ITT A GYÉMÁNT

HOL AGYÉMÁNT ?
Írta:
Edward D. Hoch ITT A GYÉMÁNT,
HOL A GYÉMÁNT

Edward D. Hoch: A Melee of Diamonds

© by H. S. D. Publications, Inc. 1972
(4-25 oldal)

Írta: LEVÉL-
Oscar Schisgall
PÁRBAJ

Oscar Schisgall: The Letters of MME. de Carrere

© by H. S. D. Publications, Inc. 1958 (26-32 oldal)

irta:
Edward D. Hoch
LOPJ EGY
KÉPESLAPOT

Edward D. Hoch: The Theft of the Picture Postcard

© by Edward D. Hoch 1981 (33-51 oldal)

Irta: A MISTER
Thomas Adcock
HALÁLA

Thomas Adcock: The Mister's Funeral

© by Thomas C. Adcock 1985 (52-62 oldal)

3
ITT A GYÉMÁNT
HOL A
GYÉMÁNT?

ÍRTA: EDWARD D. HOCH

Ezüstfogantyús sétapálcájával a ke- Valaki a rabló után

zében a férfi valamivel kilenc óra után eredt
fordult be az Union Streetre. Fürge A felügyel jó kávét
léptekkel haladt a nyüzsg embertö- akar...
megben, a hosszú nap fáradtsága
A dobozok között
után hazafelé siet k áradatában. De-
rült, áprilisi este volt, még eléggé h -
birkóztunk
vös, kellett a felölt . A férfi menet köz- Kezdte a köveket
ben vetett néhány pillantást a kiraka- besöpörni
tokra is, de nem állt meg, amíg el nem Csak az ezüstvég
ért a Union Street és a Madison Ave- hiányzik
nue sarkára. Ott, a Belvárosi Gyémánt- Gyémántok, gy k
központ kirakata el tt mintha néhány gurultak...
pillanatig habozott volna. Gyors pillan- Miért ölték meg a
tást vetett jobbra-balra - föltehet leg kisegeret?
meg akart gy dni arról, hogy senki Bedobhatta volna a
sincs veszélyes közelségben -, aztán folyóba
ezüstvég botjával bezúzta a legköze-
lebbi kirakat üvegtábláját.
A betört üveg csörömpölésébe ve-
5
gyült a riasztócseng átható berregése, miközben a férfi mélyen
behajolt a betört üvegtábla mögé. Néhány járókel szinte megder-
medt a meglepetést l. A sarkon egyenruhás rend r t nt fel.
- Megállni! Ne mozduljon! - ordította, és pisztolytáskájából a
fegyverét igyekezett el kapni.
A férfi a közvetlen közeléb l felhangzó kiáltástól döbbenten
megfordult, meglengette botját, s a közeled rend r felé sújtott.
A rend r tovább közeledett, a férfi ismét meglengette a botját,
melynek vége ezúttal a rend r koponyáját érte, oldalt, közvetlenül
a sapkája alatt. Megtántorodott, összeesett, az ember pedig befor-
dult a sarkon és futásnak eredt.
- Fogják meg! Fogják meg! - kiabálta a Gyémántközpont ajta-
ján ingujjban kilép férfi. - Kiraboltak!
A szédelg , er sen vérz rend r megpróbált feltérdelni, de esz-
méletét vesztve ismét a járdára zuhant. Egy festékfoltos nadrágot
és cipzáras dzsekit visel fiatalember ocsúdott fel el ször a der-
medt tömegben; s a rohanó tolvaj után vetette magát. Jó futó volt:
már harminc-negyven lépés után befogta. Mindketten egy halom
feltornyozott, elszállításra váró, üres kartondoboz közé zuhantak,
egymásba kapaszodva dulakodtak az aszfalton, s a rabló újból
ütésre emelte a botját.
Végül sikerült kiszabadulnia üldöz je markából, s botját elveszít-
ve ismét futásnak eredt. A riasztókészülék jelzésére közben nagy
csikorgással egy rend rautó kanyarodott az utcába. Hirtelen féke-
zés után megállt, s fegyverrel a kezében két rend r ugrott ki bel -
le.
- Állj vagy lövök! - kiáltotta az egyik rend r, s a nagyobb nyo-
maték kedvéért figyelmeztet lövést adott le.
A lövés döreje végigvisszhangzott az utcán, s a futó férfi az
egyik mellékutca bejáratánál megtorpant. Megfordult, kezét a ma-
gasba emelte.
- Rendben van! - mondta. - Nincs nálam fegyver! Ne l jenek!
Az egyik rend r mindaddig neki szegezve tartotta fegyvere csö-
vét, amíg társa a férfi kezére nem kattintotta a bilincset.

- Az ördög vinné el! - tört ki Leopold százados a világosbarna

löttyel színültig töltött papírpohárra bámulva, amit Fletcher had-

6
nagy eléje tett. - Ez a legjobb, amit ki tud imádkozni abból a vacak
gépb l?
- Valami baj van vele, százados. Már szóltunk a szerviznek,
hogy javítsák meg.
Leopold morgolódva ivott egy kortyot. Ennél többet a gyomra
nem képes elviselni. Amikor átvette a b nügyi osztály vezetését,
embereit l kapott egy doboz kávét, de az ma reggel kiürült, s ezért
kénytelen volt a hallban felállított nagy, automata kávégép szolgála-
taira hagyatkozni.
- Hozzon egy kólát ehelyett a moslék helyett, Fletcher! - mond-
ta, s a papírpohár tartalmát az irodája sarkában lév mosdókagyló-
ba öntötte. Amikor a hadnagy visszatért, megkérdezte:
- Phil Berger a kórházban van?
Fletcher bólintott.
- A jelentés az asztalán, uram! Phil összeakadt egy fickóval, aki
a Belvárosi Gyémántközpont kirakatából egy marék gyémántot
akart ellopni. A rabló fejbe vágta egy bottal, s el akart menekülni.
Kés bb elfogták, de Phil agyrázkódással fekszik.
- Meg kell látogatnom - jelentette ki Leopold. - Phil rendes fiú.
A fickót, aki a gyémántokat elemelte és Philt leütötte, sikerült
azonosítani. Rudy Hoffmannak hívják, itt lakik New Yorkban. Már
egy sor kirakatbetörés terheli a számláját.
Leopold folytatta:
- Bízom benne, hogy Phil Berger agyrázkódása elég lesz, hogy
hosszabb id re h vösre tegyük a támadóját.
- Én is remélem, százados - bólogatott Fletcher. - Viszont van
a dolognak egy apró szépséghibája. Hoffmant mindössze fél ház-
tömbnyire kapták el az eset színhelyét l, mivel egy fiatalember a
nyomába eredt, s addig birkózott vele, amíg a riadókocsi meg nem
érkezett. Hoffman ötvennyolcezer dollár érték követ emelt el a ki-
rakatból, s a rablás után nem volt egyetlen másodperc sem, hogy
ne látta volna valaki.
- És?
- A gyémántok elt ntek, egyetlen apró követ sem találtunk nála.
- Eldobta valahol az utcán. Menekülés közben.
- Mindent alaposan átkutattunk. Az utcát, Hoffmant, de még a
rend rautót is, ahová a letartóztatás után betuszkolták. A gyémán-
tokat nem találták.
7
 Leopoldot bosszantotta, hogy egy ilyen apróság megzavarja
szokott délel tti tevékenységét.
- És nem kérdezték meg t le, hogy hová tette a köveket? - ér-
dekl dött a százados.
- A fickó nem hajlandó beszélni, százados.
- Nos - sóhajtotta Leopold -, hozzák ide a fickót. Majd megmu-
tatom maguknak, hogyan kell ezt csinálni.
Rudy Hoffman a negyvenes éveinek elején járhatott még, de ha-
ja már er sen szült. A börtönben töltött évek arcának sápadt, be-
teges színt kölcsönöztek, s tekintete is bizonytalanul csapkodott
ide-oda. Beszéd közben gyakran megnyalta szája szélét, idegesen
hol Leopoldra, hol Fletcherre pillantott.
- Nem tudok semmit. Ügyvéd nélkül nem vagyok hajlandó sem-
mit sem mondani. Az ügyvédem nélkül maguknak sincs joguk ki-
hallgatni. Tisztában vagyok a jogaimmal.
Leopold leült Hoffmannal szemben.
- Ezúttal nem csupán egy apró kirakatbetörésr l van szó, Rudy.
Az a rend r meg is halhat. És magát egész hátralév életére be-
varrhatják!
- Csak agyrázkódása van. Hallottam, amikor az rök beszélget-
tek.
- Ett l még az, hogy halált is okozható fegyverrel támadt rá,
tény marad. A maga el életével ennyi tökéletesen elég is. Még kü-
lön vádat sem kell maga ellen emelni. Szóval jobb lenne, ha nem
hallgatna a gyémántokról!
Rudy Hoffman elmosolyodott:
- A gyémántok ott vannak, ahol maguk sohasem fogják megta-
lálni - jelentette ki. - Ezt garantálhatom minden zsarunak.
Leopold néhány pillanatig az arcába bámult, s a kórházban fekv
Phil Berger jutott az eszébe.
- Nos, majd meglátjuk - mondta, s felállt a székr l. - Hagyjuk
abba, Fletcher, úgy látszik, az úr még nincs jó formában.
Mikor egyedül maradtak, Fletcher szólalt meg el ször.
- Látja, százados! Kemény fickó.
Leopold bosszúsnak látszott.
- Akkor is megtalálom azokat az átkozott gyémántokat, s mege-
tetem vele! Most mondjon el mindent részletesen, attól a pillanat-
tól kezdve, hogy a fickó beverte a kirakatot!
8
 - Van egy jobb javaslatom, százados! Az a fiú, aki utánaeredt,
éppen kint vár az el szobában, hogy megtegye vallomását. Nem
akar vele beszélni?
Neil Quartot már csak nagy jóakarattal lehetett fiúnak nevezni,
hiszen a huszonötödik évén is túl járt. Leopold ismerte ezt a típust;
a mocskos ruhában az utcán ácsorgó nagyhajúakat, szemükben
az egész világot megvet pillantással.
- Maga tulajdonképpen egy h s - kezdte Leopold. - Elmondaná
nekünk, hogy is történt az eset?
Quart megtörölte az orrát, s megpróbált nyugodtnak látszani.
- A Bambaum-féle üzletben, a szállítási részlegnél dolgoztam.
Kilenckor éppen befejeztem a melót, s hazafelé indultam. A Gyé-
mántközpont el tt megláttam azt a palit, aki egy bottal beverte a ki-
rakatot. Ahhoz elég mesze voltam, hogy megfogjam, de azt láttam,
hogy amikor el akart szaladni, egy rend r t nt fel. A fickó el ször
megütötte a bottal, majd a második ütéssel leterítette. Nem szere-
tem én se a zsarukat, de mégis úgy döntöttem, hogy utánamegyek
annak az embernek. Elég hamar utol is értem, aztán birkóztunk
egy kicsit. Megpróbált engem is leütni a botjával, de elhajoltam el -
le. Valahogy sikerült talpra állnia, de elszaladni nem bírt, mert a
rend rök már ott voltak. Az egyik zsaru a leveg be l tt, s ezzel vé-
ge is volt az egésznek.
Leopold bólintott, és megkérdezte:
- A rabló, Rudy Hoffman, mennyi id re t nt el a szeme el l?
- Egyáltalán nem t nt el. Egy pillanatra sem. Azonnal szaladni
kezdtem feléje, ahogy a zsarut leütötte. Azt gondoltam, hogy talán
meg is ölte!
- Nem látta, hogy eldobott valamit futás közben az utcán?
- Nem. Semmit sem dobott el.
- Amikor a kezét fölemelte, akkor sem dobhatott el esetleg va-
lamit?
- Nem hiszem.
Ennél a pontnál Fletcher vágott közbe.
- Egy mellékutca bejáratánál kapták el, százados. Minden centi-
métert alaposan átvizsgáltak.
Leopold ismét Neil Quarthoz fordult.
- Biztosan maga is rájött már, hogy az ellopott gyémántokat ke-
ressük. Nincs valami ötlete, hogy mit csinálhatott velük?
9
 A fiatalember vállat vont.
- Halvány g zöm sincs. Hacsak... Amikor a dobozok között
birkóztunk...
- Azokat is gondosan átvizsgáltuk - szólalt meg ismét Fletcher.
- Mindent megnéztünk alaposan. A rend rség egész éjszaka csak
ezzel foglalkozott.
- Maga akkor is nagyszer en viselkedett - mondta Leopold a fi-
atalembernek.
- Kösz. Egyszer en nem tudtam elnézni, hogy leütötte azt a
zsarut.
Mikor magukra maradtak, Fletcher megkérdezte:
- Meg van elégedve, százados?
- Alapjában véve nem - mormogta Leopold. - És Hoffman ru-
hái? Azokat is átnézték?
- Minden négyzetcentimétert. Semmit sem találtunk.
- Rendben van - sóhajtotta morcosan Leopold. - Menjünk és
nézzük meg még egyszer a helyszínt!

A Belvárosi Gyémántközpont még mindig magán viselte az el

esti események nyomait. Bedeszkázott kirakat, mindenfelé apró
üvegszilánkok.
A rablás idején szolgálatban lév , hirtelensz ke üzletvezet -he-
lyettest, Peter Arnoldot láthatóan megviselték az események.
- Mondja el részletesen, hogyan történt! - kérte Leopold. - Min-
dent mondjon el, minden részletet, amire csak emlékszik.
- Már éppen zárni készültünk - kezdte Arnold a mondókáját -,
kilenc óra múlhatott néhány perccel. Egyik eladónk hazament, én
pedig a bejárati ajtót zártam. Ekkor hallottam, hogy valaki betöri a
kirakatot, s egy férfit láttam, aki a törött ablakon behajolva a marká-
ba sepri a gyémántokat.
- Mr. Arnold, mennyi gyémánt volt a kirakatban?
- Több tucatnyi. Volt néhány nagyobbacska kövünk már gy -
be foglalva, árcédulával együtt, aztán volt ott még vagy huszonöt-
harminc darab kisebb gyémánt, foglalat nélkül. Hogy szaknyelven
szóljak, egy tálcányi mennyiség, bár rendszerint ezt a negyed ka-

10
rátnál kisebb gyémántok esetében szokták mondani. Ezeknek a
többsége viszont ennél nagyobb volt.
- Ötvennyolcezer dollárra becsülik?
Peter Arnold szomorúan bólogatott.
- Már hallottam az igazgatóságtól...
- Mindig ennyi gyémántot hagynak kint a kirakatban?
- Nem, egyáltalán nem. Csakis addig vannak kint, amíg az üzlet
nyitva tart. Zárás után a legels dolgom az, hogy a kirakatból beve-
gyem az árut, s éjszakára bezárom a páncélszekrénybe. Éppen be-
zártam az ajtót, s a másik oldalon kezdtem a kirakatot üríteni, ami-
kor meghallottam az üveg csörömpölését. Odanéztem, s láttam,
hogy az a férfi kezdi összesöpörni a gyémántokat a tálcáról. Ter-
mészetesen a riasztókészülék is azonnal m ködésbe lépett, s
amint a férfi meg akart lépni, Berger, a rend r már fel is t nt a sar-
kon.
- Ismerte Phil Bergert?
Az ékszerész bólintott.
- Itt teljesít szolgálatot, ezen a részen már vagy négy-öt éve.
Rendszerint mindig itt áll a sarkon, de kilenc óra tájban kicsit fel-
jebb megy, egy háztömbnyivel távolabb irányítja a forgalmat. A vak-
szerencsének köszönhet , hogy akkorra éppen visszatért, amikor
ez az ember betörte a kirakatot.
- Mit gondol, a betör menekülés közben mit csinálhatott a
gyémántokkal?
- Fogalmam sincsen, mert ha el is dobta ket, akkor is néhány
darabot meg kellett volna találnunk.
Leopold a bedeszkázott kirakathoz lépett, félrehúzta az üzlet
belsejét l elválasztó fekete függönyt, s bepillantott a kirakattérbe.
A gyémánttartó tálcák még mindig ott voltak, de csak üvegcsere-
pek csillogtak rajtuk.
- Mindent elvitt?
- Nem, négy gy t és hat követ nem sikerült magával vinnie, de
még így is jó fogást csinált.
Leopold leeresztette a fekete drapériát, a zsebéb l el húzta
Rudy Hoffman fényépét.
- Látta valamikor itt az üzletben, vagy esetleg a környéken?
- Nem, nem emlékszem rá.
- Itthagyom magánál ezt a képet. Mutassa meg a f nökének és

