Nagy József

Teológiai bevezetés
SZETLI, Budapest
1970 (?)

Tartalom
I. ALAPVETŐ KÉRDÉSEK..........................................................................................................................................2
1. Lehet-e teológiát tanulni?......................................................................................................................................2
2. A lelki szolgálat alapja és módszere......................................................................................................................2
3. A felkészülés ismeretterületei................................................................................................................................3
4. A teológia és az egyház kapcsolata.......................................................................................................................3
5. A hitélet és a teológia összefüggése......................................................................................................................4
6. A keresztény teológia jelentése.............................................................................................................................5
II. A KERESZTÉNY TEOLÓGIA TÖRTÉNETE........................................................................................................7
1. Ortodox teológia.....................................................................................................................................................7
2. Racionalisták..........................................................................................................................................................7
3. A „modern teológia”..............................................................................................................................................8
4. Liberális teológia....................................................................................................................................................8
5. Konzervatív teológia..............................................................................................................................................9
6. A modern teológia fejlődéstörténete......................................................................................................................9
7. A dialektikai teológia...........................................................................................................................................12
A MODERN TEOLÓGIAI IRÁNYZATOK MÉRLEGE.......................................................................................14
1. A „modern” teológia kezdete...............................................................................................................................14
2. Az új tájékozódás előkészítői..............................................................................................................................16
3. Az új tájékozódás.................................................................................................................................................18
III. A TEOLÓGIAI TUDOMÁNYOK FELOSZTÁSA..............................................................................................21
1. A bibliai tudományok...........................................................................................................................................21
2. A rendszeres teológiai tudományok.....................................................................................................................23
3. A gyakorlati teológiai tudományok.....................................................................................................................24
4. Az egyháztörténeti tudományok..........................................................................................................................25
KÉRDÉSEK.................................................................................................................................................................26
I. ALAPVETŐ KÉRDÉSEK

1. Lehet-e teológiát tanulni?

Ez az anyag a teológiai ismeretekbe kíván bevezetést nyújtani azoknak, akik hivatásszerűen
vállalják a lekipásztorkodás, az igehirdetés szolgálatát, illetve az arra való felkészülést. Itt rögtön
felelnünk kell arra a kérdésre, hogy lehet-e teológiát tanulni? Közösségeinken belül ugyanis
voltak olyan felfogásúak, akik erre a kérdésre nemlegesen válaszoltak, mondván, hogy a
Szentlélek elegendő vezetést és tanítást ad az igehirdetés és a lelkigondozás szolgálatában, és azt
nem lehet megtanulni. Intő példának említették az olyan tanult papok esetét, akik nem
rendelkeztek elegendő karizmával, ezért szolgálatuk üres és erőtlen volt. Pedig ezekben az
esetekben nem az volt a hiba, hogy volt ismeretük és tudásuk, hanem hogy nem voltak
elhívottak, nem kaptak lelki ajándékot. A teológiai ismeretek megszerzése nem a Szentlélek
vezetését akarja pótolni vagy behelyettesíteni, hanem alkalmasabb eszközzé kíván tenni a lelki
szolgálataink elvégzésében. Éppen ezért nemcsak lehet, de kell is teológiát tanulniuk azoknak,
akik e szent tudomány berkeiben akarnak feladatokat vállalni és azokat felelősséggel szeretnék
elvégezni.
Azt a kérdést is tisztázni kell ezzel kapcsolatban, ami sokáig abban a vetületben
foglalkoztatott egyes hívőket: Együtt járhat-e a hit és az ismeret? Úgy vélték, hogy vagy az
egyik, vagy a másik irányítja az embert, de a kettő nem fér meg. Ez az álláspont tudomány- és
ismeretellenes hívőket nevelt, akik hitük területét erősen korlátok közé szorították. Ma már jól
látjuk, hogy a hit és az ismeret nem ellenségek, hanem egymást kiegészítő értékek, amelyekben
növekedve lehet igazán dicsőséget adni az Úrnak (2Pt 3:18).

2. A lelki szolgálat alapja és módszere

Akik e tanulmányokat folytatják, leginkább lelkipásztori (prédikátori, igehirdetői)
szolgálatukban kívánják azt felhasználni. E gyülekezeti szolgálatok alapja elsősorban az Úrtól
való elhívás és az arra való alkalmasság. Meggyőződésünk szerint Isten elválasztó kegyelme az
üdvösségre – minden ember számára rendelkezésre áll. Ezen az egyetemes kegyelmi híváson
belül azonban egyeseket kiválasztott az Úr az Ő szolgálatára, a gyülekezet építésére (Ef 4:12).
Ezeket a kiválasztott egyéneket olyan képességekkel, készségekkel és adottságokkal ruházta fel,
amelyek alkalmassá tehetik őket a különböző szolgálatok elvégzésére. Ezek az adottságok
eredeti állapotban is hasznosak lehetnek; csiszolva, formálva és mérlegelve azonban még jobban
gyümölcsöznek az Úr szőlőjében.
A lelki szolgálat legfőbb módszere: az igehirdetés, azaz Isten kinyilatkoztatásának közlése.
Nemcsak a szószéki szolgálat, hanem a lelkigondozás, a pásztorlás, az egyéni beszélgetés is
igehirdetés. Minden alapos igeismeretet és nagy emberismeretet kíván; ezeket meg kell
szereznünk ahhoz, hogy szolgálatunkat jól végezzük. Az ismeretek nem pótolhatják az
elhivatottságot és az adottságokat, de fordítva is igaz: Istentől nyert adottságaink ismeretek
nélkül erőtlenek.
3. A felkészülés ismeretterületei
Kétségtelen, hogy legfőbb teológiai tanulmányunk mindig a Biblia. Ezt semmi más tudomány
vagy ismeret nem szoríthatja háttérbe. Bibliaismeretünk egyrészt a könyv szövegismeretét,
másrészt a Bibliával foglalkozó részismereteket foglalja magában. Azonban amint e
tanulmányunkban is elénk tárul, sok más olyan terület van, amely összefügg lelki
szolgálatunkkal, s amelynek jellege teológiai. Ezeket a speciális teológiai szolgálatunk területére
utaló anyagokat a későbbiekben részletesen megismerhetjük. Ugyanakkor azonban más
területeken is kellő ismerettel és olvasottsággal kell rendelkeznünk, hogy helyesen tudjunk
tájékozódni mai életünk fontos kérdéseiben. Hogy teológiát tanulunk, az nem jelenti azt, hogy
semmi más nem érdekel minket. A tudományos és kulturális ismeretterület, valamint korunk
gazdasági és politikai problémáinak ismerete és a helyes hozzáállás népünk és az emberiség
problémáihoz, nem megszűkíti, hanem inkább szélesíti teológiai érdeklődésünket.
A teológiai bevezetés tananyagát sokan teológiai enciklopédiának is nevezik, mivel
feladatának tűzi ki az összes teológiai vonatkozású ismeret vázlatát és főtémáit lexikonszerű
gyűjteményben, enciklopédikusan közreadni.

4. A teológia és az egyház kapcsolata

Mielőtt e kérdésre kitérnénk, néhány fogalmat kell tisztáznunk. A teológia szó értelmét
később részletesen is megismerjük. Az egyház fogalmával viszont azért kell itt foglalkoznunk,
mert későbbi tanulmányaink során külön nem tanulmányozzuk, hanem mint magától érthető és a
megfelelő képzeteket hordozó fogalomként jelentkezik.
Közösségeinkben viszont éppen teológiai és történelmi okokból az „egyház” kifejezés sokak
számára idegenszerű. Szívesebben használják a gyülekezet vagy a közösség kifejezést, és a
gyülekezetek összességére a felekezet szót is alkalmasabbnak találják. Ez bizonyára azért van,
mert az egyház fogalmat elválaszthatatlanul összetartozónak vélik a nagy történelmi egyházak
képzetével. Úgy tekintik, hogy mindaz, ami emberi, ami téves, ami árnyékot vet az
evangéliumra, és ami ellen küzdeni kell, az az egyház fogalmával összefüggő.
Az Újszövetség egyházfogalma az „eklézsia”, a Krisztus élő testét, a hozzá tartozó seregét
jelenti és elsősorban nem jogi fogalom, hanem az Isten népe kifejezésére szolgál. Ilyen
értelemben használjuk mi is a következők során.
A teológia és az egyház szervesen egybetartoznak. A teológia nem lehet az egyházon kívül és
az egyház nem lehet a teológia nélkül. Az egyházon kívül álló teológiának nincs tárgya és
anyaga, ezért az ilyen teológia merőben céltalan és értelmetlen. A teológia a legközelebbi
viszonyban az egyház igehirdető tevékenységével van. Ez határozza meg a teológiai tudomány
feladatát. Ezen a területen prófétai kritikával viselkedik és az elébe adott anyagot nem puszta
értelmi alkatában és logikai épségében nézi, hanem Isten akaratának, az Ő igéjéből újból és újból
megszólaló mindig nagyobb igazsága alatt.
Mind a teológiai tudomány, mint az egyház a Kijelentés forrásából él. Sem a Kijelentéstől,
sem egymástól nem szakadhat el. Minél alázatosabban rendelik alá magukat mind a ketten a
Kijelentésnek, annál mélyebbé és termékenyebbé válik az a viszony, amely a két valóság között
fennáll.
A teológiai tudomány és az egyház folytonos kölcsönhatásban él egymással. Az egyház belső
hitbeli erejével, az Isten színe előtt nyert tapasztalatok éltető levegőjével hatja át a benne élő és
hozzátartozó teológiát. Minél elevenebb evangéliumi élet van az egyházban, annál elevenebb és
lendületesebb, gazdagabb és hatékonyabb a benne élő teológia is. Viszont az egyháztól áldásokat
nyert teológia is áldásosan hat az egyház életére. A teológia állandóan őrt áll, hogy Isten Igéje az
egyházban tisztán és elegyítetlenül hirdettessék és emberi hozzáadásoktól mentesen jusson
érvényre az egyház életének legkülönbözőbb tevékenységeiben.
Amilyen szüksége van a teológiának arra, hogy az egyház imádsága és hite kísérje szolgálatát,
épp olyan szüksége van az egyháznak is arra, hogy a teológia szolgálata által mindi újból
megvizsgálja és próba alá vettesse a saját szolgálatát és vigyázzon arra, hogy tanításában tiszta és
egészséges, életében pedig szent és Istennek kedves legyen.

