„Erő, bátorság és kitartás. Ebben rejlik Violet bája.

A sorozat
második részében olyan tudás birtokába kerül, amellyel még
neki sem lesz könnyű megbirkóznia. Valóban élvezetes
ovasmány.”
Goodreads

„Gyors tempójú, izgalmas, lebilincselő, és feszültséggel teli

könyv. Violet ugyan kijut az Ékkobol, de ez csak a kezdet…”

Amazon

„Amy Ewing ismét sok meglepetést és váratlan fordulatot

tartogat olvasóinak. Mindezt beágyazza egy merev társadalmi
rendbe, melynek ellenpólusaként ott van a mágia felszabadító
ereje.”
School Library Journal

„A történet egy különleges, dekadens, matriarchális társada-

lomban játszódik. Az egész kifejezetten gondolatébresztő. A
cselekménybonyolítás merész, a könyv gyorsan olvastatja
magát.”
Voya

„Amy Ewing bátran elegyít több műfajt is: tökéletesen össze-

olvasztja a szerelmes regények báját, a kalandregények lükte-
tő izgalmát és a dráma feszültségét.”

Kirkus Reviews
Írta Amy Ewing
A mű eredeti címe: The White Rose

Fordította: Szűr Szabó Katalin

Szerkesztő: Vájná Gyöngyi

Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit

© Amv Ewing
© Szűr-Szabó Katalin
© Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány a szerző engedélyével készült.

Borítóterv: Larry Rostant

ISSN 2063 6989

ISBN 978 963 261 768 8 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1033

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 1 l/H
Tel.: (62) 548-444, Gx: (62) 548-443,
email: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Nurberc
Nyomda: Aduprint Kft., felelős vezető: Tóth Béláné

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítási, a mű bővített, illetve

rövidített változata kiadásának jogár is. A kiadó írásbeli engedélye nél-
kül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elekt-
ronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást - nem sokszorosítható.
 1. fejezet

AZ ARKÁNA NÉMA.
Az öltözőasztalomon szétszórt ékszerek között fekvő kis
ezüst hangvillára meredek. Garnet szavai csengenek a fülem-
ben.
Ki fogunk hozni onnan!
Kényszerítem magam, hogy gondolkodjak. Elfojtom a ret-
tegésem, és igyekszem összeilleszteni a darabkákat. A
Tó Palotájában lévő szobám csapdájában vergődöm. Ho-
gyan lehet Garnetnél, a Tó Hercegnőjének egyszülött fiánál
egy arkána? Luciennel szövetkezik, aki a választófejedelem
feleségének udvarhölgye, valamint titkos barátom és meg-
mentőm? De Lucien miért nem szólt róla?
Lucien azt sem árulta el, hogy a helyettesek belehalnak a
gyermekszülésbe. Annyit mond csak el, amit jónak lát.
Torkon ragad a félelem, amikor elképzelem, hol lehet most
Ash: a várbörtön mélyén béklyóba verve, véresen. Ash, a ki-
rályi lányok kísérője, aki az életét kockáztatta az irán-
tam érzett szerelmével. Ash, aki rajtam kívül az egyetlen a
palotában, aki megérti, milyen érzés, ha tárgyként bánnak az
emberrel.
 Megrázom a fejemet. Mennyi időt töltöttem az árkánál
bámulva - tíz vagy húsz percet?
Valaminek történnie kell. Miután a Hercegnő rajtakapott
minket Ash szobájában, Asht összeverték és a várbörtön-
be hajították, és senkit sem küldtek, hogy megmentsék. Ha
ott marad, meghal.
Ismét hatalmába kerít a félelem, és epeként kúszik fel a
torkomon. Szorosan lehunyom a szemem, és csak a katonákat
látom magam előtt, ahogy felszakítják a szobája ajtaját,
és berontanak. Felrántják az ágyról. A vére a takaróra fröcs-
csent, amikor az egyik katona pisztolya markolatával újra
meg újra az arcába vágott, a Hercegnő meg csak állt és nézte.
És Carnelian! A Hercegnő gonosz, borzalmas unokahúga.
Természetesen ő is ott volt. Ő árult el minket.
Az ajkamba harapok, és összerázkódom a fájdalomtól. A
tükörbe pillantok: a hajam kócos, a szemem kivörösödött és
duzzadt, az alsó ajkam a szájzugban felhasadt, az arccsonto-
mon a zúzódás már lilás árnyalatban játszik, óvato-
san megtapogatom a fájó pontot, és eszembe jut, milyen
volt, amikor a Hercegnő pofonvágott.
Ismét megrázom a fejem. Mennyi minden történt az aukció
óta! Titkolódzás, szövetségek, halál. Úgy volt, hogy kihor-
dóm majd a Hercegnő gyermekét. Még most is látom dühös
tekintetét, amikor meglátott abban a szobában Ashsel egy
ágyban. Kurvának nevezett, miután a katonái elvonszolták
Asht. Leperegnek rólam a sértései. Csakis az érdekel, mi lesz
most.
Lucien odaadta a szérumot, amit ma este kellene megin-
nom. Ettől tetszhalálba zuhannék, és kivihetne az Ékkőből
valami biztonságos helyre, ahol a testemet nem használ-
nák fel királyi célokra. De nem ittam meg. Elajándékoz-
tam. Rávennék.
 A szomszéd palotában, a Kő kastélyában él a legjobb ba-
rátnőm, Raven. Öt az úrnője még sötétebb dolgokra használ-
ja. Nem csupán a Kő Grófnőjének gyermekével várandós, de
számomra elképzelhetetlen kínzásoknak van kitéve. Már
csak árnyéka annak a lánynak, akit egykor ismertem.
Nem hagyhattam ott. Nem engedhettem, hogy így haljon
meg.
Nekiadtam hát a szérumot.
Lucien feldúlt lesz, amikor rájön, de nem volt más válasz-
tásom. Meg kell értenie.
Reszkető kézzel emelem fel az arkánát, és leereszkedem az
ágyam szélére.
- Garnet? - suttogom bele. - Lucien?
Senki sem válaszol.
- Garnet? - kérdezem ismét. - Ha hallasz, akkor kér-
lek, szólalj meg!
Semmi válasz.
Hogy menthetnének meg, amikor katonák őrzik az ajtó-
mat? Hogy szabadíthatnák ki Asht?
Lüktet a fejem, még gondolkoznom is fáj. Összegömbö-
lyödöm az ágyamon, erősen szorítom a markomban az ezüst
hangvillát, és puszta akaraterővel igyekszem rávenni, hogy
megrezzenjen, és valaki végre beszéljen velem.
- Kérlek - suttogom. - Ne hagyjátok meghalni!
Nekem legalább van valamim, amit a Hercegnő akar. A
testem elég, hogy életben tartson. De Ash nem rendelke-
zik semmivel.
Vajon milyen lehet meghalni? A vad leány jut eszembe, a
helyettes, aki elszökött a királyi családoktól, és elrejtő-
zött. Az, akinek kivégzését Déli Kapu, az átmeneti intézmé-
nyem falai előtt néztem végig. Emlékszem furcsán békés arc-
kifejezésére, amikor közeledett a vég. A bátorságára. Ilyen
erős leszek én is, ha majd lenyomják a tőkére a fejemet?
Mondjátok meg Cobaltnak, hogy szeretem! Ezt legalább ér-
tem. Ash neve lenne az egyik utolsó szavam. Vajon Cobalt
kije volt? Bizonyosan nagyon szerette.
Zajt hallok, és olyan gyorsan ugróm fel, hogy meglódul ve-
lem a szoba. Csak egy dolog jár a fejemben: most azonnal el
kell rejtenem az arkánát. Ez az egyetlen kapcsolatom azokkal,
akik segítenek rajtam. Nincs zseb a hálóingemen, és
nem merem megkockáztatni, hogy a szobában rejtsem el,
hátha a Hercegnő átvisz máshova.
Aztán eszembe jut a választófejedelem bálja, ahol Lucien
először odaadta. Garnet összekócolt, és Lucien a segítségem-
re sietett, majd a hangvillát sűrű, sötét fürtjeim közé rejtette.
Garnet azóta működik együtt Luciennel? Szándékosan
borzolta össze a hajamat?
De most nincs idő ezen morfondírozni. Az öltözőaszta-
lomhoz rohanok, kihúzom a fiókot, ahol Annabelle, az ud-
varhölgyem és a Hercegnő palotájában a legbizalmasabb ba-
rátnőm a hajszalagjaimat és hajtőimet tartja. Hátrafésülöm a
hajamat, vaskos, rendetlen kontyba csavarom a tarkómon, és
a haj tűkkel rögzítem benne az arkánát.
Éppen visszazöttyenek az agyra, amikor nyílik az ajtó.
- Állj fel! - parancsol ram a Hercegnő. Két katona ve-
szi közre. Pontosan úgy néz ki, mint amikor utoljára egy órá-
ja, Ash szobájában láttam. Ugyanazt az aranylamé köntöst
viseli, fényes, fekete haja kibontva hullik a vállára. Nem ér-
tem, miért lep ez meg.
Az arckifejezése fagyos és közönyös, amikor odajön hoz-
zám. Eszembe jut, amikor először találkoztunk. Most is arra
számítok, hogy éles, bíráló tekintetét rám vetve jár kör-
be, aztán ismét pofon vág.
 Ő azonban harminc centire tőlem megáll, és hideg arca pi-
ros lesz a haragtól.
- Mennyi ideje?
- Micsoda?
A Hercegnő összehúzza a szemét. - Ne játszd meg az osto-
bát, Violet! Mióta hálsz a kísérővel?
Kellemetlenül érint, hogy kimondja a nevemet. - Nem
aludtam vele. - És ez részben igaz is, hiszen abban a pillanat-
ban, amikor felfedeztek minket, nem aludtunk együtt.
- Ne hazudj nekem!
- Nem hazudok.
A Hercegnő orrlyuka kitágul mérgében. - így is jó. -A ka-
tonákhoz fordul. - Kötözzétek meg, és hozzátok be a másikat!
A katonák rám vetik magukat, mielőtt még megmoccan-
hatnék, hátrarántják a karomat, és egy durva kötéllel összekö-
tik a csuklómat. Kiabálok, viaskodom, de nagyon szorosan
kötöztek össze. A kötél feldörzsöli a bőrömet, a baldachinos
ágy fényezett oszlopa a hátamba nyomódik, amikor kikötnek
hozzá. Ekkor egy kis karcsú alakot kísérnek be a szobába.
Annabelle szeméből süt a félelem. Neki is hátrakötötték a
kezét, akárcsak nekem. Nem tudja használni az írótáblá-
ját, Annabelle ugyanis némán született, és csak írásban tud
kommunikálni másokkal. Rézvörös haja, amit kontyban szo-
kott hordani, kibomlott, az arcbőre olyan sápadt, hogy tisztán
kivehetőek a szeplői. Kiszárad a szám.
- Hagyjatok magunkra! - parancsolja a Hercegnő, és a ka-
tonák becsukják maguk mögött az ajtót.
- Ne... nem tud semmit - tiltakozom elhalóan.
- Nehezen hiszem - mondja a Hercegnő.
- Pedig nem tud! - kiáltom hangosabb, és próbálok a kötél-
től szabadulni, mert nem hagyhatom, hogy Annabelle-
nek baja essen. - Apám sírjára esküszöm, hogy semmit sem
tud!
A Hercegnő az arcomat fürkészi, és kegyetlen mosoly ját-
szik az ajkán. - Nem - jelenti ki. - Nem hiszek neked. - Gyo-
morforgató, ahogy a keze Annabelle arcán csattan.
- Kérem! - sikoltom, amikor Annabelle hátratántorodik, és
kis híján elveszti az egyensúlyát. - Ne bántsa!
- Eszemben sincs bántani, Violet. Ez mind a te hibád. A
fájdalma azonnal megszűnik, amint elmondod az igazat.
Felsebesedett a csuklóm, a kötél a bőrömbe vág, miközben
küszködök. A Hercegnő arca hirtelen tőlem centikre buk-
kan fel, vasmarokkal megragadja az arcomat, a körme az arc-
csontomon lévő horzsolásba mélyed. - Mióta fekszel le vele?
Válaszolni próbálok, de képtelen vagyok szóra nyitni a
számat. A Hercegnő elereszt.
- Mióta? - teszi fel ismét a kérdést.
- Egyszer fordult elő - válaszolom. - Egyetlen egyszer.
- Mikor?
- Előző éjszaka - lihegem. - Mielőtt az orvos másodszor...
A Hercegnő dühösen rám mered. forr benne a harag. -
Szándékosan tetted tönkre a terhességeket?
Érzem, hogy kifejezéstelen az arcom. - Én... nem, de-hogy.
Hogyan tehettem volna?
- Ó, fogalmam sincs, Violet, de te nyilvánvalóan igen talá-
lékony lány vagy. Biztosan megtalálnád a módját.
- Nem én - válaszolom.
A Hercegnő ökle ismét Annabelle arcába csap.
- Kérem! - esdeklek. - Az igazat mondom!
Annabelle felrántja az egyik vállát, mintha dagadt arcát ta-
karná el. Találkozik a tekintetünk, de csak félelmet látok a
szemében. És zavarodottságot. Összevonja a szemöldökét, és
tudom, hogy valamit kérdezni akar tőlem, de képtelen vagyok
rájönni, mit.
- A következő a dilemmám, Violet - járkál előttem fel s alá
a Hercegnő. - Nagyon értékes vagyontárgy vagy. Bármennyi-
re szeretnélek is megölni azért, amit tettél, téves üzleti fogás
lenne. Ahhoz kétség sem fér, hogy mostantól máshogy élsz
majd ebben a palotában. Nem lesznek bálok, se cselló, se...
bármi más. Ha kell, odakötlek az itt tartózkodásod hátralévő
idejére a kórházi ágyhoz. Már sürgős petíciót küldtem a vá-
lasztófejedelemnek, hogy engedélyezze a kísérő kivégzését, ő
tehát egy két órán belül halott lesz. Büntetésnek szánom. De
elég lesz-e, kérdezem magamtól?
Igyekszem elfojtani a kikívánkozó nyöszörgést, de a Her-
cegnő meghallja, és elmosolyodik.
- Milyen kár egyébként. Hiszen olyan jóképű! És mint hal-
lom, ügyes szerető is. A Patak Hölgye áradozott róla
Garnet eljegyzésén! Kár, hogy nem próbálhattam ki a ké-
pességeit.
Hideg, síkos érzés vonaglik bennem. A Hercegnő egyre
szélesebben mosolyog. - Áruld el, kérlek, mit hittél, mi
lesz vele? Hogy ti ketten elmentek, és boldogan éltek, míg
meg nem haltok? Tudod, hány növel feküdt le? Undorító!
Jobb ízlésűnek tartottalak. Ha szerelemre vágytál ebben a pa-
lotában, miért nem habarodtál bele Garnetbe? Felháborító-
an rossz a modora, de elég jóvágású. És kitűnő a vérvonala.
Most már lehetetlen visszafojtanom egy reszelős, keserű
kacajt. - A vérvonala? Őszintén azt képzeli, hogy a kirá-
lyi családokon kívül ebben a városban bárkinek is számít ez?
Helyettesekre sem lenne szükségük, ha nem lenne olyan fon-
tos maguknak az ostoba vérvonal!
A Hercegnő türelmesen megvárja, hogy befejezzem. -
Gondoltam, óvatosabban választod meg a szavaidat. - Ezúttal
akkorát csattan a keze Annabelle arcán, hogy a jobb szeme
alatt felreped a bőr. Annabelle arcán patakzanak a könnyek.
- Meg kell értened, hogy az enyém vagy! - mondja a Her-
cegnő. - Az orvos addig nem hagyja abba, amíg a méhed-
ben nem növekszik a magzatom. És többé nem leszek tekin-
tettel a fájdalmadra, vagy a rosszul létedre vagy a kedélyálla-
potodra. Bútordarab leszel. Világos?
- Bármit megteszek, amit akar - ígérem. - Csak kérem, ne
üsse meg többet!
A Hercegnő mozdulatlanná dermed. Ellágyul az arca, és
felsóhajt. - Rendben van - mondja.
Odamegy, ahol Annabelle összegörnyedve áll. Egyetlen
villámgyors mozdulattal a hajánál fogva álló helyzetbe ránt-
ja Annabelle-t, és egyenesen tartja a fejét.
- Tudod, Violet - mondja a Hercegnő. - Kedveltelek.
Őszintén mondom. - Valódi szomorúságot látok a szemében,
ahogy lógva tartja a pillantásomat. - Miért kellett ezt tenned
velem?
Nem látom a kést a kezében, csak egy ezüstös villanást,
ahogy átsuhan Annabelle torkán. Annabelle szeme elkereke-
dik, de inkább meglepetten, mint fájdalmasan, miközben a
vörös seb szétnyílik a nyakán.
- NEM! - sikoltom. Annabelle rám néz, az arca olyan édes
és törékeny, és most már tisztán látom a kérdést is, nem lenne
szüksége palatáblára, hogy leírja.
Miért?
Vér csorog le a mellére, élénkvörösre festi a hálóingét. Az-
tán a földre rogy.
Vad torokhang tölti be a szobát, és egy másodpercbe telik,
hogy rájöjjek: én sikoltozom. Összevissza rángatom ma-
gam, hogy szabaduljak a köteléktől, már a hátamba és a csuk-
lómba álló fájdalom sem érdekel, alig érzem, mert arra gon-
dolok, ha oda tudok jutni Annabelle-hez, még helyre tudom
ezt hozni. Ha a karomba veszem, visszahozom az életbe. Va-
lahogy csak életre tudom kelteni, mert lehetetlen, hogy meg-
halt, hogy...
Annabelle szeme tágra nyílt, üres tekintetét rám szegezi,
ahogy vér ömlik a sebből, és a szőnyegbe beleivódva a vérpa-
tak felém tart.
- Meg kellett büntetni azért, amit tettél - közli a Hercegnő,
és a köntöse ujjába törli a késen maradt vért. - És őt is.
Mintha semmi sem történt volna, fesztelenül átlép
Annabelle testén, és kinyitja az ajtót. Megpillantom a szalo-
nomat és a két katonát, akik őriznek, mielőtt becsukódik
az ajtó, és egyedül maradok annak a lánynak a holttestével,
aki az első barátom volt ebben a palotában.
 2. fejezet

TÉRDRE HULLOK.
A villám fájdalmasan megrándul, amint a kötél lehetetlen
szögben felrántja a karomat, de nem érdekel. A lábam
most nem tart meg.
Annabelle testéből kifolyt minden vér. Nézem gyönyörű,
barátságos, bizakodó arcát, és csak azt a lányt látom ma-
gam előtt, aki az első éjszakán mellettem maradt, pedig nem
lett volna szabad; a lányt, aki egy halom szétszaggatott ru-
hán a karjába vont Dahlia temetése után; aki majdnem legyő-
zött halmában1, és esténként kifésülte a hajamat, és elsőként
tudta meg a nevemet.
Szerettem. És most megöltem.
- Sajnálom - suttogom, és megindulnak a könnye-
im, amiket eddig visszafojtottam. - Ügy sajnálom, Annabelle!
A halála bizonyossága elnyel, mint a bánat tátongó, végte-
len ürege. A sírásból zokogás lesz, ami a mellkasomat szag-
gatja, és addig sírok, míg meg nem fájdul a torkom, és nem

1
Két- vagy négyszemélyes absztrakt stratégiai táblás játék.
kezd a tüdőm szúrni, amíg már nincs bennem más, csak
egy üresség ott, ahol régen Annabelle volt.

TELIK AZ IDŐ.
Valamikor ráeszmélek a vállamban égő, tompa fájdalomra,
ami elvonja a gyászról a figyelmem. De nincs erőm meg-
mozdulni.
Mintha hallanék valamit az ajtó előtt: apró pukkanást, majd
két puffanást. Talán a Hercegnő jön vissza. Vajon kit öl meg
legközelebb előttem?
Nyílik az ajtó, és egy katona lép be. Egyedül van, amit rög-
tön furcsállok. Becsukja az ajtót. Egy pillanatig elször-
nyedve nézi a barátnőmet, aztán hozzám siet.
- Jól vagy? - kérdezi. Még sosem hallottam a Herceg-
nő katonáit beszélni, de ennek a katonának a beszéde na-
gyon ismerős. Meg sem fordul a fejemben, hogy válaszoljak.
Kihúz valamit az övéből, és a következő másodpercben
szabad a kezem. A padlóra hullok, nem érdekel, hogy össze-
esem. De a katona elkap.
- Megsérültél, Violet? - suttogja.
Honnan tudja a nevemet? Kicsit megráz, ettől kiélésednek
a vonásai.
- Garnet? - próbálok beszélni, de rettenetesen kiszáradt a
torkom.
- Gyere! - sürget. - Ki kell jutnunk innen. Nincs sok időnk.
Durván felránt. Pár lépést botorkálok, aztán térdre hullok
Annabelle teste előtt. A vére még nedves a szőnyegen; ér-
zem, ahogy átitatja a hálóingemet. A füle mögé simítok egy
hajtincset.
- Ügy sajnálom - suttogom. Gyöngéden lezárom a szemét.
- Mennünk kell, Violet! - nógat Garnet.
 Megcsókolom a füle feletti pontot. Gyöngyvirágillata van.
- Isten veled, Annabelle - suttogom. Aztán rákényszeríteni
magam, hogy felálljak. Garnetnek igaza van: mennünk kell.
Ash életben van. Öt még megmenthetem.
Garnet kinyitja az ajtót, és a padlón megpillantom a két ka-
tonát. Átfut a fejemen, vajon meghaltak-e vagy csak elájul-
tak, de aztán rájövök, hogy nem érdekel.
Átsietünk a társalgón, és elhagyjuk a lakosztályomat. A vi-
rágok terme elhagyatott, de Garnet jobbra fordul, a palota vé-
gében lévő kevésbé használt lépcsők felé.
- Lucien küldött? - súgom oda.
- Lucien még semmit sem tud - válaszolja, - Nem tudtam
felvenni vele a kapcsolatot.
- Hova megyünk? - faggatom.
- Ne kérdezz annyit! - sziszegi vissza. A lépcsőhöz
érünk, lesietünk rajta. A padlódeszkák megreccsennek a tal-
pam alatt.
A földszint kísértetiesen néma. A bálterem ajtói tárva-
nyitva, a parkettán hosszú, ferdén behulló holdsugarak nyúj-
tózkodnak felénk. Emlékszem, amikor először óvakodtam át
ezeken a termeken éjszaka, hogy meglátogassam Asht a szo-
bájában.
- Hol a börtön? - suttogom. Garnet fütyül rám. Megraga-
dom a karját. - Garnet, hol a várbörtön? El kell vinnünk Asht.
- Befognád végre a szádat? - förmed rám. - Téged
kell kijuttatnunk innen.
Ismerős illat csapja meg az orromat, és gondolkodás nélkül
benyitok a Herceg dohányzószobájába. Garnetet is behúzom.
- Mit művelsz? - szűri a szavakat összeszorított fogai kö-
zött.
- Nem hagyjuk itt - közlöm eltökélten.
- Nem része a megegyezésnek.
 - Ha itt hagyjuk, meghal.
- És?
- Most néztem végig, ahogy Annabelle-t meggyilkolják,
és elvérzik. - A mellkasomat mintha abroncs szorítaná össze.
- A legkedvesebb, legédesebb ember volt, akit ismertem, és
miattam halt meg. És ha ő lenne a várbörtönben? Otthagy-
nád, hogy kivégezzék? Láttalak benneteket együtt. Kedves
voltál hozzá. Ő is kedvelt. Hát semmit sem számít neked az
élete?
Garnet kényelmetlenül feszeng. - Nézd, ez nem volt benne
a tervben, érted? - kérdezi. - Nem azért vagyok itt, hogy egy
boldogtalan szerelmespárt egyesítsek.
- Nem is ez a lényeg. Itt emberéletről van szó. És te mi-
ért vagy itt?
- Tartozom Luciennek. Megígértem, hogy segítek rajtad.
- Akkor hát segíts!
- Nem értem - rázza a fejét. - Hisz csak egy kísérő.
Több százan vannak.
- És Annabelle csak egy szolgáló volt. Én meg csak
egy helyettes - csattanok fel. - Úgy beszélsz, mint az anyád!
Garnet megdermed.
- Nézz ide! - markolom össze a véres hálóingemet. -
Ez Annabelle vére. Anyád követte el. Mikor lesz vége? Hány
ártatlan embernek kell még meghalnia miatta?
Elgondolkodik. - Rendben van - egyezik bele. - Segítek
neked. De ne várd, hogy vállalom a felelősséget, ha rajtakap-
nak minket.
- Miért is várnám el - mormolom. Kiosonunk a szobából,
és visszaindulunk a folyosón. Elhaladunk a könyvtár előtt.
Balra egy széles ajtó van, rajta nagy, erős kilincs.
 - Fogd ezt - nyújt át valamit, ami nagy fekete márványda-
rabnak látszik. Akkora, mint egy tojás. A felszíne természet-
ellenesen sima.
- Mi ez? - kérdezem.
- Kiüti a katonákat. Ne kérdezd, hogyan. Lucien készítette.
így hoztalak ki úgy, hogy a katonák nem láttak.
Garnet elővesz egy kulcscsomót, és egy nagy vaskulcsot a
zárba illeszt. Az ajtó tompa nyikorgással kinyílik. fe-
lém fordul, és visszaveszi a márványt.
- Azt mondanám, hogy hölgyek előre, de ebben a helyzet-
ben eltekinthetünk az udvariassági formuláktól.
A folyosó arra a titkos átjáróra emlékeztet, ami Ash szobá-
jába vezetett: a falak és a padló kőből van, és hideg meztelen
talpam alatt, az utat halványan világítják meg a fénygöm-
bök. Hosszú lépcsősor vezet lefelé, és a kelleténél lassabban
megyek le, mert arra fülelek, hallok-e mást, mint Garnet
csizmájának dobogását és az én halk lépteimet. Mire le-
érünk, már reszketek a hűvös, áporodott levegőben. Még egy
ajtó, leiül vasba vágott nyílásokkal. Nyitva van.
Garnet a homlokát ráncolja.
- Mi az? - suttogom.
De amikor kitárom, elfeledkezem a lopakodásról és a titko-
lódzásról.
- Ó! - kiáltok fel.
Ash összegörnyedve fekszik előttem egy cella padlóján.
Odafutok, térdre rogyok, és megragadom a hideg vasrácsot.
- Ash - szólongatom. Az hajában alvadt vér, az ar-
cán ütésnyomok, a homlokán mély vágás. Csak a pamut pi-
zsamanadrág van rajta, a felsőteste és a lába meztelen. Biz-
tos fázik. Vagy fázna, ha nem lenne eszméletlen.
- Ash - mondom hangosabban. - Térj magadhoz, Ash!
 - Benyúlok a rácsok között, de túl messze van, nem érem
el.
- Hol vannak a kulcsok, Garnet?
Megjelenik mellettem. - Nem tudom. A cellák kulcsai nin-
csenek ezen a karikán.
A kétségbeesés iszonyatos hullámban tör rám, és elnyelés-
sel fenyeget, de összeszorítom a fogam, és elnyomom ma-
gamban. Nincs időm, hogy elveszítsem a reményt. - Valamit
biztosan tehetünk. Itt kell, hogy legyenek. Ash! - rángatom a
rácsot, de mindhiába. - Kérlek, térj magadhoz!
- Kerestek valamit?
Kővé dermedek, amikor Carnelian bukkan elő a faajtó mö-
götti árnyékból. Kis aranyszínű kulcsot tart a kezében.
- Mit tettél, Carnelian? - szegezi neki a kérdést
Garnet. Tágra mereszti a szemét, de nem Carnelianre néz.
Követem az irányt, és meglátom az ajtó mögött egymásra
fektetett két katona testét, akik egy üres cella mellett hever-
nek.
Carnelian feltartja a kezét, és megmutatja az injekciós tűt. -
Különös, mi mindent meg tudunk tenni, ha senki sem törődik
velünk. Hány helyre eljutunk. Hány embert tudunk manipu-
lálni! Az orvos, amikor egyszer úgy tettem, érdekel az orvos-
tudomány, megmutatott pár dolgot. - Kajánul nézegeti a tűt. -
Nem haltak meg, csak lebénultak. És nincsenek eszméletük-
nél. Engem is alábecsültek. Láttam a tekintetükben. Szegény
kis Carnelian! Szegény, csúnya, ostoba Carnelian.
- Anya megöl ezért - jegyzi meg Garnet.
- Téged is - vág vissza Carnelian. - Mit keresel itt vele?
- Nyisd ki a cellát! - parancsolom.
Dühösen villan rám a tekintete. - Nem lehettél volna vele!
Úgy volt, hogy az enyém! Miért vetted el tőlem?
 - Semmit sem vettem el tőled - válaszolom. - Nem
egy kiskutya vagy egy ékszer. Emberi lény.
- Tudom, kicsoda - mondja. - Jobban ismerem, mint te.
- Erősen kétlem.
- Olyasmiket mesélt el, amiket azelőtt senkinek sem vallott
be! Ő maga mondta. És én... én... - Piros foltok jelennek meg
az arcán. - Rábíztam a titkaimat. Ügy volt, hogy örökre velem
marad.
- Nem maradt volna, Carnelian. Amint eljegyeztek volna,
elkerült volna innen.
- Tervet kovácsoltam - erősködik. - Megtaláltam volna a
módját, hogy együtt maradjunk.
- Mindez nem számít, mert ha nem nyitod ki az ajtót, akkor
ki fogják végezni. - A pillantásom a kezében tartott kulcsra
siklik. - Ezt akarod?
- Nem akarom, hogy veled legyen.
- Inkább halottnak szeretnéd látni?
Az Ash cellájából hallatszó halk nyögés nyomán síri csend
támad.
- Ash - sikoltok fel, és felé fordulva a rácshoz szorítom az
arcom. Ash szempillája megrebben. Egyszer, kétszer, az-
tán kinyílik a szeme, és mosoly terül szét összevert arcán.
- Violet? - kérdezi reszelős hangon. - Hol vagyunk? - Hát-
rahajtja a fejét, és körülnéz. - Á, már értem.
- Nincs semmi baj. Azért jöttem, hogy megmentselek. -
Nem hangzik olyan magabiztosan, mint amilyennek szánom.
- Remek - leheli. A tekintete egy pillanatra elködö-
sül, aztán megint rám pillant. - Mi történt az arcoddal?
- Jól vagyok. - Ash óvatosan feltápászkodik a föld-
ről. Összerándul az arca, és a kezét a fájdalom helyére szorít-
ja.
 - Hogy kerülök át a rács túloldalára? - kérdezi, amikor a
cellája ajtajához mászik.
Hátrapillantok, és Ash mintha most venné észre először,
hogy társaságunk van. A szemöldökét ráncolva néz vé-
gig előbb Garneten, aztán Carnelianen, aki leengedte az in-
jekciós tűt.
- Carneliannél van a kulcs - világosítom fel, majd ösztöne-
im követelése ellenére is felállók, és odébb hátrálok.
Nem tudom rávenni Carneliant, hogy kinyissa az ajtót. De
Ash talán igen.
Carnelian lassan odasétál, a tekintetét le sem veszi Ash ar-
cáról. Amikor a cellához ér, ugyanott ereszkedik térdre, ahol
én voltam pár másodperce.
- Nagyon sajnálom - suttogja, és a kezével átfogja
Ash rácsot szorongató kezét. - Azt hittem, ha eltávolítóm,
együtt lehetünk.
Ash nagy nehezen megint elmosolyodik. - Tudom.
- Azt hittem... volt egy tervem...
- Tudom - ismétli Ash. - De nem vált volna be.
Carnelian bólint. - Mert mindegy, mi történik, nem marad-
hatsz velem.
- Nem - mondja lágyan Ash.
- Kérdezhetek valamit? - A kulcs a zárnál lebeg.
- Természetesen.
- Volt köztünk bármi, ami... valóságos volt?
Ash olyan közel hajol hozzá, hogy legszívesebben felordí-
tanék. Súg valamit, amit nem értek, és Carnelian arca felra-
gyog. Egy pillanat múlva elhúzódik, elfordítja a zárban a kul-
csot, és kinyitja az ajtót. Egy szemvillanás alatt Ash mellett
termek, és felsegítem. Carnelian dühösen néz.
- Az ő kedvéért nem szólok - mondja. - Nem a tiédért.
Nem tudok visszavágni, mert Garnet közbelép.
 - Nos, az egész bizarrul szórakoztató volt, de most
már ideje indulni.
- Jól vagy? - súgom oda Ashnek. Vékony selyemhálóin-
gemen át érzem, hogy hideg a mellkasa, de a karja erős, ami-
kor átölel.
- Menjünk innen! - súgja vissza.
- Fel a fejjel, kuzin! - jegyzi meg Garnet. Carnelian fé-
lig dühös, félig elkeseredett tekintettel Asht nézi. - Képzeld
el Anya arcát, amikor rájön, hogy mindketten elmentek!
Carnelian szája megvonaglik.
Garnet bólint. - Kösz a segítséget - int a kezével, és felénk
lordul. - És most gyerünk!
 3. fejezet

OLYAN GYORSAN ÉS CSENDESEN SZALADUNK FEL A lép-

csőn és hagyjuk el a börtönt, ahogy csak tudjuk.
A folyosók kihaltak. Ash a bal oldalát szorítja a karjával,
szabad kezével a kezembe kapaszkodik.
- Nem esett bajod? - kérdezi a fejével a hálóingemre intve.
Annabelle vére már majdnem megalvadt. A térdemre és a
sípcsontomra száradt. Elszorul a torkom.
- Nem az enyém - suttogom.
- Hát kié...? - kerekedik el a szeme.
Erősen megrázom a fejem. Most még nem tudok róla be-
szélni.
Elszaladunk az ebédlő előtt, és kijutunk az üvegezett fo-
lyosóra, ami a keleti szárnyhoz vezet, ahol Ash is lakott.
Olyan, mintha az éjszaka történései visszafelé peregnének.
De most már Ash velem van. Megszorítom a kezét, hogy em-
lékeztessem magam erre.
- Ő hogy keveredett bele ebbe? - súgja a fülembe, miköz-
ben Garnetet figyeli.
Vállat vonok.
 - Úgy próbál meg kettőtöket kijuttatni innen, hogy közben
ne patkoljon el - válaszol helyettem Garnet. - Pofa be, és ma-
radjatok a nyomomban!
- Hova megyünk? - kérdezem.
- Járműre van szükségünk - magyarázza Garnet.
- Helyes. És mi a terv?
Garnet egy pillanatra megtorpan. - No, de komolyan,
Violet, szerinted kézikönyvből dolgozom? Menetközben talá-
lom ki a következő lépést. De ha jobb ötleted van...
- Nem, nem - tiltakozom rögtön. - Legyen, ahogy gondo-
lod...
- Tudja a nevedet - mormolja Ash, mialatt a folyosón síe-
lünk.
- Lucien - súgom oda. Ash motyog valamit, amit nem ér-
tek.
Elhaladunk Ash korábbi lakosztálya előtt, balra fordulunk,
aztán jobbra, megint balra, és már jóval beljebb járunk a kele-
ti szárnyban, mint ameddig azelőtt jutottam.
- Hogyhogy ilyen jól ismered a személyzeti szárnyat? -
kérdezi Ash.
Garnet felvonja a szemöldökét, és gúnyosan sandít rám. -
Megfordulok erre-arra.
Összeborzadok. A gyanútlan konyhalányokra gondolok,
akiket Garnet titokban meglesett. De Ash nem jön zavarba:
- Szó sincs róla - mondja.
Mire Garnet felhorkan. - Honnan tudnád?
- Tudnék róla. És tudok is.
Garnet gúnyosan elvigyorodik, amikor egy folyosó végén
az ajtóhoz érünk. Kigombolja a katonakabátját, és odahajítja
nekem. - Erre szükséged lesz - mondja. Belebújok. A kabátujj
eltakarja a kézfejemet, és megmagyarázhatatlan módon
anyám fürdőköntöse jut eszembe; milyen nagy volt rám, ami-
kor még a Lápon viseltem a házunkban, és amikor a legijesz-
tőbb dolog, amit csak el tudtam képzelni az volt, hogy el kell
hagynom az otthonom, és a Déli Kapu átmeneti intézménybe
kell költöznöm.
Garnet kinyitja az ajtót, és dermesztő levegő csap meg.
Még ki sem léptünk, már vacogok. Felajánlom Ashnek a ka-
bátot, mivel rajta még ing sincs, de inkább beleburkol. A de-
res fű ropog meztelen talpam alatt, a lábujjaim másodpercek
alatt úgy átfagynak, hogy érzéketlenné válnak. Felhőssé vált
az éjszaka, se a hold, se a csillagok nem világítják meg az
utunkat, de Garnet tudja az utat. A sötétből kirajzolódik egy
fekete folt, valami alacsony, kockaszerű épület. Amikor oda-
érünk, hallom, hogy Garnet a kulcskarikával bajlódik.
Kattan a zár, és az iszonyatos hidegből egy hűvös, csöndes
helyre kerülünk.
Becsukódik mögöttem az ajtó, és fény gyullad. A barlang-
szerű teremben egymás mellett sorakoznak a fényes gépko-
csik. Megpillantom a fehéret, amiben a Hercegnővel Dahlia
temetésére hajtottunk a választófejedelem palotájába, és a
feketét, amivel a bálokra jártam, de van egy élénkpiros,
egy ezüst és egy halványkék és citromsárga is.
Garnet egyenesen a piroshoz megy, és kinyitja a csomag-
tartót.
- Másszatok be! - parancsolja.
Sosem hittem, hogy nemcsak hajlandó leszek, de alig vá-
rom, hogy bemászhassak egy kocsi csomagtartójába.
- Mit gondolsz, nem fogják észrevenni, hogy hiányzik egy
kocsi? - motyogja Ash, amikor bemászik mellém. Ar-
rébb csúszom, hogy helyet csináljak neki.
Garnet elvigyorodik. - Ez az enyém. Nem először megyek
el vele éjnek idején egy kis sétakocsikázásra.
Aztán ránk csapja a csomagtartót.
 Úgy tör rám a pánik, hogy nem kapok levegőt. A sötétség
túlságosan közeli, túlságosan bezár. A tenyeremet a fedélhez
csapom, amíg Ash hideg keze meg nem találja az arcomat.
- Minden rendben, Violet. Lélegezz!
Kitágul a tüdőm, és a történtek súlya maga alá gyűr. Köny-
nyek árja ömlik belőlem, miközben Ash mellkasá-
hoz szorítom az arcomat. Tompán hallom, ahogy a garázsaj-
tó nyílik és csukódik, aztán Ashhez csapódom, amikor
Garnet hátramenetben legurul a felhajtón. Szédülök, amikor a
kocsi körbeforog, aztán a hátam a csomagtartó másik feléhez
csapódik, és Ash nekem vágódva odaprésel.
- Szerintem élvezi - jegyzi meg Ash.
Mint előbb a könnyek árja, most a hisztérikus nevetés tör
ki belőlem, a gyomrom olyan hirtelen rándul össze, hogy
fáj, és Ash is velem nevet, csakhogy a nevetése köhögésro-
hamba torkollik.
- Jól vagy? - kérdezem, és összevissza csókolom.
- Jól... aú! - jajdul fel, amikor az ajkam felhorzsolt arcához
ér. - Pontosan mi történt? Az utolsó kép, amire emlékszem,
hogy a Hercegnő bejön a szobámba.
Elmesélem az arkánát, amiből Garnet hangja szólt, és hogy
a Hercegnő összekötözött, és Annabelle...
- Ott hagytam - sóhajtok fel. - Egyedül.
- Muszáj volt, Violet - mormolja Ash. - Nem tehettél mást.
Csend ereszkedik ránk. A palotából való menekülésünk
közben el tudtam fojtani a bűntudatomat, a fájdalmamat és a
bánatomat, de e három érzés most újult erővel tör fel belőlem.
Látom Annabelle arcát a sötétségben is, érzem ha-
ja gyöngyvirág illatát.
- Az én hibám - suttogom. - Ha én nem... ha mi...
- Nem. - A szűk helyen tekintélyt parancsoló a hangja. - A
Hercegnő ölte meg Annabelle-t, Violet. Nem te és nem én.
 A vállára hajtom a fejemet, és némán megesküszöm, hogy
soha nem felejtem el. Életben tartom az egyetlen mó-
don, ahogy tudom.
- Tudod, hova megyünk? - kérdezi Ash.
- Nem. - Most, hogy már kiértünk az útra, simán haladunk.
Kibújok valahogy a kabátból, és Ashre terítem.
- Violet, én nem...
- Kettőnknek is elég - erősködöm, és amilyen szoro-
san csak tudok, hozzábújok. Fagyos a bőre.
Ash megsimogatja a hajamat. A kocsi rezgése elhódít, el-
tompít.
- Megmentetted az életemet - suttogja. A lehelete melegen
legyinti mega halántékomat.
- Nem hagyhattalak csak úgy itt.
Halkan nevet. - Ezt méltányolom.
- Te is megtetted volna értem.
Úgy tűnik, órákig utazunk így, aztán a kocsi hirtelen meg-
áll, és kinyílik a csomagtartó. A hold biztos megint előbújt,
mert Garnet alakja kirajzolódik az ezüstös fényben.
- Kellemes utatok volt? - vigyorog.
Ash kimászik a csomagtartóból, és a vállamra teríti a kabá-
tot. Hol vagyunk?
Körülnézek. Sötét sikátor, két egyszerű, négyszögletes
épület között.
- A halottasháznál - válaszol Garnet.
Megborzongok.
Egy vasajtóhoz vezet, amit az épülettel összhangban fehér-
re festettek.
- Nincs bezárva? - kérdezem.
- Ez a szolgák és helyettesek számára fenntartott hullaház
magyarázza.
- Értem - motyogom.
 Odabent hűvös van és steril a környezet. Garnet előhúz egy
kis elemlámpát az övéből, és azzal világít a számtalan hosszú
és siváran zöld, fertőtlenítő szagú folyosón. A tal-
pam hozzátapad a viaszos padlóhoz.
- Hova megyünk? - suttogom.
Balra, aztán jobbra világít. - Jó kérdés. Lucien nem mondta
véletlenül, hogy pontosan hol kellene találkoznotok?
- Úgy volt, hogy holtan kerülök ide - válaszolom.
- Értem.
- Követhetnénk a nyilakat. - Ash két folyosó találkozásánál
a sarkon áll, és áthatóan mered a falra. - Világíts csak ide.
Garnet!
Garnet a falra irányítja a fénysugarat, ahol eligazító tábla
van:
HELYETTESEK
UDVARHÖLGYEK
SZOLGÁK
Jobbra fordulunk, és lengőajtón át egy újabb folyosóra ke-
rülünk. Ash lenyomja a velünk szemközti ajtó kilincsét.
- Zárva - mondja.
- De ez nem - teszi hozzá Garnet, és benyit. Felkapcsolja a
villanyt, és ezüst rekeszeket pillantunk meg a fal men-
tén, amiket szögletes ajtók sora zár le. Minden éles és maku-
látlan.
- Ezek a... - Nem bírom kimondani a testeknek szót.
- Igen - válaszolja Ash.
- Tele vannak? - Ennyi halott helyettes gondolatától
még jobban fázom, mint eddig. Annabelle vére csípi a térde-
met.
- Remélem, nemi
- Mit gondolsz, Raven már itt van? - firtatom. Amikor ma
délután a Hercegnő ebédjén odaadtam neki a széru-
mot, Raven szinte katatón állapotban volt. De kizökkent,
amikor meghallotta a hangomat. Muszáj reménykednem ab-
ban, hogy megértett.
Ash nagyot nyel. - Csak egy módon deríthetjük ki.
- Ki az a Raven? - kérdezi Garnet.
- A legjobb barátnőm - válaszolom. Remegő lábbal köze-
ledem az egyik rekeszhez. - A Kő Grófnőjének helyette-
se. Nekiadtam Lucien szérumát.
- Micsoda?! - csóválja a fejét Garnet. - Tudod, ha
Lucien nem próbálná olyan megátalkodottan megmenteni az
életedet, szerintem végezne veled.
Nem veszek róla tudomást. Reszketnek az ujjaim, amikor
elfordítom a kallantyút, és feltárom az ajtót.
Üres.
Kifújom az eddig visszafojtott lélegzetet.
- Eggyel kevesebb - lép mellém Ash. - Már csak pár tucat
maradt.
Ashsel módszeresen kezdjük az ajtókat nyitogatni. Garnet
magában mulatva figyel minket. Már hét üres rekeszt nyitot-
tunk ki, amikor Ash csendesen így szól. - Violet.
Odamegyek hozzá, és lepillantok a fekete zsákra, ami a
téglalap alakú rekeszt megtölti. Együtt húzzuk ki a fémtálcát,
amin pihen. Ash odanyúl, hogy lehúzza a cipzárt.
- Ne - állítom meg. - Majd én.
Végtelen gyöngédséggel húzom le a cipzárt. Sápadt, a ha-
lálban kővé dermedt arc válik láthatóvá. Elakad a lélegzetem.
- Ez nem Raven - mondja Ash.
Megrázom a fejem.
- Ismerted?
- Nem - válaszolom. - De egyszer találkoztunk.
 Dahlia temetésén, teszem hozzá gondolatban. A lány, aki a
testvérét kereste. Jéghideg homlokára teszem a kezem. Olyan
fiatalnak látszik.
Lesújt a helyzet végtelen igazságtalansága. Mitől vagyok
különleges? Miért érdemes engem megmenteni, és nem ezt a
lányt, vagy a nőstény oroszlánt, vagy Dahliát? Hirtelen tá-
madt dühöt érzek Lucien iránt, hogy arra kényszerít,
hogy tudomásul vegyem ezt a szörnyű igazságot, de nem ad
lehetőséget arra, hogy bármit is tegyek ellene.
Megmentetted Ravent, súgja egy hang a fülembe.
Még nem, gondolom. És ez nem elég.
Felhúzom a cipzárt, és visszatolom fémsírjába a lányt, aki-
nek a nevét már sosem fogom megtudni.
- Keressünk tovább - mondom Ashnek.
Még négy lányt találunk, de egyiket sem ismerem fel.
- Mi lesz, ha be sem vette? - kérdezem, és félelem kú-
szik fel a torkomon.
- Bevette - nyugtat meg Ash, de ez semmit sem jelent,
és érzem, hogy ezzel ő is tisztában van. Nem lehet tudni,
hogy Raven megértett-e vagy sem.
- Valószínűleg még nem találtak rá - veti fel
Garnet. Fesztelenül, zsebre vágott kézzel a falnak dől, mintha
napi rendszerességgel járna halottasházakba.
- Miért vagy még itt? - kérdezi Ash.
Garnet vállat von. - Szeretném látni, mi lesz, ha Lucien rá-
jön, hogy te vagy itt. - Aztán mosolyogni kezd. - Egyébként
régen nem szórakoztam ilyen jól. A királyi családok tagjának
lenni nagyon unalmas. Minden alkalmat megragadok, hogy
borsot törjek az anyám orra alá. Ellophatom a helyettesét az
orra elől? A saját házából? Ilyen remek alkalmat so-
sem hagynék ki.
- Miért gyűlölöd ennyire? - kérdezem.
 - Ne már, Violet, hisz két hónapig éltél vele egy fedél alatt.
Te mit érzel iránta?
Van benne valami.
- És ezt most sokszorozd meg az egész életeddel - vakar-
ja meg a tarkóját Garnet. - Kész csoda, hogy ilyen jól alkal-
mazkodom a körülményekhez.
Egy súlyos fémajtó visszhangzó döndülése hallatán meg-
dermedünk.
- A villanyt! - sziszegi Ash. Garnet a falhoz kap, és sötét-
ségbe borul minden. Néhány másodpercig csend van, az-
tán léptek és hangok mással összetéveszthetetlen zaját hall-
juk.
- El kell bújnunk - szólal meg Garnet.
- Hova? - kérdezem. - Nem látok semmit.
Balról kattanást hallok, és Garnet zseblámpájának fénye
gyullad fel. A fénysugár Ashre esik. Az egyik rekesznél ku-
porog; a baloldali sarokban a legalacsonyabban lévőnél.
Nyitva az ajtó, és Ash rám néz.
- Nem - suttogom.
- Van jobb ötleted? - kérdezi Garnet, és a karomat megra-
gadva Ash felé húz. A fénysugarat lefelé irányítja. Leguggo-
lok a négyszögletes fekete lyuk előtt, ahol olyan sok ha-
lott helyettest tartottak, és a gyomromat undornál erősebb,
félelemnél élesebb érzés rántja görcsbe. A végtagjaim eset-
lenné és érzéketlenné válnak attól, hogy mennyire helytelen
itt elrejtőznünk.
- Nincs más választásunk - igyekszik rábeszélni Ash. Ki-
nyitom az övé melletti ajtót, és kényszerítem a lábamat,
hogy mozogjon, a testemet, hogy meghajoljon, és becsúszom,
amíg arccal a hideg fém tálcán nem fekszem. A hangok már
olyan közelről hallatszanak, hogy csaknem ki tudom venni az
egyes szavakat, és megüti a fülemet a halk nyikorgás is. Ki-
huny a zseblámpa fénye. Becsukódik Garnet ajtaja, aztán
Ashé is.
Nagy levegőt veszek, és bezárom magam.
 4. fejezet

A FÉMSÍRBAN SOKKAL RETTENETESEBB A SÖTÉTSÉG,

mint Garnet kocsijának csomagtartójában.
A hideg fémhez szorítom a homlokomat, és próbálom azt
képzelni, hogy máshol vagyok, vagy, hogy Ash is velem
van, vagy, hogy ez az egész csak egy álom, és hamarosan fel-
ébredek belőle, és a Lápon találom magam.
A teremben felkapcsolják a villanyt.
Halványsárga fény szűrődik be a rejtekhelyemre. Az ajtón
belül nincs kilincs, ezért résnyire nyitva hagytam. Tom-
pán hallom a két férfi hangját.
- ...gondolom, nem akarta, hogy bárki is észrevegye.
- Fogalmam sincs, miért érdekelne bárkit is. Hány helyet-
test fogyasztott el az évek során? Húszat?
- Nem a te dolgod, hogy számon tartsd, fiam. Megtesz-
szűk, amit parancsolnak. - Az első hang határozottan idősebb
férfire utal, nyers, öreges hangzású. - Azt mondják: a Kő Há-
za, éjfélkor átvétel. És mi ezt csináljuk.
A Kő Háza! Náluk van Raven! Majdnem elsírom magam a
megkönnyebbüléstől.
 Megint a különös nyikorgás, aztán csikorogva nyílik az aj-
tó. Hallom a műanyag recsegését, ahogy matatnak rajta.
- Nem nagyon nehéz, ugye? - kérdezi a második hang.
- Egyikük sem nehéz, fiam. Majd meglátod.
Műanyag fémet karcol, majd csúszik rajta. Becsukódik az
ajtó.
- És most bújjunk vissza az ágyba, és reményked-
jünk, hogy többször nem hívnak ki minket - mondja az első
hang mogorván.
A cipőtalpuk távozás közben halkan cuppog. Sötét lesz.
Addig maradok nyugton, míg tudok, levegőt is alig merek
venni. Lesem, hogy visszajönnek-e. Végül nem bírom to-
vább. A körmöm az ajtót kaparássza, ahogy lassan kinyitom.
Amilyen gyorsan csak tudok, kievickélek a rekeszből, és a
fényezett padlóra esem. Ash és Garnet akkor nyitják
az ajtókat. Talpra ugróm, feltűröm a rám nagy katonakabát
két ujját, és végigsimítom a falat, míg meg nem találom a
kapcsolót.
A koromsötétség hosszú percei után fájdalmas a fény. Ash
arca holtsápadt, és lassan áll talpra. Garnet a padlón marad, a
rekeszeknek támasztja a hátát, és hátrasimítja szőke ha-
ját. Még sosem láttam rajta ekkora megrázkódtatást.
- Itt van - mondom Ashnek.
- Tudom - válaszolja.
Elmosolyodom, és céltudatos szenvedéllyel kezdem nyito-
gatni az ajtókat. Garnetet is félretolom az útból, amíg nem
találok egy rekeszt, ami eddig üres volt.
Megrántom a fémlapot, és Raven vastag műanyagba cso-
magolt teste kisiklik. Ash és Garnet is odajönnek, amikor le-
húzom a cipzárt, és kinyitom a zsákot.
Raven arca olyan hideg és élettelen, mint ezen a helyen a
többi lányé, és egy bénító pillanatig attól félek, hogy valóban
meghalt. Gyönyörű kávébarna bőre viaszos, egykor fényes
fekete haja kócos és tartás nélküli. Meztelen. Gyor-
san levetem a katonakabátot, és ráterítem a testére, de előtte
még látom, milyen iszonyatosan sovány: kirajzolódnak a
bordái, a csípőcsontja majdnem átszúrja a bőrét, a hasa apró
kis domborulat.
Megsimogatom az arcát. Hideg, mint a jég.
- Raven - szólongatom remegő hangon. Várom, hogy
megrebbenjen a szempillája, vagy elnyíljon a szája, de sem-
mi. A legjobb barátnőm halálosan mozdulatlan.
- Én vagyok, Raven. Violet. - fáj, amikor nyelek. - Ébredj
fel, kérlek! Megmentettelek. Kérlek, gyere vissza hozzám!
Nyomasztó a csend, ami a szavaimat követi. A súlya alatt
összeroskadok.
- Talán tényleg... - kezdi Garnet, de megperdülök, és a
mellkasára csapok, amitől hátratántorodik.
- Nem halt meg! - sziszegem. Visszafordulok Ravenhez, és
megrázom. A feje ernyedten billeg a fémlapon. - Ébredj fel,
Raven! Gyerünk már! Bevetted a szérumot, tudom, szó-
val most kérlek, ÉBREDJ FEL!
Keményen pofon vágom.
Érzem Ash kezét a vállamon. - Úgy sajnálom.
Lerázom a kezét. Most senki szánalmára sincs szükségem.
- Ő…
Raven szeme hirtelen felpattan, a teste ívben meghajlik, a
szeme kimered, aztán oldalra fordul, és a földre hány. Ash és
Garnet hátraugranak, miközben Raven teste vonaglik, a ba-
rátnőm köhög és öklendezik, de én boldogan ráomlok, a hom-
lokom a vállára bukik, mennyei hálától eltelten simogatom a
haját, mert örülök, hogy lélegzik, mozog. El. A hátára fordul,
és liheg. A szeme addig forog, míg meg nem talál.
 - Violet? - kérdezi reszelős hangon. Patakzanak a könnye-
im, de nem bajlódom azzal, hogy letöröljem őket.
- Itt vagyok - nyugtatom meg. - Most már biztonság- ban
vagy.
A tekintete a mennyezetre siklik. - Láttam az anyámat -
mondja. - A hajamat kefélte. Aztán elvették az összes bőrét.
- Micsoda? - kiáltok fel. - Az anyád él, és a Lápon lakik.
- Elvették az összes bőrét - ismétli meg. - Megmutatták ne-
kem a csontjait.
A tekintete elhomályosul, és elernyed a teste. Teljesen
mozdulatlan lesz.
- Raven? - suttogom. Az ujjhegyemmel végigsimítom az
arcát. Lélegzik, de mintha a fényt kikapcsolták volna benne.
- Mit tettek vele? - suttogja Ash.
- Nem... nem tudom. - Beletúrok Raven hajába, és egy apró
sebhelyet találok a fejbőrén. Ügy egy centis lehet. Aztán egy
másikat, és egy harmadikat.
- Nos - csapja össze a kezét Garnet. - Nagyszerű este volt,
tényleg mindent felülmúlt, és bármennyire is szeret-
nék maradni, és végignézni, ahogy Lucien mindezen kiborul,
szerintem ideje, hogy visszamenjek.
- Hát persze - mormolja Ash.
- Figyelj csak, megmentettem az életedet! Mit akarsz
még tőlem? - förmed rá Garnet.
- Az égvilágon semmit - rázza a fejét Ash.
- Helyes - mondja Garnet. - Sok szerencsét a meneküléshez
meg a mit tudom én, mihez.
- Köszönöm - mondom.
- Persze. - Garnet keze már az ajtógombon, amikor Raven
felül. A mozdulat olyan váratlan és hirtelen, hogy alig tudom
visszaigazítani rá a kabátot, nehogy leessen a válláról.
 - Gyáva vagy - mondja sötét szemét Garnetre szegez-
ve. Ködös a tekintete, mintha egyszerre kétfelé is figyelne.
Döbbent csendben nézünk rá.
- Raven? - kérdezem óvatosan.
- Gyáva - ismétli meg. - Nem a megfelelő szabályokat
szegi meg, csak amiket könnyű megszegni. Fél. - Az arca el-
lazul, a tekintete is normális lesz. - Fáradt vagyok. Még
nincs itt az ideje az orvosnak.
Visszafekszik a fémlapra, és valamit motyog magában.
Nem értem, mit mond, de egyszer-kétszer hallom a saját ne-
vét.
Garnet egy másodpercig figyeli, aztán megcsóválja a fejét.
- Mindegy. A ti problémátok.
Kedvetlenül búcsút int, és kimegy. Raven homlokára te-
szem a kezem, de már azon az üres helyen van, és a mennye-
zetet bámulja.
- És most mi lesz? - kérdezi Ash.
- Megvárjuk Lucient - válaszolom. - Jönni fog.

ORÁK TELNEK EL.

