(Association pour une Taxation des Transactions financieres pour l'Aide aux Citoyens, angolul:
Association for the Taxation of Financial Transactions for the Aid of Citizens - Szövetség a
Pénzügyi Tranzakciók Megadóztatására a Polgárok Megsegítése érdekében) szövetség volt.
Az alternatív világtanácskozásra gyülekezők hangsúlyozták, hogy nem a globalizációval van baj,
hanem a gazdasági globalizáció végzetes egyoldalúságával. A technikai modernizáció globális
méretűvé válása valójában a haladást szolgálja. A problémát az jelenti, hogy a társadalmi
modernizáció, vagyis az emberi viszonyok jobbá tétele, kimaradt a globalizációból. Azzal az
egyoldalúan profitorientált fogyasztói társadalommal van baj, amely mindent pénzben fejez ki, és
ahol a hitelpénz-monopólium már nem teszi lehetővé az egyenlő esélyek alapján folytatott
szabadversenyt. 2007 júniusában Németországban is négy részre voltak oszthatók a globalizáció-
ellenes tüntetők. Az egyik közülük azok, akiknek nincs különösebb politikai célja vagy
meggyőződése, de kedvelik a tüntetéseket, és szívesen vezetik le így a bennük felgyülemlett
társadalmi feszültséget. A második csoport az ún. black-block, akik erőszakos tüntetők. Nekik már
vannak bizonyos leegyszerűsített politikai nézeteik a szélsőbaltól a szélsőjobbig. Elfogadhatónak

63
tartják az erőszakot és az utcai harcot, sőt elkerülhetetlennek. A harmadik csoport azok, akik nem
hisznek az erőszakban, sem szándékuk, sem meggyőződésük nem erre irányul. A legfontosabb a
negyedik csoport, ahová azok a békés tüntetők tartoznak, akik már tudják, hogy miért vannak
fenntartásaik a gazdasági globalizációval szemben. Ez a tudatos csoport képezi a többséget, és ezért
ők azok, akikről rendszerint nem számol be a korporációs tömegtájékoztatás.
Ezek a tudatos tüntetők összehangolt cselekvést követelnek az éghajlatváltozás katasztrofális
következményeinek a kivédésére. A klímaválságot emberi tevékenység is okozza és ezen a téren
van lehetőség a beavatkozásra. A globalizáció-ellenes összefogás másik követelése, hogy készüljön
összehangolt stratégia az egyre növekvő szegénység leküzdésére. A két és fél milliárd szegényből
800 millió szó szerint az éhhalállal küzd. Napi egy dollárnál is kevesebb pénzből él. A G8-ak
ígéreteik ellenére sem hajlandóak több támogatást adni például Afrika országainak és nem
hajlandóak a piacaikat sem megnyitni az afrikai áruk előtt. Európában 11 milliárd dollárt költenek
fagylaltra és ennek az egy tizede elég lenne világszinten a gyermekek rendszeres beoltásához a
járványos betegségek ellen.
Jean Ziegler svájci egyetemi tanár a rostocki alternatív csúcstalálkozón elmondott megnyitójában
így foglalta össze, hogy miért gyűltek össze a globalizáció-ellenes erők alternatív világtalálkozóra:
"Az emberiség történetében először fordul elő, hogy a javak bőségben állnak rendelkezésre mind a
6,2 milliárd ember számára. Ezért az a gyerek, aki az éhezéstől hal meg, gyilkosság áldozata... Fel
kell lépnünk ez ellen az abszurd világrend ellen, amely öl - de szükség nélkül öl. Azért jöttünk,
hogy alapos elemzéssel feltárjuk azokat az oksági viszonyokat, amelyek ehhez vezetnek." Ziegler
professzor ezután a G8-ak államfőihez és miniszterelnökeihez címezve kétségbe vonta, hogy joguk
lenne az egész emberiség nevében döntéseket hozniuk, mivel a világ népességének csak a 17 %-át
képviselik. A világ fölötti uralom ma a nemzetek feletti fináncoligarchia kezében van. a Világbank
2006-os statisztikája szerint 2006-ban mindössze 500 nemzetek feletti magáncég ellenőrizte a világ
társadalmi össztermékének az 52 %-át, ezek a vállalatbirodalmak a profitmaximálás rendszerében
működnek.
A genfi egyetemi tanár ezután arról beszélt, hogy 1992-től 2002-ig, vagyis a globalizáció első tíz
évében a világ bruttó összterméke, a GDP megduplázódott, a világkereskedelem pedig
megháromszorozódott. A javak és szolgáltatások áramlása áttörte a 6 000 milliárdos szintet. A
Szovjetunió felbomlásával a pénzzel irányított kapitalista termelési folyamat egyeduralkodó lett a
világon, egységes szabályozási fórumot teremtett, amit a világpiac "láthatatlan kezének" neveznek.
Ez az "invisible hand" azonban nagyon is látható a pénzpiacokon, a tőzsdéken. A svájci bankár ma
már a fénysebesség gyorsaságával érintkezik tokiói fiókintézményével. A finánctőke uralma
csaknem teljes s ezeknek a pénzoligarcháknak a hatalma nagyobb, mint a történelem során egy
császáré vagy a pápáé volt. Az a nézetrendszer, amivel igazolják önmagukat, a neoliberalizmus,
amely egyrészt totális kényszerképzet, másrészt csak akkor működik, ha nem hatnak rá olyan erők,
mint a közakaratot képviselő állam, a szakszervezetek, a parlamentek. Ha a gazdasági élet minden
közösségi szektorát megszüntetik, privatizálják és alávetik a profitmaximálás elvének, akkor a
tőkehozamok is maximálisan növekednek. Egyúttal azonban nőnek a hullahegyek is - figyelmeztet
Jean Ziegler, hozzátéve, hogy mindazokat az áldatlan állapotokat, amelyeket az alternatív
csúcstalálkozón megvitatnak, emberek okozták és éppen ezért emberek szüntethetik meg, illetve
reformálhatják meg radikálisan.
Ziegler itt utalt arra, hogy a fejlett ipari országok 2006-ban 349 milliárd dollárt fizettek ki
gazdálkodóiknak agrártámogatás címén. Ezért Afrikában az Európai Unióból származó zöldséget
lehet kapni az ottani termék árának a feléért, harmadáért. Az afrikai földművel napi 15 órát gürcöl
és a legkisebb esélye sincs arra, hogy elérje a létminimumot. 52 afrikai országból 37 mezőgazdasági
ország. A legnagyobb csapás a külföldi eladósodottság, amely szó szerint fojtogatja a világ
legszegényebb 49 országát. Ezek adóssága tavaly év végén 2 100 milliárd dollárra rúgott. Ziegler
szólt arról is, hogy a globalizáció-ellenes világméretű civiltársadalom egyre növekszik. Ez nyolc

64
évvel ezelőtt kezdődött Seattle-ben, és ma már létezik egy új planetáris civil társadalom, amely sok
régi és új társadalmi alakulatból tevődik össze.
Arra a kérdésre, amit egyébként Kornai János professzor is hangoztat, vagyis hogy mit akarnak a
globalizáció-ellenesek és mi a programjuk, a genfi professzor ezt válaszolta: "Az emberi
lelkiismeret tudja, mit nem akar. Nem akarunk semmilyen világkereskedelmi szervezetet, nem
akarunk Nemzetközi Valutaalapot, a külföldi adósságok eltörlését és az adósságok belső
befektetésekké való átalakítását akarjuk. Nem akarjuk a spekulációs tőkét, amely a sáskákhoz
hasonlóan megszállja a gazdaságokat, majd másodpercek alatt továbbáll, mihelyt csökken
nyereségének aránya. Nem akarunk mindenható, nemzetek feletti cégeket, amelyek semmilyen
emberi jogot nem ismernek. Tudjuk, hogy mit nem akarunk. Így működik az erkölcsi parancs.
Tudjuk, mi küzdelmünk horizontja, benne van az egyetemes emberi jogokat tartalmazó ENSZ
okmányban. Ennek első cikkelye így szól: minden ember szabadon és egyenlő méltósággal és
jogokkal születik. Mindenkinek van értelme és lelkiismerete, és a testvériség szellemében kell
egymással viselkedniük. A harmadik cikkely pedig leszögezi: Mindenkinek joga van az élethez, a
szabadsághoz és a személyi biztonsághoz. Nem valamely újságírónak kell számot adnunk és
valamiféle programot kitalálnunk, saját lelkiismeretünkkel állunk szemben, a történelem így halad
előre." - mondta az alternatív világfórum megnyitóján Jean Ziegler.
Szavait elsősorban azoknak kellene megszívlelni, akik egy emberek szűk csoportja által
mesterségesen előidézett és természetellenes folyamatot, amely méreteinél fogva a globalizáció
elnevezést kapta úgy tekintenek, mint valami feltartóztathatatlan természeti törvényt, amelyen
tudatos emberi cselekvéssel nem lehet változtatni. A globalizációval nem is az a baj, hogy globális
méretű, hanem az, hogy mi is az, amit globalizál? A pénzrendszert saját magánmonopóliumaként
kezelő szűk érdekcsoportnak a határokat nem ismerő gazdagodási és szerzési lehetőségét növelte
világméretűvé, és ez az a globalizáció, amit le kell állítani.
A globalizáció-ellenes mozgalom célkitűzései
Az ATTAC mozgalom Magyarországon is rendelkezik érdekegyeztető tanáccsal. Az ATTAC
követelései közé tartozik a tőke egyoldalú érdekeit érvényesítő neoliberalizmus elméleti és
gyakorlati egyeduralmának a megszüntetése. A mozgalom követeli a népeket megsarcoló
nemzetközi valutaspekuláció korlátozását, ezért sürgetik a Tobin-adó bevezetését a világméretű
pénzügyi tranzakciók megadóztatására. Az így befolyt pénzt társadalmi ellenőrzés alatt szociális
célokra kívánják felhasználni. Az ATTAC síkra száll a szektorsemlegesség alapján a
multinacionális cégek adómentességének és kedvezményeinek a megszüntetése érdekében
Magyarországon és világszinten is. A mozgalom hívei követelik, hogy töröljék el a kölcsöneiket
már kamatostul visszafizetett országoknak az adósságát.
További követelés, hogy a degenerált reáldemokráciát erkölcsi és elvi alapokon működő
demokráciává kell átalakítani, mégpedig úgy, hogy a közvetlen demokratikus módszerek kerüljenek
előtérbe a kirekesztő képviseleti demokrácia egyeduralmával szemben. Az alulról jövő
demokratikus ellenőrzést ki kell terjeszteni a közpénzek beszedésének és felhasználásának az
ellenőrzésére is.
Az ATTAC követeli az igazságos jövedelemelosztást, az arányos közteherviselést, a szellemi és
fizikai munka tőkének való egyoldalú alárendeltségének a megszüntetését. Az értékelőállító
termelőmunkával szerzett jövedelmek adóit viszont csökkenteni kell, a tőke és a pénzügyi
spekuláció révén szerzett jövedelmek adóit viszont növelni szükséges. Ehhez tartozik a bérek
teljesítményarányos emelése és a munkahelyeken a parancsuralmi viszonyok helyett demokratikus
üzemi légkör és munkajogon alapuló munkafeltételek érvényesítése.
Az ATTAC magyarországi érdekegyeztető tanácsa a transznacionális és anonim nemzetközi
korporációk önző profitérdekeltségével szemben az emberi életnek és az élhető környezet

65
megőrzésének ad elsőbbséget. Az élelmiszerhegyek felhalmozása és a mezőgazdasági termelés
üzleti célú korlátozása helyett az emberiség éhezéstől és alultápláltságtól való megszabadítását
részesíti előnyben. Az ATTAC szoros összefüggést lát a globalista pénzuralom terjeszkedése, és a
háborúk között. Ezért követeli a kizárólag pénzuralmi és nagyhatalmi érdekeket szolgáló háborúk
haladéktalan leállítását.
A "fenntartható növekedés" vagy finomabban: "fenntartható fejlődés" helyett az emberi élet
megőrzését szolgáló erőforrások fenntarthatóságát akarják. Követelik "a szennyező arányosan fizet"
elv érvényesítését a környezetvédelem érdekében. A környezetbarát technológiák hatékony
támogatását kívánják elérni világszinten. Magyarország vonatkozásában ki akarják vonni a termelő
földeket a spekuláció köréből, és át kívánják adni a felelős helyi közösségek tulajdonába. A
mezőgazdasági termelésben ne a globalitás, hanem a lokalitás érvényesüljön. A helyi feltételekhez
és a lakosság szükségleteihez igazodjon. Ezzel függ össze, hogy követelik az egészségügyi és a
többi szociális ellátórendszer magántulajdonba adásának leállítását, és e rendszerek állami és
közösségi ellenőrzés alá helyezését és szolgáltatásaik állampolgári jogon járó kiterjesztését.
Az ATTAC magyarországi egyeztető tanácsa szorosan együttműködik a többi ország ATTAC-
szervezeteivel, és mindent megtesz a hasonló helyzetű társadalmi csoportok nemzeti összefogására.
Meggyőződésük, hogy a globalizáció nem természeti törvény, noha ez a folyamat az emberiség fölé
kerülve átvette az uralmat felette. A globalizáció azonban a pénz- és korporációs oligarchia
érdekében és akaratából létezik, nem embertől független hatalmi struktúra, éppen ezért közös, az
egész emberiséget mozgósító, erőfeszítéssel ellen lehet neki állni, és le lehet küzdeni.
A Szociális Világfórum Nemzetközi Tanácsa a G8-ak tanácskozását követően Berlinben tartott
ülést. A résztvevők felszólították a világ népeit a neoliberális tőkés globalizációval szembeni
hatékonyabb összefogásra, a népek és az emberek közötti szolidaritás megerősítésére. Felhívást
adtak ki, amelyben sürgetik a társadalmi szervezeteket, a szakszervezeteket és a többi
globalizmussal szembehelyezkedő mozgalmat, hogy keményebben lépjenek fel az ultraliberális
világstratégia antiszociális programjaival szemben. A globalizmus elleni harc céljainak pontosabb
meghatározásával kell olyan társadalmi alternatívákat meghatározni, amelyek meg tudják győzni az
embereket arról, hogy van jobb és igazságosabb társadalmi és gazdasági világstratégia, mint a
globális tőkeérdeket kiszolgáló piacosítás és profitmaximáló gazdasági versenyképesség erőltetése.
A szociális világfórum nemzetközi tanácsa szerint "Lehet más a világ", ha az embereket és a
társadalmi szervezeteket, mozgalmakat összefogó hálózatok mind helyi, mind nemzetközi szinten
erőteljesebben lépnek fel a neoliberalizmus, a háborúk, a gyarmatosítás, a rasszizmus ellen. A
berlini felhívás ezért hangsúlyozza az összefogás fontosságát a kizsákmányolással, az eladósítással
végzett kirekesztéssel, a szegénységgel, a tömeges éhezéssel szemben és különösen fontosnak tartja
az egyre fenyegetőbb környezeti katasztrófa elhárítását. Az eredményes ellenállás érdekében meg
kell akadályozni az emberi jogok és a politikai szabadságjogok szűkítését és korlátozását.
A Szociális Világfórum Nemzetközi Tanácsa 2008. január 26-ára világméretű akciónapot hirdetett
meg, amelyen valamennyi földrészen demonstrációkat, koncerteket, tömeggyűléseket tartanak
országos és nemzetközi szinten. Arról is döntöttek, hogy a következő Szociális Világfórumot 2009-
ben tartják a brazíliai Amazóniában, és a fő figyelmet a környezetvédelemnek, a klímaváltozásból
fakadó szükséghelyzetnek, a biológiai sokféleség megőrzésének, egy emberközpontú fejlődési
modell kidolgozásának szentelik. Fontos téma lesz még a társadalmat alkotó közösségek és a
demokrácia közti viszony kérdéskörének megvitatása. A Szociális Világfórum berlini
tanácskozásán arról is döntöttek, hogy a szervezet Nemzetközi Tanácsa megújítja sorait, változtat
nemzetközi titkárságának összetételén azért, hogy annak tagösszetétele jobban tükrözze
résztvevőinek sokszínűségét. Kornai János a G8-ak tanácskozásával kapcsolatban az egyik nagy
nézettségű tévéműsorban nyilatkozott a globalizmus-ellenes tömegmozgalomról is. A heiligendami
tanácskozás ellen tiltakozókkal szemben azt hozta fel, hogy szerepüket nem tudja megfelelően
felmérni, mert céljaik nem világosak, soraikban sok az ellentét és úgy látja, nem tudnak reális

66
alternatívát nyújtani az általa szükségszerűségnek tartott globalizmussal szemben.
Az ATTAC-mozgalom a heiligendami G8-ak tanácskozáson az ún. negatív jövedelmi adó, a NIT
(negative income tax) kérdését helyezte a középpontba. A negatív jövedelmi adó kérdését már
régóta vitatják a közgazdászok. Eddig még azonban sehol nem ültették át a gyakorlatba. Ezt az
elgondolást az 1940-es években Juliette Rhys-Williams dolgozta ki, majd pedig a Nobel-díjas
közgazdász, Milton Friedman fejlesztette tovább az Egyesült Államokban az 1960-as években. A
negatív jövedelmi adók alkalmasak arra, hogy meghatározott mértékű garantált jövedelmet
biztosítsanak minden egyes ember számára.
Milton Friedman ajánlása: negatív jövedelmi adó
A javaslatok szerint a negatív jövedelmi adó váltaná fel a jelenlegi progresszív jövedelmi adó
rendszert, amelyet ma a nyugati világ többségében alkalmaznak. Ez az adórendszer alakult ki a
szovjet birodalom felbomlása után a volt szocialista országokban is. A NIT esetében egy átalányadó
kerülne bevezetésre, a példa kedvéért mondjuk azt, hogy 25 %-os adókulccsal. Ezen túlmenően
minden adófizető kapna a kormánytól 10 000 dollárt, fontot vagy eurót. Az a személy, aki csak
4 000 dollárt, fontot, eurót keresne egy évben, mindössze 1 000 dollár (font, euró) adót fizetne az
összesen 13 000 dollár (font, euró) összjövedelme után. Ez az összeg úgy jön, ki, hogy 10 000 +
4 000 - 1000 = 13 000. Mindent összevetve ez az adózó nettó 7 000 dollárhoz jutna a
kormányzattól.
Nézzünk egy többet kereső személyt, aki 40 000 dollár (font, euró) nettó jövedelemhez jutna.
10 000 + 40 000 - 10 000 = 40 000, vagyis egy ilyen jövedelmű személy nem fizetne adót. Aki
viszont 1 000 000 dollárt (fontot, eurót) keres, az kifizetné a teljes 25 % adót. 10 000 + 1 000 000 -
250 000 = 760 000 nettó jövedelem.
Milton Friedman olyan modellt javasolt, amelyben a fel nem használt levonásoknak egy
meghatározott része vissza lenne utalva az adózónak. Ha például egy négytagú család ilyen
juttatások révén 10 000 dollárt kapna és a támogatási arány 50 %, és a család 6 000 dollárt keresett,
akkor ez a család kap 2 000 dollárt, mert ennyi maradt a fel nem használt 4 000 dollár támogatásból,
következésképp ennek az összegnek a felére, 2 000 dollárra válik jogosulttá. Friedman nem volt
híve a magas támogatási aránynak, mert úgy gondolta, hogy ez csökkenteni fogja a rászorultaknak a
munkavállalási hajlandóságát. Arra is figyelmeztetett, hogy a negatív jövedelmi adó csak tovább
növelné a jóléti és segélyezési programok "rongyzsákját" és tovább mélyítené a bürokráciát és a
pazarlást. A negatív jövedelmi adónak ehelyett azonnal fel kellene váltania az összes többi jóléti és
segélyezési programot egy olyan teljesen laissez faire társadalom számára, amelyben valamennyi
jótékonysági tevékenységet magánszemélyek végzik. A negatív jövedelmi adó végülis a
Kongresszus, vagyis az amerikai törvényhozás elé került, de Milton Friedman ellenezte azt.
Friedman azt kifogásolta, hogy olyan nemkívánatos rendelkezésekkel együtt terjesztették elő,
amelyek ellent mondtak a negatív jövedelmi adó céljának és hatékonyságának. A negatív jövedelmi
adó ma is napirenden van, mert igen sokan meg vannak győződve arról, hogy a bevezetése számos
problémát megoldana, és elviselhetőbbé tenné a globalizmus jelenlegi rendszerét. Így például azt
gondolják, hogy megszüntetné a jóléti rendszer és a minimális bér csapdáját. Ezen túlmenően
csökkentené az adminisztrációs rezsiköltségeket. Mivel a bürokratikus fenntartás költségei
jelentősen csökkennének, ily módon a támogatásra jogosultak anélkül részesülhetnének több
pénzben, hogy emelnék az adókat.
Az elgondolás bírálói szerint e rendszer működtetéséhez számos ellenőrzésre és jelentés készítésére
lenne szükség, hogy meg lehessen előzni a csalásokat. A NIT ösztönöz a csalásra, mivel az ily
módon elért pénzügyi előny nagyobb lehet, mint az adófizetési kötelezettség egésze. A szigorú
ellenőrzés többletköltsége felemésztené azt a pénzmennyiséget, amit abból adódna, hogy meg
lehetne szüntetni számos jelenlegi jóléti szolgáltatást. További ellenvetés az, hogy a NIT
csökkentené a munkavégzési hajlandóságot, mert e kedvezmény jogosultjai munkanélküliség esetén

67
garantált minimumbérhez jutnak. Az ellenőrzés és jelentéstétel jelentősen csökkenthető. Az általány
jövedelmi adózás - adómentességgel kombinálva - lehetővé teszi a negatív jövedelmi adót és
egyidejűleg a tényleges adó arányának a megtartását rendkívül alacsony költséggel. Ezt úgy lehet
elérni, hogy magáért a mindenkit megillető adómentességért, is adót kell fizetni havi bontásban. Az
adómentességen alapuló adó kiszámítására átalányadóval kerülne sor. Ezt az adót közvetlenül a
munkáltatótól szednék be. Ez az egyszerű módszer lehetővé teszi a hatékony progresszív adóztatást,
amely pozitív összeget eredményez, amikor a jövedelem meghaladja az adómentesség mértékét. Ha
azonban a jövedelem kisebb, mint az adómentesség mértéke, akkor a tényleges progresszív adó
mértéke negatívvá válik anélkül, hogy ebbe bármilyen adóhatóság intézkedne. Csak nagyon magas
jövedelem esetén vezet a pozitív adóztatás olyan tényleges adóarányhoz, amely már megközelíti az
átalányadó mértékét.
Az adómentességi adót úgy is lehet értelmezni, mint az adóra nyújtott hitelt, amelyet vissza kell
fizetni, amikor a jövedelem eléri az adómentességi szintet. Ez a szint az, ahol a fizetett adó és az
adó meghitelezése találkozik. E szint felett az állam már adóbevételhez jut az adófizető polgártól. E
pont alatt az állam fizeti az adót az adóalanynak.
A negatív jövedelmi adó lehetővé teszi a garantált minimumjövedelmet, amit alapjövedelemnek is
neveznek. A garantált minimumjövedelemnek olyan mértékűnek kell lenni, hogy biztosítsa a
jogosultjának a túlélését. A NIT mértéke lehet néhány száz dollár, amit egy adott városi
önkormányzat 2 %-os helyi adóval biztosíthat. A garantált minimumjövedelem rendszer bevezetése
esetén meg lehet szüntetni a minimális bért és ugyancsak meg lehet szüntetni a jelenlegi szociális és
jóléti programokat.
Ezek az elgondolások már hosszabb ideje ismertek és népszerűek a hátrányos helyzetű lakossági
rétegekben, végrehajtásukra azonban politikai okokból soha nem került sor. Ennek részben az egyes
országokban létező adózási jogszabályok és gyakorlati módszerek az okai. Néhány államban
azonban már kísérleteztek az adóvisszatérítést eredményező adójóváírással, amelyet akkor is meg
lehet kapni, amikor tulajdonképpen nincs olyan adófizetési kötelezettség, amit az kiegyensúlyozna.
(Vagyis itt tényleges adófizetés nélküli adóvisszatérítésről van szó.) Ilyen például az Egyesült
Államokban az Earned Income Tax Credit és Nagy-Britanniában a Working Tax Credit. Nixon
elnöksége alatt az Egyesült Államok törvényhozásában, a Kongresszusban, csaknem sikerült ezt a
javaslatot elfogadtatni. Milton Friedman eleinte lobbizott a javaslat elfogadása érdekében, de
amikor kiderült, hogy a NIT-javaslat csak a jelenlegi rendszer kiegészítéséül szolgálna és nem a
lecserélésre, akkor Friedman már ellenezte.
A demokrácia többségi uralom, de melyik többségé?
Azok, akik védelmezik a jelenlegi reáldemokrácia rendszerét, arra hivatkoznak, hogy a
rendszerváltás során hozott jogszabályok, így az alkotmány szerepét betöltő alaptörvény is,
fogyatékosságaik ellenére is teljesítették a hozzá fűzött reményeket, és Magyarországon
működőképes demokratikus rend jött létre. A meglévő gazdasági, társadalmi és szociális
feszültségekért tehát nem lehet a jogszabályokat, és általában a szabályozókat felelőssé tenni. Ez
ahhoz hasonló, hogy a magyar labdarúgás sem azért rossz, mert rosszak a szabályok. Ez részben
igaz. A labdarúgás azonban üzleti vállalkozás lett, profitorientált tevékenység, maga a játék pedig
cirkuszi előadás és a játékosok a gladiátorokhoz vagy a versenylovakhoz váltak hasonlatossá.
Egy anyagilag kifosztott ország nem tud pénzügyileg nemzetközi szinten versenyezni. Minél inkább
pénzkérdés a labdarúgás, annál kevésbé versenyképes egy szegény ország, amely a szélsőségesen
igazságtalan tulajdonviszonyok miatt teljes jövedelmét kénytelen évről évre átengedni a nemzetközi
pénz- és korporációs oligarchiának. Ebből következik, hogy a makroszabályozás a nemzetközi
állapotok és ennek magyarországi begyűrűzése, azaz a szabályozók is az okai a magyar labdarúgás
jelenlegi siralmas helyzetének. Más szóval a játékszabályok milyensége is számít, de ennél
fontosabb a gazdasági és pénzügyi szabályozók kényszere.

68
Vegyünk egy másik példát! Ha rossz a közlekedés, túl sok ember sérül meg, veszíti életét, meg
lehet-e oldani e problémákat, mondjuk a KRESZ módosításával. A válasz itt is az, hogy részben
igen. Nyilvánvaló, hogy a közlekedés oly sok tényezője közül mindegyik számít. Számít az autók
korszerűsége, az autóban ülő emberek vezetői képessége, idegrendszerének kiegyensúlyozottsága és
természetesen számít az utaknak a helyzete és számít mindhárom rendszernek, embernek, járműnek
és útnak a harmonizációja. És e három rendszert összekapcsoló közlekedési szabályok is
tökéletesíthetőek, vagyis részben lehet a KRESZ módosításával is csökkenteni a közlekedés
veszélyességét.
Ha rátérünk az ország társadalmi-gazdasági és politikai viszonyaira, az alkotmánynak és a többi
meghatározó jogszabálynak igenis fontos szerepe volt és van abban, ahogyan az ország egésze
működik. Ha például az alkotmány szerepét betöltő alaptörvény nem lenne tele csonka
jogszabállyal, azaz olyan előírással, amelyhez nincs szankció kapcsolva, és ezért a szabály
kikényszeríthető jogból óhajjá változik, akkor esetleg meg lehetett volna előzni a jelenlegi
szélsőséges tulajdonviszonyok kialakulását. Az az alaptörvény, amelyet önjelölt elitek képviselői
fogalmaztak meg, és amelyben két személynek (Tölgyessy Péter és Sólyom László) kulcsszerepe
volt, lehetővé teszi, hogy a népszuverenitás teljesen alárendelődjék a partikuláris érdekeket
képviselő pártszuverenitásnak. Ez a szabályozás megengedte, sőt bátorította a lakosság egészének a
tulajdonát képező közvagyon túlzott arányú, túl olcsó és túlságosan külföldiek számára történő
elidegenítését. A fát a gyümölcséről, egy jogrendszert az általa létrehozott viszonyok
igazságosságáról vagy igazságtalanságáról lehet megítélni. A jelenlegi - általunk selejtesnek tartott -
alaptörvény nem védte meg az állami közfeladatok finanszírozásához nélkülözhetetlen köztulajdont.
Ma sem az államnak, sem az állampolgároknak nincs tőkejövedelmet biztosító vagyona. Mindezt
még igazságtalanabbá teszi, hogy a népképviselet legfontosabb szervéből, az Országgyűlésből az
antidemokratikus, kirekesztő 5 %-os szabállyal ki van zárva a magyar társadalomnak mintegy fele.
A nemzeti egység megteremtése
A koalíció és az ellenzék egyaránt a nemzet egészének a nevében tart igényt a kormányzásra. A
nemzet, a magyar társadalom egészét az osztja meg, hogy a nemzet egésze munkája nyomán
létrejött közvagyont egy igen szűk, mintegy 5 %-nyi kisebbség elvette a magyar társadalom
többségétől és azt áron alul külföldiek kezére juttatta, illetve a saját magántulajdonává tette. Ez a
vagyoni megosztottság azt jelenti, hogy a vagyontalan többség meg lett fosztva politikai és
gazdasági önrendelkezésének az anyagi alapjától. Vagyon és hatalom elválaszthatatlan egymástól és
az egyik a másikra cserélhető fel.
Itt válik fontos kérdéssé, hogy lehet-e demokráciának tekinteni azt a többségi uralmat, ahol a
számbeli többségen alapuló közakaratot a vagyoni többséggel rendelkező számbeli kisebbség
érdekérvényesítő fölénye minden korlát nélkül felülírhatja. A demokrácia védelmezői nem tesznek
különbséget a számbeli többség és az érdekérvényesítési fölény vagy többség között. Ez alkalmas
arra, hogy a demokratikus látszatokra épülő alibidemokrácia látható terében lévő számbeli többség
mögött a pénz- és termelői vagyonnal rendelkező oligarcha érdekcsoport a korrupció
legváltozatosabb technikáival konvertálja át pénzügyi és vagyoni fölényét politikai
érdekérvényesítéssé.
Amikor a közvagyont privatizálták, nem mondták meg, hogy a hatalmat jelentő vagyonnal ezentúl
egy olyan érdekcsoport tagjai rendelkeznek, akiket többé nem lehet leváltani, demokratikus
ellenőrzéssel kontrollálni, mert a magántulajdon intézményei autokratikus, sőt diktatórikus
szabályok szerint működnek. E hatalmat is jelentő gazdasági intézmények vezetői nem verseny
alapján választódnak ki, hanem elsősorban a tulajdonosok érdekei, és akarata érvényesül. Mindezek
alapján megállapíthatjuk, hogy a ma demokráciának nevezett rendszer a pénz- és korporációs
oligarchia álcázott diktatúrája, amely kulisszának használja a számbeli többség alapján működtetett
demokratikus formákat és eljárásokat. Mindezt úgy teszi, hogy a tényleges döntés nála és az általa
létrehozott intézményeknél van, és ezek mindig felülírhatják a számbeli többség elvén működő
69
demokratikus közakaratot.
Non-profit vagy profitorientált egészségügyi rendszer?
A jelenlegi, nemzeti kockázatra épülő és nagy szolidaritási rendszernek minősülő, egészségügy
non-profit rendszernek tekinthető, mert nincs megterhelve a profit kitermelésével. Ha bevezetik a
több-biztosítós rendszert, akkor egyrészt több és nagyobb igazgatási apparátus költségeit kell a
rendelkezésre álló egészségügyi alapból finanszírozni. Ha pedig e biztosítók a magántőke
bevonásával profit érdekeltség szerint működnek, akkor a rendelkezésre álló egészségügyi alapból a
profitot is versenyképes szinten ki kell termelni. Senki nem fogja a tőkéjét olyan biztosítóba
befektetni, amely legalább nem hoz annyi profitot, mintha ezt a pénzt állampapírokba fektetné, vagy
elérné az átlag profitrátát. A legnagyobb közpénzalap: a költségvetés, és a második legnagyobb
közpénzalap: az egészségügyi alap. Ebből a közcélokat szolgáló kasszából akarnak versenyképes
méretű profitot kiemelni a teljesen felesleges befektetők.
Természetesen szükség van az egészségügyi rendszer korszerűsítésére, hatékonyabbá tételére, azaz
igazi, a szó eredeti értelmében vett reformra. Erre jó példa az, ami Finnországban történt három
évtizeddel ezelőtt. Akkor ennek a skandináv országnak a mutatói a szív- és érrendszeri
megbetegedések, a rák betegségek, az alkoholizmus, az átlag életkor mutatói tekintetében rendkívül
rosszak voltak és Európában Finnország a lista utolsó helyein foglalt helyet. Ekkor a finn
társadalom és kormány elhatározta, hogy hosszú távú megelőzési program keretében átalakítja a
finn lakosság életmódját. Nagyszabású egészségügyi nevelés és oktatás indult be, általánossá tették
az egészségügy szolgálatában álló tömegsportot, ennek kiépítették az infrastruktúráját,
megváltoztatták a finnek étkezési szokásait, kiépítettek egyetemi klinikai központokhoz kapcsolódó
egészségügyi régiókat és még sok más valódi reformintézkedést foganatosítottak. Mindennek
eredményeként ma Finnország a pozitív egészségügyi mutatók tekintetében az első egész
Európában. Magyarországnak is egy ilyen egészségügyi reformra volna szüksége, nem pedig arra,
hogy szatócsüzletté alakítsák át az egészségügyet, hogy ún. befektetők hatalmas jövedelmet
szakítsanak ki maguknak az amúgy is szűkös egészségügyi alapból.
MONDRAGON - Alternatív gazdasági modell Magyarország számára
Ma, amikor a szélsőséges ultraliberális pénzügyi és gazdasági politikát folytató koalíciós
kormányzat felkészült a magyar közvagyon maradék részének is a privatizálására, arra hivatkozik,
hogy minderre egyrészt az Európai Unió felé vállalt konvergencia program kötelezettségei,
másrészt az ország megingott államháztartási és külkereskedelmi egyensúlyának a helyreállítása
miatt van szükség. A szélsőségesen liberális koalíció reformnak nevezi a közvagyon maradékának
non-profit elv szerint történő működésének a felszámolását, és a profit elv szerint működő üzleti
tevékenységgé való átalakítását. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiának, amely a magyar
közvagyon túlnyomó részének a tulajdonosává vált, természetesen az az érdeke, hogy minden non-
profit közszolgáltatás profitelv szerint működő üzletággá legyen átalakítva és a közszolgáltatások
révén is legalább az átlag profitnak megfelelő haszonhoz juthasson. Ma például az egészségügyi
célkora fordítható köztulajdonban lévő pénzalap mintegy 1500 milliárd forint. Ez a non-profit elv
szerint teljes mértékben a magyar egészségügyi tevékenység rendelkezésére áll. Ha a
magánbefektetők is belépnek a rendszerbe, például az egészségügyi magánbiztosítók révén, akkor
ebből az összegből ki tudják hasítani maguknak legalább az átlagprofitot (15-20 %, azaz mintegy
300 milliárd forintot), mert különben gazdaságilag értelmetlen lenne az egészségügyi rendszer
magánirányítás alá helyezése. Ezt a profitot el kell érniük, mert ha nem tudnak nagyobb haszonhoz
jutni, mint például, amit az államkötvények vásárlása révén elérhetnek, akkor értelmetlen részt
venniük az egészségügyi rendszer privatizációjában.
A közvagyon működtetésében mutatkozó problémákat, amelyek a hatékonyságot, a
versenyképességet érintik, nemcsak a non-profit működésről a profit elv szerinti működésre való
áttéréssel lehet felszámolni. Ennek egyik gyakorlatban bevált módszere az, ahogyan

70
Spanyolországban, közelebbről a Baszkföldön, a MONDRAGON ipari szövetkezet csoportok
működnek. Ezeket a rendkívül sikeres termelőüzemeket 1956-ban Don José Maria
Arizmendiarreta katolikus szerzetes alapította. Már 1958-ban a jelenlegi pénzegységben kifejezve
1 milliárd 650 millió euró nagyságrendű forgalmat értek el. Az alapítók 1958-ban létrehozták saját
pénzintézetüket is, a Caja Laboral-t (a Munkáskasszát). Ennek a házi banknak 1998-ban az évi
forgalma meghaladta a 860 millió eurót és adózás előtti nyeresége pedig elérte a 115 millió eurót. A
szövetkezeti tagoknak gyakorlatilag nem lehet felmondani, de mindegyiküknek 10 000 euróval kell
hozzájárulni az ipari szövetkezet alaptőkéjéhez. Ezt az összeget három év leforgása alatt levonják az
adózás után megmaradt nettó bérből. A szövetkezeti tag munkavállalók többet keresnek, mint a
többi hozzájuk hasonló spanyol munkavállaló, ugyanakkor a menedzserek csak a felét kapják a
szokásos spanyolországi átlagnak. A bérstruktúra is eltér a szokásostól. A legmagasabb bér 3500
euró lehet. A jóléti ellátásokra, illetve szociális segélyezésre fordított befizetéseket egy elkülönített
letéti számlán kezelik. Amennyiben szükségessé válik a jogosult pénzügyi támogatása, vagy
szükséghelyzetbe kerül, ebből az alapból részesül segélyezésben. Amikor az illető betölti a
hatvanadik életévét, akkor a letéti számla átalakul végkielégítési számlává, és a jogosult dönti el,
hogy mire fordítsák a segélyezésre félretett összeget.
Mondragon egy baszkföldi város és törvényhatósági terület nem hivatalos baszk neve. Ebben a
térségben már az 1940-es években próbálkoztak demokratikusan jól átlátható gazdasági
tevékenységet meghonosítani. Ebben az időszakban érkezett a fiatal szerzetes José Maria
Arizmendiarreta a városba. 1943-ban egy demokratikusan irányított műszaki iskolát alapított. Ez
az iskola kulcsszerepet játszott a szövetkezeti mozgalom létrejöttében és fejlődésében. 1956-ban öt
frissen végzett diák hozta létre az első szövetkezeti vállalatot, amelyet ULGOR-nak neveztek a
vezetéknevük kezdőbetűi után. Át akarták ültetni a gyakorlatba, amit az iskolában tanultak. 1959-
ben kezdte meg a Caja Laboral Popular nevű szövetkezeti hitelintézet a működését, és ez
elősegítette, hogy új szövetkezeti vállalatok alakulhassanak a következő években. A csoporthoz
tartozó szövetkezeti vállalatok egymást kölcsönösen támogatják. E vállalatok munkavállalói
pénzügyeiket a Caja Laboral-on keresztül intézik, beleértve az egészségügyi és nyugdíjbiztosítást is.
Van a szövetkezeteknek egy üzletláncolata is, az Eroski, amelynél bevásárlásaikat intézik.
Időközben a Don José Maria által alapított műszaki iskola Mondragon Egyetemmé fejlődött.
További erőssége a szövetkezeti vállalatoknak, hogy gazdasági nehézségek idején a szövetkezeti
tagok inkább vállalják járandóságaik csökkentését, minthogy elveszítsék munkahelyeiket. Ha pedig
ez sem állítja elő a pénzügyi egyensúlyt, akkor a fölöslegessé vált munkaerőt más szövetkezet
vállalatokba helyezik át, ahol gazdaságosan lehet foglalkoztatni őket.
Az 1980-as években felgyorsult globalizáció volt az, ami arra kényszerítette a Mondragon
vállalatokat, hogy egy nagy szövetkezeti korporációba, Mondragon Cooperative Corporation-ba
- MCC, egyesüljenek. Jelenleg ez Baszk tartomány legnagyobb vállalata és Spanyolország hetedik
legnagyobb cége. A munkavállalók tulajdonában lévő és munkás önigazgatással irányított
szövetkezet vonatkozásában pedig a legnagyobb a világon.
A már említett Mondragon Egyetem 1990-ben létesült magánegyetemként és jelenleg három
településen lévő campusaiban 4 000 diák lakik és tanul. Napjainkban már több mint 70 000-en
dolgoznak a szövetkezeti vállalati komplexumban és 2004-es felmérés szerint csak 35 000-en teljes
jogú szövetkezeti tagok. A többiek ún. próbaidőszakot töltenek. Mivel a tagokat csak igen súlyos
vétségek esetén lehet kizárni a szövetkezetből, ezért ahhoz, hogy valaki teljes jogú taggá válhasson,
próbaidőszakon kell keresztül mennie, ahol be kell bizonyítania, hogy alkalmas azoknak a jogoknak
és kötelezettségeknek a vállalására, amelyekkel a szövetkezeti tagként való munkavállalás jár. A
Mondragon gazdaság ma 150 szövetkezeti üzemből áll, és különböző iparcikkeket előállító
területeken folytatnak tevékenységet.
A köztulajdoni vállalkozás két megkülönböztető jegye: minden munkavállaló személyes tulajdoni
részesedése és azonos beleszólási joga a szövetkezet közgyűlésén hozott döntésekbe. A szövetkezeti

71
társulás üzemeiben ipari termékeket állítanak elő és ugyanúgy profitorientáltak, mint más
vállalkozások. A szövetkezeti társulás súlypontját hetven ipari üzem alkotja, amelyek legtöbbje a
kis- és közepes üzemek kategóriájába tartozik. A hűtőgép-előállító üzem több mint 2 000 tagot
foglalkoztat. Az említett üzemek a legkülönbözőbb termékek széles skáláját állítják elő magas
színvonalon, amelyhez felkészült munkaerőre van szükség. Minden szövetkezeti vállalatnak
gondoskodnia kell arról, hogy a nála munkát végzők 60 %-a tulajdonos legyen, és csak 40 % lehet
nem tulajdonos alkalmazott. A másik követelmény, hogy a foglalkoztatottak száma vállalatonként
nem lehet több 300-nál, és mindegyiküknek társulási szerződést kell kötniük a szövetkezeti bankkal.
Ebben a megállapodásban vannak rögzítve a szervezeti és működési rend és az üzemvezetés
alapszabályai. A belépés akkor veszi kezdetét, amikor az illető ezt a társulási megállapodást a
szövetkezeti bankkal aláírja. Ez kötelezi a vezetést meghatározott szociálpolitikai előírások
betartására. Az egyik szerint a nyereség tíz százalékát közcélra kell fordítani. A tagok az elért
nyereséget nem tekintik öncélnak, hanem a közjót szolgáló eszköznek. Egy másik ilyen
kötelezettség, hogy a személyzetnek csak a tíz százaléka lehet függő helyzetű alkalmazott. Így nem
alakulhat ki csoportönzés a vállalaton belül. Már említettük a harmadik alapelvet, hogy az
üzemnagyság személyzeti szempontból 300 szövetkezeti tagra van korlátozva. Ennek az az oka,
hogy egy üzem csak akkor lehet valóban rugalmas, hatékony és demokratikus, ha méretei és
működése áttekinthető. Egy negyedik alapelv a szolidaritás. Ha tehát egy új szövetkezet létrehozása
konkurenciát támasztana egy már létező baszkföldi üzemmel szemben, akkor erről lemondanak.
Ez a szociálpolitikailag és gazdaságilag átgondolt alapszabály jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a
mondragoni szövetség egyedülállóan sikeresnek bizonyult, és amelynek modell értéke van az
emberi civilizáció szempontjából. A szövetkezeti tagok tevékeny résztulajdonosok, főnök nincs. Ha
csak lehetséges a termelést csoportosan végzik. A munkát végző csoportnak nincs hierarchikus
struktúrája, ők határozzák meg a munkafeladatok szétosztását és elvégzését, és valamennyi tag
személyében felelős az általa végzett munkáért. A szövetkezeti tagok együttműködési képessége
ennek az alá- és fölérendeltségi csoporttevékenységnek az előfeltétele. A mondragoni siker azt
mutatja, hogy felnőtt emberek között az egyenrangú mellérendeltséggel végzett együttműködés
optimális. A viszonylag egyenlő jövedelem elosztás további előnyöket jelent. 2000-ben a legtöbbet
kereső jövedelme hatszorosa lehetett annak, aki a legkevesebbet kereste. Mondragonban ismeretlen
az az eltúlzottan magas menedzserjövedelem, amely ma a multinacionális cégeket jellemzi. A
szövetkezeti vállalatoknak a gazdasági erejét az is növeli, hogy az elért nyereség nagyobb részét
további beruházásokra, fejlesztésre fordítják. Tovább növeli versenyképességüket az, hogy a
szövetkezethez tartozó vállalatok a legszorosabban együttműködnek egymással. Nemcsak a termék
szempontjából vannak egymásra utalva, hanem a vállalati komplexum minden részvevője segíti
egymást.
Mit gyártanak a Mondragon szövetkezetcsoport vállalatai? A termékskála felöleli a rádió- és
tévéalkatrészek, az automatizációs technika digitális irányításának és az útjelző tábláknak az
elektronikus alkotórészeit. Gyártanak szerszámgépeket a fémfeldolgozáshoz, és ugyancsak fontos
alkotóelemeket olyan szállítóeszközökhöz, mint a vasúti kocsik, a mozgólépcsők, liftek, szerelésnél
használt ipari robotok. Gyártanak szerszámgépeket a műanyag-feldolgozáshoz és a házak, ablakok
hőszigeteléséhez. Készítenek légkondicionáló- és fűtőberendezéseket, háztartási gépeket, mint
például a mikrohullámú sütő, elektromos tűzhely, vízmelegítő, hűtőszekrény, mosó- és
mosogatógép, szárítógép. Ezen túlmenően fafeldolgozáshoz szükséges gépeket, sőt bútorokat is
gyártanak. De nem hiányzik az építkezéseknél, hajógyártásnál használt gépek és alkatrészek
gyártása sem. Vannak továbbá mezőgazdasági- és fogyasztási szövetkezetek is.
Gazdasági szempontból a szövetkezeti üzemek közepes tőke igénybevétellel működnek. Nincs
köztük sem túl nagy, sem túlságosan tőkeigényes termelőegység. A vállalatok többsége a többi
szövetkezeti vállalat részére termel, így például termosztátokat és ventillátorokat a nagyobb
üzemnek, hűtőszekrényeket, elektromos tűzhelyeket és fűtő berendezéseket más üzemeknek. A

72
darabszám meglehetősen nagy és ez is hozzájárul ahhoz, hogy ezek az üzemek sikeresen értékesítik
áruikat a helyi, az országos és a nemzetközi kereskedelemben. Szakértők megállapították, hogy
mind az egyes vállalatok, mind az össz-szövetkezeti struktúra igen hatékonyan van megszervezve,
mivel rugalmas és nyitott az innovációra, ezért a jövőbeli kilátásaik is jók. Ehhez hozzájárul az
alkalmazottak folyamatos képzése és a fejlesztésekre jelentős összegeket fordítanak.
A Mondragon Szövetkezeti Korporáció legfelsőbb irányító szerve a 650 tagú Szövetkezeti
Kongresszus. A küldötteket közvetlenül választják a szövetkezeti tagok. Az évi közgyűlés választja
a kormányzótanácsot, amely ügyvezetőként a mindennapi irányítást végzi, valamint a korporáció
legfelső vezetőit. Minden egyes tagvállalatnál működik egy helyi üzemi tanács választott elnökkel,
amely testület segítségére van az adott vállalat ügyvezető menedzserének. Így biztosítható, hogy a
vállalati irányítás összhangban álljon az adott vállalatnál dolgozó szövetkezeti kollektíva
érdekeivel.
A Mondragon Szövetkezeti Korporáció történetében a nagyvállalattá való integrálódás
konfliktusokhoz vezetett. Nehéznek bizonyult egy nemzetközi nagyvállalat működésének a
követelményeit összeegyeztetni a kis szövetkezeti vállalatok demokratikus működési elvével. Olyan
vádak is felmerültek, hogy titokban a Korporáció külföldön is - főleg Latin-Amerikában - működtet
vállalatokat, amelynek az alkalmazottai nem kapták meg a teljes jogú szövetkezeti tagságot. A
szakszervezetek is sérelmesnek találták, hogy korlátozva vannak és a Mondragon Korporáció
szemére vetették, hogy tulajdonképpen csak üzleti reklámcélokból használják a szövetkezeti
eszméket és formákat. Aggodalomra adott okot az is, hogy lazítottak a bérskálán és ma már jóval
nagyobb a menedzserek és az egyszerű szövetkezeti tag munkavállalók juttatásai között a
különbség, mint amilyen korábban volt. E konfliktusok leküzdésére újból és újból alulról jövő
kezdeményezések történtek abban az irányban, hogy szorosabb legyen a vállalati irányítás és a
munkát végző szövetkezeti tagok közötti kapcsolat: erősebb legyen az alulról jövő ellenőrzés és
beleszólás.
"Caja Laboral Popular" - A Szövetkezeti Bank
A szövetkezeti üzemek mellett központi szerepet játszik az ugyancsak szövetkezeti formában
működő Szövetkezeti Népbank. Ennek a fiókjai Baszkföld minden részén megtalálhatóak. Ily
módon a szövetkezetcsoport össze tudja gyűjteni a lakosok megtakarításait, és azt hatékonyan tudja
befektetni. Ezáltal külső hitelek felvétele nélkül rendelkezik a beruházásokhoz szükséges
pénzeszközökkel.
Már volt róla szó, hogy a bankkal kötött társulási megállapodás a mondragoni szövetkezeti együttes
legfontosabb eleme, mert ebben rögzítik azokat a szociálpolitikai alapelveket, amelyeket az
üzemvezetésnek be kell tartania és azt a módot, ahogy a szövetkezeti együttesen belül a munka és a
tőke összekapcsolódik. Tartalmazza a szövetkezetben résztvevők tulajdoni részesedésének a
feltételeit, a felvett hitelek törlesztését és kamatainak fizetését és a bérpolitikának az irányvonalait.
Ez biztosítja, hogy a szövetkezeti vállalatok elegendő pénzzel rendelkezzenek beruházásaikhoz.
Minden vállalat köteles szabadon lévő pénzeszközeit a Szövetkezeti Népbanknál tartani és nem
léphet üzleti kapcsolatba más bankkal. A pénzügyi források hiánya más országokban gyakran
vezetett súlyos gazdasági nehézségekhez. A szövetkezeti komplexum eddigi története bizonyítja,
hogy Mondragonban ezt a problémát sikerült megoldani.
A szövetkezeti vállalatok részt vesznek képviselőikkel a bank kormányzótanácsában és a maguk
részéről megengedik a banknak, hogy saját könyveikbe betekintsen, és évente benyújtanak
pénzügyi tervet is. Mindez egy jól kiegyensúlyozott rendszer, melynek révén a Szövetkezeti Bank
tevékenységét mind a befektetők, mind a hitelfelvevők irányában felelősségteljesen és optimálisan
tudja ellátni. Így a bank anélkül képes szolgáltatásokat nyújtani a kisipari szövetkezeteknek, hogy
hatalmas szervezetté válna, amely az ellenőrzése alá vonja az üzemeket, ahogyan az az ultraliberális
kapitalizmus jelenlegi viszonyai között a gyakorlat.

73
A bankot gyakran "másodfokú szövetkezet"-nek is nevezik, mert közgyűlésén nemcsak saját
tulajdonosai, hanem a szövetkezeti együttes mintegy 150 köztulajdonú vállalkozása is tagként vesz
részt. A banki tevékenység azonban csak a hitelszövetkezet tevékenységének egy részét alkotja.
Ezen felül működik 100 szakértővel egy tanácsadó testület, amely egy hat részleggel rendelkező
korábbi önálló szövetkezetből jött létre. Ez a tanácsadó testület készíti el a stratégiai terveket az
üzemek bővítésére, a piaci elemzéseket és kijelöli a megcélzott üzleti kapcsolatokat. Nemcsak
szoros kapcsolatot tart fenn minden egyes szövetkezeti vállalattal, amennyiben szorosan
figyelemmel kíséri ezek gazdasági teljesítőképességét, de fontos szerepe van az új szövetkezeti
vállalatok létrehozásában. Megkeresi Baszkföld községeinek és kisvárosainak azokat a csoportjait,
akik szívesen alakítanának újabb szövetkezeti vállalatot. Ajánlásokat tesz a részükre, hogyan kell
ehhez hozzáfogni, és megfelelő ismereteket bocsát a rendelkezésükre amennyiben meghívja őket az
egyes vállalatok helyszíni tanulmányozására és tapasztalatainak átvételére. Gyakran két évig is tart
a felkészüléssel kapcsolatos tanulmányok elvégzése. Ezen részletesen megvitatják a tervezett üzem
megvalósíthatóságát, a tervezett termékek piacképességét, az előállításukhoz szükséges anyagokat
és erőforrásokat. Ily módon bővül a demokratikusan tevékenykedő közgazdaság újabb életképes
vállalatokkal. Az üzemi tanácsadás magas színvonalú tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy az
utóbbi években szinte valamennyi szövetkezeti vállalat sikeres volt. A piacon észlelt legkisebb
kedvezőtlen jel is alapos elemzésre kerül. Nyomban megkezdődik a probléma megoldására a közös
erőfeszítés és a konzultációk után haladéktalanul meghozzák a szükséges intézkedéseket. Ezeknek a
végrehajtását és következményeit ellenőrzik és elemzik. A szövetkezeti vállalatok így folyamatosan
megkapják az optimális támogatást egy hivatásos szakképzett tanácsadó testülettől.
Az Egyesült Államokban minden újonnan létesült vállalatból már csak az ötödük működik.
Mondragonban például 1956 és 1986 között 85 szövetkezeti vállalat létesült és csak háromnak
kellett bezárnia kapuit.
A szövetkezeti szövetség alkotja a szövetkezeti gazdaság szervezetrendszerét hordózó struktúrát. Ez
a struktúra összekapcsolja a középméretű vállalatok rugalmasságát a nagyüzemeknek a
szilárdságával, és emellett viszonylag biztonságos jövőképet, nyújt. A saját hitelbank, a szociális
tevékenység és az ugyancsak saját képzési intézmények biztosítják a szövetkezeti alapértékek
viszonylag zavartalan megvalósításának a feltételeit. A műszaki képzést nyújtó központok, valamint
a gazdasági vezetőképzők lehetőséget adnak a fiataloknak, hogy elsajátítsák a szövetkezeti
gondolkodást és cselekvésmódot. A mellérendeltség és egyenrangúság jellemzi a szövetkezeti
tevékenységet és ez megmutatkozik a lakosság gondolkodásmódjában is. A helyi polgárok a
szövetkezeti hitelbanknál tartják számláikat. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy a szövetkezeti
közösség a nemzetközi pénzvilág által kézben tartott pénzügyi rendszertől függetlenül tud
tevékenykedni. Ez önálló és sikeres fejlődésüknek az egyik fontos előfeltétele.
A szövetkezeti vállalatoknak a szoros együttműködése eddig viszonylag sikeresen megvédte őket az
őket körülvevő pénzuralmi módszerekkel működő kapitalista rendszer társadalmi-gazdasági
behatásaitól. Ez lehetővé tette, hogy viszonylag zavartalanul és önigazgató módon járhassák a saját
útjukat. Ez eredményezte azt, hogy a mondragoni tapasztalat egyfajta harmadik útnak tekinthető a
társadalmi-gazdasági jövőt illetően. Autonómiájuk azonban nem védi őket teljesen a pénzuralmi
rendszer gazdaságának a nyomásától és a piaci versenytől. Ez kikényszeríti, hogy ezek a
szövetkezeti vállalatok éppen olyan hatékonyan, gazdaságosan és versenyképesen termeljenek, mint
a konkurens riválisok, esetleg még termelékenyebben.
A fenntartható növekedés önellentmondás
Véges Földünkön semmilyen alrendszer nem növekedhet végtelenül, a fenntartható növekedés
propaganda célokat szolgáló képtelen állítás. A fenntartható növekedés a kamatmechanizmussal
működtetett magánpénz-monopólium kényszerhatása az emberi civilizációra, de úgy pusztítja a
pótolhatatlan erőforrásokat, ahogy a rákos daganatok pusztítják el végül azt az élőlényt, amely
élőlénynek a halálával ők is elpusztulnak. A lehetetlen fenntartható növekedés helyett a
74
pótolhatatlan erőforrások elpusztítása helyett az emberi élethez szükséges erőforrások fenntartására
van szükség.
A korlátlan növekedés és fogyasztás kiszolgálja a magánpénz-monopólium adósságszolgálati
igényeit, de következménye a környezet olyan szennyezése, az erőforrások olyan felhasználása,
amelyek visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak be. A káros környezeti hatás egyik bizonyított
következménye bolygónk hőmérsékletének emelkedése, amely maga is gyorsított ütemben előre
haladó folyamat. Teljes kibontakozása nyomán olyan következményekkel kell számolni, amelyek
nemcsak megemelik globálisan a tengervíz szintjét és veszélyeztetik az alacsonyan fekvő
területeken élő népeket, de az éghajlati változások is igen jelentősek, hiszen tovább fokozhatják a
szárazságot ott, ahol máris előre haladt az elsivatagosodás, másrészt pedig oda juttat
többletcsapadékot, ahol erre már nem lenne szükség.
A környezetszennyeződés nyomán fokozódik a megbetegedési arány, ami aláássa embermilliók
munkavégző képességét. A pénz- és korporációs oligarchia viszont tovább tudja fokozni az
ellenőrzése alatt álló pénz és termelői vagyon koncentrációját, amellyel a tőkeszegény kis- és
közepes vállalatok nehezebb helyzetbe kerülnek. Mindez a munkaképes lakosságban fokozza a
megbetegedési arányt. Az államnak kell közbeavatkoznia a munkanélküli ellátás, a segélyezés, az
egészségügyi gondoskodás biztosításával. Fokozódnak a társadalmi feszültségek, amelynek nyomán
viszont az államoknak egyre többet kell költeniük a közbiztonság, a jogrend és a közrend
fenntartására. A pénzuralmi renddel kényszerűen járó eladósítás, valamint a fokozódó közterhek
következtében az államok pénzügyi egyensúlya megbomlik és egyre több államnak a háztartása
válik finanszírozhatatlanná. Mindez párhuzamosan fut a nemzetközi pénzvilág hatványozott ütemű
gazdagodásával, azaz azok az érdekcsoportok erősödnek, jutnak egyre nagyobb nyereséghez, akik
értéket nem állítanak elő, csak a mások által megtermelt értéket elosztják. Az egyes államok és
társadalmak zsarolhatóvá válnak, és elkerülhetetlenül fokozódik a vagyontalan rétegek, a hátrányos
helyzetűek elszegényedése. Az ezekhez tartozók természetesen hamarabb halnak meg. Mindez
végül aláássa az érték-előállító szektor életképességét is. A végső eredmény pedig társadalmi
méretekben is ugyanaz lesz, mint a rákbetegség, és a megbetegedett élőlény viszonylatában. A
pénzoligarchia végtelen gazdagodási igénye végülis elpusztítja az emberiség termelőképességét és
világméretű civilizációs válságba torkollik.
Az emberiség nem azért létezik, hogy legyen piaci verseny, és tudjon adósságszolgálatot fizetni. A
termelékenység, a profit, a gazdasági növekedés végső célja az ember - minden egyes ember -
szabadságának, képességei optimális kibontakozásának - a társadalmi méretű biztosítása. Ugyanezt
szolgálja a társadalmi igazságosság, a jogállamiság, a jog uralma és természetesen a
környezetvédelem. Végső soron minden alá van rendelve az emberiség közös szükségleteinek
érdekeinek és értékeinek. Más szóval, nem az ember van a gazdaságért, a pénzvagyon végtelen
növekedéséért, hanem a gazdaság és a pénzrendszer is csak akkor létjogosult, ha az emberközpontú
társadalom szolgálatában áll.
Aki tanulmányozza a pénzuralmi rendszer szerkezetét és működését, azt a módot, ahogyan egy
viszonylag szűk érdekcsoport a nála lévő magánpénz-monopólium segítségével miként tudja
folyamatosan kisajátítani magának a termelőgazdaságban előállított értéktöbbletet, az tudja, hogy
ennek a parazita rendszernek a megváltoztatásához elégséges a kamatmechanizmussal működtetett
magánpénzrendszer közpénzrendszerré való átalakítása. A pénzuralmi rendszert kialakító
bankárdinasztiák minden energiájukat a pénzzel történő manipulációnak szentelik. Az ultraliberális
monetarizmus uralomra jutása a kapitalizmus belső viszonyait is átalakította, amennyiben a
termelőgazdaságot teljes mértékben alárendelte a pénzgazdaságnak. A szélsőséges monetaristák az
1970-es évek óta azt a tévtant hirdetik, hogy az általuk szabályozott és irányított pénzpolitikával
válságmentes és végtelenül tartó, azaz fenntartható gazdasági növekedést lehet elérni. Úgy vélik,
hogy pénzkibocsátással, a pénzmennyiség szabályozásával, a kamatmechanizmus működtetésével,
az árfolyamok manipulálásával meg lehet változtatni a társadalmi viszonyokat. Sőt, azt a

75
képtelenséget is hozzáteszik, hogy igazságosabbá lehet tenni a társadalmat, mert a versenyképesség
fokozásával több és jobb szolgáltatás lehet előállítani, és ez pedig végső soron minden ember
hasznára van.
A pénz, amely csupán egyezményes jel, és amely jelnek a kibocsátása elsősorban azokat illetné,
akik magát a jelzett dolgot előállítják, természetesen a pénzkapitalista társadalom központjában áll.
A kapitalistának nevezett rendszert helyesebb lenne olyan gazdasági esélyegyenlőségen alapuló és
személyhez kötött magántulajdonnal működtetett rendszerrel felváltani, amelyben megvan a
pénztőkének a maga szerepe, de mégsem egyedül a pénztőkével rendelkezők érdekeinek van
alárendelve. A személyes felelősséghez és érték-előállító teljesítményhez kötött magántulajdon és
az így működtetett piacgazdasági verseny jól szolgálhatja az emberek - valamennyi ember - közös
érdekeit. Amikor elvetjük a pénztőke egyeduralmát, a kizárólag szűk csoportérdekeket kiszolgáló
magánpénz-monopóliumot, akkor nem az egyenlő esélyek alapján működő vállalkozói szabadságot
tagadjuk.
A kamatmechanizmussal működtetett hitelpénz-monopólium valójában nem piacgazdaság, ezért
ennek a magánpénz-monopóliumnak a megszüntetése valójában előfeltétele a piaci szereplők
egyenlő eséllyel folytatható versenyének. A magánpénz-monopolista rendszer visszaél a
kamatmechanizmussal és az általa előállított jeleket, a pénzt, amely a gazdasági folyamatok
nélkülözhetetlen közvetítő közege, rendkívül drágán biztosítja a gazdasági élet résztvevőinek. A
pénznek természetesen többféle szerepe van: csereeszköz és egyidejűleg egy viszonylagos
értékmérő. A pénzuralmi rendszerben a pénz további funkciókhoz jutott, mert vele végzik el a
létrejött vagyon elosztását, a korábban már elvégzett munkából keletkezett vagyon tartalékolását.
Az elvégzett munka a pénz e funkciója következtében tértől és időtől függővé vált. Ez elvezet a
kamat fontos kérdéséhez.
A jogos és a jogtalan kamat
Van elsődleges és van másodlagos kamat. Az elsődleges kamat, amit uzsorának tekintünk, jogtalan,
a másodlagos gazdaságilag indokolható és jogosnak tekinthető. A Biblia, mind az Ószövetség, mind
az Újszövetség számos helyen tiltja a kamat szedését. A kereszténység is hosszú időn át tiltotta a
kamatot. Az iszlám a harmadik egyistenhitű világvallás a mai napig tiltja hívei számára a kamat
szedését.
Uzsorakamatnak tekintünk minden olyan pénzkövetelést, amelyet a magánpénz-monopólium
birtokosai által kibocsátott hitelpénz használatáért szednek. Uzsora minden olyan pénzkövetelés,
amelyet bármely magánpénz-kölcsönző olyan pénz után követel, amelyet könyvelési módszerekkel,
a bankóprés működtetésével, illetve számla nyitásával a semmiből teremtett, mint hitelt. Ez a
hitelpénz kamatozó pénzvagyont képez e magánpénz-monopolista és magánpénz-kibocsátó hitelező
számára.
Nem a kamat vagy a kamat mértéke dönti el, hogy uzsorával állunk-e szemben vagy sem, hanem az,
hogy egy magánmonopóliumra szert tett érdekcsoport teremti meg a pénzt, lényegében a semmiből,
és adja hitelbe a gazdasági élet szereplőinek. Az így kibocsátott könyvelési és számviteli
technikával a semmiből teremtett pénz mögött nincsen reálgazdasági teljesítmény, ezért az erre a
kölcsönre, hitelpénzre számított legkisebb pénzhasználati díj, "kamat" is uzsorának tekintendő.
A legfőbb pénzkibocsátók, a kizárólag magánellenőrzés alatt álló központi bankok. A központi
bankok a szervezett pénzhatalom alapintézményei. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia
azért hozta őket létre, hogy az államok által gyakorolt pénzügyi szuverenitással a kizárólag ő általa
irányított szervezeteket jogosítsa fel. A pénzkibocsátás a forgalomban lévő pénzmennyiség-
szabályozás, a kamat mértékének meghatározása, az árfolyamok szabályozása így kikerül a
közhatalom ellenőrzése alól és kizárólag a nemzetközi pénzügyi közösség ellenőrzése alá kerül. A
központi bankokon túlmenően a kereskedelmi bankok is meghatározott mennyiségű fedezetlen

76
hitelpénzt bocsáthatnak ki, hozhatnak forgalomba. E magánkölcsönzők által kreált pénz, amikor
kikölcsönzik, elsődleges adósságot hoz létre. Az ilyen fedezetlen hitelpénznek a használatáért
felszámított díjat a köznyelvben "kamatnak" nevezik, holott ez jogtalan sarc és mértékétől
függetlenül uzsorának minősíthető.
A gazdasági élet folyamataiban szükségessé válik a pénz, mint közvetítő közeg használata. Ha
valaki munkateljesítménye ellenértékeként jut közvetítő közeghez, pénzhez és a termelési
láncolatban ezt kikölcsönzi egy másik gazdasági szereplőnek, akkor másodlagos adósságot hoz
létre. Úgy is tekinthetjük az így munkával fedezett pénznek a hitelbe adását, mint amikor valaki az
ingatlanát adja bérbe, vagy az autóját adja kölcsönbe. Ahogy jogosan jár a munkával fedezett érték
használatáért használati díj, ugyanúgy jogosan jár a munkával fedezett pénz használatáért használati
díj. Ezért ezt a munkával fedezett pénz után járó használati díjat nem tekintjük uzsorának, hanem
jogosan járó kamatnak.
Amikor a központi bankok és kereskedelmi bankok által kibocsátott hitelpénzt visszafizetik a
kölcsönzőnek, amely mint láttuk semmiből könyvelési és elektronikus módszerekkel teremtette ezt
a fedezetlen pénzt, akkor a kölcsön folyósító a visszafizetett hitelpénzt egyszerűen leírja a
számláról, megsemmisíti, azaz ezzel az összeggel csökken a forgalomban lévő pénz mennyisége.
Tovább csökkenti a forgalomban lévő, a termelést kiszolgáló, működtető pénz mennyiségét a
hitelpénz használatáért fizetett díjnak az uzsorakamatnak a megfizetése is. Ez a hitelpénz-használati
díj, "kamat", azonban nem kerül megsemmisítésre, hanem folyamatosan növeli a stagnáló, parazita
módon csak munkanélküli járadékot húzó, elfekvő pénz mennyiségét.
Amikor a működő gazdaságban keletkezett hiteleket törlesztik, akkor a másodlagos adósságot
fizetik vissza a kölcsönadónak. Ez a pénz nem kerül megsemmisítésre, hanem továbbra is a
pénzforgalomban marad, csak a gazdasági élet egy másik szereplőjénél. Mindössze egyik számláról
egy másik számlára kerül. A másodlagos adósság megfizetése tehát nem szűkíti a reálgazdaság
működéséhez szükséges pénz mennyiségét. Az ezen munkával fedezett hitel után fizetett kamat
költsége termelési ráfordítást jelent és ezért növeli az árak és szolgáltatások árait. Mindebből
látható, hogy a fedezetlenül kibocsátott hitelpénz mennyisége a felhalmozódó használat díj - a
"kamat" - miatt állandóan bővíti a stagnáló pénz mennyiségét. Úgy bővül a pénzintézetekben
felhalmozódó pénz mennyisége, hogy közben csökken a termelést kiszolgáló forgalomban lévő
pénz mennyisége. Az össz-pénzmennyiség növekedése miatt hasonló mennyiségű árura több pénz
terül szét, ami állandóan rontja a pénz minőségét, és az inflációval csökkenti a lakosság
vásárlóerejét.
A központi bankok és kereskedelmi bankok csak a hitelpénzt hozzák forgalomba, de az így
kibocsátott fedezetlen pénz használati díját, az uzsorának minősíthető kamatot azonban nem. Mivel
a kamatokat a termelőgazdaság folyamatait közvetítő és fedezettel bíró pénzből kell kivonni, ezért
folyamatosan szűkül a forgalomban lévő pénzmennyiség. Ennek egyik következménye, hogy nem
lehetséges az összes felvett kölcsön időre történő megfizetése. A fedezetlen hitelpénz
kamatsarcolása megfizethetetlenné teszi az adósságot és beindítja az adósságspirált, amelyből a
magánpénzrendszer közpénzrendszerré történő visszaalakítása nélkül nem lehet kikerülni.
Gyakran még szakdolgozatokban is olvasható, hogy "kamat" és kamat között nincs különbség,
hanem csak a pénz - munkával fedezett valódi pénz és a levegőből kreált fedezetlen pénz
megkülönböztetése nélkül - azaz minden pénz szükségszerű tartozéka. Ez ahhoz hasonló, hogy a
sötétben minden tehén fekete. Ilyen egybemosó gondolkodásmód szerint természetesen a kamat a
természeti szükségszerűség rangjára emelkedik, és nevetségessé válik például az iszlám, amikor
következetesen követeli a kamatmechanizmus kikapcsolását a pénzfinanszírozásból. A pénzuralmi
rendszer megváltoztatása nem a pénz és akár a reálgazdaságban szükségessé váló fedezett pénz
használati díjának a megszüntetését követeli, hanem a közpénzrendszer visszaállítását, az olcsó
közhitelezés gyakorlatát.

77
Valamennyi érték-előállító munkavállaló teljes munkajövedelme a kamatok (munka nélkül hozott
tőkejövedelmek) miatt legalább harmadrésszel megrövidül. Ugyanis a kamatok, mint költségelemek
valamennyi árba beépülnek. Különösképpen tartalmazzák a bérleti díjak, amelyek sok országban a
tiszta tőkekamatok 70-80 %-át teszik ki a jelzálogtőke és a magántőke után. Ha a kamatot nem úgy
fogjuk fel, mint munkával fedezett termék használati díját, akkor az e kategóriába nem sorolható
kamat, munka nélküli jövedelem és jogtalan elvonásnak vagy kizsákmányolásnak tekinthetjük.
Azok, akik minden kamatot elleneznek, és nem teszik meg azt a különbséget, amit az előzőekben
kifejtettünk, a kamatot úgy fogják fel, hogy az a tőke szűkösségének az ára. Az olyan pénz, amelyet
a fogyasztás nem azonnal igényel, tehát a tulajdonosa számára pillanatnyilag fölösleges, ezt az
értéktöbbletet célozza meg, amikor a pénz kikölcsönzésre kerül. A kamat nagysága is alá van vetve
a kínálat és kereslet törvényének, ezért minél nagyobb a tőkekínálat, annál alacsonyabb a kamat.
Hosszantartó konjunktúrára van ahhoz szükség, hogy elegendő tőke képződjön és a kereslet ne
múlja felül a kínálatot. Ha ez a helyzet előállna, akkor a banki szolgáltatások költségein és a
kockázati díjon felül mást, pl. kamatot, nem kellene a pénzintézeteknek fizetni.
A pénzuralmi rendszernek az a sajátossága, hogy a befektetést kereső tőke a kamat 3% alá
süllyedése esetén kivonul a termelőgazdaságból. A gazdaság folyamatait közvetítő közeget, "a
gazdaság vérét" visszatartják. Ez azt jelenti, hogy leállnak a betétek, nagyobb pénzkészletet tartanak
a bankoknál, növekednek a rövid lejáratú betétek és tezaurálnak, azaz a nyereséget nem osztják szét
osztalék formájában a tulajdonosok között, hanem tőkeemelést hajtanak vele végre, illetve más
nagyobb hozamot biztosító értékpapírokba fektetik, például úgy, hogy átvándoroltatják magas
kamatú országokba.
Hatalmas pénzmennyiségek stagnálnak likvid állapotban a pénzintézetekben, illetve a befektetőknél
egészen addig, amíg a kamatok újra emelkednek. Ennek az általános visszatartásnak korábban,
amikor még arany alaphoz volt kötve a forgalomban lévő pénz mennyisége, recesszió vagy
depresszió volt a következménye. A papírpénz bevezetése óta a központi bankok a hiányzó pénzt új
pénz nyomásával pótolják. Ma tehát a pénz-visszatartás először a pénzmennyiség
megnövekedéséhez vezet, amely inflációs nyomást gyakorol. Ekkor megindul a harc az infláció
megfékezéséért, azaz a pénz mennyiséget csökkentik. A kamatokat felemelik, és emelkednek az
árak is. A magas kamatok aztán véget vetnek a konjunktúrának, ekkor következik a gazdasági
visszaesés, munkanélküliséggel, növekvő számú csőddel, bércsökkentéssel. Ennek hatására két-
három év múlva az infláció csökken és visszaszorul. A gazdasági visszaesés azonban gyakran okoz
maradandó károkat. Mindezt szinte valamennyi fejlett ipari államban nyomon lehet követni. A pénz
visszatartás a nagyhatalmú központi bankok beavatkozása ellenére vezet recesszióhoz és indít be
újabb és újabb kamatciklusokat. A pénzuralmi rendszerben így saccolják meg a pénzvagyonos
érdekcsoportok, a magánpénz-monopólium szerves részét képező kamat révén az érték-előállító
termelőgazdaságot, a munkát végző lakosságot.
A XX. század kiemelkedő angol közgazdásza, Keynes óta egészen az ultraliberális monetarizmus
uralomra jutásáig a pénzmennyiség szabályozását és a fiskális politika kombinációját vegyítették a
kamatpolitikával. A keynes-i rendszerben a pénzmennyiség és a konjunktúra közti kapcsolat
nyilvánvaló. Az árukínálat viszonyai között a pénzmennyiség növekedése konjunktúrához vezet,
majd áremelkedést, inflációt okoz. A pénzmennyiség csökkentése viszont recessziót, stagnálást vált
ki, nyomában a növekvő munkanélküliséggel. A magánpénz-monopólium globális kiterjedésével
a kívánatos gazdasági egyensúlyt nem lehet fenntartani. Ma már olyan hatalomra tett szert a
magánpénzek mozgatása és a globális szintű spekuláció, hogy a központi bankok nem képesek
stabilizálni a pénzrendszert. A pénzmennyiség növelésével időlegesen mozgásba lehet hozni
parlagon heverő, visszatartott pénztömegeket a magánszektorban, de a gazdaság felgyorsítása
inflációhoz vezet. Ha viszont a pénzmennyiséget korlátozzuk, az lefolytja a konjunktúrát és a pénz-
és korporációs oligarchia visszatartva milliárdjait várakozó álláspontra helyezkedik, azaz recesszió,
sőt válság állhat elő magas munkanélküliséggel. Ekkor ismét elhangzik a csatakiáltás a gazdaság

78
beindítására és újból megjelenik az infláció.
Ennek a folyamatnak a kárvallottjai elsősorban a kis- és közepes vállalkozások, de leginkább azok a
milliók, akik csak a munkaerejüket tudják áruba bocsátani. A pénz- és korporációs oligarchia
spekulációval, a konkurencia kikapcsolásával egyre nagyobb vállalatbirodalmak létrehozásával a
maga javára tudja kihasználni a helyzetet.
A pénzuralmi korszakot, amelyben élünk, adósságkorszaknak, vagy tartozásállományból és
követelésállományból álló követeléskorszaknak is nevezhetjük. Minden adóssággal szemben
követelés áll. Követelés és adósság az érem két oldala. Itt a veszélyt azok viselik, akik az adósság
oldalára kerültek, ezért beszélünk Magyarország esetében is adósságproblémáról, adósságválságról,
eladósodásról, túladósodásról, az adósságteher állandó növekedéséről. Noha keveset hallani
követelésproblémáról vagy befektetés-problémáról, azért ez is jelen van, mint az érem másik oldala.
Magyarország tartozásállománya külföld felé 2007-ben meghaladja a 40 000 milliárd forintot,
mintegy 210 milliárd dollárt. Ugyanezt fejezi ki a másik oldalról szemlélve, hogy a külföld
követelésállománya Magyarország, a magyar gazdaság és társadalom egészével szemben 40 000
milliárd forint. Ezt a követelés-, illetve tartozásállományt kell a 80 %-ban vagyontalannak
tekinthető magyar lakosságnak évről-évre kiszolgálnia hozam, vagyis tőkejáradék, profit és
kamat formájában. Erre az a magyar gazdaság, amelynek volumene alig több mint 12 000 milliárd
forint nem tudja teljesíteni csak úgy, ha folytatja a közvagyon maradékának a kiárusítását, illetve
újabb kölcsönök felvételével biztosítja a követelésállomány jogosultjai számára az általuk
megkövetelt hozamot. A magyar gazdaság egészébe tehát nem csak az államháztartás és annak
15 500 milliárd forintnyi (mintegy 80 milliárd dollár) adósságának a kiszolgálása tartozik, hanem a
nagyrészt külföldi tulajdonba átment egykori közvagyon után fizetendő tőkejáradék és profit is.
2007-ben már nem csak a harmadik világ létét fenyegetik az eladósodottság következményei,
hanem többek között Magyarországét is. Ráadásul Magyarország még hátrányosabb helyzetben is
van, mert míg a harmadik világ vonatkozásában folyamatosan szó van az adósságok
érvénytelenítéséről, leírásáról, átütemezéséről, elengedéséről, addig Magyarország esetében ezt
egyetlen egyszer egyik kormány sem vetette fel 1989 után.
Az adósságprobléma tehát nemcsak világprobléma, de a magyar társadalmat közvetlenül érintő
magyar probléma is. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a hitelezés és adósságképzés egy magas fokú
munkamegosztás és technikailag modern gazdaságban elkerülhetetlen folyamat. Minden terméket
előzetesen meg kell finanszírozni az előállítástól az értékesítésig. Ezért van nagy kereslet a
befektetési pénzek iránt. Akinek sok pénz áll a rendelkezésére, az hitelbe nyújtja mindazoknak,
akiknek erre sürgősen szükségük van. Nem a hitelpénz léte vagy nem léte a fő probléma, hanem a
kamat és abból is az a kamat, amelyet mi jogtalannak tekintünk. Ez az a láthatatlan motor, amely az
egyszer létrejött pénzvagyont és adósságot folytonosan tovább növeli. Visszafizetése gyakorlatilag
lehetetlen. Ma már az a helyzet, hogy az adósságok fizetése, különösen jelzálogadósságok,
hitelkártya-adósságok, államadósságok esetében nem is kívánatos.
Magyarországon 2007-ben már 100 %-osan csak hitelpénz van forgalomban, amely kamatozó
devizaként érkezett az országba, itt pedig forint-ruhába öltöztették. Minden egyes forint kamattal
megterhelve van forgalomban. Olyan képzeletbeli esetben, ha Magyarországnak sikerülne minden
adósságát visszafizetnie, a magyar gazdaság megbénulna, mert nem lenne forgalomban lévő pénz,
minthogy az igazi magyar pénz már teljesen kikerült a forgalomból. Az adósságok erőteljes
csökkentése esetén tehát alig lehetne beruházásokat végezni. A pénzuralmi rendszerben fizetni kell
a kamatokat, amíg csak az adós fizetni tud. Ha fizetési nehézségek lépnek fel, akkor kockázati
felárat számítanak rá, és beindul a kamatos kamat mechanizmus.
Helmut Creutz német közgazdász kiszámította, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban 1950-től
1991-ig a társadalmi össztermék a huszonötszörösére nőtt, míg az eladósodás a hetvenkétszeresére,
a pénzvagyon pedig a nyolcvankilencszeresére. Sokan ma is a harmadik világ adósságállományát

79
tartják veszélyesen nagynak, pedig az amerikai kormányzat adóssága 2007-ben már meghaladta a
7,8 trillió dollárt. Ezeket az adósságokat kamatoztatni kell. Egyik milliárdos sem mond le az
előjogáról, hogy az ellenőrzése alatt álló pénzintézetek garantálják számára a kamathozamokat.
A kamatos-kamat számítás szerint az adósságok és a vagyon 6 %-os kamatlábbal 12 év alatt
megduplázódnak. De 10 %-os kamat mellett már hét év alatt, 12 % mellett pedig hat év alatt. Az
adósságok és a vagyonok tehát viszonylag rövid időszak alatt megkétszereződnek. A mennyiségek
exponenciálisan növekednek, és 2007-ben már 1000 milliárdos magasságban vannak a kiinduló
számok. Ezért a pénzuralmi rendszerben, amely a magánkézben lévő pénzmonopólium és az abban
működő kamatmechanizmus alapján működik, egyre növekszik a vagyonegyenlőtlenség. A rákos
megbetegedéshez hasonlóan a pénz- és korporációs oligarchia vagyona - matematikailag
bizonyíthatóan - megállíthatatlanul növekszik a társadalom és a gazdaság összeomlásáig.
Magyarország legnagyobb problémája ma az eladósodottság. Ha adósságokról beszélünk, az
elsősorban a kamatokra, illetve a kamatrendszerre kell gondolnunk, amely automatikusan növeli a
pénzvagyont és évről évre megerősíti a pénzrendszer ellenőrzését a termelőgazdaság felett. A
tőkejáradék, a profit és a hozam a kamatrendszerben gyökerezik. A világon átsöprő egyesülési
hullám, a végsőkig vitt koncentrációs törekvések, amelyek mamutképződményeket hoztak létre, a
pénzuralmi rendszer lényegéből fakad, amelynek viszont legfontosabb jellemzője a benne működő
kamatmechanizmus.
Ha le akarjuk lassítani vagy megállítani a pénzuralmi rendszer koncentrációs folyamatait, akkor fel
kell számolni a nemzetközi pénzügyi közösség magánpénzmonopóliuát, amely felöleli a pénz
kibocsátását, a kamatszabályozást, az árfolyamok meghatározását, a hitelrendszert, az eladósítást és
az ezt végrehajtó intézményeket, az univerzális hatáskörű pénzintézeteket, a központi bankok
hálózatát és a kereskedelmi bankrendszert a hozzátartozó befektetési alapokkal, minősítő
intézetekkel, alapítványokkal. A magánpénzrendszer közpénzrendszerré történő átalakítása
biztosíthatja csak a közérdek megfelelő érvényesítését. A közpénzrendszerben újra működhet a
semleges pénz, azaz az elosztás-semleges gazdasági közvetítő közeg, amely aztán már megállíthatja
a pénzvagyon és a termelői vagyon világméretűvé vált szélsőséges centralizációját és
koncentrációját.
A közpénzrendszer visszaállítása összefügg a tulajdonviszonyok átalakításával is. Nem arról van
szó, hogy erőszakkal meg kell változtatni a jelenlegi tulajdonviszonyokat, hanem azokon úgy kell
módosítani, hogy a vagyon elosztása emberi mértékű legyen, és itt is érvényesüljön a homo
mensura, vagyis az optimális arányok alkalmazásának az elve. A legfontosabb, hogy az emberi
méretű vagyon szorosan kapcsolódjék egy konkrét személyhez és mértéke igazodjék ennek a
személynek - vagyon működtetőjének - a teljesítményéhez. A kamatmechanizmus
legigazságtalanabb társadalmi következménye, hogy lehetővé teszi egy szűk érdekcsoport számára,
hogy teljesítmény nélkül aránytalanul nagymértékben gazdagodjék. A jelenlegi magánpénz-
monopólium által működtetett kamatos-kamat mechanizmus nemcsak az erkölcsi normákba
ütközik, de ellenkezik a legtöbb országban érvényes és alkotmányba foglalt emberi jogokkal is. Így
például, amikor egy alkotmány szavatolja az egyes állampolgárok egyenlő hozzáférését az állam, a
kormányzat valamennyi szolgáltatásához, akkor nemcsak erkölcsi normákba, de jogszabályba is
ütközik, hogy a lakosság mintegy tíz százaléka ebből a rendszerből aránytalanul és folyamatosan
több jövedelmet szerez, mint amiért megfizet, mint ami teljesítménye alapján megilletné. Nem lehet
a többségi akarat igazságos és jogos érvényesülésének tekinteni, ha ez a tíz százalék - a társadalmi
jövedelemnek ezt az aránytalan kisajátítását - az érték-előállító munkát végző lakosság 80 %-ának a
rovására teszi. Akik az értéket előállítják, kevesebbet kapnak, mint ami teljesítményük alapján őket
megilletné. Ez azért lehetséges, mert munkabérük nem fejezi ki, nincs arányban teljesítményükkel.
Marad még egy 10 %, ahol az elvégzett munkateljesítmény és az érte kapott juttatás, valamint a
kamatjövedelem és a kamatfizetés nagyjából kiegyenlítődik.
A jelenlegi pénzuralmi rendszer automatikusan növeli a társadalom és a gazdaság minden
80
szektorának, így az államnak, a gazdasági szereplőknek és az állampolgároknak az eladósodását.
Ezt a növekedést a kamat- és a kamatos-kamat mechanizmus kényszeríti ki. Az eladósodottság
növekedésével együtt jár a gazdaságból való kamatrészesedés növekedése is. A tőkejövedelmet,
profitot és kamatot élvezők igényeit a pénzuralmi rendszerben maximálisan védik a jogszabályok.
Emiatt az egész gazdaság az adósságszolgálati terhek fizetésének és a kamatfolyamatnak a
ritmusában működik és növekszik. Ennek többek között az a következménye, hogy az érték-
előállító munkát végzők munkabére ennek arányában csökken, és a bérből élőket a versenyképesség
öncéllá emelésével "kiracionalizálják". A kamat- és kamatos-kamat mechanizmus tehát
szükségszerűen válságokhoz, munkanélküliséghez és szociális feszültségekhez vezet. A kártékony
és lehetetlen "fenntartható növekedés" hosszú távon nem fenntartható, ahogyan erre már utaltunk.
Véges Földünkön semmilyen alrendszer nem növekedhet végtelenül, a fenntartható szó pedig a
folyamatosságra, vagyis a vég nélküli növekedésre utal.
Egy rövidebb időszakasz tekintetében a növekedés lehetséges, sőt ez a pénzuralmi rendszer (amely
a vállalkozási szabadságon és egyenlő esélyeken alapuló piacgazdaság egyik ellentéte, másik
ellentéte a szocialista állam-monopolista tervgazdaság) lényegéből fakadó parancs. Tehát ebben az
átmeneti időszakban szükség lenne arra, hogy a gazdaság növekedésével arányosan ugyanolyan
arányban nőjenek a bérek, mint a tőke után fizetendő költségek és járadékok. Ha azonban a
munkajövedelmek ugyanolyan arányban növekednek, mint a tőkeköltségek és tőkejövedelmek,
akkor az Európai Uniós átlagnövekedést alapul véve mind a termelés, mind a fogyasztás másfél
évtized alatt megkétszereződik.
A globális magánpénz-monopólium rendszerében működő kamatautomatizmus aránytalan előnyben
részesíti a tulajdonosréteget: a pénz- és korporációs oligarchia tagjait. Ez a szűk érdekcsoport
integrált elitet alkot, amelynek legfontosabb tagjai a nemzetközi beruházó bankárok, a
szupergazdag bankárdinasztiák családi holdingokban és alapítványokban tartott kollektív
magántulajdonukkal, tagjai továbbá a mamutkorporációkat működtető és aránytalanul megfizetett
menedzser-réteg, valamint a pénz- és korporációs oligarchiát kiszolgáló kormányzatok, pártok és
politikusok.
A kamatrendszer tehát a társadalmi igazságossággal ellentétes módon aránytalanul nagy előnyben
részesíti ennek az integrált globális elitnek a tagjait. A gazdasági növekedés hozama nem a
közszükségletek jobb kielégítését, a közjót szolgálja, hanem az integrált elithez tartozó keveseknél
összpontosul és a nagy vagyonok, elsősorban pénzvagyonok, exponenciális növekedését biztosítja.
Ennek egyik látható jele a világon végigsöprő fúziós folyamat, amelynek a révén mamutméretű
vállalatok és pénzintézetek jöttek létre. A közérdeket szolgáló állami erőszak gyakorlása egyre
inkább a szervezett magánhatalommá integrálódott pénz- és korporáció oligarchiára tevődik át,
olyan névtelen hatalmi képződményekre, amelyek nem állnak demokratikus ellenőrzés alatt,
vezetőiket nem választják és nem is hívhatók vissza, és akik társadalmi felelősség nélkül hozhatják
meg döntéseiket. Ezek az erőszakos és intézkedéseikért el nem számoltatható magánemberek
elsősorban pénzügyi fölényükkel, pénzügyi technikákkal manipulálják az egyre gyengülő
közintézményeket és gyakorolják azt a társadalmi hatalmat, amelyre a demokratikusan
megválasztott és politikai felelősséggel tartozó törvényhozó és kormányzati, valamint
önkormányzati szervezetek lennének hivatottak.
Ez a pénzuralmi rendszer által kikényszerített természetellenes növekedés gyorsított ütemben
pusztítja a pótolhatatlan természeti erőforrásokat, megváltoztatja az éghajlati viszonyokat és az
egész emberi civilizációt környezeti katasztrófával fenyegeti. Az emberi léptékekhez igazodó
lokális gazdaságok elsorvadnak, pedig már a brit Eric Fritz Schumacher, a világhírűvé vált "Small
is beautiful" (a Kicsi szép) című könyvében, amely 1973-ban jelent meg Londonban, adatokra
támaszkodva bizonyítja, hogy a termelés logikáját kell ellenőrzés alá vennie az emberiségnek, mert
a termelésnek a logikája nemcsak hogy nem azonos az élet és társadalom megmaradásának a
logikájával, hanem ellenkezik vele. Az óriási mértékben felhalmozódó kamatpénzek ragadozóként

