Szia, Viki vagyok, és az eddigi életem nem volt egy leányálom: érzelmi

bántalmazás, játszmák, pánikzavar, gyógyszerek, hízás és depresszió. Mégis

túléltem az első negyven évet, összeraktam magam, és most minden fasza.
Félreértés ne essék, ez a könyv nem arról szól, hogy a kis dundi,
szerencsétlen lány hogyan találta meg a szerelmet, és miként zuhant a nagy Ő
karjaiba. Ezeken a lapokon a saját tragédiáimon át lépkedek feléd, hogy
megértsd és elhidd: nem vagy egyedül!

„Valójában nem a nevetés és nem a düh gyógyítja azokat a sebeket, amiket

kapunk. Viszont ha meg tudom osztani azt, amivel eddig egyedül kellett
szenvednem, akkor ott a gyógyulás, és megszabadulok az egyedüllétből, az
elszigeteltségből.” Feldmár András

A Feldmár Intézet szellemi műhely, amely a filozófia, az etika és az

interperszonális fenomenológia eszközeivel közelít az emberek közti
viszonyokhoz. Az intézet által szervezett előadások, workshopok és
csoportok célja, hogy minél többen lehessenek aktív részesei az értelmes,
szabad és szégyenérzet nélküli kommunikáció élményének.

www.feldmarintezet.hu

BIHARI VIKTÓRIA

EGY NEGYVENES SZINGLI MAJDNEM (!) ELCSESZETT ÉLETE

Tartalom
Előszó
Magyarázkodásrovat
Miről fog szólni ez az izé?
Rövidke életrajz
Gyerekkor, rántott hús, Waldorf-saláta
Anyámról dióhéjban
Miért maradtam mégis a mamahotelben?
Milyen egy nárcisztikus ember?
Hogyan alakul ez ki?
Milyen az érzelmi bántalmazás?
Üvegpohár
Lázadás
Az első nagy Ő
Pagyi, az öreg isten
Csak semmi pánik!
Hogy mi következett?
Mit üzen a pánik, és miből születik?
Házi diagnózisok
Önismereti út
Mélypont
Kiút a pokolból
Blogban az igazság!
A világ végén
Megbocsátok, apa!
Mi lett volna, ha?
Marci
Terápia, avagy úri sport haladóknak
Önbizalom
Harag
Humor
Ki kell érdemelni
Feldolgozóüzem
Íráskurzus
Gyerek vagy nem gyerek
Farhátért a sorba
Halálos
Utószó
KöszönetnyiIvánítás
EGY NEGYVENES SZINGLI
MAJDNEM
(!) ELCSESZETT ÉLETE
hvg könyvek

Bihari Viktória: Egy negyvenes szingli majdnem (!) elcseszett élete

© Bihari Viktória, 2018

Borító: Szabó Balázs

HVG Könyvek, Budapest, 2018

Kiadóvezető: Budaházy Árpád

Felelős szerkesztő: Tanács Eszter

www.hvgkonyvek.hu

ISBN 978-953-304-705-7

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos

reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel -
elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon -a kiadó engedélye nélkül
közölni.

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és

Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó: Szauer Péter

Nyomdai előkészítés: typoslave [Jeli András]

Nyomás: Generál Nyomda Kft.

Felelős vezető: Hunva Ágnes

Tartalom
Előszó

Magyarázkodásrovat

Miről fog szólni ez az izé?

Rövidke életrajz

Gyerekkor, rántott hús, Waldorf-saláta

Anyámról dióhéjban

Miért maradtam mégis a mamahotelben?

Milyen egy nárcisztikus ember?

Hogyan alakul ez ki?

Milyen az érzelmi bántalmazás?

Üvegpohár

Lázadás

Az első nagy Ő

Pagyi, az öreg isten

Csak semmi pánik!

Hogy mi következett?

Mit üzen a pánik, és miből születik?

Házi diagnózisok
Önismereti út

Mélypont

Kiút a pokolból

Blogban az igazság!

A világ végén

Megbocsátok, apa!

Mi lett volna, ha?

Marci

Terápia, avagy úri sport haladóknak

Önbizalom

Harag

Humor

Ki kell érdemelni

Feldolgozóüzem

Íráskurzus

Gyerek vagy nem gyerek

Farhátért a sorba

Halálos

Utószó

Köszönetnyilvánítás
„Vikikém! Aki fél, az elveszett!" Pagyi
Előszó
Rejtély számomra, hogy miért törnek össze a fájdalomtól egyesek, mások
pedig miért nem. Hogy miért dühöng az egyik, a másik meg miért érzi sértve
magát, hogy a dolgoknak „másképp kellett volna lenniük". Őszintén szólva
ma már kevésbé szimpatizálok azokkal, akik nem fogadják el azt, ami van;
akik csak panaszkodnak, rágódnak a múlton vagy a jelen reménytelenségén.
Ez persze nem azt jelenti, hogy el kell tűrni a dolgokat! Változtatni kell, ám
ahhoz, hogy hatékonyan változtassak az életemen, a kapcsolataimon, a
környezetemen, tisztában kell lennem a valósággal, tiszteletben kell tartanom,
el kell fogadnom úgy, ahogy van.

Viki engem Hannah Gadsby tasmániai stand-up komikusra emlékeztet, aki

nemrég egy „Nanette" nevű egyórás show-ban felrobbantotta ennek a
művészeti formának a kereteit. Az első húsz percben nagyon vicces volt,
sokat lehetett nevetni, de a második negyven percben félelmetessé vált,
félelmetesen viccessé; kifejezte a dühét, a fájdalmát. A düh, a fájdalom
feszültséget okoz, a nevetés pedig feloldja ezt. Egy jó stand-up komikus
kontrollálja a hallgatóit, akik észre sem veszik, hogy ő kelti bennük a
feszültséget, és örülnek, amikor feloldja poénnal, viccel. Valójában nem
a nevetés és nem a düh gyógyítja a sebeket, amelyeket kapunk. Ám, ha úgy
tudok mesélni, hogy mások is átérzik a fájdalmamat, ha meg tudom osztani
azt, amivel eddig egyedül kellett szenvednem, amivel eddig egyedül voltam,
akkor ott a gyógyulás, és megszabadulok az egyedüllétből, az
elszigeteltségből.

Szerintem ezt csinálja Viki. Én úgy olvasom ezt a könyvet, mint egy mesét,
egy élettörténetet, és egyre közelebb érzem magam a mesélőhöz, aki nemcsak
fájdalmairól beszél, hanem arról a küzdelemről is, amibe a felszabadulása
került. Annak, aki olvassa, példát mutat, hogy hogyan lehet megtanulni úszni
azokban a viharos vizekben, ahol sokan mások megfulladnak. Sőt! Vikitől
meg lehet tanulni azt is, hogy miképpen lehet kihozni a legjobbat a
legrosszabból. Édes bosszú, amikor a szenvedéseinkből és a
pszichopatológiánkból pénzt teremtünk, amikor az ember marketingelni tudja
azt, amivel mások gyötörték. Remélem, sikeres lesz a könyv, és sokan erőt
merítenek belőle!

Feldmár András
Magyarázkodásrovat
Hogy miért írom ezt a könyvet? Őszinte leszek, a fene se akarta.

Az egész a feldmárosok ötlete volt, hogy vegyük fel azt a három-négy

előadást, amit bántalmazás, pánik, nárcizmus meg mérgező szülő témakörben
elmondtam 2018-ban. Kijött egy nagyon rendes csávó, Szabolcs
egy kamerával, és felvette, aztán valaki begépelte, és azt mondták, hogy
akkor ezt így kiadjuk. A gond csak annyi, hogy április és augusztus között
sokat változtam, azaz most a saját kis virsliujjaimmal írom tök elölről ezt a
vackot. Könyv annak kell, aki önimádó, és látni akarja a teljesen átlagos
gondolatait szépen bekötve meg minden, kap egy ISBN-t, és ott viríthat a
mű a könyvtárakban till the end of time. Pénz nem sok lesz belőle, de sebaj,
várhat az a Ferrari!

A lényeg, hogy mégiscsak beszélni akarok egy csomó mindenről. Na, ezért
lett ez a könyv.

Meg azért is, hogy ne érezd magad egyedül, és ráébredj: valamilyen szinten
mindenki élete rottyon van, és ezzel foglalkozni kell. Több száz brutális
emberi történetet hallgattam végig az elmúlt két évben, és arra jöttem rá,
hogy ezek a történetek ismétlődnek. Mindenkit bántottak valamilyen
formában, nincs tökéletesen egészséges pszichével rendelkező ember.
Semmi baj, csak tegyük ki a szaros csizmát az asztalra!
Miről fog szólni ez az izé?
Rólam. De nem öncélúan, és nem is úgy, ahogy az öltönyös motivációs
trénerek előadják. Úgy szól rólam, hogy közben rólad is szól, mert magadra
ismersz majd szépen. Próbálok humoros lenni, ez nem mindig sikerül, de
rajta leszek. Önismeret és szarból felállás: ennyiről tudok prédikálni. Nem
vagyok szakember, de már totál hülye se. A kókler, aki nem végzett
pszichológia szakot, nem akar egy hétvége alatt coach lenni, de mégis hiteles,
mert szopott majdnem negyven évig. Nem tudom a tutit, és nem játszom el a
gurut, csak megpróbálok aha-élményeket adni. Ha definiálni kellene magam,
azt mondanám: én vagyok a pszichológusok előszobája. Annyi a dolgom,
hogy elzavarjalak terápiába, és megértessem veled: nem vagy nyomorult, és
mindenki egy szorongó kis büdöstojás ezen a bolygón. Jó esetben. Aki tudja
a tutit, az vagy pszichopata, vagy hatvan éve meditál. Változom, fejlődöm, és
ez a könyv két-három év múlva már biztos nem lesz ugyanolyan számomra,
mint most. De mivel nem vagyok időutazó, most ez van.
Rövidke életrajz
1977-ben születtem, Budapesten. A családi legendárium szerint 2 kiló 5
dekával - azért ezt sikerült feltornáznom majdnem 90 kilóra, komoly
munkám van benne, csak éjfél után kell enni, ennyi a titok!

Kis koraszülött béka voltam, mentem is az inkubátorba, ahogy kell. Azt

jósolták, hogy nem fogok tudni rendesen járni. Ez félig bejött, mert egy
hormonzavaros császárpingvinre hasonlítok menet közben, de komolyabb
bajom amúgy nem lett. Élni akartam, franc tudja, miért, jó fej karmám van,
biztos úgy érezte, hogy bejön majd nekem a földi lét.

Szóval, átlagos szüleim vannak, bár nem tudom, mi az átlag. Az

íráskurzusaimon az alkoholista/bántalmazó apuka és az érzelmileg
elérhetetlen anyuka az átlag, mármint a generációmat jórészt - mélységes
tisztelet a kivételnek! - ilyen szülők nevelték fel (meglehet, nem mondható
reprezentatívnak a kis statisztikám). Apám nem volt alkesz, anyám
érzelmileg sokszor elérhetetlen volt, ez tény. Fater, aki pótfater, és kilencéves
koromban kaptam, jó arc és jó apuka. Van egy fia az előző kapcsolatából,
akit nagyon szeret, és amúgy már nagyfater, és az uncsiját is imádja. Jó szíve
van. Anyámmal necces a helyzet, mint ugye, sokaknak. Olyan sokaknak,
hogy el sem hinnéd! Szerintem két-háromszáz sztori arról szólt az elmúlt
években a kurzuson, hogy kit hogyan nyomorított meg az anyja. Jó érzés
tudni, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy az élet nem amcsi film,
ahol sohasem fejezik be a reggelit, mindenkit elvisz apu kocsival, és minden
helyzetre tökéletes válasz a „szeretlek, kicsim" és a „minden rendben lesz!".

Anyámat nem tanították meg szeretni. Hogy is taníthatták volna, az anyját

apácák nevelték, és csóri, pont ugyanolyan jégcsap volt, mint muter.
Ahogy öregszem, egyre több mindent értek, és hálás vagyok, hogy tudtam
anyámra haragudni, hogy megéltem ezt a haragot. Azt szoktam mondani,
hogy az emberek félnek haragudni, és valahogy rossz irányba van ez
becsatornázva. Projektálsz a beosztottadra, a kollégákra, a másik autósra, a
gyalogosra, a bolti eladóra, miközben anyádra haragszol, vagy épp apádra,
csak rájuk, ugye, nem lehet. Mert szentek.
Hát szentek a faszt!

Na menjünk, és döntögessünk le néhány óriási tabut, ha már így összejöttünk!

Gyerekkor, rántott hús, Waldorf-
saláta
Nullától tizennégy éves koromig, úgy emlékszem, nagyjából minden rendben
volt. Jó, nyilván nem minden, mert ha apád lelép totyogókorodban, ott
azért megreccsensz. Így aztán biztos, hogy én is kivoltam lelkileg, csak
nincsenek róla emlékeim, hipnoterápiába meg félek elmenni, jó nekem a
pszichoanalízis, az is mélyre visz.

Szóval, két és fél éves koromban az igazi apukám elment. Az első időkben
még csak-csak jött látogatóba, de utána ez szép lassan elmaradt. Hazudozások
és ígérgetések jöttek, hogy majd jövő héten, most ezért nem ér rá, most azért.
Mindig be voltam hülyítve, hogy jön, de nem jött. Nagyon érdekes, mennyire
megérzi a gyerek, ha hazudnak neki. És mennyire megérzi, mi van a
levegőben!

Apám egy szőke nő miatt lépett le, akit egy nyári táborban ismert meg - apám
gyógypedagógus, később angoltanár lett, most is tanít. Tehát megismerkedett
a szőkével, anyám mellett meg amúgy sem volt boldog - ahogy ezt pár éve
elmondta nekem ezért hát elvált tőle. Úgy gondolta, én jó helyen leszek a
szüleivel, a családjával meg anyámmal, így aztán, ha nem is lelki-furka
nélkül, de viszonylag nyugodtan léceit le. Később kimentek Alabamába,
onnan írt leveleket Nagyapámnak. Engem soha nem említett meg, Nagyapám
írta oda a saját kézírásával a levelek végére: „a Vikit puszilom!".

Egy két és fél éves gyerek nem tud odaállni az apja elé, hogy figyelj, fater,
tegyél le valami nagyobb összeget, hogy ezt terápiában majd fel tudjam
dolgozni! Egy kisgyerek nem tudja magát megvédeni. Számomra itt volt az
első kútba zuhanás. Gondolom, ezért sincs normális és stabil párkapcsolatom
- bár a könyv írása közben épp van egy, véletlenül -, mert azt a
mintát hoztam, hogy engem elhagynak a férfiak, ezt is generálom mindig,
hogy hagyjanak el, és ebben nagyon jó vagyok.

Anyukám 22 éves volt, mikor engem megszült - ezt ezúton is köszönöm neki!
Az ő generációjához közel volt még '56 és a II. világháború, nem voltak
annyira edukáltak, mint mi, hogy Vekerdy, Waldorf, biocsíra, asszertivitás,
mindenmentes élet satöbbi. Most már szanaszét vannak nyomva a szülők, de
akkor még nem volt ekkora tárháza a pszichológiának és a gyereknevelésnek,
minden anya ösztönből csinálta úgy, ahogy tudta.

A polgári háztartásokban esetleg ott pislogott egy Ranschburg-könyv, amit

soha senki nem olvasott el, csak kitöltötte az űrt az Egészségügyi ABC meg A
22-es csapdája között. A szeretetnyelv a rántott hús és a tiszta ruha volt meg
a felhalmozás. Most már értem, mert nagy vagyok és roppant okos, de ehhez
idő kellett.

Visszatérve apámra, ő ugye balra el, függöny össze, mi meg ott maradtunk
muterral, aki gyönyörű szép volt - én nyilván kiköpött apám vagyok -, és aki
minden haragját, dühét, dacát és szégyenét belém tolta. Kibe tolta volna, nem
volt más villámhárító, csak én, a pici.

Jogosan haragudott apámra, és nagyon megviselte a válás. Akkoriban ez

óriási szégyennek számított. Sohasem értettem, miért szégyelli magát az
anyám ennyire, most már ez is tiszta sor, meg az is, hogy a szégyen kurva
kemény dolog, és anyám ezt élte meg, ez ragadt át rám is. Én is sokszor
szégyelltem magam, pedig, ha visszagondolok, abszolút nem volt
miért. Anyámnak sem kellett volna ezt éreznie, de ha nincs megfelelő érzelmi
tartalék, akkor könnyen bele lehet zuhanni a szégyenszakadékba.

Kicsi koromtól kezdve éreztem, hogy az anyám nem tud engem igazán jól
szeretni. (Ha ellentmondásosnak tűnök néhol, az azért van, mert szerintem
érzelmileg, pszichésen nem ellentmondásosnak lenni szinte lehetetlen,
másfelől egy csomó dolog eszméletlenül komplex, és az egymásnak
ellentmondó állítások is lehetnek mind igazak.) Szóval, hogy az anyám
nem jól szeret engem. Ez egy igencsak erős tételmondat, tudom. (Apám sem,
mert ő meg elhagyott.)

Éreztem, hogy irritálom anyámat, zavarom, nem tud velem mit kezdeni. Nem
ölel, nem puszil, nem csillog a szeme, csak hátráltat, nem mögém, hanem
szembeállítja velem az erejét. Mintha árral szemben úsztam volna hosszú
éveken keresztül. A gyerek meg olyan, hogy szeretetre vágyik, és folyton
remél, hogy na, ha ezt vagy azt megcsinálom, akkor jobb lesz. Én is
próbálkoztam a saját kis nyomi módomon, hogy mosogatás, szemétlevitel,
virágvásárlás, de ezek csak másodpercekig működtek.

Egyik kedvenc sztorim, mikor elmosogattam, de úgy igazán szépen, és

kihúztam magam peckesen, hogy mindjárt jön haza anyám, tuti meg fog
dicsérni! Mikor belépett az ajtón, csak annyit mondott ingerülten, hogy miért
pont akkor mosogatok el, mikor ő hazajön, és tiszta víz minden. Ismered azt a
fajta szülőt, akinek semmi nem jó. Mert a tányér nem úgy áll, a konyharuha
rossz helyre van felakasztva satöbbi. Csak most jöttem rá, hogy ehhez nekem
semmi közöm nem volt. Ez anyám mozija, nem az enyém, én
csak vetítővászon voltam.
Anyámról dióhéjban
Anyám engem, úgymond, „ellátott". Böcsülettel hazajött délben a melóból,
mikor alsós voltam, és adott ebédet. Megvette a legdrágább iskolaköpenyt,
istenien főzött, szépen takarított, fizette a különóráimat, dolgozott, tette a
dolgát. Az, hogy nekem lelkem is van, és szeretetre vágyom, kimaradt a
rendszerből, de mivel ő is így nőtt fel, nem tudhatta, hogy ezt hogyan
kell csinálni. Ő, elmondása szerint, úgy fejezte ki a szeretetét, hogy fizikai
szinten ellátott. Ezzel csak az volt a baj, hogy fatert mindig ölelgette,
puszilgatta és simizte, engem meg nem annyira. Persze, nehéz azt megölelni,
aki a volt férjed kiköpött mása kicsiben, sőt még természetre is hasonló,
szarkasztikus, ironikus és önfejű. A gond csak az, hogy a gyerek nem tudja,
miért irritáló, és azt hiszi, vele van a baj. Sokan vagyunk a szüleink fel
nem dolgozott traumájának az áldozatai.

Egy furcsa emlék jut eszembe. A konyhaasztalnál ülünk, és anyám azt

mondja, jaj, el sem hiszed, milyen könnyű lenne engem boldoggá tenni!
Felcsillant a szemem, hogy most, na most megtudom az utat, ami elvezet
anyám szívéhez, most elmondja a receptet, hogy mit tegyek, hogy szeressen.
Izgatottan vártam a választ, de csak sóhajtott, és nem mondott semmit. Hiába
kértem, hogy mondja, mi a titok, mit csináljak, csak legyintett, ilyen csajosan,
csalfán, kacéran, hogy hát én azt úgysem találom ki. Igaza lett. Nem
találtam ki. Bár szerintem ő sem tudta úgy igazán.

