James Allen

A Fény Kapuja

1
Tartalom:

A szerkesztő előszava
1. A Meditáció Fényes Kapuja
2. Kísértés
3. Újjászületés
4. Tettek és Indítékok
5. Erény és Vallás
6. Emlékezet, Ismétlés, Szokás
7. Szavak és Bölcsesség
8. Megnyilvánult Igazság
9. Szellemi Alázat
10. Szellemi Erő

A szerkesztő előszava

James Allen műveinek tanulmányozói szerte a világon örömmel fogják üdvözölni

gyakorlott tollának következő könyvét. Ebben az írásban a meditáció prófétájának
legmélyebb és mégis legvilágosabb értelmezését találjuk. Milyen csodálatosan bánik a
sarkalatos alapelvekkel! Ebben az olvasó nem találja az általánosságok homályos
meghatározásait, mert az író az emberi tapasztalatok minden részletével gyengéd
tisztelettel bánik. Mintha visszatért volna A Fény Kapujához, és onnan tekintené át
addig vezető útját, nem feledve semmi kísértést, amely az emberek számára általános –
tudva, hogy az akadályok, melyek gátolták útját, vagy a felhők, amelyek időnként
elhomályosították látását – általános tapasztalatai mindazoknak, akik arcukat az áldott
látomás magasságai felé fordítják. Ahogy most szavait olvassuk, úgy tűnik, mintha ott
állva szólítana minket, „Jöjjetek, társaim a zarándoklaton, csak egyenesen tovább a
Fény Kapujáig; megvilágítottam az ösvényt számotokra.” Elküldöm nektek tollának
újabb hátrahagyott művét, és nincs kétségünk, hogy számos törekvő lelket fog majd a
magasba segíteni, amíg végül ők is a Fény Kapujában állnak majd.

Lili L. Allen

„Bryngoleu”, Ilfracombe, Anglia

Íme, a Fény Kapuja

Ő, aki a Tisztaság felé törekszik

Az Igazság hibátlan Parthenonját használva
Ébredjen hát! Bűnös és önző álmait oszlatná?
Tekintsen a Fény Kapujára! És lépjen be!

2
1. A meditáció fényes kapuja

Légy éber, bátor, hű, türelmes, tiszta;

Buzgó elmélkedéssel kémleld az élet
Alapjainak mélyét, és mérd a Szeretet és Bölcsesség
Fenségének magasát. Aki a Meditáció Útjára
Rá nem lel, a Szabadulást és a Megvilágosodást
El nem érheti.

Arra az emberre, akinek szíve még nem tisztult meg, három dolog van folyamatosan
hatással – Vágy, Szenvedély, Szomorúság. Állandóan ezek hatásában él, nem kérdőjelezi
meg, nem tanulmányozza őket. Ma vágyakozik, holnap az indulataiba merül, harmadik
nap bánkódik; e három dolog (amelyek mindig együtt járnak) hajtja előre, de nem tudja,
miért. Ahogy a vágy és a szenvedély belső erői majdhogynem gépiesen ébrednek benne,
örömmel tesz eleget utasításaiknak. Vak vágyai által vezetve időről-időre a lelkifurdalás,
a bánat gödrébe esik. Ez az állapot nem csupán érthetetlen számára, de fel sem ismeri;
annyira el van merülve a vágyban, hogy nem képes kilépni belőle, hogy megvizsgálja.

Ilyen ember számára az a gondolat, hogy a vágyak és szenvedések fölé, egy új életbe
emelkedjen, ahol mindezek a dolgok nem állnak fenn, nevetségesnek tűnik. Az életet a
vágyak örömteli kielégítésével társítja, és így – az ellenhatás törvénye szerint – a
szenvedés nyomorúságában él, az öröm és a fájdalom között folyamatosan ingadozva.

Ahogy a felismerés megjelenik az elmében, ezzel együtt ébred (elsőre ködösen és

bizonytalanul) egy nyugodtabb, bölcsebb, emelkedettebb élet lehetőségének érzete; és
ahogy a szemlélődés és önelemzés egymást követő szintjeit eléri, ez az érzet erősödik
tisztaságban és erősségben, ezáltal – mire az első három szint teljes valójában
teljesíttetik – egy ilyen élet valóságáról és annak elérésének lehetőségeiről való
meggyőződés szilárdan rögzül az elmében.

Effajta meggyőződést, amely a tisztaságnak és jóságnak a vágy és szenvedély felett való

elsőbbségének rendíthetetlen meggyőződéséből áll, hitnek hívjuk. Effajta hit az alapja,
támasza és vigasza annak, aki – még a sötétségben ugyan –, de buzgón keresi a fényt,
amely elsőként akkor vetül rá teljes pompájában és kimondhatatlan nagyságában, mikor
belép a Meditáció fényes kapuján. Ilyen fajta hit nélkül egy napig sem bírná ki a
megpróbáltatásokat, kudarcokat, és nehézségeket, amelyek folyamatosan bekerítik; még
kevésbé lenne képes bátran harcolni és legyőzni őket – és lehetetlen volna végső
győzelme és megváltása.

A meditáció állapotába lépve a hit fokozatosan tudássá érik, és az új, megtisztult élet
csendes bölcsességében, nyugodt szépségében, és fegyelmezett erejében ismerteti meg
magát; öröme és ragyogása napról napra növekszik.

A bűn fölötti végső győzelem már bizonyos. A testi vágy, gyűlölködés, harag, mohóság,
gőg és hiúság; a gyönyörök, gazdagság, hírnév, világi dicsőség és hatalom utáni vágy –
mindezek holt dolgokká válnak, rövidesen eltűnnek mindörökre; nincs már bennük több
élet vagy boldogság; a megtisztult ember életében nincs részük; tudja, hogy soha nem
tud hozzájuk visszatérni, mert most már az önzés és a bűn „régi embere” meghalt, és a

3
szeretet és tisztaság „új embere” megszületett bensőjében. Egy új lénnyé vált (vagy
válik – ahogy a meditáció folyamata beérik és gyümölcsöt hoz), olyanná, akiben a
Tisztaság, Szeretet, Bölcsesség, és Békesség az uralkodó minőség, és amelyben a
viszály, irigység, gyanú, gyűlölet és féltékenység nem találnak otthonra. „A régi dolgok
elmúltak, és íme! újjá lett minden”; az emberek és a dolgok új fényben látszanak, egy új
univerzum lepleződik le; nincs többet zavar; ahogy a vágyak, szenvedélyek és
szenvedések belső káoszából az új lény emelkedik, úgy emelkedik a külső világ
látszólag engesztelhetetlen körülményeiből egy új Kozmosz, rendezett, következetes,
harmonikus, kimondhatatlanul dicsőséges, és hibátlanul méltányos.

A meditáció mind a Megtisztulás, mind a Szabályozás folyamata egyszerre. A törekvés a

megtisztító alkotó rész; az egyeztető erő az idevonatkozó intellektuális szellemi
kapcsolatban jelentkezik.

Amikor a meditáció állapotát elérjük és belépünk, két jól megkülönböztethető spirituális

átalakulás veszi kezdetét, amelyek:

1. A szenvedély átalakulása.

2. A szenvedés átalakulása.

A két folyamat együttesen megy végbe, miután kölcsönösen függnek egymástól, az

egyik a másikra ad választ, reagál. A szenvedély és szenvedés, vagy bűn és a fájdalom,
ugyanazon dolog két alakja, nevezetesen az Én az emberben – az az én, amely minden,
az emberi nemet érintő nyomorúság forrása. A hatalmat képviselik, de olyan hatalmat,
amelyet rosszul használnak. A szenvedély annak az isteni energiának az alacsonyrendű
megnyilvánulása, amely magasabb rendű felhasználást és alkalmazást tesz lehetővé. A
szenvedés ennek az energiának a korlátozása és tagadása, ennek folytán a harmónia
helyreállításának az eszköze. Valójában azt közli a magába határolt emberrel, „Eddig
mehetsz, és nem tovább.” Az elmélkedő ember a szenvedély energiáját a gonoszság
birodalmából (önmagát követő) áthelyezi a jóéba (önmagát uraló). Ma még kifejezi
szenvedélyét, holnap fölé kerekedik, a harmadik napon ünnepel. Az elme elfordul azon
hajlandóságától, hogy a lefelé mutató irányhoz igazodjék és felfelé tekint. Az
eltévelyedés nemtelen fémje az Igazság tiszta aranyává változik. Eltűnik bujaság,
gyűlölet és önzés, és a tisztaság, a szeretet és a jó szándék veszi át helyüket. Ahogy ez
az állapot előre halad, az elme egyre határozottabban rögzül a magasabb rendű
megnyilvánulásokban, és felettébb nehézzé válik számára, hogy az alacsonyabb
szinteken gondolkodjon és cselekedjen, és amilyen mértékben szabadult meg az
alacsonyabb erőszakos és diszharmonikus cselekvéstől, annyira alakul a szenvedély
erővé és a szenvedés áldássá.

Ez azt jelenti, hogy a bűntelen ember számára nem létezik olyan, hogy szenvedés. Ahol
felhagynak a bűnnel, a szenvedés eltűnik.

A személyiség [selfhood] a szenvedés forrása; a boldogság forrása az Igazság.

Amikor a meg nem tisztult embert bántalmazzák vagy rágalmazzák, félreértik vagy
üldözik, ez hatalmas fájdalmat okoz számára; mindezek a dolgok a megtisztult ember

4
felé irányulva a mennyei boldogság elragadtatását ébresztik keltik benne. Senki más,
csak aki elkergette a nagy ellenséget, az Én-t, tud a mélyére hatolni és megérteni a
mondást:

„Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot

mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek.”

És miért örvendezik az igaz (bűnöktől megtisztult) ember azon körülmények között, amelyek oly
szenvedést okoznak a becstelen (bűnöktől meg nem tisztult) embernek? Azért, mert legyőzvén a
gonoszt önmagában, megszűnik látni azt önmagán kívül. A jó ember számára minden dolog jó és
mindent a világ javára hasznosít. Számára az üldöztetés nem rossz, hanem jó. Eljutván a
tisztánlátásig, tudás és erő birtokában, szeretettel teli lélekkel találkozva az üldöztetéssel, segít
üldözőin és felemeli őket – felgyorsítva lelki fejlődésüket, noha ők maguk akkor ennek nincsenek
tudatában. Így telve kimondhatatlan boldogsággal, mert felülkerekedett a gonosz erőin, és mert
ahelyett, hogy megadta volna magát azoknak, megtanulta, hogyan használja fel és irányítsa őket az
emberiség javára és gyarapodására. Megszentelt, mert ő minden emberrel egy, mert megbékélt az
univerzummal, és összhangba hozta magát a Kozmikus Renddel.

