Az orosz realizmus

Tétel címe: A kisember alakja három tanult irodalmi műalkotásban

1. A realizmus a 19. század közepén kialakult, a valóságnak átfogó, hű, és a jellemző vonásokat
kiemelő ábrázolására törekvő művészeti, irodalmi irányzat.

A romantika virágkorában született, a polgári, kapitalista társadalomból való kiábrándulás a forrása. Az

1850-1870 közötti két évtized a realizmus diadalának a korszaka. Mind az irodalomban, mind a festészetben
remekművek érvelnek létjogosultsága és igaza mellett. A realizmus a pillanatnyi jelenségekkel, a felszín
tünékenységével szemben a valóság lényeges elemeit hangsúlyozza. A lényegi összefüggések sűrített
kidomborítása céljából elkerüli a véletlenszerű elemeket, és mondanivalóját tömöríti. A realista ábrázolás
elfordult a romantika történelemszemléletétől. A heroikus témákat felváltotta a mindennapi élet objektív
bemutatása. Egyszerű emberek, kőtörők, parasztok, kétkezi munkások jelennek meg, mint társadalmi
osztályuk jellegzetes képviselői. Az ábrázolásmód a természethez hű kifejezésformákat honosította meg.

Magát az orosz realizmust Gogol A köpönyeg című műve teremtette meg.

2. Orosz realizmus

A cári Oroszországban Gogol teremtett iskolát. Dosztojevszkij később azt állította: "Mindnyájan Gogol
köpönyegéből bújtunk elő."

Az orosz irodalom, mint "minden realizmus szülőföldjének" jelentősége vitathatatlan: Az orosz társadalom
cári önkényuralom alatt nyögött abban az időben, és az emberek nem állhattak ellent az uralkodónak. Az
egyedüli ellenállási pont a "passzív ellenállásban" bontakozott ki. Kialakult a már Puskin Anyeginjéből is
ismert "felesleges ember" típusa. A "felesleges ember" nem tesz semmit, de szeretne, azonban erejét nem
tartja olyan nagynak, hogy cselekedni is tudjon, élete monoton, gépszerű. Ezt az alakot sokszor
azonosították a csinovnyikkal. A csinovnyikok jellegzetes orosz hivatalnokok, akik semmihez sem értenek,
de szolgálati idejük bőven elegendő a gazdag nyugdíjhoz.

Fő képviselői

 Nyikolaj Vasziljevics Gogol

 Lev Nyikolajevics Tolsztoj
 Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
 Anton Pavlovics Csehov

Nyikolaj Vasziljevics Gogol (1809-1852)

Ukrán származású orosz író. Az orosz irodalom klasszikusa, az orosz széppróza és drámairodalom egyik
legnagyobb hatású alakja. Az 1830-as években a romantikát az orosz irodalomban is fokozatosan felváltotta
a realista ábrázolásmód. Lassanként előtérbe az életszerű helyzetek és alakok ábrázolása a rendkívülire
növesztett hősök, vad szenvedélyek helyett. Ez az átmenet vagy kettősség Puskin és Gogol
írásművészetében egyaránt megfigyelhető.

A pétervári témájú elbeszéléseinek közös jellemzőjük: a korábbiakhoz képest új tematika, a fővárosi élet és
benne a kisember ábrázolása; valamint a kiábrándultság, aminek jele az elbeszélésekben az író derűs
humorát egyre inkább felváltó gúnyos nevetés. Gogol teremtette meg a csinovnyik (a kishivatalnok)
szánalmasan kisszerűnek ábrázolt típusát az orosz irodalomban. Kisember-hőseinek szolgalelkűségét
gunyoros hangon, kiszolgáltatottságát azonban részvéttel ábrázolja.
Lev Nyikolajevics Tolsztoj (1828-1910)

Az orosz irodalom és a világirodalom egyik legnagyobb alkotója, "legragyogóbb lángelméje", a realista

orosz próza mestere. Minden idők egyik legnagyobb regényírójának tekintik a Háború és béke, valamint az
Anna Karenina című művei miatt, melyeknek középpontjában az orosz élet realista ábrázolása áll.

