| Vissza az igehirdetésekhez |
Vissza a főoldalra |
 

Isteni megoldás
Zsidókhoz írott levél 11. fejezet
8-19.
„8Hit által engedelmeskedett
Ábrahám, amikor elhívatott,
hogy induljon el arra a helyre,
amelyet örökségül fog kapni. És
elindult, nem tudva, hova megy.
9
Hit által költözött át az ígéret
földjére, mint idegenbe, és
sátrakban lakott Izsákkal és
Jákóbbal, ugyanannak az
ígéretnek az örököseivel.
10
Mert várta azt a várost,
amelynek szilárd alapja van,
amelynek tervezője és alkotója az
Isten.
11
Hit által kapott erőt arra is,
   
hogy Sárával nemzetséget
alapítson, noha már idős volt,
minthogy hűnek tartotta azt, aki
az ígéretet tette.
12
Ezért attól az egytől, méghozzá
egy szinte már elhalttól
származtak olyan sokan, mint az
ég csillagai és mint a tenger
partján a föveny, amely
megszámlálhatatlan.
13
Hitben haltak meg ezek mind,
anélkül, hogy beteljesültek volna
rajtuk az ígéretek. Csak távolról
látták és üdvözölték azokat és
vallást tettek arról, hogy
idegenek és jövevények a földön.
14
Mert akik így beszélnek, jelét
adják annak, hogy hazát
keresnek.
15
És ha arra a hazára gondoltak
volna, amelyből kijöttek, lett
volna alkalmuk visszatérni.
16
Így azonban jobb után
vágyakoztak, mégpedig mennyei
után. Ezért nem szégyelli az
Isten, hogy őt Istenüknek
nevezzék, mert számukra várost
készített.
17
Hit által ajánlotta fel Ábrahám
Izsákot, amikor próbára tétetett,
és egyszülött fiát vitte áldozatul
az, aki az ígéretet kapta,
18
akinek megmondatott: „Aki
Izsáktól származik, azt fogják
utódodnak nevezni”.
19
Azt tartotta ugyanis, hogy Isten
képes őt a halottak közül is
feltámasztani. Ezért vissza is
kapta őt, aki így a feltámadás
példájává lett.”
Imádkozzunk
Dicsőítünk Téged, Teremtő
Istenünk, Atyánk, hiszen Te
általad lett minden. Te adtad
nekünk az elmúlt hét, az elmúlt
nyár minden pillanatát.
Köszönjük Neked a nevetéstől
hangos, vidám perceket,
amelyeket barátaink, rokonaink, a
gyülekezet tagjai körében
eltölthettünk. Köszönjük az
elcsendesülő perceket, amikor
még inkább megéreztük a Te
közelségedet. Köszönjük, Urunk,
a jó híreket, amelyek
megerősítettek bennünket. És
köszönjük a nehezebben
elfogadható híreket is, amelyek
megerősítették hitünket.
Köszönjük szemünk látását,
amely megvidámított, és
köszönjük fülünk hallását, amely
a felénk érkező feddések által
még bölcsebbé tehetett
bennünket. És most itt állunk
előtted egy új hét, egy új tanév
küszöbén, és így kérünk Téged,
hogy Te áldj meg bennünket, és
Te segíts meg. Te űzd el előlünk
a félelmeket, felőlünk a
kétségeket. Kérlek, hogy Te légy
őrizőnk úgy a diákoknak, mint a
tanároknak, úgy a gyülekezet,
mint az ország vezetőinek.
Kérlek Urunk, hogy adj most
áldott elcsendesedést, hisz sok
minden forog most a mi
fejünkben, de csak a Te tanácsod
állhat meg mindig. Ámen.
Hű pásztorunk, vezesd
a te árva nyájadat.
E földi útvesztőben te
mutass jó utat:
Szent nyomdokodba
lépve, a menny felé megyünk.
Ó halhatatlan Ige,
vezérünk, Mesterünk.
Szentlelkedet töltsd
ránk ki, mint hajnal harmatát,
És adj fejünkre tőled
nyert ékes koronát,
Hogy áldozatra
felgyúlt, megszentelt életünk
Oltárodon elégjen,
Királyunk, Mesterünk!
2
29. dicséret 1. és 3. vers
Mózes első könyve 22. fejezet 1-
14.
„1Ezek után történt, hogy Isten
próbára tette Ábrahámot, és
megszólította: Ábrahám! Ő pedig
felelt: Itt vagyok.