81
újabb és újabb hasznot hozó befektetési lehetőségekre vadásznak. Ilyen nagy hozamot ígérő
befektetések az óriási projektek az építőiparban, óriás erőművek építése duzzasztótavakkal,
országnyi méretű esőerdő területek kiirtása, a hadiipar termékeinek "hasznosítása" háborúkban
azért, hogy újabb fegyvereket lehessen előállítani, de itt kell megemlíteni az atomerőműveket és
más mamutlétesítményeket is. A pénz- és korporációs oligarchia globális gazdagodása
szempontjából nem számít jövedelmezőnek a kis és közepes vállalkozások, valamint a minőségileg
értékes, szociálisan pedig a közjót szolgáló - gyakran életmentő - beruházások finanszírozása, azaz
a kicsi gyönyörű elve szerinti helyi gazdaság felvirágoztatása. A jelenlegi pénzuralmi rendszer
feloldhatatlan dilemmája az az ellentmondás, hogy két rossz választás elé állítja az emberi
civilizációt: vagy gazdasági válságba jut, ha nem folytatja a hitelpénz és a kamat által megkövetelt
növekedést, ha pedig folytatja ezt a növekedést, akkor környezeti válságba kerül, mert
visszafordíthatatlan károkat okoz az emberi élet fenntartásához szükséges természeti környezetben.
Hogyan irányítja a pénzoligarchia a világot?
A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia úgy irányítja a nemzetközi pénzrendszert, hogy
tetszése szerint tudja manipulálni a pénz és deviza tartalékokat. A pénzrendszernek ez a
manipulációja a nemzeti kormányok kikerülésével, világszinten megy végbe. A pénz mai
felfogásunk szerint törvényesített csereeszköz, amelynek azonban az értékmegőrzés is szolgálnia
kell. A pénzkibocsátás - amíg a közpénzrendszer volt érvényben - állami felségjog volt. A
forgalomba hozott nemesfém érmék a kibocsátó állam felségjelvényét viselték és az állam
szavatolta a pénzérmék nemesfém tartalmát. Így azok betölthették az állandó értékű csereeszköz
szerepét. Az egyes országok lakói tudták, hogy az állam csak annyi pénzt tud kiadni, amennyi
nemesfém felett tud rendelkezni, ezért a nemesfém volt a természetes pénz alapja.
Minden nemesfém alapú pénznek az a korláta, hogy a fedezetül szolgáló arany és ezüst mennyiség
nem növelhető olyan ütemben és mennyiségben, ahogyan a gazdaság növekszik. Így a gazdasági
növekedést gátolhatta a nem kellő pénzmennyiség. Ezért több állam is áttért a nemes fémmel
fedezett pénzre. A rendelkezésre álló aranykészlet alapján az adott állam központi bankja, állami
bankjegyeket bocsátott ki, amelyeket könnyebb volt kezelni, szállítani és őrizni. Ezeknek a
bankjegyeknek az értékét az határozta meg, hogy a központi bankban elvileg bármikor aranyra vagy
ezüstre lehetett őket becserélni, azaz aranyalapú pénznek minősültek. Ez lehetővé tette, hogy az
állam több névértékű pénz bocsásson ki, mint amennyi nemesfémmel rendelkezett. Ezt az tette
lehetővé, hogy a gyakorlati pénzforgalomban csak kevesen tartottak igényt bankjegyeik aranyra
történő beváltására. Tapasztalati úton alakult ki az a szabály, hogy 10 % alatti aranymennyiség
elegendő 90 %-al magasabb pénzjegymennyiség kibocsátásához.
Ez a rendszer nemzetközileg is működött, mert azok az államok, amelyek nem rendelkeztek
aranykészlettel, garantálták saját pénzjegyeik átváltási arányát, olyan nemzetközi valutákra,
amelyek viszont arany fedezettel rendelkeztek, így aranyalapúnak minősültek. 1913-ban jött létre az
Egyesült Államok 100 %-ban magántulajdonában lévő Federal Reserve System, a FED, magyarul a
Szövetségi Tartalék Rendszer, amely a mai napig betölti a központi bank szerepét. Ezt a
magánbankok által létrehozott pénzkartellt a Rothschild és a Rockefeller pénzügyi érdekeltség
alapította. Az általa kibocsátott FED-dollárért, amely törvényes fizetőeszközzé vált az amerikai
kormány vállalt kezdetben garanciát. Ez a pénzkartell az I. világháború után felvásárolta a világ
aranytartalékát, és így több ország pénze számára nem lehetett biztosítani az érték megőrzéséhez
szükséges aranyfedezetet. Ez a körülmény is hozzájárult azokhoz a deflációs jelenségekhez,
amelyek végül is az első gazdasági világválsághoz vezettek.
A II. világháború után a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia döntéshozói elhatározták, hogy
újra aranyfedezettel látják el a dollárt. A háború ideje alatt az Egyesült Államok a hadianyag és
élelmiszer szállításaiért aranyat kért. Németország aranyfedezetét is át kellett neki adni, háborús
jóvátételként. Így gyűlt össze az amerikai állam tulajdonában több mint 30 milliárd dollár értékű
arany, amelyet Fort Knoxban őriztek. Ez a nemesfém szolgált a dollár fedezetéül. A dollárt viszont
82
a világ központi bankjai tartalék valutaként használták, így az Egyesült Államok több dollárt
költhetett, mint amennyinek a fedezetére megvolt az alapja. Az egyes országok dollárért vásárolták
azokat a nyersanyagokat, elsősorban energiahordozókat, pl. kőolajat, amelyekhez csak ezért a
valutáért lehetett kapni. Fokozatosan kialakult a dollár egyeduralma a világ pénzrendszerében.
1971. augusztusában a nemzetközi pénzoligarchia döntéshozói kérésére Nixon amerikai elnök
felmondta a dollár aranyra történő átváltását, és az amerikai állam többé nem szavatolta a dollár
értékállóságát. Ettől az időponttól kezdve a dollár teljesen fedezetlen bankjegy a magán pénzkartell
FED szabad magánvalutája. A világ többi pénzneme is, amely a dollárra támaszkodott többé már
nem értéktartalmú, hanem csak fedezetlen, de törvényesített papírpénz. Állami döntéssel,
jogszabályokkal törvényes fizetőeszközzé lehet tenni egy fedezetlen magánbankjegyet.
Értékmegőrző eszközzé azonban nem lehet tenni, mert ehhez a pénzt használók bizalmára van
szükség, arra, hogy ezt a magánbankjegyet hosszútávon értékőrzőnek tekintsék. Szabad mennyiségű
pénz árfolyam értéke a forgalomba lévő pénzmennyiség mértékétől függ. Az elmúlt 30 évben a
világon előállított javak mennyisége csak a négyszeresére nőtt, míg az értéktermelő gazdaság
folyamatait közvetítő jelek mennyisége, vagyis a pénzmennyiség a negyvenszeresére nőtt. A
pénzmennyiségnek ez az ugrásszerű növekedése természetesen inflációt idéz elő. A tízszeres
tempóba növekvő jelek (pénz) szétterül a valódi értéket hordozó termékeken és szolgáltatásokon, és
így azok pénzben kifejezett ára aránytalanul növekszik. Egyre több felhígult pénz terül szét
ugyanannyi árumennyiségen. Ez a pénzromlás.
Sok szó esik a központi bank függetlenségéről. Egy központi bank azonban lehet független saját
országa törvényhozásától és kormányától ugyanakkor erősen függhet a nemzetközi pénzvilág olyan
irányító intézményeitől, mint a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a Bázeli Nemzetközi
Fizetések Bankja, az Európai Unió Frankfurtban működő Központi Bankja, a Nemzetközi
Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete, továbbá a pénzvilág olyan központjaitól, mint a
City of London, a Wall Street és a FED Központja Washingtonban. Volt olyan központi bank is,
amely ugyan független volt az adott ország parlamentjétől és kormányától, de függetlenül működött
a nemzetközi pénzvilág előbb felsorolt irányító intézményeitől is.
Ilyen központi bank volt a Német Szövetségi Köztársaság Jegybankja, a Bundesbank, amely a
demokratikus német államban egy semlegesnek mondható negyedik hatalmi ágát jelentett. A
Bundesbank függetlensége azt jelentette, hogy ez a központi bank ellent tudott állni a
pénzmennyiséggel való visszaélésnek, a politikai nyomásnak és kellő önállósága volt a pénz
értékállandóságának a megőrzésére. A Német Jegybank ezért az államtól és a nemzetközi pénzvilág
frontszervezeteitől való függetlenségét az akkori német pénz, a márka, értékének a biztosítására
használta. Ezáltal a német márka lett a világ legstabilabb valutája, amit egyre többen használtak
tartalékként és értékmegőrzőként.
Az államok többségében a kormányok arra kötelezték jegybankjukat, hogy az ugyanevezett
monetáris hatáskörűket (pénzkibocsátás, pénzmennyiség meghatározása, kamat-és
árfolyamszabályozás) olyan célok érdekében használják, mint a gazdasági növekedés és a teljes
foglalkoztatás biztosítása. A nemzetközi érdekeknek a jegybankra való rákényszerítése
rendszeresen inflációhoz vezetett.
Az úgynevezett fejlődő országokban és a diktatórikus berendezkedésű államokban, valamint a
magántulajdonban lévő FED rendszer keretében a szabad pénzmennyiség elve érvényesült. Ez azt
jelentette, hogy a forgalomban lévő pénz manipulálását a politika vagy a privát jegybank
tulajdonosok nem korlátozták. A pénz mennyiségének korlátlan szaporítása valójában az adott
pénzzel való szabad visszaélést jelentette és hosszú távon nem volt működőképes.
A ténylegesen független jegybank, mint amilyen a Bundesbank volt, meg tudta őrizni a márka
értékállandóságát. A függőhelyzetű jegybankok és a magánellenőrzés alatt álló központi bankok
viszont szabadion manipulálhatták az általuk kibocsátott pénzt, ezért a szilárd pénzek és az

83
elértéktelenedő pénzek között szükségszerűen konfliktus jött létre. A pénztulajdonosok arra
törekedtek, hogy hosszú távú ügyleteikhez kemény pénznemeket használjanak, az elértéktelenedett
puha pénzeket pedig kerüljék. Az 1980-as években így lett a német márka - versenyben a dollárral -
bízalmat élvező szilárd valuta. A márkának ez az értékállósága hova tovább tehertétellé vált a
nemzetközi pénz és pénzoligarchia pénzügyi manipulációi számára. A forgalomban lévő
pénzmennyiség szaporítói ezért szabadulni akartak attól a német márkától, amely kimutatta: milyen
mértékben vesztette el értékét a pénzmennyiség állandó szaporítása miatt a pénzoligarchia magán
jellegű pénze, illetve az egyes országok kormányai által manipulált pénzek. A Bundesbanknak ezt a
zavaró tevékenységét úgy küszöbölték ki, hogy a Német Szövetségi Köztársaságot
bekényszeritették az Európai Unióba, az NSZK Központi Bankját pedig alárendelték az Európai
Unió Központi Bankjának.
Ezt a rendkívül fontos döntést Kohl kancellár szűkkörben hozta meg, és nem engedte meg, hogy a
német polgárok népszavazáson dönthessenek értékálló pénzük feladásáról. Kohl kancellár
emlékirataiban azt állítja, hogy rendkívül n agy nemzetközi nyomás nehezedett rá. Azt követelték
tőle brit és francia részről, hogy egyrészt integrálódjon az NSZK az Európai Közösségbe, de ne
vegye át annak vezetését, másrészt mondjon le önálló és szilárd valutájáról. Ha ezt a két feltételt
nem teljesíti, akkor nem járulnak hozzá a német egység létrejöttéhez. Kohl, hogy megvalósíthassa a
németek legfőbb nemzeti törekvését, a német egység megteremtését, engedett a zsarolásnak: feladta
az erős német gazdaság és a magas német életszínvonal legfőbb biztosítékát, a német márkát.
A világban ma vezető szerepet betöltő pénznemek elszakadtak attól az értékhordozó dologi alaptól,
amelyet jelként képviselnek. A 100 %-an fedezet nélküli pénzek korlátlan szaporításával, ezek
állandóan elértéktelenednek. A devizaárfolyamok manipulálásával sikerül azt a látszatott kelteni az
emberek elé, hogy ezek a fedezetlen pénzek valóságos értékviszonyokat fejeznek ki. A
devizaárfolyamokat azonban ugyanazok a pénzügyi csoportok manipulálják, mint amelyek
korlátlanul szaporítják a fedezet nélküli pénzt.
A globálisan megszerveződött pénzhatalom, amely az általa létrehozott, tulajdonolt és irányított
FED- rendszer segítségével el tudta érni, hogy a FED-dollár, egy magánbank magánbankjegye
legyen a világpénz, óriási lépést tett előre, egy privatizált világhatalom létrehozására. A nemzetközi
pénzhatalomnak ez a fokozatosan kiépülő informális szuper állama, az általa ellenőrzött nyersanyag
piacokat is kényszerítette, hogy csak dollárban bonyolítsák üzleteiket. Aki nem dollárban, hanem
márkában, jenben vagy euróban akarta eladni a kőolajat, az ellen szankciókat léptettek életbe. Ez
történt Szaddan Husseinnel, és ez az egyik oka, a pénzhatalom és Irán jelenlegi konfliktusának. A
pénzhatalomnak ez a virtuális szuper állama, amely Amerikát is eszközként használja, sikerrel
kényszerítette a többi ország jegybankjait is, hogy a FED-dollárt használják devizatartalékként.
Még a Európa Unió Központi Bankja is nagyrészt dollárban tartja devizatartalékait. Az euró,
amelynek értékét lehetne az Európa Unió termelői kapacitásához is kötni, most 90 %-ban az
értéktelen, csak Amerika erejével fenntartott, 100 %-an fedezetlen papírpénzen, a FED-dolláron
nyugszik.
Az egyes országok Központi Bankjait beleértve olyan pénzügyi központnak számító központi
bankját is, mint Svájc, arra készerítették, hogy arany készletüket dollár ellenében adják át, vagy
pedig kölcsönözzék ki. A világ aranykészlete ma már a Federal Reserve System
páncélszekrényeiben van elraktározva. Ennek az a következménye, hogy egy új arany alapra
helyezett, tehát fedezet pénzt, csak azok akaratával és feltételeivel lehet ma már bevezetni, akik ezt
az aranytartalékot birtokolják. Ezek a pénzoligarchiák azonosak azokkal, akik a FED-nek is a
tulajdonosai. Ők azok, akik az arany árát nap, mint nap meghatározzák. Ha például eljönne az új
alap aranyra bevezetése egy pénzreform keretében, akkor felemelhetnék az arany unciánkénti árát
akár a mai többszörösére, és ezzel rendkívül előnyös üzletet csinálnának maguknak.
A pénzhatalom súlypontja ugyan az Egyesült Államokban van, de ez egy transz nacionálisan
megszerveződött privatizált világhatalom, amely Amerika pénzrendszerét is irányítja a tulajdonában
84
lévő FED segítségével. Ennek a privát globális pénzhatalomnak a magán pénze a dollár, amelyet
Amerika erején kívül senki nem garantál. Kihasználva azt, hogy ebbe a magán pénzbirodalomba
beolvasztott Amerika ma pénzügyileg és katonailag a világ legerősebb országa az ő pénzügyi és
katonai erejét használják fel arra, hogy a dollárt tetszés szerint szaporítsák és világuralmuk
eszközévé tegyék. Mivel ez a privát világhatalom a maga számára korlátlan mennyiségben tud
dollárt kibocsátani, miközben mindenki másnak munkát, terméket és szolgáltatást kell érte adnia,
így a transznacionális pénzoligarchia a dollárt fel tudja használni a világ nyersanyagainak és
termelő vagyonának a megszerzésére. Nem csak a nemzetek feletti oligarchia jut ily módon
korlátlan mennyiségű szabad pénzeszközhöz, amelyhez fokozatosan az egész világot felvásárolja
magának, de az általa felügyelt Amerikai Állam is többet költhet saját céljaira a dollár szaporítás
korlátlan lehetősége révén. A dollárral való visszaélés a Nemzetközi Pénzügyi Közösség, valamint a
neki alárendelt Amerikai kormányzat számára egyoldalú előnyöket biztosít. Az Amerikai Állam
már két évtizede egyre több erőforrást vesz igénybe értéktelen fedezetlen papírpénze ellenében.
Emiatt Amerika külfölddel szemben fennálló eladósodása rendkívül megnőtt.
A korlátlan dollár kibocsátás miatt már sokat veszített a dollár eredeti értékéből, de az összeomlás
még nem következett be. A nemzetközi pénzhatalom és a szolgálatában álló amerikai kormány évek
óta arra kényszeríti a világgazdaságban fontos szerepet betöltő központi bankokat, hogy tartsák meg
a náluk exportból vagy a termelő és fizikai javak felvásárlásából összegyűlt fedezetlen dollárt, és
ezt használják értékőrző devizatartalékként. Így Kína, Japán és Európa Központi Bankjai egyre több
dollárt tartanak devizatartalékként. A pénzvilág döntéshozói kívánságára a pénzimpériumtól függő
országok pénznemét egyre értéktelenebb dollárral támasszák alá, amely által pénzhatalomtól függő
országok pénzneme gyakorlatilag ugyanolyan értéktelenné vált, mint a FED-dollár.
A pénzimpérium által felügyelt Egyesült Államok, mint adós, ha akarja, meg tudja rövidíteni
hitelezőit a dollár hivatalos leértékelésével. Ezzel hitelezői hátrányára tud megszabadulni
adósságainak egy részétől. A dollár minden egyes leértékelése azt a külföldet rövidíti meg, amely a
világban forgalomban lévő dollár mennyiség 80 %-át tartja magánál. Az adósnak és az őt irányító
Nemzetközi Pénzügyi Közösségnek szabad keze van arra, hogy milyen mértékben akarja adósságát
leértékelni és hitelezőit lényegében becsapni.
Az egyes országok lakói, de a világ közvéleménye sem ismerik a való helyzetet, mert a pénzvilág
irányítói azt sugallják manipulált árfolyamokkal, hogy a gátlástalanul szaporított FED-dollárnak
még mindig szilárd árfolyama van. Ha nap, mint nap hallanának a pénztulajdonosok arról, hogy a
FED-dollár esetében csak a papír árát tartják a kezükben, és minden más az Amerikát is felügyelő
pénzhatalom manipulációtól és visszaéléseitől függ, akkor felgyorsulna ennek a virtuális értéket
jelölő pénznek a termelő vagyonba, fizikai vagyontárgyakba, dologi értékekbe való menekítése. A
FED-dollártól való menekülés, nagymértékű inflációt gerjesztene. Amerikában és külföldön a
pénzérték befektetések egy része már részben elértéktelenedett. Egy újabb pénzügyi válság esetén
további értékvesztés következne be az értékpapírok, nyugdíjak, befektetési alapok terén és egész
pénzügyi ágazatok omlanának össze a felgyorsult elértéktelenedés következtében.
A fentiek miatt elkerülhetetlenné válna a pénzreform. A Nemzetközi Pénzvilág az Amerikai Állam
segítségével ideig, óráig fenn tudja tartani a pénzérték látszatát azáltal, hogy az állam kikényszeríti
a FED-dollár törvényes fizetőeszközzé való kezelését. Minthogy az Amerikai pénzügyi rendszer az
államok feletti pénzhatalom részeként működik, ezért ennek a rendszernek a pénzimpérium szinte
minden intézménye a haszonélvezője. Az Európai Központi Bank, a Bázeli Nemzetközi Fizetések
Bankja, a Bank of Japán és a többi vezető pénzintézet irányítói, tisztában vannak azzal, hogy
mennyire elértéktelenedett 2007-re a dollár. Ennek ellenére támogatják a FED-dollár fizetőeszköz-
illúzióját, sőt elhallgatják, hogy saját pénznemüket valuta tartalékként szinte kizárólag értéktelen
dollárral dúcolták alá. Ezzel saját pénzüket is lényegében elértéktelenítették.
Ha a Nemzetközi Pénzügyi Közösség döntéshozói pénzreformot rendelnének el, az Európai Unió
Központi Bankja valódi érték nélkül kiszolgáltatott helyzetbe kerülne. Az Európai Unió legnagyobb
85
és legerősebb gazdasága Németország, de a német arany is már csak, mint "arany
visszaszolgáltatására igény" létezik. Már a Bundesbanknak sincs valóságos arany tartaléka.
Állítólag a német és a svájci arany is a FED-hez vándorolt, ahogyan az Egyesült Államok állami
aranytartaléka is, át lett szállítva Fort Knoxból a FED széfjeibe és trezorjaiba. Ezek az
átcsoportosítások titokban történtek és még Reagan elnök is meglepődött, elnökségének elején,
hogy Fort Knoxban már nincs ott a több, mint 30 milliárd dollár értékű aranyrúd, az Amerikai
Állam tulajdona.
Az eddig elmondottakból megállapítható, hogy a fedezetlen pénz korlátlan kibocsátása miatt a világ
legfontosabb pénznemei a dollár, az euró, a jen már nem rendelkeznek valódi értékmegőrző
funkcióval. A pénz cserefunkciója is az állítólagos árfolyamérték színlelésén alapul, ezért a
csereérték sem megbízható. A Nemzetközi Pénzhatalom elsőszámú pénze a FED-dollár, nemcsak
értékmegőrző funkcióját veszítette el, de csereértéke is látszólagos. Ebben a papírpénzben az
Egyesült Államok hatalma miatt bíznak még az emberek. A FED-dollár hasonlóan a részvényhez
csak reményt fejez ki, hogy ezért a jelért, közvetítő közegért, valami valódi értéket lehet kapni. Ha
az amerikaiak és a világ többi lakói tudnák, hogy a FED-dollár értéke a Nemzetközi Pénzügyi
oligarchia manipulációitól függ, akkor az emberek többé nem bíznának benne.
Az államok feletti pénzoligarchia a fedezetlen pénzzel évek óta gyorsított ütemben vásárolja fel
mindazt, ami valódi értékkel bír: nyersanyagokat, ipari létesítményeket, ingatlanokat, nemzetközi
cégeket, társaságokat, ha kell ellenséges kivásárlással. Az Amerikai Állam is egyre több valódi
értéket importál értéktelen pénzéért, ily módon egyre nagyobb mértékben eladósodik. A
pénzhatalom tehát levegőből előállított pénzével világpiaci monopóliumok és oligopóliumok egész
rendszerének a tulajdonosa lehet. Eddig már ő rendelkezik a gyémánttal, arannyal, rézzel, cinkkel,
uránnal, a távközléssel, a korporációs tömegtájékoztatással, élelmiszerekkel, a fegyvergyártással, a
légi közlekedéssel. Folyamatban van a génmanipuláció segítségével olyan mezőgazdasági
monopólium kialakítása, amely lehetővé teszi monopol árak alkalmazását globális méretekben.
Kiterjed ez a folyamat a világ energiai piacára is. Folyamatban van a világ vízkészlete feletti
ellenőrzés megszervezése is.
Mi a pénzoligarchia stratégiája?
A Nemzetközi Pénzügyi Közösség felsőszintű döntéshozói a pénzmennyiséget mindaddig
szaporítják és higítják, amíg fel tudják vele vásárolni a világ valamennyi fizikai értékhordozóját. A
Nemzetközi Pénzhatalomnak ezek az irányítói tudják, hogy a pénznek ez a szaporítása nem
maradhat titokban, és egyszer megdől a fedezetlen dollárba vetett bizalom. A bizalomvesztési
folyamat már beindult, és a lassú infláció felgyorsult, a dollár értéke rohamosan hanyatlik. Ezért
egyre inkább szükségessé válik a világszintű pénzreform.
A pénzoligarchia levegőből előállított FED-dollárjával már elegendő értékhordozót vásárolt fel,
ezért a dollárrendszer összeomlása és az után jövő pénzreform már nem rendíti meg hatalmát. A
kétes értékű pénzből értékálló vagyon lett. Sok gazdasági ágazatban monopolhelyzetet szerzett és,
ezért a világot járulék fizetésére tudja szorítani. Monopol hozamok formájában a szervezett
magánhatalom több jövedelemhez jut, mint a szervezett közhatalom az állam adók formájában. A
Nemzetközi Pénzoligarchia azért hajtotta sikeresen a legfontosabb anyagi értékek ellenőrzés alá
vételét, hogy saját maga szabhassa meg az árakat.
A pénzhatalom elsőszámú eszköze Amerika és ennek kormányzata teljesítette azt a kívánságát,
hogy a teljes dollárállomány többsége külföldre kerüljön. Ha ez a külföldre került dollár mennyiség
értékét veszti, akkor a kár 2/3 részben a Központi Bankokat és az Egyesült Államokon kívüli piac
sújtja. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy milyen hibás döntés volt FED-dollárért átadni az
aranytartalékot és, hogy az euró, a jen és más valuták fedezeteként FED-dollárt használtak. Emiatt a
hibás gyakorlat miatt, ha a FED-dollár összeomlik, akkor a hozzája kapcsolt valuták is, amelyeknek
ez a kétesértékű dollárállomány volt az alapja, összeomlik.

86
A Federal Reserve System előző elnöke, Alan Greenspan, még hivatalban volt, amikor elmondotta,
hogy valószínűleg 2007-ig sor kerülhet a dollár korrekciójára. Célzott az euró és a dollár
egyesítésére, amely új világpénzzé alakulhatna át. Greenspan valószínűleg abból indult, ki, hogy
Nemzetközi Pénzügyi Közösség véleményformálói szerint csak 2007-ig őrizhető meg a fedezetlen
dollárba fektetett bizalom. Az államok feletti pénzoligarchia és hegemóniája alatt álló Egyesült
Államok számára előnyös lenne a dollár és az euró integrálása globális és egységes pénznemmé.
Az új pénz elnevezése (pl.single global curency - egységes globális valuta, vagy euró-dollár stb.)
mellékes. A fontos az, hogy a régi világpénzben - a FED-dollárban - meglévő adósságokat
leértékeljék, és ezzel a hitelezőket, akiknél még a régi pénznem van tartalékként, megrövidítsék. Ha
tehát az új euró dollár 20 FED-dollár vagy 15 eurót ér, akkor minden régi pénznemet arányosan
leértékelnek. Ezzel a FED-dollárban hitelezőket rövidítik meg, ugyanakkor a magánpénz kibocsátói
nagy nyereségre tesznek szert. Az államok feletti pénzhatalom ezzel legfontosabb működési
eszközét az Amerikai Államot tehermentesítené. Jelenlegi, mintegy 6.000 millió dolláros adóssága
50 %-os leértékelés esetén 3.000 millió dollárra csökkenne. A FED-dollár minden többi tulajdonosa
elveszíti ebben a pénznemben lévő vagyonának a felét. De a FED-dollárt lehet ennél nagyobb
mértékben is leértékelni. Ez különösen nagy részben Kínát, Japánt lés az Európai Uniót sújtaná.
A transznacionális pénzhatalom fő célja azonban az, hogy olyan új világpénzhez jusson, amely
felett ismét csak ő rendelkezik. Az elképzelt euró dollár rendszerben ismét a Nemzetközi
Pénzoligarchia tulajdonában lévő FED bírna többséggel, azaz továbbra is az ő érdekei lennének
meghatározók. A pénzoligarchia 100 %-s magántulajdonában lévő bázeli bank, a BIS (Bank for
International Settlement - Nemzetközi Fizetések Bankja) választotta ki a Nemzetközi Pénzügyi
Közösség felső vezetése az új világpénz körüli teendők lebonyolítására. A City of London által a
két világháború közti időszakban létrehozott bank feladata a központi bankok tevékenységének
irányítása. Ennek a magánbankban a többségi részesedését a pénzhatalom Amerikában működő
intézményei titokban már felvásárolták. Ha tehát a BIS lenne az új világpénznem (euró dollár)
jegybankja, akkor ugyanazok lennének e globális központi banknak a tulajdonosai, mint akik
korábban a FED tulajdonosai voltak. Ez lehetővé tenné a magánellenőrzés alatt álló szabad
pénzkibocsátás újabb ciklusának a beindítását. Ugyanaz történne, mint a Federal Reserve System
esetén csak most már globális szinten. Meglenne egy ilyen pénzreformnak az előnye is, hogy az
újabb pénzmanipulációs ciklus tehermentesen indulhatna be. A FED segítségével végrehajtott
pénzhigításra feledés borulna, és a pénzcsalás elkövetőinek nem lenne semmilyen bántódása. Az új
rendszer az új pénzzel tovább szaporítaná a pénz és korporációs vagyonát, és lehetővé tenné, hogy
egy újabb két-három évtizedes ciklus keretében tovább centralizálják a világ termelői vagyonát a
saját ellenőrzésük alatt az általuk kézben tartott világpénzrendszer segítségével.
A nemzetközi pénzoligarchiában, ebben a globális játékában azok a vesztesek. Akik túlságosan
megbíznak a pénzben, s akik elhiszik, hogy a pénz a cserefunkcióin túlmenően értékmegőrző
eszköz is. Aki tehát vagyona értékének hosszú távú megőrzésére törekszik, annak vagyonát nem
pénzben vagy pénzt helyettesítőkbe, biztosítási szerződésekbe, nyugdíjakba kell helyeznie, hanem
fizikai vagyontárgyakba, dologi értékekbe. Vegyen példát arról, amit a vagyonszerzés, a vagyon
fenntartás és gyarapítás mesterei a nemzetközi beruházó bankárok tesznek.
A nemzetközi pénzvilág irányítói a FED-dollárral eredetileg Amerika gazdaságát kívánták
ellenőrizni. Időközben a pénzoligarchia célja bővült és globális magánpénzrendszert kívánt
kialakítani. Ezt a FED-dollár világvalutává tételével jelentős mértékben el is érték. Ami hátra van
még a rendszer tökéletesítése és megszilárdítása.
A Nemzetközi Pénzoligarchia a magánpénzrendszer monopóliumával lényegében már is ellenőrzi a
világgazdaságot. Ennek elsősorban beruházó bankkár dinasztiák a legnagyobb haszonélvezői. Ha az
emberiség nem akarja akadályozni a magánpénzrendszerrel való visszaélést, akkor helyre kell
állítani a közpénzrendszert. Természetesen egy állam és egy kormányzat is visszaélhet a saját
kibocsátású pénznemével, ha lehetősége van rá, és saját partikuláris értékeit érvényesíti a
87
társadalom, a gazdaság, az adott ország egészének a hosszú távú érdekeivel szemben. Ezért az is
fontos, hogy a közpénzrendszer megakadályozza, mint az egyes kormányokat, mint a magán
pénzhatalmat a pénzrendszerrel való visszaélésben.
Ha egy pénznem arany fedezettel rendelkezik az kevésbé manipulálható, mint a fedezetlen
papírpénz. A szilárd fedezettel rendelkező világpénz legfőbb akadálya ma az, hogy az arannyal a
nemzetközi pénzhatalom rendelkezik. Ha tehát aranyalapú világpénz kerülne bevezetésre ismét az ő
ellenőrzése alá, kerülne a világ pénzrendszere. Az arany fedezet (vagy más nemesfém fedezet)
elsősorban azért hasznos, mert korlátozza a pénz teljes mennyiségének a kibocsátását, hiszen azt
megfelelő arányban a rendelkezésre álló aranyfedezet mennyiségéhez kell igazítani. A pénznek
azonban, amely a gazdasági élet bizalmon alapuló közvetítő közege nem az aranyfedezet add
értéket. Ennek a jelnek a termelő gazdaság értékelőállító tevékenysége add valódi fedezetet. Azaz
értékes, amit a pénz jelez.
Ezért olyan pénznemet kell találni, amely a termelő gazdaság méreteihez igazodó meghatározott
jelmennyiség, azaz mennyiségi pénznem. E pénzmennyiségének nem szabad gyorsan növekednie,
mint a termelő gazdaság kapacitásának vagy is arányba kell állnia az előállított javakkal,
termékekkel és szolgáltatásokkal. Egy ilyen semlegesnek nevezhető közpénzt csak egy olyan
független jegybank bocsáthat ki, amely legalább annyira független a nemzetközi pénzoligarchiától
és intézményeitől, mint az adott államoktól és kormányoktól. Egy ilyen központi bank kizárólag az
adott ország, vagy a világgazdaság hosszú távú szükségleteire és érdekeire lehet tekintettel. Ez a
megoldás mélyen sérti a nemzetközi pénzoligarchia eddig élvezett privilégiumait, az általa
kialakított magánpénzrendszer monopóliumát. Ezért ezt a fontos kérdést csak a pénzuralmi rend
törvényszerűségeinek a tanulmányozásával és az érintett milliók tájékoztatásával, pénzügyi és
politikai felvilágosítással lehet elérni.
Fenntartható növekedés helyett fenntartható erőforrásokat
A pénzuralmi rendszer által erőltetett kényszer-gazdasági növekedés alapja a munka, a föld és a
tőke. Ezek a feltételek azonban nagyon különböznek egymástól. Földünk hasznosítható felülete és a
Föld méhének kincsei korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre és egyre ritkulnak. Ha
kitermelésük és elhasználásuk a profitmaximálás és a kamatfizetés követelményei szerint történik,
akkor az emberi élet fenntartásához szükséges elengedhetetlen erőforrások visszafordíthatatlanul
károsodnak. A "Peak Oil", vagyis a nyersolaj, mint energiahordozó kitermelése elérte a csúcsát, és e
fontos szénhidrogén kimerülése már a következő évszázad közepére várható. Az atomenergiát
biztosító urán energiahordozók is korlátozottan állnak rendelkezésre. A jelenlegi ipari rendszer
folyamatosan pusztítja a növényzetet, egyre nő a sivatagosodás, a tavak kiszáradása, a
levegőszennyeződés és naponta tűnnek el végleg bolygónkról növény- és állatfajták.
A kamatmechanizmus által kikényszerített növekedési kényszer szembenáll az energia és a
nyersanyagok környezetkímélő és takarékos felhasználásával. A demokratikus ellenőrzés alatt nem
álló, és társadalmilag felelőtlennek minősíthető multinacionális vállalatbirodalmak számára egyre
inkább az a gazdaságosabb és pénzügyileg kifizetődőbb, ha az emberi munkaerőt rendkívül sok
energiát felhasználó gépekkel, technológiával helyettesítik. Ez egyrészt a munkahelyek
felszámolásával növeli a munkanélküliséget, másrészt a pótolhatatlan erőforrások kimerítése révén
jóvátehetetlen kárt okoz bolygónk életfenntartó képességének. A profitmaximálás kényszere teszi
előnyösebbé az élő munkaerő helyett a gépi technológia nagyüzemi alkalmazását. A gépek nem
lesznek betegek, nem sztrájkolnak, nem kell utánuk társadalombiztosítást és nyugdíjjárulékot
fizetni, ezért a pénzuralmi rendszer a gépi technológiát és gének alkalmazását részesíti előnyben az
emberrel szemben.
Ezekre a súlyos problémákra is a leghatékonyabban a jelenlegi magánpénz-monopólium
megszüntetésével és közpénzrendszer helyreállításával lehetne választ adni. Amíg ezt felismeri
annyi ember, hogy ki tudja kényszeríteni demokratikus eszközökkel, addig is kell intézkedni az

88
energia és a nyersanyagok takarékosabb felhasználása érdekében. Ennek egyik eszköze lehet, ha az
energia- és nyersanyag-felhasználást arányosan megterhelik a szociális költségekkel.
A munkaköltségeknél viszont csökkenteni kell a szociális terheket, és újra kell számolni az
energiaköltségeket. A túlságosan sok energiát fogyasztó ágazatoknál úgy kell ésszerűsíteni, hogy a
munkahelyek megmaradjanak, és kifizetődő legyen hatékonyan gazdálkodni az energiával, más
szóval kifizetődő legyen az energia megtakarítása. Ezt úgy is el lehetne érni, hogy csökkentik a
munkaadóknak és a munkavállalóknak a szociális ellátórendszerekhez - öregségi-, betegség- és
munkanélküliség-biztosítás, szakképzéshez - való hozzájárulását. Egyidejűleg az így kieső
költségeket az elsődleges energiák, és nyersanyagok megfelelő adóztatásával kell pótolni. Olyan
energia- és nyersanyagárakat kell kialakítani, amelyek következtében a kevesebb energiával
előállított termékek gazdaságosabbak. Az energia- és nyersanyagszektorban el kellene érni, hogy a
lehető legkisebb felhasználás legyen előnyös.

A háttérhatalom
Elhallgatott dokumentumok
Ajánlás barátaimnak
Tisztelettel és igaz barátsággal ajánlom ezeket a kevésbé ismert dokumentumokat azon osztály-és
iskolatársaimnak, akikről már csak felnőtt fejjel tudtam meg, hogy zsidó származásúak, mert ennek
tanulmányaink ideje alatt semmilyen jelentősége sem volt. Akkor csak az számított, ki milyen
tehetséges és szorgalmas volt, mit teljesített és ezzel milyen tekintélyt vívott ki magának. Ezek a
barátaim - álljon itt nevük helyett csak utónevük: Ádám, Gyuri, Iván, János, Misi, Péter, Tamás,
Tomi, Éva, Mari, Ráhel, Szonja és Zsuzsa - mind rendkívül tehetségesek és az élet is igazolta őket,
mert közülük többen világhírűek lettek. Megtanultam tisztelni őket és néhányan közülük mai napig
legszorosabb barátaim közé tartoznak. Ajánlom ezeket a gyakran felkavaró, kétségeket támasztó és
ellenérzést kiváltó, ugyanakkor az élet összefüggéseinek szakadatlan elemzésére - átértékelésére -
késztető dokumentumokat egykori munkatársaimnak, régi és új barátaimnak is, mindazoknak, akik
figyelemmel kísérték eddig is írásaimat.
Egykori iskolatársaimmal folytatott beszélgetéseink, levélváltásaink során elkerülhetetlen volt a
zsidó vallás, kultúra és hagyomány sajátosságairól, a zsidó nép történelmi szerepéről is eszmecserét
folytatni. Az ún. zsidó kérdés társadalmi, politikai vonatkozásai sem maradhattak el, hiszen ezek
szerves részét képezik az elmúlt évszázad egyetemes és magyar történelmének. Számos kérdéssel
kellett szembesülnöm akkor is, amikor a Szabad Európa Rádió munkatársaként foglalkoztam a
világpolitika és ezen belül a magyar társadalmi és politikai élet elemzésével.
Mindez arra kényszerített, hogy újabb és újabb könyveket olvassak el, és alaposabban
megismerkedjek más népek történelmével is, így a román történelemmel, a német, a francia és az
angol történelemmel. De talán a legtöbbet az amerikai történelemmel foglalkoztam, amikor New
Yorkban éltem és az ottani egyetemen tanultam. Ebben a városban reformátusként természetesen
rendszeresen felkerestem a magyar református templomot a 82. és a 69. utcában. De barátaimmal -
ökumenikus szellemben - eljártam a katolikus összejövetelekre is és rendszeresen részt vettem a 39.
utcában lévő American Israel Friendship House rendezvényein is. Ebben a házban működött a
World Federation of Hungarian Jews nevű kulturális szervezet, amely a magyar származású
zsidó new york-iakat tömörítette. E szervezetnek igen színvonalas és rendszeresen megtartott
rendezvényein, ha csak lehetett, részt vettem. (Amerikai tartózkodásom kezdetén egy bronxi
lakásból - Bronx New York egyik városzrésze -, ahol albérlőként laktam, azért kellett elköltöznöm,
mert a főbérlő egyik éjjel pisztolyát rám fogva megkérdezte: Igaz-e, hogy jársz a zsidókhoz?
Mondtam igen. Miért, mi ellene a kifogásod? Erre beleeresztett egy sorozatott a mennyezetbe, s

89
közölte, hogy távoznom kell. Láttam, hogy részeg, ezért csak annyit mondtam: tegye el a fegyvert,
és reggel elköltözöm. Így kerültem egy új lakásba a New York University közvetlen közelébe.)
New Yorkban akaratlanul is megtapasztaltam, hogy különbség van a zsidó magyar és a magyar
zsidó között. 1983 augusztusában részt vettem a 79. utcában a First és a Second Avenue között lévő
Magyar Házban a Hungarian Literary Society (Magyar Irodalmi Társaság) évi rendes
közgyűlésén. Ezt az irodalmi társaságot az 1930-as évek végén Amerikába kivándorolt, kultúra
kedvelő zsidó származású magyarok alapították a magyar irodalom ápolására. Az idők során ebből
az irodalmi társaságból baráti kapcsolatok fenntartására szolgáló klub lett, ahol ultizni, sakkozni,
pingpongozni, vagy társalogni lehetett magyar zenét hallgatva és magyaros ízű ételeket fogyasztva.
Az 1983-as évi közgyűlésen a társaság német származású elnöke, Mr. Mautner, tartotta angol
nyelven a megnyitót. Mautner úr felesége magyar volt, és nagyvonalúan támogatta a magyar
közösségi életet. Ennek köszönhette, hogy a Magyar Irodalmi Társaság az elnökévé választotta.
Mautner úr angol nyelven elmondott bevezetője után egy erre a célra meghívott amerikai énekesnő
elénekelte az amerikai himnuszt, majd pedig a jelenlévők egy része javasolta a magyar himnusz
eléneklését is. Erre a jelenlévők egy másik csoportja azt mondta, hogy azt már nem, mert 'a magyar
himnusz szavára lőtték a nyilasok a rokonait a Dunába' és követtek el egyéb atrocitásokat. Mire a
himnusz eléneklését javaslók azt kérdezték, hogy mi köze van Kölcseynek és Erkel Ferencnek a
nyilasokhoz, s elvégre ez egy magyar irodalmi társaság, ezért igenis helyén való a magyar himnusz
eléneklése. A vita odáig fajult, hogy azoknak egy része, akik el akarták énekelni a magyar
himnuszt, levette a cipőjét, és Hruscsov módjára elkezdte verni ütemesen az asztalt azt kiáltozva,
hogy aki nem akarja elénekelni a magyar himnuszt, az távozzon, és meg se álljon Tel-Avivig.
Ekkor asztalszomszédom, egykori osztálytársam édesanyja, aki 1952-től ismert engem és 1956 óta
New Yorkban élt, így fordult hozzám: "Látod, János, mi a különbség a zsidó magyar és a magyar
zsidó között? Az egyik követeli a magyar himnusz eléneklését, mert ő nemcsak tud magyarul, de a
szíve is Budapesten dobog. A másik ugyanúgy magyar anyanyelvű, Magyarországról származik, de
az ő szíve Jeruzsálemben dobog. Én zsidó magyar vagyok, és szívem Budapesten dobog, oda
vágyom vissza. De tiszteletben tartom a magyar zsidók érzéseit is, tudomásul veszem, hogy ők a
zsidóságuknak adnak elsőbbséget."
1983-ban nem sikerült a Magyar Irodalmi Társaság közgyűlésén elénekelni a magyar himnuszt New
York 79-es utcájában. A jelenlévők csaknem fele - tiltakozása jeléül - nyomban távozott. Ehhez a
történethez még hozzátartozik, hogy néhány héttel később, 1983 szeptemberében Münchenbe
költöztem, mert a SZER munkatársa lettem. Amikor 1985-ben visszatértem a Rádió new york-i
tudósítójának Amerikába, akkor barátom édesanyja azzal fogadott, hogy 1984-ben kellően
felkészültek, és a Magyar Irodalmi Társaság évi közgyűlésén békésen, és egyhangúan elénekelték a
magyar himnuszt is.
Ez, és az ehhez hasonló tapasztalataim, valamint a zsidó barátaimmal folytatott sok eszmecsere
arról győzött meg, hogy egymás jobb megértéséhez sok-sok őszinte eszmecserére, széleskörű
párbeszédre van szükség. Amikor az 1990-es évek közepén néhány év alatt túljutottam az e
tárgykörrel foglalkozó századik könyvön, meglepődve kellett tapasztalnom, hogy barátaim közül
valójában milyen hiányosan ismerik nemcsak a bibliai zsidó nép történetét, hanem általában véve a
Kelet- és Nyugat-Európában élő zsidó közösségek életét. Amikor pedig a magyar demokratikus
változások nyomán elhatároztam, hogy demokráciaelméletből írok kandidátusi dolgozatot, fel
kellett ismernem, hogy nem lehetséges a társadalmi-politikai demokrácia gazdasági demokrácia
nélkül. A gazdasági demokrácia pedig az esélyegyenlőség biztosítását jelenti a
termelőtevékenységben, a pénz-és hitel kibocsátásában, valamint a javak elosztásában. A jogi
esélyegyenlőség ennek csak a jogszabályi feltételeit biztosítja. Meg kellett állapítanom, hogy azért
nem lehetséges a gazdasági esélyegyenlőség, azaz a gazdasági demokrácia, mert a közpénzrendszert
lecserélték magánpénzrendszerre, a magánpénz-monopólium pedig egy szűk érdekcsoport számára
behozhatatlan előnyöket biztosít. Ekkor kellett megismerkednem a magánpénzrendszert rendkívül
90
igazságtalanná tevő kamatmechanizmussal, amely a pénz előállításának a monopóliumával
rendelkezők számára lehetővé teszi az érték-előállító tevékenység folyamatos és nagymértékű
megsarcolását, s hatalmas kamatjövedelmet biztosít az élősködő pénzvagyonos csoport számára.
Meg kellett állapítanom, hogy létezik egy háttérhatalom, amely a pénzkibocsátás és kamatszedés
monopóliumával a saját tulajdonaként centralizálja és koncentrálja egyre több országban - és ma
már világszinten - az érték-előállító termelő vagyont, valamint a közvetítést és elosztást vezénylő
pénzvagyont. Önként adódott a kérdés: Kikből áll ez a háttérhatalom? Hogyan jött létre? Milyen a
szervezeti felépítése? Hogyan működik?
Így jutottam el a világ leggazdagabb beruházó bankár-dinasztiáihoz, az általuk működtetett formális
és informális pénzügyi és társadalmi-politikai intézményekhez, egy jól megszervezett, világszintű
hálózathoz, amely számos alrendszert működtet. Mivel e rendszer kezdeményezői, irányítói és
haszonélvezői elsősorban a beruházó bankár-dinasztiák, amelyek között, ha nem is kizárólagos, de
döntő szerepet játszanak a zsidó származású pénzemberek, ezért az a világstratégia, amelynek a
végrehajtásán fáradoznak, érinti a különböző országokban élő zsidó közösségek sorsát is.
Természetesen a magyarországi zsidó közösség életét is érinti. Ily módon kihat az én barátaim
életére is. Minél inkább próbáltam megérteni az összefüggéseket, annál világosabban láttam, hogy e
pénz-dinasztiák elsősorban a saját érdekeiket tartják szem előtt, és ha vannak világuralmi céljaik,
akkor az ezzel járó előnyöket nem egy nép, hanem a saját maguk számára akarják megszerezni.
Azt is látnom kellett, hogy bizonyos céljaikat csak úgy tudják elérni, ha a saját népük többségét
alkotó, és gazdagnak egyáltalán nem nevezhető, más emberekhez hasonlóan munkából és
teljesítményből élő zsidó közösségek tagjait megtévesztik. E megtévesztéshez tartozik fontos
tények és stratégiai programok elhallgatása, vagy azok egészen más színben való feltüntetése
félrevezetésük érdekében. E felismeréseimet átbeszéltem barátaimmal. Volt, akivel egyetértésre
jutottam, volt, akivel nem. Kutatásaim során természetesen olyan tekintélyes zsidó származású
tudósok munkáival is megismerkedtem, akik hasonló eredményekre jutottak, mint én. Abban a
pénzuralmi hálózatban, amely ma már globálisan működik, természetesen akadtak olyan résztvevők
is, akik ilyen vagy olyan okból életük egy bizonyos szakaszában szembe fordultak ezzel a
pénzuralmi hálózattal. Ennek a szembefordulásuknak hangot is adtak, leírták, elmondták a
véleményüket. Elviselték az őket ért támadásokat. Személyesen azt tapasztaltam, hogy ezekről az
emberekről - és nézeteikről -barátaim jóformán semmit sem tudnak. Nekem kellett e személyekkel
és munkásságukkal megismertetni őket. Némelyiküket sikerült meggyőzni arról, hogy a tanult
iskolai történelem mellett létezik egy elhallgatott, de azért valóságos másik történelem is. A kettő
nem zárja ki egymást, hanem oly módon egészíti ki, mintha egy személyről készítünk egy normális
képet, valamint egy röntgen és egy ultrahang felvételt. A látható képek nem fognak hasonlítani
egymásra, pedig ugyanarról a személyről adnak információkat. Ha egymásra vetítve összesítjük a
belőlük kapott információkat, akkor pedig kiderül, hogy azok komplementer módon, egymást
kiegészítve pontosabb ismeretekhez juttatnak minket.
Így jutottam arra a gondolatra, hogy tanulmányozva e figyelemreméltó személyek munkásságát és
nézeteit, különösen azokét, akiknek a megnyilvánulásait hitelesnek lehet tekinteni, megismertetem
barátaimmal. Ezért kiválasztottam néhány olyan alig ismert dokumentumot, amelyek a történelem,
valamint napjaink valóságának a kevésbé látható, illetve szándékosan homályban tartott tényeit és
összefüggéseit világítják meg.
Ha nem teszünk különbséget a világuralomra törő bankár-dinasztiák érdekei és hatalmi törekvései,
valamint a zsidó nép - éljen az a diaszpórában vagy Izraelben - túlnyomó többségének a valódi
szükségletei, érdekei és értékei között, akkor a tájékozatlan emberek (válságos helyzetben) a
pénzuralmi rend fenntartói és haszonélvezői helyett (azaz a bajok, feszültségek igazi okozói
helyett), megint azon embertársaikat teszik majd felelőssé, akik ugyanúgy e világuralmi törekvések
szenvedő alanyai, mint a többi ember. Vagyis ha én tényleg szeretem zsidó barátaimat, akkor
tudatosítani kell bennük, hogy igenis vannak olyan kozmopolita bankár-dinasztiák, amelyek a zsidó
91
nép mögé bújva a saját önző céljaikat valósítják meg az egy-központból irányított világállam, az új
pénzuralmi világrend létrehozásával a náluk lévő globális pénzmonopólium segítségével.
Ha ez akárcsak részben igaz, akkor úgy tekinthetjük Izraelt, hogy egy évszázadokon át üldözött nép
nemzeti otthonán túlmenően a háttérhatalom országnyi méretű megbízható helyőrsége is. Ez utóbbi
minőségében az a rendeltetése, hogy a nemzetközi bankárok által irányított új világrend érdekében
őrző-védő feladatokat lásson el Földünk egy rendkívül fontos térségében. Viszonylag kisméretű, de
nukleáris monopóliummal rendelkező, erős katona-államként az energiahordozókban gazdag -
kiemelt fontosságú - közel-keleti világrégióban kell biztosítania a nemzetközi pénzügyi közösség
hegemóniáját, hatalmi monopóliumát. E bevezető gondolatokkal barátaimat akartam meggyőzni
arról, hogy miért érdemes közreadni a következőkben ismertetett - eddigi kutatásaim szerint
hitelesnek tekinthető - néhány dokumentumot némi háttérrel és magyarázattal kiegészítve.
Első rész
Benjamin Freedman a háttérhatalom világstratégiájáról
Elsőként egy ismert és köztiszteletben álló amerikai pénzember véleményét ismertetjük írásai és
beszédei alapján. Benjamin Harrison Freedman 1890. október 4-én született New Yorkban és
1984-ben halt meg ugyanott. Azt az orvost, aki közreműködött a születésénél úgy hívták, hogy Dr.
Simon Baruch. Ő volt a később fontos közéleti személyiséggé vált Bernard M. Baruch apja.
Bernard Baruch a Wall Street egyik sikeres pénzembere és befektető bankára az Egyesült Államok
hadiparát irányította évtizedeken keresztül. Hosszú élete folyamán valamennyi amerikai elnök
hivatalos tanácsadója volt az első világháborútól 1965-ig. Freedman így ír egyik könyve
bevezetőjében Bernard Baruch-hoz fűződő viszonyáról:
"...Bernard Baruch a szerző családjának jó barátja volt és gyakran konzultált vele...1912-től kezdve
olyan helyzetbe kerültem, hogy tanúja lehettem mindannak, ami a színfalak mögött folyt. E sorok
írója a Nemzeti Demokrata Bizottság tagjaként 1912-ben részt vett Wilson elnök választási
kampányában. Ezt követően nem voltak az ajtók zárva előtte."
Benjamin Freedman zsidó családban nőtt fel és zsidó vallás szerinti nevelésben részesült. New York
városában élt gazdag, sikeres üzletemberként. Üzleti karrierje során ő lett a Woodbury Soap
Company cég fő tulajdonosa. Tanúja volt és bizonyos fokig közvetlen résztvevője azoknak a
politikai és pénzügyi manipulációknak, amelyek elősegítették a kommunizmus hatalomra kerülését
és Izrael, mint cionista állam létrehozását, valamint az amerikai politikai élet és tömegtájékoztatás
zsidó hegemónia alá kerülését. Mint a zsidó érdekek képviselője bejárása volt az Egyesült Államok
hét elnökéhez.
Az Új Világrend második világháború utáni előtérbe kerülésével 1945-ben Benjamin Freedman úgy
érezte, hogy felelős a fejleményekért, és erről beszélnie kell. Annak a zsidó és kommunista
gépezetnek a beavatott tagjaként, amely ekkor készült beindítani két nagyszabású tervet - az egyik
az egy központból kormányzott világ létrehozása Egyesült Nemzetek név alatt és a másik Izrael,
mint cionista állam kikiáltása Palesztinában. Egyre nagyobb aggodalommal töltötte el hitsorsosai
növekvő hatalma és az a mód, ahogy ezt a hatalmat használják. Szakított a judaizmussal, és áttért a
katolikus hitre. A zsidó történelemben és kultúrában szerzett jártassága és kutatásai eredményeként
arra a meggyőződésre jutott, hogy a zsidókra és a judaizmusra vonatkozó közkeletű elképzelések
részben tévesek, és még magukat ezeket a kifejezéseket is el kell utasítani. Szó szerint ismertetett
beszédében és írásában az Olvasó gyakran találkozik majd az olyan kifejezésekkel, hogy
"úgynevezett zsidók" vagy "talmudista zsidók" vagy "a modern judaizmus szent könyve".
Benjamin Freedman alapította 1946-ban a Béke és Igazságosság Palesztinában nevű ligát. Arnold
Forster, a B'nai B'rith elnevezésű zsidó szervezet Rágalmazás Elleni Ligájának (Antidefamation
League) egyik vezetője 1988-ban - Square One című önéletrajzi munkájában - Benjamin

92
Freedmant gazdag, hitehagyott öngyűlölő zsidónak minősítette. Az Amerikai Zsidó Bizottság
Commentary című folyóirata 1955 februári számában Benjamin Freedmant egyenesen zsidó
antiszemitának nevezte. Freedman 1954-ben a következőket mondta az antiszemitizmusról:
"Az antiszemita kifejezés egy másik olyan szó, amit el kell távolítani az angol nyelv szókészletéből.
Az antiszemitizmus kifejezés ma csak egy célt szolgál. Arra használják, hogy befeketítsenek
valakit. Amikor az úgynevezett vagy állítólagos zsidók úgy érzik, hogy valaki ellenzi valamelyik
céljukat, akkor az antiszemita szó alkalmazásával lejáratják áldozataikat, vagy antiszemitának
minősítik mindazokon a csatornákon keresztül, amelyek a rendelkezésükre állnak, és amelyeket az
ellenőrzésük alatt tartanak. Megfelelő jártasságom van ezen a területen. Mivel az úgynevezett vagy
állítólagos zsidók nem voltak képesek megcáfolni a palesztinai helyzetre vonatkozó nyilvános
kijelentéseimet 1946-ban, ezért dollármilliárdokat költöttek arra, hogy engem antiszemitának
nevezve befeketítsenek, azt remélve, hogy ily módon lejáratnak a közvélemény előtt, amely komoly
érdeklődést mutatott az iránt, amit nekem el kellett mondanom. 1946-ig az úgynevezett vagy
önmagukat zsidónak kikiáltók szemében egyfajta kis szent voltam. Amikor azonban nem értettem
velük egyet a nyilvánosság előtt a Palesztinára vonatkozó cionista célokat illetően, hirtelen első
számú antiszemita lett belőlem."
Benjamin Harrison Freedman valóban szembefordult azokkal az erőkkel, amelyek célul tűzték ki az
Egyesült Államok és a világcivilizáció ellenőrzés alá vételét. A továbbiakban szó szerint
ismertetjük Freedman egy beszédét és egy írását.
Freedman rendszeresen részt vett azokon a tanácskozásokon, amelyeket Woodrow Wilson
elnökjelölt folytatott választási kampánya során. Ő volt az összekötő idősebb Henry Morgenthau
és Rolla Wells között, aki ebben az időben a Demokrata Párt pénzügyeit intézte. Rolla Wells
később a Federal Reserve Bank-rendszer saint louis-i központjának az igazgatója lett.
Benjamin H. Freedman a Samuel D. Leidesdorf cégtársa volt. 1946-ban beperelte rágalmazásért az
American Jewish Committee-t (Amerikai Zsidó Bizottságot) öt millió dollár kártérítést követelve.
1948-ban a League for Peace with Justice in Palestine ügyvédjének a segítségével - ugyancsak
rágalmazás miatt - pert indított a Non-Sectarian Anti-Nazi League (Nem-felekezeti Náciellenes
Liga) ellen, amelyet Samuel Untermyer alapított. Ezt a keresetet a manhattan-i bíróság elutasította.
Freedman arról is híres, hogy beszédet mondott az amerikai főváros, Washington, Willard Hotel
nevű szállodájában 1961-ben. Írt számos pamfletet. Politikai tevékenységét az 1970-es évek
közepéig folytatta. 1984 májusában halt meg, 94 éves korában.
Már ebből a néhány adatból is érzékelhető, hogy Benjamin H. Freedman egyik különleges
kortársunk volt a XX. században. 1945-ben nyíltan szakított azzal a közösséggel, amelyhez egész
életén át szorosan kötődött. Keményen bírálta az Egyesült Államokon belül kialakult és általa
túlzott méretűnek tekintett zsidó befolyást. Tudta, hogy miről beszél, hiszen magát is a beavatottak
közé számította. Nemcsak Bernard Baruchot, Samuel Untermyert és Woodrow Wilsont ismerte, de
kapcsolatban állt Franklin Delano Roosevelt-tel, Joseph Kennedyvel, valamint John F. Kennedyvel
is.
Benjamin Freedman washingtoni beszéde
1961-ben a Willard Hotelben a Common Sense című lap támogatására tartott rendezvényen
beszélt. Noha e beszéd számos része felett túlhaladt az idő, mégis érdemes megismerkedni szó
szerinti tartalmával.
(Az alább következő beszéd a Kansas Archivist Service által az Interneten is közzétett angol
nyelvű szöveg fordítása, amelyet e sorok írója készített.)
"Itt, az Egyesült Államokban a cionisták és hitsorsosaik teljes mértékben ellenőrzik kormányunkat.
Számos körülményből adódóan ennek túl sok és túl összetett oka van, s ennek részleteibe nem

93
érdemes most belemennünk. A cionisták és hittestvéreik úgy uralkodnak az Egyesült Államok
felett, mint ha ennek az országnak az abszolút uralkodói lennének. Mondhatják, hogy ez nagyon
túlzó álláspont, de hadd tárjam önök elé, hogy mi történt, amíg mi aludtunk.
Mi történt? 1914 nyarán kitört az első világháború. Kevés olyan korú ember van itt, mint én, aki
emlékszik erre. Ezt a háborút az egyik oldalról Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország vívta,
a másik oldalon Németország, Ausztria-Magyarország és Törökország állt. Németország két éven
belül megnyerte a háborút. Nemcsak névleg, de ténylegesen. A német tengeralattjárók, amelyek
meglepték a világot, félresöpörtek minden hajókonvojt az Atlanti-óceánon. Nagy-Britannia magára
maradt, és nem tudta hadianyaggal ellátni a katonáit. Mindössze egy hét élelmiszertartalékkal
rendelkezett, és azután már csak az éhezés jöhetett. Ez idő alatt a francia hadsereg fellázadt.
Franciaország a Somme folyónál fekvő Verdun védelmezésekor elveszítette 600 000 katonáját, a
francia fiatalság színe-javát. Az orosz hadsereg katonái fogták holmijukat és hazaszökdöstek, nem
akartak többé harcolni, és megutálták a cárt. Az olasz hadsereg összeomlott.
Német földön egyetlen egy lövést sem adtak le. Az ellenség egyetlen katonája sem lépte át a német
határt. És mégis Németország tett békeajánlatot Angliának. A németek a status quo ante elve
alapján kezdeményeztek Angliánál tárgyalásos békét. Ez azt jelenti: "Vessünk véget a háborúnak és
maradjon minden úgy, ahogy volt a háború kezdete előtt." Anglia 1916 nyarán ezt az ajánlatot
komolyan mérlegelte, mert nem volt más választása. A brit kormány irányítói vagy elfogadják a
tárgyalásos békét, amit Németország nagylelkűen felajánlott vagy folytatják a háborút, és akkor
teljes vereséget szenvednek.
Miközben ez folyamatban volt, a németországi cionisták, akiket a kelet-európai cionisták
képviseltek, felkeresték a brit háborús kormányt, és - rövid leszek, mert hosszú ez a történet, de
valamennyi dokumentummal rendelkezem állításaim alátámasztására - a következőket mondták:
"Nézzék, még megnyerhetik ezt a háborút. Nem kell feladni, nem kell elfogadni a Németország
által elajánlott békefeltételeket, megnyerhetik a háborút, ha az Egyesült Államok is belép az Önök
szövetségeseként." Az Egyesült Államok ebben az időpontban nem vett részt a háborúban. Frissek
voltunk, fiatalok voltunk, gazdagok voltunk. Azt mondták Angliának: "Mi beléptetjük az Egyesült
Államokat a háborúba az Önök szövetségeseként, azért, hogy az Önök oldalán harcoljon, ha
megígérik nekünk Palesztinát a háborús győzelem után." Más szavakkal üzletet kötöttek: "Mi
beléptetjük az Egyesült Államokat a háborúba az Önök szövetségeseként, az ár, amit ezért fizetni
kell, Palesztina, miután megnyerték a háborút és legyőzték Németországot, Ausztria-
Magyarországot és Törökországot." Nos, Angliának annyi joga volt odaígérni Palesztinát bárkinek,
mint amennyi joga lenne az Egyesült Államoknak, hogy Írországnak ígérje Japánt bármely okból.
Teljesen abszurd, hogy Nagy-Britannia, amelynek soha nem volt kapcsolata, vagy bármely érdeke,
vagy bármilyen joga a fölött, amit úgy ismerünk, hogy Palesztina, felajánlja, mint birodalmi pénzt a
cionisták kifizetésére azért, hogy ők bevonják az Egyesült Államokat a háborúba. Mindazonáltal ők
megtették ezt az ígéretet 1916 októberében. Röviddel ezután - nem tudom, hányan emlékeznek erre
itt - az Egyesült Államok, amely csaknem teljesen németbarát volt, belépett a háborúban Nagy-
Britannia szövetségeseként.
Ismétlem, az Egyesült Államok csaknem teljesen németbarát volt, mert az itteni újságokat a zsidók
ellenőrizték, a bankárok zsidók voltak, az összes tömegtájékoztatási médiumot ebben az országban
zsidók kontrollálták és ők, a zsidók németbarátok voltak. Azért voltak azok, mert sokan közülük
Németországból érkeztek, és azt is akarták, hogy Németország verje tönkre a cárt. A zsidók nem
szerették a cárt, és nem akarták, hogy Oroszország nyerje meg ezt a háborút. Ezek a német zsidó
bankárok, olyanok mint Kuhn Loeb és a többi nagy bankárcég az Egyesült Államokban,
elutasították Franciaország és Anglia finanszírozását, akár egy dollárral is. Félreálltak és ezt
mondták: "Ameddig Franciaország és Anglia szoros kapcsolatot tart Oroszországgal, egy centet
sem!" De ömlött a pénz Németországba, mert Oroszország ellen harcolt és ők Németország oldalán
meg akarták dönteni a cári rendszert.
94
Most ugyanezek a zsidók, amikor megcsillant a lehetőség Palesztina megszerzésére, Angliába
mentek és megkötötték ezt a megállapodást. Ekkor minden megváltozott, ahogyan a közlekedési
lámpa vált át vörösről a zöldre. Ahol az újságok mind német-pártiak voltak, ahol arról tájékoztatták
a lakosságot, hogy milyen nehézségekkel küzd Németország Nagy-Britannia elleni kereskedelmi
harcában és más vonatkozásban, hirtelen nem voltak jók többé a németek. Hirtelen útonállók lettek.
Ők voltak a hunok. Ők lövik agyon a vöröskeresztes nővéreket, ők vágják le a csecsemők kezeit,
gonoszak voltak. Hamarosan Wilson megüzente a hadat Németországnak.
A londoni cionisták táviratot küldtek az Egyesült Államokba Brandeis főbírónak, mondván: "Menj,
és győzd meg Wilson elnököt! Megkapjuk Angliától, amit akarunk. Most meg kell győznöd Wilson
elnököt, és rá kell venni az Egyesült Államokat a háborúba való belépésre." Így lépett be az
Egyesült Államok a háborúba. Semmilyen más érdekünk nem volt. Nem volt ehhez több jogunk,
mint ma a Holdon lenni, ahelyett, hogy ebben a szobában vagyunk. Semmilyen más ok nem volt
arra, hogy az első világháború a mi háborúnk legyen. Belevittek minket - ha lehetek közönséges,
beszívattak minket - csupán azért, hogy a világ cionistái megkaphassák Palesztinát. Ez az, amit az
Egyesült Államok népének soha nem mondtak el. Az amerikaiak soha nem tudhatták meg, hogy
miért léptünk be az első világháborúba.
Miután beléptünk a háborúba, a cionisták Nagy-Britanniához fordultak és közölték: "Nos, mi
teljesítettük a megállapodás ránk eső részét, szeretnénk valamilyen írást, hogy Önök megtartják
ígéretüket, és nekünk adják Palesztinát, miután megnyerték a háborút." Nem tudták, vajon a háború
még egy évig vagy további tíz évig fog-e tartani. Elkezdték megfogalmazni a nyugtát. A nyugta egy
levél formáját öltötte, amely rejtjelezett nyelven íródott úgy, hogy a nagyvilág ne tudhassa, hogy
miről is van szó. Ezt az írást hívták Balfour-deklarációnak.
A Balfour-deklaráció nem volt más, mint Nagy-Britannia ígérete arra, hogy megfizeti a
cionistáknak azt, amit kialkudtak, cserébe azért, hogy ők beléptetik az Egyesült Államokat a
háborúba. Ez a nagy Balfour-nyilatkozat, amiről oly sokat hallanak, ugyanolyan hamis, mint a
háromdolláros bankjegy. Nem hiszem, hogy nyomatékosabban tudnám ezt kifejezni. Az összes baj
itt kezdődött. Az Egyesült Államok belépett a háborúba. Az Egyesült Államok összezúzta
Németországot, tudják, mi történt? Amikor a háború véget ért, és a németek Párizsba utaztak 1919-
ben a békekonferenciára, 117 zsidó volt ott, mint a zsidóságot képviselő delegáció Bernard Baruch-
hal az élén. Én is ott voltam, kell, hogy tudjam.
Nos, mi történt? A zsidók a békekonferencián, amikor feldarabolták Németországot és
felparcellázták Európát azok között a nemzetek között, akik valamilyen címen jogot formáltak
Európa bizonyos részeire, feltették a kérdést: "Mi van a nekünk ígért Palesztinával?" Ekkor jutott
először a németek tudomására a Balfour-nyilatkozat. A németek első ízben ekkor jöttek rá "Szóval
ez volt a játék, ez volt az ok, amiért az Egyesült Államok belépett a háborúba?" A németek első
ízben fogták fel, hogy azért lettek vesztesek, azért kell alávetniük magukat szörnyű jóvátételi
feltételeknek, mert a cionisták Palesztinát akarták és el voltak szánva arra, hogy bármely áron
megszerezzék.
Ez egy másik nagyon érdekes szempontot vet fel. Amikor a németek erre rájöttek, természetesen
elutasították. Eddig az időpontig a zsidók egyetlen egy országban sem boldogultak jobban, mint
Németországban. Itt van például Walter Rathenau, aki talán százszor fontosabb volt a pénzügyek
és az ipar terén, mint Bernard Baruch ebben az országban. Ott volt Albert Ballin, aki a két nagy
gőzhajózási cég tulajdonosa volt, ott voltak az észak-német Lloydok és a Hamburg-amerikai
hajózási társaságok. Meg kell említeni Gerson von Bleichrödert, a Hohenzollern-család bankárját.
Ugyancsak ott voltak a hamburgi Warburgok, a nagy kereskedelmi bankárok - a legnagyobbak a
világon. A zsidók nagyon jól boldogultak Németországban, ez vitán felül áll. A németek úgy
érezték: "nos, szépen elárultak minket".
Ez árulás volt, amit a következő elképzelt helyzethez hasonlíthatunk: Tegyük fel, hogy az Egyesült

95
Államok háborúban áll a Szovjetunióval, és mi győzünk. Ezután azt mondjuk a Szovjetuniónak:
"Nos, hagyjuk ezt abba, békeajánlatot teszünk. Felejtsük el ezt az egészet." És hirtelen Vörös Kína
belép a háborúba, mint a Szovjetunió szövetségese. A háborúba való belépésük következtében
vereséget szenvedünk, elsöprő vereséget, olyan jóvátételi feltételekkel, hogy hasonlót nem is tud az
ember elképzelni. Képzeljék el, hogy ezután a vereség után rájövünk, hogy az országunkban élő
kínaiak voltak azok, a mi országunk polgárai, akikről egész idő alatt azt hittük, hogy lojális
állampolgárokként működnek velünk együtt, s kiderül, hogy ők árultak el minket a Szovjetuniónak
és rajtuk keresztül lépett be Vörös Kína ellenünk a háborúba. Hogyan éreztünk volna ezután a
kínaiakkal szemben az Egyesült Államokban? Nem hiszem, hogy bárki is közülük mutatkozni mert
volna az utcákon. Nem lett volna elég lámpaoszlop, hogy gondozásba vegyük őket. Képzeljék el
csak, hogyan éreztünk volna!
Nos, a németek ehhez hasonlóan éreztek a zsidók iránt. Ők jók voltak hozzájuk. 1905-től, amikor az
első kommunista forradalom kudarcot vallott Oroszországban, a zsidóknak menekülniük kellett
Oroszországból és valamennyien Németországba költöztek. Németország befogadta őket, és nagyon
emberségesen bánt velük. És íme, ők elárulták Németországot minden egyéb ok nélkül, minthogy
ők meg akarták szerezni Palesztinát az ő úgynevezett "zsidó nemzeti otthonukat".
Most Nahum Sokolov és a többi nagy vezető és nagy név, akikről olvasni lehet ma a cionizmussal
kapcsolatban, 1919-ben, 1920-ban, 1921-ben, 1922-ben és 1923-ban megírták az újságokban - és az
újságok tele voltak kommentárjaikkal - a németek zsidókkal szembeni érzéseit, a nagy vereség
nyomán, amelyet az Egyesült Államok zsidó közbelépésre történt háborúba léptetésének
köszönhettek. Ezt maguk a zsidók ismerték el. Nem arról volt tehát szó, hogy a németek 1919-ben
rájöttek arra, hogy egy pohár zsidó vér ízletesebb, mint a Coca-Cola vagy a müncheni sör. Nem volt
vallásos színezete. Nem volt csupán vallási hiten alapuló ellenérzés velük szemben. Politikai ügyről
volt szó. Gazdaságiról. Minden volt, csak nem vallási ügy. Senki nem törődött Németországban
azzal, hogy egy zsidó hazamegy, lehúzza a rolóit és elmondja a "Shema Yisroel"-t vagy a
"Miatyánkot". Senki nem törődött ezzel jobban Németországban, mint ahogy mi itt, az Egyesült
Államokban. Az, hogy ez az érzés kifejlődhetett később Németországban, egyetlen dolognak
tulajdonítható: a németek a zsidókat tartották felelősnek teljes vereségükért.
Az első világháború olyan okokért indult Németország ellen, amelyekért nem Németország volt
felelős. Semmiben sem voltak bűnösök. Túlságosan sikeresek voltak. Megépítettek egy nagy
hajóhadat, fejlesztették a világkereskedelmet. Emlékezzenek csak arra, hogy a francia forradalom
idején Németország háromszáz kicsi városállamból, fejedelemségből, nagyhercegségből és
hasonlókból állt. Háromszáz különböző kicsi politikai egységből. És közben a Napóleon és
Bismarck közti időszakban sikerült egy állammá egyesülniük. Ötven év alatt pedig a világ egyik
legnagyobb hatalmává váltak. Hajóflottájuk Nagy-Britanniáéval versenyzett, és a világ minden
táján kereskedtek, olcsóbban szállítottak versenytársaikkal és jobb termékeket állítottak elő. Mi lett
ennek a következménye?
Anglia, Franciaország és Oroszország összeesküdött, hogy megtépázzák Németországot. Nincs
történész a világon, aki meggyőző okot tudna nyújtani arra, hogy ez a három ország miért döntött
úgy, hogy letörli Németországot a politikai térképről. Amikor Németország felismerte, hogy a
zsidók voltak felelősek a vereségéért, ezt zokon vették. De egyetlen zsidónak a haja szála sem
görbült meg érte. Egyetlenegy hajszál sem. Tansill professzor a Georgetown Egyetem tanára, aki
kutathatta a külügyminisztérium valamennyi titkos dokumentumát, írt erről a könyvében. Idézi a
külügyminisztérium egyik jelentését, amelyet Hugo Schönfelt, egy zsidó készített, akit Cordell
Hull küldött Európába 1933-ban azért, hogy megvizsgálja az úgynevezett politikai bebörtönzöttek
táborait, ő az, aki leírta, hogy nagyon jó állapotban találta őket. Kiváló állapotban voltak és
mindenkivel jól bántak. A táborok kommunistákkal voltak tele. Nos, sokan közülük zsidók voltak,
minthogy Európában ebben az időben a kommunisták 98 %-a zsidó volt. Volt még néhány pap és
lelkész ott, valamint szakszervezeti vezető és szabadkőműves, valamint mások, akiknek nemzetközi

96
kapcsolatai voltak.
Némi háttérinformáció szükséges. 1918-tól 1919-ig a kommunisták voltak hatalmon
Bajorországban egy rövid ideig. Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht és egy csoport más zsidó
vette át a kormányzást néhány napra (Berlinben - D. J.). A császár a háború befejeztekor
ténylegesen Hollandiába menekült, mert attól tartott, hogy a kommunisták kerülnek hatalomra
Németországban ugyanúgy, mint Oroszországban, és hogy ugyanarra a sorsra jut, mint a cár. Így
tehát biztonsági okokból Hollandiába menekült. Miután a kommunista fenyegetést sikerült
elhárítani, a zsidók tovább dolgozhattak, és megpróbálták visszanyerni korábbi helyzetüket. A
németek harcoltak ellenük, ahogy csak tudtak, de anélkül, hogy a hajuk szálát is bármelyiküknek
meggörbítették volna. Hasonló módon küzdöttek ellenük, ahogyan a mi országunkban a
prohibicionisták (az általános alkoholtilalom hívei - D. J.) harcoltak a szesziparban érdekeltekkel
szemben. Senkire nem fogtak fegyvert. Nos, ily módon harcoltak a zsidók ellen is Németországban.
Ebben az időben - gondolják csak el - a 80-tól 90 millióig becsülhető németek között csak 460 ezer
zsidó élt. Mindössze Németország lakosságának 0,5 %-a volt zsidó. Ugyanakkor az ő ellenőrzésük
alatt állt a sajtó és ők kontrollálták a gazdaság nagy részét, mert nekik rendelkezésükre állt az olcsó
pénz abban az időben, amikor a márka leértékelődött és gyakorlatilag mindent felvásároltak.
A zsidók megpróbálták elrejteni ezt a tényt. Nem akarták, hogy a világ valóban értse, hogy ők
eladták Németországot, és a németek ezért haragudtak rájuk.
A németek megfelelő intézkedéseket hoztak a zsidókkal szemben. Hogy úgy mondjam, mindenütt
diszkriminálták őket, ahol csak tudták. Elkerülték őket. Hasonló módon, ahogy mi mellőznénk a
kínaiakat, a négereket vagy a katolikusokat ebben az országban, ha elárulnának minket az
ellenségnek, és emiatt vereséget szenvednénk. Egy idő múlva a zsidók összehívtak egy találkozót
Amszterdamban. A világ minden országából érkeztek zsidók erre a találkozóra 1933 júliusában. Ezt
üzenték Németországnak: "Menesszétek Hitlert és helyezzetek vissza minden zsidót korábbi
pozíciójába akár kommunista volt, vagy bármi is volt. Nem bánhattok velünk így, ahogy teszitek.
És mi, a világ zsidói, ultimátumot intézünk hozzátok." El lehet képzelni, hogy erre mit válaszoltak a
németek. Nos, mit tettek a zsidók?
1933-ban, amikor Németország visszautasította, hogy alávesse magát az amszterdami zsidó
világkonferencia ultimátumának a konferencia félbeszakadt és Samuel Untermyer, aki az amerikai
küldöttség feje volt és az egész konferenciának az elnöke, az Egyesült Államokba utazott és a
gőzhajóról egyenesen a Columbia Broadcasting System stúdióiba ment és rádióüzenetet intézett az
egész Egyesült Államokhoz, amelyben gyakorlatilag bejelentette: "A világ zsidósága szent háborút
üzen Németországnak. Szent konfliktusban állunk a németekkel szemben, megadásra kényszerítjük
őket, kiéheztetéssel. E célból világszintű bojkottot kezdeményezünk velük szemben. Ez el fogja
pusztítani őket, mivel létük a külkereskedelmi exporttól függ."
Tény, hogy Németország élelmiszer-szükségletének kétharmadát külföldről kell behoznia, és ezt
csak akkor tudja megtenni, ha van exportjövedelme. Ha Németország nem tud exportálni, akkor
lakossága kétharmadának éheznie kell. Nem lesz több élelmiszer, mint amennyi az egyharmad
táplálásához szükséges. Ebben a deklarációban, amely itt van nálam, és amely megjelent a New
York Times 1933. augusztus 7-i számában, Samuel Untermyer melldöngetően állította, hogy "Ez
a gazdasági bojkott a mi önvédelmi eszközünk. Roosevelt elnök támogatta a gyakorlatba átültetését
a Nemzeti Újjáépítési Igazgatásban (National Recovery Administration - D. J.)", amelynek
keretében mindenkit bojkottálni kellett, ha a New Deal által lefektetett szabályokat nem követte,
amelyre néhányan Önök közül még emlékezhetnek, és amelyet a Legfelsőbb Bíróság ebben az
időben alkotmányellenesnek minősített. Mindazonáltal a világ zsidósága meghirdette a bojkottot
Németország ellen és ez olyan hatékony volt, hogy többé nem lehetett találni semmiféle árut
semmilyen üzletben a világon azzal a jelzéssel, hogy "Made in Germany". A Woolworth cégnek az
egyik vezetője elmondta nekem, hogy ténylegesen több milliárd dollár értékű fazekasárut és
étkészletet dobtak a folyóba, mert üzleteiket bojkottálták, ha bárki is talált egyetlen egy edényt a
97
"Made in Germany" márkajelzéssel. Ebben az esetben tiltakozók jelentek meg olyan feliratokkal,
hogy "Hitler", "gyilkos" és így tovább, valami olyasmi történt, mint Délen az ülősztrájkok során.
Az egyik üzletben, amely az R. H. Macy üzletlánchoz tartozik, amelyet egy Straussnak nevezett
család ellenőrzött, akik történetesen zsidók voltak, egy asszony talált egy harisnyát, amely
Chemnitz-ből érkezett ezzel a jelzéssel, "Made in Germany". Nos, ezek pamutharisnyák voltak és
már ott lehettek vagy húsz éve. Azóta már sok éve figyelem a nők lábait és régóta nem láttam
pamutharisnyát rajtuk. Láttam, ahogy a Macy-t bojkottálták, emberek százai tüntettek, hordozva a
feliratokat "gyilkosok", "hitleristák" és ehhez hasonlókat. Nos, eddig az időig egyetlen haja szála
sem görbült meg egyetlen zsidónak sem Németországban, nem volt szenvedés, éhezés, gyilkosság,
semmi sem történt. A németek természetesen ezt kérdezték: "Kik ezek az emberek, akik bojkottot
hirdetnek ellenünk, és munkanélkülivé teszik népünket, arra kényszerítve gyárainkat, hogy
leálljanak? Kik ők, hogy ezt tegyék velünk?" Természetesen megnehezteltek érte, természetes, hogy
horogkereszteket festettek a zsidó üzletekre. Miért menjen be egy német és adja oda a pénzét az
üzlettulajdonosnak, aki részt vesz egy bojkottban, amelynek a célja kiéheztetni Németországot,
azért, hogy alávesse magát a világ zsidóságának, akik diktálni akarják, hogy ki legyen a
miniszterelnök vagy a kancellár. Nos, ez nevetséges.
A bojkott folytatódott bizonyos ideig, de csak 1938-ban, amikor egy fiatal lengyel zsidó besétált
Németország párizsi nagykövetségére és lelőtte ott az egyik német hivatalnokot, kezdtek a németek
valóban durvák lenni a zsidókhoz Németországban. Ekkor már sor került a kirakatok betörésére,
utcai erőszakosságokra és ehhez hasonlókra. Nem szeretem használni az "antiszemitizmus"
kifejezést, mert nincs értelme, de mivel még mindig jelent valamit az Önök számára, így hát
mégiscsak használnom kell. Az egyedüli oka annak, hogy volt valamennyi ellenérzés
Németországban a zsidókkal szemben, az volt, hogy felelősek voltak az első világháborúért és a
világszintű bojkottért. Végső soron a második világháborúért is felelősek voltak, mert amikor
mindez kicsúszott az ellenőrzés alól, elkerülhetetlenné vált, hogy a zsidók és Németország
egymásnak feszítsék szarvaikat egy háborúban, kiderítve, hogy melyikük éli túl. Azalatt az idő alatt,
amíg én Németországban éltem, felismertem, hogy a németek úgy látták, hogy Európa vagy
keresztény lesz vagy kommunista, mert köztes állapot nincs. Ezért újra fegyverkeztek. 1933
novemberében az Egyesült Államok elismerte a Szovjetuniót. A Szovjetunió egyre hatalmasabbá
vált és Németország tudta, hogy hamarosan rá kerül a sor, hacsak nem elég erős. Ez hasonló ahhoz,
amit mi ebben az országban ma mondunk. "Hamarosan ránk kerül a sor, hacsak nem vagyunk elég
erősek." Kormányunk évi 83-84 milliárd dollárt költ fegyverkezésre. (Ez 1961-es adat, 2006-ban
már több mint 500 milliárdot tett ki az Egyesült Államok hadi kiadása. - D. J.) Védelem, ki ellen?
Védekezés az ellen a 40 000 moszkvai kis zsidó ellen, akik átvették Oroszországot és aztán az ő
fondorlatos módjukon ellenőrzésük alá vették a világ sok más országát.
Ami ezt az országot illeti, ez a harmadik világháború szélére sodródott, amelyből nem kerülhetünk
ki győztesen, s ez olyasmi, ami megragadja a képzeletem. Tudom, hogy a nukleáris bombákat
megatonnákkal mérik. A megatonna az a kifejezés, amit 1 millió tonna TNT jelölésére használnak.
A mi nukleáris bombáink robbanóereje tíz megatonna, vagyis tízmillió tonna TNT volt, amikor
először kifejlesztették őket. Most nukleáris bombáink kapacitása 200 megatonna és Isten tudja,
hogy mennyi megatonnát tesznek ki a Szovjetunió nukleáris bombái.
Mivel kell szembenéznünk? Ha kirobbantjuk a világháborút, az nukleáris háborúvá alakulhat át, és
vége az emberiségnek. Miért kellene egy ilyen háborúnak bekövetkeznie? Akkor kerül rá sor, ha a
harmadik felvonás előtt felmegy a függöny. Az első felvonás az első világháború volt, a második
felvonás a második világháború volt, a harmadik felvonás a harmadik világháború lesz. A világ
zsidósága, a cionisták és hitsorsosaik mindenütt úgy döntöttek, hogy ismét felhasználják az
Egyesült Államokat azért, hogy végleg megszerezhessék Palesztinát, mint az ő világkormányuk
központját. Ez úgy igaz, ahogy itt állok Önök előtt. Nem egyedül én olvastam ezt, de sokan olvasták
azok közül is, akik itt vannak, és ez jól ismert az egész világon. Mit fogunk tenni? Az élet, amit

98
Önök megmentenek, a fiaik élete lehet. Az Önök fiai úton lehetnek a háborúba már ma éjjel. És
Önök ezt nem tudják jobban, mint ahogy azt tudták, amikor 1916-ban Londonban a cionisták
megállapodtak a brit háborús kabinettel, hogy elküldik az Önök fiait az európai háborúba. Tudták
ezt Önök akkor? Egyetlen személy sem tudta azt az Egyesült Államokban, nem volt megengedve
Önöknek, hogy ezt tudják, ki tudta? Wilson elnök tudta, House ezredes tudta, más beavatottak
tudták.
Én tudtam. Volt némi ismeretem arról, hogy mi folyik: én voltam az idősebb Henry Morgenthau
összekötője az 1912-es elnökválasztási kampányban, amelyben elnökké választották Wilsont, és sok
minden elhangzott a hivatali szobákban. Én idősebb Henry Morgenthau "bizalmi embere" voltam,
aki a pénzügyi bizottság elnöke volt és én tartottam a kapcsolatot közte és Rollo Wells (Rollo vagy
Rolla Wells ugyanazt a személyt jelöli. - D. J.), a párt pénztárnoka között. Ezeken a találkozókon
együtt ültem az asztalnál a többiekkel, Wilson elnökkel az asztalfőn, és fültanúja voltam annak,
amikor elültették Wilson agyába a sávos jövedelemadó ötletét, valamint azt, amiből később a
Federal Reserve lett és hallottam, amikor tájékoztatták a cionista mozgalomról. Brandeis főbíró és
Wilson elnök olyan közel állt egymáshoz, mint a kezemen két ujj. Woodrow Wilson elnök éppen
úgy nem értette, mi történik körülötte, mint egy újszülött csecsemő. Így léptünk be az első
világháborúba, miközben mi valamennyien aludtunk. Elküldték fiainkat, hogy lemészárolják őket.
Miért? Azért, hogy a zsidók megszerezhessék Palesztinát, mint "saját birodalmukat". Annyira
megtévesztették az embert, hogy nem tudhatta, hogy éppen jön vagy megy.
Most bármely bíró, aki megbíz egy esküdtszéket, azt mondja: "Uraim, bármely tanúnak az egész
vallomását figyelmen kívül kell hagyniuk, akit akárcsak egy hazugságon is rajtakaptak." Nem
tudom, melyik államból érkeztek, de New York államban így tájékoztatja a bíró az esküdtszéket. Ha
egy tanú hazudott, az egész vallomását figyelmen kívül kell hagyni.
Milyen tényeket mondhatunk a zsidókról? (Zsidóknak nevezem őket, mert úgy ismertek, hogy
"zsidók". A magam számára nem nevezem őket zsidóknak, úgy hivatkozom rájuk, mint
"úgynevezett zsidók", mert én tudom, hogy kik ők.) A keleti zsidók, akik a 90 %-át alkotják a világ
azon népességének, akik magukat "zsidóknak" nevezik, eredetileg kazárok voltak. Harcias törzset
alkottak, és mélyen Ázsia szívében éltek. Olyan harciasak voltak, hogy még az ázsiaiak is elűzték
őket Ázsiából Kelet-Európába. Létrehoztak egy nagy, 800 000 négyzetmérföld (2 072 000
négyzetkilométer - D. J.) nagyságú Kazár Királyságot. Ebben az időben Oroszország még nem
létezett, sem számos más európai ország. A Kazár Királyság volt a legnagyobb egész Európában,
olyan nagy és hatalmas, hogy amikor más európai uralkodók háborút viseltek, a kazárok
kikölcsönöztek nekik 40 000 katonát, ilyen nagyok és hatalmasok voltak.
Fallosz-imádók voltak. Ez obszcén kultusz, és nem akarok most belemenni a részletekbe, de ez volt
az ő vallásuk, mint ahogy ez volt sok más pogány és barbár vallása az egész világon. A kazár
uralkodó annyira kiábrándult királyságának elfajzása miatt, hogy elhatározta, felveszi az egyik
úgymond monoteista hitet (egyistenhitű vallást - D. J.) - vagy a kereszténységet, vagy az iszlámot,
vagy pedig ami ma úgy ismert, mint judaizmus, amely valójában talmudizmus. Megtáncoltatva az
asztalt, elkántálták az "eeny, meeny, miney, moe"-t (egy tapssal kísért népszerű gyerekjáték - D. J.)
és kiválasztották az úgynevezett judaizmust maguknak. Így ez lett az államvallás. Elküldték
képviselőiket Pumbedita és Sura talmudista iskoláiba, és rabbik ezreit hívták meg, zsinagógákat és
iskolákat nyitottak és az emberek így váltak azzá, amit "zsidóknak" hívunk.
Nem volt egy sem közülük, akinek valaha is lett volna olyan őse, aki betette a lábát a Szentföldre.
Nemcsak az Ótestamentum történetében, de egészen vissza az idők kezdetéig egyetlen egy sem
közülük! Mégis ők a keresztényekhez jöttek és arra kértek minket, hogy támogassuk az ő fegyveres
felkelésüket Palesztinában ezt mondva: "Önök segíteni akarják Isten Választott Népét, hogy
visszatérhessen az Ígéret Földjére, ősi otthonába, nemde? Ez az Önök keresztény kötelessége. Egyik
fiunkat odaajándékoztuk Önöknek, mint az Önök Istenét és megmentőjét, most vasárnaponként
templomba járnak és térdepelve imádnak egy zsidót. És mi vagyunk a zsidók."
99
De ők pogány kazárok, akik ugyanolyan módon tértek meg, mint ahogy az írek is áttértek a
kereszténységre. Éppen olyan nevetséges a "Szentföld lakóinak" nevezni őket, mintha az 54 millió
kínai mohamedánt "araboknak" hívnánk. Mohamed csak i. u. 620-ban halt meg, és azóta 54 millió
kínai választotta az iszlámot saját vallásának. Nos, gondolják csak meg, hogy Kínában 2000
mérföldre (3200 kilométerre - D. J.) Arábiától, Mekkától, Mohamed születési helyétől 54 millió
kínai úgy döntene, hogy most már "arabnak" nevezi magát. Önök azt mondanák, na, ezek
holdkórosok. Bárki, aki azt hiszi, hogy 54 millió kínaiból arab lett, azt ütődöttnek kell tekinteni.
Mindössze annyit tettek, hogy áttértek egy vallásos hitre, amely az arábiai Mekkában született.
Ugyanez a helyzet az írekkel. Amikor az írek keresztényekké váltak, senki sem szorította őket az
óceánba és senki sem importált a Szentföldre újabb lakókat. Nem váltak más néppé, ugyanaz a nép
maradtak, csak a kereszténységet fogadták el vallási hitként.
A kazárok, ezek a pogányok, ázsiaiak, turko-finnek, a mongoloid fajhoz tartoztak, akiket
kiszorítottak Ázsiából Kelet-Európába. Mivel uralkodójuk áttért a talmudista hitre, az alattvalóknak
nem volt ebben a kérdésben más választási lehetőségük. Ugyanez volt a helyzet Spanyolországban:
ha a király katolikus volt, mindenkinek katolikussá kellett lenni, ha ezt valaki nem tette, akkor
távoznia kellett Spanyolországból. A kazárokból így lettek azok, akiket ma "zsidóknak" hívunk.
Képzeljék el milyen együgyű dolog lenne, ha a világ nagy keresztény országai ezt mondanák: "Arra
fogjuk használni hatalmunkat és tekintélyünket, hogy visszatelepítsük Isten Választott Népét ősi
otthonába, az Ígéret Földjére." Lehetne ennél nagyobb hazugságot mondani? De mivel ők ellenőrzik
az újságokat, a folyóiratokat, a rádiót, a televíziót, a könyvkiadást, a hitszónokokat a szószéken és a
hordószónok politikusokat, akik ugyanazt mondják, ezért nem meglepő, hogy Önök elhiszik ezt a
hazugságot. El fogják hinni, hogy a fekete fehér, ha elég gyakran hallják. Nem fogják többé
feketének tartani a feketét, és fehérnek kezdik nevezni. És senkit nem lehet ezért felelőssé tenni. Ez
a történelem egyik legnagyobb hazugsága. Ez az alapvető oka annak a nyomorúságnak, ami a
világot sújtja.
Tudják Önök, hogy mit tesznek a zsidók az Engesztelés Napján, amit Önök olyan szentnek
gondolnak? Köztük voltam, ez nem szóbeszéd. Nem azért vagyok itt, hogy uszítsak, hanem hogy
tényekről számoljak be. Amikor Engesztelés Napján elmennek a zsinagógába, fel kell állniuk az
első imánál, hogy együtt mondják. Ez az egyetlen ima, aminél állni kell. Háromszor elismételnek
egy rövid imát, amelyet Kol Nidre-nek neveznek. Ebben az imában megállapodnak a Mindenható
Istennel, hogy bármely eskü, fogadalom és kötelezettségvállalás, amelyet a következő tizenkét
hónapban tesznek, érvénytelen és meg nem történtnek tekintendő, nem lesz semmilyen erejük vagy
hatásuk. A Talmud továbbá azt tanítja, hogy bármikor esküt és fogadalmat, vagy
kötelezettségvállalást teszel, emlékezned kell a Kol Nidre imára, amit elmondtál az Engesztelés
Napján, és ezáltal mentesülsz a vállalt kötelezettségek teljesítése alól. Mennyire számíthatnak Önök
az ő hűségükre? Annyira számíthatnak a lojalitásukra, amennyire a németek számíthattak 1916-ban.
Hasonló sorsunk lesz, mint amilyet Németország elszenvedett és hasonló okból. (Így fejeződik be
Benjamin Freedman interneten - www.biblebelievers.org.au/benjamin.htm - olvasható, 1961-ben,
Wahingtonban elmondott beszéde.)
Miért tisztességtelen vagy ostoba - vagy mindkettő - a Kongresszus?
(Ez a címe Benjamin H. Freedman 1975-ben New Yorkban publikált írásának, amelyet maga a
szerző adott ki a saját neve alatt. Benjamin Freedman magát a Béke és Igazságosság Palesztinában
Liga nevű, 1946-ban létrehozott szervezet alapítójának nevezi. Az alábbiakban közöljük teljes
terjedelmében Benjamin H. Freedman írásának magyar változatát.)
"James A. Malcolm Oxfordban iskolázott örmény volt, akit az örmény érdekek képviseletével
bíztak meg a világháború után. Hivatalos meghatalmazásánál fogva a brit kormány keleti ügyekben
illetékes tanácsadója volt. Ily módon folyamatos kapcsolatban állt a Cabinet Office-szal (a
Kormány Hivatalával), a Külügyminisztériummal és a Hadügyminisztériummal, valamint a

100
Franciaország és más szövetséges országok londoni nagykövetségeivel. Gyakran ellátogatott
Párizsba, hogy konzultációkat folytasson kollégáival és a vezető francia kormánytisztviselőkkel.
Szenvedélyesen törekedett a szövetségesek győzelmére. Amikor 1944-ben londoni otthonát a német
repülőgépek lebombázták, elkészítette a következő beszámolót, amely önmagáért beszél. James A.
Malcolm attól tartott, hogy nem éli túl a német támadásokat és hogy ne vesszen el mindaz, amit ő
fontos információnak tartott, leírta, és átadta a British Museum-nak, hogy az őrizze meg az utókor
számára. Időközben kiderült, hogy Malcolm feljegyzései azok közé a fontos dokumentumok közé
tartoznak, amelyek megvilágítják, hogy miként manőverezték bele az Egyesült Államokat az első
világháborúba. A következőkben szó szerint ismertetjük:
"A War Cabinet Office-ban, a Whitehall Gardens-ben tett egyik látogatásom során 1916 nyár
végén Sir Mark Sykes-et kevésbé derűlátó hangulatban találtam... Megkérdeztem, hogy mi
bántja?... Megemlítette a Franciaországban kialakult patthelyzetet, a tengeralattjáró hadviselés
növekvő fenyegetését, az Oroszországban kialakuló veszélyes helyzetet és általában véve a sivár
kilátásokat... A kormány aggodalommal várta az Egyesült Államok beavatkozását...
Arra gondolt, hogy megszerzi a fontos zsidó befolyást az Egyesült Államokban, de ezt nem tudta
sikeresen megvalósítani... Az Amerikából érkező jelentések a többségében német származású
gazdag amerikai zsidó bankárok és kereskedőház-tulajdonosok, valamint az általuk informált zsidó
újságírók körében uralkodó erős német-barát beállítódásról számoltak be... Megkérdeztem, hogy
milyen érvekkel vagy különleges megfontolásokkal próbálták megnyerni a szövetségesek számára
az amerikai zsidóságot... Sir Mark azt válaszolta, hogy ő ugyanazokat az érveket használta velük
szemben is, mint másutt, azaz mi fogunk idővel győzni és előnyösebb a nyertes oldalán állni...
Tájékoztattam, hogy van egy módszer, amellyel meg lehetne nyerni teljes mértékben a szövetségesek
számára az amerikai zsidóságot, és érdekeltté lehet tenni őket a szövetségesek győzelmében,
minthogy a világ zsidósága számára csak ez biztosíthat tartós előnyt: a következőket mondtam neki:
'Nem a megfelelő irányban halad... Ismeri a cionista mozgalmat?...' Sir Mark bevallotta, hogy
tájékozatlan erről a mozgalomról és ekkor informáltam róla levonva a következtetést 'Önök csak
egy módon nyerhetik meg mindenütt a zsidók rokonszenvét, és ez az, hogy felajánlják megszerezni
és biztosítani a számukra Palesztinát...' Sir Mark megdöbbent és bevallotta, hogy teljesen új volt
számára, amit közöltem vele és mély benyomást tett rá...
Megemlítette, hogy Lord Milner behatóan érdeklődik a zsidó nemzeti mozgalom iránt, de nem lát
semmilyen lehetőséget arra, hogy Palesztinát odaígérjék a zsidóknak... Azt válaszoltam, hogy
véleményem szerint csak ezen az úton lehet elérni a kívánt eredményt és megemlítettem, hogy
Wilson elnök egyik legbizalmasabb barátja, akinek a humanista nézeteit rendkívül tiszteli, Brandeis
főbíró a legfelsőbb bíróság bírája, aki egyben meggyőződéses cionista...
Ha meg tudja szerezni a War Cabinet garanciáját arra, hogy segíteni fog abban, hogy
megszerezzék Palesztinát a zsidóknak, akkor csaknem biztos, hogy a semleges országok zsidó
közösségei is angol-barátok lesznek és a Szövetségesek oldalára állnak. Közöltem, hogy
véleményem szerint elegendő lenne, ha én személyesen meggyőződhetnék a War Cabinet
szándékainak őszinteségéről, úgyhogy én felkereshessem a cionistákat és közölhessem velük 'ha ti
segítitek a Szövetségeseket, akkor a britek támogatni fogják Palesztina biztosítását a zsidók
számára'...
Néhány nap múltán tájékoztatott, hogy a kormány elfogadta javaslatomat és felhatalmaz a
cionistákkal való tárgyalás felvételére... Azok az üzenetek, amelyeket az oroszországi cionista
vezetőknek küldtek, azt a célt szolgálták, hogy buzdítsa őket és megszerezze támogatásukat a
Szövetségesek számára. További üzenetek mentek a semleges országok zsidó vezetőihez és mindez
azt eredményezte, hogy a zsidók körében mindenütt megerősödött a Szövetségesek iránti
szimpátia...