A következő jelkép talán segíteni fog az olvasónak, hogy elméje könnyebben ragadja meg az
elmagyarázottakat.

SZERETET, FÉNY ÉS ÉLET

TUDÁS

T
Ö
R
E
K
V
É
S

SZENVEDÉLY SZENVEDÉS

S
Ó
V
Á
R
G
Á
S

TUDATLANSÁG
BUJASÁG, SÖTÉTSÉG ÉS HALÁL

5
Először is ott a bujaság, sötétség és halál alvilága, amelyet a tudatlansággal társítanak;
ebbe bele gyökerezve áll a kereszt lába: a sóvárgás; a kereszt testében, a sóvárgás
kettéágazik két karban: a jobb (cselekvő avagy pozitív) a szenvedély, kiegyenlítve,
ellensúlyozva a bal (nyugvó avagy negatív) karral, ami a szenvedés; ezeket egyesítve és
kiemelkedve belőlük a kereszt feje, a törekvés; itt fekszik, megsebzetten és vérezve, a
tüskekoronás fej, az emberiség; amelynek a végénél, és mindjárt a kereszt tetejénél a
tudás, amely csúcspontja az önző élet[self-life]-nek, ugyanakkor alapja az Igaz-életnek –
és amely felett a Szeretet, Fény és Élet mennyei világa emelkedik.

Ebben a legteljesebben csodálatos világban él a megtisztult ember, aki még életében a

földön elérte a Nirvánát, a Mennyek Királyságát. Magára vette keresztjét, és nincs több
bűn és szenvedés; vágy, szenvedély és fájdalom eltávoztak. Helyreállt a harmónia,
minden boldog és békés.

A kereszt a fájdalom jelképe. A sóvárgás fájdalmas, a szenvedély fájdalmas, a szenvedés

fájdalmas, a törekvés fájdalmas: mindezek szimbóluma ezért a kereszt amelynek két
ellentétes pólusa van. A szenvedés a kiegyenlítő és megtisztító elem a szenvedélyben, a
törekvés a kiegyenlítő és megtisztító elem a vágyban. Ahol az egyik, ott a másiknak is
lennie kell. Vedd el az egyiket, a másik is eltűnik. Szenvedés és fájdalom szükséges,
hogy ellensúlyozza a szenvedélyt; a törekvés, vagy ima szükséges, hogy elűzze a
sóvárgást; de a megtisztult ember számára mindez megszűnt. Új életbe, a dolgok új
rendjébe emelkedett – a tisztaság tudatosságába. Semminek híján nem lévén –
egységben minden dologgal – nem kell, hogy bármiért is imádkozzon; megváltva és
lecsillapulva, megelégedve és békében, nem talál semmit az univerzumban, amitől
gyűlöljön, vagy amitől féljen. És az övé mind a szolgálat, mind az erő, hogy
lankadatlanul az emberiség javáért és végső üdvözüléséért munkálkodjon.

2. Kísértés

Tudom, a szenvedélyt követi a szomorúság; tudom

Fájdalom és üresség és bánat kísér
Minden földi örömöt; így szomorú vagyok;
Mégis, Igazság és lét kell, hogy meglelhető legyen;
És, noha most elönt a boldogtalanság, tudom -
Az Igazságra találva örvendeni fogok.

Az ember minden külső megkísértője – az Érzékelés [sensation] tárgyai. Mindezek

azonban önmagukban erőtlenek, amíg úgy meg nem jelennek elméjében, mint vágyott,
birtoklásra érdemes dolgok. Így egyetlen ellensége az az érzékelés tárgyai iránt érzett
sóvárgása. Ha megszűnik ez az éhség az érzékelés tárgyai iránt, a kísértés és a
tisztátalan vágyakkal való fájdalmas küzdelem tovatűnik. Az érzékelés tárgyai iránti
vágyódás ilyen megszűnését úgy hívják: lemondani a vágyról; ez a belső tisztátalanság
megtagadása, amely által az ember megszűnik külső dolgok rabszolgájának lenni, és
ezek urává válik.

A kísértés egyfajta fejlődés; egy kisebb-nagyobb mértékben lassú folyamat, amelynek

tartamát a bölcs mérheti fel, aki pontos tudást nyert gondolatai, tettei és az ezeket
irányító szabályokat illetően, annak folytán, hogy hosszú – szellemi fegyelmet és

6
önuralmat kívánó – gyakorlatoknak vetette alá magát. Öt állomása van, amelyek
világosan meghatározhatóak, és fejlődésüket pontosan lehet követni. De az az ember,
aki még mindig a kísértések közé merül, kevés, vagy semmilyen tudással sem
rendelkezhet gondolatai, tettei és az ezeket irányító szabályokat illetően. Oly sokáig élt
külső dolgokban – az érzékelés tárgyaiban –, és oly kevés időt töltött önelemzéssel és
szívének megtisztításával, hogy majdnem tökéletes tudatlanságban van gondolatai és
tettei valós természete felől, amelyeket gondol és elkövet minden nap. Számára a
kísértés azonnalinak tűnik, és erőtlensége, hogy megküzdjön a hirtelen és a –
nyilvánvalóan – megmagyarázhatatlan támadással, arra vezeti, hogy rejtélyes-nek
tekintse mindezt. Miután a rejtély lévén a babona anyja, emberünk kénytelen, és
általában rá is fanyalodik, hogy valami bizonytalan elmélet szerint magyarázza bajait,
úgymint a hit egy rajta kívül álló láthatatlan Gonosz Lény, vagy hatalomban, ami
hirtelen – és figyelmeztetés nélkül – támadja és gyötri meg. Az ilyen babona még
erőtlenebbé teszi őt, mert elégséges tudással rendelkezik ahhoz, hogy megértse: nem
remélheti, hogy sikeresen veheti fel a harcot egy olyan lénnyel, amely nála sokkal
erősebb, és akinek holléte és taktikája felől tökéletesen tájékozatlan; úgyhogy újabb
hiteket és babonákat vezet be (amelyeket a dilemmája látszik szükségessé tenni), míg
végül – ráadásképpen minden bűnére és szenvedésére – természetfeletti hitek tömegével
terhelődik meg, amelyek elrabolják idejét, és egyre messzebb és messzebb viszik
problémájának valódi okától. Mindeközben továbbra is megkísértetik és elbukik, és ezt
mindaddig teszi, amíg ön-alávetés és ön-megtisztulás által szert nem tesz a képességre,
hogy észrevegye spiritualitásának természetében a viszonyt ok és okozat között, amikor
is – megtisztult és megvilágosul tisztánlátással – látni fogja, hogy a kísértés pillanata
nem más, mint a titkon szívében őrzött tisztátalan vágyak beteljesedése. Később – még
tisztább szívvel, és midőn már elegendő hatalommal rendelkezik kóbor gondolatai fölött
ahhoz, hogy képes legyen elemezni és megérteni őket – látni fogja, hogy a kísértés
tulajdonképpeni pillanata maga is rendelkezik egy kezdeti, egy kifejlődési és egy
gyümölcsöt hozó szakasszal.

Melyek akkor tehát azok az állomások a kísértésben? És a megkísértetés folyamata

hogyan zajlik az elmében? Hogyan növekszik és hozza keserű gyümölcsét? Állomásból
öt van és a következőképpen állnak:

1. ÉSZLELÉS
2. MEGFONTOLÁS
3. ELKÉPZELÉS
4. VONZÓDÁS
és
5. SÓVÁRGÁS

Az első lépcsőben, amelyen az érzékelés tárgyait tárgyakként fogjuk fel. Ez puszán

észlelés, nincs benne semmi bűnös, vagy szennyes. A második lépcső, amelyen az
érzékelés tárgyait a személyes öröm tárgyainak tekintjük. Ez az, ahogy az elme, egyfajta
élvezetes érzékelés felé irányuló, nem meghatározott tapogatózással eltűnődik a
dolgokon; és ez a kezdőpontja a beszennyeződésnek és a bűnnek. A harmadik lépcsőben
az érzékelés tárgyait az öröm tárgyaiként képzeljük el. Ezen a ponton a tárgyakat
bizonyos örömteli érzetekkel társítjuk, és ezek az érzetek élénken öltenek formát és
idéződnek fel az elmében. A negyedik lépcső során az érzékelés tárgyait az öröm

7
tárgyaiként észleljük. Itt világosan megfogalmazódik az öröm, ami összekapcsolódik a
dologgal; ugyanakkor az öröm és a tárgy még össze van keveredve – így a kettő egynek
tűnik fel –, és a tárgy birtoklására irányuló óhaj felébred az elmében; ugyanakkor
megjelenik az elme kinyúlása a tárgy felé. Az ötödik és utolsó lépcső egy erőteljes vágy,
egy sóvárgás, epekedés a tárgy birtoklására, hogy érzékeljük az örömöt és az elégtételt,
amit az nyújt. Az első négy lépcső minden ismétlődésével az elmében ez a vágy adódik
hozzájuk – ahogy olajat öntünk a tűzre, így növelve erejét és hevét, amíg végül teljes
lényünk a perzselő szenvedélyben lángol, amely saját és azonnali örömén és elégtételén
kívül mindenre vak. És amidőn a gondolatnak ezt a fájdalommal teli gyümölcsét elérte
az ember, azt mondják, hogy kísértésbe esett. Még mindig van egy további lépés: a
Tetté, amely pusztán csak a vágyott dolog megtétele; a bűn már elkövette a tettet az
elmében. A vágytól a tettig már csak egy rövid lépés vezet.

A következő táblázat lehetővé teszi az olvasó elméjének, hogy jobban meg tudja ragadni
a folyamatot és a vonatkozó elvet.

Tétlenség – Szentség; Nyugalom

1. ÉSZLELÉS. az Érzékelés Tárgyainak ilyen módon [tehát tárgyként]

való felfogása.
2. MEGFONTOLÁS. az Érzékelés Tárgyait az öröm tárgyainak tekintjük.