A másik, szintén élénk emlékem, hogy egyszer megkérdeztem anyámtól,

hogy szerinte szép vagyok-e, mert ő sosem említette, hogy az volnék. (Sajnos
ez a szépség olyan dolog, hogy mondani kell a gyereknek, ha nem is naponta,
hogy magába szeressen, de azért nem árt éreztetni vele, hogy egy fokkal
különb az ördög valagánál.) És erre azt mondta: „Én nem hazudok, teljesen
átlagos vagy, valakinek majd biztos tetszeni fogsz."

Milyen jó lett volna, ha hazudik!

Aztán olyan is volt, hogy bugyiban mászkáltam otthon, és anyám rám szólt,
hogy öltözzek fel, ne gusztustalankodjak. Felöltöztem, és egy életre
megjegyeztem, hogy a testem gusztustalan. Mondjuk, undi is volt, ez tény, 14
évesen lettem kiütéses, nagyjából tetőtől talpig. Olyan ragyás voltam, hogy
olyat még nem láttál. Többek közt ezért sem szexeltem 41 éves koromig -
persze voltak kisebb próbálkozások, de ez nagyon visszavetett. Mikor 37
évesen elköltöztem, elmúltak a ragyák is. Nem anyámat hibáztatom, vitt
bőrgyógyászhoz.

Azt gondolom, sok betegségnek van szimbolikus jelentése. Talán nem

véletlen a „kihullik a hajam tőled", a „görcsbe rándul az idegtől a gyomrom",
vagy az sem, hogy valakit kiver a ragya. A test sokszor megjeleníti azt, ami a
lélekben zajlik. (Ez mehetne akár egy képre írt szövegként a Facebookra.)

Anyámmal kapcsolatban a kedvencem a fogasos sztori, amit már oly sokszor

elmeséltem, és szemléletesen írja le a viszonyunkat.

Mikor még otthon laktam, anyám minden cselekvésemre „ellencselekvéssel"

reagált. Ha például hazajöttem a suliból vagy a melóból, beléptem a lakásba,
levettem a cipőmet és a kabátomat meg letettem a táskámat. Ahogy
elfordultam, ő máris ott volt a hátam mögött, és áthelyezte a dolgaimat úgy,
ahogy az szerinte jó volt. „Enyhe" kontroll mánia. Ez mindennel így történt.
Kicsit okoskodom: ezek az úgymond passzív-agresszív játszmák.
Visszakanyarodva a sztorihoz: sok fogas volt az előszobában, de bárhová
akasztottam is a cuccaimat, az nem volt jó. Megszoktam, teltek-múltak az
évek, aztán amikor már nem otthon laktam, átmentem egyszer anyámékhoz
ebédre. Megálltam az előszobában és nekiszegeztem a kérdést:

- Anya! Mondd meg, hol a helye a táskámnak és a kabátomnak, mert akkor

arra a fogasra teszem!

Anyám rám nézett, és csak annyit mondott:

- Mindegy, hova rakod, úgysem lesz jó helyen.

Miért maradtam mégis a
mamahotelben?
Előadások után szinte mindig megkérdezik tőlem, hogy ha ilyen szar volt
nekem otthon, akkor miért csak 37 évesen költöztem el? Nagyon jó kérdés, és
foglalkozni is kell a válasszal! Van egy dolog, amit úgy hívnak, hogy
traumatikus kötődés. Ennek az a lényege, hogy a bántalmazó érzelmileg
fogva tartja a bántalmazottat, aki függővé válik tőle, és kvázi nem engedi
el. Ez egyfajta agymosott állapot, ami azt jelenti, hogy aki benne van, azt
hiszi, normális, ami történik, és közben észre sem veszi, hogy az
önértékelését, az önbizalmát és az autonómiáját a földbe tiporják.

A szülő részéről jöhetnek olyan felcsattanások, hogy miért nem állsz a saját
lábadra, miért nem cuccolsz már el innen - viszont, mikor a gyerek tényleg
elmegy, mondjuk, egy társbérletbe, akkor anyu visszacsábítja, hogy hát
mekkora koszban éltek itt a haverjaiddal, jobb volt neked otthon, senki nem
főz úgy, mint én satöbbi. Ezek a sémák megvannak egy
bántalmazó párkapcsolatban is, sokaknak nem kell bemutatnom.

Nálam az otthon maradás három dologból tevődött össze. Először is, soha
nem volt elég pénzem ahhoz, hogy lelépjek. Mindig csak egy kicsi hiányzott.
Másodszor, állandóan reménykedtem, hogy anyám holnap majd szeretni fog,
megölel, megdicsér, puszit ad, lelkizünk egy jót. Mivel anyám hangulata
igencsak váltakozó volt, egyik nap lelkesen kölcsönadta a ruháit, másik nap
közölte, hogy szakadjak le a cuccairól, ezért én megbolondultam. Normális
ember ettől megbolondul, nincs ebben semmi csoda, ha következetesség
nélkül nevelsz egy gyereket, az megkattan, mi mást tehetne?! A harmadik
komponens az volt, amit én gumipókeffektusnak hívok, hogy amikor valóban
megpróbáltam elköltözni, valamilyen játszmával vagy érzelmi
terrorral anyám mindig visszacsalogatott. Vagy azzal, hogy ótvar igénytelen
helyeken lakom, vagy azzal, hogy mennyire hiányzom Nagyapámnak, vagy
bármivel.

Ezekben a játszmákban sohasem merül fel az a kérdés, hogy miben

segíthetnék neked, hogyan tehetném szabadabbá és könnyebbé az életed. Itt
az a lényeg, hogy túsz maradj, magatehetetlen, önállótlan és kiszolgáltatott.

Mivel anyám igen erősen debilizált engem, ezért 37 évig nem voltam
magamnál. Olyan ez, mint egy pszichotikus, rémálomszerű állapot, nem
tudom jobban elmondani. Mikor úgy alakultak a dolgok, hogy lett normális
fizetésem, akkor anyám vett nekem lakást - szerintem ekkorra már nagyon az
agyára mentem, és érezte, hogy ideje elhúznom. A lakást
természetesen köszönöm neki, nagy segítség volt, és életet mentett. Igaz,
hogy húsz évvel korábban kellett volna elmennem, de nem tudtam. Azért
nem, amiért a bántalmazott nők sem tudnak „csak úgy" lelépni egy férjtől
például. Nincs meg rá a belső lehetőség.

Már nem haragszom anyámra, és nem akarom szidni. Ő ennyit tudott adni, és
remek ideológiákat gyártott mindehhez, amiben mindig én voltam a fekete
bárány, és ő a mártír. A mai napig az a családi narratíva, hogy az én agyamat
szétmosták a pszichológusok meg a hülye barátnőim, és egy hálátlan némber
vagyok, aki fröcsög az anyjára.

Milyen érdekes, hogy mindig a gyerek a hibás! A szülő csak szent lehet és
sérthetetlen, a gyerek csak tróger és hálátlan.

Na nézzük, hogy van ez!

Milyen egy nárcisztikus ember?
Most nagyon szakmaiatlan leszek, ezért előre is elnézést kérek! Anyám
kemény asszony, és szerintem van benne nárcizmus vastagon. Ha
részletesebben érdekel ez a téma, van róla néhány frankó könyv, az egyik
kedvencem A lélek meggyilkolásának száz módja. Nézz bele, érthető,
olvasmányos, és nem maradsz tájékozatlan, ki tudod majd szűrni a nárcikat, s
ez életet menthet. Hogy azért valami képed legyen a dologról, összefoglalom
nagy vonalakban.

Amit most elmondok, nem mindenkire igaz, és elég pongyola, de talán abban
segít, hogy felébredj egy mérgező állapotból.

A nárcisztikus ember jellemzői vázlatosan és leegyszerűsítve a következők:

• Azt mutatja neked, hogy hülye vagy. Ő mindenki másnál okosabb, mindent
jobban tud, főleg nálad jobban, aki egy nyomorult kis véglény vagy.

• Imád magáról beszélni. A külsejéről, az elvégzett dolgairól, a sikereiről, a

szépségéről.

• Általában erősen kontrollmániás. Mindenről és mindenkiről tudni akar.

Az íróasztalán párhuzamosan és merőlegesen állnak a dolgok. Lakása tiszta,
rendezett. Folyamatosan kifelé él, mert befelé nézni nem mer. Úgy gondolja,
ha kint minden patika, akkor bent is az.

• A nárci nem tud szeretni, nincs empátiája, annyira lefoglalja, hogy

másodpercenként újjáteremtse a saját, hazug világát, hogy másra nem jut
ideje.

• Hideg. A felszíni ismeretség után rohadt kellemetlen a társasága, nem

árad belőle lágyság és kedvesség. Jégszobor. Betonkocka. Talán így
jellemezném.

• Nincs érzelmi tartaléka és önbizalma. Cserébe megsértődik és dacos.

Olyan, mint egy felnőtt testbe zárt hároméves. Vitatkozni, érvelni, belemenni
helyzetekbe nem tud, mert nincs hova esnie érzelmileg. Üres porcelán.
Folyton összetörik, de csak úgy tudja összerakni magát, ha belőled szívja ki
az életet.

• Oscar-díjas színész. A távolabbi környezete el van ájulva tőle, a közvetlen

környezete meg vagy a pszichiátrián fekszik, vagy alkoholista.

• Remekül funkcionál a hétköznapokban, és sohasem beteg; vagy ha

szomatizál, akkor imád gyógyszert szedni. Amúgy meg, mitől is lenne szarul,
hiszen nem él lelki életet.

Pontosan dolgozik, maximalista, imádja, ha feladat van, és imád beszélni

róla, hogy mennyi mindent elvégzett.

Manipulátor. Mindenkit maga mellé állít és mindenki hisz neki, hiszen

elragadó, határozott, olyan szépen él. Azt, hogy otthon mit csinál, csak a
családja tudja, de nekik senki sem hisz.

Rafkós. Egész nap kombinál, infókat gyűjt és ellened fordítja úgy, hogy azt
sem tudod, merre vagy arccal. Kimossa az agyad, és megbolondulsz
tőle. Abban is kételkedsz, amit érzel, és a végén magadat hibáztatod
mindenért.

Nem érdeklik az okok, csak az okozat. Nem elemez, nem analizál. Megy,
mint egy tank. Ha nem hívod fel egy hétig, mindenkinek elmondja,
menynyire hálátlan vagy. Azon nem agyai, hogy miért nem hívod fel, nem jut
el az első miértig, megáll az okozatnál.

Nem kér bocsánatot, nincs igazad, nem érti, mi vele a bajod. A világra adott
egyetlen válasza a dac és a sértődés, a párbeszéd lezárása és a hárítás.

Míg te ételből és italból merítesz energiát, addig ő szakításokból - persze

másokéból -, megcsalásokból, szarkeverésből, kudarcélményekből és
bukásokból. Imádja a bulvárt, lévén a saját élete kurva unalmas.

• Nem barátai vannak, hanem szövetségesei, akikkel másokat tud szidni. Ha

nem fújsz vele egy követ, kiestél.
• Ha ad, azt saját maga miatt teszi, és elképesztő teátrálisan adja elő, hogy
mindenki lássa. Kapni nem tud, ajándéknak nem örül szívből, továbbadja
vagy kidobja, de a szemedbe mosolyog, hogy mennyire eltaláltad az ízlését.

• Elvárásai és jogai vannak, kötelességei nincsenek. Neki alanyi jogon jár

minden.

• Az ő problémája és fájdalma mindig nagyobb, mint a tiéd. Ha eltörted a

lábad, neki tuti, hogy halálos betegsége van. Mindig rá kell figyelni, nem
viseli el, ha nincs a középpontban és kimarad valamiből.

• Hihetetlen erőket mozgósít, ha nyomozni kell utánad, a legrövidebb és

legegyenesebb úthoz - szemedbe nézés, felelősségvállalás -
viszont egyáltalán nincsenek eszközei.

• Boldog, ha boldogtalan vagy.

• Egyetlen dolog édes számára: a bosszú.

(A felsorolásból természetesen nem illik mindegyik pont anyámra, te viszont

most fényt kaptál, és leszakadt az állad!)
Hogyan alakul ez ki?
A nárcinak van egy súlyosan leértékelt szelfje, ami általában a gyerekkor
korai szakaszában sérült. Ehhez a gyerekhez neki nincs hozzáférése, ezért
folyamatosan felülkompenzál, és létrejön a felértékelt szelfje, ami
grandiózus, de teljesen fals. Belül folyamatosan szorong, de ezt nem tudja
beazonosítani. Ha véletlenül beteg, akkor emésztési gondjai vannak, migrénje
vagy alvászavara - persze ezek csak példák, ha elcsaptad a gyomrod, nem azt
jelenti, hogy nárci vagy -, és ezekkel a tünetekkel fordul orvoshoz. Van, hogy
öt-hatféle gyógyszert szed, de számára ez tök okés, nem gondolkodik el azon,
hogy a panasza esetleg lelki eredetű. Imádja a tablettákat, és úgy véli, azok
mindent megoldanak.

Az összes előadáson és az összes, nárcizmusról szóló könyvben azt

hallottam/olvastam, hogy ez valóban korán alakul ki, tehát gyerekkorban,
illetve a kamaszkor végéig, és ezernyi oka lehet, traumáktól kezdve érzelmi
elhanyagoláson át a bántalmazásig.

Én, mint nem szakember, úgy képzelem, hogy a nárcizmus az, mikor valaki
saját magába kapaszkodik, mert nem marad más választása. Saját magát
helyezi az egész világ közepébe, egy olyan világéba, ahol mindig szépnek,
tökéletesnek és rendezettnek kell lenni. A belső világ halálosan félelmetes,
ezért meg kell mutatni a kintieknek, hogy bent minden rendben van.
Ha egyetlen mondattal kéne jellemeznem, akkor egy dacos, sértődékeny,
hisztis gyerek magassarkúban (vagy öltönyben), aki mellett pokol az élet,
mert nem lehet hozzá érzelmileg kapcsolódni. Valami ilyesmi, de ez csak az
én nézőpontom, full laikus, amolyan bulvárpszichológia.

Én, ha beledöglök se tudom azt mondani, hogy anyám fizikailag vagy

szavakkal rendszeresen bántott volna. Érzelmileg bántott - még csak nem is
szándékosan! -, ami egy láthatatlan gyilkos, és nagyon nehéz beszélni róla.
Anyám sohasem mondta, hogy bárcsak ne születtem volna meg, milyen
undorító vagyok, dögöljek meg, semmi ilyesmi nem hangzott el - viszont az
lebegett a levegőben, hogy zsigeri szinten irritálom, és megőrül tőlem. Nem
tanulta meg, hogyan kell jól szeretni. Ami roppant érdekes, az az, hogy
faterral kilencéves koromban jöttek össze, és a mai napig nagyon jól
megvannak. Ha megkérdezed őket, azt mondanák, imádják egymást, és
fogalmuk sincs, mi bajom anyámmal, miért írok ilyen szemét könyvet, mikor
ő mindent megadott nekem, erején felül. És kívülről ez így is látszik. Nehéz
ezt megmagyarázni! Teljesen más egy anya-gyerek játszma, mint egy férfi-nő
játszma. Fater és muter tényleg jól megvannak, abszolút tökéletes páros.
Faternak jót tesz a kontroll, muternak is megfelel, hogy van kit kontrollálni,
van kinek főzni.

Ami a bántalmazást illeti: a fizikai bántalmazást könnyű felismerni. Pofán

vágnak, vérzik az orrod, belilul a fejed. A szóbeli bántalmazásnak és az
érzelmi elhanyagolásnak nincsenek külső nyomai, azt csak te érzed, és ami a
legdurvább: nincs rá tanú, nincs látlelet. Ez is a négy fal között zajlik,
nemcsak a buzikat, de a bántalmazókat is oda zavarja ez a társadalom - bár
nem tudom, a heterók hol dugnak, szerintem ők is a négy fal között...

Ki mondja meg egy vasárnapi ebédről, ahol feszült a hangulat, egy

gesztusról, egy érzésről, hogy az bántalmazás? Ki hiszi el neked, hogy baj
van, mikor szép ruhákban, szép lakásban, szép szülőkkel nősz fel?
Nem győzöm hangsúlyozni, engem valóban nem vertek, és nem is ordítottak
velem. Pusztán nem úgy lettem szeretve, ahogy az nekem jó lett volna, nem
kaptam annyi ölelést és biztatást, amivel könnyebben beléphettem volna a
felnőttlétbe. Erre simán lehet azt mondani, hogy nagy ügy - viszont
számomra semmivel sem jelentett kisebb traumát, mint egy nemi erőszak
(nincs traumaverseny), ráadásul évtizedekig tartott.

Nem az a célom, hogy nyilvánosan megszégyenítsem anyámat - ezért sem

említem soha a nevét hiszen az ő szintjén valóban megtett mindent
értem, hanem az, hogy ráismerj a nehézségeidre, és megtedd az első lépést.
Először be kell látni, hogy igen, baj van, utána jöhet a segítségkérés.
Milyen az érzelmi bántalmazás?
Például olyan, hogy valaki undorodik tőled - persze nem mondja, csak
érezteti. Te mennél bújni, ölelni, kicsit megnyugodni, de érzed, hogy a másik
a picsába elkíván, nem akar veled időt tölteni, zavarod. Állati nehéz ezt
felismerni és még nehezebb erről beszélni, mert a társadalmunk
sablonválaszokból dolgozik, nem hajlandó belenézni a másik traumájába.

Érzelmi/verbális bántalmazás még az elhanyagolás, a szeretetmegvonás, a

degradálás, a másikon való viccelődés, a grimaszok, a fájó gesztusok, a
másik semmibevétele, hülyének nézése, az igényei és érzései kinevetése,
vagy az, ha folyton azzal vádolnak, hogy hazudsz, félreértesz, nem is úgy
voltak a dolgok. Ha mondjuk, van egy tré párkapcsolatod, és
panaszkodsz anyádnak, de azt hallod cserébe, hogy hát a Józsi milyen
tisztességesen dolgozik, ő keresi a pénzt, neki köszönhetsz mindent, időben
hazajön a munkából, inkább ne ugrálj, úgysem találsz jobbat. Ennek annyi az
üzenete, hogy dögölj meg boldogtalanul. A másik kedvencem, mikor valakit
molesztált az apja vagy a nagyapja, és mikor ezt nagy nehezen, hosszú
évek után elmondja a családnak, akkor azt kapja válaszul, hogy egyrészt nem
igaz, a Feri bácsi biztos nem olyan; másrészt a Feri bácsi így szeretett, mást
bezzeg még így sem szeretnek.

A társadalmunk érvénytelenít és áldozatot hibáztat; mindig az áldozatnak van

lelkifurkája, és az elkövető funkcionál jól. Csinos, szépen dolgozik, vidám,
hasznos része a rendszernek, az áldozat meg gyógyszert szed, depressziós,
kezelik, ő olyan kis nyomi és haszontalan. Elképesztő nehéz innen nyerni,
mert olyan erőkkel kell harcolni, amelyek nem minket támogatnak, hanem az
elkövetőt. Mennyi, de mennyi ilyen történetet hallottam az íráskurzusokon!
Mennyi rettegést, szorongást, hogy nincs kihez fordulni, mert az egész család
a bántalmazott ellen van, és a bántalmazót védi! Ez olyan szinten
traumatizáló, hogy elmondhatatlan, és iszonyú nehéz kijönni belőle.