Vagy legalábbis óráknak tűnik. Lehetetlen megállapítani az
idő múlását ebben a teremben. A biztonságunk érdeké-
ben lekapcsoltuk a villanyt. Ashsel a földön ülünk a falnak
dőlve, és összebújunk, Hogy melegítsük egymást. Raven
Garnet távozása óta nem mozdult és nem szólt.
Azon töprengek, mi lesz, ha a Hercegnő felfedezi, hogy
elmentem. És Ash is elment. Vajon Garnet meg tudja-e aka-
dályozni, hogy Carnelian ne árulja el? Kérdés, hogy maga
Garnet nem beszél-e. Nem tartozik nekünk semmivel, és kü-
lönösebben megbízhatónak sem látszik. Elképzelni sem tu-
dom, hogy Lucien miért választotta segítőtársul.
Carnelianben legalább bízhatunk, hogy nem tesz olyat, ami-
vel Ash életét veszélyezteti.
Eszembe jut a várbörtönben folytatott párbeszédük. - Mit
mondtál neki? - kérdezem. Olyan régen nem szólalt meg
egyikünk sem, hogy a hangom reszelős és a kelleténél hango-
sabb. Ash a fejem búbjára hajtja a fejét.
- Hm? - leheli.
- Amikor Carnelian megkérdezte, valóságos volt-e bármi is
mit mondtál?
Nem számítok rá, hogy habozik. Felemeli a fejét, és elfor-
dítja tőlem az arcát.
- Magánügy, Violet.
- Titkolódzol előttem?
- És neked hány titkod volt előttem?
Az ajkamat harapdálom. - A kettő nem ugyanaz. Muszáj
volt. Megesküdtem Luciennek.
- És mi van azokkal az ígéretekkel, amiket én tettem?
- De téged azért vettek fel, hogy ígérgess neki. Nem az,
ami kettőnk kőzött van.
- Tudom. - Ash arcéle feketébb a sötétségnél, ahogy fel-
bámul a mennyezetre. - De el kell játszanom a bizalmát,
csak mert te nem kedveled?
Erre nem tudom, mit válaszoljak. Talán mindig is azt hit-
tem, hogy Ash annyira gyűlöli Carneliant, mint én.
Ash felsóhajt. - Nem akarok előtted titkolódzni. De
Carnelian... végtelenül szomorú. És ez keserűségbe és harag-
ba fordult. Nem akarok azok közé tartozni, akik cserbenhagy-
ták, még akkor sem, ha sosem tudja meg, hogy elárultam-e
vagy sem.
Összefonom az ujjainkat. - Nem kell ilyen nemes lelkűnek
lenned!
- Szó sincs róla. Csak... megértem valamennyire.
 - Egyszer majd mesélj Carnelianről!
Odakintről léptek hallatszanak. Ashsel talpra kecmer-günk,
de nem marad időnk elrejtőzni, mert máris nyílik az ajtó, és
felkapcsolják a villanyt.
Lucien lép be. Szokásos álló csipkegalléros fehér köntösé-
ben van, gesztenyebarna haja tökéletes kis kontyban a feje
búbján, amivel udvarhölgyi státuszát jelzi. És ez többet je-
lent számára, mint egy női udvarhölgynek; a férfi udvarhöl-
gyek eunuchok, akiket kasztrálnak, hogy „biztonságosan” a
királyi hölgyek közelébe engedhessék őket.
Nagy táska lóg az egyik vállán. A tekintete rólam Ashre,
majd Ravenre villan, aztán rajtam állapodik meg. Nem lát-
szik meglepettnek, hogy kettővel több embert lát, mint
ahányra számított; biztos beszélt már Garnettel.
Becsukja az ajtót, és leteszi a táskát. Kimért léptekkel
odamegy Ashhez, torkon ragadja, és a falhoz vágja a fejét.
- Lucien! - sikoltok fel.
- Igaz ez? - kérdezi magából kikelve. Ash kábultnak lát-
szik. Elkapom Lucien karját, amivel nem Asht fogja, és húz-
ni kezdem.
- Hagyd abba!
Lucien felém fordul. - Tudod, mit beszélnek? - sziszegi, -
Hogy ez a szemét alak megerőszakolt!
- Micsoda? - sikkantok fel.
Ash magához tér. Egyetlen villámgyors mozdulattal meg-
ragadja Lucien csuklóját, és megcsavarja. Lucien felkiált fáj-
dalmában, ahogy Ash olyan szögben hajlítja hátra a karját,
ami miatt Lucien kénytelen előrehajolni.
- Mit mondtál? - morogja Ash. Még sosem láttam, hogy
ilyen fizikai erőszakkal élt volna.
- Eressz el! - dörren rá Lucien.
- Ash! - kiáltok rá.
 - Elhiszi. Hát nem látod, Violet? - kérdezi Ash. - Valóban
elhiszi! - Még egy kicsit hajlít Lucien karján.
- Miért ne hinném el? - kérdezi Lucien. - Tudom, mit mű-
veltek, ti kísérők, hogy valójában mit is csináltok. A kí-
sért hölgyekről, a csábító mosolyaitokról és a mocskos gon-
dolataitokról is tudok. Sosem lett volna szabad hagynom,
hogy Violet közelébe kerülj.
Ash még egyet ránt Lucien karján. - Semmit sem tudsz ró-
lam.
- Tudom, hogy egy év alatt több nővel hálsz, mint a férfiak
többsége egész élete során!
- És szerinted élvezem? Vagy csak a féltékenység kínoz,
hogy én megtehetem?
Lucien erre fojtottan felkiált, és kirántja a karját Ash mar-
kából. De Ash gyorsabb. Egy szempillantás alatt a falhoz szo-
rítja Lucient, a karját keresztbe veti a torkán.
- Fájdalmat okozol neki, Ash - figyelmeztetem. Ash felém
fordul, és rám néz. - Hagyd abba, kérlek! Engedd el! - kö-
nyörgök.
Ash kelletlenül leengedi a karját, és hátrébb lép. Lucien a
falnak támaszkodik, és a vállát masszírozza.
- Ash sosem nyúlhatna hozzám az engedélyem nél-
kül, Lucien - jelentem ki.
- Remélem, nem vagy olyan ostoba, hogy egyedül
tedd meg.
- Mikor hagyod végre abba? - szakítja félbe Ash, és
egy lépést tesz előre. Kipirult az arca, az arccsontján élesen
kirajzolódik a horzsolás. Azonnal közéjük állok, hogy a tes-
temmel válasszam szét őket. - Nem az apja vagy. Nem oktat-
hatod ki arról, hogy mit tehet.
- Kicsivel többet tudok róla, hogy mi jó neki, mint
egy kísérő - vág vissza Lucien.
 - Ha netán nem vetted volna észre, már nem vagyok kísérő
- jegyzi meg hűvösen Ash.
- Elég ebből! - húzom el Lucient Ashtől. - Ti ketten annyit
veszekedhettek, amennyit csak akartok, ha kijutunk erről a
szörnyű helyről, de fontosabb dolgok is vannak, amiket most
meg kell beszélnünk. Mi a terv?
Lucien lerázza a kezemet, felveszi a táskát, és odadobja
nekem. - Ruhát találsz benne hármatoknak. Gyorsan öltözze-
tek át! Úgy volt, hogy vonattal megyünk, de ez már
nem lehetséges.
Kinyitom a táskát, és három barna gyapjú nadrágot, három
meleg pulóvert és három pár cipőt találok benne. Van víz
is, egy elemlámpa, kötszer és fertőtlenítő kenőcs. A vízzel
lemosom Annabelle vérét a lábamról, és megtisztítom Ash
homlokát és arcát. A szeme még dagadt, így arra is kenek a
kenőcsből.
- Magadnak is - figyelmeztet, mire bekenem felha-
sadt számat. Csíp egy kicsit.
Amint felöltözünk, Ravenhez megyek. Még most is A
mennyezetet bámulja.
- Öltöztessük...? - kezdi Ash.
- Nem, majd én. - Ránézek, majd Lucienre. - forduljatok
el! - Raven talán nincs teljesen a tudatánál, de biztos nem
örülne, ha két idegen férfi meztelenül látná. Vala-
hogy ráerőltetem a nadrágot - olyan könnyű és sovány -, de a
pulóverrel nem boldogulok.
- Jaj, Raven, ülj fel, kérlek! - motyogom, de nem remény-
kedem válaszreakcióban. Megdöbbenek, amikor megszólal. -
Violet? - A tekintete ragyogó, mint régen.
- Vedd ezt fel! - nyújtom elé a pulóvert.
 - Még sosem jártam ebben a teremben - néz körül, amikor
felhúzom a lábára a cipőt, és lesegítem a fémlapról. - Nagyon
fényes.
- Feltételezem, hogy ő az a barátnő, akit említettél - jegyzi
meg Lucien. - A Kő Grófnőjének helyettese?
- Ő Raven - válaszolom.
- Én vagyok Raven - mondja utánam Raven.
- És neki adtad a szérumot, amit neked szántam.
Kihúzom magam. - Igen.
Lucien felnéz a mennyezetre. - Hogy azon az aukción az
összes helyettes közül éppen... - mormolja. - Hagyjátok itt a
kabátot, majd visszajövök érte. És azt is fel kell takarítanom.
- Raven hányására mutat, és a fejét csóválja. - Sokkal egysze-
rűbb lett volna, ha hallgatsz rám.
Ash a táskába gyömöszöli a hálóruháinkat, és átveti magán
a szíjat. Lucien kivezet minket a teremből. Végigmegyünk a
folyosón, majd egy VIGYÁZAT, TILOS A BELÉPÉS! fel-
iratú ajtóhoz érünk. Az ajtó nincs zárva, amit furcsállok, és
Lucien könnyen kinyitja. Abban a pillanatban iszonyatos hő-
ség csap meg, és olyan szag, mintha égne valami. A terem
üres, csak egy öntöttvas behemót áll benne, a közepén hatal-
mas ajtó.
- A következő a helyzet - fog bele Lucien. - felfedezték az
eltűnéseteket. A Hercegnő - az okot csak az önfenntartá-
si ösztönben vélem megtalálni - eltitkolta, hogy neked is
nyomod veszett, Violet. Azzal vádolta meg - int a fejével Ash
felé -, hogy megerőszakolt. Bűncselekménynek számít, ha
egy kísérő nem sterilizált nővel lefekszik, de ha a kérdéses nő
egy helyettes... a királyi családok vérre szomjaznak. Az Ék-
kőből kifelé és befelé tartó vonatokat megállítják. Minden
hadra fogható katona az utcákat fésüli át, és őt keresi. Pár
órán belül a fényképe a város összes körében ki lesz füg-
gesztve.
Úgy érzem, mintha megnyílna alattam a föld. - Akkor hát
mit tegyünk?
Lucien elfordítja az öntöttvas kazán ajtajának fogantyúját,
és kinyitja az ajtót. Ragyogó sárga lángfalat látok, a teremben
még nagyobb lesz a forróság. - Ez a hamvasztó egyenesen a
csatornarendszerhez kapcsolódik. Az alagutakon át legalább a
Bankig eljuthattok, a külső köröket nem kötötték bele. A tás-
kában találtok egy térképet. Az utat pirossal jelöltem. A
Bankban vár egy társam, és onnan majd tovább megyünk.
- Honnan tudjuk majd, ki a társad?
- Kérjétek meg, hogy mutassa a kulcsot.
- Milyen kulcsot?
- Ha meglátjátok, tudni fogjátok. - Kis szünet után folytat-
ja, - Valami csoda folytán nem hoztad magaddal az arkánát?
- De igen! - kiáltok fel, és kócos kontyomra teszem a ke-
zem. - A hajamban van.
Lucien elmosolyodik, de most őszinte, meleg a mosolya.
- Okos lány. A segítségével nyomon tudlak követni.
- De... - A lobogó lángokra pillantok. - Hogy jutunk le
oda?
Elhalványul a mosolya. - A Mágiák segítségével kell kiol-
tanod a tüzet.
- Micsoda? - bámulok rá, azt remélve, hogy csak tréfál.
- Hogyan?
- Nem tudom. De meg tudod csinálni.
- A Mágiák nem jók erre, Lucien. Azt sem tudom,
hol kezdjem.
- Figyelj ide! - teszi a kezét a vállamra. - Meg lehet csinál-
ni. Nem először Történik ilyesmi.
Leesik az állam. - Micsoda? Ki csinálta?
 - Az most nem érdekes. Meg kell tenned! Máskülönben... -
A tekintete körbejár rajtunk, és kelletlenül Ashen állapodik
meg. - Máskülönben mind meghaltok.
 5. fejezet

A KEMENCÉHEZ LÉPEK. A kiáradó hő hullámai az arco-

mat ostromolják. A hajtövemnél és a hónaljamnál izzadtság-
cseppek gyöngyöznek. Enyhe nyomást érzek a csuklómon.
- Várj - int Ash. Rólam Ravenre téved a pillantása, aztán
ismét rám néz. - Ezek a mágiák... ők betegítették
meg Ravent?
Bólintok. Eszembe jut, hogy Raven vért hányt, és ezzel
félbe is szakította a Hercegnő ebédjét.
- Te is rosszul leszel?
Tétovázom. - Valószínűleg. - Nincs értelme hazudni. -
Igen.
Ash tiltakozni akar, de feltartott kézzel belefojtom a szót.
Gondolkoznom kell.
Sorra veszem, melyik mágiát használjam: a színt, a formát
vagy a növesztést. A színt semmiképpen sem; az
égétőkemence színének megváltoztatása aligha segítene raj-
tunk. A formát? Meg kellene valahogy változtatnom az égető
formáját? Nem. Az igazi gondot a lángok jelentik. Dr.
Blythe jut eszembe, a palotabeli orvosom, és a Hercegnő
kertjében a tölgyfa. Kivitt a fához, hogy kipróbálja a mágiái-
mat. Ragaszkodott hozzá, hogy növesszem a fát, és azt hit-
tem, sosem sikerül majd, hiszen a fa olyan öreg és masszív
volt. Mégis sikerült.
Teszek még egy lépést, a hőség már perzseli az arcomat.
Nem érinthetem meg a lángokat, de lehet, hogy az is elég,
ha magát a kemencét fogom meg. Meleg, de még elviselhe-
tő. A vas érdes a tenyerem alatt.
Egyszer azért, hogy lássa, amilyen valójában. Másodszor,
hogy az elméjében lássa. Harmadszor azért, hogy az akara-
ta szerint alakítsa.
De nem él bennem kép, amihez a tüzet hajlíthatom. fekete
űrt képzelek magam elé, ami üres és hideg, de semmi sem
történik. Még a mágia motoszkálását sem érzem.
- Nem megy - szorul el a torkom. - Nem tudom,
mit tegyek.
Jeges kéz kulcsolódik a kezemre. Raven áll mellettem, az
arca majdnem eleven.
- Ki kell hunynia, Violet - mondja. Összekulcsoljuk a ke-
zünket, és Raven a másik tenyerét a kemencére szorítja.
- Ez nem növesztés, Violet. Hanem halál.
És akkor meglátom, mintha valóságos lenne: a lángok egy-
re halványulnak, kisebbek lesznek, mintha egy irdat-
lan párnával fojtanák el őket, nyomnák vissza őket. Érzem,
ahogy még fel-fellobbannak, ellenállnak, küzdenek az életben
maradásért, de a láthatatlan párna erősebb, a lángok egyre
törékenyebbé válnak, vékonyabbá, amíg már csak szánalmas
kis füstcsík marad utánuk.
Vércseppek szivárognak az orromból. Furcsán lüktet a fe-
jem, de nem feltétlenül fájdalmasan. Forró a bőröm ott, ahol
Ravenét érinti.
- Ezt együtt értük el? - csodálkozom.
 Raven öklendezik, és vér fröccsen a kemencére, és folyik
le az állán.
- Ash, add a hálóingemet! - kiáltom. Erősen tartom
Ravent a derekánál, gyakorlatilag nem engedem, hogy össze-
rogyjon, miközben összegörnyedve még több vért köhög fel.
A másik kezemet továbbra is az égetőre szorítom, mert az a
szörnyű érzésem van, hogy ha eleresztem, ismét fellobban a
tűz.
- Ügy sajnálom - hajtogatom neki.
Hátrafordulok, és látom, hogy Ash hitetlenkedve nézi a ki-
hunyt kemencét.
- Ash? - szólongatom.
Összerezzen.
- Hogyan...?
- Kérem a hálóingemet.
- Vérzel - siet oda a táskával.
- Nincs semmi bajom. Már kezd elállni. Magától is abba-
marad - törlőm le a pulóverem ujjával. - Nem is volt
olyan borzasztó. Segíts Rávennék!
- Ennél rosszabb is lehet? - Úgy néz rám, mintha
most látna először.
Raven köhögése megszűnik. Ash megtörli az arcát a háló-
inggel.
- Mennyi vér - motyogja Raven. - Mindig olyan sok vér.
- Indulnotok kell - szakítja félbe Lucien. - Most rögtön.
Igyekszik parancsoló hangot megütni, de elkerekedett a
szeme, és a hangja is reszket.
- Láttalak már - fordul hozzá Raven. - De nem emlék-
szem, hogy valóságos vagy-e... - A tenyere élét a szemére
szorítja. - Miért van mindig olyan sok vér?
 Most, hogy kialudt a tűz, észreveszem a négyszögletes ala-
gutat, ami lefelé lejt a sötétségbe. - Ash, fogd Ravent,
és menjetek - utasítom. - Jövök utánatok.
- Sehova sem megyek nélküled - tiltakozik.
- Kérlek! Nem ereszthetem el, mert attól félek, is-
mét fellobban a tűz. Biztonságban le kell, hogy érjetek. Vi-
gyázz, hogy ne essen baja! - Raven hasára pillantok, a puló-
ver eltakarja a kis domborulatot.
Ash végigsimítja az arcomat. Aztán bemászik a kemencé-
be, és besegíti Ravent is.
- Ash majd vigyáz rád - mondom Rávennék, aki
előbb Ashre, aztán rám néz, de nem szól semmit.
Lecsúsznak az alagúton, ami a tűz kialvása óta jelentősen
lehűlt, és eltűnnek szem elől.
Lucienhez fordulok. Érzem az elfojtott tüzet; olyan, mint
amiikor egy szív csak arra vár, hogy ismét doboghasson.
- Mikor látlak viszont? - suttogom.
- Nemsokára. Ígérem.
- Nem is tudom, hogy köszönjem meg.
- Maradj életben - mosolyodik el.
Nevetek, de inkább csuklásnak hangzik. - Rendben van.
Homlokon csókol. - Menj!
Bemászom a hamvasztóba. Vigyázok, hogy mindvégig a
falához szorítsam a kezemet. A cipőm megcsúszik a sima fe-
lületen, és a másik kezemmel megragadom az alagút szé-
lét. Még egy utolsó pillantás Lucienre, aztán lesiklom a sötét-
ségbe.

AZ ALAGÚT MEREDEK.
Nem látom, hova tartok, de nagyon sebesen siklóm. A me-
leg levegő az arcomba fújja a hajtincseimet. Sikerül valahogy
felülnöm és a kezemet a sima felületre szorítanom, bár a fém
zuhanás közben égeti a tenyeremet. Ash nevét kiáltanám, de
félek, hogy hányok, ha kinyitom a számat.
Egy ponton még inkább felgyorsulok, a szívem vadul kezd
verni.
Fény villódzik előttem.
Aztán már csak esem.
Egy súlytalan pillanatig a levegőben függök. Elvesztettem
a tájékozódási képességem. Amint elengedem az égető falát,
ragyogó hővel és fénnyel lángok lobbannak fel.
A földre pottyanok, és nem kapok levegőt. Ívben meghaj-
lik a hátam, minden sejtemmel levegő után sóvárgok, aztán
végre kitágul a tüdőm, és fuldoklóm attól, hogy oxigén-
hez próbálok jutni.
- Violet? - Ash karolja át a vállamat, és a mellkasához tá-
maszt. Az egyik kezében elemlámpa, a fényénél látom
Raven lábát.
Alábbhagy a köhögési rohamom. - Jól vagyok - lihegem.
Felsegít, és a felettünk tátongó nyílást bámuljuk, amit meg-
töltenek a lángok.
- Lucien azt mondta, van itt egy térkép - mutatok a táskára.
Ash kotorászik, aztán elővesz egy összehajtogatott papírla-
pot, és átnyújtja. Az egymást keresztező és összefonódó kék
vonalakat tanulmányozom, amikből alagutak tömkelegé áll
össze.
- Ezt már láttam - jegyzem meg. Lucien a Hercegnő
könyvtárának zárt szobájában ezt a tervrajzot nézegette. Az-
nap mondta, hogy ki tud juttatni az Ékkőből. - Egész idő alatt
tudnia kellett... gyaníthatta...
- Mit? - kérdezi Ash.
 - Hogy egy másik menekülési tervre lesz szükségünk. De
honnan tudott a kemencéről? Hogy az ebbe az alagútrend-
szerbe csatlakozik?
- Szerintem ez pillanatnyilag nem számít.
- Nem tetszik ez a hely - szólal meg Raven.
- Nekem sem. - Az alagutakon át egy piros vonal húzódik a
tervrajzon. Addig forgatom a papírt, míg meg nem találom a
helyet, ahol állunk. - Arra kell mennünk - mutatok balra.
Ash bevilágít az alagútba, és megindulunk. De pár lépés
után valami ijesztően reccsen a talpam alatt.
- Mi volt ez? - suttogom. Ash megragadja a könyökömet.
Az elemlámpa fénye a földből kiálló furcsa kalitkára esik. A
rácsok görbék, megégtek és megfeketedtek, és nem látható
rajta ajtó.
- Miért dobna le ide valaki egy kalitkát? - kérdezem.
- Violet - mondja lassan Ash. - Szerintem ez nem az.
Ahogy a tárgyat nézem, valami beugrik. Emberi bordákat
látok.
Raven megrántja a karomat, mire összerezzenek.
- Mindenki meghalt - mondja.
- Mi nem - helyesbítek. - Mi élünk.
Raven úgy néz rám, mintha ez sosem fordult volna meg a
fejében. Mit művelt vele a Grófnő? Ki ez az egykor is-
mert lány üres váza? Belegondolni sem merek, miért van a
fején annyi heg. Biztonságos helyre kell vinnem. Most csak
ez számít.
Aztán eszembe jut, hogy várandós. Létezik-e egyáltalán
biztonságos hely Raven számára?
Megfogja a kezemet, és gyorsan elhessegetem a gondolata-
imat. Itt és most él. És szüksége van rám, ahogy nekem volt
rá Déli Kapuban. Emlékszem a napra, amikor segí-
tett elsajátítani az első mágiát, és nem hagyott ott addig, míg
azt a lehetetlen kockát kékről sárgára nem tudtam változtat-
ni. Most én sem mozdulok mellőle.
Ash is mellettem marad, és hármasban haladunk előre az
alagútban. Az alsó ajkamat rágom, és mindannyiszor össze-
rázkódom, amikor valami reccsen a lábam alatt. Felme-
rül bennem, hogy talán itt égetik el a helyettesek testét, miu-
tán egy darabig a borzalmas fémrekeszek hidegében őrzik
őket. Lehet, hogy az Üveg Hölgye helyettesén gyalogolok.
Vagy Dahlián.
Egy örökkévalóságnak tűnik, de végül eljutunk arra a pont-
ra, ahol több alagút ágazik szét. Nyirkos a levegő, és romlott
étel szagár érzem, de örülök, hogy ismét kemény talajon me-
gyünk.
- Merre? - kérdezi Ash.
Remegő kézzel fogom a térképet, miközben tanulmányo-
zom. - Balra - mondom, és rezzenéstelenül előre szegezem a
tekintetem. Szorosan fogom Raven kezét.
Nekivágunk egy alagútnak, aminek alján három centi ma-
gasan az Ékkő szerintem legmocskosabb vize áll. Koszos fel-
színéről visszaverődik a lámpafény. Egyikünk sem beszél.
Néha halk nyiszogást és surrogást hallok. Patkányok.
Ash olykor a térképre világít, hogy ellenőrizze, jó irányba
haladunk-e, de sajnos Lucien piros vonalán kívül nincs rajta
semmilyen támpont, így azon töprengek, hogy erre a balra
vagy ,arra a jobbra kell-e mennünk, vagy melyik elágazás
melyik. Kétszer is rossz irányba fordulunk, és zsákutcába ju-
tunk. Vissza kell fordulnunk.
- Mit gondoltok, erre kell mennünk? - kérdezem, amikor
már hatodszor pillantok a térképre, és mindig más alagút mel-
lett döntök.
Nem látom Ash arckifejezését a sötétben. - Nem tudom.
- Érzitek ezt a szagot? - kérdezi Raven.
 - A csatornáét?
- Nem - válaszolja Raven majdnem a nála megszokott tü-
relmetlenséggel. - A fényét.
Hitetlenkedő arccal fordulok arra, amerre Asht sejtem.
- A fényét? - ismétlem meg óvatosan.
- Ne mondd már, Violet, hogy nem érzed! - csattan fel.
Olyan tiszta. Gyertek!
Fogalmam sincs, miről beszél. Ki érzi a fény illatát? De
húz kezemnél fogva, és lelkesebben vezet egy másik alagút-
ba, mint amit a felébredése óta mutatott. Alig marad
időm, hogy a térképre pillantsak, amikor ő már balra fordul,
és ismét zsákutcában találjuk magunkat.
- Jaj, Raven - sóhajtok fel. - Rossz irányba indultunk.
- Ne butáskodj! - int le, és ismét megdöbbenek, mennyire a
régi önmaga. - Most felmegyünk.
Ash lámpája végigsiklik a falon, amibe fémfokokat vertek,
a létraféleség felkúszik a sötétben, és elvész szem elől. A fe-
jünk felett valahol messze egy apró fénypetty pislákol, mint
egy magányos csillag.
Raven nem vitatkozik tovább, hanem mászni kezd.
- Várj! - kapom el a bokáját. - Biztos vagy benne?
- Hát persze! - mondja magabiztosan. - Ugye, ki
akarsz innen jutni?
- Igen, de... honnan tudod?
- Tudom, és kész.
Ash felfelé világít, hogy lássam az arcát. Keményen össze-
szorítja a száját, a tekintete elszánt. Bólint.
A térképet a táskába gyömöszölöm, és elindulok Raven
után a létrán. Ash az elemlámpát fogva zárja a sort.
A fémfokok mintha a végtelenbe nyúlnának. Fájni kezd a
karom, izomlázam van a combomban, és korog a gyomrom,
mégis kényszerítem magam, hogy haladjak, és próbá-
lok megfeledkezni arról, micsoda mélység van alattam, ami
egyre nagyobb, minél magasabbra mászunk.
Senki sem szól. A kis csillag fokozatosan erősebben fény-
lik. És egyre nagyobb lesz. Virágnak látszik, a fényszirmok a
középen lévő kerek fénysugárból nyílnak.
Raven megtorpan. Majdnem beverem a fejem a cipőjébe.
- Ennyi - mondja.
- Hogyan? - dörgölöm meg a fejem búbját.
- Itt a vége - magyarázza. A fokba kapaszkodva óvatosan
oldalra hajlok, és egy kerek fémlapot látok, amibe rése-
ket vágtak. Raven beledugja az ujjait az egyik sziromra emlé-
keztető lyukba.
- Hogy nyitjuk ki? - kérdezi.
Igyekszem egyenletesen lélegezni, mert nem bírom elvi-
selni a gondolatot, hogy vissza kell másznunk a csatornába.
- Biztos ki lehet nyitni valahogy - mondom.
Raven ujjai még mindig a sziromban mozognak, ám ekkor
hirtelen arrébb húzzák a fémfedelet.
- Ó! - kiált fel Raven, és megcsúszik a lába a fokon. Fél
kézzel elkapom a cipőjét. A szívem a torkomban dobog.
Felemelik a fémlapot és ragyogó napfény árasztja el az
alagutat. Egy pillanatra teljesen elvakít: könnyezik a sze-
mem, éget, és csak fehérséget látok. Aztán egy árnyalak jele-
nik meg. Lenéz, ránk. Pislogok, és ettől kiélesednek a voná-
sai.
Sikerült - mosolyog le Garnet. - Isten hozott a Bankban!
 6. fejezet

- MIT KERESEL ITT? - kérdezem, amikor Garnet elkapja

Raven karját, és kisegíti a csatornából.
- A rejtekhelyre kísérlek benneteket - válaszolja. Kato-
nai egyenruhában van. Bizonyára szerzett egy új kabátot.
Kimászom a lyukból, aztán Ash is kibújik mögöttem.
Egy másik sikátorban találjuk magunkat, de ez nem olyan
kísérteties hely, mint a hullaház melletti. Világos vörös kő-
ből épült két ház közé szorítottak be. Hideg van, de a tiszta
kék égen fényesen süt a nap. Tizenöt méterrel távolabb a si-
kátor egy forgalmas útba torkollik. Elektromos postakocsit
látok elhaladni.
- Azt hittem, végeztél velünk - jegyzi meg Ash.
Garnet megvonja a vállát. - Gondoltam, még a hasznotokra
lehetek - vág a tekintete Raven felé. - De ne hidd hogy ettől
igazad lesz - csattan fel, mintha aggódna, hogy Raven ismét
gyávának nevezi.
Raven a homlokát ráncolja. - Ki vagy?
- Segít nekünk - magyarázom, és azt kívánom, bárcsak
helyrehozhatnám, ami Raven elméjével történt. Ez nem vall
rá. Emlékeznie kellene Garnetre.
 - Menjetek oda - mondja Garnet, és egy széles fülkére mu-
tat az egyik épületen. Üres fém szemeteskukák állnak benne.
Megint át kell öltöznötök.
A táskámnál nagyobb vászonzsák fekszik a kukák mellett.
Elhúzom a cipzárt, és kiveszek két dísztelen, barna anyag-
ból vart ruhát. Az egyiket átnyújtom Rávennék, akinek a te-
kintete ismét üres lett. Szorítja a ruhát, és kifejezéstelenül
mered a falra. Átöltözöm, aztán segítek neki is.
- Az orvoshoz kell mennem? - kérdezi rémülten.
- Nem. Többé nem kell - nyugtatom, és kisimítom a haját
az arcából. - Tessék, vedd ezt fel!
Ash a pulóverét egy galléros ingre és egy tweedzakóra cse-
réli, amihez hozzáillő keskenykarimájú kalap jár. A kalap
nem rejti el teljesen az arcán lévő duzzanatot, de a szeme már
legalább nem dagadt, viszont lilás fekete karika támadt alatta.
- Fogd! - mondja Garnet, és egy halom újságot nyom a ke-
zébe. Ash a vállára emeli az újságokat, amik eltakarják az
arcát. Egy rikkancs a sok közül.
- Nem maradhatunk együtt - mondja Garnet. - Önként je-
lentkeztem, hogy megkeressem... - bök egy fejrándítással
Ashre, - hogy idejöhessek és találkozhassak veletek.
Az anyám gyakorlatilag belepusztult a megrázkódtatásba!
- Tudják, hogyan menekültem el? - kérdezi Ash.
- Bármit adott is be Carnelian az őröknek, teljesen tisztára
törölte vele az emlékezetüket. Arra sem emlékeznek, hogy a
cellába csuktak - vigyorog gúnyosan Garnet. - Tudjá-
tok, egész okos ez a Carnelian. Ha tiszta lenne a vére, egé-
szen bámulatos Tó Hercegnője válna belőle.
- Nagyszerű - vágok közbe, mert szeretnék mielőbb véget
vetni Carnelian témájának, és áttérni a sokkal sürge-
tőbb ügyünkre. - De pontosan hova is megyünk?
 - Egy innen nem messze eső helyre. Csak a cím van
meg, azt nem tudom, ki vár benneteket vagy mi történik utá-
na.
- Nem az az egész lényege, hogy a farmra jussunk?
Lucien ezt mondta. Biztos helyre visznek. A Magányos
Város negyedik és legnagyobb körében, a farmon biztonság
vár De most úgy érzem, a farm akár egy másik bolygón is
lehetne.
- Nem tudom, mi a lényeg, Violet. Azt hiszed,
Lucien mindent elmond nekem? Van egy címem, és vagy ve-
lem jöttök, vagy egyedül kitaláltok valamit. És mostanra már
igazán tudhatnátok, hogy Lucien szereti megőrizni a titokza-
tosságot - válaszolja Garnet.
- Tudom - morgom.
- Én indulok elsőként, aztán a kísérő követ.
- Ashnek hívják - jegyzem meg.
Garnet elereszti a füle mellett. - Aztán ti ketten jöttök. És
tegyétek fel a kalapotokat. - Beletúrok a zsákba, és előve-
szek két csipkeszegélyes fehér kalapot.
Garnet elindul a sikátorban, de Ash megmarkolja a karját.
- Várj csak! - kéri. - Melyik negyedben vagyunk?
- A keletiben - feleli Garnet. - A deli határ közelében.
Ash csendben káromkodik
- Mi az? - kérdezem.
- A Kísérők Házának közelében vagyunk - válaszolja. -
Könnyen felismerhetnek.
A Kísérők Háza Déli Kapuhoz hasonló: ott készítették fel
Asht, hogy az Ékkő ifjú hölgyeit kísérje.
- Senki sem ismer fel - mondja Garnet. - Összeverték az
arcodat. Viszont legalább tudod, hol vagy. A cím
Plentham Street 4622. Arra az esetre, ha elszakadnánk egy-
mástól. Te viszed oda őket.
 A fal mentén óvakodunk végig a sikátoron, amíg az utcá-
hoz nem érünk. Garnet felemelt kézzel állít meg minket.
- Várj öt másodpercet, aztán kövess! - veti oda Ashnek. –
Ti ketten újabb öt másodperc múlva követitek. Világos?
Bólintok, és Garnet kisétál a sikátorból, majd jobbra for-
dul, és eltűnik szem elől. Fejben ötig számolok. De csak há-
romig jutok, amikor Ash karja átöleli a derekamat, és az ajka
gyöngéden, de határozottan az enyémre tapad. Meglep, de
megvigasztal.
Elmegy, mielőtt bármit is mondhatnék.
Elfelejtettem számolni.
- Az a fiú megcsókolt - szólal meg Raven.
- Úgy van - hagyom rá. - Most pedig gyere. Maradj mellet-
tem, rendben?
Játékosan elmosolyodik. - Ugyan hova mennék?
Nagy levegőt veszek, és nekivágunk a Bank utcájának.

AZOK UTÁN, HOGY CSAKNEM HÁROM HÓNAPIG AZ ékkő

szívében éltem, a Bank nem kellene, hogy ilyen elsöprő ha-
tással legyen rám. A Bank a város második köre, ahol a ke-
reskedők élnek és az Ékkő után ez a leggazdagabb.
De nem voltam egyszerre ennyi ember közelében, és a tö-
megtől szinte földbe gyökerezik a lábam. Egy pillana-
tig elfelejtem, Hogy Garnetet és Asht kellene követnem, le
kellene szegnem a fejemet, és észrevehetetlenné kellene vál-
nom, mert mindenütt csak embereket látok: keskeny barna-
téglás házakból lépnek ki, kart karba öltve sétálnak a zsúfolt
járdákon. A nők többségét barnaruhás fiatal lányok kísérik,
akik barna csomagolópapírba burkolt csomagokkal megra-
kodva, pár lépésről követik úrnőjüket, vagy kalapdobozokat
cipelnek, esetleg jól nevelt, karcsú kutyákat sétáltatnak pórá-
zon. Az egyik nő, akinek fején igazi rózsákból font kalap van,
és egy apró majmot tart a karjában, így szól a barátnőjéhez: -
Szívből remélem, hogy hamarosan megtalálják. Sikerült vég-
re meghívót szereznem erre a hétvégére a Királyi Színházba,
és ha még akkor is lezárják az Ékkövet, nem tudok majd el-
menni!
Az utcákat fürkészem, hogy látom-e Asht és Garnetet, és
pár méterrel előttünk meg is pillantom őket. Járás közben le-
fel ugrál a vállán a kötegnyi újság. Mindenütt kato-
nák: élénkpiros foltok a tömegben. Nem tudom, melyik
Garnet, ezért Ashre szegezem a tekintetemet. Pattanásig fe-
szülnek az idegeim, a váratlan adrenalinlöket elmossa a kime-
rültséget, amit a csatornából való kimászás közben éreztem.
Védtelenek vagyunk. Gyorsan lépkedek, a karomat görcsösen
az oldalamhoz szorítom, és egyre azt várom, hogy egy kéz
csap a vállamra, és egy hang harsan: - Itt van!
Nem téged keresnek, emlékeztetem magam. De ettől nem
érzem jobban magam.
A bukdácsoló újsághalom átkel az utcán, és balra fordul
egy másik utcába. Ravent majdnem elüti egy elektromos pos-
takocsi, ahogy Ash nyomába eredünk, de elkapom a kezét és
visszahúzom a járda biztonságába, miközben a sofőr azt kia-
bálja, hogy nézzünk a lábunk elé.
Az utcát, amire Ash fordult, boltok szegélyezik, az üvege-
zet kirakatok mögött a legújabb divat szerinti női ruháktól az
aranykeretes gyümölcscsendéletekig és balettozó kislányo-
kat ábrázoló festményekig mindent árulnak. Kék bársonypár-
nákon gyémántgyűrűk csillognak felénk. A házi kedven-
cek boltjának kirakatában kutyakölykök ugatnak és viháncol-
nak.
 Egy KIÁRUSÍTÁS! feliratú hirdetőtábla alatt a kirakatot
egy vörös szaténselyemmel bevont dívány tölti ki.
És minden ablakban, ajtón és lámpaoszlopon ott a plakát
Ash arcával, és a vastag nyomtatott betűs felirattal:
KÖRÖZÖT SZEMÉLY. SZÖKEVÉNY
Úgy érzem magam megint, mint amikor belezuhantam a
hamvasztókemencébe: a tüdőmből elfogy a levegő, és forog
velem a világ. A fényképen egy-két évvel fiatalabb, mint
most és a haja nem kócos, hanem oldalt elválasztott, de
egyébként fel lehet ismerni
Hirtelen meggondolatlannak és ostobának érzem a tervet.
Mi lesz, ha elkapják?
A szívem szinte megáll, amikor eszembe jut, hátha Lucien
szándékosan szervezte így. El akarja távolítani Asht az út-
ból. És csak engem akar megmenteni.
Aztán visszaemlékszem arra is, hogy Lucien figyelmeztet-
tet a kulcsra. Elfelejtettem Garnetet megkérdezni! És ha ez
csapda? Ha Garnet mégsem Luciennek dolgozik?
- Minden rendben, hölgyeim?
Egy katona állja utunkat. Garnettel lehet egykorú, nagyon
magas, dús, sötét, göndör haja van. Ügy néz végig tetőtől tal-
pig, hogy azt kívánom, bárcsak tíz réteggel több ruha takarna.
Fogalmam sincs, mit mondjak, ezért csak pukedlizek. Az
Ékkőben ez mindig bevált.
Úgy látszik, tetszik is neki. - Láttalak benneteket, lányok,
hogy majdnem elütött a postakocsi. Óvatosabbnak kelle-
ne lennetek. - A tekintete az arcomon lévő ütésnyomra sik-
lik. - Bizonyosan nem szeretnél még ilyeneket szerezni. - fe-
lém nyújtja a kezét, mintha valóban meg akarna érinteni, mi-
re elhúzódom. - Nem bántalak - nevet fel. - Azért vagyok
itt, hogy védelmezzelek. - Amikor ezt mondja, kicsit kidül-
leszti a mellét. - Hallottatok a kísérőről, nem?
 Bólintok. Kurta, feszes mozdulat.
- Veszélyes fickó. De ne aggódjatok, hamarosan előkerít-
jük. - Rám kacsint. - Mondták már, milyen döbbenete-
sen szép a szemed?
Végre megtalálom a hangomat. - Haza kell érnünk - szóla-
lok meg. - Az úrnőnk már biztosan kíváncsi, hova lettünk.
- Szívesen elkísérlek...
- Köszönöm, de nem. - Lebukva kitérek előle, és magam-
mal húzom Ravent is. Raven magában motyog valamit, de én
csak rendületlenül megyek tovább, és nem nézek vissza. Ke-
rülgetjük az embereket, és annyira csak arra figyelek, hogy
magunk mögött hagyjuk a katonát, hogy pár pillanatba kerül,
mire rájövök, hogy elvesztettem Asht. Lassítok,
és kétségbeesetten keresem az újságköteget. A tömeg felduz-
zad körülöttem, ahogy az utcák egy nagy térbe torkollanak.
Minden irányból ide vezetnek az utcák.
A téren egy nyitott piac van, mindenütt árusítóhelyeket lá-
tok. Némelyiknél hatalmas fonott kosarakban zöldségeket
kínálnak: csomóban a sárgarépát, koszorúba fonva a hagy-
mát, brokkolifejek zöldellnek, krumpli, fodros kel, cékla és
sütőtök tárul a szemünk elé. Friss kenyér illata terjeng a leve-
gőbe egy pék standja felett. Sörhasú férfi kiabálja az almabor-
ral teli nagy kancsók árát.
- Nem találom - suttogom. - Látod valahol, Raven? Nem
maradhatunk egy helyben; félek, hogy a katona követ minket,
és Asht is csak akkor találhatjuk meg, ha továbbmegyünk.
Megpróbálom inkább Garnetet előkeríteni, de rengeteg a ka-
tona, és mind egyformák. Ravennel lassan haladunk a bódék
között. Beszélgetésfoszlányokat hallok, a legtöbb ember Asht
emlegeti. Felháborodást és döbbenetét veszek ki szavaikból,
de azt is érzem, hogy a Bankban lakók rajonganak ezért a tör-
ténetért. Egy szaftos kis pletyka: egy kísérő és helyettes. Va-
jon hányán ismerik személyesen? Lehetnek-e barátai vagy -
itt megborzongok - ügyfelei ezen a piacon?
- Gyerünk - motyogom magam elé. - Hol vagy hát?
Raven hirtelen megtorpan, elsápad, a tekintetébe az a fur-
csa kettősség költözik, mintha olyasmit látna, amit én nem.
- Mi az? - faggatom.
- A lány ismeri - jelenti ki.
- Tessék?
Raven egyetlen szó nélkül nekiiramodik.
- Raven! - kiáltom, de túl későn kapok a karja után. Utána-
szaladok, átfurakszom a tömegen, és megbotlom egy kosár
káposztában. A következő pillanatban már hasra is es-
tem, felhorzsolom a tenyeremet, és leveles zöld káposzták
gurulnak szét körülöttem.
- Jól van, kisasszony? - kérdezi az árus, de én már fel is tá-
pászkodtam, továbbnyomakodom az emberek között, mert
nem veszíthetem el mindkettőjüket. Nem maradhatok Ash és
Raven nélkül!
Ekkor pillantom meg. Az idő mintha egy pillanatra meg-
állna, és lelassulna a világ, amikor Ash felbukkan a piac távo-
labbi végében. Raven csak pár méterre van tőle. Fogal-
mam sincs, honnan tudja, hogy Ash hol van. Miközben őket
figyelem, látom, hogy Raven balra fordítja a fejét. Amikor a
pillantását követem, megpillantok egy nőt, aki egy katoná-
val beszélget, és Ashre mutat.
Különös suhogó érzés fog el, mintha egy hatalmas lég-
áramlat hatolna át a testemen. Raven szavai visszhangzanak a
fejemben:
A lány ismeri.
Raven abban a pillanatban ér Ashhez, amikor felharsan a
sípszó.
- Ott van! - hallom valaki kiabálását.
 A piacon kitör a káosz.
Katonák mindenütt. Emberek rohangálnak, lökdösődnek,
asztalokat borítanak fel, újabb sípszó, ledöntenek a lábamról,
és mire felállók, már sehol sem látom Asht és Ravent. A vö-
rös egyenruhák tengerében Garnetet sem találom.
Teljesen magamra maradtam.
A tér szélére tülekszem. Meg kell birkóznom az emberára-
dattal, amelyik nem tudja eldönteni, merre menjen.
- Láttátok?
- Tényleg itt van?
- Elfogták?
- Hogy éppen itt, a Landing piacon, nahát!
Végül elhagyom az utolsó árusokat, és az egyik kisebb ut-
cába futok be, de rémületemben nem figyelek, és feldöntök
egy kistermetű, szőke lányt.
- Jaj! - kiáltunk fel egyszerre, amikor a földre esünk.
- Nagyon sajnálom... - A lány pislogva bámul rám. –
Violet? - sikolt fel.
Lily az.
 7. fejezet

AMINT FELKÁSZÁLÓDUNK, LILY ÁTÖLEL.

Utoljára a Déli Kapuból az aukcióra tartó vonaton voltunk
együtt. Emlékszem, ahogy panaszos, édes hangján a lápi dalt
énekelte. Olyan izgatott volt, hogy elkezdheti az életét helyet-
tesként.
- Mit keresel itt? - kérdezi. - Miért vagy szolgálónak öltöz-
ve? És mi történt az arcoddal?
Lilyn egyszerű szabású szürke kabát és csinos lila kalap
van, amit sárga szalag díszít. Ügy látom, hogy gondját vise-
lik. Egészségesnek látszik. Szívesen tartanám örökké a ka-
romban, hogy soha ne engedjem el. Meg szeretnék bizonyo-
sodni arról, hogy valóságos.
De nem maradhatok itt.
- Segíts! - lihegem.
- Hogyne segítenék! - feleli készségesen. - Eltévedtél? Se-
gítsek megkeresni az úrnődet? Jaj, Violet, azt hittem, sosem
látlak viszont! Ugye, az Ékkőben élsz? Bizonyára, hiszen tu-
dom, hogy a királyi családok egyike vásárolt meg. Az úr-
nőd hozott el vásárolni? Találkoztál már Ravennel? Ő is az
Ékkőben van? Jaj, és hallottál már arról a kísérőről?
 El is felejtettem, hogy Lily mennyit tud beszélni. furcsa ér-
zés bugyog fel bennem: boldogság és elkeseredés keveréke.
- Lily - szakítom félbe, mielőtt folytathatná-, búvóhelyire
van szükségem.
- Ki elől? - vonja össze a szemöldökét.
Néhány katona szalad ekkor el mellettünk, és az egyik így
kiált: - Kutassátok át a sikátorokat!
- A falhoz simulok. - Előlük.
Lily a távolodó katonákra pillant, aztán ismét rám. Lá-tok
valami változást az arckifejezésében. A következő percben
már meg is fogja a kezemet.
- Gyere velem - sürget.
Keskeny, összemosódó utcácskákon sietünk végig, rózsa-
szín, szürke és vörös kőből húzott falak, csillogó ablakok,
csinosra nyírt fák előtt, amik most, hogy beköszöntött a
tél, levél nélkül, csupaszon meresztik az ágaikat. A házak
egyre kisebbek, egyszerűbbek lesznek, minél messzebb kerü-
lünk a piactól. Lily végül egy halványsárga ház előtt áll meg,
ami egy vörös és egy szürke közé szorult. Csak egyemeletes,
de vidám kék ajtaja van, amin hunyorból font koszorú lóg.
- Siess! - nógat. Felszalad a lépcsőn, és elővesz egy kul-
csot. Az ajtón besurranva egy előszoba-nappaliféleségbe ke-
rülünk, ahol balra egy alacsony fa dohányzóasztal körül egy-
máshoz nem illő kanapék és székek állnak. Közvetlenül előt-
tem lépcső vezet az emeletre.
- Erre - irányít Lily, amikor felszaladunk a követke-
ző szintre. Egyetlen folyosó, amit kopott vörös szőnyeg ta-
kar. Az ajtók csukva. Lily felnyúl, és addig nem is értem a
mozdulatát, míg meg nem látom a mennyezetről lógó köte-
let, aztán kinyílik a csapóajtó, és leereszkedik a létra.
 - Kapaszkodj! - parancsol rám. Felkúszom a félhomályba,
és varom, hogy utánam jöjjön, de amikor lenézek, lá-
tom, hogy a létrát hajtja össze.
- Este visszajövök - mondja, aztán becsukja a csapóajtót,
mielőtt még köszönetét mondhatnék, vagy kérdezhet-
nék bármit is, vagy fontolóra vehetném, hogy van-e itt fent
ennivaló.
El vagyok vágva a világtól itt fent a padláson, egy idegen
házban, a Bankban.
Teljesen magamra maradtam.

LEGYŰR A KIMERÜLTSÉG, ÉS A GYOMROMAT MARDOSÓ

éhség, a légzésemet akadályozó félelem ellenére is elnyom az
álom.
Nem emlékszem, mikor aludtam utoljára. Legalább hu-
szonnégy órája nem. Gondolom, nagy szükségem volt rá. De
nem érzem magam jobban tőle.
Amikor felébredek, fogalmam sincs, hol vagyok. Egy pil-
lanatig a várbörtönbe képzelem magam a Tó Palotájában, de
aztán érzem az ódon, besüppedt kanapé egyenetlenségeit,
amire elalvás előtt lerogytam, és a szemem is hozzászokik a
félhomályhoz. Eszembe jut minden.
A padlás dohos. Félhold alakú kis ablakot látok, ami az ut-
cára néz, a gyenge fényből tudom, hogy leszállt az este.
Az egyik fal mellett több összecsavart szőnyeg van. A ka-
napé hátára több molyrágta lepedőt terítettek. A kis helyen
egy törött lámpát, néhány könyvekkel és régi fényképekkel
teli dobozt, egy üres madárkalitkát, és megsárgult újságköte-
geket szórtak szét. A mennyezet ferde, így behúzott nyakkal
tudok csak az ablakhoz menni.
 A hangok hallatán megdermedek. Előbb egy férfi, aztán
egy nő hangja. A számra szorítom a kezem, hogy ezzel meg-
akadályozzam, hogy egy nyikkanást is kiejtsek. Nem hallom,
mit beszélnek. A hangok egyre tompábban szűrődnek fel, az-
tán eltűnnek valahol a házban, egy olyan helyen, ahonnan
már nem hallatszanak fel hozzám.
A kanapé rugói megnyikordulnak, amikor visszaülök.
Egész testemben remegek. Lüktet a fejem, és most ve-
szem csak észre, hogy olyan erősen szorítom össze a fogai-
mat, hogy nyikorognak.
Iszonyatos erővel tör rám a magány. Hol lehet Raven és
Ash? Elfogták őket? Üres gyomrom összerándul a gondolat-
tól, hogy Asht talán ismét börtönbe vetették. Ash a vesztő
helyen, tőkére hajtott fejjel. Raven, amint visszaküldik a Kő
Házba. Vagy ami még rosszabb: egy ugyanolyan tőkére hajt-
ja a fejét, mint Ash.
Szorosan lehunyom a szemem, és megpróbálom elűzni a
gondolataimat. Nem tudok semmit, és nem segít, ha a leg-
rosszabbra gondolok. A tenyerem élét a szememre szorítom,
és a szemhéjam mögötti sötétben apró csillagok jelennek
meg.
A tarkómon zizegést érzek.
Egy futó, vad pillanatig azt hiszem, hogy megbolondultam
a feszültségről, de aztán eszembe jut az arkána. Felsikoltok és
a kontyommal bajlódom, amit milliónyi évvel ezelőtt csavar-
tam, amikor Annabelle még élt, és én a Hercegnő palotájában
laktam.
Végül kiszabadítom, és alig érzem azt a kis csípést, amikor
az arkánával együtt pár hajszálat is kitépek. Az arkána a le-
vegőbe emelkedik, és az arcomtól pár centire lebeg.
- Lucien? - suttogom.
Azonnal felcsendül a hangja. - Hol vagy?
 - Én... - Nem tudom, hogy válaszoljak. Fogalmam
sincs, hol vagyok. - A Bankban.
- Mi történt? Miért nem jutottál el a rejtekhelyre a többiek-
kel együtt?
- Én... valahogy... jaj, Lucien, Ash és Raven épség-
ben vannak? Odaértek?
- Igen, de veled mi történt? - Lucien hangja türelmetlenül
csattan.
Rávennék és Ashnek nem esett baja! Biztonságban vannak.
Kiszalad belőlem a feszültség.
- Elszakadtunk egymástól - mesélem. - Aztán összefutot-
tam egy barátnőmmel, egy másik helyettessel, akit még Déli
Kapuból ismerek. A padlásán bújtam el. - Szeretném a ke-
zembe fogni az arkánát, babusgatni kicsit, de nem tudom,
megszakad-e a kapcsolat vagy bármi módon is baja esik, ha
hozzáérek.
- Hogy érted? Ki ez?
- Szó szerint futottam össze vele, fellöktem az utcán.
Azt sem tudtam, hogy errefelé lakik. De jó ember, Lucien.
Segített rajtam. Megbízhatunk benne.
- Nem tudjuk, Violet, hogy kiben bízhatunk.
- Régen a barátnőm volt, és pillanatnyilag nincs más, akire
támaszkodhatok.
- Nincs kulcsa. Mindig meg kell kérdezned, hogy van-e.
- Garnetnek sincs.
- Kérdezted tőle?
- ...nem.
Hosszú szünet.
- Mi a barátnőd vezetékneve?
- Deering - válaszolom. - Lily Deeringnek hívják.
- Lily Deering - ismétli. - Kiderítem, hol vagy. - Elégedet-
lennek hangzik.
 - Mindent úgy csináltunk, ahogy kellett - erősködöm. - Va-
laki felismerte Asht.
- Örülök, hogy biztonságban vagy. - Érzem, hogy valamit
elhallgat előlem, amit valójában szeretne kimondani, és
megint csak amiatt aggódom, hogy talán szívesebben venné,
ha Asht letartóztatták volna a piacon. Hogy talán mindvé-
gig ez volt a célja. - Hamarosan ismét beszélünk.
- Várj! - Mindazok után, amiken keresztülmentem, elegem
lett a titokzatoskodásból. Megérdemlek néhány felvilágosí-
tást. - Követtem a parancsaidat. Megtettem, amit kértél, de
egyetlen kézzelfogható okot sem adtál, hogy miért kell
ezt tennem. Miért éri meg? Miért vagyok éppen én érdemes
erre?
Újabb hosszú szünet.
- Boldoggá tesz, ahogy ezt a várost vezetik, Violet?
- A királyi családokra célzol? Tudod, mit gondolok róluk.
Lucien felsóhajt. - Nem látod az összképet. Itt nem csak a
helyettesekről van szó, hanem az egész lakosságról. Rabszol-
gasorba taszítottak minket, hogy kevesek igényeit elégít-
sük ki. És évről évre rosszabb a helyzet. Olyan hatalom bir-
tokosa vagy, amit alig tudsz felfogni. Igyekszem ezt megér-
tetni veled, és abban segíteni, hogy jóra fordítsd.
- Mégsem árulod el, mit akarsz vagy, hogy ez milyen hata-
lom, vagy hogyan kellene segítenem. Hadd segítsek, Lucien!
- Komolyan azt hiszed, hogy a mágiák csak a királyi babák
egészségét szolgálják?
Talán valóban nem gondoltam bele. Egyébként sem szere-
tem a mágiákat használni, ezért nem is merült fel bennem,
hogy másra is alkalmasak lennének. De ki tudtam oltani a
tüzet. Vagyis Raven segítségével meg tudtam tenni.
 Lucien válasznak tekinti a hallgatásomat. - Pontosan. Na-
gyobb hatalmad van, mint hiszed, de nem nekem
kell megmutatnom, mit kezdj vele.
- És ha egyszer rájövök, hogy használjam, akkor mi követ-
kezik?
- Segítsz nekem. Lerombolni a falakat, amik bezárnak és
elválasztanak minket. Segítesz nem csupán a helyetteseket
megmenteni, de felszabadítani mindenkit a király-
ság elnyomása alól. Az udvarhölgyeket. A szolgálókat. A fe-
kete tüdőben elpusztuló gyári munkásokat, a királyi családo-
kat etető földműveseket, akik magukat alig tudják életben
tartani. A Lápon az alapvető szükségletek hiányától elpusztu-
ló gyerekeket. Nem csak én gondolom azt, hogy a királyság-
nak lejárt az ideje. Így vagy ügy mind függünk tőlük. Mind-
annyian szenvedünk miattuk. - Ezt az utolsó mondatot
olyan halkan mondja, hogy alig hallom. - Megérdemeljük,
hogy szabadok legyünk.
Az édes, törékeny Annabelle-re gondolok. Látom a nyakán
a véres sebet, és egy pillanatra le kell hunynom a szemem, és
vissza kell fojtanom feltörő zokogásomat. Mi volt a bűne?
Semmi. Csak annyi, hogy a barátom volt. Annabelle nem ér-
demelte meg, hogy meghaljon. És senkit sem büntettek meg a
haláláért. A Hercegnő folytatja az életét, mintha mi sem tör-
tént volna.
Hazel is eszembe jut. Vajon meddig járhat még iskolába a
kishúgom? Mikortól kell majd Ochre mellett robotolnia, hogy
életben tartsa a családomat? Mikor kell alávetnie magát a he-
lyettesség megállapítását célzó vérvizsgálatnak?
Görcsbe rándul a gyomrom. Elképzelem, ahogy Hazelt ki-
szakítják a családunkból, és magányosan, rettegve megérke-
zik Déli Kapuba. Vérzik az orra, miközben a mágiákat tanul-
ja, látom, ahogy az ezüstös X-en áll az Aukciós Házban.
Hazelből nem válhat helyettes!
De nem tudom, hogyan segíthetnék rajtuk. Gyűlölöm,
hogy itt ragadtam a padláson. Magányos és tehetetlen va-
gyok. Lucien érzi a habozásomat.
- Nem várom el, hogy most mindent egyszerre megérts.
Tartsd magadnál az arkánát. Valaki érted megy majd.
Szóra nyitom a számat, hogy ellenérveket vonultassak fel,
de túlságosan fáradt vagyok hozzá. - Rendben van - egye-
zem bele.
- Aludj kicsit, kedves! - Újabb szünet. - És ne feledd: ne
bízz senkiben, amíg meg nem mutatják a kulcsot.
Az arkána a tenyerembe pottyan, és több megválaszolatlan
kérdéssel kínlódom, mint amikor a beszélgetést elkezdőik.
Felsóhajtok, és visszatűzöm az arkánát a hajamba.

AZ ÁLOM ÉS AZ ÉBRENLÉT HATÁRÁN LEVŐ KÜLÖNÖS

állapotban vagyok, amikor Lily felkeres.
Nagyon későre jár. Már majdnem sötét van a padláson,
csak az ablak mellett a padlón egy apró ezüst fénycsík ad vi-
lágosságot. A kanapén fekszem, a gondolataim sötét alagu-
takban, kihunyó tüzekben, Annabelle és körözési plakátok
körül kuszálódnak össze, amikor recsegve nyílik a csapóajtó.
Olyan gyorsan ülök fel, hogy megszédülök. Pislákoló fény
vetődik Lily arcára, amikor a lyukból felbukkan a pad-
ló szintje fölé. Egy tálcát cipelve mászik fel a padlásra, amin
két kis korsó, egy pohár víz, egy vaskos fehér gyertya és -
korog a gyomrom - egy letakart tányér van, ami alól főtt étel
enyhe illata érződik.
- Szia - köszön halkan, aztán leteszi a tálcát a padló-
ra. Jóformán lezuhanok a kanapéról az étel felé. Lily sűrű
barna szaftban úszó több szelet disznósültet, és hideg főtt
krumplit hozott. Legszívesebben tudomást sem vennék az
evőeszközökről, és ahogy van, kézzel tömném a számba az
ennivalót
- Mikor ettél utoljára? - kérdezi.
- Nem tudom - válaszolom. A szám krumplival van tele.
Lily nem szól, hagyja, hogy egyek, amíg üres nem lesz a
tányér. Önkéntelenül is felsóhajtok, és hátradőlök a kanapé-
nak
- Köszönöm - mormolom, és iszom egy nagy korty vizet
Lily félretolja a tálcát. - Ezeket az arcodra hoztam - mond-
ja, és lecsavarja a krémes tégely fedelét. Az egyiket az ar-
comra keni, és rögtön kellemes, hűs érzés terjed szét a hor-
zsoláson. Jégkenőcs, amit Cora, a Hercegnő udvarhölgye
használt, amikor a Hercegnő először vágott pofon. A máso-
diknak csípős fertőtlenítő szaga van, és Lily az ajkamra keni.
Kicsit csíp.
- Tessék - mondja. - Holnapra el is múlik a horzsolás.
Visszatekeri a fedeleket, és letakarja az üres tányért. Aztán
térdelve a sarkára zöttyen, és tágra nyílt kék szemét rám me-
reszti.
- Szóval - kezdi azon a hangon, amit olyan jól ismerek, és
amit vagy ezerszer hallottam, valahányszor megérkezett a
Napi Ékkő új száma, vagy amikor kiosztották a sorsolási imá-
inkat, vagy valami különösen szaftos pletyka jutott a fülébe. -
Pontosan mi történt?
Úgy elteltem az étellel, és olyan kimerült vagyok, hogy
nem tudok tovább hazudni. Mindent elmondok. Vagy majd-
nem mindent. Nem említem név szerint Lucient, csak uta-
lok arra hogy az Ékkőben valaki segített elmenekülnöm, és
azt sem mondom el, hova tartok (nem mintha én tudnám).
Beszélek Ravenről, és hogy segítettem neki azzal, hogy a szé-
rumot átadtam, ahelyett, hogy én vettem volna be. Lily majd-
nem felkiált, amikor megemlítem, hogy a Hercegnő vásárolt
meg - „Egy Alapító Ház? Jaj, Violet!”
És aztán sort kerítek Ashre.
- Csitt! - intem, amikor felsikolt.
- Te vagy az a helyettes? - suttogja. - De... azt beszé-
lik, hogy megerőszakolt, Violet!
- Hazugság - kelek ki szenvedélyesen.
- De... úgy értem, csak nem...
Bólintok.
Lily lélegzete elakad, és a mellére szorítja a kezét. - Ez
olyan, mint... a legtiltottabb romantikus történet! Jobb, mint a
választófejedelem és a felesége!
Elmosolyodom az egyszerűségén. - Majd később elmesé-
lem - ígérem. A sok étel után alig bírom nyitva tartani a sze-
mem. - Hol vagyunk?
- Baker Street negyvennégyben. Nem a Bank legszebb
környéke, de a Lápnál sokkal mutatósabb, nem? Vannak,
akik az Olcsó Utcáknak hívják - méltatlankodva szipog. - De
szerintem nagyon kellemes.
- Kivel élsz? Kedves emberek?
- Ó, tüneményesek! - áradozik. - Reed és
Caliper Haberdashnek hívják őket. Caliper csodálatos úrnő.
Elég öreg, nemsokára betölti a harmincat, és Reeddel már
ezer éve spórolnak, hogy vehessenek egy helyettest.
Calipernek nem lehet gyereke - sötétül el az arca. - Nem úgy,
mint a királyi családoknak. Valami baj van a testével. És ez
nagyon elszomorítja. - Aztán vidámabban folytatja. - Négy-
ezer hétszáz diamantért keltem el! Képzeld csak el! És re?
Kínosan feszengek. - Nem emlékszem. - Nem akarok a tes-
tem áráról beszélni. Nem sokat számít, hogy hat millióért
vagy hatszázezer diamantért vettek meg. Sokkal fontosabb is
van, amit tudnia kell.
- Nem eshetsz teherbe, Lily.
Egy pillanatig sértett arcot vág, aztán felnevet. - Dehogy
nem! Micsoda butaságot mondasz! Hiszen ezért vagyunk
itt, nem?
- Úgy értem... - markolom meg a csuklóját, és szoro-
san fogom. - Ne engedd, hogy teherbe ejtsenek!
- Fájdalmat okozol, Violet! - rántja ki a karját a kezemből.
- Lily - kezdem újra. Most már rémült vagyok, hogy
nem gondoltam erre korábban, és hagytam, hogy az éhség és
a kimerültség háttérbe szorítsa. - Meghalsz, ha teherbe esel.
Ezért nem mennek soha haza a helyettesek. Belehalnak a
gyermek szülésbe.
Egy pillanatig csak engem néz. - Nem - rázza a fejét. Lehe-
tetlen. Caliper sosem tenne ilyesmit. Törődik velem. Már
mondta is, hogy szeretné, ha velük maradnék a baba születése
után is.
- Hazudik - csattanok fel.
Lily mozdulatlanná dermed, és látom, hogy az érzéseibe
gázoltam.
- Caliper sosem hazudna nekem - bizonygatja. - Ilyesmiben
soha.
- Na... nagyon sajnálom, de ez az igazság. Láttam a hulla-
házat, ahova a halott helyettesek kerülnek. Olyantól hallot-
tam, aki tudja.
Lily arckifejezése a belenyugvás és az elszántság különös
keveréke.
- Nem számít - mondja. - Tegnap voltam orvosnál.
- De még nem tudod biztosan, ugye? - faggatom.
A füle mögé simít egy hajtincset. - Kimerültnek látszol.
Aludj! Ha holnap mind elmentek, feljövök.
 - Mondd meg!
Az ajkába harap, és bólint.
Lily gyermeket vár. Lily halott.
- Nem. Nem - hajtogatom. - Nem, nem, nem...
- Csitt - suttogja. - Minden rendben, Violet. Minden rend-
ben.
- Nincs rendben! - kiáltom, aztán lehalkítom a hangom,
mielőtt mindenkit felébresztek. Semmi sincs rendben.
Nem lehet, hogy...
Lily szorosan megragadja a két kezemet. - Hallgass rám.
Én ezt akarom. Boldog vagyok.
- Meg fogsz halni! - förmedek rá.
- Nem tudhatod biztosan. De... - A létrára int, az alatta levő
házra. - Szeretek itt lenni. Szeretem őket. És ők akarják ezt a
babát. És azzal ellentétben, amit te meg Raven éreztek, én
mindig is akartam gyereket.
- De ez nem a te babád.
Lily felsóhajt. - Nem - ismeri el. - De ezek az emberek a
családom lettek. Te igazán tudod... Hogy milyen volt régen.
Milyenek voltak a szüleim. - Megszorítja a kezemet. - Nem
most mondtad, mennyire fontos, hogy választhassunk? Te is
magad választottad, hogy együtt légy a kísérővel, még ha
kockázatos is volt? Segítettél Rávennék, és ezzel maga-
dat sodortad veszélybe? Nem lehet nekem is választásom?
Nem lehetek olyan szabad, mint te? Hogy azt válasszam, amit
akarok. A választás szabadság, Violet.
Megrázom a fejem. - Összekevered, Lily. A halál nem vá-
lasztási lehetőség.
De Lily csak mosolyog, mintha még Déli Kapuban len-
nénk, és lefekvéshez készülődnénk. - Aludnod kell. Hosszú,
fárasztó napod volt.
 Szeretnék tovább küzdeni, de tele hasam akaratom ellenére
is lehúzza a szemhéjam. Visszamászom a díványra, és a ko-
pott párnára hajtom a fejem. - Ugye, nem említed senkinek,
hogy itt vagyok?
Lily csókot nyom a halántékomra, ahogy én tettem
Annabelle-lel, amikor utoljára magára hagytam. Az elveszté-
se, amit háttérbe szorított a hamvasztókemence, a csatorna-
alagutak és a piac, fájón, csillapíthatatlanul tör rám. Össze-
szorítja a mellkasomat, és fojtogatni kezd.
- Dehogy - mormolja Lily. - Olyan jó viszontlátni.
Mindjárt kicsordulnak a könnyeim, már a szemhéjam mö-
gé tolakodnak. - Jó éjt, Lily! - mondom rekedt hangon.
Felkapja a tálcát, és elmegy, csak a csapóajtó halk puffaná-
sa jelzi, hogy magamra maradtam.
Azt hiszem, talán még az után is sírok, hogy álomba merü-
lök.
 8. fejezet

