_________________________________________

BODY ELECTRIC
ELEKTROMOS TEST
Elektromágnesesség
És Az Élet
Alapja
DR. ROBERT O. BECKER
és GARY SELDEN
____________________________________________________________________________________
Bevezetés:
A Művészet Ígérete

Emlékszem, hogyan is volt a penicillin előtt. Orvostanhallgató voltam a második világháború végén,
mielőtt a gyógyszer civilek számára is elérhető lett volna széles körben, és figyeltem, ahogy a New
York Bellevue Kórház termei minden télen csordultig telnek. Egy valóságos bizánci város hatását keltő
Bellevue négy háztömbnyire terjedt; bűzös, ódon épületek egymáshoz préselve furcsa szögekben,
mindez összekötve földalatti nyúltanyához hasonlatos alagutakkal. A háborús New York telve
munkásokkal, matrózokkal, katonákkal, alkoholistákkal, menekültekkel, és mindezek betegségeivel –
talán ez volt A hely a mindent felölelő orvosi képzettség megszerzéséhez. A Bellevue alapokmánya
kimondta, hogy függetlenül attól, hogy a kórház mennyire volt tele, minden beteget, akinek ellátásra
volt szüksége, fogadni kellett. Ennek eredményeképpen, az ágyak faltól falig álltak, először kikerültek
az átjáróba, majd a folyosókra. Egy osztály csak akkor lett lezárva, ha fizikailag lehetetlen volt még
egy ágyat kitolni a liftből.
A betegek többségének lebenyes tüdőgyulladása volt. Ennek kialakulásához nem volt szükség
hosszú időre; a baktériumok akadálytalanul sokszorozódhattak, kiáramolva a tüdőből a véráramba, és
három-öt nap alatt az első tünettől eljutott a krízisig. A láz 40-41C°-ra szökött és beállt a delírium, a
lázas önkívületi állapot. Ezen a ponton két jel vezetett minket: ha a bőr forró és száraz maradt, a
beteg meghalt; az izzadás azt jelentette, hogy a beteg túl fogja élni. Noha a szulfonamid tartalmú
gyógyszerek gyakorta hatásosak voltak a könnyebb tüdőgyulladások esetében, komolyabb esetekben a
végeredmény csupán a fertőzés és a beteg saját ellenállóképessége közti harctól függött. Újonnan
szerzett medikális tudásomtól magabiztosan, elszörnyedve tapasztaltam, hogy teljesen tehetetlenek
vagyunk, hogy bármilyen módon is megváltoztassuk a fertőzés lefolyását.
Nehéz elképzelnie bárkinek, aki nem élte át ezt az átmeneti időszakot, hogy milyen változást
okozott a penicillin megjelenése. Az a betegség, amelynek a halálozási aránya majdnem 50 százalékos
volt, amely majdnem 100 000 amerikait ölt meg minden évben, amely ugyanúgy sújtott gazdagra és
szegényre, fiatalra és öregre, és amely ellen nem volt védekezésünk, hirtelen pár óra alatt elmúlt egy
csipetnyi fehér portól. A legtöbb orvos, aki 1950 óta után diplomázott, sosem látta a pneumococcusos
tüdőgyulladás tombolását.
Bár a penicillin hatása az orvosi gyakorlatra mélyreható volt, még nagyobb volt az orvoslás
filozófiájára. Alexander Fleming 1928-ban felfedezte, hogy a penicillium notatum véletlen
penészfertőzése megölte a baktériumtenyészeteit, ekkor tette hatalmas felfedezését a tudományos
orvoslásban. A bakteriológia és a higiénia már legyőzte a nagy járványokat. Most a penicillin és az ezt
követő antibiotikumok a láthatatlan apró ragadozókat is legyőzték az utolsó szálig.
A gyógyszerek egyúttal beteljesítették a változást a gyógyászatban amely a 19. századtól fogva
gyűjtötte az erőt. Ezt megelőzően a gyógyítás művészet volt. A mesterdarab – egy gyógyszer – a
páciens akaratának, valamint az orvosdoktor intuíciójának, és ezer év figyelmes kísérletezésén és
hibáinak megrostálásán alapuló és a gyógyászatban való jártassága kombinációjának az eredője volt.
Az utóbbi két évszázad orvostudománya egyre inkább tudománnyá vált, pontosabban egy bizonyos
tudomány alkalmazásáé, nevezetesen a biokémiáé. A gyógyászati technikák tesztelésre kerültek úgy
az akkori biokémiai koncepciókkal, mint azok tapasztalati eredményeivel szemben is. Azon technikák,
amelyek nem illettek az ilyen kémiai koncepcióba – még ha működtek is – el lettek hagyva, mint
áltudomány vagy egyenesen csalás.
 Ezzel egyidőben és mint ugyanezen folyamat része, maga az élet puszta kémiai jelenségként lett
meghatározva. A kísérletek, melyek arra irányultak, hogy találjanak egy lelket, egy éltető szikrát, egy
finom valamit, amely elválasztja az élő és az élettelen anyagot, csődbe jutottak. Ahogy a sejten belüli
kaleidoszkópikus aktivitással kapcsolatos tudás gyarapodott, az életet úgy tekintették, mint
fantasztikusan összetett, de mégiscsak kémiai reakciók egy rendjét, amelyek jellegük tekintetében
nem különböztek azoktól, amelyek minden középiskolai laborban lefolytak. Logikusnak tűnt a
feltételezés, hogy kémiai húsunk betegségeit leginkább egy jól megválasztott kémiai ellenszerrel lehet
gyógyítani, ahogy a penicilin is kisöpörte a bakteriális behatolókat anélkül, hogy károsította volna az
emberi sejteket. Néhány évvel később a DNS kód megfejtése úgy tűnt, hogy olyan szilárd bizonyítékot
nyújt az élet kémiai megalapozottságára, hogy a dupla spirál korunk egyik leghipnotikusabb jelképévé
vált. Ez tűnt a végső bizonyítéknak arra, hogy négymilliárd éven keresztül véletlenszerű molekuláris
légyottok segítségével fejlődtünk, amelyet nem támogatott más alapelv, csak maguk a változatlan
atomi jellemzők.
A kémiai gyógyászat sikerének filozófiai eredménye a Technológiai Trükkben [Technological Fix]
való hit volt. A gyógyszerek váltak a legjobb vagy az egyetlen működő megoldássá minden betegségre.
Megelőzés, táplálkozás, mozgás, életstílus, a beteg fizikai és szellemi egyedisége, környezeti
szennyezések – mind függöny mögé kerültek. Ma is, annyi év és jelentéktelen eredményekre költött
dollármillió után, még mindig úgy véljük, hogy a rák gyógyszere valamilyen vegyszer lesz, amely
megöli a rosszindulatú sejteket anélkül, hogy roncsolná az egészségeseket. Ahogy a sebészek egyre
gyakorlottabbá válnak a test egyes részeinek javításában vagy abban, hogy mesterséges darabokkal
pótolják őket, a technológiába vetett hit is magában foglalja már az elképzelést, hogy egy átültetett
vese, egy műanyag szívbillentyű vagy egy rozsdamentes és teflon csípőízület van annyira jó, mint az
eredeti – ha nem jobb, mert nem használódik el olyan gyorsan. A bionikus ember ideája a penicillin
felett érzett örömmámor természetes kinövése volt. Ha az ember pusztán egy kémiai gép, akkor a
felsőbbrendű ember pedig egy robot.
Senki, aki látta a tüdőgyulladás és ezer másik ragályos betegség hanyatlását, vagy látta egy
haldokló beteg szemét, aki éppen egy új évtizedet kapott ajándékba egy új szívbillentyű által, nem
vonná kétségbe a technológia jótéteményeit. De, mint minden más jellegű fejlődés is, olyan árat kért
tőlünk, amely nem helyettesíthető: az orvoslás emberségességét. A technológiai gyógyászatban nincs
helye semmilyen feltételezett szentségnek vagy az élet egyediségének. Nincs szükség a beteg saját
öngyógyító erejére sem vagy az ennek megerősítésére szolgáló stratégiára. Az életet egy kémiai
gépként kezelni azt jelenti, hogy nem jelent különbséget, hogy a doktor törődik-e a beteggel vagy
egyáltalán ismeri-e őt, vagy hogy a beteg szereti vagy bízik-e az orvosban.
Azért pedig, amit a gyógyszerek maguk után hagytak, mostanra egy igazi technológiai
romhalmazban találjuk magunkat. Az arany egészség és meghosszabbított élet jövőjének
emberségességére való ígéret üresnek bizonyult. A degeneratív betegségek – szívrohamok,
érelmeszesedés, rák, stroke, ízületi gyulladás, magas vérnyomás, fekélyek, és mind a maradék –
átvették a fertőzéses betegségek helyét, mint az élet legnagyobb ellenségei és minőségének
legnagyobb pusztítóiként. A modern gyógyászat elképzelhetetlenül magas költsége még az
eddigieknél is messzebbre lökte azt a szegényektől és most maguk a nyugati gazdaságok
elsüllyesztésével fenyeget. Gyógyszereink túl gyakran bizonyultak kétélű pengének, a későbbiekben
másodlagos betegségeket okozva – úgyhogy kétségbeesetten keresünk újabb gyógyszereket. A tünetek
elembertelenedett kezelése a betegek kezelése helyett sokakat elidegenített azok közül is, akik viszont
tudnának fizetni. Az eredmény egyfajta gyógyászati skizofrénia, amely által sokan elhagyják az
intézményesített gyógyászatot valamely holisztikus, tudomány előtti formuláért amely túl gyakran
hogyja figyelmen kívül a technológia valós előnyeit, de legalábbis feszültté teszi a doktor-beteg
viszonyt, a megelőző gondozást, és a természet saját gyógyító erejét.
 A technológiai orvoslás bukása a küszöbön áll, paradox módon annak köszönhetően, ami először
annyira lenyűgözőnek tűnt, hogy elsöpörte a gyógyászat minden, a művészi mivoltára utaló
aspektusát. Többé nem egy könyörületes gyógyító, aki úgy szívével és kezeivel, mint szellemével
dolgozik az ágy mellett – az orvos egy személytelen fehérköpenyes ministránssá vált, aki az
irodájában vagy laborjában található meg. Túl sokan az orvosok közül nem tanulnak többé
betegeiktől, csak professzoraiktól. A fertőzésekkel kapcsolatos áttörő felfedezések meggyőzték a
szakmát saját tévedhetetlenségéről és hitei gyorsan dogmává csontosodtak. Az életfolyamatok –
amelyek az adott korszak biokémiája alapján érthetetlenek voltak – vagy figyelmen kívül lettek
hagyva vagy félre lettek magyarázva. Ennek hatásaként a tudományos gyógyászat megfeledkezett a
tudomány központi szabályáról – az új ismeretek fényében való átvizsgálásról és revízióról. Ennek
eredményeképpen, a horizontok folyamatos tágulása, amely a fizikát oly elevenné tette, nem jelent
meg az orvoslásban. A mai orvoslás mögött álló mechanisztikus feltételezések a századforduló
maradékai, amikor a tudomány rászorította a dogmatikus vallást, hogy meglátni kényszerüljön az
evolúció bizonyítékát. (Ugyanezen konfliktus újra kitörése manapság mutatja, hogy a megmerevedett
gondolkodás elleni harc sosem lett igazán megnyerve.) A kibernetika ökológiai és étrendi kémia
előnyei, valamint a szilárdtestfizika nem lett a biológiába ágyazva. Bizonyos területek, mint például a
parapszichológia, teljes mértékben ki lettek zárva a tudományos vizsgálódás fő áramából. Még a
géntechnológia, amely most lélegzetelállító csodálatot vált ki, olyan alapelveken nyugszik, amelyeket
évtizedek óta nem vitattak és nem kapcsolódik az élet szélesebb koncepciójához. Az orvosi kutatás,
amely szinte teljesen a gyógyszeres kezelésre korlátozta magát, az utóbbi harminc évben akár
szemellenzőt is viselhetett volna.
Így aztán nem csoda, hogy a gyógyászati biológia egyfajta csőlátással van sújtva. Bizonyos
folyamatokról elég sokat tudunk, úgymint a genetikai kód, az idegrendszer szerepe a látásban, az
izommozgás, véralvadás, és akár a testi, akár a sejt szintű légzés. Ezek az összetett, de felszínes
folyamatok hovatovább csupán eszközök, amelyeket az élet a túlélése érdekében használ. A legtöbb
biokémikus és orvos nem jutott közelebb az „igazság”-hoz az életről, mint ahol három évtizeddel
ezelőtt voltunk. Ahogy Szent-Györgyi Albert, a C-vitamin felfedezője írta, „az életet csak tünetei
alapján ismerjük.” Valójában semmit nem értünk az alapvető életfunkciókról, úgymint fájdalom,
alvás, sejtosztódás vezérlése, növekedés és gyógyulás. Keveset tudunk a módról, ahogy minden
organizmus szabályozza a saját anyagcsere folyamatát hozzáhangolva azt a Föld, Hold és a Nap
változásaihoz. Tudatlanok vagyunk az öntudat majdnem minden aspektusával kapcsolatban, amelyet
tágabban úgy lehetne meghatározni, mint részrehajló integritást, amely lehetővé teszi minden élő
dolognak, hogy levezesse az étkezéssel, gyarapodással, szaporodással és a veszély elkerülésével
kapcsolatos reakcióit olyan sémák szerint, amelyek az egyszerű sejtek tropizmusától az összetettebb
életformákban lévő ösztön, választás, emlékezet, tanulás, egyéniség és kreativitásig terjednek. A
mikor „húzzuk ki a dugót” problematikája mutatja, hogy még azt sem tudjuk biztosan, hogyan
állapítsuk meg a halált. A mechanisztikus kémia nem elégséges az élet ilyen rejtélyeinek
megértéséhez, és jelenleg egyfajta gátként működik mindezek tanulmányozásához. Erwin Chargaff, a
biokémikus, aki felfedezte a DNS-ben lévő bázispárokat és így megnyitotta az utat a génstruktúra
megértéséhez, szabatosan fogalmazta meg a dilemmánkat, amikor azt írta a biológiáról: „Egy
tudomány sem foglalkozik még a nevében is olyan tárggyal, amelyet meg sem tud határozni.”
Az adott környezethez képest szerencsés ember voltam. Nem voltam egy jó, hatékony orvos – a
modern értelemben véve. Jóval több időt töltöttem néhány gyógyíthatatlan beteggel, akikkel senki
sem akart foglalkozni, megpróbálván kideríteni, mi módon hagyta őket cserben a tudatlanságunk.
Képes voltam megbirkózni az ortodoxia uralkodó széljárásával, kielégítve a kutatás iránti
szenvedélyemet. Ilyen módon működve voltam része egy kevéssé ismert erőfeszítésnek a kutatásban,
amely új kezdetet jelentett az élet meghatározása felé.
 A kutatásom a regenerációval való kísérletekkel kezdődött, amely néhány állat képessége –
nevezetesen a szalamandráé – a megsemmisült testrészek tökéletes visszanövesztésére. Ezek a
tanulmányok, amelyek az első részben lesznek leírva, vezettek az állati élet mindeddig ismeretlen
aspektusának – az elektromos áramok az idegrendszer részeiben való jelenlétének – felfedezéséhez.
Ez az áttörés elvezetett még a csonttörés gyógyulásának jobb megértéséhez is, új lehetőségekhez a
rákkutatásban, és új reményhez az emberi regenerálódásban (még a szívnél és a gerincvelőnél is) a
nem túl távoli jövőben – olyan előrelépésekhez, amelyeket a második és a harmadik részben
tárgyalunk. Végül az élet elektromos dimenziójáról való tudás alapvető bepillantást nyújtott (negyedik
részben tárgyalva) a fájdalomba, gyógyulásba, növekedésbe, tudatba, magába az élet természetébe, és
az elektromágneses technológia veszélyeibe.
Úgy hiszem, hogy ezek a felfedezések előre jelzik a biológiában és orvoslásban bekövetkező
forradalmat. Egy nap talán lehetővé teszik az orvosoknak, hogy tudatosan irányítsák és stimulálják a
gyógyulást. Hiszek abban, hogy ez az új tudás az orvoslást a nagyobb emberségesség irányába
fordítja, mert szükséges, hogy meglássuk: bármit érünk is el, az elszürkül a minden organizmusban
jelenlévő meg nem nyilvánult öngyógyító erő mellett. Az eredmények, amelyek a következő oldalon
nyernek kifejtést, meggyőztek arról, hogy az élettel kapcsolatos megértésünk mindig is tökéletlen
lesz. Remélem, hogy ez a felismerés a gyógyítást nem annyira tudománnyá, mint inkább művészetté
fogja majd tenni újra. Csak ebben az esetben képes biztosítani a betegségtől való szabadságot.

1. rész
Növés és
Újranövés
Szalamandra: az energia magja eltemetve alszik a csontvelőben

Egy
A Hidra fejei és
a Medúza vére

Csak egy egészség van, betegség viszont számos; hasonlóképpen úgy tűnik, egy alapvető erő gyógyít,
noha az orvoslás milliárdnyi iskolája létezik; mindnek megvan a kedvenc módja, hogy ezt az erőt
cselekvésre hízelegje.
Az uralkodó mitológiánk tagadja egy ilyen általános erő létezését ezernyi apró javára, amelyek a
gyógyszerész polcain ücsörögnek, mindegyik csak néhány betegség ellen hatékony, vagy inkább csak
az egyiknek az egyik részére. A rendszer gyakran egész jól működik, különösen a bakteriális
betegségek kezelése esetében, de ez lényegében nem különb a korábbi rendszerektől amelyekben egy
bizonyos szent vagy istenség – amely egy adott gyógynövény felett elnökölt – volt a felelős minden
betegségért és a test minden részéért. A modern gyógyászat nem teljesen kifejlődve bukkant elő
Pasteur és Lister fejéből 100 évvel ezelőtt.
 Ha még tovább megyünk vissza, azt látjuk, hogy a legtöbb gyógyító rendszer az ilyen
jellegzetességeket egy, az összes betegséggel kapcsolatos közvetlen, egységes megközelítéssel
vegyítette. A belső erőt többféleképpen lehet kiaknázni, de mind az összes négy fő, egymással
átfedésben lévő módozat: hit általi, varázslat általi, lélek általi és spontán gyógyulás. Bár a tudomány
mind a négyet kineveti, úgy tűnik, néha működni látszanak a degeneratív betegségek és hosszú
lefolyású gyógyulások tekintetében épp úgy, mint a legtöbb módszer, amit a nyugati orvoslás nyújtani
tud.
A hit általi gyógyulásnál a hit egyfajta transzállapotba hozza úgy a beteget mint a gyógyítót, ahol
az utóbbi egyfajta közvetítőként vagy csatornaként működik a beteg halandó és egy feltételezett
magasabb erő között. Mivel a kudarcokat általában a beteg hitbeli hiányosságainak számlájára írják,
az orvoslás ezen típusa mindig is egy aranybánya volt a sarlatánok számára. Abban az esetben, ha
jóhiszemű, a placebo hatás egyfajta kiterjesztésének tűnik, ami javulást tud elérni nagyjából az
alanyok egyharmadánál, akik azt hiszik, hogy kezelésben részesültek, valójában csak álpirulákat
kaptak, amelyeket új gyógyszerek teszteléséhez használnak. A hit általi, avagy imával vagy
szuggesztióval való gyógyítás még több bizalmat kíván meg a beteg részéről, így a hitetlen
valószínűleg képes megakadályozni a gyógyulást és kiegyezni egy „én megmondtam” szegényes
megelégedettségével. Még ha csak egy néhány is az, ami valós ezek között a gyakran igazolt esetek
között, ugyanakkor abban, aki viszont meggyógyult a hit hirtelen bizonyossággá válik, ahogy az
elsorvadt kar szokatlan érzékenységgel kezd fájni, mint egy hibernációból ébredő kiéheztetett állat.
A varázslással történő gyógyítás áthelyezi a hangsúlyt a beteg hitéről az orvos kiedzett akaratára
és okkult tudására. Teta legendája, egy egyiptomi varázsló Khufu, a Nagy Piramis építőjének idejéből
szolgálhat példaként. 110 éves korában Tetát az uralkodó elé hívták, hogy demonstrálja képességét és
visszaragasszon egy emberi fejet, amelyet elválasztottak a testtől – újra életet adva neki. Khufu
utasítására lefejeztek egy bebörtönzöttet, de Teta diszkréten felvetette, hogy pillanatnyilag inkább
csak kísérleti állatokra szorítkozna. Ezért egy libát fejeztek le. A testét a csarnok egyik végében, a fejet
a másikban helyezték el. Teta többször elismételte az erő szavait, és mindegyiknél a fej és a test egy
kicsit közelebb rándult egymáshoz, amíg a vágás két széle össze nem találkozott. Ekkor gyorsan
összeforrtak, a madár felkelt és gágogni kezdett. Valaki úgy véli, hogy Jézus legendás csodái
ugyanezen ősi hagyomány részei, amelyet Krisztus korai gyermekkorában tanult Egyiptomban. Akár
szó szerint elhisszük ezeket a bizonyos beszámolókat, akár nem, az évek során oly sok – amúgy
megbízható – szemtanú bizonyította ezeket a „csodás” gyógyulásokat, hogy nagy merészségre vallana
egyként elvetni mindegyiket, mint kitalációkat. Alapul véve mindazt, amit ebben a könyvben
feltárunk, Coleridge szavaival javaslom a „hitetlenség szándékolt felfüggesztését”, amíg jobban
megértjük a gyógyulást. Akkoriban a sámánok nyilvánvalóan jó szolgálatot tettek néhány betegüknek,
és teszik ma is, ahol még léteznek az ipari világ peremén. A varázslati orvoslás azt veti fel, hogy a
gyógyító erő után való kutatásunk nem annyira egy felfedezés, hanem egy emlékezés valamire, ami
egyszer intuitív módon a miénk volt – az emlékezés egy formája, amelyben a tudás beavatás és
tanulóidő által adódik át vagy ébred az erő birtokosa (férfi vagy nő) számára.
Néha ugyanakkor a titkot nem szükséges feltárni ahhoz, hogy használható legyen. Sok szellemi
gyógyítót tanulmányoztak, különösképp a Szovjetunióban, akiknek a hajlama öntudatlan, kéretlen
volt és általában véletlenül derült ki. Az egyikük, aki megmutatta képességeit nyugaton, Oscar
Estebany volt, aki a magyar katonaságban volt őrmester az 1930-as évek közepén. Felfedezte, hogy
azok a lovak, amelyek a gondjaira voltak bízva, gyorsabban nyerték vissza életerejüket és épültek föl
betegségekből, mint azok, amelyeket mások láttak el. Nem hivatalos formában figyelte meg és
használta képességeit évekig, amíg az 1956-os magyar forradalom során emigrálni kényszerült,
Kanadában telepedett le és doktor Bernard Grad figyelmébe került, aki a McGill Egyetemen volt
biológus. Grad észrevette, hogy Estebany fel tudta gyorsítani a gyógyulást az egerek hátán a vizsgálat
kedvéért okozott sebek esetében, összehasonlítva a kontroll csoporttal. Nem engedte, hogy Estebany
megérintse az állatokat, csak a kezeit tette közel a ketreceikhez, mert maga az érintés támogatta volna
a gyógyulást. Estebany ugyanígy az árpacsemeték növését is felgyorsította és az ultraviola sugárzás
által roncsolt pepszin nevű gyomorenzimet is képes volt helyreállítani nagyjából egy mágneses
mezőhöz hasonló módon, noha a teste körül mágneses mezőt a kor műszereivel nem lehetett mérni.
A gyógyulás azon típusai, amiket eddig vizsgáltunk, közös tényezőként a transzt és az érintést is
tartalmazzák, de néhány módszer még a gyógyító jelenlétét sem kívánja meg. A lourdes-i és más
vallási kegyhelyek spontán gyógyulásai csupán egy látomást, buzgó imádságot, esetleg egy pillanatnyi
kapcsolatot a szent ereklyével, valamint intenzív összpontosítást kívánnak meg a beteg szervre vagy
tagra. Más beszámolók azt sugallják, hogy kizárólag a feszült összpontosítás szükséges, a többi csak
segíti ezt. Amikor Diomédesz az Iliász ötödik könyvében kificamítja Aeneas csípőjét egy sziklával,
Apolló a gyógyulás templomába viszi a trójait és percek alatt teljesen használhatóvá teszi a lábát.
Hector később ugyanezt az ellátást kapja, miután egy szikla a mellkasára esik. Megfeledkezhetnénk
mindezekről egy nagy költő túlzásának véve őket, ha Homérosz nem lett volna annyira realisztikus a
harcmező más egyéb részletek tekintetében, és ha nem rendelkeznénk hasonló esetekkel katonákról a
korabeli háborúkban, akik halálos sebesülésekből épültek föl vagy képesek voltak tovább harcolni
megfeledkezve olyan sérülésekről, amelyek normális körülmények között elviselhetetlen fájdalmat
okoztak. Az angol hadsereg sebésze, H. K. Beecher alezredes 225 ilyen esetet jellemzett nyomtatásban
a második világháború után. Egy katonának Anziónál 1943-ban egy repesz nyolc bordáját törte el a
gerinc mellett, valamint kilyukadt a tüdeje és a veséje, kezdett már elkékülni és haldoklott, de
megpróbált lekászálódni a hordágyról, mert azt hitte, hogy a fegyverén fekszik. A vérzése csökkent,
visszatért a színe, és a súlyos sebesülés elkezdett gyógyulni anélkül, hogy kezelték volna egy
jelentéktelen mennyiségű sodium amytalon kívül, amely egy gyenge nyugtató és amelyet morfin
hiányában adtak neki.
A harcmező feszültségének ezen alkalomszerű csodái erősen emlékeztetnek a jógik képességére,
amellyel szabályozni tudták a fájdalmat, elállítani a vérzést, és gyorsan begyógyítani a sebeket
egyedül az akaratuk segítségével. A Manninger Alapítványnál végzett biofeedback kutatások (de
bárhol másutt is) megmutatták, hogy ugyanezen erőnek egy része jóga gyakorlatok nélkül is
felhasználható az emberek számára. Hogy az akaratot a test betegségeinek kezelésére is fel lehet
használni, ezt Norman Cousins határozott sikere szintén megmutatta az ízületmerevedéses
csigolyagyulladásnál végzett nevetés terápiában, amely egy bénító betegség, ahol a porckorongok és
ínszalagok csontkeménységűvé válnak; illetve a hasonló sikerek esetében olyanoknál, akik
vizualizációs technikákat alkalmaztak az elme összpontosításával a rák ellen.
Sajnálatos módon a megközelítőleges soha nem biztos. Tudatlanságunk miatt minden gyógyulás
közös nevezője – még a kémiai szerek esetében is, amelyekről állítjuk, hogy megértettük őket – a
rejtélyesség homályában marad. Megjósolhatatlansága folyamatosan bosszantotta az orvosokat végig
az egész történelem során. A doktorok nem tudják okát adni, hogy az egyik beteg miért reagál egy
orvosság egész kicsiny dózisára, amely egy másik beteg esetében tízszeres mennyiségben is
hatástalan marad; vagy a rák néhányak esetében miért kezd enyhülni, míg másoknál könyörtelenül
halált eredményez.
Történjen bárhogy is, az energia hatékony összpontosításával csodálatos átváltozás érhető el. Ami
kérlelhetetlen hanyatlásnak tűnik, hirtelen visszájára fordul. A gyógyulást majdnemhogy csodaként
lehet meghatározni. A roncsolt részek azonnali újraalakulása és betegségekkel szembeni
legyőzhetetlenség mindennapos az isteni világban. Folyamatosan feltűnnek ilyen esetek még a
mítoszokban is, amelyeknek amúgy semmi közük magához a gyógyulás témájához. Halott vikingek
olyan birodalomba jutottak, ahol naphosszat élvezhették a gyilkolás örömét tudva, hogy sebeik a
következő nap esedékes vérfürdőre be fognak gyógyulni. Prométheusz folyamatosan visszanövő mája
csak egy okos kínzás volt Zeusz részéről, hogy a sas, amelyet a büntetés beteljesítésére küldött, amiért
az isten elvitte a tüzet az emberiségnek az örökkévalóságig lakmározhasson az egyik alapvető
szervéből. Ugyanakkor a mese sugallja azt is, hogy a történelem előtti görögök tudhattak valamit a
máj azon képességéről, hogy sérülés esetén, annak ellensúlyozására képes megnagyobbodni.
A Hidra szintén gyakorlott volt az ilyen rögtönzött csodák területén. Ez volt az a szörnyeteg,
amelyet Herkulesnek meg kellett ölnie Euriszteusz király második feladataként. A fenevad nagyjából
olyan hét és száz közötti számú fejjel rendelkezett, és mindig, amikor Herkules levágott egyet
közülük, két új nőtt a helyébe – amíg a hősnek eszébe nem jutott az az ötlet, hogy az unokaöccse,
Iolaus minden nyakon égesse ki a sebet, amint a levágott fej földet ért.
A 18. században a hidra névvel egy kis vízi állatot illettek, amelynek héttől tizenkettőig terjedő
számú „feje” vagy csápjai voltak, amelyek egy üreges indaszerű testen helyezkedtek el, mert ez a
teremtmény képes volt regenerálódni. A mítikus hidra megmaradt ezen képesség jelképének, amelyet
bizonyos fokig a legtöbb állat – minket is ideértve – birtokol.
Maga a növekedés „generáció”, tehát az élet transzformációja a magtól a felnőttkorig, szintén
csodálatosnak tűnhetne a regenerációhoz hasonlatosan, ha nem volna annyira hétköznapi.
Mindkettőben ugyanolyan típusú változásokat láthatunk. Kadmosz, a görög hős egy hadsereget
növeszt azzal, hogy elülteti egy sárkány egyik fogát, amelyet ő ölt meg. A középkori kígyó szeretkezik
a Világtojással, amelyből a világ összes teremtménye fejlődik ki később. Isten megteremti Ádámot Éva
bordájából vagy épp pont fordítva – a későbbi verziókban. Isten Szava kibomlásra utasítja az életet. A
DNS-ben kódolt genetikai szavak fejtik ki ezt a kibontakozást. A megértés egy sikeres, de még mindig
korlátozott szintjén ezen hitek mindegyike megpróbál számot adni erről a gyönyörűen bizarr
metamorfózisról. És ha valami civilizálatlan barbár mesélne nekünk egy varázslatos féregről, amely
egy kis ablaktalan házat épít, egy évszakot alszik benne, aztán onnan kiemelkedve felékszerezett
madárként repül tova, nevetnénk az ilyen babonán, ha soha nem láttunk volna még lepkét.
A gyógyító feladata mindig is az volt, hogy megszabadítson valamitől, valami meg nem értettől,
hogy eltávolítson gátló tényezőket (démonokat, bacilusokat, kétségbeesést) a kezelt beteg és az élet
sejtelmesen a teljesség felé vezető ereje között. Az eszközök lehetnek közvetlenek – a korábban
említett lelki módszerek – vagy közvetettek. A gyógynövényeket a gyógyulás elősegítésére lehet
használni; ez a hagyomány a történelem előtti javasasszonyoktól kezdve a görög művész,
Dioszkuridész munkáján keresztül húzódik a reneszánsz Európa és napjaink uralkodó
gyógyszerterápiájáig. Koplalás, az étrend pontos beállítása, az életmód szabályozása a stressz
elkerülésére mind felhasználható arra, hogy a szunnyadó gyógyító erőt előcsalogathassuk a beteg
testből; ezt a megközelítést napjaink természetgyógyászatától visszavezethetjük egészen Galénoszig
és Hippokratészig. Az ókori Görögország és Egyiptom gyógyító templomainak szolgálói azzal
foglalkoztak, hogy létrehozzanak egy olyan álmot a betegben, amely vagy elősegítette az alvás során a
gyógyító folyamatok beindulását vagy azt, hogy mit szükséges megtenni ébredéskor. Ez a módszer
kiment a divatból, de igen jól kellett, hogy működjön, hiszen a templomok falai tele voltak rakva a
meggyógyult és hálás betegek által írt táblákkal. Valójában ez a módszer annyira elismert volt, hogy
azt beszélték, Aesculapius a legendás orvos, aki megteremtette, két fiolát kapott, amelyekben Medusa
vére volt, a kígyó hajú boszorkány királynőé, akit Perszeusz ölt meg. A bal oldalából származó vér
helyreállította az életet, míg az a vér, amely a jobb oldalból származott, elvette azt – a gyógyítás
trükkös művészetét pedig ennél tömörebben nem is lehetne jellemezni.
Minél többet gondolkodom a gyógyítás kezdeteiről, annál inkább meg vagyok győződve, hogy
minden igazi orvosdoktor ugyanazt a dolgot keresi. A népi gyógyászat és a mi rozsdamentes verziónk
közti szakadék nagyon csalóka. A nyugati gyógyászat ugyanazokból a gyökerekből szökkent szárba, és
a végső analízis alapján, ugyanazon kevéssé megértett erőkön keresztül fejti ki hatását, mint vidéki
testvére. Orvosaink maguk – és ami rosszabb, betegeik – veszélyére semmibe veszik ezt a rokonságot.
Minden valamire való orvosi kutatás és minden gyógyító ember megérzése része ugyanannak a
kutatásnak, ugyanazon bizonytalan gyógyító energia ismerete felé.
 Kudarc a csontgyógyulás során

Ortopéd sebészként gyakran tűnődtem el egy bizonyos üzemzavarán ennek az energiának, amely a
szakterületem legfőbb megoldatlan problémája – az össze nem forradó csontoké. Normális esetben
egy törött csont néhány héten belül elkezd összeforrni, ha a végeket mozdíthatatlanul egymáshoz
illesztjük. Néha azonban egy csont nem hajlandó újra összeforrni egy év begipszeltség és sebészi
beavatkozások után sem. A beteg számára ez katasztrofális, a doktornak pedig keserű kudarc, akinek
aztán el kell távolítania azt a kart vagy lábat, és művégtagot kell a helyére raknia.
Az egész évszázad alatt a legtöbb biológus meg volt győződve arról, hogy csak kémiai folyamatok
vesznek részt mind a növekedésben, mind a gyógyulásban. Ennek eredményeként a legtöbb nem-
egyesülést vizsgáló munka az anyagcsere kalciummal kapcsolatos folyamataira és a hormonok
viszonyára koncentrál. Sebészek még olyat is csináltak, hogy „felfrissítették”, megkarcolták a törött
részek felületét és még komplikáltabb lemezeket és csavarokat fejlesztettek ki, hogy a csontvégeket
stabilan a helyükön tartsák. Az ilyen megközelítések nagyon felületesnek tűntek számomra.
Kétségeim voltak, hogy valaha is megérthetnénk a gyógyulás kudarcának okát anélkül, hogy valóban
megértenénk a gyógyulást magát.
Amikor kutatói karrieremet megkezdtem 1958-ban, már elég sokat tudtunk a csontgyógyulás
logisztikájáról. Két külön folyamat látszott ehhez tartozni, amelyek közül az egyik teljesen
másmilyennek tűnt a test egyéb részein megfigyelhető gyógyulási folyamatokhoz képest. De
fogalmunk sem volt, hogy mi indítja be és vezérli ezeket a folyamatokat arra, hogy csonthidat
hozzanak létre a törésben.

[ábra: a csonttörés gyógyulásának állomásai]

Minden csont egy erős rostos kollagénnel van borítva, egy fehérjével, amely magának a csontnak 
az egyik legfontosabb összetevője és egyben azt a szövetet vagy „ragasztót” is alkotja, amely által a
sejtjeink egymáshoz tapadnak. A kollagén borítás alatt helyezkednek el a sejtek, amelyek ezt
létrehozzák, rögtön a csont mellett. Mikor egy csont eltörik, a csonthártyát alkotó sejtek egy bizonyos
módon válnak szét. A leánysejtek egyike marad, ahol van, míg a másik abba a vérrögbe távozik, amely
a törést veszi körbe és egy nagyon hasonló típusú sejtté válik az oszteoblaszt, vagy csontképzősejtté.
Az új oszteoblasztok egy duzzadt csontgyűrűt, úgynevezett csontheget, kalluszt hoznak létre a törés
körül.
Egy másik javító folyamat is lezajlik a csont belsejében, az üreges központban, a csontvelő
üregben. Gyerekkorban az ebben az üregben lévő csontvelő élénken termeli a vörös és fehér
vérsejteket, míg felnőttkorban a csontvelő legnagyobb része zsírrá válik. Ugyanakkor néhány működő
csontvelősejt megmarad a belső rész porózus és csavarodó[szaklektor] belső felszínén. A törés körül
egy új szövet alakul a velősejtekből; a gyerekeknél és fiatal állatoknál ez a folyamat gyorsabb. Ez az új
szövet nem specializált, és úgy tűnik, hogy a velősejtek nem osztódásuk ütemének felgyorsításával
formálják, mint a csonthegesedés esetében a csonthártya sejtek, hanem egy primitív, neo-embrionális
állapotba visszatérve. Az eredeti nem-specializált velősejtek aztán egyfajta primitív porcsejtté
változnak, majd érett porcsejtté, végül új csontsejtté, hogy belülről segítsék a törés gyógyulását.
Mikroszkóp alatt az ebben a belső gyógyulási zónában található sejtekben megfigyelhető változások –
különösen a gyerekeknél egy-két héttel azután, hogy a csont eltört – rendkívül zavarosnak tűnnek, és
egyben ijesztően hasonlatosnak a kiemelten rosszindulatú csontrák sejtjeihez. De a legtöbb esetben az
átalakulásuk ellenőrzés alatt van tartva, és a csont meggyógyul.
Dr. Marshall Urist, egyike az ortopédia területe legnagyobb kutatóinak, arra a következtetésre
jutott az 1960-as évek elején, hogy ez a kettes típusú csontgyógyulás egy evolúciós maradvány, a
regeneráció egyetlen fajtája, amelyen az emberek osztoznak más gerincesekkel. A regeneráció ebben
az értelemben egy teljes testrész visszanövését jelenti, amely több különböző fajtájú sejtből áll,
módját tekintve megegyezik ugyanezen testrész eredeti növekedésével az embriónál, amely esetben a
szükséges sejtek egyszerűbb vagy látszólag egyenesen össze nem illő típusú sejtektől válnak el, azaz
differenciálódnak. Ezt a folyamatot, amelyet valós regenerációnak fogok hívni, meg kell különböztetni
a gyógyulás két másik módjától. Az egyik, amelyet a regeneráció változatosságának tekintenek
[magyarázat] egy fiziológiás javítás, ahol a "mindennapos használatból" származó kisebb sebeket a
környező, ugyanolyan típusú sejtek javítják ki puszta sejtosztódással, hogy bezárják a nyílást. A másik
típusú gyógyulás akkor jelenik meg, amikor a sebesülés túl nagy az egyszerű szöveti gyógyuláshoz, de
az állat nem rendelkezik valós regeneratív képességgel ahhoz, hogy helyreállítsa a sérült részt. Ebben
az esetben a sérülést kollagén szövetek egyszerűen betapasztják annyira, amennyire lehetséges, heget
alakítva ki. Mivel a valós regeneráció szorosan kapcsolódik az embrionális fejlődéshez és általában az
egyszerű állatoknál a legerősebb, ezt tekinthetjük a gyógyulás legalapvetőbb módjának.
Úgy találtam, a nem-gyógyulók azért nem záródtak össze, mert ezekben az esetekben hiány volt
valamiben, ami kiváltotta és szabályozta a normális gyógyulást. Már azon kezdtem el tűnődni, hogy a
csontgyógyulás belső területe talán a valós regeneráció maradványa. Ha ez így van, akkor lehetséges,
hogy a kontrollfolyamat egy tisztább és sokkal alapvetőbb formában mutatkozik meg benne, mint a
másik két fajtájú gyógyulásban. Úgy gondoltam, kevés esélyem van arra, hogy valamilyen nyomra
lelhetnék egy törött csont többszintű zűrzavarában, szóval eltökéltem magamban, hogy egyedül a
regenerációt fogom tanulmányozni, ahogy az más állatokban megjelenik.

Egy valósággá vált mítosz

A növényvilágban a regeneráció folyamatosan megtörténik. Bizonyos, hogy ezt a képességet az

emberi faj történelmének nagyon korai szakaszában megszerezték. Amellett, hogy a jövő generációit a
misztikus magvakban zárták, sok növény, mint a szőlőtőkék is, új csemetét tudtak alakítani a régi
egyetlen darabjából. Néhány klasszikus szerző megsejtett valami hasonlóságot az állati regenerációval
– Arisztotelész említi, hogy a nagyon fiatal fecskék szeme képes felépülni egy sérülés után, és Plinius
ismertette, hogy a gyíkok és polipok elvesztett „farka" visszanő. Ugyanakkor úgy gondolták, hogy ez a
visszanövesztés majdnem kizárólag csak a növények kiváltsága.
A nagy francia tudós René Antoine Ferchault de Rèaumur készítette az első tudományos
jellemzését az állati regenerációnak 1712-ben. Rèaumur az egész életét a "rovarok"
tanulmányozásának szentelte, amely abban az időben jelentette az összes gerinctelen állatot, ami
nyilvánvalóan „alacsonyabb rendű” volt, mint a gyíkok, békák és a halak. A folyami rákokról,
homárokról, és lapostetvekről szóló tanulmányaiban Rèaumur bizonyította a breton halászok
állításait, hogy ezek az állatok vissza tudják növeszteni elvesztett lábaikat. Folyami rákokat tartott egy
halászhajó élőcsali tartályában, mindegyiknek eltávolította egyik ollóját és megfigyelte, hogy az
eltávolított testrész teljes anatómiai részletességgel újra megjelent. A végtag apró másolata a páncél
belsejében öltött formát; amikor lehullt a páncél a következő vedlési időszakban, az új tag teljes
nagyságra fejlődött ki. Rèaumur az adott időszak tudományos zsenijeinek egyike volt. Csak 24 éves,
amikor a Royal Academy of Sciences tagjai közé választják, a továbbiakban feltalálta a ónozott acélt, a
Rèaumur-porcelánt (egy átlátszatlan fehér típusú üveg), a hamisgyöngyöt, jobb módszereket a vas
kovácsolására, a tojáskeltetőt és a Rèaumur-hőmérőt, amelyet még mindig használnak
Franciaországban. 69 éves korában emésztőnedvet vont ki a gyomorból és leírta az emésztő funkcióit.
Egyéb más eredményei ellenére a rovarok voltak az élete szerelme (soha nem volt házas), és
valószínűleg ő volt, aki elsőként felfogta az életformák elképzelhetetlen változatosságát, amit ez az
időszak felölel. Újra felfedezte az ősi, murex trunculus-ból (egy tengerben élő puhatestű) származó
királybíbor festéket, és azt a munkáját, amely leírja, hogyan lehet áttetsző finom selymet készíteni a
pókhálóból, lefordították a kínai császár számára mandzsu nyelvre. Ő volt az első, aki először
magyarázta meg a méhek nemi megosztottságon alapuló kasztrendszerét és szociális életét.
Köszönhetően a későbbi években az udvari tudósok hatására történt elszürkülésének (azoknak, akik a
„józan észt” többre becsülték a megfigyelésnél), Rèaumur a hangyákról szóló kimerítő tanulmánya
egészen 1926-ig nem lett publikálva. A köztes időszakban több formikológus generációra volt szükség,
hogy ugyanezen területet lefedje, ideértve a szárnyas hangyák párzását repülés közben, és annak
bizonyítékát, hogy ez nem egy külön faj, hanem a szárnyatlan hangyák szaporodási képességgel
rendelkező típusai. 1734-ben jelentette meg a Rovarok Természetes Történelme című sorozat hat
kötetének első részét, amely a biológia egyik mérföldköve.
Réaumur annyi mindent adott a tudománynak, hogy a regenerációval kapcsolatos tanulmánya
évtizedekig elkerülte a figyelmet. Abban az időben senkit nem érdekelt túlzottan, hogy ezek a
lényegtelen állatok milyen furcsa dolgokat művelnek. Azonban a mester összes műve jól ismert volt
egy fiatal természetbúvár, Abraham Trembley előtt, aki Genfben élt és az adott kor sok tanult
emberéhez hasonlóan abból tartotta fenn magát, hogy gazdag családok gyerekei mellett volt
magántanár. 1740-ben is ilyen minőségben működött Hollandiában, egy Hága melletti birtokon.
Hollandiában. Trembley ekkor tanulmányozta kézi nagyítóval a vizes árkokban és tavacskákban élő
apró állatokat. Sokat ezek közül Réaumur már jellemzett, de Trembley egy furcsa új fajra bukkant.
Nem volt hosszabb negyed hüvelyknél [0,64 cm] és egy tintahalra emlékeztetett távolról, hengeres
testtel és csápokból álló koronával. A színe ezzel együtt bámulatosan zöld volt. Trembley számára a
zöld a növényi létet jelentette, de ha ez egy növény volt, akkor annak felettébb különös. Mikor
Trembley felkavarta a vizet az edényében, a csápok visszahúzódtak, a test pedig még apróbbra
zsugorodott, csak hogy egy rövid ideig tartó nyugalom után újra kinyújtózzon. A legfurcsább
azonban, hogy látta ezt a teremtményt egyik oldaltól a másikig „sétálni” bukfencezve.
Miután képesek voltak mozogni, Trembley arra a következtetésre juthatott volna, hogy ezek a
teremtmények állatok, és a későbbiekben további következtetésekre lépett volna, ha nem botlik bele
egy olyan fajba, amelyet a vele szimbiózisban élő alga festett zöldre. Hogy pontot tegyen az állat-
növény kérdésre, úgy döntött, hogy néhányat félbevág. Ha a levágott rész visszanő, növénynek kellett
lennie, a mozgás szokatlan képességével, míg ha nem képes a regenerációra, akkor nem lehetett más,
csak állat.
Trembley rövidesen olyan világba lépett be, amely a legvadabb álmain is túlmutatott. Félbevágta
a polipokat – ahogy először hívta őket – a száruk közepén. Ezzel két rövid darabka szárat kapott,
amelyek egyikéhez kapcsolódtak a csápok, és mindkét darab apró ponttá zsugorodott. Türelmes
várakozás után Trembley látta a két darabkát újra kiterjedni. Az a rész, amelyen a csápok voltak
normálisan kezdett el mozogni, mintha a teljes organizmus volna. A másik darabka mozdulatlanul és
látszólag élettelenül feküdt. Valami arra késztethette Trembleyt hogy folytassa a kísérletezést, mert
kilenc napig figyelte ezt a mozdulatlan darabkát, ezalatt semmi sem történt. De ezután észrevette,
hogy a levágott rész három kis szarvat növesztett, és néhány napon belül a csápok teljes koronája
kinőtt.

[ábra: Trembley felfedezése: állat vagy növény?]

Trembley most két teljes polippal rendelkezett azáltal, hogy egyet félbevágott! Noha regenerálódtak, a
további megfigyelések meggyőzték Trembleyt, hogy a teremtmények valójában állatok. Nemcsak hogy
mozogtak és sétáltak, de a karjaikkal apró vízi bolhákat kaptak el és „szájukhoz” vitték őket, amely a
csápgyűrű közepén helyezkedett el, és a száj azonnal elnyelte a zsákmányt.
Trembley, aki ekkor mindössze 31 éves volt, úgy döntött, biztos akar lenni abban, hogy igaza van,
ezért elküldte Réaumur-nek, amire rátalált, hogy mindezt megerősítse, mielőtt publikálná – és
valószínűleg bohócot csinálna magából. Elküldte a mintákat és a részletes feljegyzéseket Réaumur-
nek, aki megerősítette, hogy állatról van szó, csodálatos képességekkel a regenerációra. Ezután nem
sokkal felolvasta Trembley levelét és bemutatta a mintákat a megdöbbent Royal Academy előtt, 1741
kezdetén. A hivatalos jelentés Trembley polipját csodálatosabbnak nevezte a főnixnél vagy a
mitológiai kígyónál is - aki ismét össze tudta forrasztani magát miután félbevágták, mert ezek a
legendás állatok csupán magukat állították helyre, míg a polip le is másolta magát. Évekkel később
Réaumur még mindig teljesen meg volt döbbenve. Ahogy a rovarokról szóló hatodik kötetben írta, „Ez
egy olyan tény, amelynek látványához nem tudom hozzászoktatni magam, noha újra és újra láttam
sok száz alkalommal.”
Mindazonáltal ez csupán a kezdet volt. Trembley polipjai még ennél is csodálatosabb dolgokat
tudtak mutatni. Hosszában félbevágva mindkét oldal heg nélkül meggyógyult és újra volt képes
növeszteni a hiányzó csápokat. Néhány polipot Trembley annyi darabra vágott, ahányra csak képes
volt, azt látva, hogy minden egyes darab teljes állattá nő vissza, feltéve, hogy a darab tartalmazott egy
maradék részt a központi szárból. Az egyik kísérletben az állatkák egyikét felnégyelte, és a mindennek
eredményeképpen létrejött polipokat három vagy négy részre vágta, amíg az eredeti állatkából ötven
jött létre.

[ábra: hosszában félbevágott hidra regenerációja]

A leghíresebb kísérlete az volt, amelynek eredményeként polipját "hidrá”-nak nevezte el. Azt
tapasztalta, hogy hosszában kettévágva a fejet, a szárat pedig érintetlenül hagyva egy olyan állatot tud
létrehozni, amely két csápokkal teli koronával rendelkezik. Folytatva az eljárást képes volt létrehozni
egy hét fejjel rendelkező állatot. Mikor Trembley lenyeste őket, mindegyik visszanőtt pont úgy, ahogy
a mondában szereplő szörnyé is. De a természet képes volt ennél tovább is menni: minden levágott fej
egy teljes új állatot növesztett a továbbiakban.
Az ilyen kísérletek szállították az első bizonyítékokat arra, hogy állatok teljességükben képesek
regenerálódni és Trembley a továbbiakban megfigyelhette, ahogy a hidrák szinte rügyből képesek
voltak reprodukálódni; a szár oldalán megjelenik egy kis állat és teljes nagyságúra fejlődik. E
felfedezések összefüggései annyira forradalmiak voltak, hogy Trembley teljes munkájának a
megjelentetését elhalasztotta addig, amíg már Rèaumur kezdte noszogatni, és sokan mások meg is
előzték a publikálásban. Növény és állat közti éles megkülönböztetés hirtelen elmosódottá vált,
felvetve egy közös ős lehetőségét valamiféle evolúcióval együtt; az élettel kapcsolatos alapvető
feltételezéseket újra kellett gondolni. Egyik eredménye mindennek, hogy Trembley megfigyeléseit
nem mindenki fogadta rajongással. Sok régi vitát hevítettek fel újra és sértett sokakat a régiek őrzői
közül. Ebből a szempontból Trembley mentora, Rèaumur a korának igen különleges tudósa volt – de
valójában az összes korszaknak. Kiválósága ellenére készen állt radikálisan új nézeteket magáévá
tenni és ami fontosabb, nem lopta ötleteit másoktól, amely túl gyakori gyarlóság a tudósok között.
Elkeseredett vita tombolt abban az időben Trembley bejelentésének hatására, amely érintette az
"egyéni" eredetét – hogy a tyúk származott-e a tojásból, például. Mikor a tudósok megvizsgálták az
újonnan rakott tojást, nem volt abban túl sok két folyadék kivételével (a fehérje és a sárgája), amelyek
közül egyiknek sem volt észlelhető szerkezete, hogy bármi csirkéhez hasonlatosról ne is beszéljünk!
Két egymásnak ellentmondó teória létezett. Az Arisztotelésztől származó régebbi azt tartotta,
hogy minden állat, teljes összetettségében egy epigenezisnek nevezett folyamat során fejlődik ki egy
egyszerű, szerves anyagból, amely folyamat hasonlatos a mi modern elképzelésünkhöz a
sejtdifferenciációról. Sajnálatos módon maga Trembley volt az első személy, aki a sejtosztódást
mikroszkóp alatt szemlélhette meg, és nem úgy találta, hogy ez lett volna a normális procedúra,
amely által a sejtek megsokszorozódtak. Egy olyan korszakban, amely semmit nem tudott a génekről
és nagyon keveset a sejtekről, mégis elkezdett ragaszkodni a logikus, tudományos magyarázatokhoz,
az epigenezis egyre inkább abszurdnak kezdett tűnni. Mi lehetett képes a tojást és a spermát
átváltoztatni békává vagy emberré anélkül, hogy megidézte volna a fáradt, öreg deus ex machinát, a
lelket vagy az élet felfoghatatlan szikráját – hacsak a béka vagy a személy nem létezett már miniatűr
formában a teremtő nyálka mélyén, hogy a fejlődés folyamata során pusztán csak megnőjön?
Az előbbi elképzelés, amelyet preformációnak[eleve megalkotottság] hívnak, az utóbbi legalább
ötven évben felszálló ágban volt. Széles körben elfogadott volt, hogy amikor a korai mikroszkópusok
spermacseppeket tanulmányoztak, engedelmesen beszámoltak egy kis emberről, amelyet
homunkulusznak hívtak, a sperma fej részébe zárva – egy csodálatos példájaként a tudomány
önáltatásra való képességére. Még Rèaumur is, mikor nem volt képes kis lepkeszárnyakat találni a
hernyókban, feltételezte, hogy ott vannak, csak túl kicsik ahhoz, hogy látszódjanak. Csak néhány
hónappal azelőtt, hogy Trembley elkezdett hidrákat vagdosni rokona, egy genfi természetkutató,
Charles Bonnet, egy kísérlet során bebizonyította – amelyet a mindenhol jelenlévő Rèaumur sugallt –,
hogy a nőstény levéltetű általában szűznemzéssel szaporodik (közösülés nélkül). Bonnet számára ez
jelezte, hogy az apró felnőtt a petesejtben rejlik, és ezzel az ovista preformisták vezetőjévé vált.
A hidra regenerációja és a tengeri csillag, a tengeri rózsák és férgek hasonló képességei védekező
álláspontra helyezte a tudományos szervezetet. Rèaumur már sokkal korábban felismerte, hogy a
preformáció nem képes magyarázatot adni arra, hogy a gyerek miként örökli apja és anyja
jellegzetességeit. Az elképzelés, hogy két homunkulusz egyesül egy magban, erőltetettnek tűnt. A
rákok újranövő ollói azt mutatták, hogy mindegyik végtagnak eleve tartalmaznia kéne apró
előformázott lábakat mindenhol elszórva. És miután az újranövesztett lábat ismét el lehetett veszteni
majd rengetegszer újra és újra növeszteni, ezeknek a proto-, tehát előformázott lábaknak nagyon
nagy számban jelen kellett lenniük, noha soha senki nem talált egyet sem.
Így tehát a regeneráció bizonyos fajta epigenezist feltételezett – talán lélek nélkülit, noha a hidra
lelke, ha létezett, a testhez hasonlóan osztható volt és attól elválaszthatatlan. Úgy tűnt, mintha az
anyag bizonyos formái maguk birtokolták volna az élet szikráját. A sejtekről való ismeret híján – nem
szólva kromoszómákról és génekről – az epigeneticisták képtelenek voltak igazolni állításukat.
Mindkét oldal csak a másik ellentmondásaira tudott rámutatni, a politika pedig a preformacionizmust
részesítette előnyben.
Nem csoda, hogy a tudománnyal nem foglalkozók gyakran váltak türelmetlenné az egész vita
kapcsán. Oliver Goldsmith és Tobias Smolett azzal gúnyolták a természetbúvárokat, hogy a
"döglegyekkel" kapcsolatos rövidlátó csodálatuk miatt nem veszik észre a természet fenségét. Henry
Fielding a pénz regenerációjáról szóló paródiában gúnyolta a témát. Diderot úgy gondolt a hidrákra,
mint összetett állatokra – hasonlatosan a rajzó méhekhez, ahol minden rész tartalmazta a saját éltető
szikráját, és vidáman azt sugallta, hogy talán léteznek "emberi polipok" a Jupiteren és a
Szaturnuszon. Voltaire azon gúnyolódott szkeptikusan, hogy ezekből a kísérletekből megpróbálják
levezetni akár az állatok akár az emberek lelkének a természetét. 1768-ban a csigák regenerálódó
fejéről szólva azt kérdezte „mi történik az idegrendszerrel, az emlékezettel, az ideák raktárával, a
lelkével, ha a fejet levágjuk? Hogyan jön mindez vissza? A lélek, amely újraszületik egy rendkívüli
módon furcsa jelenség”. Mélységesen felkavarva az egész ügy által, hosszú ideig egyszerűen
elutasította, hogy higgyen az állati regenerációban, annyit mondva a hidráról, hogy „egy kicsit sietős”
[a kind of small rush].
Lazzaro Spallanzani munkája után nem volt lehetséges tovább tagadni a felfedezést; ő egy olasz
pap volt akinek a számára a tudomány egy teljes idős hobbit jelentett. Egy, a 18. század második felén
átívelő karrier során Spallanzani felfedezte a növényi kipárolgás fény és sötét közti megfordulását, és
fejlesztette ismereteinket az emésztéssel, a vulkánokkal, a vérkeringéssel és a denevérek érzékelésével
kapcsolatban, de a legfontosabb munkáját az újranövekedéssel végezte. Húsz év aprólékos
megfigyelésével tanulmányozta a regenerációt férgeknél, meztelen csigáknál, éticsigáknál,
szalamandráknál és ebihalaknál. A munkája újradefiniálta az alaposság fogalmát: gyakran felboncolta
a levágott testrészeket, hogy biztos legyen, egészben távolította el őket, majd az újranőtt részt is
felboncolta néhány hónappal később, hogy megerősítse, hogy minden részlet visszanőtt.
A legfontosabb, amit Spallanzani adott a tudománynak a szalamandra regeneratív képességeinek
felfedezése volt. Az állat vissza tudta növeszteni a farkát és végtagjait, ha szükség volt rá. Egy fiatal
példány három hónap alatt hatszor mutatta be Spallanzaninak ezt a mutatványt. A tudós később azt is
felfedezte, hogy a szalamandra az állkapcsát és a szemlencséjét is újra tudta növeszteni, úgyhogy két
szabályt állított fel később a regenerációval kapcsolatban: az egyszerű állatok sokkal teljesebben
képesek regenerálódni, mint a komplexek, vagy modernebb kifejezéssel élve: a regenerációra való
képesség az evolúciós létrán feljebb jutva gyengül. (A szalamandra a legfőbb kivétel.)
Egyedfejlődéstani párhuzammal: ha egy faj egyedei képesek a regenerációra, ebben az esetben a
fiatalabb egyedek hatékonyabban tudják ezt végezni az idősebbeknél.

[ábra: A szalamandra csontváza – összetettsége a mienkhez hasonló]

[ábra: A szalamandra idegrendszere – a mienk előfutára]

Ez a korai regenerációval kapcsolatos kutatás, különösen Spallanzanié, mérföldkő volt a modern

biológiában. A jól nevelt megfigyelés, megtámogatva a " józan ésszel” utat engedett egy, a vizsgálódás
sokkal kérlelhetetlenebb formájának, amelyben semmit nem lehetett biztosra venni. „Tudott” volt
talán tízezer év óta, hogy a növények képesek regenerálódni, az állatok pedig nem. Sok zoológus
számára, még 20 évvel Trembley eredeti felfedezése után is, a néhány ismert kivétel csupán a szabályt
erősítette – mert a polipok, folyami rákok, hidrák, férgek és csigák annyira nem emberinek látszottak
vagy hasonlónak az ismert emlősökhöz, hogy ezen példák alig számítottak bármit. A gyík, az akkor
ismert egyetlen gerinces, amely képes volt regenerálódni, egy tökéletlen farokrésznél többet nem volt
képes felmutatni. De a szalamandra – itt volt az állat, amelyikhez kapcsolódni tudtunk! Nem féreg
vagy csiga vagy egy mikroszkópikus kis pötty volt, hanem egy négy végtaggal és két szemmel
rendelkező gerinces, amely képes volt járni és úszni. Noha legendás képességét a tűzállósággal
kapcsolatban megcáfolták, elég nagy testtel rendelkezett, valamint anatómiája a mienkhez elég
hasonlatos volt ahhoz, hogy komolyan legyen véve. A tudósok többet nem mondhattak olyat, hogy az
alapvető folyamatoknak semmi köze sincs hozzánk. Valójában a kérdések amelyekkel Spallanzani
zárta első beszámolóját a szalamandrákról, azóta kísértették a biológusokat: „lehet-e remélni, hogy
nagyobb állatok elsajátíthatják ugyanezt a képességet? Vagy hízelgő elvárását ezen előny
megnyerésének saját magunk számára, teljes egészében fantasztikumnak kell tekintenünk?”

Kettő
Embrió a sebben
[szójáték: embryo in the womb – embrió a méhben / embryo in the wound – embrió a sebben]

A regeneráció egy évszázadra szinte teljesen feledésbe merült. Spallanzani olyan alapos volt, hogy az
adott időszak technikáival nagyon kevés volt az, amit még meg lehetett tudni minderről. Mi több,
noha a munkája nagyrészt az epigenezist támogatta, a hatása elveszett, mert az egész kérdéskört
felszívta egy sokkal nagyobb filozófiai ellentét a vitalizmus és a mechanisztikus világkép között.
Miután a biológia magába foglalja a saját magunk leglényegét, ez a legérzelmesebb,
legemocionálisabb tudomány, és az egész történelmen keresztül e két nézőpont volt a harc mezeje.
Röviden, a vitalisták a lélekben hittek – amit animának vagy élan vitalnak neveznek, amely az élő
dolgokat alapvetően megkülönböztette más anyagoktól. A mechanisták abban hittek, hogy az élet
teljes mértékben megérthető ugyanazon fizikai és kémiai törvények alapján, amelyek az élettelen
anyagot is irányították, és csak az ezen erők felőli tudatlanság vezette az embereket arra, hogy a
léleknek nevezett halandzsát segítségül hívják. Később részletesen is foglalkozunk ezekkel a
dolgokkal, de most csak annyit jegyezzünk meg, hogy a vitalisták az epigenezis pártján álltak, úgy
tekintve azt, mint valamilyen megfoghatatlan „vitális” erő parancsát a tojásban uralkodó káosznak. A
mechanisták a preformációt [eleve megalkotottság] részesítették előnyben. Miután a tudomány
bármivel kapcsolatban egyre határozottabban állt ki az anyagi magyarázatok mellett, az epigenezis
veszített a regenerációval kapcsolatos bizonyíték ellenére.
A biológiát egyre inkább a mechanikusok uralták, de megmaradt néhány probléma. A legfőbb a
spermiumban lévő apró ember hiánya volt. A mikroszkópok erejében és felbontásában történt
haladás tisztán mutatta, hogy senki nincs ott. A biológusok ismét szembe kerültek a teremtő
nyálkával, a jellegtelen ragaccsal, amelyből lassan és varázslatosan egy organizmus tűnt fel.
1850 után a biológia elkezdett különböző szakterületekre töredezni. Az embriológiát, a fejlődés
tanulmányozását maga Darwin nevezte el és népszerűsítette, aki abban reménykedett (hiába), hogy
ez fogja majd feltárni a növekedés folyamatában (ontogenezis) összegződött evolúció (filogenezis)
történelmét. Az 1880-as években az embriológia két német, Wilhelm Roux és August Weismann
irányítása alatt érett kísérleti tudománnyá. Roux az embrionális fejlődés állomásait egy nagyon
leszabályozott, mechanikus módon tanulmányozta, amely még a nagyon hivatalos német címben
Entwicklungsmechanik („fejlődési mechanika”) is megmutatkozik, amelyet az egész terület
jellemzésére alkalmazott. Weismannt ugyanakkor sokkal inkább érdekelte az a mód, ahogy az örökség
továbbította az utasításokat az embrionális formáról egyik generációról a másikra. Egy jelenség – a
mitózis vagy sejtosztódás – alapvető volt mindkét ügylettel kapcsolatos felfogásban. Nem számított,
hogyan fejlődtek az embriók és az öröklött tulajdonságok hogyan lettek átszállítva – mindkét folyamat
a sejtekben történő akciók révén kellett, hogy végbemenjen.
Noha azt tanították nekünk középiskolában, hogy a sejtet Robert Hooke fedezte fel 1665-ben, ő
valójában azt fedezte fel, hogy a parafadugó tele van mikroszkopikus lyukakkal, amelyeket sejtnek
hívott, mert apró szobáknak látszottak. A gondolat, hogy a sejtek az alapvető strukturális egységei
minden élő dolognak Theodor Schwanntól érkezett, aki 1838-ban terjesztette elő sejtteóriáját.
Ugyanakkor még ebben a meglehetősen késői időpontban sem volt tiszta képe a sejtek eredete felől. A
mitózis ismeretlen volt számára, és a növények és állatok közti különbségekről sem volt teljesen
biztos. A teóriája nem volt teljes mértékben elfogadott, amíg két másik német biológus, F. A.
Schneider és Otto Bütschli elő nem vették újra Schwann elméletét és 1873-ban le nem írták a
mitózist.
Az embrió fejlődésének megfigyelései hamarosan bizonyságot szereztek arra, hogy a folyamat
alapjai sejtszintűek. A megtermékenyített petesejt pont az volt: egy látszólag strukturálatlan egyszerű
sejt. Az embrionális fejlődés akkor jelenik meg, amikor a megtermékenyített petesejt kettéosztódik
két másik sejtté, amelyek azonnal újraosztódnak. Majd az így létrejött sejtek újra és újra osztódnak.
Ahogy ez a burjánzás előrehalad, a sejtek differenciálódni kezdenek – tehát elkezdenek bizonyos,
izomra, porcra, idegre, satöbbi jellemző jegyeket mutatni. A mindezek eredményeképpen létrejövő
teremtmény nyilvánvalóan számos egyre inkább összetett szintjével rendelkezik a szervezettségnek,
ugyanakkor Rouxnak és Weismannak nem volt más lehetősége, csak hogy a legalapvetőbbre
koncentráljanak, a sejtre, és megpróbálják elképzelni, hogy az öröklött anyag hogyan működik azon a
szinten.
Weismann felvetette a „determinánsok” elméletét; azaz speciális kémiai struktúrákét, minden
sejt saját típusára kódolva. Tehát a megtermékenyített petesejt tartalmazza az összes determinánst, a
testben megtalálható minden sejt előállításához szükséges típusban és számban. Ahogy a sejtosztódás
előrehaladt, az összes leánysejt megkapja az előző sejt determináns készletének felét, míg a felnőtt
sejt végül már csak egyet birtokol. Az izomsejtek csak egy izomdeterminánst tartalmaznak, az
idegsejtek szintén csak egyet, amely az idegeknek szól, és így tovább. Ez azt jelentette, hogy amint
egy sejt funkciója kialakult, más nem lehetett belőle, csak az az egy típusú sejt.
Az egyik első kísérletében, amelyet 1888-ban publikált, Roux erős támogatást talált a
koncepciójához. Megtermékenyített, békából származó petesejteket vett, amelyek elég nagyok voltak,
hogy könnyen meg lehessen figyelni őket, és várt, amíg az első sejtosztódás meg nem jelent. Aztán
szétválasztotta ezen kezdetleges embrió két sejtjét. Az elmélet szerint mindkét sejt elég determinánst
tartalmazott ahhoz, hogy egy fél embriót ki tudjon alakítani, és pont ez volt az, amit Roux kapott –
két fél embriót. Nehéz volt vitatkozni egy ilyen tiszta eredménnyel, és a determináns-elmélet széles
körben elfogadottá vált. Diadala meghatározó jelentőségű győzelem volt az élet mechanisztikus
koncepciója mellett is.
A vitalizmus az egyik utolsó ziháló lélegzetvételét egy másik német embriológus, Hans Driesch
munkájának köszönheti. Az eredetileg az Entwicklungsmechanic szilárd hívője, Driesch később úgy
találta, hogy az élet folyamatos misztériumai fényében az elképzelés hiányos. Például megismételte
Roux híres kísérletét tengerisün peték használatával, és fél organizmus helyett egy egészet kapott. Sok
más kísérlet meggyőzte Driescht arról, hogy az életnek van valamely különös belső hajtóereje, egy
folyamat, amely az ismert fizikai törvények ellenében működött. Közelítve az ókori görögök
elképzeléséhez az animáról, felvetette egy nem anyagi, életadó tényező jelenlétét, amelyet
entelechiának nevezett. Ugyanakkor a 20. század eleje nem volt kedvező időszak az ilyen
elképzeléseknek, és nem is volt népszerű.
____________________________________________________________________________________
A növekedés mechanikája

Ahogy a 19. század lassan a végéhez közeledett és az embriológusok folytatták küzdelmüket az

öröklődéssel, rájöttek, hogy még mindig szükségük van a homunkulusz helyettesítőjére. Weismann
determinánsai jól működtek a magzati fejlődéshez, de a regeneráció egy bődületes kivétel volt, olyan,
amely nem bizonyította a szabályt. Az eredeti teória nem magyarázta a növekedés újra
lejátszódásának korlátozott voltát egy elvesztett testrész helyettesítésekor, miután a kifejlődés már
befejeződött. Meglehetősen különös módon a megoldást már le is szállította egy mára szinte teljesen
elfeledett ember, Theodor Heinrich Boveri.
A müncheni egyetemen munkálkodva az 1880-as években, Boveri szinte minden részletet
felfedezett a sejtosztódással kapcsolatban, ideértve a kromoszómákat is. Az elektronmikroszkóp
feltalálásáig nem is tett hozzá senki érdemben az eredeti leírásához. Boveri rájött, hogy minden nemi
jelleggel nem rendelkező sejt bármilyen faj tekintetében, ugyanolyan számú kromoszómával
rendelkezett. Ahogy a növekedés a mitózis által előrehaladt, ezek a kromoszómák hosszban
kettéváltak, hogy így minden leánysejt számban ugyanannyi kromoszómával rendelkezzen. A petesejt
és a spermium egy meiózis nevű folyamat során szétválva pont feleannyi számúval párosodott össze,
így a megtermékenyített petesejt teljes állománnyal tudott indulni, felét az apától és másik felét az
anyától szerezve. Arra a nyilvánvaló következtetésre jutott, hogy az örökítést a kromoszómák
közvetítették, és hogy minden egyes darab önmaga kisebb egységeit a másik szülőtől származó
párjával cserélni tudta.

[ábra: Meiózis – a nemi sejtek kialakulása]

[ábra: A test sejtjeinek kialakulása]

 Kezdetben az elmélet nem talált kedvező fogadtatásra. Thomas Hunt Morgan, a Columbia
Egyetem köztiszteletben álló embriológusa – és a rege első amerikai szereplője – határozottan
szembeszállt vele. Később, mikor Morgan rájött, hogy saját kísérleteinek eredményei egyeznek
Boveriével, a továbbiakban sokkal részletesebben írta le a kromoszóma szerkezetét, az öröklött
karakterjegyek után kutatva és leírva bizonyos részeket – amelyeket „gén”-nek nevezett. Így született
meg a genetika tudománya, és Morgan 1933-ban megkapta a Nobel-díjat. Ennyit Boveriről.
Noha Morgan leginkább a gyümölcslegyekkel kapcsolatosan végzett genetikai kutatások révén
volt híres, kezdetben a szalamandrák végtag regenerációját tanulmányozta, amellyel kapcsolatban
meghatározó jelentőségű megfigyeléseket tett. Rájött, hogy az új végtagot nagy mennyiségű sejt
megjelenése előzte meg a csonkon és ezek a sejtek emlékeztették a korai embrió specializálatlan
sejtjeinek halmazára. Ezt a szövetet blasztémának hívta és később azt a következtetést vonta le, hogy
a regenerálódó végtag kialakulásának problematikája hasonlatos az embrió petesejtből való
fejlődésének kérdéséhez.
Morgan feltételezte, hogy a kromoszómák és a gének nem csak az örökletes karakterjegyeket, de
ugyanúgy a sejtdifferenciálódáshoz szükséges kódot is tartalmazzák. Például egy izomsejt akkor
alakul ki, amikor az izmok meghatározásáért felelős gének csoportja aktív – ez a meglátás közvetlenül
a mi mai modern megértésünkhöz vezetett a folyamattal kapcsolatban: a magzat fejlődésének
legkorábbi szakaszaiban minden kromoszómának minden génje aktív és minden sejt számára
elérhető. Ahogy az organizmus fejlődik, a sejtekből kialakul a három alapvető szövetréteg – a belső,
amelyből a mirigyek és belek fejlődnek ki; a középső, amelyből izmok, csontok és a keringési
szervrendszer lesz; és a külső, amely a bőr, az érzékszervek és az idegrendszer forrása. Ezen a ponton
a gének egy része már ki van kapcsolva vagy le van fojtva. Ahogy a sejtek érett szövetté [mature
tissue] differenciálódnak, a gének csak egy bizonyos csoportja marad bekapcsolva mindegyik
típusban. Minden csoport csak egy bizonyos hírvivő ribonukleinsavat (mRNS) tud készíteni, a
„végrehajtó titkárnő"- anyagot, amely segítségével a DNS „utasítja” a riboszómákat (a sejt
fehérjekészítő szervecskéit), hogy bizonyos fehérjéket képezzenek, amelyek megkülönböztetnek
például egy idegsejtet egy izom- vagy porcsejttől.

[ábra – a hírvivő RNS gépezete]

Felületes hasonlóság van a genetikai működés és a determinánsok elmélete között. A döntő

különbség viszont az, hogy a determinánsokhoz képest, amelyek addig különülnek el, amíg csak egy
marad minden sejtben, a gének le vannak fojtva amíg csak egy csoport marad aktív minden sejtben.
Azonban minden sejtmag hordozza a teljes genetikai tervet.
A tudomány egy kicsit olyan, mint az ókori egyiptomi vallás, amely sosem dobta el a régi
isteneket csak újabb istenekhez fércelte őket, amíg egy bizarr zagyvaság fejlődött ki az egészből.
Valamely furcsa okokból kifolyólag a tudomány hasonlóképpen vonakodik megválni az elnyűtt
elméletektől, és még ha abszolút hiányoztak is a bizonyítékok, amelyek támogatták ezeket, Weismann
elméleteinek egyikét teljes egészében használta fel a genetika új tudománya.

[ábra – a petesejttől a specializált sejtig]

Ez az a megállapítás volt, hogy a differenciáció még mindig egy „egyirányú utca”, azaz a sejtek
soha nem képesek dedifferenciálódni, azaz visszalépkedni az érett, specializált állapotból egy primitív,
specializálatlan formába. Ez a feltételezés annak ellenére született meg, hogy a kromoszómák egy
nagyon elfogadható eszközt jelentettek a folyamat visszafordításának gondolatában. Emlékezzünk, a
felnőtt szervezetben (kivétel a petesejtek és a spermiumok) minden sejt rendelkezik a kromoszómák
teljes választékával. Az összes gén jelen van, még ha a nagy részük le is van fojtva.
Logikusnak tűnik, hogy ami le van zárva, azt ki is lehet nyitni, amikor új sejtekre van szükség, de
a tudós garnitúra hihetetlen vadsággal küzdött ez ellen az elgondolás ellen. Nehéz megmondani, hogy
miért, hiszen semmilyen valós fontossággal bíró alapelv sem volt érintve, talán csak egy kicsit
magának a mechanisztikus szemléletmódnak a felsőbbrendűsége. A mechanikusok örömmel
üdvözölték a gének és a kromoszómák felfedezését. Itt volt végre a spermiumban lévő kicsi ember
utánpótlása! Talán úgy tűnt, hogy ha elfogadják a dedifferenciációt, az túl sok kontrollt adna az
életnek a saját funkciói fölött. Talán, ha egyszer a géneket elfogadták, mint az élet egyetlen
mechanizmusát, akkor szépen egyszerűen, mechanikus úton is kellett működniük. Ahogy majd látni
fogjuk, ez a dogma borzasztó nehézségeket okozott a regeneráció kutatásában.

[ ábra: Dedifferenciáció: a specializált sejttől vissza a neoembrionális sejtekig]

____________________________________________________________________________________
Kontrollproblémák

Morgan munkája után, amit a szalamandra végtagvisszanövésével kapcsolatban végzett a század

kezdetén, más kutatók százai tanulmányozták a csodát újra és újra rengeteg fajtájú állatnál. Munkáik
számos általános elvre világítottak rá, úgymint:
- Polaritás. Egy élőlény normális kapcsolatai az első és a hátsó, valamint a felső és az alsó rész között
megőrződnek az újranőtt részben.
- Csökkenés. A regenerációs képesség egy területen a legerősebb az állat testében és egyenletesen
csökken minden irányban.
- Dominancia. Az elvesztett testrész egy bizonyos része állítódik helyre újra először, a többiek ezután
követik meghatározott sorrendben.
- Beindítás. Bizonyos részek aktivitása váltja ki később a többiek kialakulását a sorozatban.
- Akadályozás. Bármely bizonyos rész jelenléte megakadályozza, hogy akár saját maga, akár más
részek, amelyek a sorozatban előbb jönnek, megkettőződve alakuljanak újra.

Minden kísérlet egy egységesítő következtetésre jutott: bármelyik állat teljes struktúrája, alakja,
mintázata ugyanannyira valós része a testének, mint ahogy a sejtjei, szíve, végtagjai vagy fogai. Az élő
dolgokat organizmusnak hívják az organizáció, szervezettség kiemelkedő fontossága miatt, és a
mintázat minden egyes része valahogyan tartalmazza az információt arra vonatkozóan, hogy mi az az
egészhez való viszonya alapján. Ezen mintázat képessége, hogy a legmagasabb fokon fenntartsa saját
magát, működik a tarajos gőtékben, foltos barázdás gőtékben és más, együttes néven
szalamandráknak hívott kétéltűekben.
A szalamandra, amely minden szárazföldi gerinces fejlődési prototípusának közvetlen
leszármazottja, egy csodálatosan összetett állat, majdnem olyan bonyolult, mint egy ember. A mellső
végtagja alapvetően ugyan olyan, mint a mienk. Ugyanakkor minden kapcsolódó része vissza tud nőni
a helyes sorrendben – ugyanazok a kapcsolódó csontok és izmok, az összes finom csuklócsont, az
összehangolt ujjak – és mind a megfelelő idegekkel és vérerekkel vannak egymáshoz kapcsolva.
Még aznap, amikor a végtagot levágják, a halott sejtekből származó roncsokat a vérkeringés
elszállítja. Aztán az érintetlen szövet elkezd elszáradni a sebtől kicsivel távolabb. Az első két vagy
három nap alatt az epidermisz sejtjei – a bőr külső rétege – elkezdenek szaporodni és befelé
vándorolnak, befedve a seb felszínét. Az epidermisz aztán megvastagodik a csonk csúcsán és egy
átlátszó szövet lesz belőle, amelyet apikális süvegnek[apical cap – nem találtam magyar megfelelőt]
hívnak. Ez a fázis körülbelül egy hét alatt fejeződik be.
 Addigra a blasztéma, a differenciálatlan sejtekből álló kis labda, amelyet Morgan írt le, elkezdett
megjelenni az apikális süveg alatt. A regeneráció ezen „szerve” a seben képződik, mint egy miniatűr
magzat, és nagyon hasonló a magzati végtagkezdeményhez, amely elsőként a lábat kezdi el
növeszteni. Ennek a sejtjei totipotensek, képesek bármely típusú sejtté átalakulni, amely a végtag
újranövesztéséhez szükséges.
A blasztéma nagyjából két hét alatt elkészül. Még a formálódása közben a külső részén lévő sejtek
nagy gyorsasággal kezdenek osztódni, kúp alakúra változtatva a blasztéma formáját, a nyers matéria
állandó forrását – új sejteket – biztosítva a növekedéshez. Nagyjából három hét után a blasztéma
sejtek a belső oldalon elkezdenek differenciálódni specializált típusokká, szövetté rendezve magukat,
kezdve egy porcos gallérral a régi csontszár körül. A többi szövet ezután kezd formálódni, és az új
végtag – amelynek a formája evezőhöz hasonlít és amelyből később a kéz lesz – úgy jelenik meg,
mintha csak a semmiből tűnt volna elő. A könyök és a végtag hosszú részei összenőnek a kéz mögött,
és az újranövekedés befejeződik (néhány jelentéktelen megnagyobbodás kivételével), amikor
nagyjából nyolc hét után a négy ujj megjelenik.
Ez a folyamat, amely tökéletesen szép és látszólag egyszerű, a biológia számára tele van
problémákkal. Mi szervezi a növekedést? Mi az irányító tényező? Hogyan tudja a blasztéma, hogy
mellső vagy hátsó végtagot kell gyártania? (A szalamandra sosem vét hibát.) Hogyan jut az összes
információ a hiányzó részekről ezekbe az differenciálatlan sejtekbe, hogy megmondja, mivé kell
válniuk, mely géneket aktiváljanak, milyen fehérjéket kell legyártani, hova helyezzék magukat? Ez
olyan, mintha egy rakás tégla spontán módon épületté rendeződne, nemcsak a falakat építve a
folyamat során, de dugaljzatokat, acélgerendákat és bútorokat is.

[ábra: A szalamandra végtagregenerációja]

Úgy próbáltak válaszokat találni, hogy a blasztémát áthelyezték az állaton más helyekre. A
kísérletek csak rontottak a helyzeten. Ha a blasztémát a megjelenését követő öttől hét napon belül
áthelyezték, és a hátsó láb mögé ültették, akkor egy második hátsó láb fejlődött belőle, még akkor is,
ha egy amputált mellső végtagból érkezett. Jó, ezzel nem volt gond. A test fel lehetett osztva
„vonzáskörzetekre” vagy „műveleti területekre”, amelyek mindegyike rendelkezhetett információval a
helyi anatómiát illetőleg. A blasztémát, ha a hátsó láb területére helyezik, teljesen természetesen lehet
belőle hátsó láb. Ez egy vonzó elmélet volt, csak nem volt alapja. Pontosan miből állt ez a terület?
Senki sem tudta. Hogy a dolgok még rosszabbra forduljanak, később kiderült, hogy egy kicsivel
idősebb blasztéma áthelyezése a mellső végtag csonkjáról a hátsó végtag területére mellső végtagot
produkált. A fiatal blasztéma tudta, hogy hol van – az idősebb tudta honnan érkezett! Valahogyan
ezek a parányi primitív sejtek, teljesen híján minden megkülönböztető karakterjegynek elég
információt tartalmaztak, hogy egy teljesen kifejlett mellső végtagot építsenek, függetlenül attól, hogy
hova lettek helyezve. Hogyan? Továbbra sem tudtuk.
Egy próbálkozás a magyarázatra a morfogenetikus mező elképzelése volt, amelynek elméletével
Paul Weiss lépett előre az 1930-as években, majd H. V. Brønsted fejlesztette tovább az 1950-esekben. A
morfogenezis azt jelenti „a forma eredete” és a mező-elmélet egyszerűen egy próbálkozás volt, hogy
közelebb jussunk az irányító tényezőhöz a probléma újrafogalmazásával.
Brønsted, egy dán biológus, aki a közönséges, planáriának hívott pántlikaféreg regenerációjával
foglalkozott, rájött, hogy két teljes fej jön létre, ha kettémetszi a féreg elülső részét középen, két
egyenlő félrészre vágva az eredeti fejet. Megfordítva, amikor két férget ragasztott egymáshoz – az
egyik oldalt a másikhoz, a fejek összeforrtak. Brønsted egyfajta párhuzamot látott a gyufalánggal,
amelyet meg lehetett osztani a gyufa kettévágásával, aztán a kettőt egymás mellé rakva össze lehetett
a lángot „forrasztani”, és felvetette, hogy az élet lényegének egy része egyfajta lángszerű mező műve
lehet. Esetleg olyan, mint a mágnes körüli mező, kivéve, hogy az a mágnes belső struktúrájára
válaszol és még akkor is megtartja formáját, mikor a mágnes egy része hiányzik.
Az elképzelés Weiss, egy amerikai embriológus korábbi kísérleteiből nőtt ki, aki dogmatizmusával
megakasztotta a sokkal kreatívabb kutatást, mégis tett néhány fontos megállapítást. Az újranövekedés
nyilvánvalóan nem egy olyan egyszerű dolog volt, hogy a megcsonkított izom vagy csont
megnövekszik kifelé, hogy visszanyerje eredeti formáját. Teljes mértékben hiányzó struktúrák – a kéz,
csukló, és a szalamandra mellső végtagja alsó részének csontjai például – szintén megjelentek újra.
Weiss úgy találta, hogy be lehet ültetni felesleges részeket, de a lényegeseket nem lehet könnyen
kiiktatni. Ha egy extra csontot ültettek a végtagba és a csonkolás vágása mindkettőt átvágta, a
regenerálódott rész mindkettőt tartalmazta. Mi több, ha egy csont teljesen el lett távolítva és a vágást
engedték meggyógyulni, és a végtagot később eltávolították azon a részen, amely a hiányzó csont
közepén lett volna, a regenerátum a csont alsó felét is produkálta, mintha egy szellem visszanyerné az
anyagát. Weiss felvetette, hogy a csonton kívül egyéb más szövetek is képesek lehetnek kibocsátani
egyfajta mezőt valahogy, amely a csontok elrendeződését is tartalmazza. A regeneráció egy későbbi
tanulmányozója, Richard Goss a Brown University-ről megjegyezte: „Úgy tűnik, a csonk minden
szövete szavazhat arról, hogy képviseltesse-e magát a blasztémában, és néhányuknak még arra is van
lehetősége, hogy távollétében szavazzon.”

[ábra: Az öreg blasztéma már megkapta az utasításokat]

[ábra: A fiatal blasztéma a környező szövetektől kapja az utasításokat]

[ábra: Kétfejű planária kialakítása]

Bármilyen ilyen jellegű mezőnek képesnek kell lennie, hogy a sejteket a különböző gének be- és
kikapcsolására stimulálja, azaz hogy megváltoztassák specializáltságukat. Nagy mennyiségű, a
magzatfejlődéssel foglalkozó kutatás azonosított számos kémiai induktort, olyan vegyületeket,
amelyek a környező sejteket arra indítják, hogy egy bizonyos módon differenciálódjanak, és így
kialakítsák a következő szükséges sejt típusát. De ezek az anyagok csak az egyszerű diffúzió alapján
működnek – a működésükben semmi nem ad számot arról, hogy a folyamat milyen módon képes
irányítani a teljes mintázat kifejeződését.
Egy másik klasszikus kísérlet segít, hogy tisztán lássuk a problémát. Amputáljuk a szalamandra
karját a csuklónál, és a csonknál fogva a testhez varrjuk. A csukló belenő a testbe, az idegek és vérerek
új helyzetükben is megteremtik a kapcsolatot. A végtag most U-formát vesz fel, mindkét végén
kapcsolódva a testhez. Ezután a vállnál amputálva egy fordított végtag jön létre, csuklónál
kapcsolódva a testhez, amely a vállízületben végződik. Ezután úgy regenerálódik, mintha egyszerűen
vállban lett volna elválasztva. A létrejövő végtag a következőképpen néz ki: a testből sarjad az eredeti
csukló, alkar, könyök, felkar és a váll, és ezt követi az új felkar, könyök, alkar, csukló és a kéz. A
regenerátum miért nem alkalmazkodik a korábban ebben a végtagban felállított sorrendhez ahelyett,
hogy megpróbálná olyan szorosan követni a test eredeti, egészet mintázó sablonját, amennyire csak
lehet? Tehát még egyszer: mi az irányító tényező?
Nyilvánvalóan információ – mégpedig hatalmas mennyiségű – áramlik a testből a blasztémába.
Jelenlegi legjobb módszerünk az információ feldolgozására a digitális számítógép, amely
adatdarabkákkal [bit] dolgozik – kódokkal, amelyek lényegében igen-t, vagy nem-et jeleznek „1” vagy
„0” formájában.

[ábra: Weiss kísérlete – a hiányzó csont visszatérése]

[ábra: A fordított kar-kísérlet]

Az ilyen adatdarabok mennyiségét, amely a szalamandra alkarjának teljes jellemzéséhez szükséges,

lehetetlen megszámolni; meghaladja az összes ismert számítógép kapacitását, még ha összekapcsol-
va működnének is.
A kérdés, hogy ez az információ miképpen továbbítódik, egyike a legnehezebbeknek, amellyel a
tudósoknak meg kell birkóznia, és amikor megtudjuk a teljes választ, nem csak a regenerációt, de a
tojástól a felnőtté válásig tartó fejlődés teljes folyamatát is megértjük. Egyelőre a legjobb, amit
tehetünk – ahogy maguk a biológusok is tettek – mellőzzük a problémát, és visszatérünk hozzá, ha túl
vagyunk néhány némileg egyszerűbb darabon.
Ésszerűnek tűnik, hogy egyszerűbb lenne megérteni, hogy mi jön ki a blasztémából, ha
megértjük, mi megy be; ezért a legfőbb kérdések a regenerációval kapcsolatban mindig is ezek voltak:
mi indítja a blasztémát arra, hogy kialakuljon? És honnan érkeznek a sejtjei?
A gondolat, hogy a dedifferenciáció lehetetlen, ahhoz a kapcsolódó hiedelemhez vezetett, hogy a
teljes regeneráció a neoblasztok, avagy „tartaléksejtek” munkája kell, hogy legyen – ezek a magzat
maradványai, amelyek primitív, specializálatlan állapotukban raktározódnak szerte a testben.
Valamilyen feltételezett biológiai csengő szólítja őket, hogy költözzenek a csonkhoz és alakítsanak
blasztémát. Ilyen sejtek jelenlétére van bizonyíték hidrákban és pántlikaférgekben, noha kétséges,
hogy teljes mértékben nekik köszönhető a regeneráció ezekben az állatokban. Viszont soha senki nem
talált ilyeneket egy szalamandrában. Valójában már az 1930-as években majdnem meggyőző
bizonyíték volt arra, hogy ezek a sejtek nem léteznek. Mindazonáltal az anti-dedifferenciáció dogmáját
és a tartaléksejt-elméletet fanatikusan védték, Weiss különösképpen, úgyhogy számos kevéssé
meggyőző kísérletet értelmeztek úgy, hogy „bizonyítsa”, a tartaléksejtek alakítják a blasztémát. Mikor
én belekezdtem, bárki karrierje szempontjából nagyon veszélyes volt még csak sugallni is, hogy talán
az érett sejtek hozhatják létre a blasztémát dedifferenciáció által.
Miután nagyon nehéz volt elképzelni, hogyan tudna a blasztéma felbukkanni dedifferenciáció
nélkül, az elmélet később abba az irányba fejlődött, hogy talán a sejtek képesek részlegesen
dedifferenciálódni. Más szavakkal: talán az izomsejtek olyan sejtekké tudnak válni, amelyek
kezdetlegesnek és teljesen specializálatlannak látszódnak, de aztán egy rövid, a blasztéma
amnéziájában töltött időszak után folytatják korábbi életüket érett izomsejtként. Hogy a szögletes
pöcköt a kerek lyukba tuszkolják, sok kutató végzett rengeteg haszontalan munkát, sejtosztódásokat
számolva nehézkesen, hogy megpróbálják bemutatni, hogy a csonkban lévő izomsejtek elegendő új
izomsejtet gyártanak a regeneráció fenntartására. Az a zavarba ejtő blasztéma – rejtélyes és
tökéletesen differenciálatlan – még mindig ott volt.
Most már tudjuk (lásd: 6. fejezet), hogy a sejtek legalábbis néhány típusa képes visszatérni
teljesen a primitív állapotba, és hogy az ilyen despecializáció a legfőbb, talán az egyetlen módja
annak, hogy a szalamandrához hasonló összetett állatokban blasztéma képződjön.

[ábra: Dedifferenciáció: részleges vagy teljes?]

___________________________________________________________________________________
Idegi kapcsolatok

A másik fontos kérdés a blasztéma eredetéről a következő: mi váltja ki? A legesélyesebb jelöltek az
inger „hordozóinak” szerepére az idegek. Az összetett, többsejtű állatokban nincs regeneráció
idegszövet nélkül. Annak idején 1823-ban, az angol amatőr Tweedy John Todd jött rá, hogy ha az
amputáció során elvágják az idegeket a szalamandra lábában, a végtag nem nő vissza. Valójában
maga a csonk összezsugorodik és eltűnik. Ugyanakkor pedig Todd normális regenerációt kapott, ha
adott időt az idegeknek az újrakapcsolódásra mielőtt leválasztotta a lábat. A tudomány nem volt kész
arra, hogy bármit is kezdjen Todd megfigyeléseivel, de azóta ezeket sok kísérlet megerősítette. Több
mint egy évszázaddal később egy olasz biológus, Piera Locatelli bemutatta, hogy egy extra láb nő, ha
egy ideget másfelé vezetnek oly módon, hogy egy érintetlen láb közelében végződjön. Egy ponton
átvágta a szalamandra hátsó lába felé vezető nagy ülőideget, a gerincoszlophoz kapcsolódva hagyva;
óvatosan felvezette a bőr alatt úgy, hogy a vége hozzáért a bőrhöz az egyik mellső lába közelében. Egy
extra mellső láb fejlődött ki onnan. Amikor az ideget egy hátsó láb közelébe vezette, ott pedig egy új
hátsó láb nőtt. Nem számított, hogy az idegnek hol kellett volna lennie, a többlet végtag típusa a
célterülettől függött. Ez azt jelezte, hogy valamilyen fajta, az idegektől eredő energia igazodott a helyi
viszonyokhoz, amely meghatározta a sémáját annak, ami visszanőtt.
Nem sokkal ezután több kutató rájött, hogy ha a szalamandra eltávolított lábának csonkjára
normál vastagságú bőrdarabot ültetnek át, az irha, vagyis a bőr belső rétege – egyfajta gátként
működve az apikális süveg és aközött a nélkülözhetetlen valami között a lábban – megakadályozta a
regenerációt. Ugyanakkor csak egy aprócska lyuk ezen a gáton elég volt ahhoz, hogy az újranövekedés
megtörténjen.
A korai 1940-es években ez a felfedezés ahhoz a feltételezéshez vezette S. Meryl Rose-t, aki akkor
egy fiatal anatómia oktató volt a Smith College-ben, hogy a bőr teljes vastagságban történő gyors
kifejlődése a csonk fölött az, amely megakadályozhatja a békák regenerálódási képességét. Rose azzal
próbálkozott, hogy a sebeket naponta többször sóoldatba mártotta, hogy megakadályozza az
irhaképződést a csonk fölött. És működött! A békák többsége, akiknek a mellső végtagjait amputálta a
csukló és könyök között, visszanövesztettek valamennyit abból, amit elvesztettek. Sokan helyesen
felépített csukló ízületeket növesztettek, egy néhány pedig még új ujjakat is elkezdett kialakítani.
Noha a regenerátumok befejezetlenek voltak, ez egy hihetetlenül fontos áttörés volt; az első alkalom,
hogy mesterségesen sikerült regenerációt beindítani olyan állatnál, amely normálisan nem
rendelkezett ezzel a képességgel. Ugyanakkor irha azért nőtt a csonk fölött, úgyhogy a kísérlet olyan
módon tudott működni, amire Rose nem számított.
Később, más nyomozók bemutatták, hogy a normális regenerációban az irha nélküli apikális
süveg volt a lényegi tényező, mert az újranövő idegszövetek különleges kapcsolatokat alakítottak ki az
epidermális [felhám] sejtekkel a folyamat első fázisában, mielőtt még a blasztéma megjelent volna.
Ezeket a kapcsolatokat közösen neuroepidermális[kb. idegi-felhámi] kereszteződésnek (NEK)
nevezték. Részletes kísérletezések sorozatában Charles Thornton a Michigan State University-ről,
szalamandrák lábában elvágta az idegeket az amputálás előtt, különböző időpontokban. Aztán követte
az újranövő idegek fejlődését; a regeneráció csak azután indult el, mikor az idegek elérték az
epidermiszt[bőrszövet] – meg lehetett akadályozni bármilyen gát közbeiktatásával, amely a kettőt
szétválasztotta, vagy elindítani ezen gát bármilyen áttörésével. 1954-re Thornton bebizonyította, hogy
a neuroepidermális kereszteződés volt az az alapvető fázis, amelynek meg kellett történnie, mielőtt a
blasztéma formálódni kezdett volna és a regeneráció beindult.
Nem sokkal ezután Elizabeth D. Hay egy, a New York-i Cornell University Medical College-ben
dolgozó anatómus elektronmikroszkóppal tanulmányozta a neuroepidermális kereszteződést.
Felfedezte, hogy amint az idegszövet kötegek elérték a csonk végét felbomlottak és a szövetek saját,
külön útjukon haladtak tovább, majd beletekeredtek a felhámba, amely 5-től 20 sejt vastag lehetett.

[ábra: A neuroepidermális kereszteződés blokkolása megakadályozza a regenerációt]

Minden idegszövet egy apró gömböt formált a végénél, amely egy epidermális sejt membránjába
fészkelte magát egy kis zsebszerű képződményben. A létrejött kapcsolat nagyon hasonló volt egy
szinapszishoz, noha a mikroszkópikus struktúra nem volt olyan magasan fejlett, mint a hosszútávú
kapcsolódásoknál.
 Emellett a kereszteződés csak egy híd volt. A fontos kérdés pedig: milyen forgalom használta a
hidat?
1946-ban Lev Vlagyimirovics Polezsajev, egy fiatal orosz biológus aki akkor Londonban dolgozott,
hosszú kísérletsorozatot végzett, amelyben részleges regenerációt volt képes elérni felnőtt békáknál,
ugyanolyan folyamat során amelyet Rose is elvégzett, a végtagok csonkját tűvel szurkálva. Polezsajev
később rájött, hogy irritáns anyagok széles skáláján volt képes ugyanezt a hatást elérni, bár egyik sem
működött az emlősökben. A kísérletei megmutatták, hogy a sérülést rosszabbá téve jobb regeneráció
képes létrejönni, és megmutatta azt is, hogy Rose só-a-sebben-eljárása inkább az irritáció miatt
működött, semmint azért, mert megakadályozta a dermisz növekedését.
A következőben az a szerep, amelyet az idegszövet játszott Marcus Singernek a Harvard Medical
School-ban végzett briliáns kísérletsorozatában tisztázódott lényegesen az 1940-es évek közepétől az
50-es évek közepéig. Singer először alátámasztotta Todd rég elfeledett munkáját a szalamandra
lábában lévő idegek az újranövekedés különböző fázisaiban való elvágásáról, amely bizonyította, hogy
az idegekre csak az első héten van szükség, utána a blasztéma teljesen kialakult és az információ
továbbításra került. Utána a regeneráció folytatódott tovább, még ha az idegek el is voltak vágva.
A legutóbbi kísérletek során rájöttek, hogy szalamandra újra tudta növeszteni a lábát akkor is, ha
az összes mozgató ideg el volt vágva – de az érzőidegek nélkül nem. Akkor sokan azt a következtetést
vonták le, hogy a növekedési tényező csak az érzőidegekkel kapcsolatos, de Singer nem volt elégedett
ezzel a megállapítással: „a probléma előjelezte, hogy vagy egyik vagy másik idegi összetevő az
egyedül fontos a regenerációhoz.” (hozzáadott dőlt betűk[tehát a szerző által, Singer
megállapításához]) Több tény azonban nem illik a képbe. Nemcsak hogy blasztéma nem képződik, ha
az összes ideg el van vágva; akkor sem kezd formálódni, ha egy jelentős mennyiség, de még mindig a
kisebbség, megmarad. Ugyanígy, a szalamandra lába visszanő csak a motoros idegek által, ha a hastól
extra motoros idegeket vezetünk a csonkhoz. Egyúttal a zoológusok arra jöttek rá, hogy az érzőideg
több rostot tartalmaz, mint a mozgató ideg.
Singer maga számolta meg. A csípőben vagy a felkarban az érző szövetek négy az egyhez
arányban voltak többen a mozgatóknál. Az arány még magasabb volt a periférián. Aztán kísérletek
hosszú sorozatában elvágta ezeket különböző variációk szerint. A regeneráció egész addig működött,
amíg a láb megtartotta idegi ellátottságának 1/4-től 1/3-ig terjedő részét – mindegy, milyen
összetételben. Úgy tűnt, az újranövés tekintetében van egy küszöb a neuronok (idegsejtek) számában.
De ez nem volt ilyen egyszerű. A xenopusnak (egy dél afrikai béka, amely páratlan volt abban a
képességében, hogy felnőtt élete során is képes volt regenerálódni) mélyen a küszöbérték alatti számú
idegszövete volt. Úgyhogy Singer elkezdte mérni a neuronok nagyságát, és azt találta, hogy a xenopus
idegei jóval nagyobbak voltak, mint a regenerációra képtelen békáknak. Egy másik kísérletsorozat
igazolta a kapcsolatot: egy kritikus tömege – nagyjából 30% – a normál idegsejteknek érintetlen
kellett, hogy legyen ahhoz, hogy a regeneráció bekövetkezhessen.
Ez a felfedezés elég nyilvánvalóvá tette, hogy bármi is volt az, amit az idegek szállítottak, az nem
abból az ismert funkcióból származott, hogy idegi impulzusok segítségével továbbítottak információt.
Ha idegi impulzusok lettek volna képviselve a folyamatban, a regeneráció egyre nagyobb
hiányosságokkal fokozatosan gyengült volna, ahogy az idegeket átvágták, ahelyett hogy teljesen
abbamarad egy ponton, amikor kevesebb maradt a határminimumnál.
Singer felfedezése emellett arra is alapvető magyarázatot nyújtott, hogy a növekvő evolúciós
komplexitással miért gyengül a regenerációs képesség. Az arány a testtömeg és az összes idegszövet
között nagyjából ugyanakkora a legtöbb állatban, de több és több ideg koncentrálódik az agyban (a
folyamatot enkefalizációnak[agytérfogat növekedés] hívják), ahogy az állatok egyre összetettebbé
válnak. Ez gyakran a kritikus szint alá csökkentette azon idegszövetek számát, amelyeket a perifériás
részeken regeneráció kiváltására lehetett volna felhasználni.
 Singer a korai 1950-es években alkalmazta azt, amire rájött a nem regenerálódó felnőtt
kecskebékáknál. Locatelli módszerét használva kivezette az ülőideget a hátsó lábból, meghagyva a
kapcsolatot a gerincoszloppal, és az amputált mellső végtag csonkjához kötötte. Két-három hét alatt
blasztéma formálódott, és a levágott láb majdnem ugyanolyan mértékben helyreállt, mint Rose és
Polezsajev kísérleteiben.
1954-re Singer készen állt arra, hogy megtalálja azt a növekedést beindító kémiai anyagot,
amelyről úgy vélték, hogy az idegektől érkezik. A legígéretesebb lehetőség az acetilkolin nevű
neurotranszmitter volt, az egyike azon több összetevőnek, amelyekről tudták, hogy a szinapszisokon
keresztül létrejövő idegi impulzusokhoz kapcsolódnak. Az idegek jóval bőségesebben választottak ki
acetilkolint a normális szinthez képest a blasztéma formálódása közben – amikor az idegi támogatás
döntő fontosságú volt –, majd az előállítás normális szintre esett vissza, amikor az újranövekedés már
folyamatban volt. Singer tanulmányozta az acetilkolinhoz kapcsolódó korábbi kudarcokat,
amelyekben a kísérletezők a csonkba dörzsölték az anyagot vagy befecskendezték a blasztémába. Úgy
vélte, hogy ezek a módszerek túl mesterségesek voltak, ezért bevezetett egy mikroinfúziós
szerkezetet, amely apró adagokban, folyamatosan bocsátotta ki az acetilkolint, ahogy az idegek is
teszik. A szerkezet egy időzítőt használt ahhoz, hogy a hormont egy tűn keresztül lassan csepegtesse
az elaltatott állat vállába, ahonnan a végtag idegeit eltávolították. Sok problémát okozott, hogy a
begyógyszerezett szalamandrákat életben tartsa, úgyhogy talán az altatószer befolyásolta a
végeredményt, de még azoknál az egyedeknél sem történ semmilyen regeneráció, akik túlélték a
kísérletet. A növekedést kiváltó tényező majdnem biztosan nem az acetilkolin volt.
____________________________________________________________________________________
Éltető elektromosság

Ezek voltak hát a vállak, amelyeken 1958-ban álltam, amikor elkezdtem kutatni a regeneráció
mintázat-vezérlése és a blasztémát alakító tényezők után. Akkortájt két dologról tudtuk, hogy
bizonyos mértékű újranövést tud biztosítani a regenerációra képtelen fajoknál: az extra mennyiségű
ideg és az extra mértékű sérülés. De mi volt a viszonyuk lényege? A szerencse adott ehhez egy
kulcsot.
Az első néhány szputnyik után kezdtem el a munkámat, a „rakétaszünet” zűrzavara közben. Az
orosz technológia – amelyet primitívnek hittünk – váratlan sikereitől megriadva a kormányzat nagy
kapkodva elkezdett lefordítani minden szovjet tudományos folyóiratot és ingyen osztogatta a
másolatokat minden államilag támogatott kutatóközpontnak. Hirtelen a syracuse-i VA Orvosi
Központ könyvtára, ahol dolgoztam, minden hónapban egy ládányi, klinikai orvoslással és biológiával
foglalkozó orosz folyóiratot kapott. Miután mindezek iránt senki nem érdeklődött túlzottan, ez az
aranybánya csak az enyém volt.
Hamarosan két felfedezést tettem: az oroszok hajlandóak voltak követni a megérzéseiket: a
kutatóik állami pénzt kaptak ahhoz, hogy a legszokatlanabb kísérletekbe is belefoghassanak;
olyanokba, amelyről a mi tudományunk biztosan tudta, hogy nem működhetnek. Ráadásul a szovjet
magazinok írtak róluk – még akkor is, ha tényleg működtek. Különösen kedveltem a szovjet Biofizika
magazint; ebben találkoztam egy „A bioelektromos feszültség változásának természete a növények
regenerációs folyamatában” című írással a moszkvai Lomonoszov Állami Egyetemen dolgozó A. M.
Szinjukintól.
Szinjukin azzal kezdte, hogy levágott egy ágat egy paradicsompalántasor minden tagjáról. Aztán
megmérte az elektromosságot a sérülés körül, ahogy a palánták gyógyultak és új hajtást növesztettek
a vágás körül. Negatív feszültséget észlelt – elektronok áramlását – a sérülés körül az első néhány
napban. Hasonló „sérülési áram"-ot[current of injury] bocsátott ki az összes állat sebesülése is. A
második hét során, ahogy heg képződött a seb fölött és az új hajtás elkezdett alakulni, az áramlás
erősebbé vált és polaritását pozitívra változtatta. A lényeges körülmény nem a polaritás volt – a mérő
elektróda pozíciója a referencia elektródához képest gyakran azt is meghatározza, hogy az áramlás
pozitívnak vagy negatívnak mutatkozik. Szinjukin munkája sokkal inkább azért volt lényeges, mert
változást talált az áramlásban, amely összefüggésben levőnek tűnt a reperatív növekedéssel. Szinjukin
közvetlen megfelelést talált ezek között a precíz elektromos történések és a biokémiai változások
között: ahogy a pozitív áram erősödött, a területen lévő sejtek több, mint megduplázták
anyagcseréjük arányát, ezzel együtt jóval savasabbakká váltak és a korábbinál több C-vitamint
állítottak elő.
Szinjukin később többletáramlást alkalmazott kis elemek használatával újonnan megnyesett
palánták csoportjánál, fokozva a regenerációs áramlatot. Ezek az elemmel segített palánták nagyjából
háromszor gyorsabban állították helyre a hajtásaikat a kontrollpalántákhoz képest. Az áramlások
alacsonyak voltak – 2-től 3 mikroamperig öt napon keresztül. (Az amper a szabványos egysége az
elektromos áramlásnak, egy mikroamper pedig egy milliomod része 1 ampernek.) Nagyobb
mennyiségű elektromosság elpusztította a sejteket és nem mutatott növekedést elősegítő hatást. Mi
több, a polaritásnak egyeznie kellett azzal, amelyet a növényben találtak. Amikor Szinjukin ellentétes
polaritású áramot használt, hatástalanítva a növény saját elektromosságát, a helyreállítás akár kettő
vagy három héttel is eltolódhatott.
Az amerikai biológia számára ugyanakkor ez mind nevetséges volt. Hogy megértsük, miért,
vissza kell lépkednünk egy kicsit.
Louigi Galvani, a bolognai egyetem orvosi iskolájának anatómia professzora, aki 20 éven
keresztül tanulmányozta az elektromosságot, fedezte fel elsőként a sérülésből származó áramlatot
1794-ben, de sajnos nem tudott róla.
Abban az időben a biológia legtöbb figyelmét a vitalizmus és a mechanizmus közti vita kötötte le.
A vitalizmus, noha nem mindig ezzel a névvel illették, volt az uralkodó elképzelés az élettel
kapcsolatosan a történelem előtti időktől fogva végig a történelemben, és ez jelentette az alapját
majdnem minden vallásnak. Közeli viszonyban állt Szókratész és Platón elképzelésével a
természetfeletti „formák”-ról vagy „ideák”-ról, amelyekből minden észlelhető tárgy és teremtmény
egyéni karakterisztikáját nyerte.
Hippokratész dolgozta át az elképzelést, bevezetve az animát, mint az élet lényegét. A platóni
elképzelés fejlődött a realizmus középkori filozófiájával, amely alapvető dogmája volt, hogy az
absztrakt univerzális alapelvek valóságosabbak az érzékelés jelenségeinél. A mechanizmus
Arisztotelész kevésbé elméleti racionalizmusából nőtt ki, és azt tartotta, hogy az univerzális elvek nem
valóságosak; puszta megnevezések, amelyeket az emberiség azon próbálkozásaira aggattak, melyek
során megpróbált az érzékek által felfogott valóságnak értelmet adni. A mechanizmus Descartes
írásain keresztül vált a tudomány alapjává az előző évszázadban, noha még ő is hitt egy „éltető erő”-
ben, amely a szerkezetnek kezdetben életet adott. Galvani idejére a mechanizmus befolyása
erőteljesen növekedett.
Galvani elkötelezett orvos volt, és a gyógyászat, melynek gyökerei egészen a törzsi sámánokig
érnek, mindig is egyfajta keveréke volt intuíciónak és az élet szentségének vitalisztikus szemléletén
alapuló tapasztalati megfigyelésnek. A vitalisták régóta próbálták – sikertelenül – összekapcsolni az
elektromosság furcsa, anyagtalan jelenségét az élan vitallal.
Egy nap észrevette, hogy néhány békaláb, amelyet sorban erkélye korlátjára lógatott az ebédje
idejére, megrándult, valahányszor a szél vasrácsnak fújta őket. Nagyjából ugyanekkor a
laboratóriumában felesége, Lucia azt vette észre, hogy egy béka lábának izmai összehúzódtak, mikor
egy asszisztens egy acél szikével hozzáért a fő ideghez abban a pillanatban, mikor az elektromos
készülékek amelyek a szoba másik felében üzemeltek, szikrát bocsátottak ki magukból.(Az
elektromosság egyetlen típusa, amelyet akkoriban ismertek, a statikus volt, a súrlódás különböző
formáiból származó szikrák alakjában.) Ma már tudjuk, hogy egy táguló és összeomló elektromos
mező, amelyet a szikra generált, egy pillanatra feszültséget indukált a szikében, amely stimulálta az
izmot, de Galvani úgy gondolta, hogy a fém korlát és a szike húzta ki úgymond, az idegekben rejtőző
elektromosságot.
Galvani évekig kísérletezett békák lábának idegeivel, rengeteg fajta fémmel kötve őket változatos
áramkörökbe. Az a meggyőződés alakult ki benne, hogy az éltető erő az idegeken átfolyó
elektromosság volt, és ezt be is jelentette a Bolognai Tudományos Akadémiának 1791-ben.
Két évre rá Alessandro Volta, a Páduai Egyetem fizikusa bebizonyította, hogy Galvani valójában
egy újfajta elektromosságot fedezett fel, amely a szikrákhoz képest egyfajta állandó feszültség volt.
Bimetállal egyenáramot generált, elektronok áramlását két fémdarab között, olyat, mint a réz kampók
és a vaskorlát a híres megfigyelésben az erkélyen, egy vezető közeghez kapcsolva; más szavakkal –
akkumulátor készített. A békalábak – lévén többé-kevésbé gyenge sóoldatot tartalmazó zsákok –
voltak az elektrolitok, vagy vezető közeg, máskülönben viszont mellékesek, magyarázta Volta;
valamint, hogy olyasmi, mint Galvani „állati elektromossága” nem létezik.
Galvani, a félénk és a harciasságot teljes mértékben nélkülöző lélek, össze volt törve. Egyetlen
válasza egy névtelen szöveg volt 1794-ben, leírva több kísérletet, amelyekben a békák lábait
összerándulásra lehetett bírni anélkül, hogy az áramkörbe fém lett volna kapcsolva. Az egyik
eljárásban a kísérletező az egyik láb idegét megérintette a béka kivágott és teljesen lecsupaszított
gerincvelőjével, miközben kezében tartotta a másik lábat, hogy bezárja az áramkört. Itt a feszültség
valós állati elektromosság volt, amely a láb tövénél lévő amputációs sebből eredt.