Én tinikorom óta rengeteget szidtam az anyámat fűnek-fának. Sőt, anyámnak

is ezerszer elmondtam, mi a bajom vele, pontosan tudja is. Jött rá segítség?
Komolyan vett engem bárki? Nem, csak a szokásos válaszok jöttek, hogy
szeret ő a maga módján - ez a kedvencem -, meg ne legyek már ilyen dühös,
értsem meg őt is satöbbi. Mindenki legyint, és be akar fejezni egy ilyen
diskurzust. Senki sem mondja, hogy gyere, ülj le és mesélj az érzéseidről,
meghallgatlak és komolyan veszlek. Haladni kell tovább, nem szabad
agyalni, az egyik ember ilyen, a másik olyan, nincs itt semmi látnivaló,
különben is, mi bajod, most kaptál új ruhát, más a két kezét összetenné, ha
ilyen anyja lenne. Kész, ennyi, párbeszéd befejezve, mehetsz a pszichiátriára.

Engem alapvetően két ember vett komolyan, Nagyapám - akiről később még
részletesen szólok - és Enikő barátnőm. Utóbbinak köszönhetem, hogy
elkezdtem a terápiát, előbbinek pedig, hogy cinkosom volt és megvédett - bár
anyámat is szerette és tisztelte. Ha ők nem lettek volna, simán lehet, hogy
most valami csinos, hátulkötős köpenyben rázogatnám valamelyik zárt
osztály rácsait.

Visszakanyarodva az okoskodásból a gyerekkorhoz, frankón nem volt bajom

14 éves koromig. Imádtam az általános sulit, szavaltam verseket, vicces
voltam, írtam, játszottam, fára másztam, sokat lógtam a családommal és a
spanokkal. Ahogy visszaemlékszem, tényleg boldog voltam. Anyám jobban
szerette, ha én koccoltam le otthonról, de azért sokszor volt olyan is, hogy
nálam aludhatott egy kis barátnőm. Alapvetően, mivel nem volt tesóm,
elszórakoztattam magam, simán eljátszottam a nagyszobában is (az egykék
kreativitása). Babáknak építettem liftet, rajzoltam, verseket írtam. Nem
voltam rossz gyerek, csak talán egy kicsit kettős: otthon magának való,
közösségben viszont - ahogy nagyanyám megállapította - az osztály bohóca.
A humorérzékem idejekorán kifejlődött, hála a jó Istennek, így aztán boldog-
boldogtalant szórakoztattam. Anyám nem volt erre vevő, a mai napig
gyűlöli a szarkazmust, a cinizmust és az iróniát, belőlem meg ezek
folydogáltak már akkor is.

Szóval, nem voltam állami gondozott, nem vertek nadrágszíjjal, nem repült
otthon a tányér vagy a kés, nem ordibált senki. Azt hittem, minden oké.
Aztán egyszer csak összeomlott a rendszer. Véget értek a gondtalan
gyermekévek, és miközben a Csaba-lépcső felé kanyarodtam egy utcai
focizás után, bevillant a felismerés: engem nem szeret az anyám.
Üvegpohár
Emlékszem a pillanatra, olyan volt, mint mikor felmész egy felhőkarcoló
tetejére, kidobsz egy poharat, és zuhan, zuhan, aztán az aszfalton összetörik a
picsába vagy százezer darabra. Így emlékszem a napra, mikor befutott
érzelmileg az az infó, hogy engem nem szeret az anyám - és szegény biztos
szeret, tudom, csak hát az nekem nem volt elég jó.

Később Feldmárnál olvastam, amint leírta: engem nem szeretett az anyám.

Amikor ezt olvastam, leraktam a könyvet, elbújtam, és két napig nem
mertem hozzányúlni, mondván, ez mekkora eretnekség. Hogy merészelte
leírni? Ebben a mi zsidó-keresztény kultúrkörünkben az van, hogy a szülők
szeretik a gyereküket, és hogy tiszteld apádat és anyádat. Nincs olyan,
hogy nem, mert akkor elégsz a pokol legtüzesebb bugyrában. Ő meg ezt
leírta, és elkezdtem gondolkodni, hogy hát bakkor, engem nem igazán szeret
jól az anyám, és én sem vagyok az ő legnagyobb rajongója. Furcsa
érzés, mikor a bálványok összedőlnek.
Lázadás
Az általános iskola után irgalmatlan fos évek következtek. Középsuli,
ahonnan kirúgtak, mert hülye voltam, aztán pedig egy BKV-s szakközép,
amihez, jól látod, drága szép öcsém, semmi közöm nem volt. Cserébe vagy
11-szer megbuktam mindenből, amiben számok szerepeltek, és néha humán
tárgyakból is csak kegyelemkettessel mentem át.

A középiskola megszégyenített, megnyomorított és kifacsarta a lelkemet. Azt

a tükröt állította elém, hogy aki a matekhoz hülye, az mindenhez hülye; aki
nem tudja átugrani a zsámolyt, az nyomorék; és akit beskatulyáznak elsőben,
az bizony negyedikig úgy marad, pontosan ugyanazzal a címkével a
homlokán. Gyűlöltem a középiskolát, a geci, mérgező, szemétkedő tanárokat,
a teljesen felesleges tantárgyakat és a szorongást. Gyűlöltem minden nyarat
áttanulni a pótvizsgára, órákig buszozni a különmatek-tanárhoz, rettegni,
idegeskedni. Elcseszték a legszebb éveimet, öngyilkossági kísérleteim voltak,
vagdostam magam és egyszer gyógyszereket is bevettem - aztán jött a
gyomormosás a Korányiban meg a zárt osztály. Öt év után
végre leérettségiztem, nagyjából kettesre, bár szóbelin még elkaszáltak
matekból, biztos, ami biztos alapon.

Eközben persze otthon sem volt rózsás a helyzet. Anyámnak szénné égett az
arca miattam, hogy van egy rockerpólós, depis, pasinak álcázott, féldebil
kölke, akinek a korrepetálására rámegy a gatyája. Nem lehet rám büszke,
mert állati égő vagyok, maximum a komcsi verseket szavalom szépen az
évzárón, de az kit érdekel, a matek nem megy, pedig az az élet, nem a
művészet, a költők csak éhen halnak. Anyám először 16 éves koromban
mondta nekem, hogy büszke rám, mikor letettem a Pitman középfokú
nyelvvizsgát. Se előtte, se utána nem volt igazán büszke, mivel nála ez erősen
a teljesítményhez volt kötve, én meg csesztem teljesíteni.

Középiskola alatt kezdtem pasizni. Jött az első szerelem, aztán a második,

meg a hazudozások anyámnak, hogy hol vagyok, mert semmit nem lehetett
megbeszélni vele őszintén. Anyámnak mindenféle önreflexiót és saját
gondolatiságot nélkülöző, transzgenerációs sablonválaszai voltak. Ezek ilyen,
nagyanyáinktól visszaböfögött lózungok, hogy felmelegítve csak a káposzta
jó, szedd össze magad, az idő minden sebet begyógyít meg hasonló,
semmitmondó, kapitális faszságok. A párkapcsolati dolgaimat eleinte
elmondtam neki, aztán erről szépen leszoktam, mert segítséget vagy vigaszt
nem találtam nála. Ha tudni akarta, mi van velem, a barátnőimet kérdezte, és
úgy rakta össze a saját, eléggé torz kirakósát rólam.

Voltak „lovagjaim", akiket kedvelt anyám, de nem úgy kell elképzelni a

dolgot, mint a filmekben, ahol anya és lánya szupcsijó barinők, és együtt
beszélik meg a plázában a pasiügyeket. Inkább a tiltás volt jellemző, meg a
méla undor, hogy milyen söpredék manusokat választok. Hát az tény, hogy
már akkor sem az arisztokratarétegre buktam...
Az első nagy Ő
Zolit 1992-ben, azaz 15 évesen ismertem meg a gimiben. Finoman
fogalmazva sem volt jó pasi, de hát én sem Palvin Barbira hasonlítottam, a
fémreaktorral a számban, a zsíros hajammal és a
márványkoptatott farmergatyámmal. Örültem, hogy valakinek tetszem és
haza akar kísérni, így aztán a biztonság kedvéért gyorsan szerelmes lettem, és
járni kezdtem vele.

Kapcsolatunk gyermeki volt, alapvetően csókolózásból és iskola utáni

sétákból állt, meg nagy kamuzásokból otthon, hogy merre járok. Anyám
annyira undorodott Zolitól, hogy még húsz év múlva is felfordult a gyomra,
ha felhoztam a nevét. Amúgy átlagos arc volt, pokoli családi háttérrel. Néha
megverte az anyját, az anyja kibaszta a lakásból, meg ilyenek, 15 éves
fejjel ezt nemigen fogtam fel. Zolival persze vége lett a dolognak, egyrészt
azért, mert négy évvel idősebb volt, és egy másik lánnyal is kavart, másrészt
mert elkerültem egy új suliba, és új élmények értek. A szakítás nagyon fájt,
ez volt az első igazi fájdalmam. Rohadt egy érzés volt, néha felhívtam Zoli
anyját, aki azt mondta, az idő minden sebet begyógyít. Szerencsére nála is
volt egy pakli transzgenerációs bullshitkártya, osztott is belőle nekem
rendesen.

Zolival sok évvel később találkoztam újra. 25-26 éves lehettem, és akkor még
nem szexeltem senkivel. Gondoltam, felhívom, mert az önértékelésem a
nullán volt, a libidóm viszont a maximumon. Felhívtam, hogy átjön-e dugni,
kérdezte, van-e sör, mondtam, van, fater gondoskodik magáról. Így aztán
átjött Zoli, és én is bevertem némi alkoholt, mert mikor megláttam az ajtóban,
a libidóm felcserélődött az önértékelésemmel; aztán valami szexnek nemigen
nevezhető dolgot csináltunk, aminek a végén lerúgtam az ágyról, mert
fájt, ahogy bedugta. Nagy röhögés lett belőle, felhúzott a faszára egy zoknit,
és kiültünk a konyhába cigizni. Nagyjából ekkor láttam utoljára - nem
hiszem, hogy baj.

Anyám szerint borzasztó tini voltam. Szerintem is, de ez így utólag

visszatekintve teljesen normális. Én igencsak beparáznék, ha a 14-15 éves
gyerekem kitűnő tanuló lenne, folyton a szobáját takarítaná, a
katolikus liturgia szent nyelvén szólna hozzám és úgy öltözne, mint mondjuk,
egy csehszlovák BKV-ellenőr. A tininek az a dolga, hogy visszaugasson és
feszegesse a határait, a szülőnek meg pusztán annyi, hogy segítsen a tininek
nem megbolondulni saját magától. Ez nyilván nem a bújós, ölelős, mindent
megbeszélős korszak, bár láttam már olyan tinilányt, aki ilyen volt az
anyjával. Meg is ijedtem, hogy szegény, hát mikor fog lázadni, ha nem
most?!

Lázadásból nálam nem volt hiány! Nyomtam az esztrádműsort, elszöktem,

bőgtem, szétvertem a szobám, vagdostam magam, rockzenét hallgattam
csutka hangerőn, és előfordult, hogy a Keletiben csöveztem. Asszem,
igencsak depressziós lehettem, ha a depresszió szót abban az értelemben
használjuk, hogy az befelé fordított harag. Nagyon mérges voltam,
elhagyatott, magányos és kétségbeesett. Bénának, hülyének, undorítónak,
nyomorultnak és feleslegesnek éreztem magam. Minden rossz volt, amit
csináltam, minden tönkrement, amihez hozzányúltam, mindenért én voltam a
hibás. Semmire nem találtam választ, otthon nem értették, mi bajom van,
anyámmal nem beszéltünk egy nyelvet, nagyjából két perc alatt halál
idegesek lettünk egymástól.

Beszorultam. Nem volt sem előre, sem hátra. Az iskolából ömlött a kudarc, a
szar jegyek, az intők, a csalódások, otthonról meg a távolságtartás és az
intimitás hiánya. Két dolog tartott meg: a filozófia és Nagyapám.

Negyedikben egyszer csak lett egy új tantárgy: a filozófia. Emlékszem, az

első padban feküdtem hulla fáradtan, és próbáltam nyitva tartani a szemem,
mikor belépett Emília néni, és mesélni kezdett. Ahogy mesélt, magyarázott,
viccelődött, valami megmozdult bennem. Lassan felkeltem a padról,
kidörzsöltem a csipákat a mindig álmos szememből, és úgy éreztem, fényt
kaptam! Hát ez az! Ez hiányzott az életemből, ezzel akarok foglalkozni! A
gondolkodással, a bölcsesség szeretetével! Totál belezúgtam a filozófiába.
Faltam a tankönyvet, regényeket írtam a dolgozataimba, csak ötöseim voltak.
Miután 1996-ban végre valahára leérettségiztem, már tudtam, hogy filozófia-
előkészítőre fogok menni. Elsőre nem vettek fel, de másodszorra már igen,
ráadásul majdnem maximális pontszámmal, ami őrült nagy teljesítménynek
számított, akkoriban a filozófia volt az ország egyik legnehezebb
szaka. Sokévnyi bukdácsolás, évismétlés és pótvizsga után rájöttem: nem én
vagyok a hülye!

Az érzelmi magányból pedig Nagyapám mentett meg.

Pagyi, az öreg isten
Nagyapámról külön könyvet lehetne írni, de nem fogok. 1913-ban született,
telibe kapta a két világháborút meg '56-ot, olyan élete volt, hogy ép ésszel
nem lehet felfogni. 64 éves volt, mikor megszülettem, szép, ősz öregembert
képzelj el, csordultig szeretettel, és nagyon nehéz természettel. Szerintem
engem szeretett a világon a legjobban, de az biztos, hogy én a mai napig őt
szeretem a világon a legjobban, pedig 14 éve nincs köztünk.

Apám apja volt. Faramuci a felállás, mert, ugye, apám lelécelt a szőke nővel,
de én itt maradtam a családjával, szüleivel, nővérével, unokatesóimmal. Ő
kivált ebből a burokból, anyám meg én maradtunk. Tehát az Öreg neve
Bihari György, született Bleier, de a zsidókérdésbe most nem fogok
belemenni. Én egész korán elneveztem Pagyinak, ez egy mozaikszó az apa és
a nagypapa keverékéből. Mármint ez Pagyi elmélete, de úgy érzem, a benne
lakó nyelvész nem lőtt mellé.

Nagyapám tudott szeretni. Ennyi. Fogalmam sincs, kitől és hogyan tanulta,

miképp nem lett teljesen rotty a 20. század történelmétől, melyet a saját
bőrén tapasztalt meg. Nem tudom, miből volt az Öreg, de kristálytisztán folyt
át rajta a szeretet, és mindig csillogó szemekkel nézett rám. Nem azért
szeretett, mert teljesítettem, jó jegyet kaptam, szép voltam, akármi, hanem
azért, mert léteztem. Nem basztatott, csak hagyott élni. Olyan volt, mint
Jézus. Vagy Buddha. És nyilván túlzok, mert sokszor az agyunkra ment a
makacssága meg az öregsége, de ő az egyetlen, akit halálosan, elképesztően,
már-már patológiásan imádtam.

Az Öreggel arról voltunk híresek a hegyen, hogy sokat jártunk a Pajtás

nevezetű önkiszolgálóba, és olyanok voltunk, mint egy szerelmespár. Mindig
fogtuk egymás kezét, sétáltunk, vagy csak ott lebzseltem nála a kertben, a
lakásban. Mikor már egyetemista lettem, akkor is a Pajtásban ettünk, és én
sokszor elkéstem, mert napokat bírtam átaludni. Pagyit nem zavarta, ő ott ült,
pontban délben, és várt. Mikor végre befutottam, csapzottan, buci fejjel,
mosdatlan pofával, úgy felcsillantak a szemei, hogy az leírhatatlan.
Beálltunk a sorba, felmarkoltuk a háromszög alakú alumíniumtálcát, és a
szocreál időkből ittmaradt Marika nénitől vagy Józsi bácsitól kikértük a
kajánkat. Én mindig valami húzósat ettem, krumpli, rántott hús vagy velő,
cukros üccsi és savanyú meg sütemény, Pagyi pedig levest és tésztát. A
kedvenc jelenetem az volt, mikor odaállt a személyzet elé, peckesen kihúzta
magát és csak annyit mondott: „Metélt". Én felnevettem, mert hát ebből nem
lehet tudni, mit kér, de konyhás Marika zsíros karjai már nyúltak is a kívánt
étel után. Csontleves cérnametélttel és mákos tészta. Én „hamis velőt"
kaptam, amit ott ettem először és utoljára. Azóta bezárták a Pajtást,
megkönnyeztem, mikor olvastam a hírekben. Most, hogy beköltöztem az Új-
lipótba, elmentem párszor a Lehel íze önkiszolgálóba. Majdnem ugyanaz,
csak senki sem vár csillogó szemekkel az ablak melletti pörköltszaftos
asztalnál.

Sokat sírtam gyerekkoromtól kezdve - minden este lefekvés előtt -, hogy ne

haljon meg az Öreg. Hogy bárkit és bármit elvehet tőlem az Úristen - nem
vagyok vallásos -, csak őt ne! Iszonyatosan szorongva szerettem, rettegtem
attól, hogy ha elmegy, akkor rápacsálok. Így is történt. 27 éves voltam -
három éve pánikbeteg -, amikor meghalt. Csak feküdtem az ágyon és
ordítottam. Úgy, mint egy vadállat, akinek épp letépi a medvecsapda minden
végtagját, és kiszakad a mellkasából a szíve. Szerintem ott én is meghaltam,
és a régi énem helyett kinőtt a második, új személyiségem.
Csak semmi pánik!
Na de, csapjunk bele a pszichóba, ha már ez egy önismereti-nyekergős
könyv, és úgyis a háromnegyed ország pánikos!

2001-et írunk. A 60-as buszon utazunk Áron barátommal, és egy

zongoraversenyt készülünk meghallgatni. Ebben az életszakaszban épp az
ELTE-re járok filozófia szakra, harmadéves vagyok, 24 éves, elég
szar lelkiállapotban - mint mindig. Ülünk a buszon, és egyszer csak azt
érzem, hogy kiugrik a szívem a helyéről, lezsibbadok, szédülök, elájulok,
lever a víz, és levegő után kapkodok. Szerintem nagyon sokan ismerik ezeket
a klasszikus pánikbetegség- - bocs, pánikzavar- -tüneteket. Azt éreztem, hogy
felborult a rendszer, az eszemnek nincs kontrollja a testem felett. Valami
történik velem, ami nem én vagyok. Olyan, mintha a központi irányításnál
valaki rátenyerelt volna a gombokra, és összezavarta volna a fejhadiszállást.

Rohantam haza anyámékhoz, hívtam fatert, hogy jöjjön le azonnal a

buszmegállóba, mert kurva szarul vagyok. Lejött, ráestem, mind a ketten
eltaknyoltunk a betonon, nagyon szép látvány voltunk, és mondtam neki,
hogy iszonyatosan rosszul vagyok, meg fogok halni. Nyilván összeszarták
magukat anyámmal, hogy mi van a gyerekkel, és bementünk a János
kórházba a pszichiátriára. Kérdezte a doki, hogy mi van? Mondtam neki,
hogy teljes énképvesztés - jó, akkor még ezt a szót nem ismertem -,
zsibbadok, lihegek, kiesik a szívem, rettenetesen félek, hogy nagyon nagy baj
van, de ilyennel én még nem találkoztam korábban, összeomlott az
egész rendszer. A doki adott egy fél Rivotrilt, és megkérdezte, hogy be
szeretnék-e feküdni a zárt osztályra. Kinyitotta az ajtót, és mondtam, hogy
nekem, bmeg, semmi bajom nincs, kösz, hogy itt lehettem, ebből a bogyóból
adj még egy párat, és húzok haza. Ki az, aki önként és dalolva be akar
feküdni a zárt osztályra? 16 évesen már voltam zárton egy napot, mikor
megpróbáltam öngyilkos lenni, és kimosták a gyomromat, akkor az az egy
éjszaka bőven elég volt. Úgyhogy nem feküdtem be, hazavittek anyámék,
másnap felkeltem, mondom, semmi baj, hajrá, Rivotril, le vagyok szedálva,
jól vagyok, szép az élet! Csakhogy, mikor kiment a Rivotril hatása,
visszajött a pánik. És elkezdődött a Canossa-járás.
Első körben elballagtam a körzeti orvoshoz, Éva nénihez, aki piros Marlborót
szívott a rendelőben (!). Nem szarozott, frankón ott cigizett, valami végtelen
nyugalommal és rezignáltsággal a tekintetében.