A MÁSNAPOT JÓRÉSZT AZZAL TÖLTÖM, HOGY LE-FEL

járkálok a padláson.
Nehéz nyugton maradni. Fojtott hangok szűrődnek fel,
egyszer még a hegedű halk muzsikája is.
Ezek az emberek megengedik Lilynek, hogy játsszon!
Kedves tőlük. De nem számít, milyen kedvesek, vagy mi-
lyen jól bánnak a barátnőmmel, azért még halálra ítélik.
Késő délután valamikor elhallgatnak lent. A házban mély
csend támad. Felkelek, és kinézek a félhold alakú ablakon.
Egy párt látok kisétálni a Baker Street harmincnégyből:
egy hosszú kabátos magas férfit és egy fehér kalapos asz-
szonyt. Az utca csendes, csak egy hajszolt fiatalember tűnik
fel, aki hat kutyát sétáltat. A kutyák csaholnak és ugatnak, és
összegabalyodik a pórázuk. Nézem őket, míg be nem fordul-
nak a sarkon.
Visszamegyek a kanapéhoz, és az arkánát igazgatom, ne-
hogy kiessen a hajamból. Visszagondolok a tegnap esti be-
szélgetésünkre. Mit értett Lucien a kulcs alatt? És mégis ki
lesz, aki megmutatja nekem ezt a hatalmat, amivel állító-
lag rendelkezem? A tenyerem élével megdörzsölöm a sze-
mem. Elegem van Lucien kétértelmű beszédéből, hogy csak
töredékeket tudok abból, ami várható. Én megbíztam benne,
most itt az ideje, hogy ö is bízzon bennem.
Csengetnek, mire felülök. Hallom a szívdobogásomat.
Mintha ajtónyitást hallanék, és Lily hangját. Aztán csak
csendet. Csendet, aminek nem akar vége szakadni.
Nyílik a padlásajtó. Megmerevedek, a kanapé párnájába
kapaszkodom.
- 197-es? - Nem Lily hangja, hanem egy férfihang. Össze-
rezzenek a sorszámom hallatán. A lyukhoz megyek, és lené-
zek. Egy őszülő hajú, aranykeretes szemüveget viselő férfi áll
a létra lábánál. Kíváncsian néz fel rám.
- Ki maga? - kérdezem.
- Magáért küldtek.
Lucien hangja csendül fel a fülemben. Ne feledd a kulcsot!
- Mutassa a kulcsot! - követelem, és örülök, hogy magabizto-
san cseng a hangom, mivel fogalmam sincs, mire számítsak.
Sokat csökken a magabiztosságom, amikor szétnyitja zakó-
ját, és kezdi kigombolni az ingét. Szélesre tárja az inggallért.
A kulcscsont és a váll találkozásához egy kis fekete álkulcsot
tetováltak.
- A fekete Kulcs Társaságát szolgálom - jelenti ki.
- Mi az a fekete Kulcs?
- Nem mi, hanem ki. Fekete Kulcs a vezetőnk.
Mi sem természetesebb, mint hogy Lucien fedőnevet hasz-
nál.
- Jöjjön velem, 197-es! - noszogat a férfi. - Nincs sok
időnk.
- Mialatt begombolkozik, lemászom a létrán.
- Ne szólítson így többé! - kérem, mialatt a bejárathoz me-
gyünk. - Van nevem. Violet Lastingnek hívnak. - Tor-
kig vagyok azzal, hogy máshogy szólítanak, nem a nevemen.
- Magát hogy hívják?
A férfi a száját csücsöríti. - Szólítson csak Cipésznek.
- Mióta van... Jaj!
Lily teste fekszik a lépcső lábánál. - Mit tett? - szaladok
hozzá. Hátrahajtom a fejét, és majdnem elsírom magam a
megkönnyebbüléstől, amikor érzem a leheletét az arcomon.
Semmi baja - mondja Cipész. - Pár perc múlva fel is ébred.
Mennünk kell.
- Mit művelt vele? - kérdezem. - Segített nekem.
Cipész vállat vont. - Elengedhetetlen óvintézkedés.
Felállok. Forr a vérem.
- Most nincs időnk rá, hogy egy egyszerű altatószérum mi-
att keseregjen - mondja Cipész. - Vár a munka. - Felvesz az
ajtó mellől egy nagy barna csomagot, és átnyújtja. - Hoz-
za ezt! Pár lépéssel mögöttem jöjjön, és hajtsa le a fejét!
- Várjon. - Elegem van abból, hogy megmondják, mit te-
gyek. Még csak nem is ismerem ezt az embert, és ő sem en-
gem. Meg kell tennem még valamit, mielőtt elmegyek vele.
Lehajolok, és megigazítom Lily testét, hogy kényelmesebben
feküdjön. Megfogom a kezét és megszorítom. - Köszö-
nöm mondom neki, aztán felállók, megfogom a csomagot, és
egyenesen Cipész szemébe nézek. - Rendben van. Most már
indulhatunk.
Kilépünk az ajtón. Vigyázok, hogy gondosan betartsam az
utasításait, és pár lépésnyire lemaradok tőle. Hidegebb
van, mint tegnap, és összeszorítom a fogamat, hogy ne va-
cogjak. Bárcsak kölcsönkértem volna egy kabátot Lilytől.
Átmegyünk a Landing piacon, ami ma sokkal csendesebb,
mint tegnap volt. Még mindig látom szétszórva Ash üldözé-
sének nyomait, egy törött kosarat, egy széttaposott káposz-
tát. Plakátok lógnak félig leszakítva a lámpaoszlopokról, raj-
tuk Ash arca, és a KÖRÖZÖTT, SZÖKEVÉNY szavak. Két
kislány játszik, miközben az anyjuk a burgonya árát próbál-
ja lealkudni. Amikor elmegyünk mellettük, az egyik kislány
így szól: - Tegnap én voltam a helyettes, ma hadd játsszam a
királyi család tagját!
Kiszárad a torkom. Ilyen játékot játszanak a gyerekek a
Bankban?
Annyira máshol járnak a gondolataim, hogy majdnem
szem elől tévesztem Cipészt, amikor befordul egy másik ut-
cába. Utána sietek, hogy utolérjem.
Ez az utca sokkal szélesebb és levegősebb, mint Lilyé, így
már kezdem megérteni, miért hívják azt a környéket Ol-
csó Utcáknak. Bár képtelenség a Bankkal kapcsolatosan bár-
mire is az olcsó jelzőt akasztani A házak távolabb állnak
egymástól, sövény vagy magas téglafal választja el őket, de
nem olyanok, mint amik az Ékkőben a palotákat kerítik kör-
be. Ezek tiszták, csinosak és barátságosak, a tetejükön nin-
csenek veszélyes tüskék. Sok ház három- vagy négyszintes,
széles verandával és erkélyekkel, és nem is egynek még tor-
nyocskái is vannak, mintha egy királyi otthont próbálnának
utánozni.
Az utcán látott járókelők is elegánsabbak: a férfiakon ke-
ménykalap, hosszú felöltő, és ezüstfejű sétapálca a kezükben.
A nők bársonyból vagy selyemből varrt színes ruhák-
ban pompáznak, szőrmestólát vetnek a nyakukba, és finom
bőrkesztyű van a kezükön. Barnaruhás szolgálók követik
őket. Az egyik kezében egy madárkalitka van, benne egy ra-
gyogóan zöld papagáj. Az úrnője megpillantja Cipészt, és
megáll.
- Éppen a boltjába indultam - közli. - Új pár cipőre van
szűkségem, ami megy a ruhámhoz, amit az Elöljárói Gálá-
ra vettem.
 - Természetesen, Mrs. Firestone - válaszolja Cipész. - Most
házhoz szállítok valamit, aztán boldogan állok rendelkezésé-
re.
- Jöjjön a házunkhoz - parancsolja Mrs. Firestone. - Egyéni
rendelésről van szó. És nehogy az inasát küldje, mint leg-
utóbb, mert az kétbalkezes.
Cipész válla megfeszül, de bólint. - Ahogy parancsolja.
A nő elvonul mellettünk, a szolgálója utána siet.
- Kellemes asszonynak látszik - mormolom.
Cipész fagyos tekintettel néz. - Jobb a többségnél.
- Ezért dolgozik... - még időben észbe kapok, mielőtt ki-
mondanám Lucien nevét - neki?
- Nincs idő kérdésekre - jelenti ki. Olyan erősen markolom
a dobozt, hogy elfehérednek az ujjaim. Torkig vagyok már
ezzel a figyelmeztetéssel.
Továbbindul, nekem pedig nincs más választásom, mint
követni.
Végül elhagyjuk a drága házakkal szegélyezett széles su-
gárutat és kisebb utcákba érünk. Elmegyünk egy arany védő-
tetős színház előtt, amin ez a hirdetmény látható: HOSSZÜ
ÚT VISSZAFELÉ, FORREST VALE ÚJ SZÍNDARABJA,
MÁR CSAK KÉT ELŐADÁS! A másik épületben egy étte-
rem van nagy ablakokkal és vászonterítős asztalokkal.
Egyenetlen macskaköves utca következik. Nagy, szögletes
épületek állnak kétoldalt, fém védőtetővel és a koszos abla-
kokon vasrácsokkal. Az egyik előtető alatt szekér áll, és a
foltos kötényt viselő mészáros figyelmes pillantásától kísérve
két férfi emeli le róla a nagy húsokat. A férfi a kezében tar-
tott csiptetős írótáblára pillant.
- Fontonként négy diamanttal drágább, mint a múlt hónap-
ban - mormolja maga elé. - Mégis mire megy ki a választófe-
jedelem játéka ezekkel az új adókkal?
 Most döbben csak rá, hogy hangosan beszélt, és nyugtala-
nul pillant a munkásokra, de azokat leköti, hogy egy hatalmas
oldalast emeljenek le a kirakodóhelyre, és nem figyelnek oda.
Cipész megáll egy kis raktárépület előtt, amiről hámlik a
zöld festék, és eltolható fémajtaja van. - Itt hagyom - köz-
li velem, és elveszi a csomagot. - Remélem, a fekete Kulcs-
nak igaza volt magával kapcsolatban.
- Miért csinálja ezt? - bukik ki a számon. - Miért se-
gít nekem... neki?
Cipész elfordítja a tekintetét. - Elvitték a fiamat - válaszol-
ja. - Mert nagy volt és erős. Szeretett cipőt készíteni, de kato-
nának szánták. Most az ő tulajdonuk. - A szemembe néz.
Hosszú évek haragját, veszteségeit, a remény utáni kétségbe-
esett vágyat látom a tekintetében. - De lejárt az idejük.
Sosem töprengtem el azon, honnan származnak a katonák.
Azt hittem talán, hogy önként jelentkeznek? Megy-e bármi is
önkéntes alapon ebben a városban?
- Sajnálom - csak ennyi mondok.
- Ne sajnálja - fortyan fel. - Nincs szükségem a sajnálatára.
A fiamat akarom visszakapni. - Eltolja az ajtót. - Valaki majd
magáért jön. Ne bízzon senkiben, míg meg nem mutatja a
kulcsot!
Szó nélkül sarkon fordul, és visszamegy az úton, amin jöt-
tünk.
- Violet? - Raven hangja térít magamhoz. Elfordítom a pil-
lantásom Cipész távolodó hátáról. Belépek a raktárba,
és behúzom az ajtót.
Raven a karomba veti magát, és ahogy ölelem, érzem a
vállán a kidudorodó csontokat. Hasa kis domborulata lágyan
nyomódik hozzám.
- Valódi vagy? - súgja a fülembe.
- Valódi - súgom vissza.
 Elhúzódik. - Ő is azt mondta, hogy valódi vagy, hogy itt
voltál, és visszajössz hozzánk, de nem hittem neki. Olyan
sokszor hazudtak nekem. Nem akarom, hogy tovább hazud-
janak!
A háta mögött megpillantom Asht: egészséges, életben
van, és rám mosolyog. Nem akarom Ravent elereszteni,
így csak a kezemet nyújtom oda. Ash megfogja.
- Hát sikerült - mondja megkönnyebbülten.
- Nem bíztál Lucienben? - kérdezem fanyarul.
- Abban, hogy megment? Feltétlenül. Hogy idehoz? Egy
pillanatig sem.
- Kicsoda Lucien? - kérdezi Raven. Az arca ráncokba sza-
lad a nagy koncentrációtól. - Ő volt... ő az, aki... - pillant
Ashre.
- Én vagyok Ash - emlékezteti gyöngéden Ash, és az a be-
nyomásom, hogy Raven nem először teszi fel ezt a kérdést.
- Lucien egy udvarhölgy. Találkoztál vele... - Majd-
nem kimondom, hogy a halottasházban, de ez talán nem a
megfelelő szó ebben a percben. - A teremben, ahol a tűz volt
- fejezem be.
Raven pislog. - Igen. A tűzre emlékszem. Együtt oltottuk
el. - Aztán elsápad. - De megégette. Elevenen elégette.
Nem, nem, nem...
- Raven - nyújtom felé ismét a karomat, de elsurran elő-
lem, és összegömbölyödik a legtávolabbi zugban a fal mel-
lett. Átfogja a térdét, és ugyanazt motyogja maga elé, amit a
hullaházban is hallottam tőle, de most már értem is, mint
mond.
- Raven Stirling vagyok. Egy falnál ülök. Valóságos va-
gyok. Erősebb vagyok ennél - kocogtatja meg háromszor a
jobb hüvelykujjával a homlokát, majd ismételni kezdi a mant-
rát.
 Odaindulok, de Ash átfogja a derekamat. - Nincs semmi
baj - mormolja. - Néha szokta ezt csinálni. Jobb, ha ki-
csit békén hagyjuk.
Hozzásimulok, és elfordítom a tekintetem Ravenről, hogy
a szemébe nézhessek. Végigsimítom az arcát, ahol a sérülé-
sek voltak.
- Garnet rendbe hozott - mondja. A hüvelykujjával meg-
érinti az ajkamat. - Úgy látszik, téged is meggyógyítottak.
Bólintok. - Hol van most Garnet?
Ash vállat von. - Talán visszament az Ékkőbe. Már azon is
meglepődtem, hogy egyáltalán viszontláttuk.
- Hogy menekültél meg? Rengeteg katona volt...
Ravenre pillant. - Raven mentett meg. Nem tudom, ho-
gyan. Olyasmi történt, mint lent, a csatornarendszerben, ami-
kor megtalálta a kijáratot. Néha... egész egyszerűen tudta.
Megérez dolgokat. Amikor megfújták a sípot, behúzott egy
sikátorba, és a földön volt egy csapóajtó, ahonnan
egy földalatti alagútba jutottunk, ami több üzletet kötött ösz-
sze. Az alagútban egy csomó limlom volt. És Raven ponto-
san tudta, hova kell menni, mikor kell megállni, hol kell elrej-
tőzni. Lent maradtunk, míg be nem sötétedett, aztán
Raven megtalálta a kijáratot, ami a Landing piactól ötvenmé-
ternyire bukkant ki a föld alól. Én meg idetaláltam erre a cím-
re, amit Garnet adott meg. Végül is szerencsés fordulat
volt, hogy ismertem a környéket - mosolyodik el. - Garnet le
volt nyűgözve, hogy mind célba értünk. Nem mintha ő sokat
segítet volna.
- Mit tett vele az az asszony? - mondom halkan. Lelki
szemeim előtt megjelenik a Kő Grófnőjének húsos karja
és kegyetlen tekintete.
- Nem tudom, de bármi is volt... - Ash állkapcsa megfe-
szül. - Néha elkalandozik. Azt hiszi, másutt van. És ott ször-
nyű dolgok történnek vele. Van valaki, akit Crow-nak hívnak,
talán a bátyja vagy ilyesmi, Ő sokszor elevenen megég. És re
elveszted a szemed. Nekem ezt volt a legborzasztóbb hallani.
És az anyját azt hiszem, megnyúzzák - borzong meg. - Raven
számára mindez valóságos.
Nem tudom, Lucien mit tervez, de gondoskodom róla,
hogy a Kő Grófnője megfizessen ezért.
A vasajtót félretolják, és megdermedek az ajtóban feltűnő
katona láttán. Csak akkor nyugszom meg, amikor látom,
hogy Garnet érkezett.
Helyes, akkor hát itt vagy - fordul hozzám. - Gond támadt.
- Micsoda kellemes újdonság - jegyzi meg Ash.
- Mi történt? - kérdezem.
- Semmi - feleli Garnet. Egy edényt nyújt át, én pe-
dig mohón iszom, aztán odaadom Ashnek. - A vonatok
még most sem járnak. A katonák a Bankot az utolsó szögle-
tig átkutatják, és Lucien talán életében először nem tudja,
mit tegyen.
- Akkor hát itt kell maradnunk? Ebben a raktárban várjuk
ki a végét?
Garnet vállat von. - Nem látok más lehetőséget.
- De itt nem biztonságos! Ha valóban minden zugot átku-
tatnak, akkor végül ránk fognak találni.
- Nem vagyok Lucien - vonja meg a vállát. - Nincs pót-pót
tervem.
- Akkor mit keresel itt? - szólok rá élesen. - Ha nem iga-
zán akarsz segíteni, akkor menj innen!
Nem akarok kiabálni, se a csalódottságomat Garneten le-
vezetni. De szeretnék már eljutni oda, ahova készülünk, és-
pedig most rögtön. Garnet sápadt arca vérvörös lesz.
- Azt hiszed, nem akarok segíteni? Mit gondolsz, mégis
mit csináltam mindeddig? Kihoztalak onnan. Kihoztam a ba-
rátodat. Hazudtam az anyámnak. Igyekeztem kijön-
ni Carneliannel. A választófejedelem szerelmére, még azt
is megengedtem Lucien egyik követőjének, hogy kitetovál-
jon! - Kigombolja az ingét, és látom az álkulcsos tetoválást a
mellkasán, közvetlenül a szíve felett. Éppen olyan,
mint Cipészé volt.
Földbe gyökerezik a lábam. - Mi lesz, ha anyád meglátja?
Garnet zavarba jön. - Nem fogja. És még ha látná is, azt
hinné, hogy csínytevésből vagy fogadásból csináltattam. Nem
venné komolyan.
Tévedtem veled kapcsolatban - szólal meg Raven. Észre
sem vettem, hogy hallgatja a beszélgetésünket. Céltudatos
vadsággal mered Garnetre. - Nem vagy gyáva. - Üveges lesz ,
szeme. Kétfelé koncentrál, ahogy már magamban nevezem. -
Sosem voltak igazi barátaid. Szükséged volt valamire, amiért
harcolhatsz.
Garnet talán életében először kínosan fogadja a bókot. -
Biztos - mondja. - Ha te mondod.
Raven nem veszi le róla a szemét. - Ha elismered, hogy
szükséged van másokra, elveszítheted őket. - Élesebbé válik a
tekintete, ahogy visszatér a jelenbe. - De ez a szükséglet
megmentheti az életedet.
- A farmra kell jutnunk - mondom. Eddig bíztam
Lucienben, így talán abban is bízhatok, ha azt állítja, hogy , a
farmón biztonságban leszünk. - Mind ugyanahhoz a csoport-
hoz tartozunk... - emlékszem vissza Cipész szavaira. - A fe-
kete Kulcs Társaságához. Még ha nem is hívnak így hivatalo-
san bennünket.
- Bocs, de mihez? - kérdez rá Ash.
- Majd később elmagyarázom, vagy esetleg Lucien felada-
ta, hogy elmondja. Mindenesetre törjük inkább a fejünket.
Nem maradhatunk itt.
- Van valami ötleted? - kérdezi Garnet. - Csupa fül vagyok
Ash előrelép. - Ami azt illeti, nekem van.
 9. fejezet

- ISMEREM EZT A KÖRT - KEZDI ASH. - Jobban, mint bár

melyikőtök. És azt hiszem, van egy vonat, amin észrevétle-
nül kijuthatunk innen.
- Hol ez a vonat? - kérdezem. - Mindegyiket leállították.
- Madame Curiónál. Az a vonat állandóan közlekedik.
A név halványan ismerős, és kétségkívül jelent valamit
Garnetnek, mert tátva marad a szája. - Megőrültél?!
- Kicsoda Madame Curio? - kérdezem.
- A Kísérők Háza - magyarázza Ash. - Ö... szóval ő volt a
madámom. Meséltem róla, emlékszel? Ö toborzott.
Ekkor ugrik be. Ö talált rá Ashre, amikor Cindert, a hú gát
az ingyenklinikára bevitte. Amikor Cindernél megállapították
a fekete tüdőt. Ash emiatt állt be kísérőnek. Lefogadom, hogy
megőrülnek érted a Lányok, mondta neki Madame Curio.
- Mit csinál ott?
Garnet undorral horkan fel.
- A házat vezeti - magyarázza Ash. - felügyeli a kísérőket,
az oktatásunkat és a kiképzésünket, és összehoz bennünket az
ügyfelekkel.
 Halvány pír kúszik fel a nyakán, ebből sejtem, hogy valami
többről is van szó.
- A Kísérők Házának magán-vasútállomása van - folytatja
témát váltva. - A szerelvényeiket nem ellenőrzik úgy, ahogy a
tömegközlekedésre szánt vonatokat. Ha fel tudunk jutni arra a
vonatra, akkor talán eljuthatunk a Farmra.
- Szóval sétáljunk be az egykori Kísérők Házába, és kérjük
meg, hogy a vonattal mehessünk? - érdeklődik Garnet. - Azt
hittem, ott valami tudást is csepegtettek a fejetekbe. Ennél
ostobább ötletet még nem hallottam.
Ash szemrehányó pillantást vet rá. - Többféleképpen is be
lehet jutni a ház területére.
- De Ash - kezdem tétován azt akarod mondani, hogy a
vonaton egyáltalán nem lesznek katonák?
- Valószínűleg lesznek - válaszolja de nem számít.
- És miért nem? - kérdezi Garnet.
- Mert nem mindenki kísérő, aki a Kísérők Házában dolgo-
zik - magyarázza Ash. - És sokan nem önszántukból kerülnek
oda.
- Úgy érted, elrabolják őket? - kérdezem. - De miért?
- A fiúkat edzőtársnak, víváshoz, kardvíváshoz, kétkezi
vagy bármilyen más munkára, amit a Madám célszerű-
nek talál. - Furcsállom a gondolatot, hogy Ash karddal vív-
jon.
- A lányokat... - Ash a torkát köszörüli, és a nyakáról a pi-
rosság felkúszik az arcára. - Őket meg... gyakorláshoz. -
Le nem veszi a szemét Garnetről, és kerüli a tekintetemet.
Garnet felvonja a szemöldökét.
- Várj csak, akkor hát... - fogok bele, de Ash félbeszakít
- A vonaton vannak titkos rekeszek. Így csempészik
be ókét. És így fogunk kijutni.
 Hosszú csend következik. Csak azokra a lányokra gondo-
lok, akiket elrabolnak, és a Kísérők Házába hurcolnak.
És akaratuk ellenére fogva tartják őket. Ahogy engem is.
- Akkor hogyan viszünk be benneteket, gyerekek? - veti fel
a kérdést Garnet.
- Éjszakáig várunk - javasolja Ash -, aztán más ruhákra is
szükségünk lesz.

ASH ÖSSZEÍRJA GARNETNEK, HOGY MIKET SZEREZZEN

be.
Nincs más dolgunk, mint várni. Raven mellett ülök, aki
nem mozdult a fal mellől. Ash a gondolataiba merülve
egy faládán üldögél a bejáratnál.
- Hogy érzed magad? - kérdezem Ravent.
Raven tompa tekintettel néz rám.
- Már nem vagyok a palotában. Régen nem éreztem
ilyen jól magam. - Pislog egyet, aztán folytatja. - Megköszön-
tem már?
- Mit?
- Hogy megmentetted az életemet.
Elmosolyodom. - Nem érdekes.
Összefonja az ujjainkat, az övé olyan vékony és törékeny,
hogy ha túl erősen szorítanám meg, biztos eltörne. - Köszö-
nöm - suttogja. A pillantása a kis domborulatra siklik. Néha
elfelejtem - teszi rá a kezét. A domborulat alig látszik a ruhá-
ja alatt - Folyton fájt.
- Mikor történt? - kérdezem.
Raven lehunyja a szemét. - Nem... nem tudom. Emile, az
udvarhölgyem egy délután sétálni vitt a kertbe. Kíváncsi vol-
tam, hogy küldtél-e másik virágot, de nem küldtél semmit.
Aztán felkerestük az orvost... - Egy könnycsepp gurul ki a
szemhéja alól. - Iszonyatosan gyorsan növesztették. Belülről
felfalt. Fájtak a csontjaim, összezsugorodtak, de csak nőtt és
nőtt, és nem hagyta abba.
Csak három-négy hete történhetett.
Hogyan? - suttogom.
Kinyitja a szemét. - Használták rajtad a stimuláló pisz-
tolyt?
Bólintok. - Egyszer.
Stimuláló pisztolyt arra készítették, hogy a helyettes akara-
ta ellenére serkentsék a mágiákat. Emlékszem arra a mindent
elsöprő kínra, amikor az orvos engem kezelt vele. A bénító
fájdalomra, a vaskos zöld indákra, amik befonták a kezelő-
ágyat, és felkúsztak a mennyezetre. Dr. Blythe szavai a fe-
jembe visszhangoznak. Akkor mondta, amikor a tölgyfát kel-
lett növesztenem.
A stimuláló pisztoly erősíti a képességeidet, de fizikailag
legyengít. A túlzásba vitt alkalmazásának igen kellemetlen
mellékhatásai lehetnek.
Raven mosolya olyan, mint egy szomorú kis repedés az ar-
cán. – Az orvos állandóan használta, kivált az után,
hogy teherbe estem. Naponta háromszor-négyszer. A Gróf-
nő fütyült rá, hogy mennyi vért hányok, vagy mennyit sikol-
toztam. Eredményt akart, más nem érdekelte. - Raven össze-
rándul egy emlék hatására. - Megkapta, amit akart. Az orvos
azt mondta, hogy tizenkettedik hétben vagyok.
Vagy tizennegyedikben? Már nem emlékszem. Nem akartam
megjegyezni.
- Megpróbálta elintézni, hogy hamar szülj - fogla-
lom össze. - A Hercegnő is erre törekedett velem kapcsolat-
ban.
- A Grófnő szeretett kísérletezni - mondja fagyosan Raven.
- Hogy lássa, ő mire képes. Ő akart mozgatni, mim egy bábot,
hogy teljes hatalommal bírjon az elmém, az emlékeim, a má-
giák, minden felett.
- E miatt vannak... - nyelek egyet. - A hegek?
Raven felnyúl, és a fejét tapogatja. - Szeretett belém vágni.
Szeretett olyasmit láttatni velem, amik nem voltak valóságo-
sak. - Valami csillan a szemében, a régi huncutság. De a sut-
togásokról mégsem tudott. Minden nap valami újai próbáltak.
Az orvos szerint „érdekes kísérlet” volt. Valahol másutt vág-
tak meg, és azt hitték, semmi sem történik. De akkor kezdőd-
tek a suttogások.
Ravent figyelve habozok egy pillanatig, hogy ez most fáj-
dalmas lesz-e vagy segít, hogy még több információhoz jus-
sak.
- Mit suttogtak?
- Mindenfélét. Hallom, amikor valaki fél vagy úgy
tesz, mintha kedvelne valakit, de valójában gyűlöli. Tudom,
mikor hazudik valaki vagy azt, ha titkon szerelmes. A sutto-
gások elárulják nekem. A Grófnőnek nagyon sötét gondola-
tin vannak. Az anyjával kapcsolatban. A férjével kapcsolat-
ban A helyettesekről. - Raven megdörzsöli a szemét.
- Olyan, mintha a Grófnő egy hatodik érzékkel ajándéko-
zott volna meg úgy, hogy sejtelme sem volt róla.
- Tudtam, hogy az a szőke fiú vissza fog jönni - folytatja. -
Kedvel minket. Ügy érzi, kapocs van köztünk. És... - Ashre
pillant, és összevonja a szemöldökét. - Ash - mondja rá végül.
- Ugye, ő Ash?
Bólintok.
- Gyűlöli magát - jelenti ki.
Gombóc támad a torkomban. Semmit sem tudok Ash kilé-
téről a Kísérők Házában, erről sosem beszélt nekem.
- Nem akarok ez az ember lenni, Violet - lágyulnak el
Raven vonásai, és hátrahajtja a fejét. - Emile kedves volt hoz-
zám. Néha titokban becsempészett még ételt is. És gyakran
kikísért a kertbe. Hagyta, hogy üzeneteket hagyjak neked.
És mesélt ezt-azt. Hogy a Grófnő évente vesz új helyettest,
de nem érdekli, lesz-e örököse. Sokkal jobban izgatja, hogy
lássa mire vagyunk képesek. Mennyit tudunk elviselni. -
Gyászos kifejezés ül ki az arcára. - Emilé most már valószí-
nűleg azt hiszi, meghaltam.
- Minden rendben lesz vele - nyugtatom.
- Te ezt nem érted - mondja. - Nekem csak Emile volt azon
a helyen meg te. Belekapaszkodtam a reménybe, hogy a Her-
cegnő nem kínoz, és ebben hittem még akkor is, amikor ket-
recbe zártak, és Frederic fegyvereivel szurkáltak vagy stimu-
láló pisztollyal gyötörtek. De olyan elviselhetetlen lett amikor
kezdtek az agyamba vágni! A Grófnő elvette az emlékeimet,
ellenem fordította őket, és nem tudtam megállapítani, mi va-
lódi és mi nem. Emile akkor segített. Emlékeztem. Néha,
amikor felejteni kezdtem, a nevedet mondta. - Lassan legurul
egy könnycsepp az arcán. - Nem mondhatta a nevemet, de a
tiédet igen.
- A Grófnő megfizet érte, Raven! Esküszöm.
- De hogyan, Violet? Hogy fogjuk végrehajtani? Nézz rám!
- Erőtlenül magára mutat. - Összetörtem. És soha többé nem
leszek ismét ugyanaz. Helyrehozhatatlanul tönkre tettek.
Feltérdelek, és a szemébe nézek. - Ide hallgass! Ott álltál
mellettem Déli Kapuban, amikor féltem, és amikor gyön-
ge voltam. Bátorságot adtál. Ha azt hiszed, nem teszem
meg neked ugyanezt, hát rosszul ismersz. Abban a palotában
is velem voltál minden nap. Te adtál erőt. Most én adok ne-
ked. - A vállára teszem a kezem. - Segítek, hogy jobban légy.
Meg foglak védeni.
Raven keze a hasára csúszik. - Ettől is meg tudsz védeni?
Lenézek. A torkom úgy elszorul, hogy nem kapok levegőt
 A kezemre hajtja a fejét. - Olyan fáradt vagyok, Violet
Aludhatok most egy kicsit?
- Persze - mondom. Nyers és halk a hangom.
- Ugye, nem mész el? - kérdezi rémülten.
- Nem, itt leszek.
Kinyújtom a lábam, amikor lefekszik, hogy a combomra
hajthassa a fejét, mint egy kispárnára. Másodperceken be-
lül lelassul a légzése, és ellazul a teste. Kisimítom a haját az
arcából. Olyan, mint a régi Ravenem.
Még most is az, hajtogatom magamban.
- Jól van? - szól oda halkan Ash az ajtó mellől.
- Nem tudom - válaszolom.
Fokozatosan elhalványul a fény, az éjszaka elbitorolja a
nappalt. A raktár sötétségbe borul. Hideg van. Átfogom ma-
gam, és igyekszem visszafogni a remegésemet. Ash odajön,
és átkarol. Hozzásimulok. Hálás vagyok a jelenlétéért és a
teste melegéért.
- Sok embert megmentettél mostanában - jegyzi meg. Még
nem - válaszolom.
- Szerintem alábecsülöd magad.
Nem szólok semmit, mert pillanatnyilag se büszkének, se
mentőnek nem érzem magam.
- Beválik a terved? - kérdezem. - Ki tudunk jutni a Kísé-
rők Házának vonatán?
- Nem tudom, Violet. De nem tudom, mi mást tehetnénk.
Mint mondtad: itt nem maradhatunk.
Bólintok, és csendben üldögélünk. Minden bizonnyal
aludnom kellene, de sok minden foglalkoztat. Számos dolog-
ra nem szívesen gondolok: Ravenre egy ketrecben, Lily ter-
hességére. Annabelle élettelen testére a hálószobám szőnye-
gén...
 - Milyen volt? - kérdezem kis idő múlva Asht. - A Kísérők
Házában. Sosem beszéltél róla.
Megmerevedik a teste, és tudom, hogy azt kívánja, bárcsak
ne kérdeztem volna meg. De egy pillanattal később így vála-
szol: - Nagyon kellemes volt. Rendkívül jól gondoskodtak
rólunk.
Elmosolyodom. - Hazudsz. - Megmoccanok az ölelésé-
ben. A kísérő hanghordozásodat vetted elő. A túlzott udvari-
asságot. Csak olyankor szoktál így beszélni, ha hazudsz.
Újabb hosszúra nyúló pillanat után csak ennyit suttog: -
Borzalmas volt.
Felülök, hogy a szemébe nézhessek. A félhomály árnyéko-
kat fest a szeme köré. Kerüli a tekintetemet, de én rezzenéste-
lenül nézek rá. Lassan telnek a másodpercek.
- Ne akard tudni - mondja. - Higgy nekem!
- Ha nem akarnám tudni, nem kérdeztem volna meg. Fiu-
kat emlegetsz, akiket elraboltak, lányokat, akiket szexre
használnak, én pedig úgy érzem, hogy egyáltalán nem értem
az életednek ezt a részét. Mi folyik azon a helyen?
Ash testtartása ismét keményebb lesz. - Tudni szeretnéd,
milyen az élet a Kísérők Házában? - kérdezi olyan éle-
sen, ahogy még nem hallottam beszélni. - Rendben van. Miu-
tán tizennégy évesen vesztegetéssel rávették a családomat,
hogy mondjanak le rólam, egy évig kiképzést kaptam. Jártas-
ságot szereztem a művészetekben, a történelemben, matema-
tikában, zenében és párbajozásban... Eleinte nagyon jó volt.
Aztán a tizenötödik születésnapomon behívtak Madame
Curio szobájába, aki megtanított olyasmikre, amiket addig
nem tanultam. Életemben először voltam együtt egy nővel.
Kellemetlen bizsergés kúszik fel a hátamon.
- Aztán változott a kiképzés. Lányokat hoztak elém. A ma-
dám azt mondta, hogy a kedvükre kell tennem. Nem akartam,
mert a lányok olyan rémültek voltak. Egyébként én is. De az
ember nem teheti meg, hogy nem engedelmeskedik a ma-
dámnak. A tanáraim nézték, mit csinálok. Véleményt mond-
tak, utasításokat adtak. Megalázó volt. Aztán elküldték, hogy
napközben elbűvöljem a lányokat, és éjszaka az anyjukkal
aludjak. Olyan idős nőkkel is lefeküdtem, akik a nagyanyáim
lehettek volna. Mindezt pusztán azért, mert Madame Curio
meglátott a klinika előtt, és jóképűnek tartott.
Ash hirtelen feláll. Le-fel járkál, a száját elhúzza, és görcs-
be rándul a keze.
- Megérted, mennyire gyűlölöm a külsőmet, azt, ami-
lyen az arcom? - fakad ki keserűen. - Tudod, hogy hányszor
tettem a szememhez a borotvát, és fontolgattam, hogy hasz-
nálom. De Cinder segített megőrizni a józan eszemet. Szük-
sége volt rám. Ha eltorzítom az arcomat, elvesztem az állá-
somat és vele egyűt a húgom gyógykezelésére a pénzt is.
Sokszor láttam már hasonlót. Tudod, milyen az öngyilkossági
ráta a kísérők körében? Senki sincs vele tisztában, mert nem
beszélnek róla. Kit izgat, igaz? De én hat fiút ismertem, akik
véget vetettek az életüknek, és ezek csak azok, akiket szemé-
lyesen ismertem. Azok, akik nem ölik meg magukat, meg-
vágják magukat, de olyan helyen, ahol nem látni: rendszerint
a térdhajlatukban vagy a lábujjaik között. Vagy addig kábít-
ják magukat ópiummal, míg észrevehető nem lesz a szenve-
délybetegségük, és akkor megbélyegzetté válnak, utcára hajít-
ják őket. Némelyek a szexbe menekülnek, erőszakoskodnak a
házban élő lányokkal, vagy közönséges prostituáltakkal
érintkeznek. És minden megszerzett barátra másik három el-
vesztése esik, és nem számit, hogyan, vagy miért, mert min-
dig új fiúkat hoznak, és csak egy vagy a százból, akit olyan
könnyedén hajítanak a szemétre, mint a legújabb divatirány-
zatot. - Olyan rosszindulattal néz rám, amit még nem tapasz-
taltam nála. - Hát ez folyik a Kísérők Házában.
Nem jutok szóhoz. Szeretnék nyugalmat vagy megértést
erőltetni az arcomra, de az arcizmaim nem engedelmesked-
nek. Úgy gondoltam, a Kísérők Háza hasonló Déli Kapu-
hoz. De hogy drogokat használnak? Erőszakos szex? Öngyil-
kosság? - De te nem vagy ilyen - bizonygatom.
- Ez vagyok ÉN! - kiabálja Ash. Raven felriad. - Nem
akarhatsz erről tudni, Violet!
- Kérlek, ne veszekedjetek - fogja a fejét Raven.
- Szó sincs róla - nyugtatom meg. - Ashsel csak... beszél-
getünk.
Raven jelenléte lecsillapítja Asht.
- Nagyon sajnálom - szabadkozik. - Nem akartalak feléb-
reszteni.
- Nem akarsz visszamenni arra a helyre - dörzsöli a szemét
Raven. - Meg vagy rémülve.
Döbbent csend. Raven felém fordul, a tekintete megint a
távolba réved.
- Hát nem érted, hogy szeret? Szeret, és gyűlöli magát, és
sosem lesz elég jó, se neked, se a családjának, se senki-
nek. Ellopták, elragadták, kifordították önmagából, és min-
den, ami tiszta volt benne, azt hagyták megrohadni és elsor-
vadni. Szégyelli magát. - Visszazökken a jelenbe, és Ashre
néz. - Mindannyian szégyellünk valamit.
Ash szája elnyílik, nagyra tágul a szeme. - De hogyan...?
A raktár ajtaja kinyílik, mire mind megriadunk.
- Megvan - dob egy nagy vászonzsákot a padlóra
Garnet, és becsukja az ajtót. - Minden, amit kértetek, itt van. -
Körülnéz. Raven és én a padlón, Ash döbbent arccal áll mel-
lettünk. - félbeszakítottam valamit?
- Nem - tápászkodom fel.
 - Akkor öltözzetek át, és induljunk - mondja Garnet. -
Mondtam Luciennek, és eléggé...
Zizegni kezd az arkána. Kitépem a kontyomból, és Lucien
abban a pillanatban megszólal.
- Nem tetszik ez a terv - közli.
- Nekem sem, Lucien, de nincs nagy választékunk. Szeret-
néd, ha biztonságban a farmra kerülnék? Ez a legjobb esé-
lyünk.
- Akkor sem tetszik.
Magasba emelem a karomat. - Te is sok mindent teszel,
ami nekem nem tetszik - jelentem ki. - De bízz ben-
nem. Muszáj bíznod!
- Bízom is. De benne nem.
- Ha Ashre célzol, akkor benne is megbízhatsz.
- Amint a Kísérők Házának területére lépsz, Violet, nem
tudok neked segíteni. Teljesen magadra maradsz.
Ravenre, aztán Ashre pillantok.
- Nem. Nem leszek egyedül.
- Tudod, mire értem.
Felsóhajtok. - Tudom, persze. Nem akarok vitázni veled,
Lucien. Megpróbálom azt tenni, amit te akarsz tőlem. Igyek-
szem életben maradni.
Kis szünet. - Tudom, édesem - mondja fáradtan.
- Mi folyik az Ékkőben? - kérdezem. - Van valami, amit
tudnunk kellene?
A hangján hallom, hogy mosolyog. - A Hercegnő népsze-
rűsége szokatlanul megnőtt. Úgy tűnik, hogy a megerőszako-
lásod - összerezzenek a szóra - és az, hogy a kísérőt nem tud-
ták elfogni, nagyon rokonszenves színben tüntetik fel. Min-
denki azt szeretné, ha meghallgatáson fogadná.
 - Mi történt... - Elszorul a torkom, amikor magam előtt lá-
tom a hálószobámat úgy, ahogy utoljára a szemem elé tárult -
Annabelle-lel?
- Nem tudom - válaszolja Lucien. - Nagy valószínűséggel
elhamvasztották a halottasházban, Személyzeti körökben nem
esett szó róla. Kivéve persze a Cora felé irányuló együttér-
zést.
- Miért Cora? - ráncolom a homlokomat.
- Hát nem tudtad? - kérdezi Lucien. - Cora volt Annabelle
anyja.
- Micsoda? - akad el a lélegzetem. Sosem gondolkodtam el
azon, hol lehet Annabelle családja. Szégyellem, hogy sosem
kérdeztem meg tőle. Próbálok visszaemlékezni, hogy Cora
anyaként viselkedett-e Annabelle-lel a jelenlétemben. De am-
ennyire fel tudom idézni, mindig csak parancsolgatott neki,
mint a többi szolgának.
Vajon hogy bír ott élni, és azt a nőt szolgálni, aki megölte
a lányát?
- Mennem kell - mondja hirtelen Lucien.
Az arkána elcsendesül, és leesik. Még időben nyújtom ki a
tenyeremet, hogy elkapjam.
Raven a semmibe mered, ahol az előbb az arkána lebegett.
- Ez... valódi volt? - kérdezi.
- Igen - jelentem ki határozottan. - De most át kell öltöz-
nünk.
Ash már átnézte a zsák tartalmát, és egy anyagot tart a ke-
zében.
- Violet - kezdi, de megrázom a fejem.
- Minden rendben - nyugtatom meg.
- Nincs - tiltakozik. - Nem lett volna szabad kiabálnom.
- Tudom. - A Kísérők Háza ezerszer rosszabb hely-
nek hangzik, mint Déli Kapu. Én sem akarnék visszatérni
oda. De most nincs itt az ideje a vitáknak vagy a bocsánatké-
réseknek.
Ash bólint, és felém nyújtja a vászonzsákot.
 10. fejezet

RAVENNEL FÉLREVONULUNK A RAKTÁR VEGÉBE.

Kinyitom a vászonzsákot. Elénk színek kavalkádja, habos
csipkék és szaténselyem fénye összevissza keveredve. Kiszó-
rom az egészet a földre, és válogatni kezdek, de úgy lá-
tom, nincs elég anyag, bár feltehetően ez a lényeg.
Rendben - mondom Rávennék kényszeredett vidám-
sággal, és magasba tartok két pár harisnyát. - Melyiket kéred:
a pirosat vagy a rózsaszínt?
Vállat von, mire odaadom neki a pirosat. Kibújik a barna
szolgaruhából, és ekkor öklömnyi hurkát pillantok meg a ge-
rinctövében. Kékes vörös erek ágaznak szét belőle.
- Jaj, Raven! - szörnyedek el. Raven a hurkára szorítja a
tenyerét, mintha szégyellné.
- A tűk rosszabbak voltak - motyogja, miközben felrántja a
harisnyát, aztán a fejbőrét tapogatja.
A ruhák inkább alsóneműk. Áttetsző csipkeszoknyák, fű-
zők, amik csupaszon hagyják a karunkat és a vállun-
kát. Raven olyan sovány, hogy lötyög rajta a fűző, de az
enyém rendkívül szoros, és jóval fedetlenebb vagyok benne,
mini szeretném. Bárcsak lenne egy kendőm vagy valamim!
Arcfestéket is találunk a zsákban: rikítóan vörös rúzst, arc-
pírt és szemkihúzó ceruzát. Kifestjük egymást, bár egyikünk-
nek sincs nagy gyakorlata ebben.
- Készen is vagyunk - gyömöszölöm a régi ruháinkat a
zsákba. - Indulhatunk.
Amikor a raktár végéből előjövünk, Ash és Garnet arckife-
jezése egyszerre hízelgő és kínos. Ash esetében tudom,
hogy semmi olyan nincs rajtam, amit ne látott volna, de
Garnet már más lapra tartozik. És úgy néz Ravenre, mintha
most látná először. A smink miatt nem látszik olyan nyúzott-
nak, és nyomokban felismerhető régi szépsége. Az arca
egészségesebbnek tűnik, kávészínű bőrét kiemeli az elefánt-
csont fehér selyemfűző.
Raven észreveszi, hogy Garnet őt bámulja. - Mi az? - kér-
dezi mogorván.
Garnet gyorsan elfordítja a pillantását. - Jól tennétek, ha
indulnátok - veti oda Ashnek.
Ash is olyan ruhába öltözött át, mint amiben az első napon
láttam: drapp nadrág, galléros fehér ing, hosszú felöltő. Le-
het, hogy ez az általános kísérő egyenruha?
- Maradj szorosan mellettem! - mondja. - Hideg van.
- Ha jól sejtem, nem kapunk kabátot - jegyzem meg. félol-
dalasán elmosolyodik. - Nem az a lényeg, hogy eltakarjátok
magatokat.
Nem magam miatt nyugtalankodom. Rávennék mindene
kilóg a ruhából...
Még be sem fejeztem a gondolatot, már rám villan a tekin-
tete. - Nem lesz semmi bajom - mondja.
Remélem, minden rendben lesz – bizonytalankodik Garnet.
- Mindketten ebben reménykedünk - néz rá Ash.
 Garnet egyenként végignéz minket, kinyitja, majd szó nél-
kül becsukja a száját, aztán a hajába túr. - Nos, hát... sok sze-
rencsét!
Sarkon fordul, és távozik a raktárépületből.
- Indulhatunk? - kérdezi Ash.
- Várj csak! - állítom meg. - Ebben a körben széltében-
hosszában kint van a képed... - Emberen még sosem hajtot-
tam végre mágiát, de e pillanatban nem rendelkezem a kétke-
dés luxusával. Felnyúlok, és megmarkolom egy hajtincsét.
- Mit... - kérdezné Ash, de én már a mágiára koncentrálok.
Egyszer azért, hogy lássa, amilyen valójában. Másodszor,
hogy az elméjében lássa. Harmadszor azért, hogy az akara-
ta szerint alakítsa.
Szőke szín kígyózik az ujjhegyeim alól, és barnáról arany-
szőkére változtatja a haját. Lüktet a fejem.
- Tessék - dörgölöm a bal halántékomat. - Talán ez segít
valamit. Nem kell, hogy megint felismerjenek.
Ash összekócolja a haját, aztán maga elé tartja a kezét,
hogy lássa, lejön-e a szín. - Hűha - csodálkozik.
Elhagyjuk a raktárépületet, és a kisebb, sötétebb utcákon
igyekszünk előre. Csak néha kísérnek minket helytelenítő
pillantások. A környék jobbára elhagyatott. Dermesztőén hi-
deg van. Másodperceken belül vacogok. Ash átfogja a válla-
mat.
Húsz percet gyalogolhatunk, amikor a Bank eddig látod
legszegényesebb részéhez érünk. Ódon, kopott épüle-
tek, megroggyant verandák, bedeszkázott ablakok.
- Rendben - szólal meg Ash. - És most... a legjobb lenne,
ha mindketten átölelnétek. És tegyünk ügy, mintha részegek
lennénk.
Akaratlanul is arra gondolok, hogy nem ártott volna egy
két pohár bor... vagy tizenkettő. Az utcáról szinte ordít, hogy
veszélyek leselkednek ránk. Raven átfogja Ash vállát, én meg
a derekát karolom át.
Egy háztömbnyivel beljebb látjuk meg az első kocsmát.
Aztán még egyet, majd még egyet. Hangos zene - hege-
dűk, bendzsó és dobok muzsikája - dübörög ki az utcára,
amikor az egyik kocsma ajtaja váratlanul felpattan, és két ve-
rekedő férfi esik ki rajta. Ököllel ütik egymást, aztán a földre
zuhannak. Túlságosan is arra emlékeztet, ahogy az apám
meghalt. Szorosabban ölelem Asht, és megszaporázzuk a lép-
teinket.
Elmegyünk három, láthatóan részeg férfi mellett. füttyen-
tenek, amikor Ravennel meglátnak minket. Az egyik köze-
lebb jön Ashhez. - Van kedved osztozni? - kérdezi. Remek
kékem van, ha partiba akarod dobni a lányokat.
- Kopj le! - mordul rá Ash. - Szerezz magadnak saját lo-
tyót!
- Ash - súgom oda, amikor a férfiak morogva, vállu-
kat vonogatva arrébb sétálnak. - Na de azért...
Ash keserűen nevet fel. - Ilyen a világom.
Befordulunk egy másik utcába, és azonnal erős, virágos
parfümillat csapja meg az orromat, ami nem nyomja el telje-
sen az áporodott testszagot.
Szia, szépfiú - kiált oda egy tizennégy évesnél nem idő-
sebb lány az egyik rózsaszínre és sárgára festett ház elől. Ke-
vesebb ruha takarja a testét, mint Ravenét és az enyémet. -
Kell egy partner?
- Kopj le! - ordítom vissza.
A lány vállat von, és cigarettára gyújt.
- Nagyon meggyőző - suttogja Ash a nyakamhoz hajolva.
- Borzalmas ez a hely - súgom vissza.
- A Sornak hívják - világosít fel. - A Keleti Negyed első-
számú célpontja, ha valakinek drog vagy szex kell.
 - Ez a „kék” is? - kérdezem.
Bólint. - Egyfajta ópiumszármazék. Kékes árnyalata van,
onnét kapta a becenevét.
Elhagyunk három bordélyt és még egy pár kocsmát, míg
végül a Sor végén találjuk magunkat. Váratlanul ér a válto-
zás: az egyik pillanatban még nyomorúságos épületek vesz-
nek körül minket, a következőben egy takaros kis parkba ju-
tunk, amit gázlámpák világítanak meg. A tér túloldalán álló
órán látom, hogy már elmúlt éjfél. A közelben egy pár ül a
pádon, pár méterrel arrébb egy férfi kutyát sétáltat, de egyéb-
ként kihalt minden.
- Mindjárt ott vagyunk - suttogja Ash. Gyors léptekkel át-
vágunk a parkon. A kutyát sétáltató férfi meglát minket, és a
fejét csóválva magában motyog valamit.
Amikor a túloldalra érünk, Ash megragadja a karomat.
- Állj! - parancsol rám.
Az utca teljes hosszában, a tetején apró tüskékkel teleszórt
fal magasodik. Déli Kapura emlékeztet, a bezártságra.
Olyan volt láp közepén, mint egy erőd.
Két katona járőrözik előtte. A torkomban dobog a szívem.
- Csókolj meg! - mormolja Ash. Az ajkára szorítom a szá-
mát, és eleinte nem is gondolok a szájára vagy az enyém-
hez simuló testére, csak az enyémmel egy ütemre dobogó
szívére. Arra várok, hogy kiáltás harsan, vagy riasztanak
mindenkit.
Végül elhúzódik. Megfordulok, és még látom a katonák
hátát, amikor befordulnak a sarkon. - Gyerünk! Gyorsan!
Ravennel követjük, amikor átmegy az utcán, és végighúzza
a kezét a durva kőfalon. Aztán hirtelen megtorpan. - Itt -
mondja.
 Csak még több falat látok. Ash megragad valamit, és húzni
kezdi. Egy darab kő elválik a faltól, és egy nagy kombinációs
zár válik láthatóvá.
- Tudod a számkombinációt? - suttogom.
Ash a zárra mered. Telnek a másodpercek. Már éppen fi-
gyelmeztetni akarom, hogy sürget az idő, amikor elkez-
di forgatni: előbb jobbra, aztán balra, aztán megint jobbra.
Kattan a zár.
Ash felrántja az ajtót, amit tökéletesen elrejt a fal.
- Menjetek be! - sziszegi. Én lépek be elsőként, az-
tán Raven. Ash bezárja mögöttünk a rejtett ajtót.
Megfordulok, és földbe gyökerezik a lábam. A Kísérők
Háza nem egészen olyan, mint amire számítottam. A
nagy zöld gyepet hat rövid kis vöröstéglás ház veszi körbe, és
a füves térséget murvával felszórt utak keresztezik. Balra
egy tavacskát látok, ami kezd befagyni, és a partján kis lige-
tek vannak. Egyenletes távolságra álló gázlámpák világítják
meg a parkot.
Nagyon szép látványt nyújt.
- Az állomás a túloldalon van - suttogja Ash. - Erre.
Követjük az egyik úton, a lábunk alatt recseg a murva, ci-
pősarkaim billegnek. Minden csendes és árnyékba borult.
Hirtelen kitárul az egyik ház hátsó ajtaja, és amikor egy
alak lép ki elénk, megtorpanunk. Surrogó hanggal gyufa lob-
ban, majd egy cigaretta apró vége parázslik fel. Az alak meg-
lát minket, és felnevet.
Megint kint voltál a Soron, Till? - kérdezi. Mély a hangja. -
A madám nincs itt, de Billings ellenőrző körúton van. Huza-
tok be gyorsan.
- Rye? - lép előre Ash. Az alak felénk indul a félhomály-
ban. Ashsel azonos korú fiatalember, csak nála kicsit maga-
sabb, sötét bőre a nőstény oroszlánéra emlékeztet. Erős voná-
sú, nagyon szép arcát göndör, fekete fürtök kerete-
zik. Kovaszürke szeme tágra nyílik a meglepetéstől.
- Ash? - kérdezi. - Mi... hogyan... mi az ördögöt keresel itt.
Az egész város téged keres! - A tekintete Ravenről
rám siklik. - Furcsa időpontot választottál, hogy munkáslány-
okkal kezdj.
- Nem munkáslányok - helyesbít Ash. - fel kell jutnunk a
vonatra.
- A vonat már elment - közli a Rye nevű fiú, és a homlokát
ráncolja. - A füstben van.
Elfacsarodik a szívem. Most mihez kezdünk?
- Hajlandó vagy segíteni? - kérdezi Ash. - El kell bújnunk,
míg vissza nem jön a vonat.
Rye - érzésem szerint - mérhetetlenül sokáig töpreng a vá-
laszon. Hosszan megszívja a cigarettáját, aztán sűrű füstöt fúj
ki. Végül elpöcköli a cigarettát a sötétbe. - Hát persze haver,
segítek. El kell mondanod, hogy menekültél el a Landing pi-
acról úgy, hogy több ezer katona nyüzsgött mindenfelé!
Gyertek!
Követjük Rye-t az épületbe, aminek szárított virág és fafüst
illata van. Felmegyünk egy lépcsőn, majd végig
egy folyosón. Az izmaim, az idegeim pattanásig feszülnek,
mint az összenyomott rugók. Nem ismerem ezt a fiút, de ha
Ash megbízik benne, nekem is ezt kell tennem. De annyi fiú
él ezen a helyen! Nagyobb biztonságban éreztem magam a
raktárépületben.
Rye kinyit egy ajtót, felkapcsolja a villanyt, és beterel
minket.
Egy nagyon nagy, igen kellemes hálószobában vagyunk.
Két ágy áll az egymással szembeni falak mentén. Aranysze-
gélyes fehér falak. Egy csíkos kanapé és a hozzáillő karos-
szék az egyetlen nagy ablak alatt. De a szoba leguralkodóbb
jellegzetessége a két öltözőasztal feletti hatalmas, aranykere-
tes tükör. Már az különös, hogy fiúk hálójában pipereaszta-
lok legyenek.
Az egyik ágy makulátlan, a tulajdonos öltözőasztalán taka-
rosán elrendezett tégelyek, üvegek és hajkefék. A másik ágy
vetetlen, ruhadarabok hevernek szétszórva a takarón, a toa-
lettasztalon óriási a rendetlenség: nyitott tégelyek, kiöm-
lött arckrémek, kis narancssárga pirulák szétgurulva.
- Otthon, édes otthon - mormolja Ash, amikor körülnéz.
- Ez a te szobád? - csodálkozom el. Raven az ajtónál álldo-
gál, mintha bizonytalanság gyötörné ezzel a hellyel kapcso-
latban.
- Rye és én... szobatársak voltunk - mondja Ash. Hirtelen
megváltozik az arckifejezése. Követem a pillantását, ami a
rendezettebb öltözőasztalra esik. Odamegy, mint egy alvajáró
és felemel egy ezüstkeretes fényképet. Két kezébe fogja, és
lerogy az ágyra.
- Ez a… - Leülök mellé, és a fényképet nézem. - A csalá-
dod?
Ash bólint. Fekete-fehér fénykép, amit egy rozzant ház
előtt készítettek. Széles termetű, szemrevaló férfi, akinek
olyan az, orra, mint Ashé. Két zömök fiút ölel magához, akik
mindketten Garnetre emlékeztető csintalansággal vigyorog-
nak a gép lencséjébe. A mellettük álló asszony döbbenetesen
hasonlít Ashre. Mindkét keze egy kislány vállán pihen, aki-
nek vadul ágaskodó göndör hajkoronája van, és olyan széle-
sen mosolyog, ahogy még senkinél sem láttam. Bár nem ha-
sonlítanak egymásra, Hazel jut róla az eszembe.
- Ő Cinder? - kérdezem, és Ash megint bólint. - Nagyon
bájos - jegyzem meg. - És te miért nem vagy rajta?
 Ash megköszörüli a torkát. - Én készítettem a képet. Az
egyik szomszédunk vett egy fényképezőgépet. Megmutat-
ta, hogy kell használni.
Megfordítja a keretet, kiveszi a hátulját, majd nagyon las-
san kiemeli a képet, félbe hajtja, és a zsebébe süllyeszti. Az
üres keretet az asztalon hagyja.
- Szóval - pukkantja szét Rye a meghittség kis buborékját.
- Van kedved elmesélni, hogy a választófejedelem névében
mit kerestek itt? És kik ezek a lányok?
Raven dühösen rámered. Rye lezöttyen az ágyra, és lecsa-
varja egy kis fiola kupakját. Kék színű a benne lévő folyadék.
Ash felsóhajt. - Mióta használod?
Rye vállat von, és kiemel egy keskeny üvegcsét a fiolából.
Hátrahajtja a fejét, és egy-egy cseppet ráz ki a szemébe.
- Jobb, ha nem tudod, miket kellett megtennem az utolsó
ügyfelemnek - mondja pislogva. Letörli az arcára kicsorduló
felesleget. - Szükségem van erre. - A nevetése mámoros és
fesztelen. - Muszáj reménykedni, hogy az embert ne küldjék
a Pehely Házába. Annak a nőnek igencsak különle-
ges étvágya van.
Garnet eljegyzési partijáról emlékszem a Pehely Úrnőjére.
Ugyanolyan volt, mint bármelyik királyi asszony. Nem aka-
rok arra gondolni, mit művelhet zárt ajtók mögött.
- Mielőtt a lányát eljegyezték, hat kísérőn ment át - folytat-
ja Rye. - Bale volt az utolsó. Azt hiszem, még lábado-
zik. Amióta visszatért, még nem volt ügyfele. Ami azt illeti,
nekem sem. Nem mintha sajnálnám - nevet fel újra. - De
ez neked már nem jelent gondot, igaz? Nem lesz több ügyfe-
led. - Hátradől a párnájára, és felsóhajt. - Emlékszel a Patak
Úrnőjére? Mindkettőnknek megvolt. Ő se volt semmi.
- Már nem tesz ilyet - szólalok meg.
Rye kuncog. - Ki vagy te, a barátnője?
 - Fel kell jutnunk a vonatra - mondja Ash. - És
nem rejtőzködhetünk ebben a szobában, míg arra várunk,
hogy visszajöjjön.
- Most nem mehetsz sehova, tesó, az összes épület zárva -
mondja Rye. - Éjszakára akár itt is maradhattok.
- Romlott ez a hely - jelenti ki Raven. - Nem tetszik itt.
- Hamarosan elmegyünk - mondom.
Az egyik tükör elé áll, és a tükörképét bámulja. - Hagyom,
hogy elvegyék a szemedet - mondja nekem. - Hogy kivegyék,
mint a kis ékköveket, és ajándékként felajánlják nekem. Vá-
lasztásra kényszerítettek, és mindig, minden alkalommal
rosszul választottam. - Raven kétszer a halántékára sújt az
öklével, mielőtt elkapom a kezét, és megakadályozom benne.
- Raven Stirling vagyok - motyogja. - Egy tükörbe nézek.
Valóságos vagyok. Ennél erősebb vagyok.
- Oké, Ash, meg kell magyaráznod - néz ránk Rye a hitet-
lenkedés és a gyanakvás keverékével. - Mi történt. Csak azt
halljuk, hogy megerőszakoltál valami helyettest, és...
- Nem erőszakolt meg senkit - csattanok fel
Rye szeme elkerekedik. - Ne! - fordul Ashhez. - Csak nem
azt akarod mondani, hogy... ő az a helyettes? - A kábult neve-
tése oda, amikor halálra vált komolysággal leugrik az ágyról.
- Azonnal el kell innen menniük! Most rögtön. Neked segí-
tek, de nem kockáztatom az életemet valami helyettes miatt!
Megőrültél? Tudod, mit...
- Szeretem - jelenti ki Ash. Felfelé tartja a tenyerét, mintha
e szóval megadná magát. - beleszerettem, Rye.
Rye beletúr sűrű, fekete fürtjeibe. Leül az ágy szélére, és a
tenyerébe támasztja az állát. Rólam Ashre néz, aztán
megint rám. Nevetségesnek érzem ezt az ostoba öltözéket.
Szeretném levetni a bőrömet, és megmutatni neki a helyet a
lelkemben, ahol Ash a veremben, csontjaimban és a húsom-
ban él, elválaszthatatlanul, kivehetetlenül. Szeretném, ha lát-
ná, hogy egyformák vagyunk.
- Bizonyítsd be - mondja mintegy a gondolataimra válasz-
képpen Rye.
- Együtt voltunk, amikor rajtakaptak minket - mondja Ash
a valóságban ez történt. Jól ismersz. Komolyan azt hiszed,
hogy rákényszeríteném magam egy helyettesre? Azt hiszed,
akár csak ránéznék? Én nagyon jól értettem a dolgomat. Ő…-
Kedvenc, titokzatos mosolyát látom. - Meglepetésszerűen
ejtett rabul. De amint hagytam, hogy szeressem, már nem
volt visszaút.
- Kockáztattad hát érte a kivégzést? - kérdezi Rye.
- Igen.
- Akkor hát Cinder életét is veszélybe sodortad miatta -
mondja.
Ash állkapcsa megfeszül. - Tudom.
Ki tudja, miért, de ez eddig nem fordult meg a fejemben.
Cinder élete összefonódik Ash foglalkozásával. Megrökö-
nyödöm. Ash tudta. Tudta, és mégis szeretett. Belém hasít a
bűntudat.
Rye az alsó ajkát rágja, Ash szavain töpreng, aztán meg-
csóválja a fejét. - Aludjatok kicsit! Reggel majd megold-
juk valahogy.
Kíváncsian pillant rám, mintha egy tündérmeséből léptem
volna ki, mintha a vízi tündér lennék a Kívánságkútból, aki
nem létezik a való életben. Aztán egyetlen könnyed mozdu-
lattal leveszi a pulóverét. Csodálatosan izmos felsőtes-
tén simán feszül sötét bőre, és a látványtól elpirulok. A sze-
mem sarkából látom, hogy Ash égnek emeli a tekintetét.
- Jó éjt, Rye - köszön el.
Rye rám vigyorog. - Ha csak nem akarod, hogy egy X-et
keressek neked - mondja még Ashnek.
 - Jó éjt, Rye - ismétli meg nyomatékosan Ash.
- Mi az X? - kérdezem, miközben Ravennel a fürdőszobá-
ba igyekszünk, hogy lemossuk az arcunkról a festéket. Egy
másik drog?
Ash elpirul. - Feketepiacon kapható fogamzásgátló.
Felsikoltok. - Micsoda? - A fogamzásgátlást tiltja a tör
vény a Magányos Városban. Ezt mindenki tudja.
Ash a fiókokat huzigálja ki, ágyneműt vesz elő, de az arcát
mindvégig elfordítja. - Van egy szérum, amitől a férfiak né-
hány órára nemzőképtelenné válnak. Mindazonáltal kellemet-
len a használata, és ha az embert rajtakapják, halál-
lal büntetik.
- Miért kellemetlen a használata? - kérdezem, és élvezem a
hatalmas pamutinget, amit átnyújt.
Elhúzza a száját. - Nagyon érzékeny helyre kell beadni.
- Ó! - kerekedik el a szemem.
Mire megmosakszunk és szükség szülte hálóruhánkat fel-
vesszük, Rye már halkan horkol.
- Aludjatok az ágyban - mondja Ash. - Én majd a kanapén
alszom.
Betakarom Ravent, aztán Ashhez fordulok.
- Cinder - mondom. - Bele sem gondoltam... vele most mi
lesz?
Ash nem válaszol rögtön, csak lesüti a szemét. - Nem tu-
dom.
- Nincs valami... nem tehetünk érte valamit? Nem segíthe-
tünk rajta valahogy?
Nyersen felnevet. - Még magunkon sem tudunk segíteni,
Violet!
Igaza van. Próbálok valamit, vigasztaló vagy lelkesítő sza-
vakat mondani, de nincs semmi. Nem elég egy „sajnálom”.
És hazudnék, ha azt mondanám, bárcsak ne történt volna
meg.
Ash félreérti az arckifejezésemet. - Majd keresünk valami
megoldást - mondja, és végigsimítja a karomat. - Rye segíteni
fog.
- És biztos vagy abban, hogy megbízhatunk benne? -
kérdézem.
- A szavadra alapozva bízom Lucienben - csattan fel. Nem
tudsz ugyanilyen alapon te is megbízni Rye-ban?
- Dehogynem - válaszolom, és vigyázok, hogy ne érezze ki
a hangomból a sértettséget.
Felsóhajt. - Most próbáljunk kicsit aludni. Szükségünk van
rá.
Amikor bemászom a takaró alá, Raven a vállamra hajtja a
fejét. A fejem besüpped a párnába, és olyan régen nem alud-
tam igazi ágyban, hogy pillanatokon belül elnyom az álom.
 11. fejezet

KORA REGGEL HALK BESZÉLGETÉSRE ÉBREDEK.