5. A hitélet és a teológia összefüggése

Az evangélium az egész embert igényli. Ezért találkozunk az Újszövetségben olyan
intelmekkel, amelyek arra buzdítanak, hogy egész valónkat, testünket és értelmünket szánjuk oda
Istennek Krisztus szolgálatára (Róm 12:1-2 vö. Ef 5:10-17). Hasonló az a követelés, hogy a
keresztény legyen az Isten temploma (1Kor 3:17). Az apostol áldásként kívánja övéinek, hogy a
békesség Istene szentelje meg őket teljesen, mind szellemüket, mind lelküket, mind testüket
(1Thesz 5:23). A keresztény hit tehát nem kizárólag az ember érzelemvilágához szól, hanem
igénybe veszi értelmi képességeit is. Mivel tehát a keresztény hit az egész embert teljesen Isten
szolgálatába állítja, azért a hit megvilágosítja értelmünket és magában foglalja azt a
követelményt is, hogy a Lélek által megvilágosított és megújított értelem adjon számot
önmagáról és a hit dolgairól. Az értelemnek ez a tevékenysége a teológia területére tartozik. A
teológia segítségével tehát a Lélek által megvilágosított értelem megvilágításában szemléljük és
vizsgáljuk önmagunkat, a kinyilatkoztatás titkait.
Amikor elfogadjuk az isteni kegyelem ajándékát és arról másoknak is tanúbizonyságot
teszünk, akkor azonnal kísért a tévedés és elferdítés lehetősége is. Ez éppúgy lehetséges, mint
ahogyan jóra törekvő akaratunk és lelkiismeretünk tévútra kerülhet még akkor is, ha Istennek
akar szolgálni. Az evangélium tolmácsolása állandóan azt a követelményt rejti magában, hogy
igehirdetésünk keresse meg azokat a fogalmakat és kifejezési formákat, amelyekkel az
evangélium üzenetét a bűnös ember számára érthető módon megszólaltathatjuk. A legláthatóbb
formában ez a bibliafordításban történik. De ugyanez történik az igehirdetés során is. Amikor az
igét „tisztán és igazán” igyekszünk hirdetni, fenyeget az a veszedelem, hogy tévútra kerülünk.
Az evangélium üzenetének tévtanítások által történt meghamisításáról tanúskodik az egyház
története. Ezért jelentkezik már az őskereszténységben (pl. Pál apostolnál is) az evangélium
hirdetésével együtt az igehirdetés és a tanítás tisztaságáért folytatott harc és vele együtt a
„teológia”, az evangélium üzenetének a teológiai fogalmakkal való tudatosítása.
Ezért a teológiának a legfőbb tevékenysége éppen az, hogy mindig újból tudatosítsa az Isten
örömüzenetét a hit által vezérelt, a Szentlélek által megvilágított értelem segítségével és így
őrködjék a „tiszta” és „egészséges” tanítás fölött.
A teológia feladata tehát a tanítás. Az igehirdetés minden formája egyformán tanít. A teológia
segítségével tudatosítjuk, hogy a tanítás az igazság szabálya szerint történjék. A teológiának ily
módon szolgálnia kell a hitéletet. Nem lehet tehát öncél, és nem emelkedhet a gyülekezet
tulajdonképpeni szolgálata, az igehirdetés, az evangélium ajándékának közlése fölé.
6. A keresztény teológia jelentése
A keresztény egyház kezdettől fogva „tanított”. Nem az Istenre és a hit dolgaira vonatkozó
„tanokat” terjesztette, hanem hirdette Isten megváltó cselekedetét Krisztusban. „Tanított” olyan
módon, hogy prédikálta az evangéliumot és hirdette, hogy a „keresztről való beszéd” „Istennek
bölcsessége” azok számára, akik „megmentetnek” és „üdvözülnek” (1Kor 1:18-25). Így hirdette
az egyház Jézus igéjét, az Isten országának a titkát. Miközben az egyház a missziói
igehirdetésben másoknak prédikálta az evangéliumot, önmagának is igyekezett feltárni a
krisztusi titoknak az „értelmét”. E kétféle szolgálattal az egyház elkezdte kialakítani azt, aminek
eredetileg neve sem volt, de amit már megszoktunk „teológiá”-nak nevezni. De tisztában kell
lennünk azzal, hogy amilyen egyedülálló jelenség az egyház, a pogány vallásos kultuszhoz
viszonyítva, éppen olyan páratlan és egyedülálló jelenség a keresztény „teológia” a pogány vagy
a filozófiai „teológiához” mérve. Amikor a keresztény egyház tanítói az első századokban az
egyház tanítására alkalmazták a „teológia” szót, akkor azt eredetileg a megszokott görög
szóhasználat mintájára alakították ki. Így a „teológia” szó első és legáltalánosabb értelme szerint
„az Istenről szóló tanítást” jelenti. Így írja Augustinus (megh. 430-ban): „Teológia: ennek a
görög szónak a jelentése annyi, mint az istenség fogalma vagy a róla szóló tanítás”. Hasonló
értelemben mondja később a híres középkori tanító, Aquinoi Tamás (megh. 1274-ben):
„Teológiának az Istenről szóló tanítást mondjuk”. A teológia ebben a szoros értelemben tehát az
Istenről, pontosabban a Szentháromságról és különösképpen a Krisztus istenségéről szóló tanítás.
Egyes egyházatyák, pl. Naziánzi Gergely (megh. 389-ben, vagy 390-ben), a teológia mellé az
isteni üdvtervről szóló tanítást tették, mely az Isten üdvösségszerző művét tárgyalja. Ez
lényegileg annak felel meg, ami ma krisztológiának szoktunk mondani.
Egyidejűleg azonban kialakult a teológia fogalmának olyan általánosabb értelemben vett
használata is, amely szerint az egész keresztény tanítást, ill. az ember üdvösségére vonatkozó
tanítást jelöli meg, tehát „az a tudomány, amely az ember üdvösségére vonatkozó tanítást
tárgyalja” (Augustinus).
Itt a teológia még nem jelenti az egész egyházi tudományt. Csak a középkori nagy
összefoglaló teológiai munkák nyomán alakult ki lassanként az a szóhasználat, amellyel az egész
egyházi tudományt – beleértve annak minden ágát – „teológiá”-nak mondták, mert hiszen az
egyháznak minden tudománya valamilyen kapcsolatban van az egyház „istenismeret”-ével.
A teológia szó jelentésének itt kettős elágazása van. Egyfelől a teológia röviden
„istenismeret” – tehát szorosabban az Istenre vonatkozó tanítás. Másfelől teológiának mondják
mindazt, ami az Istenhez való viszonyunkra, tehát az üdvösségekre tartozó dolgokkal függ össze.
Ebben az utóbbi értelemben a teológia lakóterületébe esnek mindazok a tanok és tanítások,
amelyek „az isteni dolgokra”, már szóval a vallásra vonatkoznak. Az első esetben a teológia mint
ismeret inkább olyan irányt kap, hogy az Istennek a kinyilatkoztatásban nyert ismeretét jelöli
meg, az utóbbi esetben pedig kitágul abba az irányba, melyet „vallástudomány” szóval szoktunk
megjelölni. A teológia szó értelmének ez a kettős elágazása a keresztény teológia történetében is
jelentkezik.
Az óprotestáns dogmatikusok a teológiát „az Istenről és az isteni dolgokról” szóló tanításnak
mondják. Ezen az alapvető használaton túl azonban szerintük fel kell ismerni, hogy a teológia
szó jelentése négy alapirányban ágazik el.
1. Legáltalánosabb értelemben a teológia szó megjelöl mindennemű „istenismeretet”, legyen
az akár helyes, vagy helytelen. Ebben az egészen általános értelemben a „teológia” kitágulhat a
vallástudomány fogalmává.
 2. Ugyancsak általános jellegű szóhasználat az, amikor a teológiáról mint istenismeretről
olyan értelemben beszélünk, hogy az mindig az igaz és helyes istenismeretet jelöli meg. Ebben
az esetben nem teszünk különbséget a tekintetben, hogy az istenismeret hogyan jön létre, pl.
természetes ismerő képességünk alapján vagy pedig kinyilatkoztatásból. Különbséget tettek
aközött az istenismeret között is, amellyel Isten maga rendelkezik önmagára nézve, és aközött az
istenismeretet között, amelyben mi emberek részesülünk.
3. Új értelmet nyert a „teológia”, ha vele azt a tulajdonképpeni istenismeretet jelöljük meg,
amely a kinyilatkoztatás alapján jön létre, és amelyről a régi dogmatikusok azt mondták, hogy ez
a teológia hivatott arra, hogy az élet vándorútján járó keresztény embert elvezesse az üdvösségre.
4. Végül legsajátságosabb, legszorosabb értelemben „teológia” névvel jelöljük meg a
keresztény dogmatikának azt a részét, amely a szoros értelemben vett istenismerettel foglalkozik,
tehát az Istenről, mégpedig a Szentháromság Istenéről szóló tanítást tárgyalja.
A teológia értelmének leírása szerint a következő fontos megállapításokat kell tennünk:
a) A teológia igazi forrása Isten kinyilatkoztatása: igazi teológiáról tehát csak ott lehet szó,
ahol Isten kinyilatkoztatja magát és ahol ezt a kinyilatkoztatást tudjuk megragadni.
b) Minden igazi teológia hozzá van kötve az egyházhoz, csak az egyházon belül tud élni,
viszont fordítva is igaz: az egyház sem lehet meg a teológia szolgálata nélkül.
c) A teológiai kutatás sohasem maradhat meg az értelmi megismerés síkján: mindig
gyakorlatilag kell megvalósulnia az egész egyház életében.
II. A KERESZTÉNY TEOLÓGIA TÖRTÉNETE
Valamennyi mai keresztény vallásfelekezet és teológiai felfogás többé-kevésbé
visszavezethető egy közös gyökérhez. Nemcsak az egymástól megkülönböztető hittételekre lehet
rámutatni, hanem az azonosakra is. Ez a kapcsolódás egybefűzi a felekezeti teológiákat, ezért
lehet beszélni az egyetemes keresztény teológia történetéről. Mi ezt csak a reformáció korától
vizsgáljuk!

1. Ortodox teológia
A 16. és 17. századi óprotestáns dogmatikusai (Luther, Kálvin, Melanchton és mások)
alapvetően kifejtették az ortodox teológiát. Az „ortodox teológia” ma is gyakori kifejezés
köreinkben, azonban tartalommal olyan értelemben töltjük meg ezt a fogalmat, amely különösen
a Szentíráshoz való hűséges ragaszkodást jelenti és ezért nem helyteleníthető ortodoxiánk
védelme. A teológia története azonban másként körvonalazta az ortodox teológiát, amelynek
tarthatatlanságát bemutatták a francia felvilágosultság támadásai.
Az ortodoxia hitt a Biblia szövegének betűszerinti ihletettségében (verbalis inspiratio). Így a
pápa helyére a reformáció pápát ellenző teológusai egy „papiros pápa” tekintélyét helyezték;
feledve Pál apostoli intelmét: „A betű megöl, a Lélek pedig megelevenít...” Véleményük szerint
Istent az ember két úton ismerheti meg: „A természet könyvéből (ex libro naturae) és az „Írás
könyvében” (ex libro scripturae), a természeti dolgok és a szabad megfigyelés (a lelkiismeret
szava és az események) megtanítják velünk előbb-utóbb az Isten dolgait. Az így megszerezhető
természetes Isten-ismeret (cognito Dei naturalis) támaszkodik arra a velünk született
képességünkre, amelyet az emberbe, mint isteni képmásba, már teremtéskor belé oltott az Isten.
Az ortodox teológusok nem is gondoltak arra, hogy az emberekben a természetes Isten-keresésen
kívül van természetes Isten-kerülés is. Az embernek maga alkotta képzetei pedig nem
csalhatatlanok (1Kor 2:11).
Ennek ellensúlyozására állították fel a magasabb rendű természeti teológia tételeit. Ennek
alapja a kinyilatkoztatás (revelatio). A kinyilatkoztatás gyűjteménye az Ige, mégpedig minden
betűjében. Minden pontocska és jóta ihletett, inspirált. Az erre épített tanrendszer a teológia
revelata, vagy teológia supranaturalis. Az Isten megismerésének ez az Útja bizonyára sokkal
jobb az előbbinél, amennyiben elfogadja a Szentírásnak abszolút tekintélyét. Ezért van az, hogy
az ortodoxia iránt ma is nagy a fogékonyság, szinte vérré vált, nem is lehet másként felfogni a
teológia feladatát, mint az Írás tekintélye alapján.

2. Racionalisták
A 16. század ortodox teológiájára az első csapást a felvilágosultság mérte. Ennek nyomába
lépett a racionalizmus. Ezt ugyan nem teológiai, hanem filozófiai irányzatnak tartjuk, de a
protestáns egyházi életre rendkívül nagy hatással volt. Ez adott témát a szószékre, valóban
irányította az egyházakat.
A racionalista filozófiának alapítója Kant Immánuel königsbergi egyetemi tanár, aki a
kereszténységből csak az etikát tartotta fontosnak, minden mást kivetett. Amit az emberi értelem
át nem kutathatott, így elsősorban az Ige természetfeletti üzenetét, teljesen elvetette. Isten
megismerését pedig az emberi értelemre bízta.
Kant vallásfilozófiájának főbb tételei:
1. Isten létét az emberi elme sem nem cáfolhatja, sem nem bizonyíthatja.
2. A gyakorlati ész mégis megköveteli Isten létezését. Azért, mert az erkölcsiség kétség
nélkül mindenkire kötelező, kell tehát egy felsőbb igazságszolgáltatásnak léteznie. Ezen a földön
ugyanis erény és boldogulás nem járnak együtt. Valaki még el fogja dönteni az erény
felsőbbségét.
3. Kell lenni túlvilágnak, ahol a jól elnyeri jutalmát és ahol a gonoszokért még érdem szerint
megfizetnek.
Kant nyomában tehát nem azt mondják, hogy van Isten, hanem azt, hogy kell lenni Istennek.
A racionalisták a protestáns teológiát nagyon szerény tartalommal töltötték meg. Ezen a
filozófusoknak való vallásosságon az élő hitnek még a csírája is kipusztult. Egyetlen vigasztalása
maradt a teológiának, hogy mint probléma fennmaradt a tudomány magas fóruma előtt.