101
Egy gazdag és befolyásos cionistaellenes zsidó bankárnak megmutatták a táviratot, amely
tájékoztat arról, hogy feltételesen a zsidóknak ígérték Palesztinát... Ez rendkívül megindította őt és
közölte: 'Hogyan tudna egy zsidó elutasítani egy ilyen ajándékot?'...
Mindezekre a lépésekre Brandeis főbíró tudtával és jóváhagyásával került sor, aki dr. Weizmann-
nal (a cionista mozgalom vezetőjével) folyamatosan táviratokat váltott... Sok aggodalommal teli hét
és hónap után az elhintett mag termékeny talajra talált és a kormány a cionizmus támogatójává
vált... A Nyilatkozat időpontja 1917. november 2-a és a történelemben Balfour-Deklarációként vált
ismertté... Ez kötelezettséget vállal annak a brit ígéretnek a teljesítésére, hogy Anglia segíteni fogja
a zsidókat Palesztina megszerzésében.
Chaim Weizmann értesítette a vezető cionistákat az Egyesült Államokban Louis Dembitz
Brandeis a legfelsőbb bíróság bíráját, hogy Nagy-Britannia odaígérte Palesztinát a "világ
zsidóságának" ha Wilson elnök hadat üzen Németországnak és belép a háborúba Nagy-Britannia
szövetségeseként. Brandeis főbírót a legfelsőbb bíróságra Samuel Untermyer, nagy befolyású zsidó
ügyvéd ajánlására nevezték ki. Untermyer-t felfogadta ügyvédjének az akkori elnök, Woodrow
Wilson egyik korábbi szeretője azért, hogy házassági ígéret megszegése címén indítson pert ellene
röviddel azt követően, hogy az elnök elfoglalta hivatalát a Fehér Házban. Untermyer ügyfele 40 000
dollárt követelt Wilson elnöktől, amelyet nem volt képes előteremteni. Untermyer azért, hogy
segítségére legyen barátjának, Wilson elnöknek ebben a kényes helyzetben, amelybe került,
felajánlotta, hogy kifizeti a 40 000 dollárt Wilson elnök korábbi kedvesének saját pénzéből, ha
viszonzásként Wilson elnök ígéretet tesz arra, hogy megüresedés esetén azt a személyt fogja
kinevezni az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságába, akit Untermyer választ ki.
Ez a nap hamarosan elérkezett, amikor újabb megüresedésre került sor a legfelsőbb bíróságon.
Untermyer előterjesztette barátjának, Louis Dembitz Brandeis-nek, egy bostoni zsidó jogásznak a
nevét, hogy vele töltsék be a megüresedett helyet. Untermyer azzal magyarázta ezt a szándékát,
hogy eddig még egyetlen egy zsidó származású sem töltött be főbírói helyet az Egyesült Államok
legfelsőbb bíróságában, ezért ő azt szeretné, ha most Brandeis-et neveznék ki. Wilson elnök és
Brandeis főbíró egyaránt tudatában volt annak, hogy milyen körülmények között került sor a
kinevezésre. Hamarosan szoros barátokká váltak. Wilson elnök megbízott Brandeis főbíróban, mint
kormányzati tanácsadóban. Amikor Chaim Weizmann bizalmasan tudatta Brandeis főbíróval, hogy
megállapodást kötött a brit háborús kormánnyal, Brandeis azt is közölte Wilson elnökkel, hogy
Németország olyan provokációt követett el, amely igazolásul szolgálhat egy Németország elleni
amerikai hadüzenethez. Wilson elnök azonban ebben az évben azzal a jelszóval kampányolt
újraválasztásáért, hogy "ő az, aki távoltartott minket a háborútól". Brandeis főbíró ezért nem tudta
rávenni Wilson elnököt, hogy ekkor üzenjen hadat Németországnak. A német "bűnösség" további
bizonyítékára volt szükség. (És így gondoskodtak is arról.) Az a publicitás, amit a Dover és Calais
között közlekedő S. S. Sussex személyszállító komphajó elleni állítólagos német támadásnak adtak,
amelyben 38 amerikai vesztette az életét azt eredményezte, hogy az Egyesült Államok 1917. április
6-án hadat üzent Németországnak. Az S. S. Sussex ténylegesen egy kis észak-angliai kikötőben
rejtőzködött, és egyetlen amerikai sem vesztette életét. Az Egyesült Államok belépése a háborúba
Nagy-Britannia szövetségeseként azzal járt, hogy Németország elsöprő vereséget szenvedett 1918-
ban az első világháborúban.
Az Egyesült Államoknak az európai háborúba történő belépését követően sok németországi
zsidónak a magatartása megváltozott. Az 1840-ben elfogadott Emancipációs Ediktum óta a
Németországban élő zsidóknak a többi német polgárral egyenlő jogokat biztosítottak. Mentesek
voltak a kvótarendszertől, amely az összes többi európai országban érvényes volt. Valamennyi más
európai országból, ahol a kvótarendszer érvényesült, a zsidók tömegesen mentek tanulni és dolgozni
Németországba. Amikor azonban a nemzetközi cionizmus ígéretet kapott az angoloktól Palesztinára
vonatkozóan, minden megváltozott. A zsidók, beleértve sok Németországban élő zsidót is, minden
lehetséges módon elősegítették Németország vereségét. Ez, valamint a szélsőségesen megbénító és

102
bosszúálló 1918-as békefeltételek voltak a mélyen fekvő okai a háború utáni zsidóellenes
érzelmeknek Németországban. Ily módon azok a zsidó intrikák, amelyek célja az volt, hogy
megszerezzék a maguk számára Palesztinát, meghatározták az első világháború kimenetelét és
előkészítették a második világháborút.
Franklin Delano Roosevelt azzal teljesítette a zsidók iránti kötelezettségeit, hogy belemanőverezte
az Egyesült Államokat a második világháborúba. Németország semmiféle okot nem adott az
Egyesült Államoknak és semmiféle provokációt nem követett el, hogy belépjen az akkor Európában
már folyamatban lévő háborúba. Roosevelt elnökre erős nyomás nehezedett, hogy találjon
valamilyen okot a Németország elleni hadüzenetre. Roosevelt elnököt az Egyesült Államokban a
zsidók kényszerítették, hogy belépjen a háborúba. Ezt nehéz volt teljesíteni egy nagyrészt
háborúellenes Egyesült Államokban úgy, hogy Németország semmiféle provokációt nem követett
el, vagy bármilyen okot szolgáltatott volna rá.
Henry L. Stimsonnak, Roosevelt elnök védelmi miniszterének kézzel írott naplója
tanulmányozható a Yale Egyetemen az ő iratainak szentelt teremben. Stimson naplójában leírja,
miként manőverezte Roosevelt elnök az Egyesült Államokat a Németország elleni háborúba az
európai hadszíntéren a második világháború idején. Roosevelt elnök rákényszerült, hogy az
Egyesült Államokat, Stimson szavaival a "hátsó ajtón keresztül" léptesse be a Németország elleni
háborúba.
Stimson hadügyminiszter naplójában visszaemlékezik egy Roosevelt által összehívott
kormányülésre, amelyen az elnök megmagyarázta, miként akarja a háborúba beléptetni Japánt úgy,
hogy ne az Egyesült Államoké legyen a felelősség "az első lövés leadásáért". Roosevelt elnök azért
akart háborút provokálni Japánnal, mert be akart lépni a Németország elleni háborúba. Japán
Németország és Olaszország háromoldalú egyezményt kötött. Ennek rendelkezései szerint, ha
Japánt, Németországot vagy Olaszországot támadás éri, akkor a másik kettő egyidejűleg belép a
háborúba a támadóval szemben.
Amikor Roosevelt elnök provokálta Japánt, hogy támadja meg az Egyesült Államokat Pearl
Harbour-nál, megtagadta a nyers- és hulladékvas, valamint a kőolaj exportálását Japánba, amely
ekkor háborúban állt Kínával. Az Egyesült Államok a szerződés alapján azonnal háborús állapotba
került Németországgal is. A formális hadüzenet is hamarosan megérkezett. Németország nem tett
semmit az Egyesült Államok ellen, amely indokolttá tett volna egy neki szóló hadüzenetet. Az
előbb elmondottak jelzik azt a módot, ahogy az Egyesült Államok egy harmadik világháborúba is
beléphet, noha azt semmi nem igazolja és senki nem provokálta ki.
Amikor 1945 áprilisában Franklin Delano Roosevelt meghalt, Harry S. Truman lett az Egyesült
Államok elnöke. Truman elnök két olyan cselekményben is bűnös, amely sokkal jobban aláásta az
Egyesült Államok hírnevét a világban, mint ahogy azt a legtöbb amerikai gondolja. Truman elnök
"Izrael államként" ismerte el 600 000 illegálisan Palesztinába költöztetett cionistának a fegyveres
felkelését, és parancsot adott atombombák ledobására Hirosimára és Nagaszakira.
Truman elnök politikai pályafutása Missourit képviselő szenátorrá választását megelőzően abból
állt, hogy a város politikai főnökének, Tom Pendergastnak (aki karrierjét a börtönben végezte) a
szolgálatában állt Kansas City-ben, mint pártmunkás. Mielőtt politikával kezdett foglalkozni,
Truman megbukott divatáru kereskedőként. Hogy elkerülje a csődöt a hitelezőinek nyújtott váltóját
Truman barátai fizették ki a váltótulajdonos banknak, hogy elkerülje váltójának nyilvános
elutasítását mielőtt még az Egyesült Államok elnökévé válik.
Truman elnök nyilvánvalóan hajlandó volt minden követ megmozgatni, hogy az Egyesült Államok
elnökévé válasszák a saját jogán is 1948-ban. Hírneve nagy hátrányt jelentett. Esélye arra, hogy
1948-ban az Egyesült Államok elnökévé válasszák, 40:1-hez volt a hátrányára. Truman elnök ekkor
a zsidók láthatatlan és sérthetetlen politikai alvilágához fordult támogatásáért, akikkel ő már évek

103
óta jó viszonyt ápolt. Hamarosan megállapodást kötött velük arról, hogy támogatni fogják 1948-ban
a megválasztását (noha később azt állította, hogy ő elutasította befolyásukat). A londoni Jewish
Chronical 1958. április 10-i számában három oldalon számolt be arról, hogy Truman elnök miként
biztosította a maga számára a zsidók támogatását. A Chronical beszámolóját a tiszteletreméltó
Eliahu Elath a brit királyi udvarhoz (Court of St. James) akkreditált izraeli nagykövet írta. 1948.
május 14-én Elath nagykövet a Zsidó Ügynökséget képviselte washingtoni központjukban.
Elath nagykövet cikkében felidézi Clark Clifforddal folytatott megbeszélését, aki ebben az időben
a Fehér Házban dolgozott és Truman elnök egyik bizalmas tanácsadójaként gyakran emlegetett
"különleges feladatokat" olyan ügyekkel kapcsolatban, amelyek tapintatot és türelmet igényeltek a
Fehér Házban. Amikor Trumant elnökké választották, Clark Clifford St. Louis-ban praktizáló fiatal
jogász volt, aki Washingtonban költözött és "hamarosan szilárd helyet biztosított magának a Fehér
Házban".
Elath nagykövet cikke úgy folytatódik, hogy "1948. május 14-én, pénteken reggel 11 órakor
titkárom bejött a Zsidó Ügynökség washingtoni központjában lévő irodámba és közölte, hogy Clark
Clifford a Fehér Háztól van a vonalban, és beszélni akar Önnel. A következő telefonbeszélgetés
hangzott el:
- Clifford: El tudná mondani, hogy mi most a helyzet?
Kikiáltják-e államuk létrehozását úgy, ahogy azt már
korábban jelezték?
- Elath: Kétségtelenül ezt tesszük. Ténylegesen minden
pillanatban várom már a hivatalos nyilatkozatot erről.
Elath nagykövet azt állítja, hogy a "Függetlenségi Nyilatkozatot" feltételezhetően már a reggel
folyamán megtették. Állítja azt is, hogy a "Függetlenségi Nyilatkozat" nyomban hatályba lép,
amikor a Palesztina felett gyakorolt brit mandátum éjfélkor lejár. Erre válaszolta Clifford:
"Ha ez így van, akkor személyesen tájékoztatom az elnököt, hogy ismerje el az Önök államát
megszületése időpontjától kezdődően."
Ha Truman elnök nem kötötte volna meg ezt az illegális, erkölcstelen és bűnös összeesküvést Elath
nagykövettel "a világ zsidói" érdekében, a 200 millió egyszerű amerikai nem kényszerülne elviselni
a nagyon is kétséges "Izrael állam" létezésének a következményeit. A Truman elnökre nehezedő
nyomás oka, hogy elrendelje az atombomba ledobását Hirosimára és Nagaszakira, látványos, de
nem volt szükségszerű és a közérdek sérelme nélkül elkerülhető lett volna.
A harmadik világháborúnak nem lesz győztese. Sehol nem lesztek győztesek a világban. Akik
túlélik a harmadik világháborút, sajnálni fogják, hogy élnek. 200 millió egyszerű amerikai meg
fogja tanulni, hogy mit jelent a vereség egy nukleáris háborúban. Vakságuk abban nyilvánul meg,
hogy nem képesek felfogni, milyen nyomást gyakorolnak a zsidók a Kongresszusra. Palesztina
odaígérése Nagy-Britannia által a "világ zsidóságának" becstelen és szégyenteljes volt. Nagy-
Britannia soha nem volt a tulajdonosa egyetlen botnak vagy kődarabnak sem Palesztinában.
Palesztina odaígérése nem jelentett semmit, minthogy a Rothschildok, és más zsidó pénzemberek
ígértek ténylegesen valamit önmaguknak, amikor ígéretet tettek "a világ zsidóságának". Mekkora
képzelőerő szükséges ahhoz, amivel 1948. május 14-e óta a Kongresszus igazolta az Egyesült
Államok magatartását Palesztina bennszülött keresztény és mohamedán lakosainak azon vágya
iránt, hogy törvényes jogaikat gyakorolhassák? Amikor a megszálló országok arra kényszerültek,
hogy visszavonuljanak Algériából, Tunéziából, Líbiából, Egyiptomból, Indonéziából, Indiából,
Indokínából, Kongóból és Tanganyikából, akkor vajon az Egyesült Államok Kongresszusa
támogatott-e illegálisan odatelepített tolvajokat és gyilkosokat számolatlan dollármilliárdokkal, és a
modern hadfelszereléssel, hogy támadják meg és foglalják el ezeket az országokat, amelyek

104
magukat független államokká kiáltották ki? Nem. Ezeknek az országoknak a bennszülött lakói
megkapták a függetlenséget és az önrendelkezést. Miért volt ez másképp Palesztinában? Csak
egyetlen válasz van: a zsidó hatalom miatt.
Ezen írás szerzője 1946 óta valamennyi Kongresszus összes tagját ellátta rengeteg dokumentummal,
amelyek minden kétséget kizáróan bizonyítják Palesztina 17 évszázada óta ott élő keresztény és
mohamedán őslakóinak a legitim jogait. A feltett kérdések megválaszolatlanok maradtak:
tisztességtelen volt a Kongresszus vagy ostoba, vagy mindkettő?
Az ismertetett Benjamin Freedman szöveg elhangzott Kevin Alfred Strom "American Disident
Voices" című rádióműsorában 2004. december 4-én. E rádióműsor alapján készült a fenti fordítás.
Igazat állított-e B. Freedman?
Benjamin Freedman-nek a washingtoni Willard szállodában elmondott beszéde körül a mai napig
széleskörű vita zajlik. Az egyik legtöbbet vitatott írás az, amely 25 pontban sorolja fel azokat a
pontatlanságokat, ellentmondásokat, tévedéseket, amelyeket Benjamin Freedman beszédéből vél
kiolvasni. Ezekkel az észrevételekkel mások viszont szembeszállnak és hosszú érvelő írásokban
próbálják megvilágítani, hogy miért volt mégis igaza B. H. Freedman-nek pontatlanságai és
tévedései ellenére. Mi csak néhány vitaponttal kívánunk az alábbiakban foglalkozni. Freedman azt
állítja beszédében, hogy az első világháború során "két éven belül Németország megnyerte a
háborút: nem névlegesen, hanem ténylegesen". A blackBay-jel jegyzett hozzászóló szerint (a
BluWiki nevű honlapon halifax.bluwiki.org/go/Talk:The_Benjamin_Freedman_Speech olvasható)
Freedman egyszerűen nem mond igazat, amikor azt állítja, hogy 1916. augusztus 1-jét megelőzően
Németország de facto már megnyerte az első világháborút. A Freedmant bírálók további 25 pontot
állítottak össze azokról az állításokról, ahol véleményük szerint pontatlan, illetve téves állításokat
tesz. A magunk részéről - fontossága miatt - azzal kívánunk részletesebben foglalkozni, hogy
melyek voltak az első világháború tényleges okai, hogyan tört ki a háború, illetve igaz-e az, hogy a
háború félidejében Németország komoly békeajánlatot tett Londonnak és Párizsnak.
A háttérerők mintegy 250 éves stratégiája alapján előkészített első világháború a maga nemében
mesterműnek tekinthető. Nemcsak megtörtént a résztvevő államok eladósítása és erejükhöz mérten
való túlfegyverkezése, de sikerült a szembenálló feleket - utólag szemlélve - hamis okokkal
egymásra uszítani. Az igazi cél Németország és Oroszország ellenőrzés alá vétele volt. A
háttérhatalom Franciaországnak azt ígérte, hogy le kell számolnia a német militarizmussal ahhoz,
hogy visszaszerezhesse Elzász-Lotaringiát. Az oroszoknak azt ígérte, hogy a pánszlávizmus
keretében eljött az idő a szlávok egyesítésére és Oroszország balkáni pozícióinak megerősítésére.
Az angolok gazdasági és katonai hegemóniájukat féltették a feltörő gazdasági és katonai
nagyhatalomtól, az egységes Németországtól. Az Osztrák-Magyar-Monarchia érdeke egyértelműen
a háború elkerülése volt, ezért kellett provokációval a háborúba belerántani. A katolikus monarchia
természetes szövetségese lehetett volna Vatikán, amelynek akkori irányítóját sikerült meggyőzni,
hogy a Vatikánnak Németország ellen kell fellépnie, mert evangélikus, azaz protestáns, és egy
német győzelem meggyengítené a katolicizmust, mert végérvényesen a protestánsokat juttatná
vezető szerephez Európában.
1914. június 28-án a háttérhatalom hálózata által irányított szerb merénylők meggyilkolták Ferenc
Ferdinánd főherceget, az Osztrák-Magyar-monarchia trónörökösét feleségével együtt Szarajevóban.
Gavrilo Princip, a halálos lövések leadója, a szabadkőművesség által irányított szerb titkos
társaság tagja volt. Mögötte befolyásos szerb uralkodó körök álltak, akik a nagy szerb birodalom
létrehozására törekedtek. A szarajevói merénylet áldozata, Ferenc Ferdinánd jóindulattal viseltetett
a Dunai Monarchia szláv népeivel szemben és elhatározott szándéka volt, hogy hatalomra kerülve
ugyanazt az önállóságot biztosítja számukra, amit Magyarország már megszerzett magának. Ezek
az elképzelései keresztezték Oroszország pánszláv törekvéseit, amelyek nagy szerb állam

105
létrehozását tartalmazták.
1914. július 14-én az Osztrák-Magyar-Monarchia minisztertanácsa Bad Ischl-ben úgy döntött, hogy
jegyzékben ultimátumot nyújt át Szerbiának. Az ultimátummal addig kellett várni, amíg Poincaré
francia államelnök, aki 1914. július 15-én Szentpétervárra utazott, visszatér Oroszországból. Az
ultimátumot a brit kormány július 16-án, a francia kormány július 20-án kapta meg. Németország
csak július 22-én ismerte meg a jegyzék szövegét.
1914. július 23-án délután hat órakor adták át Belgrádban a 48 órás ultimátumot. Már július 16-a óta
mozgósították a brit flottát és az fel is sorakozott a hadgyakorlatra. A német birodalmi kormány
július 24-én intézett jegyzéket Angliához, Franciaországhoz és Oroszországhoz, mert enyhíteni
próbálta a feszültséget. Az Osztrák-Magyar-monarchia kinyilvánította, hogy nincs szándékában
területeket elcsatolni Szerbiától és a diplomáciai kapcsolatok megszakítását követően nem kerül sor
katonai akciókra. 1914. július 24-én az akkor már a Német Birodalomhoz tartozó Bajorország
követe, von Ritter, a következőket táviratozta a bajor kormánynak: "A pápa jóváhagyja Ausztria
Szerbia ellen foganatosított intézkedéseit és háború esetén az orosz és a francia hadsereg erejét nem
értékeli túl magasra. Felmerül a kérdés, hogy a pápa miért támogatott egy háborút, amely az
Osztrák-Magyar-Monarchia bukásához vezethet. Hasonló tartalmú jelentést küldött az osztrák
nagykövet, Pálffy Móric gróf Bécsbe. Július 24-én a cár megerősíti Belgrádnak tett ígéretét, hogy
Oroszország nem tűri el Szerbia megtámadását. Belgrád Július 25-én 15 órakor nyilvánosságra
hozza, hogy mozgósított, de ez már július 23-án megtörtént. Ezen a napon 18 órakor nyújtották át a
Monarchia ultimátumára a szerb választ. Ez azt tartalmazta, hogy két pont kivételével Belgrád
teljesíti a vele szemben támasztott követelményeket. Ezen a napon este fél tízkor rendelték el a
részleges módosítást Szerbia ellen a Monarchia részéről.
Oroszország egész európai részén július 26-án háborús készültséget rendeltek el. Erre Berlin
figyelmeztetéssel válaszolt, amely szerint Németország is elrendelni a háborús készültséget.
II. Vilmos, német császár 1914. július 27-én tért vissza Norvégiából, ahol a londoni Rothschild-ház
néhány tagjával is találkozott. Itt kell megjegyeznünk, hogy Theobald von Bethmann-Hollweg
(1856-1921), aki 1909-től 1917-ig a császári Németország kancellárja volt, unokatestvére volt a
bécsi Rothschildoknak. A kancellár azért szervezte meg II. Vilmos és a Rothschild-ház tagjainak
találkozását, mert a császár tudni akarta a Rothschildok véleményét arról, hogy vajon hadat
üzenjen-e vagy sem? Július 27-én II. Vilmos megszakítva Norvégiai útját sürgősen visszatért
Berlinbe, és a Monarchia jegyzékére, valamint az arra adott szerb válaszra vonatkozóan kijelentette:
"48 órás határidőt figyelembe véve a szerb válasz briliáns teljesítmény. Több mint, amit el lehetett
várni, nagy erkölcsi siker Bécs számára. Ezzel megszűnt a háborús ok. Giesl (az Osztrák-Magyar-
monarchia belgrádi követe) nyugodtan Belgrádban maradhat. Ebből az okból nekem soha nem
kellett volna elrendelnem a mozgósítást." Ezt olvashattuk a 33 Jahre Weltgeschehen 1901-1933 (A
világtörténelem 33 éve 1901-1933) című könyv 84. oldalán. 1914. július 27-én - elsőként a
világháborúban - a szerb csapatok tűz alá vették Temis-Kubinnál az osztrák-magyar egységeket.
1914. július 28-án 11 órakor a szerb fegyveres provokációra válaszként Bécs hadat üzent
Szerbiának. A német császár ekkor személyes táviratban fordult az orosz cárhoz. Július 29-én
reggel sor került az általános mozgósításra Oroszországban. Még ezen a napon II. Vilmos
erőfeszítéseket tett a cárnál a mozgósítás visszavonására. A cár július 30-án éjjel parancsot adott a
hadügyminiszternek és a tábornoki kar főnökének az általános mozgósítás beszüntetésére. Csupán
egy részleges mozgósítást tartott érvényben az Osztrák-Magyar-monarchiával szemben. A cárnak
ezt a parancsát azonban nem hajtották végre. Július 30-án délután fél négykor a német császár újabb
táviratot küldött II. Miklós orosz cárnak, amely szerint a cár viseli a felelősséget a háború és a béke
kérdésében. Délután hat órakor megtörtént a hivatalos orosz általános mozgósítás. Franciaország is
elrendelte a határvédelmi erők felvonulását. Július 31-én aztán az Osztrák-Magyar-Monarchia is
elrendeli az általános mozgósítást. Németországban e napon 13 órakor hozzák nyilvánosságra a
közvetlenül fenyegető háborús veszélyről szóló nyilatkozatot. Ezen a napon újabb táviratváltásra
106
kerül sor a német császár és az orosz cár között a katonai mozgósítás visszavonását illetően. Berlin
éjfélkor intézett ultimátumot Oroszországhoz, követelve hogy az Osztrák-Magyar-Monarchia és a
Németország elleni orosz mozgósítást állítsák le. Erre az ultimátumra a cári kormány nem válaszolt.
Még ezen a napon Párizs szocialista vezetőjét, Jaures-t meggyilkolták, mert mindenáron meg
akarta akadályozni a háború kitörését. Gyilkosát, Villain-t, 1919-ben felmentették.
Franciaország 1914. augusztus 1-jén 16 órakor jelentette be a mozgósítást. 17:10-kor Németország
közli, hogy augusztus 2-tól ő is általános készültségi állapotban van. Augusztus 1-jén 18 órakor
Theobald Bethmann-Hollweg kancellár is elküldi a hadüzenetet Pétervárra az orosz kormánynak.
London 1914. augusztus 2-án hajnalban mozgósította az angol flottát, és délután pedig már hadat is
üzent Németországnak. Berlin augusztus 2-án ultimátumot intézett Belgiumhoz, hogy 12 órán belül
engedélyezze német csapatok átvonulását területén teljes kárpótlás fizetése ellenében.
A brit szárazföldi erőket augusztus 3-án délben helyezik hadi állapotba. Franciaországnak ezen a
napon délután hat órakor küldött hadüzenetet Berlin. Hangsúlyoznunk kell, hogy a
Franciaországhoz és Oroszországhoz intézett német hadüzenetet Bethmann-Hollweg kancellár
rendelte el. Ez teljesen felesleges volt, hiszen Oroszország és Franciaország Németország
mozgósítása előtt hirdette ki a teljes háborús készültséget. Ha Németország nem küldi el ezeket az
elsietett hadüzeneteket, akkor nem lehetett volna a háború végén egyedül Németországot felelőssé
tenni a háború kirobbanásáért. A háború későbbi két győztes résztvevője, Olaszország és Románia
bejelentették, hogy semlegesek kívánnak maradni. Augusztus 4-re virradólag a német csapatok
bevonultak Belgiumba. Ekkor üzent hadat Anglia Németországnak arra hivatkozva, hogy
megszegte Belgium semlegességét. Augusztus 27-én Japán is hadat üzent Németországnak.
1914. augusztus 6-án és 7-én Ludendorff tábornok vezetésével a német csapatok megközelítették
Párizst. Ekkor kerül sor az úgynevezett Marne-i csodára, amikoris Hentsch alezredes, a német
vezérkar egyik hírszerző tisztje (bizonyítottan magas rangú szabadkőműves) felkereste a Párizs
elfoglalására felvonult két német hadsereg parancsnokait és arra hivatkozva, hogy a másik bajban
van, mindkét hadsereget rávette, hogy vonuljon vissza, és ne foglalja el Párizst.
A főáramlatú történészek szerint Bethmann-Hollweg tisztában volt a háborús kockázatokkal, de
mégis akarta a háborút, mert így lehet a legjobban elfojtani a belső társadalmi nyugtalanságot. Egy
Oroszországgal és Franciaországgal vívott háború - legalábbis kezdetben - támogatásra számíthatott
Németországban. Amikor azonban a konfliktus globális méreteket öltött, Bethmann-Hollweg
állítólag kísérleteket tett a háborús folyamatok visszafordítására, de sikertelenül. Bethamann-
Hollweg-nek az a kijelentése, amellyel a semleges Belgium német megszállását indokolta, hírhedtté
vált. Az angol tiltakozásra, amely szerint London szerződéses kötelezettséget vállalt Belgium
védelmére, annyit válaszolt, hogy ez a dokumentum csak egy "papírdarab". Ezt később
maximálisan kihasználta a brit propaganda Németország ellen.
Ami a keleti hadszíntéren történt, ugyancsak jó példa arra, hogyan lehet rejtett szálakkal irányítani a
háború menetét. London katonai támogatásáról biztosította a cárt. Az orosz uralkodó nagybátyja
látván, hogy Anglia a háború kitörését követően az egytizedére csökkentette korábbi fegyver- és
hadianyag-szállításait, minél előbb ki akart kerülni ebből a veszélyes helyzetből. Ezért mielőbb ki
akarta csikarni a győzelmet a németek felett. Két orosz hadsereggel elsöprő támadást indított Kelet-
Poroszországban azért, hogy Berlin gyors elfoglalásával biztosítsa az orosz győzelmet. A
tannenbergi ütközetre 1914. augusztus 23-át követő héten került sor. Az északi orosz hadsereg
megállította Hindenburgot, miközben a déli orosz hadsereg - átkelve egy hatalmas erdőségen -
bekerítette a német hadvezér csapatait. A City of London irányítói felismerték, hogy ha Hindenburg
csapatait megsemmisítik, akkor Berlin az oroszoké lesz. Parancsok érkeztek informális csatornákon
Londonból, hogy le kell állítani az orosz előrenyomulást. Egy gyors győzelem nem volt kívánatos a
háborút a háttérből irányító pénzügyi érdekcsoportok számára.
A világháborút megszervező pénzoligarchia számára több okból is hátrányos lett volna, ha a harcok

107
idő előtt véget érnek. Az északi orosz hadsereg - a City of Londonból érkezett, s parancsnak
tekintendő - iránymutatás szerint leállította az előrenyomulást és várakozott. Látva ezt Hindenburg,
a német főparancsnok, egyszerűen otthagyta az északi frontot, és az átirányított német csapatokkal
megerősítette a déli orosz hadsereggel szembenálló német erőket. Az északi, tehát I. számú orosz
hadsereg számára ezzel szabaddá vált az út a Berlin felé történő előrenyomulásra. Hindenburg,
hogy ezt megakadályozza az egyesített német erőkkel nyomban támadást intézett a déli II. számú
orosz hadsereg ellen, és rendkívül véres csatában, amely az áldozatok számában felülmúlta a
nyugati fronton lezajlott ütközeteket, megsemmisítő csapást mért a déli orosz hadseregre.
Az orosz reguláris hadsereg a legkülönbözőbb térségekben került felvonultatásra, ezért az orosz
hadvezetés hiába tett kétségbeesett lépéseket a támadásba lendült német hadsereg megállítására,
nem tudott gyorsan megfelelő nagyságú erőt összevonni. Orosz részről szinte mindenkit hadra
fogtak, az öregektől a sebesülteken át a gyerekekig, de így sem tudták Hindenburg csapatait
megállítani. A háborút megszervező és háttérből vezénylő érdekcsoportok rejtett hálózatuk révén
elérték, hogy a II. orosz hadsereg megsemmisüljön Tannenberg-nél és a Mazuri-tavaknál. A
kezdettől fogva vesztésre ítélt Oroszországnak azonban még további két és fél évig kellett véreznie,
hogy a neki szánt sors beteljesedjék.
Arra kérdésre tehát, hogy tett-e Németország 1916-ban fair békeajánlatot a brit kormánynak, azt
válaszolhatjuk, hogy a nemzetközi háttérhatalom irányításával a különböző frontokon viszonylag
kiegyenlített erők álltak egymással szemben, és emiatt egyik fél sem reménykedhetett gyors
győzelemben. Ez eredményezte azt, hogy az a Theobald von Bethmann-Hollweg német kancellár,
aki vérségileg a háttérhatalom első számú dinasztiájához tartozott, különböző stratégiai és taktikai
megfontolásokból 1916 decemberében puhatolódzó béketárgyalásokat kezdeményezett mind a brit,
mind a francia kormánynál. Ennek tartalma igen méltányos volt, mert a katonailag valamivel
kedvezőbb pozícióban lévő Németország késznek mutatkozott, hogy - a status quo ante elve alapján
- a háború előtti állapotokhoz térjen vissza a fegyverszünet és békekötés reményében. Ezt azonban a
londoni és a párizsi politikai és katonai vezetés elutasította.
Arra a másik kérdésre, hogy voltak-e lázadások az egymással szemben álló hadseregek soraiban, a
következőt válaszolhatjuk: 1916 végén és 1917 elején a harcoló felek, de különösen a frontra
felvonultatott katonák a kimerülés jeleit mutatták. A franciák Verdun után kísérletet tettek, hogy
Reims-től északra áttörjék a német vonalakat. Ludendorff visszavonult, de kelepcébe csalta a
franciákat. Kétheti hiábavaló mészárlás után a francia csapatok fellázadtak. Júniusban újabb
lázadásra került sor. Ekkor Petain tábornok, aki korábban Verdun-nél a feljebbvalója volt Robert
Nivelle tábornoknak, újból átvette a parancsnokságot Verdun körzetében. Nivelle úgy képzelte,
hogy ha agresszív taktikát alkalmaz a tüzérség maximális bevetésével, akkor gyorsan véget tud
vetni a háborúnak a nyugati fronton. Amikor azonban 1917 áprilisában támadást indított, az
kudarcba fulladt. Ekkor került sor a már említett lázadásra. A Nivelle-t felváltó Petain tábornok a
rend helyreállítása érdekében tömeges letartóztatásokat és hadbírósági tárgyalásokat rendelt el.
23 385 katonát ítéltek el. Közülük 50-et kivégeztek, 400-an pedig börtönbüntetést kaptak. A francia
hadseregnek ez a bénultsága természetesen kihatott a brit hadsereg helyzetére is.
Oroszországban is sztrájkok és éhséglázadások törtek ki. A hadsereg nem volt hajlandó tüzelni a
lázadókra. A cár 1917. március 15-én lemondott és egy ideiglenes kormány vette át a hatalmat. A
magunk részéről tehát alá kell támasztanunk Benjamin Freedmannak azt az állítását, hogy az 1916-
ban még erős pozíciókkal rendelkező Németország véget akart vetni a háborúnak, és méltányos
békeajánlatot tett a katonai lázadásokkal megbénított francia hadvezetésnek, valamint a német
tengealattjárók által végsőkig szorongatott brit kormánynak.
A német békeajánlat elutasításának egy lehetséges oka
A háttérhatalom működésének kutatói olyan összefüggéseket tártak fel az elmúlt három évtizedben,
amelyek megerősíteni látszanak Benjamin Freedman azon állítását, hogy az 1916-os német

108
békekezdeményezés elutasításában és a háború folytatódásában fontos szerepet játszottak az akkor
már létező cionista mozgalom stratégái.
E kérdés megvilágításánál közelebbről szemügyre kell venni a londoni Rothschild-ház, valamint
egyik fontos frontemberének, Winston Churchill-nek a szerepét. E kutatások megerősítik a szoros
kapcsolatot az első és a második világháború között olyannyira, hogy több történész és politikai
közíró (pl. Kissinger) is valójában egy 30 éves háborúról ír, amelyet egy hosszabb fegyverszünet
választott el egymástól. A brit Niall Ferguson is arra az eredményre jutott a The Pity of War című
munkájában, hogy az első világháború teljesen fölösleges vérontás volt és elkerülhető lett volna.
Winston Churchill mondta: "háború idején annyira féltett kincs az igazság, hogy a hazugságok
testőreivel kell védelmezni". Az első világháború is jóval a tényleges harcok kitörése előtt
megkezdődött. A háttérhatalom irányítói stratégiai elképzeléseikben már régóta foglalkoztak vele.
A tervek hosszú éveken átérlelődtek, és öltöttek konkrét formát. De minden egyes szakaszban
ismertté váltak bizonyos fokig azok az álcázó, megtévesztő stratégiák is, amelyek célja pontosan az
volt, hogy rejtsék és védelmezzék a valódi törekvéseket.
Itt most csak arra utalunk, hogy Rudolf Steiner, az antropozófia megalapítója, tekintélyes Goethe-
kutató, akinek a műveiből 1990 óta számos kötetet újból kiadtak magyar nyelven is, 1916-ban az
antropozófusok bázeli központjában előadássorozatot tartott. Ebben a Benjamin Freedman szerint is
kulcsfontosságú esztendőben, Rudolf Steiner elmondta svájci hallgatóságának, hogy az 1890-es
esztendőkben alkalma volt felkeresni londoni szabadkőműves páholyokat. Ez természetesnek
tekinthető, hiszen Rudolf Steiner ekkor már skót rítus szerinti 32-es fokozatú szabadkőműves volt,
akinek bejárása volt a különböző fokozatú szabadkőműves páholyokba. Az egyik beszédében
megemlítette, hogy ilyen foglalkozásokon már az 1890-es években tájékoztatták a részvevőket
arról, hogy lesz egy nagyobb háború, levezették annak a menetét és még a háború nyomán
megrajzolt országhatárokat is ismertették térképekkel. E sorok írójának a müncheni
Staatsbibliothek-ban sikerült ezeknek a beszédeknek a szövegét megtalálnia és leellenőriznie.
Közismert, hogy azok, akik tanulmányozzák a háborúk előkészítésének, kitörésének, lefolyásának a
történetét, egybehangzóan állítják, hogy szinte mindegyik nagyon költséges és rendszerint a
bankárok egy különleges csoportja finanszírozza őket, akiket "nemzetközi bankároknak" neveznek.
E különleges pénzügyi csoportban számos bankárdinasztia található, de közülük is kiemelkedik
befolyásánál fogva a Rothschild-ház és a Warburg-ház. A Rothschild-dinasztia kimutathatóan
meghatározó szerepet játszott az elmúlt két évszázad háborúiban. 1914-et megelőzően is már a
legnagyobb pénzügyi és politikai befolyással rendelkező bankház, a Rothschild volt.
A Rothschild-ház által irányított világtörténelmi stratégiának szerves részét képezte nemcsak az
első világháború, de a hozzá szorosan kapcsolódó második világháború is. Ezt talán Winston
Churchill személye szemlélteti, hiszen ezt a stratégiát egész fiatalon képviselhette a brit
kormányban az első világháború idején, és a brit kormány vezetőjeként a második világháború
teljes időszakában.
A Benjamin Disraeli által fémjelzett korszak után (B. Disraeli két ízben is Anglia miniszterelnöke
volt 1868-ban, majd pedig 1874-től 1880-ig.) a londoni Rothschild-házhoz legközelebb két személy
állt, Lord Rosebery (Archibald Primrose), aki házasság révén rokoni kapcsolatba került velük,
valamint Randolph Churchill, Winston Churchill apja. Randolph testi-lelki jóbarátja volt
Nathaniel "Natty" Rothschild-nak, a Rothschild-ház londoni ága ekkori fejének. A már említett
Niall Ferguson megerősíti: Randolph Churcill pénzügyei egyértelműen alátámasztják, hogy igen
szoros volt a kapcsolat Natty Rothschild és közte.
Randolph és Natty lényegében együtt irányították a brit birodalmat. Natty Rothschild bankár volt,
de első ízben a Rothschild-ház történetében, hivatásos politikusként vett részt a közéletben. Főleg
lakásán dolgozott és nem formálisan a kormányzati hivatalban. Már ekkor látni lehetett, hogy a

109
háttérhatalom legfőbb döntéshozói számára Nagy-Britannia csak egy lépcsőfok a világ egészének
irányításához. Randolph és Natty számára Anglia és a Rothschild-ház érdekei oly szorosan
egymásba fonódtak, hogy azt elválaszthatatlannak tekintették. A Rothschild-ház külpolitikája
azonos volt a brit külpolitikával és a legszorosabb kapcsolatban állt az ekkor még döntőnek számító
fegyvernemmel, a királyi haditengerészettel, a Royal Navy-vel.
A haditengerészet erejétől függött a brit birodalom érdekérvényesítő képessége. Ekkoriban a
legfontosabb kérdés az volt, hogy továbbra is az Anglia számára bőségesen rendelkezésre álló
szénnel vagy pedig a már ismert energiahordozóval, a kőolajjal hajtsák-e a hajómotorokat. A kőolaj
előnyei egyre nyilvánvalóbbak voltak. Az így hajtott motorok nagyobb sebességet gyorsabban
tudtak elérni, nagyobb volt az energiahatékonyságuk és a hajók könnyebben voltak
manőverezhetőek. Ebben az időben - nem úgy, mint most - Nagy-Britannia nem rendelkezett a
felségterületén kitermelhető kőolajforrásokkal.
Emiatt a Royal Navy parancsnokai előnyben részesítették a Wales-ben bőségesen rendelkezésre álló
kőszenet. A mindig is hosszútávon gondolkodó Rothschild-ház már tudta, hogy a jövő évszázad
energiahordozója a kőolaj. A Rothschild-ház francia ága - közösen az amerikai Rockefellerekkel,
akik a brit Rothschild-ház érdekkörébe tartoztak, - már létrehozták azt a kőolajcéget, a Standard
Oil-t, amely ma Exxon néven ismert. Szükségesnek látták, hogy Anglia minél előbb átálljon az
olajmeghajtású hajózásra.
Nemcsak a finnyás tengernagyokat kellett meggyőzni, de az angol lakosságot is, hogy hajlandó
legyen adójával finanszírozni a haditengerészet átállítását. Ezt a hatalmas összeget lehetett volna a
lakosság szükségleteit szolgáló jóléti kiadásokra elkölteni. Az azóta már többször is átélt konfliktus
zajlott le, hogy mi a fontosabb 'az ágyú vagy a vaj? Natty Rothschild lelkesen támogatta a
haditengerészet erejének növelését. A Rothschild-ház francia ágát azzal nyugtatta meg, hogy a
haditengerészet megerősítése mindig népszerű csaknem minden társadalmi osztály körében.
Itt azonban elsősorban a Rothschild-ház érdekeiről volt szó, ugyanis 1888-ban 225 000 font
értékben bocsátottak ki részvényeket a haditengerészeti építés és fegyverkezés céljára. Már ekkor
nyilvánvaló volt, hogy ezek a hatalmas fegyverkezési költségek adóemeléshez vezetnek. Az is
nyilvánvaló volt, hogy felgyorsítják a már folyamatban lévő nemzetközi fegyverkezési versenyt. Az
erőegyensúly szabályai kikényszerítik, hogy Németország is modernizálja kereskedelmi és
hadihajóit. Ez a verseny önmagában nem kelt aggodalmat, hiszen ebben az időben a két ország
között béke volt. Ha azonban megjelennek a német hadihajók, azok már veszélyeztethetik a brit
érdekeket. Olyan nemzetközi válság alakulhat ki, amelyet csak úgy lehet megnyugtatóan rendezni,
ha a lakosságot meggyőzik, hogy a brit hajóhad modernizálása minden más kérdésnél fontosabb.
Ez a Rothschild taktika helyesnek bizonyult. Valóban hatalmas tengerészeti fegyverkezés indult be
Németországban, 1911 júliusában pedig II. Vilmos német császár, akinek ekkor már egy Rothschild
volt a kancellárja, hadihajót küldött a marokkói Agadirba. A brit Rothschildok ekkor neveztették ki
a fiatal Winston Churchillt a brit haditengerészeti minisztérium élére, mint az admiralitás lordját.
Churchill már ekkor megfogadta, hogy mindent megtesz azért, hogy felkészítse Angliát "az
elkerülhetetlen leszámolás napjára". A Rothschildok azzal bízták meg protezsáltjukat, hogy a brit
haditengerészet képes legyen szembenézni a német kihívással. A kulcskérdés az volt, hogy
átállítsák-e a brit hajóhadat az olajmeghajtásra vagy se? Churchill tudta, hogy ez rendkívül nehéz
kérdés, és ha visszavonhatatlanul elkötelezi magát a kőolajmeghajtásra, akkor tengernyi
problémával kell szembenéznie. A kőolajmeghajtás előnyei azonban ekkor már annyira
nyilvánvalóak voltak, hogy ő nem késlekedett. Az egyik legfontosabb gyakorlati kérdés az volt,
hogy hogyan lehet biztosítani a Nagy-Britanniától területileg távollévő kőolajmezők kitermelésének
és a kőolaj szállításának a biztonságát. Egyrészt szavatolni kellett a kőolajmezők feltárását és
kiaknázását, másrészt be kellett szerezni a szükséges szállítási eszközöket, a tankhajókat, illetve
vezetékeket kellett építeni, továbbá biztosítani kellett a szállítási útvonalakat. Ezt követően pedig
meg kellett építeni a finomítókat és az elosztóhálózatot.
110
Churchill 1914. június 17-én olyan törvényt kezdeményezett, amely biztosította, hogy a brit
kormány kellő összegeket ruházzon be egy kőolajtársaságba. Ekkor lett a brit állam az Anglo-
Persian nevű cég többségi tulajdonosa. 1914 nyarára tehát a brit haditengerészet teljes mértékben
elkötelezte magát a kőolaj-üzemanyag meghajtás mellett, és a kőolaj ekkor vált először a brit
politika egyik központi kérdésévé.
A kőolajforrások ellenőrzése bábrezsimek létrehozását tette szükségessé olyan országokban, mint
Perzsia, amelyet később Iránnak neveztek. Ugyancsak ekkor vált szükségessé Mezopotámia, a mai
Irak, ellenőrzés alá vétele. E két terület ellenőrzéséhez le kellett bontani az Ottomán török
Birodalmat. A török birodalom eltávolításához azonban katonai lépésekre, illetve belső
rendszerváltás végrehajtására volt szükség. Ezt a feladatot a háttérhatalom már jól megszervezett
hálózatával hajtották végre, amelynek szerves részét alkotják a különböző szabadkőműves és
szabadkőműves jellegű társaságok.
Az első világháború során katonai akciókra is sor került. Churchill irányította az Isztambul
(Konstantinápoly) megszállását és a Dardanellák ellenőrzés alá vételét szolgáló akciót. Isztambul
ebben az időben az Ottomán Birodalom fővárosa volt. Látszatra a dardanellai kampány kudarc volt,
valójában sikernek tekinthető, hiszen ez megpecsételte az Ottomán Birodalom sorsát. A színlelt
melléfogások mozgásba hoztak olyan folyamatokat, amelyek a törököket arra ösztönözték, hogy
elkövessék azokat a megtorlásokat az örményekkel szemben, amelyet ma úgy ismer a történelem,
hogy örmény népirtás. Ha sikerül az örmények jelenlétét megszüntetni a bakui kőolajlelő-térségben,
akkor elejét lehet venni annak az etnikai-vallási konfliktusnak, amely a mohamedán többség és a
keresztény kultúrájú örmények között
kirobbant 1905-ben és ténylegesen megakadályozta a kőolaj-mezők kiaknázását. Ekkor ugyanis a
mohamedán-örmény szembenállás a kőolajmezők felgyújtásához vezetett.
A török Ottomán Birodalom (Az ottomán az oszmán megjelölés régebbi alakja. Az iszlám harmadik
kalifájának a nevét viselő Oszmán, a "Győzedelmes" (ur. 1288-1326) az Oszmán-dinasztia
megalapítója. Az ő uralkodásától kezdve nevezik a törököket oszmán-törököknek, az országot pedig
Oszmán-Ottomán Birodalomnak. Az országalapító I. Oszmánt népe szentként tiszteli és brusszai
sírja még ma is zarándokhely.) összeomlásával Mezopotámiának (ma Irak) a hatalmas kőolajmezői
brit ellenőrzés alá kerültek. Mezopotámiát úgy akarták felosztani, hogy biztosítva legyen a
zavartalan kőolaj-kitermelés rendszere. Ebben az új politikai szerkezetben úgy alakították ki az
államhatárokat, hogy a hagyományos hatalmi egyensúly lehetővé tegye a háttérből irányító
érdekcsoportok hatalomgyakorlását. A már akkor is létező nemzetközi pénzügyi közösség és
legfelsőbb döntéshozói (amelyet ma a globális elit vezérkarának tekintünk) úgy döntöttek, hogy
létrehozzák új államalakulatként Szaúd-Arábiát, Irakot és Kuvaitot és valamennyi élére
bábkirályokat ültetnek. Ezeket az újdonsült uralkodókat olyan tapasztalt brit ügynökök irányították,
mint T. E. Lawrence (Lawrence of Arabia) és St. John Philby (a KGB-s tábornokként
Moszkvában meghalt Kim Philby hármasügynök apja).
Winston Churchill a brit haditengerészet felügyelőjeként hangsúlyozta a londoni parlamentben,
hogy Anglia nem akar függni a szállítási vonalaktól, és biztos elérhetési feltételeket akar a maga
számára. Már akkor is egyértelmű volt, hogy a Szuezi-csatorna az egyetlen praktikus út a kőolajat
szállító tankhajók számára a Közel-Keletről Európába. Az Afrika déli csücskét megkerülő útvonal
kiábrándítóan hosszú volt, fáradtságos, költséges és kevésbé biztonságos. Ezért a sokkal rövidebb
Szuezi-csatornán át vezető út biztosítása volt a második fontos feladat a háttérerők felső
döntéshozói számára.
A Szuezi-csatorna Társaságnak 100 évre szóló koncessziója volt, amely 1968-ban járt le. Ezt
követően a Szuezi-csatorna tulajdonjoga visszakerül az egyiptomi államhoz. Ez azt is jelenti, hogy a
közel-keleti kőolaj-szállítás egyiptomi ellenőrzés alá kerül. A már akkor is egy központból
irányított világállam létrehozására törekvő háttérhatalom, élén a Rothschild-házzal, részletes

111
stratégiát dolgozott ki e probléma megoldására. A Rothschild-dinasztia francia ága, élén Baron
Edmund de Rothschild-dal, azt a célt tűzte ki, hogy létrehoz egy ellenőrzése alatt álló, katonailag
erős telepes-államot a nyugati érdekek szolgálatában. Ennek a tervezett országnyi méretű
helyőrségnek kulcsszerepet szántak az Ottomán Birodalomból kiváló közel-keleti térség
biztonságának szavatolásában és ellenőrzésében. A Rothschild-ház óvatosan és lassan valósította
meg stratégiai elgondolásait.
Egyértelműen lassú volt a folyamat a budapesti születésű bécsi újságíró, Theodor (Tivadar) Herzl
számára, aki rövid időn belül igen befolyásos személyiséggé vált. A bécsi Neue Freie Presse párizsi
tudósítójaként figyelemmel kísérte a Dreyfus-ügyet. Alfred Dreyfust hamisan azzal vádolták, hogy
francia katonai titkokat adott át a németeknek. A zsidó származású Alfred Dreyfust ért sérelem, és
az ügy kapcsán kibontakozó antiszemita kampány arra kényszerítette Theodor Herzlt, hogy zsidó
nemzeti otthon megteremtésével keressen megoldást az európai zsidók számára. Azzal érvelt, hogy
ha a zsidók egyesülhetnek egy olyan területen, amit a saját hazájuknak nevezhetnek, akkor soha
nem kerülnek olyan megalázó helyzetbe, amelyet évszázadokon át el kellett viselniük.
Herzl nézeteit A zsidó állam című politikai röpiratában fejtette ki, amely eredetileg a Rothschild-
ház irányítóihoz címzett levél formáját öltötte. A leghatalmasabb és leggazdagabb zsidó család
együttérzésére kívánt hatni. A bécsi Rothschild-ház akkori feje, Albert Rothschild nem volt
hajlandó Herzl-lel találkozni. Baron Edmund de Rothschild, a párizsi és Lord Nathan (Natty)
Rothschild, a londoni ház feje viszont fogadta őt. Azért kell a továbbiakban ezekről a találkozókról
részletesen írni, mert ami ezeken a találkozókon lezajlott, az évtizedek múlva rendkívüli mértékben
és tragikusan befolyásolta az Európában élő zsidóság sorsát. Vegyük tehát szemügyre, hogy mi volt
Herzl Tivadar elképzelése, illetve mi volt a hosszútávú Rothschild-stratégia.
Herzl tárgyalása Edmund de Rothschild-dal
Herzl 1896. július 18-án találkozott Edmund de Rothschild-dal a rue Laffitte-on fekvő irodájában.
A megbeszélésen Edmundon kívül két munkatársa is jelen volt. Rothschild később maga mondta,
hogy tanúként tartotta őket ott azért, hogy Herzlnek ne legyen később lehetősége arra, hogy
megmásítsa a beszélgetésen elhangzottakat. Herzl azzal kezdte, hogy kipuhatolja: Edmund
mennyire tájékozott az ő elképzeléseit illetően. Herzl-nek öt perc elég volt ahhoz, hogy
félbeszakítsa vendéglátóját azzal: látja, hogy nem kellően tájékozott, ezért kész elmagyarázni, hogy
miről van szó. "Egy kolónia az egy kis állam, egy állam pedig egy nagy kolónia. Ön egy kis államot
akar, én pedig egy nagy kolóniát." Kitért arra, hogy a török birodalom adósságának az elengedéséért
cserébe meg lehetne szerezni a szultán hozzájárulását egy vazallus zsidó állam létrehozásához
Palesztinában, ami akkor török fennhatóság alá tartozott. Arra kérte Edmund de Rothschildot, hogy
feltételesen egyezzen ebbe bele. Ha az akció sikeres, akkor maga Rothschild állhatna a mozgalom
élére és ő, Herzl pedig önkéntesen visszavonul.
Edmund figyelmesen végighallgatta vendégét, majd közölte vele, hogy e tervvel kapcsolatban
semmit sem kíván tenni. A világban jártas, éleseszű, gyakorlatias bankár szólalt meg belőle:
"Lehetetlen lenne ellenőrzés alatt tartani a Palesztinába beözönlő tömegeket. Elsőként 150 000
koldus érkezne, táplálni kellene őket. Feltehetően ez az én feladatom lenne. Nem érzek ehhez
elhivatottságot. Ön talán igen?" - tette hozzá gúnyosan. Edmund Rothschild nem volt meggyőződve
Herzl tervének a végrehajthatóságáról.
Edmund nagyzási hóbortban szenvedőnek tekintette Herzl-t, Herzl pedig szűklátókörűnek és
gyávának Edmund de Rothschild-ot. Távozáskor Herzl keserűen mondta: "Ha Ön elutasít mindent,
amit én kiterveltem, akkor minden összeomlik. Ezért arra kényszerülök, hogy másképp érjem el
célomat. Tömegagitációba kezdek és így sokkal nehezebb lesz kézben tartani a tömegeket. Az egész
tervet Önre fogom áthárítani. Most azt gondolja, hogy katasztrófa ekkora tömeggel együttműködni.
Gondolja csak meg, hogy nem nagyobb szerencsétlenség-e, ha elutasításom miatt úgy kell
mozgásba hoznom a tömegeket, hogy már nem lehet őket kellően kézben tartani."

112
Vannak olyan kutatók, például Clifford Shack, akik a zsidó nép történelmének egyik
legtragikusabb fejezetét, a holokausztot, részben erre a találkozóra vezetik vissza. (Clifford Shack
az Egyesült Államok New Jersey tagállamában él, és egyik alapítótagja annak a Pyra Labs nevű
cégnek, amely rendkívül sikeresen működött, és amelyet a Google felvásárolt magának. Jelenleg
Clifford Shack a Google-ön belül kis csoportot vezet, amely egy igen népszerű blogot működtet. Ez
lehetővé teszi a Google használói számára, hogy véleményüket kifejtsék és nehezen hozzáférhető
információkhoz jussanak.) Herzl ugyanis azzal fenyegetődzött, hogy adott esetben mozgósítja a
szegény és elnyomott zsidó tömegeket, és nyomást gyakorol velük a Rothschildokra.
Herzl Tivadar sok tekintetben idealista volt és abból a feltevésből indult ki, hogy Edmund
Rothschild emberbaráti beállítódása, és a zsidó néphez való érzelmi kötődése miatt tervezi a
Palesztinaként ismert terület gyarmatosítását. Shack szerint, ha Herzl átlát Edmundon, akkor
felismerhette volna, hogy a tervezett katonailag erős zsidó kolónia bevándorlókkal való
elárasztásával veszélyezteti azt a biztonsági struktúrát, amelyet a Rothschild-ok a világ vezető
energiahordozójává vált kőolaj-gazdag Közel-Kelet számára tervbe vettek. Ezt a korszerű
energiahordozót szemelték ki arra, hogy az új világrend megvalósítását célzó stratégia egyik
hajtóereje legyen. Ha ezt Herzl a szegény zsidó tömegek Palesztinába történő bevándorlásával
kockáztatja a tervezett örző-védő helyőrséget, akkor meghiusíthatja a hosszútávú világstratégia
zavartalan megvalósítását. Herzl azonban nem hagyta magát. Nemcsak üres szavakat mondott,
hanem annak megfelelően viselkedett a különböző zsidó összejöveteleken Párizsban és másutt is,
ahol megfordult.
Herzl látogatása Natty Rothschildnál
A 19. és 20. század fordulóján Angliában is a politikai közélet témájává vált a szegény és üldözött
zsidó tömegek bevándorlása Nagy-Britanniába Kelet-Európából. Ebben az időben lett az ifjú
Winston Churchill parlamenti képviselő. Alkalma volt értékes tapasztalatokat szerezni a zsidó
bevándorlással kapcsolatosan mentoraitól, a Rothschild-októl, akik mesterien kezelték ezt a kérdést.
Jól tudták, hogy a brit törvényhozásnak szükségszerűen korlátoznia kell a kelet-európai szegény
zsidók tömeges bevándorlását. Tervük az volt: úgy korlátozzák tömeges bevándorlásukat, hogy
ugyanakkor a Rothschild-ház neve és tekintélye teljes védelmet élvezzen. Ennek a kettős taktikának
az eredményeként jött létre az Aliens Act, azaz az idegenekre vonatkozó törvény. Létrehoztak egy
Királyi Tényfeltáró Bizottságot (Royal Inquiry Commission) azért, hogy tanulmányozza a zsidó
bevándorlás kérdését. A bizottság 1902. július 7-én hallgatta meg Herzl Tivadart. Két nappal
korábban találkozott Herzl Natty Rothschild-dal, aki lényegében arra akarta rávenni, hogy
meghallgatásán a Rothschild-háznak megfelelő nézeteket fejtsen ki.
Natty Rothschild Herzl-t New Court-i irodájában fogadta. A 62 éves Natty már teljesen kopasz
volt és erősen nagyot hallott. A Rothschild-ház londoni feje a párizsi unokatestvérénél is lényegesen
gazdagabb volt, és ő volt az angol felsőháznak, a lordok házának, az első olyan tagja, aki nem tért át
előzetesen az anglikán hitre. Natty és az apja segítette hozzá Disraeli miniszterelnököt, hogy
megszerezze a Szuezi-csatornát Anglia számára. Ő volt egyben a brit központi bank, a Bank of
England igazgatója is, és meghatározó szerepe volt a brit birodalom közéletében.
Rothschild már beszélgetésük kezdetén közölte Herzl-lel, hogy angol ember és az is óhajt maradni.
Azzal folytatta, hogy a cionizmus helytelen, és a nagyhatalmak soha nem fogják megengedni, hogy
Palesztina a cionistáké legyen. Közölte Herzl-lel, hogy miket mondjon, és miket ne a bizottságnak.
Herzl ekkor elveszítette türelmét és csaknem üvöltve a következőt közölte vendéglátójával, akit ez
nagyon meglepett, mert hasonló már évek óta nem történt vele. "Azt fogom elmondani a
bizottságnak, amit megfelelőnek gondolok. Mindig ez volt a szokásom és most is tartani fogom
magam hozzá. Nem igaz az, hogy a nagyhatalmak ellenzik Palesztinába történő kivándorlásunkat.
Elértem, hogy Németország és Oroszország kedvező magatartást tanúsítson ügyünk iránt. Úgy
gondolom, hogy Angliának sem lesz ellenvetése. Persona grata (Kívánatos személy) vagyok a
szultánnál."
113
"A szultán bizonyára kegyesen fogadja Önt, mivel Ön dr. Herzl a Neue Freie Pressétől" - mondta
Lord Rothschild. Herzl megint nagyon hangosan válaszolt: "Ez nem igaz, a Neue Freie Presse-nek
semmi köze sincs az egészhez. Kiadói halálos ellenségei zsidókra vonatkozó terveimnek. A mai
napig nem voltak hajlandók kinyomtatni újságjaikban a cionizmus szót. Soha egy szót sem
említettem a szultánnak a Neue Freie Presse-ről."
A társalgás ebben a hangnemben folytatódott egy darabig. Herzl megjegyezte, hogy a
jótékonykodás vált a nyomorúság miatti panaszok elfojtásának az eszközévé. Ezután Lord
Rothschild és két testvére, Alfred és Leopold, vendégükkel együtt ebédelni mentek. Ezt követően
valamivel oldottabb légkörben folytatódott a megbeszélés. Amikor Herzl megkérdezte Nattyt, hogy
kívánja-e részletesen hallani elképzeléseit, akkor az igent mondott. Herzl így szólt: "Meg akarom
kérni a brit kormányt, hogy bocsásson ki egy kolonizációs alapitó-okiratot (Colonisation Charter)".
Natty közbevágott, hogy ne használja a "charter" kifejezést, mert annak most rossz csengése van.
"Hívja bárminek, aminek akarja, én zsidó kolóniát szeretnék brit fennhatóság alatt" - válaszolta
Herzl. Rothschild Ugandát ajánlotta. Herzl erre azt válaszolta, hogy ő csak a következőket tudja
használni - ekkor közelebb húzódott Nattyhez - és egy papírdarabra ráírta: Sínai-félsziget,
Egyiptomi Palesztina, Ciprus. Majd hangosan megkérdezte: "Hajlandó-e ezt támogatni?"
Rothschild egy darabig gondolkodott, majd mosolyogva közölte: "Nagyon is.".
Herzl úgy érezte, elérte azt, amire hét év óta törekedett. Öröme azonban korainak bizonyult, mert
két nappal azután, hogy kifejtette véleményét az emigráció problémáját tárgyaló Királyi Tényfeltáró
Bizottság előtt, Natty Rothschild egyértelművé tette Herzl számára: noha kezd megbarátkozni
elképzeléseivel, ő azt szeretné, ha csak 25 000 főnyi telepes közösséggel kezdenének kísérletet.
Szinte szó szerint visszhangozta párizsi unokatestvérének, Edmundnak a szavait: többre nincs pénz!
Herzl annyit válaszolt: elgondolása az, hogy vagy nagy létszámú telepítést hajtanak végre, vagy el
se érdemes kezdeni az egészet. Egy darabig ezen vitatkoztak, végül abban maradtak, hogy Natty
Rothschild megígérte: átbeszéli a kérdést a gyarmatügyi miniszterrel.
Herzl elképzeléseit a brit politikusok rokonszenvvel fogadták, de amíg a Rothschild-ok ellenezték a
tömeges és korlátozás nélküli zsidó bevándorlást Angliába, addig Herzl nem érhetett el fordulatot.
A tapasztalt és pragmatikus Rothschild-ok ragaszkodtak ahhoz, hogy mind az angliai bevándorlás,
mind a palesztinai telepesek vonatkozásában vegyék figyelembe a kérelmezők pénzügyi helyzetét,
szakképzettségét és egészségi állapotát. Csak olyan embereket óhajtottak befogadni, akiknek a
teljesítőképessége nyereséget ígért. Ebben a kérdésben Natty nem volt hajlandó kompromisszumra,
különösen nem Palesztina vonatkozásában. Túlságosan sok forgott kockán az energiaellátás
szempontjából kiemelkedő fontosságúvá váló Közel-Kelet vonatkozásában. A Rothschild
unokatestvérek szemében a megszállott Herzl Tivadar leküzdendő akadálynak számított. Ezért úgy
döntöttek, hogy megfelelő emberek beépítésével maguk veszik kézbe a cionista mozgalom
irányítását. Ez biztosíthatja a Rothschild-ház hosszútávú terveinek a megvalósítását a felállítandó
helyőrség-állam vonatkozásában, amelynek legfőbb feladata a Rothschild-ház érdekeinek a védelme
elsősorban a Közel-Keleten, de a Távol-Keleten is. A Rothschild-ház és az irányítása alatt álló
pénzügyi közösség, ekkor már hatalmas vagyoni és pénzügyi érdekeltségekkel rendelkezett a Távol-
Keleten is.
1904. július 3-án váratlanul meghalt Herzl Tivadar. Mindössze 44 éves volt. Nem foglalkozunk
azokkal a találgatásokkal, hogy a Gondviselés kifürkészhetetlen akarata vagy esetleg valami más,
nagyon is földi eszköz (pl. méreg) távolította-e el az élők sorából. Halála mindenesetre jól jött a
Rothschild-ház stratégiájának végrehajtásához. Ebben az időben Natty Rothschild protezsáltja,
Winston Churchill gyorsan haladt előre azon a magasra ívelő életpályán, amelyet a Rothschild-ház
készített elő a számára. 1905-ben már a gyarmatügyi minisztérium helyettes vezetője. Főnöke, Lord
Elgin, megmutatta Churchill-nek a legbizalmasabb dokumentumokat is. 1906-ban Churchill már
azokhoz a hangadó brit politikusokhoz tartozott, akik elvben elismerték egy zsidó nemzeti otthon
megteremtésének a szükségességét. A különböző zsidó közösségekben ekkor még folyt a vita arról,

114
hogy Palesztinában vagy Kelet-Afrikában hozzák-e létre ezt a nemzeti otthont. Churchill úgy látta,
hogy "Jeruzsálemnek kell a végső célnak lennie. Egyelőre felesleges arról elmélkedni, hogy mikor
valósulhat ez meg, de hogy egy napon valóság lesz, az egyike a jövőben megvalósuló csekély
számú bizonyosságnak." - Churchill legalábbis így írt erről 1908-ban egyik manchesteri
választójának. Elküldött leveléből azonban ez a mondat kimaradt.
1910. február 14-én Churchill, 35 éves korában, már belügyminiszter. Hozzá tartozott a
nemzetbiztonság, a rendőrség, a közbiztonság és a bevándorlás felügyelete. Az 1911-es agadiri
incidens idején ő kerül a Tengerészeti Főhatóság (Admiralty) élére. Ehhez a hatósághoz tartozott a
kereskedelmi hajózás és a haditengerészet. Feladata az volt, hogy a brit hajózást átállítsa a kőolajjal
történő üzemeltetésre. A történelemből tudjuk, hogy tíz évvel később a Whitehall hivatalainak (a
Whitehall a kormányépületek és a minisztériumok utcája Londonban) a meghitt, kényelmes
szobáiban felosztották a közel-keleti térséget ugyanolyan ügyetlenül és elnagyoltan, ahogyan azt az
afrikai brit gyarmatok határainak a meghúzásánál tették. A török birodalomból kiváló közel-keleti
térségben Franciaország kapta Szíriát és Libanont. Brit protektorátus lett Irán elnevezéssel Perzsia,
ugyancsak brit befolyási övezet lett Irak néven Mezopotámia, valamint Palesztina. Így a brit
birodalom közvetlen útvonalakon tudta csapatait mozgatni Egyiptomból az olajban gazdag Perzsa-
öbölig.
Miután a Rothschild-stratégiának megfelelően sikerült biztosítani a kőolajban gazdag vidékeket, a
következő lépés az volt, hogy ez a helyzet tartósan fennmaradjon. Zsidó nemzeti otthon
megteremtésére hivatkozva a brit kormány létre akart hozni a nyugathoz egyértelműen lojális, jól
felfegyverzett katona-államot. Ezt a regionális őrző-védő feladatokat ellátó új helyőrség-államot az
egész közel-keleti biztonsági rendszer sarokkövének szánták. Ennek a létrehozandó
államalakulatnak az életképességét azonban kockáztatta a kelet-európai zsidóság korlátozás nélküli,
és tömeges bevándorlása. Egy ilyen kézben nem tartható tömeg jelenléte fenyegette a közel-keleti
kőolajellátás zavartalan biztosítását. Csak a potenciális bevándorlók többmilliós tartalékának a
szigorú ellenőrzésével, és e tartalék megszűrésével lehetett szavatolni a regionális rendfenntartásra
szánt helyőrség-állam katonailag hatékony működését. Ezért előre meghatározott bevándorlási
kvótákat szabtak, és korlátozó törvényeket hoztak a további bevándorlás megakadályozására ebbe a
viszonylag kis területű országba.
Clifford Shack azt állítja a The Rothschilds, Winston Churchill and the "Final Solution" (A
Rothschild-ok, Winston Churchill és a "Végső Megoldás") című tanulmányának 13. oldalán, amely
a www.silverbearcafe.com/private/finalsolution.html honlapon olvasható, hogy amikor az
előkészítő intézkedések a helyükre kerültek, akkor be lehetett indítani az Európában maradó
potenciális-bevándorlók létszámcsökkentését. Shack úgy véli, hogy ez a program összefüggésben
van azzal a tragédiával, amely a zsidó népet a második világháború idején sújtotta, és amely
holokauszt néven ismert.
1920-ban Churchill azt közölte Lloyd George miniszterelnökkel, hogy helyezze át a gyarmatügyi
minisztérium élére. Amikor 1921. február 14-én Churchill átvette hivatalát, már örökölte a Balfour-
deklarációt, amelyet 1917-ben Arthur Balfour akkori külügyminiszter készített elő, de amelyet
ténylegesen a Rothschild-ok fogalmaztak a Rothschild-ok számára. A szöveget konkrétan Leo
Amery hadügyminiszter-helyettes készítette, aki a Rothschild-ház egyik legfontosabb
frontemberének, Lord Millernek tartozott számot adni, és aki a háborús kormány belső magjához
tartozott. A deklarációt Natty Rothschild fiának, Walternek címezték. Ez kinyilvánítja, hogy a brit
kormány támogatja "nemzeti otthon létrehozását a zsidó nép számára és felhasznál minden
rendelkezésére álló eszközt, hogy ennek a célnak az elérését elősegítse. Kinyilvánítja azt is, hogy,
hogy semmi olyat nem lehet tenni, amely hátrányosan érintené a Palesztinában élő nem zsidó
közösségek polgári és vallási jogait". Winston Churchill feltétlen kötelezettséget vállalt a
Rothschild-ok által szponzorált zsidó állam létrehozására Palesztinában. Világosan látta, hogy
milyen biztonság-fenntartó szerepet fog játszani ez a helyőrség-ország a globális fontosságúvá vált

115
közel-keleti térségben. Gyarmatügyi miniszterként ő felügyelte a bevándorlásra vonatkozó
programot. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy ellenőrizni kell a Palesztinába költözők számát és a
bevándorlás ütemét. Az emberanyag minőségének a kérdése kiemelkedő fontosságú lett. Akik a
program sikeréért aggódtak, le tudták fékezni a Palesztinába özönlés ütemét és a kivándorlók
számát. Nem tudtak viszont változtatni azoknak a tömegeknek a képzettségi szintjén, anyagi
helyzetén és egészségi állapotán, vagyis a számításba jöhető humán erőforrások minőségén, akik
mind Palesztinába akartak költözni.
A zsidó közösségen belül - Ferguson szerint - elsősorban két csoport okozott aggodalmat a
Rothschild-oknak, a program legfőbb irányítóinak. Az egyik ilyen csoportot azok az újgazdag zsidó
bankárok, pénz- és üzletemberek alkották, akik jóval később szerezték vagyonukat, mint a
Rothschild-ok. A másik aggodalomra okot adó csoportot az úgynevezett Ost-Juden közösségek
jelentették, vagyis a kelet-európai zsidók. Ez a két és fél milliós közösség az orosz birodalomból
vándorolt nyugati irányba azt követően, hogy pogromokra került sor II. Sándor orosz cár 1981-ben
történt meggyilkolását követően. Ez után Oroszországban a zsidókat hátrányosan megkülönböztető
jogszabályokat hoztak. Az újszegényeknek ezek a tömegei legalább akkora gondot okoztak a
stratégáknak, mint az újgazdagok.
Natty Rothschild még 1880-ban ezt mondta Disraelinek a zsidók üldözéséről: "Sok egyéb ok is
van... Közöttük a lengyel, az orosz és a román zsidók folyamatos bevándorlása, akik éhezve
érkeznek és egészen addig szocialisták, amíg meg nem gazdagodnak." Láthatjuk, hogy mind a
nagyon szegény zsidók, mind a nagyon gazdagok, és a köztük meghúzódó rétegek, aggodalommal
töltötték el a Rothschild-okat. A szocializmus valójában a szupergazdagok eszköze a tömegek
kontrollálására. Azok a zsidó szocialisták, akik függetlenül tevékenykedtek, akadályozták a
Rothschild-stratégia megvalósítását. Ezért gondolja úgy Clifford Shack, hogy az európai zsidó
közösségek felszámolása több okból is szükségesnek látszott.
Visszatérve az 1905-ös brit bevándorlási törvényhez (Alian Act) Natty Rothschild-nak azt a
látszatot kellett kifelé fenntartania, hogy kiáll a nehéz helyzetben lévő, pénztelen, de keményen
dolgozó hitsorsosai mellett. Ezért Walter nevű fia nyíltan hangoztatta, hogy Nagy-Britanniának az
elnyomott és igazságtalanul üldözött népek, és nemzetek pártfogójának kell lennie egészen addig,
míg e népekhez tartozók tisztességesek és keményen dolgoznak.
A hangsúly itt azon van, hogy a Rothschild-ház irányítói nem rokonszenveztek azokkal a
bevándorlókkal, akik nem voltak a szemükben tisztességesek és keményen dolgozók. A méltatlan, a
tisztességtelen és lusta emberek ugyanis akadályozták a hosszútávú Rothschild-stratégia zavartalan
végrehajtását. Sem a zsidó katonai kolóniának Palesztinában, sem az Európai Egyesült Államoknak
nincs szüksége szakképzetlen és beteg nyomorultakra, akik csak kenyérpusztítók, de értékes
termelőmunkát nem végeznek. Elkülönülésükkel, integrálódási és asszimilálódási nehézségeikkel
hosszútávon csak terhet jelentenek. Ilyen megfontolások alapján gondolják egyes szerzők, így
például Henry Makow, valamint a már említett Clifford Shack, hogy az új világrend létrehozása
szempontjából előnyös lehet a szegény zsidó tömegek létszámának csökkentése. Henry Makow,
akinek szülei Auschwitzban vesztették életüket, nem megy el következtetéseiben eddig. Clifford
Shack viszont szó szerint ezeket írja már idézett tanulmányának a végén:
"A Rothschild-i műveletet, amelyet ma úgy ismernek, hogy holokauszt, úgy hajtanák végre elejétől
végéig a legnagyobb titokban, hogy e célra igénybe veszik a hatalmas bankárbirodalom
rendelkezésére álló tapasztalatokat, ügynökségeket és kapcsolatrendszert. Felhasználják az olyan
frontemberek tehetségét és erőfeszítéseit, mint Churchill, Hitler, Pacelli (XII. Pius), Roosevelt és
Sztálin. A tengelyhatalmak, a szövetségesek és a semlegesek mesterséges táborait láthatatlanul
kapcsolta össze a Rothschild-ház által irányított nemzetek feletti szupertitkos hírszerző hálózat. Ez a
hálózat a XX. század legrejtettebb titka, és ez szervezte meg elejétől a végéig a második
világháborút. Ennek a zsidó hírszerző hálózatnak - ironikusan - az is a céljai közé tartozott, hogy
elpusztítsák az európai zsidó tömegeket, így biztosítva Izrael állam sikerét és szerepét a közel-keleti
116
kőolajtérség biztonsági rendszerében."
Legalábbis így véli a talányos Clifford Shack, és néhány konspirológus társa. Merész
feltételezéseiket erős kritikával kell fogadni. Az viszont ismert történelmi tény: a Szövetséges
Hatalmak nem éltek minden rendelkezésükre álló eszközzel és lehetőséggel, hogy
megakadályozzák Auschwitz, Birkenau, Treblinka, Sobibor és a többi koncentrációs tábor
szörnyűségeit. Azon is el kell gondolkodnunk, hogy mi késztette Benjamin Freedmant beszédei
elmondására, figyelmeztető írásai megjelentetésére? Egy tekintélyes, felelősségteljes, komoly
ember nem vállal ilyesmit nyomós ok nélkül. Mi úgy látjuk, hogy Freedmannak a történelmi
folyamatok tendenciájának a megjelölésében, rejtett értelmének a feltárásában és elemzésében -
ténybeli pontatlanságai, sőt tévedései ellenére ellenére - igaza volt. Clifford Shack tovább megy
nála, s feltételezéseiben lényegesen többet használja képzelőerejét. Freedmantól eltérően ő nem volt
személyes résztvevője azoknak a történelmi eseményeknek, amelyekről ír. Kutató munkájának a
motívumai nem ismertek számomra, de elemzései ösztönözhetik a tényfeltáró kollektív
erőfeszítéseket. Shack vélekedése munkahipotézisként, főként e hipotézis szakszerű és elfogulatlan
cáfolatával, elősegítheti eddig még nem ismert összefüggések feltárását, és a közelmúlt, valamint
jelenünk számos nyitott kérdésének a jobb megértését. Ha az itt olvasható feltételezéseket
megcáfoljuk, akkor máris újabb lépést tehetünk előre a tények feltárásának és az igazság
megközelítésének a rögös útján. Valószínű, hogy soha nem ismerhetjük meg a teljes igazságot, de
igyekeznünk kell, hogy minél közelebb kerüljünk hozzá. Ha sorozatunk tárgyilagos cáfolatot
eredményező termékeny vitákat váltana ki, amelyek új felismerésekhez, s általuk napjaink
történéseinek és embertársainknak a jobb megértéséhez vezethetnek, akkor már érdemes folytatni
ezt a nehéz munkát.

Felgyorsult a "második 9/11" előkészítése

Amerika tudni akarja az igazságot
Hat év elmúltával egyre több amerikai tudni akarja az igazságot 2001. szeptember 11-ével
kapcsolatban. Időközben önkéntes kutatócsoportok alakultak az igazság kiderítésére. E kollektív
kutatómunka eredményeként ma már sokkal többet tudunk a történtek előzményeiről, hátteréről,
mint eddig. Az egyik figyelemre méltó dokumentum az a rendelkezés, amit az amerikai hadsereg
vezérkari főnökei bocsátottak 2001. június 1-jén a légi kalózkodásról, illetve a repülőgépek
eltérítéséről. Az új rendelkezés, amelyet S. A. Fry ellentengernagy, a vezérkari főnökök tanácsának
igazgatója írt alá, törölte azt a korábbi rendelkezést, amely 1997 júliusától volt érvényben. Felmerül
a kérdés, hogy az amerikai legfelső hadvezetés miért tartotta szükségesnek 2001 júniusában
mindössze három hónappal a tragikus eseményeket megelőzően megváltoztatni eddig folytatott
gyakorlatát.
A rendelkezés, amely még mind mindig elolvasható az Interneten, előírja, hogy ha repülőgép
eltérítésre kerül sor, a katonai parancsnokoknak a Pentagonban és a NORAD-ban (North-American
Aerospace Command - Észak-Amerikai Légi Parancsnokság) fel kell venni a kapcsolatot a
hadügyminiszterrel, és jóváhagyást kell kérniük a további intézkedések foganatosítására. Ekkor
Donald Rumsfeld állt a Pentagon élén. Kézenfekvő a gyanú, hogy ez a rendelkezés feltehetően
előkészítette a szeptember 11-én bekövetkezett bénultságot, amely szerves részét képezte az akció
sikerének. Ha viszont ez a feltételezés igaz, akkor nyilvánvaló, hogy a Bush-kormányzaton belül
volt egy szupertitkos csoport, amely akarta, hogy ez a terrorista cselekmény bekövetkezzék, és erre
megvoltak a motívumai. De mik lehettek ezek? Az egyik lehetséges válasz, hogy létrehozni egy
ürügyet lényegesen támadóbb jellegű amerikai külpolitika elfogadtatására az amerikai néppel. Ma
már azt is tudjuk, hogy 2001 szeptemberében már az elnök asztalán volt az Afganisztán
lerohanására elkészített haditerv.
Számos kutató, aki eredményességével vívta ki a tekintélyt, köztük Jim Marrs, azt az álláspontot

117
képviseli, hogy ez az említett rendelkezés hozzájárult az amerikai katonai elhárítás
tehetetlenségéhez szeptember 11-én. Dylan Avery híressé vált Loose Change című filmjében
ugyancsak ezt a véleményt erősíti meg, hasonlóan Webster Griffin Tarpley-hez, aki 9/11
Synthetic Terror című könyvével hívta fel magára a figyelmet.
Ha egymás mellé tesszük az 1997 júliusi és a 2001 júniusi dokumentumokat, megállapíthatjuk,
hogy a két szöveg csaknem teljesen megegyezik, kivéve azt, hogy előzőleg értesíteni kell a védelmi
minisztert. A különbség a kettő között említést tesz két olyan légtérben útra bocsátott járműről,
amelyeket egyrészt "unmaned aerial vehicles"-nek (UaVs - pilóta nélküli légi jármű), másrészt
"remotely operated vehicles"-nek (ROVs - távirányítású jármű) nevez. A rendelkezés szerint
ezeket úgy kell tekinteni, mint amelyek potenciálisan fenyegethetik a közbiztonságot. De miért volt
szükség a légi járművek e két új kategóriájára tekintettel kiadni egy új rendelkezést, különösen
akkor, ha az egyéb előírások nem változnak?
A Pentagon által kifejlesztett Global Hawk ("Globális Héja") ultramodern, pilóta nélküli,
távirányítású repülőgép tanulmányozása közelebb visz minket 9/11 hátterének a megértéséhez. Az
közhely, hogy a felgyorsult technológiai haladás megváltoztatja világunkat. Az azonban kevésbé
ismeretes, hogy konkrétan ez a változás mit is jelent. Mindig csak arról van szó, hogy a műszaki
haladás eredményeként miként szabadulunk meg a mindennapi gürcölés nyűgétől, és mennyivel
könnyebbé válik az életünk. Az, hogy a legújabb technológiai vívmányok miként teszik lehetővé az
emberi élet totális ellenőrzését, már kevésbé ismert, mert ennek a részleteit nemzetbiztonsági
okokból eltitkolják a közvélemény elől. Az állampolgárok félrevezetésének egyik legfontosabb
eszköze a nemzetbiztonságra és a közbiztonságra történő hivatkozás.
Ennek fényében érdemes közelebbről szemügyre venni a Global Hawk-kal kapcsolatos ismertté vált
tényeket. Az RQ 4A US Global Hawk próbajáratát 2001. április 22-ről 23-ra virradólag sikeresen
hajtotta végre, amikor a Dél-Kaliforniában lévő Edwards Légitámaszpontról a Dél-Ausztráliában
lévő edinburgh-i légitámaszpontra repült. A 13 760 kilométernyi távolság átrepülése a Csendes-
óceán felett egyben állóképességi és terhelési rekordot is jelentett egy pilóta nélküli, távirányítású
légi jármű számára. 2001 júniusában számos amerikai-ausztrál közös hadgyakorlat után a Global
Hawk robotgép visszatért Kaliforniába. Ez a távirányítású légi jármű hasonló hosszútávú repülést
végzett, amikor átkelt az Atlanti-óceán felett Európába és részt vett több NATO hadgyakorlatban. A
Global Hawk önmagát irányító repülőgép, az automatikus indulástól a felszálláson keresztül
egészen a leszállásig önmagát vezérli beleértve a kifutópályán való mozgást is. A robotgép előre
elkészített repülési terv alapján mozog, noha a földi repülőgép-irányítók nyomon kísérik, és
ellenőrzésük alatt tartják. A lökhajtásos robotgép 13 méter 41 centiméter hosszú, és szárnytávolsága
megegyezik a Boeing 737 utasszállító repülőgépével, és 42 órán át képes a levegőben maradni.
Repülési magassága 20 km, repülési távolsága pedig 26 000 km.
Ezek az adatok megmagyarázzák, hogy miért kapta a robotgép a globális jelzőt. Valóban képes a
világ bármely pontját leszállás nélkül elérni. Repülési sebessége 740 km/h, ami átlagosnak
tekinthető. Nagyon impozáns viszont az a terepfelismerő és nyomkövető képessége, amelyekkel
hatalmas térségeket fog át, felismerve azok topográfiai tulajdonságait. Egy repülési helyzetből
akkora területet tud bemérni, mint az Egyesült Államok egy közepes méretű tagállama, azaz 125
ezer km2 -t. Fel van szerelve a legmodernebb radarberendezéssel, az infravörös- és elektrooptikai
érzékelőkkel, vagyis olyan kamerákkal, amelyek képesek 1900 szuperérzékenységű, nagy
felbontású kép előállítására egyetlen repülés alatt.
Érthető, hogy az amerikai katonai vezetés a Global Hawk-ot azonnal alkalmazta hírszerzési funkció
ellátására. A 2001 októberében megkezdődött afganisztáni hadműveletekben, valamint a későbbi
iráni katonai akciókban kiemelkedő szerep jutott a Global Hawk-nak. 2006-ban például 50
bevetésen vettek részt a két említett országban, és több mint 1000 órán át tartózkodtak a légtérben.
Izrael is felhasználta őket a 2006-ban sorra került libanoni harcokban. Az Egyesült Államok először
1983-ban alkalmazta őket, amikor Reagan elnök parancsára megszállták Grenada-t. 2007-ben arról
118
érkeztek jelentések, hogy a Global Hawk robotgépek részt vesznek az iráni légtér ellenőrzésében.
Dylan Avery Loose Change című filmjében látható egy olyan kísérleti repülés, amelyre 1984-ben
került sor a NASA (National Aeronautics and Space Administration - Országos Repülésügyi és
Űrkutatási Hivatal) kísérletei keretében az Edwards légitámaszponton. A 16 órás kísérleti repülés
során a földön tartózkodó pilóták távirányítással vezérelték a Boeing 720-ast átvezetve azt tíz
sikeres felszálláson, számos rárepülést végrehajtva, és lefolytattak 13 sikeres földreszállást is. A
kísérlet a program szerint előírt és megtervezett lezuhanással ért véget. Elegendő bizonyíték van
arra, hogy az amerikai hadvezetés már az 1950-es évek elején megkezdte a kísérletezést a
rádióirányítással vezérelt repülőgépekkel. A távirányítású robotgépek felhasználása a
hadgyakorlatokon bevett eljárássá vált.
2001 szeptember végén, néhány héttel 9/11 után George W. Bush elnök említést tett a ROV
technológiáról, de olyan formában, hogy annak kifejlesztésére szükség van a repülés jövőbeni
biztonsága érdekében, vagyis azt sugalmazta, hogy ez a technika még a jövőbeni kifejlesztésre vár.
Bush elnök a New York Times-ban olvasható tudósítás szerint szövetségi pénztámogatást ígért
erősebb pilótafülke-ajtók, új transzponderek (válaszoló radarkészülékek) kifejlesztésére, amelyeket
például nem lehet kikapcsolni, valamint olyan videokamerák beszerelésére az utasszállító gépekbe,
amelyek segítségével a pilóták megfigyelés alatt tudják tartani a repülőgépek utasait. Ekkor volt az,
amikor Bush célzott rá, hogy a jövőben kifejlesztett technológia egy szép napon majd lehetővé
teheti, hogy a légi irányítók távirányítással hajthassák végre a gépek leszállását. A megtévesztés itt
abban a célzásban van, hogy ez a technológia még kifejlesztésre vár és 9/11 idején még nem állt
rendelkezésre.
A valóság ezzel szemben az, hogy nemcsak a tragikus események idején, hanem már jóval
korábban is létezett. Röviddel 2001. szeptember 11-ét követően az arizonai KinetX nevű cég a
Cogitek vállalattal együtt javasolta az FAA-nak (Federal Aviation Autority - Nemzeti Légügyi
Hatóságnak) az általuk NFERS-nek (National Flight Emergency Response System - Országos
Repülési Szükséghelyzetre Válaszoló Rendszer) nevezett módszer alkalmazását a 9/11-hez hasonló
repülőgép-eltérítések megelőzésére a jövőben. Ajánlatukban szerepelt, hogy egy éven belül
szállítani tudják a szükséges berendezéseket. A két cég ajánlatában nyomatékosan szerepelt, hogy a
javasolt technológia már létezik. Az FAA a két cégnek soha nem válaszolt. 2006 januárjában
viszont a Boeing szabadalmi oltalmat kért egy hasonló rendszerre, amely olyan automatikus
leszállási módszert ajánl, amely tartalmaz egy ún. onboard processort. Ha ezt aktiválják, kikapcsolja
a pilóták által kezelt irányítórendszert és átvéve az elrabolt gép irányítását végrehajtja a
kényszerleszállást. Az automatikus leszállást előre lehet programozni a repülőgép robot
pilótarendszerébe, vagy földi irányítók által távirányítással lehet működtetni. Többféle módon is
aktivizálható. Így például bekapcsolhatja a pilóta a géprablás idején vagy közvetlenül is
aktivizálható a pilótafülke ajtajába beépített érzékelők segítségével, amelyet egy erőszakos
behatolás alkalmával szakítanának le. De lehetséges az is, hogy egy távirányítású kapcsolattal a
földi irányítók aktivizálják.
A Pentagon 2001 június 1-jei rendelkezése arra utal, hogy a ROV technológia már alkalmazásra
érett állapotban volt 2001 tavaszán, azaz hónapokkal 9/11 előtt. Az amerikai katonai kutatások
általában meg szokták előzni a kereskedelmi célú kutatásokat azért, mert elegendő pénzügyi
források és a legjobb szakemberek állnak a Pentagon rendelkezésére. Ezt jól szemlélteti az Internet
példája. Az amerikai hadsereg már évekkel korábban kifejlesztette és használta a cyberspace-t,
mielőtt azt a polgári lakosság használhatta. Joggal feltételezhetjük, hogy a ROV technológia is
előbb állt a Pentagon rendelkezésére, mint ahogy az elérhető lett a kereskedelmi repülés számára.
Önként adódik a kérdés, hogy a repülőgép rablók ártalmatlanná tételére kidolgozott ROV
technológia nem volt-e alkalmazható a repülőgépeknek a Világkereskedelmi Központ tornyaiba -
távirányítással történő - belevezetésére.
Joe Vialls repülőgép-mérnök szerint az a technika, hogy átkapcsolják távirányításra a repülőgép
119
irányítását, már hosszabb idő óta ismert. Feltételezhető, hogy az amerikai hadsereg az 1970-es évek
közepén fejlesztette ki ezt a megoldást egy olyan időszakban, amikor nagyon megnőtt a terroristák
által végrehajtott repülőgép-eltérítések száma. A fejlesztéseket két amerikai multinacionális cég
munkatársai végezték a DARPA-program (Defense Advanced Research Projects Agency - Fejlett
Védelmi Kutatási Programok Ügynöksége) keretében. Az volt a cél, hogy elősegítsék az eltérített
amerikai repülőgépek távirányítás útján való visszaszerzését. Vialls szerint ez az erőfeszítés
ragyogóan sikerült. Egyrészt megoldották a pilótafülkében folyó beszélgetés lehallgatását, másrészt
azt, hogy megszerezzék az abszolút ellenőrzést a repülőgép komputerizált repülési rendszere felett
egy elektromágneses adatátviteli csatorna segítségével. Az volt a cél, hogy a repülőgép-eltérítők
kikerüljenek az irányítás ellenőrzéséből, miközben a földi légiirányítók le tudják szállítani az
eltérített gépet egy erre kijelölt repülőtéren, ahol a rendőrség már felkészül a terroristák
ártalmatlanná tételére. Ahhoz, hogy ez a technika hatékony legyen, teljes mértékben integrálni kell
a repülőgépen található rendszerekkel. Ezt csak úgy lehet megvalósítani, ha kifejlesztenek egy új
repülőgép típust. Vialls állítása szerint pontosan ez történt. Magas szintű döntést hoztak arról, hogy
a Boeinget a lehető legrövidebb időn belül el kell látni egy "hátsó ajtóval", méghozzá abban a
komputerrendszerben, amelyet a két új kereskedelmi repülőgéptípus számára fejlesztettek ki.
Mindkét típust, a Boeing 767-est és a Boeing 757-est, az 1980-as évek elején kezdték meg gyártani.
A tekintélyes repülőgép-mérnök ezt az álláspontját 2001 októberében feltette a világhálóra. Vialls
szerint az eredetileg egyértelműen jó szándékú rendszer valamilyen biztonsági hiba folytán
illetéktelen kezekbe kerülhetett magán a Bush-kormányzaton belül. Ezek a személyek viszont meg
nem engedett módon titokban a saját céljaikra használták a távirányítású rendszert. Ez úgy történt
Vialls szerint, hogy a titkos kódok ismeretében az összeesküvők aktivizálták a transzponderekbe
beépített titkos elektromágneses adatátviteli csatornát, és egyszerűen átvették a repülőgépek
irányítását. Itt már nem sok szerepet játszanak az állítólagos repülőgép-rablók akár a repülőgép
fedélzetén voltak, akár nem.
2001. szeptember 11-én a tragikusan járt repülőgépek nyolc pilótája és másodpilótája közül egyik
sem adta le a szokásos jelzést a Nemzeti Légügyi Hatóság (FAA) számára arról, hogy repülőgép-
eltérítésre került sor. Egy ilyen jelzés leadására, amelyet "squawking"-nak neveznek, mindössze
néhány másodpercre van szükség. Az szükséges hozzá, hogy a gép műszerfalán bekapcsolják az
ELT (emergency locator transmitter - vészhelyzet meghatározó berendezés) elnevezésű szerkezetet.
A pilóta egyszerűen beüt egy négy számjegyű kódot és kigyullad az "I have been hijacked." felirat a
földi irányítás képernyőjén. Abból a tényből, hogy a pilóták és másodpilóták egyike sem adta le ezt
a vészjelzést a tragikus napon, arra következtetett Vialls, hogy a gépek távirányítással repültek.
Amikor a merényletek tényleges irányítói átvették a transzponderek irányítását, a pilótáknak már
arra sem volt lehetőségük, hogy leadják a vészjelzést.
További bizonyíték adódott a 175-ös járat utolsó másodperceiről készült videón. Vialls szerint a
repülőgép, amikor a végső manővert hajtja végre, túlhalad a 767-est vezérlő normális szoftver
határain. A Boeing gépeket felelősségteljesen tervezték és az utasok biztonságát is. A repülést
ellenőrző szoftver megakadályozza a pilótát abban, hogy olyan éles fordulatot hajtson végre,
amelynek eredményeként az utasok megsérülhetnek. Minthogy a pilóta normális körülmények
között nem tud ilyen manővert végrehajtani, ez kemény bizonyíték arra, hogy a repülőgépet
távirányítással vezérelték.
9/11 hivatalos verziójának a képviselői Joe Vialls szakmai észrevételeit nyomban elutasították, mert
veszélyesnek ítélték. Hat évvel az események után hivatalos részről még mindig keményen
elutasítják. Ezért érdemes kitérni arra, hogy az elutasítók milyen érvekkel támasztják alá
álláspontjukat. Egyesek azt emelték ki, hogy a Boeing 767-es és 757-es repülésirányító
berendezései - noha teljesen komputerizáltak - nem ún. fly-by-wire (légkábel rendszerrel
működtetett) konstrukció szerint készültek el, úgy ahogy, az újabb repülőgépek - beleértve a Global
Hawk-ot is. Ellenkezőleg olyan mechanikus szerkezetek, amelyeket hidraulikus kábel és szíjtárcsa

