David M.

Carr: Writing on the Tablet

of the Heart: Origins of Scripture
and Literature. Oxford: OUP, 2005.
xiv + 330 o.
Ókori műveket, így a Bibliát olvasva és a kort nem ismerve számos kérdésről anakronisztikus
elképzelésünk lehet: Milyen körülmények között éltek és dolgoztak a rabszolgák, miként kötöttek
házasságot az emberek, hogyan zajlott egy étkezés Jézus korában? Az ókori írásbeliség és
szöveghagyományozás szintén olyan kérdés, amelyet hajlamosak vagyunk mai tapasztalataink
szemüvegén keresztül látni. David Carr könyve nemcsak eloszlat számos tévképzetet, hanem
hasznos szempontokat is kínál annak megértésében, az Ószövetség hogyan keletkezett és
hagyományozódott. Ehhez nem kizárólagos, de meghatározó paradigmaként az oktatás-enkulturáció
modelljét használja.
A könyv két fő részből áll. Az első rész az ókori Közel-Kelet írásbeliségének és
oktatásrendszerének összefüggéseit vizsgálja öt fejezetben, míg a második rész hat fejezete az
írásbeliségnek és oktatásnak a keleti hellén világban játszott szerepét veszi szemügyre.
Az első, bevezető fejezet az írásos és szóbeli kultúrával foglalkozik általánosságban. Carr már itt
tisztázza (8; kiemelés eredeti): „A meghatározó a következő: ha azt vizsgáljuk, az ókori kultúrában
alapvető szövegek, mint a Biblia és más klasszikus irodalmi művek milyen szerepet töltöttek be, a
döntő nem az volt, hogyan örökítették meg őket agyagon, pergamenen vagy papiruszon. Ehelyett
ami igazán számított: miként voltak részei ezek az írott eszközök azon kulturális elgondolásnak,
melynek célja, hogy a meghatározó kulturális-vallási hagyományokat – szóról szóra – az emberek
elméjébe véssék.” Tehát szemben korábbi elméletekkel, a szóbeliség és írásbeliség nem két
különböző kulturális fejlődési szint. „A szóbeliség és az írásos technológia együttes eszköze a közös
célnak, mely a gondozott hagyomány pontos felidézése” (7). Mindebből következik, hogy az
írástudás „nem az írás-olvasás elemi képessége, hanem egy adott szövegkorpusz szóbeli és írásos
elsajátítása volt” (13). Ilyen értelemben az oktatás egyúttal enkulturáció is. Nem csoda, az írástudók
általában az államigazgatásban és papokként tevékenykedtek, és e kettő nem feltétlenül vált ketté.
Az ókori Közel-Keleten a kultúra alapjaként szolgáló szent szövegek az istenek ajándékai voltak, az
ősidőkből származtak, és nagy tekintélyű írnokok hagyományozták őket. Az ókori írnokot és tudóst
nem tekercsek súlya alatt görnyedő emberként kell elképzelnünk, hanem olyan valakiként, aki a
megtanult irodalmi műveket állandóan magával hordta – az agyában.
A 2. fejezet a legősibb írással rendelkező és legjobban dokumentált területet, Mezopotámiát
vizsgálja. Carr megállapítja, hogy az írnokok nem azért tanulmányozták a kéziratokat, hogy
kizárják a másolási hibákat. Emlékezetből írták a szövegeket meglepő, ám nem szigorúan szó
szerinti egyezéssel. Zeneművek előadásához hasonlóan minden írnoki szövegmásolás egyedi. A
különböző változatokat azonban a hazai „közönség” egyezőnek tekintette. A szöveghagyományozás
folyamatában megfigyelhető egységesítés (standardization) szintjétől függően a másolt szöveg
többé-kevésbé eltérhet egy adott normától. Ám ebben az összetett szóbeli-írásos kultúrában, ahol az
írnokok feladata nemcsak a gépies másolás, hanem a szövegek megtanulása és továbbörökítése is
volt, minden kézirat elfogadott volt. Egy-egy kézirat így a normatív és szent hagyomány újabb és
újabb írnoki „előadása” lehetett. A kézirat jellegzetességei származhattak hanyag másolásból, de
ugyanígy abból a körülményből is, hogy az adott írnok a szöveg leírásakor más szövegváltozatot
„vetett papírra”.
