Mit tanácsol Iwata nagymester?

Hogyan jön a japán harcművészet a hastánchoz?

“Mióta csinálod, harminc éve? Haha, kezdő.”

(japán mesterek egymás közt)
NINCS MEGÉRKEZÉS

A 2005-ös tavaszi iaido edzőtábor alkalmával, melynek mottója a “KO KI”, azaz “legyőzni
önmagunkat” volt, Iwata Norikazu nagymester szavait adta át a hazai vezető:

1. Alaptechnikát gyakorold lassan és pontosan.

2. Próbálj ismétléssel, koncentráltan, ok-okozat használatával gyakorolni, és engedd, hogy a
testedbe belemenjen.
3. Hívd ki magad minden helyzetben, ahol lehet: pl. embu, taikai, vizsga. Ha akkor is
(stresszhelyzetben) magabiztos vagy, elsajátította a tested.

Hastáncra fogalmazva:
vizsga = oktatóképzés vizsgái,
taikai = verseny,
embu = bemutató => hafla, fellépés.

A harmadik ponton megdöbbentem. Logikus, persze. De korábban úgy gondoltam, miért járjak
bemutatóra, versenyre, vizsgázni, ha “csak magamnak” csinálom? “A gyakorlás végső célja, hogy
kard, test, lélek összhangban dolgozzon.” Minek nekem ehhez közönség? Akik évekkel utánam
kezdték el az iaidot, már azok is rég kyu és dan vizsgáikra jártak, és én még mindig nem láttam az
értelmét, minek fokozatokat halmozni és vizsgán majomkodni. Fejlődni edzés közben lehet. A
vizsgán előbb-utóbb átengednek ha nem vagy extrém béna, a versenyeredmény meg szubjektív
megítélések, nagyon rossz esetben hátszél dolga. Ez csak hiúság, pénzkidobás, és éppen nincs jobb
dolguk – gondoltam.

A legfantasztikusabb pillanatokat edzés közben éltem át, amikor egyszercsak összeállt egy
mozdulatsor: megfelelő volt az irány, a mozdulat, a mértéke, a ritmus, az időzítés. Amikor
hallottam a bokken hangját, ahogy szeli a levegőt. Jó volt hallani az oktató elismerését is, amikor a
századszor gyakorolt mozdulat végre hasonlít arra, amire kellene – még ha nem is érzem
tökéletesnek, de azt érzem, hogy jó úton haladok. Mi köze ehhez bárkinek a mestereken és a dojo-
társakon kívül? Az oktatóm látja, honnét indultam, hol tartok éppen, és az ő visszajelzése nekem
elegendő és hiteles, hogy hol tartok, és miben, hogyan csiszolódjak tovább.

Iwata sensei gondolatait olvasva leesett, miért fontos mégis. A kihívás miatt. A bemutató / fellépés,
a verseny, a vizsga, mind-mind a fejlődés lehetőségei. Előfordulhat, hogy egy versenyen lejt a hazai
a pálya, vagy a mezőny túl erős/gyenge, és olyanok is kaptak már vizsgaoklevelet, akiknek inkább
nem kellett volna. De ez a zsűri és az oktatóképzők felelőssége. Az én dolgom a fejlődés. Ha ezt
tartom szem előtt, akkor viszont ragyogó alkalmak. Nem a helyezés a legfontosabb, vagy hogy van-
e szép papírgyűjteményem a képzésekről. Az a kérdés, hogy a technikám elég magabiztos-e, –
ahogy Iwata mester írja – a mozdulataim pontosak, könnyedek és nyugodtak-e? Ha a technikám
biztos, én is magabiztos lehetek.

Valószínűleg azért siklottam el felette, mert nem éreztem magam késznek arra, hogy mutogassam
magam. A Sensei példája alapján ez így lehet még pár évig:
“Tavaly 86 éves voltam. Akkor tudtam életemben először olyan bemutatót tartani, amilyet mindig is
szerettem volna.”

6. – Így haladhatsz jól a harcművészetben : “Először valóban az alapokat kell megtanulni,

mégpedig a hagyományos alapokat. Azután tovább kell lépni a következő szintre. Keresni kell a
változás lehetőségét.”

9. – Szégyen és dicsőség : “A harcművészet gyakorlása és a színészi előadás ugyanaz.

Minden nap keményen gyakorlunk, majd közönség előtt bemutatót tartunk.”

1. – A technika “íze”

Te mit gondolsz? Igazak ezek a hastáncban is?

Vagy a szakma elismertségének érdekében jobb lenne mindenkinek már egy kiforrott, “kész”
technikával, előadásmóddal színpadra állni / versenyezni ? (Mert az előadói, színpadi rutint meg
nem lehet megszerezni a próbateremben ill. otthon…)

Várom a véleményeteket, és köszi, hogy elolvastatok!