Riekje Boswijk-Hummel: Harag

- részletek a könyvből

Tévhitek a haraggal kapcsolatban

Előszó
A közelmúltban ismét megtörtént: előadást tartottam a haragról, és rávilágítottam, hogy a harag közvetlen
kinyilvánítása – például szemrehányások vagy vádak, állandó morgás, a bosszú-ság kifejezése vagy a
folytonos támadás formájában – nem gyümölcsöző, és gyakorta több problémát okoz, mint amennyi addig
volt. Ezen a ponton félbeszakított valaki, aki határozottan állította, hogy „joga” van a haragra, és hogy a
dühöt kinyilvánítani igenis jót tesz. Még be sem fejezte mondandóját, amikor mások is csatlakoztak hozzá,
és ők is azt bizonygatták: nem akarnak megválni a harag érzésétől. „A harag ad is valamit” – jelentették ki,
és: „A harag igen erőteljes energia; életenergia, amitől nem kell és nem is lehet megszabadulni!” Azt
sugallták ezzel, hogy a jelenlevőket a harag természetének elemzésével egyben meg akarom fosztani
életenergiájuktól is. Az ezt követő beszélgetésben valaki csatlakozott az előző megjegyzéshez, és azt
állította, hasznos dolog ismerni saját haragunkat, mert akkor pozitívan tudjuk alkalmazni saját határaink
meghúzásánál. „Ha egyértelműen akarod kifejezni magad, akkor igenis szükséged van ehhez erőre: át kell
lépned egyfajta küszöböt, és ez csakis a harag révén válik lehetségessé” – hangoztatta meggyőződését az
illető.

„A közelmúltban ismét megtörtént” – írtam fentebb. És tényleg: mióta csak előadásokat tartok a haragról és
a veszekedésről, márpedig ennek már több mint húsz esztendeje, újra meg újra szembesülnöm kell ezzel.
Amikor kifejtem, hogy nem bölcs dolog a haragot közvetlenül kifejezni, és hogy a problémákat más módon
is meg lehet oldani, mindig akadnak olyanok, akik erről hallani sem akarnak. Ők azt állítják, hogy joguk van
a dühükhöz, hogy a haragnak igenis „ki kell jönnie”, hogy a düh egy olyan vitális erő, amelyet nem
1 nélkülözhet az ember, hogy a harag megkönnyebbülést hoz, hogy egy heves vita megtisztítja a levegőt, és
így tovább. Az egyik legelképesztőbb érv, amelyet gyakran hallottam, ez volt: „Ha soha nincs veszekedés,
az olyan unalmas!” Mintha veszekedés nélkül az élet olyan unalmassá válna, akár egy fülledt vasárnap
délután…

Egyébként nem csupán előadásom „egyszerű” látogatói voltak, akik ilyesmiket állítottak; azok is
meggyőződéssel hangoztattak ilyeneket, akik hivatásszerűen foglalkoztak a harag és düh természetével.
Gyakran mindenféle elképzeléseik voltak a harag kinyilvánításának szükségességéről, a szemrehányásokkal
való szembesülésről és arról, hogyan lehet megtanulni kifejezni azokat, hogyan lehet megismerni a harag
erejét, és hasonlók. Az igazat megvallva ilyen gondolatok annak idején nekem is megfordultak a fejemben.
A nyolcvanas években én magam is meg voltam győződve arról, hogy a haragot ki kell kiabálnom
magamból; hogy jó a terápiás foglalkozásokon porolóval verni egy elképzelt személyt, például apádat vagy
anyádat; hogy saját igazi erődet azáltal tudod megismerni, ha nagy haragra gerjedsz.

Mindezeket a nézeteket mára már nem osztom, helyüket más meglátások foglalták el. Ennek oka abban
keresendő, hogy a nyolcvanas évek vége óta komolyan elmélyültem a buddhizmusban, a buddhizmus pedig
a harag közvetlen kifejezését nagyon helyteleníti. Ez a felfogás szöges ellentétben áll azokkal a nézetekkel,
amelyek akkoriban a terápia világában uralkodtak, és ez gondot okozott számomra. Mivel azonban más
tekintetben úgy éreztem, nagyon is érdemes elmélyülni a buddhista tanokban, nem tehettem meg, hogy ezt a
felfogást minden további nélkül elutasítom, még ha nem is értettem egyet azzal. Elhatároztam tehát, hogy
alaposabban megvizsgálom saját nézeteimet. „Mi a harag voltaképpen? Mi okozza, hogy az emberek
dühössé válnak? Mi rejlik a harag mélyén?” – kérdeztem magamtól. Valamint: „Mi a harag
kinyilvánításának eredménye? Mivel jár?” És végül, de nem utolsósorban: „Mikor ér véget a harag? Mi kell
ahhoz, hogy megszüntessük a harag érzését?”