120
működtet. Éppen ezért a bírálók szerint a Boeing pilótájának mindig van lehetősége arra, hogy az
automata pilótát kikapcsolja, és kézivezérléssel irányítsa a gépet. Olyan Boeing karbantartó
technikus is akadt, aki azt mondta, hogy legrosszabb esetben a 757-es vagy 767-es pilótája ki tudja
húzni az elektromos vezetékeket és ily módon ki tudja kapcsolni az elektromosenergiát a fedélzeti
komputerekből. Ez lehetővé teszi, hogy visszanyerje a gép feletti kontrollt és a hagyományos
módon repüljön. Ezek a bírálatok több vonatkozásban is helyesek. Kérdés, hogy egy vészhelyzetben
van-e elegendő idő ezeknek a lehetőségeknek a felmérésére és megfelelő döntés meghozására
további információk nélkül. Amíg titkosak maradnak a Boeing cég tervezési és gyártási
dokumentumai, addig nehéz biztonsággal megmondani, hogy a vállalat megterveztetett-e és
beépített-e olyan titkos rendszereket az említett két géptípusba, amelyek képesek vészhelyzetben a
pilóta segítségére lenni. Joe Vialls sincs már ebben a helyzetben, mert 2005-ben meghalt.
Joe Vialls volt az, aki nyilvánosságra hozta, hogy a német Lufthansa légitársaság szakemberei
milyen felfedezést tettek az 1990-es években, amikor átvették a Boeing cég által leszállított
sugárhajtású gépeket. Az átvizsgálásuk során a német szakértők rejtett ROV rendszert találtak. Ez
arra késztette a Lufthansa műszaki vezetését, hogy biztonsági okokból eltávolítsák a Boeingekből
az eredeti repülési kontroll rendszert és helyébe egy német tervezésű repülésirányító rendszert
helyezzenek. Német szerzők is említést tesznek erről, így például a Mathias Bröckers és az Andreas
Hauß kutatópáros által közzétett írások. A Lufthansának természetesen módjában lenne ezt minden
kétséget kizáróan bebizonyítani.
Andreas von Bülow a Német Szövetségi Köztársaság korábbi kutatási és technológiai minisztere
2003-ban könyvet írt "The CIA and September 11" (A CIA és szeptember 11-e) címmel, amelyben
részletesen tárgyalja Joe Vialls távirányításra vonatkozó elméletét és sürgette az illetékeseket e
kérdésnek az újabb kivizsgálására. Von Bülow - egyébként magyar nyelven is megjelent könyve -
azt állítja, hogy 9/11-et nem a szélsőséges iszlám terroristák, hanem egy az amerikai
államapparátusban működő titkos szolgálat hajtotta végre a CIA irányításával. Von Bülow
természetesen ismerhette a Lufthansa által szerzett tapasztalatokat. A magunk részéről ehhez csak
annyit tehetünk hozzá, hogy még mindig nem késő a Boeing, a Lufthansa és más illetékesek
számára, hogy a történelmi igazság kiderítése érdekében hozzák nyilvánosságra titkos vállalati
dokumentumaikat, és azt adják át egy független szakértői bizottságnak vizsgálat lefolytatása
érdekében. Ami von Bülow-t illeti, ő következetesen kitart a könyvében meghatározott álláspontja
mellett, és ma is azt állítja, hogy valamilyen távirányítású módszerrel vezérelték a tragikus
események ideje alatt a repülőgépeket. Az irányítókat ő is ötvennél kevesebb résztvevővel működő
titkos hálózatnak tartja.
Voltak olyan szakértők is, akik szerint a merényletet végrehajtó csoport nem használhatta a ROV
technikát, mert annak szerves részét képezi az ún. lappangó periódus vagy késedelmi idő
problematikája. Ez azt jelenti, hogy a távirányítással vezérelt repülésnek része a problematikus
késedelem, amely a precíziós repülést csaknem lehetetlenné teszi. E bírálók hivatkoztak a
robotgépekkel okozott rendkívül sok balesetre, amely százszor nagyobb arányban fordult velük elő,
mint pilótákkal irányított repülőgépekkel. A katonai műveletekben 135 pilóta nélküli repülőgépből
50 lezuhant, 34 pedig súlyos balesetet szenvedett. Ilyen adatok arra késztethették az
összeesküvőket, hogy ne alkalmazzák a ROV technológiát.
Ezt az álláspontot cáfolja az, hogy a Global Hawk műszaki leírása a repülőgép vezérlésének két
különböző távirányítási módszerét ismeri. Ezek közül csak az egyiknek képezi a részét a lappangó
periódus. Az első távvezérlési mód egy kommunikációs műhold segítségével történik, és ez tényleg
tartalmaz ilyen késedelmi időt. A második távvezérlési módszer, amelynek az angol neve direct
line-of-sight, nem igényel ilyen lappangási időt. A tragikus események előidézői úgy döntöttek,
hogy leküzdik ezt a nehézséget és a WTC-tornyokba a közelben felállított parancsnoki központból
irányítják a repülőgépeket. Erre nagy valószínűséggel a WTC 7-es épületében létrehozott
irányítóközpontot használták. Szükségük lehetett a megfelelő épületek tetejére elhelyezett

121
videokamerákra vagy más berendezésekre azért, hogy a reális időben történő adatokat videó útján
szerezzék meg. Ha a repülőgépirányítók a parancsnoki központban létrehozott látható kapcsolat
révén vezérelhették a gépeket, a távirányítást egyszerűen átkapcsolhatták a műholdas vezérlésről a
látással irányított (line-of-sight) vezérlésre és így biztonsággal irányíthatták a repülőgépeket a WTC
tornyainak. Csak ez a legvégső szakasz volt az, ahol az emberi tényezőnek szerep jutott a
távvezérlésben.
Érdekes tény, hogy 1993-ban, amikor az első bombamerénylet történt a Világkereskedelmi Központ
épületei ellen, igen sok dolgozó kapaszkodott fel az épületek tetejére, ahonnan helikopterek
segítségével mentették meg őket. 9/11 napján azonban ilyen menekülésre nem került sor. Sok
menekülő elől el volt zárva az út a felső szintek felé, és így nem tudtak kimenekülni a tetőre. A
különböző vészkijárati lépcsők egyszerűen be voltak zárva. Ezt onnan lehet tudni, hogy a
menekülők, a későbbi áldozatok számos mobiltelefon hívást küldtek, kétségbeesve kérve segítséget.
A menekülők beszorulva a zárt ajtók mögé nemcsak a forróságtól, a tűztől és a mérgező füsttől
szenvedtek, de attól is, hogy semmiféle menekülési lehetőség nincs a számukra. A WTC
tulajdonosai, illetve működtető bérlői azt mondják, hogy biztonsági okokból kellett elzárni a
vészkijáratok ajtóit. Hogy mi volt ez a biztonsági ok, ezt azonban a mai napig nem magyarázták
meg. Azt is feltételezhetjük, hogy az akció irányítói videokamerákat és más elektronikus
megfigyelő-berendezéseket helyeztek el a tornyok tetejére azért, hogy hozzájuthassanak a direct
video feed-hez, azaz a közvetlen megfigyelést biztosító videoképekhez. Ha ez így volt, akkor az
összeesküvőknek jó okuk volt a vasajtók elzárására. Ugyanis, ha véletlenül valamilyen gyanútlan
épületben dolgozó vagy oda betévedt személy felgyalogol a tetőre, például azért, hogy ebédideje
alatt gyönyörködjön a kilátásban, akkor az egész terv lelepleződhetett volna.
Egy másik motívum lehetett az is, hogy minimalizálják az esetleges túlélők lehetőségét arra, hogy
kellemetlen tényekről számoljanak be, például arról, hogy mindkét épületnek az alagsorában
bombák robbantak. A füst és a hőség következtében rendkívül nehéz lehetett volna a helikopteres
mentés, de ezt a menekülési módot nem lehet teljesen kizárni. Hasonló meggondolások játszhattak
szerepet a Világkereskedelmi Központ 7-es épületének összeomlasztásánál. Kétségtelen, hogy az itt
elhelyezett parancsnoki központ nagy mennyiségű elektronikus szerkezettel, hardverrel volt ellátva.
Ezeket se lehetett volna úgy eltávolítani, hogy elkerüljék a lelepleződés kockázatát. Nem volt más
lehetőség, a Világkereskedelmi Központ 7-es épületét is el kellett pusztítani, hogy az épülettel
együtt a bizonyítékok is megsemmisüljenek. Larry Silverstein a WTC 7-es számú épületének
tulajdonosa, és aki a toronyépületek használatát is 2001 augusztusában bérbe vette, egyedül a 7-es
épülettel kapcsolatban ismerte el véletlen elszólással, hogy azt az ellenőrzött épületbontásoknál
használt robbantási technikával "húzták le", vagyis omlasztották össze.
Miért pont a WTC 7-es épületére esett a választás?
A WTC 7-es épülete nagyon hasonlóan omlott össze, mint a két toronyépület, holott nem repült
neki repülőgép. A Szövetségi Katasztrófaelhárító Hivatal, a FEMA jelentése szerint nem sikerült
teljesen tisztázni a 7-es épületben keletkezett tűz okát és így azt sem, hogy az miképp vezethetett az
épület összeomlásához. A körülmények pontos kivizsgálását itt is megnehezíti, hogy a bizonyítékok
nagyrészt eltűntek. Ezt az épületet is a New York Port Authority, azaz New York és New Jersey
közös tulajdonában lévő kikötői hatóság építtette. 1987-ig Larry Silverstein volt a tulajdonosa. Az
épületet egy öt emelet magasságú üres térségre húzták fel. Volt benne két villamosfeszültség-
elosztó állomás és tíz feszültségátalakító, vagyis transzformátor állomás, mindegyik 10 méter
magas és 12 méter széles. A transzformátor-állomások a magas feszültségű áramot alakították át
Manhattan városrész számára, vagyis a 13 800 voltot 110 voltra redukálták. Az épületet a nem kis
méretű transzformátorok fölé húzták fel, ugyanis nem volt más hely a tárolásukra.
A WTC 7-esben volt még áramfejlesztő 20 megawatt teljesítménnyel, továbbá dízelolaj-tartályok az
áramfejlesztők működtetéséhez. Ezeknek akkor kellett volna belépniük, ha az országos hálózat
összeomlik. A FEMA adatai szerint tehát a WTC 7-ben 159 000 liter dízelolajat tároltak, amely
122
innen csővezetékeken jutott el a különböző felhasználási helyekre. A Katasztrófaelhárító Hivatal ezt
az épületet irodaháznak írja le, de aligha lehet még egy olyan irodaépületet találni, amelybe
különféle csöveken át 159 000 dízelolajat szivattyúznának, ahol 15 áramfejlesztőt működtetnek,
amelyek együttes teljesítőképessége 20 megawatt.
Ez azonban még nem minden. Az épületben az áramfejlesztők és tartályok feletti részen gondosan
elrejtve működött a CIA terrorizmus elleni New York-i központja és itt volt a New York-i ENSZ
központhoz akkreditált diplomaták megfigyelőközpontja is. Az 1990-es évek végén a WTC
komplexum igazgatójának, Jerry Hauer kérésére a 7-es épület 23. és 25. emeleti részén kialakítottak
egy megerősített biztonsági lakosztályt, amit vezérbunkernek is nevezhetünk, New York
főpolgármestere számára. Erre azért volt szükség, hogy ez a megerősített lakosztály terrortámadás
esetén irányítóközpontként működhessen. Az 1990-es évek közepén már sok szó esett arról, hogy
az ügyeletes gonosz szerepét akkor betöltő Szaddam Husszein esetleg megtámadja Amerikát,
például az anthrax nevű biológiai fegyverrel. Ily módon ezt a lakosztályt, amellyel akkor Rudolph
W. Giuliani, New York főpolgármestere rendelkezett, nemcsak hagyományos, de a biológiai
fegyverekkel elkövethető támadások ellen is biztosították. (Guiliani, aki jelenleg azon fáradozik,
hogy a Republikánus Párt színeiben elnyerje az elnökjelöltséget a 2008-as elnökválasztásra, 1994-
től 2001. december 31-ig volt New York City főpolgármestere.) A parancsnoki központ területe
sem volt kicsi, 4640 m2 és saját szellőztető rendszerrel, valamint 40 000 liter ivóvíztartalékkal
rendelkezett. Az épület a legerősebb szélviharnak is ellen tudott állni. Az áramfejlesztőkhöz egy
ugyancsak betonbukerré alakított földszinti teremben 22 000 liter olajat tároltak.
Olvasóinkra bízzuk, hogy választ adjanak arra a kérdésre, miért kell egy főpolgármesternek
katasztrófahelyzet idején átköltözni hivatalából a Világkereskedelmi komplexum egyik épületébe,
hogy ott magasfeszültségű transzformátorok és több mint 150 000 liter dízelolaj-tároló fölött
harcoljon a terrorizmus ellen. A New York-i tűzoltóság már a terveket is ellenezte. Nem tudni azt
sem, hogy a WTC-komplexum igazgatója, Hauer miként jutott erre az elgondolásra. Andreas von
Bülow, aki többek között az NSZK technológiai kutatások minisztere is volt, e kérdésről írott
könyvében (A CIA és szeptember 11., Budapest, 2004) azt írja, hogy a WTC 7 épülete a terrorista
támadást végrehajtó repülőgépet távirányító központja lehetett. Az illetékes amerikai hatóságok
megakadályozták az alapos felderítéstt, és ez megengedhetővé teszi azt a hipotézist, hogy esetleg az
a távirányítási központ volt ebben az épületben elhelyezve, amellyel átvették a pilótáktól a gépek
ellenőrzését és ezeket a földről a toronyépületeknek irányíthatták. Minthogy a toronyépületek
összeomlásában igen nagy valószínűséggel a robbanásoknak is szerepük volt, adódik a feltevés,
hogy innen hozhatták működésbe időben összehangolva - távirányítással - a gyújtószerkezeteket.
A 7-es épület elhelyezkedése olyan volt a tornyok körzetében, hogy alátámasztja azt a feltételezést,
a WTC 7-es épülete lehetett a távirányító központ. Az American Airlines 11-es járata Bostonból
indult, és először a menetrend szerinti irányba, nyugatra repült, majd hirtelen dél-nyugati irányba
fordulva megváltoztatta útját. Ez lehetővé tette a 7-es épületből érkező jelek vételét, s közvetlenül
efelé az épület felé repült. Amikor túl haladt rajta, a jel gyengült és iránymódosítást okozott. Az
automatikus távirányítású kormányok ekkor fordulásra kényszerítették volna a 720 kilométer/óra
sebességgel haladó óriásgépet. Erre azonban sem ideje, sem tere nem maradt és az ütközés
törvényszerű volt. A repülőgépnek az északi toronyház 40 külső tartóoszlopába benyomódott és
látható kanyarodási állapota erről tájékoztat. A centrifugális erő miatt az utasok és a személyzet
tagjai valószínűleg eszméletüket vesztették. Ha United Airlines 175-ös jelzéasű gépének a
távirányítás szerint meghatározott célpontja a déli torony volt, akkor rá lehetett volna repülni dél-
nyugati irányból is. Az ugyancsak Bostonból New York felé tartó gépnek dél felé kellett volna
továbbrepülnie, majd észak-keleti irányba a WTC 7-es épület felé fordulnia. A gép ekkor a jeladó 7-
es épület felé tartva szükségképpen nekirepült volna a déli toronynak.
Ha a repülőgépek a WTC 7-es épületéből kapták az irányítást végző jeleket és ezeket követték a
fedélzeti számítógépek, akkor a repülőgépeknek neki kellett volna ütközniük a tornyoknak. Ez azért

123
nem csupán elmélet, mert a valóságban is így történt. Eric Hufschmid, aki tanulmányait abbahagyva
a komputerprogramozást választotta hivatásul, 9/11 kapcsán számos érthetetlen és gyanús
körülményt észlelt. Erről e-mailek útján tájékoztatta a legtekintélyesebb egyetemi tanárokat,
tudósokat, mérnököket és kérte őket, hogy vizsgálják ki ezeket az ellentmondásokat. Mivel érdemi
választ nem kapott, ezért úgy döntött, hogy ő maga lesz az, aki ezeket a gyanús körülményeket
megfelelő kritikai elemzéssel közreadja. Hufschmid könyve, Painful Questions (Fájdalmas
kérdések), hivatkozási alappá vált azok számára, akik a hivatalos magyarázatot nem tartják
kielégítőnek. Eric Hufschmid említett könyvében abból a feltételezésből indul ki, hogy a WTC 7-es
épület 23. emelete megerősített bunkerré volt átalakítva a célból, hogy ez szolgáljon a WTC
komplexum lerombolása parancsnoki központjául. Ebből a megerősített helyiségből át lehetett
tekinteni az egész környéket és el lehetett dönteni, hogyan és mikor gyújtsák be a
robbanóanyagokat. Mivel az emeletnek bombabiztos ablakai és falai voltak, így védelmet nyújtottak
a lehulló acéloszlopokkal szemben. Arra is számítani kellett, hogy az összeomló tornyok nyomán
hatalmas mennyiségű azbesztpor és betontörmelék kerülhet a levegőbe, ahogyan az meg is történt.
A WTC épületet ábrázoló képeken kisebb tüzek észlelhetők. Ezek Hufschmid szerint a félrevezetést
szolgálják. Ezekkel a kisebb lángokkal azt a benyomást lehetett kelteni, hogy az egész épület ég. Ez
igazolhatta a mentőalakulatok és a tűzoltók visszahívását, illetve távoltartását azt állítva, hogy
életüket veszélyeztetné, ha az épület összeomlik. A tüzek azonban úgy égtek, hogy a lángok ne
terjedhessenek át az épület többi részére, és így ne veszélyeztessék a parancsnoki központot. A
WTC 7-es épületének alkalmazottait még a toronyépületek összeomlása előtt biztonságba
helyezték. A 9/11-et feltételezhetően a háttérből irányító valódi tettesek ettől kezdve egyedül
használták a 7-es épületet, mint műveleti központot. Délután négy órára, amikor az életveszélyes
azbesztpor már részben leülepedett, a távvezérlést irányító szakemberek elhagyhatták az épületet.
A CNN, amely a globális pénzimpérium első számú korporációs tömegtájékoztatási intézményének
tekinthető, 2001. szeptember 11-én délután 4 óra 10 perckor jelentette, hogy a WTC komplexum 7-
es épülete is ég. Feltehető, hogy a polgármester parancsnoki bunkerjéből ekkor adta le valaki a hírt
a New York-i tűzoltóság központjába az épület égéséről. Ily módon a tűzoltó parancsnokságnak már
volt egy rögzített híradása arról, hogy a 7-es épület valóban ég. Tudunk arról, hogy 16 és 17 óra
között egy fényképészt, Tom Franklint, aki dokumentum felvételeket készített, egy ismeretlen
személy felszólított:: távozzon a 7-es épület közeléből. A többi ott-tartózkodót is ugyanerre
szólították fel arra hivatkozva, hogy a 7-es épület várhatóan összeomlik.
A WTC 7-es épületének összeomlását szeizmikus műszerek bemérték. Ezen a mérési eredmények
az összeomlás három szakaszát mutatják. E szerint 18 másodperces időszakaszt nézve három
jellemző kilengésre került sor. Az Interneten látható videókon is nyomon lehet követni az
összeomlást, amelynek az ideje nyolc másodperc lehetett. Ez megfelel a szabadesés sebességének
ugyanúgy, ahogy a WTC két tornya esetében is megállapítható. Andreas von Bülow úgy véli, hogy
a szeizmikus görbe első kilengési szakaszából egy robbanás olvasható ki, amely az épület leomlását
okozhatta. A második szakasz - ugyancsak a 8 másodperces időtartamon belül - csak az első
rázkódás tört részének felel meg. Ez jelezheti a 7-es épület acél- és betonstruktúrájának a leomlását.
Utána 8 másodpercen túl, de még 18 másodpercen belül egy nagy kilengés észlelhető. Eric
Hufschmid, aki mindvégig egy pontos vizsgálat szükségességét hangoztatta, úgy véli, hogy ez a
kilengés a kiegészítő robbantás hatását mutatja. Erre a kiegészítő robbantásra a megerősített
parancsnoki központ céljából lehetett szükség. Ha a repülőgépek irányítására szolgáló távirányító
berendezés tényleg oda volt telepítve, akkor erre az utolsó robbantásra a nyomok eltüntetése végett
volt szükség.
A NASA, National Aeronautics and Space Administration, azaz az Egyesült Államok Repülési és
Világűri Hivatala, 9/11után számos műholdas fényképfelvételt készített. Ezek során kiderült, hogy
öt nappal 9/11 után a WTC 7-es épület maradvámyainak a hőfoka 557 és 727 Celsius fok között
mozgott. Ennek az épületek nem ütközött repülőgép, mégis megolvadt az acélszerkezete. Hogy

124
miként keletkezhetett ott ekkora tűz, az a mai napig nem tisztázott. A törmelékben talált megolvadt
acél kristályszerkezete olyan módosulásokon ment keresztül, amelyet nem lehet egyszerű tűzre
visszavezetni.
Ki volt a felelős a WTC komplexum biztonságáért?
Ez a személy az FBI egykori osztályvezetője, John O'Neill volt, aki rövid idővel 9/11 előtt foglalta
el új hivatalát. Ehhez az álláshoz Jerry Hauer segítette, aki a Világkereskedelmi Központ
igazgatója ,O'Neill-nek pedig a barátja volt. Jerry Hauer azonban Larry Silverstein-nek a
munkatársa is volt. Jerry Hauer volt az, aki a New Yorker című hetilap beszámolója szerint
kezdeményezte, hogy a 7-es épületben alakítsák ki Giuliani főpolgármester terrorizmus ellenes
tevékenységéhez azt a megerősített lakosztályt, amely alkalmas egy szükségállapot átvészelésére.
John O'Neill az FBI-on belül az iszlám fundamentalizmus szakértője volt és különösen sok
információval rendelkezett az al-Kaida és személyesen Oszama bin Laden tevékenységéről. Míg az
FBI-nál dolgozott, a Bush-kormányzat kemény ellenállásba ütközött az a törekvése, hogy
közvetlenül nyomozhasson Jemenben a bin Laden családi klán után a terrorista cselekmények
felderítése érdekében. John O'Neill holttestét csak napokkal a tragikus események után találták meg
a romok alatt és maga Jerry Hauer volt az, aki földi maradványait beazonosította.
Mi történt a Pentagonnál Washingtonban?
Ami a Pentagon elleni támadást illeti, számos jelentés látott napvilágot egy második repülőgépről
is, amely a támadás idején látható volt a légtérben. Szemtanúk szerint egy C-130 típusú katonai
szállítógépről van szó. Ez a gép közelről követte a 77-es járatot, majd lemaradt tőle és elrepült. A
9/11 Commission Report, azaz a hivatalos kivizsgálást végző bizottság jelentése is említ egy
második repülőgépet, és megerősíti, hogy az egy C-130H típusú gép volt, amely éppen csak akkor
szállt fel, hogy Minnesota-ba repüljön. Ma már tudjuk, hogy ez a gép a Maryland-i Andrews
Légitámaszpontról szállt fel. A Pentagontól délre fekvő Reagan repülőtér légi irányítói állítólag
felszólították a C-130H pilótáját, hogy azonosítsa be és kövesse a gyanús repülőgépet, ami
feltehetően a 77-es járat lehetett. Aki ezt a jelentést olvassa, alig hisz a szemének, ugyanis sem az
FAA (Federal Aviation Agency - Nemzeti Légügyi Hatóság), sem a hadsereg korábban nem
használta a C-130 típusú repülőgépeket ellenséges gépek feltartóztatására. A kérdés továbbra is az,
hogy a C-130H miért követte a 77-es járatot. Ezt a kérdést a hivatalos vizsgálóbizottságnak
alaposan ki kellett volna kutatnia. A 9/11 bizottság véglegesnek minősített jelentése azonban erről
nem ad további információt. Úgy tűnik, hogy a jóhiszemű amerikainak azt kell gondolnia, hogy ez a
bizonyos másik gép éppen arra repült a Pentagon elleni támadás idején. A vizsgálóbizottságnak ez a
mulasztása azt támasztja alá, hogy nem volt érdekelt az ellentmondásokat feltáró komoly vizsgálat
lefolytatásában. Tevékenysége inkább a nagyközönségnek szóló mutatvány volt, hogy kielégítse a
hiteles vizsgálat lefolytatása iránti igényt.
A 77-es járat közeledve a Pentagonhoz hirtelen egy 330 fokos fordulatot tett, amikoris az állítólagos
pilóta, Hani Hanjour, a legnagyobb sebességre kapcsolt és gyorsan ereszkedve zuhanórepülésben
belevezette a gépet a Pentagon nyugati szárnyába. Az ütközési hely viszonylag szerencsésnek
mondható, mert a Pentagon épületkomplexumának ezt a részét renoválták. Az átépítés éppen a
befejezés előtt állt. Ennek köszönhető, hogy az áldozatok száma viszonylag alacsony volt. Persze itt
is felmerül a kérdés: elvakult terroristák miért tartják fontosnak, hogy a terroristatámadásnak a
lehető legkisebb számú halálos és sebesült áldozata legyen? Az is még válaszra vár, hogy valódi
terroristák miért ne akarták volna lefejezni az amerikai haderő parancsnokságát. Az ismert volt,
hogy Donald Rumsfeld védelmi miniszter és a legfőbb katonai parancsnokok a Pentagon keleti
szárnyában, azaz a másik oldalon tartózkodtak. A repülőgép elrablást végrehajtó merénylőknek
egyszerűen a Pentagon tetejébe kellett volna vezetniük a gépet. "Kíméletességük" eredményeként a
125 áldozatból összesen egy volt tábornok. A sebesültek és halottak polgári személyek voltak a
Pentagon könyvelési részlegéről. Ez további meggondolásra adhat okot.

125
2001. szeptember 10-én Rumsfeld védelmi miniszter nyilatkozatban ismerte el, hogy 2,3 trillió
dollár hiányzik a megszavazott katonai költségekből, és ezekkel nem tudtak elszámolni. A
következő nap néhány órával a támadás után, amikor még a nyugati szárny és az ott lévő iratok
égtek, Rumsfeld megjelent a szenátus fegyveres erők bizottság előtt és szemrehányást tett Carl
Levin szenátornak, a bizottság elnökének, a hadsereg nem megfelelő finanszírozása miatt. Ezt
követően a Kongresszus (az amerikai törvényhozás) megszavazott 40 milliárd dollár különleges
juttatást a terrorizmus elleni harcra, és a Kongresszus azóta is lényegében egy kitöltetlen csekket
biztosít a Pentagon számára költségei fedezésére. Mindez szinte bíráló hangok nélkül történt. E
többletjuttatások révén az amerikai világűr-parancsnokságnak (US Space Command-nak) is
jelentékenyen megemelték a költségvetését. Ez utóbbi eredményeként felgyorsult a világűri
fegyverkezés. Az alapkutatások és fejlesztési programok már elkezdődtek a Clinton-kormányzat
idején. Ezeket a világűr-parancsnokság mintegy 7 milliárd dolláros évi költségvetéséből fedezték. A
tényleges számokat azonban nem ismerjük és feltehetően ezek lényegesen magasabbak, mint amiről
tudhatunk, mivel a világűri fegyverkezésre vonatkozó kutatások szigorúan titkosak. Ezek jelentős
részét az ún. fekete költségvetésből finanszírozzák, amelynek a méreteit csak a legbeavatottabbak
ismerhetik. Mivel ez a kutatótevékenység kapcsolatban állt 9/11 előkészületeivel, ezért röviden
érdemes áttekinteni.
A világűrbe elhelyezett műbolygók az 1991-ben lezajlott Operation Desert Storm (A Sivatagi Vihar
Hadművelet) idején bizonyították be hasznosságukat. Ez volt az a hadművelet, amikor az Egyesült
Államok és szövetségesei kiszorították Szaddam Husszein erőit Kuvaitból. A Hadműveletben a
megfigyelő és kommunikációs műholdak döntő szerepet játszottak. Ennek eredményeként a
Clinton-kormányzat már azzal foglalkozott, hogy hogyan fejlesszék ezt tovább. Válaszolniuk kellett
arra a kérdésre, hogy kiterjesszék-e a fegyverkezési versenyt a világűrre vagy sem. Egyes
tábornokok erőteljesen szorgalmazták, mint a jövő fegyverkezési útját. 1996-ban Joseph Ashy
tábornok, aki ekkor az Egyesült Államok világűr-parancsnokságát vezette, kifejtette az egyik
szaklapnak, hogy ez politikailag rendkívül érzékeny program, de sor fog rá kerülni. Egyes emberek
hallani se akarnak róla, de csaknem bizonyos, hogy a világűrben is háborúkra kerül sor. Mind a
világűrből, mind a világűrben katonai akciók zajlanak majd. Ashy tábornok azok szóvivőjének
tekinthető, akik a Pentagonban meg voltak arról győződve, hogy a világűr fontos harci terep, amely
meghatározhatja, hogy milyen legyen az események kimenetele a Földön. Ashy tábornok ezt így
fejezte ki: "Egy bizonyos napon meg fogunk támadni földi célpontokat, hajókat, repülőgépeket,
szárazföldi célpontokat a világűrből. Harcba bocsátkozunk világűri célpontok ellen magában a
világűrben." Mindez természetesen csak úgy lehetséges, ha a világűrben megfelelő
fegyverzetrendszereket helyeznek el. Ezt erősítette meg a Clinton-kormányzat egyik
miniszterhelyettese, Keith Hall 1997-ben, amikor a Nemzeti Világűr Klubban kijelentette: "Ami a
világűr ellenőrzését illeti, ez a mienk, mi örülünk ennek és meg fogjuk tartani."
Hasonló őszinte megfogalmazásokat olvashatunk azokban a dokumentumokban, amelyeket a
Pentagon bocsátott ki ezekben az években. Valamennyi amellett érvel: szükség van arra, hogy az
Egyesült Államok ellenőrizze a világűrt. Az egyik ilyen dokumentum (Vision for 2020) vázolja a
mindenre kiterjedő világűri hegemónia terveit. Arról ír ez a dokumentum, hogy a világűri fölény
fölerősíti a szárazföldi, tengeri és légi fölény együttes hatását. Egy másik ilyen jelentés, amely a
"The Long Range Plan" címet viseli és 1998-ban vált ismertté, hasonló hangnemben fogalmaz, és
olyan kifejezéseket használ, mint a világűr ellenőrzése, az erők teljes integrációja és a globális
hadrafoghatóság. Mindebből arra lehetett következtetni, hogy a nagy korporációk és a katonai
érdekek szorosan kiegészítik egymást és felerősítik a katonai ipari komplexum befolyását.
A Pentagonnak ezek a kutatási programjai aggodalmat keltettek a világ többi országában. Többen
hangot is adtak annak, hogy az Egyesült Államok, vagy már megszegte, vagy megszegni készül, az
1967-ben kötött megállapodást a világűrre vonatkozóan. (Outer Space Treaty) Hosszú éveken át az
Egyesült Államok volt ennek a szerződésnek a legkövetkezetesebb támogatója. Washington
kulcsszerepet játszott a létrejöttében. 1957-ben az első Szputnyik fellövését követően mind az

126
amerikai, mind a szovjet vezetés felismerte, hogy közös érdekük a világűrben folyó fegyverkezés
megakadályozása. Az 1963-ban megkötött korlátozott kísérleti tilalomra vonatkozó megállapodás
(Limited Test Ban Treaty) kitiltotta a nukleáris fegyvereket a világűrből. Az 1967-ben megkötött
Outer Space Treaty (az atmoszférán túli világűri térségre vonatkozó szerződés) megtiltotta a
tömegpusztító fegyvereknek az elhelyezését a világűrben. Ez a nemzetközi szerződés az, amely
kimondja, hogy a világűr semleges térség és minden nemzet számára nyitva áll békés célokra.
Kína és Oroszország 1999-ben kezdeményezte az ENSZ-ben az Outer Space Treaty-nek a
megerősítését. Az előterjesztett határozat felszólította a szerződő feleket, hogy egészítsék ki ezt a
nemzetközi megállapodást olyan rendelkezéssel, amely minden fegyvert kitilt a világűrből. A
határozatot közel egyhangúlag hagyta jóvá 163 ország, és egyetlenegy sem ellenezte. Az Egyesült
Államok és két további ország, Izrael és Mikronézia tartózkodott. A következő évben az ENSZ
újratárgyalta ezt a határozatot és az ismét hasonló támogatással került elfogadásra. Ekkor is az
Egyesült Államok tartózkodott. Ezek az ENSZ szavazások jelezték, hogy a világ formálisan
egyetlen megmaradt szuperhatalma a hidegháború befejeződésével már hajlandó katonai
túlhatalmát érvényesíteni. (E sorok írójának meggyőződése szerint az egyetlen igazi szuperhatalom
nem az Egyesült Államok, hanem a meglévő formális államokban működő pénzimpérium, mint
informális, de nagy hatalmú kvázi-birodalom, amely az Egyesült Államok pénzügyi, gazdasági,
politikai életét is dominálja és az amerikai hadsereget is a saját világstratégiája érdekében
felhasználja.) Az Egyesült Államok szenátusa 1998-ban elutasította az átfogó kísérleti tilalomra
vonatkozó szerződést (Comprehensive Test Ban Treaty - CTB), amelyet Clinton elnök támogatott.
2000-ben pedig csaknem összeomlott a nukleáris fegyverek elterjedését korlátozó szerződés (Non-
proliferation Treaty - NPT) felülvizsgálatára összehívott konferencia. Már ismert, hogy öt évre rá,
2005-ben az NPT felülvizsgálatára összehívott nemzetközi tanácskozás ténylegesen kudarcba
fulladt, amikor Bush elnök felszólította a Kongresszust, hogy szavazza meg a megerősített
betonbunkerek felrobbantására alkalmas eszközök kifejlesztésének költségeit.
Ez a lépés egyértelműen jelezte a világnak, hogy az amerikai kormány már nem érdekelt abban,
hogy érdemi intézkedést hozzon a nukleáris lefegyverkezés érdekében. Ellenkezőleg, elhatározta,
hogy a másik irányban tesz erőfeszítéseket. Bush elnöknek a finanszírozási igénye megszegte az
NPT szerződés 6. cikkelyének rendelkezéseit. Érthető, hogy ezek után ez a 2005-ben összehívott
értekezlet eredménytelenül végződött és még abban sem tudott megegyezésre jutni, hogy mi legyen
a megbeszélések napirendje.
A Pentagon olyan harcias tábornokai, mint Richard Myers és Ralph Eberhart, akik korábban a
világűri parancsnokság irányítói voltak, erőteljesen ellenezték a kísérletek betiltását. Álláspontjuk
az Egyesült Államok kezét megkötötte volna azzal, hogy Amerika egyoldalú fölénybe kerül a
nukleáris fegyverkezésben. Meggyőződésük szerint nem szabad az Egyesült Államokat korlátozni
szuperhatalmi pozíciójának érvényesítésében. Ezek a tábornokok bírálták Clinton elnököt a
külpolitikában nyújtott középszerű teljesítményéért. Leginkább azonban azt sérelmezték, hogy
rendkívül óvatosnak mutatkozott a világűri fegyverkezés kérdésében. Clinton támogatta az ezirányú
kutatómunkát, de továbbra is tartotta magát az 1967-es világűr-szerződéshez, és nem engedélyezte
fegyverzetek telepítését a világűrbe. Az említett harcias katonai vezetők és az irányvonalukhoz
közel álló politikusok ezzel szemben azt akarták, hogy az Egyesült Államok a lehető leggyorsabban
és döntő módon vegye ellenőrzése alá katonailag is a világűrt. Ha ezt elmulasztja, akkor nem tudja
megszilárdítani jelenlegi elsőbbségét és nem lesz képes elhárítani a lehetséges versenytársakat a
belátható jövőben. Ezek a katonai vezetők természetesen örömmel csatlakoztak a Bush-kormányzat
harciasabb irányvonalához. Az ún. neokonzervatív stratégia hívei lényegében hasonló célokat
követtek. Ezek a neokonzervatív stratégák 1999-ben tették közzé saját elképzeléseiket a Rebuilding
America's Defenses (Amerika Védelmének Újjáépítése) című tanulmányukban. Ezt az írást e sorok
írója az Internet útján tanulmányozhatta és még ma is elérhető ott. A neokonzervatívok sürgették
Amerika fegyveres erőinek az átalakítását, és nyomatékosan hangsúlyozták a külső világűri térség
katonai ellenőrzés alá vételének a szükségességét. (Emlékeztetjük Olvasóinkat, hogy a külső világűr

127
meghatározás a Földet körülvevő atmoszférán túli világűri térséget jelöli.)
A neokonzervatív dokumentum sajnálattal ír arról, hogy az amerikai közvélemény kedvezőtlenül
viszonyul az Egyesült Államok katonai erejének a felhasználásához világ különböző térségeiben.
Éppen ezért taktikusan azt ajánlják, hogy ennek a folyamatnak fokozatosan kell kibontakoznia és a
közvélemény előtt tudatosítani kellene olyan új világűri fenyegetettség létezését, amely aztán
kedvezően befolyásolná a közvélemény beállítódását a fegyverkezés új minőségi szakaszával
szemben. Közismert az olyan nemzeti katasztrófák sokkoló hatása az amerikai közvéleményre, mint
amilyen a Pearl Harbour elleni - az amerikai kormányzat által kiprovokált - japán támadás volt.
Bush elnök 2001. szeptember 11-i naplóbejegyzésében is Pearl Harbour-ra utalt a tragikus
események kapcsán, amikor feljegyezte, hogy "a XXI. század Pearl Harbour-a megtörtént".
Zbigniew Brzezinski, a Columbia Egyetem tanára, a Háromoldalú Bizottság (Trilateral
Commission) alapítója és James Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, a Nagy sakktábla
című könyvében ugyancsak bírálta az amerikai társadalom puhaságát, mert nem eléggé elszánt arra,
hogy teljesítse az abból származó történelmi küldetését, hogy a hidegháború után ő maradt az
egyetlen globális szuperhatalom. (Fontossága miatt ismétlem, e sorok írója nem az Egyesült
Államokat tekinti jelen korunk egyetlen és legfontosabb szuperhatalmának, hanem a
pénzimpériumot, amely magát az Egyesült Államokat is irányítja.)
Ha áttekintjük, hogy Bush elnök és kormánya milyen politikát folytatott, megállapíthatjuk, hogy
szinte pontról pontra a neokonzervatív stratégiát ültette át a gyakorlatba. Ennek részét képezte, hogy
Donald Rumsfeld 2001 januárjában tovább bővítette, és részletesen kidolgoztatta a neokonzervatív
stratégiát. A Rumsfeld-jelentés felhívta a figyelmet arra, hogy az amerikai kémműholdak
sebezhetőek egy olyan meglepetésszerű támadással szemben, amit egy "világűrbeli Pearl Harbour"
elleni támadásnak lehetne tekinteni. A jelentés szorgalmazta az 1972-ben megkötött rakétaelhárító
rendszerekre vonatkozó megállapodás (Antiballistic Missile Treaty - ABM) törlését is, mert
Rumsfeld ezt a szükséges átalakítások akadályának tekintette. Bush elnök még ebben az évben
bejelentette az ABM-szerződés felmondását és ezzel előkészítette az utat ahhoz a
kezdeményezéséhez, amelyet Missile Defense Initiative - SDI-nak (Rakétavédelmi
kezdeményezésnek) nevezett. Az elnök bejelentése ellen az amerikai törvényhozás 33 tagja 2002-
ben pert indított Dennis Kucinich demokrata párti képviselő kezdeményezésére. Azzal vádolták
Bush elnököt, hogy egyoldalú lépése törvénytelen és megszegi az amerikai alkotmány második
fejezetének kettes cikkelyét. Ez az alkotmányos rendelkezés a Kongresszust hatalmazza fel
nemzetközi szerződések megkötésével és felmondásával. Ha ezt a kizárólag a törvényhozást
megillető jogkört az elnök magához vonja a törvényhozástól, akkor Bush ténylegesen diktátori
hatalommal ruházza fel magát.
Bush félrevezeti az amerikaiakat
Az elnök valójában megtévesztette az amerikai társadalmat rakétavédelmi kezdeményezésével, mert
az SDI csak egy részét képezte hosszútávú stratégiai elképzeléseinek. Ennek az új stratégiának az
volt a célja, hogy biztosítsa az Egyesült Államok globális gazdasági érdekeit és beruházásainak
védelmét. Ahhoz a neokonzervatív logikához igazodott, amely szerint az egyre szűkülő
erőforrásokért növekszik a verseny világszerte és az amerikai fegyveres erőknek készen kell lenniük
az amerikai gazdasági érdekek megvédésére a nem államok szintjén jelentkező kihívásokkal
szemben is. Amerikának féken kel tartania az ún. lator államokat is. Ezt az amerikai fegyveres erők
csak úgy tudják teljesíteni, ha más államoktól megtagadják a világűr hadászati igénybe vételét, mert
csak így lehet fenntartani Amerika katonai fölényét. Az új doktrínának lényeges elemét képezi a
megelőző csapáshoz való jog deklarálása. Ezek szerint támadást lehet intézni azok ellen, akik ugyan
nem akarják megtámadni az Egyesült Államokat, de Amerika katonai hatalmát meg kívánják
fékezni elrettentéssel. Az elrettentők elrettentésére az Egyesült Államok világűr parancsnoksága
támadó jellegű fegyvereket telepít a világűrbe. Közéjük tartoznak a világűri lézerfegyverek, a
kinetikus energiával működő sugárfegyverek, amelyekhez a szükséges energiát nukleáris

128
reaktorokkal állítják elő.
2002-ben a védelmi minisztérium egyesítette az amerikai világűr-parancsnokságot a stratégiai
parancsnoksággal, a STRATCOM-mal (Strategic Command). E mögött az a megfontolás állt, hogy
a világszintű hegemónia fenntartásához egyesített parancsnoki struktúrára van szükség. 2005-ben
Amerika megváltoztatta az ENSZ-en belül vitt eddigi vonalát. A világűri szerződésre vonatkozó
határozat évente ismétlődő eseménnyé vált. Ezúttal azonban nem tartózkodott az Egyesült Államok
a szavazástól úgy, mint a korábbi években, hanem nemmel szavazott. Ez a történelmi
jelentőségűnek is nevezhető fordulat azonban a korporációs tömegtájékoztatásban nem kapta meg a
fontosságát megillető helyet és lényegében az egész amerikai tömegtájékoztatás hallgatott róla.
2006 augusztusában Bush jóváhagyott egy nyilatkozatot az Egyesült Államok világűri politikájáról.
Ennek a dokumentumnak a nem titkosított és így a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tett része
megállapítja, hogy az Egyesült Államok a jövőben el fog utasítani minden fegyverzetkorlátozó
megállapodást, amely bármilyen módon korlátozhatja az Egyesült Államok mozgásszabadságát a
világűr vonatkozásában.
És mit tesz Kína?
2007. január 11-én a kínai hadsereg egységei lelőtték az egyik elavult kínai műholdat ballisztikus
rakétával. Ez hangos műfelháborodást váltott ki Washingtonban és több más fővárosban. A kínaiak
műhold megsemmisítési gyakorlata folytatása volt annak a 2006 nyarán már megkezdett
hadgyakorlatnak, amikor egy festett amerikai műholdat semmisítettek meg földre telepített lézer-
sugárfegyverrel. Ezek után nem meglepő, hogy a neokonzervatívok most sürgetik az elnököt, hogy
tegye meg a szükséges lépéseket az amerikai műholdak védelmére. Ez minden bizonnyal felöleli
fegyverek világűrbe telepítését is. Kétségtelen, hogy a kínai műhold-megsemmisítés aggodalomra
ad okot, ez mégsem egyenlő azzal, hogy Kína máris tényleges fenyegetést jelent. A pekingi vezetés
csupán válaszol arra, amit Amerika máris tesz. A Harvard Egyetem egyik kínai szakértője már
2005-ben felhívta a figyelmet arra, hogy Peking fenyegetésnek tekinti Bush SDI-programját, és
lépéseket tesz biztonsága érdekében.
A kínaiak attól tartanak, hogy az Egyesült Államok első csapás mérésére alkalmas nukleáris
képességre akar szert tenni. Félnek, hogy ily módon Amerika semlegesíteni tudja Kína jelenleg még
szerény méretű nukleáris elrettentő erejét, amely kb. 30 ICBM (Intercontinental Ballistic Missile -
Interkontinentális Ballisztikus Rakéta) rakétából áll. Ha az Egyesült Államok ezt első
csapásméréssel meg tudja semmisíteni, akkor Peking zsarolható lesz és ily módon kénytelen majd
engedelmeskedni döntéseiben Washington kívánságainak. Ezért Kína szempontjából ez a kérdés az
ország szuverenitását érinti. Az ország önállóságát visszaszerezni kívánó jelenlegi orosz
kormányzat is hasonló aggodalmakat hangoztat, és ezért megkezdte a szükséges ellenlépések
megtételét. 2006-ban a Perdana globális békefórumon a világhírű humanista és nukleáris fegyvert
ellenző orvos, Dr. Helen Caldicott már arról adott hírt, hogy az orosz vezetés egy speciális
létesítményt hozott létre az Ural hegységben, amely egyetlen gombnyomásra beindítható, ha
váratlan támadás érné az országot a világűrből. Amennyiben egy meglepetésszerű nukleáris
támadás érné Moszkvát, megsemmisítve az orosz kormányt, akkor egy speciális kommunikációs
rakéta képes továbbítani a támadási kódot valamennyi működőképes ICBM orosz rakétának,
amelyek aztán automatikusan ellentámadásba mennek át. Ily módon a halálba küldött orosz vezetés
is képes lesz arra, hogy nukleáris ellencsapást mérjen Amerikára.
Úgy tűnik, hogy Peking és Moszkva félelmei nem alaptalanok. 2006-ban két amerikai egyetemi
tanár figyelmeztette a közvéleményt, hogy a Bush-kormányzat megtette az első lépéseket első
nukleáris csapást mérő előnyhelyzet elérésére. Ez az állapot már rendkívül közel van. Jelenleg is
folyik az amerikai nukleáris erők integrálása és átstrukturálása. Az SDI program valójában még
bizonytalanabbá tette a világ helyzetét. A rakétaelhárító védelmi rendszerek soha nem bizonyultak
hatékonynak és a jelek szerint ez alól a jelenlegi Bush SDI program sem kivétel. Az amerikai
katonai ipari komplexum korporációs óriásainak a lázas tevékenysége, amely növekvő mértékben
129
emészti fel az amerikai adófizetők dollármilliárdjait, olyan nagyszabású pénzügyi tranzakciónak
tekinthetők, amelyek ismét megsarcolják az amerikai társadalmat. Ha Amerika valóban hadrendbe
állít egy rakétavédelmi rendszert, védelmi értéke nem lesz magas, minthogy könnyen
semlegesíthető. Egy ilyen rendszernek csak akkor van értelme, ha az egy nukleáris első csapás
mérés részét képezi. Az lehet a rendeltetése, hogy az első csapás során megmaradt és
ellentámadásra induló kis létszámú támadórakétát elhárítsa.
A Kelet-Európába is telepítendő rakétaelhárító rendszerek ezért nem a biztonságot szolgálják,
hanem még bizonytalanabbá teszik a helyzetet. Ezek az érvek és ellenérvek már elhangzottak
azokon a tárgyalásokon, amelyek megelőzték az 1972-es ABM szerződést. Ekkor Washington és
Moszkva kölcsönösen betiltotta a rakétavédelmi rendszerek kifejlesztését és telepítését. 2007
azonban már olyan időszakot jelez, amikor az Egyesült Államok ellensúlya, a Szovjetunió már nem
létezik. Ezért gondolják úgy a neokonzervatív, harcias döntéselőkészítők, hogy most már eljött az ő
idejük és az egyedüli szuperhatalomként működő globális impérium megengedheti magának, hogy
kifejlessze az első nukleáris csapásméréshez szükséges eszközöket.
Kína ellenzi a világűr bevonását a fegyverkezésbe. A kínai külügyminisztérium szóvivője arra
hivatkozott, hogy mindig is ez volt Peking álláspontja. 2002 óta Peking és Moszkva megkísérelte
rávenni a Bush-kormányzatot, hogy kezdjenek tárgyalásokat egy új szerződés megkötésére, amely
betiltana minden űrfegyvert. Az egyszerű józanész azt diktálja, hogy ez minden nemzet és nép
számára előnyös lenne, beleértve az Egyesült Államokat is. Egy ilyen tilalom betartásának az
ellenőrzése ma már nem leküzdhetetlen probléma. Minél több országnak lesz Föld körüli pályán
mozgó hírszerző műholdja, annál biztonságosabbá válik bolygónk, hiszen mindenki ellenőrizheti az
összes többit. Az igazi akadályt az Egyesült Államok következetes ellenállása jelenti. A Bush-
kormányzat elutasította a megállapodást a kiotói szerződésről, a nemzetközi bíróságról és hasonlóan
elutasító a világűri fegyverkezés tilalmát illetően.
A neokonzervatív stratégák tehát olyan politikai irányvonalat kényszerítettek rá a Fehér Házra,
amely konfliktusokhoz vezethet Kínával és Oroszországgal. A legutóbbi kínai kísérlet
figyelmeztetés az amerikai héják számára: milyen veszélyekkel járhat, ha ezt az irányvonalat
erőltetik. A korporációs tömegtájékoztatás hallgatása és félrevezetése miatt kevés amerikai érti
ezeket a problémákat. Hasonló módon kevesen értik az összefüggést 9/11 és a folyamatos háború
doktrínája között.
A Pentagon és a neokonzervatív érdekcsoportok globális stratégiája szemben áll az emberiség
legfontosabb szükségleteivel és érdekeivel: nem a közjót szolgálja. Ez az igazi oka annak, hogy
addig, amíg a demokratikus intézmények hatékonyan funkcionáltak, ezek a szélsőséges erők nem
tudták politikai irányvonalukat keresztülvinni. Felmerül a kérdés, hogy hozzájárult-e ez ahhoz, hogy
a szélsőséges csoportok a demokrácia kiüresítésével, a népakarat érvényesülésének a
megbénításával érjék el átfogó céljaikat? Szolgálhatta-e ezt a törekvésüket 9/11 tragédiája? Még
sarkosabba kifejezve: érdekeltek voltak-e abban, hogy egy ilyen "Pearl Harbour 2"-t
megszervezzenek az amerikai társadalom sokkolása érdekében?
Nem szükségszerű egy ilyen következtetés. Mégis foglalkozni kell ezekkel a feltételezésekkel, mert
az már bizonyított tény, hogy döntési helyzetben lévő, magas rangú katonai vezetők, Eberhart és
Myers tábornokok, bizonyíthatóan hazudtak a 9/11 Bizottságnak és a Kongresszusnak. Ez nem e
sorok írójának a véleménye, hanem magának a 9/11 Bizottságnak több tagja jutott erre a
véleményre. A Washington Post című lap 2006. augusztus 2-i számában írta, hogy "A szeptember
11-i bizottság több tagja és munkatársa arra a következtetésre jutott: a Pentagon kezdetben
hangoztatott magyarázata arra, milyen válaszlépéseket tett a terroristatámadásokra, nem lehetett
más, mint a Bizottság és a közvélemény szándékos megtévesztésére tett erőfeszítés, semmint
megfelelő reagálás egy mindent elsöprő háborúra. A gyanakvás oly mély, hogy a tíztagú bizottság
megbízatása végén, 2004 nyarán, titkos találkozón vitatta meg azt a kérdést: ne kezdeményezzen-e
az Igazságügy Minisztériumnál büntetőeljárást."
130
Thomas H. Kean, a 9/11 Bizottság elnöke, pedig ezt mondta a Washington Post munkatársának:
"A mai napig nem tudjuk, hogy a NORAD (Észak-Amerikai Légi Parancsnokság) miért mondta
nekünk azt, amit mondott. Tájékoztatása oly messze volt az igazságtól." A Bizottság egy másik
tagja, John Farmer, aki New Jersey állam főügyésze, ezt jegyezte meg: "Sokkolt az, hogy az
igazság mennyire különbözött attól, ahogyan azt előadták nekünk." A tekintélyes fővárosi lap cikke
azonban nem keltett nagyobb érdeklődést, és hamarosan megfeledkeztek róla. A 9/11 Bizottság
jelentése pedig hosszú oldalakon át mentegeti a tábornokokat. A jelentés végső formája gondosan
átmosott szöveg, Bush bizalmasának, Philip Zelikownak, a munkája, aki az elejétől a végéig
felügyelte a 9/11 Bizottság egész tevékenységét. Amikor kiderült, hogy Zelikowot szoros
munkakapcsolat fűzi Condoleeza Rice-hoz, az áldozatok hozzátartozói követelték a lemondását, de
hiába. Zelikow és munkatársai nemcsak felügyelték a Vizsgálóbizottság napirendjét és a megvitatott
témákat, de gondosan ügyeltek arra is, hogy a Bizottság tagjai milyen információkhoz juthassanak
hozzá. A végső jelentés elkészítésében is döntő módon vettek részt. Zelikow a jelentés utolsó
változatát jóváhagyás végett megküldte a Fehér Háznak is. Ezért nem túlzás azt állítani, hogy a 9/11
Bizottság nem tekinthető független testületnek, és ténymegállapításai sem objektív anyaggyűjtés és
elemzés eredményének.
A NORAD hangrögzítései
A Vizsgálóbizottság kevésbé beavatott tagjait sokkolta az az új bizonyíték, amely a nyomozati
munka végén került elő. A NORAD által készített hangrögzítésekről volt szó. Ezeket a
magnetofonszalagokat a kormányzat hosszú hónapokon át nem volt hajlandó rendelkezésre
bocsátani. Végülis egy bírósági végzés tette lehetővé, hogy a Bizottság tagjai meghallgathassák
ezeket a hangrögzítő szalagokat. Amit hallhattak, az bebizonyította: a felelős beosztású tábornokok
által 2003 májusában adott tanúvallomás nincs összhangban a rögzített tényekkel. Nem kell
szakembernek lenni ahhoz, hogy a Bizottságnak azonnal bűnügyi szakértővel kellett volna
megvizsgáltatnia ezeket a hangrögzítéseket tartalmazó szalagokat, hogy hitelesítsék őket.
Elsősorban azt kellett volna megállapítaniuk, hogy nem manipulálták-e őket. A 9/11 jelentés nem
tesz említést egy ilyen eljárásról, és az a valószínű, hogy ilyenre nem is került sor. A bűnügyi
szakértői eljárás rutin jellegű minden súlyosabb bűncselekmény esetén. Ezért nagyon is kívánatos
lett volna, hogy egy történelmi jelentőségű bűncselekmény esetén, amilyenre 2001. szeptember 11-
én sor került, bűnügyi szakértő is közreműködjék. Egy ilyen kötelező eljárásnak a mellőzése aláássa
a 9/11 Bizottság jelentésének a hitelét. Ha nincs a korporációs tömegtájékoztatás védőfala, akkor a
közvéleménynek azonnal fel kellett volna háborodnia. Az amerikai tömegtájékoztatás jóvoltából
egy mukkanásra sem került sor.
A józanész diktálja, és ezt támasztják alá az eddig ismertté vált tények is, hogy a NORAD
hangrögzítő szalagjait nyilvánosságra hozataluk előtt cenzúrázták. Miért tette ezt a Pentagon?
Nyilvánvalóan azért, hogy csökkentse a szavahihetőségét érintő káros hatást. Mivel a szalagon
hallható "új" információk is zavarba ejtették a Bizottság tagjait, nyilvánvaló, hogy a nem manipulált
hangrögzítés sokkal megrázóbb lett volna. Eddig az időpontig a Pentagon már megváltoztatta
egyszer az eseményekre vonatkozó magyarázatát. Az eredeti verzió szerint, amit 2001. szeptember
11-én adtak a sajtónak, a NORAD egyszerűen elmulasztotta azt, hogy közbeavatkozzon és
feltartóztassa az eltérített repülőgépeket. A NORAD e szerint csaknem 90 percig elmulasztotta,
hogy parancsot adjon elfogó vadászgépek útnak indítására a főváros védelmére. Egészen addig nem
repültek fel a vadászgépek, amíg bekövetkezett a Pentagon elleni támadás. Richard Myers
tábornok, a vezérkari főnökök egyesített tanácsának intézkedésre jogosult elnöke, két nappal később
megerősítette a Capitol Hill-en (az amerikai Kongresszusnak otthont adó Capitolium színhelyén)
adott tanúvallomásában az eseményeknek ezt az első verziójú magyarázatát. Már ekkor világossá
vált, hogy a Pentagon nagyon komoly problémával kénytelen szembenézni. A tények nemcsak azt
bizonyították, hogy a katonai vezetés nem képes ellátni feladatait a legfelső szinten sem, de első
látásra nagyon gyanúsnak is bizonyultak, mert kötelességteljesítés elmulasztására utaltak. Ha pedig
ez az igazság, akkor az hazaárulásnak számít. Napokon belül a Pentagon kiegészítette a sztoriját

131
azért, hogy enyhítse ezeket az aggodalmakat.
Joseph Robert Kerrey demokrata párti szenátor és elnökjelölt, aki tagja volt a 9/11 Bizottságnak
elmondta, hogy a NORAD 2001. szeptember 17-én tájékoztatta a részletekről az elnököt. Kerrey
arra hívta fel a figyelmet: a Fehér Ház volt az, amely utasította a Pentagont, hogy simítsa el az
ellentmondásokat. A következő napon, 2001. szeptember 18-án a Pentagon valóban közzétett egy új
magyarázatot a történtekre. Ez másképp csoportosítja az eseményeket és az FAA-t (Nemzeti
Légügyi Hatóságot) hibáztatja, amiért nem tájékoztatta a NORAD-ot időben a géprablók által
eltérített repülőgépekről. (A nemzeti jelző amerikai szóhasználatban arra utal, hogy nem tagállami,
hanem az Egyesült Államok egészére vonatkozóan hatáskörrel bíró, azaz szövetségi, országos
szervezetről van szó.) Ezért mondták nekünk, hogy a NORAD nem volt képes hatékonyan
intézkedni. Ez a második magyarázat három évig volt érvényben, de súlyos fogyatékosságai miatt
tarthatatlanná vált.
Az egyik ilyen hibája az, hogy a történet nem volt életszerű és valószínűtlensége miatt meggyőző.
Az az életszerű, hogy az elfogó vadászrepülőgépek gyakran és rutinszerűen hajtják végre a kijelölt
útvonalról letérő kereskedelmi repülőgépek földre térítését. Ha például egy személyszállító vagy
más légijármű eltér a kijelölt repülési folyosótól kevesebb, mint 1600 méternyire, vagy ha
megszűnik ezzel a repülőgéppel a rádiókapcsolat, illetve ha a repülőgép transzpondere nem sugároz
jeleket, akkor a Nemzeti Légügyi Hatóság repülésirányítói először megkísérlik a kapcsolatfelvételt
a pilótával a probléma elhárítására. Ha azonban ez nem sikerül, akkor az FAA köteles segítséget
kérni a NORAD-tól. Kétség esetén az FAA-nak a legrosszabb változatot kell feltételeznie, vagyis
azt, hogy vészhelyzet állt elő. Bizonyított tény, hogy az FAA 67 ilyen kérést terjesztett a NORAD-
hoz 2000. szeptemberétől 2001 júniusáig, azaz kilenc hónap alatt. Mit tett ekkor a NORAD?
Minden egyes esetben felrepültek az elfogó vadászgépek, anélkül, hogy bármilyen akadály merült
volna fel. Ez az adott időszakban heti átlagban két közbeavatkozást jelentett vadászgépek
igénybevételével. Évi átlagban ez a több mint száz elfogó vadásszal végrehajtott közbeavatkozás
rutin eljárásnak számít.
Ezért fogas kérdés életszerű és meggyőző választ adni arra, hogy 2001. szeptember 11-én miért
mondott csődöt a rendszer, és a Nemzeti Légügyi Hatóság tapasztalt repülésirányítói miért kezdtek
hozzánemértő-módon össze-vissza intézkedni. További ellentmondás az is, hogy a Légügyi Hatóság
munkatársai sikeresen és nagy hozzáértéssel rövid idő alatt - mindössze három órán belül - lezárták
az Egyesült Államok teljes légterét és leállították Észak-Amerika felett a légiforgalmat. Ebben a
vonatkozásban tanúsított magas szakértelmük és jártasságuk összeegyeztethetetlen a másik
vonatkozásban észlelt amatőrökhöz méltó kontárkodással. Az FAA munkatársainak egyetlen hiba
elkövetése nélkül sikerült 4500 kereskedelmi és magángépet leszállítaniuk. Még a 9/11 bizottság is
elismeri jelentésében, hogy az FAA kifogástalanul teljesítette feladatát. Ugyanakkor a
közvéleménynek el kell hinnie azt a meseszerű sztorit, hogy az FAA képtelen volt többszöri
próbálkozás után is sikeresen átadni egy telefonüzenetet a NORAD-nak.
További probléma a Pentagon másik verziójával az, hogy maradt még elég idő az elrabolt négy
repülőgépből három járat, a Flight 175, a Flight 77 és a Flight 93 esetében, hogy az elfogó
vadászgépek közbeavatkozzanak. Az elfogó vadászok közbeavatkozására normálisan nincs tíz
percnél hosszabb időre szükség. Mint tudjuk, ezek a védelmi intézkedések is elmaradtak.
Azért, hogy ezeket az ellentmondásokat feloldják a 9/11 Bizottság 2004 júliusában feltálalt egy
harmadik verziót is, amely még nyomatékosabban a Nemzeti Légügyi Hatóságot, az FAA-t teszi
felelőssé a mulasztásokért. A Bizottság "korrigálta" az események eddig használt időrendi menetét,
kinyilvánította ugyanis, hogy az FAA nem csak késlekedett a megfelelő jelzések leadásával, hanem
egészben véve felmondta a szolgálatot. Ez felmentette a felelősség alól a NORAD legfelső szintű
irányítóit, valamint mentesítette a Pentagont is a súlyos hanyagság, a hazaárulást is kimerítő
gondatlanság vádja alól. A bizottság jelentése enyhén megfeddi a katonai vezetést, de még ez az
enyhe rosszallás sem a tábornokoknak szól, sokkal inkább az elfogó vadászpilótáknak, akik nem
132
ismerték fel helyesen, mi a feladatuk, és valamilyen módon keresztbe-kasul adták le a jelzéseket
egymásnak. Legalábbis ezt kell egy átlagembernek elhinnie.
Mit is akar elhitetni ez az új verzió?
Ha közelebbről szemügyre vesszük az új változatot, akkor lényegét így foglalhatjuk össze: A
NORAD azért nem tudott hatékonyan fellépni 2001. szeptember 11-én, mert nem kapott
figyelmeztetést arról, hogy 175-ös, 77-es és 93-as járatokat repülőgéprablók eltérítették. Ami a 11-
es járatot illeti, az különleges történet, amelyre érdemes még visszatérni. A bizottságnak az
események időrendjére vonatkozó módosítása azokon a korábban nem ismert adatokon nyugszik,
amelyeket a NORAD hangrögzítőin találtak. Ez a hangrögzítés bizonyítja, hogy egyetlen járat, a 11-
es esetében, az FAA igenis el tudta juttatni a közbeavatkozást igénylő üzenetet a NORAD-nak. Az
FAA azonban tévedett és helytelen információkat továbbított. Ez megzavarta a NORAD-ot és arra
késztette, hogy egy nem létező repülőgép után indítsa elfogó vadászait. Valaki az FAA-nál tévesen
arra következtetett, hogy a 11-es járat még a levegőben tartózkodik, vagyis még nem csapódott be a
Világkereskedelmi Központ tornyába, és tovább repül dél felé Washington irányába. E téves
információ következtében a NORAD a Virginiában lévő Langley Légitámaszpontról indította útra
az elfogó vadászokat, hogy szállítsák le a 11-es járatot, amely feltételezhetően fenyegetést jelent a
főváros számára. A felfegyverzett elfogó vadászoknak Baltimore közelében kellett volna
közbeavatkozniuk. Nekünk kellően hiszékeny átlagembereknek azt kell elhinnünk, hogy ezért nem
voltak elérhető vadászrepülőgépek a washingtoni térségben, hogy megvédjék a fővárost, amikor a
77-es járat hirtelen feltűnt a radarképernyőkön 9 kilométerre dél-nyugatra Washingtontól. Addigra
természetesen már késő volt beavatkozni. Amikor azonban a hibát felfedezték és az elfogó
vadászok irányt vettek a főváros felé, a katonai vezetésnek - mindenki nagy meglepetésére - meg
kellett állapítania, hogy a vadászgépek nem ott voltak, ahol lenniük kellett volna, vagyis Baltimore
közelében. Ehelyett az Atlanti óceán felé repültek légi kötelékben, mintegy 250 kilométerre
Washingtontól. Egy hasonló tévesztésre került sor azoknak az elfogó vadászrepülőknek az esetében
is, amelyek az Otis Légitámaszpontról szálltak fel Cape Cod-nál New York városa védelmében. E
gépek Manhattan helyett, ugyancsak légi kötelékben Long Island felett repültek mintegy 180
kilométerre a WTC tornyaitól.
Ezt a verziót tartalmazza a 9/11 Bizottság hivatalos jelentése. Már utaltunk rá, hogy a NORAD
hangrögzítéseit szakértők előzetesen nem vizsgálták meg, ezért a hitelessége megkérdőjelezhető. Ez
aláássa a "korrigált" harmadik változat érvényességét is. Az új időrend azonban más problémákat is
felvet. Bizonyítható például, hogy az FAA soha nem veszítette szem elől a 11-es járatot 2001.
szeptember 11-én. A légi irányítók egészen a világkereskedelmi központ tornyába ütközésig
nyomon követték a 11-es járatot. Az egyik légi irányító, Mark Hodgkins ezt mondta: "Teljes útján
folyamatosan végigkísértem az American Airlines 11-es járatát." A Bizottság jelentése egyetlen
leellenőrizhető bizonyítékot sem jelöl meg, amely alátámasztaná a fantomrepülőgép létezését. A
jelentés szerint ezt a körülményt az FAA központjából beszerzett és rögzített beszélgetések, a
NORAD észak-keleti szektorából származó egyidejűleg mért sebességadatok, valamint a
Szárazföldi Régió Főparancsnokságától (Continental Region Headquarters) és a NORAD egészétől
szerzett információk erősítették meg. Az eddigi ismertetéseink azt támasztják alá, hogy egyik
megjelölt forrás sem tekinthető minden kétséget kizáróan hitelesnek.
További kétségeket támaszt a jelentés alaposságával szemben az, hogy ellentmond önmagának,
amikor bevallja: képtelen volt egyetlen hivatkozást is találni a fantomrepülőgépre az FAA és a
védelmi minisztérium dokumentumaiban. Lehet, hogy ez a fantomrepülőgép azért nem szerepel
egyetlen időrendi feljegyzésben sem, mert az egész történet kitalálás. Tény, hogy a tábornokok
2003 májusáig egyetlen egyszer sem tettek a fantomgépről említést. Ez megmagyarázza a NORAD-
nál szolgáló tábornok, Larry Arnold zavarát 2004-ben, amikor a Bizottság tagjai próbálták rávenni a
tábornokot arra, hogy mégiscsak "emlékezzen". Zelikow szerkesztési képességeire volt szükség
ahhoz, hogy ez a rendkívül leleplező körülmény kimaradjon a jelentésből.

133
Nem járunk messze a valóságtól, ha megkockáztatjuk: a Pentagon beszámolója a történtekről
nemcsak helytelen volt, hanem tudatos hazugság. Erre a következtetésre jutott Mark Dayton
szenátor a Szenátus Fegyvereserők Bizottságának a tagja, aki elolvasva a 9/11 Bizottság jelentését
nagyfokú hozzánemértéssel, felelősségmulasztással és hanyagsággal vádolta a Pentagont. Dayton
szerint a tábornokok hazudtak az amerikai népnek, a Kongresszusnak és a 9/11 Bizottságnak.
Dayton feltételezhetően azt hihette, hogy a katonai vezetés a saját hozzánemértésének az eltitkolása
végett hazudott. Mi azonban személyesen arról vagyunk meggyőződve, hogy egészen más
motívumaik lehettek. Számításba vesszük, hogy a tábornokok - és egy szűk szupertitkos beavatott
csoport - mást is tudott 9/11 tragikus eseményéről, az előzményekről és az utána következőkről.
Már a Világzsákutca című könyvben is igyekeztem alátámasztani: nem elfogadható a 93-as járatra
vonatkozó hivatalos magyarázat. Ma már alig fér kétség ahhoz, hogy a katonai vezetők hazudtak,
amikor ragaszkodtak ahhoz, hogy a 93-as járat Shanksville-nél Pennsylvaniában lezuhant, minthogy
elegendő bizonyíték áll rendelkezésre: a hadsereg különleges megbízatású egysége lőtte le a gépet.
Hivatalosan dicshimnuszokat mondanak a hősiesen viselkedő utasokról, akik bátran feláldozták
életüket azért, hogy megmentsék a fővárost. Ez hazafiasan hangzik, csak nem életszerű. A
meggyilkolt áldozat dicsőítése mindig is az árulás részét képezte. Ezt támasztják alá a nagy
drámaírók is, gondoljunk csak a görög tragédiákra vagy Shakespeare királydrámáira. A 93-as járat
története is túlságosan mesterkélt. Mivel magyarázzák, hogy a lezuhant gép maradványait 10 km2-es
területre szétszóródva, apró darabokban találták meg? És mi a helyzet a több tucatnyi szemtanúval,
akik jelentették, hogy láttak egy felrobbanó repülőgépet a levegőben? Nyilván nem lehetett az
összes szemtanú részeg vagy kábítószer befolyása alatt álló személy. A repülőgép által szállított
postacsomagokból konfettiszerűen hullottak ki a levélmaradványok.
A tábornokok a NORAD-dal kapcsolatosan sem mondtak igazat, amikor szerepét csak a külső
fenyegetés elhárítására redukálták. Így próbálták elhitetni a NORAD cselekvőképtelenségét.
Eberhart tábornok a Szenátus Fegyvereserők Bizottságánál tette ezt az állítást, Myers tábornok
pedig megismételte a 9/11 Bizottság előtt. Myers szó szerint ezt mondta: "Mi kifelé tekintünk. Nem
volt belföldre vonatkozó helyzetfelmérésünk, mert erre vonatkozóan nincs radar lefedettségünk." A
bizottság egyik tagja, Jamie Gorelick ez alkalommal kétségbe vonta Myers vallomását. Gorelick
korábban a védelmi minisztérium tanácsosa volt, és ezért rámutatott arra, hogy a NORAD
szervezeti működési szabályzata szerint olyan rendelkezés nincs, amely kizárja a belföldi légtér
radarrendszer útján történő megfigyelését. És valóban, a NORAD-nak jogszabályokban rögzített
kötelezettsége az Egyesült Államok belső légterének teljes felügyelete azon túlmenően,, hogy
védelmeznie kell a külföldről érkező fenyegetésekkel szemben. Gorelicknek ez a fontos észrevétele
kimaradt a 9/11 Bizottság jelentéséből.
A tábornokok akkor is mellébeszéltek, amikor azt állították, hogy a NORAD nem tudta nyomon
követni az eltérített gépeket 2001. szeptember 11-én, amikor ezeknek a gépeknek a transzpondereit
kikapcsolták. Ennek az volt az oka, hogy az 1970-es és 1980-as években használt
radarberendezések már elavultak. A Bizottság valamennyi tagjának tiltakoznia kellett volna ez ellen
az alaptalan állítás ellen, mert a hidegháború ideje alatt is a NORAD elsődleges radarrendszere
képes volt nyomon követni az észak-amerikai légtérben mozgó valamennyi légi járművet és rakétát,
s egyidejűleg szoros megfigyelés alatt tartani az egész észak-amerikai kontinenst. A 9/11 Bizottság
azonban ahelyett, hogy rákérdezett volna a részletekre, minden fenntartás nélkül elfogadta a
Pentagon magyarázkodását, és ezt tartalmazza végső jelentése is.
Miért nem sikerült Langley-ből felszállniuk a vadászgépeknek?
A 9/11 Bizottságnak sikerült önmagát is túlszárnyalnia, amikor a Langley-ből felszálló vadászgépek
kudarcát tárgyalja. Abból indul ki, hogy a vadászpilóták félreértették a kapott parancsokat. A
jelentés egy másik részén ellentmond önmagának, mert megállapítja, hogy a pilótákat soha nem
tájékoztatták megfelelően. Az egyik pilóta így magyarázkodott: "Az orosz fenyegetéshez
folyamodtam.", ami azt jelenti, hogy aktuális parancs híján a "B terv"-hez nyúlnak, amely egy
134
hiánypótló támogatást-nyújtó parancs. Ez ad magyarázatot arra, hogy egyenesen az Atlanti óceán
felé vették az útjukat. Miért tette azonban a vizsgálóbizottság a pilótát felelőssé? A parancsok
kiadása nem a pilóta hatáskörébe tartozik, hanem a parancsnokság illetékes tisztjére. Aligha hihető,
hogy a 9/11 Bizottság tagjai ne tudtak volna az alá- és fölérendeltséget szabályozó parancsnoki
láncról. Itt lehetőség nyílt az igazság feltárására. Mindössze arra lett volna szükség, hogy a
Bizottság közelebbről is kihallgassa a pilótákat, lépésről lépésre nyomon kövesse a parancsokat,
illetve miért maradt el az illetékesek részéről a parancsnok megtétele, és így végig lehetett volna
haladni az egész láncolaton. A jelentésben, illetve mellékleteiben nincs nyoma ezeknek a fontos
meghallgatásoknak. Ha viszont magánjellegű beszélgetésekben hangoztak el, akkor is kellett volna
valamilyen feljegyzést készíteni róluk. Tény az, hogy nyilvánosságra nem került ilyen kihallgatási
jegyzőkönyv. Az életszerű válasz minderre az, hogy a Bizottság rejtegetni próbálta a bűnösöket és
bizonyos magas beosztású parancsnokokat megkímélt a számonkéréstől és a beható vizsgálattól.
A jelentés a Nemzeti Légügyi Hatóságot, az FAA-t hibáztatja a sikertelen közbeavatkozásért. Már
említettük, hogy mihelyt az FAA telefonon leadja a vészjelzést a NORAD-nak, azt követően már a
katonai parancsnokság hatáskörébe tartozik az elfogó vadászgépekkel a közbeavatkozás. A felszállt
vadászgépek 2001. szeptember 11-én a NORAD ellenőrzése alatt álltak és nem az FAA adta ki a
parancsokat. Ezért a jelentésnek ezt a megállapítását ködösítésnek tekinthetjük. Mivel a Bizottság
megbízatása arra szólt, hogy a lehető legteljesebb körű tényfeltáró munkát végezze el, ezért
mulasztása hivatali mulasztásnak, sőt visszaélésnek minősíthető. Olyan légi kalóz, aki ismerős a
NORAD radarrendszerével, az tudhatja annak gyengéit is és azt is, hogy azt hogyan használhatja ki
a maga javára. Ez adhat magyarázatot arra, hogy a NORAD becsületes és hozzáértő technikusait
folyamatosan megtévesztették a hamis radarjelek, amelyek elárasztották váratlanul képernyőiket.
Ezek a visszavert radarjelek az éppen folyamatban lévő katonai hadgyakorlatokból származtak.
Bizonyított tény, hogy legalább tíz, de lehet, hogy ennél több hadgyakorlat volt folyamatban éppen
2001. szeptember 11-e reggelén és délelőttjén. Harci gépek repültek Észak-Kanada irányába, onnan
Izlandra, valamint az Egyesült Államok Észak-Karolina államába és ez jelentősen csökkentette a
védelemre felhasználható és bevethető vadászgépek számát egy valódi vészhelyzet esetén. A 9/11
Bizottság jelentése is említést tesz számos ilyen hadgyakorlatról, de figyelemre méltóan elkerüli azt,
hogy feltárja ezek hátterét, és részletesen elemezze őket. Ez azért is nagyon különös, mert a
hadgyakorlatok egyike tartalmazta azt, hogy egy géprablók által eltérített repülőgépet belevezetnek
egy hivatali épületbe. A Bizottságnak minden oka meg lett volna arra, hogy részletesen kivizsgálja
ezeket a hadgyakorlatokat, de ehelyett az elhallgatást választotta.
A Bizottság azt is elmulasztotta, hogy kiderítse, miért nem voltak riadókészültségben az Andrews
Légitámaszponton állomásozó elfogóvadászok. Ez a légibázis mindössze 16 kilométerre van
fővárostól. Ez a légitámaszpont számít Washington légi bejáratának, ezen át érkezik és távozik a
mindenkori amerikai elnök és a diplomaták. Az Andrews légitámaszponton három repülőszázad
állomásozik elfogó vadászgépekkel, és feladatuk az Egyesült Államok fővárosának a védelme. Az
egyik ilyen repülőszázad honlapján az is olvasható, hogy küldetése olyan harci készültséget
biztosítani, amely a lehető legmagasabb fokozatú és a lehető legrövidebb időn belüli bevetést teszi
lehetővé. 2001. szeptember 11-én azonban ez a repülőszázad Észak-Karolinában tartózkodott egy
hadgyakorlat részeként. Mi történt azonban a másik két repülőszázaddal? Alig hihető, hogy ezt a
logikus kérdést a 9/11 Vizsgálóbizottság egyetlen egy tagja sem tette fel. Az is érdekes, hogy 2001.
szeptember 12-én, egy nappal a tragikus események után, valaki megváltoztatta ennek a
repülőszázadnak a honlapját és úgy egészítette ki, amely a bevethetőség alacsonyabb fokozatára
utal. Fölfoghatjuk ezt úgy is, hogy már akkor kísérletet tettek az elvárt beavatkozás elmaradásának
az eltusolására.
Milyen szerepe volt Cheney alelnöknek?
Arra, hogy tudatosan mellőzték az elvárható védelmi lépések megtételét, súlyos bizonyítékra derült
fény váratlanul a 9/11 Bizottság kihallgatásai során. Norman Mineta, közlekedésügyi miniszter

135
elmondta a Bizottságnak, hogy szeptember 11-én reggel 9 óra húsz perckor érkezett meg a Fehér
Ház alatt lévő bunkerben elhelyezett parancsnoki központba. Csatlakozott a már ott tartózkodó
Cheney alelnökhöz.
Néhány perccel később Mineta fültanúja lehetett egy beszélgetésnek, amelynek a valódi értelmét és
jelentőségét akkor nem fogta fel. 2003. május 23-án Norman Mineta ezt közölte a 9/11
Bizottsággal: "Egy fiatalember, aki bejött a bunkerba, jelentette az alelnöknek 'A repülőgép 50
mérföld távolságra van. (...) A repülőgép 30 mérföld távolságra van.' És amikor ahhoz érkezett,
hogy 'A repülőgép 10 mérföld távolságra van.', a fiatal férfi ezt is kérdezte az alelnöktől 'Érvényben
vannak még a parancsok?' Az alelnök megfordult, tarkón veregette és közölte: 'Természetesen,
érvényesek a parancsok. Hallott valami ezzel ellentéteset?' Nos, ekkor én még nem értettem, hogy
mindez mit jelentett." A Bizottság alelnöke, Lee H. Hamilton megkérdezte, hogy melyik
repülőgépről van szó, mire Mineta azt válaszolta, hogy a Pentagon felé közeledő repülőgépről.
Norman Mineta tehát azt hitte, hogy az alelnök a 77-es járat lelövésére adott parancsot. De ez az
értelmezés - ismerve a történteket - értelmetlen. A 77-es járatot nem lőtték le. A szóban forgó fiatal
technikus nyilvánvalóan a radar képernyőjén figyelte a közeledő repülőgépet. A Fehér Ház épülete
alatti bunker az elnöki parancsnoki központ, és fel van szerelve a reális idő szerint működő
radarkapcsolattal mind az FAA-hoz, mind a NORAD-hoz. Itt nem véletlen egybeesésről van szó.
Ezt a radarkapcsolatot megerősítette Richard A. Clark kémelhárító tiszt "Against All Enemies"
(Minden ellenséggel szemben) című könyvében. A titkosszolgálat (Secret Service) is
kutyaszorítóban volt. Láthatjuk, hogy Mineta tanúvallomása egyértelműen ellentmond a hivatalos
magyarázatnak, miszerint a Pentagon nem volt tájékoztatva a közeledő 77-es járatról. Ez a vallomás
ezen túlmenően Cheney alelnököt helyezi a központba, hiteltelenítve azt a hivatalos beállítást, hogy
az alelnök ebbe a parancsnoki központba csak sokkal később érkezett meg. Az az időrend, amit a
9/11 Bizottság jelentése tartalmaz, utólag összetákolt koholmány, amelynek az a célja, hogy
mentesítse Cheney alelnököt a felelősség alól. Az se véletlen, hogy Minetának ez a fontos
tanúvallomása a 9/11 Bizottság jelentésében sehol nem olvasható.
Vessünk egy pillantást a Pentagonra!
Ellentmondások sora veszi körül máig a Pentagonnál lezajlott eseményeket. Ennek legfőbb oka az,
hogy az eddig napvilágot látott bizonyítékok vagy kölcsönösen kizárják egymást vagy rendkívül
ingatag lábakon állnak. Elsőként említhetjük a látható roncsok feltűnő hiányát, ami sokakat arra a
következtetésre vezetett, hogy nem a Boeing 757-es csapódott az épületbe, hanem valamilyen más
légijármű. Tanulmányozva az elérhető bizonyítékokat, meg kell állapítanunk, hogy bizonyos
roncsok fellelhetők voltak, főleg a Pentagon falain belül. E roncsok több darabját azonosítani
tudták, és ez megerősíteni látszik azt, hogy tényleg egy Boeing 757-es csapódott a Pentagonba. Ami
az ütközést illeti, már tudhatjuk, hogy az ütközési zónához közel fekvő külső ablakok azért nem
törtek be, mert két inch (kb. 5 cm) vastag robbanásnak ellenálló anyagból készültek. A külső
robbanásvédő fal a Pentagon eme megerősített részén magyarázatot adhat arra is, hogy miért volt
viszonylag kicsi az a luk, amelyen a gép behatolt. Valószínűleg a vita tovább folyik majd erről, mert
még sok a nyitott kérdés. Csaknem bizonyos, hogy a kormányzat nem ok nélkül akadályozta meg a
biztonsági videokamerák felvételeinek a nyilvánosságra hozatalát, és ugyanezért kobozta el a
Sheraton Hotel tetején elhelyezett kamerákat, de nem kímélte magának a Pentagonnak a felvételeit
sem. Nem az volt az elkobzás oka, hogy esetleg kiderül a felvételekről, hogy nem repülőgép, hanem
egy szárnyas rakéta vagy egy kisebb gép ütközött a Pentagonba. Az igazi titok, amit őrizni kell, az,
hogy bebizonyosodhat, nem pilóta vezette azt a gépet, amely a Pentagonba csapódott.
Bebizonyosodhatott volna, hogy az az éles kanyar, amelyet a 77-es járat tett, túlmegy a gépbe
beépített szoftver programjának a lehetőségein. Ez a szoftver irányítja a Boeing 757-es gépeket.
Más szóval az igazi és rendkívül veszélyes titok az, hogy a 77-es járatot távirányítással vezérelték.
Ha ezek után tesszük fel a kérdést, miért volt egy C-130H típusú katonai repülőgép 2001.
szeptember 11-én a Pentagon körüli légtérben, a fenti feltételezett titok fényében már logikus
136
magyarázatot adhatunk. Lehet, hogy ez a szállítógép ténylegesen egy levegőbe elhelyezett
irányítóközpont volt, amely fel volt szerelve a szükséges kamerákkal és a távirányításhoz szükséges
ROV műszerekkel. Az sem lehet teljesen véletlen, hogy a Pentagon munkatársai közül zömmel a
könyvelési részleghez tartozók haltak meg. Nem kell túl nagy fantázia annak a feltételezéséhez,
hogy a könyvelési hivatal pénzügyi szakemberei kellemetlenné váltak, miután óriási pénzek tűntek
el.
A hivatalos verziónak a CNN globális tévéhálózat 2001. szeptember 11-én élőben sugárzott riportja
adja meg a kegyelemdöfést. E szerint egy második nagy méretű repülőgép is látható volt a
Washington feletti légtérben. Ez a gép nagy magasságban körözött a Fehér Ház felett. A CNN
jelentése nagyon különös, minthogy nem csak Amerika, hanem a világ legvédettebb légteréről van
szó. A hivatalos verzió szerint terroristatámadás volt folyamatban, és egyedül csak a washingtoni
légtér felügyeletével és védelmével megbízott F-15-ös és F-16-os vadászrepülőgépeknek lett volna
joguk arra, hogy Washington felett repüljenek. Az érvényes előírások szerint ezeknek a gépeknek
az egyidejűleg végrehajtott több repülőgép-eltérítés első hírére már a levegőben kellett volna
lenniük. Ezzel szemben a világ legvédettebb légtere nyitott volt ismeretlen rendeltetésű repülőgépek
számára. Nehezen lehet elhinni, hogy mindez az FAA hozzá nem értő eljárásának tudható be. Az se
sokkal hihetőbb, hogy a pilóta félreértette a kapott parancsokat. A 9/11 Bizottságnak ezeket mind
részletekbe menően vizsgálnia kellett volna, és ki kellett volna derítenie, hogy mit keresett egy
másik nagy méretű repülőgép a Fehér Ház felett.
Az egyik lehetséges válasz, hogy ez a gép is egy másik irányítóközpont volt, amely várta a 93-as
járat megérkezését azért, hogy azt az amerikai törvényhozás épületegyüttesébe, a Capitoliumba
vezesse. Egy ilyen ütközés számos törvényhozót, képviselőt és szenátort megölt volna és
megbénította volna a kormányzat működését. A Capitolium elleni csapás az Egyesült Államokat
alkotmányos válságba sodorta volna, és ez megnyitotta volna az utat a rendkívüli állapot
bevezetésére. Az is lehetséges, hogy e nagyszabású akció értelmi szerzői egy ilyen végkimenetelt is
számításba vettek. Ebben az értelemben az, ami 2001. szeptember 11-én történt, államcsíny-
kísérletnek is felfogható, amelynek célja az amerikai alkotmány felfüggesztése, és a
szükséghelyzetre vonatkozó jogszabályok érvénybe léptetése lett volna.
Még további kutatómunkára van szükség ahhoz, hogy eldönthessük, miért nem ez a helyzet
következett be. A 93-as járat későn szállt fel a newarki repülőtérről a túlzottan nagy forgalom miatt.
Ez a váratlan, 42 perces késedelem arra kényszeríthette az események irányítóit, hogy bizonyos
részeket töröljenek az eredeti programból. Egy olyan terroristatámadást a késő reggeli órákban,
amelyre semmi válaszlépés sem történik, nehéz lett volna az FAA hozzánemértésével, vagy a pilóta
tévesztésével hitelt érdemlően magyarázni. Lehet, hogy ezért adott ki valaki parancsot a 93-as járat
lelövésére? Magunk részéről úgy látjuk, hogy más probléma is felmerülhetett. Lehetséges, hogy az
utasoknak sikerült az utolsó pillanatban átvenniük a pilótafülke ellenőrzését. E sorok írója abból
indul ki, hogy 9/11-et az Egyesült Államok irányítóközpontjaiban működő kis létszámú szupertitkos
és jól álcázott csoport irányította, azaz ahogy az amerikai szövegekben olvasható "inside job"
("belső munka") volt.
Ha pedig "inside job" volt, akkor semmiféleképpen nem lehetett megengedni, hogy a repülőgép
irányítását átvevő fellázadt utasok élve maradjanak. Ez ad magyarázatot arra, hogy a Pentagon
miért ragaszkodik kitartóan ahhoz a verzióhoz, hogy maguk az utasok okozták a 93-as járat légi
szerencsétlenségét. A 77-es járat is később szállt fel a Washingtontól mintegy 40 km-re lévő Dallas
nemzetközi repülőtérről. Tíz perces késedelme azonban nem hiúsította meg a Pentagon elleni
csapást, de ez a tíz perces késés már veszélyeztette a fedőtörténetet, és elég volt ahhoz, hogy
ráirányítsa a figyelmet a légvédelem általános mulasztásaira. Ez adhat magyarázatot arra, hogy
sürgőssé vált egy második időrendi menet összeállítása és közreadása 2001. szeptember 18-án.
Amikor pedig ez is hiteltelené vált, akkor összeállítottak egy alaposabban átgondolt harmadik
verziót a 9/11 jelentés számára.