11
 a többi eladónak is. Kérdezze meg, hogy emlékszik-e rá valaki.
- Arra gondol, hogy a rablást jó el re megtervezték?
- A gyémántoktól sikerült megszabadulnia! Ez terv nélkül nem
megy! Kifelé Leopold megállt egy halom összesöpört üvegcserép
mellett, föléje hajolt, s alaposan nézegetni kezdte.
- Talált valamit, százados? - kérdezte Fletcher.
- Gondolt valaha is arra, hogy az üvegcserép mennyire hasonlít
a gyémántra?
- Talán gyémántot lát abban a kupacban?
- Nem, ez csak üvegcserép.
- Ha esetleg arra gondolna, hogy Hoffman lenyelte a köveket -
folytatta Fletcher - akkor ez sem jön be, mert megröntgeneztettük.
Semmit sem találtunk.
- Egy pillanatig sem gondoltam erre - közölte Leopold, s a szél-
véd n keresztül bámulta az utca forgatagát. A rend rség központ-
ját vagy tíz lakatlan, lerobbant épület választotta el a Union Street-i
üzletközponttól. Ahol még laktak, ott a földszinten hanglemezbol-
tok, pornóüzletek m ködtek, s a cs lakók is el szeretettel válasz-
tották egy-két éjszakára ezeket a házakat menedékül. A belváros
már régen megérett a felújításra. Lezüllött rész volt ez, de a b nö-
zés szerencsére nem harapózott el annyira, mint ahogy azt feltéte-
lezni lehetett volna.
- El kellene hordatni ezt az egész szemétdombot - kommentál-
ta Fletcher a látottakat.
- Egyszer meg is fogják tenni - válaszolta Leopold gépiesen.
A gondolatai már teljesen másutt jártak.
- És azok az emberek, akik az utcát átkutatták? Nem lehet,
hogy valaki zsebre rakta a gyémántokat?
Fletcher elgondolkodott.
- Van néhány fura fickó az osztályon, mint ahogy ilyenek minde-
nütt akadnak. De akik tegnap este részt vettek az akcióban, azok-
ban én teljesen megbízom. Mindegyiküket ismerem, Bergert l
kezdve a legutolsó emberig. Becsületes rend rök.
Leopold egy szót sem szólt mindaddig, amíg be nem értek a
rend rségre. Ott megkérte Fletchert, hogy hozassa be Rudy Hoff-
man ruháit. Együtt vizsgáltak át alaposan minden egyes darabot,
annak ellenére, hogy ezt már el ttük nyilvánvalóan mások is meg-
tették. Semmit sem találtak.
12
 Leopold a homlokát ráncolva az ablakhoz lépett, s kinézett a
parkolóra.
- Paróka, m fogsor... vagy valami ilyesmi... Erre is gondol-
tak?
- Szó sincs semmi ilyesmir l, százados - rázta tagadóan a fejét
Fletcher.
Leopold hirtelen megfordult a tengelye körül.
- A pokolba is! Miért nem gondoltam erre korábban, Fletcher?
Van valami, amir l teljesen megfeledkeztünk! Valami, ami hiányzik
Hoffman holmija közül.
- És mi az? - bámult értetlenül Fletcher.
- A bot, természetesen! Az ezüstvég bot, amivel betörte a ki-
rakatot és Phil Berger fejét! Hol van?
- Azt hiszem, hogy fegyverként lefoglalták. Biztosan az ügyész-
ség raktárában van, hogy majd a tárgyaláson tárgyi bizonyítékként
el vegyék.
- Tudja meg, hogy hol van! Szeretném megnézni.
Fletcher hadnagy öt perc múlva már vissza is tért, s magával
hozta a fekete sétapálcát, melynek ezüst fogantyúját egy saska-
romba foglalt jókora gömb alkotta.
- Valahogy egyáltalán nem illik Hoffmanhoz - jegyezte meg
Fletcher. - Ez nem az stílusa.
- Nem bizony - bólogatott Leopold, s megpróbálta lecsavarni
az ezüst fogantyút. Meg sem bírta mozdítani, olyan er sen össze
volt építve a bottal. - Biztosan lopta valahol. Az viszont biztos,
hogy ide semmit sem tudott elrejteni.
- Gondolkozzunk egy kicsit még a dolgon - javasolta Fletcher.
- Lehet, hogy reggelre eszünkbe jut.
Leopold az órájára pillantott, s beleegyez en bólintott. Már há-
rom óra elmúlt, s még meg akart állni a kórháznál, hogy Bergert
meglátogassa. - Nos, akkor holnap reggel találkozunk!
- Mondja, százados, nem jönnének át ma este vacsorára? Carol
éppen valamelyik este jegyezte meg, hogy már karácsony óta nem
látta magukat.
- Kösz, Fletcher. Magam is nagyon szívesen eszem a felesége
ztjét, de halasszuk inkább máskorra. Mindenesetre adja át neki
üdvözletemet.
Kocsiba ült, s a kórházba hajtott, jó félórát töltött Bergernél, aki

13
a pólyák közül megpróbált még mosolyogni is. A körülményekhez
képest elég jó hangulatban volt. Leopold még néhány percre meg-
állt az el csarnokban, beszélt a n vérekkel, majd elindult hazafelé.
Rendszerint elkerülte a csúcsforgalmat, de most éppen a tüleke-
dés kell s közepébe került. Centiméterr l centiméterre haladva a
Union Streeten, hirtelen eszébe jutott, hogy hivatalában kiürült a
kávésdoboz, azért úgy döntött, hogy megáll az egyik útba es üz-
let el tt.
Az üzletben is csúcsforgalom volt, hatalmas tömeg. Gyorsan
magához vett egy doboz kávét, s a pénztárhoz sietett.
- Még valamit, uram? - kérdezte a pénztáros.
- Nem, köszönöm - rázta meg a fejét Leopold. Ekkor vette ész-
re azt a fekete hajú lányt, aki az imént mögötte lépett be az üzlet-
be. Igyekezett úgy tenni, mintha elmélyülten válogatna a péksüte-
mények között, de Leopold érezte, hogy a lány tulajdonképpen t
kíséri a tekintetével. A péksüteménnyel nem szoktak hosszú ideig
foglalkozni, s amikor a lány a kasszához lépett, pillantása ismét a
századosra vet dött. A pénztáros közben egy papírzacskóba
csúsztatta a kávésdobozt, s Leopold kilépett az üzletb l. Miel tt
még a kocsijához ért volna, a lány hangját hallotta meg maga mö-
gül.
- Maga ugye nyomozó?
Leopold igyekezett barátságosan, mosolyogni, amikor a lány felé
fordult. Húszegynéhány éves, csinos, szép arcú lány volt, de a vo-
násai nyúzottak és fáradtak.
- Igen, mondhatjuk, hogy az vagyok.
- Szeretné megtalálni az elt nt köveket?
A rend rségnél töltött hosszú évei során Leopolddal eddig még
soha nem fordult el ilyesmi. Egy egész napot töltött azzal, hogy
megtalálja a csodával határos módon elt nt gyémántokat, és most
egy lány a f szerüzlet el tt csak úgy megkérdezi: meg akarja-e ta-
lálni, amit egész álló nap keresett.
- Tudja, hogy hol vannak?
A lány bólintott.
- Odaviszem magát, ha megígéri, hogy nem tartóztat le sem en-
gem, sem a barátomat.
- Ki a maga barátja?

14
 - A nevek most nem érdekesek. A rabláshoz neki nincs semmi
köze.
- Akkor hogyan jutott a gyémántokhoz?
- El kellene vinnie a köveket valahová, hogy eladja. Nem akarok
az ügybe belekeveredni. Azt szeretném, ha maga elvinné t lünk a
gyémántokat.
- Honnan tudta, hogy nyomozó vagyok?
- Követtem magát a kórháztól. Meglátogatta azt a rend rt, aki
megsebesült. Én is bementem, hogy megtudjam, milyen állapotban
van, s az egyik n vér mondta, hogy maga nyomozó.
- Aggódik Berger állapota miatt?
- Nagyon. Amikor Freddy elvállalta, sejtelmem sem volt, hogy ez
lesz a vége a dolognak. Ki akarok bel le szállni, még miel tt mind a
rács mögé kerülünk.
- Vigyen a gyémántokhoz!
A lány gyorsan végigpásztázta tekintetével az utcát, majd bólin-
tott.
- Hagyja itt a kocsiját. Az enyémmel megyünk.
Követte a lányt egészen a sarokig, ahol beült a kis, külföldi gyárt-
mányú kocsi els ülésére, s akkor vette észre, hogy még mindig a
kezében szorongatja a kávésdobozt tartalmazó zacskót. A lány
úgy vezetett, mint egy megszállott, ide-oda cikázott a csúcsforga-
lomban lassan haladó kocsisorok között. Öt perc múlva az Union
Street lebontásra váró, elhagyatott házaihoz értek, s Leopold már
tudta, hogy utazásuknak végcéljához közelednek. A lány leparkolt
kocsijával, s maga el tt engedte egy keskeny, rosszul megvilágí-
tott lépcs házba, mely egy üres fodrászüzlet fölötti lakásba veze-
tett.
- Freddy itt lakik? - kérdezte a nyomozó, s a kávészacskót a bal
kezébe vette, hogy jobbjával szükség esetén könnyen hozzáfér-
hessen a fegyveréhez.
- Honnan tudja, hogy Freddynek hívják? - kérdezte a lány meg-
lepetten.
- Maga mondta.
- Ó, persze. Nem, nem itt lakik. Ha tudná, hogy mit csinálok, ak-
kor biztosan megölne - jegyezte meg a lány.
Kinyitotta az ajtót, s bevezette Leopoldot egy piszkosszürkére
festett, félhomályos nappaliba. Nagy, fehér macska lépett eléjük.

15
A lány megsimogatta.
- Hol vannak a gyémántok? - kérdezte a százados.
- A konyhában.
Leopold követte a lányt, s közben csapdára számított, esetleges
csábítási kísérletre, szóval számított mindenre, csak arra nem,
hogy a lány a kenyeresdobozból b rzacskót vesz el , s a szeme
el tt kinyitja. A lány kiöntötte a zacskó tartalmát a konyhaszek-
rényre. Kisebb-nagyobb gyémántok, gy k gurultak végig a desz-
kán. Többségük foglalat nélküli volt. Leopold szótlanul bámult, a
meglepetést l még a lélegzete is elállt.
- Mindegyik itt van? - kérdezte végül, amikor már meg tudott
szólalni.
- Igen.
- Hogy juttatta el Hoffman magához? Hiszen azonnal elkapták.
- Volt egy b ntársa, aki elhozta ket Freddynek. Most pedig
fogja és vigye ket, miel tt még Freddy megjelenne!
Ám amint Leopold markában érezte a kis b rzacskót, hirtelen
zajt hallott a bejárati ajtó fel l. Kulcs zörgött a zárban, s egy pilla-
nattal kés bb ajtónyitást hallott.
- az? - kérdezte Leopold suttogva.
- Igen, igen! Mind a kett nket meg fog ölni!
- Menjen eléje, és próbálja egy kicsit feltartani!
A lány sápadt arcai siet sen kivágta maga el tt a konyha leng -
ajtaját. Leopold kiutat keresett. A konyhából ajtó vezetett egy ab-
laktalan, aprócska éléskamrába, a konyha ablaka pedig egy sötét
utcára nézett. Megpróbálta kinyitni az ablakot, de hamarosan rá
kellett jönnie, hogy valamikor így bezártan festhették le, s most
nem engedett a leger sebb rángatásnak sem. Megfordult, s a nap-
paliba vezet ajtó felé vette az irányt. A szobából elfojtott hangok
sz dtek át hozzá. Leopold el húzta tokjából a revolverét.
Néhány pillanat elteltével fegyverrel a kezében lépett ki a kony-
hából.
- Ne mozduljon, Freddy!
A lány ajkát elfojtott kiáltás hagyta el, Freddy meglepetten meg-
fordult a hangra, s csak egy pillanatra volt szüksége, hogy rájöjjön,
mi is történik körülötte.
- Te áruló ringyó! Ezért megöllek! - sziszegte, s elindult a lány
felé, de Leopold revolverének egy mozdulatával visszaparancsolta.

16
 - Nem fog senkit megölni! Leopold százados vagyok, a b nügyi
osztály vezet je. Ha a lánnyal bármi történik, maga azonnal rács
mögé kerül.
- Mit dumált be magának?
- Azért hozott ide, hogy átadja a gyémántokat, s ezzel mentse a
maga b rét! De valaki megel zött. A kövek elt ntek.
Freddy apró termet , egérarcú emberke volt, s most is úgy visel-
kedett, mint a csapdába esett rágcsáló, amikor rájön, hogy csap-
dájában még sajtot sem talált.
- Hogyhogy elt ntek? Nem t nhettek el!
A lány szeme kikerekedett a csodálkozástól, s látszott rajta,
hogy megpróbálja kitalálni Leopold terveit.
- Maga is megnézheti! - mondta Leopold Freddynek, s leen-
gedte a fegyvert.
A kis ember nem vesztegette az idejét, azonnal a konyhába sie-
tett. Leopold az ajtóban állva figyelte, ahogy átkutatja a kenyeres-
dobozt, a szemétládát és a szekrényeket.
Tízpercnyi keresgélés után végre megkérdezte:
- Hol vannak a kövek, Glenda? Azonnal add el !
- Úgy van, ahogy a rend r mondta. Igazán!
- Valahova eldugtad!
- Nem, nem! Igazán nem tudom, hol vannak!
- Idehozott volna engem, ha valahová elrejtette volna a gyémán-
tokat? - kérdezte Leopold.
Freddy leplezetlen bizalmatlansággal bámult az arcába.
- Honnan tudhatnám, hogy nem maga vágta ket zsebre?
Leopold maga mellé tartotta a revolverét, s feltartotta kezét.
- Ha kívánja, meg is motozhat! - mondta.
Az apró ember közel lépett hozzá, s állandóan Leopold arcát fi-
gyelve alaposan áttapogatta ruházatát, még a nadrágja hajtókáját
és mandzsettáját is gondosan átvizsgálta. Alapos munkát végzett,
de semmit sem talált. Leopold felvette revolverét, megmutatta az
üres fegyvertokot, majd a tárat is kivette, hogy megmutassa: tölté-
nyeken kívül semmi sincs benne.
- És abban a zacskóban mi van? - kérdezte Freddy.
- Egy fél kiló kávé - mosolygott Leopold. - Éppen hazafelé
mentem, amikor Glenda megkeresett.
17
 Freddy kivette a kávésdobozt, belepillantott a zacskóba, aztán
visszadobta.
- Rendben van, hiszek maguknak. De ha a gyémántok nincse-
nek itt, akkor hol vannak?
- Engem is legalább annyira izgat, hogy megszerezzem ket,
mint magát. Szerintem csupán egyetlen embernél lehetnek.
- Kinél?
- Annál, aki idehozta ket magának! Vagyis Rudy Hoffman b n-
társánál.
Freddy mintha elgondolkodott volna.
- És miért vitte volna el ket? - kérdezte rövid szünet után.
- Hoffman a börtönben van - vonta meg vállát Leopold -, és
könnyen meglehet, hogy a fickó meg akarja tartani a zsákmányt.
Leszállította ugyan magának a gyémántokat, de azonnal vissza is
lopta, így tisztán kerül ki az ügyb l.
- Igen ... - mondta Freddy, s látszott, hogy nem tartja hihetet-
lennek ezt a variációt. - Az az átkozott kétszín gazember erre is
képes!
- Megmondaná, kir l van szó?
Freddy szemei bizalmatlanul összesz kültek.
- Majd én elintézem!
- Figyelmeztetem, hogy nagyon vékony jégen táncol. Ha elka-
pom magát a gyémántokkal, akkor a lopott holmival való üzérkedé-
sért azonnal letartóztatom.
Freddy néhány pillanatig gondolkodott a dolgon.
- Nem! - jelentette ki aztán határozottan. - Nem mondom meg,
ki az. Lehet, hogy nem az a fickó lopta el.
Leopold sóhajtva Glenda felé fordult.
- Glenda, hogy hívják Hoffman b ntársát?
- Nem tudom. Én nem is találkoztam vele.
- A lány igazat mond, zsarukám! Hoffmanon kívül én vagyok az
egyetlen, aki ismeri, Hoffman pedig nem beszél. Még ha el is ítélik,
akkor sem kaphat olyan sokat, s ha kiszabadul, akkor más város-
ban is megismételheti ezt a mókát.
- Maga is benne van a mókában?
- Én akartam passzra vágni a köveket, az igaz. De hiába jegyzi
meg, amit mondok, mert úgyis letagadom.
- Ha nem akarja megmondani Hoffman b ntársának a nevét, ak-