3. ELKÉPZELÉS. az Érzékelés Tárgyait úgy fogjuk fel, mint amelyek örömet

kínálnak.
4. VONZÓDÁS. az Érzékelés Tárgyait olyannak ismerjük fel, mint amelyek
birtoklása örömteli.
5. VÁGYAKOZÁS. és mint ilyen, az Érzékelés Tárgyai után sóvárgunk, tehát
vágyunk rájuk személyes élvezetünk és gyönyörködteté-
sünk okán.

Cselekvés – Bűn; Zaklatottság

Minden alkalommal, ha egy ember megkísértetik, elhagyja a Tétlenséget – egymás után,

mind az öt lépcsőben – és bukása a Cselekvésbe való továbbhaladás. A folyamat hossza
nagymértékben változik, függően a kísértés természetétől, és a megkísértett karakterétől
– de sok elgyengülés és bukás után az elme úgy megszokja az átmenetet – gyorsan túl
jutva az összes lépcsőn –, hogy a kísértés egy pillanatnyi, oszthatatlan tapasztalásnak
tűnik.

A bölcs ugyanakkor sohasem téveszti szem elől az idő hosszát, amelyet a kísértés
folyamata felölel, de megfigyeli a kísértés felerősödését és átalakulását. Ahogy a tudós
képes megfigyelni az idő hosszát az agy érzékelésétől a testi végletek megjelenéséig,
akár a fizikai végletektől az agyig – amelynek, úgy tűnik, általában nincs is hossza –
úgy méri a bölcs (noha más módszerrel) a folyamatot a tiszta észleléstől az izzó vágyig,
a kísértés egy hirtelen megtapasztalásában.

A kísértés természetének ezen ismerete lerombolja erejét, vagyis látszólagos erejét –

mert erő csak a szentségben van jelen. Minden bűnök gyökerénél a tudatlanságot

8
találjuk, amely elenyészik, amint a tudást beengedik az elmébe – ahogy a sötétség és a
sötét okozatai eltűnnek, mikor megjelenik a fény; ahogy bűn és okozatai szétoszlanak,
amint valaki megismeri és átöleli szellemi természetét.

Akkor hogyan képes a bölcs elkerülni a bűnt és megmaradni a békében? Ismervén a

bűnös tettek természetét – hogy miképpen eredményezi őket a kísértés; megértve
továbbá a kísértés természetét és hogy lehetséges, hogy ez a vég –, és a bizonyos
egymást követő gondolatok gyümölcse – már a gondolatsorok megjelenésekor elvágja
azokat, nem engedve elméjének, hogy az érzékek világába jusson: amely a fájdalom és
a bánat világa. Mindig éberen őrködve figyeli elméjét, és nem engedi gondolatainak,
hogy túljussanak a tiszta észlelés kapuin. Számára „minden dolog tiszta”, mert elméje
tiszta. Úgy lát minden dolgot – anyagit és szellemit – ahogy azok vannak, nem pedig,
ahogy azokat a gyönyöröket kereső látja: a személyes élvezet tárgyaként; vagy, ahogy a
megkísértett látja: a gonosz és a fájdalom forrásaként. Természetes köre azonban a
Tétlenség, amely a tökéletes szentség és nyugalom. Ez a gyönyör és fájdalom iránti
teljes közömbösség állapota; minden dolog a helyes és nem az élvezet szempontjából
való szemlélése. Akkor tehát a bölcs, a bűntelen, minden élvezettől meg van fosztva? Az
élete a tétlenség és tehetetlenség holt monotóniája? Igaz, hogy megszabadult minden
érzéki izgalomtól, amelyet a világ „élvezet”-nek hív, de amely maszkként takarja a
fájdalom elkínzott tulajdonságait is – és megszabadulva az örömök és a sóvárgás
kötelékeitől, szüntelenül az isteni, állandó örömben él, amelyet az élvhajhász és a
bűnben tévelygő nem ismerhet, vagy érthet meg. De a tétlenség etekintetben a bűn
szempontjából való tétlenség: tétlenség az alsórendű, állati tevékenységekben,
amelyeket elvágva az energia a magasabb intellektuális és erkölcsi tevékenységekbe
helyeződik át, felszabadítva erejüket, korlátlan teret és szabadságot adva nekik.

Így a bölcs elkerüli a bűnt, gyökereit kitépve magából; nem engedve, hogy vonzóvá
növekedjen, hogy kinyíljon a vágy virága, és meghozza a bűnös tettek keserű
gyümölcseit. Az oktalan azonban engedi, hogy a gyönyör gondolata gyökeret verjen
elméjében, ahol felcseperedve megidézi a számára kellemes érzékiséget, amely
érzékiségen élvezettel időzik, azt gondolván, „Amíg nem követem el a bűnös tettet,
mentes vagyok a bűntől.” Nem tudja, hogy gondolatai az okok, amelyek okozatai a
tettek, és hogy nincs menekvés a bűnös tettektől annak, aki bűnös gondolatokkal él. És
így a folyamat kibontakozik az elméjében, majd virágot hajt a vágyakozás, és a kísértés
végső pillanatában (amely csak a vágyakozás által kiváltott lehetőség pillanatában adott)
– a hőn áhított tárgy iránt érzett – fenntartás nélküli uralkodás, az ember bukása a bűnös
cselekedetbe gyors és elkerülhetetlen.

3. Újjászületés

Ne engedelmeskedj, csak a nemes nagyszerűségnek;

Örvendj, mint erős atléta, ki díjért küzd,
Amint erőd telje megpróbáltatik;
vágyak, szükségek, élvezetek;
Csalódások, nyomorúság és bánat,
Félelmek, kételyek és sirámok
Szolgája ne légy; de fékezd
Magad szenvtelenül; urald magadban azt

9
Amely másokban uralkodik, és amely eleddig
Uralt téged; ne engedd, hogy szenvedélyed szabályozzon,
De te szabályozd szenvedélyed; fékezd magad, amíg
szenvedélyed békébe fordul,
És bölcsesség koronáz;
Így fogsz tökéletesedni
És tökéletesedvén – tudni.

Áttekintve és megvizsgálva a kísértés természetét és annak öt összefüggő lépcsőjét,

forduljunk most az újjászületés folyamata felé, és ezúttal is vizsgáljuk meg annak
természetét, éspedig azért, hogy az olvasó, aki bizonyos mértékben már elérte a
Megvilágosodást, tovább vezettessék a Tökéletes Élet felé való fáradhatatlan
kapaszkodásában.

Az újjászületés (már számba vett) öt állomása a következő: - 1. Észrevétel [Reflection];

2. Önmegfigyelés [Introspection]; 3. Önelemzés [Self-analysis]; 4. Elmélkedés
[Meditation]; és 5. Tiszta észlelés [Pure perception].

Az első lépcsője egy megtisztult és igaz életnek a megfontoltság. A figyelmetlen nem

képes az élet helyes útjára lépni. Csak a megfontolt elme szerezheti meg a bölcsességet.
Ha a férfi, abbahagyván az élvezetek kergetését, megáll nyugodtan azért, hogy
megvizsgálhassa helyzetét és hogy elmélkedhessen a világ állapotán és az élet értelmén
– akkor jutott az újászületés első szintjére. Amikor elkezd komolyan gondolkodni és egy
mély és nemes célt szem előtt tartva elhagyja a járt utat – ahol a gondatlan és a léha
kergeti az élvezetek szappanbuborékjait – és rálép arra a szűk ösvényre, ahol a figyelő
és bölcs képes felfogni az örök igazságot. Az ilyen ember bűn és szenvedés alól való
felszabadulása biztosított, mert – noha még körbeveszi sok bizonytalanság – elkezdett
ráérezni a rá váró béke ízére. Ugyan indulatai, még mindig erősek, mégis csendesebbek
már; elméje nyugodtabb és tisztább; kapcsolatai másokkal tisztábbak és mélyebbek; és
legmélyebb gondolatai pillanataiban látja – mint egy látomás – az erőt, a nyugalmat és a
bölcsességet, amely tudja, egy nap jól megérdemelten kerülnek majd a birtokába.

Így halad tovább a második szintre.

Elmélkedve napról-napra, egyre növekvő elhivatottsággal az élet minden mozzanatáról,

kezdi megérteni az embereket beburkoló szenvedélyeket és vágyakat, és felismeri a
bánatot, amely furcsa és mulandó jelenlétükhöz kapcsolódik. Látja az epekedés és a
becsvágy perzselő lázát és a gyönyör utáni sóvárgást; a szorongások és félelmek
dermesztő hidegrázását, és a lassan közelítő halál bizonytalanságát – törekvése az, hogy
ezek értelmét megismerje; buzgón kutatja a forrását és okát mindannak, ami oly
szenvedéssel telinek és megmagyarázhatatlannak tűnik. Felismeri magát, mint az
emberiség egységének részeként, másokhoz hasonlóan osztozva a szenvedélyen és
bánaton. Homályosan megérti, hogy valahogy minden élet titka szoros kapcsolatban áll
az újonnan megtérttel, aki megtisztítja és lecsendesíti elméjét; és saját létezésével – és
így, elégedetlenül a felszínes teóriákkal, amelyek puszta megfigyeléseken alapulnak, és
amelyek ugyanúgy a szenvedélyek és a bánat tárgyává, a szorongások és félelmek
zsákmányává teszik, gondolatait befelé fordítja saját elméje irányába, azt gondolván

10
esetleg, hogy a bölcsesség és béke vágyott megnyilatkozása ott vár rá. Ilyenképpen
válik önelemzővé – és halad tovább a harmadik szintre.

Mikor az önelemzés szokása teljesen beérett és elsajátított, az elmében felébred egy

finom, következtető gondolkodási folyamat, amelynek segítségével az ember (és így az
egész emberi nem) természetének legmélyebb rejtekei elkezdik felfedni magukat, és
átnyújtani titkaikat a türelmes kereső átható tisztánlátásának, aki megkezdi kibogozni a
gondolat összekuszált fonalait és kirajzolni az élet hálójának összetételét, ahogy átfonja
a szellemi folyamatokat, majd a gondolatok szövőszékének sebesen szálló vetélőjétől
vezetve kezdi először valamelyest tisztán érteni az emberi tettek belső okait és a létezés
értelmét és célját. Ahogy ez a gondolati folyamat folytatódik, az elme megtisztul a
szenvedélyektől és a vágyaktól; az Igazság jobb észleléséhez szükséges nyugalom
megteremtődik, és minden dolgok változatlan alapelvei megmutatkoznak az értelemnek
– az élet örök törvényeit a megértés összefüggéseiben képes megragadni.

