| Vissza az igehirdetésekhez |
Vissza a főoldalra |
 
 
Énektanítás:
 
A jövő héten advent első
vasárnapja lesz, ami azt jelenti,
hogy valami új kezdődik, és
ahhoz, hogy valami új kezdődjön,
valaminek véget kell érni. Véget
ért egy egyházi év, és ahogy egy
egyházi év véget ért, úgy ér véget
a földön rend szerint minden.
Véget ér a gyermekkor, az
ifjúkor, véget érnek a diákévek,
esetleg barátságok, szerelmek.
Bizonyos családi kötelékek
átminősülnek, véget érhetnek
azonban nyomorúságok,
próbatételek is. És véget ér a mi
  életünk is egyszer. Amikor pedig  
véget ér az életünk, akkor oda
kell majd állnunk a Krisztus
ítélőszéke elé, azonban nem
mindegy, hogy hogyan tesszük
ezt. Énekeskönyvünk egyik
dicsérete tanít minket erre. A
362. dicséretről van szó:
 
Ébredjél fel, világ,
bűneidből,
Vedd eszedbe
magad a nagy bűnből,
Melyet néked
utolsó időkről,
Magyarázott Jézus
Krisztus ő ítéletéről.
 
…
 
 

Reménység a
reménytelenség
ben is
 
 
 
Rómabeliekhez írott levél 8.
fejezet 18-25. vers
 
„18Mert azt tartom, hogy a jelen
szenvedései nem hasonlíthatók
ahhoz a dicsőséghez, amely
láthatóvá lesz rajtunk.
19
Mert a teremtett világ
sóvárogva várja az Isten fiainak
megjelenését.
20
A teremtett világ ugyanis a
hiábavalóságnak vettetett alá,
nem önszántából, hanem az által,
aki alávetette, mégpedig azzal a
reménységgel,
21
hogy a teremtett világ maga is
meg fog szabadulni a
romlandóság szolgaságából Isten
gyermekeinek dicsőséges
szabadságára.
22
Hiszen tudjuk, hogy az egész
teremtett világ együtt sóhajtozik
és együtt vajúdik mind ez ideig.
23
De nem csak ez a világ, hanem
még azok is, akik a Lélek első
zsengéjét kapták, mi magunk is
sóhajtozunk magunkban, várva a
fiúságra, testünk megváltására.
24
Mert üdvösségünk reménységre
szól. Viszont az a reménység,
amelyet már látunk, nem is
reménység; hiszen amit lát
valaki, azt miért kellene
remélnie?
25
Ha pedig azt reméljük, amit
nem látunk, akkor
állhatatossággal várjuk.”
 
 
Hallottuk az írott Igét, lélekben
elcsendesedve imádkozzunk:
Urunk Istenünk, mennyei
Édesatyánk!
Eléd hozzuk most egész
életünket. Letesszük előtted
gondjainkat, betegségeinket,
fájdalmainkat, félelmeinket, de
letesszük terveinket, örömeinket
és reményeinket is. Köszönjük,
hogy Előtted megállva mindent
lerakhatunk egy órára, amit
cipeltünk idáig, hogy a Te
szemeddel nézhessünk magunkra,
vizsgálhassuk meg
törekvéseinket, tetteinket,
gondolatainkat. Bocsásd meg
Urunk… egyszer reménytelenül
sötéten látjuk a jövőt, mert csak a
hírekre figyelünk, az újságokra,
és Téged kivetünk a
számításainkból. Máskor pedig…
és olyan ígéretesnek tűnik
minden. Hiszünk önmagunkban,
bízunk egymásban, vagy egy
hangzatos szólamban, hiszünk
bármiben, amiben hinni akarunk.
Aztán csalódunk, újra és újra.
Urunk! Látod, ilyenek vagyunk.
Köszönjük, hogy Te mégsem
hagysz minket magunkra. Áldott
légy, mert szólítasz. Szólsz, hogy
lássunk tovább az orrunknál,
lássunk tovább az újságok
címoldalain, tudósok
prognózisain. Köszönjük, hogy
Veled túlláthatunk a síron is; a
gyász, a fájdalom sötétségében,
és ott lehet a feltámadás
reménysége. Köszönjük, hogy
Benned, Általad van
reménységünk. Köszönjük, hogy
Te ma is akarsz beszélni
mindannyiunkkal. Kérünk, segíts,
hogy megérthessük szavad, és
engedhessünk annak. Mert az jó.
Nekünk jó. Áldd meg
együttlétünket, Rád
figyelésünket, segíts, hogy a
reménység követői lehessünk.
Ámen.
 