137
A korporációs tömegtájékoztatás hatékonyságát mutatja, hogy mind Amerikában, mind Európában
a közvélemény többsége nem osztja a 2001. szeptember 11-i tragikus eseményeknek ezt az
értelmezését. Az elhallgatáson, a félremagyarázáson alapuló dezinformáció mellé társul az a
természetes emberi beállítódás, amely elutasítja azt, hogy egy ország hivatalos vezetői
közreműködjenek egy ilyen sokkoló és sok ember halálát okozó terv végrehajtásában. Az emberek
többsége nem képes elhinni, hogy kormányzati emberek kihasználva a más célra rendelt államtitkok
és hivatali titkok nyújtotta védelmet ennyire felelőtlenül viselkedhessenek.
A náci Németország története azt igazolja, hogy bizonyos körülmények között, ha nem fenyeget a
felelősségre vonás veszélye, a politikai vezetők hajlandók ilyesmire, és ha érdekük azt kívánja, meg
is teszik. Hitler megírta a Mein Kampf-ban, Göbbels propagandaminiszter pedig kötelező
útmutatásként alkalmazta, hogy az agymosott tömegek szívesebben hisznek egy nagy hazugságnak,
mint egy kicsinek. Bill Clinton magánéletére vonatkozó, kicsinek és jelentéktelennek nevezhető
hazugságait nem hitte el az amerikaiak többsége, sőt még hivatalos felelősségre vonási
(impeachment) eljárást is kezdeményeztek ellene. 9/11 kapcsán azonban egy világtörténelmet
átalakító, az emberiség sorsát érintő nagy hazugságról van szó. Ezt az óriási hazugságot, amelyet
persze a globális korporációs médiumok szakadatlanul sulykolnak az emberek agyába, az
amerikaiak és az európaiak többsége elhiszi.
Nyilvánvaló, hogy amíg kormányzati hatalommal rendelkeznek a felelősök, nem kerülhet sor a
hiteltelenné vált hivatalos magyarázat elvetésére. Ehhez előfeltétel, hogy a közvetlenül felelős
személyek már ne legyenek hivatalban, sőt ha lehet, távozzanak az élők sorából is. Ezzel
megnyílhat az út egy újabb, most már mindenre kiterjedő, vizsgálat lefolytatására valamennyi
titkosított, eldugott bizonyíték közreadására, és az igazság feltárására. 9/11 tragédiája nem
fejeződött még be, mert következményei máig hatnak. Az egyik ilyen következmény, hogy újból és
újból megpróbálják elfogadtatni a hivatalos magyarázatot a közvéleménnyel.
Audiatur et altera pars, azaz e régi jogi tétel szerint meg kell hallgatni mindkét felet. Vegyük most
szemügyre azokat az érveket, amelyekkel cáfolni igyekeznek az események előzőekben ismertetett
elemzését.
Kísérlet a hivatalos magyarázat védelmére
Mark Roberts az, aki a rendkívül nagy sikert aratott Loose Change-re válaszul elkészítette a Loose
Change 2nd Edition Viewers Guide-ot ("Az elszabadult változás - második kiadás, Útmutató a
nézőknek"), amely Curtis Cameron, egy sikeres szoftver-vállalkozó honlapján
(www.ccdominoes.com/lc/LooseChangeGuide.html) olvasható, illetve látható.
A Looes Change dokumentumfilm, amelyet Dylan Avery rendezett és a producere Korey Rowe
volt. A tényfeltáró kutatások oroszlánrészét azonban Jason Bermas végezte. A rendkívül nagy
sikert aratott film bizonyítékokra támaszkodva arról kívánja meggyőzni a nézőket, hogy a 2001.
szeptember 11-i események mögött az Egyesült Államok kormányán belül működő szupertitkos
csoport húzódik meg. A filmet az alkotói tulajdonában lévő cég, Louder than Words, forgalmazta
nagy sikerrel. E siker ellensúlyozására a Rupert Murdoch tulajdonában lévő FOX médiaóriás
egyik leányvállalata, a New York államban lévő Binghampton-i WICZ-TV, elkészítette a már
említett Loose Change 2nd Edition-t. Az eredeti Loose Change pontosságát és tisztességes feltáró
munkáját a 2nd Edition, a Popular Mechanics című folyóirat munkatársai és független kutatók
kétségbe vonták. 2006. szeptember 11-én Dylan Avery és Jason Bermas részt vett a Democracy
Now! Című program egyik vitájában, ahol a háború és béke kérdéseit vitatták meg James Meigs-
szel és David Dumber-rel. E két személy a Popular Mechanics szerkesztője, nevükhöz fűződik a
Debunking 9/11 Myths (9/11 mítoszok leleplezése) című könyv megírása is. Az eredeti Loose
Change filmet - nyilván a bírálatok hatására - újraszerkesztették, újravágták. A végső verzió
bemutatása 2006. szeptember 11-ére volt kitűzve, de végülis elhalasztották 2007. szeptember 11-ét
megelőző hétre. Ez a végső változat látható lesz a nagyobb amerikai városokban és on-line is

138
nézhető lesz pay-per-view alapján, vagyis fizetni kell majd minden egyes megnézéséért.
Avery eredetileg 9/11-ra vonatkozó összeesküvési elméletekről kívánt filmet készíteni, és e tragikus
napon történteket nevezte Loose Change-nek. Avery arra a meggyőződésre jutott kutatómunkája
során, hogy hivatalos részről álcázzák a 9/11-re vonatkozó tényeket. Ez a felismerése
megváltoztatta a film dokumentum jellegét, miután a felmerült problémákat átbeszélte gyerekkori
barátjával, Korey Rowe-val. Rowe katonaként szolgált Afganisztánban és Irakban, és ő lett a Loose
Change-nek a gyártásvezető producere, miközben Jason Bermas magára vállalta a kutatómunkát.
Az első kiadás 2005 áprilisában készült és mindössze 2000 dollárba került. Azt kívánta bizonyítni,
hogy a merényletben részt vevő repülőgépeket távirányítással vezérelték. A film készítői elismerik,
hogy nem tudják, hol vannak a repülőgépen tartózkodó személyek, de ugyanakkor a repülési
naplókból kimutatják, hogy többen - olyanok, akik állítólag a szerencsétlenségben életüket
vesztették - még mindig élnek.
A második kiadás 2005 novemberére készült el, ez már 6000 dollárban került. Igen alaposan
megszerkesztették. Ez a változat a 93-as járattal kapcsolatban már azt állítja, hogy azt nem lőtte le
egy katonai repülőgép, hanem távirányítással a Clevelandben lévő Hopkins repülőtéren szállt le. A
2006 augusztusában napvilágot látott Loose Change 2nd Edition az első kiadás számos hibáját
kijavította, és eltávolította azokat az anyagokat, amelyeket a francia Naudet testvérek (Jules
Clément és Thomas Gédéon) 9/11-re vonatkozó dokumentációjából vett át. A filmkészítő franciák
dokumentumfilmet forgattak a New York-i tűzoltókról 2001 szeptemberében. Szeptember 11-e
reggelén Jules éppen videóra rögzítette, amint a tűzoltók kivizsgáltak egy gázszivárgást az egyik
felhőkarcolóban, amikor támadás érte a Világkereskedelmi Központ északi tornyát. Jules ezt
azonnal videóra vette. Nyomban a Világkereskedelmi Központhoz ment munkatársaival, hogy
rögzítse a történteket. A Naudet testvérek videofelvételei a legátfogóbb helyszíni tájékoztatást adják
arról, hogy mi történt New Yorkban 2001. szeptember 11-én.
Az említett Loose Change változatokat meg lehet vásárolni, de ingyen is megtekinthetőek és
letölthetőek a Google Video internetes oldalról. A filmet a brit parlamentben is levetítették 2006
júniusában. A Loose Change változatainak a sikere nyomán Avery, Rowe és Bermas létrehozott egy
független filmprodukciós vállalatot, amelynek a Louder Than Words (Szavaknál is hangosabb)
nevet adták. Ez a cég tagja a 9/11 Truth Movement-nek (Szeptember 11-e Igazsága
mozgalomnak). Ez a mozgalom évente tüntetéseket tart New York városában 9/11 tragikus
eseményeinek évfordulóján. Maga a Loose Change 1 óra 22 perc hosszúságú, és egy narrátor
mondja el a történteket kommentálva dokumentum fényképeket és filmfelvételeket. Ezek az álló- és
mozgóképek részben a CNN, az NBC és a FOX tévéhálózatoktól származnak.
A Loose Change azzal kezdődik, hogy röviden ismerteti az amerikai politikai vezetés gyanúsnak
mondható motívumait. Foglalkozik az Operation Northwood-dal, amelyet a Pentagon tervezői
készítettek az 1962-es kubai rakétaválság idején. Egy megrendezett terrorista támadás érte volna az
Egyesült Államokat, amelyért aztán Kubát tették volna felelőssé. Ez ürügyet szolgáltatott volna
Kuba megszállására, a tervet azonban Kennedy elnök nem hagyta jóvá.
Foglalkozik a Loose Change a szélsőségesen liberális neokonzervatív elképzelésekkel, amelyet egy
gondolati műhely - amely a Project for the New American Century (Az Új Amerikai Évszázad
Terve) elnevezést viseli - készített 2000-ben Amerika védelmi erejének újjászervezéséről -
Rebuilding America's Defenses. A Loose Change ezután részletesen bemutatja a Pentagon elleni
támadást. Elveti a 77-es járatra vonatkozó hivatalos magyarázatot, a fellelhető roncsok és
gépmaradványok alapján cáfolni igyekszik, hogy egy Boeing 757-es repült volna a Pentagonba.
A film következő része a Világkereskedelmi Központ szakszerű lebontásával foglalkozik.
Összeszedi mindazokat a bizonyítékokat, amelyek szerint a Világkereskedelmi Központ tornyai és a
7-es számú épület előre elkészített tervek alapján került összeomlasztásra. A 93-as járatra

139
vonatkozóan - mint már említettük - a Loose Change nem fogadja el azt, hogy lelőtték, hanem
ehelyett azt állítja: a NASA kutatási központjának egy már nem használt üres létesítményébe
irányították. Kitér arra is, hogy a mobiltelefon hívást az American Airlines járatairól nem lehetett
használni a szerencsétlenség idején, ezért azok a beszámolók, amelyek az elrabolt gép utasaitól
származó telefonhívásokra hivatkoznak, utólagos kitalálások. Hivatkoznak arra is, hogy a Los
Alamos-i nemzeti laboratórium már kifejlesztette azokat a módszereket, amellyel az emberi hangot
utánozni lehet. Azokat a videókat is hamisítványnak tekinti, amelyeken Oszama bin Laden vállal
felelősséget a történtekért. A Loose Change végül felsorolja, hogy kik húzhattak hasznot a tragikus
eseményekből. Említi a Larry Silverstein által kapott hatalmas biztosítási összeget, valamint a
tőzsdéken észlelt spekulációs üzletkötéseket, amelyek bennfentes információk alapján történt
kereskedésre utalnak. Végül megemlíti a Halliburton nevű világcéget, amely a 9/11 után
kibontakozó War on Terror egyik haszonélvezője.
A Naudet testvérek szerzői jogi igényekkel léptek fel Dylan Averyvel szemben. Kérték, hogy a
tőlük átvett filmfelvételeket töröljék Loose Change-ből. Ennek 2006 júliusában Avery eleget is tett.
Elkészültek a Loose Change állításait bíráló kritikák is. Két kommentátor Screw Loose Change
(Készítsük ki a Loose Change-t) elnevezésű blogot, vagyis internetes naplót is vezet, bírálva a
filmet. Mark Roberts összeállított egy hosszú interjúkból és idézetekből álló gyűjteményt,
amelyben a Loose Change alkotói megmagyarázzák a filmjükben tett állításaikat.
A bírálatok arra összpontosítanak, hogy a Loose Change megbízhatatlan forrásokat, valamint
túlságosan leegyszerűsítő érvelést használ és a tények között is nagyon irányzatosan, azaz
elfogultan válogat. Így például a film készítői azt állítják, hogy a Pentagonba rakéta csapódott és
mellőzik a jelenlévő szemtanúk beszámolóit, akik mind egy nagy utasszállító gépet láttak. A Loose
Change hangsúlyozza, hogy sem a Pentagonnál, sem Pennsylvaniában nem találtak jól kivehető
repülőgép roncsokat. Ez ellentmond az eddigi repülőgép szerencsétlenségről szóló adatoknak, ahol
mindig találtak ilyeneket. A készítők mellőzik azt a különbséget, hogy ott a pilóták arra törekedtek,
hogy megmentsék a repülőgépet, ebben a két esetben viszont szándékosan a zuhanást választották.
Ami a telefonhívásokat illeti, a 93-as járatról Airfone-on keresztül sor került néhány ilyen
beszélgetésre. A mobiltelefonokon történt hívásokra nem kerülhetett sor. Vannak azonban olyan
szerzők is, akik szerint a 93-as járat alacsonyan repült, olyan területek felett, ahol nagy
teljesítményű mobil átjátszó-tornyok voltak. A civil légiközlekedés irányítói már készülnek az új
mobiltelefon rendszerek bevezetésére, mert olcsóbbnak és hatékonyabbnak tartják a népszerűtlen
Airfone rendszerrel szemben. Jelentős fejlődést mutat a mobilhívások fogadása is.
A Loose Change készítői összehasonlítják a WTC tornyok összeomlását más tűzeseményekkel, de
elmulasztják az épületek tervezésében, méreteiben, statikai struktúrájában meglévő különbségek
elemzését. A bírálók közül sokan azonban elfogadják, hogy a WTC tornyok az ún. "controlled
demolition" (ellenőrzött épületbontás) technológiával dőltek össze. Nem készült feltáró vizsgálat,
hogy a tűz milyen hatással van az épület konstrukcióját tartó vasszerkezetre, amely erejének 50 %-
át elveszti 520 Celsius fok hőmérsékleten. Azt is említik a bírálók, hogy egyes szakértőként idézett
személyek valójában nem is szakértők. A National Institute of Standards and Technology, NIST
(Szabványügyi és Technológiai Szövetségi Intézet) már közre adott egy állásfoglalást, amely
pontról pontra cáfolja a WTC tornyok összeomlásával kapcsolatos elméleteket, beleértve azt is,
amelyet a Loose Change készítői használtak. 2007. február 27-én derült fény arra, hogy 2001.
szeptember 11-én a BBC véletlenül 26 perccel korábban tudósított arról, hogy összeomlott a
Világkereskedelmi Központ épületegyüttes 7-es számú épülete, a Salomon Building, mint ahogy
az valójában megtörtént. A BBC helyszíni tudósítója, Jane Standley úgy beszélt az épület
összeomlásáról, hogy az élő adásban még láthatóan állt a szóban forgó épület. Az összeomlás
tényleges bekövetkezése előtt két perccel megszakadt a helyszíni tudósítás. Az összeomlásról
készült felvételt aztán később sem adták le a televíziók.
Figyelemre méltó az is, hogy csaknem kétévi hallgatást megtörve a Silverstein Properties nevű cég
140
végül válaszolt arra a kérdésre: miről beszélt a cég tulajdonosa, Larry Silverstein, amikor a Public
Broadcasting Service-nek, a PBS-nek (amely több mint 1000 amerikai tévéprogramnak ad otthont)
nyilatkozott. Silverstein kijelentette, hogy a WTC komplexumhoz tartozó 7-es épületet, a Salomon
Building-et, 2001. szeptember 11-e késő délutánján "lehúzták" ("The WTC Building was 'pulled' in
the late afternoon of September 11 2001.") Ez a 7-es épület, ami már évek óta Silverstein tulajdona
volt, a WTC épületegyüttesétől északra volt található. Az összeomlasztását, illetve szakszerű
felrobbantással történő "lehúzását" megelőzően készült fényképek azt mutatják, hogy kisebb tüzek
égtek az épület második vagy harmadik szintjén. A 7-es épület összeomlása az acélszerkezetű
épületek történetében a harmadik, amelyik tűz következtében omlott össze. A másik kettő a WTC
északi és déli tornya volt. Azok az épületek, amelyeket nem a Silverstein Properties cég tulajdonolt,
különös módon sértetlenek maradtak. A rendelkezésre álló fénykép- és videofelvételek
egyértelműen az ellenőrzött robbantással való bontás (controlled demolition) tankönyvszerű jeleit
mutatják. Az épület balközepében megjelenő tipikus behajtódás, redőződés, valamint a füst
rakétaszerű kilövellései egyértelműen a robbantással történő épületbontásra utalnak. Még Dan
Rather, a CBS tekintélyes munkatársa is megjegyezte, hogy a képek arra emlékeztetnek, amikor
egy épületet megfelelően elhelyezett dinamittal omlasztanak össze. Silverstein már korábban is azt
mondta a New York Post munkatársának, hogy ő a "pull it" kifejezés alatt nem azt értette, hogy
előkészített robbantással omlasszák össze az épületet. Hogy végülis mit értett alatta, már nem
mondta meg.
A cég említett nyilatkozata megismétli, hogy a WTC 7-es épülete 2001. szeptember 11-én délután 5
óra 20 perckor omlott össze, miután hét órán át égett. A Silverstein Properties alkalmazottai és a
New York-i tűzoltóság munkatársai együttes erőfeszítéseinek köszönhetően nem voltak áldozatok,
mert kilakoltatták az épületben tartózkodókat. A Szövetségi Katasztrófaelhárító Hivatal, a FEMA
(Federal Emergency Management Agency) alapos vizsgálatot folytatott a WTC épületek
összeomlásával kapcsolatosan. A FEMA jelentése megállapította, hogy a 7-es épület összeomlása a
WTC egyes számú tornyából származó törmelékek által okozott tűz közvetlen következménye volt.
Szeptember 11-én délután Larry Silverstein beszélt a New York városi tűzoltóság parancsnokával a
7-es épület színhelyéről. A parancsnok közölte Silverstein-nel, hogy számos tűzoltó tartózkodik az
épületben, hogy eloltsa a tüzet. Silverstein kifejezte reményét, miszerint a legfontosabb a tűzoltók
biztonságának a védelme, és ha a védelem nem megy másképp, akkor hívják őket vissza az
épületből.
Amikor Silverstein visszaemlékezett egy televíziós dokumentum műsorban, a következőket
mondta: "I said, you know we've had such terrible loss of life maybe the smartest thing to do is to
pull it." (Közöltem, mint tudják, szörnyű sok emberéletet veszítettünk, talán az a legokosabb dolog,
amit tehetünk, ha lehúzzuk azt.) Silverstein szóvivője, Dara McQuillan úgy értelmezte az "it"
("azt") szócskát, hogy Silverstein a hetes épületben maradt tűzoltó egység visszahívására utalt.
Ezzel az a probléma, hogy a WTC hetes épületében nem tartózkodtak tűzoltók.
A Szabványügyi és Technológiai Szövetségi Intézet, a NIST, szakértője, aki a WTC hetes
épületének az összeomlását hatóságként kivizsgálta, a Popular Mechanics 2005 márciusi számában
kijelentette: "Tűzoltás nem folyt a WTC 7-ben." A FEMA, a Szövetségi Katasztrófaelhárító Hivatal
már 2002 májusában kiadott hivatalos jelentésében megállapította, hogy a WTC 7-es számú
épületében a New York-i tűzoltóság emberei a helyszínen nem végeztek tűzoltást. A New York
Times 2001. november 29-én megírta, hogy a tűzoltóság területileg illetékes parancsnoka, Frank
Fellini már délelőtt 11:30-kor parancsot adott a tűzoltóknak, hogy maradjanak távol az épülettől
biztonsági okokból.
A hivatalos 9/11 álláspont védelmezői szerint a "pull" nem épületbontási szakkifejezés egy épület
ellenőrzött robbantással történő összeomlasztására. Ugyanakkor az a PBS-videó, amelyben Larry
Silverstein elszólta magát, a következő párbeszédet tartalmazza: (Egy nem azonosított építési
munkás) "Halló? Mi éppen készülünk a 7-es épület lehúzására." Luis Mendes, a New York-i építési

141
hatóságtól: "Nagyon óvatosaknak kell lennünk, hogyan omlasszuk össze a 7-es épületet. Aggódunk
a 7-es épület összeomlása és a falak megsérülése miatt, ezért azt kívánjuk, hogy az a bizonyos
épület meghatározott területre omoljon." Az épület összeomlása tehát az ellenőrzött épületbontás
minden jegyét magán viseli. Mivel nem voltak tűzoltók az épületben a FEMA, a NIST, Frank
Fellini, és a területileg illetékes tűzoltóparancsnok-helyettes szerint, ezért Silverstein szavait nem
lehet úgy értelmezni, hogy ő a tűzoltók visszahívására célzott.
Az egyedül logikusnak minősíthető következtetés az, hogy Larry Silverstein kijelentése a WTC 7-es
épületének a lehúzásáról, továbbá az a megjegyzése: "And they made that decision to pull and then
we watched the building collapse." (És meghozták a döntésüket, hogy lehúzzák, és láthattuk, hogy
az épület összeomlik.) megerősíti, hogy a WTC 7-es épület összedőlésére vonatkozó hivatalos
álláspont téves és ez a hivatalos jelentés többi részének a hitelességét is kérdésessé teszi.
Miért volt jó üzlet 9/11 tragédiája?
Foglaljuk össze, kinek milyen profitot hoztak 9/11 eseményei? 2000. október 17-én, tehát 11
hónappal a tragikus eseményeket megelőzően, a The Blackstone Group, egy betéti társaság, tagja, a
Blackstone Real Estate Advisors (Blackstone Ingatlan-tanácsadók) megvásárolta azt a részesedést
biztosító jelzálogjogot, amelynek Világkereskedelmi Központ, a WTC 7-es épülete volt a fedezete.
2001. április 26-án a New York-i kikötői hatóság, a Port Authority, amely a WTC komplexum
tulajdonosa, 99 évre haszonbérletbe adta a Silverstein Properties-nek és a Westfield America
Income-nak a komplexumot. Ezt a nagyszabású tranzakciót a Port Authority elnöke, Louis M.
Eisenberg hagyta jóvá. A New York és New Jersey közös tulajdonában lévő Port Authority-nek ez
az üzletkötése lényegében a Világkereskedelmi Központ privatizálását vagy más szóval eladását
jelentette. Az üzletkötésről beszámoló közlemények a tranzakciót New York város története
legnagyobb ingatlanüzletének minősítették. A Világkereskedelmi Központ épületegyüttese alatti
hasznosítható területet a Westfield America-nak adták bérbe.
2001. július 24-én Silverstein átvette a Port Authority április 26-án hozott döntése alapján a WTC
komplexum feletti ellenőrzést. Silverstein és Frank Lowy, a Westfield America ügyvezetője, így
már rendelkezett a Világkereskedelmi Központ 984 740 m2-nyi területével. Lowy volt az, aki a
Mall-nak nevezett üzleti részt bérelte. A megállapodásban szó szerint benne volt az, hogy
Silverstein és a Westfield jogot nyer az épület újjáépítésére, ha azok valamilyen okból
megsemmisülnének. A szerződéskötés részeként Silverstein aláírt egy 99 évre szóló bérleti
szerződést, összesen 3,2 milliárd dollár értékben. Ennek a részleteit a Port Authority-nek kell
megfizetni. Silverstein és cége 800 millió dollárt utalt át a Port Authority-nak díjak és illetékek
címén, de ez az összeg tartalmazta a 100 milliót kitevő első fizetési részletet is. Ebből a 100
millióból Silverstein 14 millió dollárt fizetett ki a saját pénzéből. A bérleti díj évi összege 115
millió dollárban volt meghatározva. A WTC komplexum elleni támadás után Silverstein 7,1
milliárd dollár kártérítésért perelte a biztosítókat, amely a kétszerese volt a 99 évre szóló 3,2
milliárd dollárnyi bérleti díjnak.
A Silverstein Properties - mint már utaltunk rá - egy New York Manhattan városrészében működő
ingatlanfejlesztő cég, amelynek a tulajdonában van mintegy 1 860 000 m2 lakó-, iroda- és
kereskedelmi terület. A Westfield America nevű céget az ausztráliai Lowy család ellenőrzi és
elsősorban bevásárlóközpontok működtetésében érdekelt. A Blackstone Group egy
magánberuházó bank, amelynek New Yorkban és Londonban vannak fiókjai. Ennek az elnöke
Steven A. Schwarzman. A Blackstone csoport vállalati egyesülések létrehozásával és a vállalatok
kivásárlásával kapcsolatos tanácsadással is foglalkozik. A Blackstone New York-i részlegének
elnöke, Peter G. Petersen, aki egyben a New York-i Federal Reserve Banknak is az elnöke, és a
pénzimpérium háttérirányítása szempontjából fontos szerepet játszó New York-i központú Council
on Foreign Relations - CFR (Külkapcsolatok Tanácsa) felügyelő bizottságának is az elnöke. Steven
A. Schwarzman is a CFR tagja. Egy másik cég, a Kissinger Associates, vagyis a Kissinger és
Társai konzultációs vállalat ugyancsak stratégiai szövetségi viszonyban áll a Blackstone Group-pal.
142
Ez utóbbi pénzügyi tanácsadói és befektetői szolgáltatásokat nyújt olyan korporációknak,
amelyeknek magas szintű stratégiai kapcsolatokra és tanácsadásra van szükségük.
A WTC-tornyok összeomlásából származó követelésein túlmenően Silverstein Properties 2002
februárjában a WTC 7-es összedőléséből származó kára miatt is pert indított. Az Industrial Risk
Insurers nevű biztosítótól 861 millió dollár kártérítést kapott. Silverstein cége ezt a beruházását
386 millióra becsülte. Ez annyit jelent, hogy a Silverstein Properties egyedül a WTC 7-es
összeomlásán nettó 500 millió profithoz jutott.
Kísérletek a hivatalos összeesküvési elmélet alátámasztására
Visszatérve a Loose Change című videóra, bírálói azt is említik, hogy szövegkörnyezetéből
kiragadott, csonka idézeteket használnak a filmkészítők, és ez által megváltozik a nyilatkozatok
értelme. Vannak olyanok is, akik a film hibájának róják fel, hogy a Pentagonnál történtekre
összpontosít. Ez félrevezetheti a 9/11 Truth Movement követőit, mert eltereli a sokkal lényegesebb
ellentmondásokról a figyelmet. Dylan Avery kijelentette a Mark Roberts-szel folytatott vitában:
"Kész vagyok elsőként elismerni, hogy filmünk hibákat tartalmaz, valóban vannak benne kétséges
állítások, és valóban közel jut olyan következtetések levonásához, amelyeket a tények 100 %-osan
nem támasztanak alá."
Az Amerikai Külügyminisztérium hivatalos honlapja, Usinfo.state.gov, 2006. szeptember 19-én
tömör bírálatban részesítette a leggyakrabban hangoztatott alternatív magyarázatokat 2001.
szeptember 11-ével kapcsolatosan. Az összefoglalás bevezetőjében megállapítja, hogy számos
megalapozatlan elmélet olvasható a sajtóban, különösen az Interneten. Ezek kétségbe vonják a
kormányzat hivatalos álláspontját.
Az első ilyen elmélet szerint a Világkereskedelmi Központ tornyait ellenőrzötten, robbantásos
épületbontással rombolták le. Ezt elsősorban nem szakértők állítják. Az épületbontásban járatos
szakemberek több vonatkozásban is kimutatják, hogy a WTC ikertornyai nem a robbantással
végrehajtott kontrollált összedőléssel semmisültek meg. Hivatásos épületbontók a robbantást alulról
felfelé a legalsó szinteken kezdik, ezzel szemben a WTC tornyok összeomlása felső szintekről
indult, onnan, ahol a repülőgépek beleütköztek az épületekbe. A nem szakértők azt állítják, hogy az
ablakokon át kilövellő törmelék a robbanóanyag jelenlétét bizonyítja. Szakértők ezt nem
robbanóanyagnak, hanem levegőnek és könnyebb irodatartozéknak, papíroknak, betonpornak és
ehhez hasonlóknak tartják, amelyek kilövelltek az ablakokon, amikor az egyes szintek egymásra
szakadtak. Az épületbontási vállalatok nagyon érzékeny szeizmográfokkal rendelkeznek, amelyek
Manhattan más építési helyszínein jelen voltak. egyik se észlelt robbanást a tornyok
összeomlásakor. Az eltakarítást végzők nem találtak ellenőrzött épületbontásra utaló jeleket,
amelyeknek létezniük kellett volna, ha robbanóanyagot használnak. Nem kerülhetett volna
észrevétlenül sor a falak, a szigetelések, a csőrendszer szétvágására, az elektromos vezetékek
elhelyezésére a tornyok szerkezetét tartó oszlopoknál lévő robbanóanyagokhoz.
A második elmélet szerint: Nem repülőgép ütközött 2001. szeptember 11-én a Pentagon épületének.
Ez valójában rakéta lehetett, amelyet az amerikai államapparátusban működő titkos csoportok
irányításával lőttek ki. Az összeesküvési elméletek hívei ezzel kapcsolatban több tényt nem vesznek
figyelembe. Az American Airlines 77-es járata személyzetének és utasainak a földi maradványait
megtalálták az ütközés helyén és azokat DNS-vizsgálattal beazonosították. A repülőgép fekete
dobozát is megtalálták a helyszínen. Több szemtanú is látta, amikor a repülőgép becsapódott a
Pentagonba, egyesek még az utasokat is látták a repülőgép ablakain keresztül. A rakétáknak
nincsenek ablakai, és nem szállítanak utasokat. Számos fényképen láthatóak az ütközés helyszínén a
repülőgép roncsai, továbbá erről számoltak be túlélők és a mentőszemélyzet tagjai. Ezzel
kapcsolatban meg lehet tekinteni a "9/11 Case Study: Pentagon Flight 77" elnevezésű videót.
További információt lehet szerezni a Popular Mechanics-ban megjelent "Did a Plane Hit the
Pentagon?" című tanulmány hatodik részéből.

143
A harmadik állítás szerint a WTC tornyokba ütköző repülőgépeket távirányítással vezérelték. A
Boeing cég, amely a szóban forgó repülőgépeket gyártotta, kijelentette, hogy valamennyi
utasszállító gépét úgy tervezték meg, hogy sehonnan máshonnan ne lehessen irányítani, kizárólag a
repülőgép pilótafülkéjéből. A repülőgépeken tartózkodó utasok számos telefonhívást is
lebonyolítottak. Valamennyi arról számolt be, hogy a repülőgéprablók vették át a repülőgépek
irányítását.
A negyedik elmélet szerint a United Airlines légitársaság 93-as járatát, amely Pennsylvaniában
lezuhant, valójában rakétával lőtték le. A pilótafülke hangrögzítőjét megtalálták, és ez azt
bizonyítja, hogy az utasok lázadása késztette arra a géprablókat, hogy a gép lezuhanását
szándékosan előidézzék. A lezuhanásig a gépeltérítők ellenőrizték a repülőgépet. Az amerikai
katonai irányítás csak a lezuhanása után négy perccel szerzett tudomást a 93-as gép eltérítéséről. A
hadvezetés soha nem adott parancsot a légvédelmet ellátó pilótáknak a United Airlines 93-as
járatának a lelövésére. Meghallgatható CeeCee Lyles légkísérőnek a saját otthoni üzenetrögzítőjére
mondott 45 másodperces üzenete.
Széles körben elterjedt egy ötödik állítás is, hogy a Világkereskedelmi Központ 7-es épületét
irányított módon, robbantással omlasztották össze. Úgy tűnt, hogy ezt az állítást maga az épület
tulajdonosa támasztotta alá, aki a WTC 7-es épületet összeomlás előtti állapotban lévőnek ítélte és
ezért javasolta az ott tevékenykedő tűzoltócsoport visszahívását azt a kifejezést használva, hogy
"pull it", azaz húzzák le. Az összeesküvési elmélet terjesztői a "pull it" kifejezést úgy értelmezték,
mint egy építőipari szlenget, amely az épületnek a robbantással történő lebontására utal. A bontási
szakértők szerint azonban a "pulling a building" azt jelenti, hogy hosszú kábeleket csatlakoztatnak a
meggyengült épületszerkezethez, és azt szó szerint lehúzzák buldózerrel vagy más erős géppel, és
nem használnak robbanóanyagot. Szeizmográfok nem érzékeltek olyan eltéréseket vagy nyomokat,
amelyek robbanóanyag használatára utaltak volna.
A hatodik elterjedt nézet az, hogy 2001. szeptember 11-ét megelőzően nagyarányú bennfentes
kereskedelem zajlott a United Airlines és az American Airlines részvényeivel a tőzsdén. A 9/11
Commission, azaz a hivatalos vizsgálattal megbízott Bizottság részletesen elemezte ezt a kérdést, és
arra az eredményre jutott, hogy bizonyos szokatlan kereskedés valóban előfordult, de minden egyes
ilyen tőzsdei tranzakcióval kapcsolatosan bebizonyosodott, hogy ártalmatlannak nevezhető
magyarázata van. Például az American Airlines részvényeivel kapcsolatos, látszólag gyanús
kereskedés 2001. szeptember 10-én, visszavezethető egy Egyesült Államokban kibocsátott speciális
opciókereskedelmi hírlevélre (Options Trading Newsletter), amelyet szeptember 9-én továbbítottak
a hírlevél előfizetőinek. Ez a hírlevél ajánlotta az American Airlines részvényeinek a megvásárlását.
Egy hetedik elterjedt hiedelem, hogy a szokásostól eltérően mintegy 4 000 zsidó nem ment be
dolgozni szeptember 11-én a Világkereskedelmi Központban lévő munkahelyére. Az elektronikus
és nyomtatott sajtó jelentéseiből kiderül, hogy a WTC-nél meghalt személyek 10-15 %-a zsidó
származású volt, tehát tömeges távolmaradásról nem lehet szó. A 4 000-es szám az izraeli
külügyminisztérium egyik korai jelentéséből származik, amely arról szólt, hogy a támadások idején
mintegy 4 000 izraeli lehetett jelen New Yorkban és Washingtonban. Ezt a számot kiragadva
igyekeztek alátámasztani a híreszteléseket az összeesküvési elmélet hívei.
Az Amerikai Külügyminisztérium információs honlapja szerint széles körben elterjedt az a
nyolcadik elmélet is, hogy nem az Al-Kaida felelős a 2001. szeptember 11-i terrorista akciókért. A
honlap rámutat, hogy a terrorszervezet vezetői, köztük Oszama bin Laden is ismételten
megerősítették, hogy a szeptember 11-i terrortámadásokat ők tervezték és hajtották végre. A 2006.
május 23-án hangrögzítőre mondott üzenetében bin Laden megismétli: "Én voltam a felelős, aki
megbíztam 19 testvérünket ezekkel a támadásokkal..." 2001 novemberében bin Laden ezeket
mondta: "Előre számoltunk az áldozatok számával, akiket megölnek... Én voltam a legoptimistább...
E téren szerzett tapasztalataimnak megfelelően arra gondoltam, hogy a repülőgépből kiáramló gáz
megolvasztja az épület vasbeton-struktúráját és összeomlasztja azt a területet, amelybe a repülőgép
144
becsapódik és a fölötte lévő többi szint ráomlik."
Mit tudott Oroszország és a külföld 9/11 előkészületeiről?
Amikor hat évre visszatekintve megvonjuk a rendelkezésünkre álló ismeretek alapján 2001.
szeptember 11. mérlegét, nem tekinthetünk el attól, hogy mi az, amit a nem amerikai hírszerző
szolgálatok, elsősorban az orosz hírszerzők tudtak. Egyre több a bizonyított adat arra vonatkozóan,
hogy az amerikai vezetés a legkülönbözőbb csatornákon át számos előrejelzést kapott. A jelzéseket
leadó szervezetek nem tudták mire vélni, hogy amerikai részről miért nem reagálnak a hozzájuk
továbbított információkra. Amikor pedig az események bekövetkeztek, kifejezetten felháborította
őket, hogy azokat Washington az amerikai terjeszkedés igazolására és a rosszindulatúnak minősített
kormányzatok elleni fellépésre használta fel.
Jelzések érkeztek nemcsak Oroszországból, hanem Franciaországból, Németországból, több arab
országból és természetesen az amerikai területi hírszerző szervezetektől is. Az orosz haditengerészet
parancsnoka, Anatolij Kornukov, is megerősítette, hogy voltak előzetes információi: "Általában
lehetetlen keresztülvinni egy terroristatámadást olyan forgatókönyv szerint, amelyet az Egyesült
Államokban alkalmaztak" - mondta. Kornukov arra utalt, hogy nem tekinthető egyedülállónak, ami
9/11 során történt. Mindenesetre Oroszországban a légtér ellenőrzése nem teszi lehetővé az
engedély nélküli repüléseket, és ha ilyenre sor kerül, akkor azonnal közbelép a rakétaelhárító
rendszer. Orosz részről 2001 márciusában érkezett jelzés a készülő támadásról a Jane's
Intelligence Review szerint. A Jane's Information Group, amit gyakran csak Jane's-ként
emlegetnek, 1898 óta működik londoni központtal. Ennek a magánjellegű információs szervezetnek
a tájékoztatása szerint a moszkvai kormányzat az ENSZ Biztonsági Tanácsához már 2000
márciusában benyújtott egy részletes jelentést az Afganisztánban működő al-Kaida hálózatról, a
washingtoni kormány azonban a Jane's tájékoztatása szerint nem reagált. A Biztonsági Tanácsnak
átadott orosz adatok pontos tájékoztatást adtak arról, hogy a talibán milyen mértékben vesz részt a
kábítószer előállításában és forgalmazásában. Az oroszok arról is tájékoztattak, hogy nem csak egy
csoport, hanem több terrorista szervezet is működik és ezek rivalilzálnak egymással. Azok a
kasmírban működő szeparatisták, akiket bin Laden szervezett meg, az oroszok szerint nem akartak
részt venni az Amerika elleni támadásban. Ehelyett előnyben részesítették az Indiában folytatott
gerillaháborút. A japán Vörös Hadsereg nevű szervezet viszont hajlandó volt részt venni az
akcióban, amely egy másik föld alatti japán szervezettel kemény vitába keveredett emiatt. Az a
Pravda cikk, amely minderről 2001 júliusában számolt be, utal arra is, hogy a várható
terroristatámadást egy titkos összeesküvő elit készíti elő, és ennek a tevékenysége észlelhető.
A terrorista előkészületekkel gyanúsítható csoportok közül a bin Laden vezette csak az egyik volt.
Az Egyesült Államokban mindössze annyi történt, hogy a szaúdi származású milliomost, aki ekkor
már Afganisztánban rejtőzködött, első számú gyanúsítottnak kezdték tekinteni, a továbbra is
Amerika első számú közellenségének tartott iraki Szaddam Husszeinnel együtt. Bin Laden azonban
nem rendelkezett sem elégséges pénzforrással, sem megfelelő képzést nyújtó szervezettel és
felkészített emberekkel.
A már hivatkozott Pravda cikk arról is tájékoztat, hogy a terroristafenyegetés elsősorban Amerika
pénzügyi központját veszélyezteti. Moszkva ezt a lehetőséget olyan komolyan vette, hogy az orosz
kormány konkrét terveket készített arra alapozva, hogy egy ilyen támadásra ténylegesen és
hamarosan sor kerül, és ennek következtében meginog a világ pénzügyi rendszere. Tervek készültek
az aranyalapú rubel bevezetésére, amelyet az euróhoz kapcsoltak volna. Ezek nem maradtak titkos
tervek, hanem nyíltan meghirdetették őket. Arra ösztönözték az orosz lakosságot, hogy minél előbb
szabaduljon meg dollárjaitól. Az amerikai hírszerző szervezetek azonban nem vették komolyan a
Moszkvából érkező jelzéseket és intézkedések helyett a hallgatást és a passzivitást választották.
Tatjána Korjagina közgazdász akadémikus ugyancsak 2001 júliusában az orosz parlamentben
elmondta, hogy véleménye szerint létezik egy árnyékgazdaság árnyékpolitikával és egy

145
árnyékkormányzattal. Az orosz akadémikus szerint az Egyesült Államok teljes eladósodottsága
elérte a 26 trillió dollárt. A nyugati gazdaság látszólag teljes kapacitással működik, de a spekulációs
pénzügyi aktivitások következtében mintegy 300 trillió dollár van állandó mozgásban. Ez
előidézheti a pénzpiacok összeomlását a várható katasztrofális következményekkel. Korjagina maga
is ajánlotta az oroszoknak, hogy szabaduljanak meg dollárjaiktól és a katasztrófa bekövetkezését
2001 augusztus végére datálta, azaz mindössze három hetet tévedett. Az orosz akadémikus
véleményében nyilván az is közrehatott, hogy 1998-ban összeomlott az orosz pénzrendszer és
bekövetkezett az államcsőd. Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó elnöke is tudhatott valamit,
mert elhalasztotta az ebben az időpontban esedékes előadókörútját az Egyesült Államokban. A
Palm Beach Post nevű amerikai újság szerint Putyin elnök volt az, aki leállította orosz hivatalos
személyiségeknek az amerikai utazásait, már három héttel 9/11-et megelőzően. Gorbacsov New
York-i képviselője megkísérelte rávenni a volt elnököt, hogy mégiscsak tartsa meg előadásait, de
Gorbacsov hajthatatlan maradt.
Az orosz kormány információkhoz juthatott onnan is, hogy a nagy hatalmú orosz maffia egyes
csoportjai rendszeresen vegyi, biológiai és más fegyverekkel látták el az al-Kaida hálózatot. Erről a
Washington Times 2001. szeptember 28-án számol be annak alapján, hogy az amerikai hírszerző
szolgálatok információkat hoztak nyilvánosságra. Ha pedig az orosz maffia és az ellenőrzése alatt
álló bűnöző csoportok ilyen üzleti tevékenységet folytatnak, akkor nyilvánvaló, hogy az orosz
hírszerzőszolgálatok is tudomást szereztek a történtekről.
Egy hónappal 2001. szeptember 11-ét megelőzően a francia biztonsági szolgálatok egy teljes
iratcsomónyi dokumentumot adtak át egy francia algériairól, akinek szoros kapcsolatai vannak
Oszama bin Ladennel, és aki különös érdeklődést mutat a repülőgép-vezetés iránt. Ezt a francia
algériait az FBI Bostonban letartóztatta, miután számos útlevelet talált nála és a többségük hamis
volt. A franciák tudták, hogy a sok hamis közül melyik a valódi, és ezért adták át az említett
komplett dossziét. De még csak egy telefon-visszahívásban sem részesültek. A francia
titkosszolgálatok tagjai különben sem voltak elragadtatva amerikai kollégáiktól és ezt a magatartást
is hozzáírták a "mi, amerikaiak mindent tudunk" hosszú listájához. Az illető, akiről szó van, nem
mást, mint Zacarias Moussaoui. Minneapolisban a PanAm International Flight Academy-n
akarta megtanulni a Boeing 747-es típusú repülőgép vezetését. Moussaoui azt állította, hogy
francia, de amikor franciául szóltak hozzá, egy szót sem értett belőle. Ezt követően a helyi FBI
kirendeltség tájékoztatta a washingtoni központot, ahonnan azonban nem kapott választ arra
hivatkozva, hogy semmilyen terrorista csoporttal nem lehet kapcsolatba hozni az algériait. Ma már
adatok vannak rá, hogy Moussaoui-nak megfelelő magas szintű kapcsolatai voltak, akik leállították
a CIA-t és az FBI-t. Ilyen intézkedésre csak az amerikai igazságügy-miniszter vagy maga a Fehér
Ház jogosult. 2001. szeptember 5-én, mindössze 5 nappal a terrortámadást megelőzően a franciák
ismét próbálkoztak. Közölték az amerikai hatóságokkal, hogy Moussaoui ismert terrorista, aki már
három éve szerepel megfigyelési listájukon. Az FBI a mai napig tagadja, hogy a franciáktól ilyen
figyelmeztetést kapott volna.
Külön figyelmet érdemel Mahmoud Ahmad tábornok személye, aki az Egyesült Államok fontos
szövetségesének számító Pakisztán hírszerző szolgálatát irányította. Ahmad 2001. szeptember 4-én
érkezett az Egyesült Államokba egy héttel a terrorcselekmények előtt. Rendszeres konzultáció
céljából találkozott a CIA és a Pentagon képviselőivel még 9/11 előtt, utána pedig a
Külügyminisztériumot is felkereste. Ezt az Ahmad tábornokot 2001. október 7-én leváltották az ISI,
vagyis a Pakisztáni Katonai Hírszerzőszolgálat éléről. Az történt ugyanis, hogy a tekintélyes indiai
újság, a Times of India, beszámolt arról, hogy Mahmoud Ahmad tábornok és a WTC elleni
terrortámadás vezetőjének tekintett Mohamed Atta kapcsolatban álltak egymással. Az indiai
kormány hivatalosan tájékoztatta minderről Washingtont. Az indiai jelentés arra is utal, hogy a
pakisztáni hírszerzőszolgálat kapcsolatot tarthatott a többi terroristával is. Arra enged következtetni,
hogy 9/11 nem egyéni terrorista akció volt, amelyet különböző al-Kaida sejtek szerveztek meg,
hanem sokkal inkább egy jól koordinált katonai hírszerzési művelet, amely a pakisztáni ISI

146
ellenőrzése alatt állt. Különösen figyelemre méltó, hogy a pakisztáni titkosszolgálat vezetője
100 000 dollár kifizetését rendelte el Mohamed Atta részére. Mára már megerősítést nyert, hogy
Mahmoud Ahmad tábornok azért vesztette el hirtelen tisztségét, mert az Egyesült Államok
követelte az eltávolítását, miután bebizonyosodott, hogy tényleg átutalt a WTC tornyokba ütköző
egyik gép pilótájának tartott Mohamed Attának 100 000 dollárt. A pénz átutalását Ahmad Umar
sejk hajtotta végre a tábornok parancsára.
Az is bizonyítást nyert, hogy a kanadai hírszerzőszolgálatok is tudomást szereztek a készülő
terrorcselekményekről, amikoris letartóztatták Delmart "Mike" Vreeland amerikai hírszerzőt
Kanadában. A történetet a Toronto Star című napilap írta meg. Delmart E. Vreeland a történtek
idején 35 éves volt. Amerikai állampolgárként azért tartóztatták le 9/11 előtt néhány hónappal
Torontóban, mert csalásokat követett el hamisított hitelkártyákkal. Már korábban is gyanúba
keveredett, méghozzá Kaliforniában, de a kanadai nagyvárosban is gyanúsították hasonló
bűncselekmények elkövetésével. Ezekre hivatkozva az Egyesült Államok kérte Delmart E.
Vreeland kiadatását. Vreeland azt állította, amikor őrizetbe vették, hogy ő az amerikai
haditengerészet titkosszolgálatának munkatársa és szigorúan bizalmas műveletekben vett részt.
Erélyesen követelte, hogy beszélhessen a kanadai titkosszolgálat munkatársaival. Követelését azzal
támasztotta alá, hogy fontos információkkal rendelkezik egy hamarosan bekövetkező nagyméretű
terrortámadásról. Minthogy közönséges bűncselekményért vették őrizetbe, nem hittek neki, ehelyett
utána érdeklődtek az amerikai haditengerészetnél. Ekkor kiderült, hogy 1986-ban kétévi szolgálat
után fegyelmivel leszerelték. Vreeland azonban a leghatározottabban állította továbbra is, hogy ő
1986-tól a US Navy megbízásából szervezte a kábítószer-csempészetet, de más titkos
tevékenységekben is részt vett.
Vreelandot továbbra is a szokványos bűnözők közé sorolták be és nem szenteltek neki különösebb
figyelmet. Ekkor a letartóztatott amerikai úgy döntött, hogy a várható merényletek előtt négy héttel
írásos vallomást készít információiról, amelyeket átadott őreinek egy lezárt borítékban. A torontói
börtön vezetése 2001. szeptember 14-én nyitotta ki az iratot, amelyet azonnal továbbított a kanadai
fővárosba az ottawai kormányszerveknek. Miközben folyt a büntetőeljárás, Vreeland a bírósági
tárgyalás során nem beszélt 9/11-t megelőzően lezárt borítékban átadott feljegyzései tartalmáról.
Ügyvédei tiltakoztak védencük kiadatása ellen azzal érveltek, hogy Amerikában esetleg még
halálbüntetés is fenyegeti. George W. Bush, mint texasi kormányzó számos halálbüntetést hagyott
jóvá. A kanadaiak azonban úgy gondolták, hogy Bush, mint elnök hitelkártya-csalás miatt senkit
nem hagyna kivégeztetni. Vreeland állítólag fedezetlen csekkekkel többek között egy jachtot is vett,
és több teherautónyi minőségi pezsgőt a cég, vagyis annak a titkosszolgálatnak a számára, amelynél
munkát végzett. A problémát az jelenti, hogy mi az, amit Vreeland tudhatott és mennyire
bizonyultak igaznak az általa előre jelzett információk.
Abban a titkos feljegyzésben, amelyet Vreeland 2001 augusztusában adott át a torontói fegyház
vezetőségének, felsorolta, hogy a tervezett merényletet milyen lehetséges épületek ellen fogják
elkövetni. Ezt jegyezte fel: "Sears Towers, Chicago?", World Trade Center?", "White House?",
"Pentagon?". Mint látjuk, nagyon közel járt az igazsághoz. Bírósági tárgyalása során további
meggyőző bizonyíték került napvilágra annak alátámasztására, hogy Vreeland valóban az amerikai
titkosszolgálat szigorúan rejtett munkatársa volt letartóztatása időpontjában is és semmiképpen sem
bocsátották el 1986-ban, ahogy ezt a US Navy részéről hivatalosan állították. Vreeland ügyvédje,
hogy bebizonyítsa védence valódi kilétét, a bírósági tárgyalóterem közepén lefolytatott egy élő
telefonbeszélgetést. Felhívta a Pentagont, azaz az amerikai védelmi minisztériumot és a
telefonközpontból kérte Delmart Vreeland hadnagy irodáját. A telefonközpontos egy perccel a hívás
után megerősítette, hogy Delmart Vreeland ott dolgozik, a rangja hadnagy és megadta irodájának
szobaszámát és telefonjának mellékét is. A kanadai ügyész ennek ellenére nem engedte, hogy ezt a
hatásos telefonhívást felvegyék a bizonyítékok listájára. Arra hivatkozott, hogy a hónapok óta
kanadai börtönben fogva tartott Vreeland nyilvánvalóan valamilyen módon el tudta intézni
magának, hogy számítógépen keresztül úgy manipulálja a Pentagon házi telefonkönyvét, hogy az ő

147
neve oda bekerüljön, szobája legyen mellékállomással.
Vreeland ügyvédei ekkor meg voltak győződve arról, hogy különböző módokon talán még évekig is
el tudják húzni védencük kiadatását az Egyesült Államoknak, sőt talán el is tudják utasíttatni
Washington kiadatási kérelmét. Már ez a kérelem is különleges, hiszen hitelkártyával elkövetett
csalások esetén nem volt gyakorlat a letartóztatott személy kikérése. Delmart Vreelandot hamarosan
óvadék ellenében szabadlábra helyezte a torontói bíróság. Most már szabadlábon folytatta
küzdelmét azért, hogy utasítsák el az Egyesült Államok kiadatási kérelmét. Vreeland nyílt levelet írt
a The Nation című tekintélyes New York-i hetilap munkatársának, David Corn-nak, aki őt
összeesküvés-mániásnak nevezte. Vreeland ezt követően egy részletes interjúban válaszolt a neves
összeesküvés-kutató Mike Ruppert 35 kérdésére. Válaszaiból kiderül, hogy Vreeland-ot
Moszkvából érkezve tartóztatták le Torontóban. Először 2000 decemberében szerzett tudomást a
tervezett támadásokról az egyik amerikai ügynök jelentéséből, akinek átjátszottak egy
figyelmeztetést, amelyet viszont állítólag Putyin orosz elnök kapott Irakból, mégpedig Szaddam
Husszein volt iraki elnök fiától.
Mint már említettük a kanadai hatóságok elutasították Vreeland kérését, hogy beszélhessen a
kanadai katonai titkosszolgálattal. Ekkor döntött úgy Vreeland, hogy 2001 augusztusában megírja
feljegyzéseit, amelyeket zárt borítékban átadott őreinek, de ezt csak szeptember 14-én bontották fel.
Az épületek már ismertetett felsorolása mellett a feljegyzésben szerepelt egy furcsa mondat is: "Let
one happen, stop the rest!" (Egyet engedj meg, a többit pedig akadályozd meg!) Vreeland ügyvédei
tanácsára a Mike Ruppertnek adott interjújában e mondattal kapcsolatban nem adott további
felvilágosítást. A mondat azonban úgy hangzik, mint egy utasítás titkosügynökök egy csoportja
számára, miután azok átadták terveiket a központnak. Amikor Mike Ruppert, aki 9/11 kapcsán
számos alaposan dokumentált írást tett közzé, megkérdezte Vreelandot: "Nem lehet-e úgy
értelmezni ezt a mondatot, hogy a CIA vagy valamely más titkosszolgálat beépült a merényletet
végrehajtó terrorista csoportba?", Vreeland így válaszolt:
"Ez kétségtelenül így van. időnként bizonyos kormányok létrehoznak olyan szervezeteket, mint az
al-Kaida, amely valójában hatalmon volt Afganisztánban. Ezek az egységek aztán speciális
problémákat teremtenek, az őket irányító kormány céljainak megfelelően." Ruppert ezután ezt
kérdezte: "Tudja-e Ön, hogy ki volt az, aki beépült?" Vreeland erre ezt mondta: "Erre a kérdésre
nem válaszolhatok." Amikor Ruppert még megtudakolta, lehetséges-e, hogy ezeket a
terroristasejteket úgy irányították, hogy ők maguk nem is tudtak róla, Vreeland rábólintott:
"Egyértelműen lehetséges."
A német Mathias Bröckers "Összeesküvések, összeesküvés-elméletek és szeptember 11. titkai"
című munkájában, amely a Kétezeregy Kiadó gondozásában 2003-ban Budapesten is megjelent, azt
írja a Vreeland-történettel kapcsolatosan, hogy ő a maga részéről hihetőnek tartja. Adva van egy kis
ügynök, aki a haditengerészet által finanszírozott hitelkártyájával James Bondot játszik, ládaszámra
elsőosztályú pezsgőt rendel, és jachtot akar vásárolni. Az is elképzelhető - írja Bröckers idézett
könyvének 283. oldalán -, hogy moszkvai kémútja során hallott valamit kollégáitól a merényletekre
vonatkozó figyelmeztetésekről. Még az is logikusnak tűnik, hogy amikor könnyelműsége miatt
munkaadója feladja és lecsukatja, Vreeland arra használja fel ezeket az információkat, hogy mentse
a bőrét. Ez megegyezik a titkosszolgálatok módszereivel, akik kényelmetlenné vált
titkosügynökeiket hamis váddal egy bűncselekmény csapdájába csalják, és ezzel a trükkel vonják ki
a forgalomból.
Ha Vreeland valóban csak egy kis hitelkártya-szélhámos, akkor mi haszna lenne egy ilyen
titkosszolgálati történetnek. Ha ragaszkodik kitalált személyazonosságához, akkor még azzal is
számolnia kellene, hogy valamelyik elmegyógyintézet zárt osztályán találja magát. Ez a kis
titkosügynök, aki elbocsátása óta titkosszolgálatuk "külső munkatársaként" havi 4620 dollárért
dolgozik a számukra, ez a Delmart "Mike" Vreeland valóságos személy. Érthető, hogy az interjú
során nem ad választ arra, mi késztette 2001 augusztusában arra, hogy figyelmeztesse őreit egy
148
készülő nagyszabású merényletre. Ennek a megtétele súlyos szabályszegés, tehát élete további
részében már nem érezheti magát teljes biztonságban. Valószínűleg, nem akarta ezt a
kötelességszegést újabbakkal tetézni.
Mindez nem változtat azon, hogy információi megbízhatóak lehettek. Munkája során tudomást
szerezhetett arról, hogy egy terroristacsoport merényletsorozat elkövetésére készül utasszállító
repülőgépekkel az Egyesült Államok kiemelt jelentőségű épületei ellen. 2000 júniusában az iraki
titkosszolgálat tudomást szerez erről, és novemberben tovább adja értesüléseit a baráti államnak
számító Oroszországnak. Az amerikai titkosszolgálatoknak legkésőbb ekkor ugyancsak tudomást
kellett szerezniük az előkészületekről. Úgy tűnik azonban, hogy nem tesznek semmit és a cselekvés
helyett kiadják a jelszót: "Let one happen, stop the rest!". Vreeland, akit 2000 decemberében
tartóztattak le, torontói cellájában ezt vetette papírra 2001 augusztusában. Figyelmeztető üzenete
azonban 2001. szeptember 14-ig felbontatlan maradt. E sorok írója ma is megpróbálja értelmezni
ezt a különleges mondatot.
Vreelandot 2002 februárjában szabadlábra helyezték, és azóta nyoma veszett. Máig nem lehet tudni,
hogy önként tűnt el vagy eltüntették.
A "második 9/11" előkészületei
A Washington Post 2006. április 23-án a Pentagon egyik tisztségviselőjére hivatkozva arról írt,
hogy "Egy másik (9/11 típusú terrorista) támadás igazolást, és megfelelő alkalmat nyújthat olyan
megtorlásokra bizonyos ismert célpontok ellen, amelyekhez az igazolás és az alkalom hiányzik." Az
Egyesült Államok korporációs tömegtájékoztatásában az a konszenzus alakult ki, hogy "az Egyesült
Államoknak a szeptember 11-ei támadások óta a legnagyobb terrorista fenyegetéssel kell
szembenéznie". Ez az értékelés a USA Today c. lap 2006. február 12-i számában olvasható. E
szerint Amerikát azok a "iszlám terroristák" fenyegetik, akiket állítólag Teherán és Damaszkusz
támogat. Amerikát tehát egy közelebbről meg nem határozott, de nagyon veszélyes külföldi
ellenség fenyegeti. Ez ellen a misztikus ködbe elrejtőzködő ellenség ellen kell az Egyesült
Államoknak megelőző támadással - előre revánsot véve - saját önvédelméről gondoskodni.
2007. május 1-jén a US Central Command, CENTCOM, vagyis az Egyesült Államok központi
parancsnokságának a tanácskozásán Bush elnök kijelentette: "Ez ellen az ellenség ellen csak
egyetlen hatékony eszközzel léphetünk fel: támadásba kell lendülnünk, támadásban kell maradnunk
és harcba kell szállni velük." Ez a magabiztos és önbátorító hang azt a szándékot is kifejezheti,
hogy találni kell egy jó ürügyet a megelőző háborúra, mégpedig egy olyan háborúra, amelyben a
korábbiaknál nagyobb a valószínűsége, hogy kisebb méretű nukleáris fegyvereket is bevetnek. Egy
Amerika elleni terrorista támadás igazolhatná a korábban túlságosan hiszékeny, de időközben egyre
kétkedőbbé vált amerikai közvélemény szemében egy nagyobbméretű háború megindítását Szíria,
de mindenekelőtt Irán ellen.
Egyre többet lehet olvasni és hallani arról, hogy ezek a misztikus terroristák már nukleáris
eszközökkel is rendelkeznek, és állítólag Irán áll mögöttük. E kísértet-terroristák a híresztelések
szerint radioaktív sugárzást okozó eszközökkel, RDD-kel (Radiological Dispersion Diveses), vagy
más kifejezéssel élve "piszkos bombákkal" (dirty bombs) is rendelkeznek. Ezeknek a
felrobbantásával óriási katasztrófát okozhatnak az Egyesült Államok sűrűn lakott településein. Már
2003-ban célzott erre Collin Powell az akkori külügyminiszter. Úgy vélte, hogy viszonylag könnyű
a terroristák számára ilyen piszkos bombák előállítása és felrobbantása. Arra azonban nem tudott
választ adni, hogy ténylegesen reális veszélyt jelentenek-e vagy sem.
Ennek a kérdésnek több szakértője is abszurdnak tartja, hogy az Al Kaida rendelkezhetne olyan
fejlett technológiai háttérrel, amely alkalmassá tenné, hogy nukleáris támadást intézzen az Egyesült
Államok ellen. Az amerikai korporációs tömegtájékoztatás azonban szünet nélkül terjeszti ezt a
feltételezést, és szinte kényszerképzetként ülteti be az amerikaiak agyába. Számos felkészülést

149
szolgáló intézkedés meghozatalára és hadgyakorlat megtartására került már sor. Ezeken az olyan
terrorista támadás elleni védekezést gyakorolták, amelyet nukleáris eszközökkel hajtottak végre.
Mindez azt a lélektani hatást váltja ki, hogy egy ilyen terrortámadás nagyon is reális veszély.
2007. június 21-én az amerikai törvényhozás Pénzügyi Szolgáltatások Bizottságának a
tanácskozásán ezt vették jegyzőkönyvbe: "Amit igenis tudunk, az az, hogy ellenségeink súlyos
veszteségeket akarnak okozni, és a terroristák rendelkeznek azzal a hozzáértéssel, hogy széleskörű
támadásokat készítsenek elő beleértve olyanokat is, ahol vegyi, biológiai, radioaktív és még
nukleáris fegyvereket is bevetnek... Egy nukleáris szerkezetnek a felrobbantása valamely nagyobb
városban felmérhetetlen mértékben veszélyeztetheti százezrek életét és károkat okozhat az üzleti és
gazdasági életben.
Tom Ridge, az újonnan létesült amerikai belbiztonsági minisztérium első vezetője, már 2003
decemberében úgy vélte, hogy a terrorista támadásra hamarosan sor kerülhet. Ez legalább akkora,
de lehet, hogy még nagyobb lesz, mint ami 2001. szeptember 11-én történt. Igen valószínű, hogy a
lehetséges célpontok között ott lesz Washington és New York. Tom Ridge ezt 2004 júliusában
kiegészítette azzal, hogy az Al Kaida már komoly előrehaladást tett újabb nagy méretű
terrortámadás végrehajtására az Egyesült Államokban.
Dick Cheney alelnök 2006 januárjában úgy vélte, hogy az ellenség, amely 2001. szeptember 11-én
csapást mért, már meggyöngült és kisebb részekre szakadt, de még mindig halálos veszélyt jelent és
újabb támadásra készül. Bush elnök 2006. február 8-án ezt mondta: "Még mindig veszélyeztetett
nemzet vagyunk. Stratégiánk része természetesen a készenlét azon terroristák ellen, akik ránk
támadhatnak. Más szavakkal, fontos legyőzni őket a tengeren túl, hogy itt soha ne nézzünk szembe
velük. Mindazonáltal tisztában vagyunk vele, hogy belföldön is teljes készültségben kell lennünk.
2003 áprilisában az Irak elleni háborút közvetlenül követően számos belső biztonsági intézkedést
léptettek életbe, amelynek a célja egy második 9/11 bekövetkezésére való felkészülés. A
Belbiztonsági Minisztérium, amely feladatait és hatáskörét illetően - a lényegi tartalmi különbségek
hangsúlyozásával - az egykori szovjet politikai rendőrség és elhárítás intézményeihez (vagy a
magyar Államvédelmi Hatósághoz) hasonlítható. A Homeland Security már kidolgozta pontosan,
hogy melyek azok a körülmények, amelyek bekövetkezése esetén kihirdethető a rendkívüli állapot,
amikor a hadiállapotra vonatkozó különleges jogszabályok lépnek életbe. Rendkívüli állapot esetén
a hadsereg vesz át számos olyan igazgatási és rendészeti funkciót, amely normális körülmények
között a demokratikus polgári kormányzat szerves részét alkotja. Így például az
igazságszolgáltatást, a közrend védelmét és általában a közrendészetet.
Tommy Franks tábornok a CENTCOM korábbi parancsnoka kijelentette, hogy egy szeptember 11-
e méreteihez hasonló terrorista támadás a demokratikus rend felfüggesztéséhez vezetne
Amerikában. 2003 decemberében interjúban ismertette azt a forgatókönyvet, amelynek az
eredményeként felfüggesztik az amerikai alkotmányt, és katonai kormányzatot vezetnek be az
Egyesült Államokban. Franks tábornok homályosan célzott egy "second 9/11" terrorista támadásra,
amely arra ösztönözheti az amerikai közvéleményt, hogy támogassa a katonai kormányzat és a
rendőrállam bevezetését az Egyesült Államokban. Franks nagy veszteséget okozó terrorista
eseményről beszélt, amely elvezethet ehhez a fordulóponthoz. A terrorista támadásnak társadalmi
válsághelyzethez és kaotikus viszonyokhoz kell vezetniük. Ha elég nagy az áldozatok száma a
polgári lakosság körében, akkor várható, hogy megkönnyíti az Egyesült Államok politikai,
társadalmi és intézményi rendszerének az átalakítását, amely végülis elvezet az alkotmányos
kormányzás felfüggesztéséhez. Franks tábornok nem a személyes véleményét fejtette ki, hanem a
hivatalos nemzetbiztonsági irányvonalhoz tartotta magát, amikor felvázolta a tömegpusztítást okozó
esemény várható következményét.
A tábornok véleménye lényegében a Pentagon és a Belbiztonsági Minisztérium álláspontját
tükrözte. Mindkét minisztériumban ez a meghatározó álláspont egy katasztrofális vészhelyzet

150
esetére. Frank tábornok a legfelső szinten vett részt a katonai és hírszerzési döntéshozatalban. Ezért
az Egyesült Államok militarizálódását elfogadott irányvonalnak tekinthetjük a legfelsőbb
döntéshozók körében. Ez az irányvonal szerves részét képezi az ún. Washingtoni Konszenzusnak,
amely nem azonos azzal az ugyancsak Washingtoni Konszenzusnak nevezett programmal, amelyet
elsősorban a világ pénzügyi és gazdasági életét irányító szervezetek képviselői dolgoztak ki az
1980-as évek végén a szovjet utódállamok és a Kelet-Európa gazdasági és társadalmi átalakítására.
Ez az új Washingtoni Konszenzus arról szól, hogy a Bush-kormányzat milyen célokat hogyan kíván
elérni mind a terror elleni háborúban, mind az amerikai kormányzati rendszer és társadalom
átalakításában. A terrorizmus elleni globális háború képezi Bush elnök kormánya politikájának a
sarokkövét. Az ehhez kapcsolódó nemzetbiztonsági doktrína pedig igazolást nyújthat a jog uralma,
a jogállamiság, az emberi jogok és politikai szabadságjogok felfüggesztéséhez.
Felkészülés a katasztrofális vészhelyzetre
A kormányzat vészhelyzet kezelésére kidolgozott eljárásai szoros kapcsolatban állnak a Pentagon
katonai tervezésével. Ebben a felkészülésben fontos mérföldkő az, hogy 2002 áprilisában
létrehozták az Egyesült Államok Északi Parancsnokságát (US Northern Command, NORTHCOM),
amely szervesen egybekapcsolja a katonai és a belföldi biztonságot. Az Északi Parancsnokság új
parancsnoki struktúrát jelent és kifejezett feladata a belső biztonság védelme külföldi terroristákkal
szemben. Ezt az új feladatot a védelmi minisztérium "a belső biztonság közös doktrínája - joined
doctrine for homeland security, JP-26" tartalmazza. Ha egy ilyen külső ellenség ténylegesen nem
létezik, akkor ezt a szerepkört mesterségesen létrehozott "külső ellenség" is betöltheti. Egy ilyen
"műellenség" álterrorista támadása is jó alkalmat nyújthat államcsínyhez hasonló katonai
kormányzat bevezetésére. Ezzel tisztában vannak a katonai és hírszerző szervezetek legmagasabb
beosztású tagjai is. Egy művi úton előidézett "terrorista-támadás" is jó ürügy lehet a már
részleteiben teljesen kidolgozott katonai és biztonsági intézkedések életbe léptetésére.
Az Északi Parancsnokság irányítási feladatköre számos nem katonai jellegű funkcióra is kiterjed,
így felöleli a válságmenedzselést és a belföldi polgári igazgatás ellenőrzését. Ez arról szól, hogy a
hadsereg miként nyújt segítséget terrorista támadás esetén a szövetségi, az állami és a helyi
hatóságoknak. Az Északi Parancsnokságnak tehát megbízatása van arra, hogy megvédelmezze
Amerikát egy képzeletbeli külső ellenség (Al Kaida) ellen, amely fenyegetheti az ország
belbiztonságát. Frank Morales New York-i episzkopális lelkész és politikai aktivista, aki már
számos cikket publikált a katonai ipari komplexumról, és aki létrehozta azt a mozgalmat is,
amelynek az volt a célja, hogy demilitarizálják New York városi rendőrségét, a közelmúltban
kijelentette, hogy a katonai hatalomátvétel forgatókönyve fokozatosan megvalósul Amerikában. Az
Északi Parancsnokság pedig az a katonai központ, amely a polgári intézmények irányítását átveszi
és a katonai kormányzatot bevezeti.
Cheney alelnök szükségállapot-terve
Az Északi Parancsnokságot 2002-ben hozták létre. Azóta az Egyesült Államok belső védelmének
funkcióit, beleértve a belföldi terrorelhárítást és a nemzeti szükségállapottal kapcsolatos eljárásokat,
fokozatosan összhangba hozták és integrálták a Pentagon átfogó katonai tervezésével. Ez az
integráció a Pentagon megelőző háborúra vonatkozó doktrínájának a szerves részét képezi. Ebben a
tervben abból indulnak ki, hogy Amerika területét "iszlám terroristák" támadják meg. Ez a
terrortámadás szolgál igazolásul egy újabb offenzív háború folytatására a közel-keleti térségben,
amelyet orwell-i módon azonban deffenzív, azaz védelmi háborúnak neveznek. 2001. szeptember
11-ét ürügyül használták Afganisztán megtámadására. Minden bizonyíték nélkül azt állították, hogy
Afganisztán talibán-kormányzata a 9/11 támadások egyik állami támogatója, "state sponsor"-a volt.
2005 augusztusában Cheney alelnök bejelentette: utasítást adott az Egyesült Államok Stratégiai
Parancsnokságának, USSTRATCOM-nak, amely a Nebraska tagállamban lévő Offutt
Légitámaszponton van, egy intézkedési terv kidolgozására. Ezt akkor kellene életbe léptetni, ha egy

151
9/11 típusú terrortámadás érné az Egyesült Államokat. A Cheney által kezdeményezett intézkedési
terv abból indult ki, hogy megelőző csapásmérésre kell felkészülni. Abból indult ki, hogy Irán
húzódik meg a számításba vett terrorista támadások mögött. Az Egyesült Államok Központi
Stratégiai Parancsnoksága illetékes elsősorban az átfogó védelmi tervek elkészítéséért, és a
tengerentúli hadszíntereken folyó háborúk koordinálásáért. Az Északi Parancsnokság,
NORTHCOM, elsősorban az észak-amerikai térség terrorista támadások elleni védelméért felelős.
Az alelnök szükségállapotra vonatkozó intézkedési terve, amelynek a részleteit a USSTRATCOM
dolgozta ki, egy "második 9/11" támadásból indul ki, konkrétan pedig egy nagyszabású Irán elleni
hadművelet tervét tartalmazza. Részét képezi az is, hogy az ENSZ keretében fokozott nyomást
gyakorolnak Teheránra, hogy állítsa le jelenleg még nem létező nukleáris fegyverkezési programját.
Az Irán elleni katonai tervezés az önvédelem elvéből indul ki. Megelőző csapással akarja elérni egy
lehetséges Amerika-ellenes támadás csírájában való elfojtását. A tervek szerint nagyarányú légi
csapást mérnének Iránra hagyományos és taktikai nukleáris fegyverek igénybe vételével.
Phillip Giraldi már 2005. augusztus 2-án megállapította a The American Conservative című lapban
megjelent "Attack on Iran: Pre-emptive Nuclear War" (Támadás Irán ellen: megelőző nukleáris
háború) című írásában, hogy "A légierő számos tisztje, aki részt vett a tervezésben, a jelentések
szerint megriadt annak a következményeitől, amit tesz. Vagyis, hogy Iránt kiszemelik egy nem
kiprovokált nukleáris támadás célpontjául, de senki nem hajlandó arra, hogy ellenállást kifejtve
veszélyeztesse karrierjét."
A Pentagon felkészülése a "Second 9/11"-ra
2006 elején az akkor hivatalban lévő védelmi miniszter, Donald Rumsfeld jóváhagyott egy
nagyszabású katonai tervet a terrorizmus világszintű leküzdésére abból kiindulva, hogy a terv
végrehajtásának a beindítására az Amerika ellen intézett második nagyméretű terrorista támadás
esetén kerül sor. A Pentagonnak ez a terve lényegében a "második 9/11" intézkedési tervének a
kiterjesztése oly módon, ahogy azt Cheney alelnök már 2005-ben bejelentette. A Pentagonnak ezt a
terrorista-ellenes tervét három titkos dokumentumban körvonalazták, amelynek tartalmi részleteit a
szakértők kiszivárogtatták a Washington Post szerkesztőségének. Az egyik egy átfogó
kampányterv, a másik kettő pedig kisegítő tervnek nevezhető. Ezek egyike kifejezetten a "Second
9/11", azaz egy második szeptember 11-éhez hasonló terroristatámadással foglalkozik, amelyre
Amerika területén kerülne sor, és amelyik jó alkalmat nyújtana a Közel-Keleten folyó háború
kiszélesítésére is. Erről írja a Washington Post 2006. április 23-án: "A terv előírja, miként
szakíthat meg és válaszolhat a hadsereg egy másik nagyszabású terrorakcióra az Egyesült
Államokban. A terv hosszú mellékletei felsorolják a hadsereg számára a terrorista csoportok,
személyek, vagy a feltételezett támogató államok elleni gyors megtorláshoz rendelkezésre álló
választási lehetőségeket. Egy újabb támadás megteremtheti az igazolást és az alkalmat, ami most
hiányzik, bizonyos ismert célpontok elleni támadáshoz - közölték korábbi és jelenlegi védelmi
szakértők, akik ismerik a terv részleteit."
Itt érdemes kiemelni azt, hogy a számításba vett "második 9/11" pótol egy ma még hiányzó
alkalmat és igazolást bizonyos ismert célpontok (például Irán vagy Szíria) elleni lépésekre. 2007
májusában tették közzé az elnök újabb nagy horderejű rendeletét. Ez az egyesített rendelkezés,
amely az NSPD 51 és a HSPD 20 jelzést viseli a Fehér Ház és a Belbiztonsági Minisztérium közös
rendelete. (NSPD - National Security Presidential Directive, Nemzetbiztonsági Elnöki Rendelet;
HSPD - Homeland Security Presidential Directive, Belbiztonsági Elnöki Rendelet) Ez az elnöki
rendelet meghatározza, miként kell működnie az államirányítás folytonosságát biztosító
kormánynak ("Continuity of Government", COG) katasztrófahelyzet esetén. Hogy mi számít
"katasztrofális szükséghelyzetnek" (catastrophic emergency), azt az NSPD 51 jelű elnöki rendelet
határozza meg. E szerint bármely esemény (tekintet nélkül a bekövetkezés helyére), amely
rendkívül nagy méretű veszteséget okoz emberéletben és anyagi javakban vagy súlyosan károsítja a
lakosság életkörülményeit, az infrastruktúrát, a környezetet, a gazdaságot vagy a kormány
152
működését, az katasztrofális szükséghelyzetnek minősítendő.
A hivatkozott elnöki rendelet a "Continuity of Government"-et úgy határozza meg, hogy az
koordinált erőfeszítés a szövetségi állam végrehajtó hatalmi ágazata részéről, vagyis az elnök és
kormánya részéről, a lényeges állami funkciók folytatására katasztrofális szükséghelyzet
bekövetkezése esetén. Ennek rendkívüli horderejét az adja meg, hogy teljesen kimarad belőle a
Kongresszus, vagyis a törvényhozó hatalmi ág, valamint az ugyancsak önálló bírói hatalom.
Amikor a végrehajtó hatalom maga alá gyűri a törvényhozói és a bírói hatalmi ágazatot, akkor már
ténylegesen diktatúrával állunk szemben.
Az 51-es számú elnöki rendelet kihirdetéséről a főáramlatú tömegtájékoztatás csak szórványosan
adott hírt. A Fehér Ház vagy a Belbiztonsági Minisztérium lett volna illetékes, hogy egy ilyen nagy
horderejű rendeletről részletes tájékoztatást adjon. Ez a rendelet ugyanis példátlan nagy hatáskört és
hatalmat biztosít az Elnök és a Belbiztonsági Minisztérium számára. Ezek a hatáskörök lényegében
felülírják a több mint 200 éves alkotmány rendelkezéseit. Az 51-es elnöki rendelet szerint az Elnök
kihirdetheti a szükségállapotot kongresszusi jóváhagyás nélkül. Ténylegesen ez azt jelenti, hogy a
demokratikusan választott Szenátus és Képviselőház tagjai nem élhetnek az alkotmányban
biztosított jogaikkal, és nem fejthetik ki tevékenységüket. A harmadik hatalmi ág, az
igazságszolgáltatás sem működhet az alkotmánynak megfelelően. A bíróságok is a rendkívüli
állapotnak megfelelően katonai bíráskodást folytatnak és a rendfenntartásról, jogérvényesítésről
gondoskodó közrendészeti szervek ugyancsak a hadiállapotnak megfelelően - militarizálódva -
működnek. Az Elnök irányítja a "folyamatosság-biztosító kormányt". A belbiztonság és a
terrorelhárítás terén az Elnököt a National Continuity Coordinator (a Szövetségi Kormányzás
Folyamatosságát Biztosító Összekötő) segíti. Az Összekötő együttműködik a nemzetbiztonsági
ügyekben (National Security Affaires) illetékes elnöki megbízottal. Rendelkezési joga nincs, de ő
koordinálja a különböző végrehajtó szervek munkáját a kormányzás folyamatossága érdekében. A
Continuity Policy Coordination Committee - CPCC (a Kormányzás Folytonosságát Koordináló
Bizottság) élén a Belbiztonsági Tanács apparátusának egyik igazgatója áll, akit a fentebb már
hivatkozott Összekötő nevez ki. Ennek az igazgatónak a feladata ügyvezetőként a napi kormányzati
teendők koordinálása.
Azért kell ilyen részletekbe menően szólni erről, mert ebből kiderül, hogy ún. "katasztrofális
szükséghelyzet" esetén a Fehér Ház és a Belbiztonsági Minisztérium az 51-es elnöki rendelet
alapján diktatórikus kormányzást vezethet be. Az 51-es elnöki rendelet első látásra a belbiztonságra
vonatkozóan intézkedik, ugyanakkor lényegbevágóan érinti az Egyesült Államok külpolitikáját is.
A protokollárisan első embernek számító Bush elnök árnyékában az elnöki hatalmat ténylegesen
Dick Cheney alelnök gyakorolja. Ez a máris érvényes rendelet, ha hatályba lép, diktátori
hatalommal ruházza fel Cheney-t, kikapcsolva a törvényhozást és az igazságszolgáltatást. Az 51-es
rendelet nagyon részletesen előírja, hogy milyen hatásköre van a rendkívüli állapot bevezetését
követően az alelnöknek.
Egy "katasztrofális szükséghelyzet" esetén az 51-es elnöki rendelet alapján katonai csapást lehet
mérni Iránra a Dick Cheney alelnök által 2005-ben elkészített "contingency plan" (egy előre nem
látott esemény bekövetkeztekor végrehajtandó intézkedések, egyfajta "vészforgatókönyv") alapján.
Ha tehát egy terrorista támadás nyomán hatályba lépne az 51-es elnöki rendelet, akkor meg lenne az
igazolás és az alkalom is a Pentagon által kidolgozott megtorló intézkedések foganatosítására.
Az Irak elleni háború óta a Belbiztonsági Minisztérium ismételten foglalkozott a riadókészültségbe
helyező forgatókönyvvel, amely egy az Al-Kaidának tulajdonítható terroristatámadást Amerika
ellen a katonai kormányzás bevezetésére használná ürügyként. Ezt a harci készenlétet bevezető
forgatókönyvet - a Code Red Alert-et - a belbiztonsági 3-as elnöki rendelet 2002 márciusában
vezette be. A Vörös színű Riasztás időlegesen felfüggesztené a polgári kormányzat működését.
Számos kormányzati tevékenység felfüggesztésre kerülne, mások viszont katonai igazgatás alatt
működnének tovább. Tom Ridge, az első belbiztonsági miniszter, erről így nyilatkozott: "If we go
153
to Code Red...it basically shuts down the country. - Ha a Vörös Riasztásra sor kerül... az
gyakorlatilag leállítja az országot." Ha kihirdetik az országos szükségállapotot, akkor az Északi
Parancsnokság riadókészültségbe helyezi a légi-, a szárazföldi, és a tengeri erőket. A polgári
közigazgatás számos funkcióját a NORTHCOM központja veszi át, amely máris rendelkezik
azokkal az intézményi előfeltételekkel, amelyek szükségesek a polgári közigazgatás ellenőrzésére.
A Vörös Riasztás felfüggeszti az emberi jogokat és a politikai szabadságjogokat, beleértve azt a
jogot, hogy tüntetéssel lehessen tiltakozni a hadiállapot bevezetése ellen. A rendkívüli állapot
lehetővé teszi a katonai hatóságok számára, hogy közvetlenül ellenőrizzék a tömegtájékoztatási
intézményeket. Működésbe lép egyidejűleg a "polgári" szükségállapot elleni védelmi rendszer
beleértve a Big Brother Citizen Corps (a Nagy Testvér Polgári Hadtest) egységeit, nem is szólva a
USAon Watch (Résen az Egyesült Államok) és a Neighborhood Watch (a Szomszéd Szemmel Tart)
programról. Ezeknek az a feladata, hogy minden közelben lévő gyanús tevékenységről nyomban
értesítsék az amerikaiak a hatóságokat. A besúgás válik az általános társadalmi normává.
Beindult a polgári közigazgatás militarizálása
Az 51-es elnöki rendeletnek komoly katonai vonatkozásai is vannak. Az amerikai polgárháború
után 1878-ban fogadták el a Posse Comitatus törvényt, amely megtiltja a hadsereg számára, hogy a
rendőrség és az igazságszolgáltatás működésébe beavatkozzon. A hadsereg feladata tehát az
Egyesült Államok külső védelme, és ezért a Posse Comitatus fontos volt az alkotmányos rend
működése szempontjából. Ez a törvény ma is érvényben van, de a gyakorlatban már képtelen
megakadályozni a polgári kormányzás és közigazgatás intézményeinek a militarizálódását. Már a
Clinton-kormányzat, majd később a Patriot Act összemaszatolta és elgyöngítette a polgári és
katonai kormányzati hatásköröket elválasztó határvonalat. Ma már a katonai hatóságok
beavatkozhatnak igazságszolgáltatási és közrendészeti hatáskörökbe még akkor is, amikor nem
került a rendkívüli állapot bevezetésre.
1996-ban, majd 1999-ben Clinton elnök fogadatott el olyan törvényeket, amelyek megengedtek
kivételeket a Posse Comitatus alól. Így például a terrorista cselekménnyel való puszta fenyegetőzés
már lehetővé teszi katonai egységek igénybe vételét. A hivatkozott törvények jogilag már
megalapozták a Bush elnök által meghirdetett terrorizmus elleni háborút. Az 51-es elnöki rendelet
"a kormányzás folyamatosságára" tekintettel felfüggeszti az alkotmányt, de ezt úgy teszi, hogy
mindez az elnök felügyelete alatt történik. Ez a kitétel azért nagyon fontos, mert a fegyveres erők
soraiban egyre nagyobb az ellenállás, hogy egy terrorista támadás színlelésével indítsanak egy
nagyobb háborút a közel-keleti térségben esetleg nukleáris fegyverek bevetésével Irán ellen.
Az 51-es elnöki rendelet ezért hangsúlyozza a már létező jogszabályok és hatáskörök legitim voltát,
miközben az elnök számára rendkívüli hatásköröket biztosít "katasztrofális szükséghelyzet" esetére.
Az 51-es rendelet kizárja, hogy a hadsereg egyoldalúan intézkedjék szükséghelyzet esetén, vagyis
megerősíti a Fehér Ház ellenőrzését a hadsereg fölött. A Fehér Ház alatt itt azonban azokat a
korporációs érdekcsoportokat, valamint a kormányzati hatalom polgári intézményeit is érteni kell,
amelyek ma is felügyelik a Pentagont és az amerikai fegyveres erőket. Tehát a hatalomgyakorlás
folyamatosságát biztosító kormány, a COG, militarizálja a polgári közigazgatást, de ez a folyamat
mégis a pénz- és korporációs oligarchia megbízásából cselekvő polgári politikusok szilárd
ellenőrzése alatt marad. Ez a civil politikai irányító szervezet neokonzervatív tanácsadókból,
washingtoni gondolati műhelyek munkatársaiból, a Wall Street és az olajipar hatalmasságaiból áll
és a döntő szó rendkívüli állapot idején is náluk marad. Az igazságszolgáltatás, a közrendészet
ugyan katonai irányítás alá kerül, de ez a katonai irányítás polgári diktatúra ellenőrzése alatt áll.
A polgári intézmények militarizációjához tartozik az is, hogy a Szövetségi Katasztrófaelhárító
Hivatal és a Pentagon rendszeresen tarthat katonai jellegű katasztrófaelhárító gyakorlatokat. Az
elmúlt időszakban számos polgári szervezet vett aktívan részt a Pentagon által szervezett
hadgyakorlatokon.

154
Egy második 9/11-nek tehát egyik kivehető és valószínű célja az Irán elleni akciók megtétele.
Számos lépés történt ebben az irányban. Timothy J. Keating tengernagyot, az amerikai Északi
Parancsnokság főnökét, áthelyezték az amerikai csendes-óceáni parancsnokság élére. Ennek a
parancsnoksága alá tartozik az ötödik és a hetedik flotta. Ez utóbbi a legnagyobb amerikai harci
egység. Keating Fallon tengernagyot váltotta fel, aki ugyancsak teljes mértékben támogatja a terror
elleni háborút. Fallon tengernagy teljes mértékben egyetért a Bush-kormányzat Iránnal kapcsolatos
terveivel is. Fallon lépett John P. Abizaid tábornok helyére, aki keményen bírálta a Pentagon
jelenlegi vezetőjét Robert M. Gates védelmi minisztert. Abizaid tábornok teljes mértékben tisztában
volt az amerikai hadsereg gyengeségével Irakban és a hadvezetés által elkövetett hibákkal. Ezért
soron kívül nyugdíjazták. Fallon tengernagy viszont Dick Cheney alelnök embere. Az amerikai
CENTCOM, vagyis Központi Parancsnokság feladata az Irán elleni támadás koordinálása és a
közel-keleti hadszíntér irányítása. Fallon tengernagy kinevezése egyben azt is jelzi, hogy
megváltozott a Központi Parancsnokság szerepe e fontos hadszíntér vonatkozásában. Iránnal
kapcsolatban egyre többször hangzik el a "közeli időpont", ami arra utal, hogy fokozni kell a
térségben lévő tengeri, légi és szárazföldi erők összpontosítását és együttműködését.
Ugyancsak az 51-es elnöki rendelet következményének tekinthető, hogy Peter Pace tábornokot a
vezérkari főnökök egyesített tanácsának elnökeként nem erősítették meg. Pace tábornok ugyanis
Iránnal kapcsolatban eltérő álláspontot képviselt, mint a Bush-kormányzat. Pace tábornok 2007
februárjában kijelentette, hogy nincs megfelelő bizonyíték arra, hogy Teherán fegyverekkel látja el
az iraki síita milíciákat. Ez azért lényeges kérdés, mert a Bush-kormányzat azzal is próbálkozott,
hogy ezt használja fel egy Irán elleni háború ürügyéül. Pace tábornok szeptemberben adja át
tisztségét Michael Mullen tengernagynak. Mullen tengernagy volt az, aki levezényelte az iráni
partok mentén folytatott nagyszabású hadgyakorlatokat, és aki többször is elkötelezte magát egy
"aszimmetrikus háború" megindítása és megnyerése mellett, miközben az Egyesült Államok is kellő
védelemben részesül.
Mullen tengernagy azonos politikai irányvonalat követ, mint a Bush-kormányzatban meghatározó
szerepet játszó neokonzervatív ideológusok. Mullen velük egyetértően többször kijelentette,
elfogadhatatlan az, hogy Irán Irakban és Afganisztában fegyverekkel látja el azokat, akik Amerika
ellenségei, és akik amerikai katonákat sebesítenek és ölnek meg.
Nukleáris fegyverek is bevetésre kerülhetnek
A parancsnoki szerkezet integrálása lehetővé teszi, hogy egy helyen döntsenek a hagyományos és a
nukleáris fegyverek bevetéséről. A Bush-kormány megerősítette, hogy számításba vette taktikai
bunkerromboló nukleáris bombák bevetését azért, hogy Irán -egyelőre nem létező - nukleáris
fegyverkészítési berendezéseit megsemmisítse. Már 2005 júniusától alkalmazható állapotban van az
Irán elleni légitámadások terve. Cheney alelnök intézkedési terve (a Contingency Plan) nagy méretű
légitámadásokat is tartalmaz, amelyeket hagyományos és taktikai nukleáris fegyverekkel hajtanának
végre.
A B61-es taktikai nukleáris fegyvereket 5 nukleáris fegyverrel nem rendelkező európai NATO-
országban - Belgiumban, Hollandiában, Olaszországban, Németországban és Törökországban - is
készenlétben tartanak. Az amerikai Northrop Grumman űrhajózási és védelmi óriáscég 2007. július
23-án bejelentette, hogy átalakítják a légierő B-2-es lopakodó bombázóit úgy, hogy képesek
legyenek szállítani a Boeing cég által gyártott 13 600 kg súlyú - Massive Ordnance Penetrator-
nak, MOP-nak nevezett - bunkerromboló bombákat. Ily módon a B-2-es lopakodó bombázó képes
lerombolni különlegesen megerősített és mélyen a föld alá helyezett célpontot. A MOP olyan
bomba, amelyet GPS útján irányítanak és képes áttörni 2650 kilogrammnyi hagyományos
robbanóanyagával a legerősebb vasbeton falat is.
Nehéz lenne háborút indítani Irán ellen a vezérkari főnökök egyesített tanácsa elnökének szilárd
egyetértése és támogatása nélkül. Pace tábornoknak tehát át kellett adnia a helyét egy

155
szolgálatkészebb, minden igény kiszolgálására kész másik tábornoknak, akit Mullén tengernagy
személyében találtak meg. Pace távozásával elhárult egy ismert akadály egy esetleges Irán elleni
nukleáris támadás elől. A nukleáris fegyvereknek az esetleges bevetése máris riasztotta az orosz és
a kínai vezetést. Mindkettő riadókészültségbe helyezte saját interkontinentális rakétáit. A már
emlegetett ún. "false flag", azaz hamis zászló alatt végrehajtott, megrendezett terrorcselekmények
szolgáltatnák a megfelelő ürügyet a korporációs, vagyis irányított propaganda ezt a végsőkig
felerősítené, szakszerű módszerekkel tömeghisztériát keltve. Sok amerikai hallott már róla, de csak
kevés vette komolyan, hogy a jelenlegi kormányzat olyan nagy kapacitású őrizetbe vételi rendszert
épített ki, amely lehetővé teszi az ellenvéleményt kifejtők elhallgattatását.
No strike on Iran "this year"! Ebben az évben nem lesz Irán ellen támadás!
Az "első 9/11" és a tervbe vett "második" ezért a jelenlegi kormányzat biztonsági doktrínájának
szerves részét képezi. Egy ilyen iszlám terroristák által végrehajtott második 9/11 sokak számára
megtévesztést szolgáló "kitaláciió", amely azonban a tömegtájékoztatási ipar kellő felerősítésével
számos amerikait megtéveszthet. A másik hivatkozási alap, a "Global War on Terrorism" (vagyis a
terrorizmus elleni világméretű küzdelem) azonban a Bush-kormányzat ellenfelei részéről is
támogatásban részesül. A terror elleni általános háború annak ellenére, hogy bizonyíthatóan
megtévesztésen és hazugságon alapul, mégis általános elfogadottságban részesül nemcsak az
Egyesült Államokban, hanem európai szövetségeseinél is. Az első 9/11 után kibontakozó terror
elleni háborút eddig 90 ország kormánya támogatta. Még tekintélyes és az amerikai terjeszkedést
bíráló értelmiségiek is a terror elleni háború támogatói közé tartoznak, és legitimnek tekintik az
iszlám terrorizmus elleni harcot.
Az Amerikában kibontakozó háború-ellenes mozgalom is, amely elítéli az Irakban folyó háborút,
támogatásáról biztosítja a terrorizmus elleni harcot. Sőt a "Global War on Terrorism" létrehozott
egyfajta kétpárti politikai konszenzust az amerikai politikában. Az amerikai közvélemény
önállótlanságát és kiszolgáltatott helyzetét bizonyítja, hogy az "első 9/11"-gyel kapcsolatos
növekvő szkepticizmus sem akadályozza azt, hogy a lakosság többsége igazolhatónak fogadja el a
terrorizmus elleni háborút.
A katonai költségvetés ténylegesen belépett a trillió-dolláros nagyságrendbe. Erről a korporációs
médiumok nem adnak tájékoztatást, mint ahogy arról sem, hogy a háború lényeges tulajdonságait
tekintve magánháborúvá alakult át. Más szóval az Egyesült Államok háborús tevékenységét kezdve
a fegyvergyártástól a fegyverek hadszíntéri felhasználásáig privatizált üzleti tevékenységgé tették.
Az amerikai pénzügyi-ipari-katonai komplexum, amely szégyentelenül arra hivatkozik, hogy
humanitárius fegyvereket állít, elő köztük olyan "emberbarát" nukleáris eszközöket, mint a "mini-
nukes"-nak nevezett atomfegyverek és a bunkerromboló bombák az Irán ellen tervezett háborúból is
óriási profitot fog húzni. A Wall Street befektető hatalmasságai és az angolszász óriás olajcégek
már elkészítették a terveiket az Iránt is felölelő teljes közép-ázsiai térség kőolaj- és földgáz-
tartalékainak a kisajátítására és privatizálására.
E sorok írója számára teljesen nyilvánvaló, hogy a terror elleni háborút és a közel-keleti színtér
valamennyi háborúját nem katonai érdekek diktálják és nem is a katonaság áll mögötte, sokkal
inkább szenvedő alanya ennek a politikának. Ezt a politikát a pénz- és korporációs oligarchia és a
tulajdonában lévő korporációk érdekei diktálják és ez a pénz- és korporációs oligarchia írja elő a
Bush-kormányzatban tevékenykedő ügynökei útján, hogy milyen döntéseket hozzon a Fehér Ház.
Az amerikai hadsereg a parancsokat az államok felett álló nemzetközi pénzimpérium informális
döntéshozóitól kapja. Ezért elsősorban ennek a pénzimpériumnak kell a struktúráját és működését
tanulmányozni, hogy megértsük, miként tudja pénzügyi-gazdasági érdekeit mindenek fölé helyezve
érvényesíteni. A Wall Street jelképesen a pénzimpériumot testesíti meg, de ennek a
pénzimpériumnak a tulajdonában van az, amit katonai-ipari komplexumnak nevezünk, és amit
konkrétan a Lockheed Martin, valamint az öt nagy fegyver- és világűr-védelmi cég továbbá a texasi
olajóriások és energiakonglomerátumok irányítanak. De idesorolhatjuk még a nagy építkezési és
156
közüzemi vállalatokat, valamint az egyre fontosabbá váló biotechnológiai cégeket, amelyek mind
részt vesznek Amerika militarizálásában.
Az iszlám világszintű démonizálása, és a terror fő forrásává minősítése tehát egy pénzügyi és
gazdasági hegemóniát védelmező profitorientált háborúnak a része. Az iszlámmal az a probléma,
hogy a világ fosszilis energiahordozóinak a többsége mohamedán országokban található. Azért pont
az iszlám követőiből lettek Amerika első számú közellenségei, mert a pénz- korporációs
oligarchiának az iszlám országok felett kell megszilárdítania a hegemóniáját a kőolaj-források
ellenőrzéséért vívott világméretű küzdelemben.
Az egyre inkább kibontakozó második al-Kaida-támadás Amerika ellen azt a célt szolgálja, hogy
mozgósítsa a már kifáradt amerikai közvéleményt egy globális méretű katonai stratégia támogatása
érdekében. A kérdéssel behatóan foglalkozók már tudják és megfelelően dokumentálták is, hogy
"az iszlám terrorhálózat" az amerikai hírszerző-szolgálatok teremtménye. A terrorizmusháború
pedig egy ál-ellenség ellen folytatott színlelt háború. Az a hivatalos magyarázat - pontosabban
hivatalos összeesküvési elmélet -, amelyet a 9/11 Commission jelentése próbál meg elhitetni az
amerikaiakkal, ezer sebből vérző, alig hihető, mesterkélt magyarázat. Azt bizonyítja, hogy a Bush-
kormányzat legfelső szintű körei is aktívan részt vesznek a történtek valódi hátterének az
álcázásában. Nem tehetnek másképp, mert most még nem lehet feltárni az "első 9/11" valódi
tényeit, mert ez nemcsak aláásná a terrorizmus elleni világméretű háborút, de a pénzimpérium egész
közel-keleti stratégiáját is kisiklatná. Ennél nem kisebb veszély az, hogy meg kellene indítani a
felelősségre vonási eljárást a formális döntéshozók ellen, ami viszont a Bush-kormány politikai
halálához és nemzetbiztonsági politikájának az összeomlásához vezetne.