Az író valláserkölcsi véleménye a tolsztojanizmus. Gondolatai nyomon követhetők regényeiben és

elbeszéléseiben. Kora társadalmát kritikával szemlélve állapítja meg, hogy a tiszta emberség hordozói
csupán a parasztok és a gyermekek. Ám a világ megváltoztatását nem forradalom útján képzeli el, az
erőszakot elítéli. Az író szerint az embereknek maguknak kell megjavulniuk, tökéletesedniük s szeretettel
illetve szánalommal lenniük a többi ember iránt. A világot pedig egy próféta fogja meggyőzni a jóság
követésének szükségességéről. Ha az egyes ember megjavul, az egész világra pozitív hatással lesz e
fejlődés, s az is jobbá válik általa.

Az életről című esszéjében kifejti, hogy az ember élete születésétől a haláláig testi szinten az elmúlás,
szellemi szinten viszont a kiteljesedés felé halad.

Anton Pavlovics Csehov (1860-1904)

Orosz író, drámaíró, az orosz realizmus képviselője. Csehov a 20. századi drámairodalom egyik legnagyobb
megújítója. Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij és Turgenyev mellett a 19. századi orosz irodalom
legnagyobbjai közé tartozik. A novella műfajának megújítója, s az ún. "drámaiatlan" dráma megteremtője.

Drámái és prózai írásai középpontjában nem a cselekmény fordulatossága, hanem a történések látszólagos
esetlegessége, illetve a figurák belső történéseinek, hangulati változásainak részletes ábrázolása áll. Csehov
írásaival kapcsolatban majd minden elemzés a felszíni történések hétköznapiságának és a mögöttük
megrajzolt lélekállapotok gazdagságának ellentétét emeli ki. Ez a pszichológiai realizmus teszi alkotásait
egyedivé, és ez az, amely megragadta a színház világában ezt a realizmust megteremteni kívánó
Sztanyiszlavszkij figyelmét is. Csehov fő témái a munka és a szerelem, ám hősei egyik téren sem válnak
sikeressé. Minden írásában jelentős szerephez jut az idő, illetve annak múlandósága. Ez a múlandóság
azonban nem tragikus vagy elégikus: egyszerűen csak triviális, és éppen ezért figuráinak nincs esélyük arra,
hogy életüknek mélyebb értelmet találjanak.

Előzmény: a „felesleges ember” Puskin (1799-1837): Anyegin(1830)

A mű címszereplője Jevgenyij Anyegin, az ifjú örökös, dandy, akinek útkereséséről szól a regény. Sok
mindenben kipróbálja magát, művész akar lenni, majd tudós, belekóstol a földesúri szerepbe, de azt is
elunja. Erőt vesz rajta az életuntság, a világfájdalom. Anyegin alakjával Puskin tovább fejlesztette az orosz
irodalomban később oly meghatározóvá váló „felesleges embert”. Anyegin jobb sorsra érdemes, többre
hivatott, de nem talál önmaga számára életcélt.

A „felesleges ember” az orosz irodalom kedvelt témakörévé vált. Ilyenek Turgenyev hősei, Goncsarov
Oblomovja, vagy Lermontov Korunk hősének főszereplője Pecsorin.

A "kisember" a művekben

Magát az orosz realizmust Gogol A köpönyeg című műve teremtette meg. Jellegzetes alakja a csinovnyik. Ő
kiszolgáltatott, szegény, szorgalmas, "rutin-életű", akivel Gogol megteremti a "csinovnyik-novellát".
Teljesen hétköznapi figura, az orosz társadalom tipizált alakja. Ő testesíti meg az "elgépiesedett kisembert",
akinek nincsenek emberi kapcsolatai, csak a munkájának él. Az író nagyon borúsan nézi a csinovnyik
"köpönyeg-életcélját", azaz nem mer többet akarni, megelégszik azzal, hogy köpönyeget készíttet magának
(hosszas gondolkodás után).