Szűkölködünk
Nagy mértékben
Segedelem
nélkül,
Reménykedünk,
Örök Isten,
Te légy
segítségül:
Dicsérhessünk és
lehessünk
Jézus szava
hallgatói,
Igaz megtartói.
 
1
72. dicséret
 
 
Péter 1. levele 3. rész 8-18. vers
 
„8Végül pedig legyetek
mindnyájan egyetértők,
együttérzők, testvérszeretők,
könyörületesek, alázatosak.
9
Ne fizessetek a gonoszért
gonosszal, vagy a gyalázkodásért
gyalázkodással, hanem
ellenkezőleg: mondjatok áldást,
hiszen arra hívattatok el, hogy
áldást örököljetek.
10
Mert aki szeretne örülni az
életnek, és jó napokat látni, óvja
nyelvét a gonosztól, és ajkait,
hogy ne szóljanak álnokságot;
11
forduljon el a gonosztól, és
cselekedjék jót, keresse és
kövesse a békességet;
12
mert az Úr szeme az igazakon
van, és füle az ő könyörgésükre
figyel, az Úr arca pedig a
gonoszt cselekvők ellen fordul.
13
De ki az, aki bántalmaz titeket,
ha buzgón igyekeztek a jóra?
14
De még ha szenvednétek is az
igazságért, akkor is boldogok
vagytok; a fenyegetésüktől pedig
ne ijedjetek meg, se meg ne
rettenjetek.
15
Ellenben az Urat, a Krisztust
tartsátok szentnek szívetekben, és
legyetek készen mindenkor
számot adni mindenkinek, aki
számon kéri tőletek a bennetek
élő reménységet.
16
Ezt pedig szelíden és
tisztelettudóan, jó lelkiismerettel
tegyétek, hogy amivel
rágalmaznak titeket, abban
megszégyenüljenek azok, akik
gyalázzák a ti Krisztusban való
jó magatartásotokat.
17
Mert jobb jót, mint gonoszt
cselekedve szenvedni, ha ez az
Isten akarata.
18
Mert Krisztus is szenvedett
egyszer a bűnökért, az Igaz a
nem igazakért, hogy Istenhez
vezessen minket, miután halálra
adatott test szerint, de
megeleveníttetett Lélek szerint.”
 
 
Szeretett Testvérek!
Nem tudom, hogy történelmi
tanulmányainkban mennyire
figyeltünk föl, vagy személyes
tapasztalatainkban mennyire
vettük észre, hogy a hanyatló
hatalmak, a hanyatló kultúrák,
azok mindig reménytelenséget
szülnek. Ez így volt az ókorban
is, azóta is, bármilyen típusú volt
a társadalmi berendezkedés.
Hiszen, ha csak a nem túl
régmúltra emlékszünk vissza, ha
visszagondolunk arra, amire jó
néhányan már emlékezhetünk
életkorunknál fogva, akkor
eszünkbe juthatnak hangzatos, de
utópisztikus elképzelések,
ideológiák és ezeknek a csődje.
Amiben ugyan sokan próbáltak
hinni, de amik maguktól
összeomlottak. És akkor mi van?
Amikor egy-egy társadalmi
berendezkedés hanyatlani kezd,
vagy amikor egy nagyobb kultúra
hanyatlani kezd, akkor mindig a
reménytelenség erősödik.

