Melvin M.

TUMIN
 

A RÉTEGZŐDÉS NÉHÁNY ELVE

 

Kritikai elemzés
Az enberi társadalomban az egyenlőtlenség mindenütt igen régi korokra nyúlik vissza és
mindenütt jelenvalónak tűnik. Minden ismert, múlt- és jelenbeli társadalom egyenlőtlenül
osztja el a szűkösen rendelkezésre álló keresett javakat, illetve szolgáltatásokat. És azokhoz a
pozíciókhoz, amelyek az ilyen javak és szolgáltatások átlagosnál nagyobb mennyiségének
megszerzését teszik lehetővé, erkölcsileg erősen színezett értékelések kapcsolódnak a
társadalmi fontosságukat illetően.
Az ilyen egyenlőtlenség mindenütt jelenvalósága és ősrégi mivolta ahhoz a feltevéshez
vezetett, hogy az ilyan társadalmi berendezkedésben van valami, ami elkerülhetetlen és
pozitíve funkcionális. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen feltevés igazsága vagy hamissága
stratégiai kérdés a társadalmi szervezet bármilyen általános elmélete szempontjából. Éppen
ezért igen különösnek tűnik, hogy a feltevés alapvető premisszáit és implikációit az amerikai
szociológusok csak igen felületesen vizsgálták.
A legrendszeresebb tárgyalás Kingley Davis és Wilbert Moore jól ismert “A  rétegeződés
néhány elve” című cikkében található. Ennek megjelenése óta már több mint tizenkét év telt
el, és jóllehet ez egyike azon nagyon csekély számú tanulmányoknak, melyek a
rétegeződéssel az általánosítás magas szintjén foglalkoznak, mégsincs ehhez az érveléshez
kapcsolódó szisztematikus elemzés. Jelen írás alapvető feladata éppen egy ilyen analízis
megkezdése.
Davis és Moore lényegi érveit néhány egymásból következő állításban lehet összefoglalni:
1.     Minden társadalomban bizonyos pozíciók funkcionálisan jóval fontosabbak, mint mások
és ellátásuk speciális készségeket igényel.
2.     Minden társadalomban csak korlátozott számú egyén rendelkezik olyan tehetséggel,
amely ezeknek a pozícióknak megfelelő készséggé fejleszthető.
3.     A tehetség készséggé való átalakítása egy olyan képzési periódust feltételez, amely alatt
azok, akik alávetik magukat a képzésnek, bizonyos áldozatokat hoznak.
4.     Ahhoz, hogy tehetséges személyeket arra tudjunk késztetni, hogy ilyen áldozatokat
vállaljanak és megszerezzék a képzettséget, jövőbeli pozíciójukat ösztönző értékkel kell
rendelkeznie abban a formában, hogy differenciált, azaz privilegizált és aránytalanul nagy
rézesedést biztosítsanak azokból a szűkösen rendelkezésre álló és általánosan óhajtott
javakból, amelyeket a társadalom jutalomkét nyújt.
5.     E szűkösen rendelkezéssre álló és óhajtott javak olyan jogokból és ezekhez kapcsolódó
járandóságokból tevődnek össze, amelyek a pozíciókhoz kapcsolódnak, illetve azok
tartozékai, és amelyeket feloszthatunk olyan dolgokra, amelyek: a) a létfenntartáshoz és
komforthoz, b) a humorhoz és szórakozáshoz, c) az önbecsüsléshez és ego-kiteljesítéhez
járulnak hozzá.
6.     A társadalom jutalmaihoz való differenciált hozzájutás — következményképpen — a
különböző rétegek által megzerezhető presztízs és megbecsülés differenciálódását vonja
maga után. Állíthatjuk, hogy a jogok és járandósságok mellett ez hozza létre az
intézményesített társadalmi egyenlőtlenséget, azaz a rétegződést.
7.     Ezért az a rétegek közötti társadalmi egyenlőtlenég, amely a szűkösen rendelkkezésre
álló és általánosan óhajtott javak, illetve a kapott presztízs és megbecsülés eltérő
mennyiségéhez, illetve szintjéhez kapcsolódik, minden társadalomban pozitíve
funkcionális és elkerülhetetlen.
 