Oroszországot akkoriban egy különös kór támadta meg, és akadályozta a kibontakozásban: a csinovnyik.
Közömbösségükkel, szolgalelkű magatartásukkal, és fejlődésképtelenségükkel hátráltatták az egész nemzet
növekedését. Hiszen ők alkották az ország törzsét, és rothadó törzzsel egy fa sem képes virágzásra. És ha
nincsenek virágok, nincs mag sem, következésképp a fa kipusztul. Ez a rémkép ihlette az orosz realistákat
arra, hogy regényeikben, novelláikban kemény társadalombírálattal felnyissák az emberek szemét.
Valószínűleg ők sem hitték, hogy az akkori csinovnyikréteg majd okul belőle, és egy csapásra megváltozik
a világ, de remélték, hogy műveik fennmaradnak az elkövetkező generációk számára, így az olvasó olyan
események „szemtanúja” lehet, amit egyébként nem tapasztalhatna, és életét előrelátó módon tervezheti
meg. Az orosz művészek írásain keresztül a széles skálán mozgó csinovnyiktársadalom legkülönbözőbb
rétegeiből meríthetünk példákat. Légyegében nem különböznek egymástól, anyagi helyzetük nem változtat
erkölcsi és lelki szegénységükön. De minden szürke hivatalnok, minden rendőrtiszt egy darab volt a
kirakójátékban, ami az orosz viszonyokat ábrázolja.

Gogol: A köpönyeg (1842)

A novella középpontjában egy kishivatalnok, a jelentéktelen Akakij Akakijevics Basmacskin áll. Egy
ügyosztályon szolgál, a munkája másolás. Új köpönyeget kell készíttetnie, de nincs rá pénze. Nem a
nagyvonalú életről kell lemondania, hanem a normális életről. A kisszerű vágy felnagyított álommá válik.
Annyira fontossá válik számára a ruhadarab, hogy szinte csak azért él. Amikor a köpönyeg elkészül,
fosztogatók rabolják el tőle, és ebbe belebetegszik, majd belehal.

A köpönyegben az Akakij Akakijevics természetes halálával végződő, teljesen reális történet váratlanul
átlendül az irrealitás világába és egy kísértethistóriával ér véget. Csakhogy az elbeszélésben minden
látszólagos. „Gogol egy olyan világot épít fel a főhős köré, melyben minden lehetséges, nem érvényesek
benne a valóság törvényei, látszat és valóság elvesztik jelentőségüket. Ebben az értelmezésben a főhős
haláláig tartó rész a fantasztikus, s a halált követő szellemjárás már a valóság világa…”A fantasztikus elem
a szerző valóságról alkotott felfogását segíti érvényre juttatni.

A jelentéktelen főszereplő nyomorúságos célja, az őt ért megaláztatások és a kicsinyes bosszúállás

egyszerre nevetséges és sajnálnivaló, ijesztő.

A mű fő esztétikai minősége a groteszk, melynek lényege az egymással szembenálló minőségek

keveredése. A komikum a tragikummal, a kisszerű a fenségessel, a nevetséges a fájdalmassal ötvöződik. ezt
az író háromféle módon éri el:

- a főhős alakjának lefokozása (kinézete, szokásai, értékrendje, a vele megtörtént események

képtelensége, a névadási ceremónia)
- a lényeges eseményeket lényegtelennek, a lényegteleneket lényegesnek ábrázolja
- hangnemkeveredés (tárgyilagos, gúnyos, ironikus, nevetséges, szentimentális, tragikus, szürreális)

(Lejjebb részletezve)