[ábra: Galvani felfedezi az állati elektromosságot]

Mindent összevetve, Galvani akaratlanul is segítette a mechanisták ügyét azzal, hogy adott nekik
valamit, amit támadhattak. Addig, míg az élan vital kérészéletű volt, annyit lehetett csak mondani
róla, hogy nem található. Ahogy Galvani azt mondta, hogy ez az elektromosság, azaz egy észlelhető,
mérhető dolog, ezzel megjelent valami, amivel kísérletezni lehetett. Valójában Alexander von
Humboldt báró, a felfedező-természetbúvár, a geológia megalapítója, 1797-ben bebizonyította, hogy
mind Voltának, mind Galvaninak igaza volt részben. A bimetál feszültség valós volt, ahogy a
megsebzett húsból fakadó spontán elektromosság is. Akárhogy is, a mechanisták kerekedtek felül;
Galvani névtelen beszámolója és az, hogy ezt Humboldt megerősítette, semmibe lett véve. Maga
Galvani szegényen és megtört szívvel halt meg 1798-ban, nem sokkal azután, hogy otthonát és
minden tulajdonát elkobozták a megszálló franciák, amíg Volta az akkumulátor kifejlesztésével, amit
Napóleon pártfogása segített, híressé vált.
Aztán az 1830-as években egy fizika professzor Pisában, Carlo Matteucci, az újonnan kifejlesztett
galvanométer használatával, amely mérni tudta a meglehetősen kicsi egyenáramot is, további
bizonyítékkal szolgált az állati elektromosság létére. A 35 évig tartó aprólékos kísérletek sorozatában
egyszer és mindenkorra bebizonyította, hogy a sérülési áram valós, ugyanakkor azonban ezt nem lelte
az idegrendszerben, csak ahogy a sebfelszínről sugárzott ki – tehát nem kapcsolódhatott szorosan az
éltető erőhöz.
A mese újabb fordulatot vett 1840-ben, amikor Emil Du Bois-Reymond, aki Berlinben tanult
fiziológiát, elolvasta Matteucci munkáját. Du Bois-Reymond bemutatta, hogy az ideg stimulációjakor
egy inger fut azon végig. Elektromosság tekintetében mérve az ingert arra a következtetésre jutott,
hogy az: "elektromotoros részecskék" tömege, ahogy a vezetékben lévő feszültség is. Nyomban
kihúzta magát, arra számítva, hogy menten beborítja a dicsőség palástja, és így írt: „hacsak nem
csapom be magam hatalmas mértékben, sikerre jutottam teljes valójában megértve… fizikusok és
fiziológus sokszáz éves álmát, azaz hogy azonosítsam az idegi működés elvét az elektromossággal.”
Márpedig becsapta magát. Hamarosan kiderült, hogy az inger túl lassan halad ahhoz, hogy áram
legyen, és amúgy pedig az idegek nem rendelkeztek a megfelelő szigeteléssel vagy ellenállással ahhoz,
hogy azt vezessék. Bármilyen valós áram a mért inger nagyságában, még egy rövid idegen sem lett
volna képes végighaladni.
Julius Bernstein, Du Bois-Reymond egy zseniális diákja jutott túl a holtponton 1868-ban „akciós
potenciál” nevű elméletével. Az inger nem áram, mondta Bernstein, hanem a membrán ionikus
tulajdonságaiban bekövetkező egyfajta zavar, és ez a zavar az, amely az idegroston (vagy axonon)
utazik végig.
A Bernstein-feltételezés kijelentette, hogy a membrán az ionok töltésének különbségei alapján
képes szűrni az ionokat a sejt külső vagy belső felére. (Az ionok töltéssel rendelkező részecskék,
amelyekre a vízben oldott sók bomlanak fel; minden só pozitív és negatív ionokra bomlik a vízben,
ahogy az asztali só a pozitív nátrium és a negatív klorid ionra). Bernstein feltételezte, hogy a
membrán a legtöbb negatívat kívülre, a legtöbb pozitívat a rost belsejére tudja szűrni. A membrán
tehát polarizált (a hasonló töltések ugyanazon oldalon csoportosulnak), és transzmembrán potenciál
jön létre, mert a negatív töltéseknek (mindegyik egy oldalon) lehetőségük van átáramolni a
membránon, hogy mindkét oldalon egyensúlyba kerüljenek. Ez volt, ami a membrán rövidke
szakaszain történt, akárhányszor egy ideg stimulálva lett. A membrán egy része depolarizálttá vált,
megfordítva a transzmembrán potenciált. Az idegi inger a potenciál egy zavara volt, ahogy végigfutott
a membránon. Ahogy a zavar területe továbbhaladt, a membrán gyorsan visszaállította a normális
nyugalmi potenciálját. Így tehát az idegi impulzus nem egy elektromos töltés volt – noha mérni
lehetett elektromosan is.

[ábra: Az idegi inger]

Bernstein elmélete minden lényeges tekintetben bizonyítást nyert, de elmélet marad, mert még
senki sem jött rá, mi ad a membránnak energiát ahhoz, hogy azokat az ionokat oda és vissza
pumpálja. Ugyanakkor az elmélet kiszélesedett annyira, hogy magába foglalja a sérülési áram
magyarázatát is. Eltűnődve azon, hogy minden sejt rendelkezik transzmembrán potenciállal,
Bernstein elfogadta, hogy sérülés után a sérült sejtmembránokból egyszerűen elszivárogtak az ionok
a környezetbe. Így a sérülési áram többé nem annak a jele volt, hogy az elektromosság az élet
központi tényezője, csak a sejtsérülés egy érdektelen mellékkörülménye.
A vitalisták, akik minden bizalmukat az elektromosságba helyezték, egyre szűkebb és szűkebb
sarkokba szorultak, ahogy az elektromosság a test egyre több pontjáról lett eltávolítva. Az utolsó
bástyájuk a neurotranszmitterek felfedezése volt. Fenntartották, hogy csak egy elektromos feszültség
képes átugrani a szinapszison, az egymással kommunikáló idegek közti résen. Az elképzelést 1920-
ban cáfolták meg egy bájos kísérletben, amelyet egy kutató professzor végzett, Otto Loewi, az NYU
School Of Medicine-en, amely később az én alma materem lett. Mikor az ottlétem első évében
felvettem a fiziológiát, meg kellett ismételnünk a kísérletét.

[ábra: Loewi kísérlete – az acetilkolin felfedezése]

A biológusok rájöttek, hogy a béka szíve folytatja a lüktetését több napon keresztül, ha úgy
távolítják el, hogy megmaradnak az idegek, és egy megfelelő oldatba helyezik. Az egyik ideg
stimulációjával a lüktetés lelassul. Loewihez hasonlóan mi is vizsgáltunk egy ilyen szívet, megtartva
az idegeket, és azokat stimulálva lelassítottuk a lüktetést. Aztán ebbe az oldatba, amelybe a vizsgált
szív fürdőzött, egy másik szívet helyeztünk, és e második szív lüktetése is lelassult, noha ebben az
esetben a depresszor ideget [vágusz v. bolygóideg] nem stimuláltuk. Nyilvánvalóan az ideg termelt
egyfajta anyagot, amely lelassította a szívverést, és ez az anyag átjutott az idegvégződés és az izomrost
közti hézagon. Ezt a kémiai anyagot később acetilkolinként azonosították, Loewi pedig Nobel-díjat
kapott a felfedezéséért 1936-ban. A munkája az elektromos vitalizmus utolsó emlékének eltűnését
eredményezte. Attól fogva az idegrendszer minden funkcióját Bernstein hipotézise és a szinapszison
keresztül létrejövő kémiai átvitel alapján kellett magyarázni.
Ezért volt nagyon izgalmas, hogy bizalmat szavaztam Szinjukin beszámolójának, amely szerint a
sérülési áram ereje befolyásolta a regenerációt a vizsgált növényekben. Ugyanakkor a beszámoló
nagyon részletes és körültekintően megírt volt. A munkájában volt valami, ami azt a zsigeri érzést
okozta, hogy valós. Talán azért, mert a paradicsom palánták, amelyeket vizsgált, a „Best of All"
American Beauty-k voltak. Ezen a ponton nem voltam Matteucci elfeledett munkájának ismeretében,
de valami jelzett az elmémben most, hogy tanulmányoztam Rose és Polezsajev kísérleteit.
Mindkettőben, de különösképp Polezsajevében és talán Roséban is, a regenerációt a sérülés egyfajta
súlyosbodása váltotta ki.
Később, igen jól időzítve, egy másik orosz adott a kezembe egy vezérfonalat. A kormányzati
fordítások között találtam egy írást 1958-ból A. V. Zsirmunszkijtól a Leningrádi Citológiai Intézetből,
aki a kecskebéka mellső lábizmának sérülési áramát tanulmányozta. Ez az izom kellemes és hosszú,
könnyen lehet vele dolgozni, és sok különböző ideg leágazását tartalmazza. A kísérlet során minden
izomban okozott egy alap sérülést, megmérve a sérülési áramot, aztán ágról ágra megvágta az
idegeket, és feljegyezte a feszültségben bekövetkezett hatást; amely növekedett minden következő, az
idegen történt vágással. A sérülési áram arányos volt az ideg méretével.
Aztán elmentem a könyvtárba, beleástam magam a neurofiziológia történelmébe és ráakadtam
Matteucci kiváló megfigyeléseinek sorozatára. Nemcsak hogy bebizonyította a sérülési áram létezését;
bemutatta, hogy az változik a sérülés súlyosságának arányában.
Na most elég darabkával rendelkeztem, hogy a puzzle kirakásába kezdjek. Egy kis mátrixba
foglaltam össze a megfigyeléseket:

A sérülés mértéke arányos a regenerációval

Az ideg mérete arányos a regenerációval
A sérülés mértéke arányos a sérülési árammal
Az ideg mérete arányos a sérülési árammal
Ergo: a sérülési áram arányos a regenerációval

Most már eléggé biztos voltam abban – ellentétben a kortárs „ismerettel” –, hogy a sérülési áram nem
csak egy mellékhatás volt, és hogy ez volt az első, ahol megfejtésért kellett kutakodunk a növekedés
szabályozása és a dedifferenciációt kiváltó tényezők nyomában. Megterveztem első kísérletemet.

Három
A csoda előjele

Az igazi tudomány kreatív, ugyanannyira, ahogy a festészet, szobrászat vagy írás. Különbözően
meghatározva ugyan, de a művészet ismérve a szépség; hasonlóképpen egy jó elméletben van
elegancia, arányosság, és egyszerűség, amelyet szépnek találunk. Ahogy az igazi művész kihagy
mindent, ami nem a lényeghez tartozik és az egységesítő gondolatra irányítja figyelmünket, úgy
dolgozik a tudós azon, hogy ráleljen egy viszonylag egyszerű rendre, amely az észlelés látszólagos
káosza mögött húzódik. Talán azért, mert az enyém volt, az elképzelésem, a sérülési áram által
kiváltott regeneráció egyszerűnek és gyönyörűnek tűnt. Nehéz kifejezni az izgatottságnak azt az
érzését, ami akkor fogott el, mikor minden tény összeállt, és megszületett az idea. Alkottam valami
újat, ami magyarázatot adott a korábban felfoghatatlanra. Alig vártam, hogy lássam, helyes-e.
Végig az alatt az időszak alatt, amíg Bernstein feltevését használták arra, hogy próbáljanak
értelmet adni a sérülési áramnak, soha senki nem gondolt arra, hogy egy több napos időszak alatt
ellenőrizzék a feszültséget, hogy kiderüljön, meddig tart. Mert ha az csak az ionok a sérült sejtekből
való elszivárgása, el kellett tűnjön egy vagy két nap alatt, mikor a sejtek befejezik haldoklásukat vagy
helyreállítják magukat. Ez az egyszerű mérés, összehasonlítva a feszültségeket a regenerálódó kontra
nem regenerálódó végtagokban volt az, amit terveztem. Békák és szalamandrák mellső végtagjait
szándékoztam ugyanolyan módon eltávolítani. Aztán, ahogy a békák lábainak csonkjai gyógyultak és a
szalamandrák végtagjai kezdtek visszanőni, mérni akartam a sérülési áramot minden nap.
Maga a kísérlet annyira egyszerű volt, amennyire csak lehetett. A trükkös rész az volt, hogy
engedélyt szerezzek az elvégzésére.
Ha kutató projektbe akarsz kezdeni, vannak bizonyos utak amelyeken végig kell menned, hogy
pénzt szerezhess. Projektjavaslatot írsz, meghatározva a hipotézist, amit tesztelni akarsz, hogy miért
gondolod, hogy ezt el kéne végezni, és hogy hogyan tervezed ezt megvalósítani. A javaslat egy
bizottság elé kerül; remélhetőleg olyan elé, amely hozzád hasonló kvalitású tagokból áll – olyanokból,
akik hasonló kutatásokban szereztek jártasságot. Ha jóváhagyják a kutatásodat és rendelkezésre áll a
pénz, általában megkapod egy részét annak, amit kértél; eleget, hogy a kutatás elindulhasson.
A Veterans Administration évek óta ad kutatási pénzeket egyfajta megvesztegetésképpen, hogy
megnyerjék az orvosokat annak ellenére, hogy az állami szolgálatban alacsony a fizetés. A
Washingtonból érkező pénzt a testület legbefolyásosabb orvosai osztották szét – nem feltétlenül a
legjobb kutatók, de még mindig úgy éreztem, hogy jók az esélyeim, mert a VA elég nagy gondban volt
ortopéd orvosok toborzása terén. Ezen felül az elképzelésem Rose, Polezsajev, Singer, Szinjukin és
Zsirmunszkij elméletein alapult, a logikája pedig megkérdőjelezhetetlen volt. És miután a békák és a
szalamandrák anatómiailag egyezőek voltak, bármilyen különbség a létrejövő sérülési áramokban a
regenerációra való képességükben való egyenlőtlenségre utalhatott. Az esély, hogy kérésemet
visszautasítják valamely tárgyhoz nem tartozó tényező okán így minimális volt.
Emlékszem, ahogy arra gondolok, miközben írom a kérelmet, ahogy életem kezdett beteljesedni.
Zöldfülű kollégistaként 1941-ben egy kevéssé kifinomult kísérletet vezettem szalamandrákkal,
bemutatva, hogy a pajzsmirigy jóddal történő stimulációja nem gyorsítja fel a regenerációt. És itt
voltam 20 évvel később, az időközben lezajlott kutatási munka haszonélvezőjeként, remélve, hogy
hozzá tudok tenni az ugyanezen jelenséget érintő tudásunkhoz és talán még felfedezni és sikerül
valamit, amely segíthet az embereknek. Attól tartottam, hogy a kerülőút, amit megtettem talán
ellenem szólhat, miután az egyik kritériuma a juttatásnak az volt, hogy a kutató képzett-e a kérdéses
területen. Ilyen kérvényre egy fiziológustól lehetett volna számítani, nem pedig egy ortopéd orvostól.
Mindamellett amit kértem, az egy viszonylag alacsony összegű pénz volt. Csupán 1000 dollárra volt
szükségem, hogy összeszedjem a felszerelést, úgyhogy nem számítottam nagyobb problémára.
____________________________________________________________________________________
A Bizottság

„Dr. Becker, el tudna jönni egy soron kívüli kutatási bizottsági ülésre egy órán belül?” – a bizottsági
titkár hívott. Tudhattam volna, hogy valami készül; két hónap múlt el, mióta beadtam a kérvényt, és a
sorsát illető minden kérdésem válasz nélkül maradt. – „Ott leszek.”
 „Nem a kutatói irodában lesz. A kórházigazgató irodájában, lent a földszinten.” Na, ez igazán
furcsa volt. Az igazgató majdnem soha nem foglalkozott a kutatási programmal. Emellett az irodája
elég nagy volt ahhoz, hogy grillpartit rendezzen benne.
Hát grillezés az volt, és én voltam, akit sütögettek. Az igazgató tárgyalója át volt rendezve. A
hosszú polírozott asztal helyén nagyjából egy tucatnyi szék volt félkörben, és mindegyiken a kórház és
az orvosképző egy szellemi nagysága foglalt helyet. Felismertem a biokémia és fiziológia osztályok
elnökeit a kórházigazgatóval és a kutatásvezetővel együtt. Csak a dékán hiányzott. Középen egy
magányos szék volt – nekem.
A szószóló rögtön a lényegre tért: – Nagyon alapvető és súlyos problémánk van az
előterjesztésével. A felvetést, hogy az elektromosságnak bármi köze volna az élő dolgokhoz teljes
mértékben megcáfolták már egy jó ideje. Abszolút semmilyen hitelességgel nem bír, és az új
tudományos bizonyíték amelyre hivatkozik értéktelen. Az egész ötlet a fecsegő és hiszékeny
közvéleményre gyakorolt vonzerején alapul. Nem fogok tétlenül állni és végig nézni, hogy ez az
orvosképző intézet asszisztál ilyen sarlatán és tudománytalan munkához. – Helyeslő moraj terjedt
szét a csoportban.
Egy pillanatnyi lelkesültség borzongatott meg, ahogy elképzeltem magam Galileiként vagy
Giordano Brunoként; gondoltam, kinézek az ablakon, hogy lássam, ott van-e a máglyahalom a
cölöppel kint a füvön. Ehelyett tartottam egy tömör beszédet annak a hatására, hogy még mindig úgy
gondolom, a feltevésemet igen erősen támogatja néhány nagyon jó kutatás, és hogy elnézést kérek, ha
mindez egy dogma arcába csapódott. Azzal fejeztem be, hogy nem szándékozom visszavonni az
előterjesztésemet, úgyhogy e szerint kell eljárniuk.
Mire hazaértem, elmúlt a haragom. Készen álltam felhívni az igazgatót, visszavonni az
indítványt, elnézést kérni a hibáimért, abbahagyni a kutatást, kilépni a VA-ból, és elhelyezkedni a
magánszektorban, ahol jóval több pénzt kerestem volna. Szerencsére a feleségem, Lil jobban ismer
engem, mint ahogy néha én ismerem magamat. Azt mondta, „- Rosszul éreznéd magad egy
magánpraxisban. Ezt akarod csinálni, úgyhogy csak várj és lássuk meg, mi történik.”
Két nappal később üzenetet kaptam, hogy a bizottság a döntést prof. Chester Yntemára bízza, egy
anatómusra, aki egykor tanulmányozta szalamandráknál a fülek visszanövését. Azóta ő volt az
egyetlen Syracuse-ban, aki valaha is regenerációs kutatást végzett, és mindig furcsálltam, amiért nem
volt jelen az első értékelésnél. Rossz előérzettel mentem a vele való találkozóra, miután a legutolsó
kutatásában megcáfolni látszott Singer munkáját az idegekkel kapcsolatosan, amelyre az
előterjesztésemet alapoztam.
Alaptechnikát alkalmazva, Yntema nagyon fiatal szalamandra embriókat operált, kivágva minden
olyan szövetet, amely gyarapította volna az idegrendszert. Aztán ezeket az idegek nélküli embriókat
átültette teljesen egészséges, egész egyedek hátára. Az érintetlen embriók vérrel és tápanyagokkal
látták el az átültetetteket, az eljárás pedig kis „parabiotikus” ikreket eredményezett, amelyek
normálisak voltak azon kívül, hogy nem voltak idegeik, és egy gazdaállat hátára voltak ragasztva.
Yntema aztán egy-egy lábát levágta ezeknek az ikreknek, és néhányan közülük regenerálódtak.
Miután a mikroszkópos vizsgálat nem mutatta, hogy idegek hatolnának be a gazdából az „oltványba”,
Yntema kísérlete megkérdőjelezte Singer következtetéseit.
Doktor Yntemáról kiderült, hogy az egyik legkedvesebb úriember, akivel valaha is találkoztam, de
ahogy beléptem az irodájába, kiválóságának dickensi megjelenése miatt – magas volt, sovány,
idősödő, markáns tulajdonságokkal, és egy makulátlanul kifehérített, hosszú, fehér laborköpenyt
viselt – úgy éreztem magam, mint egy elsőéves, akit a dékán elé hívattak. Azonban a légkör az első
pillanattól kezdve fesztelen volt.
– Olvastam az előterjesztését és a legteljesebb mértékben érdekesnek találom. – mondta valódi
érdeklődéssel.
– Tényleg olvasta? – kérdeztem – Aggódtam, hogy kapásból visszautasítja, mert az elképzeléseim
Singer munkáján alapulnak.
– Mark Singer kitűnő, aprólékos munkát végez – válaszolta Yntema – nem vonom kétségbe a
megfigyeléseit. Amit én írtam le az különleges körülmények esetén létrejövő kivétel az általa
megtaláltak köréből.
Egy hosszú kellemes beszélgetés után újranövésről, idegekről, és magáról a kutatásról,
beleegyezését adta – egy intés kíséretében: „Ne reménykedjen túlzottan abban, amit csinálni akar. Egy
percig sem hiszem, hogy ez így működni fog, de azt gondolom, hogy azért meg kell tennie. Szükséges,
hogy bátorítsuk a fiatal kutatókat. Emellett szórakoztató lesz, és végül talán tanulni fog valami újat is.
Tudassa velem, hogy hogyan megy a dolog, és ha bármilyen segítségre van szüksége, én itt leszek.
Azonnal hívom is a VA embereit, úgyhogy lásson munkához. Sok szerencsét!”
Ez volt a kezdete egy hosszú barátságnak. Mélységesen hálás vagyok Chester Yntemának a
bátorításáért. Ha nem hitte volna, hogy a kutatás szórakoztató lesz, hogy azt kell tenned, amit akarsz,
inkább, mint hogy azt tedd, ami divatos, az első kísérletem nem lett volna lehetséges, és ez a könyv
soha nem íródott volna meg.
____________________________________________________________________________________
A Visszafordulások

Elsőként találtam valakit, aki megbízható szállítója volt szalamandráknak és békáknak – egy vadőrt
Tennesseeből, aki szabadidejében űzte ezt a foglalkozást. Néha a szállítmány egy meglepetést is
tartalmazott, egy kis kígyót. Sosem jöttem rá, hogy szándékosan mellékelte őket, vagy tévedésből.
Mindenesetre az állataim nem rossz minőségű, akváriumban nevelt állományból származtak, hanem
a természetes lakhelyükről származó erőteljes egyedek voltak.
Ezt követően meghatároztam néhány technikai problémát. A legfontosabb ezek közül az a kérdés
volt, hogy hova helyezzem az elektródákat. Az áramkör létrejöttéhez két elektródának kellett érintenie
az állatot. Az egyik volt a „forró”, avagy mérőelektróda, amely meghatározta a polaritást a referencia
elektródához képest – ez lehetett pozitív vagy negatív. A negatív polaritás azt jelentette, hogy több
elektron volt azon a területen, ahova a mérő elektróda volt helyezve, míg a pozitív polaritás azt
mutatta, hogy a viszonyítási oldalon volt többlet. A negatív töltés egy állandó túlsúlya az egyik oldalon
azt jelenthette, hogy egyfajta áramlás van jelen afelé a pont felé, folyamatosan táplálva az elektronok
felhalmozódását. A referencia elektróda elhelyezése ily módon döntő fontosságú volt: nehogy
pontosan kapjam meg ugyan a feszültség értékét, de a polaritását és így a feszültség áramlásának az
irányát viszont rosszul. Ésszerűen kellett az elhelyezést megválasztani és használni minden esetben.
Miután feltételeztem, hogy az idegeknek valamilyen módon köze van az áramláshoz, a sejttestek,
amelyek az idegrostokat küldték a végtagba jó viszonyítási pontnak látszottak. Ezek a sejttestek a
gerincvelő brachiális [karhoz tartozó] megvastagodásánál lévő részben voltak, a fej felé eső területen,
ahol a kar a testhez kapcsolódott. Ezért mind a békákban, mind a szalamandrákban közvetlenül az
amputációs csonk felszínére helyeztem a mérőelektródákat, a referencia elektródákat pedig a kari
megvastagodás fölötti bőrre.
Miután felállítottam a rendszert, végeztem néhány előzetes mérést sértetlen állatokon.
Mindegyiknél voltak pozitív töltésű területek a brachiális megvastagodásnál és körülbelül 8 és 10
közötti millivoltos negatív töltés az összes végtag végződésénél amely elektronáramlást jelzett a fejtől
és törzstől indulva a végtagokig, a szalamandráknál a farokig.
A tulajdonképpeni kísérletet a jobboldali mellső végtagok könyök és csukló közti csonkolásával
kezdtem, tizennégy szalamandránál és tizennégy gyepi békánál, mindegyiknél altatás közben. Nem
tettem különleges óvintézkedéseket a vérzés megelőzésére, miután a véralvadék nagyon gyorsan
alakult ki. A sebeket nyitva kellett hagyni, nem csak azért, mert a bőr bezárása a szalamandrák
amputációs csonkjain megakadályozta volna a regenerációt, de azért is, mert a természetes
folyamatot akartam tanulmányozni. A természetben a békák és a szalamandrák pont olyan
sérüléseket szereztek, mint amilyeneket most én okoztam – mindkét faj kedvenc eledele volt az
édesvízi sügéreknek – és sebészeti beavatkozás nélkül gyógyultak meg.
Ahogy az altató hatása elmúlt és kialakult a véralvadék, minden csonknál megmértem a
feszültséget. Meglepve tapasztaltam, hogy a polaritás a csonknál pozitívra váltott rögtön a sérülés
után. A következő napra 20 millivolt fölé nőtt, a békáknál és a szalamandráknál ugyanúgy.
Naponta végeztem a méréseket arra számítva, hogy a szalamandrák feszültsége a békáéké fölé
fog emelkedni ahogy a blasztéma kialakul. De nem így működött. A szalamandrák csonkolt részei felől
érkező áramlás erőssége gyorsan esett, míg a békák csonkjainál az eredeti szinten maradt. A
harmadik napra a szalamandráknál egyáltalán nem jelentkezett az áramlás, a blasztémák pedig még
csak meg sem jelentek.
A kísérlet kudarcnak tűnt. Azon a ponton majdnem abbahagytam, de valami miatt mégis
folytattam a méréseket. Talán úgy gondoltam, hogy jó gyakorlás lesz.
Aztán, a hatodik és a tizedik nap között egy izgalmas tendencia jelent meg. A szalamandrák
potenciáljai ismét jelet váltottak, és meghaladva a normál feszültséget negatív 30 millivolt fölött
tetőztek, pont amikor a blasztémák elkezdtek fejlődni. A békák továbbra is lassan csökkenő pozitív
feszültségekkel működtek. Ahogy a szalamandrák végtagjai regenerálódtak, a békák csonkjai pedig
bőr- és sebszövettel kezdtek bezáródni, mindkét csoport végtagjainál fokozatosan visszatért a
feszültség (ellentétes irányokból) a negatív 10 millivoltos eredeti állapothoz.

[ábra: A sérülési áram – szalamandrák kontra békák]

Itt volt az a megerősítés, amely a legvadabb álmaimat is meghaladta! Rögtön, az első

kísérletemben megkaptam a legjobb végeredményt, amit egy kutatás csak adni tud – az izgalmat,
hogy olyat láthatok, amit senki más nem látott azelőtt. Már tudtam, hogy a sérülési áram nem a
haldokló sejteknek volt köszönhető, amelyek addigra már rég nem is voltak jelen. Ezenkívül az
ellentétes polaritások alapvető különbséget jeleztek a két állat elektromos tulajdonságaiban, amely
valahogyan megmagyarázhatta, miért csak a szalamandra tudott regenerálódni. A negatív potenciál
látszott előhozni a mindennél fontosabb blasztémát. Ez egy nagyon meghatározó megfigyelés volt,
mégha a tények valamennyire össze is zavarták csinos kis hipotézisemet.

[ ábra: A sérülési áram több egy mellékkörülménynél]

Dr. Yntema egyetértett velem és sürgetett, hogy írjak egy publikálható beszámolót, de először
átugrottam egy másik ötletre. Békák új csoportját vettem, mindegyiknek eltávolítottam az egyik
mellső lábát, és minden nap negatív feszültséggel kezeltem a csonkot egy kis akkumulátorról.
Álmomban én voltam az első, aki teljes újraképződést tud elérni jellemzően nem regenerálódó
állatoknál; majdhogynem láttam is a nevem a Scientific American borítóján. A békák kevésbé voltak
érdekeltek a dicsőségemben. Nyugton kellett maradniuk majdnem fél órát az elektródákhoz
kapcsolva. Ezt visszautasították, úgyhogy minden nap elaltattam őket, amelyet igen kevéssé
toleráltak; egy héten belül pedig a Nobel-díjam döglött békák kollekciójává vált.
Már egy ideje poros könyvkupacokat fésültem át az orvosi könyvtárban a bioelektromossággal
kapcsolatos korábbi munkák után kutatva, és most találtam egy tanulmányt 1909-ből, amelyet egy
amerikai kutató, Owen E. Frazee írt. Arról számolt be, hogy az akvárium vizébe vezetett elektromos
feszültség felgyorsította a regenerációt az ott élő szalamandralárváknál. Abban az időben az
elektromos felszerelés annyira kezdetleges volt, hogy nem tudtam bízni Frazee eredményeiben, de
elhatároztam, hogy magam is kipróbálom. Reméltem, hogy meg tudom csinálni ugyanazt a
szalamandrákkal, amit Szinjukin a paradicsom palántákkal.
 Az egyik szalamandra csoportnál 2 milliamperes pozitív feszültséget alkalmaztam, az
akkumulátorokat közvetlenül a csonkokhoz csatlakoztatva öt és tíz perc közötti időtartamig, az
amputáció utáni öt napon keresztül, minden nap. Ez 0,000002 amper volt, hétköznapi mértékek
szerint egy aprócska kis feszültség (a legtöbb háztartás áramköre 15 és 20 amper között működik), de
hasonlatos ahhoz, amely a végtagban látszott folyni. Az átlagos pozitív csúcsot szándékoztam
erősíteni a sérülési áramban. Ez a kezelés úgy tűnt, a blasztémákat növeli, de valahogy az egész
folyamatot lelassította. Egy másik csoportnál negatív három mikroamperes feszültséget alkalmaztam
az ötödiktől a kilencedik napig, amikor a normális feszültségek elérték a negatív csúcsokat. Úgy tűnt,
hogy ez növeli az újraképződés mértékét egy hétig, de nem változtatott azon az időn, amely a teljes
végtaghoz volt szükséges. Végül kipróbáltam Frazee módszerét az akváriumvízbe vezetett állandó
feszültséggel. És még egyszer, az eredmények a legjobb esetben is megbízhatatlanok voltak. Ezek a
kudarcok megtanítottak, hogy mielőtt a találmányaimat állatokon próbálnám ki, meg kellene
értenem, hogy hogyan működik a sérülési áram.
Időközben írtam egy beszámolót az eredményeimről. Nem tudván jobbat, a Journal of Bone and
Joint Surgery-nek adtam be, amely a legnagyobb presztízsű ortopédiai magazin a világon. A
kísérletnek nem volt azonnali gyakorlati felhasználhatósága, míg a magazin csak klinikai
beszámolókat fogadott be. Mi több, a publikálás szabályai nagyon merevek voltak; rendszerint
rendelkezned kellett egy jól megalapozott hírnévvel vagy a nagy, harvardi vagy columbiai ortopédiai
programok egyikéből kellett érkezned, hogy bekerülhessen. Szerencsére minderről semmit sem
tudtam. Valaki úgy gondolta, hogy a tanulmányom pont az volt, amit a doktor rendelt. Nemcsak hogy
elfogadták publikálásra, de meg is voltam hívva, hogy bemutassam az Ortopéd Kutatók Társasága és
az Ortopéd Sebészek Amerikai Akadémiájának következő vegyes gyűlésén Miami Beach-en 1961
januárjában. Ez a meghívás egy különleges dicsőség volt, mert azt jelentette, hogy valaki úgy látta, a
munkám annyira fontos, hogy gyakorló orvosoknak, ahogy kutatóknak is akkor és ott hallania kell
róla. Bárki is volt az a valaki, soha nem múló megbecsülésemet élvezi.
A beszámolómat jól fogadták és hamar megjelent, a helyi inkvizítorok megdöbbenésére és
Chester Yntema örömére. Miután a magazin a klinikai orvosoknak volt becsatornázva, aggódtam,
hogy a kísérletem nem éri el az alap kutatókat, akikkel igazából meg akartam osztani, de megint csak
tévedtem. A következő évben maga Merrill Rose hívott fel telefonon. Nagyon lelkes volt a cikkemtől és
tudni akarta, mire jutottam azóta.
Noha Rose a new orleans-i Tulane Medical Schoolban tanított, minden nyarat Cape Cod-on
töltött a Woods Hole Marine Biological Laboratoryban, úgyhogy ő és a felesége felautózott onnan
Syracuse-ba. Sikerei ellenére Rose gondolkodása teljesen nyitott maradt, ahogy egy igazi kutatóénak
kell, és le volt nyűgözve az elektromos mezőkkel, idegekkel, altatással és mágnesességgel kapcsolatos
megfigyelésektől, amelyet a következő fejezetben sorolok fel. Az érdeklődése hatalmas mértékben
bátorít azóta. Barátságom ezzel a finom emberrel és tudóssal minden akkori várakozásomnál
gyümölcsözőbbnek bizonyult, és mikor a feleségem és én vendégül láttuk Rose-ékat vacsorára
kiderült, hogy a múltunk kapcsolódott egymáshoz egy furcsa véletlenen keresztül. Ahogy beléptek az
ajtón, Lillian felkiáltott „Doktor Rose! Nem volt ön a Smith College-ben 1940-ben?” Kiderült, hogy a
feleségem Rose laborasszisztens tanulójának volt a barátja és segített békákat fogni a híres só-a-
sebben kísérlethez!
2. rész
A Serkentő Áram
A kutatás alapszövetét álmok alkotják, amelybe az érvelés, mérés és számítás szálai fonódnak

- Szent-Györgyi Albert

Négy
Az Élet Lehetőségei

A tudomány egyik axiómája, hogy minél jobb a kísérlet, annál több új kérdést vet fel, miután az elsőt
megválaszolta. Ezen mérce szerint az első egyszerű teszt, amit végeztem, egész jól sikerült; az új
problémák úgy bújtak elő, mint az ujjak azokon az újranövesztett végtagokon: honnan jönnek a
sérülési áramok? Valóban az idegrendszerhez kapcsolódtak-e, és ha igen, milyen módon?
Valószínűtlennek tűnt, hogy csak amputáció után kezdtek el működni; muszáj volt, hogy már előtte is
létezzenek. Kellett, hogy legyen egy már korábban is létező alapja az egyenáram működésének, amely
válaszolt a sérülésre. Az általam mért elektromos feszültségek valóban ilyen áramra utalnak, és
mindenütt megtalálhatóak-e a szalamandra testében? Más organizmusok is rendelkeznek ezekkel?
Mely szövetek hordozzák ezeket? Milyen elektromos tulajdonságokkal bírnak? Mit csinálnak a
szabadidejükben, sérülés előtt és gyógyulás után? Fel lehet használni ezeket arra, hogy regeneráció
történjen ott, ahol ez normálisan nem jönne létre?
Voltak ötleteim arra, hol nézzek néhány válasz után, de ahhoz, hogy meg lehessen érteni a
megközelítésemet, az elektronikai terminológiában járatlan olvasónak szüksége lesz egy
egyszerűsített magyarázatra jó néhány alapvető fogalmat illetően, amelyek nélkülözhetetlenek a
történet további részéhez.

Minden, ami elektromos, a töltés jelenségéből ered. Senki sem tudja pontosan mi is ez, azon kívül,
hogy ez az anyag egyik alapvető tulajdonsága, amely két ellentétes formában létezik, avagy
polaritással – amit mi önkényesen pozitívnak és negatívnak hívunk. A proton, amely az egyike a két
atommagot alkotó résznek, pozitív; a másik rész a neutron, amely azért lett így elnevezve, mert nem
rendelkezik töltéssel. Az atommag körül keringenek az elektronok, pontosan annyian, amennyien a
protonok vannak az atommag belsejében. Noha az elektron 1,836-del kisebb tömörségű, mint a
proton, az elektron egyenlő, de ellentétes (negatív) töltésű. A könnyűségük és pozíciójuk miatt az
atommag külső felén az elektronokat jóval könnyebb eltávolítani az atomokból, mint a protonokat,
ezért ezek az elektromos töltés fő hordozói. A laikusok számára a negatív töltést lehet
elektronfeleslegként tekinteni, míg a pozitív töltésre tekinthetünk hiányként. Mikor az elektronok
elhagynak egy területet, az pozitív töltésűvé válik, az a hely pedig, ahova megérkeznek, negatív lesz.
Az elektronok áramlását áramnak [current] hívjuk és amperben mérjük; abban az egységben,
amelyet André Marie Ampére nevezett el, egy kora 19. századi francia fizikus.
Az egyenáram egy többé-kevésbé egyenletes áramlás, ellentéteként a statikus elektromosság
szikrákban vagy villámlásban megnyilvánuló hirtelen kisülésének, vagy a váltóáram oda-vissza
áramlásának, amely a legtöbb készülékünket működteti.
A mozgó töltés mennyisége mellett az áramnak van egy másik karakterjegye, ami fontos az
elbeszélésünk szempontjából – az elektromotoros ereje. Ezt képzeljük el úgy, mint a „lökést" az áram
mögött, amelyet pedig voltokban (Alessandro Volta után) mérünk.
Középiskolában a legtöbbünk úgy tanulta, hogy az áram csak akkor folyik, amikor az elektronok
forrása (egy negatív töltöttséggel rendelkező anyag) kapcsolódik egy másik anyaghoz, amelynek
kevesebb szabad elektronja van (a forráshoz képest pozitív töltésű), egy vezetőn keresztül, amelyen az
elektronok áramlani tudnak. Ez történik, amikor az akkumulátor negatív csatlakozását összekötöd a
pozitív pólussal egy vezetékkel vagy rádió belső részeivel – tehát bezártad az áramkört. Ha nincs
vezető a negatív és a pozitív között, és így nincs áramkör, akkor csak egy elméleti töltés áramlik, vagy
elektromos potenciál a két terület között. Az erejét ennek a lappangó áramnak szintén voltban mérik,
átmenetileg bezárva az áramkört egy vevőkészülékkel, ahogy én is tettem a kísérletemben.
A potenciál folyamatosan épül fel, amíg egy erőteljes kisülés ki nem egyenlíti a töltéseket; ez
történik villámláskor. Ugyanakkor kisebb potenciálok stabilak maradhatnak. Ebben az esetben
folyamatosan tölteni kell őket egyenárammal, amely pozitívtól a negatívig folyik, pont fordítva, mint
ahogy normálisan történik. Egy ilyen jellegű áramkörben az elektronok valójában abból az irányból
folynak, ahol hiány van abba az irányba, ahol többlet. Ahogy Volta rájött, az ilyen áramlást két fém
elektromos interakciója generálja egy akkumulátorban.
Bármely elektromos töltés körül elektromos mező formálódik. Ez azt jelenti, hogy bármely más,
töltéssel rendelkező tárgyat vonzani fog (ha a polaritások ellentétesek) vagy taszítani (ha azonosak)
egy bizonyos távolságban az eredeti tárgy körül. A mező a térnek az a része, amelyben elektromos
töltést lehet észlelni, amelyet voltban mérünk területi egységenként.
Az elektromos mezőt meg kell különböztetni a mágneses mezőtől. A töltéshez hasonlóan a
mágnesesség is egy kevéssé megértett belső tulajdonsága az anyagnak, amely két polaritással testesíti
meg magát. Az elektronok bármilyen áramlása egyszerre elektromos és mágneses mezőt is felépít az
áram körül, amely pedig a környezetben további elektronokra van hatással. Az egyenáram körül az
elektromágneses mező stabil, míg a váltóáram mezeje összeomlik és megjelenik újra – felcserélődött
polaritással, mindig amikor az áram irányt vált. Ez a felcserélődés hatvanszor történik meg
másodpercenként a saját megszokott házi áramunk esetében. Pont, ahogy az áram mágneses mezőt
produkál, a mágneses mező, amikor mozog a vezetőhöz képest, áramot indukál. Bármilyen változó
mágneses mező, mint a háztartási berendezések körül is, egyfajta áramot generál a környező
vezetőkben. A gyenge mágneses mezőket, amelyekről beszélni fogunk gaussban mérjük, egy 19.
századi, a mágnesesség tanulmányozásában úttörő német, Karl Friedrich Gauss után.
Mindketten, az elektromos és a mágneses mező is valójában csak absztrakciók, amelyet a tudósok
találtak ki, hogy legalább távolról megpróbálják megérteni az elektromos és a mágneses jelenségeket,
amelyeket nem valamilyen ismert közvetítő anyag vagy energia hozott létre – egy jelenséget, amely
lehetetlenségnek volt nyilvánítva egészen addig, amíg már nem lehetett tagadni. Egy mezőt
erővonalak jelenítenek meg – egy újabb absztrakció, hogy mutassák az irányát és az alakját. Mindkét
típusú mező csökkenést mutat, ahogy a távolság nő, de a hatásuk technikailag végtelen: mindig, ha a
kenyérpirítódat használod, a körülötte lévő mezők minden töltéssel rendelkező részecskét
megzavarnak a legtávolabb eső galaxisokban is, legyen a hatás bármilyen csekély.
Ezenkívül itt egy egész univerzum tele elektromágneses energiával, sugárzással, amelyek
valahogy egyszerre hullámok egy elektromágneses mezőben, ezzel egy időben pedig részecskék is. Ez
a hullámhosszok egy spektrumában létezik, amely magába foglalja a kozmikus sugárzásokat, gamma
sugárzásokat, röntgen sugarakat, ibolyántúli sugárzást, a látható fényt, infravörös sugárzást,
mikrohullámokat és rádióhullámokat. Ezek együtt – elektromágneses mezők és energiák –
kölcsönösen hatnak egymásra rengeteg, összetett módon, létrehozva a természeti világ nagy részét,
nem is említve az egész elektromos technológiát.
Szükséged lesz némi általános jártasságra mindezekben a kifejezésekben az előttünk álló
történethez, de ne aggódj, ha az elgondolások egy kicsit homályosnak tűnnek. A fizikusok generációk
óta próbálják megoldani az elektromágnesesség alapvető misztériumait, de ezzel még senki, még
Einstein sem boldogult.
____________________________________________________________________________________
A népszerűtlen tudomány

Ezen dolgok egyikének sem volt a legkisebb fontossága az életre nézve – a legtöbb biológus szerint,
1960 táján. Az amerikai orvoslásról szóló átfogó értékelés, amelyet a Carnegie Fundation pénzelt és
publikált 1910-ben annak köztiszteletnek örvendő pedagógusa, Abraham Flexner – erőteljesen
kritizálta az elektrosokk és az áram klinikai felhasználásának hatását, amelyet pedig – gyakran túl
nagy lelkesedéssel – alkalmaztak rengeteg betegség esetében az 1700-as évek közepétől. Az
elektroterápia néha működni látszott, de senki sem tudta miért, viszont rengeteg sarlatán is
használta, amely így meglehetősen rossz nevet szerzett magának. Emiatt az orvosi oktatás Flexner
beszámolója utáni reformja során száműzték mindenféle említését az osztálytermekből és klinikákról,
ahogy a vitális elektromosság hitének maradványaitól is megtisztították a biológiát az acetilkolin
felfedezésével. Ez a fejlemény remekül összeillett a biokémiával kapcsolatos tudás növekedésével és a
gyógyszeripari termékektől való mind nagyobb függéssel. A penicillin tehát később az orvoslást
majdnem teljesen a gyógyszerek irányába tolta.
Eközben Faraday, Edison, Marconi és mások munkája szó szerint felvillanyozta a világot. Ahogy
az elektromosságot egyre szélesebb körben használták, senki sem talált bármilyen nyilvánvaló hatást
az élő szervezetekre, kivétel a sokkterápiát és a melegedést, amelyet nagyobb árammennyiség esetén
lehet tapasztalni. Valójában senki sem vizsgálódott túl erősen, azon félelemből kifolyólag, hogy
elbátortalanítják ezt a növekvő iparágazatot, de az elektromosság csodája épp abban a módban
látszott megbújni, ahogy véghezvitte csodáit látatlanul és meg nem érezve mindazok által, akik a
rádió vagy egy villanykörte alatti asztal mellett kártyáztak összetömörülve. Az 1920-as évekre olyan
tudós, aki tekintélyes karrierre törekedett, nem merte volna sejtetni, hogy az élet bármilyen módon is
kapcsolódik az elektromossághoz.
Mégis, néhány kutató folyamatosan jelentkezett olyan megfigyelésekkel, amelyek nem illettek az
uralkodó nézetek közé. Noha a munkájuk nagyrészt a tudományos társadalom legszélén került
letétbe, a késő 1950-es évekre azért elég nagy számú bizonyítékot tudott felmutatni.
Két csoportját lehetett megkülönböztetni a máshitűeknek, de, mivel munkáik figyelmen kívül lettek
hagyva, mindegyikük nagy mértékben tájékozatlan volt a másik létezése felől. A kutatás egyik iránya
rögtön a századforduló után kezdődött, amikor bebizonyosodott, hogy a hidrák elektromosan
polarizáltak. A fej pozitív, a farok negatív polaritást mutatott. Korábban említettem Frazee 1909-es
beszámolóját arról, hogyan gyorsította föl a szalamandrák regenerációját az elektromos feszültség.
Aztán egy klasszikus kísérletsorozatban az 1920-as évek kezdetén Elmer J. Lund a Texasi Egyetemről
rájött, hogy a regenerációs polaritást a hidrával rokon fajoknál lehetséges vezérelni, még megfordítani
is, az állat testén átvezetett kismértékű egyenárammal. Egy olyan áram, amely elég erős volt ahhoz,
hogy felülírja az állat normális polaritását, fej kialakulását tudta okozni ott, ahol egy faroknak kellett
volna megjelennie, és fordítva. Mások megerősítették a felfedezést, és Lund tojások és embriók
vizsgálatával folytatta vizsgálódásait. Azt állította, hogy képes befolyásolni békapeték fejlődését nem
csak árammal, de mágneses mezővel is. Ez a megállapítás igen merész volt abban az időben.
Lund beszámolóitól ösztönözve Harold Saxton Burr a Yale-ről elkezdett elektródokat rakni
mindenféle állatra. Burr szerencsés volt, mert munkájának volt fóruma is. Ő szerkesztette a Yale
Journal of Biology and Medicine-t, ahol a legtöbb beszámolója megjelent; nagyon kevés más magazin
akarta volna akár csak megérinteni is őket. Burr és társai elektromos mezőket és elektromos
potenciálokat találtak a legkülönfélébb organizmusok körül, illetve a felszínükön – férgeknél,
hidráknál, szalamandráknál, embereknél, egyéb más emlősöknél, még nyálkagombáknál [slime mold]
is. Megmérték a potenciálok változását és összefüggéseket állítottak fel a növekedéssel,
regenerációval, tumorképződéssel, a gyógyszerek hatásaival, a hipnózissal és alvással kapcsolatban.
Burr állítása szerint megmérte a mező változásait ovuláció esetében, de mások ellentétes
eredményeket kaptak. Egy időben fákra helyezte föl voltmérőit, és azt látta, hogy a mezők változtak
nem csak a fény és nedvesség hatására, de viharok, napfoltok és a holdfázisok esetében is. Burrt és
Lundot eszközeik fogyatékossága, és a kutatási környezet tehetetlenné tette. A legtöbb munkájuk a
második világháború előtt történt, és noha Burr éveket töltött a lehető legérzékenyebb műszerek
megtervezésével vákuum csöveket használva, a mérők még mindig túl „zajosak” voltak ahhoz, hogy
megbízhatóan mérjék az élő dolgokban fellelhető apró feszültségeket. A két tudósnak csak annyira
kellett volna finomítani a megfigyelésein, hogy rátaláljanak a potenciálok egyszerű kétpólusú
kiosztására, amely a legtöbb állat fejrészénél negatív, a faroknál pozitív.
Burr és Lund előbbre léptek az elektrodinamikus mező hasonló elképzeléseivel (Burr az élet
mezőjének vagy L-mezőnek nevezte), amely úgy hasonult egy organizmus alakjához, ahogy a
sütőforma határozza meg a torta alakját. „Ha találkozunk egy barátunkkal, akit már hat hónapja nem
láttunk, egyetlen molekula sem lesz az arcában, amely ott volt, mikor utoljára láttuk – írta Burr – de
köszönhetően a vezérlő L-mezőnek, az új molekulák ugyanahhoz a régi, megszokott formához fognak
illeszkedni, és így megismerjük az arcát.”
Burr úgy hitte, hogy a mező hibái képesek felfedni lappangó betegségeket, ahogy a sütőforma
horpadásai is megjelennek a tortán. Állítása szerint sokféle dolgot volt képes megjósolni egy személy
érzelmi és fizikális egészségéről, úgy a jelent, mind a jövőt illetően, pusztán a fej és kéz közti
feszültség vizsgálatával. Későbbi írásaiba beleette magát egyfajta bioelektromos determinizmus és az
arra való hajlam, hogy a természetben jelenlévő „jogrend”-et összetévessze azzal a gyűlöletes
eufemizmussal, amelyről a mindenkori elnökök prédikálnak. Végül egyszerű kis értelmezéseiről azt a
látszatot kezdte kelteni, mintha azok bombabiztos módszerek volnának munkahelyre jelentkezők,
katonák, elmebetegek és feltételezett bűnelkövetők vagy disszidánsok megítéléséhez.
A mezők, amelyekre Burr és Lund rátalált, valójában túl egyszerűek voltak ahhoz, hogy
magyarázhassák egy szalamandra végtagjának vagy egy ember arcának felépülését. A biológiai tudás
abban az időben semmilyen elméleti vázat nem biztosított számukra ahhoz, hogy magyarázni tudják,
honnan származnak a mezőik. Felfogták ugyan, hogy áram folyik a sejtekben, de erre nem volt
bizonyítékuk. Nem is sejtették, hogy az áram bizonyos szövetekben vagy a sejteken kívüli
folyadékokban folyik-e. Azt sugallták, hogy ez az összes kis sejten belüli áram valahogy összeadódik és
így alakul ki a teljes mező. Burr azt írta, hogy „az elektromos energia a protoplazma egy alapvető
attribútuma és egyfajta kifejeződése vagy mértéke az elektrodinamikus mező jelenlétének az
organizmusban." Sajnálatos módon e mondat elemzése képtelenségeket tár fel, és Burr munkáját
figyelmen kívül hagyták, mint ködös vitalizmust. Lundot hasonlóképpen sújtotta ugyanez a sors.
Senki sem vesződött azzal, hogy megvizsgálja, a mérések, amelyeket elvégeztek, valósak voltak-e.
Elvégre lehet egyet nem érteni egy elmélettel, de az adatokat tisztelni kellene annyira, hogy
ellenőrizzük őket. Ha nem tudod reprodukálni őket, feljogosítva érezheted magad, hogy előnyben
részesítsd a saját elgondolásaidat, de ha ugyanazokat az eredményeket kapod, kötelező egyetértened,
vagy ahelyett alkotni egy másik elméletet. A legtöbb tudós ugyanakkor a könnyebbik utat választotta,
és egyszerűen figyelmen kívül hagyták Burrt és Lundot. A felfedezéseiket csak kevesen ismerték meg,
és a legtöbb biológus nem kapcsolta ezeket össze a regeneráció morfogenetikus mező általi
magyarázatának gondolatkísérletével.
 Aztán 1952-ben Lund munkáját G. Marsh & H. W. Beams vitte tovább az édesvízi örvényféreg
vizsgálatával. Azt látták, hogy a féreg polaritása a hidráéhoz hasonlatosan kontrollálható az állat
testén átvezetett árammal. Amikor a feldarabolt féreg egyik darabkájába egy bizonyos irányba
egyenáramot vezettek, a normális polaritás eltűnt és mindkét végén fej alakult ki. Ahogy az
egyenáramot növelték, a vizsgált rész polaritása megfordult; egy fej nőtt a végén, és farok az elülső
részen. Magasabb feszültségeknél még a sértetlen férgek is teljesen újraalakultak: a fej vált a farokká
és fordítva. Marsh és Beams meggyőződtek arról, hogy valóban az állat elektromos mezője volt a
morfogenetikus rendezőelv. Mégis, munkájukat ugyancsak mellőzték, Meryl Rose kivételével, aki azt
vetette fel, hogy az elektromos töltés az elsőtől a végrész felé való növelése vezérelheti a növekedést
gátló és elősegítő összetevők változásának mértékét is. Arra is rámutatott, hogy ezek az összetevők
esetleg töltéssel rendelkező molekulák, amelyeket a test különböző részeire irányít az elektromos
mező, függően töltésük mennyiségétől és előjelétől, valamint molekuláris tömegüktől.

[ábra: Mars és Beams kísérlete]

____________________________________________________________________________________
A neurológia rejtett áramlatai

Míg az egyszerű állatok teljes testére jellemző mező kutatása vontatottan haladt előre, több
neurofiziológus elkezdett furcsa dolgokat találni az idegeket illetően a jóval összetettebb
teremtményeknél, olyan adatokat, amelyeket Bernstein akciós potenciálja nem tudott
megmagyarázni. Feldolgozva a régi szövegeket, követve a nyomokat egyiket a másik után az egyik
esszétől a másikig, több utalást találtam arra nézve, hogy van DC-potenciál az idegrendszerben, és
hogy kívülről érkező kisebb áramok képesek befolyásolni az agyi funkciókat.
Az legelőször feljegyzett ilyen kísérletben Giovanni Aldini használt áramot az idegrendszer
stimulálására – ő Galvani unokaöccse és a vitalizmus szenvedélyes bajnoka volt. Ősellenségének,
Voltának az akkumulátorát felhasználva Aldini jelentős sikerről számolt be az asztma tüneteinek
enyhítésében. Meggyógyított továbbá egy férfit, akit manapság talán skizofréniával diagnosztizálnánk,
noha lehetetlenség megmondani, milyen arányban játszott közre a gyógyulásban az áram használata,
és mekkora része volt egyszerűen az odafigyelő gondoskodásnak, amely az elmebetegségek
kezelésében oly ritka volt akkoriban. Aldini szobát biztosított a betegének a saját házában, később
pedig munkát is talált neki. Aldini kísérleteik közül néhány elég groteszk volt – megpróbált
újraéleszteni nem sokkal korábban kivégzett bűnözőket úgy, hogy elektromossággal rángatta meg a
hullákat –, de az elképzelése, hogy a kívülről jövő áram újra tudja tölteni a kimerült idegek életerejét
egy egész évszázadra az elektroterápia alapvetésévé vált.
Az idegekkel és az árammal kapcsolatos modern kutatások 1902-ben kezdődtek, mikor egy
francia kutató Stefan Leduc arról számolt be, hogy állatokat altatott el meglehetősen erős váltóáram
átvezetésével a fejükön. Ezzel a módszerrel több alkalommal még magát is kiütötte az
öntudatlanságig. (Beszéljünk a tudomány iránti elköteleződésről!) Jó néhányan felkapták ezt a
módszert az 1930-as években, elektrosokk és elektronarkózis technikákat fejlesztve ki. A görcsöket
okozó nagy feszültségek használatának terápiás értéke egyre többször és többször kérdőjeleződött
meg, amíg mostanra legtöbbször csak arra használják, hogy lenyugtassanak kezelhetetlen
pszichotikusokat és politikai nonkonformistákat. Az elektronarkózist – mesterséges álom létrehozása
a fejen keresztül, halántéktól halántékig küldött alacsony feszültségekkel – széles körben használják
gyakorló terapeuták Franciaországban és a Szovjetunióban. Orosz doktorok állítása szerint elektroson
technikájuk, amely azt jelenti, hogy elektródokat raknak a szemhéjakra és a fülek mögé, hogy gyenge
egyenáramot pulzáltassanak nyugtató agyhullám frekvenciákon, két-három óra alatt egy egész
éjszakás alvás jótékony hatásait tudja produkálni. Továbbra is rengeteg vita van arról, hogyan
működnek ezek a technikák, de a kezdetektől fogva nincs kétség afelől, hogy az áram mélyen képes
befolyásolni az idegrendszert.
Az évszázad második és harmadik évtizedében izgatott érdeklődés övezte a galvanotaxis
elméletét, azaz hogy az egyenáramok irányítják a sejtek növekedését, különösen a neuronokét. 1920-
ban S. Ingvar azt tapasztalta, hogy az idegsejtek testéből kinövő rostok összehangolják magukat a
közeli feszültség áramlásával és hogy a rostok, amelyek a negatív elektród felé nőttek, különböztek
azoktól, amelyek pedig a pozitív oldal felé haladtak. Paul Weiss hamar „megmagyarázta” ezt az
eretnek megfigyelést, mondván, hogy ez egy, az elektróddal való kapcsolat hatására létrejövő jelenség,
melynek során a sejttenyészet szubsztrátja az elektród felé nyúlik meg.[stretching of the cell culture
substrate – szaklektor!!] Még azután is, hogy Marsh és Beams megcáfolta Weisst 1946-ban, több év
telt el, míg a tudományos társadalom elfogadta a tényt, hogy a neuron rostok valóban a feszültség
irányához igazodnak. Manapság az elektromosság lehetséges felhasználása az idegek növekedésének
irányításában az egyike a legizgalmasabb lehetőségeknek a regeneráció kutatásában. (Lásd a 11-es
fejezetben).
A Bernstein-hipotézis, nem lévén képes arra, hogy magyarázatot adjon ezekre a tényekre, végül
más egyéb szempontból is hiányosnak bizonyult. Kezdjük azzal, hogy az elmélet szerint egy inger
ugyanolyan könnyen tud mozdulni mindkét irányba az idegroston. Ha az ideget a közepén
stimulálják, az inger mindkét irányba fog közlekedni a végekig. Ezzel ellentétben az inger csak egy
irányba mozog; egyes kutatásokban képesek voltak „folyásiránnyal ellentétesen” küldeni, de csak
nagy nehézségek árán. Ez talán nem tűnik nagy dolognak, ugyanakkor mégis meghatározó
jelentőségű. Úgy tűnik, valami polarizálja az ideget.
Egy másik problémát az a tény jelenti, hogy noha az idegek nélkülözhetetlenek a regenerációhoz,
az akciós potenciálok a folyamat közben elnémulnak. Nem találtak még az újranövéshez kapcsolható
impulzust, és a növekedést kiváltó anyagok közül szintén kiestek a neurotranszmitterek, mint amilyen
az acetilkolin is.
Ezenkívül az impulzusoknak mindig ugyanakkora a nagyságuk és a sebességük. Ez talán szintén
nem tűnik nagy dolognak, de gondolkodjunk csak. Ez azt jelenti, hogy az ideg csak egy üzenetet tud
szállítani, mint a számítógépnél az 1 vagy a 0. Ez rendben van egyszerű dolgok esetében, mint
amilyen a térdreflex is. Amikor a orvos gumikalapácsa hozzáütődik a térdedhez, valójában a
patelláris[térdkalács alatti] ínt üti meg, ami hirtelen összerándul. Ez ingerli a feszítő receptorokat
[szaklektor] (idegsejtek az ínban), amelyek egy üzenetet lőnek a gerincvelőbe, hogy „a patelláris ínt
hirtelen megfeszítették.” Ezeket az ingereket mozgató neuronok (izom aktiválók) fogadják a
gerincvelőben, amely ingereket küld a comb első felén lévő nagy izomnak, azt üzenve, hogy húzódjon
össze és egyenesítse ki a lábat. A mindennapi életben ez a reflex óv meg attól, hogy összeessél, ha egy
külső erő hirtelen meghajlítja a térdedet.
A digitális impulzus rendszere felel mindezért, meglehetősen jól. Ugyanakkor senki sem
működhet egyedül csak a reflexekkel, ahogy a szélütés áldozatai igen jól tudják. A mozgató
aktivitások, amelyeket annyira biztosra veszünk – felállni a fotelből és átsétálni a szobán, felvenni egy
poharat és kávét inni, és így tovább – az összes izom és érzékelési szerv összehangolt munkáját
igénylik, amelyek finoman működnek együtt azért, hogy koordinált mozdulatokat legyünk képesek
produkálni, amelyeken gondolkodnunk sem kell. Soha senki nem magyarázta meg, hogyan képesek az
ingerek egyszerű kódjai mindezt véghezvinni. Még problémásabbak a magasabb szintű folyamatok,
mint a látás – amely során valahogy képesek vagyunk értelmezni megszámlálhatatlanul sok apró
darabkából álló vizuális adathalmaz folyamatosan változó összetételét – vagy a beszéd folyamatait,
szimbólum felismerést és a beszélt nyelv szabályait. A talányok listájának első helyezettje a tudatosság
„elme-agy problematikája", együtt a felismeréssel: „valós vagyok; gondolkozom; én valaki különleges
vagyok.” Aztán ott vannak az elvont gondolatok, memória, személyiség, kreativitás és álmok. A
történet úgy szól, hogy Ottó Loewi hosszú időn keresztül birkózott a szinapszis problémájával
eredménytelenül, míg egy éjszaka volt egy álma, amelyben az egész békaszív kutatás értelmet nyert a
számára. Mikor felébredt, tudta, hogy álmodott, de elfelejtette a részleteket. A következő éjszaka
ugyanazt álmodta, ám ekkor már emlékezett az eljárásra, a laborjába ment reggel, elvégezte a
kísérletet és megoldotta a problémát. A sugallatot, amely úgy látszott, örökre száműzi a neurális
elektromosságot, nem lehet megmagyarázni az elmélettel, amelyet támogatott! Hogyan alakítasz
egyszerű digitális üzeneteket ezekké az összetett jelenségekké? Korunk mechanikusai egyszerűen
előfeltételezték, hogy az agyi áramkörök annyira bonyolultak, hogy valószínűleg sosem fogjuk
megfejteni őket, de néhány tudós úgy vélte, hogy kell, hogy legyenek más tényezők is.
Még amikor Loewi már kezdte befejezni munkáját az acetilkolinnal, mások elkezdtek
bizonyítékot találni arra, hogy az áram az idegekben folyik. Richard Caton angol fiziológus már 1875-
ben állított olyat, hogy elektromos mezőt észlelt állatok feje körül, de egészen 1924-ig kellett arra
várni, hogy egy német pszichiáter, Hans Berger ezt be is bizonyítsa felvéve az első
elektroenkefalogramot (EEG) a fia fejbőrébe szúrt platina drótok segítségével. Az EEG tehát egy
felvételt mutatott az elektromos feszültség potenciáljának ütemes váltakozásairól a fej különböző
pontjain. Berger elsőre úgy vélte, hogy csak egy hullám ered az agyból, de hamar világossá vált, hogy
a hullámok különböznek, függően attól, hogy hova helyezte az elektródákat. A modern EEG-
készülékek legalább 32 külön csatornát használnak a fej egészén. A frekvenciája ezeknek az
agyhullámoknak nagyjából megfelelt az öntudat állapotainak. A delta hullámok (0,5-3 ciklus
másodpercenként) mély alvást jeleztek. A théta hullámok (4-8 ciklus másodpercenként)
transzállapotot, álmosságot, vagy könnyű alvást mutattak. Az alfa hullámok (8-14 ciklus
másodpercenként) az ellazult ébrenlét vagy meditáció állapota közben jelentek meg. És a béta
hullámok (14-35 ciklus másodpercenként), a legegyenetlenebb formák kísérik aktív mindennapi
tudatosságunk összes változását. Mindezen ritmusok alatt pedig olyan feszültségek, amelyek sokkal
lassabban változnak - ezek akár több perces periódusok is lehetnek. A mai EEG gépek már kiszűrik
ezeket, mert megzavarják a görbék rajzolatát és amúgy is lényegtelennek minősültek.
Még nincs megállapodás afelől, hogy honnan származnak az EEG-feszültségek. A legegyszerűbb
volna az egyenárammal magyarázni őket, amelyek ugyanúgy állandóak és pulzálnak az agyon
keresztül, de ezt a legtöbb biológus számára lehetetlen volt elfogadni. A legfőbb alternatív elméletet,
amely szerint nagy mennyiségű neuron egyszerre tüzel[akciós potenciált{a membránpotenciál inger
hatására bekövetkező ugrásszerű megnövekedése, majd lecsengése}} generál], így tudnak utánozni
valós elektromos aktivitást, soha nem tudták bebizonyítani.
1939-ben W. E. Burge a University of Illinois-ról azt tapasztalta, hogy a fej és a test egyéb részei
között mért feszültség fizikai aktivitás során jóval negatívabbá válik, alvás közben gyengül, és
általános altatás során átfordul pozitívba. Nagyjából ugyanabban az időben fiziológusok és
neurológusok egy csoportja a Harvard Medical School-on tanulmányozni kezdte az agyat egy csoport
matematikussal együtt az MIT-ről. Ez a csapat a világ megváltására volt szánva. Tőlük származik sok,
mai modern kibernetikai elmélet, és ez vált a legfőbb számítógépekkel kapcsolatos amerikai
munkacsoporttá a második világháborúban. A csapat egyik legelső fontos elmélete volt, hogy az agy
analóg és digitális kódolás kombinációjával dolgozik.
A matematikusok egyike, a számítástechnika terén úttörő Neumann János dolgozta fel az
elméletet nagy részletességgel, bár alapjában véve az meglehetősen egyszerű. Az analóg
számítógépekben az információkban történt változást a feszültség nagyságában vagy polaritásában
történt analóg változások fejezik ki. Például, ha a számítógép azon dolgozik, hogy felhasználja és
tárolja egy kályha változó hőmérsékleteit, a hőfok emelkedését és esését utánozhatja a feszültségben
történt emelkedés és esés. Az analóg rendszerek lassúak és csak egyszerű információkat tudnak
kezelni, de nagyon pontosan tudnak kifejezni finom variációkat. Másrészről a digitális kódolás
hatalmas mennyiségű adatot tud nagy sebességgel közvetíteni, de csak akkor, ha az információt igen/
nem, ki/be darabokra lehet redukálni – tehát az 1 és a 0 jeleire. Ha az agy egy ilyen hibrid számítógép
lenne, ahogy ezek a korai kibernetikusok gondolkodtak, akkor az analóg kódolás tudná irányítani
neutronok nagy csoportjainak aktivitását olyan beavatkozásokkal, mint a bejövő üzenetek iránti
érzékenység növelése vagy csökkentése (néhány évvel később a neurológusok rájöttek arra, hogy
néhány neuron valóban úgy volt „hangolva”, hogy csak akkor tüzeljen, ha befogadtak egy
meghatározott mennyiségű impulzust). A digitális rendszer érzékelési és mozgató információt
továbbítana, de ennek az információnak a feldolgozása – memória, felelevenítés, gondolat és így
tovább – már a két módszer együttműködése által jönne létre. A feszültségváltozások, amelyeket
Burge talált, válaszul a tudat nagyobb változásaira, illeszkedni látszottak ebbe a szerkezetbe és a
megfigyeléseit aztán kibővítette a Harvard-MIT csoport és mások is. E munka legnagyobb részét
közvetlenül állatok és emberek felnyitott agyán végezték, sebészeti beavatkozás közben. Amikor az
együttműködő páciensek úgy döntöttek, hogy ébren maradnak az operáció közben (az agy nem
érzékeli a fájdalmat) az emberi érzékelést gyakran összefüggésbe lehetett hozni az elektromos
működést feltérképező adatokkal. Ebben a kísérletben közreműködő munkatársként majdnem az
összes nagy amerikai neurofiziológus – Waltert B. Cannon, Arturo Rosenblueth, Ralph Gerard, Gilbert
Ling, Wilder Penfield és mások is részt vettek.
A feltárt agyon végzett mérések gyorsan megerősítették a helyzeti feszültség létét [potential
voltage], valamint felfedtek lehetséges sérülési áramokat. Bármelyik alkalommal, amikor idegsejtek
csoportjai aktívan vezettek ingerületeket, egyben negatív potenciált is mutattak. Pozitív potenciálok
abban az esetben tűntek fel sejtsérülés esetén, ha az agy károsodott; ezek a potenciálok aztán
átterjedtek a sértetlen sejtekre, elfojtva azok képességét ingerületek küldésére vagy fogadására.
Amikor a kutatók alacsony negatív feszültségeket alkalmaztak neuronok egy csoportjára, az
érzékenységük növekedett; tehát gyöngébb inger hatására is impulzust generáltak. Az [externally]
alkalmazott pozitív potenciálok ellentétesen működtek: elnyomták az idegi funkciókat,
megnehezítvén az impulzus létrehozását. Így tényleg úgy tűnt, hogy létezik egy analóg kód, de hogyan
működött? A potenciálok magukból az idegsejtek által generált egyenáramokból származtak, vagy
pusztán sok akciós potenciál összegződése voltak, amelyek mind ugyanabba az irányba mozdultak és
ugyanarra a helyre érkeztek ugyanabban az időben?
Néhány választ Ling, Gerard és Benjamin Libet csodálatos kísérletsorozata adott meg a University
of Chicago-n. Békák agykérgét vizsgálták, ahol a neuronréteg csak egy sejt vastag és a sejtek úgy
vannak elrendezve egymás mellett, mint a katonák a szemlén, mindegyik egy irányba mutatva. Ilyen
területeken negatív potenciált találtak a dendriteken (rövid befelé érkező rostok), pozitív potenciált
pedig az axonok végén (a hosszabb kimenő rost). Ez stabil egyenáramot jelzett az ingerületátvitel
megszokott irányában. A teljes idegsejt elektromoson polarizált volt.

[ábra: Polarizált idegsejtek felsorakozva az agykéregben]

Kutatások más sorozatában, amelyet békákból eltávolított és tenyészetekben életben tartott

agyakon végeztek, a chicago-i csapat azt tapasztalta, hogy az egyenáramok nagyon lassú hullámokban
áramlanak keresztül az agykéreg felszínén, amelyeket mesterségesen is létre tudtak hozni bizonyos
vegyszerek, pl. a koffein alkalmazásával a felszín egy adott pontján. Amikor vágást ejtettek az agyon,
idegsejtek csoportjait roncsolva, ezek a mozgó egyenáram hullámok továbbra is átjutottak a vágáson,
ha a két oldal közvetlen kapcsolatban volt egymással. Ha a kutatók szétválasztva tartották a vágást és
megtöltötték sóoldattal, amely illett a testnedvekhez, a hullámok nem tudtak átjutni a vágáson. Ezek
különösen fontos megfigyelések voltak. Azt jelezték, hogy az áramot a neuronokon kívüli struktúrák
továbbították; átjutott a vágáson, ha a szélek összeértek, de a roncsolt neuronok mikroszkopikus
részei nem egyesültek volna ilyen egyszerűen. Az eredmények azt is megmutatták, hogy az áram nem
ionok folyamából származott, máskülönben a sós vízzel feltöltött résen átjutott volna.
 Élő békák sértetlen agyának tanulmányozása során, ugyanez a csapat potenciált fedezett fel az
agy frontális és hátsó része között. A frontális lebeny sok millivolt negatív volt a tarkói lebenyhez
képest, arra utalva, hogy áram folyik felfelé az agytörzsben és a két agyfélteke között az első részbe.
Abban az időben ezek a megfigyelések borzasztó furcsának tűntek. Nem illeszkedtek az idegek
működéséről szóló egyik elméletbe sem. Ennek eredményeként széles körben lettek mellőzve. A
neurofiziológusok többsége továbbra is folytatta az akciós potenciálok mérését és a rostok
ösvényeinek követését az agyban. Ez hasznos munka volt, de korlátozott. Az alapvető kérdések
megmaradtak.
Csak egy kutatócsoport folytatta ezt a munkát, nagyjából 10 évvel később Sidney Goldring és
James O'Leary, a st. louis-i Washington University School of Medicine neuropszichiáterei rögzítették
ugyanazt az egyenáramot a fejbőrből, a sebészi beavatkozás közben feltárt agyból, és majmok és
nyulak agyaiból. Ahogy előbb is megjegyeztem, a feszültségek több perc hosszú szabályos ciklusokban
váltakoztak, mint egy basso continuo[megszakítatlan mélyszólam] az EEG alatt. Valójában Goldring
és O'Leary hullámokat talált hullámokon belül: „a lassú amplitúdó felett kisebb feszültségváltozások
voltak.” Ezek, gyenge feszültségek lévén millivoltban mérhetőek (egy Volt milliomod része) 2-től 30-ig
tartó hullámú percenkénti ciklusokban váltakoztak, egyfajta pianissimo-ban szóló „belső hang”-ként
egy háromrészes elektromos fúgában.
____________________________________________________________________________________
Új Típusú Vezetés

Kínzóan tisztában voltam azzal, hogy nem rendelkezem „megfelelő” háttérrel a munkához, amelyet
elvégezni terveztem. Nem voltam hivatásos neurofiziológus, nem is ismertem egyet sem. Igazából,
miután beleszaladtam a kutatási bizottságba, az egyik tag félrevont, és őszintén azt tanácsolta –
„menjen vissza az iskolába, és csinálja meg a PhD-t, Becker. Akkor majd megtanulja, hogy ezek a
dolgok nevetségesek.” Viszont a legnagyobb neurofiziológusok közül néhányan ugyanúgy
gondolkoztak „ezekről a dolgokról”. Úgy vélték, kicsit talán túl elkapkodtuk az elektromos áram
kidobását a biológiából. Az elképzelésem, hogy visszategyem, nem volt annyira idegen, csak egy
kiterjesztése annak, amit ők mondtak. Én a test információátviteli rendszerét a perifériák felől
közelítettem meg, azt kérdezve: „Mi készteti a sebeket arra, hogy begyógyuljanak?" Ők a közép felől
indultak, azt kérdezve: „Hogyan működik az agy?” Ugyanazon a problémán dolgoztunk a két vége
felől megközelítve. Ahogy tanulmányoztam mindazt, amire rátaláltak és a biológia összes megoldatlan
problémáját, arra a meggyőződésre jutottam, hogy az élet jóval összetettebb annál, mint ahogy
gyanítottuk. Éreztem, hogy azok, akik az életet molekulák gépies interakciójára redukálták, egy hideg,
szürke, halott világban élnek, amely köznapisága ellenére a fantázia szüleménye volt. Azt ugyan nem
gondoltam, hogy az elektromosságról kiderülne, hogy a régi értelembe vett élan vitalnak fog
bizonyulni, de volt egy olyan megérzésem, hogy közelebb fog esni a titokhoz, mint a biokémia laborok
szaga vagy a boncterem konzervált szervei.
Volt még egy értékes segítségem, mikor nekikezdtem az elektromosság az életben betöltött
szerepének újraértékeléséhez. Szent-Györgyi Albert, aki már megkapta a Nobel díjat az oxidációval és
a C-vitaminnal kapcsolatos munkájáért, briliáns javaslatot tett a budapesti Tudományos Akadémián
tartott beszédében 1941. március 21-én. (Nézzék a dátumot: a második világháború szó szerint
körülötte tör ki, és ott van ő, és nyugodtan azon dolgozik, hogy lerakja egy új biológia alapjait.) A
biológia mechanisztikus megközelítéséről beszélve kijelentette, hogy amikor a kutatók az élő dolgokat
komponenseikre bontják, valahol a folyamatban az élet kicsúszik a kezeik közül és csak a halott
anyaggal dolgozva találják majd magukat. Azt mondta, „úgy tűnik, hogy néhány alapvető tény az
élettel kapcsolatban még mindig hiányzik, amely nélkül minden valós megértés lehetetlenség.” A
hiányzó alapvető tény után kutatva Szent-Györgyi felvetette az elektromosság visszaadását az élő
dolgoknak, de nem azon a módon, ahogy a századforduló körül gondolkoztak erről.
 Azokban a korábbi időkben, csak két ismert módja volt az áram vezetésének, az ionos és a fémes.
A fémes vezetést úgy lehet elképzelni, mint elektronok felhőjét, ahogy egy fém, általában egy vezeték
felszínén elmozdul. Az élőlények esetében ettől a lehetőségtől automatikusan el lehet tekinteni,
miután soha senki nem talált még bennük vezetékeket. Az ionos feszültséget ionok oldatokban való
mozgása gerjeszti – tehát olyan atomoké vagy molekuláké, amelyek azáltal rendelkeznek töltéssel,
hogy nagyobb vagy kisebb számú elektronnal rendelkeznek annál, mint ami ahhoz kell, hogy
kiegyenlítse protonjaik pozitív töltését. Miután az ionok jóval nagyobbak az elektronoknál, jóval
nehézkesebben jutnak át a vezető médiumon, és az ionos feszültségek rövid távolságok után elhalnak.
Jól működnek az idegrostok vékony membránjain keresztül, de lehetetlen volna fenntartani egy ionos
feszültséget még a legrövidebb ideg teljes hosszában is.
A félvezetés, a harmadik típusú áram, egy laboratóriumi különlegesség volt az 1930-as években.
És félúton a vezetők és a szigetelők között, a félvezetők nem hatékonyak abban az értelemben, hogy
csak kis feszültségeket tudnak szállítani – de ezeket hosszú távokra, és biztosan teszik. Ezek nélkül a
modern számítógépek, műholdak és az összes szilárd állapotú elektronikánk nem létezhetne.
A félvezetés csak olyan anyagokban jelenik meg, amelyeknek rendezett molekuláris szerkezetük
van, mint a kristályoknak, ahol az elektronok könnyedén tudnak mozogni egyik elektronfelhőből
másik elektronfelhőbe az atommag körül. Egy kristály atomjai precíz geometriai rácsokba
rendeződnek, amely különbözik az átlagos fémekben található megmerevedett dzsumbujtól. Néhány
kristályos anyagban találhatóak olyan rések a rácsban, ahova más atomok be tudnak illeszkedni. Ezek
az idegen atomok valószínűleg több vagy kevesebb elektronnal rendelkeznek, mint a rácsot alkotó
többi atom. Miután a rács struktúrájának erői minden atom körül ugyanolyan számú elektront
tartanak a helyükön, az idegen atomok többlet elektronjai szabadon mozdulhatnak keresztül a rácson
anélkül, hogy bármilyen atom lekötné őket. Ha az idegen atomok kevesebb elektronnal rendelkeznek
mint a többi, az elektronfelhőben lévő „lyukak” más atomok elektronjaival töltődhetnek föl, máshol
hagyva további lyukakat. Egy negatív feszültség, vagy N-típusú félvezetés nagysága a többlet
elektronok mozgásától függ; a pozitív feszültség, vagy P-típusú félvezetés pedig ezeknek a lyukaknak
a mozgása, amelyre gondolhatunk pozitív töltésként is.

[ábra: Az elektromos áram generálásának három módja]

Szent-Györgyi kijelentette, hogy a sejt több része rendelkezik olyan molekuláris szerkezettel,
amely elég elrendezett ahhoz, hogy a félvezetést támogassa. Ez az elképzelés majdnem teljesen
figyelmen kívül lett hagyva akkoriban. Még amikor Szent-Györgyi 1960-ban kiterjesztette az
elméletet a Bevezetés a szubmolekuláris biológiába című munkájában, a legtöbb tudós (kivéve
Oroszországban!) elutasította, mint előrehaladott életkorának egy bizonyítékát – de rám az a kis
könyv ösztönzőleg hatott. Úgy hiszem, kiderülhet, hogy talán ez az ember legfontosabb adománya a
tudomány számára. Ebben leírta feltételezését, hogy a fehérje molekulák, amelyek mindegyike
rendelkezik egy réssel, avagy pihenőhellyel mobil elektronok számára, hosszú láncokká
kapcsolódhatnak össze, így az elektronok egy félvezetéses áramban tudnak mozogni nagy
távolságokra, energiaveszteség nélkül – nagyjából, ahogy a dámajáték figurája át tud ugrani a többi
darabon akár a teljes tábla szélességében is. Szent-Györgyi felvetette, hogy az elektronok áramlása
hasonlatos lehet a fotoszintézishez (egy másik folyamat, amelyet segített tisztázni), amelyben
elektronok egyfajta vízesése zuhog lefelé fokról-fokra molekulák lépcsősorán, minden döccenésnél
energiát veszítve. A fő különbség az, hogy a fehérjék félvezetésénél az elektronok energiája
megőrződik és információként továbbítódik ahelyett, hogy a táplálék kémiai kötéseiben szívódna fel
és tárolódna.
Szent-Györgyi felvetésével a fejemben raktam össze a munkahipotézisemet. Feltételeztem egy
primitív, analóg kódolással működő információs rendszert, amely szoros kapcsolatban van az
idegekkel, de nem feltétlenül magukban az idegrostokban van elhelyezve. Úgy gondolkodtam, hogy ez
a rendszer félvezető egyenáramot használ, és hogy akár egymagában vagy az idegi impulzusos
rendszerrel egyetértésben szabályozza a növekedést, gyógyulást és talán más alapvető folyamatokat
is.
____________________________________________________________________________________
Az elmélet próbája

Az ügylet első rendelkezése az volt, hogy megismételjem Burr méréseit szalamandrákon, modern
felszerelés használatával. A referencia elektródot minden állat orra végére raktam és a vevő elektródot
pontról pontra végig a test középvonalán a farok végéig és aztán kifelé minden végtagon. Megmértem
a feszültségeket a test maradék részén is, majd szaggatott vonallal jelezve az erőt, összekötöttem
minden pontot, ahol a mérések ugyanolyan értéket mutattak.
Burr egyszerű, „a fej negatív, a farok pozitív”-formulájával ellentétben összetett mezőt találtam,
amely követte az idegrendszer elrendezését. Volt egy nagyméretű pozitív potenciál minden agyfélteke
fölött és valamivel kisebbek a brachiális és a lumbális idegdúcoknál minden végtagpár között. A
mérések növekvő negatív értéket mutattak, ahogy távolabb mozdultam ezektől a idegsejt
csoportoktól; a karok, lábak és a farokvégen volt a legmagasabb a negatív potenciál.
Kísérletek egy másik sorozatában azt mértem, ahogy a potenciálok megjelennek az idegrendszer
kifejlődésével szalamandra lárváknál. Elvágva az idegeket azon a ponton, ahol beléptek a lábakba –
tehát elválasztva a hosszú idegrostokat a sejttestüktől a gerincvelőben – szinte teljesen lenulláztam a
végtagok potenciáljait. De ha a gerincvelőt vágtam el, meghagyva a perifériás idegeket a sejttestekhez
kapcsolódva, a végtagok potenciáljai nem változtak. Kifejezetten úgy nézett ki, mintha a feszültség az
idegsejttestekben generálódna és onnan mozogna lefelé a rostokon.
Ahhoz, hogy az áram folyni tudjon, szükség van egy áramkörre; az áramot egy pontban kell
fejleszteni, végigküldeni egy vezetőn, és végül visszajuttatni a generátorba. Hajlamosak vagyunk
elfelejteni, hogy a 60 ciklusos váltóáram a fali konnektorban nem használódik el, amikor
felkapcsoljuk a lámpát, pusztán csak belevezetjük a földbe, amelyen keresztül végül vissza fog térni az
erőműbe.

[ábra: Elektromos mérések a szalamandrán]

Miután a méréseim pozitív értékeket mutattak az idegsejtek csoportjai fölött és növekvő negativitást
végig az idegrostokon, nagy összegben fogadtam volna arra, hogy az áram a sejttestekben
generálódik, különösen azért, mert ezek tartalmazták az összes „jó cuccot" – a sejtmagot,
sejtszervecskéket és a metabolikus összetevőket – míg az idegrostok csak viszonylag érdektelen
meghosszabbításai voltak a testeknek. Akkoriban úgy véltem, hogy az áramkör a feszültség az
izmokon keresztül a gerincoszlop felé való haladásával zárul.
Ez jó kezdet volt, de nem volt tudományosan elfogadható bizonyíték. Csak hogy egy dolgot
említsek, a találgatásom az áramkör visszatérési részével kapcsolatban gyorsan hamisnak bizonyult,
amikor megmértem a végtagok izmait és ugyanolyan előjelű polarizáltságot találtam náluk, mint
amilyenek a felszíni potenciálok voltak. Egy másik dolog az volt, hogy akkoriban fedezték fel, hogy
maga a kétéltűek bőre volt polarizált; a belső része ellentétesen a külső résszel, olyan különbségekkel,
mint amilyenek nagyjából az idegek membránjainak nyugalmi potenciálja volt – úgyhogy volt némi
esély arra, hogy a méréseimet a nedves bőrön keresztüli ionikus kisülések okozták. Ha ez így volt, a
bizonyítékom szó szerint elázott[illetve: wet~=rozoga, béna – lefordíthatatlan szójáték]. A
bizonytalanság legnagyobb része abból a tényből származott, hogy én az állat külső felén mértem,
feltételezve, hogy a generátorok és a vezetők belül hozzák létre azt a mintázatot, amelyet találtam.
Arra volt szükségem, hogy megfeleltessem a belső áramokat a külső potenciáloknak.
 Ez azelőtt volt, hogy a tranzisztorok teljesen átvették volna a vákuumcsövek helyét. Egy cső
karakterisztikája a belsejében lévő elektromos mező szerkezetétől függött, de a mező paramétereinek
kiszámítása előzetesen, számítógép nélkül, egy igen fáradságos munka volt, ezért a rádióműszerészek
gyakran készítettek egy analóg modellt. Felépítették a cső nagyméretű makettjét, megtöltve egy
vezető oldattal. Mikor feszültség alá helyezték, fel lehetett térképezni a mezőt a feszültség az oldat
különböző pontjain való mérésével. Úgy döntöttem, én meg csinálok egy szalamandra-makettet.
Rézhuzalokból összeraktam egy, az állat idegrendszeréhez hasonló modellt. Az agyhoz és az
idegdúcokhoz forrasztóanyag-cseppeket tettem. Miután a forraszanyagot réz és ón-cin [lead-tin~ón-
bádog] ötvözetből készítik, így minden központ két különböző fémből álló galvánelemként működött.
Aztán egyszerűen ezt az „idegrendszert” szendvicsbe raktam két, szalamandra-formára vágott
habszivacs lap közé, aztán átitattam a makettet a testnedveknek nagyjából megfelelő sóoldattal, hogy
helyettesítse az elektrolitot – a vezető oldatot, amely lehetővé teszi a két fémnek, hogy
akkumulátorként működjön. Működött. A mérések majdnem pontosan ugyanolyanok voltak, mint egy
igazi szalamandránál. Ez azt mutatta, hogy a belül lévő egyenáram tényleg előidézhette a
potenciálokat, amelyet a külső oldalon mértem.
Ha a modellem valóban az idegrendszer egy egyszerűsített formája volt, akkor ennek széles
körben is igaznak kellett lennie, úgyhogy a következőkben a teljes állatvilág körében kezdtem
vizsgálódni. Teszteltem férgeket, gilisztákat, halakat, kétéltűeket, hüllőket, emlősöket és embereket. A
bőrön miért potenciálok minden fajnál megfeleltek az idegrendszer elrendezésének. A férgeknél és a
halaknál csak egy területet mutatott pozitív potenciált – merthogy csak egy nagyobb idegközpont
volt: az agy. Az embereknél a teljes fej és a gerinc területe, a maga masszív neuronkoncentrációjával
erősen pozitív volt. A legnagyobb pozitív potenciált mutató három konkrét terület ugyanaz volt, mint
a szalamandráknál: az agy, a karfonat a lapockák között és a gerincvelő alapjánál lévő lumbális
megvastagodás. Mindemellett minden gerincesnél észleltem egy potenciált a fej középvonalánál,
amely azt jelezte, hogy egy egyenáram, amelyet Gerard is feltételezett, folyik az agy hátsó részéből az
elsőbe. Úgy tűnt, mintha az áram a retikuláris aktiváló rendszerből jönne, amely egy
keresztkötéses[crosslinked] neuronhálózat; az agytörzsből terjed szét a felsőbb központokba és
valószínűleg az alvás és az ébrenlét szintjeit és a figyelem összpontosítását vezérli.

[ábra: A szalamandra-makett]

[ábra: Minden állatban megjelenik egy egyenáram-mintázat]

[ábra: Az emberi egyenáram-mező sémája]

Ezzel együtt, hogy lássam, vajon a sérülési áram és a felületi potenciálok ugyanabból a forrásból
származnak-e, méréseket végeztem a szalamandrák végtagjain, miközben csonttöréseik gyógyultak.
(Ahogy az első fejezetben említettem, a csontgyógyulás a valós regeneráció egyetlen fajtája, amely az
összes gerincesre jellemző.) A végtagi áramerősségek úgy működtek, mint azok, amelyek az
újranövést kísérik. Egy pozitív zóna alakult azonnal a törés körül, noha a végtag többi része legalább
valamennyit megőrzött negatív potenciáljából. Aztán az ötödik és a tizedik nap között a pozitív zóna
megfordította a potenciált és erősebb negativitást mutatott, mint a végtag többi része, amint a törés
elkezdett gyógyulni.
Ezután úgy döntöttem, hogy ellenőrzöm Burge kísérleteit két évtizeddel azelőttről. Többféle
változást fogok eszközölni az idegrendszer állapotában és az ezekkel együtt járó változásokat fogom
keresni elektromos mérésekkel. Hogy jól meg tudjam csinálni mindezt, nagy szükségem volt egy
néhány ezer dollárra egy felszereléshez, amely több elektród méréseit tudta fogadni egyidejűleg, és
egyenként tudta ezeket rögzíteni egy diagramon. Az esélyeim, hogy hozzájutok ehhez a pénzhez
csekélyek voltak, hacsak nem tudtam publikálni egy irományt gyorsan.

[ábra: a DC-mező a törés mellett]

Úgy döntöttem, azt a felszerelést használom, amellyel a tudatban történő legalapvetőbb – az altatás
során – bekövetkező változásokat kísértem figyelemmel.
Burge-nek igaza volt. Az elektromos válaszok drámaiak és kétségbevonhatatlanok voltak. Ahogy
minden állat kezdett elaludni, a perifériás feszültségek nullára estek és mélyaltatásban a végtagoknál
és a faroknál bizonyos mértékig átfordultak pozitívba. Normális állapotba pont az állat ébredése előtt
álltak vissza.
Éppen elég anyagom volt egy rövid tanulmányhoz, és úgy döntöttem, megpróbálkozom egy
orvosi elektromossággal foglalkozó magazinnal, amelyet nem sokkal korábban indított a
Rádiómérnökök Intézete. Bár a legtöbb anyag, amit megjelentettek ártalmatlan és jelentéktelen volt,
úgy találtam, hogy a mérnökök gyakrabban voltak elfogulatlanok a biológusoknál, úgyhogy mindent
egy lapra tettem föl; beküldtem a teljes hipotézist – analóg idegrendszer, félvezetett áramok,
gyógyulásvezérlés, az összes munka. A szerkesztő imádta és küldött nekem egy lelkes levelet a
munkám elfogadásáról, a további kísérletekre való ajánlásokkal mellékelve. Ezek között a legjobb volt,
hogy hamarosan kaptam egy kisebb adományt is és megvehettem a multielektródás rögzítőmet. Nem
sokkal később alá is támasztottam az altatási méréseket, és most ezzel a rendszerrel, amellyel a teljes
testet tudtam figyelni, képes voltam a felszíni feszültségek teljes mintáját összefüggésbe hozni az állat
aktivitásának szintjeivel, ébrenléti állapotban. Az agy elülső részének negatív potenciáljai és az
idegrendszer perifériás része az ébrenléttel, érzékszervi ingerekkel és izommozgásokkal voltak
kapcsolatban. Minél nagyobb volt az aktivitás, annál nagyobbak voltak a negatív értékek. A pozitívba
történő váltás pihenés és még inkább alvás közben történt.* [* Ezt csak később tudtam meg, de egy
H. Caspers nevű másik kutató hasonló felfedezést tett, nagyjából ugyanabban az időben.]

[ábra: Az egyenáramok változása altatásban]

A szilárdtest elektronikával kapcsolatos olvasmányaim alapján találtam egy másik módszert,

amellyel feszültséget találhattam a szalamandrákban. Szerencsére olcsó is és könnyű is volt;
megcsinálhattam további felszerelések vásárlása nélkül. Az egészben az volt a legjobb, hogy csak
abban az esetben működhetett, ha az áram félvezetett volt.
Tételezzük fel, azt hiszed, hogy áram folyik egy vezetőn keresztül – egy szalamandra végtagján, a
példának okáért. Erős mágneses mezőbe helyezed, hogy az erővonalak a megfelelő szögekben
metsszék a vezetőt. Aztán egy másik vezetőt helyezel (amely nem vezet áramot) merőlegesen mind az
eredeti vezetőre (ami a végtag), mind a mágneses mezőre. Ha van áram abban a valamiben, amit
tesztelsz, a töltés hordozóinak egy részét a mágneses mező eltéríti a másik vezetőbe, amely
feszültséget produkál, és amit pedig meg tudsz mérni. Ezt Hall-feszültségnek hívják az úriember
után, aki felfedezte. A szépsége ennek az, hogy ez mind a három áramtípusnál másképpen működik. A
mágneses mező bármilyen adott erősségénél a Hall-feszültség arányos a töltés hordozóinak
mobilitásával. Egy oldatban az ionok viszonylag nagy méretűek és a mező kevéssé téríti el őket. A
vezetékben lévő elektronokra a fém természete hat kényszerítőleg. Mindkét esetben a Hall-feszültség
csekély és nehéz észlelni. A félvezetőkben lévő elektronok ugyanakkor nagyon szabadon
mozoghatnak, és jóval gyengébb mezőkkel is produkálnak Hall-feszültségeket.
Miután találtam egy nagy C-formájú állandó mágnest, egy olyan dolgot, amire az
elektromágnesek megjelenése után nem volt túl nagy kereslet, elkészítettem a felszerelést. Vettem egy
mély lélegzetet, ahogy az első elaltatott szalamandrát a műanyag támasztékra helyeztem az egyik
mellső végtagjával kinyújtva. Úgy raktam rá az elektródokat, hogy könnyedén a végtaghoz érjenek,
mindkét oldalra egyet, a mágnest pedig oly módon állítottam be, hogy a pólusai a végtag fölé és alá
kerüljenek; közel, de nem érintve a végtagot. Néhány percenként végeztem feszültségméréseket, a
mágnessel és anélkül is, ahogy az állat visszanyerte tudatát. Ugyanakkor megmértem az egyenáram
feszültséget is az ujjak végétől a gerincvelőig. Mélyaltatásban a DC-feszültség a végtag hosszában
nulla volt, ahogy a Hall-feszültség is. Ahogy az altatásnak elkezdett elmúlni a hatása, a normál
potenciál a végtag teljes hosszán fokozatosan kezdett visszatérni, és ugyanígy tett a csodálatos Hall-
feszültség is. Ez a végtagi feszültséggel együtt nőtt, míg az állat teljesen magához nem tért, és le nem
mászott a berendezéséről. A kísérlet minden egyes alkalommal működött, de nem hiszem, hogy
valaha is elfelejteném az izgatottságot, ahogy a készülék tűjét figyeltem, amint rögzítette a Hall-
feszültség első jeleit.

[ábra: a Hall-effektus]

Ez a kísérlet egyértelműen bemutatta, hogy valós elektromos áram folyik keresztül a

szalamandra mellső lábán, lényegében pedig azt is bizonyította, hogy ez az áram félvezetett.
Valójában az általam elvégzett féltucatnyi teszt az elméletem minden pontját megerősítette. Azok a
tudományos eredmények, amelyekről nem adnak hírt olyanok, mintha nem is léteznének – mint a
félkezes taps hangja. A tudósok számára a kommunikáció nem csak felelősség – ez a legfőbb
örömünk. Egy jó eredmény egy tiszta, gyönyörű kísérletből olyan öröm, amelyet egyszerűen meg kell
osztanod, és alig vártam, hogy nyomtatásban lássam ezeket az adatokat. Ezúttal egészen a csúcsig
mentem. Az amerikai tudományban A magazint találóan Science-nek hívják. Minden szám minden
területről – a csillagászattól a zoológiáig – tartalmaz tanulmányokat, ezért egy publikáció azt jelenti,
hogy egy tanulmány a szakirány szempontjából több mint szignifikáns. Az enyémet elfogadták, én
pedig ujjongtam.
Három nagy tanulmányt publikálva három nagy magazinban a kutatásban töltött első évem után
úgy éreztem, hogy megérkeztem. A világnak ugyanakkor megvannak a módszerei arra, hogy helyre
rakjon téged, és a tudomány játékában ezt a módszert forrásmegjelölésnek hívják. Lényegtelen,
mennyire fontos a tanulmányod, nem jelent semmit, hacsak nem jelölik meg referenciaként mások új
tanulmányaikban, és nem kapsz tekintélyes számú felkérést az újranyomásra. Mindkét tekintetben
megbuktam. Kezdtem megérteni, hogyan bánik a tudomány az olyan új elképzelésekkel, amelyek a
régiekkel ellentétesek.
Elkedvetlenedésem ugyanakkor nem tartott sokáig. Tudományos munkát annak szeretetéért
végeztem, nem pedig dicséretért. Éreztem, hogy az elképzeléseimből és kutatásomból kiemelkedő
elméletek fontosak és szenvedélyesen elköteleződtem a kipróbálásukra. Tudtam, ha valaha is azt
tűzném ki célul, hogy megváltoztassam bárkinek a gondolkodásmódját is, nagyon vigyáznom kell,
nehogy félreértelmezzek adatokat. Egyre mélyebbre merülve az idegek elektromos tulajdonságaiba
beláttam, hogy olyan témába készülök fejest ugrani, amihez tényleg nem konyítok – a fizikába.
Meghoztam életem egyik legjobb döntését; munkatárs után néztem.
Az alap kutatók a State University of New York Upstate Medical Center-ben, amely a VA
kórházzal volt kapcsolatban, nemcsak hogy közömbösek voltak, de rettegtek attól, amit csinálok és
nem tették kockára a hírnevüket azzal, hogy bármilyen módon közreműködjenek velem. Úgyhogy
átsétáltam az utca másik oldalára a Syracuse University fizika tanszékére és beszéltem az elnökével,
egy csillagásszal, akit néhány évvel azelőtt ismertem meg, mikor vállalkoztam az északi fény
megfigyelésére a Nemzetközi Geofizikai Év[1957. július 1. – 1958. december 31.] alkalmával. Pár perc
gondolkodás után ajánlott egy Charlie Bachmann nevű fickót a harmadik emeleten, aki talán „olyan
őrült, mint ön”, és szerencsét kívánt.
 Abban a pillanatban, ahogy kinyitottam az ajtót, tudtam, hogy jó helyen vagyok. Ott volt Charlie
egy munkapad fölé hajolva, egy elektromágnessel és egy élő békával.

Öt
A tudatosság áramköre

Charlie és én átbeszéltük az egész délutánt egy gyümölcsöző, 15 éven át tartó együttes munka
kezdeteként. Számomra az egészben a legjobb a barátsága és nyitott szelleme volt. Ő is tudta szintén,
hogy sok a tanulnivaló. A kapcsolatunknak volt egy felbecsülhetetlen értékű mellékhatása: átküldött
néhányat a legtehetségesebb végzős diákjai közül a laboromba, hogy a disszertációjukon dolgozzanak
– és hogy később munkatársaim legyenek a kutatásban. Andy Marino, Joe Spadaro és Mária
Reichmanis a kutatócsoport nélkülözhetetlen részeivé váltak. Charliehoz hasonlóan folyamatosan új
ötletekkel álltak elő, és segítettek megteremteni az intellektuális kalandvágy légkörét, amely a
labormunkát kreatívvá teszi.
____________________________________________________________________________________
Zárul az Áramkör

Charlie első hozzájárulása az volt, hogy ellenőrizte a berendezéseket és igazolta a méréseket,

amelyeket a szalamandrákon addig végeztem. Miután meggyőződött arról, hogy minden valós,
megbeszéltük, mi a következő tennivaló.
„Hát – mondta Charlie – ahhoz, hogy erről az áramról többet tudjunk, be kell mennünk az állatba
– feltárni az idegeket és ott megmérni a feszültséget.”
„Ezt könnyebb mondani, mint megcsinálni – vetettem ellen –; csak az, ha belevágunk az állat
lábába, roncsolni fogja a szöveteket és sérülési áramot generál. Ez pedig téves adatokhoz vezet.
Emellett nem lesz egy biztos pont, ahova a referencia elektródot lehetne rakni.”
Charlie adott nekem egy leckét az elektronika alapjairól. Egy, a vezetékbe belépő feszültség
csökkenni fog, ahogy az áram folyik, tehát lesz egy egyenletes feszültségesés az adott hossz minden
részében. Csak annyit kell tenni, hogy mindkét elektródot a vezető mentén helyezzük el, a referencia
elektródot közelebb téve ahhoz, amit a forrásnak gondolunk. Ha állandó hosszúságot alkalmazunk az
elektródok között, össze tudjuk hasonlítani a feszültségesést a különböző vezetékekkel és a változó
mérési értékekkel a teljes rendszerben, illetve annak bármelyik részén.
Már csak sebészkednem kellett. Úgy döntöttem, kecskebékákkal fogunk dolgozni, amelyek hátsó
lábai hosszúak voltak és szép nagy ülőideg volt bennük. Egyszerű volt megtalálni és egy apró, óvatos
vágással lehetett feltárni, behatolva az izmok közé ahelyett, hogy átvágnám őket. Több, mint két és fél
centinyi ideget sikerült elkülönítenem vérzés vagy szövetroncsolás nélkül, egy műanyag lapot alá
csúsztatva, hogy ne vegyen fel jeleket a környező izmoktól. Megmértük a feszültség változását egy
sztenderd egy centiméternyi hosszon. Az érték ugyanakkora volt mindegyik békánál. Mély altatásban
teljesen hiányzott, vagy nagyon alacsony volt; ahogy az altatás hatása kezdett elmúlni, egy állandó 4
millivoltos esést mutatott egy centiméteren, mindig egyenletesen pozitívvá válva a gerincvelő, és
negatívvá az ujjak felé haladva.
Néhány békánál átvágtuk az ideget a mérési terület fölött, amikor is a feszültség eltűnt – egy
másik jeleként annak, hogy az áram valójában az idegben folyt. A feszültségek kicsivel később
visszatértek, de nem ugyanolyanok voltak, mint azt megelőzően. Úgy véltük, ezek a másodlagos
feszültségek talán csalnak – hamis értékek, amelyeket külső tényezők okoznak –, mert olyan sérülési
áramok okozzák őket, amelyek magából az ideg átvágásából származnak, vagy más szövetekből, ahol
a bemetszést csináltam azért, hogy átvágjam az ideget.
Charlie aztán azt ajánlotta, hogy az idegek nagyobb hosszában végezzünk méréseket, és ekkor
futottunk bele egy rejtvénybe. A csodásan reprodukálható feszültségeket, amiket korábban mértünk,
nem lehetett megismételni, hogyha a mérés hosszát 2 centiméterre növeltük, közel a térdhez.
Kétszeres nagyságú potenciálra számítottunk ahhoz képest, mint amit 1 centiméteres hosszon
mértünk, de ez gyakran alacsonyabb vagy magasabb volt annál, mint amilyennek lennie kellett volna.
Kitartottam amellett, hogy a preparálás helyi sérülési áramot okozott, amely kiszámíthatatlanná tette
a méréseinket. Azonban Charlie kijelentette, hogy jó békasebész vagyok, és nem tűnik úgy, mintha
bármennyivel is nagyobb roncsolást okoznék, mint azelőtt. Azt kérdezte, „lehet bármilyen különbség
az idegben, ahol kiterjesztetted a preparációt?"
– Nem valószínű – mondtam – az ülőideg valóban két ágra tagolódik, de csak a térd alatt lehet
őket megtalálni, ahol az egyik rész a lábszár elejéhez, a másik a hátsó részhez megy.”
– Hogyan honnan tudod, hogy nem még azelőtt válik szét, hogy a térdhez érne? - kérdezte.”
Igaza volt. Nem is rossz egy fizikustól! Az ideg valóban szétvált, de a két részt az ideghüvely
tartotta össze, amíg át nem jutottak a térden. El tudtam távolítani a hüvelyt és szétválasztani a két
részt. Mikor mindkettőn mértünk, azt láttuk, hogy a két rész polarizációja ellentétes volt. Az első rész
feszültsége a lábujjak felé esett pozitív szintre. A hátsó ág a csípői szálhoz hasonló irányban volt
polarizált, de itt a feszültség esése mindig nagyobb mértékű volt. Az elülső szálban az áram láthatólag
ellentétes irányban folyt, mint az ideg többi részén. Az érdekes dolog az volt, hogy amikor összeadtuk
a feszültség növekedéseket az 1 cm-es hosszakon mindkét ágról – 4 millivolt pozitív és 8 negatív egy
átlagos béka esetében –, durván ugyanakkora feszültségesést kaptunk, mint amit a főidegnél
találtunk, nagyjából 4 millivolt negatívot centiméterenként. Elsőre ennek nem volt semmi értelme.

[ábra: A DC-áramkör békáknál]

Egy sugallat hatására fogtam egyet-egyet az idegek darabjaiból, és elküldtem őket a patológiára,
hogy metszetet készíttessek belőlük mikroszkóp tárgylemezre. Azt láttam, hogy az ideg villájának
elülső részében lévő rostok kisebbek voltak, mint a másikban. És a villanykörte felkapcsolódott! Az
ülőideg az, amit vegyes idegnek [mixed nerve] hívnak. Egyszerre rendelkezik mozgató és érző
neuronokkal. Az érző rostok általában vékonyabbak a mozgatóknál, ezért úgy nézett ki, mintha az
elülső ág csak érző lenne, a hátsó pedig csak mozgató. Vélhetően az egyenáramú rendszernek szintén
vannak bejövő és kimenő részei. Méréseket végeztünk más olyan idegeknél, amelyekről tudtuk, hogy
vagy egyik vagy másik típusúak. A combcsonti [femorális] ideg a comb első részén majdnem teljes
mértékben mozgató funkciót végez, és (egészen biztosan) növekvő negatív potenciállal rendelkezik a
gerinctől távolodva. A gerincidegek, amelyek a béka hátát borító bőrt szolgálják ki, érző rostok,
amelyek növekvő negatív feszültséget mutatnak a gerinc felé.
Most láttuk, hogy ha a mozgató és az érző idegek összejönnek egy reflexívben, az áram folyása
egy töretlen hurkot alkot. Ez megoldotta azt a talányt, hogy mi zárja be az áramkört: az áram
idegeken keresztül tért vissza, nem valamilyen más szövetben. Pont, ahogy Gerrard rájött az agynál,
az idegek mindenhol a testben hasonlóképpen voltak polarizáltva, pozitívak a bejövő rostnál, a
dendritnél; és negatívak a kimenőnél, az axonnál. Megértettük, hogy ez az elektromos polarizáltság
lehet az, ami úgy irányította az ingereket, hogy csak egy irányba tudtak elmozdulni – konzekvenssé
téve az idegrendszer működését.
____________________________________________________________________________________
Az Ezermester és egy Tettestárs

Charlie segített az elektronmikroszkóp kifejlesztésében amelynek eredményeképpen a fiziológia

összes nagy nevét ismerte. Kevéssel az ülőideg-kísérletek után az egyike ezeknek az ismerősöknek
Syracuse-ban járt, hogy előadást tartson és hívtuk, hogy nézzen be a laborba. Miután körbevezettük
és elmondtuk a munka hátterét, megmutattuk neki a legfrissebb eredményeinket. Elaltattunk négy
békát és kipreparáltuk a lábaikat, feltárva mind a nyolc ülőideget, és megmértük mind a tizenhat
ágat. A mérések makulátlanok voltak. Mindegyik ideg azt a feszültséget és polaritást mutatta, amit
megjósoltunk. Büszkén kérdeztük: „Na, mit gondolsz?”
– Barkácsolás, csak barkácsolás – válaszolta – mindenki tudja, hogy nincs áram az idegekben. Aztán
hirtelen eszébe jutott, hogy sürgető ügyletei vannak valahol máshol és sietősen távozott,
nyilvánvalóan attól tartva, hogy mindebből valami átragad rá.
Charlie majdnem soha nem káromkodott, de aznap igen. A véleményének a lényege az volt, hogy
biztosan van különbség fizikusok és biológusok között. Az előbbi legalább vet egy pillantást az új
bizonyítékra, míg az utóbbi zárva tartja szemét és elméjét. Onnantól fogva mindig az „Ezermester”-re
hivatkoztunk, ha hasonlat kellett a vaskalaposságra.
Folytattunk még néhány megfigyelést békaidegeken. Akkorra már beköszöntött a tél. Ez nem
kellett volna, hogy számítson – a labor hőmérséklete egész évben ugyanolyan volt, a békák pedig nem
szűntek meg táplálkozni és nem hibernálták magukat, ahogy ezt vadon élve tették volna – mégis volt
különbség. A békák feszültségei jóval alacsonyabbak voltak, hosszabb ideig maradtak öntudatlanok a
megszokott adag altatóval, és véredényeik jóval törékenyebbek voltak. Valahogyan képesek voltak
érzékelni a telet?
Ha a DC-rendszer úgy működött, ahogy elképzeltük, akkor a külső mágneses mezők képesek
lehettek befolyásolni. A Hall-hatás-kísérletben már bemutattam, hogy tényleg így történik, de ott erős
mezőt használtam, többezer gauss nagyságút. A Föld mágneses mezeje nagyjából csak fél gauss,
viszont valóban változik évenkénti ciklusban. Abban az időben volt még egy tudós, aki azt mondta,
hogy ennek a gyenge mezőnek hatalmas befolyása van az élet egészére. Frank A. Brown a
Northwestern University biológusa, aki a mindenütt jelenlévő biológiai ciklusokat tanulmányozta –
hullámszerű változások a metabolikus funkciókban, mint például az alvás és ébrenlét váltakozása –,
azt állította, hogy a Föld mágneses mezejének hasonló ritmikussága az élet ritmusainak
metronómjaként működik. Noha a bizonyítékai jók voltak, senki sem figyelt rá a 60-as évek elején,
viszont nekem úgy tűnt, hogy valamit hozzá tudunk tenni Brown erőfeszítéseihez. Találtunk egy
kapcsolatot, amelyben ez a hatás meg tud jelenni.
Leírtam az ülőideg méréseit és csatoltam a téli békákkal kapcsolatos megfigyeléseket. Beküldtem
a Science-nek, de vissza is kaptam azonnal. Azt hiszem, a szerkesztőknek kétségei voltak, miután
megjelentették az írásomat a Hall-hatásról. A következőre a talán még jobb angol megfelelőjénél, a
Nature-nél próbálkoztam, amely viszont befogadta. Ezúttal kaptam újranyomtatásra vonatkozó
kérelmeket. Ami még fontosabb, a beszámoló a Frank Brown-nal való levelezéshez vezetett; sok éves
párbeszédhez, amely segített rátalálni azokra a felfedezésekre, amelyek leírását a 14. fejezet
tartalmazza.
Még egy módja jutott eszembe annak, hogy ellenőrizzük, hogy az idegekben folyó áram
félvezetett-e. Lefagyaszthattuk az elektródák közti idegszakaszt. Ha az áramot ionok hordozták, akkor
azok a lefagyasztott részen szintén megfagytak volna. Ugyanakkor, ha a töltés hordozói elektronok
valamilyen fajta félvezető rácsban, a mozgékonyságuk éppenhogy nőtt volna a fagyasztással, a
feszültség pedig emelkedett volna.
 És ez volt az. Mindig, amikor megérintettem az ideget egy kis üvegcsővel, amely folyékony
nitrogént tartalmazott, a feszültség felszökött. Bár talán csak károsítottam az ideget a csővel vagy épp
a fagyasztással. Talán az emelkedés csupán sérülési áram volt. Hogy ellenőrizzem, egyszerűen
átvágtuk az ideget közel a gerincvelőhöz; az idegben lévő feszültség nullára esett, aztán alkalmaztunk
újra folyékony nitrogént. Ha a hideg valóban egy félvezetett áramot erősített, akkor nem találhattunk
feszültséget most, még a fagyasztás után sem – és nem is találtunk. Tehát az áram emelkedése nem a
barkácsolás eredménye – vagyis az idegek valamilyen sérülése, a fagyasztás vagy a üvegcső érintése
miatt.
Ez eldöntötte. Próba próba után igazolta az egyenáram-rendszer működését. Most azt kellett
látnunk, hová vezet minket a koncepció, majd út közben meg kell próbálnunk meggyőzni néhányat az
Ezermesterek közül. Rengeteg ötletünk volt a további munkára, de most az elsődleges fontosságú az
volt, hogy néhány megbízható forrást találjunk ahhoz, hogy biztosítsuk magunkat anyagilag.
Továbbra is folytatódtak a problémáim a VA kutatóirodával. Miután megkaptam a második
támogatási összeget abból a forrásból, gyorsan rájöttem, hogy jóváhagyatni és elkölteni az két
különböző dolog. Ahhoz, hogy felszerelést rendeljek – még olyan egyszerű dolgokat is, mint
kémcsövek vagy drótok az elektródákhoz – ki kellett töltenem egy nyomtatványt és odaadni a
kutatóiroda titkárnőjének. Neki egy másik nyomtatványt kellett kitöltenie és aláíratnia a kutatási
igazgatóval. Ez a nyomtatvány tovább ment az ellátási szolgálathoz, ahol egy írnok kitöltött egy
harmadik nyomtatványt, hogy ténylegesen megrendelje a cuccot. Hát, a megrendeléseim elkezdtek
nem kitöltődni.
A panaszkodás folyamatában szereztem néhány barátot a titkárnők között és rájöttem, hogy az
igazgató tart be nekem azzal, hogy pusztán csak nem írja alá a nyomtatványaimat. A titkárnője
megoldotta a gondomat. Az igazgató egy halogató típusú ember volt. Egy nagy köteg papír gyűlt fel
mindig az asztalán, amíg a titkárnője azt nem mondta neki, hogy most már azonnal el kell intézni
őket. Akkor egyszerre aláírta az összeset anélkül, hogy bármelyikre is vetett volna pillantást. A
titkárnője, akinek borzasztóan le vagyok kötelezve, egyszerűen csak visszacsúsztatta a kérelmemet a
halom közepére, általában késő péntek délután. Az igazgató több alkalommal jött be az irodámba, és a
felszerelés új darabjait megpillantva megjegyezte, „Nem emlékszem, hogy ilyet rendeltem volna
önnek.”
– Nem? – kérdeztem édesen – Beszéltünk róla, és sok pénzem maradt még az adományból, úgyhogy
azt mondta, rendben van.
Ez jobb volt így, mintha minden egyes darabon vitatkozni kellett volna és vigyáztam, hogy ne
költekezzek túl. Nem hinném, hogy valaha is rájött volna a dologra.
Mindemellett hamarosan szembekerültem egy jóval komolyabb fenyegetéssel. A VA és az
orvosképző között rengeteg főnököm volt, és mindannyian „kutatást” végeztek. Ugyanakkor a
kutatási szolgálat éves beszámolója szerint többet publikáltam, mint az összes felettesem együtt véve,
évi pár ezer dollárból, míg néhányan közülük negyven-ötvenezret is kaptak. Megszegtem a régi
szabályt, mely szerint soha nem szabad többet csinálod, mint a felettesed.
Az egyike ezeknek a fickóknak feltűnt a laboromban egy nap. Ez már önmagában is
eseményszámba ment, miután soha nem tartozott a támogatóink közé; valójában a viszonyunk
meglehetősen feszült volt. Mindemellett aznap nagy érdeklődést mutatott az iránt, amit csináltam és
"tett egy ajánlatot, amit nem tudtam visszautasítani.”
„Mit szólna, ha annyi pénzt kapna, amennyire szüksége van?”
Azt válaszoltam, hogy az nagyszerű volna, miközben azon tűnődtem, hogy ez hogyan történhetne
meg.
– Nem gond. Csak azt kell tennie, hogy engem is a projektben résztvevők közé számít. Mindössze
annyit kérek cserébe, hogy az én nevem is fel legyen tüntetve minden publikációban.
 Eltelt egy pár pillanat, amíg felfogtam, amit hallok. Aztán megmondtam neki, hogy mit kezdjen a
befolyásával.
Néhány hónappal később rájöttem, hogy a területi sebészeti konzultáns – lényegében isten után
az első a VA hierarchiájában – látogatást tesz a kórházban egy jelentés alapján, amelyet az én önjelölt
„jótevőm” írt, mely szerint túl sok időt töltök kutatással, elhanyagolva a pácienseimet. Szerencsére
elég sok belső harc folyt a feletteseim között, és az egyikük, aki a vádaskodó fickónál nagyobb
hatalommal rendelkezett, támogatott engem. Az indítékai kevésbé egy ígéretes kutatási program
támogatásáról, sokkal inkább a másik ember megszégyenítéséről szóltak, de én tisztázódtam.
Világos volt az is, hogy katasztrófa felé sodródom azáltal, hogy függök a VA pénzétől. Külső
támogatásra volt szükségem. Megrövidítettem a kutatásra szánt időt, hogy két kérelmet elkészítsek.
Az egyik, amelyet hadseregnek küldtem el, azt hangsúlyozta ki, hogy az egyenáramban rejlő
lehetőségek elősegíthetik a gyógyulást. Miután a hadsereg ügyletei jó néhány sebet produkálnak, úgy
véltem érdeklődnek majd, de nem. A kérvényt azonnal elutasították, ám egy érdekes dolog történt
nagyjából egy hónappal később. Kaptam egy távolsági hívást egy elismert ortopéd sebésztől, aki egy
déli orvosképző iskolában volt professzor. „Kaptam támogatást a hadseregtől ahhoz, hogy az
egyenáram sebgyógyulást elősegítő hatását kutassam – dorombolta – és eltűnődtem, hogy talán
önnek lennének javaslatai arra, hogyan lehetne ezt a legjobban felhasználni.”
Úristen, hát odakinn mindenki ennyire tetű? Természetesen, amikor utánanéztem az embernek
láttam, hogy abszolút semmilyen háttérrel nem rendelkezik a bioenergetikában. Épp csak ott volt a
hadsereg vizsgálati bizottságában, tanácsolva kérelmem elutasítását – aztán fordult egyet és elfogadta
az ötletet a saját nevében, ezúttal megszerezve a jóváhagyást, miután ő, az ember a hírnévvel és a
barátaival a vizsgálóbizottságban, fogja megcsinálni, egy ismeretlen senkiházi helyett.
A második kérelmet a Nemzeti Egészségügyi Intézetnek [National Institute of Health – NIH]
küldtem el. A szakterületemen maradva a csont szilárdtest fizikájának a tanulmányozását
indítványoztam végső fokon arra számítva, hogy rájövök, az egyenáram képes elősegíteni a
csontgyógyulást. A támogatást jóváhagyták, de csak annyi pénz erejéig, hogy csak egy részét tudtam
elvégezni annak, amit szerettem volna. És bár jó volt, hogy van egy védőfal, egy forrás, amely nem
helyi irányítás alatt áll, mindemellett szükségem volt némi politikai befolyásra, hogy stabilizáljam a
helyzetet Syracuse-ban. Közvetlenül az orvosképző dékánjához fordultam.
Carlyle Jacobsen kedves fickónak tűnt, nem olyannak, aki formaságokhoz vagy pozíciókhoz
ragaszkodik, és úgy gondoltam, őszintén beszélhetek vele. Összegyűjtöttem munkáim újranyomásait
és az irodájába mentem.
– Uram – kezdtem –, az utóbbi néhány évben kutatást végeztem az egyenáram elektromos
hatásairól az élő dolgokra. Néhány munkámat meg tudtam jelenteni jó nevű magazinokban, és úgy
gondolom, ez egy nagyon a fontos munka. Ugyanakkor nagy problémát okoz, hogy támogatást
szerezzek a VA-tól. A kérvényeimnek a bizottság politikusai állják útját. Eközben ugyanezek az
emberek ötször többet költenek annál, mint amit én kapok, de nem publikálnak egy nyomorult dolgot
sem.” Tartottam tőle, hogy elragadtattam magam, de Jacobsen dékán csak ült és figyelt, amíg be nem
fejeztem.
– Végzett bármilyen kísérletet az egyenáram aktivitással kapcsolatosan az idegrendszerre? – kérdezte.
Ez egy váratlan kérdés volt, de elmondtam, hogy milyen munkát végeztem szalamandra és béka
idegekkel.
Kiderült, hogy végzett némi kutatást idegeken, néhány évvel azelőtt – Ralph Gerarddal! Nagyon
lelkes volt. „Sokkal tovább jutott, mint mi valaha – mondta –; soha nem reméltük, hogy
összefüggésbe tudjuk hozni az agyi áramokat a teljes testi rendszerrel. Mennyire van szüksége?”
25.000 dollárt kértem a következő két év mindegyikére, de tisztáztam, hogy egyedül nekem kell, hogy
az összeget kijelöljék, vagy soha nem fogom látni.
 – Ne aggódjon! – mondta – Egyenesen visszamehet a laborjába. Meg fogom szerezni önnek.
Bárcsak együtt dolgozhatnánk!”
Alighanem azonnal tárcsázta Washington-t, ahogy az ajtó becsukódott mögöttem, mert a
következő nap a kutatás vezető üzenetet kapott a VA Központi Irodájától, jóváhagyva a kért összeg
kiutalását nekem, és csak nekem. Nem értette, és én is teljes értetlenséget mutattam.
Úgy véltem, már semmit nem tehetek, hogy a kutatási igazgató ennél is kevésbé kedveljen,
úgyhogy léptem még egyet. Felkerestem a kórház igazgatóját és közöltem vele, hogy több helyre van
szükségem. Miután hallott a Washingtonból érkező támogatásomról, a legteljesebb mértékben
segítőkész volt, és hamarosan szinte egy lakosztályom volt a legfelső emeleten.
Hirtelen a kutatás egy teljesen új birodalma került elérhető közelségbe. Charlie és én szinte nem
is tudtuk, hova forduljunk. Az első és legfontosabb lépésünk volt, hogy felvesszük Andy Marino-t
technikusnak. A fizetés sokat jelentett a számára, intelligenciája és elkötelezettsége pedig még többet
nekünk. Sínen voltunk.
____________________________________________________________________________________
Az Elektromágneses Agy

Ha az áram irányította az idegi működést, úgy az agyban, ahogy a test többi részében is, akkor az
öntudat szabályozásában is közre kellett működnie bizonyos fokig. Nyilván az elaltatott
szalamandrákban leeső feszültség táplálta ezt az elképzelést. A kérdés a következő volt: az áramban
bekövetkező változás idézte elő az altatást? Látszólag igen, mert amikor egy percig áramot vezettem
át a szalamandra fejének elülső részétől a hátuljáig, hogy felülírjam a belső áramot, eszméletlenné
vált. Hogy hogyan viszonyult ez az állapot a normális alváshoz, lehetetlen volt megmondani, de
legalább az állat legalábbis klinikailag el volt altatva. Amíg az áram hatása fennállt, a szalamandra
mozdulatlan volt és nem reagált fájdalmas ingerekre.
Vajon ez valós anesztézia volt, vagy az állat csak folyamatos sokkhatás alatt állt? Bizonyosan nem
így nézett ki a dolog, de a megfigyelés olyan fontosságú volt és olyan alapvető a neurofiziológiára,
hogy biztosnak kellett lennem. Ugyanakkor ez nem volt egy egyszerű feladat, mert létezett és létezik
is néhány objektív teszt az altatással kapcsolatosan különösen a szalamandráknál. Az agyhullámok,
mint kiderült, haszontalanok voltak az altatás mélységének a méréséhez embereknél, miután az
egyetlen biztos jelző – a nagyon lassú delta hullámok – csak akkor tűntek fel, mikor a beteg
veszélyesen közel került a halálhoz. Ugyanakkor jobb ötletem nem lévén, az új multielektródás
készülékemet használtam arra, hogy kémiailag altatott szalamandráknál végezzek EEG felvételeket, és
azt láttam, hogy kiemelkedő delta-hullámokat produkáltak, noha az állatok ezután tökéletesen helyre
jöttek. A delta hullámok lesznek a jelzőim. Az ötlet csodálatosan működött. Egészen kis áramok adtak
delta-hullámokat az EEG-n; a hullámok nagyobbakká váltak ahogy növeltem az áram erősségét, és
mind megfeleltek az állat reszponzivitása megszűnésének szakaszaival.