A 3. fejezetben Carr a sumer-akkád írástudói hagyomány Mezopotámián kívüli (pl. Mari, Ebla,
Ugarit, Izráel) hatását vizsgálva megállapítja, hogy a sumer-akkád „iskolát” Egyiptomtól Elámig,
Hattusától Mariig számos ország és város átvette és használta, gyakran a saját „iskola” mellett.

1
A 4. fejezet az egyiptomi oktatásnak és írásbeliségnek van szentelve. Egyiptomról Carr
megállapítja, hogy szemben Mezopotámiával, ahol inkább királyi könyv- és levéltárakat találunk, itt
templomokhoz kapcsolódott az írástudói iskola és az iratok őrzése. És bár Mezopotámiából is
maradt fenn bölcsességirodalom, az egyiptomi meghatározóbb volt, lévén szerves része az írnoki
tananyagnak. Mind Mezopotámiára, mind Egyiptomra áll ugyanakkor, hogy a több száz írásjelből
álló írásrendszereknek köszönhetően is csak a társadalom kiváltságosai sajátíthatták el az írás-
olvasást. A fejezetet érdekes rész zárja Egyiptom Izráelre gyakorolt kulturális hatásáról.
Az 5. fejezetben Carr Görögországot tárgyalja. Itt már nemcsak írásos beszámolókat és utalásokat
találunk az oktatásról és írásbeliségről, hanem tárgyi emlékeket, pl. vázákra festett képeket is,
melyek segítenek a teljesebb kép megrajzolásában. Az irodalmi szövegek elsajátításának egyik célja
a görög városállamokban az erényes életmód volt. A Homérosztól is ismert erények, mint a
dicsőségvágy, a ravaszság, a tisztelet, követendők voltak. A másik cél: a műveltség elsajátítása
révén bekerülni az előkelő férfiak társadalmába. Az írni-olvasni tudás volt az eszköz a megfelelő
műveltség megszerzésében, amit pl. estélyeken lehetett bizonyítani irodalmi művek elszavalásával.
De ki is számított a görögök szemében tanult, írni-olvasni tudó embernek? A hieroglifánál és
ékírásnál jóval egyszerűbb görög írásrendszer elvileg szélesebb körű írás-olvasást tett lehetővé. És
bár nők minden bizonnyal nagyobb százalékban tudtak olvasni, mint Mezopotámiában vagy
Egyiptomban, a patriarkális társadalomban nem számítottak művelteknek. A görögök ugyanis az
„írás-olvasás puszta képességét olyan készségként gúnyolták, amit akár egy kolbászárus vagy egy
kutya is elsajátíthat. Sokkal fontosabb volt az arra való képesség, hogy valaki részt tudjon venni az
ősi epikus hagyomány előadásában, amely a pán-hellén kultúrát megteremtette, illetve segített
meghatározni azon belül az elit osztályokat. Az írás-olvasás oktatása fontos szerepet játszott ezen
cél elérésében” (104).
Mezopotámiával és Egyiptommal szemben Görögországban a tekintélyt a hagyományt megtestesítő
költők képviselték, nem pedig az ősi hagyomány. További különbség a görög és mezopotámiai-
egyiptomi kultúra között, hogy a görög szövegeket nem vette körül misztikus köd. Az írástudás nem
annyira foglalkozással kapcsolatos tevékenység, mint inkább az arisztokráciához tartozás jele volt.
Mindhárom kultúrkörre jellemző volt azonban, hogy az írott szöveg segédeszközként szolgált,
amolyan „súgóként” irodalmi művek előadásában, valamint az oktatás során a magolásban.
