A BELGYÓGYÁSZAT TÁRGYA

A belgyógyászat tárgya a beteg ember. Számos nyelven a belgyógyászatot még ma sem ille-
tik külön elnevezéssel, egyszerűen medicinának nevezik (Medical Clinic, Medizinische Kli-
nik stb.). A belgyógyász átfogóan vizsgálja az egész embert, hiszen valamely szerv betegsé-
ge nem vonatkoztatható el az egész embertől, beleértve pszichés állapotát, körülményeit is.
A tudomány fejlődésével kialakultak a belgyógyászatban is a különböző részterületekkel
foglalkozó speciális tudományok (hematológia, nefrológia, gasztroenterológia stb.), hiszen
egyetlen ember egyre kevésbé alkalmas a mérhetetlenül sok ismeret elsajátítására és alkalma-
zására. Ennek ellenére ma is igazi belgyógyásznak azt tartjuk, aki saját részterülete mellett
képes az egész embert kezelni, ápolni, gyógyítani. A belgyógyász feladata biztosítani az
összeköttetést más klinikai szakágakkal is (szemészet, bőrgyógyászat, gégészet stb.).
A beteg kivizsgálása bizonyos "team"-munkát igényel, valakinek azonban meg kell álla-
pítania, hogy milyen szakvizsgálatok szükségek, tehát kikből álljon a "team". A specialis-
ták részletvéleményeit végül a belgyógyász összegzi, és ennek alapján indítja el a beteg ke-
zelését. A belgyógyászat tehát az egész szervezet, az egész ember betegségeivel foglalkozó
orvostan.

A BELGYÓGYÁSZAT TÖRTÉNETE

Ahhoz, hogy a belgyógyászat jelenlegi körét és tartalmár, az orvostudomány egészén belül

elfoglalt helyét megértsuk. történetét legalább vázlatosan ismernünk kell.
Az emberi kultúra legrégibb emlékei arról tanúskodnak, hogy orvoslás már az emberi-
ség legrégibb kerszakában is létezett, majd az ókor magasabb rendű kultúráiban belgyőgyá-
szatra és sebészetre különült. Ez, a belgyógyászat elméletét tekintve, elsősorban babonás ele-
mekre támaszkodott, de gyakorlatában, gyógyítótevékenységében sok tapasztalati úton szer-
zett, helytálló ismeretre épült. Az ókori babiloniak, zsidók, egyiptomiak már felismerték
például, hogy bizonyos betegségben szenvedőket el kell különíteni, mert betegségük fertő-
ző, ragályos.
Az ókor orvostudományának ugrásszerű fejlődéséről az i. e. 460-377 között élt Hippok-
ratésznek tulajdonított orvosi könyvek számolnak be. Ezek az ismeretszerzés módjául a be-
teg megfigyelését és a kísérleteket jelölik meg. Az orvos működésének ma is megszívlelhe-
tő erkölcsi szabályait az e könyvekben fellelhető .Juppokratészi eskü" tartalmazza.
A római orvostudomány - bár a hippokratészi elveket magáénak vallotta - Celsus és Ga-
lenus munkásságán kívül nem vitte előbbre az orvos tudományt. Celsus munkásságát és ne-
vét a gyulladás jeleinek leírása, Galenusét fejlett gyógyszerismerete tette ismertté és mara-
dandóvá.

