Utazás

Lourdes-ba
 Első fejezet

A mozdony fütyült. A vagonok ablakában fehér blú-

zos, fehér kötényes asszonyok integettek zsebkendő-
ikkel. A vágány mellett idős pap sietett, és egy beteg
és ijedt parasztembert segített fel a kupéba.
Ez a pap vezette a zarándoklatot. Louis Lerrac
üdvözölte őt, amaz pedig szívélyesen megszorította
a kezét, és a „Vezetőség” feliratú fülkébe invitálta.
A vonat elindult. A pap bemutatta Lerrac dok-
tort egy hűvösen tartózkodó mosolyú egyházi férfiú-
nak: az érseki helynök volt, akit őméltósága a bíbo-
ros-érsek úr maga helyett a lourdes-i zarándoklatra
küldött. Ezután mindenki kényelmesen elhelyezke-
dett. Lerrac gondosan elhelyezte úti gyógyszertárát:
a koffein-, morfium- és éteroldatokat, valamint a
Pravaz-injekcióstűt.
A másodosztályú kupéban négyen foglaltak he-
lyet: a vezető, az érseki helynök, és Lerrac-kal szem-
ben egy középkorú asszony, aki egyenes derékkal ült
elegáns selyemszoknyájában. Az urak azzal a tiszte-
lettel fordultak hozzá, amit az egyháziak rendszerint

51
a buzgón vallásos gazdagok számára tartanak fenn.
A hölgyet Madame de R. nek hívták. Feje fölött
egy tucat apró, hímzett vászonzacskó lógott. Negy-
venöt év körül járhatott: barátságos, rózsás arcán
saját fontossága tükröződött, kövérkés kezének uj-
jain gyűrűk ragyogtak. Minden kétséget kizáróan
valami jótékonysági egyesület igazgatójának vagy a
Patrie française egy befolyásos tagjának felesége le-
hetett.
Az érseki helynök fekete selyemkesztyűbe búj-
tatta kezét, táskájából egy bíborral gazdagon szegett
bársony fejfedőt vett elő, és a fejére tette. Aztán
elővette a helyi konzervatív lapot, és belemélyedt az
olvasásba, időnként halk és kimért hangon meg-
osztva a többiekkel az újságcikkek keltette gondola-
tait. A helynökkel szemközt ülő B. abbé, a zarán-
doklat vezetője gyöngyöző arccal sopánkodott, hogy
két zarándok lemaradt a vonatról.
Az idős abbé arca igazi aszkétaarc volt: orra
mentén két mély barázda húzódott, melyek szinte
lehúzták a száját. Álla éles, négyszögletes, szája kes-
keny vonal, mintha csak késsel metszették volna.
De magasra ívelő szemöldöke alatt ülő kék szemei
tiszták és jóságosak voltak, akár egy hűséges kutyáé,
és kemény arcának nyugodt, kedves ragyogást köl-
csönöztek. Ilyen tökéletes egyszerűséget és jámbor-
ságot ritkán, legfeljebb csak egészen fiatal gyerme-

52
kek és szerzetesek szemében látni, vagy olyan laikus
testvérekében, akik már éveken át őrizték a kolos-
torok kapuit. A szentek szeme ilyen. Ez a tekintet
elég volt ahhoz, hogy teljesen átalakítsa és szeretet-
reméltóvá varázsolja a pap amúgy mindennapi, szin-
te együgyű arckifejezését. Zöldesre kopott fekete re-
verendájának vállát por lepte. Mély alázattal fordult
az érseki helynökhöz, és akárcsak Madame de R.,
„monseigneur”-nek szólította.
A vonat sebesen zakatolt dél felé. Izzott a hő-
ség. Nagy, fehér felhők futottak az égen, szikrázó,
éles fényt vetve. A késő májusi délután olyan forró
volt, akár a legmelegebb júliusi nap. B. abbé halán-
tékán lüktetett a vastag ér; kockás zsebkendőjével
megtörölte arcát.
Az érseki helynök úr összefonta karját a mellén,
és lehunyta szemeit. Lerrac osztályozni kezdte né-
hány megfigyelését a betegekről, melyeket még a
zarándoklat előtt tett, és átnézte a többiek beteg-
lapját. Ezeket B. abbé adta át neki, és többnyire a
helyi orvosok jelentését tartalmazták. Majdnem
mindegyik általánosságokban mozgott, pontosabb
részleteket nem közölt. Nem sok hasznukat vette.
Louis Lerrac azért vett részt a zarándoklaton,
hogy megfigyelje a betegeket, és hogy kiderítse, iga-
zak-e a Lourdes-ban történt gyökeres javulásról szó-
ló hírek. Lerrac a lyoni egyetem orvosi fakultásának

53
tanáraként a boncolásra szakosodott, főként anató-
miaórákat tartott és kísérleteket vezetett, de a pato-
lógia iránt is érdeklődött. Figyelmét már régóta fel-
keltették a lourdes-i gyógyulásokról keringő törté-
netek. Dr. Boissaire, a lourdes-i kórház igazgatójá-
nak kétkötetes munkája és a katolikus sajtó elké-
pesztő állításai meggyőzték, hogy a lourdes-i jelen-
ség tudományos vizsgálatot igényel. Hiszen maga
Émile Zola is, akit pedig a legkevésbé sem lehetett
katolikus elfogultsággal vádolni, megdöbbentő ese-
ményeket látott és jegyzett le.
„A lourdes-i gyógyulásokat mindeddig senki sem
vette módszeres vizsgálat alá. Miért ne próbálkoznék
meg én vele? gondola Lerrac. Ha a gyógyulások
csak képzeletbeliek, nem vesztek velük sok időt. Ha
viszont valóban kézzelfogható eredményük lenne,
akármi is okozza őket, olyan tényt képeznek, melyek
tudományos vizsgálata komoly érdeklődésre tarthat
számot. Biológiai szempontból szinte semmit sem
tudunk arról, hogy mennyiféle jelenség lehetséges.
Ostobaság lenne tagadni őket olyan törvények alap-
ján, amelyekről alig tudunk valamit. Amikor ilyen
rendkívüli eseményekről értesülünk, mint amilyene-
ket a vallásos lapok jelentenek Lourdes-ból, mi sem
egyszerűbb elfogulatlanul megvizsgálni ezeket, mint
ahogy egy beteget vizsgálnánk egy kórházban, vagy
mintha egy laboratóriumi kísérletet végeznénk. Ha

54
csalást vagy tévedést találunk a diagnózisban, jelez-
nünk kell. De ha bármily lehetetlennek tűnjék is, e
tények igazak volnának, akkor mérhetetlenül érde-
kes dolgokat fedezhetnénk fel, amelyeket komolyan
tovább kellene gondolnunk. ”
Amikor alkalma nyílt Lourdes-ba utazni egy
betegcsoporttal, Lerrac boldogan élt a lehetőség-
gel. Ha tudta volna, milyen hihetetlenül nehéz lesz
megfigyeléseket végeznie ezeken a betegeken, és
hogy nem vizsgálhatja meg őket indulás előtt, bi-
zonyára nem vágott volna bele a dologba. De most
már késő volt.
Az érseki helynök felébredt. A vonat megállt
egy kis pályaudvaron. A hőség egyre elviselhetetle-
nebbé vált. Legyek röpködtek mindenütt.
„Imádkozzuk el az első tizedet a rózsafüzérből
szólt a helynök, kérem, Madame de R., mondja
hangosan”.
Madame de R. zavarba esett ekkora megtisztel-
tetés hallatán, és szabódott egy darabig, de a hely-
nök nyájas unszolására mégis belekezdett. B. abbé
köszvényes, vastag ujjaival morzsolta rózsafüzére
nagy, fából készült gyöngyeit, arca kimerültséget
tükrözött. Az orvos levette a kalapját, és csöndben
nézte őket.
Madame de R. imájára egyhangú zümmögéssel
jöttek a válaszok; az asszony vontatottan, kissé

55
hangosan imádkozott. Figyelmes pillantásra észre
lehetett venni a gallérjából kidudorodó golyvás
csomókat. Ő is beteg volt, és azzal a reménnyel
utazott Lourdes-ba, hogy ott majd megszabadul a
daganattól.
Az érseki helynök kézelőjébe dugta ujjait. Puha,
sápadt arcán ezer ránc volt; szája finom vonalú, aj-
kai mozgékonyak, szemöldöke sötét fekete, bozon-
tos. Időnként felnézett leeresztett szempillái alól,
ekkor felfénylettek okos, figyelő fekete szemei.
„Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek-
nek” mondta végül Madame de R. „Ámen. ”
Az érseki helynök ekkor az étkezőkocsiban fel-
szolgált ételek minősége felől érdeklődött, és meg-
kérdezte, hol lehet majd vacsorázni, meg hogy mi-
lyenek a lourdes-i szállodák. Olyan ember benyo-
mását keltette, aki egy kellemetlen kötelezettséget
a lehető legkellemesebbé szeretne varázsolni. B. ab-
bé a betegei miatt nyugtalankodott.
„Ez a huszonötödik zarándoklat, ami Lourdes-
ba vezetek mondta. A Szűzanya eddig mindig
elárasztott bennünket kegyelmével. Háromszáz be-
teg közül a visszaúton általában ötven vagy hatvan
érezte jobban magát, vagy gyógyult meg. ”
„Mi van azokkal, akik a gyógyulás reményében
hiába szenvedték végig ezt a hosszú, fáradságos
utat? kérdezte Lerrac. Nem halnak-e bele a fárad-

56
ságba vagy a csalódásba, amikor érzik, hogy csalat-
koztak reményeikben?
„A maga gondolkodása hit nélkül való, kedves
doktor válaszolta az abbé. Azok is megnyugodva
térnek vissza, akik nem gyógyultak meg, és akkor is
boldogok, ha hazatérve meg kell halniuk. ”
A két férfi a folyosón állva beszélgetett. A vo-
nat sebesen robogott. A nap fehér fénye a felhőkön
áttörve csak úgy zúdult lefelé. A tavaszi esőktől fel-
duzzadt folyó áradva rohant a füzérekkel és nyárfák-
kal szegélyezett alacsony partok között. A nyárfák
lágyan meghajoltak az erős déli szélben, a fűzfák le-
velei ezüstös szélükkel integettek.
A látóhatár szélén ködbe veszve már látszottak
a ciprusok, melyek falként vették körül a tanyákat:
sötét, komor foltok a könnyű májusi fényárban.
A természet kiapadhatatlan életereje mindenütt
előtört. Azok a szerencsétlenek, akikkel a vonat
ezen a tavaszi tájon át száguldott, önkéntelenül is
még egy utolsó erőfeszítést tettek, hogy visszanyer-
jenek valamit ebből az életerőből.
Este hatkor Lerrac kiment a folyosóra, hogy egy
kis időre megszabaduljon fülkéje nyomasztó légkö-
rétől, ahol még mindig egyhangúan mormolták a
rózsafüzért. Az utolsó kupéban négy szeminarista és
egy sápadt, fiatal lány nevetett, és himnuszokat
énekelt.

57
 Az első osztályú fülkében egy közepesen tehetős
polgári házaspár utazott óriási sárga bőröndökkel.
A következő fülkében egy elragadtatott arckifejezé-
sű apáca ült magában. Ezután egy család követke-
zett, vak kisgyerekkel; ezekkel egy kövér pap,
P. abbé, a zarándoklat másik vezetője foglalkozott,
aki korábban katona-pap volt. Akárcsak B. abbé, ő
is teljesen átérezte, mit szenvednek ezek a megtört
emberek a nyomasztó utazás alatt, és szemmel lát-
hatólag nyugtalankodott miattuk.
„Két betegem iszonyúan szenved, nem tudna
morfiumot adni nekik? ” kérdezte Lerractól.
A betegkocsikba nem lehetett átmenni a vona-
ton keresztül, így hát a pap Lerrackal együtt leszállt
a következő állomáson, és onnan szálltak fel a har-
madosztályú vagonba. Egy fülkébe vezette az orvost,
ahol egy fiatal lány feküdt. Már nyolc hónapja szen-
vedett súlyos betegségben. Marie Ferrand-nak hív-
ták. Néhány nappal az utazás előtt a Szent József
Kórház sebésze kijelentette, állapota olyan súlyos,
hogy nem lehet megoperálni. A lány mindenáron el
akart jutni Lourdes-ba.
„Azt mondták, fordítsak különös figyelmet rá
mondta a pap Lerracnak. Nagyon hálás lennék,
ha törődne vele. Olyan gyenge, hogy már a leg-
rosszabbtól tartok” tette még hozzá.
A fülke ajtaja nyitva volt, de az ülésekre fekte-

58
tett matrac miatt nem lehetett belépni. A lány eh
gyötört, hamuszín arccal feküdt a matracon, szája
lilás volt.
„Szörnyen fáj mondta, de örülök, hogy el-
jöttem, pedig az apácák nem akartak elengedni. ”
„Éjjel visszajövök meglátogatni magát mondta
Lerrac. Ha fájdalmai vannak, csak szóljon a nő-
vérnek, hogy küldjön értem, és akkor adok mór-
fiuminjekciót. ”
Lerrac, amikor a pappal együtt elhagyta a fül-
két, megjegyezte: „A páciens állapota korántsem
rózsás. Mi történik, ha egy beteg meghal útközben? ”
„Ez szinte sohasem fordul elő. De ha mégis, a
holttestet leszállítjuk a következő állomáson. Ennyi
az egész. ”
A vagonokból mindenfelől ápolónők szálltak le.
Az ablakokban sápadt, üres arcokat lehetett látni;
itt-ott egy pár parasztembert, akiknek derűs arckife-
jezése papokra emlékeztetett. Fiatal lányok csopor-
tokban jöttek-mentek a vágányok mentén; hófehér
kötényük és patyolat blúzaik csinos nővér-uniformis
látványát nyújtották. Minden vagonhoz egy képzett
ápolónővér és néhány tanuló tartozott. Falusiak is
voltak a vagonokban, barnára sült, kicsit ijedt képű
tanyasi asszonyok; mások üres palackokat és kisebb
csomagokat cipeltek magukkal. Általános volt a vi-
dámság.