3. A „modern teológia”
Schleiermacher Frigyes (1768–1834) berlini református lelkész, majd 1810-től az egyetem
teológiai professzora. A már teljesen vallás nélkül élő protestáns világot egy névtelen művel
lepte meg 1799-ben. Csak névtelenül szólt, barátai unszolására „a vallás képzett megvetőihez”.
Meg akarta értetni velük azt, hogy még az művelt ember sem lehet vallás nélkül teljes értékű
szellemi lény. Ekkor indult el a gyakorlati teológiai tudomány alapítója rendkívül magasan ívelő
pályáján. Csaknem 30 kötetnyi az életműve, melyekben igehirdetés, filozófia és tudományos
értekezés egyforma arányú.
Schleiermacher azt mondja ki, hogy a vallás lényege nem a tan (ortodoxia), sem nem az etikai
cselekmény, hanem lényegében érzület: a végtelenségtől való függésünk érzete. A teológiai
feladata a vallásos ember tapasztalatait, érzelmeit tanba foglalni; ha tetszik, az okság elve
alapján, ezt már visszavezetheti az élmény okozójára: Istenre. „... magunkat feltétlenül
függésben lévőknek valljuk ...” (Der christliche Glaube, 1830). A teológia tehát nála nem „Isten
ismerete” (cognitio Dei), hanem a vallásos ember: Istenhez való viszonyában. Így formálta át a
teológiát, az Isten ismeretének tanát, hittudománnyá.
Az „élmények teológiájának” azonban éppen a szubjektivizmusban lehet találni sebezhető
pontját. Az átélés élményének a belső őszintesége a döntő, nem a tartalmi helyessége. A hit csak
akkor állhat meg a szubjektivizmus veszélyével szemben, ha szoros értelemben vett Krisztus-hit,
ha zsinórmértéke a kinyilatkoztatás. Schleiermacher teológiája alapján véve antropocentrikus, a
mi teológiánknak pedig krisztocentrikusnak kell lennie.
Schleiermacher gondolatait tovább fejlesztették. Az egyes iskolákra, irányzatokra, sőt
pártokra szakadozó modern teológia követőinek alapvetése schleiermacheri: valamennyien saját
élményükből indulnak ki.

4. Liberális teológia
Ez az irányzat kívánta megtartani leginkább a hittudomány jelleget Schleiermacher teológiai
hagyatékából. Különösen hangsúlyozta a teológia tudományos jellegét. A teológia tárgya
tapasztalati terület: a keresztény ember hitvilága és a kereszténység történeti valósága. Produktív
tudomány is, mivel a maga eszmevilágát kifejti. Így kívánt a liberális teológia felsorakozni a
modern tudományok rangjára. Hiszen a többihez hasonlóan van sajátos tárgya, amelyet
magaválasztotta módszerekkel kutat és elemez. Csakhogy a liberális teológia a tudományosság
igényével sok nehézséget hozott felszínre. Minden igyekezete ellenére sem tudta beleilleszteni a
hit világát az okság rendszerébe. Transzcendens tartalmát (így a természetfeletti csodákat) sem
tudta a reális valóságokkal egyenlővé tenni. Tárgya kizárólag tudományos módszerrel nem
elsajátítható. Hiszen a vallásosság alapja a hit, nem az intellektus. Nem a megismerésből fakad a
hit, hanem az Úr Isten ajándéka.

5. Konzervatív teológia
A konzervatív teológia is Schleiermacher alapvetésére igyekezett építeni. Alárendelte a hitet,
mint a vallásos élmény alapját, egy meghatározott egyház, illetve írott hitvallás szolgálatának.
Ezért ezt az irányvonalat „egyházias teológiá”-nak is szokták nevezni. Az egyház érdekében a
teológusok apologétákká váltak, akik a maguk elméletének védelmi harcára kényszerültek.
racionalista csoda-tagadókkal szemben igyekeztek a Bibliából mindent megmagyarázni,
elfogadhatóvá tenni. A védelmi harc egyre inkább utóvédharccá vált és szüntelenül területet
vesztett. Végül nem volt más kiút, kijelentették, hogy a dogmák képezik a teológia
megtámadhatatlan bázisát. A dogmákba merevült hitélet azonban nem képes vezetni az élő
egyházat és ma sem képes tartalommal megtölteni a teológiát. A konzervatív teológia tehát nem
tölthet be vezető szerepet.

6. A modern teológia fejlődéstörténete

Schleiermacher módszerét főleg az ún. erlangeni iskola követte a leghívebben. Megalapítója:
Hoffmann, így fogalmazta álláspontját: „Én mint keresztény, önmagamnak, mint teológusnak a
tárgya vagyok”. Eszerint a teológus saját egyéni vallásos élményeit fejti ki rendszerré. Ez a
szubjektív eljárás azonban önkényeskedésre vezethet, azért ezeket az élményeket ellenőrzés
végett folyton egybeveti az ember a keresztény múlt nagy vallásos személyiségeinek
élményeivel és a gyülekezet jelenkori hittudatával. Méltán nevezik tehát a Schleiermacher
nyomdokain járó modern teológiát „élmény teológiának”. Ebben a modern teológiában egyre
nagyobb szerepet nyer a pszichológia és a história, de éppen ebben mutatkozott meg ennek ez
egész elméletnek a tarthatatlansága. Vizsgáljuk meg e két főszempontot:

A pszichologizmus
A pszichológia azért kapott egyre nagyobb teret a modern teológiában, mert a vallásos
élmények vizsgálatának, felderítésének ez volt az eszköze. S ha figyelembe vesszük a
valláslélektan gyors fejlődésének indulását, megérthetjük, hogy ettől várják a teológia végső
kérdéseire a feleletet. A pszichológia ilyen értékelését és alkalmazását nevezzük
pszichologizmusnak.
A kibontakozó élmény-teológia Feuerbachban váratlanul erős ellenfélre találta. Mint
erlangeni magántanár adott ki egy anonim írást 1830-ban: „Gedanken über Tod und
Unterblichkeit” címmel. Szerzősége kitudódott. Vissza kellett vonulnia az egyetemi munkától.
Egy vadászkastélyban éldegélt Bruckbergben és ott írta nagy feltűnést keltő könyvét.
Mit fejtegetett Feuerbach művében? A természetről alkotott képünk csak érzékeink
produktuma. Ha történetesen más érzékszerveink volnának, más volna a teremtett világról
alkotott képünk is. Más volna számunkra a világ. Ezért nem ez a kép, hanem a természet maga
az elsődleges valami, a valóság, s az ember csak nyomorúságos lény a természet világában, aki a
természeten túl nem hatolhat, természetfeletti valóságot meg nem ismerhet. Ha mégis ilyen
természetfelettiről Istenségről beszél, akkor rögtön elhagyja a való világot, és spekulációk
világába téved. Szerinte Isten nem más, mint vetület, az önmagát megismert ember vetíti saját
képét a végtelenbe s ezt a képet nevezi Istennek. A vallásban tehát az ember saját énjét tiszteli,
mintha az valami más, az emberen kívül létező önálló valóság lenne. Az Isten-fogalma tehát
alapjában véve ideális ember fogalma, vagyis azé az emberé, aki mentes minden
korlátozottságtól, amit a természet rakott rá.
ÉN véges ember vagyok, Isten a végtelennek gondolt ember képe. ÉN halandó ember vagyok,
Isten a halhatatlannak gondolt ember képe. Én helyhez kötött ember vagyok, Isten a mindenütt
jelen való ember képe. Én testiség alá vetett ember vagyok, Isten a testiségtől mentes, szabad
szellemi ember képe. Én bűnös ember vagyok, Isten az emberek által alkotott erkölcsi jó
fogalmát megszemélyesítő eszménykép.
Tehát Isten nem más, mint a természet világába zárt ember fantáziájának szüleménye, az
ember vágyainak és kívánságainak a megszemélyesítése, perszonifikációja. Nem Isten teremti
tehát az embert, hanem az ember formálja a maga képére és hasonlatosságára az Isten-fogalmát.
Mivel nagyon különböző a különböző viszonyok között és különböző korokban élt emberek
tudatvilága, azért van az, hogy a vallástörténet egész sereg tarka-barka istenképet mutat nekünk.
A teológia kulcsa tehát az antropológia, az embertan.
Feuerbach is Schleiermacher módszerével fogott munkához: ő is az embert tette kutatása
tárgyává. Ő is a pszichológiával dolgozott – akárcsak az élmény-teológia – és teljesen ellentétes
eredményekre jutott. De ha Isten nem valóság, hanem csak az emberi képzelet szüleménye, mi
értelme van a teológiának? És mit tett ezzel szemben a hivatalos teológia? Feuerbachot
lebecsmérelte anélkül, hogy azzal a kérdéssel komolyan számolt volna, vajon Schleiermachernek
vagy Feuerbachnak van-e igaza. Vajon a vallás, ez az emberi életjelenség, elég szilárd alap-e
arra, hogy Schleiermacher módján az isteni kijelentés helyébe tegyük? Vallás elvégre kijelentés
nélkül is létezhet, tehát lehet pusztán képzeletszülemény. Kijelentés nélkül nem is lehet több.
Feuerbach esete éppen azt mutatja meg, meddig juthat el az ember az istent ismeretben önerejére
támaszkodva, kijelentés nélkül.
A Schleiermacher nyomdokain járó teológia ment tovább a maga útján. Nemhogy revízió alá
vette volna módszerét, hanem még fokozottabb munkával igyekezett Schleiermacher útmutatásai
szerint a teológia tudományos alapjait kiépíteni. Mire vezetett ez az igyekezet? A
valláspszichológia mint valami élősdi növény mindjobban elhatalmasodott a teológiában. Egyre
többet beszéltek a vallásról és egyre kevesebb szó esett Istenről és kijelentéséről. A vallás
ugyanis pszichológiai, históriai, filozófiai stb. vizsgálatra alkalmas jelenség – Isten léte és
kijelentése pedig tisztán tudományosan nem bizonyítható, tehát egzakt tudomány tárgya nem
lehet. A teológia pedig mindenek előtt egzakt tudomány akart lenni. A pszichologizmus tehát
Feuerbach ellenére is tovább virágzott.

