Thelxiepeia

Hallgattalak, s gondoltam
valóban szép, sőt gyönyörű is talán,
ahogy nevedet hagyta Hangod
mélyen dobhártyám falán

Hallgattalak csak, némán

csodáltalak, hogy zeng Dalod,
s hogy rendíti meg apró
csónakomat pikkelyes karod

Hullám, eső, vihar, s köd

kísérte fáradt utamat feléd
súgtad, szigeted kőfala
majd mindentől megvéd

Ekkor villám csapott hajóm

árbocába, lett tűz, lángok
s hangod átok-bűvétől
semmit sem látok

Csattanás, ömlő víztömeg…

Triérészem sziklának futott
lelkem akaratom ellenére
mégis csak hozzád jutott

Tudom mi vagy - te átkozott -

Hát tépj szét, ostoba voltam
de engedd meg, egy percre
csupán, hogy kezedet kezembe fogjam