És most csendben, majdnem olyan észrevétlenül és szabályosan, ahogy a hajnal puha

fénye az alvó világra lopódzik, a negyedik szintre ér, és hosszú álmából rányitja szemét
az Igazság hajnalára. Az elmélkedés a szokásává lesz, és eközben rálel a Tudás Ajtaját
nyitó mesterkulcsra. Az újjászületés e magas szintjén válik szentté a bűnös, és lesz a
tanítványból mester; mert itt az átváltozás – eleddig lassú és fájdalmas – folyamata
nagyban felgyorsul, így a korábban örömökre, kedvtelésekre, indulatokra és
szenvedésre fordított szellemi erők most megőrződnek, irányíttatnak, és a teremtő és
újrateremtő gondolat csatornáiba folynak, és így születik az elmében bölcsesség, áldás
és béke.

Az elmélyülésben jártasságot szerezve, a képesség megerősödésével az utolsó, ötödik

szintre jutunk, ahol kifejlődik a látó, a bölcs tökéletes tisztánlátása, aki így teljesen
felfogja az élet tényeit, és a dolgokat rendező törvények és alapelvek tisztán
megmutatkoznak. Ehelyt az ember teljesen újjászületett, megtisztult és tökéletesedett;
minden emberi szenvedély legyőzetett, minden emberi bánat elmúlt. Itt a dolgok annak
látszanak, amik valójában; az élet bonyodalmai tisztán kirajzolódnak az Igazság
fényében, és nincs többé kétség és zavar, nincs többé bűn és gyötrelem; mert ő, aki
tiszta és megvilágosult szemmel érzékeli a rejtett okokat és okozatokat, amelyek
tévedhetetlenül működnek az ember életében; ő, aki tudja, milyen keserű gyümölcsöket
érlel a düh, és hogy a bánat sötét forrásai hol fakadnak – ő az, aki számára nincs több
bűn és bánat. És íme, elérte a békét.

A megtapasztalt öt szintet ekképp lehet bemutatni:

Tudatlanság – Bűn, Szenvedés

1. Észrevétel [Reflection]. Mély és nyomatékos figyelem az élet természetére

és értelmére.

2. Önmegfigyelés [Introspection]. Befelé irányuló figyelem, keresve az életben

működő okokat és okozatokat.

11
3. Önelemzés [Self-analysis]. A gondolatok forrásának keresése és az indítékok
megtisztítása az élet igazságára való rátalálás
érdekében.

4. Elmélkedés [Meditation]. Tiszta és megkülönböztetett figyelem az élet tényei

és alapelvei iránt.

5. Tiszta észlelés [Pure perception]. Tisztánlátás [Insight]. Közvetlen tudás az élet

törvényeiről.

Megvilágosodottság – Megtisztultság, Béke.

Az újjászületés teljes folyamatát egy növény növekedéséhez lehetne hasonlítani.

Kezdetben az észrevétel apró magja vettetik el a tudatlanság sötét földjébe; azután
előbújnak a kis gyökerecskék és fény, táplálék után kezdenek keresgélni
(önmegfigyelés); következik a kitartó önvizsgálat: mint amikor a növény fölfelé
nyújtózik a fény irányába; és ezután jön a meditáció rügyének kifejlődése és virágba
borulása, amely abban a kétség nélküli és bölcs tisztánlátásban ér véget, amely a
beavatott szellemi ragyogása, a megvilágosodottság tökéletes virága.

Így, a bűnből és szenvedésből indulva, áthaladva megfontolt figyelmen, önkeresésen,

önmegtisztuláson, elmélkedésen és tisztánlátáson, a megtisztult élet és az isteni
bölcsesség keresője végre eléri a feddhetetlen élet háborítatlan lakhelyét – és így, a
tökéletes Törvény ismeretében, maga mögött hagyja a szenvedés sötét csarnokait.

4. Tettek és indítékok

Engedj az Igaznak,
És baj többé soha nem támadja békéd,
Sem tévelygés nem bánt már: hangold szíved
A Tisztasághoz, és megérkezel majd
Arra a helyre, hol nincs bánat, és minden gonosz
A végéhez ér.

Azt mondják, „a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve”, és gyakran hallhatjuk

a bűn felmentését azon az alapon, hogy „jó okkal [motive]” történt.

Vannak tettek, amely önmagukban-rosszak, és vannak tettek, amelyek önmagukban-jók;

a jó szándékok nem jobbítják meg az előbbeket, az önző szándékok az utóbbiakat nem
rontják el. Először is, azon tettek között, amelyek önmagukban-rosszak vannak azok is,
amelyeket minden civilizált közösség „büntetendő”-nek minősít. Így a gyilkosság,
rablás, fajtalanság, becsületsértés, stb. mindig rossz, és ehhez nem szükséges
megvizsgálni az indítékot, ami ezeket ösztönözte. Fekete és fehér megmarad feketének
és fehérnek az örökkévalóságig, és nem változnak semmilyen tetszetős fejtegetéssel. A
hazugság mindig hazugság, és semennyi jó szándék sem képes azt igazsággá tenni. Ha
valaki jó szándékkal hazudik, attól ő még hazudott; ha valaki az igazad mondja, de
önzésből, attól ő még az igazat mondta.

12
A fentebb említett tetteken kívül akadnak másfajták, amelyeket, bár az ország törvénye
nem minősíti bűntettnek, mégis károsnak ismeri el majdnem minden intelligens ember –
a társasági és családi élettel együtt járó, és embertársainkhoz fűződő mindennapi
kapcsolatainkban megnyilvánuló tettek. Így, ha egy gyerek makacsul megsérti a
tiszteletet, amellyel szüleinek tartozik, az apát nem tartja vissza a megfelelő fenyítés
kiszabásában, hogy az okok után kutasson, mert az engedetlenség tette önmagában-
rossz.

Az olvasó itt kérdezhetné, „Akkor azt a tanítást, hogy mindig az indítékot vizsgáljuk, a
szívbeli okot – mint legfontosabbat; és hogy a tett csak másodlagos – rosszul tudjuk?”
Nem, nem erről van szó. Az indíték a mindent meghatározó, mert ezen alapul a tett
természete; és itt különbséget szükséges tennünk szándék és indíték között. Mikor az
emberek jó és rossz indítékról beszélnek, akkor ezalatt majdnem mindig jó és rossz
szándékot értenek – egy tett, amely egy bizonyos (jó vagy rossz) dolgot szem előtt
tartva tétetett meg. Az indíték az elmében mélyen ülő ok, a szív egy megszokott
állapota, beszabályozottsága, a szándék pedig az elvárt cél. Így egy tett származhat egy
romlott indítékból, de a legjobb szándékkal megtéve. Megtörténhet, hogy valaki hibás
indítékokba bonyolódva, ugyanakkor teljesen átitatva jó szándékkal folyamatosan
másokra terheli magát, beleavatkozva ügyeikbe és életükbe abban a hiszemben, hogy
„szükségük van a segítségére”.

A szándékok mind felszínesek többé-kevésbé, és nagymértékben a pillanatnyi szeszély

művei, míg az indítékok mélyebben ülnek és az ember állandó alapelveihez
kapcsolódnak. Cselekedhetünk valahogyan ma jó szándékkal, és cselekedhetjük
ugyanazt hetek múlva rossz szándékkal – de a tettek alapjául szolgáló indíték mindkét
esetben ugyanaz lesz.

A valóságban egy rossz cselekedet nem fakadhat helyes indítékból, de vezetheti jó

szándék. Egy ember, aki – akár szokásából fakadóan, akár a kísértés feszültsége
hatására – gyilkosságra vetemedik, lop, hazudik, vagy bármilyen más „rossz”-nak
minősülő tettet hajt végre, az egy sötét és zavart állapotában leledzik az elmének és nem
képes helyes indítékból cselekedni. Ilyen tettek csak tisztátalan forrásból fakadhatnak,
és a Nagy Tanítók ezért hivatkoznak ritkán indítékokra, de mindig a tettekre.
Tanításaikban elmondják, melyek a jó és a rossz cselekedetek, az okokra való minden
utalás nélkül, mert az önmagukban-rossz és -jó tettek a gyümölcsei a rossz és jó
indítékoknak. „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.”

Az intésben, mely szerint „ne ítélj” nem az a tanítás rejlik számunkra, hogy
meggyőzzük magunkat, a szőlő az füge, és hogy a füge szőlő, hanem hogy
ítélőképességünket olyan módon alkalmazzuk, amellyel tisztán megkülönböztethetjük a
kettőt. Hasonló módon, csalhatatlan tisztasággal kell tudnunk különbséget tenni rossz
tettek és jó tettek között avégett, hogy elkerülhessük az előbbit, és átölelhessük az
utóbbit – mert csak ezen a módon képes megtisztulni a szív és így válik lehetővé, hogy
helyes indítékból cselekedhessen. A tiszta meglátása annak, hogy mi rossz és mi jó, úgy
önmagunkban, mint másokban, nem ítélkezés (ami helytelen), hanem bölcsesség. Csak
akkor, ha valaki alaptalan gyanúval él másokkal szemben (és tetteik mögött rossz és
önző szándékot lát) esik olyanfajta ítélkezésbe, amelytől intettek minket, és amely oly
veszedelmes.

13
Nem kell, hogy kételkedjünk mások irántunk való jó szándékában, azonban nagyon is
tisztában kell lennünk az összes rossz cselekedettel, amit nem kellett volna, és minden
jóról, amit pedig meg kellett volna tenni. Miközben mi magunk odafigyelünk arra, hogy
előbbit ne tegyük, utóbbit pedig igen, így mutatva példát saját életünkkel ahelyett, hogy
hibáztatnánk és megítélnénk másokat. Számtalan hibás tett történik minden nap jó
szándékkal; ezért van, hogy helyes cél hiúsul meg és végződik csalódással, mert az
alapjául szolgáló ok nem makulátlan, így nem hozza meg a vágyott édes gyümölcsöt; a
tett nincs harmóniában a helyes tervvel; az eszközök nem szolgálják a célt. Hibás
tetteknek keserű a gyümölcse, a helyeseknek édes.

A törvény úgy mondja: „Ne ölj; ne lopj; ne törj házasságot”; nem pedig „Ne ölj, lopj
vagy törj házasságot helytelen okból”.