A historizmus
Említettük, hogy a modern teológia egysége úgy maradt meg, hogy a teológus megállapításait
a keresztény múlt nagy vallásos személyiségeinek, elsősorban Jézusnak, a vallásos élményein
ellenőrizte. Ezekről az élményekről pedig a kutatás számol be. Ezzel magyarázható, hogy a
pszichologizmus mellett egyre nagyobb teret nyer a história. Ez vezetett a historizmushoz.
A históriai kutatás új utakon indult el. Míg a régi krónikás modorban dolgozó
történettudomány inkább csak neveket és eseményeket regisztrált, a modern történettudományt
már nem annyira az érdekelte, ami volt, hanem hogyan jött létre az, ami volt, vagyis kifejlődött
az oknyomozó történetírás. A múlt század teológiája átvette a profán históriai módszert és
különös érdeklődéssel vetette magát a kereszténység történeti alapjainak megismerésére. A
pszichologizmus Isten nyomait kereste a lélekben, a historizmus pedig Isten nyomait kereste a
történelemben. Mindkettőt az a meggyőződés vezette, hogy megfogja alapozni a hitet. A história
ilyen döntő jellegű alkalmazását nevezzük historizmusnak.
A historizmus épp olyan szigorú kritikával dolgozott a teológia területén, mint a profán
területen: ha a teológia tudomány akart lenni, nem zárkózhat el a tudományos módszer elől.
Annyival is inkább, mert nemcsak a tudományos érdek, hanem a hitérdek is ezt kívánja: a hit
ugyanis nem alapulhat valami bizonytalan értékű, kegyes hagyományon, hanem csakis történeti
igazságon. A tudományon érdek és a hitérdek találkozott. Jellemzően mondja Wernle: „Isten
maga az igazság; aki teljes komolysággal az igazságot keresi, tudva, vagy tudtán kívül,
Istentiszteletet végez.” Miért ne tárna hát kaput a liberális protestantizmus az elfogulatlan
történeti kutatás előtt? Nézzük közelebbről, hogy mire irányult, mivel végződött ez a kutatás és
hová jutott a historizmus.
Mindenekelőtt a kereszténység előállása, a dogmák kialakulása vonta magára a kutatók
figyelmét. Harnack Adolf, három kötetben ismerteti a dogmák kialakulását. Művéből kitűnik,
hogy az egyházi körökben szenteknek és sérthetetleneknek vélt dogmák koncepciójukban és
felépítésükben az evangélium talaján működő görög szellem produktumai. A históriai kutatásnak
tehát az a feladata, hogy ezt a jórészt idegen burkot: a dogmákat, lefejtse a hitről és elénk állítsa
magát a vallásos élményt, mely a dogmát létrehozta, s a dogmákban kifejeződést talált.
Hol volt szerintük erre a munkára a legnagyobb szükség? Krisztusnál, hiszen az Ő személye
körül képződtek ki a kereszténység főbb dogmái: a szűztől születés, a bűnnélküliség, a váltság, a
feltámadás, a mennybemenetel, s mindennek a gyökeres, a niceai dogma: Krisztus istenségének a
dogmája. Meg kell tehát szabadítani az eldogmatizált, elstilizált Krisztus-képet a dogmatikai
buroktól. Az avult dogmákból kiszabadított élő Krisztus az, aki a mi hitünk szegletköve.
Szerintük az evangéliumok bizonyos értelemben vett költői alkotások. Megírásuknál ugyanis,
mint az különösen a 100 körül keletkezett negyedik evangéliumnál (János) nyilvánvaló, az írót
nem az a szándék vezette, hogy csupán tényeket közöljön, hanem, hogy szubjektíve is
megrajzolja, amilyennek látta ő Jézust, vagyis az evangéliumok írásba foglalásánál közrejátszott
az író hite. Tehát a történésznek ki kell hámoznia, hogy mi a valóság és mi az író hozzáadása.
Milyen képet rajzol a historizmus a források alapján Jézusról? Jézust úgy állítja elénk, mint
valami vallásos zsenit, akinek a fő érdeme, hogy kiszabadította a hitet az üres zsidó
ritualizmusból. Csodálatos személyisége, mélységes gyermeki hite olyan szuggesztív erőt
gyakorol az emberekre, hogy néhány beteg meggyógyul Jézus személyiségének hatása alatt.
Egyre növekvő híre felkelti a főpapok féltékenységét és ez okozza vesztét: a korai kereszthalált.
A Golgotán befejeződik Jézus drámája. Amit még róla az evangéliumok tanítanak azt – állítólag
– csak az első keresztények ruházták utólag Jézus alakjára. Így pl. hívei reá vonatkoztatták az
ószövetségi próféciákat, azt tanítják róla, hogy szűztől született. Hívei szerint feltámadt a
halálból, ami – mint mondták – lehetetlenség, mert a halál olyan kémiai elváltozásokat okoz a
testben, hogy ott többé élet nem támadhat. Az is lehet, hogy a tetszhalálról van szó. Erre mutat
az a szokatlan jelenség, hogy igen rövid idő alatt, alig háromórai szenvedés után „meghalt” a
keresztfán, holott rendes körülmények között egy- vagy másfél napig haldokolnak a
megfeszítettek. De persze tetszhalál esetén sem beszélhetünk feltámadásról. Ahol nem volt halál,
nincs feltámadás sem.
 Már a mondottak is elégségesek ahhoz, hogy levonjuk azt a konzekvenciát amelyet a
historizmus nevében dolgozó (liberális) teológia levont: A krisztológia főtételei nem a históriai
Jézustól származnak. A teológiai tudományoknak tehát kötelessége, hogy erről felvilágosítsa a
tévhitben élő egyházat.
Ez a historizmus egyre szélesebb mérveket öltött: A történeti kutatás e század első
évtizedeiben általános vallástörténeti kutatássá szélesedett, mely szerint a kereszténység csak a
vallások egyik fajtája, mintegy a vallástörténet fejlődésének bekoronázója, addig elért
legmagasabb foka. Ez a kutatás végül is viszonylagosította, sőt feloldással fenyegette az egész
kereszténységet.
Hol van a historizmus tévedése? Ott, hogy a históriának nincs mértéke az isteni lemérésére. A
történész ahelyett, hogy ezt látta és bevallotta volna, egyszerűen tagadta mindazt, amit felfogni
nem tudott. Vagy nem tagadta kereken, de akkor pszichológiai alapon az összefüggésből
elmagyarázta. Amit megmagyarázni nem tudott, elpszichologizálta és elhistorizálta.
Ide vezetett az, hogy a teológia nem a kijelentést tekintette a legfőbb tekintélynek, hanem a
tudományt, s amint átvette a többi tudománytól a saját tárgyukra szabott módszert, olyan módon
járt el, mintha csak literrel akarna vasat mérni vagy méterrel vizet. Csoda-e, ha az ilyen
teológiától az egyház mindinkább elszakadt és mind a teológia, mind az egyház külön életet élt
mindkettő kárára. Erre az itt vázolt fejlődésre jött visszahatásként egy új teológiai irányzat: az
ún. dialektikai teológia.

7. A dialektikai teológia
Az ún. dialektikai teológia legeredetibb és legkövetkezetesebb, világszerte legirányadóbb
egyénisége: Barth Károly.
Barth 1886-ban született a református Svájcban. Teológiai tanulmányait németországi
egyetemeken végezte. A modern teológia nagy mestereinél. Őt is megragadta a modern teológia
liberalizmusa. Nem külső tekintélyre, hanem belső bizonyosságra támaszkodik a vallás. Pl. az
ember Jézust sem az egyház krisztológiai dogmája teszi reám nézve Krisztussá, hanem a reám
gyakorolt személyes hatása. Ennek a szabadságnak azonban Barthban inkább csak az óember
örült. Annak örült, hogy nincs tankényszer, s nem a belső bizonyosságnak. De Barth ekkor még
sem ebben az örömben, sem a modern teológiában nem talált kivetni valót.
A diákévek után hamarosan gyülekezeti lelkész lett. A kis svájci gyülekezet főként szegény
parasztokból és gyári munkásokból állt. Most találkozott először a valóságos élet valóságos
problematikájával. A szocializmus sürgős megoldást követelő igazi problémái mellett egyszerre
milyen vérszegénynek, könyvszagúnak, élettelennek és érdektelennek tűntek fel a teológiai
tudomány elvont, akadémikus kérdéseit.
Fel is hagyott egy időre a teológiával és csatlakozott a svájci lelkészek akkoriban nekilendült
vallásos, szociális mozgalmához. Ez a mozgalom hirdette, hogy a világ a mammon hatalmába
került, s vele az elvilágiasodott egyház is. A mammon gonosz uralmából, szolgaságából egyedül
a szocializmus menthet meg, amely kérlelhetetlen ellensége a mammonnak. A szocializmus –
szerintük – Isten eszköze a gonosz megtörésére. Isten országának a szimbóluma, sőt talán maga a
közeledő Isten-országa. Az Isten országa, amelyről vasárnaponként minden politikumtól
mentesen, teljesen biblikus formában prédikáltak a szószéken.
Barth a szocializmus pártján állva, kritikus szemmel nézte az egész polgári életet.
Kiváltképpen élessé vált ez a kritika akkor, amidőn a világháború kitört. A borzalmas
világháború mintegy az elpolgáriasodott világ önleleplezésének látszott: ez hát a nacionalizmus
ikertestvére a militarizmus, ezt műveli hát az előhaladására büszke kultúrember, aki azért még
kereszténynek is vallja magát? teljesen kiábrándult a polgári világból. Barth nyugalmát veszítve
keresett, s e kérdésben talált a Bibliára.
Amint maga mondja: A hajótörött szemével olvasta a Bibliát, a hajótöröttével, akinek
mindene elveszett. Nem fenntartással, nem kritizálgatva, hanem alázattal és bűnbánatra
készséggel hallgatta, nem önmagát kereste benne, hanem azt, amit maga a Biblia akart mondani.
Nem azt kereste, ami emberi, hanem azt, amit az emberi szavakon át Isten maga mond: az Igét. S
az egéből megtudta a nagy, felszabadító igazságot, hogy az Isten országát nem emberi erővel
építik, hanem maga Isten építi, még ha a látszat ellene is mond ennek.
A megszólalt Biblia őt is hamarosan megszólalásra késztette és szavára teológusok és nem-
teológusok hamarosan felfigyeltek. Tanításának alaptétele így formulázható: az embertől
kiindulva nem vezet egyetlen út sem az Istenhez. Isten és az ember között van ugyan egy út,
csakhogy ez nem az embertől vezet az Istenhez, hanem megfordítva. Istentől vezet az emberhez.
Ezen a különös úton egyedül csak Isten jöhet el hozzánk. S ha tényleg eljön és megmutatja
magát, akkor megismerjük őt, megismerjük akaratát, de mi a magunk erejéből nem közelíthetjük
meg soha. Ez az út a kijelentés útja.
Megismerte Barth az kijelentést, mint kegyelmet, a kegyelmet, mint kijelentést, Isten pedig
önmagát közlő kijelentését az Igében adja. Ezzel az egyszerű tétellel és e tétel teológiai
érvényesítésével új korszak állott be a protestáns teológia történetében. – Mint láttuk, a
felvilágosodás feladta a különös isteni kijelentést és ezzel a teológia alapját is, és a modern
teológia a kijelentés helyett a vallást vette alapul, vagyis az emberből kiindulva (históriai,
pszichológiai úton) akart Istenhez jutni. Barth szavai szerint azonban a teológia nem homokóra,
amely visszafordítva is éppen olyan jól működik. A teológia alapja tehát nem a vallásos ember,
hanem a kijelentés, mint ahogy a reformátoroknál is így volt. Barth teológiája tehát az eredeti,
reformátori teológia újjászületése. Ezt a megállapítást természetesen nem úgy kell értelmezni,
mintha Barth a reformátorok tanításait egyszerűen elismételné, hanem abban az értelemben,
hogy a reformátorok szellemében igyekszik feleletet adni a mai kérdésekre.
A MODERN TEOLÓGIAI IRÁNYZATOK MÉRLEGE