2
Isten ezt mondta: Fogd a fiadat,
a te egyetlenedet, akit szeretsz,
Izsákot, és menj el Mórijjá
földjére, és áldozd fel ott
égőáldozatul az egyik hegyen,
amelyet majd megmondok neked!
3
Ábrahám fölkelt reggel,
fölnyergelte a szamarát, maga
mellé vette két szolgáját meg
Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott
az áldozathoz. Azután elindult
arra a helyre, amelyet az Isten
mondott neki.
4
A harmadik napon fölemelte
tekintetét Ábrahám, és meglátta
azt a helyet messziről.
5
Ekkor így szólt Ábrahám a
szolgáihoz: Maradjatok itt a
szamárral, én pedig a fiammal
elmegyek oda, imádkozunk, és
utána visszatérünk hozzátok.
6
Fogta tehát Ábrahám az
égőáldozathoz való fát, rátette a
fiára, Izsákra, ő maga pedig a
tüzet meg a kést vitte; így mentek
ketten együtt.
7
De Izsák megszólította apját,
Ábrahámot: Apám! Ő pedig
felelt: Itt vagyok, fiam. A fiú
megkérdezte: Itt van a tűz meg a
fa, de hol van az áldozatra való
bárány?
8
Ábrahám azt mondta: Isten majd
gondoskodik az áldozatra való
bárányról, fiam. Így mentek
tovább ketten együtt.
9
Amikor eljutottak arra a helyre,
amelyet Isten mondott neki, oltárt
épített ott Ábrahám, rárakta a
fadarabokat, megkötözte a fiát,
Izsákot, és föltette az oltárra a
fadarabok tetejére.
10
De amint kinyújtotta Ábrahám a
kezét, és már fogta a kést, hogy
levágja a fiát, 11kiáltott neki az
Úr angyala a mennyből:
Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt:
Itt vagyok.
12
Az angyal így szólt: Ne nyújtsd
ki kezedet a fiúra, és ne bántsd
őt, mert most már tudom, hogy
istenfélő vagy, és nem tagadtad
meg tőlem a fiadat, a te
egyetlenedet.
13
Akkor fölemelte Ábrahám a
tekintetét, és meglátta, hogy ott
van egy kos, szarvánál fogva
fönnakadva a bozótban. Odament
Ábrahám, fogta a kost, és azt
áldozta föl égőáldozatul a fia
helyett.
14
Azután így nevezte el Ábrahám
azt a helyet: Az Úr gondoskodik.
Ma ezt mondják: Az Úr hegyén a
gondviselés.”
Egy irodalmilag csodálatosan
megszerkesztett, de tartalmában
nézve bennünket mélyen
megrázó történet ez. Néhány
kulcskifejezés köré szeretném
csoportosítani a mondanivalót.
Először: az öröm. Az öröm,
hiszen gyermek ígértetett egykor
Ábrahámnak és Sárának, egy
ígéret hangzott el, hogy benne és
általa nagy néppé teszi őket, sőt
megáldatnak benne és általa a
népek. Aztán jött a várakozás.
Teltek az évek, évtizedek, és
gyermek nem született; nem,
hogy nagy néppé lehetnének.
Sokasodtak a kétségek: vajon az
Isten elfelejtette? Vajon az Isten
tehetetlen? Vajon mi lesz az
ígérettel? Itt halunk meg utód
nélkül. Aztán jöttek az emberi
pótcselekvés kísérletei minden
zűrzavarával együtt: a kishitűség
cselekedetei. De végül, késő
vénségükben megadatik a
gyermek, megszületik Izsák,
megvan az öröm. Igaz az Isten
ígérete, és van gyermek.
A második kulcskifejezés: a
próba. Ahhoz, hogy megértsük
ezt a történetet, jól értsük ezt a
történetet, ahhoz látnunk kell a
kortörténeti hátteret. Látnunk kell
azt a világot lelki szemeink előtt,
amikor mindez játszódik. Egy
teljesen pogány – a maga
módján, pogány módján –,
vallásos közeg, a kánaánita
kultuszok világa ez, ahol
Ábrahám idegenként, vándorként
van ebben a világban. Állandó
gyakorlat volt az emberáldozat, a
gyermekáldozat. Ezzel polemizál,
ezzel vitatkozik ez a történet.