- ...véletlen volt - mondja Ash. - Nem is lett volna szabad a
palota abban a szárnyában lennie.
- És mikor tudtad? - kérdezi Rye.
- Nem vagyok biztos benne - válaszolja Ash. - Nehéz
megmagyarázni. De amint megláttam, nem tudtam töb-
bé... nem látni. Már ha ez így érthető. Nem szoktunk a helyet-
tesekre nézni, tudod? De váratlanul eleven emberré válto-
zott, egy okos, gyönyörű lánnyá, akivel nagyon rosszul bán-
tak. Hallanod kéne, Rye, hogy csellózik. Mintha egy másik
világba röpítene át. Újra embernek éreztem magam. Rá-
bírt, hogy olyasmiket akarjak, amikről azt hittem, nem ne-
kem valók.
- Kellemes változatosságot jelenthet, ha az ember olyasva-
lakivel van együtt, aki vele egykorú, és nem házi lány - hor-
kan fel Rye.
- Elég az üres beszédből, Rye - szól rá Ash. - Nem mél-
tó hozzád.
 - Hónapok óta nem láttál - vág vissza Rye. - Nem tudod,
hogy most mi illik hozzám.
- Kékkel kábítod magad? Most ez vagy?
Mély sóhajt hallok, aztán reccsen a matrac. - Nem bírtam
tovább elviselni. Emory meghalt. Miles annyira bekat-
tant, hogy hamarosan megbélyegzett lesz, és kihajítják az ut-
cára. Jig meghalt. Trac már olyan helyeken vagdossa magát,
ahol látszik. Birch kezd kiöregedni. Te szökevény lettél. Ki
maradt nekem?
Hosszú csend következik.
- Emory meghalt? - szólal meg végül Ash.
- Igen.
- De mindig olyan...
- Tudom - fojtja bele a szót keményen Rye.
- Nem akartalak így elhagyni - védekezik Ash.
- Ne tégy úgy, mintha te lennél a felelős mindenki problé-
máiért. Én döntök, ahogy te is a saját ügyeidben.
- Egyikünk sem akart kísérő lenni, Rye.
- Dehogynem.
- Nem nevezhető választásnak, ha hazudnak neked, meg-
vesztegetnek vagy kényszerítenek. Ha tudnád, mivel jár a kí-
sérői szerep, e mellett döntenél?
- Kénytelen voltam.
- Pontosan erről van szó. Nem kaptunk más lehetőségei
- Nem látom értelmét az ilyen gondolatmenetnek.
- Én sem láttam, de Violet megváltoztatta a gondolkodá-
somat. A helyetteseknek sincs más választásuk. Mégis úgy
bántam velük, mint a bútordarabokkal, a kellékekkel.
Nem tekintettem embernek őket. Olyan voltam, mint a kirá-
lyi családok, akiket annyira gyűlöltem. - felsóhajt. - Nem
akarok többé olyan lenni, mint ők! Nem is leszek.
 - Akkor tulajdonképpen hova is mentek? - kérdezi kis szü-
net után Rye. - Komolyan azt hiszed, van olyan hely a Magá-
nyos Város bármelyik körében, ahol a királyi családok egyike
nem akad rátok? És nem egy akármilyen királyi család, ha-
nem egy Alapító Ház? Egy harmadik kategóriás helyettesbe
kellett volna beleszeretned.
Szinte érzem, ahogy Ash a szemét forgatja. - Kapunk né-
mi... segítséget. Valakitől, akiben megbízhatunk, bár
nem kedvelem.
- Féltékeny vagy egy másik férfira? - nevet Rye.
- Aligha - válaszolja Ash, de van valami furcsa a hangjá-
ban, amiből azt gondolom, hogy hazudik. Különös. Miért
lenne Ash féltékeny Lucienre?
- Tudod, érthetetlen, hogy a szökésetek benne van a lapok-
ban, de elmenekült egy helyettes, és nem írnak róla egy szót
sem. Se pletyka, se szóbeszéd, semmi. Te vagy a legizgalma-
sabb hír, de a barátnőd... nem az lenne az igazán
ütős szenzáció?
- Én is elgondolkodtam ezen - ismeri be Ash. - A Her-
cegnő páratlanul éles eszű és becsvágyó. Biztosan jó okkal
nem tette közhírré Violet eltűnését.
Raven ebben a pillanatban felül, amitől mindenki össze-
rezzen.
- Jön valaki - sziszegi.
Ash egy szemvillanás alatt már talpon is terem.
- Befelé a fürdőszobába. - Ravennel kibontakozunk a taka-
róból, és futunk a fürdőszobába, míg Ash sebesen rend-
be rakja az ágyat, amennyire tudja. Rye zavartan bámulja az
egészet.
- Mi ez? - kérdezi.
- Ha Raven azt mondja, jön valaki, az úgy is van - vála-
szolja kurtán Ash. Végez az ággyal, és berohan hozzánk a
fürdőszobába. - Nem vagyunk itt - figyelmezteti még egy-
szer Rye-t, aztán bevágja az ajtót.
Raven összekucorodik a kádban, és átfogja a térdét. Én a
kád szélére telepszem le. Ash az ajtóhoz simul. Az ajká-
ra teszi az ujját. Bólintok, ő pedig leoltja a villanyt.
Halljuk, hogy nyílik a szobaajtó, és Rye kikászálódik az
ágyból.
- Jó reggelt, Madame!
- Jó reggelt, Mr. Whitfield! - A hang mézbe mártott penge,
egyszerre édes és halálos. Ash a padlóra csúszik, és a fe-
jét fogja. Nem tehetek róla: odamegyek és letérdelek mellé,
és a szememet a kulcslyukra szorítom.
Egy pillanatig nem látok most, csak Rye rendetlen toalett-
asztalát, és az ablak melletti csíkos kanapét. Aztán egy asz-
szony vonul át a látókörömön, és pontosan előttem ledől a
kanapéra.
Lehetetlen megállapítani, hány éves. Sok rajta a festék, és
bár jól áll neki, mégis úgy érzem, hogy megváltoztatták
az arcát. Megfeszítették az arcbőrét, hogy kisimuljanak a rán-
cai. A szeme kicsit macskás. Szaténselyembe burkolta a tes-
tét, és gyöngyök lógnak a fülében és a nyakában. Nagydarab,
de nem olyan undorítóan telt, mint a Kő Grófnője. Madame
Curio csupa domborulat, nagy keblű és széles csípőjű. Lát-
szik rajta, hogy sok mindent megélt már az életben.
- Teljesen felépült már a Pehely Úrnőjének szolgálatá-
ból, Mr. Whitfield? - tudakolja. - Tudom, hogy meglehetős
állóképességre van szükség hozzá.
- Nagy élvezetemre szolgált, Madame. Köszönöm kérdé-
sét, jól vagyok.
Nem látom Rye-t, de ha nem tudnám, mit gondol, tökélete-
sen elhinném minden szavát. Madame Curio elmosolyodik.
 - Örömmel hallom. Új ügyfelem van az ön számára. Tulaj-
donképpen kifejezetten önt kérték.
- Nagy megtiszteltetés, Madame. Ki lenne az ifjú hölgy?
Madame Curio még szélesebb mosolyra húzza a száját. -
Carnelian Silver, a Tó Házából.
Kihagy a szívem. Madame Curio végighúzza az ujját az
arcán, és elgondolkodva nézi Rye-t. - A Hercegnő kimondot-
tan önt kérte. Egy Alapító Ház. Igen lenyűgöző. Reméljük,
nem él vissza ezzel a lehetőséggel, ahogy a korábbi szobatár-
sa tette.
- Természetesen nem, Madame.
- Nem tűröm el, hogy a házamról azt beszéljék, hogy he-
lyettesek megerőszakolóit és a törvény elől szökő kísérőket
nevel.
- Nem, Madame. Alig várom, hogy megismerhessem Miss
Silvert. Biztosra veszem, hogy az együtt töltött idő nagyon
élvezetes lesz.
Madame Curio az ajkát csücsöríti. - Jöjjön ide!
A szemem mintha a kulcslyukra tapadt volna. Szeretném
elfordítani a tekintetemet, de nem bírom. Érzem, hogy
Ash feszültté válik mellettem.
Rye még mindig meztelen felsőtesttel jelenik meg a látó-
körömben, a hátán hullámzanak az izmok. Madame
Curio felegyenesedik, és végigsimítja a mellkasát.
- Nagyon szép - jegyzi meg. A keze lejjebb siklik. – Hm -
mondja pár másodperc múlva. - Ma este hatkor a szobámba
jön. Bizonyosodjunk meg, hogy megállja a helyét a megbíza-
tásában.
- Igen, Madame.
- És jelentkezzen dr. Lane-nél ma délután a szokásos vizs-
gálatokra.
- Természetesen, Madame.
 Madame Curio egyetlen könnyed mozdulattal áll fel. A
Hercegnőre emlékeztet. Úgy mozog, mint a királyi családok
hölgyei.
- Jó fiú - paskolja meg Rye arcát, aztán kivonul a kép-
ből. Hallom, hogy nyílik és csukódik az ajtó. Rye mozdulat-
lanul áll egy pillanatig, aztán a fürdőszobához jön. Hátraug-
rom amikor kinyitja az ajtót.
- Szóval azt hiszem, én váltalak fel - jegyzi meg.
- Tudja - mondja Ash fájdalmas arckifejezéssel. - Tud-
ja, hogy valamiképpen összeköttetésben vagyunk. Azért csi-
nálja, hogy felkutasson. És megtalálja Violetet.
- Nem mintha bármit is mondhatnék neki - emlékezte-
ti Rye. - Nem tudom, hova készültök.
- De láttál minket - mutat rá Ash. - Együtt. És Ravent is.
Raven felkapja a fejét. - Nem árulhatod el neki - mondja.
- Nem tudhatja meg, hogy életben vagyok.
- Hátrébb az agarakkal egy pillanatra! - csattan fel Rye.
- Nem én akartam ezt. Nem volt szükségem arra, hogy be-
törjetek az életembe és szétziláljátok!
Ash feláll. - Igazad van. Tőled függ, hogy elmondod, vagy
nem mondod el. De okkal kért téged. Nem tudom, ho-
gyan vagy mikor, de kifaggat majd rólam.
Rye ajka mosolyra húzódik. - Mindenben osztályelső vagy,
mi? Az Ékkő legkeresettebb bűnözője! - A fejét csóválja -
Gyertek, gyerekek! Menjünk máshova, ami a szobám-
nál biztonságosabb. Mostanra már mindenkinek lent kell len-
nie a reggelinél.
Raven kimászik a kádból, és határozott léptekkel elindul
Rye felé. Megfogja a csuklóját, és átható, éles pillantást vet
rá.
- Meg vagy rémülve - mondja. - Helyes. Nem is árt.
Bemegy a hálóba. Rye felvonja a szemöldökét.
 - Nem rémültem meg - erősködik.
Ashsel összenézünk, de nem szólunk semmit.

RYE KÖRÜLVIZSLAT, HOGY TISZTA-E A LEVEGŐ, aztán

mind a négyen lesietünk a lépcsőn, és kilépünk az ajtón, amin
át előző éjjel megérkeztünk.
Napközben még szebb a park. A szitáló dér briliánsként
csillog a murvás utakon. Pulóverekkel, kabátokkal és sálak-
kal szerelkeztünk fel, így a hideg sem bántó, de Ravennel
Ash cipőit vettük fel, amiknek orrát zoknikkal tömtük ki,
hogy ne essenek le a lábunkról. Kellemetlen így járni.
A hálószobák falához simulva haladunk előre, az ablakok
üres tekintetként követnek. Egy nagyobb épület tűnik
fel, aminek az oldalát teljesen befutotta a repkény. A kőlép-
cső tetején bámulatos faragott tölgyajtó.
És azon túl, a terület túlsó végében az azt körülvevő fal
közelében egy elegáns fekete vonat várakozik a hosszú peron
mellett. Annál is kisebb, mint amin az aukcióra utaztam, a
gőzmozdony mögé csak egy kocsit csatoltak. A mozdony
kéményéből füst gomolyog, mintha indulni készülne.
- Itt van - szólal meg Ash.
- Furcsa! Lehet, hogy az utolsó percben megváltoztatták a
menetrendet. A szerencse pillanatnyilag nektek kedvez -
jegyzi meg Rye. - Kizárt, hogy az Ékkőbe tartana, a vonatom
holnapig nem indul el, amíg Madame Curio és az orvos nem
végeztek velem. Ez a távolabbi körökbe mehet. - Megragadja
Ash vállát. - Szálljatok fel gyorsan, míg mindenki reggelinél
ül!
Az étel gondolatától korogni kezd a gyomrom.
- Köszönöm, Rye - rázza meg a kezét Ash. - Komo-
lyan mondom. Nem tudom, mihez kezdtünk volna nélküled.
 - Bizonyára kivégeztek volna - vonja meg vigyorogva a
vállát Rye. - Az adósom vagy.
- Így van - hagyja rá Ash, és nem csendül ki vidámság a
hangjából. - Vigyázz magadra a Tó palotájában! Kérlek! Az
ügyfél miatt nem kell aggódnod; nem érdeklik a kísérők. De
soha, semmilyen körülmények között sem árulhatod
el Carneliannek, hogy ismersz. Valószínűleg rá fog kérdez-
ni. Akkor hazudnod kell.
- A változatosság kedvéért - mosolyodik el Rye.
Ash feszülten húzza mosolyra a száját. - Bocsáss meg!
- Ne mondogasd ezt folyton - utasítja vissza Rye. - Nem a
te hibád. Ne viselkedj úgy, mintha minden kísérő súlya a
te válladat nyomná! Mert nem így van.
- Tudom.
- És vigyázz magadra.
- Úgy lesz.
- Köszönöm - mondom Rye-nak. Bólintással nyugtázza
- Tudod, azt hiszem, eddig még sosem hallottam egy he-
lyettes hangját.
Nem tudom biztosan, mit is válaszoljak erre. Rye még egy
pillantást vet Ashre, és visszafelé indul.
Mi hárman sarkon fordulunk, és az állomás felé futunk.
Ahogy közelebb érünk, észreveszek egy festett fatáblát,
amin ez áll: MADAME CURIO KÍSÉRŐINEK HÁZA. A
tábla mellett egy kis állomásépület van, és Raven megragadja
a karomat, hogy behúzzon maga mellé. Ash is követ minket.
Gyorsan megtanultuk mindketten, hogy bízzunk
Raven megérzéseiben. Pár pillanattal később két katona száll
le a vonatról, és a peronra sétálnak.
- Minden rendben - mondja egyik a másiknak.
Amúgy is ostoba lenne, ha éppen ide jönne vissza - jegyzi
meg a második katona, miközben a lépcsőn leereszkednek a
peronra, és a park felé indulnak. Mi hárman az épület szálkás
fafalához tapadunk.
- Nem látom be, miért kell kétszer olyan hosszú szolgálatot
teljesítenünk csak azért, hogy megtaláljunk valami kísérőt
morogja az első. - Nem arról van szó, mintha a Herceg-
nőt erőszakolta volna meg.
- Meg ne hallja az Őrnagy, hogy ilyesmiket beszélsz! - inti
a másik. - Még ki sem tudod mondani, hogy „Alapító Ház",
már vissza is visznek a Lápra.
- Úgy ám - bólogat az első. - Nézzük meg, nyitva-e a
konyha. Mindjárt éhen halok.
Várunk még az után is, hogy elhalnak a lépteik, és ismét
csend lesz.
- Gyerünk! - suttogja Ash. Felszaladunk a lépcsőn, és ki-
érünk a peronra. Ash kinyitja a vonat ajtaját, és beterel min-
két.
Déli Kapu vonatától eltérően a kísérők kocsijában egy
irányba néző, csinos sorokban állnak a fapadok, az ablako-
kat függöny takarja, a folyosót pedig zöld szőnyeg.
- Hol rejtőzhetünk el? - kérdezem.
Ash megáll a harmadik sornál.
- Itt - mondja. Lehajol, és kattanást hallok. Az egész padsor
felemelkedik. Alatta egy téglalap alakú mélyedés vá-
lik láthatóvá. - Ti ketten ide bújjatok be. A hatodik sor alatt
van egy másik rekesz. Én ott rejtőzöm el. Remélhetőleg az,
aki ezzel a vonattal távozik, hamarosan útnak indul.
- És talán a farmra megy - teszem hozzá. Lenézek a mé-
lyedésre, és megborzongok. Kísértetiesen emlékeztet egy nyi-
tott sírra.
- Jobban tetszett Garnet kocsijának a csomagtartója - só-
hajtok fel.
- Legalább nem a hullaház - mondja Ash.
 Belépek a rekeszbe. Mélyebb, mint hittem. Felnyújtom, a
kezem Rávennék. Sápadt az arca, amikor lenéz az üres hely-
re. Még az ajka is vértelen.
- Ígérd meg, Violet, hogy ha belépek oda, ki is jutok belő-
le!
- Ígérem.
Megfogja a kezemet, és besegítem. Mindketten lefekszünk.
Meglepően tágas.
Ash fájdalmas arccal néz le ránk. - Amennyire csak tud
tok, maradjatok csendben és mozdulatlanul. Amint
oda érünk... ahova tartunk, értetek jövök.
Nincs mit mondani vagy tenni. Bele kell csimpaszkodnunk
a törékeny reménybe, hogy sikerülni fog. Ránk csukja
a padsort. Ravent és engem elnyel a sötétség.
A szemem egy idő múlva hozzászokik a homályhoz, és lá-
tom, hogy a felettünk lévő farácsok között szürke fény szűrő-
dik be.
- Violet? - suttogja Raven.
- Igen?
- Mit gondolsz, ezen a helyen, ahova a farmra megyünk...
szerinted rendbe tudnak ott hozni?
Lágy az arca körvonala, csaknem elmosódott. Szeretném
azt válaszolni, hogy nem zúzták össze, hogy kell, hogy le-
gyen valami módja, hogy amit a Grófnő tett, azt visszacsinál-
hassuk. De nem hazudhatok neki.
Szomorúan mosolyodik el. - Én is így gondoltam. - Az ujja
köré teker egy hajtincset. - Emile azt mondta, hogy az összes
eddigi helyettes közül én vagyok a legerősebb. Egyedül én
éltem túl a megtermékenyítést. - A másik keze a hasára csú-
szik.
- Emile az udvarhölgyed volt? - kérdezem. Raven bólint. -
Igaza volt. Nálad erősebb embert még nem ismertem. Lucien
egyébként is egy zseni. Talán kitalálja, hogy tudna rajtád se-
gíteni.
- Biztosan nagyon szeret téged.
- Emlékeztetem egy hozzátartozójára. A húgára. Helyettes
volt. Meghalt.
Hallgatunk egy sort.
- A húga szülés közben halt meg? - kérdezi azután.
- Valójában nem tudom - válaszolom. Felidézem a Leg-
hosszabb Éjszaka bálját, amikor Lucien rajtakapott Ashsel, és
elmondta, mi az igazság a helyettesek körül. A szavai a fü-
lemben csengenek.
Helyettes volt. Próbáltam segíteni rajta, igyekeztem meg-
menteni az életét, és egy darabig sikerrel is jártam, aztán egy
nap kudarcot vallottam.
Pontosan sosem árulta el, mi történt.
- Ugye meghalok, ha megszülöm ezt a babát? - kérde-
zi csendesen Raven.
A torkom összeszorul a félelemtől.
- Igen.
- Igen - ismétli Raven. - Meg tudom állapítani. Érzem.
Nem hagytam eddig, hogy erre gondoljak, hogy Raven
magában hordozza a halálos ítéletét. Átfogom magam, mint-
ha ez valahogy megakadályozhatná, hogy széthulljak.
Abban a pillanatban kattanást hallunk, és nyílik a kocsi aj-
taja.
Ravennel kővé dermedünk. Léptek, hangok töltik meg fe-
lettünk a levegőt.
- Még korai ehhez - jegyzi meg egy férfi. Pattogva be-
szél, azzal a finom magabiztossággal, ami a művelt embere-
ket jellemzi.
- Hoztam kávét, uram - mondja egy fiatalabb hang.
- Nagyszerű.
 - És tessék, az újságja.
Fa reccsen, amikor valaki leül. Az újságpapír zörgését a ki-
töltött kávé csorgása és illata kíséri.
- Rettenetes ügy - jegyzi meg a férfi. - Madame
Curio odavolt, amikor hallotta. De bevallom, engem is meg-
rázott. Ash Lockwood, mint egy helyettes megerőszakolója?
Én magam képeztem ki azt a fiatalembert. Kivételesen remek
kísérő volt. Az egyik legjobb.
- Lehet, hogy csak valami félreértés történt, Mr. Billings.
Harsány sípszó, aztán a vonat meglódul, és zötyögni kez-
dünk.
- Ostobaság - veti el Mr. Billings. - Nem szoktunk kétel-
kedni egy Alapító Ház vallomásában.
- Igen, uram. Természetesen, uram. - Kis szünet. -
Mit gondol, Mr. Lockwood családja beleegyezik majd a fel-
kínált egyezségbe? Úgy értem, bizonyos abban, hogy Mr.
Lockwood visszatér a családjához?
Hallom, hogy Raven szíve egy ütemre ver az enyémmel.
- Jaj, az isten szerelmére, Red, ugyan hova mehetne? El-
képzelni sem tudom, hogy kerülte el ilyen sokáig, hogy felfe-
dezzék, kivéve persze a Landing piacon történteket, és az
is micsoda katasztrófa volt. Nem. Hamarosan haza kell tér-
nie. És amit az apja jelleméről tudok, az arról tanúskodik,
hogy idősebb Lockwood boldogan beszolgáltatja bajkeverő
fiát, hogy haldokló lányát megmentse.
Cindert.
Ashnél járnak a gondolataim, aki egy közeli rekeszben fek-
szik egyedül. Kétségkívül ismeri ezt a Mr. Billingset. Vajón a
Red nevű fiút is? Abból, amit Ash apjáról tudok, Mr. Billings
értékelése helyénvalónak tűnik.
De Ash nem megy haza.
És Cinder haldoklik.
 Mr. Billingset nagyon lekötheti az újságolvasás, mert soká-
ig csak csend van. Az izmaim fájnak az állandó, nem szűnő
feszültségtől. Raven és én annyira félünk, hogy moccanni
sem merünk, és a hátam meg a vállam kezd görcsbe mere-
vedni. A mozdony egyenletes sebességgel pöfög, és csak ak-
kor áll meg, amikor a Bankot a Füsttől elválasztó nehéz vas-
kapuhoz ér. Hallom, ahogy nyikorogva nyílik a kapu. Kato-
nabakancsok súlyos léptei csattognak végig fölöttünk, amitől
majdnem megáll a szívverésem.
- Jó reggelt, uram! - köszön egy katona mély hangon.
- Jó reggelt! - viszonozza a köszönést Mr. Billings.
Toll serceg. - A füstbe tart?
- Úgy van.
- Csak ön és ez a fiatalember, igaz?
- Igen. És a vonatot a kollégái már átkutatták, mie-
lőtt elhagytuk a Kísérők Házát.
Léptek masíroznak le-fel a padok közötti folyosón, és elha-
ladnak a hely mellett, ahol Ravennel összegömbölyödve fek-
szünk. Levegőt sem merünk venni.
- Rendben van, uram - mondja a katona. Csukódik a vonat-
ajtó.
Kifújom a levegőt, amikor a vonat elindul, és fokozatosan
gyorsulni kezd.
Átjutottunk a Füstbe. Már csak egy körön kell átvergőd-
nünk.
 12. fejezet

MIRE LASSÍT A VONAT, MÁR KIKÉSZÜLTEK AZ IDEGEIM.

A testem minden izma sikoltozik, a tarkómban a gyötrel-
mes lüktetés olyan, mint egy mágiát kísérő fejfájás.
- Megérkeztünk, uram - közli Red, a léptei a fejünk félért
recsegnek, ahogy a kocsi elejébe megy.
- Igen, látom. Fogja, kérem, az aktatáskámat! A postakocsi
már biztos vár minket. Bárcsak a főpályaudvarra érkeztünk
volna, az sokkal közelebb van, és ilyentájt valósá-
gos rémálom a forgalom! Remélem, még ebéd előtt visszaju-
tunk a Bankba. A füsttől mindig szörnyen köhögök. Elhozta a
cukorkámat?
Nem hallom Red válaszát. Vissza a Bankba? De mi lesz a
farmmal?
A két férfi leszáll a vonatról. Egyikünk sem mozdul.
- Most mihez kezdünk? - suttogom.
A rejtekhelyünk teteje nyikorogva felnyílik. Bántja a fény
a szememet. Pislogok, amíg meg nem szokom a világossá-
got, és meg nem látom Ash fölém hajló alakját.
 Az arca kemény, mint a kő, a tekintete lángol a haragtól.
Felém nyújtja a kezét. Megfogom, mire egyetlen szó nélkül
felránt, és kisegít a rekeszből. A lábam nem tart meg, és a
földre rogyok. Igyekszem dörzsöléssel helyreállítani a vérke-
ringésemet, és fáj, ahogy a láthatatlan tűk az izmai-
mat szurkálják, amint a vérkeringés megindul a végtagjaim-
ban. Raven mellém roskad.
- Mihez kezdünk? - ismétlem meg a kérdést. - Ez a vonat
nem a farmra megy!
- Esetleg elbújhatnánk az állomáson - javasolja Raven. - És
megvárnánk egy másik vonatot.
- Végez vele. - Ash arca olyan fagyos, mint a hangja.
Még sosem láttam ilyennek. Megijeszt. - Tudod, mennyi
pénzt küldtem a családomnak? Elég lenne, hogy Cindernek
még pár évig megvegyék belőle a gyógyszert.
- Szerinted elvették a királyi családok? - kérdezem.
- Nem. - Ash keze ökölbe szorul. - Az apám azt tet-
te, amitől eleve tartottam. Magának tartotta meg az egészet.
Ash még sosem beszélt így az apjáról. A szalonjában töl-
tött egyik lopott délutánunkon ugyan elárulta, hogy nem áll-
nak közel egymáshoz, de ahogy mondta, az mélyebb össze-
függésekre utalt. Haragra. Rosszallásra, sőt még talán gyűlö-
letre is. Azt mondta, hogy az apjának az ikerfivérei, Rip és
Panel a kedvencei, mert harsányak és nyersek, míg
Ash csendes és visszafogott.
De hogy Mr. Lockwood pénzért feláldozná a fiát?
- Ash Lockwood?
Ash nevének hallatán földbe gyökerezik a lábunk. Egy
kormos kis arc kukkant be a kocsi ajtaján.
- Hát te vagy az! A fekete Kulcs meghagyta, hogy figyel-
jek minden füstbe érkező vonatot, de a csudába is,
nem hittem, hogy tényleg felbukkansz! - Szóval Lucien tit-
kos társaságának a füstben is vannak tagjai! - Ügyes ötlet,
hogy megváltoztattad a hajad színét. Hogy kerültétek el a ka-
tonákat?
A fiú, aki most lép be a fülkébe, úgy tizenkettő lehet. A
nadrágja jó pár centivel kurtább, a kabátja könyökben
már majdnem kikopott. A bőre talán egy árnyalattal söté-
tebb Ravenénél, de a hamu- és koromfoltok mellett nehéz
megállapítani. Bozontos fekete haja olyan hosszú, hogy a
szemébe hullik.
De kimondta a Fekete Kulcsot.
- Mutasd a kulcsodat - utasítom.
A fiú felgyűri a kabátujját, és megmutatja a karja hajlatá-
ban a fekete álkulcs tetoválást, amit faszénnel festettek rá.
Te vagy a 197-es, igaz?
- Violet a nevem - válaszolom. - Azért jöttél, hogy segíts?
- Hát persze! - villantja ki a fogait. - Hívjatok csak Tolvaj-
nak. A fekete Kulcs szerint biztonságosabb kitalált nevet
használni, és az igazi nevem úgyis buta, így igazán
nem bánom. Komolyan azon vagytok, hogy megdöntsétek a
királyi családokat? A Fekete Kulcs szerint valamiféle hatal-
mad van. Megnézhetem?
Akaratlanul is mosolyt varázsol az arcomra a lelkesedése.
- E percben még nem.
- Rendben van. Gondolom, fontosabb dolgotok is van -
Tolvaj kisimítja a haját a homlokából. - El kell, hogy jutassa-
lak benneteket a főpályaudvarra. Úgy gondoljuk, sikerült egy
vonatot találnunk, ami átvisz a farmra. De ilyen külsővel nem
mehettek ki. Várjatok meg itt!
Mielőtt bármit is kérdezhetnék, eltűnik.
- Kicsoda Cinder? - kérdezi Raven.
Gyorsan elmondok mindent Ash húgáról.
 - Megértem - néz fel Ashre. - Az elszámolási napra vágysz.
Szeretnél elbúcsúzni.
- Ash - kezdem gyöngéden. - Nem teheted... nem találkoz-
hatunk vele.
- Tudom - fortyan fel, aztán lezöttyen az egyik ülésre. Meg
kellett volna mentenem. De kudarcot vallottam.
- Megtettél minden tőled telhetőt - nyugtatgatom. -
Az egyetlen dolgot tetted, amit lehetett,
- És ha Hazel haldokolna? - vág vissza. - Elhinnéd ne-
kem ha azt mondanám, hogy erődön felül mindent elkövettél?
Összeszorul a torkom, amikor arra gondolok, hogy Hazel
meghalhat. - Nem tudom - hazudok.
- Ne aggódj, Violet! - mondja. - felfogom. Nem búcsúzha-
tok el a húgomtól, és nem állhatok az apám elé,
hogy szembesítsem vele, micsoda önző gazember. Az ember
azt gondolhatná, mostanra már megtanultam, hogy állandó-
an azt kell tennem, amit mondanak.
- Nem írok elő neked semmit - mondom. - De még ha el is
jutnál a házatokig, a húgod meglátogatása... öngyilkosság,
Ash. Cinder talán azt akarná, hogy te is meghalj?
- Ne! - kiált fel vadul. - Ne beszélj nekem arról,
hogy Cinder mit szeretne! Most ne, amikor ilyen közel van. -
Kinéz a vonat ablakán. - Amikor utoljára itt jártam, a Bank-
ba vittek. Emlékszem, hogy arra gondoltam, ennél a vonatnál
tisztábbat még nem láttam. Szinte csillogott-villogott. A
Füstben soha semmi nem csillog a tisztaságtól, kivéve télen a
szénpor.
Ash arca eltorzul, és egy pillanatig attól félek, elsírja ma-
gát. De aztán visszaér Tolvaj.
- Rendben, akkor... - Elhallgat, amikor Ashre esik a pillan-
tása. - Valami... baj van?
- Itt él a húga - világosítja fel Raven. - Haldoklik.
 - Ó! - kiált fel Tolvaj, a tekintete együtt érző. - Fekete tü-
dő?
Ash bólint.
- A legjobb barátom tavaly halt meg ebben a betegségben.
Még csak gyárban sem dolgozott. Csak belélegezte az itteni
levegőt. És a királyi családok egészen biztosan nem osztogat-
ják ingyen a gyógyszert egy árva gyereknek. Tudjátok, nem
igazság. Ügy tartanak itt minket bezárva, mint az állatokat.
Ha utcagyereknek születsz a füstben, akkor se szó, se beszéd,
az is maradsz.
- Nem mindig - jegyzi meg Ash.
- Kérdezték, hogy kísérő akarsz-e lenni? - kérdezi Tolvaj.
Ash szája megrándul. - Nem.
- Nem bizony. Állandóan csak elvesznek.
- Tőled mit vettek el?
Tolvaj megrándítja a vállát. - A szüleimet.
- Sajnálom - mondja Ash.
- Nem emlékszem rájuk. Mellesleg indulnunk kell.
Ezt kenjétek az arcotokra - nyújtja felénk a kezét, ami tele
van fekete korommal.
A korom lágy, mint a púder, de amikor az arcomra kenem,
elfintorodom a szagtól: csípős és kellemetlen, mint a karbol-
sav és az aszfalt keveréke.
- Van kalapotok? - kérdezi Raventől és tőlem. Elővesz-
szük a gyapjúsapkánkat, amit Ash Madame Curio intézmé-
nyében lévő szállásáról hoztunk. - Helyes. Takarjátok el a
hajatokat.
- Mellesleg hogyan akadt rád fekete Kulcs? - kérde-
zem, miközben a kontyomat benne az arkánával a sapka alá
gyömöszölöm.
 - Én vagyok a legügyesebb zsebtolvaj a füstnek ebben a
negyedében - büszkélkedik. - Elloptam valamit, ami-
re szüksége volt. Le volt nyűgözve!
- Személyesen is ismered? - kérdezem. Nagyon veszé-
lyes, hogy ha Lucien ilyen sok ember előtt mutatkozik.
- Ó, dehogy - válaszolja Tolvaj. - A fekete Kulccsal
még senki sem találkozott. Mindig levélben, vagy kódokkal
vagy másokon keresztül üzen. Engem Varrónő szervezett be.
Néha ételt ad. Az árvaházban sosem kaptam eleget enni. -
Végignéz rajtunk. - Rendben, mehetünk.
- Kedvelem - súgja oda Raven, amikor leszállunk a vonat-
ról.
- Szegjétek le a fejeteket, és járjatok görbén - utasít minket
Ash. - Nem tűnhetünk ki a környezetből.
A kopott fadeszkákra szegezem a pillantásomat. Aztán a
lépcsőfokok következnek, egy, kettő, három, négy, öt,
hat, hét, nyolc... Nehéz és sűrű a levegő, mintha az ember be-
le is haraphatna. És kicsit csípős is az íze meg a szaga, mint
az arcunkra és ruhánkra kent korom. Már értem, mire cél-
zott Tolvaj, amikor azt mondta, elég a levegőt belélegezni,
hogy fekete tüdőt kapjon az ember. Leérünk a járdára, és
kénytelen vagyok felnézni, mert elárasztanak minket a testek:
elnyűtt bakancsok, kirojtosodott nadrágok és beesett arcok.
Némelyik arc feketén fénylik, mint a miénk is, a tekinte-
tek fáradtak, másoké tisztább, frissebb, a munkanapjuk még
csak most kezdődik. Az apám jut eszembe, amikor késő éj-
szakáig dolgozott a füstben, és kora hajnalban ért haza.
Az aukcióra menet emlékszem a vonatutazásunkra, a szür-
készöld, fakóvörös, koszos lila különböző árnyalatai-
ban játszó füstöt okádó kéményekre, a halvány fényre, az ut-
cákon nyüzsgő tömegre. De akkor ez csak egy futó pillanat
volt egy hosszú utazáson. Most, hogy itt vagyok az emberek
között, és nem egy magasvasút kocsijában, minden egészen
más. Érzem a kenőzsír szagát, hallom a fojtott beszélgetése-
ket. Állandóan nekem jönnek, és nehéz küzdelmembe kerül,
hogy ne szakadjak el Ashtől és Raventől, vagy, hogy ne ve-
szítsem szem elől Tolvajt, aki kivált remekül mozog a tö-
megben. Olyan könnyedén siklik az emberek között, hogy
néha teljesen eltűnik.
Egy széles utcában vagyunk, amit nagy kockakövekkel
raktak ki, és amin középen villamossín fut. Oldalt gyá-
rak magasodnak, rácsos ablakú, hatalmas épületek, melyek
kéményei a felhőket súrolják. Jóformán a tömeg mozgása
visz minket előre. Időnként munkások válnak ki közülünk,
és nagy lökdösődéssel és tolakodással eltűnnek egy-egy vas-
behemótban.
Hangos kondulás hallatszik, és a tömeg fele megtorpan,
köztük Ash és Tolvaj is. Nekiszaladok Ashnek, Raven pe-
dig nekem ütközik. A fa lámpaoszlopon egy vörös festékkel
festett huszonhetes szám van, a szám alatt egy plakát Ash ar-
cával.
KÖRÖZÖTT SZEMÉLY. SZÖKEVÉNY
Idegesen nézek körül, de senki sem figyel ránk. Amúgy is
feketék vagyunk a koromtól.
Katt, katt, katt.
A sínen egy villamos közeledik felénk.
- Keleti Negyed, fafeldolgozó üzemek és vaskohók! - kia-
bálja a kalauz.
A villamos messze a legtisztább a füstben. Vidám pirosra
festették, és a szín élesen elüt a benne utazóktól. A kalauz
csinos egyenruhát visel, hozzá fekete sapkát. A villamos ele-
jén egy nyomtatott betűkkel írt tábla: 27-ES VILLAMOS.
Alatta elegáns írással ez áll: A FÜST MUNKÁSAINAK
RENDELT SZOLGÁLTATÁS.
 Tolvaj száll fel elsőnek, utána Raven, Ash és én. A meny-
nyezetről lógó fémfokokba kapaszkodva jutunk fel. A villa-
mos zsúfolásig megtelt, minden ülés foglalt, emberek kö-
zé préselődve állunk. Kétlem, hogy kapaszkodnunk kelle-
ne. Egy nő folyamatosan köhög a zsebkendőjébe. Piros pety-
tyeket látok a fehér anyagon, ahol a vér átszivárgott. Minden-
ki fütyül ránk, és kész. Az eltaposottság mindent lebíró érzé-
se uralkodik el ebben a villamosban. Érzem sűrű, szúrós sza-
gát.
Ash így nőtt fel? Vajon sokkal rosszabb-e ez a jövő, mint
kísérőként leélt élete? Aztán a Lápra gondolok, eső idején a
fertelmes bűzre, a csontsovány gyerekekre, a mocskos utcák-
ra. Ha Ash látná, azt gondolná, jobb élnem a Herceg-
nő palotájában. De e köröknek nem a külseje számít.
Mind egyiknek van rejtett szíve.
Talán az Ékkövet kivéve.
A villamos végigkattog a macskaköves utcán, aztán a gyá-
rak egyszer csak megváltoznak: az út mellett zömök, rövid
kéményű téglaépületekből ömlik a sűrű, fekete füst. Alig tu-
dom kivenni a hozzánk legközelebbi ajtaja fölé erősítet táblán
az írást: PADMORE VASMŰ. Alatta kisebb betűkkel ez áll:
A LÁNG HÁZÁNAK LEÁNYVÁLLALATA.
Padmore, Rankworth, Jetting! - kiabálja a kalauz, amikor a
villamos lassít. Munkások tülekednek át, hogy leszállhassa-
nak, míg lent újabb tömeg vár a felszállásra.
Tíz perccel később ismét megállunk. Itt valamivel tisztább
a levegő, az üzemek világosszürke kőből épültek, és maga-
sabbak, mint a vaskohók, a levegőben is kevesebb füst gomo-
lyog, vagy talán csak világosabb árnyalatú. Az egyik bejá-
rat felett tábla: JOINDER FAFELDOLGOZÓ ÜZEM. A
KŐ HÁZÁNAK VÁLLALATA.
 - Ez a mi megállónk - mormolja Tolvaj, amikor a kalauz
elkiáltja magát: - Joinder, Plane, Shelding!
Tolvaj leugrik a villamosról, míg mi hárman a munkások-
kal együtt csoszogunk utána, és követjük a csoportot a
Joinderhez. Tolvaj azonban nem megy be a gyárba, ha-
nem oldalra kanyarodik egy keskeny sikátorba, ami egy szé-
les főútvonalba torkollik. Két katona megy a szemközti jár-
dán, néha a munkásokat zaklatják. Ash felhajtja a gallérját,
hogy még jobban eltakarja az arcát.
- Vissza kellene mennünk - aggodalmaskodik. - A gyárak
mögötti mellékutcákat kellene kihasználnunk, azokon egye-
nesen a főpályaudvarra juthatunk ki.
Tolvaj felhorkan. - Egy ideje már nem élsz itt. Azokat az
utcákat lezárták. A Kő sugárúton kell mennünk a Szür-
ke utcákig.
Raven megrezzen mellettem. Ash tiltakozna, de Tolvaj be-
lefojtja a szót.
- Ez az én negyedem - jelenti ki magabiztosan. - Minden
szegletét ismerem. Meg kell bíznod bennem.
Ash becsukja a száját és bólint.
A Kő sugárútjától a torkomban dobog a szívem. Körözési
plakátok mindenhol. Minden utcatáblán, ajtón és lámpaosz-
lopon. Az utcán elektromos postakocsik, ló vontatta szekerek
és fogatok nyüzsögnek. Rendszeres időközönként fá-
kat ültettek, amitől tisztábbnak és tehetősebbnek látszik a
környék, mint a füst eddig látott részei. Az épületeket is
egymástól távolabb építették. Elmegyünk egy Királyi Bank
mellett, aminek bejáratát két oroszlánszobor őrzi, elhagyjuk a
postát, aminek nagy rézajtóihoz húsz keskeny lépcsőfok vezet
fel. Az utca nagy részét egy bíróság uralja, oszlopos homlok-
zatán hatalmas zászló lóg, rajta a választófejedelem címere:
két dárda között egy koronás láng. Minden kirakatban Ash
arca. A bíróság előtt egy elektromos postakocsi áll. Az olda-
lára egy kék kört festettek két háromágú ezüst szigonnyal.
A Tó Házának címere.
Olyan pánikba esem, hogy alig kapok levegőt.
- Ash! - lihegem, és a fejemmel a postakocsi felé intek - Ö
az!
- Valószínűleg csak a Ház hintója - próbál megnyugtatni. -
Minden királyi háznak van ilyenje a munkavezetők
és gyárfelügyelők részére. Ő sosem jönne ide személyesen.
De nem túl biztos benne, és azonnal megszaporázzuk a
lépteinket.
Mire Tolvaj befordul egy mellékutcába, a hideg ellenére is
izzadok. Jobbra fordulunk, aztán balra, majd megint jobbra.
A macskaköves burkolat durván szemcsés betonra vált.
Ahogy távolodunk a gyáraktól, úgy nőnek ki a földből a la-
kóházak. Sorházak szegélyezik az utcákat, összebújnak vagy
egymáshoz támaszkodnak, mintha félnének kiválni a csapat-
ból. Olyan környék, mint Lilyéké a Bankban, de ezeket nem
festették pirosra, kékre, sárgára. Teljesen egyformák, szürke
palatettük van, ferde kéményük, koszos, foltos ablakuk.
Mindegyik elején egy kis veranda ugrik elő a bejárati ajtó
előtt. A házak többsége megroggyant, a festék mállik és pat-
togzik. Két verandaoszlop között kötél feszül, egy fiatal nő
mosott ruhát aggat ki, miközben egy kisbaba facsörgővel ját-
szik a lába előtt. Pár házzal arrébb egy hajlott hátú, őszes
öregember fonott székben üldögél, és pipázik. Érzem, hogy
követ a tekintetével, és gyorsan a betonút repedéseire szege-
zem a pillantásomat.
Befordulunk egy sarkon, és Ash megtorpan. Megragadja a
csuklómat, és visszahúz. Lekuporodunk egy veranda mö-
gé. Raven és Tolvaj is így tesznek.
- Mi az? - suttogom.
 - Nem szabadna megállnunk - aggodalmaskodik Tolvaj.
Ash az elnyűtt fának támaszkodik, és lehunyja a szemét.
- El sem hiszem - mormolja.
Mi az, Ash?
Kinyitja a szemét. - Láttad? A házat?
Kikukkantok a sarok mögül. A sorházak egyformának tűn-
nek: kicsik, szegényesek, egyik olyan, mint a másik, egében
az utca közepéig. A palaszínű égre háromszintes épü-
let magasodik. Úgy fest, mintha egykor pontosan akkora
lett volna, mint a többi ház, de azóta felfalta a mellette lévő-
ket, amitől puffadtnak, dudorokkal bontottnak tűnik. Csiricsá-
ré zöldre festették kék zsalugáterekkel, a színek élesen ütnek
el a szürke környezetről. Egy elektromos postakocsi áll előt-
te, és két katona áll őrt.
- Micsoda borzalmas szín - jegyzi meg Raven.
- Ki lakik itt? - kérdezem.
- Én laktam itt valamikor - válaszolja Ash.
- Ó! - kiáltok fel. - Nem úgy fest, mint a fényképen.
- Ordít róla a pénz - szűri a szavakat Ash a fogai között.
Újra kikukkantok a sarok mögül, és látom, hogy éppen két
férfi lép ki a házból. Az egyik egy fiatal fiú, akinek élénk na-
rancsvörös haja van, a másik egy öreg férfi keménykalap-
ban és gyapjú felöltőben. Red és Mr. Billings. Beszállnak a
postakocsiba, ami elindul a ház elől. A katonák ott marad-
nak őrködni.
- Elmentek - jelentem. - A Kísérők Házából ide utazók.
Ash könyörögve néz rám. - Nem lehetne... Nem nézhetnék
be az ablakon? Nem is kell beszélnem vele. Csak látni szeret-
ném. Mielőtt örökre eltávozik.
Nem fordítom el a tekintetemet, miközben tudom, hogy a
legnagyobb ostobasággal ér fel ilyesmit megpróbálni.
 - Katonák őrködnek kint - emlékeztetem. - Két háztömb-
nyire sem jutsz, és letartóztatnak.
- Elterelhetjük a figyelmüket - javasolja Tolvaj.
- Szerintem rossz ötlet - próbálom meggyőzni. -
Nem kellene ezért kockáztatnod az életedet.
- Még hogy kockáztatom? - nevet fel Tolvaj. - Nem
csak lekörözöm ezt a kettőt, de úgy eltűnök, hogy el sem hi-
szitek. Mondtam, hogy ez az én negyedem. Ismerem az ösz-
szes rejtekhelyét. És nem félek a katonáktól. - Ashre néz. -
Megértelek. El kell búcsúznod - ismétli Raven korábban
mondót szavait.
Ash holtsápadt a korom alatt.
Megszorítom a kezét. Cinder itt van karnyújtásnyira. És,
Ash eddig olyan keveset kért tőlem.
- Veled jövök - ajánlom fel.
- Ne, Violet, nem tehe...
- Ez nem kérés volt - szakítom félbe. Mindegyikünknek
van, amit meg kell tennünk, akármilyen vakmerőség
vagy ostobaság. Én például Ravenen segítettem a szérummal
saját magam helyett. Tudom, mit jelent az életünket kockáz-
tatni a szeretteinkért. Nem tagadhatom meg tőle ezt az utolsó
lehetőséget. Ha Hazel haldokolna, és méterekre lennék attól a
helytől, ahol van, én is pontosan ezt tenném. De nem ha-
gyom, hogy ezt egyedül csinálja végig. Ehhez már túl hosz-
szú utat tettünk meg.
A veranda lépcsője alatt van egy kis kuckó, ahol el lehet
bújni. Ravenhez fordulok. - Maradj itt - mondom. - Te pedig
- fordulok Tolvajhoz - vigyázz rá! Akármi is történ-
jék, gondoskodj a biztonságáról!
- Ne tedd ezt! - kérlel Raven. - Ne beszélj úgy rólam,
mintha itt se lennék! Lehet, hogy kicsavarták az agyamat, és
magam ellen fordították, de azért még Raven Stirling vagyok.
Tudok dönteni.
Mosolyognom kell. Az én Ravenem lassan visszatér! A
Grófnő nem tudta teljesen tönkretenni.
- Tudom - válaszolom. - De nem bírnám elviselni, hogy
ismét veszélybe kerülj. Kérlek, Raven! A kedvemért ma-
radj biztonságban!
Kicsit összehúzza a szemét. - Mindig is értettél ahhoz,
hogy kelts az emberben bűntudatot.
Nevetek. - Örülök, hogy nem jöttem ki a gyakorlatból. -
Kiveszem a kontyomból az arkánát. - Tessék, ezt vedd
el! Sosem lehet tudni.
Raven a markába zárja a törékeny ezüst hangvillát. - Visz-
szajössz - jelenti ki.
Bólintok. - Csak a biztonság kedvéért - mondom megint.
Legalább Lucien vagy Garnet vagy valaki más rátalál
így Ravenre, ha velünk történik valami. Nem hagyom telje-
sen magára.
- Készen álltok? - kérdezi Tolvaj. - Csak pár percetek lesz.
Ash bólint.
- Ne hagyjátok elkapni magatokat - vigyorodik el. - Ez a
mottóm. - Kiszalad az útra.
- Láttam! - kiabálja a katonáknak. - Azt a kísérőt! Kint volt
a Joindernél! Erre!
A búvóhelyünkkel ellentétes irányba kocog. A katonák egy
pillanatig döbbenten állnak, aztán az egyik felkiált. - Utána! -
Elrohannak, és a ház őrizetlenül marad.
- Gyerünk! - sürgetem Asht. - Nincs vesztegetnivaló időnk.
Raven bebújik a lépcső alá, mi ketten pedig végigsietünk
az utcán. A házat megroggyant veranda veszi körbe, a föld-
szinten három nagy ablak van. Amilyen halkan csak tu-
dunk, felmegyünk a lépcsőn, és lekuporodunk az első ablak-
hoz, amikor nyílik a bejárati ajtó.
Egy nő lép ki a házból. Vastag kabátban van, kézitáska a
kezében. Hihetetlen, mennyire hasonlít Ashre. Jóval idősebb,
mint amilyennek a fényképen láttam, de semmi kétség, hogy
Ash anyja. A homlokát ráncolja, amikor meglát minket.
- Bocsássanak meg, de mit.,. ó! - kapja a kezét a szájához.
- Anya? - áll fel Ash.
Egy pillanatig nézik egymást. Emlékszem az elszámolási
napomra, amikor Déli Kapuban a gondozóink egy utolsó lá-
togatásra hazaengedtek bennünket a családunkhoz, mie-
lőtt átadtak a királyi családoknak. Ashnek ebben nem volt
része. Mesélte, hogy négy éve nem látta a családját.
Oldódik a dermedtség, amikor Mrs. Lockwood hozzánk si-
et.
- Jaj, Ash! - kiált fel, és átöleli a fiát. - Édes kisfiam... hogy
te... mennyire megnőttél! De... miért vagy itt? Miért jöttél
ide? Keresnek, és...
Körülnéz, és látja, hogy a katonák nincsenek ott. Aztán
meglát engem.
- És ő...?
- Látnom kell Cindert - mondja Ash. - Nincs sok időm.
El kell ismernem, hogy Ash anyja hamar átlátja a helyzet
komolyságát.
- Hát persze - serénykedik, és a nyitott ajtón át belép a
házba. - De halkan beszélj, mert apád és a bátyáid há-
tul vannak.
A ház belül is hasonló, mint kívül, mintha valaha kisebb
lett volna, de az idő múlásával kibővítették. Jobbra lép-
cső, előttem nagy nappali. A bútorok nem illenek egymás-
hoz, némelyik drágának látszik, mások láthatóan házilag bar-
kácsoltak. A fal mellett egy heverő, mellette durván ácsolt
fazsámoly. A szoba közepén egy díszesen faragott nagy asz-
tal terpeszkedik, rajta egy tálcán kicsorbult szélű csészék. Az
ablak mellett egy karosszékben fehér hálóinges kis alak, a
kezével könyvet támaszt.
- Cinder? - suttogja Ash.
A könyv a földre esik. - Ash? - sípolja Cinder, aztán a
hangja köhögési rohamban fullad.
Már csak árnyéka a fényképen látott önmagának. Csupa
csont, az arcán és a karján lötyög a bőr, nagy árnyékok sötét-
lenek a szemei alatt. Egykor göndör haja ernyedten lóg a vál-
lára. Egyik kezében vérpettyes zsebkendőt szorongat.
Ash térdre zuhan előtte. - Szia, madárkám - mondja.
- Miért jöttél ide? - kérdezi a kislány. - Keresnek.
- Látni akartalak.
Cinder sóhaja megint köhögésbe fullad. Félig lecsukódik a
szeme. - Apa meg fog ölni.
- Nem hittem, hogy eddig eljutok - fogja meg a húga kezét.
- Úgy sajnálom - hajtja le a fejét, és rázkódik a válla.
Cindernek mintha minden erejét össze kellene szednie,
hogy odahajoljon, és csókot nyomjon Ash hajára.
Mrs. Lockwood arcán könnyek patakzanak, miközben ezt a
jelenetet nézi.
- Nem a te hibád - mondja Cinder.
- Megpróbáltam.
- Tudom.
- De nem volt elég - suttogja Ash.
Cinder nagy nehezen felemeli a kezét, hogy megsimogassa
az arcát. - De az volt - mondja. - Tudom, hogy azt hi-
szed, nem tudom, mi mindent tettél értem, pedig tudom. - A
keze erőtlenül hullik vissza az ölébe. - Emlékszel, hogy ver-
senyi futottunk az iskolába? És mindig hagytad, hogy győz-
zek?
 - Nem is hagytam!
Cinder sípolva nevet. - Igaz. És arra is emlékszel, amikor a
lányok mind porcelánfejű babát kaptak a Leghosszabb Éjsza-
kára, és nekünk nem volt annyi pénzünk, hogy vegyünk
egyet, így szalmából, zsákvászonból és anya régi ruháiból
eszkábáltál össze egyet?
A szomorúságtól úgy elszorul a torkom, hogy nem tudok
nyelni. És mintha Ash sem tudna.
- Szerintem a város legrondább babája volt. - Ash szívfáj-
dítóan próbál viccelődni.
- Tökéletes volt! Mindenki tréfát űzött belőlem, de nem ér-
dekelt. - Cinder hátradől, mintha a beszélgetés kimerítené. -
Bocsáss meg, Ash! Úgy sajnálom, hogy megbetegedtem, és
el kellett menned. Sajnálom, hogy apa vert téged és min-
dig bántott. Azt is, hogy Rip és Panel meg azok a fiúk az is-
kolában alávalóan viselkedtek veled szemben. Sajnálom,
hogy nem tehettem semmit, hogy itt tartsalak.
- Semmit sem kell sajnálnod - gurul le egy könnycsepp
Ash arcán. - Nem akarlak többé elhagyni.
Cinder vonásai nyugodtból és ellazultból éberré válnak. -
El kell menned, mielőtt apa rád talál. Kérlek! Tedd
meg értem!
Ash egy örökkévalóságig tépelődik a válaszon.
- Kérlek - esdekel újra Cinder. - fel fog adni! Nem bírom
elviselni a gondolatot, hogy te is meghalsz.
Asht végképp lesújtja, hogy Cinder tudja és teljesen átlátja,
mi történik vele, ráadásul ilyen bátran tud erről beszélni. Még
sosem láttam ilyen mélységesen legyőzöttnek.
- Rendben van - suttogja.
Cinder rámosolyog. Az egyik középső foga ferde. - Olyan
boldog vagyok, hogy láthattalak.
Ash arcon csókolja.
 - Szeretlek, madárkám.
-...eleve nem lett volna szabad elvállalni azt a nyomo-
rult állást. - A férfihang a ház túlsó végéből hallatszik. Ajtó
csapódik. - A Joindernél kellett volna maradni, a Kő Házá-
nál. Az az istenverte fiú tönkretette minden esélyünket. A
Hercegnő ezek után nem hagyja, hogy mást csináljunk, mint
fel diamantért kazánt tisztítsunk. Hogy éljünk meg abból?
Mrs. Lockwood rémültnek látszik. - Menj! - sziszegi oda a
fiának.
- Bárcsak hazajönne Ash, és amekkora idióta, ez megeshet
- válaszolja egy fiatalabb hang. - Akkor ez nem lenne többé
gond.
Mielőtt megmoccanhatnánk, három férfi lép a szobába.
Azonnal felismerem őket.
Ash apja nagydarab férfi, sötét, göndör haja, izmos karja és
válla van. A szája lefelé görbül, amitől az arckifejezése aljas-
ságról árulkodik. Barna italosüveget szorongat a kezében, és
mögötte a két egyforma fia közeledik, akik apjuk kikö-
pött másai, csak éppen alacsonyabbak és elől felkunkorodóan
pisze orrúak. Rip és Panel. Azt nem tudom, melyik melyik.
Megtorpannak, amikor megpillantják Asht, aki feláll, és
megvetően néz az apjára. Zöld szeme szikrát szór.
- Szia, apa - szólal meg.
- Te! Hogy jutottál be, fiú? - Mr. Lockwood a feleségéhez
fordul. - Te voltál, igaz? Mindig is kényeztetted, so-
sem hagytad, hogy igazi férfi váljon belőle! Börtönben a he-
lye!
- Ne beszélj így vele! - förmed rá Ash.
- Már nem tartozol a családhoz, Ash - jelenti ki az
egyik iker. - Olyan ostoba vagy, hogy azt képzeled, megvé-
dünk: Amikor a Bankból az a férfi felkeresett minket, és biz-
tosra vette, hogy visszatérsz ide, legszívesebben a képébe rö-
högtem volna! De úgy néz ki, olyan együgyű vagy, amilyen-
nek hisznek.
A másik iker gúnyosan vigyorog.
- Már nem vagyok tizenkettő, Panel - vág vissza Ash. - A
fenyegetéseid leperegnek rólam.
- Pedig komolyan kéne venned őket - hőzöng a testvére. -
Feladunk, és véged.
- Nekünk meg az ölünkbe hullik egy rakás pénz - te-
szi hozzá Rip, a másik iker.
- Kérlek, fiúk, elég! - könyörög Mrs. Lockwood.
- Tegyétek meg nyugodtan - mondja Ash. - Tessék
csak. Legyetek olyan gyávák, mint amilyennek mindig is is-
mertelek benneteket.
- Á, szóval gyávák vagyunk? - kapja fel a fejét Panel. - Kit
piszkáltak folyton az iskolában? Ki futott mindig anyához, ha
nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerette volna?
- Nem rólunk van szó, ti félkegyelműek! - morogja Ash. -
Itt nem az a kérdés, hogy ki fut gyorsabban vagy apa kit sze-
ret jobban. - Az apjához fordul. - Úgy volt, hogy megmented
Cindert! Mi volt az értelme, apa, hogy elmentem? Semmi-
képpen sem az, hogy felvásárold a szomszédságot, és koldus-
királyként élj. Nem tartozol a királyi családokhoz, nem is
fogsz soha. Azt a pénzt a húgomnak szántam!
- A pénz az enyém volt, te hálátlan gazember! Én nevelte-
lek fel! Én etettelek, ruháztalak - ordítja Mr. Lockwood. -
Kénytelen voltam elviselni a hibáidat, kudarcaidat. Én va-
gyok az apád, én kerestem azt a pénzt, és arra költöt-
tem, amire jónak tartottam.
- AZT A PÉNZT ÉN KERESTEM! - üvölt most már Ash
is. Vörös az arca, foltok ütköztek ki rajta. - Az én testemet
vitték el, az én méltóságomat tiporták porba! Kihasználtak, és
rákényszerítettek, hogy úgy tegyek, mintha élvezném. Ellop-
ták az életemet, és azt képzeled, te kerestél bármit is?
- Te jártál-keltél nagy fennen a királyi lányokkal, és még te
panaszkodsz?! - értetlenkedik Mr. Lockwood. - Tehetséged
volt, fiú, és eltékozoltad, tönkretetted, ahogy mindig is, és
most nekünk kell eltakarítanunk utánad. - A fiaihoz fordul. -
Menjetek el a katonákért, és hívjátok ide őket! Nem értem,
hogy tudott megszabadulni tőlük, de néhány biztos akad a
közelben.
Ebben a pillanatban feltárul az ajtó, és egy katona viharzik
be.
Felsikoltok. Ash és az anyja odafordulnak, Cinderen köhö-
gési roham lesz úrrá.
Mindennek vége. Nem jutunk tovább a Füstnél.
Elkaptak minket.
 13. fejezet

- TARTÓZTASSA LE ŐKET! - KIÁLTJA MR. LOCKWOOD,

és a fiára mutat.
- Gyerünk! - kiált rám a katona.
Garnet az.
Ashsel egy pillanatig sem tétovázunk. Kirohanunk az aj-
tón, és futásnak eredünk, mielőtt még Mr. Lockwoodnak esé-
lye lenne rájönni, mi folyik itt. A ház előtt egy ló vonulta
szekér áll. A bakon Tolvaj ül, és úgy vigyorog ránk, mintha
megnyerte volna a helyi vásárban a főnyereményt. Hatalmás
vászontető takarja a szekeret. Garnet felhajtja, és meglátjuk
Ravent, aki magzati pózban, tágra nyílt szemmel kucorog.
- Gyorsan - sziszegi Garnet, mire bemászunk Raven mellé.
Ránk dobja a vásznat, és a szekér már neki is lódul. Garnet
ott marad.
- Jól vagy? - kérdezem suttogva Raventől.
- Jól - válaszolja. - A távozásotok után zümmögni kezdett
az arkána. Azt hiszem, Garnet aggódni kezdett. Elmeséltem,
hol vagytok. A közelben tartózkodhatott, mert éppen akkor
ért ide, amikor kiabálást hallottunk a házból. Aztán előkerült
ez a fiú a szekérrel, amit szerintem lopott, megmutatták egy-
másnak a kulcsokat, és azt mondták, bújjak el, így ezt tettem.
- Ashre pillant. - Találkoztál vele?
Ash összeszorítja a fogát, de olyan erősen, hogy attól félek,
eltöri.
- Meg kellett volna ütnöm - morogja.
- Aligha segített volna - vélekedem.
- Megöli Cindert, és még csak nem is érdekli. - Ash a sze-
kérderékra vág az öklével. - Mintha ő kereste volna a
pénzt! Mintha bármi joga lenne...
- El kellett búcsúznod tőle - emlékeztetem.
Elfordítja az arcát. - Igen - bólint. - De bárcsak ne kellett
volna otthagynom.
Ravennel összenézünk, de nem szólunk egy szót sem.
Rázós az út, Tolvaj gyorsan hajt, ezért úgy összeráz a sze-
kér, hogy kezdek szédülni. Úgy érezzük, órákig zötykölő-
dünk, mire megállunk, és felhajtják a zsákvásznat.
A húszas évei közepén járó fiatal nő áll előttünk. Egyszerű
szürke kabátot visel, sötét tekintete az enyémet keresi.
- 197-es? - kérdezi, de nem veszem a fáradságot,
hogy kijavítsam, mert a pillanat nem alkalmas rá.
- Mutasd a kulcsot! - kérem.
Megfordul, és felemeli tarkón összefogott kontyát. A bőré-
re fekete kis tolvajkulcsot tetováltak.
- Innentől Varrónő vesz át benneteket - közli Tolvaj. Aján-
lom, hogy mielőbb induljatok. Pár óra múlva ezt a negyedet
elözönlik a katonák.
- Köszönöm - hálálkodom neki, miközben fáradságo-
san lekaszálódom a szekérről.
- Szívesen. Talán egy nap még azt az erőt is meglátha-
tom, amiről fekete Kulcs beszélt.
 Elmosolyodom, és a szemem sarkából észreveszek egy ap-
ró gyomnövényt, ami a macskakövek közül bújik elő. Leha-
jolok, és kitépem a földből.
Egyszer azért, hogy lássa, amilyen valójában. Másodszor;
hogy az elméjében lássa. Harmadszor azért, hogy az akara-
ta szerint alakítsa.
Érzem a gyomban lüktető életet, ahogy a finom szálakat
húzom, és az ujjaim felforrósodnak, ahogy egy pitypang rob-
ban ki közülük. A testemben szétáradó adrenalin elnyomja az
agyamat szurkáló láthatatlan tűk okozta fájdalmat, ahogy az
élénksárga virág kinyílik a kezemben. Tolvaj felé nyújtom a
virágot, és somolygok meglepett arckifejezése láttán.
Lassan veszi el a gyomot. - Hűha! - leheli, mintha egy drá-
gakövet adtam volna.
- Gyertek! - sürget minket Varrónő. - Sietnünk kell.
A mágia nem kavarja fel. Egy másik, sokkal nagyobb sze-
kérhez vezet minket. Két ló vontatja, fahordókkal és reke-
szekkel pakolták tele. Varrónő felszáll, és kezdi lefeszegetni a
tetejüket. - Szálljatok fel - mondja, és a kezét nyújtja Ráven-
nék, hogy felsegítse. Ash is felkapaszkodik, és én zárom a
sort.
Az egyik hordóban vég anyagok és fonalgombolyagok
vannak. - Ebbe mássz, Raven - utasítja. Ügy tűnik, eb-
ben talán kényelmesebben utazik majd. Félretoljuk az anya-
gokat, és akkora lyukat csinálunk a hordó közepébe, hogy
Raven beleülhessen. Varrónő egy szalma közé csomagolt
üveglapokat tartalmazó rekeszhez megy.
- Én majd ebbe mászom - ajánlja Ash. - Te pedig abba -
mutat egy élénkszínű gyöngyökkel megrakott hordóra. Bólin-
tok.
- Hát ennyi - fogom meg a kezét. - Ez után már nincs több
menekülés.
 Halványan mosolyog csak, és tudom, hogy a családjára
gondol.
- Szálljatok be - noszogat Varrónő. Ash megbor-
zong, amikor beszáll a rekeszbe, és lefekszik az üveglapokra.
Varrónő már lezárta Raven hordóját, és odamegy, hogy
Ashre is rázárja a fedelet. Fél lábbal belépek a hordó-
nyi gyöngybe, amik maguktól gurulnak szét, míg a talpam a
hordó alját nem érinti. Furcsa érzés, ahogy beleereszke-
dem. Mintha borsószemekkel töltött zsákon ülnék. Felpillan-
tok, és Varrónő fölém hajló arcát látom.
- A szekeret a farmra küldik - mondja. - Pár óra múlva már
vonatra kellene kerülnötök. - Nyugtalanít a feltételes mód. -
Nem tudom, ott ki vár benneteket, vagy onnan hova visznek.
Megtettem, amit tudtam.
Ügy tűnik, mintha csalódott volna önmagában. Bárcsak
felállhatnék, és szemtől szemben állnánk egymással, és
nem egy csomó gyöngyön kuporognék.
- Köszönöm - hálálkodom.
- Ez a város már eleget rothadt - jegyzi meg. - Már nem
akadályozhatják meg, hogy azok legyünk, akik va-
gyunk. Nem engedhetjük, hogy továbbra is ők írják elő, ho-
gyan éljünk. Minden reményünket beléd és a Fekete Kulcsba
vetettük. .
Nagyot nyelek, de már nincs időm bármit is válaszolni,
mert a fedél rákerül a hordómra, és elnyel a sötétség.
Nem tudom, meddig ülünk és várunk a szekér tetején. A
gyöngyök nyomnak és csípnek, a fejem megfájdul a félelem-
től és a kimerültségtől.
Jaj, Lucien, gondolom. Remélem, megéri!
Gyűlölöm magam, hogy erre gondolok. Hogyne érné meg!
Inkább a Tó Palotájában akarok lenni egy műtőasztal-
ra szíjazva, amíg meg nem szülöm a babát és meg nem ha-
lok? Az eddig elszenvedett igazságtalanságok járnak a fejem-
ben: hogy Déli Kapu miatt elvesztettem a családomat, a Her-
cegnő miatt a szabadságomat. Annabelle halálára, a vérére,
ami beszennyezte a kezemet. A terhes és halálra ítélt Lilyre a
Bankban. Cipész fiára, akit elvittek katonának, Tolvaj szülei-
re, akiket isten tudja, hogy öltek meg a királyi családok. Még
csak nem is ismerem ezeket az embereket, de ha bármit tehe-
tek, hogy egyetlen élet is jobb legyen, hát nem éri meg?
Felidézem a füstben dolgozó munkások végtelen remény-
vesztettségét, hogy a megsemmisülés ügy szállt a levegőben,
mint a korom. Milyen éles volt az ellentét e között és a vá-
lasztófejedelem bálja között, ahol folyt a pezsgő, csillo-
gó rubában suhantak a hölgyek, táncoltak, zene szólt... Mint-
ha két különböző világegyetemben lettek volna, és nem
ugyanannak a városnak más-más szegletében. A királyi csa-
ládok folyamatosan elvesznek másoktól, és sosem érzik elég-
nek.
Lányokat lopnak el, hogy gyerekeket szüljenek nekik, fiú-
kat, hogy megvédjék, elcsábítsák vagy szolgálják őket. De mi
nem vagyunk tárgyak. Nem a legújabb divat szerintiek, se
nem a legértékesebb nyeremények. Emberek.
Az a dolgom, hogy ezt belássák.