- 20-
 A középkori Európa természettudomány-ellenessége az orvostudomány, s ezen belül a
belgyógyászat fejlődését is visszavetette. A kor arab tudósai (Averrhoes, Avicenna) és orvos-
iskolai ennél sokkal haladóbb szelleműek voltak. A görög hagyomány és az arab orvosi
szemlelet a X-XII. században a délolasz Salerno és a délfrancia Montpellier városokban ta-
lált otthonra. Az olasz Padova orvosi fakultásán több magyar orvos is tanult. Ezen az egye-
temen tanított a flamand származású Vesalius, ez első megbízható, anatórniával foglalkozó
mű szerzője.
Az újkor társadalmi és természettudományi változásai forradalmasították az orvostudo-
mányt is.
Az angol Harvey 1682-ben helyesen írta le a vérkeringést, Morgagni 1761-ben megjelent
kórbonctana pedig a betegségek okozta anatómiai elváltozások leírásával új tudományág
alapjait fektette le.
Míg Morgagni még csak a betegségek szervhez kötöttségét ismerte fel, a mind tökélete-
sebb mikroszkópokkal rendelkező Bichat (1800) és Corvisart a betegségekkel kapcsolatos
szöveti, Virchow (1885) pedig a sejtelváltozásokat is megfigyelte.
A betegségek élőbeni felismerése diagnosztikai feladat. A kórfelismeréshez szükséges fi-
zikális vizsgálat módszereit Auenbrugger (1761) a kopogtatással, Laennec (1819) a hallgató-
zással gazdagította. Skoda e két módszer fizikai alapjait kutatta és írta le.
A XIX. század második felének technikai fejlődése tette lehetővé a röntgensugárzás fel-
fedezését (1895), amely előbb a diagnosztikát, majd a terápiát is előbbre vitte. A századfor-
dulón mutatta be Eintheven az elektrokardiográfot.
A kémia mint alaptudomány gyors előrehaladása magával ragadta az élettal1Í kutatásokat
is, és az eredmények a hormontan keletkezésében (vele a Banting és Best nevéhez fűződő
inzulin felfedezésében) és a vitaminkutatásban, továbbá az idegrendszer kémiai szabályozói-
nak felfedezésében mutatkoztak meg.
Pasteur a baktériumok és a gombák kórokozó képességét (patogenitását) fedezte fel,
Koch megtalál ta a tuberkulózis kórokozóját, lvanovszkij pedig a vírusokat írta le, és ezzel
végleg megnyílt az út a kórokozók elleni, azaz a betegségek elleni oki küzdelemhez, ami-
nek első komoly eredményét Ehrlich mutatta fel.
Az orvostudomány fejlődése, ismeretanyagának bővülése kényszerítően hozta a szakoso-
dást is. Az orvoslás két ősi fő ága, a medicina (belgyógyászat) és a kirurgia (sebészet) mellett
már a XIX. században elnyeri őt megillető rangját a szülészet, ideg- és elmegyógyászat, bőr-
gyógyászat, gyermekgyógyászat.
A modern belgyógyászati szernlélet egyik úttörője a magyar belgyógyász Korányi Sándor
(1866-1944) volt. A fizikai, kémiai eredmények és módszerek, a kórélettani gondolkodás a
mindennapi gyakorlatban, az egyes szervek és az egész szervezet kölcsönhatásának dialekti-
kus szemlélete részben az ő munkássága nyomán gazdagította és alakította a mai belgyógyá-
szatot.

- 21
 Az ÁLTALÁNOS ORVOSI VIZSGÁLAT

Minden orvosi tevékenység lényege a betegség felismerése (azaz a kórisme diagnózis felál-
lítása), és a felismert betegség gyógyítása (terápia) minden alkalmas eszközzeL
A betegség szubjektív (csak a beteg által észlelt és közölhető) panaszokban és objektív
(mások által is észlelhető) tünetekben nyilvánul meg. A tünetet szimptómának, a jellemző
tünetek együttesét szindrómának nevezzük. A betegség megállapításához a beteget ki kell
kérdezni panaszai felől, és fel kell fedezni, le kell írni betegsége tüneteit.
Az általános orvosi vizsgálat sorrendje a következő:

1. A kórelőzmény felvétele (anamnézis).

2. Fizikális vizsgálat.
Ennek során az orvos érzékszervei segitségével közvetlenül vizsgálja a beteget. Ide
tartozik a beteg megtekintése, vizsgálata tapintással, kopogtatással és hallgatózássaL
3. Eszközös vizsgálatok.
Ennek során az orvosnak az érzékszervi vizsgálódás lehetőségein kívül eső tünetek
megállapítására eszközöket (tükröket, röntgenkészüléket, kémiai vizsgálatokat) is
igénybe kell vennie.

A beteg vizsgálatának szigorúan megszabott, logikus sorrendje van, egyes elemeinek el-
hagyása vagy felcserélése tévedéshez vezethet. A következőkben sorra vesszük, hogy a vizs-
gálat egyes mozzanatai milyen módon támogatják a kórfelismerést.