Akakij Akakijevics

Világa korlátolt, zárt világ, behatárolt gondolat- és vágykészlettel, s ezen szűk határok között a művésznek
módja van eltúlozni a részleteket és megbontani a világ megszokott értékrendjét. Akakij Akakijevicsnek
még vágyai sem lépik túl e világ határait, s csak ebben a világban válhat az élet értelmévé egy köpönyeg, s
az érzelmek netovábbjává egy betű jól sikerült megformálása. A bürokrácia embertelen gépezete
megfosztotta valódi egyéniségétől, felfalta vágyait. Amikor azonban takarékoskodni kezd, döbbenetes
változáson megy keresztül: elevenebb, sőt szilárdabb jellemű lett, olyan ember, aki határozott célt tűzött
maga elé. A balszerencsés fordulat után már nem tud a régi módon élni, belepusztul fájdalmába.

A novella főszereplőjének leminősítése háromféleképpen történik meg. Az egyik a névadással: Basmacskin

cipészt jelent, és mutatja Akakij Akakijevics társadalmi rangját. Az Akakij Akakijevics az orosz nyelvben is
rájátszik az ürülék hangalakjára. A névismétlésben továbbá megbújik a görög mitológiából ismert Hermész
isten egyik homéroszi jellemvonása, az akakésziosz kifejezés, ami halottidézést jelent. A lefokozás másik
eszköze Akakij hivatali "írásművészete", amely a romantikus "eredetiség" kifordítása és paródiája, hiszen
Akakij mindenen a maga "kicirkalmazott sorait látta". A harmadik lefokozó elem Akakij Akakijevics
beszéde volt, amely "javarészt ragokban, határozószavakban s végül olyan segédszócskákban fejezte ki
magát, amelyeknek határozottan semmi értelmük sincs".
A mű azáltal válik igazán groteszkké, hogy a fenti három lefokozó elemmel szemben vagy annak
függvényében Akakíj Akakijevics valóban platói ideaként gondol a köpenyre és annak értékközvetítő,
társadalmi rangot kifejező szerepére.

Tolsztoj: Ivan Iljics halála (1886)

„Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.” Mint szentpétervári törvényszéki bíró, egy
családos ember gondtalan életét éli, míg egy napon egy függöny felakasztása közben elesik és rejtélyes hasi
fájdalma támad. Az eleinte jelentéktelen fájdalom lassan kínzóbbá válik. A hosszas orvosi kezelés nem
használ, a tünetek egyre súlyosabbak lesznek, míg végül Ivan Iljics szembe kell hogy nézzen a
megfoghatatlan, ismeretlen, biztosan közeledő halállal.

Ivan Iljics meg van róla győződve, hogy nem érdemli meg lassú kínjait, hiszen helyesen élt, tehát a
halálnak, ha jönnie is kell, gyorsnak és fájdalommentesnek kellene lennie. Állapota beárnyékolja felesége
gondtalanságát, aki nem vesz tudomást annak súlyosságáról, továbbra is estélyekre és operába jár, s úgy
kezeli Ivan Iljicset, mintha csak lábadozna – ahelyett, hogy elfogadná hogy férje haldoklik. Emiatt Ivan
Iljics meggyűlöli saját családját, Geraszim nevű szolgájánál keres lelki nyugalmat, aki fáradhatatlanul
szolgálja őt és mindvégig mellette van. Geraszimot nem rémíti a halál gondolata, képes együtt érezni és
nem menekül egy haldokló társaságától. Ivan Iljics tisztelni kezdi őt és elbizonytalanodik, ő maga rendes
ember volt-e egész életében.

Utolsó napjai megvilágítják számára e kérdést és megmutatják a különbséget hiú, felszínes, félelmekkel teli,
és egy valóban helyesen élt élet között, mely mentes az előbb leírt tulajdonságoktól és képessé teszi az
embert a szánalomra és együttérzésre is a szenvedők iránt. Életének utolsó, kiteljesedett pillanatában többé
már nem gyűlöli családját, hanem sajnálja őket mint szenvedőket, akik képtelenek másként élni, mint
képmutatásban. „Milyen boldogság!” – szól utoljára, és meghal.