Izráelre térve (6. fejezet) Carr a következő megállapítással kezdi (111): „Az első adat arról, hogy a
héber Bibliát hogyan használták, oktatással kapcsolatos. A legkorábbi zsinagógák első renden
oktatási intézmények voltak, és a Bibliát elsősorban és leginkább szent oktatási eszközként
használták fiatal zsidók (többnyire fiúk) oktatására, enkulturációjára. A korai zsinagógákban és a
zsinagógától független iskolákban a diákok a bibliai szövegeket kívülről megtanulták és
értelmezték. Tanultak héberül, és bemagolták a Tórát, a Zsoltárokat és szakaszokat a prófétákból.”
A szent szövegeket előkelő írástudók oktatására használták. Az írástudók nem nehezen kezelhető
írástekercsekkel dolgoztak, hanem emlékezetből. A tekercsekhez csak szükség esetén nyúltak.
Az írásbeliség-írástudás kialakulása és elterjedése az állam 10. századi kialakulásához köthető.
Megfelelően képzett, tehát írástudó hivatalnokok nélkül az állam nem működhetett. Az első írásos
művek feltehetően az ebből az időből származó Sion- és királyzsoltárok, Debóra éneke, a csak
utalásokból ismert Jásár könyve, a Példabeszédek egy része, mely korabeli tananyagként
szolgálhatott. A tananyag része lehetett még néhány elbeszélés, mint a teremtés- és özönvíztörténet,
illetve Jákób, Mózes és Dávid személyéről szóló történetek.
A királyság korából fennmaradt különböző feliratok tanúsága szerint azonban az írásbeliség igazán
csak a későbbi századokban kezdett fejlődni, és nem délen, Júdában, hanem a kulturálisan fejlettebb
Izráelben. Júda igazából csak Izráel összeomlása után, Ezékiel uralmával indult kulturális
fejlődésnek. Ennek nyomát találhatjuk a Péld 25,1-ben: mint az ókori Közel-Keleten általában, a
bölcsességirodalmat itt is oktatási célra használhatták. Ám ugyanezen korra tehető az a fajta prófétai
tanítás is, mellyel – a bölcsességirodalom ellenében – Ézsaiásnál találkozunk. A bölcsességirodalmi
szemelvényeket egészítették ki később további prófétai könyvek, zsoltárok, elbeszélések és
törvények. A 7. század az írásbeliség terjedésének tanúja, és ekkor kap a Tóra egy korai formája
központi helyet. A kialakuló profetikus korpuszt a Tóra, korai történeti könyvek, valamint prófétai

2
gyűjtemények adják. Legalábbis elméletben „a Tóra és a próféták szavai különböztetik meg Izráelt
egészében a többi néptől egyedülállóan különleges és bölcs népként (pl. Dt 4,6), és erősítik meg
elhatározásában, hogy ne legyen olyan ’mint a többi nép’ (ld. 1Sm 8,5.19-20).” Emellett és „a
mezopotámiai, egyiptomi és görög oktatási irodalomtól eltérően, mely csak kivételesen lett
szentírás, a Tóra és prófétai írások ezen kialakuló korpuszát vitán felül isteni szónak szánták. Ez a
tananyag a szent irodalom új szintje, igazi ’szent írás’, melyet valószínűleg a templomban őriztek,
ám szóban és írásban egyaránt hagyományoztak, és a Sáfánhoz és utódaihoz hasonló írástudók
használtak” (167).
A babiloni fogság idején az írástudók továbbra sem tekercsekből, hanem emlékezetből dolgoztak. A
fogság után a papok lettek a hagyomány őrzői és átdolgozói, ekkor kerül sor a Tóra papi
„kiadására” (talán perzsa hatósági segítséggel), ami azonban nem tette feleslegessé a nem papi
(hagyományosan Jahvistának nevezett) hagyományt.