59
 A zarándoklat némileg a nyaralóvonatokra em-
lékeztetett, csak a nyers tréfálkozás és a nótázás
hiányzott. Egy cserzett arcú falusi pap egyik kocsi-
ból a másikba rohant egy csapat parasztot irányít-
gatva, akik a hegyekből jöttek. Együtt falatozott ve-
lük a kenyérből és kolbászból, és egy palackból itta
velük a bort.
Az érseki helynök keresztülsétált a vágányo-
kon, és bement a pályaudvari büfébe. A zarándok-
lat vezetője szerényen egy harmadosztályú vagon-
ban étkezett, mely dugig volt tömve csomagokkal,
kosarakkal és a betegek számára előkészített ele-
mózsiával.
Tíz óra tájt az érseki helynök bíbor szegélyű fej-
fedőjével felkészült az éjszakára. Behúzta a kék füg-
gönyt, hogy tompítsa a fényt. Madame de R. csön-
des méltósággal aludt.
Kint a tiszta éjszakai égen ragyogott a hold, és
távolban fehéren csillámlottak a tengerpartra vető-
dő hullámtarajok. A vonat hirtelen megállt egy kis
állomáson. Mindent sötétség borított. A vagon lép-
csőjén állva Lerrac doktor hangokat hallott.
„Doktor úr, doktor úr, jöjjön gyorsan szólt egy
női hang. Nem tudjuk, mit tegyünk. ”
Lerrac vagonok végeérhetetlen egymásutánjá-
ban követte a nővér fehér alakját, míg elértek a
zsúfolt harmadosztályú kocsihoz. A kocsi végében

60
egy vékony matraccal letakart deszkán feküdt egy
beteg asszony. A fiatal, erős felépítésű asszony ke-
gyetlen fájdalmában egyik oldalról a másikra dobál-
ta magát, miközben a többiek tehetetlenül és ta-
nácstalanul nézték.
„Meghalok, iszonyúan szenvedek! — nyögte
az asszony elhaló hangon. Már két órája tart. Se-
gítség! ”
Lerrac morfiumot adott neki, mire a fájdalom
azonnal alábbhagyott. A fiatalasszony beszélni kez-
dett. „Szívbeteg vagyok, és fel vagyok fúvódva. Két
órája keménytojást adtak enni, lehet, hogy csak
emésztési bántalmaim vannak. ”
Lerracra nem volt többé szükség, de a követke-
ző állomásig ebben a fülkében rekedt, ahol négy nő,
egy földműves, valamint egy fiatalember ült, akiben
legnagyobb meglepetésére egy volt iskolatársára,
A. B. re ismert.
Hajnali három a szenvedő betegek és a fölöttük
virrasztók számára egyaránt a félelem, szorongás, re-
ménytelenség órája. Abban a vagonban, ahol Lerrac
az előző állomás óta ült, a Marie Ferrand-ra felvigyá-
zó nővér megrémült, hogy betege kómába esett, és
sietve az orvosért küldött.
Marie Ferrand félig felöltözve feküdt matracán;
arca zöldes volt, de eszméletre tért. A fülkében lévő
lámpa halványan világított. Fullasztó meleg volt.

61
Lerrac leeresztette az ablakot, a friss levegő teljesen
magához térítette a beteget.
„Nem jutok el Lourdes-ba” sóhajtotta fájdal-
masan.
A hosszú vonatban az utasok minden megálló-
nál egymásra dőltek. Az ismétlődő zökkenések csak
növelték a betegek elviselhetetlen fájdalmait.
„Minden állomásnál eltorzult az arca és az áju-
lás környékezte. Nem tudtam, mit csináljak, hogy
könnyítsek rajta” mondta a nővér.
„Mindenesetre beadok neki egy morfiuminjek-
ciót. ”
A nővér felhúzta a ruhaujjat Marie sápadt,
aszott karján. Lerrac megtöltötte morfiumoldattal a
Pravaz-injekcióstűt, és minthogy nem volt alkohol-
lámpája, egy gyufa lángja fölött húzta el a tűt, aztán
beledöfte a fehér bőrbe, amelyen a gyufafüstös tű
apró, fekete nyomot hagyott.
„Öt perc múlva jobban lesz. Addig is megvizs-
gálom a hasát, és laudanumot teszek rá. ”
A nővér gyakorlott ujjakkal szabaddá tette
Marie Ferrand felfúvódott hasát, melynek feszült
bőre csillogott; kétoldalt élesen álltak ki a bordák.
A felfúvódást láthatólag valami szilárd anyag okoz-
ta, a köldök nedvedzett. A tuberkulotikus hashár-
tyagyulladás klasszikus esete volt. Lerrac mutató- és
középső ujjával megnyomogatta a beteg hasát. Hő-

62
mérséklete magasabb volt a normálisnál. A beteg
lábai is dagadtak voltak, szíve hevesen dobogott, és
szaporán szedte a levegőt.
„Élnek a szülei? ” kérdezte a beteget.
„Nem, uram, pár éve mindketten meghaltak. ”
„Milyen betegségben? ”
„Apám vért köpött, anyám pedig hosszú beteg-
ség után heveny hörghurutban halt meg. ”
A nővér, aki Marie Ferrand-t a vonatra segítet-
te, elmesélte, hogy a lány egész életében beteg volt.
Tizenhét évesen köhögött és vért köpött, tizen-
nyolc éves korában mellhártyagyulladása volt, két
és fél liter vizenyőt szívtak ki a bal tüdejéből. Bár
ezután állapota némileg javult, igazából sohasem
gyógyult fel. Amikor bevitték az N. -i kórházba, hasa
megdagadt, láza lett, az orvos megállapította, hogy
tuberkulózisos hashártyagyulladása van. Néhány
hónapra rá átküldte a Szent József Kórházba műtét-
re, de az ottani fősebész az állapotát olyan súlyos-
nak tartotta, hogy nem vállalta az operációt. A be-
teg rokonaival tudatták, hogy nincs remény, és Ma-
rie-t visszavitték az N. i kórházba. De olyan maka-
csul hajtogatta, hogy mindenáron Lourdes-ba akar
menni, hogy végül is elengedték.
A felvilágosítás tökéletesen megegyezett Lerrac
saját megfigyelésével. A beteg hasát vizsgálva arra
gondolt, hogy kokainos érzéstelenítés után a köldök

63
fölött néhány centiméteres vágást lehetne tenni.
„Ha visszajön Lourdes-ból, meg fogom neki monda-
ni” gondolta magában. A morfium már hatott.
„Jobban vagyok” suttogta Marie.
Lerrac nem tudott visszamenni a kupéjába, így
hát leült.
Hajnalodni kezdett. Az áttetszően tiszta eget
még az éj hideg, sötétkék foltjai borították. A me-
zőkről friss illat áradt, könnyű pára lepte a láthatárt
szegélyező dombok bizonytalan körvonalait.
A reggel friss levegője még nem járta át az ápo-
rodott vagonokat, amelyekben a betegek olyan ne-
hezen lélegeztek. Marie Ferrarid felemelt fejjel szin-
tén ezt a bűzös levegőt szívta be. Kékeslila szemhé-
jai csukva voltak. Úgy látszott, mintha a morfium-
tól elszenderült volna. Nyugodtan feküdt, és a nő-
vér is megnyugodva nézte. Ő is fiatal volt még, és
bizonyára vallásos buzgalomból vállalta a betegápo-
lást, ami közben félelemmel és szorongással telt pil-
lanatokat élt át. Lerrac eddig csak azt vette észre,
hogy a fehér kézelők szorításából milyen lágy, finom
ujjú, mégis erős kezek bújnak ki. Most azt is megfi-
gyelte, hogy a nővérek egyenruháját viseli. Arcát
vonzóvá tették a sötét szempillák alatt felragyogó
szemei, melyekben időnként aranypettyek csillám-
lottak. Az orvos elbeszélgetett vele egy kicsit arról,
hogy mi végre megy Lourdes-ba.

64
 A vagon másik végében két szegény asszony ült.
Az egyiknek a kisfia volt beteg, daganat nőtt a tér-
dén, a másik mellett nagyra nőtt értelmi fogyatékos
lánya ült mereven, nyelve kilógott a szájából, és
olyan morgó hangokat adott ki, mint egy állat.
A lassan a zöld dombok fölé emelkedő nap ró-
zsás sugarai már a vagon ajtajáig értek, és rásütöt-
tek a beteg arcára. A madarak énekelni kezdtek.
A szántóföldekről finom szénaillat szállt fel. A tiszta
levegőben a táj részleteit is élesebben ki lehetett
venni. Az új nap mennyei szépségében a csodálatos
tájon végigrohanó betegvonat szörnyűsége még ret-
tenetesebbnek látszott. A szerencsétlen lány arca,
aki élete virágjában nem ismeri az életet, és soha
nem is fogja megismerni, még szánandóbbá vált a
természet közömbös fenségének fényében.
És mégis, egy sincs e nyomorult betegek közt,
aki lemondana az életről, gondolta Lerrac. Minden-
kiben ott feszül az életösztön, az élet parancsoló
igenlése. Boldogok azok, akik azt hiszik, hogy vala-
hol ott fönt egy magasabb értelem irányítja testük
gépezetének működését, és nem engedi, hogy osto-
ba, vak erők lerombolják.
Délután két óra volt. Nemsokára megérkeznek.
A szent föld, a csoda városa, Lourdes, e hosszú és
keserves utazás célja hamarosan feltűnik a délután
sugárkoszorújában. A Pireneusok gömbölyded elő-

65
hegyei felett nagy fehér felhők lógtak az égen. Még
szellő sem fújt, meleg volt. A csillámló levelű fűzfa-
sor végén már látni lehetett a lourdes-i Grottát, a
távolban pedig a karcsú, törékeny templomtornyot,
mely könnyű párába burkolva tört az ég felé. A vo-
nat megállt a pályaudvar előtt. Az ablakokból min-
denütt sápadt arcok néztek ki boldog révületben,
hogy üdvözöljék ezt a kiválasztott földet, ahol összes
bajuk úgy el fog tűnni, mint szélben a füst.
A remény hatalmas áramlata csapott ki a bete-
gek vágyaiból, szenvedéseiből és szeretetéből.
Az érseki helynök úr felállt. Madame de R. egy
hímzett táskába dugta a kispárnáját. A polgári há-
zaspár valamennyi sárga bőröndjével a folyosóra sie-
tett. Mindenki csendben volt, és mindenki a bazili-
ka irányába nézett, ahonnan a csodákat várták.
A vonat egyik végében egy hang a szent him-
nuszt kezdte énekelni:
Ave maris stella,
Dei Mater alma...
A fohász vagonról vagonra terjedt, már min-
denki énekelt. Jól kivehető volt a gyermekek cérna-
hangja, a papok erős, rekedtes tenorja és az asszo-
nyok hangja. Ez az ének semmiben sem hasonlított
a templomban éneklő fiatal lányok illedelmes kóru-
sához. Szegény betegek imája volt, akik kétségbe-
esetten könyörögnek az élet kenyeréért.

66
 Hirtelen mindenki énekelni kezdett abban a
kocsiban is, ahol Lerrac tartózkodott. Az érseki
helynök úr bársonyos orgánuma kisegítette a tüdő-
vészes pap érdes hangját és Madame de R. elfúló
énekét. Fülkéjében P. abbé is énekelni kezdte az
Ave maris stellát, és a vonat másik végén hallani le-
hetett, hogy a kivörösödött szemű lány is énekel a
szeminaristák zengő basszusának karában.
A feszültség egyre nőtt. A vonat megindult, és
az öröm és remény dala kíséretében lassan begör-
dült a lourdes-i pályaudvarra.

67
 Második fejezet

Dél felé járt, amikor Louis Lerrac elhagyta a szállo-

da éttermét, és végigsétált a hűvös, árnyékos hal-
lon. A napsütötte ajtóban egy pillanatra megállt,
visszahőkölve a rázúduló fényáradattól. Aztán rá-
gyújtott egy cigarettára, és kiment az utcára.
A déli napfényben vibrált a mélykék ég a kihalt
utca fölött. A házak rövid, éles árnyékokat vetettek
a járdára. A fehér por olyan vakítóan verte vissza a
fényt, hogy az embernek szinte belefájdult a szeme
úgy, hogy be kellett hunyni. Egy meleg fuvallat por-
felhőt kavart. A levegőben mindenütt legyek züm-
mögtek.
Louis Lerrac lassan végigsétált a napfényes ut-
cán. Egy pár száz méterre lévő épület felé igyeke-
zett, a Hétfájdalmú Szűzanya Kórházba, ahová két
nappal azelőtt a zarándokvonatokkal Lourdes-ba
érkezett betegeket szállították. Be akarta fejezni né-
hány, számára különösen érdekes eset vizsgálatát,
még mielőtt a betegeket a délutáni fürdőhöz vitték
volna a Grottába. Már ott is állt a magas kerítés

69
előtt, amely a kórházat választotta el az úttól. A
kapu mögött látszó tágas udvar most, a déli nap he-
vében úgy izzott, mint a sivatag. Az udvar végében
állt a kórházépület és a kápolna, előttük zöld pázsit
és a szabályosan nyírt bokrok sötét árnyéka látszott.
Kettős vasúti sínpár vezetett az udvarba, hogy a be-
tegeket könnyen ide lehessen szállítani a pályaud-
varról. A síneken álló piros-fehér függönyös kórházi
vagonban a lourdes-i Miasszonyunk egy önkéntese
szundikált; vállán a hordágyvivők sárga bőrszíja,
foga közt rózsafagyökér pipája lógott, sapkáját pedig
úgy behúzta az arcába, hogy csak a bajusza látszott.
A kórházból két, a katolikus munkáscsoportokhoz
tartozó férfi jött ki hordágyat cipelve.
Lourdes-ban a betegeket a társadalom különbö-
ző rétegeiből verbuválódott önkéntes ápolók látták
el, akik minden évben néhány hetet itt töltöttek.
Ezek az önkéntesek segítettek szállítani a betegeket,
fürdették a férfiakat a Grottában, és vigyáztak a
Grotta, a medencék és a kórház rendjére. A nagy
zarándoklatok idején rengeteg dolguk volt, de mun-
kájukat a legnagyobb odaadással végezték. Lerrac
igen derék embereket ismert meg bennük, akik
kedvességükkel és segítőkészségükkel nagyban meg-
könnyítették feladatát.
A kórház nyitott ajtaja előtt S. M. éneklő táj-
szólásban a hordágyvivőkkel tárgyalt. Ő volt a kór-