Vajon amikor szavazatokért az

ígérgetés és annak versenye
folyik, és utána jönnek a
csalódások, jönnek a
megszorítások, amikor úgy néz
ki, hogy minden nagyon
nagyszerű és úgy lendülünk. És
aztán kiderül a valóság, hogy
nem abba az irányba lendülünk,
és nem úgy, ahogy azt sokan
szerették volna hinni és látni.
Akkor mi van? Akkor úrrá lesz
rajtunk a reménytelenség? Akkor
jön a folyamatos panaszkodás,
kétségbeesés? Vajon mit csinál a
hívő ember? Mit csinálunk mi
keresztyénként ilyen helyzetben
és ilyen világban? Amikor
kilátástalannak tűnik a jövő?
Amikor ilyen csalódás, amikor
ilyen aggodalom lesz, akkor mit
teszünk? Amikor kicsit bénultnak
látjuk a társadalmat, az
embereket, akkor vajon hívő
emberként mi mit mondunk? Mi
is beállunk abba a kórusba,
amelyik csak a csalódás hangját
tudja megszólaltatni, és csak a
reménytelenségről tud beszélni,
csak kilátástalannak rajzolja meg
a jövőt? Mi is beállunk abba a
csapatba, amelyik: „hát úgysem
tudunk semmit tenni!”, és valahol
lebénultan szenvedjük
mindezeket?
 
Fölmerülhet a kérdés, hiszen az
egyházi esztendő utolsó
vasárnapján is vagyunk: honnan
lehet reménység? Van-e
reménység a reménytelenség
idején? Lehet-e reménység ott,
amikor a bennünket körülvevő
világ inkább reménytelen
jelzésekkel van felénk. Amikor
nehezedik a megélhetés, amikor
bizonytalan a munka, és amikor
nagyon nehéz munkát szerezni.
Vajon, akkor mit mond a hívő
ember? Hogyan élünk, hogyan
beszélünk, hogyan
gondolkozunk, milyen példát
adunk?
 
Péter apostol levele – ahonnan az
előbbi részletet hallottuk – már
tulajdonképpen a Római
Birodalomban is egy olyan
korszakban szólalt meg, ami már
a hanyatlás korszaka volt, még ha
nem is mindenki vette ezt észre.
Hiszen az emberek nagyrészt
akkor szokták észrevenni, hogy
egy-egy hatalom, egy-egy kultúra
hanyatlik, amikor már majdnem
összeomlott. Némelyek csak az
összeomlás után veszik észre,
mert álmaikban hisznek, de a
szemüket nem nyitják ki.
Péter apostol ilyen körülmények
között élő gyülekezetnek írta
levelét, és figyeljük meg, hogy a
fölolvasott bibliai részletünkben
két vonulat szólal meg. De mind
a kettő valamiben közös. Az
egyik: a hívő ember mégis
cselekszi a jót. Akkor is, ha
ilyen, vagy hogyha olyan az adott
társadalmi berendezkedés. Akkor
is, hogyha a bennünket körülvevő
világ, és azok ígéretei, azok nem
reálisak. Akkor is, ha emberileg
néha eléggé kétségbeejtőnek
tűnik a helyzet, bár vannak
közöttünk is sokan, akik sokkal
nehezebb időket éltek meg
háború környékén, vagy a háború
utáni esztendőkben.
Az apostol arról beszél, és arra
hívja a gyülekezetet, hogy a hívő
ember cselekszi a jót, bármilyen
is az őt körülvevő világ. A mi
cselekedeteink, nem attól kell,
hogy függjenek, hogy az adott
világ, ami bennünket körülvesz
milyen, mit díjaz, mit nem, mire
mond igent, mi az ami szerinte
nem fontos, hanem mert ez a
küldetésünk. És a jó cselekvése,
az önmagában misszió. Misszió,
hogyha a reménytelenség idején,
reménységgel teszi az ember a
jót.