Ahogy majd később Jeremiás
próféta könyvében olvashatjuk,
hogy az Úrnak eszébe se jutott
(ezt a kifejezést olvashatjuk ott a
Jeremiás 7-ben), hogy ilyen
pogány szokást gyakoroltasson
majd az ő népével. Ennyit a
kortörténeti háttérről. De igazán
mi itt a próba? A próba (mert mi
így érezzük) az, amit érzelmileg
érzünk azonnal, hogy az apa a
fiát kellene, hogy elveszítse. És
ez érthetetlen és ez fájdalmas
lenne. Azonban ennél nagyobb a
próba, mélyebb a próba gyökere.
Próbáljunk odáig eljutni, ne csak
a végkövetkeztetést halljuk meg.
A próba igazán az, hogy az
Istenben bízó Ábrahám úgy
érzékelhette, Isten látszólag
szembekerült önmagával. Akkor
pedig, hogyan bízzak benne?
Hogyan bízzak olyan Istenben,
aki önmagával is szembekerült?
Hát ígéretet tett: jön utód, nagy
néppé teszi őket. És bennük,
Ábrahám utódai által szeretné
megáldani a világ népeit. Ez volt
a nagyszerű ígéret, és hosszú
várakozás után örülhettek neki,
hogy igen, az ígéret első lépései
kezdenek megvalósulni. És akkor
most jön a másik isteni szó:
áldozd fel Izsákot, akiben
emberileg az előző isteni ígéret
beteljesülni látszott. Áldozd föl!
De az ígéretet beteljesítő Izsákkal
együtt a jövőt is föl kellene
áldozni. Hol lesz itt áldás? Hát
nem lesz utód? Nem lesz nép?
Vagyis, az igazi nagy próba az
Isten embere számára az, hogy
vagy az ígéret volt hazugság,
hogy megáldalak, nagy néppé
teszlek, és megáldatnak benned a
népek; hogy nekem van tervem
és gondolatom az egész világgal,
és ebben neked lenne feladatod,
meg utódaidnak. Vagy ez volt
hazugság, vagy pedig ez a
mostani parancs: add vissza a
fiadat! Ez nem Istentől való.
Melyik lehet itt az igaz? Melyikre
figyeljek? Melyikben bízzam?
Hát az Isten önmagával ellentétbe
került. Ígér valamit és elveszi, és
akkor az ígéretből semmi nem
lesz. Akkor pedig miért ígér? Mi
lesz az Isten tervével, nem is
beszélve az én atyai
fájdalmamról. Az igazi próba az,
amikor mi is úgy érezzük, hogy
az Isten önmagával került
ellentétbe. Hát akkor hogyan
bízzak benne? Érdemes olyan
Istenben bízni, akiről úgy
gondolom, hogy önmagával is
ellentétben van? Egyszer ezt
mondja, másszor azt mondja?
Olyan Istenben bízni, akinél a bal
kéz meg a jobb kéz nem tudja,
hogy mit csinál? Olyan Istenben
bízni, aki nem következetes? Ígér
valamit, és utána az egészet
leromboltatja? Ez az igazi nagy
próba, és ebből következik a
többi, beleértve az atyai fájdalmat
is. Nehéz így dönteni.
Tulajdonképpen itt az ész és a hit
konfliktusa is megjelenik, hiszen
emberi értelemmel érthetetlen.
Emberi értelemmel értelmetlen.
Akkor meg hogy higgyek? Az
ész és a hit konfliktusa is benne
van ebben a próbában, ami elé
most Ábrahám került És valljuk
meg, többször mi is így látjuk,
így véljük. Előveszünk a
Szentírásból egyik vagy másik
Igét, és arra hivatkozunk, abban
bízunk, arra építünk; és akkor az
események mintha mégis egészen
másképp történnének. Mintha az
Isten másfelé engedné, netalán
vezetné a dolgokat, mint amit mi
az Igéből olvastunk. Akkor az
Isten önmagával ellentétbe
került? Akkor kiben, vagy Isten
melyik szavában bízzak?
A harmadik kifejezés a hit, a
bizalom. Valljuk mi…
énekeskönyvünkben is jó néhány
ének van, és szoktunk is énekelni
olyat, hogy nem vagyunk mi
magunkéi, mi az Istené, az Isten
tulajdona vagyunk, az Isten adta
az életet – valljuk mi ezt,
mondjuk mi ezt. De valóban
komolyan vesszük, hogy az
Istenbe vetett hit azt jelenti,
hogy magamat teljesen az Isten
kezébe adom? Ezt is komolyan
vesszük? Komolyan vesszük,
hogy a hit azt jelenti, magamat
teljesen – és most ezzel a szóval
mondom – kiszolgáltatom az
Istennek, odaadom az Istennek:
szabad vagy velem cselekedni.