A könyv 2. részének első fejezete (7. fejezet) a hellenista világ oktatási rendszerét és írásbeliségét
vizsgálja. A hellenista kor a kultúrák, különösen is a görög és az egyiptomi kultúra ütközésének
kora. A görög szellem az írástudásnak a társadalmi osztályképzésben betöltött szerepében is
érvényre jutott. A korábbi koroktól eltérően a hellenista oktatásban ekkorra bizonyos egységesség
alakult ki, mely három részből állt: az elemi oktatás az írás-olvasás, a középfok a nyelvtan, a
legfelső pedig a retorika tanítását tűzte ki célul. Tananyagként Homérosz, Euripidész, Menander és
más pre-hellenista költők művei szolgáltak. Egy Kr.e. 200 körüli alexandriai lista felsorolja, mely
görög költők, szónokok, filozófusok tekinthetők egkrithentes-nek, „jóváhagyottak”-nak. Az ilyen
listák nagymértékben segítették az így hitelesített „kanonikus” művek terjedését, a nem
kanonikusoknak pedig az eltűnését.
A hellenista kor a műveltség növekedését is magával hozta. Ez nem jelentette a hagyományos
értelemben vett írástudói réteg növekedését, ám azt igen, hogy a társadalmi vagy foglalkozásbeli
igények növekedésével pl. ha egy üzletember szükségét látta szónoki képesség alapszintű
elsajátításának, ehhez némileg olvasni is kellett tudnia. Minél tehetősebb volt ugyanis valaki ebben
a korban, annál kiszolgáltatottabb, ha nem tudott olvasni. A hellenista kultúra és egyúttal az
osztálytagozódás meghatározó intézménye a gümnaszion volt. Noha gümnaszionok gyakorlatilag
minden görög városban voltak, csak igen kevesek lehettek tagok.
A 8. fejezet témája a hellenista zsidóság. A hellenizmus kihívása kétféle módon hatott a zsidóságra,
állapítja meg Carr. Egyfelől az oktatás intézményesül és szélesebb rétegek számára válik elérhetővé
és elérendővé. Emellett a 2 Makkabeus utalásai szerint az egyiptomi könyvtárak mintájára
Makkabeus Júdás Jeruzsálemben templomi könyvtárat alapít; a pszeudepigrafikus művek
elterjednek. Másfelől a judaizmusból a felsőbbrendű hellenista kultúra természetes ellenállást
váltott ki, aminek legjelentősebb megnyilvánulása a hellenista „kánonra” adott válaszként a héber
Biblia kanonizálása.
Carr a pszeudepigrafikus műveket és Jézus Sirák könyvét vizsgálva előkelő papi hátteret feltételez.
Ez volt az alapja a családi körben folyó, szövegek tanulmányozására épülő oktatásnak, ahol a pap
töltötte be a tanító szerepét. A jeruzsálemi Templom és a papság tekinthető az írásbeliség és oktatás
letéteményeseinek.
Carr a 9. fejezetben a korai zsidó oktatást és írásbeliséget a qumráni leletek alapján veszi
szemügyre. A qumráni iratok a közösséget különösen is művelt Izráelnek festik le, „olyan Izráelnek,
amelynek szentsége nemcsak a különböző szabályok betartásán nyugszik, hanem azon is, ahogy
tagjai a szent szövegeket és mindenekelőtt a Tórát különösen is jól ismerik. A közösség élén papok
állnak, akik megszabják a határait, és a tanítást irányítják. Ám ez az új ’Izráel’, mely a tizenkét
Tóra-műveltségű laikus vezető elsősége révén a régi Izráelre emlékeztet, művelt nem-papoknak a
közössége is” (220). Hogy ez az eszmény valóban meg is valósult-e (Carr hajlik erre) vagy csak az
eszményített cél volt, nehéz kérdés. Az eszmény elérését a leletek tanúsága szerint a legkülönfélébb
„bibliai” szövegek másolása és tanulása segítette. A Genezis 48, a Dániel-Zsuzsanna hagyomány
egy szakasza, Énók, a Zsoltárok 89 egy változata és a legkülönfélébb bölcsesség-irodalmi művek a
tanúi a műveltség elsajátításának.