Hármas vonatkozást láthatunk itt.

Az egyik, ami inkább befelé
(nem csak, de inkább befelé), a
gyülekezet közössége felé
hangzott: „Legyetek mindnyájan
egyetértők, együtt-érzők,
testvérszeretők, könyörületesek,
alázatosak.” Igen, bármilyen is a
bennünket körülvevő világ, és
bármennyire néha
farkastörvények kezdenek úrrá
lenni, vagy csak az egymás
mocskolása folyik, bármennyire
szanaszét szakadoznak a
körülöttünk élők, a keresztyén
ember és a gyülekezet az
egyetértésre, az együttérzésre, a
testvérszeretetre, a
könyörületre, alázatra kapott
küldetést.
 
Azután cselekedjük hívő
emberként, gyülekezetként a
jót, mindenki felé is, nemcsak a
gyülekezeten belül, hiszen így
olvastuk: „forduljon el a
gonosztól, és cselekedjék jót,
keresse és kövesse a békességet”
– egy olyan világban, amely világ
nem ezen törvények szerint
működik. A hívő ember, mert van
reménysége, és ez a reménysége
nem a bennünket körülvevő világ
hanyatlásától vagy éppen
előrehaladásától függ, mert van
reménységünk, ezért tudja, akarja
cselekedni a jót, gonosztól
elfordulva, és ezért akarja követni
a békességet.
 
És a harmadik terület egyfajta
kifelé fordulás is, nevezetesen,
hogy „ne fizessetek a gonoszért
gonosszal, vagy a gyalázkodásért
gyalázkodással”. Lehet, hogy ez
a divat, lehet, hogy ez a sikk;
lehet, hogy emberileg,
pillanatnyilag rövidtávon így
előrébb lehet jutni, de a hívő
embernek hosszú távú
reménysége van, a gyülekezetnek
hosszú távú reménysége van,
ezért nem „gonoszért gonosszal”
cselekszik, ezért nem
„gyalázkodásért
gyalázkodással” válaszol.
 
Az apostol, mintha hallaná a
gyülekezet hangját, azt írja, úgy
folytatja: „de ha mégis szenvedni
kellene az igazságért…” – ha jó
cselekedeteitek nem lenne elég
bizonyságtétel… Ha nem
hirdetné elég egyértelműen, hogy
„van reménységetek, mégpedig
az Úrban”, nos, ha mégis kellene
szenvedni az igazságért,
merthogy volt, és van ma is ilyen,
és holnapután is lesz ilyen, de
mégis reménységünk van. Mégis
olyan reménységgel élhetünk,
amit senki nem vehet el tőlünk.
Nos, ha mégis szenvedni kellene,
ha mégis úgy látnánk, hogy ez
nem igazán működik ebben a
világban, legalábbis rövidtávon…
mégis túl hangosak a
vádaskodók, a gonoszok, a
gyalázkodók jutnának előrébb,
akkor emlékezzetek a ti Uratokra,
a Krisztusra, aki szenvedett. És
szenvedjétek el. Szenvedjük el
azt, amit el kell ebből szenvedni,
hogy tudniillik az igazságért talán
mégis lenéznek egy időre, vagy
talán megvetnek egy időre
bennünket.
 