Vegyük sorra ezeket az állításokat és vizsgáljuk meg őket egyenként.
 
1.     Minden társadalomban bizonyos pozíciók funkcionálisan jóval fontosabbak, mint mások,
és ellátásuk speciális készségeket igényel.
 
A kulcsfogalom itt a “fukcionálisan fontos”. A társadalmi szervezet funkcionalista
elmélete egyáltalán nem világos és explicit e fogalommal kapcsoslatban. A minimális
közös alap olyasvalami, amit a társadalmi struktúra “túlélési érték”-ének nevezhetünk. Ez
a fogalom azonnal számos fogas kérdést vet fel. Így például: a) mi a minimális, illetve
maximális túlélés és milyen lehetséges empirikus tartalom adható e fogalmaknak; b) vajon
egy ilyen állítás nem haszontalan tautológia-e, hiszen egy adott pillanatban status quo
semmivel sem töb vagy kevesebb, mint mindaz, ami a status squo-ban benne van. Ennek
alapján, miden cselekedetet és struktúrát pozitíve funkcionálisnak kell megítélni, hiszen
ezek alkotják a status quo lényegi részeit; c) hogyan lehet a funkcionalitásra vonatkozó
számításokat végezni, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy adott fejlődési szinten
kiszámítsuk a rövid és hosszú távú követkemények keveredő, pozitív és negatív hatásait,
és hogy valamilyen összegező ítélethez jussunk, amivel egy-egy strukturális cselekményt
nagyobb vagy kisebb funkcionalitásúként értékelhetünk. Legjobb esetbenn is elsődlegesen
intuitív ítéletekre hajlunk. Ezek az ítéletek elég gyakran érték-terhes kritériumok
haználatát igénylik. Így annak megítélése, hogy a mérnökök funkcionálisan fontosabbak-e
a gyár számára, minnt a szakképzetlen munkások, egy olyan fogalmat foglal magába,
mely a szakképzetlen munkások nélkülözhetőségét vagy helyettesíthetőségét a
mérnökökéhez viszonyítja. De itt olyan választási folyamatról van szó, melynek idő-
dimenziója nem végtelen. Egy ponton szembe kell nézni azzal a problémával, hogy a
szaképzettség minden fokán minden gyári munkásnál megfelelő motivációra van szükség.
Hosszú távon valamennyi szakképzetlen munkás munkaereje ugyanolyan fontos és
nélkülözhetetlen a gyár számára, mint a mérnökök valamennyi munkaereje. A
munkaerőhelyzet elég gyakran olyan, hogy a vállalkozó keményen beleütközik ebbe a
ténybe, s inkább rövid, mint hosszú távon.
Ezen túlmenően amikor ítéletet alkotunk arról, hogy mennyire nélkülözhetetlen vagy
helyettesíthető a népesség egy csoportjának szakképzettsége, ez feltételezi, hogy már
megelőzőleg megítéltük e csoport piaci erejét, pozícióját. Ám ez a pozíció maga már
inkább az értékelés adott rendszerének kulturálisan kialakított következménye, mintsem a
társadalmi szervezet természetéből fakadó vonás. Legalábbis ennek az ellenkezőjét csak
feltételezték, de soha nem bizonyították.
A társadalmi rétegződés általános elméletének fel kell ismernie, hogy az ösztönzők és
jutalmak uralkodó rendszere a motiváció lehetséges rendszereinek teljes sorozatában csak
egy a sok variáns közül, amelyek — legalábbis elméletben — az emberi társadalomban
működésre képesek. Természetesen elképzelhető, hogy olyan normarendszert
intézményesítenek, amelyben valamilyen szolgáltatás megvonásával való fenyegetés
abszolút erkölcsi kiátkozásnak számít. Egy ilyen esetben az egész relatív funkcionalitás
fogalmát, ahogyan azt Davis és Moore értelmezik, radikális revízió alá kell venni.
 
2.     Minden társadalomban csak korlátozott számú egyén rendelkezik olyan tehetséggel,
amely ezeknek (a funkcionálisan fontosabb) pozícióknak megfelelő készséggé
fejleszthető.
 