Rettenetesen jó fej, idős hölgy volt. Nagyon sokat élt Indiában. Kezem-lábam
remegett, zsibbadt a tarkóm, teljesen kész voltam, és kértem, hogy hadd
feküdjek le az ágyra. Szakadt rólam a víz, vele is közöltem, hogy meg fogok
halni. Éva néni odajött hozzám, rám nézett, és azt mondta: „Vikikém, neked
pánikbetegséged van."

Megállt bennem az ütő, hogy azt a kurva, nekem itt lefőtt a kávé! Mondta,
hogy van egy jó híre: a pánikbetegségnek sem a pánikhoz, sem a
betegséghez nincs köze. Ez egy állapot, és el fog múlni. Kijöttem, és
elújságoltam anyáméknak a diagnózist, hogy pánikbeteg vagyok. Megvolt a
bélyeg, hogy emögé el lehet bújni, de persze ettől még nem lettem jobban.

Elkezdtem járni egy pszichiáterhez, akinek nem mondom a nevét, de teljesen

félregyógyszerezett. Egy olyan szorongásoldót kezdtem el szedni, amitől
pikkpakk felszedtem 30 kilót, cserébe hosszú hónapokig nem tudtam kikelni
az ágyból, annyira le voltam szedálva. Aki soha nem szedett bogyókat, annak
olyan ez, mint egy narkós trip. Fekszel, és folyik szét a világ. Olyan, mint a
Félelem és reszketés Las Vegasban, csak olcsóbban hozzájutsz az élményhez.
Feküdtem az ágyon, és mondtam anyámnak, hogy milyen szépen úsznak a
zsiráfok a plafonon. Csóri muter teljesen megrémült, nem tudta, mi van, mit
kell csinálni. Minden reggel felhozta az ágy mellé a reggelit, letette egy
székre, és elment dolgozni. Ez ment hónapokig. Nem bírtam kikelni az
ágyból, nem tudtam elmenni vécére, nem bírtam semmit sem csinálni, csak
nagyon lassan és szédülve. Lemenni rötyire az emeletről, félnapos
mutatvány volt. Mint egy hernyó, a földön csúsztam-másztam.

Kis idő elteltével arra gondoltam, hogy ideje lenne elhagyni a Rivotrilt, mert
„Mit nekem zordon Kárpátok...". Na, amikor letettem, akkor jött az
igazi parádé, ugyanis még rosszabbul lettem, és fel kellett hívnom fatert,
hogy tegyen vissza az ágyra, mert konkrétan nem tudok visszamászni, olyan
rohamom van. (A Rivót aztán három hónap után el tudtam hagyni, a
szorongásoldót majdnem tíz évig szedtem.) Szóval, ez ment hosszú időn
keresztül, gyógyszer, rosszullét, zombiság.
Féltem a pánik alatt, hogy így maradok. Ebben az énképvesztésben, ebben a
kontroll nélküli állapotban. Hogy a testem nem csinálja azt, amit mondok
neki. Az első hónapokban a lakást sem tudtam elhagyni, féltem kimenni, és
nem is tudtam. Néha csak álldogáltam a küszöbön, és azt éreztem, hogy a
lépcsőház egy elérhetetlen világ, ahová már sohasem fogok eljutni. Az utazás
szóba sem jöhetett. Kocsiba be tudtam ülni, de semmilyen tömegközlekedési
eszközre nem tudtam felszállni, azonnal zsibbadni és izzadni kezdtem.
Azt éreztem, megfulladok.

Sokan félnek attól is, hogy nyilvános helyen bekakilnak vagy bepisilnek. A
fosástól én is féltem, ez néha még visszajön, de már csak röhögök rajta, mert
tudom, hogy pszichés. (Mellékszál: Sokat segített, mikor három éve kivették
az epémet. Volt benne egy egycentis kő, én pedig rohantam kiműttetni - már
megbántam. A műtét után három hétig fostam. De nem akárhogy! Mikor
vissza kellett mennem varratszedésre, Kelenföldön bekéredzkedtem egy
forgalomirányító központba, és vagy két órát ott ültem a rötyin. Ilyenkor jól
jön a „terhes vagyok, bocsánat" jolly joker kártya, és máris kész az
empátiaburger. Abban a három hétben rémálom volt minden! Azóta már nem
félek annyira. Ha rám jön a para, akkor azzal nyugtatom magam, hogy az
egész világ egy vécé, bárhol lehet találni slózit.)

Féltem az ájulástól is. Folyton közel jártam hozzá, de sohasem ájultam el,
pedig már nagyon kívántam. Olyan ez, mintha beszorulnál az orgazmus
előtti másodpercekbe, hogy na, na, mindjárt ott vagy, de sohasem érsz el a
csúcsra. Ez is olyan, csak kevésbé kellemes. Néha tényleg megváltás lett
volna egy ájulás, de nem jött. Iszonyú érzés volt ebben a köztes
létben lebegni, és várni, hogy valamerre billenjen el a dolog. De a dolog
kimerevedett és nem billent. Asszem, ez jellemzi legjobban a
pánikbetegséget: egy beszorult állapot. Se előre, se hátra.

Alapvetően biztonságot kerestem. Mondjuk, egy lakást. Leginkább otthon

akartam lenni, ami nyilván a legrosszabb stratégia volt, de ezt akkor még nem
tudtam. Az nyugtatott meg, hogy ott van ágy, vécé meg kaja. Sokszor érzem
ezt a mai napig amúgy, hogy szeretek a lakásban lenni, mert biztonságot ad.

A pánikbetegség alatt abbahagytam az egyetemet, mert nem tudtam tanulni,

nem tudtam olvasni. A tarkóm iszonyatosan zsibbadt, elfelejtettem, hogy
cigizek, meg hogy mi a nevem, mi van velem, tehát nullára szétesett minden.
Egyfolytában halogattam a vizsgáimat, aztán a végén kiiratkoztam az
egyetemről, mert semmi értelmét nem láttam így ennek a haláltusának. 4,5
volt az átlagom, mikor elkezdtem a filót, a pánik közben kettesekért
könyörögtem a tanároknak.
Hogy mi következett?
2001 júniusában önként és dalolva bevonultam az Országos Pszichiátriai és
Neurológiai Intézet Pszichoszomatikus Osztályára. Ez akkoriban
Tündérhegy néven futott, most Budakeszin működik. Nem úgy kell
elképzelni, hogy ez a „nagy Lipót", mert itt nem voltak úgymond súlyos
esetek, csak olyanok, mint mi, tehát kényszerevők, fényevők, depressziósok,
pánikosok, szorongok, azaz alapvetően teljesen normális állapotban lévő
emberek, akik lelkileg rottyon voltak. Itt nyaraltam három hónapot, amire
már nem igazán emlékszem, csak arra, hogy jó volt a társaság, sokat
beszélgettünk, és életemben először itt csókolóztam egy homoszexuális (!)
sráccal, Attilával, aki eszméletlen jól smacizott. Hétvégente haza lehetett
volna menni, de én nem tudtam: megálltam a kapuban, és nem
tudtam továbbmenni. Van az a pánik, amikor megállsz a küszöbön, na nekem
is olyan volt. Autóval tudtam csak utazni, ezért fater szállítmányozott ide-
oda. (A későbbiekben simán volt olyan, hogy vártam a buszt, és öt órán
keresztül nem tudtam felszállni rá, csak álltam a megállóban, a sofőr meg
nem értette.)

Tündérhegyen három hónap után sem lettem jobban. Volt egyéni terápia,
csoportos terápia, művészeti foglalkozás. Igazából az gyógyított, hogy
egymással tudtunk beszélgetni, és rájöttünk, hogy nem a mi problémánk a
legnagyobb. Amikor azt láttam, hogy ott ül egy 45 kilós felnőtt nő, aki zokog
és nem tud enni, vagy amikor éjszaka az egyik hölgy felvágta az ereit, akkor
rájöttem, hogy semmi bajom. Amikor elkezdett megtelni a Lipót, és jöttek át
a súlyosabb esetek, akkor jöttem haza, azokat az emberi sztorikat már
nem bírtam ép lélekkel feldolgozni. Mondjuk, hogy valaki gyerekkorában
hazament, és felakasztva találta az anyját. Ráadásul akkor még nagyon fiatal
voltam ezekhez a történetekhez.

Tündérhegy után nem mentem egyéni terápiába, és semmiféle segítséget nem

kértem, nem kaptam. Csak szedtem a rohadék szorongásoldót, és egyre
szarabbul éreztem magam. Közben meg még asztmás is lettem, és 25
százalékra csökkent a tüdőkapacitásom. Hiába na, élni tudni kell!
Mit üzen a pánik, és miből születik?
Aki pánikbetegséggel küzd, az két dolognak örüljön. Az egyik, hogy el fog
múlni, a másik pedig, hogy ez nem egy betegség, hanem egy állapot.

Úgy gondolom, hogy a pánikzavar befelé fordított düh, vagy egy beszorult,
feldolgozatlan trauma - mondom én, a nem szakember. Véleményem szerint a
legelső lépés az, hogy az ember felismeri, hogy baj van. Azért produkálok
fizikai tüneteket, mert baj van. Kivel van baj? Mire reagálok? Mi történik? Ki
bánt? Ha ez megvan, tök jó, el lehet ballagni terápiába vagy valamilyen
önismeretbe, ami lehet csoport, művészetterápia, tánc - teljesen mindegy,
csak el kell indulni befelé.

Az én pánikom egy kivezetetlen düh volt, ami anyámnak szólt. Dühös

voltam, mert úgy éreztem, nem kapok szeretetet és minőségi figyelmet.
Satuban éltem, és ebből a satuból nem tudtam szabadulni. A gyerek nem
lázadhat felfelé, nem haragudhat a szüleire, mert azok szentek. Ki látott már
olyat, hogy anyádat vagy apádat elküldöd a picsába, vagy megütöd? Hogy
képzeled te azt? Hol a tisztelet? A gyereknek - akkor is, ha már nagyobbacska
- nincs más fegyvere, csak a betegség. Ez azért kurva szomorú. És mikor sem
ütni, sem futni nem tudsz, akkor beszorulsz. Nekem ez a pánik.

Ha mélyebben belegondolok, sohasem beszéltem csúnyán az anyámmal vagy

az apámmal. Anyámmal egyetlenegyszer ordítottam, utána lettem tíz évre
pánikbeteg. Ott, akkor előjött belőlem minden, és csak ordítottam a
konyhában, ő meg elmenekült otthonról és sétált egy kört. Mikor visszajött,
megkérdeztem tőle, hogy elgondolkodott-e azokon, amiket ordítva a fejéhez
vágtam. Azt válaszolta, hogy természetesen nem. Nagyjából utána jött az első
rosszullétem. Összeomlottam. Nem voltak eszközeim, így inkább
megbetegítettem magam.

Olvastam egy könyvben, hogy egy amcsi nő vietnámi katonákat és

szexuálisan zaklatott nőket vizsgált. Az az érdekes, hogy azok a katonák,
akik visszatértek a háborúból és azok a nők, akiket bántottak,
nagyjából ugyanazokat a poszttraumás tüneteket produkálták, mint a pánik.
Innen raktam össze a kis buksim segítségével, hogy a pánik összefügghet a
traumával és azzal, hogy engem bántottak, bántanak, nem vettek vagy nem
vesznek komolyan.

A pánikbetegségben nem éreztem sem pánikot, sem betegséget, azt éreztem,

hogy teljesen normális vagyok, és ezt próbáltam elmondani az egyéni
terápián is Tündérhegyen, miközben azt ecseteltem, hogy démonok
mászkálnak bennem éjszaka. A pszichológus csak nézett rám, és láttam, hogy
közben azt gondolja: baszki, ez totál hülye! Mondtam neki, hogy nincs para,
rendben vagyok, de olyan kegyetlen rémálmaim voltak, hogy összevissza
fostam magam. Elmeséltem például a pszichológusnak, hogy különböző
entitások mászkálnak bennem. Bemásznak a lábamon, kiszorítják a lelkemet,
eltorzul az arcom, és kimásznak. Miközben ezt ecseteltem, hallottam magam
kívülről, és arra gondoltam, ez nagyon gáz, de közben tudtam, hogy én egy
egészséges ember vagyok, akivel rossz dolgok történnek. Egy fiatal hölgy
volt, és nem azt jelezte vissza, hogy ez oké - ennyire nem volt feldmári vonal,
ennyire nem ment bele az én őrületembe. A világ legkártékonyabb dolga, ha
valaki hülyének néz, és nem hiszi el, hogy az érzéseid, az álmaid komolyak.

Kívülálló számára a pánikzavar egy hiszti. A család, a hozzátartozók vagy az

épp aktuális partner csak azt látja, hogy valami bajod van. Meghülyültél. Hát
miért nem mész ki az ajtón? Miért nem buszozol? Mitől félsz? Állnak
tehetetlenül, te is állsz tehetetlenül, és leég a pofádról a bőr, hogy a környezet
terhére vagy akik szégyellnek téged, és egyáltalán nem akarnak ebben részt
venni.
Házi diagnózisok
Mikor elkezdődött ez az egész pánikos cucc, hirtelen mindenki meg akarta
fejteni, mi ez. Anyám sírt, mikor látta, mit tettek velem a gyógyszerek, és
egyben ideges volt, mert nem látta, mikor lesz ennek vége. A barátok nem
értették, miért nem jövök buliba, találkozóra. Egy idő után már csak
hazudoztam nekik és néhány családtagomnak is, vagy lemondtam a megígért
randevút. A barátok néha látogattak, de igazán mélyen és tartósan senki sem
állt mellettem. A betegeket látogatják, a látogatások pedig általában másfél
órásak. Az embert nem látogatni kell, ha rosszul van, hanem megérteni és
soksok időt vele tölteni. Fater annyira nem volt meglepődve, mert ő már
látott ilyet. Volt egy barátja, aki Xanaxon élt, és folyton öngyilkos akart
lenni. Ő ezt a csávót nagyon szerette - az illető azóta már meghalt -, és azt
gondolom, valamennyire átjött neki a rosszullétem. Folyton azt kérdezgette,
ki bánt téged itthon? Mi nem jó neked? Mid nincs meg? Őszintén kérdezte, és
sajnos úgy fogok meghalni, hogy erre a választ nem fogja megérteni. Nem
azért, mert hülye, hanem azért, mert az ő szempontjából anyám egy álomnő.
Szóval, szarul voltam, de ezt valahogy senki sem értette meg. Csak azt látták,
hogy a Viki fekszik és alszik, de az okokig már senki sem akart eljutni.
Nagyapám volt az egyetlen, aki magát hibáztatta. Ő sem értette, mi van, de
kiborult, hogy biztos rossz, apapótlék volt, ezért csinálom a hisztit.

Összefoglalva: egy pánikos, vagy szinte bármilyen pszichoszomatikus

szarsággal küszködő ember környezete általában nem érti, mi van. A
szenvedő alany csak hisztizik, a környezet pedig sürgetné. Vannak kivételek,
mikor a környezet segíteni akar, odaül az ágy szélére, de alapvetően ilyenkor
kettéhasad a világ. Lesznek egészségesek és leszel te, a nyomorult, a
kirekesztett, a magatehetetlen. Nagyon nehéz elmondani egy kívülállónak,
főleg úgy, hogy akkoriban még messze nem tudtam, mi bajom van.

Pszichós előadások végén szokták kérdezni, hogy mit tehet a környezet. Okos
terapeuták azt szokták válaszolni, hogy maximum jelen tudnak lenni
empatikusan. Mondjuk, mikor pánikrohamod van, akkor az egyik szeretted
odaül melléd, azt mondja, figyelj a légzésedre, számolgat veled, hogy
beszíííííííív 1, 2, 3, 4, kifúúúúúúúúj. És közben fogja a kezedet. Nem nagyon
lehet mást tenni, csak együttérezni és segíteni abban, hogy kiszakadj abból a
helyzetből és közegből, ami megbetegít.

Segítség, ha valaki elvisz terápiába, kiváltja a gyógyszered - ha kell -, hoz

kaját, beszélget veled. Ha egy-két embernek őszintén el tudod mondani, mit
érzel, mit gondolsz, és ők nem akarnak csípőből tanácsot adni, hanem csak
kérdeznek és meghallgatnak, akkor már sokkal jobb a helyzet. Nekem nem
igazán volt kivel beszélgetnem, egyedül voltam az összes
rémálmommal, fizikai fájdalmammal, őrületemmel,
zsibbadásommal, halálfélelmemmel. Mindenki értetlenül nézett, én
meg akkor még nem tudtam, hogy tényleg tök normális vagyok, a
legnormálisabb az adott helyzetben. A pszichós könyvek és videók segítettek
leginkább, belőlük kezdtem lassan, nagyon lassan megérteni, mi is
történik valójában.
Önismereti út
Mivel nem volt a neveltetésem része a pszichoterápia vagy a pszichológushoz
járás, ezért elkezdtem könyveket olvasni. Igazából 18 éves koromban,
középiskolában a filozófia ébresztett fel az agyhalálból, hogy jé, van egy
olyan dolog, hogy gondolkodás! Akkor kezdtem összeolvasni mindent, az
ókortól kezdve a sok okosságon át, és egyszer csak ez a lift lement
lelki szintre, ott pedig a pszichológia van. Szarul éreztem magam, és tudni
akartam, milyen folyamatok zajlanak bennem. Azt is szoktam mondani, hogy
lakik bennem egy pici. A pici Viki, aki édes, kreatív, csibész és állandóan
arra törekszik, hogy rendben legyenek a dolgok. Ez a pici végig érezte, hogy
baj van, és szerintem már annyira szomorú lett, hogy nagyon ki akart törni
ebből a ragacsos, fekete szutyokból.

Popper Péterrel indítottam, nagy szerelmem az öreg - ezúton is köszönöm

nagynénémnek és anyámnak a sok-sok könyvet -, utána jött Feldmár, Mérő
meg külföldiek. A filozófia megtanított kérdezni és nem megállni az
okozatoknál, a pszichológia pedig arra tanít, hogy ásni kell, elemezni és
fejlődni. Aztán meg, ki tudja, mi van. Utazás az egész.

1998 és 2000 között lehetett valahogy: az egyetemen a filozófia szakról

sokszor átvándoroltunk a pszichológia szakra, az Izabella utcába, ahol Popper
tartott fejlődéslélektan-órákat. A csilláron is lógtak a diákok. Péter bácsi meg
csak leült az asztalra, miután talpig feketében és némi túlsúllyal felküzdötte
magát az emeletre, majd mesélni kezdett. És csak mesélt, mesélt, és mi úgy
ittuk a szavait, mint a mézzel kevert kakaót. Imádtam őt hallgatni és olvasni
is. Megfogott, hogy nem tudja a tutit, elmondja a szorongásait, a félelmeit, a
gyötrelmeit, az utazásait. Valahogy emberszagú volt és szerethető.

Aztán belefutottam Feldmár Andrásba. Ő akkor segített leginkább, mikor

Angliában éltem egy szintén beszorult helyzetben. Szerencsére kivittem
magammal egy rakás pszichós könyvet, Feldmáré is köztük volt. Nekem ő,
így érzetre, olyan, mint Popper. Megengedő, szelíd, okos, és nem tudja, mi
van. Az LSD-terápiát nem értem, és nem tudok vele azonosulni, de ezt
leszámítva van egy csomó olyan gondolata Andrásnak, ami tetszik, főleg
azok, ahol szintén az anyjával való kapcsolatáról ír, vagy arról, hogy
menekülni kell.

Alapvetően nem „rajongok" pszichológusokért vagy pszichiáterekért.