A SZEKÉR VÉGÜL NEKILÓDUL. DÜBÖRÖGNEK ALATTAM

a kerekek, és máris éberen figyelek.
Kiabálnak körülöttem, nehéz holmikat cipelő férfiak nyög-
nek, murva csikorog, aztán fülsértőén sípol a mozdony.
- Hova? - kérdezi egy hivatalosnak tűnő hang.
- A farmra. Déli Negyed. Bartlett állomás. - Nem ismerem
fel annak a hangját, aki a szekeret hajtotta. Vajon ő is a Tár-
saság tagja? Vagy csak nem tudja, hogy szökevények-
nek segít?
- Iratok? - Halk papírzörgés. Félek megmozdulni, rettegek,
hogy megzizzennek a gyöngyök, és lelepleződöm. - Jól van,
úgy látom, minden rendben. Menjen tovább.
A szekér elindul. Hallom a gőzmozdony fütyülését, majd a
kiabálást, és majdnem felkiáltok, amikor a hordómat magasba
emelik. A számra tapasztom a kezemet, a másikkal pedig ki-
támasztóm magam, nehogy eldőljek. Szerencsére, bárki is rak
fel bennünket, nem gurítja a hordót. A levegőben bukdácso-
lok, ami teljesen összezavar, majd egy döccenéssel visszaér-
kezem, és ismét szilárd talajt érzek magam alatt. Hátrafelé
csúszom, amíg valami keménynek nem ütközöm, aztán végül
nyugvópontra jutok.
Puffanások és súrlódások jelzik, hogy a többi hordót is fel-
teszik arra, ami érzésem szerint egy tehervonat.
Újabb éles sípszó, és a vonat elindul.
Nagy kő esik le a szívemről. Úton vagyunk a farmra.
Lehetetlen kényelmesen elhelyezkedni a hordóban. A
gyöngyök minden oldalról nyomnak, és szeretném kinyújtóz-
tatni a lábamat. A gyomrom görcsbe rándul az éhség-
től. Mikor ettem utoljára? Talán Lilynél. Mintha hónapokkal
ezelőtt lett volna. Az Ékkőben evett ételekről álmodozom.
Kis tojástartóban lágy tojás, mellé pirítós. Sós kekszen krém-
sajt és füstölt lazac. Báránysült mentás gyümölcskocsonyá-
val. Frisée saláta kacsasülttel és fügével.
A vonat zakatolása és a mozdony duruzsolása álomba rin-
gat. Az elhúzott vagonajtó hangjára riadok fel.
- Bartlett állomás! - kiabálja valaki a távolban.
- Melyikeket, uram? - kérdezi a közelben egy fiatal férfi-
hang.
 - Ezt a hármat. - Lucien hangjától könny szökik a szemem-
be. - Óvatosan! - mondja, ahogy a hordóm végigsiklik a va-
gonon, majd ismét levegőbe emelkedem, és kellemet-
len huppanással földet érek.
- Ez az utolsó - jelenti ki egy ismeretlen hang.
Kitűnő. Tessék, ez a magáé.
- Köszönöm, uram.
Hallom, ahogy fém fémen csúszik, majd ostor csattan, és
bármivel szállítanak is minket, az mozogni kezd. Pár
perc múlva meghallom Garnet hangját.
- Engedjük ki őket?
- Még ne - válaszolja Lucien. - Előbb jussunk el az erdőbe.
Rázós és mély keréknyomokkal szabdalt az út, ide-oda
csapódom a hordóban, felhorzsolom a könyökömet, gyön-
gyök görögnek körülöttem. Remélem, nincs messze az erdő!
Lassan szivárog el belőlem az elmúlt napok tengernyi fé-
lelme, és tétova, kellemes izgalom üti fel a fejét. A farmon
vagyok. Lucien itt van. És Ash meg Raven is.
- Nagyon jól végezted a munkádat - jegyzi meg Lucien.
- Meg akarom nézni ezt a helyet, akárhol is van - jelenti ki
Garnet.
- Rendben. Azt hiszem, kivívtad a jogot rá. - Kis szü-
net után folytatja. - Sil természetesen nem örül majd neki.
- Nem félek tőle.
- Pedig nem ártana - nevet halkan Lucien.
Simább útra fordulunk, majd egy másikra, ami még az el-
sőnél is hepehupásabb. Éppen azon jár az eszem, hogy
most már talán elég biztonságos, esetleg odakiálthatnék
Luciennek, és emlékeztethetném, hogy isten tudja, milyen
régen szorongunk ezekben a hordókban, amikor végre megál-
lunk.
 A szívem hevesen kezd verni, amikor lefeszítik a hordóm
fedelét, és Garnet feje bukkan fel felettem.
- Szia, Violet! - üdvözöl.
- Szedj ki ebből! - kérem, és felnyújtom a kezem,
hogy kihúzhasson.
Amikor a földre teszem a lábam, úgy reszket, hogy nem
tart meg, és Garnethez dőlök.
- Rendben - mondja. - Hagyd, hogy segítsek!
Úgyszólván a karjába visz a szekér széléig, aztán lesegít
oda, ahol vastag szőrmeköpenybe burkolódzva Lucien áll.
Nem tehetek róla, de elsírom magam. Zavarba ejtő, hatal-
mas zokogás tör fel belőlem, és szabadul ki a számon. Ök-
lendezem sírás közben.
- Jaj, édesem - mondja Lucien, amikor a karjába ve-
tem magam. - Annyira büszke vagyok rád. - Szeretnék vitába
szállni vele, hogy nem is tettem semmit, csak talán megnehe-
zítettem a dolgukat, de nincs hozzá erőm. Hallom, hogy
Garnet kinyitja a másik hordót meg a rekeszt.
Ash mászik le, én pedig átölelem.
- Kétségkívül nem a kedvenc utazási módom - motyogja,
én meg nevetek.
Garnet lesegíti Ravent, aki elragadtatottan néz körül.
- Milyen itt a levegő! - szólal meg. - Olyan tiszta!
Eddig észre sem vettem, de most, hogy említi, mélyen be-
szívom a levegőt, és körülnézek.
Éjszaka van, a szekér bakjáról két lámpás lóg, és arany ra-
gyogásba vonja a fákat. Ennyit látok csak: fákat. Las-
san, tátott szájjal körbefordulok. Nagy fák és kicsik, törékeny
ágú vékonyak, vastag törzsű, hatalmas tölgyek, amiket az
Ékkőben is láttam abban az erdőben, amin a Királyi Palotá-
hoz menet keresztülhajtottunk. Emlékszem, milyen rendezett
és gondosan ápolt volt, mielőtt a formára nyesett bokrok-
kal teli kertekhez értünk. De ebben az erdőben van valami,
ami még annál is szebb, és egy pillanatba telik, hogy rájöj-
jek, micsoda.
Ez itt körülöttem természetes. Öreg erdőnek látszik. Hagy-
ták hadd nőjön kedvére, emberi beavatkozás nélkül.
- Sikerült idáig eljutnod - terít egy vastag köpenyt a vál-
lunkra Lucien. - Tudom, hogy nehéz volt, de az út hátralé-
vő részét nem tudjuk a segítséged nélkül megtenni.
- Hogy érted?
Egy halványszürke törzsű közeli fára mutat. Jelet véstek
bele: egy A betűre fonódó C-t.
- Eddig tudok eljutni magamtól.
- Mi ez?
- Egy jelzés, amit Azalea hagyott nekem - mormolja. - Azt,
ahova tartunk, csak olyasvalaki találja meg, aki a mági-
ák birtokában van.
- Nem értem - rázom a fejem. Ravenre pillantok, aki vállat
von.
- Tudom - mondja Lucien. - De majd megérted. Gyerünk!
A szekér elejéhez vezet, ahol egy bozontos ló rázza a söré-
nyét, és fehér pamacsokba fújja ki a levegőt. Lucien leakaszt-
ja az egyik lámpást, és odaadja nekem.
- Menj előttünk - javasolja. Ash elindul, hogy csatlakozzon
hozzám, de Lucien feltartja a kezét. - Nem - mondja. - Egye-
dül kell csinálnia.
- Merre menjek? - kérdezem.
Lucien vállat von. - Kövesd a megérzéseidet!
A megérzéseimet? Azok azt súgják, hogy ez az egész lehe-
tetlen, és kész vagyok átengedni a kezdeményezést másnak.
Azt hittem, hogy amint a farmra érünk, minden könnyű lesz.
Lucien a tervek és mesterkedések embere. Én csak biztonsá-
got szeretnék. Azt szeretném, hogy ne érje baj a barátaimat,
és nem akarok többé menekülni. Arra gondolok, ami az óta a
szörnyű éjszaka óta történt, hogy rajtakaptak Ashsel, Lucien
ígéreteire, a hajszálhíján történt csodás megmeneküléseinkre,
a haldokló Cinderre, és a végül szintén halálra ítélt Lilyre, és
könnyek szöknek a szemembe. Kikapom a lámpást Lucien
kezéből, és berontok a fák közé.
Nem akarom, hogy bárki is lássa, mennyire meg vagyok
rémülve. Nem hagyhatom cserben őket.
De úgy rettegek, hogy az ösztöneim nem jelentenek sem-
mit.
A hátam mögött a ló patadobogását hallom és azt, ahogy
nyikorognak a kerekek, és tudom, hogy követnek. Szoro-
san összefogom a nyakamban a köpenyt, és magasra eme-
lem a lámpást. A fák szellemként vesznek körül, ahogy elin-
dulok közöttük, az ágaikat felém nyújtják.
Minél beljebb megyek, annál sűrűbb lesz az erdő. A fák
természetellenes formákba hajlanak és nyújtóznak, a tör-
zsük különös szögben hajlik meg, az ágaik néha a földbe fú-
ródnak. Nyugtalankodom, hogy a szekér nem tud köztük át-
hajtani, ha még ennél is sűrűbb lesz. Aggódom, hogy
rossz irányba megyek. Nincs ösvény, amin járhatnék, semmi
sem mutatja az utat.
És akkor, amikor már vissza akarok fordulni, és meg aka-
rom mondani Luciennek, hogy az egésznek semmi értelme,
megérzem: gyönge rántást a mellkasomban, mintha vala-
mi horogként a bordáimba akaszkodott és megcibált volna.
- Érezted, Violet? - kiált oda Raven.
Nem akarok kizökkenni az összpontosításból, így eleresz-
tem a fülem mellett Raven kérdését, és hirtelen balra fordu-
lok. A húzás erősebb lesz. Átvezet a fákon, és egyszerre
olyan biztos vagyok az irányban, mintha már jártam volna itt.
 Szitálni kezd a hó. Finom, fehér pelyhek szállingóznak a
gyönge fényben, a kicsavarodott fák között. Felpillantok
az égre, és olyan érzésem támad, mintha egy hógömbben len-
nék, egy kis üveglabdába zárt apró világban. Amikor ismét a
fák közé pillantok, fényt veszek észre. Apró sziporkázás a
távolban.
Előrebotorkálok, törzseket kerülök ki, ágak alatt bújok át,
amíg egy hatalmas tisztás szélére nem érek. A közepén
egy vöröstéglás, nagy tanyaépület, széles verandával. Mögöt-
te messzebb egy csűr körvonalait veszem ki.
A földszinti ablakok egyikéből fény szűrődik ki.
- Nagyszerű volt - mondja Lucien, amikor utolér a szekér-
rel. Garnet ül mellette, a szeme elkerekedik. Ash és Raven a
szekér oldalán hajolnak ki, hogy jobban lássanak.
- Mint mondtam: szinte lehetetlen megtalálni - mosolyog
rám Lucien. - Hidd el, hogy így van. Én már egyszer órákig
kerestem. Itt kóboroltam az erdőben a tanyát kutatva.
- De... mi ez? - kérdezem.
- Az új otthonod - mosolyog szélesebben.
- Isten hozott a fehér Rózsában.
 14. fejezet

NYÍLIK A TANYAHÁZ AJTAJA. ALACSONY ALAK BUKKAN

fel, a Fény hátulról világítja meg. Kijön a verandára.
- Lucien! - hallatszik egy zsémbes női hang. - Ne lapíts
már ott, mint egy istenverte betörő!
- Ő Sil - magyarázza Lucien. felsegít a szekérre maga mel-
lé, aztán ügetésre fogja a lovat, és a ház felé kocogunk. A kis
ösvény éppen odavezet, és a fűből viharvert tábla áll
ki. Amikor elmegyünk mellette, ki tudom venni az elhalvá-
nyult írást: A FEHÉR RÓZSA. Visszanézek Ashre és
Ravenre. Ash arcán zavar és egy kis gyanakvás tükröződik,
de Raven örömmel méri fel a környezetünket.
- Voltaképpen kicsoda Sil? - kérdezem Lucientől.
- Majd ő elmagyarázza - habozik.
Amikor közelebb érünk a házhoz, szemem elé tárul a ve-
randa előtti elvadult kert, ami most halott télen. Megbar-
nult repkény fonja be a korlátot, és kúszik fel a vöröstéglás
homlokzatra.
 Lucien megállítja a lovat. Az asszony - Sil - nem jön elénk,
hogy üdvözöljön, hanem az ajtóban áll, és a tanyá-
ról kiszűrődő fényben nehezen kivehetőek a vonásai.
- Hány istenverte embert hoztál? - förmed rá Lucienre.
- Ő Violet - int felém Lucien.
- Pontosan tudom, kicsoda - vágja rá Sil. - És ezek kicso-
dák?
- A barátaim - válaszolom.
- Nem látjuk itt szívesen őket.
- Sehova sem megyek nélkülük.
Sil megvetően felhorkan. - Nem könnyíted meg a magad
dolgát, mi?
Nem válaszolok. Nem azért jöttem ilyen messzire, hogy
most hagyjam el Asht és Ravent. Nem fogok lemondani ró-
luk.
- Sil... - kezdi Lucien, de Sil leinti.
- Befelé mind! - mondja. - Mielőtt halálra fagyunk.
Nem tudom, mire véljem ezt a nőt, és Raven, Ash és
Garnet arckifejezéséből ítélve ők sem. Lucien nyomában fel-
megyünk a veranda lépcsőjén, és bemegyünk a házba.
A földszint egy tágas, egybenyitott tér, egy hatalmas helyi-
ség, ami nappali, ebédlő és konyha. A padlón kézzel készíte-
ti szőnyegek a legkülönfélébb színekben és mintákkal. Néme-
lyik állatbőrből készült, másokat festett gyapjúból szőt-
ték. Balra tőlem a fal mellett van a szövőszék, a lábánál va-
lami kék és lila kezdeményei látszanak. A bútorok jórészt
szinten házilag készítettnek tűnnek, bár nem olyan jó minő-
ségűek, mint amiket apám annak idején csinált. Egy erősen
párnázót kanapé. A kandalló mellett, amiben már csak pa-
rázslik a tűz, egy hintaszék áll. Nem messze ebédlőasztal. A
konyhában nagy öntöttvas tűzhely, masszív mosogató áll, a
mennyezetről egy tartó lóg, rajta fazekak és lábasok. A túlsó
sarokból lépcső visz fel az emeletre.
Ordít a különbség a Hercegnő palotájának fényűzésével, a
puha szőnyegekkel, csillárokkal és baldachinos ágyakkal. De
ez a ház sokkal jobban tetszik. Barátságosabb. Olyan, amiben
laknak, és amivel törődnek. Otthon érzete van.
A tűzhelyen rotyog valami, és főtt hús, zöldségek finom il-
lata terjeng. Korog a gyomrom.
- Nos - ránt vissza Sil hangja a valóságba. - Lássunk csak.
Megfordulok, és egy kékesszürke szempár átható tekinte-
tével találkozom, ami olyan világos, hogy szinte ezüstnek
látszik. Sil idős, az anyámnál is öregebb, a bőrének tejeská-
vé színe van, és mély ráncok futnak szét a szeménél és a száj-
zugában. A haja göndör és fekete, csak a halántékánál van
benne egy ragyogó ősz csík. Bodor felhőként keretezi az ar-
cát, férfi overallt visel, amilyet a kertészek szoktak hordani,
hozzá hosszú ujjú inget. Feltűnik, hogy a jobb keze csupa
heg.
Jóval alacsonyabb nálam, de éles, bíráló tekintettel méreget
furcsa módon a Hercegnővel történt első találkozásomra em-
lékeztet, de egyáltalán nem félek annyira, mint akkor.
- Szóval te vagy a legújabb tökéletes pontszámú? - kérdezi,
a harmadik mágiában, a növesztésben elért tízes pontszá-
múmra utalva. Aztán Lucienre pillant. - Nem látszik
olyan keménynek, mint Azalea.
- Pontosan az, akit kértél - jegyzi meg szárazon Lucien.
Döbbenten fordulok felé. - Micsoda? Hogy érted?
- Nem árultad el neki, mi? - állapítja meg Sil.
- Mit? - kérdezem.
- Azt mondtam, hogy ez az ostoba terv csak akkor jár-
hat sikerrel, ha egy tökéletes növesztő készséggel rendelkező
helyettest találunk - világosít fel Sil. - És ez te vagy, igaz?
 - De hát én azt hittem... Lucien? - Nem tudom, mit mond-
jak. Lucien ezt sosem említette. Azt mondta, azért választott,
mert a húgára emlékeztetem.
- Violet. - Egy lépést tesz felém, én pedig ösztönösen hát-
rálni kezdek. - Igaz, amit mondtam. Olyan sok mindenben rá,
Azaleára emlékeztetsz. És mellesleg tökéletes növesztési
pontszámod volt.
- Meg kellett volna mondanod - rovom meg.
- Min változtatott volna? - kérdezi Lucien. - Jobban vagy
kevésbé bíztál volna bennem?
Sil ismét felnevet. - Nem az a kifogástalan apafigura, ami-
ben reménykedtél, mi? Azalea is így gondolta.
Fájdalom suhan át Lucien arcán.
- Ne mondd ezt! - csattanok fel.
- Azaleának meg kellett halnia, hogy Lucien lássa, való-
ban belássa, hogy a dolgoknak meg kell változniuk - mondja
Sil.
- És neked mi a mentséged arra, hogy négy évtizeden át itt
rejtőzködtél? - vág vissza Lucien. - Valami stratégiai terv
egyik lépése kényszerített rá? Éppen olyan rémült voltál, mint
én. Azalea téged is megváltoztatott.
Sil halványszürke szeme összeszűkül. - Fogalmad sincs,
min mentem keresztül, hogy idejussak.
- Neked nincs fogalmad, hogy mi min mentünk keresztül -
kapcsolódom bele. - Lucien mind a közben egyre azt hajto-
gatta, hogy valami rejtélyes erő birtokában vagyok, és állító-
lag te mutatod majd meg, hogy mi ez, így ha lehet, lássunk
hozzá, kérlek, mert torkig vagyok a rejtélyekkel és a hazug-
ságokkal.
Sil ajka megrándul, és halvány mosoly játszik rajta. - Amit
csak kíván, ő királyi fensége. - A fogamat csikorgatom. Sil
Garnethoz, Lucienhez és Ashhez fordul. - Ti hárman kössétek
be a lovat a csűrbe, és rakodjátok ki a maradék ellátmányt. -
Végigméri Ravent, és kicsit ellágyul a tekintete. - Hányadik
hónap? - kérdezi.
Raven rám néz.
- Nem tudom - babrál bő pulóverével. - Talán a harmadik?
Sil odamegy hozzá, és a hasára teszi a kezét. Raven össze-
rezzen.
- Mit tettek veled? - mormolja Sil.
- Mindent - vallja be Raven.
Sil bólint, és elfordul. - Mit kerestek még itt? - förmed a
férfiakra, akik az ajtóban álldogálnak. - Kifelé! Addig
nem kaptok enni, míg a szekeret ki nem rakjátok.
Ash kérdőn felvonja a szemöldökét, amikor rám néz. Vál-
lat vonok. Ezért jöttünk. Lehet, hogy ez a nő kellemetlen, de
szerintem nem fog bántani. Biztonságban vagyunk itt. Érzem.
A három férfi kimegy az éjszakába.
- Üljetek le - hangzik el a parancs. Ravennel engedelmes-
kedünk, ő pedig átmegy a konyhába, és két tál raguval tér
vissza: répa, marhahús és hagyma sűrű barna mártásban. Alig
várom, hogy lerakja a tál mellé a kanalat, már neki is látok.
Ravennel úgy falunk, mint a kiéhezett farkasok. Csak az evő-
eszköz csörgését hallani a kerámiatálban, és olykor egy-egy
elégedett sóhajt. Percek alatt végzünk is. Amint ké-
szen vagyunk, Sil Ravenre pillant.
- Odafent hálószobák vannak - mondja. - Úgy látom, rád
fér egy kis alvás.
Raven habozik.
- Itt biztonságban vagy, gyermekem - nyugtatja meg Sil. -
Esküszöm.
- Hamarosan megyek én is - mondom Rávennék. Bármit
akar is Sil mondani, érzésem szerint csak az én fülem-
nek szánja.
 Raven megdörgöli a szemét. - Rendben van - sóhajt fel.
Nehezek a léptei, ahogy felmegy a lépcsőn. Hálát érzek,
hogy ma éjjel mind ágyban alhatunk.
Sil visszamegy a konyhába, és két bögre gőzölgő teát hoz.
- Tessék - mondja. Az egyiket a kezembe nyomja, aztán lete-
lepszik a hintaszékbe.
A közelébe megyek, és leülök a kanapéra, aztán beleszago-
lok a teába, aminek sötét színe és földszaga van.
- Igyál csak, nem méreg - mondja, és nagyot kortyol.
A számhoz emelem a bögrét, és beleiszom a teába. Csersav
és fahéj íze van.
- Melyik átmeneti intézményben éltél? - kérdezi.
- Déli Kapuban - válaszolom.
- Á, egy déli! - kortyol újból, és a székben ringatódzik.
- Én Északi Kapuban voltam. Lidérces álom volt. Egy is-
tenverte börtön.
Majdnem elejtem a bögrét. - Helyettes voltál?
Sil kuncog. - Nem is értem, hogy tudja az az ember meg-
őrizni a titkait - mondja kelletlen elismeréssel. - Azt mondta,
egy szót sem mesél majd rólam, de hogy beszél rólad! Biztos-
ra vettem, hogy elkottyant egyet s mást.
Még mindig nem tudok szólni a döbbenettől. Sil nem lehet
helyettes! Ahhoz túl öreg, mostanra már halottnak ké-
ne lennie. Hacsak nem menekült el Északi Kapuból... Vagy
védelmezője volt az Ékkőben?
Megdörzsölöm a szemem. Túl sok gondolat kavarog a fe-
lemben, és kevés nekik a hely.
Sil kiissza a teáját, és cuppant az ajkával. - Ne törd túlsá-
gosan a fejedet, még megpattan benne egy ér. Elejétől a végé-
ig elmondom a történetemet. De ehhez teánál valami erősebre
lesz szükségem.
 Becsattog a konyhába, és a bögrét teletölti valamivel, ami-
nek alkohol illata van, amikor visszahozza. Leül a hintaszék-
be. A kandallóban fellángol a tűz, mintha valaki fát dobott
volna a zsarátnokokra vagy fújtatóval felélesztette volna, ösz-
szerezzenek.
- Hideg van - mondja mintegy magyarázatképpen Sil.
Hosszan iszik.
- A Láp Északi Negyedében születtem, úgy hatvan év-
vel ezelőtt. Tizenegy voltam, amikor megállapították nálam.
Az anyámat láz vitte el, amikor hat voltam. Az apám a füst-
ben dolgozott, és meghalt, amikor a gyár tűz martalékává
vált és leégett. A nagyanyám nevelt a három bátyámmal
együtt, amíg el nem vittek Északi Kapuba. - Megvakarja az
állát. - Hallottam, hogy némelyik intézmény megengedi,
hogy a helyettesek még utoljára láthassák a családjukat, igaz
ez?
- Igen - válaszolom. - Elszámolási napnak nevezik.
Az aukció előtti nap.
- Elszámolási nap - mormolja. - Északi Kapuban egyáltalán
nem így folytak a dolgok. Soha többé nem láttam viszont a
családomat. Tizenhat voltam, amikor a főgondnok közölte
velem, hogy ideje túladniuk rajtam. Csak huszonkét sorszá-
mot adtak ki. Gondolom, abban az évben a királyi családok-
nak nem volt kedvük a gyerekekhez. Én voltam a 22-es. Az
eredményeim szinte tökéletesek voltak, a harmadik mágiában
mindenképpen. - Hideg pillantását rám szegezi. – A
Tó Hercegnője vásárolt meg.
Elakad a lélegzetem. Nem lehet az én Hercegnőm, Sil túl
öreg! Bizonyára a Hercegnő anyja volt. Elzsibbadnak az ujja-
im, úgy érzem, mintha vattával lenne kitömve a fejem, a világ
zörejei eltávolodnak tőlem, az érzékeim eltompulnak.
Sil kegyetlenül mosolyog.
 - Igen - erősíti meg. - Gondoltam, hogy ez érdekelni fog. A
Tó Háza képtelen megtartani a helyetteseit, ugye?
Megint iszik. Úgy érzem, mintha élvezné az egészet. - A
Hercegnő törékeny asszony volt. Mindig betegeskedet. A
Herceg... - Sil egy pillanatra elhallgat, ezüstös szeme pa-
la szürkévé sötétedik. - Vaskézzel kormányozta a házát. Hi-
deg, gyűlölködő és rendkívül becsvágyó ember volt. Általá-
ban az asszonyokra maradnak a helyettesek, de a Tó Palotá-
jában nem így volt. Nem, a Hercegnek tervei voltak velem.
Sokkal tovább tartott meg, mint az a helyettesek esetében
megszokott volt. Körülöttem teherbe estek a lányok. Vagy
meghaltak. Vagy mindkettő. Aztán meghalt a jövendő
választófejedelemnő.
Erre emlékszem a történelem óráimról. A választófejede-
lem nővére volt a kijelölt trónörökös. Aztán nyolcévesen le-
esett a lóról. És az akkor még csak kétéves választófejede-
lem lett az új trónörökös.
- Akkor kezdte az orvos... de ezt nem kell magyaráz-
nom neked, ugye? - kérdezte komoran.
Keményen összeszorítom a számat.
- Teherbe estem. A második trimeszterig nem is fedezték
fel, hogy ikreket várok. Nem tudom, hogy nézhette el az or-
vos. És a Herceg, az az istenverte kegyetlen vadállat
meg akart szabadulni az egyiktől. A felesége nem engedte. A
Herceg választás elé állított: döntsem el, melyik marad, arra
koncentráljam az összes mágiámat. Talán abban reményke-
dett, hogy ennek következtében a másik meghal. És én így
tettem. Pontosan azt csináltam, amit mondott.
Leteszem a teát a földre, és a tenyerembe temetem az ar-
comat. Forog velem a világ. Ha az, amit Sil mond, igaz, ak-
kor az én Hercegnőmet világra hozó helyettes volt.
 - Egy héttel a szülés előtt elvittek. Van egy hely, ahol a
szülésig tartottak minket. Steril, fehér, hideg, ragyogó fények.
Borzalmas volt. Három lány volt velem. Egyenként vitték el
őket. És sosem tértek vissza.
Sil a tűzbe bámul. A szeme és a szája körüli ráncok mintha
elmélyülnének, a történet felidézése megöregítette. Mindket-
ten tudjuk, mi lett azokkal a lányokkal. De még nem magya-
rázta el, hogy vele mi történt.
Amikor eljött az időm, bevittek a szülőszobára. Ott volt az
orvos. Mondta, hogy nyomjak. A nővér a kezemet fog-
ta. Kövér volt, és izzadt a tenyere. De leginkább a fájdalom-
ra emlékszem. Nem emlékeztetett semmilyen más fájdalom-
ra. A mágiákénál is rosszabb volt. Aztán előbújt az első ba-
ba. A szeme kristályként ragyog, és sebhelyes kezét az állá-
hoz dörzsöli. - Emlékszem, arra gondoltam, hogy lehet vala-
mi egyszerre ilyen gyönyörű és ilyen csúnya. Torkaszakadtá-
ból indított. A húga egy perccel később követte. Kisebb volt,
és csendesebb. Aztán elvitték őket. Magamra hagytak. Vár-
ták, hogy meghalok. - Iszik, aztán maga elé motyogja. - A
gazemberek.
- De hogyan? - kérdezem. Érzem, hogy ez az a pont, a cél,
ahol minden kezdődött. Ezért hozott ide Lucien,
hogy tanuljak. - Hogy maradtál életben?
- Mert erősebb vagyok náluk! - kiabálja, és ököllel a hinta-
szék karfájára csap. - Olyan erőnk van, amit nem is foghatnak
fel. Eltorzították, úgy manipulálták, hogy engedelmeskedjen
a parancsaiknak, de nem tudták teljesen kiforgatni. De nem
ám! Nekünk kell megértenünk. - Egy ideig előre-hátra hintá-
zik, a szék recseg alatta. - Mit gondolsz, pontosan mik a má-
giák?
- Nem tudom. Genetikai mutációk, nem?
 - Ne ezt a királyi marhaságot szajkózd! Gondolkozz!
A saját fejeddel. Mik ezek?
Felidézem a képeket, amik megjelentek előttem, amikor a
Hercegnő kertjében kapcsolatot teremtettem az öreg tölggyel,
az orvosommal való találkozások alkalmával. Visszaemlék-
szem, hogy egy mezőn láttam, és az ágai táncoltak a szélben.
Aztán láttam csupasz ágakkal, télen, a hulló hóban. A belőle
áradó nyers érzelemre is emlékszem.
- Nem... nem tudom, hogy magyarázzam meg - próbálko-
zom. - De néha olyan, mint... mintha egyformák lennénk.
Amikor a növesztést használom, olykor úgy érzem, ismerem
a növényeket vagy a fákat. Mintha rákapcsolódnék az életük-
re, a történetükre. És ők is ismernek engem.
- A világon mindenben van élet - mondja Sil. - Min-
den összeköttetésben van. Mi, emberek különlegesnek hisz-
szük magunkat, mert beszélni és gondolkodni tudunk, mint-
ha csak a szájjal lehetne beszélni, vagy csak az aggyal lehetne
gondolkodni. - Szünetet tart. Nincs más hang, csak a tűz pat-
togása. - A helyettesek azon szerencsés kevesek, akik meg
tudják érezni ezeket az életeket. A birtokunkban lévő erő nem
bűvészmutatványokra való. Mit gondolsz, miért tanították
nekünk előbb a színt és a formát? Mert természetellenesek,
ezek okozzák a fejfájást és a vérzést. Nem szüksége-
sek. Leigázásra és irányításra szolgálnak. Csak egyetlen igazi
mágia létezik, és ezt nem növesztésnek nevezik, hanem éber-
nek. És nem a miénk, nem is uralhatjuk, csak képesek va-
gyunk érezni és elismerni. Hív bennünket, ahogy mi is meg-
szólíthatjuk. Arra tanítanak minket, hogy győzzük le a mági-
ákat, holott ezt az erőt nem szabad és nem is lehet legyőzni,
csak egyenlőként elfogadni.
- Nem értem - vallom meg.
 - Ott feküdtem a szülőágyon, és lassan kivéreztem. Érez-
tem, ahogy elfolyik belőlem a vér és az élet. És segítsé-
gért rimánkodtam. - Összedörzsöli a kezét. - Abban a szobá-
ban valami válaszolt a kérésemre. Meghallotta a bennem fel-
hangzó könyörgést és reagált rá. Káprázatos forróság hullám-
zott át a testemen, és elállt a belőlem szivárgó vérzés, és visz-
szatért az erőm. És én... - Elfordul, és olyan érzésem támad,
hogy bizonyos dolgokat elfojt. - Kiélesedett a környezetem,
és különös vigasztalást éreztem. Mintha hangok kórusa azt
mondta volna: „Tarts ki”. És így is tettem. Kitartottam.
- Hangokat hallottál?
- Nem - válaszolja Sil. - Hamarosan megérted majd. Ha
képes vagy rá. - Szipog. - Reménykedjünk, hogy erősebb
vagy, mint amilyennek látszol.
- Sok mindenen mentem át - csattanok fel, mert elegem
van a leereszkedő megjegyzéseiből.
- Valóban? - vág vissza Sil. - Adtál már életet két gyerek-
nek, és rájöttél-e, hogy nem szülőszobán vagy, hanem egy
hullaházban? Menekültél már annyit, hogy úgy érezd, nem
bírod tovább, és sarokba szorítottak-e egy olyan helyiségben,
almi csak egy tüzet okádó szörnyeteg volt az egyetlen társa-
ságod? Lucien kizárólag tőlem tudott arról a hamvasztóke-
mencéről fel tudod mérni, mit jelentett számomra egyedül
kioltani azt a tüzet? - felgyűri a ruhaujját, és most látom,
hogy a tűz fényében csillogó hegek az egész karját is beborít-
ják. - Alig bírtam kijutni onnan. És nem volt senkim, aki fog-
ta volna a kezemet. Senki sem vigyázott rám.
- Még most sem értem, mit akarsz, mit tegyek - mondóm. -
Miért vagyok itt? Mi a szerepem?
- A királyi családok túl sokáig éltek vissza az erőnk-
kel. Vissza kell állítani az egyensúlyt. Szükségünk van egy
olyan személyre, aki elég erős, hogy a természet, az elemek
teljességét tudja segítségül hívni. Ezt a szigetet a királyi csa-
ládok szabdalták fel és öltötték össze. A sziget szeretne
megint egységes lenni. A királyi családoknak ott a hadsereg,
van pénzük fegyvereik. De mindez semmi a természet brutális
erejével szemben! Ennek az erőnek segítségre van szüksége.
Rád van szüksége. Gondolj csak bele! Miért húzták a körök
közön a falakat? Hogy elkülönítsenek minket, és megvédjék
magukat a saját népüktől. Mint minden zsarnok, rettegnek,
hogy egy nap az alattvalóik összefognak és fellázadnak elle-
nük. A falaik vastagok, áthatolhatatlanok. De mi a helyzet, ha
valakinek akkora ereje van, hogy megrepeszti, és akkora nyí-
lást üt a falon, amin átfér egy másik hadsereg?
- Azt hiszed, fel tudom nyitni a falakat? - Még csak egy-
szer láttam a Lápot körülvevő falat, és távolról a Nagy falat.
Vastag fekete sziklából épültek, a köveket kötőanyaggal
erősítetek meg. Ahogy Sil is mondta: áthatolhatatlanok.
- Igen - mondja zordan. - Hiszem, hogy képes leszel rá.
- Nem fogják a királyi családok ismét betömni a lyukat?
- És mit gondolsz, az meddig tart majd? - kérdezi. - Nem
lesz meg egyetlen éjszaka alatt, az biztos. Ha már nem tudják
a város egyes köreit elválasztani egymástól, akkor... rendkí-
vül érdekesen alakulnak majd a dolgok, nem?
- És te miért nem tudod véghezvinni? - teszem fel a kér-
dést. - Maximális növesztési pontszámot értél el. Rám mi-
nek van szükséged?
Túl öreg vagyok már. Azt hittem, Azalea képes lesz rá,
de... korlátozott volt az ereje. Reméljük, hogy te a gyakorlat-
ban is bebizonyítod az elméletem igazát.
Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és Lucien, Ash és
Garnet lépnek be.
 - Helyes - mondja Sil, mielőtt még megszólalhatnának.
Mára végeztünk. Az ételt a tűzhelyen találjátok. A hálószo-
bák lent vannak. Holnap munkához látunk.
Feláll, leakaszt egy sálat meg egy kabátot a fogasról, és be-
lebújik.
- Remélem, igaz rá minden, amit hiszel róla - mondja
Luciennek, amikor az ajtóhoz menet elmegy mellette. - Más-
különben csak idealista ostobák gyülekezete vagyunk, és
svábbogarakként töltjük el életünk hátralevő részét egy kő alá
bújva.
 15. fejezet

ASH, LUCIEN ÉS GARNET VETTEK A RAGUBÓL.

- Mit mondott neked? - kérdezi Garnet motyogva, mert tele
a szája répával.
A beszélgetés súlya lehúzza a fejemet.
- Még nem biztos, hogy értem - felelem.
- Majd megérted - nyugtat meg Lucien. - Azalea értette.
- Én nem ő vagyok! - mondom ingerülten. - Elegem
van abból, hogy folyton hozzá hasonlítasz.
Lucien sértettnek látszik, aztán kisimulnak a vonásai. Tu-
dom, hogy nem vagy ő. De azt is, hogy meg tudod csinálni.
- Nem tudom, mit akarsz tőlem! - emelem a magasba a ke-
zemet. - Nem vagyok olyan hatalmas, Lucien. A növesztés
egyáltalán nem olyan erőteljes.
Aztán eszembe jut az a nap a palotában, éppen azelőtt,
hogy megismerkedtem Ashsel, amikor a Hercegnő behívót a
szalonba, és megparancsolta, hogy tartsak bemutatót a Láng
Úrnője előtt. Aznap olyan sebes és erős növekedésre sarkall-
tam egy növényt, hogy összetörte a polcokon lévő porcelánt
és letépte a festményeket a falról. Lehet, hogy ezt nagyobb
léptékben is meg tudom csinálni?
- Egyelőre még nem érted - bólint Lucien. - Ennyi az
egész. Ha megtaníthattam volna neked, hidd el, megtet-
tem volna. De egy helyettes kell hozzá. - Leteszi a kanalát. -
Nem szeretnél lehetőséget kapni arra, hogy kiderítsd, ki is
vagy valójában? Nem akarod tudni, milyen, ha nem béklyóz
meg az, ami elragadott a családodtól, orrvérzést és fejfájást
okoz?
- Ne rám kend az egészet - vágok vissza. - Forradalmat
szeretnél, és valamilyen okból kifolyólag azt hiszed, segíthe-
tek benne.
- Így van - mondja Lucien. - De nem szeretnéd te is a for-
radalmat?
Az öklömmel nyomkodom a szememet. - Fáradt vagyok -
vallom be. - Lefekszem.
Felcaplatok a lépcsőn az emeletre, ami egy hosszú folyó-
sóból áll, amit kifakult zöld szőnyeg takar. Bekukucskálok az
ajtókon, míg rá nem akadok Ravenre, aki egy olyan szobá-
ban alszik, ahol két hatalmas ágy van. Mélyen alszik, a füg-
gönyt nem húzta el és élesen besüt a hold, ami megvilágítja
az arcát. Máris sokkal jobban néz ki, mint a halottasházban.
De hát akkor is. Lepillantok a hasára.
Nyikorogva nyílik az ajtó, és Ash lép be. Felém nyújtja a
kezét. Megfogom, és hagyom, hogy elvezessen Raventől.
Egy másik hálószobába. Becsukja maga mögött az ajtót, én
pedig a mellére simulok, amikor átfogja a derekamat. Hosszú
ideje most vagyunk először teljesen egyedül.
- Kijutottunk - suttogja a hajamba.
- Igen - súgom vissza. Széna és korom illata van.
- Komolyan úgy érzed, hogy itt biztonságban vagyunk? -
kérdezi.
 - Igen - húzódom el kicsit tőle, hogy ránézhessek.
- Az erdő... nem tudom, hogy találtad meg ezt a helyet.
Vállat vonok. - Luciennek igaza volt. Mint mindig.
- Lucien nem valami felsőbbrendű lény. Csak egy em-
ber. Ő is tévedhet, mint mindenki más. Ezt azért ne feledd!
- Mit gondolsz, hibát követett el, amikor megmentett? -
kérdezem mérgesen.
- Nem - válaszolja. - De nagy nyomást gyakorol rád.
És szerintem ez nem tisztességes.
A falat bámulom, és elképzelem a másik szobában békésen
alvó Ravent
- Raven meg fog halni - szólalok meg. - És ez ellen
nem tudok semmit sem tenni. Rajta hogyan segít, ha meg-
döntjük a királyi családok hatalmát? Az egésznek ez volt az
értelme. A segítség. Megmentenek engem, hogy én még töb-
bet menthessek meg. És még ha sikerül is, mi lesz? Segíthe-
tek-e a kísérőknek, akiket szexuálisan kihasználnak? Vagy a
Cindereknek, akik belehalnak a fekete tüdőbe, vagy az
Annabelle-eken, akikkel az úrnőjük végez? - Könnyek szök-
nek a szemembe, és csorognak le az arcomon. - Luciennek
talán nem engem kellett volna választania. És ha én rossz vá-
lasztás vagyok?
Felemeli az államat, az ujjával végigsimítja a nyakamat. -
figyelj csak! Ravenre a halál várt azon a helyen, magányosan,
fájdalmak között kellett volna világra hoznia a gyermekét, aki
nem is az övé. Vagy talán el sem jutott volna idáig. Te hoztad
ki onnan. Lehet, hogy nem ez a tökéletes megoldás, de itt
legalább barátok között van, és nem a Kő Házába bezárva. És
engem is kihoztál, holott halál várt rám a Hercegnő várbör-
tönében. Már két életet mentettél ki az Ékkőből, köztük a sa-
játodat is, amit úgy látszik, a végére sorolsz. Nem menthetsz
meg mindenkit, Violet. Szóval ne mérd magad valami képte-
len mércével. És soha többé ne halljam, hogy azt mondod,
rossz választás vagy.
- Nem akarom elveszteni Ravent.
- Tudom. - Ash nekem támasztja a homlokát. - Már-
is hiányzik Cinder. Tudom, hogy még nem ment el, de...
ő volt azon a helyen az állandó társam. Megóvott a széthul-
lástól. - Könny csordul ki a szemhéja alól. Letörlöm a hü-
velykujjammal. Az állán szúrós a borosta.
Olyan régen nem éreztem semmi jót. Napok óta szorongás,
félelem és feszültség kábulatában élek. Mindez megszűnik
létezni, amikor a számhoz húzom az ajkát.
Eleinte gyöngéd és lassú a csókunk. Nem kell már kap-
kodnunk. Nem kell rejtőzködnünk, Carnelian óráihoz igazod-
nunk vagy attól félnünk, hogy a Hercegnő rajtakap minket.
Biztonságos helyen vagyunk, és belesajdul a szívem, hogy
mennyire hiányzott, hogy így legyek együtt vele. A pulóve-
re alá siklik a kezem, a derekát simogatom. Az ajka a nya-
kamra siklik. Lágy a csókja, ami tűzbe borítja bennem azt a
titkos helyet, amiről csak ő tud.
Egy gyors mozdulattal a fején át kibújtatom a pulóverből.
Már majdnem elfelejtettem, milyen sima a mellkasa, vagy
azt ,a kis bemélyedést a kulcscsontjánál, a válla kemény haj-
latát. A kezem a hasát simogatja, és önkéntelenül felsóhajt.
Két marokra fogja a pulóveremen és felemelem a karomat,
hogy segítsek neki.
Remegek a vágytól, amikor a bőrünk összeér. Ahol csak
megérint, bizsergés fut végig rajtam. A hajába mélyesztem
az ujjaimat, amikor az ajka ismét visszatalál az enyémhez.
Fel sem fogom, mire gondolok, de megszólal a fejemben a
mantra.
 Egyszer azért, hogy lássa, amilyen valójában. Másodszor,
hogy az elméjében lássa. Harmadszor azért, hogy az akara-
ta szerint alakítsa.
Ki sem kell nyitnom a szemem, úgy is tudom, hogy Ash
haja visszaváltozott az eredeti színére. Legyen saját maga,
gondolom, olyan, mint valójában.
Nevetve simul hozzám. - Visszaváltoztattad a hajamat bar-
nára? - A hangjától lángolni kezdek.
- Honnan tudod? - kérdezem.
- Melegséget érzek, amikor csinálod. És valahogy... bizse-
reg.
- Komolyan? - kérdezem. Örülök, hogy kellemesnek érzi.
Alig veszem észre a tarkómban támadt lüktetést.
- Ühüm... - Az ujjával a derekamat simítja végig. felnyö-
gök.
Hirtelen hangos kopogást hallunk. - Violet? - Lucien hang-
jától megáll a szívverésem. Kapkodva bújok bele a pulóve-
rembe.
- Nagyszerű - morogja Ash, miközben szintén felveszi a
pulóverét.
Amint felöltözünk, ajtót nyitok.
- Szia - köszönök kifulladva. Ég az arcom, bűntudatosabb
képet nem is vághatnék.
Lucien pillantása rólam Ashre villan. - Ha csak megfordul
a fejedben, hogy úgy érj hozzá, összetöröm a csontjaidat.
- Ne már, Lucien! - mondom elkeseredetten.
- Azt hiszem, már megegyeztünk, hogy ki tör össze kit -
vág vissza Ash.
- Ash! - szólok rá.
- Nem azért kockáztattam mindent Violetért, hogy te kielé-
gíthesd... a vágyaidat - mondja Lucien. - fontosabb dolgok
miatt van itt.
 - Szerinted nem tudom?
- Nem - jön beljebb Lucien. - Szerintem előtted csak egy
cél lebeg.
- Most azonnal hagyjátok abba mindketten! - parancsolok
rájuk.
- Zseniális vagy, Lucien, ezt mindenki tudja - rázza a fejét
Ash - de néha elképesztően ostoba is.
- Tessék? - Lucien még egy lépést tesz felé. Elkapom a kö-
nyökét, hogy visszatartsam.
- Gyűlölöd a kísérőket, mert van valamink, ami neked
nincs - mondja Ash. - De nem veszed észre, hogy tőlünk is
elvettek valamit?
Lucien hidegen felkacag, amitől jéggé dermedek. - Fogal-
mam sincs, miről beszélsz!
- Minden rendben van itt? - Garnet hangjától mindhárman
összerezzenünk. Az ajtófélfának dől, ferde mosoly játszik az
ajkán. Vajon mióta nézheti a veszekedést?
- A legnagyobb mértékben - válaszol Lucien kurtán. -
Mindenkinek aludnia kell. Főként neked - fordul hozzám. -
Holnap nagy napod lesz.
- Raven szobájában alszom - közlöm vele. - Garnet itt al-
hat Ashsel. De Lucien... - felpillantok sötétkék szemébe. -
Nem tűrök több ostobaságot azzal kapcsolatban, hogy mit
tehetek, vagy nem tehetek Ashsel. Nem azért menekültem el
az egyik börtönből, hogy egy másikba vessenek. Bíznod kell
abban, hogy helyesen döntök a magam dolgaiban. Mert tudok
és fogok is.
Lucien az ajkát csücsöríti, és olyan picit hajtja meg a fejét,
hogy alig lehet észrevenni. Aztán Asht levegőnek nézve vo-
nul ki a szobából.
- Izgalmas nap, nem? - jön be Garnet, és a kezét Ash vállá-
ra teszi. - Odahajol, és színpadiasán súgja: - Ha ti ketten sze-
retnétek kicsit kettesben maradni, számíthattok a diszkréci-
ómra.
Égnek emelem a tekintetem.
- Aludnod kell - fordul felém Ash. - Nem tudom, hogy Sil
mit tartogat számodra, de... nagyon ádáz.
Bólintok, és nem tudom elnyomni az ásítást. Ash elmoso-
lyodik, lágy csókot nyom a két szememre, aztán egyet a
számra is.
- Menj - noszogat. - Reggel találkozunk.
Nehezemre esik magára hagynom, de elfogyott az erőm.
Raven még alszik, amikor belépek a szobába. Lerúgom a
cipőmet, de nem veszem a fáradságot, hogy levetkőzzek,
csak összegömbölyödöm az üres ágyon. A takarónak hangail-
lata van, az otthoni ágyamra emlékeztet, és arra, hogy kivéte-
lesen hideg éjszakákon vagy viharok idején Hazel bebújt mel-
lém az ágyba, és egymáshoz simulva aludtunk el.
- Jó éjt, Hazel - kezdem, mint Déli Kapuban sokszor tettem
késő éjszakánként. - Jó éjt, Ochre. Jó éjt...
De mielőtt anyámhoz érnék, mély, boldog álomba merü-
lök.
 16. fejezet

HARSÁNY AJTÓDÖNGETÉSRE RIADOK FEL.

- Felkelni! - kiabálja Sil. - Ma meglátjuk, milyen fá-
ból faragtak.
Úgy érzem, tizenkét órát is tudnék aludni. Megdörzsölöm a
szemem, és nyújtózkodni kezdek, aztán odamegyek
Ravenhez, hogy felébresszem. Nem bánnám, ha tovább al-
hatna, de azt sem akarom, hogy egyedül ébredjen.
- Raven - rázom meg a vállánál fogva. - Ideje felkelni. Egy
rándulással felül. - Minden sötét, túl sötét – szakad ki belőle.
Amikor rám néz, mintha a messzeségbe révedne. - Elveszik a
szemedet.
- Minden rendben - veszem két kezem közé az arcát, hogy
rám figyeljen. - Raven Stirling vagy. Valóságos vagy. Erő-
sebb vagy ennél.
Nyomon követem rajta a változást: kipirul az arca, a szeme
üvegesről csillogóvá változik. - Violet? - kérdezi, és körül
néz a szobában. - Helyes. Ugye, már biztonságban va-
gyunk? Nem kell menekülnünk?
 Raven felkel az ágyból, és az ablakhoz megy. Odamegyek
mellé, és együtt nézzük a sűrű erdőtől körülvett irdatlan tisz-
tást. Dér csillog a füvön a reggeli fényben. Egy madár re-
pül arra.
- Csend van itt - jegyzi meg.
- Igen.
- Tetszik. - Szomorú mosollyal fordul felém. - Szép helyen
fogok meghalni.
Úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna. - Nem ha-
gyom!
Raven arcon csókol. - Éhes vagyok - mondja.
Igyekszem megőrizni a nyugalmamat, míg lemegyünk a
földszintre. Senkinek sem használ, ha kiborulok, és zokog-
ni kezdek. A legkevésbé Ravennek.
Már mindenki felébredt. Lucien az ebédlőasztalnál ül,
egyik kezében egy bögre kávé, előtte kiterítve egy újság. fur-
csa látványt nyújt udvarhölgyi öltözéke nélkül: most egyszerű
barna nadrág és szürke pulóver van rajta.
- Lucien - vonom fel a szemöldököm. - Olyan... fanyar
mosoly játszik az ajkán. - Eltértem a megszokottól, igaz?
Bármily megdöbbentőnek is hangzik, nem szeretek női ruhá-
ban járni.
Elmosolyodom. Örülök, hogy jobb hangulatban van.
- Egyél - mondja Sil a konyhából, ahol zabkását mer
egy tálba Ashnek. A kezébe nyomja a tálat, és nekem kezd
tálalni, hűségesen megszórja barna cukorral.
- Hogy aludtál? - kérdezi Ash.
- Mint aki számára meghalt a világ - válaszolom. Kócos és
nedves a haja. Szívesen beletúrnék. - Fürödtél?
Mosolyog. - Jó ideje volt az utolsó. Már szükség volt rá.
 - Egyél - ismétli meg Sil, és leteszi elém a tálat. - Aztán te
is lefürödhetnél - szimatol bele a levegőbe. - Rátok fér - pil-
lant Ravenre.
Hol van Garnet? - kérdezem zabkásával teli szájjal. A bar-
na cukor elolvad a nyelvemen.
- Kint duzzog - világosit fel Lucien. Az újság címoldalára
lapoz, és lecsapja elém. A Magányos Város Hírmondója fő-
címe így szól: KIRÁLYI ESKÜVŐ. Alatta kisebb betűk-
kel AZ ÉKKŐ LÉGPARTIKÉPESEBB FIATALEMBERE
MEGNŐSÜL.
A történtek teljesen elfeledtették velem, hogy Garnetnek
most lesz az esküvője. Még csellóztam is az eljegyzési parti-
ján. Megborzongok, amikor annak az éjszakának a fájdalmai-
ra gondolok, amikor majdnem belehaltam a vetélésbe. Nem is
tudtam, hogy már kitűzték az esküvő napját.
- Á, értem már.
Nagyon megszoktam már Garnet jelenlétét. A barátom lett.
Furcsa elgondolni, hogy visszatér az Ékkőbe, és ott folytatja
az életét.
- Nem lesz már a Társaságod tagja? - kérdezem. - De ott
van rajta a tetoválás...
Lucien elmosolyodik. - Hízelgő, hogy az én Társaságom-
nak tekinted.
- Ugyan már, hiszen te vagy a fekete Kulcs!.
- Talán meglep, hogy nem én vagyok az egyetlen a Magá-
nyos Városban, aki úgy gondolja, a királyi családok-
nak számot kell adniuk a cselekedeteikről. Két évszázada -
ma már senki sem emlékszik rá, és a királyi családok még
csak el sem akarják ismerni, hogy valaha is volt ilyen - élt a
farmon egy férfi. Bulgur Key. Felkelést próbált szítani a kirá-
lyi családok ellen, titkos társaságot szervezett, és sok bajt ke-
vert a farmon. De nem volt elég kiterjedt a lázadás, a saját
körén kívül nem tudott másokat is belevonni. Végül őt és a
fekete Kulcs Társaságának minden tagját kivégezték. És az
egészet szépen a szőnyeg alá söpörték. - Lucien megkocog-
tatja az állát az ujjával. - Úgy éreztem, ez a társaság megér-
demli, hogy továbbéljen.
- Hogy jöttél rá a létezésére? - kérdezem. - Ha a kirá-
lyi családok megpróbálták eltitkolni?
- A Tó Hercegnőjének van a leghatalmasabb könyvtára a
városban. Bizonyára te is jól emlékszel, hogy időről idő-
re megengedi, hogy olvasgassak ott - kacsint rám, mire elmo-
solyodom. A Hercegnő a tudta nélkül segítette a forradalmat.
- Nem nyugtalanít, hogy ezúttal is úgy végződik,
mint legutóbb? - kérdezem. Ash olyan pillantást vet rám,
amiből azt szűröm le, hogy ez már neki is megfordult a fejé-
ben.
Lucien a kezemre teszi a kezét. - Nem - mondja. - Mert
most nem egyetlen kör harcol majd magában. Van vala-
mink, ami Bulgur Key-nek nem volt. Te.
A kása kővé dermed a számban. Lenyelem a falatot, és el-
tolom a tányért.
- És mi lesz Garnettel? - kérdezi Ash. Hálás vagyok a té-
maváltásért.
- Szeretné, ha megszabadítanám a házasságtól – meséli
Lucien. - Mintha varázsló lennék!
- Nem jársz messze tőle - mondom.
- Köszönöm - mosolyog rám.
- Nem akar elmenni - mondja Raven az újságcímre szegez-
ve a tekintetét. - Szeret itt lenni velünk.
Ebben a pillanatban ront be Garnet. - Ó, hát már fent vagy-
tok! - mondja, aztán észreveszi az újságot. - Meg tudnánk
győzni, hogy húzzon ki valahogy ebből az ostoba, megrende-
zett házasságból? Nem élhetem le az életemet
Corallal! Miniatűr teás készleteket gyűjt!
- Bizonyára nagyon magányos - véli Raven.
- Értem, de muszáj nekem társaságot tartanom? – ráncolja a
homlokát. - Maradni szeretnék, hogy segítsek!
- Ez is segítség - erősködik Lucien. - Gondolj csak bele!
Van valakink a Hercegnő palotájában, aki tudja, mi folyik ott,
és jelent nekünk. Tudod, milyen nehéz szövetségese-
ket találni az Ékkőben? Valóságos ajándék vagy, Garnet. -
Hátradől a székében. - Nem láttam előre, hogy mennyire
hasznos leszel. Eleinte csak azt gondoltam, hogy majd
szemmel tartod Violetet.
- Kösz - mondja szárazon Garnet.
- Nem sértésnek szántam - védekezik Lucien. - Meglepe-
tést okoztál, és engem nem könnyű meglepni, amint azt te is
jól tudod.
Garnet felsóhajt, és lezöttyen egy karosszékbe. - Azt hit-
tem, a szabadság és a választási lehetőség élharcosa vagy -
morogja.
- Az is vagyok - erősíti meg Lucien. - De néha áldozatokat
kell hozni.
- Mellesleg mit tettel, Garnet? - tudakolom. - Lucien elég
komoly szívességet tehetett neked.
- Igen, erre én is kíváncsi lennék - teszi hozzá Ash. Még
Raven tekintetében is felcsillan a régi érdeklődés.
Garnet elpirul. - Semmit - mormolja a bajsza alatt.
- Rendkívül kompromittáló dolgokat mondott, és
még kompromittálóbb helyzetbe hozta magát egy Bankbéli
ifjú hölggyel - mosolyog Lucien. - Véletlenül az ifjú hölgy
apjáé ez az újság - tartja fel a Magányos Város Hírmondóját.
- Akkora botrányba keveredett volna, amiből még az anyja
sem húzta volna ki. Megmentettem a címe elvesztésétől.
 - Egyébként sem akarom már azt az ostoba címet - tiltako-
zik Garnet.
- Nekünk viszont szükségünk van rá - mondja Lucien.
- Ti csak vitassátok ezt, amíg kedvetek tartja - szólal
meg Sil. - De neki velem kell jönnie - szegezi rám az ujját.
- Megteszek, amit csak akarsz - válaszolom -, de előbb
hadd fürödjek meg.

A FÜRDŐSZOBA AZ EMELETEN VAN.