A KÓRELŐZMÉNY (ANAMNÉZIS)

A kórelőzmény felvétele az orvos feladata, az ápolónő az általa megtudott adatokkal esetleg

kiegészítheti azt. A kórelőzmény a beteg élettörténete orvosi szempontbóL Aj ó anamnézis-
felvétel sok időt igényeL A belbetegségek diagnózisában ez a legfontosabb tényező. Nem
véletlenül mondják, hogy a jó anamnézis fél diagnózis. Az anamnézis felvétele adja az első
és legfőbb alkalmat a beteg alapos megismerésére. Ehhez már az anamnézis felvétele közben
ki kell alakulnia annak a kapcsolatnak az orvos és a beteg között, amely lehetővé teszi, hogy
a beteg otthonának, családjának, munkahelyének, munkatársainak, problémáinak, szociális
helyzetének, gondjainak, törekvéseinek, vágyainak, gondolkodásmódjának, esetleg szexuá-
lis problémáinak ismerete is felsorakozzék a testi panaszok ismerete mellé.

A FIZIKÁLIS VIZSGÁLAT

Megtekintés (inspekció). Ennek során sok fontos információt kap az orvos a betegrőL Szin-
te egy pillantással meg lehet ítélni a beteg erőnléti állapotát, alkati felépítését, testarányait,

-- 22 --
tápláltságát, bőrének színét, vérteltségét, vizenyők jelenlétét, a bőrerek állapotát, műtétek,
traumák nyomát stb. Az inspekció során meztelen beteget kellene vizsgálni, helyes azonban,
ha egyszerre csak egy-egy testtájat mezteleníttetünk le.
A gyakorlott ápolónőnek a kórteremben, az asszisztensnek a rendelő előterében elég egy
pillantás, hogy eldöntse, melyik beteg igényli a sürgősebb ellátást; melyikük dyspnoés vagy
verítékes, sápadt, mert ájulás környékezi, vagy vérzik.
Tapintás (palpatio). Tapintással ítéli meg az orvos a bőr turgorát, a csontok, ízületek alak-
változásait, a kórosan nagyobb nyirokcsomókat, a has áttapinthatóságát vagy valamelyik ré-
szének érzékenységét, fájdalmasságát. Palpatióval vizsgálhatók a felületen futó artériák.

Kopogtatás (percussio). Alkalmas módszer a levegő jelenlétének kimutatására zárt test-

üregekben gáztartalmú szervek határának megállapítására, légtartóságának megítélésére. Az
orvos kopogtatással elsősorban a tüdő kóros elváltozásait tudja megítélni, de a hasi szervek
vizsgálatában is sokat segíthet.
Hallgatózás (auscultatio). Az orvos hallgatózással a tüdő betegségeit ismerheti fel. A szív-
hangokat is hallgatózással lehet megítélni. A has felett hallgatózva, arra kapunk választ, hogy
vannak-e bélhangok és azok a normálistói eltérőek-e.

ESZKÖZÖS VIZSGÁLATOK

Az érzékszervi vizsgálatok nélkülözhetetlenek, de a betegség kiderítésére egymagukban rit-

kán elégségesek. Egyszerű és bonyolult eszközöket kell igénybe venni a betegség tünetei-
nek felismerésére, valamint felmérésére.

A testtömeg és a testméretek mérése. A legegyszerubb eszközös vizsgálat a testtömeg

mérése. Az első vizsgálat alkalmával rögzített testtömeg a későbbiek során összehasonlítási
alap a bevezetett kezelés hatásosságának ellenőrzésére. A testtömegmérés akkor megbízha-
tó, ha azonos körülmények között végzik, vagyis mindig ugyanabban az öltözékben, éh-
gyomorra stb. A beteg testtömege mellé testmagasságát is jegyezzük fel, mert így az is fo-
galmat tud alkotni a beteg elhízott, normális vagy sovány állapotáról, aki sohasem látta. Ha
az orvos úgy kívánja, időről időre meg kell mérni a nyak, a mellkas, a has vagy a végtagok
kerületét - mindig azonos helyen -, és fel kell jegyezni.