Rengeteg magyar és külföldi szakember van, akinek értékesek a könyvei
vagy az előadásai. Amit magamra tudok venni, azt kimazsolázom, amit meg
nem, azt nem. Ha azt érzem, segít, akkor jó, ha azt érzem, ez egy baromság,
akkor meg elengedem vagy megvitatom Enikő barátnőmmel. Szerencsére
egyre több könyv érkezik hozzánk külföldről is, úgyhogy hajrá mindenkinek,
tessék olvasgatni! Ja, és írni, igen. Mert engem a sor végén az írás mentett
meg, erről még fogok mesélni később.
Mélypont
2004-ben, a pánikzavar harmadik évében Nagyapám úgy döntött, hogy exitál.
Finoman szólva nem hiányzott egy ekkora trauma. Arra emlékszem 2004.
június 12-éről, hogy kurva szarul vagyok, csöng reggel a telefon, és
nagynéném sírva közli, hogy Nagyapám meghalt. Én, mint az állat, elkezdek
üvölteni. Fekszem az ágyon, üvöltök, és azt érzem, hogy itt a létezésem vége,
ennél több fájdalmat nem bírok elviselni, ez az örvény alja, nincs lejjebb.
Pánikbeteg vagyok, meghíztam, nem tudok létezni, gyógyszert szedek,
olyan fizikai rosszulléteim vannak, hogy megbolondulok, majd erre meghal
az egyetlen ember a világon, akit tiszta szívemből szerettem. Feküdtem az
ágyon, és azt éreztem, hogy zsibbad a fejbőröm és kiszakad a mellkasom. Pár
hét múlva vettem csak észre, hogy megőszültem. 27 évesen. Akkor azt
éreztem, hogy innen már nincs hova zuhanni. Megdöglöttem. 14 éve
nem tudom feldolgozni Nagyapám halálát. Sokat álmodom róla, és
rettenetesen hiányzik.

Nagyapám halála felébresztett. Júniusban távozott, és augusztusban én már

12 órákat dolgoztam a Mekiben. Azt éreztem a halálakor, hogy vagy
ottmaradok az ágyamban és mumifikálódom, vagy beletemetkezem a melóba.
27 éves koromig nem igazán dolgoztam komolyabban, na, akkor megtoltam
rendesen a rollert és kurva sokat gályáztam. Persze volt, hogy zokogtam a
kasszában vagy sajtburgersütés közben, de nem érdekelt, azt éreztem, hogy
csinálnom kell valamit, különben megbolondulok. Szar melóhelyeim voltak,
gyorsétterem, gyár, nyomda, moziban popcornsöprögetés, fagyiárusítás,
szórólapozás, tetemhűtő-forgalmazó cégnél titkárnősködés - asszem rólam
igazán elmondható, hogy megjártam a szamárlétrát. De nem bánom, mert a
depresszió egyik legjobb ellenszere a cselekvés.

Minden egyes nap meg akartam dögleni, de valami nem engedett. Valami azt
duruzsolta a fülembe, hogy állj fel, és csináld! Valahogy úgy tudnám leírni
ezt, mint mikor egy építkezésen belelépsz a tűzforró, koromfekete kátrányba
és süllyedsz lefelé. Éget, fáj, húz a mélybe, de kapálózol az életedért. Eleve a
depresszió - bármi legyen is az - egy bénító, nyomorúságos dolog, amiből
állati nehéz kijönni, sokkal könnyebb feladni és várni a végítéletet. Egyrészt
vártam, másrészt nem vártam. Maradjunk annyiban, hogy jó a robotpilótám,
és néhány évig egész jól navigált ebben a köztes létben.

Nem vagyok motivációs tréner, nem fogom előadni, hogy a szipuzástól, a

kőbányai nyomdától és a bébiszitterkedéstől hogyan jutottam fel a „csúcsra",
annyi a lényeg, hogy a saját hajamnál fogva kezdtem el kirángatni magunkat
(engem és a picit) a gödörből. Sok évbe telt, de megérte. És most tényleg nem
akarok valami nyálas hollywoodi sztorit ideböfögni, hogy te is képes vagy rá,
fókuszálj a jóra meg tudomisén, mert bármikor lehetek munkanélküli, vagy
visszaeshetek lelkileg egy tinédzserkori énállapotba. Az, hogy pillanatnyilag
nagyjából minden rendben, semmit nem jelent. Nincs olyan, hogy valaki
nonstop stabil. Olyan van, hogy valaki megerősödik, lesz önismerete és
érzelmi tartaléka.
Kiút a pokolból
Amit Feldmár mond, azzal maximálisan egyet tudok érteni: ha téged valahol
bántanak, ha neked valahol nem jó, akkor menekülj! Akkor lettem jobban,
amikor elkezdtem menekülni. Ki kellett jönnöm abból a közegből, amely
összezsugorított, megszégyenített, elbagatellizált. És ahogy jöttem ki ebből a
közegből, úgy kezdtem jobban lenni. Olyan nincs, hogy valaki
egy pánikbetegségből úgy meggyógyul, hogy közben nem változik semmi.

Mondok egy példát. Sok család úgy néz ki, hogy kifelé minden nagyon hepi.
Csini anyuka, tipp-topp lakás, öltönyös apuka, a gyerek meg marékszám
szedi a gyógyszert. Miért lehet ez? Ha levesszük a házról a tetőt és
bekukkantunk, azt látjuk, hogy mondjuk anyuka érzelmileg elérhetetlen,
kontrollmániás, alapvetően önbizalomhiányos, túlkompenzáló alkat, akinek
csak a külsőség a fontos. Lelki életet nem lehet élni vele, amibe belerokkan a
környezete. Apu későn jár haza, iszik, néha, csak úgy „szeretetből" elveri a
gyereket, mert ezt hozta otthonról. Vajon milyen egy ilyen helyzetben a
gyerek? Jó esetben őrült! Mert ő megjeleníti a problémák ellentétben a
szüleivel, akik elfojtják.

Rossz hír: mindig az áldozat (megjelenítő) kerül pszichiátriai ellátásba, az

elkövető (bántalmazó) nem. Mert egy robotanyuka vagy egy pszichopata
felső vezető apuka remekül funkcionál a társadalomban, míg egy érzékeny
gyerek vagy tini összeroppan. Nem magától, hanem a környezetétől! Mikor
nekem ezt elmagyarázták egy előadáson, fényt kaptam! Amúgy ijesztő, mert
mi egy áldozathibáztató társadalom vagyunk, ezért ha megnézünk egy ilyen
családot, mindig azt mondjuk, hogy szegény gyerek, mitől lett ilyen?
Mikor fantasztikus, szép, okos szülei vannak, és jól megbélyegezzük a
kölköt, aki amúgy valószínűleg a család egyetlen normális tagja. Azért
tesszük ezt, mert kurva kellemetlen mélyebben belenézni mások problémáiba,
sokkal könnyebb vállat rándítani és elővenni egy kártyát a sztenderd, jól
begyakorolt válaszaink közül.

Utólag örülök annak, hogy pánikbeteg voltam, hogy tíz évem erre ment el, és
örülök annak, hogy még lehetnek pánikrohamaim, mert tudom, hogy olyan
folyamatok zajlanak bennem, amelyekre tök őszintén tudok reagálni.
Számomra az a félelmetes ember, aki egyfolytában jól van. Kivasalt ruhák,
állandó mosoly, mindenben szakértő, mindent tud, tökéletes a háztartása,
megszállottan takarít. Én ettől rettegek. Elemi szinten rettegek, mert ebben
annyi elfojtás van, és annyi lélektelenség, hogy ahhoz nem tudok
kapcsolódni. Ha bemegyek egy lakásba, ahol állati nagy kupi van, gyerekek
lógnak a csillárról, anyuka gitározik, apuka barkácsol, minden szanaszét
hullva, tudom, hogy ez oké, tök rendben vagyunk. Itt mindenki egészséges, a
szülő jól átadta és feldolgozta a gyerek érzelmeit. Miért? Mert a lelki
erőforrásaikat nem arra fordítják, hogy kívül legyenek rendben a dolgok,
hanem arra, hogy belül. És igen, vannak tiszta és rendes lakásokban is
normális családok, és élnek kupiban rossz emberek, de azért érthető, mit
akarok mondani. Ami igazán számít, az a légkör. Áll a kés a levegőben, vagy
sem. Lehet kisgatyában vagy meztelenül leülni ebédelni közösen, vagy fel
kell venni a nejlonharisnyát, a blúzt és a nyakkendőt. Ez a kérdés, kérem
szépen! És tudjuk, melyikből van több Magyarországon.

Most, hogy megint kiokoskodtam magam, visszatérek ahhoz, hogy miként

jöttem kifelé ebből a pánikzavarnak titulált cuccból. A pánik úgy kezdett
múlni, hogy arra gondoltam: oké, ha nem lehetek már rosszabbul, akkor mi
lesz? Az elején rosszabbul voltam, de utána jobban. A pánik alatt a pánik
rabja voltam, aztán elérkezett az a pont, hogy nézzük meg, mi történik, ha
kimegyek az utcára. Eléggé utálom azt a kifejezést, hogy lépj ki a
komfortzónádból, de a pánikra ez nagyon igaz. Amikor szarul voltam, fogtam
magam, és a második emeletről lementem a kertbe. Igaz, hogy visszajönni
már nem tudtam, fater hozott fel a hátán, de kirugdostam magam a
komfortból. Nagyapám halála után komfortzóna lett volna évekig feküdni
és bőgni, de felálltam, és elmentem dolgozni. Iszonyú jó döntés volt,
életmentő!

Aztán jött az, hogy mi történik, ha leteszem a gyógyszert. Nagyjából a

nyolcadik-kilencedik évben egyik napról a másikra letettem a gyógyszert. Ez
az, amit senkinek nem ajánlok! Ez tilos, senki ne csinálja
utánam, kamikazeakció volt. Kb. 2010-et írtunk, annyira rosszul voltam már,
hogy egyik este úgy döntöttem, nem veszem be a gyógyszert. Akkor
dögöljünk meg, nem fogok tudni felkelni másnap, zsibbadni fog a
tarkóm, rángatni fog az ideg, le fog verni a víz, nem fogok tudni munkába
menni. De én nem szedek több gyógyszert, feladom. Lefeküdtem az ágyamra,
és soha többé nem vettem be azt a kurva szorongásoldót. Kegyetlen napok és
hetek jöttek, walking dead üzemmódban. Aztán valahogy, már nem tudom,
hogyan, javulni kezdtem - de ez nem jelenti azt, hogy a gyógyszert így kell
abbahagyni! Szakember kell, és fokozatos csökkentés, tényleg nem viccelek,
hogy ezt senki ne csinálja utánam, valóban borzasztó szarul voltam utána!

A félelem sokkal nagyobb, mint maga a dolog, amitől félünk. A repüléstől

való félelem sokkal nagyobb, mint a valós kockázat: a repülő esik le a
legritkábban, sokkal több a közúti baleset. A repülésnél a félelem óriási,
maga a repülés meg nevetséges. Vicc az út, közben meg végigparázod az
egészet. Semmi nem történik, elmész A pontból B pontba, kicsekkolsz-
becsekkolsz, és ott vagy a tengerparton. Te generálod, hogy végigparázod az
egészet. Ez a te félelmed. Félünk a cápától. A kókuszdió több embert öl meg,
mint a cápa. A kókuszdiótól ki a tököm fél? Ki kell próbálni, hogy amitől
félsz, abba belemész, és erre kondicionálod magad. Tök jó módszer,
nullaforintos szabadulószoba. Én ezt számtalanszor csinálom. Például mindig
tartottam attól, hogy nem lesz munkahelyem, és éhen fogok halni. Mindig
úgy léptem ki munkahelyekről, hogy nem volt spórolt pénzem, és nem volt új
munkahelyem. Annyira rettegtem, hogy mi fog történni, hogy fejest ugrottam
bele: és ott ültem az ágy szélén, hogy tegnap felmondtam, nincs pénzem,
nincs munkám, majd lesz valahogy. És mindig lett. Amitől rettegek, azt
behívom. Gyere, játsszuk le!

Így lett végük a rémálmoknak is. Amikor mászkáltak bennem a démonok, és

kiszorították a lelkemet, akkor egyszer jött egy gonosz, fekete szellem, én
pedig elengedtem magam, és azt mondtam: gyere! Csináljuk végig, nézzük
meg, hogy te mit szeretnél. Nem akartam kontrollálni, nem tiltakoztam.
Előtte évekig mindennap úgy keltem fel, hogy csavarni lehetett a vizet a
lepedőből, iszonyatos rémálmaim voltak, de ez megszűnt akkor, amikor azt
mondtam: gyere! Szorítsd ki a lelkem, rajzold át groteszk módon az
arcom, nézzük meg, mi a legrosszabb, ami történhet, és akkor: kiszállt. Soha
többé nem jött a rémálom.

Popper mesélte egyszer, hogy Pistike odament hozzá, hogy van egy
félelmem, hogy meg fogok bukni történelemből, mit csináljak, Péter bácsi?
Pistike, bukjál meg. Na de, Péter bácsi, ettől félek a világon a legjobban.
Bukjál meg, meglátjuk, mi lesz. A gyerek megbukott, aztán ötösre
pótvizsgázott, semmi baj nem történt. Kurva jól feloldotta a félelmet, hogy
belement.

Talán szerencsés vagyok, talán bátor, mert elég radikálisan kiléptem a

helyzetemből. Az biztos, hogy motivált voltam. Nagyon meg akartam
gyógyulni, és nagyon meg akartam érteni, mi történik velem. Asszem,
sikerült. Bátorság volt letenni a gyógyszert, bevállalni, hogy rosszabbul
leszek. Bátorság volt munkahelyeket váltam, majd később elutazni, repülni,
messzire menni. Az az érdekes, hogy amiktől a pánik alatt félünk, pont azok
a gyógymódok. Az elköltözés, a kilépés, a sport, a környezetváltás - ezek
mind-mind nagyon jók! És mégis félünk megtenni, meglépni. Belementem a
félelmeimbe, és egyre jobban lettem. Persze cseppet sem elhanyagolható
tény, hogy közben elkezdtem írni.
Blogban az igazság!
2010-ben kezdtem el blogot írni, Tékasztorik címmel, a Blog.hu-ra. Annyi
volt az inspiráció, hogy ültem egy videotékában és rettenetesen unatkoztam.
Dagadt voltam, asztmás, pánikos, nyomorult, és ki akartam ventilálni
magamból egy csomó dolgot. Gondoltam, írok vicces sztorikat azokról, akik
bejönnek a tékába. Ennek az lett a vége, hogy már film is készült a
blogból, megjelent könyv formájában, és a fél ország ismeri. Én pedig abban
a percben gyógyulni kezdtem, ahogy kaptam figyelmet like-ok és kommentek
formájában.

Az írás egyrészt azért hasznos, mert ameddig írsz, addig valóban befelé
figyelsz és dolgozol az érzéseiden, másrészt ha online felületre írsz, akkor a
mondandódhoz jó esetben sokan tudnak érdemben kapcsolódni. (Aki nem
akarja publikálni a gondolatait, az is vezessen naplót, legalább napi húsz
percben!) Nekem rengeteget segített az írás, és az, hogy több ezer
levelet kaptam, amelyben megköszönik, hogy mennyi erőt adtam. Fura, a mai
napig nem értem, hogy betegen, teljesen megreccsenve hogyan tudtam mégis
segíteni másoknak. Eskü, nem akartam, de így utólag már hálás vagyok a
sorsnak, hogy megmutatta: a nevetés az egyik legjobb gyógyszer az írás
mellett. (Oké, van, aki a zenére, a táncra, a festészetre esküszik, én az
írásra, mert ez az én szemüvegem.) A blog meg a sok figyelem és szeretet,
ami áradt felém, elkezdett meggyógyítani, aztán pár év múlva olyan jól
lettem, hogy láss csodát: elköltöztem!
A világ végén
A videótékázás után másfél év angliai tartózkodás következett, ahol
bébiszitterkedtem. Erről nem fogok mesélni most, lényeg, hogy mikor öt
évvel ezelőtt hazajöttem, azt mondta a karma: oké, eddig szívtál, jöhet a
jóvátételi pálya. Ideje volt, mert otthon már nagyon szorított a hurok, viszont
természetesen megint nem volt egy fillérem sem. Az egyik tékás tag felhívott,
hogy lenne egy meló, arra azonnal igent mondtam. Egy social media
ügynökségnél helyezkedtem el, utána egy másiknál, aztán egy harmadiknál.
Annyi pénzt kerestem, amennyiből meg tudtam állni a saját lábamon, és
mivel anyám is belátta, hogy itt az ideje a tiplizésnek, ezért vett egy lakást
Budatétényben. Én pedig némi majréval a bugyimban összecuccoltam.

Gyűlöltem Budatétényben lakni, mert kint van a világ faszán, semmi nincs
ott, csak vonat, puszta, meg egy barkácsbolt. Akinek nincs kocsija és egyedül
él, annak rémálom. De kezdésnek azért rettentő jó volt, onnan jártam be
dolgozni, és abszolüt lekötöttem magam. Ekkor már híre-hamva nem volt a
pániknak, azt 2011 körül elhagytam. A budatétényi évek meghozták a kívánt
hatást, elkezdtem levegőt kapni, fellélegezni, élni. Fantasztikus dolog leválni
a szülőkről, én törvénybe foglalnám, hogy 18 évesen mindenkit basszanak ki
otthonról, nyilván ne az utcára, de koleszba vagy társbérletbe, mert egész
egyszerűen ez kell az embernek - Feldmár is megmondta.

37 évesen tehát újjászülettem, pénzt kerestem, jól éltein, mindent meg tudtam
venni, amit csak akartam. Persze ennyire azért nem volt gömbölyű a dolog,
mert a költözéssel együtt egy majdnem négy évtizedig tartó traumát is vittem
magammal: érzelmileg bántalmazó pasikba zúgtam bele reménytelenül, és
kibaszott sokat szorongtam.

A pasik a pánik alatt is érdekeltek, de így utólag visszagondolva sohasem volt

nálam a fókuszban a párkapcsolat. Nyenyeregtem sokat, hogy de jó lenne egy
csávó, szomjaztam a szerelemre, érdekelt a szex, de idiótákat vonzottam be,
vagy olyanokat, akikről tuti biztos volt, hogy nem lehetnek az enyémek -
nős pasik például. 2018 májusáig valami eszméletlen torz illúzióvonaton
ültem - de asszem, már leszálltam róla, hála a terápiának és az apámmal való
kibékülésemnek.
Megbocsátok, apa!
Nagyjából három éve történt. A Camponában épp kiürítettem a KFC-s
tálcámat a kukába, és bevillant egy érzés: már nem haragszom az apámra!
Álltam, hogy dikk, ez meg mi, ezer éve nem gondoltam apámra, nézzük meg,
mi ez! Osztottam-szoroztam, és írtam apámnak egy e-mailt, hogy figyi, sok
éve nem beszéltünk, én igazából nem akarlak bántani, nem akarok
vádaskodni, számonkérni, fölényeskedni, mi lenne, ha mint két felnőtt,
leülnénk beszélgetni, mert igazság szerint engem mindig is érdekelt az érem
másik oldala. Egyetlen narratívában nőttem fel, abban, hogy apám szar meg
szemét, lelépett, nem küldött gyerektartást, szarik rám, az anyám kikészült, és
apám egy tróger. Mindig is szerettem volna hallani az ő verzióját, így aztán
rányomtam a küldés gombra, és asszem, még aznap meg is érkezett a válasz,
hogy szívesen találkozna velem. Tökre megörültem, hogy na, ez érdekes lesz!
Ekkor még Budatétényben laktam, és mondtam apámnak, hogy bátran jöjjön
át, itt nem zavar minket senki.