Ez is benne van a mi hitünkben?
Mert ha nincs benne, akkor
nagyon sok csalódás ér
bennünket.
Valamikor az atyák a reformáció
tájékán megfogalmazták a
Heidelbergi Kátéban, hogy ők
hogyan értik, mint értik a
Szentírást az akkori hitviták
idején. Mindjárt az első kérdés-
felelet az nem a teremtésről szól
(majd arról is van szó a Kátéban),
hanem így hangzik (az
énekeskönyv hátulján újra és újra
megtalálhatjuk): „Micsoda
tenéked életedben és halálodban
egyetlenegy vigasztalásod?” Ezt
a mai ember, és be kell
vallanunk, a mai hívő ember is el
szokta felejteni. Minekünk más
istenképünk kezd torzulni, mint
amilyen a Szentírásban elénk
adatik. Micsoda tehát néked
életedben és halálodban
egyetlenegy vigasztalásod? Mi a
te hited tartalma? Így
fogalmazták meg az atyák (a
hosszú felelet elejét olvasom
most csak, majd néhány perc
múlva a végét is), a válasz így
hangzik: „Az, hogy mind
testestől, mind lelkestől, mind
életemben, mind halálomban
nem a magamé, hanem az én
hűséges Megváltómnak, a Jézus
Krisztusnak a tulajdona
vagyok.” Figyeljük meg: mind
életemben, mind halálomban,
mind testestől, mind lelkestől. Be
kell vallanunk, a mi hitünk
sokszor nem ilyen. Persze, hát az
Istené vagyok, de ezt a területét is
kisajátítottam magamnak, azt
sem adom át teljesen neki.
Persze, vasárnap délelőtt egy
órahosszát odaszánok,
tulajdonképpen jó ez nekem is,
mert legalább egy órahosszára
megállok a rohanás közepette.
Mit jelent a mi hitünk? Mi annak
a tartalma? Valóban az, hogy
magamat teljesen az Isten kezébe
adtam? Megengedem, hogy az ő
akarata valósuljon meg? Vagy:
“Persze, hát az, hogy hiszem a
létét, ennél több a hitem.” – talán
ez azt jelenti. Igen, hát a
gondviselésével vegyen körül! -
amivel zárult itt a fölolvasott
bibliai szakaszunk. Az Isten
legyen gondviselő. Ahogy
Ábrahám és Sára mondhatta késő
vénségében, amikor végre
megszületett a gyermek, az első
gyermek, és így az ígéret
beteljesülni látszott. Jó az Isten.
Hányszor mondjuk mi is, ha
szánk íze szerint cselekszik az
Isten: “Jó az Isten!”. És az Isten
akkor nem jó, amikor nem a
szánk íze szerint jót cselekszik?
Mit jelent az, hogy hiszek?
Valóban hiszem, hogy „mind
testestől, mind lelkestől, mind
életemben, mind halálomban nem
a magamé, hanem az én hűséges
Megváltómnak, a Jézus
Krisztusnak a tulajdona
vagyok?” Mit hiszek én? Kiben
hiszek én? Milyen Úrban hiszek
én? Az Isten úgymond jövője,
tudniillik, hogy mit cselekszik, az
nincs kötve ahhoz, hogy eddig
mit cselekedett. Vagyis
folytathatja gazdagabban,
bölcsebben, nagyszerűbben, mint
ahogy eddigi ígéreteiből, eddigi
cselekedeteiből én
kikövetkeztetem a folytatást; és
ahogy én szeretném a folytatást.
Az Isten totális igénye, és hogy
az Isten szuverén Úr, az ezt is
jelenti. Vajon az ész és a hit –
sokszor – küzdelméből, melyik
kerül ki győztesen? Csak az
eszem, az értelmem? De
vigyázzak: az kisebb, mint az Úr.