[ábra: Az egyenáram, áthaladva a fejen elaltatja a szalamandrát]

Ez az eredmény természetesen vezetett a kérdéshez: a kémiai altatók az agy elektromos

áramának blokkolása által működnek? Nem láttam, mi módon tudnék közvetlen bizonyítékot szerezni
bármelyik lehetséges válaszra is, de úgy véltem, talán a kémiai anesztéziát vissza lehet fordítani úgy,
hogy normál irányban vezetünk áramot az agyba. Rájöttem, hogy ezt csak egy bizonyos mértékig
lehet megtenni. Eljutottam a magasabb frekvenciájú EEG-hullámok részleges megjelenéséig, és úgy
tűnt, az altatás felületesebbé válik, de nem lehettem képes rávenni egy begyógyszerezett
szalamandrát, hogy felkeljen és elsétáljon.

[ábra: A fejen keresztül vezetett egyenáram részlegesen feléleszti a szalamandrát]

 Ezen megfigyelések során azt láttam, hogy amikor a fej feszültsége esett, ahogy az altatószer
hatni kezdett, bizonyos lassú hullámok egy rövid időre mindig megjelentek a felvételen. Ezek a delta-
frekvenciák alsó részénél helyezkedtek el, másodpercenként egy vagy még ennél is kevesebb
ciklusban, és szintén megjelentek, amikor a feszültség visszatért, ahogy az altató hatása kezdett
elmúlni. Hogy rájöjjek, vajon ezek a hullámok mindig egy nagyobb változást jeleztek-e a tudat
állapotában, elhatároztam, hogy egy általános mennyiségű egyenáramot fogok használni az
altatáshoz, megmérem a delta hullámok amplitúdóját (méretét) EEG-vel, aztán hozzáadok némi 1-
másodperc-hullámot az állat fejébe vezetett áramhoz. Más szavakkal, adagolok valamennyi
„állapotváltozásos” hullámot kívülről és megnézem, mindez produkál-e változást az EEG-ben. Nem
tudtam EEG-t felvenni párhuzamosan, mert az általam hozzáadott hullámok megjelentek volna a
felvételen, úgyhogy beszereltem egy kapcsolót, hogy kivágjam a járulékos hullámokat 1 perc után,
ugyanakkor pedig bekapcsoljam az EEG-felvevőt anélkül, hogy megállítanám az egyenáramot, amely
öntudatlan állapotban tartja a szalamandrát.
Úgy látszott, működik. A hozzáadott hullámok feltűnően növelték a szalamandra saját
mélyalvásos delta-hullámainak amplitúdóját. Vajon ez barkácsolás volt? A hozzáadott hullámok csak
oszcillációt okoztak az agy áramaiban, amely folytatódott azután is, hogy a belső ritmus el lett
távolítva? Nem tűnt valószínűnek, mert a hullámok, amelyeket én adtam hozzá, az állapotváltozós
frekvencia egy ciklus per másodperc sebességével mozogtak, míg a mért delták a mély álom hármas
frekvenciáján. De el lehetett végezni egy járulékos tesztet. Hozzáadhattam más frekvenciájú
hullámokat, hogy lássam, ugyanolyan jól működnek-e, mint az egy ciklus per másodpercesek. Nem
tették; valójában, ahogy a hozzáadott hullámok frekvenciája e fölé az érték fölé nőtt, a mély alvás
delta-hullámai kisebbek lettek. Az 1 másodperces hullámok tényleg a tudatállapot nagyobb
változásainak voltak a jelzői.
A munkának ez az ága alátámasztotta a hipotézisem egyik pontját a legfontosabbak közül. A
központi idegrendszeren belüli egyenáramok több módon is szabályozták a neuronok
érzékenységének szintjét: az egy irányba haladó áram mennyiségének változásával; az áramfolyás
irányának megváltoztatásával (megváltoztatva a polaritást), és lassú hullámokkal modulálva az
áramot. Mi több, ugyanezt a vezérlést tudtuk alkalmazni kívülről, mindegyik fajta áramból vezetve a
fejbe. Ez izgalmas volt. Hatalmas mennyiségű új lehetőségnek nyitott utat az agy jobb megértéséhez.
Ugyanakkor mindez szintén még mindig nagyon a határán volt az illendőségnek, miután logikus
következménye volt a Gerard és munkatársai által végzett kutatásnak. Viszont a következő kísérletet
még nehezebb volt felfogni.
Feltettem, hogy az agyi áramok félvezetésesek, hasonlóan a periférikus idegekben lévőkhöz. Arra
gondoltam, a fejből eredő Hall-feszültség után nézek, de aztán úgy véltem, az agy komplexitása
bármilyen eredményt megkérdőjelez. Aztán arra gondoltam, hogy visszafelé fogom felhasználni a
hatást úgymond, tehát megmérem a mágneses mező hatását az agyra, a Hall-feszültség keletkezése
helyett. Miután a Hall-feszültség a töltés hordozói egy részének az eredeti áramirányból való eltérítése
által jön létre, egy elég erős mágneses mező eltérítette volna az összeset. Ez esetben egy ilyen
mezőnek, merőlegesen az agy középvonalának áramára ugyanolyan hatásúnak kell lennie, mint a
normális áram kiiktatása egy kívülről alkalmazott másikkal. Az állatnak el kellett aludnia.

[ábra: A Hall-hatás – a félvezetés megállapításának próbája]

Enyhén leszedáltunk egy szalamandrát, műanyag lapra helyeztük egy erős elektromágnes pólusai
közé, és elektródákat raktunk rá az EEG méréséhez. Ahogy fokozatosan növeltük a mágneses mező
erejét, nem láttunk változást – amíg a delta-hullámok meg nem jelentek 2000 gaussnál. 3000
gaussnál a teljes EEG egyszerű delta-hullámokból állt, az állat mozdulatlan volt és minden ingerre
irreszponzív. Ezután, ahogy csökkentettük a mágneses mező erejét, hirtelen visszatértek a normál
EEG minták, és a szalamandra másodpercek alatt visszanyerte az eszméletét. Ez nagyon erős
kontrasztban állt az altatás többi formájával. Az egyenáramokkal az EEG továbbra is delta-hullámokat
mutatott nagyjából fél órával az utánig, hogy az áramot lekapcsoltuk; az állat pedig bizonytalan
mozgású és érzéketlen volt – tehát nem reagált –, pont mint gyógyszeres altatás után.

[ábra: A szalamandra EEG-je mágneses mezővel való altatás közben]

Úgy tűnt számunkra, hogy felfedeztük a lehető legjobb altatószert, amely azonnali ébredést tesz
lehetővé mellékhatások nélkül. Kérvényeztük egy nagyobb elektromágnes beszerzését, hogy
kipróbáljuk ezt a módszert nagyobb állatokon, és előbb-utóbb embereken, de soha nem kaptunk erre
választ. Adataink az idegekben lévő egyenáramokról nem igazán voltak elfogadhatóak, de az, hogy az
élő dolgok reagáljanak mágneses mezőkre teljes mértékben elképzelhetetlen volt abban az időben
Amerikában.
Így teljesen meg voltam döbbenve, amikor kaptam egy telefonhívást az egyik legjelentősebb
biológustól a Harvard-MIT pályán. Azt mondta: „Éppen folyamatban van nálunk egy nemzetközi
konferencia szervezése nagy energiájú mágneses terekkel kapcsolatban az MIT-n, és nagy számú
kérdést kaptunk más országok elismert tudósaitól, akik azt kérdezik, hogy a mágneses terek biológiai
hatásai miért nincsenek terítéken. Ez egy teljesen új elképzelés a számunkra, és nem igazán hisszük,
hogy lennének ilyen hatások, de néhányan közülük igen kitartóak. Átnéztük a tudományos munkákat
és megtaláltuk a Hall-hatásról írt munkáját. Miután úgy tűnik, ön az egyetlen személy az országban,
aki ezen a vonalon dolgozik, hadd kérdezzem meg, tényleg úgy gondolja, hogy lehet ebben valami?
A tőlem telhető legszerényebb módon beismertem, hogy valóban lehet ebben valami, és
meséltem neki a legutóbbi kísérletekről. Hosszú, lenézéssel teli szünet következett. Aztán
hozzátettem, hogy Bachman professzor együtt dolgozik velem. Teljesen megváltozott a hangnem; ez
az ember ismerte Charlie-t az elektronmikroszkóppal a háború alatt végzett munkáján keresztül.
Megkérdezte, hogy megszervezném-e az előadást, meghívnék-e további előadókat.
Nem volt túl sok kutató, akikből választani lehetett volna, és közülük jó néhányan igen felületes
munkát végeztek. Frank Brown-t hívtam meg és kiválasztottam még néhányat a publikált munkáik
alapján. Épp végeztem mindezzel, amikor kaptam még egy hívást. Egy erős német akcentussal
rendelkező férfi Dietrich Beischerként mutatkozott be.
– Olvastam a Hall-effektről írt tanulmányát, kezdte, és úgy gondolom, az érdeklődési körünk sok
pontban közös. Megmagyarázta, hogy éppen a mágneses terek biohatásait kutatja a haditengerészet
megbízásából és elég nagy munkát végzett el, amelyet nem tett nyilvánossá. Abban az időben egy
önkénteseken végzett nagy kísérletet vezetett, hogy a nulltér – a mágnesesség teljes hiánya – hatásait
vizsgálják. Amikor rákérdeztem, hogyan állított elő ilyen állapotot, meghívott, hogy vessek a kísérletre
egy pillantást és esetleg tegyek néhány javaslatot. Úgyhogy Maryland-be mentem.
Beischer a tájolóhitelesítő épületet használta a Tengerészeti Felszínifegyver Központban Silver
Spring-ben. Az épület hatalmas volt. Az elektromos vezetékek az összes falon, padlón, és a plafonon
"rásegítéssel" működtek[servo-connected] – közvetlenül összekapcsolva a Föld mágneses mezőjének
három tengelyével, ezért a mező az építmény közepén egy körülbelül 6 méter átmérőjű gömb
alakzatban kiegyenlített volt. Több ember élt és állt megfigyelés alatt ezen a területen. Le voltam
nyűgözve a Beischer ellenőrzése alatt álló forrásoktól, és nagyon jól éreztem magam, de azon
tűnődtem, hogy az ott elért felfedezéseket alapvetően mire is fogják majd felhasználni. A
hozzájárulásom az egészhez mindössze annyi volt, hogy jeleztem, ezt az elzárt területet még azelőtt
építették, mielőtt bárki bármit is tudott volna a Föld mágneses mezejének alacsony frekvenciás
(kevesebb, mint 1-től körülbelül 25 ciklus per másodpercesig tartó terjedelmű mikrorezgések)
összetevőiről, amelyek jóval gyengébbek voltak, mint a bolygó elektromágneses tere egészében véve.
Ennélfogva Beischer alanyai még mindig ki voltak téve egy nagyon gyenge mágneses térnek, amely
ezeken a frekvenciákon pulzált, és úgy sejtettem, hogy ez az összetevő talán az élet szempontjából
legfontosabbak egyike, mert az összes agyhullám ebbe a tartományba esett. Talán ezen körülmény
miatt a null tér-kísérlet eredménytelennek fog bizonyulni, de megkértem Beischert, hogy vegyen részt
az MIT-gyűlésen és mutasson be néhány korábbi eredményt, amelyek esetleg sugallhatják, hogy az
elektromágneses terek befolyásolják az embrionális fejlődést.
A saját előadásommal kapcsolatban úgy döntöttem, nem próbálom meg belesűríteni a teljes
addig elvégzett munkám eredményét néhány percbe egy szkeptikus közönség előtt. Ehelyett
bemutatok néhány bizonyítékot, amelyet Charlie és én gyűjtöttünk össze egy pszichiáter, Howard
Friedman segítségével, amely bemutatta a lehetséges összefüggést a mentális zavarok és a szoláris
mágneses viharok között. Ezt a kutatást a 14. fejezetben fogom bővebben taglalni. Az MIT-gyűlés jól
sikerült. A bioelektromágnesesség területe még fiatal volt, és az ebben tevékenykedő kutatók még
nem térítettek meg túl sokat a mainstream-biológusok közül. Ahogy általában, a fizikusokat találtuk a
leginkább hajlandóaknak arra, hogy odafigyeljenek; ugyanakkor ösztönzést nyertünk egymástól.
Visszatértem a laborba, elszántabban, mint valaha arra, hogy megtaláljam a kapcsolatokat,
amelyekről tudtam, hogy léteznek az elektromágneses energia és az élet között.
Charlie, Howard és én úgy döntöttünk, hogy kitaláljuk, hogyan működnek az egyenáram
potenciáljai emberekben. Az elektródákat, amelyeket szalamandrákhoz használtunk, nem lehetett
emberekre adaptálni, de egy héten belül Charlie kitalált valamit, amely ugyanolyan precíz mérést
tudott lehetővé tenni emberi fejen is. És rögtön láttuk, hogy az a hátulról-előre áram az öntudat
változásaival összhangban módosul, pont, mint a szalamandráknál. A legerősebb élénk fizikai vagy
mentális aktivitásnál volt, pihenés közben csökkent, és normál alvás vagy altatás során
megváltoztatta az irányát. Ez a tudás közvetlenül a 13. fejezetben leírt kísérletekhez vezetett minket,
amelyek sokat tanítottak nekünk arról, hogyan működik a hipnózis és a fájdalom érzékelése.

[ábra: DC-altatás embereknél]

Ezen a ponton kaptam egy felkérést Meryl Rose-tól, hogy beszéljek a legnagyobb eseményén az
állatokkal foglalkozó tudomány világának, a Nemzetközi Zoológiai Kongresszuson. Ez nem egy éves
összejövetel; csak akkor hívják össze, amikor az igazgatók megegyeznek, hogy történt olyan nagy
előrelépés, ami indokolja a gyűlést. Ez a rendezvény 1963 augusztusában csupán a tizenhatodik volt
azóta, hogy először megrendezték 1889-ben. Megtiszteltetést jelentett ott lenni, a konferencia maga
pedig kiemelkedően fontos volt, miután ez volt egyike az első alkalmaknak, hogy a tudomány
hivatalosan elismert olyan ökológiai vészhelyzeteket, mint a rovarirtó szerek szennyezése, a kihalóban
lévő fajok védelme, a túlnépesedés és városiasodás. Számomra a fénypont akkor jött el, mikor a
munkámról beszélve a közönség soraiban Dr. Ralph Bowen-t pillantottam meg, az egyetemi biológia
professzoromat, egy kedves, de szigorú tanárt, aki ösztönzőleg hatott rám a benne lévő, a tudományos
fegyelem és az élethez való tisztelet különös kombinációjával. Az előadás után jellegzetes
tartózkodásával valami olyasmit mondott – „Nem volt olyan rossz, Becker. Örülnék ha látnám, hogy
folytatja ezt a kutatást.”
Mikor biztosítottam, hogy doktori fokozatom ellenére továbbra is az alapbiológiának vagyok
elkötelezve, azt mondta – Remélem is, de ne felejtse el, hogy nem lesz könnyű. A dolgok
megváltoztatása sohasem népszerű.
A bátorítása sokat jelentett nekem, és boldog voltam, hogy megmutathattam neki, hogy tényleg
tudtam tenni valamit.
Rengeteg dolog történt a négy munkával töltött évben azután, hogy elkezdtem tanulmányozni a
sérülési áramot. Az első kísérlet egy hatalmas csarnokba nyitott ajtót számos izgalmas irányba nyíló
folyosóval. Ez tényleg az élet volt! Anélkül, hogy elhagytam volna a laboromat, felfedező útra mentem,
amely olyan érdekes volt, mintha keresztül túráztam volna Új Guinea felderítetlen vadonjain. Az
idegekkel és az aggyal végzett munkánk az élet egy teljesen új megértése felé vezetett amelynek
felhasználhatóságai csak fokozatosan mutatkoztak meg. Közben a munkatársaim és én folytattuk
kutatásunkat a gyógyulás folyamatában, olyan meglátásokhoz és gyakorlati felhasználási
lehetőségekhez jutva, amelyek igazolták és fokozták is lelkesedésemet.

Hat
Az a trükkös gén

Az élet természetével kapcsolatos alapvető kérdések iránti elragadtatásom ellenére mégiscsak egy
ortopéd sebész voltam, és azon buzgólkodtam, hogy olyan dolgokat találjak, amelyek segítenek a
betegeimen. Ezenkívül, hogy meggyőzzük az Ezermestert és az összes testvérét, Charlie és én az élő
szövetek félvezetését tesztelő közvetlen módszerek után kutattunk. A Hall-hatás és a békák idegeinek
lefagyasztása mind demonstrálta a félvezetés jellemzőit, de nem erősítette meg azt általános mérnöki
értelemben véve. Sajnálatos módon az összes akkoriban ismert közvetlen vizsgálati módszer kizárólag
kristályokkal működött. Szükségünk volt egy anyagra, amelyekből kockákat tudtunk faragni, vagy ami
nem spriccelt, ha elektródákat raktunk rá. Az egyetlen lehetőség a csont volt.
A legtöbb biológusnak és fizikusnak a csontok meglehetősen unalmasak. Egy rakás madárijesztő
pálcikának tűnnek, amelyekben nem túl sok minden történik; egyszerű kellékei egy sokkal
szofisztikáltabb építménynek. A betegeim nagy része rossz formában volt, mert a doktorok
elmulasztották felismerni, hogy a csont egy élő szövet, amelyet tisztelettel kell kezelni. Általános
tévhit, hogy az ortopéd sebészet olyan, mint az ácsmesterség. Csupán a makacs töréseket kell
egymáshoz illeszteni csavarokkal, lemezekkel vagy szögekkel; ha a részek stabilan illeszkednek a
beavatkozás után, készen is vagy. Semmi sem állhat távolabb az igazságtól. Nem számít, milyen
biztosan illeszted őket egymáshoz, a darabok meglazulnak és a végtagot nem lehet majd használni, ha
a csont nem gyógyul meg.
____________________________________________________________________________________
A templom oszlopai

A csontváz nem ezt a nemtörődöm bánásmódot érdemli. Csontok növesztése az első igazi halak által
400 millió éve a devon korban egy elképesztő siker volt. Lehetővé tette az állatoknak a fejlődést, a szó
mindkét értelmében, gyorsan és hatékonyan. Miután a csont a test belsejében helyezkedik el, az
állattal együtt tud élni és növekedni ahelyett, hogy védtelenül hagyná, mint egy külső csontváz teszi
vedléskor. És szintén egy igen hatékony rendszer az izmok egymáshoz kapcsolásához és az állat
méretének növeléséhez.
A csont a szerkezetét tekintve is rendkívüli. A nyomással szembeni ellenálló képesség
tekintetében erősebb, mint az öntöttvas, de ha röntgen sugarakkal roncsolják vagy elvágják a vér
utánpótlását (kevéssé hatékony ezzel kezdeni), kásává esik össze. Az a rész ami ténylegesen élő (a
csontsejtek) kevesebb, mint 20 százalékát teszik ki az egésznek. De a maradék, a mátrix sem csak
homogén beton. Két különböző anyagból áll össze – a kollagénből, amely egy hosszú láncú rostos
fehérje, a legfőbb alkotóanyaga az egész testnek, és az apatitból, amely pedig egy kristályos ásvány –
főképpen kalcium foszfát. Az elektronmikroszkóp megmutatja, hogy a kollagén és az apatit
együttműködése magas fokon szabályozott, egészen a molekuláris szintig. A kollagénrostok átlós
irányú rétegekbe rendeződve tagolódnak egységes szegmensekké. Az apatit kristályok, pont megfelelő
méretben ahhoz, hogy kényelmesen ezek közé a rétegek közé férjenek, mérőszalag szerű vonalkákban
rakódnak a rostok köré.
A bonyolultság a szerveződés magasabb szintjein is folytatódik. A kollagénrostok rétegenként
feszülnek egymásra ellentétes spirálban tekeredve (kettős hélix) a központi tengely körül. A
csontsejtek vagy oszteociták ezekbe a rétegekbe vannak ágyazva, és néhány milliméter hosszú
egységeket alakítanak – az oszteonokat. Minden oszteon közepén van egy kis csatorna, amelyben a
vérerek és idegek futnak. Emellett az oszteonok úgy szerveződnek, hogy a legnagyobb mechanikus
stressz mentén haladjanak, olyan formára alakítva a csontot, amely a legjobban ellenáll a rá ható
erőknek.
A csontnak csodálatos a képessége a növekedésre, amelyet három különböző módon tesz.
Gyerekkorban minden hosszú csontnak a végtagokban egy vagy két növekedési központja van,
amelyet epifízis lemezeknek hívnak. Mindegyik porcból áll, amelynek első fele folyamatosan nő, míg
hátsó része csonttá alakul. Mikor a csont eléri a megfelelő hosszúságot, a folyamat megáll, és a
megmaradó porc csontos bütyökké, vagy epifízissé formálódik a csont végén. Az epifízisek „lezárása”
a test érettségének a jele.
A csont nem képes gyógyulni. Ez különösnek tűnhet, de a szó szoros értelmében igaz. A csontok
összekapcsolódnak, mert más szövetekből készült új csont köti össze a törést. Bár a csontnövekedésről
általában a csonttörés gyógyulásának részeként beszélünk, a régi, már létező csontnak nincs
képessége a növekedésre. Ahogy az első fejezetben említettem, két szövet van, amely új csontot
produkál egy törés helyszínén. Az egyik a perioszteum[csonthártya], a csont rostos borítása. A
perioszteum legbelsőbb rétegének sejtjei azok, amelyek az oszteogenezis, a csontalakítás képességével
rendelkeznek. Törés után ezek a sejtek valahogy bekapcsolódnak. Elkezdenek osztódni és a
leánysejtek egy része oszteoblaszttá válik, a csont kollagén rostjait alkotó sejtekké.

[ábra: A csont összetétele mikroszkópikus méretben]

Az apatit kristályok ezután kicsapódnak a vérsavóból a rostokba.

A másik szövet, amely új csontot tud alakítani, hogy a törés meggyógyuljon, a csontvelő. A sejtjei
dedifferenciálódva alakítják ki a blasztémát, és töltik ki a törés közepét. A blasztémasejtek aztán
porcsejtekké alakulnak, majd később még több oszteoblaszttá. Ez a folyamat valós regeneráció, a
szalamandra végtagjának visszanövésével megegyező sejtváltozások folyamatát követve.
Bármit is csináljon az orvos egy törés gyógyításánál, meg kell védenie a perioszteumot és a
csontvelőüreget a sérüléstől.

[ábra: Csontok – a legnagyobb ellenállóképességűre tervezve]

Sajnálatos módon a lemezek, csavarok és szögek alkalmazása túl gyakran okozza pont az ellenkezőjét,
és ahelyett, hogy segítené a természetet, akadályozza a gyógyulást.
A kutató szemszögéből a következő a kérdés: mi aktiválja a perioszteum és a csontvelő sejtjeit? A
velő esetében feltételezhetjük, hogy ugyanaz a tényező, amely a szalamandra amputált lába esetében
bekapcsolja a sejteket.
Van a növekedésnek egy harmadik folyamata, amely egyedien jellemző a csontra. Ez Wolff
törvényét követi, amely J. Wolff-ról, az ortopéd sebészről kapta a nevét, aki a 19. század végén
felfedezte. Wolff törvénye alapjában véve azt mondja ki, hogy egy csont úgy reagál a stresszre, hogy
olyan alakzatra nő, amelynek a tulajdonosa a legjobb hasznát látja. Ha folyamatosan egy irányba
görbül, többlet csont nő a meghajlított oldalra, hogy alátámassza, valamennyi pedig felszívódik a
megnyújtott oldalról. Ez olyan, mintha egy híd érzékelné, hogy az egyik sávjában nagyobb forgalom
halad, és arra a részre több állványt és kábelt építene, míg elbontaná ezeket a többi részről. Ez
eredményezi, hogy egy tenisz játékos vagy baseball fogó nehezebb és másfajta körvonalú csontokkal
rendelkezik az ütő-, vagy fogókézben, mint a másikban. Ez a képesség a fiataloknál a legerősebb, ezért
gyermekkorban a töréseket gyakran a legjobb sebészi beavatkozás nélkül, finoman egymáshoz
illeszteni esetleg úgy is, hogy nem tökéletes az illeszkedés. A legnehezebb ebben néha a szülők
meggyőzése arról, hogy egy kismértékű ívesedés néhány hónap alatt ki fogja egyenesíteni magát
Wolff törvényének megfelelően.

[ábra: Wolff törvénye]

A Wolff-törvény szerinti átrendeződés azért jön létre, mert valami a periosztumot arra ösztönzi,
hogy új csontot növesszen egy felszínen, ahol kompressziós feszültség van, míg csontot bontson le ott,
ahol tenziós, feszítésből származó. Még egyszer – a kérdés a kutatók előtt az: mi kapcsolja be a
perioszteális sejteket?

[ábra: Külső erőhatás irányítja a Wolff-törvény szerinti növekedést]

Miután befejeztem az előadásomat a szalamandra sérülési áramáról az ortopédiai gyűlésen 1961-

ben, jónéhányan jöttek föl a pódiumra, hogy kérdezzenek. Közöttük volt Andy Basset, egy fiatal
ortopédsebész, aki kutatómunkát végzett Kolumbiában. Beszélgetésünk során felmerült egy szempont
Wolff törvényének vizsgálatára – a piezoelektromosság. Egyszerűen szólva ez néhány anyag azon
képessége, hogy a mechanikus feszültséget elektromos energiává alakítsa. Például, ha eléggé
meghajlítunk egy piezoelektromos kristályt, hogy kissé deformálódjon, végigvibrál rajta valamennyi
áram. Valójában a nyomás kiugrasztja az elektronokat a kristályrácsban elfoglalt helyükről. A
kompresszió irányában kezdenek mozogni, így a meghajlított kristály ívének belső felén negatív a
töltés. A potenciál gyorsan eltűnik, ha a feszítést megmarad, de amikor elenged, egy hasonló mértékű
és ellentétes, pozitív rezgés jelenik meg, ahogy az elektronok visszapattannak a helyükre.
Miután bemutattam, hogy egy, a normálisnál erősebb negatív feszültség előzi meg a regenerációt,
Bassett felvetette, hogy talán a csont piezoelektromos és a hajlításból származó negatív töltés
stimulálja a Wolff-törvény szerinti adaptív növekedést.

123
Hogy rájöjjünk, teszteket végeztünk nagy számú élő és halott állat csontjaival, és azt láttuk, hogy a
csontok meghajlítása azonnali elektromos feszültséget produkált, ahogy számítottunk is rá. Az
összenyomott oldal negatív, a megnyújtott oldal pozitívvá vált. [*miután leírtam ezt a kísérletet,
rájöttünk, hogy ezt egyszer már elvégezték. Ivo Yasuda, egy japán ortopéd orvos 1954-ben bemutatta,
hogy a csont piezoelektromos; ő és Eichii Fukada, egy fizikus, megerősítették az eredményt 1957-ben.
A tanulmányunkban megjelöltük a megfigyeléseiket, de ettől függetlenül publikáltuk, miután
alkalmazott technikáink különböztek, és a mienk volt az első angol nyelvű beszámoló.]

[ábra: Piezoelektromosság – mechanikus feszültség elektromossággá alakul]

Ezenkívül a megfordított feszültség, amely megjelent, amikor a feszítettség állapota megszűnt,

közel sem volt olyan nagy, mint az elsők. Ez pont úgy volt, ahogy lennie kellett. Ha a negatív
feszültség volt a növekedési inger, kellett, hogy legyen egy mód, a visszarendeződéskor keletkező
pozitív feszültség hatástalanítására, máskülönben törölte volna a növekedési üzenetet. Elektromos
értelemben kellett, hogy legyen egy szilárdtest-erősítő vagy p-n átmeneti dióda.

[ábra: A piezoelektromosság a csontban]

A félelmet keltő nevek ellenére eszközünk meglehetősen egyszerű volt. Ez tulajdonképpen egy
szűrő, amely ki tudta választani vagy a pozitív (P) vagy a negatív (N) részét a jelnek. Ahogy
említettem a negyedik fejezetben, az elektromos áram egy kristályrácson keresztül szabad
elektronként tud folyni, vagy „rés”-ekként, amelyek körülbelül úgy tudják változtatni a helyzetüket,
ahogy a lyukak vándorolnak a kínai dámajátékban, amint a köveket mozgatják. Miután az áram egy
P-típusú félvezetőtől egy N-típusúig tud folyni, de a másik irányba nem, e kettő kereszteződése szűrni
– tisztítani – fogja az áramot.
A lemezjátszó nem működhetne enélkül a berendezés nélkül. Ahogy a tű gyémánt vagy zafír
kristálya a lemez barázdáiban siklik, a barázda változó formája még ha csak kevéssé is, de deformálja.
A kristály természetesen átalakítja a feszültségeket változó elektromos jellé, ami addig erősödik, amíg
nem halljuk. Ez egy érthetetlen búgás lenne ugyanakkor, ha egyszerre hallanánk a deformációs jelet
és a kioldó jelet [release signal]. Ezért illesztünk a körbe egy jeltisztítót [rectifier]. Ez csak egy irányba
engedi az áramot, így az impulzusok nem hatástalanítják egymást. A jel kitisztul, és amikor egy
hangszóróba vezetjük, zenét hallunk. Bassett és én biztosnak éreztük, hogy bizonyítékot találunk a
jeltisztításra abban a tényben, hogy a csont elengedésének impulzusa jóval kisebb volt, mint a
feszítésből származó.

[ábra: A megtisztított jelek teszik lehetővé a lemezjátszó működését]

Ha a negatív piezoelektromos jel stimulálta a növekedést, talán előidézhettük a csont növekedését

saját magunk is negatív elektromossággal.*[Megint csak, Dr. Yasuda és kollégái ezt már megtették, de
úgy tűnt, hogy eredményeik a csont azon képességéből származtak, hogy az elektródáktól származó
irritáció hatására a csont képes volt növekedni. Váltóáramot használtak, amelyről most már tudott,
hogy nincs közvetlen növekedés gerjesztő hatása.] Kipróbáltuk ezt az ötletet 18 kutyán; az egyik hátsó
láb combcsontjába egy akkucsomagot ültettünk. Az elektródák platinából készültek (amely egy nem-
reaktív fém, hogy minimalizáljon minden lehetséges elektrokémiai irritációt), és közvetlenül a
csontvelőüregbe ültettük őket az általunk fúrt lyukakon keresztül. Néhány berendezést akkumulátor
nélkül ültettünk az állatokba – ők voltak a kontrollcsoport. Három hét után azt láttuk, hogy az aktív
berendezések nagy mennyiségű új csontot produkáltak a negatív elektród körül, a pozitív körül
viszont semennyit. A kontroll állatokban egyik elektród körül sem volt növekedés.

[ábra: Elektromos stimulációra történő csontfejlődés]

Az eredmények izgalmasak voltak, de visszatekintve azt hiszem, komoly hibát vétettünk, amikor
közzétettük ezt a tanulmányt. Az agyunkban (ahogy nyomtatásban is) összekeveredtek a szalamandra
sérülési áramának negatív potenciáljai; a csontfejlődést gerjesztő negatív potenciálok és a
piezoelektromos tanulmány negatív potenciáljai. Úgy dolgoztunk ezekkel, mintha ugyanazok
volnának, pedig nem voltak azok. A piezoelektromos potenciálok a csont külső felén voltak
mérhetőek, és csak akkor tűntek fel, ha mechanikus feszítést alkalmaztunk. Átmenetiek voltak és a
legvalószínűbben a perioszteum volt a megcélzott szövetük. A beültetéses tanulmányban folyamatos
egyenáramot használtunk a csont belső felén, a csontvelő üregben. Amit itt stimuláltunk, az a
regeneratív csontgyógyulás egyenáramú vezérlőrendszere, nem a Wolff-törvény piezoelektromos
kontrollrendszere. Nem tudtuk pontosan megjelölni a különbséget a tudományos olvasóknak, és ez
nagyfokú zavarhoz vezetett, amelynek egy része még mindig, 20 évvel később is létezik. Ennek
eredményeképpen több tudós azt hiszi, az elektromosság azért gerjeszt csontnövekedést, mert a csont
piezoelektromos. A legtöbben közülük nem veszik észre, hogy maga a csont nem növekszik, mikor a
törés gyógyul. Mi több, mindenki, aki a technikánkat alkalmazva dolgozott – és ezt még mindig teszik
manapság is a nem gyógyuló csonttörések gyógyításában (lásd: 8. fejezet) – alapvetően ugyanígy
csinálja: folyamatosan stimulálja a csontvelőt. Senki sem próbálkozott a perioszteum stimulációjával,
ahogy az impulzusos piezoelektromos jel teszi.

Emellett a tévedésünk segített a tudományos garnitúráranak elfogadni a „közönséges” elektromos

csontstimulációt azt hívén, hogy a csont számára ez valami egyedi dolog. A kísérletünk és a teljes
regeneráció közti kapcsolat elveszett.
____________________________________________________________________________________
A csont belső elektromossága

Charlie Bachman és én elhatároztuk, hogy részletesebben utánajárunk a csont elektromos

tulajdonságainak, és megpróbáljuk kitalálni, hogyan működik Wolff törvénye. A hipotézisünket
Bassett-tel való kísérleteim alapján raktuk össze. Feltettük, hogy a csontmátrix egy bifázisos (két
részből álló) félvezető. Tehát vagy az apatit vagy a kollagén egy N-típusú félvezető, a másik pedig a P-
típusú. Így az érintkező felületeik egy természetes p-n átmenetet képeznek, ami a csontban lévő
bármilyen áramot megtisztít. Feltételeztük továbbá, hogy anyagoknak csak az egyike volt
piezoelektromos. Arra számítottunk, hogy a meghajlított csont összenyomott oldalán a pozitív
ingerek ki lesznek szűrve, lehetővé téve, hogy a negatív jelek hatására a periosztális sejtek
stimulálásával új csont növekedhessen.
126,2
Több próbapárt csináltunk, orvosi okokból páciensekből eltávolított csontdarabokból kivágva. Minden
páros egyik tagjából kémiailag eltávolítottuk az apatitot. A másik darabot egy olyan anyaggal
kezeltük, ami feloldotta a kollagént. Az eredményként kapott tiszta kollagén sárgás és enyhén gumis
állagú volt, az apatit hófehér és morzsolódó; egyébiránt mind a két darabka még mindig csontnak
nézett ki. Az első lépésünk az volt, hogy a csontok összetevő anyagait külön vizsgáljuk félvezető
képességre és piezoelektromosságra. A kollagén bizonyult az N-típusú félvezetőnek, az apatit pedig a
P-nek.
Aztán piezoelektromosságra vizsgáltuk a mintáinkat ugyan olyan módon, ahogy Bassett és én
korábban a teljes csontot vizsgáltuk. Arra számítottunk, hogy az apatit lesz az egyetlen, amely –
kristály lévén – valamilyen hatást mutat. Azonban a kollagénről derült ki, hogy egy piezoelektromos
generátor, nem pedig az apatit. Most már rendelkeztünk a p-n átmenet részeivel – a két félvezetővel
(egyikük az N-típus, másik a P-típus), organikus módon egyesülve.
Most következett a hipotézisünk meghatározó része. Ki kellett találnunk egy módszert, hogyan
teszteljük a p-n átmenetet rektifikációra. Ez egy fontos keresztút volt.
Itt egy olyan dologba futottunk bele, amelyet a szakma technikai problémának hív. Hogy a
rektifikációt teszteljük, úgy kellett a kollagénre és az apatitra helyezni egy-egy elektródot, ahogy a
teljes csontban is feltűntek. Sajnálatos módon az apatit kristályok mindössze csak 500 ångström
hosszúak. Namost az ångström mértékegységet (a spektroszkópia svéd úttörője, Anders Jonas
Ångström után elnevezve) arra használják, hogy atomokat és molekulákat mérjenek vele, és ezek nem
nagyok. Ha összerakunk ötszázat ezekből, az még mindig a zöld fény egyetlen hullámának csupán
1/10-ét teszi ki. Még a ma használatos legvékonyabb mikroelektródák is 1 mikron (10.000 ångström)
szélesek, és abban az időben a legvékonyabbak is jóval szélesebbek voltak ezeknél. Ez pont olyan lett
volna, mint telefonpóznával mérni egy rizsszemet.
[ábra: az apatit-kollagén-kapocs[?]]

Úgyhogy egyfajta statisztikai úton kellett csinálnunk. Azért, ahogy a csont felépül – milliónyi kis
lépcsőfok-szerűség nagyobb, többé-kevésbé az oszteonok mentén hosszanti spirálokba rendeződött
rostokra ragasztva – így gondolkodtam: ha egy elektródát rakunk a hosszanti irányú vágásra, akkor
legnagyobb részt az apatittal fogunk érintkezni, míg egy keresztmetszeti vágásra helyezett elektród
nagyobb mennyiségű kollagénnel kellett, hogy érintkezzen. Ha ez az elektród-bekötés működik, tehát,
ha van egy jeltisztító a csontjainkban, akkor csak egy irányba lehettünk képesek áramot juttatni a
mintákba. Pontosan ez történt. A csontmintáink nem működtek olyan hatékonyan, mint egy
kereskedelmi forgalomban lévő jeltisztító, de az áram mennyisége, amit egy állandó feszültséget adó
akkumulátorról el tudtunk küldeni jóval nagyobb volt egyik, mint a másik irányban.
A „hegynek felfelé”, tehát a normális P-től az N felé mutató iránnyal ellenkezően folyó áramot
megfordítottan terelt áramnak [reverse bias current] hívják, mi pedig fotoelektromos hatás
keresésére használtuk fel. Több félvezető a fényből vesz fel energiát, és az anyagon keresztülfolyó
áram felerősödik. Úgy állítottuk be a felszerelést, hogy csak egy kis fénypont világítsa meg a csontot,
mert ezüstből készült eletródjaink kismértékben érzékenyek voltak a fényre és hamis eredményeket
adhattak volna. Állandó feszültségnél a fény egyértelműen erősítette az áramot. Na most, ha a
csontban tényleg volt egy jeltisztító, a fotoelektromos hatás érzékeny kellett, hogy legyen az áram
irányára. A fordított terelés áramának erősödése nagyobb mértékű kellett, hogy legyen ugyanakkora
fényerőnél, mint az egyenes terelésnél. A kísérlet egyszerű volt. Megfordítottuk az akkumulátort és
bekapcsoltuk a fényt. Az áramerősség[amperage] magasabbra szökött, mint előtte. A jeltisztító
létezett.

128
[ábra: a csont egy jeltisztító – egy p-n átmeneti dióda]

Most már követhettük a Wolff-törvény teljes kontrollrendszerét. A csonton alkalmazott

mechanikus feszültség a kollagénből származó piezoelektromos jelet generált. A jel bifázisos volt,
polaritást váltva minden feszítés-elengedésnél. A jelet az apatit és a kollagén között lévő pn-átmenet
tisztította meg. Ez a koherens jel többet csinált annál, mint hogy csupán azt mutatta, hogy feszítés
jelent meg. Az erőssége azt is megmondta a sejteknek, hogy a feszítés mekkora, a polaritása pedig,
hogy milyen irányból érkezik. Azok az oszteogén sejtek [ ], ahol a potenciál negatív volt, a stimuláció
hatására több csontot növesztettek, míg a pozitív zónába esők bezárták a boltot és lebontották
mátrixaikat. Ha a növekedést és a felszívódást ugyanazon folyamat két aspektusának tekintjük, az
elektromos jel analóg kódként viselkedett, amely a sejteknek szállított információt a feszítésről és
kiváltotta a megfelelő választ.
Na most már tudtuk, hogyan változott a feszítés elektromos jellé. Felfedeztünk egy
transzduktort[energiaátalakító], egy berendezést, amely egyéb erőket elektromossággá alakít, és vica
versa. Volt egy másik transzduktor is a Wolff-törvény rendszerében – a mechanizmus, amely az
elektromos jelet a megfelelő sejtválasszá változtatta. A következő kísérletünk mutatott nekünk
valamit abból, ahogy ez működött.

129
[ábra: a fényteszt bizonyítékot ad a csont elektromos rendszerének meglétére]

[ábra: Wolff-törvényének kontroll rendszere]

A kollagénrostok tropokollagén nevű hosszú, nyers spagettiszerű pálcikák prekurzor molekuláiból
állnak. Ebből a leginkább biológiai kísérletekben használt összetevőből, amelyet általában
patkányfarkak kollagénjéből vonnak ki, oldatot készítenek. Az oldat ph-jában beállt kismértékű
változás aztán kicsapta a kollagénrostokat. De az így formálódott rostok kusza, nemezszerű masszává
váltak, amely egy kicsit sem hasonlított a csont párhuzamosan rétegelt szálaira. Ugyanakkor, ha
nagyon gyenge egyenáramot vezettünk az oldaton keresztül, a rostok az erő vonalaira merőleges
sorokba rendeződtek a negatív elektród körül.

130
Ez tökéletesen illett új felfedezéseink közé, mert az erővonalak a meghajlított csont negatív
(összenyomott) oldalán pontosan ugyanazon minta szerint rendeződtek, mint az ott kialakult új csont
kollagén rostjai.

[ábra: az elektromos mezők összerendezik a kollagén molekulákat]

[ábra: a csont elektromos rendszere irányítja a növekedést]

131
Először történt meg, hogy lehetségessé vált a növekedési folyamat teljes körének ábrázolása. Úgy
éreztük, ez megért volna némi elismerést, de – noha publikáltak minket – úgy tűnt, a dolog senkit
sem érdekel. A tudományos közösség nem volt kész a biológiai félvezetésre, és az élő szövetben lévő
diódák ötlete nevetséges túlzásnak tűnt a legtöbb ember számára, akiknek elmondtam. Ezokból
egyáltalán nem vesződtem azzal, hogy megpróbáljak megjelentetni egyet is az ellenőrző kísérletek
közül. Ez az egész egyszerűen túl furcsa volt.
Az 1960-as évek közepén a szilárdtest-berendezések épp csak elkezdtek megjelenni a piacon és a
PN-átmenet legérdekesebb tulajdonságai még felfedezésre vártak. Ha egyenes terelésben futtatunk át
rajta áramot, az energiájának egy része a külsejéből áradó fénnyé válik. Más szavakkal, az
elektromosságtól fényleni fog. Manapság a PN-átmenet – fénykibocsájtó dióda (LED) – számos fajtája
működik órák és számológépek kijelzőjeként, de akkoriban még mindezeket csak vizsgálták
[laboratory curious].
Azt tapasztaltuk, hogy a csont egy LED. Mint a hasonló anyagok közül soknak, külső fényforrásra
van szüksége, mielőtt az elektromos áram saját fényének kibocsátására rá tudná bírni; a kiadott fény
pedig a számunkra láthatatlan infravörös tartományban lesz – de a jelenség megkérdőjelezhetetlen
következetességgel létrejön.
Noha mi már bizonyítottuk feltevésünket, Charlie és én elvégeztünk még néhány kísérletet a
csont félvezetésével kapcsolatban, részben további megerősítés okán, részben szórakozásból. Tudott
volt, hogy némely félvezető fluoreszkált – tehát elnyelték a ultraviola sugárzást és egy részét
alacsonyabb frekvencián, látható fényként bocsátották ki. Ezt próbáltuk ki és a csont egyfajta kékes-
csontszínt bocsátott ki; míg a kollagén intenzív kék, az apatit pedig fakó téglavörös színt adott.
Ugyanakkor itt egy zavarba ejtő ellentmondásra bukkantunk, amely végül is egy olyan felfedezéshez
juttatott, amely sokak számra hasznos lehetett. Mikor kevertük a kollagén és az apatit által kiadott
fluoreszkáló fényt, a teljes csont által kiadottat kellett volna kapjuk. De nem azt kaptuk. Ezt azt
jelezte, hogy valamilyen másik anyag is jelen volt még a csontmátrixban; valami, amit a kémiai
szétválasztás során kimostunk onnan.
Charlie és én a kutatás ezen irányában jó néhány évig lecövekeltünk, míg a figyelmünket a
szilárdtest-technológia „dopping”-nak nevezett új vívmánya fel nem keltette. Bizonyos ásványokat
apró adagokban a félvezető anyagához keverve hatalmas mértékben megváltoztatta ennek
karakterisztikáját. A különböző módon más-más elrendezésre doppingolt félvezetők gyártása
önmagában is egy külön tudománnyá vált – számunkra nyomelemek jelenlétére utalt a csontban. Azt
már eddig is tudtuk, hogy bizonyos nyomfémek – úgy mint réz, ólom, ezüst és berillium –
készségesen a csonthoz kapcsolódnak. A berilliumbányászoknál nagymértékű az oszteogén szarkóma
(csontrák), mert a berillium valahogyan eltávolította a növekedési potenciál normális vezérlését az
oszteocitákból. A radioaktív stroncium 90 a csonthoz kötődve vitte véghez a rombolást, ionizáló
sugárzással bombázva a sejteket. Talán néhány, természetesen a csontban lévő nyomelem
megváltoztatta elektromos tulajdonságát, ha doppingolással jutottak be.

[ábra: fotoelektromosság: elektromosság megy be, fény jön ki]

Hogy ezt kiderítsük, Charlie és én egy meglehetősen összetett berendezést, egy úgynevezett
elektron paramágneses rezonancia [electron paramagnetic resonance – EPR] spektroszkópot
alkalmaztunk a csontmintáinkon. Nincs egyszerű magyarázat az eszköz működésének bemutatására,
de alapvetően a szabadelektronok számát méri egy anyagban az elektronok vibrációjában történt
rezonancia alapján, amit egy alkalmazott mágneses mező kelt. Mi a kollagén és az apatit
szabadelektronjainak mérésére használtuk, és ugyanazt az ellentmondást tapasztaltuk, mint a
fluoreszkálós kísérletnél: mikor összeadtuk a kollagén és az apatit szabadelektronjait, kisebb számot
kaptunk, mint a teljes csont esetében. Ez bizonyossá tette számunkra, hogy valamilyen nyomelemet
kimosunk a csontból.
133
Úgy döntöttünk, visszafelé fogunk dolgozni. Elkészítettünk egy, a fémek széles skálájának kis
mennyiségeit tartalmazó oldatot. Aztán belemerítettük kollagén és apatit kockáinkat ebbe a levesbe,
hogy lássuk, mit vesznek fel belőle.
Tudtuk, jó úton járunk a rejtély megfejtése felé, mikor megvizsgáltuk az eredményeket. Csak
néhány fém kapcsolódott a csontanyagokhoz: berillium, réz, vas, cink, ólom és az ezüst. Az összes
felvett atom átmérője tökéletes részarányban volt egymással. Az eredmények mutatták, hogy a kötési
helyek kis hasadékok voltak, amelyekbe beleillett egy ezüst- vagy ólomatom; két vas-, réz-, cinkatom;
vagy hat berillium.
Ezek közül csak egy fém adott saját magától elektronrezonanciát, mutatva, hogy nagy számú
szabadelektronnal rendelkezik, amely hatással lehet a csont elektromos természetére. Ez a fém a réz
volt. Csináltunk egy kondér, csak rezet tartalmazó löttyöt. Arra számítottunk, hogy a réz EPR-jele egy
adott értékre vált, ha kollagénnel, egy másikra pedig, ha apatittal kapcsolódik. Miután e kettő
molekuláris szerkezete elég különböző volt, úgy gondoltuk, más-más módon is fognak kapcsolódni a
rézzel.
Alig tudtunk hinni az eredményeknek. A kötés valóban megváltoztatta a réz rezonanciáját, de ez a
változás mindkét anyagban ugyanolyan volt. Ezt elemezve azt következtettük ki, hogy a réz minden
atomja egy kis lyukba illik bele, körbevéve elektromos töltések érdekes mintázatával az
apatitkristályok és a kollagénrostok felszínén. Miután a töltések sémája mindkét anyagnál ugyanúgy
nézett ki, tudtuk, hogy a kötési helyek mindkét felületen ugyanolyanok voltak, és hogy úgy sorakoztak
fel, hogy egyetlen elnyújtott, a kristályt és a rostot összekötő üreget alkottak. Más szavakkal: a két
kötési hely összepasszolt egy zárt üreget alkotva, amelybe két rézatom ágyazódott. E rezes kötés
elektromos erői úgy tartották össze a kristályokat és a rostokat, ahogy fapeckek kötik össze az antik
bútorokat. Ráadásul a pecek és a lyuk elektromos természete azt sugallta, hogy az atomok szintjén
ráakadtunk a PN-átmenet pontos helyére.
Ennek a felfedezésnek lehetett gyógyászati jelentősége. A kérdés, hogy a legbelsőbb
apatitkristályok hogyan kapcsolódtak a kollagénrostokra egész addig kifogott az ortopéd orvosokon,
ez a válasz viszont talán megnyithatta az utat az oszteoporózis megértéséhez, amely egy olyan állapot,
ahol az apatitkristályok kiszakadnak és a csont degenerálódik. A folyamatot gyakran
elmésztelenedésnek hívják, noha a kálciumon kívül több dolog is elvész. Ez az öregedés egyik
általánosnak tekinthető velejárója. Feltételeztem, hogy az oszteoporózis akkor bukkan fel, amikor a
réz valahogy távozik a csontból. Ez nem csak kémiai/metabolikus folyamatok során történhet, de az
elektromágneses kötési erők megváltozásával is, engedve, hogy a „peckek” kiessenek. Lehetséges,
hogy ez a testet átható teljes elektromos mező egy változásának, vagy a testet a környezetben
körülvevő mezők változásának az eredménye.

[ábra: rézpeckekkel épült csontok]

Az oszteoporózis egy elég nagy problémája az amerikai és az orosz űrprogramoknak. Ahogy a

repülések egy hosszabbodtak, az orvosok egyre nagyobb apatithiányt mértek a csontokban, míg az
elmésztelenedés a korai szovjet Szaljut űrállomás tesztjein elérte a 8%-ot. Úgy tudták, hogy a komoly
problémák csak akkor lépnek fel, ha az apatitveszteség kb. 20%-ot ér el, de a tendencia riasztó volt,
különösképpen miután a kálciumtartalékok fogyása befolyásolhatta az idegrendszer és az
izomrendszer hatékonyságát már azelőtt, hogy az apatitveszteség elérte volna ezt a 20%-ot. Noha a
közvetlen tünet az volt, hogy a kozmonauták képtelenek voltak elzárni egy hibás légszelepet, mielőtt a
kabin összes levegője megszökött volna, az izomtónus elvesztéséből származó gyengeség a halálukat
is okozhatta volna, mikor összeestek[succumb] a Szojuz 11 huszonnégy napos repülése utáni
visszatéréskor 1971 júniusának végén.
Az űr-oszteoporózis eredhetett azon, a csontban indukálódó nem természetes áramoktól, amelyet
az űrhajó a Föld mágneses mezején való gyors áthaladása, a minden félkör megtételénél történő
polaritásváltással együtt okozott, vagy lehetett a mező megfordulásának egyenes következménye. Ez
az abnormális működés, amely közvetlenül megváltoztathatja a csontsejtek működését, tovább
erősödhet[superimposed] a csont természetes elektromos rendszerének – amelyre majdnem biztosan
hatással van a súlytalanság – rendellenes reakcióitól. Az ismeretlen megfordulásai a külső mezőnek
szintén gyengíthetik a rézpeckeket, ezzel egy időben pedig a csontok a folyamatos „visszaugrás”
állapotában vannak földi, a súly által indukált potenciáljaiktól elszakadva, „nincs súly, nincs szükség
csontokra”-jelet produkálva. Tudjuk, hogy a súlytalanság miatti egyenletesebb véreloszlás a szívben
feleslegként könyvelődik el – eredményként pedig nedvek és ionok (a kalciummal együtt) lesznek
kivonva a vérből. Ugyanakkor ezen hatás talán nem csak egyedül a súlytalanságnak tudható be,
miután a Skylab űrhajósai kemény testgyakorlást végeztek, amely nagymértékű stressznek kellett,
hogy kitegye a csontokat. Olyan komolyan edzettek, hogy izmaik fejlődtek, de a dekalcifikáció így is
6,8%-ot ért el a 12 hetes küldetés alatt.
A szovjetek először azt állították, hogy megoldották a problémát az 1977-78-as Szojuz 26-misszió
előtt vagy alatt, amelyben két kozmonauta keringett több, mint 3 hónapon keresztül a Szaljut 6
űrlaboratóriumban. A következő szovjet űrhajósok, akik 211 napig voltak súlytalanságban, a jelentés
szerint nem szenvedtek az oszteoporózis tüneteitől és az szovjet űrhajósok vezető orvosa, Oleg
Gazenko elmondása szerint a folyamat 3 hónap után egyszerűen kiegyenlítődött. Azonban ezt az
állítást később hivatalosan visszavonták, és van egy olyan megérzésem, hogy a szovjetek egy olyan
módszeren dolgoznak, amellyel megelőzhető ez az állapot a földfelszín mezőinek a szimulációjával az
űrállomások belsejében, és amely módszer még nem működött olyan jól, mint remélték. Andy Bassett
azt javasolta, kapjanak az űrhajósok felcsatolható elektromágneses tekercseket, amelyek úgy vannak
kialakítva, hogy végcsontjaik normál-gravitációs stresszjeleihez hasonlókat bocsássanak ki, de a NASA
eddig nem mutatott érdeklődést.
Az oszteoporózis földhöz kötött áldozatai számára sajnálatos módon a rézpecek-felfedezésnek
még mindig nem ment senki utána, bár már több, mint 15 éve múlt, hogy publikáltam. Charlie és én
tovább akartunk menni abba az irányba, de tudtuk, hogy nem vagyunk képesek egynél több dolgot
kutatni akkora erőbedobással. Eldöntöttük, hogy az elsődleges célpontunk a regenerációs növekedés-
vezérlés, úgyhogy nem túl nagy örömmel bár, de dobtuk az oszteoporózist. Megerősödvén új keletű
ismereteink által abban, hogy az elektromosság irányítja a csont növekedését, visszatértünk az
idegekhez, közelebbről vizsgálva meg, hogy az bennük folyó áram hogyan serkenti az újranövekedést.
___________________________________________________________________________________
Meglepetés a vérben

Úgy éreztem, mintha a templomi függönyöket minden figyelmeztetés nélkül, hirtelen széthúzták
volna és engem, a meredt szemmel bámuló idegent valahogy összetévesztettek egy beavatott
tanítvánnyal és betessékeltek volna a szentélybe, hogy tanúja lehessek a misztériumok
misztériumának. Láttam a varázstükröt, formák aprólékosan felékszerezett élő szövetét. Együtt
táncoltak, mint a vendégek egy féktelen esküvői lagzin. Váltogatták alakjukat. Belsőjükben a
kaleidoszkóp darabkáihoz hasonló geometrikus szilánkokkal bűvészkedtek. Testük napkitöréshez
hasonló nyúlványait bocsátották ki magukból. Ugyanakkor nyilvánvalóan minden aktivitásuk
kapcsolatban volt egymással; minden „lény” működése összhangban volt a szomszédjával. Olyanok
voltak, mint egy méhraj: nyilvánvalóan felismerték egymást és buzgón kommunikáltak, de nem
lehetett megmondani, miről beszéltek. Látványos parádét mutattak be, amelynek szépsége
lenyűgözött.

136
Ahogy a fények újra felgyúltak, az előadóterem unalmasnak és valószínűtlennek tűnt. A
mikroszkóp lencséjén keresztül sokféle átlagos sejt működését figyelhettem meg, ahogy mindennapos
tevékenységeiket végezték – mindezt pedig a legmodernebb time-lapse technikával rögzítettem. A
film készítője őszintén bevallotta, hogy sem ő, sem más nem tudja, mit is csinálnak pontosan a sejtek,
vagy hogy hogyan és miért csinálják? Mi, biológusok, különösen az iskolában töltött, formálódó
időszakunkban, a legtöbb időt halott állatok boncolásával töltjük, valamint preparált holt sejtek
tanulmányozásával, amelyeket festékkel szennyeznek, hogy szerkezetük jobban látható legyen -
„festett sírkövek”, ahogy valaki ezeket hívta. Nyilván mindnyájan tudtuk, hogy az élet inkább
folyamat, semmint struktúra, de úgy tettünk, mintha erről megfeledkeznénk, mert egy struktúrát
könnyebb volt tanulmányozni. Ez a film emlékeztetett, hogy statikus elképzeléseink még mindig
milyen messze esnek az élet valós működésétől. Ahogy arra gondoltam, mindezen sziporkázó sejtek
közül hányból válhat potenciálisan egy béka vagy egy ember, minden addiginál bizonyosabbá váltam
abban, hogy az elvégzett munkám a folyamatszabályozási rendszer csak néhány aspektusára
korlátozódott; hogy ez annyira változatos és szerteágazó, mint maga az élet, és amely felől addig
teljesen tudatlanok voltunk.
A filmet egy, a csonttörés gyógyulásával foglalkozó előadáson mutatták be 1965-ben, amelyet a
National Academy of Sciences támogatott. Ez egyike volt előadások azon sorozatának, amelyet a
kórházak különböző osztályai vezetőinek szerveztek, hogy bemutassák nekik a legígéretesebb kutatási
irányokat. Egy Jim Wray nevű lendületes szervező akkoriban lett az Upstate Medical Center ortopéd
sebészetének elnöke, de Jim kiváló képességei inkább politikaiak, semmint tudományosak voltak.
Mivel én gyakorló kutató voltam és nem sokkal azelőtt neveztek ki docenssé, Jim megkért, hogy
menjek el helyette. Megpróbáltam kimenteni magam, mert tudtam, hogy elektromos csontjaimat
fagyos fogadtatásban részesítenék a nagyágyúk, ha kinyitom a számat, de Jim végül meggyőzött. A
találkozó nagyjából olyan volt, mint amire számítottam, de három fényesebb része azért akadt. Az
egyik a mikrokinematográfia víziója volt. A másik, hogy lehetőségem volt megismerkedni az
részlegem másik küldöttjével, egy éles eszű, fiatal ortopéd sebésszel, Dave Murray-vel. A harmadik
pedig Dr. John J. Pritchard jelenléte volt.
Neves brit anatómusként, aki sokkal járult hozzá a csonttörés gyógyulásával kapcsolatos
tudásunkhoz, Dr. Pritchard volt a találkozó vezérszónoka – az okító-apa-típus, aki az összes munkát
értékelte és összefoglalta a végén. Dave és én majdnem kihagytuk a beszédét. A prezentációk addig
nem nyűgöztek le, és úgy gondoltuk, hogy olyan kevés új elképzelés van, hogy Pritchard nem
mondhat semmi érdekeset. Ám a busz, ami a Washington reptérre vitt volna minket, nem indult, csak
Pritchard ebéd közben elmondott beszéde után, úgyhogy maradtunk. Egyfajta, jellegzetesen angolnak
tűnő tapintattal ugyanarra a következtetésre jutott, mint mi, de úgy fogalmazta meg, hogy ne sértsen
senkit. Hangsúlyozta, hogy a törések gyógyulását a regeneráció maradványának kellene tekinteni. A
legtöbb, a törésekkel kapcsolatosan a múltban elvégzett munkánk azt írta le, mi történt, amikor a
csont összeforrt, a hogyan és a miért helyett. Ahogy Pritchard kijelentette: „Nem sok figyelmet
fordítottunk azon tényezőkre, amelyek elindítják, vezetik és felügyelik a csontok helyreállításának
folyamatait.” Pont, ahogy a regenerációs kutatásokban, ez a legfontosabb probléma a töréseknél is –
vonta le a következtetést. Dave-nek és nekem több órát kellett várnunk a syracuse-i járat indulásáig.
Ültünk a reptér csarnokában és izgatottan beszélgettünk törött csontokról. Dave egyetértett azzal,
hogy miután rájöttem, hogy a szalamandra végtag regenerációjában elektromos áramot játszik közre,
legalábbis valószínű, hogy hasonló tényezők irányítják a törések gyógyulását. Miután épp sikerült
megfejteni a stresszhez való adaptálódás felügyelő rendszerét (Wolff-törvény szerinti növekedés) a
csontokban, felkészültnek éreztem magam, hogy visszatérjek a regeneráció jóval komplexebb
problémájához, a csontokban jelenlévő maradványán keresztül. Dave és én úgy döntöttünk, hogy
együtt fogunk működni, és még a repülőn megterveztük az első kísérletünket. Kísérleti állatok egy
csoportjánál ugyanazon csontokat fogjuk eltörni, ugyanolyan módon. Vizsgálni fogom az elektromos
erőket a törésekben és azok körül, ahogy gyógyulnak. Néhány állatot a gyógyulás különböző
szakaszaiban megölünk, és Dave, aki szakértő hisztológus (sejtspecialista – szövettanász) volt,
mikroszkópos preparátumokat készít a gyógyuló szövetekből, hogy tanulmányozhassa a sejtszintű
változásokat. A folyamat során összevetjük mindazt, amit találunk, hogy lássuk, vajon elektromosság
vezérli-e a sejteket.
Első feladatunk volt, hogy kísérleti állatokat válasszunk. Kutyákat, vagy nyulakat akartunk
használni, miután alapvetően az emberi csontokat akartuk megérteni, olyan állatokkal akartunk
dolgozni, amelyek a lehető legközelebbi kapcsolatban álltak az emberrel. Viszont több tucatnyira
[scores – többször húsz darab] volt szükségünk, ahhoz, hogy megfelelő alapossággal
tanulmányozhassuk a gyógyulás minden egyes fázisát, de sem pénzünk, sem helyünk nem volt ennyi
nagyméretű emlős ellátására. Gondoltunk patkányokra, de még leghosszabb csontjaik is túl rövidek
voltak a vizsgálatokhoz és még hajlottak is voltak. Mi szép hosszú, egyenes csontokat kerestünk,
amelyeknél egyforma töréseket tudtunk produkálni.
A kecskebékáknál állapodtunk meg. Olcsó volt beszerezni és tartani őket; a közeli tavakból is
össze tudtunk gyűjteni néhányat. Elég sok tapasztalatom is volt a velük való munkában. A legjobb
volt, hogy a kifejlett béka alsó lába rendelkezett egy hosszú csonttal – itt a legtöbb gerincesél
megtalálható tibia[sípcsont] és fibula[szárkapocscsont] tibiofibularis-szá olvadt össze. Ez nagyjából 5
cm hosszú és jó egyenes szára van.
A békák és emberek közti evolúciós távolsággal kapcsolatos aggályaink csillapodtak, mikor a
könyvtárban elolvastuk, amit akkor a békák csontgyógyulásáról tudni lehetett. Maga Dr. Pritchard két
kollégájával, J. Bowden-nel és A. J. Ruzická-val megállapították, hogy a békák ugyanúgy gyógyítják a
csontjaikat, ahogy az emberek. A kérdésünk az volt, hogy mi késztette a perioszteális és a
csontvelősejteket, hogy új csont alakító sejtekké változzanak.
Az állatok altatásával kezdtük és eltökélten tördeltük azokat a kis zöld lábakat a saját kezünkkel,
csak egy bizonyos szögig hajlítva őket, hogy ne sértsük a perioszteumot a törés körül. Úgy láttam, kis
gipszrögzítést kell rájuk raknom – nem mintha úgy tűnt volna, hogy nagy fájdalmaik vannak, viszont
a mozgásukkal a törött csontokat is elmozdították, amely lehetetlenné tette a szisztematikus
megfigyelést. Persze a csontok amúgy is összeforrtak volna; az első hatvan béka között volt kettő,
amelyeknél láttuk, hogy még a vadonban eltörték a lábukat és meggyógyultak, de biztos vagyok
benne, hogy a mieink voltak az elsők, akiket begipszeltek.
Az elektromos változások összetettek voltak, de minden törésnél majdnem ugyanolyanok voltak.
Két jól megkülönböztethető séma volt megfigyelhető: az egyik a perioszteumnál, a másik a csontnál.
Mielőtt a perioszteumot és a csontot roncsoltuk volna a bokai végénél, mindkettő 1 millivoltnál
kisebb, enyhe negatív potenciállal rendelkezett. A törés pillanatában a törést borító sértetlen
csonthártya negatív potenciálja 6-7 millivoltra ugrott fel, míg a törés felett és alatt pozitív töltésű
területek alakultak ki. Egy hét után a perioszteum negatív töltésének a boka irányába mutatott
normális fokozódása helyreállt. Amikor a törés átszakította a csonthártyát, annak negatív töltése még
7 millivoltnál is magasabbra szökött, de a láb fityegő alsó részének amputációjakor a polaritás
azonnal megfordult, a csonkból eredő pozitív sérülési áramot generálva, ahogy az az első regenerációs
kísérleteim békáinál is történt. Maga a csont egy rövid ideig tartó elektromos változáson ment át,
amely ellentéte volt a perioszteumnál megfigyelhetőnek. Egy kis pozitív töltés jelent meg mindegyik
törés végénél az első órákban, aztán ez három óra múlva majdnem nullára esett.

[ábra: elektromos mezők a békák csonttöréseinél]

Az elektromosságnak két forrása volt. Mikor átvágtam a lábi idegeket, a perioszteum értékei
drámaian csökkentek, jelezve, hogy ezen potenciálok a perioszteum és a környező sebesült terület felé
tartó idegeken szállított feszültségből származtak. A csont értékei, amely szinte egyáltalán nem
rendelkezett idegekkel, nem változtak. Sok piezoelektromos anyag bocsát ki magából folyamatosan
áramot több órával azután, hogy a töltésüket létrehozó struktúrában egy törés következtében
feloldatlan marad a feszítés; feltételeztem, hogy ez érvényes a csontra is, majd nemsokára rájöttem,
hogy ezt egy másik kutatócsoport nem sokkal azelőtt már be is bizonyította. Tehát két külön áram –
egyik az idegekből, másik a csontmátrixból fakadó – ellentétes polaritású potenciálokat hozott létre,
amelyek úgy viselkedtek, mint egy akkumulátor elektródjai. Ezek az élő elektródok egy összetett
mezőt állítottak elő, amelynek pontos alakja és ereje tükrözte a csontdarabok pozícióját. A végtag
gyakorlatilag megröntgenezte saját magát.
Míg én el voltam foglalva az elektródjaimmal és mérőműszereimmel, Dave csontokból és alvadt
vérből vett mintákat előkészítve őket a mikroszkópos vizsgálathoz. Az első két órában tizenöt
percenkét megöltünk néhány békát, aztán két hétig naponta, a harmadik hétig minden másnap, majd
az utolsó három hétben hetente. A tárgylemezek elkészítése több napot vett igénybe.
A békák csontgyógyulásának normális folyamatában véralvadék, vérrög képződik körülbelül két
óra múlva és fejlődik blasztémává az első hétben. Ez rugalmas, rostos csontheggé válik a második-
harmadik hétben, majd három-hat hét alatt teljesen becsontosodik. Ezen utolsó időszakban
csontszigetek jelennek meg – legelőbb a törött végeknél. Aztán az egész terület folyamatosan
feltöltődik és válik rendszerezetté a szabályos velőüreggel és vércsatornákkal, amelyek összekötik a
régi csont darabjait.
Dave a nagyjából egy héttel a törések után vett mintákkal kezdte el a munkáját, amikorra az
alakuló csontheg első megjelenését vártuk. „ Ez átkozottul vicces – mondta, ahogy besétált az első,
tárgylemezekkel töltött dobozzal – semmilyen nyomát nem látom a mitózisnak a perioszteumban.
Semmi bizonyíték, hogy a sejtek osztódnának vagy migrálnának.”
Abban állapodtunk meg, hogy valamit biztosan rosszul csináltunk. Pritchard munkája
etekintetben igen meggyőző volt. Még fényképeket is jelentetett meg, ahogy a csonthártyasejtek
osztódnak és bejutnak a résbe. Azt gondoltuk, talán rossz időszakból vett mintákat viszgáltunk, de a
saját szemünkkel láttuk, hogy a csontheg igenis elkezdett kialakulni. Dave visszament megvizsgálni az
első néhány napból származó mintákat, noha nem számítottunk arra, hogy túl sok mindent látnánk,
alvadó vér kivételével. Hamarosan hívott a laborjából és azt kérdezte, „Mit válaszolnál, ha azt
mondanám, hogy a vörösvérsejtek átváltoznak és az új csontformáló sejtekké válnak?”
Nyögtem egyet – „Nevetséges. Ez nem lehet igaz.” Márpedig igaz volt. Átnéztük a teljes
mintasorozatot együtt. A második órától kezdve az eritrociták (vörösvérsejtek) elkezdtek változni.
140
Az emlősökön kívül minden gerincesnél van sejtmag a vörösvérsejtekben. Az emlősökben ezek a
sejtek a fejlődés egy extra szakaszán mennek keresztül, amelyben a sejtmag eltávolításra kerül. Az így
létrejövő sejtek kisebbek, szűkebb kapillárisokon is át tudnak jutni, több hemoglobint tudnak
felpakolni, ezáltal hatékonyabban tudnak szállítani oxigént és szén-dioxidot. A sejtmaggal rendelkező
eritrocitákat primitívebbnek tekintik, de a sejtmag még ezekben is piknotikus: összezsugorodott és
inaktív. A DNS ezekben a piknotikus sejtmagokban alvó állapotban van, és az ilyen sejtek metabolikus
aktivitása majdnem teljesen hiányzik – tehát nem égetnek glükózt, hogy energiát nyerjenek és nem
szintetizálnak fehérjét. Ha ki kellene választani a legesélyesebb pályázót a dedifferenciációra és
megnövekedett aktivitásra, ez volna a lehető legrosszabb választás.
A mintáink sorozatában a vörösvérsejtek fejlődésük összes lépcsőjét végigjárták visszafelé.
Először elvesztették jellegzetesen összenyomott, elliptikus formájukat és kerekké váltak. Membránjuk
szegélye kicsipkéződött. A harmadik napra amőbaszerűek lettek és lábszerű nyúlványokkal mozogtak.
Ezzel egyidejűleg sejtmagjuk megduzzadt és – a szennyeződésekre és fényre adott reakcióikban
bekövetkezett változásokból ítélve – a DNS-ük aktívvá vált. Elektronmikroszkópot kezdtünk
használni, hogy tisztábban lássuk ezeket a változásokat. Az első hét végére az egykori eritrociták a
mitokondriumok teljes tárához, valamint riboszómákhoz (a fehérjéket összeállító sejtszervecskék)
jutottak hozzá, és megszabadultak összes hemoglobinjuktól. A harmadik hétre porcformáló sejtekké
váltak, amelyek hamar csontformáló sejtekké fejlődtek tovább.
Nem voltam boldog a dolgok ilyetén alakulásától. Hogyan is tudhatnánk összhangba hozni
mindazt, amit láttunk Pritchard, Bowden és Ruzicka felfedezéseivel? Félvezető elektromos rendszer
működésével kapcsolatos bizonyítékokra számítottam; olyan elméletre, amely már így is éppen elég
furcsa volt ahhoz, hogy a tudományos fősodortól távol tartson. Megelégedtem volna azzal, ha az
elektromos mérések eredményeit össze lehet egyeztetni a perioszteális sejtekben végbemenő
egyértelmű változásokkal. A köztük és az eritrociták közti különbség alapvető. A perioszteális sejtek a
csontsejtekkel szoros kapcsolatban álltak – azok előfutárai voltak. A vérsejtek ennél már nem is
állhattak volna távolabb. Semmiképpen sem lehettek képesek csontot építeni egy jó alapos, génszintű
átképzés nélkül. Ezek a kecskebékák azáltal, hogy metapláziát produkáltak – dedifferenciációt követő
redifferenciáció egy teljesen más jellegű sejttípussá [egy bizonyos szövettípus átváltozása másik
szövettípussá; általában a nyálkahártya jelenségei közé sorolják] – keményen egy dogma falaiba
verték a fejünket. A folyamat a békák egyik leginkább specializált sejtjeiben ment végbe, és úgy tűnt,
mintha az elektromos mező lett volna a változások elindítója nagyjából egy órával – amikor a
legerősebb volt – a törés után.
A következő lépésünk egy tiszteletteljes levél megírása volt Dr. Pritchard-nak, hogy tud-e
bármilyen módon értelmet adni az ellentmondó megfigyeléseknek. Nemleges volt a válasza, de
kérdésünket elküldte Dr. Bowden-nek, aki a disszertációjához a tényleges munkát végezte a békákon.
Bowden egy lehetséges magyarázattal állt elő. A kísérleti munkának volt egy időkorlátja, és hogy a
határidő lejárta előtt befejezhesse, a békáit magas hőmérsékleten tartotta – valójában csak kicsivel
azalatt, hogy elpusztulnának –, hogy az anyagcseréjüket felgyorsítsa.
Bowden azt is megemlítette, hogy a bibliográfiájában hivatkozott két kutató is hasonló módon
látta a békák csontgyógyulását, mint mi. Az 1920-as években egy H. Wurmbach nevű német, szintén a
doktoriján munkálkodva, néhány furcsa sejttranszformációt vett észre a véralvadékban és
sajnálkozott a jelenség magyarázatára való képtelensége fölött. Ugyanakkor Wurmbach szintén talált
mitózist a perioszteumban, a gyógyulást pedig ez utóbbi folyamatnak tulajdonította, miután ez nem
járt dedifferenciációval. Egy évtizeddel később egy másik német tudós, A. Ide-Rozas ugyanazokat a
változásokat látta a vérsejtekben, de ő merészebb volt. Felvetette, hogy ez az átalakulás volt a
meghatározó erő a békák csonttöréseinek a gyógyulásában, továbbá, hogy a teljes regenerációra képes
szalamandrák a végtagjaik blasztémáit sejtmaggal rendelkező vörösvérsejtekből alakítják ki. Más
kísérletek ellentmondani látszottak Ide-Rozas elméletének a végtagi blasztémáról, úgyhogy munkája
hitelét vesztette és semmibe vették, de Bowden több szerencsét kívánt nekünk.
Bowden levele adott egy keretet eredményeink jobb megértéséhez. Azt már tudtuk, hogy az
emlősök csontjai nem a vörösvértestek dedifferenciációja által gyógyulnak meg, mert a sejtjeik nem
rendelkeznek sejtmaggal, így nem volt adott a változáshoz szükséges mechanizmus. Az emlősök
emellett vastagabb csonthártyával is rendelkeztek a többi gerinceshez képest, tehát úgy
gondolkodtunk, hogy az emlősöknél a perioszteális sejtosztódás nagyobb szerepet játszott a
gyógyulásban. Úgy tűnt, a békáknak mindkét metódus a rendelkezésére állt, de a perioszteális
sejteket csak magasabb hőmérsékleten aktiválták.
____________________________________________________________________________________
Csináld-Magad Dedifferenciáció

Most már biztosak voltunk abban, hogy az eredményeink valósak. Megismételtük ugyanazokat a
töréses vizsgálatokat, de ezúttal még élő állapotukban figyeltük meg a sejteket. Szövetmintákat
vettünk a törésekből és time-lapse filmsorozatokat készítettünk, olyan technikákat használva, mint
korábban a mozifilmhez, amely annyira mély benyomást tett rám az NAS találkozón. Megerősítettük,
hogy a változások az első néhány órában kezdődtek, épp azután, hogy az elektromos erők elérték
csúcsukat. 
Elhatároztuk, hogy megpróbálkozunk egy döntő fontosságú teszttel. Ha tényleg az elektromosság
indította be a gyógyulást, képesnek kellett lennünk arra, hogy mesterségesen is tudjuk reprodukálni
ugyanazt a mezőt, és el tudjuk érni ugyanazokat a változásokat az átlagos vérsejtekben a békák testén
kívül is. Ha ez most nem működik, akkor az elmúlt hét évet talán „bélyeggyűjtéssel” töltöttem –
összegyűjtve tényeket, amelyek érdekesek voltak ugyan, de a végén – lényegtelenek. Számolgattam a
feszültség nagyságát, amely olyan mezőket hozna létre, amelyeket találtam. Végül hihetetlenül kis
mennyiségre jutottam, valahol egy amper trilliomod és milliárdod része (egy piko és egy nanoamper)
között. Megint azt gondoltam, hogy valahol hibának kell lennie. Nem értettem, hogyan tudna ennyire
csekély feszültség olyan drámai hatást kiváltani, amelyet láttunk, úgyhogy azzal számolva, hogy még
ha a számaim jók is, egy kicsivel több szaft egyszerűen csak felgyorsítja majd a folyamatot, úgy
döntöttem, 50 mikroamperrel kezdek – olyan feszültség szinttel, amely éppen csak kevesebb annál,
hogy egy kis elektrolízist beindítson (a víz bontása hidrogénre és oxigénre).
Változatos formájú műanyag és üveg edényeket készítettem, különféle fajtájú elektródákkal.
Ezekbe az edényekbe helyezzük majd az egészséges vörösvérsejteket, sós oldatban, és megfigyeljük
őket mikroszkóppal, amíg az áram be van kapcsolva.
Egy laborban raktam össze a felszereléseket, amely az orvosi központtal szemben állt az utca
másik oldalán, ahol rendelkezésünkre állt egy, az invertoszkópok [fordított állású mikroszkóp] közül,
amelyre szükség volt a sejtek megfigyeléséhez az edények alján át, ahol a legtöbbjük el fog
helyezkedni. Egy fiatal technikust, Frederick Brown-t tettem meg ügyeletesnek a sejtfigyelés
feladatának óráról-órára tartó lélekölő munkájára, különböző feszültségszintek, mezőalakok és
tárolóedényformák között. 1966 nyarán kezdtünk. Fred azon az őszön kezdte az orvosi képzést; úgy
gondoltam, két hónap több, mint elégséges lesz.
142,2
Egy-egy csoport békavért kellett tesztelnie minden nap, következő délelőtt pedig beszámolnia nekem
arról, hogy mit talált.
 Hát, nem kezdődött jól. Hat órányi áramozás után nem történt semmi. Az áramerősséget nem
növelhettük anélkül, hogy meg ne sütöttük volna a sejteket, úgyhogy hosszabbítottunk. Továbbra sem
történt semmi. Igazság szerint a sejtek elkezdtek pusztulni, amikor éjszakára az edényekben hagytuk
őket. Úgy döntöttünk, alacsonyabbra vesszük a feszültséget, de még mindig nem hittem azokban a
nevetségesen alacsony értékekben, amelyeket kiszámoltam, úgyhogy mondtam Frednek, hogy
csökkentse az erősséget – egy kicsivel, napról napra. Ő és én rengeteg vérsejtet bámultunk meg e két
hónapon keresztül, amelyek mindegyike makacsul megtagadta, hogy bármit is csináljon. Végre, két
nappal azelőtt, hogy Frednek mennie kellett, olyan alacsonyra állítottuk a feszültséget, amennyire az
első berendezésünk lehetővé tette – és bőven az általam kalkulált határértékeken belül: egy amper
egy milliárdodik részének felére. Aznap délelőtt 11-kor Fred izgatottan hívott, és én átrohantam az
utca másik oldalára.
A szoba lesötétítve, a mikroszkóp fényei felkapcsolva – és mi ugyanazokat a sejtváltozásokat
néztük, mint az alvadó vérben is; először a negatív, aztán a pozitív elektródnál; és végre láttuk őket
szétterjedni az edény többi részére is.
143
Négy óra alatt az összes sejt az edényben reaktiválta a sejtmagját, megszabadult hemoglobinjától, és
teljesen specializálatlan formát vett fel.

[ábra: az első mesterséges dedifferenciáció]

Többször megismételtük a kísérletet, kidolgozva a felső és az alsó határértékét az

áramerősségnek. A legjobb „ablak” valahol 200 és 700 pikoamper közé esett. Azt mondom,
„valahová”, mert a sejtek érzékenysége változó volt; függött az életkoruktól, a béka hormonális
állapotától, és talán más tényezőktől is. * [* Ahelyett , hogy folyamatosan megújítanák vörös sejtjeik
készletének valamekkora részét, a békák egy egész évre elég ellátmányt állítanak elő a tél végén, ahogy
magukhoz térnek a hibernációból. Így az összes eritrocitájuk ugyanúgy öregszik – ahogy az év halad előre. A
sejtek egyre kevésbé lesznek érzékenyek az elektromosságra, ahogy öregszenek, ezért lehet az, hogy a békák,
még akkor is, ha teljesen felmelegedtek és hibernált állapotban sincsenek, télen a töréseik sokkal lassabban
gyógyulnak meg. A vörös vérsejtek jóval gyorsabban dedifferenciálódnak tavasszal, és a nőnemű békák még
inkább érzékenyebbé válnak a hímeknél a szezon elején, peterakáskor. Válaszképpen ebben az időszakban
vörös vértestjeik despecializálódnak kevesebb, mint egy pikoamperre. Valójában peterakás idején a nőstény
békákból vett vörös sejteket láttunk teljes mértékben dedifferenciálódni az edényekben úgy, hogy egyáltalán
nem helyeztük őket áram alá. Szemlátomást egy, a műanyag tároló és az üvegtető közti töltéskülönbségből
adódó, mérhetetlenül kis feszültség is elég volt ehhez.]
144,1
Ez az energia egy végtelenül elenyésző kis csiklandozása volt, jóval az alatt a szint alatt, amit egy
ember észlelhet a legérzékenyebb szövetén (amilyen mondjuk a nyelvé), de ahhoz elég volt, hogy
rávegye a sejtet, hogy megnyissa és használatra késszé tegye a géneket.
Az eredmény a megfelelő sejtek és a megfelelő feszültség jelenlétén múlt – fehérvérsejteknél,
bőrsejteknél és más típusúaknál mindez nem működött. A békáknál csak az eritrociták látszottak
célsejtként működni. Ugyanezt a reakciót találtuk az aranyhalak, szalamandrák, kígyók és teknősök
vérsejtjeiben is. Az egyetlen különbség volt, hogy a halak sejtjei gyorsabban despecializálódtak, a
hüllősejtek pedig a békák vérsejtjeinél jóval lassabban. Minden eritrocitánál a sejtmag
átlátszóságában és a „festési” karakterisztikában [staining characteristics] történő változás volt a
kritikus pont. Ezek a változások látszottak jelezni a DNS reaktivációját, merthogy ezután a folyamat
fennmaradó része úgy ment tovább, mintha az áramot kikapcsoltuk volna.
144,2
Ez áttörés volt. Megismertünk valami, egészen addig nem sejtett dolgot a csontok gyógyulásáról
békáknál – és majdnem bizonyos volt, hogy ez emberek számára is előnyökkel fog járni néhány éven
belül. Miután békákat használtunk emlősök helyett, a dedifferenciáció egy, addig a legjobb
bizonyítékába is belebotlottunk – a csináld-magad-módszerbe. Ha emlősökön tanulmányoztuk volna a
törések gyógyulását, majdnem bizonyos, hogy nem jutottunk volna el eddig a felfedezéséig, mert a
perioszteális sejtek nem dedifferenciálnak, a velősejtekkel pedig nagyon nehéz dolgozni. Ehelyett még
filmünk is volt a dedifferenciáció megtörténtéről, valamint elektron fotomikrográfjaink a folyamat
minden állomásáról, ideértve, ahogy vadiúj riboszómák készülnek a sejtmagban és a környező
citoplazmában hadrendbe állnak. Mi több, a dedifferenciáció minden lépése, ideértve a sejtmag
aktivitásait, valamint a riboszómák és a mitokondriumok csapatát is, pontosan megfelelt azoknak a
változásoknak, amelyeket a legfrissebb kutatások találtak a szalamandrák végtagblasztémáinál.
Felfedeztük az elektromos közös nevezőt, amely az első fázist, a blasztémát, minden regenerációnál
elindította.
____________________________________________________________________________________
A Genetikus Kulcs

Nem sokkal azután, hogy befejeztük ezt a kísérletet, meghívtak a New York-i Tudományos
Akadémiára, egy találkozóra, amely az elektromágnesességgel foglalkozott a biológiában. Alapvetően
ez egy egyemberes előadás volt. Kenneth MacLean, egy kiváló sebész és az akadémia egy magas rangú
tagja, évek óta használt mágneses mezőket a betegei gyógyításában, és meg volt róla győződve, hogy
jótékony hatással bírtak. Vagyonos lévén független tudott lenni, így egy saját labort állított fel az
irodájában, egy nagyméretű elektromágnessel felszerelve. A találkozó inkább állhatatosságának
egyfajta kifejeződése volt, semmint bármilyen elterjedt meggyőződésnek az akadémián belül arról,
hogy igaza volt.
145,1
Úgyhogy 1967 februárjában elővezettem akkori munkánkat. Az elektromosság teljes szerepét a
törések gyógyulásban – a vitalizmus felhangjaival együtt – jelentéktelennek tüntettem fel, és
módszerünk bemutatására, azaz a dedifferenciáció in vitro előidézésére koncentráltam. Ez elég volt
ahhoz, hogy számos támadást gerjesszen a közönségből, amelyek legtöbbje az "egyszerűen nem
hiszem el" variációja volt. Néhányan azt mondták, hogy csak sejteket végeztünk ki áramütéssel,
ellenére a ténynek, hogy a tápközegben tíz napig életben maradtak.
A hallgatóság egy tagja ugyanakkor konstruktív és gondolatoktól nem mentes kritikát
fogalmazott meg. Elfogadta a tényt, hogy azt láttuk, amit láttunk. Ugyanakkor állította, hogy voltak
más lehetséges magyarázatok is. Különösképpen – mondta –, hogy nem mentünk elég messzire
annak bizonyításában, hogy a sejtek nem egy lassú degeneráción mentek keresztül valamely
kismértékű, de káros változás miatt, amelyet az áram okozott. Noha a sejtek a tárolóinkban úgy
néztek ki, mint azok, amelyeket a törések alvadékában fényképeztünk, az elképzelésünk, hogy ezek a
sejtek elektromosság által dedifferenciálódott, gyógyuló sejtek voltak, annyira eltért az akkori
nézetektől, hogy több közvetlen bizonyítékot kellett szereznünk. Ennyire mélyreható témában a
„hiszem, ha látom" érvényét vesztette.
145,2
Ösztönözve ezen egyetlen őszinte reakciótól, Dave és én visszatértünk Syracuse-ba és elterveztük,
hogyan fogjuk tudni a DNS-ről szóló legfrissebb tudásanyagot felhasználni ahhoz, hogy további
tesztekben szerezzünk bizonyítékokat. Néhány évvel azelőtt James Watson és Francis Crick által
felvetett elképzelés volt az, amely a genetika központi dogmájává vált később. Leegyszerűsítve azt
mondta ki, hogy az aktív DNS minden specializált sejt transzfer-RNS-én lenyomatot hagy saját
specifikus mintájáról, az pedig közvetítette mindezeket a hírvivő-RNS-nek. Ez a második RNS-
molekula kijutott a sejtmagból a riboszómákhoz, ahol lefordította a genetikus utasításokat az adott
fehérjéknek, amelyek olyanná tették a sejtet, amilyen az volt.
145,3
 Úgy következtettünk, hogy miután a dedifferenciálódó sejt nem osztódik azonnal, a génjeit sem
duplázza meg. Ezért az általa tartalmazott DNS mennyiségében sem következik be növekedés.
Ugyanakkor, miután a sejt fehérjék teljesen új készletének legyártásával változtatta a típusát, az RNS
– a fehérjék tervrajza – számnak drámaian nőnie kellett.
Radioaktív címkézést és fluoreszkáló jelölő technikákat használva azt láttuk, hogy valóban nincs
új DNS, csak valóban drámai RNS növekedés. Egy másik teszt azt mutatta meg, hogy
despecializálódott sejtjeink nem csak eltérő fehérjéket, de azokból is vörösvérsejt-előfutáraik
számának kétszeresét tartalmazták. A legmeggyőzőbb kísérlet az volt, amelyet Dan Harrington
javasolt, az a tanuló, aki Fred Brown helyét vette át, és aki később anatómiából doktorált. Dan azt
vetette fel, hogy használjunk bizonyos jól ismert anyagcsere-gátlókat, amelyek rombolják a DNS-RNS-
fehérje-rendszert, hogy lássuk, meg tudjuk-e akadályozni a dedifferenciációt.

146,1
Az egyik ilyen gátlószer, egy puromycin nevű antibiotikum blokkolja az információ átvitelét a hírvivő
RNS-től a riboszómákig és így megakadályozza a fehérjeképzést. Dan azt javasolta, hogy párokba
rakjuk össze a műanyag tárolóinkat. A párok egyik tagjába sóoldatba rakunk vérsejteket, és áramot
vezetünk keresztül rajtuk, ahogy előtte is csináltuk. A másik tartóban ugyanabból a békából vett
sejtek lesznek, és ugyanahhoz a generátorhoz lesz csatlakoztatva, de a oldat puromycint fog
tartalmazni. Az összeállítás így pontosan kontrollálható lesz. Ha az áram valóban új géneket nyit ki, a
puromycinnek le kell állítania a dedifferenciációt azáltal, hogy feltartóztatja a DNS fehérje gyártásra
vonatkozó utasításait. Ha az áram pusztán degenerálja a sejteket, a puromycinnek nem lesz hatása és
a transzformációk folytatódnak.

146,2
A következtetésünk tehát fenn állt: a puromycin oldatban lévő sejtek nem módosultak. Következő
lépésként Dan azt vetette fel, hogy fürdessük meg ezeket a sejteket több váltás vízben, hogy a
puromycin kimosódjon. Azonnal dedifferenciálódak, az áram bekapcsolása nélkül! Nyilvánvalóan az
áram okozta a genetikai változást az antibiotikum helyett, és a gének zártak maradtak, úgyhogy a
rendszer tökéletesen működött, ahogy a puromycin-gát megszűnt.

[ábra: az RNS-gát alátámasztja az elektromos dedifferenciációt]

Az 1970-es évek elejére szilárd bizonyítékokkal rendelkeztünk a békák törésgyógyulása vezérlő

rendszerének majdnem minden részletére, és annak kiterjesztésével talán az emlősökére
hasonlóképpen. Mint bármely más sérülésnél, a törés egy fajta sérülési áramot produkált, ezesetben
az idegekből származóan a perioszteumon belülit, és akörülit.* [* a perioszteális{az idegekből
származó} feszültség magyarázhatja az ellenőrizetlen, deformált csontnövekedést, amely
végtagbénulásosoknál és leprásoknál gyakran kíséri a töréseket. A csontok náluk is generálnak pozitív
potenciált a törésben, de az idegek sérültsége miatt ez nem egyensúlyozódik ki a negatív perioszteális
potenciállal, amely normális esetben körülveszi a törést.]

147,1
Ezzel egyidőben a csont létrehozta saját piezoelektromos feszültségét a szétroncsolt apatit-kollagén-
mátrixban lévő maradvány-feszítésnek[a stressz /feszültség szó helyett] köszönhetően. Ezek az
összekapcsolódott jelek stimulálták a sejteket, amelyek új csontot alakítottak.
A célsejtek identitásáttól eltekintve a csontgyógyulás minden gerincesnél alapvetően
ugyanolyannak tűnt, áthaladva a véralvadás, blasztéma, a csontheg és a csontosodás fázisain. A
halakban, kétéltűekben, hüllőkben és madarakban az alvadékban lévő vörös sejtek
dedifferenciálódtak, válaszként az elektromos mezőre – különösen a csont törött végeinél megjelenő
pozitív potenciálokra. Ezek aztán porcsejtként redifferenciálódtak, majd a továbbiakban csontsejtté
váltak.

[ ábra: A csonttörés gyógyulásának áttekintése békáknál]

147,2
Néhány állatban a perioszteális sejtek úgy válaszoltak a sérülési áramra, hogy a törésbe
vándoroltak és egy kicsivel tovább csontsejtekké specializálódtak. A hüllőknél ez a folyamat csak
magas hőmérsékleten tűnt elérhetőnek, de az emlősöknél ez volt a legjellemzőbb metódus, akiknél a
vastag csonthártya kiegyenlítette vörösvértesteik sejtmagbeli hiányosságát. Ezidőre meglehetősen
biztossá váltunk abban, hogy az embereknél a csontgyógyulás csontvelői komponense legalábbis a
kifejletlen eritrociták dedifferenciációját is magába foglalja – és talán más sejttípusokét is, amelyek
még mindig rendelkeztek sejtmaggal.

148,1
Az elektromosság erői fordították el a kulcsot abban a zárban, amely lefojtva tartotta a géneket.
Ennek a kulcsnak a pontos természete volt az a rész, amely még mindig hiányzott a folyamatból. Az
áram nem hathatott közvetlenül a sejtmagra, amely el volt különülve a sejt membránjától és a
citoplazmától. Tudtuk, hogy az áram elsődlegesen a membránon fejti ki a hatását; a sejt
membránjáról az is tudott volt, hogy töltéssel rendelkezik.
149
A töltése valószínűleg töltéssel rendelkező molekulák meghatározott mintájaként tűnt fel, amely
különböző volt minden sejtnél. Arra következtettünk, hogy a membrán depresszor anyagokat
választott ki – olyan molekulákat, amelyek a sejtmagba vándoroltak, ahol bekapcsolták a géneket. Az
RNS szerkezetével kapcsolatos legfrissebb felfedezéseken alapulva azt vetettük fel, hogy a depresszor
molekulák a hírvivő-RNS egy stabil formái lehetnek, amelyek megmaradtak az érett vörösvérsejtben
még azután is, hogy annak sejtmagja összezsugorodott és kikapcsolta magát. Az RNS molekulák
stabilak tudnak maradni hosszú ideig, mikor össze vannak hajtogatva – alkotóelemeiket elektron
kötések tartják össze. Ha ilyen összehajtogatott RNS-molekulák tárolódnak a sejtek membránjában,
az apró áramok felbonthatják a kötéseiket és ki tudnak bomlani. Ezt az elméletet még nem tesztelték.

[ábra: A gének kinyitása elektromossággal]

A törés gyógyulásának lezárása egy egyszerű negatív-feedback rendszer által történt. Ahogy a
rést kitöltötte az új mátrix, a csont fokozatosan átrendezte az anyagát, hogy kiegyenlítse a rajta
kialakult feszítéseket a környező izmok óvatos használatával – Wolff törvényével összhangban. A
környező szövetek kijavítása lecsökkent, majd a perioszteális sérülési áram megszűnt. Mindezek
eredményeként az elektromos mező visszatért a normálisba, leállítva a gyógyulás sejtszintű
tevékenységét.
Mikor végére értünk ezen kísérletek sorozatának, biztos voltam benne, hogy ez volt a
legfontosabb munka, amit bármikor is csinálhattam, és el voltam szánva rá, hogy vezércikként fogom
megjelentetni, nem csak mint rövid hírt. Szerencsém volt. Az előző két év során számos
összejövetelen alkalmam volt hosszan beszélni Dr. Urist-tal. Nagyon lelkes volt a felfedezéseinktől és
miután ő volt a szerkesztője az egyik legnagyobb ortopédiai magazinnak, a Clinical Orthopedics and
Related Research-nek, nekik nyújtottam be a beszámolónkat. A szerkesztőbizottság vágatlanul
leközölte, és örömömre szolgált, hogy mottóként felhasználtam Dr. Prichard kijelentését, amit az
1965-ös, csont gyógyulással foglalkozó összejövetelen tett. Az összes publikációm közül még mindig ez
tölt el a legnagyobb elégedettséggel.
Ez volt az első alkalom, hogy egy gyógyulási folyamat irányító rendszerét ilyen részletességgel
feltérképezték. Eltekintve attól a kevésbé meghatározó beszámolótól, amelyet Dave és én adtunk elő
három évvel azelőtt a New York Academy of Sciences-en, ez egyben az első vitathatatlan bizonyíték
volt a dedifferenciációra és a metapláziára.
Persze aligha voltak ezek új elképzelések. A dedifferenciáció gyakran merült fel az azt megelőző
négy évtizedben, mint a blasztéma kialakulásának legegyszerűbb magyarázata, és nagy mennyiségű
bizonyíték gyűlt fel, amely ezt támogatta is. Elisabeth Hay még egy elektronmikroszkópos képet is
közzétett egy blasztémasejtről, amely nem despecializálódott teljesen és még mindig tartalmazott egy
izomszövetdarabot. Mindazonáltal az ötletet a legtöbb biológus, akik befolyást gyakoroltak az
adományokat kiutaló bizottságokban és egyetemeken, elutasították.
Ugyanakkor ma már a dedifferenciáció többé nem egy csúnya szó. Részben azért, mert Dave és
én kitaláltuk a módját, hogyan lehet mesterségesen előidézni, és amelyet bárki akit érdekelt, képes
volt megismételni. Art Pilla, egy elektrokémikus, aki Andy Bassett-el dolgozott együtt New Yorkban
volt az első, aki igazolta a módszerünket. Örülök annak, hogy eljátszhattam egy főszerepet a tudás e
nehezen megszerzett gyarapodásában.
Ennél még fontosabb, hogy ez volt az első munkám, amely közvetlenül vezetett egy olyan
technikához, amely segített a betegeknek – a csont gyógyulásának elektromos stimulációjához (lásd:
8. fejezet). Eközben az eredményeink egy másik fontos kérdéshez vezettek el: az áramok, amelyeket
találtunk, nem lehetnek-e felhasználhatóak más típusú regeneráció mesterséges gerjesztésére?
Elhatároztuk, hogy megnézzük, a végtag újranövekedését közelebb tudjuk-e hozni az emberekhez egy
lépéssel úgy, hogy megpróbáljuk azt létrehozni patkányoknál.
150

Hét
Jó hír az emlősöknek

Stephen D. Smith volt az első, aki mesterséges újranövekedést tudott indukálni a nem-regenerálódó
állatok végtagjainál alkalmazott elektromossággal. 1967-ben Smith, a Merrill Rose-nál Tulane-ben
eltöltött tanuló idő után egymagában nekiindulva a kísérletezésnek a Kentucky Egyetemen apró
akkumulátorokat ültetett felnőtt békák lábainak csonkjába. Igen nagy figyelemmel követtem a
munkáját és örömmámorban úsztam azt hallván, hogy ugyanolyan nagyságú részleges
újranövekedést kapott, amelyet Rose sója, Polezsajev tűi és Singer újrahuzalozott idegei
eredményeztek. Az összes kísérlet közül, amelyek hatással voltak rám talán ez volt az, amelyik a
leginkább ösztönzött.

150,2
Hogy elég kicsi és gyenge akkumulátorra tegyen szert, Smith visszatért Galvani és Volta egyszerű
technológiájához. Egy rövid ezüsthuzalt hozzáforrasztott egy ugyanolyan hosszú platinahuzalhoz, a
forrasztási pont köré pedig némi szilikon szigetelést rakott. Ezt a két fémet választotta, mivel ezeknél
volt a legkevésbé valószínű, hogy ionokat engednek ki és így hamis eredményeket produkálnak a
környező szövetekkel való kölcsönhatásban. Egy béka enyhén sós testnedveibe merítve ezt a bimetál
eszközt, az egy csekély mennyiségű áramot produkált, amelynek feszültsége pozitív volt az ezüst és
negatív a platina végnél.
Miután a békák eritrocitáival kapcsolatos munkánk még nem lett publikálva, pusztán a
szerencsének volt köszönhető, hogy az ezekből az akkumulátorokból kinyerhető áram közel esett a
blasztémaképződés „hatékonysági ablak”-ához. Ahogy Smith később írta – „szép volna, ha azt
írhatnám, hogy minden paramétert kidolgoztam jó előre és pontosan tudtam, mit csinálok, de a
helyzet nem ez volt. Ahogy a tudomány történelmében eddig is gyakran történt, pont belebotlottam a
szükséges megoldásba.”

151
[ábra: Smith kísérlete]

Smith a csontmaradvány mentén ültette be a vezetékeit, egyik végüket belehajlítva a velőüregbe.

A végtagok a pozitív ezüst elektróddal a vágás felé nem mutattak növekedést, néhány esetben pedig a
szövet egyszerűen bomlásnak indult. A negatív platina végeknél a végtagok ugyanakkor elkezdtek
regenerálódni; az új részek nagyjából ugyanakkora távolságra a berendezéstől hagyták abba a
növekedést mind – azt sugallva, hogy a regeneráció akkor volna teljes, hogyha az akkumulátorok
végig tudnák követni. 1974-ben Smith készített egy eszköz, amely pont ezt tudta megcsinálni – és
teljes újranövekedést ért el.
Smith sikere ellenére nem volt ok azt feltételezni, hogy ez a módszer emlősöknél is működne.
Noha egy kutató akkoriban észlelt bizonyos mértékű regenerációt újszülött oposszumok hátsó
lábainál, de mivel az erszényesek igen kifejletlen állapotban születnek meg, és anyjuk erszényében
fejlődnek a második megszületésükig, azt gyanítottuk, hogy ez csupán az embrionális újranövés egy
esete volt. A legtöbb magzati szövetről lehetett tudni, hogy rendelkezik valamennyi regeneratív
képességgel, amíg nem jutott a teljes differenciáltság állapotába. Richard Goss bemutatta, hogy
bizonyos agancsosoknál az évenkénti újranövés valódi többszövetes regeneráció volt, de ez a
mutatvány túl specializáltnak tűnt, hogy bizonyosak lehessünk abban, hogy az ilyenfajta helyreállítás
más emlősöknél vagy más testrészeknél is végbemehet.
Sokan úgy vélték, hogy az ilyen kísérletek eleve kudarcra vannak ítélve, mert az enkefalizáció
folyamata jóval tovább jutott az emlősöknél, mint a kétéltűek esetében. Tudott volt, hogy a
gerinceseknél nagyjából ugyanaz volt az aránya az idegszöveteknek az egyéb szövetekhez képest, de
az emlősöknél a korlátozott idegutánpótlás nagy része a jóval összetettebb agyhoz került, míg – ahogy
Singer bemutatta egy akkori tanulmányban – az idegek aránya más szövetekhez képest a patkányok
lábaiban 80%-kal kisebb volt, mint a szalamandrák lábai esetében. Ez jóval a normál regenerációhoz
szükséges kritikus tömeg alatt volt, és azt hittük, lehetetlenség a különbséget mesterségesen
kiegyenlíteni.
152,1
Még ha elő is tudtuk volna állítani a megfelelő elektromos ingert, nem voltunk biztosak abban,
hogy lesz-e elég sejt, hogy válaszoljon rá. Az emlősök vörösvérsejtjeinek nem volt sejtmagja, úgyhogy
nem voltak képesek a dedifferenciációra. A békák csonttörésének gyógyulásával kapcsolatos munkánk
alapján feltételeztük, hogy a még nem kifejlett vörösvértestek a csontvelőben átvehetik a munkát, de
az is lehetett, hogy csak törés gyógyításához való dedifferenciációra voltak programozva. Még ha
reagálnának is egy külső áramhatásra, tűnődtünk, hogy elegen lennének-e a feladathoz.
És akkor még ott volt a komplexitás problémája is. Több, a regenerációval foglalkozó kutató
gondolta, hogy az emlősök szövetei olyan specializálttá és összetetté váltak, hogy egészen egyszerűen
kinőtték a vezérlő rendszert. Talán nem voltak képesek annyi adatot kezelni, amely a szükséges
részek teljes leírásához kellett. Ha így volt, bármilyen blasztéma, amit előállítanánk, csak ücsörögne
ott nem tudván, hogy mihez fogjon.
____________________________________________________________________________________
152,2
Az első lépés patkánylábon

Teszteltem az ezüst-platina párosításnak azt a típusát, amelyet Smith használt és békakísérleteink

alapján úgy találtam, hogy az ideális dedifferenciációhoz szükségesnél többször nagyobb áramot
produkálnak. Joe Spadaro, Charlie végzős diákjai közül egy másik, javasolta, hogy iktassunk szén-
ellenállásokat a két fém közé, így többféle feszültségi szintet előállítani képes eszközöket kapunk.
1971-ben Joe és én amputáltuk 35 patkány jobb mellső lábát. A vágásokat a mellső végtag felső
részén ejtettük meg, távol a könyökrésztől, hogy csak a csontszár maradt meg, amely addigra már
régen abbahagyta a növekedést. Csak hímeket használtunk, hogy megelőzzünk annyi hormonok
okozta különbséget, amennyit csak tudtunk. A kontrollcsoportok egy részénél a csonkon nem
alkalmaztuk a berendezést, egyeseken csak egy fémet használtunk, másokon a pozitív ezüst oldal
nézett a csonk felé. A tényleges tesztet 22 patkányon végeztük el a negatív, platina elektróddal ültetve
az akkumulátorokat a sebhez. A külső elektródot bedugtuk a velőüregbe, a belsőt pedig összevarrtuk a
vállrész bőrével.
Gyorsan megkaptuk a választ. Három nappal később a kontrollcsoportok csonkjai elkezdtek
begyógyulni, vagy éppen elszáradtak valamennyivel az amputációs vonal mögött a legnagyobb
mennyiségű áramot kapottaknál. De a kísérletben résztvevő lábak, a közepes áramú készülékekkel,
amelyek 1 nanoampert adtak le, jól alakultak. Egy héten belül majdnem mindegyik formás
blasztémával rendelkezett és úgy tűnt, készen áll a teljes végtagot helyreállítani.
Miután a gyógyulás nagyon gyorsan folyik le a patkányoknál, és mert az első tesztünkben
egységes mintákat akartunk, az összes kontrollállatot feláldoztuk és ezúttal a tesztállatok legtöbbségét
is, bár néhányat megtartottunk egy hónapig.

154,1
Levágtuk a teljes gyógyuló végtagot, aztán kipreparáltuk, megfestettük és felszeleteltük a
mikroszkópos vizsgálathoz.