Ivan Iljics

Élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt! „A főhős teljesen hétköznapi módon az elvárásoknak
megfelelően él. Nem tesz semmi különlegeset, nem lóg ki a sorból, azt teszi, amit elvárnak tőle, még
házassága is a megszokásokon alapul, nem szerelmi házasság. Élete unalmas, semmi nem tér el a
szokásoktól, még tragédiák sem történnek vele. Halála is csak egy egyszerű kis dolgon múlik (a függöny
felrakása közben leesik a létráról). A halál előtti időszakot részletesen ábrázolja az író. A főhős lelkében
lejátszódó folyamatokat mutatja be. A főhős először fél a haláltól, szeretne még élni, majd rádöbben létének
értelmetlenségére, megérti, hogy addigi élete a halállal egyenlő, és hogy számára csak ezután kezdődik az
élet. A mű értéke a bírálatban rejlik. Az író kemény bírálatot mond a kapitalista viszonyokról, az orosz
hivatalnokrendszerről és az emberi jellemről. Ivan Iljics életének és halálának minősége más. Lélekben
megtisztulva hal meg. Családja még halálakor sem törődik vele, mert nekik így könnyű, nem hiszik el
fájdalmait, de Ivan halálakor mindenkinek megbocsát.ű

A fordított időszerkezet és a szűkülő idő- és térszerkezet különleges megoldása a műnek, feszültségfokozó

elem.
Csehov: A csinovnyik halála (1883)

Ivan Dmitrics Cservjakov hagyatéki végrehajtó, közeli rokona Akakij Akakijevicsnek. Ugyanolyan
megnyomorított lelkű kishivatalnok, de sajátosan leszűkített világában ő is elégedett, jól érzi magát.

Témája egy természetes élettani jelenség, a tüsszentés és következménye. A kezdő mondat ironikus
szóismétlése és a színházi élmény képtelen eltúlzása kacagtató, humoros hatást kelt. Majd „váratlan”,
„hirtelen” fordulat következik: egy tüsszentés. Tüsszenteni sehol senkinek sem tilos, nem sérti a fennálló
közrendet. Az író azonban úgy mutatja be ezt a cselekvést, mintha a tüsszentés nem csupán élettani funkció
lenne, hanem valamiképpen összefüggne a társadalmi ranggal, beosztással. A szerencsétlen csinovnyikot
tovább gyötri az öntudat ez első bocsánatkérés után is. A többszöri bocsánatkérés után kidobja a főtanácsos,
mert azt hiszi gúnyt űz belőle.

A befejezés tragikusan jelképes értelmű. Nem a „vétsége” miatti lelkifurdalásba, nem a képtelenségig
felnövesztett rettegésbe halt bele, hanem abba, hogy „bensejében valami megszakadt”. Olyan tettet követett
el, amelyet egy magas állású személyiség nem helyeselt, és ez összeférhetetlen a csinovnyik-léttel.
Cservjakov ezzel egyszerűen megszűnt létezni. A novella tragikus csattanóval zárul.

Cservjakov

Hagyatéki végrehajtó egy megnyomorított lelkű kishivatalnok, de sajátosan leszűkített világában