Ennek az állításnak az igazsága legalábbis részben a fenti 1. állítás igazságától függ. Ezért
a fent jelzett összes fenntartások itt is érvényesek. De pillanatnyilag tételezzük fel az első
állítás érvényességét és koncentráljunk a megfelelő tehetség ritkaságának kérdésére.
Ha ez mindössze annyit jelent, hogy minden társadalomban létezik a tehetségek egy
skálája, és hogy minden társadalomnak vannak tagjai, akik természetüknél fogva
tehetségesebbek, mint mások, akkor semmiféle értelmes ellenvetést nem tehetünk, de ez
esetben fel kell vetni azt a kérdést, hogy mennyire vannak megbízható ismereteink
bármely társadalomban arról, hogy hogyan oszlik el a tehetség a népességen belül.
Valójában minden társadalomban bizonyíthatóan pontatlanok a népességben jelenlevő
tehetség mennyiségét illető ismeretek. És minél merevebben rétegeződött egy társadalom,
annál kevesebb esélye van arra, hogy tagjainak tehetségével kapcsolatban új tényeket
fedezzen fel. Ha egy rétegezett rendszer olajozottan működik és szilárd, rendszerint arra
törekszik, hogy beépített akadályokkal gátolja a rendelkezésre álló tehetségek felderítését.
Ahol például a szülők vagyoni helyzetétől függ az iskolázás, és ahol a vagyon
differenciáltan oszlik meg, ott a lakosság széles rétegeit valószínűleg megfosztják attól az
esélytől is, hogy akár csak fel is fedezzék, miben áll tehetségük.
Függetlenül attól, hogy az egyes generációkon belül a jutalmak és esélyek differenciálása
funkcionális-e vagy sem, nyilvánvaló, hogy ha ezeket a különbségeket a következő
generációra társadalmilag átörökíthetik, akkor a következő generációban a rétegeződés
rendszere specifikusan diszfunkcionális lesz a tehetségek felfedezésének szempontjából.
Ehhez járul,  hogy ha egy nemzedéken belül egyenlőtlen a jutalmak elosztása, akkor a
következő generációban tendenciaszerűen a motivációk egyenlőtlen elosztását fogja
eredményezni. Minthogy a sikerre törekvés motivációja az oktatás teljes folyamatában
kétségtelenül fontos tényező, ezért a motiváció egyenlőtlen elosztása tendenciózusan
korlátokat állít az oktatási rendszer lehetséges kiterjesztése elé.
Végezetül ebben az összefüggésben állítható, hogy az elit tagjai körében jól kivehető
tendencia él, hogy korlátozzák a privilegizált pozíciójukhoz vezető lehetőségeket, mihelyt
elegendő hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy ilyen korlátozásokat bevezessenek. Ez
különösképpen igaz egy olyan kultúrában, ahol az “elit” saját munkája számára úgy
biztosít nagy keresletet és relatíve magas jutalmakat, hogy korlátozza azok számát, akik az
adott munkkát képesek elvégezni. Az orvosok toborzása és képzése a modern Egyesült
Államokban legalábbiis részben illusztrálja ezt a mechanizmust. (...)
A differenciált jutalmazást tehát csak akkor lehet funkcionálisként igazolni, ha minden
potenciálisan tehetséges személynek valóban egyenlő lehetőségei vannak a kiválasztásra
és képzésre. Úgy tűnik azonban, hogy a rétegezett rendszerek lényegüknél fogva
szembenállnak a teljes esélyegyenlőség biztosításával.
 
3.     A tehetség készséggé való átalakulása egy olyan képzési periódust tételez fel, amely alatt
azok, akik alávetik magukat a képzésnekk, bizonyos áldozatot hoznak.
 