[ábra: Az egyenáram megkezdi a patkányok végtagregenerációját]

Soha nem fogom elfelejteni, amikor először vizsgáltam meg a mintáink első csoportját. A patkány
visszanövesztette a csontszár egy részét az elvágott felkarcsontból eredően. A megfelelő hossznál,
hogy teljessé tegye az eredeti csontot, volt egy jellegzetes átlós porcnövekmény [typical transverse
growth plate of cartilage], amelynek a teljes anatómiai szerkezete tökéletesen szabályos volt. Ezentúl
volt egy jóképű epifízis, az a csuklós dudor minden végtagcsont végénél. Végig a száron újonnan
formálódó izmok, véredények és idegek voltak. Legalább 10 különféle típusú sejt differenciálódott ki a
blasztémából, mi pedig sikert könyvelhettünk el az emlősöknél elért regenerációban ugyanolyan
mértékben, amennyit Rose, Polezsajev, Singer és Smith elért a békáknál.
A többi állattól származó néhány tárgylemez még ennél is látványosabb volt. Az egyik csonkon
két porcos lerakódás volt, amelyek két alsó végtagcsont előfutárainak tűntek egy teljesen
kiformálódott könyökízületen túl. Minden regenerátum az elektród felé hajlott meg, az egyiknél pedig
a felkarcsont alsó része a régi szár mellett alakult ki, semmint annak meghosszabbításaként – ettől
függetlenül a szerkezete egész normális volt.
 Egy kivételtől eltekintve az egy hétnél későbbi minták kevésbé voltak érdekesek. Alacsonyabb
fokú szervezettséget látszottak mutatni, ahogy az idő előre haladt. Ezen régebbi blasztémák egyike
mögött ugyanakkor, a majdnem teljesen alaktalan csontszerűség végénél, egy öt ujjat formázó
porcalakzatot találtunk – ez a végtag elkezdett kezet növeszteni.
Ugyanakkor általánosságban úgy tűnt, hogy az áramnak ugyanúgy egy bizonyos hosszúságban,
mint bizonyos erősségben kellett megjelennie. Ez nem volt kevésbé kiábrándító a számunkra, mint
amennyire az volt a Life fotósának, aki abban az időben meglátogatta a laborunkat és „előtte-utána”
fotókat akart készíteni egy patkányról, aki a kísérlet végén még zongorázni is kezd – mindazonáltal
nagyon elégedettek voltunk. Miután a blasztémák mindig az elektródok körül alakultak ki és mert a
redifferenciáció organizált szövetek képződésébe torkollt, tudhattuk, hogy az áram valós regenerációt
gerjesztett, nem csak valami abnormális kinövést. Az emlősök még mindig rendelkeztek eszközökkel
az elvesztett részeik pótlásához szükséges genetikai utasítások precíz kiolvasásához. Egyszerűen csak
többet kellett megtudnunk az egész folyamat elektromos követelményeiről, valamint eszközöket
készíteni, amelyek a megfelelő áramot a megfelelő időben a megfelelő helyen voltak képesek kifejteni.
154,2
Mikor publikáltuk eredményeinket, nehéz volt elfedni az izgatottságunkat a megkívánt óvatos
tudományos zsargonban. Azt írtuk, hogy csekély egyenáram segítségével valós, noha részleges
regenerációt sikerült elérnünk, és hogy a velősejtek tűntek a blasztéma forrásának. Úgy gondoltam,
ez az állítás elég józanul hangzik így. Joe és én felhívtuk a figyelmet, hogy a többi egyéb tényezőt
tovább kell még tanulmányozni. Legfőképpen figyelmeztettünk arra, hogy ha ilyen csekély erő ennyire
könnyedén be tudja kapcsolni a növekedést, akkor annak nagyon hathatósnak kell lennie, és jobb,
hogyha teljességében megismerjük, mielőtt rutinszerűen alkalmaznánk embereken, nehogy aztán
igen kevéssé vágyott növekményekben – tumorokban részeltessenek a végén.
Úgy éreztem, a tudományos illendőség korlátai között egy igen harsány hívójelet adtunk egy nagy
kutatáshoz, amely a regeneráció jótéteményeit megnyitná az emberek számára. Ugyanakkor ez
mégsem lehetett hangosabb egy suttogásnál, merthogy nem vetett nagyobb hullámokat, mint amikor
a madártoll egy pocsolya vízére hull.
Philip Person, egy fogorvos a brooklyni VA kórházban és jóbarát, akit évek óta ismertem,
megkért, hogy mutassam be az eredményeinket a New York Academy of Medicine-en. Viszont mielőtt
az akadémia engedélyt adott volna erre, ragaszkodott hozzá, hogy két szakértő meglátogassa a labort
és átnézze a tényleges adatokat. Az egyikük Mark Singer volt, aki lelkesen egyetértett velünk abban,
hogy ténylegesen regenerációt váltottunk ki a patkányoknál. A másik ember teljesen negatív volt, de
nem volt a regeneráció specialistája, úgyhogy az akadémia megengedte, hogy beszéljek.
Singer egyike volt azon néhányaknak, akik nagyon lelkesedtek, mikor befejeztem a munka
bemutatását a gyűlésen. A hallgatóság nagy része nem igazán reagált; volt néhány megjegyzés és
kritika. Ezeknek az embereknek az elektromos növekedés szabályozás még mindig egy vitalisztikus
lehetetlenség volt, és nem tűntek hajlandónak a dedifferenciáció megvitatására. Az az ember, aki
Singerrel együtt meglátogatta a laborunkat azt reklamálta, hogy az új növekmények nagysága kicsi.
156,1
Phil rámutatott, hogy nem az új szövet mennyisége, hanem a minősége az, ami fontos – különösen
ilyen rövid idő alatt. Singer az idegek kiemelkedő fontosságáról meggyőződve úgy vélte, hogy az áram
inkább stimulálja azokat, semmint közvetlenül oka a dedifferenciációnak, de még mindig úgy vélte, a
kísérlet egy hatalmas lépés volt előre. Mindemellett még csak meg se próbálták újra elvégezni egészen
hét évvel későbbig, amikor Phil Person maga vállalta fel a feladatot; ő és később Steve Smith
megerősítették a felfedezéseinket – még jobb eredményekkel.
Mindeközben mi, eltemetve magunkat a szakirodalomban, találtunk beszámolókat arról, hogy
mások már megfigyeltek bizonyos mértékű regenerációt emlősökben. 1934-ben Hans Selye[Selye
János] a stressz hatásainak híres kutatója felfedezte, hogy a patkány végtagjai részlegesen képesek
maguktól regenerálódni az állat kettő és öt napos kora között. Öt évvel később Rudolph F.
Hunnemacher a Harvardon megerősítette Selye megfigyeléseit. Ugyanakkor Hunnemacher a
növekményt az epifizeális lemez maradványának tekintette. A növekmény-lemez sejtjei, vélte,
egyszerűen folytatták volna további növekedésüket normális módon a serdülő állatban. Selye azt
válaszolta, hogy kifejezett figyelmet fordított arra, hogy elég magasan távolítsa el a végtagokat ahhoz,
hogy az epifizeális lemezt teljességében eltávolítsa, így biztos lehessen abban, hogy bármilyen
növekedés regeneratív típusú legyen.
Így Joe és én arra jöttünk rá, hogy valójában csak meghosszabbítottuk a regeneráció korhatárát a
patkányoknál. Valóban, két évvel később Phil Person megmutatta, hogy még a fiatal felnőtt patkányok
is, amilyeneket mi használtunk, alkalmanként mutattak némi újranövekedést, amely tény a
kontrollállataink néhányánál megzavart minket. Illetve, hogy pontosak legyünk, az elektródjaink
átmenetileg ugyan, de drasztikusan megerősítették a folyamat hatékonyságát, amely amúgy az
életkorral alábbhagyott a rágcsálóknál. De akkor is ez volt az első alkalom, hogy emlősökön ilyet
sikerült elérni.
____________________________________________________________________________________
Gyerekkori Erők, Felnőtt Lehetőségek

Az ujjbegy levágása – kocsi ajtó, fűnyíró, ventilátor vagy ilyesmik által – egyike a leggyakoribb
gyerekkori sérüléseknek. Az általános eljárás ilyen esetekben a feltárt csont elegyengetése és a bőr
összevarrása vagy, ha a levágott darab megvolt és tiszta volt a vágás, meg lehetett próbálni a helyére
illeszteni mikrosebészettel. A szomorú tény viszont az volt, hogy még a legfájdalmasabb sebészeti
beavatkozás is jóval kisebb sikerrel kecsegtetett az optimálisnál. A körmök általában deformálódtak
vagy leestek, az ujjak túl rövidek és gyakran fájtak, csökkent vagy teljesen hiányzó tapintási érzékkel.
Az 1970-es évek elején a sheffieldi gyerekkórház sürgősségi osztályára ilyen sérüléssel bekerült
fiatal nagyon jól jött ki egy adminisztrációs hibából. A kezelőorvos ellátta a sebet, de a sebésznek szóló
szokásos utasítás, hogy azt bezárja, sosem született meg. Mikor néhány nappal később felfedezték a
hibát, a sebész, Cynthia Illingworth észrevette, hogy az ujj hegye elkezdett regenerálódni! Aztán már
pusztán csak figyelte, ahogy a természet a saját útját járja.

[ábra: a végtagregeneráció maradványa embereknél]

Illingworth elkezdett más gyerekeket is hasonló „hanyagsággal” kezelni, és 1974-re több száz
újranőtt ujjbegyről rendelkezett leírással – minden gyerek 11 éves vagy annál fiatalabb volt. Azóta más
kórházi beszámolók is megerősítették, hogy ha fiatal gyerekek ujjait a legutolsó ízület legutolsó
ráncán túl vágják le, akkor az ujj minden esetben tökéletesen visszanő körülbelül három hónap alatt.
Ez a bőrredő egy elég éles választóvonalnak tűnt a tökéletes helyreállítás és az annak teljes hiánya
közti középzóna nélkül.
156,2
Néhány gyereksebész, mint Michael Bleicher a new york-i Mount Sinai kórházból is, annyira biztos
volt a folyamat csalhatatlanságában, hogy végül oda jutottak, hogy a csak egy kis húsdarabon lógó
ujjbegyet teljesen eltávolították. Egy elvesztett darab úgy fog regenerálódni, hogy jobb lesz, mint új
korában, míg az, amit pusztán csak csonkolnak, az csonkként, vagy legalábbis erős hegesedéssel fog
gyógyulni. [?? Szak lektor!]
Az ujjbegy visszanövése egy igazi többszövetes regeneráció. Megjelenik a blasztéma és
redifferenciálódik csonttá, porccá, ínná, erekké, bőrré, körömmé, felhámmá, ujjlenyomattá, mozgató
ideggé, és még féltucat specializált érzőidegvégződéssé a bőrben. Mint a végtag regenerációnál a
szalamandrákban, ez a folyamat is csak akkor jelenik meg, ha a seb nincs letakarva bőrlebennyel,
ahogy azt az általános sebészeti kezelésnél csinálják. Illingworth és kollégája, Anthony Barker azóta
már mért a csonkokból kilépő negatív sérülési áramot.
Szomorú, hogy ez a természet által elvégzett pótlás csak néhány kórházban talált elfogadásra.
Bleicher sajnálkozik kollégái bizonyítékoknak való ellenállásán: „ha megemlíted mindezt fiatal
rezidenseknek, akik éppen csak kikerültek a oktatási programból, úgy fognak rád nézni, mintha őrült
volnál. Írd le a jelenséget konzíliumokon vagy más intézményekben és azt fogják mondani hogy ez az
egész egy szamárság.” Majdnem minden sebész ragaszkodik ehelyett csillogóbb és jóval drágább,
mégis kevésbé hatékony mikrosebészeti technikákhoz vagy az egyszerű öltésekhez és elsatnyult
ujjakhoz.
157
Ez a felfedezés és a mi saját kutatásunk is azt jelezte, hogy legalábbis valamennyi mesterséges
regeneráció lehetősége a fiatal emlősöknél nyilvánvalóan egészen jó. De mi van azokkal, akiknek a
leginkább szükségük volna erre – nekünk, idősebbeknek, akiknek a testrészei a legnagyobb
valószínűséggel sérülnek, betegednek meg? A válasz több évvel később, váratlanul érkezett olyan
módon, amely megmutatta, hogy teljesen értelmetlen az eredeti tervhez való merev ragaszkodás. A
tudósoknak készen kell állniuk, hogy azonnal követni tudjanak egy váratlan lehetőséget azonnal,
ahogy felmerül.
Mindig minden kollégámtól elvártam, legyen akár tanuló, vagy gyakorlott kutató, hogy vegyenek
részt független projektekben is, amelyeknek nincs közük a mi együttes munkánkhoz. 1979-ben egy
fiatal asszisztensünk, akit James Cullennek hívtak (most az anatómia [Ph.D. investigator]-a a
syracuse-i VA kórházban) felvetette, hogy tanulmányozni kéne, mi történik, ha idegeket ültetünk
patkányok csontvelőjébe. Jim úgy vélte, hogy az idegek talán új csontot növesztenének a velő üregbe.
Miután az ötlet logikusnak tűnt és a technika jól kiegészíthette volna az elektromos csontgyógyító
eszközöket, amelyeket addigra kifejlesztettünk, bátorítottam, hogy vágjon bele.
Jim rögtön technikai jellegű problémákba futott bele. Ugyan könnyedén el tudta különíteni a
patkány ülőidegét a hátsó lábban, de azt egy, a csípőcsontba fúrt résen keresztül a velőüregbe vezetni
olyan volt, mint egy puha spagettiszálat átdugni egy kulcslyukon. Azt a megoldást választotta, hogy
fúrt két lyukat a combcsontba, egy sebészeti fonalat bújtatott a külsőbe, fel a combcsonton, majd
kivezette a csípőhöz közeli lyukon. Aztán ráhurkolta a fonalat az idegre és a sebésztű segítségével
belehúzta a velőüregbe. Ugyanakkor a sokadik ilyen művelet után Jim úgy döntött, hogy kell lennie
egy jobb megoldásnak. Úgy döntött, amputálja a patkány hátsó lábát a csípő és a térd között félúton.
Így már tudott lyukat fúrni a velőüregbe a csípő alatt, átdugni rajta a fonalat és lehúzni az ideget az
üregben, kivezetve a csontmaradvány végénél. Ez így jóval egyszerűbb volt és jobb kapcsolatot is
biztosított az ideg és a csont között, úgyhogy Jim több állatot preparált ilyen módon, csak hogy
rájöjjön az ideg azon lehangoló viselkedésére, hogy hajlamos volt kicsúszni a combcsontból. Az
amputáció nem hangolta le a patkányokat; buzgón használták a csonkot, ez pedig visszahúzta az
ideget.
Azon néhány állatban viszont, akiknél az ideg a helyén maradt, egy érdekes csontképződmény
jelent meg a velőüregben. Hogy biztosítsa az ideget és hasonló eredmények után nézzen más
állatokban is, Jim hozzávarrta az ideget a bőrhöz, amelyet lezártunk a csonkon. A varrat egész jól a
helyén tartotta az ideget, de az egyik ilyen módon kezelt állat egy teljesen megjósolhatatlan és
elképesztő eredményt adott nekünk: a combcsont hiányzó darabja részlegesen regenerálódott. Már ez
is épp elég nagy meglepetést okozott, de a legzavarbaejtőbb tény az volt, hogy Jim felesleg –
körülbelül hat hónapos – patkányok egy csoportját használta. Ezek a patkányok jócskán a
felnőttkorban jártak, amikor az emlősökről már azt gondoltuk, hogy minden képességüket
elvesztették a regenerációra, a csonttörés gyógyulásának kivételével. Mi történt?

158
[ábra: mesterséges neuroepidermális kereszteződés patkányokban]

A közelebbi vizsgálódás arra vetett fényt, hogy átlyukasztottuk a bőrt, amikor hozzávarrtuk az
ideget. Az ideg aztán kapcsolatba látszott kerülni az epidermisszel. A szalamandra lába
regenerációjának egyik rendes követelménye volt a neuroepidermális kereszteződés, és úgy tűnt,
mintha ez spontán módon alakult volna ki a mi egyetlen szerencsés patkányunknál, amikor a két
szövet a sebészi beavatkozással egymás mellé került.
Megváltoztattuk a kísérletezés menetét: a többi patkánynál operációval egyesítettük az ülőideget
és az epidermiszt a dermisz lekaparásával. Különböző korú állatokat használtunk. Az eredmények
meghaladták a reményeinket. Még az idős patkányok is képesek voltak regenerálni a csípőcsontjukat
és még a környező szövetekből is egy nagy részt.
Ez egy példátlan lehetőséget kínált arra, hogy rájöjjünk, mi volt annyira fontos a
neuroepidermális kereszteződés működésében. Az állatok egy csoportját olyan neuroepidermális
kereszteződéssel preparáltuk, mint azelőtt. Előkészítettünk egy második csoportot is ugyanígy, kivéve,
hogy itt összeöltöttük az ideget a csont végével, egy milliméternyi távolságra a lyuktól úgy, hogy nem
került kapcsolatba az epidermisszel. Az első csoport regenerálódott, míg a második csoport a
patkányoknál megszokott gyógyulást mutatta, növekmény nélkül. A fontos megfigyelés ugyanakkor
abból az elektromos mérésből származott, amelyet minden nap elvégeztünk a csonkokon. A feszültség
nagyjából tízszer nagyobb volt, de a mintázata pont ugyanolyan. A neuroepidermális kereszteződéssel
nem rendelkező állatokban a potenciálok ugyanazt görbét követték, mint a nem-regenerálódó
békáknál.
Felfedeztük, hogy azt a specifikus elektromos aktivitást, amely beindította a regenerációt, a
neuroepidermális kereszteződés produkálta – nem egyszerűen egy bizonyos nagyságú idegtömeg a
végtagban.

159
Az én kezdeti elképzelésemet, hogy az egyenáramú vezérlő rendszer az idegekben helyezkedett el,
most ki kellett terjesztenünk, hogy magába foglalja az epidermisz elektromos sajátosságait is. Az
idegrostok úgy kapcsolódtak az epidermális sejtekhez, mint dugók az aljzatokba, hogy pontosan azt
az áramkört alkossák meg, amelyre a dedifferenciációt létrehozó áramhoz szükség volt. Ezen kívül,
miután a neuroepidermális kereszteződés a csonk fölött helyezkedett el, folyamatosan
blasztémasejteket állított elő pont ott, ahol azokra szükség volt – a növekedő csúcsnál. Ez a felfedezés
borzasztóan fontos volt akkor, mert minden kétségen felül bebizonyította, hogy az elektromos áram
volt az elsődleges inger, amely megkezdte a regeneratív folyamatot, és hogy még emlősökben is
működhetett.

[ábra: regeneráló áram alakulása patkányokban]

160
Egy másik kísérlet viszont egy ijesztő akadállyal ismertetett meg minket. Patkányok egy további
csoportjában elkészítettük a neuroepidermális kereszteződést, de nem az amputációs csonk végénél,
hanem a láb oldalán. Itt ugyanazokat a „regeneratív” elektromos változásokat mértük, de nem történt
semmi. Nem volt növekedés. Ez azt jelentette, hogy nem voltak érzékeny sejtek ezen a területen –
sejtek, amelyek az áramra adott válaszként dedifferenciálódhattak volna. Úgy tűnt, hogy az
emlősöknél ilyen sejteket csak a csontvelőben lehet találni, ritka sejtcsoportosulások formájában,
amelyek nyersanyag forrásként szolgáltak, főként kifejlett állatoknál.

[ábra: mesterséges neuroepidermális kereszteződés újranövekedést indít el patkányokban]

 Ez megmagyarázta, miért nem sikerült soha teljes újranövekedést elérnünk a patkányaink
bármelyikénél. Az eredmények tipikusak voltak egy nem megfelelő blasztémára. Nem volt elég
érzékeny sejt a csontvelőben, hogy elegendő nagyságú blasztémát képezzen, amely egy teljes lábat
meg tudott volna alkotni. A teljes végtag-regenerációra való kilátások az embereknél akkortájt elég
távolinak tűntek – hacsak nem jut eszünkbe valamilyen módszer arra, hogy más sejteket is
elektromoson érzékennyé tegyünk, hogy átalakítsuk őket despecializált blasztéma sejtekké.
Szerencsére – ahogy egy teljesen más jellegű problémán dolgoztunk, amelyet a következő fejezet
mutat be – belebotlottunk egy módszerbe, amely pont ezt tette lehetővé.

160
161

3. rész
Rejtett Gyógyító
Energiánk
A betegség nem egy entitás, de a beteg testének egy változó állapota;
harc a betegség szubsztanciája és a test természetes öngyógyító hajlama között.

– HIPPOKRATÉSZ

162
….

163

Nyolc
Az ezüst pálca
Mikor Trójánál Apolló elhessegette Aeneast a csatamezőről, a hős összezúzott csípőcsontját is
meggyógyított a percek alatt. Egy isten nélkül az ágyunk mellett ez a folyamat háromtól hat hónapot
vesz igénybe – és néha félresikerül. Ha a csontok nem forrtak össze, a végtagot régebben amputálni
kellett, miután az áldozat egy évig, vagy még tovább is szenvedett vele.
Csak 1972-ben éreztem magamat késznek arra, hogy ilyen esetekben elektromos stimulációval
próbáljak növekedést elérni emberi csontoknál. Zachary B. (Burt) Friedenberg, Carl Brighton és
kutatócsoportjaik a Pennsylvania egyetemen már két évvel korábban beszámoltak elektromossággal
elért sikeres gyógyulásról nem-forradó törésnél, de hogy elkerüljük a lehetséges mellékhatásokat, úgy
éreztük, a természetes jelet sokkal pontosabban kell lemásolnunk, mint ahogy ők tették – de nem
tudtunk eleget a patkányok lábának regenerációjával végzett munkánk befejeztéig. Friedenberghez
hasonlóan mi is úgy döntöttünk, hogy egy negatív elektródot helyezünk a csontdarabok közé, de jóval
kisebb áramot és a rozsdamentes fém helyett pedig ezüstöt használunk. Úgy véltük, az ezüst kevésbé
lesz hajlamos kémiailag reakcióba lépni a szövettel, és képes lesz jobban továbbítani az elektromos
áramot. Akkoriban kezeltünk egy pácienst, akinek az állapota megkövetelni látszott, hogy kipróbáljuk
az új eljárást.
____________________________________________________________________________________
Növekedés –, fertőzés +

Jim rossz formában volt. A vietnámi háború alatt besorozták; kelletlen, engedetlen katona vált
belőle. Túlélte a vietnámi túrát, és egy katonai támaszpontra helyezték Kansasban az 1970-es évek
végén.

164
Újév éjszakáján egy autóbalesetben eltörte mindkét lábát. A helyi kórház húzással rögzítette a lábat,
tűket szúrva a bőrön át a csontokba, hogy helyén tartsa a darabokat. Amikor néhány nappal később a
támaszpont kórházába szállították, az összes tűt el kellett távolítani fertőzés miatt.
Jim-et orvosai a baktériumok jelenléte miatt nem tudták megoperálni, úgyhogy meg kellett
elégedniük a gipszeléssel. Miután az egyik lábát térd alatt, a másikat afölött törte el, jó nagy gipszre –
úgynevezett dupla csípő kalászkötésre[?? double hip spica] – volt szüksége. Hat hónapra teljesen be
volt burkolva gipszbe a lábától a mellkasa közepéig. Augusztusra bal alsó lábszára meggyógyult, de a
jobb combcsont egyáltalán nem mutatott előrehaladást. A félcentis lyukakból, ahol a tűk voltak, még
mindig szivárgott a genny, amely nem tette lehetővé a sebészi beavatkozást. Akkor szeptemberben
kiengedték a kórházból és átreptették a syracuse-i VA kórházba.
Mikor először láttam őt, még mindig hatalmas gipszben volt, bár az akkor már a bal lábát nem
fedte. A jobb csípőcsontjának fele teljesen szabadon volt[?]. A szabványeljárás szerint nem lehetett
tenni semmit, csak fent hagyni a gipszet és reménykedni. További hat hónap után Jim reménye
majdnem teljesen elszállt. Egy éve feküdt ágyban, képtelen volt arra, hogy elhagyja a kórházat akár
csak rövid otthoni látogatásra is. A személyzeten vezette le a dühét, majd teljesen elkeseredve
képtelenné vált arra, hogy szembenézzen a jövővel, amely úgy tűnt, többé nem tartalmazza a jobb
lábát.
Aztán Sal Barraco-t, egy fiatal ortopéd sebészt, rezidensi időszakának utolsó évében az orvosi
iskolája a szolgálatomra nevezte ki. Már akkor jó orvos volt, mikor röviden együtt dolgozott velem két
évvel azelőtt — okos, keményen dolgozó és valós figyelemmel a betegei iránt. Ő vette át Jim
gondozását, sok órát beszélgetett vele, és konzíliumokat szervezett számára. Semmi sem látszott
segíteni. Jim távolabb és távolabb került tőlünk.
 Sal mindig is érdeklődött a laborban folyó munka iránt. Valójában gyakran próbáltam felkelteni
egy oktató és kutató karrier iránti érdeklődését, de a sebészetet, és annak közvetlen segítő hatását az
emberek számára jobban kedvelte. 1972 februárjában, ahogy közeledtünk csontgyógyító eljárásunk
klinikai fázisához, Sal azt mondta – „Tudja, doktor Becker, tényleg meg kéne fontolnia, hogy
megpróbálkozzon Jim törésének elektromos stimulációjával. Nem látok semmi más lehetőséget. Ez az
utolsó esélye.”
A gond az volt, hogy Friedenberg betegei közül egyik sem fertőződött el. Noha Jim gennyes
tűjáratai nem a törésnél helyezkedtek el, túl közel estek hozzá a jobb a hozzáférhetőség miatt. Ha én
az elektródok behelyezésekor az operációval felkavarom azokat a baktériumokat, a játékot
elvesztettük. Ezenkívül nyilvánvalóvá vált addigra, hogy a sejtek számára az elektromosság volt a
legfontosabb növekedési inger. Még ha a beavatkozás gyógyulást tudott is volna produkálni, senki
nem lehetett benne biztos, mit fognak ezek a sejtek művelni a jövőben. Válhattak volna
hiperszenzitívvé más ingerekre, később rosszindulatú növekedésbe kezdve.
165
Ez volt az első alkalom az orvoslás történetében, hogy legalább egy típusú sejtszaporulatot [] tetszés
szerint indíthattunk el. Tartottam attól, hogy egy olyan orvosi programba kezdünk, amely
megragadja a közvélemény képzeletét és elkezdik széles körben is alkalmazni, még mielőtt eleget
tudnánk a technikáról. Ha végzetes mellékhatások mutatkoznának később, elveszíthettük volna a
lendületet a gyógyítás egy forradalmi áttörése felé. Úgy döntöttem, ha körültekintően elmagyarázom,
hogy mit készülünk csinálni az összes bizonytalanságával, és engedem, hogy a páciens döntsön, akkor
etikailag a helyes dolgot teszem.
Ami a fertőzést illeti, éveken át kerestük a módját, hogy megállítsuk a daganatokat. A Bassett-el
kutyákon végzett 1964-es kísérleteim azt sugallták, hogy ahogy a sejtszaporulatot be tudjuk kapcsolni
negatív elektromossággal, úgy pozitívval ki is tudjuk kapcsolni. Ha ez igaznak bizonyul, az
nyilvánvalóan kiemelkedő fontosságú lehetett a rák kezelésben. Mivel a programunk mindig is
meglehetősen szegényes helyzetben volt, mert mindig többet próbáltunk elérni, mint amire pénzt
kaptunk, nem engedhettük meg azt a drága felszerelést, amelyre szükségünk volt, hogy teszteljük az
elképzelést rákos sejteken. Be kellett érnünk baktériumokkal.
Az előzetes tesztek során azt láttuk, hogy az ezüst elektródok, ha elektromosan pozitívvá teszik
őket, bármilyen típusú baktériumot megölnek egy körülbelül másfél centiméter átmérőjű zónában,
kétségtelenül azért, mert az alkalmazott feszültség pozitív ezüst ionokat vezetett a tenyészetbe. Ez
izgalmas felfedezés volt, miután egy árva antibiotikum sem volt hatásos az baktériumok összes
típusával szemben. Úgy véltem, ha bevezetek egy ezüst drótot Jim nem-forradó törésébe és a terület
fertőzötté válik, végső megoldásként még mindig pozitívvá tehetem az elektródot és talán
megmenthetem a lábat egy kicsivel tovább. Persze a pozitív áram ugyanúgy még tovább is
késleltetheti a gyógyulást vagy éppen még több csontot pusztíthat el.
Mindezt elmagyaráztam Jimek és azt mondtam, ha akarja, belekezdek. Azt akartam, hogy tudja,
az eljárás nincs tesztelve és valós veszélyeket tartogat. Könnyekkel a szemében könyörgött – „Kérem,
próbálja meg, doktor Becker. A lábamat akarom.”
Két nappal később Sal és én egy, a gipszbe fúrt lyukon keresztül végeztük az operációt. A törés
teljes mértékben különálló, lötyögős volt, a gyógyulás egyetlen jele nélkül. Eltávolítottunk egy kis
hegszövetet a csontból és beágyaztuk az elektródot. A csontvégek közé eső rész egy csupasz drót volt;
a többi, átfutva az izmokon és kivezetve a bőrön, le volt szigetelve, hogy azt a minimális negatív
áramot kizárólag a csonthoz juttassa el.
A fertőzés nem terjedt és Jim egyre jókedvűbbé vált. Ahogy napi rutinomat végeztem három
héttel később, azt mondta – „Biztos vagyok benne, hogy gyógyul. Egyszerűen tudom!” Még mindig
ideges voltam, amikor – hat héttel a sebészeti beavatkozás után – már ideje volt kihúzni az elektródot,
eltávolítani a gipszet és készíteni egy röntgen felvételt. Nem kellett volna aggódnom. Nemcsak, hogy a
röntgen nagy mennyiségű új csontot mutatott, de amikor én magam is megvizsgáltam a lábat, már
nem tudtam megmozgatni a törést!
166
Jimet járógipszbe raktuk, ő pedig először hagyta el a kórházat 16 hónap után. Még egyszer hat hét
kellett, hogy a törés eléggé meggyógyuljon ahhoz, hogy eltávolíthassuk a gipszet – és Jim megkezdte a
térd rehabilitációját, amely a használat hiányától megmerevedett.
A tűk egykori járatai, különösen a töréshez legközelebb esők még mindig szivárogtak és Jim
megkérdezte – „Miért nem lehet ezüst drótot használni ennél a lyuknál, hogy megölje a fertőzést?
Akkor teljesen rendben lennék és nem kéne többet azon aggódni, hogy a csont többi része
megfertőződik.” Egyet kellett érteném a logikájával. Ha az izmon keresztül menő lyukat begyógyítjuk,
a fertőzés sokkal valószínűbben fog a csonton belül terjedni. Ugyanakkor, mondtam neki, a pozitív
feszültség megakadályozhatja, hogy a lyuk csonttal telítődjön, egy örökre gyenge területet hagyva.
Behelyeztük az elektródot és ugyanolyan áramot használtunk, mint azelőtt, kivéve, hogy
megfordítottuk a polaritását. Fogalmam sem volt, milyen hosszan kéne bekapcsolva hagyni, úgyhogy
egy hét múlva önhatalmúlag kihúztam. Úgy látszott, semmi sem történt. A szivárgás talán valamivel
csökkent, de nem nagyon; én meg nem mertem tovább használni a pozitív feszültséget, mert féltem,
hogy tovább gyöngítenénk a csontot.
Jim elhagyta a kórházat, a következő vizsgálaton pedig nem jelent meg a kórházban. Egy évvel
később bejelentés nélkül felbukkant, mondta, hogy csak átutazóban van Syracuse-ban és gondolta,
talán szeretném látni, hogyan alakult. Normálisan tudott járni, fájdalom nélkül, és a teljes testsúlyát
rá tudta helyezni a jobb lábára. Azt mondta, a szivárgás megállt egy héttel azután, hogy elhagyta a
kórházat és többet nem is jelent meg újra. A röntgenek megmutatták, hogy a törés teljesen
meggyógyult és az a tűjárat, amelyet kezeltem, megtelt új csonttal. A másik láb tűhelyei viszont még
mindig el voltak fertőződve, én pedig mondtam, hogy néhány nap alatt rendbe tudnánk hozni, mert
időközben fejlesztettük a technikánkat. „– Nem, tovább kell lépnem – válaszolta Jim — nincs munkám.
Fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni, de azt tudom, hogy nem akarok több időt kórházakban
tölteni.”
Sal lediplomázott a rezidens képzésből néhány hónappal azután, hogy Jim el lett bocsátva 1973-
ban, de mielőtt elment volna, minden szabadidejét a laborban töltötte, hogy segítsen nekünk tesztelni
a baktericid (csíraölő) elektródokat. Néhány korábbi beszámoló már említett ellentmondásos
antibakteriális hatásokat: néhányat váltóáram, néhányat negatív egyenáram és rozsdamentes fém
használatára, de nem készült tervszerű vizsgálat a témában. Próbálkoztunk ezüst, platina, arany,
rozsdamentes acél és réz elektródokkal; használtuk feszültségek széles spektrumát, négy eltérő típusú
baktériumon, ideértve a staphylococcus aureus-t is, mind közül a leggyakoribbat és
legproblémásabbat.
Hamar képesek voltunk megmagyarázni a korábbi ellentmondásokat: mind az öt fém
megakadályozta az összes típusú baktérium növekedését mindkét póluson, amíg erős áramokat
használtunk.
167,1
Sajnos az erős áramok mérgező hatásokat szintén produkáltak (kémiai változásokat az eszközben,
gázképződést, és rozsdásodást) – mindegyiknél, kivéve az ezüst elektródokat. Láthatólag az ilyen
áramok a legtöbb fémnél a baktériumok és a környező szövetek megmérgezése révén „működtek”.
Előzetes megfigyeléseink helyesnek bizonyultak. Az ezüst a pozitív pólusnál megölte vagy
deaktiválta a baktériumok minden típusát mellékhatás nélkül, még alacsony feszültségen is. Ezüst
drótokat szintén alkalmaztunk egerek kötőszöveti tenyészetében és csontvelőjében növesztett
baktériumokon, és az ionok kisöpörték a baktériumokat anélkül, hogy befolyásolták volna az élő
egérsejteket. Akkor bizonyosodtunk meg arról, hogy az ezüstionok voltak, akik a munkát elvégezték,
sokkal inkább, mint az áram, amikor azt láttuk, hogy az ezüsttel átitatott közeg a később belehelyezett
új baktériumokat is megölte még az áram kikapcsolása után is. Az egyetlen másik fém, amelynek
bármilyen hatása volt, az arany; működött a sztafilokokkusz ellen, de közel sem olyan jól, mint az
ezüst.
Persze az ezüst fertőtlenítő hatása már egy ideje ismert volt. A századfordulón úgy tartották az
ezüstfóliáról, hogy az a legjobb fertőzést megelőző borítás a sebekre. 1913-ban William Stewart
Halsted, a kitűnő sebész írt az ezüsthuzal sebekbe való ágyazásának évszázados gyakorlatáról, majd
azt írta a fóliáról: „nem ismerek mást, amely igazából átvehetné a helyét, sem pedig nem ismerek
bárkit, aki teljességében megismerte felhasználásának módjait és ne alkalmazta volna.”
167,2
A hatékonyabb fertőzésellenes orvosságok megjelenésével az ezüst kiesett a pikszisből, mert
ionjai mohón kötődtek a fehérjékhez és így nem hatoltak át a felszín alatti szöveteken. Néhány
ezüstvegyületnek még mindig vannak specializált felhasználásai néhány szem, orr és
torokfertőzésnél; a szovjetek ezüstionokat használnak az újrahasznosított víz sterilizálására az
űrállomásaikon, de egyéb tekintetben a gyógyászat túllépett ezen a fémen. Ugyanakkor az áramot
vezető ezüstnek számos előnye van az előbbiekhez képest. Nincs más ion az ezüstön kívül, amely ne
terhelné a szöveteket. Az áram „fecskendezi” vagy hajtja az ezüstionokat tovább annál, mint amire az
egyszerű diffúzió képes. Emellett különösen jól használható egyszerre több típusú baktérium ellen.
Még antibiotikum-rezisztens baktériumtörzseket is képes elpusztítani, valamint működik gombás
fertőzéseknél is.
Sebek kezelésénél azonban van egy nagy probléma a technikával. A hatása továbbra is túl lokális
– a dróttól csak körülbelül másfél centiméteres távolságban hat. Nagy területek esetében szükségünk
volna valamiféle ezüstből készült ablaktáblára, de ezt túl drága lett volna, és túl merev ahhoz, hogy
egy seb körvonalához igazítsuk.
…
168
Mi a kísérleteinket egy multinacionális, orvosi eszközöket gyártó cég pénzügyi támogatásával
végeztük, akik a „fekete doboz”-okat – akku csomagok, az elektródáink működtetéséhez szükséges
áramköri felszereléssel együtt – készítették számunkra. Megvitattam a problémát a cég fiatal kutatási
igazgatójával, Jack TerBeek-kel, és néhány héttel később egy lebilincselően izgalmas anyaggal
hozakodott elő. A NASA-nak szüksége volt egy elektromos vezető szövetre, és egy kis cég ezüsttel
bevont nejlon ejtőernyőanyagot gyártott neki. Méretre lehetett vágni és rendkívül hajlítható volt.
Csodálatosan működött. Bár az ezüstionok továbbra sem jutottak távolabb negyed inch-nél [0,64
mm], de le tudtunk vele fedni nagy területeket. Reménnyel telve, hogy talán gyógymódot találtunk az
ortopéd orvosok két legrosszabb rémálmára – nem-forradó törés és az osteomyelitis (csontfertőzés)
[csontvelőgyulladás] –, tanulmányoztuk a pozitív ezüst felhasználásának módját a laborban és
folytattuk a negatív elektródok használatát, hogy csontnövekedést stimuláljunk az erre kiválasztott
betegeknél. Az információ terjedt az újságokban és a tv-riportokon keresztül. Kezdtek betegek érkezni
hozzánk az ország minden részéről, de mi nem fogadtunk túl sokat, a kísérleti szakaszban lévő
programmal kapcsolatos konzervatív álláspontom miatt. Ugyanazt a feltételt alkalmaztam, mint
azelőtt: az elektromos kezelés a páciens utolsó esélye kellett, hogy legyen.
Míg lassan gyűjtöttük a tapasztalatokat, egyúttal kutattuk a szakirodalmat, hogy informálva
legyünk mások munkájával kapcsolatban is. 1976-tól 14 kutatócsoport használt csontstimulátorokat
nagyjából 700 betegen, gerinctörésnél [spinal fusion] és friss töréseknél ugyanúgy, mint nem-forradó
töréseknél – papíron jó eredményekkel.
Elektromos generátorunkat még csupán 13 páciens esetében használtuk addigra. Mi voltunk az
egyetlenek, akik ezüst elektródokat használtak, amely, mint később kiderült, szerencsés választás volt;
mindenki más rozsdamentes acélt, platinát vagy titánt használt. 100 – 200 közötti nanoamperes
erősséget alkalmaztunk elektród-centiméterenként [per centimeter of electrode], míg Brighton és a
legtöbb más kutató 10.000 és 20.000 nanoamper közöttit. Az alacsony erősség megközelítette a
természetes áram erejét, ugyanakkor minimalizálta a veszélyes mellékhatások lehetőségét. Brighton
és Friedenberg a fertőzés és a szövetirritáció veszélyébe futott bele, mikor az erősáramú elektródáikat
1 volt fölé tekerték. Mi úgy kalkuláltunk, hogy az általunk alkalmazott áramerősséggel ez nem
történhetett meg, de csak hogy biztosak legyünk, beépítettünk egy vészjelzőt, amely automatikusan
lekapcsolta a dobozt, ha az elektromos erő 1 volt közelébe jutott.
Eddigre ugyanakkor már jónéhánnyal több osteomyelitis-es esetet oldottunk meg a polaritás
megfordításával – pozitívvá téve az ezüst elektródot egy napra. Biztonságosnak tűnt. A hatások között
nem voltak átfedések: ha negatív volt, a drót nem késztette növekedésre a fertőző baktériumokat,
amikor pedig pozitív, nem pusztította a csontformáló sejteket – vagy gátolta őket a növekedésben, ha
visszakapcsoltuk az áramot negatívra. Az eljárásba vetett bizalmunk a legnagyobb kihívásaink
egyikével együtt nőtt meg, amely eset viszont arra is rákényszerített minket, hogy felülvizsgáljuk az
elméleteinket.
169
____________________________________________________________________________________
Pozitív Meglepetések

1976 decemberében egy esetleges amputációra egy fiatalembert küldtek a klinikánkra. John az északi
erdőkből érkezett. Viharvert volt és megkeményedett; a problémát filozofikusan fogta fel. „Aminek
meg kell lennie, annak meg kell lennie” – mondta összeszorított ajkakkal. Három évvel azelőtt
motorosszán balesete volt, amiben három helyen eltörte jobb lábszárcsontját a szárkapocscsonttal
együtt, amely az alsó lábszár egy kisebb csontja. A helyi kis kórházban látták el, ahol a törött csontok
elfertőződtek. Számos műtétet végeztek rajta, hogy eltávolítsák az elhalt csontokat és hogy kezeljék a
fertőzést, de a baktériumok tovább szaporodtak. Egy még meg nem gyógyult töréssel és egy nagy
lyukkal a lábszára első részén érkezett hozzánk, amelyben egyenesen a halott és fertőzött csontra
lehetett látni. Nehezen járt a gipszben, amely a csípőjéig ért. Nős volt, öt gyerekkel, és a lába
nyilvánvalóan nem az egyetlen problémája volt, amelynek megoldásával nehézségei akadtak.
– Milyen fajta munkát végez? – kérdeztem tőle
– Cickányokat fogok, doki.
– Csak ezt?
– Csak ezt, doki.
– Hogy a pokolba tud boldogulni ebben a gipszben?
– Csípőig érő gumicsizmát húzok a gipszre, doki.
A cickányfogás kemény munka, nehéz módja a pénzkeresetnek, még két ép lábbal rendelkező
férfinak is. – John, ha elvégezzük az amputációt és műlábat fog viselni, biztos, hogy nem fogja tudni
folytatni a munkáját. Mihez kezd majd akkor?
– Nemtom, tán segély. Tán megveszek.
– Maga igazán szeret az erdőben dolgozni, igaz?
– Semmi mással nem foglalkoznék a világon, doki.
– Hát, először is vetessük fel a kórházba. Valamit tenni kell, és van egy ötletem, amellyel talán
megtarthatja a lábát. – ekkor először, John elmosolyodott.
A fertőzéssel való harcban az első lépés az ellenség azonosítása – a mikrobáké. John sebe
valóságos állatkert volt. Legalább öt különböző típusú baktérium élt benne. Közülük csak egyetlen egy
jelenlétében is közismerten nehéz az osteomyalitis kezelése. Nagyon kis mennyiségű vér éri el a
csontsejteket, ezért mind az antibiotikumok mind a test saját védelmének ügynökei gátolva vannak
abban, hogy eljussanak oda, ahol szükség lenne rájuk. És még ha be is tudnánk juttatni a csontba,
egyetlen antibiotikum nem tud az összes baktériummal megküzdeni. Viszont egy gyógyszerkeverék
valószínűleg nagyobb problémát okozna, mint amekkorát megold, mert minden, a keveréknek
ellenálló baktérium futótűzként terjedne el, mihelyt a velük harcoló többi elpusztul.

170,1
John röntgenfelvételei olyan kaotikusak voltak, mint baktérium tenyészetei – halott csontdarabok
elszórva, a gyógyulás legkisebb jele nélkül –, de nekünk először a fertőzéssel kellett kezdenünk
valamit. Miután először egy jó darabig pozitív feszültséget kellett használnunk, attól tartottam, hogy a
csont egy részét elpusztítjuk, de mondtam Johnnak, hogy hat hónappal azután, hogy sikerült elérni a
seb begyógyulását, visszahozatnám a kórházba és negatív feszültséget alkalmaznék, hogy növekedést
stimuláljon bármin, ami még ott megmaradt. De nem tudtam semmit ígérni, és miután még nem
próbáltam az ezüst nejlont ilyen típusú seb esetében, váratlan problémákba futhattunk bele. De John
egyetértett velem abban, hogy nem volt veszteni valónk a lábán kívül, amit viszont biztosan le kellett
volna vágni, hanem próbálkozunk meg a tervemmel.

170,2
Néhány nappal később kimetszettem a sebből a elhalt szöveteket és a durván elfertőződött vagy
halott csontokat. Nem sok minden maradt ezután. Egy hatalmas vájat volt majdnem a térdétől a
bokájáig. A műtőben egy nagy darab ezüstnejlont áztattunk sóoldatba, és beborítottuk vele a sebet.
Úgy vágtuk ki, hogy hagytunk rajta egy „farkat”, amely elektromos kapcsolatként, valamint egyfajta
fogantyúként is szolgált, amelyet szárazon tudtunk tartani az üregen kívül. A helyére raktuk az
anyagot, sóoldatba áztatott gézzel rögzítettük, majd átkötöttük a lábat és csatlakoztattuk az
akkuegységhez.
Aggódva figyeltem Johnt az első két nap során. Ha valami gond akadt volna, azt ekkorra
számítottam. A harmadik napra már jól evett, és a feszültség elkezdett csökkenni, egyre nagyobb
ellenállást jelezve a sebfelszínen. Eljött az ideje, hogy cseréljük a borogatást. Végtelenül boldogok
voltunk azt látva, hogy az ezüst nem korrodálódott, a seb pedig remekül nézett ki. Óvatosan
baktériumkultúrát vettem és felraktam az új ezüstnejlon borogatást.
A következő délelőtt Sharon Chapin, egy kivételes tehetségű labortechnikus, aki aktív részese volt
néhány kutatásnak, megmutatta a baktériumtenyészeteket. A baktériumszám drámaian csökkent.
Elmondtam Johnnak a jó híreket, és ismét kicseréltem a borogatást, mikor rájöttem, hogy
megtaníthatnám neki, hogyan cserélje a borogatásokat saját maga, minden nap. Számomra ez egy
nagyon időigényes feladat volt, Johnnak viszont túl sok volt a ráérő ideje, miközben ő volt a leginkább
érdekelt abban, hogy a lábával a lehető legjobb dolog történjen. Kellemes érzés volt egy
cickányvadászt, aki 16 évesen kihullott az iskolából egy kísérleti orvosi műveletre megtanítani.
Gyorsan tanult és bő egy nap múlva saját maga cserélte a borogatásokat – és még a feszültséget is
megmérte. A hét végére már azt állította, hogy jobb munkát végez, mint én. Talán ez így is lehetett,
mert addigra az összes baktériumtenyészetünk steril volt – mind az öt típus elpusztult.

171
A puha, gyógyuló szövet, amelyet granulációs[vagy „sarjadzó”] szövetnek hívnak, elkezdett terjedni
és beborítani a csontot. Két hét alatt a seb teljes alja, amely több mint 50 négyzetcentiméternyi nyers
csont volt, barátságos rózsaszín szőnyeggel lett beborítva. A bőr is elkezdett nőni, úgyhogy
elfelejthettük a bőrátültetést, amelyre úgy gondoltuk, szükség lesz.
Úgy döntöttem, csinálunk egy röntgent, hogy lássuk, John mennyi csontot vesztett. Alig tudtam
hinni a képnek. Világosan látszott, hogy a csont növekedett! Egy gipszbe fúrt lyukon keresztül
dolgoztunk, úgyhogy elképzelésem sem volt, hogy a törés még mindig mozgatható-e. Anélkül, hogy
megmondtam volna Johnnak, hogy miért – nem akartam felkelteni a reményeit, hátha tévedek –
eltávolítottam a gipszet, megtapogattam a lábat, és azt tapasztaltam, hogy a darabok összeforrtak.
John figyelte, és mikor végeztem, diadalmasan a levegőbe emelte a lábát. Biztosan tartott a gravitáció
ellenében. Mosolya egy nyolcsávos autópályánál is szélesebbre húzódott – „Azt hittem, azt mondta,
hogy a csont még nem gyógyult meg, doki!"
Soha nem örültem még ennyire, hogy tévedek, de figyelmeztettem Johnt, hogy ne legyen túl
lelkes, amíg nem vagyunk benne biztosak, hogy a jó hírek kitartanak. Újra begipszeltem és folytattam
a kezelést még egy hónapig, míg a bőr teljesen be nem gyógyult. Addigra a röntgenek elegendő
javulást mutattak ahhoz, hogy kiutalhattam egy járógipszet. John mankó segítségével hagyta el a
kórházat és megígérte, hogy nem rohangál mocsarakban, míg azt nem mondom neki hogy megteheti.
Két hónappal később tért vissza. A gipsz már foszlányokban volt, és John mankók nélkül járt,
rámosolyogva mindenkire. Az utolsó röntgen felvételek megerősítették – a gyógyulás majdnem teljes
volt, és John visszament a vadonba.
1978 közepére 14 osteomyelitis-es beteget kezeltünk sikerrel a pozitív ezüst hálóval. A vicces az
volt, hogy ötüknél a nem-forradás csak „mellékhatás”-ként gyógyult meg, mindenféle negatív
feszültség nélkül. Nyilvánvalóan felül kellett vizsgálnunk azon elképzelésünket, hogy egyedül a
negatív elektromosság segítette elő a növekedést, a pozitív pedig akadályozta.
Andy Marino, Joe Spadaro és én átbeszéltük az egészet. Az alapjaira redukálva az egyenáramú
stimulációs technikát, minden, amire szükséged volt, egy elektród, amely nem lép kölcsönhatásba a
szövetnedvekkel, miközben nem folyik rajta át áram. Miután a negatív elektród nem bocsátott ki
ionokat, bármilyen inert fém, mint a rozsdamentes acél, platina vagy titán, jól működhetett ezzel a
polaritással. De a labormunkánkból tudtuk azt, hogy a helyzet teljesen különböző a pozitív pólusnál,
ahol az áram a fém töltéssel rendelkező atomjait a szomszédos környezetbe vezeti. Úgy döntöttünk,
hogy kémiai és nem elektromos folyamatoknak kell megakadályozniuk a baktériumok burjánzását a
pozitív elektródnál. Ezesetben talán a polaritás nem játszott szerepet a burjánzás erősödésében. Ezt
tételeztük fel, mert az ezüstionok nem voltak mérgezőek az emberi sejtekre és elektromos
szempontból sem volt gond, mi meg akaratlanul új csontot növesztettünk pozitív feszültséggel.
172,1
Ez az elképzelés később hamisnak bizonyult, de idejében eljutunk ahhoz a történethez is.
Joe, akit mindig is lenyűgözött a tudomány története, most arra jött rá, hogy a velünk kortárs
kutató csoportok egyike sem lehetett az első a csontgyógyulás elektromos úton való stimulációjában.
Több mint 150 évvel megvertek mindannyiunkat. 1812-ben doktor John Birch, a londoni Saint
Thomas Hospital-ban elektrosokkokat használt nem-forradó sípcsont gyógyítására. Bizonyos Dr. Hall
– York, Pennsylvania állam – később egyenáramot használt elektroakupunktúrás tűkön keresztül
ugyanezen okokból; és 1860-ra doktor Arthur Garrat Bostonból azt jegyezte elektroterápiás
tankönyvébe, hogy azon néhány alkalom során, amikor szükséges volt ezzel megpróbálkoznia, a
módszer soha nem vallott kudarcot. Az elektrotudomány akkori kezdetleges állapota miatt nem
tudhattuk, milyen erős áramot használtak ezek az orvosok. Ugyanakkor a polaritás nem látszott
számítani, valamint arany elektródokat használtak, amelyek majdnem ugyan annyira...

172,2
...non-toxikusak voltak a pozitív pólusnál, mint az ezüst.
Felismertük, hogy még mindig nem tudunk annyit a növekedés vezérlésének a nyitjáról, ahogy
azt gondoltuk – a munkát továbbra is az ezüst kulcs alkalmazásával folytattuk. Legalább 70
csontfertőzött beteg kapta meg mostanra az ezüst-nejlon kezelést, beleértve a húszat a shreveport-i
Louisiana State University Medical School-ban, ahol Andy Marino kezdett dolgozni, a laborunk 1980-
as bezárása után. Az első eseteink közül néhány során észrevettük, hogy valamilyen váladék szivárog
a szövetekből és tapad a hálóhoz, amikor a borogatásokat cseréltük. Úgy gondoltuk, ez valami
„reaktív" – az áram általi irritátciótól származó – nedvedzés, amíg egy nap, a műtőben történt rövid
csúszás miatt, felküldtem belőle egy mintát a patológialaborba. Sejtek olyan széles választékával volt
töltve, hogy el kellett vetnünk az egyszerű irritációt. Ehelyett primitívnek látszó sejttípusok keveréke
volt, amelyek pont úgy néztek ki, mint a gyerekek aktív csontvelője. Ugyanakkor a betegek jóval ezen
életkoron túl jártak már, emellett a velőüregek le voltak náluk zárva hegszövettel a még meg nem
gyógyult és elfertőződött csontsérülés miatt. El kellett gondolkoznunk egy másfajta forráson.
A váladék a granulációs szövettel egyidőben jelent meg, amely főként fibroblasztokból állt,
mindenütt jelenlévő kötőszöveti sejtekből, amely a legtöbb puha szövet legnagyobb részét alkotják.
Miután a váladék némi fibroblasztot szintén tartalmazott, úgy döntöttük, megnézzük, hogy az
ismeretlen típusok belőlük jöttek-e létre metamorfózis útján.
Felállítottunk egy csoport három részből álló tenyésztőedényt és mindegyikbe egy átlagos,
elkülönített kolóniából származó, fajtiszta egérfibroblasztot helyeztünk. Az egyik részbe pozitív ezüst
elektródot raktunk, egy másikba negatív elektródot, és a harmadikba egy darab ezüst drótot, amelyet
semmihez sem kapcsoltunk hozzá.
173,1
A közvetlenül a három drót mellett lévő sejtekben a citoplazma szerkezete szabálytalanná vált,
válaszként a felbomlott ezüst ionjaira, amelyek csak a milliméter század részéig mozdultak el. Más
hatás nem mutatkozott a kontroll vagy a negatív áramos edényekben.
Ugyanakkor a pozitív pólusok körül egy – a másik típusú terület nagyságát meghaladó – nagy
aktivitást mutató terület jött létre minden oldalon, körülbelül 5 mm-es távolságig. Amíg a
fibroblasztok a mindenféle dolgokat összekapcsoló munkájukat végezték, egyfajta jellegzetesen
hegyes formát vettek fel, minden irányba kinyúló hegyes ágakkal. Ezen a területen, ahova az áram
vezette az ezüstionokat, a sejtek nagy része statikus, gömb formájúra változott, amelyben nem jelent
meg a mitózis. Egyfajta felfüggesztett, hibernációszerű életműködést mutattak, szabadon úszkálva, és
nem tapadtak más sejtekhez, vagy az edények falához, ahogy egyébként azt tették volna. Velük
elkeveredve sok, megnagyobbodott sejtmaggal rendelkező, különösebb jellegzetességgel nem bíró
sejtet [featureless cells] lehetett látni: a dedifferenciáció végtermékeit. A kikerekedett fibroblasztok
közül egyre több és több vált teljesen despecializált sejtté, ahogy a teszt haladt előre. Az 5 mm-es
vonalon túl egy részleges változásokat mutató határzóna volt,

173,2
amely után a szabályos, hegyes fibroblasztok birodalma következett. Normálisan a dedifferenciálódott
sejtek villámgyorsan osztódnak, de ezek nem – talán, mert egy műanyag edényben ültek, messzire
elszakítva az állati test megszokott ingereitől. Egy nap múlva az áramot lekapcsoltuk, a sejtek fiatal
„csontvelő”-nek tűnő álszövet[pseudotissue]-darabokba tömörültek, amelyet a váladékban láttunk.
Két hét múlva mind visszaváltoztak érett fibroblaszttá, feltehetőleg azért, mert a tápláló közeg
folyamatos utánpótlása addigra kimosta az összes ezüstiont.

[ábra: A pozitív ezüst dedifferenciálja a kötőszöveti sejteket]

174
Hogy többet tudjunk meg ezekről az elképesztő változásokról, tanulmányoztuk magának a
granulációs szövetnek a darabjait, amelyeket az ezüst-nejlonnnal kezelt betegektől vettünk. A
mintákat tenyésztő edényekbe raktuk és megfigyeltük őket, ahogy gyarapodtak. Úgy számítottuk,
hogy az ezüst faktor nélkül egy lassan burjánzó fibroblasztokból álló populációt fogunk látni.
Ugyanakkor ezek a sejtek gyorsan nőttek, változatos és meglepő összetételű primitív formákat hoztak
létre, ideértve a teljesen dedifferenciálódott sejteket, kikerekedett fibroblasztokat és amőbaszerű
sejteket. Közöttük a legfurcsábbak az óriássejtek voltak, amelyek megtermékenyített petesejteknek
néztek ki – nagyon aktívak voltak, több sejtmagvacskával. (A sejtmagvacska egy „kis sejtmag” az igazi
sejtmagon belül.) Mikor más sejtek találkoztak az óriássejtekkel, a kisebbek gyakran megrepedtek és
sejtmagjukat az óriásoknak adták át. Két hét múlva ezek a változatos sejtek egyesültek egy primitív
sejtekből álló alaktalan masszában, amely nagy hasonlóságot mutatott a blasztémával, és még egy
héten belül, ahogy az ezüst kimosódott, megfontolt, józan fibroblaszttá váltak, amelyek úgy
viselkedtek, mintha mi sem történt volna.
A legfőbb különbség a két kísérlet között az volt, hogy a másodikban olyan sejtekkel kezdtünk,
amelyek már az emberi testen belül ki voltak téve pozitív ezüstionoknak. Gyors növekedésük és
specializálatlan formájuk azt jelezte, hogy az első kísérlet fibroblasztjai valójában már
dedifferenciálódtak. Még mindig pontosan lehetett látni, hogy a különféle alakzatok mit csinálnak, de
nyilvánvaló volt, hogy a sejttömörülésben a lágyszövet gyógyulásának alapos stimulációja történik
olyan módon, amely eltért minden ismert természetes folyamattól. Elvégeztünk egy irányított
kísérletet a gyógyulás gyorsításával kapcsolatban disznókon, amelyek bőre fiziológiailag a legközelebb
áll az emberéhez. A pozitív ezüst nejlon több, mint 50%-kal gyorsította fel az állatok hátán lévő
pontosan lemért bőrsebek gyógyulását, összevetve az azokkal megegyező kontrollsebekkel, amelyeket
ugyanazon állat hátán ejtettünk, ugyanakkor.
Még egyértelműbben kiderült számunkra a pozitív ezüst életmentő képessége egy Tom nevű
beteg kezelése során szerzett tapasztalatainkból, 1979-ben. Tom gégerákjának ellátása során hatalmas
adag röntgensugárzást kapott, és a gégéjét később el kellett távolítani. A sugárzás miatt a környező
szövetek védtelenek voltak a fertőzés ellen és a teljes nyaki rész bőre és izmai szó szerint egy
borzalmas sebbé olvadtak. A fül-orr-gégész orvos, aki kezelte őt, könyörgött nekem, hogy próbáljuk
meg a nejlont, és én bele is egyeztem, miután a kezelőorvos aláíratta az elbocsátó papírokat az
osztályvezetőjével. Egy hónap elektromos ezüst kezelés után a fertőzés elmúlt és megkezdődött a
gyógyulás; a seb három hónap alatt teljesen begyógyult, bár Tom később meghalt a testében egyéb
helyeken lévő tumorok miatt. Még abban az évben beszámoltam erről az esetről egy szűk körű
találkozón a Nemzeti Egészségügyi Intézetben. Egy orvos, aki azt mondta, sohasem hallott ilyen
súlyos seb gyógyulásához foghatót, a tárgylemezeim megvizsgálása után nem bírta ki, és így kiáltott
fel „Tanúja voltam egy csodának!”

175
Valószínűleg még csak karcoljuk a felszínét a pozitív ezüst gyógyászati zsenialitásának. Már most
is egy csodálatos eszköz. Serkenti a csontformáló sejteket; meggyógyítja a legmakacsabb, bármilyen
típusú baktériumtól származó fertőzést és serkenti a bőr és egyéb más lágyszövet gyógyulását. Nem
tudjuk, hogy a kezelés a test más részeiben is beindíthat-e gyógyító folyamatokat, de a lehetőség ott
van, és lehetnek még fel nem fedezett a csodák e varázskaduceuson. Pont, mielőtt kutatócsoportunk
feloszlott volna, rosszindulatú fibroszarkóma sejteket (rákos fibroblasztok) tanulmányoztunk és azt
láttuk, hogy az elektromosan befecskendezett ezüst felfüggesztette elszabadult mitózisukat. Minden
között a legfontosabb, hogy a technika lehetővé teszi nagyszámú dedifferenciálódott sejt létrehozását,
megoldva ezzel az emlősök regenerációjának fő problémáját, az elektromos áramra adott válaszként
dedifferenciálódni képes csontvelősejtek korlátozott számát. Bármi legyen is működésének pontos
mikéntje, az elektromossággal generált ezüstion elég sejtet tud létrehozni az emberi blasztémához; ez
visszaállította a hitemet abban, hogy igenis lehetséges a teljes végtag-regeneráció, és talán más
testrészeké is az embereknél.
Mindemellett rengeteg kérdés maradt. Nem tudjuk, hogy a megváltozott sejtek hogyan gyorsítják
fel a gyógyulást, vagy hogy az ezüst mi módon változtatja át őket. Nem tudjuk, hogy milyen módon
tér el az elektromosan generált ezüstion az átlagos módon kiválasztott ionoktól – csak azt, hogy eltér.
Nagymértékben különböző reakciókat váltanak ki a fibroblasztokból, és az elektródokhoz közel lévő,
az oldott ionok által megérintett sejtek az elektromos ezüstre adott válaszként nem fognak
dedifferenciálódni. A legfontosabb, a késleltetetten megjelenő potenciális mellékhatások
lehetőségének tanulmányozása.
 Ezek a kérdések rendkívüli módon sürgetnek egy jó elektrokémikus által végzett kutatást, de a
munkát még senki nem kezdte el. Talán csak szerencsések voltunk, hogy nem találtunk ilyen hatást a
ezüst elektródokkal végzett labortesztjeink első körében. A Food and Drug Administration engedett
számunkra egy vizsgálatot az antibakteriális módszerrel, válogatott betegeken, miután nem
találkoztunk a mérgezés lehetőségével, és mert naponta néhány óra elegendő volt hozzá. Ha azt
mondom, hogy ugyanazok az elektródok, ha hosszabb ideig működtetjük őket, segíthetik a
gyógyulást, annyira merész kijelentés lett volna, hogy valószínűleg megtagadják az engedélyt.
Ugyanakkor ezen a ponton súlyos szükségünk volt megfelelő mennyiségű fantáziára a kutatás
szponzorai részéről, hogy tartsák a lépést a fejleményekkel a laborokban – közben pedig próbáltuk
elérhetővé tenni a kezelést annak az elkeseredett néhánynak, akiknek nem volt más reményük.
____________________________________________________________________________________
A Törések Piaca

Hát akkor mindezzel most hol is állunk az elektromosan kiváltott csontgyógyulással kapcsolatos
tudásunkban? Attól tartok, nem sokkal jobban, mint a 19. századi doktorok, akik elvesztették ezt a
hatékony kezelést, mert senki sem értette eléggé ahhoz, hogy meg tudja védeni az elektroterápia
ellenzőitől.
176
Természetesen a kirakós játék jóval több darabkájával rendelkezünk ma, de még mindig nincs
előttünk annak a képe, hogy az egymással versenyző technikák közül bármelyik is hogyan működik.
Az alacsony áramú ezüst elektródjaink mellett van még két alapvető típusa a csontnövekedés-
stimulátoroknak. Friedenberg és Brighton először a törés közelében a csontba szúrt lyukakon
keresztül helyezték el merev rozsdamentes acélhuzaljaikat. Manapság ennek egyfajta „félinvazív”
módosítását használják több beteg esetében, keresztül szúrva az elektródokat a húson a törés
hézagjáig, helyi érzéstelenítéssel; egy nagyobb csontnál több ilyenre is szükség lehet. Ezek egy önálló
akkucsomaghoz vannak kapcsolva, amelyet közvetlenül a gipszbe ágyaznak bele. Friedenberg is
Brighton szabadalmaztatták a találmányukat, engedélyeztették az FDA-val és piacra dobták. A
betegeket ellátó csoportok nagyjából háromnegyede használja ennek a megoldásnak valamilyen
változatát.
Ausztrál kutatók D. C. Patterson irányításával kifejlesztettek egy spirál alakú titánium elektródot,
amelyet egy horonyvágatba helyeztek a csontban a törés mindkét oldalán. Ez most már szintén az
FDA által jóváhagyott és értékesített eszköz. Miután a berendezést (az akkucsomag és a többiek) két
külön operáció során be kell ágyazni, majd eltávolítani, és miután az elektródokat általában benne kell
hagyni a csontban, később komplikációk jelentkezhetnek.
Mások teljesen eltérő megközelítést alkalmaztak, impulzusos elektromágneses mezők (PEMF)
használatával, hogy áramot generáljanak a törés területén a testen kívülről. Az eljárás legfőbb
támogatói, Andrew Bassett és az elektrokémikus, Arthur Pilla együtt dolgoztak a new york-i
Orthopedic Research Laboratoires of Columbia-Presbyterian Medical Center-ben 1982-ig; Pilla most a
Mount Sinai Medical Center-nél dolgozik. Kifejlesztettek egy elektromágneses, műanyag korongokba
ágyazott tekercspárt, amelyet egy fali csatlakozóhoz lehet kapcsolni egy könyv nagyságú generátoron
keresztül.
Miután impulzusos mezők széles skálájával kísérleteztek, Bassett és Pilla talált négyet, amely
képes volt előidézni a csonttörés gyógyulását. Azt, amelyik a legjobban működik, már szintén túl van
az engedélyeztetésen, és forgalomba is hozták, váltóáram impulzus kitöréseivel táplált
elektromágnesek hozzák létre [pontosít]. Bár ez napi 12 órára egy konnektorhoz köti a beteget
(nagyrészt alvás közben, persze), ez a berendezés teljesen feleslegessé teszi a sebészi beavatkozást,
annak minden járulékos kockázatával együtt.
 A vicces az, hogy mindhárom módszer – kis feszültség, nagy feszültség és PEMF – ugyanolyan jól
látszanak működni. Miután az FDA jóváhagyta őket 1979 végén, a sikerességi ráták nagyjából 80 %
körül stabilizálódtak.
Ami a két elektródos metódust illeti, úgy hiszem, hogy néhány kísérlet amelyeket 1977 és 1978
között végeztünk, rámutatott arra, hogy miért működött mindkettő. Mikor rendeztük a
legalacsonyabb feszültségtől a legmagasabbig tartóval kapcsolatos beszámolóinkat, találtunk egy szűk
alacsony feszültségű, és egy széles magas feszültségű sávot, amelyek működtek, elválasztva egy olyan
tartománnyal kettejük között, amely nem működött.

177
Számos nem-ezüst elektródot teszteltünk állatokon és azt láttuk, hogy a hatékony feszültségeknél
mind produkáltak valamilyen elektrokémiai változást még a negatív pólusnál is. Más egyéb termékek
mellett előállítottak sokféle különösen reaktív iont is, a szabadgyököket, amelyek elengedhetetlenek a
sejtek kémiája szempontjából, nagy mennyiségben ugyanakkor romboló hatásúak. A szabadgyökök
irritálják a sejteket és miután bármilyen folytonos irritációnak az az eredménye, hogy a csontformáló
sejtek önvédelemből új mátrixot fektessenek le, arra a következtetésre jutottunk, hogy a magasabb
feszültségű eljárások elsődlegesen az ilyen jellegű irritáció miatt működtek. Viszont én úgy gondolom,
hogy az alacsony feszültséggel alkalmazott ezüst elektródok közvetlenül stimulálják a csontképződést
a velősejtek dedifferenciációja és talán a perioszteális sejtek stimulációja által.
Először a PEMF kutatás azt sejtette, hogy a tekercsek azáltal működtek, hogy a szövetekben
elektromos áramot generáltak, amely megváltoztatta a sejtmembránok áteresztőképességét a kalcium
számára. A legtöbb nem-forradásnál legalábbis egy kis mennyiségű törési csontheg jelent meg, amely
kollagénrostokat tartalmazott, de valamilyen okból nem lépett tovább a következő fokozatra,
amelyben apatit kristályok formálódnak a rostokon. Pilla és Bassett munkája azt vetette fel, hogy az
impulzusos mezők által indukált feszültségek késztették a kallusz sejtjeit, hogy nagyobb mennyiségű
kalciumot szívjanak föl. Úgy gondolták, hogy később, amikor pedig a tekercseket kikapcsolták, a
sejtek lerakták ezt a kalciumot magukon kívülre, a kollagénrostok közé, és az apatit kristályok végre
ott alakultak ki, ahova tartoztak.
Ezek a kísérletek fokozták a reményt, hogy más hullámformák talán szabályozhatják a membrán
átjárhatóságát a többi ionnal számára is vagy éppen vezérelhetik a DNS-átírást és a fehérjeszintézist.
Úgy tűnt, ezek a mező generálta feszültségek talán egyfajta „hangszalag”-okként működhettek,
lehetővé téve számunkra, hogy „beszéljünk” a sejtmaggal a membránon keresztül, ahogy a
hanghullámok a fülön keresztül kommunikálnak az aggyal.
A PEMF valójában tényleg indukál feszültséget – olyat, amelyet normálisan sosem találnánk a
testben. Mindegyik impulzus millió apró örvényáramot[eddy current] produkál, amelyek rövid
körökben úsznak. [?] Ahogy a mágneses mező kiterjed az impulzus elején, az áram egy irányba köröz;
ahogy az összeesik, megfordult. Ugyanakkor a legutolsó kutatás kétségbe vonta azt az elképzelést,
hogy ezek az áramok hatással vannak bizonyos sejtszintű folyamatokra. Sokkal inkább úgy tűnik,
hogy a mesterséges, időben változó mágneses mezők közvetlenül aktiválják a sejteket azáltal, hogy
felgyorsítják a mitózisuk arányát, ahogy ezt a 15-ös fejezetben részleteiben is tárgyaltuk.
Megkérdezhetnék, hogy amíg valami működik, minek foglalkozni azzal, hogyan? Válaszom erre
az, hogy a hogyan megértése a legjobb reményünk arra, hogy helyesen használjuk az eszközt anélkül,
hogy a pácienseinknek egyéb problémákat okoznánk később. Újonnan képzett szavainkkal
teletűzdelve a sejt finom nyelvtanát, automatikusan kockáztatjuk azt, hogy előre láthatatlan módon
később félre fogjuk érteni. Ami a mát illeti, olyanok vagyunk mint egy vak ember az aknamezőn. A
felgyorsított mitózis a rosszindulatú burjánzás legfőbb ismérve ugyanúgy, mint ahogy a gyógyulásé is,
és az időben változó elektromágneses mezőknek való kitettséget összekapcsolták az embereknél
megjelenő rák egye magasabb arányával.
178
Bassett nem vette figyelembe a potenciális veszélyeket, mondván „Majdnem ugyanazt a térerősséget
tapasztalnánk egy fluoreszkáló fényforrás alatt állva.” Ugyanakkor valójában a sejtek, amelyek
képesek az áram nanoamperjeit látni, egy fluoreszkáló lámpát, mint díszkivilágítást érzékelhetnének.
A bioelektromágnesesség egyik legfőbb leckéje eddig, hogy a kevesebb gyakran több.
Másrészről viszont túl könnyű elfogadni, hogy „a természetes mindig jobb.” Miután ez az állítás
igazolná az alacsony feszültségű eljárásunkat, nyilvánvalóan abban reménykedem, hogy ez igaz, de a
tény tény marad – elektródokat rakni egy csontba önmagában egy igen természetellenes cselekmény.
A gyógyulás serkentése a folyamat normál határait meghaladva igazából kisebb kockázatot jelenthet a
végén. Eddig a bizonyítékok ennek ellentmondani látszanak, de ezt még nem tudjuk biztosan. Ezért
hangsúlyozom újra és újra a lassú haladás szükségességét, csak akkor bevetve ezeket a készülékeket,
ha minden más kudarcot vallott, és amíg meg nem értjük őket jobban.
A legsürgetőbb szükség a rosszindulatú hatások lehetőségének kutatására van. Amennyire
tudom, eddig a pontig kizárólag én végeztem ilyenfajta kutatást az elektródokkal – egy egyszerű
szövet tenyészet-vizsgálat, nagyobb támogatás nélkül, mindössze azt a pénzt felhasználva, amit
megspóroltam a legutóbbi kutatási projektünkből, amelyet az akkucsomag gyártója biztosított.
Felvetettem több, alaposabb teszt szükségességét számos támogatást nyújtó ügynökségnek, mielőtt a
laborunkat bezártuk, de minden alkalommal elutasítottak.
Emberi fibroszarkómasejtek általános tenyészetét 360 nanoampernek tettem ki, rozsdamentes
acél elektródok használatával. Öt alkalommal próbáltam és minden egyes alkalommal háromszoros
sejtpopuláció növekedés történt mindkét elektródnál. Ez még a rákos sejtek esetében is egy
hihetetlenül gyors ütemű burjánzás, ilyen rövid idő alatt. Tudomásom szerint az elektródás
berendezések fejlesztői vagy értékesítői egyike sem szándékozott megismételni a tesztet önállóan,
annak egyszerű elvégezhetősége és azon tény ellenére, hogy rengeteg pénzük volt rá. Ezen a ponton
bármilyen bizonyíték is kerülhetett az FDA elé, azt nem hozták nyilvánosságra. Ugyanakkor, miután
az értékelő bizottság engedélyezte a technika értékesítését, több tagja abbéli félelmét fejezte ki, hogy
az eljárás nem volt kellő képen tesztelve. Ezért ezen a ponton arra kell következtessek, hogy a nagy
feszültségű elektródok gyorsíthatják bármilyen, az elektromosság útjába eső, már eleve létező
tumoros sejtek növekedését – ellentétben az alacsony feszültségű ezüsttel a laborunkban, amely
negatívjának nem volt hatása, a pozitív pedig felfüggesztette a rákos sejtek mitózisát.
Ami a PEMF-et illeti, Bassett és Pilla úgy hitte, hogy csak a gyógyulási folyamat során elromlott
sejtek képesek „hallani” azok hullámformáját, így nem foglalkoztak az ebből fakadó rákos folyamatok
gyorsításának lehetőségével. Azt állították, nem találtak olyan impulzusos elektromágneses mezőket,
amelyek generáltak vagy erősítettek volna rosszindulatú sejtszaporulatot – éppen ellenkezőleg: Pilla
és Larry Norton onkológus, a Mount Sinai-ból azt mondták, legalábbis egy olyat találtak, amely úgy
tűnik, hogy épp elfojtja azt a laborállataikban.

179
Az állításuk ugyanakkor súlyosan téves, miután különbség van aközött, hogy egy egész állatot teszünk
ki egy mágneses mezőnek, vagy ugyanazt a mezőt egy kisebb felületre irányítjuk a törés körül (lásd
12. fejezet). Hovatovább 1983-ban Akamine, egy japán ortopéd kutató arról számolt be, hogy az
impulzusos mágneses mezők, amelyet a csont gyógyításához használt, drámaian megnövelték a rákos
sejtek mitózisának arányát. Ugyanezen mezők meggátolták az ilyen „gerjesztett” rákos sejteket, hogy
visszaálljanak egy jóval normálisabb állapotba. Tehát a PEMF, hasonlóan a nagyfeszültséges
eljárásokhoz, láthatóan igenis erősíti a rák fejlődését.
Nagyjából az utolsó évtizedekben az elektrobiológusok rengeteget értettek meg az változó
elektromágneses mezők (a stacionárius, állandó mágneses mezők ellentéteként) hatásairól az élő
szövetre. A 14. és 15. fejezetben át fogjuk tekinteni ezeket a felfedezéseket. Az eddig a pontig
napvilágot látott bizonyítékok azt mutatják, hogy a PEMF a gyógyuló sejtek mitotikus rátájának
növelésével, nem pedig a kalcium anyagcseréjének megváltoztatása által működik. Ha ez így van, nem
lehetséges, hogy ez különbséget tegyen a csontot gyógyító és bármilyen más típusú sejt között. Tehát
fel fogja gyorsítani bármilyen sejtszintű rendszer gyarapodását, amely aktívan növekszik; ez nem csak
a gyógyuló szöveteket foglalja magába, de ugyanúgy a magzati és a rosszindulatú szöveteket is.
Az alapvető kutatások jelenlegi sebességével nem fogunk rendelkezni közvetlen bizonyítékkal
arra, hogy az elektromos gyógyulás serkentők vajon táplálják-e a rák magjait az emberekben, innen
számítva még vagy két-három évtizedig. De jóval korábban is rájöhetnénk erre állatokon végzett
egyszerű kísérletek segítségével, amelyeknek rövidebb az életciklusa. Amíg meg nem kapjuk ezt a
meghatározó választ, határozottan állítom, hogy mindhárom technikának elérhetőnek kell maradnia,
mint utolsó lehetőség a végtag elvesztésének megakadályozására, de meg vagyok rémülve attól, hogy
egyre nagyobb arányban használják fogszabályozásnál vagy a friss törések gyógyulásának
felgyorsítására.
Sajnálatos módon a trend nagyon messze áll az óvatostól. Mire ez a könyv megjelenik betegek
tízezreit kezelték már ilyen eszközzel, legtöbbjüket inkább az első, semmint utolsó lehetőségként. Egy
mostani ortopédiai gyűlésen láttam, hogy még négy cég remél új berendezéseket piacra dobni.
Többen kértek fel engem tanácsadónak, de még egyet sem találtam, amelyik hajlandó volna
bármilyen komolyabb kutatásba belefogni. Ilyen elköteleződés nélkül visszautasítok minden
lehetőséget, hogy bármilyen módon is részese legyek üzletkötők közti civakodásnak. Soha nem is
próbáltam szabadalmaztatni az alacsony feszültségű ezüst eljárást, mert egy gyógyeszköz általában
nem minősül szabadalmaztathatónak, ha a kutatás, amely azt megalapozta, a tudományos közösségen
keresztül lett lefolytatva és eredményeit bárkinek lehetősége volt elolvasni. Ahogy látom, a piacra való
rohanás csupán bírósági viták forrása lesz és biztosítja, hogy a fontos felfedezéseket a tulajdonosok
titkaként fogják megőrizni.
Az elektromossággal való csontfejlesztés lehetne egy ék, amely utat nyit a gyógyítás új
korszakának. Néhány éven belül talán megtudjuk, hogyan használjuk ezeket a technikákat a porcok
gyógyítására vagy akár egész ízületek pótlására és hogy kijavítsuk a csontnövekedés változatos
defektusait.

180
A távolabbi jövőben tán képesek leszünk a regenerációt szükség szerint majdnem minden emberi
szövetre kiterjeszteni. Most először, bár csak kis mértékben, az orvos irányíthatja a természetet,
sokkal inkább, mint hogy csupán a gyámoltalan szolgája legyen. Bölcsen kell felhasználnunk ezt az
hatalmat. Most éppen belemetszünk az egész biológia leghatalmasabb erejébe; ha felelőtlenül járunk
el, egy újabb elektromos visszaesést kockáztatunk, amely hosszú évekre késleltetheti az orvoslás dicső
jövőjét.
181

Kilenc
A Szervfa

„Nem láttam még olyan problémát, bármilyen bonyolult lett légyen is, amely, amikor a megfelelő
módon vizsgáltam, ne vált volna még komplikáltabbá” - ahogy egyszer a tudományos fantasztikus író,
Poul Anderson megfigyelte. Egy bizonyos fokig ez a regenerációra is igaz. Még a legnyakatekertebb
elméletünk sem ér fel a természet bonyolultságához. Ugyanakkor mostanra elértünk a tudomány
oázisába, amelyet ideiglenes megértésnek hívunk, ahol az adatok elkezdenek a helyükre rázódni és
ráérezhetünk a rejtvény mintázatára az eddig kitöltött hézagok alapján.
De végtére is mindent, amit tudunk a regenerációról, meg kell feleltetnünk a sejtek közti
kommunikáció általános rendszerének, miután az újranövesztés csupán egy speciális esete annak a
segítőkész összetartásnak, amely a többsejtű élet lényege. Ez a kommunikációs rendszer magába
foglalja, de túl is mutat a gén-fehérje-enzim-alrendszereken, amelyek a sejtek specializációját vezérlik
és egyesítik kereskedelmi útvonalaikat kiegyensúlyozottan működő szövetekké és szervekké. Az
embrionális fejlődés alatt a sejteknek, ahol izomnak kell megjelennie, utasításokat kell kapniuk a
környezetüktől, amely arról tudósítja őket, hogy fojtsanak el minden gént az izom genomjának vagy
alkódjának kivételével. Több szövetben, vagy talán mindegyikben, a korábban kiformálódott
szövetekből származó kémiai induktorok végzik el ezt a feladatot, lépésről lépésre vezetve az
embrionális sejteket a differenciáció állomásain át. Ugyanakkor a kémiai reakciók és az a összetevők
áramlása sejttől sejtig nem tud számot adni a szerkezetről, az izomrost kötegek sorba állításáról, a
teljes izom helyes formájáról és ennek a csonthoz való pontos kapcsolódásáról. A molekuláris
dinamika – a diffúzió egyértelmű irányai – nem magyarázhatják az anatómiát. A vezérlőrendszer,
amelyet keresünk, összefogja a szerveződés minden szintjét, a teljes organizmus egyéni sajátossággal
bíró, mégis szabályos kontúrjától annak mikrostruktúrája tökéletesen megtervezett csipkézetéig.

182
A DNS-RNS-berendezés nem jelenti az élet összes titkát; ez egyfajta számítógépes program, amelynek
segítségével az igazi titok, a kontrollrendszer, sejtekben kifejezve nyilvánítja ki mintázatát.
Ez a mintázat egy része annak, amelyet sok ember „lélek” alatt ért, és amelyet rengeteg filozófiai
irányzat próbált magyarázni. Ugyanakkor a felkínált válaszok többsége nem kapcsolódott össze a
biológia fizikai világával olyan módon, amely akár csak egy talpalatnyi helyet is biztosított volna a
kísérletekre. Sok próbálkozáshoz hasonlóan a legutóbbi nagy tudományos tipp, a morfogenetikus
mező, amelyet Paul Weiss vetett fel 1939-ben, csak a probléma újrafogalmazása volt – bár annak
egész használható. Weiss sejtése szerint a fejlődést a megtermékenyített petéből projektált
valamilyenfajta mező vezérelte. Ahogy az osztódó sejtmassza embrióvá, majd felnőtté vált, a mező
megváltoztatta formáját és valahogyan tovább vezette a sejteket.
Mindezzel az a gond, hogy túl sok „valahogyan”-t tartalmazott. Még ha valaki el is fogadta Burr
széles körben figyelmen kívül hagyott méréseit egy elektromos L-mezővel kapcsolatban és elismerte,
hogy talán ez lehet a morfogenetikus mező (egy lehetőség, amelyet Weiss kategorikusan
visszautasított), még mindig nem volt semmilyen mód arra, hogy megmagyarázza, honnan jön az L-
mező vagy mi módon hat a sejtekre. Mint ahogy nem magyarázta azt sem, hogy hogyan – ha a mező
egyfajta sejtekből fakadó kisugárzás volt – tudta ugyanakkor vezetni is őket egy állat vagy növény
felépítésében. Az elméletet a regenerációra alkalmazva a biológusok szembekerültek a vonatkozó és
látszólag leküzdhetetlen problémájával annak, hogy az energia egy többé-kevésbé egynemű
kiáramlása hogyan hordozhat elegendő információt egy végtag vagy szerv jellemezésére. Tekintettel a
biológiai struktúrák összetettségére, ez még annál is nehezebb volt, mint elképzelni, hogyan tud egy
mező „valahogyan” túlélni, miközben az a rész, amelyet azonosít, hiányzik.
Ugyanakkor a morfogenetikus mezőnek többé már nem kell számot adnia mindenről. A
dedifferenciáció elfogadása lehetővé teszi számunkra, hogy az újranövést két fázisra bontsuk és
jobban megérthessük mindkettőt. Az első fázis a sebtörmelékek fagociták (a fehérvérsejtek dögevő
faja) általi eltakarításával kezdődik és a szövet blasztémaképződés érdekében történő
dedifferenciációjában csúcsosodik ki. A redifferenciáció és a szükséges rész szabályos növesztéséből áll
a második fázis.
A probléma ilyen módon való leegyszerűsítése a megoldás azonnali érzetét adhatja a
biológusoknak, miután az első stáció meglehetősen jól érthető. A fagócitózist követően, míg más
szövetek egy rövid távon visszahúzódnak az amputációs vonal mögé, az epidermális sejtek osztódnak
és a csonk végén túlra mozognak. Ezután, ahogy ez az epidermisz apikális süveggé megvastagszik, az
idegrostok kifelé törekednek és szétválnak, hogy önálló, szinopszis szerű kapcsolatokat – a
neuroepidermális kereszteződést (NEK) – alakítsanak ki a süveg sejtjeivel.
183
Ez a kapcsolat egy egyszerű, de nagyon specifikus elektromos jelet továbbít a regenerálódó
állatokban: az egyenáram néhány száz nanoamperjét, amely kezdetben pozitív, majd néhány nap alatt
negatívra változik.
Az agyalapi mirigy prolaktinja, ugyanaz az anyag, amely serkenti a tejáramlást a szoptatós
anyáknál, úgy tűnik, hogy érzékennyé teszi a sejteket az elektromos áramra. Akkor a jel miatt a közeli
sejtek dedifferenciálódnak és blasztémát formálnak, nyilvánvalóan megváltoztatva a módot, ahogy a
sejtmembránok átengedik a kalciumionokat. Miután megerősítette a békavérsejt munkánk
eredményeit, Art Pilla azzal folytatta, hogy létrehozza ugyanazokat a változásokat impulzusos
egyenáram használatával, hogy kalciumionok hullámát küldje át a tenyésztőedényen. Steve Smith
ezután alátámasztotta a kalcium fontosságát azáltal, hogy megakadályozta a dedifferenciációt egy
kalcium-blokkoló vegyülettel, majd újraindította azt egy másik anyaggal, amely fokozta a
kalciumionok átjutását. A Smith és Pilla együtt dolgozva ugyanazt a PEMF-hullámformát alkalmazta
klinikai használatra, hogy szinte megduplázza a szalamandra végtag-regenerálódását, míg más
impulzusmintával megakadályozta azt. A kalciumkötő fehérjékkel, mint például a kalmodulinnal
kapcsolatos, mostanában széles körben elterjedt munka meglehetősen biztossá tette, hogy a
sejtmembránokon keresztül történő kalciummozgás elektromos kontrollja vezérli a fehérjék
egyensúlyát[give-and-take], ami viszont cserébe a sejt teljes genetikai és anyagcseréjének aktivitását
felügyeli.
Bár nem meggyőzően, de a rendelkezésre álló bizonyítékok azt sugallják, hogy az áramlás a
perineurális sejteken, és nem magukon a neuronokon keresztül történik (lásd: 13. fejezet). Ez sokféle
sejtet jelent, amelyek teljesen körülvesznek minden idegsejtet, beburkolják az összes perifériás rostot
és az agy 90%-át alkotják. A gyíkok pótolhatják a farkukat a gerincvelő munkája nélkül, mindaddig,
amíg az ependima, a kötőhártyát körülvevő perineurális sejtek érintetlenek maradnak, és a lábszár
csonkjához ültetett ependimális szövet a gyíkoknak némi mesterséges regenerálódást biztosít.
Azonban az áramkör átváltoztathatja a szöveteket a seb közelében, ahogy Elizabeth Hay
elektronmikroszkópos vizsgálatai egyértelműen azt mutatják, hogy a perifériás ideg Schwann-sejt
hüvelyei épp az epidermisz előtt állnak meg, és csak a csupasz neuronvégződések vesznek részt a
NEK-ben. Az áram pontos útvonalát ezen a mikroszkopikus területen még fel kell térképezni.
Mindazonáltal nem minden sejt válaszol, ahogy Jim Cullen és én az 1979-es véletlen patkány-
regenerációs kísérleteink egyik része során felfedeztük. Dedifferenciáció csak akkor következett be,
amikor a csontvelőn keresztül juttattuk át az eltérített ülőidegeket az epidermiszhez. Amikor az
izomba vezettük, bár hozzávarrva a bőrhöz, pont ugyanolyan módon, egy NEK tűnt fel meg, amely a
megfelelő áramot hozta létre, de nem jelent meg blasztéma és nem volt újranövekedés. Az izomsejtek
nyilvánvalóan nem voltak képesek dedifferenciálódni a felnőtt patkányokban. A sejtes célpont
ugyanolyan fontosnak bizonyult, mint az elektromos nyílvessző.
184
E forgatókönyv egyes részei még mindig ellenállást váltanak ki. Néhány tudós között az
elektrobiológia elleni előítéletek olyan erősek maradtak, hogy például egy nem régi, egyébként
nagyszerű ismertető meg sem említi sem a NEK-et, sem a sérülési áram békák és szalamandrák
közötti különbségét.
Más kifogások némileg alaposabbak. A Purdue Egyetem csoportja elektromos potenciálokat
mért a víz alatt a regenerálódó végtagok felszínének közelében, rezgő szondával. Ez egy olyan
elektród, amelynek csúcsa egy apró platinalabdában végződik, gyorsan oszcillál oda-vissza,
megadva az átlagos feszültséget a mozgás két végpontja között. Ezek a kutatók beszámolnak az
ionáramlás egyfajta ívéről – kategorikusan tagadják az elektronáramlás lehetőségét az élő
szövetekben – a csonkból kifelé és át a vízen, vagy fél-vízi állatoknál a bőr nedvességének
hártyáján keresztül. Azt sugallják, hogy ezek az ionok az amputáció mögötti végtag bőre felé
mozognak a vízen keresztül, áthatolnak az összes belső szöveten, majd végül ismét kifelé a csonkból,
hogy zárják az áramkört. Úgy vélik, hogy az epidermisz ezeket az áramokat a szokásos kétéltű
funkciójával hajtja végre, hogy a nátrium (pozitív) ionokat a vízből a szervezetbe pumpálja. Ezeket az
ionáramlási folyamatokat maga a regenerációs áramként fogják fel, mert a nátrium koncentrációja a
vízben közvetlenül befolyásolja az aktuális mérési eredményeket, és mivel egyes nátrium-blokkoló
technikák a kísérleti állatok mintegy felében beavatkoztak a végtagok újranövésébe.
Természetesen a Purdue kutatói nem vitatják az ideg- és sérülési áramok alaposan bizonyított
szükségességét a regeneráció során. Még meg is erősítették Smith kísérletét a láb regenerációjának
békákban való elindítását, elektronáramlást generáló akkumulátorok használatával. Mindazonáltal az
idegeket a célpontnak tekintik inkább, semmint az áram forrásának, még akkor is, ha nem indokolják,
hogy ionáramlásuk miért korlátozódna kizárólag az idegszövetre. Valójában részben azon
bizonyítékokra alapozzák hipotézisüket, hogy a nátrium kiárad még az idegektől megfosztott
végtagokból is.
Számos más probléma is van ezzel az elmélettel: a támogatóinak saját mérései azt mutatják,
hogy a nátriumionáram majdnem eltűnik éppen akkor, amikor feltételezett hatása, a blastema
képződése bekövetkezik. Ezenkívül nem magyarázza meg a könnyen észlelhető polaritás
megfordulását a közvetlenül a végtagban mért sérülési áramokban, valamint a NEK döntő szerepét. A
javasolt áramkör pont a NEK mellett halad el! Végül nem tud számot adni a félvezető árammal
kapcsolatos, az egész idegrendszer területén végzett számos vizsgálatra, vagy a száraz bőrű állatok,
például a gyíkok esetében történő regenerációra.
A laikus számára mindez akadémiai szőrszálhasogatásnak tűnhet, egészen addig, míg nem
világítunk rá, hogy mi is a tét: a regeneráció elég alapos megértése ahhoz, hogy meggyógyíthassuk
magunkat is. Természetesen a bőr elektromosan aktív. Piezo- és piroelektromos (a hő villamos
energiává alakulása), valamint ionok szállítója nedves bőrű állatokban[wet animals]. Az elmúlt két
évtizedben szinte minden szövetről bebizonyítottak, hogy különböző típusú elektromos töltést
állítanak elő vagy hordoznak. A bőr a NEK-ben történő közreműködése mellett még nem ismert
szerepet is játszhat a regenerációban, vagy pusztán csak ide nem kapcsolódó elektromos hatásokat
hozhat létre. Bármi legyen is a helyzet, túl sok adat van arra, hogy az idegek milyen szerepet töltenek
be ahhoz, hogy a bőrt a regenerációs áram legfontosabb forrásaként azonosítsuk. Tény, hogy még a
Purdue-csoport is mért olyan áramot a csonknál, amely független volt a nátrium koncentrációjától.
Meryl Rose újabb kísérlete további bizonyítékot szolgáltatott a neurális DC-re anélkül, hogy
tisztázná a kérdés minden aspektusát. Rose eltávolította az idegeket a szalamandralárvák lábaiból az
amputáció előtt. Normális esetben az ilyen denervált csonkok a lárváknál elhalnak egészen a testfalig,
de amikor Rose mesterségesen látta el őket egyenárammal, mint amilyeneket az első kísérleteim
során mértem, normálisan visszanőttek. Ez elég meggyőző bizonyíték arra, hogy az első fázisban az
idegek az elektromos forrás. Azonban mivel úgy tűnik, hogy az idegek szervezik a regeneráció
második fázisát is (lásd alább), nehéz megérteni, hogy az új lábak hogyan lehettek teljesen
normálisak, amikor el voltak vágva az idegrendszer többi részétől. Lehet, hogy a szalamandrák ebben
a szakaszban valahogyan besegíthetnek az idegeknek az idegektől eltérő szöveten keresztül.
Másrészről Rose által a kísérlet utolsó szakaszai során még nem ismert új idegek egyszerűen
visszanőhettek a végtagokba.
A második fázis akkor kezdődik, amikor az embrionális sejtek felhalmozódnak és a blasztéma
megnyúlik. E szakasz elején egyfajta térbeli emlékezet rögzül a blasztémasejtekben, így a majdani
végtag-jelölt megfelelően tud orientálódni a test többi részéhez képest. Ugyanakkor vagy röviddel
ezután a blasztéma belső szélén lévő sejtek új menetparancsokat és szakaszbeosztást kapnak. Ezután
redifferenciálódnak és helyet foglalnak az új struktúrában.
Két dologra következtethetünk a folyamat e részének irányításával kapcsolatban. Mivel a
blasztéma az egész szervezethez viszonyítva megfelelő struktúrát képez, az útmutatás nem lehet
pusztán helyi jellegű, hanem olyan rendszerből kell származnia, amely ugyanúgy áthatja az egész
testet. Továbbá nincsenek felesleges dedifferenciálódott sejtek a munka befejezésekor; csak amennyi
pont elég és nem több. Így hát kell lennie egy visszacsatolási mechanizmusnak a blasztéma
testoldalán lévő redifferenciálódást vezérlők és a NEK külső peremén a dedifferenciációs inger között.
A korábbi munkák nagy része azt mutatta, hogy a redifferenciálási utasítások egy olyan szövetív
mentén haladnak, amelynek fő eleme az idegek és az epidermisz között az első fázisban már
kialakított áramkör. Az elektromos összetevő meggyőzően megmagyarázza, hogy ez az ív, mint
egyfajta aktualizált morfogenetikus mező, hogyan működik. Az áram iránya (polaritás) és az
áramerősség nagysága és ereje (áramerősség és feszültség) vektorrendszerként szolgálhat, amely
különböző értékeket ad a test minden területére. A folyamatosan feltöltött sejteket körülvevő és az
idegtől távolodó villamos mező ad egy harmadik koordinátát, és minden egyes cellához enyhén eltérő
elektromos potenciált. Ezenkívül léteznie kell egy mágneses mezőnek az áramlás körül, esetleg egy
negyedik dimenzió hozzáadásával a rendszerhez. Ezek az értékek együttesen elegendőek lehetnek
ahhoz, hogy a test bármely sejtjét felismerjék. Az elektromos és mágneses mezők, amelyek úgy
változnak, ahogy az áram változik az állat tudatállapotával és egészségével együtt, töltéssel rendelkező
molekulákat mozgathatnának bárhova, ahol szükség van rájuk a növekedés szabályozásához vagy
más folyamatokhoz. Mivel az áramlatok és az elektromágneses mezők befolyásolják a sejtmembrán
"választását" arra, hogy milyen ionokat képes felszívni, elutasítani vagy kizárni, ez a rendszer –
összhangban a kémiai kóddal, amely által a szomszédos sejtek felismerik egymást – precízen
szabályozhatja minden sejt működését. Pontosan kijelölné azt a területet a végtagon, ahol az új
növekedésnek el kell indulnia; különbséget tudna tenni jobb és bal, felső és alsó között; és még azt is
magyarázhatná, hogy a teljesen hiányzó részek, mint az eltávolított csontok vagy a csukló és a kéz
összes kis csontja hogyan jelenhet meg újra.
Továbbá a blasztéma belső és külső szélein mért elektromos értékek közötti különbség csökkenni
fog, ahogy az új végtag nő mögötte. (Ne felejtsük el, hogy az elektromos potenciál egyre inkább
negatívvá válik egy ép végtag vége felé.) E két érték fokozatos konvergenciája visszacsatolási jelet
képezhet, amely tökéletesen tükrözi a folyamat további részéhez még szükséges dedifferenciált sejtek
számát. Bár az eredmények nem voltak teljesen meggyőzőek, talán azért, mert a méréseket anesztézia
alatt kellett elvégezni, az 1950-es években több kísérlet arra a következtetésre jutott, hogy egy ilyen
feszültségkülönbség szabályozza nagyszámú szelvény gyógyulását földigilisztáknál. Ott volt még a
pozitív potenciál „rohama” is, amely a munka befejeződését látszott jelezni.
Ez egy gazdag elmélet, és a részletek kétségtelenül bonyolultabbak, mint ez a vázlat, de nyitottak
mindenfajta kísérletezésre, de olyan módon, ahogyan Weiss morfogenetikus mezője és Burr L-mezője
nem volt az. Ennek a kétlépcsős elemzésnek az a legjobb része, hogy indíttatást ad nekünk az emberi
sérülések utáni regeneráció elősegítésére, még mielőtt az összes részletet megismernénk a második
szakasszal kapcsolatban.
A patkányvégtag-kísérletek erősen azt sugallják, hogy az emlősöknél nem áll fenn két alapvető
követelmény a regeneráció első fázisához: Nem rendelkeznek az idegszövet szükséges arányával a
teljes végtagi szövethez, ami ahhoz szükséges, hogy a dedifferenciációs inger elég erős legyen; és
nincs elegendő érzékeny sejt ahhoz, hogy reagáljon az elektromos ingerre, és elegendő blasztémát
képezzen. A patkányokon végzett munka rámutatott a megfelelő áram meghatározására, és az
elektromosan befecskendezett ezüstionok, amelyek képesek a fibroblasztok dedifferenciálására, most
lehetőséget adnak a megfelelő blasztéma képződésére. Most tudnunk kell biztosítani a
követelményeket az első fázishoz emberekben. Amint ez megtörtént, a test maga valószínűleg
gondoskodik a második fázisról, még akkor is, ha nem értjük a folyamatot. A gyermekek ujjainak
visszanövése arra utal, hogy a testünk még képesek redifferenciálni a sejteket és megszervezni a
hiányzó rész pótlását, amennyiben elegendő az elektromos inger és az arra érzékeny sejtek
utánpótlása.
A mikrosebészek csodákat tettek a tiszta vágással leválasztott karok, lábak és ujjak
visszaültetésében, de ezek a végtagok ki vannak téve az atrófiának, és nyilvánvalóan nem lehetnek
visszatéve a helyükre, ha túlságosan roncsoltak vagy betegek. Én, mit olyan valaki, aki egy időben túl
sok amputációt végzett, rendkívül izgalmasnak találom azt a lehetőséget, hogy valóban képes lehetek
a páciensnek a valódi dolgot adni a protézis helyett. Jó esély van rá, hogy végül néhány nem-genetikus
születési rendellenességet vagy régi sérülést a hibás rész levágásával és egy egészséges
újranövesztésével fogunk tudni kezelni. Talán génmódosítással kombinálva ezek a technikák akár a
genetikai jellegű születési rendellenességeket is orvosolhatják majd.
Mivel még senki sem ért el teljes regenerációt patkányokon vagy más emlősön, ezek az álmok
nem fognak egyik napról a másikra valóra válni; mindazonáltal a lehetőség nem pusztán csak egy
délibáb. A fennmaradó problémák valószínűleg egy-két évtizedes összehangolt alapkutatással
megoldhatóak. Mindeközben az ember kapacitása bizonyos szövetek kijavítására nagyobb, mint ahogy
azt a legtöbben felismerik, és máris mutatkozik néhány ígéretes mód ezek közül néhány
fejlesztésére.
________________________________________________________________________________
Porc

A fosszíliák azt mutatják, hogy még a dinoszauruszokat sem kímélte az ízületi gyulladás, és sajnos túl
is élte őket. Számos fajtáját írták le, amelyek mindegyike a csontok végeit kirajzoló hyalin (üveges)
porc pusztulását eredményezi. A fennmaradó porcsejtek megpróbálják meggyógyítani a hibát azáltal,
hogy szaporodnak és több porcot állítanak elő. Szinte sosincsenek elegen a feladathoz, és a hegszövet
tölti ki a lyuk többi részét. Az eredmény a fájdalom, mert a hegek szövete túl szivacsos ahhoz, hogy
nagy súlyt bírjon el, vagy hogy megakadályozza a csontokat, hogy csiszolódjanak egymáson.
Miután sikert értünk a patkányok lábinak részleges regenerációjában, 1973-ban tanulmányoztuk
ezt a problémát. Úgy gondoltuk, hogy mivel a porcot csak egyfajta sejt hozza létre, könnyebb lehet ezt
újranöveszteni, mint egy teljes végtaggal dolgozni. 188 Az Upstate Medical Center orthopédiai
rezidensével, Bruce Bakerrel eltávolítottuk a porcréteget a combcsont egyik oldaláról a térdnél, fehér
nyulak egy csoportjában. A művelet 4 milliméter átmérőjű kör alakú nyílást hagyott a csupasz
csontban. A kísérleti állatokba implantáltuk az ezüst-platina kapcsolatokat, ahogy a patkányoknál is, a
platina végét a hibába fúrva, a maradékot pedig végighúzva a csonton. A kontrollállatok többségénél a
hegek szövetei és bizonyos rosszabb minőségű rostos porc töltötte ki a hibát. Körülbelül egy
tizedüknél egy-két milliméternyi jó hyalin porc nőtt a lyuk szélén. Azonban az implantátumokkal
rendelkező nyulaknál nagymértékben erősödött a javulás. Amikor mindkét végén ezüsthuzalokkal
feljavított, akkumulátoros implantátumot használtunk, még jobb eredményeket kaptunk. A nyulak
közül kettő tökéletesen meggyógyította a sérülést gyönyörű hyalin porccal, ami olyan volt, mint az
eredeti anyag.
Néhány évvel később, amikor különféle elektródfémeket teszteltünk, egy újfajta megközelítést
alkalmaztunk, kifejezetten a reumás ízületi gyulladásra, ahol az elszabadult gyulladás miatt a
fagociták az egészséges porcsejteket támadják meg. A szájon át alkalmazott arany sók néha képesek
kontrollálni a betegséget, de gyakran mérgező mellékhatásokat okoznak. Úgy gondoltuk, a tiszta
arany elektromos befecskendezése közvetlenül az ízületbe más ionok nélkül talán jobban fog
működni. Hogy kiderítsük, Joe Spadaro és én rheumatoid arthritist okoztunk negyven nyúl mindkét
hátsó lábának térdében, standard kísérleti eljárást alkalmazva. Ezután mindegyik állatnál az egyik
térdet pozitív aranyelektróddal kezeltünk, amelyet két órán át egyenesen a két csont közé szúrtunk.
Joe végezte a tényleges kezeléseket. Ezután két hónap alatt sorban feláldoztuk az állatokat, én pedig
mindkét arthritises térdet megvizsgáltam, csak jóval később tudva meg, hogy melyik kapott aranyat.
Az első két hétben a kezelt térdek mintegy 70 százaléka lényegesen jobban volt, mint a kezeletleneké.
A javulás ezután körülbelül 40 százalékra esett vissza, ami azt sugallja, hogy a kezelést folyamatosan
meg kell ismételni.
Nyilvánvalóan ezek csak előzetes kísérletek voltak. Mivel azonban becslések szerint 31 millió
amerikait érint az ízületi gyulladás, amelyre még nincs gyógymód, úgy gondolom, hogy mindkét utat
a lehető leghamarabb alaposan meg kell vizsgálni.
____________________________________________________________________________________
Koponyacsontok

Lev Polezsajev a pályafutását azzal töltötte, hogy vizsgálja azt, ami a Polezsajev-elvnek nevezhető –
minél nagyobb a kár, annál jobb az újranövés. Úgy találta, hogy képes fokozni a helyreállítást
homogenizátumok, vagdalék és a károsodott szervek kivonatainak hozzáadásával, annak ellenére,
hogy ez nem növeli a sérülési áramot, ahogy punkciós[needling] eljárása tette.

[ábra: Regenerálódó ízületi porc]

[ábra: Regenerálódó ízületi porc – az eredmény]

Végül Polezsajev kifejlesztett egy eljárást, hogy elindítsa a koponyában lévő lyukak
regenerálódását, amelyek rendszerint hegszövettel gyógyulnak be. Mindaddig, amíg a dura mater, a
koponya és az agy közötti kemény membrán sértetlen marad, egyfajta vérből és a friss (élő)
csontporból származó pép a széleken lévő csontsejteket elkezdi növeszteni, hogy áthidalják a rést.
Mikroszkópos vizsgálatok kimutatták, hogy a pépben maradt néhány élő sejt nem él túl, a
csontrészecskék pedig hamar feloldódnak. Ehelyett a szétporladt csontból származó anyag serkenti a
gyógyulást. Az orosz orvosok a módszer 1960-as évek közepén elért első sikeres, emberen végzett
próbája óta a módszer használata fokozatosan növekszik a Szovjetunióban.
____________________________________________________________________________________
Szemek

Jelenleg semmi sem utal arra, hogy az emberek bármikor regenerálhatnák a szemük bármely részét,
de a gőtefélék (szalamandrák a triturus fajból) erre való képessége ezt az csábító kutatást eszményivé
varázsolja a távoli jövőre nézve. Ha egy gőte szemének lencséje megsemmisül, akkor az írisz felső
felének színes sejtjei pigmentgranulátumot préselnek ki magukból, majd közvetlen metapláziával
átalakulnak szemlencse sejtekké. Hamarosan elkezdik szintetizálni az átlátszó rostokat, amelyekből a
lencse áll, és az egész munka negyven nap múlva befejeződik. Abban az esetben, ha az írisz is eltűnik,
a gőték egy újat tudnak létrehozni a pigmentált retina sejtjeiből, és ezek a sejtek is átváltozhatnak az
előttük lévő neurális retina réteggé. Ha a látóideg megrongálódott is, a neurális retina képes
regenerálni az idegirostokat hátrafelé haladva, majd helyesen összekapcsolni azt az aggyal.

[ábra: A szalamandra szemének regenerációja]

191
Senki sem tudja, miért annyival ügyesebbek a gőték, mint minden más teremtmény; a
szemüknek nyilvánvalóan nincs strukturális vagy biokémiai sajátossága. Steve Smith fontos tényt
adott nekünk, amivel lehet dolgozni, amikor megtalált két fehérjét a lencsében, amelyek úgy tűnik,
hogy megakadályozzák az íriszsejtek új lencsesejtekké való átalakulását, amíg a régi lencse a helyén
van. Mivel a neurális retinának sértetlennek kell lennie ahhoz, hogy a legtöbb átalakulás
megtörténhessen, állandó elektromos ingereket kell, hogy biztosítson, amely csak akkor fejti ki
hatását, ha a gátló fehérjéket egy sérülés eltávolítja.
Blasztéma nem keletkezik; ehelyett a sejtek a színpadon öltöznek át másik jelmezbe. Ezenkívül
bizonyos leleményes kísérletek kimutatták, hogy egy seb jelenléte sem igazán szükséges, csak a gátló
mechanizmus megszakítása. Ezért a neurális retinából származó inger valószínűleg nem a végtag
regenerálódásából eredő már ismerős sérülési áram. Annak ellenére azonban, hogy a gőte
szemregenerációjával kapcsolatban terjedelmes kutatási szakirodalom áll rendelkezésre, senki sem
tanulmányozta annak elektromos vonatkozásait. Ez lehet az oka annak, hogy még mindig messze
vagyunk a természetes folyamat megértésétől, nem beszélve annak alkalmazását emberi szem
esetében.
____________________________________________________________________________________
Izom

Minden izomrost egy hosszú cső, megtöltve sejtek soraival (miociták[izomsejtek]), egyik végtől a
másikig, az őket egymástól elválasztó membrán nélkül – tulajdonképpen ez egyetlen sokmagvas,
szincíciumnak nevezett sejt. Ezek a magok irányítják az összehúzódásra képes fehérjék gyártását,
amelyek egymás mellé rendeződnek és megfestve őket, a miociták sorában sötét sávokként válnak
láthatóvá. Minden izomszálat egy burok vesz körül, és ezek csoportjait vastagabb burkok kötik össze.
Az egyes kötegek szélén hosszú, hengeres sejtek vannak hatalmas maggal és nagyon kevés
citoplazmával, ezeket mioblasztoknak vagy orsósejteknek nevezik. Szintén a szélek mentén az
orsósejtek között apró szatellitsejtek láthatóak erős nagyítás alatt.
Súlyos sérülés vagy mély vágás miatti vérveszteség után a sérült területen lévő izom
degenerálódik. A miociták sejtmagjai összezsugorodnak, és a sejtek elhalnak. Hamarosan
megjelennek a fagociták, hogy felfalják a régi rostok és sejtek maradványait. Csak az üres burkok és
néhány orsó- és szatellitsejt marad.
Most ezek a megmaradt sejtek új miocitákká alakulnak, feltöltik az üres csöveket, és új
összehúzódó fehérjéket választanak ki. Bár e folyamat korai szakasza idegek nélkül folyik, de csak
akkor zajlik le teljességében, ha a mozgatóidegrostok helyreállítják a kapcsolatot a véglemeznek
nevezett terminálokkal, amelyek meghatározott távolságban maradnak minden egyes rostburkolat
mentén. Ha ezeket a véglemez-területeket kivágják, az idegvégződések belépnek, kicsit
körbeszaglásznak és aztán visszahúzódnak.

192

Az izom elsorvad. Ha az idegek helyreállítják a kapcsolatokat, az új izomsejtek kitöltik az eredeti

térfogat nagy részét, fokozatosan felépítik az erőt, majd teljesen differenciálódnak lassú vagy gyors
rostokra.
Az emberi izmok regenerálódásának elősegítésére irányuló kísérleteknek két megközelítése van.
Ha rendelkezésre áll, egy másik forrásból származó teljes izom átültetése a hatékonyabb. Ez a
tényleges egyszövetes regeneráció, mivel az eredeti izomsejtek elpusztulnak, és újak lépnek a
helyükre, miután új vér és idegkapcsolatok jönnek létre. Az első 1971-es klinikai alkalmazás óta ez a
megközelítés sikeresnek bizonyult az arc fogyatékos kis izmainak helyettesítése és az anális
szfinkter[záróizom]-kontroll helyreállításakor. Nagy végtagi izmokat még nem sikerült átültetni.
Talán egy másik módszer is alkalmazható lesz hamarosan embereken, ha az átültetés nem
lehetséges. Madaraknál és laboratóriumi emlősöknél az izomregeneráció jelentősen erősödik, ha
ollóval egészen apróra (1 köbmilliméternél nem nagyobb) darabolt izomszövetet ültetnek be. A szovjet
biológus, A. N. Sztuditski az 1950-es években elsőként fejlesztette ki ezt az eljárást, kiterjesztve
Polezsajev munkáját, de a módszer fejlődése lassú volt.
____________________________________________________________________________________
Hasi szervek

Több, mint kétszáz év leíró jellegű munkája ellenére, időről-időre új regenerációs képességeket
fedeznek fel az állatvilágban. Nemrég tanultunk például arról, hogy a felnőtt békák helyre tudják
állítani az epevezetéküket, bár valamilyen okból a nőstények jobbak ebben, mint a hímek. Az orvosok
már régóta tudják, hogy a máj kompenzációs hipertrófia által képes helyettesíteni a károsodás révén
elvesztett tömegének nagy részét, amelynek során sejtjei megnőnek és növelik osztódásuk mértékét,
hogy a szerv kémiai feldolgozási feladatait fenntartsák, még akkor is, ha tönkrement szerkezete nem
állt is helyre. Hasonlóképpen, az egyik vese károsodását a másik megnagyobbodása egyenlíti ki, a
mikrotubulusok a glomerulusban[itt: vesetestecske] lévő bonyolult útvesztőjének újraépítése nélkül. A
patkánymájon végzett legújabb vizsgálatok azt mutatják, hogy az inzulin és az epidermális növekedési
faktor kombinációja, amelyet legalább egy tucat más hormon, enzim és élelmiszer-metabolit
módosított, vezérli a sejtosztódást.
Most úgy tűnik, hogy a lép ugyanilyen újjáéledést képes produkálni, legalábbis a
gyermekeknél. A felnőttek, akiknek el kell távolítani a lépét, ritkán hiányolják később, de a
gyermekek hajlamosabbak lesznek az agyhártyagyulladásra. Néhány évvel ezelőtt az orvosok észre
vették, hogy azok a gyermekek, akiknek lépét azért kellett kimetszeni, mert balesetben sérült,
kevésbé valószínű, hogy agyhártyagyulladást kapnak később, mint azok, akiknek a lépét betegség
miatt kellett eltávolítani. Howard Pearson és kollégái a Yale Egyetem orvosi karán azt fedezték fel,
hogy az a törékeny lép ha megsérül, a darabkái szétszóródnak a hasban, megnövekednek, és
fokozatosan újrakezdik a szerv rejtélyes vértisztító funkcióit. Manapság, amikor eltávolítják a lépet,
sok orvos hozzádörzsöli azt a peritoneumhoz (a kemény membrán, amely a hasüreget béleli ki), hogy
elvesse a helyreállítás magvait.
Egy másik, a regenerációval kapcsolatos, későbbi felfedezés az 1950-es évek végén történt,
amikor több tudós rájött, hogy az ebihalak, a szalamandra lárvák, és néha a felnőtt szalamandrák is,
helyre tudják állítani a beleik egy részét maximum 10 centiméter hosszúságban. Ráadásul minden
felnőtt kétéltű újra egymáshoz tudja csatlakoztatni az elvágott végeket, még akkor is, ha a hiányzó
részt nem tudják is helyreállítani. Allan Dumont, az egyik legjobb barátom az orvosi egyetem alatt,
most Jules Leonard Whitehill[díjas?] sebészprofesszor a NYU-Bellevue-ben, úgy döntött, hogy
megvizsgálja ezt a képességet az emlősökben, miután elmondtam neki a patkányok végtagjaival
kapcsolatos munkámat. Meg akarta tudni, vajon a regenerálódást lehet-e serkenteni emlősökben,
hogy megoldja egy általános sebész leginkább zavaró problémáinak egyikét – a gyomorvégek varrása
utáni elégtelen gyógyulás, miután egy rákos vagy degenerált szegmenst kivágtak. Még egy kis nyílás
is székletet ereszthet a hasüregbe, amelynek katasztrofális hashártyagyulladás a következménye.
Mint minden jó tudós, Al az alapokkal kezdte. Több év elteltével megerősítette a korábbi
beszámolókat. Amikor darabokat vágott ki a felnőtt békák és gőték beléből, és a végeket éppen csak
egymás mellé helyezte a hasban, az állatok 40 százaléka túlélte a beavatkozást úgy, hogy gyorsan újra
összekapcsolták a két véget, és körülbelül egy hónap alatt teljesen meg is gyógyultak, bár a kísérletei
eredményei szerint a gőték nem pótolták az elveszett rész túl nagy darabját. A bélregeneráció
valójában számos szövetet foglal magába; Al sejtvizsgálatai azt mutatták, hogy a blasztéma gyorsan
kialakul a kereszteződésben, majd differenciálódik simaizommá, a nyálkahártyák és a bélbolyhok
szerkezeti sejtjeivé.
Természetesen, amikor 1979-ben a regenerálódással kapcsolatos konferenciát szerveztek,
meghívtam Al-t, hogy mutassa be eredményeit. Körülbelül egy hónappal az ülés előtt, miután a
program már nyomdába ment, megváltoztatta előadása címét, mert éppen egy meglepő
eredményekre jutó munkát fejezett be. Azt kérdezte: "Mire számítanál, ha felnőtt patkányoknak
kivágok a baléből egy centiméternyit, és a két laza véget csak úgy visszahelyezem a hasüregbe?" – én
is azt feleltem, amit minden elsőéves diák felet volna, hogy két vagy három nap múlva belehal a
hashártyagyulladásba. Nos, Al patkányainak 20 százaléka újra összekapcsolta a beleket, jobban, mint
ahogy egy műtéttel meg lehetett volna oldani, és élő, egészséges volt. Amikor Al az állatok egy
csoportjának átmeneti kolosztómiát készített a kísérleti vágás fölött, a túlélési arány háromszorosára
ugrott.
194
A kísérleti állatok tökéletes gyógyulása a kontrollokhoz képest azt mutatta, hogy a varratok valóban
megzavarják a regenerációt, szükségtelen hegeket és tapadást okozva.