70
házi önkéntesek vezetője, igen fontos ember. Hosz-
szú, ősz szakálla a mellét verte, melyet kék jelvé-
nyek és ezüst keresztek ékesítettek. Áldozatos és
buzgó tevékenységének jeléül csodaszép vállszíjakat,
gomblyukában pedig piros szalagos pápai kitünte-
tést viselt. Vörös arcáról folyt az izzadság a finom
fekete bársonysapka alatt. Olyan lelkes izgatottság-
gal, gondterhelten, de elragadtatott pillantással
adta ki parancsait embereinek, akár egy tábornok a
csata előtt. Lerrac üdvözölte, majd az egyik hord-
ágyvivő, volt iskolatársa, A. B. felé indult, aki vidá-
man integetett neki.
A. B. is vállszíjakat viselt; két nap óta szünet
nélkül betegeket szállított: végigsegítette a vagono-
kon, leemelte a vonatról, elvitte a kórházba, majd
levetkőztette őket, és megmártotta a medencében
anélkül, hogy az undor legkisebb jelét mutatta vol-
na férges rongyaik, gennyes sebeik, vérző, rákos
daganataik láttán vagy a szétoszlóban lévő szerveze-
tekből áradó bűz miatt. Párizsban a sétapálcája vé-
gével sem érinthette volna meg ezeket a szerencsét-
leneket.
Lerrac-ot bámulatba ejtette a lourdes-i légkör
hatása.
„Mikor viszik a betegeket a medencékhez? ”
kérdezte.
„Fél kettő tájban” válaszolta A. B.

71
 „Még dél sincs, van időnk. Járjunk egyet
addig. ”
Együtt sétáltak a kihalt, napfényes utcán a vá-
ros központjáig. Vidám színű sátrak alatt kegytár-
gyakat árusítottak. Két fehér ház között kis utca
nyílt, friss, kékes árnyék borította. A házak oldalá-
hoz sötét, hűvös kávéház tapadt, szemben egy nagy,
szürke fallal.
Hívogató volt ez a békés hely; leültek a vasszé-
kekre, kávét rendeltek, aztán A. B. tintát kért, és
levelet kezdett írni fiatal feleségének, aki Párizsban
maradt.
Lerrac a falnak dőlve a cigarettájából felszálló
füst játékát nézegette a nyugodt, mozdulatlan leve-
gőben; a járókelőket, akik a fehér fényben időnként
feltűntek az utca végén; és A. B. a kalap alól kilát-
szó napsütötte arcát. Meglepte, hogy A. B. képes
volt egy harmadosztályú, undorító betegekkel teli
kocsiban eljönni ide, és minden percét odaadó ápo-
lásukra szentelni. Igaz, felesége kisbabát várt; talán
ő küldte A. B. t Lourdes-ba, hogy elnyerje a Szent
Szűz áldását születendő gyermekükre. Minden bi-
zonnyal ezért vállalta ezt a kínos feladatot, mert
hiszen egy A. B. -szerű elegáns világfi számára nyil-
vánvalóan kínos lehet betegkocsikat húzni a főut-
cán, és közben hangosan imádkozni. De hát A. B.

72
olyan egyszerűen és magától értetődően hitt, mint
egy gyerek.
Lerrac ekkor a saját fejlődésére gondolt, ami
teljesen más irányba terelte őt. Pedig mindketten
ugyanabba az iskolába jártak, és ugyanabban a val-
lásos nevelésben részesültek. De az élet nehézségei
eltérő utakra vezették őket.
Lerrac-ban, ahogy mindinkább belemerült a
természettudományokba, és szellemét meghódította
a német kritikai iskola, lassanként kialakult az a
meggyőződés, hogy a pozitivista módszeren kívül
nem létezik más bizonyosság. Az analitikus gondol-
kodás lerombolta hitét, vallási nézetei szétfoszlot-
tak, és csak egy elmosódó, szép álom édes emlékét
hagyták benne. Végül is türelmes, elnéző kételybe
menekült. Irtózott a fanatizmustól, de az őszinte hi-
tet jónak és értékesnek gondolta.
A lényegek és okok kutatását hiábavalónak tar-
totta, őt a jelenségek tanulmányozása érdekelte.
A racionális gondolkodás tökéletesen kielégítette
szellemét; szíve mélyén azonban, mint egy titkos
seb, ott lapult az az érzés, hogy gondolatai túlságo-
san szűk körre korlátozódnak, és beteljesületlenül
vágyakozott valamiféle bizonyosságra.
Hány nyugtalan és szorongó órát töltött el filo-
zófiai és exegetikai töprengésekkel! Aztán minden
lenyugodott benne. De most, gondolatai mélyén,

73
öntudatlanul még mindig ott élt benne a megfogha-
tatlan remény, hogy olyan tényekre bukkan, ame-
lyek bizonyosságot, nyugalmat és szeretetet áraszta-
nak. Megvetette és egyúttal csodálta is a zarándo-
kokat fanatizmusukért és az egyszerű papokat jám-
bor, vak hitükért.
„Nagyon szép dolgokat romboltam le magam-
ban azért, hogy egy kicsike tudást szerezzek
mondta magában. Az igazság mindig rossz és szo-
morú, és én boldogtalan vagyok” gondolta, mi-
közben cukrot tett a kávéjába.
A. B. -hez fordult, aki éppen lezárta a sárga bo-
rítékot.
„Nem tudod véletlenül, hogy ma délelőtt meg-
gyógyult-e valaki a medencében? ”
„Nem, senki. De a Grotta előtt csodát láttam.
Éppen a medencék mellett sétáltam, amikor egy
idős apáca fájdalmas nehézséggel mankójára tá-
maszkodva arrafelé tartott. Kis vizet öntött egy po-
hárba, keresztet vetett és megitta. Abban a pilla-
natban kigyúlt az arca, földre dobta mankóit és
szinte odarohant a Grottához, hogy térdre boruljon
a Szűzanya előtt. Meggyógyult... Azt mondták róla,
hogy hat hónappal ezelőtt egy ficam következtében
gyógyíthatatlan fertőzés keletkezett a lábán. ”
Lerrac nyomban felütötte füzetét, melybe a be-
tegekről készített megfigyeléseit írta.

74
 „Ez az apáca nem a lyoni Hotel-Dieu Kórház
ápolónője, D. nővér? ”
„De igen” mondta A. B.
„Akkor hát gyógyulása az önszuggesztió érdekes
esete. Azok közé a betegek közé tartozik, akiket
megvizsgáltam. Valóban meghúzta a lábát. De ami-
kor Lourdes-ba érkezett, a lába már meggyógyult,
teljesen normális állapotban volt. Csakhogy a nővér
bebeszélte magának, hogy soha az életben nem tud
már rendesen járni. Neuraszténiás lett. Panaszko-
dott, hogy rettenetes fájdalmat érez a lábában, és
nem volt hajlandó mankó nélkül járni. Lourdes-ban
volt az utolsó reménye, hogy biztosan meggyógyul.
Eljött az ideje és meggyógyult. Mi lehetne ennél
természetesebb? ”
„De hogyan magyarázod, hogy Lourdes-ban si-
került az, amit semmiféle más terápia nem tudott
elérni nála? ”
„Azzal, hogy a zarándoklat hihetetlen meggyő-
zőerővel rendelkezik, sokkal nagyobban, mint a leg-
kiválóbb orvos. A fellelkesült és imában összefonó-
dott tömeg valamiféle fluidumot bocsát ki, ami
rendkívüli mértékben hat az idegrendszerre, de
semmilyen hatása sincs a szervi bajokra. Ma reggel
magam is megfigyelhettem a kudarc tragikus követ-
kezményét. Az orvosi rendelőben voltam, ahol a
betegekről készült megfigyeléseket tartják, és Bois-

75
sarie doktorral beszélgettem, amikor egy orvoskül-
sejű ember lépett be egy tíz év körüli aranyos, sá-
padt fiúcskával a karján. Kiderült, hogy az illető
közismert orvos. Elmondta, hogy a zarándoklattal
érkezett Lourdes-ba, de este elutazik. Meglepőd-
tünk, hogy milyen kiábrándult és elkeseredett. Erre
lefektette a gyermeket és felhúzta a nadrágszárát.
A fiú térde fölött kiálló erek egészen kékre festették
a bőrt. Megfogtam és éreztem a csonton a dagana-
tot, olyan kemény volt, akár a vas. Több szóra nem
volt szükség. Csontrák. Bár első pillantásra ártal-
matlannak nézett ki, valójában halálos stádiumban
volt. Még ha meg is operálják, legföljebb egy éve
van hátra. “Ez az egyetlen fiam” suttogta az apa.
A daganat rosszindulatú, és elképesztő mértékben
terjed. Eddig nem voltam vallásos, de a bánat majd-
nem megőrjített: hívő és gyakorló katolikus lettem,
mert nem akarok élni a fiam nélkül. Rohantam
Lourdes-ba, három napig sírtam és imádkoztam.
A Szűzanya nem hallgatta meg a kérésemet. Min-
den reményemnek vége. Most elutazunk, a fiú lábát
amputálni fogják, aztán már csak némán figyelem,
hogyan hal meg. ” Ezzel, elfojtva zokogását, kiment
a fiúval, akinek fogalma sem volt róla, hogy mi-
lyen beteg. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy
Lourdes ereje megtörik a szervi eredetű bajokon. ”
„Pedig biztosíthatlak, hogy ilyen súlyos betegsé-

76
gek is gyógyulást nyertek már. Henri Lasserre me-
sélt egy bányászról, akinek tizennyolc éves kora óta
visszerek és fekélyek voltak a lábán. Egy éjszaka
alatt meggyógyult, amikor a lourdes-i vízbe áztatott
pólyákkal kötözték be. Vagy itt van J. D., lábán har-
minc centi nagyságú seb. Belgiumból jött Lourdes-
ba, megmártózott a vízben, és ahogy kijött, a seb
nyomtalanul eltűnt. Csak egy rózsaszín heg maradt
utána. És mit gondolsz Pierre de Rudderről meg ar-
ról a grivotte-i nőről, akiről Zola ír? Ezek semmi
esetre sem neuraszténiás betegek voltak, és mégis
meggyógyultak. Pierre de Ruddernek nyolc éve nem
forrt össze a törött csont a lábában, ami itt öt perc
alatt megtörtént. ”
„Ismerem ezeket a történeteket. Rengetek időt
töltöttem Henri Lasserre, Diday, Boissarie és Zola
írásai fölött, és sokat gondolkoztam rajtuk. És még-

Henri de Monzie de Lasserre (1828-1900) Notre Dame de

Lourdes című műve először 1868-ban jelent meg. 1908-ban
már a 150. kiadásban forgott kézen. Paul Diday (1812-1894),
lyoni orvos, mint a szifilisz kutatója volt világszerte ismert.
1873-ban jelent meg Examen médicale des miracles de Lourdes
(Paris: Masson) című műve. Prosper-Gustave Boissarie (1858—
1917) a lourdes-i orvosi iroda első igazgatója volt. Gazdagon
illusztrált műve, Les grandes guérisons de Lourdes (Paris: P.
Téqui) 1900-ban jelent meg. Öt évvel előbb jelent meg
Boissarie-nak Párizsban, 1984. november 21-én tartott elő-
adása, Zola, le roman et l'histoire (Paris: Bonne Presse). Az elő-
adás végén Boissarie egy tucat férfit és nőt mutatott be, akik

77
is szkeptikus vagyok. Diday és Zola, éppúgy mint
Lasserre és Boissarie nem tudományos stílusban ír-
tak. Népszerűsítés, kegyes propaganda vagy művészi
szándékok motiválták őket. Nagyon jól vannak
megírva, és nagyon érdekesek, de valós tudományos
értékük nincs. Pierre de Rudder esete például telje-
sen hihetetlen. Mesés elbeszélés, amelyben minden
természeti törvén a feje tetejére áll. Egyszer volt,
hol nem volt egy ember, aki leesett a fáról, és eltör-
te a sípcsontját. A csont nem forrt össze, a két vé-
gét szinte látni lehetett a nyílt, gennyes sebben. Ha
az ember megfogta volna a lábfejét, teljesen hátra-
csavarhatta volna a lábát úgy, hogy a sarka nézzen
előre. Mármost, a Boissarie-féle leírás szerint embe-
rünk otthon mindig a lourdes-i Grotta másolata
előtt imádkozott, míg egy szép nap, ahogy éppen a

mind súlyos sebekből gyógyultak meg Lourdes-ban az előző

tíz-húsz év folyamán. Így cáfolta Zolát, aki egy évvel előbb azt
állította Lourdes (Paris: Charpentier) című művében, hogy az
összes lourdes-i gyógyulások hisztérikus jellegűek, és nem tar-
tósak. Egy év alatt Zola könyve már 138 ezer példányban fo-
gyott el. A tények jó stílusú elferdítése ismét sokkal kapósabb
volt, mint a tényleges igazság. Boissarie előadásának francia
eredetije csak két, angol fordítása csupán egy példányban lé-
tezik az összes amerikai könyvtárban, amelyek több mint 60
millió külön címet tartalmaznak. Zola Boissarie által történt
leleplezése részletes adatokkal van bemutatva. J. -M. Cas-
sagnard könyvében, Carrel et Zola devant le miraele á Lourdes
(Lourdes: Éditions de la Grotte, 1968), 143-147. old. J. Sz. ]