A testhőmérséklet mérése. A testhőmérsékletét minden betegnek megmérjük.

Néhány alapvető szabálya hőmérőzéssel kapcsolatban:
- Izzadt beteg hónalját a hőmérőzés előtt töröljük szárazra (papírvattával) .
- Hőmérőzés közben a beteg feküdjön vagy üljön.
- Sokkban levő betegnek a végbélhőmérsékletét kell mérni.
- Hidegrázásban nem, csak utána helyes hőmérőzni.

Vérnyomásmérés. Alapvetően fontos, egyszerű eszközös vizsgálat. Normálisan vérnyo-

más-szabályozásunk úgy működik, hogy állva magasabb a vérnyomásunk, mint ülve; fekve

- 23-
alacsonyabb, mint ülve. A vizsgálattói szorongó beteg vérnyomása jóval magasabb lehet a
vizsgálat elején, mint a végén.

A vizsgálati eredmények rögzítése. A fizikális vizsgálat eredményét az orvos a kórlapon

vagy a kartonon és/vagy számítógépen rögzíti. Az egyszerű eszközös vizsgálat eredményét
az ápolónő rögzíti a beteg lázlapján vagy kartonján.

Eszkőzős rutinvizsgálatok. A kórisme megállapításához a felsorolt vizsgálatok rendszerint

nem elégségesek, hanem további vizsgálóeljárásokra van szükség. Ezek közül néhányat csak-
nem minden betegnél elvégzünk, mert nélkülük nem ismerjük pontosan a beteg állapotát.
Éppen gyakori alkalmazása rniatt a "laboratóriumi rutinvizsgálatok" nevet kapta összefog-
lalóan a vizelet, a vérsejtsüllyedés, a vérkép és az ún. kémiai vizsgálatok, és a mellkas ront-
genátvilágítása. Ezeken kívül az orvos minden olyan vizsgálatot elrendelhet, amelyet a diag-
nózishoz elengedhetetlennek tart. A vizsgálatoknak az egyszerűtől a bonyolultig logikus
sorrendjük van.

A vizelet vizsgálata. Ennek során nemcsak a vesék, és vizeletelvezető rendszer betegsé-

ge derülhet ki, hanem véroldódás, epeútelzáródás, cukorbetegség.

A vérsejtsüllyedés vizsgálata. A vérsejtsüllyedést Westergreen szerint nézzük. Igen érzé-

keny jelzője a szervezetben folyó-lappangó sokféle kóros folyamatnak: gyulladásnak, daga-
natos betegségnek, plazmafehérje-képzés zavarainak. Arra is alkalmas, hogy a nagyobb
süllyedéssel járó betegségekben gyógykezelésünk eredményességét lemérjük.

A vérkép vizsgálata. E vizsgálaton a mennyiségi (kvantitatív) vérképvizsgálatot (a vörös-

vérsejt- és a fehérvérsejtszám meghatározását) és a minőségi (kvalitatív) vérképvizsgálatot
(a fehérvérsejtek százalékos megoszlásának meghatározását) értjük. A vörösvérsejtszám he-
lyett vagy mellett a hemoglobinértéket és a teljes vér centrifugálásával nyerhető hematokrit-
értéket - az alakos elemek/plazma arányt határozzák meg az alakos elemek százalékában
(norm. érték: 44%)- is mérjük.

Röntgenvizsgálatok. Számos betegség felismeréséhez és igazolásához nélkülözhetetlen a

röntgenvizsgálat. E vizsgálatokat el kell végeztetnünk a beteg érdekében, bár tudjuk, hogy
az emberek sugárterhelését minden módon csökkentenünk kellene.

EKG. A szívizom a szív elektromos aktivitását jelzi, amelyet a bőrre helyezett elektró-
dákkal regisztrálnak.

Endoscopos vizsgálatok. Az endoscop többcsatornás műszer. Segítségévellehetőség van

finomabb nyálkahártya-elváltozások diagnosztizálására, szövettani rnintavételre és terápiás
beavatkozásokra. Hátránya, hogy invazív beavatkozás, költséges, és megterhelést jelent a be-
teg számára. Sokszor a röntgen és az endoscopos vizsgálat kiegészíti egymást.

- 24-