Hogyha csak az értelmem, melyet
használnom kell… de ha csak az
értelmem szabja meg, hogy az Úr
mit cselekedhet, a hatalmából,
bölcsességéből, szeretetéből
milyen sokféle megoldást hozhat,
akkor én rendkívül keveset fogok
megtapasztalni az Isten
hatalmából, bölcsességéből,
nagyszerűségéből. Persze hiszek
én akkor is, de az általam
elgondolt Istenben.
A hit. A hit azt is jelenti, hogy ha
valóban vallom, hogy én az
Istené vagyok a teremtés jogán és
a megváltás jogán is hívő
emberként, akkor ez azt is jelenti,
hogy ajándékait csak hitben
birtokolom. Hitben. Az
Újszövetség egyik történetének
kifejezésével szólva, valljuk mi
szóval a sáfár szerepet, hogy van
a gazda, aki messze vidékre
megy, rábízza szolgáira a
vagyonát, és majd, amikor
visszajön, elszámoltatja őket.
Vagyis a szolgák nem
tulajdonosok, hanem sáfárok,
megbízottak. A tulajdonos a
gazda. Vajon mi hogyan
gondolkozunk? Bennünk is úrrá
lesz az, hogy “Igen, a
telekkönyvnél be van írva az én
nevemre, hogy ez a ház az
enyém”. Persze. Ez emberileg így
rendben van. De az Ige szerint én
magam mindenestől az Istené
vagyok. Aztán be van írva az
anyakönyvi rovatokba, hogy
nekem van gyermekem. Nekem
van gyermekem. Igen, ez igaz, de
hívő emberként csak idáig és így
gondolkozok, vagy komolyan
veszem azt, hogy egy időre rám
bízatott kezem munkája
áldásaként is az a ház, az a föld,
egy időre gyermek bízatott rám,
de végső soron nem az enyém,
hanem az Istené? Velem együtt
az Istené. Hogyan gondolkozunk
mi?

Megy egy idős apa és egy egész

fiatal gyermek, megy ama hegy
felé, viszik a parazsat, a tüzet,
ahogy olvassuk, hiszen nem az
öngyújtóval gyújtották meg ott a
hegyen, hanem vitték a parazsat
magukkal, vitték az áldozathoz
való fát; minden van, de Izsák, a
gyermek fölteszi a kérdést:
Atyám! Hol van az áldozati állat?
Figyeljük meg, tudta, hogy az
Isten tiszteletéhez áldozati állat is
kell, és ő teszi föl a kérdést: hol
van? Hogy áldozunk mi az
Istennek, amikor nem viszünk
áldozati állatot? És ekkor
Ábrahám kimond egy
megdöbbentő mondatot: „Az
Isten majd gondoskodik áldozati
bárányról, fiam”. Ábrahám sem
tudja, hogy hogyan. Mennek, és
nem tudja, hogy hogyan fog
áldozni. De mennek.
Nézzük a negyedik kifejezést: az
isteni megoldás. A történetünket,
mint ahogyan általában az Igét, a
Szentírás nagyobb
összefüggésében kell mindig
látnunk és értenünk. Itt is észre
kell vennünk, hogy nem sokkal
ezelőtt olvashattunk arról a
megdöbbentő szent alkuról,
amikor Ábrahám az Úrhoz fordul
Sodomáért: Uram, ha van ötven
igaz Sodomában, akkor is
elpusztul az ötven igaz is a többi
bűne miatt? De ha negyvenöt
van, de ha harminc, de ha
húsz…? Nem pusztul el – mondja
az Úr. De Uram, ha tíz… Vagyis
már az Írás kezdi előkészíteni azt,
ami majd a mai történetünkben
szólal meg igazán. Kezdi
előkészíteni a váltság isteni
tervét, hogy behozza, hogy
megismertesse velük azt a többet,
amit Ábrahám sem tudott
elképzelni, csak mondta, hogy az
Isten majd gondoskodik áldozati
állatról; de hogy hogyan, azt nem
tudja.
A Zsidókhoz írott levél 11.
fejezetében a szent író arról
beszél, hogy Ábrahámék
remélték, hogy talán feltámadás
útján visszanyerhetik Izsákot.
Erről beszél az Újszövetség.
Igen. Ez is elképzelhető lenne.