Addig töltöm gőzölgő vízzel a hatalmas, karmos lábú ká-
dat, míg ki nem csapódik a bőrömre a pára, ami elködösíti a
mosdó feletti tükröt is. Aztán addig ázom a vízben, míg rán-
cos nem lesz az ujjam. Lemosom magamról a korom, a por és
az izzadtság maradékát, és mire végzek, úgy érzem, mintha
újjá születtem volna. Vastag fehér törülközőbe csavarom ma-
gam, letörlöm a gőzt a tükörről, és az arcomat fürkészem. Kis
híján nem ismerek magamra.
A Bankon és a füstön megtett út nyomokat hagyott: karikás
a szemem és beesett az arcom. Annabelle és Cora ügyesen
elkendőzték volna sminkkel és krémekkel a tökéletlensége-
ket. Jobban kiáll a kulcscsontom, mint eddig, de szokatlanul
erőteljesen csillog a szemem, felszegem az állam, és kihúzom
a derekamat. A tükörképemet nézem, és majdnem elhiszem,
hogy valami hihetetlenre vagyok képes.
Ravennel közös szobámban a szekrény tele van ruhákkal,
de a többség mintha csak férfiakra lenne jó. Előveszek
egy rajtam lötyögő barna szövet nadrágot, amit vastag bőröv-
vel erősítek a derekamra, és néhány számmal nagyobb gyap-
júpulóverbe bújok. felkapom a zoknit, és lefelé indulok.
 Garnet és Ash az ebédlőasztalnál halmát játszanak. Lucien
Sillel beszélget a konyhában, Raven csendesen ringatódzik a
hintaszékben.
- Királyi ivadékhoz képest egészen ügyes vagy - jegyzi
meg Ash, amikor Garnet elnyeri három üveggolyóját.
Garnet rándít egyet a vállán. - Annabelle tanított meg rá.
Találkozik a pillantásunk, és bólintok. Annabelle-nél
jobb halma-játékossal még nem találkoztam.
- Ideje indulni - jelenti ki Sil, és egy agyonhordott bőr-
csizmát nyom a kezembe. - Ez biztos jó rád. Menjünk! Befű-
zöm a csizmát.
- Sok szerencsét! - szól utánam Lucien, amikor kimegyek
Sil után a hátsó ajtón.
A házhoz hátul egy kisebb veranda csatlakozik. Az égen
nehéz, szürke felhők gomolyognak. A hatalmas mezőt körül-
ölelő fák tetejét áttetsző köd takarja. A távolban magaslik a
csűr, szürkére fakult fája viharvert és repedezett. Jobbra egy
kis tavat látok, a tó és a csűr között egy óriási kert van, ami-
ben fonnyadt szárak és száraz levelek sorakoznak.
Sil lebaktat a verandalépcsőn, és nagy léptekkel nekivág a
mezőnek. Sietnem kell, nehogy lemaradjak.
A harmattól átnedvesedik a hajam, a szálak az arcomra és a
nyakamra tapadnak. Csípős hideg van, de mire elérjük a fák
vonalát, kipirulok és kapkodva veszem a levegőt. Sil megáll,
és felnéz a fejünk feletti ágakra, az arcán halvány mosoly.
Lassú léptekkel bóklászik a fák között, és megpaskolja a tör-
zsüket, ahogy az ember egy lóval vagy kutyával teszi. Köve-
tem. Néha megáll, és végigsimít egy bizonyos ágat, leguggol
és felvesz egy marok főldet, amit a két tenyere közöd dörzsöl.
Lehet, hogy megfeledkezett rólam, gondolom, amikor végre
megszólal.
 - A természet önzetlen - mondja. - Csak életben akar ma-
radni. Az emberiség kárt tesz benne, felássa a földet, meg-
mérgezi a vizeket, saját céljaira leigázza a követ, fémet és
sziklát. Mi vagyunk a védelmezők. Mi jelentjük a kapcsolatot
az emberiség és a természet között. A természet mindig
egyensúlyra törekszik. - felnéz a fejünk felett egymást keresz-
tező ágakra. Ez a sziget nagyon hosszú ideje az egyensúlyát
vesztve létezik
Kettőnk között egy karcsú nyír áll. Sil a kérgén matat.
- Mi a négy elem? - kérdezi.
Egy pillanatig azt hiszem, a fához beszél.
- A fold? - kezdem tétován. - A levegő, a víz, és a...
- Tűz - mordul rám Sil. - Hát már semmit sem taníta-
nak azokban az átmeneti intézményekben?
Inkább nem válaszolok. Néhány órányi ismeretségünk so-
rán rájöttem már, hogy Sillel nem érdemes vitába bocsátkozni
- Nem teremthetünk semmit - folytatja. - Csak megszólít-
hatunk egy elemet. A sziget ezzel a hatalommal ruházod fel
minket. Az őrzőinek választott bennünket. Meg kell tanulnod,
hogy hallgass rá. A mágiák a természet eltorzításai. Amikor
eggyé válsz egy bizonyos elemmel, akkor nincs se fájdalom,
se vér, csak mélységes megértés. Át kell ennek engedned
magad. - Amint befejezi a beszédét, egy ragyogóan zöld levél
bomlik ki a nyírfa ágán, amit Sil megérintett. Egy másodper-
cig lebeg a szélben. Aztán a széle megbámul, a le-
vél elfonnyad, és a földre hullik.
- És most próbáld meg te - mondja.
Alig tudom leplezni a mosolyomat. Hogy is ne tudnám
megcsinálni! Tizenkét éves korom óta tudok leveleket nö-
veszteni. Sil felvesz egy karcsú ágat a földről, és a két tenye-
re között görgeti.
- Gyerünk! - sürget. - Lássuk, mid van.
 Egy közeli ágra teszem a kezemet.
Egyszer azért, hogy lássa, amilyen valójában. Másodszor,
az elméjében lássa. Harmadszor...
- Jaj! - kiáltok fel, amikor Sil a csuklómra üt az ággal.
- Mondtam, hogy használhatod a mágiákat, te lány?
- Azt mondtad, hogy növesszek levelet! - dörzsölöm meg a
helyet, ahol fáj.
- Igen? Ezt mondtam?
Visszagondolok, és rájövök, hogy valójában semmit sem
mondott. Csak növesztett egy levelet.
- Meg kell kérned - mondja.
- De hogyan? - kérdezem.
- Ki tanított arra, hogyan lélegezz? Az ilyesmi ösztönös.
Visszateszem a kezem a fára.
Egyszer...
- Aú! - jajdulok fel ismét, amikor a gally az ujjaimon csat-
tan.
- Ne használd ezt az istenverte mantrát! - förmed rám.
- Honnan tudod egyáltalán, hogy ezt csinálom? - kérde-
zem.
- Azt hiszed, nem ismerem ezt a nézést? - kérdezi. -
Azt hiszed, nem érzem, ahogy hullámokban árad rólad az
uralkodás és a mesterkedés? Bűzlesz tőle. Tőlük.
- Hát nem adsz kellő utasításokat - morgok.
- Nem figyelsz rám - vág vissza.
- De igen! - tiltakozom.
- Bizonyítsd be!
Összeszorítom a fogam, és tétován ismét a fára teszem a
kezem.
Hm... kérlek szépen, nőj!, gondolom.
A gally megint a kezemen csattan.
- Elég! Próbálkozom!
 - Dehogy! - mondja Sil. - Őrült vénasszonynak tekintesz -
hajtja félre a fejét. - És ezzel nincs is gond. Semmi olyat nem
tettél, amire nem számítottam. Azalea sem értette eleinte -
sóhajt fel. - De tanulnod kell. És most jön a neheze.
- Hogy érted...?
Váratlanul erős barna kötelek kígyóznak fel a földből, és
tekerednek a lábamra, bokámra és a vádlimra.
- Elég! - kiáltom, de Sil már hátat is fordított, és elindul a
ház felé.
- Sil! - kiabálom, és kétségbeesetten próbálom kiszabadíta-
ni magam. - Mit művelsz?
Lehajolok, és akkor látom, hogy a kötelek valójában gyö-
kerek. Sil tehette: szólt a fának vagy bármi is ez, hogy mire
próbál rávenni. A nyírfa túszul ejtett.
- Nem hagyhatsz itt, Sil! Lucien!
Nem jön válasz a hatalmas tanyáról.
- Ash! - kiabálok megint. - Garnet! Raven!
Mintha zajt hallanék a házból, de nagyon messze van, va-
lószínűleg csak képzelődöm. A gyökereket rángatom, a kör-
mömmel próbálom lekaparni magamról, húzom, ahogy csak
bírom, és igyekszem eltörni őket. De ettől a fa csak erőseben
fog.
Végül feladom, kimerültén a nyírfának dőlök, az elkesere-
dés Könnyei csípik a szememet.
Ha ezt szánta első leckének, akkor egészen biztosan kudar-
cot vallottam.
 17. fejezet

A NAPPAL LASSAN ÉJSZAKÁBA HAJLIK.

A gyomrom görcsbe rándul az éhségtől, a reggelire kapott
kása már csak távoli emlék. A szám fájdalmasan kiszáradt, és
amikor megnyalom a nyelvemmel, olyannak érzem, mim a
smirglit. A pulóverem ujját ráhúzom a kezemre, hogy mele-
gen tartsam, de az ujjaim és a lábujjaim így is érzéketlen-
né váltak.
Nem vagyok közelebb egy elem megszólításához, mim ak-
kor, amikor Sil megütött azzal az ággal. Az egészet óriá-
si időpocsékolásnak érzem.
Felvidulok, amikor egy lámpást látok bukdácsolni magam
felé a sötétben. Nemsokára ki tudom venni Lucien alakját, aki
lámpával közeledik, de nem hoz ételt.
- Hogy vagy? - kérdezi, amikor odaér.
- Mégis mit gondolsz? - kérdezem károgó hangon, mert a
torkom száraz, mint a homok. - Mikor enged el? Akármit is
akar, nem megy.
- Azalea is ezt mondta.
- Sil őt is így kötötte ki?
- Csak egy másik fához.
 - De miért? - faggatom. - Mégis mit akarhat ezzel elérni?
- Sil csak egyféleképpen tudja kihozni valakiből a valódi
mágiát, és ez a módszer a saját tapasztalatain alapul. Ah-
hoz, hogy megértsd, benned kell újrateremtenie ezt az él-
ményt. Meg akar törni. Gyöngíteni akar, hogy ez az erő, bár-
mi is legyen, kénytelen legyen megmenteni.
- És így tanította Azaleát is? Miért hagytad?
Megcsóválja a fejét. - Nem tudom. Nem voltam itt állan-
dóan. Amikor hónapokkal később meglátogattam, Azalea ki-
kötve állt itt, soványan és éhezve. Nem láttam a haragtól. De
aznap megértette. Sosem fogom elfelejteni a tekintetét. Azt
kívántam, bárcsak láttam volna a világot úgy, ahogy ő.
Lucien leül, és felnéz az égre. Feltünedeznek az első csil-
lagok.
- Azalea mindig elégedetlen volt velem. Úgy érezte, többet
is tehetnék, több emberen segíthetnék, nem csak rajta. De ön-
ző voltam. Amikor meghalt, ezt mondta: „Így kezdődik”.
Tudta, hogy a halála tettekre sarkall. Így is történt.
Az, amit mond, felkavarja az emlékeimet. Egy ragyogóan
kék szemű, vad lányt látok, aki Déli Kapu előtt a tőkére hajtja
a fejét.
Felsikoltok. - Láttam!
- Tessék? - ráncolja a homlokát.
- Sosem említetted, hogyan halt meg - mondom. -
Ki végezték...?
- Igen - feleli csendesen.
- Lucien, az átmeneti intézményemben végezték ki.
Olyan... erős és bátor volt. És amikor a bíró megkérdezte mik
az utolsó szavai, így szólt: - „Így kezdődik. Nem félek - aztán
hozzátette: - Mondjátok meg Cobaltnak, hogy szeretem.” Tu-
dod, kicsoda Cobalt?
 Lucien arcán legördül egy könnycsepp. Ügy csillog, mint
egy gyémánt.
- Én vagyok - suttogja.
- Tessék?
Lucien megtörli az arcát, és elfordul tőlem, óvatosan ki-
bontja a kontyát. Selymes gesztenyebarna tincs hullik a vállá-
ra.
- Cobalt Roslingként láttam meg a napvilágot - meséli - A
Láp Nyugati Negyedében. Az apám igen becsvágyó ember
volt. Hamar észrevette, hogy a fia más. Ötévesen az el-
ső betűtől az utolsóig elolvastam az újságot. Kiválóan szá-
moltam. Szerettem a házunkban lévő egyetlen órát szétszedni
és újra összerakni. A környékünkön lakó bíró kezdett felfi-
gyelni rám. Azt javasolta apámnak, hogy próbáljon nekem
munkát keresni a Bankban.
- De az apám nem érte be a Bankkal. A nagy pénz
a Ékkőben volt, és nem csak pénz, de státusz is. Az
apám gyűlölt a Lápon élni. Az Ékkő felárat fizet az udvarhöl-
gyiekért. A személyzet legnagyobb tiszteletben álló tagjai.
De egy férfit, hogy udvarhölgy lehessen, előbb kasztrálni
kell. Másképpen szóba sem jöhettem volna. - Lucien végig-
simítja a fejét, az elől borotvált fejtetőtől a hajtincs végéig. –
Erről természetesen akkoriban fogalmam sem volt. Pár hó-
nappal a tízedik születésnapom előtt apám egy szép napon
korán jött haza a munkából. A hátsó udvarunkon volt egy kis
fészer. Az anyám évekkel korábban kitakarította, hogy azt
játszhassam, az a dolgozószobám. Mindig...
Elakad a hangja, és keményen rázza a fejét, mintha szaba-
dulni akarna az emlékektől. Különös bénultságot érzek. Nem
tudom gyermekként elképzelni. Fogalmam sem volt, hogy a
Lápról származik, bár ha a húga helyettes volt, neki is ott kel-
lett születnie. Mindig olyan magabiztosnak, feszült pillana-
tokban is nyugodtnak láttam, mint aki mindig tudja, mi a he-
lyes.
Sosem tűnődtem el, mi vezet oda, hogy valakiből udvar-
hölgy váljon. Lehet, hogy nem akartam tudni. Könnyebb volt
úgy tenni, mintha mindig is ilyen lett volna.
A földre szegezi a pillantását, amikor ismét beszélni kezd.
- Az apám behívott a házba. Az anyám sírt. Azalea még
csak kétéves volt. A konyhaasztalt lecsupaszították. Az
apám azt mondta, segítek majd a családon. A két férfit, akiket
magával hozott, már csak későn vettem észre.
Lucien háromszor erősen megrángatja a hosszú hajtincsét.
- Az asztalhoz kötöztek. - Gyorsabban beszél, ömlik belőle
a szó, és eltűnődöm, vajon elmondta-e már valakinek ezt a
történetet. - Gúzsba kötöttek, anyám pedig sikoltozott. Azalea
is sírt, bár még nem tudta, mi folyik. - Lucien a földbe fúrja
az ujjait. - Moccanni sem tudtam. Ereztem, hogy valaki ki-
kapcsolja a nadrágomat, és lerántja rólam. - Megfeszül
a válla. - Aztán tüzet éreztem. És kést.
A tenyerébe temeti az arcát, és zokog. Rázkódik a teste.
Nem tudom, mit mondjak. Azt hiszem, nem is mondhatnék
semmit, még ha megtalálnám a megfelelő szavakat. Zavaros a
fejem. Gyöngéden a hátára teszem a kezem.
- Jaj, Lucien - suttogom.
Még egyszer végigsimítja az arcát. - Megkapta, amit akart.
Eladott az Ékkőbe, és cserében a családom a farmra költözhe-
tett. - Lucien végre felemeli a tekintetét. A szeme kivörösö-
dött, de harcias a pillantása. - Meg kellett volna halnom. Ő
nem... apám nem volt sebész, fogalma sem volt, mit csinál.
Meg kellett volna halnom, Azaleának meg életben kellett
volna maradnia.
- Nem a te hibád, hogy meghalt - próbálom vigasztalni. -
Ahogy Cinder sem Ash hibájából haldoklik, és Raven sem... -
Nem bírom befejezni a mondatot, ezért megköszörülöm a
torkomat. - Miattuk történt, Lucien. A királyi családok miatt.
És látod, hogy már eddig is mit értél el. Beszivárogtál a rend-
szerükbe. Az orruk előtt! Csak maroknyi követőddel hozott
össze a véletlen a Bankban és a füstben de látom, hogy re-
ményt adsz nekik, hogy valami jobb, valami más várható.
Megváltoztatod az életüket. - Megszorítom a vállát. - Az
enyémet is.
Hirtelen velőtrázó sikoltás hallatszik.
- Raven! - kiáltok fel.
Lucien talpra ugrik, és futásnak ered, a haja vörösesbarna
szalagként repül utána a levegőben.
- Raven! - ordítom, és felugrok, de előre zuhanok a tér-
demre és a kezemre.
Raven újra felsikolt.
- Nem! - Nem ragadhatok itt. Most semmiképpen
sem Ravennek fájdalmai vannak. Lehet, hogy haldoklik.
Szüksége van rám.
Húzom, húzom, míg már a térdem fáj, de még akkor is
próbálok kiszabadulni a gyökerek fogságából. Nem érde-
kel, ha bajom esik. A barátnőmhöz kell mennem!
Csoda történik, és apró szakadást érzek a gyökereknél,
mintha egy picit eresztenének, és egy óriási rántással a gyö-
kerek szabadon bocsátanak. Ügy érzem, mintha kifordult
volna közben a térdem, de nem fáj, mert túlságosan is lefog-
lal, hogy a másik lábamat is szabaddá tegyem.
En... gedj... el! - Egy újabb gyötrelmes mozdulat, és kisza-
kad a szorításból a másik lábam is. Futok, ahogy bírok a me-
zőn át, és mire feltépem a hátsó ajtót, már folyik rólam a víz,
és levegő után kapkodok. A földszinten senki sincs. Lélek-
szakadva futok fel a lépcsőn, a szívem egy ütemre dobban a
fokokon csattogó lábammal.
 Asht és Garnetet Raven szobája előtt találom: Garnet ide-
gesen fel s alá járkál, Ash az ajtóra meredve áll.
Mindketten felpillantanak, amikor megtorpanok.
- Mi történt? - kérdezem.
Az, ajtó mögül újabb jajdulás hallatszik.
- Raven! - kiáltok fel, és előrelendülök.
- Ash és Garnet egy szempillantás alatt rám vetik magukat,
elkapják a karomat, és visszatartanak.
- Hadd menjek be! - kiabálom, és próbálok kibújni a borí-
tásukból, de már minden erőmet elhasználtam a gyökerekkel
vívott harcomban.
- Lucien bent van - mondja Ash. - És Sil is. Mindent elkö-
vetnek, amit csak tudnak.
- Szüksége van rám - rúgok bele az ajtóba. - Itt vagyok,
Raven!
- Nem mehetsz be - bizonygatja Garnet. Véres az inge. -
Nem akarhatsz bemenni.
Az arcom csupa könny. Előrebukom.
- Jaj, kérlek - suttogom. - Ne hagyd, hogy meghaljon...
Nem tudom, meddig várunk a folyosón. Végül elengednek,
bár Ash határozottan átfogja a vállamat, és Garnet a közelben
ácsorog. Minden hang késként hasít a lelkembe: Lucien meg-
nyugtató mormolása, Raven gyönge kiáltásai. Aztán már csak
csend van.
Nyílik az ajtó.
Lucien áll előttünk. Nem nézek véres kezére, se az arcát
nem akarom látni.
Csak az ágyon heverő testre meredek. Raven.
- Violet... - kezdi Lucien, de félrelököm az útból,
és Ravenhez szaladok.
- Raven? - suttogom. - Ébredj fel! Gyerünk már! - Gyön-
géden megrázom, és a feje erőtlenül csapódik ide-oda. Köny-
nyek homályosítják el a látásomat. - Raven Stirling vagy, és
erősebb vagy ennél - hajtogatom hangosabban, mert ta-
lán nem hall, és ha esetleg meghallja a hangomat, akkor ki-
nyitja a szemét. - Most már fel kell ébredned, Raven. Nem...
nem hagyhatsz itt. - A vállába temetem az arcomat. - Kérlek,
ne hagyj itt!
- Elment.
Sil áll az ablaknál.
- Elvetélt - mondja. - Képtelenek voltunk... Semmit sem
tehettünk.
- Mentsd meg - állok fel, és a pulóverem ujjával megtor-
lóm az orromat. - Mentsd meg, ahogy magadat megmentet-
ted!
- Nem tudom - vallja be Sil. - Nem tudom, hogy kell. Csak
ő mentheti meg magát.
- Nem - vágom oda a szót akkora erővel, amivel csak bí-
rom. - Valakinek tennie kell valamit, mert nem erre szán-
ták! Boldogságban és biztonságban kellett volna élnie. Az lett
volna a sorsa, hogy megöregszik, és szerelmes lesz, és élete
van. - Olyan sokan haltak meg, és amennyire tudtam, elvisel-
tem valahogy, de nála képtelen vagyok rá. Visszafordulok a
legjobb barátnőm megkínzott, véres testéhez, és azt hiszem,
vagyis nem, tudom, hogy az életemet tudnám adni érte. Bár-
mit megtennék, hogy kinyissa a szemét, és még egyszer rám
nézzen.
Bárcsak segítene valaki. Bárcsak megmondaná valaki,
hogy mit tegyek.
Térdre rogyok az ágy mellett, a karjára hajtom a fejemet,
és fogom a kezét. És akkor megérzem.
A gyomromban egy kis zizzenés támad, mintha őszi leve-
lek, enyhe szél susogna bennem. Szétárad bennem, tornádó-
ként örvénylik a bensőmben, és egy csodálatos, simogató for-
róság kíséri, mintha a szívem volt helyén egy kis nap ontaná
a sugarait. Felnézek, és két kezem közé fogom Raven arcát,
és ott is érzek valamit, egy halvány, törékeny kis rebbenést,
egy alig észlelhető pulzust, és tudom, hogy még ott van.
Változik az érzés. Az ujjaimnál kezdődik, lassan-lassan
felkúszik a karomon, mint amikor meleg nyári estéken eső-
cseppek kopognak. Bizsereg a bőröm, és Raven reszkető,
rebbenő pulzusa hajszálnyit erőtlenebb lesz. Kezd távolodni.
Lehunyom a szemem.
A fehér Rózsa eltűnik.
Olyan helyre kerülök, ami egyszerre vadidegen és kísérte-
tiesen ismerős. Tudom, hogy még sosem jártam itt, mert az
óceán partján állok, amit eddig csak képeken láttam. Érzem a
sós illatot, hallom a lábam alatt a hullámok moraját. Áhítattal
tölt el a látvány, hogy milyen hatalmas és gyönyörű ez a
szürkéskék víztömeg.
Egy kiugró sziklán állok. A szigetet minden oldalról körül-
vevő Nagy Falnak nyoma sincs. Fák sokasága van mögöttem,
de a szikla közepén valamiféle szobrot látok, ami szépsé-
ges kékesszürke kőből készült, pontosan olyan színűből, mint
az óceán, és spirál alakban kunkorodik a magasba, mintha
egy eget ostromló hullám lenne. Jeleket véstek bele. A szim-
bólumokat nem értem.
Egy lépést teszek előre. Esni kezd. Nagy, kövér, nedves
cseppek fröccsennek szét az arcomon, aztán felerősödik a
szél, a hátam mögött hajladoznak és kavarognak a fák, mint
tomboló mámortól elragadtatott táncosok. Úgy érzem, talán
félnem kellene, de csak nevetni lenne kedvem, ezért hátrave-
tem a fejemet, és ősi, állati üvöltés szakad ki a torkomon. A
szél velem üvölt, felkapja a hangomat, és kiviszi a hullámok
fölé, a föld pedig reszket a talpam alatt.
 Raven a kőszobor túloldalán áll, de mintha egy üvegen át
látnám: kissé elmosódott az alakja. De ettől még az én
Ravenem, az a Raven, aki annak előtte volt, hogy a Gróf-
nő elrabolta, megkínozta és miután holtnak hitte, kidobta.
Feltámad bennem a susogás, ugrál és kavarog. Az öröme az
én örömöm, és most már belátom, felfogom, mit értett Sil
az alatt, hogy mind kapcsolatban vagyunk, és ez egy olyan
erő, amit nem lehet uralni vagy manipulálni, mert része
mindennek.
Igen, dübörgi a föld.
Igen, susogja a szél.
Igen, bömböli az óceán.
Látom, hogy Raven szája a nevemet formálja, és bármit
megadnék érte, hogy itt legyen velem, megérintsem a ke-
zét, vagy halljam a nevetését.
Amint átfut a fejemen ez a gondolat, hatalmas villám csap
le az égből, és belevág az emlékműbe. Tűz lobban a szo-
bor szélén, mielőtt eltűnik, és csak enyhe égett szag marad
utána. Raven csillogni és hullámzani kezd, mint egy délibáb,
aztán eltűnik.
Kiáltásra nyitom a számat, de a zizegés betölti a torkomat,
az eső még erősebben ver, és tudom, hogy ki kell tartanom,
türelemmel kell várnom. Ezért hát várok. És felidézem a
Ravennel kapcsolatos emlékeimet, minden közös nevetésün-
ket Déli Kapuban, közös élményeinket és kalandjainkat, hogy
hogyan mentett ki később minket a csatornából, és hogyan
mentette meg Asht a piacon. Emlékszem, milyen volt keze a
kezemben. Emlékszem a ma reggeli csókra az arcomon. A
tágas térbe öntöm minden szeretetemet ez iránt a lány iránt.
Minden porcikámmal megosztom a térrel.
És a világ, ami körülvesz, válaszol. A szél a hajamat csap-
kodja az arcom körül, a szikla reng a lábam alatt, az eső a há-
tamat veri, és egy másodpercig úgy érzem, eltűnt a testem.
Föld leszek, eső meg szél. Valahol másutt vagyok, ugyan-
azon a helyen, ahol a muzsikám is létezik, ahol nincs fájda-
lom, félelem vagy szomorúság. Összefogom ezt a sok érzést,
és egyetlen gondolatba öntöm.
Raven.
A következő pillanatban ott áll előttem, a bőre egészsége-
sen ragyog, olyan a mosolya, mint régen, csupa melegség,
huncutság, és úgy beszél hozzám, hogy csukva a szája.
Megtaláltál, suttogja a fejemben.
Megtaláltalak, válaszolom.
Hirtelen rántást érzek, mintha egy óriási vákuum szippan-
tana fel a szikláról és vinne magával, minden örvénylik, én
pedig megragadom Raven kezét, és szorosabban fogom, mint
eddig bármit az életben. Egy pillanat és előrevetem magam
oda, amit először a semminek érzek, de aztán valami puha
simul az arcomhoz.
Kinyitom a szemem.
A tekintetem először színek kavalkádjára esik. A testem
Raven ágyán fekszik, és csak a színes takarót látom. Né-
hány másodpercig csak fekszem, és a tudatom felfogja az erő-
teljes csendet a szobában, és a még erőteljesebb csendet ma-
gamban. Bármit is éltem át, annak nincs vége; inkább mint-
ha azt várná, hogy érjem utol. Nagy levegőt veszek, és más-
nak érzem a levegőt felülök.
Az első tudatos gondolatom a testemmel kapcsolatos: bor-
zongást érzek, erő sugárzik szét az ereimben, izmaimban, de
nem feltétlenül fizikai erő. Másnak érzem magam. Élénkebb-
nek.
Körülnézek. A szobában iszonyatos a felfordulás, mintha
egy forgószél csapott volna le, és mindent felkapott volna
az ágyakról és kicibált volna a szekrényekből. Homályosan
tudatában vagyok a többieknek: Lucien mögöttem áll,
Garnet és Ash az ajtó mellett a falnál, Sil az ablaknál.
Sil. Érzem a jelenlétét. Sajátos zamata, súlya van. Hogy-
hogy nem vettem ezt észre eddig?
Aztán megfordulok, és az egyetlen személyre összpontosí-
tok, aki e pillanatban számít.
Raven arca nem az az egészséges, sugárzó Raven, akit a
sziklán láttam. Fakó és verítékben úszó, a szája kiszáradt és
felrepedezett. A haja csapzottan, ernyedten lóg, és itt-ott a
bőréhez tapadt.
De a szeme nyitva.
A bennem támadt érzések egyszerre ismerősek és ismeret-
lenek, mert nem csak én ünnepelek. Van bennem valami új,
egy újfajta tudatosság, és tudom, hogy amíg csak élek,
nem válók el tőle.
Kintről halvány éneket hallok. Énekel a tavacska, a szél és
a fák, és annyi élet van körülöttem, hogy egy pillanatig
nem kapok levegőt, annyira elbájol. Aztán Raven megszólal.
- Megtaláltál - mondja reszelős hangon.
Megtörik a varázs, a mellére zuhanok, és elsírom magam.
Tudom, hogy minden rendben, hogy nyugodtan sírha-
tok, jóllehet örömömben teszem. A könnyeim segítenek rajta
és rajtam is.
- Igen - nyögöm ki zokogva. - Megtaláltalak.
 18. fejezet

SLL MEGHAGYJA, HOGY MENJEK LE.

Megígértetem Luciennel, hogy Raven mellett marad, aki
szinte azonnal elalszik. Addig nézem, ahogy emelkedik és
süllyed a mellkasa, míg meg nem nyugszom, hogy nem
hagyja abba, amíg valóban el nem hiszem, hogy életben van.
Ash és Garnet is vele maradnak. Más szemmel néznek
rám, elkerekedett szemükben óvatosságot és zavart lá-
tok. Szótlanul megyek el mellettük, ahogy Sil nyomában lefe-
lé indulok, és azon töprengek, milyennek láthatták azt, ami
most történt, bármi is volt.
Kíváncsi lennék, mi dúlta fel a szobát.
Sil felteszi a teás kannában a vizet. Lerogyok az asztal
melletti egyik székre. Reszket a kezem.
- Hát most már tudod - töri meg a csendet.
Bólintok.
- Hogy érzed magad?
Megrázom a fejemet. Nincs rá válaszom. Olyan, mintha
egyszerre éreznék mindent, érzelmek összevisszaságát, ami-
be valami furcsa és ismeretlen, nem egészen emberi vegyül.
 - Azalea is pontosan így nézett ki, amikor ez történt vele.
Csakhogy ő nem hozta vissza holtából a barátnőjét - vakar-
ja meg a fülét. - Még sosem láttam ehhez foghatót.
A fa asztallap erezetét bámulom.
- A fenébe is, megnémultál, te lány?
Felkapom a fejem a néma szóra, és a kanna alatt fellobban
a láng. Sil szó szerint hátradől, a hév hullámokban sugár-
zik belőlem. A haragom hő, akár a tűz. Ég a bőröm.
- Soha, de soha ne mondd ezt nekem!
- Rendben van - egyezik bele lassan Sil. - De le kell csilla-
podnod!
Képtelen vagyok rá. A bennem tomboló forróság perzselő,
és minél tovább ég, annál magasabbra csapnak a lángok, míg
el nem nyelik a kannát. Felugróm, és hátrahőkölök.
- Mi történik? - kérdezem. Az ablakpárkányon egy csere-
pes növény kirobban a kerámia kaspóból, a gyökerei végigkí-
gyóznak a konyhapadlón, a levelei kétszeresére puffadnak
fel. A növény olyan, mint egy kukac a gyomromban, és egyre
erősebb, ahogy a gyökerek felém siklanak. Felsikoltok, a mo-
sogató feletti vízcsapból víz spriccel, és eloltja a bennem
tomboló tüzet, de úgy érzem, elolvadt a bőröm, és lecsúszik a
csontjaimon, hogy aztán tócsába gyűljön a padlón.
- Ki a házból! - parancsol rám Sil. - Most rögtön!
Kivágtatok a hátsó ajtón, a gyökerek irányt változtatva kö-
vetnek. Rájuk csapom az ajtót, és lerogyok a verandalép-
csőre, aztán a tenyerembe temetem az arcomat, és levegő
után kapkodok. Semmihez sem akarok hozzáérni. Félek akár
csak felpillantani. Ügy érzem, mintha megint a kemence le-
dobójában zuhannék, a bensőm felkeveredett, a gyomrom a
torkomba ugrott. Megragadom a nyakamat, és emlékezte-
tem magam, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell: bőr,
csont, izom. Egészben vagyok.
 Lehet, hogy csak egy perc múlva - bár hosszabb időnek tű-
nik - Sil is kijön, és megveregeti a hátamat, ami inkább
fáj, mint vigasztal.
- Ne izgasd magad - mondja. - Nem most robbant fel első
alkalommal egy növény a házban, és nem is először volt tűz.
De nem ám!
- Én nem... nagyon sajnálom. Nem is tudom, mi történik
velem.
- Ó, hát ez világos, mint a nap
- Talán magamra kellene, hogy hagyj - vetem fel. -
Nem akarlak bántani. - Nem tudom, mi ez az új hatalom,
de olyan érzésem van, mintha veszélyes lenne. Mintha én
lennék veszélyes.
Sil felnevet. - Nem ijesztesz meg. Pontosan tudom, min
mész keresztül, és régebb óta csinálom, mint te, és ha
meg akarod tanulni, hogyan élj úgy, hogy nem bolondulsz
meg, akkor hallgatnod kell rám.
Teát nyom a kezembe. A felszálló pára az arcomat simo-
gatja, amikor megmarkolom a bögrét. Kellemes valami nor-
málisba kapaszkodni
- Hogy csináltam? - kérdezem. - Hogy mentettem meg?
Sil öblösen, teli torokból felkacag, és a combját csapkodja.
- Honnét tudnám? - kérdezi. - Miért, te azt hiszed,
mind egyformák vagyunk? Az erdőben minden fa egy és
ugyanaz? A tóban minden vízcsepp? Persze, hogy nem. A
természet valamennyiünket másmilyenre formált. De te... -
fogai közt füttyent. - Nem is tudom. Talán valamiféle gyógyí-
tó vagy. Megeshet, hogy csak egy szerencsés véletlenről volt
szó. Vagy esetleg csak átkozottul szereted azt a lányt.
A teámat szürcsölöm. Krizantém tea, amilyet anyám szo-
kott főzni.
- Mi történt a szobában? Mit láttál? - kérdezem.
 - Szélvihar - válaszolja. - Mint mondtam, nem először tőrt
itt össze minden. Ne feledd a négy elemet. Levegő. Föld. Víz.
Tűz.
A kannából fellobbanó lángokra gondolok, s arra, milyen
érzés volt magamban érezni őket. Mintha lángra kaptam vol-
na. Megborzongok.
- Mintha nem önmagam lettem volna - próbálom megma-
gyarázni. - Olyan volt...
- Önmagad egy részét feladod - mondja csendesen. - Meg-
testesíted az elemet. Időbe telik, míg hozzászoksz.
- És most mit tegyek?
- Gyere velem - áll fel.
Leteszem a bögrét, és követem a mezőn át. Csillagok tar-
kítják az eget. Hidegnek érzem a levegőt, de nem hatol úgy
belém, mint akkor, amikor kikötöttek a nyírfához.
Olyan, mintha a tűz még bennem parázslana.
Sil megáll a tavacska szélén, és felnéz. A csillagok szik-
ráznak fent. A holdfény visszatükröződik a tó felszínéről. Ér-
zem a vizet, csendes simaságát. Szeretném megérinteni.
- Hatalmadban áll a mező minden fűszálával, min-
den vízcseppel, minden fa minden ágával kapcsolatba lépni.
Reagálni fognak rád. De ne feledd, hogy nincs hatalmad e
felett az erő felett. Mindig csak egyenlő félként bánhatsz ve-
le. És ezt ki kell érdemelned. Úgy adod át magad egy elem-
nek, ahogy az adja át magát neked.
Lehajolok, és a tó felszínére teszem a tenyeremet.
- Vízzé váltál - mondja Sil.
Azonnal megérzem a kapcsolódást, mintha az ujjaim fo-
lyékonyak, nyújthatók lennének, mintha eggyé váltak volna
az alattuk lévő vízzel. Az érzés felvándorol a karomon a
mellkasomba, elolvaszt, önmaga képére formál. Egyszerre
felvillanyozó és ijesztő ez az érzés. Hullámok fodrozódnak a
tenyerem alól, és érzem, hogy én is fodrozódom. A szél meg-
borzolja a hajamat, és megcsiklandozza a tarkómat. Minden
olyan békés, nyugodt, mégis csupa élet. Egy csendes, pengető
erő. Áhítatos tisztelettel tölt el. Mennyivel több, mint a Mági-
ák!
- Nézz le - utasít Sil.
Elhúzódom a tó felszínétől, és ismét szilárdnak érzem a
kezem. Felállók, és lenyűgözve nézek le, ahol a lábam
előtt apró fehér virágok kis foltja tűnt fel, de miközben a vi-
rágokat csodálom, máris felém integetnek a szirmok, kinyíl-
nak és becsukódnak, aztán bámulni kezd a szélük. Pár má-
sodperc múlva már el is hervadtak és elpusztultak, és semmi
nyoma nem marad a létezésüknek.
- Azaleáé először kék volt - meséli Sil, és arra a pont-
ra mered, ahol a virágaim voltak. - Az enyémek pedig
olyan vörösek, amilyet még sosem láttam. Mint a vér.
- Ez most... mi volt ez? - Végtelenül halkan beszélek. Nem
akarom megzavarni, bármi is történt az előbb.
Megragadja a vállamat, és a mozdulat kellemetlenül érint
ebben a pillanatban, bár nem olyan erős a marka.
- Ez az élet - mondja, és visszaindul a házhoz. Magamra
maradok. Leülök, és a fűre támaszkodom. Minden egyes fű-
szálat egyéninek érzek. Újabb kis fehér virág bújik ki
az ujjaim között. Kunkorodik és csavarodik, felém ágasko-
dik, mielőtt elkerülhetetlenül elhervadna.
Gyönyörű, gondolom. Olyan, mint egy sóhajtás, egy félig
megformált, vágyakozó gondolat. Hirtelen több száz fehér
virág nyílik ki a kezem körül, a szárukat a bütykeim és a
csuklóm köré tekerik, vidám kis fehér fejük libben az enyhe
szellőben.
Hosszú ideig ülök itt, hallgatom a csillagokat, a tavat, a fü-
vet és a szelet. Még sosem éreztem magam ilyen szo-
ros kapcsolatban az engem körülvevő világgal. Mintha na-
gyon kicsi része lennék valami olyan nagynak, amit ésszel fel
sem lehet érni. Jelentéktelennek, ugyanakkor kivételesnek
érzem magam ettől.
Furcsa, de valamiért nagyobb biztonságban érzem magam
idekint, mint bent a házban. A tágas, nyitott térben a sza-
bad és korlátok közé nem zárt levegőben, víz mellett és föl-
dön nyugodt vagyok.
A Láp mocskos utcáira és a Füst piszkos levegőjére gondo-
lok. Emlékszem, mit mondott Sil: hogy a királyi családok
szétdarabolták, aztán ismét összefoldozták ezt a szigetet. A
királyi családokat hatalmas póknak képzelem el, ami csapdá-
ba ejt a hálójában mindenkit, és addig zabál, míg fel
nem puffad, de még akkor sem elég. Soha nem lesz elég, és
ideje, hogy megállítsák őket.
Amióta ez történt, most először kezdem úgy érezni, hogy
ez talán mégis lehetséges. Talán tudok úgy segíteni, ahogy
Lucien szeretné. Annyira kötődöm mindenhez, annyira eltölt
az elemek ereje, hogy úgy érzem, esetleg lyukat tudok ütni a
falaikon, le tudom rombolni a gátakat, egyesíteni tudom a
köröket. Kinyújtom a karom a füvön keresztül, és a
fű felduzzad, és nőni kezd, hogy elérje a kezemet. Ügy ér-
zem, mintha én is nőnék. A fűszálak csiklandozzák a bőrö-
met.
- Violet?
Megperdülök. Ash közeledik. Felerősödik a szél.
- Meg akartam nézni, hogy jól vagy-e - mondja. Megáll, és
lenéz. - Tyűha!
Fehér virágok ösvénye világít a földön. Körbeveszik a lá-
bát, ránőnek a cipőjére.
- Te csinálod?
Bólintok.
 - Mi ez?
- Az élet - mormolom. A virágok elhervadnak körülötte. -
Hogy van Raven?
- Még alszik. - Ash leül mellém. - Amit odabent tet-
tél... hihetetlen volt. Egy kicsit rémisztő, de hihetetlen.
- Azt hiszem, tudok segítem. Talán képes vagyok megtenni
azt, amit Lucien akar. Azt hiszem... Össze tudom zúzni a
sziklákat és a köveket. Ha akarnám, ezt a tavat is szökőár-
rá változtathatnám, vagy tornádóvá kavarhatnám a szelet.
Így még az is lehet, hogy a várost körülvevő falba lyukakat
üthetnék.
Ash a kedvenc mosolyával néz rám, és megfogja a keze-
met. - Ha azt vesszük alapul, ami abban a szobában történt,
akkor szerintem biztos meg tudod csinálni. Vagy bármi mást,
amit eltervezel.
- Mi történt? - faggatom. - Hogy festett a te szemeddel?
- Nagyon elcsendesedtél - meséli. - Szólongattalak, Lucien
is, de az arcod... olyan volt, mintha nem lennél már ott. Aztán
fújni kezdett ez a szél, eleinte lassan, de hamarosan felkapta a
tárgyakat a szobában, és ide-oda hajigálta őket. Azt hittem,
kitöri az ablakokat. Sil azt kiabálta, hogy hozzád ne érjünk.
Rád egyáltalán nem hatott, mintha nem érezted volna, vagy
nem hallottál volna minket. De az arckifejezésed... olyan
nyugodt volt, ugyanakkor olyan... erőt sugárzó. Csak ezt a
szót tudnám rá mondani. - Habozva folytatja. - Neked milyen
volt?
Megrémít, hogy ilyen vad dolgot műveltem anélkül, hogy
a tudatában lettem volna. És nem akarom elmesélni Ashnek a
sziklát. Még nem. Valahogy magán természetűnek érzem. De
szeretnék valami választ adni.
- Láttam az óceánt - suttogom.
 Súlyos csend támad. Érzem a hitetlenkedését. Egyre csak a
tóra szegezem a pillantásomat.
- Milyen volt? - kérdezi végül.
- Végtelen - válaszolom.
Egy percig szótlanul üldögélünk. Bár nincs igazán csend.
Hallom a fű növését, a víz fodrozódását, a levegő sóhajtozá-
sát.
- Mit gondolsz - kezdi tétován Ash. - Az, amit megtet-
tél Ravenért, meg tudnád tenni... esetleg másért is?
Mindketten tudjuk, kire gondol.
- Azt hiszem, ez nem így működik.
Nem beszélve arról, hogy ha akarnánk, sem tudnánk
Cinder közelébe jutni.
- Nem - hajtja le a fejét Ash. - Gondolom, nem.
A szél a szemébe fúj egy fürtöt, és kirázza a homlokából.
- Bárcsak többet tehetnék - mondja. - Hasznosabb lehet-
nék. Négy évet töltöttem a Kísérők Házában, és csak annyit
tanultam meg, hogyan kell elcsábítani a nőket. Amink nem
sok értéke van.
- Te nagyon is értékes vagy.
- Valóban? Életem során csak annyit értem, ámeny-
nyit hajlandóak voltak fizetni értem.
- Én sosem fizettem érted - mondom. - Mégis mérhetetle-
nül értékes vagy számomra.
Ash átfogja a nyakamat, és magához húz, hogy megcsó-
kolhasson. Az ajka csodálatos: meleg, lágy, tele van élettel,
fel tudnám falni. Szeretnék ismét meztelenül meztelen bőré-
hez simulni. Szeretném érezni ezzel az új testtel, az új érzé-
kekkel. Elhúzódik, amikor fehér virágok újabb hulláma kel
életre és hal meg körülöttünk.
- Nem vérzel - simítja végig az orromat -, mint ak-
kor, amikor a kemencében voltunk.
 Megmasszírozom a tarkómat. - Nem - ismerem el. - És el-
múlt a fejfájás is. Ennek így kell történnie. Valami mó-
don összeköttetésben vagyok a négy őselemmel, ahogy Sil
mondta. Nem irányítom őket és nem is kényszerítem, vagy
csavarom ki valami mássá. - A tüzes kannára gondolok. -
De engem is megrémítenek. Olyan sok erő van bennük. És
erről sosem tudtunk. Szerintem még a királyi családok sem
tudják. - Felsóhajtok. - Valószínűleg vissza kellene mennem
a házba. Raven mellett a helyem.
Ash szorosabban markolja a kezemet. - Sil főz, és azt java-
solta, hogy arra az időre maradj idekint. Vagyis valójában ne
is gyere vissza éjszakára. Úgy tűnik, álmodban komoly pusz-
títást tudsz végezni. Vagy gondolom, Azaleánál ez volt a
helyzet.
- Értem.
- Ravennel nem lesz gond - nyugtat meg. - Lucien és
Garnet mellette vannak.
- Jól van.
- Violet - simítja meg az arcomat. - Én kint maradok veled.
- Jaj, dehogy, Ash, nem muszáj... vagyis hát... valószínűleg
nem kellene. Nem akarok kárt tenni benned.
- Tudom, hogy ebben a dologban egyedül vagy, és nem ér-
hetem fel ésszel, hogy min mész keresztül. De itt lehe-
tek melletted. Érted. Erre legalább képes vagyok. Tehát itt
vagyok. - A szeme sarkából rám pillant. - Csak arra kérlek,
ne gyújts fel éjszaka.
- Hé, ez nem vicc! - mordulok rá.
Ash égnek emeli a tekintetét. - Sil azt mondta, hogy nem
teremthetsz valamit a semmiből, csak hatással lehetsz a
már meglévőre. Szóval, hacsak nem egy doboz gyufával és
egy kanna petróleummal alszol, akkor biztonságban vagyok. -
Megcsókolja a halántékomat. - Hozok takarót meg párnát.
 Megfogom a karját, hogy visszahúzzam. - Nem - kérlelem
- Maradj még velem egy kicsit!
Ash fejet hajt, aztán visszaül mellém. Átkarolja a vállamat,
és a mellére von. Beszívom az illatát, érzem erős és egyenle-
tes szívverését az arcom alatt, a pillanat varázsában összefo-
nódó életét az enyémmel és minden mással a környezetünk-
ben.
Így üldögélünk a csendes éjszakában, miközben fehér vi-
rágok nyílnak és hervadnak el körülöttünk.
 19. fejezet

HAJNALBAN ARRA ÉBREDEK, HOGY SIL ÁLL MELLETTEM.

A szokásos overalljában van, és vastag gyapjúsálat tekert a
nyaka köré. Vékony bőrkötéses mappát tart a kezében, ami-
ből papírlapok megsárgult széle látszik ki.
Az ajkára teszi az ujját, és egy fej mozdulattal a fák felé
int.
Ash békésen alszik mellettem. A lehető legóvatosabban
kibontakozom az öleléséből meg a takarók közül, mire
Ash felsóhajt, és a hátára fordul, de nem ébred fel. A csűr ár-
nyékában aludtunk, így közel vannak a fák. Sil besétál az er-
dőbe, de mindig szemmel tartja a Fehér Rózsát. Addig
megy, míg elég messzire kerülünk Ashtől. A tisztás túlsó vé-
gén már szürkül az ég, leheletnyi narancs és vörös festi meg a
fák tetejét.
- Nem akartalak tegnap este még ezzel is terhelni - tart-
ja fel a mappát. - Tudom, hogy sok minden zúdult rád,
amit meg kellett emésztened.
Bólintok. Hűvös van, hiányzik Ash testének melege, mégis
érzem a világ ébredezését.
 Sil megáll egy hatalmas platánfánál. Nyögve ereszkedik le
a földre, és a széles törzsnek támasztva pihenteti a hátát.
- Ülj le! - paskolja meg maga mellett a földet.
Amint elhelyezkedem, áthatóan érzem magam alatt a föl-
det, dús, súlyos anyagát, a benne élő és növekedő gyökereket,
és valahol a mélyben zubogó vizet is. Lehet, hogy egy föld-
alatti folyó hömpölyög erre?
- Mindent érzel, igaz? - kérdezi Sil.
- Olyan sok minden van - ámulok el. - Hogy lehet,
hogy nem... Hogy tudsz egyáltalán... normálisan élni?
Szárazon felnevet. - Nem élek normálisan.
Lassan felkel a nap, rózsaszín csíkokat fest az égre. Sil le-
teszi közénk a mappát.
- Meg kell ismerned a történetedet - fog hozzá. - Amikor
ez az erő a hatalmába kerített, semmit sem értettem. Ijedt vol-
tam. És magányos. Éveken át azon törtem a fejemet, honnan
származik ez a varázslat, amit eltorzítva a mágiákká változ-
tattak. Esetleg valami balul elsült királyi kísérletről van szó?
Aztán megjelent Azalea és Lucien, aki hozzáfért a város leg-
régebbi könyvtárához.
- A Hercegnő könyvtárához - mondom. Emlékszem, hogy
egyik este a Hercegnő azzal hencegett, Hogy az ősei emelték
a Nagy Falat, és kötelessége megóvni a koruk irodalmát.
Sil bólint. - Lucien kicsempészett nekem mindent, amit
csak a könyvtárban talált. És apránként összeraktam a teljes
képet. Vagy legalábbis megtettem minden tőlem telhetőt.
Azok, akik valóban meg tudták volna magyarázni, már ré-
gen halottak.
Kinyitja a mappát. Remegő kézzel emelem fel; a lapok na-
gyon régiek, és félek, ha megfogom őket, elporladnak
az ujjaim között. Az első lap térképnek látszik. Egy sziget
van rajta, de város nélkül. Olyan jelzéseket látok, amilyene-
ket még soha. Több piros X sorakozik a part mentén. A szi-
get belsejében is vannak körberajzolt területek, amikhez meg-
jegyzést fűztek. Az írást alig tudom kiolvasni. „Topázlelő-
hely” áll az egyiken. „Dús termőföld” áll a másikon.
Újabb laphoz érek. Szálkás, dőlt betűs írással van tele,
mintha nevek volnának, de furcsán, ismeretlenül hangza-
nak: Pantha Seagrass, Jucinde Soare...
Összesen húsz név. Ha a sejtésem nem csal, mind nők;
mindenesetre nőiesen csengenek. És a lap alján egy széljegy-
zet, amitől a hideg futkos a hátamon: Kivégzés időpont-
ja: március ötödiké, az Alapítás évében.
Az Alapítás évében. Amikor létrejött a Magányos Város. A
következő oldalt nézem. Hevenyészett rajzok tarkítják: az
egyiken egy nő mintha egy maroknyi lángot tartana. Egy
másik egy lányt mutat, aki kinyújtott karral áll, és a feje fe-
lett átcsap egy hatalmas kék hullám.
A többi lapot nem lehet kivenni, annyira elmosódott rajtuk
minden, csak néhány szó vagy mondattöredék maradt érthető:
...gyökerestől kitépni...
...mi parancsolunk neki...
... könyörület... a halálé...
.. .gazdagság...
... ígéret...
De a vége felé felfigyelek egy lapra. Valószínűleg azért,
mert ez a legrégebbi, mégis a legjobb állapotban fennma-
radt. Úgy érzem, hogy amikor Lucien elhozta ezt Silnek, Sil
mindent megtett, hogy megőrizze. Majdnem tökéletesen ol-
vasható. A tetején dátum, amit nem ismerek... talán az Alapí-
tás előtt keletkezett ez az iromány?
Olvasni kezdem, és már az első mondatnál kihagy a szí-
vem, mintha eltévesztettem volna egy lépcsőfokot.
A sziget neve Excelsior volt, a Föld Ékköve.
 Felpillantok. Sil rezzenéstelenül figyel, ezüstös szeme
megcsillan a kora reggeli fényben.
- Igen - mondja. - A szigetnek egykor neve is volt. És nem
hívták Magányos Városnak. - A fejével a lap felé int. - Ol-
vasd csak.
A legendák dicsérték a gazdagságát: a dús, fekete földet,
amiben bármilyen növény megtermett, a buja zöld fákat, amik
énekeltek, amikor az óceán felöl fújó szél megcsiklandozta a
leveleiket, a csíkos macskáktól a ragyogóan színes tollazatú
madarakig és a pikkelyes gyíkokig a különféle vadállatokat.
De elsősorban a számtalan barlangot emlegették, amik drá-
gakövekkel voltak tele. Gyémánttal, topázzal, gránáttal, ru-
binnal, smaragddal, zafírral. Mindezzel és még sokkal többel.
A következő néhány mondatot nehéz elolvasni. Utalást lá-
tok a Tó Házára, egy másikat a Kő Házára. Valami szövet-
ségről van szó, aztán megint a gazdagságot emlegetik. A kö-
vetkező bekezdés már olvashatóbb.
De a sziget puszta mítosz volt. Bellstar népe, akik fölött a
Tó és a Mérleg uralkodott, és Ellaria népe, akiket a Kő és a
Rózsa vezetett, ezt mind jól tudták. Sokan próbálták megta-
lálni a szigetet. Senkinek sem sikerült. Azok, akik visszatértek,
gonosz szelekről regéltek, amik darabokra szaggatták a hajó-
ikat vagy óriási hullámokról, amik a fedélzetről hullámsírba
taszították a tengerészeket, és soha senki sem pillanthatta
meg a kitűzőn célt.
De a királyi családokat lehetetlen volt eltántorítani. Több
száz hajót építettek, és megkezdődött a nagy verseny. Melyik
ország találja meg a föld Ékkövét, és formál rá jogot?
A Mérleg Háza vett fel írnoknak. Az apám nem akarta,
hogy erre az útra menjek. De a saját szememmel akartam lát-
ni a szigetet.
Sötét napok...
 A bekezdés többi része kifakult és elmaszatolódott. Lapo-
zok.
Végül mind a négy családnak össze kellett fognia, hogy le-
győzzék a szigetet, annyira erős volt a varázslat, olyan jól
óvták a határokat. A bennszülöttek nem bírták felvenni a ver-
senyt az ágyúk és a királyi fegyverzet nyers erejével. Nem ír-
tam beszámolót a nyugati part elleni támadásról, mert nem
vet kedvező fényt a királyi családokra. Úgy hiszem, nem élik
túl ezt a napot.
A kivégzésekre hajnalban került sor. A faluban egyetlen
asszony életét sem kímélték meg, mert ki tudja, melyik van
annak a különös és hihetetlen képességnek a birtokában,
hogy szólni tud a tengerhez, a szélhez és a földhöz? A
paladinoknak, az Excelsion őreinek nevezik magukat. Azt ál-
lítják, kötelességük megvédem a szigetet.
A királyi családoknak meggyőződésük, hogy felkutatják
mindegyiket, de én nem vagyok benne olyan bizonyos.
Innentől elmosódott az írás. A kezem olyan erősen remeg,
hogy kénytelen vagyok becsukni a mappát, nehogy kárt te-
gyek az ősi papírokban. A gondolataim egymást kergetik,
mialatt igyekszem megérteni mindent. A királyi csalá-
dok mindig azt állították, hogy a sziget lakatlan volt. Ehhez a
történethez ragaszkodtak. Ők találtak rá, betelepítették, fel-
építetek a Magányos Várost.
Sosem mondták, hogy itt mások is éltek.
- Igen - tűnődik Sil, és a tisztáson túli fákat nézi. - Micsoda
gazemberek voltak, igaz?
- Kik voltak ezek a nők? - kérdezem.
- Az őseink. A paladinok leszármazottai vagyunk. Ennek a
szigetnek az őrei. - A hangja melegen, tisztelettudóan zeng.
Letámaszkodik a kezével maga mellé. - Hiszem, hogy ez a
sziget hatalmat ad nekünk, és cserébe ránk bízza a védelmét.
De olyan sokáig elveszettek voltunk. Azt hitték, kiirtottak
minket, de jó barátunk, az írnok máshogy tudta.
Furcsa belegondolnom, hogy varázslatot űző asszonyok ősi
fajának leszármazottja vagyok.
- Talán ez volt az a hely - mormolom félhangosan.
- Milyen hely? - kérdezi Sil. Mesélek a szikláról és az em-
lékműről, ahol rátaláltam Ravenre, és visszahoztam.
- Láttad az óceánt? - akad el a lélegzete.
Bólintok. Sil a szájára tapasztja a tenyerét, és egy pillanatig
azt hiszem, elsírja magát.
- Tudtam, hogy kapcsolatban vagyunk vele - motyog-
ja magában -, de soha nem...
- Miről beszélsz?
- Amikor a hullaházban haldokoltam - meséli különös han-
got hallottam, mintha hullámok morajlottak volna, és sós,
csípős szagot éreztem. Azelőtt sosem éreztem a tenger illatát,
de biztos voltam benne, hogy ez az volt. Hívott. És megvi-
gasztalt. - Pislog, aztán elfordítja a tekintetét. - Bár csak lát-
hatnám. Ezek a falak... ezek az átkozott falak már túl régóta
állnak! - Hirtelen támadt szenvedéllyel fordul vissza. - Hát
nem érted? Ez a mi szigetünk! Elvették tőlünk, meggyilkolták
az őseinket, és maguknak követelték. Itt ezerszer többről van
szó, mint az aukcióról. Egy rabszolgasorba taszított és kiirtott
népről. De nem tűntünk el. Nem öltek meg mindenkit, és ide-
je, hogy megfizessenek azért, amit tettek.
- És azt hiszed, le tudom rombolni a fal egyes részeit?
- Szerintem erre születtél - jelenti ki Sil.
Hosszú ideig ülünk és hallgatunk. Sok mindennel kell
megbarátkoznom. A kezemet a fű fölé tartom, és ér-
zem, ahogy a földben nyújtóznak és nyögnek a gyökerek.
Örömmel fogadom az erejüket. Úgy érzem, ha most arra kér-
ném őket, hogy nőjenek ki a földből vagy húzódjanak a föld
mélyére, megtennék. Mintha a fák régóta szomjaznának vala-
kire, aki hozzám hasonló. Csípős, hideg a levegő, és vágy
hatja át. Vágy a védelemre. És arra, hogy megvédjék. És se-
gítsen.
- Milyen gyorsan értesz meg mindent - jegyzi meg Sil. Ez
a hely különleges. Azt hiszem, ők hívtak ide. A paladinok. A
szellemük, ha az ember hisz az ilyesmiben. Energia van
itt. Ez a hely valamikor fontos lehetett számukra.
- Hogy jutottál el ide?
- Hosszú történet. - Megdörzsöli sebhelyes kezét.
Várok. Színpadias sóhajtással dől hátra a platánfának.
- Azt már tudod, hogy jutottam ki az Ékkőből.
- A hamvasztókemencén át.
Bólint. - Ki tudja, meddig bolyongtam a csatornában.
Éheztem. Rémült voltam. Amikor végre kijutottam, a Bank-
ban találtam magam. Még sosem jártam ott azelőtt. Fogal-
mam sem volt, hol vagyok. Egy bolt mögötti sikátorban búj-
tam el. - Ellágyul a tekintete. - Akkor pillantottam meg a vi-
rágaimat, de nem láttam őket szépnek, inkább megijedem tő-
lük és attól, ami velem történik. Úgy éreztem, nem vagyok a
magam ura. Ugyanaz az érzés volt, mint nálad tegnap, csak
ezerszer rosszabb volt, mert egyedül voltam. Azt hit-
tem, lassan megbolondulok. Esni kezdett. Napokig esett, os-
torozlak a cseppek, és nem akart elállni. Feltehetően én okoz-
tam, bár ezt akkor még nem tudtam. Szemetesekből szerez-
tem ennivalót. Ruhát és kötszert loptam a karomra. De csak
éjjel járhattam ki. A szél mindenhova követett. A fák koráb-
bi önmaguk eltorzult, göcsörtös változatává váltak. - Szeretet-
tel paskol meg egy földből kiálló gyökeret. - Végül lett any-
nyi bátorságom, hogy messzebbre is kimerészkedjek a Bank-
ba, találtam egy vasútállomást, és elrejtőztem egy vagon-
ban. Nem tudtam, hova tartok, de a Bankban nem maradhat-
tam. A szerelvény arra az állomásra vitt, ahova téged is.
Apró piros virágok nyílnak Sil lába körül. Végigsimítja
őket, mielőtt elszáradnak.
- Nekem kicsit könnyebb volt, mert nem egy körözött szö-
kevény volt a kísérőm - pillant rám fanyarul. - Senki
sem keresett. Mindenki halottnak hitt. De féltem emberek
közelébe menni. Veszélyes voltam. Nem tudtam, hogy ma-
gyarázzam meg, ami körülöttem történik, csak éppen min-
dent elpusztítottam. Emellett az erdő mellett volt egy kisvá-
ros, felgyújtottam egy boltot. Iszonyatos szél kerekedett, és
letépte a házak zsalugátereit. Megsérült egy kisfiú. El kel-
lett jönnöm.
- Természetesen senki sem tudta, hogy miattam történt.
Senki sem figyelt fel egy piszkos, elárvult kamasz lányra. De
otthagytam az embereket, és eljöttem ebbe az erdőbe. Magá-
hoz vonzott. Két napig csak magvakon és fakérgen éltem, és
az erdőben talált patakok vizét ittam. De valami húzott. Minél
mélyebbre jöttem az erdőbe, annál erősebben. Aztán ráakad-
tam erre a régi házra, ami itt omladozott, magányosan, elha-
gyatottan. Tudtam, hogy nekem szánták.
Sil a mező túloldalán álló vöröstéglás tanyaházat nézi.
- Miért hívják fehér Rózsának? - kérdezem.
- Én adtam a nevét. Ősszel értem ide. A veranda mel-
lett egy kert volt, csupa száraz levél és elfonnyadt szár. Évek
óta semmi sem nőtt itt. Álltam, az elhagyott romot néztem,
és próbáltam meggyőzni magam, hogy az otthonom lehet,
és a falai között biztonságra lelhetek. Ekkor az orrom előtt
egy fehér rózsa hajtott ki egy elpusztult rózsatövön. Fehérebb
volt a hónál, bársonyosabb, mint a nyuszi szőre. És a semmi-
ből teremtettem. Úgy éreztem, ezt meg tudom tenni: gyönyö-
rűt teremthetek magamnak a semmiből. - Megcsóválja a fejét.
- Micsoda idealista bolond voltam!
- De valamit mégis létrehoztál - intek a fejemmel a fehér
Rózsa felé.
- Igen, igen - mondja, mintha ez mellékes lenne. - Rájöt-
tem, hogy könnyen és gyorsan termeszthetek magam-
nak élelmet. Nem kellett lopnom. Eladhattam vagy elcserél-
hettem ruhára, bármire, ami kellett. Nekiláttam, hogy rend-
be hozzam a házat. - Megcsóválja a fejét. - Itt jobban hatott
az erő. Könnyebben hatott. Nem ijesztett meg annyira.
De... elszigetelt voltam.
Próbálom elképzelni, milyen lehet negyven éven át egye
dűl élni az erdőben úgy, hogy nincs más társam, mint egy kü-
lönös és ismeretlen erő. Bizonyosan megörülnék, gondolom.
- Aztán úgy három éve betoppant hozzám ez a lány, ráadá-
sul éppen egy udvarhölgy kíséretében! Persze azon-
nal tudtam, kicsoda. De sosem járt átmeneti intézménybe,
mert amint nővé érett, Lucien elvitte valahova. A farmon a
legkülönbözőbb helyeken rejtegette. Lehet, hogy a lány csa-
ládját jobb körülmények közé emelték, és a Lápról a farmra
költöztették, de arra mérget vehetsz, hogy a királyi családok
nem hagyják, hogy egy lápi születésű lányt ne vessenek alá
próbának, ami a helyettességet illeti. - Sil pillantása a távol-
ba téved, és azon tűnődöm, vajon milyen emlékek játszódnak
le újra a fejében. - Azaleát nem rontották el, mint a többi he-
lyettest. Azt hittem, meg tudom neki mutatni. Nem akar-
tam többé egyedül lenni ezzel az erővel.
- Hosszú időbe telt, míg megérezte. Nem tudtuk, mi-
lyen pontszámot ért volna el, de valószínűleg meg sem köze-
lítette volna a tiédet vagy az enyémet. Nem tudta felhasználni
az összes elemet, csak a levegővel tudott kapcsolatba lépni.
Olyan lidérces álmai voltak, ami alatt szétrombolta a házban
a bútorokat. Kezdett kint aludni. Azt mondta, amúgy is job-
ban szeret kint lenni. - Sil elmosolyodik, és az ég felé fordítja
az arcát.
Hatalmas szíve volt. Őrjítően derűlátó volt. És hosszú idő
óta először boldog voltam. Volt társaságom. Így amikor ar-
ról kezdett beszélni, hogy meg kell menteni a többi helyet-
test, és meg kell állítani a királyi családokat, azt válaszoltam,
hogy örülnie kellene, hogy biztonságban van. Lucien is
egyetértett velem. Szinte ez volt az egyetlen dolog, amiben
akkortájt egyetértettünk - kuncog. - De Azalea fiatal volt, tele
reménnyel, és sosem élt az Ékkőben. Azon a helyen megke-
ményedik az ember. Tükröt tart elénk, és megmutatja az em-
beri természet legrosszabb oldalát. Az Ékkő megváltoztatja
az embereket.
Megborzongok.
- És azt hitte, meg tudjuk csinálni - folytatja. - Elle-
nük tudjuk fordítani az elemeket, ahogy ők fordították elle-
nünk a mágiákat. Hogy erre születtünk. Lucien bármit meg-
tett volna Azaleáért, még dokumentumokat is lopott a Her-
cegnő orra előtt. De én hallani sem akartam ilyen lázadásról,
ahogy a bátyja is ellene volt. Azt hajtogattuk, hogy itt bizton-
ságban van, és csak ez számít. - Megdörgöli a homlokát. -
Elfelejtettem, milyen fiatalnak lenni, eszmékben hinni, és ab-
ban bízni, hogy meg tudjuk változtatni a világot. Önző vol-
tam. Én nem... - Nagyot nyel, és elfordítja a tekintetét. - Azt
hiszem, szándékosan elfogatta magát, hogy megállapítsák
nála: alkalmas helyettesnek. Tudta, hogy ez az egyetlen mód-
ja. Nem akarta az én életemet élni, eldugva egy tanyán, örö-
kösen magányosan, csak a szél meg a fák társaságában. Töb-
bet akart, nem csak magának, de mindenki másnak is.
- És ekkor álltatok össze Luciennel? - kérdezem.
 Sil keményen felkacag. - Annak azért nem nevezném. In-
kább valószínűtlen szövetségnek. - Végigsimítja a fa kérgét -
Ez a hely gyászolt, amikor meghalt. Együtt gyászoltuk. Rám
néz. - És most itt vagy, és megint van reményünk. Remény az
átmeneti intézményekbe zárt testvéreink számára. - Tápász-
kodni kezd, aztán abbahagyja. - Milyen? - kérdezi.
- Kicsoda?
- A Hercegnő... kíváncsi vagyok.
- Ó! - A Hercegnő sok minden, de az utolsó emlékem be-
leégett az elmémbe. - Megölte a barátnőmet. A szemem lát-
tára - szorul el a torkom.
- Szóval egy gyilkost teremtettem - mereng.
- Szerintem nem vagy felelős mindazért, amivé vált.
- De mennyire, Hogy az vagyok - csattan fel. - Mondtam,
hogy az apja egy gonosz ember volt. - Megdörgöli a tarlóját. -
Tudom, hogy a másik meghalt. A fiatalabbik. Olvastam róla
az újságban. Hátat fordított a királyi családoknak, annak az
egész világnak.
- Lehet, hogy az is te voltál - vetem fel.
A homlokát ráncolja.
- Violet? - Ash hangja száll a mezőn. Felállók, és lesöpröm
a földet a nadrágomról. Sil felveszi a mappát, és a melléhez
szorítja.
- Nem tartozik ide - mondja. - Az a fiú nem közülünk való.
Megmerevedek. - De hozzám tartozik.
- Meg fogja zavarni a tisztánlátásodat.
- Ahogy Azalea megzavarta a tiédet?
Sil szeme dühösen villan. - Pontosan.
- Hát én nem te vagyok - jelentem ki, és válaszra
sem várva sarkon fordulok, és nagy léptekkel visszamegyek a
csűrhöz, ahol Ash még mindig szólongat.
 20. fejezet