18
 kor hívja fel telefonon. Mondja meg neki, hogy tudja, ki lopta el a
gyémántokat, s jobb, ha azonnal visszahozza.
Az ötlet tetszett a kis embernek.
- Igen ... - mondta lassan, elnyújtva. - Lehet, hogy ezt fogom
tenni.
- Ha megszerzem a gyémántokat a b ntárssal együtt, akkor
maga, Freddy, tisztázva van.
- Rendben van, felhívom.
Freddy odalépett a telefonhoz, s közben Leopold egy gyors pil-
lantást vetett Glendára, amivel bátorítani akarta, hogy a lány to-
vábbra is vegyen részt a játékban. Ha szerencséjük van, kézre ke-
ríti a b ntársat is, és a lány Freddyvel együtt megszabadul az ügy
következményeit l.
- Halló! Itt Freddy Doyle. Igen, igen ... valami rosszul alakult.
A gyémántok elt ntek ... Jól hallottad, elt ntek ... No, de figyelj,
te mocsok, jobb lesz, ha azonnal idehozod, ide a lakásra ... Igen,
most azonnal! Ha nálad vannak azok a kövek, akkor jobban teszed,
ha magaddal hozod ket.
- Ez jó volt - mondta Leopold, amikor Freddy letette a kagylót.
- Beismerte, hogy elvitte ket?
- Dehogy ismerte be! Azt hiszi, hogy én játszom hamisan! Leg-
alábbis ezt mondja.
Leültek, s vártak. Leopold bámulta a városra ereszked sötétsé-
get. Jól érezte magát, mivel arra számított, hogy az elkövetkez
óra során megoldódik az ügy.
- Hozz valamit inni! - szólt Freddy parancsolóan a lányra, aki
azonnal felpattant, s kisietett a konyhába.
Valamivel hét óra után szólalt meg a cseng .
- Másra is számítunk? - kérdezte Leopold.
- Nem, ez lesz. De jobb, ha maga vigyáz magára. Fegyver is
lehet nála.
- Engedje be. Ott leszek közvetlenül maga mögött az ajtónál.
Glenda rémülten állt a konyhaajtóban, Freddy pedig kinyitotta az
ajtót. Kinézett a most már teljesen sötét lépcs házba és megkér-
dezte:
- Te vagy az?
Leopold csendesen átkozódott. Gyorsan oda akart lépni, s
Freddyt egy kicsit hátrább húzni, de már kés volt. Három gyors

19
lövés fülsiketít döreje hallatszott a sötétb l, s Freddy hirtelen a
magasba csapta a karjait.
- Állj! - kiáltotta Leopold. - Rend rség!
Futó lábak dobogását hallotta lentr l, s karjaiból leengedte
Freddy elernyedt testét. Mögötte Glenda kezdett el sikoltozni. Leo-
pold kiugrott a lépcs házba, s a korlátnak támaszkodva vaktában
leadott egy lövést. Az utcára vezet ajtó tárva-nyitva volt, Freddy
támadója azon keresztül menekült. Mire Leopold leért az utcára,
már színét sem látta.
Ismét felment a lakásba. Glenda egy növekv vértócsa közepén
térdelt.
- Meghalt! - ordította hisztérikusan.
- Tudom - mondta Leopold, s hirtelen nagyon öregnek érezte
magát. Odalépett a telefonhoz, s felhívta a központot.

- Olyan gyorsan jöttem, ahogy csak tudtam - mondta nem sok-

kal kés bb Fletcher. Mi történt?
- Befuccsoltam, Fletcher. Kieszeltem egy ügyes kis trükköt, és
miattam megöltek egy fickót. - Aztán Leopold gyorsan elmondta
neki a délután történteket a kórházi látogatástól egészen a lövöl-
dözésig.
- Nem gondoltam arra, hogy az a közvetít gyilkosságra is haj-
landó.
- De miért ölte meg Doyle-t, a kisegeret?
- Mert fölfedezte a csapdát. Lehet, hogy a golyókat nekem
szánták, de Doyle el ttem állt. Talán megneszelt valamit, amikor
Freddy felhívta, hogy a gyémántok elt ntek.
- De hol vannak? - kérdezte Fletcher. - Azt mondta, látta ket.
- A gyémántok itt vannak nálam. Egyetlen eredménye a mai es-
tének - mondta, s kivette a papírzacskóból a doboz kávét. - Csak
néhány pillanatig maradtam egyedül a konyhában. Arra gondoltam,
hogy Freddy rávezethet Hoffman b ntársának a nyomára, ha elhite-
tem vele, hogy a b ntárs visszalopta a gyémántokat, Egy konzerv-
nyitóval kinyitottam a kávésdoboz alját, a kávé felét beleöntöttem a
mosogatóba, hogy beleférjen a gyémántokat tartalmazó zacskó.
Ezután visszanyomtam a doboz alját, s rátettem azt a m anyag te-

20
 t, amit a dobozzal adnak, hogy felbontás után is le lehessen zár-
ni. Mikor Freddy a kövek után kutatott, még a kávésdobozt is meg-
nézte. Látta, hogy a fedele érintetlen. Arra persze már nem gon-
dolt, hogy az alját is megnézze.
Fletcher kinyitotta a zacskót, s néhány drágakövet az asztalra
gurított.
- Ügyes trükk volt, százados!
- Ügyes - válaszolta bosszúsan Leopold -, ha nem számítjuk
azt, hogy Freddy meghalt, s a lelkiismeretünket egy gyilkosság ter-
heli.
A hadnagy a köveket bámulta.
- Ha Hoffmannak b ntársa is volt - szólalt meg kisvártatva -,
akkor olyasvalaki lehetett, aki kapcsolatba került vele a rablás utáni
néhány perc alatt. A gyémántokat nem rejthette el sehová, mivel az
utcát alaposan átkutatták. Egyetlen emberrel került csak testközel-
be! Egyetlen embernek adhatta át a gyémántokat.
- Ugyanez jár az én eszemben is, Fletcher! Hozassa be még
egyszer azt a Neil Quartot!
A fiatalember kényelmetlenül feszengett a kihallgatószoba ke-
mény székén, s nyugtalanul hol egyikükre, hol másikukra pillantott.
- Mi ez az egész hülyeség? Éjfélkor idehurcolnak, mint egy kö-
zönséges b nöz t! Pedig ma reggel még h snek tartottak!
- Az reggel volt! - mondta Fletcher.
Leopold az asztal szélén ült, egészen közel a fiatalember széké-
hez.
- Figyeljen ide, Neil! Itt az ideje, hogy szépen elmondja nekünk
a történteket! Nem csak egyszer betörésr l, hanem gyilkosságról
van szó!
- Gyilkosságról! Én nem . . . - dadogta, s fel akart állni a helyé-
l, de Fletcher visszanyomta.
- Hoffman átadta a gyémántokat valakinek, aki eljuttatta egy or-
gazdához, és aki kés bb ezt az orgazdát meggyilkolta. Maga az
egyetlen, akivel Hoffman kapcsolatba került a rablás után.
- De hisz én szaladtam utána! Én kezdtem el birkózni vele! Én
tartottam fogva mindaddig, amíg a rend rség meg nem érkezett.
Maguk is nagyon jól tudják ezt!
- És amíg maga kényelmesen tartotta, addig a maga zsebébe
csúsztatta az ékszereket.
21
 - Nem! - kiáltott fel Neil Quart. - Meg vannak rülve! Én ...
én ...
Leopold fel s alá kezdett sétálni a szobában.
- Másképpen nem történhetett! Maga a b ntársa, Quart.
- Ide figyeljenek! Már menekül ben volt. Miért kellett volna kita-
lálni ezt a bonyolult játékot, ha már a gyémántokkal együtt úgyis el
tudott volna menekülni? Ha én nem fogom meg, akkor már régen
bottal üthetik a nyomát!
Leopold elgondolkodott, látszott rajta, hogy agyában megpró-
bálja rendszerezni a tényeket. Amit Neil Quart mondott, annak volt
értelme, nagyon is sok értelme!
- Hol volt ma este hét óra körül?
- A Bambaum-féle üzlet szállítási osztályán dolgoztam, mint
ahogy minden este ott dolgozom. Ellen rizhetik.
- Rendben van - sóhajtott Leopold. - Elmehet. Amit mondott,
azt reggel ellen rizni fogjuk!
- De százados ... - szólalt meg csodálkozva Fletcher.
- Így van rendjén, Fletcher. Én tévedtem, megint én. Úgy látszik,
ezen az éjszakán egyfolytában csak tévedek!
Fletcher visszakísérte f nökét az irodába.
- Csinálhatok egy kávét, százados?
Leopold átnyújtotta a kávésdobozt.
- Teljesen megzavarodtam, Fletcher! Már szinte normálisan
sem tudok gondolkodni. Most is nekimegyek egy szerencsétlen
kölyöknek, s rá akarom bizonyítani a gyilkosságot. Délután meg
hagytam, hogy egy másik meghaljon, úgyszólván a semmiért.
- A gyémántokat mégis megtalálta, százados!
- Azt igen.
- Hoffman biztosan csinált valamit azokkal a gyémántokkal -
meditált Fletcher, miközben a kávéf vel matatott. - A gyémán-
tok nála voltak, amikor leütötte Bergert, s már nem voltak nála,
amikor néhány perccel kés bb elfogtuk.
Leopold hirtelen mintha ültében kihúzta volna magát.
- Honnan lehetünk ebben olyan biztosak, Fletcher?
- Tessék? A pokolba is, biztosan nem üti le Bergert, ha a gyé-
mántok nincsenek nála!
22
 - Fletcher! - szólalt meg Leopold nagyon lassan és tagoltan. -
A mi emberünk mégis pontosan ezt csinálta!

A Belvárosi Gyémántközpont nyitásakor már mindketten ott vár-

tak Peter Arnoldra. Amikor a férfi megpillantotta ket, kicsit megle-
petten szólalt meg.
- Leopold százados! Úgy néz ki, mintha egész éjjel nem aludt
volna!
- Nem is! - válaszolta a százados, és belépett. Fletcher is belé-
pett az üzletbe, de az ajtónál megállt. - Néhány embert kiugrasz-
tottam az ágyból, és ellen riztettem a maga pénzügyeit, Arnold.
- Micsoda?
- Ügyes terv, azt meg kell hagyni! Az hiszem, az egészet Rudy
Hoffman agyalta ki, aztán összebarátkozott néhány ékszerésszel,
amíg meg nem találta közöttük azt, aki ráállt a közös munkára. Ez
pedig olyan valaki lehetett, akinek nagy szüksége volt a pénzre.
- Nem értem, mir l beszél.
- Dehogynem érti, Arnold! Tegnapel tt este kilenc órakor be-
zárta az üzletet, és gyorsan kivette a gyémántokat az ablakból.
Rudy Hoffman a megadott id ben megjelent, betörte az ablakot,
és futni kezdett. Maga zsebre vágta a gyémántokat, és felhívta a
rend rséget. Ezután a köveket elvitte Freddy Doyle-hoz, aki az el-
adásukkal volt megbízva. A tervnek óriási el nye, hogy Hoffman-
nak nem kellett azzal vesztegetnie a drága másodperceket, hogy a
betört kirakaton keresztül összeszedegesse a gyémántokat. Ha
néhány házzal odébb letartóztatják, akkor sem találnak nála sem-
mit, tehát majdnem tisztán kerül ki az ügyb l. Nincs gyémánt,
nincs tárgyi bizonyíték! Valószín leg úgy tervezte, hogy menet
közben megszabadul a felölt jét l és a sétapálcától, s nyugodtan
elvegyül a járókel k között. Csak éppen Berger nem ott volt, ahol
általában lenni szokott! Korában abbahagyta a forgalom irányítá-
sát. Hoffman tudta, hogy túlságosan korai lenne a letartóztatása,
ha ott az ablak el tt adná meg magát. A gyémántokat ugyan akkor
sem találják nála, de éppen ezért az egész terv túlságosan is nyil-
vánvaló lett volna! Ezért vágta fejbe Bergert, s ezért kezdett el sza-
ladni. Ekkor jött a második szerencsétlen körülmény, hogy egy Neil

23
Quart nev fiatalember üldöz be vette. A gyémántok végig magá-
nál voltak, de a közbejött véletlenek miatt Hoffman nem állíthatta,
hogy menekülés közben szabadult meg t lük.
Peter Arnold továbbra is csak némán bámult rájuk. Megnyalta a
szája szélét és megszólalt:
- Bizonyítékaik is vannak erre a sületlenségre?
- Egy sor bizonyítékunk! Maga kilátástalan pénzügyi helyzetben
van, s ha segítséget nyújt a vállalata meglopásához, akkor ez ki-
húzhatta volna a csávából. A gyémántokat visszaszereztük, s ha
magát is bevisszük, akkor Hoffmant nem kell sokáig gy zködni,
hogy elmondja az igazságot.
- Hoffmant több tanú is látta behajolni az ablakon ...
- Igen, de a tanúk csak azt látták, hogy a betört kirakaton beha-
jolt. Aligha lehetett ideje arra, hogy összeszedje a gyémántokat.
Mellesleg csak egyedül maga állította, Arnold, hogy látta, amikor a
köveket összeszedi! Azt állította, hogy látta, pedig a kirakat hátol-
dalát fekete függöny fedi el! Maga az üzletb l semmit sem láthatott
volna! De azért sem láthatta, amint Hoffman a gyémántokat össze-
szedte, mert az nem is történt meg! Azok akkor már a maga zse-
bében voltak!
- Én ... én nem ...
- Pánikba esett, amikor Freddy felhívta! És különösen akkor
ijedt meg, amikor engem is meglátott az ajtóban. Elkezdett lövöl-
dözni. Ez már önmagában is azt bizonyította, hogy a gyilkos azok
közül való, akiket az üggyel kapcsolatban kihallgattam.
Peter Arnold ekkor kétségbeesett dologra szánta el magát. Leo-
pold erre számított, csupán azt kellett eltalálnia, hogy a gyilkos hol
tartja a fegyvert. A keze a zsebe felé mozdult, de az ajtóból ekkor
dörrent Fletcher revolvere. Pontos váll-lövés volt, Fletchernek ez
volt a specialitása.
Arnold fájdalmas kiáltással a pultnak tántorodott, s a vállát tapo-
gatta, még akkor is, amikor Leopold kihúzta zsebéb l a fegyvert.
- Bele kellett volna dobni ezt a vacakot a folyóba - mondta. -
Ha nem találjuk meg magánál, akkor sohasem tudtunk volna gyil-
kosságért vádat emelni maga ellen.