[ábra: Bélregeneráció kétéltűeknél]

Senki sem tudja biztosan, hogy az elvágott végek hogyan találják meg egymást, de minden
bizonnyal valamilyen aktív keresés folyik, mert a peritonitisz túl hamar bekövetkezik ahhoz, hogy az
eredmények pusztán a véletlen művei legyenek. Az eljárás hasonlít ahhoz, ahogy egy visszanövő
idegszál keresi az elvágott rész végét, amelyet vezethetnek elektromos tényezők, egyfajta kémiai
felismerő rendszer vagy mindkettő. Az elektromos potenciál játsza valószínűleg a legfontosabb
szerepet, mivel a közelmúltban végzett kutatások DC-potenciálokat mértek a peritoneum sérülésein,
és a peritoneum normál bioelektromos mintázatában a kísérlet során bekövetkező változások vonzzák
a bél belső felületét, hogy hozzátapadjon a problémás területhez. Al nemrégiben jött rá, hogyha a
végeknek nem kell keresniük egymást, hanem egy szilasztikus csődarabbal összekapcsolja őket, akkor
a patkányok, úgy mint az ebihalak, akár 3 centiméternyi hiányzó béldarabot is képesek pótolni. Nincs
okunk azt hinni, hogy ez a technika nem alkalmazható az embernél.
Annak ellenére, hogy még nem tudunk eleget ahhoz, hogy elektromosan serkentsük a bél
gyógyulását, Al javasolt egy, a regeneráció nagyméretű emlősökön végzett előzetes tesztjét, amely
megmenthetne néhány beteget egy egész életen át tartó nyomorúságtól. Majdnem lehetetlen
sebészeti úton vastagbelet az ánusszal egyesíteni, és ha a varratok nem sikerülnek, akkor a személy
egy kolosztómával végzi. Mivel a vastagbél szabad végét a testtájék anatómiája nagyjából a megfelelő
helyén tartaná, Al azt vetette fel, hogy öltések nélkül helyettesíti, és az ilyen állatoknak ideiglenes
kolosztómát ad a rés fölött. Ha a röntgen később regenerációt mutat, az átmeneti kolosztómát
lezárják, és az állat folyamatos, egészséges béllel fog rendelkezni. Ha még néhány beteg esetében
szintén meg lehetne szüntetni azt a zsákhoz csatolt, méltatlan életmódot, az erőfeszítés
megérdemelné azt a csekély – ugyanakkor még nem létező – támogatást, amelyre szükség volna. Az
elektromos úton történő bélgyógyítás részleteinek intenzív kutatása valószínűleg kevésbé pusztító
műtéti beavatkozásokat eredményezne számos további betegnél.
Bármilyen izgalmasak legyenek is a kilátások ezen kutatást illetően, semmiképpen sem az
egyetlenek, vagy akár a leglátványosabbak azokhoz képest, amelyek még fenn vannak tartva
következő fejezetekre. Sok kutató törekszik az elmúlt két évtized áttöréseinek a gyakorlatban való
alkalmazására. Ennek ellenére a haladás nem olyan gyors, mint amilyen lehetne – talán az abbéli
hitetlenség miatt, hogy az ilyen széles körű öngyógyítás valóban lehetséges számunkra. Ez azonban
nem csak, hogy lehetséges, hanem szinte teljesen bizonyos – még egy szerényebb pénzügyi rásegítést
feltételezve –, hiszen a Spallanzani által megfogalmazott "hasznos hajlamok[dispositions]"
karnyújtásnyira vannak tőlünk.
196

Tíz
Lázár szíve

Kolumbuszhoz hasonlóan a tudósok néha új kontinensekbe botlanak, amikor egyszerűen csak

gyorsabb kereskedelmi útvonalat keresnek. Kutatócsoportunkkal ez a jószerencse 1973-ban történt.
Visszatértünk az alapokhoz, miután megtudtuk, hogyan lehet a béka vörösvérsejtjeit
dedifferenciálni és elindítani a regenerációt patkányok végtagjaiban. Úgy döntöttünk, hogy különböző
állatokban tanulmányozzuk a sejtmaggal rendelkező vörösvérsejteket abban a reményben, hogy
ötletet fognak adni ahhoz, hogyan érjünk el jobb újranövekedést emlősöknél. Bár vérben keringő
vörösvérsejtjeiknek nincs magjuk, még az emlősök is rendelkeznek fiatal vörösvérsejtekkel, amelyek
magja a csontvelőben alakul ki. Súlyos vérzés után a véráramban lévők egyötöde lehet éretlen, maggal
rendelkező típusú, ahogy a csontvelő sürgeti őket a veszteség pótlására. Vizsgáltuk az egyenáram
hatását halak, kétéltűek, a hüllők és a madarak vörösvértesteire. Az összes sejt reagált, de minden
egyes faj esetében eltérő módon. Úgy döntöttünk, hogy részletesebben megvizsgáljuk a rendelkezésre
álló legnagyobb és így a legkönnyebben tanulmányozható vörösvérsejteket régi barátunkban, a
triturus viridescens – a közönséges, zöld gőtében.
A gőte annyira kicsi, hogy nem bökhetsz csak úgy egy tűt a vénájába, hogy mintát vegyél. Az
egyetlen praktikus módja annak, hogy tiszta vért kapjunk, ha elaltatjuk az állatot, felnyitjuk a
mellkasát, kettévágjuk a szívét, kivonjuk a vért pipettával, a tetemet pedig eldobjuk.
Ahogyan a mondás szól, ezzel a módszerrel hetente három gőtéből "szüreteltünk" vért. Egy nap,
amikor Sharon Chapin befejezte a munkát, megkérdezte tőlem: "Mi lenne, ha összevarrnám ezeket az
állatokat?" Azt válaszoltam, hogy mivel a szívük tönkre lett téve, perceken belül elpusztulnak –
varratokkal vagy anélkül – az agy oxigénhiánya miatt, ahogyan minden más kétéltű donorunk is tette.
Utánakerestünk, csak hogy megbizonyosodjunk efelől. A regenerációval kapcsolatos szabványos
munkák mind egyetértettek abban, hogy egyetlen állat szíve sem képes meggyógyítani a nagyobb
sérüléseket. A vázizomtól eltérően a szívé nem rendelkezik szatellit sejtekkel, amelyek az érett
szívizomsejtek prekurzoraiként működhetnének. A tankönyvek szerint az állat minden esetben el
fog pusztulni, még mielőtt az ilyen javítás megtörténhetne.
A következő héten Sharon egy tál vízbe helyezte három szándékolt áldozatunkat, és faarccal
megkérdezte, elég egészségesnek látszanak-e ahhoz, hogy felhasználjuk őket. Mondtam neki, hogy
megfelelőnek tűnnek. Jó! – kiáltott fel. – Ezek ugyanazok, akiket a múlt héten használtunk. – Egy pont
a nyílt szellemnek!
Teljesen megdöbbenve, segítettem elaltatni és felvágni a csodák e trióját. A szívük tökéletesen
normális volt, és semmi sem mutatta, hogy sérülést szenvedtek volna valaha is, bármilyen módon.
____________________________________________________________________________________
Az Öt-Riasztás-Blasztéma
Hirtelen megváltoztattam a kutatási terveimet. Megkértem Sharon-t, hogy végezzen tesztet egy
csoport gőtével: vágja ki a szív egy nagyobb részét, varrja össze a mellkast, majd naponta ölje meg a
túlélők egy részét, és vágja szét, szeletelje fel és fesse meg a szíveket a mikroszkópos vizsgálathoz.
Több mint 90 százalék élte túl az első műtétet, és néhány héttel később már több száz dia állt készen,
hogy megvizsgáljam és felállítsam a diagnózist. Sajnálatos módon mind ugyanúgy néztek ki! Még
azok, amelyek a rettenetes csonkítás utáni egy nappalról származtak is csak normál szöveteket
mutattak, sérülés egyetlen jele nélkül.
Most már tudtuk, hogy egy első osztályú rejtélyre bukkantunk és jobb, ha megszabadulunk az
előfeltevéseinktől. Arra a következtetésre jutottunk, hogy megtudhatjuk, mikor fejeződik be a
regeneráció, ha megtudjuk, mikor kezd a vér ismét áramlani. A mikroszkóp alatt egyszerű volt
megfigyelni, ahogy a vérsejtek átjutnak a kapillárisokba a könnyebben érzéstelenített gőték átlátszó
faruszonyaiban. A mozgás megállt, amikor a szívüket felvágtuk, és körülbelül négy órával később
újraindult. Szétválasztottunk egy új csoportnyi szívet, ezúttal az első hat órát fedve le, tizenöt perces,
fokozatosan egy órára növelt intervallumokkal.
Míg az eredményekre vártunk, még alaposabban feltúrtuk a szakirodalmat a szívregenerációról
szóló egyéb jelentések után. Találtunk bizonyítékot arra, hogy néhány állatnál kisebb szívsebek esetén
történik egy nagyon korlátozott javítás – de valós regenerálódás nem. A folyamat csak a nagyon
fiatalok számára látszott elérhetőnek. Az eredmények viszont még ekkor is gyenge minőségűek
voltak, számos hegszövetet kombinálva a közeli szívsejtek kis mértékű proliferációjával, de a [198]
mitotikus komponenst segíthetik különböző kísérleti segédmegoldások is.
1971-ben John O. és Jean C. Oberpriller, anatómusok az Észak-Dakotai Egyetem Orvostudományi
Karán Grand Forks-ban, azt állították, hogy apró sebek a szalamandrák szívében ilyen módon
gyógyultak meg, de a folyamat két hónapig tartott. Egy évvel később, Lev Polezsajev könyvének angol
kiadása több évtizedes, főként békák és gyíkok szívével kapcsolatos orosz kutatást foglalt össze. Pavel
Rumiantszev, jelenleg a leningrádi Szovjet Tudományos Akadémia Citológiai Intézetének munkatársa
1954-ben megállapította, hogy az újszülött emlősök (patkányok és kiscicák) meg tudják gyógyítani az
apró szúrt sebeket, és a közelmúltban ugyanezt a kapacitást bizonyította be felnőtt patkányok
szívének pitvarainál. Találtunk még egy 1914-es német leírást is, amely azt állította, hogy a csecsemők
szíve néha képes volt regenerálni a diftéria miatt károsodott kisebb területeket.
Az oroszok tettek némi előrelépést e marginális, veleszületett öngyógyítási képesség
kiterjesztésében. Az 1950-es évek végén N. P. Szinitszin nagy lyukakat (16 négyzetcentiméterig)
gyógyított be kutyák szívében oly módon, hogy a sebeket izomdarabbal, vászonnal, velúrbőrrel vagy
más anyagokból készült tapaszokkal fedte be. A sebszövet itt is befedte a külső oldalt, de a tapasz
vékony rétege új izomrostokat vezetett a belső felületére. Később olyan kutyáknál, akiknek a sérüléseit
már sebszövet zárta, Polezsajev azt találta, hogy képes a szívizmot rávenni, hogy kitöltse a rés egy
részét úgy, hogy levágta a sebet, és irritálta a megmaradt szívizom széleit. Más szovjet kutatók egy
kicsivel tovább növelték a sejtproliferációt B1, B6 és B12 vitaminokkal és különféle gyógyszerekkel,
extra RNS-sel és DNS-sel, valamint szívszövet-kivonatokkal vagy -darabokkal.
Az ilyen serkentők alkalmazása ellenére a szív regenerációja csak nagyon kis sérülésekre
korlátozódott – vagy a nagyobbak határövezeteire – és mindig több hétig tartott. Soha senki sem
képzelt olyat, hogy egy fél szív vissza tudja növeszteni a másik felet pláne, hogy mindezt néhány óra
alatt. Alig vártam, hogy elkészüljön a következő mintacsoport.
Példátlan mértékű regenerációt mutattak be nekünk. Ahol a szív hiányzó része volt, két és fél óra
alatt blasztéma formálódott. Nem láttuk dedeifferenciáció vagy mitózis nyomait megmaradt
szívizomsejtekben, de valóban lehetetlen is lett volna az általunk eddig vizsgált folyamatok alapján,
hogy ilyen rövid idő alatt blasztéma jelenjen meg. Ehelyett primitív sejtek nagy tömege bukkant fel a
vérből.
 Amint a szalamandrák szívét felmetszik, a vér tócsába gyűlik a seb körül és általában egy perc
alatt megalvad, nedves tapaszként zárva le a lyukat. A legközelebbi vörösvérsejtek szinte azonnal
meghasadnak, mint egy tojás. A sejtmagjaik, amelyeket körbevesz egy vékony citoplazma bevonat,
valamilyen, eddig ismeretlen módon a szívizom nyers, sérült széléhez siklanak, és elmerülnek a
haldokló és roncsolt sejtek zűrzavarában. Egy biológus számára ez a látvány rejtélyesen bizarr. Olyan,
mintha egy elhaladó kocsi motorja felmászna egy elakadt teherautóra, bebújna a motorháztető alá, és
elhajtana.

[ábra: Szuperregeneráció – a szalamandra szíve]

A sebfelszíntől távolabb a vörösvérsejtek is feltörik a magjukat, de ezek a sejtek összetapasztják

tojásuk sárgáját, egyesítve maradék citoplazmájukat, hogy szinciciumot[több sejt összeolvadásából
létrejövő, sok sejtmaggal rendelkező struktúra] képezzen. Még távolabb az akció központjától, a
vörösvértestek sokkal kényelmesebb dedifferenciálódáson mennek keresztül, mint amilyet a békák
töréseinél és a DC-tenyészeti kutatások során megfigyeltünk. Primitív amőbaszerű sejtekké alakulnak,
amelyek a károsodás irányába mozognak és pszeudopódákkal kapcsolódnak a sérült izomrostokhoz. A
biológia egyik területén sincs példa ezekre a virtuóz sejtszintű metamorfózisokra. Tény, hogy mindez
annyira furcsa, hogy a legtöbb kutató egyszerűen nem hajlandó elhinni a létezésüket, vagy arra, hogy
maguk is elvégezzék a kísérletet.
Mindezek a változások jóval tizenöt percen belül végbe mennek. Nem sokkal később a kipréselt
magok, az összekapcsolódott szinciciális magok és az amőbaszerű sejtek a lehető leggyorsabban
osztódnak, hogy felépítsék a blasztémát, amely a sérülés után három órán belül teljesen kialakul.
Addigra a sejtjei már elkezdtek új szívizomsejtekké redifferenciálódni, szintetizálni a összehúzódó
rostok rendezett tömbjeit, és összekapcsolódni az ép szövettel. Ha a véralvadék a szükségesnél több
vérsejtet tartalmazott, a feleslegesek degenerálódni kezdenek a területen kívül, hogy ne álljanak a
javítási munkálatok útjába. Eközben a gőte mindezt túlélte azáltal, hogy felszívta az oldott oxigént a
vízből a bőrén keresztül. Most, körülbelül a négy órás jelzésnél elegendő új izomsejt van, hogy kibírja
az összehúzódást, és a szív lassan elkezd ismét pumpálni. Öt vagy hat óra elteltével a blasztéma
legtöbb sejtje izommá redifferenciálódott, ami még mindig kissé "csipkés" vagy érzékeny a régebbi
szövethez képest, de körülbelül nyolc-tíz óra után a szív kinézete és szerkezete gyakorlatilag normális,
és egy nap után megkülönböztethetetlen a sértetlentől.
Miért láttuk ezt a kolosszális regenerációt, míg Oberprillerék csak egy kismértékű és lassú
gyógyreakciót találtak a szalamandra szívében? Nyilvánvalóan ez a Polezsajev-elv egy másik
megnyilvánulása volt. Nagy sebet ejtettünk; ők kicsit. Csak a hatalmas méretű rombolás szabadítja fel
a sejtek teljes erejét.
Ez a fantasztikus sejtszintű erő mindörökre csak a szalamandrákra fog korlátozódni, vagy
rejtőzve lakik bennünk valahol, várva a megfelelő ösztönzésre, hogy károsodott szíveket javítson, a
problémával teli (és őrülten drága) átültetett vagy mesterséges szivattyúk helyett? Nem tudjuk, de
nem találtunk más regeneratív folyamatot, amely végérvényesen el lenne zárva az emlősök elől. Ezen
a ponton egyenlőre csak ötletelhetünk arról, hogy egy ilyen kezelés miképpen történhet, de legalább
az ötlet nem teljesen csak a fantázia szüleménye.
Az első feladat azon emberi célsejtek azonosítása, amelyek képesek primitív, totipotens sejtekké
dedifferenciálódni. A csontvelősejtek vagy az éretlen vörösvérsejtek a kétéltűek sejtmaggal rendelkező
vörösvértesteinek legközelebbi megfelelői, tehát ezek egy nyilvánvalóan lehetséges populáció,
különösen, mivel úgy tűnik, hogy ezek a patkány végtag-regenerációjának és a törés gyógyulása belső
részének kulcsfontosságú sejtjei. Talán az elektromosan befecskendezett ezüstionokkal despecializált
fibroblasztok alkalmazhatóak. Egy másik lehetőség a limfociták, a fertőzést gátló fehérvérsejtek egy
osztálya. A laborunkban kimutattuk, hogy ezek is képesek a megfelelő elektromos ingerekre
dedifferenciálódással reagálni.
Mivel egy gőte-féle szívregeneráció természetes módon nem fordul elő emlősökben, valószínűleg
a célsejtek nagy tömegének szövettenyészetben való növesztése lenne szükséges. Ezután a szív-
tüdőgépen lévő betegnél a sebész le tudja vágni a hegszövetet, és felfrissítheti a sebet, ha az már nem
újkeletű, majd elegendő mennyiségben alkalmazhat előre elkészített pre-blasztéma sejteket a hiba
kitöltésére. Ezeket a sejteket a véralvadék, odavarrt szívburok vagy valamilyen típusú tapasz tartaná a
helyükön. Aztán – feltéve, hogy már ismerjük az elektromos paramétereket – elektródák indukálnák
a sejtmagok kipréselődését, a dedifferenciálódást, a környező izmokkal való kapcsolódást és a normál
szívizommá való végső transzformációt. Az áramot valószínűleg át kell állítani a folyamat során, hogy
a szinkronban legyen annak különböző államásaival, valamint vitaminokat vagy gyógyszereket
lehetne használni a mitózis vagy a fehérjeszintézis erősítéséhez. Miután a heget eltávolították, az arra
vonatkozó utasítások, hogy milyen sejtekre van szükség, a környező egészséges szívizomból
származnak.

[ábra: Az emberi szív lehetséges regenerációjának folyamata]

A szalamandrákban ez a folyamat körülbelül hat órát vesz igénybe. Mivel ez túlmegy a "gépidő"
határain, amelyet embereknél a mesterséges keringés esetében lehet alkalmazni, ki kellene
terjesztenünk a szív-tüdőkészülékek kapacitását vagy inkább felgyorsítanunk a sejtszintű
folyamatokat. Nyilvánvaló hosszú kísérletezések útját kell végigjárnunk, mielőtt pontosabbak
lehetünk a technikákkal kapcsolatban. Az egyik dolog, amit meg kell tudnunk, hogy a gőte
elektrokardiogramja leáll-e a helyreállítás során. Tudnunk kell, hogy jelenléte vagy hiánya hogyan
viszonyul a sérülési áramhoz és más elektromos tényezőkhöz a blasztémaképződés ezen új
módszerében. [202]
Én személy szerint biztos vagyok benne, hogy rá tudjuk venni az emberi szívet, hogy megjavítsa
magát. Ennek a csodának a gőtékben való megtapasztalása miatt meg vagyok győződve arról is, hogy
az élő sejtek potenciális repertoárja elképesztően hatalmas – sokkal nagyobb, mint az a gyógyító erő,
amit a legtöbb állat képes elérni, vagy akár az, amelyről csak álmodoznak az orvosok. Még a gőtékben
sem jelenik meg ez a "szuperregeneráció", hacsak a szív legalább 30-50 százaléka el nem szállt.
Valami a sérülés súlyosságában vagy a halál közelségében ad a gyógyulási folyamatnak egy hatalmas
lökést.
Készségesen elismerem, hogy a felfedezés némileg tudományos fantasztikumnak hangzik, még
a Nature által 1974-ben megjelentetett beszámolónk azon mérsékelt hangnemében is, amelynek
diszkrét szakmai prózájára mindez le volt csupaszítva. Eleinte még magam is nehezen fogadtam el.
Mivel hihetetlennek tűnt, nem siettünk felfedezésünk megerősítésével és kiterjesztésével. Ma, noha
megfigyeléseinket 1978-ban megerősítette Bruce Carlson, egy anatómus a michigani egyetemen,
1979-ben pedig Phil Person, kiegészítve a sejtváltozások elektronmikroszkópos felvételeivel, a
legtöbb biológus még mindig nem fogadja el tényként a szív újranövésének képességét. Talán azért,
mert a valóság annyira szokatlan, Carlson soha nem publikálta, Person pedig nem tudta munkáját
publikálni a csordaszellem-lektorálta folyóiratokban. Tíz évvel ezelőtti első tanulmányunkat
hivatalosan még nem igazolták, és a többi munkás még mindig apró sebekkel vacakol. Ennek a
hozzáállásnak meg kell változnia! A folyamat vezérlésével kapcsolatos ismeretek felbecsülhetetlen
értéket jelentenek majd az orvostudomány számára, mivel ez a gyógyulás eszményi módja. A kifolyt
vér lezárja a sebet a test közepén, és néhány órán belül pótolja a hiányzó részt. Ennél sokkal
hatékonyabb semmi sem lehet.
203
Tizenegy
Az Önjavító Háló

A gerincbénulás a sérülések között a legpusztítóbb és az egyik leggyakoribb is; több, mint félmillió
amerikait érint, és évente további tizenötezer új szenvedőt. Egészen a közelmúltig helyzetük teljesen
kilátástalan volt, hiszen az emberi központi idegrendszernek (KI) semmilyen regenerációs képessége
nem volt ismert. Csak abban az esetben, ha a gerincvelő egy része nem szakadt meg, volt esély
fizikoterápiával némi javulást elérni. Ugyanakkor most van remény, hogy hamarosan képesek leszünk
rábeszélni az idegsejteket, hogy helyreállítsák a megfelelő kapcsolatokat a sérült szakaszon, és ezzel
visszatérjen a különböző fokú bénultsággal élők karjainak, lábainak, nemi és a kiválasztást végző
szerveinek, légúti izmainak működése és a tapintásérzet. Bizonyos értelemben ez az álom azt
jelenti, hogy az emberi idegsejtek működését sokkal hasonlatosabbá kell tenni az egyszerűbb
állatokéhoz.
A neuron az alapegysége az összes típusú idegrendszernek. Ez áll a sejttestből, amely a
sejtmagot és az anyagcserét végző sejtszervecskéket tartalmazza, és több tucat filamentum veszi
körbe, amelyek az üzeneteket szállítják ki és be. Az érzékszervi neuronokban a bejövő dendritek
vannak túlsúlyban. Általában csak egy mozgató idegszál, vagy axon van, amely a neuron kimenő
üzeneteit más neuronok dendritjeire vagy az izom- vagy mirigysejtek receptoraira szállítja. Az axon,
amely gyakran több láb[~30cm] hosszú, egy mozgató-neuron fő rostja, amely az agyból vagy
gerincvelőből származó rendeléseket a szövetekhez és szervekhez közvetíti.
Minden neuron sejtteste az agyban és a gerincvelőben helyezkedik el. Csak azok axonjai és
dendritjei nyúlnak ki, és alkotják a perifériás idegeket, amelyek összekapcsolják a test minden részét a
központi idegrendszerrel. Más szálak bizonyos érzékszervi és motoros neuronokat kapcsolnak össze a
gerincvelőn belül, és olyan reflexíveket hoznak létre, mint azok, amelyek elrántják a kezünket a forró
kályhától anélkül, hogy az impulzust teljesen végig kellene küldeni az agyba utasításokért. Megint
más rostok összekapcsolják a gerincben lévő neuronokat az agyban lévőkel; magában az agyban pedig
az összeköttetések olyan sűrűséget érnek el, hogy minden egyes idegsejt akár huszonötezer másikhoz
is csatlakozhat.

[ábra: A perifériás idegrendszer]

Néhány speciális komponens kivételével, mint például a csupasz rostos végek, amelyek a
neuroepidermális kereszteződésekbe lépnek be, minden neuron minden részét különböző típusú
perineurális sejtek pólyázzák be. Az agyban többféle van, amelyeket együttesen „gliá”-nak hívnak, és
amelyekbe a neuronok úgy ágyazódnak, mint szőrös mazsolák a pudingba. A gerincben lévő
sejttesteket is gliasejtek burkolják, de axonjaikat és dendritjeiket, amelyek magukba foglalják a
perifériás idegek rostjait, Schwann-sejtek veszik körül. Ezek – egy mielin nevű, zsíros anyagban
gazdag, spirális membránrétegekből álló – csöveket alkotnak, és a legnagyobb rostok egynémelyikét
vonják be. Egy harmadik típusú ependimális sejt béleli az agyban lévő négy üreget, vagy kamrát, és a
keskeny csatornát, amely végigfut a gerincvelő teljes hosszán. Ezek a sejtek közeli hozzátartozói
egymásnak, és mindegyikük az ektoderma, avagy külső sejtréteg ugyanazon részéből fejlődött ki,
amely a primitív idegcsatornát alkotta az embrióban. Az idegrendszer valójában sokszorta több
perineurális sejtet tartalmaz, mint neuront.
[ábra: A perineurális rendszer]

[ábra: Schwann-sejt burok egy perineurális idegrost körül]

Egészen a közelmúltig a perineurális sejteket csupán egy "csomagolószövetnek" tekintették,

amelynek egyetlen feladata az idegsejtek szigetelése és támogatása. Most megtudtuk, hogy fontos
szerepet játszanak a neuronok tápanyagokkal való ellátásában. Segítenek továbbá az ionok
diffúziójának vezérlésében az idegsejtek membránján keresztül, és ezáltal szabályozzák az impulzusok
tüzelésének sebességét, egészen a rohamok (az impulzusok véletlenszerű terjedése az agyban)
megakadályozásának pontjáig. Fontos szerepet játszhatnak a memóriában is, és valószínűleg a
regeneráció szempontjából annyira fontos egyenáramokat is ezek vezetik. Ezek nélkülözhetetlenek a
gyógyuláshoz, bárhol forduljon is elő az idegszövetben.
____________________________________________________________________________________
Perifériás idegek

A perifériás idegrostok újra tudnak nőni – különben minden alkalommal elveszítenénk az érzékelést,
amikor elvágjuk az ujjunkat –, de a neuronok a központi idegrendszerben és ezek rostjai nem
képesek. A perifériás idegek sejttestei túlélnek, biztonságban lévén a velőben vagy az agyban, és a rost
csatlakozó részének elvágott vége lezáródik. A külső, elvágott rész elhal és degenerálódik; Schwann-
sejtjei egy része megemészti, a mostanra haszontalanná vált mielinizált membránrétegekkel együtt.
Az üres Schwann-cső azonban megmarad és elkezd nőni a proximális (a testhez közelebb eső) rost
felé, amelynek Schwann-sejtjei is nőni kezdenek, át a szakadék felett. Amikor ezek a sejtek
találkoznak, az idegszálak végignőnek az újracsatlakozott burokban, és végül kapcsolatba kerülnek
ugyanazon terminálokkal, amelyek eredetileg kiszolgáltak.
A szalamandrákban ez a folyamat nagyon hatékony. A Schwann-sejtek nagy hézagokat tudnak
átlépni, és egy kísérletezőnek, aki a denervált végtagokkal kíván dolgozni, nagyon ügyesnek kell
lennie ahhoz, hogy az idegek ne juthassanak be újra. Az emberben a cső két vége általában nem
találja meg egymást, ha a távolság nagyobb, mint egy centiméter. Ebben az esetben a proximális
hüvely, benne az érintetlen idegszálakkal úgy vadászik az ellentétes oldali társára, hogy egyre növekvő
spirálvonalban nő, és látszólag valamilyen, a disztális (a testközponttól távolabb eső) résztől eredő
jelet keres. Az egyes idegek sok szálból állnak, és ezek a spirális csövek egymáshoz kötődnek egy
neuroma nevű idegszövet-rögben. A neuromák fájdalmasan érzékenyek és gyakran le kell őket vágni.
Időnként sikerül egy sebésznek úgy mozgatnia az ideg két végét, hogy a Schwann-sejtek kapcsolatba
léphessenek. Ha ez lehetetlen, a rés lezárható egy kevésbé fontos perifériás, feláldozható idegből
beoltott darabbal. Sajnálatos módon az átültetett idegek nem veszik az ingereket megbízhatóan, és
más módszerek, például mesterséges csatornák létrehozása apró műanyag csövekből még mindig
kísérleti szakaszban vannak.
Nem tudjuk, hogy a szalamandra perifériás idegregenerációja, miért működik annyival jobban,
mint a miénk, de feltételezem, hogy a hatékonyabb egyenáramú elektromos rendszer jelenti a
különbséget. Ha a lokátor jel elektromos, meg kell oldani, hogy növelni lehessen azt az emberben,
hogy az idegszálak hosszabb távra tudjanak nőni. Kezdve az angliai Leeds General Infirmary-ben
dolgozó David H. Wilson 1974-es beszámolójától, amelyben szerepelt néhány érdekes állítás: hogy a
impulzusos elektromágneses mezők a perifériás idegek károsodása után gyorsították a végtagfunkció
helyreállítását patkányokban, de a hatást még nem bizonyították embereken. Ha ezek a
megállapítások megállnak, akkor hamarosan képesek leszünk az idegeket átlökni az egy centiméteres
határértéken, még ha a beavatkozás közvetett módon történik is, és az elektromos alapok mélyreható
vizsgálata az idegek újranövésének lehetséges hosszát még inkább meg fogja növelni.
[ábra: A Schwann-sejtek vezetik a perifériás idegek újranövését]
____________________________________________________________________________________
A gerincvelő

Egy szomorú és döntő különbség választja el a perifériás idegrostokat azoktól, amelyek az emberi
gerincvelőben helyezkednek el, mivel az utóbbiak még a centiméter töredékét sem képesek áthidalni,
hogy újrakapcsolódhassanak. Azonban a legtöbb sérülésnél maguk a neuronok viszonylag kevesen
pusztulnak el. Fontos megérteni, hogy a sérülések alatt lévő velősejtek többsége nem hal el. A
reflexívek érintetlenek maradnak. Valójában a reflexek erősebbé válnak a normálisnál, mert az
idegsejtek most már nincsenek kapcsolatban [208] az agy szabályozó hatásával. Ugyanezen okból a
paraplégiások törött csontjai a rendes idő fele alatt meggyógyulnak, míg a csont nagyon lassan vagy
egyáltalán nem gyógyul, ha a perifériás idegellátása el van vágva. Csak az agy és a gerinc közötti
kommunikációt némítja el a paraplégia, és ez okoz minden különbséget.
A spinális rostok egyes állatokban, például aranyhalban, és – ahogy talán ki is találták – a
szalamandráknál viszont összekapcsolódnak. E képességük azonban drasztikusan csökkenni látszik a
korral. Jerald Bernstein, a George Washington Orvostudományi Egyetem neurofiziológusa, aki
alaposan tanulmányozta az aranyhal spinális regenerálódását, megállapította, hogy az egyéves hal a
legtöbb sérülést meggyógyítja. Ez a képesség két év alatt mintegy 70%-ra, három alatt pedig 50%-ra
csökken. Mivel a szalamandrákat nem a biológiai ellátókban nevelik, hanem vadon gyűjtik össze őket,
valószínűleg minden csoportban vannak fiatalok és öregek is, nehézzé téve az összehasonlítást. A
laborunkban arra jöttünk rá, hogy a velőregeneráció nem egyformán történik a szalamandráknál,
valószínűleg a korcsoportok közötti különbségek miatt.
Az érettség csökkentheti az ependimális sejtek válaszát, amelyek az első lépésért felelősek. A
központi csatornából kifelé haladva burjánzanak, és néhány nap alatt áthidalják a rést. Marc Singer
egy nemrégiben végzett tanulmányban arra a következtetésre jutott, hogy az ependimális sejtek kifelé
sugárzó "karokat" terjesztenek ki, amelyek egymásra halmozott kerékküllőkként sorakoznak fel,
csatornákat formálva az újranövő rostok számára. Az idegek ezután néhány héten belül helyreállítják
folytonosságukat.

[ábra: A szalamandra gerincvelő regenerációja]

Bernstein azt is megállapította, hogy van egy kritikus időszak, amelyben az újranövésnek be kell
fejeződnie, vagy kudarcot vall. Az aranyhal velőjének átvágása után teflon távtartókat ágyazott be,
hogy gátolja a regenerációt. [209] A normál folyamatok végbementek, de természetesen a sejtek nem
tudtak átjutni a távtartón. Miután a sejtaktivitás alábbhagyott, Bernstein eltávolította az akadályokat,
de nem történt további változás. Amikor azonban mindkét sérült véget levágva újra roncsolta a velőt
– még tovább tágítva a rést, a sejtek nulláról indulva teljesen meggyógyították a hibát. Így jó okkal
feltételezhetjük, hogy a régóta fennálló sérülései a gerincvelőnek is potenciálisan regenerálódhatnak,
ha megerősítjük az emberi sejtek alapvető képességeit.
Az ember azért az emlősöknél számítana valamiféle gyógyulási reakciókra, még akkor is, ha azok
tökéletlenek. Végül is csak a rostok megnyúlására és újrakapcsolódására van szükség, ami pedig a
perifériás idegekben meg is valósul. Ehelyett ennek pont az ellenkezője történik. A velősejtek kicsivel
a sérülés felett és alatt elhalnak. Ciszták alakulnak a végekhez közel, és ependima helyett hegszövet
tölti ki a rést. Csak egy roncsolás után van egyfajta tökéletlen kísérlet az újranövésre. Az embernél ez
mindössze pár milliméternyi rostmegnyúlást jelent, sok hónappal a sérülés után. Addigra viszont már
túl késő; az ependimális sejtek és az idegrostok nem tudnak áthatolni a hegen.
[ábra: A ciszták és a hegek megakadályozzák az újranövést az emlősökben]

Miért a különbség szalamandrák és emlősök között? Ennek oka a velő azonnali reakciója lehet.
Minden állat esetében a sérülés azonnal sokkot eredményez, amely közben minden neuronális
aktivitás mélyen le lesz fojtva, különösen a továbbra is az agyhoz kapcsolódó velőrészben. Még a
legegyszerűbb reflexek is eltűnnek. Ahogy a sokk múlik, a sérülés alatt lévő része a velőnek
hiperaktívvá válik. A reflexek rendkívül [210] eltúlzottakká válnak, amely az izmok spasztikus
bénulásához vezet. Az érdekes különbség a sokk időtartamában van. A fiatal szalamandránál és az
aranyhalnál csak néhány percig tart, de több mint egy hétig tarthat az idősebbekben. Emlősöknél még
hosszabb ideig tart, amíg elmúlig – hat hónapig az embernél.
A laboratóriumunkban elektromos méréseket végeztünk szalamandrák és békák gerincén. A
sérült terület erősen pozitívnak bizonyult a gerincoszlopi sokk közben, annak ellenére, hogy a velő
teljes hosszában és a trauma helye alatt eredő perifériás idegekben minden egyenáram megszűnt.
Aztán, ahogy a sokk oldódott, folyamatosan növekvő negatív potenciál jelent meg, amelynek mérete
megfelelt az ependima és az idegrostok növekedésének mértékének. Viszont arra is rájöttünk, hogy
mi pusztán csak újra felfedeztük ezeket a potenciálokat; G. N. Szoroktin és Y. B. Temper ugyanazokat
a méréseket végezte a Kabarovszki Orvostudományi Intézetben húsz évvel korábban. A sokk és a
polaritás mintái összefüggtek nem csak a sejtaktivitással, hanem azzal is, hogy a regeneráció sikerrel
vagy kudarccal végződött-e. Néhány percig tartó sokk és egy ennek megfelelően rövid ideig tartó
„pozitivitás” a velő teljes helyreállásához vezetett. Ennél hosszabb késedelmek hiányos regenerációt
eredményeztek, és amikor a sokk és a pozitív potenciál öt-nyolc napig vagy tovább tartott, a
szalamandra teljesen megbénult.

[ábra: A gerincoszlopi sokk és az életkor gátolja a regenerációt]

[211]

Amennyire tudom, az emlősök gerincoszlopi sokkjának elektromos mérései először a mi

laborunkban történtek, együttesen Carl Kao-val, a washingtoni VA kórházból. Huszonnégy órán át
figyeltük meg macskák elvágott velővégeit, és csak növekvő pozitív potenciált találtunk. A helyzet
meglehetősen hasonlított a szalamandrák és békák végtagjai közötti elektromos különbséghez. Mint a
legtöbb esetben, a pozitív potenciálok gátolták, míg a negatívok elősegítették az építő sejtszintű
működést.
Egy kísérlet, amit Kao néhány évvel korábban végzett el, szolgáltatott némely, mindezt
megerősítő bizonyítékot. Kao két vágást ejtett néhány macska gerincvelőjén, körülbelül 5 milliméter
hosszú darabot létre hozva középen – tehát mindkét végénél elválasztva a velő többi részétől. Ezután
az ülőideg egy részét két darabban távtartóként oltotta a velő két vágásába. Tipikus cisztás
degeneráció jelent meg a velő mindkét végén – de nem a középső elszigetelt darabon. Valójában ezen
a részen az ependima és az idegrostok növekedtek. A kis darab valószínűleg elszigetelődött a velő
többi részén generált pozitív potenciáloktól, így a folyamatot semmi nem gátolta és növekedett. Úgy
tűnik, hogy a gerincoszlop hosszú ideig tartó, az elektromos pozitivitásnak való kitettsége jelenti a fő
torlaszt az emberi velő javításában.

[ábra: Kao kísérlete]

 Lehetőnek kéne lennie annak, hogy ezt a polaritást valahogy kiiktassuk és egy megfelelően
kialakított elektród segítségével egy növekedést stimuláló negatívval helyettesítsük. A régebbi
sérüléseknél, amelyeknél már elmúlt a gerincoszlopi sokk, más típusú feszültség használata lehet
szükséges [212], a heg és a ciszták műtéti eltávolításával együtt. Az elektród anyagát gondosan kell
kiválasztani, mivel néhány fém mérgező az idegsejtekre. Emellett az embernél az ependima aránya a
spinális neuronokhoz képest alacsony, ezért esetleg hozzáadnunk lehet szükséges. Mindazonáltal
valószínűleg nehéz volna, hogy több ependimális sejtet tenyésszünk ki a pácienstől vett mintából,
valamint, hogy befecskendezzük őket az elektród implantálásakor.

[ábra: Lehetséges kezelés paraplégia esetében]

Nem sok évvel ezelőtt a gerincsérülés áldozatai rendszerint fertőzések vagy más komplikációk
miatt haltak meg, igen korán. Most meghosszabbíthatjuk az életüket, de csak óriási társadalmi,
pénzügyi és pszichológiai ráfordítások árán. A szívkárosodás esetéhez hasonlóan előretekintve, most
reménykedhetünk abban, hogy felszabadíthatjuk a regenerációs képességet az embereknél. Valójában
a gerinc „újraélesztésének” kilátásai még ígéretesebbek: a sejtszintű folyamatok jobban értettek, és
néhány csoport, például az American Paralysis Association sokkal több fantáziával szponzorálja a
kutatást, mint a kormányzati szervek. [213] Talán így a gerincgyógyulással kapcsolatos elektromos
problémák hamarabb megoldhatók, mint más területeken.
A közvélemény fantáziáját megragadták a számítógépes izomstimulációs technikák, amelyeket
Jerrold Pecrofsky, a Dayton Wright State University mérnöke fejlesztett ki. Pácienseinek, Nan Davis és
más paraplégiások próbálkozó lépéseinek országos televíziós közvetítése, és ahogy saját izomerejükkel
hajtottak tricikliket, rendkívül izgalmas volt. De ha rá tudjuk venni a testet, hogy ugyanezeket a
dolgokat magától tegye meg, az még sokkal jobb lesz. A regeneráció bármekkora aránya csak még
hatékonyabbá tenne más technikákat. Még az elvesztett funkciók csupán 10 százalékának
visszaállítása is elképzelhetetlen áldás lenne azok számára, akik most tehetetlenek. Úgy érzem, hogy a
gerincoszlop sokkjának elektromos manipulációját nagyon erőteljesen kell most kutatni, mert talán ez
az a terület, ahol a legközelebb vagyunk ahhoz, hogy a tragédia építette gátakat áttörjük.
____________________________________________________________________________________
Az Agy

Ostobának tűnhet az, aki minden biológiai struktúrák közül a legösszetettebbtől bármilyen
regenerációt vár, ugyanakkor a szalamandra, néhány hal és a legtöbb béka, még ebihal formájában,
képes pótolni agyának nagy területeit, ideértve az optikai és a szaglási képességeknek helyet adó
lebenyeket, vagy az előagyat, azt a részt, amelyből értékes agyféltekéink kifejlődtek az evolúció során.
A pótlás a megmaradt érzőidegek benövésétől, a szaglóidegektől az előagy esetében és az optikai
lebeny optikai idegeitől függ. Amikor ezek az idegek visszanőnek abba a területbe, ahol az agy
roncsolódott, serkentik az agykamrákban lévő ependimális sejteket, amelyek kifelé, a sérült részbe
burjánzanak, és differenciálódnak új idegsejtekké és gliasejtekké. Ha az állat orrát vagy szemét
eltávolítják, hogy a sérülési zóna nem kap bemenő idegi jelet, akkor nem történik regeneráció.
Így az agy újranövésének kezdete nagymértékben hasonló a végtagokéhoz, az idegszálaknak az
epitéliummal való kapcsolódásával. Emlékezzünk, hogy az ependima embriológiailag az epidermisz
közeli rokona, és valójában tekinthető a központi idegrendszer "belső bőrének". Mivel a
neuroepidermális kereszteződés elektromos környezete által előidézett jel az, amely stimulálja a
sejteket, hogy a szalamandra végtagi csonkjában dedifferenciálódjanak és osztódjanak, és mióta e jel
durva utánzásával indítottuk el a végtagok regenerálódását patkányoknál, úgy tűnik igen
valószínűnek, hogy egy hasonló furfang lehet az, amellyel az agy regenerációját is meg lehet oldani
olyan állatoknál, amelyeknél ez a képesség normális esetben hiányzik.
 A sokk egy formája jelenik meg agysérülések után, amelyet felfedezője, A. A. P. Leao után (Leao-
féle) agykérgi kúszó depressziónak neveznek. [214] A károsodás helyétől kezdve kiterjed minden
irányba, míg az egész kéreg elektromosan pozitívvá válik, és minden neuronja lekapcsol. Leao ezt
csak a kisebb sérülésekre adott válaszként tanulmányozta, amikor csupán néhány óráig tart. Nem
tudjuk, hogy előfordul-e a szalamandrákban, vagy hogy mennyi ideig tart az emlősök agyának
nagyobb mértékű károsodása után. Összehangolt vizsgálata a Leao-féle depressziónak, kombinálva az
ependimális sejtek elektromos stimulálójával lehet, hogy megnyitja az utat az emberi agy önjavítása
felé.

[ábra: A kétéltűek képesek regenerálni az agy nagy részeit]

A stroke és a fejsérülések gyógyítása régen rámutatott arra, hogy az agy plaszticitása igen
nagymértékű, azaz képes megszervezni, hogy a sértetlen régiók átvegyék az elveszett sejtek által
korábban végzett feladatokat. Ennek a képességnek a kiegészítése akár egy kis mennyiségű
regenerációval is sok agysérült ember számára szinte teljes gyógyulást tehet lehetségessé. A
történelemben először a neurológusok reménykedhetnek abban, hogy elmozdulnak az agy és a velő
puszta leíró jellemzéséből afelé, hogy meg is tudják gyógyítani ezeket. Ahogy Geoffrey Raisman, a
londoni Neurobiológiai Laboratóriumban emlékeztette kollégáit: "... a természet egy olyan
megváltoztathatatlan törvényét sem fedezték fel eddig, amely örökre kizárná az idegrendszer
helyreállítását."
[215]

Tizenkettő
Visszafordulni A Helyes Irányba

A jó és a gonosz gyakran ugyanarról a fáról ered, úgy a testben is, mint az Édenben. Semmi sem
illusztrálja jobban ezt az ellentmondást, mint a rák. Napjainkban a genetikai áttörések hatására, több
ezer tudós kutat onkogének, azaz olyan DNS-darabok után, amelyekről feltételezik, hogy ezek lövik ki
a rosszindulatú golyót. Természetesen régóta ismert, hogy a rák nem a petén és a spermán keresztül
öröklődik, ahogy a vérzékenység. Sokan azonban azt állították, hogy a rák közvetlen okai a genetikai
elváltozások lehetnek a szomatikus sejtekben. A genetikai könyvespolcaink eldugott sarkában tartott,
az evolúcióban régtől elfojtott génjeink leporolódhatnak, mikor más testi körülményeink már "tényleg
rosszak". Míg az elképzelés előtételezése valóban igaz, a biológusok nemrégiben arra a következtetésre
jutottak, hogy a normál fehérjét előállító normál gén és az elméletileg rákot okozó között a különbség
egyetlen "nyomdahiba" az aminosav-szekvenciák egész fejezetében. Ilyen hibák annyira gyakran
fordulnak elő, hogy gyerekkorunktól fogva mindannyian rákosok lennénk, ha csupán ennyi elég volna
a betegség kialakulásához. Valami másnak kell tönkremennie, mielőtt néhány elírás az egész
könyvtárat értelmetlen zagyvalékká változtatná.
A három alapvető szempontnak, amelyek szerint az orvosok a rákot diagnosztizálják,
kiindulópontként kell szolgálnia az okozója titkainak megoldásában. Először is, a betegség soha nem
egy idegen baktériumtól származik, hanem a gazdaszervezet egy korábban normális sejtjéből; a rákos
sejtek sokkal primitívebbek, mint egészséges prekurzoraik. Ráadásul ez az atavizmus tükrözi [216] a
betegség súlyosságát: Minél egyszerűbbek a sejtek, annál gyorsabban növekednek, és annál nehezebb
kezelni őket, míg a daganat, amely még mindig hasonlít a szövetre, amelyből származik, kevésbé
rosszindulatú.
A második kritérium a növekedés üteme. A rákos sejtek vadul szaporodnak, ellentétben a normál
sejtek lassú, gondosan szabályozott mitózisával. Ezen ellenőrizetlen burjánzáshoz hasonlóan a sejtek
szerkezeti elrendezéséből is hiányzik a kontroll. A membránok nem a normál, specifikus módon
rendeződnek sorba és a célravezető architektúra helyett kusza tömeget alkotnak. Az elszabadult
sokszorozódás következtében a rák nem veszi figyelembe a normál szövetek "határegyezményeit".
Ehelyett imperialisztikusan beavatkozik szomszédjai életébe. Ezenkívül, mivel a sejtek nem
ragaszkodnak semmilyen szerkezethez, egyesek folyamatosan leszakadnak, átjutnak véren és
nyirokcsomón, és új telepeket – áttétet – hoznak létre az egész testben.
A rák harmadik alapvető kritériuma a metabolikus prioritás. A beteg szövetek mohón, elsőként
választanak a vérben keringő összes tápanyagból; a test egészséges része a maradékot kapja. Ahogy a
daganatok terjeszkednek és nőnek, elfogyasztanak minden rendelkezésre álló élelmet – és a gazdatest
legyengül és meghal.
Ezen a ponton egy döntő megfigyelést tehetünk: a kontroll hiányát kivéve mindhárom
karakterjegy – a sejtek egyszerűsége, a mitózis sebessége, és az anyagcsere-prioritás – két normál
állapot, az embrionális növekedés és regeneráció legfőbb ismérvei is egyben.
Ha figyelembe vesszük a hasonlóságokat egy embrió és egy daganat között, egy eltérést nagyon
fontos szem előtt tartanunk. Bár az anyja testében található, az embrió egy befejezett, teljes
organizmus, és a saját sejtjei fölötti vezérlés elsősorban a sajátja, nem pedig a felnőtté. Több mint
harminc évvel ezelőtt Svájcban G. Andres vizsgálta ezt a kapcsolatot, amikor békaembriókat felnőtt
békák különböző testszövetébe ültetett. Amikor a gazdaszervezet nem lökte ki magából egyszerűen az
oltványt, az embrió igen rosszindulatú metasztatikus daganattá fajult. Ennek eredményeképpen
Andres felvetett egy elméletet a rákkal kapcsolatban, amely ma még mindig provokatív: a normál sejt
dedifferenciáció révén válik rákossá. Ez a változás Andres szerint nem veszélyes per se, de mivel egy
post-fetális állatban fordul elő, a kontrollok, amelyek normális esetben ezeket a neo-embrionális
sejteket ellenőrzik, nem működnek.
A rák viszonya a regenerációhoz még érdekesebb. Az utóbbiban a metabolikus prioritású,
primitív sejtek gyors növekedése előfordul a felnőtteknél, de megfelelő kontrollal, ahogyan egy
embrióban is. Azok az állatok, amelyek a legjobban regenerálódnak, kevésbé érzékenyek a rákra.
Általánosságban, ahogy a bonyolultság növekszik az evolúciós létrán a férgektől az emberig, a [217]
regenerációs képesség csökken és a rák egyre gyakoribbá válik. Bár a szalamandrák az összetettség
szempontjából valahol középtájon állnak, talán a szárazföldi gerincesek közül a legkevésbé
specializáltak. Hatalmas regeneratív képességeik vannak, és rákjuk szinte egyáltalán nincs. Még az is
nagy erőfeszítéseket igényel, hogy a laboratóriumban daganatossá tegyük őket. Másrészről a felnőtt
békák teste azonban sokkal jobban specializálódott a kétéltű életmódra; ők nagyon kevéssé
regenerálódnak, és ki vannak téve számos rákos betegségnek.

[ábra: Ahogy a regenerációs képesség csökken, a rák lehetősége nő]

1948-ban Meryl Rose úgy döntött, hogy megvizsgálja, vajon a szalamandra regenerálódó
végtagjának a környezete képes-e a rák és a blasztéma primitív sejtjeit az irányítása alá vonni.
Békáknál gyakori vesedaganatból vett darabokat ültetett át szalamandrák végtagjaiba. Ezek a
daganatok jobban jártak, mint a legtöbbjük, és hamarosan meg is ölték az állatokat, ha nem
akadályozták a terjedésüket. Azonban amikor Rose amputálta a lábat a rosszindulatú daganat alatt
vagy pont rajta keresztül, normál regeneráció következett be, és a rákos sejtek sokkal nagyobb
mértékben dedifferenciálódtak, ahogy a blasztéma kialakult. Aztán, ahogy az új lábszár nőtt, a
korábbi béka-tumorsejtek a blasztémával együtt redifferenciálódtak. A béka sejteket könnyű volt
megkülönböztetni a szalamandra sejtjeitől, mert a kisebb magjuk, és a mikroszkópos vizsgálat azt
mutatta, hogy a béka-izom belekeveredett szalamandra-izomba; béka porcsejteket a szalamandra-
porc közepén, és így tovább.
Ez az elképesztően fontos kísérlet Rose azon hipotézisét igazolta, hogy a regeneráció irányító
rendszere a rákot is képes kontrollálni. Ez azt jelentette[218], hogy a rákos sejtek nem voltak
különlegesek, csupán embrionális sejtek egy posztembrionális testben. Rose munkája közvetlenül
Andres elméletéhez vezetett néhány évvel később.

[ábra: Rose kísérlete]

Sajnos a biológiát még mindig keményen az anti-dedifferenciacionizmus tartja a markában, és

ezeket a gondolatokat részben kigúnyolták, részben figyelmen kívül hagyták. Ezek a reakciók
évtizedeken át fogták vissza a rákkutatást, mert a dogma magába foglalta azt is, hogy a
karcinogenezis, mint a differenciálódás, visszafordíthatatlan – ha egyszer rákos sejt, mindig rákos
sejt. Amíg ez a nézet szent és sérthetetlen volt, az egyetlen lehetséges módja a rák gyógyításának az
volt, hogy vagy kivágják, vagy gyógyszerrel és röntgensugarakkal elpusztítják. Ötven éve ütjük ezt a
halott lovat a túlélési arány tragikusan szerény növekedési rátája közepette. A műtét csak olyan
daganatok esetében hatásos, amelyek még nem terjedtek szét. A kemoterápia a rosszindulatú és az
egészséges sejtek közötti különbségektől függ. Ugyanakkor a különbségek nem olyan nagyok, mint
azt szeretnénk, mert a rák nem valami távoli mocsárból érkezik, hanem a saját sejtjeink apró
változása okozza. Ezért a [219] kemoterápia és a röntgensugarak elkerülhetetlenül károsítják az
egészséges sejteket is. Az orvosok – lévén ők is csak emberek, akik osztoznak betegeik fájdalmában és
rettegésében – egyre kegyetlenebb kezeléseket dolgoztak ki. A rák elleni háborúban egyfajta Vietnam-
szindrómába hajszoltuk magunkat: hogy ellenségeinket elpusztítsuk, megöljük barátainkat. Ahogy
Walt Kelly rajzfilmkaraktere, Pogo felfedezte az adott helyzetben: "Találkoztunk az ellenséggel, és mi
vagyunk azok."

[ábra: A ráksejt a regeneráció által visszatér normális állapotába]

____________________________________________________________________________________
Egy Reintegratív Megközelítés

De most komolyan – gondolhatják –, ha ebben a rákkal kapcsolatos elméletben tényleg benne rejlik
egy működőképes gyógymód lehetősége, akkor a kutatói garnitúra biztosan figyelembe vette volna. És
biztosan volna is néhány, mindezt alátámasztó bizonyíték. Sajnálatos módon, bár a sejtek le- és
újrafelszerelkezését már a biológia egésze elfogadta, a régi szokások továbbra is fennmaradtak a
[220]támogatási hierarchiában. Néhány évvel ezelőtt például találkoztam egy fiatal kutatóval az
Országos Rákkutató Intézetben, aki tanulmányozni akarta a regeneráció-rák-kapcsolatot. Megmutatta
nekem a kérelmét, ami kiváló volt. Mondtam neki, bajba kerül, ha azt benyújtja az NCI-nek, de azt
mondta, a főnöke már jóváhagyta, és biztos benne, hogy megkapja a támogatást. Egy hónappal
később eltessékelték az intézetből, és a projekt soha nem kapta meg a támogatást. Ettől függetlenül a
bizonyítékok – leginkább a kutatások határvidékéről eredően – márpedig léteznek.
Mivel a regeneráció nem fordulhat elő idegi stimulus és kontroll nélkül, elvárnánk tőlük, hogy
gyakoroljanak némi befolyást a rákra. Úgy tűnik, ezt meg is teszik. Az 1920-as évek során számos
kutató denervált területekre ültetett daganatokat. A rákos sejtek kivétel nélkül jobban gyökeret
eresztettek és gyorsabban nőttek, mint ott, ahol az idegek érintetlenek voltak. A korai munkákat ezen
a ponton azzal az indokkal kritizálták, hogy a denerváció csökkenthette a keringési rendszer
hatékonyságát, ami viszont rosszindulatú növekedést eredményezhetett. Aztán az 1950-es és 1960-as
évek közepén kifinomultabb technikák ugyanazt a viszonyrendszert hozták létre. Az idegek hiánya
gyorsította a tumor növekedését, a vérellátás változásának nem volt jelentős hatása.
További bizonyítékok származtak F. Seilern-Aspang és K. Kratochwil, az Osztrák Rákkutató
Intézetben 1962-ben és 1963-ban végzett kísérletsorozatából, amelyek megerősítették Rose
következtetését, hogy a regeneratív kontrollok okozzák a daganatok visszafejlődését. Szalamandrákkal
dolgoztak, de ahelyett, hogy a békákból vett tumorsejteket ültettek volna be, karcinogén vegyszerek
nagy mennyiségű, ismételt alkalmazásával bőrrákot idéztek elő. Némi kitartással olyan daganatokat
kaptak, amelyek a felszín alatti szöveteket támadták, áttéteket képeztek és megölték az állatokat. Az
egyik sorozatban a karcinogént a farok eredéséhez helyezték; a primer tumor ott keletkezett, és az
áttétek véletlenszerűen jelentek meg a test többi részében. Ha aztán amputálták a farkat úgy, hogy az
elsődleges daganat sértetlen maradt, a „rosszindulatúság” a farok újranövésével együtt eltűnt. A
sejtvizsgálatok azt mutatták, hogy nem pusztult el vagy degenerálódott, hanem láthatólag
visszaváltozott egészséges bőrré. Ezenkívül eltűnt az összes másodlagos daganat is, mintha
távvezérléssel utasították volna őket az elsődlegesből. A szalamandra pedig daganat nélkül, és egy új
farokkal távozott. Azonban, ha az elsődleges daganat a test egy távoli pontján volt, a farok
amputációja nem volt rá hatással. Annak ellenére, hogy a farok regenerálódott, a fő rákos daganat és
annak hajtásai továbbfejlődtek, és az állat meghalt.
Ez a kutatás, kombinálva Rose-éval, azt jelzi, hogy a regenerációs folyamat visszafejlesztheti az
elsődleges daganatot, visszatérítve azt a normális szövettípusra, ha annak közelében folyik le. Kétlem,
hogy bármi különös volna a lábakban vagy a farkakban; azt [221] jósolnám, hogy a test bármely
részében bekövetkező újranövés ugyanolyan hatást gyakorolna, ha az elsődleges daganat közelében
történik. Úgy tűnik, a regresszió kulcsa a daganat közvetlen szomszédságában bekövetkező
valamilyen változás. Az idegben és különösen a neuroepidermális kereszteződésben fellépő
elektromos áramok a valószínű jelöltek, mivel ahhoz elegendőek, hogy megkezdjék a regenerációs
folyamatot azokban az állatokban, amelyekből ez a képesség amúgy hiányzik.

[ábra: Rose kísérlete]

Bőséges bizonyíték van arra, hogy az egész idegrendszer állapota lehet befolyással a rákra. 1927-
ben Elida Evans, Carl Jung egy diákja leírt egy kapcsolatot a depresszió és a rák között egy
tanulmányban, amelyet majdnem teljesen figyelmen kívül hagytak a közbeeső években. A Johns
Hopkins Orvostudományi Karon Dr. Caroline Bedell Thomas által, 1946-ban megkezdett hosszútávú
projekt keretében a diákok személyiségvizsgálatokat végeztek, és a későbbi betegségeiket több
évtizeden keresztül figyelték. Ebben és későbbi tanulmányokban a rák kialakulásának magas
kockázata összefügg azzal az egyéni pszichológiai profillal, amelynek része a szülőkkel való rossz
kapcsolat, az önsajnálat, az önelégedetlenség, a passzivitás, a kényszeres igény másoknak a kedvére
tenni, és mindenekelőtt képtelennek lenni a depresszióból való kilábalásra valamilyen traumatikus
esemény, például egy szeretett személy halála vagy a munkahely elvesztése után. Egy ilyen személynél
a rák általában egy-két éven belül követi a veszteséget.
Számos orvos úgy találta, hogy nagymértékben növelheti a rákbetegek esélyeit a gyógyulásra
biofeedback, meditáció, hipnózis vagy vizualizációs technikák segítségével. Néhány évvel ezelőtt O.
Carl Simonton, onkológus és [222] Stephanie Matthews-Simonton, pszichológus, elkezdte használni
ezeket a módszereket, különös hangsúlyt fektetve arra, hogy a betegeknek világos képe legyen a
rákról és testük reakciójáról. Például egy páciens minden nap egy bizonyos időt meditációval tölthet,
eközben a fehérvérsejteket, mint fehér lovon ülő lovagokat képzelheti el, akik legyőznek egy
feketecsuklyás martalócokból álló sereget. Amikor Simontonék a végső stádiumos betegeikkel
kapcsolatos eredményeket összerendezték, azt látták, 159 emberből, akinek várható túlélése kevesebb,
mint egy év volt, akik végül tényleg meghaltak, azok kétszer ilyen hosszú idő után; a rák 22
százalékban teljesen visszafejlődött, egy további 19 százalék esetében visszaesett. Ezek az eredmények
tartották magukat, a vizualizáció pedig ma már néhány más rákkezelési program elfogadott része.

[ábra: Az elektromos dedifferenciáció visszaállíthatja a rákos sejteket normális állapotukba]

Egy Penn State-i pszichológus, Howard Hall, a hipnózist tesztelte a fehérvérsejtek aktivitásának
fokozásával kapcsolatban, és 40 százalékos sejtszámnövekedést tapasztalt a fiatalabb, fogékonyabb
alanyai körében, mindössze egy héttel a transzfoglalkozás után. Egy new haven-i sebész, Bernie Siegel
továbbfejlesztette Simontonék módszereit az Exceptional Cancer Patients nevű terápiás csoporttal. A
betegeket arra kérte, készítsenek rajzokat, hogy felfedjék valós, védelem nélküli pszichológiai
állapotukat, majd tovább dolgoztak a kilátások teljes körű megváltoztatásán (teljes CNS-válasz), hogy
mozgósítsák az élniakarást, ezzel Siegel [223] segített betegeinek a klinikai prognózisokhoz képest
nagymértékben javítani életük minőségén és mennyiségén. Ez a megközelítés növeli a kemoterápia
hatékonyságát, miközben minimalizálja a mellékhatásait, és drámaian megnöveli a "csoda"
valószínűségét – a rák teljes regresszióját és gyógyítását.
Mindez nem kéne, hogy ennyire meglepő legyen. Hipnózis alatt az elme teljesen blokkolhatja a
fájdalmat, és a következő fejezetben leírt kutatások azt mutatják, hogy mindezt a test elektromos
potenciáljának megváltoztatásával éri el. Hogyan lehetünk biztosak benne, hogy nem képes megfelelő
elektromos változásokat létrehozni a daganat körül és egyszerűen elolvasztani? Mindazonáltal még
mindig komoly problémák vannak ezekkel a pszichológiai megközelítésekkel kapcsolatban. Csak az
emberek egy kisebb része képes vagy hajlandó olyan magas szintű elköteleződésről tanúbizonyságot
tenni, ami szükséges ahhoz, hogy működjenek – még halálos fenyegetés közepette is. Ráadásul időt
igényelnek, olyasvalamit, ami a rákos betegnek kevés van, és gyakran nem mutatnak fel teljes
gyógyulást, még akkor sem, ha szorgalmasan gyakorolják őket. Mégis, mindez bátorító jelnek
tekinthető a folyamat háborús módból az egyszerűbb – elegánsabb, ahogy azt egy matematikus
mondaná –, sejtszintű, a tumor virágzását lehetővé tevő környezet megváltoztatásának elképzelése
felé.
El tudnánk-e végezni a munkát közvetlenül a megfelelő bemenő elektromos jel alkalmazásával,
hogy egy precíz, regeneratív hatású célzott lövést adjunk le a tumorra? Szomorúan mondom, hogy a
legtöbb kutató, aki az elektromosságot megpróbálta a rák ellenében bevetni, az "öld meg az
ellenséget" megközelítést alkalmazta. A daganatok a normál szöveteknél némileg érzékenyebbek a
hőre, ezért egyes orvosok irányított mikrohullámú sugarakkal gondolják őket megsütni, reményeik
szerint anélkül, hogy túl sok egészséges sejtet pusztítanának el közben. Hamarosan várható az FDA
jóváhagyása a módszer általános használatára. Burr és Lund óta ismert, hogy a növekvő szövet
elektromosan negatív – a rák mind között a legnegatívabb. Ezért egyes kutatók megpróbálták
akadályozni a tumor növekedését, a támadó polaritást pozitív árammal kinullázva. A korai
beszámolók biztatóak voltak, de most már tudjuk, hogy mérgező fémionok szabadulnak fel a legtöbb
pozitív elektródból, ezért ezt a módszert a legnagyobb elővigyázattal kell vizsgálni.
Csak egy kutatócsoport kereste az elektromos áram reintegráló, helyreállító hatását. Az 1950-es
évek végén Carroll E. Humphrey és E. H. Seal a Johns Hopkins Alkalmazott Fizikai Laboratóriumában
próbálkozott az impulzusos egyenáram standardizált, gyorsan növekvő bőrdaganatokra gyakorolt
hatásán egerekben. Annak ellenére, hogy mind pozitív, mind negatív polaritást alkalmaztak,
eredményük szenzációsnak tűnt. Az egyik sorozatban csupán három hét után teljes remissziót értek el
a vizsgált állatok 60 százalékában; az összes kontroll egér elpusztult addigra. Egy másik sorozatban a
kontrollcsoport daganatai átlagosan hétszer akkorák voltak, mint az árammal kezeltekében. Sajnos a
jelenlegi bizonyítékok sem igazán [224]támogatják ezt a megközelítést. Csoportom humán
fibroszarkóma sejtekkel végzett kísérleteiben az in vitro negatív és pozitív áramok is felgyorsították a
növekedést több mint 300 százalékkal. Másrészről, amint azt a 8. fejezetben említettem, azt találtuk,
hogy fel tudjuk függeszteni a mitózist a fibroszarkóma sejtekben a pozitív áram által apránként
befecskendezett ezüstionokkal. Az expozíció egy napja alatt a sejtek látszatra teljesen
dedifferenciálódtak, és további kezelés nélkül egy hónapra megszűntek osztódni, noha rendszeresen
változtattuk a tápközeget. Nyilvánvaló, hogy ezt a témát alaposabban meg kell vizsgálni.
Néhány kutató úgy véli, hogy az impulzusos elektromágneses mezők alkalmazása járhat bizonyos
előnyökkel a rák kezelésében. Art Pilla, együtt munkálkodva Larry Nortonnal és Laurie Tansman-nel a
New York-i Mount Sinai Orvostudományi Egyetemről, egyetértésben William Riegelsonnal, a Virginia
Orvosi Főiskola munkatársával azt állították, egy olyan impulzusszekvenciára leltek, amely jelentősen
növeli a rákos egerek túlélési idejét. Eddig ezek a kísérletezők azt mondták, hogy fokozták a
kemoterápia hatékonyságát a PEMF-el, de nem találtak olyan impulzusmintát, amely következetesen
visszaszorítja a tumorokat in vivo, bár Pilla és Steve Smith képesek voltak rosszindulatú limfóma
(rákos nyirokcsomó) sejteket jóindulatú fibroblasztokká változtatni tápközegben. Az az állítás
azonban, hogy a PEMF gátolhatja a rákot az állatokban, nagymértékben hibás. Ezekben a
kísérletekben az egész állat volt kitéve a mágneses mezőnek, nem csak a rákos rész. Az impulzusos
mező (mint például szinte bármely változó mágneses mező) stresszreakciót vált ki az állatban (lásd
15. fejezet). Ez egy rövid időre megnöveli az immunrendszer aktivitását, ami lelassítja a tumor
növekedését. Azonban a mező hatása magára a tumorra az, hogy felgyorsítja a fejlődését, hosszú
távon pedig a hozzáadott stressz az utolsó dolog, amire egy rákos állatnak szüksége van. Ezek a
kísérletek nem használhatóak arra, hogy bemutassák a PEMF biztonságát vagy előnyeit a rák
tekintetében. Mivel a csontok gyógyítása érdekében a mezők csak kis területekre irányulnak, a PEMF
az embereknél nem okoz stresszt, megnövekedett immunrendszeri választ vagy bármely más, ezzel
együtt járó történést.
Egyes vezérfonalak, mint például az elektromosan befecskendezett ezüst, továbbra is ígéretesek.
Az 1950-es és 1960-as években Dr. Kenneth MacLean érdekes munkát jelentetett meg a mágneses
mezők használatáról egerek rákos daganataival szemben. Úgy hitte, hogy számos rákos
megbetegedést gyógyított meg állandó mágneses mezők alkalmazásával, és bizonyos, állandó
mágneseket használó unortodox gyógyítók Amerikában és Indiában hasonló állításokat tettek. Az
állandó és a változó mezők hatásbeli különbsége (lásd a 14. és 15. fejezetet) arra vezet, hogy
feltételezzem, hogy egy állandó mágneses mező, ha elég erős, valóban megállíthatja a mitózist a
rosszindulatú sejtekben.

A rákkutatásban uralkodó szemléletmódnak köszönhetően a kulcsfontosságú munkák továbbra is

[225] elvégzendőek maradtak. Még az ígéretes, nem-elektromágneses megközelítések is az
elfogultság áldozatai lettek. Alapos bizonyítékok támasztják alá például azt, hogy a C-vitamin-
megadózisok lassítják a tumor növekedését, és növelik a teljes gyógyulásra való esélyeket, de Linus
Pauling nem tudta meggyőzni a befolyásos intézetek egyikét sem, hogy átfogó vizsgálatot végezzenek
ezzel kapcsolatban. Néhány állatkísérletet finanszíroznak most, de mivel a C-vitamin nem mérgező, a
nagyszámú, emberen végzett, azonnali klinikai kísérleteknek sokkal több értelme volna.
A regenerációs kapcsolat vizsgálata esetében két kísérlet kiált különösen a gyakorlati próba után.
Valakinek meg kéne próbálnia leutánozni a regenerációs folyamat tumor körül kialakuló elektromos
környezetét laboratóriumi állatoknál, elektródok használatával. Ez azzal járna, hogy kis negatív
áramokat vezetnének be, hogy alaposan teszteljék azt a hipotézist, hogy a rákos sejtek a
dedifferenciáció egy tökéletlen állapotában rekedtek. Az ötlet ezek végigvitele a dedifferenciáció
fennmaradó részén, majd hagyni, hogy a szervezet természetes folyamatai átváltoztassák őket
egészséges, érett sejtekké. Ugyanazt a hipotézist más módon kell vizsgálni, ha műtéti úton hozunk
létre neuroepidermális kereszteződéseket a tumorok közelében.
Elvégzik-e ezeket a kísérleteket a közeljövőben? Bárcsak tudnám. A multimilliárd-dolláros
rákkutató bürokrácia bizonyosan megengedhetné magának, de – bár mutatkozik néhány jele a
változásnak – a garnitúra megragadt a háborús mentalitás félprimitív állapotában. Már sok éve
mondom, hogy nem fogunk többet megtudni a rendellenes növekedésről, amíg nem tudunk többet a
normális fajtáról. Ez a megközelítés olyan eljárásokhoz vezethet, amelyek valóban kompatibilisek a
testünkkel, sokkal biztonságosabbak és jóval hatékonyabbak, mint a mostanában divatos
leegyszerűsített, veszélyes rákkezelések.
[226]
[227]
4. rész
Az Élet Veleje

És ha a test nem a lélek, akkor mi a lélek?

– Walt Whitman
A hallucináció csak egy olyan valóság, amellyel általában nem kell törődnünk.
– Stella Denova

[228]
[229]

Tizenhárom
A Hiányzó Fejezet

Az orvostanhallgatók gyakran mély, ego-szaggató sokkot tapasztalnak képzésük közepén, ahogy a

hangsúly az osztályteremből az ágy mellé kerül. Ebbéli élményem tipikus volt, mivel ez a váltás az
1940-es években még élesebb volt, mint ma. Miután két évig tanulmányoztuk az orvoslás tudományos
alapjait, az osztálytársaim és én azt hittük, elég okosak vagyunk. Az előadások, jegyzetek,
laboratóriumok, könyvek, bírálatok, dolgozatok és vizsgák hosszú napjai és még hosszabb éjszakái
során olyan mélyen ittuk magunkba korok bölcsességének párlatát, hogy biztosan tudnunk kellett
mindent, ami a testről és betegségekről megtudható volt. Úgy tűnt, hogy már csak azt kell
megtanulni, hogyan alkalmazzuk ezt a tudást orvosgyakornokokként. Aztán elkezdtünk a klinikai
részlegek idősebb tagjaival tanulni – egy kevésbé tudományos korszak veteránjaival, és ez
hidegzuhanyként ért minket. Üzenetük hamarosan világossá lett: Igazából nem is tudtunk olyan
átkozottul sokat – senki sem tudhatott. Minden tanulásunk hasznos volt, ameddig tartott, de a
Bellevue hektikus kórtermeiben a dolgok gyakran nem könyv szerint történtek.
A legfontosabb tanítóm akkoriban a sebészet professzorom, Dr. John Mulholland volt, egy emberi
gránitszikla, akinek vas-szürke kefehaja kompromisszummentes idealizmusát hangsúlyozta. A
legapróbb jele a hallgatók részéről lustaságnak, türelmetlenségnek vagy érdektelenségnek rideg
feddést eredményezett, de Mulholland végtelenül udvarias és könyörületes volt a legmocskosabb
piással is, akinek orvosra volt szüksége. Számtalan problémát és technikát mutatott be nekünk a
tizenkilencedik századi amfiteátrumban tartott demonstrációs előadásokon, de újra és újra
megismételte az egyik leglényegesebb üzenetet: "A sebész képes vágni, eltávolítani vagy átrendezni a
szöveteket, és összevarrni a sebet, de a gyógyítást csak a páciens tudja elvégezni. A sebészeknek
mindig [230] alázatosnak kell lenniük e csoda előtt. Biztos, szakértő gyengédséggel kell kezelnünk a
szöveteket, és mindenek felett: nem szabad károkat okoznunk, mert nem vagyunk mások, mint a
természet asszisztensei."
Egyik tankönyvünk sem tudta megmondani, hogyan és miért megy végbe a gyógyulás.
Megmagyarázták a tudományos orvoslás – az anatómia, a biokémia, a bakteriológia, a kórtan és a
fiziológia – alapjait, amelyek mindegyike az emberi test egyik aspektusával és annak elégtelenségével
foglalkozik. Minden egyes tantárgyon belül a testet további alrendszerekbe osztották. Az izmok és
csontok kémiáját például külön oktatták az emésztő- és az idegrendszerétől. Ugyanezt a megközelítést
alkalmazzák ma, mert ez a szétvagdosás az egyetlen módja annak, hogy kezeljék azt a komplexitást,
amely egyébként nyomasztó volna. Ez a stratégia tökéletesen működik az űrhajók, számítógépek vagy
más bonyolult gépek megértéséhez, és nagyon hasznos a biológiában. Viszont egyben ahhoz a
redukcionista feltételezéshez vezet, hogy ha egyszer megérted a részeket, megérted az egészet is. Ez a
megközelítés végül is kudarcot vall az élő dolgok tanulmányozásakor – ezért látjuk az alternatív,
holisztikus orvoslásra való igény széleskörű terjedését –, mert az élet olyan, amilyet egyetlen
gépember sem tudott volna építeni: mindig több, mint részei összege.
Kifinomult laboratóriumi módszerekkel eltávolíthatunk az állatokból bizonyos szerveket és
szöveteket, például csontot, szívet, hasnyálmirigyet, agyat vagy idegsejtcsoportokat; napokig vagy
hetekig életben tarthatjuk ezeket. Sok modern biológiai tézis nyugaton az ilyen elszigetelt rendszerek
viselkedésén alapul, feltételezve, hogy ugyanolyanok, mintha az élő szervezetben lennének. Az orosz
biológia Ivan Pavlov – aki a testről, mint oszthatatlan egységről gondolkodott – nézetén alapulva,
mindig szkeptikus volt a szövettenyészetek eredményeivel kapcsolatban, ezeket a
"parabiotikus"[parabiózis kb: két organizmus mesterséges, sebészi összekapcsolása bizonyos
folyamatok {vérkeringés} által] reakciókat pusztán útmutatásoknak tekintve a teljes állat hiteles
tanulmányozásához. A józan észt az mutatja e nézetben, hogy az élet nagyon kevéssé tolerálja a
fragmentációt: a legegyszerűbb fajok kivételével bárminek az eltávolítása, amely több néhány sejtnél,
mindig elpusztítja a szervet[nem pontos!: organization], és így a szervezetet[organism]. Ha életben
tudnánk is tartani az összes szervet és szövetet külön-külön, majd összeraknánk őket, mint Dr.
Frankenstein szörnyét, a tudásunk jelenlegi szintjén állva még mindig csak különféle húsfajták
gyűjteményét kapnánk, nem pedig egy élő entitást. Ahogy Szent-Györgyi Albert egyszer azt írta: „A
biológia a valószínűtlen tudománya”, és ritkán láthatunk előre új felfedezéseket az általunk már
megértettek alapján.
Ezeket a korlátokat az amerikai orvostudomány világosan felismerte az 1940-es években, de úgy
tűnik, hogy aztán mindez fokozatosan feledésbe merült. Manapság a legtöbb orvos passzívan
elfogadja, hogy amint azt a néhány fehér foltot betöltik, akkor már csak a jól megszokott
alaptudományok lesznek minden, amire szükségünk van a betegek kezeléséhez. Tehát nem látják az
erdőt a fától. Az orvoslás [231]alapját képező tudományok közül csak a fiziológia próbálja
egységesíteni a struktúrát és a működést egy teljes képet alkotva arról, hogyan működik a test. Ezért
gyakran nevezik a biológiai tudományok királynőjének, de még ebben a birodalomban is szervről
szervre készítik a szintézist. Van azonban egy szervcsoport – az idegrendszer –, amely összehangolja a
többiek tevékenységét; információ fogadásával, továbbításával és tárolásával egyesíti a részeket, azok
szervezetnek nevezett transzcendenciájába. Ezért az egyetlen tudományág, amely a legközelebb áll
egy élőlény teljes egészében való értelmezéséhez, a neurofiziológia, amely az 1940-es években már
olyan kifinomult volt, hogy szinte önmagában tudománnyá vált.
Ugyanakkor még a neurofiziológia sem tudta megmagyarázni a gyógyulás titkát. Kedvenc
cikkeim teljesen figyelmen kívül hagyták, vagy elintézték néhány tétova bekezdéssel. Mi több, a
Bellevue-ban szerzett tapasztalataim a szakmai gyakorlat és a rezidensi időszak alatt meggyőztek
arról, hogy az orvos sikere nagyrészt nem a technikai jellegű szakértelemre, hanem a betegek felé
mutatott törődésre vezethető vissza. A páciens az orvosba vetett hite alapvetően befolyásolta számos
kezelés eredményét. Bizonyos szerek, mint például a penicillin, amelyet a baktériumok ellen
alkalmaznak, minden esetben működött. Egyéb receptek azonban nem voltak ilyen kiszámíthatóak.
Ha a páciens úgy gondolta, hogy a gyógymód működik, akkor általában ez történt; különben gyakran
nem, függetlenül attól, mennyire volt az korszerű. Sajnálatos módon a modern, tudományos orvoslás
visszafejlesztette az orvos-beteg kapcsolat fontosságát. Az orvosok új fajtája azzal érvelt, hogy a
hitnek ez az ereje valahogy nem valódi és hogy a betegek csak azt gondolták, hogy állapotuk javul –
egy darabka veretes badarság, amelyet gyorsan el kellett volna oszlatni a napi rutin során tanúsított,
kicsivel nyitottabb szellemű, gondos figyelemmel. Nem volt olyan ismert anatómiai szerkezet vagy
biokémiai folyamat, amely a legcsekélyebb okot szolgáltatta volna ahhoz, hogy elfogadjanak egy ilyen
dolgot, ezért elvetették, mint egy, a boszorkányság korának napjaiból visszamaradt délibábot. A
placebohatást, ahogy mostanában nevezik, több évtizeddel későbbig nem dokumentálták, és még
mindig nincs teljesen elfogadva, mint a gyógyulási folyamat szerves része, de én az évek során
meggyőződtem, hogy az elme fiziológiai hatása a testre éppen olyan valós, mint a szél hatása a fára.
A gyógyításra vonatkozó tudásunk általános hiánya, főleg a pszichológiai összetevőjét tekintve a
kétség magvait vetette el az elmémben. Már nem hittem, hogy önmagában a tudományunk megfelelő
alapja az orvoslás gyakorlatának. Sebészként a saját osztályomon megpróbáltam alkalmazni az
interakció elvét, több időt töltöttem azzal, hogy a betegekkel beszélgessek, tudatva, hogy
gondoskodom róluk, törődöm velük. Természetesen, amikor tanár lettem, megpróbáltam átadni
másoknak a látásmódomat. Ahogy tapasztalatot szereztem, egyre jobban meggyőződtem róla, hogy
minden tankönyvből [232] hiányzik egy fejezet – az, amelyiknek ezt mind össze kellett volna kötnie,
és segítenie abban, hogy mi, orvosok megértsük a testnek azt a harmóniáját, amelyet megpróbáltunk
helyreállítani.
Amikor kutatni kezdtem, eléggé korlátozott célt tűztem ki magam elé azon sok közül, amelyek
csábítottak: megtudni, mi stimulálta és ellenőrizte a gyógyuláshoz szükséges sejtszaporulatot – de
elmémben mindig ott motoszkáltak azok a nagyobb kérdések, amelyek kísértettek az orvosi kar óta:
„Mi tesz egy szervezetet egységessé, és rendel alá minden sejtet az egész szükségleteinek? Hogyan
van az, hogy az egész lény olyan dolgokat képes csinálni, amelyeket egyik összetevője sem tehetne
külön-külön? Mi tesz egy szervezetet ön-megvalósítóvá, ön-irányítóvá, ön-javítóvá?” És ha már itt
tartunk, tudni akartam, mi teszi élővé a dolgokat. Intuitív módon éreztem, hogy a válaszoknak nem
kell örökre rejtve maradniuk misztikus rejtvényekben – de megtudhatóak tudományos úton. Azonban
a tudománytól friss látásmódot követelnének meg, nem a múlt századból megmaradt egyszerű,
mechanisztikus dogmákat. Az idegekkel és a regenerációval kapcsolatos kutatások eredményeképpen,
amelyeket a következő oldalak írnak le, úgy hiszem, meg tudom rajzolni legalább a körvonalait annak
a hiányzó fejezetnek.

Évszázadok óta ismert volt, hogy az idegek a test kommunikációs hálózata. Mindazonáltal a
neurofizológusok által összegyűjtött összes információ sem tárta fel az integráló tényezőt a gyógyulás
mögött. Marc Singer bebizonyította, hogy az idegek elengedhetetlenek a regeneráció szempontjából,
ám az a bonyolult impulzus és neurotranszmitter rendszer, amely egészen a közelmúltig mindent
tartalmazott, amit az idegekről tudtunk, a folyamat során semmilyen üzenetet nem szállít. Az idegek
ugyanolyan fontosak a gyógyulás egyszerűbb típusai számára. A lepra és a cukorbetegség néha a
végletekig elpusztítják az idegi funkciókat. Amikor ez megtörténik, a sérült végtag nemcsak, hogy
nem gyógyul meg, de gyakran a tényleges sérülés szintjénél rosszabb állapotba kerül. Gyakran
gondoltam erre a paradoxonra a többi olyan ténnyel kapcsolatban, amelyeket az idegi impulzusok –
például a tudat és sok szintje: az alvás, a biológiai ciklusok és az extraszenzoros élmények – kevéssé
magyaráztak. Orvosként azonban leginkább a fájdalom rejtélyével foglalkoztam.
 Ez a legkevésbé megértett az érzékszervi funkciók közül, de ennek kellett kifejlődnie a legelőször
az evolúció során. Enélkül az élőlények annyira elégtelenül lettek volna megtervezve, hogy nem
élhettek volna túl, mert soha nem tudták volna, hogy mi jelent veszélyt, vagy hogy mikor kell
védekezni. A fájdalom teljesen különbözik a tapintástól. Ha az ujjukat egy forró tűzhelyre helyezik,
először az érintést érzik, a fájdalom csak később jelentkezik, miután a reflex már elrántotta a kezét. A
fájdalom nyilvánvalóan más módon közvetítődik. Emellett pedig különböző típusú [233]fájdalmak
vannak. A bőr fájdalma különbözik a fej, a has vagy az izom fájdalmától. Ha valaha zavarba akarsz
hozni egy neurofiziológust, kérd, hogy magyarázza meg a fájdalmat.
A regenerációval foglalkozó munkám elején az merült fel bennem, hogy az idegi funkciók egy
újabb módszerébe botlottam. Elképzeltem a lassan változó áramokat, amelyek a neuronok mentén
folynak, és az ingadozásuk pedig analóg módon továbbítja az információkat. Bár én a fő hangsúlyt
továbbra is az ilyen áramlatok gyógyításban betöltött szerepére helyeztem, de a vizsgálódást más
vonalakon is folytattam. Ezt részben egyszerű kíváncsiságból tettem, de azért is, mert rájöttem, nem
számít, mekkora az értéke az egyenáram-elméletemnek a gyógyulás szempontjából – jobb esélye lesz
arra, hogy figyelembe vegyék, ha részleteit nagyobb kontextusban is fel tudom használni.
A gyógyulási folyamat vizsgálata során csak a rendszer kimeneti oldalával foglalkoztam, a sérült
területre küldött feszültségekkel és áramokkal, amelyek a sejteket vezették a károk helyreállításában.
A kibernetika és a józan ész egyaránt azt súgta nekem, hogy mielőtt egy organizmus meg tudná
magát javítani, először tudnia kell, hogy sérült. Más szavakkal, a sebnek fájnia kell, és a fájdalom a
rendszer bemeneti oldalának része kell, hogy legyen. Természetesen ha a kimeneti oldalt elektromos
áramok vezetik, akkor semmi értelme feltételezni, hogy a bemeneti oldal az idegi impulzusokra
számít.
Ugyanakkor egy másik probléma nem hagyott békén. Az impulzusok és az áram látszólag egymás
mellett léteznek, de mindaz, amit az idegi impulzusokról és az elektromosságról tudtunk, azt mondta,
hogy nem képesek ugyanazon idegben ugyanabban az időpontban átjutni anélkül, hogy ne
interferálnának egymással. Most egy szerencsés véletlennek köszönhetően mindkét problémára van
megoldásunk. A módok, ahogy a válaszok érkeztek, mutatják, hogyan képes gyakran az egyik kísérlet
előmozdítani egy hozzá nem kapcsolódó másikat, és hogy a politika időnként miképpen hoz hasznot a
tudománynak.
____________________________________________________________________________________
A Test Csillagképe

Az 1960-as évek elején, miután néhány kutatási anyagot közzétettem, egy be nem jelentett látogatóm
volt, egy ezredes a Hadsereg Ezredsebészetének az irodájából. Azt mondta, a kezdetektől fogva követi
a munkámat, és hogy volt egy ötlete, amit meg akart vitatni. Megkérdezte, hogy hallottam-e az
akupunktúráról. Mondtam neki, hogy ez nem olyan dolog, amit az orvosi képzésben oktatnának.
Annak ellenére, hogy olvastam róla, közvetlen tapasztalatom nem volt, és nem tudtam, van-e valami
haszna.
– Biztosan állíthatom, hogy működik. – felelte – Egyértelműen enyhíti a fájdalmat. De nem tudjuk,
hogyan működik. Ha tudnánk, a hadsereg háború idején bevehetné a szanitécek gyakorlatába. Miután
elolvastuk a tanulmányát,[234] néhányan azon töprengtünk, vajon elektromos alapon működik-e,
ahogy a regeneráció. Mit gondol?
Ez egy új ötlet volt számomra, de azonnal úgy gondoltam, hogy van értelme. Noha a
neurofiziológusok évtizedeken keresztül intenzíven tanulmányozták a fájdalmat, még mindig nem
volt koherens elmélet akár erről, vagy hogy miképpen blokkolják az érzéstelenítők és a
fájdalomcsillapítók. A nyugati orvostudomány biokémiával kapcsolatos előítéletei miatt a
fájdalomcsillapítókat a kábítószerekhez hasonlóan nem vették komolyan. Talán egy fizikai módszer
adhat ötletet arra, hogy mi a fájdalom valójában.
 Több órát beszélgettünk, de utána nem hallottam többet az ezredesről, és nem volt lehetőségem
ellenőrizni az ötletét több mint egy évtizeddel későbbig. 1971-ben Kínában járva az első nyugati
újságírók egyikeként, akit a kommunisták beengedtek, a New York Times újságírója, James Reston
több műtétet nézhetett végig, amelyekben az akupunktúra volt az egyetlen érzéstelenítő, és az ő saját,
egy sürgősségi vakbélműtétből visszamaradt posztoperatív fájdalmát is tűkkel enyhítették.
Beszámolói által az akupunktúra igen nagy hangsúlyt kapott a hírekben; szinte egyenértékű volt a
szputnyikkal. Az egészségügyi intézetek elkezdték szorgalmazni a kínai technikára vonatkozó
kutatásokat, én pedig ráugrottam a lehetőségre. Abban az időben az uralkodó nézet nyugaton az volt,
hogy ha az akupunktúra egyáltalán működik, akkor azt a placebohatáson keresztül teszi, a hit egyik
megnyilvánulásaként. Tehát csak minden harmadik esetben lehet csak hatásos, ahogy a
gyógyszerutánzatok esetében a klinikai teszteknél. Az első támogatásokra pályázók közül sokan ezzel
az elmélettel kezdték, és annak folyományával, hogy nem számít, hová helyezik a tűket. Így a
legkorábbi kutatásaink nagy része pusztán csak cáfolta ezt a tévedést, amelyet a kínai – és a
nyilvánvalóan az amerikai hadsereg is – már régen megtett. Visszaemlékezve az ezredessel való
beszélgetésünkre, javasoltam egy elegánsabb hipotézist.
Azt vetettem fel, hogy az akupunktúrás meridiánok elektromos vezetők voltak, amelyek a sérülés
üzenetét továbbították az agynak, amelyre az válaszképpen küldött egy megfelelő szintű egyenáram-
jelet, hogy ezzel elindítsa a gyógyulást a problémás területen. Azt is feltételeztem, hogy az input agyi
integrációja tartalmaz egy üzenetet, amelyet a tudatos elme fájdalomként értelmez. Nyilvánvaló, hogy
ha le tudjuk állítani a bejövő üzenetet, az megelőzné a fájdalomérzetet, és azt mondtam, hogy az
akupunktúra pontosan ezt teszi.
Bármely áram a távolsággal egyre gyengül az átviteli kábel ellenállása miatt. Minél kisebb az
áramerősség és a feszültség, annál gyorsabban szűnik meg az áram. Az elektromérnökök úgy oldják
meg ezt a problémát, hogy a vezetékek mentén erősítőket építenek be a szükséges sűrűségben, hogy a
jelet mindig visszaerősítsék. A nanoamperben és mikrovoltban mért áramok esetében az erősítők
közti távolság nem lehet több néhány centiméternél, éppen úgy, mint az akupunktúrás pontok
esetében! Elképzeltem, ahogy több száz kis egyenáram- [235] generátor sötét csillagokként küldi az
elektromosságot végig a meridiánokon – mint egy belső galaxis, amelyet a kínaiak valahogy
megtaláltak és feltérképeztek, próbálkozással és hibázással, több mint kétezer évvel ezelőtt. Ha a
pontok valóban erősítők voltak, akkor az egyikbe fémtűt szúrva – amely érintkezik a környező
szövetfolyadékokkal – rövidre lehet azt zárni és megállítani a fájdalom üzenetét. És ha az egészség
egységét valóban egy láthatatlan energia kiegyensúlyozott keringése tartotta fenn e konstelláción
keresztül, ahogyan a kínaiak vélték, akkor a tűk elhelyezésének különböző mintái valóban
összehangolhatják az áramokat, bár a kezelés ezen részének kiértékelése még a nyugati
orvostudomány előtt áll.
A nyugati orvoslás legnagyobb problémája az akupunktúra elfogadásával kapcsolatban az volt,
hogy semmilyen ismert anatómiai struktúra nem volt megfeleltethető a meridiánoknak, azoknak a
feszültség alatt álló drótoknak, amelyek állítólag ott voltak a bőr alatt. Egyes kutatók azt állították,
hogy kis szenzoros idegsejtcsoportokat találtak ott, ahol a pontok voltak, de mások hiába keresték
ezeket. A javaslatom kényelmes megoldást adott a problémára. Ha a vonalak és pontok valóban
vezetők és erősítők voltak, a felettük lévő bőr a környező bőrhöz képest jellemző elektromos
különbségeket kellett, hogy mutasson: az ellenállása kisebb volna, az elektromos vezetőképesség
ennek megfelelően nagyobb, és egy egyenáramú energiaforrásnak kellett felfedezhetőnek lennie a
pontban. Néhány orvos, leginkább Kínában, már mért alacsonyabb bőr-ellenállást a pontokon, és
kezdett el lassú impulzusos – 2/másodperces – áramokat használni a tű helyett. Ha meg tudnánk
erősíteni ezeket a változásokat a bőr rezisztenciájában és mérni a pontokból eredő áramot, tudnánk,
hogy az akupunktúra a nyugati értelemben véve is valós, és magabiztosan mehetnénk tovább a fizikai
struktúrák keresésével.
 Megkaptam a támogatást és a pénz egy részét Maria Reichmanis, egy ragyogó fiatal biofizikus
felbérlésére használtam, aki Charlie Bachman utolsó PhD-s diákja volt. Matematikusi adottságának és
gyakorlatiasságának kombinációja gyors eredményeket hozott nekünk. Együtt terveztük a "pizza
cutter" elektródot, egy kereket, melyet a meridiánok mentén tudtunk végiggörgetni, hogy
megbízható, folyamatos méréseket végezhessünk; valamint egy harminchét elektródás négyzet alakú
rácsot, hogy egyfajta mérési térképet adjon a pontok körül.
Az első meridiánok mentén Maria megmérte a vastagbél- és a szívburok vonalakat mindkét kar
felső és alsó felületén, és a pontok felénél a megjósolt elektromos jellemzőket találta. A legfontosabb,
hogy ugyanazok a pontok mutatkoztak az összes vizsgált embernél. Mivel az akupunktúra a
hagyomány, a kísérlet és az elmélet igen finom keveréke, a többi pont hamis lehet; vagy egyszerűen
gyengébbek, vagy más típusúak, mint azok, amelyeket a műszereink felfedtek. Méréseink azt is
jelezték, hogy a meridiánok márpedig vezetnek áramot, amely megfelelt a kétéltűeknél feltérképezett
kétutas rendszer bemeneti oldalán mértnek, a központi idegrendszer felé irányuló áramlást mutatott.
Mindegyik pont pozitív volt a környezethez képest, és mindegyiket körbevette egy mező, amelynek
saját jellegzetes alakja volt. Még egy tizenöt perces ritmust is találtuk az áram erősségében a
cirkadián ("nagyjából egy nap") ritmus felett, amelyet egy évtizeddel korábban fedeztünk fel a teljes
DC-rendszerben. Azon a ponton már nyilvánvaló volt, hogy az akupunktúrás grafikonok legalábbis
főbb részeinek, ahogy a zsargon mondja: "objektív alapja van a valóságban".

[ábra: A bőr elektromos vezetőképességének térképe az akupunktúrás pontoknál]

Maria, Joe Spadaro, és én elkezdtünk egy kifinomultabb tesztsorozatot. Hat fő pont mérését
terveztünk az egyik meridián mentén, miközben a tűt a legkülső pontba szúrtuk. Ha a DC elmélet
érvényes, akkor a potenciálváltozásnak pontonként kell haladnia a vonal mentén. Azonban épp,
amikor beléptünk a második fázisba, az NIH visszavonta a támogatásunkat, annak ellenére, hogy
évente négy munkát publikáltunk. Feltételezhetőleg elvesztetté az érdeklődésüket az akupunktúra
iránt, legalábbis az alapkutatás tekintetében, amit mi csináltunk. De én még így is igen elégedett
voltam. A bemeneti rendszer úgy működött, ahogy azt előre jeleztem. A másik fő kérdés viszont
továbbra is fennállt: Milyen struktúra hordozta az áramot, ami nem zavart bele az idegi
impulzusokba? Természetesen már meg is adtam a választ az előző fejezetekben. Úgy tűnik, hogy a
perineurális sejtek teszik ezt. A hetvenes évek elején azonban ezt csak gyanítottuk. A bizonyítékok
váratlanul érkeztek egy ehhez nem kapcsolódó projekt által.
Az orvosi kutatás egyik fő problémája, hogy megfelelő "állati modell"-t találjanak az emberi
betegségekre. A nem kezelt törések vizsgálata [237] különösen nehéz, mert az emberek kisebb
csonttörés-gyógyító képességgel vannak megáldva, mint általában a többi állat, amelyeknél a nem-
gyógyuló törés nem-probléma. Annak alapján, amit megtanultam az idegek fontosságáról a
csontgyógyulásban, arra gondoltam, hogy létre hozhatunk nem-gyógyuló töréseket a patkányokon
úgy, hogy elvágjuk az idegeket a törött lábban, különösen, ha eltávolítjuk az idegek egy darabját, hogy
ne tudjanak visszanőni. A projektnek ezt a részét Dr. Bruce Bakernek, egy fiatal ortopéd sebésznek
delegáltam, aki egy extra évet töltött nálam, rezidensi időszakának végén.
Miután Bruce kidolgozta a bonyolult sebészeti beavatkozást, érzéstelenítettünk egy csapat
patkányt, eltávolítottuk az idegellátást minden állat egyik lábában, és szabványos módon eltörtük a
szárkapocs- vagy egy kisebb csontot a lábszárban. Aztán minden nap újraaltattunk néhány patkányt,
és eltávolítottuk a törési terület egy részét a mikroszkópos vizsgálathoz. Ezzel együtt Bruce
ellenőrizte, hogy az elvágott idegeknél nincs-e újranövés. A sikeres denervációt igazolta a mikroszkóp
és az érintett láb teljes bénulása.
 Az eredmények biztatóak, ugyanakkor rejtélyesek voltak. Az idegek nem nőttek vissza, és a törött
csontok az átlagos hat-hét nap kétszerese alatt gyógyultak meg – de meggyógyultak, még akkor is, ha
elvileg egyáltalán nem forradhattak volna össze idegek nélkül.
Az köztudott volt, hogy az ideg elvágott vége néhány nap után elhal, de mivel az idegeket
ugyanakkor vágtuk el, mint amikor eltörtük a csontokat, talán az elvágott végek valamiféle
csökkentett gyógyító hatást tudtak kifejteni, amíg még életben voltak. Egy másik állatcsoportban
először az idegeket vágtuk el. Három nappal később, miután megbizonyosodtunk róla, hogy a lábak
teljesen denerválódtak, újra megműtöttük őket és létrehoztuk a töréseket. Biztosak voltunk benne,
hogy a késleltetés valós nem-forradásokat ad nekünk. Meglepetésünkre azonban a csontok
gyorsabban gyógyultak meg, mint az első sorozatban, bár ez még mindig néhány nappal hosszabb
ideig tartott a szokásosnál.
Itt volt egy első osztályú talány. Egyetlen dologra tudtunk gondolni, amit csinálhattunk,
mégpedig arra, hogy az idegeket még korábban, hat nappal a törés előtt vágjuk el. Amikor
visszakaptuk azt a sorozat tárgylemezt, azt láttuk, hogy ezek az állatok, amelyek lábaiból még mindig
teljesen hiányoztak az idegek, éppolyan gyorsan és éppolyan alaposan gyógyították meg a töréseket,
mint a normális kontrollállatok. Aztán vetettünk egy jóval alaposabb mikroszkópos pillantást azokra a
mintákra, amelyeket Bruce vett az ideg vágásánál lévő területről. Megállapítottuk, hogy a hat napos
késleltetés alatt a Schwann-sejtburkolatok keresztül nőttek a résen. Amint a perineurális hüvely ki
lett javítva, a csontok normálisan meggyógyultak, jelezve, hogy legalábbis a gyógyulási (vagy
kimeneti, output) jelet a köpeny hordozza, nem pedig maga az ideg. A sejtek, amelyeket a biológusok
csupán pusztán szigetelésnek tekintettek, bizonyultak az igazi vezetékeknek. [238]
____________________________________________________________________________________
Útvonalak Egységesítése

A hatvanas évek elején, Howard Friedman pszichiáterrel végzett, az 5. fejezetben említett kísérletek
voltak az elsők, amelyek erős alapot biztosítottak egy analóg fájdalomelmélethez. Minden állatban,
beleértve az embert is, a végtagok normális negatív potenciálja gyengült vagy eltűnt, amikor az
érzéstelenítő elkezdte kifejteni a hatását. Mélyaltatásban a potenciálok gyakran teljesen megfordultak,
a végtagok pozitívvá váltak és az agy a gerinccel együtt volt a negatív. Abban az időben még nem
tudtunk a kétirányú rendszerről, a szenzoros idegek mentén befelé és kifelé a motoros idegek mentén,
de nyilvánvaló volt, hogy a fájdalomcsillapító gyógyszerek megfordítják az áramlást. A helyi
érzéstelenítést kapott laborállatokban és emberekben – például a karba adott prokain hatására az
adott karban – a negatív potenciál megszűnt. A fejen mért egyenáram-potenciálokra nem voltak
hatással – egy kis blip-et kivéve, amely a tűszúrást regisztrálta!
Ráadásul a DC-potenciálok elég lassan reagálnak a fájdalomra. A seb általában nem kezd
komolyan fájni még percekig, vagy akár órákig a sérülés után. Ezt a késleltetést különösen nehéz
megmagyarázni az idegi impulzusok tekintetében, amelyek majdnem 1m/s sebességgel haladnak.
Amikor Friedman és én sérülést ejtettünk a szalamandrák végtagjain, miközben figyelemmel kísértük
a végtagok és a fejek potenciáljait, azt láttuk, hogy a végtagon mért változás a fejen, körülbelül a
késleltetett fájdalom megjelenését megközelítő idő után jelentkezett. Az akupunktúra ugyancsak
késleltetéssel (általában kb húsz percessel) jár, mielőtt a hatása érezhetővé válik.
Azt is megállapítottuk, hogy dolgozhatunk visszafelé is, az áramlatokat anesztézia előállítására
használva. Egy elég erős mágneses mező, amely a megfelelő szögbe van állítva egy áramra,
mágnesesen „lefogja” azt, megállítva az áramlást. Azáltal, hogy a békákat és a szalamandrákat egy
elektromágnes pólusai közé helyeztük úgy, hogy a fejükben lévő hátulról-előre-áramlás merőleges
volt a mágneses erővonalakra, az állatokat éppolyan mélyen tudtuk altatni, ahogy vegyszerekkel – és
az EEG-felvételekkel a mágneses és a kémiai anesztézia esetében azonosak voltak. Ugyanazt a hatást
kaptuk, ha áramot küldtünk át az agyon elölről hátulra, megszüntetve az ébrenléti tudat normál
áramát, ahogy az elektroalvásban is.
Dr. Friedman-nal való együttműködésem egyik legizgalmasabb eredménye az volt, hogy az
ébrenléti tudat állapota megváltoztathatja a fájdalomérzetet. Friedman, aki már használta a hipnózist
a krónikus fájdalom enyhítésére a pácienseiben, számos esetet jelölt meg a legérdekesebbek közül,
amelyek során olyan mélyen érzéstelenítette alanyai karját, hogy nem érezték [239] a tűszúrást.
Mindegyik esetben azt tapasztaltuk, hogy a fej frontális negatív potenciálja kevésbé negatívvá vált, és
gyakran elérte a nullát is, ahogy a beteg mély transzba került. A mérés ugyanabba az irányba
változott, mint az érzéstelenítés esetében, de nem olyan nagymértékben. Aztán, a
fájdalomcsillapítással kapcsolatos ötlet esetében a kar potenciálja megfordult, ahogyan a prokainra
adott válasznál is. Ezzel szemben, amikor egy kontrollszemélyt arra kértek a normális ébrenléti
tudatállapotában, hogy erőteljesen koncentráljon az egyik karjára, a fájdalomra való érzékenysége
megnövekedett, és a kéz potenciálja negatívabbá vált. Megállapítottuk, hogy ezt a különbséget
használhatjuk annak megállapítására, hogy egy személy tényleg hipnotizálva van-e vagy csak
együttműködő.
Néhány kétkedő (köztük jómagam is, attól tartok) úgy vélte, hogy a hipnoanalgézia[hipnózisos
fájdalomcsillapítás] csupán egy olyan állapot volt, amelyben a beteg még mindig érezte a fájdalmat,
de nem reagált rá – ezek a kísérletek ugyanakkor igazolták, hogy ez a fájdalom észlelésének valós
blokkolása. Úgy tűnik, hogy az agy lekapcsolhatja a fájdalmat azáltal, hogy megváltoztatja a test többi
részében lévő egyenáram-potenciálokat, "tetszés szerint". Minden okunk megvan annak
feltételezésére, hogy a fájdalomcsillapítás egy természetes áramkör segítségével működik a fájdalom
jelének enyhítésére a biofeedback vagy a jóga esetében is, ami felszabadítja a test saját
fájdalomcsillapítóinak egy adagját. Ha a jel megfelelően modulálódik, akkor endorfinokat (belső
termelésű opiátokat) szabadít fel, amint azt olyan kísérletek is bemutatják, amelyekben az opiát-
antagonista naloxon injekciója semlegesíti az akupunktúra érzéstelenítő hatását. Azt jósolom, hogy az
ezzel a rendszerrel kapcsolatos kutatás végül lehetővé teszi számunkra, hogy egyedül a szellemünk
segítségével tudjunk majd szabályozni fájdalmat, gyógyulást és növekedést, jelentősen csökkentve az
orvosokra való ráutaltságot.
A perineurális egyenáram-rendszerrel kapcsolatos közvetlen bizonyítékok fokozatosan, több
évtizeden át halmozódtak fel. Elektromos áramokat észleltek a patkány agyának gliális sejtjeiben, már
1958-ban, és az egyenáramok helytálló (bár hosszú ideig figyelmen kívül hagyott) mérése békák
agyában visszamegy Ralph Gerard és Benjamin Libet munkájáig, az 1940-es évek elejére. Az
elektronmikroszkópos munkák azt mutatták, hogy az összes Schwann-sejt citoplazmája a szomszédos
membránokon lévő lyukakon keresztül kapcsolódik össze, és szincíciumot képezve tudja biztosítani a
szükséges folyosót az áram számára. A többi perineurális sejt – az ependyma és a glia – valószínűleg
hasonló módon kapcsolódik egymáshoz, mivel nemrég találtak szincíciális láncokat a piócák gliáiban,
amelyek idegrendszerét gyakran tanulmányozzák szokatlanul nagyméretű sejtjei miatt. A szelektív
sugárzás legújabb alkalmazása a Schwann-sejtek izolációjára kimutatta, hogy ezek, és nem a
neuronrostok biztosítják a regenerálódáshoz nélkülözhetetlen idegi ingereket. A fejlettebb
magnetométerek megjelenése végleges bizonyítékot szolgáltatott, amely ma már széles körben
elismert. Bármilyen elektromos áram automatikusan mágneses mezőt hoz létre maga körül. Ezért,
mivel a perineurális áramlás [240] váltakozása információt közvetít, annak tükröződnie kell a test
körüli mágneses térben, amelynek lüktetése ugyanazt az információt jeleníti meg. Amikor először
felvetettem ezt az elképzelést, sok kollégám minősített ostobaságként könyvelte el. Nem tudtam
bebizonyítani, hogy tévednek, mert nem volt eszköz, amellyel olyan gyenge mezőt lehetett volna
mérni, mint amilyet az ilyen kis áramok generáltak. Mindenki tudta, hogy az emberi test nincs
hatással az iránytű tűjére vagy egyéb, a mágneses mezőt érzékelő szerkezetre, amelyet akkoriban
kapni lehetett.
 Aztán 1964-ben egy Brian D. Josephson nevű szilárdtestfizikus feltalálta az úgynevezett Josephson
csomópontot, egy egyszerű kis dolgot, amely Nobel-díjat ért a számára. Alapjában véve két
félvezetőből áll, amelyek olyan módon vannak összekapcsolva, hogy az áram szabályozott módon
oszcilláljon közöttük. Manapság számos felhasználási módja van, különösen a számítógépekben. Ha
folyékony héliumfürdőben abszolút nulla fokra hűtik, szupravezetővé válik, amelyben az áram a
végtelenségig járkál oda-vissza. A szupravezetés az elektronok áthaladása egy anyagon keresztül
anélkül, hogy bármelyik más típusú vezetőben általában megtalálható ellenállásba ütközne. Ez a
készülék, amelyet szupravezető kvantum interferométernek vagy röviden SQUID-nek neveznek, egy
mágneses tér-detektor, többezerszer érzékenyebb, mint bármelyik korábban ismert berendezés.
1963-ban G. M. Boule és R. McFee alig tudták mérni az emberi szív által produkált, viszonylag
nagy mágneses mezőt – a legjobbal, a régimódi műszerek közül, amely egy drótból készült tekercs
volt, 2 millió fordulattal. Ezután 1971-ben, miközben egy olyan nullmezős kamrán dolgozott, amelyből
kiszűrte a Föld mágnesességének a mezőjét és az összes mesterségesen létrehozottat, Dr. David Cohen
az MIT Francis Bitter National Magnet Laboratóriumából, aki a kezdeti évek óta működött együtt a
laborunkkal, először használta a SQUID-et arra, hogy az emberi fej mágneses mezejét megmérje.
Kétféle mágneses mezőt találtunk. A gyorsan váltakozó AC-mezőket az idegek és az izmok oda-vissza-
ionáramai generálják. Ezek a szívben a legerősebbek, mivel a sejtjei szinkronban végzik az
összehúzódásaikat. A SQUID szintén megerősítette az egyenáramú perineurális rendszer létezését,
amely, különösen az agyban, egyenletes DC-mágneses mezőket produkál, a Föld kb 1,5 gauss erős
mezejének mintegy egymilliárdod részét.
1975-re Drs. Samuel Williamson, Lloyd Kaufman és Douglas Brenner az NYU-tól sikeresen mérte
a fej mezőjét egy leárnyékolt körleten kívül, ráadásul Manhattan belvárosának elektromágneses zaja
közepette. Ennél is fontosabb, hogy a magnetoenkefalogram (MEG) – az agyi mezőben az EEG-hez
hasonló változásokat rögzítő eszköz – gyakran pontosabban tükrözi a mentális aktivitást, mint az
EEG. Mivel a mágneses mező áthalad az agyhártyákon, a koponyacsontokon és a fejbőrön anélkül,
hogy szétszóródna, a MEG pontosabban határozza meg az áram forrását, mint az EEG-mérések. A
NYU-csoport azóta megkezdte a mágneses történések összevetését a jól ismert agyi válaszokkal, mint
például a vizuális kéregben lévő sejtek reakciója a fény egyszerű mintázataira és felvillanásaira.
Amikor az agy bármelyik ingerre reagál, elektromos aktivitást jelző hullám keletkezik, ami az EEG-n
látható. Egy normál EEG-felvételen láthatatlan, mert annyi minden más történik még az agyban ezzel
egyidőben. Azonban ha egy egyszerű inger sokszor ismétlődik, és az EEG-nyomokat számítógéppel
átlagolják, akkor az arra a bizonyos ingerre adott választ – az úgynevezett „kiváltott”
potenciált[evoked potential] – ki lehet szűrni. Számos kutatócsoport lassan felépített egy szűk
szókészletet a hullámformák jellemzésére specifikus jelentéstartalommal, ideértve a "meglepetési
hullámot", a "szándékhullámot" és a "késleltetett hullámot", amely akkor jelenik meg, amikor az elme
megpróbál értelmezni egy szemantikai sületlenséget, mint például azt az állítást, hogy "Vett egy italt a
rádióból."
Összességében az MEG-kutatások eddig úgy tűnik, azt állapítják meg, hogy minden elektromosan
kiváltott potenciál mágnesesen kiváltott potenciálokkal jár. Ez azt jelentené, hogy a kiváltott
potenciálok és az EEG, amelynek részei, tükrözik a valódi elektromos aktivitást, nem pedig az idegi
impulzusok valamilyen kimeneti származékai, amelyet egyidejűleg kibocsátanak – ahogy korábban
vélték. Az MEG összetevőinek egy része származhat ilyen hozzáadott idegimpulzusokból, de más
vonatkozásai egyértelműen jelzik az egyenáram jelenlétét az agyban – különösen a centrális elölről-
hátulra áramlás. Az MEG nem mutatja az EEG nagyfrekvenciájú komponenseit, azonban azt sugallja,
hogy e kettő egyes részei különböző forrásokból származnak.
Mivel úgy tűnik, minden reakció és gondolat kiváltott potenciált generál, az egyenáramú rendszer
közvetlenül részt látszik venni a mentális aktivitás minden fázisában. Hogy mást ne mondjak, az
elektromos burkolat egyfajta vezérlőként[bias control] működik; háttérstabilizátorként a megfelelő
irányban tartja az idegi impulzusokat, szabályozza sebességüket és frekvenciáikat. De az analóg
struktúra valószínűleg aktívabb szerepet játszik az elme életében. Az áramban megjelenő változások,
ahogy egyik helyről a másikra jut a perineurális rendszerben nyilvánvalóan minden döntés, minden
értelmezés, minden parancs, minden tétovázás, minden érzés és a belső, monoton dialógus minden
(tudatos vagy tudattalan) szava részét képezik, amit a fejünkben végzünk. Az analóg rendszer
munkájának ezt a részét azonban sokkal kevésbé értik, mint az egész test többi részében végzett
integratív funkcióját. Perineurális sejtek társulnak az idegrendszer minden részéhez. Még a bőrben
lévő érzőidegek legapróbb kis ágacskáját is, amely nem rendelkezik mielin réteggel, Schwann-sejtek
veszik körül. A perineurális struktúrák [242]tehát ugyanúgy be vannak osztva a test folyamatai, mint
maguknak az idegeknek a koordinálására. A test minden területére eljutnak, hogy megfelelő
elektromos környezetet hozzanak létre minden egyes sejt körül, vagy stimuláljanak, amikor
sejtszaporulat szükséges a gyógyuláshoz. Hasonlóképpen, lehetővé teszik egy organizmus számára,
hogy a károsodás típusát és mértékét észlelje bárhol a testben úgy, hogy a sérülési áramot – együtt a
fájdalommal, mint melléktermékkel – továbbítja a KI-nek. Egy ilyen „fantasztikus utazás” tarthat a
legtávolabbi, nagylábujjban lévő Schwann-sejtes előőrstől át a gerincvelőn az agy összes részébe.
Valóban, az elektronok ezt az utat teszik meg életünk minden pillanatában.
Így testünk bonyolult, többrétegű és önszabályozó visszacsatolási rendszerrel rendelkezik.
Pszichológiai szinten értjük, hogy az egyén érzelmei befolyásolják a gyógyulás hatékonyságát és a
fájdalom mértékét, és minden okunk meg van azt hinni, hogy az érzelmek élettani, fiziológiás szinten
pedig oly módon hatnak, hogy befolyásolják a fájdalmat és a gyógyulást vezérlő áramot.
Ezek a felfedezések már tesztelhető, fizikai alapot adnak a placebo-hatás próbájának és az
orvos-beteg-kapcsolat fontosságának. Még a kulcsot is megadhatják nekünk a sámánok, a
hitgyógyítók és a szentek "csodás" képességeinek a megértéséhez, valamint a látomások, az
imádság, a jóga vagy harctéri rettegés általi spontán gyógyuláshoz. A Menninger Alapítványnál
Elmer Green már régóta használ biofeedback-et, hogy feltárja az elme-test kapcsolatot. Green leírta a
fájdalom és a gyógyítás teljes kontrollját a jógán keresztül, amelyet egyik alanya, amúgy egy átlagosan
átlagos üzletember, fejlesztett ki. Fájdalomérzet nélkül feküdt szögeságyon, és amikor mondták neki,
hogy vérzik az egyik pont, odafordította a fejét, mereven nézte a sebet, és a vérzés azonnal elállt. A
biofeedback, a vevőelektródok és a SQUID-magnetométer kombinációja ideális összeállítás az elme
gyógyító ereje következő szintjének vizsgálatára.
Továbbá, mivel az analóg rendszer, ahogy az impulzushálózat is, működni látszik mind a tudatos,
mind a tudatalatti szinten egyaránt, ez valószínűleg a hiányzó kapcsolatot jelenti számos más, kevéssé
megértett integratív funkciókkal, amelyek szintén átnyúlnak az egyik birodalomból a másikba. Még a
memória és az érzelem ikerforrásaihoz is elvezethet minket. Segíthet nekünk abban is, hogy
megértsük, mi történik, amikor a kreatív gondolkodás egy új, inspirációnak is nevezett szintézise
szökken elő gombaként a micéliumszálakból, amelyek addig csendesen gyűjtötték földalatti erőiket.
Ezután a tudomány első ízben fogja megérteni azt a művészi lényeget, amely racionális oldalát
produktívvá teszi.
[243]