Ha a körülmények olyanokká
válnak, hogy úgy látjuk, hogy a
jó cselekedetnek kicsi a haszna,
gyenge a missziós értéke,
mégsem változtathatunk a
módszeren. Itt eszünkbe kell,
hogy jusson az apostoli korban a
zélóták szerepe. Azok, akik nagy
buzgalommal, a jó ügyért
harcolnak, és a fegyvert és az
erőszakot is besorolták a jó
ügyért való harcolás, egész
pontosan az Isten ügyéért való
harcolás eszköztárába. Mégpedig
a mindennapos eszköztárba.
Kivéve az ellenállás jogát, ami
ritkán történik (gondoljunk
Bocskaira), nem ez a hívő ember
és a gyülekezet útja. Ha mégis
szenvedni kell, ha mégse úgy
fogadja a világ reménységből
fakadó megszentelt életünket és
annak jócselekedeteit, akkor is
tudnunk kell, hogy ez a fajta
„szenvedés”, mégis új élet
csiráját hordja magában. Mégis a
jövő, az itt van. Mert az Isten
Igéje az a mag, amely élet.
Tudnunk kell, mert van
Krisztusba vetett reménységünk.
És tudnunk kell azt is, hogy
emberi értelmet meghaladó
megoldáshoz vezet, ha hitünk
reménysége szerint élünk és
szólunk; ha reménységben
vagyunk, és reménységből
cselekszünk és szólunk akkor is,
amikor körülöttünk hanyatlik,
vagy nehezebbé válik az élet.
Amikor a körülmények nem ezt
sugallják. Amikor a társadalom
letargiába süllyed. A hívő ember
akkor is tudja, van minden
emberi értelmet meghaladó
megoldás is – amikor emberileg
nem látjuk reményteljesnek,
akkor is van reménység. De ez a
reménység már nem az emberből,
nem a mi bölcsességünkből,
hanem az Úrtól van. Ezért
mondja az apostol, még ha
szenvedni kellene is, „boldogok
vagytok”. Ha az igazságért, ha az
Úrért, ha az ő ügyéért kell
megvetést, lenézést, megszólást,
vagy valami mást elszenvedni.
Az apostol nem egyszerűen azt
írja: hát szenvedjétek el; hanem
azt mondja: „boldogok vagytok”.
 
Mennyire sugárzik rajtunk ez a
boldogság? Vagy mi is pillanatok
alatt átvesszük a bennünket
körülvevő társadalom háborgását,
elkeseredését, reménytelenségét?
Ha valóban boldogok vagyunk,
mert van reménységünk, akkor
nem kell félnünk
fenyegetéseiktől, nem kell
megrettennünk – bátorít az
apostol. De mindez csak akkor
lehetséges, ha valóban igaz az,
hogy az Urat tartjuk szentnek
szívünkben. Ha valóban igaz az,
amit tudunk nagyon jól, sokszor
halljuk Jézus szavát: „nékem
adatott minden hatalom mennyen
és földön”. Ezt tudjuk kívülről.
De így hisszük? Hisszük mi,
hogy az Úr kezében vagyunk?
Vagy csak azt hisszük, hogy ki
vagyunk szolgáltatva a
pillanatnyi társadalmi ilyen-olyan
változások, politikai, vagy
gazdasági nehézségek,
hullámzások és mindenféle
másnak? Ha ezeknek a
kiszolgáltatottjai vagyunk, ha
csak erre nézünk, akkor
kétségbeesünk. „Az Urat
tartsátok szentnek szívetekben.”
Vagyis azt, akit a mennyei Atya
küldött: Jézust tartsuk
hatalmasnak.
És így érkezünk el fölolvasott
bibliai szakaszunk legfontosabb
részéhez: „ha számon kérik
tőletek reménységeteket”.
Tudniillik, ha így viselkedünk, ha
reménytelennek látszó helyzetek
közepette is van reménységünk,
és ezért cselekeszük a jót, még
hogyha ez bolondságnak tűnik is,
vagy legalábbis nem valami
könnyű karriernek, ha
elszenvedjük, ha kell, az
igazságért az elszenvedni valót,
akkor előbb-utóbb megkérdezik:
te miben bízol? Neked honnan
van reménységed? Miért maradt
meg a te boldogságod? Miért
sugárzik a te arcod? Ahol sokan
kétségbeesve és panaszkodva
járnak, ahol emberek csak
zúgolódni tudnak, ott, hogyha
vannak reményteljes arcok, még
egy szót nem szóltak, de meg
fogják kérdezni. Előbb-utóbb
meg fogják kérdezni. Hát észre
szoktuk venni, hogy ha valakinek
az arca nagyon komor: csak nincs
valami baj? És észre szoktuk
venni, hogy ha valaki nagyon
vidám: no veled meg mi történt,
hogy...? Vajon hívő emberként
mit vesznek észre rajtunk?
Az apostol arra emlékeztette az
akkori gyülekezetet is, és a
mindenkorit, és bennünket is
most erre hív és erre bátorít az
Ige, hogy ha a reménység, az az
Úrba vetett reménység, és ha mi
reménység szerint élünk és
szólunk, akkor előbb-utóbb
számon kérik tőlünk
reménységünket.
 