3
A leletek arra is utalnak, hogy bár a közösség alapítói a pro-hellenista Hasmoneus politikai és
vallási vezetők irányában ellenséges érzülettel viseltettek, Qumrán maga is mutat hellenista
befolyásra utaló jeleket: a közösség határainak és életmódjának megszabása vagy a tananyag
szerkezete (ABC-ktől betűrendes listákon át irodalmi szövegek elsajátításáig). Qumrán tehát a
kevert, hellenista zsidó kultúra példája. „Alapítói és későbbi, tekintéllyel rendelkező vezetői révén a
közösség minden bizonnyal tisztelte a mózesi Tórát és a látszólag pre-hellenista és ősi héber írások
tágabb korpuszát” (239). Ezt a tiszteletet azonban egy olyan közösség tanúsította, mely egyúttal
jelentős hellenista hatás jeleit viselte magán, ahogy pl. a szövegeket az oktatásban ill. az étkezések
utáni vitákban használta. A Tóra iránti megkülönböztetett vallásos tisztelet az ezsdrási és siráki
előzmények dacára is igen emlékeztet Homérosznak a hellenista „kánonon” belül biztosított
kitüntetett helyére.
A rövid 10. fejezetben Carr figyelmét a zsinagóga, a szombat és a szent iratok felé fordítja.
Mondhatni, ezek a hellenista zsidóságnak a jeruzsálemi Templomtól független oktatási újításai
voltak, melyek révén – ismét csak hellenista mintára – a zsidó vallás és kultúra egyenrangúságát
vagy egyenesen felsőrendűségét igyekeztek a hellénnel szemben megalapozni. A zsinagóga
intézménye a Kr.u. 1. századra fejlődött ki, ahol szombatonként a zsidó eszmény szellemében a
szent iratokat tanulmányozták.
A 11. fejezet az ószövetségi kánon kialakulásáról szól. A zsidó kánonban mint tananyagban az
ellentmondás az, hogy alapja a hellenizmus-ellenesség, ám a zsidó eszmény eléréséhez hellenista
eszközt, a kanonizált tananyagot használja. Carr amellett érvel, hogy a makkabeus lázadás előtti
Palesztinát két oktatási-művelődési írásbeliség viszálya jellemezte: egyfelől a Tórának való
engedelmességet követelő zsidó, másfelől a hellenista identitást támogató műveltségé. A válság IV.
Antiókhusz Epiphánész idején érte el tetőpontját, amikor az uralkodó zsidó vezetők segítségével a
Tóra-engedelmességen alapuló zsidó identitást akarta kiirtani. A makkabeus felkelésből kinövő
Hasmoneus-ház magát hellenista-ellenesként népszerűsítette. Carr szerint a hellenista-ellenesség két
döntő következménnyel járt. Az egyik a héber kánon megszilárdulása volt, míg a másik, hogy az
így megszilárduló írásos gyűjtemény vált a hellenista mintájú zsidó oktatás alapjává. Ezek a
gondolatok nem újak. Carr nézete annyiban számít újdonságnak, hogy szerinte a héber szent
iratokat a Hasmoneus királyság és papság úgy igyekezett meghatározni és használni, hogy az a
hellenistával szemben a zsidó műveltséget és identitást támogassa. Ez az identitás azonban sok
hasonlóságot mutatott a hellenista műveltségre épülő „transznacionális” görög identitással,
ugyanakkor élesen szemben állt vele. Ám a célja szintén transznacionális identitás volt.
A Hasmoneusok által elismert kánon a hellenista kor előtt keletkezett héber írásokból kellett, hogy
álljon. A politikai vezetés ezen kulturális-vallási törekvése természetesen nem aratott osztatlan
sikert, hanem számos vallási csoport ellenállásába ütközött; ezek a szent iratok kánonját másként
határozták meg. A Kr.e.i két évszázad során kialakult zsidó vallási csoportok mind elismerték a
Tóra tekintélyét, az egység azonban ezzel véget is ért. A többség általában a héber ABC betűinek
száma szerinti 22 vagy a görög betűk számának megfelelő 24 könyvet tekintette kanonikusnak. A
samaritánusok (és talán a szadduceusok) beérték a Tórával. Jézus Sirák unokája, aki a héber művet
görögre fordította, Carr szerint tágabb, hellenista zsidó műveket is tartalmazó kánon mellett szállt
síkra. Az olyan radikális csoportok pedig, mint a qumráni esszénusok (esetleg a korai
keresztények), vagy az olyan művek, mint a 2 Ezsdrás szintén tágabb kánont feltételeznek.