24
25
LEVÉL
PÁRBAJ
ÍRTA: OSCAR SCHISGALL

Monsieur Georges D'Armentil ügy- Halála el tt

véd részére magához hívott
23 Rue Bouget, Paris Temetés egy régi
Uram!
aranyórából
Három napja, közvetlenül a halála
el tt a barátom, Paul Surat a beteg- Az özvegy még
ágyához hívatott. Mint ennek a falunak fiatal és szép
a közjegyz jét megkért rá, hogy az A levelek biztos
nevében írjak önnek. Szerette volna, helyen voltak
ha megérti, mi késztette arra, hogy azt A zsarolást törvény
tegye, amit tett. Úgy érezte, ha megér- bünteti
ti a helyzetét, meg tud majd neki bo- Fojtogató háló a
csátani, ami megkönnyíti az útját a falu körül
túlvilágra. Bízom benne, hogy ön nem Csíp s történet a
fogja t le megtagadni ezt a b nbocsá- levelekr l
natot, mivel valójában egyáltalán
A szegény ördög
nem volt rossz ember. Életének het-
ven éve alatt soha senkit sem csapott hagyatéka ...
be, minek következtében természete-
sen egyetlen fillér nélkül halt meg. Ezt

26
27
már csak azért is jól tudom, mert ennek a falunak a mindeneseként
nekem jutott osztályrészül az a szomorú kötelesség, hogy eltemet-
tessem Paul Surat-t, s képtelen volt mással fizetni, mint egyetlen
vagyontárgyával, egy régi aranyórával. Biztosíthatom önt, hogy ér-
téke alig volt elegend költségeim fedezésére. Túlteszem maga-
mat ezen, s abban a reményben bocsájtok meg Paulnak, hogy ön
is megbocsájt majd neki.
Remélem, nem veszi hízelgésnek, ha megemlítem, mennyire kel-
lemes és élénk emlékeket rzök önr l, kedves uram. Amikor meg-
látogatta szerény kis falunkat, hogy felkeresse a fiatal Madame de
Carrére-t, akkor az én kávéházamba is gyakran benézett. Tudja, ar-
ról van szó, amelyik szemben van a Place de Ville-re néz temp-
lommal. Azok az alkalmak, amikor ön betért hozzám egy aperitifre,
mindig nagy megtiszteltetést jelentettek számomra. Örömömre
szolgált, hogy egy ilyen kiemelked személyiséget üdvözölhetek
szerény kávéházamban. Tudom, hogy az ön velem kapcsolatos
emlékei, ha egyáltalán léteznek, esetleg jóval kedvez tlenebbek is
lehetnek. Például Madame de Carrére említette önnek egy alkalom-
mal, hogy amikor néhány ezer frankot el legeztem neki - abban az
id ben várta a férje után járó örökség és a biztosítási összeg meg-
érkezését -, a hölgy az általam meghatározott kamatlábat túlzott-
nak tartotta. Pedig én, kedves uram, ünnepélyesen még a szava-
mat is adtam, hogy nem számítok fel magasabb kamatokat neki
sem, mint másnak, holott számos ismer sömet és szomszédomat
segítettem ki kölcsönökkel akkor, amikor nehéz helyzetbe kerül-
tek. Azt is igen sajnálatosnak tartom, hogy amikor a Madame végre
kifizette az adósságát, inkább elítél en, mintsem a köszönet hang-
ján nyilatkozott fel lem. Ez nem szép dolog volt t le!
Most azonban itt az ideje, hogy a mi jobblétre szenderült és mé-
lyen gyászolt barátunkról, Paul Surat-ról beszéljünk.
Kérem, gondoljon rá kegyelettel, uram. Biztosan tudnia kell,
hogy életének hetven évéb l ötvenkett t Madame de Carrére csa-
ládjának a szolgálatában töltött. Mint istállófiú kezdte, s úgy fejezte
be, mint az egész háznak és gazdaságnak a felügyeletét ellátó ház-
nagy.
Ön valószín leg arról is tud, hogy Paulnak sohasem volt magas
a keresete. A Carrére család, bár mindenük megvolt, nem számí-
tott igazán gazdagnak, és nem volt túlzottan b kez a személyzet-

28
hez sem. De Paul, ez a csendes, alacsony, jó modorú emberke to-
vábbra is szerény és h séges maradt, s megelégedett azzal, hogy
biztos fedél van a feje fölött. Bár soha nem tudott öreg napjaira fél-
retenni magának némi pénzt, mégis bizton számított arra - és
hogy ez a reménye jogos volt, azzal önnek is egyet kell értenie,
uram -, hogy egy életen át tartó, h séges szolgálat után a család
majd gondoskodik róla a naplemente éveiben is.
Mily gonosz tréfákat z azonban néha a sors, uram! A háború
után, amikor a fiatal Madame de Carrére özvegyen maradt, a pénze
a ház fenntartásához már nem bizonyult elegend nek. Viszont még
mindig fiatal volt és szép, és minden oka megvolt arra a reményre,
hogy egyszer újra férjhez megy, méghozzá nem is akárhogy.
Paul maga is nagyon örült, amikor néhány évi özvegység után a
fiatal hölgy Párizsba, Cannes-be és Nizzába utazott, hogy találkoz-
hasson a megfelel férfival. Úgy tudom, egyik utazása során ismer-
kedett meg önnel is, tisztelt uram. Paultól hallottam, hogy bár ön
lényegesen id sebb Madame De Carrére-nél, mégis szintén ér-
dekl dött a hölgy iránt. Paulnak az is nagy örömére szolgált, hogy
igazi úriembert ismerhetett meg önben. Boldog volt, hogy ön gya-
kori vendég lett a Carrére-kastélyban, s az is nagy megelégedésé-
re szolgált, hogy a déli posta megérkezése mindig bizonyította: ön
és a Madame rendszeresen leveleznek egymással.
A Madame tavalyi, nagyon is korai halála biztosan nagy megráz-
kódtatást jelentett az ön számára is, uram, mint ahogy itt Cobline-
sur-Ausne-ben is tragikusan érintett mindenkit. Sokan vannak, akik
azt mondják: nem lett volna szabad éjszaka útnak indulnia azon a
jeges hegyi úton, de a Mindenhatónak biztosan megvan az oka rá,
hogy ezeket a tragikus eseményeket balesetként fogadtassa el az
emberekkel. Magam gondoskodtam az temetésér l is, s szeret-
ném e helyt megemlíteni, hogy ezzel kapcsolatos kiadásaimért a
mai napig sem kárpótolt senki. Mindnyájunkra a döbbenet erejével
hatott, amikor megtudtuk, hogy Madame de Carrére szinte teljesen
nincstelenül távozott ebb l a világból.
Ez a szerencsétlen körülmény különösen érzékenyen érintette
szegény Paul Surat-t, aki - ön biztosan megérti - abban bízott,
hogy öreg napjairól majd a Madame fog gondoskodni. Rá kellett
jönnie, hogy tulajdonképpen semmije sincs azon a néhány aprósá-
gon kívül, amit a kastélyból magával vitt, köztük a Madame leveleit.

29
 Azt is elmondta nekem, hogy amikor ön a temetés után a kas-
télyba sietett, és azokat a leveleket kereste, melyeket ön írt a Ma-
dame-nak, akkor azok már biztos helyen voltak. Természetesen
Surat megértette az ön aggodalmát, hogy a levelek valamilyen mó-
don nyilvánosságra kerülhetnek, vagy eljuthatnak az ön feleségé-
hez.
Uram! Kérem, ne ítélje el túlságosan szegény Pault! Könyörgöm,
önnek, ne tegye ezt! is csak ember volt. Meg is öregedett. Nem
volt se pénze, se munkája, semmije a világon. Valahogyan módot
kellett találnia arra, hogy élete hátralév részére valami csekély
pénzforráshoz jusson, s ezért ajánlotta fel, hogy titokban tartja és
meg rzi a leveleket, ha heti ötezer frankkal hozzájárul a megélhe-
téséhez. Ön uram, volt annyira nagylelk , hogy eleget tegyen en-
nek a szerény kérésnek. Surat ezzel csupán lehet séget keresett
magának az életben maradáshoz, és halála el tt kifejezte remé-
nyét, hogy ön nem fog rá keser séggel visszaemlékezni. Kérem,
gondoljon rá úgy, uram, mint egy szerencsétlen, és nem mint egy
gonosz emberre.
A legmélyebb tisztelettel:
Armand Bezac
Utóirat: Mivel a levelek jelenleg nálam vannak, hajlandó vagyok
én is meg rizni ket, pontosan ugyanazokkal a feltételekkel, ame-
lyekkel azt Paul is tette, vagyis heti ötezer frank ellenében. Az ese-
dékes összeget kérem, csatolja válaszleveléhez.

Monsieur Armand Bezac részére

Cobline-sur-Aisne
Uram!
Az ön arcátlanságára szavakat sem lehet találni! Tisztában van
azzal, hogy a törvény bünteti a zsarolást? Az ügyr l még csak be-
szélni sem vagyok hajlandó!
Georges d'Armentil
Monsieur Georges d'Armentil részére
23 Rue Bouget, Paris
Uram!
Sajnálattal vettem tudomásul dühkitörését. Ennek ellenére én
meg riztem nyugalmamat, és ismételten biztosíthatom önt, hogy

30
levelei továbbra is titokban maradnak, ha folyósítja nekem a heti
ötezer frankot. Ha mégis úgy dönt, hogy ajánlatomat visszautasítja,
akkor ezzel szabad kezet nyújt számomra az általam leghatéko-
nyabbnak tartott lépések megtételére.
Armand Bezac

Monsieur Armand Bezac részére

Cobline-sur-Aisne
Uram!
Néhány héttel elhunyta el tt Paul Surat levelet intézett hozzám.
A levelet egyik barátjánál hagyta azzal a kéréssel, hogy csak halála
után adja fel címemre. A levelet éppen most kaptam meg. Engedje
meg, hogy néhány bekezdést idézzek a levélb l. Surat a követke-
ket írta:
„Egész életemben szerettem ezt a falut a lakóival együtt. Most,
amikor egyedül maradtam, rájöttem, hogy k az én legjobb baráta-
im. Bár kevés a pénzem, annyit azért sikerült összegy jtenem,
hogy szerény szükségleteimet kielégíthessem, és a faluban ma is
mindenki örömmel üdvözöl otthonában, és bár k sem sokkal te-
het sebbek nálam, de amijük van, azt mindig készek megosztani
velem.
Ezen barátaim közül a falu uzsorása, Armand Bezac miatt szá-
mosan kénytelenek nyomorban tengetni életüket. Bezac öt évvel
ezel tt érkezett Cobline-sur-Aisne-be, és ezen öt év alatt fojtogató
hálót sz tt a falu lakosai köré. Valamilyen módon sikerült csaknem
mindenki vérét kiszipolyoznia. Ez az ember egy szörnyeteg, uram!
Ezt el ttem is bebizonyította, amikor áldozatai közé csalogatta
szegény Madame de Carrére-t a szükség legnehezebb óráiban,
közvetlenül a férje elhunyta után. Ennek a közösségnek minden
tagja, mindenki, akit szeretek, boldogabb lenne, ha ezt az embert
ott látnák, ahová való: a börtönben.
Uram! Ennek az embernek sajátságos véleménye volt az ön Ma-
dame de Carrére-nél tett látogatásairól. Sokaknak az állította, hogy
én is abból élek, amit tudok és amit titokban tartok, vagyis hazu-
dok a Madame és az ön kapcsolatát illet en. Mélységesen felhábo-
rított a dolog. Ezúttal viszont úgy döntöttem, hogy kihasználom ezt
a rosszindulatú pletykát. Úgy döntöttem, hogy meghagyom ebben
a hitében.

31
 El re kérem a bocsánatát, tisztelt uram, amiért egy csíp s kis
történetet készülök elmondani bizonyos levekkel kapcsolatban. Is-
merve t annyira, amennyire sajnos ismerem, meggy désem,
hogy halálom után megpróbálkozik az ön megzsarolásával. Termé-
szetesen semmiféle levél sem lesz a birtokában, mivel ezek a leve-
lek nem léteznek. viszont hinni fog létezésükben, és megpróbál-
ja elhitetni önnel, hogy a levelek az birtokában vannak.
Mi ketten, uram, nagyon jól tudjuk, hogy bár ön kedvelte
Madame de Carrére-t, látogatásaira mindig kizárólag ügyvédi min -
ségében kerített sort. Mivel ön soha életében egyetlen szerelmes
levelet sem küldött neki, ezért nem is kell tartani Bezac üres fenye-
getéseit l. viszont err l mit sem fog tudni, és meggy désem,
hogy az, amivel ez a csirkefogó traktálni fogja önt, b ségesen ele-
gend lesz ahhoz, hogy zsarolási kísérletért a börtönbe juttassa.
Remélem, hogy ön megteszi Cobline-sur-Aisne tisztességes népé-
nek azt a szívességet, hogy a rács mögé juttatja ezt a gazembert.
Megkértem barátomat, hogy a levél elküldésével várjanak né-
hány napot a halálom után. Ezért bármilyen lépésre is szánja el ön
magát Bezackal szemben, az az ön jogos felháborodásának és
nem a velem való összejátszásnak az eredménye lesz. Ha az uzso-
rás hosszú id re börtönbe kerül, akkor ez lesz az az örökség,
amelyet én, a szegény ördög hátrahagyok a faluban él barátaim-
nak, Madame de Carrére emlékére."
Ezt írta nekem, Paul Surat, és úgy vélem, uram, hogy önt is érde-
kelhetik a fenti részletek.
Georges d'Armentil
Utóirat: Tegnap, vagyis egy teljes nappal az említett levél megér-
kezése el tt, az ön zsaroló leveleit átadtam a rend rségnek.