78
feleségével együtt imádkozott a lourdes-i Szűzanyá-
hoz, egyszercsak felállt, és elkezdett menni, teljesen
felgyógyulva. Persze, ha a történet igaz, akkor ez
maga a csoda őstípusa, ami előtt még a hitetlenek-
nek is fejet kell hajtaniuk, hiszen ez olyan, mint a
természetfeletti keze írása!
Kötelességünk azonban az effajta tényeket tel-
jes kétkedéssel fogadni. Őrizkednünk kell attól,
hogy becsapjanak, és hogy becsapjuk saját magun-
kat. Az első dolog az lenne, ha egy hozzáértő orvos
megvizsgálná a beteget, mielőtt a csoda megtörté-
nik. Gyakran ugyanis csak arról van szó, mint pél-
dául ma délelőtt az apáca esetében, hogy a páciens
jelentéktelen, felületes tüneteket mutat, amelyek
azután szuggesztió hatására eltűnnek. Sok ember-
nél és a legtöbb nő esetében maga az idegi állapot
súlyosbítja a szervi bajt. Így például minden kisebb
szemsérülésről már azt hiszik, hogy gyógyíthatatlan
betegség, pedig csak hisztérikus szemhéjgörcsről
van szó.
A zarándoklat érzelmileg túlfűtött pillanatai-
ban a betegség tisztán idegi eredetű tünetei eltűn-
nek, és a páciens határozott javulást mutat, amit
azonnal csodának kiáltanak ki. Az egyik nagy za-
rándoklaton volt egy nyilvánvalóan krónikus szer-
vi fájdalmakban szenvedő beteg, aki hirtelen lábra
állt, amint a szent ostyát elvitték mellette, és felki-

79
áltott, hogy meggyógyult, aztán holtsápadtan né-
hány lépést tett. A tömeg ünnepelte a csodát. A
lelkes kiabálás közepette az ember egy pillanatig
egyenesen tartotta magát, aztán holtan esett össze.
Ebből is láthatod, mire képes a szuggesztió és a túl-
zott idegi feszültség. ”
„Ennek ellenére állítom, hogy valódi szervi be-
tegségek, mint például a daganatok is meggyógyul-
nak mondta A. B. De te képtelen vagy elhinni,
mert meg vagy győződve arról, hogy csodák nin-
csenek. Pedig Esten hatalma felfüggesztheti a ter-
mészeti törvényeket, hiszen ő maga alkotta meg
őket. ”
„Ha Isten létezik, akkor csodák is lehetségesek
- mondta Lerrac. De létezik-e Isten objektív érte-
lemben? Létezik-e a Szent Szűz valójában, és nem
csak az agyunk szüleménye? Hogyan győződhetek
meg erről? Számomra éppoly nehéz a priori azt mon-
dani, hogy vannak csodák, mint hogy nincsenek.
Egy pozitivista filozófus sohasem állítaná így fel a
kérdést. Csak annyit mondhat, hogy a csodákat tu-
dományos szempontból eddig még senki nem figyel-
te meg. Jól tudom, hogy az a természettudományos
iskola, aminek Hernans úr a főpapja, és amelyhez
sajnos kollégáim nagy része tartozik, kijelenti, hogy
a csoda abszurd és nem létezik. A természettudo-
mányos elme számára a csoda lehetetlenség. De ha

80
olyan körülmények között tudnánk megfigyelni a
csodát, hogy a tévedés legkisebb lehetőségét is ki-
zárjuk, akkor el kell fogadnunk, mint tényt. Egyet-
len tény is olyan makacs, lerombolhatatlan erővel
bír, hogy képes felforgatni egész tudományos, filozó-
fiai, vallási rendszereket. Abban a pillanatban azon-
ban, ha az ember felhagy a jelenségek módszeres
megfigyelésével, akkor már csak a bizonytalanság és
a tévedés ködében lebeg. ”
„Milyen betegség gyógyulását látva fogadnád el,
hogy csodák léteznek? ” — kérdezte A. B.
„Ha látnám egy szervi baj gyors gyógyulását.
Például: a levágott láb visszanő. A rákos daganat
eltűnik. A veleszületett nyomorék hirtelen újra
egészséges. Ha ilyen tényeket tudományosan meg
lehetne figyelni, az az általunk elfogadott törvények
teljes összeomlását jelentené, és akkor el kellene fo-
gadnunk egy természetfeletti erő jelenlétét és mű-
ködését. De ez az egész kérdés rendkívül bonyolult,
hiszen alig tudunk még valamit a természeti törvé-
nyekről, és ezért állandó a veszélye annak, hogy úgy
járunk, mint az ősember, aki a viharfelhőkben és a
mennydörgésben az isteni harag megnyilvánulását
látta. A hisztérikus bénulást és neuraszténiás ízületi
gyulladást például sokáig gyógyíthatatlannak tartot-
ták, de most már szinte azonnal meg tudjuk szün-

81
tetni a betegséget, sőt Charcot e betegségek kiala-
kulásának tökéletesen megmagyarázható okát is ki-
mutatta.
Megismétlem, hogy több ezer ember közös aka-
ratnyilvánítása olyan fluidumot, olyan erőt áraszt,
amelyet mindnyájan éreztünk már, amikor tömeg-
ben álltunk, és talán ennek van gyógyító hatása. De
az is bizonyos, hogy ez a hatás elégtelen a tisztán
szervi eredetű bajok gyógyítására. Ha Pierre de
Rudder esete igaz lenne, és ha tudományosan meg-
figyelték volna, fogalmam sincs, milyen magyaráza-
tot lehetne találni rá. De ezeket a dolgokat csak ak-
kor hiszi az ember, ha látja. ”
„Ha látnád, hogy a levágott láb visszanő, ugyan-
csak zavarba jönnél, mert ez minden elméletedet
megdöntené” mondta A. B.
„A világ valamennyi elméletét és tudományos
feltevését szívesen feláldoznám, ha valaha is látnék
egy ilyen érdekes és új jelenséget. De ettől nem fé-
lek. Különben is csak azért jöttem ide, hogy a lehe-
tő legpontosabban feljegyezzem, amit látok. Meg-
vizsgálom a betegeket, mielőtt bemennek a Grot-
tába és miután kijöttek. Ha véletlenül valamiféle
változás állna be állapotukban, ellenőrzöm az okát.

* [Jean Martin Charcot (1825-1893) francia ideggyógyász, aki

hipnózissal próbálta gyógyítani az idegbetegeket. J. Sz. ]

82
Mindenről jegyzeteket készítek. Eközben iparkodom
teljesen zárójelbe tenni önmagamat és nézeteimet.
Bár elárulom, hogy ha csak egy seb is azonnal be-
gyógyul a szemem láttára, vagy fanatikus hívő le-
szek, vagy megbolondulok. Persze ez nem túl való-
színű, mert csak egy pár beteget tudtam megvizsgál-
ni, akiknek szervi betegségük van. Négy eset na-
gyon érdekes. Különösen az ideges eredetű bántal-
makkal foglalkoztam, bénulásokkal, traumatikus
hisztériával, tehát olyan jelenségekkel, amelyek biz-
tos eredményeket, javulást fognak mutatni. Egy
asszonynak súlyos szívpanaszai vannak, általános
egészségi állapota rossz, fulladozik, légzési nehézsé-
gekkel küzd: digitalint adtam neki. A vizsgálat után
arra a megállapításra jutottam, hogy szívsérülése
van, amit hisztérikus jelenségek súlyosbítanak; ő
meg fog gyógyulni. Sok ilyen beteget találtam, akik
vagy teljesen meggyógyulnak, vagy állapotuk min-
denképp javulni fog. ”
„Mi baja van annak a Krisztus-fejű fiatalem-
bernek, akit ma reggel vittem a Grottába? ” kér-
dezte A. B.
„Rettenetes. Végbélrákja van, egy óriási daga-
nat. A sebész néhány hónapja mesterséges végbél-
nyílást vágott rajta, amin keresztül távozik a salak-
anyag. De a rák ezt is elzárta. A daganatok elbur-
jánzottak a hasában és a medencéjében, és nyomják

83
az idegeket. Néhány héten belül iszonyú szenvedé-
sek közt fog meghalni. Vagy láttad azt a tizenöt
éves fiút, L. P. t, akinek az arcát kétöklömnyi daga-
nat duzzasztja fel? A szeme egészen színtelen és kiáll
üregéből, véres, undorító anyag folyik a szájából.
A felső állkapcsa rákos; ő is hamar be fogja végezni.
Aztán itt van egy fiatal lány, Marie Ferrand, leg-
alább tízszer hívtak hozzá. Ő közvetlenebb veszély-
ben van, mint ezek. Tuberkulózisos hashártyagyul-
ladása van, már az utolsó fázisban. Szülei is tüdő-
vészben haltak meg; neki is tuberkulotikus sebei
voltak, és most hashártyagyulladást kapott, egy or-
vos és Bromilloux, a híres bordeaux-i sebész diag-
nosztizálta. Szörnyű állapotban van a szerencsétlen;
az úton már morfiumot adtam neki. Attól félek,
hogy a kezem között fog meghalni. Ha ez meg-
gyógyulna, az valóban csoda lenne. Akkor minden-
ben hinnék, és elmennék szerzetesnek! ”
„Lassan a testtel! nevetett A. B. Lourdes-
ban a természet törvényei nem érvényesek. Biztos
vagyok benne, hogy a lányt meg lehet gyógyítani,
de még a rákos betegeket is, sőt azt a púpos kis em-
bert is, aki a mellén hordja a lábát. Nagyon furcsa
eset. Már tizennyolc éves, de akkora, mint egy kis-
gyerek. Pott-kórban szenved, és a lábai olyan görcs-
be tekeredtek, hogy szinte visszahajlanak a hasára.
Láttam már Pott-kóros beteget, de még soha senkit,

84
akin ennyire drasztikusan mutatkoztak volna a tü-
netek, és ennyire látszottak volna a sérülések. A
legszörnyűbb az, hogy ez a szegény, deformált te-
remtés teljesen értelmes. Biztos benne, hogy a Szent
Szűz meggyógyítja. Csodálatos ezeknek a szeren-
csétleneknek a csendes bizalma. Mindnyájan a gyó-
gyulásban reménykednek, és e végeérhetetlen uta-
zás fáradalmai ellenére is vidámak és nyugodtak. De
már egy óra van, mennünk kell. ”
„Fél háromkor meg kell vizsgálnom Marie Fer-
rand-t, a hashártyagyulladásos lányt, mert állapota
súlyosbodik. Már az is csoda lenne, ha élve kerülne
haza. Gyere, nézd meg velem. ”
Felálltak és elindultak a Hétfájdalmú Szűzanya
Kórház felé.

85
 Harmadik fejezet

A legsúlyosabb betegek a Szeplőtelen Fogantatás-

osztályon feküdtek. Nagy, nyugodt, árnyékos terem
volt ez a kórház földszintjén. A magas, kis kockára
osztott ablakok egy kolostorra néztek, és ezen a ra-
gyogó délutánon sem engedték be a napsugarakat,
csak némi szürkés, hideg fényt.
Émelyítő jódszag terjengett a levegőben. A me-
szelt falak mentén körülbelül húsz ágy volt, sötét-
barna takaróval leterítve. A betegek székeken ül-
tek, vagy ruhástul feküdtek az ágyon. Készen várták
a pillanatot, amikor elindulnak a medencék felé.
Lerrac csöndben elhaladt mellettük. Az orvos fel-
adata igen egyszerű Lourdes-ban. Senki nem vár
tőle semmit. A Szent Szűzben bíznak: nem az ő dol-
ga-e meggyógyítani a betegeket, eltörölni a fájdal-
mat, eltüntetni a daganatokat? Vannak ugyan or-
vosok is, mert a szabályzat megköveteli, de soha
vagy csak az utolsó percben hívják, amikor morfi-
um- vagy éterinjekciót kell beadnia.
Lerrac odament a hashártyagyulladásos beteg-

87
hez, aki mellett a kórház vezetője és Mlle d’ O. ült
a zarándoklat ápolónőinek fehér egyenruhájában.
Azonnal Lerrac felé fordította csinos és nyugtalan
arcát, és odalépett hozzá.
„Ó, doktor úr, már türelmetlenül vártuk. A be-
teg állapota tovább romlott. Már nem tudok mit
tenni. Alig beszél. Azt hiszem, nagyon rosszul van. ”
Lerrac az ágyhoz lépett, és figyelmesen nézte
Marie Ferrand-t. A hátán feküdt, teljesen elernyed-
ve. Sápadt, lesoványodott arca a párnán nyugodott,
csontvázszerű karjai a derekán. Gyorsan és fájdal-
masan lélegzett.
„Hogy van? ” kérdezte halkan Lerrac.
Tompa, lila karikás szemek fordultak felé, a
szürke ajkak kivehetetlen választ suttogtak.
Lerrac megfogta a csuklóját, és az ütőérre tette
a kezét. A pulzus őrült, szabálytalan gyorsasággal
másodpercenként százötvenet vert. A szív már ki-
hagyott.
„Adja ide a Pravaz-injekcióstűt mondta az
ápolónőnek. Morfiumot adok a combjába. ”
A nővér kitakarta a beteget, és levette az ágy-
neműt tartó merevítőket meg a gumiból készült jég-
táskát Marie hasáról. A lány elgyötört, sovány tes-
te, kiálló bordái és felfúvódott hasa ismét láthatóvá
vált. A duzzanat majdnem mindenütt egyformának
tűnt, talán a baloldalon volt egy kicsit jobban meg-