1. A „modern” teológia kezdete

1. Azt a nagy összefüggést kell meglátnunk, melynek a háború előtti teológia csak végső
kifejtése, utolsó láncszeme volt. Ebbe a nagy összefüggésbe pedig – amint láttuk az előbbiekben
– nemcsak a 19. század teológiai munkája, annak irányzatai és iskolái tartoznak bele, hanem a
18. század racionalizmusa is. Akkor a felvilágosodás minden magával ragadó áramlata feloldotta
és szétmállasztotta azt, amit addig teológiának neveztek, és megalapozta a modern értelemben
vett teológiai tudományt. Akármelyiket vegyük is a teológiai tudományszakok közül, ha azoknak
a történetét vizsgáljuk, mindenütt azt találjuk, hogy azok „modern” értelemben a 18. század
folyamán alapozódtak meg, s a 19. században épültek ki. Különös nyomatékkal áll ez azonban a
bibliai tudományokra, nevezetesen az írásmagyarázatra, a bibliai kritikai kérdésekre, a bibliai
segédtudományokra, valamint az egyháztörténetre. Addig is volt természetesen bibliai
tudomány, addig is foglalkoztak az Írás értelmezésével, addig is számon tartották a Biblia egyes
iratainak a keletkezésére vonatkozó hagyományt, a nyelvi ismereteket, a bibliai régiségtan és
földrajz körébe tartozó dolgokat, de a 18. század óta kezdik a teológusok egyre fokozódó
mértékben tudományos kritika tárgyává tenni a Szentírást. Addig is volt egyháztörténet és addig
sem volt az teljesen kritikamentes hagyomány, krónika. Azonban modern, tudományos
módszerességgel az egyháztörténet-írás csak a felvilágosodás hatása alatt kezdett kialakulni.
2. Ugyanekkor a felvilágosodás gondolatvilága teljesen feloldotta és szétmállasztotta a
keresztény hit eleven valóságát. Amit a racionalisták Istenről, lélekről és halhatatlanságról
vallottak és tanítottak, az minden más volt, csak nem keresztény hit. Ennek a „felvilágosult”
racionalizmusnak a bomlasztó hatását tudvalevőleg nemcsak a keresztény hitről szóló tanítás,
tehát a teológia érezte, hanem az a gyülekezetekben is mindenféle romboló erőként jelentkezett
és sok gyülekezet virágzó lelki életét senyvesztette el. Azért, amikor a felvilágosult gondolkodás
világnézete hitelét vesztette és a világnézet alkotás terén új szempontok érvényesültek a
romanticizmus szellemi áradatában és a német idealizmus filozófiájában, akkor elérkezett a
teológiai tudományosság számára is az idő arra, hogy új alapvetést készítsen magának. Ezt az új
alapvetést végezte el évtizedekre kiható nagy szellemi befolyásával Schleiermacher, a 19. század
híres „egyházi atyja”. Ez az alapvetés felszámolt a racionalizmus világnézetével és
„teológiájával”. De most már nem lehetett visszatérni ahhoz, amit a reformáció értelmében
neveztek egykor teológiának. Ez már csak azért sem volt lehetséges, mivel a teológiai
gondolkodás természetszerűleg mindig többé-kevésbé a korszellem befolyása alatt állott, s így az
új alapvetés sem vonhatta ki magát a 19. század szellemének a hatása alól, ami különösen két
mozzanatban ütközik ki erősen.
3. Az egyik a történeti szempontnak a következetes érvényesítése. Új és átfogó vizsgálódások
indulnak meg mindenek előtt Jézusra és a kereszténység keletkezésére vonatkozólag. Straus
Dávid Frigyes (1808–1874) és Baur Ferdinánd Keresztély, tübingeni professzor (1792–1860) az
ún. tübingeni iskola megalapítója ennek a „történetkritikai” teológiai tudományos munkának a
megalapozói. Straus híres Jézus könyvével („Leben Jesu” 2 kötet, 1836) megindította a múlt
századra oly jellemző Jézus-kutatást. Baur az őskereszténység keletkezését vizsgálta ugyancsak a
heliánus filozófia szempontjainak a segítségül vétele mellett. Pál apostol „törvény nélküli”
evangéliumának és a szűkkeblű zsidó kereszténységnek a szembeállítása hosszú évtizedekre
kijelölte az őskereszténység kutatásának feladatait, és jelentékeny mértékben hozzájárult ahhoz,
hogy a kereszténység kialakulását a múlt század kutatásainak fényében jóval világosabban
lássuk, mint a régebbi nemzedékek.
Hasonlóan indult meg a kutatás az ószövetségre vonatkozólag is. Wellhausen Gyula (1844–
1918) göttingeni professzorban teljesedett ki ez a kutatási irányzat, amely Izráel népe
történetének és vallásának a felkutatására soha nem remélt perspektívát nyitott.
Alapvető jelentőségű ennek a történeti tájékozódású teológiai munkának a számára az a
felismerés, hogy a kereszténység „történeti vallás”. Alapja tehát nem valamiféle tan, vagy
filozófiai belátás, felismerés, hanem a Jézus által formált történet. Ezért döntően fontos a
kereszténység számára, hogy tisztázza: ki volt Jézus, mit akart és mit hozott? Azután meg a
másik alapvető kérdés: hogyan viszonylik ahhoz, amit Jézus tanított és hozott, az, ami az
őskereszténységben áll előttünk? Az újtestamentumi történetnek és vele együtt a
kinyilatkoztatásnak az alapvető jellegét az idealizmus hatása alatt dolgozó teológiai gondolkodás
nem ismerte fel. Jézus igéje észrevétlenül átváltódott keze közt eszmék, és önmagukban
érvényes igazságok rendszerévé és amikor a kereszténység történeti karakterét kutatta, akkor
önkéntelenül is az eszmét kereste, melyet a kereszténység a történelemben képvisel és kifejez.
Ezzel pedig lehetetlenné vált számára, hogy az Újtestamentum által tanúsított történelem
egyszeri jellegét, sajátos karakterét felismerje, és a kinyilatkoztatásnak minden tantól, filozófiai
rendszertől gyökeresen elütő különleges sajátosságát meglássa és érvényesítse.
4. Ezzel függ össze az idealisztikus gondolkodáson felépülő teológiának a másik alapvető
sajátossága. Ennek a teológiának a kiindulópontja nem az újszövetségi történet, a Jézus
Krisztusban lett kinyilatkoztatás, hanem a vallás. A 19. század teológiája is fenntartotta ezt a
schleiermacheri tételt, hogy a kereszténység a tökéletes, az „abszolút” vallás. Ez pedig avval a
következménnyel jár, hogy a kinyilatkoztatás szinte észrevétlenül háttérbe szorul a történeti és
pszichikai adottságokban megnyilatkozó vallás mellett. Sőt csak egy lépés kell ahhoz, hogy a
kinyilatkoztatás, a vallás égi eredeztetője illúzióvá legyen, hiszen ha a vallás érzelmi életünkbe
tartozik bele, könnyű utalni arra, hogy érzelmi életünket nemcsak külső behatások, hanem
illúziók is felhullámoztathatják.
5. Erősen lehet ezt már érezni a múlt század nyolcvanas éveitől fogva a mind erősebb
befolyást gyakorló teológiai rendszeren, a ritschlianizmuson. Ritschl Albert (1822–1889) –
főműve: „Rechtfertigung und Versöhnung” –, Schleiermacher örökségét igyekezett tovább vinni.
Teológiai gondolkodásának a középpontjában a megigazulás és a kiengesztelés állott. Jézus
személyében, melytől tanítása és műve elválaszthatatlan, ismeri fel Ritschl a központi
kinyilatkoztatás; Jézus személyén ismerhetjük fel mindazt, ami keresztény hitünkhöz tartozik.
Jézust azonban Ritschl nem az egyházi hagyomány glóriájában látta, hanem inkább meg akarta
tisztítani minden racionális, spekulatív és rajongó elrajzolástól. A központba a „történeti” Jézus
kerül Isten országának mint szellemi-erkölcsi közösségnek, Isten atya voltának és a mi
istenfiúságunknak az eszméjével. A „történeti” Jézus, akit a teológiai kutatás szabadít meg a
dogmatikus Krisztus-kép történetietlen aranyozásától, így kerül most a teológiai érdeklődés
homlokterébe, s lesz a teológiai kutatás és gondolkodás égető kérdésévé.
6. Közben a történeti tájékozódásúvá vált teológiai munka haladt a maga útján; mind jobban
levetkőzte a teológiai jelleget és a profán történeti kutatás egyik speciális ágává lett. Az
Újtestamentumnál és az őskereszténység kutatásában ennek a „vallástörténeti” irányzatnak
megvolt az az előnye, hogy legalább részben felismerte Jézus alakján és az apostoli kor
történetén azokat az idealisztikus és polgári erkölcsi gondolkodásból származó elrajzolásokat és
átfestéseket, melyek éppen a kereszténység eredeti tartalmának az érvényesülését akadályozták.
Ez Jézusra és az egész őskereszténységre vonatkozólag elsősorban az eszkatologikus
meghatározottság felismerését jelentette. A teológiai gondolkodás mértéke is a modern
tudományos gondolkodás: Jézus személye áll ugyan ennek a kereszténységnek is a
középpontjában, de Jézus jelentőségét tisztán az általa gyakorolt lelki hatás által nyeri. Éppen
ezért elveszítette jelentőségét a keresztény kinyilatkoztatás-hit minden lényeges vonása. Jézus
ugyan a számunkra hozzáférhető legmagasabb isteni kinyilatkoztatást mutatja. A kinyilatkoztatás
szót nem a régi dogmatikai értelemben kell azonban venni, hanem az a hit különben
megfoghatatlan élményeit és azután a nagy vallásos zsenikből kiáradó hatást, az általuk keltett
benyomást jelenti! Más szóval a Jézus-kép számunkra a gyűjtő medencéje Isten mindazon
megnyilatkozásainak, melyek életünk területén találhatók. A Krisztus-hit e ponton valami sajátos
misztikába torkollik bele és olvad fel. A keresztény teológia elveszti önállóságát és az egyetemes
vallástudomány egyik ágává lesz, de oly módon, hogy az általános vallástudomány magasabb
rendű nála és normatív jellegével meghatározza a teológiát is. Így a teológiai gondolkodás
teljesen ki van szolgáltatva a historizmusnak, azaz annak a történeti szemléletmódnak, amely a
történeti múltat a jelen mértékévé teszi, a történelmet beszorítja az immanencia, az e világ
keretei közé és ezért a kinyilatkoztatást is kiszolgáltatja a relativisztikus gondolkodásnak.
7. Ez a teológia, vagy helyesebben vallásfilozófia megdöbbentő nyíltsággal mutatja annak az
útnak a végét, amelyre a Schleiermachertől elinduló teológia gondolkodásnak el kell jutnia a
vallásos tudatból kiinduló teológiai gondolkodásnak a végső szétmállását és önmagában
összeomlását. De ehhez hozzá kell tennünk: az az út, amely Schleiermachertől idáig vezet,
nemcsak a liberális teológia útja, hanem tulajdonképpen az egész „modern” teológia útja, úgy
amint az a felvilágosodás összeomlása után a 19. század restaurációjában kialakult.
Hangsúlyoznunk kell, hogy nem lehet ebből a teológiai fejlődésből egyházias, vagy ahogyan
sokszor mondták, a „pozitív” irányú teológiai munkát sem.
Kétségtelen mind amellett, hogy ez az egyházias jellegű teológia viszonylag még mindig igen
sok újtestamentumi szubsztanciát, eleven hit-erőt őrzött meg.