Az apostol azt mondja: „legyetek
készen számot adni”. Legyetek
készen az ilyen helyzetben
megszólalni. És itt megint a
misszióhoz érkeztünk vissza.
Korábban a cselekedetekről volt
szó, hogy cselekedd a jót együtt
érző, testvérszerető, könyörületes
szívvel, a jót munkálva, a
békességet munkálva; most pedig
oda érkeztünk, hogy mindez a
bizonyságtételre, a szóbeli
bizonyságtételre fogja
megteremteni az alkalmat. De
akkor legyünk készen felelni.
A kérdezők, lehet, hogy
érdektelenek csak úgy odalökik a
kérdést… lehet, hogy csipkedni
fognak: na te meg mit vigyorogsz
itt, hát nem látod milyen nehéz a
helyzet?! De e mögött is kicsit ott
van, még ha ez kicsit takarózás
is, ott van egy érdeklődés. Lehet,
hogy cinikus, aki kérdez és
kíváncsiskodik. Lehet, hogy
hatóság előtt kell számot adni –
gondoljunk majd vissza az
apostoli kor vége felé elinduló
keresztyénüldözésekre.
Hatóságok előtt kellett számot
adni, hogy „kit hisztek, ki az úr, a
császár, vagy a Krisztus”. Bárki
is és bárhol is, de meg fogják
kérdezni. Amikor a külső
körülmények kevésbé adnak okot
arra, hogy reményteljesek
legyenek az emberek, amikor
egyre több elkeseredett,
panaszkodó, zsörtölődő, háborgó
ember van, azok között pillanatok
alatt kitűnik, feltűnik az, aki
komoly reménységgel
rendelkezik, mert másmilyen az
arca, másképp áll az ügyekhez, a
problémákhoz is. És akkor
kérdezni fognak. Kérdezni
fognak, mert izgatni fogja őket a
körülmények ellenére (amit
hanyatló kultúrának neveztem),
neked honnan van reménységed?
Hát te miben bízol? És itt az
alkalom, hogy szóljunk.
 
Elkezdi keresni reménységünk
okát. Elkezdi keresni
reménységünk alapját. Elkezdi
őket érdekelni, vagy felszínesen,
vagy nagyon komolyan, de
érdekelni fogja őket.
Vajon a mai Magyarországon a
keresztyén emberek, mi, mennyi
reménységet sugárzunk?
Vagy mi is, a mi ábrázatunk is, a
mi szavaink is, aszerint
formálódnak, ahogy éppen a
társadalmi közhangulat?
„Legyetek készen számot adni a
bennetek élő reménységről.”
Mert észre fogják venni. És
előbb-utóbb érdekelni fogja őket.
Érdekelni fogja őket, hogy mégis
látod az életet reményteljesen?
Mégis látod az életnek értelmét?
Látod a munkádnak értelmét?
Előtted van perspektíva? – mert
mi nem nagyon látunk ilyet.
Érdekelni fogja, honnan van
neked reményteljes jövőképed.
És ekkor lehet szólni, hiszen
kérik, várják.
Az előbb a Római levélből
olvastuk, hogy: „sóvárogva
várják az Isten fiainak
megjelenését”. Vajon ilyen
reményteljes istenfiak vagyunk
mi ebben a világban?
 