Mikor belépett az ajtón, idősebb kori önmagamat, nagynénémet és

nagybátyámat láttam egy személyben, slankított kiadásban. Apám
megöregedett és megtört. Nem azt mondom, hogy szarul néz ki, mert pirosas
farmer, póló és egy elektromos gitár volt rajta - ugyanis gitártanárhoz jár -, de
azért látszik az arcán valakinek, ha meggyepálja az élet. Leült a
kanapéra, főztem neki egy pont kellemesen szar gyümölcsteát, aztán mesélni
kezdett. Az úgy volt, hogy neki nagyon megtetszett anyám. Az elején minden
kapcsolat szép és jó, ők (asszem) 1973-ban ismerkedtek meg, én négy évre rá
születtem, szóval nem mondhatni, hogy nem töltöttek el együtt x időt. Ami a
legszebb, hogy apám akart gyereket, nem anyám, ami valahol érthető,
mert anyám, ahogy mondtam, igencsak fiatalka volt ekkor, nem úgy tervezte,
hogy 22 évesen szül, és 24 évesen már elvált lesz. Apámat unokabátyám
születése ihlette arra, hogy ő is apuka legyen, és nagyon örült nekem, de úgy
érezte, anyám mellett megfullad - hát ezt igencsak könnyen át tudtam érezni.
Nem bírta a légkört, a nyomást, a szeretet hiányát, és ekkor ismerkedett meg
az új feleségével. Összecuccolt és elment. Persze nem ilyen egyszerűen, mert
nagyapámék totál kiborultak, a mi családunkban nem divat a válás, mi az,
hogy apám elhagyja a feleségét és a gyerekét? Állítólag Nagyapám annyira
berágott imádott kisfiára, hogy búcsúzóul letépte róla a nyakláncot, majd
közölte, hogy vissza se jöjjön. Apám elkullogott egy fillér nélkül,
megszégyenülve és megalázva, tele fájdalommal és lelkiismeret-furdalással,
az új nő meg nem igazán rajongott az ötletért, hogy engem vagy a családot
látogassa, ezért apám azt is elengedte.

A döntéséért viszont megbűnhődött. A kanapén, a teát szürcsölgetve egy

rabot láttam, egy elítéltet, aki nem akar felmentést. Mikor apám elmondta az
ő verzióját, csak annyit kért tőlem elcsukló hangon: „Viki, ne bánts!"

Nem akartam már bántani, mert láttam, hogy tönkrement. Hogy nem akar
bűnbocsánatot, felmentést, nem akar semmit, csak azt, hogy néha láthasson,
és hadd cipelje ezt tovább. Mikor ezt megértettem és megéreztem, akkor
tudtam megbocsátani neki. Mert szívből mondta, amit mondott, és nem akart
kibújni a felelősség alól. Megbűnhődött azért, amit tett, és esze ágában sincs
felszabadulni ez alól. Mindenki azt mondta, hogy gerinctelen, puhány,
gyenge, gyáva ember. Valamikor biztos az volt. De azt gondolom, hogy
mélyen a gyereked szemébe nézni, tudván, hogy közel négy
évtizedét elbasztad, hogy tönkretettél egy lelket, ezt vállalni, és ezért
bocsánatot kérni, asszem, ez igazi bátorság. Szerencsés vagyok, hogy apám
bocsánatot kért tőlem. Az elkövető ezt sokszor nem teszi meg, és így sokkal
nehezebb a feloldozás. Kösz, apu, jó fej vagy! És cipeld csak. Nem akarom
elvenni tőled a szenvedést.
Mi lett volna, ha?
Sokat gondolkodtam azon, mi lett volna, ha anyámék együtt maradnak. Az
jött ki, hogy jobb ez így. Nem vagyok híve a „maradjunk együtt a gyerek
miatt" házasságoknak, igenis el lehet válni, a gyerek úgyis levágja, ha szar
van a palacsintában. Nem gondolom, hogy a válást zökkenőmentesen éli meg
egy gyerek, mert mindig trauma, de manapság már van egy rakás könyv
arról, hogyan lehet ezt normálisan menedzselni.

Ahogy apám elmesélte, az tényleg tarthatatlan volt. Jogos, hogy ha ő úgy

érezte, nincs jól szeretve, akkor menjen el. Az, hogy engem elhanyagolt, azt
nyilván elemi erővel elbaszta, és én ennek megfizettem az árát vastagon, mert
az egyik szülő hiánya mély nyomokat hagy a gyerekben. Nekem is nagyon
hiányzott az apám, de annak semmi értelme nem lett volna, ha marad,
összevissza csalja anyámat, én meg esetleg még jobban rászaladok erre.
Felnőtt fejjel, és úgy, hogy az ő történetét is ismerem, megértem, miért
döntött a válás mellett, és ha nagyon empatikus akarok lenni, azt is
megértem, miért hagyott el engem.

Azt is átérzem, hogy anyámnak ez pokolian fájt, és örülök, hogy talált

magának egy új pasit, akivel több mint harminc éve boldogan él, és aki
sokkal jobban illik hozzá. Ha együtt maradtak volna, szerintem akkor is
járnék terápiába.

Amit leginkább sajnálok, az az, hogy nem lett tesókám. Nem értek a
testvérkérdéshez, ezért most erről nem fogok okoskodni, pusztán annyit
szeretnék mondani, hogy nagyon jó lett volna egy cinkos, akivel közösen
szembe tudtam volna szállni az elnyomó erőkkel. Kicsi gyerekként
hatalmasnak tűnik a felnőttek világa, és sokszor éreztem magam gyengének
és kiszolgáltatottnak, mivel a nagyok ellenem fordították a hatalmukat. Tesó
nélkül nem jó felnőni, viszont 41 évesen kapni egyet, az elég menő.
Marci
Miután apám lelépett, rá négy évvel megszületett a második lánya, aki az én
féltesóm, majd később megérkezett Marci, aki jelenleg a húszas éveiben
jár. Kapcsolatom nem volt velük, nem találkozhattunk, viszont tavaly ősszel
úgy döntött apám, hogy „összeköt" engem Marcival, és kvázi áldását adja
ránk, mármint arra, hogy felvegyük a kapcsolatot és találkozzunk.

Az első tali egy kávézóban történt a Kálvinon. Megérkezett Marci, akivel

amúgy szintén hasonlítunk, csak ő vékonyabb, szőrösebb és szebb. Olyan,
mint apám fiatalon.

Leült, és dumálni kezdtünk.

Ő semmit nem tudott apám előéletéről, és rólam sem, szóval kettőnk közül ő
volt jobban meglepődve, mikor elmondtam neki, mennyi minden történt az
apjával, mielőtt megismerkedett az anyjával! Csóri gyerek, csak pislogott,
hogy ejha, micsoda sztori, aztán férfiasan összefoglalta a dolgot: Oké, akkor
mától kezdve két nővérem van, ezután majd ezt kell mondanom, ha kérdezik.

Marci egy angyal. Valami eszement jó konstrukció. Húsz éve zenél, és

szerintem profi, tiszta a szíve, mindenkit szeret, mindig boldog, jókedvű,
nincs semmi baja, örül az életnek és nagyon kedves. Azóta is jóban vagyunk,
ragaszkodunk egymáshoz, mindig keres, hogy csá tesa, mizu - kurva
szemtelen, egyem meg -, aztán találkozunk, és zabálunk egy jót.
Mindkettőnknek furcsa, hogy felnőtt fejjel ismerkedtünk meg, de abszolút jól
működünk. Én segítek neki, amiben csak tudok, ő pedig ezért nagyon hálás.

A nővérével nincs köztünk kapcsolat, Marcinak sincs igazán, szóval arról

nem tudok mesélni. Egyelőre elég, hogy lett egy apám és egy öcsém. Jó kis
férfienergiák, az kell nekem!
Terápia, avagy úri sport
haladóknak
Elegem lett Budatétényből, tavaly tavasszal beköltöztem a XIII. kerületbe.
Alapvetően mindig itt akartam lakni, mióta az eszemet tudom, mert itt van
minden: nyüzsi, boltok, kajáldák, én meg ilyen urbánus punci vagyok.

Mikor átjöttem ide, akkor éreztem úgy - Enikő barátnőm többévi

duruzsolásának hatására is -, hogy ideje elballagni terápiába. Osztottam-
szoroztam, mert a terápia úri sport, a lélek golfja, és kiszámoltam, hogy most
van erre pénzem, csapjunk bele. Mivel Enikő analitikusan orientált terápiát
javasolt nekem, és mivel húsz éve ismer, ezért hittem neki, és ebbe az irányba
indultam el. Először egy fiatal nőt kaptam, akivel nem éreztem a közös
rezgést, utána viszont egy magas, vékony, határozott, 50 körüli pasit, hozzá
járok azóta is.

Tavaly áprilisban úgy mentem oda, hogy helló, jöttem, semmi extra, csak
elvált szülők gyereke vagyok, nincsenek komoly traumáim. Mert mindenki
ezt hiszi.

Aztán mikor megkapargattuk a felszínt, akkor kezdett összeállni, hogy

baaaaz, még ez is, meg ez is!

Az ember tele van kétellyel. Hogy biztos jól emlékszem? Á, biztos nem is így
gondolta anyám. Biztos nem is úgy volt, én vagyok a hibás, miattam
történt satöbbi. A terápia az egyetlen hely, ahol rájössz, hogy amit éreztél és
érzel, az igaz. Ez már fél gyógyulás. Gyógyulás az, ha valaki komolyan vesz,
és elhiszi, amit mondasz. Ezt a könyvet is azért nyüstölöm, hogy neked ne
legyen késő. Mert én kb. 40 éves voltam, mikor leesett, hogy nagy a baj.

Miből áll a terápia? Roppant egyszerű a történet: van egy ember, aki nem
bánt téged, és komolyan vesz. Nagyjából ennyi.

Nekem úgy kezdődött a terápiám, hogy megtaláltam ezt a férfit, aki

nagyjából 50 éves lehet, mert amúgy semmit nem tudok róla. Beszélgetni
kezdtünk, szemtől szemben. Én beszéltem, próbáltam szórakoztatni, ő pedig
hallgatott és megnyugtatott, hogy nem kell szórakoztatnom. Úgy gondolom,
ez egy nagyon fontos része a terápiának, mert a humor egy maszk, egyfajta
védekezés, és jó, ha a terapeuta elmondja és megengedi, hogy levedd.
Nagyrészt levettem. Illetve maradjunk annyiban, hogy nem oda tolódik most
már a fókusz, hogy megnevettessem, hanem oda, hogy álmokról dumáljak, és
néha a terapeuta nyög be olyan poénokat, hogy szakadok. Szóval, ez a fajta
verbális terápia - mert van egy csomó másmilyen! - abból áll, hogy valaki
figyel. Nem úgy, mint egy haver, egy barát, hanem kurvára, minden
idegszálával. Én most már „kanapézom", azaz átváltottunk pszichoanalízisre,
tudod, a netes mémek, amikor az ember fekszik, és mögötte ül egy másik és
jegyzetel. Tehát nem látjuk egymást, nincs szemkontaktus, nem befolyásol,
mit reagál a csávó, hanem egy ellazult állapotban fekszem, ő pedig ül és
amúgy nem jegyzetel, csak figyel. A pszichoanalízis alapja, hogy álmokról
mesélsz és asszociálsz, a terapeuta pedig mindezeket a katyvaszokat
összerakja neked. Nálunk ez úgy néz ki, már több mint egy éve, hogy
fekszem, anyámról mesélek - mint minden normális ember -, és
elmagyarázom a pasinak, hogyan vannak a dolgok, mert hátha nem tudja így
ránézésre harminc év praxis után, majd én segítek neki, mert ilyen kis jószívű
vagyok. Szerencsémre állati türelmes és jó a humora, ezért nem szól, ha
okoskodom, rajtam van csak egy kényszer, hogy basszus, azért ennyi pénzért
illene jól csinálnom a terápiát, ezért néha összekapom magam, elmesélek egy
álmot, és csak utána magyarázom el neki, hogyan vannak a dolgok.

A terápia fájdalmas dolog. Egyrészt bele kell nézni a benned lakó démonok
szemébe, ami helyett jobb lenne szappanbuborékokat fújni a szigeten, és
lángosozni meg szelfizni, de ebben a 45 percben dolgozik a lélek a
futópadon, és szakad róla a víz. A másik, hogy sem magadnak, sem a
terapeutának nem érdemes hazudni, mert te ezért fizetsz. Őszintének lenni és
meztelenre vetkőzni (képletesen!) egy másik ember előtt, elég ijesztő.
Elmondani iszonyú ciki dolgokat, érzéseket, az nagyon gáz elsőre, aztán
megszokod.

Ami gyógyít: hogy a jó terapeuta nem ad tanácsot. Ugye megszoktuk, hogy

boldog-boldogtalan folyton kitöm minket abszolút hasznavehetetlen
tanácsokkal, melyekkel lófaszt nem tudunk kezdeni (felejtsd el, bocsáss meg
neki, ne hívd fel egy hétig satöbbi). A jó terapeuta hagyja, hogy fődögélj a kis
levedben, és te gyere rá a megoldásra. Lassabb folyamat, de tartósabb, mert
tényleg neked fog leesni egy idő után, hogy bakker, ez a jó!

Az analitikust az érdekli, amit nagyon mélyre eltemettél. Tehát főleg a

tudatalattid és az álmok. A sötét pince, ahová rettegsz egyedül lemerészkedni:
ő ott imád turkálni. Nem álmoskönyv, nem hókuszpókusz, csak a felszíni
rizsa nem érdekli, mert úgyis folyékonyan hazudsz és védekezel; ellazult
állapotban viszont jó esetben asszociálsz, és neki az a terepe, akkor is, ha úgy
érzed: ennyi faszságot életedben nem hordtál össze! Nagyon jó érzés, mikor a
káoszból megfejtés lesz egy mélyebb szinten. Mikor felhergeled magad
valamin, vagy elkap a feszkó, és a másik rávilágít, hogy na, ott van a gubanc.
Én ezt az elmúlt egy évet jól tudom most alkalmazni a pasimmal, olyan
dolgokat veszek észre, hogy ihaj! És ki is mondom neki, hadd szokja! Ezek
nem hántások, hanem mondjuk, elkezdek neki vezényelni, hogy hova tegye a
cipőjét a lakásban, melyik vállfára tegye az ingét, feküdjön le időben
aludni, és miközben ezt tolom, rájövök, hogy ja, ez nem én vagyok, hanem
anyám, és leállok. Ugyanez, ha kimegy cigizni, és elszontyolodom, hogy itt
hagyott a szobában és nyüszögök, hogy jöjjön vissza. Akkor tudom, hogy
hopp, ez a gyermeki énem, aki beszart, hogy elhagyja az apja. Ilyenekből
napi szinten van vagy öt, amiket kikódolok és megbeszélek vele - biztos
állatira élvezi, de amúgy sokat tanul belőle.
Önbizalom
Mit adott és mit ad nekem a terápia? Elsősorban önbizalmat. Azt a bizonyos
belső karót, amire tudok támaszkodni. A terápia számomra egy belső
konditerem. Míg mások hetente kétszer-háromszor edzeni mennek, én egy
kanapén gyúrom erősre magam. Igaz, ez kifelé láthatatlan, viszont az
önbizalom sem kintről jön, ez egy baszott nagy tévhit, hogy a műcicitől, a
kockahastól meg a szép körmöktől lesz önbizalom. Mennyi, de mennyi
gyönyörű nővel beszélgettem az elmúlt években, akiknek a béka segge alatt
volt az önbizalmuk! Én nem vagyok jó csaj kívül, de belül Miss
Universe vagyok, az rohadt élet!

Mi is az önbizalom? Úgy gondolom, az, mikor meg tudom magam védeni, ki

tudok állni a jogaimért, meghúzom a határaimat és szövök magam alá egy
olyan hálót, ahová bármikor leeshetek. Számomra ezt jelenti. 41 évesen ott
tartok per pillanat, hogy megszűröm, kit engedek be az életembe és kit nem,
vállalom a felelősséget azért, amit teszek és amit érzek - ez nagyon ritka
amúgy valamint lett önértékelésem, ami szintén piaci hiány a nők körében.
Nem kezelem magam ótvar felmosórongyként, nem fulladok meg szerelem
és kapcsolat nélkül, nem a külvilágot hibáztatom azért, ha valami nem
sikerül, hanem folyamatos önreflexióban élek, és el tudom viselni a
frusztrációimat. Ha most abbahagynám a terápiát, már akkor is jobban állnék,
mint a magyar társadalom 98 százaléka, és ha valamire, hát a
magamba fektetett munkámra kurva büszke vagyok.

Egyébként az önbizalomipar elég zavaros terület: vannak sarlatán

önbizalomedzők, motivációs trénerek, képre írt idézetek, önjelölt life
coachok, de az önbizalom felépítése nagyon kemény belső munka, amit
valahogy mindenki meg akar úszni.

Az elmúlt két évben több száz nőt ismerhettem meg az íráskurzusomon, és

szerintem összesen nincs öt-hat hallgató, akinek volt valódi önbizalma. A kis
statisztikám azt mutatja, hogy a nők vagy felülkompenzálnak, vagy hülyére
szorongják magukat, de középen szinte senki sincs, és számomra ez iszonyú
ijesztő. Miért nincs az embereknek hitük önmagukban? Miért nincs bennük
önszeretet? Ennek nyilván millió oka lehet, a gyerekkortól kezdve a
párkapcsolati kudarcokon át a munkahelyi sikertelenségig, ne menjünk bele,
mert az önbizalomhiány egy másik könyv (vagy inkább lexikon) témája
lenne. Én mint laikus azt látom, hogy az emberek tele vannak szégyennel és
félelemmel.

Másodpercenként kérnek bocsánatot, nem mernek megszólalni, vagy ha igen,

akkor a semmiről beszélnek órákig harsányan. De az a legritkább, hogy
valaki rendben van, tudja az értékét, a helyét és a határait. Olyan
feldolgozatlan traumákat cipelnek a nők - bocs, de belőlük van nagyobb
merítésem hogy az agyam eldobom! És persze mit csinálnak nagyrészt?
Várják a herceget fehér lovon, aki majd megmenti őket,
vagy túlkeményednek, és már nem is akarnak férfit látni, vagy bólogató
Julikák lesznek egy szar párkapcsolatban, vagy szomatizálnak és
megbetegszenek. Fájdalmas azt látni, hogy okos, humoros, szép, értelmes
nők mennyire reccsen vannak. Azért is jó a tanfolyam, mert a második nap
végére kapnak egy olyan feladatot, ahol megnyílhatnak, beleláthatnak a
többiek poklába, és rájönnek, hogy basszus, hát itt tényleg senkinek
sincs önbizalma, és tényleg mindenkivel szörnyűségek történtek!

Hogy mi a recept, nem tudom. Van, aki húsz év terápia után is szarul van, és
olyat is ismerek, aki önállóan rakta össze magát. Hiába kampányolok a
(mindegy milyen) terápia mellett, tudom, hogy vannak olyanok, akik
terápiázhatatlanok. Viszont abban mélységesen hiszek, hogy az önbizalom
tanulható és fejleszthető, hiszen saját magamon is tapasztalom, hogyan
építettem a nulláról egy igencsak stabil lényt, pusztán önismeret és
pszichoanalízis segítségével. Nagy árat fizettem érte, csináltam hülyeségeket,
hibáztam is sokat - amúgy imádok hibázni, mert abból tanulok de a sor
végére olyan ember lettem, aki elvan egyedül, nem a teste körül forog az
egész napja (jaj, hogy nézek ki, le kéne fogyni, narancsbőrös vagyok), és aki
nem ismeri azt a szót, hogy ciki. Nem szégyellem magam, mert nincs miért -
persze, ha lesz, majd fogom -, nem frusztrálódom a külsőmön, nem vagyok
kapcsolatfüggő, és nem kívülről várom a megváltást. Érzek sok mindent, és
ezeket megfigyelem, elemzem, reagálok rá. Nem páncélt növesztettem, csak
jóban lettem magammal. Tudom, hogy értékes vagyok, humoros, jó közeg,
támogató és alapvetően rendes ember. Nem kell ennél több! Bízom
magamban, itt vagyok magamnak, és meg tudom magam védeni! Nem
rivalizálok a többi nővel, nem a pasiktól függ az életem, nagyjából
feldolgoztam a múltamat, és kezdem látni, mi miért történik. Kialakult
bennem egy végtelenül nyugodt és boldog állapot, amiből ha ki is zökkenek,
elég hamar visszatalálok. Szóval, van önbizalmam, és ez jó érzés. Örülnék, ha
ezt a tudást és tapasztalatot át tudnám adni - azzal, hogy leírtam, talán
valamennyire már át is adtam.
Harag
Mi ilyen elfojtó nemzet vagyunk. Nagy erénynek számít, ha egy családban
vagy párkapcsolatban „nem hangzik el hangos szó", én ilyenkor mindig
megijedek egy kicsit, hogy mennyi minden lehet a szőnyeg alatt. Haragot
kiadni és megélni jó dolog. Úgy gondolom, a betegségek nagy része azért
alakul ki, mert a harag és a düh bent reked és ott csinál valamit.