Tizennégy
Lélegzés a Földdel
A legfontosabb változások az életben gyakran valószínűtlen módon fakadnak a legapróbb
eseményekből. Tehát így esett, hogy 1961-ben belekeveredtem a munkám egyik legérdekesebb
részébe, mert egy kutya megharapott valakit, akit akkor még nem is ismertem.
Az első, szalamandrákon végzett elektromos mérések csak egy részét fedték fel a DC-
vezérlőrendszernek. Az alapfokú fizika azt mondta nekem, hogy az áramokra és a hozzájuk tartozó
elektromágneses mezőkre valamilyen módon külső mezők vannak hatással. Mérnöki kifejezéssel, a
biomágneses mezőnek kapcsolódnia kell az egyenáramokhoz. Ezért a külső mezők hatására
bekövetkező változtatásoknak „kiolvashatónak” kéne lenniük az áram perturbációiból. A külső mezők
közvetlenül kapcsolódnának magukhoz az áramokhoz a biomező közvetítése nélkül, különösen akkor,
ha az áramok félvezetők. Röviden, minden olyan élőlény, amelynek ilyen berendezése van, osztozni
fog abban a közös élményben, hogy csatlakozik a Föld elektromágneses mezőihez, amelyek viszont a
Hold és a Nap változásaira reagálnak. A tizennyolcadik század végén a bécsi hipnotizőr és gyógyító
Franz Anton Mesmer felvetette az égi testek közvetlen mágneses hatását a földi testekre, de elmélete
az asztrológia tudományosan elfogadhatatlan területéről származott és Nikola Tesla nevezetes
kivételével a legjelentősebb kutatók mindeddig kigúnyolták. Úgy gondoltam, hogy a DC-
rendszernek kell lennie a hiányzó láncszemnek egy nagyon eltérő, de nagyon valóságos
kapcsolatban a geofizika és az élő dolgok reakciói között. Égtem a vágytól, hogy nekikezdjek a
vizsgálatának, de először nem tudtam, hogyan.[244]
Én ortopéd sebész voltam, olyan távol attól a pszichiátriai szaktudástól, amely a viselkedés
komoly tanulmányozásához volt szükséges, amennyire csak lehet. És ha találnék is valamit? Ki hinne
nekem, amikor ilyen messzire merészkedtem a szakterületemtől? Az egész ötlet amúgy is teljesen
abszurd volt a tudomány akkori állapotában. Mégis, valamit tennem kellett.
Az 1957-58-as Nemzetközi Geofizikai Év [International Geophysical Year] során önkéntes voltam
a Sarki Fény Figyelő Programban [Aurora Watch Program]. Annak megállapítására, hogy az északi
fények egyidejűleg jelentek-e meg az északi szélességi körökön a Föld mágneses mezőjének
változásaira adott válaszként (igen, ezt tették), az NGÉ szervezői világszerte amatőr megfigyelőket
toboroztak, hogy minden éjjel kimenjenek a kertjükbe, és nézzék az eget. Mindannyiunk hetente
jelentést kapott a mező állapotáról a Virginia-állambeli nemzeti mágneses obszervatóriumból
Fredericksburgben. Úgy döntöttem, hogy végigmegyek ezeken az adatokon, és megnézem, van-e
összefüggés a Napon történt mágneses viharok által a Föld mezőjében okozott zavarok és VA
kórházunk pszichiátriai osztályának betegfelvétel-tendenciái között.
Szerencsére Howard Friedman, a kórház pszichológiájának a főnöke ezidőtájt adományokat
gyűjtött házról-házra kopogtatva egy helyi cserkészcsapat számára. Az egyik háznál a család kutyája
azonnal kifejezte szimpátiájának hiányát és bokán harapta. Miután a sebet bekötözte, Howard orvosa
egy tetanusz-injekciót adott neki. A sors úgy akarta, hogy Howard olyan ritka allergiás reakciót
kapjon, amely lázzal, fáradtsággal, émelygéssel és fájdalmas duzzanattal jár az ízületeknél.
Mivel én voltam a legközelebbi csontos-ízületes ember, Howard meglátogatott. Ez a fajta allergiás
reakció félelmetes, de nem veszélyes, és egy-két napon belül önmagától elmúlik. Miután elvégeztem a
diagnózist és megnyugtattam, néhány percig ültünk és beszélgettünk. A kórházi ügyintézés
hiányosságairól beszélt, majd a papírokra mutatott, amelyekkel össze-vissza voltak ragasztgatva az
irodám falai és megkérdezte: "Mik ezek a táblázatok?" Úgyhogy meséltem neki mágneses
ötletbörzéimről.
Nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy pont olyan őrült vagyok, mint azok az emberek, akik a
táblázataimba voltak foglalva, és valószínűleg azon a tanácson tűnődött, amit épp akkor adtam neki.
Azonban, miután meghallgatta a dolog hátterét, egyetértett abban, hogy nem annyira ostoba, mint
amilyennek hangzott, és felajánlotta, hogy segít. Ez egy nagy lehetőség volt számomra, hiszen ő már
egy elismert kutató volt, emellett gyakorlatias és nyitott gondolkodású. A diagnózisom helyes volt, és
az együttműködésünk közel két évtizedig tartott.
 Howard hírneve hozzájuttatott minket az állami pszichiátriai kórházak nyilvántartásaihoz, és
olyan mintát nyújtott nekünk, amely elég nagy volt ahhoz, hogy statisztikailag használható legyen.
Nyolc kórház több, mint huszonnyolcezer betegfelvételét vetettük össze az előző négy év hatvanhét
[245] mágnesviharával. A kapcsolat ott volt: Jelentősen több személyt vettek fel a pszichiátriákra
közvetlenül a mágneses zavarok után, mint amikor a mező stabil volt. Természetesen ez a
megállapítás csak útmutatásként szolgálhat a további vizsgálathoz, mivel sok tényező határozta meg,
hogy egy személy keresett-e pszichiátriai segítséget, de úgy éreztük, hogy más hatások
kiegyenlítődnek ilyen nagyszámú beteg esetében.
Ezután ugyanazt a hatást kerestük a már kórházban lévő betegeknél. Kiválasztottunk egy
tucatnyi skizofréniást, akik a tervek szerint a következő néhány hónapban a VA kórházban maradtak,
a kezelés megváltozása nélkül. Arra kértük az ápolókat, hogy minden nyolcórás műszakban végezzék
el a viselkedésük standard értékelését. Ezután összevetettük az eredményeket a kozmikus sugárzás
mérésének az ontariói és a coloradoi kormányzati mérőállomásokról származó értékeivel. Mivel a
mágneses viharok általában együtt jártak a Földet elérő kozmikus sugárzás csökkenésével, azt
gondoltuk, hogy változások következhetnek be a páciensek viselkedésében és hangulataiban az ilyen
csökkenő periódusok alatt. Úgy döntöttünk, hogy a kozmikus sugárzással fogunk dolgozni a
mágneses térerősség közvetlen jelentései helyett, a mágneses viharok és a Föld mezőjének különböző
variánsai megkülönböztetésének problematikája miatt.
A nővérek különböző viselkedési változásokról számoltak be szinte minden alanynál egy vagy két
nappal a kozmikus sugárzás csökkenése után. A késleltetés hossza jellemző volt, mert a beérkező
sugárzás egyik típusáról – a Nap alacsonyenergiás kozmikus sugárkitörései[low-energy cosmic ray
flares] – ismert volt, hogy egy-két nappal később erőteljes zavarokat okoz a Föld mezőjében.
Ezzel a bíztató fejleménnyel 1967-ben folytattuk annak igazolását, hogy – a következő fejezetben
részletesebben leírt kísérletek szerint – a normálistól eltérő mágneses mezők normálistól eltérő
jelenségeket okoztak a különböző emberi és állati cselekvésekben. Hosszabb reakcióidőt találtunk az
embereknél, és általános stressz-választ a nyulaknál, akiket a Föld mezőjének normális erejénél tíz-
hússzor erősebb mezőknek tettek ki. Ezért feltételeztük, hogy a Föld normális mezője fontos szerepet
játszik abban, hogy az egyenáramú rendszer az egészséges határokon belül tudja tartani a testi
funkciókat. Ennek az ötletnek a bizonyítéka főként két férfi munkájából származik: Frank Brown-tól a
Northwestern-nél és Rutger Wever-től, aki a müncheni Max Planck Intézetben dolgozott.
Már elismert endokrinológusként, Brown az 1950-es években érdeklődni kezdett a biociklusok
iránt. Közismert volt, hogy a legtöbb szervezet metabolikus aktivitásának volt egy cirkadián ritmusa,
amiről a legtöbben azt feltételezhették, hogy közvetlenül kapcsolódik az éjjelek és nappalok
váltakozáshoz – vagy a partmenti élet esetében az árapályhoz. Az osztrigák például kinyitják a
héjukat, hogy táplálkozzanak, amikor a dagály érkezik és vízzel borítja el őket. Egyszerű és
nyilvánvaló megfigyelés volt, de Brown nem vette biztosra. [246] Meglepetésére az akváriumban,
állandó fényben, hőmérsékleten és vízszintben élő kagylók még mindig a tengerparton lévő
honfitársaikkal egyidejűleg nyitották és zárták a héjukat. Hogy ennek az okát megtudja, Brown egy
fénymentes dobozba rakva az osztrigákat, elrepült New Haven-ből evanston-i laborjába Illinois-ban.
Eleinte tartották a lépést a connecticut-i osztrigákkal, aztán néhány hét alatt fokozatosan eltolódtak a
helyi árapály-vonal felé – mintha Evanstonnak lett volna tengerpartja. Az osztrigák nemcsak azt
tudták, hogy 1.000 mérföldre nyugatra vannak éppen, de a jet lag-től is szenvedtek.
Olyan lényt keresve, amelynek a mágneses mezőkre adott reakciói alapján többet megtudhatott a
biociklusokról, Brown a nassarius sárcsiga mellett döntött, amely otthonos volt a világ összes
árapályövében. A laborjában a csigákat egyenletes megvilágítás alá helyezte olyan dobozban,
amelynek kijárata a mágneses dél irányába nézett. Amikor kora reggel elhagyták a házukat, nyugat
felé, amikor délben, keleti irányba fordultak – de újra nyugat felé vették útjukat kora este. Ráadásul új
és teliholdkor a csigák ösvényei nyugat felé indultak, míg a negyedekben inkább kelet felé, mint
máskor.
Brown precíz adatai ebből, és sok más kísérletből azt mutatták, hogy a nassariusnak két órája
volt, egy a nap- és egy a holdidőre állítva, a mágnesekkel végzett későbbi munkák pedig elmondtak
valamit arról is, hogy miként futottak az idők. A Föld mágneses mezője átlagosan 0,17 gauss volt
Evanstonban. Amikor Brown 1,5 gauss-os mágnest tett a csigák ajtajai alá észak-déli irányban, hogy
erősítse a természetes mezőt, az állatok élesebb fordulatot tettek, de ez az irányt nem érintette. A
mágnes vagy a dobozuk különféle szögekbe való állításával a csigák pár fokot változtattak az útjuk
irányán. Brown erre a következtetésre jutott: "Úgy tűnt, mintha a csigák két irányjelző antennával
rendelkeznének a mágneses mező irányának feltérképezéséhez, és ezek forogtak: az egyik a nap
ritmusában, a másik pedig a holdéban." Ez a döntő kísérlet nemcsak a biokémiai függést mutatta a
Föld mágneses mezőjétől, hanem bizonyította a kapcsolat finomságát is. Több, a mágneses
környezetben bekövetkező változásra már nem számíthattunk, amelyek annyira nyilvánvalóak
lennének az életre gyakorolt hatásukat tekintve, mint az oxigénszint, az élelmiszer ellátás vagy a
hőmérséklet változása.
A Föld elektromágneses mezőjének finomságai egyre jobban ismertekké váltak, ahogy Brown
munkája haladt előre. Távol egy statikus, egyszerű mágneses mezőtől, mint ami egy homogén
mágneses vasrúd körül alakul, kiderült, hogy a Föld mezője sok összetevőből áll, amelyek
mindegyike tele van érdekességekkel.
A tizenkilencedik század végén a geofizikusok azt fedezték fel, hogy a Föld mágneses mezője a
Hold keringésével együtt változik. Ugyanebben az időszakban az antropológusok megtanulták,
hogy a legtöbb, írásbeliség előtti [247] kultúra elsősorban a Hold járása alapján számította a
naptárját. Ezek a felfedezések vezették a svéd természetfilozófust és az ionkémia[ion chemistry]
apját, Svante Arrheniust, hogy felvesse, hogy az árapály mágneses ritmusa egy természetes időmérő
volt, amely azt néhány nyilvánvaló biociklust szabályozta, amelyek ismertek voltak akkoriban.
Azóta sok más ciklikus változásról is tudomást szereztünk a körülöttünk lévő
energiaszerkezetben:

• A Föld elektromágneses mezője nagyrészt a bolygó olvadt vas-nikkel magja által kisugárzott
mágneses mező és az ionoszféra feltöltött gázának kölcsönhatásából jön létre. Változik a
holdnap és -hónap szerint; és évente, ahogy forgunk a Nap körül.
• Egy több évszázadot felölelő ciklus valahonnan a galaxis központjából ered.
• A Föld felszíne és az ionoszféra egy elektrodinamikusan rezonáló üreget alakít ki, amely
rendkívül alacsony frekvenciájú mikroimpulzusokat generál a mágneses mezőben, kb. 25 és 1
közöttit, tíz másodpercenként. A mikroimpulzusos energia nagy része körülbelül 10 hertz-re
(ciklus/másodperc) koncentrálódik.
• A napkitörések töltéssel rendelkező részecskéket szórnak a Föld mezőjébe, mágneses
viharokat okozva. A részecskék csatlakoznak a mező külső szélénél már meglévőkhöz (Van
Allen övek), amelyek megvédenek bennünket ezen és más nagy energiájú kozmikus sugarak
elnyelésével.
• A villám minden villanása rádióenergia-kitöréseket szabadít fel kilociklus[1000 ciklus
/másodperc; 1000Hz] frekvenciákon, amelyek párhuzamosan haladnak a mágneses mező
erővonalaival az északi és déli pólus között többször is, mielőtt eltűnnek.
• A Földfelszín és az ionoszféra kondenzátorként működik (töltéstároló eszköz), amely egy több
száz vagy több ezer voltos elektrosztatikus mezőt generál 30 centiméterenként[per foot], és ez
az elektromos mező folyamatosan ionizálja a levegő gázainak sok molekuláját, emellett pulzál
a RAF(rendkívül alacsony frekvenciájú)-tartományban.
• Az ionoszférában szintén nagy mennyiségű egyenáram folyik és ahogy a tellurikus (Földön
belüli) áramok is, létrehozzák saját, másodlagos elektromágneses mezőiket.
 • Az 1970-es években megtudtuk, hogy a nap mágneses mezeje egy narancs szeleteihez
hasonlóan szektorokra oszlik pólustól pólusig, és minden szektorban a mező a szomszédos
szektorokkal ellentétes irányba mutat. Nagyjából nyolc naponta a Nap forgása a bolygóközi
(szoláris) mágneses mező új területét állítja szembe velünk, és a Föld mezője kissé
megváltozik a polaritás irányváltásai [248] hatására. A szektorhatár áthaladása egy-két napos
turbulenciát idéz elő a Földön.

Az elektromágneses jelenségek és az élet közötti lehetséges kölcsönhatások szinte végtelenül

bonyolultak.
Sok éven keresztül a legtöbb tudós elutasította Brown következtetéseit, lehetetlennek tartván
azokat. Abból a régi előfeltételezésből kiindulva, hogy az élet teljesen a víz kémiájának a kérdése,
egyik ilyen elektromágneses változásnak sem lenne elég energiája ahhoz, hogy bármilyen módon
befolyásoljon egy ökológiai folyamatot. Az egyenáramú rendszer felfedezése megmutatta, hogyan
működhet az interakció energiaátvitel nélkül; az élő dolgok számára a mezők közvetlen "megérzését"
nyújtotta. A munkája lassú elfogadásától meg nem rettenő Brown tovább dokumentálta a nassariusok
elektrosztatikus mezőkre való érzékenységét. Talált mágnesesen vezérelt ciklusokat az összes többi –
általa tesztelt – szervezetben is, ideértve egereket, legyeket és embereket. Még a ládában tárolt
burgonya oxigénfelvételi ritmusa is mezőhöz kapcsoltságot mutatott. Az emberekben a
hormontermelés és a véráramban lévő limfociták száma csak kettő azon sok változó közül, amelyek
azonos ütemre táncolnak. Az egyik legfontosabb közülük a sejtciklus ideje. A sejtosztódás tényleges
folyamata – amelyben a kromoszómák megjelennek, felsorakoznak, félbehasadnak és egyenlően
eloszlanak két sejt között – csak néhány percet vesz igénybe. Ezt meg kell előznie több hosszabb
szakasznak kell előidézni, amelyek közül az egyik az összes sejt DNS-ének a megkettőzése. Minden
szakasz együtt körülbelül egy napig tart. Így minden növekedés és javítás, amely a szabályozott
sejtosztódástól függ, szinkronban van a Föld mezőjével.
Rutger Wever az elmúlt másfél évtizedben még ennél is hatásosabb munkát végzett emberekkel.
Két földalatti szobát épített, hogy teljesen elkülönítse az embereket az idő múlásának minden
nyomától. Az egyik el volt zárva a külső fény, hőmérséklet, hang és az ilyen mindennapos jelek
változásaitól, de nem volt leárnyékolva az elektromágneses mezőktől. A másik szoba hasonló volt, de
mezőmentes. Több száz alanyt figyelt meg, akik két hónapig laktak a bunkerben, és olyan mutatókat
jegyzett fel, mint a testhőmérséklet, az alvás-ébrenlét ciklusok és a nátrium, kálium és kalcium
vizelettel történő kiválasztása. Wever megállapította, hogy a lakók hamarosan mindkét szobában
szabálytalan ritmusokat alakítottak ki, de a teljesen árnyékolt szobában lévőknél ezek lényegesen
hosszabbak voltak. Azoknál, akik továbbra is ki voltak téve a földi mezőnek, a ritmus 24 óra közelében
maradt. Pár ilyen embernél néhány változó elmozdult a cirkadián-ütemtől, de mindig stabilizálódott
egy újon, amely összhangban volt az alappal – például két nap egy helyett. Másfelől azok, akik
elvesztették a kapcsolatot a Föld mezőjével, teljesen deszinkronizálódtak; [249] számos változó
eltolódott a többi metabolikus rendszer ritmikájától, amelyek már elvesztették a cirkadián ritmust, és
új ütemeket hoztak létre, amelyeknek nem volt kapcsolatuk egymással.
Wever a következők során különböző elektromos és mágneses mezőket engedett be a teljesen
leárnyékolt szobába. Csak az egyiknek volt hatása az amorf ciklusokra. Egy végtelenül kicsi
elektromos mező (0,025 volt per centiméter), amely 10 Hz-en pulzált, drasztikusan állította vissza a
legtöbb biológiai mérés normális mintáját. Wever arra a következtetésre jutott, hogy ez a frekvencia a
földi elektromágneses mező mikroimpulzusaiban a biociklusok elsődleges időzítője. Az eredményeket
azóta igazolták tengerimalacokon és egereken is. E munka fényében az a tény, hogy 10 hertz szintén
az EEG domináns, (alfa) frekvenciája minden állatban, egy újabb alapvető bizonyíték arra, hogy
minden egyes teremtmény elektromágnesesen be van kötve a Földbe a DC-rendszerén keresztül. Az
utóbbi időben az indiai biofizikus, Sarada Subrahmanyam csapata arról számolt be, hogy az emberi
EEG nemcsak hogy reagált a mikroimpulzusokra, hanem másképpen reagált attól függően, hogy
milyen irányban volt az alany feje a földi mezőhöz képest. Furcsa módon azonban a fej irányának nem
volt hatása, ha az alany egy jógi volt.
A kapcsolatot egyszer és mindenkorra bizonyították a tobozmiriggyel kapcsolatos legújabb
tanulmányok. Erről a kis szervről a koponya közepén kiderült, hogy több, mint a misztikusok által
homályosan meghatározott "harmadik szem". Melatonint és szerotonint termel, két neurohormont,
amelyek számos más funkció mellett közvetlenül irányítják az összes biociklust. Az
orsóhalnak[lamprey], hasonlóan minden gerincesek őséhez, valamint bizonyos gyíkokhoz, valódi
harmadik szeme van, közel a fej felszínéhez, és közvetlenül reagál a fényre, ellentétben az egyéb
gerincesekben található „vak” tobozmirigyhez. Az elismert brit anatómus, J. Z. Young nemrégiben
megmutatta, hogy ez a szerv irányítja a bőrszínváltozások napi ritmusát, amelyen ezek az állatok
keresztülmennek.
A történetünk számára a legfontosabb, hogy a nagyon kis mágneses mezők képesek befolyásolni
a tobozmirigyet. Számos kutatócsoport bemutatta, hogy fél vagy kisebb gauss-os mágneses mező
alkalmazásával, amelyet úgy állítanak be, hogy hozzáadjon, vagy elvegyen a Föld normál mezőjéből,
növelni vagy csökkenteni lehet a mirigy melatonin és szerotonin termelését. Más csoportok fizikai
változásokat figyeltek meg a mirigy sejtjeiben az ilyen mezőkre adott válaszként. A kísérletek
ellenőrzött fényviszonyok között történtek, hiszen több éve ismert, hogy a fejet érő fény valamilyen
módon megváltoztatja a tobozmirigy hormon termelését, noha a gerincesek többségénél olyan
mélyen el van temetve a fejben, hogy – amennyire tudjuk – nem képes közvetlenül reagálni a fényre.
[250]
Alighanem még sok olyan más mód létezik, amelyeket fel kell fedeznünk arról, ahogy a
naprendszer energiaciklusai a földi életre hatnak. Nagyban befolyásolhatják például betegségek
kitörését. A tizenegy éves napfolt[eleven-year sunspot] utolsó hat csúcsa nagy influenzajárványokkal
esett egybe. Egy szovjet csoport Yu. N. Ahkasova mellett a Krími Orvosi Intézetben együttműködve B.
M. Vlagyimirszkij csillagásszal, a Krím-i Obszervatóriumból, kapcsolatot talált a Nap mágneses
mezője és az escherichia coli baktériumok között, amelyek a bélrendszerünkben élnek, és segítenek az
étel megemésztésében. Az oroszok azt találták, hogy a baktériumok gyorsabban fejlődtek, amikor a
nap mezője pozitív, vagy a Föld felé mutató volt, és lassabban, amikor negatív. Két nappal az egyes
szektorok határának áthaladása után a bakteriális szaporulat megtorpant a maximális geomagnetikus
turbulencia hatására. Az adatok azt is mutatják, hogy a szaporulat a nagy napkitörésekkor is csökken.
Más orosz tudósok bizonytalan összefüggésre mutattak rá a napszektor-ciklusok és két, neurológiai
betegségekkel rendelkezők csoportjának beszámolói között. A betegek rosszabbul érezték magukat a
pozitív polaritási terület jelenlétében, amikor úgy tűnt, hogy a baktériumok gyorsabban növekednek.
Az élet geomágneses kapcsolódása éggel és a földdel nyilvánvalóan sokkal inkább hálószerű, semmint
egy egyszerű kábel és konnektor.
____________________________________________________________________________________
Az Otthon Látványosságai

Egy állat biociklusainak megfelelőnek kell lenniük a környezetükhöz, ha túl akar élni, ezért ezeket
pontosan hozzá kell hangolni földrajzi elhelyezkedéséhez. Feltételezhetjük, hogy sok teremtmény
mágneses információt használ helyzetének érzékelésére; a legutóbbi munkák nagy része meg is
mutatta, hogy ez valóban így van. Egy beépített iránytű segíti őket a táplálkozásban vagy egyéb helyi
vállalkozásaik során ugyanúgy, ahogy a hosszú távú utazásokon is. Utóbbi mutatvány versenyre
kelhet bármelyik modern navigációs készülék tudásával. A királylepkék a Hudson-öböltől Dél-
Amerikába utaznak, keresztül a Karib-térségen anélkül, hogy bármikor is elvesznének. A sarki
csérek[arctic tern] nyáron az északi jégsapkán szaporodnak, majd az Antarktiszra költöznek, a másik
félteke nyarába, minden irányban 18.000 kilométert repülve. Néhány, csupán pár centis és a
talajszinthez közelire épített szalamandraféle, akár 45 kilométert is megtesz Kalifornia nehéz
hegyvidéki terepén, hogy rendbe tegye a háztartást, majd visszatérjen otthonos patakjába szaporodni.
Ugyanakkor az ilyen tevékenységeket nehéz megfigyelni, így többet tanulmányoztuk a napról napra
megtett utakat.
Karl von Frisch volt az első, aki megtámadta a problémát, híres 1940-es tanulmányaival a mézelő
táncról, amely 1973-ban Nobel-díjat nyert számára. Megállapította, hogy a tiszta napokon a méhek a
nap szögét vetik egybe saját időérzékükkel, ahogyan a cserkészeknek is megtanítják [251], hogyan
használják iránytűként a karórájukat. A méheknek is van egy polarizált fény-rendszerük, amely
vékonyabb felhőrétegen vagy az erdei lombkoronán keresztül is meg tudja határozni a nap irányát.
Frisch még elképesztőbbnek találta, mikor a cserkészek mondták, hogy a dolgozó méhek a kaptárnál,
ahol a virágok voltak, a napszöget és a földközéppont fele mutató irányt (a gravitációs vektor)
referenciaként használják a táncukhoz. Ugyanakkor Frisch észre vette, hogy a méhek teljesen borult
idő esetén is képesek az étel és az otthonuk között navigálni, amikor a napszög és a polarizált fény
nem áll rendelkezésre. Kellett lennie egy segédrendszernek.
Hamarosan kiderült, hogy a postagalambok ugyanilyen a képességekkel rendelkeznek. 1953-ban
G. Kramer arra a következtetésre jutott, hogy a madaraknak egy iránytűvel kell rendelkezniük az
emlékezetes tereptárgyak térképén túl, abból, ahogyan azonnal a házuk felé irányították a csőrüket,
miután repültek egy kört az elengedésükkor. Hamarosan mások is rátaláltak ugyanarra a nap-
iránytűre, mint amit a méhek használnak, de a galambok tökéletesen tájékozódtak felhős napokon is.
1947-ben, H. L. Yeagley azt a vakmerőséget követte el, hogy felvetette a Journal of Applied Physics-
ben, hogy a galambok egyfajta mágneses érzékeléssel rendelkezhetnek, amellyel úgy használhatják a
Föld mezőjét, ahogy mi használjuk mágneses iránytűinket. Néhány inkompetens kísérlettel tették
nevetségessé és "cáfolták meg" – például egy galambot helyeztek különféle elektromágneses mezők
közé, majd megfigyelték, hogy komfortosan érzi magát! Mások, köztük Yeagley is, apró mágneseket
csatoltak a madarak fejéhez vagy szárnyaihoz, de nem találtak egyértelmű változásokat repülési
útvonalaikban.
Csak néhány kutató dolgozott tovább csendben az ügyön. Miután Hans Fromme, a Frankfurti
Zoológiai Intézetből a késő ötvenes évek végén megjegyezte, hogy ketrecben lévő vörösbegyek
vágyódóan néztek szokásos dél-nyugati vándorlásuk irányába, még akkor is, ha nem látták a napot és
a csillagokat – megszokott jelzőtábláikat –, munkatársa, Friedrich Merkel felfedezte, hogy egy acél
ketrecben elszigetelve a földi mezőtől már nem egyetlen meghatározott irányba néztek. Ráadásul, ha
tekercsekkel megváltoztatták a környező terület tájolását, a madaraknak hamis érzést tudott adni a
délnyugati irány hollétéről. A kísérletet néhány évvel később indigópintyekkel igazolták.
Az ügy 1971-ig pihent, amikor William T. Keeton a Cornell-en rájött, hogy a galamb mágneses
érzékelésének működését, ha ez egyáltalán létezett, a nap-iránytűje háttérbe szorítaná, így
természetesen a madarakra rögzített mágneseknek semmilyen hatása nem lenne tiszta napokon.
Hamar felfedezte, hogy ugyanazok a madarak, ha egy felhős napon engedték el őket, eltévedtek.
E mágneses interferencia tanulmányozásához minden időjárási körülmény közepette, Keeton
átlátszó kontaktlencséket adott madaraknak, majd elengedte őket Észak-New York hegyei között. A
lencsék sűrű felhőzetet utánozva [252] kizárták a napszöget és a polarizált fényt, és a fejükhöz csatolt
1 gauss-os mágnesekkel a madarak nem találták a hazavezető utat. Azonban mindegyik madár-
Odüsszeusz, amelyik viselt lencsét, de mágneseket nem, hibátlanul navigált el a 150 mérföldre
délnyugatra lévő Ithacáig, majd egyre szűkülő körökkel közelítették a galambdúcot, és egy tökéletes
vakleszállást végrehajtó helikopterként csattogtak be.
Keeton ezen kísérletet követő korai halála után a munkát Charles Walcott és Robert Green
folytatta tovább a stony brook-ban lévő New York-i Állami Egyetemen, együttműködve James L.
Gould-dal a Princeton-on: miniatürizált elektromágneses tekercsekkel szereltek fel galambokat,
amelyek lehetővé tették a kutatók számára, hogy a tetszés szerint változtassák az alkalmazott mezők
típusát és irányát. Felfedezték, hogy ha a mező déli pólusát felfelé irányítják, a madarak még mindig
haza tudtak találni, de az északi pólussal felfelé pont az ellenkező irányba repültek. Ez azt jelentette,
hogy referenciapontként a mágneses északi irányt használták. Körülbelül ezzel egy időben két német
tudós, Martin Lindauer és Herman Martin elemezte félmillió méh táncát, és "mágneses hibát" talált
bennük – kompenzációt a mágneses észak és a valódi észak között. Szintén képesek voltak bizonyos
hibás szögeket is beilleszteni a táncukba, ha a kaptár körül meghatározott módon beállított tekercsek
voltak. Itt volt bizonyíték arra, hogy mind a madarak, mind a méhek mágneses irányítási rendszere
létezett.* A következő kérdés az volt, hogy hogyan működtek ezek a rendszerek. 1975-ben Richard P.
Blakemore, akkoriban a Massachusetts University posztgraduális hallgatója Amherst-ben, megdöb-
bentette a biológia világát azzal a bejelentéssel, hogy egyes baktériumok – minden sejt közül a
legalacsonyabb rendűek – érzékelték a mágnesességet. Blakemore akkor tette ezt a felfedezést, amikor
Cape Cod sós mocsarait tanulmányozta, és észrevette, hogy egy bizonyos típusú baktérium mindig
észak-déli irányba mutat a mikroszkóp-tárgylemezeken. Hamarosan magnetotaktikus (a
mágnesességre reagáló) baktériumokat talált Cambridge közelében, ahol az MIT mágneses laborjában
dolgozó Richard Müller-rel együtt tanulmányozta őket. A mágneses észak felé mutató irány a földön
keresztül, a horizonttól kissé lefelé halad, és a tudósok meg voltak győződve arról, hogy a
baktériumok a mezőt használják, hogy képesek legyenek mindig lefelé elmozdulni a sárban, ahol
fejlődni tudtak, mivel túl kicsik ahhoz, hogy az őket körbevevő víz véletlenszerű molekuláris mozgása
közepette süllyedjenek le.

* Kraig Adler, a Cornell biológusának legutóbbi munkái azt mutatták, hogy a szalamandrák mágneses
érzékelése még a galambokénál is sokszor pontosabb volt. A kétéltűek nemcsak haza találtak fény és
más megszokott jelzések nélkül – amikor Adler megpróbálta megzavarni őket mesterséges mezőkkel,
gyorsan alkalmazkodtak az interferenciához és pontosan hangolódtak a gyengébb geomágneses
háttérhez. [253] Ezt az elképzelést később megerősítette az a felfedezés, hogy Rio és Új-Zéland
mikrobái dél-keresők voltak.
Blakemore elektronmikroszkópjai hamarosan egy meglepő szerkezetet fedeztek fel. Minden
baktérium – csiszolt fekete-borostyánkő-láncként – egyenes vonalba rendeződött magnetit
mikrokristályokat foglalt magába. Vékony membránnal körülvéve mindegyik részecske egyetlen
elkülönült kis birodalom volt – a legkisebb darabka ásvány, amely még mindig mágneses lehetett.
Blakemore baktériuma arra vezette Gould-ot, hogy hasonló kristályokat keressen méhekben és
galambokban. Mivel egy méh agyának elektronmikroszkópos feltérképezése több életnyi időt venne
igénybe, SQUID-magnetométerrel vizsgálta meg a rovarokat. Miután megbizonyosodott arról, hogy
mágnesesek, felboncolta őket, és leszűkítette a vizsgálat helyét a hasi részre. Ugyanezzel a módszerrel
Walcott és Green két tucat galamb fejét boncolta fel, fokozatosan nem-mágneses elektróddal és
szikével osztva őket egyre kisebb részekre. Alapos kutatás után a nyomozók egy apró, mágneses
lerakódást találtak egy fél milliméteres szövetdarabban, gazdagon díszítve idegekkel, a fej jobb
oldalán, az agy és a belső koponyalemez között. Ugyanaz a szövetpötty tartalmazta a vas tároló
fehérje, a ferritin sárga kristályait, jelezvén, hogy a galambok, a baktériumokhoz hasonlóan,
szintetizálták saját, természetes mágnesüket.
Mint általában, ezek a legutóbbi válaszok sok új kérdést vetettek fel. A mágneses szenzorok
jelenléte olyan változatos lényekben, mint a baktériumok, a méhek és a madarak – a mágneses
szervekkel rendelkező fajok aktuális száma huszonhét, köztük három főemlős – azt sugallja, hogy
mágneses érzékelés az élet kezdetétől fogva létezett, és talán azok a lények, amelyeknek sokat kellett
jönni-menni, ezt csak tökéletesítették. Mindegyik állatnak ugyanolyan érzékelői vannak, és mindig
ugyanazt a funkciót szolgálják? Az idegrendszer hogyan olvassa ki az információt a kristályokból és
miként fordítja le irányokra? A Föld mezőinek mely aspektusát érzékelik ezeket a szervek?
 Keeton különös dolgot fedezett fel a galambok repülési szokásaiban. Amikor vizuális szabályok
alapján, a nap-iránytűjük szerint repültek, köröztek egyet, tájékozódtak, majd egyenesen Ithaca felé
vették az irányt. De a mágneses iránytű használatakor a madarak nyugat felé repültek az elengedés
pontjától, amíg el nem jutottak az Ontario-tóhoz, északi irányban Ithacától. Ezután, ahogy a
szárazföld eltűnt előlük, derékszögű balkanyart vettek és pontosan követték a hazavezető meridiánt.
Keeton ezt nekem ugyan elmondta, de soha nem tette közzé a megfigyelést, mert nem tudta, mit
kezdjen vele. Azt mondta: „Kérdeztem egy fizikustól: … Érintenek valamilyen konkrét mágneses
erővonalat? – Az ember azt mondta – Nem, a mágneses erővonal csupán egy önkényes egyezmény,
amelyet egy mező szimbolizálására és a benne megjelenő [254] anomáliák jelölésére használunk,
ahogyan például a vasérc-lelőhelyeket is jelezzük. Amennyire tudjuk, a vonalaknak nincsenek valós
megfelelőik, és ha lennének is, akkor is változnának mindenhol, ahogyan a földmező is változik."
Akkor a galambok valamilyen térképszerű alakzatot követnek magában a Föld mezőjében, egy
rácsféleséget, mint amilyet ősi idők óta emlegetnek a varázspálcás és a földjós[geomancer] emberek;
valamit amit ma még a SQUID-ünkkel sem találunk? Néhány vándormadár észak-déli irányú
légifolyosójába beiktat egy keleti irányú kerülőt, és a Felső-tó felett a szárazföld eltűnik a szemük elől.
Azért teszik ezt, hogy Mesabi Range vasérc-lelőhelyei ne zavarják meg őket? Gyaníthatjuk, de még
nem tudjuk biztosan.
A legtöbb ember számára természetesen a legérdekesebb kérdés önmagukra vonatkozik: Vajon
nekünk is van egy iránytű a fejünkben?
1979. június 29-én R. Robin Baker, egy fiatal, a bionavigáció Manchester Egyetem-i kutatója
középiskolások egy csoportját rakta buszra a Barnard kastélynál, Leeds közelében, Angliában. Baker
bekötöte szemüket és fülüket, majd mindegyikükre fejpántot rakott. A fejpántok fele mágneseket,
másik fele rézrudakat tartalmazott, amelyeket viselőik mágnesnek hittek. Amikor az önkéntesek
hátradőltek székeikben, hogy koncentráljanak, Baker útvesztőszerű vonalban vezetett át a város kusza
utcáin, majd délnyugati irányba indult az egyenes autópályán. Néhány mérföld után a busz megállt,
és a diákok kártyákra írták tippjeiket az iskola felé mutató irányról. Ezután a gépkocsivezető 135 fokos
fordulatot tett kelet felé indulva egy, az iskolától délkeletre eső helyre, ahol a diákok ismét
megbecsülték az irányt. Amikor a kártyákat elemezték, kiderült, hogy azok a személyek, akiknek a
fején sárgaréz rudak voltak, elég megbízhatóan érzékelték a megfelelő irányt, míg a mágneseket
hordók nem.
Gould és princetoni munkatársa, K. P. Able nemrég próbálta megismételni Baker kísérletét, de
nem jártak sikerrel. Azonban Baker vizsgálata arra a következtetésre vezetett, hogy az önkéntesek
irányérzékét félrevezethették mágneses viharok, a buszon belüli gyenge mágneses terek és/vagy a
Princeton a vidéki Angliához képest jóval nagyobb elektromágneses szennyezése. Baker és
munkatársa, Janice Mather nemrég kidolgozott egy egyszerűbb vizsgálati módszert. Mágneses
interferencia- és fénymentes, fából épült kunyhó közepén a kísérlet bekötött szemű, fülvédős alanyát
súrlódásmentes forgószékre ültették. Miután többször körbeforgatták, az alanynak meg kellett
becsülnie az irányt, ahogy korábban. A több, mint 150 embernél elért, statisztikailag kiegyensúlyozott
siker alapján Baker úgy véli, hogy bizonyította az ember mágneses érzékelésének létezését.
Furcsa módon úgy találta, hogy mindaddig, amíg az emberek nem érzik a napot, sem más
nyilvánvaló jelet, jobban meg tudják ítélni az irányt, ha be van kötve [255] a szemük. Ellenkező
esetben elkezdik racionalizálni a folyamatot, túl kevés bizonyítékból próbálják megbecsülni a helyes
utat, és összezavarodnak. Úgy véli, hogy a mágneses érzék akkor működik a legjobban, ha
öntudatlanul biztosít egy folyamatos irányérzéket anélkül, hogy tulajdonosának mindig tudatában
kéne ennek lennie, így felszabadítván a figyelmet élelem, társ, menedék stb. keresésére.
1983-ban szelektív-árnyékolásos kísérletek során mágneses méréseket végezve Baker és
munkatársai beszámoltak arról, hogy mágneses lerakódásokat azonosítottak közel a toboz- és
agyalapi mirigyhez, a rostacsont üregeiben, a fej közepén, orr mögött, szemek között lévő szivacsos
csontban. Érdekes megjegyezni, hogy az 1970-es évek elején a cseh emigráns biofizikus Zaboj
Harvalik, az USA hadserege Advanced Materials Concepts ügynökségének tanácsadója ugyanerre a
helyre mutatott a két terület egyikeként (a másik a mellékvese), mint a radiesztéziás
képesség[~pálcás földsugárzás mérés] központja.
1984-ben Honoluluban a Hawaii Egyetemen, a Michael Walker zoológus vezette csoport
[single: ?]doménes magnetit kristályokat izolált a sárgaúszójú tonhal és királylazac ugyanezen a
helyen található csontjában. A kristályok olyan alakúak voltak, amelyeket általában csak élő dolgok
által szintetizált magnetit mutatott, nem pedig geológiai folyamatok. A bőséges mennyiségű
idegvégződések beléptek a mágneses szövetbe, és a kristályok olyan láncokban szerveződtek, mint a
magnetotaktikus baktériumokéban. Látszólag mindegyik kristály rögzítve volt a helyén, de külső
mágneses erők hatására kicsit el tudtak fordulni szabadon. A számítások azt mutatták, hogy az ilyen
láncok képesek érzékelni a Föld mágneses mezőjét néhány ívmásodperces vagy néhány méteres
felületi pontossággal. Ez az eredmény tökéletesen egybevágott az azonos, tenyésztett tonhalra
vonatkozó korábbi, „hazatéréses”-tanulmányokkal. Ez a részletes munka, valamint a kapcsolódó
korábbi kutatások azt sugallják, hogy minden gerinces hasonló mágneses szervvel rendelkezik a
rostacsont-üreg területen, és az a gyanúm, hogy ez a szerv is közvetíti a biociklusos időzítő jeleket a
Föld mezőjének mikroimpulzusai felől a tobozmirigynek.
____________________________________________________________________________________
A Mélység Arca

A DNS-úttörő, Erwin Chargaff az élet eredetéről úgy vélte, "egy téma a tudós számára, akiknek
mindene megvan", de ez sokakat közülünk nem (őt magát sem, ami azt illeti) tartott vissza attól, hogy
gondolkozzunk felőle. Számos részletes kép található nyomtatásban arról a bizonyos kezdeti
helyszínről, de a legtöbb ugyanazon elmélet – "meleg leves és villám" – különféle változata. A földi
élet körülbelül 4 milliárd évvel ezelőtt kezdődött, avagy nagyjából 1-2 milliárd [256] évvel azután,
hogy maga a világunk megszületett. A légkör ezután teljesen más volt; leginkább, mint amilyen a
Jupiter ma, főleg ammónia és metán. Ebben a légkörben valamilyen energiaforrás – villám, hő, és az
ultraibolya sugárzás mindegyikét említették már – az egyszerű szerves vegyületek spontán
képződéséhez vezetett. Az óceánokba évezredekig beszűrődve, ezek a vegyületek véletlenül
összefogtak egy még bonyolultabb mintába. Az elmélet szerint ez a folyamat zárt
"protobiontákban"[protocell~protosejt] csúcsosodott ki, amelyek képesek ellenállni más szerkezetek
reaktivitásának, miközben hasonló vegyületek beépítésével fejlődnek.
Ez az elgondolás nagyrészt az S. L. Miller által 1953-ban elvégzett fontos kísérlethez kötődik.
Miller a feltételezett korai atmoszférához – ammónia, metán és vízgőz – nagyon hasonlót pumpált
folyamatosan egy elektromos szikra mellett. Néhány nap múlva volt némi aminosava. Mivel ezek a
DNS, az RNS és az összes fehérje téglái, a bizonyítékok nagyon erősnek tűntek. A későbbi folyamatok
még kifinomultabb molekulákat eredményeztek. A vízben globulákká, apró gömbökké olvadtak,
körülöttük egyfajta membránféleség, amelyeket a biogenezis két legkitartóbb tanulója, A. Oparin
„koacervátum”[összefüggő részecske]-nak, Sidney Fox "proteinoid"-nak nevezett.
Ugyanakkor semmi sem jutott még csak a közelébe sem annak, hogy életben maradjon ezekben a
szikrakamrákban. Sokkal fontosabb, hogy a kísérletek felvetettek két problémát: egy elméletit és egy
gyakorlatit. A leveselméletből kapásból egy nagyon kifinomult entitásnak kellett kijönnie; egy élő sejt,
DNS-t vagy RNS-t használó genetikai rendszerrel. Biológiai fogalmaink szerint semmi sem élhetett
volna e pont előtt, mégis hihetetlennek tűnt, hogy az építőelemek egyesülései véletlenül ilyen
összetett palotát adtak ki anélkül, hogy átmentek volna a sárkunyhó fázisán.
Amikor a melegleves-elméletet először meghaladták, a mechanisztikus vallás ereje teljében volt.
Az élőlények bonyolult gépek voltak, de molekuláris gépek. Azonban a sejt fogalma sokkal egyszerűbb
volt, mint ma. Már nem tekinthető puszta zselés zacskónak, amelynek néhány mester molekula
megmondja, mit kell tennie. Még a legegyszerűbb baktériumok membránja is tekervényesen reagál a
kívülről jövő információra, de a legjobb elektronmikroszkópjaink sem tudtak még olyan szerkezetű
bonyolultságot felfedni, amely megmagyarázta a munkáját.
Volt egy alapvető vegyi probléma is. Minden szerves vegyület két formában – vagy izomerben –
létezik. Mindegyik azonos számú és típusú atomot tartalmaz, de az egyik a tükörképe a másiknak. Az
egyik "jobbkezes", a másik pedig "balkezes". Úgy azonosítják őket, ahogy a fényt meghajlítják egy
oldatban. A dextrorotációs (D) formák jobbra forgatják, míg a levrorotációs (L) izomerek balra törik.
A szerves vegyületek szintetizálásának minden mesterséges módszere – beleértve [257] a szikra-
kísérleteket is – a D és L molekulák nagyjából egyenlő keverékét eredményezi. Azonban minden
élőlény vagy D vagy L formákból áll, fajtól függően, de soha nem mindkettő.
Az első élőlényeket valami váratlan dologként kell elképzelnünk, és nem csak a most körülöttünk
lévők egyszerűbb verzióinak. Nem lehettek sejtek; nem rendelkezhettek DNS-RNS-fehérje-
rendszerrel, élő membránnal vagy idegimpulzus hálózattal.
Megpróbálhatjuk meghatározni az abszolút minimumot – a folyamatokat, amelyeknek
rendelkezésre kell állniuk, mielőtt egy entitást élőnek nevezhetnénk. Lehetőségének kell lenni arra,
hogy információt kapjon a külső körülményekről, feldolgozza és tárolja azokat, hogy az adatok
megváltoztassák a lény ugyanazon ingerre adott válaszát a jövőben. Más szóval kezdettől fogva
egyfajta nyers tudatnak és emlékezetnek kell meglennie. Az életformának képesnek kell lennie arra,
hogy érzékelje a sérüléseket és kijavítsa magát. Harmadszor, számíthatunk arra, hogy valamiféle
ciklikus, talán elsősorban a holdnap cirkadián ritmusára hangolt aktivitást mutatna. Az
önreplikációtól, amely a DNS-alapú elmélet egyik legfontosabb követelménye, el lehet tekinteni. Az a
szervezet, amely tökéletesen képes gyógyítani a sérüléseit, elméletileg halhatatlan. Az élet kritériumai
eszerint foglalhatóak össze, mint szerveződés, információfeldolgozás, regeneráció és ritmus.
Ami vicces a dologban az az, hogy mindezen kritériumok a félvezető kristályok tevékenysége
révén valósulnak meg. A félvezető képesség természetesen számos szerves kristályban előfordul,
ideértve a szilíciumot, az egyik legelterjedtebb elemet és a ritkaföldfémek közé tartozó germániumot.
Ráadásul rendkívül kis mennyiségű szennyező anyagok is drámaian módosítják a kristály elektromos
tulajdonságait a doppingolás során. A föld vulkáni keveredése az áramkezelési tulajdonságok széles
skáláját felvonultató ásványi anyagokat termelt volna, hogy ezzel kezdjük. A legfontosabb, hogy a
félvezető kristályok piezoelektromos, piroelektromos, fotoelektromos és egyéb reakciói analóg módon
szolgálnának a nyomás, a hő és a fény információinak feldolgozására és értékelésére. Ráadásul az
áram ismételt áthaladása néhány félvezetőn keresztül tartósan megváltoztatja az anyag jellemzőit,
hogy ugyanazokat az elektromos válaszokat megkönnyítse a jövőben. A kristályrács mentén mozgó
elektronokat elkerülhetetlenül geocelesztiális[geocelestial/”földi és égi” – nem találtam sem pontos
magyar kifejezést, sem angol értelmezést] ciklusok formálták volna a Föld elektromágneses mezőiben,
valamint a közelben lévő más hasonló kristályos szervezeteket körülvevő mezők is – hogy megkapják
az idő érzetét, valamint a szomszédokkal kapcsolatos információkat. Az áramok is azonnal tükrözték
volna az anyagveszteséget, és úgy irányították volna a tartalékban lévő atomokat, hogy helyreállítsák
az eredeti szerkezetet. Az elmélet, hogy egyes kőzetek egymilliárd vagy még több év alatt, fokozatosan
elkezdenek érzékennyé válni a környezetükre, növekednek, megtanulnak "fájni", amikor egy
lávafolyás vagy kénes eső lemarja csúcsaik egy részét, lassan [258]újjáépülnek, egészség és élet lüktet
bennük, akár folyadékkristályos állapotba fejlődve kiemelkednek kőfészkükből, mint Kadmosz
sárkányfogai vagy a gyíkok M. C. Escher egyik képén – mindez tán bizarrnak látszik. Mégis, ez nem
sokkal furcsább, mint elképzelni ugyanazt a transzformációt egy csepp levesnél. A változás valahogy
megtörtént.
Ennek az elméletnek a legnagyobb akadálya, hogy elfogadja azt az elképzelést, hogy az élet száraz
állapotban fejlődhet, akár az óceánokból kilépve, akár az alattuk lévő kőzetekben. Az 1960-as évek
közepétől valószínűbbnek tűnt, miután az angliai bristol-i egyetemen H. E. Hinton felfedezte, hogy
van legalább egy organizmus, amely életének egy részét folyékony víz nélkül tölti. A Szahara egyes
legyei a ritka esőzések által létrehozott apró pocsolyákba rakják petéiket. A lárvák több
metamorfózison mennek keresztül a vízben, amelyet szinte mindig megzavar a pocsolya vizének
párolgása. Bár teljesen kiszáradtak, egy olyan állapotban, amelyet Hinton kriptobiózisnak nevezett el,
hónapokat vagy éveket is túlélnek a következő esőzésig, amikor is ott folytatják, ahol abbahagyták. A
lárvák gyorsan száradnak ki, és évekig lehet őket tárolni egy vákuumos palackban. A vízbe helyezve
pár perc alatt feltámadnak. Ha egy lárvát aktív állapotában kettévágunk, hat perc kell, hogy
elpusztuljon. Ha a darabok az első percben gyorsan megszáradnak, évekig lehet őket a polcon tartani,
de amikor visszatesszük a vízbe, a fennmaradó öt perces életüket még kitöltik. A józan észtől eltérően
úgy tűnik, hogy ebben az esetben az életnek nincs szüksége vízre, a halál viszont nem következhet be
nélküle.
Megszabadulván a víz-egyenlő-élet feltevéstől, a kristályelmélet hihetőbbé válik. A fiatal bolygó
körülményei a kristályerdőknek kedveztek: meleg volt; a vulkánok folyamatosan új anyagokat
robbantottak a turbulens gázok sűrű, sötét takarójába. Azonban a kristályoknak még külső energia
kellett volna ahhoz, hogy leküzdjék a nem élő anyagok entrópiáját. Nem túl nehéz elképzelni, ahogy a
kezdetektől fogva beléjük épített szervező elvvel másfajta molekulákat szereznek, ideértve az égből
esőző és a vizekben szétoszló szerves anyagokat. Ezután az élet már ment a maga útján, kifejlesztve a
biokémiát, ahogyan azt ma ismerjük – a genetikai rendszerrel és a szexualitás nyilvánvaló
következményeivel –, amely az összes ma élő, vagy a kövületekből megismert teremtmény alapja.
Mégis, szükségünk van egy energiaforrásra az átmenethez. A villámlás nem működik ebben az
összefüggésben. Szükségünk van továbbá a kizárólag bal- vagy jobbkezes molekulák magyarázatára
is.
1974-ben F. E. Cole és E. R. Graff New Orleans-ból elméleti elemzést készített a prekambrium-
kori Föld elektromágneses mezőjéről, amely mindkét igényt kielégítette. Arra a következtetésre
jutottak, hogy mivel a légkör akkoriban sokkal nagyobb [259] volt, az ionoszférát is sokkal távolabbra
kellett tolnia kifelé, mint ma, egészen a Van Allen-övezetbe. A Földnek két koncentrikus, az
atmoszféra felső része és a felszín gömbjéből álló elektromágneses rezonátora lett volna. Ma
ugyanúgy, ahogy a múltban a Föld impulzusos mágneses mezeje keveredik a napszéllel, nagy
áramokat indukálva a Van Allen-övekben. A prekambriumi korszakban azonban a Van Allen-övek
áramának ingadozása viszont hatalmas áramokat generált volna a közeli ionoszférában. Mivel a Föld
fémes magja kiváló vezető, az ionoszferikus áramok kapcsolódtak volna hozzá, óriási és állandó
elektromos kisülést okozva keresztül a légkörön a Földbe. Ezenkívül, mivel a mag körüli távolság
körülbelül akkora volt, mint az elektromágneses energia 1 hullámhossza 10 ciklus per másodpercnél,
avagy körülbelül 30,000 kilométer, ez a töltés 10 Hz-en pulzált volna a rezonáns üregben, ami
magában foglalta az egész légkört és a teljes felszínt. Közvetlen elektromos energia ellátás helyett ez a
töltés nagy mennyiségű hőt, ultraibolya sugárzást és infrahang (vagy nyomási) hullámokat
eredményezhetett, amelyek mindegyike elősegítette volna a különböző kémiai aktivitást.
Az ilyen sűrű és elektromosan feltöltött légkör kétségtelenül nagy mennyiségű aminosavat és
peptidet eredményezett volna. Ahogy összejöttek a levegőben és a vízben, láncszerűen kapcsolódva,
hogy fehérjéket és nukleinsavakat hozzanak létre, az elektromágneses erő vektorai előnyben
részesítették volna akár az egyik vagy a másik irányba csavarodó spirális alakzatokat, attól függően,
hogy a reakció az északi vagy a déli féltekén történt-e. 1981-ben W. Thiermann és U. Jarzak találtak
közvetlen bizonyítékokat erre az elméletre szerves vegyületek állandó mágneses térben való
szintetizálásával. A mező orientációjának megváltoztatása nagy terméshozamot eredményezett D-
vagy L-formából.
Előfordulhat, hogy Cole és Graf hipotézisét egy másik helyen lehetne tovább tesztelni a
naprendszerben – a Jupiter Nagy Vörös Foltján. Ez az állandó hurrikán, amelynek a szeme elnyelné a
Földet, folyamatosan bámulatos elektromos kisüléseket bocsát ki egy olyan légkörön keresztül,
amelyet a prekambriumi időszakra feltételezünk. Lehet, hogy épp szerves vegyületeket szintetizál és
tölti fel energiával az életre való átmenetet még most is.
A Földön minden entitás, amely a 10 hertz-es töltésen alakul ki – az összes leszármazottjával
együtt – ugyanazon a frekvencián rezonálna, vagy rendkívüli érzékenységet mutatna rá, még azután
is, hogy az eredeti energiaforrást leválasztják. A 10 hertz-es övezet a legtöbb életforma számára
továbbra is kiemelkedően fontos maradna, mint ahogyan marad is. Mint már említettük, ez az EEG
elsődleges frekvenciája minden állatban, és felhasználható a normális cirkadián ritmusok
visszaállítására a Föld, a Hold és a Nap szabályos mezőiről leválasztott emberekben. A kaliforniai
Loma Linda VA kórházban William Ross Adey megállapította, hogy a körülbelül ugyanolyan
frekvenciájú [260] mágneses mezők alkalmasak a majmok viselkedésének számos, alapvető módon
való megváltoztatásához, amelyeket a következő fejezetben részletesebben ismertetünk. A Cole és
Graff-elmélet azt is sugallja, hogy az élet szikrája hogyan kapcsolta ki magát. A töltések árama
megszűnt volna, amikor a légkör fokozatosan lecsökkent a könnyebb gázok elszivárgásával és az
ammónia és a metán szerves vegyületekké való szerveződésével. Amint ez megtörtént, az ionoszféra
fokozatosan leereszkedett, és elvált a Van Allen-övektől. Az ionoszférikus áramok túlságosan kicsik
lettek volna ahhoz, hogy összekapcsolódjanak a Föld magjával, a légköri üreg pedig túl kicsi ahhoz,
hogy a mag előírt frekvenciájára rezonáljon. Ezen a ponton a csatlakozót kihúzták, de az élet már
javában úton volt. A fejlettebb teremtmények versenyétől eltekintve az energiaforrás elvesztése
magyarázatot adhat arra, hogy miért nem látjuk ma az átmeneti formák maradványait, ahogy még
mindig kiemelkednek az élettelen anyagból.
Az élet teremtésének ez a szilárdtest-elmélete több egy izgalmas képnél a születésünkről egy
szikraesőben. Ez elvezet a biológia egy másik nagy rejtelmébe – amely az idegrendszerek kifejlődése
–, ésszerű lépések sorozatával. Először egy kristályos protobionta lett volna, molekuláris rácsán
keresztül továbbítva információt. Ahogy az első sejtek kifejlődtek, elképzelhetünk mikrokristály-
láncokat, majd szerves polimer-láncokat, félvezető áramok formájában közvetítve információt. Bár az
élő szöveteken keresztül történő elektrontovábbítás pontos mechanizmusa egyelőre messze nem
világos, szinte minden szerves anyag mutat piezoelektromos jellemzőket, valamint a félvezetés összes
többi jellemzőjét is. Továbbá, az 1970-es évek egyik kísérletsorozatában Freeman Cope, a
haditengerészet biofizikusa Szent-Györgyi munkájára építve többféle élő anyagnál tapasztalt
szupravezetést, szobahőmérsékleten. A szupravezetőkben előidézett rövid áramok már évek óta
folynak bennük csökkenés nélkül, de a jelenséget eddig csak abszolút nulla fok közelében figyelték
meg. Bár Cope munkája még mindig előkészítő jellegű és meg nem erősített, de talált olyan
elektromágneses adatokat, amelyek megfelelnek a szupravezetési képességnek, mégpedig a
következőknél: E. coli baktériumok, a béka és a rák idegei, az élesztő, a tengerisün petéi, az RNS-
molekulák, a melanin pigment és a lizozim enzim.
Bármelyek legyenek is a szállító rendszer pontos részletei, az első többsejtű organizmusok
valószínűleg olyan sejthálózatokkal rendelkeztek, amelyek hasonlatosak voltak az első egyszerű
sejthez. Később ezek a hálózat-sejtek szakosodhattak DC-hordozó feladataikra, szincíciává
kapcsolódva, hogy elkerüljék a sejtek közötti csomópontok nagy ellenállását. Valahol út közben egy
központi feldolgozó állomás és információs raktár alakulhatott volna ki. Ugyanakkor [261] külön
bemeneti és kimeneti vonalak jelentek meg, és az egyenáramú rendszer közeledett a specializáció
csúcsához, mivel sejtjei a glia, ependima és a Schwann-sejtek prototípusaivá fejlődtek. Nagyjából ezen
a ponton az összetettebb információ kezelésére szolgáló nagysebességű digitális impulzusrendszer
kezdett kialakulni a régi rendszerből. Ma minden többsejtes állatnak van ilyen típusú hibrid
rendszere, amelynek bonyolultsága legalább még néhány generáció neurofiziológus számára tudna
munkát adni.
____________________________________________________________________________________
Az Evolúció Keresztútjai
A Cole és Graf-elméletnek van egy alapvető követelménye. A Föld mágneses mezeje polaritásának a
rezonáns periódus alatt ugyanolyannak kell lennie. Ellenkező esetben jobb és bal izomerek keverékei
lenne a szövetekben. Amennyire meg tudjuk ítélni, a mező a prekambriumi időkben tényleg állandó
maradt, de bőséges bizonyítékunk van arra, hogy a pólusai többször fordultak meg az elmúlt fél
milliárd év alatt. A változás minden alkalommal egybeesett számos faj kihalásával.
A geomágneses emlék két helyen van rögzítve: mágneses ásványokat hordozó vulkáni eredetű
kövekben és az óceáni talaj üledékében. Az olvadt kőzetben lévő mágneses részecskék szabadon
mozoghatnak és összehangolódnak az uralkodó mágneses térrel; aztán ahogy a szikla hűl, a helyükre
fagynak. Ugyanígy az óceán talajára rakódó mágneses részecskék tükrözik a mező tájolását a
lerakódás időpontja szerint. Az óceán üledékei és a sziklák, amelyekké végül is váltak, sok millió év
zavartalan mágneses kronológiáját adták a számunkra, míg a későbbi zavargások során meg nem
bolygatott viszonylag kevés vulkáni réteg még korábbi időkbe is enged egy-egy bepillantást.
A pólusváltások nagyon gyorsan történnek, a geológiai idő szempontjából. A mező erőssége
néhány ezer év alatt átlagosan a felére esik. Majd egy újabb ezer év kell a pólusok helycseréjéhez;
ezután a mező még néhány ezer éven belül visszanyeri normális erejét. Mindent egybevetve, a
változás körülbelül 5000 évig tart. Az 1960-as évek elején, amikor a váltást először fedezték fel, a
geofizikusok úgy vélték, hogy a mágneses mező teljesen eltűnik a pólusváltás során. Így azt hitték,
hogy a nagy energiájú ultraibolya és a kozmikus sugárzás ellenében védő elektromágneses ernyő
hiánya nagyléptékű kihalásért lenne felelős. Ezek a "nagy halálozások" régóta zavarba ejtették a
paleontológusokat. Hamarosan egy sugárállatka[radiolarian] faj eltűnése került összefüggésbe egy
mágneses mező-váltással. A sugárállatkák [262] mikroszkopikus planktonok kemény, meszes
csontvázzal. Mindegyik fajnak jellegzetes, bonyolult alakja van, így azok maradványai könnyen
olvasható, összefüggő dokumentumok az üledékekben. 1967-ben James D. Hayes és Neil D. Opdyke a
Columbia Lamont-Doherty Geológiai Obszervatóriumában nyolc sugárállatka-faj eltűnését írták a
pólusváltások számlájára. Mindegyik faj széles körben elterjedt volt és nagyszámú; minden kihalás
hirtelen történt, a populáció korábbi csökkenése nélkül. A "sugárzásgát"-elmélet bizonyítottnak tűnt.
Ugyanakkor azóta megtudták, hogy a mező ereje csak a felére csökken, ami nem elég a Van
Allen-övek és az ionoszféra védőerejének drasztikus gyengüléséhez. Ráadásul a sugárállatka
populációk több méter mélyen élnek a víz alatt, amelynek amúgy meg kéne védenie őket a
sugárzástól. Hayes azóta megrajzolta az aktuális ismeretek kevésbé specifikus körvonalait, amely
szerint: Ahogy az állatok az evolúció során egyre inkább specializálódtak, egyre érzékenyebbé is
váltak a váltások egyelőre ismeretlen, halálos hatásaira. Hosszú, váltás nélküli időszakok – a nyugalmi
periódus néha több tízmillió évig tart – úgy tűnik, hogy olyan fajok nagyszámú megjelenését
eredményezik, amelyek különösen érzékenyek a hatásra, és a következő póluscsere ki is gyomlálja
őket.
Két, különösen nagymértékű kihalásról tudunk. Az egyik a permi időszak végén, mintegy 225
millió évvel ezelőtt elpusztította az akkor élő állatfajok felét a protozoától a korai hüllőkig. Ugyanez a
függöny hullott a dinoszauruszok korára a kréta korszak végén, mintegy 70 millió évvel ezelőtt.
Mindkét esetben a mágneses pólusok forgása hosszú nyugalmi idő után folytatódott. Sok, kevésbé
nagyszabású kihalási időszakot is rögzítettek a fosszilis felvételek, és lettek összefüggésbe hozva a
mezők megfordulásával. Legutóbb J. J. Sepkoski Jr. és David M. Raup a Chicagói Egyetemről számolt
be arról, amit a legnagyobb kihalások egy 26 millió éves ciklusának gondolnak. Ha hipotézisük
megáll, lehet, hogy bizonyos nap- vagy galaktikus hatás befolyásolja a mágneses forgást a maximális
pusztító hatás érdekében.
Azt csak feltételezhetjük, hogy a földi mezőnek meghatározó szerepe volt az élet kezdetén, de
1971-re tulajdonképpen biztosak lettünk abban, hogy a polaritás változásai a fajok „megmetszésével”
alakították az élet fejlődését. Abban az évben egy, a Lamontban tartott privát találkozóra hívtak, hogy
beszéljünk a váltásokról – az egyedüli orvost biológusok és geofizikusok közé. Abban az időben csak
elmélkedhettünk afelől, hogy hogyan történt a kihalás. Nem volt még működőképes elméletünk arra,
hogy milyen, a Földön belül bekövetkezett változások okozták a fordulatot, vagy hogy a folyamat
miként befolyásolta a mikroimpulzusokat és a mező egyéb aspektusait. Minden, amiben meg tudtunk
egyezni az volt, hogy alighanem minden vonatkozásában változások történtek – és a tudásunk azóta
sem gyarapodott túl sokat. [263]
A pólusváltás olyan lassan történik, hogy az élő dolgok könnyen alkalmazkodhatnak hozzá; a
mező erejének 50 százalékos visszaesése szintén elég lényegtelennek tűnik. Mivel azonban tudjuk,
hogy a mikroimpulzusok szabályozzák a biociklusokat, ideértve a mitózis ritmusának időzítését is,
frekvenciájuk jelentősebb változása katasztrofális lehet. A mesterséges, rendkívül alacsony
frekvenciájú mezőkre vonatkozó kísérletek (lásd a 15. fejezetet) azt mutatták, hogy a rezgés a
normálishoz közeli, de annál enyhén gyorsabb, kb. 30 és 100 Hz közötti tartományú üteme drámai
változásokat okoz a sejtciklus idejében. Ez zavarja az embrió normális növekedését, és hajlamossá
teheti a rendellenes, rosszindulatú sejtburjánzásra. Ha egy geomágneses váltás emeli a
mikroimpulzusos frekvenciákat ebben a tartományban, a sejtszaporulati hibák sok generáción
keresztüli felhalmozódása valóban kihaláshoz vezethet.
Azonban nem tudunk előrejelzést készíteni. A fordulatok úgy tűnik, hogy változatos
időközönként, ötvenezer évenként az egyik időszakban, néhány milliónként egy másikban. Úgy tűnik,
hogy az utolsó körülbelül hétszázharmincezer évvel ezelőtt esett. Számos tudós, aki értelmezte a
NASA MAGSAT-műholdjának adatait, valamint a tavak üledékében lévő mágneses részecskékkel
kapcsolatos mérésekét, jelezte, hogy a Föld mágneses mezeje az utóbbi néhány ezer évben
folyamatosan csökken. Ha ez így van, előfordulhat, hogy már befelé megyünk a következő váltásba, de
az is lehet, hogy csupán a mező rövidtávú módosulásainak egyikét tapasztaljuk.
Nem lehetünk biztosak abban sem, hogy milyen súlyos lenne számunkra egy váltás. Egyes
emberszabásúak túléltek már ilyeneket a múltban, de van egy további okunk arra, hogy ezúttal
nyugtalanok legyünk. Ha most egy váltás történik, akkor ez lesz az első, amikor a normál mezőt
beszennyezi a mi saját elektromágneses kisugárzásunk, és ezek közül a legerősebbek, az 50 - 60 Hz-
esek pont a "veszély-sáv" közepére esnek, ahol is a növekedési szabályozókkal való interferenciára
lehet számítani.

A mező adta, ugyanakkor a mező el is veszi. Ha kibírjuk az erősödés következő csúcsáig, tán
profitálhatunk az elektromágneses bölcsesség finom infúziójából. Egy eredeti elmélet, amelyet Francis
Ivanhoe – két egyetem farmakológusa és antropológusa San Fransisco-ban – nemrégiben vetett fel,
azt sugallja, hegy ez igen fontos lehetett a fejlődésünk szempontjából.
Ivanhoe statisztikai elemzést végzett az összes ismert paleolitikumi emberi koponya
agytérfogatáról, és összevetette a növekedést a mágneses tér erősségével, valamint az emberi
kultúrában történt főbb előrelépésekkel ugyanezen időszak alatt. Ivanhoe az agy-méretének
robbanásszerű növekedését találta a 380.000-től 340.000 évvel ezelőttig tartó időszakban, majd
ismét, az 55.000-től 30.000 évvel ezelőttig tartóban. Mindkét időszak nagy jégkorszakokkal,
pontosabban a Mindel-lel és a Würm-mel esett egybe; [264]ezek ugyanakkor olyan korszakok voltak,
amikor kiemelkedő előrelépések történtek az emberiség történelme tekintetében is – a homo erectus
elkezdte használni a tüzet a Mindel korai szakaszában; megjelenik a homo sapiens sapiens (cro-
magnon-i ember) és fokozatosan elfogy a neanderthal-i (homo sapiens) a Würmben. Két másik
jegesedés ugyanabban a periódusban - a Ganz körülbelül 1.200.000 - 1.050.000 évvel ezelőtt,
valamint a 150.000-100.000 évvel ezelőtti Riss - nem eredményezett ilyen nyilvánvaló előrelépéseket
az emberi evolúcióban. Ezenkívül abban is különböztek a másik kettőtől, hogy az átlagos
geomágneses mező intenzitása jóval alacsonyabb volt.
 Ivanhoe közvetlen kapcsolatot feltételezett a mágneses mező és az agyban lévő, a növekedési
hormont szabályozó útvonalakon keresztül, amely magyarázhatja a hirtelen evolúciós fejlődéseket.
Úgy véli, hogy a hippokampusz, az agy halántéklebenye egyik szekciójának a része az
elektromágneses energia átalakítójaként működik. A hippokampusz egy darabja, az Ammon-szarv –
egy erős áram által irányított egyirányú idegpálya íves szerve – képes lehet értelmezni a mező
erejének a változásait; az információt egy jól dokumentált, agyboltozat[fornix] nevű idegpálya-köteg
táplálja a hipotalamuszba, és így az agyalapi mirigy elülső lebenyébe, ahol a növekedési hormon
képződik. Ismeretes, hogy a terhesség alatt a hormon nagyobb mennyisége növeli az agykéreg
méretét és az idegsejtek számát az utódokban az egyéb agyi részekhez képest. Ivanhoe megjegyzi
továbbá, hogy a hippokampusz és kapcsolatai a hipotalamusszal az agy olyan részei közé tartozik,
amelyek sokkal nagyobbak az embernél, mint a többi főemlősben. Az elképzelés további támogatást
nyer abban a tényben, hogy a hippokampusz neurális aktivitása elektromos stimulációval növekszik,
és a maximumát 10-15 cikluson/másodpercnél éri el, amely a jelenlegi mező meghatározó
mikroimpulzus-frekvenciája vagy kissé még afölött. Fejlődésünk legerősebb formálójáról kiderülhet,
hogy egyben a legszelídebb is; olyan erő, amely teljesen láthatatlan számunkra.
____________________________________________________________________________________
Hallás Fülek Nélkül

Átvettük, hogy a Föld, a Hold és a Nap elektromágneses mezői milyen hatással vannak az életre. A
következő fejezetben elgondolkodunk a gépeinkből eredő mesterséges mezők hatásáról. Ugyanakkor
valószínűleg van egy másik interakció is, amelyről sokkal kevesebbet tudunk: arról a hatásról van szó
amelyet az élőlények biomagnetikus mezői kifejtenek más teremtményekre. Ha egy idegrendszer
képes volna érzékelni egy másiknak a mezőjét, akkor hatalmas lépést tennénk az érzékszerveken túli
érzékelés felé.
A furcsa dogmát követve, hogy „amit nem értünk, nem [265] létezhet”, a mainstream tudomány
a pszichés jelenségeket elutasítja, téveszméknek vagy csalásoknak bélyegezve ezeket egyszerűen
azért, mert ritkábbak, mint az alvás, álmok, emlékezet, növekedés, fájdalom vagy öntudat, amelyek
mind megmagyarázhatatlanok hagyományos kifejezésekkel, de túl gyakoriak ahhoz, hogy tagadják
őket. Ötven évvel ezelőtt, amikor J. B. Rhine a Duke Egyetemről először publikálta kártya-kitalálós
kísérleteinek eredményeit, a tudósok lelkesen vitáztak róla és kísérleteztek a témával néhány évig.
Aztán, bár a Rhine munkájának megerősítésére irányuló kísérletek legalább 60 százaléka is jobb-a-
véletlennél eredményeket ért el (egy replikációs arány, amely jobb, mint a pszichológia legtöbb
területén), a nyitottság valahogy eltűnt. A második világháború óta komoly parapszichológusokat
üldöztek ki a tudomány fórumáról. Az 1950-es években például a Science és a Nature egyaránt
támadta Rhine és S. G. Soal (egy korai pszí-kutató a londoni egyetemen) bizonyos eredményeit. Ma ez
a magatartás talán már múlóban van. G. R. Price, a pocskondiázó szerzők egyike 1972-ben bocsánatot
kért a Science-ben, és mindkét folyóirat alkalmanként elkezdte befogadni a pszichikai kutatásokról
szóló eseti beszámolókat, bár továbbra is elsősorban negatív megállapításokra szorítkoznak. Amint a
klíma elkezdett megváltozni, néhány kutató az elektromágneses mezőkben kereste az extraszenzoros
érzékelés lehetséges alapjait.
Az eddigi eredmények pont annyira nem meggyőzőek, mint a bármely más megközelítésből
származóak. 1978-ban E. Balanovski és J. G. Taylor különféle antennákat, bőrelektródákat és
magnetométereket használt fel, hogy vizsgáljanak számos, maguknak paranormális képességeket
tulajdonító embert. Nem találtak elektromos vagy mágneses mezőket, amelyeket kapcsolatba lehetett
volna hozni sikeres telepátia-kísérletekkel. 1982-ben, Robert G. Jahn, a Princeton mérnöki
fakultásának dékánja összeállította az elektronikus berendezések leglenyűgözőbb akkumulátorát,
amelyet addig valaha is alkalmaztak a témában. A mentális képességek egyértelmű hatásait látta az
interferométer kijelzőin, a nyúlásmérők eredményén, együtt a távérzékeléssel kapcsolatos kísérletek
pozitív eredményeivel. A teszteket azonban nem lehetett megbízhatóan megismételni, az eredmények
változni látszottak a kutató és az alany hangulatainak függvényében, és talán más, mérhetetlen
környezeti tényezőkkel együtt is. Az attitűddel kapcsolatos függőség – a kísérletek gyakrabban
működtek a „hívőknél”, mint a kétkedőknél – a kezdetektől fogva mérgezte a pszichikai kísérleteket.
Jóllehet Jahn nem talált világos választ az elektromágneses tényezőkre vonatkozóan, mégis arra a
teljesen alábecsült megállapításra kellett jutnia, hogy "... ha a helytelenül végrehajtott kutatásokat és
az érvénytelen bírálatokat figyelmen kívül hagyjuk, a pszichés jelenségek megmaradó, felhalmozott
bizonyítékai kísérleti megfigyelések egész sorozatát fogják át…, amelyek egy filozófiai dilemmává
állnak össze."
Nem szabad elfelejtenünk, hogy a biomezőkkel kapcsolatos kutatásunk még mindig
gyerekcipőben jár. Csak egy évtized telt el azóta, hogy a SQUID lehetővé tette számunkra, hogy
egyáltalán megtaláljuk a mágneses [266]mezőt a fejünk körül. A galambok mágneses detektora
ezerszer érzékenyebb, mint a legmodernebb eszközök. Azt is tudjuk, hogy a félvezető áramok és a
külső mágneses terek kölcsönhatása több ezerszer nagyobb, mint a vezetékben lévő áramoké, és a
mérnökök olyan mikroszkopikus eszközöket fejlesztettek ki, amelyek ezerszeres vagy annál nagyobb
mértékben növelik ezt az érzékenységet. Az elektronmikroszkóp korábban nem sejtett komplexitású
kristályszerkezeteket mutatott nekünk minden élő sejtben, amelyek funkciói felől csak találgatni
tudunk. Mostanra lett néhány bizonyíték arra, hogy a pszichés szándék befolyásolhatja az áram
folyását a szilárdtest eszközökben, így már közelíthetjük azokat az energiaszinteket, amelyeken az
extraszenzoros tényezők működnek. Mivel minden élőlény generál egy gyenge elektromágneses
mezőt, és mivel sokan, ha nem is mindegyik, érzékeli a Földét – a kommunikáció ezen a csatornán
keresztül továbbra is erős lehetőség. A Védelmi Minisztérium keményfejű fegyvertervezői sokmilliárd
dollárt felemésztő kutatásának utóbbi eredményei még egy újabb ok, amiért a nyilvánosság előtt
dolgozó tudósok nem utasíthatják el az ötletet.
Mindig óvatosnak kell lennünk, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk a megfigyelésre, mint az
éppen aktuális elméletekre. Emlékeznünk kell arra, hogy még nem értjük teljesen a mágnesességet.
Most úgy tűnik, hogy a két mágneses pólussal rendelkező domén talán nem a legkisebb mágneses
egység. A fizikusok ma azt állítják, hogy léteznek mágneses monopólusok, amelyek csak egy pólus, az
észak vagy a dél karakterisztikájával rendelkeznek. Igazság szerint van is néhány kísérleti bizonyíték a
létezésükre. Néhány elméleti szakember még tovább megy, elképzelve egy eddig ismeretlen jellegű
mágnesességet, a fényhez hasonlóan hullámok és monopólus részecskék kompozitjaként. Az
élőlények képesek lehetnek kölcsönhatásba lépni egy ilyen hatalmas energiával.
Bármilyen hasonló üzenőrendszernek legalább két nagy nehézséget kellene az evolúció során
legyőzni. Saját villamosmérnöki tapasztalatunk azonban olyan működőképes megoldásokat javasol,
amelyeket talán az élet is alkalmazott.
Az egyik probléma az, hogy a biomezők ereje jóval kisebb a Föld mezőjénél. Ezért bármely egyes
lénytől származó input zajba ágyazódik. Ez egy általánosan ismert akadály a távközlésben, és több
módon is meg lehet kerülni. A legegyszerűbb, ha a küldő és a vevő egyaránt egy adott frekvenciára
van korlátozva – tehát azt a frekvenciát tudja fogni, a többit pedig nem érzékeli. Egy ilyen zárt
rendszer magyarázhatja, hogy a spontán ESP-tapasztalások miért rokonok vagy közeli barátok között
fordulnak elő leggyakrabban. Eszközeink érzékenysége egy nap arra a szintre fejlődhet, ahol a
biomágneses mezők egy tetszőleges frekvenciájára tudunk hangolódni, így ugyanolyan közvetlenül
kísérletezhetünk az ESP-vel, mint ahogyan most a rádióval.
Egy másik elméleti nehézséget az a tény jelenti, hogy a pszichés átvitel erőssége nem látszik
csökkenni a távolsággal. Az elektromágneses mező egy állat idegrendszere körül viszont
elképzelhetetlenül [267]kicsi, és gyorsan csökken. Azonban a rendkívül alacsony frekvenciájú
(Extremely Low Frequency – ELF) átvitelek rendelkeznek egy sajátos tulajdonsággal. Az ionoszférával
való kölcsönhatásuk miatt ebben a frekvenciatartományban (0,1-100 ciklus/másodperc) még a
gyenge jelek is körbe tudják járni a Földet anélkül, hogy megszűnnének. Ha egy belső
frekvenciaválasztó működik ezen a sávon belül, a vételnek a Föld bármely pontján ugyanolyannak kell
lennie.
Ezidőtájt a DC-perineurális rendszer és annak elektromágneses mezeje a parapszichológia
egyetlen olyan elmélete, amely alkalmas a közvetlen kísérletezésre. És szinte minden ilyen jelenségre
hipotéziseket ad, kivéve a látnoki képességeket. A telepátia adás és vétel lehet az ELF-rezgések egy
biológiailag programozott csatornáján keresztül a perineurális rendszer elektromágneses mezőjében.
A radiesztézia a föld alatt lévő víz vagy ásványi anyagok elektromágneses mezőjének tudat alatti
érzékelését foglalhatja magába, amely elképzelésnek ötvenes évekbeli orosz kísérletek adhatnak némi
alapot. Nyikolaj N. Szocsevanov, jelenleg a Szovjetunió Földtani Minisztériumánál, azt fedezte fel,
hogy negyven radiesztéta pontossága legalább háromnegyeddel csökkent, amikor a csuklójuk köré
tekert egy vezetéket, amelyben áram folyt, vagy a fejük közelében tartott egy patkómágnest.
Még talán a biológiai félvezetők adhatnak egyfajta magyarázatot az aurára, amelyről gyakran
számolnak be az "érzékenyek" az élőlények körül. Régóta folyik az elmélkedés arról, hogy ez a
"fényudvar"[halo] egy elektromágneses biomező megnyilvánulása lehet. A nagyfeszültségű
fényképezés (Kirlián-módszer) azon jellemzője, hogy olyan képet készít, amely megfelel az aura-
leírásoknak, felkeltette a reményt, hogy a technika a pszichikai jelenségek egy bizonyos aspektusát
láthatóvá teheti olyan módon, hogy elősegítse a kísérleteket. Ennek a lehetőségnek köszönhetően a
laborunk a 1970-es évek közepén vizsgálta a Kirlián fotózást.
Gyönyörű képeket kaptunk, amelyek reagálni látszottak a vizsgált szervezet egészségének
változásaira. Azonban az eljárás megbukott egy döntő teszten. Ha a Kirlián-fénykör valóban a
biomező vagy az élet más alapvető aspektusának egyfajta megnyilvánulása volt, akkor el kellett volna
tűnnie, amikor a lefényképezett szervezet elpusztult. Fájdalom, de nem ezt tette. A kép nem változott,
ameddig a halott test víztartalma állandó maradt. Rájöttünk, hogy a képek teljes egészében egy
egyszerű fizikai eseménynek, a koronakisülésnek köszönhetőek. Ez akkor következett be, amikor egy
nagyfeszültségű elektromos mező felbontotta a levegőmolekulákat a Kirlián-készülék két
kondenzátorlemeze között. A levegőben lévő vízgőz mennyisége megváltoztatta a feszültséget,
amelyen ez megtörtént, és a színes filmen különböző színű és méretű fényudvarokat hozott létre.
Nem találtunk bizonyítékot arra, hogy a Kirlián-kép kapcsolódott volna az élet állapotához. Azt sem
tapasztaltuk, hogy ez esetleg egy "képernyő" lenne, amely valamilyen láthatatlan mezőt vagy aurát
jelenít meg – egy másik lehetőség, amelyet felvetettek. Ez nem azt jelenti, hogy az aura, amelyet egyes
emberek érzékelnek [268] más organizmusok körül, egy képzeletbeli valami. A folklórban megjelenő
dolgokról gyakran kiderül, hogy tényeken alapulnak. A test mágneses mezeje azonban túl gyenge
ahhoz, hogy ezt a jelenséget magyarázhassa. Biomezőink, még ha sokszor erősebbek lennének is,
valószínűleg nem lehetnének képesek fényt kibocsátani, de az agyban egy megfelelően érzékeny
mágneses detektor, ha van idegi kapcsolata a látókéreggel, bizonyos értelemben képes lehet „látni” a
mágneses mezőt. Hasonlóképp, az űrhajósok "látják" a Cserenkov-sugárzást – fényvillanásokat,
amelyeket a nagy energiájú kozmikus sugarak retinán való átjutásához kötnek.
Másrészről az aura lehet akár szó szerint egyfajta fény, talán olyan frekvenciákon, amelyek
néhányak kivételével mindenki számára láthatatlanok. A fénykibocsátó diódák felfedezése még
mindig nem egy túl régi dolog. Ahogy emlékezhetnek rá, rájöttünk, hogy a csont éppenséggel pont
ilyen tulajdonságokkal rendelkezik. Ennek a kísérletnek az a lényege, hogy bizonyítja, a csont
félvezető pn-kereszteződéses diódákat tartalmaz. De lehetnek másféle diódák is az élőlényekben. Az
idegvégződések és a bőr közötti kapcsolat érdekes ebben az összefüggésben. A bőr-ideg-kapcsolat – a
neuroepidermális kereszteződés (amely kiváltja a regenerációt) legközelebbi megfelelője – lehet
egyfajta dióda is. Ha ez a helyzet, akkor egy megfelelő áramerősség okozhat fénykibocsátást a bőrön.
Még az is lehet, hogy igen erős áramra kapcsolt, nagyszámú dióda a test holografikus képét hozhatja
létre egy szerves felületen, mint amilyen például Krisztus állítólagos képe a torinói leplen.
 Ha az extraszenzoros kommunikáció tényleg a DC-rendszer egy funkciója, miért nem gyakoribb
és széles körben elfogadott? Talán soha nem fogjuk megtudni, hogy ez milyen mértékű az állatok
között – bár a tulajdonosokhoz nagy távolságokról visszatérő háziállatok száma azt sugallja, hogy sok
kutya és macska képes bizonyos embereket megtalálni egy ismeretlen érzék használatával. A Duke
Egyetem Parapszichológiai Laboratóriuma több, mint ötven ilyen esetet hitelesített – amelyből sok
többszáz vagy -ezer mérföldes utazást jelentett. Feltételezhetjük, hogy bizonyos fajok jobban
teljesítenek e téren, mint mások – ahogy a galambok sokkal jobban navigálnak a Föld mágneses
mezője alapján, mint a legtöbb állat. Az emberek között pedig egyesek egyszerűen tehetségesebbek
lehetnek másoknál genetikai meghatározottságuk vagy a nevelésük bizonyos aspektusai révén.
Másfelől a pszichikai érzék lehet egy általános képesség, amelyet már elfelejtettünk vagy elnyomtunk,
mivel egyre inkább a nyelvtől függünk üzeneteink átadása tekintetében.
Ha tényleg ugyanattól a rendszertől függnek, a pszichikus képesség és a regeneráció együtt
járhat; lehet, hogy ezek erősebbek az egyszerű állatokban. Amint a digitális impulzusos rendszer
hatékonyabbá vált, az információi túlterhelhették a korábbi rendszer érzékeit; valójában ez akár a
digitális rendszer céljának is része lehet. [269] A többi lénytől származó elektromágneses információ
mindig jelenlévő zúgása elviselhetetlen terhet jelenthet. Gondolkozzunk csak el, mennyire
összezavarodnánk, ha egyszerre hallanánk, amit a világon mindenki más gondol. Végül is a
médiumok, a varázslók és a pszi-kutatók egyetértenek abban, hogy a legjobb eredmények eléréséhez
szükség van valamiféle transzra vagy szellemi csendre – az idegimpulzusok aktivitásának
csökkentésére. Elmer Green szerint néhány tibeti hagyomány jógija úgy tanítja a kezdőket látnoki
képességekre, hogy egy üveglapra ülve meditálnak északi irányban, egy polírozott rézlemez felé
nézve, egy sötét, ablaktalan szobában; a fejük felett pedig egy mágnesrúd függ, északi pólusával
felfelé mutatva.
A biomező a pszichokinézis és a tárgyi bevésődés[object imprinting] elméleteihez is adja magát.
Minden anyag – élő és nem élő egyaránt – végső soron: elektromágneses jelenség. Az anyagi világ,
legalábbis amennyire a fizika megértette, egy atomi szerkezet, amelyet elektromágneses erők
tartanak össze. Ha valaki más organizmusoktól eredő mezőket képes lehet érzékelni, akkor miért nem
lehetséges, hogy egyes emberek képesek legyenek befolyásolni más lényeket ezek révén? Mivel
testünk sejtszintű funkcióit a saját DC-mezőink szabályozzák, okkal feltételezhetjük, hogy a
tehetséges gyógyítók egy ezt támogató elektromágneses hatást hoznak létre, amelyet betegeiknek
adnak át, vagy közvetlenül változtatják meg a szenvedők belső áramait anélkül, hogy a bizalom és a
remény placebohatására korlátoznák magukat.
Miután elfogadtuk az ilyen típusú hatások eszméjét, a biomezők ugyanannyira akaratlagos hatása
az élettelen anyag elektromágneses szerkezetére valós lehetőséggé válik. Ez magában foglalja a
pszichokinézis minden formáját, a fémhajlítós kísérletektől – ahol a trükköket sikerült kizárni – az
interferométerek, törésmutatók és véletlenszám-generátorok szigorúbban szabályozott tesztjeiig.
Jelenleg ez az egyetlen hipotézis, amely a tesztelhetőség reményét kínálja. Kevésbé látványos szinten
meg kell kérdeznünk, hogy a biomező képes-e az egyén gondolatainak jellegzetes aláírását az őt
körülvevő dolgokra vetíteni, megváltoztatva ezeknek az objektumoknak az elektromágneses
tulajdonságait, hogy a személy még távollétében is érzékelhető legyen mások számára. Ez talán a
leggyakoribb minden paranormális tapasztalás között, és a médiumok a bűnözés puszta helyszínére
való reagálása által megoldott bűncselekmények száma feljogosítja a tudósokat az elképzelés
vizsgálatára anélkül, hogy tartaniuk kelljen munkatársaik gúnyolódásától.
A biológia újra és újra felfedezi, hogy az egész több, mint részeinek összege. Azt kell
feltételeznünk, hogy ugyanez igaz a bio-elektromágneses mezőkre is. A földi élet egy egységnek
tekinthető; az érzés vékony máza, amely szétterül a kérgen. Egészében véve a mezője egy üreges,
láthatatlan gömb lenne, megrajzolva az összes teremtmény minden gondolatának és érzelmének
csipkézetével. A jezsuita pap és paleontológus-filozófus, [270] Pierre Teilhard de Chardin ugyanazt a
dolgot feltételezte: a nooszférát vagy az elme óceánját, ahogy tajtékként ébred a bioszférából.
Tekintettel arra a biológiai kommunikációs csatornára, amely egy pillanat alatt körbejárhatja az egész
Földet, esetleg az élet nagyon eredeti formáján alapulva, furcsa volna, ha a teremtmények nem
tartanának fenn kapcsolatot egy ilyen globális elmével. Ha viszont igen, akkor a perineurális
egyenáramú rendszer vezethet minket a kép és az álom azon hatalmas tározójához, amelyet felváltva
hívnak kollektív tudattalannak, intuíciónak, az archetipusok medencéjének, sátáni vagy isteni
magasabb intelligenciának, vagy magának a Múzsának.
[271]

Tizenöt
Maxwell Ezüst Kalapácsa

Amikor olyan messzire vezető kérdéseket vizsgálunk, mint az élet eredete, a tudománynak a
spekuláció vékony jegén kell az új partok felé korcsolyáznia, ugyanakkor kötelessége a lehető
legpontosabban figyelmeztetni a jelenlegi veszélyekre. Mivel a Föld elektromágneses aktivitásának
ilyen alapvető a hatása az életre, a nyilvánvaló kérdés a következő: melyek a mesterségesen
létrehozott energiáink következményei?
Az elektromágnesességet kétféle módon lehet megvitatni: a mezők és a sugárzás szempontjából.
Egy mező egy olyan "valami", ami az őt gerjesztő tárgy körül lévő térben létezik. Tudjuk, hogy van
egy mező az állandó mágnes körül, mert képes rávenni egy vasrészecskét, hogy átugorja a teret maga
és a mágnes között. Nyilvánvaló, hogy létezik egy láthatatlan entitás, amely erőt fejt ki a vasra, de
arról, hogy miből áll – ne is kérdezze! Senki sem tudja. Egy másik, de analóg valami – egy elektromos
mező – árad az elektromosan feltöltött tárgyakból.
Mind az elektromos, mind a mágneses mezők statikusak, változatlanok. Amikor az időtényezőt
bevezetjük, a mező intenzitásának megváltoztatása – egy rádióantennához hasonlatosan –
elektromágneses mezőt eredményez. Mint a neve is jelzi, ez egy elektromos mezőből és egy mágneses
mezőből áll. A mező váltakozása az adótól energiahullámokként sugárzik ki, bár valahogy ezek a
hullámok ezzel egy időben képesek tömeg és töltés nélküli részecskékként (foton) viselkedni. De, hogy
ez hogyan történik, megint csak – ne is kérdezze! Néha a jelenséget elektromágneses mezőnek (EMF)
nevezik, hogy hangsúlyozzák az adóval való kapcsolatot; néha elektromágneses sugárzásnak (EMR),
hogy [272] a kifelé áramló aspektust emeljék ki. A két kifejezés azonban ugyanazon jelenségre utal, és
felcserélhető egymással. Az egyetlen értelmes különbség a statikus és időben változó mezők között
van.

[ábra: Elektromágneses sugárzás]

Minden egyes energiahullám egy elektromos mezőből és egy mágneses mezőből áll, amelyek
derékszögben állnak egymásra; és mindkettő derékszögben áll a hullám haladásának irányára. Az egy
másodpercen belül keletkezett hullámok száma a frekvencia; a távolság, amelyet az energia egy
hullámzás alatt utazik (fénysebességgel), a hullámhossza. Minél nagyobb a frekvencia, annál rövidebb
a hullámhossz, és fordítva.
Az EMR hatalmas frekvenciatartományt fog át. A legrövidebb gamma sugarak, amelyek hossza
egy milliméter milliárdod részének egytizede, másodpercenként több sextilliónyit vibrálnak. Ezeket, a
röntgensugarakkal és a legrövidebb ultraibolya hullámhosszakkal együtt ionizáló sugárzásnak is
nevezik, mivel nagy fotonikus energiájuk képes az elektronokat elütni az atomoktól, ezzel nagy
mértékben reaktív ionokat hozva létre ott, ahová nem tartoznak. A nukleáris sugárzás nagy része
ilyen módon jön létre. Minden alacsonyabb frekvencia, kezdve a hosszabb ultraibolya
hullámhosszakkal, nem-ionizáló.
Következik az egyetlen energia, amit képesek vagyunk látni – a látható fény keskeny sávja, amely
másodpercenként több száztrilliószor vibrál –, majd az infravörös hullámok, amelyeket sugárzó
hőnek érzünk. Ezek alatt vannak azok a hullámok, amelyeket a kommunikációhoz használtunk fel. A
mikrohullámokkal kezdődnek (MW), melyek frekvenciáját gigahertz-ben vagy megahertz-ben –
másodpercenként több milliárd vagy millió ciklus – mérik, és tartanak a rádiófrekvenciáktól (RF)
lefelé, egészen az ELF hullámokig, amelyek frekvenciája közelít a nullához. Az MW és az RF spektrum
önkényesen fel van osztva további abc-kre, amelyek a rendkívül magas, szupermagas, ultramagas,
nagyon magas, magas, közepes, alacsony, nagyon alacsony és extrém alacsony (EHF, SHF, UHF, VHF,
HF, MF, LF, VLF és ELF) frekvenciákat jelölik. Mint láttuk, az ELF hullámok nagyjából megegyeznek a
Földével; 10 hertzen egy hullám körülbelül 30,000 kilométer hosszú.
A fény és az infravörös hő kivételével ezeket az energiákat nem vagyunk képesek érzékelni
eszközök nélkül, így a legtöbb ember nem veszi észre, milyen drasztikusan és hirtelen változtattuk
meg az elektromágneses környezetet mindössze egy évszázad alatt. A Cambridge-i Egyetemen
dolgozó skót fizikus, James Maxwell 1873-ban matematikailag kimutatta, hogy a fény csak egy kis
része a sugárzás hatalmas, felfedezetlen birodalmának. Heinrich Hertz először 1888-ban talált néhány
rádióhullámot. Eközben Edison 1882-ben New Yorkban létrehozta az első kereskedelmi
villamosenergia-hálózatot.
Ezelőtt évmilliárdokig az energiák, amelyek között az élet kifejlődött, viszonylag egyszerűek
voltak. Volt egy gyenge elektromágneses mező, amelyet a belsejében működő mikropulzusok
szabályoztak, a nap- és holdciklusok pedig tovább faragtak. Volt egy statikus kitörés 10,000 hertzen,
és visszhangzott az egész Földön mindig, mikor villámlott az égiháborúk rengetegében. Érkezett pár
gyenge rádióhullám a Napból és más csillagokból. A fény, beleértve néhány infravörös és ultraibolya
sugárzást, az elektromágneses energia legelterjedtebb formája volt. Magasabb frekvenciákon az élő
dolgok csak kis mennyiségben szívtak fel ionizáló röntgensugarakat és gammasugarakat a térből és a
kőzetekben lévő radioaktív ásványoktól. Az energiaspektrum nagy része teljesen csendes volt.
Soha nem fogjuk megtapasztalni újra ezt a csendes világot. 1893-ban Nikola Tesla az első
váltóáramú rendszerrel felvillanyozta a chicagói világvásárt, és két évvel később megkezdte az
elektrotechnika modern korszakát a Niagara-vízesés hasznosításával. 1901-ben Guglielmo Marconi
szikratávíró-üzenetet küldött az Atlanti-óceánon át egy, a termékeny Tesla által tervezett gép – bár
ennek nem lévén tudatában – használatával. A vákuumcsövek 1907-es feltalálása elvezetett az első
hangátvitelhez 1915-ben a rádió segítségével és az első kereskedelmi állomás elindulásáig 1920-ban.
Addig sok ember még mindig gyertya- vagy petróleumlámpa fényénél fogyasztotta a vacsoráját, a
környezet erői pedig csupán a Föld érintetlen mezőjének elfogadható hasonmásai maradtak.
A legnagyobb változások egyetlen generáció alatt történtek a második világháború után. A
hosszútávra történő kommunikációhoz felhasznált, az ionoszféráról visszapattanó egyre rövidebb
rádióhullámhosszok használatának tendenciája a háború előtt kezdődött. A fasizmus elleni túlélésért
folytatott küzdelem ösztönözte a mikrohullámú radar fejlesztését, amely segített az angliai légicsata
megnyerésében, lehetővé tette Németország bombázását bármilyen időjárás közepette, az amerikai
haditengerészet számára pedig döntő előnyt biztosított a japánok ellen. A konfliktus ugyanakkor
produkált sok más típusú elektromos eszközt is. 1947-ben a Bell Telephone hozta létre az első
mikrohullámú relé tornyokat New York és Boston között, ugyanabban az évben kezdte meg az első
kereskedelmi televíziós adásokat, amelyeket szintén mikrohullámok továbbítottak. Azóta majdnem
minden emberi cselekedettel együtt jár egy elektromos készülék használata, és ma mindannyiunkat
olyan energiák tengerének hullámai mossák, melyeket az élet eddig még soha nem tapasztalt meg –
és amelyek forrásainak az itt következő összefoglalója csak a felszínt karcolja meg:
- Minden, ami akkumulátorral működik, egyenáramú mágneses mezőt hoz létre – a digitális óráktól, a
kamerákon, zseblámpákon és hordozható rádiókon keresztül az autók gyújtásáig.
- Erős mágneses mezőket használnak az iparban az érc finomítására, a hulladékvas sűrítésére és
újrahasznosítására, a szennyvíz tisztítására, a gőzkazánok vizének lágyítására és még sok más
feladathoz.
- Egy villamos mozdony beindítása és leállítása az áramvezető sínt óriási antennává változtatja, amely
több mint 160 kilométerre sugároz ELF-hullámokat.
- Az otthoni készülékektől és a munkahelyi gépektől származó 60 hertz-en (50 hertz Európában és
Oroszországban) vibráló elektromágneses mezők szinte minden embert körülölelnek a Földön.
- Több mint 500 000 mérföldnyi nagyfeszültségű villamosenergia-vezeték szeli át az Egyesült
Államokat, és számtalan kisebb vonal vezet az otthonokba, irodákba, gyárakba és katonai bázisokba,
amelyek mindegyike AC vagy DC-mezőt generál. A vonalak közelében lévő fém tárgyak magasabb
szintekre sürítik a mezőket.
- Ráadásul a nagyfeszültségű vezetékek valójában hatalmas antennák, amelyek 60 Hz-en működnek
az ELF sávban, így a világ legnagyobb "rádió" transzmitterei. A kapcsolóállomások, ahol az áramot
egy feszültségről egy másikra váltják át, szintén bocsátanak ki rádiófrekvenciás hullámokat is.
- 100 és 10 000 hertz között vibráló AC mágneses mezőket bocsátanak ki a boltok és könyvtárak
lopásgátló rendszerei, valamint a repülőtéri fémdetektorok.
- Az alacsony frekvenciájú rádióhullámokat használják légi és tengeri navigációhoz, referenciaidőnek,
vészjelzésekhez, egyes amatőr rádiócsatornákhoz és katonai kommunikációhoz.
- Az 535 és 1.604 kilohertz közötti közepes frekvenciák vannak fenntartva az AM rádióadók számára,
amelyek ebben az országban 50 000 wattra vannak korlátozva, de külföldön néha sokkal erősebbek.
- A HF és a VHF csatornák tele vannak a nemzet 35 millió CB rádiójának csevejétől, ahogy a még több
amatőr rádió, légi és tengeri navigációs rendszer, katonai felhasználások, kémműholdak és
rendőrségi, valamint taxirádiók számára fenntartott rövidhullámú sávok is. A VHF-televízió és az FM-
rádió szintén ezt a tartományt foglalja el. Jelenleg több, mint tízezer kereskedelmi rádió és TV-állomás
van egyedül az Egyesült Államokban és 7 millió más egyéb rádióadó, nem számítva a hadsereg által
működtetett több milliónyit.
- Időjárási műholdak, bizonyos típusú radarok, diatermikus berendezések, az egészen 10 milliós
számra rúgó mikrohullámú sütők, több rendőri és taxirádió, automata garázskapu-nyitók, autópálya
segélyhívó-dobozok és UHF-televíziók versenyeznek az alacsony mikrohullámú frekvenciákért.
- A magasabban fekvő mikrohullámú sávok több katonai kommunikációs csatornával és radarral,
navigációs jelzésekkel, kereskedelmi-kommunikációs műholdakkal, különféle walkie-talkie-sávokkal
és a kétszázötvenezer mikrohullámot használó amerikai telefonnal és tv-relé tornyokkal vannak tele.
- A spektrumban felettük lévő infravörös sugárzáshoz hasonlóan a rádióhullámok és a mikrohullámok
hőt generálnak, ha nagy intenzitású sugárrá rendeződnek, ezért sokféle ipari célra használják ezeket –
furnérlemezek összekötésére, gumi vulkanizálására, cipőgyártásra, élelmiszer sterilizálására,
műanyaggyártásra, és az üzletekben tárolt, műanyagba csomagolt termékek milliárdjainak lezárására
– még osztrigák felnyitására is. A modern elektronikák működése lehetetlen lenne a mikrohullámú
kemencékben előállított tökéletes szilícium és germánium kristályok nélkül.
 Az emberi faj sokkal inkább változtatta meg az elektromágneses hátteret, mint a környezet
bármely más aspektusát. Például a körülöttünk lévő rádióhullámok sűrűsége jelenleg 100 – 200
milliószorosa a természetesen a Naptól minket elérő szintnek. És a folyamat vége sem látható. Amikor
bevezetik szupravezető kábeleket, a vezetékek körüli térerősséget tíz - hússzorosára növelik. Az
elektromos autók, mágnesesen lebegtetett szállító járművek és a napenergia Földre történő
továbbítására szolgáló mikrohullámú műholdak mindegyike erős, új forrásokat biztosít az
elektromágneses szennyeződéshez. A tervezett elektromágneses katapult, amely a hegyek oldalába
épített mérföld hosszú síneken képes műholdakat az űrbe juttatni, az ország ezer
generátorállomásának kombinált teljesítményét követeli meg néhány másodpercig minden
kilövéshez.
Néhány évvel ezelőtt a legtöbb kutató úgy gondolta, hogy minden hullámhossz főleg a méretével
összevethető dolgokkal működik együtt. Ez egy megnyugtató gondolat volt, amely elméletileg minden
frekvenciát egyfajta hatásra korlátozott, és azt vetítette előre, hogy az emberek számára igazán
problémás hatások csak a spektrum egy részéből - az FM sávból származhatnak. Most azonban
tudjuk, hogy az ELF-frekvenciáknak minden életformára vannak elsődleges hatásai, és a spektrum
egyéb más részein is lehetnek következmények adott rendszerek számára bármely szinten, a
szubatomitól a bioszféra egységként kezelt egészéig.
Természetesen egy változás egy szinten másodlagos változásokat idézhet elő az szervezetben, így
az eredetit nehéz azonosítani. Ráadásul az EMR bármely adott frekvencián gyakorolt hatása gyakran
kapcsolódik annak teljesítménysűrűségéhez – az adott területen keresztül áramló energia
mennyiségéhez. A biológiai hatások megvitatásakor ezt legjobb négyzetcentiméterenkénti
mikrowattokban (egy watt milliomod része) mérni – egy egység, amelyet mikrowattra
egyszerűsítünk. Ugyanakkor a dózis és hatás között gyakran nincs közvetlen kapcsolat; az alacsony
teljesítménysűrűség néha olyan dolgokat tesz, amelyeket a magasabb nem. Ezenkívül nem tudjuk
megmondani, hogy egy adott teljesítménysűrűségből való energia ténylegesen elnyelődik-e, vagy
hogy a test mely része kapja meg. Ugyanez vonatkozik az elektromos és a mágneses mezőkre is,
amelyek tanulmányozását tovább bonyolítja, hogy különböző formájú állatok eltérően torzítják a
mezőket. Hasonlóképpen, a szőrme, a tollak, a bőr vastagsága, a csontméret és az állat általános
alakja bonyolultabbá teszi az RF és az MW elnyelődését annál, mint amit még képesek vagyunk
mérni. Ezért egy adott fajnál észlelt reakciókat nem lehet feltételezni egy másik esetében. A lehetséges
károsodás (vagy jótékony hatások) megállapításának egyetlen módja a kísérlet tényleges elvégzése.
Bizonyos értelemben a világ egész lakossága – akarva-akaratlanul – egy hatalmas kísérlet tárgyát
képezi. Az elektroszennyezés közel tíz évig heves, nyilvános viták tárgya volt, évtizedekig azelőtt pedig
nyilvánosságra nem hozott kétségek övezték. Sajnos a kockázat kérdése túl későn vetődött fel; a
társadalom napi szintű kiszolgáltatottsága ennek mára már kész tény.
____________________________________________________________________________________
Tudattalan stressz

Miután Howard Friedman, Charlie Bachman és én bizonyítékot találtunk arra, hogy a mágneses
napviharok [solar magnetic stroms – geomágneses vihar] "rendellenes-természetes" mezői
[„abnormal natural” fields] hatást gyakorolnak az emberi elmére – ahogy ez a pszichiátriai
osztályokra való felvételek formájában meg is mutatkozik – megbeszéltük, hogy itt az idő az
emberekkel való közvetlen kísérletekre. Az önkénteseket mágneses mezők hatásainak tettük ki oly
módon, hogy az erővonalak az agyon haladtak át fültől fülig, átvágva az agytörzsi-frontális áramot. A
mezők 5-11 gauss-osak voltak – ami nem sok a 3000 gauss-hoz viszonyítva, amely a szalamandra
elaltatásához szükséges, de tíz-húszszorosa a földi háttérsugárzásnak és jóval a legtöbb mágneses
vihar szintje fölött van. Szabványos teszttel vizsgáltuk a hatásukat a reakcióidőre – az alanyoknak a
lehető leggyorsabban kellett megnyomni egy gombot egy piros lámpa kigyulladására. Az állandó
mezők semmiféle hatást nem váltottak ki, de amikor egy öt másodpercenkénti, lassú impulzusos
ciklust moduláltuk (egy olyan delta-hullám frekvenciát, amelyet a szalamandra agyában észleltünk,
amikor egyik tudatossági szintről a másikra váltott), az emberek reakciói lelassultak. Nem találtunk
változást az EEG-ben vagy a elölről hátulra tartó áramoknál a 100 gaussig terjedő mezők esetében, de
ezek a mutatók a tudatosság nagymértékű változásait tükrözik, ezért nem számítottunk arra, hogy
megváltoznának.
Izgatottak voltunk, lelkesen terveztük a kísérleteket, amelyek többet mondanának majd, amikor
egy orosz kísérlet ilyesztő eredményeire bukkantunk. Jurij Kolodov 100 és 200 gaussos állandó
mágneses mezőnek tett ki nyulakat, és a boncolás során holt sejtes területeket talált. Bár az általa
alkalmazott mezők tízszer olyan erősek voltak, mint a mieink, haladéktalanul leállítottunk minden
emberen végzett kísérletet. [277] Friedman úgy döntött, hogy megismétli Kolodov kísérletét az
agyszövet részletesebb elemzésével. Megcsinálta a diákat, és elküldte őket egy, a nyulak agyi
betegségeiben jártas szakembernek, de a mintákat kódolta, így senki sem tudta, melyik melyik volt,
csak később.
A beszámoló kimutatta, hogy minden állatot megfertőzött egy olyan agyparazita, amely a
nyulakra jellemző, és általános az egész világon. Azonban az állatok felénél a protozoák az
immunrendszer felügyelete alatt álltak, míg a csoport másik felében legyőzték a védőket és
elpusztították az agy egyes részeit. A szakértő azt vetette fel, hogy tennünk kellett valamit, ami aláásta
a nyulak védekezési képességét a kísérleti csoportban. A kódolás bizonyossá tette, hogy az
agykárosodás legnagyobb részben a mágneses mezőknek kitett állatoknál fordult elő. Később
Friedman biokémiai vizsgálatokat végzett egy másik csoport nyúlon, és megállapította, hogy a mezők
általános stresszreakciót okoztak, amelyet nagy mennyiségű kortizol jelzett a véráramban. Ez az a
válasz, amelyet tartós stressz okoz – mint egy betegség –, amely nem jelent azonnali veszélyt az
életre, szemben az adrenalin által kiváltott „küzdj vagy menekülj”-válasszal. Nem sokkal ezután
Friedman naponta négy órára 200 gauss-os mágneses mezőnek kitett majmokban mért kortizol-
szintet. Hat napon keresztül mutattak stresszválaszt, amely ezután alábbhagyott, ami a mezőhöz való
alkalmazkodásra utal. Az ilyen látszólagos tolerancia a folyamatos stresszre ugyanakkor megtévesztő.
Dr. Hans Selye[Selye János] úttörő életműve egyértelműen megrajzolta a változatlan mintát:
Kezdetben a stressz a normálisnál magasabb szintre aktiválja a hormonális és/vagy
immunrendszereket, lehetővé téve az állat számára a veszély elkerülését vagy a betegségek
leküzdését. Ha a stressz folytatódik, a hormonszintek és az immunreaktivitás fokozatosan a normális
szintre csökken. Ha itt abbahagyod a kísérletedet, akkor szemlátomást indokoltan mondhatod: "Az
állat adaptálódott; a stressz nem okoz gondot." Mindazonáltal, ha a stresszes állapot fennmarad, a
hormon és az immunrendszer szintje tovább csökken, jóval a normálérték alá. Orvosi értelemben
stressz-dekompenzáció lépett fel, és az állat most érzékenyebb más stresszorokra, beleértve a
rosszindulatú növekedést és a fertőző betegségeket.
Az 1970-es évek közepén két orosz csoport úgy találta, hogy a mikrohullámoknak kitett
patkányokban stresszhormonok szabadultak fel, még akkor is, ha csak kis mennyiségű energiával
lettek besugározva, és csak rövid ideig. Más kelet-európai munkák ugyanezt a reakciót fedezték fel 50
Hz-es elektromos mező esetében is. Több orosz és lengyel csoport azóta megállapította, hogy hosszú
ideig tartó expozíció után a stresszrendszer működése – a már ismert módon – csökken, ami a
mellékvesekéreg kifáradását jelzi. Még a mellékvesekéregben történt vérzésről és sejtkárosodásról is
született leírás egy 50 Hz-es, 130 gauss-os mágneses mezőnek való, egy hónapig tartó expozíció után.
Egy szovjet biofizikus, N. A. Ugyincev szisztematikusan tanulmányozta [278] egy ELF mágneses mező
hatásait (200 gauss 50 hertz-en) az endokrin rendszerre. A "lassú" stresszválaszon felül, amelyről
eddig szót ejtettünk, felfedezte a "gyors" küzdj-vagy-menekülj hormonok aktivitását, amelyek
középpontjában a mellékvesevelőből származó adrenalin áll. Ezt a választ az Ugyincev mezőjének
kitett patkányok mindössze egy nap alatt produkálták, és a hormonszintek nem tértek vissza a
normális szintre egy-két hétig. Ugyincev is dokumentált inzulinelégtelenséget és a vércukorszint
emelkedését ugyanazon mező hatására.
A szindróma egyik aspektusa nagyon zavarba ejtő volt. Amikor ezekre a hormonális változásokra
sor kerül, egy állat normális esetben tudatában van annak, hogy a teste támadás alatt áll; mégis,
amennyire csak meg tudtuk ítélni, a nyulak nem voltak. Nem mutatták a félelem, nyugtalanság vagy
betegség külső jeleit. A legtöbb ember biztosan nem képes érzékelni egy 100 gauss-os mágneses
mezőt – legalábbis nem tudatosan. Csak sok évvel Friedman munkája után jött rá valaki, hogy hogyan
történik mindez.
1976-ban a floridai Pensacolában, a Naval Aerospace Medical Research Laboratory-ban J. J. Noval
a nagyon gyenge elektromos mezőknek (egy volt/centiméter ötezred része) kitett patkányoknál
figyelt meg lassú stresszreakciót. Felfedezték, hogy amikor ilyen mezők vibráltak az ELF
tartományban, ezek megemelték az acetilkolin neurotranszmitter-szintjét az agytörzsben, láthatólag
olyan módon, amely a tudatküszöb alatt aktiválta a stresszjelet anélkül, hogy az állat tudomást
szerzett volna róla. A legfélelmetesebb rész az volt, hogy a Noval által használt mezők bőven egy
tipikus iroda háttértartományába estek, annak világításával, írógépeivel, számítógépeivel és egyéb
berendezéseivel. Az ilyen környezetben dolgozó munkavállalók egy volt/centiméter egyszázada és
egytizede közé eső nagyságú elektromos és egy gauss egyszázada és egytizede közé eső nagyságú
mágneses mezőknek vannak kitéve.
____________________________________________________________________________________
Hatalom Kontra Emberek