Davis és Moore itt egy olyan fogalmat vezetnek be, az “áldozat” fogalmát, amely
analízisük terminológiájának bármely más részénél inkább tekinthető a társadalom
szerencsésebb tagjai — privilegizált helyzetük igazolására szolgáló — racionalizálása
kközvetlen visszatükrözésének. Ez szókincsük kritikailag legkevésbé átgondolt fogalma,
amelyet egyébként a legkevésbé támasztanak alá valóságos tények. Melyek például jelen
társadalmunkban azok az áldozatok, amelyeknek a tehetséges személyek a képzési
periódus során alávetik magukat? A legkomolyabb veszteségeket valószínűleg a kereseti
lehetőség kiesése és a képzés költségei jelentik. Az utóbbiakat rendszerint a képzésben
részt vevő tehetséges fiatalok szülei viselik, nem pedig maguk a képzés alatt álló
személyek. De ezeket a költségeket többnyire abból a jövedelemből fizetik, amelyet a
szülők általában a társadalmi rétegződés hierarchiáján belül elfoglalt saját privilegizált
pozíciójuk révén tudtak megkeresni. Ha ezt az összeget tekintjük a fiatalok által hozott
áldozatok ellenértékének, akkor ez azt jelenti, hogy csalárdul olyan számla vagy adósság
kifizetését kérjük számon, amelyet a társadalom már megfizetett a szülőknek.
Ami a képzés alatt álló személyek kereseti lehetőségeinek feláldozását illeti, ezt a
veszteséget ahhoz lehet mérni, amit akkor kerestek volna, ha a “fontos” szakmákra történő
magasszintű képzettség megszerzése helyett a munkaerőpiacra mentek volna. Többféle
módon mérhetjük ezt fel. Az egyik mód az, ha olyan kortársak átlagos kereseteit vesszük
figyelembe, akik az átlagos képzési idővel azonos hosszúságú időszakon át valóban a
munkaerőpiacon voltak. Ez a teljes jövedelem — így számolva — nagyjából annak az
összegnek felel meg, amennyivel az “elit” munkábaállásának első 10 évében többet keres,
mint képzésben nem részesült kortársai. A 10 év valószínűleg az a maximális időtartam,
amelyre a fenti különbség kiegyenlítéséhez szükség van. Átlagban aztán húsz munkaév
marad fenn, amely alatt a szakképzett személy továbbra is jóval többet keres, mint
szakképzetlen kortársa. És amit gyakran elfelejtünk: ezen felül van még egy tíz vagy
tizenöt éves periódus, amikor a szakképzett egyén továbbra is dolgozik és keres, míg
ugyanakkor szakképzetlen kortársa vagy teljesen, vagy részben kívülreked a
munkaerőpiacon, mert ereje és képességei megkoptak.
Azt mondhatná erre valaki, hogy a differenciált fizetés az első tíz évben talán igazolható
azzal, hogy a képzett személynek vissza kell nyernie azt, amit a képzési időszak alatt
elvesztett. De azt már nehéz elképzelni, hogy mi igazolhatja az ilyen differenciált jutalom
folytonosságát ennek a periódusnak a letelte után.
Egy másik, valószínűleg megbízhatóbb módszer is kínálkozik annak felmérésére, hogy
mennyit vesztenek a képzési időszak alatt: összehasonlíthatjuk a képzés alatt álló személy
egy főre jutó jövedelmét a szakképzetlen munkaerőpiacon szereplő kortársának egy főre
jutó jövedelmével az úgynevezett áldozatot jelentő időszak során. Ha figyelembe vesszük
a szakképzetlen személyek korai házasságkötését és azt, hogy viszonylag korán kell
családot eltartaniuk, akkor igencsak kétséges, hogy a bérmunkás egy főre jutó jövedelme
lényegesen nagyobb, mint a képzés alatt álló személyé.
Ami ezen felül teljesen elkerüli figyelmünket, azok a pszichikai és lelki-szellemi jutalmak,
amelyekhez a képzés alatt álló “elit” jut, ellentétben a munkaerőpiacra kerülő
kortársakkal. Először is az egyetemi hallgatók és a szakiskolai diákok sokkal nagyobb
presztízst élveznek, mint a műhelyekben, üzletekben és irodákban dolgozók. Másodszor a
képzésben résztvevőké az önfejlesztésre való lehetőség nagyra értékelt privilégiuma.
Harmadszor, számot kell vetni azzal a pszichikai előnnyel, amelyet az jelent, hogy
későbbre tolhatják az olyan felnőtt felelősségek átvételét, mint például a kenyérkereset,
vagy a családfenntartás. És negyedszer, a továbbtanulók olyan szórakozási lehetőségekhez
és szabadsághoz jutnak, amihez hasonlót a már munkában állók aligha tapasztalhatnak.
Ha ezeket sohasem veszik számításba a képzési időszak “jutalmaiként”, az nem azért van,
mert nincsenek konkrétan jelen, hanem azért, mert a jutalom amerikai értelmezésében a
hangnsúly szinte kizárólagosan a pozícióval járó anyagi előnyökre helyeződik. Az
 élvezetekre, szórakozásra, személyiség-fejlesztésre, presztízsre és becsülésre csak akkor
helyeznek súlyt, ha a szakképzettséget igénylő pozíciókkal járó előnyöket kell igazolni.
Ha ezeket az egyéb jutalmakat már a képzési időszakban figyelembe vennék, akkor sokkal
nehezebb lenne bebizonyítani, hogy a képzési periódus jelenlegi formájában ténylegesen
áldozatvállalást jelent.
A képzési periódus minőségéről eddig mondottak jelenlegi motiváció- és
jutalomrendszerünkre érvényesek. Ennél fontosabb elméleti kérdés az hogy a képzési
periódus minden rendszerben áldozatokkal jár-e. Úgy tűnik, hogy nincs megfelelő
elméleti alapunk e feltevés fenntartására. Ugyanis, noha a szakképzettséget igénylő
pozíciókhoz szükséges képzési periódus minden rendszerben bizonyos költségeket
igényel, ezeket a költségeket a társadalom egésze könnyűszerrel magára vállalhatja. Ilyen
körülmények között nem lenne szükség arra, hogy bárkinél is differenciált jutalmakkal
kompenzáljanak. Azaz röviden, a társadalmi pozíciók ilyen alapon történő rétegeződésére
nem lenne szükség, vagy mentség.
 