88
dagadva. Az orvos megtapintotta a has lágy felüle-
tét, és kicsit megnyomta. Erezte a kemény, szilárd
anyagot, ami megfeszítette a hasat, és középen, a
köldök alatt a vizenyős részeket. A tuberkulózisos
hashártyagyulladás klasszikus esetével állt szemben.
Az apáca odaadta a Pravaz-tűt, az orvos alko-
holos láng fölé tartotta, majd belenyomta a lesová-
nyodott combba. Ahogy a kokain behatolt a bőr
alá, Marie Ferrand hirtelen összeráncolta az arcát.
Lerrac megtapogatta a beteg térdig megdagadt
lábait, orrát és kezét, amelyek reggel óta egészen ki-
hűltek, és gondosan megnézte a fülét és zöldesre
színeződött körmeit.
Aztán A. B. -hez fordult, aki kicsit távolabb állt,
a betegség és szenvedés látványától megilletődve.
„Tuberkulotikus hashártyagyulladás, a legutolsó
fázisban. A vizenyő majdnem teljesen felszívódott.
Az oldalain érezni a kemény daganatokat. A lány
szülei is tüdőbajosak voltak, ő tizenöt évesen kez-
dett vért köpni. Tizennyolc éves korában tüdőbajos
mellhártyagyulladást kapott, a bal tüdejéből két és
fél liter vizenyőt szívtak le. Aztán tüdősérülései let-
tek, nyolc hónapja pedig hashártyagyulladást ka-
pott. A betegség utolsó periódusában van. A szíve
iszonyatos iramban ver. Nézd meg a körmei színét.
Már nincs sok hátra. Talán él egy pár napot, de kö-
zel a halál. ”

89
 Lerrac indulni készült. Mlle d’ O. megkérdezte:
„Doktor úr, elvihetjük Marie Ferrand-t a me-
dencékhez! ”
Lerrac döbbenten nézett rá:
„És mit csinál vele, ha útközben meghal? ”
„Azt mondta, hogy mindenképpen meg akar
mártózni a vízben. Ezért jött. ”
Ebben a pillanatban belépett doktor J., egy Bor-
deaux melletti város orvosa, aki elkísérte néhány be-
tegét Lourdes-ba. Lerrac odasietett hozzá, és megkér-
dezte, mit gondol, el lehet-e szállítani Marie-t a me-
dencékhez.
Újból felhajtották a takarót, levették a mereví-
tőket és a jégtáskát. J. a beteg fölé hajolt, sárga uj-
jaival megtapogatta a hasát, meghallgatta a szívve-
rését, és néhány pillanat múlva halkan megszólalt:
„Agonizál. Lehet, hogy már a Grotta előtt meg-
hal. ”
„Látja kedves kisasszony, hogy micsoda meg-
gondolatlanság lenne a medencékhez vinni bete-
günket? mondta Lerrac. Persze, nekem itt sem-
mi jogom előírni vagy engedélyezni bármit is. ”
„Ez a lány már nem veszthet semmit mondta
az apáca. Lehet, hogy ma hal meg, lehet, hogy
csak pár nap múlva. Épp ezért kegyetlenség lenne,
ha nem tennénk meg azt, ami a legfőbb örömet je-
lentené számára, és nem vinnénk el a Grottához,

90
bár kétlem, hogy még élve odaér. Néhány percen
belül előkészítjük az odavitelét. ”
„Tudja mit, én is odamegyek határozott Ler-
rac. Ha elveszti az eszméletét, csak hívjanak. ”
Visszatéve a zsebébe az éteres flakont és az in-
jekciós tűt, J. és A. B. oldalán kiment a teremből.
„A lány meg fog halni” ismételte J.
„Jöjjön, kísérjük el Marie Ferrand-t a medencé-
hez hívta Lerrac. Megpróbáljuk a halottfeltá-
masztás lehetetlen csodáját. Talán látunk belőle va-
lamit. Kíváncsi vagyok, hogy fog viselkedni a tömeg
Marie Ferrand-nal, főleg ha tényleg csoda történik. ”
Aztán azt súgta A. B. fülébe: „Ha ez meggyó-
gyul, hinni fogok a csodákban. ”
Az alsó templomtól a bazilikáig vezető hatalmas
feljárók fölött lévő Rózsafüzér tér fényárban úszott.
Már majdnem két óra volt. Egy-egy zarándok a ba-
zilika balusztrádján könyökölt. A karcsú, szép épü-
let úgy emelkedett a kék ég felé, mint egy hő imák
táplálta szökőkút. Lerrac a medencék felé ment, J.
követte. Áthaladtak a főúton, amelynek fái hosszú
árnyékot vetettek az alatta buzgó forrásra. A fák
alatt friss volt a levegő. Könnyű, illatos szellő szállt.
A betegek még nem érkeztek meg. A forrás hűvö-
sen csobogó vizével szemközt, öreg platánok alatt, a
medencék kék épületei látszottak. Vaskerítés zárt el
egy félkör alakú területet, ahová a tömegtől távol a

91
betegeket szállító hordagyakat és kocsikat tették.
A zarándokok vonulata betöltötte a kerítés és a for-
rás közötti részt.
Lerrac belépett, és a női medencék ajtaja előtt
leült egy padra. A platánok sötét lombját könnyű
szél fodrozta. A nap fényfoltjai játszottak a köveze-
ten. Az árnyékos lombok alatt látszottak a forráson
túli mezők, a dombok alacsony láncolata a fehérre
festett falú tanyákkal, és a vibráló kék ég, amelyen
néhány fényes felhő úszott. A távolban egy kis ha-
rang ezüsthangja szólalt meg. Tücsök ciripelt. Az
egész képből a nyugodt derű, vidámság és pihenés
boldogsága áradt. A perc édes békéjében szétfosz-
lottak az orvost foglalkoztató tudományos gondok
és az állandó feszültség. Örömmel mártózott meg
Lourdes különös hangulatában, ahol a legszörnyűbb
emberi szenvedések mutatkoztak meg ebben a ki-
mondhatatlanul édes fényben.
Ahogy a fürdés órája elérkezett, a természet
csodálatos szépsége elnémult az emberi nyomorúság
és elesettség, a sebek, daganatok és mindenféle
szörnyűség előtt, amiket a betegek a gyógyulás re-
ményében tártak fel.
Most egy zarándokcsoport érkezett. A. B. és egy
sárga vállszíjas ember hordágyat cipelt.
Marie Ferrarid a hátán feküdt, csontsoványan;
a barna takaró felpúposodott a hasán. Gyorsan és

92
zaklatottan lélegzett. Mlle d’ O. fehér napernyőt tar-
tott a hullaszerű arc fölé. Ez a kórházban megszo-
kott látvány most, a részleteket kiemelő éles fény-
ben kegyetlenül borzalmas volt.
Mielőtt bementek volna a medencébe, egy pil-
lanatra letették a földre a hordágyat. Úgy látszott, a
beteg elvesztette az eszméletét. Lerrac megragadta a
beteg ütőerét, a pulzus hihetetlen iramban vert.
Marie arca hamuszínű volt. Egy zöld légy telepedett
le az orrlyukához, amit Mlle d’ O. zsebkendőjével
elhessegetett.
Lerrac kitette maga elé az injekciós tűt és az
éteres flakont, és várt.
„Milyen nehéz is pontosan megállapítani, mi
fog történni egy beteggel! gondolta. Ez a lány
nyilvánvalóan a halálán van, és mégsem tudom
megmondani, hogy egy óra múlva vagy három-négy
napon belül fog meghalni. Ha a medencében éri a
halál, kíváncsi leszek, mit szólnak a zarándokok, hi-
szen ez például az én szememben egyértelműen a
csoda kudarcát jelentené. ”
A bazilika órája kettőt ütött. Tömegével érkez-
tek a hordágyvivők által húzott kis tolókocsik, mö-
göttük a zarándokok áradata.
Elegáns hölgy ült Lerrac mellé. Arcát sűrű, fe-
kete fátyol fedte. De a fátyolon keresztül mélyvörös
foltok látszottak, egy orrnélküli, bőrtuberkulózisos

93
sebektől lángoló arc. Gyászruhás fiatalember vilá-
gosszürke kesztyűben egy kis kretén gyereket tolt,
akinek kidagadó golyvája egészen előreállt és reme-
gett. A gyerek mellett egy fiatal nő állt, a fél oldala
béna volt, aztán egy nagydarab mongoloid lány kö-
vetkezett, állandóan mozgatta a fejét, és közben
morgott, túl nagyméretű nyelve kilógott a szájából
és nyáladzott. Újabb és újabb tolókocsik érkeztek
megállás nélkül.
Lerrac-ot eleinte meghatotta a betegek szenve-
dése és jajgatása, de aztán e nyomorultak között
ülve valami furcsa érzés ébredt benne. Ő, aki tele
volt fiatalos életkedvvel, arra gondolt, milyen re-
ménytelen ezeknek az embereknek az élete, akik
bár szintén fiatalok, nincs cselekvési szabadságuk;
egész életükben egy szobába vannak bezárva; soha-
sem érezhetik magukban a szerelem rezdülését.
Marie Ferrand jutott eszébe, akinek ismerte a
kortörténetét, a tüdőbeteg életet, amely úgyszól-
ván teljes egészében a kórházakhoz kötődött. A
mellhártyagyulladásra hashártyagyulladás követke-
zett, és most meg fog halni anélkül, hogy az életből
megismerte volna a tavasz és a szerelem édességét.
És mégis, kevésbé látszott boldogtalannak, mint
amilyen szerencsétlen valójában volt, mert hitt
Krisztusban, körötte forgott minden reménye és
gondolata.

94
 „Milyen végtelenül megnyugtató a hívő ember
halála! Ez a belépő a Szent Szűz és Krisztus társasá-
gába. Micsoda nyájas kép! Milyen különös, vonzó
ember lehetett Jézus, amikor nyugodt mozdulattal
felállt a júdeai hegyek tavaszi zöldjében, hogy el-
mondja felejthetetlen beszédét! Örök vigaszt ígért a
szenvedőknek. Mennyivel jobb lenne hinni ebben!
És az édes, védelmező Szűzanya, aki megkönyörül
minden bajon, ez is milyen gyengéd kép!
Annyira szeretném hinni, hogy ezek a szeren-
csétlenek hiszik, hogy nem csak emberi fantáziánk
csodálatos szökőkútja vagy, Mária! Gyógyítsd meg
ezt a lányt, hiszen annyit szenvedett már! Add azt,
hogy élhessen még, és add, hogy higgyek!
De ha az ember felhagy a racionális megfigye-
léssel, akkor elfújják az elméletek és benyomások.
Amit most ebben a pillanatban látok, nagyon is ra-
cionális. Ha ez a lány meggyógyul, ami egyszerűen
lehetetlen, és élve jön ki a medencéből, add azt,
hogy hinni tudjak! ”
Állandóan érkeznek a betegek. Az elkerített rész
másik végében a férfiakat lehet látni. A Krisztus-fejű
fiatalember hordágyon fekszik, szeme eksztatikusan
villog sárga, üreges arcában. Csak úgy sugárzik belőle
a remény. A Pott-kóros gyermek, akinek a combja
egészen felhúzódott a mellkasához, kocsijában előre-
hajolva lázas lelkesedéssel mormolja a rózsafüzért.

95
J. D. daganattól elcsúfított szájával imát rebeg, és
egészséges szemét az égre függeszti. Mindnyájan nyu-
godtak és boldogok. S. M. is megjön, arcáról folyik a
víz a fekete sapka alól. Elrendezi a betegek sorát, és
a hordágyasokat felszólítja, hogy állítsák egyenes sor-
ba a hordágyakat. Úgy irányít, mint a legfőbb főnök.
Egy fiatal pap a betegek közt üresen hagyott részre
lép, és ünnepélyes litániába kezd. A padoktól a for-
rásig sápadt arcok, fedetlen fejek hullámzó tömege.
Marie Ferrand kis kocsija tűnik fel. Lerrac sietve
odalép. Állapota nem változott. Ugyanaz a holtsá-
padt arc, összetöpörödött test, megdagadt has, látha-
tó rosszabbodás nélkül.
„Csak meglocsolták a hasát mondja Mlle d’ O.
- A hölgyek nem akarták megfürdetni. Most a
Massabielle Grottához visszük. ”
„Pár perc múlva ott vagyok. Az állapota stabil-
nak látszik. Hívjanak, ha súlyosbodik” mondja
Lerrac.
A pap térdre ereszkedik szemben a betegekkel
és az óriási tömeggel. Karjait kereszt alakban az ég
felé emeli. Fiatal ember: fehér, kövérkés arcáról
gyöngyözik az izzadság, és látszanak a szeplői. Lán-
goló hite és gyermekszemei mentik meg attól, hogy
az ember nevetségesnek tartsa. Olyan hatalmas re-
ménysugár csap ki kiáltásából, ami szinte egyenesen
a Szűzanyáig ér.

96
 „Szűzanyánk, gyógyítsd meg a betegeinket! ”
kiáltja, saját ártatlan ajkába harapva.
„Szűzanyánk, gyógyítsd meg a betegeinket! ”
visszahangozza a tömeg óriási hangerővel. A kiáltás
úgy hullámzik, akár a tenger.
„Szűzanyánk, hallgass meg minket! ”
„Szűzanyánk, hallgass meg minket! ”
„Jézusunk, szeretünk Téged! ”
„Jézusunk, szeretünk Téged! ”
A tömeg kiáltásai egyre erőteljesebbek. Az em-
berek fejük fölé emelik karjukat. A betegek félig
felemelkednek a hordágyakon. Nő a feszültség.
A pap feláll. „Imádkozzunk, testvéreim, kereszt
formában kitárt karral. ”
A tömegben mindenki kinyújtja a karját. Vala-
mi szellő járja át az embereket. Valami megfogha-
tatlan, hatalmas, ellenállhatatlan és csendes hullám
van ebben a szellőben, amely a magasba röpíti a vá-
gyakat, mint a hegyi vihar. Lerrac egészen világosan
érzi ezt a hatalmas erőt. Ezt nem tudja elemezni. Ez
az erő elszorítja a torkát, és karon ragadja. Sírni
volna kedve, nem tudja, miért. Mit érezhetnek a le-
gyengült betegek, ha egy egészséges ember, mint
Lerrac, ennyire megrendül? Aggodalmasan pillant a
betegekre, főleg az idegbajosokra, és várja, mikor
ugranak fel és kiáltják örömmel, hogy meggyógyul-
tak. Senki nem mozdul.