megelégedett, jól érzi magát. A kezdő mondat ironikus szóismétlése "Egy kiváló szép estén a nem kevésbé
kiváló Ivan Dmitrics Cservjakov..." s a színházi élmény képtelen eltúlzása "Gyönyörködött és a földi
boldogság csúcspontján érezte magát." humoros hatást kelt. Cservjakov méltóság nélküli ember, aki
számára a rang jelenti a legtöbbet. A bürokratizmus szelleme hatja át cselekedeteit, gondolatait és érzéseit.
Neve is beszélő név: "féreg" a jelentése. Csehov nem jellemzi közvetlenül hősét, külsejét sem mutatja be.
Lelki állapotát cselekedeteiből, beszédéből ismerjük meg. A tüsszentés miatti gyötrő bűntudata miatt
összesen ötször kér bocsánatot a tábornoktól, akinek - a várható bosszútól félve - még a lakására is
elmegy. A főhős halálának kiváltója az, hogy ismételt bocsánatkéréseivel - melyet túlzott tekintélytisztelete
vált ki - tényleg feldühíti, magára haragítja a tábornokot és az mérgesen kidobja. Csehov a csinovnyik
számára nem ad felmentést, nevetséges figuraként ábrázolja, akinek a halála tragikomikus. Cservjakov nem
a vétsége miatti lelkifurdalásba, a képtelenségig felnövesztett rettegésbe halt bele, hanem abba, hogy olyan
tettet követett el, amelyet egy magas állású személyiség nem helyeselt, kiváltotta egy főtisztviselő ingerült
haragját. Ez ugyanis összeférhetetlen a csinovnyik léttel, így megszűnik csinovnyiknak lenni, összeomlik.
Létét a függés jellemezte, öntudatától megfosztott, kiszolgáltatott kisember volt.

Három élet, három halál, három ábrázolásmód (ugyanaz, csak itt összehasonlítjuk a hármat)

Gogol: A köpönyeg (1842), Tolsztoj: Ivan Iljics halála (1886) és Csehov: A csinovnyik halála (1883) című
mű azonos korban és helyen játszódik: a 19. század bürokratikus Oroszországában. A főszereplők
foglalkozása is azonos: mindhárman hivatalnokok.

Nyikolaj Vasziljevics Gogol az írók közül elsőnek látta be, mennyire paradox a történelmi Oroszország
élete. A kezdő nagy mozdulatot tette az orosz próza történetében az életjelenségek elrendezésére az
esztétikai helyett morális értékük szerint, előkészítve többek között Lev Nyikolajevics Tolsztoj etikai
irányát. Gogol és Csehov históriái abszurditásukkal valójában a kisember tudat alatti szorongásait
szabadítják ki börtönükből.

Elbizonytalanodunk, ha az Ivan Iljics halála műfaját akarjuk meghatározni: Kosztolányi Dezső tragikus
novellának nevezi, Mészöly Miklós kisregénynek minősíti. A mű terjedelme inkább a novellát, mint a
regényt juttatja eszünkbe, ugyanakkor Ivan Iljics egész életútját megismerhetjük, ami viszont a regényre
jellemző. Ezért szokták a kisregény vagy ritkábban a nagynovella címkét használni.

A három közül a legidősebb A köpönyeg című groteszk elbeszélés. Ez a történet Akakij Akakijevics
Basmacskinről szól, aki egy senki által meg nem hallgatott ember. "Valószínűleg köznapi egyenruhában és
kopasz fejjel, kész hivatalnokként jött a világra", és úgy is hal meg, kivetettségben, észrevétlenül és
nevetségesen - akárcsak A csinovnyik halálában Cserjakov - bánatában ellopott köpönyege miatt, amelyért
életében senkinél, csak halála után az írói igazságszolgáltatás révén talál kárpótlásra. Ez a fantasztikus
visszatérés Akakij Akakijevics alakját kiemeli az észrevétlenségből, általános értelmet adva sorsának.
Köpönyegével ugyanis az életét lopták el tőle, amely életének egyetlen értelme, célja volt. Az irodalomban
a kisembernek ezt a "kétértelmű" ábrázolását Anton Pavlovics Csehov mélyítette tovább és zárta le a líra és
a realitás között botorkáló hőseit egyszerre látva tragikusnak és komikusnak. Gogol azonban különleges
történeteken keresztül jutott közel a kisemberhez. Csehov mellékes gesztusokban, jelzésekben,
hangulatokban fogta fel, s novelláinak külső eseménytelenségével is aláhúzza, mi minden történik legbelül
az emberben, mialatt élete egy hajszálnyit sem változik. Gogol tulajdonképpen abszurd szituációk
segítségével mutatta ki hivatalnok-típusainak tragikomikus helyzetét a valóságban.