32
LOPJ EGY
KÉPESLAPOT
ÍRTA: EDWARD D. HOCH

Otis Fahrenheit volt a neve, s mo- Amelyiken a tó

solygott, amikor bemutatkozott Nick látképe van
Velvetnek. A fotós m terme
- Fahrenheit, mint a h mér ? - kér- leégett...
dezte Nick. A kutya hatalmasat
- Pontosan! Mint a h mér - vála-
mordult!
szolta a férfi. Aztán tovább mosoly-
gott. - Szeretném, ha képeslapot lop-
Döglött tóban
na nekem! nincsen hal
- Ha van rajtuk valami írás, amit A reggeli postával
zsarolásra akar felhasználni, akkor saj- érkezett
nálom, de ... Valamelyikük
- Semmiféle írást vagy üzenetet zsarolni akar
nem tartalmaznak, Mr. Velvet. Üres Mi ez a sárga vonal
postai képeslapokról van szó, melye- a képen?
ket egy üzletben árulnak. Maradjon meg az
- Értem. én titkom!
- Egy kis falusi szatócsboltból, a
Vermontban lév Spotted Lakeb l kell
lopnia.
- Hány darabot akar?
33
 - Mindegyiket, amelyiken a tó látképe szerepel. Azt hiszem,
összesen egy felvétel készült a tóról, s bizonyos vagyok benne,
hogy nincs már több egy tucatnál bel lük.
- Gondolom, tudja, hogy a tiszteletdíjam huszonötezer dollár -
mondta Nick a karosszékben fészkel dve. - Meglehet sen borsos
ár egy tucat képeslapért.
A férfi elmosolyodott. Nick azon t dött, hogy Fahrenheit
mennyi ideig gyakorolhatta ezt a mosolyt a tükör el tt.
- Tisztában vagyok egy képeslap értékével. Tudom, hogy általá-
ban tíz centbe kerül darabjuk, de Spotted Lake-ban talán még ol-
csóbb, Mr. Velvet.
- És ön mégis ...
- A feladat nehezebb lesz, mint ahogy azt most gondolja - mo-
solygott a férfi változatlanul.
Nick megígérte a feleségének, hogy a következ munkájára ma-
gával viszi, de Glóriának hirtelen el kellett utaznia Floridába a beteg
anyjához. Nick egyedül indult Vermontba. Kora szi, napfényes id
volt, a távoli hegyeket borító zöld takaróba már barnás és arany
színek vegyültek. A városkában egy körülbelül száz embert foglal-
koztató kis szöv gyár m ködött.
Nick elhajtott a tóparti gyár el tt, s hamarosan a városközpont-
ban lév üzlethez érkezett. Leállította a kocsiját. Egy kötényes, kö-
zépkorú n éppen a megfakult linóleumpadlót seperte. Felnézett,
ajka gépies mosolyra húzódott, majd folytatta a sepregetést. Vev
éppen nem volt az üzletben.
- Van a környékr l valami képeslapja? - kérdezte Nick.
Az asszony most már figyelmesebben megnézte. Milyenre gon-
dol?
- Nem is tudom. Talán a tóról kellene valami. Nagyon szép a
környéke.
- Valamikor sokkal szebb volt - mondta az asszony a sepr -
nyélre támaszkodva. - Ott találja a képeket az állványon.
Nick megpróbált minél fesztelenebbül válogatni a képeslapok
között. Többségük a környez városokat s a környez hegyeket
ábrázolta. Csupán egyetlenegy képeslapot talált, melyen a tó képe
volt látható.
- Ebb l van még több is? - kérdezte Nick az asszonytól.
34
35
 - Szóval ezt kereste? Maga is egészen New Yorkból jött ide,
mint a többiek?
- Nem értem.
- Ez az egyetlen fénykép, amely a tóról készült. Legalábbis, ami
levelez lapon van. Matt Sadler fényképezte vagy húsz évvel ez-
el tt. Már csak néhány darab van bel lük. Most aztán hirtelen min-
denki ezeket keresi.
- És nem lehet bel le többet másoltatni?
Az asszony tagadóan rázta a fejét.
- Sadler m terme a lakásával együtt a múlt hónapban leégett.
Minden negatívja ott veszett. Aztán jöttek az idegenek, és felvásá-
rolták az összes képeslapot. A t z óta Matt már nem tud másolni,
ezért ami megmaradt, azt bevettem a kirakatból, és a pult alá rak-
tam. Most már minden vev nek csak egyet adok.
Nick a levelez lapra pillantott, de semmi rendkívülit sem vett
észre rajta. A felvételt a tó túlsó partjáról készítették. Csak akkor
tudott néhány öreg épületet, házakat, raktárakat és a gyárépületet
felfedezni, ha közelebbr l nézte és meger ltette a szemét. Ember-
nek, járm nek még a nyomát sem látta. Csónak sem látszott a nyu-
godt víztükrön.
- De még mindig van ebb l a felvételb l, ugye? - tapogatózott
tovább Nick.
- Persze, hogy van. Legalább tucatnyi, de azokat megtartom.
Nick most látta meg a sarokból lassan el mászó, hatalmas ter-
met , meglehet sen vad kinézés farkaskutyát. Valószín leg erre
célzott Fahrenheit, amikor a feladat nehézségeit említette. Nick
szinte ösztönösen benyúlt kabátzsebébe, ahol a kis magnetofont
tartotta.
- És ha többet adnék a képekért? Mondjuk, egy dollárt darabjá-
ért!
- Sajnálom. Csak egyet adok, és kész!
Nick kiválasztott még két felvételt a környez hegyekr l és fize-
tett. Miközben az asszony a fiókba tette a pénzt, Nick féloldalasan
majdnem belépett a pult mögé, hogy pillantást vethessen a többi
képeslapra. Abban a pillanatban a kutya hatalmas mordulássál rá-
ugrott és elkapta a csuklóját.
- Az isten szerelmére, szedje le rólam ezt a kutyát! Mondjon va-
lamit neki, hogy eresszen el végre!
36
 - Vissza, King! - szólt az asszony parancsolóan, s a kutya azon
nyomban el is engedte Nicket.
A férfi csuklóját dörzsölgetve tisztelettel bámult az asszonyra.
Megjelenését tekintve nagyon egyszer nek látszott, volt rajta né-
hány felesleges kiló, de a szemében tükröz dött valami, amit ko-
rábban nem vett észre.
- Azt hiszem, senki sem próbálkozhat azzal, hogy kirabolja ma-
gát, kedves Mrs ...
- Amanda Gregnek hívnak. És nem vagyok férjnél. Ha volna férfi
a háznál, akkor nem lenne szükségem Kingre.
- Örülök, hogy megismerhettem önt és a kutyáját, Miss Greg -
búcsúzott Nick, s az ajtó felé indult. Hirtelen, mintha csak most ju-
tott volna eszébe, visszafordult.
- Ha szeretnék még néhány fényképet csináltatni, hol találom
meg azt a Matt Sadlert?
- A t z óta lent lakik a tó partján egy faházban.
Semmiféle terve sem volt ezzel a találkozóval, Nick mégis követ-
te az asszony tanácsát. F képpen a t zeset érdekelte. Vajon mire
képes Otis Fahrenheit, csak hogy ellophassa vagy megsemmisítse
a Spotted Lake-r l készült felvételeket? Az út lefelé vezetett a fa-
házak felé, majd a tóparton jobbra és balra elágazott. Egy névtáb-
lákat tartó útjelz pózna igazította a helyes irányba, s balra fordulva
hamarosan meg is találta a Sadler-féle házat. Alacsony faépület
volt, jóval kés bb építhették, mint a környez házakat. Mikor csen-
getésére semmi válasz nem érkezett, úgy döntött, hogy a tóparton
megkerüli a házat. Hamarosan megpillantotta a ház el tti mólón
horgászó férfit.
- Jó napot - üdvözölte hangosan Nick a férfit. - Matt Sadlert ke-
resem.
- Már meg is találta - válaszolta a férfi. Úgy hatvan körül járha-
tott, haja er sen szült, s ódivatú szakállt viselt. - Miben segíthe-
tek?
Nick odasétált a mólóhoz, letelepedett a férfi mellé, s lábát lógat-
ta a víztükör fölött.
- Szeretnék néhány képet a környékr l, és valaki azt mondta,
hogy maga nagyon jó fényképész.
- Voltam - válaszolta az szhajú. - Egy hónappal ezel tt leégett
a házam, s mindenem odaveszett. A gépeim, a felszerelésem, min-

37
den! Most horgászattal fecsérlem az id met, amíg meg nem érke-
zik a biztosító csekkje, hogy újabb gépeket meg berendezést tud-
jak venni.
- Ez nagy baj - csóválta a fejét Nick részvéttel a hangjában. -
Ezeket a képeket bent vettem a városban, s a boltosn mondta,
hogy maga készítette.
Sadler a Nick kezében lév képekre pillantott.
- A Spotted Lake-r l tényleg én készítettem a képet. Van már
vagy húsz éve. Magam is másoltam a levelez lapokat és eladtam a
környez üzleteknek.
- Nagyon jó felvétel. A tó túlsó oldaláról készült, ugye?
Matt Sadler bólintott.
- A dombtet l. Nagyszer onnan a kilátás.
- Gondolom, jócskán hozott a konyhára.
- Egy kép a sok közül - vonta meg a vállát Sadler. - Volt néhány
nagyszer felvételem a hegyekr l is, de minden elégett.
- Mi okozta a tüzet?
- Gyújtogatás, ha nagyon akarja tudni. Valaki betört, szétlocsolt
egy kanna gázolajat, amikor egy éjszaka nem voltam otthon.
A rend rség azt állítja, hogy betör k voltak, így akarták eltüntetni a
nyomokat.
- Akkor az összes régi negatívja is ottveszett a t zben, éppúgy,
mint ez a tóparti felvétel?
- Minden, minden bennégett! Érdekes, mostanában hirtelen
megn tt a kereslet a felvétel iránt. A legtöbb üzlet már az utolsót is
eladta. Ha lesz fölszerelésem, akkor megismétlem a felvételt, hogy
pótoljam a hiányt.
Nick ismét a képeslapot vizsgálgatta.
- Furcsa, hogy egy képet ennyire keresnek! Különösen egy
húszéves felvételt! Változott azóta valamit a táj? Elt nt innen vala-
mi pótolhatatlan?
- Minden olyan, mint régen volt. Ha ma készítenék egy felvételt
onnan, a dombtet l, az eredmény majdnem ugyanez lenne. A fák
azóta egy kicsit nagyobbak lettek, de a tónak ezen a partján azóta
sem épül fel semmi.
Nick egy vékony, függ leges, narancsszín vonalat fedezett fel a
kép jobb sarkában, s arra gondolt, hogy talán a másolásnál történt
valami hiba, de a véleményét lenyelte.

38
 - Érdekes, egyetlen csónakot sem látok - jegyezte meg t d-
ve.
- A képet egy szeptemberi reggelen készítettem. A nyaralók
már hazautaztak, a helyiek pedig már hidegnek tartották a vizet.
- Jó memóriája van!
- Emlékszem minden felvételemre.
- Nem is sejti, hogy kinek állt szándékában kirabolni és felgyúj-
tani a házát?
A férfi pipát húzott el a zsebéb l, s lassan, komótosan meg-
tömte.
- Úgy teszi fel a kérdéseket, mint valami detektív - jegyezte
meg a bajusza alatt mosolyogva.
- Pedig nem vagyok az.
- Lakik itt egy író. Ott fent a domboldalon. Az utóbbi id ben
elég sokat kellemetlenkedett, de azt mégsem tudom feltételezni
róla, hogy felgyújtsa a házamat. Azon vesztünk össze, hogy nem
támogatom a hóbortos elképzeléseit.
- Hogy hívják?
- Tim Larking. A természetvédelemr l írogat cikkeket. Szakér-
nek tartja magát a halászatban és a vadászatban. De az utóbbi
id ben már a vadászokat is támadja.
- Ha már a halászatról van szó, úgy látom, nem járt ma sikerrel.
Sadler kezdte feltekerni a zsinórt az orsóra.
- Döglött ez a tó. Talán egyetlen hal sincs benne. Larkingnak
ebben igaza van.
- Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Sadler. Remélem, hamaro-
san megkapja a pénzét a biztosítótól, s folytathatja majd a szakmá-
ját.
- Ha most megkapnám, már akkor is kés . Ez a kényszer va-
káció teljesen tönkretett.
Nick visszasétált a kocsijához, beült és ismét a fényképet néze-
gette. Tulajdonképpen nem is kellene Otis Fahrenheit indítékával
foglalkoznia. El kell végeznie a rábízott munkát, minden hátsó gon-
dolat nélkül. De mégis ... Megfordította a képet, és a levelez lap
másik oldalát kezdte vizsgálgatni. Függ leges vonal osztja ketté, s
a lap alján jelzés: „Fotó: Matt Sadler, Spotted Lake. Vermont".
Sadler talán lopta valakit l a képet? De annak mi értelme volna?
A levelez lapoknak valóban nincs nagy értékük.
39
 Otis Fahrenheit számára igen, helyesbítette azonnal önmagát.
Elindult felfelé, az országút irányába. Amanda Greg és a kutya az
üzlet bejárata el tt állt. Intett nekik, s megállás nélkül tovább haj-
tott. Majd sötétedés után visszajön, de addig még meglátogatja
Tim Larkingot, az írót. Különben is agyon kell ütnie azt a néhány
üresnek ígérkez órát.
Könnyen megtalálta Larking címét a városka vékony telefon-
könyvében. Az író egy távolról rusztikusnak ható, de választékos
eleganciával épült rönkházban lakott. A kapu felé tartva Nick megfi-
gyelte, a gondos, aprólékos és nagyon drága építészeti megoldá-
sokat. Az írás ezek szerint jól jövedelmez. Fiatal, szalmasz ke hajú
nyitott ajtót.
- Nincs szükségünk alumíniumred nyre - közölte köszönés he-
lyett.
- Úgy nézek ki, mint aki alumíniumred nyökkel házal? - kérdez-
te Nick mosolyogva.
- Nem is képzeli, ezek mindennap megjelennek.
- Tim Larkinggal szeretnék beszélni, ha lehetséges.
- Dolgozik. Ilyenkor nem szereti, ha zavarják.
- Ön Mrs. Larking?
- Mondjuk.
- Kutatómunkát végzek a Spotted Lake-kal kapcsolatban, és
úgy gondoltam ...
- Ki az, Ginny? - hangzott fel egy mély basszus a ház belsejé-
l. A n hátrafordulva visszakiabált:
- Egy pasas akar veled beszélni a tóról! Mondtam, hogy nem
érsz rá.
Tim Larking ekkor már megjelent a n mögött az ajtóban. A ha-
talmas termet , vörös szakállú férfiú megjelenéséhez már igazán
csak egy favágóbalta hiányzott.
- Miben lehetek szolgálatára uram? - kérdezte.
- Nick Velvet a nevem. A tavakat vizsgálom a környéken, ahol
majd egy kempinget tudnék építeni. Valaki mondta, hogy maga is-
meri a legjobban a Spotted Lake-et.
A vörös szakállas férfi félrelépett az ajtóból.
- Jöjjön be, Mr. Velvet. Én vagyok az, akit keres.
A fiatal n nek egyáltalán nem volt ínyére, hogy Larking mégis
hajlandó Nickkel szóba állni.
40
 - Légy óvatos, Tim. Én még mindig biztos vagyok benne, hogy
valamilyen házaló!
- Jól van, jól van! - csitítgatta a férfi. - Hozz inkább néhány do-
boz sört!
Lezökkent egy termetéhez ill , hatalmas karosszékbe, melyet
valami zebrab r utánzatú huzat borított.
- Mindig felháborodik, ha felállítanak az írógép mell l. Én meg
örülök, ha valami ürügyet találok rá. Nos, miben segíthetek?
- Mint ahogy mondtam is ...
- Óh, igen! A Spotted Lake. Tudja, honnan kapta a nevét? Vala-
mikor a tó felszínét hatalmas foltokban zöld növényzet borította.
A telepesek, mikor a dombokról megpillantották, valóban foltosnak
látták a vízfelszínt.
- Érdekes.
- Most már ez a tó is er sen szennyezett, ugyanúgy, mint a töb-
bi tavunk.
- Matt Sadlert mégis horgászni láttam ma délel tt.
- Sadler optimista. Pedig szerencséje lesz, ha egy döglött
macskát sikerül kihalásznia. Most nincs jobb dolga, mint várni,
hogy fizessen a biztosító. A t z miatt, amelyet szerintem saját ma-
ga okozott.
- Miért gondolja?
Ginny közben behozta a söröket.
- Bajba kerülhetsz, ha ilyeneket mondasz, Tim! - figyelmeztette
gyanakvóan a férfit. - Mit tudod te, hogy ki ez!
Larking szélesen elmosolyodott.
- Nem házaló! Én inkább vad rfélének nézném magát.
- Nem, még vad r sem vagyok - biztosította Nick vendéglátó-
ját. - Az el bb a t zr l kezdtünk beszélni...
- Nos, igen. Biztos, hogy gyújtogatás történt, de ugyan ki az ör-
dög akarta volna felgyújtani Matt Sadler házát? Furcsa, mogorva
öreg fickó, aki állandóan a környéken cselleng a fotografáló masi-
náival. Azon sem vagyok meglep dve, hogy horgászni próbált a
Spotted Lake-ban.
- Tehát, nemigen állt senkinek érdekében felgyújtani a házát,
ezért saját maga tette meg?
- Igen. Valahogy így. Hacsak nem a volt felesége csinálta.
- Most már igazán hagyd abba, Tim! - kiáltott a férfira Ginny.
41
 Látszott rajta, hogy elfogyott a türelme. - Komolyan mondom, in-
kább olcsó krimiket kellene a tévének írnod, s nem azt, amivel va-
lójában foglalkozol.
- Ki volt a felesége? - kérdezte Nick olyan hangon, mintha sem-
mi jelent séget sem tulajdonítana a dolognak.
- Amanda Greg, a boltosn , bent a belvárosban. Biztosan el-
ment már az üzlete el tt.
- Még az üzletben is jártam.
- Talpraesett n személy. Határozott, mint egy férfi, különösen,
ha a kutyája is a közelében van. Meg is értem, hogy miért nem tud-
tak egymással kijönni.
Nick kortyolt egyet a söréb l.
- Lehet, hogy Sadler lefényképezett valamit, s ez nagyon nem
tetszik valakinek. Lehet, hogy ezért gyújtották fel a házát.
- Sadlernek még annyi esze sincs, hogy valakit megzsaroljon.
- Nem is zsarolásra gondoltam. Lehet, hogy maga sem tudja,
mit tart a kezében - mondta Nick, s közben el húzta zsebéb l a
levelez lapot. - Ezt a képet is csinálta a tóról, ugye?
Larking futó pillantást vetett a képeslapra.
- Persze.
- Lát rajta valami különöset?
- Nincs ezen semmi. Húsz év óta ilyen a környék.
- A tóról készült közönséges felvétel - tódította Ginny.
Nick újra kezdte Larking kedvenc témáját.
- Szóval, azt állítja, hogy a tó halott. Se úszni, se kempingezni
nem lehet a környéken?
- Pontosan így van. Írok és el adásokat tartok err l már évek
óta, és az emberek most kezdenek odafigyelni. Néhány kisgyerek
már bele is betegedett a fürdésbe.
- Akkor úgy látszik, ez a hely számomra sem lesz alkalmas -
sajnálkozott Nick.
Ginny kiitta a sörét, s türelmetlenül ismét megszólalt:
- Ez a mostani hely sem alkalmas arra, hogy tovább itt tartóz-
kodjon, Mr. Velvet. Timnek még nagyon sok munkája van.
- Rendben van - válaszolta Nick. - Máris megyek.
Larking egészen az ajtóig kísérte.
- Tulajdonképpen kit l hallott el ször a Spotted Lake-r l?
Nick úgy döntött, hogy érdemes kockáztatni.