97
 Lerrac a betegkocsikon és a tömegen át a Grot-
ta felé igyekszik. Leül a forrás szélén a kőpárkányra,
és nézi a zarándokokat. Egy fiatal bordeaux-i orvos,
M. M. is köztük van, akivel Lerrac előző este ismer-
kedett össze.
„Maguknál volt gyógyulás? ”
„Nem. Néhány hisztériás meggyógyult, de sem-
mi különös, ilyet az ember mindennap tapasztal a
kórházban. ”
„Akkor jöjjön, nézze meg a betegemet mond-
ja Lerrac. Nem túl érdekes eset, de állapota nyugta-
lanító. A Grottában kell lennie. ”
„Láttam néhány perce válaszol M. — Kár,
hogy hagyták eljönni Lourdes-ba, inkább meg kel-
lett volna operálni. Úgy látszik, a Grotta nem segít
rajta. ”
Fél három lehetett. A Massabielle szikla alatti
barlangban gyertyák ezrei égtek. Rózsafüzérek és
mankók lógtak a bejáratnál és a falakon. A magas
vaskerítés mögött a Szűzanya szobra állt, épp ott,
ahol egykor megjelent Bernadette előtt a ragyogó, fe-
hérruhás hölgy, a Szeplőtelen Fogantatás látomása.
A Szűz lábánál óriási négyszögletes terület volt
elkerítve a betegek számára, akik ekképpen a dísz-
páholyban ültek, egészen közel a sziklához.
A bejáratoknál az Üdvösség Miasszonya Kórház
önkéntesei álltak, hogy elejét vegyék a tolakodás-

98
nak és a tumultuózus jeleneteknek, és hogy utat
csináljanak a kocsiknak és hordagyaknak. A bete-
geknek fenntartott hely végén, az első sorban, szin-
te a kerítésnél egy hordágy volt a földre téve, mel-
lette Lerrac felismerte Mlle d’ O. karcsú sziluettjét.
Lerrac és M. a Grotta felé igyekezett, a kerítés elé,
ahonnan jól láthatták a betegeket és a zarándoko-
kat. Az alacsony párkányra könyököltek, egészen
közel Marie Ferrand-hoz, aki ernyedten, ziháló mel-
lel feküdt a hordágyon: haldoklott. Zarándokok áll-
tak körülötte. A fekete fátylas hölgy is odajött az
első sorba. Félrehúzta a fátylat, és Lerrac meglátta
ijesztően elcsúfult arcát. Mlle d’ O. könnyedén le-
térdepelt; szép arcát finoman beárnyékolták hosszú
szempillái. Buzgón imádkozott, minden bizonnyal
azért, hogy megtörténjen a csoda.
Kórházi alkalmazottak és hordágyvivők sürgö-
lődtek mindenütt. Két kis kocsit toltak be egyen-
ként. A nyáladzó szájú idiótát és a remegő golyvás
kretént Marie Ferrand mellé állították. A melldí-
szekkel és pápai kitüntetéssel ékes S. M. olyan izga-
tottan rohant be, hogy minden mozdulata elárulta
buzgalmát és személye fontosságát.
Lerrac tekintete Marie Ferrand-ra tévedt; úgy
látta, mintha a beteg arckifejezése megváltozott
volna: a hamuszürke merevség eltűnt, és a bőre sem
volt már olyan sápadt.

99
 „Hallucinálok gondolta magában. Ez min-
denesetre érdekes pszichológiai jelenség, talán fel
kellene jegyeznem. ”
Elővette a tollát, és a kézelőjére írta megfigyelé-
sének pontos idejét: két óra negyven perc.
„Eddig még sosem hallucináltam” dünnyögte
magában. Aztán M. -hoz fordult:
„Nézze csak ezt a beteget! Maga nem úgy látja,
mintha külseje javulást mutatna? ”
„Alig lehet észrevenni, ha egyáltalán szó lehet
javulásról válaszolta M. Csak annyit látok, hogy
állapota nem rosszabbodott. ”
Lerrac odalépett a beteghez, megszámolta a
pulzusát, megfigyelte a légzését, majd megállapítot-
ta: „Lassabban lélegzik. ”
„Lehet, hogy ez annak a jele, hogy hamarosan
meghal” mondta M. Nem volt vallásos, és nem
hitt abban, hogy itt valami rendkívüli dolog, csoda
történik.
Lerrac nem válaszolt. Ő azt látta, hogy a beteg
állapotában egészen nyilvánvaló és gyors javulás
zajlik le a saját szeme láttára. Valami történni fog.
Hirtelen megmerevedett, hogy ne kerüljön érzelmei
befolyása alá. A párkányra hajolva, minden erejét
megfeszítve figyelte Marie Ferrand-t. Csak őt nézte.
A zarándokok és betegek előtt egy pap prédikálni
kezdett. Éneklés és könyörgés csendült fel minden-

100
felől. Marie arca mindinkább megváltozott, ragyo-
gó, révült pillantással meredt a Grottára. Állapotá-
ban jelentős javulás mutatkozott. Mlle d’ O. Marie
fölé hajolt, és félig felemelte.
Lerrac hirtelen érezte, hogy elsápad. Azt látta,
hogy a deréktájon a takaró lassacskán lejjebb eresz-
kedik a beteg hasán. Döbbenten mutatta M.-nek.
„Igen, igen, úgy látszik, mintha a duzzadás
alábbhagyott volna. Valószínűleg csak a takaró
miatt van. ”
Három órát kongattak a bazilikában. Néhány
perc múlva a hasi duzzanat teljesen eltűnt.
„Biztos megbolondultam” gondolta Lerrac.
Odament Marie-hoz, megfigyelte a légzését, és
megnézte a nyakát. A beteg szíve igen gyorsan, de
szabályosan vert.
Itt valami történt.
„Hogy van? ”- kérdezte.
„Nagyon jól. Gyenge vagyok, de érzem, hogy
meggyógyultam” suttogta Marie.
Ehhez már semmi kétség nem fért. Marie Fér-
rand állapota olyan határozott javulást mutatott,
hogy szinte rá sem lehetett ismerni.
Lerrac mélységes zűrzavart érzett a fejében, már
képtelen volt gondolkodni. Egészen odaszegeződött
a helyéhez, és megkérdezte M.-et és Mlle d’ O.-ot,
hogy vajon ők is látják-e, mi történik.

101
 Mlle d’ O. éppoly kevéssé volt meglepve e fan-
tasztikus esemény láttán, mint az orvos, aki helyre-
állít egy ficamot. Hozzá volt szokva.
Lerrac már nem szólt, és nem gondolkodott. Ez
a váratlan dolog annyira ellentmondott minden vá-
rakozásának és előrejelzésének, hogy azt hitte, ál-
modik.
Mlle d’ O. egy pohár tejet adott Marie-nak, és
ő fenékig kiitta. Néhány perc múlva felemelte a fe-
jét, körülnézett, kicsit megrázkódott, és az oldalára
feküdt anélkül, hogy a fájdalom legkisebb jele mu-
tatkozott volna rajta.
Lerrac hirtelen felállt, átverekedte magát a fo-
hászkodó zarándokok tömött sorain, nem is hallotta
őket, és kiment. Négy óra lehetett.
Lehetetlen, hihetetlen dolog, csoda történt!
Egy haldokló majdnem teljesen meggyógyult. Még
nem vizsgálta meg, nem tudta, pontosan milyen ál-
lapotban is van, de a saját két szemével olyan szervi
felépülést látott, ami önmagában is csoda volt.
És mindez milyen egyszerűen történt! Csak ő és
Mlle d’ O. ismerték fel a csodát.
Ismét a Rózsafüzér téren volt. Az orvosi megfi-
gyeléseket feljegyző iroda a nagy lépcsők árkádjai
alatt volt, az Üdvösség Miasszonya önkénteseinek
állomáshelye mellett. Alighogy odaért, megpillan-
totta a lourdes-i klinika vezetőjét, Boissarie dok-

102
tort, aki épp az ajtóban állt. Üdvözölte, és azonnal
elmesélte neki azokat a meglepő eseményeket, me-
lyeknek az imént tanúja volt. Boissarie a meglepe-
tés legkisebb jele nélkül nézett rá. Kis, korosodó,
köpcös ember volt, széles, lágy arccal. Sötét és ki-
ugró szemöldökei alatt fénytelen szemek húzódtak
meg. Leeresztett szemhéja alatt azonban hirtelen
fény villant. Lerrac olvasta Boissarie könyveit: bár
nem volt valami nagy véleménnyel az orvos kriti-
kai módszeréről, jellemét és intelligenciáját nagyra
becsülte. Ráadásul Boissarie lefegyverző kedves-
séggel fogadta, amikor Lourdes-ba érkezett, és ki-
meríthetetlen jóindulattal bocsátott rendelkezésé-
re minden lehető felvilágosítást. Boissarie meggyő-
ződésből, nem pedig érdekből vált Lourdes védel-
mezőjévé. Értelmes, jó szándékú orvos volt, aki
népszerű munkáiban a híres gyógyulások történe-
tét írta le. Csodálatot érdemelt, ahogy minden
őszinte meggyőződés és áldozat csodálatot érde-
mel. Lerrac elbeszélését hallgatva mozdulatlanná
dermedt, de amikor az orvos csak egyszerű funk-
cionális javulást, nem pedig a kór tényleges gyógy-
ulását emlegette, nyugodtan azt mondta: „Nagyon
valószínűnek tartom, hogy a maga betege meg-
gyógyult. Holnap hozza ide a klinikára. ”
„Amint visszaviszik a kórházba, sietek megnéz-

103
ni. Ez egyenesen elképesztő lenne” válaszolta
Lerrac.
„Mondtam magának tegnap, hogy egy lehetet-
lennek tűnő impulzus hatására a rák, a daganatok,
a tuberkulózis meggyógyul. Ezt el kell fogadnunk.
Nem ez az első eset, hogy a tuberkulózisos hashár-
tyagyulladás egyszerűen megszűnik. Több esetről is
van feljegyzésünk itt az irodában: egy szerzetes, Sal-
vatore atya tuberkulózissal és hashártyagyulladással
érkezett ide. Már haldoklott. Aztán öt perc alatt
meggyógyult. Tavaly ez idő tájt a lyoni zarándokok
közül egy fiatal lány, Mlle D. ugyancsak felépült,
pedig neki is igen előrehaladott állapotban volt a
hashártyagyulladása. ”
Lerrac visszament a szállodába, és megtiltotta
magának az okoskodást mindaddig, amíg pontosan
meg nem bizonyosodik róla, hogy mi is történt. A
boldogság forró hulláma töltötte el, hogy útja célt
ért, hogy olyan rendkívüli szerencsében volt része,
hogy valóban láthatott valamit.
Nem tudta megállni, hogy el ne gondolkozzék az
eseten. „Ez nem lehetett ideges eredetű gyulladás,
hiszen a tünetek teljesen nyilvánvalóak és félreérthe-
tetlenek voltak. ” Boissarie véleménye ellenére ször-
nyen nyugtalan volt, hogy mit fog találni, ha meg-
vizsgálja a beteget. Fél nyolc körül, égve a kíváncsi-
ságtól és az izgalomtól, visszament a kórházba.

104
 A nap már eltűnt a dombok mögött. A lenyug-
vó nap békés csendjében a betegek hordágyaikon
vagy tolókocsijaikban visszatértek a kórházba, mi-
közben himnuszokat és Ave Mariát énekeltek.
Egyesek sugárzó arccal lépdeltek rokonaik, barátaik
vagy az ismeretlenek karéjában, akiket hozzájuk
vonzott a csoda mindenható bűvereje. Ezek voltak
a kiválasztottak, a boldogok, akiket a könyörületes
Szűzanya egy pillanatra kitüntetett gyógyító tekin-
tetével. De a többi szerencsétlennek is boldogság
ragyogott az arcán, pedig ők daganatos tagjaikkal
azért mentek vissza a kórházba, hogy ott tovább
szenvedjenek. Mégis töretlenül bizonyosak voltak
benne, hogy Jézus lejön a Mennyországból és meg-
gyógyítja őket.
„Vajon a lehetetlen valósággá vált-e? ” gon-
dolta Lerrac. Kinyitotta a Szeplőtelen Fogantatás
betegosztály ajtaját, odasietett Marie Ferrand ágyá-
hoz, és benne rekedt a szó. A beteg átalakulása egy-
szerűen csodálatos volt.
A fiatal lány fehér hálóingben ült az ágyon.
Szemei csillogtak, még mindig szürke és meggyötört
arca vidám és élénk volt, orcái kipirultak. A szája
sarkában a ráncok még őrizték hosszú évek szenve-
désének nyomát, de egész lényéből valami megfog-
hatatlan nyugalom érzése áradt, amit szétsugárzott

105
maga körül, és örömmel töltötte be a szomorú kór-
termet.
„Doktor úr, teljesen meggyógyultam mondta
Lerrac-nak, amint melléje ért. Nagyon gyenge va-
gyok, de úgy érzem, ha akarnék, tudnék menni. ”
Lerrac megfogta a csuklóját. A verőér szabá-
lyos, nyugodt ritmusban vert, másodpercenként
nyolcvanat. Eszébe jutott, hogy az előző napokon
gyakran olyan gyorsan és olyan össze-vissza vert a
pulzus, hogy alig tudta megszámolni. A légzés is
normális volt, a beteg melle lassan, szabályosan
emelkedett.
„De vajon nem csak látszólagos gyógyulásról
van-e szó? - töprengett Lerrac. Meglepő funkcio-
nális javulásról? Nem pusztán az történt-e, hogy az
erős önszuggesztió hatalmas lökést adott a szerve-
zetnek? Vagy tényleg meggyógyultak a gümők? Rit-
ka, de már tapasztalt jelenségről van szó, vagy telje-
sen új, lehetetlen, döbbenetes esettel, csodával ál-
lunk szemben? ”
„Úgy látszik, meggyógyult mondta M. -nek.
Lerrac észre sem vette, amikor bejött, de már ott
állt előtte. Kérem, vizsgálja meg maga is, én nem
találok semmit. ”
J. és M. gondosan megvizsgálta a beteg hasát.
Lerrac a háttérben maradt, de izgatott pillantással
követte kollégái minden mozdulatát.