A rossz tetteket mindig az öncsalás kíséri, és az elsődleges forma, amelyet az ilyen

öncsalás magára ölt, az önigazolás. Ha az ember azzal ámítja magát, hogy megtehet
valamely bűnös tettet, és mégis mentes maradhat a bűntől, hiszen „makulátlan ok”
ösztönözi – nincs határa a gonosznak, amelyet így elkövethet.

Úgy fogjuk találni, hogy a rossz cselekedetek az esetek többségében jó szándékkal

társulnak. A rágalmazó szándéka általában az, hogy megvédje embertársait egymástól.
Ostoba gyanúktól megzavarodva, vagy a sérülés gondolatától szenvedve óvja az
embereket egymástól; csak rossz tulajdonságaikról beszél, és nagy igyekezetében
elferdíti az igazságot. Szándéka jó, azaz hogy védje felebarátait – de indítéka rossz,
mégpedig a megrágalmazottak iránti gyűlölete. Az ilyen ember jó szándékát rossz
cselekedete hiúsítja meg, végül pedig csak annyiban arat majd sikert, hogy teljesen
elszigeteli magát mindenkitől, aki az igazságot szereti.

A rossz tett sebét nem gyógyítja be, ha a jó szándék tapaszával fedjük, sem a szív
szennyének oka nem fog elmúlni tőle.

Senki, aki rossz tettekbe bonyolódik nem munkálkodhat jó okból. Szennyvíz mindig
csak szennyezett forrásból eredhet; tisztátalan cselekedet olyan szívből származik,
amely tisztátalan.

Nagyban megkönnyíti az életet és megoldja a magatartás összetett problémáit, ha

bizonyos cselekedeteket örök-rossznak ismerünk el, míg másokat örök-jónak – és a
rosszakat elhagyjuk mindörökre, végső menedéket pedig a jókban lelünk.

A bölcs és jámbor jó tetteket cselekszik; ok, tett és szándék harmonikusan illeszkedik,

életük a jóság okán eredményes, csalódástól mentes, és erőfeszítéseik érett gyümölcse a
kellő időben jelenik meg. Nem kell védeniük tetteiket körmönfont és megtévesztő
érvekkel, nem bocsátkoznak végeérhetetlen metafizikai elmélkedésekbe az okokról, de
hajlandóak cselekedni és hagyják, hogy tetteik meghozzák saját gyümölcsüket.

Ne próbáljuk meggyőzni magunkat arról, hogy jó szándékunk majd megtisztítja rossz

cselekedeteink következményeit, ezért törekedjünk a jó megtételének gyakorolására –

14
csak ilyen módon tehetünk szert jóságra; csak így lehet az életet a változatlan elvekre
alapozni, és így válhat az elme képessé a megértésre, a tiszta okból való munkára.

5. Erény és vallás

A bölcs
A megfelelő módon tesz gondolatot gondolat után,
Tettet tett után – így építi jellemét.
Apránként valósítja meg nemes céljait;
Csendes türelemmel,
Szorgalmasan dolgozik.

Naponta épít szívébe és elméjébe

Tiszta gondolatokat, fenséges törekvést, önzetlen tetteket.
Végre az Igazság épülete
Elkészült, és nézd! már feltűnik és emelkedik
A Tökéletesség Temploma!

Spirituális dolgokban nincs biztosabb jelzője a zavarnak és dekadenciának, mint az

erkölcs elválasztása a vallástól. „Nagyon erkölcsös, de nem vallásos”, „Kivételesen jó
és erényes, de egyáltalán nem spirituális” – gyakori kifejezések sok ember ajkán, akik a
vallást a jóságtól, tisztaságtól és jó-léttől valami nagyon távoli dolognak tartják.

Ha vallást pusztán csak az imádat és a hit egy bizonyos formájához való ragaszkodás
elegyének tekintjük, pontos lehet azt mondani, hogy „Ő egy nagyon jó ember, de nem
vallásos” bizonyos esetekben; csak úgy, ahogy hasonlóan pontos lehet úgy fogalmazni
valakiről: „Erkölcstelen ember, de nagyon vallásos” más alkalommal, hiszen gyilkosok,
tolvajok és más gonosztevők néha áhítatos hívők és buzgó követői egy vallásnak.

A vallás ilyen megnyirbálása azonban a Hegyi beszéd nagy részét vallási szempontból
haszontalanná teszi, és a vallás eszközeinek annak céljával való összekeveréséhez vezet,
a vallás betűjének bálványozása pedig a lelkének kirekesztéséhez – ez az, ami valójában
történik, ha az erkölcs elválik a vallástól, és mint valami attól idegennek és távolinak
tekintik.

A vallásnak ugyanakkor ennél sokkal nagyobb a jelentősége, és a legzavarosabb

hiedelem is megtestesít szertartásában valamennyit az embernek abból a jóság, az erény
és az erkölcs felé való áhítozásából, amelyet felelőtlen ítélkezésükben sokan
elválasztanak a vallástól. És az erkölcsi tisztaságon, a jó és nemes jellemen és a
tisztaszívűségen alapuló élet vajon nem az igazi célja és tárgya a vallásnak; nem az-e az
szubsztanciája és lelke – amelyeknek imádata és a hit valamilyen formájával való
kapcsolódása pedig csak az árnyéka és betűje?

A vallásban, úgy ahogy más dolgokban, vannak eszközök és van cél; módszerek és
eredmény. A tisztelet, Istenről vallott hit, a vallásokhoz való hűség – mindez néhány az
eszközök közül; jóság, erény, erkölcs – ezek a cél. Eszközökből sok van és változatos,
amelyek a hit számtalan formájában nyilvánulnak meg – de a cél egy: az erkölcsi
fenség!

15
Így az erkölcsös ember – messze attól, hogy hitetlen legyen, csak mert nem nyilvánítja
ki nyíltan az imádat valamilyen formáját – bírja a vallás leglényegét; annak szellemét
sugározza magából, elérte a célt. És mikor rátalált a vallás édes velejére és élvezi azt, a
héj – védő és szükséges a maga helyén – betöltötte feladatát és mellőzhetővé lesz.

Azonban ne értsük ezt félre. Az „erkölcsös ember” nem olyanvalakit jelöl, aki csak a
morál külső formáját viseli, erkölcsösnek látszódva a világ szemében, de elrejtve hibáit;
sem olyanra nem igaz, akinek erkölcsössége csak a jog által szabott határokig terjed;
azokra sem, akik büszkék erkölcsükre – a büszkeség ellentéte az erkölcsösségnek –
hanem azokra, akik, mivel szívükben jók, a tiszta gondolatok és jó tettek édes illatát
árasztják. „Erkölcs”-ön a jót, a tisztát, a nemest és az igaz szívűt értjük.

Hívhatja magát valaki kereszténynek, zsidónak, buddhistának, mohamedánnak,

hindunak, és bármely más neveken is, és lehet erkölcstelen. Ha tiszta szívű, igaz és
nemes, és jelleme gyönyörű – egyszóval erkölcsös –, akkor ő a „Szent Város” lakója,
ahol „nincs templom”; példáján és hatásán át az emberiség megújítója; a Fény
Gyermekeinek egyik tagja.

6. Emlékezet, ismétlés, szokás

Gyarapszom majd.
Tisztaság és erős önuralom által,
Ébredett látással, mely felszabadít
a fájdalmas álomból, a bánat éjéből.

Ha a szavak bizonyos kombinációját bizonyos számban elismételjük, azt mondjuk,

„könyv nélkül is tudjuk” – akkor, ha el tudjuk ismételni anélkül, hogy magukat a
szavakat látnánk, szünet vagy erőlködés nélkül. Valóban, a szavak hajlandóakká válnak,
hogy ismétlődjenek az elmében, néha pedig idegesítővé válik egy refrén vagy egy
mondat ismétlődése a gondolatokban, és nehéz megszabadulni tőlük, elfelejteni őket.

Létezik olyan értelmezés, amely szerint az egész élet egyfajta tanulási folyamat. Először
van a tett, a tettből ered a tapasztalat, a tapasztalatból ébred az emlék, az emlékből az
ismétlés, és az ismétlésből formálódik a szokás; így alakul ihlet, tehetség, karakter, és a
személyre jellemző lét.

Az élet ugyanazon dolgok ismétlése újra és újra. Az ember életében nagyon kevés
különbség van napok és évek között; a következő majdnem teljesen az előző ismétlése.
Minden lény összegyűjtött tapasztalatok felhalmozásából, megtanulásából áll, beleszőve
az életébe – ismétlések folyamatos sorozatában, életek megszámlálhatatlan sokaságán
keresztül, egymásba fonódva az idő eónjain át.

Az ember élete a csírasejttől kezdve a felnőtt korig egyfajta ismétlődése az evolúció

teljes folyamatának – annak szintézise, összegzése. A kozmikus emlékezet található
minden növekedés és fejlődés gyökerénél, amely áthatja és fenntartja az evolúció
folyamatát.

16
Az ember érzékeinek emlékezete [sensuous memory] bizonytalan és mulandó, de
érzékeken túli emlékezete [supersensuous memory] – amely benne rejlik mindenben,
ami anyagi és amely formákat és képességeket alkot – csalhatatlan a tapasztalatok
újrateremtésében.

Az élet örökös ismétlődés. A természet az idők végezetéig csak vén és jól ismert földön
jár. Az ember naponta ismétli, amit megtanult, noha a tapasztalások iskolái, amelyekben
a tanulmányait elvégezte rég feledésbe merültek, de a megszerzett szokás nem lett
elfelejtve – öröklődik és folytatja működését. Az öntudatlan és önkéntelen könnyedség,
amely a tehetség játékát jellemzi, nem egy önkényes teremtő készen adott eszköze,
hanem gyakorlás útján elsajátított jártasság; ugyanazon gondolat és tett milliónyi
ismétlésének beteljesülése.

Gondolatok és tettek, amelyek mellett kitartunk, végül önkéntelen ösztönné válnak.

Mély igazság, hogy „nincs új a nap alatt”. Lehetséges és felettébb valószínű, hogy az
örökkévalóság körforgásában még a mi modern találmányaink és gépészeti csodáink is
léteztek már számtalanszor itt, vagy más világokon ezt megelőzően. Ezen a világon az
anyag időről-időre új összetételekben tűnik fel, de ezek a világegyetemben is újak? Ki
állít olyat az örökkévalóságot átfogó tudattal, hogy a kozmikus emlékezet nem azokat a
dolgokat alkotja újra, amelyeket önmagából már régtől fogva kialakított?