Van is némi logikus alapja,
hiszen a szinte elhalt testükből,
megöregedett testükből életet
tudott, Izsákot tudott az Isten
előhozni, hát akkor ne tudná
föltámasztani? Ez is egy logikus
folytatás. És az Isten nem ezt
teszi. Az Isten nincs kötve ahhoz,
hogy amit ígért, amit elindított, és
amit mi kikövetkeztetnénk, hogy
hogyan folytatódjon, az úgy
történjen. Az Isten cselekedhet
szabadon, bölcsebben, nagyobbat
és nagyszerűbbet, mint ahogy mi
gondoljuk, legfeljebb nem
ismerjük föl, ha nem engedjük
meg mi ezt neki. Nem leszünk
részesei ennek, ha hittel nem
engedjük meg ezt neki. Az Isteni
megoldás az az: „Ábrahám ne
emeld föl a kezedet a te fiadra!”
Nincs pogány emberáldozat
akkor se, ha az egész környezeted
ezt csinálta. Nincs. Ahogy
Jeremiás könyvéből már idéztük,
a 7. fejezetből: az Úrnak „eszébe
se jutott” ilyen pogány szokás.
Na de akkor hogy lesz áldozat?
És fantasztikusan írja az Írás:
Ekkor Ábrahám föltekintett és
látta ott a bozótban fönnakadva a
kost, és feláldozta azt. Izsák
helyett a bárány áldoztatik fel.
És mi, az Újszövetség népe, már
egy kicsit előrébb is tudunk látni,
hiszen a Golgotát láthatjuk; az
Isten ama Bárányát, Aki elveszi a
világ bűneit. De csak annak, aki
elindul ezen az úton, annak, aki
elismeri, hogy bűnös vagyok;
hiszen Ábrahámékat az Isten
engesztelőáldozatra, véres
áldozatra hívta, és ez azt jelenti,
hogy az Istené vagyok. A véres
engesztelőáldozat azt fejezte ki,
hogy bűnös vagyok, hogy a
bűnömért büntetést érdemlek.
Ábrahám így indul el, ezt ismeri
el az Isten előtt; nem csupán azt,
hogy az Övé vagyok, és a fiam is
az Övé, Ő adta és Ő akkor veszi
el, amikor Ő úgy döntött; hanem
elismeri azt, hogy én Ábrahám is
vétkes vagyok. De azt is
észrevehetjük a történetből, hogy
Istennek a célja az, hogy
Ábrahám pedig kiállja a próbát.
Hiszen a próbák által láthatunk
többet, tapasztalhatunk többet,
nyerhetünk több áldást. Aki
olimpiára akart kijutni
versenyzőként, és itthon nem volt
hajlandó edzésekre járni, nem
volt hajlandó az itthoni
selejtezőkön és sorban-sorban a
következő próbákon részt venni –
csak úgy gondolta, hogy magát
kijelöli, mert hát ő is szeretne ott
szerepelni –, az oda nem juthatott
el. A próbák, még hogyha
sokszor gyötrelmesek, nehezek
is, mert mindent bele kell adni,
oda kell adni… az olimpiára
kijutó versenyzőknek rengeteg
mindenről le kellett mondani, ami
az övék, de mégis lemondtak
róla. A szórakozás ilyen-olyan és
másmilyen fajtája. Rengeteg
mindenről le kellett mondani
azon cél érdekében, hogy
odajuthasson. Aki a próbákon
nem akar keresztülmenni, az nem
fog megerősödni; az
megszegényedik a
tapasztalatokban,
megszegényedik az Isten
nagyságának megismerésében.
Az Újszövetség nyelvén szólva a
reménység nem szégyenít meg.
Ábrahám ennyit tudott csak
mondani Izsák nagyon jogos és
gyötrő kérdésére. Ami igazán
Ábrahámot gyötörte: „Atyám,
van parázs, van fa, de hol az
áldozati állat?” – csak azt tudta
mondani: „Az Isten majd
gondoskodik róla”. És az Isten
gondoskodott róla, de nem úgy,
ahogy valószínűleg Ábrahám
elképzelte; nem is úgy, ahogyan
az Újszövetségben a Zsidókhoz
írott levél beszél Ábrahámról,
hogy ha élemedett korukban
lehetségessé tette az Isten a
gyermek születését, akkor a
föltámadást is meg tudja adni
nekik. Ennél nagyszerűbben,
hiszen a megváltás, az üdvösség
nagyszerű útját szemlélteti
számunkra.
Néhány mondatban próbáljunk
összegezni fontos tanulságokat.