Egyetemesen elismert kánonról azonban nem beszélhetünk sem a Hasmoneus-időszakban, sem még
a Kr.u.i 1. század végén.
A 12. fejezet a zsidó iratok hellenista meghatározottságát tárgyalja. A fejezet alcíme („A
Templomtól a zsinagógáig és egyházig”) jelzi, hogy Carr itt a zsidó iratok rabbinikus és keresztény
használatát vizsgálja. Mindkét hagyomány kezdetben kimutathatóan szóbeli volt. A keresztény
kánon kialakításában emellett szerepet játszott az is, hogy – hasonlóan a Hasmoneusoknak a héber
kánon kialakításában játszott szerepéhez – az elfogadott írások meghatározásával a keresztény
„kulturális hatalom” központosult, s ezzel egyidejűleg a nem ortodox csoportok visszaszorultak. A
2. század végén kialakuló keresztény kánon az egyház tananyagaként is szolgált.
Azt is láthatjuk, hogy a keresztény hagyomány jelentős képviselői (pl. Órigenész) nemcsak a görög

4
Bibliában voltak otthon, hanem a görög klasszikusokban is. Noha a pogány szerzők műveinek
oktatásban való használata olykor vitatott volt, e használat révén a keresztény hagyomány közelebb
állt hellenista környezetéhez, mint az attól jobban elhatárolódó rabbinikus zsidóság.
Carr a 13. fejezetben vonja meg végső következtetéseit a különböző (akkád, görög, héber) kánonok
társadalmi hatásáról, valamint hogy a szóbeliség és írásbeliség az ókorban kéz a kézben járt. Ezután
a tanulmánynak a bibliai tudományokkal kapcsolatos jelentőségére tér, mielőtt az ókori és jelenkori
oktatást összehasonlítaná. A könyvet a korábbi kutatás értékeléséről szóló függelék és indexek
zárják.
W.G. Lambert megfigyelése Carr tanulmányában megerősítést nyert, és nemcsak kozmológiákra
áll: „Az ókori kozmológiák szerzői lényegében szerkesztők voltak. Eredetiségük régi témák új
elrendezésében jutott kifejeződésre, valamint ahogy régi gondolatokat újszerűen értelmeztek.
Foglalkozásukhoz nem tartozott az újítás.”1 A fentebb ismertetett, nem gépies másolói feladatból
álló írnoki munkát és hagyományozást az Ószövetség különböző (masszoréta, Septuaginta,
samaritánus) hagyományai megerősítik. Mindennek messzemenő következményei vannak
elsősorban az Ószövetség, korlátozott mértékben pedig az Újszövetség könyveinek keletkezésére
nézve. Ameddig számolnunk kell az írnokoknak az írott és bemagolt szövegekre támaszkodó
másolói munkájával, igen kérdéses egyetlen „ősszövegről”, továbbá a wellhauseni elmélet alapjául
szolgáló dokumentumokról (J, E, D, P) beszélni.2

5
1
Lambert, W.G. “A New Look at the Babylonian Background of Genesis,” JTS 16 (1965) 287-300, 297.

2
Carr két bevezetése (An Introduction to the Old Testament: Sacred Texts and Imperial Contexts of the Hebrew
Bible. Chichester: Wiley-Blackwell, 2010; The Formátion of the Hebrew Bible: A New Reconstruction. Oxford:
OUP, 2011) az ilyen írnoki munkát és a hagyományozói folyamatokat figyelembe véve igyekszik az Ószövetség
hagyományozását koronként felvázolni.