4.     Ahhoz, hogy tehetséges személyeket arra tudjunk késztetni, hogy ilyen áldozatokat
vállaljanak és megszerezzék a képzettséget, jövőbeli pozíciójuknak ösztönző értékekkel
kell rendelkeznie, abban a formában, hogy differenciált, azaz privilegizált és aránytalanul
nagy részesedést biztosítanak a szűkösen rendelkezésre álló és általánosan óhajtott
javakból, amelyeket a társadalom jutalomként nyújt.
 
A vita célkitűzéseinek érdekében tételezzük fel, hogy a képzési periódus áldozatokkal jár
és hogy minden elképzelhető emberi társadalomban a tehetség ritka. Akkor még mindig
fennáll az az alapvető probléma, hogy a szűkösen rendelkezésre álló és általánosan
óhajtott javak és szolgáltatások differenciált elosztása valóban az egyedüli vagy
leghatásosabb módja-e annak, hogy megfelelő tehetségeket toborozzanak ezekre a
pozíciókra.
Számos olyan alternatív motivációs rendszer létezik, amelynek hatékonyságát és megfeleő
voltát legalábbis figyelembe kellene venni ebben a kontextusban is. Mit mondhatunk
például arról a motivációról, amelyet De Man a “munka örömének”, Veblen “a jó
szakember ösztönének” nevezett, és amit az utóbbi időben mi a “munkából származó
belső elégedettség”-gel azonosítunk? Vagy milyen mértékben lehetne a “társadalmi
kötelesség” motivációját oly módon intézményesíteni, hogy az egyéni és a társadalmi
érdek szorosan egybeessen? Vagy mennyi bizalmat előlegezhetünk a “társadalmi
szolgálat” intézményesítési lehetőségeinek, mint olyan elterjedt motivációnak, amelynek
alapján valaki megtalálja és lelkiismeretesen ellátja a neki megfelelő pozíciót?
(...) Ha tagadjuk, hogy az ilyen motivációk intézményesíthetőek, akkor túlbecsüljük
jelenlegi tudásunkat. Ez részben azon is alapul, hogy feltételezzük: ami emberi ügyet ez
idáig nem intézményesítettek, az nem is alkalmas az intézményesítésre. Kétségtelen, hogy
a történelmi tapasztalatok szolgáltatta bizonyítékokat tudomásul kell vennünk. De
jogosulatlan e bizonyítékokat arra felhasználni, hogy a mindeddig kipróbálatlan
alternatívák lehetőségét abszolút mértékben tagadjuk. A társadalmi újítás ugyanolyan
fontos vonása az emberi társadalmaknak, mint a társadalmi stabilitás.
Ezen megfigyelések alapján úgy tűnik, hogy Davis és Moore állításai megalapozatlanok,
amikor azt erősítgetik, hogy az olyan “funkcionálisan fontos pozíciók”, amelyek szűkösen
rendelkezésre álló szakértelmet igényelnek, “nagy presztízst, magas fizetést, bőséges
szabadidőt és hasonló dolgokat kell, hogy kapjanak”, ha azt akarjuk, hogy e pozíciók
vonzzák a megfelelő tehetségeket.
 