Keresztény cionizmus
A keresztény cionizmus, mint vallási és politikai irányzat az utóbbi két évtizedben kiemelkedő
fontosságra tett szert, nemcsak az Egyesült Államokban, de az egész nyugati világban. A keresztény
cionizmus, mint teológia, egyes bírálói szerint olyan politikai rendszert támogat, amelytől nem
idegen a faji kirekesztés, az apartheid egy bizonyos változata és a diszkrimináció. Ennek ellenére a
demokratikus rendszer elkötelezett hívei mégis támogatják ezt a vallási és politikai mozgalmat.
Mivel ez a mozgalom közvetlenül érezteti hatását a Közel-Kelet egész térségében, ezért
megkerülhetetlen a megismerése és mélyebb elemzése.
Az angolszász országokban élő protestáns keresztények jelentős közösségei úgy érzik, hogy a
bibliai próféciákból származó kötelességük Izrael államnak a feltétlen támogatása és Isten áldása
csak akkor lesz rajtuk, ha viszont ők őszinte elkötelezettséggel támogatják Izraelt. A keresztény
cionista mozgalom támogatói a társadalom fő vonulatához tartozó, a középosztály alsó és felső
rétegeit felölelő amerikaiakhoz tartoznak. Hétről hétre dollár-milliárdokat adnak az úgynevezett
TV-evangelistáknak, akik a legkülönbözőbb kommunikációs technikákkal terjesztik ennek a vallási
kultusznak az alaptételeit. A sokmilliós hallgatóság olyan fundamentalista szerzőket, mint Hal
Lindsey és Tim LaHaye. Egyetlen cél lebeg előttük, hogy elnyerjék Isten kegyelmét és
üdvözülhessenek. Úgy gondolják, hogy a mennyekből nézhetik végig a sok bajt, ami az
Armageddonnal szakad az emberiségre és bolygónk pusztulásával fog járni.
Az Armageddon (vagy Harmageddon) a Biblia utolsó könyvében, a János Jelenésekről szólóban,
amit Apokalipszisnak is neveznek, kerül említésre és azt a helyet jelöli, ahol a Föld királyai a
végítélet napján Isten elleni harcra gyülekeznek. Az elnevezés jelentése bizonytalan, a Biblia
kutatással foglalkozó biblikusok úgy gondolják, hogy az Armageddon szó a Har Megido héber
szavakból származik, amely Megido hegyét jelenti. A Megiddo nevű fennsík számos döntő csatának
volt a színhelye az ókorban. Ezekről az Ószövetség különböző könyvei számolnak be. Az egyik
ilyen csatában halt meg Jósafát, egy fiatal és karizmatikus uralkodó, akinek idő előtti és gyors
halála előhírnöke volt a dicsőséges Dávid király dinasztiája lehanyatlásának. Ez inspirálhatta a

157
Messiás visszatéréséről szóló történeteket. A János Jelenésekről szóló bibliai könyv 16. fejezetének
a 17. verse említi, hogy "Egybegyűjték azért őket a helyre, amelyet zsidóul Armageddonnak
neveznek." A Biblia azonban számos más helyen is hivatkozik az Armageddon koncepcióra
anélkül, hogy ezt az elnevezést használná.
Történelmi tény, hogy ezen a helyen összegyűlt az ókorban egy római hadsereg, amikor támadásra
készült i. u. 67-ben Jeruzsálem ellen. Egy másik interpretációja az Armageddon szónak, hogy
Jósafát, aki vallási reformer volt, megjövendölte népének a teokratikus zsidó állam újjászületését.
Jósafátról azt mondják, hogy az akkor uralkodó egyiptomi fáraó ölte meg. Halálával elkezdődött az
erősen monoteisztikus vallási mozgalom hanyatlása Júdeában, még mielőtt a zsidó nép egy része
babiloni fogságba került. Az újkorban is használták az Armageddon fogalmát. A II. világháborút
megelőzően az I. világháborúra hivatkoztak úgy, hogy azt Armageddonnak nevezték. Az
újjászületett fundamentalista keresztények számára Armageddon előképe annak a helynek, ahol az
Isten-ellenes hatalmak megsemmisülnek.
Politikai értelemben a keresztény cionizmus a cionizmusnak nevezett zsidó nemzeti mozgalom
keresztény támogatását jelenti. A cionizmus olyan politikai rendszer, amely Izrael vonatkozásában
etnikai előjogokat biztosít a vér szerinti zsidó származásúak számára és ugyanezeket a jogokat nem
biztosítja a vérségileg arab származású palesztinoknak. Az ENSZ a cionizmust a rasszizmus és az
apartheid egyfajta változataként határozta meg. Egyes szerzők úgy gondolják, hogy a keresztény
cionizmus lényege az, hogy Izrael minden cselekedetét Isten vezérli, ezért a keresztényeknek azt
jóvá kell hagyni, támogatni, sőt dicsérni kell. A keresztény cionista mozgalom követőinek számáról
különbözőek a becslések. Vannak olyan szerzők, például Crowley, aki szerint minden tíz amerikai
közül egy a mozgalom híve. Ez a létszámukat mintegy harminc millióra becsüli. Pat Robertson és
Jerry Falwell viszont azt állítja, hogy evangelizációjuk a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül
eljut 100 millió, velük szimpatizáló amerikaihoz. Tény viszont, hogy a fundamentalista lelkészek,
prédikátorok, pásztorok létszáma már meghaladja a 80 ezret, és nézeteiket ezer helyi rádióállomás
és több mint száz keresztény tévéállomás terjeszti. Megfigyelők már az 1980-as években több mint
250 Izrael-barát keresztény szervezetet tartottak számon.
Az Egységes Szövetség Izraelért (Unity Coalition for Israel), amely a legnagyobb szervezetek
közé tartozik, 200 különböző keresztény cionista és zsidó szervezetet tömörít, köztük azt, amelyik
Nemzetközi Keresztény Nagykövetségnek (International Christian Ambassy) nevezi magát, de
ide tartozik Izrael Keresztény Barátai (Christian Friends of Israel) és a Béke Hídjai (Bridges for
Peace). Ezeknek a szervezeteknek mintegy negyven millió aktív tagja van, és politikai befolyásuk
egyre nő.
A keresztény cionizmus kezdetei Izrael állam 1948-ban történt megalakulásához nyúlnak vissza.
Nelson Bell, a Christianity Today című lap szerkesztője úgy vélte, hogy az 1967-es 6 napos
háború történelmi fordulópontot jelent, mivel 2000 év múltán Jeruzsálem ismét a zsidó nép kezébe
került. Ez pedig a bibliai jövendölések érvényességét és pontosságát támasztja alá. 1976 óta áll a
keresztény cionizmus az amerikai politikai élet fő vonalában. Az akkor megválasztott demokrata
elnök, Jimmy Carter, is újjászületett keresztény politikus volt. Izraelben pedig egy évre rá a
jobboldali Likud párt és Menachem Begin került hatalomra. 1978-ban Jimmy Carter elmondta,
hogy cionista-barát meggyőződése milyen nagymértékben befolyásolta közel-keleti politikáját.
Carter szerint Izrael nemzetállamának létrejötte a bibliai prófécia beteljesedését jelenti. Amikor
azonban Carter habozott támogatni a Likud letelepítési programját, és a palesztinok számára is
nemzeti otthon megteremtését kezdeményezte, az Izrael-barát koalíció és a fundamentalista
evangélisták elpártoltak tőle és az 1980-as választásokon Ronald Reagant támogatták.
Reagan elnökké választása nagymértékben vitte előre a keresztény cionista mozgalmat. Reagan
nemcsak erősen Izrael-barát kormányzatot hozott létre, de sok fontos állást keresztény cionistákkal
töltött be. Különösen az úgynevezett Premillennial Theology híveit támogatta.

158
Amikor a fundamentalista keresztény mozgalmakkal foglalkozunk, amelyhez a keresztény cionista
irányzat is tartozik, megkerülhetetlen a premillennializmus (premillennialism) és a
diszpenzácionalizmus (dispensationalism) közelebbről való szemügyre vétele. A millenium latinul
ezredévet jelent, egy ezeréves évfordulóra utal. A millenarianizmus viszont a Jelenések Könyvének
a 20. fejezetében kifejtett doktrínát fejezi ki, amely arról szól, hogy Jézus Krisztus másodszor is
visszatér a Földre, és itt ezer éven át fog uralkodni mielőtt sor kerül a halottak feltámadására és az
utolsó ítéletre. És Isten megteremti övéi számára az új Mennyeket és az új Földet.
A dispensation szó angol nyelven többek között vallási rendszert és törvényt is jelent. A
fundamentalista keresztény mozgalom egyik irányzata azt nevezi dispensation-nek, amikor helyreáll
a zsidó történelem folytonossága. A diszpenzácionalizmus azt tanítja, hogy a keresztény egyház
egész története csak egy átmeneti időszakasz Isten és a zsidó nép kapcsolatában. Isten azonban
továbbra is a zsidókat tekinti az első számú kiválasztottaknak, és ez akkor válik nyilvánvalóvá,
amikor az "egyházi korszak" véget ért a történelemben, és Jézus mint Messiás ismét elfoglalja a
Szentföldön az őt megillető helyet. Ezért a dizspenzacionalisták egyben a zsidók Szentföldre való
visszatérésének és a zsidó történelem folyamatossága helyreállításának a hívei.
Azok a fundamentalista keresztények tekintik magukat premillenistáknak, akik hitük szerint a
millenium előtti korszakban élnek. Nem minden premillenista diszpenzacionalista, viszont minden
diszpenzacionalista premillenista. Mindkét protestáns vallási irányzat a 19. században érlelődött ki,
és a Biblia olyan új értelmezéséhez vezetett, amelyre nincs példa az elmúlt két évszázadban.
A 20. század kezdetén a diszpenzácionalizmus az egyik legerőteljesebb irányzattá vált a
fundamentalista protestáns vallásokban. Ezen irányzat követői Jézus várható második eljövetelében
hisznek, és ez fokozatosan központi vallási tanítássá válik. Az igazak mennybemeneteléről, Isten
népének világszerte történő eljövendő megpróbáltatásáról, és Jézus Királyságának az eljöveteléről
szóló tanítások minden protestáns egyházba megtalálták az utat. A lelkészek, prédikátorok,
pásztorok, valamint a laikus vallási személyek mind tanulmányozták Cyrus I. Scofield által
készített és magyarázatokkal, kommentárokkal ellátott Bibliát. A Biblia a hivatalos King James
változatú szöveget tartalmazta Scofield jegyzeteivel, magyarázataival. Először 1909-ben jelent
meg, és 1917-ben került átdolgozásra. A Biblia egyes részei pontos kereszthivatkozásokkal lettek
ellátva, és az 1917-es változat kísérletet tett a bibliai események dátumának meghatározására is.
Ennek nyomán komoly vita keletkezett a fundamentalista körökben arról, hogy mi volt a teremtés
időbeli menete. A Scofield Biblia elősegítette a diszpenzácionalizmus elterjedését. Mint már
hivatkoztunk rá, ez a tanítás arról szól, hogy a teremtés és az utolsó ítélet között hét korszak
különböztethető meg a tekintetben, hogy Isten miként bánik az emberiséggel. Scofield
kommentárjai hozzájárultak ahhoz, hogy a diszpenzácionalizmus befolyása megnövekedett az
amerikai fundamentalista keresztények körében. Scofieldnek a magyarázatai, időrendbeli táblázatai
kiindulópontul szolgáltak olyan sikeres vallási közírók számára is, mint Hal Lindsey. Az is Scofield
hatásának tudható be, hogy a 20. században a fundamentalisták nagyobb hangsúlyt helyeztek az
eszkatologikus spekulációkra.
Az eszkatológia az egyes vallások túlvilágról és a legtávolabbi jövőről szóló tanítása. A keresztény
eszkatológia a késő ókori zsidó vallás túlvilági elképzelései továbbépítésének tekinthető. Ez viszont
az iráni vallás hatására alakult ki. A keresztény eszkatológia szerint az egyes ember túlvilági sorsa a
halál után közvetlenül bekövetkező külön döntésen, az utolsó ítéleten dől el. Az utolsó ítélet után a
jók üdvözülnek, a bűnösök pedig elkárhoznak, és a pokolba jutnak. A katolikus tanítás szerint még
tisztítótűz, a purgatórium is létezik, egyesek csak ezen keresztül üdvözülhetnek és juthatnak a
mennyországba.
A keresztény eszkatológia szerint a jelenlegi világunknak egyszer vége lesz, és "új ég és föld" veszi
kezdetét. A világvége összekapcsolódik Jézus Krisztus második eljövetelével. Az első keresztények
a világvégétől az ezeréves messiási birodalom megalapítását várták. Mindezen vallási mozgalmak
eredményeként soha nem látott mértékben nőtt a Jézus iránti szeretet és a Biblia iránti tisztelet.
159
Számos Biblia-kutató intézet létesült és Bibliát tanulmányozó tanintézmények kezdték meg
működésüket. Amerikában a Moody Bible Institute és Philadelphia College of the Bible váltak a
diszpenzácionalizmus vezető tanintézeteivé, százezrek, később milliók fordultak a Szentírás felé.
Mi az, ami különleges a diszpenzácionalisták tanításaiban?
Először is a diszpenzácionalista elfogadja annak a profétikus tervnek a létezését, amelynek még be
kell teljesülnie a történelemben, hiszen Isten megtartja szavát. A második különlegesség, hogy a
diszpenzácionalisták a teremtéstörténettől egészen a János Jelenésekig azonos történelmi és nyelvi
szabályok szerint értelmezik a Bibliát, vagyis a Szentírást szervesen egymásra épülő részekből álló
kompakt egésznek tekintik. A harmadik különlegesség, hogy szerintük Isten az ő megváltási tervét
fokozatosan bontakoztatja ki a történelmi korszakokban. Egy bizonyos időpontban ez az isteni
megváltási program nem teljesen nyilvánvaló. Így például a Szentháromság misztériuma csak
lépésről lépésre bontakozott ki. A negyedik diszpenzácionalista hittétel, hogy Isten másképpen bánt
az emberiséggel különböző történelmi időkben. Az Úr nem úgy bánt Ábrahámmal, mint Mózessel
vagy Izraellel, s ma is másképp bánik egyházával, mint annak idején a törvényei szerint élő
zsidókkal. Az ötödik tételük szerint a világtörténelem nem ér véget hirtelen Jézus Krisztus második
eljövetelével. Isten saját céljainak megfelelően készítette el az erre vonatkozó terveket. Ez felöleli
az igazak mennybevitelét, Isten földi királyságának, az Ígéret Földjének az odaadományozását Isten
kiválasztott népének, a zsidóknak, illetve a lelki-Izrael-hez tartozóknak, valamint a népek
megpróbáltatása feletti ítélkezést. Ezt követően Isten dönt az elveszett és az új mennyországról, az
elveszett és az új Földről. A diszpenzácionalisták mindezeket elfogadják a többi próféciával együtt.
Végül a diszpenzácionalisták hisznek a kiválasztottak üdvözülésében, amely az Isteni
Gondviselésnek a része. Ez nemcsak az üdvözülést hozza el az igazak számára, de Isten nagyságát
is dicséri. Mindaz, amit Isten eltervezett az angyalokkal, az elveszettekkel, Izrael népével, a
teremtéssel - végső soron Isten nagyságát is dicséri.
Az 1970-es évek után hanyatlani kezdett az érdeklődés a főáramlatú, konzervatív vallási
irányzatban a diszpenzácionalizmus iránt. Az Isten népének mennybemenetelére vonatkozó tanítás
hangsúlyozása csökkent, és a hangsúly most már nem a próféciákon volt. A próféciákat lassan
kiszorította a lélektani irányzat. A profétikus doktrínák tanítása helyett a prédikációk a jelen
társadalmi kérdéseivel és a hívők emocionális életének a problémáival foglalkoztak. A
diszpenzácionalisták sérelmezték, hogy ezzel a világos bibliai tanítás veszített a súlyából.
A jelenkori diszpenzácionalista teológia négy alaptanítást képvisel. Először is alapvetően
megkülönböztetik Izraelt és Jézus testét, azaz a hívők egyházakba tömörült közösségét. Isten
népének két változata létezik, két különböző rendeltetéssel: a földi Izrael és a mennyei Izrael.
Alapvető megkülönböztetést tesznek az Isteni Törvény és az Isteni Kegyelem között, ők ezt a
kettőt egymást kölcsönösen kizáró elvnek tekintik. Harmadik tételük az, hogy Krisztus teste és a
megtértek Isteni Kegyelemben való részesülése mintegy zárójelbe kerül Isten emberiséggel
kapcsolatos nagy tervében. Ez nem volt az Ótestamentumban így megjövendölve. A zárójelbe tétel
nem arra utal, hogy Isten emberrel kapcsolatos tervébe valami hiba csúszott volna, hanem arról van
szó, hogy az egyház, mint az Istenhez megtértek közössége, nem szerepel az Ótestamentum
próféciáiban. Ezért is utal Isten egyházára Pál apostol a leveleiben misztériumként, azaz Isten
titkaként. A negyedik megkülönböztető jegy, hogy különbséget tesznek Isten népének
mennybemenetele és Jézus második eljövetele között, azaz az igazak egyháza Jézus megjelenésekor
a mennybe megy, és ez megelőzi a tényleges második eljövetelt a hétévnyi megpróbáltatás eltelte
után.
A különböző diszpenzácionalista irányzatok különböző módon hangsúlyozzák ezt a négy tanítást. A
klasszikus diszpenzácionalisták szigorúan ragaszkodnak hozzá. A haladók, vagy progresszívek
egyeseket rugalmasabban értelmeznek.
Az amerikai protestáns egyházak tanításai

160
A diszpenzáció (angolul: dispensation) szó vallási értelemben vallási rendszert, törvényt jelent, de
jelenti az adományozást, elrendelést, parancsot is. Isten az övéinek, az ő népéhez tartozóknak
mindig meghatározott elrendelésekkel fordult a történelem folyamán. Mindegyik ilyen isteni
iránymutatás és parancs más-más módját jelzi annak, ahogy Isten az emberrel törődik. Ebben az
isteni gondviselésben kulcskérdést jelent a bűn és az ember felelőssége ezzel kapcsolatban. Ezeket a
tanításokat tartalmazza a diszpenzácionalizmus, amelyről a fentiekben már volt szó. Ez a teológiai
irányzat az Isteni-Szövetség Teológiát (Covenant Theology) váltotta fel. A Szövetség Teológia az
Isteni megváltástörténet vonatkozásában meghatározó szerepet játszott a protestánsok hitvallásában.
A különböző megreformált egyházak még mindig ezt a nézetet vallják. A Szövetségi-elmélet
modern változata azonban nem sokkal régibb, mint a diszpenzácionalizmus. Az újjászületett
baptisták és más fundamentalisták már az új Szövetség Teológiát vallják magukénak. Itt meg kell
jegyeznünk azt, hogy a nem protestáns keresztény egyházak, úgy, mint a római katolikusok, a keleti
ortodoxok elutasítják mind a diszpenzácionalizmust, mind a Szövetség Teológiát.
Tény azonban, hogy a diszpenzácionalizmus erős hatást gyakorolt a protestantizmusra az Egyesült
Államokban. Következetesen azt tanítja, hogy a Jelenések Könyvének a fenevada, vagy az
Antikrisztus, nem más, mint egy politikai vezető. A diszpenzácionalisták elgyöngítették a
hagyományos reformációs korszak nézetrendszerét, amely azt hirdette, hogy a római katolikus
egyház és a pápa azonos a Jelenések Könyvében említett parázna asszonnyal, a babiloni szajhával.
A protestáns irodalomban a pápát az Antikrisztussal azonosították több évszázadon át. Ma már csak
egyike a Sátán három fő ügynökeinek. Ezek az ügynökök tévesztik meg az emberiséget a nagy
megpróbáltatás idején. A jelenkori modern diszpenzácionalizmus, amelyet az evangéliumi
keresztények vezetnek, már erős különbséget tesz a laikus katolikusok és a pápával kapcsolatos
viszonyok között. A hagyományos fundamentalisták azonban még mindig a pápát vagy az antipápát
tartják az Antikrisztusnak vagy a Jelenések Könyve Hamis Prófétájának.
A diszpenzácionalizmus elveti az ún. szupercesszionizmus (supercessionism) eszméjét. E szó
jelentése az, hogy valaki valakinek a helyére lép, valakinak a helyére kerül. Itt arról van szó, hogy a
testi Izrael helyett most már a lelki Izrael, vagyis a megtért keresztények alkotják Isten népét. Ez a
meggyőződés magával vonja, hogy védelemben kell részesíteni a zsidó népet, mert az továbbra is
Isten választott népe, és ennek megfelelően Isten választott népe nemzeti otthonát, Izrael államát is
védelemben kell részesíteni. A diszpenzácionalizmus nagy alakja John Nelson Darby (1800-1882),
aki Írország és Anglia forrongó vallási mozgalmai közepette élt, azt tanította, hogy Isten továbbra is
választott népének tekinti a zsidóságot, és ez a nép változatlanul fontos helyet foglal el Isten
emberrel kapcsolatos megváltási terveiben. Számos keresztény irányzat tanítja azt, hogy a zsidók
megkülönböztetett emberek, mert Isten visszavonhatatlanul megtartja a nekik tett ígéreteit. Az Isten
népének egyháza csak addig játszik különleges szerepet, amíg a zsidók végül elfogadják Jézust a
messiásuknak az utolsó próbatételek idején, amely az ő tanításuk szerint a nagy megpróbáltatás
idején fogja sújtani a zsidókat.
Darby próféciái szerint tehát a judaizmus továbbra is Isten védelme alatt áll együtt a megtért
keresztényekkel, egészen az idők végezetéig. A zsidóknak külön helyet biztosít Isten a
próféciákban, amely eltér az ő egyháza számára fenntartott helytől. Ennek ellenére a mai
diszpenzácionalisták már azt vallják, hogy Isten nem tesz különbséget zsidó és nem-zsidó között.
Az újjászületett evangelisták azonban különleges érdeklődést tanúsítanak Isten választott népe, a
zsidók iránt. A diszpenzácionalisták hittételei széles körben elterjedtek a messianisztikus judaizmus
különböző változataiban. Egyes felekezetek meg akarják téríteni a zsidókat valamely keresztény
egyház tagjának, és egy keresztény-zsidó vegyes kultúrát részesítenek előnyben. Egyes
diszpenzácionalista körökben a kereszténységre gyakran úgy hivatkoznak, mint a zsidóvá válás
befejezett állapotára. A diszpenzácionalista irányzat konfliktusban áll a modern vallási
pluralizmussal. Ez utóbbi egyik megjelenési formája az, amely szerint a zsidók kereszténnyé
térítése az antiszemitizmus egyik formája. Az egyik legismertebb diszpenzácionalista, Jerry
Falwell, azt állította, hogy az Antikrisztus egy zsidó lesz. Ezt arra alapozta, hogy egyes zsidók az

161
Antikrisztust tévesen a Messiásról szóló próféciák beteljesítőjének fogják tartani, aki a próféciákat
pontosabban teljesíti, mint Jézus tette.
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a diszpenzácionalisták szinte minden gyakorlati
szempontból cionisták és a zsidók megbízható szövetségesei. Szenvedélyesen terjesztik a
judaizmust, és keményen harcolnak az antiszemitizmus minden formája ellen.
Ami a világpolitikát illeti, a diszpenzácionalistáknak az a meggyőződésük, hogy Jézus nem számít
semmiféle lelki jóra világi kormányzatoktól. Ezért úgy vélik, hogy világszinten a társadalmi
állapotok hanyatlani fognak, ahogyan a végidők közelednek. A próféciákat úgy értelmezik, hogy az
Antikrisztus egy "békecsináló" személyében fog megjelenni. Ez is jelzi, hogy mennyire
bizalmatlanul tekintenek a politikai hatalom minden formájára és minden képviselőjére, legyen az
vallási vagy világi. Különösen a nemzetközi szervezetekkel szemben bizalmatlanok, és ezért az
ENSZ-nek sincs tekintélye a szemükben. Szinte minden diszpenzácionalista elveti azt az
elgondolást, hogy emberi erőfeszítésekkel elérhető a tartós béke a közel-keleti térségben. Ehelyett
azt vallják, hogy e térségben a háborúk egyre gyakoribbak lesznek, és ezek felgyorsítják a végidők
közeledtét. Ezek a meggyőződések tartják össze a keresztény cionizmus vallási és politikai
tevékenységét. Egyes diszpenzácionalisták szerint azok az egyházak, amelyek nem ragaszkodnak a
Biblia tanításainak betű szerinti követéséhez, azok lényegében cserbenhagyják a Szentírás tanításait,
és hittagadást követnek el. Ez a nézet gyanússá teszi szemükben az olyan vallási felekezeteken
átnyúló egyházi szervezeteknek a létrehozását, mint például az Egyházak Világtanácsa és az olyan
mozgalmakat, mint az ökumenizmus.
Tényként állapíthatjuk meg, hogy a diszpenzácionalizmus napjainkban erős befolyást gyakorol az
Egyesült Államok kül- és belpolitikájára, mivel ehhez az irányzathoz tartozók alkotják a
Republikánus Párt fő erejét. Az ő befolyásuk hatására tovább fokozódott az Egyesült Államok és
Izrael szoros együttműködése. Egyes diszpenzácionalista szerzők, mint például, Hal Lindsey, már
az Antikrisztus tevékenységi helyét is megjelölték könyveikben. Korábban a Szovjetunióban,
jelenleg pedig az Európai Unióban vélik fellelni az Antikrisztust.
Az amerikai elnökök és a keresztény cionisták
Idősebb George Bush, Bill Clinton és ifjabb George Bush nem teljesen osztotta Jimmy Carter vagy
Ronald Reagan diszpenzációs nézeteit. Ennek ellenére folytatták elődeik erőteljes cionista
irányvonalát. Ez jelentős részben a cionista lobbiként ismert érdekcsoport befolyásának az
eredménye. A Tel-Avivban megjelenő Ha'aretz című lap szerint a Demokrata Párt pénzügyi
támogatásának a 60 %-a zsidó forrásokból származik. Három keresztény vezető, akik különösen
nagy befolyáshoz jutottak a Fehér Házban Reagen elnöksége idején, elérte, hogy Washington
külpolitikája továbbra is erőteljesen cionista-barát maradt. E három személy, Jerry Falwell, Pat
Robertson és Hal Lindsey.
Grace Halsell szerint Falwell-re és számos más amerikaira igen nagy hatást tett Izrael győzelme
1967-ben. Az Egyesült Államok ebben az időben a vietnami háborúval volt elfoglalva. Az
amerikaiak megtapasztalhatták, hogy tekintélyük világszerte csökkenőben van, és többé nem
képesek az erő alkalmazásával a világ minden fontos térségében a saját akaratukat érvényesíteni.
Sok amerikai, köztük Jerry Falwell, ekkor fordult különleges kapcsolódást keresve Izrael felé,
amelyet katonailag erősnek és sérthetetlennek tekintettek. Támogatták az arab földterületek izraeli
átvételét, mert azt bibliai alapon jogosnak tekintették. Mose Dayan tábornokot korunk
csodaemberének minősítették, és a Pentagon még vietnami meghívást is küldött neki azért, hogy
mondja meg, hogyan lehetne a vietnami háborút megnyerni.
1979-ben, amikor Jerry Falwell megalapította a Moral Majority (az Erkölcsi Többséget), akkor
Izrael neki ajándékozott egy Lear gyártmányú lökhajtásos gépet, hogy segítse munkáját. 1980-ban
Falwell volt az első nem zsidó származású személy, aki méltónak bizonyult arra, hogy Menachem

162
Begin izraeli miniszterelnök kitüntesse a Vlagyimir Ze'ev Jabotinszky érdeméremmel.
Jabotinszky alapította a revizionista cionizmust, amely szerint a zsidó népnek isteni megbízatása
van arra, hogy saját otthonaként élhessen a Jordán folyó mindkét partján, és ebben a törekvésében
nem vonatkozik rá a nemzetközi jog.
Amikor Izrael lebombázta Irak épülőben lévő nukleáris erőművét 1981-ben, Begin előbb értesítette
erről telefonon Jerry Falwellt, mint Ronald Reagan elnököt. Begin arra kérte Falwellt, hogy
magyarázza meg keresztény hallgatóságának a bombatámadás okait. 1982-ben pedig, amikor folyt a
Libanon elleni háború, Falwell védelmébe vette az izraeli katonai akciókat. A nagy tekintélyű
baptista lelkész azt hangsúlyozta híveinek, hogy a Sabra és Satilla menekülttáborokban elkövetett
tömegmészárlásért Izrael nem felelős. Amikor pedig még a New York Times is Izrael felelősségéről
írt, akkor azt Falwell megvetően propagandának minősítette.
1985 márciusában Falwellt meghívták Miami-ba a konzervatív rabbik tanácskozására. Itt a
fundamentalista tévé-evangelista kötelezettséget vállalt, hogy 70 millió konzervatív keresztényt
mozgósít Izrael támogatására. 1998 januárjában Benjamin Netanjahu akkori izraeli miniszterelnök
washingtoni látogatása során először Jerry Falwelllel tanácskozott. A The National Unity Coalition
for Israel (Nemzeti Egység Koalíció Izraelért) nevű szervezet tanácskozásán 500 fundamentalista
keresztény vezető vett részt. A résztvevők úgy ünnepelték Netanjahut, mint Izrael Ronald Reagan-
jét. Ez alkalommal Falwell bejelentette, hogy felveszi a kapcsolatot 200 000 lelkipásztorral és
egyházi vezetővel, akik rendszeresen megkapják a National Liberty Journal című lapot. Falwell arra
kérte a résztvevőket, hogy hozzák Clinton elnök tudomására, ne gyakoroljon nyomást Izraelre azért,
hogy Tel-Aviv tartsa be az Oslo-i Megállapodás rendelkezéseit.
Falwell egy év múlva a Washington Postban Izrael szerves részének nevezte a Jordán nyugati
partját. Azt írta, hogy Izrael kényszerítése a nyugati part feladására olyan, mintha valaki azt kérné
az Egyesült Államoktól, hogy mondjon le Texasról Mexikó javára azért, hogy jó legyen a viszony a
két ország között. 2000-ben Jerry Falwell újjáélesztette a Moral Majority-t új név alatt: People of
Faith 2000, vagyis a Hit Népe 2000. Ezt olyan mozgalomnak szánták, amely magának igényli
Amerikát, mint istenfélő nemzetet. Isten népe pedig erősen támogatja Izraelt. Falwellnek minden
más amerikai keresztény egyházi vezetőnél jobban sikerült rávennie követőit, hogy Isten iránti
kötelezettségeikhez számítsák Izrael állam feltétel nélküli támogatását.
A mai napig úgy tűnik, hogy Jerry Falwell a legbefolyásosabb keresztény cionista vezető Pat
Robertsonnal együtt. Mindketten egy széleskörű, több mint 150 befolyásos fundamentalista
lelkészt tömörítő szervezetet irányítanak. Közéjük tartozik Oral Roberts, Mike Evans, Tim
LaHaye, Kenneth Copeland, Paul Crouch, Ed McAteer, Jim Bakker, Franklin Graham,
James Dobson, Chuck Missler, Jimmy Swaggart, akik mind határozottan cionista-barát
álláspontot képviselnek mind írásaikban, mind sugárzott műsoraikban. Rendszeresen több mint 100
millió keresztény hívőhöz jutnak el műsoraik és könyveik, és több mint 100 ezer protestáns lelkész
segíti munkájukat. A hívektől kapott évi több mint 300 millió dollár megfelelő anyagi bázist jelent
tevékenységük finanszírozásához. Olyan erős és kellően integrált koalíciót képeznek, amely
hatékonyan tudja befolyásolni az Egyesült Államok közel-keleti politikáját, elsősorban az amerikai-
izraeli kapcsolatokat.
A keresztény cionizmus történelmi gyökerei
A keresztény cionista mozgalom kezdettől fogva ellenezte a közel-keleti békefolyamatot.
Ténylegesen hozzájárult az ottani konfliktusok fennmaradásához. Ezt a megállapítást azzal lehet
alátámasztani, hogyha konkrétan megvizsgáljuk, hogy melyek a keresztény cionizmus legfontosabb
tanításai és ezekből milyen politikai célkitűzések következnek. Az első ilyen sajátos keresztény
cionista tantétel az, hogy Izrael állam Palesztína területén való megalakulását feltétlenül támogatni
kell. Ennek az a meggyőződés az alapja, hogy a zsidó nép továbbra is Isten választott népe, még ha
külön egységet képez is Isten egyházától. A közelmúltban készült egy felmérés arról, hogy a

163
fundamentalista keresztények körében mi a vélemény az evangélium és Izrael viszonyáról. A
felmérés szerint a keresztény cionisták 24 %-a hiszi úgy, hogy a keresztények Biblián alapuló
kötelessége Izrael állam támogatása. Ezt a kötelességüket többféle módon is kifejezhetik. Az egyik
kifejeződése ennek a magatartásnak, hogy Izraelt nem szabad hagyni elszigetelődni. 1967-ben a
hatnapos háborút követően - eltekintve az Egyesült Államok támogatásától - Izrael meglehetősen
elszigetelődött. Az Egyesült Nemzetek Szervezete létrejötte óta egészen ez Öböl-háborúig 605
határozatot hozott, ebből 429 valamilyen módon elmarasztalta Izraelt. A keresztény cionisták úgy
gondolják, hogy kötelességük Izrael védelmezése. Amikor 2000 októberében Ariel Saron látogatást
tett a Haram Al-Sharif mecsetnél, ennek akkor az volt a célja, hogy aláássa az akkori
miniszterelnök, Barak, megállapodását Arafattal Jeruzsálem megosztásáról. Ezt követően kitört a
második palesztin lázadás, az intifáda. A New York Times ekkor leközölte a Zsidók Jézusért
elnevezésű szekta levelét az evangéliumi keresztényekhez. A levél felszólítja őket, hogy vállaljanak
szolidaritást Izrael államával ebben a kritikus időpontban. Bibliai idézetekre hivatkozva
hangsúlyozták, hogy eljött az idő arra, hogy a keresztények kiálljanak Izrael mellett.
Izrael támogatása megnyilvánul az amerikai törvényhozás közelében a Capital Hill-en működő
izraeli lobbi tevékenységében is. 1980-ig az amerikai közel-keleti politika alárendelt szerepet
játszott a szovjet kommunizmus megfékezéséhez képest. Nyugat-Európa megvédése az esetleges
szovjet expanzióval szemben elsőbbséget élvezett. A szovjet birodalom felbomlása azonban hatalmi
űrt hozott létre a közel-keleti térségben, amelyet az Egyesült Államok gyors ütemben betöltött. Az
első és a második Öböl-háború, valamint az afganisztáni rendszerváltás, jól jelzi ezt a folyamatot.
Több amerikai szakértő, legutóbb a Harvard Egyetem és a Chicago-i Egyetem két tanára állította,
hogy az Egyesült Államok nem folytat kiegyensúlyozott politikát a közel-keleti térségben, mert
ebben a cionista lobbi megakadályozza. Ezek az elemzők úgy gondolják, hogy Amerika túlságosan
egyoldalúan támogatja Izrael valamennyi törekvését, mind a Jordán nyugati partja, mind a Gáza-
övezet vonatkozásában, kivételesen nagy gazdasági és katonai támogatásban részesíti ezt az
országot, és ez amerika-ellenes érzelmeket vált ki az arab világban és a mohamedán országokban.
Az a mód, ahogy Izrael betelepíti a palesztin területeket aláássa az Egyesült Államok hitelét az
önrendelkezés iránt, pedig Amerika ezt az elvet követi Kosovo, Kelet-Timor és Tibet
vonatkozásában.
Ez a kettős mérce érvényesül a nukleáris fegyverkezés terén is. Az Egyesült Államok sokáig elítélte
India és Pakisztán atomfegyverkezését, miközben Izrael nukleáris fegyverkezését elfogadta. Most
ez a kettős mérce Iránnal kapcsolatban érvényesül. Ennek az országnak az Egyesült Államok nem
ismeri el azt a jogát, hogy békés kísérleteket folytasson az atomenergia gazdasági hasznosítása
érdekében. Azt feltételezi Iránról, hogy békésnek nevezett nukleáris programja mögött valójában
egy rejtett atomfegyver-gyártási program húzódik meg. Igaz, hogy erre nincs kézzel fogható
bizonyíték, de az Egyesült Államok a jelenlegi állapotot nem hajlandó tartósan elfogadni.
Amerika közel-keleti politikájára jelentős befolyást gyakorol az Izrael-barát lobbi, amely biztosítani
tudja, hogy a washingtoni törvényhozás évente mintegy 8 milliárd dollár támogatásban részesíti
Izraelt adományok, kölcsönök, bankgarancia-vállalás, modern fegyverek szállítása és más katonai
segítségnyújtás formájában. Kutatók arra is rámutatnak, hogy utoljára nyíltan idősebb George Bush
volt az az amerikai elnök, aki - még ha enyhe formában is, de - bírálta Izraelt. Idősebb George Bush
volt az, aki az első Öböl-háború során ígéretet tett az őt támogató arab országoknak, hogy érdemben
fog foglalkozni a palesztinai kérdéssel. 1991 szeptemberében így panaszkodott idősebb George
Bush: "Ezer lobbista ment fel ma a Capital Hill-re lobbizni a Kongresszusban, kölcsön-
garanciavállalás érdekében Izrael számára. Én vagyok az egyedüli magányos személy, aki arra kéri
a Kongresszust, hogy halassza el döntését a kölcsöngaranciára vonatkozóan 120 napra." Ugyancsak
az Izrael-barát lobbi érte el, hogy Bill Clinton elnöki kegyelemben részesítse hivatali idejének
utolsó napján Mark Rich milliárdost, akit az FBI súlyos bűncselekményekért körözött. A Fehér
Házból távozó Bill Clintont ezért kemény bírálatban részesítették. A New York Times-ban 2001

164
februárjában Clinton azzal védekezett, hogy nem tudott kitérni az izraeli lobbi nyomása elől.
Magasrangú zsidó vezetők mindkét nagy amerikai pártban, valamint az európai és amerikai zsidó
szervezetekben azért sürgették az elnöki kegyelmet Mark Rich számára, mert a milliárdos igen
bőkezű adományokat nyújtott izraeli jótékonysági célokra.
Az ún. izraeli lobbinak azt is a szemére vetik, hogy részt vesz kormányzati tisztségviselők
kiválasztásában, kinevezésében és szükség esetén az elbocsátásában. A keresztény cionisták számos
esetben támogatást nyújtanak az izraeli lobbinak. A keresztény cionisták rendszeresen szerveznek
szolidaritási utazásokat a Szentföldre azért, hogy szorosabbra fűzzék a kapcsolatokat Izraellel. 1967
óta a bibliai helyek többsége izraeli fennhatóság alá került, és ez lehetővé tette jövedelmező
szentföldi turizmus kiépítését. Izrael azonban a legnagyobb eredményeket ezen a téren azzal érte el,
hogy olyan evangéliumi vezetők, mint Pat Boone, Jerry Falwell és Pat Robertson aktívan
támogatják az Izraelbe irányuló evangéliumi turizmust. Falwell "barátsági körútja" Izraelbe felöleli
nemcsak az izraeli kormány, a hadsereg és a társadalmi szervezetek vezetőivel való találkozásokat,
de a programhoz tartozik a modern Izrael fontos csatái színtereinek a felkeresése, továbbá látogatás
egy izraeli védelmi létesítménybe, és megismerkedés első kézből azokkal a küzdelmekkel,
amelyekkel Izraelnek, mint nemzetnek, szembe kell néznie.
A keresztény cionisták azonban nem elégszenek meg azzal, hogy Izrael államát politikailag és
pénzügyileg támogassák. Tevőlegesen segítik amerikai, oroszországi és kelet-európai zsidók
Izraelbe való kivándorlását azért, hogy Isten kiválasztott népe beteljesíthesse a próféciákat. A
keresztény cionisták meg vannak arról győződve: Isten azt akarja, hogy a zsidó nép visszatérjen
Izraelbe, minthogy ezt a földet Ábrahámnak és leszármazottainak adta örökre. A korábbi
Szovjetunió felbomlásával és a kommunista rendszer bukásával felgyorsult a Kelet-Európában élő
zsidók alijázása Izraelbe.
1980 óta a keresztény cionista szervezetek koalíciója kezdeményező lépéseket tett az Izraelbe
történő emigráció bátorítására. Ezt abban a meggyőződésben tették, hogy ezzel tulajdonképpen ők
maguk is hozzájárulnak a bibliai próféciák beteljesüléséhez. Az Exobus nevű szervezet és program
az első nagyszabású keresztény cionista ügynökség volt, amely felvállalta a restaurácionizmusnak,
vagyis az Izraelbe való visszatérésnek a programját. Az Exobus gondoskodik az alijázók
utaztatásáról, továbbá elősegíti letelepedésüket és új életük megalapozását Izraelben. Az Exobus
program Ukrajnában, Moldovában, Oroszországban és Fehéroroszországban működik a
leghatékonyabban. A programban résztvevők az év 365 napján az igénylők segítségére állnak. Az
1984-ben alapított szervezet eddig már több mint 60 ezer személynek segítette elő a
visszatelepülését Izraelbe 13 országból.
Az International Christian Embassy Jerusalem (Nemzetközi Keresztény Nagykövetség
Jeruzsálem), ICEJ, egy keresztény cionista szervezet, 1991 óta mintegy 40 ezer emigráns
alijázásának a költségeit vállalta fel. Az ICEJ-nek különösen az orosz munkatársai rendkívül
aktívak. Az egykori Szovjetunió legtávolabbi helyén élőknek is segítséget nyújtanak, felkeresik a
zsidókat, és beszerzik számukra a szükséges dokumentumokat, a ki- és beutazási vízumokat,
útleveleket, kifizetik adósságaikat, utazási költségeiket és Izraelbe érkezve gondoskodnak
szállásról, élelmezésről, orvosi ellátásról, közlekedésről. A keresztény cionisták erkölcsi
kötelességüknek érzik, hogy mindezt Isten választott népe tagjai számára megtegyék.
Mi jelenti Izraelt a keresztény cionisták számára?
Eretz Izrael - Izrael Földje földrajzilag felöleli a bibliai Ószövetség alapján a mai Cisz-Jordániát, a
jelenlegi Libanont, Szíria egy részét és az Egyiptomhoz tartozó Sínai-félszigetet. Ebből kiderül,
hogy olyan térségekről is szó van, amelyeket a történelem során nem népesítettek be izraeliták.
Ugyanakkor kihagyja Gileadot, az ókori Izrael három fő részének az egyikét. Eretz Izrael
elnevezést gyakran használják a palesztinokkal folytatott vitában, mivel a palesztinok igényt
tartanak a Jordán folyótól keletre elterülő területekre. Mind a zsidó, mind a keresztény vallásos

165
cionizmus számára Eretz Izrael területe jóval nagyobb, mint a ma vitatott területrészek Szíriával,
Jordániával és a palesztin hatósággal. A keresztnény cionisták úgy érzik, hogy nekik támogatniuk
kell Eretz Izrael létrejöttét és ezért jogosnak találják, hogy Izrael jelenlegi határainak kiterjesztésére
törekszik.
Odaadóan támogatják a letelepítési programot, és a letelepülőknek gazdasági és pénzügyi segítséget
nyújtanak. David Allen Lewis, az Egyesült Keresztények Izraelért szervezet elnöke, Izrael területi
igényeit szélesebb közel-keleti összefüggésben helyezi el. Álláspontja szerint az arabok máris
birtokolják e térség területének túlnyomó részét. Amikor felmerül az az igény, hogy Izrael tegyen
eleget azoknak a nemzetközi határozatoknak, amelyek felszólítják, hogy térjen vissza az 1967-es
háborút megelőző határokhoz, akkor az a válasz, hogy mitől szentek az 1967. június 4-ét megelőző
határok? Arra hivatkoznak, hogy az ókori Izrael szerves részét alkották ezek a területek, és az 1967-
es és 1973-as háborúk védelmi jellegű háborúk voltak. Az az álláspontjuk, hogy az egész nyugati
part Izrael szerves része számos keresztény cionistát győzött meg arról, hogy támogatniuk kell a
zsidó telepesek igényét az ókori Izraelnek ezekre a területeire vonatkozóan.
1967 óta különböző gazdasági eszközökkel és adókedvezményekkel, valamint a bibliai
hagyományokra való hivatkozással az izraeli illetékeseknek sikerült rávennie több mint 400 ezer
zsidót, hogy letelepedjen Kelet-Jeruzsálemben, a Jordán nyugati partján, a Golan-magaslatokon és
részben a Gáza-övezetben is. (Ez utóbbiakból 2005-ben kiköltöztették az ottani zsidó telepeseket.)
Számos keresztény szervezet támogatta e területek népesség-összetételének megváltoztatását. Az
Izraeli Közösségek Keresztény Barátai (CFOIC - Christian Friends of Israely Communities) nevű
szervezet, amely 1995-ben jött létre szorosan együttműködik az Izrael Keresztény Barátai (CFI -
Christian Friends of Israel) nevű szervezettel. A CFOIC 39 izraeli település támogatását szervezte
meg úgy, hogy 50 egyházi közösség Amerikában, Dél-Afrikában, Németországban, Hollandiában
és a Fülöp-szigeteken felvállalta azok rendszeres támogatását.
A CFOIC nem egyszer szóvá tette, hogy Palesztina megosztása két államra a realitások része, és
jogos, hogy minél nagyobb részrészt tartozzon az Isten által Ábrahám, Izsák és Jákob utódainak
adományozott Ígéret Földjéből. Egységes Palesztina többé nem létezik. A biztonsági célokat
szolgáló elválasztó betonfal jelzi, hogy a palesztinoknak néhány körülkerített terület maradhat, ami
a dél-afrikai bantusztánokra vagy az észak-amerikai indiánrezervátumokra emlékeztet. De magában
a nyugati parton is a sok ellenőrzőpont akadályozza a palesztinok szabad mozgását. A keresztény
cionisták kezdettől fogva támogatták Izrael telepítési programját a nyugati part palesztinoknak ítélt
területén, de az ún. támogatási program keretében folyamatosan pénzügyi támogatást nyújtottak és
számos más segítségben részesítették a zsidó telepeseket.
1991-ben az ICEJ, a Nemzetközi Keresztény Nagykövetség Jeruzsálem nevű szervezet, a zsidó
sátoros ünnep alkalmából 12 ország pénzadományait nyújtotta át csekk formájában Shamir akkori
izraeli miniszterelnöknek a nyugati parti zsidó telepesek megsegítésére. A támogatás azonban
kiterjedt olyan praktikus dolgokra is, mint a golyóálló mellények, mert hiszen az izraeli telepesek 3
millió ellenséges érzelmű palesztin között élnek. Vásároltak a telepesek részére golyóálló
autóbuszokat is a közlekedés biztonságossá tételére. A Bridges for Peace (a Béke hídjai) nevű
szervezet, a BFP, az Ezra művelet keretében 50 különböző programot finanszírozott, köztük
olyanokat, melyek a farmok működését támogatták a nyugati parton. Jeruzsálem különleges
szerepet játszik a támogatásban. A keresztény cionisták támogatják a jeruzsálemi óvárosban létesült
zsidó lakhelyeket. Mind a zsidó mind a keresztény cionizmus számára Jeruzsálem birtoklása Isten
népe fennmaradásának a szimbóluma. A keresztény cionisták hite szerint Jeruzsálem osztatlanul és
kizárólag a zsidó állam fővárosának tekintendő. Nem véletlen, hogy amikor előrehaladás történt az
arab-izraeli konfliktus megoldása irányába, az erőfeszítések mindig megakadtak Jeruzsálem végső
státusza problémájánál. A keresztény cionisták ellenzik a megosztott szuverenitás gyakorlását egész
Jeruzsálem felett vagy pedig egy önálló palesztin főváros kialakítását Kelet-Jeruzsálemben.
1984 februárjában az ICEJ Richard Hellmannt küldte a washingtoni szenátus külügyi
166
bizottságába, hogy ott győzze meg a szenátorokat: a Tel-Avivban működő amerikai nagykövetséget
költöztessék át Jeruzsálembe, és az Egyesült Államok hivatalosan ismerje el Jeruzsálemet Izrael
fővárosának. Jerry Falwell és az AIPAC (Amerikai - Izraeli Közügyek Bizottsága) lobbizói is
támogatták ezt a javaslatot. Bob Dole kansasi szenátor, aki 1996-ban a republikánus párt
elnökjelöltje volt, törvényjavaslatot nyújtott be a szenátusban, amelyben kezdeményezte, hogy
1999. május 31-ig építsék fel az Egyesült Államok nagykövetségét Jeruzsálemben, s erre a célra
kérte 100 millió dollár megszavazását. Bob Dole azt is állította, hogy a követség átköltöztetése nem
jelenti azt, hogy a jövőbeni megállapodások eredményeként ne lehessen más státusza
Jeruzsálemnek. Dole azzal indokolta kezdeményezését, hogy Jeruzsálem ma is ugyanaz, mint volt
háromezer év óta, azaz a zsidó nép szíve és lelke. Ez volt és örökre ez marad Izrael államnak az
örökös és feloszthatatlan fővárosa.
Az ICEJ 1997. április 18-án egész oldalas hirdetést tett közzé a New York Times-ban, amely az
egységes Jeruzsálem létrehozását sürgette. Aláírói között szerepeltek olyan kiemelkedő újjászületett
evangéliumi vezetők, mint Pat Robertson, Oral Roberts, Jerry Falwell és Ed McAteer, de az
aláírók között volt David Allen Lewis is, az Egyesült Keresztények Izraelért nevű szervezet elnöke.
Ebben a felhívásban olvasható, hogy: "Mi, alulírott keresztény lelki-vezetők, akik hetente több mint
100 millió keresztény amerikaival kommunikálunk, büszkén fogunk össze azért, hogy támogassuk
Izrael állam szuverenitásának a fennmaradását Jeruzsálem szent városa felett... Hisszük, hogy
Jeruzsálem vagy annak bármelyik része nem képezheti a békefolyamat tárgyalásainak részét.
Jeruzsálemnek osztatlanul a zsidó nép örök fővárosának kell maradnia."
2002-ben Jerry Falwell még azt is felvállalta, hogy a Világkereskedelmi Központ elleni
terroristatámadást összekapcsolta Izrael Jeruzsálemre vonatkozó kizárólagos igényével.
Felszólította követőit, hogy kérjék Bush elnöktől Jeruzsálem szabadságának a fenntartását.
Összegezve megállapíthatjuk, hogy a keresztény cionisták kezdettől fogva a leghatározottabban
támogatták azokat a törekvéseket, hogy Jeruzsálemet a nemzetközi közösség ismerje el Izrael
tényleges fővárosának. Ezt még kiegészítették azzal az igényükkel is, hogy Jeruzsálemben építsék
újjá a Zsidó Templomot.
Az ún. diszpenzácionalista keresztény cionisták azért ragaszkodnak a Zsidó Templom
újjáépítéséhez, mert Dániel próféta eszkatológikus jövendöléseiből ez következik a számukra. Az
eszkatológia tárgya a jövendölések beteljesülése. Ezek közül a legfontosabb Jézus második
eljövetele és az Utolsó Ítélet, de az eszkatológiához tartoznak az előtte való szorongatások, a halál
utáni élet. A keresztény eszkatológia abból indul ki, hogy minden beteljesedés Krisztus jegyében
áll. Dániel jövendölése szerint Jézus Krisztus második eljövetelét megelőzően az Antikrisztusnak a
Templomot meg kell szentségtelenítenie. Az Antikrisztus nem más, mint Krisztus egyenes ellenfele.
A legvilágosabb az Antikrisztus képe a János Jelenések Könyvében, ahol olyan fenevad, amely
világbirodalmat alkot, a Sátánnal és a hamis prófétával egyfajta pokoli háromságot képvisel. Jézus
Krisztus vet véget az Antikrisztus hatalmának. A Sátánnal együtt Isten legyőzi annak szolgáját az
Antikrisztust is.
David Brickner a Jews for Jesus (Zsidók Jézusért) nevű vallási mozgalom ügyvezető igazgatója,
azt állítja, hogy a Templom újjáépítésének az előkészítése 1967-ben megkezdődött Jeruzsálem
óvárosának az elfoglalásával. Hal Lindsey is biztos abban, hogy már megtörténtek az előkészületek
a Harmadik Templom újjáépítésére. Tény az, hogy napjaink keresztény cionistái őszintén
törekednek arra, hogy a zsidó népnek ez a szent temploma minél előbb felépülhessen.
Randall Price vezető diszepenzácionalista szakértő 735 oldalas munkájában (The Coming Last
Days Temple - Az eljövendő utolsó napok Temploma) részletesen foglalkozik valamennyi zsidó
szervezettel, amely részt vesz a Templomhegy átalakításában. Ezek a szervezetek el akarják
távolítani az Al Aqsa mecsetet, valamint a Dome of the Rock nevű iszlám szent helyet, amit
gyakran Umar mecsetnek is hívnak. A mohamedánok hite szerint a dóm közepén lévő szikla az a
hely, ahonnan Mohamed próféta felszállt a mennyekbe Istenhez Gábriel arkangyal kíséretében, és
167
ez az, ahol tárgyalt Mózessel.
A zsidó hit szerint a Templom helye az, ahol Ábrahám csaknem feláldozta elsőszülött fiát, Izsákot
Istennek. A mohamedánok azonban azt tartják, hogy ez a Mina sivatagban volt. A keresztény
cionisták azt szeretnék, hogyha megépülne a zsidó Templom, és az újrakezdené működését, és a
papság folytathatná a Bibliából ismert szertartásokat. Gershon Salomon, a Temple Faithfull (a
Templomhívők) nevű mozgalom alapítója 1998-ban meghívott vendégként felszólalt a Keresztény
Cionista Kongresszuson. Többek között ezt mondta: "A jelen nemzedék küldetése, hogy
felszabadítsa a Templomhegyet és eltávolítsa - ismétlem, eltávolítsa - az azt megszentségtelenítő
épületeket... A zsidó nép nem fog megállni a Templomhegyhez vezető kapuknál... kitűzzük a
Templomhegyre izraeli lobogónkat, amelyen már nem lesz látható a Dome of the Rock és a mecset,
és amelyen csak az izraeli zászló és a mi Templomunk lesz, ezt a mi nemzedékünknek kell
megvalósítani."
Gershon Salomon a London Times-ban megerősítette, hogy az iszlám szent épületeit el kell
távolítani: "Az izraeli kormánynak kell ezt megtennie, háborúznunk kell. Sok nemzet ellenünk lesz,
de Isten lesz a mi tábornokunk. Biztos vagyok, hogy ez próbatétel, és Isten azt várja tőlünk, hogy
elmozdítsuk a Dome of the Rock-ot, nem félve más nemzetektől. A Messiás nem jön magától,
harccal kell segítenünk érkezését." Tény az, hogy 1967 óta több mint 100 fegyveres támadásra
került sor a Haram Al-Sharifnál, amelyet zsidó militáns csoportok hajtottak végre, akiket gyakran
rabbik vezettek.
Azért, hogy fenn lehessen tartani egy minden vonatkozásban működőképes Templomot, szükség
van megfelelő egyházi személyzet kiképzésére, mindenek előtt felszentelt papokra. Mózes negyedik
könyve, amely az izraeliták megszámlálásáról szóló könyv, különleges történelmi jelentőséggel bír.
E könyv szerint egy tiszta vörös üszőt kell feláldozni, amelynek az érintetlen hamuját össze kell
keverni vízzel, és azt szét kell hinteni a Templom bútorzatán. A Templom i. u. 70-ben történt
lerombolását követően ezek a hamvak, amelyeket a szertartáshoz használtak, elvesztek, és azóta a
diaszpórában élő zsidóság - legalábbis rituálisan - tisztátalannak tekintendő.
1998-ban Clyde Lott egy Mississippi állambeli pünkösdista megalapította a Canaan Land
Restoration of Israel (Kánaán Földjének Visszajuttatása Izraelnek) nevű részvénytársaságot. E cég
rendeltetése olyan állatok tenyésztése, amelyek alkalmasak a Templom számára történő áldozati
szertartásokhoz. A Newsweek című amerikai hetilap szerint 1997-ben sikerült kitenyészteni az első
vörös üszőt 2000 év óta a Kfar Hassidim nevű kibucban Haifa közelében. A különleges állat a
Melody nevet kapta. Egy ortodox rabbi és Clyde Lott megállapodást kötött, hogy vörös üszőket
tenyésztenek a Jordán völgyében, azért, hogy tökéletes példányok álljanak rendelkezésre az ősi
szertartáshoz.
Az előkészületben lévő tervezési és építési munkálatok, a bútorzat előkészítése, a szertartást végző
papok kiképzése, az áldozati állatok kitenyésztése és más előkészületek természetesen sok pénzt
igényelnek, és mindezt a keresztény cionisták biztosítják. Stanley Goldfoot évente 100 millió
dollárt gyűjt a jeruzsálemi Templom Alapítvány számára az amerikai keresztény tévé- és
rádióállomások segítségével. Az elmondottakból láthatjuk, hogy hatalmas indulatok ütköznek
apokaliptikus forrongásban a Templom-hegy körül. A zsidók ősi vágya Templomuk felépítésére, a
keresztények reménysége, hogy hamarosan a mennybe juthatnak és a mohamedánok félelme, hogy
mecsetjük elbontásra kerülhet - ez feszül kibékíthetetlenül egymásnak.
Armageddon felgyorsítása
Jerry Falwell egyszerű szavakkal világítja meg Amerika és Izrael szoros együttműködését. Isten
kegyes volt Amerikához, mert Amerika segítette a zsidókat. Gary Bauer, az 1987 óta New
Yorkban működő Institute for American Values (Amerikai Értékek Intézete) elnöke, ezt így
fejezte ki: "A terroristák nem értik, hogy Izrael és az Egyesült Államok miért talált egymásra a

168
szívük mélyén." Mike Evans, az Izrael Barátai nevű társaság elnöke pedig így fogalmazta meg
Izrael és Amerika különleges viszonyát: "Csak egyetlen nemzet, Izrael áll a terrorista agresszió és
az Egyesült Államok, mint demokratikus világhatalom teljes hanyatlása közé. Kétségtelen, hogy
démonikus nyomás nehezedik rá, hogy elárulja Izraelt...Izrael a kulcs Amerika túlélése
számára...Amint Izrael oldalán állunk, hiszem, hogy tanúi lehetünk Isten hatalmas munkájának
napjainkban, Isten megáldja mind Amerikát, mind Izraelt...Ha Izrael elbukik, az Egyesült Államok
többé nem maradhat demokrácia."
A keresztény cionista Falwell és Evans számára Amerika a nagy megmentő, és szuperhatalmi
szerepét a világban megjövendölték az írások. A Mindenható akarata, hogy Amerika és Izrael - mint
sziámi ikrek - együtt cselekedjenek egy olyan gonosz világban, amelyben korábban a
kommunizmus, most pedig az iszlám tagadja a zsidó-keresztény demokratikus értékeket, amelyeket
mind Amerika, mind Izrael magáénak vall.
Az arabokkal szembeni ellenszenv
Ramon Bennett, aki több sikeres könyvet írt Izrael és a nyugati világ viszonyáról közvetlen
közelről figyelhette meg a fejleményeket, hiszen hosszabb időn át Izraelben élt. The Wall:
Prophecy, Politics and Middle East "Peace"" (A Fal: Prófécia, Politika és Közel-Keleti "Béke"")
címében arra különleges falfeliratra céloz, amelyről Dániel próféta számolt be: Belsazár király
palotájára egy titkos kéz felírta 'Mene tekel u-pharszin', azaz magyarul: megmérettél, és
könnyűnek találtattál. Ez az írás megjövendölte Belsazár uralmának végét. Ramon Bennett ebben a
könyvében részletesen elemzi a közel-keleti békefolyamatot, és a mögötte meghúzódó pénzügyi és
politikai érdekeket. Több mint ezer idézettel bizonyítja Bennett, hogy a "békefolyamat" hamis
tragikomédia. Valójában feldarabolja Izraelt, és lépésről lépésre megfosztja attól a lehetőségtől,
hogy védhető határai legyenek. Valósággal felszólítja az arab hadseregeket, hogy adják meg neki a
kegyelemdöfést. Részletesen tájékoztat az arab országok fegyverkezéséről, különösen pedig Irán
katonai erősödéséről.
Bennett úgy látja, hogy nem lesz addig béke a világnak ebben a térségében, amíg nem kerül sor
Armageddonra, amely már közelebb lehet, mint azt bárki is gondolja. Bennett barbárként jellemzi a
modern arab nemzeteket, szerinte e nemzetek vendégszeretete és nagyvonalúsága éppolyan keveset
változott négyezer év óta, mint rajtaütéseik és vad rablási szokásaik. Bennett azt állítja, hogy az
arab lényegéhez tartozik, hogy színlel, hogy álnok és hazudozó.
Franklin Graham, a Billy Graham Evangéliumi Társulat elnöke hasonló megjegyzéseket tett a
Charlotte Observer című Észak-Karolina tagállamban megjelent napilapnak adott interjújában
2000-ben: "Az arabok nem lesznek elégedettek, amíg nem hal meg minden zsidó. Gyűlölik Izrael
államát, valamennyien gyűlölik a zsidókat. Isten a zsidóknak adta ezt a földet. Az arabok ezt soha
nem fogják elfogadni."
A palesztinok elűzése
Az etnikai tisztogatás kifejezés a Jugoszlávia felbomlásával kapcsolatos helyi háborúk nyomán
került be napjaink tömegtájékoztatásába. Az etnikai tisztogatást méltán ítélte el a világ
közvéleménye. Azokat a személyeket, akik ilyen bűnöket követtek el, még ma is nemzetközi
bíróság vonja felelősségre. David Ben-Gurion 1937-ben azt írta a fiának, hogy "Az araboknak
menniük kell, de ahhoz, hogy ez megtörténhessen, olyan alkalomra van szükség, mint egy háború."
Egy másik tekintélyes izraeli politikus, Golda Meir a The Sunday Tines nevű brit lapnak ezt
mondta 1969. június 15-én: "Nincs olyasmi, hogy palesztin nép...Nincs olyan, hogy mi idejöttünk,
és egyszerűen elűztük őket a saját országukból, egyszerűen nem léteztek."
A tekintélyes nemzetközi civil szervezet, az Amnesty International azt vetette Izrael szemére,
hogy a legutóbbi libanoni háborúban megszegte a háborúzásra vonatkozó nemzetközi jogi

169
előírásokat, amikor csaknem öt héten át bombázta az országot. Ez több mint ezer polgári személy
életébe került és csaknem 1 millióan veszítették el otthonukat. Ez az esemény is különleges
fontosságot ad Ilan Pappe, a Haifai Egyetem történelemprofesszora új könyvének, amely "The
Ethnic Cleansing of Palestine" (A palesztinai etnikai tisztogatás) címet viseli. Ilan Pappe, akit
revizionista történésznek tartanak, a közelmúltban kutathatóvá tett levéltári forrásokra támaszkodva
dolgozta fel ezt a témát. Pappe részletesen foglalkozik azzal, hogy mi történt a bennszülött palesztin
lakossággal az 1940-es években, amikor a cionista politikai és katonai vezetés már döntő befolyást
gyakorolt. Ismerteti, hogy kiknek az akciói eredményezték több mint egymillió palesztinnak a
deportálását szülőhelyükről és hogy több mint 400 települést töröltek le a térképről, miközben a
polgári lakosságból százak veszítették életüket.
Ilan Pappe ismerteti azoknak az akcióknak a tervezését és végrehajtását, amelyekre Palesztinában
még a brit mandátum időszakában került sor, amikor Izrael még a függetlenségéért harcolt. Pappe
részletesen tárgyalja a Hagana, az Irgun és a Palmach tevékenységét. Ismerteti a Ben-Gurion által
vezetett nem hivatalos háborús kormány tanácskozásainak a jegyzőkönyveit, valamint számos
izraeli vezető személyes visszaemlékezéseit és naplóját. Pappe egymásba illeszti a mozaikokat és
elemzi azokat a motívumokat, amelyek a zsidó közösséget mozgatták, és amelyek meghatározták a
bennszülött lakossághoz való viszonyát.
Részletesen beszámol az 1947-48-as eseményekről, amelyek a modern történelem egyik
legnagyobb menekültáradatát idézték elő. Pappe könyve nem erkölcsi számonkérés, sokkal inkább
egy józan kérés arra, hogy a közvélemény fogadja el a Nakba létezését. E szóval jelzik a
palesztinok azt a katasztrófát, amely 1948-ban sújtotta őket, és a legmélyebb oka a jelenlegi
palesztin-izraeli konfliktusnak.
Számos politikai kommentátor és történész a jelenlegi konfliktus okait csak az 1967-es háborúig
vezeti vissza, amikoris Izrael elfoglalta a Jordán nyugati partvidékét. Az ezután létrejött izraeli
települések, valamint a biztonsági fal létesítését tekintik a nemzetközi joggal ellentétesnek. Az első
és a második intifádát, azaz a palesztinok lázadását a megszállt területeken úgy is fel lehet fogni,
mint a palesztinok tiltakozását a megszállás ellen. Mindkét intifáda azt is kifejezi, hogy a
palesztinok elhagyatva érzik magukat saját vezetőik által, egy olyan népet alkotnak, amelytől Izrael
szabadulni kíván, de amelyről az arab államok is lemondtak, és amellyel az ENSZ és a nyugati
hatalmak sem törődnek többé.
Ilan Pappe meggyőzően érvel amellett, hogy az 1948-ban a palesztin lakosság sérelmére
végrehajtott etnikai tisztogatás és a nyomában járó menekültáradat olyan igazságtalanság, amelyet
előbb vagy utóbb orvosolni kell. A hivatalos álláspont elutasítja azt, hogy etnikai tisztogatásra
került volna sor, és nem is ismeri el a hontalanok jogát arra, hogy visszatérhessenek szülőföldjükre.
Ez nemcsak emberi jogaikat, és politikai szabadságjogaikat sérti, de akadályozza a tartós béke
létrejöttét a közel-keleti térségben.
Ilan Pappe könyvét a történészek nagy elismeréssel fogadták. Walid Khalidi, a Harvard Egyetem
kutatója megállapította, hogy egy már megjelenése pillanatában klasszikusnak minősíthető könyvről
van szó. "Végre rendelkezünk egy olyan hiteles beszámolóval arról a történelmi eseményről, amely
még ma is befolyásolja világunkat, és még mindig mozgatja a közel-keleti konfliktust. Pappe az
egyedüli történész, aki ezt elmondhatta, és megtette ezt nagy tényismerettel, eleganciával és
szenvedéllyel. E könyv megjelenése mérföldkőnek tekinthető."
Visszatérve fő témánkra, a keresztény cionizmusra, ezen irányzat meggyőződéses hívei olyannyira
védelmezik Izraelt, hogy közben megtagadják a palesztinoktól ugyanazokat az alapvető emberi
jogokat és politikai szabadságjogokat, amelyeket viszont abszolút módon követelnek az izraeliek
számára. A keresztény cionisták egy része nem ismeri el önálló népnek a palesztinokat. Dave Hunt
például a filiszteusokhoz hasonlítja a palesztinokat. Filiszteusoknak nevezték az i. e. 2. évezredben
Palesztinába került indoeurópai néptörzset. Hunt azonban ezt a filiszteussá minősítést lekicsinylő

170
értelemben használja a palesztinok vonatkozásában.
Napjaink politikájában az egyik leggyakrabban tárgyalt téma a közel-keleti konfliktus. Ezt a
tömegtájékoztatásban gyakran a palesztin nép ügyeként emlegetik. Csakhogy kik azok a
palesztinok? Már idéztünk olyan véleményt, hogy külön palesztin nép, nemzet, anyanyelv, kultúra
és vallás sohasem létezett. Az az állítás pedig, hogy napjaink palesztinjai azoknak a leszármazottai,
akik immáron több évezrede ebben a földrajzi térségben élnek, amit Palesztinának neveznek,
egyszerűen nem igaz. Dave Hunt nézeteit tehát átvette a tömegtájékoztatás és a közbeszéd. 2002
májusában Dick Armey, aki korábban a washingtoni képviselőház köztársaságpárti többségének
vezetője volt, azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy igazolni próbálta a palesztinokkal szemben
gyakorolt etnikai tisztogatást a Jordán nyugati partján elfoglalt területeken.
A CNBC (Consumer News and Business Channel) nevű TV-nek adott interjújában kijelentette: "Az
Izraelt jelenleg benépesítő emberek többsége a világ legkülönbözőbb tájairól érkeztek ebbe az
országba, és tették azt az otthonukká. A palesztinok ugyanezt megtehetik, és teljes mértékben
készek vagyunk együttműködni a palesztinokkal ebben. Nem vagyunk hajlandók feláldozni Izraelt
egy palesztinai nemzeti otthon megteremtése eszméjének... Kész vagyok segíteni Izraelt, hogy
megszerezze a teljes nyugati partot. Sok arab nemzet létezik sok százezer hektárnyi földterülettel,
termőfölddel és anyagi javakkal ahhoz, hogy létrehozhassanak egy palesztin államot." Az interjú
készítője többször is lehetőséget adott Dick Armeynek, hogy elhatárolja magát a rossz hangzású
etnikai tisztogatástól, ezúttal a nyugati parton élő palesztinok vonatkozásában, Armey azonban
következetes maradt. Armeynak a nézeteit hirdeti ma már a főáramlatú tömegtájékoztatás nemcsak
az Egyesült Államokban, hanem Nagy-Britanniában is. Nyíltan támogatják a palesztinok etnikai
eltávolítását az Izrael által megszállt területekről. A keresztény cionisták többsége azonosul ezekkel
a nézetekkel, mint ahogy ma már azt is elfogadják, hogy a palesztinok úgy egészében véve
terroristák és különösen mohamedánokat démonizálják.
Iszlámellenes érzelmek eluralkodása 9/11 után
Az arabellenes, mondhatni iszlamofób érzelmek, különösen 2001. szeptember 11-e után nyertek
teret. 2002 februárjában például Pat Robertson nagy feltűnést keltett, amikor az iszlámot olyan
erőszakos vallásként jellemezte, amely a világuralomra törekszik. Robertson ehhez még azt is
hozzátette, hogy az amerikai mohamedánok olyan terrorista sejteket hoztak létre, amelyek célja
Amerika elpusztítása. Pat Robertson ezeket a kijelentéseit az általa irányított Christian
Broadcasting Network (Keresztény Műsorszolgáltató Hálózat) "Hétszázak klubja" (700 Club)
című adásában tette. Robertson a műsor moderátorának arra kérdésére, hogy miért kívánnak a
mohamedánok mégis Amerikában élni, amikor annyira elítélik az Egyesült Államok külpolitikáját,
a következőket válaszolta: "Bizonyára azért, hogy mint misszionáriusok terjesszék az iszlám
tanait... Vitába szálltam nagyra becsült elnökünkkel azon kijelentése kapcsán, hogy az iszlám egy
békés vallás. Nem az. És ezt a Korán egyértelműen kinyilvánítja, amikor kijelenti, hogy ha látsz egy
hitetlent, akkor meg kell ölnöd. Tény az, hogy bevándorlási politikánk annyira át van irányítva
Európától a Közel-Kelet felé, hogy tömegesen fogadtuk be ezeket az embereket sorainkba, és nem
fér hozzá kétség, hogy terrorista sejtek működnek a köreikben."
2002-ben a déli baptisták évi találkozóján, Floridában, az egyház korábbi vezetője, Jerry Vines, aki
a 25 000 tagot számláló Jacksonville első baptista egyházának lelkésze volt, dörgő tapsot aratott,
amikor Mohamed prófétát "démonok által megszállt pedofilnek" nevezte. Az arabok iránt tanúsított
ilyen ellenszenv, a palesztinok becsmérlése és az iszlám elleni gyűlölet arra készteti a keresztény
cionistákat, hogy ellenezzék az arab-izraeli konfliktus bármely olyan megoldását, amely
megkívánná vagy egyenesen kényszerítené Izraelt, hogy adjon át területeket vagy kössön
kompromisszumokat biztonsága érdekében.
A békefolyamat ellenzése

171
Miközben a keresztény cionisták egyöntetűen támogatják Izrael igényét a jelenleg megszállt
területekre vonatkozóan, egyidejűleg ellenzik a palesztinok igényét az önrendelkezésre, mert az a
meggyőződésük, hogy ez a kettő összeegyeztethetetlen. A keresztény cionisták ellenezték a
leghangosabban az Útiterv a Békéhez (Road Map to Peace) elnevezésű kezdeményezést, amelyet
az Egyesült Államok, az ENSZ, az Európai Unió és Oroszország együtt terjesztett elő. Hal Lindsey
például így panaszkodott: "Megszakad a szívem a Road Map to Peace legutóbbi állapota miatt."
amelyet ő inkább a holokauszthoz vezető Odüsszeia-nak gondol. (Odüsszeusz az ókori
Görögországban Ithaka királya volt, az Odüsszeia című homéroszi hősköltemény bátor, ravasz és
éleselméjű hadvezére, aki sok életveszélyes hányattatáson ment keresztül. Odüsszeusz a trójai
háború után hosszú bolyongásba kezdett.) Lindsey is vitába szállt ebben a kérdésben az Egyesült
Államok elnökével:
"Rosszul voltam annak a jó szándékú, keresztény amerikai elnöknek a látványától, aki folyamatosan
arról a víziójáról beszélt, amely szerint egy palesztin és egy zsidó állam békében él egymás
mellett."
2003 májusában Washingtonban tanácskoztak az Interfaith Zionist Leadership (Hitközi Cionista
Vezetőség) legfelső irányítói arról, hogy hogyan lehetne a "Road Map"-et "Road Block"-ká (tehát
az Útitervet Útakadállyá) átalakítani. Gary Bauer, a már hivatkozott new york-i intézet elnöke az
amerikai elnök békekezdeményezését egy "sátáni útitervnek" ("satanic roadmap") nevezte. Igen sok
keresztény cionista számára a béketárgyalások elvesztegetett időnek számítanak, mert Isten
terveinek a lázadó elutasítását jelentik. A tévedhetetlen bizonyosság tudata számos keresztény
cionistát arra késztet, hogy kiközösítsék azokat, akik nem osztják nézeteiket.
A keresztény cionisták isteni megbízatása
A keresztény cionisták gyakran azzal hallgattatják el bírálóikat, hogy ők isteni megbízatás alapján
cselekszenek és azok, akik elutasítják őket, valójában Isten akaratával szállnak szembe, és ezért
Isten meg fogja büntetni őket. Hal Lindsey a közelmúltban például ezt mondta: "Az a nagy
félelmem, hogy Bush elnök tudatlanul az Egyesült Államokat Isten ítélőszéke elé vezeti. Isten
figyelmeztet, hogy ítélni fog a nemzetek felett, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy Izrael távozzon
arról a földről, amelyet a Mindenható Isten neki adományozott." A keresztény cionistákban nincs
kétség azt illetően, hogy melyik oldalt támogassák. 2002 januárjában a CBN már említett
Hétszázak Klubja című műsorában Pat Robertson így figyelmeztette az Egyesült Államokat: "Ha
Amerika be akar avatkozni a bibliai próféciába, és be akar nyomulni és el akarja venni Kelet-
Jeruzsálemet a zsidóktól és átadni Jasszer Arafatnak, akkor az Ég mentse meg nemzetünket... Ha az
Egyesült Államok visszaveszi Kelet-Jeruzsálemet és azt a palesztin állam fővárosává teszi, akkor
azt kérjük, hogy Isten haragja sújtsa ezt a nemzetet."
Pat Robertson szerint, aki egyébként 1988-ban a Republikánus Párt színeiben pályázott az
elnökjelöltségre, Rabin izraeli miniszterelnök meggyilkolása Isten akaratából történt, mert Rabin
késznek mutatkozott, hogy elárulja saját népe érdekeit. Robertson ezeket mondta: "Ez Isten földje,
és Isten erős szavakat használ azzal szemben, aki megosztja és feldarabolja az ő földjét. A rabbik
elátkozták Yitzak Rabint, amikor elkezdte ennek a földnek a feldarabolását." Befolyásos keresztény
vezetőktől származó ilyen kijelentések emlékeztetnek azoknak a mohamedán fundamentalistáknak
az álláspontjára, akik szent háborút hirdetnek a nyugat ellen.
A keresztény cionizmus politikai jelentősége
Az eddig ismertetett tényekből és nézetekből megállapíthatjuk, hogy a keresztény cionista
mozgalomnak komoly politikai következményei vannak. A keresztény cionisták különböző
mértékben hat alapvető teológiai tanítást hirdetnek saját bibliaértelmezésükre támaszkodva:
1. Először is szilárdan hiszik, hogy a zsidók változatlanul Isten

172
választott népének számítanak, és ezért teljesen jogos és a bibliai
próféciáknak a beteljesítését jelenti, ha Izrael katonailag elfoglalja
egész Palesztinát.
2. Másodszor azt hirdetik, hogy Isten népeként a zsidók visszatérése
és Izrael helyreállítása bibliai alapokon nyugvó törvényszerűség.
Éppen ezért aktívan támogatják Izraelt a keresztény szervezetek és a
zsidó ügynökség szoros együttműködése útján.
3. Harmadszor: Eretz Izrael, azaz nagy Izrael határai a bibliai
írásokon nyugszanak. E területek kizárólag a zsidó néphez tartoznak,
éppen ezért Isten akaratának megfelelően ezeket a területeket
annektálni kell, és az ott létrehozott településeket pedig meg kell
erősíteni.
4. A negyedik következmény, hogy Jeruzsálemet a zsidók kizárólagos
és örökös fővárosának kell tekinteni, és Jeruzsálemet nem lehet
felosztani a zsidók és a palesztinok között. Ezért a keresztény
cionisták nyomást gyakorolnak a nyugati országok kormányaira, hogy
nagykövetségeiket Tel-Avivból költöztessék át Jeruzsálembe, és
ezáltal nemzetközi jogilag is ismerjék el azt a tényt, hogy Jeruzsálem
kizárólag Izrael fővárosa.
5. Az ötödik következmény az, hogy a keresztény cionisták aktívan
szorgalmazzák a Harmadik Templom felépítését, az ott szolgálatot
teljesítő papi személyzet kiképzését és a szertartások újrakezdését. Az
ún. diszpenzácionalista keresztény cionisták különösen indíttatva
érzik magukat a zsidó Templom felépítésének támogatására. Ezért
szorosan együttműködnek a Jewish Temple Mount (Zsidó Templom-
hegy) szervezetekkel.
(A diszpenzácionalizmus tanítását a már hivatkozott John Nelson
Darby dolgozta ki. Darby szó szerint értelmezte a Bibliát. Szerinte a
keresztényeknek a történelmet hét különálló korszakként kell
felfogniuk. A történelemnek ez a felosztása, diszpenzációja tükrözi
azt a magatartást, ahogy Isten az emberiséghez viszonyul. Ezt az
isteni értelmezési keretet hívják diszpenzacionalizmusnak. Alapja az,
hogy két isteni terv létezik, egyik a földi embereknek, Izraelnek és
egy másik a mennyei embereknek, az egyháznak. A diszpenzációs
tanítás szerint az emberiség előtt zűrzavaros időszak áll. Mielőtt
azonban ez az időszak elkezdődik, az igazi egyház el lesz mozdítva a
történelemből egy jelenség által, amelyet Darby elragadtatásnak
(rapture) nevezett. A megpróbáltatások időszaka a Jeruzsálemtől
észak-nyugatra fekvő Armegeddon völgyében lezajló csatában fog
tetőzni, amelynek végeztével a megmaradt zsidóság elismeri Jézust,
mint messiást, Izrael népe pedig ismét Isten elsődleges eszközévé
válik.)
6. Hatodikként, a keresztény cionisták meg vannak győződve arról,
hogy egy apokaliptikus háborúra kerül sor a közeljövőben a Jó és a
Gonosz között, ezért nincs kilátás a tartós béke megteremtésére a
zsidók és arabok között. Azok, akik arra törekednek, hogy
kompromisszum jöjjön létre Izrael és az iszlám között, közelebbről
Izrael és a palesztinok között, valójában azokkal azonosulnak, akik

173
 Isten és az ő népe, Izrael ellen fordulnak a sorsdöntő armageddoni
küzdelemben.
Nem minden keresztény cionista vallja egyformán ezeket a nézeteket és meggyőződéseket. Sokan
azonban úgy vélik, hogy Izrael állam kritikátlan támogatásának a következményei, különösen a
fanatikus evangéliumi keresztények körében, már nem tekinthetőek normálisnak és nem
egyértelműen pozitív a hatásúak a zsidó nép számára sem, amelyet szeretni és segíteni akarnak.
2004-ben nagyszabású konferencián vitatták meg ezeket a kérdéseket Jeruzsálemben. Az itt
elfogadott deklaráció elutasította a keresztény cionizmusnak azt a nézetrendszerét, amely elősegíti
és támogatja a faji kizárólagosságot, továbbá inkább az állandó háborút támogatja, nem pedig Jézus
és a kereszténység általános emberszeretetének a nézetrendszerét, vagyis a Jézus Krisztus által
történő megváltást és megbocsátást.
Izrael Samir a keresztény cionizmusról
Izrael Samir Novoszibirszkben született, egy matematika professzor unokájaként és egy palesztinai
rabbi leszármazottjaként. A Szovjetunió ottani tudományos akadémiájának iskolájába járt,
matematikát és jogot tanult a novoszibirszki egyetemen. 1969-ben kivándorolt Izraelbe, és
ejtőernyősként harcolt az 1973-as háborúban. A katonai szolgálat után folytatta jogi tanulmányait a
jeruzsálemi héber egyetemen, de a jogi pálya helyett újságíróként és közíróként kezdett el dolgozni.
Az izraeli rádió szerkesztője volt, majd független újságíró lett. Tudósított Vietnamból, Laoszból és
Kambodzsából, majd 1975-ben a BBC belső munkatársa lett. 1979-ig, két éven át Japánból
tudósított, és írásai a Maariv című izraeli napilapban jelentek meg. Tokióban írta Travels with my
son (Utazások fiammal) című könyvét. 1980-ban visszatért Izraelbe, ahol a Ha'aretz és az Al
Hamismar című lapokba írt. Később a Knesszetben, az izraeli törvényhozásban a szocialista párt, a
Mapam szóvivője lett. Fordítóként is sikert aratott. Lefordított több japán klasszikus művet, és a
Nobel-díjas S. J. Agnon, izraeli író műveit héberről oroszra fordította. De fordított olyan nehéz
műveket, mint James Joyce Ulysess című műve. Lefordította Herzog izraeli elnök Izraeli-arab
háborúk című munkáját is, amelyet Londonban adtak ki. Legnépszerűbb könyve azonban a
Palesztinát és Izraelt bemutató Fenyőfa és olajfa című, amely 1988-ban jelent meg.
Az első intifáda idején Samir visszatért Oroszországba. Moszkvai tartózkodása során riportokat
küldött a Ha'aretz számára. A lap azonban felmondta vele a szerződést, amikor síkra szállt a
palesztin menekültek visszatéréséért és szorgalmazta lerombolt otthonaik újjáépítését. Amikor
1993-ban visszatért Izraelbe, Jaffában telepedett le. Lefordította az Odüsszeiát oroszra, és
foglalkozott egy középkori héber nyelvű Talmud kézirat oroszra fordításával.
Amikor kitört a második palesztin intifáda, akkor Samir megint újságírással kezdett foglalkozni.
Élére állt annak a mozgalomnak, amely az egy ember egy szavazat egy állam megoldást
szorgalmazza egész Palesztina-Izrael számára. Izrael Samir azonban igen sokat köszönhet az
Internetnek, mert újabb írásai a világháló útján váltak a legszélesebb körben ismertté.
Azért ismertettük Izrael Samir életútját, hogy ennek fényében értékelje az Olvasó a keresztény
cionizmusról, mint társadalmi neurózisról kifejtett álláspontját, amely a "Rasszista állam?" című
munkájában olvasható, és amely magyar nyelven is megjelent a Kairosz kiadó gondozásában 2004-
ben, Budapesten.
Samir szerint "a zsidóimádó keresztény cionisták sajátosan egyedi amerikai jelensége nem más,
mint a zsidó elitek által gerjesztett erős bűntudat következtében fellépő társadalmi neurózis
eredménye. Ezek az egyszerű keresztény lelkek megpróbálják egyesíteni Krisztus iránti szeretetüket
a zsidók társadalmilag indukált bálványozásával. Keresik a zsidók egyetértését, miközben
ragaszkodnak az egyházhoz is. Csakhogy ezek az egymással ellentétes erők eltorzítják a lelküket,
ahogy a gyerekek testét torzították el a középkori mutatványosok. Segíteni kell nekik, hogy
helyreállíthassák Krisztus-szeretetüket, és megszabaduljanak a zsidóktól való érzelmi függőségtől."

174
Samir, aki a kereszténységnek is jó ismerője, a továbbiakban megállapítja, hogy a kereszténység és
a judaizmus nem tükörképei egymásnak. Ezeket írja: "Mert míg az Egyház üdvözíteni akar minden
zsidót, egyenlővé tenni őket a többi hívővel, és testvérré tenni, addig a zsidók elzsidósított
keresztény cionistákká, a zsidók érzelmi és spirituális rabszolgáivá akarják változtatni a
keresztényeket." Samir úgy véli, a harc még nem ért véget, szerinte ez a küzdelem ideológiai és
nem faji jellegű. Véleménye szerint a zsidó származású keresztények mindig fontos, afféle iránytű
szerepet játszottak bizonytalankodó testvéreik számára, minthogy ez a harc a zsidó lelkekért is
folyik. Bármennyire drágák is azok, nem drágábbak, mint más népek lelkei. Samir ezután a
következőket írja az idézett mű 175. oldalán: "Ha nem vesz újabb lendületet a zsidó befolyás elleni
spirituális és ideológiai küzdelem, akkor tartani lehet attól, hogy a keresztény cionisták fogják
alkotni az Egyesült Államokban a legnagyobb és leghatalmasabb felekezetet, s azután átszivárognak
majd Európába is."
2006 márciusában az amerikai közvélemény figyelmébe került John Mearsheimer és Stephen
Walt tanulmánya az izraeli lobbi befolyásáról az Egyesült Államok közéletében és külpolitikájában.
Az elsőként említett szerző a Chicago-i Egyetem (University of Chicago) politikatudományi
professzora, a második szerző pedig a Harvard Egyetem Kennedy School of Government (a
Harvard Egyetem Közigazgatási Karának) volt dékánja. A szerzők tudományos alapossággal
elemzik az Egyesült Államok különböző kormányzatainak a közel-keleti politikáját, és azt
előnytelennek minősítik az amerikai érdekek szempontjából. A fogyatékosságokért az Egyesült
Államokban működő izraeli lobbi túlzott befolyását teszik felelőssé.
Az izraeli lobbi tevékenységéről David Perlmutter a Louisianai Állami Egyetem
tömegkommunikációs tanszékének professzora és a Reilly center for Media and Public Affairs
kutatóintézet munkatársa, több könyv szerzője a következőket írta Izrael Samirnak: "Úgy húsz
évvel ezelőtt az "izraeli lobbi" még valóban főként zsidókból állt. És a választási kampány-
adományok nagy jelentőségűek voltak. De most az evangéliumi keresztények vannak domináns
helyzetben, s a legtöbb politikus névlegesen Izrael-barát, s nem azért, mert zsidó pénzeket akarnak
szerezni, hanem vagy azért, mert hisznek a "szent" ügyben, vagy odafigyelnek az evangéliumi
szavazók óriási tömegeire. Bush nem azért olyan körültekintő Sharonnal (a korábbi izraeli
miniszterelnökről van szó, aki jelenleg kómában fekszik - D. J.), mert zsidó, hanem azért, mert a
választói elégedetlenkedtek. Ez az, amit a legtöbb arab és izraeli nem ért - de ami nagyon is jól
látható itt az egyházaknál és a fővárosban. Az amerikai evangéliumi keresztények minden
tekintélyes vezetője jobban pártolja Izraelt, mint az általam ismert zsidó és 2001. szeptember 11-e
óta a saját személyes keresztes hadjáratuknak tekintik a dolgot. A hagyományos izraeli lobbi (az
AIPAC - American Israel Public Affaires Committee, Amerikai Izraeli Közügyek Bizottsága stb.)
szinte már mellékes tényezővé vált."
David Perlmutter professzor véleményéhez Izrael Samir azt fűzi hozzá, hogy a zsidókat gyakran
nevezik "kovásznak" - arra utalva, hogy hatékonyan tudják elzsidósítani embertársaikat. Ez a
képességük az Egyesült Államokban a közbeszédben, a tömegtájékoztatási intézményeknél és az
egyetemeken elfoglalt pozícióikon nyugszik. Ha az olyan hitszónokok, akikről ebben az írásban már
többször név szerint volt szó, nem éreznék a médiumok tulajdonosainak és irányítóinak az erőteljes
támogatását, akkor valószínűleg kevésbé volnának ennyire Izrael-barátok. Samir azzal fejezi be
fejtegetéseit, hogy "ha az egész kereszténység nem volna ilyen mélyrehatóan aláásva, akkor a hívek
sem éreznék kötelességüknek, hogy támogassák az izraeli népirtó, apartheid államot."

Fennáll-e a nukleáris háború veszélye a Közel-Keleten?