- SZÓVAL AZT MONDOD, EGY VARÁZSLÓNŐKBŐL ÁLLÓ

faj leszármazottja vagy, akiket a királyi családok ki akartak
irtani? - kérdezi Ash.
A fehér Rózsa felé sétálunk. Ravent szeretném látni. De
elmagyaráztam Ashnek, mit mesélt Sil.
- Muszáj így mondanod?
- Hogy?
- Mintha nem hinnél nekem.
- Hiszek - bizonygatja. - A királyi családokra vall,
hogy ilyesmit tesznek: kiirtják a bennszülött népességet. Sze-
retném látni a papírokat, amiket Sil mutatott.
Kétlem, hogy erre esély lenne, de ezt nem árulom el
Ashnek.
- Valami máson járt az eszem, amit Sil mondott - jegyzem
meg. - Azaleával kapcsolatban. Csak a levegőhöz tudott kap-
csolódni. Arra gondoltam, hogy... talán a mágiákban elért
pontszámok mégis egy fontos dologra mutatnak rá. Lehet,
hogy azzal, hogy Sil és én a növesztésben értünk el maximá-
lis pontszámot, ez azt jelzi, hogy hozzáférünk az összes
elemhez.
 - Logikusnak hangzik, bár nem vagyok szakértő a mági-
ák terén.
Az alsó ajkamat harapdálom.
- Mi nyugtalanít? - kérdezi. - Ha a földet tudod irányítani
nem, kérheted tőle, hogy döntse le a falakat? Nem ezt akarja
Lucien is?
- Egymagám vagyok. És bár ez egy fantasztikus erő, de a
falak vastagak, és a királyi családoknak fegyvereik van-
nak, hadserege. Mi lesz, ha csak egy falat tudok áttörni, és
rájövök, hogy elfogyott az erőm? Egyáltalán szükségük van a
királyi családoknak, hogy megvédjék magukat?
A tóhoz érünk. Lekuporodom a partjára, és a hideg felszín-
re teszem a kezem. Szeretném megismételni az előző esti él-
ményt.
Mit is mondott Sil? Meg kell testesítenünk az elemet, hogy
összeköttetésbe kerüljünk vele.
Vízzé válók.
A bőröm ismét síkos lesz, ahol a vízzel érintkezik. Üveg-
szerűen és ragyogóan fodrozódik bennem. Előrenyomom a
vizet, és én leszek a hullám, ami felemelkedik a fejünk fölé, a
magasba. Ash szava eláll, aztán én meg a hullám lezúdulunk,
és finom vízpermettel szórjuk tele.
Elhúzom a kezem, és a nevetésemet visszafojtva nézek fel
rá.
- Bocs - szabadkozom, amikor kirázza a hajából a víz-
cseppeket.
- Tudod - nyújtja a kezét, hogy felsegítsen Madame Curio
házában állandó versenyre kényszerítettek minket. Ha egy
fontos ügyfélhez szerződünk, bizonyos számú pontot kapunk.
Ha elsajátítunk egy készséget, azért még több pont jár. A
nagyteremben volt egy pontjelző tábla, a kísérők eredménye-
ivel. Ha elérünk egy bizonyos pontszámot, jutalmat kapunk.
Nem akarták, hogy egységesen lépjünk fel. Szerettek meg-
osztani minket.
- A! - mondom, de nem tudom, mire akar kilyukadni.
Ash érzi a bizonytalanságomat, és elmosolyodik. – Erre
van szükséged. Egységes fellépésre.
- És kik lennének benne? - E pillanatban az egység-
front három helyettesből, egy udvarhölgyből, egy kísérőből
és egy királyi fiúgyermekből áll. Meglehetősen szedett vedett
csapat.
- Helyettesek egységfrontját alkothatnátok - von vállal
Ash. - Nem alkalmas minden helyettes erre az erőre?
Nem vagytok mind ezeknek az ősi amazonoknak a leszárma-
zottai?
Elakad a lélegzetem. A fejemben hirtelen sok minden áll
össze. Arra gondolok, amit Sil mondott, hogy Azalea csak a
levegővel tudott kapcsolatot teremteni, a többi elemmel nem.
Eszembe jut a hamvasztó, és hogy Ravennel együtt oltottuk
ki a tüzet. Együtt erősebbek voltunk!
A Lápon van a legtöbb helyettes, az átmeneti intézmé-
nyekben. Négy intézmény négy kulcsfontosságú helyen:
északon, délen, keleten és nyugaton.
Nem kell ledöntenünk az összes falat. Csak egy körbe kell
bejutnunk: az Ékkőbe.
- Lucien! - kiabálom. A lábam mintha földbe gyökerezett
volna. Megragadom Ash karját. - Zseni vagy!
- Mi az? - ront ki Lucien a házból, a nyomában Garnet és -
megdobban a szívem - Raven. Vastag steppelt takaróba bur-
kolódzik, Garnet keze a hátán, mintha attól félne, hogy Raven
bármikor összeeshet. A barátnőm fáradtnak, de egészséges-
nek látszik. Él.
- Hogy vagy? - kérdezem.
 Raven a régi mosolyával néz rám. - Mintha eloszlott volna
a köd. És levettek volna egy nagy követ a nyakamból. Tisz-
tának érzem magam. Nem úgy, mint régen, de jobban. - Inge-
rült pillantást vet Garnetre. - Szólhatsz neki, hogy ne téblá-
boljon körülöttem! Az anyámnál is rosszabb.
- Tegnap összeestél itt nekem - morog Garnet. - Szeretnék
a közeledben maradni, hogy elkapjalak.
Most csap belém a felismerés, hogy Raven már nem vá-
randós. Megszűnt a veszély.
- Miért hívtál? - kérdezi Lucien. Ismét az udvarhöl-
gyi köntösét viseli.
- Elmész? - kérdezem.
- Vissza kell mennem az Ékkőbe - feleli. - Garnet is velem
jön. Nem lenne illendő, ha elmulasztaná a saját esküvőjét.
Garnet fintorog Lucien háta mögött.
- Támadt egy ötletem - fogok bele. - Én egyedül nem le-
szek elég. Lényegében azt szeretnéd, ha lyukakat ütnék a fa-
lakon, hogy egyesítsük a Láp és a Farm és a többi kör lakos-
ságát, és hogy az egész város együtt harcoljon. De időbe te-
lik, míg eljutok mindegyikhez. És azt sem tudjuk, hogy elég
erős vagyok-e hozzá. Mi lesz, ha csak egy fal egy részét dön-
töm le? Vagy ha valamilyen oknál fogva megsérülök? Akkor
senki sem segíthet neked.
- Violet, én nem...
- Nem - szakítom félbe. - Hallgass végig! Gondolom, a
Társaságodnak mindegyik körben vannak tagjai, igaz? Lucien
bólint. - Gondoskodjon mindegyik a maga köréről. Küzdje-
nek a királyi családok ellen ott, ahova beültették a bábjaikat a
Bankban és a Füstben. Hadd harcoljanak a körök saját magu-
kért. - Eszembe jut Tolvaj, hogy milyen jól ismerte a Füst
Keleti Negyedét. - Miért keverjük össze azonnal a köröket?
Egyetértek, hogy meg kell tenni, de előbb húzzuk ki a királyi
gyökereket. Azután együtt ledönthetjük a falakat.
- És mi lesz az Ékkővel? - kérdezi Lucien. - Ki harcol a ki-
rályi családok ellen ott, ahol laknak?
- A helyettesek - válaszolom magabiztosan.
Felvonja a szemöldökét. - Tessék?
- Ash megemlítette, hogy egységfrontra lenne szükség. És
pontosan erre van szükségünk. Nekik ott van a hadse-
reg. Nekünk viszont meg kell szerveznünk a helyettesek se-
regét.
- Helyettesek serege?!
- Temérdek lehetőség van bezárva azokba az átmene-
ti intézményekbe - igyekszem meggyőzni. - El kell jut-
nunk hozzájuk, meg kell mutatnunk, mire képesek! - És kik is
valójában, teszem hozzá gondolatban. Azon jár a fejem,
amit Sil korábban mondott, hogy a paladinok a sziget őr-
zői. Szerintem mindig is ezt volt velünk a cél.
- És hogy jutsz be az átmeneti intézményekbe?
Eltöprengek. - Még nem tudom. De Déli Kapunak minden
zugát ismerem. És sok lányt ismerek ott. Szerintem megbíz-
nának bennem. Tehát ide kellene hoznod három lányt az Ék-
kőből. Egyet-egyet a három másik intézményből. Olyanokat,
akiknek a legmagasabb növesztést pontszámúk van.
Ha a növesztés az elemekkel való egyezést jelzi, akkor le-
hető legjobbakra van szükségünk, akik a legtöbb elemhez
férnek hozzá.
- És ha sikerült kimentem még három helyettest, és kiké-
pezted őket az elemekkel való kapcsolódásra, akkor mit ja-
vasolsz, hogy juttassunk be az Ékkőbe egy egész helyettes-
légiót?
 Egy szempillantás alatt eszembe jut a megoldás, a legnyil-
vánvalóbb válasz, ami mindvégig ott volt előttünk. Mosoly
játszik az ajkamon. - Az aukciót használjuk fel.
- Úgy van - bólint Raven.
- Nem értem - szólal meg Garnet.
- Az aukciót. Az Aukciós Házba induló vonatokat - ma-
gyarázom. - A lehető legtöbb lányt kell feljuttatnunk a vona-
tokra. A királyi családok pedig tudtukon kívül bevisz-
nek minket az Ékkőbe. Nem kell lerombolnunk az Ékkő kö-
rüli falat. A családok egyszerűen maguk juttatnak be.
Garnet füttyent egyet. - Elismerésem! Zseniális húzás.
- Az aukció októberben lesz - emlékeztet minket Lucien. -
Addig még hónapok vannak.
Az ajkamba harapok. Igaza van. Meddig merjünk várni?
Feltámad bennem a régi félelem, hogy közeleg Hazel teszt-
je. Véget kell vetnünk az aukciónak, mielőtt ez bekövetkezik.
- Kiindulópontnak megteszi - mondja Ash. - Hangoljuk
össze az egyes körökön belüli támadásokat, és a kirá-
lyi családoknak fogalmuk sem lesz, mi zúdul a nyakukba.
Kezdésnek a katonai barakkokat és a bíróságokat, közhivata-
lokat ajánlom. Talán még a bankokat. Nem harcolhatnak egy-
szerre mindenki ellen, főként akkor nem, ha a saját falaikon
belül támadnak rájuk.
Lucien megvető pillantást lövell felé.
- Jó ötlet - erősködöm.
Lucien felsóhajt. - Gondolom, van pár elképzelésed a he-
lyettesek tekintetében, akiket ki lehetne menteni az Ékkőből.
Bólintok.
- Még egy barátnő? - kérdezi.
- Nem - válaszolom -, de azt hiszem, pontosan az, aki-
re szükségünk van.
 És beszámolok a Rózsa Grófnőjének helyetteséről, a nős-
tény oroszlánról.
 21. fejezet

- HOGY VAN A FŐ FORRADALMÁRUNK? - Garnet hangja

fémesen csendül ki az arkánából, ami Raven válla felett le-
beg.
Raven piramisba rakott szalmabálák tetején gubbaszt. A
fehér Rózsában töltött két hét alatt más ember lett. Egészsé-
gesebb, boldogabb.
- Kiválóan - válaszolja Raven. - Violet egy őstehetség.
Levegővé válók.
Elfogadom az elemet, súlytalan molekulákká olvadok szét,
amik felemelik a csűr padlóján szétszórt szalmaszálakat. A
szálak ott lebegnek a levegőben függve. Érzem leheletnyi
súlyukat. Átlebegtetem őket Ravenhez, ahol úgy köröz-
nek körülötte, mint nap körül a különös alakú bolygók.
Raven tapsol. Ash magában kuncog; Madárkámat, Sil lovát
csutakolja, akit csak Lónak hívtak, míg Ash gondozni nem
kezdte. A Madárkám Cinder gyerekkori beceneve volt.
- Hímzéssel kellene foglalkoznia - javasolja Garnet. Vagy
kötéssel. Hogy próbára tegye az erejét.
 - Vagy esetleg miniatűr teás készleteket kellene gyűjtenie -
gúnyolódik Raven. - És a feleségeddel kis kézműves partikat
rendezhetnének.
- Hadd tudassam veled, hogy Coralnek pontosan kettő-
százhatvanöt ilyen készlete van! Nekem elhiheted, előt-
tem számolta meg. Ott kellett ülnöm, és mosolyognom, mia-
latt bemutatót tartott. Képtelen rögeszme, de az elszántsága
bámulatra méltó.
- Le vagyok nyűgözve!
- Úgy teszek, mintha ez nem lett volna szarkasztikus meg-
jegyzés.
Raven gyakrabban beszél Garnettel, mint én. Szeretik ug-
ratni egymást. Azt hiszem, Garnet mellett Raven köszörülheti
a nyelvét. A beszélgetéseik arra emlékeztetik, aki valaha volt.
- Azt hittem, okkal hívtál - mondja Raven. - Van vala-
mi jelentenivalód az Ékkőből?
A szalmaszálak lehullnak a földre, amikor megszakítom a
kapcsolatot a levegővel. Kizárólag erre a beszélgetésre aka-
rok koncentrálni.
- Luciennel az esküvő óta nem találkoztam - meséli Garnet
-, így nem tudom, most miben mesterkedik. Az anyámnak
van valami terve, de lehetetlen kiszedni belőle, és nem tehe-
tek úgy, mintha hirtelen érdeklődni kezdtem volna a helyette-
sek iránt.
- Helyettesekkel kapcsolatos a terve? - kérdezek rá. -
De hát nincs helyettese!
- Igaz, de ezt rajtam és Lucienen kívül az Ékkőben sen-
ki sem tudja. Ó, és persze az új kísérő, akiről beszéltetek, és
aki kétségkívül látott, Violet.
- Rye a neve - emlékezteti Raven.
- Hogy boldogul? - teszi le Ash a kefét.
 - Gondolom, jól. Nem beszéltem vele, nem tud a Társaság-
ról vagy a többiről. Carnelian még mindig utánad bánkódik,
ha hiszed, ha nem. Folyton rólad beszél a kísérőnek. Szerin-
tem abban reménykedik, hogy fantasztikus Ash Lockwood-
történeteket hallhat tőle. Ami azt illeti, szomorú dolog.
- De mi van a helyettes-tervvel? - szólok közbe. Nem aka-
rom Carnelianre vesztegetni az időt. - Min járhat a Hercegnő
feje?
- Mint már említettem, nem avat a bizalmába. És igyek-
szem a tökéletes fiút játszani, mint akit a házasság az egye-
nes útra terelt, nem rúgok ki többé a hámból a Bank kocsmá-
iban meg ilyesmi. - Kis szünet után folytatja. - De egészen
biztosan sántikál valamiben. Múlt éjjel elvitt egy levelet a
választófejedelemhez. Személyesen. Az anyám utoljára akkor
kézbesített saját maga levelet, amikor... vagyis soha.
- És a Társaság? - kérdezi Ash, és a tyúkólban kapirgá-
ló tyúkok elé szórja a tápot. - Mit művelnek? Van valami fej-
lemény?
- Erről Lucient kérdezd - válaszolja Garnet. - Csak annyit
tudok, amit az újságban olvastam. És azt is csak azért, mert
tudom, mit keressek.
A Társaság királyi tulajdonokat, kiválasztott célpontokat
rongál meg a Füstben és a Farmon. Többnyire közhivatalokat
és katonai barakkokat, ahogy Ash javasolta, bár Lucien so-
sem ismerné el, hogy Ashnek jó ötlete is támadhat. Olyan
helyeken keresik meg a gyönge pontokat, ahol az alacso-
nyabb körökben a királyi családok megvetették a lábukat. Hi-
vatalosan nem büszkélkednek vele, bár egyszer említették,
hogy egy postahivatal ajtajára fekete kulcsot rajzoltak. Lucien
nem hangzott boldognak, amikor ezt elmesélte nekünk.
Ash sem beszél róla, de azt hiszem, azért, mert inkább
odakint lenne a vandálokkal. Tudom, hogy idegesíti az elszi-
geteltségünk, és hogy nem vehet aktívan részt a forradalom-
ban. Időnként látom az arcán és a feszült testtartásán.
- Futok egyet - mondja. Megvakargatja az egyik kecs-
ke fülét, aztán kimegy a csűrből.
Ash napjában legalább kétszer körbefutja a fehér Rózsa pe-
remét. Gondolom, segít levezetni a felgyülemlett energiáját.
- Mondtam valamit? - kérdezi Garnet.
- Nem - sóhajtok fel. - Csak frusztrált.
- Nem ő az egyetlen. Neki legalább nem kell végigülnie a
csontporcelán és a porcelán közti különbségről tartott kiselő-
adást.
- Neked melyik tetszik jobban? - incselkedik Raven.
- Vitán felül a csontporcelán. Tudtad, hogy annál nincs fe-
hérebb étkészlet?
Ravennel nevetünk.
- Abba kell hagynom - mondja hirtelen Garnet, és az
arkána elhallgat. Raven elkapja, mielőtt lehullana a szalmabá-
lákra. Leugrik a tetejükről, és visszaadja nekem.
- Mit gondolsz, miben sántikál a Hercegnő? - kérdezi.
- Nem tudom. Aggasztó, hogy még mindig úgy tesz, mint-
ha helyettese volna.
- Igen - ért egyet Raven. - Csak nem arra gondolsz, hogy
egy másik királyi asszonyét lopta el?
- Az biztos az újságok címlapjára került volna.
- Valószínűleg. - Raven az ajkát csücsöríti. - főzök teát. Te
is kérsz?
Bólintok. - Egy perc, és bent vagyok.
Amint kilép az ajtón, felsóhajtok, és széttárom a karom.
Levegővé válók.
Több száz szalmaszál emelkedik a levegőbe, amikor eggyé
válók az elemmel. Felvillanyoz az a súlytalanság, amit a le-
vegőtől kapok. Mintha a lábammal a földön állva repülnék.
Felröppenek az istálló legtetejére, és magammal sodrom a
szalmát is.
Madárka dobbant a lábával.
Az arkána megzizzen a kezemben, és megszakítom a kap-
csolatot az elemmel.
- Elindult hozzád - mondja Lucien. Szalmadarab-
kák hullnak le a hajamba és Madárka sörényére. Megrázza a
fejét, és felhorkan.
- A nőstény oroszlán?
- Igen. A 199-es.
Felbőszít, hogy egyikünk sem tudja a nevét.
- Mit mondtál neki? - kérdezem.
- Semmit - válaszolja. - Nem intézhetjük úgy, ahogy a
te esetedben tettem. Amilyen biztonságosan tudom, eljutta-
tom hozzád a lányokat.
- Bővebben is lehetne?
- Az eredeti tervem szerint - feleli kissé türelmetlenül -
szérumot öntöttem a borába. És éppen időben. Azt hiszem, a
Rózsa Grófnője balesetet akart előidézni.
Megborzongok a ki nem mondott szándéktól. - Szóval...
egyszerűen megjelenik itt, és fogalma sem lesz, mi folyik?
- Teszem a dolgom, és neked is tenned kell a tiédet - jelenti
ki. - Holnap délután kettőkor a Bartlett állomásra érkező vo-
naton lesz. Keresd a kulcsot!
- Mindig azt teszem - vágom rá.

MÁSNAP NAGYON HIDEG VAN. SZOROSABBAN TEKEREM

a nyakam köré a sálat, és lehúzom a sapkám fülvédőjét.
Sil nevetséges kerek szemüveget ad, aminek színes üvege
elrejti a szemem színét. Minden eshetőségre, ha bárki keres-
ne.
 - Én is veletek szeretnék menni - kérlel minket Ash, ami-
kor befogja Madárkát a szekér elé.
- Hallani sem akarok róla! - csattan fel Sil a bakon.
Ash hidegen rápillant, aztán felém fordul.
- Én is el akarok menni - ismétli meg. - Tenni aka-
rok valamit!
- Tudom jól - mondom. - De... nagyon veszélyes. És
ha megint felismer valaki?
- Lefogadom, hogy a csinos képedet látva valaki rög-
tön értesíti a katonákat - jelenti ki Sil.
- Violet egyszer már elváltoztatott, és most megint megte-
heti - érvel Ash.
- Ash... - habozom. - Akkor a mágiákat hívtam segítségül,
de többé nem akarom használni őket. - Ez csak az igazság
töredéke. Még most is igénybe veszem a mágiákat, de inkább
az Ash biztonságáért érzett aggodalom tart vissza. Nem te-
szem kockára az életét.
- Rendben van - enged kurtán. - Értem.
- Vigyázol helyettem is Ravenre, míg odavagyok?
- Raven már tud magára vigyázni.
A karjára teszem a kezem. - Nemsokára itt vagyunk. Lehet,
hogy... legközelebb már velünk jöhetsz.
Ash bólint, de tudom, hogy nem hisz nekem. Megpaskolja
Madárka oldalát, és dühösen bemegy a csűrbe.
Felsóhajtok, és felkapaszkodom Sil mellé.
- Ez a kísérő az idegeimre megy - jegyzi meg.
- Már nem kísérő - veszem a védelmembe, miközben neki-
lódul a szekér. - Bárcsak Luciennel felfognátok! Csak... el-
keseredett. Szeretne segíteni.
- Mégis hogyan? Csábítással venné be az Ékkövet?
- Semmit sem értesz vele kapcsolatban.
Sil felkacag.
 Egészen más az utunk az erdőn át, mint amikor aznap éjjel
Lucien idehozott. Tiszta, felhőtlenül kék az ég, csípős hideg
van. Elmúlik a bosszúságom, és izgalom váltja fel, hogy vég-
re kiszabadulhatok a fehér Rózsa négy fala közül.
- Előbb meg kell állnunk - jelenti be Sil.
- Hol? - Nem biztos, hogy tudtam, mennyire megbolondít
az egyhelyben üldögélés, de most, hogy kint vagyunk a vi-
lágban, majd szétszakadok a bennem tomboló energiától.
- El kell intéznem valamit ő királyi kulcsosságának - ma-
gyarázza Sil.
Kiérünk az erdőből, és elakad a lélegzetem. Sötét volt, és
az út jó részét egy hordóban tettem meg, amikor a farm-
ra érkeztem. Most, hogy látom is a környéket, rádöbbenek,
milyen tágas. Hozzászoktam a fehér Rózsa melletti tisztás-
hoz, az univerzumomat elzáró erdő ismerős köréhez.
El is felejtettem, milyen nagy az igazi világ.
Ameddig csak ellátok, mezők húzódnak. Egy dombtetőn
vagyunk, a távolban, dombok ölelésében egy kisvárost pil-
lantok meg: füst bodorodik a kéményekből, a tetők hegyesek.
Jobbra egy nagy tanyaépület tornyosul a sárgás fű takarosán
nyírt sorai között. Vajon mi teremhet itt, amikor beköszönt a
tavasz? Az Ékkőbe tett végzetes vonatutazásról a legélénkeb-
ben bennem élő kép a farm színei. A rózsaszínek, narancssár-
gák, zöldek, de most minden fakósárga és rozsdásbarna.
Mégis gyönyörűnek látom.
- Melyik negyedben vagyunk? - kérdezem.
- A déliben - válaszolja.
- Ochre, a testvérem a Déli Negyedben dolgozik - mesé-
lem. Jó érzés egy családtagom közelében lenni, még ha
csak ilyen módon is. A Déli Negyed hatalmas. Ochre bárhol
lehet.
 Ochre ismét felidézi bennem Hazelt, és megint elfog a
nyugtalanság, hogy jól időzítettük-e a tervünket? Le
kell állítanunk az aukciót, mielőtt elvégzik nála a tesztet.
Bárcsak ne lenne olyan messze az aukció! Az október mintha
fényévekre lenne. Még csak január van.
A városon át haladva akaratlanul is tátott szájjal bámulok
mindent. Az embereket, a hosszú gyapjúruhát és vastag kö-
penyt viselő nőket, az overallos és nagy szőrmekalapos férfi-
akat, a sötétpiros és sárga árnyalatú zsindellyel fedett háza-
kat, a fűszerest, a békebíró irodáját, a gazdaboltot. Aztán ne-
vetnem kell magamon, mert három hónapig éltem az Ékkő-
ben, és páratlan dolgokat láttam, de most elámulok egy zöld-
séges láttán.
Egy kocsma előtt állunk meg. A fa alakúra kivágott cég-
tábla nyikorog a szélben. A táblán nyomtatott betűkkel áll a
név: A KÍVÁNSÁGKÚT. Elmosolyodom, és azon töprengek,
vajon a tulajdonos is szereti-e a gyerekeknek írt népmeséket.
A kocsma előtti póznára egy négyszögletes fehér papírt ra-
gasztottak. Alig tudom kivenni a szavakat.
KÖRÖZÖTT BŰNÖZŐ. SZÖKEVÉNY.
Az írás kifakult, az időjárás elbánt vele, de Ash arca mégis
tisztán látható. Végigfut a hideg a hátamon. Igazam volt,
hogy otthon tartottam. Sil kiköti Madárkát.
- Ki ne nyisd a szádat, hadd beszéljek csak én - motyogja. -
Nem leszünk itt sokáig.
A Kívánságkútnak hosszú faverandája van, és egy utcára
néző erkélye. A fehér csipkefüggönnyel keretezett ablako-
kon át muzsika szűrődik ki. A homlokzatot barátságos sárga
színre festették. Ez a kocsma és a Soron, a Bank szegényes
környékén látottak között ég és föld a különbség.
Odabent éppen olyan kellemes, mint kívülről. A bárpultot
sötét, fényesre csiszolt fából készítették, három polc van mö-
götte, azon csillogó, a legkülönfélébb formájú és mére-
tű üvegekben az italok. A falon lévő tükrön nagy, cirkalmas
betűkkel írták fel az aznapi kínálatot. A világos fapadlón asz-
talok, de csak egy maroknyinál ülnek vendégek. Az egyik
bárszéken egy ráncos öregember whiskyt kortyolgat egy po-
ros üvegpohárból, és a Magányos Város Hírmondójának
számát lapozgatja. Egy csíkos ingű férfi a túlsó sarokban
zongorázik.
- Sil! - kiált fel a csapos, aki a lengőajtón át lép be, amin át
feltehetően a konyhába lehet jutni. Egy tálon sült csirkét és
mandulával megszórt zöldbabot hoz. Korog a gyomrom. -
Máris ott vagyok.
- Tudod, hogy nem kéne a nevemen szólítanod - morogja
Sil.
- Neked is van fedőneved? - kérdezem.
Sil a száját csücsöríti, és az arca enyhén kipirosodik. El-
ereszti a kérdésem a füle mellett, és inkább felkapja a Hír-
mondó különszámát, és ügy tesz, mintha átlapozná.
- Jó ideje nem láttalak - jegyzi meg a csapos, amikor oda-
jön hozzánk. Leemel egy üveget a polcról, és kitesz a pult-
ra két poharat. - A szokásosat? És ki a fiatal barátnőd?
- Senki - dörren rá Sil, és leteszi az újságot. - És nem iszik.
A csapos már hozzászokhatott Sil nyers modorához, mert
csak bólint, és megtölti a két poharat, az egyiket maga felé
húzza. Sil egy hajtásra kiissza a másikat.
- Tessék - csúsztat át egy barna papírba tekert csomagot a
pulton Sil. - A Pásztorfiú megsegítésére.
A csapos arca megnyúlik. - Á, igen. Kezd felépülni, már a
körülményekhez képest.
- Milyen körülményekre céloz? - kérdezem, és Sil
éles pillantást vet rám.
 - A nagyapja el akarta adni udvarhölgynek - halkítja le a
hangját a csapos.
- De elszúrta a dolgot - egészíti ki Sil. - Majdnem megölte
szegény fiút.
- Milyen szörnyű! - akad el a lélegzetem.
- Hát igen - nyugtázza a csapos, és gyanakodva mére-
get, mire lesütöm a szemem. A csapos Silhez fordul. - Van
valami üzeneted a fekete Kulcstól?
- Jöttem-e már anélkül? - vág vissza Sil. A homlokát össze-
ráncolja, annyira koncentrál, miközben elismétli: - Jobbról a
harmadik, balról a negyedik. Westing fogadója. Ginnek lát-
szik. - Önmaga iránti elismeréssel bólint. - Ennyi. És ne írd
le, mint múltkor. Az ellentmond az egész lényegének.
A csapos bólint, és elszajkózza a titokzatos üzenetet.
- Indulnom kell - jelenti ki Sil. Lecsap pár diamantot a
pultra. A két csillogó ezüst pénzérmén Nagy Diamant arcké-
pe díszeleg. Ő volt az a választófejedelem asszony, aki elindí-
totta az aukciót.
- Nem kell fizetned - mondja a csapos, és eltolja a
pénzt, de Sil azért csak otthagyja, és kisétálunk a hidegbe.
Útközben felkapom az újságot.
- Mi volt ez az egész? - kérdezem, amikor visszamászunk a
szekérre, és elindulunk a forgalmas főúton.
- Fegyverek - morogja Sil. - Lucien fegyvereket gyártat a
füstben, és ideszállítatja őket. De nagyon nehezen megy.
Egyszerre csak párat lehet készíteni vagy szállítani. Így az-
tán lassan halad a farmerekből és munkásokból verbuvált for-
radalmi erők felfegyverzése. Ja, és a feledékeny csaposoké.
Varrónőre, Cipészre és Tolvajra gondolok, a Társaság né-
hány tagjára, akiket megismertem. Nélkülük sosem jutottam
volna el a farmra, de... miközben kiválóan kémkedtek és se-
gítettek a menekülésben, nem igazán tűntek hadseregnek, ami
sikeresen vehetné fel a harcot a katonaság egyesült erejével.
Sil mintha a gondolataimban olvasna. - Nem a mi dolgunk
- veti oda, és csattint az ostorral, mire Madárka ügetni kezd. -
El kell érnünk a vonatot.
- Mit adtál neki, hogy adja tovább annak a fiúnak? - kérde-
zem.
Vállat vont. - Porrá tört vörös fűzfakérget és szegfűszeget.
Kissé tompítja a fájdalmat.
- Mi lesz vele?
- Megmarad - mondja, de a hangja nem optimista.
Kinyitom az újságot, és végiglapozom. Estélyt rendeztek a
fény Úrnőjének házában, és néhány királyi fiú összevereke-
dett. Az újságíró meg is jegyzi, hogy „a Tó Házából va-
ló Garnetre jellemző jelenet volt, bár az Ékkő leghírhedtebb
rosszfiúját megszelídítette a házasság”
A többi hírbe is beleolvasok. „A Fűz Háza örömmel jelenti
be egy kislány születését. A nevét később hozzák nyilvános-
ságra “ A helyettesről szó sincs. Újabb lány halt meg miat-
tuk.
Továbblapozok, és elakad a lélegzetem, amikor a Herceg-
nő arcát megpillantom. Sötét, feltornyozott hajában gyön-
gyök. Mélyen kivágott ruhát visel. Ügy érzem, mintha en-
gem nézne, hideg, kegyetlen tekintetétől borsódzik a hátam.
A főcím szerint A TÓ HERCEGNŐJÉT MAGÁNKIHALL-
GATÁSON FOGADTA A VÁLASZTÓFEJEDELEM.
Ez azzal a levéllel lehet kapcsolatos, amit Garnet szerint a
Hercegnő személyesen adott át. De mi lehet e mögött?
A Bartlett állomás a városon kívül úgy félórányira van egy
keskeny vízmosásban, amit hegyek vesznek körül. Sok min-
den érkezhet ezzel a vonattal, mert tíz-tizenöt szekér vár az
állomáson. Több férfi is minket bámul, miközben kézzel so-
dort cigarettát szívnak. Örülök a kalapnak és a kerek szem-
üvegnek.
Hamarabb hallom meg, mint látom a vonatot: két sípszó
visszhangját verik vissza a hegyek. A nagy, fekete, sűrű fe-
hér füstöt okádó mozdony húzta szerelvény fülsiketítő csi-
korgássál fékez az állomáson, és kormos képű férfiak ugrál-
nak le róla. Kinyitják a tehervagonok ajtaját, ládákat, zsáko-
kat és barna papírba tekert csomagokat vesznek le.
Olyat keresek, amin fekete kulcs van, és egy éppen leemelt
ládán meg is találom. Megrándul a szám, amikor két férfi
minden teketória nélkül a földre hajítja.
- Az a miénk - jegyzi meg Sil.
A ládának két füle van, de elég nehéz. Mialatt azzal kínló-
dunk, hogy felemeljük a szekérre, egy hirtelen támadt szélro-
ham megemeli a ládát, ami a szekéren puffan.
- Ügyes - kacsint rám Sil.
- Ha belegondolunk - paskolja meg a ládát. - Te is megte-
hetted volna hozzám így az utat. Pár csepp szérum és
egy vonatutazás.
Nehezemre esik, hogy ne forgassam a szemem. - Úgy be-
szélsz, mint Lucien.
Sil megsértődik.

RAVEN ÉS ASH A BEJÁRAT ELŐTTI VERANDÁN VÁRNAK

minket, amikor hazaérünk. Megkönnyebbülten látom, hogy
Ashnek jobb a kedve.
- Tessék - ugrik fel egy feszítővassal a szekérre. Lefeszíti a
láda tetejét. Csomagoláshoz használt szalma és áporo-
dott izzadtságszag csapja meg az orromat.
A nőstény oroszlán magzati pózban fekszik. Barna gyapjú-
ruhát visel. Gondolom, Luciennek át kellett öltöztetnie a hul-
laházban. Iszonyatosan sovány, majdnem olyan csont és bőr,
mint Raven volt, a csontjai átlátszanak csokoládébarna bőrén,
a szeme alatt karikák sötétlenek.
Ash a csuklójánál fogva gyöngéden felhúzza, és a vállára
emeli.
- Hova tegyem? - kérdezi.
- Raven szobájába - válaszolom. - Mellette maradok, míg
fel nem ébred.

A NŐSTÉNY OROSZLÁN A NAP NAGY RÉSZÉT végigalusz-

sza.
A szérum hatása akkor kezd múlni, amikor már alkonyo-
dig.
Nyugalmas ma az ég, tompa barnásnarancs és fakósárga
színekben pompázik. Az ablakon bámulok ki, amikor a nős-
tény oroszlán hirtelen összerándul, és felsikolt. felkapom a
kifejezetten erre a célra hozott vödröt.
- Tessék - tolom oda, és a hátán nyugtatom a kezem, amíg
hány. Lucien szérumának kellemetlen mellékhatása van.
A nőstény oroszlán köhög. Odanyújtok egy kendőt, hogy
megtörölje a száját. Bizonytalanul körbepislog, mintha a
szeme nem volna biztos abban, hogy kinyíljon vagy becsu-
kódjon.
Az éjjeliszekrényen álló korsóból vizet öntök neki. - Idd
meg!
Most, hogy felébredt, nagyon ideges vagyok. Az életem
olyan időszakából ismerem, ami már igen távolinak tű-
nik. Nem tudom, hogyan viselkedjek vele.
Szótlanul iszik, aztán „köszönöm” nélkül visszaadja a po-
harat.
- Te vagy az - tornázza magát ülő helyzetbe.
 - Violet vagyok - mutatkozom be. - Hogy hívnak?
- Hol vagyok? - húzza össze a szemét. - Hogy kerül-
tem ide? Mit akarsz?
- A farmon vagy - válaszolom. Gondolom, nem kellene
meglepődnöm a viselkedésén. - Segíteni szeretnék ne-
ked. És... nekem is szükségem van segítségre.
Bárcsak ügyesebben terveztem volna meg, hogy mit mon-
dok.
A nőstény oroszlán gúnyos vigyora nem helyénvaló; túl
sok a szarkazmus egy ilyen beesett arcon. - Értem. Szóval
elraboltál? És te hogy kerültél ide? Azt hittem, a Tó Palotájá-
ba vagy bezárva.
Elengedem a kérdést a fülem mellett. - Egyszer magyaráz-
tál valamit a hatalomról. Dahlia temetésén azt mondtad, hogy
több a hatalmunk, mint a királyi családoknak, mert mi hozzuk
világra a gyerekeiket.
- Örülök, hogy mély benyomást tettem rád - gúnyolódik.
- Sejtelmed sincs, valójában micsoda erővel rendelkezünk.
A levegővel a legkönnyebb kapcsolatot teremteni, mert az
mindig jelen van. Egyesülök vele, befogadom a mámorító
súlytalanságot, ami a levegővel létesített kapcsolattal jár. El-
tolom magamtól, hogy körbeforogjon a szobában, elein-
te lassan, aztán egyre gyorsabban, míg végül úgy érzem,
mintha repülnék. A nőstény oroszlán a melléhez szorítja a
takarót.
Megszakítom a kapcsolatot. A szobában ismét nyugalom
lesz. Felvillanyoz az élmény.
- Mi vagy te? - kérdezi.
- Én... - Nem egészen tudom, mit válaszoljak. -
Olyan vagyok, mint te. Egyformák vagyunk.
- Azt állítod, hogy ezt én is meg tudom csinálni?
- Valami hasonlót. Legalábbis remélem.
 Felhorkan. - Csak reméled? Minek hoztál ide?
- Inkább lennél az Ékkőben? - kérdezem.
Eltűnődik. Fájdalmat látok a szemében. Vajon milyen em-
lék játszódik le most lelki szemei előtt? - Nem - válaszolja.
- Akkor rendben.
- Megmondod végre, hogy miért vagyok itt?
- Mint már említettem, szükségem van a segítséged-
re. Hogy megdöntsük a királyi családok uralmát.
A nőstény oroszlán sötét szeme elkerekedik, míg végül
már a szembogara körül látom a fehéret. - Komolyan be-
szélsz!
Úgy érzem, döntő pillanathoz érkeztünk. Muszáj, hogy
higgyen nekem, mégsem tudom semmivel sem meggyőz-
ni, csak a hálószobában keringő levegőoszloppal. Hogy ma-
gyarázhatnám el az igazságot a mágiákkal és a paladinokkal
és ezzel a szigettel kapcsolatban, hogy valójában kik is va-
gyunk? Nagy levegőt veszek.
- Olyan sok mindent kell mutatnom és mesélnem ne-
ked. Már ha hajlandó vagy együttműködni. De előbb szeret-
ném, ha megmondanád a neved.
Egy másodperc töredékéig azt hiszem, nem válaszol. Aztán
elmosolyodik.
- Sienna - mondja. - Siennának hívnak.
 22. fejezet

SÍL VACSORÁT FŐZ, AMIKOR LEMEGYÜNK.

Raven a hintaszékben ül és olvas. Mindketten felpillanta-
nak, amikor belépünk.
- Emlékszem rád - hőköl vissza Sienna. - A Kő Háza, igaz?
- Raven Stirling a nevem - mutatkozik be Raven.
- Téged is elrabolt?
- Megmentette az életemet.
- Azt mondták, hogy meghaltál. Nagy műsor volt, temetést
rendeztek, miegymás. - Sienna tetőtől talpig végigmé-
ri Ravent. - Terhes voltál, igaz?
- Már nem vagyok az - szűri a szavakat a fogai között
Raven. Sienna mosolyog. - Szeretnek hazudozni, nem? –
Rám pillant. - Az úrnőm úgy tett, mintha imádná a Herceg-
nőt, valójában ki sem állhatta. Féltékeny volt rá. A háta mö-
gött folyton róla beszélt.
Nyílik a hátsó ajtó, és Ash lép be. Az arca piszkos, és szé-
na, lótrágya enyhe szagát árasztja.
- Finom illata van a levesnek, Sil - mondja, aztán megtor-
pan, amikor meglátja Siennát.
 Sienna felsikolt, és egy lépést hátrál. - Te vagy... az erő-
szaktevő!
- Szeretnek hazudozni - visszhangozom a szavait. - Te
magad mondtad. Ő Ash, a... barátom.
- Örülök az ismeretségnek - biccent udvariasan Ash. Látom
rajta, hogy nagy erőfeszítésbe kerül, hogy ne sértődjön meg.
Sienna tekintete ide-oda jár közöttünk. Aztán látom, hogy
beugrik neki valami. - Ó! Értem már - mondja lassan. - Mi
történt? Rajtakaptak benneteket vagy ilyesmi?
Érzem, hogy elpirulok.
- Igen - hagyja helyben Ash.
- Azt mondták, borzalmas dolgokat műveltél vele mondja
Sienna. - A Hercegnő azt mondja, ezért nem mutatkozhat a
nyilvánosság előtt. Sok királyi család ajánlotta fel a kísérőjét,
hogy a katonák kivallassák, hogy egészen bizonyosan ne le-
gyen több olyan, mint te.
Ash arcán átsuhan a bűntudat.
- A Rózsa Grófnőjének nincs kísérője - folytatja Sienna de
szeretett volna egyet. Kár, hogy nincs lánya. Úgy irigykedett
a Hercegnőre, hogy felvett. - Sienna tekintete végigvándorol
Ash karján és felsőtestén. - Kétségkívül nagyon...
- Elnézést - vág közbe keményen Ash, mielőtt el-
megy mellettünk, és felszalad a lépcsőn. Másodpercekkel ké-
sőbb hallom, hogy kinyitja a vízcsapot a fürdőszobában.
- Nagyon jóképű - méreget Sienna.
- Annál jóval több - csattanok fel. - De ez nem rád tartozik.
- Az ebédlőasztalra mutatok. - Ülj le! Néhány dolgot el kell
magyaráznom.
Sil, aki az egész jelenet alatt a szokásától eltérően hallga-
tott, odahozza a gőzölgő fekete bablevest, és szótlanul leteszi
az asztalra. A fokhagyma és a főtt zöldség illata hihetetle-
nül étvágygerjesztő. Elmegy Sienna mellett, nekem pedig
odasúgja. - Ez a lány nem tetszik nekem.
Az étel az asztalhoz csábítja Siennát, aki nekilát a leves-
nek, mi meg Ravennel mellette ülünk. Raven egy olyan pil-
lantást vet rám, amiből süt Sil véleménye. Miközben Sienna
eszik, amennyire tudom, elmagyarázom, hogy a helyettesek
szülés után meghalnak, hogy hogyan torzítottak el egy termé-
szetes adottságot, és hozták létre a mágiákat, hogy ezzel a
királyi családok érdekeit szolgálják, és hogyan fordíthatnánk
ellenük ezt az erőt. Elárulom azt is, hogy most lehetőség kí-
nálkozna, hogy a város összes helyettesét megmentsük.
- Mit érdekelne más lány? - kérdezi. - Én már itt va-
gyok, biztonságba helyeztetek. Miért kockáztatnám az élete-
met olyanokért, akiket nem is ismerek?
- Nekem ne gyere ezzel a viselkedéssel itt! - förmed rá Sil,
aki összefont karral áll a konyhában. - És ne tégy úgy, mintha
senki se lenne abban a körben, aki fontos számodra.
Eszembe jut a cukormázas torta, a szőke helyettes, aki két-
séget kizáróan Sienna barátnője volt, és akit a Mérleg Her-
cegnője vett meg. Sienna arckifejezéséből ítélve ő is rá gon-
dol.
- Ha igaz, amit mondasz - folytatja Sienna, és leteszi a ka-
nalát akkor már amúgy is halott.
Nagyot nyelek. Akkor hát terhes a cukormázas torta.
- Nem akarsz legalább rajta segíteni? - kérdezem. - És mi
lesz az átmeneti intézményekben élő többi lánnyal, aki-
ket még nem bocsátottak az aukcióra, és még van esélyük?
Sienna fészkelődik a helyén. - Semmit sem tudsz az átme-
neti intézményekről - motyogja.
- Északi Kapu volt, nem?
Meglepetten néz rám.
- Dahlia mesélte - jegyzem meg csendesen.
 - Kicsoda?
- Veled utazott a vonaton az aukcióra - ráncolom a homlo-
kom. - Ő volt a 200-as.
- Ja! - ránt a vállán Sienna. - Nem tudtam a nevét. Renge-
teg helyettes van Északi Kapuban. És a 200-as csak egy kö-
lyök volt.
- Hazugság - homályosul el Raven tekintete. A „suttogá-
sok”, ahogy nevezi őket, halkabbak, amióta nem terhes,
de Raven azért még hall dolgokat. - Alávalóan viselkedtél
vele. - A hangja álomszerűvé válik. - Kimagasló eredményei
voltak a mágiák terén, de fiatalabb volt nálad. Nem igazság.
Neked kellett volna a legjobbnak lenned. Te kellett volna,
hogy a 200-as légy.
Sienna felugrik az asztaltól. Raven visszazökken a jelenbe.
- A jelenlétemben ne hazudj! - mondja Siennának. - És
ne tépelődj rajta! Ez mentette meg az életedet.
- Micsoda? - kérdezem.
- Nem lehet gyermeke - magyarázza Raven.
- Hogy jöttél... - ejti le a kezét Sienna.
Raven vállat von.
- Ettől nem vagy kevesebb - nyugtatom meg Siennát.
- De helyettesként levon az értékemből - csattan fel.
- Nem vagy többé helyettes, Sienna - emlékeztetem.
Sienna visszarogy a székébe, és rosszkedvűen bámul a le-
vesére.
- Az életem egy dologról szólt. Hogy lehet, hogy nem
volt meg mindvégig ez az erő bennem? Ennek így semmi ér-
telme. Nem igazság.
A karjára teszem a kezem. Érzem, hogy a csuklója csontjai
majdnem kibökik a bőrét. - Annyival többre vagy képes!
Sokkal nagyobb dolognak vagy a részese, mint azt valaha
el tudtad volna képzelni.
 - Gyerünk már! - nyitja ki a hátsó ajtót Sil. - Elég a szó-
cséplésből! Ideje, hogy megmutassuk.
Felkapok egy takarót a kanapé hátáról, hogy kéznél legyen,
ha Sil azt akarja csinálni, amit szerintem fog.
- Mindjárt jövök - szólok vissza Rávennék, aki látható-
an örül, hogy egy kis időre megszabadul Siennától.
Sienna gyanakodva baktat mögöttünk, ahogy Sillel az erdő
felé indulunk.
- Hova visztek? - kiált utánunk.
Sil nem vesz róla tudomást.
- Vele is azt akarod csinálni, amit velem? - mormolom. -
Ki akarod kötni az erdőben?
- Azaleánál bevált.
- Igen, de... hosszú időbe telt, igaz? És szeretnénk, ha a
mi oldalunkra állna, Sil, és nem az ellenségének tekintene
minket.
- Ha csak nem akarsz végezni a legjobb barátnőddel, hogy
aztán ez az új lány visszahozza az életbe, nem látok más le-
hetőséget.
Mond valamit. Az erővel kapcsolatos tapasztalataimat any-
nyira áthatották az érzelmek, úgy felerősítették, hogy azonnal
megértettem és kapcsolatot teremtettem.
De nem tudom, hogy leljek rá ismét.
Sienna megtorpan, amikor a fák első nyújtózkodó ágai alá
érünk.
- Hova megyünk? - követeli a választ.
Sil csípőre teszi a kezét, és megfordul. - Meg kell tanulnod,
hogy csináld, amit mi már tudunk. Most megtanítunk rá.
Silnek át kellene gondolnia, milyen értelemben használja a
tanítás szót.
 - Nem esik bajod - nyugtatom meg, mert Sil olyan ké-
pet vág, mintha legszívesebben bunkóval csapná fejbe
Siennát, mielőtt megkötözi. - Ne félj!
Kapcsolódom a földhöz, és gyökerek ugranak elő a talaj-
ból, hogy aztán ráfonódjanak Sienna lábára, felkússzanak a
térdéig, majd a combja közepéig.
- Szedjétek le rólam! - sikítja, de a gyökerek túl erő-
sek. Tudom. Érzem őket. Még amikor megszakítom a kap-
csolatot, akkor is ott tartják Siennát. - Mind a ketten megőrül-
tetek?
- Mellesleg miért ezt választottad? - morogja Sil, miközben
könyörtelen tekintettel figyeli Sienna küszködését.
- Ő volt a 199-es - válaszolom. - Erős.
- De csökönyös.
- Én is az vagyok - mondom.
- Nem - rázza a fejét Sil. - Te más vagy. Te... - Az or-
rát ráncolja, mintha valami rossz szagút szimatolna. -
...kedves vagy - fejezi be.
Nevetnem kell.
Sienna lecsillapodott, és koncentrálva fogja az egyik gyö-
keret. Értem már, mire célzott Sil, amikor első nap
rám mordult, amint a mágiákhoz próbáltam folyamodni. Lá-
tom Sienna tekintetében az összpontosítást, és a belőle ára-
dó helytelenségtől felfordul a gyomrom.
- Mi az, megváltoztatod a színét? - kuncog Sil. - festheted
lilára, zöldre vagy fuksziára, az sem fog segíteni. Ad-
dig maradsz idekint, míg akarjuk.
Sienna dühösen mered ránk. - Ti teljesen megőrültetek!
- Rosszabbat is mondtak már rólam - legyint Sil.
- Tessék - nyújtom át a pokrócot. - fogd csak! Szükséged
lesz rá.
 Sienna olyan képet vág, mintha inkább le akarná harapni a
kezem, minthogy elfogadjon könyöradományt, de hideg van,
és az életösztön erősebb. Kikapja a kezemből, és magá-
ra teríti.
- És pontosan mit is kéne itt csinálnom? - kérdezi.
- Hallgatnod kéne rám - mondja Sil. - Tudom, hogy újdon-
ságnak hangzik.
- Majd később kinézek hozzád - ígérem.
- El sem hiszem, hogy itt hagytok kint - csóválja a fe-
jét Sienna.
- Inkább lennél a kényelmes palotában? - kérdezi Sil. - Ne
feledd: ha nem tudsz gyereket szülni, amúgy is végez-
nek veled. Inkább töltenéd kint az éjszakát vagy kapnál kést a
hátadba vagy mérget a poharadba? Gyere - rángat a karom-
nál fogva.
Sienna összehúzza magán a takarót, és utánunk néz. Az ar-
ca dühös, a szeme ónixként csillog a sötétben.
 23. fejezet

AZNAP ÉJJEL NEM JÖN ÁLOM A SZEMEMRE.

A tarkóm lüktet, mint a mágiánál jelentkező fejfájás ese-
tén, és tudom, hogy ezt a Sienna miatt érzett aggodalom
okozza.
Ashsel rászoktunk, hogy a szénapadláson aludjunk a csűr-
ben. Silnek igaza volt, hogy álmomban sok min-
dent tönkreteszek: amikor első éjszaka kint aludtam Ashsel,
később elmesélte, hogy érezte, ahogy mindenféle moz-
gott alattunk. Azt válaszoltam, nem kell többé kint marad-
nia velem, de csak mosolyogva vállat vont, és azt mondta,
nem bánja.
Most már biztonságosan lehet velem aludni, de a házban
bezártság érzésem van. Szeretem a csűrt: levegős, kényelmes
és nem érzem bezárva magam. Az elemek itt lélegezni tud-
nak. És úgy érzem, itt kettesben lehetünk.
A famennyezet réseit bámulom, és akaratlanul is arra gon-
dolok, hogy a tervem nem fog beválni.
Kell, hogy legyen valamilyen módszer arra, hogy Siennát
kapcsolatba hozzam az elemekkel úgy, hogy nem töröm
be, vagy teszem ki annak, aminek megtörténtére Sil vár. A
lábujjam megrándul az aggodalomtól, és megrántja a puha
gyapjútakarót, amin alszunk.
- Jól vagy? - mormolja álmosan Ash. Az oldalamra fordu-
lok, ő meg átkarolja a derekamat, és a mellére von.
- Sienna aggaszt, Nyugtalanít, hogy kevés az időnk. És ha
Sil módszere nem vezet eredményre? És mire vége,
Sienna mindegyikünket meggyűlöl? Szövetségest szeretnék
látni benne. És még két lányra lesz szükségünk Keleti és
Nyugati Kapuból. És még nekik is meg kell mutatnunk. - fel-
veszek egy szénadarabkát a takaróról. - Még azt sem tudom,
hogy kellene bejutnunk az átmeneti intézményekbe.
- Pár héttel ezelőtt még egy várbörtönben senyved-
tem, Violet, és a kivégzésre vártam, téged meg arra kénysze-
rítettek, hogy kihordj egy gyermeket, ami végül a halálodat
okozza. Mindent összevetve, elég jól állunk.
- Micsoda optimista vagy.
Ash lélegzete a fülemet csiklandozza. - Igyekszem.
Kihallom a hangjából az ismerős frusztrációt.
- Bocs - mentegetődzöm. - Tudom, hogy segíteni szeretnél.
Ölelő karja megfeszül. - Igen. - Az állát a vállamra teszi. -
Nehogy azt hidd, kérlek, hogy neheztelek rád vagy... csak
hát... itt mindenkinek különleges képességei vannak.
Mindenki hihetetlen dolgokra képes, csak én nem. - Szüne-
tet tart, és amikor folytatja, zavartnak tűnik. - Remélem, ez
nem veszi ki rosszul magát, de... egész életemben nő-
ket szolgáltam. Most szeretnék valamit magamért tenni. A
saját sorsom kovácsa lenni.
A hátamra fordulok, és felnézek rá. Igaza van. Nem igaz-
ság vele szemben, hogy egyik börtönből a másikba került.
- Én is tudok sok mindent - mondja. - A királyi családok-
ról. Tudom jó pár titkukat. Tudom, melyik palotába a leg-
könnyebb beszivárogni, melyik királyi család kit utál a leg-
jobban, és melyik kísérőt lehet leginkább segítségre kérni.
- Luciennel kéne beszélned - vetem fel.
Ash keményen felnevet. - Lucien sosem fogadná el a segít-
ségemet. És nem is fordulna meg a fejében, hogy szüksége
van rá.
- De ha olyan információd van, amivel a Társaságnak se-
gíthetsz, akkor meg kell, hogy hallgasson! - vitatkozom.
- Eddig mindössze annyit sikerült elérnem, hogy én vagyok
a Magányos Város legkeresettebb szökevénye. Nem tudom,
ez mennyiben mozdíthatja előre az ügyünket.
- Nem tudhatjuk mindig, hogy végül mi lesz a segítségünk-
re és mi nem - jegyzem meg. - Nézd csak Ravent! A Grófnő
belevágott az agyába, és véletlenül egy olyan hatodik érzék-
kel ruházta fel, aminek segítségével kihozott minket a csator-
nából. És megmentett téged a Landing piacon. Nekem meg
abban segített, hogy... - Olyan gyorsan ülök fel, hogy bele-
szédülök. - Megértsem az elemeket - akad el a lélegzetem.
- Violet - szólongat Ash. Előre bámulok, de semmit sem
látok, a kezemet a számra szorítom.
Mi lenne, ha ismét eljuthatnék arra a helyre, ahol megmen-
tettem Ravent? Nem tudom, hogy pontosan mi volt az, de ősi,
a sziget varázsától áthatott hely volt, és azonnali kapcsolatot
teremtett az elemekkel. Vajon itt éltek valamikor a
paladinok? A kőszobor esetleg az ő kezük munkája?
Mi lenne, ha odavihetném Siennát? Akkor nem kellene
odakint fához kötözni. Rögtön megértené a lényeget. Eb-
ben egészen biztos vagyok.
- Beszélnem kell Ravennel - dobom le magamról a takarót.
Ravennel együtt voltunk azon a helyen. Együtt esetleg még
arra is rájöhetnénk, hogy juthatunk vissza.
Lemászom a létrán, és kilépek a csűrből az éjszakába.
 Amikor átvágok a fehér Rózsa felé a tisztáson, egy alakot
látok a verandán üldögélni.
- Ébren vagy - állapítja meg Raven, amikor odame-
gyek hozzá. Paplanba csavarta magát, és felém nyújtja az
egyik csücskét. Mellé ülök, és én is betakarózom.
- Te is - mondom.
- A Grófnő olyan sokáig tartott sötétségben! Néha a sze-
memet is félek lehunyni. És olykor rossz álmok gyötörnek. -
Megborzong, mire hozzásimulok. - Szóval Sienna... érde-
kes eset.
- Olyan magas volt a pontszáma - merengek. - És olyan
szenvedélyesnek tűnt, egy igazi harcosnak, pontosan olyan-
nak, akire szükségünk van. De nyilván egyáltalán nem isme-
rem.
- Majd csak belátja.
- Én is remélem.
- Amint megérti, kicsoda valójában, kénytelen lesz.
Raven érdekesnek találja a paladinokat. Jóformán naponta
átnézi Sil mappáját.
- De te nem alkalmazod az elemeket.
Félig-meddig elmosolyodik. - Nem tudom, képes lennék-e
rá. Félek kipróbálni. Az elmém még... sérülékeny. Nem
olyan, mint régen. Mi lesz, ha nem tudom uralni? Vagy
ha kárt teszek valakiben? Vagy az elem magába szippant,
vagy még jobban kiforgat magamból? Nagyon veszélyes. -
Lehunyja a szemét. - Néha azért visszamegyek oda. Arra a
helyre, ahol rám találtál.
Felkapom a fejem. - Tényleg?
- Van egy bizonyos... lüktetése. Hív. - Raven kinyitja a
szemét. - Azt hiszem, ők szólítanak. Néha suttogásokat hallók
ott. De nem mindig értem teljesen, hogy mit mondanak.
Mintha sajnálnának. S talán tudják, hogy fájdalmat okoz-
tak nekem. - A halántékát dörzsöli. - Szeretem az óceánt néz-
ni. Emlékszel Silnek a szigetről készült térképén a sok piros
X-re? Talán némelyik olyan hely volt, ahol a paladinok lak-
tak. Es azt hiszem, az emlékművet is ők építették.
- Nekem is megfordult már a fejemben. Mit gondolsz,
Raven... vissza tudnál vinni oda? - kérdezem.
Raven elmosolyodik, és tenyérrel felfelé felém nyújtja a
kezét. Odanyúlok, hogy megfogjam, de félúton megáll a ke-
zem.
- Siennát is el tudnád vinni?
Elsötétül a tekintete. - Gondolom - válaszolja. - Megpró-
bálhatom.
A lélegzetünk fehér ködfelhőként lebeg a levegőben, ami
kor megkerüljük a tavat, és a fák vonala felé indulunk.
Amim közelebb érünk, megpillantom Sienna összegörnyedt
alakjai egy lucfenyőnél. Szerencse, hogy odaadtam neki a
takarót.
- Ki van ott? - kiáltja.
- Violet - válaszolok. Megdörgöli a szemet, és felnéz ránk.
- Elengedtek? - kérdezi. - Megfagyok.
- Kipróbálok valamit - ülök le mellé, Raven pedig követi a
példámat.
- Az a vén boszorkány teljesen megörült - mérgelődik
Sienna.
- Nem az a vén boszorkány kötött ki idekint, hanem én -
nyújtom oda a kezem.
- Tényleg azt képzeled, hogy megfogom a kezed?
- Ehhez a fához kötve akarod tölteni a következő pár hó-
napot? Raven szerintem tudna valamit mutatni - ajánlom fel.
- De ehhez össze kell kapcsolódnunk - pillantok Ravenre. -
Nem?
 Raven felsóhajt, és kezet nyújt nekünk. A keze meleg a ke-
zemben, Siennáé viszont még hideg.
Lehunyom a szemem. Hosszú másodpercekig semmi sem
történik. Aztán Raven szorítása erősebb lesz, és a testem hát-
rahajlik, esni kezd, a szívem a torkomba ugrik, és ott va-
gyunk. Azon a sziklán. Az óceán hullámai üdvözölnek ben-
nünket, ahogy megtörnek a köves parton.
A jelenet egészen más, mint amikor első alkalommal jár-
tam itt. A fák csupaszak, fekete ágak rajzolódnak a fehér ég-
re. Sűrű és szapora hóesés terít vastag, elefántcsont fehér ta-
karót a földre, és fehér csíkot hagy az örvénylő kékesszürke
szobron. A tenger alattunk tajtékzik, a palaszürke víz fehér
habot vet.
Raven áll mellettem, és olyan, mint régen volt. A különb-
ség már csak elenyésző most, hogy ennyire felépült. De kike-
rekedett. A haja rövid, mint régen. De a legnagyobb különb-
ség a tekintetében van. Ragyog a szeme, és huncutság csillog
benne.
Sienna a szobor túlsó felén áll. Ö is másként fest. A haja
kibontva, nem a megszokott fonatokban. Göndör haja derékig
ér. Az arca telt és egészséges, a tekintete még sosem volt
ilyen meleg. Eltűnődöm, vajon ez a hely azt mutatja-e meg,
hogy milyenek voltunk, mielőtt helyettesnek jelöltek volna ki
minket. Azt az állapotot tükrözi-e, mielőtt a mágiák eltorzí-
tottak volna minket.
Sienna a tengert nézi, az arcára kiül az elragadtatottság, az-
tán kinyújtja a nyelvét, és elkap egy hópelyhet. Néma a neve-
tése, miközben hópelyhek táncolnak és ugrálnak körülötte.
Megkerüli a szobrot, és nagy lábnyomokat hagy a hóban.
Megkergül, mint egy gyerek. Kemény külseje egy kis-
lányt takar, aki hóembert szeretne építeni. Ezt biztosan ér-
zem. Ahogy azt is, hogy mindig is szerette a havat.
 Ideje indulni, gondolja Raven. Olyan tisztán hallom, mint-
ha hangosan kimondta volna.
Üvölt a szél, és érzem, hogy valami kiszippant és elragad,
és míg vissza nem érünk az igazi világba, a szédülés fájdal-
massá fokozódik.
Sienna előrerogy. Rázkódik a háta, és egy pillanatba telik,
hogy rájöjjek: sír.
A gyökerek már nem tartják fogva, de Sienna nem mozdul
onnét.
Felpillant, az arcán vegyes érzelmek. - Mi volt ez a hely?
- Az otthon - válaszolja Raven.
- Azt éreztem... - markolja meg a ruhát a mellkasán Sienna.
- Mindent érzek.
Könnyek patakzanak az arcán, amikor úgy néz körül az er-
dőben, mintha még sosem látott volna ilyet.
- Nézz le - mosolygok.
Ragyogó narancssárga virágok bújtak elő egy kis körben a
lábánál. Elfonnyadnak, amikor szitálni kezd a hó.
Még most is fogom a kezét. Már átmelegedett, mint
Ravené. Biztatóan megszorítom. Érzem a benne dúló érzel-
meket, ahogy megpróbálja megérteni a hirtelen rátörő érzése-
ket. Újabb virágok nyílnak és hervadnak el a lábánál.
- Mi ez? - kérdi kifulladva.
- Élet - suttogom.
Aztán csak némán ülünk körben, miközben puhán esik kö-
rülöttünk a hó.
 24. fejezet

SIENNA CSAK A TŰZZEL ÉS A FÖLDDEL KÉPES kapcsolat-

ba lépni.
Másnap este kint ülünk, és a súlyos szürke kövekkel körül-
rakott tűzrakó gödörben nagy tűz ég. Sienna szereti elérni,
hogy a lángok egyre magasabbra csapjanak. Sil nem ereszti
be a házba.
- A tűz a legkevésbé kiszámítható - magyarázta nekünk,
aztán amikor kettesben voltunk, még hozzátette: - És
nem tetszik az arckifejezése, amikor kapcsolatba lép vele.
Most is, mialatt őt nézem, Sienna teste a tűz felé hajlik.
Közelebb ül hozzá, mint amit biztonságosnak érzek, az ar-
cán békesség honol, de a szeme villog. Igyekszem felvázolni
Déli Kaput egy vázlatfüzetbe, hogy emlékeztessem magam
minden falra és ajtóra, és kiderítsem, honnan lehetne leg-
könnyebben bejutni. A konyha melletti hátsó folyosón át?
Vagy a zeneterem ablakain keresztül?
Ropog a tűz, és égő zsarátnokok repkednek át a köveken.
- Sienna! - szólok rá éles hangon.
Pislog, és a tűz lecsendesedik.
 - Jó móka - jegyzi meg.
- De veszélyes - emlékeztetem. - Ezt ne feledd!
- Ügy érzem, minden palotát fel tudnék perzselni! - Mohó
a tekintete. - Azt hiszem...
A házból kihallatszó kiáltás szakítja félbe.
- Maradj kint! - kiáltom oda neki, és a hátsó ajtóhoz szala-
dok.
Sil és Ash kihívóan állnak egymással szemközt a nappali-
ban.
- Nem akadályozhatsz meg! - mondja éppen Ash.
- Nem neked szól a hívás - kiabálja Sil. - Veszélyes, ostoba
tett lenne, és mindent tönkretenne!
- Mi folyik itt? - kérdezem.
- Hallottam, hogy Luciennel beszél - magyarázza Ash. -
Ma este gyűlés lesz a Társaság tagjai számára. El akarok
menni. - Felém fordul. - Segíteni szeretnék!
- Gyűlés? - kérdezek vissza. - Hol?
- Nehogy még te is! - fortyan fel Sil. - Itt kell maradnod!
- Máskor is voltam már bent a városban - erősködöm.
- De nem így.
- Elegem van abból, hogy itt rostokolok, miközben min-
denki kiveszi a részét a munkából - hajtogatja Ash. - En-
nél többet akarok csinálni. Legalább hadd próbáljam meg!
- Mellesleg mit szeretnél tenni a Társaságért? - kérdezi Sil.
- A női résztvevőket szórakoztatod?
Ash elvörösödik.
- Ha ezt hasznosnak tartjátok!
- Ash! - szólok rá élesen.
- Nem bírok tovább itt ülni, Violet - fakad ki. - Mindenki
megfeledkezik a kísérőkről! Nincsenek adottságaink. Sem-
milyen módon nem vagyunk különlegesek. De még emberek
vagyunk! Ugyanannyi jogunk van harcolni a szabadságun-
kért, mint bármelyik helyettesnek vagy udvarhölgynek, far-
mernek vagy gyári munkásnak!
Arra gondolok, mennyire igyekezett türelemmel viselked-
ni, mennyire elfogadott mindent, ami itt történt. Az új helyet-
test. Az elemeket. A sziget valódi történetét. Neki nem sok
hely jutott az egészben.
Ennyit megérdemel.
- Igazad van - jelentem ki. - Menned kéne. És én is ve-
led tartok.
- Senki sem megy, és ezzel vége a vitának - közli Sil.
Összefonom a karomat, és mereven nézek rá. - Ha tudat-
lanságban tartasz minket, azzal nem óvsz meg. Jogunk van
bekapcsolódni a mozgalomba. - Némi habozás után hozzáte-
szem: - Ne kövesd el ugyanazt a hibát, mint Azalea esetében!
Egy olyan erős szélroham csap ki Sil törékeny kis testéből,
amit úgy érzek, mintha falnak mentem volna. Egyenesen a
mellkasomba vágódik. Lihegve tántorodom hátra. Ash elkap-
ja a karomat, nehogy elessek.
- Violet!
- Nem esett bajom - sípol a hangom. Sil sarkon fordul, és
dühösen kimasírozik az ajtón, amit a szél csap be utá-
na. Kihúzom magam. - Elmegyünk arra a gyűlésre.