Semmi sem adható a világegyetemhez – és nem vehető el belőle semmi. Anyaga nem
növelhető és nem csökkenthető. Az anyag kémiai összetételei változnak, de az anyag
maga nem változik. Hasonlóképpen az élet sem változik. Az élet formái folytonosan
változnak, de az élet princípiumában nincs növekedés vagy fogyatkozás. Formák
jelennek meg csak azért, hogy aztán visszahúzódjanak és eltűnjenek – de ami eltűnik, az
nem vész el; az emléke megőrződik és folytatja ismétlődését. Az örökös felbomlást
kiegyensúlyozza a szüntelen helyreállítás.

Az ember értelme nem válik el az Örök Értelemtől; napi ismétlődéseibe

kitörölhetetlenül íratott bele a múlt minden emléke. A karaktert az egybegyűjtött,
besűrűsödött tettek adják. Minden ember a fejlődés hosszú összeadásának utolsó
végeredménye, az elszámolásban pedig nincs hiba. Az elme gépiesen cselekszik a
szokás alapján, amelyet ugyanazon tett milliónyi ismétlése alakított ki. Ehhez a
kitörölhetetlen és öntudatlan memóriához képest 60 vagy 200 év benyomása olyan, mint
halványuló pára az egyiptomi piramisokhoz képest. A hajlamok, ösztönök és szokások,
amelyeknek az ember áldozata: együttes tetteinek ismétlődései – beborítják önmaga
kovácsolta sorsát. A kellem, a szívjóság és a zsenialitás, amelyet az ember tudatos
erőfeszítés nélkül mutat meg, szelleme felhalmozott működésének gyümölcsei.
Könnyedén ismétli, amit fájdalmas munkával tanult. A bölcs önmaga tükörképét látja a
sorsban, amely eléri őt.

Az élet különböző utakon jár, és minden embernek megvan a magáé. Az emberek úgy
mondják egymásnak, „hagyd el a megszokott utat”, noha ők maguk is járják, csak egy
másfajtát. A törvény, a természet sodrát nem lehet elkerülni, de fel lehet használni. Az
utakat nem kerülhetjük el, de elkerülhetjük a rosszakat – és követhetjük a jókat.

17
A mai kor gyermekei gyakorlataik és oktatásuk tekintetében szigorúan olyan utakra
vannak korlátozva, amelyeket már ezer generáció lába koptatott. Állandó szokásaiban és
természetében a mai kor embere újjáéleszti többezer élet cselekedeteit.

Igaz, hogy az ember kötve van; de ugyanígy igaz, hogy fel is tudja oldani magát. A
szabály, mely szerint saját rossz tetteinek szomorú áldozatává válik, áldott és nem
elátkozott szabály, mert ugyanezen szabály mentén eszközévé válhat mindannak, ami jó.
A szokások leláncolják az embert, de láncait ő maga kovácsolta. Ő, akinek a belső látása
megnyílt a törvényre, nem panaszkodik. A gonosz kötelékei nyomasztó rabszolgaságot
jelentenek, de áldott szolgálat a jóhoz lenni megkötve.

Az ember akarata erőtlen, ha az élet törvényét alakítaná, de erős, ha annak

engedelmeskedik. A Hatalmas Törvény a jót szolgálja, és kemény büntetést ró a
gonoszra. Az ember széttörheti és lerázhatja magáról láncait – és, amint nekikezd
önmaga felszabadításának, a világegyetem egésze vele lesz munkálkodásában. Ismétlést
és szokást elkerülni nem tud, de elindíthat olyan ismétléseket, amelyek összecsengenek;
és alakíthat szokásokat, amelyek tiszta és nemes jellem formájában kristályosodnak ki.

Az elme beépített archívumai tárolják az ember fejlődésének teljes jegyzékét. Az ember

a világ kivonatolt történelme. Dühkitöréseiben újra halljuk az oroszlánt az erdőben;
önző áskálódásaiban, hogy biztosítsa vágyott célját, látjuk a tigrist, ahogy prédáját
cserkészi – vágyódásai, bosszúi, gyűlölködései és félelmei ősi megtapasztalásokban
született ösztönök. Az univerzum nem felejt; az élet emlékezik és megújít.

Az érzéki és az érzékin túli világok között folyik Léthé, a felejtés folyója. Csak aki
belépett az érzékin túli világba – a tiszta jóság világába – emlékezik az Élet
Emlékezetével, amely millió halálon is átlép. Csak akinek akarata az Egyetemes
Akaratnak engedelmeskedik, akinek szíve a Kozmikus Renddel áll összhangban, nyeri
el a tisztánlátást, amely átszúrja az idő és az anyag völgyét, és lát előttet és azutánt.

Az ember gyorsan felejt, és jól van ez így, hogy felejt; az univerzum emlékezik és
feljegyez. Egy gonosz tett ismétlődése – önmagáért való büntetés; egy jó tett
ismétlődése – önmagáért való jutalom. A gonoszért való legmélyebb büntetés gonosz; a
jóért való legnagyobb jutalom a jó. A tett a megtörténtével nem ér véget – éppen hogy
elkezdődik; elkövetőjével marad, hogy átkozza, ha gonosz volt; áldja, ha jó. A tettek az
ismétlődés által halmozódnak, és karakterként maradnak meg – a karakterben pedig ott
van mind az áldás, mind az átok.

A szenvedés együtt jár a gonosz disszonáns ismétlődésével; az áldás a jó ritmikus

ismétlődéséhez tartozik hozzá. Látva, hogy az ismétlődés törvényétől el nem
menekülhetünk, válasszuk hát mindazon dolgok megtételét, amelyek jók – ahogy pedig
a tisztaságnak megfelelő szokásokkal él, az isteni emlékezet felébred őbenne.

7. Szavak és bölcsesség

Megtalálom
Ahol ott a Bölcsesség, ahol Béke lakik, ahol az Igazságosság,
a Fenséges, a változatlan és örök áll

18
Nem érintve a világ káprázatától;
Mert biztos a Tudás, Igazság és Béke
Annak számára, ki keres.

Gondolatok, szavak, cselekedetek – ezek keverednek és teszik ki minden egyén életét. A

szavak és tettek: kifejezett gondolatok. Szavakban gondolkodunk. A gondolkodás
folyamatában a szavakat eltárolja a tudat, ahol arra várnak, hogy a kifejezés és az
alkalom előhívja őket.

A szavak illenek az elméhez, amely befogadta, és megfelelnek az intellektusnak, amely

használja őket. Minél hitványabb az elme, annál csekélyebb a szókincs. A korlátozott és
a gazdag intellektus hasonlóképpen fejezi ki magát korlátozott vagy kiterjedt
szóhasználatban. Egy lángelme a nyelv folyamatos és nemes áramlásával fejezi ki
magát.

Szavakkal fejezzük ki elképzeléseinket. A szavakban testesülnek meg az elképzelések.

Abban a pillanatban, amikor egy elképzelés megformálódik az elmében, a vele
összehangzó szó is megjelenik a gondolatok között. Az elképzelések és a szavak nem
maradhatnak rejtve a végtelenségig, előbb-utóbb meg fognak nyilvánulni a kifejezés
külső világában. Az univerzum anyaga szakadatlan körforgásban van. Elrejtett dolgai
folyamatosan mutatkoznak meg a nyílt és látható életben. Hasonlóképpen élénk
körforgásban van az ember szellemi tevékenysége is, és rejtett gondolatai naponta
fejezik ki magukat szavakkal és tettekkel. Minden ember szavait és tetteit
meghatározzák a gondolatok, amelyeket szokása gondolni.

A beszéd a hallható gondolat. Az ember a szavain keresztül mutatja meg magát. Akár
tiszta vagy szennyes, ostoba vagy bűnös – bensőjének állapotát beszédén keresztül
ismerteti meg. Az esztelen megismerszik a stílusról, amellyel szól; a bölcs felismerhető
beszédének tiszta, súlyos és tökéletes szavairól. „Aki meg akarja ismerni az embert –
mondja Konfuciusz –, annak előbb meg kell értenie a szavak jelentését.”

Minden bölcs – szentek és nagy tanítók – hirdette, hogy a bölcsesség felé vezető első
lépés beszédünk szabályozása. Beszédünk fegyelme szellemi fegyelem. Mikor az ember
fegyelmezi kimondott szavait, szellemét irányítja; ha megtisztítja azokat, szellemét
tisztítja meg. Beszéd és elme nem választható el egymástól. Ezek a karakter két
aspektusa.

Olvashatja valaki az Írást, tanulmányozhatja a vallást, gyakorolhat misztikus tanokat, de

ha engedi beszédét féktelenül rohanni, munkálkodásai végeztével ugyanolyan
tökkelütött lesz, mint azok kezdetén.

Tán valaki nem olvassa az Írást, nem tanulmányoz vallásokat és nem gyakorol
aszketikus praktikákat – ha azonban fegyelmezi beszédét, és megérti, hogyan tud
bölcsen és helyesen szólni: bölccsé válik.

A bölcsesség meglátható a szavakban, amelyekkel kifejeződik. Bizonyos férfiakat –

Shakespeare-t, például – bölcsnek mondunk. Soha nem láttuk Shakespeare-t, és nagyon
keveset tudunk az életéről, hogyan tudjuk akkor, hogy bölcs volt? Csak a szavai által.

19
Ahol bölcs szavak vannak, tudjuk, hogy ott bölcs az elme. Egy ostoba – papagáj
módjára – elismételhet bölcs szavakat, azonban egy egy bölcs ember bölcs mondatokat
alkot; bölcsessége eredetien kifejezett nyelvhasználatában mutatkozik meg.

Miért beszélnek az emberek jó és rossz szavakról, úgymint lealacsonyító vagy felemelő,

alantas vagy büszke, gyenge vagy erős? Talán azért, mert öntudatlanul is felismerik,
hogy a szavak nem különíthetőek el a gondolatoktól? Tiszta szellemű emberek miért
kerülnek valakit, akinek szokása tisztátalan nyelvezetet használni? Nem azért, mert
tudják, hogy az ilyen kifejezések tisztátalan elméből erednek?