A 2006 novemberi demokratapárti győzelem nyomán számos cikk és tanulmány jelent meg arról,
hogy az Egyesült Államok megsemmisíti-e akár fegyveres közbeavatkozással is Irán feltételezett
nukleáris fegyver-előállítási képességét, még mielőtt Bush elnök távozik a Fehér Házból. A
neokonzervatív befolyás hatására az amerikai kormányzat radikálisan átalakította az Egyesült
175
Államok nukleáris fegyverhasználatra vonatkozó politikáját 2006 első felében. A katonai stratégák
most már nem tekintik az atomfegyvereket minőségileg teljesen más fegyverzetnek, amelyekre a
hagyományos fegyverektől eltérő szabályok vonatkoznak. A washingtoni kormányzat számos olyan
jelzést adott, amelyből arra lehet következtetni, hogy tervezés alatt áll a nukleáris fegyverek
bevetése. Bush elnök többször is elutasította, hogy kizárja a nukleáris csapásmérés lehetőségét
Iránnal szemben. Az a 2006 októberében bekövetkezett fejlemény, hogy ma már kilencedikként
Észak-Korea is csatlakozott a nukleáris fegyverrel rendelkező országok csoportjához, nem változtat
az Iránnal szembeni amerikai szándékokon, sőt még határozottabbá teszi őket.
Már Irak esetében is mérlegelték nukleáris fegyverek bevetését. Mivel erre nem került sor, ezért
néhányan úgy vélik, hogy Irán ellen sem fog bekövetkezni. Egyes szakértők azzal is érvelnek, hogy
az elmúlt hat évtized során az Egyesült Államok többször is közel került nukleáris fegyverek
bevetésének lehetőségéhez, de ezt a küszöböt még sem lépte át. Ezért nagy a valószínűsége annak,
hogy most sem fogja megtenni. Ezek a jó szándékú érvek azonban nem eléggé meggyőzőek. Több
amerikai tábornok úgy látja, hogy az Egyesült Államok ma közelebb került a nukleáris fegyverek
alkalmazásához, mint Hirosima és Nagaszaki esetében. 2006-ban az Amerikai Fizikusok Társasága
(American Physical Society), amely 40 ezer fizikust tömörít, fennállása során először fejezte ki
nyilatkozatban mély aggodalmát a nukleáris fegyverek lehetséges bevetése miatt ilyen fegyverekkel
nem rendelkező államok ellen az atomfegyverek terjedését megakadályozó célból.
Irak esetében azért nem volt szükség atomfegyverek bevetésére, mert ez az ország már legyengült
állapotban volt nemcsak gazdaságilag, társadalmilag, de katonailag is, hiszen az első öbölháború
alkalmával súlyos vereséget szenvedett, majd pedig embargó sújtotta. Irán azonban lényegesen
nagyobb és erősebb állam, és az Irakkal folytatott háborúzásból is győztesen került ki. Irán
rendelkezik olyan rakétákkal, amelyekkel támadást tud intézni az Irakban, Afganisztánban és a
Perzsa-öböl térségében állomásozó amerikai fegyveres erők ellen, és egyidejűleg rakétákkal lőheti
az izraeli városokat is. Szárazföldi hadereje - noha fegyverzete modernizációra szorul és a
hadosztályai nem elég mozgékonyak - a térség legerősebb hadserege. Jelenleg 150 000 főnyi
amerikai katonaság állomásozik Irakban és az ő helyzetük rendkívül kényessé válik, ha kitörne a
háború Iránnal. Az amerikai közvélemény, amely teljesen ki van szolgáltatva az amerikai politikát
meghatározó pénz- és korporációs oligarchia vélemény-monopóliumának, feltehetően támogatni
fogja a nukleáris fegyverek bevetését Irán ellen, ha az amerikai kormányzat azzal érvel, hogy csak
így óvhatja meg nagyszámú amerikai katona és izraeli polgár életét.
A második világháborút követően azért nem került sor nukleáris fegyverek alkalmazására, mert az
atomháborút robbanthatott volna ki a Szovjetunióval vagy Kínával. Észak-Korea ellen azért nem
alkalmaz a nemzetközi közösség katonai szankciókat, mert a minden bizonnyal Kínát is bevonná a
konfliktusba. Egy Észak-Korea elleni háború már a kínai befolyási övezetet is érintené és
megváltoztatná a regionális erőviszonyokat. Busht keményen lehet bírálni puhaságáért és túlzott
engedékenységéért Phenjannal szemben. Ez arra késztetheti az amerikai elnököt, hogy Iránnal
szemben példát statuáljon, s időben végrehajtott, határozott megelőző csapással megakadályozza,
hogy Teherán tizedikként csatlakozzon az atomfegyverrel rendelkezők klubjához.
Elsőként az Egyesült Államok vált nukleáris hatalommá. Ő az egyetlen ország, amelyik azt be is
vetette a második világháború végén már gyakorlatilag legyőzött Japán ellen. Hirosimában és
Nagaszakiban több százezer civil lakos halt meg az atombomba áldozataként. A hivatalos
magyarázat szerint azért volt szükség a már legyőzött Japán ellen bevetni ezeket a tömegpusztító
fegyvereket, mert még számítani lehetett a főbb japán szigeteknél ellenállásra, és ez sok százezer
amerikai katona életébe került volna. Az igazsághoz közelebb áll hazánk világhírű fiának, Teller
Edének az amerikai "hidrogénbomba atyjának" véleménye, aki szerint ezeket a bombákat ugyan
Japánra szórták le, de a címzett a sztálinista Szovjetunió, azaz a Kreml urai voltak. Éppen ezért
elégséges lett volna az atombombákat Hirosima és Nagaszaki előtt a tengerbe ledobni. A hatalmas
robbanóerő és pusztító potenciál így is egyértelművé vált volna. Az üzenetet megértették volna a

176
Kreml-ben, és ártatlan japán polgári személyek százezrei életben maradhattak volna.
A következmény az lett, hogy a sztálini vezetés felgyorsította a szovjet atomfegyverek előállítását.
Így a Szovjetuniónak már 1949-ben volt atombombája és 1953-ban már felrobbantották az első
szovjet hidrogénbombát is. További következmény, hogy a Kínai Népköztársaság létrejöttével,
1949-ben, Mao Ce-tung szintén törekedett atomfegyver megszerzésére. A Hruscsov idején
kiéleződött szovjet-kínai ellentét legmélyebb oka is az volt, hogy Sztálin utódai megtagadták a Mao
Ce-tung vezette kínai kommunistáktól a szovjet atomfegyverek gyártására vonatkozó technológia
átadását.
Kína azonban gazdasági nehézségei dacára óriási erőfeszítéseket tett saját gyártmányú
atomfegyverek előállítására. Ennek viszont az lett a következménye, hogy India is - védelmi
célokból - kifejlesztette saját atomfegyvereit. Erre különösen a kínai-indiai határháború adott
ösztönzést. Igen ám, de évtizedek óta tartó viszály van Pakisztán és India között is Kasmír indiai
tagállam területi hovatartozása miatt. Ennek mélyén az húzódik meg, hogy a brit gyarmatosító
hatalom az indiai szubkontinenst vallási alapon osztotta meg egyrészt a hindu többségű mai India,
másrészt a mohamedán többségű Pakisztán és Kelet-Pakisztán, a jelenlegi Banglades között.
Kasmír lakossága viszont fele részben hindu fele részben mohamedán, de teljes egészében Indiához
tartozik. Emiatt már hosszú évtizedek óta igen rossz a viszony India és Pakisztán között és több
ízben háborús konfliktusra is sor került. Ha tehát Indiának van atomfegyvere, akkor Pakisztánnak is
- védelmi célokból, ellensúlyként - szüksége van atomfegyverekre.
A második világháború utáni katonai szembenállás kelet és nyugat között elvezetett a NATO és a
Varsói Szerződés katonai tömbjének létrejöttéhez. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában helyet foglaló
Nagy-Britannia és Franciaország is egyenrangú akart lenni az Egyesült Államokkal és a
Szovjetunióval is. Ezért mindkét ország kifejlesztette saját atomhaderejét saját gyártmányú
atomfegyverekkel.
Az első kezdetleges izraeli atombomba 1967-ben készült el Dimonában. Ettől kezdve az amerikaiak
folyamatosan kérték izraeli szövetségesüket, hogy adjon pontos tájékoztatást az atombombával
kapcsolatos kísérleteiről. Izrael azt válaszolta, nem ő lesz az első olyan ország a közel-keleti
térségben, amely beveti atombombáját. A francia Libération számolt be arról, hogy az 1990-es
években Izrael által Németországban vásárolt három tengeralattjáró atomtöltetű rakétákkal van
felszerelve, és ezeket a tengeralattjárókat az Irán-közeli vizeken állomásoztatják, ahonnan képesek
Irán különböző célpontjait elérni. A világsajtó érthetően nem közölt pontos adatokat Izrael nukleáris
fegyverkészletéről. A becslések szerint 200 és 300 körülire tehető az izraeli atombombák száma, de
már olyan adatok is napvilágot láttak, hogy az izraeli bevethető nukleáris fegyverek száma eléri a
400-at.
Ehhez a nukleáris-klubhoz csatlakozott 2006 októberében Észak-Korea, amely minden bizonnyal
elsősorban zsarolásra kívánja felhasználni eddig kikísérletezett nukleáris szerkezeteit. Mindezek a
nukleáris fegyverek azonban nem vezettek Hirosima és Nagaszaki óta nukleáris háborúhoz. Ennek
legfőbb oka a kölcsönös elrettentésen túl az is lehet, hogy ezek "békés atomfegyverek". Ezzel
szemben Irán egyelőre nem létező, de a CIA és más hírszerző szervezetek szerint 5-10 éven belül
előállítható iráni atomfegyverek rendkívül veszélyesek már most, mert ezek az atomfegyverek "nem
békés atomfegyverek". Az iróniát lehetne elmélyíteni, ha nem veszélyes kettős-mércéről lenne szó.
A közel-keleti térség szempontjából is a valódi megoldást nem egy előzetes nukleáris csapás
jelentené a feltételezett, de még nem létező iráni atompotenciál megsemmisítésére, hanem egy
minden államra kiterjedő tömegpusztító fegyvermentes övezet létrehozása. Ez azt jelentené, hogy a
térség egyik állama sem rendelkezhet vegyi, biológiai és nukleáris tömegpusztító fegyverrel.
Ha a választások után mégis úgy döntene a washingtoni kormányzat, hogy megelőző nukleáris
csapást mér Iránra, akkor gyakorlatilag nem kell elrettentő válaszlépésekre számítania. Az Egyesült
Államok olyan hatalmas fölényre tett szert a nukleáris- és az űrfegyverkezés terén, hogy vele

177
szemben a világ egyetlen hatalma sem mer ellenlépéseket foganatosítani. Amerikának több mint öt
trillió dollárjába került nukleáris fegyverarzenáljának kifejlesztése. Ez mérhetetlen hatalmat jelent,
amit azonban eddig a gyakorlatban nem érvényesített.
A Bush-kormány nyilvánvalóan a gyakorlatban is hasznát akarja venni az eddig csak potenciálisan
meglévő hatalmának, ezért az elmúlt öt évben fokozatosan megváltoztatta a nukleáris fegyverek
bevetésével kapcsolatos amerikai politikát, mégpedig úgy, hogy ezt az alkotmány előírásainak
félretételével nem konzultálta meg a Képviselőházzal és a Szenátussal, vagyis az amerikai
törvényhozással. Az ún. New Triad-koncepció szerint a hagyományos fegyverzeteket szervesen
összekapcsolják a nukleáris erőkkel. Itt nem arról van szó, hogy bizonyos feladatokat, amelyek
korábban érvényes katonai doktrína szerint a nukleáris fegyveres erőkhöz tartoztak,
átcsoportosítottak volna a hagyományos fegyveres erőkhöz. Ténylegesen arról van szó, hogy többé
nincs éles határvonal a hagyományos és a nukleáris fegyveres erők között, hanem azok szervesen
integrálva, együtt vethetők be.
A nemzetvédelmi minisztérium szerint egy nukleáris szerkezet által előidézett robbanás ereje
milliószor nagyobb, mint a hagyományos robbanószerkezetek ereje. Ebből nemcsak az következik,
hogy akár "kisebb" méretű nukleáris fegyverekkel is hatékony csapást lehet mérni például Irán
mélyen a föld alá telepített nukleáris létesítményeire, hanem azt is, hogy nukleáris fegyverekkel
vívott háború esetén milliószor több emberélet pusztulhat el, mint egy hagyományos fegyverekkel
vívott háborúban. Az utolsó ilyen hagyományos fegyverekkel vívott háború a második világháború
volt, ahol ötven millió ember pusztult el. A nukleáris fegyverek gyakorlati alkalmazásának előtérbe
kerülése több más országot is arra kényszeríthet, hogy kifejlessze saját nukleáris kapacitását. Az,
hogy a Bush-kormányzat 2002 óta egyre többször kinyilvánította: "Az Egyesült Államok, ha
szükséges, megelőző módon is cselekedni fog." egyértelműen utal a katonai doktrína lényegi
megváltozására.
Az amerikai védelmi minisztérium honlapján a nukleáris ügyek címszónál az is olvasható, hogy
"Számos olyan fegyverzet ellenőrzési egyezmény létezik, amelyek korlátozzák a nukleáris
fegyverek hadrendbe állítását és használatát, de nincs olyan hagyományos és bevett nemzetközi jogi
szabály, amely megtiltja a nemzeteknek, hogy fegyveres konfliktusban bevessék a nukleáris
fegyvereket."
Ez a nyilatkozat lényegében azokat a szabályokat tartalmazza, amelyhez ma az Egyesült Államok
kormánya tartja magát. Nem számít többé, hogy mindez ellenkezik az Egyesült Államok által 1978-
ban tett nyilatkozattal, amelyet 1995-ben megerősítettek, és amelyek megígérik, hogy Amerika nem
vet be nukleáris fegyvereket ilyen fegyverrel nem rendelkező államokkal szemben. 1996. július 8-
án a Hágai Nemzetközi Bíróság egyhangúan állást foglalt az erővel való fenyegetés kérdésében és
megállapította, hogy az erő alkalmazása nukleáris fegyverek bevetésével ellenkezik az ENSZ
Alapokmánya második fejezetének 4. bekezdésével.
A Bíróság döntése szerint a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés vagy azok bevetése ellentétes a
fegyveres konfliktusokban alkalmazható nemzetközi jogi szabályokkal. Ezen túlmenően megszegi a
humanitárius jog szabályait és alapelveit. A nukleáris fegyverek felhasználását illetően hét bíró
igennel, hét pedig nemmel szavazott, végülis a Bíróság elnöke szavazatával született meg a fenti
döntés. Három bíró különvéleményt fogalmazott meg azért, mert álláspontjuk szerint semmilyen
körülmények között nincs kivétel az alól az általános szabály alól, amely jogellenesnek minősíti a
nukleáris- és atomfegyverek bevetését. Mindazonáltal a Bíróság döntése nem mondta ki végleges
jelleggel és kategorikusan, hogy az abban az időben érvényes nemzetközi jog szerint egy kiélezett
önvédelmi szükséghelyzetben, ahol az állam túlélése forog kockán, lehet-e minden esetben
szükségszerűen jogellenesnek tekinteni a nukleáris fegyver bevetésével való fenyegetést.
A Bíróság egyhangúlag döntött arról, hogy a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés vagy azok
bevetése megköveteli a fegyveres konfliktusokra vonatkozó nemzetközi jog valamennyi

178
rendelkezésének tiszteletben tartását, különösen a nemzetközi humanitárius jog betartását, és
elengedhetetlen a nukleáris fegyverekre vonatkozó szerződések és kötelezettségek teljesítése.
Visszatérve az Egyesült Államokra, politikájának a változásai arra is irányulnak, hogy felmérjék a
közvéleményt és felkészítsék az új irányvonal végrehajtásának elfogadására. A gyakorlat azonban
az, hogy a társadalom különböző rétegeiben megfogalmazódó ellenvéleményeket a
tömegtájékoztatás nem közli, és így a kormányzat könnyedén hivatkozhat arra, hogy az amerikai
társadalom többé-kevésbé egyetért az új nukleáris doktrínával, és elfogadja az atomfegyverek
integrációját a hagyományos fegyverzetekbe. Különösen akkor van ez így, ha az integrált
fegyverrendszerben a leghatékonyabb maga a nukleáris fegyver. Ebből a szempontból is értelmezni
kell a 2006. november 7-i időszaki választásokat, amelyek egyértelmű nemet mondtak az iraki
háborúra.
Az új nukleáris fegyverek szerepe a nukleáris doktrína megváltozásában
Rumsfeld, volt nemzetvédelmi miniszter, a hadsereg és a hadviselés egészét igyekezett új alapokra
helyezve modernizálni. Az ő elképzeléseinek egyik vezérelve a hadsereg méreteinek csökkentése,
"áramvonalasítása" volt. Ebbe tartozott az új és könnyebben bevethető nukleáris fegyverek
kifejlesztése és hadrendbe állítása is. A méretek csökkentését jól szemlélteti az a tény, hogy 1945-
ben mindössze 125 akkori atombombának volt akkora robbanóereje, mint az összes szövetségesek
által ledobott bombának együttvéve a háború egész ideje alatt. Lényegesen megváltozott a helyzet,
amikor a hidrogénbombákat is hadrendbe állították. Nyilvánvaló, hogy az ún. taktikai nukleáris
fegyverek lehetővé tennék a hadsereg méreteinek nagyarányú csökkentését úgy, hogy annak
csapásmérő ereje ne csökkenjen. Ezért hozták létre a USSTRATCOM-ot (United States Strategic
Command - Egyesült Államok Stratégiai Parancsnoksága), amelynek elsősorban a nukleáris
elrettentés a feladata. 2001 óta azonban jelentékenyen kibővítették a szerepét, és most már olyan
globális integrátornak számít, mint teljes spektrumú csapásmérő szervezet, amely globális
méretekben képes feladatokat teljesíteni. A USSTRATCOM most már globális méretekben
alkalmas mind hagyományos, mind nukleáris csapásmérésre.
Úgy is felfoghatjuk, hogy az új amerikai nukleáris doktrína az a szoftver-program, amelyet a
USSTRATCOM, mint hardver-berendezés használ. Mind a program, mind a berendezés irányítója
Rumsfeld volt, aki az iraki és az afganisztáni kudarc ellenére teljes mértékben rendelkezett Bush
elnök bizalmával. Úgy tűnt, hogy Rumsfeld-re várt az a feladat, hogy eltávolítsa azokat a nukleáris
tabukat, amelyek a hidegháború idején is megakadályozták a nukleáris fegyverek bevetését.
Az amerikai hadsereg számos vezetője egyértelműen kinyilvánította, hogy fenntartásai vannak
nukleáris fegyverek bevetésével kapcsolatosan, például egy esetleges Irán elleni konfliktusban.
Álláspontjuk szerint ez világszintű tömegtiltakozást váltana ki, ahhoz hasonlót, mint amikor 1945.
augusztus 6-án és 9-én ledobták az atombombát Hirosimára és Nagasakira. Úgy tűnik, hogy csupán
egy kis méretű taktikai nukleáris fegyver bevetése is már elégséges a Közép-Iránban fekvő Natanz
vagy valamelyik másik iráni nukleáris létesítmény ellen ahhoz, hogy eltűnjön az a korlát, amely
eddig megakadályozta a nukleáris fegyverek gyakorlati felhasználását politikai célok elérésére.
Felmerülhet az a kérdés is, hogy miért olyan fontos a hadsereg méreteinek drasztikus csökkentése
azok számára, akik a Project for a New American Century, a PNAC (az Új Amerikai Évszázad
Tervezete) stratégiai programját akarják végrehajtani. Egyik lehetséges válasz az, hogy különösen a
vietnami háború óta az amerikai társadalom élesen ellenzi az általános hadkötelezettséget, és igen
negatívan reagál arra, ha sok amerikai katona sebesül meg vagy veszti életét. A parancsnoki
struktúra szerint az elnök parancsa a védelmi miniszteren keresztül jut el a hadszínterek
parancsnokaihoz.
Ha John Abizaid tábornok, a Central Command parancsnoka, vagy James Cartright, a Strategic
Command parancsnoka úgy döntene, hogy felhatalmazást kér a főparancsnoktól, Bush elnöktől, a

179
nukleáris fegyverek bevetésére vonatkozóan, akkor Bush elnök eddigi magatartását elemezve
kaphatunk választ. Bush gyakran hangoztatta: "Azokra az emberekre fogok hallgatni, akik tudják,
hogy miről beszélnek, és ezek a harctéri parancsnokok Irakban. Ők fogják meghozni a döntést."
Ezeket a parancsnokokat viszont azok a katonai szükségszerűségek vezetik, amelyek az adott
helyzetben meghatározóak és nemigen vannak tekintettel a hosszabb távú és nagyobb kihatású
kérdésekre, mint például, hogy mi lesz a nukleáris fegyverek széleskörű elterjedését megakadályozó
Non-proliferation Treaty-vel, azaz az Atomsorompó Egyezmény.
Mi a helyzet Iránnal?
A rutineljárásnak megfelelően a Fehér Ház nem fogja felkérni a Kongresszus tagjait arra, hogy az
Alkotmánynak megfelelően engedélyezze az Irán elleni háborút. Az amerikai törvényhozás, vagyis
a Szenátus és a Képviselőház, még az időközi választásokat megelőzően kinyilvánította, hogy Iránt
felelősségre kell vonni fenyegető magatartásáért. Az ún. Iran Freedom and Support Act 2005,
vagyis az Irán Szabadságáról és Támogatásáról szóló törvény azt tekinti Irán bűnének, hogy
Teherán nem hajlandó feladni azokat a jogait, amelyek őt az Atomsorompó Egyezmény
rendelkezései alapján megilletik.
Egyre több olyan jelentést lehet olvasni a világsajtóban, valamint az Interneten, hogy az Irán elleni
háború valószínűleg néhány gondosan kiválasztott iráni létesítmény bombázásával kezdődik.
Érdemes ebből a szempontból közelebbről szemügyre venni, hogy mi történt Irakban? A
hírügynökségek 2002. október 3-án, öt hónappal az Irak elleni háborút megelőzően, beszámoltak
arról, hogy koalíciós erők támadást intéztek egy iraki légvédelmi központ ellen, miután iraki részről
tüzeltek a koalíciós erőknek arra a gépére, amely röpcédulákat dobott a környéken.
Ez emlékeztet 1998. december 16-ra, amikor Clinton elnök tájékoztatta az amerikai polgárokat,
hogy "A mai napon parancsot adtam az amerikai fegyveres erőknek, hogy támadjanak meg katonai
és biztonsági célpontokat Irakban. Csatlakoztak hozzájuk a brit erők is. Feladatuk volt Irak
nukleáris, vegyi és biológiai fegyverprogramjának támadása és szomszédait fenyegető katonai
képességének gyengítése." Clinton elnöknek az amerikai alkotmány szerint ehhez kellett volna
kérnie a Kongresszus előzetes hozzájárulását. Az előző elnökök nyomdokain haladva ő sem fordult
a törvényhozáshoz, és számos más amerikai katonai művelethez hasonlóan a Kongresszus ezt sem
engedélyezte alkotmányos módon.
Visszatérve egy lehetséges háborús forgatókönyvhöz Bush elnök valószínűleg erőteljes támadással
fogja megfenyegetni Iránt, ha az a már említett bombázásra kemény katonai lépésekkel válaszolna.
Nagy a valószínűsége annak, hogy Irán nem marad tétlen, és megfelelő választ ad az amerikai
bombatámadásra. Bush elnök ezt az Egyesült Államok ellen intézett iráni agressziónak minősítheti,
és a tömegtájékoztatás bekapcsolásával úgy tüntetheti fel Iránt, hogy ő választotta a háborút. Irak
esetében Bush röviden csak annyit közölt 2003. március 6-i beszédében az inváziót megelőzően,
hogy "Háborúznunk kell, mert Szaddam Husszein ezt választotta." Néhány nappal később, 2003.
március 17-én pedig így fogalmazott:
"Ha Szaddam Husszein a konfrontációt választja, az amerikai nép tudni fogja, hogy minden lépést
megtettünk a háború elkerülésére." Nos, ezt a logikát követve, ha elkezdődik a háború Iránnal,
akkor Bush, Cheney, Robert Gates és közeli tanácsadóik meg fogják találni a kézenfekvő érveket
ahhoz, hogy igazolják akár a nukleáris fegyverek bevetését is.
A kiszivárgott hírek szerint az illetékes döntéshozók olyan nukleáris fegyvereket terveznek
felhasználni Irán ellen, amelyek kisebb kapacitásúak és mélyen a föld alá hatolnak. Ily módon -
legalábbis az elvárások szerint - csökkentett mértékben okoznak járulékos pusztítást. Ezeknek a
fegyvereknek nem az a céljuk, hogy elpusztítsák a mélyen a föld alá helyezett létesítményeket,
amely célt esetleg hagyományos fegyverekkel nem lehet elérni. A nukleáris fegyverek
alkalmazásának elsődleges célja a nukleáris tabu bénító hatásának a megszüntetése. Egy

180
másodlagos cél olyan félelmet kelteni Iránban, hogy a teheráni vezetés hajlandó legyen megadni
magát.
Amit azonban semmilyen előrelátással nem lehet pontosan felmérni, azok a nem várható
következmények. Ha az Egyesült Államok egyszer beveti a nukleáris fegyverét egy ilyen fegyverrel
nem rendelkező országgal szemben, amely ráadásul aláírta az Atomsorompó Egyezményt, akkor ez
a nukleáris fegyverek terjedésének megakadályozását célzó egyezmény gyakorlatilag
megsemmisül. Számos ország dönthet úgy, hogy saját maga is kifejleszt - nyíltan vagy titokban -
nukleáris fegyvert, ahogy ezt a közelmúltban Észak-Korea is tette. Az eddig hatékony fékként
működő nukleáris tabu eltüntetésével pedig más országok is úgy érezhetnék, hogy ők is jogosultak
ilyen fegyverek bevetésére önvédelmi célokból. Az atom- és nukleáris fegyverek akárcsak
korlátozott bevetése is olyan méretű eszkalációhoz vezethet, amely többé nem lesz kordában
tartható.
A hagyományos fegyverekkel vívott háborúkban végül mindig valamelyik oldal
győzedelmeskedett. Nagyon is kérdéses, hogy egy globálissá kiszélesedő nukleáris konfliktusban
lesz-e egyáltalán győztes? Ha Amerika megtámadja Iránt, de nem vet be nukleáris fegyvereket,
akkor katonai veszteségei messze meg fogják haladni mindazt a nyereséget, amelyet egy ilyen
hagyományos fegyverzettel vívott háború eredményezhet. Ha mégse kerül sor Irán elleni támadásra,
akkor George W. Bush elnökségére elsősorban az eddig katasztrofálisnak bizonyult iraki háború
nyomja majd rá a bélyegét.
A nukleáris küszöb átlépése azonban olyan világtörténelmi jelentőségű lépés, amely Bush elnök
minden más vonatkozású tevékenységét beárnyékolná. Ma még szakértői szinten számosan vélik
úgy, hogy a nukleáris fegyverek korlátozott bevetése haszonnal járhat Amerika számára.
Tanácsadók és szakértők racionális döntésnek tüntetik fel a nukleáris küszöb átlépését, és úgy
gondolják, hogy a jövő nemzedékek ezt kellően méltányolni fogják. Vannak olyan vélemények is,
hogy a Bush, Cheney és Gates hármasnak semmi előnye nem származik abból, ha nem támadja meg
Iránt nukleáris fegyverekkel, viszont mindent elveszíthetnek, ha nem teszik meg.
A 2006. november 7-i választásokon 33 szenátori hely és 435 képviselői hely betöltéséről döntöttek
az amerikaiak. Noha a választásokon előretörtek a demokraták, ez nem csökkenti egy esetleges Irán
elleni támadás esetén a nukleáris fegyverek bevetésének a valószínűségét. Az elnök ma már olyan
jogi háttérrel rendelkezik, hogy legálisan el tudja rendelni a nukleáris fegyverek bevetését
bármilyen körülmények között oly módon, hogy nem kéri meg előzőleg a Kongresszus
hozzájárulását.
Az új amerikai törvényhozás megakadályozhatja az elnököt abban, hogy elrendelje nukleáris
fegyverek bevetését ilyen fegyverrel nem rendelkező országok ellen. Az amerikai alkotmány 14.
fejezete 1. cikkelye 8. szakaszának 14. bekezdése értelmében a Kongresszus hozza a szabályokat a
kormányzat és a fegyveres erők számára. Ha tehát a Kongresszus elfogad egy ilyen törvényt, akkor
az gyakorlatilag megakadályozhat egy Irán elleni támadást. A Kongresszusnak más lehetőségei is
vannak arra, hogy meggátolja az elnököt a nukleáris fegyverek bevetésében. Például felszólíthatja a
kormányzatot, hogy hozza nyilvánosságra a Perzsa-öböl térségében történő katonai felvonulásra
vonatkozó terveit, illetve számoljon be arról, hogy ezzel kapcsolatban tervezik-e a nukleáris
fegyverek hadrendbe állítását.
Eddig csak a demokrata párti képviselők, illetve szenátorok fejezték ki kétségeiket az Egyesült
Államok nukleáris fegyverekre vonatkozó új doktrínáját illetően. 2006. november 7-ét megelőzően
a Kongresszus egyetlen republikánus tagja sem vonta kétségbe, hogy az Irán elleni lépések között
szerepel az ún. nukleáris opció is. Ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy valamennyi
republikánus képviselő, illetve szenátor helyeselné nukleáris fegyverek alkalmazását egy esetleges
Irán elleni akcióban. Inkább az valószínű, hogy a többségük ezt ellenezné. Az is elképzelhető, hogy
a Kongresszus néhány demokrata párti tagja esetleg még harciasabb álláspontot foglal el, mint

181
republikánus kollégája. Mindenesetre bizonyos fokig Amerikában is működik az ún. pártfegyelem,
ha nem is úgy, mint Európában vagy Magyarországon. Tekintettel arra, hogy a kormányzatot ma
republikánus elnök irányítja, ezért szinte kötelező, hogy a Kongresszus republikánus tagjai őt
támogassák, és mellé álljanak pártpolitikai okokból ebben a nehéz kérdésben, különösen
demokratapárti többség idején.
Lesz-e végülis amerikai támadás Irán ellen?
Raymond Tanter, az amerikai fővárosban lévő Georgetown Egyetem tanára, aki egyben az Iráni
Politikai Bizottság (Iran Policy Committee) vezetője, meg van róla győződve, hogy Amerika
érdeke rendszerváltás elérése Teheránban. Ezért az iráni szakértő egyértelműen Amerika érdekében
állónak tekinti azt, hogy támogasson egy olyan politikai erőt - Mujahideen-e-Khalq-et, a MEK-et
-, amely jelenleg a terrorista szervezetek listáján szerepel. Tanter meg van győződve arról, hogy
csak egy módon lehet megakadályozni Irán atomhatalommá válását, ha a jelenlegi vallásos
rendszert szekuláris, demokratikus rendszerrel váltják fel. Erre pedig szerinte csak a MEK
bekapcsolásával van lehetőség.
A MEK-kel azonban számos probléma van. Nemcsak az, hogy terrorista szervezetként van
nyilvántartva, hanem talán még ennél is fontosabb, hogy az irániak a MEK tagjait hazaárulóknak
tekintik, mert az 1980-as években zajló Irán-Irak háborúban Szaddam Husszeint támogatták.
Tanter úgy érvel, hogy Izraelnek nincs elég katonai ereje ahhoz, hogy Irán valamennyi fontos
nukleáris létesítménye ellen támadást intézzen, erre csak az Egyesült Államoknak van meg a
kapacitása, de neki is csak akkor, ha nem demokrata párti elnök van a Fehér Házban. Ha nem
történik rendszerváltozás Teheránban, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy egy köztársaságpárti
amerikai elnök fellép katonailag. Egy katonai támadás azonban önmagában nem oldja meg az
Iránnal kapcsolatos nukleáris problémákat, mindössze elhalasztja azokat. Ahhoz, hogy Teheránban
végképp lemondjanak a nukleáris programról, pontosabban a nukleáris fegyverek gyártásáról, ahhoz
rendszerváltoztatásra van szükség, méghozzá hamarabb, mint ahogy a jelenlegi teokratikus papi-
rendszer hozzá tud jutni a saját előállítású nukleáris fegyverekhez.
Tanter szerint nagy valószínűsége van annak, hogy Iránnak egy, illetve három év múlva már
lesznek nukleáris fegyverei. Ezért a professzor tíz pontból álló tervet készített az iráni
rendszerváltás elérése céljából. E szerint a MEK-et le kell venni a terrorista szervezetek hivatalos
listájáról, és lehetővé kell tenni, hogy Irakban működve segítse elő a teheráni rendszerváltást.
Tanter szerint Ahmadijenad-ot azért választották meg elnöknek, mert ellenfele a korábbi elnök,
Rafsanjani, korrupt volt és a választók nem akarták. A választásra jogosultak 80 %-a nem élt a
szavazati jogával. Ha a MEK megkezdheti a jelenleg amerikai megszállás alatt lévő Irakban a
működését, akkor hamarosan támogatókra talál a szomszédos Iránban, ahol a jelenlegi rendszernek
nagy létszámban élnek a bírálói. A MEK képzett terroristái majd rálőnek az utcai tüntetőkre,
zavargásokat provokálnak, ez polgárháborús állapotokhoz vezethet, amikoris a hadsereg majd
közbeavatkozik, hogy leállítsa a vérontást, elmozdítja az ajatollahokat az ország éléről és átveszi a
hatalmat.
Mindez azonban nem szavatolja azt, hogy Irán felhagy nukleáris kísérleteivel, és lemond nukleáris
fegyverkezéssel kapcsolatos terveiről. A MEK már kinyilvánította, hogy ők nem szándékoznak
nukleáris fegyvereket gyártani. Tanter úgy gondolja, hogy egy demokratikus Irán akár még
nukleáris fegyverekkel is rendelkezhet, hiszen Izraelnek és Indiának is vannak ilyen fegyverei.
A Mujahideen-e-Khalq-ot marxista iráni diákok alakították meg az 1960-as években. Elsősorban a
sah nyugat-barát politikáját ellenezték. Amikor Khomeini ajatollah kirobbantotta az iszlám
forradalmat a sah rendszerének megdöntésére, akkor a MEK tagjai csatlakoztak hozzá. 1981-ben
azonban kiéleződött az ellentét a MEK és a Khomeini vezette kormányzat között, és a szervezetet
száműzték Iránból. Szaddam Husszein, aki ekkor Irak élén háborút folytatott Irán ellen, a MEK-nek

182
lehetővé tette, hogy Irakból fejtse ki tevékenységét. Ezt az irániak többsége hazaárulásnak
tekintette, és még azok is elítélték őket, akik egyébként szemben álltak Khomeini rendszerével. Az
Irak-Irán háború befejezésekor a MEK áthelyezte központját Párizsba, és azóta onnan irányítja
gerilla- és terrorista tevékenységét az iráni rendszer ellen. A nyugat a MEK ügynökeinek
köszönheti, hogy tudomást szerzett két titkos uránium-dúsító létesítményről Iránban, amelyről a
teheráni kormányzat nem adott tájékoztatást. Amikor az amerikai hadsereg megszállta Irakot, akkor
a MEK Irakban működő szervezeteit lefegyverezte.
Tanter professzor úgy gondolja, hogy Izrael elő tudja segíteni a MEK legalizálását. Nem arra
gondol, hogy izraeli illetékes szervezetek felvegyék a kapcsolatot a MEK-kel, és konkrétan
együttműködjenek vele, hanem arra, hogy az Amerikában működő izraeli lobbi vetesse le a MEK-et
az amerikai külügyminisztérium terrorista szervezetek tartalmazó listájáról. A Georgetown Egyetem
tanára szerint MEK nélkül nem lehet elérni a rendszerváltást Iránban. Churchill nyomán így fejezte
ki magát: "A MEK a lehető legrosszabb megoldás, kivéve az összes többit."
Amerikai tengerészeti hadgyakorlatok Irán partjainál
A nemzetközi hírügynökségek arról számolnak be, hogy nagyarányú haditengerészeti koncentráció
van folyamatban a Perzsa-öböl és az Arab-tenger térségében. Két amerikai tengerészeti csapásmérő
haditengerészeti erő is felvonult a térségbe. Az egyik a USS Enterprise és a másik a USS Iwo Jima
Expeditionary tengeri csapásmérő-csoport. Ezek a haditengerészeti erők azt a feladatot kapták, hogy
vegyenek részt a terrorizmus elleni globális háborúban.
Az amerikai haditengerészeti erő összpontosításával egyidejűleg hadgyakorlatok is zajlanak a
Perzsa-öbölben, amelyek keretében feltartóztatnak olyan hajókat, amelyek tömegpusztító
fegyvereket és rakétákat szállítanak. Amerikai részről azt állították, hogy ez a hadgyakorlat, amely
október 31-én kezdődött, nem Irán ellen irányul, noha célja egy olyan amerikai stratégiának a
megerősítése, amely szorosabbra fűzi az Egyesült Államok kapcsolatát az öböl-menti államokkal.
Ezen államok feletti befolyás tekintetében Teherán és Washington rivalizálnak egymással. Teherán
természetesen provokációnak tekinti az amerikaiak által kezdeményezett hadgyakorlatokat a
Perzsa-öbölben, és különösen azért tartja azokat veszélyesnek, mert közvetlen konfrontációt
idézhetnek elő a térségben állomásozó amerikai és iráni haditengerészeti egységek között.
Az iráni nukleáris program Izraelből szemlélve
Még olyan kifejezetten békepárti izraeli közéleti személyiség, mint Uri Avnery, aki a Gush
Shalom nevű békemozgalom vezetője, úgy látja, hogy Irán törekvései igen veszélyesek. Irán elnöke
gyakran tesz provokatív nyilatkozatokat. Nem mondta ugyan azt, hogy Izraelt le kell törölni a
térképről, de azt igenis kijelentette, hogy a jelenlegi rezsimnek Tel-avivban, illetve Jeruzsálemben
el kell tűnnie a történelem lapjairól. Uri Avnery az Interneten olvasható
(www.informationclearinghouse.info) írásában arra hivatkozik, hogy a számára elérhető
legpontosabb fordítás szerint az iráni elnök úgy fogalmazott, hogy "Izrael le lesz törölve a jövő
térképéről.". E sorok írója azonban az eredeti fárszi szöveg fordítása alapján, amelyet a BBC
tolmácsai készítettek, tudja, hogy Ahmadinejad arról beszélt, hogy a jelenlegi rendszer fog eltűnni a
történelem lapjairól. Ez pedig nem Izrael államának és népének megsemmisítését jelenti, hanem
csak rendszerváltást, valami olyasmit, amire a nyugat is törekszik fordított előjellel Teheránban. A
szovjetrendszer is eltűnt a történelem lapjairól, de Ukrajna, Oroszország és a többi utódállam,
valamint azok népei a helyükön maradtak.
De akár egy ilyen rendszerváltás is okozhat nagy félelmeket, ha egy olyan országnak a vezetője
hangoztatja, amely rövid időn belül nukleáris fegyverrel rendelkezhet. 25 évvel ezelőtt Izrael még
meg tudta akadályozni, hogy Irak nukleáris fegyvert állítson elő. Irán levonta a tanulságokat és a
teheráni vezetés az Iraknál lényegesen nagyobb ország legkülönbözőbb vidékeire telepítette szét
nukleáris létesítményeit és berendezéseit. Izrael jelenleg nem rendelkezik azokkal a képességekkel,

183
hogy ezeket az iraki atomerőműhöz hasonlóan lerombolja.
Ha Izrael, amely jelenleg a negyedik vagy ötödik katonai hatalom Földünkön, nem képes ezt
megtenni, akkor még mindig megteheti az Egyesült Államok, amely az egyetlen katonai
szuperhatalom a világon. Uri Avnery úgy látja, hogy Amerika sem képes erre anélkül, hogy a
nyomában kibontakozó ellenállásból ne fejlődjön ki egy nagyobb méretű szárazföldi háború. A
jelenlegi iraki és afganisztáni kudarcok láttán nem sok amerikai tábornok vágyik egy ilyen
háborúra. Ezért az a valószínű, hogy néhány éven belül valóban lesz ilyen fegyvere Iránnak, és ez
Uri Avnery-t mély aggodalommal tölti el.
Erről így ír: "Izraelben élek, és az a szándékom, hogy továbbra is itt éljek. Izrael kis ország, és a
lakosságának nagyobb része Tel-Avivban és környékén él. Én a központban élek, amit az
amerikaiak Ground Zero-nak neveznének. Ha kicsi és primitív Hirosima-típusú nukleáris fegyver
találná el az épületet, ahol élek, az izraeli lakosság jelentős része megsemmisülne. Két-három ilyen
bomba elég Izrael megsemmisítésére együtt a szomszédos palesztin területekkel." Uri Avnery
azonban nem hiszi azt, hogy ez meg fog történni. Úgy véli, hogy az iráni vezetés, különösen annak
vallási-politikai része, nagyon is józan emberekből áll. Amióta hatalomra kerültek, hozzáértően és
óvatosan jártak el. Nem kezdtek háborúba, ellenkezőleg azzal dicsekednek, hogy országuk kétezer
év óta nem indított háborút. Az iráni hatalmi struktúrában az elnök csak egy politikus, aki teljesen
alá van rendelve a főpapoknak, akik az országot gyakorlatilag ellenőrzik.
Uri Avnery persze nem huny szemet afelett, amit az iráni elnök mondott. Hitler és Mein Kampf-ja
után már komolyan kell venni az ilyen kijelentéseket. Irán elnökének azonban nincs olyan hatalma,
mint a német führernek volt, és különben is a két ország lényegesen különbözik egymástól, de
nagyon eltérőek a történelmi körülmények is.
Tel-Aviv megsemmisítése elkerülhetetlenül maga után vonná Teherán megsemmisülését is, az ősi
és dicsőséges perzsa kultúra pótolhatatlan értékeivel együtt. Sakk-kifejezést használva nem
királynők, hanem királyok cseréjére kerülne sor. Sokkal valószínűbb azt feltételezni, hogy Irán és
Izrael között létrejönne a "terror egyensúlya", valami olyasmi, ami az Egyesült Államok és a
Szovjetunió között létrejött, és amely megakadályozta a harmadik világháború kitörését,
napjainkban pedig megakadályozza a háború kitörését India és Pakisztán között. Avnery is úgy
látja, hogy nem szabad várni addig, amíg olyan helyzet alakul ki, hogy Izrael és Irán, esetleg
Egyiptom és Szaúd-Arábia is nukleáris bombák birtokába jut.
Arra a kérdésre, hogy ha nincs katonai megoldás, akkor mégis mit kellene tenni, Avnery a
következő javaslatokat teszi: "Azért, hogy megelőzzük a veszélyt legfőképpen arra kell
törekednünk, hogy békét teremtsünk a palesztin néppel, és az egész arab világgal. Olyan személyek,
mint Ehud Olmert félrevezethetik önmagukat, ha azt képzelik, hogy a palesztin probléma
elválasztható a globális és regionális folyamatoktól. A problémát számos tényező befolyásolja,
amelyek folyamatosan változnak. Az Egyesült Államok, egyetlen szövetségesünk (kivéve Fidzsit,
Mikronéziát és a Marshall-szigeteket) viszonylagos ereje fokozatosan, de feltartóztathatatlanul
hanyatlik, Irán regionális hatalommá válik. A nukleáris tényező új dimenzióba helyezi a történelmi
konfliktust. ...
A tábornokok képzelődhetnek egy Hamasz feletti nagy győzelemről Gázában, és Olmert Hamlet
módjára felteheti a kérdést "Beszélni vagy nem beszélni?" (Mahmud Abbasz-szal), de időközben
olyan dolgok történnek, amelyek szerint fel kellene gyorsítani egy történelmi megbékélést a két nép
között. Ha a palesztin nép választott vezetése aláír velünk egy egyezményt kinyilvánítva a
konfliktus végét, és ha az arab világ egésze békét köt velünk a szaúdi kezdeményezésnek
megfelelően, akkor kihúztuk a szőnyeget az Ahmadinejad-ok alól. Ha a palesztinok maguk
elfogadják az Izraellel való békés együttélést, és ha azt Egyiptom, Jordánia és az arab világ
többsége jóváhagyja, akkor kinek az érdekében kellene az irániaknak felszabadítaniuk Palesztinát?"

184
Uri Avnery ezután nagyon fontos körülményre hívja fel a figyelmet. Az izraeli-palesztin
békefolyamat keretében meg kell vizsgálni egy nukleáris fegyvermentes övezet létrehozását a
közel-keleti térségben. Ennek feltétele a kölcsönös és biztonságos ellenőrzés és a megállapodás
kellő garantálása. Avnery nem lát okot az apokaliptikus világvége-hangulatra. Nem jelenti a
világvégét még az sem, ha nukleáris bomba van Teherán kezében, de nem jelenti ez Izraelnek a
végét sem. Új helyzet fog előállni, amellyel együtt kell élni.
Uri Avnery így fejezi be fejtegetéseit: "A cionizmus alapítóatyái arra szólították fel a zsidókat, hogy
vegyék kezükbe sorsukat, és térjenek vissza a történelem színpadára. Akik ezt követték, vállalták az
ezzel járó veszélyeket. A világ veszélyes hely, és nincs veszély nélküli létezés. Remélem, hogy meg
lesz a józan belátásunk, és nem fogjuk növelni a veszélyeket, amelyek egyébként is mindenütt jelen
vannak."
Milyen irányban változhat az Egyesült Államok Iránnal kapcsolatos politikája?
Az Egyesült Államok integrált hatalmi elitjében az elmúlt néhány hónapban két irányzat rivalizálása
bontakozott ki. Az egyiket a gazdasági világbirodalom fejlesztésének hívei alkotják, a másikat
pedig háború-párti civil érdekcsoportok, amely a vallásos és szekuláris cionista körökből,
továbbá a neokonzervatív politikai irányzat követőiből integrálódott és egyre több kutató
"zioncon"-oknak nevezi őket. Az elnevezés a zionist (cionista) és a neocon (neokonzervatív)
szavak összevonásából származik. Mi a továbbiakban az előbbieket birodalomépítőknek, az
utóbbiakat pedig háború-pártiaknak fogjuk nevezni.
A birodalomépítők előretörését jelzi az Irak Tanulmányi Csoport, az ITCS (Iraq Study Group)
megalakulása, amelyet James Baker idősebb George Bush volt elnök kormányának
külügyminisztere vezet, és amelyet róla Baker-bizottságnak is hívnak. Az ITCS-t a Kongresszus
(az amerikai törvényhozás) mindkét pártjának számos befolyásos tagja támogatja, de soraiban
megtalálhatóak a hagyományos katonai elit, a Texas állambeli kőolaj-szektor, valamint a Wall
Street vezető pénzintézeteinek a képviselői. Meg kell még említeni a közvélemény-formáló
intézmények befolyásos csoportjait is.
Velük szemben állt a Pentagon (Nemzetvédelmi Minisztérium), a külügyminisztérium és a Fehér
Ház elsősorban Bush, Cheney, Rumsfeld és Rice irányításával, valamint a Kongresszusban
található republikánus többség egészen a november 7.-i időközi választásokig. Ezt az oldalt erősíti
az AIPAC, American Israel Public Affaires Committee, vagyis Amerikai Izraeli Közügyek
Bizottsága is. Ehhez az oldalhoz tartozik a tömegtájékoztatási intézmények, azaz a korporációs
médiumok többsége.
A két rivális csoport két lényegesen eltérő világpolitikai stratégiát képvisel, és elsősorban az
Egyesült Államok közel-keleti politikájában ütköznek érdekei és törekvései. Szembenállásukat az
Egyesült Államok integrált hatalmi elitjén belüli vitának tekinthetjük. A háború-pártiak, a
zionconok és a hozzájuk csatlakozott civil militaristák, arra törekszenek, hogy az Egyesült Államok
katonai megszállással bénítsa meg, illetve pusztítsa el Izrael ellenfeleit, és ily módon biztosítsa
Amerika és Izrael hegemóniáját a Közel-Keleten. A másik csoport, azaz a birodalomépítők ezt azért
ellenzik, mert a túlzott közel-keleti kötelezettségvállalás akadályozza az Egyesült Államokat abban,
hogy fenntartsa és növelje globális dominanciáját, azaz világméretű birodalomépítő törekvéseit
dinamikusan megvalósíthassa.
A folyamatban lévő katonai műveletek máris hatalmas katonai erőforrásokat, hadra vonható
csapatokat, tartalékokat vettek igénybe, és a kibontakozó gerillaháború végét nem lehet egyelőre
megmondani. Ez akadályozza az Egyesült Államokat abban, hogy a világ más stratégiai térségein is
megfelelő katonai nyomást fejthessen ki. Az iraki katonai veszteségek, amelyek eddig 3000
amerikai katona életébe kerültek és közel tízszer annyi a sebesültek száma, megváltoztatták az
amerikai közvélemény álláspontját. A többség többé nem támogatja egyértelműen a jövőbeni

185
katonai beavatkozásokat, amelyek viszont elengedhetetlenül szükségesek a birodalomépítő stratégia
szempontjából. Az afganisztáni, de különösen az iraki ellenállás következtében meggyöngült az
amerikai haderőnek az a megfélemlítő hatása, amely nagyon is fontos egy birodalomépítő
diplomácia támogatásához. Röviden megfogalmazva, az iraki háború akadályozza annak a pénzügyi
és gazdasági világbirodalomnak a kiépülését, amelynek az Egyesült Államok a központja.
A zionconok által erőszakolt közel-keleti stratégia, amelynek egyik fő célja Izrael térségbeli
hegemóniájának a megerősítése hátrányosan érinti a legnagyobb kőolajipari és pénzügyi
korporációk érdekeit az Egyesült Államokban. Miközben a pénzügyi szaksajtó arról ír, hogy óriási
mennyiségű készpénz áramlik a Perzsa-öböl térségébe, és ez óriási üzlet a beruházó cégek számára,
a Fehér Ház és a Pentagon konfrontációt tervez Szíriával és Iránnal. Egy ilyen konfrontáció pedig
több száz milliárd dolláros jövedelmező beruházást veszélyeztet. A zionconok politikai gépezete
erőteljesen szorgalmaz olyan kongresszusi és kormányzati döntéseket, elsősorban katonai lépéseket,
amelyek veszélyeztetik a nagy kőolaj-, pénzügyi és banki, valamint biztosítási érdekeltségek
profitját. Az Egyesült Államok globálisan érdekelt gazdasági elitje tehát elégedetlen. Az egészben
az a különös, hogy a leggazdagabb beruházó bankárok, akik lehetőleg minél jobban meg akarják
csapolni a maguk számára a közel-keleti térség üzleti lehetőségeit személyüket illetően ugyanazok,
akik a zionconokat, elsősorban az AIPAC-ot finanszírozzák. Ez a paradoxon és az egymást
keresztező érdekek nagyon megnehezítik a helyzet elemzését.
A globális amerikai érdekek védelmezése szempontjából rendkívül hátrányos az Egyesült Államok
hosszútávú és nagyarányú elkötelezettsége Irakban. Ez a konfliktus most már kritikus ponthoz
érkezett. Eddig az amerikai integrált hatalmi elitben egyetértés volt a tekintetben, hogy a birodalmi
politika és a demokratikus politikai berendezkedés összeegyeztethető. Mára azonban ez a
konszenzus felbomlott. A zionconok egyre gyakrabban nyúlnak tekintélyuralmi és rendőrállami
eszközökhöz, amely viszont éles ellentétben áll az Egyesült Államok hagyományos alkotmányos
berendezkedésével, belső demokratikus rendjével.
A Baker-bizottság arra tesz kísérletet, hogy visszaállítsa az üzleti körök, azaz a piac elsőbbségét a
katonai érdekekkel szemben, és ily módon újból a pénzügyi-gazdasági világbirodalom építése
kerüljön előtérbe. Konkrétan tehát arról van szó, hogy az Egyesült Államok leghatalmasabb kőolaj-
érdekeltségei és pénzügyi beruházói saját érdeküket előtérbe helyezik azzal kapcsolatban, hogy
Izrael katonai hegemóniája a közel-keleti térségben stabilizálódjék és tovább növekedjék. Az
Egyesült Államok érdekeit mindenek elé helyező érdekcsoportok eddigi háttérbe szorulása a
zioncon-irányzat érdekérvényesítőivel szemben több okra is visszavezethető.
A zioncon-irányzat rendkívül jól megszervezett hálózattal rendelkezik, amelynek a képviselői
megtalálhatók a Bush-kormányzat minden döntési szintjén. Ezek a küldetéstudattal rendelkező és
rendkívül céltudatos emberek meg vannak győződve arról, hogy a birodalmi terjeszkedés
leghatékonyabb eszköze a katonai fellépés, és ily módon a civil militaristák szövetségre léptek a
zionconokkal. Ez utóbbiak ugyanolyan elszántsággal képviselik az amerikai katonai erő bevetését
Izrael közel-keleti hegemóniájának a biztosítására, mintha az magának az Egyesült Államoknak
lenne minden mást megelőzően az érdeke.
Az elmúlt 25 év folyamán a zionconok el tudták helyezni befolyásos képviselőiket nemcsak a
Pentagonban, de a külügyminisztériumban és a Fehér Házban is. Voltak ugyan bíráló hangok,
elsősorban nyugalomba vonult főtisztek, a hagyományos konzervatív politikusok, a békepárti
pacifisták és a baloldal részéről, ezek azonban erőtlenek voltak és különösen hatástalannak
bizonyultak 2001. szeptember 11-e után. A pénzügyi és gazdasági világbirodalom elkötelezett hívei
nem rendelkeztek kellő szervezettséggel és politikai vezetéssel. Ez megkönnyítette, hogy a "war-on-
terror"-ra (terror elleni háború) hivatkozva a civil militaristák elfogadtassák az Irak elleni háború
szükségszerűségét azt állítva, hogy egy átfogó és gyors győzelem Irakban megváltoztatja a
helyzetet a Közel-Keleten.

186
A birodalomépítők üzleti kapcsolataikban hozzászoktak ahhoz, hogy Izraelnek elkötelezett
kollégáik rendkívül jól tájékozottak, realisták és általában helyes döntéseket hoznak. Azt
feltételezték, hogy hasonló módon jó katonai stratégák is. Ez a gazdasági birodalomépítésnek
elkötelezett vezetőcsoport nem vette figyelembe, hogy a zioncon stratégák politikai céljai eltérnek
az övéktől. A zionconok nem arra törekedtek, hogy a Közel-Kelet térségében létrehozzanak az
amerikai politikai és gazdasági érdekeknek megfelelő barátságos és szilárd rendszert, hanem céljuk
az arab országok és az iszlám világ olyan mértékű meggyöngítése, hogy az ne jelenthessen többé
kihívást Izrael regionális elsőbbségével szemben. Ezért törekedtek Irak meggyöngítésére, esetleges
feldarabolására és egy kemény amerikai gyarmati jellegű rendszer exportálására. Egy etnikailag
megosztott, törzsi jellegű kliensrendszer Irakban jól szolgálja Izrael és a nagy kőolajcégek érdekeit.
A zioncon-stratégia annyiban sikeres volt, hogy Irak nem létezik többé, mint életképes állam és
önálló gazdaság. A gazdasági világbirodalom építői azonban nem jutottak mindahhoz a politikai és
gazdasági előnyhöz, amire számítottak. Az invázió ugyanis gerillaháborúba torkolt az Irakot
hosszabb időn át irányító Paul Bremer felszámolta a korábbi bagdadi rendszer gépezetét, hivatali
és katonai személyzetet elbocsátotta. Ezek a jól képzett egykori katonák és rendőrök most az iraki
ellenállást erősítik. Mindez azt eredményezte, hogy veszélybe kerültek az amerikai gazdasági és
pénzügyi érdekek. A zionconok végeredményben nagyon hátrányos helyzetbe manőverezték az
Egyesült Államokat, mint Izrael regionális hegemóniájáért küzdő szövetségest.
Először a hagyományos konzervatívok adtak le vészjelzéseket hangoztatva, hogy az Izraelnek
Elsőbbséget Adók (Israel-Firsters') vették át az amerikai politika irányítását és elsősorban Izrael
érdekeit képviselik. Elhangzott egy lényegesen gyengébb hatású bírálat az izraeli lobbi címére is,
amelyet elsősorban baloldaliak helyeztek el az Internet különböző honlapjain. Egykori hírszerzők,
FBI-munkatársak és nyugalomba vonult főtisztek bírálták a zionconokat, de neokonzervatívnak,
vagyis neocon-nak nevezték őket. Azt vetették a szemükre, hogy elhallgatják, illetve meghamisítják
a folyamatban lévő háborúra vonatkozó tényeket. A bírálatok nyomán kulcsfontosságú személyek -
Paul Wolfowitz és Douglas Feith -távoztak hivatalukból. Az FBI pedig szokatlan lépésre szánta el
magát. Letartóztatta az AIPAC két vezető tagját azzal a gyanúval, hogy Izrael számára kémkedtek.
Az amerikai közvélemény az Izrael-barát korporációs tömegtájékoztatás elhallgatása ellenére
tájékozódhatott minderről az Internet jóvoltából.
Mindezen hátrányok ellenére a zioncon-gépezet változatlanul működőképes maradt. Az AIPAC évi
konferenciáján a törvényhozás vezető tagjai a pártok és a kormányzat felelős tisztségviselői még
mindig a teljes támogatásukról biztosítják a zionconokat. A Kongresszus szinte teljesen egyhangúan
támogatta Izrael libanoni háborúját, és támogatja Tel-Aviv blokádját a választott palesztin
kormányzattal szemben is Gázában. A háború tovább folyik a végső győzelemig Irakban, és
munkában vannak azok a stratégák is, akik egy esetleges katonai fellépés részleteit dolgozzák ki
Iránnal és Szíriával szemben.
A Baker-bizottság kétpárti. Tagjai között ott vannak a demokrata és köztársasági párt korábbi
kongresszusi vezetői, egykori CIA-igazgatók, nyugdíjba vonult legfelsőbb bírósági bírák, de van
köztük korábbi védelmi miniszter is. Ugyanakkor a Baker-bizottságban nincs egyetlen zioncon
ideológus sem, vagy George W. Bush kormányzatának mostani vagy korábbi tagja. Mível Robert
Gates, a Pentagon új főnöke, tagja a Baker-bizottságnak, így a helyzet november 7-ke óta
megváltozott. Baker taktikája az, hogy lehetőleg a legkülönbözőbb vezető csoportok legyenek
képviselve. Így széleskörű támogatásra hivatkozhat, amikor jelentését leteszi az elnök és a
Kongresszus asztalára, s amikor tájékoztatja róla a közvéleményt. Baker ugyanakkor a minimálisra
akarja csökkenteni a zionconok befolyását.
A Baker-bizottság célja, hogy Amerika katonai politikáját rendeljék alá a pénzügyi és gazdasági
világbirodalom-építés céljának. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nagyobb teret kell biztosítani a
diplomáciának, és olyan politikai szövetségeket kell létrehozni, amelyek a közös pénzügyi és
gazdasági érdekeken nyugodva biztosítják a jövedelmező üzleteket az arab világgal.
187
A Baker-bizottság nem fogja közvetlenül támadni a zioncon hatalmi struktúrát, és nem fogja
megkérdőjelezni a civil militaristák szerepét a jelenlegi Bush-kormányzatban. Tanácsadó
testületként be akar indítani olyan alternatív politikát, amely elvezethet egy új politikai stratégiát
képviselő amerikai kormányhoz. Ez a kormány nem lenne oly mértékben alárendelve közel-keleti
politikájában Izraelnek, mint a jelenlegi, és lehetővé tenné a visszatérést a birodalmi politika
elsőbbségéhez.
Nehéz feladat a zioncon hatalmi tömörüléssel szemben alternatívát érvényesíteni, mivel a
különböző zsidó lobbik rutinszerűen anti-Izraelnek, antiszemitának minősítik azt, aki más
törekvéseket képvisel. Éppen ezért a Baker-bizottság meg fogja erősíteni, hogy támogatja Izrael
biztonságát és továbbra is biztosítja számára az eddigi pénzügyi és katonai támogatást. Ugyanakkor
arra lehet számítani, hogy majd nagyobb nyomás nehezedik Izraelre a palesztinai kérdés megoldása
érdekében.
Az amerikai politika új irányvonalának a kialakítása nagy óvatosságot és szakértelmet igényel.
Baker valószínűleg igénybe veszi a hadsereg kutatóintézményeit, más szakértőket és neves
társadalomtudósokat, akik az új irányvonalat olyan konkrét javaslatokká gyúrják át, ahol a fő érv a
birodalomépítő stratégia győzelemre juttatása a jelenlegi irányvonallal szemben, amely
egyértelműen a birodalmi hanyatláshoz vezetett. Baker tehát nem fogja vállalni a nyílt konfliktust
Cheney-vel, Rice-szal vagy Abrams-szal. Ehelyett olyan javaslatokkal fog előállni, amelyek nem
illeszthetők be az általuk jelenleg képviselt politikai vonalba. A Baker-bizottság számíthat a
washingtoni törvényhozás azon tagjaira, akik mind a republikánus, mind a demokrata párt színeiben
egyre növekvő számban vonják kétségbe a jelenlegi irányvonal helyességét.
Ezek után felmerül a kérdés, hogy konkrétan milyen kezdeményezések várhatók a Baker-
bizottságtól. James Petras, a New York állambeli Binghanton Egyetem tanára "Texas versus Tel-
Aviv: US policy in the Middle East" (Texas kontra Tel-Aviv: amerikai politika a Közel-Keleten)
(olvasható: www.internationalclearinghouse.info) úgy látja, hogy a tanácsadó testület négy
javaslatot fog előterjeszteni.
1. Előszöris Baker legfőbb célja annak meghatározása, hogy miként
lehet megvédelmezni globális méretekben az Egyesült Államok
világbirodalmi terjeszkedését. Ennek képezi részét az amerikai
érdekek védelmezése és érvényesítésük növelése a közel-keleti
térségben.
2. Másodikként a Baker-bizottság az Egyesült Államok globális
katonai mozgásszabadságát kívánja helyreállítani, és így véget vetni
mindannak a hátránynak, amellyel az Irakban folyó háború
elhúzódása járt.
3. Harmadszor Baker-nek javaslatokat kell tennie arra, hogy hogyan
lehet korlátozni azokat a hátrányos következményeket, amelyekkel az
iraki-amerikai katonai jelenlét csökkentése járhat.
4. Negyedszer a Baker-bizottságnak olyan új taktikát kell találnia,
amellyel megjavíthatja a kapcsolatokat az Egyesült Államok jelenlegi
ellenfeleivel, méghozzá úgy, hogy nem idegeníti el magától Izraelt és
annak elszánt támogatóit az Egyesült Államokban.
A fentiek alapján Baker és tanácsadó testülete várhatóan nem fogja ajánlani az amerikai csapatok
fokozatos kivonását Irakból, hacsak nem omlik össze teljesen az iraki hadsereg és rendőrség.
Ehelyett azt fogja szorgalmazni, hogy a jelenleg egymással harcoló erőket, köztük az egykori
Baath-párti és Irán-barát felkelőket is, be kell vonni a hatalom együttes gyakorlásába abban a

188
reményben, hogy így meg lehet gyöngíteni a felkelők ellenállását.
Baker valószínűleg tárgyalásokat fog ajánlani a Fehér Háznak Iránnal és Szíriával, Irakban pedig
arra törekszik, hogy elfogadtasson egy hatalommegosztási tervet. Teheránt és Damaszkuszt
igyekeznek arra rávenni, hogy ne támogassák az iraki ellenállást, és ennek fejében ajánlatot tesznek
bizonyos fajta békés együttélésre. Ennek a koegzisztenciának részét képezheti a katonai
beavatkozással való fenyegetés abbahagyása, a gazdasági szankciók elejtése és a CIA által
finanszírozott felforgató csoportok támogatásának megszüntetése. Nyilvánvaló, hogy Irán és Szíria
nem fog együttműködni Washingtonnal, ha a Fehér Ház továbbra is a zionconok harcias, militarista
programját folytatja.
James Baker, aki az idősebb George Bush külügyminisztereként tájékozott a közel-keleti ügyekben,
jól tudja, hogy a jelenlegi iráni hatalmi berendezkedésben ott vannak az iráni liberális technokraták,
a gazdag üzletemberek, a megalkuvásra kapható egyházi vezetők, a megfelelő módszerekkel
korrumpálható állami tisztviselők, a kőolaj- és a földgáz szektor ugyancsak korrupt irányítói.
Közülük a többség bizonyos feltételekkel hajlandó megállapodásra jutni Washingtonnal. Készek
egy ilyen együttműködésre még akkor is, ha annak az az ára, hogy cserben kell hagyniuk síita
hitsorsosaikat Irakban. Így el lehetne érni egy elfogadható hatalomban való részesedést Irakban és
enyhíteni az ottani polgárháborús feszültséget.
Ahhoz, hogy a Fehér Ház meg tudja tenni ezt a fordulatot, az Amerikát irányító uralkodó körök
zioncon irányzatot követő szárnyának le kellene mondani arról, hogy Izrael regionális
szupremáciájának adjon elsőbbséget a közel-keleti térségben. A fent vázolt forgatókönyvet
valószínűsíti az is, hogy Szíria és Irán ténylegesen együttműködött Washingtonnal az Irak elleni
amerikai invázió idején, és még az azt követő hónapokban is. Ennek keretében hírszerző
értesüléseiket megosztották egymással és támogatták az Irakban amerikai vezetéssel végrehajtott
választási folyamatot is. Az iraki síita vezetés ma is Iránra hallgat és Teherán nagyvonalú anyagi és
erkölcsi támogatásban részesíti. Az iraki síitáknak kedvező lenne egy amerikai-iráni megállapodás.
Az azonban kétséges, hogy egy ilyen megállapodás stabilizálni tudná-e az amerikai katonai
jelenlétet Irakban és megszilárdítaná-e a jelenlegi báb-kormányzat helyzetét. Az iraki síiták évek
hosszú küzdelmei nyomán jelentős autonómiára tettek szert, s ezt meg is akarják tartani. Az
valószínű, hogy egy amerikai-iráni és szíriai megállapodás csökkentené a nem síita szunniták,
baathisták és más ellenálló csoportok szerepét.
Vannak olyan befolyásos személyiségek is, mint például Leslie Gelb, a tekintélyes Council on
Foreign Relation korábbi elnöke, akik az ún. "jugoszláv megoldást" szorgalmazzák, vagyis Irak
három részre szakítását, azaz laza konföderációvá átalakítását. Ezt az elgondolást a demokrata párti
héják is támogatják, köztük Hilary Clinton és Charles Schumer, new york-i szenátorok, valamint
Joseph Biden, delaware-i szenátor. Az önállósított részállamocskák már könnyebben irányíthatóak a
hegemóniát gyakorló amerikai-izraeli körök által. Az egyik ilyen önállósított államrész lenne a
kurdok által lakott Észak-Irak, a másik a szunniták által lakott Közép-Nyugat-Irak és a harmadik a
síiták által lakott Dél-Irak. A főváros, Bagdad és környéke pedig alárendelt szerephez jutna. Ez
elméletileg elképzelhető, de megvalósítása erőszakos etnikai tisztogatásokat és irakiak millióinak az
átköltözését követeli meg. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az iraki állam és társadalom
gazdaságát meghatározó kőolajban gazdag területek földrajzi megoszlása olyan, hogy a szunnitákat
kizárná a kőolaj jövedelméből.
Egy ilyen három államra való felosztás megkövetelné az iraki hadsereg feldarabolását is és etnikai
vallási alapon történő újjászervezését. Nyilvánvaló, hogy az a hadsereg, amelyik eddig egy
szekuláris államnak volt a fő támasza nem fog könnyen belemenni egy ilyenfajta felosztásba.
Az időközi amerikai választások és Irán
2006. november 7-én a demokrata párt elsöprő győzelmet aratott, és megszerezte a többséget a

189
Kongresszus mindkét házában, a Képviselőházban és a Szenátusban is. Dick Cheney alelnök, aki
eddig vitán felül a közel-keleti amerikai politika meghatározó személyisége volt, és akinek
döntéseit Bush elnök szinte mindig jóváhagyta, elveszítette legfontosabb támogatóját Donald
Rumsfeld védelmi minisztert. Helyére idősebb George Bush közeli barátja, Robert Gates került.
Cheney, aki tisztában van a látható és a nem látható hatalmi struktúrák kölcsönhatásaival, tudja,
hogy egy ilyen elsöprő demokrata párti győzelem az csak a megfelelő irányítókörök jóváhagyásával
jöhet létre. Meg vannak annak a jól kipróbált és bevált technikái, hogy hogyan kell a kívánt
választási eredményeket előállítani. Annak ellenére, hogy az igazságügy-minisztérium több mint 80
ügyvédet küldött az Egyesült Államok olyan helyeire, ahol várható volt a választási eredmények
megkifogásolása és ellenőrzése, mégis ilyen közbeavatkozásokra nem került sor.
Cheney alelnök céltudatosan törekedett egyfajta elnöki irányítás kialakítására, amely az egypárti
diktatúrához hasonlóan működik. A politikai hatalom hátterében működő döntéshozók régi iskolája
azonban úgy döntött, hogy Cheney-nek ezt az elképzelését nem hagyja érvényesülni, és véget vet az
Irak körüli vitáknak. Ami egyre nyilvánvalóbb, az az, hogy idősebb George Bush azt tanácsolhatta
fiának, az elnöknek, hogy szorítsa a háttérbe Cheney alelnököt és a körülötte csoportosuló
neoconokat. Cheney azonban nem az a fajta politikus, aki könnyen ejthető és egyelőre még ő az
alelnök. Cheney és neocon támogatói nem adták fel a Közel-Keletre kidolgozott hosszútávú
stratégiájukat, és nyilvánvalóan mindent meg fognak tenni azért, hogy programjukat tovább vigyék.
Az ifjabb Bush elnök azonban most már apja fokozott befolyása alá került és az ő fő tanácsadói
most már azok, akik eldöntik azt a kérdést, hogy legyen-e és milyen méretű csapatkivonás Irakból,
elhalasszák-e vagy pedig végrehajtsák a tervbe vett Irán elleni katonai fellépést.
Cheney alelnök természetesen számíthat a zionconok támogatására, és Ehud Olmert, izraeli
miniszterelnök, aki 2006. november közepén több napos látogatást tett az Egyesült Államokban
hangsúlyozta, hogy Iránnak alaposan meg kell fizetnie annak az árát, ha tovább folytatja nukleáris
programját. Egyelőre a Bush-Cheney-kormányzat még ragaszkodik az Iránnal kapcsolatban
kidolgozott stratégiájához. Az Amerikában élő Dr. Elias Akleh közel-keleti szakértő "War on
Iran" című cikkében 2006. november 12-én (www.informationclearinghouse.info) azt állítja, hogy
az Irán elleni inváziót eredetileg 2006 április végére időzítették. Erre az időpontra kellett ugyanis
Iránnak eleget tennie az ENSZ kérésének, hogy állítsa le nukleáris programját. A katonai tervek
szerint öt napon át bombázták volna Iránt az amerikai, a brit és az izraeli légierő gépei, bevetve
taktikai nukleáris bunkerromboló bombákat is. Ezután indultak volna meg a szárazföldi csapatok
nyugati irányból Irakból és keleti irányból Afganisztánból, a Perzsa-öbölből pedig délről. Az
elképzelések szerint olyan súlyos bombatámadásokat kellett volna intézni Irán ellen, amely
elvezetett volna a kormány lemondásához és a rendszer összeomlásához.
2006 áprilisában azonban Irán nagyszabású hadgyakorlatot tartott. Ezzel megmutatta, hogy milyen
képességekkel rendelkezik a szárazföldön, a tengeren és a légtérben. Egy másik iráni
hadgyakorlatra 2006 augusztusában került sor, ahol már az iráni haderő koordinálta tevékenységét
Kínával és Oroszországgal is. A hadgyakorlat során csúcstechnológiájú fegyvereket is használtak,
és ez meggyőzően demonstrálta, hogy Irán hatékonyan ellen tud állni. A Pentagon vezetői rájöttek,
hogy bizonyos fokig alábecsülték Irán katonai képességeit, és hogy Irán térdre kényszerítése
minőségileg más feladat, mint az embargó által meggyengített Irak legyőzése volt. Ezért úgy
döntöttek, hogy átdolgozzák az Irán elleni terveket, és azokba jobban bevonják a szövetségeseket,
elsősorban az Európai Uniót és néhány arab országot.
A Leleplező 2006. évi 3. számában már részletesen foglalkoztunk azzal, hogy milyen kijelentéseket
tett az iráni elnök Izraellel kapcsolatban. Nem azt mondta, hogy Izraelt le kell törölni a térképről,
hanem azt mondta, hogy a jeruzsálemi rendszert el kell távolítani a történelem lapjairól, vagyis,
hogy rendszerváltást kell elérni Izraelben.
Ami pedig a holokauszttal kapcsolatos kijelentéseit illeti, Ahmadinejad nem tagadja, hogy ez a
szörnyűség megtörtént, ő azt kérdezte, hogy miért kell üldözni és támadni azokat, akiknek ezzel
190
kapcsolatban kérdései, kételyei vannak és a tényeket kutatásokkal pontosítani akarja. Még
lényegesebb az a nézete, hogy az európaiak követték el a szörnyűségeket a zsidó nép ellen, s miért a
palesztin népnek kell ezért országa területének átadásával fizetnie. Ahmadinejad tehát nem Izraelt
fenyegette, hanem Jeruzsálem cionista megszállásának a befejezésére szólított fel. Az iráni elnök
tehát lényegében rendszerváltásról beszélt, nem pedig egy országnak és népének elpusztításáról.
A novemberi választás előtti kormányzati irányvonal az volt, hogy Irán nem kaphat garanciát arra,
hogy az Egyesült Államok nem alkalmaz vele szemben kemény ellenlépéseket, beleértve nukleáris
fegyverek esetleges bevetését. Ahmadinejad már többször kezdeményezett tárgyalásokat és
javasolta nukleáris fegyver-mentes övezet létrehozását a Közel-Kelet térségében. Ezt a javaslatát
2006 szeptemberében az ENSZ-ben is előterjesztette. Az amerikai korporációs tömegtájékoztatás
csaknem teljesen elhallgatta az iráni elnöknek ezt a kezdeményezését. Legutóbb Teherán javasolta,
hogy nemzetközi konzorcium ellenőrizze az urán dúsítását Iránban, és az szavatolja, hogy Irán
nukleáris programja kétséget kizáróan békés célú. Az Európai Unió részéről ezt a javaslatot
elutasították, mert az EU és a NATO legfelsőbb vezetői jól ismerik az Iránnal kapcsolatos amerikai
terveket.
Az európaiaknak üzenve Ahmadinejad a következőket mondta: "El kellene hinniük, hogy ez a
rezsim (a jelenlegi izraeli kormányzat - D. J.) nem maradhat meg és kormányzása nem jelent
hasznot az önök számára. Milyen előnyük származhat e rendszernek a védelméből a nemzetek
gyűlöletén kívül? Korábban elmondtuk már az európaiaknak, hogy az Egyesült Államok messze
van, de önök e régió szomszédai. Tudatjuk önökkel, hogy a népek olyanok, mint az óceán, amely
hullámzik, és ha elkezdődik a vihar, a hatások nem állnak meg Palesztina határainál; önöknek is
bántódásuk eshet."
Ahmadinejad azt is a világközvélemény tudomására hozta, hogy nem hajlandó engedni Irán
nukleáris programjából. Ismételten törvénytelennek minősítette a kilátásba helyezett szankciókat,
amelyek ezt az atomprogramot próbálják meg leállítani. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa Anglia,
Franciaország és Németország javaslatára olyan korlátozásokat kíván érvényesíteni Teheránnal
szemben, amelyek tiltják a ballisztikus rakéta-alkatrészek és a nukleáris berendezések behozatalát.
Ezeket csak akkor oldanák fel, ha Irán abbahagyná az urán dúsítását. Ezeket az elsőként bevezetett
szankciókat továbbiak követnék, amelyek megtiltanák iráni hivatalos személyek utazásait nyugati
országokba és befagyasztanák Irán ezen országokban lévő pénzeszközeit és más vagyontárgyait.
Ehud Olmert Moszkvában igyekezett meggyőzni arról Putyin elnököt, hogy vegye rá Iránt nukleáris
fegyverkezési programjának a felfüggesztésére. Lavrov orosz külügyminiszter azonban
megismételte, hogy Moszkva ellenzi a Biztonsági Tanács büntető szankcióit. Ugyanakkor Lavrov
Teheránt is felszólította, hogy továbbra is működjön együtt a Nemzetközi Atomenergia
Ügynökséggel és oszlasson el minden gyanút atomprogramjával kapcsolatosan.
Teherán természetesen nem akar elszigetelődni, és ezért támogatókat keres magának az amerikai
világhatalmi törekvéseket ellenző országok körében. Irán 2004-ben megállapodott Kínával, amely
szerint a Kínai Petrokémiai Korporációnak, a SINOPEC-nek eladja Irán egyik legnagyobb
kőolajmezőjének a kutatási jogait. Ezen túlmenően Irán vált Oroszország legfontosabb
fegyvervásárlójává. Teheránnak ezen sikerült mintegy 118 ország politikai támogatását is
megszereznie az El-Nem-Kötelezett Országok Mozgalmának csúcstalálkozóján, 2006
szeptemberében Kubában. Az iráni kormánynak azonban nagyon komolyan számolnia kell egy
esetleges izraeli és amerikai katonai fenyegetéssel, és készülnie kell, hogy meg tudja védeni magát
egy ma már elkerülhetetlennek tűnő háborúban.
Már utaltunk rá, hogy a 2006. november 7-i választások jelentős hatással lesznek Amerika és Irán
kapcsolatára. Azok a neokonzervatív és Izrael-barát körök, akiket mi ebben az írásban
zionconoknak neveztünk a neocon és a zionista szó összekapcsolásából, azt jósolták, hogy Irak
elfoglalása gyerekjáték lesz Amerika számára. Most viszont azt hangoztatják, hogy az Irán elleni

191
fellépés sem lesz több, mint egy "délutáni séta a parkon keresztül a cukrászdába". A zionconok
szerint a fanatikus mullahok nukleáris ambícióit elsöprő bombázással kell véglegesen eltemetni, de
legalábbis jó néhány évvel meg kell hosszabbítani az iráni nukleáris bomba előállítását. Arra
számítanak, hogy az Iránban meglévő Amerika-barát csoportok erőre kapnak és eltávolítják az
ajatollahokat valamint forradalmi gárdájukat a hatalomból.
A Fortune magazin globális listáján szereplő 100 legnagyobb világcég egyikének két washingtoni
képviselője arról tájékoztatta a vállalat legmagasabb beosztású irányítóját, hogy nem lehet sokáig
halogatni a bombatámadás megindítását Irán nukleáris létesítményei ellen, mert erre még abban az
időszakban kell sort keríteni, amíg George W. Bush a Fehér Ház lakója. A zionconok meghatározó
személyiségének számító Richard Perle, akinek kulcsszerepe volt az Irak elleni invázió
előkészítésében, most azt állítja, hogy két B-2-es bombázó, amelyik egyenként 16 célpont ellen tud
rakétát kilőni, elég ahhoz, hogy működésképtelenné tegye Irán nukleáris létesítményeit. Richard
Perle eme állításának utánajárt Arnaud de Borchgrave, a Washington Times szerkesztője és a UPI
sajtóiroda munkatársa. Nem sikerült egyetlen olyan katonai szakértőt sem találnia, aki egyetértett
volna Richard Perle-lel.
A Pentagonban sikerült beszélnie a légierő több tábornokával, akik azt mondták Borchgrave-nak,
hogy ezt a célt egy lényegesen nagyobb katonai művelettel azonban már sikeresen meg lehet
valósítani. Ehhez szükség van öt napon át tartó folyamatos bombázásra 400 különböző célpont
ellen, amelyek közül 75-nél mélyen a föld alatti bunkerekbe is behatoló "bunker buster"
(bunkerrobbantó) fegyvereket kell bevetni. A Time magazin szerint legalább 1500 számításba
jöhető célpont van Iránban, minthogy a teheráni kormányzat a már működő, illetve építés alatt álló
nukleáris létesítményeit a nagy méretű ország legkülönbözőbb helyeire telepítette. Borchgrave
érdeklődött a haditengerészet irányítóinál is, akik elmondták, hogy a rendelkezésükre álló
haditengerészeti erőkkel és hadihajókról indítható szárnyasrakétákkal nem teljesen biztosak, hogy
ezt a feladatot, mármint Irán nukleáris létesítményeinek a megsemmisítését, meg lehet oldani.
Az ugyancsak zionconnak számító Michael Ledeen, aki a pénz-világimpérium egyik ismert
neomachiavellista ideológusa egyre többet ír arról, hogy milyen fenyegetést jelent nemcsak a közel-
keleti térség, hanem az egész világ számára az Iránban hatalmon lévő mullahokrácia, azaz papi-
uralom. 2006. november 1-jén az általa működtetett National Review Online-on megjelentetett
kommentárjában Ledeen egyenesen veszélyesnek minősíti Bush elnök halogató magatartását
Iránnal szemben. Szó szerint ezt írja: "Ha az elnök tudja, hogy Irán háborút folytat ellenünk, akkor
kötelessége erre válaszolni. Az egyetlen megfelelő kérdés csak a módszerre vonatkozik és nem a
lényegre. Ha nem tudja, hogy el kell távolítania azokat, akiknek kötelességük ezt megmondani neki,
akkor olyan emberekre kell támaszkodnia, akik elmondják neki az igazat."
Michael Ledeen úgy véli, hogy az elnök tudja az igazat, csak nem bízik abban, hogy van elég
politikai támogatottsága ahhoz, hogy közvetlen támadást intézzen a mullahok ellen. Bush elnököt
gondolkodóba ejtették azok a hírszerzői jelentések és elemzések, amelyek Irán védelmi és támadó
képességére vonatkoznak. Ezek hangsúlyozzák, hogy a teheráni vezetés képes aláaknázni a
Hormuzi-szorost, amelyen keresztül halad a világ kőolaj-szükségletének 2/5-e. Ha ez az
energiahordozó út elakad, akkor a kőolaj ára hordónként 200 dollár fölé emelkedhet egyik napról a
másikra.
Szaúd-Arábia washingtoni nagykövete, Turki al-Faisal herceg, aki 25 évig állt hazája
hírszerzőszolgálatának élén, arra figyelmeztette az amerikai kormányt, hogy egy Irán elleni támadás
az egész Perzsa-öblöt lángoló pokollá változtatná a felrobbantott tankhajók és olajkutak nyomán.
2006 novemberében az Iráni Forradalmi Gárda elitalakulatai számos rakéta-hadgyakorlatot
tartottak, ennek keretében bevetettek hosszútávú (1987 km hatótávolságú) Shahab-3, valamint
hasonló hatótávolságú Shahab-2 több robbanófejes rakétát, amely 1400 kisebb bomba hordozására
alkalmas. A hadgyakorlaton kilőttek szilárd üzemanyaggal működő Zalzals és Zolfaghar-73

192
rakétákat, valamint Z-3 és SCUD-Bs rakétákat is. Az iráni hadgyakorlatokra azután két nappal
került sor, hogy az Egyesült Államok Haditengerészete által vezetett szövetséges erők befejezték
hadgyakorlatukat a Perzsa-öbölben. Ezeken a hadgyakorlatokon az amerikai hadihajókon túl részt
vettek ausztrál, brit, francia, olasz, valamint bahrain-i hadihajók is. A Nagy Próféta elnevezést
viselő, 10 napig tartó iráni hadgyakorlatok célja az volt, hogy megmutassák Irán elszántságát és
elrettentő-képességét.
Teherán emellett ellenőrzése alatt tart olyan fegyveres csoportokat, mint a Hezbollah és rendelkezik
jelenleg még néma hallgatásba burkolózó "alvó sejtekkel" Szaúd-Arábiától kezdve szinte minden
olyan területen, ahol síiták élnek. Ezek az "alvó sejtek" természetesen aktivizálhatóak és képesek
sok kárt okozó robbantások végrehajtására.
Oroszország és Kína már többször kinyilvánította, hogy ellenez mindenféle kemény fellépést,
beleértve a szigorú szankciók alkalmazását is Iránnal szemben. A két nagyhatalmat szoros
kereskedelmi szálak fűzik Teheránhoz. Az iráni kormány vásárolt Moszkvától 700 millió dollár
értékben 29 orosz rakétavédelmi rendszert, Kína pedig 100 milliárd dollár nagyságrendben 10 évre
szóló kőolaj-szállítási szerződést kötött Iránnal.
Michael Ledeen, aki az Iránban elhallgattatott demokratikus csoportok szószólójának igyekszik
feltüntetni magát, makacsul hangoztatja, hogy a választások után most már el kell ismernie az
amerikai kormánynak, hogy az Egyesült Államok háborúban áll Iránnal és hogy már rég eljött az
ideje annak, hogy erre a tényre megfelelő választ adjon. Az Irak körüli nézeteltérések, az ezzel
kapcsolatos amerikai választási eredmények, valamint az iraki kudarc miatt elszenvedett
tekintélyveszteség, az amerikai világhatalom megtépázása, valamint a Közel-Kelet regionális
szuperhatalmává vált Izraelnek a növekvő szerepe óvatosságra inti a Fehér Házat. Ez további
csalódásokat okoz a zioncon irányvonal képviselőinek. A korábban már hivatkozott Iraki
Tanulmányi Csoport, amelyet James A. Baker vezet Lee H. Hamiltonnal együtt, már elérte, hogy
Baker közeli barátja vegye át a Pentagon irányítását. Az új védelmi miniszter Robert M. Gates
régóta szorgalmazta a tárgyalások felvételét a teheráni vezetőkkel. Baker, Gates és Hamilton meg
van arról győződve, hogy Irán bombázása - különösen nukleáris fegyverek bevetése - jóvátehetetlen
kárt okozna a legfontosabb amerikai érdekeknek világszerte.
A Baker-csoport körüli stratégák alternatívaként olyan geopolitikai megállapodás lehetőségeit
keresik, amelyek számolnak Irán legitim biztonsági érdekeivel is. Ennek ellenére a zionconok
továbbra is azt mondják, hogy egy Irán elleni fellépés az mégiscsak egy "séta lenne a parkban"
("cakewalk"), azaz gyerekjáték ahhoz képest, hogy milyen nagy horderejű eredményeket hozna.
Izrael kétségtelenül fenyegetve érzi magát az ajatollahok által irányított rendszer által.
2006. november 13-án Bush amerikai elnök és Olmert izraeli miniszterelnök közös
sajtóértekezletén mély aggodalmát fejezte ki Irán nukleáris programja miatt. Bush egyetértett
Olmert-tal abban, hogy Iránnak valójában a nukleáris bomba kifejlesztése a valódi célja, és ezen
nem változtat az, hogy folyamatosan békés célokra hivatkozik. A két politikus hajthatatlannak
mutatkozott abban, hogy megakadályozza Iránt az atombomba előállításához szükséges
technológiai küszöb átlépésében. "Ha Iránnak nukleáris fegyvere lesz, az hihetetlen mértékben
ingataggá teszi a helyzetet, és nyilvánvaló fenyegetést jelent közeli szövetségesünk számára." -
mondta Bush arra célozva, hogy Izrael létében érzi fenyegetve magát az Iráni Iszlám Köztársaság
által. Az amerikai elnök a nemzetközi közösséget is felszólította, hogy támogassa azokat a
szankciókat, amelyeket az ENSZ Biztonsági Tanácsa helyezett kilátásba, ha Teherán nem vet véget
az urándúsítás folytatásának.
"Ha Teherán tovább folytatja ezt a programot, akkor annak súlyos következményei lesznek. Jó
kiindulás ehhez Irán együttes elszigetelése. Remélem, lesz elég józanul gondolkodó a kormányon
belül, aki belátja, hogy országuk elszigetelődése nem szolgálja érdekeiket" - mondta az amerikai
elnök.

193
Az izraeli miniszterelnök televíziós interjújában azt hangoztatta, hogy kormánya számára minden
olyan lépés elfogadható, amit Bush elnök fel tud vállalni azért, hogy megakadályozzák Iránt a
nukleáris fegyver kifejlesztésében. Olmert úgy gondolja, hogy a jelenlegi demokrata többségű
amerikai törvényhozás is támogatni fogja Izrael törekvéseit, mivel Izrael támogatása
hagyományosan kétpárti.
2006. november 14-én, egy nappal azután, hogy Bush tanácskozott Olmert-tel Washingtonban, az
izraeli miniszterelnök elutazott az Egyesült Zsidó Közösségek közgyűlésére, Los Angelesbe. Itt
kijelentette, hogy Izrael nem fogja ölbe tett kézzel nézni, hogy mit tesznek azok, akik kétségbe
vonják Izrael jogát a létezéshez, miközben azon dolgoznak, hogy kifejlesszék azokat a katasztrofális
fegyvereket, amelyekkel céljaikat elérhetik. Olmert ezeket mondta: "Izrael nem fog visszariadni
attól, hogy megakadályozza Iránt nukleáris fegyverek kifejlesztésében. Ez a teher a miénk és nem
tudunk és nem fogunk visszariadni attól, hogy ezzel a kihívással szembenézzünk." Ugyanebben a
beszédében az izraeli kormányfő késznek mutatkozott arra, hogy találkozzon a palesztin hatóság
elnökével, Mahmud Abbas-szal, a feszültség enyhítése és a békés kibontakozás érdekében.
A Robert Gates vezette Pentagon és Irán
George W. Bush igen nagy valószínűséggel idősebb George Bush, és a mögötte álló érdekcsoportok
javaslatára nevezte ki a nemzetvédelmi minisztérium élére 2006. november 8-án Robert Gates-t, a
texasi A&M University (Agricultural and Mechanical University of Texas) elnökét, aki idősebb
George Bush elnökségének (1988-1992) utolsó két évében a CIA vezetője volt. Robert Gates-t nagy
valószínűséggel azért választották a zioncon csoporttal rivalizáló csoportok a Pentagon élére, mert
jól ismerik, hogy készségesen hajlandó a kormányzat politikáját pedánsan végrehajtani. Éppen ezért
Gates-cel kapcsolatban nem az a fő kérdés, hogy ő milyen irányban akar haladni, hanem milyen
irányban akarnak haladni azok az elitcsoportok, amelyek most erőteljes befolyást gyakorolnak az
elnökre.
Az Izrael-barát zionconokat aggasztja az a lehetőség, hogy Robert Gates az Iránnal való
kiegyezésnek ad elsőbbséget. 2004-ben ezt írta a Council on Foreign Relation egyik
tanulmányában, amelynek a társszerzője Zbigniew Brzezinski volt: "Az Iránnal szembeni tartós
kötelezettségvállalás jelenlegi hiánya hátrányos az Egyesült Államok érdekeire a világ egyik
kritikus térségében. Folytatni kell Teheránnal a közvetlen párbeszédet a kölcsönös érdekeket
szolgáló meghatározott területeken." A washingtoni Közel-keleti Politikai Intézet, amely Izrael-
barát kutatókat foglalkoztat, éberségre szólította fel az Izrael-barát csoportokat.
Elsősorban a James Baker vezette kongresszusi bizottság befolyását kívánják ellensúlyozni. A
Baker vezette Irak Tanulmányi Csoportnak nemcsak Robert Gates a tagja, hanem Brent
Scowcroft is, aki idősebb George Bush elnöksége alatt nemzetbiztonsági tanácsadó volt. Mind
Baker, mind Scowcroft annak idején nyomást gyakorolt Izraelre, hogy tárgyaljon a palesztinokkal.
Tom Neumann, a JINSA (Jewish Institute of National Security Affaires) ügyvezető igazgatója,
elsősorban realista politikusnak tartja Gates-t, aki gyakran összeütközésbe került a neokonzervatív
irányzat képviselőivel. Neumann szerint azonban nem ezért esett rá a választás, hanem azért, mert
az elnök és a most erőre kapott birodalompártiak olyan személyt akartak Pentagon élére, aki a
legkisebb ellentmondás nélkül teljesíti az utasításokat, és akinek a személye körül nincsenek
politikai viták. Bush elnök ezt mondta róla: "Jól tudja, hogy az a kihívás, amellyel országunknak
szembe kell néznie, nagyobb, mint bármely politikai párt, és eddigi teljesítményei azt bizonyítják,
hogy a kongresszusi folyosó mindkét oldalán ülő vezetőkkel jól tud együttműködni
nemzetbiztonságunk erősítése érdekében."
Még nem született döntés az Irán elleni megelőző csapásról
Szakértők úgy látják, hogy az Egyesült Államok legfőbb döntéshozói még csak mérlegelik egy

194
esetleges megelőző csapásmérés lehetőségét és következményeit. Vannak olyan kormányzati
megnyilvánulások, amelyek szerint az Egyesült Államok vagy más országok nem térhetnek ki többé
a döntés elől. Ha Észak-Korea nem lesz hajlandó lemondani saját nukleáris programjáról és Irán is
kifejleszti nukleáris fegyvergyártási képességét, akkor az elkerülhetetlenül arra kényszeríthet más
országokat is térségeikben, hogy maguk is képesek legyenek nukleáris fegyverek előállítására.
2006. november 14-én egy vezető beosztású amerikai tisztségviselő tudósítóknak kijelentette: "Mi,
amerikaiak vagy mások, akik fenyegetve érezhetik magukat ezen fejlemények által, arra
kényszerülünk, hogy keressük a válaszadás módját, és ez felveti a megelőző csapás mérésének
kérdését. Úgy gondolom, hogy nem csak a jelenlegi, de az összes amerikai kormányzat számára
elkerülhetetlen feladat a megelőző stratégia közelebbi vizsgálata." Itt tehát nem arról van szó, hogy
az Egyesült Államok már eldöntötte ezt a kényes kérdést, de arra utal, hogy az nagyon is
foglalkoztatja a jelenlegi amerikai kormányzat döntéshozóit. Az illetékes amerikai személyiség arra
hívta fel a nemzetközi közösség figyelmét, hogy gondolják át alaposan, milyen árat kell majd azért
fizetni, ha Irán tovább haladhat azon az úton, amelyre rátért. Hivatalosan Bush elnök még mindig a
diplomáciai megoldást támogatja, de ehhez mindig hozzáteszi, hogy minden opció az asztalon van,
és nincs kizárva a katonai csapásmérés lehetősége sem. Szakértők szerint egy tervezett amerikai
katonai beavatkozás mintegy négy évvel vetné vissza Iránt a feltételezett nukleáris fegyverek
előállításában.
Várható-e a Hormuzi-szoros lezárása?
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa által kilátásba helyezett szankciók életbe léptetése esetén Irán
válaszlépésként lezárhatja a Hormuzi-szorost. Ennek viszont az Egyesült Államok, Nagy-Britannia,
Franciaország, Kína, Oroszország és Németország lennének gazdasági szempontból a legnagyobb
vesztesei. Teheránban azért hangoznak el egyre gyakrabban utalások erre a lehetőségre, mert ez az
egyik leghatékonyabb eszköz, amivel Irán válaszolhat az általa igazságtalannak tartott szankciókra.
A Hormuzi-szoros blokádja megakadályozná a kőolaj zavartalan áramlását a fejlett ipari
országokba, és ez a kőolaj árának ugrásszerű emelkedéséhez és más negatív következményekhez
vezethet.
A Hormuzi-szoros kapcsolja össze a Perzsa-öblöt az Ománi tengerrel. Ez az egyetlen útvonal, ahol
a Perzsa-öböl államaiban kitermelt kőolaj exportálható. Az iráni fegyveres erők a közelmúltban
több olyan hadgyakorlatot is folytattak, amelyek a Hormuzi-szoros lezárását célozták egy esetleges
háborús helyzet idejére.
Magas beosztású teheráni politikusok egyre többször céloznak a Hormuzi-szoros blokád alá
vételére, ha Irán ellen valóban életbe léptetnék a kilátásba helyezett súlyos szankciókat. Ha azonban
Irán ily módon válaszolna ezekre a szankciókra, akkor valójában súlyosan megsértené a nemzetközi
jog szabályait. Gyakorlatilag hadat üzenne a Hormuzi-szoros használatában érdekelt valamennyi
államnak. Ezen túlmenően a kőolaj-importáló államok érdekeit is sértené. Különösen az Egyesült
Államokét. Ez megkönnyítené egy esetleges Irán elleni amerikai katonai fellépés elfogadtatását,
mind az amerikai társadalommal, mind a világ közvéleményével. A James Carter elnökről
elnevezett Carter-doktrína szerint a Perzsa-öböl térsége életbevágó fontosságú az Egyesült Államok
számára. E szerint, ha ezek az életbe vágó érdekek veszélyeztetve vannak, akkor az Egyesült
Államok kötelessége minden rendelkezésére álló eszközzel megvédeni érdekeit, beleértve
természetesen a katonai erő alkalmazását is.
A világ vár és figyel
Az Egyesült Államok felkészült arra is, hogy megvitassa a teheráni vezetőkkel az iraki helyzetet,
keresve a békés kibontakozás lehetőségét. Az amerikai külügyminisztérium egyik vezető
munkatársa, David Satterfield, erről tájékoztatta az amerikai Szenátus tagjait. Bush elnök korábban
kizárta egy Iránnal való tanácskozás lehetőségét az iraki helyzetről. Időközben az Irakban
állomásozó amerikai hadsereg egyik magas rangú parancsnoka annak a véleményének adott hangot,

195
hogy az amerikai csapatok létszámának növelése vagy akár csökkentése elősegíthetné a kiéleződött
belső helyzet rendezését Irakban.
Mivel az elsöprő demokrata párti győzelem az időközi választásokon nagyrészt az amerikai
választóknak az iraki háborúval való elégedetlenségére vezethető vissza, ezért a Fehér Ház a jelek
szerint kész újabb lépésekre az iraki konfliktus mielőbbi befejezése érdekében. Ebbe az új
irányvonalba már beleillenek az Iránnal és a Szíriával folytatandó tárgyalások. Úgy is tekinthetjük,
hogy az Irak Tanulmányi Csoport, vagyis a Baker-bizottság máris eredményt ért el.
Az amerikai Kongresszus 2006. november 15-én tartott meghallgatásán John Abizaid tábornok, a
legmagasabb rangú katonai parancsnok a Közel-Keleten, ellenezte időpont kitűzését az Irakban
állomásozó amerikai erők kivonására. Abizaid tábornok ugyanakkor ellenezte azt a javaslatot is,
hogy további csapatokat küldjenek Irakba. Azzal érvelt, hogy a szükséges katonai erőt ma már az
iraki hadseregnek kell a konfliktus rendezése érdekében bevetnie.
A Szenátus illetékes bizottsága foglalkozott az ún. "Négypontos stratégiával" is. E szerint 20 000-
rel megnövelnék az amerikai csapatok létszámát, hogy szavatolják Bagdadban a közbiztonságot, és
lehetővé váljanak szükséges katonai átcsoportosítások máshová Irakon belül. A stratégia második
pontja szerint összpontosítani kell az erőfeszítéseket a regionális együttműködés érdekében
nemzetközi konferenciákon, és fokozni kellene e célból a diplomáciai együttműködést Kuvaittal és
Szaúd-Arábiával. Harmadikként erőfeszítéseket kell tenni azon megbékélési folyamat
felgyorsítására, amelynek célja a szembenálló szunnita, síita és kurd csoportok közti kiegyezés
elérése. Negyedikként az írja elő a stratégia, hogy meg kell győzni az amerikai törvényhozást
további pénzek kiutalásáról az iraki biztonsági erők kiképzése és felszerelése számára.
A fentiekből látható, hogy még minden mozgásban van, és a helyzet napról napra változik. Nem
tehetünk mást, mint hogy reménykedünk abban, hogy sikerül megtalálni a békés kibontakozás
lehetőségét és elkerülhetővé válik egy újabb - beláthatatlan következményekkel járó - háborús
konfliktus a Közel-Kelet térségében. Úgy gondoljuk, hogy minden békés megoldás jobb a
háborúnál. Megismételjük, amit már korábban is kifejtettünk, hogy tartós megoldást az jelentene, ha
a térség valamennyi országa, beleértve Izraelt is, kötelezettséget vállalna arra, hogy véglegesen és
ténylegesen lemond valamennyi tömegpusztító fegyver előállításáról és hadrendbe állításáról. Olyan
regionális megállapodásra lenne szükség, amely betiltja a világnak ebben a rendkívül fontos
térségében a vegyi, a biológiai és a nukleáris fegyvereket. Ehhez azonban az egyenjogúság
elismerésére, az alapvető érdekek kölcsönös tiszteletben tartására és végül, de nem utolsósorban, az
egyenlő mérce tisztességes alkalmazására lenne szükség.