106
 „A lány minden kétséget kizáróan teljesen meg-
gyógyult mondta magában. Soha nem láttam
ilyen érdekes esetet. Micsoda félelmetes és felemelő
látvány, hogy az élet visszatér egy szervezetbe, ame-
lyet már szinte szétroncsolt a sokéves kór! És min-
den tanakodásnál többet ér az a pozitív tény, hogy
egy nagybeteg meggyógyult. A lehetetlen, íme, va-
lósággá vált. De talán mégis a diagnózisban volt a
hiba: lehet, hogy csak ideges hashártyagyulladás
volt. Ugyanakkor a beteg ennek semmi jelét nem
mutatta: minden tünet a tuberkulotikus változat
mellett szólt. Józan ésszel nem is lehetett volna más
hipotézist felállítani. A szülei és a bátyjai is tüdő-
vészben haltak meg. Marie-nak többször is tuberku-
lózisos mellhártyagyulladása volt, hiszen az orvos
két liter vizenyőt szívott le belőle. Tüdőbaja volt,
és vért köpött. Aztán az orvosok megállapították,
hogy tuberkulózisos hashártyagyulladása van. Sem-
mi mást nem lehetett volna kitalálni, csak meg kel-
lett tapintani a hasát. Ha nem írtam volna le pont-
ról-pontra a megfigyeléseimet róla, azt hinném,
rosszul emlékszem. De így teljes biztonsággal állít-
hatom, hogy rendkívül súlyos volt az állapota. Most
mégis meggyógyult. Csoda történt, megtörtént pon-
tosan az a csoda, ami fellelkesíti az embereket, hogy
őrült tömegben áramoljanak Lourdes-ba. És úgy lát-
szik, igazuk van. Bármi legyen is az oka ennek az el-

107
képesztő eseménynek, az eredmény szép és jó. Mi-
csoda szerencsés véletlen, hogy annyi beteg közül
éppen az gyógyult meg, akit a legjobban megismer-
hettem és megvizsgálhattam! ”
„Tessék, egy csoda kellős közepébe keveredtem.
Annyi baj legyen! Kerül, amibe kerül, a végére járok
a dolognak, éppúgy, mintha például egy kutyán vé-
geznék kísérleteket. Semmi mást nem akarok, mint
pontosan feljegyezni, amit látok. Ha valóban csodá-
ról van szó, akkor el kell ismernem a természetfeletti
hatalmát. Az egész olyan különös. Milyen erő árad
Lourdes vizéből? Igazából semmit sem értek... ”
M. még mindig a beteg hasát tapogatta. Lerrac
megkérdezte:
„Talált valamit? ”
„Az égvilágon semmit. De azért megvizsgálom
a tüdejét is. ”
M. Marie Ferrand mellkasára nyomta a fülét. J. a
szívritmust vizsgálta. C. doktor, egy olasz, aki nemrég
katolizált, szintén figyelte a vizsgálatot. Mlle d’ O. is
a beteg mellé ült. Szép vonásain fáradtság látszott, de
elragadtatott örömmel vegyes izgalommal nézte a be-
teget. Az asszonyok is közelebb jöttek, és körülállták
az ágyat. Mindenki hallgatott. Marie Ferrand-t ko-
pogtatták, tapogatták, nyomogatták és a beteg su-
gárzott. Mindenki érezte boldogságát és csendes örö-
mét. Béke és nyugalom áradt el a szobában. Bealko-

108
nyodott. A véget érő nap nyugodt fénye bevilágított
a magas ablakokon át. Az ég folyékony aranyában
zöldes ragyogással világított az esthajnalcsillag.
A két orvos végre befejezte a vizsgálatot.
„Meggyógyult” mondta J. a meghatottságtól
elcsukló hangon.
„Semmit nem találok tette hozzá M. A lég-
zés teljesen normális. Semmi baja sincs, akár fel is
kelhet. ”
„Gyógyulását nem lehet természetes úton meg-
magyarázni” folytatta J.
„Hatalmas csoda történt állapította meg C.
Nos, Lerrac doktor, hisz-e végre? Sokat imádkoz-
tam magáért. ”
„Valóban csoda történt — mondta halkan Lerrac
-, hacsak nem tévesen diagnosztizáltam az esetet. ”
Elhallgatott. Teljesen össze volt zavarodva, úgy-
hogy semmilyen más véleménynyilvánításra nem
volt képes. De hát mit is válaszolhatna arra, amikor
azt mondják, hogy ez az eset igazi csoda? Ezt nem
tudta megmagyarázni. És ha tényleg csoda történt,
ha a Szűzanya egyszerűen bizonyítékát akarta adni,
hogy valóban létezik? Miért ne? Akkor nem marad
más hátra, hinnie kell a csodában. Csoda történt?
Még korai lenne megállapítani. Várni kell egy-két
évet. De mit számítanak az okok és meddő töpren-
géseink ennek a fiatal lánynak a boldogságához ké-

109
pest, aki szinte élőhalott volt eddig, most pedig
szinte feltámadt, és végre alkalma lesz arra, hogy
szeressen, hogy lássa a napot, érezze a levegőt, hogy
éljen! Egyedül az eredmény számít, az az igazi csoda
és örömteli esemény.
„Mit szándékozik csinálni most, hogy immár
szinte bizonyos lehet a csodában és abban, hogy
meggyógyult? ” kérdezte Marie-tól.
„Jelentkezem a vincés nővéreknél, ők elfogad-
nak engem, és életemet a betegek ápolásával fogom
tölteni. ”
Hogy ne lássák meghatottságát, Lerrac kiment
a szobából.

110
 Negyedik fejezet

Lerrac még megvizsgált néhány pácienst, aztán eh

hagyta a kórházat. Már sötét este volt, az utolsó be-
tegek is szállásukra siettek. Egy sárga felöltős öreg-
ember azt a szellemi fogyatékost tolta kis kocsijá-
ban, akinek remegő golyvája a mellét verdeste. Va-
lószínűleg megfeledkeztek róla, és egészen mostaná-
ig otthagyták a Grotta előtt. A fiatalember, akinek
állkapcsát pusztította a rák, egy pappal jött visszafe-
lé. A járóképes zarándokok mind a Rózsafüzér tér
felé tartottak, ahol rövidesen megkezdődött az esti
áhítat. A Grotta utca végén a sötét égen kirajzoló-
dó bazilikát kék, zöld, piros villanykörték ezrei vilá-
gították meg. A templom kapujához vezető két gi-
gantikus lépcsőről is lámpák sokasága ereszkedett le
a fényárban úszó térre. A zarándokok úgy vonultak
fáklyáikkal, mintha egy hatalmas fénykígyó gyűrű-
zött volna végig a sétányon. Az óriási tömegben
össze-vissza hangzottak fel a himnuszok és az Ave
Mariák. Az egész olyan volt, mint egy fáklyás felvo-
nulás vagy egy óriási vásár, csak a táncolok csoport-

111
jai helyett itt a Mária-gyermekek kórusát lehetett
látni. A hívek lelkesedése egyre nőtt. Mindenki
énekelt. Lerrac azonban gyorsan átverekedte magát
a tömegen és a körmenet gyűrűin, hogy a hangos
énekszó és a vakító fények elől a forrás közelében
rejtőzzék el.
A lázas, elragadtatott zarándokok tömegén át-
vágva már nem mosolyogta meg gyermeki naivitá-
sukat és fantasztikus reményeiket. Pillanatnyilag
minden, amiben addig hitt, a feje tetején állt ben-
ne. Az abszurdum valósággá vált. A haldokló né-
hány óra alatt meggyógyult. A zarándoklatoknak
tehát erejük van, és eredménnyel járnak. Megalázó
lecke volt ez számára. Ezen a napon Lerrac-nak
csodálatos felfedezésben volt része. Miután egy be-
tegről kijelentette, hogy semmi esélye a felépülésre,
az a szeme láttára meggyógyult. Nem meglepő, hogy
iszonyú zavarba jött, hiszen előtte módszeresen ta-
nulmányozta az esetet.
Már annyi tuberkulotikus hashártyagyulladást
és ideges eredetű ál-hashártyagyulladást látott, hogy
egészen biztos volt benne, nem tévedhet a diagnó-
zissal. Ha Marie Ferrand kezdettől fogva az ő betege
lett volna, ahelyett hogy Lourdes-ba küldi, minden
valószínűséggel megoperálta volna. Ma délután a
kórházban világosan megmondta, hogy meg fog hal-
ni; most este pedig képtelen volt bármilyen magya-

112
rázatot is találni erre a hihetetlen esetre, ami a sze-
me előtt játszódott le.
Vagy rettenetes nagyot tévedett, amikor felállí-
totta a diagnózist, vagy tényleg csoda történt. Hiá-
ba iparkodott lehűteni magát, hogy neki itt nincs
más dolga, mint hogy a lehető legpontosabban felje-
gyezze, amit lát, és az események magyarázata a leg-
kevésbé sem rá tartozik, gondolatai nem engedel-
meskedtek, és minduntalan kiszöktek a szűk korlá-
tok közül, ahová be akarta zárni őket. Nyugtalanul,
türelmetlenül azonnal meg akarták érteni, hogy mi
az az elképesztő, rendkívüli és mégis oly mérhetetle-
nül édes dolog, amit a hívők csodának hívnak.
Marie Ferrand-nal a szó szoros értelmében „cso-
da történt”. Az, hogy valaki délben haldoklik, este
hétkor viszont tökéletesen jól van, egyáltalán nem
természetes. Éppen az effajta események igazolják a
tömegek rajongó lelkesedését. De ő, Lerrac, legbense-
jében mit higgyen? Döbbent zavarában csak két felte-
vés közül választhatott: vagy szörnyű nagy bakot lőtt,
amikor felállította a diagnózist, és idegi eredetű tüne-
teket szervi bajnak gondolt, vagy tuberkulózisos has-
hártyagyulladásról volt szó, ami valóban meggyógyult.
Vagy hatalmasat tévedett, vagy a saját szemeivel látta
a csodát. Gondolatai pedig azonnal messzebbre ka-
landoztak: vajon mi okozhatta ezt a csodát?
Megkerülte a kerítést, és odament a forráshoz.

113
Egyedül volt. Ekkor észrevette, hogy A. B. ott áll a
Grottával szemben. Mindketten leültek a párkány-
zat szélére.
Néma csöndben hosszasan nézték a sötétben
fénylő sziklabarlangot, ahonnan ezer és ezer gyertya
vörös ragyogása őket is megvilágította. Hallották a
vége felé közeledő körmenet Ave-jainak kettős vissz-
hangját. A forrás vize hangosan csobogott a köveken.
Nők imádkoztak csöndben, ülve vagy térden
állva. A Grotta kerítésével szemben Mlle d’ O. fe-
kete sziluettje látszott: a kövezeten térdepelt, hosz-
szú imába mélyedten. A zarándokok lassacskán el-
mentek; Lerrac és barátja egyedül maradt a meg-
üresedett barlang előtt. Az éj békés csendjében
mindketten hallgattak. A. B. kimerült az egész napi
munkában, de hősiesen tartotta magát; fiatal felesé-
gére gondolt, gyermekükre, aki nemsokára megszü-
letik, és a megdöbbentő csodára, amit Isten tett.
Lerrac lázasan nézte a Szűzanya szobrát; a mankó-
kat, amiket jól ki lehetett venni a gyertyák fényé-
ben, amiknek a felszálló füstje már egészen befeke-
títette a sziklát; és lentebb, már az árnyékban, a réz-
csöveket, amelyekből a csodatévő víz csordogált.
Mert túl a tömeg lelkesedésén, az énekeken, a töm-
jén illatán és a megfeszült vágyakozáson, ez a víz,
amely most teljes természetességében mutatkozott

114
meg, ez a víz okozta a gyógyulást Lerrac számára
még mindig felfoghatatlanul.
„Kételkedsz-e még, hitetlen filozófusom? ” kér-
dezte kedvesen A. B.
„Mit válaszolhatnék erre? Olyan bonyolult dolog
hinni valamiben... Még mindig nem sikerült dűlőre
jutnom magamban afelől, amit láttunk. Megfigyelem
a jelenségeket, nem kérdezősködöm az okok felől.
Egy nagybeteg fiatal lány, akinek a szülei és fivérei is
tüdőbajban haltak meg, aki tizenegy éves korától
vért köpött, mellhártyagyulladása volt, vizenyős és
tuberkulózisos volt a tüdeje, végül pedig a tuberkuló-
zisos hashártyagyulladás legfélreérthetetlenebb tüne-
teit mutatta, néhány perc alatt a szemem láttára
meggyógyult. Csodálatos dolog, valóságos csoda ez. ”
„De a csoda természetfeletti dolog, a természet
törvényeinek felfüggesztése, amire egyedül Isten ké-
pes. És te pontosan ezt láttad. ”
„Ez a gondolat számodra természetes, de nekem
elfogadhatatlan, bár nincs jogom a priori elvetni.
Tudományos szempontból mit sem tudunk a végső
okokról, és ahogy Claude Bemard mondta, nem is
ránk tartozik, hogy kifürkésszük őket. De a tévedés
lehetősége mindig fennáll. Marie-nak talán ideges
eredetű hashártyagyulladása volt, ami megtévesztet-
te az orvosokat és sebészeket, és ami az önszuggesz-
tió hatására gyógyult meg. ”