És végül az apostol még arra
tanít, hogy hogyan valljuk meg
hitünket és reménységünket:
„vallástételünk jó lelkiismerettel
legyen”. Ebben a nagyon rövid
kifejezésben foglalja össze a
módot. Mit is jelenthet ez?
Nyilvánvalóan nem azt, hogy
fölényes legyen, kioktató legyen.
Nem valamifajta beteges hívő
magabiztosság, vagy gőg legyen.
Hiszen ez taszítani fog. Hanem
szelíd, őszinte, de Krisztusban
bizakodó, felszabadító,
bizalmatlanságot oszlató legyen
ez a bizonyságtétel. Megnyerő
legyen, kapcsolatépítő legyen. Jó
lelkiismerettel – fogalmazza az
apostol. Amikor megkérdeznek,
vagy amikor a beszélgetésben
egyszerűen nem kérdésként jön,
de föl van kínálva tálcán az
alkalom, hogy megszólaljunk és
megszólaltassuk a keresztyén
reménységet, amely nem
egyszerűen a pillanatoktól függ,
és aszerint hullámzik, hanem a
megfeszített és föltámadott
Krisztusban bízik, akkor
merjünk jó lelkiismerettel szólni.
 
És egy kicsit azt is észre kell
venni, hogy valószínűleg nem
csupán a megszokott egyházi
fordulatokkal, nem csupán
azokkal a kegyességi, egyébként
nagyon helyes bibliai szavakkal,
hanem egyszerűen a hétköznapi
kifejezéseinkkel. Ott, úgy, ahogy
abban a helyzetben, az leginkább
jó. Mert várja a világ.
 
Szeretett Testvérek!
Amikor lassan már a jövő évi
költségvetést kezdi ki-ki
gondolni, mit miből fog kifizetni,
amikor kezdjük lassan
végiggondolni, hogy egy
esztendő megint lepereg (az
egyházi év utolsó vasárnapján
már erre gondolhatunk), amikor a
holnap felé fordulunk – hogyan
lesz holnap? –, akkor legyünk
készek megvallani: van olyan
reménységünk, ami nem
egyszerűen attól függ, ami itt
bennünket körülvesz. Ez az a
többlet, amit a hívő ember és a
gyülekezet adhat ennek a
világnak. És ezt kell, hogy adjuk.
 
A Heidelbergi Káté első kérdés-
feleletével fejezem be, erre
emlékeztetek. A kérdés ugye így
hangzik… (és nagyon érdemes
végiggondolni), nem tantételeket
kérdez, hanem, hogy mi értelme
van az egész hitednek? Hiszen
így fogalmazták meg már közel
félezer évvel ezelőtt az atyák
német földön is, fogadták el a mi
őseink is: „Mi tenéked
életedben és halálodban
egyetlen egy vigasztalásod?” A
reménység felől kérdez, és majd
azután sorolja föl a káté
tételszerűen is, ennek a
reménységnek a tartalmát. De mit
is válaszoltak rá? Az
énekeskönyv végén ott van, ahol
a Mi atyánk, a Hitvallás, a Tíz
parancsolat található (ha
valakinek a káté már nem lenne a
keze ügyében), ott van a válasz:
„Az, hogy mind testestől, mind
lelkestől, mind életemben, mind
halálomban nem a magamé,
hanem az én hűséges
Megváltómnak, a Jézus
Krisztusnak tulajdona
vagyok…”. Vagyis nem
egyszerűen csak e világ
függvénye, hanem az Úr
tulajdona. „…aki az Ő drága
vérével minden bűnömért
tökéletesen eleget tett, és engem
az ördögnek minden
hatalmából megszabadított, és
úgy megőriz, hogy az én
mennyei Atyám akarata nélkül,
egy hajszál sem eshetik le
fejemről, sőt inkább szükséges,
hogy minden az én
boldogságomra szolgáljon. –
Ezért Ő, Szentlelke által, az
örök élet felől engem is biztosít,
és szív szerint hajlandóvá és
késszé tesz arra, hogy ezentúl
Őneki éljek.” Ilyen hitünk van?
Amelynek ez a következménye
és gyümölcse, hogy szív szerint
hajlandóvá és késszé tesz arra,
hogy ezentúl Őneki éljek? Vagy
a kultúrák, a bennünket
körülvevő világ ilyen-olyan
hanyatlása, hullámzása,
ígérgetése az, ami bennünket is
elsősorban meghatároz? A világ
várja sóvárogva a reménységet. A
reménységet hirdető és megélő
embereket. Legyünk szív szerint
hajlandók és készek hitünket
megvallani reménységgel. Ámen.
 