5.     E szűkösen rendelkezésre álló és óhajtott javak olyan jogokból és ezekhez kapcsolódó
járandóságokból tevődnek össze, amelyek a pozíciókhoz kapcsolódnak, illetve azok
tartozékai, és amelyeket feloszthatunk olyan dolgokra, amelyek : A) a létfenntartáshoz és
komforthoz, B) a humorhoz és szórakozáshoz, C) az önbecsüléshez és ego-kiteljesítéshez
járulnak hozzá.
 
 
6.     A társadalom jutalmaihoz való differenciált hozzájutás — követkeményképpen — a
különböző rétegek által megszerezhető presztízs és megbecsülés differenciálódását vonja
maga után. Állíthatjuk, hogy a jogok és járandóságok mellett ez hozza létre az
intézményesített társadalmi egyenlőtlenséget, azaz a rétegződést.
 
A Davis és Moore által ajánlott osztályozással nem kell vitába szállnunk. Az a kérdés
azonban felvetődik, hogy vajon egy általános rétegeződési rendszerbe beépült bármilyen
jutalmazási rendszernek egyenlő mennyiségeket kell-e juttatnia a jutalom mindhárom
típusából ahhoz, hogy hatékonyan tudjon funkcionálni, vagy a jutalom egyik típusát
kizárólagossá lehet tenni a többi rovására. Ez azt a további kérdést vonja maga után, hogy
melyik típusú jutalom bizonyulhat a leghatékonyabbnak a differenciált ösztönző
szerepében? Az emberi motivációval kapcsolatos ismert tényekben semmi olyan nincs,
ami arra mutatna, hogy a jutalom egyik típusa lényeges fölényben van a többivel szemben,
vagy hogy a jutalom mindhárom típusát azonos szinten kell a pozíciókba beépíteni,
amennyiben azt akarjuk, hogy a pozíció ösztönző erővel rendelkezzen.
Természetesen köztudott, hogy a társadalmak számottevően különböznek aszerint, hogy
melyik jutalmazás-típust részesítik előnybeen, amikor a felelőség és a jutalom között
megfelelő egyensúlyt akarnak fenntartani. Számos olyan társadalom létezik például, ahhol
a differenciált gazdasági előny fitogtatását igen ízléstelennek tekintik. Röviden: jelenlegi
tudásunk alapján meglehetős plaszticitásra számíthatunk a tekintetben, hogy hogyan lehet
a jutalmak különböző típusait egy funkcionáló társadalomba szerkezetilg beépíteni. Azaz,
még nem bizonyítható, hogy elkerülhetetlen az, hogy a hatalomból és a tulajdonból
differenciáltan jutalmazott pozícióknak differenciált presztízst és megbcsülést is kell
kapniok.
Elkerülhetetlennek tűnik viszont, hogy minden társadalomban differenciált presztízst
adjanak azoknak, akik a normatív rendhez alkalmazkodnak, szemben azokkal, akik ettől a
rendtől erkölcstelennek és károsnak ítélt módon deviálnak. Feltételezve, hogy
egy  társadalom kontinuitása normatív rendszerének kontinuitásától és stabilitásából függ,
a konformisták és deviánsok közti ilyyen fajta megkülönböztetés elkerülhetetlennek
látszik.
Szintén elkerülhetetlennek tűnik, hogy minden társadalomban az idősebb, bölcsebb és
tapasztaltabb egyének, akikre a fiatalok kultúrába való bevezetése és szocializációja hárul,
több haltalommal rendelkeznek, mint a fiatalok, feltéve, hogy a hatékony szocializáció
ellátása ilyen differenciált hatalmat követel meg.
De a konformisták és deviánsok közöttt fennálló ilyen presztízsbeli differenciáltság
semmiképpen sem azonos azzal az egyének rétegei között feennálló megkülönböztetéssel,
amely a normatív renden belül fejti ki hatását, csupán a felnőttek körében. Az utóbbi
megkülönböztetés, amely a társadalmi rétegek közötti differenciált prestízs és jutalmak
formájában jut kifejezésere az, amit Davis és Moore, valamint a legtöbb szociológus a
rétegeződési rendszer struktúrájának tekint. Az előbbi megkülönböztetéseknek nincs
 feltétlenül közük sem egy ilyen rendszer működéséhez, sem pedig a funkcionálisan fontos
személyek motivációjának és toborzásának hatékonyságához.
A fiatalok és idősebbek közötti hatalom differenciálódása sem hoz létre szükségszerűen
differenciáltan értékelt rétegeket. Végül is egyetlen társadalom sem értékeli erkölcsileg
kevésbé értékesnek fiataljait, mint az idősebbeket, függetlenül attól, hogy mennyi
differenciált hatalmat élvezhetnek időlegesen az idősebb személyek.
 