Nekem most, pár hónapja, nagyon jó érzés volt megélni a haragomat, a

tehetetlen dühömet anyámmal szemben. Olyan szépen kijött, kiszállt belőlem,
és olyan könnyű, felszabadult lettem utána! Végre nem belül zabáit tovább,
nem csinált pánikzavart, kiütést, hajhullást, emésztési problémát, hanem
kilőttem az univerzumba, hadd keringjen, ott több hely van, mint bennem.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy ha a képlet ilyen egyszerű, miért nem
adja ki a dühét mindenki? Véleményem szerint azért, mert „felfelé" nem
merünk lázadni. A szülő, a főnök, de sok esetben a párunk is olyan
hatalmasnak tűnik, olyan félelmetesnek, hogy összezsugorodunk mellette, és
inkább csak befelé dühöngünk. A szülőre eleve nem lehet haragudni, mert az
eretnekség, abban növünk fel, hogy kezet emelni egy apára vagy anyára, az
halálos bűn, de az is, ha csúnyát mondunk nekik, esetleg visszapofázunk,
vagy kiállunk magunkért. Én azt érzem a magyar társadalomban, hogy a
gyerek végtelenül pici és gyenge, mindent meg lehet csinálni vele, a szülőnek
viszont teljhatalma van, és számonkérhetetlen. A gyereket lehet
ütni, érzelmileg és verbálisan bántalmazni, nem szeretni, elhanyagolni,
használni, rángatni, a gyereknek meg cserébe kuss a neve, és mindent tűrnie
kell. Aztán ez a gyerek felnő, és beszorul saját magába. Érzi,
hogy igazságtalanság történt vele, de sem a bíróság, sem a közvetlen
környezete nem ad neki igazat, mindenki a szülőnek hisz. Ilyenkor
bolondulunk meg, jelzem, jogosan, hiszen erre csak egyetlen válasz létezik:
az őrület. Ha egy embernek megsértik az autonómiáját, a határait, az érzéseit,
akkor ezt tudja rá válaszolni. Az őrület szinte bármi lehet. Alkoholizmus,
kábítószerfüggőség, játékgépezés, de ugyanúgy lehet kreativitás, festészet,
írás vagy tánc is, csak a gyökér közös, a kis ágacskák egyénileg fejlődhetnek.
Nekem az írás lett a kivezető csatornám, de ugyanolyan drogos vagyok, mint
az, aki a napi adagjáért könyörög a verítékében fetrengve. Annyi talán a
különbség, hogy én szociálisan és Nagyapám/nagynénémék által érzelmileg
azért meg lettem tartva, és nem lefelé csúsztam, hanem csak oldalra.

Összefoglalva: lehet haragudni és kell is. Nem mindegy a hogyan, hogy kinek
szól, milyen kontextusban jön ki, mikor, mennyire erősen, de úgy
gondolom, hogy ha engem évekig bántottak, akkor igenis haragudnom kell,
mert ez a harag egész egyszerűen jogos. Úgy érzem, legalábbis nálam úgy
történt, hogy ennek a haragívnek a végén békét kötöttem magammal.
Nem fogom nyomatni ezt a bűbájjal összekent „megbocsátás" dolgot -
nagyon nehéz megbocsátani, ha valaki nem kér bocsánatot. Szerintem a
lényeg, hogy az ember megfelelően elgyászolja a múltat, elfogadja, hogy
valamire rábaszott, és utána találjon valamiféle egyensúlyt. Nem szabad arra
várni egy életen át, hogy anyu, apu vagy bárki bocsánatot kérjen, mert az
esetek túlnyomó többségében ez elmarad. Én már nem haragszom sem az
anyámra, sem az apámra. Elcseszték, tudnak róla, apám nyíltan vállalja, hogy
hibázott, anyám csak belül szorong ezen. Nem baj. Nagyrészt feldolgoztam
és elgyászoltam azt, amit kell. Nincsenek gyermekded illúzióim és legfőképp
elvárásaim. Rengeteg munkám van magamban és abban, hogy megértettem,
ki mit miért tett és tesz. Jó volt haragudni, és nem szabad kihagyni azt a
lépést, de beleragadni sem szerencsés, mert annak a legrosszabb, aki a
haragot érzi évekig.
Humor
Bödőcsöt idézve: a humor szkafander a földi létezéshez. Maximálisan
egyetértek vele, szerintem a Jóisten azért adta, hogy viszonylag ép ésszel el
tudjuk viselni azt, ami van. A humor egy szellőzőnyílás,
mentőöv, kapaszkodó. Ha megnézed a világ legnagyobb nevettetőit,
mindegyik szorong vagy valamiféle pszichés akármiben szenved. Sokat
agyaltam ezen, mi lehet az oka, hol van az összefüggés. Miért a
legdepressziósabb emberek a legviccesebbek? Arra jutottam, pusztán
magamból kiindulva, hogy amikor én lent vagyok az örvény alján, akkor csak
a humor rángat ki. Onnan lehet tudni, milyen állapotban vagyok, hogy
megnézzük a posztjaimat. Ha vicceset írok, tuti, hogy épp szorongok. Ha
valamelyik posztomon a fél ország a hasát fogja a röhögéstől, akkor tuti,
hogy én magzatpózban nyüszítek az ágyon és halni készülök.

A humor egy szabadulószoba. Sokan használják persze, az útszéli melóstól

kezdve bankárokon és egyetemistákon át a háziasszonyokig és
autószerelőkig.

Majdnem mindenkinek van - ha megnézed ezt a nemzetet, itt mindenki piás,

depis, megkeseredett, de a humorunk olyan, hogy beszarsz. Ez kéz a kézben
jár, talán ezért is legendás a németek humortalansága.

Mikor pánikbeteg voltam, sokszor nevettem magamon. Annyira abszurd volt

az egész, hogy a földön fetrengek valami szürreális rángógörcsben,
miközben az elmém ép és mindent lát, mindent érez, de mégis tehetetlen.
Nem maradt más hátra, tényleg kínomban röhögtem, hogy ilyen nincs! Sokat
segített, mert nagyon közel jártam ahhoz, hogy teljesen megmakkanjak, de
amikor viccet csináltam egy rohamból, akkor pár másodpercre könnyebb lett.
Persze én sem tudtam mindenen nevetni, de a Tékasztorik blog írása, ahová
az összes hülyeségemet kiventiláltam, tényleg megmentett testileg és lelkileg
is.
Ki kell érdemelni
Anyámmal több mint egy éve nem beszélek. Mikor ezt elmesélem az
előadásaimon, kivétel nélkül olyan kérdések záporoznak felém, hogy juj, nem
furdal a lelkiismeret? És mikor fogsz vele beszélni? Mi van, ha meghal, és
már nem tudsz vele beszélni? Mi lenne, ha írnál neki egy levelet az
érzéseidről?

Azt, hogy egy gyerek, mondjuk, soha többé nem beszél az anyjával vagy az
apjával, senki sem tudja elfogadni. Senki! Kész, nem megy bele az emberek
fejébe, hogy lehetek én ilyen kegyetlen? Azért elég ijesztő, hogy
tulajdonképpen az áldozaton kérik számon, hogy miért nem bocsát már meg
az elkövetőnek, miért nem folytatódik minden tovább, békében,
nyugalomban. Az fel sem merül, hogy esetleg egy szar kapcsolat sokkal
rosszabb, mint egy megszakított kapcsolat.

Nem azt tervezem, hogy még harminc évig nem beszélek az anyámmal.
Egyelőre azt csinálom, hogy nem megyek házhoz a lófaszért, ergo, ahol
nekem nem jó, oda nem megyek. Ilyen egyszerű, és mégis azt tapasztalom,
hogy ez megugorhatatlan, messzemenőkig tabudöntögető és társadalmilag
nem támogatott lépés. A szülő az isten, azzal beszélni kell! Ha
visszakérdezek, hogy mégis miért, ott már megáll a tudomány. Mert „csak".
Mert mégiscsak az anyád. Olyan, mintha érv lenne, pedig nem az. Azzal,
hogy valaki beleélvez egy nőbe, vagy azzal, hogy egy nő kitol magából egy
gyereket, még nem biztos, hogy a szülőség is megszületik - sőt, sok esetben
ez elmarad. Az én anyám nemcsak megszült, hanem etetett, ruházott, iskolába
járatott, megérdemelné a tiszteletet és a szeretetek de érzéseket sajnos nem
lehet kikényszeríteni senkiből. Azok a felszólítások, hogy bocsáss meg
neki, fogadd el úgy, ahogy van, a legjobbat akarta, mégiscsak az anyád/apád,
ő ilyen, ezt tudta adni - ezek az üres frázisok kurva kártékonyak! Ezen az
alapon a társadalom miért nem tolja az anyám fejét, hogy hívd fel, mégiscsak
a gyereked? Tudod egyáltalán, hogy van-e pénze kajára? Nem szégyelled
magad, hogy magára hagytad? Érdekes, ez nem hangzik el, csak én kapom
telibe, hogy nekem lennének kötelességeim, míg anyámnak csak jogai
vannak.
A szülőnek csak joga van, őt csodálni, magasztalni, öregkorában pedig ápolni
kell. A gyereknek kötelessége van, meg kell bocsátania, akkor is, ha
elhanyagolták, akkor is, ha durván bántalmazták. Ezekre mind legyinteni kell,
és karácsonykor mosolyogva átmenni és ajándékot vinni. Hát nem! A
tiszteletet ki kell vívni, és a szeretet is akkor jön, ha a gyerek szeretve van.
Olyan nincs, hogy én ütöm, rúgom, verem, gyalázom a kölkömet, de cserébe
szeretetet várok el. Márpedig a magyar társadalomban ez megy: szeresd az
alkoholista apádat! Neki is ilyen apja volt, szerencsétlen csóri! Igaz, hogy te
adsz neki kölcsön, ő meg belecsavarja a játékgépbe, de ha nem támogatod,
hálátlan vagy! Hát milyen világ ez? Milyen mocskos, szennyes
áldozathibáztató társadalom?! Ahol mindig a kicsinek kell lelkifurkát
okozni, és ahol az elkövető bármit megtehet!

Szóval, majd én eldöntöm, mit érzek, koszi! Nem kell az idióta, sablontanács
senkitől. Felnőtt, önálló lény vagyok, jogomban áll azt szeretni, akit
akarok. Ha az ember nem szereti a szüleit vagy a rokonait, az biztos nem
véletlen, hanem van ok-okozati összefüggés.

Hála a jó égnek, egyre több írás jelenik meg arról, miért vonzódunk a
bántalmazókhoz. Mivel nem vagyok szakember, ezért csak annyit tennék
hozzá, hogy igen, igaz: amilyen férfimintát lát, mondjuk, egy nő otthon,
valószínűleg olyan pasit fog magának keresni. Mivel a legtöbb apuka, aki az
én generációmat felnevelte, alkoholista, érzelmileg elérhetetlen vagy
fizikailag jelen nem lévő, ezért sok nő választ már tinikorától olyan férfit, aki
viselkedésre, mintázatra olyan, mint az apja. Ebben semmi különös nincs, az
ember azon az ösvényen szeret haladni, ami kitaposott és komfortos, mert
arról tudja, hova vezet. Aztán, jó esetben, egyszer csak kiderül, hogy kéne ide
egy böhöm nagy bozótvágó (mondjuk, terápia), mert ez az út a pokolba
vezet, és át kellene küzdeni magunkat egy másikra.

Sokat agyaltam azon, én milyen faszikat választok. Nálam 2018 májusáig az

volt a kitaposott út, hogy olyan férfiakat kerestem, akik nem vonzódtak
hozzám, csak jól érezték magukat a társaságomban. Használtak mint barátot,
értékelték a humoromat, az eszemet, a világlátásomat, de nagyon nem
tetszettem nekik. Ilyen férfiakból jó pár volt, és rájöttem, hogy tudat
alatt azokkal szeretek együtt lenni, akik bizonytalanságban tartanak, de azért
tudjuk, hogy itt nem lesz szex. Az volt a lényeg, hogy apámat mintázzák,
azaz szeretnek egy ideig, aztán elhagynak, de addig ígérgetnek
vagy legalábbis játszmáznak velem.

Idén januárban esett le, hogy én vagyok a hülye. Ameddig felmosórongyként

kezelem magam, addig annak is fognak használni. Bevittem a problémát a
terápiába, elemezgettük hónapokig, fájt, sírtam, nyüszítettem, de májusban
már volt szemem és önbizalmam észrevenni egy olyan hapsit, aki nem
bántalmazó és nem egy érzelmi sivatag. Per pillanat még meg is van, és teljes
harmóniában üzemelünk, mindennap rácsodálkozom, hogy a fenébe lőhettem
magamnak egy ennyire rendben lévő csókát, akiből kristálytisztán folyik ki a
szeretet (bár ez biztos csak a kezdeti rózsaszín szemüveg).

G. valóban normális férfi, jár terápiába is, 33 éves, nagyon jól áll
önismeretileg, és mindent meg tudok vele beszélni. Szóval, eddig ő az
abszolút top, arról nem is beszélve, hogy vele szexeltem először úgy,
normálisan, és óriási mákom van, mert figyelmes, óvatos, empatikus és
érzékeny. Amit ki akarok ebből hozni, az csak az, hogy tényleg sok nőt
láttam, aki szomjazta a bántalmazást - nem feltétlenül fizikailag, csak
mondjuk, a gyökerekre hajtott és a bunkókra -, ami azért rossz, mert amíg
nincs jól felismerve a mintázat, addig csak a szereplők változnak, a minta
nem. Úgy szoktam ezt mondani, hogy a nyaklánc marad, csak a medálok
változnak rajta. A nyakláncot kell lecserélni! Nem mondom, hogy nekem ez
száz százalékban sikerült, mert nagyon mélyen nekem is hiányzik ez a minta,
de bízom benne, hogy józan ésszel felül fogom ezt írni. Legrosszabb esetben
még tíz év terápia, és megoldódik.
Feldolgozóüzem
Van egy teljesen friss tapasztalásom, ami kicsit más megvilágításba helyez
mindent. Ahogy már mondtam, van egy pasim, négy hónapja. Nem
részletezem, maradjunk annyiban, hogy jó alapanyag a srác, értelmes, van
önreflexiója, humora, ragaszkodó, nem bántalmazó satöbbi. Nekem még nem
igazán volt ugye dolgom faszival, ezért minden, ami történik, új. Pár héttel
ezelőtt elkezdődött egy furcsaság. Elkapott egy ilyen lebegős, teljesen üres
érzés. Mintha kiestem volna a saját életemből. Olyan álmok jöttek,
amelyeknek a szimbolikáját és a történetét idegennek éreztem.

Elutaztunk pár napra a csávókámmal, és ez az érzés folyton ott lebegett. Ő

nem beszélt, kicsit üveges lett a tekintete, én meg csak próbálkoztam, mint
egy kisgyerek. Témákat hoztam fel, programokat szerveztem, de az istennek
sem tudtam kapcsolódni hozzá. Valami nem stimmelt. Mikor hazajöttünk,
elmentem terápiába, és mondtam a pasasnak, hogy este beszélni fogok életem
párjával és megmondom neki, hogy ez így nem mehet tovább. Nincs köztünk
kapcsolat, nem érzek semmit, ha nincs velem, nem hiányzik, ha velem van,
akkor pedig olyan, mintha ott sem lenne.

Elérkezett az este, és átjött G. Leültünk a konyhában és elkezdtem neki

mondani, hogy ez meg az nem jó, nincsenek érzéseim, nem vagyok jelen a
saját életemben satöbbi. Egy nagyjából húszperces monológ után mosolyogva
megszólalt:

- De hát ezek az én érzéseim, nem a tieid!

- Baaaaaz! - csaptam a homlokomra! Hát tényleg!

G. hozott papírt és tollat, lerajzolta, mi a helyzet.

G. hetek óta egy „várószobában" van érzelmileg. A senki földjén. Mikor

összejöttünk, le tudott menni érzelmi szintre. Érzett mindent, tök jó volt,
aztán elkezdett ő is terápiába járni, telt-múlt az idő, és hopp, egyszer csak
visszaesett a szürke zónába. Ezt éreztem én meg. Hosszasan elbeszélgettünk a
dologról, és nagyon boldog lettem a végére. Az történt, hogy ami benne
zajlott, azt én tudat alatt teljesen átvettem.

A boldogság oka kettős. Egyrészt nagyon megörültem annak, hogy ezt

kiszúrtam. Hogy valami zajlik bennem, ami tőlem idegen. Másrészt nagyon
örültem, hogy G. ebbe beleállt, és nem azt mondta, hogy hisztis vagyok, nem
érti, miről beszélek, szokásos nagy magyar válaszok, hanem segített és
megnyugtatott, hogy ez az ő mozija, csak véletlenül én is beültem a
filmjére. Hatalmas áttörés volt, másnap úgy keltem, hogy visszakaptam
önmagam, a gondolataimat, az érzéseimet, és G. is sokkal jobban lett.

Enikővel sokat dumálunk erről a feldolgozásról. Szerintem ez az empátia

vagy az empátia egyik leágazása. Mármint, kábé itt kezdődik a jó szülőség is.
A jó szülő egyfajta feldolgozóüzem. Feldolgoz a kisgyerek helyett, mert ő ezt
még nem tudja. Ennyi! Nálunk G.-vel most ezt történt. Átvettem tőle a kis
csomagját, megrágtam, megemésztettem, visszaböfögtem - és így mind a
ketten jobban lettünk.

Amikor továbbgondoltam ezt a vonalat, az jutott eszembe, hogy ez a

feldolgozóüzem - ami amúgy fejleszthető, nekem, esküszöm, a terápia miatt
alakult ki, és azóta működik jól -, szóval, ha ez az üzem hiányzik, akkor baj
van. Képzeld el, hogy megismerkedsz valakivel, aki mondjuk, gonosz. Vagy
iszonyat sérült. Vagy haragos. És pár hét után elkezded azt érezni, hogy
nem vagy jól. Szomatizálsz, fáj a fejed, előjönnek addig ismeretlen tüneteid
és így tovább. Ha nincs rendben az üzemed, akkor azt hiszed, hogy veled van
a gond. Pedig nem! Mikor erre rájöttem, megijedtem. Éveket élnek
le emberek egymással úgy, hogy egymás szarát hordozzák, feldolgozás
nélkül. Valószínűleg én is azért lettem jobban, miután leváltam anyámról,
mert már nem kellett tovább feldolgoznom azokat az elfojtott dolgokat,
amelyek őbenne zajlottak. (Egyből bevillan Feldmár, hogy nem az emberrel
van a baj, hanem az emberek között!)

Mikor egy gyerek megszületik, abban a másodpercben - sőt, már korábban is

- elkezd feldolgozóüzem lenni, hiszen belefolyik az anyja. Nem születik
tiszta lappal, és ez a lap folyton koszolódik, mert ömlik rá a közvetlen
környezet! Ha a gyerek megbolondul, az azért van, mert nem tudja
feldolgozni, amit kap. A pánikbetegség pontosan ez: jön valami a
környezetből, de nincs rá válaszod, csak a tünetek. Totál ezt éltem meg abban
a tíz évben: nem tudtam feldolgozni semmit, és összerogytam. Normális volt
ez? Abszolút!