2. Az új tájékozódás előkészítői
1. Az első világháború irtózatos erőpróbája jórészt eltakarta a „modern” teológia gondolkodás
csődjét, úgy hogy az nem nyilatkozott meg olyan eleven és elemi erővel, mint talán egyébként
történt volna. Másfelől ugyancsak a világháború iszonyú tapasztalatai, elemi erővel jelentkező
átélései hozzájárultak a letűnt korszak viszonylag sima felszámolásához. A népek borzalmas
egymást pusztításában összeomlott az emberi haladás nagyszerű felfelé ívelésébe vetett hit, a
borzalmak és kegyetlenségek vérfürdőjében csődbe került a humanisztikus ember-ideál, s
nyilvánvalóvá lett, hogy a magára maradott ember Isten nélkül bűnben él és bűnében önmagát
emészti el.
2. De azután magának a teológiának a körében is jelentkezett több olyan mozzanat, amely
előkészítette az új tájékozódást. Ezek között az első helyen kell említeni Otto Rudolfnak (1869–
1937) 1917-ben megjelent „Das Heilige” című könyvét. Ez a könyv az újabb teológiának Barth:
Római levele mellett a legtöbbet olvasott könyve, nyomatékosan utalt a vallás titkára. Otto nem
üzent ugyan hadat annak a Schleiermacher nyomán uralkodóvá lett szemléletnek, mely a
vallásban az emberi kedélyállapot egy nemét látja. Azonban mégis e szemléletmód mellett, vagy
még inkább evvel a szemléletmóddal szemben, a vallásnak a tárgyát állította kutatásainak
középpontjába. A vallás Otto szerint valami teljesen magában álló. Legbenső lényege szerint
irracionális, az értelem számára nem közelíthető meg, ellenben felfogható, átélhető a divinációs
érzelem „sejtése” (Ahnung) által. A vallásos ismerés és átélés sajátosságának, egyedülálló,
páratlan voltának a felderítése erős bizonyítékul szolgálhat minden – a vallásos élményeket
illúziónak minősítő – vád ellen és nyomatékosan utal a vallás tárgyának objektív valóságára.
Hozzá kell tenni ehhez azt is, hogy Otto utóbb a liturgikus mozgalmakban is jelentős
kezdeményező szerepet vállalt, valamint, hogy nemcsak az általános vallástörténet (különösen a
misztika és az indiai vallások) felderítésében fáradozott, hanem egyúttal a vallástörténeti
tájékozódású bibliai teológiai kutatásban is jelentős munkát fejtett ki. Mind ezzel
belekapcsolódott a megújhodó teológiai munkába, annak sok indítást is adott, anélkül azonban,
hogy végeredményben ő adta volna a döntő szempontokat.
3. Egy további mozzanat ennek az eszmélésnek a során a múlt század nagyhírű dán
teológusának, Kierkegaard Sörennek (1813–1855) a megelevenedése volt. Kierkegaard, ez a
hányatott sorsú teológus, aki félreismerten, elhagyatva halt meg, a múlt század derekán,
rendkívüli életlátással ismerte fel azt a veszedelmet, amelyben a kereszténység, nevezetesen a
protestantizmus az elvilágiasodása és az idealisztikus gondolkodással való szövetsége révén
került. Éppen ezért küzdött a keresztény életvalóságnak az egyháziasságban és az idealizmusban
(hegelanizmusban) történt meghamisítása ellen, és az ellen a látszatkereszténység ellen, mely
idealisztikus frazeológiában élte ki magát, s megfeledkezett a valóságban, a gyakorlatban
kereszténynek lenni. Hogy a hit nem keresztény dolgoknak, vagy tanításnak a tudása, hanem a
szó legszorosabb értelmében egzisztenciális ügy, azaz olyasmi, ami egész életvalóságunkat illeti
és azt formálja, ezt az alapvető igazságot Kierkegaard elemi erővel szólaltatja meg. A keresztény
embernek, mint keresztény embernek kell egzisztálnia, s mint keresztény csak ebben az
egzisztálásban élhet. Ezért hívja Kierkegaard a keresztény ember az egyedüllét magányában;
irataiban ahhoz az egyes keresztényhez szól, akinek a „szubjektivitása az igazság”, viszont „az
igazság a szubjektivitás”, amely végső elszántsággal veti alá magát Istennek. Maga Kierkegaard
az elpolgáriasult kereszténység századában szinte páratlan következetességgel a társadalmi
kivetettségnek, a különcködés látszatának és a kispolgári világgal folytatott harcnak az ádáz
komolyságával élte ezt az egzisztenciális keresztény életet.
A világháborút nyomon követő társadalmi és lelki összeomlásban sokat érezték a
kereszténység csődjének a megvillanását. Ekkor szólalt meg nagy erővel Kierkegaard
egzisztenciális gondolkodása, mely nem az elméleti síkban, hanem a valóságos életben
végbemenő döntés elé állítja az embert. Ugyancsak igen nagy benyomást keltett Kierkegaard
személyes életpéldája, melyben felelevenedett valami az őskeresztények életformájából.
Hatásának erejét még inkább növelte gondolkodásának dialektikus jellege, vagyis az, hogy
gondolatait és felismeréseit paradox ellentétekben fejezi ki. Kierkegaardnál ez a paradox
dialektika összefügg azzal a teológiai felismeréssel, hogy amint az újszövetségi Krisztus szolgai
formát vévén fel megüresítette magát és az alacsony, megvetett Jézus képében állította az embert
egzisztenciális döntés elé, úgy Isten ma is elrejtve nyilatkoztatja ki magát. Isten dicsősége, Jézus
a világon „inkognitó”-ban jelenik meg. Ez a felismerés a háború utáni eszmélésben nemcsak
paradox dialektikája miatt vált fontossá, hanem még inkább azért, mivel döntő csapást mért a
teológiában lábra kapott historizmusra, arra a gondolkodásmódra, amely keresztény hitünk
alapját a történelemből akarja igazolni. Ha Jézus inkognitóban jelent meg, akkor nyilvánvaló,
hogy minden történelmi megalapozási kísérlet célt téveszt, sőt eleve sikertelenségre van
kárhoztatva.
3. Az új tájékozódás
1. Mindezek azonban a teológiai eszmélésnek csak elemei és mozgatói voltak, nem maga az
új tájékozódás. Ez elsősorban Barth Károly nevéhez kapcsolódik. Igazságtalanság volna ugyan a
teológiai gondolkodásban és kutatásban a világháború után bekövetkezett nagy irányváltozást
egyedül Barthnak tulajdonítani. Schlatter évtizedes munkájának a magvetése is most ért be.
Mellette különösen Heim Károly tübingeni professzort kell megemlítenünk. Életmunkája
alapvető jelentőségű különösen abban a tekintetben, hogy a keresztény hitnek hogyan kell az új
tájékozódást keresnie a modern világfelfogás szemléleti formái és gondolkodási kategóriái közt.
Azonban az kétségbevonhatatlan, hogy a Bath Károly munkájával megalapozott mozgalom átütő
erejű dinamikájával mindenki számára érezhetővé tette a bekövetkezett változást. A „krízis”
teológiája vagy a dialektikus teológia, ahogyan ezt a teológiai iránynak, vagy iskolának alig
mondható mozgalmat a kezdeti stádiumában nevezhetjük, oly elemi erővel, olyan széles körű
hatással lépett fel, hogy befolyása alól pozitív vagy negatív formában alig vonhatta ki magát
valaki a teológiai gondolkodás terén. Akik kivonták magukat a hatása alól, azok csakhamar egy
letűnt világ múzeumi emlékeinek a benyomását keltették. Ez áll annak ellenére is, hogy a Barth
által elindított mozgalom rövid idő alatt a belső tartalmi változásoknak és alakulásoknak igen
gazdag skáláját futotta meg. Ezeket a változásokat ebben az összefüggésben nem is kísérhetjük
mind figyelemmel.
Döntő fontosságú annak a kérdésnek a feltevése, hogy mi az alapvető jellemvonása az új
teológiai gondolkodásnak. Ezt egy mondattal abban lehet megjelölni, hogy az új tájékozódásnál
a teológiai gondolkodás kiindulópontja és középpontja ismét az Isten Igéje lett. Amíg a
schleiermacheri tájékozódású „modern” teológia gondolkodásának a kiindulópontja és centruma
is valamilyen formában a vallásos tudat, az újjászületett egyéniség, addig minden új teológiai
tájékozódás mintegy kopernikuszi fordulattal Isten Igéjét állítja a középpontba és az ige
teológiája akar lenni.
Barthnak eredetileg nem volt szándékában új teológiai iskolát alapítani. Ahogyan mondotta,
„széljegyzet” akart lenni mondanivalója minden teológia számára. De már az első műveiben, a
„krízis teológiájában” feltűnnek azok az elemek, amelyeknek alapján a barthizmusról, mint
dialektikus teológiáról szoktak beszélni. A 19. század leíró lélektani és történeti módszerével
szemben Barth teológiája dialektika. Ez a megjelölés Barth teológiájának a filozófiai helyét
mutatja meg. Hogy ezt megérthessük, mindenek előtt azt kell hangsúlyozni, hogy Barth a szó
szoros értelmében teológiát akar. Ez azt jelenti, hogy teológiájában nem az ember kegyes
érzelmeiről, nem kegyességről van szó, hanem Istenről. Isten valóban Isten, a szabad Úr, aki az
emberre nézve és így a teológia számára is sohasem objektum; „tárgy”, adottság, hanem mindig
szubjektum, alany, kiindulópont. Ezért Isten nem is tapasztalataink vagy ismerésünk tárgya, vele
nem rendelkezhetünk sem a történelem folyamán, sem élményeink során. Ellenkezőleg, Isten
rendelkezik velünk. Nem adottság, hanem ş adja magát, úgy és akkor, amikor ş akarja. Nincs itt
a kezünk ügyében, hogy vele rendelkezhetnénk, hanem állandóan és mindig újból jön hozzánk.
Mindebből világos Isten transzcendenciája, melyet Barth a 19. század teológiájához képest és
vele ellentétben megdöbbentő nyomatékkal hangsúlyoz és érvényesít.
2. Barth harcát kezdetben több szövetséges társsal indította el. Kezdettől fogva fegyvertársa
volt Thurneysen Eduárd bázeli lelkész, aki mindvégig fegyvertársa is maradt. Munkatársai közül
legjelentősebbé Brunner Emil zürichi és Gogarten Frigyes göttingeni professzor lettek. Egyik
sem volt Barth tanítványa, hanem hasonló előfeltételek által meghatározott törekvések és a
teológiai gondolkodás egyezősége teremtettek közöttük munkaközösséget. Mások, mint Althaus
Pál erlangeni professzor, ugyan erősen Barth dialektikájának a hatása alá került, azonban azt
annyi önállósággal és annyi lutheri örökséggel elegyítette, hogy mindig megmaradt a saját útján.
Brunner és Gogarten dialektikája más filozófiai előfeltevésekből származott, mint Barthé és ez
végeredményben éles ellentétet robbantott ki közöttük. Gogarten az emberi egzisztencia
filozófiájából indult ki, abból a tételből, hogy emberi egzisztenciánk egy végső, áthághatatlan
határ előbb való állást jelent. Isten valóságában hinni éppen annyit jelent, mint minden
spekulációról lemondva, ezt a végső határt elismerni. Az ember egzisztenciájának ezt a végső
határát tapasztalja meg történelemben és az embertársunkkal – ahogyan Gogarten mondja – a
„te”-vel való találkozásában.
Brunner Gogartennél jóval nagyobb tekintélyre tett szert és Barth mellett vele szinte
egyenrangú csillagzatként tündököl a teológiai gondolkodásnak meglehetősen csillagszegény
egén. Kierkegaard hatása alatt ő fejtette ki legnagyobb erővel a dialektikus teológia idealizmus
ellenes vonását és a teológiai gondolkodás hibás kiindulópontjára Schleiermachernál ő mutatott
rá legerőteljesebben. Ez egyúttal „az Isten és ember között kvalitatív differencia”, az
immanenciával való szakítás”, „az abszolút paradox” hangsúlyozását jelenti. A hit éppen ez az
abszolút paradox, az abszolút üresség, annak a tükörnek a passzivitása, melyben az isteni arculat
tükröződik. A hitnek ez az értelmezése teszi szükségessé Brunner számára, hogy keresse azt a
„kapcsolódási pont”-ot az embernél, amelynél őt Isten üzenete elérheti és találhatja. Ennek a
kérdésnek a megoldására Brunner kidolgozta antropológiáját: Az ember a bűn miatt ugyan
ellentmondásba került Istennel és önmagával („Der Mensch in Widerspruch” a címe az
antropológiát tárgyaló műnek), de formális Isten képére teremtettsége mégis csak lehetővé teszi
számára, hogy hallja Isten üzenetét. Ezen a ponton szakad fel a „theologia naturalis”, a
természetes Isten-ismerés kérdése, mely Barth és Brunner között szenvedélyes vita során
szakításra vezetett. Barth visszautasítja a „theologia naturalis”-t, mivel nem az emberi szituáció,
hanem egyedül Isten cselekvése a teológia tulajdonképpeni tárgyköre.
A teológia olyan fogalmazása, amely szerint annak tulajdonképpeni tárgya Isten cselekvése,
könnyen azzá a kizáró ellentétté lesz, hogy benne nincs helye az embernek. Ezt kezdettől fogva
súlyos kifogásként hozták fel a barthi dialektikával szemben.
A barthiánus teológiában újból feltámadt az a veszedelem, hogy nem a mai valóságos embert
látja maga előtt, hanem a saját elképzelése szerint megalkotott bűnös embert.
3. Ebben az összefüggésben csak egy tényt szükséges leszögezni: sokszor állítottak be háború
utáni új tájékozódást úgy, mint a teológiai liberalizmus bukását és a háború előtti „pozitív”
teológia győzelmét. Ez a beállítás hamis, vagy legfeljebb részben igaz. Részleges igazság van
abban, hogy az új teológiai tájékozódás a háború előtti liberális teológiai gondolkodással
felszámol. Ha ezt a felszámolást komolyan vesszük, akkor annak bukását is jelenti. Ellenben ez
nem jelenti egyúttal a háború előtti „pozitív” vagy egyházias irányú teológiai gondolkodás
győzelmét vagy igazolását. Sőt azt kell mondani, hogy ez éppen úgy elsüllyedt a teológiai
összeomlás örvényében, mint a liberális teológia, és teljesen új tájékozódásra kényszerült. Mind
erőteljesebben érvényesül azonban a biblicisták öröksége, köztük elsősorban Schlatteré, aki
személyes munkájával is nagymértékben hozzájárult az új szemléletmód keresztülviteléhez,
azután egyre fokozódó erővel abban a feldolgozásban, melyet a Kittel tübingeni professzor által
nagy munkatársi gárda segédletével szerkesztett „Theologisches Wörterbuch zum Neuen
Testament” testesít meg.
Az új teológiai tájékozódásban általában igen fontos feladat jutott a bibliai teológiának,
különösen az Újszövetséggel foglalkozó teológiai tudományoknak. Ma a bibliai teológia,
különösen pedig az Újszövetség üzenetének tolmácsolása általában túljutott azon a sokszor
nemcsak meddő és terméketlen, hanem a racionalizmusa miatt egyenesen romboló
kriticizmuson, mely a háború előtt jellemezte. Ha az írásmagyarázat művelői között nem is
tudott létrejönni az irányzatoktól mentes egység, annyiban mégis megvan az egyetértés, hogy az
Újszövetség üzenetének tolmácsolása áll minden tudományos munka középpontjában.
Ez igen jellegzetes módon nyilatkozik meg pl. még Bultmann munkájában is, jóllehet
Bultmann kritikai állásfoglalásában egészen radikális nézeteket vall. Innét érthető meg, hogy
mindenekelőtt a bibliai tudományok körében vált lehetségessé és szükségessé egy olyan átfogó
és összefoglaló műnek a kiadása, mint amilyen a fentebb említett Kittel-féle nagyjelentőségű
teológiai szótár. Az eddig megjelent hat hatalmas kötet (a hetedig még befejezetlen) valóban –
mint Brunner professzor mondott –, „a protestáns teológia leghatalmasabb vállalkozása a
reformáció kora óta”.
III. A TEOLÓGIAI TUDOMÁNYOK FELOSZTÁSA