Vajon mi ragadhatta meg Tolsztoj figyelmét egy kór és a betegség lefolyásának megismerése során? Erre
biztos választ lehet adni: nem az eset érdekessége vonzotta, hiszen abban semmi különöset nem találhatott,
hanem az, hogy a maga életfilozófiájának kifejezésére tökéletesen alkalmasnak látszott. Az utóbbi években
egyre inkább az foglalkoztatta, hogyan kell élni, és hogyan nem szabad élni. A modellül választott bíró
életútja is azt példázta számára, hogyan nem szabad élni; s a szenvedés folyamatának ábrázolásában
alkalom nyílott arra, hogy megmutassa, miként kellene a humánum, az erkölcs szabályai szerint alakítania
az egyénnek saját pályáját, saját sorsát.

Tolsztoj különleges szerkezeti megoldást választ ellenben Gogollal és Csehovval: a cselekmény időrendben
utolsó szakaszát lemetszi, és a mű elejére helyezi. Az első fejezet úgy indul, hogy Ivan Iljics Golovin bíró
halálának hírét munkatársai az újságban megjelent gyászjelentésből tudják meg. Az az ellenpontozás, amely
végig jellemzi a kisregényt, már a mű elején szerepet kap. Azt olvashatjuk, hogy kartársai "valamennyien
szerették" az elhunytat. Ezzel szemben az első reakciók valami másra utalnak. Az "egybegyűlt urak
mindegyikének az volt az első gondolata, hogy milyen hatással lehet ez a haláleset saját rangjára,
előléptetésére vagy jó ismerőseiére". Nem a fájdalom vagy a részvét ébred fel bennük, hanem valami önző,
valami közönséges érzület: van, aki azért aggályoskodik, mert messzire kell mennie a részvétlátogatáshoz; s
van, aki a kártyapartiját félti. Az özvegy is azt akarja megtudni, "nincsen-e valami mód rá, hogy még többet
csikarjon ki" az államtól férje halála révén. Ebben viszont nagyban különbözik ez a mű a másik kettőtől,
melyekben nem veszik észre rögtön a csinovnyikok halálát.

Tolsztoj bevonja az olvasót a maga áramkörébe ezzel a sajátos, az időrendet felborító szerkezeti
megoldással. El kell gondolkodnunk, milyen ember lehetett Ivan Iljics Golovin ha - állítólag - szerették,
mégis ilyen részvétlenül fogadják halálát. Milyen lehetett az élete?

A második fejezet elején igen meghökkentő választ kapunk a bennünk formálódó kérdésre: "Ivan Iljics élete
egyszerű, mindennapi és iszonyú volt". A logika szabályai szerint értelmezve a mondatot, megfejthetjük
Tolsztoj álláspontját: az "egyszerű, a mindennapi", azaz a megszokott és elfogadott erkölcsi normákhoz
igazodó élet a kor Oroszországában "iszonyú". Azaz iszonyú annak a társadalmi rétegnek az élete,
amelynek Ivan Iljics, Akakij Akakijevics és Dimitrics Cservjakov a tipikus képviselője. Távolodik a "fent"
és a "lent", vagyis az arisztokrácia és az állami hivatalnokréteg, a csinovnyikok világától, és nem
kritikátlanul, de a bibliai szegénység világához közelít lélekben is, életformában is. A "fent" világához
tartózók élete azért iszonyú, mert mindennapjaikban a megszokások rabjaivá válnak, a rossz hagyományok
szerint élnek, s ezért nem részesülhetnek az egyetemes szeretetből. A második fejezetben Tolsztoj
bemutatja főhőse, Ivan Iljics életútját, azt a folyamatot, ahogyan Akakij Akakijevics és Cservjakov is
igazodik elődei életformájához, s ahogyan továbbadják ezeket a hagyományokat: "…mindig szigorúan
teljesítette azt, amit kötelességének tekintett; kötelességének pedig azt tekintette, amit a magas állású
személyek annak tekintenek". De az sem véletlen, hogy az írók nem színes egyéniséget formáltak hősükből.
Számukra az a fontos, hogy Ivan Iljicset tipikus voltában, Akakij Akakijevicset és Cserjakovot pedig
eltúlozva, tragikomikusan állítsák az olvasó elé, egy társadalmi réteg képviselőjeként. Ha túlságosan
egyénítenék, elterelnék a figyelmet arról, amire valójában irányítani akarják: az "iszonyú" életformáról.