AZNAP ESTE METSZŐ HIDEG VAN. Ashsel a legmelegebb

ruhákba burkolódzunk.
Sienna végre bemehet. A kanapén üldögél, Raven pedig Sil
hintaszékében a kandalló mellett. Sienna folyton fellobbantja
a hevesen lobogó lángokat. Raven egyre ingerültebb arccal
figyeli.
- Csak óvatosan - figyelmeztetem Siennát. - Sil megöl, ha
felgyújtod a házát.
 Lecsendesednek a lángok. - Aztán meséljetek el mindent! -
köti a lelkemre.
- Persze.
Raven odanyújtja a kezét. Megszorítom.
- Vigyázz magadra! - súgja.
Bólintok.
Sil éppen a bakra kapaszkodik fel, amikor Ashsel kilépünk
az ajtón. - Gyerünk - veti oda kelletlenül. - Hosszú út áll el-
lőttünk. Nem akarok elkésni.
Felugróm a szekérderékra, és Ash is követ.
Sil pattint a gyeplővel, és megindul a szekér.
- Hol lesz a gyűlés? - kérdezi Ash.
Sil habozik, látszik rajta, mennyire dühös, hogy vele tar-
tunk. - Egy Fairview nevű városban - mondja végül. - Egy
órányira van innen.
Ashhez bújok, hogy felmelegedjek. Fölénk hajlanak a fák,
az ágak között meg-megvillannak a csillagok. Szeretnék a
földhöz kapcsolódni, és érezni, ahogy azok az ágak az ég felé
nyújtózkodnak.
Amikor kiérünk az erdőből, Ash kiegyenesedik. Gabona-
földek húzódnak előttünk, a földből csak az elsatnyult csut-
kák állnak ki, amik tavaszig alusszák az álmukat.
- Hát ez a farm! - szólal meg Ash. - Nagy...
El is felejtettem, hogy Ash még nem látta a farmot, csak az
erdőt azon az estén, amikor a Fehér Rózsába jöttünk.
- Rye is a farmról származik - mereng. - De nem ebből a
negyedből.
Amióta Sienna megérkezett közénk, nem sokat gondoltam
Rye-ra. De természetes, hogy Ash aggódik a barátjáért.
- Carnelian biztosan remekül mulat vele - jegyzem
meg szárazon. - Ahogy Garnet is említette.
 - Carnelian nagyon magányos - mondja. - Szeretné,
ha valaki törődne vele, ha valaki őt szeretné a legjobban. A
saját anyja sem volt hajlandó életben maradni a kedvéért. Az
ilyen sebek nehezen gyógyulnak be.
Utálom, amikor így beszél Carnelianről. Nem akarom
szánni.
- Ő jelentett fel - emlékeztetem.
- Gyakorlatilag inkább téged jelentett fel - igazít helyre.
- Ettől jobb?
- Természetesen nem - válaszolja. - De nem látod olyan
szemmel, mint én. Túlságosan gyűlölöd.
- Mert borzalmas!
- De sokat szenvedett a királyi családok kezei között - ma-
gyarázza. - Te is láttad, hogy bánt vele a Hercegnő. Gúnyt
űztek belőle. Senki sem akarta elvenni. Alacsony származá-
súnak nevezték a királyi lányok. Bankbéli söpredék. Nem
tekinthetjük őt is áldozatnak?
Nem fogtam fel, hogy Carnelian felett így zsarnokoskod-
tak, bár igazán nem kellene rajta meglepődnöm.
- Nem válogathatjuk meg, Violet, hogy kit mentünk meg a
karmaik közül. Vagy mindenkit, vagy senkit. Mit gondolsz,
Lucien segítene-e valaha is egy kísérőn?
- Jól van, értem - engedek. - De ne akard, hogy szeressem.
Elmosolyodik, és csókot nyom a halántékomra.
- Mit gondolsz, meg tudjuk tenni? - kérdezi.
- Hogy megdöntsük a királyi családok hatalmát?
Bólintok.
- Őszintén remélem. És megér egy próbálkozást, nem? - A
holdsütötte mezőkön jár a tekintete. - Így vagy úgy, de mind
meghaltunk volna.
- Komoran látod a dolgokat.
 Vállat von. - Csak őszinte vagyok. Inkább a királyi csalá-
dok elleni harcban esem el, mint a szolgálatukban.
- Fején találtad a szöget - dörren fel Sil hangja a bakon, és
Ashsel összemosolygunk.
A táj lassan megváltozik. Éles sziklákkal szabdalt hegyek
húzódnak a láthatáron. Magasabbak a Barrlett állomás kör-
nyékén látottaknál. Néhány kisvárost is elhagyunk, a körülke-
rített földeken birkák legelnek. Sil befordul egy keskeny ös-
vényre, ami egy kis ligethez vezet.
- Innen gyalog megyünk - közli, amikor Ash leugrik hátul,
hogy kikösse Madárkát.
Fairview városa nagyobb, mint a Bartlett állomás melletti
település. Amikor elindulunk, házak tűnnek fel: előbb jó pár
kunyhó, majd egyszintes, zsúpfedeles házak. A városközpont
felé közeledve egyre egyformábbak lesznek az épületek: fa-
zsindely és csúcsos tető mindenütt. A középen húzódó, ke-
ményre döngölt földút két oldalán egymáshoz simulnak, bár
nincsenek úgy összenőve, mint a Füstben a sorházak. Néme-
lyiket cölöpkerítés veszi körbe, másoknak verandájuk van,
rajtuk hintaszékek. Macskák baktatnak fel a lépcsőkön.
Ilyenkor éjjel csendes a főutca. Elhagyunk egy borbélyüzle-
tet, egy pékséget, egy használtruha-boltot. Nincsenek gáz-
lámpák, amik megvilágíthatnák előttünk az utat, amilyeneket
a Bankban láttam. Sil megáll egy roskatag üzlet előtt. Az
üvegezett ajtón belülről poros, lila függöny lóg.
Egyszer kopog, aztán vár, majd háromszor megismétli,
megint szüntet tart, és még egy kopogással fejezi be.
Meglibben a függöny, és kitárják előttünk az ajtót.
Sil arcába pisztolycső mered.
Hátraugrom, de Silnek szeme sem rebben. - Tedd csak el,
Sípos, mielőtt golyót eresztesz valakibe.
 - Kik ezek? - kérdezi az ajtóban álló férfi. Az árnyék elta-
karja, nem tudom kivenni a vonásait.
- Barátok - válaszolja Sil. - Azt hiszed, találomra felszedett
idegeneket hozok ide? Figyelj csak, mondtam én nekik, hogy
maradjanak veszteg, de olyan makacsak, mint... - Elhalkul a
hangja, és megköszörüli a torkát. - A Fekete Kulcs ismeri
őket - fejezi be.
- Megjelölték őket?
- Még nem - vigyorog Sil. - De ő az enyémek közül való -
int felém a fejével -, az meg...
A férfi kilép a fényre.
- Te Ash Lockwood vagy.
A férfi nagydarab, izmos és kopasz fejétől az ujjbütykéig
tetovált ember. Sűrű bajsza van. Fekete pulóvert és nadrá-
got visel, és leengedi a fegyvert, miközben tátott szájjal bá-
mulja Asht.
- Az vagyok - bólint Ash. Silre pillantok: ez a férfi fog-
ja feladni Asht? Mindvégig ez volt Sil terve?
- Elmenekültél a királyi családoktól - mondja a férfi mély
tisztelettel. - A Tó Hercegnőjének orra elől. Hogyan... - Meg-
csóválja a fejét, és kezet nyújt. - Örülök az ismeretségnek.
Ash arcára olyan döbbenet ül ki, mint amit én érzek. - Azt
hittem, a városban mindenki karóra tűzve szeretné Ash fejét
látni. De ez a férfi tisztelettel néz fel rá.
Ash kezet fog vele.
- Nyugodtan szólíts csak Síposnak - biztatja a férfi.
Ash halványan elmosolyodik. - Kicsit talán késő már fedő-
nevekhez.
- Beengedsz minket, vagy itt álljunk, míg egy katona er-
re vetődik? - csattan fel Sil.
A Sípos félreáll. - Hát persze! Gyertek csak be. Még egy
embert várunk.
 Egyetlen petróleumlámpa világítja meg a boltot. Minták
tömkelegét felvonultató papírlapok szegélyezik a falat. Egy
finom, részletgazdag veréb szárnyal a lap felső sarka felé az
egyiken. A közelébe egy pávatoll képét tűzték fel; vas-
tag ecsetvonások, merész színek. Látok egy összefonódó na-
pot és holdat meg egy rusztikus madárkalitkát. Egy meztelen
asszony láttán elpirulok. A bejárati ajtó mellett egy kis író-
asztal van, a bolt hátsó sarkában meg egy szék, ami kellemet-
lenül emlékeztet a Tó Palotájában lévő vizsgálószékre.
- A fekete Kulcs nem említette, mire való az egész, igaz? -
kérdezi Sil.
- Egy szóval sem - válaszolja a Sípos. - Meghagyta,
hogy soron kívül hívjak össze egy gyűlést a szokott helyen. -
Széles mozdulattal a boltot jelzi. - De a Nyomdász érkezett
elsőként, és azt állítja, nagy hírei vannak, de ennél többet
nem volt hajlandó elárulni, míg ide nem érsz. Menjetek le.
Meg kell várnom a legújabb tagot. Késik. Bemutatkozásként
nem a legjobb képét mutatja.
- Gyerünk - szól oda nekünk Sil. Még a bolt bejáratá-
hoz közel téblábolunk. - Erre vártatok, nem?
Követjük Silt a társalgóba, ahonnan egy zöldre festett ajtó
mögül hangok moraja szűrődik ki.
- Ki ez? - kérdezem halkan Síposra visszapillantva,
aki még most is a bejáratnál vár, pisztollyal a kezében.
- A helybeli tetováló művész. Erőszakos társasággal lógott,
és a Fekete Kulcs segítette ki egy nagyon kínos helyzetből. A
farm Déli Negyedében ismeri a bűnözőket és a tolvajokat.
Fekete Kulcsnak igaza volt, hogy beszervezte. A társadalom
söpredéke nagyon hasznos lehet. És szeretnek fellázadni a
hatalom ellen. - Sil Ashre pillant. - Reménykedjünk, hogy
mindegyik úgy kedvel majd, mint ő.
Azután kinyitja az ajtót.
 25. fejezet

LENÉZEK, ELŐTTEM HOSSZÚ, ROZOGA LÉPCSŐ VEZET LE

a pincébe. A mormolás felerősödik, barátságos sárga lámpa-
fény árad valahonnan, a földalatti helyiség mélyéből. Sil elő-
reterelt minket. Amint a lépcső végébe érünk, a hangok el-
hallgatnak.
A tetováló szalon alatti raktárban vagyunk. A falak repede-
zett, szürke kövekből épültek, az egyik sarokban ládákat, pa-
pírlapokat és vásznakat halmoztak fel. Öt széket állítot-
tak körbe a helyiség közepén, a többiek körülöttük állnak.
Két szék még üres.
Rengetegen gyűltek össze. A legkülönbözőbb korú férfiak
és nők. Van egy tizennégy év körüli fiú, akinek szőke bozont-
ja és pajkos arca van. Egy idős asszony az egyik széken ül, és
babaharisnyát köt. Maroknyian vannak olyanok, akiket Sil a
„társadalom söpredékének” nevezne. Nyúzott arcú férfiak és
nők, sokuk agyontetovált, a tekintetük ide-oda villan, meg-
megrándul az ujjuk.
Egy sötét bőrű és még sötétebb szemű kopasz férfi feláll a
székről, amikor belépünk a terembe. A pillantása Silre esik.
 - A Rózsa! - kiált fel, aztán hátraszól a többieknek. - Meg-
jött a Rózsa.
Elmosolyodom a fedőnév hallatán.
Csökken a helyiségben a feszültség, a beszélgetés újrain-
dul. Többen is odajönnek, hogy üdvözöljék Silt, aki bólint, és
kelletlenül ráz kezet,
- És kik a vendégeid? - kérdezi a kopasz.
A szőke fiú előrenyomakodik. - Ez... Ash Lockwood!
- Ne butáskodj már! - szól rá egy vele egykorú lány. Szőke
haját két kis copfba kötötte. Testvéreknek látszanak. - Ash
Lockwood elrejtőzött. Vagy meghalt.
- Ash Lockwood száz katonával szállt szembe, hogy el-
hagyhassa az Ékkövet! - makacskodik a fiú. - Most bár-
hol lehet, és én mondom, ez ő!
- Ha Ash Lockwood valóban elmenekült a királyi csalá-
doktól - vág vissza a lány -, akkor sosem vetődne ide hoz-
zánk!
- Ez teljesen valószerűtlen - súgja oda Ash. Bólintok.
Egy húszas évei derekán járó lány lepisszegi őket. Rézvö-
rös haja és karcsú alakja van. Annabelle-re emlékeztet. Heve-
sen megdobban a szívem.
- Nincs értelme még tovább terjeszteni a királyi csalá-
dok pletykáit és hazugságait - teszi hozzá. - Miért nem kér-
dezzük meg tőle?
Még többen hallgatnak el, hogy a beszélgetést hallgassák.
A fiú sűrű, szőke üstökének függönye mögül méregeti Asht.
- Nos? - kérdezi. - Te vagy Ash Lockwood vagy sem?
- Így nem udvarias - rója meg az Annabelle-re hasonlí-
tó lány. - És tudod, mi a szabály köztünk a nevekkel kapcso-
latban.
A fiú dühös képet vág. A lány az egyik copfját tekergeti az
ujja körül.
 - Kérem, uram - szólal meg az Annabelle-hasonmás. - Ön
az a kísérő, akit hamisan vádoltak, és elmenekült a kirá-
lyi családoktól?
Hamisan vádoltak? Hatalmas kő esik le a szívemről. Hát
tudják. Tudják, hogy Ash ártatlan. De... honnan tudhatják?
Az újságok tényként tálalták a nemi erőszakot.
- Én vagyok - ismeri el Ash. - Bár nem állíthatom, hogy
száz katonával szálltam szembe. - Kezet nyújt a lánynak. -
Ash Lockwood vagyok.
A lány elpirul, és kezet fog vele. Az Annabelle-hasonmás
is elvörösödik.
- Megmondtam - hetvenkedik a fiú.
- Nem szabad elárulnunk a nevünket - mondja a lány,
és elengedi a fiú kijelentését a füle mellett.
Ash bólint. - Ügy van. A fekete Kulcs Társaságát meg kell
védeni.
A lány szeme elkerekedik. - Ismered a Fekete Kulcsot?
Eddigre már kisebb csődület keletkezett Ash körül. Várat-
lanul egy negyvenes nő nyomakodik előre.
- Ismer egy Birch nevű fiút? - kérdezi, és két kézzel ragad-
ja meg Ash kezét. - Elvitték, kísérőt csináltak belőle. Nem
tudom, hova küldték. Gyönyörű fiú, szőke és magas, zöld a
szeme... - Könnyek szöknek a szemébe. - Ismeri?
- A fiamat is elhurcolták - szakítja félbe egy kockás nád-
rágós férfi. - Katona lett. A fény Házában. Járt ott?
Barna, vékonyszálú hajú, törékeny asszony furakodik Ash
közelébe. - Nekem a lányom esett áldozatul - mondja. - Egy
nap az utcáról ragadták el. Tudja, hova viszik a lányo-
kat? Még csak tizennégy volt. A Bankról jött a postakocsi,
amiben elvitték. - Könnyes lesz a szeme. - Miért kellett nekik
az én Callám?
 Ashen látszik, mennyire felzaklatják a hallottak. Elkapom
Sil pillantását. Ash nem adhat számot a királyi családok ösz-
szes aljasságáról, nem tudhat mindent arról, hogy mi tör-
tént ezekkel a gyerekekkel.
- Elég legyen! - szólal meg Sil. - Hagyjátok békén a fi-
út! Abból, amit megtudtam, fontosabb dolgokról kell beszél-
nünk. - Leül az egyik szabad székre. A tömeg elrendező-
dik körülötte, és ismét kört alkot. A fiú Ash mellett marad,
és olykor rásandít.
- A Sípos nélkül kezdünk - jelenti ki Sil. - Később
majd elmondunk neki mindent. - A zoknit kötő öregasszony-
ra pillant. - Hogy állunk a fegyverkészlettel?
- Száztizenkét kézi lőfegyver és nyolcvanhárom vadász-
puska. És megszámlálhatatlan, saját gyártású kard.
- Nem elég - ingatja a fejét Sil. - Közel sem elég.
- Mi a gond? - szólal fel egy zöld kabátos férfi. - Azt hit-
tem, az a terv, hogy összehangoljuk a támadásokat az aukció-
val. Még bőven van időnk.
- Nincs - áll fel a kopasz férfi. - Ezért hívtuk össze ezt a ta-
nácskozást. Ma késő délután érkezett meg a holnapi újság-
szállítmány. - Az újság félbehajtva fekszik a székén. Kinyitja,
és feltartja.
A focim így szól: AZ AUKCIÓ ÚJ DÁTUMA! Alatta ki-
sebb betűkkel: A VÁLASZTÓFEJEDELEM ÁPRILIS-
RA HOZTA ELŐRE AZ AUKCIÓT
Felsikoltok. Alig valamivel több, mint három hónapunk
maradt!
- Hogy tehetik meg? - kérdezem súgva Ashtől.
- Azt tehetnek, amit akarnak - válaszolja.
- Gondolod, hogy...
 - Véletlen egybeesés is lehet - jelenti ki a kopasz férfi. -
Vagy gyanítanak valamit. Mostanában elég sok vandál táma-
dás történt, némelyik Fekete Kulcs jóváhagyása nélkül.
Az ösztövér, tetovált férfire villan a tekintete.
- Hogy készüljünk fel időre? - kérdezi egy bozontos
szemöldökű, szürke sapkás mogorva férfi. - Azt sem tud-
juk pontosan, hogy hányán vagyunk. Ami azt illeti, elég pus-
kánk sincs. Hogyan vehetnénk fel a harcot egy hadseregnyi
katona ellen?
- A helyettesekkel - emlékezteti Sil - Tudja jól. A helyette-
sek majd segítenek.
A férfi gúnyosan felnevet. - Nem látom be, hogy egy csa-
pat kislány hogy lehetne a segítségünkre, hogy legyőzzünk
egy hadsereget.
Sil felpaprikázódik, ahogy én is.
- Természetesen nem tudhatja - mondja Sil. - Ahhoz agya
is kellene, hogy legyen. A fegyverekhez ért, de ne próbálkoz-
zon stratégiával, az nem magának való. - Jó hallani, amikor
Sil máson köszörüli a nyelvét. Körülnéz az alagsorban. Né-
hány emberen olyan kétkedést látok, mint a zord férfin. Má-
sok kíváncsi, megint mások beletörődő arcot vágnak, mint
akik már unalomig hallottak erről a tervről, és torkig vannak
vele, hogy a titkok végére járjanak. Jól ismerem ezt az érzést.
- Valamennyien jó okkal vagytok itt - mondja Sil. - Ebben
a pincében nincs olyan ember, akinek az életét a királyi csa-
ládok ne tették volna tönkre. Ha ennek véget akarunk vetni,
akkor a saját kezünkbe kell vennünk a sorsunkat. Bíznunk
kell a Fekete Kulcsban. De még fontosabb, hogy bízzunk
egymásban.
- Jól adja a gondoskodót - mormolom Ash fülébe.
- Jobban törődik az üggyel, mint mutatja - súgja visz-
sza Ash.
 - Mit gondolsz, honnan tudták? - kérdezem. - Mármint azt,
hogy hamisan vádoltak meg.
A fiú kotyog közbe, aki Ash mellett áll. - A Fekete Kulcs
figyelmeztetést küldött. Azt üzente, hogy ha látunk, egyikünk
sem adhat fel, mert a mi oldalunkon állsz.
- Azt a mindenit! - szorítom meg Ash derekát. - Annyi-
ra mégsem gyűlöl.
- Lefogadom, hogy inkább téged, mint engem véd.
- Mellesleg te ki vagy? - fordul hozzám a fiú.
- Violet - válaszolom.
A fiú szeme elkerekedik. - Nem szabad az igazi nevünket
használnunk!
- Márpedig én nem vagyok hajlandó más néven szerepelni
- kötöm az ebet a karóhoz. - Soha többé. A Fekete Kulcs
kénytelen lesz beletörődni.
Ash alig bírja elfojtani a mosolyát.
- Be kell érnünk azzal, amink van - szögezi le a kopasz
férfi. - De el kell kezdenünk a kiképzést.
- Van egy mező úgy egy órányira innen - szólal fel Sil. -
Csendes, távol esik a lakott helyektől, egy erdő mélyén van.
Ez a csoport gyakorolhatna ott.
Úgy hangzik, mintha a mi erdőnkről beszélne. De csak
nem céloz a fehér Rózsa melletti tisztásra; bizonyára van
egy másik mező is a közelben. És az az erdő olyan sűrű és
hatalmas, hogy tökéletesen elrejtheti az embereket.
- Túl messze van - tiltakozik a mogorva férfi.
- Nagy ügy - von vállat Sil.
- Segítenie kell a kiképzésben - teszi hozzá a férfi. - Ki
másnak van még harci tapasztalata?
- A katonákkal történt néhány összekapástól még nem lesz
szakértő - csattan fel Sil.
- Rajtam kívül nincs más - vág vissza a férfi.
 - De van - szólal meg Ash. Meglepettnek látszik, hogy
minden tekintet rászegeződik, mintha észre sem vette vol-
na, hogy megszólalt.
A férfi bozontos szemöldöke olyan magasra kúszik fel a
homlokára, hogy összeér őszes hajával. - Mit tudsz a vereke-
désről, fiú? Azt hittem, azért küldtek az Ékkőbe, hogy királyi
leányokkal táncolj!
Néhány férfi gúnyosan felnevet. Dühösen nézek körül, de
Ash nem vesz róluk tudomást.
- Minden téren kapunk kiképzést - magyarázza. - Tu-
dok lőni. És a karddal is tudok bánni. Segíthetek.
A keblemet büszkeség dagasztja. Ez lesz az ő feladata! Így
segíthet majd.
- Bizonyítsd be - erősködik a férfi.
- Készséggel. Van kéznél kard? - kérdezi udvariasan Ash.
A férfi érthetetlenül motyog valamit.
- Ismerem az Ékkövet - folytatja Ash. - Tudom, milyen
kiképzést kapnak a katonák. Ha úgy gondolja, ez nem hasz-
nos információ, akkor szükségtelen, hogy megosszam.
- És a lánnyal mi a helyzet? - harsan fel egy hang a tömeg-
ben. A fejek felém fordulnak, minden tekintet rám szegező-
dik.
- Mi lenne vele? - kérdezi Sil.
- Ki ez?
- Hova valósi? Még sosem láttam erre.
- Rajta van a Kulcs jele?
- Honnan tudjuk, hogy megbízhatunk benne?
A hangok kórusa egyre harsányabb. Ash védelmezőn elém
áll, de visszahúzom. Szembenézek velük egymagám is. Sok-
kal rosszabbal is meg kell birkóznom, mielőtt ennek vége.
- Violet a nevem - mutatkozom be. - Helyettes voltam.
 A szó rémült mormolást kelt. Többen is elhúzódnak tőlem.
A zöldkabátos férfi odasúg valamit a mellette álló nőnek. A
nő a homlokát ráncolva bólint, és engem néz.
- A két szememmel láttam, mire képesek a királyi családok
- folytatom. - És szeretnék ennek véget vetni.
Rádöbbenek, hogy a többség sosem látott helyettest. Két-
séget kizáróan azt sem tudják, hogy Sil is az volt. Sosem
gondoltam bele, hogy a helyettesek milyennek tűnnek a többi
kör számára. Még az Ashtől tapodtat sem tágító fiú is elhátrál
tőlem.
- Úgy hallottam, a helyettesek gondolattal ölni is tudnak -
jegyzi meg.
- Én meg azt, hogy széppé varázsolhatnak, ha megérinte-
nek - bámul rám lelkesen a húga
- Ostobaság - morogja a barátságtalan férfi. - Királyi babá-
kat szülnek. Pusztán ennyit tesznek.
Elegem van ebből az emberből és az elviselhetetlen modo-
rából
- Nem - szólalok meg. - Nem csak ezt csináljuk.
Kapcsolatba lépek a földdel, és érzem, ahogy erős és szé-
les, a földbe gyökeret eresztő leszek. Valahol mélyen a gyö-
kereim alatt vizet érzek.
- Violet - figyelmeztet halkan Sil. A padló remegni
kezd, és vele együtt rengek. A tömeg felhördül, mindenki tá-
volabb igyekszik tőlem. Még a székeken ülők is felállnak és
hátrálnak. Ash áll csak mellettem szilárdan és erősen, mint
egy szívdobbanás.
- Nem biztos, hogy ez jó ötlet - jegyzi meg Sil.
De én vagyok a föld, és ezek az emberek kell, hogy lássa-
nak.
A mellkasomban hatalmas fájdalmat érzek, és a cement-
padló felleped. Többen is felsikoltanak. Az Annabelle-
hasonmás elkapja a fiú és lány testvérpárt, és visszarántja
őket.
Most már érzem a víz földes illatát.
Vízzé válók.
Folyékonyak lesznek az ujjaim, a testem könnyű és nyújt-
ható, és víz tör fel a padló repedésén át. Üvegszerű szalagként
kunkorodik fel, szétrobban, aztán visszaalakul. Csillogó, bu-
gyogó örömmel tölt el, a síkos kacsok egymás körül köröz-
nek, mielőtt elengedem a vízzel teremtett kapcsolatomat, és a
feltörő víz visszatér a lenti folyóba. A tömeg arcán a rémü-
let áhítattá változik.
Ismét kapcsolódom a földhöz, és a padlón támadt repedés
összezáródik.
Fülsértő a csend. A hitetlenkedés és a félelem súlyával
nyomja a dobhártyámat.
- Violet?
Megfordulok, és megpillantom a Sípost a lépcső aljában.
Átfogja egy tizennégy éves fiú vállát, és tátott szájjal bámul-
ja a helyet, ahol a víz volt.
De én csak a fiút nézem.
Az öcsém tágra meresztett szemébe nézek.
 26. fejezet

- OCHREI - KIÁLTOK FEL FOJTOTTAN, ÉS ÁTÖLELEM.

- Mit keresel itt? - kérdezem.
- És te? Nem az Ékkőben kellene lenned?
Elengedem. - Hosszú történet.
Mögém pillant. - Nem ő a kísérő, akit mindenki keres?
- A történethez tartozik ő is.
- Honnan ismeri ezt a fiút? - kérdezi a Sípos.
- Ő az öcsém - felelem. - Hogy van Hazel, Ochre?
És anya? Jól vannak?
- Hazelnél nemsokára elvégzik a vizsgálatot - válaszol-
ja Ochre. Belesajdul a szívem.
- Anya rosszul viseli - teszi hozzá az öcsém.
Megborzongok. Anyám még nem is tudja a legrosszabbat.
Ha véget vethetek az aukciónak, mielőtt Hazelnél is tesztet
csinálnak, talán soha nem kell elszenvednie azt, amit nekem.
- Elmagyarázná végre valaki, mi történt itt? - kérdezi a kel-
lemetlen férfi. - Ez a lány... valamiféle boszorkány?
El is felejtettem, hogy éppen a közepén tartottam annak,
hogy bizonyítsak ezek előtt az emberek előtt. - Nem vagyok
az - válaszolom. - Inkább valami... - Azon töröm a fejem,
hogy magyarázhatnám el - ...csatorna. Szólíthatom az eleme-
ket. A királyi családok feldúlták ezt a szigetet, aminek most
segítségre van szüksége. Hát nem értik? Ez az egész túlnő
rajtunk. - Nem tudom, mennyit mondjak el. Tegyek említést a
paladinokról és a sziget egykori elfoglalásáról is?
Sokan olyan arccal néznek rám, mintha elment volna az
eszem. De páran érdeklődőnek tűnnek.
- Mit tudsz még csinálni? - kérdezi a szőke fiú.
- Erre én is kíváncsi vagyok - csatlakozik Ochre. - Er-
re tanítanak Déli Kapuban?
- Nem - válaszolom. - Szándékosan nem ezt tanítják. De ha
az összes helyettes összefog, elbírunk majd a hadseregükkel.
Bejuthatunk az Ékkőbe, és belülről lerombolhatjuk.
- Egy szót se senkinek erről! - figyelmezteti őket Sil. - Kü-
lönben visszajut a Fekete Kulcs fülébe.
- Ő tud róla? - kérdezi valaki.
- Hogyne tudna - mondja gúnyosan Sil.
- Miért nem mesélte el nekünk?
- Ha nem akarja, senkinek sem mond el egy árva szót sem -
közli Sil. - Csak meg kéne néznetek az arcotokat. A saját
szemetekkel kellett látnotok.
- Késő - mondja az újságos kopasz ember. - És megegyez-
tünk, amiben meg kellett. Holnap éjjel megkezdődik a kikép-
zés. - Gyanakodva méreget. - Ha a Fekete Kulcs elfogadja ezt
a helyettest, akkor mi is bevesszük magunk közé.
Az emberek kettesével-hármasával távoznak. Két indulás
között ennyi időt hagynak, hogy éjnek idején ne legyen feltű-
nő a kivonulás a tetováló szalonból, ami könnyen gya-
nút ébreszthetne.
Az Annabelle-hasonmás a testvérpárral távozik. A fiú hoz-
zám hajol távozás közben, és odasúgja: - Millernek hívnak.
Elmosolyodom. Egy szövetségesem már van.
 Lassan fogy a tömeg, aztán már csak én, Ochre, Sil, Ash és
a Sípos maradnak.
Nem akarom, hogy Ochre elmenjen, de tudom, hogy mu-
száj. - Nem árulhatod el anyának vagy Hazelnek, hogy talál-
koztál velem - kötöm a lelkére. - Veszélyes lenne.
- Tudom - bólint.
- Mellesleg hogyan bonyolódtál bele ebbe?
- Sable Tersing révén - meséli. - Sok velünk egykorú fiú-
ban forr a harag. A tejüzemben az állatnál is rosszabbul bán-
nak velünk. Minden ok nélkül csökkentették a fizetésün-
ket. Ha csak egy percet is késünk, megkorbácsolnak minket.
Szerettünk volna tenni valamit, valahogy visszavágni, és
Sable azt mondta, hogy hallott erről a társaságról, ami titkon
aláássa a királyi családok hatalmát, de fogalmunk sem volt,
hogy keressük meg. Azt mondta, hallott egy Fekete Kulcsról,
ezért kezdtünk mindenhova azt festeni. A Sípos akkor kere-
sett meg minket. Azt mondta, hagyjunk fel a vandál tettekkel,
és valóban tegyünk valamit.
- Nem gondolhatod komolyan, Ochre, hogy hagylak har-
colni! - kiáltok fel. - Még csak tizennégy vagy.
- Te meg csak tizenhat - felesel. - És úgy látom, a kellős
közepén vagy, bármi is legyen ez.
- Túl veszélyes.
- Nem vagy anya - vitatkozik Ochre.
- Anya is egyetértene velem.
- Akkor szerencse, hogy nincs itt.
Tiltakozni akarok, de Sil közbevág. - Bármilyen elbűvölő
is ez a családi összejövetel, most már haza kell indulnunk.
- Várjatok - mondja Ash. - Előbb el kell intéznem valamit.
- Mit? - kérdezem.
A Síposra néz. - Szeretnék egy kulcsos tetoválást.
 - FÁJ?
Ash óvatosan a vállára teszi a kezét, ahova a Sípos kötést
tett, miután beleégette Lucien jelét Ash bőrébe. A szekér
zöttyen a kerékvágásban, és Ashnek megrándul az arca a fáj-
dalomtól.
- Csak érzékeny - válaszolja.
Összefagyok és kimerült vagyok, mire visszaérünk a fehér
Rózsába. És rettenetesen hiányzik az öcsém. A vele töltött
rövid idő sóvárgást ébresztett bennem az otthonom után.
Már csaknem hajnali háromra jár, de a nappaliban még vilá-
gos van.
Raven ébren ül a hintaszékben. Sienna biztos felment
aludni.
- Milyen volt? - kérdezi, és leteszi a könyvet, amit olvas.
- Találkoztam Ochre-val - mesélem.
Felül. - Tessék? Mit keresett ott?
- Csatlakozott a Fekete Kulcs erőihez.
- Hogy van? És anyád meg Hazel?
Az arkána zizegni kezd. Kihúzom a tarkómra erősített
kontyból.
- Történt valami. - Lucien hangja fáradt, de feszült.
- Az aukcióra gondolsz? - kérdezem. - Elmentem ma Sillel
a gyűlésre, és ott mondták, hogy megváltoztatták az időpon-
tot. Tudod, miért?
- Valaki elárult.
- Micsoda? - hüledezem. - Ki?
- Lerendezzük - fojtja belém a szót Lucien. - És az infor-
mátor csak egy kis részét ismerte ennek a kirakós játéknak,
ami szerint az októberi dátum nem lenne biztonságos. De
ennyi is elég ürügy volt a választófejedelem feleségének.
- Ürügy, de mire?
 - Szeretné, ha a lánya lenne a trónörökös - világosít fel. -
Mi ketten tudjuk, hogy a Hercegnő keresztülhúzta a ter-
vét, hogy a legutóbbi aukción beszerzett helyettestől lánya
születhessen. Most újabb esélyhez jutott. Sajnálatos módon,
ezzel minden jelentősen felgyorsul.
- De még nincs lány Keleti és Nyugati Kapuból!
- A holnapi vonattal érkeznek. Nem volt időm, hogy kellő-
en átvilágítsam őket. Remélem, elegendőek lesznek.
- Bizonyosan rendben lesz minden - harapok az ajkamba. -
Lucien, a gyűlésen ma este az emberek... megrémültek tőlem.
- Szemléltetted az erődet? - kérdezi.
- Igen.
Lélegzetvételnyi szünet.
- Egyszerűen nem értenek - mondja.
- De Asht szerették - vigyorodom el. Ash grimaszt vág,
és szinte látom, ahogy Lucien a szemét forgatja.
- Hát ebben biztos vagyok.
- Segít a kiképzésben. Hogy harcolni tudjanak.
Raven Ashre néz, és kérdőn felvonja a szemöldökét. Ash
rándít a vállán.
- Hát ez... fantasztikus! - Lucien szarkazmusa tapintható.
- Szeretnék más gyűlésekre is eljárni - ütöm a vasat. Sze-
retném megismerni a harcostársaimat.
- Beszéld meg Sillel - ajánlja. - De egyelőre a feladatod-
ra összpontosíts. Be kell tanítanod a többi helyettest.
Az arkána a tenyerembe hullik.
- Szóval te leszel a Fekete Kulcs seregének új dandártábor-
noka? - kérdezi Raven Ashtől.
Ash nevet. - Örülök, hogy végre tehetek valamit.
- Tudod, hogy kell harcolni.
- Igen.
- Engem is meg tudsz tanítani? - kérdezi Raven.
 - Én... - Ash a homlokát ráncolva rám néz.
- Raven, biztos, hogy ez jó ötlet? - kérdezem.
Rám szegezi metsző pillantását. - Erős akarok lenni. Azt
szeretném, ha megint erősnek érezném a testemet.
Az ő döntése. Megérdemli azok után, amiken keresztül-
ment.
- Rendben van - egyezek bele, aztán hatalmasat ásítok.
- Gyorsan feküdjünk le mind aludni - javasolja Ash. - fő-
ként azért, mert holnap újak érkeznek,
Raven felmegy az emeletre, mi meg Ashsel a csűrbe indu-
lunk. Közben akaratlanul is az a remény ébred bennem, hogy
a holnapi lány olyan merész lesz, mint Sienna, olyan kedves,
mint Lily, és olyan eszes, mint Raven.
Megmutatjuk a város minden lakójának, hogy a helyette-
sek nem csak ostoba lányok, akiket adnak-vesznek, és akik-
kel úgy bánnak, mint a házi kedvencekkel vagy a bútorokkal.
Olyan ellenfelek vagyunk, akikkel számolni kell.
 27. fejezet

SILLEL MASNAP DÉLBEN HOZZUK EL A LÁDÁKAT A

Bartlett állomásról.
A két lány különbözőbb már nem is lehetne. Amikor Ash
lefeszíti a ládák tetejét, lenézek rájuk.
Az egyik nagyon magas, világos bőrű, a haja szőke és
hosszú. A lába fel van húzva a szűk kis helyen. A másik ap-
rócska, sötét bőrű, és göndör, barna fürtjei vannak.
Felvisszük őket Raven szobájába, és lefektetjük a dupla
ágyra.
- Emlékszem rá - jegyzi meg Sienna a kisebb lánnyal kap-
csolatban. - Láttam a Leghosszabb Éjszaka bálján.
- Kedves volt? - kérdezem.
- Nem beszéltem vele!
Összeszorítom a fogam, de nem szólok egy szót sem.
Sienna és Raven lent várnak; úgy véltem, jobb, ha az újak
egyszerre egy arcot látnak. Sienna ráadásul nem ideális foga-
dóbizottság.
A szőke ébred először. Lucien szérumának kellemetlen
utóhatása után egy pohár vizet nyomok a kezébe. Felhajt-
ja, aztán felnéz rám.
 - Te vagy az! - kiált fel. - Emlékszem rád. Hallotta-
lak játszani a választófejedelem bálján. - Körülnéz a szobá-
ban. - Ugye már nem az Ékkőben vagyok?
- Nem - hagyom rá.
Azzal zokogni kezd.
- Jaj, köszönöm, köszönöm - markolja meg a pulóveremet.
- Köszönöm, köszönöm...
Indinek hívják. Lekísérem, hogy találkozhasson Ravennel,
Siennával és Sillel. Azonnal nyilvánvaló, hogy páratla-
nul derűs a természete. Még Lilynél is barátságosabb lány.
Hasonlítanak is egymásra: ugyanolyan szőke hajúak, nagy,
kék szemük van, de Indi sokkal magasabb, még Ravennel
is sudárabb termetű, a bőre azonban valósággal lötyög a
csontjain, és árnyék ül a szeme alatt.
- Borzalmas volt ott! - meséli, miközben Sil egy bögre teát
tesz elé. - Az úrnőm néha bezárt a szekrénybe, amikor ven-
dégei érkeztek. Ó, de finom! - kortyol bele a teába. - Megfe-
ledkezett rólam, és egy napig is ott kuksoltam. Fiatal volt,
nemrég ment férjhez, és csak az érdekelte, hogy járjon a férje
kedvében. Hallottam, amikor valakinek azt mondta, csak
azért vett helyettest, hogy lássa, milyen az aukció. Amikor
aztán meghalt a választófejedelem asszony helyettese, és volt
egy lány, akivel együtt voltam Nyugati Kapuban, és párszor
találkoztunk később is, a Leghosszabb Éjszaka bálján meg
más estélyeken, és egyszer csak eltűnt, aggódni kezdtem. -
Körülnéz a szobában, a kézi szőttes szőnyegeken, a házi-
lag készült bútorokon, az öntöttvas kályhán. - Tetszik ez a
ház - állapítja meg. - Ugye kényelmes?
- Az - válaszolom. - De inkább felmegyek, mielőtt a másik
lány felébred. - Ravenre pillantok. - Elmagyarázod a részlete-
ket?
- Persze, elintézzük - nyugtat meg.
 Indi még csacsog, amikor elindulok felfelé.
A kis barna még vagy félórát alszik. A reakciója ugyanaz,
mint Indié: heves reagálás a szérumra, mohó vízivás, az-
tán könnyek, de ezek most nem örömtelik.
Még sikerül a nevét kiszednem belőle - Olive-nak hívják -,
mielőtt kiabálni kezd.
- Hol vagyok? Hol az úrnőm? Vigyél vissza! Vissza akarok
menni az Ékkőbe! - Olive zöld szeme üvegesen mered rám
sűrű, barna fürtjei alól.
Mielőtt bármit is mondhatnék, felrántja az ajtót, kirohan, és
levágtat a lépcsőn. Utána megyek. Olive megtorpan, amikor
meglátja az ebédlőasztalnál ülő négy nőt.
- Emlékszem rád - mondja Siennának. - Megszegted a sza-
bályokat. Pezsgőt ittál, amikor nem lett volna szabad. Látta-
lak a választófejedelem bálján. - Hozzám fordul, mintha vá-
ratlanul a szövetségesévé váltam volna. - Mondtam az úr-
nőmnek, és elégedett volt, úgy bizony, mert tudta, hogy so-
sem tennék vele ilyet. Mindig azt hajtogatta: légy engedel-
mes, és megjutalmazlak. - Olive a mellére szorítja a kezét. -
Jaj, szegény úrnőm, mihez kezd most nélkülem?
- Túléli - förmed rá Sienna. - És te is.
Indi megrovó pillantást vet rá. Feláll, és átöleli Olive-ot.
- Minden rendben lesz - nyugtatja. - Csak segíteni akarnak
nekünk.
- Én az úrnőmnek akarok segíteni - szipog egy hatalmasat
Olive.
- Nincs többé úrnőd - mondom szelíden.
Olive zokogva omlik Indi karjába.
- Meg kell mutatnunk neki - jelenti ki Sienna. - Talán a
sziklán állva majd megérti.
 - Még sosem jártam sziklán - csodálkozik Indi, és Olive
haját simogatva úgy néz körül, mintha a szikla a kanapé
vagy a szövőszék mögött rejtőzne.
- Vissza akarok menni az Ékkőbe! - siránkozik Olive.
Raven összegörnyed, és a fejét fogja.
- Mi baj? - sietek oda hozzá.
- Kiforgatták önmagából - mondja maga elé beszélve. -
Nem úgy, ahogy engem, de... elhiszi a hazugságaikat. Szere-
ti őket. Nagyon fáj!
A térdére teszem a kezem. - Várhatunk. Nem kell, hogy
most odavigyél minket. Semmi gond.
Raven felkapja a fejét. - Már hogy is ne vinnélek! Ott kü-
lönben is jobb. - Megdörzsöli a halántékát. - Bárcsak abba-
hagyná a sírást!
Olive-ot és Indít kitereljük a tóhoz. Az előző esti hűvösség
enyhült, a szemkápráztatóan kék égen ragyogóan süt a nap.
Majdnem meleg van.
Ash köröket fut a tó körül. Meztelen felsőtesttel fut, a hát-
izmai gyönyörűen mozognak.
- Ki ez? - kérdezi Olive, és végre elállnak a könnyei.
- Majd később megismerkedtek vele - mondom. Indi le
nem veszi a szemét Ash távolodó alakjáról.
- Csináljuk a tóparton - javasolja Sienna.
- Hova visztek? - kérdezi Olive. Erősen fogom a kezét, és
örülök, hogy Indinek láthatóan ugyanez az ötlete támadt.
- Milyen elbűvölő ház! - néz vissza Indi a fehér Rózsára. -
És olyan... tiszta itt a levegő! Finom - szívja be mélyen.
Kört alkotunk a tó körül. Raven megfogja Indi másik ke-
zét, én meg Siennáét. Olive próbál szabadulni a markomból.
- Mit fog csinálni? - kérdezi.
- Megmutatjuk, ki is vagy valójában - nyugtatom meg.
 - Ne küzdj ellene! - teszi hozzá Raven. - Mert úgy
sem tudsz.
Raven lehunyja a szemét. Siennával követjük a példáját.
Halk sikolyt hallok Olive felől, amikor a szikla magához
ránt minket.
Ezúttal szélvihar tombol a fák között a sziklán. Az üvöltő
szélben az ágak recsegnek-ropognak, rázkódnak. Száraz bar-
na levelek kavarognak körülöttünk a levegőben. Még sosem
éreztem ennyire elektromossággal telítettnek ezt a helyet. Lá-
tom Olive-ot és Indit az örvénylő szobor túlsó oldalán, és
ugyanolyan arcot vágnak, mint Sienna, amikor először pillan-
totta meg az óceánt: áhítat és mély tisztelet keverékét látom
rajtuk.
Pár percig még itt maradunk, és hagyjuk, hogy átjárjon
minket a hely ereje. Amikor visszatérünk a tóhoz, Olive és
Indi lenéznek a földre, és virágokat látnak maguk körül; sö-
tétzöldeket és citromsárgákat.
- Mi volt ez a hely? - kérdezi Indi, és lehajol, hogy megsi-
mogassa a virágait. Mialatt a régebbiek elhervadnak, már
újak nőnek a lábánál.
- Mit tettetek velem? - hátrál egy lépést Olive. - Úgy ér-
zem... - markolja meg a mellkasát. Zöld virágok követik,
ahova lép. - Én nem is...
Megzizzen az arkána a kontyomban.
- Máris jövök - szólok oda Rávennék és Siennának. - Ma-
radjatok velük!
Visszaszaladok a házba, és kitépem a hajamból az arkánát.
- Lucien?
- Nem, én vagyok az, Garnet. Beszélnem kell veled! - Sür-
gető a hangja, mint azon az éjszakán, amikor először hallot-
tam az arkánában. - Történt valami, amiről szerintem tudnod
kéne. Az anyámhoz múlt éjjel szállítmány érkezett.
 - Micsoda?
- Egy helyettes.
Nagyot dobban a szívem. - Honnan szerzett újabb helyet-
test? Még nem került sor az aukcióra!
- Nem tudom. Láttam, hogy megérkezik egy lány. Megbi-
lincselve, bekötött szemmel. És ma reggel a palotába érkezett
dr. Blythe - sóhajt fel.
- Lucien tud róla?
- Próbáltam elérni. Gondolom, most sok a dolga, hogy elő-
rehozták az aukció időpontját.
- Szóval te is hallottál róla.
- Igen. És itt valóságos vérfürdő van. A tavalyi aukció-
ról alig maradt lány életben. Mindenki tudja, hogy a választó-
fejedelem felesége a lányát kívánja trónra emelni. Az aukci-
ót előbbre hozták, hogy nagyobb valószínűséggel születhes-
sen lánya. Így az a helyettes, aki lánnyal terhes, gyakorlatilag
felesleges.
- Megölik a saját helyetteseiket?
- Igen - helyesel komoran Garnet. - És egy helyettes akkor
sincs biztonságban, ha fiút hord a szíve alatt, mert ak-
kor valamelyik rivális Ház próbálja meg eltenni az útból.
Megborzongok. - Nehezebb lesz, mint gondoltuk.
- Mindig is nehezebbnek ígérkezett - mondja. - Én még
soha... olyan, mint... - Elkeseredetten mordul fel. - Most már
látom mindet. A helyetteseket. Korábban észre sem vettem
őket. Csakhogy most már őt látom mindegyikben. - Tudom,
hogy Ravenről beszél. - És téged is - teszi hozzá sietve. -
Most már emberek a szememben, halálra ijedt lányok, akiket
pórázon vonultatnak fel, és orvosi vizsgálószobákba zárnak.
Visszataszító!
 A számra szorítom a kezemet, de a mosolyom kiszabadul a
tenyerem alól. Hihetetlen, mennyit változott az első találko-
zásunk óta, amikor részegen láttam a Hercegnő ebédlőjében.
- Hogy mennek a dolgok a Fehér Rózsában? - kérdezi. -
Amikor utoljára beszéltem Luciennel, említette, hogy újon-
cokat küld.
- Azt hiszem, az egyik... kemény dió lesz.
- Mennem kell - mondja hirtelen. - Szólok, ha kiderí-
tek valamit az új helyettesről. Anya jól elzárva tartja. És
mondd meg Ravennek, hogy üdvözletemet küldöm. Bocs,
hogy ma nem tudtam vele beszélni.
- Átadom - ígérem. - És vigyázz magadra!
- Mindig azt teszem.
Az arkána a tenyerembe esik.
 28. fejezet

ASH MA ESTE MEGY AZ ELSŐ KIKÉPZÉSRE.

Raven is vele tart.
Az, hogy Raven harcolni fog, még kevésbé van ínyemre,
mint Ochre belebonyolódása a harcba, de abban is van igaz-
ság, amit Ash mond.
- Szeretné megvédeni magát - mondja Ravenről. - Azok
után, amin keresztülment, szerintem ezt meg is érdemli. -
Könnyű csókot nyom a számra. - Komolyan gondolod, hogy
valaha is hagynám, hogy baja essen?
Vacsora után Indi, Olive és én a tisztáson sétálunk. Remé-
lem, Olive erősebben érzi majd a kötődését az elemekhez.
Már kapcsolatba tud lépni a vízzel és a levegővel, de nem
nagyon érdekli egyik sem.
- Szeretnék kicsit a tó mellett üldögélni - mondja Indi,
amikor elmegyünk mellette. Kiderült, hogy Indi csak a víz-
zel tud kapcsolatot teremteni.
Bólintok, és Olive-val továbbindulunk az erdő felé. Emlék-
szem az első itteni éjszakámra. Lucien azt mondta, bízzak az
ösztöneimben. Milyen ostobán éreztem magam! Most már
távolinak tűnik ez az érzés.
Szótlanul sétálunk, amikor Olive egyszer csak megszólal: -
Vissza akarok menni az Ékkőbe.
- Nem mehetsz - mondom. Egymást kergetik a gondolata-
im. Valahogy a magunk oldalára kell állítanunk Olive-ot. - A
Láp Déli Negyedében születtem. Ugye te a Keleti Negyedbe
való vagy?
- Igen.
- Van két testvérem, egy öcsém és egy húgom. Neked
is vannak testvéreid?
- Hat bátyám és egy húgom.
- Szeretnéd, ha a húgodat helyettesként diagnosztizálnák?
Ha elragadnák az otthonotokból, és eladnák?
Vállat von. - Ha így lenne, pénzt kapna a családom.
- Amint meghalsz, megszűnik az anyagi támogatás.
- Az úrnőm sosem ölne meg - bizonygatja. - Szüksége van
rám. És most halottnak hisz!
- Majd vesz egy másik helyettest. Ezt helyesnek tartod?
Olive tétovázik, és máris látok egy halvány esélyt. Nem
szeretné, ha felváltanák mással.
- Előrehozták az aukciót. Pár hónap múlva új helyet-
test szerezhet. - Olive az ajkát biggyeszti. Összevonja a
szemöldökét, ami sötét vonal lesz a homlokán. - Nem, az úr-
nőm...
- Az úrnőd gyereket akar, és bármit megtenne, hogy
ez megvalósuljon. Meg kell hát szüntetnünk az aukciót -
mondom.
Látom, ahogy feldolgozza magában, és a szemöldökei köz-
ti ránc elmélyül. - Meg kell szüntetni az aukciót - ismétli.
Nem pontosan így szeretném meggyőzni, de e pillanatban
korlátozottak a lehetőségeim. Nincs időnk.
 - És akkor együtt lehetek az úrnőmmel - mondja.
Nem válaszolok. Nehéz a szívem. Nem szeretem így ma-
nipulálni, de mi mást tehetnék?
Továbbsétálunk a ház felé. Amikor elmegyünk Indi mel-
lett, aki a tóparton üldögél, látom, hogy az arca tökéletes
nyugalmat áraszt. Fehér tarajos kis hullámok fodrozódnak a
tenyere alól.
Már éppen letelepednék mellé, amikor rezegni kezd az
arkána.
- Bocsássatok meg egy percre - motyogom, és besietek a
házba.
Sienna a konyhában mosogat. Sil a tűz mellett üldögél, és
whiskyt kortyolgat. Kirántom az arkánát a hajamból.
- Halló! - szólok bele.
- Történt valami - mondja Lucien.
Sil felül, és leteszi az italát.
- Megegyezés született. Nemsokára bejelentik az eljegy-
zést.
- Nem látom be, mennyiben vonatkozik ez ránk. Kit érde-
kel egy királyi eljegyzés?
- A Tó Hercegnőjének lányát jegyzik el a választófejede-
lem fiával.
Az arkánára meredek. - A Tó Hercegnőjének nincs lánya.
- Nem tudom, hogy csinálta - mondja Lucien, és olyan ér-
zésem támad, mintha magában beszélne. - Hogy sikerült a
választófejedelmet meggyőznie, vagy megfenyegetnie,
vagy... senki sem tudja, mi az, ami miatt annak idején fel-
bomlott a választófejedelem és a Hercegnő eljegyzése, és ne-
kem elhiheted, hogy a választófejedelemné mindent elkö-
vet, hogy kiderítse. De bármi is az oka, a Hercegnő valami-
vel sakkban tartja a választófejedelmet. Valami igen komoly
dologgal. És természetesen a választófejedelem felesége
mérhetetlenül dühös.
- De Lucien - próbálkozom újra. - Valamit nem értek. A
Hercegnőnek nincs lánya!
- Garnet mesélt a helyettesről?
- Akit a Hercegnő ellopott? Persze.
- Senki sem tudta, hogy te eltűntél. A Hercegnő azt állítot-
ta, hogy az állítólagos nemi erőszak után elkülönített.
Így aztán könnyen és feltűnésmentesen felváltott valakivel.
Semmi írott nyomát nem találtam annak, hogy bárki is el-
tűnt volna valamelyik átmeneti intézményből. És megvan
minden királyi helyettes is, már legalábbis azok, akik még
életben vannak.
- Akkor hát honnan került elő ez a helyettes?
- Nem tudom. De a Hercegnő olyasmit követett el, ami az
aukció történetében még sosem fordult elő. A gyermek szü-
letése előtt kötötte meg az eljegyzést.
- Akkor hát a helyettese... terhes?
- Úgy tűnik.
- De hiszen csak tegnap került hozzá!
- Az Ékkő forrong - meséli Lucien. - A királyi csalá-
dok többsége tisztességtelennek érzi az eljárást. Sokan harag-
szanak a Hercegnőre. És most, hogy az aukció időpontját elő-
rehozták, a Házak még az eddiginél is kegyetlenebbül támad-
ják a rivális Házak helyetteseit. Régi szövetségek bomlanak
fel. Az udvarhölgyekre is nagyobb nyomás nehezedik,
az alacsonyabb rangú személyzet, a lakájok és szobalányok
még rosszabb helyzetben vannak.
- Ez a mi malmunkra hajtja a vizet, nem? Őket kell meg-
nyernünk magunknak.
- Nem akarjuk, hogy meghaljanak - jelenti ki.
- Persze, hogy nem! Nem is erre gondoltam.
 Hirtelen Ash ront be a bejáraton, Raven a nyomában.
- Violet! - lihegi.
Hagyom, hogy az arkána a levegőben lebegjen, mert az el-
ső gondolatom az, hogy Raven megsérült. De amikor arrébb
lép, felfedezek egy alakot, akit eddig nem láttam.
- Ochre? - Szinte megfojtom az ölelésemmel. - Mit keresel
itt? - Ashhez fordulok. - Nem lett volna szabad idehoznod.
Nem szabad tudnia erről a helyről!
- Violet. - Ochre arca sápadt a holdfényben. Nagy, bar-
na szeme alatt karikák sötétlenek. - Elvitték. E... eltűnt. Pró-
báltam felvenni a kapcsolatot a Társasággal, de egy másik
tejüzembe mentek, és senkit sem ismertem. Még a kiképzés-
re is éppen csak, hogy eljutottam. Azt hittem, ott leszel. El-
hurcolták, Violet!
- Lassítsunk - vezetem oda az ebédlőasztalhoz. - Kit ragad-
tak el?
Lerogy egy székre. - Hazelt - mondja elkeseredetten.
A szívem helyén kődarab. A levegő megfagy körülöttem.
- Micsoda? - suttogom.
- Katonák jelentek meg a háznál. Anya szerint egy orvos is
volt velük. Valami címer volt a kabátjukon, egy kék kör, rajta
keresztben két dárdához vagy mihez hasonlító ezüst tárggyal.
És egyszerűen csak... magukkal vitték.
A tenyerébe temeti az arcát, a kőszív pedig a gyomromba
zuhan.
A kék kör, rajta keresztben két ezüstszigony.
A Tó Házának címere.
Most én rogyok le egy székre.
- Lucien - fordulok a még mindig lebegő arkánához. - Hal-
lottad?
Lucien hangja komor. - Igen.
 Mintha mások is beszélnének, de csak távolról hallom a
hangjukat. Képtelen vagyok felfogni, mit mondanak. Lüktet a
fejem, csak egyetlen gondolatom ismétlődik.
Elhurcolták Házéit.
Hazel az ellopott helyettes.
A húgom a Tó Hercegnőjénél van.
 AMY EWING mesterfokú diplomáját gyerekkönyvírás
szakon szerezte meg a The New Schoolban, ahol abban
a szerencsében volt része, hogy a Young Adult műfajban al-
kotók nagyszerű közösségével találkozhatott, és ez a közös-
ség segít megőriznie a józan eszét. A New York-beli Harlem-
ben lakik, írással tölti a napjait, sajtot eszik, és néha a Vám-
pírnaplók mértéktelen nézésébe feledkezik.

Tudj meg többet a trilógiáról:

www.amyewingbooks.com
www.facebook.com/dreamvalogatas