7.     Ezért az a rétegek közötti társadalmi egyenlőtlenség, amely a szűkösen rendelkezésre
álló és általánosan óhajtott javak, illetve a kapott presztízs és megbecsülés eltérő
mennyiségéhez, illetve szintjéhez kapcsolódik, minden társadalomban pozitííve
funkcionális és elkrülhetetlen.
 
Ha indokoltnak fogadjuk el az ellenvetéseket, amelyek ez idáig felmerültek, akkor
megállapíthatjuk, hogy az egyedüli tételek, amelyeket minden egyes társadalomnak
egyenlőtlenül kell elosztania, nem mások, mint az a hatalom és tulajdon, amelyek a
különböző feladatok végrehajtásához szükségesek. Ha az ilyen differenciált hatalmat és
tulajdont mindenki úgy tekinti, mint amelyek a differenciált felelősségekkel arányosak, és
ha ezeket kulturálisan mint forrásokat, és nem mint jutalmat definiálják, akkor a
presztízsben és megbecsülésben semmiféle differenciálásnak nem kell bekövetkezni. (...)
Hogyan áll akkor a dolog a társadalmi rétegeződés “pozitív  funkcionalitásával”? Vannak-
e az intézményesített társadalmi egyenlőtlenségeknek olyan más, negatív funkciói,
amelyeket ha csak feltételesen is, felismerhetünk? A rétegeződés néhány ilyen
diszfunkciójára már előbbiekben utaltunk. Most, másokkal együtt, provizorikus
állításokként rögzítjük ezeket:
1.     A rétegezett társadalmi rendszerek úgy funkcionálnak, hogy a társadalom rendelkezésére
álló tehetségek felfedezési lehetőségét korlátozzák. Ez annak következménye, hogy az
egyének nem egyenlő eséllyel jutnak el a megfelelő motivációhoz, a toborzás
csatornáihoz, valamint a képzési központokhoz.
2.     Azzal, hogy a rendelkezésre álló tehetségek körét előre korlátozzák, a rétegezett
társadalmi rendszerek korlátokat állítanak a társadalom produktív erőforrásainak
kiterjesztési lehetősége elé, legalábbis ahhoz viszonyítva, hogy milyen lehetne a helyzet
az esélyek nagyobb egyenlősége esetén.
3.     A rétegezett társadalmi rendzserek úgy funkcionálnak, hogy olyan politikai hatalmat
biztosítanak az elitnek, amely lehetővé teszi egy olyan ideológia elfogadtatását, uralomra
juttatását, mely a status quo-t, bármilyen legyen is az, mint  “logikust”, “természetest” és
“erkölcsileg helyes”-et racionalizálja. Ily módon a rétegeztt társadalmi rendszerek
lényegileg konzervatív hatásúak.
4.     A társadalmi rétegződés rendszerei úgy funkcionálnak, hogy a kedvező ön-képeket
egyenlőtlenül osztják el a lakosság körében. Amilyen mértékben ezek az ön-képmások az
emberben rejlő alkotóerők kifejlesztésének feltételei, olyan mértékben a rétegezett
rendszer funkcionálása az alkotóerő kifejlesztése ellenében hat.
5.     Amilyen mértékben a társadalmi jutalmak egyenlőtlenségei nem tehetők teljsen
elfogadhatóvá a kevésbé privilegizáltak számára, olyan mértékben funkcionál úgy a
társadalmi rétegeződés, hogy a társadalom különböző részei között ellenségeskedést,
gyanakvást és bizalmatlanságott hoz létre, és ígyy korlátozza a széles körű társadalmi
integráció lehetőségeit.
 