1. A bibliai tudományok
A bibliai tudományok közé tartoznak:
a) A bibliai nyelvek ismerete
b) A bibliai kor- és irodalomtörténet
c) Az exegézis
d) A bibliai teológia

a) A lelkipásztor számára, aki küldetést érez arra, hogy egy életen át hirdesse Isten Igéjét,
legfontosabb feladata a Biblia alapos megismerése. Ma is ezen a szent könyvön át szól hozzánk
Isten valóságos beszéde. A Biblia alapos megismeréséhez pedig fontos lépés azoknak a
nyelveknek az elsajátítása, amelyen a Bibliát írták. A Biblia eredeti értelmét, színét, csak az
ismerheti meg, aki a héber és görög nyelvet alaposan elsajátította.
b) Nemcsak nyelvismeretre van szükségünk, nemcsak a nyelv szelleme, szóhasználata, képei
és fordulatai idegenek, hanem az egész régi világ is, amelyben Isten kijelentéseinek
bizonyságtevői: a próféták és apostolok éltek. E bizonyságtevőket nemcsak ódon, keleti köntös
borítja, hanem egy rég letűnt világ is körülveszi a maga hagyományaival és intézményeivel,
törekvéseivel, eseményeivel, vágyaival, hitével. Ők maguk is ennek a világnak a darabjai és csak
akkor érthetjük meg őket, ha a környező világukat ismerjük.
A kortörténet felöleli az izraelita – zsidó – történetet, az őskereszténység történetét, beleértve
természetesen a babiloni, egyiptomi, perzsa illetve római vonatkozásokat is. Enélkül nem
érthetnék meg kellőképpen pl. a nagy prófétákat, akik próféciájukkal koruk politikai életébe is
beleszóltak, vagy a Jelenések könyvét, amelynek háttere ugyancsak politikai természetű dolog: a
keresztényüldözés. A kortörténetbe pedig nemcsak a politikai történet tartozik bele, hanem a
művelődés- és vallástörténet is, amelynek szintén meg vannak ugyanazok a világtörténeti
vonatkozásai, mint a politikai történetnek.
A művelődéstörténeti rész megismertet bennünket a bibliai népek mindennapi életével s
ennek kapcsán régiségtani ismeretekkel, amelyekre a Biblia megértéséhez szükség van. A bibliai
népek vallástörténete pedig megismertet az élet belsejével, szellemével: azzal a szellemmel,
amely a művelődés- és politikai történetet is mozgatja.
A kortörténet mellé sorakozik a bibliai tudományok másik történeti segédtudománya, a bibliai
irodalomtörténet, vagy izagogika, vizsgálja az egyes bibliai könyvek keletkezési korát, helyét, a
könyv szerzőségét, irodalmi formáját és szerkezetét.
A szerkesztők nem kevésbé Isten akaratát szolgálták, mint az írók. Az egybeszerkesztéssel, a
tudósítások összefüggésbe hozásával éppúgy mondanivalójuk volt, mint az íróknak az első
megírásakor. A szerkesztők munkáját éppúgy az isteni gondviselésbe vetett hittel és alázattal kell
vennünk, mint az írókét. Óvakodjunk tehát minden fölényes irodalmi kritikától és általában az
izagogika fontos tudományos kérdéseket tisztáz ugyan, de ezek a kérdések nem döntő
fontosságúak a Biblia tulajdonképpeni megértésében: a legdöntőbb nem az, hogy ki írta ezt vagy
az a könyvet, hanem a döntő fontosságú egyedül az, hogy a Biblia íróin, mint gyarló eszközökön
át, maga az örökkévaló Isten beszélt, s emellett másodrangú kérdés, hogy hogyan is nevezték
ezeket az eszközöket.
 c) A legfontosabb bibliai tudomány az exegézis. A Bibliát csak úgy érthetem és ismerhetem
meg, ha arra figyelek, hogy mi akar lenni. Az pedig nem történeti könyv, nem valami érdekes
emberi dokumentum akar lenni, hanem kijelentés. Istennek tulajdon beszéde, amelyet éppen
hozzám intéz. Akkor ismerhetem és érthetem meg, ha azzal a várakozással veszem a kezembe,
hogy Isten kijelentéséről való bizonyságtétel, s ehhez a várakozáshoz illő respektussal,
figyelemmel, nyitott füllel és nyitott szívvel olvasom. Ez az alázatos keresés és várakozás az a
vezérfonal, amely a Biblia eredeti és igaz megértéshez vezet. Ezért történhet meg, hogy egy
egyszerű bibliaolvasó, akinek tudománya mindössze az olvasás ismeretéig terjed, többet
megérthet a Biblia lényegéből, mint a tudós professzor, aki vaskos kommentár-köteteket ír
ugyan, de kommentárjában nem teológiailag, hanem csak filológiailag, pszichológiailag
magyarázhatja az Írást. Minden exegézisnél fenyeget tehát az a veszedelem, hogy a felszínnél
marad, vagyis a tulajdonképpeni exegézis előkészítője lesz.
Az igehirdetőt és a gyülekezetet voltaképpen nem az érdekli, hogy ki volt Pál, milyen
élményei voltak, sőt még nem is Pál szavai, hanem hogy a Pál szavain át mit mond nekünk az
Isten. A szavakban a szót, az Igét kell keresni.
Az exegézis aprólékos munka. Versről versre, sőt szóról szóra halad. Szőrszálhasogatásnak
mégsem mondja a teológus, éppúgy nem, mint az orvostanhallgató sem tekinti
szőrszálhasogatásnak azt, ha pl. egy kézfej idegszálait kell aprólékos munkával kipreparálni. Az
exegézis szőrszálhasogatássá csak akkor válik, ha az exegézis elvész a részletekben, ha egy
szövegnek, pl. egy jézusi példázatnak, csak a szavait magyarázza végig, de nem magyarázza a
példázatot, mint egészet. Ilyen esetben az exegéta nem látja a fától az erdőt. A teológia éppen
csak kóstolót ad. Rávezet a kommentárok használatára, amelyek az exegézis eredményeit
raktározzák el és irányítják az önálló exegetikai munkásságot. Ilyen munkásság minden nevére
méltó igehirdetői szolgálat alapja.
d) Az exegetikai munkának s vele együtt az egész bibliakutatás koronája a bibliai teológia.
Míg az exegézis analitikus munkát végez, a bibliai teológia, meg a szintézist végzi el.
Összekeresi a Bibliából az azonos kérdésekre vonatkozó szerteszórt mondásokat, alkalmai
nyilatkozatokat, és rendszerbe foglalja. Például, hogy mit tanít az Ó- és Újtestamentum az
Istenről, emberről, váltságról, stb. Úgy is szokták ezt az utóbbi megoldást nevezni, hogy
tanköröket különböztetnek meg az Ó- és Újszövetségben. Ez a megoldás helyes ugyan, de
félmunka, hacsak a különbséget mutatja fel, és elfelejti a közöset kiemelni. Már pedig
bármennyire is különösképpen beszéljen Pál, János vagy Péter a különböző szavakkal, egyéni
beszédükkel egyazon dolgot akarták kifejezni, mindannyian a kijelentés kibeszélhetetlen
csodájáról akartak gyarló emberi szavakkal bizonyságot tenni. A bibliai teológiának ezt a belső
egységét kell kimutatnia.
A bibliai tudományok segédeszközei a nyelvtanok, szótárak, kommentárok, konkordanciák és
lexikonok. A konkordancia olyan bibliai szótár, amely abc sorrendben adja a Biblia összes
szavait és minden szó vagy kifejezés után felsorolja annak a szónak vagy kifejezésnek
valamennyi lelőhelyét. A bibliai lexikon pedig a Biblia megértéséhez szükséges történeti,
földrajzi, művelődés- és irodalomtörténeti, valamint bibliai-teológiai anyagot adja fontosabb
címszavak szerint, alfabetikus sorrendben. Ilyen segédeszközök magyar nyelven is megjelentek,
de az idegen nyelvűek, főként a németek és az angolok sokkal használhatóbbak, modernebbek.
2. A rendszeres teológiai tudományok
A rendszeres teológiai szakcsoportba tartoznak – az itt tárgyalt teológiai bevezetés, a
vallásbölcselet, a dogmatika és etika, a dogmatörténet és szimbolika, az apologetika és polemika.
a) A rendszeres teológia alapvetője a bibliai tudomány. A vallásbölcselet teológiai szempontú
tárgyalása azonban előkészítheti a teológia megértését azáltal, hogy megmutatja az emberi ész
határait, de megérteti az isteni kijelentést, mint olyan csodát, amely nem születik velünk, s
amelyet nem is mi szerzünk meg a magunk számára, hanem ajándékképpen kapunk Istentől és ez
az ajándék túlér a bíráló ész határán.
b) A rendszeres teológiai tudománynak, sőt általában a teológiának a gerince a dogmatika. De
miért van szükség a dogmatikára? A dogmatika az egyház Istenről való bizonyságtételének,
igehirdetésének tartalmát vizsgálja kritikailag. Keresi, hogy megegyezik-e az egyházi igehirdetés
az Írásnak a kijelentésről szóló bizonyságtételével. A dogmatika az egyház kritikai
önvizsgálatának funkciója. Ez az egyre megújuló kritikai önvizsgálódás – vagy folytonos
reformáció – akként megy végbe, hogy az egyház előbb mértéket csinál, amelyhez méri az
igehirdetés tartalmát. Ilyen mértékek a dogmák.
A dogmák azonban a dolog természete szerint tökéletlenek: gyarló emberi szavakkal, képes
beszédekkel akarnak kifejezni kifejezhetetlen isteni dolgokat. A dogmatika tehát először is
revízió alá veszi a mérőeszközül használt dogmát, az Igéhez viszonyítva keresi igazi értelmüket,
azután méri velük az igehirdetés tartalmát. Előbb tehát kritikailag viszonyítja a dogmákat az
Igéhez s aztán a dogmákkal méri az igehirdetést.
A dogmatika mellett külön adnak elő a teológiákon etikát, ámde ez nem más, mint a
dogmatika keresztény életre vonatkozó tanításainak bővebb kifejtése. Valahányszor
elfelejtkeztek erről s az etikát a dogmatikától függetlenítették, az etika elvesztette tápláló
gyökérzetét, értelmét, jellegét és valamiféle filozófiai etikává fajult, amelyben legfeljebb csak a
szavak voltak keresztényiek, de az értelem már nem.
c) Az egyház dogmatikai munkásságáról a dogmatörténet számol be. Ez nélkülözhetetlen
segédtudománya a dogmatikának, mivel a jelenkori dogmatikai munkásság gazdag örökségére
épül.
A dogmatörténet tehát az eddig dogmatikai munkásságba való tudatos bekapcsolódásunkat
célozza. A dogmatörténet ennek a célnak úgy felel meg, hogy a történettudomány eszközével
kutatja az egyház múltját és a múltbeli eseménye, a múltbeli élet összefüggéseiből kielemzi és a
lehető teljes objektivitással előadja mindazt, ami a dogmákra vonatkozik. Előadja a dogmák
előállását, az előállás okát és körülményeit, továbbá a dogmák fejlődését, vagyis azt, hogy az
egyes korokban mit, mennyit és miként értették meg Isten örök kijelentéseiből. Azonkívül
minden korban van a dogmáknak valami belső egysége, van valami vezéreszme, amely a
dogmatikai gondolkodást uralja. A dogmák fejlődésének a megrajzolásánál természetes hogy ezt
a vezéreszmét, pl. a skolasztika vagy a felvilágosodás korának vezéreszméjét is kifejezésre kell
juttatnia.
A dogmákat egyedül a kijelentéshez szabad mérni, a kijelentés szerint értelmezni, mivel ezek
a kijelentés értelmét akarják emberi módon elmondani.
A szimbolika nem más, mint a dogmatörténet (egészének) kiemelt része, amely
hitvallásokkal, szimbólumokkal foglalkozik. Ilyen szimbólum pl. az őskereszténység idején az
apostoli hitforma, a középkori kereszténységben a zsinati végzések, a protestantizmusban a
különféle protestáns egyházak hitvallásai. A szimbolika a hitvallásalkotás magyarázatával
foglalkozik. Főként pedig azt mutatja meg, hogyha egybevetjük a különféle keresztény egyházak
hitvallásait, hogy ezek a hitvallások miben különböznek és miben egyeznek meg. Tehát vizsgálja
a kereszténység sokféleségében a kereszténység egységét. Újabban a különféle egyházak
tanainak a vizsgálatán felül igyekeznek még azt kimutatni, hogy az egyes egyházak tanából
milyen egyházszervezet és milyen életfolytatás következik.
d) Az apologetika és polemika a dogmatikából nőtt ki és minden nehézség nélkül
beilleszthető ma is a dogmatikába. Az apologetika a keresztény hit védelme a profán tudomány,
főként a természettudomány részéről jövő támadásokkal szemben. A polemika pedig nem a
védekezés, hanem a támadás tudománya: elvitatja pl. a protestáns kereszténység igazával
szemben a római katolikus tanításikat.