 
Mely igen jó az Úr
Istent dicsérni,
Felségednek, én
Uram, énekelni.
Szent nevedet
dicsérvén magasztalni,
És mindenütt e
világon hirdetni.
 
Rólad, Uram, akik
megemlékeznek,
Mint a pálmafa,
szintén úgy zöldelnek:
Mint cédrusfák,
ugyan meggyökereznek
Az igazak, kik igaz
hitben élnek.
 
Vallást tesznek
minden emberek előtt,
Hogy az Isten igaz
mindenek fölött:
Hamisságot soha
nem cselekedett,
Mint kőszikla, ő ád
nagy erősséget.
 
255.
dicséret 1, 7. és 8. vers
 
 
Imádkozzunk
 
Magasztalunk Istenünk, hogy
tudhatjuk, a teremtés jogán
kezedben vagyunk.
Magasztalunk, hogy tudhatjuk,
hogy a megváltás révén
gyermekeiddé fogadtál. Áldunk
Téged, hogy megszabadítottál és
megőrzöl minket. Hogy minden
boldogságunkra kell, hogy
szolgáljon. Hogy az örök élet
felől is biztonságban lehetünk.
Hogy felszabadítottál minket
mindenféle földi emberi
aggodalmaskodástól, hogy jó
reménységgel, neked élve éljünk,
szolgáljunk ebben a világban.
Bocsásd meg Urunk, hogy bár
tudjuk és hisszük mindezt, de
nem mindig látszik meg
életünkön, reménységünkön,
örömünkön, hálánkon.
Segíts, bátoríts megvallani
reménységünket szelíden, de
határozottan, bölcsen és
bátorítóan e világ számára is
érthető módon, hogy a
kétségbeesett, aggodalmaskodó
életek erőt, reményt
meríthessenek. Hogy
reménységünk megvallásával
Rád mutassunk, mert Te vagy
reménységünk. Segíts, hogy
amikor hitünket megvalljuk, a
körülmények ellenére is hitben és
reménységben járunk, akkor
áldássá lehessünk népünk,
nemzetünk számára is.
És könyörgünk, segíts, hogy
betegek, gyászolók, az élet
személyes problémáiban járók
között csalódott, reményvesztett
felebarátaink között ilyen
reménységgel tudjunk járni az ő
javukra, vigasztalásukra.
És könyörgünk gyülekezetünk
jövőjéért, hogy lássuk a jövőt.
Könyörgünk épületeink
bővüléséért, hogy legyen elég tér
a közösség életének.
És könyörgünk Urunk,
örvendező, hitvalló, reménységet
sugárzó gyülekezeti életért, hogy
a Te áldásod rajtunk keresztül is
áradhasson ebben a városban.
Sokak javára, dicsőségedre.
Ámen.
 
„A reménység Istene pedig
töltsön be titeket a hitben teljes
örömmel és békességgel, hogy
bővölködjetek a reménységben a
Szentlélek által”. Ámen.
 
| Vissza az igehirdetésekhez |
Vissza a főoldalra |