Először is bűnbánatra kell,
hogy indítson bennünket ez a
történet, mert nekünk is van
istenképünk. Ez nem baj, a baj ott
szokott lenni, amikor azt hisszük,
hogy annyi az Isten. Olyan az
Isten és úgy gondolkozik az
Isten, amennyit én megértettem
belőle, amit én megismertem,
netalán amit én szeretnék, hogy
tegyen. Az Isten több és nagyobb.
Igen. Mi is háborgunk sokszor,
hogy „hagyja a dagadt ruhát
másra, engem vigyen föl a
padlásra”, és nem visz föl. „Most
már látom mily csodás ő.”
Sokszor vagyunk mi is így. És
észre kell vennünk, hogy a
magunk istenképében szoktunk
csalódni; amikor az Isten csupán
“gondviselő jóisten” feladatot
kap nálunk. Azt hisszük! – de
semmilyen más feladatot,
lehetőséget, jogot nem engedünk
meg az Istennek. Csalódni
fogunk! Amikor az Isten netalán
számunkra nem több mint olykor
a magunk tételeinek igazolásához
kijelentést adó, Szentírást adó –
és abból szabadon válogathatok
–, akkor megint leszűkítettem.
Megint csináltam magamnak egy
faragott képet, amit nem szabad
csinálni. De azért nem szabad,
mert én veszítek, hogyha torzul
az istenképem! Itt kiderül, hogy
az Isten többet és nagyszerűbben
készített el. De ehhez
Ábrahámnak az utolsó pillanatig
engedelmesnek kellett lennie. És
akkor szólal meg: Ábrahám, állj!
Most látod meg, hogy én mit
szeretnék igazán, de csak most,
mert eljöttél idáig hitben és
engedelmességben. Ha Ábrahám
leül, és elkezd okoskodni, elkezd
vitatkozni az Istennel: “Uram, Te
önmagaddal ellentétbe kerültél,
Te nagy ígéretet tettél! Most meg
el akarod pusztítani? Uram, egy
lépést nem lépek, csak majd, ha
megmagyarázod!” – akkor nem
tapasztalja meg azt a többet és
nagyobbat. De amikor végig,
ameddig kellett engedelmes volt
– és a hit az engedelmesség –,
akkor megismerhette az Istent.
Sokkal inkább, mint azelőtt.
Bizony bűnbánattal kell
észrevennünk, hogy mennyire
beszűkítjük a magunk értelmébe
sokszor az Úristen mozgásterét,
és így keveset tapasztalunk meg
az Ő nagyságából és irgalmából.
Éppen ezért egyre kishitűebbekké
válunk, mert az egyre kisebbé
szorított Istentől egyre
kevesebbet tapasztalhatunk meg.
Ugyanakkor tanítson bennünket a
történet, hogy a próbák által
ismerhetjük meg jobban az
Urat. Sokkal inkább, mintha
próbáktól szeretnénk
megszabadulni. A mi világunk
arról szól, hogy baj, nehézség,
próba? NEM! Itt csak mindig
valahol a könnyebb oldalon
elmenni, erkölcsi kérdésekkel
nem foglalkozunk, mondja meg
mindenki, hogy mit akar. Nem
érdekelnek engem ezek és azok a
kérdések. Ma ez a divat. Néha
egész magas szinten is így
beszélnek emberek. Aki
mindenáron el akar menekülni a
próbáktól, az nemhogy olimpiai
bajnok nem lesz, az még hazai
versenyt sem fog megnyerni.
Nem tapasztalhat többet, mert
nem mert hitben,
engedelmességben egyet, kettőt,
tizenötöt lépni. A próbák
javunkat szolgálják, ha nem is
értjük mindig. Bízzuk tehát
teljesen Rá magunkat, ne csak
mondjuk, hogy Övé vagyunk. És
az Istennél, meg kell tanulnunk,
több is lehetséges. Már ezt a
tanítást megkapta Ábrahám,
megkapta Sára – az Istennél
lehetséges! –, amikor Sára
nevetett, hogy “Öreg vagyok, a
férjem is öreg Uram! Jövőre
gyermek lesz? – hát ez nem
megy, én tudom, hogy ez
lehetetlen”. És akkor a válasz az:
az Istennél lehetséges. Ha hívő
ember vagy, akkor ne csak a
magad lehetőségeiben higgyél és
a magad képességeiben, ezt a
világ fiai is megteszik; hanem az
Úr hatalmában higgyél. Az
Istennél sokkal több lehetséges,
mint amennyit mi sokszor
hívőemberként is el merünk hinni
Neki.