Örülök, hogy már ott tart az üzemem, hogy kiszúrja, ha valami nem oké.
Boldog vagyok, hogy G. ebben segített nekem, őszintén elmondta: most épp
nem érez semmit, de nagyon szeretne érezni. Nem gonoszság folyt át belém,
hanem csak egy átmeneti lebegés, ami semleges volt és nem ártott nekem.
Milyen jól jött volna ez a tapasztalás húsz évvel korábban! De hát, akkor még
nem működött az üzemem.

Tessék dolgozni ezen, szó szerint életet ment!

Íráskurzus
Az íráskurzus ötlete két évvel ezelőtt merült fel. Sokáig dolgoztam
ügynökségeknél mint szövegíró. A legutolsó melóhelyem is egy social média
ügynökség volt, ahol Facebookkal, Instával, blogokkal meg online
marketinggel foglalkoztunk. Nagyon szerettem a főnökeimet és a társaságot
is, csak pár hónap után már nem éreztem a kezdeti lendületet és azt, hogy
ügyfelekkel akarok dolgozni. Felmondtam, pedig sem új melóm, sem
megtakarított pénzem nem volt, viszont sokat fájt a hasam, nem éreztem már
jól magam, és mivel imádok kötél nélkül ugrálni, ezért meghoztam ezt a
döntést. Jött a szorongás persze, hogy úristen, itt a világ vége, 40 éves
vagyok, éhen halok, mit fogok csinálni, mikor egy reggel, félálomban,
megszületett az ötlet. Miért nem mondom el az embereknek azt, amit tudok?
Miért nem tanítom meg nekik azt, amiben jó vagyok? Kipattantam az
ágyból, és nagyjából öt perc alatt összeraktam fejben egy tematikát. Kétnapos
kurzus, szombaton elmondok mindent a social mediáról, a Facebook
használatáról, a biogokról, az online marketingről, délután workshop, ahol
kielemezzük a hallgatók céges Facebook-oldalait, weboldalait, és gatyába
rázunk mindent; vasárnap kreatív feladatok, blogposztírás, szerepjáték,
facebookos feladatok, majd zárásképp önismereti írásos feladat. Kész, A-
tól Z-ig benne van minden, nulla százalék bullshit, száz százalék személyre
szabott megoldás, tanulás, fejlődés. Béreltem egy termet, elintéztem a
számlaképességet, aztán belecsaptunk a lecsóba.

Az első hónapokban még zöldfülű voltam, rutin nélkül. Semmi másra nem
tudtam támaszkodni, csak a bennem lakó kis zsenire (pici Viki), aki tud
dumálni, spontán és humoros, meg az empátiámra, hogy néha észreveszem és
megérzem, mi van az emberekkel. A tanterv legerősebb részét a mai napig
egy szomorú-vidám feladat képezi, ami abból áll, hogy vasárnap délután,
mikorra már összeszokott a csoport és intim közeggé alakul, kapnak egy
olyan kihívást, hogy írniuk kell egy fiktív vagy valós szomorú történetet
és egy vidámat. Azért tettem bele, mert a neten ez a kétfajta tartalom pörög a
legjobban: vagy röhögni szeret mindenki, vagy meghatódni, pityeregni és
érzelmileg kapcsolódni.
Ami a valóságban jött, arra nem voltam felkészülve. Az első fél évben a
taknyomon csúszva zokogtam a többiekkel együtt. Az első csoportban
nagyjából tizenketten lehettek, és mikor elérkeztünk a szomorú írás
felolvasásához, sokkot kaptam. Olyan valós sztorik jöttek, hogy terhesen a
férjem hogyan rúgott hasba, anyám hogyan szúrt torkon, mit éreztem,
mikor meghalt a gyerekem satöbbi. Csak ültem és bőgtem. Mikor hazament a
csoport, csak bambultam magam elé a teremben, hogy uramatyám!, biztos
csak véletlen, hogy tizenkét ilyen ember jött itt össze, ilyen
kemény sztorikkal, jövő héten tuti más lesz a helyzet. Nem lett más. A
történetek durvultak, én pedig ma már nem sírok. Iszonyú sokat tanultam és
tanulok a hallgatóktól. Például azt, hogy mindenki hülyére van traumatizálva.
Ma már, túl 600-800 történeten, tudom, hogy a mintázatok ismétlődnek. Már
nem sírom el magam azon, hogy tíz nőből legalább egy molesztált ül
nálam minden hétvégén; nem esik le az állam attól, hogy apu ivott és én
védtem anyut, hogy ne törje szét a fején a sörösüveget; vagy hogyan rúgott
belém anyám a földön; vagy hogyan gyalázott meg az orvos szülés közben,
mert nem tudtam 30 perc alatt kitolni a fiamat. Belehalok, megvisel,
megérint, de a kezdeti sokk elmúlt, és csak valami mély fájdalom ül itt
bennem. Mindenkit bántottak!

Az íráskurzus tehát - amit egy sztriptízbárban tartok -, amellett, hogy

szakmailag szerintem elég jó, érzelmileg is sokat ad a résztvevőknek. Kapnak
pár percet, mikor egy zárt közösség komolyan veszi őket. Mikor sírhatnak, és
láthatják, hogy mások is sírnak.

Támogatva vannak, megszégyenítés, megbélyegzés és hülye tanácsadás

nélkül. Elementáris ereje van annak, mikor valaki leír egy olyan traumát, amit
mondjuk, húsz éve hordoz, soha nem mondta el senkinek, és ott, nálam, a
didibárban, egy táncosrúd és egy diszkógömb társaságában kiszakad belőle,
hogyan molesztálták, verték vagy kínozták a pincében. Ott, akkor,
beledöglünk mind, ehhez kétség nem fér, de már tudom tartani a teret,
kihúzott háttal ülök, elkapom a többieket, és ezért hálásak.

Abszurd, ahogy verset szavaltatok velük ott, ahol este lányok táncolnak
bikiniben. Abszurd, hogy családi szituációkat kell eljátszaniuk, hogy érezniük
kell és kitárulkozniuk egy night-clubban. Teljesen szürreális - de mi nem az?
A legjobb helyen vagyunk! Mikor egy nő azt meséli, hogy forró
hegesztőpákát kellett szorítania, mert az apja, aki fiúnak nevelte, erre
kényszerítette, akkor ezt hol máshol mondhatná el, ha nem ott, ahová az
emberek leselkedni és vágyni járnak. Ahol pénzért lehet női testeket
vételezni. Itt van a helye a bántalmazásnak, a szennynek, a fekáliával
megpakolt gyerekkornak; és én itt vagyok itthon, mert ebből a
mocsokból csodálatos érzés felemelkedni.
Gyerek vagy nem gyerek
Nem tudom, hogy szeretnék-e gyereket. Egész egyszerűen nem billen
semerre a mérleg nyelve, csak egy helyben áll. Vannak tényezők, amelyek
meglétéhez ragaszkodom, ilyen az anyagi háttér, a pasi, de minden kurva
bizonytalan. Nincs stabil melóm, az íráskurzus, ha nem jön több jelentkező -
mert mondjuk, a Facebook tovább rontja az eléréseit, ami már most is
siralmas -, akkor annak vége. Mit fogok csinálni? Fájdalmas lesz ekkora
szabadság után visszamenni alkalmazottnak. Pasi ma van, holnap nincs.
Egyikhez sem jár garancialevél. A mostani csávókám 33 éves, még nem akar
gyereket, és nem is tudna minket az első időkben eltartani. További para,
hogy elmúltam 40. Tudom, vidáman pózolnak a női magazinokon negyvenes
és néha ötvenes boldog kismamák, de azért, ahogy múlnak az évek, egyre
kockázatosabb a gyerekvállalás - mégiscsak öregszik a sejt és a szervezet.
Végül pedig, ebbe az országba nem szülnék, ezt a búvalbaszott és
rosszindulatú társadalmat ne lássa a gyerekem, tehát el kellene húzni
máshova, de külföldön meg mit csinálnék.

Sokat agyalok ezen, de nem jutok dűlőre. Lehetnék bátor, hogy lesz, ami lesz,
bevállalom egyedül, de ennél azért több félelem van bennem. Jelen
pillanatban itt állok széttárt karokkal, és nagyjából annyi indokom van a
gyerekvállalás mellett, mint ellene. Nyilván más lenne a szitu, ha évek óta
együtt élnék valami negyvenes csókával, és lenne egy stabilnak hitt)
kapcsolatom, de itt még nem tartok. Ha erről gondolkodom, valahogy mindig
az a kép ugrik be, hogy egyedül kéne végigcsinálnom, attól meg befosok.

Sok anyát ismertem meg az elmúlt években, és rettenetesen tisztelem őket.

Számomra már az is X-akta, hogy egy anyuka, aki senkire nem számíthat,
hogyan oldja meg a kicsi óvodába szállítmányozását, ha ő mondjuk, beteg. És
ez csak egy probléma, sejtelmem sincs, hogy a másik ezermilliót hogyan
menedzselik! -#nemmindenhősviselköpenyt.

Ha nagyon magamba akarok nézni, akkor gyáva vagyok, ez az igazság. Az

anyaság számomra a világ legnagyobb csodája. Hogy egy nő életet tud adni,
növekszik benne valaki, akivel már ott kapcsolata van, aztán pedig kibújik
belőle egy Élet. Ennél nagyobb misztérium nem hiszem, hogy létezik, ez
már-már felfoghatatlan! És persze óriási felelősség. Az anya élete végéig ott
kering a gyerek körül, vagy szó szerint, vagy csak lélekben,
beidegződésekben, mintákban, de mindig mellette van. Bemászik a
párkapcsolatokba, a döntésekbe, a kötődési mintázatokba, a szexbe,
az énképbe. Nem hiszem, hogy szar anya lennék, és van bennem
gondoskodási vágy bőven. Csak félek. Néha, mikor elszontyolodom,
megvigasztalnak a hallgatók, hogy ők az én gyerekeim. Minden hétvégén
anyuka leszek egy pár órára, aztán kiengedem a kis csibéimet a világba.

Lehet, hogy ez a karmám. Nem tudom. Majd szólok, ha megmozdult a

mérleg nyelve.
Farhátért a sorba
Nem vagyok egy tervezős arc. A klasszikus és szakállas HR-es kérdésre,
hogy hol, milyennek látom magam öt év múlva, nem tudok válaszolni, és
nem is akarok. Minimalista vagyok, ha egészségesen fel tudok kelni az
ágyból, van víz és kaja, már boldog vagyok.

Lehetne vágyakat szőni, hogy férj, gyerek, családi ház, de nem akarom a
boldogságomat külső tényezőkhöz kötni. Mert mi van, ha nem jön össze?
Akkor hatalmasat csalódom. Így meg nem, a kis minimális lécemet
megugrom, és minden, ami hozzájön, ajándék.

Talán csak egyetlen tervem van: fejleszteni az íráskurzust, elvinni jobban az

önismeret felé, meghívni még több szakembert, kitalálni új és színes
feladatokat. Most megyek majd pszichodrámacsopiba, marad a heti két
terápia, talán egyszer a pszichológia szakot is elkezdem.

Most jól vagyok, bár ez nyilván bármelyik percben megváltozhat. Biztos

történni fog valami, mert kicsit megálltam a tanulásban és a fejlődésben,
ilyenkor általában dob valamit a karma, hogy mozduljak meg. Vannak
félelmeim, szorongásaim, ezeket próbálom kezelni. Több reflektorfényre
(például tévés szereplés) nem vágyom, elég a Facebook meg az irogatás,
néha előadások és persze a csopi, a hétvégi kurzus, azt nagyon szeretem.

Nekem mindig azt mondták, hogy aki nem tudja, mit akar, azt csak a hajánál
fogva rángatja az élet. Én sohasem tudtam, mit akarok. Rángatott is, de
milyen jól tette! Nem akarok sokat, csak nyugalmat és tapasztalást,
megtanulni szeretni, kötődni, kapcsolódni. Nincsenek nagy igényeim, már az
utazgatás sem izgat. Kész, megöregedtem, ennyi vót! Megyek, és beállok a
sorba farhátért.
Halálos
Végül szeretnék elmesélni valamit, ami sok évvel ezelőtt történt. Elaludtam a
szobámban, a paplan alatt, és egy idő után nem kaptam levegőt. Egyszer csak
azt éreztem, hogy kiszállok a testemből. Repülni kezdtem felfelé, és
beborított valami tejfehér köd. Olyan boldogságot éreztem, amilyet a való
életemben még soha. Lenéztem, és láttam a testemet, ahogy az ágyon fekszik.
Egy másodpercig hiányzott, de aztán ez elmúlt, és körbeölelt a határtalan
boldogság és szeretet. Kurva nyálasan hangzik, tudom, minden doksifilmben,
ahol klinikai halált átélt emberek beszélnek, ezt mondják ők is meg az
alagutat - de nem tehetek róla, én ezt éltem meg. Jogos a kérdés, hogy mi ez.
Az agy játéka, vagy valami valós tapasztalás? Nem tudom. Sokat
gondolok erre azóta is, főleg, mikor levisz a szorongás a mélybe. Hogy hát,
basszus, milyen jó lesz meghalni, milyen tökéletesen boldog állapot az!

Mikor Nagyapám meghalt, akkor volt egy másik élményem, ami szintén
sokakkal megesett már. Aludtam, és arra ébredtem, hogy a Nagyapám
simogatja az arcomat. Eléggé triviálisnak hangzik, de konkrétan éreztem a
kezét és a jelenlétét, éreztem, ahogy az arcomhoz ér, hiszen arra riadtam fel.
Majd' kiesett a szívem a helyéről ijedtemben, de közben örültem, hogy
megsimizett, és hogy talán van valami a halál után. Mindenki retteg a
haláltól, itt Európában ez valami sötét, kegyetlen és fájdalmas dolog. Nekem
van két olyan tapasztalásom is, ami jó, és jelenleg nem félek az elmúlástól.
Más kérdés, hogy ha holnap közölnének velem egy nem frankó diagnózist,
akkor biztos összetojnám magam - könnyű úgy janiskodni, hogy tudtommal
egészséges vagyok. A halál, úgy gondolom, szép és békés dolog. Jó
lenne majd megírni, milyen - de asszem, a túlvilágon nincs korlátlan
internet...
Utószó
Hát, akkor itt vége van a könyvnek, kérem alássan. Remélem, volt egy
mondat, vagy egy gondolat, amit magaddal tudsz vinni. Úgy gondolom,
tényleg élet-halál kérdés a terápia, viszont nem hiszem, hogy ez
hoz mindenkinek megváltást, mert ezer és ezer útja van az önismeretnek.
Fogalmam sincs, hozzád melyik ösvény passzol, annyit tudok biztosan, hogy
fejlődni és megérteni dolgokat, önmagunkat, jó dolog.

Örülök, hogy ennyi mindent el tudtam mondani. Tényleg! Fontosnak tartom,

hogy a cikinek, szégyenteljesnek, tabunak számító dolgok kerüljenek ki a
nyilvános térbe. Ott a helyük, nem pedig a szőnyeg alatt, vagy bennünk, ahol
betegségeket okoznak. Elképesztő nehéz dolog ez! Felvállalni bátran egy
félresikerült gyerekkort, egy mérgező szülőt vagy egy kártékony főnököt!
Talán azért is nehéz, mert az anyák, az apák, a felettesek, vagy akár a saját
partnerünk is, olyan hatalmasnak tűnhetnek, és mi gyakran picinek,
gyengének érezzük magunkat velük szemben.

Én is maradhattam volna kussban. Bájologhatnék családi vacsikon,

viselkedhetnék cuki módon anyámmal, eljátszhatnám, hogy minden rendben
van, megbocsátottam életem necces szereplőinek, és hirdethetném az igét,
hogy senki ne legyen dühös senkire, borítsunk fátylat a múltra! Ezzel
abszolút legitimálnám azt, hogy egy emberrel bármit meg lehet tenni,
következmények nélkül. Nem ezt akarom. Bizonyos dolgokért igenis
haragudni kell, elgyászolni őket, aztán pedig feldolgozni és továbblépni, ami
általában hosszú évekig tartó folyamat. Nem az elfojtásban és a
mismásolásban hiszek, hanem abban, hogy a sérelmek legyenek
kimondott sérelmek, az elkövetők legyenek nevükön nevezve, az áldozat
pedig ne ragadjon bele az áldozati státuszba, hanem kérjen és kapjon
segítséget.

Azt látom magam körül, hogy anyáink és nagyanyáink feldolgozatlan batyuit

cipeljük. Ami velük történt, az sokszor csont nélkül folyik át belénk.
Egy háborús élmény, egy válás, egy erőszak. Ők eltemették, mi
megjelenítjük.
Szeretnék feldolgozni minél több mindent magamban, hogy ne adjam át a
szart a következő nemzedéknek. Lehet, hogy nem lesz gyerekem, de ezek a
transzgenerációs traumák a párkapcsolatokba is bekúsznak. Úgy érzem, jól
állok, haladok valami felé. Az volt a célom, hogy kendőzetlenül meséljem el
a saját történetemet, vállalva a családomból való esetleges totális
száműzetést, a gúnyos megjegyzéseket, vagy akár a felém irányuló haragot,
meg nem értettséget és hibáztatást is. Ez kurva bátor dolog, hiszen olyan
szereplőkről írok, akik még élnek.

Köszönöm, hogy eljutottál idáig a könyvben, nagyon drukkolok neked, hogy

találd meg a saját csatornádat, a saját flow-dat, ahol kiereszted azt, ami
benned van, és feldolgozod úgy, hogy békében élj saját magaddal.

Én is erre törekszem.

Szeretettel,

Viki
KöszönetnyiIvánítás
Köszönöm anyámnak, apámnak, Nagyapámnak és a családomnak, hogy
vagyok, hogy mindezt, amit leírtam, megélhettem és
dolgozhattam/dolgozhatok rajta. Remélem, egyszer mindannyian egy
asztalnál fogunk ülni, és meg tudjuk beszélni az érzéseinket, gondolatainkat.
Sokkal nehezebb támogató család nélkül élni, mint támogató családdal, és
nekem ez nagyon hiányzik. Köszönöm Ritának, akivel évek óta jóban
vagyunk, nagyokat dumálunk és fejlődünk. Köszönöm Enikőnek az elmúlt
húsz évet, a rengeteg beszélgetést és támogatást. Ha van fix pont, ami a
Földhöz köt, asszem, csak ő az. Egy igazi ufó, az egyetlen empata,
akit ismerek. Köszönöm az íráskurzus összes résztvevőjének, hogy
elmesélték nekem a történeteiket, megnyíltak és bátran beleálltak a
fájdalmaikba, a traumáikba. Nélkülük nem születhetett volna meg ez a könyv.
Köszönöm Puzsérnak, hogy megtanított érdekérvényesíteni és határokat
húzni. Köszönöm a terapeutámnak, hogy tavaly május óta hetente kétszer
figyel rám és nem néz hülyének. Köszönöm a karmámnak, hogy vigyáz rám,
jó útra terel és fogja a kezemet.

Köszönöm a bennem élő picinek, hogy nem mondott le rólam akkor sem,
mikor a pokol bugyrait tapostuk, mikor a végét jártuk, mikor már majdnem
elpusztultunk. Édes pici hang, te vagy a legerősebb lény, akit valaha
ismertem, és örülök, hogy megtaláltalak. Köszönöm a pasimnak, G.-nek,
hogy nem tart rondának, hogy szexei velem, hogy bújik, ölel,
csókolgat, simiz. Bármi történjen is majd köztünk, mérföldkő az életemben,
és sokat tanultam/tanulok tőle. Köszönöm azoknak, akiket most kihagytam,
és ezért vérig fognak sértődni és soha többé nem állnak velem szóba.
Köszönöm Neked, aki ezt az izét elolvastad. Ha segítettem, akkor nagyon
örülök, ha meg nem... olyan nincs, tudom, hogy legalább egyetlen mondatot
magaddal vittél. Remélem, pár év múlva még találkozunk.