42
 - Egy Otis Fahrenheit nev ismer söm említette.
A szakállas férfi bólintott.
- Valamikor az övé volt az itteni szöv gyár. Már régen túladott
rajta, s úgy tudom, hogy valami nagyobb vállalkozásba kezdett.
Nick kézfogással búcsúzott az ajtóban.
- Köszönöm a segítséget. Azt hiszem, máshol kell valami helyet
keresnem.
A kocsija felé tartva még visszapillantott, s észrevette, hogy
Ginny az ablakból figyeli.
Jóval azután, hogy besötétedett, visszahajtott a városközpont-
ba. A fák árnyékában leállította a kocsiját, s a hátralév távolságot
gyalog tette meg Amanda Greg üzletéig. Az ajtózár nem jelentett
problémát, és Nick minden nehézség nélkül bejutott az üzletbe.
Ahogy belépett, szinte abban a pillanatban meghallotta King vészt-
jósló morgását.
Nick a pultra tette a kis magnetofont, bekapcsolta és odasietett,
ahol a tartalék képeslapokat sejtette. A kutya abban a szempillan-
tásban ott termett, s már érezte is csuklóján az állkapcsok szorítá-
sát.
- Vissza, King - hangzott fel Amanda Greg hangja az üzlet má-
sik feléb l. A kutya elbizonytalanodott, de a hang újra megszólalt:
- Vissza, King! A kutya engedett a szorításon, és Nick keze máris
szabad volt.
A képeslapokat szinte azonnal megtalálta a pénztárgép melletti
fiókban. A magnetofon végtelenített szalagjáról öt másodpercen-
ként felhangzott az utasítás: „Vissza, King!" A kutya téblábolt a sö-
tétben, de engedelmeskedett gazdája hangjának.
Zseblámpája fényénél Nick ellen rizte a képeslapokat, még egy-
szer körülnézett, hogy nem hagyott-e ott egyet is véletlenül, aztán
az ajtó felé indult. A magnetofonról még egyszer felhangzott a
„Vissza, King!" Kikapcsolta és kilépett az ajtón.
Tizenegy képet talált a Spotted Lake-r l, és másnap New York-
ban át is adta ket Otis Fahrenheitnek. A férfi meglehet en teátrá-
lis, kitör örömmel üdvözölte:
- Nagyszer , Mr. Velvet! Nagyszer ! Maga tényleg csodákra ké-
pes! Volt egy emberem, aki úgy érkezett vissza, hogy a karját ösz-
szevissza marta a kutya.
- Biztos nem volt olyan állatbarát, mint én!
43
 Fahrenheit egy vastag borítékot húzott el az asztalfiókból.
- Itt van a huszonötezer dollár hátralév része, Mr. Velvet. Örü-
lök, hogy együtt dolgozhattam magával.
A hegyekr l készült képeslapok egyikét Nick elküldte Floridába
Gloriának, a másikat még aznap este kidobta a szemétbe. A ké-
peslapüzlet befejez dött.
Két nappal kés bb Gloria telefonált, hogy hamarosan érkezik.
Az édesanyja már jobban érezte magát. Nick éppen helyére tette a
kagylót, amikor csengettek. Sportos zakót, nyakkend t visel ma-
gas férfi állt az ajtóban. A nyakkend je nem illett a zakója mintájá-
hoz. Nick mosolygott, mert a férfi valóban úgy nézett ki, mint egy
alumíniumred nyökkel keresked ügynök.
- Fahrenheit látni akarja - mondta határozottan, minden beve-
zet nélkül.
- Nekem már nincs vele dolgom!
A férfi átlépett a küszöbön, s Nick azon nyomban megérezte a
gyomrának szegez revolvercs nyomását.
- De még van. Jöjjön velem!
Háromnegyed óra elteltével ismét Otis Fahrenheit New York-i
irodájában volt.
- Csalódtam magában, Mr. Velvet - jelentette ki a nagydarab
férfi. - Nem teljesítette küldetését.
- Ez lehetetlen!
- Lehetetlen? - kérdezett vissza Fahrenheit, s arca szinte eltor-
zult a düht l. - Nézze meg ezt! A reggeli postával érkezett.
Nick elvette az asztalról a borítékot, s megnézte a tartalmát.
A Spotted Lake-r l készült felvétel két, vékony papírra másolt pél-
dányát találta benne. Nem levelez lap formájúak voltak, nyilvánva-
lóan az eredeti negatívról másolták ket. Durva, nyomtatott bet k-
kel a következ üzenet állt az egyiken: „A legutóbb küldött embere
sem járt sikerrel. A megmaradt képeslapok és példányok ára to-
vábbra is egymillió dollár!" Az írás alatt a Nick látogatását követ
nap dátuma.
- Zsarolás - jelentette ki Nick nyugodtan, s közben megpróbált
visszaemlékezni, hogy mikor hallotta ezt a szót el ször a Spotted
Lake-i üggyel kapcsolatban. Tim Larking vagy Ginny mondhatta.
Vagy valaki más?
- Igen, Mr. Velvet. Zsarolás! De ezzel magának nem kell foglal-

44
koznia. Magára az egész ügyb l annyi tartozik, hogy nem tudta tel-
jesíteni a küldetését.
- Arra fogadott fel, hogy ellopjam a levelez lapokat, és el is lop-
tam ket. Fényképekr l egy szót sem szólt.
Fahrenheit a férfihoz fordult, aki Nicket idekísérte.
- Ismét fel kell mennünk, Rubin!
A férfi bólintott.
- az a férfi, aki kutyafogak nyomait viseli a karján? - kérdezte
Nick.
Otis Fahrenheit bólintott.
- Akkor maga gyújtotta fel Matt Sadler házát és m termét is? -
kérdez sködött tovább Nick.
- Túlságosan sokat tud! - jegyezte meg a Rubinnak szólított
férfi.
- Fogd be a szád, Rubin! - mordult rá Otis Fahrenheit, aztán
folytatta: - Jók a sejtései, Mr. Velvet. A zsarolási kísérlet közel két
hónappal ezel tt kezd dött. Rubin felvásárolta az összes fellelhet
képeslapot, de a levelek ezután is rendszeresen érkeztek. Ezután
került sor a fényképész m termével kapcsolatos akcióra, mivel a
másolatok ott készültek. A fenyegetések továbbra sem sz ntek.
Rubin megpróbálta ellopni a megmaradt képeslapokat Amanda
Greg üzletéb l, s akkor marta meg a kutya. Ezért döntöttem úgy,
hogy a maga szolgálatait veszem igénybe. Testre szabottnak is
nt a feladat, egy értéktelen tárgy ellopása, mely viszont számom-
ra rendkívüli értéket képvisel.
- Miért? - kérdezte Nick. - Mi van azon a képen, ami esetleg
egymillió dollárt is érhet? Egyetlen alak, egyetlen autó vagy csónak
sem látható rajta!
- Ennek a titoknak a megtartása érdekében lehet, hogy ki kell fi-
zetnem az egymillió dollárt, Mr. Velvet. Nincs szándékomban ma-
gát beavatni!
- Akkor mit akar velem?
Fahrenheit Rubinra pillantott.
- Visszamegyünk Spotted Lake-ba, s remélem, ön is velünk tart.
- Nem tudok elutazni. Nincs rá id m.
- Szerintem van ideje.
- Esetleg a jöv héten ...
45
 - A jöv héten már kés lesz. Az ügyet most kell rendeznünk.
Hétf n lesz a bírósági tárgyalás.
Nick Rubinra pillantott, aki a kabátzsebében lév revolverrel ját-
szadozott.
- Nos, rendben van. Magukkal megyek.
- Nagyszer , Mr. Velvet.
- Van valami elképzelése arról, hogy ki a zsaroló?
- Fogalmam sincs. Mindenesetre olyanvalaki, aki tudja, hogy
maga ott járt. Hány emberrel találkozott?
- Összesen hárommal, vagy néggyel. Amanda Greggel, Matt
Sadlerrel, egy Tim Larking nev íróval meg a n jével.
Fahrenheit bólintott.
- Valamikor egészen jól ismertem Amanda Greget és Matt Sad-
lert. És Larkingot is természetesen.
- Magának volt ott szöv gyára, ugye?
- Az az el életemben volt, Mr. Velvet. Ma már olajszállító
tankhajóflottám van és vegyi gyáraimat három országban is megta-
lálhatja.
- Hogy engedhet meg magának ilyen kirándulásokat?
- Nem fog sokáig tartani. A zsarolással gyanúsíthatók létszáma
négyre sz kült. Rubin minden bizonnyal megtalálja a b nöst.
- A revolver segítségével?
- A legels az lesz - jegyezte meg Rubin a kocsiban -, hogy
agyonlövöm azt az átkozott dögöt!
Ezúttal egy kisméret , sugárhajtású gépen repültek el Spotted
Lake-be. A gép oldalán ott díszelgett Fahrenheit cégének emblé-
mája. Bérelt autó várta ket a repül téren, hogy azzal tegyék meg
a hátralév harminc kilométert. Az út során mindnyájan hallgatásba
burkolóztak, de ahogy úticéljukhoz közeledtek, a délután folyamán
Otis Fahrenheit talált id t arra is, hogy átadja magát az emlékeinek.
- Ez volt az els igazán saját üzleti tevékenységem - mondta
Nicknek. - Akkor vettem meg a gyárat, amikor éppen be akarták
zárni. Még tíz éven át m ködtettem. Mikor eladtam és New Yorkba
költöztem, még mindig ragyogóan m ködött. A város jobban ten-
né, ha inkább szobrot emelne nekem, ahelyett, hogy zsarolással
foglalkozik!
- Nem hiszem, hogy az egész város benne lenne a dologban -
jegyezte meg Nick.

46
 Közben odakanyarodtak az üzlet elé, s Nick Tim Larkingot pillan-
totta meg Ginny társaságában, ahogy éppen kiléptek a boltból.
Larking és Fahrenheit egymásra bámultak, mindketten egyformán
meglep dtek a váratlan találkozástól.
- Úgy látom, tévedtem, amikor azt hittem, hogy soha többé nem
meri idetolni a képét - bökte ki a szakállas író.
- Egyáltalán nincs miért szégyenkeznem - válaszolta Fahren-
heit. Ginny Nicket támadta a pillantásával.
- No nézd csak! Megint a vigéc! Ez is Fahrenheit embere, még-
iscsak igazad volt!
- Nem egészen így van - morogta Nick. - Menjünk talán be az
üzletbe!
- Mir l van szó? - akarta tisztázni Larking a helyzetet.
- Nem hallotta, mit mondtak? Vissza, befelé az üzletbe! - szi-
szegte Rubin a foga között, s a nagyobb nyomaték kedvéért a ka-
bátzsebéb l kidudorodó revolverrel ösztökélni kezdte.
Amanda Greg kilépett a pult mögül.
- Hát megint maga az, Otis! Úgy látom, ezúttal magával hozta a
bérenceit is.
- Még mindig a régi Amanda! Most is a skalpomra pályázik, mint
mindig.
- Lehet, hogy ezúttal meg is szerzem. Ennek meg - mutatott
Rubinra -, a múltkor majdnem leharapták a karját.
Fahrenheit körülnézett.
- Hol van a volt férje?
- Matt? Nem tudom, miért gondolta, hogy itt találja!
- Telefonáljon neki! Mondja meg, hogy jöjjön ide!
- Miért kellene telefonálnom? - ellenkezett az asszony.
- Valamelyikük zsarolni akar, és meg kell tudnom, melyikük az!
Amanda kelletlenül odalépett a telefonhoz, és feltárcsázta Sad-
lert. A férfi megígérte, hogy azonnal itt lesz. Mintegy tíz percet vá-
rakoztak szótlanul, míg Matt Sadler megérkezett.
- Helló, Tim! - üdvözölte Larkingot. - Mit csinálsz te itt?
- Magam sem tudom. Úgy látszik, hogy parancsszóra zajlik az
el adás. Ginnyvel éppen el akartunk menni, amikor megjelent Otis
a fegyvereseivel.
- Nálam nincs fegyver! - tiltakozott Nick. - És miel tt belemen-

47
nénk a dologba, szeretném leszögezni, hogy engem is akaratom
ellenére hoztak ide.
Fahrenheit Rubinhoz fordult:
- Tartsd szemmel ket! Ne engedj senkit elmenni, amíg én be
nem fejeztem!
Körülnézett a jelenlév kön, majd folytatta:
- Négyük közül valaki megpróbál zsarolni! Állandóan küldözgeti
a Spotted Lake-r l készült régi felvételeket. Innen senki nem megy
el addig, amíg a zsarolót meg nem találom!
- Miért akarják magát zsarolni? - érdekl dött Ginny. volt a je-
lenlév k közül a legfiatalabb, és nyilvánvalóan kevesebbet tudott,
mint a többiek. Hirtelen Nick újra maga el tt látta a levelez lapot.
Valami eszébe jutott, és elmosolyodott. Most már is tudta, amit a
zsaroló, és úgy gondolta, jobb ha ezt a többiek is megtudják. Otis
Fahrenheit megölhet egy embert, de az már nem valószín , hogy
rászánná magát öt ember meggyilkolására.
- Megmondja nekik? - kérdezte Nick. - Vagy jobbnak látja, ha
én mondom meg?
Fahrenheit most Nick felé fordult.
- Maga mit tud?
- Én azt tudom, hogy maga bérelt fel engem a fényképek utolsó
példányainak ellopására, s azt is tudom, hogy miért. Azért, mert
húsz évvel ezel tt teljesen véletlenül Matt Sadler akkor készítette
ezt a felvételt, amikor a maga szöv gyára éppen szennyvizet bo-
csátott a tóba.
- Hát persze! - kiáltott fel Sadler, mintha hirtelen megvilágoso-
dott volna el tte minden. - Ezért gyújtotta fel a m termemet, hogy
a negatívokat megsemmisítse!
- Ugye mindnyájan látták a képet? - sietett Nick a mondókájá-
val, nehogy a nagydarab ember félbeszakíthassa. - A kép jobb sar-
kában egy függ leges, narancssárga vonal látszik, mintha a tóból
emelkedne ki. Valójában pedig az a sárga vonal nem más, mint a
gyárból a tóba öml vegyszer. Lehet, hogy még ma is megtalálnák
a szennyvízelvezet csövét a fénykép alapján.
- Meggyilkolta a tavat - jegyezte meg szomorú képpel Tim Lar-
king. - Pontosan húsz évvel ezel tt kezd dött el a tó rohamos
szennyez dése. És a bizonyíték ott látható, azon a levelez lapon!