Nagy tanítás a mi számunkra,
hogy a helyettes elégtétel által
nyílik meg igazán a jövő. A
bárány föláldozásával nyílik
meg egészen az örökkévalóság.
Az igazi jövő az Isten által van
előkészítve. Indítson tehát
bennünket teljesebb istenismeret
kívánására, munkálására ez a
történet is. Indítson bennünket
hitből való engedelmes
cselekedetre ez a megrázó, de
nagyon gazdag történet. És ahogy
ígértem, a Heidelbergi Káté első
kérdés-feleletének a végét most
szeretném idézni, hiszen az eleje
az volt, hogy „mind testestől,
mind lelkestől, mind életemben,
mind halálomban nem a magamé,
hanem az én hűséges
Megváltómnak, a Jézus
Krisztusnak tulajdona vagyok,
aki az ő drága vérével minden
bűnömért tökéletesen eleget
tett… és Ő megőriz engem” –
nagyon röviden ugye a válasz
közepe. A Kátéban
megfogalmazott gondolat így
zárul: „Sőt inkább szükséges,
hogy minden az én
boldogságomat szolgálja. Ezért Ő
Szentlelke által az örök élet felől
engem biztosít, és szív szerint
hajlandóvá és késszé tesz arra,
hogy ezentúl Őneki éljek.” Szív
szerint hajlandóvá és késszé
tesz, hogy Őneki éljek. Ha
valóban szív szerint, a teljes szív,
a teljes lélek, a teljes erő és a
teljes elme készségével állok oda
az Úr elé, akkor fantasztikus
dolgokat tapasztalok meg. Ámen.
Azt mondta Jézus:
idelenn
Új próba és új
küzdelem
A hívők sorsa
szüntelen.
Azért ne csüggedjünk,
ne féljünk.
Az út rövid, végére
érünk.
Az álmot űzd el,
készen állj,
Krisztus nép, jön, jön
a Király!
Ó kérünk, Jézus, jó
Urunk,
Te szabd meg életünk,
utunk:
Hány éjszakánk lesz s
hány napunk.
Bölcs szívedből töltsd
meg szívünket.
Te ismered jól kis
hitünket:
Küldj, küldj szent
sóvárgást nekünk,
Hogy majd ha jössz,
készen legyünk.
367.
dicséret 2. és 4. vers
Imádkozzunk
Hálát adunk Istenünk, hogy
kijelentetted Magadat,
hatalmadat, gondviselésedet,
megváltó kegyelmedet,
akaratodat. Bocsásd meg, hogy
mégis gyakran a magunk képére
próbálunk formálni Téged.
Bocsásd meg, hogy sokszor csak
a magunk akaratát szeretnénk
Rád kényszeríteni, Veled
elvégeztetni. Bocsásd meg,
amikor Belőled háziszolgát
szeretnénk a magunk számára
formálni, és így kevésbé
tapasztalhatjuk meg hatalmadat,
üdvözítő terved csodálatos
kibontakozását. Segíts Urunk,
hogy próbák által is erősebb
hitre, feltétlen bizalomra jussunk.
Segíts, hogy készek legyünk mi
engedelmeskedni a Te
akaratodnak. Segíts bennünket,
hogy hívő értelemmel és értelmes
hittel bízzunk mindenkor Benned
és bízzuk teljesen Rád magunkat.
Könyörgünk Urunk a kétségek
között hánykolódókért,
könyörgünk az élet értelmét
keresőkért. De Hozzád kiáltunk
betegségben lévőkért, kórházban
lévőkért, a gyászoló szívekért,
akik a földi élet különböző nehéz
próbáiban vannak ezekben a
napokban. Akik számára
beszűkült a látóhatár, a jövendő,
segítsd őket, hogy nézzenek Rád,
bízzanak Benned, és általad
nyíljon meg a jövő, a vigasztalás,
a reménység. Kérünk Urunk,
erősítsd meg a mi hitünket is,
hogy engedelmesebb hittel
bízzunk Benned, és csodáidból
többet megtapasztalhassunk.
Áldd meg gyülekezeti
közösségünket is, hogy így, a Te
csodálatos hatalmadat látva,
abban bízva, nagyszerű üdvözítő
akaratodnak engedve hirdetői
lehessünk megváltó
szeretetednek. Ámen.
 
| Vissza az igehirdetésekhez |
Vissza a főoldalra |