Miután az ipar és a katonaság az elektromágneses mezők és a sugárzás korlátlan használatát

követelik meg, valós veszélyeiket gyakran titok és csalás övezi. Ezt a leckét megtanultam a környezeti
felülvizsgálati folyamattal való első találkozásom során.
Miközben az EMF-stressz kapcsolatot vizsgáltuk 1969-ben, a haditengerészet úgy döntött, hogy
hatalmas antennát épít fel Észak-Wisconsinban. A terv (az úgynevezett Project Sanguine) az volt,
hogy rádiós összeköttetést létesítsenek a nukleáris tengeralattjárókkal a normál, 36 méteres
mélységükön vagy az alatt. A hagyományos rádiójelek nem tudtak áthatolni a vízen, így a hajóknak fel
kellett merülniük, vagy nagyon lassan kellett cirkálniuk néhány méterrel a felszín alatt, és
meghatározott időben, kiengedett antennával kommunikálni. Mivel ez ideiglenesen kiszolgáltatottá
tette a tengeralattjárókat, [279] a haditengerészet egy olyan üzenőrendszert akart, amely a földön és
a vízen is áthatoló ELF-hullámokat használ.
Az eredeti terv majdnem 10.000 kilométernyi, rács alakzatban a földbe temetett kábelt
tartalmazott Wisconsin felső kétötödén át. Egy adóállomás áramot pumpál az egyik oldalba; a
villamos energia a másik oldalról fog ébredni, és a földön áthaladva zárja az áramkört. A készülék
valójában egy hatalmas hurok antenna volt a földet a hurok részeként használva. A kibocsátott ELF-
hullámokat, amelyek a Föld felszíne és az ionoszféra között rezonáltak, bárhol a világon venni
lehetett.
A Sanguine az egyik első katonai projekt volt, amelyet a Környezetvédelmi törvény vizsgált. 1973-
ban a haditengerészet létrehozott egy tudósokból álló bizottságot, hogy megvizsgálja tizenöt év
haditengerészeti kutatásait az ELF-hatásokról más releváns munkákkal együtt. Paul Tyler kapitány a
Haditengerészeti Kutató Hivataltól arra kért, hogy legyek a csoport hét tagjának egyike.
Az egyetlen derűlátásra okot adó dolog, amit találtunk, a név volt [sanguine – bizakodó,
derűlátó]. Míg egészen a mai napig végzett kutatások nem bizonyították ugyan, hogy bármilyen
súlyos károsodásokat okozna az emberi egészségre nézve – rengeteg veszélyt jeleztek. Az antenna egy
olyan elektromágneses mezőt hozna létre, amely 1 milliószor gyengébb, mint egy 765 kilovoltos
elektromos vezeték és 45-70 hertz-en való sugárzásra készült – ezek a frekvenciák elég közel esnek a
Föld azon mikroimpulzusaihoz, amelyekre az élőlények annyira érzékenyek. Hasonló mezők esetében
kimutatták, hogy ezek növelik az emberi vér triglicerid szintjét (amely gyakran a stroke, a szívroham
vagy az érelmeszesedés előhírnöke), és a kísérleti állatokban megváltoztatják a vérnyomást és az
agyhullám-mintákat. Az általános stresszválasz, a deszinkronizált biociklusok és a sejtek
metabolizmusába és növekedési folyamataiba való beavatkozás – így a rákos megbetegedések
számának növekedése is – szintén jól értelmezhető lehetőségnek mutatkozott. Több százezer ember
élne az antenna belsejében, még ebben a ritkán lakott térségben is; a növényekre és az állatokra
gyakorolt hosszú távú hatások ismeretlenek voltak, és mivel a jelek az egész világon rezonálnak, a
biológiai veszélyek hasonlóan széles körűek lehettek. Ezen okokból egyhangúlag javasoltuk, hogy a
projektet a baljóslatú kérdések megválaszolásáig függesszék fel. Hosszú listát adtunk a szükséges
kutatásokról, hangsúlyozva a trigliceridek, a bioritmusok, a stressz és az ELF-mezőkre adott
pszichológiai válaszok további vizsgálatát. Arra is figyelmeztettünk, hogy az amerikai lakosság nagy
részének egészsége máris károsodhatott a 60 hertzes nagyfeszültségű vezetékektől, amelyek jóval
nagyobb energiát hordoznak, mint a javasolt antenna.
A bizottság 1973. december 6-án és 7-én találkozott; ott és akkor elkészítve egy jelentést egy
miniszterrel együtt, aki levonta a következtetéseket. A haditengerészet felelősei láthatólag
elégedetlenek voltak a megállapításainkkal. Az ülés kinyomtatott jegyzőkönyve "Kizárólag szolgálati
felhasználásra"-megjelöléssel csak a bizottsági tagoknak lett kiküldve, és a haditengerészet nem is
volt hajlandó megvitatni bárki mással. [280]
Amint visszatértem Washingtonból, rájöttem, hogy két erőmű is 765 kilovoltos nagyfeszültségű
hálózat megépítését tervezi atomerőművek reaktoraihoz New York és Kanada északi részére. Az egyik
vonal áthaladt volna egy olyan vidéki területen Lowville falu közelében, ahol épp akkor vettem földet
magamnak nyaralónak és a nyugdíjas évekre. Rögtön írtam az állam közműbizottsági vezetőjének.
Anélkül, hogy említést tettem volna a Sanguine-jelentésről – úgy éreztem, hogy az én helyzetemben
ezt nem tehetem, még akkor sem, ha elhallgatása hiba volt – tájékoztattam Alfred Kahn-t, a bizottság
elnökét a jelentés legfontosabb következtetéseiről. A bizottság ezután kért a haditengerészettől egy
példányt a jelentésből, de ez nem talált meghallgatásra. Ugyanakkor 1974 közepén Andy Marinót és
engem felkértek, hogy tanúvallomást tegyünk a bizottság a nagyfeszültségű vezetékekkel kapcsolatos
meghallgatásain.
Bemutattuk az akkor rendelkezésre álló legerősebb bizonyítékokat, amelyek közül néhány
sokkolni látszott a bizottság tagjait. A távvezetékek mentén lévő ELF-mezőket addigra már
összekapcsolták az egerekben kialakult csontdaganattal, a halak lelassult szívverésével és különböző
kémiai változásokkal a patkányok agyában, vérében és májában. Az orosz kutatás néhány napig tartó
erős ELF-mezőnek kitett méhei elkezdték halálra szurkálni egymást vagy elhagyták a területet.
Néhányan lezárták a kaptárt, és megfullasztották magukat. Az áramszolgáltatók ügyvédei sietve
kérték a meghallgatások elhalasztását egy évvel, amelyet a bizottság természetesen megadott.
Andy és én azt az évet az EMF biológiai hatásairól szóló, gyorsan halmozódó tudományos
szakirodalom, köztük a hatalmas mennyiségű, angolul is elérhetővé váló orosz munkák olvasásával
töltöttük. Andy emellett tovább vizsgálta a stresszválaszokat. Tíz különböző kísérletet végzett
patkányokkal, egy hónapig 100-150 volt per centiméteres, 60 hertzes elektromos mezőknek téve ki
őket, szimulálva a talajszint viszonyait egy átlagos távvezeték alatt. Az ilyen mezőknek kitéve
tenyésztett patkányok három generációja mutatott súlyos fejlődési rendellenességet, különösen a
hímek körében. Alacsonyabb térerősség mellett (35 volt per centiméter) az állatok egy része jobban
hízott, mint a kontrolloké; ez egy olyan reakció, amelyet feltételesen a rendellenes vízvisszatartással
kötöttünk össze, és a soványsághoz hasonlóan szintén lehet oka a stressz. Néhány évvel később
készült egy tanulmány az Energiaügyi Minisztérium megbízásából, hogy megerősítse ezt a kutatást,
ellentétes, de nem túl megnyugtató eredményeket is produkált. A Battelle Laboratories-ban
Columbusban, egy drága, high-tech létesítményben, minden ismert változó szabályozásával az egyik
vizsgálat súlyos növekedési retardációt mutatott három generáción át, míg a második nekifutás –
pontosan ugyanolyan körülmények között – a normálnál jelentősen nagyobb súlygyarapodást
eredményezett.
Andy alapmunkája is kimutatta az újszülöttek halandóságának jelentős növekedését. A különböző
vizsgálatok során született kölykök 6-16 százaléka nem érte el az érettséget az elektromos mező miatt.
Vagyis ezek a százalékok meghaladták az újszülött patkányok normális halálozási arányát. [281] A
stresszhez hasonló egyéb tüneteket találtak, beleértve a csökkent vízfelvételt, a mellékvese- és
agyalapi mirigyeket, valamint a vérben megváltozott fehérje- és hormonarányokat. A korai
kísérletekben szintén igen magas volt – 60-ból 10 – a glaukóma előfordulása. A betegség nem jelent
meg későbbi fázisokban, amelyekből kizártuk az észlelhető szemproblémákkal rendelkező állatokat,
ami azt sugallta, hogy az elektromos mező rontott az állapoton, mintsem előidézte azt.
Arra ugyan számítottunk, hogy a közszolgáltatók be fogják vetni a nehéztüzérségüket a PSC-
meghallgatások folytatódásával, de még mindig nem voltunk eléggé felkészülve arra, ami aztán
ténylegesen történt. A társaságok két mikrohullám-kutatót foglalkoztattak, Herman Schwan-t és
Solomon Michaelson-t, akik legnagyobb részt a védelmi minisztérium részére dolgoztak, valamint a
rochester-i egyetem botanikusát, Mort Miller-t. Ezek hárman gondosan felkészítették a társaság
ügyvédeit 1975 decemberében tizenhét napig, akik nem csak a módszereinket és eredményeinket,
hanem tudományos kompetenciánkat és becsületességünket is támadták. Michaelson megvetően
tagadta, hogy a rágcsálók a stressz jeleit mutatták, annak ellenére, hogy a biológiai markerek
egyértelműek voltak. Még ha ezt is tették volna, állította, a stressz egészséges is lehet, amely olyan
gondolat, amelyet Selye János később "túlzóan erőltetettnek" nevezett, amikor egy olyan biológiai
kihívásra alkalmazták, amely folyamatos volt és nem önként vállalt.
Amennyire én tudom, a vallomásunk a legelső, amerikai tudósok által nyíltan tett kijelentés volt,
amely szerint az elektromágneses energiának van egészségre gyakorolt hatása a szövetek
melegítéséhez szükséges dózisok alatt is, és hogy ezért az elektromos vezetékek veszélyesek lehetnek
az emberi egészségre. Kritizálta a Fehér Ház Távközlési Hivatalának eljárását, mert elmulasztott
ellenőrizni egy 1971-es kísérleti figyelmeztetést, tájékoztatva az elnököt, hogy az elektroszennyezés
káros hatásai bebizonyosodtak. Ráadásul, bár ezt akkor nem vettük észre, nagyon kínos helyzetbe
hoztuk Tyler kapitányt és a haditengerészetet, nyilvánosan feltárva a Sanguine-jelentés létezését,
amely addig titkos volt.
Azok közül, akik hallottak róla, a wisconsini szenátor Gaylord Nelson lett érthetően dühös, hogy
választóit még akkor is tengerimalacokként használták a folyamatban lévő ELF-tesztek során egy
kísérleti állomáson, a Clam-tó közelében, míg a dokumentum a haditengerészet egyik széfjében
gyűjtötte a port. Idézve Andyt és engem, erőteljesen bírálta a haditengerészetet a szenátus emeletén.
A helyiek ellenkezésének köszönhetően a haditengerészet már áthelyezte a teljes erősségű antennát a
Michigan-állam Felső Félszigetére, módosítva a konstrukciót és új nevet adva neki: Project Seafarer.
Nelson dühe most arra késztette a haditengerészet miniszterét, hogy kérje a Nemzeti Tudományos
Akadémiától a környezeti kérdések további vizsgálatát. Harvard biológiai karának elnöke, Woodland
Hastings, aki a NAS[282]-bizottság vezetőjének lett választva, írt Marinonak egy hízelgő levelet,
amelyben konzultációt kért tőle, mikor a tagok nekifogtak a munkának. Marino aztán felhívta
Hastings-t, hogy beszámoljon neki arról a nagymennyiségű adatról, amelyet a távvezeték-
meghallgatásokra gyűjtöttünk össze, és hogy biztossá tegye, a NAS-testület hajlandó lesz mindazt
alaposan megvizsgálni. Hastings azt mondta neki: "A fenébe is srácok, ti benne lesztek a
bizottságban."
Hamarosan bejelentették a tizenhat tagot, és mi a láthatáron se voltunk. Hastings később
nyilvánosan szélhámosnak hívott minket, de nekünk azt mondta, a haditengerészet írta elő, kiknek
kell a bizottságban lennie, a fenyegetőzése ellenére, hogy kilép, ha Andy és én nem kapunk helyet. Jól
ismertünk viszont hármat azok közül, akik ott voltak: Schwan, Michaelson és Miller. Nyilvánvalóan
nem azért jöttek, hogy veszélyeket találjanak a Seafarerben, miután kijelentették, hogy egy jóval
erősebb távvezeték is tökéletesen biztonságos. A bizottságban maradtak, noha mindhárman
elhanyagolták megemlíteni New York-i tanúvallomásukat a NAS összeférhetetlenségi kérdőívén. A
bizottság többi része is olyan emberekkel volt tömve, akik rutinszerűen hagytak figyelmen kívül
bármilyen bizonyítékot az alacsonyszintű EMF-ek egészségre gyakorolt hatásáról. A NAS-bizottság
túlzottan hosszú időt töltött a jelentés kiadásával, de később láttuk okát a késedelemnek. A PSC
meghallgatásai során minden bizonyítékot többszörös ellenőrzésnek vetettek alá. A tanúk kikérdezése
mellett mindkét fél betekinthetett a másik anyagaiba, beleértve magukat a kísérletek jegyzeteit is. A
vallomás megtétele után, miközben a bizottság, egy bírói testület asszisztenciája mellett tanácskozott,
további bizonyítékokat is be lehetett mutatni, de a másik oldal azokat már nem nézhette át. Eléggé
furcsa módon a NAS-jelentés – amely az akkori dogma egyfajta védelmét képezte, és megpróbálta
kétségbe vonni a legtöbb zavaró bizonyítékot – csak azután jelent meg, hogy a kalapács hangja lezárta
a PSC-meghallgatást. Ez azonnal bizonyítékként lett bemutatva, és mi egy szót sem szólhattunk.
Hat évvel később egy haditengerészeti szóvivő elmagyarázta nekem, mi is történt „valójában”. Azt
mondta, a haditengerészeti miniszter elment a NAS-hoz és elintézte, hogy fizessenek a munkáért.
Aztán, amikor a bizottság tagjait bejelentették, a miniszter és a többi haditengerészeti nagyfejű
elismerték, hogy a műsort megbundázták. A miniszter tiltakozott a NAS-nál és közölte, hogy a
haditengerészet nem fizet a tanulmányért. A NAS azt mondta, hogy mivel az engedélyeket már
aláírták, a haditengerészetnek fizetnie kell. Ráadásul a haditengerészetnek négy-hat hónap múlva
szüksége volt egy beszámolóra. Természetesen a NAS arra törekedett, hogy megvárja a New York-i
PSC-meghallgatások végét, amelyek egyre tovább húzódtak. Az informátorom azt mondta, hogy
válaszul a haditengerészet nyomására a NAS azt mondta: "Menj innen, megkaptuk a pénzt, a
tanulmány pedig kikerült a kezeid közül." A jelentés kiadása idejére [283] már túl késő volt ahhoz,
hogy a haditengerészet emberei használhassák, és amúgy is túl részrehajlónak tartották, hogy
bármilyen értéke legyen. Azonban nem igazán nőtt a bizalmam a felelősség ilyetén elhárítása láttán. A
PSC bírói testülete tanácsadói véleményének közel egyharmadát az tette ki, hogy támadta Marino
munkáját és "okoskodó" modorát a tanúk padján. Az információ szabadságáról szóló törvény révén
Andy később megállapította, hogy e vélemény technikai részeit a bírák egyik fizetett tanácsadója,
Asher Sheppard, a YCLA kutatója írta. Abban az időben Sheppard egy monográfiát készített „A
rendkívül alacsony frekvenciájú elektromos és mágneses mezők biológiai hatásai” címmel, az
American Electric Power Companyval kötött szerződés alapján. Arra a következtetésre jutott, hogy az
alacsony vagy mérsékelt intenzitású ELF mezőknek – mint például az elektromos vezetékek és
készülékek körül – nem volt szignifikáns biológiai hatásuk, annak ellenére, hogy egy időben W. Ross
Adey mellett dolgozott, aki pedig éppen az ilyen hatások tanulmányozására tette fel a karrierjét.
Mindazonáltal nyertünk. A közszolgálati bizottság kifejezetten ellentmondott saját igazságügyi
tanácsadóinak, Marinot értékes tanúként ismerte el, és elfogadta ajánlásaink nagy részét. Egy, már
építés alatt álló vonalat befejeztek, nagyrészt azért, mert Hugh Carey New York-i kormányzó a
testület feloszlatásával fenyegette meg a PSC-t, ha az leállítja az építkezést, de a
közműszolgáltatókat utasították, hogy további területeket vásároljanak egy szélesebb biztonsági
zóna számára a szolgalmi út mentén. Ugyancsak kénytelenek voltak 5 millió dollárt befektetni egy
ötéves kutatási programba, amelyet a New York-i Egészségügyi Minisztérium irányított; valamint
leállítani a távvezetékek körüli terület többszörös használata (például játszóterek létesítésére bérbe
adni) ösztönzésének gyakorlatát. További hat vagy hét javasolt vonal építését határozatlan időre
elhalasztották. A legfontosabb volt a puszta tény, hogy sikeresen vetettük fel a témát minden esély
ellenében, és megszereztünk egy egészségtudatos ítéletet a PSC-től, időt nyerve arra, hogy még több
tényt gyűjtsünk össze a veszélyekkel kapcsolatban.
A haditengerészet ELF-antennája szintén függőben volt évek óta. A Seafarer elvesztette a
lendületet, amikor két 1976-os népszavazás során kapott 80%-nyi ellenszavazat a michigani Felső-
Félszigeten arra kényszerítette az akkori jelölt Jimmy Carter-t, hogy egy ideig nyilvánosan ellenezze
azt. A még egyszer átnevezett és újratervezett Project ELF-et a Reagan-rezsim erősen finanszírozta,
kacsingatva a további bővítés felé. Most az első lépés egy 56 mérföldes földfelszíni antennából állt,
amely az Escanaba Folyó Állami Erdőjéből kivágott két folyosón futó egymást keresztező
oszlopsorokból épült fel. 1983 júliusában a Michigan-i Természeti Erőforrások Bizottsága
megszavazta az építkezést. Hat hónappal később azonban egy szövetségi kerületi bíró pert nyert egy
több helyi csoport által indított keresetben, akik mellett tanúskodva bizonyítottam, hogy a
haditengerészetnek új környezeti hatásvizsgálatot kell készítenie. A haditengerészet két fellebbezés
során vesztett [284], de a harmadik fellebbezés feloldotta a rendelkezést, így az építkezés e sorok
írásakor is folytatódik.
____________________________________________________________________________________
Halálos helyszínek

A stresszválasz szubliminális aktiválása az egyik legfontosabb hatás, amelyet az EMF-ek és a

nemionizáló sugárzás az életre gyakorol, de messze nem az egyetlen. Ezek az ismeretlen energiák az
eddig vizsgált szinte minden testi funkcióban változást okoznak. Sok ilyen változás a stresszhez
kapcsolódik, de hogy ezek a mellékvesekéreg-reakciók eredményei vagy további kiváltó okai, a
tudásunk ezen szakaszában egy irreleváns csirke-vagy-tojás kérdés. A leginkább zavaró adatok olyan
rendszerekkel való munkából származnak, amelyek más testi funkciókat – központi idegrendszeri,
kardiovaszkuláris, endokrin és növekedésszabályozó rendszereket – integrálnak. Ezekre fogunk
koncentrálni a veszélyek következő áttekintésében.
A legtöbb esetben a mikrohullámok, a rádióhullámok és az elektromos vagy mágneses terek
specifikus hatásainak azonosítására nem történik kísérlet, mivel az összes folyamat során hasonló
változások figyelhetők meg. A legsúlyosabb problémák a rendkívül alacsony frekvenciákból
származnak, de a magasabb frekvenciáknak ugyanazok a hatásai, ha az ELF-tartományban
impulzusosak vagy moduláltak. Nagyon gyakran ez a helyzet, mert az információ továbbításához
mikrohullámot vagy rádióhullámot kell létrehozni. Ez a sugár impulzusok létrehozása érdekében
történő megszakításával vagy a hullámok frekvenciájának vagy amplitúdójának (méretének)
modulálásával történik. Továbbá a mai környezet olyan keresztirányú jelek rácsozata, amelyben
mindig fennáll a lehetőség szinergikus hatások létrejöttére vagy új ELF-jelek "építésére" a két
magasabb frekvencia közötti interferencia mintáiból. Ezért az olyan kísérletek, amelyekben a sejtek
vagy organizmusok egyetlen, nem modulált frekvenciának vannak kitéve, bár néha hasznosak, a
laboratóriumon kívül irrelevánsak. Ilyeneket leggyakrabban azok a kutatók végzik, akiknek csak
annyi a célja, hogy azt tudják mondani: "Látják, nincs ok a riadalomra."

A központi idegrendszer

Az emberi reakcióidővel végzett munkánk óta fél tucat másik csoport is tapasztalta az ELF-mezők
markáns központi idegrendszeri hatásait. A legtöbb kísérlet a reakció sebességének csökkenését
mutatta, bár az egyik kutató a béta-hullám frekvenciákon vibráló, nagyon gyenge elektromos
mezőknek kitett embereknél a normálisnál gyorsabb reakciókat figyelt meg. Kiderült, hogy egyes
állatok elképesztően érzékenyek. James A. Flamer, Ross Adey csoportjából az UCLA-n változásokról
számolt be a majmok reakcióidejében olyan gyenge, 0,0035 volt per centiméteres ELF elektromos
[285] mezőknél, amelyek nagyjából megegyeznek egy 18 méter távolságban lévő színes televízió által
kibocsátott mezővel.
Az egyik lejelentősebb, amúgy elég egyszerű tesztet a haditengerészet pensacolai laborjában
végezték. R. S. Gibson és W. F. Moroney az emberek rövid távú memóriáját vizsgálták, és hogy
mennyire képesek összeadni öt kétjegyű számkészletet egy 1 gauss-os mágneses mező jelenlétében –
amely megegyezik a nagyfeszültségű vezetékek és számos, gyakori nagy áramerősséggel üzemelő
készülékek, például hordozható elektromos fűtőberendezések közelében található erősséggel. A
teszteredmények mind a 60 Hz-es frekvencián, mind pedig a Sanguine-Seafarer antennatartomány
45 Hz-es frekvenciáján romlottak, de normálisak maradtak a kontroll szekcióban.
A vasfüggöny mindkét oldalán több vizsgálatot végeztek, amelyek azt mutatták, hogy a
patkányok általában kevésbé aktívak és kevésbé derítik fel a környezetüket mikrohullámoknak
történő kitettség után, bár bizonyos frekvenciák nyugtalanságot okoznak. Ezzel ellentétben, az ELF-
mágneses vagy elektromos mezők szinte mindig hiperaktivitást és zavart alvási mintákat okoznak a
patkányoknál.
Nyilvánvaló, hogy az elme finom működése sok olyan változáson megy keresztül, amely nem
jelenik meg ezeken a nyers viselkedési teszteken. A tudásunk legnagyobb része az elektroszennyezés
agyra gyakorolt hatásairól olyan változókat jelent, amelyek könnyebben számszerűsíthetők, például a
biokémiai változások; a sejtek és az EEG-minták változásai. Ezek a vizsgálatok nem könnyen
kapcsolhatók a gondolkodási folyamatokban bekövetkező változásokhoz, de a legtöbb eredmény jól
illeszkedik a stresszválaszhoz.
1966-ban Jurij Kolodov felfedezte, hogy néhány percnyi, meglehetősen erős, állandó mágneses
mezőnek (200-1000 gauss) való kitettség hatással van a nyulak EEG-jére. Ahogy a szalamandráknál
mi is láttuk, több volt a delta-hullám, valamint alfa-hullám-kitörések voltak tapasztalhatóak. Ő és egy
másik orosz biofizikus, R. A. Csizenkova emellett észlelt egy néhány másodpercig tartó
deszinkronizációt vagy hirtelen változást a fő EEG-ritmusban, amikor bármely mezőt ki- vagy
bekapcsolták. Ugyanez a hatás azóta megerősítést nyert patkányok és a mikrohullámok esetében. Ez
bizonyította, hogy az agy képes érzékelni a mezőt, függetlenül attól, hogy az állat ennek tudatában
van-e vagy sem.
A legnagyobb változások területei – az agy hipotalamusza és a kortex – aggodalomra adtak okot.
A hipotalamusz – egy rostok közötti kapcsolat, amely összeköti az érzelmi központokat, az agyalapi
mirigyet, az örömközpontot és az autonóm idegrendszert – az agy legfontosabb része a homeosztázis,
és döntő láncszem a stresszválasz tekintetében. A kortikális aktivitásba történő bármilyen
beavatkozás nyilvánvalóan megzavarná a logikai és asszociációs gondolkodást.
1973-ban Zinaida V. Gordon, a mikrohullámok kutatásának úttörője együttműködve M. S.
Tolgskajával a Szovjetunió Orvostudományi Akadémiájának Higiéniai és Foglalkozási Betegségek
Intézetében az elektromágneses sugárterhelés lehetséges sejtszintű hatásairól számoltak be. Kis
dózisú mikrohullámok besugárzása – mindössze 60-320 mikrowatt, napi egy órán át – megváltoztatta
az idegsejteket a patkányok hipotalamuszában. Az expozíció első hónapjában az agyat az agyalapi
miriggyel összekötő sejtek neurotranszmitter-kiválasztó részei megnagyobbodtak. Öt hónap elteltével
elkezdtek sorvadni. Viszont amikor a mikrohullám besugárzását ezen a ponton leállították, a sejtek
helyreálltak. J. J. Noval azon megállapítását, hogy az ELF elektromos mezők megváltoztatták az
agytörzs acetilkolinszintjét, már említettük. Hasonló kísérletekben mások is észlelték patkányok
agyában a noradrenalin, a hipotalamusz és az autonóm idegrendszer fő neurotranszmitterének a
normális szint alá történő csökkenését a kezdeti emelkedés után. A szovjetek munkájában az 500
mikrowatt vagy annál nagyobb mikrohullámsűrűségek, napi hét órás, egy munkahelynek megfelelő
expozíciós mintázatban, fokozatosan csökkentették a noradrenalin és a dopamin (egy másik
neurotranszmitter) agyi szintjét, ami a mellékvesekéreg és az autonóm rendszer kifáradását jelezte.
Két évvel a Gordon-Tolgskaya jelentés után Allen Frey, aki több mint két évtizeden keresztül
tanulmányozta a mikrohullámok biológiai hatásait a Randomline, Inc.-nél (egy tanácsadó cég
Huntingdon Valley-ben, Pennsylvaniában) a vér-agy gáton fedezett fel egy jelenséget – a sejtes
átjárón, amellyel speciális kapillárisok korlátozzák szigorúan a kényes, idegsejtes környezetbe felvett
molekulákat. Még a 30 mikrowatt körüli kis teljesítménysűrűségek esetén is a rendkívül alacsony
frekvenciákon pulzáló mikrohullámok lazítják ezt a szabályozást, lényegében hasadékokat nyitva a
gáton. Mivel bizonyos változások történnek a gátban a stressz- és a hangulatváltozások függvényében,
ez lehet a stresszválasz oka – annak következménye; vagy az impulzus mikrohullámok ezekhez nem
kapcsolódó hatása. Mindenesetre, mivel a vér-agy gát a központi idegrendszer utolsó és legfontosabb
védelme a toxinok ellen, ezt a megnövekedett permeabilitást súlyos veszélynek kell tekinteni, amíg
másnak nem bizonyul.
A kutatók felismerték az elektromágneses szmog további potenciálisan veszélyes, közvetlen
hatását az idegsejtekre. 1980-ban egy csoport R. A. Jaffe vezetésével a Washington állambeli Pacific
Northwest Laboratories-ban Richlandban, a neurális ingerlékenység általános növekedését észlelte,
különösen olyan patkányok szinapszisaiban, amelyek egy 60 hertz-es, csupán 10 volt per centiméteres
elektromos mezőnek voltak kitéve egy hónapig. Ugyanebben az évben az AP Sanders és munkatársai
a Duke University Medical Center-ben Durhamban, Észak-Karolinában a következőket jelentették a
patkányagyak biokémiai vizsgálataiban, amelyek mikrohullámoknak vannak kitéve két szinten: az
egyik a fele, a másik valamivel erősebb, mint az amerikai biztonsági szabvány 10.000 mikrowatt-ja –
"Az eredmények azt sugallják, hogy a mikrohullámoknak való kitettség gátolja az
elektrontranszportlánc működését az agy mitokondriumaiban, ami az agyban lecsökkent energia
szintet eredményez."
Egy több, mint egy évtizedes kísérletsorozat során a Ross Adey vezette tudóscsoport, először az
UCLA-nál, majd később a Lorna Linda VA kórházban tanulmányozta az ELF mezőkre és [287] az
impulzusokra adott neuronválaszt. Hamer reakcióidővel kapcsolatos munkájáról először azt
állapították meg, hogy még egy gyengébb elektromos mező – nagyjából egy 3 méter távolságban lévő
villanykörte hatása – is megváltoztatta az agysejtek tüzelési sebességét a majmoknál és az
embereknél, ha a mező rezgése megegyezett az agy hullámainak frekvenciáival. Ezután
rádióhullámokkal dolgoztak, amelyeket tenyészedényekben életben tartott csirkeagyakra irányítottak,
és olyan rezgésnagyságokat találtak, amelyek csökkentették vagy növelték a kalciumionok
idegsejtekhez való kötődését. A kalciumionok ki- és beáramlása az idegsejteken szabályozta az
impulzusok tüzelésének a sebességét egy komplex visszacsatolási rendszerben. Az impulzusos
rádióhullámok két "ablaka" (6 és 10 Hz közötti 147 megahertz-es impulzus, és 450 megahertz-es
impulzus 16 hertz-en) növelte a kalcium kiáramlását a sejtekből, ami zavarta az impulzusátvitelt.
A koncepcionális egyszerűség szempontjából sajnálatosan, de a tesztállatok és a mi magunk
számára örvendetes módon az impulzusos frekvenciák, amelyek működnek az elszigetelt agy
esetében, ezt már nem teszik az állat egészén. Adey ugyanakkor nyilvánosan kifejezte meggyőződését,
hogy az ép idegrendszerekben az impulzusok által a kalcium áramlásában okozott változások
léteznek, és arra számít, hogy a kalcium kiáradása megzavarhatja az összetett feladatokra való
koncentrálást, az alvási szokásokat, és olyan módon változtathatja meg az agyműködést, ami még
nem megjósolható. Ez a kutatás nyilvánvalóan mutat a "zavaró sugárfegyverek” felé, így a hatékony
ablakokat már meg is találhatták, de a szakirodalomban erről még nem számoltak be. De bárhogy
legyen, Adey munkája továbbra is fontos vezérfonal az EMR és az emberi központi idegrendszer
közötti kölcsönhatásnak az agy legérzékenyebb frekvenciáiban. Ez azt mutatja, az itt felsorolt egyéb
megállapításokkal együtt, hogy az elektropollúció mély és veszélyes változásokat idézhet elő, még
akkor is, ha egyelőre nem tudjuk pontosan, hogyan és mikor. Hogy ezen változások mennyire
veszélyesek lehetnek, azt egy tanulmány mutatta be, amelyet Maria Reichmanis, Andy Marino és én
1979-ben készítettünk, F. Stephen Perryvel, egy Nyugat-Angliában, Wolverhampton város közelében
élő orvossal. Perry észrevette, hogy a páciensei közül a nagyfeszültségű vezetékek közelében élők
sokkal inkább hajlamosak a depresszióra, mint mások. Mivel az ELF elektromos mezők
megváltoztatták a noradrenalinszintet a patkányok agyában, és mivel e neurotranszmitter csökkenése
bizonyos agyterületeken a depresszió klinikai jele, a kapcsolat valószínűnek tűnt. Korábbi
munkánkból tudtuk, hogy bár az elektromágneses mező erőssége gyorsan csökkent egy távvezeték
közvetlen közelében, a gyengülés mértéke a távolsággal csökkent, így egy mérföldnyire a mező ereje
gyakran jóval a háttérszint feletti volt. Arra a következtetésre jutva, hogy az öngyilkosság az extrém
depresszió egyik egyértelmű és mérhető jele, 598 öngyilkosság címét jelöltük meg a Perry településén
lévő villamosvezetékek elhelyezkedését bemutató térképeken. Ezután statisztikailag össze-
hasonlítottuk ezt az eloszlást a véletlenszerűen kiválasztott címsorokkal.
Az öngyilkosságok helyszínei átlagban közelebb voltak a nagyfeszültségű [288] vezetékekhez.
Ugyanazt a kapcsolatot találtuk a földalatti villamos vezetékekkel is, de nem lehettünk biztosak, hogy
több volt-e az öngyilkosságok statisztikailag várható száma azokon a területeken, ahol a mezők a
legerősebbek voltak. Mivel a mező teljes ereje több forrásból származó tényezők kombinációjából állt,
az aktuális szintek mérésével folytattuk. Ez megerősítette, hogy van kapcsolat. A mágneses mezők az
öngyilkosságok címein átlagosan 22 százalékkal magasabbak voltak, mint a kontrollokén, és a
legerősebb mezők területei 40 százalékkal több halálos helyszínt tartalmaztak, mint amilyen a
véletlenszerűen kiválasztott házaknál volt mérhető.

Az endokrin, metabolikus és kardiovaszkuláris rendszerek

Az élő dolgok az idő és a hely információi tekintetében értelmezik az elektromágneses energiát, így
rendelkezniük kell egy eszközzel a haszontalan jelek kiszűrésére, bár talán olyanokkal, amelyekkel
soha eddig nem találkoztunk. Számos tanulmány kimutatta, hogy a mesterséges energia bio-hatásai
néhány hét után kiegyenlítődnek, ami azt sugallja, hogy az állatok képesek alkalmazkodni, hogy
normálisan tudjanak élni egy megváltozott környezetben. Ezért nagy mennyiségű anyag áll
rendelkezésre, amelyből gyakran idéztek "bizonyítani" azt, hogy az elektroszennyezés nem veszélyes.
Mint már említettük, ez a végletekig leegyszerűsített nézőpont nem veszi figyelembe a stressz
hozzáadott hatásait. Továbbá ha a stressz túl erős vagy túlságosan tartós, a kompenzáció nem jár
sikerrel, a hatás nyilvánvaló lesz, és néha visszafordíthatatlan. A veszélyekkel kapcsolatos kutatások
értékelése során ezért mindig meg kell kérdeznünk, hogy a kísérlet lefolyása elég hosszú volt-e ahhoz,
hogy elég információt szolgáltasson. Máskülönben egy rövid távú tanulmány, amely károsodást
mutat, valószínűleg jobb, mint egy megnyugtató közepes hosszúságú.
Az elektromágneses energia elsődleges hatása az endokrin rendszerre úgy tűnik, hogy
megegyezik a már bemutatott stresszválaszokkal. A legmeggyőzőbb visszaigazolást emberek
tekintetében egy Szovjetunióból származó kutatás szolgáltatta, amelyben 72 technikust – akiket 1000
mikrowatt vagy annál kevesebbnek tettek ki naponta – vetettek alá részletes orvosi vizsgálatnak, és
amely a fehér- és vörösvértestek számának vészjósló változásait, valamint az immunválasz általános
gyengülését tárta fel. A dolgozókat és a kontrollcsoportot három évig vizsgálták. Nyugaton soha nem
tanulmányoztak embereket olyan módon, amely hosszúságában vagy teljességében akár csak
megközelítené ezt.
Az egyetlen más rendszeresen megfigyelt mirigyes jellegű változás a pajzsmirigyet érintette. Az
1970-es években több szovjet és egy amerikai csapat munkája világosan megmutatta, hogy jóval az
amerikai biztonsági szabályokban meghatározott 10.000 mikrowatt alatti teljesítménysűrűségű rádió-
és mikrohullám-frekvenciák serkentik a pajzsmirigy működését, és ezáltal növelik az alapanyagcsere
mértékét. Másrészről viszont az 50 Hz-es ELF-mezők a patkányokon végzett kísérletekben
csökkentették a pajzsmirigy aktivitását. Még nem ismert, hogy ez [289] közvetlen hatással van-e a
pajzsmirigyre, vagy – akár a stresszválaszhoz hasonlóan – legalábbis részben az agyműködés
megváltozása okozza.
A bioóra-interferencia-és-válaszreakció viszonylatában még egy kapocs lett ismert egy 1980-as, a
Richland-i Battelle Pacific Northwest Laboratóriumban, Washington államban végzett munka
kapcsán. A patkányokkal végzett munka során a kutatók azt fedezték fel, hogy egy gyenge, 60 hertz-
es elektromos mező (mindössze 3,9 volt / centiméter) megszüntette melatonin, a pajzsmirigy által
termel hormonnak, a biociklusok fő hormonális szabályozója termelődésének a normális éjszakai
növekedését.
 A kardiovaszkuláris rendszer legalább kétféle módon reagál az elektromágneses energiára. A vér
összetétele tükrözi a stresszválaszt és az immunrendszer ezzel egyidejű aktiválódását, míg sok
frekvencia közvetlenül gyakorol hatást a szív elektromos rendszerére.
A szovjet tudósok a vér különböző változásait figyelték meg mikrohullámoknak,
rádióhullámoknak és ELF mezőknek kitett állatokban. Ezek közé tartozik a vörösvérsejtek számának
és a hemoglobin koncentrációjának csökkenése – és ezáltal az oxigénkapacitásé is –, emellett a
fehérvérsejtek különböző típusainak és a vérben lévő fehérjék viszonylagos mennyiségeiben
bekövetkező változások, valamint a véralvadás képességének csökkenése.
Az elektropollúcióval foglalkozó nyugtalanító vizsgálatok legnagyobb részét a szovjetek végezték,
ezekkel a nyugati tudósok nem sokat törődtek. Ennek a hozzáállásnak számos oka van. Létezik egy
alapvető előítélet az oroszokkal szemben, és egy olyan érzet is, hogy tudományuk, amely technikailag
kevésbé csillogó, mint a miénk, szükségszerűen kifinomulatlanabb is. A nyugati kutatók
megbénították magukat azzal a dogmával, hogy az alacsony szintű elektromágneses energiának
egyszerűen nem lehetnek biológiai hatásai – tehát miért is fáradoznának azzal hogy ilyeneket
keresnek? Aztán meg az orosz közzétételi szabványok is eltérőek; az eljárások részletekeit gyakran
kihagyják, amely megnehezíti a replikációt. Ráadásul gyakran zavaró ellentmondások vannak
magukban az adatokban is. Az eredmények gyakran ellentétesek állat és állat között. Ha a
vörösvérsejtszám emelkedik egyben, és egy másikba esik, a kísérlet nem mutat statisztikai változást,
még akkor sem, ha minden állat vérösszetétele megzavarodott. Ilyen helyzetben az
ultramechanisztikus amerikaiak hajlamosak a statisztikáknak hinni, míg a szovjet biológusok az
állatokra fókuszálnak. Az orosz tudósok 1933 óta szisztematikusan tanulmányozzák az
elektromágneses bio-hatásokat, és aligha engedhetjük meg maguknak, hogy figyelmen kívül hagyjuk
teljes elvégzett munkájukat egyszerűen azért, mert egy olyan országból származik, amelytől félünk.
A munkatársaim és én ezért az egyik legrészletesebb szovjet jelentések egyikétől indultunk el, és
megterveztünk egy kísérletet az egerek vérére gyakorolt hatás mérésére, ahogy a kísérleti mezőket ki-
és bekapcsolgattuk. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ezek a hatások nem magukra a mezőkre
adott reakciók voltak, hanem [290] egyfajta átmeneti kompenzációk, amelyeket az állatok
elektromágneses környezetük bármilyen megváltozása miatt tettek. Önmagában a vér megváltozása
nem különösen veszélyes. Mivel azonban mindannyian EMF-ek közepette élünk, amelyek
folyamatosan változnak, amikor a készülékeket be- és kikapcsoljuk, vagy utazunk egyik helyről a
másikra, folyamatos a vér instabilitása. Az amerikaiak hozzáállása 1978-79-ben kezdett megváltozni,
amikor Richard Lovely a Washington Egyetemtől kihasználta a mikrohullámmal kapcsolatos
eredmények enyhülés-ihlette cseréjét, hogy egy hónapra felkeresse a Szovjetuniót, és alaposan
tanulmányozza a keleti módszereket. Kutatócsoportja ezután lekiismeretesen megalkotott egy fontos
szovjet kísérletet, amelyben a patkányokat sugároztak be 500 mikrowatt-tal, napi hét órára, három
hónapig. Az orosz munkát minden részletében sikerült alátámasztani, beleértve a vér nátrium-
kálium-egyensúlyának felborulását és a vér kémiájának egyéb kóros elváltozásait, a mellékvesék
stressz okozta hormonális változásait, a lecsökkent tapintásérzetet, a felfedezésre irányuló hajlam
csökkenését és a feltételes reflexek lassabb elsajátítását. Donald I. McRee, az EPA elektromágneses
sugárzás egészségügyi kutatási programjának igazgatója az eredményeket "nagyon érdekesnek"
nevezte, és felszólította az amerikai szervezetet, hogy vessenek véget a szovjet munka semmibe
vételének.
Az elektromágneses energiának más káros hatásai is vannak a vér összetételére és a szövetek
működésére. Jurij D. Dumanszkij, a mikrohullámok veszélyeivel kapcsolatos részletesebb munkát
végző szovjet biofizikusok egyike változásokat vett észre a szénhidrát anyagcserében, beleértve a 100
és 1000 mikrowattos besugárzásból származó vércukorszint emelkedést is embereknél. A hálózati
frekvenciás (50 hertz) mezőknek szintén volt köze a megváltozott cukor- és fehérjeanyagcseréhez
patkányokban, ahogy a lecsökkent izomerőhöz is nyulaknál. Mint sok más orosz eredményt, ezeket is
megkérdőjelezték, mert az amerikaiak nem támasztották alá őket. Ebben az esetben az N. S.
Mathewson (Maryland-i Bethesda Fegyveres Erők Kutató Intézete) vezette kutatócsoport nem
számolt be ilyen metabolikus változásról a Sanguine-Seafarer 45 Hz frekvenciája esetében.
A Mathewson-csoport azonban alapvető hibát követett el. Nem vették figyelembe a 60 hertz-es
háttérsugárzást a laboratóriumi tesztketrecek közelében, még úgy sem, hogy a munkaállomás
felállításakor ezt bemérték. Amikor adataikat a mulasztás tudatában újra kielemeztük, a kísérlet
pontosan ugyanazokat a változásokat mutatta a vér glükóz-, globulin-, lipid- és trigliceridszintjeiben,
amelyeket az oroszok is találtak.
A vérösszetétel eddigi legfélelmetesebb adatai a Sanguine-projekt előtanulmányaiból
származnak. Dietrich Beischer megállapította, hogy egy, az ELF antenna által létrehozott mágneses
mezőnek való egy napos expozíció [291] tíz emberből kilencnél 50%-kal emeli meg a trigliceridek
szintjét. A NAS-bizottság következtetése, hogy ez a korai eredmény nem állja meg a helyét, a
haditengerészet ezt követő kutatásain, főként a hibás Mathewson-tanulmányon alapult. Az
eredmények egy pártatlan csoport általi megfelelő ellenőrzését soha nem finanszírozták, bár Beischer
megállapítása teljesen egybevág az orosz tanulmányokkal és az átértékelt Mathewson-adatokkal az
állatok esetében.
Ez nem meríti ki a mikrohullámokkal kapcsolatos metabolikus hatások teljes tárát, amelyekről a
vasfüggöny mögött beszámoltak. Dumanszkij széleskörű változásokat észlelt azon patkányok
májfunkciójában, amelyeket az étkezési időkben a mikrohullámú sütőknek való kitettség
megközelítőleges mintájára beállított alacsony szintű mikrohullámoknak tettek ki. Mások a B- és B6-
vitamin a vérből, az agyból, a májból, a veséből és a szívből való ürülését észlelték, valamint az
alacsony szintű mikrohullámokra adott válaszként a nyomfém-anyagcsere jelentős változásait.
Megváltozott a réz, a mangán, a molibdén, a nikkel és a vas eloszlása a patkányok egész testében.
Hasonló nyomfém változásokat regisztráltak az ELF elektromos mezőknek való négy hónapos
kitettség után, még mérsékelt térerősség mellett, napi fél óra esetén is. Mivel a B6 elengedhetetlen a
szénhidrátok, zsírok és fehérjék felhasználásához, és mivel a nyomelemek sokféle biokémiai reakció
katalizátoraként működnek, ezek a megfigyelések magyarázhatják a többi anyagcsere-változást.

Vannak arra utaló jelek, hogy bizonyos típusú elektropollúció közvetlenül csökkenti a szív
működésének hatékonyságát. Lengyelországban, a Szovjetunióban, Olaszországban és az Egyesült
Államokban számos kutatócsoport tanulmányozta az állatok pulzusát, elektrokardiogramját,
vérnyomását és rezervkapacitását (a szív képességét a terhelés kezelésére). Mind a mikrohullámok,
mind az 50 hertz-es elektromos mezők hasonló változásokat hoztak létre, amelyek a hosszú távú
expozíció során is fennmaradtak. Ezek közé tartoztak a bradikardia (csökkent pulzus), a szívizom
összehúzódását szabályozó elektromos impulzusok erős (40-50%) csökkenése, a rezervkapacitás
csökkenése valamint a vérnyomás rövidtávú emelkedése, majd hosszútávú csökkenése. Általában
véve ezek a csökkenések megjelentek mind a "belföldi" (0,5 V/cm), mind az "ipari" (50 V/cm vagy
annál nagyobb) elektromos mezőknél, mind a 150 mikrowattos teljesítménysűrűségű
mikrohullámoknál, jóval azon mennyiség alatt, mint amelyeket sok ember radarhullámoktól és
mikrohullámú sütőktől felvesz.
Embereknél az ezeket a hatásokat megerősítő bizonyíték több, nagyfeszültségű erőmű
transzformátorállomásainál dolgozó alkalmazott számos, oroszok által végzett vizsgálatából
származott. Az első ilyen vizsgált csoportban negyvenötből negyvenegynél volt jele valamilyen ideg-
vagy szív- és érrendszeri betegségnek, köztük a bradikardiának, pulzus és vérnyomás instabilitásnak
és remegésnek. Ugyanezeket az egészségügyi problémákat találták négy további, közel hétszáz
munkás esetét tartalmazó tanulmányban. [292] Az egyetlen ehhez fogható amerikai tanulmányra
sokat hivatkoznak azzal kapcsolatban, hogy nem talált egybevágó egészségkárosodásokat mindössze
tizenegy távvezeték-karbantartó munkás vizsgálata során.
 Növekedési rendszerek és immunválasz

Tekintettel az eddig bemutatott eredményekre és az élet kapcsolatának a dinamikájára a Föld

mezőjével, mostanság már számos előrejelzést tudunk készíteni az ELF-szennyezés hatásairól. A
természetes elektromágnes mezők legfontosabb aspektusai a biológiai időzítő rendszerek
szempontjából a lunáris cirkadián ritmus és a 0,1 és 35 hertz közötti mikroimpulzusok. Logikusnak
látszik, hogy a sejtek a normálhoz közelebbi frekvenciákat jobban érzékelik, mint a normáltól
távolabbiakat. Ezért feltételezhetjük, hogy a 35 és 100 hertz közötti ELF-sáv a leginkább káros, míg a
magasabb frekvenciák észrevétlenek maradhatnak, amíg csak a sejtekbe juttatott energia elég
intenzív vagy elég hosszú ideig nem tart ahhoz, hogy jelentős legyen. Az egyre halmozódó
bizonyítékok támogatják ezt az elképzelést.
Ezen elgondolás alapján két nagy ELF-effektust tudunk előre jelezni, amelyek sok másikat is
felölelnének. Valószínűsíthetjük, hogy az abnormális jelek megzavarják a biociklusokat. Az ilyen zavar
az általános stresszválasz kiváltásához vezetne akkor is, ha az agyi neurotranszmitterek EMR által
kiváltott változásai csak a stresszreakció hatását és nem okát jelentik. Ezen túlmenően a téves
ütemjelek valószínűleg félrevezetik az egyes sejtek mitotikus ciklusidejét, megzavarva a növekedési
folyamatokat az egész testben.
Noha bármelyik tényező kiválthatja a mellékvesekéreg stresszreakcióját, maga a reakció mindig
ugyanaz. Ez magában foglalja specifikus hormonok, főként a kortikoszteroidok kibocsátását a
mellékvesékből, amelyek viszont mozgósítják a szervezetet a behatoló baktériumok vagy idegen
fehérjék ellen. Tehát a stresszválasz mindig aktiválja az immunrendszert.
A rövid stresszhatások nem feltétlenül károsak; még egészségesek is lehetnek. Tény, hogy a
mikrohullámok általi stresszel kapcsolatos szovjet munka az immunrendszer hatékonyságának
növekedését [increased immune-system competence] fedte fel 10 mikrowatt alatti nagyon alacsony
intenzitások esetében. Ha azonban a szervezetnek folyamatos vagy ismétlődő stresszel kell
szembenéznie, a válaszrendszer a krónikus fázisba lép, amelynek során az ellenállási képesség a
normálérték alá csökken, és végül kifárad. Számos jól ismert betegség, mint például a gyomorfekély
és a magas vérnyomás közvetlenül ebből a szakaszból származik, de a legfontosabb következmény a
szervezet képességének csökkenése arra, hogy megküzdjön a fertőzésekkel – és a rák.
A baj az, hogy az immunrendszer felszereltsége arra való, hogy kézzelfogható betolakodókkal
vegye fel a harcot – baktériumokkal, vírusokkal, toxinokkal és magának a testnek a [293] sejtjeivel –
vagy olyan világosan észlelhető stresszekkel, mint a hő, a hideg vagy a sérülések. Tartalmaz egy
antitesteket keringető rendszert, amely segítségével a specializálódott sejtek felismerik a behatolót. A
sejtek, amelyek ezt a humorális immunitásnak nevezett fázist vezérlik, egy sor más típusú sejt közül
választja ki a megfelelőket a védelem feladatára, amelyek mindegyike egy bizonyos funkcióra van
programozva, mint például baktériumok emésztése, sejttörmelék eltávolítása vagy mérgek
semlegesítése. Az elektromágneses energiát azonban nem ismerik fel tudatosan. Ez pedig átveri az
immunrendszert, amely így árnyékokkal fog harcolni. Így előre látható, hogy téves hívásokra reagáló
tűzoltókként a test kevésbé lesz képes harcolni egy valódi tűzzel.
A kísérletek igazolják ezt a feltételezést. Számos frekvencia esetében találtak hibás immunválaszt.
A szovjet kutatók több csoportja fedezte fel a fehérvérsejtek hatékonyságának csökkenését
patkányoknál és tengerimalacoknál, miután az állatokat rádió- és mikrohullámoknak tették ki. Ezen
kísérletek többsége az immunrendszer zavarát csak nagyjából 500 mikrowattig, a névleges amerikai
biztonsági szabvány egyharmadát kitevő teljesítménysűrűségig ellenőrizte. A magasabb szintek miatti
megsokszorozódó veszélyeket a Szovjetunióban már bizonyítottnak tekintik.
 Ugyanakkor, ahogy az előre látható volt, az immunválaszra gyakorolt legjelentősebb hatás,
amelyről beszámoltak, az ELF mezőktől származott. A 200 gaussos, 50-hertzes mágneses mezők
szisztematikus tanulmányozása során Jurij N. Ugyincev azt állapította meg, hogy ilyen környezetben
az egerek elpusztulásához szükséges baktériumok koncentrációja csak egyötöde volt a mező nélküli
mennyiségnek.
A betegséggel szembeni ellenállás mérlegelésénél figyelembe kell vennünk az elektromágneses
energianak a betegségre gyakorolt hatását is, amely eddig a napig teljes mértékben figyelmen kívül
hagytak. Gyakorlatilag mai napig az egyetlen bizonyíték egy nyugtalanító munka Yu. N. Akasova és
munkatársaitól a Krími Orvostudományi Intézetben, Szimferopolban. 1978-ban arról számoltak be,
hogy tizenhárom sztenderd baktériumtörzset – köztük az anthraxot, a tífuszt, a tüdőgyulladást és a
staphylococcus-t – elektromos és mágneses mezőknek tettek ki. A mágneses viharok, az ionoszférikus
áramlás, a bolygóközi mágnesestér-határok és más változók figyelembe vétele után egyértelmű
bizonyítékokat találtak arra vonatkozóan, hogy a Föld hátterénél csak kicsivel erősebb elektromos
mező stimulálja minden baktérium növekedését és növeli az antibiotikumokkal szembeni
rezisztenciájukat. A mágneses mezők meggátolták a baktériumok növekedését, de sok esetben még
tovább erősítették az antibiotikumokkal szembeni rezisztenciát. Akasova a 0,1 és 1 hertz közötti
frekvenciákra koncentrált, így a felmérés messze nem volt teljes, de talán a legfontosabb megállapítás
az volt, hogy minden vizsgált mező fejtett ki hatást csupán akár egyetlen, négyórás expozíció után is.
Sok esetben a hosszabb expozíció maradasndó változásokat eredményezett a bakteriális
anyagcserében. [294] A mai napig kétségkívül felületes bizonyítékok arra utalnak, hogy az
elektroszennyezés minket és talán minden állatot kettős kihívással szembesít: gyengébb
immunrendszer és erősebb betegségek. Nem szabad hát meglepődnünk az "új" betegségek
támadásán, amely jelenség nagyjából 1950-től datálódik, és gyorsul a jövő felé. Számos esetben az
újonnan előforduló betegségek jellemzése olyan kórokozókat ír le a betegség okaként, amelyek
korábban nem voltak képesek a betegség kiváltására – és ez megint csak nem lephet meg minket. Az
újonnan érkezők között:

• Reye-szindróma. Először 1963-ban írták le; ez az állapot súlyos hányással kezdődik, ahogy a
gyermek felgyógyul az influenzából vagy a bárányhimlőből. Ezután letargia, személyiség-
változások, görcsök, kóma és halál felé halad. A halálozási arány, amely kezdetben nagyon magas
volt, most már körülbelül 10 százalékra csökkent, de az előfordulási gyakoriság nagymértékben
megnőtt.
• Lyme-kór. Egy vírusbetegség, amelyet bizonyos rovarok hordoznak; az embereknél súlyos
arthritist okoz. Ez egyike azon hasonló betegségeknek, amelyek csak a közelmúltban jelentek meg.
• Légiós betegség. Ez egy közönséges talajbaktérium által okozott tüdőgyulladás, amely egy
második otthonra lelt a klímaberendezésekben. A szervezet nem okozott azonosított problémákat
a betegség philadelphiai 1976-os legelső kitörése előtt.
• AIDS. A szerzett immunhiányos szindróma olyan állapot, amelyben a szervezet immunrendszere
teljesen hibásan működik, és a tulajdonosa gyakran meghal. A beteg nem képes ellenállni az
átlagos, amúgy ártalmatlan baktériumoknak és vírusoknak, és már nem tudja elnyomni a rák
magjait, amelyek mindannyiunkban jele vannak. Jelenleg valamiféle vírusról feltételezik, hogy az a
kiváltó tényező.
• Herpes genitalis. Ez a betegség nem új, de elterjedtsége és súlyossága egy évtized alatt hatalmas
mértékben nőtt. Általában a szexuális szabadosságot hibáztatják, de az immunkompetencia
csökkenése fontosabb lehet.

Természetesen vannak további tényezők, amelyek hozzájárulhatnak mindezen és más egyéb, új

betegségek kialakulásához. A kémiai szennyezés valamint a gyors- és készételek elterjedtsége kettő a
legnyilvánvalóbbak közül. Mindazonáltal az ezen betegségek, valamint a rák, a születési
rendellenességek és az alábbiakban ismertetett egyéb növekedési problémák száma növekszik az
iparosodott világban. Ahogy néhány jelentős pszichológiai betegségé is, mint például a depresszió,
valamint kényszeres használata mindefajta kábítószernek, a koffeintől, nikotintól és az alkoholtól
kezdve a vényköteles nyugtatókig és az illegális bódulatkeltőkig. Bár a szívroham halálozási aránya az
elmúlt öt évben csökkent (ismert ok [295] nélkül), még mindig sokkal magasabb, mint a második
világháború előtt. Ezek a betegségek többé-kevésbé azonos mértékűek azokban az országokban,
amelyek vegyi toxicitása, étkezési szokásai és életstílusa igen eltérő. Az elektromágneses energia
tömeges használata azonban a közös nevező, amely egyesíti a fejlett országokat. Különösen a teljes
észak-amerikai kontinens, Nyugat-Európa és Japán olyan erős 50 és 60 hertz mezőket hoz létre,
amelyeket a műholdak is képesek érzékelni az űrből. E területek lakosságát folyamatosan bombázzák
ezek az ELF mezők.

A biociklus időzítő jelének megszakítása elkerülhetetlenül megnehezíti a szervezet számára a

sejtek mitotikus sebességének szabályozását. A NAS Sanguine-Seafarer-jelentésben a "nincs hatás"-
garanciákra vonatkozó legfőbb kivétel az a megkerülhetetlen bizonyíték volt, hogy a 75-hertzes mezők
meghosszabbították a mitotikus ciklust, és gátolták a sejtlégzést a sejtnövekedés szabványos
tesztjeiben használt iszappenésznél. Ugyanezek a hatások voltak megfigyelhetőek meg térerősségtől
függetlenül. Ezért feltehetjük, hogy az ELF-szennyezés elősegítené azokat a betegségeket, amelyekben
a növekedési folyamatok félrecsúsznak.
Valóban aggasztó növekedést mutat a hasonló problémák száma. A rák aligha egy új betegség, de
a dominanciája új. Az 1960-as évek közepén az Egyesült Államok lakosságának körülbelül negyedénél
lehetett a kifejlődésére számítani. Az 1970-es évek közepére ez a szám egyharmadra emelkedett, és ez
jelenleg még magasabb. A születési rendellenességek előfordulása az elmúlt negyed évszázadban
megduplázódott. Hasonlóan gyors növekedés következett be a meddőség és más reprodukciós
problémák között.
A sejtosztódás ritkább elégtelenségei is szaporodhatnak, különösen azon munkavállalók között,
akik a munkájuk miatt erős elektromágneses energiának vannak kitéve. Hylar Friedman patológus, az
el pasoi Katonai Orvosi Központban 1981-ben arról számolt be, hogy a radartechnikusok a lakosság
többi részénél három-tizenkétszor nagyobb valószínűséggel kapnak policitémiát, a vér egy ritka
rendellenességét, amelyet a túl sok vörösvértest termelése jellemez. Az ilyen összefüggéseket azonban
nehéz statisztikailag megerősíteni olyan betegségeknél, amelyek csak kevés embert érintenek.
Közvetlen kísérleti bizonyítékokra és nagy léptékű vizsgálatokra van szükségünk a széles körben
elterjedt betegségekről. Mindkettő megoldható.
Még 1971-ben két további szovjet kutató, S. G. Mamontov és L. N. Ivanova bejelentette, hogy az
ipari erősségű, 50 hertz-es elektromos mezők háromszorosára növelik a máj és a szaruhártya-sejtek
mitózisának gyorsaságát az egereknél. Nem sokkal később Bassett és Pilla tapasztalati bizonyítékokat
tettek közzé arról, hogy az impulzusos EMF-ek felgyorsították a csonttörések gyógyulását. A legtöbb
esetben azonban elég lassan érkeztek a konkrét bizonyítékok arra nézve, hogy az időben változó
mezők befolyásolhatják a sejtosztódást. [296]
Ez a helyzet az elmúlt években megváltozott. Számos kutató, különösen Stephen Smith, mostanra
bebizonyította, hogy a másodpercenként 15 impulzuskitörést alkalmazó, az Electro-Biology, Inc. által
forgalmazott csontgyógyító eszköz felgyorsítja a sejtosztódás sebességét a már eleve gyorsan burjánzó
sejtek esetében. A normál sejtek között ez magában foglalja a bőr-, a bél- és a májsejteket. 1983-ban
A. R. Liboff, a Michigan-i Oaklandi Egyetem biofizikusa sokkal pontosabban számolt be a
paraméterekről: a 10–4000 hertz-en vibráló 0,2–4 gauss-os mágneses mezők mind erősítették a DNS
replikációját a mitózis S (szintézis) fázisában.
 Ahogy előre látható volt, a kölcsönhatás 35 és 100 hertz között a legnagyobb. Jose M. R. Delgado –
az elmekontroll általi "pszicho-civilizált" társadalom lánglelkű támogatója, aki az agy közvetlen
elektromos stimulációjával kapcsolatban publikálta egy kísérletét, amelyben megállított egy támadó
bikát egy beültetett elektródához továbbított rádiójellel – a közelmúltban három mágneses mező
genetikai vizsgálatával kapcsolatos eredményeket jelentetett meg. Delgado 10, 100 és 1000 hz-en
vibráló minimális mágneses mezőknek tett ki csirkeembriókat. Csupán 0,001 gauss-os mezőket
használt, azaz nagyjából a földmező erőssége mikroimpulzusainak megfelelőeket. A 10 hertz-es
mezőknek kitett csirkéknél nem történt változás, de 100 hertz esetében a központi idegrendszer
komoly elégtelenségei jelentkeztek. A legmagasabb frekvencia is rendellenességeket eredményezett,
de ezek sokkal kevésbé voltak súlyosak. A nagyobb erősség jellemző az otthonokban, irodákban és
távvezetékek közelében. A haditengerészet erősebb mezőket talált 76-H3 ELF-antennája közelében, és
azon a frekvencián egy egy mérföldnyire elhelyezkedő távvezetéről újrasugározva.
Fontos észben tartani, hogy a DNS-szintézis stimulálása során az elektromágneses mező nem
tesz különbséget kívánatos és nemkívánatos sejtszaporulat között. Az összes sejtet ugyanígy érinti, de
a már eleve gyorsan osztódó sejtrendszerek gyorsulnak fel a leginkább. Amint azt a korábbi
fejezetekben láttuk, ezen fogékony folyamatok közé tartozik a gyógyulás, az embrionális növekedés és
a rák.* Tény, hogy egy a New York-i Állami Egészségügyi Minisztérium távvezeték-projektjén dolgozó
kutató, Wendell Winters a San Antonio-ban lévő Texasi Egyetem Egészségügyi Tudományok
Központjából a közelmúltban számolt be néhányról az első laboratóriumi bizonyítékok közül azzal
kapcsolatban, hogy a hálózati frekvenciák felgyorsíthatják a rosszindulatú sejtszaporulatot. Winters
az emberektől vett rákos sejteket 60 hertz-es elektromágneses mezőknek tett ki csupán huszonnégy
órára, és az látta, hogy növekedésük üteme 7–10 nappal később a hatszorosára nőtt.

*Úgy tűnik, csak a mágneses komponens gyorsítja fel a gyógyulást. A hálózati frekvenciás elektromos mezők
nagymértékben lassítják a törések gyógyulását a patkányoknál, ahogy ezt Andy Marino, Jim Cullen, Maria
Reichmanis, és én 1979-ben bizonyítottuk is egy kísérletsorozattal. Ezt a munkát R. D. Phillips a következő évben
alátámasztotta egy, az Energiaügyi Minisztérium számára készített, a távvezetékek biológiai hatásainak
felülvizsgálatára irányuló tanulmányban.

[297] Ezenkívül a normál sejtciklusidő zavara fokozódik, ha a nukleáris mágneses rezonanciát[vagy

mágneses magrezonancia] (NMR) indukálunk a DNS-molekulák atomjaiban. Leegyszerűsítve,
nukleáris mágneses rezonancia akkor jelentkezik, amikor az atommagok körüli mágneses mezők
együtt vibrálnak. A jelenség két külső mágneses mezőt igényel, egy állandót és egy pulzálót. Minden
kémiai elem esetében az adott frekvencián lévő oszcilláló mező egy bizonyos erősségű rezonanciát
indukál az állandó állapotú mezőben.
1983-ban az A. H. Jafary-Asl vezette kutatócsoport kimutatta, hogy a Föld mágneses háttere
szolgálhat állandó mezőként, míg a távvezetékek harmonikus frekvenciái változó mezőt
teremthetnek, amely pedig mágneses rezonanciát gerjeszthet az élő szövet két gyakori atomjában – a
káliumban és klórban. Más elemek is érzékenyek lehetnek a hatásra. Az ilyen NMR-körülményeknek
kitett baktériumok és élesztőgomba sejtek megduplázzák a DNS-szintézis és a proliferáció sebességét,
de a leánysejtek csak félakkora méretűek voltak. Liboff az egymással ellentmondó tanulmányokat
elemezve megállapította, hogy az ellentmondások eltűntek, amikor számolt a Föld mezőjének
rezonancia feltételeivel, ahol az egyes teszteket elvégezték. A korábbi munkákat most egyetlen
hatalmas kísérletként kell újraértelmezni, új frekvenciákat adva a változékony háttérhez.
Az eddigi kísérletek majdnem mindegyike egyetlen megadott frekvenciára és intenzitásra
tesztelte az organizmusok reakcióit. Ez a megközelítés volt szükséges ahhoz, hogy egy alapszintű
tudásanyagot adjon, de ez nagyon messze esik a mindennapi élettől, amelyben mi mindannyian sok
frekvenciának vagyunk egyidejűleg kitéve. Az elektromágneses energia és a radioaktivitás közötti
szinergiát már előre jelezte az a tény, hogy a rák előfordulásának aránya az atomerőművekben
dolgozók körében magasabb, mint amekkora pusztán a környezetükben található ionizáló sugárzás
magasabb szintje alapján várható lett volna. Az atomerőművekben hemzsegnek a multi-frekvenciás
rádióhullámok és más elektromágneses sugárzások. Amellett, hogy az élő sejtek építőköveiben NMR-t
gerjesztenek, több frekvencia is kölcsönhatásba léphet szinergikusan, hogy a biológiai veszélyeket az
egyes veszélyek összegénél még nagyobbra növelje.

Az elektromágneses energiából származó rák és születési rendellenességek kockázatára

vonatkozó állatkísérletek ritkák, még a Szovjetunióban is. Az a kevés elvégzett munka pedig főként a
mikrohullámokkal volt kapcsolatos. A születési rendellenességekre vonatkozó egyetlen közismert
amerikai laboratóriumi tanulmány impulzusos rádióhullámokat használt, és számos mutációt talált a
muslicák utódjaiban. 1976-ban egy orosz csoport 50 és 500 mikrowattal sugárzott be patkányokat
egytől tíz napig terjedően. Amikor az állatokból vett szomatikus (nongenitális[nem ivar-]) sejteket
megvizsgálták, [298] ijesztően nagy számban találtak sérült kromoszómákat. A nagyobb
teljesítménysűrűség esetében ötször annyit, mint a kontrolloknál – és még az alacsonyabb intenzitás
esetében is tovább emelkedett a szám (a normál érték 150%-áig) még két hétig a sugárzás
kikapcsolása után.
Egy 1979-es vizsgálat, amelyet Przemyslaw Czerski végzett el a varsói Anya és Gyermek Nemzeti
Kutatóintézetben, dokumentálta a sérült kromoszómák számának emelkedését a napi két órát, 100
mikrowatt-tól az amerikai biztonsági szabványnak megfelelő 10.000 mikrowattnak kitett egerek
spermájában. Egy még zavarbaejtőbb adathalmaz érekezett egy 1970-es évek közepe táján végzett
orosz kísérletből, amelyben nőstény egereket tettek ki 10-50 mikrowattos alacsony
teljesítménysűrűségnek. Ebben a tartományban az almok száma és mérete csökkent, és az
újszülötteknél emelkedett a fejlődési rendellenességek száma. A halvaszületettek aránya a
legalacsonyabb intenzitás 1,1 százalékáról a legmagasabbnál 7 százalékra ugrott.
Fájdalom, az ilyen jellegű kutatásban az ember a fő kísérleti állat. Azok, akik azt állítják, hogy a
mikrohullámú sugárzás nem jelent veszélyt, gyakran egy olyan felmérést idéznek, amelyet C. D.
Robinette és mások a NAS - Nemzeti Kutatási Tanács Orvosi Ellenőrzési Ügynökségének készítettek
tizenkétezer koreai háborús veterán vizsgálata alapján. Összehasonlítva a radartechnikusok VA-orvosi
nyilvántartásait és a mikrohullámú sugárzásnak súlyosan kitett személyeket a kontrollok adataival, ez
a csoport nem talált növekedést a halálozási arányban. Erre a megállapításra azonban nem
támaszkodhatunk. A kontrollcsoport többségét radarkezelők alkották, akik ki vannak téve
valamekkora sugárzásnak – a radarokénak ugyanúgy, mint a vezérlőpultjaikénak. Így az a feltételezés,
hogy csak az EMR-mennyiség amit felvettek elhanyagolható, nem állja meg a helyét. Az elmúlt
néhány évben megbízhatóbb epidemiológiai tanulmányok jelentek meg, amelyek a rák és a születési
rendellenességek arányának növekedését mutatták az átlagosnál nagyobb elektromágneses
energiának való kitettség esetében.
Mivel a televíziókészülékek és a telefonok relék mikrohullámú sugárzásához a reléknek a
vevőkészülékek látószögében kell lenniük, az egyes városok közelében csak néhány megfelelően
magas hely van. Szükségesszerűen létrejön ugyanis az ELF-mezők és a mikrohullám-áradat normális
fölötti koncentrációja a területen, ami esetleg romboló szinergiát eredményez, amint azt fentebb
vázoltuk is. Továbbá, mivel a TV-adó a közönség és a szomszédos állomás telefon reléjének sugaraira
irányul, folyosók jönnek létre, amelyeken belül az emberek a jussuknál többet kapnak a
mikrohullámokból.
Sentinel Heights-ban, Syracuse belvárosától hét mérföldre van egy ilyen adóhegy. Itt valamivel
több, mint ezer ember él. 1974-től 1977-ig hét rákos megbetegedésről szereztem tudomást ezen a
területen. Ezek két csoportba voltak oszthatók, két mikrohullámú folyosó mentén, amelyeket egy
[299] árnyékzóna választott el egymástól. Ez 55 százalékkal több, mint a statisztikailag várt 4,5 eset a
populáció ezen részében, és előfordulhatott, hogy több olyan eset is volt, amelyről nem szereztem
tudomást. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen kicsi és nem tudományos jellegű minta esetében az
eredmények véletlenszerűek lehetnek, de a baljós következtetések igényeltek néhány kiterjedtebb
felmérést.
Az első 1979-ben futott be, amikor Nancy Wertheimer és Ed Leeper, a denveri Colorado-i
Egyetem Orvostudományi Központjától megjelentetett egy tanulmányt a gyermekkori rákról és a
távvezetékekről. A kutatók 1950 és 1973 közötti gyermekkori rákos megbetegedések 344 halálesetét
vizsgálták. Az egyes áldozatok címét párosították a következő, a területen született csecsemő címével,
hogy összeillő kontrollpár-csoportokat kapjanak. Ha a család a haláleset előtt elköltözött, a vizsgált
csoportban mind a születés, mind haláleset címét használták. Tanulmányozták az egyes házak
vezetékeit és a legközelebbi transzformátoroktól való távolságot. A házak egyértelműen két csoportra
voltak oszthatók: az erős mágneses mezőt előállító nagyfeszültségű vezetékes kiépítettséggel
rendelkező, és a gyengébb mágneses mezőt előállító kisfeszültségű vezetékezettségű házakra. Egyes
egyéb változók – mint például a társadalmi osztály, a családi kockázati tényezők, a forgalom és az
urbanizációs különbségek – kiszűrése után a leukémia, a nyirokcsomó-rák és az idegrendszeri
daganatok gyermekkori halálozási aránya a nagyfeszültségű otthonokban több, mint kétszerese volt a
kisfeszültségűekénél.
Három évvel később S. Milham, Washingtoni állam munkahelyi egészségvédelmi és biztonsági
igazgatója megállapította, hogy az erős elektromágneses mezőkben dolgozó felnőtteknél a leukémia
előfordulási gyakorisága lényegesen magasabb volt a normánál. A kapcsolat megjelent a
generátorállomások üzemeltetőinél, a nagyfeszültségű vezetékek karbantartóinál, az alumínium
olvasztároknál és számos más munkáscsoport statisztikáiban.
Maga a vizsgálat ténye mellett egy másik dolog is figyelemre méltó volt Milham beszámolójában:
a tudományos garnitúra reakciója. Egy másik munka jelent meg gyorsan ugyanabban a folyóiratban,
a New England Journal of Medicine-ben, sok más tanulmányt idézve, hogy bizonyítsa Milham
tévedését. Mindazonáltal mindegyik tartotta magát a kizárólag mikrohullámoknak való, szabályozott
kitettséghez, míg a Milham által vizsgált munkahelyek a valós világban voltak, ahol mikrohullámok és
a hálózati frekvenciás mezők keveredtek. A szerkesztők visszautasították, hogy közzétegyék a
levelemet, amely rámutatott a kritikáknak erre a nyilvánvaló hibájára, de mégis fontos volt, hogy egy
ilyen rangos kiadvány Milham papírját egyáltalán megjelentette.
Hamarosan megerősítő beszámolók jelentek meg. Wertheimer és Leeper eredményeit
Stockholmban megismételte egy olyan csoport, amely összefüggésbe hozte a gyermekkori leukémiát a
mágneses mezők aktuális méréseivel. A legerősebb statisztikai kapocs az volt, amikor egy 200
kilovoltos távvezeték 200 méterre húzódott a beteg gyermek otthonától. Milham munkáját Los
Angelesben és Nagy-Britanniában [300] végzett felmérések igazolták. A Wertheimer maga is
kiterjesztette megfigyeléseit a felnőttekre, és ugyanazt az alapvető kapcsolatot állapította meg a
nagyfeszültségű vezetékek és a rákbetegségek különböző fajtái, különösen a leukémia között.
Minden EMR-forrás közül a radarsugár (amely impulzusos mikrohullámokból áll) rendelkezik a
legnagyobb teljesítménysűrűséggel. Laboratóriumi körülmények között mind a rádiófrekvenciás,
mind a mikrohullámú sugárzás tekintetében kimutatták, hogy megváltoztatják a sejtmembránok
összekötő-elválasztó funkcióját, megzavarják a hormonegyensúlyt és kromoszómahibákat okoznak,
amelyek mind a rosszindulatú sejtszaporulat együtthatói. Ugyanakkor csak néhány kísérlet történt a
radar potenciális szerepének közvetlen felmérésére a rák tekintetében embereknél.
John R. Lester és Dennis F. Moore a wichita-i University of Kansas Orvostudományi Karán
nemrég tette éppen ezt. Wichita ideális hely volt egy ilyen vizsgálathoz. Két radartoronnyal
rendelkező repülőtere volt, és csak néhány más, nagyobb elektropollúció-forrás. Vegyi jellegű
környezete is meglehetősen tiszta volt – amennyire egy város lehet. Lester és Moore a rákbetegség
előfordulását az egész városra ábrázolták, és azt találták, hogy ez ott a legmagasabb, ahol a lakosok
mindkét radar sugárzásának ki voltak téve. Alacsonyabb volt ott, ahol csak egy sugár hatott, de a
legalacsonyabb, ahol a lakosság teljes mértékben le volt árnyékolva a hegyek mögött. Az eredmények
fennálltak akkor is, amikor egyéb – mint például az életkor, a szegénység, a nemi és a faji – tényezők
statisztikailag a lehető legkiegyensúlyozottak voltak. A szerzők feljegyeztek egy apartmanházat,
amelynek rákos eredetű halálozási aránya kétszerese volt a terület szanatóriumainak; a ház felső
szintjei pont beleestek mindkét radarsugár útjába.
A szívrohamok aránya a finnországi Észak-Karélában és Kuopioban a legmagasabb (és a
leggyorsabban növekvő) lett néhány éven belül, miután a szovjetek ide egy hatalmas, horizonton túli
radar[over-the-horizon, OTH]-komplexumot telepítettek, amely mikrohullámokat pattintott a
Ladoga-tó felületére, ezek pedig áthaladtak Délkelet-Finnország egyes részein. Ezek olyan vidéki
körzetek, amelyek életmódja inkább a kültéren végzett munkára épül, nem pedig a szívbetegségekkel
általában összefüggő beltéri, ülő életmódhoz kapcsolodó feszültségekre. Figyelembe véve, hogy a
rákos megbetegedések aránya is jelentősen emelkedett a régióban, Lester és Moore tovább vizsgálták
a légierő-támaszpontokkal rendelkező amerikai megyék statisztikáit. Ezen megyék rákos
haláleseteinek a száma jelentősen meghaladta a többi megyéjét, noha a kereskedelmi repülőterek
radar tornyai elkerülhetetlenül kisimították az adatokat a különbségeket kevésbé feltűnővé téve.

Az elektromágneses energiától származó emberi genetikai hibák vizsgálata még mindig

kezdetleges állapotban van. A mikrohullámok esetében ez a helyzet nagyrészt a katonai és
kormányzati szervek által állított akadályoknak köszönhető. Még a második világháborúban is olyan
féktelenek voltak a radar által kiváltott sterilitásról szóló pletykák, hogy a [301] tengerészek gyakran
adtak maguknak "kezelést" eltávozás előtt. A reproduktív rendszerre gyakorolt hatások első
tudományos bizonyítékai nem születtek meg 1959-ig, amikor John H. Heller és munkatársai a New
England Institute of Medical Research-ben, a connecticut-i Ridgefieldben jelentős kromoszóma-
rendellenességeket találtak kis erősségű mikrohullámokkal besugárzott fokhagyma hajtásokban.
Hamarosan azonos változásokat tapasztaltak emlősöktől vett sejteknél, valamint a fent említett
muslica-mutációkban. Az ebben az irányban végzett munkájuk pénzhiány miatt 1970 körül véget ért.
1964-ben a Johns Hopkins-i Orvostudományi Iskola Down-szindrómával foglalkozó kutatóinak
egy csoportja, miután összekapcsolta a betegséget a terhes nők túlzott röntgen-besugárzásával,
további, váratlan összefüggést talált radarok közelében dolgozó apákkal is. Egy teljes évtizedbe telt,
hogy mielőtt bármennyi pénzt is elkülönítettek volna az eredmény ellenőrzésére, és bár a szülők
radarhullámoknak való kitettsége és a Down-szindróma közötti kapcsolat nem lett
bizonyítva[substantiate: bizonyít, megalapoz – a szövegből számomra nem derül ki egyértelműen,
hogy „nem volt megalapozott a kapcsolat”, mert valóban nem volt kapcsolat, tehát hibás volt a
feltevés vagy éppen „nem lett bizonyítva”, mert pl. nem volt elég az a „bármennyi” pénz, hogy
teljességében le tudják folytatni a bizonyítást], a radarkezelők vérsejtjeiben ténylegesen magasabb-
mint-a-normális számú kromoszóma-rendellenességet találtak.
Ekkorra egy professzora a közegészségügynek Alabamában a születési rendellenességek
nyilvánvaló növekedését vette észre a hadsereg radarhullámoknak kitett helikopterpilótái között.
1971-ben Dr. Peter Peacock konstatálta, hogy tizenhét gyermek született dongalábakkal egy tizenhat
hónapos időszak alatt az alabamai Fort Ruckerben, a bázis kórházában. Statisztikailag ez a szám nem
lehetett volna négynél nagyobb.
Két szövetségi ügynökségen és két magán kutatási alapítványon keresztül munkálkodva Peacock
és még néhányan öt éven át próbálták ellenőrizni ezt a nyugtalanító hírt, de csak a hadsereg okos
taktikai gáncsoskodásával találkoztak. Azzal, hogy a hadsereg orvosi kutatási és fejlesztési
parancsnokságának tisztviselői "magánéleti" és "nemzetbiztonsági" okokból elutasították a
munkaadatok, orvosi dokumentumok és radarfelügyeleti nyilvántartások kiadását, éveken át az
összes Peacock adatainak felülvizsgálatára irányuló kísérletet sikerült meghiúsítani, kettő kivételével.
Megakadályoztak az Környezetvédelmi Ügynökség és az Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal [FDA]
Radiológiai Osztálya által támogatott különálló kutatási pályázatokat anélkül, hogy valaha is a tudtára
adták volna az egyik ügynökségnek, hogy a tárgyalnak a másikkal. Kegyelemdöfésként a hadsereg
beleegyezett abba, hogy az FDA-csoportot ellátja a Fort Rucker területén lévő radarokról szóló
felméréssel. A tisztségviselők a tájékozatlan civilekre tukmáltak egy becsapósan vázlatos térképet,
amely csak egy fő radarberendezést jelölt a bázisnál, míg a feljegyzett születési rendellenességekkor
készített hivatalos hadsereg-jelentés tizenkilenc ilyen adót mutatott. A vietnami háború idején több
ezer helikopter pilóta-gyakornok repült egyenként hónapokat a létrejövő mikrohullám-ködben.
Képzésük nagy része abból állt, hogy célrarepülést végeztek a sugárzás közepette néhány tucatnyi
méterre a [302] forrástól TH-13-as Bell gépeiken, amelyek plexi buborékja meztelenül hagyta őket a
mikrohullámok előtt. A New Yorker riportere, Paul Brodeur 1977-es, a The Zapping of America[nehéz
lefordítani; „zap” itt: áramütés] című könyvében a Fort Rucker-ügyet és a mikrohullámokat érintő
egészségügyi hatásvizsgálatok számos más esetét hibátlanul dokumentálta. A korai 1970-es években
például a seattle-i pilóták gyermekei körében a Down-szindróma túlsúlyának előzetes megállapítását
először az Air Line Pilots Association helyi csoportja támogatta – majd később ellenezte a nemzeti
szintű nyomás hatására.
Az időhúzás folytatódik. Az elektroszennyezés veszélyeinek alapos vizsgálatára nyújtott
támogatások csapját az Egyesült Államokban úgy elzárták, hogy éppen csak csepeg, de néhány
felfedezés ezügyben időről-időre napvilágot lát, különösen más országokban. 1976-ban a Hydro-
Quebec-i generátorállomás villanyszerelőinek vizsgálata drámai változást mutatott a megszületett
gyermekek neme tekintetében azután, hogy az egyik szülő erős EMF-környezetben kezdett dolgozni.
Korábban a fiúk és a lányok azonos számban születtek; ezt követően azonban hatszor annyi lett a fiú,
mint a lány. A svéd nagyfeszültségű mellékállomások munkatársainak minapi, 1979-es tanulmánya
alacsonyabb születési arányt és az utódok genetikai hibáinak 8 százalékos előfordulását mutatta,
szemben a kontrollcsoport gyermekeinek 3 százalékával. Az eredményt 1983-ban megerősítették.
Mivel a legtöbb érintett elektromossági dolgozó férfi volt, a károsodás nyilvánvalóan a sperma
kialakulása során történt. Legutóbb, 1984 májusában, Nancy Wertheimer bizonyítékot szolgáltatott az
erős EMF-eket kibocsátó elektromos takarók használata és a születési rendellenességek előfordulása
között.
A legsúlyosabb adatok közé tartoznak a vizuális kijelzőeszközöké (VDT – video display terminal).
Az utóbbi időben az újonnan, számítógéppel felszerelt irodákban dolgozó terhes nők körében riasztó
számú vetélést, halvaszületést és születési rendellenességet észleltek. A dallas-i Sears, Roebuck és
Company irodájában például egy év időszakának tizenkét terhességéből csak négy folyt le rendben. A
Georgia megyei Mariettában lévő Védelmi Logisztikai Ügynökség VDT-dolgozóinak tizenkét
terhessége közül hét végződött vetéléssel, három pedig veleszületett rendellenességgel. Négy VDT-
kezelő a Toronto Star minősített hirdetési részlegében deformált gyermekeknek adott életet, míg
három munkatárs, akik nem dolgoztak VDT-kkel, normális csecsemőket szültek. Ezeket az
anomáliákat össze kell hasonlítani a spontán abortusz normális 15 százalékos előfordulási
gyakoriságával és a súlyos születési rendellenességek 3 százalékos arányával a lakosság körében. A
Mikrohullám Hírek című, a nemionizáló sugárzással foglalkozó független hírlevélben megjelentetve
1982-ben a szerkesztők, Louis Slesin és Martha Zybko nyolc ilyen csoportról számoltak be;
munkavállalók más egyesületei [303] több egyéb hasonlót is dokumentáltak, de még mindig nem
történt kísérlet arra, hogy egy nagyszabású statisztikai vizsgálat ellenőrizze azt a sokszor ismételt
állítást, hogy mindez pusztán véletlen egybeesés.
Két tanulmányt szoktak általában említeni, amikor a gépek káros hatásait cáfolják. 1977-ben,
amikor a New York Times két olvasószerkesztőjénél az újonan kapott monitoraik előtt a sugárzás által
kiváltott szürkehályog alakult ki kevesebb, mint egy év alatt, a Nemzeti Munkahelyi Biztonsági és
Egészségügyi Intézet (NIOSH) tesztelt néhány gépet, és miután úgy látta, hogy a röntgensugárzások
alatta maradnak a munkahelyi expozícióra vonatkozó fél millirem/órás szabványértéknek,
megállapította, hogy nincs összefüggés az egészségügyi problémákkal. Sajnos az ügynökség nem
mérte fel megfelelően a nemionizáló sugárzást, ellentmondásos adatokat közölt saját műszereinek
érzékenységéről, és nem tesztelte a hibás monitorokat, amelyekről tudott, hogy nagyobb mennyiségű
röntgensugárzást bocsátanak ki. Ugyancsak nincs biztosíték arra, hogy a röntgensugárzásnak való
kitettségre vonatkozó szabvány megfelelő, mivel sokkal kisebb csoportra (főként nukleáris
szakemberekre és urániumbányászokra) alakították ki, akiknek az egészségét folyamatosan
figyelemmel kísérik olyan módon, ahogy a VDT-kezelőkét nem. Továbbá, a NIOSH vizsgálóbiztosai
hatalmas, 1000 mikrowattos mikrohullám sugárzást mértek a Times egyik irodájában anélkül, hogy
zavartatták volna magukat azzal, hogy megtudják, honnan származik!
A sajtóközlemények azt állították, hogy 1983 közepén az Országos Tudományos Akadémia
felülvizsgálata egyszerre és mindenkorra megszünteti a félelmeket, bizonyítva, hogy a VDT-k nem
jelentenek kockázatot. A szöveg olvasata azonban más képet mutatott. Míg a szerzők a születési
rendellenességeket és a szemproblémákat VDT-sugárzással összekapcsoló jelentéseket
jelentéktelennek tüntették fel, bevallottan nem tudtak olyan kutatást találni, amely bármely
elfogadható módon megválaszolta volna az egészségügyi kérdéseket.
A rendelkezésre álló vázlatos adatok szerint az összes VDT (amelyek természetesen magukban
foglalják a videojátékokat, a televíziókat, valamint a számítógép-monitorokat) széles spektrumú
sugárzást bocsát ki. A trafók VLF és ELF-hullámokat bocsátanak ki, míg a mikrohullámok, a
röntgensugarak és az ultraibolya sugárzás a képernyőből érkezik. A rosszul beállított vagy hibásan
működő terminálok hatalmas mennyiségeke bocsáthatnak ki; A Long Island-i Newsday irodáiban
tesztelt két gép például 15 000 mikrowatt-nyi rádióenergiát termelt. Nincs információ arról, hogy
milyen együtthatások működhetnek e változatos sugárzási környezetben, de gyanítom, hogy a
születési rendellenességek elsősorban az ELF-komponensnek köszönhetők.
Eközben az egyetlen, a problémával fogalkozó amerikai "kutatás" továbbra is a 10 millió vagy
ennél is több monitor[eredetileg: konzol]használó mindennapi élete. A nyugtatgatások ellenére a
munkavállalók legalább harmada-fele továbbra is fejfájástól, hányingertől, nyak- és hátfájástól és
látáskárosodástól szenved. Valójában az 1983-as, ezeregyszáz UPI-munkatárs vizsgálatán alapuló
kutatás, amelyet [304] Arthur Frank vezetett, aki akkor a New York-i Mount Sinai-i Orvosi Iskolában
dolgozott, arra következtetett, hogy a VDT-használók olyan sok időt veszítenek a szemproblémák és a
nyaki fájdalmak miatt, hogy ennek a hatásai jelentős veszteségeket fognak okozni a gazdaságnak az
évtized végére.
A panaszok némelyike kétségtelenül a testtartásból fakadó feszültségekből és az elégtelen
világítási körülményekből ered rosszul tervezett munkahelyi környezetekben, ahol a VDT-k közül
sokat használnak. Ezek megakadályozhatóak volnának gyakoribb szünetekkel, és egy kevéssel több
emberies szemlélettel az emberi-gépi környezet megtervezésénél. A születési rendellenességek és a
szürkehályog azonban valószínűleg nem fog olyan nagyon könnyen eltűnni. Természetesen a terhes
nők más beosztásban való foglalkoztatására van ideiglenesen szükség fizetési hátrányok nélkül, amely
egy, Nyugat-Európa nagy részében már elfogadott és a közelmúltban Ontarioban is bevezetett jog. Ez
azonban még mindig nem védi a spermiumokat és a meg nem termékenyített petesejteket. A
rendszeres karbantartás és az ólommal átitatott vagy akril üveg (amilyet például az
atomerőművekben is használnak) gyakorlatilag kiküszöbölheti az ionizáló sugárzást, de a képernyő
által generált mikrohullámok valamilyen átlátszó pajzsot igényelnek, amely még mindig képes vezetni
a villamos energiát – ez a termék még nem létezik. Az EMR néhány frekvenciája egyszerűen
blokkolható az olcsóbb műanyag helyett fémszekrények használatával, de a VLF és az ELF-hullámok
földelt árnyékolást igényelnek. Mindezek a megelőző intézkedések olyan költségeket jelentenek,
amelyeket a gyártók és a vezetők többsége nem fogad el; addig, amíg nem teszik, a dolgozók fizetik a
teljes árat.
 Az elektroszennyezés veszélyei valósak és jól dokumentáltak. Megváltoztat – gyakran kórosan –
minden biológiai rendszert. Amit nem tudunk az az, hogy pontosan mennyire komolyak ezek a
változások, és hogy hány emberre vonatkoznak. Minél hosszabb ideig keressük – mi, mint társadalom
– ezt a tudást, annál nagyobb lesz a kár, és annál nehezebb korrigálni. Eközben, egyikeként azon
néhány becsületes nyilatkozatnak, amely elhagyta a Nixon-közigazgatást, az Elnöki Távközlési Hivatal
által 1971-ben kiadott figyelmeztető jelzés továbbra is átüt a fehér meszelésen[szójáték: whitewash –
meszelt; tisztára mos, erkölcsileg tisztáz]: "A veszélyeztetett népesség aránya nem igazán ismert;
lehet, hogy csak egyes különleges csoportokat jelent, lehet, hogy az egész népességet… A hosszú távú,
alacsony szintű kitettség biológiai hatásai alulértékelésének vagy téves megítélésének következményei
a közegészség számára kritikus problémává válhatnak, különösen, ha genetikai hatások is
jelentkeznek.
____________________________________________________________________________________
Ellentmondó Szabványok

Ennak az intézményes hozzáállásnak a kialakulása az EMR egészségre gyakorolt hatásaival

kapcsolatban nagyrészt Herman Schwan munkájának a származéka. Egy mérnök, aki a náci korszak
nagy részében a németországi Kaiser Wilhelm Biofizikai Intézet professzora [305] volt, Schwan 1947-
ben került az Egyesült Államokba és hamarosan elfogadott egy állást a Pennsylvaniai Egyetemen, és
azóta a legtöbb kutatását a Védelmi Minisztérium számára végezte.
Az infravörös sugárzáshoz hasonlóan a rádióhullámok és a mikrohullámok is hőt termelnek –
ehhez csak a megfelelő mennyiség szükséges. Bár Schwan nem volt biológus, mégis azt feltételezte,
hogy a fűtőhatás az egyetlen, amit az EMR az élő szövetre gyakorol. Ebből a szempontból az élő
dolgokat nem különböztette meg attól a hot-dogtól, amit a második világháború radarkezelője sütött
meg radarja sugárzásában – így a főzés volt az egyetlen kár, amit előre látott. Schwan ezután becsült
értékek segítségével veszélyességi szinteket határozott meg annak alapján, hogy húsgombócok és
főzőpohárba töltött sós víz (amelyekkel a különböző állatok méretét és feltételezett elektromos
jellemzőit ábrázolta) mérhető melegedéséhez mennyi energiára van szükség.
Ezeknél a modelleknél csak 100,000 mikrowatt vagy annál erősebb szintnél volt melegedés
megfigyelhető, így – ennek egytizedénél állapítva meg egyfajta biztonsági tényezőt – Schwan 1953-
ban 10,000 mikrowatt-os expozíciós határértéket javasolt az emberek számára. Hamarosan
bemutatva, hogy ennél az intenzitásnál jóval több szükséges ahhoz, hogy égési sérüléseket okozzon
élő állatoknak, úgy tűnt, hogy Sol Michaelson megerősítette a "nem-termikus" dózis
ártalmatlanságát. Senki sem kutatta a finomabb hatásokat, és az ipar és a hadsereg nem hivatalos
alapon és kritika nélkül fogadta el a 10,000 mikrowatt-os szintet. 1965-ben a hadsereg és a légierő
hivatalosan is elfogadta a Schwan-korlátot, és egy évvel később az ipar által támogatott Amerikai
Nemzeti Szabványügyi Intézet azt javasolta, hogy ez az érték legyen az iránymutató a munkavállalók
biztonsága tekintetében.
Meggyőző gazdasági okai voltak, amiért a 10,000 mikrowatt-os sztenderdet minden áron
megvédték és védik még mindig. Csökkentése megakadályozta volna a katonai EMR használatának
bővülését, és csökkentette volna a hardvert szállító vállalatok nyereségét. A szabványérték
csökkentése annak az elismerését jelentené, hogy a régi nem volt biztonságos, ami az exkatonák és az
ipari munkások kárigénye jogosságának megállapításához vezethet. Az egyik legerősebb monetáris
okot a DOD[Department of Defense – Nemzetvédelmi Minisztérium; Pentagon] Háromoldali
Elektromágneses Sugárzás Biológiai Hatásai Kutatási Tervének[Tri-Service Electromagnetic
Radiation Bioeffects Research Plan] 1975-ös minősített összefoglalójában adták meg: "Ezek az
[alacsonyabb] szabványok jelentősen korlátozni fogják az EMR katonai felhasználását békeidőben, és
jelentős földterületek vásárlását követelik meg a földi telepítésű EMR-kibocsátók körül, pufferzónák
kialakításának érdekében." A szükséges földterület a becslések szerint 498,000 hektár volt. Egy ilyen
nagy terület ára biztosan több milliárd dollárig futna.
Még mielőtt elfogadták, voltak olyan jelek, hogy a szabványérték talán nem pontos. A
kártérítésért folytatott küzdelem közepette és a [306] felelősség hivatalosan érzéketlen tagadása
össztüzében Thomas Montgomery, aki korábban civil technikusként a hadsereg híradós alakulatánál
dolgozott és aki mostanra megvakult, megsüketült és megnyomorodott, köszönhetően a járulékosan
elszenvedett hatalmas sugárterhelésnek 1949-ben – érdekes felfedezést tett. A per által elérhetővé vált
egyik ügyiratban Montgomery olyan dokumentumot talált, amely bizonyítja, hogy az 1940-es évek
végén a Rádiómérnökök Intézete óvatosabb biztonsági rendelkezéseket fogalmazott meg – olyanokat,
amelyek magukban foglalják azon balesetek megakadályozására szolgáló eljárásokat, mint amilyen
által ő maga is cselekvőképtelenné vált. (Éppen javított egy adót, amikor egy munkatársa, nem
tudván, hogy ott áll a hullámvezető előtt, bekapcsolta azt. Mivel a mikrohullámok nem észlelhetőek,
Montgomery nem tudta, hogy sugárzást kap, amíg túl késő nem lett.) A katonai-ipari elektronikai
kollektíva vezetői úgy döntöttek, hogy nem léptetik életbe ezeket a javasolt szabályozókat.
Voltak más jelek is arra, hogy semmi sincs rendben. 1952-ben Dr. Frederic G. Hirsch, a Sandia
Corporation-nél, aki rakétavezérlő rendszerek gyártásában dolgozott, jelentette az első ismert, egy
mikrohullámokkal foglalkozó technikusnál kialakult szürkehályog-esetet. A következő évben a Bell
Laboratories, aggasztónak találván a sterilitásról és a kopaszodásról szóló jelentéseket saját
munkavállalói, valamint a katonai radarok személyzete között, 100 mikrowattos biztonsági szintet
javasolt – százszor alacsonyabbat, mint Schwan. Maga Schwan is következetesen azt állította, hogy
valószínűleg még az általa megállapított dózishatár sem biztonságos egy órás időtartamon túl.
1954-ben Charles Barron cégorvos egy 226, mikrohullám-sugárzásnak kitett munkavállalóval
kapcsolatos vizsgálatról számolt be. Azt állította, hogy a fehérvérsejtek számának "paradox és
nehezen értelmezhető" változásai ellenére nem voltak egyéb káros hatások (amelyeket később
laboratóriumi hibának minősített), sem a szem patológiás problémáinak magas előfordulási
gyakoriságára, amelyről megállapította, hogy "nem függ össze" a radarral.
A biztonsági szabvány azonban mostanra Prokrusztész ágyává vált, amelyhez minden kutatási
javaslatot és felfedezést mértek. Nem adtak támogatást az alacsony szintek veszélyeinek kutatására,
és mindazon kutatóknak, akik pedig mégis csak találtak ilyeneket, azoknak elég jól meg lett mutatva.
A munkájukhoz kapcsolódó támogatásokat gyorsan letiltották és rosszindulatú, személyes
támadásokkal aláásták a hírnevüket. Később, amikor vitathatatlan biológiai változásokat figyeltek
meg az 1000 és 10,000 mikrowatt közötti teljesítménysűrűségtől származóan, a „differenciált
melegedés”[differencial heating] – meleg foltok a különösen abszorbens vagy rosszul hűtött
szövetekben – elmélete felkapott lett, mintha ez a kényelmes magyarázat megelőzné az összes
veszélyt. A szovjet kutatásokat könnyedén figyelmen kívül lehetett hagyni a „nyerseségük” miatt, de
amikor Amerikában bizonyítékokkal támasztották alá a nem-termikus veszélyek ténylegességét, a
katonaság és az ipar szóvivői egyszerűen megtagadták mindezek tudomásul vételét, hazudva a
kongresszusnak és a nyilvánosság felé. Sok tudós, aki nyilván csak folytatni akarta a munkáját, részt
vett a megtévesztésben.
A sablon pontosan ugyanaz volt, mint a nukleáris fegyverek [307] tesztjeiből eredő veszélyek
esetében. Az 1950-es évek során "nem volt ok a riadalomra", de húsz évvel később a wyomingi
birkatenyésztők perének hatására, amit a radioaktivitástól károsodott nyájak miatti kárpótlásért
indítottak, napvilágot láttak olyan dokumentumok, amelyek bizonyították, hogy a felelős
tisztségviselőknek addigra már több esze is lehetett volna. Még az amerikai katonai macsóság
szimbóluma is ezen politika áldozatául eshetett. John Wayne, valamint Susan Hayward és a stán más
tagjai rákban haltak meg két évtizeden belül azután, hogy elkészítették a The Conqueror című filmet,
amelyet a nevadai sivatagban forgattak, miközben egy váratlan szélirány-váltás egy, a közelben
végrehajtott tesztből származó radioaktív port szitált rájuk.
 Ma az EMR-csalás még mindig folytatódik. 1983. augusztus 2-án Sol Michaelsont idézték egy
olyan esetben, amikor néhány bio-hatást figyeltek meg állatoknál és állítólag néhány emberen 10,000
mikrowatt alatti intenzitásoktól, de a „fenti hatások egyike sem tekinthető veszélyesnek vagy
relevánsnak az ember számára" – noha három évvel korábban Michaelson társszerzője volt egy
munkának, amely áttekintette a korábbi bizonyítékokat (hozzáadva néhány sajátot), hogy megerősítse
a mikrohullámokra adott általános stresszválasz elméletét.
A bizonyítékok több mint húsz évvel ezelőtt kezdtek érkezni. John Heller 1959-es megállapítását a
besugárzott fokhagymahajtások kromoszóma-változásairól és az 1964-es, Johns Hopkins által leírt
összefüggést a Down-szindróma és szülői, radarnak való expozícióval kapcsolatban a korábbi részben
már említettük. 1961-ben végeztek egy tanulmányt a leukémiára különösen érzékenyre nevelt egerek
egyik fajtájával, amelyet az adott betegség kockázati tényezőinek értékelésére használtak. Százezer
egeret (mindegyik hím) sugároztak be 100,000 mikrowattos dózissal egy radarimpulzus-frekvencián
egy éven keresztül. Az állatok szokatlanul nagy hányadánál – 35% – alakult ki leukémia ezen időszak
alatt, és 40 százaléknál degenerálódtak a herék. Igaz, ez egy nagyon nagy teljesítménysűrűség volt, de
az egerek csak négy percig voltak ennek kitéve naponta. Mindebben a leginkább zavaró azonban az,
hogy a támogató – a légierő – elvágta az összes, az eredmény ellenőrzéséhez szükséges forrást, és
egészen máig még egyetlen amerikai kutatás sem vállalta fel megfelelően, hogy ezzel a potenciális
veszéllyel foglalkozzon.
1959-ben Milton Zaret, a New York-i Scarsdak-ból való szemész, megkezdett egy tanulmányt a
légierő számára, hogy megtudják, van-e valamilyen különleges veszély a radarokat karbantartó
férfiak szemére. Először nem talált semmit, mert a vizsgálatok során a szem lencséjének ellenőrzésére
fókuszált. Néhány évvel később, amikor több magánvállalkozás küldött hozzá olyan mikrohullámú
sugárzásban dolgozót, akinél szürkehályog alakult ki, Zaret megértette, hogy hibázott. Mivel a
mikrohullámok mélyen behatoltak a szövetekbe, ezekből a szürkehályogok alakultak ki a lencse
mögött, az elülső tokban vagy a lencsét körülvevő rugalmas membrán hátsó részében. Ezen a ponton
a légierő hirtelen ismét elvesztette az érdeklődését, de Zaret kitartóan folytatta az ügyet a saját
szakállára. Bár a katonaság és az ipar képviselői még mindig tagadják, [308] hogy létezik a nem-
termikus, mikrohullám általi szürkehályog, Zaret munkája a jóhiszemű vitán túl is bizonyította, hogy
az alacsony dózisok kumulatív hatást fejtenek ki, ami végül megmerevíti és elhomályosítja a hátsó
tokot. A mások által itt és külföldön végzett felmérések megerősítették a következtetését. Valójában
ezek a lencse mögötti szürkehályogok egyfajta "marker betegség"-et jelentenek a tartós
mikrohullámú expozíció jelzésére. Zaret személyesen diagnosztizált több mint ötven teljesen
egyértelmű ilyen esetet – közöttük sok repülőgép pilótát és légiforgalom irányítót.
1971-ben Zaret részt vett egy ötévesre tervezett, főemlősökkel kapcsolatos tanulmányban a
haditengerészet számára, amikor elkövette azt a hibát, hogy tudatta a munkavezetőivel a zavaró hírt,
hogy az egyik majom néhány óra után elpusztult olyan sugárzásnál, amely az amerikai biztonsági
szintnek csupán duplája volt. Napokon belül Paul Tyler kapitány éppen pont a Hawaii-n lévő
kutatóhely környékén járt, és azt akarta, hogy Zaret körbevezesse a helyen. Körülbelül húsz percen
belül távozott – alig valamennyit látva csupán a berendezésből –, majd néhány nap múlva az egész
projektet törölték.
A kétszínűség láttán Zaret pusztán csak megmakacsolta magát. Az évek során egyike volt azon
kevés orvosnak, aki hajlandó volt vállalni a harcot a kormánnyal és tanúskodott a mikrohullámok
által okozott egészségkárosodás miatti kártárítési igényeket benyújtó panaszosok mellett. Az ilyen
eljárások során az ember mindig ugyanazokba a szereplőkbe fut bele, akik többé-kevésbé
ugyanazokat a mondatokat mondják el. Egyik próba során a mindenütt jelenlévő Michaelson Zaret
szakmai képességeit támadta, csak hogy egy későbbi tanúvallomás során felfedje a kínos tényt, hogy
Michaelson édesanyja egyik szeme látásának elvesztése a szemorvos sebészi képességeinek
számlájára írható.
 Ahogy már láttuk, sok jel arra utal, hogy EMF-ek és a Schwan-irányelvnél gyengébb EMR,
komoly hatással van a sejtszaporulatra. A 10,000 mikrowattos szintet 1978-ban közvetlenül tesztelte
egy csoport a Stanfordi Kutatóintézetben. Vemhes mókusmajmokat sugároztak be és azok utódait. A
kilenc méhen belül és/vagy születés után sugárzást kapott újszülöttből hat hónapon belül öt pusztult
el, míg a kontrollcsoportból egy sem.
Az Egyesült Államok biztonsági előírása akkor is alkalmatlan volna, ha törvény lenne. Valójában,
bár egyes vállalkozások és katonai ügynökségek tartották magukat hozzá, soha nem jelentett veszélyt
azokra, akik viszont nem. Egy szövetségi bírósági ügyben 1975-ben hozott és 1977-ben megerősített
döntés értelmében a szabályozás egyfajta tanácsadó avagy „kellene”-jellegű iránymutatás, amelyet
nem lehet kikényszeríteni. Bizonyos 1982. március 17-én kelt utasítások szerint a Munkahelyi
Biztonsági és Egészségügyi Felügyelet (OSHA) ellenőrei már nem adhatnak ki értelmetlen
hivatkozásokat vállalatoknak, ha azok a munkavállalókat a határértéknél nagyobb sugárzásnak teszik
ki.
A közösségi használatú elektromágneses energia dózisának egyetlen tényleges szabályozása a
mikrohullámú sütőkre vonatkozik. 1970-ben az FDA Radiológiai Egészségügyi Hivatala előírta, hogy
új állapotában egyik sütő sem szivárogtathat 1,000 mikrowatt-nál nagyobb sugárzást 60 centiméter
távolságban, és általában véve nem többet 5000-nél értékesítés után. Még [309] akkoriban is arra
emlékeztettek a kutatások, hogy ez szint nem biztonságos, amit a Fogyasztók Szövetsége is elfogadott
1973-ban, amikor egyik márka megvásárlását sem tanácsolta. A szivárgások mérése kimutatta, hogy
az összes típus átlagosan 120 mikrowattot bocsát ki az ajtó közelében, de jópár ennél sokkal többet. A
kopott tömítés vagy az ajtóba szorult papírtörlő-darab 5,000 mikrowatt fölé növelheti a felhasználó
expozícióját a Fogyasztók Szövetsége tesztjei szerint.
Ténylegesen vajon milyen mennyiségű elektromágneses energiát vesznek fel a munkavállalók és
a lakosság? Ennek a szintjei nagymértékben eltérnek. Néhány antenna-karbantartó akár 100,000
mikrowatt-ot is kaphat percekig vagy órákig munka közben. Sok gyári munkás ugyanebben a cipőben
jár. 1974 és 1978 között a NIOSH nyolcvankét fröccsöntő- és szigetelőgépet ellenőrzött. Ezek több
mint 60% a Schwan-korlátnál nagyobb mennyiségű sugárzásnak tette ki a kezelőjét, némelyikük több
mint 260,000 mikrowatt-nak. Az ilyen munkák alacsony bérének köszönhetően szinte minden
szigetelőgép-kezelő szülőképes korban lévő nő. A NIOSH becslése szerint mintegy 21 millió
munkavállaló van kitéve a rádiófrekvenciás vagy mikrohullámok bizonyos szintjének a munkájuk
közvetlen következményeként. Az ország legtöbb dolgozója számára nem áll rendelkezésre sugárvédő
felszerelés, bár értékesítenek ilyeneket más országoknak, ahol jobbak a biztonsági szabályok.
Ezidő szerint nincs mód arra, hogy megbecsüljük, hogy mekkora EMR-mennyiséget kapnak az
emberek a munkájuktól távol, mert a néhány rendelkezésre álló mért érték csak egyes forrásokon és
egyes frekvenciákon alapul. Senki sem vizsgálta meg a városainkat és a vidéket a teljes spektrumot az
ELF-től egészen a mikrohullámokig. Csak annyit tudunk, hogy a legtöbb ember napi expozíciója
magas. Még a Környezetvédelmi Ügynökség is úgy becsülte, hogy ha a rádió- és mikrohullám-sávokat
a szovjet munkahahelyen-kívüli biztonsági határérték 1 mikrowatt-jában határoznák meg, akkor az
FM-állomásaink több mint 90 százalékát le kellene kapcsolni.

1. Táblázat: Teljesítménysűrűség különböző távolságokban egy 50,000 wattos AM-rádióállomástól

[310]

2. Táblázat: az EMF alakulása átlagos magasépületekben

3. Táblázat: Hálózati frekvenciás háztartási készülékek elektromos mezői 30 cm távolságban

[311]

4. Táblázat: Teljesítmény frekvenciás háztartási készülékek mágneses mezői

[Az egyes városokban a szovjet biztonsági szint fölötti rádió- és tv-jel-erősségnek kitett emberek
száma]

A legtöbb városi lakos folyamatosan egy mikrowatt több mint egytizedét veszi fel a
televíziókészülékekből. Ez különösen jelentős lehet az emberi test rezonanciafrekvenciája miatt. Ez az
a hullámhossz, amelyre a test "antennaként" reagál. Az ELF-tartomány mellett talán ez a spektrum
azon területe, ahol a legerősebb biológiai hatásokra [312] lehet számítani. Az emberi rezonancia-
frekvencia csúcspontja közvetlenül a VHF televíziós sáv közepén található.
Sokan élnek az átlagosnál-nagyobb-kockázatot jelentő zónákban. A szintek a legtöbb
rádióállomástól számított fél mérföldre meredeken emelkednek 1 mikrowattról. Az antennafarmok
közelében, mint például a Wilson-hegység adóerdője Los Angeles szélén, a teljesítménysűrűség
elérheti a több ezres szintet. A mikrohullámú relé-tornyok közelében általánosan kb. 7 mikrowatt-nyi,
amelyek gyakran a városok közepén helyezkednek el. A 100 mikrowattos expozíció nem ritka a
katonai vagy repülőtéri radartornyoktól fél mérföldes körzetben. A magasépületekben dolgozó irodai
dolgozók gyakran közvetlenül a mikrohullámú sugarak útjában helyezkednek el, amelyek intenzitása
a közelmúltban végzett EPA-felmérés szerint elérheti a 30–180 mikrowattot. CB rádiók és walkie-
talkiek több ezer mikrowattal bombázzák a felhasználókat, különösen a fejüket és a mellkasukat. Ezek
az adatok természetesen csak egyetlen forrást jellemeznek, nem pedig a teljes kitettséget.

[A WALKIE-TALKIE MIKROHULLÁM-EXPOZÍCIÓJA]

Bár a legtöbb ember sugárzás-felvétele nem közelíti meg a Schwan-irányelvet, mostanra viszont
már világossá kellett válnia annak, hogy az alacsonyabb erősségek szintén kevés okot adnak a
megnyugvásra. A nyugati nemzeteknél mindenütt, a legtávolabbi erdők vagy sivatagok kivételével, az
ELF-energiarendszereket környező energiamező több ezerszer haladja meg a Föld háttérmezejének
erősségét, erőteljesen interferálva a biociklusok időzítési jeleivel. Ezenkívül a felhalmozott kutatási
anyag egyértelműen kimutatta, hogy a kis dózisok gyakran ugyanolyan hatással vannak, mint a
nagyobbak. Ross Adey – aki intenzíven tanulmányozta az "ablakhatást", amelyben bizonyos
eredmények bizonyos frekvenciákon és teljesítményszinteken jönnek létre, és nem a más többin a
hatékonyak közé vegyülve – úgy véli, hogy a jövőbeni kutatások ilyen ablakokat sokkal alacsonyabbak
szinteken is fognak találni, még a mikrowatt töredékeinél is. És valóban létezik már [313] egy, az
agyhullámok változásaival kapcsolatban, ami azt állítja, hogy a neurális áramok már a rádió- és
mikrohullámok mikrowatt-jainak milliárdod részével is rezonálnak.