48
 - De hisz olyan régen történt! - csodálkozott Amanda Greg. -
Miért kerülne ez az információ ma egymillió dollárba?
- Azért, mert Otis Fahrenheitnek a jöv héten a bíróság elé kell
állnia. Er s a gyanúm, hogy ott is a környezetszennyez désr l lesz
szó, melyet vagy a tankhajói, vagy pedig a vegyi gyárai okoztak.
Nagyon szerencsétlen dolog lenne, ha bebizonyosodna, hogy már
húsz évvel ezel tt is tönkretett egy csodálatos kis tavat.
Rubin a f nökéhez fordult:
- Mit csináljak ezekkel?
- Maga semmit sem fog velünk csinálni - vetette oda Amanda
Greg. - A titok többé nem titok és az egész világ meg fogja tudni!
Nehéz csend ült a bolra.
- Vele foglalkozz! - szólt hirtelen Otis Fahrenheit Rubinhoz, s
Amanda felé intett.
Amanda alig észrevehet en megemelte a hangját:
- Gyere, King!
A pult mögül nesz hallatszott, és megjelent a hatalmas farkasku-
tya.
Rubin a kutyára pillantott és el rántotta revolverét. Ebben a pilla-
natban Nick el húzott maga mögül egy gazdagon faragott, vastag
kenyérvágó deszkát és hátulról jókora ütést mért a férfi tarkójára.
Rubin úgy csuklott össze, mintha rongyból lenne a lába.
Otis Fahrenheit a Rubin kezéb l kihulló revolver után kapott, de
Nick megállította.
- Várjon csak! Nagy szívességet tettem magának. Ez az ember
a zsarolója! - bökött a lábával a földön hever Rubin felé.
- Rubin? Ezt nem tudom elhinni!
- Pedig jobban teszi, ha hisz nekem. Maga azért nem tudta
megszerezni a képeslapok utolsó példányait, mivel Rubin a leg-
utóbbi látogatásáról hazatérve egyszer en magánál tartotta ket.
Miel tt felgyújtotta volna Sadler laboratóriumát, átkutatott mindent,
és ellopta annak a képnek a negatívját. Ki volt nála kényelmesebb
helyzetben? Ki tudott arról, hogy magának a jöv héten bíróság elé
kell állnia? is tudomást szerzett a Spotted Lake szennyezésér l,
s úgy vélte, ez a legalkalmasabb pillanat, hogy pénzt szedjen ki
magából. Ez az ember b nöz , Fahrenheit! Nem t le telik-e ki leg-
inkább, hogy magát zsarolja? Sokkal nagyobb a gyakorlata ilyesmi-
ben, mint a jelenlév k bármelyikének.
49
 Otis Fahrenheit egy pillanatig döbbenten hallgatott. Látszott raj-
ta, hogy igyekszik alaposan átgondolni a helyzetet.
- Ezzel a kezdet kezdetén tisztában kellett volna lennem - szó-
lalt meg végül csendesen. - Mindig is nagyon szerette a pénzt!
- Mit csináljunk vele? - kérdezte a vörös szakállas Larking. -
Maga mit javasol, Fahrenheit? Adjuk át a helyi rend rségnek gyúj-
togatás miatt, vagy maga elintézi a dolgot?
Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy hiába várnak a behemót ember vá-
laszára, Nick ismét megszólalt:
- Mindenesetre tegyük be a kocsiba.
Mindnyájan egyetértettek, az öntudatlan Rubint betuszkolták a
kocsi hátsó ülésére.
- Ezután nem lesz semmiféle zsarolás - biztatta Nick már a ko-
csinál Fahrenheitet. - A bíróság el tt viszont vállalnia kell néhány
dolgot. Tudja, ezt a környezetszennyezési ügyet már nem lehet
többé elhallgatni, túlságosan sokan tudnak róla.
- Ez az átkozott Larking ráadásul még a lapokban is megírja -
morogta dühösen Fahrenheit. - Maga is visszarepül velünk?
Nick tagadólag rázta a fejét.
- Egy-két napig itt maradok. Egyedül akarok visszamenni. Ru-
binnal meg legyen nagyon óvatos! Dühös lesz, ha magához tér.
Nick még a távolodó kocsi után nézett, majd visszament az üz-
letbe. Amanda Greg ott állt közvetlenül az ajtó mellett.
- Ezt nagyon ügyesen csinálta! - mondta elismeréssel a hangjá-
ban. Nick megvonta a vállát.
- Így volt mindenki számára a legkedvez bb.
- Ugye maga tudja, hogy nem Rubin az igazi zsaroló?
- Persze, hogy tudom, Amanda - mosolyodott el Nick.
- Az igazi zsaroló maga.
Matt Sadler el vett néhány doboz sört a bolti h l. Az íróval
és Ginnyvel kiült sörözni a lépcs re, míg Nick és Amanda odabent
beszélgetett.
- Arra akartam felhasználni az egymillió dollárt, hogy kitisztítta-
tom a Spotted Lake-et s újból halakat telepítek a vízbe - mondta
az asszony Nicknek. - Az állam semmit sem hajlandó csinálni.
- Emiatt ne izguljon! - nyugtatta meg Nick. - Ahogy én Tim Lar-
kingot ismerem, biztosan megszell zteti az ügyet, és a nyilvános-
ság arra kényszeríti Otis Fahrenheitet, hogy szép kis összeggel já-

50
ruljon hozzá a tó felébresztéséhez. A legfontosabb, hogy ez a kis
helyi zsarolási közjáték véget érjen. Semmi levél, semmi fenyege-
tés.
- Igaza van - válaszolta az asszony, s nagyot sóhajtott.
- Fahrenheit hamarosan rá fog jönni, hogy a zsaroló leveleket
Spotted Lake-ban adták postára, s ezt Rubin semmiképpen sem
tehette. Amíg viszont újabb zsaroló levelek nem érkeznek, minden-
képpen azt fogja hinni, hogy valóban Rubin a tettes.
- Maga hogyan jött rá, hogy én voltam?
- Az utolsó postával küldött fotókon látszott, hogy az eredeti
negatívról készítették ket. Ez a körülmény Mattra irányította a
gyanút, akinek a t z el tt a negatív a birtokában volt. Maga is gya-
núsítható volt. Mint korábbi feleségnek, magának is lehet sége
volt elvenni a negatívot, még jóval azel tt, hogy Rubin felgyújtotta
volna a laboratóriumot.
- Ez csak feltételezés, semmit sem bizonyít - mondta az asz-
szony. - Az is el fordulhatott, hogy a raktárban találtam még egy
csomagot a levelez lapokból!
Nick tagadóan rázta a fejét.
- Nem, nem! Van még egy dönt bizonyíték! Éppen az el bb,
amikor Fahrenheittel beszélgettünk, maga kérdezte meg, hogy mi-
ért ér egymillió dollárt az a bizonyos információ. Otis csak azt
mondta, hogy megzsarolták. Az összeget sohasem említette.
Maga csak akkor tudhatta, ha a saját kezével írta azokat a levele-
ket.
- Nos, rendben van - adta meg magát Amanda. - Azt viszont
mondtam, hogy jó ügy érdekében csináltam.
- De most már abbahagyja, ugye?
Az asszony bólintott.
- Ahogy maga mondta, a titok többé nem titok. Tudhattam vol-
na, hogy maga okos ember, hiszen King mell l képes volt ellopni a
lapokat. Árulja el, hogyan csinálta?
- Ez maradjon az én titkom - mosolyodott el Nick. - Különben
is, szeretnék csatlakozni a többiekhez, miel tt az összes sört meg-
isszák.

51
A MISTER
HALÁLA
ÍRTA: THOMAS ADCOCK

A koporsóban fekv férfit valaha A koporsó elegáns

Henry Colfaxnak hívták. Életem els ti- „lakója"
zenhét évében Henry Colfaxet csak a Ki nevezte el
„Mister" néven ismertem, volt az
Kutyaagyúnak?
apám.
Most tengerészkék öltönyt és egy Egy rossz tréfa
árnyalattal világosabb kék nyakkend t áldozata lett
viselt, amelyet ez alkalomból vett Elszöktem, mert
örökre kölcsön egy Slim nev szom- apám megvert
szédtól, akinek - elhalálozása miatt - A bírónak könnyes
már nem volt többé szüksége ezekre lett a szeme
a holmikra. Amit nem lehet
A nyakkend színe pontosan illett elfelejteni
volna a Mister szeméhez, amíg élt; s - Rácsapott a
, szürkésfekete hajtincseit Lyle
gyapjúzsákra ...
Gant, a hullamosó enyhén beolajozta,
Elutazom és máris
s így azok most majdhogynem tiszte-
letre méltóan rendezettnek látszottak. elfelejtem
Lyle arra is gondolt, hogy a nagyját ki-
vágja azoknak a hatalmas sz rpama-
52
53
csoknak, melyek apám füléb l és orrából ágaskodtak el .
Szokatlan eleganciája ellenére a Mister még most is úgy nézett
ki, mintha szívesen felhajtana egy-két pohárral.
Egy vörös flanelinget, sárga nadrágtartót és farmernadrágot vi-
sel férfi a Mister koporsójának a szélére támaszkodva, szódás-
üvegtalp vastagságú szemüvegén keresztül, el rehajolva szemlél-
gette az elhunytat. Jobb oldali szemüveglencséjének alján légypi-
szok ken dött el, olyan volt, mintha valami rovar vágódott volna
egy száguldó gépkocsi szélvéd jéhez. A férfit Dennis Dooleynek
hívták, de ostobasággal határos jámborsága és a Mister gonosz
tréfáinak következében soha nem emlegették ezen a néven.
Mr. Dooley - a Kutyaagyú Dooley - egy Nappy nev kocsma gaz-
dája volt, melyet az elhunyt mindig is el nyben részesített a város-
ka, Island Natch másik három kocsmájával szemben. A Mister vagy
huszonöt évvel ezel tt nevezte el ször Dennis Dooleyt Kutyaagyú-
nak, s a név azóta is rajta ragadt. Egy szombaton reggel történt,
hogy apám a cimboráival, továbbá egy vörös és barna foltos, borjú
nagyságú kutyával, s a mókusokra lövöldözésre használt puskával
a kezében belépett az ivóba, amelyet a szokásos hétvégi vadász-
társaság már zsúfolásig megtöltött. Valami rejtélyes oknál fogva a
kutya beosont a pult mögé, két hátsó lábára ágaskodva, mancsait
és hatalmas, bozontos fejét a nedves bárpultra támasztotta, s köz-
vetlenül Dennis Dooley mell l, a mocskos hamutartók seregén ke-
resztül szemlélte a Mistert és barátait.
A kutya nyelvét lógatta a fülledt, áporodott h ségben. Dennis
Dooley nyelve is enyhén kilógott, mivel orrsövényferdülése miatt
kénytelen volt a száján keresztül szedni a leveg t. Még a törzsven-
dég Mister sem figyelt fel Dennis Dooleynek erre a szokására
mindaddig, amíg egymás mellett nem látta t a kutyával.
A Mister barátaira kacsintott, mire mindenki elhallgatott. Ezután
szokásához híven, a kelleténél jóval hangosabban, Dennis beszéd-
stílusát utánzó lassúsággal a kocsmároshoz fordult:
- Látom Dooley, idehívtad az öcsédet, hogy segítsen neked eb-
ben a nagy forgalomban!
A tisztes publikum vihogását a söröspoharakba fojtva várta Doo-
ley reakcióját.
Dennis vaksi szemének pillantásával követte a Mister felemelke-
mutatóujját. Szokása szerint a jobb fülében lev nagyothalló-

54
 készüléket igazgatta, mint mindig, ha valaki túl hangosan beszélt
hozzá, de még így is másodpercek teltek el, amíg a Mister szavai
eljutottak a tudatáig. Igyekezett kedélyesen felfogni a dolgot, mert
hallotta a közben elemi er vel kitör röhögést, s nem akarta, hogy
még jobban kinevessék. Végül is csak ennyit tudott kinyögni:
- Ez nem az öcsém, Henry, ez a te kutyád.
A Mister hatalmasat csapott öklével a bárpultra, mire az összes
pohár táncba kezdett. Dennis egy pillanatig arra gondolt, hogy va-
laki lövöldözni kezdett. A bárpult alá hajolt, el húzott egy revolvert
és a Mister felé fordította. Csak kisvártatva értette meg, hogy is-
mét egy rossz tréfa áldozatává vált. Az egész kocsma harsányan
röhögött a kocsmároson.
- Ez nem ... ez nem ... - ismételgette gúnyosan apám Dennis
szavait -, ez nem az öcsém. Ez a te kutyád. - A társaság már a ha-
sát fogta nevettében, néhányan még a söröskorsót is kiejtették a
kezükb l.
- Kutyaagyú vagy te, Dennis! - harsogta túl apám az önfeledten
hahotázó társaságot, és ujjával a bárpult mögött együgy en vi-
gyorgó Dennisre mutogatott. A kocsmáros mellett álló kutya uga-
tása is szinte nevetésként hangzott. Kénytelen-kelletlen végül Den-
nis is csatlakozott az általános vidámsághoz.
A Mister a hosszú évek során elkövetett tréfái egyik mesterda-
rabjának tartotta az esetet. Eltelt vagy tíz év, és apám még Dennis-
nek is megtanította, hogy kell az esetet mulattatóan elmesélni.
A Kutyaagyú most elfordította tekintetét a Mister szokatlanul jól
vasalt földi maradványairól és a még életben lév Colfaxokra pillan-
tott. Lesoványodott, megöregedett anyámmal és húgommal ott ül-
tünk a „Lyle Gant Temetkezési Vállalat" büszke feliratot visel ösz-
szecsukható székeken a ravatal körül.
- Éppen az erd l jött vissza ...
Dennist senki sem kérte, hogy beszámoljon az elhunyt életének
utolsó perceir l, de valami miatt kötelességének érezte, hogy ne
titkoljon el el ttünk egyetlen részletet sem. Talán azért, mert hú-
gommal együtt egyenesen New Yorkból érkeztünk a nevezetes
eseményre. Ott állt a nyitott koporsó mellett és folyt bel le a szó.
Anyám figyelmesen hallgatta, bár már korábban is ismerte a törté-
netet. Térdén, zsebkend je mellett, egy beépített vakuval ellátott
fényképez gépet tartott.
55
 - Gombászni volt... mondta, hogy éhes, mint a farkas. Csinál-
tam sonkás szendvicset és adtam neki egy sört... Sok volt a dol-
gom, mosogatni is kellett, a rádió is hangosan szólt, ezért nem vet-
tem észre a zajt, amikor lezuhant a földre. Amikor kimentem, hogy
megnézzem, nem kell-e Henrynek egy másik sör, látom, hogy sen-
ki se ül a pultnál. Akkor már a földön hevert. Az öreg Henry persze
nem el ször feküdt nálam az asztal alatt - folytatta Dennis. - Sze-
rette a piát, de most, ahogy ott feküdt, és az arca kék volt... szó-
val ez nem tetszett nekem ... Akkor jött be éppen Slim is, és
mondta, hogy az öreg biztosan a szendvicst l adta be a kulcsot.
Aztán segített lefektetni Henryt az asztalra, amikor láttuk, hogy se-
hogy se sikerül talpra állítani. Az asztalon már egy cseppet sem
szuszogott. Slim ekkor elszaladt Hildáért...
Dennis Hildára, az anyámra nézett, aki szótlanul hallgatta. Ezután
ismét belefogott a mondókájába:
- Henrynek nem volt telefonja, ezért kellett Slimnek szaladni.
Pár perc múlva Hilda már ott is volt a Nappyben, megtapogatta
Henryt itt is, ott is, még a szívét is meghallgatta ... is azt mond-
ta, hogy teljesen meg van halva.
Dennis levette a szemüvegét, megvakarta az orrát, megvereget-
te anyám vállát és csendesen elballagott. Nemsokára azonban a
kápolna mélyéb l Slim keveredett el , és odalépett az anyámhoz.
- szinte részvétem, Mrs. Colfax. Nekem biztosan hiányozni
fog ...
Ezután az apró termet , olajos kép , feketébe öltözött Lyle Gant
megkérdezte anyámat, hogy mit tehet még érte a holnapi temetés
el tt. Anyám a kezébe nyomta a fényképez gépet.
Húgommal együtt anyám mellé álltunk a koporsó fejrészéhez.
Lyle felállt egy székre, de miel tt elkészítette volna utolsó családi
fényképünket, anyám figyelmeztette:
- Hagyjon ki egy kis helyet a keres bal oldalán, mert valami el-
romlott ebben az ócskaságban.
Anyám megígérte, hogy mindkett nknek küldeni fog egy levele-
lap méret másolatot a képr l.
A ravatalozóból kilépve cigarettára gyújtottam, miközben anyám
és húgom köszönetet mondott azoknak, akik eljöttek. Legalább tu-
catnyian gy ltek össze, olyan emberek, akiket jó húsz éve nem lát-
tam, olyanok, akiket abban a pillanatban elfelejtettem, ahogy a vá-