A hidegháborútól a "hidegbéké"-ig
Oroszország és a többpólusú világ
Sokakat meglepett, amikor 1999-ben a csaknem ismeretlen KGB-ezredest, a KGB utódjának
számító Szövetségi Biztonsági Szolgálat, az FSZB első civil igazgatóját, Vlagyimir Putyint,
nevezte ki Borisz Jelcin akkori elnök Oroszország miniszterelnökévé. Hamarosan az államelnöki
tisztet is átvette, mint megbízott elnök. 2000-ben az orosz választópolgárok 53 %-a adta rá voksát,
de négy év múlva - a következő elnökválasztáson - már 71 %-os elsöprő többséggel maradhatott
hivatalában. Amikor Putyin a Kremlbe került, kemény kézzel vette át az irányítást. Sikerült
megállítania a hanyatlást, helyreállította a gazdasági stabilitást és a megingott közbiztonságot:
megerősítenie a szétesőben lévő orosz államot. 1999 őszén e sorok írójának alkalma volt
Moszkvában élő szakemberekkel eszmecserét folytatni, ahol elsősorban az volt a téma, hogy a
hidegháború végével miként lehetett volna megakadályozni az orosz gazdaság szétesését, a
közvagyon széthordását és végül 1998-ban az orosz pénzrendszer összeomlását: a példa nélkül álló

196
államcsődöt. Már ekkor elmondták ezek a moszkvai értelmiségiek, hogy Putyin egészen más lesz,
mint Jelcin, és megalapozottan lehet arra számítani, hogy a felbomlott szovjet birodalom romjain
végülis egy működőképes és erős orosz államot hoz létre. Ezt a várakozást kétkedéssel fogadtam,
annál is inkább, mert már akkor tudtam, hogy a Nyugatot irányító pénzhatalom a szovjet birodalmat
többek között a KGB-be beépült hálózata segítségével bomlasztotta fel. Putyin pedig ebben az
atlantista KGB-ben csinált karriert, lett viszonylag hamar ezredes. Kiválóan beszélt németül és
angolul, kiemelkedése idején pedig már nyugaton is eltöltött néhány évet.
Amikor kételyeimet elmondtam Putyin személyével kapcsolatban, akkor felvilágosítottak ezek a
moszkvai ügyekben nálam lényegesen járatosabb szakemberek, hogy Putyin alkalmas az eurázsista
hagyományokkal rendelkező orosz hadsereg támogatásának a megnyerésére, annak ellenére, hogy ő
az atlantista, azaz nyugat-barát KGB-től jött. Visszatekintve Vlagyimir Putyin eddigi
teljesítményeire, meg kell állapítani, hogy moszkvai ismerőseimnek lett igazuk. Putyinnak sikerült
abból a depresszióból kivezetnie Oroszországot, amelybe az atlantista Nyugat taszította,
maximálisan kihasználva azt a győzelmet, amelyet a hidegháborúban aratott a Szovjetunió felett. Az
atlantisták a gazdasági reformokra és demokratikus rendszerváltásra hivatkozva lényegében
széthordták-szétverték az orosz gazdaságot. Moszkvába küldött szakembereik segítségével
rákényszerítették a nemzetközi pénzügyi közösség által kidolgozott sokkterápiát, amely nemcsak a
gazdaságot bénította meg, de az állam működését is. A bekövetkezett gazdasági összeomlás -
méreteinél fogva - példa nélkül áll a modern közgazdaság történetében. A hidegháborúban
elszenvedett veresége következtében Oroszország több mint kétszer akkora veszteséget volt
kénytelen elszenvedni, mint a II. világháborús pusztítások nyomán együttvéve.
Oroszország bruttó hazai összterméke a felére csökkent, a tőkeberuházások pedig 80 %-kal estek. A
társadalom alsóbb rétegei a harmadik világhoz hasonló nyomor szinten voltak kénytelenek élni. A
halálozási arány megugrott, és évi több millióval csökkent a lakosság létszáma. Ennek részleteit
pontos adatokra támaszkodva már 1999 decemberében megírta Szergej Glazijev matematikai-
közgazdász professzor, aki Jelcin első kormányában a külgazdasági kapcsolatokért felelős miniszter
volt. Ő volt az akkori orosz kormány egyetlen tagja, aki tiltakozásul azért, hogy Jelcin elnök
feloszlatta a törvényesen megválasztott orosz parlamentet és felfüggesztette az alkotmányt, 1993-
ban lemondott kormányban viselt miniszteri tisztségéről. Glazijev már akkor hangoztatta, hogy ezt a
fajta szabadrablást jelentő reformpolitikát fel kell számolni, mert katasztrófához vezetett.
Vlagyimir Putyin Jelcin elnök szervilizmusba torkollott euroatlantista politikáját gyökeresen
megváltoztatta. Ennek következtében 1999-től kezdődően az orosz gazdaság évi 6-7 %-kal
növekedett, s ma már Moszkva rendelkezik a világ ötödik legnagyobb arany- és külföldi
valutatartalékával. Moszkva és más orosz nagyvárosok gyors növekedésnek indultak, óriási az
építkezési láz, az üzletek tele vannak nyugati árucikkekkel, köztük luxusárukkal is. A gyors fejlődés
ellenére az oroszok 60 %-a még mindig a szegénységi szint küszöbén vagy az alatt él. Kétségtelen
azonban, hogy Putyin elnöksége stabilizálta a kontinensnyi országot és bizonyos mértékig
helyreállította a lakosságnak az önbizalmát. Ezért az egykori KGB-ezredes még mindig igen nagy
népszerűségnek örvend.
A Nyugat, elsősorban Washington, azonban lekezeli Oroszországot. Képmutatóan az
egyenjogúságon alapuló stratégiai partnerségről és barátságról beszélnek, sőt az Egyesült Államok
elnöke még tegező viszonyban is van az orosz elnökkel. Az amerikai kormányzat azonban
változatlanul folytatta Oroszország gyengítésének a politikáját. Ennek rutinszerű eszközei az
ünnepélyesen tett ígéretek megszegése, az orosz politika irányítóinak leereszkedő kioktatása, és
újabb egyoldalú engedmények követelése. A jelenlegi egypólusú világban az amerikai kormányzat
még annyi ellenszolgáltatásra se hajlandó Oroszországnak, mint amennyit Washington a
hidegháború idején nyújtott a szovjet birodalom magját képező kommunista Oroszországnak.
Folytatódik Oroszország katonai körbekerítése és a jelenlegi orosz határokon (vagy azok közelében)
egyre-másra létesülnek az amerikai és NATO katonai támaszpontok. Tervezik az egykori szovjet
197
tagköztársaságok közül legalább hétben - a Balti államoktól, Ukrajnán át Grúziáig és
Azerbajdzsántól a közép-ázsiai országokig - állandó támaszpontok létrehozását. Ezt orosz részről
egyfajta Amerika által épített vasfüggönynek érzik, amely ismét a fegyverkezést helyezi előtérbe az
amerikai-orosz kétoldalú kapcsolatokban.
Amerika ugyanakkor elutasítja, hogy Oroszországnak jogos nemzeti érdekei fűződhetnének ahhoz,
hogy saját területén túl is biztosítsa a befolyását, még akkor is, ha etnikailag rokon vagy
szomszédos népek által lakott olyan országokról van szó, mint Ukrajna, Fehéroroszország vagy a
kaukázusi Grúzia. Washingtonból keményen bírálják Moszkvát azért, mert baráti kormányzatot
szeretne Ukrajnában, amellyel szoros kulturális, nyelvi és történelmi kapcsolatok kötik össze, nem
beszélve a közös vallásról és a még ma is igen szoros gazdasági és biztonsági érdekekről.
Oroszország még attól is meg van fosztva, hogy teljes szuverenitást gyakoroljon szorosan vett
határai között. Ezt többek között az akadályozza, hogy amerikai részről 1992 óta gyakran és
hatékonyan avatkoznak be Oroszország belügyeibe. Elárasztották gazdasági tanácsadókkal, akiknek
az volt a feladata, hogy az 1990-es években levezényeljék Oroszország átvezetését a
kommunizmusból a demokratikus piacgazdaságba. A piacgazdaság előnyeiről szóló prédikációktól
eltekintve gyakran hangzottak el e szakértők részéről fenyegetések is arra vonatkozóan, hogyan kell
egy rendes, demokratikus országnak megszerveznie politikai és gazdasági rendszerét.
Ezek a szélsőséges euroatlanti értékeket prédikáló nyugati szakértők még arra is tettek javaslatot,
hogy miként kellene Vlagyimir Putyint elmozdítani az olyan Amerikában kidolgozott - "színes
forradalomnak" nevezett - technikával, mint például amilyen az ukrajnai "narancsos" forradalom,
a grúziai "rózsás" vagy Askar Akajev nevéhez fűződő "tulipános" forradalom volt Kirgíziában. Egy
hasonlót Fehéroroszországban is megkíséreltek, sikertelenül. A transznacionális szervezett
magánhatalom tulajdonában lévő, ún. korporációs tömegtájékoztatás Amerikában egyre gyakrabban
nevezi az orosz elnököt "gengszternek", "fasisztának", "Szaddam Husszeinnek". A Carnegie
Alapítvány több szakértője is már kijelentette, hogy "Putyin gyengesége" és sebezhetősége alkalmas
célponttá teszi a jelenlegi kormányzatot az ilyen "színes forradalommal" végrehajtott
rendszerváltásra. Magunk részéről csak azon csodálkozunk, hogy a demokráciának ezek szószólói
vajon felmérték-e, hogy mit jelentene a világ második legnagyobb nukleáris fegyverkészlettel
rendelkező országának a destabilizálása ilyenfajta nyugati rendszerváltó technikával?
Azt a háttérhatalmat, amelynek a magját a globális pénzmonopólium legfelső irányítói képezik,
mindig is a kettős mérce jellemezte. Ennek egyik megjelenési formája, hogy Washington keményen
elítéli Moszkvát azért, amit maga is tesz. Az Egyesült Államok mindenütt, ahol csak tudja, kiépíti
katonai támaszpontjait a korábbi szovjet tagköztársaságokban és a saját érdekei szerint hasznosítja
nyersanyagaikat, elsősorban a kőolajat. Főként azonban a pénzügyi eszközöket veti be céljai elérése
érdekében. Amikor a NATO Oroszország közvetlen közelében terjeszkedik, és teljes ellenőrzése alá
vonja az egykori szovjet birodalomhoz tartozó országokat, akkor természetesen a "globális
terrorizmus" ellen küzd, és a védtelenül maradt államokat veszi védelmébe, nyújt nekik önzetlenül
segítséget. Amikor Moszkva ez ellen tiltakozik, akkor ezzel hidegháborús hangot üt meg, és az
elmúlt időket hozza vissza. Amikor Washington közvetlenül beavatkozik Ukrajna vagy Grúzia
belügyeibe, akkor az a "demokrácia terjesztését" segíti, ha viszont a Kreml próbálja saját korábbi
kapcsolatait fenntartani, akkor az az "orosz imperializmus" megengedhetetlen újjáéledése és
terjeszkedése.
A Nyugat az Egyesült Államok vezetésével 1993 szeptemberében és októberében nem csak elnézte,
de támogatta is Jelcint abban, hogy feloszlassa Oroszország demokratikusan választott parlamentjét
és alkotmánybíróságát. Jelcin ekkor az orosz nemzet egészét megillető közvagyont, valamint a
véleményhatalom olyan fontos intézményeit, mint a televízió-hálózat, átengedte a Kremlhez
közelállók tulajdonába. Oroszországra kényszerített egy olyan alkotmányt, amely nem volt alkalmas
a végrehajtó hatalom alkotmányos korlátozására és ellenőrzésére. A választásokat lényegében
meghamisították, s mindezt a Nyugat egyértelműen demokratikus reformként üdvözölte. Amikor a
198
Jelcin segítségével Oroszország élére került Putyin is alkalmazta ezeket az eszközöket, de most már
az orosz társadalom és az orosz állam megerősítése érdekében, akkor ezt elítélték, mint reakciós,
antimodernista tekintélyuralmi módszereket, amelyek elősegítik az "autoritarianizmushoz" való
kártékény visszatérést.
Az Egyesült Államokat irányító nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia kísérletet tett
Oroszország gyengeségének a kihasználására, hogy Amerika olyan egyoldalú nukleáris fölényhez
jusson, amelyet a Szovjetunió fennállása idején nem tudott elérni. Washington önkényesen
visszalépett az 1972-ben megkötött (a rakétaelhárító rendszerek kiépítésének a korlátozásáról szóló)
szerződéstől azért, hogy egy olyan rendszert léptessen életbe, amely képes elpusztítani a
támadórakétákat. Ezáltal az Egyesült Államok úgy juthat hozzá az első nukleáris csapásmérés
lehetőségéhez, hogy nem kell számolnia hatékony ellencsapással. Az, aki az első csapást mérheti,
behozhatatlan előnyhöz jut a megtámadottal szemben. Az Egyesült Államok kényszerítette
Oroszországot, hogy írjon alá egy olyan nukleáris fegyverzetet csökkentő megállapodást, amely
nem tartalmazza a nukleáris fegyverek tényleges megsemmisítését, és annak az ellenőrzését.
Ugyanakkor lehetővé teszi az Egyesült Államok számára olyan új nukleáris fegyverek
kifejlesztését, amelyeket Washington már be is jelentett.
Ennek a tükrében már nem olyan meggyőző az a nyugati vád, hogy az amerikai-orosz viszonyban
bekövetkezett elhidegülést Putyin elnök bel- és külpolitikája okozta. A hidegháború is csak akkor
érhet véget, ha nem csak keleten, de nyugaton is befejezik. A Nyugatnak Oroszországra
rákényszerített ún. sokkterápiája, amely katasztrofális gazdasági következményekkel járt, súlyos
csapást mért a demokratikus folyamatokra. Ezzel tovább rontotta a közbiztonságot. Olyan
oligarchikus rendszer létrehozását segítette elő, amelyet egyáltalán nem lehet összeegyeztetni egy
nyugati típusú demokratikus politikai rendszerrel. A túlvagyonosodott oligarcha réteg
túlhatalomhoz juttott a politikai szférában, mert vagyon és hatalom egymást szervesen kiegészítik
és egyik a másikra átváltható. Az Amerikát is irányító pénzhatalom által Oroszországra
kényszerített, és csődöt mondott sokkterápia Amerika-ellenességhez vezetett. Ezért van az, hogy az
orosz lakosságnak már csak 5 %-a nevezhető Amerika-barátnak szemben a szovjet birodalom
felbomlása utáni lényegesen nagyobb aránnyal.
Egyes politikai elemzők úgy gondolják, hogy gyakorlatilag hidegháború, de legalábbis hidegbéke
alakult ki a Nyugat és Oroszország között. Ez a hidegbéke eredményezte, hogy nincs érdemi
párbeszéd a világ egyetlen szuperhatalma és a legyőzött, de feltápászkodó Oroszország között.
Miután az Egyesült Államok felmondta a rakétaelhárító rendszerek kiépítését korlátozó szerződést,
és nincs többé szó a nukleáris- és a rakétafegyverek tényleges csökkentéséről, új helyzet állt elő.
Washington úgy döntött, hogy kiépíti az Amerikát védő rakétaelhárító ernyőt. Egyre inkább
polgárjogot nyer a megelőző háború és az első nukleáris csapásmérés elvi lehetősége, amely közel
ötven éven át meg volt tiltva. Egyes magas rangú biztonsági szakértők a tényleges és ellenőrzött
fegyverzet-korlátozást a hidegháború elavult örökségének tekintik. Azért, hogy a tényleges
feszültségnek eme okairól elterelje a figyelmet, a pénzoligarchia tulajdonában lévő
tömegtájékoztatás, szakadatlanul démonizálja Putyint úgymond tekintélyuralmi magatartása és
durva új-imperializmusa miatt.
Az elmondottak némi magyarázatot adnak arra, hogy az orosz elnök miért mondott 2007. február
10-én viszonylag kemény hangú beszédet a NATO-országok vezetőinek a tanácskozásán. Putyin
valójában azt mondta el, amit a világközvélemény jelentős része gondol. A BBC 2006
novemberében felmérést készített 25 országban és e szerint a megkérdezettek 49 %-a gondolja úgy,
hogy az Egyesült Államok jelenleg főleg negatív szerepet játszik a világban, s csupán 32 %
gondolta ennek az ellenkezőjét. 2005-ben is volt egy felmérés, amely 18 országra terjedt ki, és
amely szerint még 40 % gondolta úgy, hogy az Egyesült Államok jótékony szerepet játszik a
világpolitikában. Németországban és Indonéziában 4 megkérdezett közül 3 ítélte negatívnak
Amerika befolyását, Franciaországban és Törökországban a megkérdezettek 69 %-a volt ugyanezen

199
a véleményen.
Magában az Egyesült Államokban a megkérdezettek 57 %-a ellenezte az iraki háborút, valamint az
Izrael és Hezbollah közötti háborút. A megkérdezettek 60 %-a elítélte azt, ahogyan a guantanamo-i
amerikai támaszponton bánnak az ítélet nélkül fogvatartottakkal. A megkérdezettek 50 %-a
helyteleníti azt a módot, ahogyan a hivatalos Amerika az iráni nukleáris programhoz viszonyul. A
2006 novemberi választásokon a Bush-kormányzat jelentős vereséget szenvedett, és elveszítette
többségét mind a képviselőházban, mind a szenátusban. Megszületett egy javaslat az iraki háború
mielőbbi befejezésére is, amelyet az Iraki Tanulmányi Csoport (Iraqi Study Group) készített
idősebb George Bush elnök egykori külügyminiszterének, Baker-nek a vezetésével. 2007 elején
Teherán ellen hasonló médiakampány folyt, mint korábban Irak ellen. Az iraki háborúban eddig
655 000 iraki halt meg és az amerikai hadsereg is elveszítette már több mint 3200 katonáját.
Putyin müncheni hallgatósága miniszterekből és felelős döntéshozókból állt. (Amerikai részről
például ott volt az új védelmi miniszter, Robert Gates és a harcias köztársaságpárti szenátor John
McCain.) Putyin velük közölte, hogy a világ ma tanúja lehet a katonai erő korlátlan alkalmazásának
a nemzetközi életben és ez a visszatérő konfliktusok szakadékába taszítja a világot. Az ENSZ
Alapokmányát nevezte a katonai erő alkalmazása egyetlen legitimáló forrásának. A NATO keleti
terjeszkedésével kapcsolatban Putyin megállapította, hogy annak nincs sok köze a
modernizációhoz, és jelentősen befolyásolja Moszkva viszonyát a Szövetséghez. Putyin úgy látta,
hogy ez a fajta keleti irányú terjeszkedés aláássa a kölcsönös bizalmat.
Putyin arra a kérdésre, hogy mi az egypólusú világ, azt a választ adta, hogy nem jelent mást, mint
egyetlen globális hatalmi központot, egyetlen uralmat gyakorló kormányzattal. Putyin kijelentette,
hogy az amerikai rakétavédelmi rendszer kiépítése Közép-Európában új fegyverkezési versenyt
indít be. Az az amerikai érv, hogy ez nem irányul Oroszország ellen, nem meggyőző. Hozzátette,
Oroszország válaszol a kihívásra, ha nem is hasonló nagyságrendben, de azért hatékonyan. Putyin
arra célzott, hogy a Pentagon a Cseh Köztársaságban radar-állomást, Lengyelországban pedig
rakétaelfogó rendszert tervez kiépíteni arra hivatkozva, hogy ily módon kíván Irán ellen védekezni.
A washingtoni katonai vezetés a Csendes-óceán térségében áthelyezte a Hawaii szigetekről az
Oroszországhoz tartozó Kamcsatka-félsziget közelében lévő Aleuti-szigetekre a legnagyobb
rakétavédelmi radarállomását.
Putyin emlékeztette a Münchenben összegyűlt vezetőket, hogy országa továbbra is betartja azt a
kötelezettségét, hogy 2012-ig nukleáris fegyverkészletét a megállapodott 1700, illetve 2200
robbanófejre csökkenti. Ezt a megállapodást szakértők azért bírálták, mert nincs biztosítva a
végrehajtás ellenőrzése és továbbra is lehetséges a tárolt robbanófejek újrafelszerelése. Putyin
reményét fejezte ki, hogy a Nyugat is betartja vállalt kötelezettségeit. Azt is közölte, hogy
elkészítettek egy olyan szerződéstervezetet, amely a világűrt fegyvermentes övezetté nyilvánítaná.
Putyin sürgette az Atomsorompó Egyezményt meghosszabbító és a nukleáris fegyverkezést
csökkentő tárgyalások folytatását.
Az orosz elnök keményen bírálta az Egyesült Államokat azért, hogy egyoldalú akcióival nem
növelte, hanem csökkentette a nemzetközi biztonságot. Úgy fogalmazott, hogy az egyoldalú,
illegitim akciók egyetlenegy problémát sem oldottak meg, ellenben további konfliktusokhoz
vezettek. Az Egyesült Államok egyedüli szuperhatalomként minden vonatkozásban túllépett
határain.
Putyin elnök müncheni beszédéhez azt kívánjuk hozzáfűzni, hogy a nemzetközi kapcsolatokban
történelmileg beigazolódott tény, hogy az erőegyensúly elősegíti a béke fennmaradását, míg a
kiegyensúlyozatlanság a háborús konfliktusoknak kedvez. Az erősebb fél a legkülönfélébb
okokból csábítást érezhet arra, hogy fölényét kihasználja a gyengébb féllel szemben. A hidegháború
idején néhány kiélezett helyzettől eltekintve, mint amilyen például a kubai rakétaválság volt 1962-
ben, az elrettentés egyensúlya - a MAD, Mutually Assured Destruction, Kölcsönösen Garantált

200
Elpusztítás - képes volt fenntartani a békét.
Hivatkozni lehet a Kasmír indiai tagállam hovatartozásáról vitatkozó Indiára és Pakisztánra is. A
két ország 1947-ben, 1965-ben és 1971-ben véres háborút viselt a fele részben hinduk által, fele
részben mohamedánok által lakott ország megszerzéséért. India azonban - elsősorban az
atomhatalommá vált Kínától tartva - maga is kifejlesztette nukleáris fegyvereit, Pakisztán viszont -
Indiától tartva - nem akart lemaradni. Így most a két riválisnak bevethető nukleáris fegyverei
vannak. Azóta nem került sor háborúra Kasmír miatt, noha a feszültség továbbra is fennáll, amit
bizonyít, hogy merényletekre gyakran sor kerül.
Amióta a Szovjetunió felbomlott és az Egyesült Államok vált az egyetlen szuperhatalommá, egyre
több háborúra, erőszakos cselekményre került sor világszerte. A világ számos pontján anarchikus
állapotok jöttek létre, és a legingatagabb a helyzet a Közel-Kelet térségében. Nemcsak Moszkva, de
több arab ország is úgy látja, számos konfliktust okozott az a körülmény, hogy Amerika egyre
inkább egyoldalúan lép fel és kihasználja, hogy jelenleg ő az egyetlen szuperhatalom. Washington
az elmúlt hat évben tetszése szerint indíthatott háborút, szeghette meg a nemzetközi jogot és még az
emberi jogokat is átértelmezhette. Hiányzott az az ellensúly, amely mérsékletre szoríthatta volna.
Ilyen körülmények között került sor Afganisztán megszállására, és Irak elfoglalására. Nem csak az
ottani politikai rendszereket számolta fel, de katonai akciói nyomán a helyi lakosok százezrei
vesztették életüket. Egyedül Irakban 655 000 polgári személy halt meg eddig. Amerikának
természetesen vállalnia kell a felelősséget e lépései következményeiért. Ezek közzé tartozik a
lerombolt országok újjáépítése, a közigazgatás és a közbiztonság helyreállítása. A tények arra
utalnak, hogy mindez meghaladja még az egyetlen szuperhatalom lehetőségeit is.
Az Egyesült Államokat belülről irányító nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia nem akarja,
hogy a világ energiahordozók szempontjából legfontosabb térségében elveszítse hegemóniáját.
Ezért ragaszkodik ahhoz, hogy csak neki és szövetségesének legyen nukleáris fegyvere. Már
hosszabb ideje folyik a kampány Irán ellen, s az eddig életbe léptetett szankciókat újabbakkal
akarják kiegészíteni. A világ pénzrendszerét és energiahordozóit a hegemóniája alatt tartó
érdekcsoportok az Egyesült Államok segítségével tesznek kísérletet Irán bankrendszerének a
megbénítására. Teheránt meg akarják fosztani attól is, hogy hasznosíthassa a maga javára a
nukleáris technológia előnyeit. Háborúval fenyegetik, ha nem mond le az urán dúsításáról. Az Irán
által előállított nukleáris nyersanyag igen alacsony dúsítású, s csak atomerőművekben
hasznosítható. Nemzetközi szakértők szerint Teheránnak még mintegy tíz évre van szüksége ahhoz,
hogy atombombát tudjon előállítani. Irán 2007. február 20-án felajánlotta, hogy kész abbahagyni az
urán dúsítását, amennyiben a nyugati országok is ezt teszik. Amerikai részről ezt nyomban
elutasították arra utalva, hogy Irán előbb tegyen eleget a Biztonsági Tanács által előírt
kötelezettségeinek.
Az Egyesült Államok a terrorizmus elleni háború kapcsán jelentős számú gyanúsított személyt is
őrizetbe vett és különböző helyeken tartja őket őrizetben már hosszabb ideje anélkül, hogy bíróság
elé állította volna őket. Ez ellentétes az általánosan elfogadott nemzetközi jogi emberi jogi
normákkal, de megszegi az amerikai alkotmány részét képező Habeas Corpus rendelkezéseit is. A
Habeas Corpus, amely a személyi szabadságjogokat biztosítja, 1305 óta van érvényben Angliában.
Számos joggal kiegészült az évszázadok során és 1679-ben kodifikálták Habeas Corpus Act
elnevezéssel. A személyi szabadsághoz tartozó alapvető jogokat tartalmazza az Egyesült Államok
alkotmánya első cikkelyének 9. szakasza. Ez kimondja, hogy a Habeas Corpusba tartozó
szabadságvédő jogszabályokat nem lehet felfüggeszteni, kivéve, ha azt lázadás vagy ellenséges
támadás esetén az állam biztonsága megkívánja. Az alkotmány azt is előírja, hogy nem hozható
olyan visszaható hatályú törvény vagy kivételes törvény, mely lehetővé tenné a bírói eljárás nélküli
elítélést.
2006 szeptemberében hagyta jóvá az amerikai törvényhozás két háza az MCA-t, Military
Commission Act of 2006, (2006. évi Katonai Bizottsági Törvény) elnevezésű törvényt, amely
201
lehetővé teszi a Habeas Corpusban foglalt személyvédelmi szabadságjogok felfüggesztését olyan
törvényen kívüli, ellenséges személy vonatkozásában, aki részt vesz az Egyesült Államokkal
szemben ellenséges cselekmény elkövetésében vagy támogat ilyen cselekményt. Itt az a kérdés,
hogy az őrizetbe vett személyek (például a Kuba területén lévő Guantanamo támaszpont foglyai)
ellenséges személynek minősíthetőek-e vagy sem? Egy ilyen minősítés ellen fellebbezést lehet
beadni az Egyesült Államok szövetségi bíróságához. Ha ezt a minősítést a bíróság fenntartja, akkor
az ítélet nélküli fogvatartást jogszerűnek kell tekinteni. Ha viszont nem tartja fenn, akkor a Habeas
Corpus korlátozásait a továbbiakban nem lehet alkalmazni.
A problémát az jelenti, hogy nincs határidő megszabva arra, hogy a kormány meddig köteles egy
ilyen bizottsági meghallgatást biztosítani. A fogvatartottak ugyanis el vannak zárva attól a
lehetőségtől, hogy a bizottsági meghallgatás előtt amerikai bírósághoz forduljanak. Nagy vitát
váltott ki Gonzales amerikai igazságügy-miniszter 2007 januárjában tett kijelentése, hogy az
Egyesült Államok alkotmánya szó szerint nem tartalmazza a Habeas Corpusban foglalt jogokat
minden amerikai lakos és állampolgár számára. Ez nyilvánvalóan képtelenség, mert az első cikkely
9. paragrafusának második bekezdése kimondja, hogy "A Habeas Corpus levelek kibocsátásának
kiváltságát nem lehet felfüggeszteni, ...". Ha valami nem képezi az amerikai jogrendszer szerves
részét, akkor az alkotmánynak nem kellene rendelkeznie felfüggesztésének tilalmáról, hiszen csak
azt lehet felfüggeszteni, ami az amerikai Corpus Iuris részét képezi.
Azért tértünk ki részletesebben erre a kérdéskörre, mert jelzi, hogy a világszinten hiányzó
egyensúly kiegyensúlyozatlan viszonyokhoz vezetett az egyetlen szuperhatalom belpolitikájában is.
A külpolitikában tanúsított egyoldalú tekintélyuralmi eljárások megjelentek a belpolitikában is,
mégpedig az emberi jogok és a politikai szabadságjogok nagyarányú korlátozásában.
Azok, akik folyamatosan elemzik a közel-keleti helyzet alakulását, úgy vélik, hogy az Egyesült
Államok szuperhatalmi státusza hozzájárult az erőegyensúly eltolódásához abban a vonatkozásban
is, hogy Izrael megkeményítette magatartását a palesztinokkal szemben. Hiányzik Izrael nukleáris
fegyvereket is felölelő katonai túlsúlyával szemben az ellensúly. Izrael öt ízben is megtámadta
Libanont, 1978-ban, 1982-ben, 1993-ban, 1996-ban és 2006-ban, számos polgári személy halálát és
dollármilliárdokban kifejezhető anyagi kárt okozva. Ilyen szempontokat is figyelembe véve, nem
meglepő, hogy Putyin jelezte: Moszkva erőfeszítéseket tesz, hogy ellensúlyozni tudja az amerikai
szuperhatalom túlsúlyát. Ebbe a politikába illik, hogy a müncheni biztonsági konferenciáról a
Közel-Keletre utazott.
Több amerikai politikus is meglepetésének adott hangot Oroszország aggodalmaival kapcsolatosan.
Az Egyesült Államok változatlanul állítja, hogy egy esetleges iráni, illetve észak-koreai
rakétatámadás kivédéséhez van szükség a Csehországban kiépítendő radarállomásra és a
Lengyelországba telepítendő rakétaelfogó támaszpontokra. Jurij Balujevszkij, az orosz hadsereg
vezérkari főnöke, ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok egyoldalú lépéseivel
veszélyezteti az Európában kialakult erőegyensúlyt és aláássa Oroszország nukleáris elrettentő
erejét. Bármennyiszer is állítják, hogy ezek a lépések nem Oroszország ellen irányulnak,
ténylegesen befolyásolják Oroszország védelmi képességét. Balujevszkij hangsúlyozta, hogy
Oroszország szigorúan tartja magát a nukleáris leszerelésről kötött megállapodásokhoz, miközben
az Egyesült Államok egyre közelebb telepíti rakétavédelmi bázisait, és a NATO is folyamatosan
közeledik Oroszország határaihoz.
A szovjet birodalom felbomlásával a NATO-nak is új stratégiát kellett kidolgoznia. Miért van
szükség az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetére? Egyrészt azért, mert a Szovjetunió legnagyobb
területű és leghatalmasabb utódállamaként Oroszország továbbra is a világ második nukleáris
hatalma. Óriási energiahordozó-tartalékai miatt gazdasági nagyhatalom, és 17 075 400
négyzetkilométernyi területével pedig még mindig a világ legnagyobb területű országa. Ezért a
NATO hivatalosan nem bevallott első funkciója Oroszország ellenőrzés alatt tartása. A NATO
szintén nem bevallott másik funkciója az Európai Unióba tömörült országok szoros integrálása az
202
Észak-Atlanti nagyobb katonai védelmi térségbe. Mivel az Európai Uniónak nincs saját hadserege,
ezért saját külpolitikát sem tud folytatni, mert nincs mivel annak érvényt szereznie. Ezáltal az
Európai Unió katonai és külpolitikai szempontból az Egyesült Államoknak a része, annak
hegemóniája alatt áll és nem önálló világpolitikai tényező. Ha pedig tudomásul vesszük, (amit
hivatalosan soha nem fognak elismerni), hogy az Egyesült Államok belülről legyarmatosított
ország, amely felett a valódi hatalmat a szervezett magánhatalommá integrálódott nemzetközi pénz-
és korporációs oligarchia gyakorolja, akkor érthetővé válik, hogy a NATO harmadik fontos
feladata az egy központból irányított világ, az új világrend - a Globális Unió - létrehozásának
támogatása globális zsoldosként.
A fentiekre tekintettel Oroszország tehát aggodalommal tekint a legújabb amerikai lépésekre Kelet-
Európában. Az orosz vezérkari főnök kijelentette: Moszkva fontolóra veszi, hogy felmondja a
Középtávú Nukleáris Fegyverzet Csökkentésére Vonatkozó Szerződést (Intermediate-Range
Nuclear Forces Treaty, INF), amelynek alapján Oroszország leszerelte hagyományos
robbanóanyagot szállító, földről kilőhető, közép- és rövid hatótávolságú ballisztikus rakétakilövő
állásait. Ugyanezt tette az 500-tól 5000 km-ig terjedő hatósugarú szárnyas-rakéta kilövő helyeivel
is. Ezt követően Nyikolaj Szolovcov, az orosz stratégiai rakétaerők parancsnoka közölte, hogy az
irányítása alatt álló erők képesek felderíteni és megfigyelés alatt tartani az amerikai rakétaelhárító
rendszert Közép-Európában. Ez azt is jelenti, hogy az orosz hadsereg rakétákat irányít
Lengyelországra és a Cseh Köztársaságra. Szolovcov hozzátette, hogy Oroszország a közeljövőben
újra gyártani fog rövid- és közép hatótávolságú rakétákat. Moszkva attól is tart, hogy Amerika
Ukrajnába is telepít rakétavédelmi ernyőjéhez szükséges berendezéseket.
Az Egyesült Államok eddig már 11 rakétaelfogó bázist telepített Alaszkába és Californiába.
Elsősorban az észak-koreai támadás elhárítására. Iránról azt feltételezik, hogy még évekig nem
rendelkezik sem nukleáris fegyverrel, sem a célba juttatásukhoz szükséges hosszútávú
hordozórakétákkal és repülőgépekkel. Putyin mindenesetre szemrehányást tett az Egyesült
Államoknak Münchenben, hogy új nukleáris fegyverkezési versenyt kezdeményez a felállítás alatt
álló rakétavédelmi ernyővel. Robert Gates, amerikai védelmi miniszter, aki korábban a CIA
igazgatója volt, igyekezett elvenni az élét Putyin szavainak azzal, hogy a hírszerző szolgálat tisztjei
keményen szokták kifejezni magukat.
Vegyük most sorba, hogy a tények fényében jogosak voltak-e az orosz elnök kemény szavai? A
hidegháború végén az egyik legígéretesebb fejlemény az volt, hogy Ronald Reagan és idősebb
George Bush elnökök jó viszonyt alakítottak ki az akkori szovjet, illetve orosz vezetéssel,
elsősorban Gorbacsovval. Amikor aztán a hidegháború ténylegesen befejeződött és a szovjet
birodalom felbomlott, az Egyesült Államok - egyedüli szuperhatalomként -maximálisan kihasználta
geopolitikai előnyeit a felbomló és legyengült Oroszország rovására. A szovjet hadsereg harc nélkül
távozott Kelet-Európából és Moszkva bízott azokban a nyugati ígéretekben, hogy a NATO nem
nyomul keleti irányba. A tények viszont azt mutatják, hogy ma már a NATO-hoz tartozik nemcsak
Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország és Románia, de a katonai szövetség tagja a
három balti állam és folyamatban van Ukrajna, valamint Grúzia beléptetése is.
Másodsorban az aggasztja a Kreml-t, hogy Amerika támogatta olyan kőolajvezeték felépítését,
amely a Kaszpi-tengeri olajat Azerbajdzsánból Grúzián keresztül vezeti Törökországba, vagyis
kikerüli Oroszországot. Harmadikként aggodalomra adhat okot, hogy az orosz elnök hozzájárult
ideiglenes amerikai támaszpontok létesítéséhez az Afganisztán elleni háború idején. Most viszont
meg kell állapítania, hogy Washington véglegesen be akar rendezkedni az egykor a Szovjetunióhoz
tartozó közép-ázsiai országokban, és meg akarja tartani az ideiglenesen átengedett bázisokat.
Negyedikként feszültségre adhat okot, hogy Putyin nem hiszi el Bushnak: az észak-koreai
atomrakéták elhárítása érdekében van szüksége rakétaelhárító rendszer kiépítésére Kelet-
Európában. Ötödikként említhetjük, nem tetszik a jelenlegi orosz vezetésnek, hogy különböző
demokráciaterjesztési technikákkal Amerika Oroszországot is célba vette. Olyan alapítványok, mint
203
a National Endowment for Democracy és annak mind demokrata, mind republikánus párti
fiókintézményei, továbbá olyan alapítványok és emberi jogi intézetek (mint a Freedom House)
Kelet-Európában is végrehajtanak rendszerváltozásokat, ahol, és amikor azt szükségesnek látják.
Sikerrel került rá sor Szerbiában, Ukrajnában és Grúziában, míg Fehéroroszországban egyelőre nem
sikerült. Kiderült, hogy már Moszkvában is készítik elő hasonló technikákkal a Nyugatnak jobban
engedelmeskedő érdekcsoportok hatalomra juttatását. Ezért a Kreml korlátozta az ún. demokráciát
terjesztő külföldi ügynökségek tevékenységét.
Ellenérzést váltott ki Moszkvában az is, hogy az Amerika vezette NATO 78 napon át bombázta
Szerbiát a koszovói konfliktus ürügyével. Oroszország véleményét lényegében mellőzték, holott
Szerbia - és általában a balkán - a közös ortodox vallás és kultúra, valamint a szláv összetartozás
miatt Oroszország hagyományos befolyási övezetéhez tartozott. Mindezek arra utalnak, hogy a
hidegháború végével a hideg béke korszaka kezdődött.
Az sem véletlen, hogy Putyin Münchenből Szaúd-Arábiába utazott, ahol Abdullah királlyal
(Washington egyik legszorosabb szövetségesével) megvitatta a nemzetközi helyzetet, beleértve a
közel-keleti kérdést és a palesztinai témát is. Putyin innen Katarba, majd a jordániai Ammanba
utazott. Ezzel egyidejűleg India fővárosában, Új-Delhiben, is új korszakot jelző találkozásra került
sor. Itt India, Kína és Oroszország külügyminiszterei megtárgyalták, hogyan lehetne az egyetlen
szuperhatalom által irányított világból 'multipolar world'-öt, azaz többpólusú világot létrehozni.
Ez a találkozó folytatása volt annak a világtörténelmi jelentőségű tanácskozásnak, amelyre a világ
legfejlettebb országait tömörítő G8-ak Szentpétervári csúcstalálkozóját követően 2006 júliusában
került sor Manmohan Singh, indiai miniszterelnök, Hu Csin-tao, kínai elnök (aki egyben a KKP
elnöke és a kínai hadsereg legfőbb irányítója), valamint Vlagyimir Putyin, orosz elnök között.
Indiának 1100 millió, Kínának 1300 millió és Oroszországnak 143 millió lakosa van. Együttvéve a
világ lakosságának a 40 %-a él ebben a három hatalmas országban. Gazdasági teljesítményük pedig
a világtermelés 1/5-ét teszi ki. Ők rendelkeznek a világ összes nukleáris robbanófejének több mint a
felével.
A három ország külügyminisztere megtette a kötelező tiszteletkört és hangsúlyozta, hogy
szövetségük nem irányul az Egyesült Államok ellen, sőt valójában az a célja, hogy elősegítse a
nemzetközi élet harmóniáját és a kölcsönös jobb megértést. Többet árul el a három ország
elmélyülő összefogásáról az, hogy milyen témákat vitattak meg. A napirenden elsőként Irán, majd
Irak, Afganisztán, a Közel-Kelet és Észak-Korea szerepelt, de megtárgyalták az energiaellátás, a
nukleáris fegyverek terjedésének a korlátozása és a nemzetközi kereskedelem növelése kérdéskörét
is. Elemzők azonban egybehangzóan hangsúlyozták, hogy a három ország azokat a módszereket
próbálta megtalálni, amelyekkel gazdasági és politikai befolyásukat jobban tudnák érvényesíteni a
jelenleg egyedül cselekvő Washingtonnal szemben. A három ország vezetői meg vannak győződve
arról, hogy a nemzetközi viszonyok súlypontja Ázsiába kerül át, és ezért fel kell készülniük a
nemzetközi kapcsolatok irányításában való nagyobb részvételre. Indiai részről azt hangsúlyozták,
hogy a konfrontációval szemben az együttműködésre kell helyezni a hangsúlyt mind regionális,
mind globális szinten. Diplomáciai körökben azonban úgy vélik, hogy egyelőre még korai a három
ország között stratégiai tengelyről beszélni, és még Kína és India között sem létezik ilyen kapcsolat.
A világ két legnépesebb országát még mindig több kapocs fűzi a Nyugathoz, mint egymáshoz. A
Szovjetunió fennállása idején Új-Delhi és Moszkva igen közel állt egymáshoz. India jelenleg már
baráti kapcsolatokat ápol Washingtonnal is. Kína és India határháborúba keveredett 1962-ben,
Peking és Moszkva pedig éles határvillongások kíséretében 1969-ben nézett farkasszemet
egymással.
Oroszország ma hajlamosabb szembeszállni az amerikai hegemóniával, mint Kína vagy India.
Ugyanakkor Moszkva és Peking hasonló gazdasági problémákat kénytelen megoldani a
parancsgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés kapcsán. Mind a három ország ellenzi az Egyesült
Államok Irak ellen folytatott háborúját. További fontos kérdéskör az energiaellátás biztosítása volt.

204
India és Kína rá van utalva Oroszország kőolaj- és földgáz-tartalékaira, de Moszkvának is szüksége
van alternatív piacokra, mert jelenleg túlságosan függ a nyugati piacoktól. A három ország azonban
ma leginkább Irán kérdésében egységes. Mindhárom ellenzi a tervezett Irán elleni amerikai katonai
fellépést. 2007 februári közös közleményükben nem említették Iránt, de sürgették a Nemzetközi
Atomenergia Ügynökséget, hogy békés megállapodással találjon megoldást a jelenlegi kritikus
helyzetre. Egyik ország sem akarja, hogy Irán nukleáris fegyverekkel rendelkezzen, ugyanakkor
Moszkva látja el Teheránt a nukleáris energia békés előállításához szükséges technológiával, India
és Kína pedig egyre jobban rá van utalva az iráni földgázra és kőolajra.
Létezik-e már az amerikai globális birodalom?
A globális pénzrendszer létezik. Ennek a világrendszernek a nemzetközi pénz- és korporációs
oligarchia az irányítója. A hitelpénz és a nyomában járó függelmi viszonyok képezik a legszorosabb
összekötő kapcsot. De ezeket a pénzügyi-gazdasági struktúrákat már jól kiegészítik a katonai
kapcsolatrendszerek, amelyeknek bázisát a katonai támaszpontok alkotják. 2005-ben a nemzetközi
pénzbirodalom első számú országának, az Egyesült Államoknak 737 katonai támaszpontja
működött világszerte.
Nem könnyű felbecsülni ezeknek a katonai támaszpontoknak a méreteit és pontos értékét.
Tekintettel az iraki háborúra és esetleges további megelőző háborúkra való felkészülésre, a globális
birodalom támaszpontjai tovább növekednek. A 737-ből 38 támaszpont nagynak tekinthető. Ezek
légi- és haditengerészeti támaszpontok a nagy bombázógépek és hadihajók számára. Amikor Nagy-
Britannia 1898-ban még egész világbirodalmat igazgatott, akkor neki is 38 nagy haditengerészeti
támaszpontja és szárazföldi helyőrsége volt.
Ha visszatekintünk a múltba, érdekes módon a Római Birodalomnak i. u. 117-ben, vagyis a
birodalom legnagyobb kiterjedése idején, 37 nagyobb katonai támaszpontja volt Britanniától
Egyiptomig, Hispániától Örményországig. Ebből arra következtethetünk, hogy egy világbirodalom
számára az optimális nagyságrend a 35 és 40 közé esik a nagy méretű katonai támaszpontokat
illetően. Ezeknek a támaszpontoknak az értéke mintegy 700 milliárd dollárra tehető. Jelenleg
mintegy két millió főnyi katonaságot félmilliónyi civil alkalmazott és további 200 000 helyi
alkalmazott szolgál ki.
Ma már több támaszpont van Afganisztánban, Irakban, Izraelben, Kirgizisztánban, Katarban és
Üzbegisztánban, amelyek a hivatalos jelentésekben nem is szerepelnek. Ha az összes támaszpontot
és a hozzá kapcsolódó kisegítő létesítményt összeszámoljuk, akkor az Egyesült Államok ma
mintegy ezer különböző tengeren túli létesítmény felett rendelkezik.
1991 után szükségtelenné vált, hogy Amerika (és a NATO) nagy létszámú erőket állomásoztasson
Németországban, Olaszországban, Japánban és Dél-Koreában. Idősebb George Bush elnök azonban
lényegében nem csökkentette a fegyveres erőket az említett országokban. Clinton elnök viszont már
bezáratott több németországi katonai bázist. Az 1990-es évek végén azonban átvette az irányítást az
a neokonzervativ érdekcsoport, amely nyíltan meghirdette az egyedüli szuperhatalom doktrináját,
beleértve a megelőző csapásmérés elvét, és célul tűzte ki a demokrácia fegyveres eszközökkel
történő erőszakos terjesztését. Az Egyesült Államok kül-és katona politikáját irányító 'neokonok'
előre akartak revansot venni mindenkin, aki kétségbe vonhatta Amerika szuperhatalmi státusát.
Amerika fegyveres erejét arra kívánták felhasználni, hogy véglegesítsék az Egyesült Államok és
szövetségese, Izrael, szupremáciáját az egész közel-keleti térségben, megszerezve a teljes
ellenőrzést e világrégió energiahordozói felett. E cél érdekében áramvonalasítani akarták az
amerikai fegyveres erőket mozgékonyságának fokozásával, valamint a hadiipari csúcstechnológia
minden vívmányának a felhasználásával. Úgy gondolták, hogy a katonai modernizációval
erőforrások szabadulnak fel, amelyeket birodalom-építő célokra lehet fordítani.
Ez a 'védelmi transzformációnak' nevezett program a 2000-ben lezajlott elnökválasztási kampány

205
során vált ismertté. 2001. szeptember 11 után felgyorsultak az események. 2002-ben már beindult a
neokon-stratégia átültetése a gyakorlatba. 2001 augusztusában Rumsfeld, akkori védelmi miniszter,
nyilvánosságra hozta az '1-4-2-1 védelmi stratégiát', amely szerint az Egyesült Államok képes
megvédeni Amerikát úgy, hogy közben négy válságos világrégióban egyszerre visel háborút. Ez a
négy térség Európa, Észak-kelet Ázsia (Japán és Dél-Korea), Kelet-Ázsia (a tajvani szoros) és a
Közel-Kelet. A '1-4-2-1 stratégia' szerint Amerika képes legalább két világtérségben legyőzni a
támadó erőket, és egy térségben pedig döntő győzelmet elérni, úgy hogy rendszerváltást hajt végre
és megszállja az adott országot.
Ebből látható, hogy a neokon-stratégia nem védekezésre rendezkedett be, hanem támadó jellegű
háborúk megvívására. Afganisztán megszállása, és az Irak elleni háború első három hete 2003-ban
úgy tűnt, hogy igazolja ezt a stratégiát. Ez késztethette Rumsfeldet arra, hogy kvázi megbüntesse a
langyos magatartást tanúsító államokat, így Németországot, Szaud Arábiát, Dél Koreát és
Törökországot. Egyidejűleg megjutalmazta azokat, amelyek buzgón támogatták az 'Operation Iraqi
Freedom'-ot (az Irak Felszabadítás Hadműveletet). Dicséretben részesült Japán és Olaszország,
továbbá olyan egykori kommunista-rendszerű országok, mint Lengyelország, Románia és Bulgária.
A győzelmi hangulat eredményeként a Pentagon kidolgozta a 'Globális Jelenlét és Támaszpont
Stratégiát', amely 'Global Posture Review' (globális hadászati áttekintés) elnevezéssel vált ismertté.
Bush elnök 2003. novemberében nyilatkozott a globális szintű haderő átrendezésről, majd
megerősítette ezt a szándékát 2004. augusztusában. Ekkor tett említést arról, hogy Washington
mintegy 70 ezer fővel csökkenti Európában és Ázsiában állomásozó katonái számát. Rumsfeld a
Szenátus Fegyveres Szolgálatok Bizottsága előtt 2004. szeptemberében kifejtette, hogy a
hidegháború idején fel lehetett mérni, honnan várhatóak a támadások, ezért oda telepíthették a
megfelelő erőket. Most azonban teljesen más koncepció szerint kell eljárni. "Képesnek kell lennünk
igen gyorsan különböző katonai műveletekre - a harci tevékenységtől a békefenntartásig - a világ
bármely térségében."
Amíg az Egyesült Államok főleg olyan országokban állomásoztatta haderejét, amelyeket korábban
legyőzött, mint, pl. Németország, Olaszország vagy Japán a második világháború után, vagy Dél-
Korea az 1953-ban megkötött fegyverszünetet követően, addig költségeinek jelentős részét át tudta
hárítani a fogadó államokra. Most merőben más a helyzet. Amerika egyelőre fizetőképes, mert a
pénzrendszerét kisajátító nemzetközi bankárkaszt, a kezében lévő központi bank, a FED,
segítségével elő tudta állítani a levegőből a háború finanszírozásához szükséges dollármilliárdokat.
Egyelőre azt is el tudta érni, hogy ezt a fedezetlen pénzt elfogadja a világ, mert ezért lehetett
megvásárolni a létfontosságú energiahordozókat, elsősorban a kőolajat és a földgázt. De ez a
helyzet is változik. Miközben az egész világnak Amerika egyre jobban eladósodik, egyidejűleg
belülről is pénzügyi összeomlás fenyegeti. Kipukkanás előtt áll az éveken át mesterségesen felfújt
ingatlan-buborék. A két kritikus helyzet együttes hatására a közel jövőben nagyobb világgazdasági
válság sújthatja a világot, mint amilyen 1929-ben végig söpört rajta.
A feszültség nő, a hidegháború ugyan a múlté, de beköszöntött a hidegbéke. Ki a hibás, hogy a
hidegháború hidegbékébe torkollott? Ki a hibás, hogy a 'terror elleni háború' nem csökkentette,
hanem soha nem látott mértékben megnövelte világszerte az erőszakos cselekményeket? Az
elsődleges terror az ökonómia terrorja, amelyet egy kicsi, önző és felelőtlen érdekcsoport gyakorol
világméretekben a nála lévő globális pénzmonopólium segítségével, egyre növekszik. Ezért
lehetséges, hogy ENSZ adatok szerint a fejlett ipari országokban élők, akik a világ lakóinak 20%-át
teszik ki, rendelkeznek a világ erőforrásainak a 86%-val. De az a 20% is tovább csökkenthető, mert
a fejlett ipari országokban is élnek szegények milliói, és ott is rendkívül aránytalan a vagyon
megoszlása.
A háborúk ennek a szélsőségesen igazságtalan helyzetnek a fenntartásáért folynak. Amíg nem
sikerül a világ sorsáért felelősséget nem vállaló nemzetközi pénzügyi közösséget rákényszeríteni
arra, hogy a népek helyreállíthassák a közpénzrendszert, addig igazi változást nem lehet elérni. A
206
magánpénzmonopólium birtokosai - a telhetetlen gazdagodás megszállottjai - eladósítással és
fegyveresen is terrorizálják a világ népeit, s egyre nagyobb mértékben centralizálják az emberiség
közös munkája eredményeként előállott reálvagyont a saját ellenőrzésük alatt korlátlanul
előállítható hitelpénzük (egy hamis pénz) segítségével. A hidegbékét csak a pénzuralmi rendszer
világszintű lecserélésével, a közpénzrendszer helyreállításával lehet normális békévé átalakítani.
Eljött az ideje, hogy a világot irányító felelős vezetők, köztük a NATO országok vezetői,
szembenézzenek a civilizációnkat megosztó feszültségek valódi okaival, s ne a tüneteket
megfogalmazó orosz elnököt tegyék felelőssé a pénz világimpériumának erőszakos
terjeszkedéséért, s az ebből fakadó konfliktusokért.

Az orosz föderáció politikai kultúrája

Ebben az írásban kísérletet teszünk a mai Oroszország politikai kultúrájának a politikai kultúra és
struktúra kölcsönhatásából kiinduló bemutatására. Az orosz politikai kultúrát egyidejűleg tekintjük
függő és független változónak, amely nemcsak a politikai struktúrát határozza meg, hanem önmaga
is meg van határozva ezáltal a struktúra által. Az orosz politikai kultúra, az orosz politikai rendszer
szubjektív oldala, kapcsán elemezzük a politikai ismeretek szintjét és azokat a tényezőket, amelyek
befolyásolják a politikai érzelmeket és beállítódásokat, valamint az érvényesülő politikai értékeket
és normákat.
A történelmileg örökölt társadalmi struktúrák és folyamatok döntően kihatottak a jelenlegi politikai
kultúrára, valamint azokra a struktúrákra és funkciókra, amelyek az Orosz Föderációban jelenleg
kibontakoztak. A világ ma is területileg legnagyobb méretű államában - részben az ország
geopolitikai helyzete miatt - folyamatosan jelenlévő szükségletek és érdekek szorosan egybe
kapcsolódnak a cári, a szovjet, valamint a jelenlegi politikai kultúra dimenzióival és
magatartásmintáival.
A szovjet politikai kultúra kutatása a bolsevik időszak kezdeteitől meglévő dogmák
szövegmagyarázatára és dicséretére korlátozódott. Az ezen túlmenő szerény és szűkös kutatási
eredményeket vagy nem hozták nyilvánosságra, vagy csak cenzúrázottan váltak ismertté. Ezért az
Orosz Föderáció politikai kultúrájáról igen kevés megbízható adattal és ismerettel rendelkezünk.
Azt is szem előtt kell tartanunk, hogy az orosz demokratizálódás a politikai kultúra szempontjából
vizsgálva egyáltalán nem, vagy csak igen kis mértékben felel meg a nyugaton ismert
folyamatoknak. Egyedülálló sajátossága, hogy kezdettől fogva egy hiány jellemzi: a
demokratizálást meghatározó alapelképzelések eredeti értelme - a glasznoszty és a peresztrojka -
messzemenően eltűnt belőle. A rájuk való hivatkozás már csak rituális jellegű.
Történelem és hagyományok
Az a fatális átalakulás, amelyen ma keresztülmegy Oroszország, gyakran terhes a szovjet rendszer
örökségétől. A jelenlegi problémák gyökereit a cári időkben találjuk meg. A XIX. századig
Oroszországot kizárólag a mezőgazdaság határozta meg. Mivel Oroszország korábbi terjeszkedése
következtében a lakosságnak mindig újabb és újabb földtartalékok álltak a rendelkezésére, elmaradt
az a gazdasági nyomás, amely arra kényszerítette volna a mezőgazdaságot, hogy hatékonyabban
termeljen. Oroszország elmulasztotta a csatlakozást a modern ipari technológiákhoz, ezért a
bolsevik hatalomátvétel előestéjén gazdaságilag messze elmaradt a Nyugattól. A szovjet korszakban
az iparosítás nagy léptekkel haladt előre, de az áruk minősége alacsony maradt, mivel a
termelőüzemek védve voltak a nemzetközi versenytől.
A belső fejlődés elősegítése helyett a cárok egyoldalúan a hadsereget és az állami bürokráciát
fejlesztették. A szovjet vezetők ugyan erőltették a belső építkezést, de a második világháborúban
aratott győzelem ismét világpolitika elsőbbségéhez vezetett, noha ehhez hiányoztak a gazdasági
alapok. Ami a lakosság mentalitását illeti, az orosz és a szovjet lakosság egyenlősítő

207
gondolkodásmódja a cári rendszer mezőgazdasági rendszerére vezethető vissza, amely az egyes
parasztokat nem ösztönözte a nyereségorientált gazdálkodásra.
Miért öltötte a peresztrojka éveken át egy felülről irányított reform formáját? Ennek a kulcsa a
múltban található. Azokat a kulturális tényezőket, amelyek tetten érhetők a veszélyektől és
kockázatoktól való tartózkodásban, a felelősség vállalásától való vonakodásban, éppen olyan nehéz
leküzdeni, mint a technológiai lemaradást és az archaikus gazdasági struktúrákat. Az orosz
társadalom államnak való alávetettsége annak az évszázados történelmi fejlődésnek a
következménye, amelyet viszont Oroszország óriási területi nagysága határozott meg. A
munkaerőhiány problémájának a leküzdése alaposan kimunkált erőszakrendszerhez vezetett,
amelyben valamennyi társadalmi osztály csak olyan mértékben tekinthette magának létjogosultnak,
amilyen mértékben adózott vagy más közfeladatok teljesítésére volt kötelezhető. Oroszországban a
földbirtok szétosztása nem járt együtt a tulajdonjog átruházásával, és ezért örökölni sem lehetett. Az
1649-es orosz törvénykönyv megerősítette a jobbágyparasztok földhöz, a városlakók adózáshoz és a
katonák fegyveres és őrző-védő szolgálat teljesítéséhez való kötöttségét. Ezek a legapróbb
részletekig kidolgozott kötelezettségek a társadalmi élet minden lényeges vonatkozását felölelték,
és megerősítették az állam és az állami erőszak-apparátus szerepét. Ez a túlzott szabályozottság a
hatalom rendkívüli mértékű koncentrációjához, elbürokratizálódáshoz és militarizálódáshoz
vezetett. Nagy Péter cárnak a reformjai radikalizmusuk ellenére nemcsak megőrizték az orosz
társadalom archaikus alapelemeit, hanem még meg is erősítették. A bolsevik forradalmat is a nagy
mértékű konzervativizmus jellemezte. Az intézményrendszer és a hatalmi struktúra modernizációja
a rendszer hagyományos alapjainak a megőrzését szolgálta.
Oroszország ismét zűrzavaros társadalmi folyamatok kezdetén áll. A szovjet kommunizmus
összeomlása ideológiai és politikai vákuumot hagyott maga után, és ez Oroszország számára
természetellenes állapot. Ilyen kritikus időszakok nem kedveznek a demokratikus intézmények
megszilárdulásának. Az orosz történelem egyik meghatározó témája jut megint központi szerephez:
a viszony Oroszország és Európa között. Oroszország vajon Európa szerves része-e, vagy pedig
annak határán fekszik, és geopolitikai súlypontja Ázsiában van? A másik kérdés, hogy Oroszország
politikai és gazdasági rendszerét az európai vagy pedig az amerikai mintát követve kívánja-e
átalakítani? Vagy pedig továbbra is ragaszkodik saját motívumaihoz, hagyományos erőinek a
mozgósításához azért, hogy az állam, a társadalom és a gazdaság jelenlegi mély válságából
megtalálja a kiutat?
Az autokrácia, azaz egy olyan politikai szereplők felett álló hatalmi központ létrehozása, amely
érinthetetlen, alapvető jellemvonása a moszkvai állam politikai kultúrájának, amely a késői
középkorban jött létre, és amelynek a mai Orosz Föderáció az örököse. A társadalom és a politika
felett álló hatalmi központok létrehozása egyszerre tekinthető teljesítménynek és tehertételnek. A
politikai tradíció megköveteli, hogy a politikai hatalom piramisának a csúcsa világosan látható
legyen. Emellett a hatalom csúcsán lévő személynek a hatalmat nem szükséges egyedül
gyakorolnia. Lehetősége van korlátozott uralkodásra, és a rendszer nem omlik össze, ha
éppenséggel a hatalmat nem vagy csak részben gyakorolja. Mindig lesznek olyanok, akik ezt
hajlandóak lesznek az érdekében és a javára megtenni. Az autokrácia rendszerének stabilitása azon
nyugszik, hogy ki tudja vonni magát a napi politika gyakorlásával együtt járó konfliktusok alól.
Még államcsínyek esetén is az a cél, hogy az uralkodó személyt egy másikkal váltsák fel, nem pedig
a tekintélyuralom rendszerének a megszüntetése. Az autokrata uralmi csoport eltávolíthatatlansága
és érinthetetlensége azzal a veszéllyel jár szükségszerűen, hogy elszigetelődik és elszakad az adott
társadalom valóságától.
A bolsevik rendszer összeomlásával Oroszországban ma egy gyenge állam, és egy gyenge
társadalom létezik. Ugyanakkor a rendszer összeomlása mozgásba hozta az önszerveződés erőit a
jelenlegi orosz társadalomban. Mind a központban, mind a tartományokban egymás után jönnek
létre érdekcsoportok, szakmai együttműködések, lobbik az ipar, a mezőgazdaság, a

208
tömegtájékoztatás, a nemzeti politikai mozgalmak, a vallási szervezetek körében. Ezek a társadalmi
tevékenységek ma szilárdabb alapokon állnak, mint a XX. század kezdetén, mert a társadalom az
urbanizáció és az iskolázottság következtében átalakult, és ezzel létrejött a bázis a középrétegek
számára. Mindazonáltal továbbra is erőteljesek az erős állammal szembeni elvárások. A jelenlegi
gyenge periódusban egyre erősebben hangzik azoknak a hangja, akik szilárd államhatalmat akarnak.
A születőben lévő politikai kultúra elősegítheti, hogy ezek a hangok meghallgatásra találjanak. A
társadalom nagy része kész egy tekintélyuralmi államhatalom és végrehajtó hatalom elfogadására,
mert ez a rend és a biztonság helyreállításának az előfeltétele.
Az orosz politikai kultúra alapvonásai
A bolsevikok sikeresek voltak, mert gyengén szerveződött társadalommal volt dolguk, amelyben az
SZKP véres polgárháború után vette át az államhatalmat. A bolsevikoknak jól jött a társadalomban
mélyen gyökerezett bizalom és alárendelődés az állammal szemben. A cári rendtől eltérően a
bolsevik uralom részletesen kidolgozott elméletre és átfogó intézményi szabályozásra támaszkodott,
hogy a társadalmi aktivitást vagy ellenőrizze vagy megtiltsa. A társadalom önállótlansága volt az
egyik oka annak, hogy a hatalom és a tulajdon csak nagyon későn és nem teljes mértékben lett
egymástól szétválasztva. Csak egy tulajdonos volt: a társadalom felett álló autokrata uralkodó. Az
érvényesülő elv nem tett különbséget az uralkodók, az állam és az alattvalók vagyonbirtoklása
között.
Ez a politikai kultúra megkönnyítette 1917 után a bolsevikok számára a magántulajdon
felszámolását, és a nemzeti vagyon egészének a kisajátítását a bolsevik párt számára. A nyereségre
való törekvés, a vagyon megszerzése és a társadalmi közösségekből való kitörés már 1917-et
megelőzően is a bizalmatlanság és az elutasítás együttes ellenállásába ütközött. Az ellenállóknak ez
a frontja az állami bürokráciától az ortodox egyházon keresztül a forradalmi értelmiségig húzódott.
Ilyen háttérrel következett be a "burzsoá" civilizáció hanyatlása anélkül, hogy előzőleg nyugati
értelemben vett valódi polgári társadalom bontakozhatott volna ki. Amikor a bolsevikok
alárendelték maguknak az államot és saját diktatúrájuk eszközévé tették, az állam mindent felölelő
szerepe már szilárdan meggyökeresedett az orosz politikai kultúrában. A társadalom elvárta és
elfogadta, hogy az állam mindenhatóságot igényeljen magának. Az állami szervezetek folyamatos
beavatkozását, szorongatását és gyámkodását a polgárokkal szemben magától értetődőnek
tekintették.
Oroszországban történelmileg konszenzus-kultúra fejlődött ki. A politikai döntéseket alkudozások
után egyetértéssel kellett meghozni. A konfliktusok a kettéhasadást, a szembenállást segítik elő, és a
szembenálló felek közötti párbeszéd megszakadásához vezetnek. Az így elérni kívánt konszenzus
nem szabad vélemény- és akaratnyilvánítás eredménye, hanem létrehozásában a kényszer és
fenyegetés játszik döntő szerepet, amelyet gyakran intézményesen gyakorolnak, és amelyre jó példa
volt az SZKP "demokratikus centralizmusa". Szabadelvű politikai vitakultúra, amelynek Nyugaton
a demokratikus parlamentarizmus a megkülönböztető jegye - teljesen hiányzik. A különböző
álláspontok átmenetinek számítanak, amelyeket le kell küzdeni és ennek nyomán vagy egyetértés
vagy szembenállás jön létre. E mögött az a tévképzet áll, hogy a társadalmi-politikai életben is csak
egy ténybeli igazság létezik és a politika ugyanúgy köteles ezt az egyetlen igazságot képviselni,
mint a filozófia és a vallás. Csak ténykérdésekben létezik elvileg egy igaz állítás, egy igazság. Az
érdekviszonyok által meghatározott politikai, társadalmi és gazdasági kérdésekben a ténykérdések
mellett hasonló erővel fejeződnek ki az érdekek és értékek, amelyek az igazságosság és hasznosság
érdekorientált nézőpontjából ellentétesen viszonyulhatnak az egyetlen tényigazsághoz. Az orosz
politikai kultúra szerint az állam még mindig köteles mindenki által elfogadott "igazságokhoz"
tartania magát, és ezeknek az érvényesülését kell elérnie. Mivel a politika nem tud ennek az
igénynek megfelelni, ezért az orosz társadalom jelentős része elfordult tőle.
Az orosz valóságban a konszenzus elve és a tekintélyuralmi elv kölcsönösen kiegészíti egymást,
ugyanakkor ellentmondásban is állnak egymással. A kommunista diktatúra idején az SZKP legfőbb
209
vezetője volt a mindenkori társadalmi konszenzus hordozója és kifejezője. Az orosz politikai
kultúra átörökölt rendszerében ez könnyebben volt megvalósítható, mint egy angolszász politikai
kultúrában, amelyben az egymással szembenálló álláspontok és érdekek megkövetelik a
kiegyenlítődés és a kompromisszumok folyamatos keresését anélkül, hogy a szembenálló felek
kiindulási álláspontjukat teljesen feladnák. Az egyetértési elv és a vezérelv összekapcsolódása a
szovjet hatalomnak - különösen háborúk és háborús helyzetek esetén - szokatlanul nagy ütőerőt
biztosított. Ugyanakkor megakadályozta, hogy a szovjet hatalom megfelelő eszközrendszert
fejlesszen ki a konfliktusok feloldására. A szovjet rendszer két utat ismert a konfliktusok
megoldására: az ellenség megsemmisítését, illetve a konfliktusok letagadását. Sztálin egyértelműen
az első utat részesítette előnyben, és ennek nyomán a konfliktusokat növekvő mértékben a szőnyeg
alá söpörték, mellőzték azok feldolgozását és a szembenálló álláspontok ütköztetését. Az
egyetértés-kialakítás kultúrája nagy teljesítményekre képes, ugyanakkor azzal a veszéllyel jár, hogy
hirtelen összeomlik, mivel a konszenzus a hosszan tartó folyamatban kiüresedik, és ez nem válik
észlelhetővé. Emiatt nem kerül sor időben az elfajulás megakadályozásához szükséges
ellenintézkedések meghozatalára.
Az orosz politikai kultúrában tehát létre kell hozni a társadalmi szintű egyetértést, majd pedig végre
kell azt hajtani. Az orosz tekintélyuralmi rendszerben a döntések meghozatala mindig titkosan, a
nyilvánosság elől gondosan elzárva történik. 1917 után a hatalom új birtokosai esetében ehhez még
hozzáadódott, hogy ők korábban illegális összeesküvő csoportot alkottak.
A bolsevikok nem tagadták, hogy a földalatti tevékenységben szerveződtek meg, és a szigorú
titoktartást tekintették sikerük egyik zálogának. A titoktartás volt az egyik előfeltétele annak, hogy a
hatalom csúcsára korlátozódott döntéshozatalt társadalmi konszenzusnak tüntethessék fel. Ez a
titoktartás megkönnyítette a hirtelen politikai irányváltásokat, az ellenfél meglepetésszerű
lerohanását, amely nyílt társadalmi rendszerben nem lett volna lehetséges. A konspiratív
magatartásnak azonban az is a következménye, hogy mindenki mást - ellenfelet és barátot - az általa
gyakorolt szintre süllyeszt. Többek között ezért is nevezhető Oroszország az összeesküvési
elméletek termékeny talajának.
Az átöröklött konszenzus-kultúra nem tette lehetővé, hogy a politikai pártok túljussanak a kezdeti
nehézségeken. Belátható időn belül, aligha jön létre a programjaik szempontjából jól
megkülönböztethető pártok szilárd választéka. A hatalomért egymással versengő politikai
szervezetek azonban nem ellenségek, és koalícióra tudnak lépni egymással. Ez ellentmond az olyan
társadalmi jövőképnek, amely a "vagy-vagy", a barát vagy ellenség világos megkülönböztetése
szerint működik. Jelcint politikai ösztöne távol tartotta attól, hogy valamely párt élére álljon. A
párthoz való tartozás akadályt jelent az autokrata politikus számára, mert a választók szemében az
egész nép és az állam alapvető érdekeinek a képviselője helyett párt- és részérdekek képviselőjének
tűnik.
Oroszország politikai kultúrájában a vezető személyiségek játsszák a központi szerepet, az
intézmények pedig a perifériára szorulnak. A hatalom központjában mindig egyetlen személy áll.
Ez bámulatra méltóan stabilnak bizonyult az intézményrendszer változása során a cári
tekintélyuralomtól a bolsevik vezérelven át egészen a demokratikus elnöki rendszerig. A
személyhez kötődés áthatja az egész politikai rendszert, és a lakosság életviszonyait is meghatározó
módon befolyásolja. A földművelő lakosság lojalitása egészen a XX. század kezdetéig személyesen
a cárokhoz kötődött, nem pedig az orosz birodalom intézményeihez.
A bolsevikok ebből a tapasztalatból indultak ki, s önmaguk meghatározását, valamint lojalitásukat a
mindenkori vezérhez kapcsolták. A valódi hatalmi viszonyokat sokkal inkább informálisan és
személyhez kötötten szabályozták, semmint formális eljárásokhoz kötve. A játékszabályok a
szokásjog alapján fejlődtek ki. A döntések jogi úton történő felülvizsgálatát nem vették számításba.
A kormányzás és közigazgatás legszilárdabb elemei a cári és a szovjet korszakban a patrónus és a
védenc viszonyához kapcsolódtak, és az egymás iránt odaadó, egymástól függő funkcionáriusok
210
hálózatára épültek. Ahogyan az állam egésze a cárok, illetve a kommunista pártfőtitkárok
klientúrájának volt tekinthető, ugyanúgy alakultak ki alacsonyabb szinteken a patrónus-védenc
kapcsolatok, amelyek informálisak voltak, és nem feleltek meg a társadalom formális alá- és
fölérendeltségi viszonyainak.
A bolsevikok a társadalmi intézmények kikapcsolását a végletekig fokozták. Az 1930-as évek
közepétől Sztálin haláláig a politikai rendőrség volt a diktátor hatalmának a központi eszköze. Azt
megelőzően, és az után pedig a bolsevik párt apparátusa volt az, amely a vezetés legfontosabb
végrehajtó szervezete volt. A átláthatatlanság folyamatosan érvényesült. Egyetlen törvény sem
határozta meg pontosan a hatásköröket és a felelősek körét. Az uralkodó apparátus mindenben
illetékes volt, de jogilag nem lehetett semmiért felelőssé tenni. A kommunista párt teljes mértékben
maga alá rendelte az államot. A párt első embere volt a hatalom birtokosa, ugyanakkor nem volt
párttörvény, nem is szólva a főtitkári tisztség, és a vele járó teljhatalom jogi szabályozásáról.
Mindennek a protekciózás, a rokonokkal való kivételezés lett a következménye, amely egyben
stabilitást biztosító tényezőnek is bizonyult.
A szovjet rendszer összeomlása nyomán lehetőség nyílott a tiszta lappal történő indulásra. Nem
léteztek sem politikai pártok, sem szakszervezetek, sem parlamenti ellenzék. Noha számos
intézmény használja ezeket az elnevezéseket, de saját önértékelésük és a politikai rendszerben
elfoglalt helyük szerint is alapvetően különböznek a nyugati parlamenti demokratikus
rendszerekben létező megfelelő intézményektől. A működőképes intézmények hiánya
eredményezte azt, hogy a társadalmi stabilitás minimumának a biztosítása érdekében a korábbról
megőrződött klientúrás viszonyokhoz nyúltak vissza. A hatalomért való küzdelem ma nem a
szilárdnak mondható intézményekben elérhető állások betöltéséért folyik. Az intézmények ma már
sokkal inkább eszközök. Emeltyűként szolgálnak arra, hogy egyes személyeket és
klientúrahálózatukat hatalomhoz és befolyáshoz juttassák. Az intézmények fellazult állapotba
kerültek, és a háttérben álló érdekcsoportok kötélhúzásai számára nyújtanak terepet céljaik
eléréséhez.
Az orosz politikai kultúra néhány jellemzője
A társadalmi változások nem dialektikus ugrásokban mennek végbe. Ennél fogva nem meglepő, ha
Oroszország hét évszázadnyi totalitarianizmus, és egy évtized zavaros "demokratizálódás",
valamint a brutális korai kapitalista módra gyakorolt piacgazdaság rossz tapasztalatai után, az orosz
embereknél a régi tekintélyuralmi viszonyok fokozatosan megszépültek. Ideológiailag
tanácstalanok, és sajnálkoznak az állami gyámkodás elvesztése miatt. Olyan "korlátozott"
demokráciát óhajtanak, amit jellemző módon "demokratúrának" neveznek. Ettől a demokratúrától
várják a védelmet, az állandóan növekvő bűncselekményekkel, az állami tisztviselők
korrupciójával, a polgárháborús állapotokhoz hasonlítható konfliktusokkal, a terjedő éhínséggel, a
menekülők áradatával, a pénz rohamos értékvesztésével, valamint a nemzeti értékek kiüresedésével
szemben, amelyek létükben fenyegetik az orosz embereket.
Ezért megkísérlik, hogy a régi és emlékezetük szerint bevált magatartásmintákat kövessék.
Zavarodottságukban még arra is készek, hogy vállalják egy totalitárius rendőrállam brutalitásait is.
A jelenlegi állami és társadalmi intézmények (különösen a belbiztonság) eddig nem túlságosan
megszilárdult legitimációja is a nullára csökkent. Az állami intézményrendszer egészét az
időközben nemkívánatossá vált (mert létbizonytalansághoz vezetett) társadalmi-gazdasági
átalakulások, vagyis a rendszerváltás képviselőjének tekintik, és ennek megfelelően elutasítják.
Mindennek az a végeredménye, hogy az elidegenedés, az apátia - és a norma nélküliség -
megbénítja az Orosz Föderáció politikai kultúráját. Szükséges azonban ennek az általános
megállapításnak a differenciálása. A mai Oroszországban különösen az idősebb emberek azok, akik
elidegenedtek az új államtól és társadalomtól. Azok a fiatalok, akik saját tapasztalatukból nem, csak
az idősek elbeszéléseiből ismerik a totalitárius szovjet reálkommunizmust, sokkal inkább
hajlandóak és képesek is az új viszonyokhoz - legalább mentálisan - alkalmazkodni.
211
Érthető, ha az új állammal és intézményeivel kapcsolatos érdektelenség a polgári, korábban a
proletár, életformához tér vissza, amely eszmékhez igazodó szellemiségben, úgy mint a haza, a
nemzet, a család érzelmekkel teli felértékelésében, valamint a személyes barátság és ismeretségi kör
fontosságában nyilvánul meg. Mivel az állam nem rendelkezik kéznél lévő meggyőző eszmékkel,
amelyeket felajánlhatna, és egyidejűleg a vallási közösségek állami, politikai tekintélye
meggyöngült, ezért nemcsak a széles néprétegeknél, hanem az Orosz Föderáció politikai és
gazdasági hatalmasságainál is a sarlatán csodadoktorok, az ezoterikus körök, a titkos társaságok, a
szekták és a vallási közösségek, elsősorban a nagy hagyományú orosz ortodox egyház
felértékelődött. Hogy milyen erőssé vált a hagyományos vallási értékekhez való visszatérés, azt
abból is felmérhetjük, hogy a szigorú ateista világnézet alapján kiképzett Vörös Hadsereg
parancsnoksága már hosszabb ideje tárgyal az illetékes moszkvai pátriárkával a tábori lelkészi
tisztség bevezetéséről az időközben létrehozott orosz hadseregben. Visszatért az eredetileg cári
rendszerből származó (a második világháború alatt Sztálin által a szovjet győzelem érdekében
eredményesen felhasznált) értékhármas - "ortodoxia, autokrácia, patriotizmus" - az Orosz Föderáció
kommunista pártja 1994-ben sorra került harmadik kongresszusának a záródokumentumába is.
Az orosz politikai kultúra szociálpszichológiai tényezői
A mai Oroszország annak ellenére, hogy igyekszik magát demokratikus föderális államnak
feltüntetni, elődeihez hasonló módon erősen központosított állam. A Szovjetunió diktátorai a cárok
közvetlen utódai voltak. Időközben lezajlott a "demokratizálódás" (bármit is jelentsen ez), és a
tekintélyuralmi totalitárius időkből származó társadalomlélektani maradványok ma is léteznek és
hatnak. Ezek megnyilvánulnak számos orosz polgár vágyakozásában a korábban megszokott
központosított erős és egyértelmű államvezetés iránt. A központosított állam egyik sajátossága,
hogy a hatalom központjában nem öntudatos, hanem gyenge társadalom jön létre. Az Orosz
Föderáció jelenlegi gyengesége olyan hagyomány túlélésével magyarázható, amely egészen a cári
időkig megy vissza. Az orosz társadalom egészen mostanáig nem volt abban a helyzetben, hogy a
terjeszkedő állammal szemben ellenálljon, vagy legalábbis alkalmanként távolságot tartson vele
szemben. Az eddigi orosz társadalom, mivel a polgárai nem rendelkeztek a szükséges lélektani
előfeltételekkel, soha nem rendelkezett azzal az eséllyel, hogy autonómiát szerezzen magának a
mindenható állammal szemben érdekei érvényesítésére.
A történelmi folytonosságon túlmenően a központi hatalom erősségének egyik oka az, hogy
erősségével a társadalom gyengesége áll szemben:
a) Hiányoznak vagy csak nagyon gyengén léteznek a föderális
struktúrát ellenőrző és korrigáló hatások. Oroszországban időnként
létrejön és kifejeződik a regionális öntudat, tiltakozás és ellenállás a
központi hatalom ellen, mégis a központ despotikus
hatalomgyakorlását a periféria nem ellenőrzi, nem helyesbíti,
lényegében nem tudja megakadályozni.
b) A mostani - a Szovjetunióban az államot egyedül irányító -
kommunista párt, méreteit és befolyását tekintve a legerősebb párt az
Orosz Föderációban. Ugyanakkor a jelenlegi többpártrendszerben
csak az egyik párt a sok közül. Mivel bebizonyosodott, hogy a
reálszocializmus idejéből származó ideológiai díszletek és klisék már
nem használhatóak a jelenben, a kommunisták is, a többi párthoz és
politikai érdekcsoporthoz hasonlóan, minden további nélkül
újrafogalmazták önazonosságukat és érdekeiket. Az államban és a
társadalomban általuk óhajtott szerep betöltése teljesen igénybe veszi
idejüket és erőiket a politikai szféra kaotikus és anarchikus viszonyai
miatt.

212
c) Az Orosz Föderációban és elődállamaiban soha nem működtek a
nyugati demokráciák államhatalmat ellenőrző intézményei, úgy mint
a független igazságszolgáltatás és parlament, továbbá nem létezett az
ahhoz szükséges önálló és független társadalom. Az
igazságszolgáltatás és a parlament az Orosz Föderáció politikai
színpadán továbbra is statisztaszerepet tölt be.
d) A hatalom központosításával - ugyancsak a történelmi
hagyományokra visszavezethetően - folyamatosnak bizonyult a
hatalmat birtokló személyre alapozott politika folytatása. Borisz
Jelcin államelnökre másként tekintenek, mint a többiekre, mert
"demokratikusan" legitimált. Sok orosz ember szemében ő a fehér és
a vörös cárok utóda. Jelcin ennek megfelelően is viselkedik. Erre
bizonyíték az az önkényes mód, ahogyan az orosz elnök alkotmányt
értelmezi.
e) Oroszország politikai színterét továbbra is az általános társadalmi
konszenzus utópiája határozza meg. Mivel azonban ezt többé nem
lehet erőszakkal kikényszeríteni, ezért a jelenlegi orosz politikai
kultúrát a különböző csoportosulások létrejötte, az idegenellenesség,
az ellenségkép, a merev fekete-fehér gondolkodásmód, valamint az
egymással szembenálló, kibékíthetetlen álláspontok jellemzik. Ismét
feltűntek az ellenségkép-hordozás folytonosságának a jelei. A nép
korábbi ellenségei (például a muszlimok, a zsidók, a nyugatosok) ma
szintén államellenesnek számítanak. Ezek a tekintélyuralmi
beállítódások megnehezítik a társadalmi kisebbségekkel, másként
gondolkodókkal és idegenekkel szembeni bánásmódot.
Ilyen háttér mellett a nyugati értékrend kritikátlan és jóhiszemű
átvétele túlságosan optimistának bizonyult és kudarcot vallott a
politikai-lélektani realitás nem vagy csak igen lassan
megváltoztatható tényein. A demokráciáról, mint jövőbeni
gondolkodás- vagy magatartás- meghatározó tényezőről az Orosz
Föderáció politikai tömegtájékoztatásában csak ritkán van szó.
f) A tulajdonképpeni orosz nemzet, illetve etnikum a XVI. század óta
először az Orosz Birodalomban, később a Szovjetunióban lett -
legalábbis a többi nemzet és etnikum szemszögéből nézve - a
ténylegesen uralkodó nemzet és etnikum. Az orosz nacionalizmus
ennek megfelelően az Orosz Birodalomban, később pedig a
Szovjetunióban mindig tartalmazta a birodalmi jellegzetességeket.
1991 óta ez a viszony megváltozott: az orosz nemzet az Orosz
Föderáción belül önmagára szűkült. Többé nem nagyhatalom, hanem
csak az egyik a formálisan egyenrangú és egyenjogú többi nemzet és
nép között. A tulajdonképpeni orosz etnikumnak - a Föderáció eddig
arrogáns fölénnyel alacsonyabb rendűnek, és ez által ignorálhatónak
tekintett - kisebb etnikumaival és nemzeteivel való alkotmányos
egyenrangúvá tétele, az orosz identitás újragondolását, és új
beállítódás kialakítását tette szükségessé. Ez eddig nem történt meg,
és a megvalósulására utaló jelek alig mutatkoznak. A csecsen
konfliktus jól bizonyítja, milyen nehéz a valódi Oroszország számára
egyenrangúnak elfogadni azokat a nemzeteket, amelyek korábban
ténylegesen tőle függtek, és amelyeket alárendeltnek tekintettek.

213
Az értelmiség
Az Orosz Föderációban az értelmiség nem kizárólag formális ismérvek (például iskolai végzettség
alapján) beazonosítható társadalmi csoport. Bárki, aki akarja "az értelmiséghez" számíthatja magát.
Strukturális sokrétűsége és változatossága az oka annak, hogy az értelmiség számos párthoz,
frakcióhoz, egyesüléshez csatlakozott. A szovjet időkből származó "osztályszolidaritás"
tartalmatlanná vált és az értelmiség egyes csoportjai elkeseredetten küzdenek az államban és a
társadalomban a véleményhatalom megszerzéséért.
Elméleti síkon megkülönböztethetjük az orosz értelmiség két egymással szembenálló táborát. Itt
elsősorban nem az egyén hasznosságának a megnöveléséről és a közösség kárára való személyes
gazdagodásról van szó, ahogy az ember gondolná - noha ezek nem ritkán, mint az egyéni
magatartást befolyásoló tényezők megtalálhatóak -, hanem a szovjet időkben szokásos gyakorlatra
való támaszkodásról, az értelmiség kollektív kötelezettségteljesítése útján a közjó elősegítéséről. A
másik tábort az elitek alkotják. A "posztmodern" magatartásból (vagy amit ennek tartanak)
kiindulva, e frakció tagjai elutasítják mindannak az igénybevételét, amit a saját szempontjukból
profán céloknak és kollektív törekvéseknek tartanak. Azok, akik ehhez a táborhoz tartozónak
vallják magukat, különleges társadalmi státuszt ("elitek") igényelnek maguknak a közügyek
intézésében. Gondolkodásmódjuk és magatartásuk egészében az önmegvalósítás homályos
eszméjére támaszkodik. A nyugati ipari társadalmak viszonyaiból átvéve bontakozik ki a változás
az Orosz Föderációban - mindenesetre teljesen más körülmények között és időben megkésve - a
régi, tradicionális társadalmi értékekből (szolgálat és készenlét az alárendeltségre,
engedelmesség stb.) kiindulva az egocentrikus ún. posztmodern értékek (autonómia,
önmegvalósítás stb.) irányába.
Kevésbé elvont szintről tekintve az orosz értelmiség csoportjai besorolhatóak a tradicionalisták és a
modernizálók, a populista orosz patrióták és a kozmopolita globalisták táboraiba. A jelenlegi
helyzetben mindenki küzd mindenki ellen. (Bellum omnium contra omnes - mindenki háborúja
mindenki ellen, és homo homini lupus - az ember embernek farkasa) Ezáltal nyernek hangsúlyt a
kilátástalan gazdasági helyzet és a megkeményedett belpolitikai harcok. A reálszocializmus
időszakában az értelmiség tagjaiba beültetett "mi-tudat" továbbra is lényegesen erősebb, mint az
egyes egyén autonómiáját hangsúlyozó gondolkodás, amely etikai felelősséget vállalt és kritikai
magatartást tanúsított az együttesen elfogadott célokkal szemben. Ez az autonóm egyén az Orosz
Föderáció értelmiségében csak kis számban fordul elő.
A sztálini időkben a szovjet értelmiség a cenzúra nyomása alatt és az ideológiai másként
gondolkodással való állandó gyanúsítgatás viszonyai között élt. Egyaránt szenvedett a bigott
pártfunkcionáriusok provinciális és túlzásba vitt moralizálásától, valamint a bürokrácia
diktátumaitól. A reálszocialista rendszer összeomlása után közvetlenül az orosz értelmiség
szerepének kibontakozására, befolyásának a növekedésére lehetett számítani. Az ellenkezője
történt. Utólag visszatekintve, úgy tűnik, hogy az értelmiség számos tagja számára nem jött rosszul
az állami bürokraták és pártfunkcionáriusok hozzá nem értése, a hatalommal való visszaélése, sőt
találtak elegendő és minden oldalról elfogadott mentséget a minőségi hiányosságokra és a
lustaságra is.
A csecsen felkelés brutális elfojtása mélyrehatóan és tartósan aláásta az orosz értelmiségnek a
demokrácia megszilárdításához vezető útba vetett hitét. A totalitarianizmus visszatérésétől való
megalapozott félelem ellen az értelmiség egyelőre nem tettekkel, hanem a diktatúra alábecsülésével
és puszta erkölcsi hivatkozásokkal védekezik. A költő Kovalov példáját - aki tiltakozásból
tudatosan kitette magát Csecsenföldön a saját honfitársai által végrehajtott bombázásnak és
lövöldözésnek - ugyan hosszan és szenvedélyesen vitatták, de mindez nem vezetett számottevő
tiltakozási akciókhoz. Ellenkezőleg: az orosz értelmiség egy része a költőnek ezt az egyetlen tettét
átstilizálva az egész értelmiség erkölcsi fölényének a bizonyítására használta.

214
Oroszország mítosza
A Szovjetunió összeomlása óta mindenek előtt "Oroszország" fogalmát próbálják újradefiniálni.
Ehhez mindenek előtt szükséges lenne az orosz embereknek az Orosz Föderációhoz való
állampolgári és érzelmi azonosulását kifejleszteni. Az Orosz Föderáció fogalma a szövetségi állam
új mechanizmusainak a létrehozását jelenti. Ennek napjaink egyik legnagyobb szorgalmazója
Andrej Szaharov volt. Oroszország fogalma másrészt politikai stratégiákhoz kötődik, amelyek az
Alexander Szolzsenyicin által hirdetett eszmékre támaszkodnak, és valamennyi orosz egyesítését
szorgalmazzák. Ezekhez az eszmei és politikai áramlatokhoz próbálnak a különböző nacionalista és
fasiszta csoportosulások is csatlakozni, amelyek különben alig tudnának a társadalmi fejleményekre
befolyást gyakorolni. Jelenleg még abból indulhatunk ki, hogy nem létezik intézményes és
szervezett kapcsolat ezek között a heterogén erők között.
Ezek mellett az ideológiai vonatkozások mellett az Oroszország mítoszhoz kapcsolódó lelki és
szellemi beállítódás az Orosz Föderációban meghatározó jelentőségű. Az uralkodó csoportokban
továbbél a nagyhatalmak közé tartozó Oroszország képe, amely hatalmas földrajzi térséget ölel fel
és sokféle természeti kinccsel rendelkezik. Ebben az összefüggésben azonban nem lényegtelen a
különbség a hatalmat gyakorló elitek és a lakosság között. A lakosság széles rétegeinek a passzív
magatartása a történelmileg meghatározott államnak való alárendelődésre és természetesen a
mindennapok megélhetési gondjaira vezethető vissza. Ezen túlmenően az Oroszország-mítosz
csaknem vallásos tartalmat nyert. A posztkommunista Oroszország, amely ténylegesen megszűnt
világhatalom lenni, nehezen tudja ezt a helyzetet fájdalommentesen elviselni. A megsebzett nemzeti
büszkeség nemcsak a nacionalista jobboldal szóhasználatában fejeződik ki, hanem a történelmi,
kulturális jelenségek egész áradatában is. A rendszerváltás az orosz politikai kultúrában
fájdalmasabban megy végbe, mint a korábbi szocialista tömb többi országában. Az oroszországi
fordulat több mint egy politikai rendszer koordinátáinak a kicserélése. Oroszországnak a
rendszerváltozással egyidejűleg bizonyos értelemben önmagától is fel kell szabadítania magát. Ez
kolosszális fájdalmat okoz, és a terapeutákat nemritkán arra készteti, hogy a fájdalom helyét a
betegség helyének tartsák.
Éppen ezért az orosz lakosság tudatának jelenlegi megkülönböztető jegyeit a következőkben
foglalhatjuk össze:
- Társadalmi pesszimizmus a peresztrojka eredményeiben való
csalódottság, a gyors sikerben való hit elveszítése;
- Bizalmatlanság minden politikai intézménnyel szemben, kezdve a
régiektől és bevégezve az újakkal; ellenszenv és bizalmatlanság
valamennyi politikai vezetővel szemben;
- Csalódottság, amely a folyamatban lévő események feletti mély
aggodalomban fejeződik ki a jövőben vetett bizalom hiánya és
minden elgondolható bajra való készenlét;
- Az erkölcsi értékek és normák egyre mélyülő vákuuma, amely a
kommunista ideológia és a hagyományos értékrend összeomlásának a
következménye;
- A paternalizmus és az egalitarianizmus, amely a reálszocializmus
talaján mély gyökereket eresztett, és amely az emberek jelenlegi
elszegényedése és megalázó helyzete következtében ismét erősödik;
- Nyílt és agresszív irigység minden anyagilag jobban állóval
szemben, különösen a privilegizált társadalmi csoportokkal szemben.
Továbbra is nyitott kérdés és kényes téma, hogy vajon a mozgásba hozott fejlemények a nyugati
mintájú politikai demokráciához vezető helyes utat jelentik-e Oroszország számára. A társadalom
még mindig keresi a karizmatikus vezetőket. Jelenleg egy sem mutatkozik közülük, sem a
politikusok, sem az értelmiség soraiban.
215
(Ez az írás a müncheni Weizsäcker Stiftung - Weizsäcker Alapítvány - felkérésére 1995
decemberében készült német nyelvű szöveg magyar fordítása.)

216