Amikor Akakij Akakijevics és Cserjakov életében a napok kellemesen egyformán telnek, a hősöknek a
világgal kötött, teljes önmegadásra épülő alkuját váratlanul megzavarja valami: Akakijevicsnek új kabátra
van szüksége, Cservjakov pedig rátüsszent egy rangban felette álló emberre. Akakijevics anyagi lehetőségei
mellett ez végveszély, de amikor mégis kénytelen rászánni magát, a gyönyörűséges másolások helyébe
újabb álmok lépnek. Most már a köpönyegnek kell pótolnia mindazokat a vágyakat, amelyeket korábban
elfojtott magában: "Mintha valaki más is együtt élt volna vele, mintha nem lett volna egyedül, hanem
valami kedves élettárs vállalta volna, hogy vele együtt halad tovább az élet útján - és ez az élettárs nem volt
más mint a köpönyeg. Olykor tűz lobbant fel a szemében, sőt a legvakmerőbb, a legmerészebb gondolatok
villantak át agyán: ne tétessen-e nyusztprémet a gallérjára?" Nagyon fontos, hogy itt a túlzásoknak nem
kacagtató szerepük van, hanem a teljesen manipulált kisember sajátos boldogságáról, életcéljáról van szó.
Akakijevics életének csúcspontja az új kabát átvétele, a hivatalban való bemutatása, és az ezt követő estély -
de még azon az éjszakán a ruhadarabbal együtt az életét is elrabolják.

Ivan Iljics esetében az jelenti a nagy változást, amikor új állást kap és egy nagyobb lakásba költöznek. És
miközben otthonuk berendezésén fáradozik, az oldalát beveri az ablakkilincsbe. Mintha lényegtelen
esemény lenne, úgy rejti bele ebbe a munkafolyamatba Tolsztoj azt a balesetet, amely minden további baj
forrása lesz. A fájdalom azon a ponton, ahol egykor a kilincs ütése érte, tartós maradt. Ivan Iljics betegsége
egyre inkább elhatalmasodik, családja azonban kevésbé megértő és türelmes.

Ivan Iljicsnek hosszas vívódások, erkölcsi gyötrelmek után rá kellett döbbennie, hogy életét elhibázta;
felismerte, hogy mindaz, amit értéknek hitt hazug és üres. Hazugság, csalás takarta el előle az életet és a
halált; egész életében közömbös volt családja és a perek vádlottjai iránt, s most őt sem szeretik mások, vele
szemben is közömbösek. Fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedése: elrontott
bűnös életének tudata.

Akakij Akakijevicstől köpönyegével együtt az életét is elrabolták, és ezzel tekintélyét vesztette. Végül
Akakijevics és Cserjakov olyan helyzetbe jutott, amilyenben egy igazi csinovnyik képtelen élni: kiváltották
egy náluk magasabb állású személy nemtetszését, sőt ingerült hangját. Olyan tettet követtek el, amelyet egy
magas rangú ember nem helyeselt. Ezzel megszűnt csinovnyik létük: addigi életük összeomlott. Tolsztoj
novellájában Ivan Iljics is csinovnyik módon élt, azonban a halála előtti percekben megváltozott, újra
megtanult igazi emberként élni és gondolkodni.