Lehetetlen bárkinek olyan szavakkal megnyilatkozni, amelyek már eleve nem léteznek
az elmében, amely megfelel a gondolkodás módjának. Tisztátalan elme nem szólhat
tiszta szavakkal; tiszta elme nem szólhat tisztátalanokkal. A tudatlan nem képes okosan
szólni, sem a tanult tudatlanul. Az ostoba nem beszél bölcsen, sem a bölcs ostobán.

A beszéd változása követi a szellem változását. Mikor az ember a gonosztól a jó felé

fordul, beszéde megtisztul. Ahogy a bölcsességben megnövekszik, úgy figyeli,
változtatja meg és tökéletesíti beszédét.

Ha az ostoba és a bölcs a szavaik által felismerhetőek, akkor milyen a balga beszéde és

milyen a bölcsesség nyelvezete?

Az ember ostoba:

Ha céltalanul és összefüggéstelenül szól.

Ha szennyes társalgásokban vesz részt.
Ha valótlant állít.
Ha kedvezőtlenül szól a távollevőről, és gonoszul jellemez másokat.
Ha hízelgő szavakat használ.
Ha erőszakos és sértő szavakat szól.
Ha beszéde tiszteletlen és ha szavait ellene szegezi annak, ami nagy és jó.
Ha elismerőleg szól saját magáról.

Az ember bölcs:

Ha céllal és intelligensen beszél.

Ha társalgása tiszta.
Ha komolyság és igazság szavait használja.
Ha a távollevőről kedvezően és az ő védelmében szól.
Ha szavait erkölcsös feddésre alkalmazza.
Ha beszéde finom és szívélyes.
Ha tisztelettel szól nagyságról és jóságról.
Ha elismerőleg szól másokról.

Mindannyiunkat, most és mindig, feloldoznak vagy megbélyegeznek szavaink. Az

Igazság törvényét nem függesztik fel, és minden nap az ítélet napja. Mert minden
haszontalan szó, amit szólunk, boldogságunk és hatékonyságunk azonnali és bizonyos
csökkenésével von felelősségre. A szavakkal, melyeket szokás szerint használunk,

20
közzétesszük a világegyetem számára értelmünk mértékét és erkölcsiségünk minőségét,
és rajtuk keresztül fogadjuk a világ ítéletét. Az ostoba úgy véli, kíméletlenül ítélték meg
és rosszul bántak vele mások, nem tudván, hogy a valódi veszedelmet saját
fegyelmezetlen nyelve jelenti számára.

Hogy féket rakjunk nyelvünkre, hogy megneveljük beszédünket, hogy törekedjünk

tisztább és finomabb szavak használatára – mindez nagyon szerény és lenézett dolog, de
nem hagyhatja figyelmen kívül az, aki mohón törekszik a bölcsesség útját járni.

8. Megnyilvánult igazság

Fennkölt csúcsain az Igazságnak

Távol felhőtől, sötéttől; és hol
Örök Fény honol – ott, végtelen Derű
Várja jöttöd.
Légy figyelmes, bátor, hű, türelmes, tiszta:
Buzgó elmélkedéssel kémleld az élet
Alapjainak mélyét, és mérd a Szeretet és Bölcsesség
Fenségének magasát.

Az igazságot a tettek közege teszi láthatóvá. Ez olyasvalami, ami látható, nem pedig
hallható. A szavak nem tartalmazzák az Igazságot, ők annak csak jelképei. A helyes
tettek az egyedüli eszközök, amelyek tartalmazzák az Igazságot.

Gyakran mondják, hogy a létezés meg kell, hogy előzze a cselekvést. A létezés valóban
meg is előzi a cselekvést, de létezést és cselekvést nem lehet önhatalmúlag
különválasztani. Az ember tettei: saját önvalójának kifejeződései. A cselekvés a Valóság
nyelve. Ha az ember benső lénye az Igazsághoz van kapcsolódva, a tettei fognak arról
beszélni; ha a bűnhöz, tettei megvalósítják azt a bűnt.

Senki nem rejtheti el önvalóját. Szükségszerű, hogy cselekedjen; és minden

alkalommal, amikor cselekszik, felfedi magát.

A Valóság fényében senki sem tévesztheti meg az emberiséget vagy az univerzumot; de

megtévesztheti saját magát.

A tisztaság, szeretet, kedvesség, türelem, alázat, könyörület, bölcsesség tettei a

megnyilvánult Igazság. E minőségek nem találhatóak egy könyv borítói között, csak a
szavakban, amelyek azonosítják; mindezek az Élet.

A tisztátalanság, gyűlölet, harag, gőg, hiúság és ostobaság a bűn, ahogy kinyilvánítja

magát. Az ember tettei – ahogy közzéteszi magát a világ előtt.

Az Igazságot nem lehet olvasás útján megérteni, kizárólag csak önmagunk kijavításával,
átformálásával. A tanok segítséget nyújtanak a bölcsesség megszerzéséhez, de a
bölcsességet megszerezni csak gyakorlat útján lehetséges.

21
Ha az ember meg akarná tudni, milyen mértékben van az Igazság birtokában, meg kell
magát kérdeznie „Mi vagyok én? Milyenek a tetteim?”

Az emberek szavakon vitatkoznak, azt gondolván, az Igazság hallható és olvasható. Az

Igazság nem hallható, nem olvasható – az látható.

A jó tettek a látható megtestesülései az Igazságnak; ők a Tudás hírnökei; a Bölcsesség

angyalai – a bűn szeme azonban sötét és nem képes látni őket.

9. Szellemi alázat

Aki a bölcs társa lenne,

És látná a Kozmikus Fényt; meg kell magát hajtania
Aki állni törekszik; alá kell hullnia, ki szívesen emelkedne
Tudnia kell, milyen a mély, ki a magasba törne;
Aki a Nagyságot tudná, nem vetheti meg
Hogy szorgalmasan szolgálja az aprót;
Bölcsességre talál, aki alázatra lel.

Ezüst fonálként fut végig az összes vallás Szent Iratán az Alázat tanítása. Nemcsak
minden Szentírás, de minden korok összes bölcse hirdette, hogy csak az alázat kapuján
keresztül lehetséges az ember számára, hogy az Igazság Életének birtokába lépjen; és
hogy ez az élet teljes egészében szellemi természetű, ezért az odavezető alázat is tisztán
és teljesen szellemi; ilyeténképp pedig soha nem anyagiasodhat, nem testesülhet meg
egy hittételben, vagy lehet szabályként megfogalmazni. Ez nem egy külső dolog, és
nem tartalmazza az önmegalázás azon gyakorlata sem, amely a nevét bitorolja.

De papok tanították – és vezettek sokakat azon meggyőződésre –, hogy a túlzó

szerénység, önmagunk lebecsülése ténylegesen alázat, míg a valóságban: annak túlzó
antitézise. A túlzott szerénység lealacsonyító megalázkodás; még tán egy bizonyos fajta
önpusztítás is – szellemi öngyilkosság. Aki hiszi, hogy minden erénye olyan csupán,
mint bűzös rongyok, és nincs benne semmi, ami jó; hogy saját erejéből soha nem volna
képes felemelni magát – ez az elméjének olyan attitűdje, amellyel teljesen tehetetlenné
teszi önmagát, megfojtja a Lelket; aláaknáz és szétbont mindent, ami jellemében a
legnagyobb és legnemesebb. Karakterének építése helyett annak kifosztásával
foglalatoskodik. „Mert ahogy gondolja a szívében, olyan ő”; amilyenek gondolataink,
olyan a karakterünk. A valóságban gondolatok által alkotott lények vagyunk; a
gondolatok a téglák, amelyeket folyamatosan rakunk lelkünk építése közben. Ha nagy
arányban építünk silány téglát az épületbe, nem lesz belőle más, csak nyomortanya, és
minden önmagunkat lebecsülő gondolat egy, már eleve porladó tégát jelent.
Alkalmazásában úgy fogjuk találni, mint csodálatosan szabatos szabály, hogy mindazok,
akik folyamatosan ezzel a túlzottan szerény hozzáállással élik végig életüket, vagy
bármilyen mértékben is, de nem tudják nemesebben tartani magukat – boldogtalan
csődtömegek. Fel tudok idézni sok hasonló embert, akiket ismertem. Hogyan lehetne ez
másképp? Hogyan tudná valaki, akinek nincs bizalma önmagában, megnyerni mások
bizalmát, vagy bármit véghez vinni, ami értékes? Mi több, az ilyen embernek nincs, és
nem is lehet, hogy bármennyi bizodalma legyen az emberi természetben; önmaga
megvetésével megvet mindent, és ennek eredményeképpen – az ok-okozatiság

22
tévedhetetlen törvénye szerint – őt is megveti mindenki. Mégis, furcsa tény az, hogy
mindazok, akik az elme e bizalomromboló gyakorlatát folytatják, kivétel nélkül a
legnagyobb fokú Istenhitről vallanak; igen, tekints rá úgy, mint csalhatatlan szemtanúja
fölényes, spirituális hitüknek. De kérdezem, az igaz hit, mint az igaz jótékonyság, nem
otthon kezdődik-e? A lélek fejlődésében elsőként mindenkinek a saját magába vetett
hite jön, aztán az emberi természetbe, végül az Istenbe vetett hit. A hit, amely azt
hangoztatja, hogy az utóbbi kizárja az első kettőt: hamis hit, és hamis alázatból
származik.

Egy másik fajtája a hamis alázatnak egy személy, vagy egy létrehozott hatalmasság
előtti személyes megalázkodás. Az alázatot ezzel anyagiasították, kiforgatták. Ez
tiszteletadás Dágónnak, térdre hullás Baál előtt, az aranyborjú szolgai imádata. Senki
sem maradhat meg benne jellemének aláásása nélkül, eltékozolva végül szellemi és
mentális energiáit. Egy ember, vagy bármilyen időszakos hatalom előtti alázat
lealacsonyító, rabszolgához illő; a Leghatalmasabb előtti alázat fenségesen csodálatos.

A szellemi alázat közeli társa a hitnek, és amennyivel több az alázat, annyival több a hit
is. Ez az alapeszméje minden valódi nagyságnak. Ennek bizonyítására pusztán csak
utalnom kell minden idők nagy bölcseire, szentjeire, újítóira. Közülük a legnagyobbak
azok, akik a legnagyobb fokát birtokolták a szellemi alázatnak. Az igaz alázat,
megkülönböztetve a hamistól, olyan energiát ad, amely megerősít; energiát, amely épít.
Inspirálja, felpezsdíti a lelket; nagyobb, és mindig nagyobb célok felé ösztönöz.