[Mikrohullám-expozíció egy átlagos CB-rádió esetében]

Van rá esély, hogy néhány éven belül valamivel szigorúbb szabályozás lép életbe. 1982-ben az
Amerikai Nemzeti Szabványügyi Intézet azt javasolta, hogy a rádiósugárzás biztonsági szintjét 1000
mikrowattra, a mikrohullám-szintet pedig 5000-re csökkentsék. Ez volt az első félhivatalos elismerése
a nem-termikus hatások létezésének. Most több szövetségi hivatal elkezdte megvitatni a hivatalos
szabályozás kérdését. A legvalószínűbb forrás a Környezetvédelmi Ügynökség, de az utolsó
jelentésben az állítólagos EPA-javaslatot, amely 100 mikrowatt-os határértéket állapított meg a
nagyközönség számára és amit 1984 végén annyira siettettek, hirtelen és határozatlan időre
elhalasztották belső nézeteltérések és az ügynökségen kívülről érkező nyomás hatására.
 Egy, a törvény hatálya alá tartozó szövetségi szabályozásnak az egészség védelmében jelentős
hatása lenne az iparra és a kormányra. Az iparág a bevételek csökkenését és a költségek növekedését
tapasztalná. A kormánynak, különösen a hadseregnek sokféle tevékenység okozna kényelmetlenséget.
Mindkettő peres eljárások alanyává válna a szabályozás életbe lépése előtti expozíciók és káresetek
miatt. Emellett meg kell értenünk, hogy nincs az a mesterséges EMR-mennyiség, függetlenül attól,
hogy milyen csekély, amely biztonságosnak bizonyult folyamatos kitettség esetén. Biológiai hatásokat
a legkisebb mérhető dózisoknál is találtak. Ugyanakkor meg kell értenünk, hogy a legnagyobb veszély
a nagy mennyiségű, egymást [314] átfedő frekvenciákon lévő EMR-nek való nagy mértékű,
szabályozatlan kitettségben rejlik, és ezért a közegészség védelmének egyetlen módja egy pontos
menetrend szerint megalkotott szigorú szabvány életbe léptetése. Ezenfelül egy ilyen műveletnek
Washingtontól kell származnia. New Jersey és Connecticut a közelmúltban elfogadta az ANSI-
szabványt, míg 1983-ban Massachusetts sokkal szigorúbb, 200 mikrowattos értéket fogadott el,
amelyet New York nagy területein már jelentősen meg is haladnak. Egyes közösségek, felismerve,
hogy még a 100 mikrowatt-os szint is túl magas, kezdik beállítani saját, alacsonyabb szabályozóikat. A
reális szövetségi szabályozás nélkül viszont az egész egy teljesen működésképtelen tákolmány lesz.
Tegyük fel például, hogy a Légierő egy lokátort működtet egy városon kívüli bázisról, amely illegális
EMR-szinteket hoz létre a városon belül. Szövetségi iránymutatás nélkül ez csak még egy újabb
zavaros jogi kérdéssé válik, amellyel majd csak évek alatt lehet megküzdeni a már így is túlterhelt
bíróságokon.
Az teljes iparosodott Nyugat egy tévedésbe van zárva az elektroszennyezés kockázataival
kapcsolatban. Ezek azok az országok, amelyek maximálisan kihasználják az elektromágnesességet az
energia, a kommunikáció és a szórakozás terén. A Szovjetunió és Kína, részben a fejletlenség és a
háborús pusztítás, részben pedig döntés alapján szigorúan korlátozta annak használatát és polgáraik
kitettségét.
A szovjet tudósok következetesen azt feltételezték, hogy bármilyen, a természetben nem
előforduló sugárzásnak valamilyen hatása lesz az életre. Mi folyamatosan ennek az ellentétéből
indultunk ki. A közelmúlt történelme során az amerikai szabályozások a „halott test politikájá”-t
követték. Addig nem nyújtottak védelmet, amíg be nem bizonyosodott, hogy minden tévedést
kizáróan nagy mértékű károsodás történt. Nincs többé kérdés atekintetben, hogy az elektromágneses
energiát illetően mi tévedtünk, és a szovjeteknek volt igaza.
Az 1950-es években az orosz orvosok több ezer munkavállaló klinikai vizsgálatát végezték el, akik
a radar fejlesztése során mikrohullámoknak voltak kitéve. A súlyos egészségügyi problémák feltárása
után ezeket a vizsgálatokat nem söpörték a szőnyeg alá. Ehelyett a Szovjetunió 10 mikrowattos
határértéket határozott meg a dolgozók és a katonai személyzet számára, és 1 mikrowattot mindenki
másnak. Mindkét szintet szigorúan be is tartatják. Amikor az 1960-as évek elején először vált ez
ismertté nyugaton, ahelyett, hogy megvizsgálták volna a hipotéziseket, sok amerikai tudós és igazgató
úgy döntött, hogy orosz propagandáról van szó, melynek az célja, hogy összezavarjon minket.
1971-re, amikoris bemutatták eredményeiket egy varsói konferencián, Zinaida V. Gordon és Maria
N. Szacsikova a Szovjetunió Munkahigiéniai és Foglalkozási Betegségek Intézetétől tünetek egy
csoportját mutatták be részletesen, amelyeket mikrohullámú betegségnek neveztek el. Ennek első
jelei az alacsony vérnyomás és a lassú pulzus. A későbbi és leggyakoribb megnyilvánulások a
szimpatikus idegrendszer krónikus [315] izgalmi állapota (stressz szindróma) és a magas vérnyomás.
Ez a fázis gyakran magában foglalja a fejfájást, szédülést, szemfájdalmat, álmatlanságot,
ingerlékenységet, szorongást, gyomorfájdalmat, ideges feszültséget, koncentrációra való
képtelenséget, hajhullást, valamint a vakbélgyulladást, a szürkehályogot, a reproduktív szervek
problémáit és a rák fokozott előfordulását. A krónikus tüneteket végül a mellékvese kimerültsége és
az iszkémiás szívbetegségek (a koszorúér-artériák elzáródása és a szívroham) követi.
 A szovjet szabványokat azonban már régen azelőtt meghatározták, hogy a veszélyek ilyen
nyilvánvalóak lettek volna. Az összehasonlítás tanulságos. Egy 1969-es, mikrohullámokról szóló
nemzetközi szimpóziumon Richmondban Dr. Karel Marha a prágai Ipari Higiéniai Intézetből
megvédte a felfedezéseit a születési rendellenességekkel kapcsolatban, és javasolta, hogy a kelet-
európai szabványt nyugaton is fogadják el. Válaszolva a kifogásokra, hogy a szörnyű előrejelzéseket
nem bizonyították be minden kétséget kizáróan azt mondta: "A mi szabványunk lényege nem csak a
károsodások megelőzése, hanem egyben az emberek diszkomfortjának elkerülése is."
Nyilvánvaló, hogy ez az aggodalom nem foglalja magába az amerikaiakat, mert a szovjetek már
valami harminc éve bombázták a moszkvai nagykövetségünket mikrohullámokkal. 1952-ben, a
hidegháború csúcsán, egy titkos találkozó volt a Sandia Corporation-ben New Mexico-ban amerikai és
szovjet tudósok között, állítólag a biológiai veszélyekkel és biztonsági szintekkel kapcsolatos
információk cseréje miatt. Úgy tűnik, a csere nem volt teljesen kölcsönös, vagy talán az amerikaiak
nem vették komolyan azt, amit az oroszok mondtak nekik; azóta más közös "szakmai megbeszélések"
is voltak, és a szovjetek minden alkalommal olyan személyeket küldtek, akik nyilvánosan is igazolták
a kockázatokat, az amerikai küldöttek pedig mindig "nincs-hatás"-férfiak voltak. Mindenesetre, a
Sandia-találkozó után, a szovjetek elkezdték mikrohullámokkal besugározni az Egyesült Államok
nagykövetségét, a Csajkovszkij utca túloldalán, mindig a Schwan-határon belül maradva.
Gyakorlatilag a nagykövetség alkalmazottjait kiserősségű EMR-kísérletek alanyaiként használták.
A furcsa az, hogy Washington ebbe belement. A "moszkvai jelet" látszólag 1962-ben fedezték fel
először, amikor a CIA köztudottan kereste is a lehetőséget az ezzel kapcsolatos megbeszélésre. Az
ügynökség ebben az évben kért Milton Zaret-től információt a mikrohullámú sugárzás veszélyeiről,
majd 1965-ben tanácsadásra adott neki megbízást és a jel titkos értékelésével kapcsolatos, Project
Pandora nevű kutatásban való részvételre. 1972-ig semmi sem jelent meg nyilvánosan, amikor Jack
Anderson előállt a történettel, és az Egyesült Államok kormánya nem mondott semmit 1976-ig,
válaszul a Boston Globe további, kapcsolódó híreire válaszul. Különböző források szerint az oroszok
1978-ban vagy 1979-ben lekapcsolták az adójukat, majd 1983-ban több hónapra újra kezdték a
sugárzást. Zaret 1960-as években adott információi szerint a moszkvai jel [316] több frekvencia
keveréke volt, amely a különböző hullámhosszúságokból fakadóan szinergikus hatást váltott ki, és
közvetlenül a nagykövet irodájába sugározták. Így legalábbis részben felhasználható volt a lehallgató
eszközök aktiválására, de ez nem volt összhangban a későbbi amerikai hivatalos magyarázatok
egyikével – hogy egy zavaró jel lett volna a nagykövetség tetején lévő, szintén lehallgatásra szolgáló
amerikai berendezés ellen.
Az intenzitása nem ismert bizonyosan. Amikor az államtitkárság elismerte a jel létezését, a
tisztviselők azt állították, hogy soha nem haladta meg a 18 mikrowatt-ot. Azonban, bár a Project
Pandora nyilvántartásai nem mutatnak ki magasabb szintet, és a vonatkozó dokumentumok állítólag
megsemmisültek, a moszkvai jel szimulálására irányuló kutatási protokollok egészen 4,000
mikrowatt-os szintet igényeltek.
Az 1960-as évek közepén közzétett szovjet kutatások azt mutatták, hogy egy ilyen sugárnyaláb a
szem megerőltetését és homályos látást, fejfájást és koncentrációvesztést okozna. Néhány éven belül
más kutatások feltárták a teljes mikrohullámú szindrómát, beleértve a rákkal kapcsolatos potenciált
is.
Minden megítélés szerint – a hivatalosak kivételével – a moszkvai bombázás rendkívül hatékony
volt. 1976-ban a Globe beszámolt róla, hogy Walter Stoessel nagykövetnél a leukémiához hasonló
ritka vérbetegség alakult ki; fejfájástól és a szemvérzéstől szenvedett. Két elődje, akik szintén kaptak
sugárzást, Charles Bohlen és Llewellyn Thompson rákban halt meg. A Pandora Projekt részeként a
moszkvaihoz hasonló jelnek kitett majmok hamarosan többféle rendellenességet mutattak a vér
összetételében és a kromoszómák számában.
 1977 januárjában a Külügyminisztérium rákényszerült, hogy bejelentetse a nagykövetség
hazatérő személyzete vérvizsgálatainak eredményeit: a moszkvai állomány egyharmadánál "az
átlagnál magasabb" volt a fehérvérsejtek száma. Ha a 40%-kal magasabb fehérvérsejtszám (a kezdeti
leukémia általános szintje) más külszolgálati alkalmazottak esetében „átlagosnál magasabbnak”
tekinthető, akkor ez technikailag nem hazugság. A felfedezést hivatalosan is ismeretlen mikrobáknak
tulajdonították. Sajnos, nincs ilyen kétség a korábbi kutatásokkal kapcsolatos magyarázatok
hitelességével kapcsolatban. A Pandora Projekt részeként az 1960-as évek végén a
Külügyminisztérium a moszkvai munkatársain genetikai károsodással kapcsolatos vizsgálatokat
végzett a visszatérésükkor, mondván, hogy az arc belső felének kaparása a szokatlan baktériumok
szűrésére szolgál. Soha nem tettek nyilvánossá semmilyen eredményt; és ezek állítólag részei a
hiányzó dokumentumoknak – de az Associated Press idézte az egyik orvost, aki a teszteket elvégezte,
és azt állította, hogy "sok károsodott kromoszómát találtak". A nagykövetség munkatársainak ezt –
ahogy nekünk többieknek is – az újságokból kellett megtudniuk, majdnem egy évtizeddel később.
[317]
Az oroszok soha nem ismerték el a besugárzást, és a Schwan-határ kínos kötöttséget rakott az
amerikai kormányra. 1976-ban az Külügyminisztérium a moszkvai kollégáknak 20 százalékos
nehézségi pótlékot biztosított az „egészségtelen poszton” való szolgálatért, és alumínium
ablaküvegeket építettek be, hogy megvédjék a személyzetet a sugárzástól, amely százszor gyengébb a
sok radarállomás környékén mérhetőnél. Ugyanebben az évben a kormány a Johns Hopkins
Orvostudományi Intézetnek negyedmillió dollárt adott, hogy megvizsgálják, hogy van-e kapcsolat a
jel és a nagykövetség dolgozóinak „látszólag magas rákos aránya” között (ami nem erősítettek meg).
Mindazonáltal, bár Johnson elnök megkérte Koszigin miniszterelnököt az 1967-es Glassboro-
beszélgetéseken, hogy hagyassa abba a bombázást, Washingtonnak sosem volt semmilyen formális
alapja annak követelésére, hogy a személyzet veszélyeztetettsége miatt leállítsák. Ezt szemlátomást
elfogadható kockázatnak tartották az engedékeny amerikai szabvány védelmében.

____________________________________________________________________________________
Láthatatlan Hadviselés

A szovjetek törték az utat az elektropollúció kockázatainak megismerésében, és ahogy láttuk, abban is

az elsők voltak, hogy ezeket a veszélyeket rosszindulatú szándékkal használják. Azonban a potenciális
fegyverek spektruma messze túlmutat a Moszkvában használt sugárzás határán, és az amerikaiak
már évek óta aktívan kutatnak néhányat a lehetőségek közül. A következő EMR-hatások többsége
vagy épp mindegyike növelhető vagy csökkenthető arányosan az egyének vagy egész tömegek és
hadseregek elleni bevethetőség érdekében.

Ezeknek a fegyvereknek a leggorombább típusa egyfajta elektromágneses lángszóró lenne, a

kémiaiakénál nagyobb hatótávolsággal. Kutyákat sütöttek halálra a Haditengerészeti Orvosi
Kutatóintézet kísérleteiben már 1955-ben is; nagy teljesítményű adók rövid UHF
hullámhosszúságon súlyosan megégethetik az ezeknek kitett bőrfelületet másodpercek alatt.
Az elektromágneses impulzus (EMP) kifejezés a rendkívül erőteljes nukleáris robbanás által
termelt elektromágneses energia majdnem azonnali kiáradását jelenti. Először az 1960-as évek
végén fedezték fel. Az EMP földfelszín felett néhány ezer kilométer magasságban történő
felrobbantása az egész kontinensen elpusztít minden elektromos rendszert. Az 1970-es évek
elején új típusú EMR-generátorokat fejlesztettek ki, amelyek tíz- vagy hússzor nagyobb
teljesítményt bocsátottak ki, mint azelőtt, hogy továbbfejlesztették volna őket, hogy szimulálják
az EMP-t, és ezzel segítsék az ezek ellen védett kommunikációs rendszerek kialakítását. 1973-ban
ezeket a leadókat egy meghívásos szemináriumot mutatták be a Haditengerészeti Fegyverek
 [318] Laboratóriumában, Virginiában, ahol megvitatták a személyi állomány- és anti-ballisztikus
rakétaellenes sugárzás használatát. További fejlesztésükről semmilyen információ nem került
nyilvánosságra, és a nagy hatótávú rakétakövetés nehézségei azt állítják, hogy az ABM[anti-
ballistic-missile – anti-ballisztikus rakéta]-sugarak még nem megvalósíthatóak, de nincsenek
ilyen nehézségek az EMR-sugárfegyverek védtelen emberek elleni használatával kapcsolatban.
• Néhány UHF-teljesítménysűrűségnek van egy alattomos vonzereje – ahogy a láng vonzza a
molylepkét – ami növeli az ilyen fegyver hatékonyságát. Ezt Sol Michaelson fedezte fel 1958-ban
és leírta, hogy a kísérleteiben használt kutyák "elkezdtek küzdeni, hogy megszabaduljanak a
hevedertől", "komoly nyugtalanságot és izomaktivitást mutatva", mégis "valamilyen oknál fogva
az állat továbbra is a berendezés felé törekszik.” Talán ugyanazon hatás részeként az UHF-
sugarak izomgyengeséget és letargiát is okozhatnak. 1960-ban a patkányokkal végzett kísérletek
során ötven percnyi 100,000 mikrowattos, 5 percig tartó expozíció 60-ról 6 percre csökkentette
azt az időt, amennyit a patkányok képesek voltak úszni egy terheléses teszt során.
• Allen Frey felfedezése, hogy bizonyos impulzusos mikrohullám-sugarak hatására nő a vér-agy
gát áteresztőképessége, kiegészítő fegyverré válhat a gyógyszerek, baktériumok vagy mérgek
hatásainak fokozására.
• A Ross Adey által felfedezett kalcium-kiáramlás-ablakokat[calcium-outflow windows] fel lehet
használni az egész agy működésének megzavarására.
• Az 1960-as évek elején Frey felfedezte, hogy amikor 300–3000 megahertz-es mikrohullámonak
bizonyos nagyságú impulzusokat adtak, az emberek (még süketek is) képesek voltak „hallani”
őket. A sugárzás az adott frekvenciától és az impulzusszámtól függően metsző sziszegést,
kattogást vagy zümmögést okozott, és úgy tűnt, hogy a hang pont a fej mögül érkezett.
Eleinte Frey-t nevetségessé tették a bejelentés miatt, éppúgy, mint sok radartechnikust,
mondván, biztosan megőrültek, ha hallják radarsugárzást. Későbbi kutatások kimutatták, hogy a
mikrohullámok érzékelése a halántéki részben, valahol a fülek fölötti és kissé az azok előtti
régióban történik. A jelenség nyilvánvalóan az agyszövetben létrehozott nyomóhullámoktól
származik, amelyek közül néhány a csontok vezetése révén aktiválja a belső fül hangreceptorait,
míg mások közvetlenül az idegsejteket stimulálják a hallójáratokban. A patkányokon végzett
kísérletek azt mutatták, hogy egy erős jel képes egy 120 decibeles hangnyomást eredményezni,
azaz megközelítőleg akkorát, mint egy repülőgép sugárhajtóműve felszállása közben.
Nyilvánvalóan egy ilyen sugárzás súlyos fájdalmat okozhat az embereknek és
megakadályozhat minden, [319] hangok útján történő kommunikációt. Hogy egy ilyen jelenséget
sokkal finomabban is fel lehet használni, 1973-ban Dr. C. C. Sharp a Walter Reed Katonai
Kutatóintézet igazgatója mutatta be. Sharp, aki maga is tesztalanyként szerepelt a kísérletben,
hallotta és megértette a beszédszavakat, amelyeket egy visszhangmentes fülkébe közvetítettek
neki egy impulzusos-mikrohullámú audiogramon (a szavak hangjai rezgésének analógja)
keresztül az agyába. Egy ilyen eszköz nyilvánvaló felhasználási lehetőségekkel rendelkezik fedett
műveletekben, azzal a céllal, hogy „hangokkal” megőrjítsék a célpontokat, vagy egy programozott
bérgyilkos számára észrevehetetlen utasításokat adjanak. Vannak arra utaló jelek is, hogy más
impulzusfrekvenciák hasonló nyomóshullámokat okoznak egyéb szövetekben, ami megzavarhatja
a különböző anyagcsere-folyamatokat. R. G. Olsen és J. D. Grissett csoportja a pensacolai Naval
Aerospace Medical Research Laboratory-ban már kimutatott ilyen jellegű hatásokat mesterséges
izomszövetben, és folyamatos szerződésük van arra, hogy az emberi szövetek elleni hatékonyan
alkalmazható sugárzásfajtákat találjanak.
Az 1960-as években Frey arról is beszámolt, hogy fel tud gyorsítani, lelassítani vagy meg is tud
állítani elülönített békaszíveket a mikrohullámú sugárzás impulzusszámának a szívveréssel való
szinkronizálásával. Hasonló eredményeket kaptak élő békák esetében is, ami azt jelzi, hogy
 technikailag megvalósítható szívinfarktus előidézése olyan sugárzással, amely behatol az emberi
mellkasba.

Azon lehetőségek mellett, amelyekkel az EMR-rel ártani vagy halált okozni lehet az embereknek,
számos módja van a viselkedésük ellenőrzésének is. Ross Adey és munkatársai bemutatták, hogy a
különbözőképpen modulált mikrohullámokkal az agy egyes részeire meghatározott elektromos
mintákat kényszeríthetnek. A macskákon kísérletezve azt fedezték fel, hogy a kondicionált válaszokkal
megjelenő agyhullámok szelektíven javíthatók az EEG-frekvenciáknak megfelelő, ritmikusan változó
amplitúdójú (magasság) mikrohullámokkal. Például egy 3 hertz-es moduláció csökkentette a 10
hertz-es alfa-hullámokat az állat agyának egy részén, és megerősítette a 14 hertz-es béta-hullámokat
egy másik helyen.
Néhány radar bemérhet egy kilométer távolságra lévő legyet, vagy huszonöt mérföld távolságban
nyomon követhet egy embert, és számos kutató azt vetette fel, hogy az ilyen pontosságú, fókuszált
EMR-sugarak az agy elektromos stimulációjához hasonlóan befolyásolhatják az elmét. Ismerjük az
ESB lehetőségeit az elme irányítására, nagyrészt José Delgado munkája révén. Egy jel a szőrme
nyalogatását váltotta ki egy macskánál, amely a ketrec padlójának és rúdjainak nyalogatásával
folytatta. A majom talamusza (az izommozgások integrálására szolgáló középagyi központ) egy
részének stimulálására tervezett jel komplex cselekvést váltott ki: a majom a ketrec egyik [320]
oldalához sétált, majd a másikhoz, végül a hátsó rész plafonjáig kapaszkodott, majd vissza a padlóra.
Az állat elvégezte ugyanazt a tevékenységet annyiszor, ahányszor a jel által stimulálták, akár
hatvanszor egy óra alatt, de nem vakon – az állat még mindig képes volt elkerülni az akadályokat és
az uralkodó hím fenyegetéseit az elektromos kényszer parancsának végrehajtása során. Egy másik
típusú jel fejük forgatására vagy mosolygásra késztette a majmokat – függetlenül attól, hogy eközben
még mit csináltak – akár húszezer alkalommal is két hét alatt. Ahogy Delgado végül megállapította:
"Az állatok elektronikus játékoknak látszottak."
Még az ösztönök és az érzelmek is megváltoztathatók: Egy vizsgálatban az anya, aki
folyamatosan gondoskodott a gyermekéről, hirtelen ellökte magától a csecsemőt, amikor a jelet adták.
A közeledés-elkerülés kondicionálása minden cselekvés esetében egyszerűen megvalósítható, ha egy
állat vagy személy limbikus rendszerében lévő élvezet- és fájdalomközpontokat stimulálják.
Az EEG által kiváltott potenciálok figyelemmel kísérése, rádiófrekvenciás és mikrohullámú
sugárzásokkal kombinálva, amelyek bizonyos gondolatokat vagy hangulatokat hoznak létre, mint
például a beleegyezés és nyugalom, olyan elmekontrollos eljárást ígér, amely óriási veszélyt jelent
minden társadalom számára – zsarnoki elnyomást, félelemkeltés nélkül. Az EEG-kutatásban
résztvevő tudósok mindannyian azt mondják, hogy ez a lehetőség még évekre van, de amennyire mi
ezt érezhetjük, ez történhet akár most is. A konspirációs elméleteket félretéve azonban, a televízió és a
rádió hipnotikus meghittsége, a közvetítés sugárzásának biológiai hatásával kombinálva, már
tömeges uniformizáláshoz hasonló erővel bírhat, akár szándékosan, akár nem.
A televízión közvetített letargia lehetséges veszélyeire nem lehet pusztán ásítani egyet. Jól ismert,
hogy a nyugodt figyelem a finoman behálózó ingerekre, amilyen például egy film vagy egy TV-
program, hipnotikus állapotot hoz létre, amelyben az elme különösen érzékeny a befolyásolásra. A
hipnotikus állapotok más induktorai közé tartozik a könnyű alvás, az elmélázás vagy a rövid ideig,
valamiféle előre meghatározott jelre vagy történésre várakozás, mint például a közlekedési lámpa
váltása.
A CIA legalábbis már 1960-ban finanszírozott elektromágneses elmekontrollal kapcsolatos
kutatást, amikor is a hírhedt MKULTRA programban, amely főként a hipnózissal és a pszichedelikus
gyógyszerekkel foglalkozott, pénzt különítettek el a bioelektromos érzékelési módszerek (akkoriban
elsősorban az EEG) megfigyelésre és kihallgatásra való adaptálására, valamint "az emberi szervezet
aktiválására szolgáló távoli elektronikus eszközök" kifejlesztésére. Ahogy 1977. szeptember 21-én a
Szenátus Egészségügyi és Tudományos Kutatási Albizottsága előtti vallomásában az MKULTRA
igazgatója, Dr. Sidney Gottlieb felidézte: „Folyamatos érdeklődés mutatkozott arra, hogy milyen
hatással van az emberre, ha a rádióenergia-mezőben áll, és könnyen megeshetett, hogy valahol a sok
projekt között valaki [321] megpróbálta megnézni, hogy könnyebben hipnotizálhat-e valakit, ha az
rádió-sugárzásban tartózkodik.”
A hipnotizőrök gyakran használnak egy alfa-hullám frekvencián villódzó stroboszkópot, hogy
könnyebbé tegyék a transz-állapotba kerülést. Úgy tűnik, hogy több mint harminc éve a kommunista
blokkban ELF-hullámformát alkalmaznak ugyanilyen célból, észrevehetetlenül és talán
hatékonyabban is. Ross Adey nemrég elvesztette kormányzati támogatásainak nagy részét, és egy
kicsit fecsegőbbé vált az EMR katonai és titkosszolgálati felhasználásaival kapcsolatban. 1983-ban
nyilvános találkozót szervezett a Lorna Linda VA kórházban, és fotókat és információkat adott ki egy
bizonyos orosz Lida nevű gépről. Ez egy kis adókészülék, amely 10 hertz-es hullámokat bocsátott ki a
lenyugtatás és a befolyásolhatóság növelése érdekében. A legérdekesebb rész az volt, hogy a
dobozkának őskori módon vákuumcsöves volt a működése, és egy férfi, aki hadifogoly volt Koreában
arról számolt be, hogy ott hasonló eszközöket használtak a kihallgatások során.
Az amerikaiak érdeklődése a hipnózis-EMR-kölcsönhatás iránt még mindig erős volt 1974-től,
amikor kutatási tervet készítettek hasznos technikák kifejlesztésére emberi önkénteseknél. A
kísérletező, J. F. Schapitz kijelentette: "Ebben a vizsgálatban megmutatjuk, hogy a hipnotizőr szavai
modulált elektromágneses energiával is közvetlenül az emberi agy tudatalatti részébe továbbíthatóak
– vagyis anélkül, hogy bármilyen technikai eszközt használnának a vételhez vagy az üzenetek
átkódolásához és anélkül, hogy az ilyen hatásnak kitett személynek lehetősége lenne tudatosan
irányítani az információbevitelt." Az általános elképzelés előzetes próbájaként Schapitz azt javasolta,
hogy rögzítsék az egyes drogok által kiváltott agyhullámokat, majd modulálják őket mikrohullám-
formátumba, és táplálják őket vissza egy droghatás alatt nem álló személy agyába, hogy lássák, hogy
ugyanazt a tudatállapotot egyedül a sugárzás képes-e előállítani.
Schapitz fő eljárása négy kísérletből állt. Az elsőben az alanyok egy száz kérdésből álló tesztet
kapnak, a könnyűtől a technikai jellegűekig, így mindannyian tudni fognak néhány választ, de nem az
összeset. Később, hipnotikus állapotban – és nem tudva arról, hogy besugárzást kaptak – ezeket az
alanyokat olyan információs sugárzásoknak teszik ki, amelyek válaszokat adnak néhány kérdésre,
amelyeket korábban üresen hagytak, amnéziát okozva néhány helyes válaszuk esetében, és
meghamisítva a memóriát más helyes válaszoknál. Egy új teszt két héttel később ellenőrzi az
eredményeket.
A második kísérlet az volt, hogy egyszerű cselekedetekre vonatkozó hipnotikus javaslatokat
ültettek be, mint például a labor elhagyását egy bizonyos elem megvásárlása miatt, amelyet egy
meghatározott időpont, kimondott szó vagy látvány vált ki. Az alanyokat később kikérdezték.
"Számítani lehet rá – írta Schapitz – hogy racionalizálják magatartásukat, és úgy vélik majd, hogy
saját szabad akaratukból cselekedtek.” [322]
Egy harmadik tesztben az alanyoknak két személyiségvizsgálatot kellett végezniük. Ezután
ismételten különböző válaszolok lettek sugallmazva bizonyos kérdésekre, és a nempatológiás
személyiségváltozások is; mindkettő egy hónapon belül újratesztelve. Bizonyos esetekben az
alanyokat „elő-hipnotizálták” volna, hogy beszéljenek álmukban, így a mikrohullám-programozók
hozzá tudták volna igazítani a parancsokat a már az agyban lévő gondolatokhoz. Végül kísérleteket
tettek volna arra, hogy pusztán mikrohullámú sugárzás segítségével érjék el a mély hipnotikus transz
sztenderd ismérveit, például az izmok merevségét.
Természetesen, mivel ezt az információt önkéntesen adták ki az információs szabadságról szóló
törvény[Freedom of Information Act - FOIA] értelmében, mindezt némileg lebénultan kell
fogadnunk. Az eredményeket nem tették közzé, így a munka esetleg nem volt lehetséges, és a tervek
talán azért kerültek napvilágra, hogy meggyőzzék a szovjeteket és saját nyilvánosságunkat arról, hogy
az amerikaiak elme-kontrollra való képessége nagyobb, mint amilyen valójában. Másrészt a valóság
annyival előrehaladottabb lehet a kutatási tervhez képest, hogy ez épp elég szelíd volt ahhoz, hogy
megfeleljen a törvény által támasztott követelményeknek.
Az EMR-fegyverek lehetőségei közül mennyi lehet a ténylegesen kifejlesztett és/vagy használt?
Azok, akik nem férhetnek hozzá titkosított információkhoz, nem tudhatják. Rengeteg a pletyka. Borisz
Szpasszkij azt állította, hogy azért nem nyerte meg a világbajnoki döntőt Bobby Fischer-rel szemben,
mert zavaró sugárzással bombázták. Emlékszem, hogy hallottam egy titkos amerikai kísérletről,
amelyben egy tudóst állítólag három konferenciára hívták meg, hogy mindhárom alkalommal
ugyanazt a prezentációt adja le. Az első jól sikerült, de az utolsó kettőn ELF-hullámokkal sugározták
be – állítólag azért, hogy kiváltsa az Adey-féle kalciumkiáramlást – és a prezentáció során zavart volt,
előadása pedig hatástalan.
Egy másik FOIA-kiadás a Védelmi Hírszerző Ügynökségtől 1976-ban igazán leleplező lehet.
Készítette: Ronald L. Adams és E. A. Williams, a Battelle Columbus Laboratories-tól, a címe: "Az
elektromágneses sugárzás biológiai hatásai (rádió- és mikrohullámok), Eurázsiai Kommunista
Országok". A kiadott oldalak lényegében csak Allen Frey felfedezéseit sorolják fel anélkül, hogy
említenék a nevét, utalva ezzel szemben arra, hogy csak a vörösök lehetnek annyira szörnyűek, hogy
ilyen dolgokat vizsgáljanak fegyverként való használatuk után kutatva. Közvetlenül a vér-agy gáton
lévő rés jelenségének megemlítése után egy bekezdést töröltek, majd ezt követően a kínzó mondat: "A
fenti tanulmány ajánlott olvasmány azon fogyasztók számára, akiknek érdeke fűződik a
mikrohullámú sugárzás fegyverként való alkalmazásához." De ezen dokumentum nélkül is –
figyelembe véve a fegyverfejlesztés könyörtelen tempóját – nagyon naivnak kellene lennünk, hogy
feltételezzük, hogy az Egyesült Államoknak nincs elektromágneses arzenálja. [323]
A szovjetek már használhatják is a sajátjukat a moszkvai jelet messze meghaladó mértékben. Az
Egyesült Államok 1976. július 4-én megrendezett kétszázadik évfordulós ünnepsége alatt egy új
rádiójelet hallottak az egész világon, amelyet azóta többé-kevésbé folyamatosan sugároznak. A 3.26 és
17.54 megahertz közötti frekvenciákon változik felfelé és lefelé, másodpercenkénti többszörös
impulzusmodulációval, úgyhogy úgy hangzik, mint egy körfűrész vagy egy fakopáncs. Rövidesen
visszakövették egy hatalmas adóig, amely a szovjet Ukrajnában volt, Kijev közelében.
A jel annyira erős, hogy a hullámhosszán minden mást elnyom. Amikor először megjelent, az
ENSZ Nemzetközi Távközlési Egyesülete tiltakozott, mert több kommunikációs csatornát zavart,
beleértve a tengerentúli repülőgépjáratok vészhelyzeti frekvenciáit is. Most a fakopáncs „lyukakat”
hagy; átugorja a kritikus frekvenciákat, amikor a spektrumon felfelé és lefelé változik. A jel
sugárzását óriási költségek árán tartják fenn hét adóállomás, a világ hét legerősebb rádióadója
összesített teljesítménye révén.
Egy év vagy két évvel azután, hogy a fakopáncs elkezdett kopogtatni, az Egyesült Államok és
Kanada több városának lakói részéről, elsősorban az oregon-i Eugene-ben folyamatos panaszok
érkeztek megszámlálhatatlanul sok tünettel kapcsolatban. Az észrevételek – a nyomás és fájdalom a
fejben, a szorongás, a fáradtság, az álmatlanság, a koordináció hiánya és a zsibbadás; mindez éles
fülzúgás kíséretében – az erős rádiófrekvenciás vagy a mikrohullámú besugárzás jellemzői.
Oregonban, Eugene és Corvallis között egy 4,75 megahertz-es erősségen központosuló rádiójelet
mértek be – a levegőben magasabb szinten, mint a földhöz közel. Több nem kielégítő elméletet
vetettek el, ideértve a téli időjárás miatt meg sérült áramvezetékek kisugárzását is, és a legtöbb
mérnök, aki tanulmányozta a jelet, arra a következtetésre jutott, hogy ez a fakopáncs
megnyilvánulása. Az ötlet abba az irányba haladt előre, hogy a jelet Oregonra irányították egy Tesla-
féle erősítő adóállomás segítségével. Ezt a berendezést, amelyet Nikola Tesla a Pikes Peak közelében
lévő laboratóriumban végzett vezeték nélküli globális energiaátviteli kísérleteihez tervezett a
századforduló során, nemigen tanulmányozták nyugaton. Állítólag lehetővé teszi, hogy egy adó
rádiójelet sugározzon a Földön keresztül a felszín bármely kívánt pontjára, miközben megtartja vagy
még növeli is a jel teljesítményét, ahogy az felbukkan. Paul Brodeur azt vetette fel, hogy mivel a TRW
cég egyszer javasolta egy haditengerészeti ELF-kommunikációs rendszer megépítését egy meglévő
850 mérföldes távvezeték használatával, amely véget ért Oregonban – a Eugene-jelenség lehetett egy
haditengerészeti adás és a szovjet zavarás kölcsönhatása.
Legyen bárhogyan is, a fakopáncs továbbra is működik, és fő célja szempontjából számos
nyugtalanító lehetőség kínálkozik. A haditengerészeti kutatás [324] egykori vezérigazgatója
személyesen cáfolta azt az elképzelést, hogy ez az Egyesült Államok lakossága ellen irányul.
Ugyanakkor Robert Beck, a Los Angeles-i fizikus, aki rendszeresenen szolgál DOD-tanácsadóként, azt
mondta nekem, hogy a jelnek három célja van. Elmagyarázta, hogy durva, horizonton túli radarként
működik, amely nagy mértékben fogná fel az Egyesült Államok rakétáinak első hullámát, ha a szovjet
kémműholdak és más érzékelők kiesnének. Másodszor, a jel modulációi egy ELF-közeget képeznek a
víz alatt tartózkodó tengeralattjárókkal való kommunikációhoz. Harmadszor, azt állította, hogy a jel
rendelkezik egy biológiai melléktermékkel, amelyről további információkat ígért. Természetesen azóta
nem tudtam kapcsolatba lépni vele.
Ugyanakkor meg lehet alkotni számos tanult feltételezést. Adey kutatása azt veti fel, hogy a
legjobb módja annak, hogy egy állatba ELF-jelet juttassunk, hogy ezt egy nagyfrekvenciás rádiójel
impulzus modulációjává tesszük. Pontosan ez a fakopáncs. A frekvenciatartományán belül a világ
bármely részére lehet sugározni, majd egy, a rendeltetési helyén lévő áramellátó-hálózat fogja
felvenni és visszasugározni.
Raymond Damadian-nak az volt az elmélete, hogy a fakopáncs jelét úgy tervezték, hogy nukleáris
mágneses rezonanciát indukáljon az emberi szövetekben. Damadian, a Brooklyn's Downstate Medical
Center radiológusa szabadalmaztatta az első NMR-szkennert, egy olyan eszközt, amely a CAT-
szkennerekhez hasonlóan láttatja a belső szerveket, de mágneses mezőket használ a nukleáris
sugárzás helyett. Amint azt a fejezetben már említettük korábban, az NMR nagymértékben
megnövelheti az elektropollúció vagy az EMR fegyverek interferenciáját az anyagcserével. Maria
Reichmanis kiszámolta az impulzus-frekvenciát, amely ahhoz szükséges, hogy a rádiójellel is
ugyanezt tegye a fakopáncs tartományában, és egyszer csak megjelent az a sáv, amely a régi jó 10
hertz-es alfa-ritmuson központosul. Valójában a jel impulzusa általában ezen a szinten van, bár
gyakran egy két, 4 + 6, 7 + 3, stb. részből álló moduláció. A rendelkezésre álló bizonyítékok azt
sugallják, hogy az orosz fakopáncs egy több célt szolgáló sugárzás, amely ötvözi a tengeralattjáró-
kapcsolatot egy kísérleti támadással az amerikai nép ellen. Lehet, hogy növeli a rákos
megbetegedések arányát, zavarja a döntéshozatali képességet és/vagy zavartságot és irritációt
terjeszt. Nem kizárt, hogy sikeresen.
Folyamatosan hallok pletykákat arról, hogy adókat állítanak fel Amerikában, hogy megpróbálják
megszüntetni az oroszok jelét, vagy hogy hasonló módon befolyásolják az ottani lakosságot. 1978-ban
Stefan Rednip, Angliában élő amerikai riporter azt állította, hogy hozzáfér olyan ellopott CIA-
dokumentumokhoz, amelyek bizonyítják egy bizonyos Pique hadművelet nevű program létezését,
amely magában foglalja az ionoszféráról visszapattintott rádiójelek bizonyos kiválasztott területekre
való irányítását a mentális funkciók befolyásolására, például kelet-európai nukleáris
létesítményekben. Az egész dolog túlságosan úgy hangzik, mint egy be nem jelentett [325]
elektromágneses háború. Vannak azonban állandó panaszok, hogy az amerikai erőfeszítések furcsa
módon vannak akadályoztatva. Röviddel a Nemzeti Tudományos Akadémia, a Seafarer-projektről
szóló manipulált beszámolója után, például a haditengerészet küldöttséget menesztett egy találkozóra
a Nemzeti Biztonsági Ügynökségen, hogy panaszkodjon az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti
állítólagos "sugártörés"-ről[zap gap], és rávegyen más küldöttek arra, hogy folyamodjanak több
kutatási pénzért a nem-termális EMR hatások fegyverré való alakítása érdekében. Az egyik, a
haditengerészetnél lévő kapcsolatom szerint az NSA több „szakértőt” küldött, akik soha nem végeztek
semmilyen, az EMR-rel kapcsolatos kutatást, és akik határozottan tanácsolták a haditengerészetnek,
hogy hagyjon fel a programjával. Később ugyanazon gyanúknak adott hangot, amelyeket már
hallottam másoktól is: tekintettel az állítólagos erőteljes szovjet elektrofegyver-kutatási programra és
a miénk alulfinanszírozottságára, arra a következtetésre jutott, hogy van egy magas pozícióban lévő
kém az amerikai katonai tudományos garnitúrában, talán magában az NSA-ban, aki megakadályoz
minket abban, hogy pontos ismeretekre tegyünk szert ezen a területen.
Sajnos, a forrásom, miután ő végezte el az elektropollúció környezeti veszélyeivel foglalkozó
kutatások de-finanszírozásával kapcsolatos piszkos munkákat, nem volt igazán megbízható. Egy kém
panaszkodása könnyen kendőzhet el egy nagyléptékű és intenzív amerikai EMR-fegyverprogramot. A
legutóbbi beszélgetésem során Dietrich Beischerrel világossá vált, hogy nagyobb dolog történik, mint
amit első pillantásra észre lehetne venni. 1977-ben a New York-i Buffalo-ban lévő Erie Magnetics
Company támogatott egy kis magánkonferenciát, és Beischer és én mindketten terveztünk részt
venni. Épp az ülés előtt kaptam tőle a hívást. Minden bevezető vagy a magyarázat nélkül csak annyit
bökött ki: "Fizetős telefonról hívlak. Nem beszélhetek sokat. Figyelnek. Nem tudok jönni a találkozóra
vagy veled beszélni többet. Jó barát voltál. Viszlát.” Nem sokkal később felhívtam az irodáját
Pensacolában, ahol azt mondták: "Sajnálom, nincs itt senki ilyen néven" pont, ahogy a filmekben. Egy
ember, aki évtizedekig fontos kutatást végzett ott, egyszer csak eltűnt.
Számomra az a meghatározó részlet, hogy mindkét fél olyan ellenségeskedést indíthat el,
amelynek következményei az egész bioszféra tekintetében még nem láthatóak előre. Még ha a
szovjetek el is indítottak egy elektromágneses háborút, mi pedig teljesen felkészületlenek is vagyunk a
visszavágásra kétlem, hogy egy egyszerű kis építkezés, majd megtorlás a legjobb módja a
túlélésünknek. A veszély mértékét úgy lehet a legjobban dramatizálni, ha elképzeljük egy végső
fegyver lehetőségét. 1900 körül Nikola Tesla úgy vélte, hogy az ELF és a VLF-sugárzás beléphet a
mágnetoszférába, a mágneses mezőbe a Föld körül, és megváltoztathatja annak szerkezetét. A
feltevését nemrégiben igazolták.
A magnetoszféra és az általa a Van Allen övekben csapdába ejtett részecskék sokféle EMR-t
termelnek. Mivel ezeket először [326] hangerősítőkön tanulmányozták, az elsők, amelyeket 1920
körül fedeztek fel, fantáziadús neveket kaptak, mint például a füttyösök, hajnali kórus és
oroszlánüvöltés. Sok ezek közül a villámok által termelt VLF-hullámokból származnak, amelyek a
magnetoszférában, a "mágneses csatornák" mentén ugrálnak pólusról pólusra. Ez a rezonancia óriási
mértékben erősíti fel az eredeti VLF-hullámokat.
A műholdas mérések azt bizonyították, hogy a távvezetékektől származó mesterséges energiák
hasonló módon erősödnek magasan a föld felett – a jelenséget távvezeték-harmonikus
rezonanciának[power-line harmonic resonance] (PLHR) neveznek. Rádió- és mikrohullám-energia
szintén rezonál a magnetoszférában. Ez a felerősített energia kölcsönhatásba lép a Van Allen-övek
részecskéivel, így hőt, fényt, röntgensugárzást hoz létre, és ami a legfontosabb, a feltöltött részecskék
"radioaktivitását", amely az esőcseppek atommagjaként szolgál.
A rakétaszondákkal végzett közelmúltbeli kutatások az ilyen ioncsapadékok előfordulásának
bizonyos területeit bizonyos rádióállomások energiájának feleltették meg, és megállapították, hogy a
feltöltött részecskék szitálása általában az EMR forrásától keletre keletkezik, követve az időjárás
viszonyainak általános keleti irányú elmozdulását. 1983-ban az Ariel 3-as és 4-es időjárási
műholdaktól származó mérések azt mutatták, hogy az Észak-Amerikai fölött lévő hatalmas PLHR-nek
köszönhetően egy állandó csatorna jött létre a magnetoszférából a felső légrétegekbe, amely az ionok
és az energia folyamatos felszabadulását eredményezte az egész kontinensen. Ezen adatok
bemutatása során 1983. márciusában a zürichi elektromágneses kompatibilitással foglalkozó
szimpóziumon K. Bullough emlékeztette a közönséget, hogy 1930 és 1975 között a zivatarok 25
százalékkal gyakoribbak voltak Észak-Amerikában, mint 1900 és 1930 között, és azt állította, hogy
ezért a felső légkör megnövekedett energiaszintje volt felelős.
 Az 1970-es évek közepe óta az árvizek, az aszályok és az ezekkel járó nehézségek drámaian
megnövekedtek az inkonzisztens, rendhagyó időjárási viszonyok miatt. Valószínűnek tűnik, hogy
ezeket részben az elektroszennyezés okozta, amelyet talán a szovjet fakopáncs-jel – szándékosan vagy
véletlenül – fel is erősített. Most már elképzelhetőnek tűnik, hogy katasztrofális éghajlatváltozást
idézzünk elő egy adott célország fölött, de az elektromos rendszer folyamatos bővítése még egy
ilyesféle időjárás-hadviselés nélkül is veszélyezteti a Föld minden létformájának életlehetőségeit.
____________________________________________________________________________________
Kritikus kapcsolatok

Nehéz lehet meggyőzni magunkat arról, hogy valami, amit nem láthatunk, hallhatunk, érezhetünk,
ízlelhetünk, szagolhatunk, ilyen rettenetes mértékben árthat nekünk. Ugyanakkor a ténnyel szembe
kell nézni, ahogyan megtanultuk a nukleáris sugárzástól való egészséges félelmet is. Bizonyos [327]
tudósok, akik talán egy szándékoltan dezinformált programban dolgoznak, továbbra is el fogják
mondani a nyilvánosságnak, hogy még mindig nem tudjuk, hogy az eletroszennyezés veszélyt jelent-e
az emberi egészségre. Ez egyszerűen nem igaz. Természetesen többet kell tudnunk, de kockázatok
sokasága már most is jól dokumentált.
Három veszély háttérbe szorítja az összes többit. Az első meggyőzően bizonyított: az ELF
elektromágneses mezők kb. 30 és 100 hertz között rezegnek, és még akkor is, ha gyengébbek, mint a
Föld mezője, megzavarják a biológiai ciklusokat tökéletesen időzítő jeleket; krónikus stressz és a
betegségeknek való ellenállóképesség csökkenése az eredmény. Másodszor, a rendelkezésre álló
bizonyítékok határozottan arra utalnak, hogy a sejtnövekedési folyamatok szabályozását gátolja az
elektroszennyezés, valamint növeli a rákos megbetegedések arányát és súlyos reproduktív
problémákat okoz. Az elektromágneses fegyverek a veszélyek harmadik osztályát alkotják, amely
klimatikus manipulációhoz vezet a bűvészinas-szintű tudatlanságból fakadóan.
Más veszélyek is lehetnek; kevésbé élesen definiáltak, de nem kevésbé valósak. Valamennyi város,
az elektromos központok természetéből adódóan, az összefonódó mezők és a sugárzás dzsungelei,
amelyek teljesen elnyomják a Föld háttérlüktetését. Lehet, hogy ez a mögöttes ok, amiért sok közülük
egy másik értelemben is dzsungellé vált? Ez volna a részleges magyarázata annak, hogy az
öngyilkosságok aránya tizenöt és huszonöt éves kor között az 1961-es 100,000-ből 5,1-ről 12,8-ra
emelkedett 1981-re? Lehet, hogy ez egy láthatatlan és ezért figyelmen kívül hagyott ok, amiért olyan
sok kormányzati vezető, akik a legerősebb elektromágneses hálózatok központjaiban dolgoznak,
következetesen a Föld minden élőlényének legjobb érdekei ellenében hoznak döntéseket? Az
elektronikus szmog tudatalatti stresszét félreértelmezték-e, mint külső fenyegetést – mint más
emberektől és más kormányoktól származót? Ezen túlmenően, ha Teilhard de Chardin nooszférája
létezik, mesterséges mezőinknek ezt sokszor el kell maszkolniuk újra és újra – szó szerint leválasztva
minket az élet kollektív bölcsességétől. Ez nem azt jelenti, hogy figyelmen kívül hagyjuk a gonoszság
leplezetlen fortélyát, de gyakran úgy tűnik, hogy van valami más oka annak, hogy a mai hatalmi elit
annyira hajlamos sokféle rombolás szélére vinni az egész világot. Talán szó szerint nem hallják többé
a Földet.
Mindenki aggódik a nukleáris fegyverek miatt, mint a legsúlyosabb fenyegetések a túlélésünkre.
Veszélyük valóban azonnali és elsöprő. Hosszú távon azonban úgy gondolom, hogy a végső fegyver
elektromágneses környezetünk manipulálása, mert észrevétlenül alattomos és maga az élet
legközepére súlyt le. Most a bármikori legfontosabb tudományos felfedezéssel foglalkozunk - az élet
természetével. Még akkor is, ha túléljük a létünkre leselkedő kémiai és nukleáris veszélyeket, nagy a
lehetősége annak, hogy a növekvő elektropollúció visszafordíthatatlan változásokat idéz elő, amelyek
a [328] kihalásunkhoz vezetnek, mielőtt még tudatosíthatnánk őket.
Minden élet a Földhöz igazított időben pulzál, és mesterséges mezőink rendellenes reakciókat
okoznak minden szervezetben. Akár a mágneses váltások is okozhatták a múlt "nagy kihalás"-ait
előidézve a biociklusok megzavarását, stresszt, sterilitást, születési rendellenességeket, rosszindulatú
daganatokat és az agyi funkciók károsodását okozva. Az emberi tevékenységek három évtizeden belül
megduplázódhattak, amit egyébként 5 ezer évvel kellett volna megtenni a következő megfordulás
során. Mit tegyünk, ha a deformált gyermekek előfordulása 50 százalékra emelkedik, ha a rák aránya
75 százalékra emelkedik? Ki tudjuk-e húzni a dugót?
Valahogy ezeket a veszélyeket annyira erélyesen kell a napvilágra hozni, hogy a világ teljes
népessége tudhasson róluk. A tudósoknak el kell kezdeniük kérdéseket feltenni és válaszokat találni
az e fejezetben felvetett problémákra, függetlenül attól, hogy mindez milyen hatást gyakorol a
karrierjükre. Ezek az energiák túl veszélyesek ahhoz, hogy örökre a politikusokra, a katonai vezetőkre
és az ő öleb kutatóikra legyenek bízva.
Mivel civilizációnk visszafordíthatatlanul függ az elektronikától, az EMR teljes megszüntetése
nem lehetséges. Azonban a katasztrófa elkerülésének első lépéseként meg kell állítanunk az új
elektromágneses energiaforrások bevezetését, miközben megvizsgáljuk a biológiai veszélyeit azoknak,
amelyekkel viszont már rendelkezünk – azzal az őszinteséggel és teljességre való törekvéssel, amely
eddig igen hiányosan állt csak rendelkezésre. Új forrásokat csak akkor szabad engedélyezni, ha
kockázataikat egy ilyen jellegű moratórium alatt szerzett ismeretek alapján értékelték.
Megfelelően finanszírozott kutatási program esetén a moratóriumnak legfeljebb öt évig kell
tartania, és az azt követő változások szinte biztosan jelentős gazdasági traumák nélkül hajthatók
végre. Lehetségesnek tűnik, hogy egy másik teljesítményfrekvencia – mondjuk 400 hertz a 60 helyett
– sokkal biztonságosabbnak bizonyulhat. Az elektromos vezetékek föld alá költöztetése és földelt
árnyékolással való ellátása csökkentené a körülöttük lévő elektromos mezőket, és a mágneses
árnyékolás is megvalósítható.
A biztonsági változások nagy része az energiahatékonysági reformokból állna, amelyek hosszú
távon előnyösek volnának a gazdaság számára. Már évekkel ezen új irányba fordulhattunk volna, de
nem tettük a rövid távú nyereségükkel foglalkozó energiaipari vállalatok ellenzéke, valamint egy
olyan kormány miatt, amely nem akart ellenük szegülni. A teljes áramellátás decentralizálható a
megújuló energiaforrásokból (szél, a víz áramlata, napfény, geotermikus és óceáni termikusenergia-
átalakítás, stb.) származó villamos energia helyi elosztóhálózatokba történő táplálásával. Ez
jelentősen redukálná a veszélyeket a szükséges feszültségek és [329] áramerősségek csökkentésével.
Végső soron a legtöbb EMR veszély kiküszöbölhető hatékony fotoelektromos átalakítók kifejlesztése
révén, amelyeket minden fogyasztási ponton elsődleges energiaforrásként használhatnak. Az átállás
még finanszírozná is önmagát, mivel a távolsági energiatovábbítás veszteségei – nem beszélve a rövid
életű atomerőművek építésének és leszerelésének csillagászati költségeiről – megszűnnének. A
biztonság nem kívánja meg, hogy búcsút mondjunk a számunkra hasznos gépeinknek.
Nyilvánvaló – tekintve a jelenlegi, társadalmak feletti technikai-katonai ellenőrzést a világ nagy
részén –, hogy egy ilyen józan hatékonyságot rendkívül nehéz elérni. Mindazonáltal meg kell
próbálnunk. Az elektromágneses energia ugyanolyan kényszerítő erejű, mint a nukleáris energia: a
túlélésünk függ a becsületes tudósok és más jószándékú emberek azon képességétől, hogy megtörjék
a katonai-ipari komplexum halálos ölelését a politikai döntéshozó intézmények körül.

[330]

___________________________________________________________________________________
UTÓIRAT:
POLITIKATUDOMÁNY
 Ritkán történik meg, hogy egy fontos tudományos
innováció az ellenfelek fokozatos megnyerésével és
megváltoztatásával jut előre; ritkán fordul elő, hogy
Saulból Pál lesz. Az történik inkább, hogy az ellenfelek
fokozatosan kihalnak, és a növekvő nemzedék a kezdetektől
fogva megismerkedik az ötlettel.

-
– MAX PLANCK

A tárgyilagos filozófus, aki a tudás puszta szeretete okán érdeklődik a természet iránt, a céltudatos
alkimista, aki pepecsel az elhagyott alagsorban, keresve az elixíreket az egész emberiség jobbítására –
ezek az eszmék már nem illenek a legtöbb tudóshoz. Még a démoni hatalomról álmodozó Faust
sztereotípiája is elavult, mivel a legtöbb tudós mára már túlzottan specializálódott és névtelen – bár a
tudomány egészében véve kissé mefisztói, nem veszi figyelembe tudásának hatásait. Egy nehézkes
fenevad, ami óriási változásokat hoz abban, ahogy az életünket éljük, de gyötrően lassan változtatja
saját szokásait és szempontjait, amikor azok már elavultak.
A közvélemény felfogása a kutatókról közelebb marad a filozófus képéhez – hideg és logikus, aki
kizárólag a tények alapján hoz döntéseket, nem megingatva az érzelmek által. A laikus ember
leggyakoribb félelme a tudósokkal kapcsolatban az, hogy hiányoznak belőlük az emberi érzések.
Huszonöt éves [331] kutatásom során ezt valótlannak találtam, ami még nem ok a nyugalomra. Néha
a fajunk nemesebb impulzusait is megfigyeltem közöttük, de azt is megállapítottam, hogy a tudósok
csoportként legalább annyira ki vannak téve az emberi gyarlóságnak, mint bárki más, az élet egyéb
területein.
Mindig is ez volt a helyzet tudomány történetében. Gyakorlói közül sok – sőt, talán a legtöbb –
kapzsi, hataloméhes, presztízs-kereső, dogmatikus, fontoskodó szamár[ass – a két jelentése közül itt
természetesen az elnézőbb szamár-nak fordítva...], nem felülemelkedve politikai ravaszkodáson, nyílt
hazudozáson, csaláson és lopáson. A példák a kezdetektől fogva bőségesen akadnak. Sir Francis
Bacon, aki 1620-ban megfogalmazta a kísérleti módszert, amely azóta minden technikai fejlődés
alapja, nemcsak elfelejtette megemlíteni jelentős adósságát William Gilbert felé, de nyilvánvalóan
plagizálta elődje néhány munkáját, miközben nyilvánosan lekicsinyelte azt. Hasonlóképpen Emil Du
Bois-Reymond az idegingerület elektromos elméletét Carlo Matteucci munkájára alapozta, majd
megpróbálta nevetségessé tenni a mentorát, megpróbálva learatni minden dicsőséget.
Számos zsenit tettek tönkre kistehetségű emberek, védve a status quo-t. A 19. század közepén egy
Bécsben praktizáló magyar orvos, Semmelweis Ignác azt követelte kórházi kollégáitól és
alárendeltjeitől, hogy mossák meg a kezüket, különösen akkor, amikor a boncolás után vagy a
betegosztályról mennek át az általa irányított szülészetre. Amikor a gyermekágyi láz és az abból eredő
halál esetei drasztikusan csökkentek a gazdag nők szülészeti osztályhoz képest, bizonyítva a tisztaság
jelentőségét még Pasteur előtt, Semmelweis-t kirúgták és befeketítették. Megélhetése megszűnt, majd
öngyilkos lett. [Öngyilkosságról egyetlen mai forrás sem beszél. Sokkal inkább bizonyított, hogy az
ápolók verték meg az elmegyógyintézetben, ahol vélt vagy valós okokból felesége és egy orvos
barátjának jóhiszemű segédkezése folytán ottfogták. A verés során keletkezett sebeit, töréseit nem
kezelték; sok időt töltött ilyen állapotban ágyhoz kötözve. A mindebből fakadó vérmérgezésbe halt
bele]
 A fő figurája annak az évtizedek óta fennálló hitvallásnak, hogy a dedifferenciálódás lehetetlen,
Paul Weiss volt, aki uralta a biológiát, és mindig csak azt mondta, amit a kortársak hallani akartak.
Weiss tévedett, de útja során számos karriert sikerült tönkretennie.
Az Amerikai Orvosi Szövetség sok éven át nevetség tárgyává tette a vitaminhiány-okozta
megbetegedések elképzelését, az EEG-t pedig elektromos szélhámosságnak nevezte. E magasztos
testület még ma is azt állítja, hogy a táplálkozás alapvetően nem releváns az egészség szempontjából.
Ahogy Alberto Fortis abbé, a késő tizennyolcadik századi olasz kutató korholta egyik levelében
Spallanzani-t, amely szerint nagyon elfogult álláspontot képvisel a varázsvessző használata ellenében
"... a gúnyolódás soha nem fog segíteni a valós tudás fejlesztésében."
A múltban ezek a jellemhibák nem tudták teljesen megakadályozni a tudományos igazságok
elismertetését. Egy probléma mindkét oldala egyenlő eséllyel szállt harcba, és az erősebb
bizonyítékokkal rendelkező általában előbb vagy utóbb nyert. Az elmúlt négy évtizedben azonban a
tudományos szervezetek szerkezetének megváltozása olyan [332] súlyosan billenti az intézmény
javára a mérleget, amely feltartóztatja az egészségügyi ellátás fejlődését, és megakadályozza, hogy a
valóban új ötletek szinte minden körülmények között méltó figyelmet kapjanak. Ennek
következményeképpen a jelenlegi rendszer valójában egy dogmatikus vallás, amelynek önfenntartó
papsága csak a jelenlegi ortodoxiák megőrzését szolgálja. A rendszer a talpnyalót jutalmazza, és a
modern tudomány négyszáz éves történetében páratlan módon bünteti a látnokot.
Ez a helyzet azért jött létre, mert a kutatás annyira drága, hogy csak a kormányok és a
multinacionális vállalatok tudják megfizetni. A pénzalapokat olyan ügynökségek osztják szét, amelyek
tömve vannak bürokratákkal, akik maguk nem tudósok. Ahogy ez a rendszer a II. Világháború után
kialakult, természetesen vetődött fel a kérdés, hogy hogyan lehetséges, hogy ezek a tudományosan
műveletlen tisztviselők választanak az egymással pénzért versengő pályázatok közül. A logikus
megoldás az volt, hogy kutatói bizottságokat hoznak létre, amelyek a saját területükhöz kapcsolódó
kérelmeket értékelik, majd tanácsot adnak a bürokratáknak.
Ez a módszer azon a naív feltételezésen alapul, hogy a tudósok tényleg pártatlanabbak, mint
bárki más, így az eredményt évtizedekkel ezelőtt borítékolni lehetett. Általánosságban elmondható,
hogy az új ötletek támogatására irányuló bizonyítékokat kereső projekteket nem finanszírozzák. A
legtöbb felülvizsgálati bizottság nem hagy jóvá semmit, ami megkérdőjelezné az eredményeket,
amelyeket a tagjaik még küszködő fiatal kutatóként értek el, megalkotva a jelenlegi elméleteket, amíg
azok a projektek, amelyek kiszolgálják ezen öreg egókat, rendkívüli támogatást kapnak. Végül pedig
azok, akik játszanak a játékban, válnak majd a játék új tagjaivá, és így a rendszer megőrzi magát.
Ahogy Erwin Chargaff megjegyezte: "A pénzügyi csapok folyamatos kinyitása-elzárása pavlovi
reflexeket hoz létre", és a legtöbb kutatás pusztán csak tapossa a vizet: a cél a pénz megszerzése, nem
pedig az, hogy valami újat találjanak. Az intuitív "őrült nyilallás"; a kísértés, hogy kövessünk egy
sejtést, ami minden tudományos áttörés forrása – rendszerszinten kizárt.
Még egy olyan tudományos tanulmány is létezik, amely dokumentálja, hogy a szakértői értékelési
rendszer választása szinte teljesen függ attól, hogy a szakértők szimpatizálnak-e a javasolt
hipotézissel vagy ellenzik. Szokás szerint a Nemzeti Tudományos Akadémia, amely a vizsgálatot
támogatta, két évig eltitkolta az eredményeket.
Néhány szakértői véleményező testületben való tagság hamarosan megalapozza az „öregfiúk
klubjában” való státuszt, és egyéb előnyökhöz vezet. A tudományos folyóiratokhoz benyújtott
kéziratok érvényességét ugyanúgy vizsgálják felül, mint a támogatási kérelmeket. És kik tudnának
jobban elbírálni egy cikket, mint ugyanazok a kiváló szakértők, akiknek őrizniük kell a babérjaikat? A
publikálás bizonyíték arra, hogy egy kísérletnek van valamilyen alapértéke, és enélkül a munka úgy
süllyed el, hogy még csak meg sem fodrozza a vizet. A kör így zárt, és a [333] forradalmár, akinek az
ötleteiből minden új tudományos koncepció származik, kívül van. Donald Goodwin, a kansas-i
egyetem pszichiátriai tanszékének vezetője és az alkoholizmus innovatív kutatója még az
elkeseredettség törvényét is megfogalmazta: "Ha valami triviális, akkor valószínűleg
tanulmányozható. Ha fontos, akkor valószínűleg nem."
Egy másik, előre nem látott visszaélés történt, ami csökkentette az orvosi iskolákban végzett
képzés minőségét. Ahogyan a szakértői értékelő rendszer kialakult, az akadémiai intézmények
meglátták a ritka alkalmat. Ha a kormány minden ilyen kutatást szeretne elvégeztetni, akkor miért
nem száll be az iskolák rezsijébe, például a lakhatás, a közművek, a könyvelés, és végül a kutatók
fizetései terén? A pénz beáramlása kikezdte a tudományos értékeket. Felmerült az az elképzelés, hogy
a legjobb tanár a legjobb kutató is egyben, és a legjobb kutató pedig volt az, aki a legnagyobb
támogatást húzta. Az orvosi iskola elsősorban kutatók tenyészetévé vált, és csak másodlagosan volt a
jövőbeni orvosok oktatásának a helye. Ahhoz, hogy túlélj a tudományos világban, finanszírozást kell
kapnod, majd publikálnod kell. A hiteltelen beszámolók járványa – és azt hiszem, hogy a tényleges
hamisitások csak egy kis hányada derült csak ki – az ékesszóló bizonyság arról, hogy milyen nyomást
jelent nevet szerezni a laborban.
Ma még csak kevés hely van azok számára, akiknek tehetsége a tanításban és a klinikai
munkában rejlik. Sokan, akik számára nem fontos a kutatás, rá vannak kényszerítve, hogy mégis
tegyék. Ennek eredményeként az orvosi folyóiratok és a tanári garnitúra mind belefullad a
középszerbe.
Végül ezekhez a tényezőkhöz hozzá kell adnunk a tudomány hadsereg általi felvásárlását. Hogy
ezt prostitúciónak hívják, sértés a legősibb mesterség számára. 1984-ben a 47 milliárd dolláros
szövetségi kutatási költségvetés közel kétharmadát katonai célra fordították, a bioelektromosság
területén ez az arány még magasabb volt. Míg a katonai szponzorok gyakran több technikai
innovációt tesznek lehetővé, mint mások, munkavállalóiknak tartaniuk kell a szájukat a környezeti
veszélyekről és olyan más erkölcsi kérdések tekintetében, amelyek a tudományt a civilizáció tágabb
összefüggéseivel kapcsolja össze. Hosszú távon még a tiszta tudás (ha egyáltalán van ilyen) sem
fejlődhet ilyen drótháló mögött.
Ha valaki egy eretnek projektet indít, a fenyegetés kezelésére számos mód nyílik. A támogatások
általában egy vagy két évig korlátozottak. Ezután a kutatónak újra kell igényelnie. Minden kérelem
egy terjedelmes dokumentum, tele apróbetűs résszel és értelmetlen bürokratikus zsargonnal, amely
sok napos adatgyűjtést és "kreatív írást" igényel. Egyes kutatók egyszerűen belefáradnak és feladják.
Mindenesetre minden alkalommal ugyanazt a vesszőfutást kell végigcsinálni az engedélyeztetéssel. A
legegyszerűbb mód arra, hogy csírájában fojtsák el a kihívást az, hogy lekapcsolják a pénzt vagy távol
[334] tartják a beszámolókat a főbb folyóiratoktól a felülvizsgálati bizottságok névtelen értékítéletei
alapján. A előterjesztésben vagy kéziratban pedig mindig lehet valami hibát találni, függetlenül attól,
hogy milyen jól van megírva vagy mennyire kifogástalan tudományos szempontból.
Az elszánt lázadók gerillataktikákat alkalmaznak. Olyan sok finanszírozó ügynökség van, hogy az
ő bal kezük gyakran nem tudja, mit cselekszik az ő jobb kezük. A javaslatot tovább engedheti egy
olyan jelentéktelenebb bizottság, amelynek tagjai még nem ismerik fel a veszélyt. A kutatói garnitúra
által kitermelt papírmennyiség hóviharai megkívánták számos új folyóirat alapítását minden
alszakterületen. Ezek közül néhány olyan dokumentumokat is el fog fogadni, amelyeket a nagyok
automatikusan elutasítanának. Emellett megvan a művészete a támogatási kérelmek írásának is, hogy
azok megfeleljenek az elfogadott iránymutatásoknak anélkül, hogy pontosan meghatároznák, a
kutatók mit is kívánnak tenni.
Ha mindezen módszerek inkább csak meghosszabbítják a hittagadást, az intézmény általában az
iskolákon keresztül gyakorol nyomást. A sikeres akadémikusok szinte mindig igazhívők, akik
örömmel hízelegnek olyan módon, hogy segítenek megtagadni a "megkérdőjelezhető" nyomozók
birtokba helyezését, vagy számtalan módon zaklatják őket. Például 1950-ben Gordon A. Atwater-t, az
Amerikai Természettudományi Múzeum csillagászati részlegének az elnökét és a Hayden Planetárium
kurátorát kirúgták, mert nyilvánosan azt javasolta, hogy részesítsék Immanuel Velikovsky ötleteit
méltó figyelemben. Ugyanebben az évben Velikovsky első könyvét, a Worlds in Collision-t[Ütköző
világok], a kiadója (Macmillan, 1950) visszavonta annak ellenére, hogy bestseller lett, mert befolyásos
csillagászok egy csoportja, akiket Harlow Shapley vezetett a Harvard-ról, azzal fenyegetőzött, hogy
bojkottálja a kiadó tankönyv-részlegét, amely a vállalat forgalmának kétharmadát adta. Nem számít,
ki-mit gondol Velikovsky következtetéseiről, ez a fajta alattomos ráhatás nem tudomány.
Amint a konfliktus fokozódik, az elhallgattatott szabadgondolkodó gyakran közvetlenül a
nyilvánossághoz fordul, hogy veszedelmes tanait terjessze. Ezen a ponton lekerül a kesztyű. Már az
Olümposzon trónoló szaktársak villámhárítójaként, az önjelölt Prométeusz a becsületessége,
tudományos kompetenciája és személyes szokásai elleni támadások alatt gyötrődik. Zeusz galambjai
az új ötleteket ürülékükkel fedik be, és manipulált kísérleteket végeznek, hogy cáfolják azokat.
Szélsőséges esetekben a tudományos garnitúra által eligazított állománnyal teletömött állami
ügynökségek megkezdik a jogi zaklatásokat, mint amilyen például a Wilhelm Reich karrierjének és
életétnek véget vető per és börtönbüntetés volt.
Néha a csata alatt vagy után általánosan nyilvánvalóvá válik, hogy a képrombolónak igaza volt.
Az ellentámadás ezután átvált történelmi felülvizsgálatba. A garnitúra tagjai olyan munkákat
publikálnak, amelyekben az új ötleteket a sajátjukként nevezik meg, kihagyva a valódi értelmi
szerzőre való minden hivatkozást. Az eretnek nevére csak egy lenéző jelmondattal kapcsolatban
fognak emlékezni, míg saját kutatási programjaitól, ha még maradtak, megvonják a forrásokat, a
munkatársak szétszélednek. Az ügy tényei végül felbukkannak, de csak az úttörő idejének és
energiájának mérhetetlen költségén.
Azok számára, akik nem próbáltak labort vezetni, ezek brutális szavaknak tűnhetnek,
hihetetlennek, még paranoidnak is. Mindazonáltal ezek a taktikák teljesen szokványosak, és
személyes tapasztalatom volt mindenegyikkel.
Első kalandozásom során a kutatás világában kaptam egy kóstolót az igazi világ ízéből. A második
világháború után a G.I. Bill[Servicemen's Readjustment Act: a második világháború hazatérő
veteránjainak számos juttatást, így a felsőfokú tanulmányok lehetőségét biztosító 1944-es törvény]
segítségével folytattam a tanulmányaimat, de ennek a juttatásai 1947-ben lejártak. Épp feleségül
vettem egy Lillian nevű diáktársamat, aki már az első tájékoztató előadásunk során magára vonta a
figyelmemet, és nyári munkára volt szükségem a költségek fizetéséhez és a háztartás elindításához.
Szerencsés voltam, hogy laboratóriumi asszisztensi munkát kaptam az NYU Orvostudományi
Egyetem sebészeti kutatási osztályán.
Együtt dolgoztam Co Tui-val, aki egy az egyes aminosavak fehérjékből való kiválasztásával
kapcsolatos, nemrégiben közzétett módszert értékelt, ami egy lépés afelé, hogy segítse az éhezők
ellátására szánt élelmiszerek szállítását koncentrátumok előállításával. Dr. Co, egy apró férfi, akinek
fekete, tüskés haja lelkesedést látszott sugározni, hatalmas mértékben inspirált engem. Ragyogó
kutató volt és jó barát. Vele együtt segítettem fejleszteni a vizsgálati technikát, és elkezdtem használni
a test fehérjék műtét utáni változásának tanulmányozására.
Az első tudományos munkámat írtam, amikor egy reggel munkába érve a járdán találtam a
laboratóriumunkat – minden felszerelésünk, jegyzetünk és anyagunk egy nagy halomba összedobálva.
Azt mondták nekem, hogy már egyikünk sem dolgozik ott, de nyugodtan elvehetünk bármit, amit
akarunk a kupacból.
A főtitkár mondta el, hogy mi történt. Mindez egy nagy adománygyűjtő akció során történt
annak érdekében, hogy a jelenlegi NYU Orvosi Központ felépülhessen. Az egyik "társasági sebész"[a
sebészeti társaságok segítik a sebészet iránt érdeklődő, még az orvosi képzésben részt vevő diákok
ismerkedését a szakmával továbbképzések, közösségi programok szervezésével, a kommunikáció
segítésével gyakorló, képzett sebészekkel] egy millió dolláros adományt hajtott fel az egyik betegétől,
és azzal látta biztosítottnak, hogy a pénz meg is érkezzen az alapba, ha ő választhatja meg a kísérleti
sebészet[a mesterszint eléréséhez vezető képzés végzős diákoknak] új professzorát – azonnal. Pont
ennyire gyorsan került Co Tui az utcára az embereivel együtt. Ígéretet tettem Lillian-nak: "Bármit is
csinálok az orvoslásban, távol maradok a kutatástól."
Örülök, hogy nem tudtam megtartani az ígéretemet. A kutatás maga megért mindent. Egyébként
nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy én és társaim egyedül voltunk a világ ellen. Épp, amikor
az össszes remény eltűnőben volt, mindig akadt egy meghatározó személy, mint Carlyle Jacobsen vagy
a kutatási igazgató titkára, aki kisegített minket. Ugyanakkor az első, a szalamandrák sérülési
feszültségének mérésével kapcsolatos indítványomtól kezdve úgy találtam, hogy a kutatás állandó
harcot jelent, és nem csak az ügyintézőkkel. [336]
Mielőtt elkezdtem volna, meg kellett oldanom egy technikai problémát az elektródákkal. Még az
ugyanazon fémből lévő két vezeték között is volt némi kémiai különbség, ami kisebb elektromos
áramokat keltett, ezeket pedig úgy is lehetett értelmezni (tévesen), mintha az állatból származtak
volna. Emellett a legkisebb nyomás is az állat bőrén áramokat generált. Senki sem értette, miért van
ez, de ott voltak. A korábbi irodalomban találtam leírásokat ezüst-kloridréteggel bevont
ezüstelektródákról, amelyről azt írták, hogy kiküszöbölik a fals, elektródok közötti áramokat.
Készítettem párat, teszteltem, majd rögzítettem őket egy rövid, puha pamutkanóccal, ami pedig a
nyomás-problémát oldotta meg. Amikor megírtam az eredményekeimet, röviden az elektródákat is
ismertettem. Ezt követően hívást kaptam egy kiváló neurofiziológustól, aki meg akarta látogatni a
labort. – Nagyon szép – gondoltam. "Máris érkezett némi elismerés." Különösen érdekelte az
elektródák elkészítésének és felhasználásának a módja. Néhány hónappal később, átkozott legyek, ha
nem találtam meg látogatóm egy dolgozatát a menő magazinok egyikében, amely leírja ezt az új és
kitűnő elektródot, amelyet az egyenáram-potenciálok méréséhez tervezett!
Pár évvel később, mikor Charlie Bachman és én a p-n átmenet diódáját kerestük a csontban,
felkértek, hogy tartsak egy előadást a csont elektromosságáról egy New York-i ülésen. A közönségben
voltak mérnökök, fizikusok, orvosok és biológusok. Nehéz volt beszélni egy ilyen változatos
csoportnak. A mérnökök és a fizikusok mindent tudtak az elektronikáról, de semmit a csontról; a
biológusok mindent tudtak a csontról, de semmit sem az elektronikáról; az orvosok pedig csak a
terápiás alkalmazások iránt érdeklődtek. Mindenesetre ismertettem némi csontszerkezetet a
fizikusoknak, némi elektronikát a biológusok számára, majd beszéltem az Andy Bassett-tel közösen
végzett kísérleteinkről a csont piezoelektromosságról.
Valószínűleg ezen a ponton kellett volna leülnöm, de azt hittem, jó volna beszélni a jelenlegi
munkánkról is. A rektifikáló elképzelése rendkívül izgalmas volt számomra, és azt hittem, kaphatunk
néhány hasznos javaslatot a közönségtől, ezért leírtam azokat a kísérleteket, amelyek során kiderült,
hogy a kollagén és az apatit félvezetők, és kifejtettem mindennek a következményeit. Minden beszéd
után egy rövid idő el volt különítve a kérdésekre és a véleményekre, amelyek általában udvariasak és
méltóságteljesek voltak. Azonban, amint befejeztem, egy jól ismert ortopéd kutató szó szerint
odarohant a közönség számára odaállított mikrofonhoz, és az robbant ki belőle: "Soha nem hallottam
még elégtelen adatok és tévhitek ilyen gyűjteményét. Ez sértés a közönségre nézve. Dr. Becker nem
mutatott be megfelelő bizonyítékot a csont bármilyen félvezető tulajdonságával kapcsolatban. A
legtöbb, amit az anyagról el lehet mondani, hogy talán „fél-szigetelő”.
A félvezetőket azért nevezik így, mert tulajdonságaik a vezetők és a szigetelők [337] közé helyezik
őket, így pont ugyanúgy lehet őket félig szigetelőknek is nevezni – a jelentés ugyanaz lenne. Az
ellenfelem ronda játékot játszott. Miközben ezeket a méltatlan dolgokat mondta rólam, valójában
egyetértett a következtetésemmel, csupán csak egy másik kifejezést használt.
Emberünk ellenérzései velünk szemben néhány évvel ezelőtt kezdődtek. Amikor Andy Bassett és
én befejeztük a csont piezoelektromos tulajdonságaival kapcsolatos munkánkat, Andy megírta,
elküldtük egy tudományos folyóiratnak, és elfogadtattuk. Nem tudván eközben, hogy ez a fickó
ugyanazon a dolgon munkálkodott, de a kísérleteivel nem jutott olyan messzire, mint mi. Valahogy
tudomást szerzett a munkánkról és annak küszöbön álló közzétételéről. Felhívta Andy-t, és arra kért
bennünket, hogy késleltessük beszámolónk megjelentetését, amíg fel nem készül saját adatainak
közzétételére. Andy hívott, hogy beszéljük ezt át. Ami a tudományos szakirodalomban kiemelt
fontosságú, az az elsődlegesség; azt kérte tőlünk, hogy mondjunk le erről. A kérésének nem volt etikai
alapja, és soha nem gondoltam volna arra, hogy fordított helyzetben ilyesmit kérjek tőle. Azt feleltem:
"Szó sem lehet róla!" A munkánkat közzétették, és mi szereztünk egy "barátot" egy életre.
Most meg ott áll a mikrofonnál és megpróbálja elsüllyeszteni a prezentációmat némi kétértelmű
halandzsával. Azt gondoltam: "Alighanem megint ugyanazon dolgozik, mint mi. Ha megnyeri ezt az
összecsapást, problémás lesz közzétetetnem az adataimat, az övéi előtt viszont szabad lesz a pálya." Az
adatok védelmezése helyett elmagyaráztam, hogy a fél-szigetelő és a félvezető egy és ugyanaz. Azt
mondtam, meg vagyok lepve, hogy ezt nem tudta, de nagyra értékeltem az adataim jóváhagyását!
Valaki más is felállt a közönség soraiban, hogy támogassa az álláspontomat, és a krízis elmúlt. A labor
nem az egyetlen hely, ahol a tudósnak ébernek kell lennie.
1964-ben, miután a Nemzeti Egészségügyi Intézet jóváhagyta a csonttal kapcsolatos munkánk
folytatásának támogatását, megkaptam a VA-tól a kiemelkedő kutatói tevékenységért járó William S.
Middleton-díjat. Ez önmagában is egy vicces kis történet. A díjat a VA központi irodája (VACO)
adományozza, amelynek a tagjai már mellettem tették le a voksukat, de a jelölteket a regionális
tisztségviselőknek kell ajánlaniuk, és a helyi erők el voltak szánva arra, hogy ne én kapjam meg. Végül
VACO-nak utasítania kellett őket, hogy jelöljenek.
A díj miatt ezután Washingtontól kaptam a fizetést Syracuse helyett, és a VACO nyomására
hamarosan ki lettem nevezve helyi kutatási vezetőnek, helyettesítve azt az embert, aki mindenféle
papírt azonnal aláírt. Elhatároztam, hogy rendet rakok a kutatóházban, és számos reformot vezettem
be, például a finanszírozási források nyilvánosságra hozatalát és a termelékenységi követelmények
rendszerét, a kutató kiválóságától függetlenül. A reformok többségét a VA-rendszer egészében
elfogadták. Ugyanakkor mindez nem tett népszerűbbé. Az elkövetkező években az orvosi iskola
folyamatosan nyomást gyakorolt, hogy a [338] VA kutatási alapokból olyan személyeknek juttassunk,
akikkel kapcsolatban azt éreztem, hogy kevés értéket jelentenek a VA-program számára; így a pénzzel
valójában az iskolát támogattuk volna. Tudtam, ha nem szállítok, végül eltávolítanak a kutatásvezetői
pozícióból. Ebben az esetben a helyi klinikai fizetésre térnék vissza, és a kutatási programom ismét
veszélybe kerülne. Ezért 1972 elején a VA kutatási rendszer kutató orvosi[medical investigator]
pozícióját pályáztam meg, egy olyan posztot, amelyben az időm akár háromnegyedét kutatásra
fordíthattam. Megkaptam. A feladat néhány hónappal később kezdődött; addig kutatási vezetőként
folytattam.
Új kinevezésem szemlátomást elkerülte helyi ellenfeleim figyelmét. Számos meghívást fogadtam
el, hogy előadásokat tartsak déli egyetemeken, és ezeket belesürítettem egy egy hetes utazásba. Egy
nappal korábban hagytam ott az irodát, hogy elkészítsem az anyagaimat és becsomagoljak. Még
otthon voltam, a titkárnőm hívott. Sírt, és azt mondta, hogy épp akkor kapott egy üzenetet, hogy
eltávolítanak kutatási vezetői állásomból, és a felvételi irodába helyeznek át általános ügyeletes orvosi
tisztviselőnek. Ez nem csak a laborunkat zárta volna be, de az ortopéd sebészi gyakorlattól is távol
tartott volna.
Szép manőver volt, de számomra szerencsés módon nem volt szabályos. Kutatóorvosként engem
csak Washington rúghatott ki, és a helyi személyzeti vezető hamarosan kapott egy levelet a VACO-tól,
hogy helyezzenek vissza a pozíciómba.
Hamarosan nemzeti szinten is elkezdtem rákerülni néhány „feketelistára”. 1974 decemberében
értesültem róla, hogy az alap NIH-támogatásunkat (a csonttal kapcsolatosat) nem hosszabbítják meg.
Magyarázat nélkül. Ez nagyon szabálytalan volt, mivel a pályázók a "rózsaszín papírokat" általában
legalábbis az elsődleges recenzens észrevételeivel kitöltve kapták meg, így megtudhatták, mit
csináltak rosszul. Ehelyett azt mondták, hogy írhatok az ügyvezető titkárnak a vizsgálatok
„összefoglaló”-jáért.
 Az összefoglaló fél oldal volt, dupla sorközzel gépelve. Az írás szerint a kérelmem nem volt
egyértelmű és iránymutató, és a kísérleti eljárások nem voltak eléggé részletesen meghatározva. Úgy
tűnt, hogy a fő probléma az, hogy többet tervezek elvégezni, mint amit a vizsgálatot végző az általam
kért pénzből lehetségesnek ítélt. Ezenkívül a Bruce Baker-rel a perineurális sejtekkel kapcsolatban
végzett kutatásról szóló jelentés a "hiányos adat" kritikát kapta. Az állásfoglalás arra a következtetésre
jutott, hogy "Másrészt vannak olyan területek, amelyek támogathatónak tűnnek, és elfogadhatóan
bemutatottak, például a csontnövekedéssel, a regeneratív növekedéssel és az elektromos mezők
hatásaival kapcsolatos vizsgálatok."
Enyhén szólva meg voltam döbbenve. A „támogathatónak tűnő” területek pontosan azok a fő
témák voltak, amelyeken dolgoztunk. Az egésznek nem volt semmi [339] értelme, amíg el nem
töprengtem azon, hogy ez éppen azután történt, hogy segítettem megírni az első Sanguine-jelentést,
és elkezdtem tanúskodni a távvezetékek veszélyeiről a New York-i Közmű Bizottság előtt. Talán a
haditengerészet kényszerítette az NIH-t, hogy állítsanak le.
Ha valaki a szövetségi szinten már 1974-ben megpróbált kiszorítani, akkor elmulasztotta figyelni
az összes bejáratot, mert az azévi, akupunktúrával kapcsolatos előterjesztésemet elfogadták.
Eredetileg ezt a fő NIH-s pályázathoz csatoltam – ahol nem találták megfelelőnek –, épp csak egy
másik vizsgálati részleghez küldtem el, amely finanszírozta. Egy év elteltével eljutottam a 13.
fejezetben leírt pozitív eredményekhez, és prezentáltam őket az NIH egy akupunktúrával kapcsolatos
konferenciáján, a maryland-i Bethesdában. A mienk volt az egyetlen tanulmány, amely szigorúan
tudományos szempontból közelítette meg a kérdést – azaz egy tesztelhető hipotézisből kiindulva –
ellentétben azzal az empirikus megközelítéssel, hogy a tűket ténylegesen beszúrják, és próbálják
eldönteni, hogy vajon ez működik-e. Az NIH alapvető kérdésére – a pontok és vonalak rendszere
valós-e? – a mi programunk volt az egyetlen, amely erre egyértelmű választ adott: igen.
Mindazonáltal, amikor a támogatást 1976-ban meg kellett volna újítani, azt is megszakították. A
kimondott ok az volt, hogy nem publikáltunk eleget, és hogy az általunk felfedezett elektromos
rendszernek nem volt köze az akupunktúrához. Ebből az első nyilvánvalóan nem volt igaz – három
munkát tettünk közzé, kettő volt nyomdában, és még hat volt beterjesztve –, a második nyilvánvaló
akadékoskodás volt. Honnan tudhatta bárki is, hogy minek van köze az akupunktúrához, mielőtt a
kutatást elvégezték volna? Történetesen ismertem az NIH akupunktúrás vizsgálati részének az
elnökét, ezért írtam neki egy levelet. Azt mondta, meg van lepve, mert maga a csoport elégedett volt a
jelentéssel. Akkor nyilvánvaló volt, hogy valami van.
1976 októberétől nem lett volna több NIH-s támogatásunk. Ahogy a pénz fogyott és
zsonglőrködnünk kellett a költségekkel, megnyirbáltuk a kiadásokat, és Dave Murray segítségével, aki
az orvosi iskola ortopéd sebészeti osztályának elnöke volt, a laboratóriumot sértetlenül és rendkívül
produktívan tudtuk megőrizni. Valójában több kutatást publikáltunk, mint akkor, amikor nem
voltunk tűz alatt.
Ugyanezen évnek az elején viszont már lejárt a kutató orvosi kinevezésem, és újra kellett
jelentkeznem. Az a válaszjött, hogy a kérelmet „felfüggesztették” – vagyis elutasították, de
lehetőségem volt azonnali újrajelentkezésre. Kísérő levelében a VA Orvostudományi Kutatói
Részlegének igazgatója azt írta: "Míg múltbeli eredményei és a markáns támogatói levelek [a
pályázatom szakértői értékelései] rendkívül kedvezőnek tekinthetők, a széles körű kutatásra irányuló
javaslat a technika és a módszertan csupán vázlatos részletezettségével nem tekinthető
elfogadhatónak.” Namost, a kutató orvosi pályázatra vonatkozó utasítások [340] egyértelműen
leírták, hogy tartalmaznia kell a múltbeli eredményeket; a jövőbeli irányokat csak nagy vonalakban
kell jellemezni. Ehelyett az igazgató az első alkalommal pályázókra (akik éppen csak elkezdtek
kutatni) vonatkozó kritériumokat alkalmazta rám. Arra ösztönzött, hogy ismét nyújtsam be a
kérvényt, a másik formátumban. De ez nem segített volna. Még akkor is, ha a második kérelmet
jóváhagyják, a pénz hat hónappal azután érkezik meg, hogy a labort bezártuk, és szétszéledtünk.
 Volt egy másik furcsaság is az elutasítással. Ekkorra már minden szövetségi támogatást nyújtó
ügynökségnek csatolnia kellett a felülvizsgálatot végző szakértők által adott tényleges jelentéseket,
nevek nélkül. A négy közül három hosszú, részletes, jól átgondolt dokumentum volt a szabványos
kritika-formátumban; szépen legépelve, egyszeres sortávolsággal, egy "recenzens jelentés"
formanyomtatványon, elit írógéppel készítve. Az egyik bőkezűen mérte a dicséretet, mondván,
hogy a VA szerencsés, hogy ott dolgozom, és hogy a javasolt munka kétségtelenül komoly
hozzájárulás lenne az orvostudomány számára. A másik szinte ugyanilyan hízelgő volt.
Az egyik név véletlenül rajta maradt a harmadik véleményezés egyik oldalán. Ez egy neves
ortopéd kutatóé volt, akivel évekig nem értettem egyet a csontgyógyító eszközök forgalmazásával
kapcsolatban. Mivel egymás kölcsönös mellőzése jól ismert volt az ortopédiai szakmában, nem
éreztem védhetőnek, hogy az igazgató először őt kérje fel kérelmem felülvizsgálatára. Talán még
rosszabb kritikát várt volna el tőle. És valóban kifogásolta, hogy a javaslat nem volt elég részletes.
Az értékelés azonban meglehetősen fair volt, sőt még olyat is leírt, hogy javasolt munkám
alapvetően fontos a növekedés és a gyógyulás területén. Ez nyilvánvalóan egy jóváhagyási
ajánláshoz vezetett, de a bekezdés utolsó mondatát törölték.
Az utolsó recenzió fél oldalas volt, homályos kifogásokkal, egy pica gépen[olcsó írógép; az elit
gépektől eltérő betűmérettel], dupla sorközzel írva, a szabványoshoz nem is hasonlító
formátumban. Volt benne egy leleplező hiba (a kötő[connective]szövet helyett
„korrekciós”[corrective] szövet), ami azt mutatta, hogy az írója beletekintett ugyan a javaslataimba,
de valójában nem tudta, miről van szó. A legfurcsább ebben az álrecenzióban a szóhasználata volt:
„[Becker javaslata] jellegében széles körű és átfogó, és kevés technikai és módszertani leírást
tartalmaz. ...” Az igazgató írta így, szinte szó szerint a levelében.
Viszont neki magának biztosan nem volt indítéka ilyen viselkedésre. Találkoztam vele néhány
évvel korábban. 1966-ban kinevezték a buffalo-i VA Orvosi Központ kutatási vezetőjévé, és
meglátogatott Syracuse-ban, hogy lássa, hogyan szerveztem meg ott a programot. Beszélgetésünk
kellemes volt, de ártalmatlan. [341]
Az ösztönzés máshonnan érkezett. 1982-ben a haditengerészeti kutatás egyik korábbi vezetője,
akivel közös gerincvelő-regenerációval kapcsolatos érdeklődésünk okán barátkoztam össze, jelezte,
hogy a haditengerészet ellenezte a labor bezárását. Azt mondta, előre eltervezett dolog volt, amely
valamilyen magasabb szintről érkezett, magasabbról, mint a VA, NIH vagy NAS. Valahol úgy
döntöttek, hogy "ezt a fickót el kell hallgattatni", de azt akarta, hogy tudjam, ő és a haditengerészet
nem vettek részt benne. A köszködés egyik pontján Andy Marino kapott egy hívást egy kisebb
tisztviselőtől a VA-nál. Az ember mondta: „Figyeljen, nagyon nagy nyomás alatt vagyunk itt, hogy
leállítsuk magukat. Nem tudnának egy kicsit visszavenni; nem mondani ilyen dolgokat,
elcsendesedni arra a nyilvános meghallgatásra, amibe belekeveredtek?” Ez volt az ésszerű
megközelítés – "Csak azért lármázunk itt, hogy segítsünk önöknek" – így Andy eltöltött egy kis időt,
hogy szimpatizáljon a fickó álláspontjával. Aztán amikor végül megkérdezte tőle: "Honnan jön a
nyomás?" – választ kapott: "Leginkább a Pentagonból."
Körülbelül ugyanebben az időben kaptam egy világos üzenetet arról, hogy mi folyik valójában,
egy, a „másik oldalról” származó tudóstól; egytől azok közül, akik sok jól megtámogatott munkát
végeztek a hadseregnek, de keveset publikáltak. Egy tudományos konferencia szünetében találkoztam
vele egy üres folyosón. A válla felett hátrapillantgatva félrevont az ablakhoz, és elmondta, hogy az az
egyetlen baj velem, hogy a nyilvánosság elé lépek. Elmondta, amit mindannyian tudtuk, hogy vannak
nem-termikus hatások és veszélyek, de hogy erről hallgatnunk kell. Azt válaszoltam, hogy ha senki
sem lép a nyilvánosság elé, a helyzetet soha nem lehet kijavítani, és sok ember fog szenvedni
szükségtelenül. Azt mondta, hogy ez nem az én problémám, valamint azt jósolta, hogy a hozzáállásom
tönkre fogja tenni a karrieremet. Nos, ezzel az utolsóval csak egyetérteni tudtam, de legalább tiszta
volt a lelkiismeretem.
 Ahelyett, hogy ülök és várok a hóhéromra, tettem egy próbát a hátsó ajtóval. A rehabilitációs
kutatások újonnan megalapított osztályára beküldtem egy részletes érdem-felülvizsgálati indítványt,
amilyet kezdő kutatók szoktak. Ahelyett, hogy a VACO-n keresztül folyamodtam volna, a bostoni VA
regionális irodáján futtattam át.
Miközben a válaszra vártam, ki kellett védenem egy másik támadást. A PSC meghallgatásain való
tanúskodásom előtt értesítettem a témavezetőmet. Egy VA-s ügyvéd jelenlétében személyesen
elmondta, hogy ez egy olyan dolog, amit a VA csak a közszolgálati kötelezettségei teljesítésének
érdekében akart, és erről még egy levelet is küldött. Aztán, miután megjelentem a 60 Minutes című
műsorban és beszéltem a Sanguine-ról, a távvezetékekről és a NAS-bizottság hamisításáról,
hallottam, hogy a VA Személyzeti Irodája vizsgálatot indított ellenem, hogy jóvá nem hagyott munkát
– a tanúvallomás – végzek hivatali időben. Saját költségemen elmentem a meghallgatásra, hogy
támadjak egy közegészségügyi [342] problémát, de ez nem számított – ennek ellenére vádoltak azzal,
hogy loptam az adófizetőktől. Ha a vád megáll, vissza kell fizetnem a keresetem és a támogatásaim
egy részét azon az időn alapulva, amit a bizonyítékok utáni kutatással, előkészítésével és azok
bemutatásával töltöttem.
Hamarosan megjelent az irodámban a cég egyik kéme. Tudtam, hogy bármi, amit mondok, eljut
egyenesen a csúcsig, így megemlítettem "csak úgy, magunk között", hogy abban a helyzetben vagyok,
hogy felfedhetek a helyi közigazgatás által elkövetett jogsértéseket, amelyek komolyabbak voltak,
mint a vádjaik ellenem. Másnap kaptam egy hívást az igazgatótól: semmilyen ellenőrzést nem
terveznek; ez csak pletyka; ez egy nagy hiba volt.
Hamarosan arról értesültem, hogy finanszírozási trükköm működött. A rehabilitációs javaslatot
rutinszerűen fogadták el, és egész 1979-ben dolgozhatunk. Biztos vagyok benne, hogy a VACO-nál
pokoli vihar volt, amikor a csapat fantomvezére rájött, hogy az igazgató egyik beosztottja engedett
minket kicsúszni a hurokból. Azonban azt is tudtam, hogy semmi esélyünk egy újabb támogatást
kiügyeskedni még egyszer, és azt mondtam mindenkinek, hogy jó előre kezdjenek új állás után nézni.
Ami engem illeti, úgy döntöttem, hogy hamarosan nyugdíjba vonulok, amint 1978-ban jogosulttá
válok. Fáradt voltam és csüggedt. Szinte semmilyen érdeklődés nem mutatkozott a DC-perineurális
rendszerrel kapcsolatban felhalmozott bizonyítékok iránt, és biztos voltam benne, hogy soha
semmilyen kutatást nem tudok már végezni, amint a legutolsó támogatás kifut.
Ezután egy újságcikk adott egy kis megerősítést, ami arra késztetett, hogy folytassam még egy
darabig. 1976-ban a Smithsonian megjelentetett egy cikket "Ha egy gőte tud új végtagot növeszteni,
talán mi is tudunk." címmel. A szerző, Robert Bahr egy popularizált, de pontos beszámolót írt, miután
átnézte a tudományos irodalmat és rálelt – többek között – a patkányvégtag regenerációjáról szóló
munkánkra. Röviddel ezután kaptam egy hívást Don Yarborough-tól, az amerikai paralízisszövetség
kongresszusi lobbistájától, egy olyan csoportból, akik elégedetlenek voltak azzal az akkoriban elterjedt
elképzeléssel, hogy semmit sem lehet tenni a paraplégikásokért. Nyilvánvaló, hogy a gerincvelő
regenerációja volt a végső válasz, ha ez lehetséges volt. Yarborough megkérdezte, hogy amit Bahr
írást, az igaz-e.
Amikor mondtam, hogy igen, lelkesen még több részletet kért. Elmondtam neki, hogy milyen
problémákat tapasztaltunk mind tudományos, mind politikai szempontból, és arról, hogy hamarosan
nyugdíjba vonulok és feloszlatom a labort. Megkérte, hogy ne hozzak végleges döntéseket, amíg nem
ismerteti a helyzetet a kongresszusi kapcsolataival.
Röviddel ezután megkértek, hogy találkozzam Alan Cranston szenátorral, aki akkoriban a
szenátus veteránügyi bizottságának volt az elnöke. Steve Smith-t is meghívták. Szintén jelen voltak az
NIH és más ügynökségek képviselői, akik hamarosan kinyilvánították álláspontjukat. Ha a szenátor
ilyen jellegű, őrült [343] dolgokat akar támogatni – fújtattak –, akkor gondoskodnia kell róla, hogy az
NIH további pénzeket kapjon, mivel ők nem finanszírozzák ezt a munkát a "hasznos, alapos kutatási
projektek" rovására.
 Viszont Cranston-t nyilvánvalóan érdekelte a dolog, és egy kicsit a VA-ra kellett bíznia magát,
mert az eljárásaik rövidesen megváltoztak. Az igazgatók kiterjesztették a rehabilitációs kutatást, és a
vezetésére egy jól ismert ortopéd sebészt Vernon Nickel-t nevezték ki. Amint megérkeztünk
Washingtonba, felhívott és megkérdezte, mit tehet értem. Mondtam neki, hogy évek óta szeretnék egy
nemzetközi szimpóziumot szervezni a növekedésszabályozás mechanizmusairól és azok klinikai
lehetőségeiről. Még mielőtt akár csak az ötlet ismertetését befejeztem volna, megkérdezte, hogy
mennyire van szükségem. Mondtam, hogy 25.000 dollár, mire azt válaszolta, hogy már úton is van.
Megjósolható volt, hogy Vernon nem fog sokáig kitartani a fővárosban; közvetlenül azután, hogy
megszerveztem a konferenciát, már nem volt ott, de ekkor már túl késő volt a források
visszavonásához.
Az ülést 1979. szeptemberében tartották, és minden várakozást felülmúlt. A téma minden fontos
kutatója ott volt, kivéve Meryl Rose-t, aki nem bírja a tömeget, és Marc Singer-t, aki beteg volt.
Egyetlen megmozdulással összerakta a vitathatatlan bizonyítékot, hogy a növekedés
bioelektromosságának ismerete hihetetlen áttörést eredményezne az orvostudományban. Azóta
megnyílt néhány új támogatás a regenerációs munkákhoz, és a bioelektromágnesességről szóló cikkek
egyre gyakrabban jelennek meg a folyóiratokban.
Egy 1978. júniusában, Washingtonban tartott találkozón, amelyet Cranston szenátor kért, hogy
több regenerációs kutatást tervezzen, a kollégáim és én tartottunk egy izgalmas és tudományos
szempontból sikeres előadást a munkáról (gondoltuk mi), amely egy évvel később be lett volna
mutatva a teljes körű szimpóziumon. A végén azonban az igazgató felállt, és elmondta, hogy a
munkánk nagymértékben téves és teljesen jelentéktelen. "Egyáltalán nincs okunk arra, hogy
megváltoztassuk a VA kutatás irányát. – prédikálta – Nem látjuk szükségét, hogy bármilyen
programot is a regeneráció területére terjesszünk ki." És akkor ennyi volt Cranston kezdeményezése.
A találkozó csak azért történt, hogy a VA-nagyfejűk írhassanak neki egy levelet, amelyben azt
mondták, hogy kellően áttekintették a szakértők munkáját, körültekintően mérlegelték azt, és
hiányosnak találták.
Azonban a munkatársaim és én elszántuk magunkat, hogy teszünk egy kirohanást több pénz
érdekében. Támogatásunk 1979. december 31-én lejárt, és egy új iránti folyamodványunkat az előtte
lévő januárig kellett benyújtanunk. Mostanra nemezisünk helyettes tisztifőorvosi volt, így
lehetetlenné vált, hogy észrevétlenül elsettenkedjünk mellette. Úgy tűnt, a VA úgy tűnik minden
évben megváltoztatja a kérelmezés előírásait, és idén kifejezetten azt mondták, hogy a programunk
„III. típusú” volt. Ezért nem kellett részletes leírást [344] beadnunk az egyes javasolt kísérletekről.
Ekkorra már nyilvánvalóan elég kompetensek voltunk ahhoz, hogy elvégezzük őket, és a múltbeli
produktumaink alapján ítélnének meg. Ezen a ponton nem volt gond. Mi mutattuk az utat a
bioelektromosság kutatása terén, és éppen az első konferenciát szerveztük a növekedésszabályozással
kapcsolatban. Továbbá, miután benyújtottuk a kérelmünket, a szimpózium alatt megszerveztem, hogy
a különböző VA kutatási részlegek vezetői látogassanak el a laboratóriumunkba, vizsgálják meg a
berendezéseket, ismerjék meg a helyettesemet (Dave Murray), és vitassuk meg a jövőbeli
irányvonalat. Azt mondták, azt akarják, hogy folytassam részmunkaidőben. Hirtelen úgy éreztem,
hogy végül még talán túl is élhetünk.
Ezután, Hálaadás környékén értesültünk arról, hogy a kérelmünket elutasították. Az igazgató
ugyanazt a gombot nyomta meg. Megváltoztatta az ügymenetet, miután megkapta a javaslatot, és
utasította a bírálókat, hogy tekintsék azt egy friss kutató "I. típusú" beadványának, amelyben a
jövőbeli terveket kell kihangsúlyozni. Ahogy az várható volt, az egyik szakértő azt mondta: „Ez egy
rosszul megírt, túlságosan ambiciózus, nem elég részletes javaslat.” Egy másik pedig: „Dr. Becker az
egyik úttörő az elektromosan indukált oszteogenezis és regeneráció területén. Munkája látnoki és
izgalmas, ugyanakkor ellentmondásos és a mennyiségek meghatározása szempontjából hiányos.”
Ugyanaz a régi nagyképű halandzsa! Túlságosan ambiciózus? Kinek a mércéje szerint? Látnoki és
izgalmas? Pontosan mit mást vársz egy kutatási projekttől? Mennyiségi meghatározottság? Ha el
tudsz kezdeni visszanöveszteni egy lábat egy patkányra, akkor mégis milyen statisztikákat szeretnél
az eljárások, fotók, a kísérleti és a kontrollállatok száma mellett?
Hamarosan az elutasítást követően hallottam célozgatásokat a közvetítőkön keresztül arra, hogy
az igazgató talán hajlandó lenne egyben tartani a labort, ha minden kapcsolatomat megszakítom
velük, és ha az ottmaradók beleegyeznek, hogy semmilyen kutatási tevékenységet nem fognak végezni
a regenerációval vagy az elektroszennyezéssel kapcsolatban. Ilyen megállapodással talán megoldható
ideiglenes alapokból pénzhez jutni, amíg a kollégáim az új kérvényekkel kapcsolatos intézkedésekre
várnak. A korlátozások nem hagytak sok teret a munkának, de legalább az emberek megélhetése
biztonságban volt egy időre, így visszatértünk a szakmai értékelések taposómalmába.
Andy Marino, Joe Spadaro és Dave Murray 1979-ben benyújtották saját indítványaikat. Bármelyik
elfogadása nyitva tartotta volna a laboratóriumot, de a VA igazgatója elhagyta a procedúrák szokásos
kereteit, hogy mindegyiket elutasíthassa. A szokásos ellenőrzői garnitúra helyett ad hoc bizottságot
válogatott ki Spadaro beadványának értékelésére. Az egyik kritikus kifogásolta az irányelvek hiányát,
mivel "úgy tudjuk, hogy Becker visszavonul." Marino tervének értékelésére, az elektromos
oszteogenezis három módszerének hosszú távú mellékhatásaival kapcsolatban, megkerülte a bírák
kiválasztásának rutin eljárását, olyasvalakit kiszemelve, aki ortopédiai képzettséggel nem rendelkezett
ugyan, de akinél számítani lehetett arra, hogy visszautasít bármit, ami kapcsolatban van velem, akár
csak távolról is. [345]
Ennek az embernek (egy jó kapcsolatokkal rendelkező embriológus a Purdue Egyetemről) már
évek óta az volt a szokása, hogy írásaiban nevetségessé tegye a munkámat, miközben – a
megnevezésem nélkül – más publikációiban alapként használta fel. 1978-ban az én és mások
regenerációs munkáját taglaló Saturday Review cikkre válaszolva a laborjának az egyik tagja egy
hosszú, gyalázkodó levelet írt a szerkesztőnek, "rossz tudomány"-nyal vádolva engem, ami az igazi
kutatók számára, mint ő és a kollégái "megnehezíti az életet". Azzal gyanúsított, hogy
meghamisítottam a patkányvégtag-kísérletet. Azt mondta, hogy az általam leírtakat lehetetlen három
nap alatt elérni, bár azzal nem zavartatta magát, hogy megismételje a kísérletet. Gúnyolódott azon az
állításon, hogy a blasztémák a fehérvérsejtekből jönnek létre, bár ilyen értelmű kijelentést sem én
sem más nem tett soha. Vádolt azzal is, hogy más kutatók munkáját tévesen idéztem azért, hogy saját
céljaimra használhassam fel őket. Stephen Smith-szel együtt azt is megkaptam, hogy egy sértetlen
békaról készült fotót próbáltam meg eladni úgy, mintha annak Smith egyik kísérletében
regenerálódott volna egyik lába teljesen. Végül pedig bírált azért, amiért eredményeim közzététele
során kerülöm a tudományos folyóiratokat a bulvársajtó javára, noha több mint száz munkámat
jelentettem meg a hozzáértők által ellenőrzött szakirodalomban.
Steve Smith válaszolt a levélre, pontól-pontra – zárásként keményen megkritizálva a garnitúra
tudósait, akik az új ötletekre gúnyolódással és rágalmazással válaszolnak. Végezetül arra a
következtetésre jutott: „Nem értem azoknak a logikáját, akik úgy vélik, hogy a kutatást egy olyan
homályos folyamatként értelmezik, amelynek eredményeit csak természetfeletti kinyilatkoztatások
sorozataként lehet nyilvánosságra hozni. A döntés, hogy milyen típusú kutatást szükséges támogatni,
ebben az időben és korban alapvetően politikai típusú és határozottan úgy vélem, hogy a jól
tájékoztatott közösség véleménye biztosabb alap ezen döntés számára, mint az általános ködösítés.
A szakmai folyóiratoknál általában még a legmocskosabb vádaskodásokat is alaposan
megvitatják, báremennyire inadekvát is az eljárás. A levélíró azonban vállalta, hogy másolatot küldjön
az NIH finanszírozása egyik felügyelőjének. Szerintem szerencsésnek tarthattam magam, hogy
addigra már nem volt semmi, amivel bárki is kárt tudott volna nekem okozni etekintetben.
A kiváló embriológus vendettája folytatódott 1980-ban. Ugyanezen év februárjában a Purdue
Nyilvános Információs Irodája sajtóközleményt adott ki a nagy ember egy saját kutatásával
kapcsolatban, fehér lovagként mutatva be őt, aki egyszemélyes küzdelmet folytat a "mítoszokkal"
szemben. Ebben engem "egyszerű, közönséges csaló"-nak bélyegzett, megismételve a beosztottja
levéléből származó vádakat. Ennek eredményeként küldtem Purdue elnökének egy hosszú, részletes
levelet, összegyűjtve benne beosztottjának minden tevékenységét az előző pár évből, és azzal
fenyegettem, hogy perelni fogom mind őt, mind az egyetemet. Azonnal kaptam egy hívást az
embriológustól, amelyben azt állította, hogy egyáltalán nem úgy gondolt semmit, és megkérdezte, mi
a tervem. Írásos bocsánatkérést akartam, [346] és hamarosan kaptam egy szép levelet, amelyben
„mély sajnálatát” fejezte ki a „meglehetősen zaklatott” sajtóközleményért, ezután pedig beismerve
azt, hogy soha nem végezhetett volna semmilyen regenerációs munkát Smith kísérleteinek ösztönzése
nélkül, amely pedig az enyémből származik.
E kínos viselkedés összefoglalásának az az értelme, hogy körülbelül ugyanakkor, amikor a Purdue
sajtóirodájával beszélt, ez az úriember épp Andy beadványának "pártatlan" felülvizsgálatát írta.
Tudtuk, hogy ki végezte a munkát, mert a regenerációs dolgozók kis családjában a fickó vitatott
stílusa és a saját kutatásai behivatkozásának a gyakorlata azonnal felismerhető volt. Kritikája
ugyanazokat az én munkám ellenében felhozott régi vádakat ismételte meg, bár a kérelem nem az
enyém volt. Egy ponton azt kifogásolta, hogy Andy egyik kísérleti kontrolljaként az eszközöket
egészséges csonton alkalmazták. Így fanyalgott: „Nincs tudomásom arról, hogy orvosok elektromosan
stimulálnának egészséges csontokat emberekben.” Persze, hogy nem csináltak ilyet, de az eljárás ezen
része tökéletes módja volt annak, hogy mellékhatásokat találjunk: az ép csonton – az egész kísérlet
leglényege. A recenzens azon is eltűnődött, hogy miért kell egy-két hónap után feláldozni az állatokat,
miközben hosszú távú hatásokat keresünk, pont ugyanúgy tudva, mint minden més kutató, hogy ez a
bevett módszer a szöveti változások figyelemmel kísérésére. Mindezek után a kontrollok hiányára
panaszkodott, míg a valóságban a kontrollok olyan állatokból álltak, amelyek végigélhették a szokásos
élettartamukat – amely tényt kényelmesen figyelmen kívül hagyott, az általa kifogásolt eljárásokkal
együtt.
A rózsaszín nyomtatványok több szakaszát törölték. Talán még annál is vitriolosabbak voltak,
mint amit a VA megfelelőnek tartott a számomra. Egy másik árulkodó kritika azonban megmaradt.
Mivel Andy a csapatom tagja volt, a recenzens úgy érezte, hogy „jelentős befolyást gyakorolnék az itt
javasolt kutatás jellegére”, és számára ez a fertőzés elfogadhatatlan volt.
A végkifejlet teljesen kiszámítható volt. Minden kérelmet elutasítottak. Egész 1980-ban folytattuk
a munkát, a termelékenységet alacsony szinten támogató átmeneti alapok által. A szövetkultúra-labor
kis részét megtartottam némi pénzből, amit az a cég adott, amelyik a fekete dobozokat készítette a
csontkezelő stimulátorok számára. Ebben egy Andy által javasolt kísérlet csökkentett verzióját,
rosszindulatú sejtek elektromos oszteogenezis általi stimulációjának tesztelését végeztük el –
sikeresen.
Az év januárjától a júniusáig az energia nagy részét egy utolsó javaslat kidolgozásába fektettük,
és hogy kiharcoljunk egy tisztességes meghallgatást valaki mással a VA-ban. Ezúttal egyenesen az
indítványba írtuk bele, hogy hivatalosan nyugdíjba vonulok, és hogy Dave Murray lesz a labor vezető
kutatója. Természetesen a kutatási igazgató tudta, hogy [347] továbbra is beszélni fogok velük, és
december 19-én telefonon tájékoztattak minket a végső elutasításról. Egy kétségbeesett, utolsó
erőfeszítésként írtam egy fellebbezést a főigazgatónak, aki néhány évvel ezelőtt barátságos
érdeklődést mutatott a munkánk iránt. Meghallgatást és vizsgálatot kértem, de eredménytelenül.
A labor 1981. újév napján szűnt meg. A helyi VA-főnök elkövette azt a pimaszságot, hogy munkát
ajánlott Andy-nek és Joe-nak, mint éjszakás adminisztratív tisztviselő. Ehelyett Marino a louisiana-i
Állami Egyetem Orvostudományi Karára ment dolgozni Shreveportba, ahol még mindig a pozitív
ezüst-technikával kísérletezik, kis léptékben. Spadaro szintén az ortopéd sebészetben maradt, a SUNY
Upstate Medical Centerben, épp ott, Siracuse-ban. Maria Reichmanis úgy döntött, hogy elege van a
professzionális tudományból, teljesen otthagyta a kutatást, és megházasodott. Ez volt a vége a legelső,
végtag és a gerincvelő regenerálódával foglalkozó csoportnak, és az egyiknek a néhány, a Pentagon-
ipari pályán kívül játszó bioelektromágneses laborok közül.
Két okból szántam el magam arra, hogy részletesen felsoroljam a tapasztalataimat. Nyilvánvalóan
azért akarom elmondani az embereknek, mert mindez rettenetesen feldühít. Még fontosabb, hogy azt
akarom, a nagyközönség tudja, hogy a tudomány nem az újságokban és magazinokban olvasott
módon működik. Azt akarom, hogy a laikusok megértsék, hogy nem fogadhatják el automatikusan a
tudósok bejelentéseit pusztán csak arc alapján, mert ők gyakran csak saját magukat szolgálják és
félrevezetnek. Azt akarom, hogy polgáraink, tudósaink és kutatóink annak érdekében dolgozzanak,
hogy megváltoztassák a kutatás irányítását. Azon a módon, ahogyan jelenleg finanszírozzák és
értékelik, egyre többet tudunk meg egyre kevesebbről, és a tudomány az ellenségünkké válik ahelyett,
hogy a barátunk lenne.