(További négy diszfunkció a rétegezett rendszer és a társadalmi részvétel, lojalitás, illetve
apátia összefüggésére vonatkozik. A szerk.)
(...) A társadalmi egyenlőtlenség funkcióinak nyilvánvalóan kevert jellege senkit sem lephet
meg. Ha a szociológia valamennyire is összetetten gondolkodik, akkor mindenképpen észre
kell hogy vegye, hogy minden társadalmi elrendezés kevert jellegű, mihelyt tekintetbe
vesszük a rövid és a hosszú távú, illetve a latens és manifeszt következményeket.
 

Összefoglalás
Ebben az írásban arra törekedtünk, hogy megkérdőjelezzük azt a tételt, mely szerint a
rétegeződés, illetve a jutalmakban megnyilvánuló azon intézménytesített társadalmi
egyenlőtlenség, amely a különféle pozíciók kisebb, vagy nagyobb funkcionális fontosságán
alapszik, elkerülhetetlen és pozitíve funkcionális. Megmutattuk, hogy az egyik probéma az,
hogy a “funkcionális fontosság” fogalmának különféle alternatív jelentései lehetségesek. Az
egyik ilyen jelentés a rendelkezésre álló tehetségek hiányának, illetve bőségének kérdéséhez
kapcsolódik. Megkérdőjeleztük azt is, hogy vajon jogosult-e áldozatnak tekinteni a
szakképzettséget igénylő pozíciókhoz szükséges képzési periódust. Megemlítettük azt, hogy a
motivációs sémák igen különböző típusait lehetne funkcióképesként elképzelni. Azt is
felvetettük, hogy a hatalmi- és tulajdonbeli különbségeket nemcsak egy adott feladat
elvégzéséért járó jutalomként, hanem a feladat elvégzéséhez szükséges eszközként is fel lehet
fogni. Amellett is érveltünk, hogy presztízs és megbecsülés különbségei nem követik
szükségszerűen a hatalom és a tulajdon különbségeit, ha az utóbbiakat inkább eszköznek,
mint jutalomnak tekintik. Végül pedig az intézményesített társadalmi egyenlőtlenség néhány
negatív funkciójának, vagy diszfunkciójának felvázolására tettünk kísérletet, rámutatva a
társadalmi rétegződés következményeinek vegyes jellegére, és kétségbe vonva azt az állítást,
hogy
“A  társadalmi egyenlőtlenség ilyen módon egy öntudatlanul megteremtett eszköz, amelynek
segítségével, a társadalmak biztosítani tudják, hogy a legfontosabb pozíciókat a
legmagasabban képzett személyek lelkiismeretesen töltsék be.”[1]
 
Forrás: Melvin M. TUMIN: Some Principles of Stratification. A Critical Analysis. In: Bendix
—Lipset: Class, Status and Power. (Osztály, státus és hatalom) New York, The Free Press.
1967. 53—58. o.