56
rost elhagytam, s elindultam a magam útján. Ekkor Slim lépett oda
hozzám egy kis diskurzusra. Megkínáltam egy cigarettával.
- Az öreged meg én voltunk a legjobb haverok ebben a város-
ban - mondta, s arcomban éreztem pálinkag zös leheletét. - Most
már elárulhatom, tudta, mennyire utáljátok, különösen te ...
Rendben van, ehhez neked jogod volt, az biztos. De mégis az
apádról van szó, legalább próbáld megérteni...
Slim mélyet szippantott a cigarettából. Nekem elegem volt már
az egészb l, és legjobban szerettem volna megint New Yorkban
lenni.
- Szerencsétlen volt az öregfiú - folytatta Slim. - Utálta saját
magát is, a várost is. Sokszor mondta nekem, hogy szeretné, ha
annyi esze lenne, mint neked, s elmehetne innét a pokolba. De hát
is akkora bunkó volt, mint itt mindenki, ezért aztán maradt. Tu-
dom, hogy te másképp gondolkozol. Ez világos. Arra gondolok,
amit veled, meg a kishúgoddal csinált, és ezt én sem bocsátottam
meg neki. Ennek ellenére, akár hiszed, akár nem, egy kicsit mégis
tisztelték ezen a környéken.
Slim csendesen köhécselni kezdett, majd ismét jókorát szívott a
cigarettájából. Már-már azon voltam, hogy szó nélkül faképnél ha-
gyom. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, közém és a
halottasház ajtaja közé lépett.
- Az öreged - folytatta - azok közé a kemény fickók közé tarto-
zott, akiket nem lehet megtörni. Úgy gondolta, hogy az élet másból
is áll, mint túrni a földet, engedelmeskedni a papoknak, gyereket
csinálni, és minden szombaton berúgni.
Anyám és húgom éppen akkor lépett ki a ravatalozóból; ez kit -
alkalom volt, hogy véget vessek a Síimmel folytatott eszmecse-
rének.
- Köszönöm - mondtam, de olyan hangsúllyal, hogy az inkább
azt jelentette: menj te is a pokolba.
Tizenhét éves, ostoba kamasz voltam, amikor elhagytam Island
Natchot. Távozásom közvetlen okául a törött karom szolgált, me-
lyet apám fegyelmezési módszerének köszönhettem.
A városka akkor is majdnem ugyanolyan volt, mint most. A négy
kocsma az egyetlen útkeresztez dés sarkán állt akkor is, és a pos-
tahivatal, a szatócsüzlet, valamint az Island Natch Liberty Bank tár-
saságában alkották azt a városrészt, melyet a helybeliek „belváros"

57
néven emlegettek. A Fergusson-féle benzinkút, egy takarmány- és
szerszámosüzlet meg a Gant-féle temetkezési vállalat alkotta a vá-
ros keleti negyedét. A Gant-üzlet helyisége fölötti háromszobás la-
kást egy mázsás súlyú prostituált bérelte, akir l az a hír járta, hogy
állandóan rugós kést hord magánál. Az Island Natch-i tejcsarnok
az Amerikai Légió Klubja valamivel feljebb, mintegy háromszáz mé-
ternyire a Nappyt l, a Lee nev tavacska partján kapott helyet.
A tejcsarnok ma már nem m ködik, a takarmányboltban motor-
kerékpárokat árulnak, a dagadt pillangó is elt nt, egy szombat éjjel
megölte egy féltékeny farmer, aki valahogy, szerencsétlenségére,
szerelmes lett belé. Ugyanúgy, mint régen, most sem volt a város-
ban egyetlen mozi vagy könyvtár sem. Újságot is csak a vasárnapi
mise után lehetett venni a szatócsnál, aki hozatott egy-egy lapot
Montpellier-b l, Manchesterb l és Bostonból. A templom mögött
egy iskola volt, ahol a húgomat és engem az apácák arra tanítot-
tak, hogy minden, amire valaha is szükségünk lesz, megtalálható
az Isten házában.
Az apám akkor törte el a karomat, amikor egyszer a kishúgom
segítségére siettem.
Valami apróság miatt, már nem is emlékszem, hogy miért, bottal
verte a kislányt a hátsó udvaron. A hátára ugrottam, lerántottam a
földre, nyakát a könyökhajlatomba szorítottam és a fejét egy nagy
juharfa tuskójához csaptam. Nem is éreztem, hogy közben jókora
ütéseket mért a bottal a másik karomra.
Bódultan rogyott le a fa tövébe és kegyetlenül káromkodott.
Majd nagy nehezen feltápászkodott, és anélkül, hogy egyetlen pil-
lantást vetett volna a húgomra vagy rám, netán letörölte volna
homlokáról a vért, eltámolygott a Nappybe egy italra.
Ziháló mellkassal bámultam utána, ahogy a kocsma felé balla-
gott, és akkor kezdtem érezni, hogy alig bírom megmozdítani a ka-
romat. A Mister életében ez volt az els alkalom, hogy valaki visz-
szaütött neki. A húgom a juharfa tövében feküdt és csendesen
sirdolgált.
Ezzel persze még nem volt a dolog befejezve. El kellett men-
nem. Ahogy néztem, amint apám tántorgó léptekkel a Nappy felé
tart, biztos voltam abban, hogy egyszer én is így végzem, ha most
azonnal nem teszek ellene valamit.
Amikor elt nt a szemem el l, fogtam a kishúgomat, beültünk a

58
családi Dodgeba, és egy mellékúton kihajtottam a városból, s a
szomszédos megye felé vettem az irányt, ahol kórház is, bíróság is
volt. El ször a karomat hozattam rendbe, majd húgommal együtt
elmentem a bíróságra, ahol feljelentettük apánkat.
A bíró még azon az estén elhelyezett bennünket, bár ez nem lett
volna kötelessége; ezután a helyi seriff családjánál éltünk. A Mister
ügyvédet fogadott, de az sem tudott sokat csinálni.
A Mister megesküdött a bíróságon, hogy soha egyetlen ujjal
sem nyúlt a húgomhoz vagy hozzám. Az anyámat is kihallgatták, és
kijelentette, hogy a „Mister mindig a való igazat mondja". Vallo-
mása közben nem mert a bíró szemébe nézni.
Ezután hallgattak meg bennünket a kishúgommal. Elmeséltük
annak a napnak a történetét, amikor a Mister bottal ütötte a kishú-
gomat és eltörte a karomat. Soroltuk az ilyen és ehhez hasonló
eseteket, s t, még a rosszabbakat is, amikor például az anyámat
verte össze.
- Mindegy, hogyan ítél a tisztelt bíróság - jelentettem ki -, de az
biztos, hogy az öreg utoljára ütött meg engem és a húgomat. Erre
esküszöm!
Én ugyan nem sírtam, de a bírónak könnyek szöktek a szemébe.
Ezek után a bíró az asztalra ütött a kalapácsával, s meghozta az
ítéletet, mellyel bennünket állami gyámság alá helyezett. Apámat
kötelezte, hogy keresetének bizonyos százalékát nekünk küldje el,
de erre egyetlen alkalommal sem került sor.
Végül is úgy alakult, hogy maga a bíró és a felesége lettek a ne-
vel szüleink, s így nagyon jó körülmények között nevelkedtünk.
Húgom ma irodalomtanárn New York belvárosában, én pedig
Brooklynban vagyok körzeti ügyész. A temetés volt az els alka-
lom, amikor hazalátogattunk azóta, hogy a Dodgedzsal kiszágul-
dottunk a városból.
Nem jött álom a szememre.
Már éjjel egy óra is elmúlt. A Mister néhány óra múlva már két
méter mélyen a föld alatt lesz, ezt a sorsot már nem kerülheti el.
Csendben felöltözködtem és kiléptem a házból, majd elindultam a
Nappy felé. Mintha enyhe füstszag terjengett volna a leveg ben.
vös volt, begomboltam az ingem nyakát, fölhajtottam a kabátom
gallérját.
59
 Mikor a kocsmához értem, Dooley éppen zárni akart. Egyáltalán
nem látszott meglepettnek, amikor megpillantott.
- Ha akarja, várok még a zárással - ajánlotta fel.
Már éppen azt akartam mondani, hogy nem fontos, és ne okoz-
zon gondot magának, amikor eszembe jutott, hogy még hosszú
órákat álmatlanul hánykolódom, ha nem kapok egy-két pohár italt.
- Hát, ha nem esik nehezére - mondtam, és Dennis máris kitár-
ta el ttem az ajtót.
- Csak egy whiskyt kérek, Mr. Dooley - mondtam.
Töltött egy pohárral. Azonnal felhajtottam, s ismét megtöltötte
a poharamat.
- Mr. Dooley, magának mi volt a véleménye az öregemr l? -
kérdeztem.
Dennis magának is töltött és egy apró kortyot ivott a poharából.
Azt hiszem, életemben el ször láttam, hogy szódavizen kívül va-
lamit is ivott volna. Középs ujjával feltolta orrán a szemüvegét.
- Nem nagyon szerettem - válaszolta Dooley. - Mások igen, de
csak azért, mert mindig engem vett célba a hülyeségeivel.
- Emlékszem - mondtam, s már majdnem kiszaladt a számon a
szó: Kutyaagyú.
- Az a helyzet - kezdte Dooley és egy újabb whiskyt töltött ma-
gának -, hogy ebben a koszos kisvárosban az ember nem válogat-
hatja meg, hogy kinek a pofáját akarja látni és kiét nem.
Dooley félig kiitta a második pohár whiskyjét. Rágyújtottam egy
cigarettára, hagytam beszélni.
- Tudja, ez itt nem New York. Ha ott, a nagyvárosban valaki nem
szeret valakit, akkor el is tudja kerülni. Itt ebben a koszfészekben
meg mindennap találkozik vele, akár akarja, akár nem.
- Az apámmal nem találkozott túlságosan szívesen, ugye?
- A pokolba is, hát hogy találkoztam volna szívesen vele! - tört
ki Dooley indulatosan. Arca pulykavörössé vált, s szemében mint-
ha egy pillanatra a gy lölet lángját láttam volna megvillanni.
- Maga tán szeretné, hogy éveken keresztül mindenki Kutya-
agyúnak hívja, és mindenki magán röhögjön?
- Ezt bizony nem szeretném, Mr. Dooley - válaszoltam.
- Persze, hogy nem - er sítgette Dooley, majd elém tolta az
üveget, és ezúttal én töltöttem meg a poharakat. - Senki sem ké-
pes az ilyesmit sem megszokni, sem elfelejteni.
60
 - Nem bizony.
- Persze, hogy nem. F leg akkor, ha valaki tíz, tizenöt, vagy
húsz éve állandóan ismételgeti a csúfnevemet és nem tudja meg-
unni sohasem!
Néhány másodpercig mindketten hallgattunk.
- De ahogy már mondtam - kezdett ismét a mondókájába Doo-
ley-, itt ezen a helyen együtt kell élni azzal is, akit szeret az ember,
meg azzal is, akit utál. Vele is együtt kellett élnem ...
Dooley megint nagyon izgatottnak látszott. Öklével nagyot csa-
pott a bárpultra, s néhány másodpercig nem is tudott megszólalni,
de aztán valahogy összeszedte magát.
- Amíg aztán egyszer már nem bírtam tovább!
Meglepetten bámultam rá, s jogászagyamban valami derengeni
kezdett.
Dooley lehorgasztott fejjel folytatta:
- Biztosan tudja, mire gondolok. Kett nk között az a különbség,
hogy magának nincs kutyaagya, mint nekem.
Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy az ügyész kezd
bel lem beszélni.
- Mr. Dooley, amikor az apám visszajött az erd l, ivott egy
pohárral és megevett egy szendvicset, ugye?
- Igen, uram.
- Maga akkor mosogatott, és nem látta, hogy lezuhant a szék-
l?
- Így van. Úgy történt, ahogy Gantnál már egyszer elbeszéltem.
- És azután mi történt? Valójában mi történt?
- Megfordultam, és látom, hogy üres a helye - mondta Dooley.
- Keresni kezdtem és észrevettem, hogy a földön fekszik, s leveg
után kapkod. Nem értettem, mit akart mondani. Ekkor lépett be a
cimborája, Slim, aki azt mondta, hogy az öreg biztosan kikészült.
Henry még mindig szuszogott és tátogott. Mondtam Slimnek, hogy
segítsen felállítani, de az öreg nem tudott megállni a lábán, ezért
lefektettük egy asztalra.
Dooley hirtelen abbahagyta az elbeszélést. Elsétált a bárpult túl-
só végéhez, lehajolt, egy rongyos gyapjúzsákot húzott el és elém
dobta az asztalra. Már sejtettem, mir l lehet szó.
- Folytassa - biztattam.
61
 - Elég az hozzá, hogy Slim állandóan azt hajtogatta, hogy az
öreg meghalt, és már nem lehet rajta segíteni.
- És akkor mi történt?
- Ketten maradtunk, az öreg meg én, ugyanúgy, ahogy most mi
kettesben vagyunk. - Dooley rácsapott a gyapjúzsákra. - És akkor
eszembe jutott az a nap, amikor el ször nevezett Kutyaagyúnak.
De az ördögbe is, hiszen emlékszik, maga is itt volt. Az ilyesmit
nem lehet elfelejteni. El ttem volt a lehet ség, és nem szalasztot-
tam el. Ezt a zsákot szorítottam az arcára.
- És err l mindenki tud? - kérdeztem.
- Igen - válaszolta Dooley. - Van, aki örül neki, van, aki nem.
Ugyanúgy, ahogy vannak, akiknek tetszettek az öreg viccei, de az
már nem, ahogy magukkal elbánt. Azt nem felejtette el senki. Így
aztán senki nem szólt egy szót sem ... Lyle Grant rendbe tette és
kiválasztott neki egy koporsót, amelybe a hasa is belefér. Ennyi az
egész.
Mindketten töltöttünk magunknak még egy pohár whiskyt és las-
san szopogattuk.
- Most mit akar csinálni? - kérdezte végül Dennis.
Rámosolyogtam, felálltam a helyemr l és elindultam az ajtó felé.
- Amit korábban is csináltam, Mr. Dooley. Elutazom a városból,
és mindent elfelejtek.

62
 A sorozatot kiadja a KRÓNIKA KIADÓ
(Magyar Újságírók Országos Szövetsége)
Felel s kiadó: Megyeri Károly. Felel s szerkeszt : Somos Ágnes
Szerkesztette: Bek Mária. Fordította: Fazekas István
Címlapterv: Pogány Károly. Illusztráció: Sarlós Endre
Szikra Lapnyomda(88-961), Budapest. Felel s vezet : Csöndes Zoltán vezérigazgató
ISSN 0238-4205