3. A gyakorlati teológiai tudományok

A gyakorlati teológia viszonylag a legfiatalabb csoportja a teológiai tudományoknak, bár az
Újtestamentumban is vannak utasítások az egyházi munkára vonatkozóan s azután is találkozunk
ilyen utalásokkal. A gyakorlati teológia, mint önálló teológiai tudomány Schleiermachernél
jelentkezik.
A gyakorlati teológia képviselőinek el kell fogadni azt, hogy nekik nem személyes
tapasztalatokat kell közölniük, nem kész és kipróbált szabályokat kell a lelkipásztori
gyakorlatnak adniuk, mert így puszta technikai dolgokról volna szó, s a gyakorlati teológia
valami egyházi szakácskönyv-féle lenne. Az sem volna megoldás, hogy az első keresztények
kezdetleges egyházi életét venné szabálynak, s a mai változott és komplikált egyházi életünkre
szabályként ráerőszakolná. Az első esetben az egyéni tapasztalatokat, a második esetben pedig a
történeti fejlődés egy darabját: az őskereszténységet emelné ki. A gyakorlati teológiának nem az
egyéni tapasztalásokon, nem is a történet valamely darabján kell tájékozódnia, hanem Istennek
Igéjében adott kijelentésén. Csak ha a kijelentés az irányadója, akkor mondhatja meg, milyen
céllal és milyen módon kell annak az egyháznak cselekednie, amely lényegében véve más, mint
minden földi alakulat, mert Krisztus teste. A gyakorlati teológiának tehát csak annyiban szabad
gyakorlatinak lennie, amennyiben az egyházi gyakorlatra vonatkozik, amennyiben az egyházi
gyakorlatra vonatkozó tudomány.
Ennek a tudománynak a területén:
a) az egyházkormányzás és egyházjogtan,
b) a homiletika és liturgika,
c) a katechetika,
d) a poimenika.
a) Az egyházkormányzás és egyházjogtan a látható egyház szervezetével, az egyházi élet jogi
rendjével, törvényével ismeretet meg. A kormányzásnak és a jogalkotásnak az egyház
lényegéből kell következnie és az egyház célját kell szolgálnia, ezért a Szentírásból kell vennünk
az egyház kormányzására vonatkozó minden utasítást. De még így sem szabad elfelednünk, hogy
nem a mi erőfeszítésünk által tartatik meg az egyház, hanem Krisztus által, Aki az egyház
egyedüli Ura.
b) A homiletika, az igehirdetés tudománya, a gyakorlati teológia legfontosabb területe. Ennek
a tudománynak ma azt kell megértetnie, hogy az igehirdetés nem emberi bölcsesség hitető
beszéde, hanem Isten Igéjének eszköze. Isten akkor szól a lelkipásztor igehirdetésén át a
gyülekezethez, ha a lelkipásztor nem szónokol, hanem Bibliát magyaráz. Ne témákról beszéljen
az igehirdető, hanem textusokat magyarázzon meg úgy, hogy a gyülekezet érezze, hozzá szól,
reá vonatkozik a textus. A lelkipásztornak igazán ehhez kell értenie, a Biblia magyarázatához.
Ezt a legnagyobb feladatot: a Biblia magyarázatához való értést és lelki felkészültséget nem
kerülheti meg akként, hogy mások beszédeit tolmácsolja.
A liturgika, az istentisztelet tudománya, az istentisztelet alkatelemeivel, azoknak értelmével
és egymáshoz való viszonyával az istentisztelet rendjével foglalkozik. Megmutatja továbbá,
hogy mi a helyes szerepe és rendeltetése az istentiszteletnek a keresztény életben.
c) A katechetika, a vallásoktatás tudománya. Mind a katechetikai, mind az igehirdetői
gyakorlatnak gazdag története van. E történet hibákra figyelmeztet, tanulságokat nyújt és mint
segédtudomány, a gyakorlati teológiában is fontos szerepet tölt be.
d) A poimenika, a lelkipásztorkodás tana megtanít arra, hogy a lelkipásztor hogyan
foglalkozzék a lelkekkel, milyen lelkigondozói munkát végezzen az igehirdetésen kívül is, a
testvérekkel való naponkénti érintkezésben. A lelkipásztori munkához tartozik, hogy a
lelkipásztor az egyetemes papság alapján társakat nyerjen meg segítőmunkára és velük karöltve
végezze lelkigondozói munkáját, valamint a hitből fakadó szeretet tevékenységét, a diakóniát. A
lelkigondozói munkához szükséges a lélektani ismeret. A lélektan tárja fel az emberi lélek belső
alkatát, funkcióját, típusait, a lélek Isten által akart és formált sokféleségét. Bennünket különösen
a lélektan egyik, aránylag fiatal ága: a valláslélektan érdekel.

4. Az egyháztörténeti tudományok
A történet valamennyi teológiai területnek nélkülözhetetlen segédtudománya. Itt csak röviden
foglalkozunk e szakcsoporttal. A teológiai tanfolyam alatt megismerkedünk az egyetemes
egyháztörténettel, a magyarországi protestantizmus történetével és a magyar protestáns irodalom
történetével.
Természetesen ez az ismerkedés csak akkor ér valamit, ha nemcsak a külső történet, a
politikai történet meglátására vonatkozik, hanem a belső, vagy szellemtörténetre is. A történet
mindaddig száraz és meglehetősen haszontalan adathalmaz lenne, amíg nem ismerjük meg azt a
szellemet, amely az adatok mögött van, mint éltető, magyarázó és egybefogó erő.
Természetesen az egyháztörténet anyaga óriási ahhoz, hogy valaki az egészet forrásszerűleg
ismerje, de legalább a történetnek kisebb korszakát szükséges minden teológiával foglalkozónak
ismernie. Csak aki maga is kutató munkát végzett a történet egy-egy pontján, csak ha a történet
műhelytitkaiba, problémáiba bepillantott, akkor kerül közvetlen viszonyba a történeti
folyamattal, akkor elevenedik meg számára a történet.
KÉRDÉSEK
1. a) Hogyan kapcsolódik a hit és ismeret a teológiai tanulmányokban?
b) Mi a lelki szolgálat alapja és módszere?
c) Melyek a teológiai felkészülés ismeret területei?
d) Milyen kapcsolatot találunk a teológiai és a gyülekezeti élet (az egyház) között?

2. a) Milyen összefüggést találunk az egyéni hitélet és a teológiai között?

b) Milyen fejlődést és különbözőségeket látunk a teológia jelentésében?

3. a) Mi a különbség az ortodox teológia, a racionalista irányzat és a modern teológia között?

b) Mi a különbség a liberális és a konzervatív teológia között?

4. a) Mire tanít a modern teológia fejlődéstörténete?

b) Mi a historizmus kiindulási alapja és mi a tévedése?

5. Hogyan alakult ki és milyen hatást váltott ki a dialektikus teológia?

6. a) Miért szükséges a bibliai nyelvek ismerete?

b) Mi a bibliai kor és irodalomtörténet értéke?
c) Milyen különbséget látunk az exegézis és a bibliai teológia között?

7. a) Mi a különbség a teológiai bevezetés és a bibliai tudomány között?

b) Mi a dogmatika és az etika lényege?
c) Mi a kapcsolat a dogmatörténet és a szimbolika között?
d) Mi a különbség az apologetika és a polemika között?

8. a) Mi a gyakorlati teológia területe?

b) Mi a kapcsolat a homiletika és a liturgika között?
c) Milyen összefüggést találunk a katechetika és a poimenika között?

9. Mit jelentenek az egyháztörténeti tudományok egyéni és gyülekezeti hitéletünkben?

10. Mik a teológiai bevezetés legfontosabb tanulságai?