115
 „Pedig olyan biztos voltál benne, hogy szervi
baja van, hogy azt mondtad, ha meggyógyul, szer-
zetbe vonulsz. ”
„Elismerem, hogy meggondolatlan kijelentést
tettem, de ez csak a jóhiszeműségemet bizonyítja,
nem a tévedhetetlenségemet. Talán tévedtem. ”
„Olvastad Lasserre és Zola könyveit? ”
„Igen, olvastam Zolát, és azok az esetek, amiket
ő leír, többek között Élise Rouquet-é, meggyőztek ar-
ról, hogy rendkívüli dolgok mennek végbe Lourdes-
-ban. A rákos megbetegedések meggyógyultak, de az
az eset, amit mi láttunk, egészen más. Egy ilyen szer-
vi baj rövid időn belül Marie halálát okozta volna.
Felgyógyulása egyszerűen csodálatos. Jó, hogy a saját
szememmel láttam, mert az ember rögtön hajlamos
mindenféle sarlatanizmusra gyanakodni. Amit min-
denféleképpen el kell ismernünk, és közhírré kell
tennünk, az az, hogy a betegek meglepő módon meg-
gyógyulnak Lourdes-ban. De kollégáim makacsul
hallgatnak, és közönyösen tudni sem akarnak mind-
erről. Feltétlenül egy orvosi bizottságnak kellene ide-
jönnie, hogy feltárja az igazságot, kerül, amibe kerül.
A megmagyarázhatatlan jelenségek kétségbe ejtenek
és megijesztenek. Mert arról van immár szó, hogy
vagy nem hihetek többé az orvosi diagnózis bizonyos-
ságában, és ezért képtelen leszek megfigyelni egy be-
teget, vagy pedig valóban valami új, döbbenetes do-

116
log van itt, amit a legkisebb részletében is tanulmá-
nyozni kell. Lourdes sokkal magasabbrendű eredmé-
nyeket produkál, mint bármely más terápia. A beteg
gyógyítása, fájdalmainak enyhítése érdekében min-
den eszközt fel kell használni, feltéve, ha azok sikere-
sek. Semmi más nem számít, csak a gyakorlati ered-
mény. Ma rendkívüli eseményt láttam, melynek szá-
mottevő gyakorlati értéke van, hiszen egy élőhalott-
ból újra egészséges ember lett, aki ezentúl képes arra,
hogy a saját életét élje. Először is le kell szögeznünk
ezt a tényt, majd feltétlenül lelkiismeretesen vizsgá-
lódás alá kell vetnünk, nem pedig megvetően lenéz-
ni. Azt hiszem, ezek azok a következtetések, amiket
a mai csodából levonhatunk. ”
„Nagyon tanulságos, amit mondasz. De mi az
oka mindennek? ”
„A tények önmagukban nyilvánvalóan semmit
nem magyaráznak. Lehetetlen, hogy csupán termé-
szetes jelenségek húzódnának meg a betegek ilyen
felgyógyulása mögött. Másutt ugyanis nem történ-
nek ilyen dolgok. Nem lehet mindent az önszug-
gesztióra fogni. ”
„De a betegeknek nem kellett feltétlenül a
lourdes-i medence vagy a lourdes-i víz közelében
lenniük. Pierre de Rudder felgyógyulásában a víz
semmi szerepet nem játszott, egyszerűen csak imád-
kozott a Szűzanyához. Szerintem ezekben az esetek-

117
ben a Szűzanya természetfeletti módon közvetlenül
avatkozik be az eseményekbe. ”
„Mielőtt véleményt formálhatnánk, meg kellene
vizsgálni az összes tényt, megbizonyosodni hitelessé-
gükről, fényképeket készíteni nem azért, mintha
bárki jóhiszeműségében is kételkednénk, hanem
mert Boissarie és kollégái is tévedhetnek. Ezért orvo-
si bizottságokat kellene idehívni. Csak akkor lehetne
valamiféle eredményre jutni. A magam részéről meg-
lehetősen viszolygok a gondolattól, hogy a gyógyulást
egyszerűen a tiszta víz okozza. ”
„Mindennek ellenére most már tartanod kell a
szavadat, és csuhát kell öltened nevetett A. B.
Isten áldjon! ”
„A szerzetesek kidobnának engem a kolostorból
a gonosz gondolataim miatt. ”
Későre járt, közeledett az éjfél. A domb mögött
lassan emelkedett a hold a ragyogó éjszakai égen.
Hosszúra nőtt a fák árnyéka.
Az áttetsző sötétségben Lerrac egyedül volt. Egy
éjszakában tévelygő szellem, akit minden erőfeszítése
ellenére újból és újból megtámadott a természettu-
dományos kétely. Hogyan magyarázza a lourdes-i je-
lenségeket? Lelki szeme előtt ismét végigperegtek a
nap döbbenetes epizódjai.
Kezdettől fogva megkeményítette magát, ne-
hogy az előtte végbemenő események erőszakosan

118
kísértő befolyása alá essen. Minden akaratát megfe-
szítve óvakodott következtetéseket levonni; megtil-
totta magának, hogy bármi olyanra gondoljon, ami
eltérítené eredeti programjától, hogy mint egy tudo-
mányos készülék, sine ira et studio figyelje meg és je-
gyezze fel a körülötte folyó dolgokat.
Igazán kellemetlen volt egy csoda kellős közepén
találnia magát; de hát azért jött, hogy lásson, és tes-
sék, ezt látta. Megfigyeléseinek eredményeit, akár-
csak egy laboratóriumi vizsgálatét, nem hamisíthatta
meg. Új tudományos felfedezés? Vagy a misztika és a
természetfeletti körébe tartozó tények? Súlyos kérdé-
sek voltak ezek, mert nem egyszerűen arról volt szó,
hogy valaki elfogad-e mondjuk egy geometriai elmé-
letet vagy sem, hanem olyan dolgokról, amelyek az
ember egész életfelfogását megváltoztatják.
Zola is pontosan így vélekedett, és mindazok,
akiknek sikerült kilépniük abból a szűk gondolati
körből, amelybe az orvosokat általános képzésük
hiányosságai többnyire bezárják. Szakirányú tanul-
mányaik során számtalan természettudományos kér-
dést érintenek, de nagyrészük nem válik tudomá-
nyos kutatóvá, és fogalma sincs a kísérleti kutatás-
ról. Ennek ellenére tudósoknak képzelik magukat.
Biztos módszer híján a jórészt az intellektuális kö-
zépszerhez tartozó orvosok képtelenek becsületes
kritikai gondolkodásra. Többségük még mindig azt

119
hiszi, hogy Lourdes-ban csalás folyik. Nem merik
megvizsgálni a kérdést, meghallgatni Zola tanácsát,
eljönni ide, ahol a természettudomány szempontjá-
ból igen jelentős események játszódnak le, soha
nem látott jelenségek, teljesen új dolgok, amelyek
egészen új megvilágításba helyezhetik a mindmáig
alig ismert idegbetegségek és az idegrendszer szere-
pének vizsgálatát. Az orvosok annyira féltik „tudo-
mányos hírnevüket”, hogy ha véletlenül voltak is
Lourdes-ban, egyszerűen letagadják. Lerrac több
kollégájának és barátjának a nevével találkozott a
lourdes-i jegyzőkönyvekben, akikkel nem egyszer
beszélt is ezekről a kérdésekről, de ők úgy tettek,
mintha semmiről sem tudtak volna, és azt mondták,
sosem jártak Lourdes-ban talán attól féltek, hogy
bigottnak vagy bolondnak fogják őket tartani.
Lerrac, bár maga is zavarban volt, hogy egy
ilyen csodahistóriába keveredett, túl büszke szellem
volt ahhoz, hogy annyiban hagyja a dolgot. Elhatá-
rozta, hogy lesz ami lesz, a végére jár.
De hova vezet ez az egész? Megint parancsolóan
hatalmába kerítette a gondolat, hogy meg kell tud-
nia, mi okozza ezeket a fantasztikus eseményeket.
„Alig tudunk valamit a természeti jelenségekről,
az élet törvényeiről. Csak egészen kis számú jelensé-
get ismerünk teljes bizonyossággal. Olyanok ezek,
mint fénylő pontocskák a sötét óceánon. Száz és

120
száz akarat együttes erejének befolyására talán vala-
milyen erő szabadul fel, és az rendelkezik ilyen meg-
lepő terapeutikus hatással. Régen a telepátiát is cso-
dának vélték. Az ősember a mennydörgésben Isten
hatalmát csodálta, és félt haragjától. Vajon ezeknek
a megfoghatatlan jelenségeknek nincsenek-e meg a
maguk titokzatos törvényei, amelyekről nekünk egye-
lőre fogalmunk sincs? Talán igen. Milyen rettenetes,
hogy képtelenek vagyunk behatolni a titkukba! De
ha továbbra is józanésszel gondolkodunk, miért van
az, hogy a betegek a ragadós lelkesedés nagy meg-
nyilvánulásain kívül is meggyógyulnak? Egyedül, a
szobájuk csendjében, mint Pierre de Rudder, vagy
magányos zarándoklat során, mint J. D. és Marie
Ferrand, aki majdnem teljesen egyedül feküdt a
hordágyon a gyertyafényes Grotta előtt. Érthető,
hogy az emberek tömegesen jönnek Lourdes-ba, és a
hívek egy lélekkel fordulnak egy titokzatos lény felé,
akiről azt hiszik, közvetlenül meghallgatja őket, és
válaszol könyörgésükre és imáikra. ”
Ábrándosan gondolataiba merülve Lerrac fel-
alá sétált a bazilika előtti, balusztráddal szegélyezett,
széles feljárón. A holdsugárban látszó mozdulatlan
táj végtelen nyugalmat és békét árasztott. A völgy-
ben könnyű, fehér pára szállt, a kék dombok tiszta
vonalban rajzolódtak az égre.
„Valójában semmi bizonyíték arra, hogy Isten

121
nem létezik, és hogy Szűz Mária nem több, mint az
emberi képzelet terméke. Nem tudnám bebizonyítani
Isten létét, de ugyanilyen nehezen tudnám tagadni.
Hogyan tudják egyesek, mint például Pasteur, össze-
egyeztetni természettudományos hitüket a vallással?
Hiszen úgy látszik, mintha ezek külön, eltérő mód-
szerekkel dolgoznának. Ha a tudós a metafizika terü-
letére próbálja átvinni tudományos módszereit és
meggyőződését, semmit sem ért. Ha racionálisan
akar gondolkodni, nem léphet túl azon, hogy megál-
lapítja a jelenségeket és a közöttük fennálló kapcso-
latot. De amikor az ember az okokat kutatja, többé
semmiben sem lehet bizonyos, nem tudhatja, hogy
nem téved-e; azt fogadhatja el igaznak, amit akar.
Eleinte őszinte, hívő katolikus voltam, aztán
sztoikus, majd kantiánus lettem, végül pedig teljes
szkepticizmusba, filozófiai dilettantizmusba zuhan-
tam. Közben egyre boldogtalanabbnak éreztem ma-
gam, pedig talán a katolicizmus, amit igazán nem
értettem meg, adta számomra a legtöbb lelki békét.
Itt állok egyedül az éjszakában. A pusztán intel-
lektuális rendszerek már nem érdekelnek. Mit szá-
mítanak az elméletek az élettel és a halállal szem-
ben? Ahhoz, hogy életünket a maga teljességében
élhessük, nem tudományra, hanem lélekre és hitre
van szükségünk. ”
Lerrac nagy léptekkel járkált a főbejárat előtt.

122
Döntenie kellett. Minden kétséget kizáróan csoda
történt: ami történt, csoda volt, hatalmas csoda.
Miféle csoda volt? Majd később meglátjuk. Egy be-
teg mindenesetre meggyógyult. Egyelőre ennyit tud
biztosan. De legbelül érezte, hogy ez nem minden.
Felment a lépcsőn, be a templomba. Fény- és
aranyözönben felbúgott az orgona, és a magasba
szárnyalt ezer csengő hang. Leült egy öreg paraszt-
ember mellé a székre, és fejét kezébe temetve sokáig
mozdulatlan maradt. Elringatták az éjszaka himnu-
szai. Leikéből ima tört fel:

Édes Szűzanya, aki irgalmas vagy az alázatosan

hozzád könyörgő szerencsétlenekhez, őrizz meg engem!
Hiszek benned. Kételyeimet a napnál is világosabban
megválaszoltad ezzel a csodával. Még mindig nem tu-
dom, mit gondoljak róla, és még mindig kételkedem. De
legnagyobb vágyam és törekvésem legfőbb célja az, hogy
higgyek vakon, feltétel, vita és bírálat nélkül. A te neved
édesebb, mint a hajnali napfény. Vedd szárnyaid alá ezt
a nyugtalan, zaklatott szívű, borús homlokú bűnöst, aki
már kimerült abban, hogy árnyképeket hajkurásszon.
Gőgös értelmem kemény, hajlíthatatlan sugallatai mö-
gött még mindig él az eltemetett álom, egy álom, mely
szebb minden másnál, hogy hiszek benned és szeretlek
téged, Szűzanyám, akár egy tiszta lelkű barát.

123
 A nyugodt éjszakában Lerrac lassan végigsétált
a hosszú sugárutakon, majd átkelt a hold tejfehér
fényében fürdő Rózsafüzér téren.
Gondolatait még mindig az imént elmondott
fohász kötötte le, nem is érezte, milyen kellemesen
hűvös az éj. Amikor visszaérkezett a szobájába, úgy
tűnt, mintha több hét telt volna el azóta, hogy út-
nak indult. Utazótáskájából kivette nagy, zöld füze-
tét, és elkezdte feljegyezni a délután és az este meg-
figyelt eseményeket. Hajnal három volt. Keletről
már egy fehér sávban oszlani kezdett az éj sötétje.
A nyitott ablakon keresztül beáramlott a hajnali hi-
deg. Lerrac úgy érezte, hogy a természet fenséges
nyugalma az ő lelkét is eltöltötte édesen, békésen.
A mindennapi élet gondjai, az elméletek, a feltevé-
sek, az intellektuális nyugtalanság mind eltűnt.
A Szűzanya jóságos kezének védelme alatt meg-
találta á bizonyosságot. Szinte a bőrén érezte, mi-
lyen csodálatosan édes és megnyugtató is ez. Olyan
mély volt ez az érzés, hogy aggodalom nélkül hesse-
gette el magától a fenyegető kétely visszatérését.
A hajnal kimondhatatlan szépségében Lerrac béké-
sen elszenderedett.