Ó, hát akkor miből áll ez az alázat? Térdhajtás az Istenség előtt, hogy személyes
juttatásokat kérjünk? Vak könyörgés az Úrnak, hogy jelentéktelen és korlátolt terveink
érdekében járjon el? Nem; ezek pont annak meghamisításai. Az igaz alázat magasan
efölött és ezen túl található. Ez az emberi szív legmélyebb és legszentebb vágyódása,
ahol mélyen legbelül, rejtve minden szentségtelen tekintettől, munkálkodik hatalmas, de
csendes, megtisztító erőként, átformálva az ember húsát és énjét. Magányos fenségéhez
lépve az elidegenedett lélek visszatér istenének zsámolyához és boldog elragadtatással
fürdik az Ő mindent magába foglaló Szeretetének fényében. Olyan állapot ez, amelybe
bárki is csak alacsonyabb énjén való felülemelkedésen át juthat be. Valójában ez az én
alámerülése az én-nélkülibe [non-self]; az indulat és intellektus behódolása a Legfelsőbb
előtt – az az állapot, amikor az emberi lélek imádja önmaga legmagasabb szintű
megértését.

Az ilyen alázat a birtokosát a természetében lévő minden durva és silány fölé helyezi,
egyenesen Isten jelenlétébe; nyugodttá, erőssé, nemessé, magabízóvá és Istenhez
hasonlatossá téve őt. Ez az Élet Bora minden törekvő lélek számára. Az a lélek, amely
sosem érezte erejét, halott.

Ellentmondónak hangozhat, mégis igaz, hogy amennyivel több van egy emberben az
alázatból, annyival több a függetlensége is. De a látszólagos ellentmondás világossá
válik, ha olyan, az alázatosságot tanítók életére gondolunk egy pillanatra, mint Jézus,
Buddha, Konfuciusz, Szókratész, Jakob Böhme, George Fox és valójában minden nagy
vallási reformeré. Ők emelt fővel jártak mind, mert átengedve önmagukat az alázatosság
egyszerűségének – Isten társai voltak.

23
Az az alázat, amely – képletesen szólva – négykézlábra állítja az embert, álságos, és
pont annyira lealacsonyító és romboló, mint amennyire a valós alázat felemel és
megerősít. Miért kellene társaink között félénk és gyáva állatként járnunk, nyomorult
bűnösnek nevezve magunkat? Bármikor is a bűn fölé emelkedhetnénk ezáltal valaha?
Emelkedhetünk-e egyáltalán úgy, hogy állandóan teljes értéktelenségünket szemléljük?
Nem, csak úgy emelkedhetünk, ha folyamatosan a Legnagyobbra tekintünk. Sok
minden értéktelen lehet egy ember szívében, de van ott ugyanúgy szentség, méltóság,
isteni is – merüljünk el abban. Folytonosan a jóságot, a tisztaságot és az emberi
természet alapvető szépségét szemléljük. Szüntelenül az Isteni után kutassunk
lelkünkben, és az alázat ajtaján át rátalálva, felismerjük majd minden emberben a
láthatatlan Istent. Így téve, saját önző vágyaink béklyózó korlátai fölé emelkedünk és a
Szeretet nagyobb, hatalmasabb és megszenteltebb életébe lépünk.

10. Szellemi erő

Minden dolgok szentek a szent elmének,

Minden eszköz helyes és tiszta,
Minden hivatás áldott és megszentelt,
És minden nap egy szabbat.

Értelmes és biztos fej kell, hogy megelőzze, hogy társa legyen a tiszta és kedves
szívnek. Az előbbi nélkül nem lehetséges az utóbbi, mert a tisztaság és finomság
minőségeit csak a helyes és helytelen tiszta felfogásán át lehet elérni – egy
ellenállhatatlan akarat gyakorlatával. Az állat ereje, avagy az emberben lévő állati erő,
amely lehetővé teszi számára, hogy mások felett győzelmet arasson támadásokon és
védekezéseken át: gyengeség – összehasonlítva azzal a csendes, türelmes,
legyőzhetetlen akarattal, amellyel az ember úrrá lesz magán, és engedelmességre hajtja,
szent célok szolgálatára neveli természetének szilaj indulatait.

Minden kutya tud ugatni és harcolni; minden ostoba tud dúlni-fúlni, gyalázkodni,
kemény szavakkal vagdalkozni, utat adni rosszkedve rohamainak. Mindezek a dolgok
könnyűek és természetesek számára – erőfeszítést, kitartást nem igényelnek. De a bölcs
minden ilyen szamárságot félretesz, és önuralmat gyakorol – arra szoktatja magát, hogy
hiba nélkül csak a változatlan alapelvek szerint cselekedjen, ne pedig egy ingatag
természet mulandó sugallatainak hatására.

Aki sikert arat, ilyen módon tanítva magát, képessé válik arra, hogy másokat tanítson –
kis mértékben tanokban, de nagyobb részt és főként gyakorlat, vagy példa által –, hiszen
mindenekelőtt a bölcsek kiváltsága, hogy tetteiken keresztül oktassanak. Heródes
gúnyolódásai, az emberek vádjai és a papok fanatikus zaklatásai mind kudarcot
vallottak abban, hogy kihúzzák Jézusból a panasz, a keserűség, vagy az önvédelem
szavait. A csend és önuralom fennkölt tettei korokon át mindig is jóval nagyobb erővel
és hatékonysággal érintenek meg egyéneket és nemzeteket az összes szónál és
könyvnél, amit a papok és tanult szónokok hatalmas serege mondott és írt.

A bosszú és a harc az ember állati részéhez tartozik, ahogy hozzátartozik az erdő

vadjaihoz is, de hogy ellenálljunk bármilyen külső kényszernek, ami el akar hajlítani
egy isteni alapelv gyakorlatától – megállni biztosan és változatlanul jóságban és

24
igazságban, vádak és dicsőség közepette ugyanúgy – ez az istenihez tartozik, emberben
és a világegyetemben egyaránt .

Megváltoztatni a viselkedést mások tetszésének elnyerése érdekében, vagy a bírálat

vagy meg nem értettség elkerüléséért – ez soha nem vezethet szellemi erőhöz.

Az isteni kedvesség, amely a szellemi megértést és erőt mindig kíséri, valami teljesen
eltérő dolog attól, hogy pusztán szíves szavakat mondunk – mert a szíves szavak nem
mindig igaz szavak is –, de abban áll, hogy azt tesszük, ami a legjobb a másik személy,
vagy személyek örökkévaló jóléte szempontjából.

A gyenge apa, aki nem tud gyereket nevelni, csak azt nézi, hogyan tudja elkerülni a
problémákat velük, ezért átsiklik engedetlenségeik és önzésük cselekedetei fölött, és
megpróbál örömet szerezni nekik. De az erős apa, aki a gyerek jövőbeni jellemét és
jólétét tartja szem előtt, tudja, hogyan és mikor kell szigorú feddést alkalmaznia –
teljesen átlátva, hogy az a néhány perces fájdalom, amit a dorgálás okozott, évek
szenvedésétől mentheti meg gyerekét, amelyet a szülői hanyagság miatti könnyelmű
életvitel táplált. Az erős, kedves, önzetlen apa, aki törődik gyermeke boldogulásával és
nem saját pillanatnyi kényelmét tekinti, nem csak azt tudja, hogyan legyen gondos a
szeretetben, de gondos a fegyelemben is; tudja, hogyan nyújtsa ki a tilalom erős és
(abban a pillanatban a gyerek számára) zord karját, hogy megvédje kisgyermekeit,
mikor azok tudatlanul rossz utakra tévednek.

Tehát az az ember, akinek erős a szelleme, nem válhat tehetetlenül bársonyos szavak
puszta keretévé – neki helyes tetteket kell véghezvinnie, erőteljes és igaz szavakkal kell
szólnia; így lesz örökre jószándékú.

A szellemében gyenge ember meghátrál a helyes elől akkor, ha (amint ahogy annak
természeténél fogva történnie kell) az vágyai ellenében fejeződik ki, és átöleli a bűnt,
mert az kellemes. A szellemében erős elhúzódik a bűntől legfőképpen akkor, ha az
csinos öltözetben áll elé – és átöleli azt, ami helyes, még akkor is, ha ezzel magára
vonja mindazok gyűlöletét, akik tudatlanok az isteni alapelvek, és jótékony
alkalmazásuk tekintetében.

A szellemi megértéssel rendelkező ember olyan hajlíthatatlan, mint az acélrúd, amikor

az a kérdés, mi a helyes – tudván, hogy a helyes egyedül, ami jó. Ha az én-re tekint,
vízhez hasonlóan nem ellenálló – megértve, hogy csak az én az, ami gonosz. Maradandó
elvek alapján ténykedik, nem pedig a múlandó vágyak szerint; tettei az elvek
múlhatatlan természetéből merítenek – ebből fakadnak, és nyújtanak ösztönzést és
útmutatást számtalan generáción keresztül.

A meg nem értettség mindig azok osztályrésze, akik cselekednek. A többség vágyaiban
és indulataiban él, és vakon követi azokat, ahogy működésbe jönnek egy külső inger
hatására – nem értve, mit jelent szenvtelenül cselekedni helyes és változatlan alapelvek
mentén, önérdektől függetlenül. Ez szükségszerűen jelenti, hogy a jó-tevőt félreértik,
tévesen ítélnek felőle; hajlíthatatlan odaadását a helyes felé hidegnek és kegyetlennek
tartva – avagy visszautasítását, hogy szenvedélyesen védje magát: a gyáva
gyengeségének. Ezért sok dologgal vádolják meg, ami azonban semmi szenvedést nem

25
okoz majd számára; mindezekért gondot okozni, vagy önmagát zavartatni nem fogja –
mert az igazság, ami alapján eljár, az örök boldogság forrása, és meg tud nyugodni
abban a tudatban, hogy lesznek, akik majd követni fogják, és megértik, hogy a végső jó
érdekében végzi munkáját (még az őt vádlóéiban is); hogy minden tettében az igazságot
valósítja meg minden nap – így az istenek erejével bírók társaságába tartozik, akik a
nyugalom és a béke felé vezetik a világot.

26