Mivel életem e szakaszában abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy terápiás foglalkozásokon
dolgozhattam együtt emberekkel, a napi terápiás gyakorlatban bőven volt alkalmam elmélyedni ezekben a
kérdésekben. Azért nevezem ezt szerencsének, mert az általam kezelt személyek bepillantást engedtek abba,
mi játszódik le a bensőjükben, és így módom nyílt velük közösen megvizsgálni, mi is rejlett a haragjuk
mélyén.
 Természetesen górcső alá vettem saját magamat is. Mivel én is sokszor gerjedtem haragra, magam is kiváló
„anyagot” szolgáltattam önmagamnak. Saját esetemben is megvizsgáltam, milyen helyzetekben leszek
mérges, és kutattam, mi rejlett e mögött a harag mögött.

Valóban úgy tűnt, a harag mögött rejlenek a válaszok a fenti kérdésekre. Úgy tűnt, a harag mögött olyan
érzelmek húzódnak, amelyek megmagyarázzák, miért keletkezik a harag, miért olyan heves gyakran, és
miért érezzük sokszor elpusztíthatatlannak. Végül magam is megleltem a választ azokra a kérdésekre, hogy
mi kell a harag megszüntetéséhez, és hogyan adhatja át a helyét olyan érzéseknek, mint az együttérzés vagy
a megértés.

Kutatásom eredményeként sok korábbi nézetem tarthatatlannak bizonyult. Át kellett adniuk a helyüket néha
gyökeresen más, néha csak árnyalatnyival különböző új nézeteknek. Ebben a könyvben ezeket szeretném
leírni, mert így talán át tudom adni ezt a felfogást azoknak a segítőknek, akik terápia keretei között vagy más
módon foglalkoznak a harag érzésével rendszeresen küzdő emberekkel.

Azt is remélem azonban, hogy az „egyszerű olvasó” fejé-ben is rendet tudok teremteni. A haraggal mindenki
találkozik, legyen szó akár saját haragjáról, akár más emberéről. Bízom benne, hogy sikerül megértetnem a
harag dinamikáját, és eloszlatnom néhány közkeletű hiedelmet a haraggal kapcsolatban, képessé téve az
embereket saját és mások haragjának kezelésére.

Biztosan nem azért írom ezt a könyvet, mert úgy vélem, senkinek sem kell vagy szabad többé haragot
éreznie. Ez is egyike azoknak a kérdéseknek, amelyeket az előadások alatt mindig nekem szegeznek: „Ezek
szerint már egyáltalán nem is szabad többé dühösnek lennem?” A kérdés gyakran egy szinte fenyegető
megjegyzéssel is párosul: „De én nem engedem, hogy csak úgy elvegyék tőlem a dühömet.” Válaszom erre
mindig kettős. Ezzel kezdem: „Én kifejtek egy teóriát. Ezzel azután azt kezdesz, amit akarsz. Egyáltalán
2 nem érzem magam abban a helyzetben, hogy én mondjam meg, mit szabad, mit lehet, és mit nem. Nem is
törekszem erre. Az én szememben mindenki maga felelős a saját viselkedéséért.” A válasz második fele
pedig így hangzik: „Még ha akarnád, akkor sem lenne lehetséges, hogy soha többé ne légy mérges! Minden
ember haragra gerjed időnként többé-kevésbé fontos okok miatt. A kérdés egyáltalán nem az, hogy szabad-e
haragudni, vagy sem; haragudni mindenképpen fogsz. Számomra az a kérdés a lényeg, hogy mihez kezdesz
ezzel a haraggal. Erről beszélek.”

Talán azért is írtam meg ezt a könyvet, mert az utóbbi években sok figyelmet szentelnek annak, hogyan
tudnának békésebben élni egymással az emberek. A múlt század sok-sok olyan évtizede után, amelyekben a
hangsúly mindig az „én”-en volt, aminek következtében az emberek egyre inkább elszigetelődtek egymástól,
most ismét nagyobb figyelmet fordítanak egymásra, kapcsolataikra és arra a kérdésre, hogyan lehet békés
módon együtt élni. Talán csak ez az általános tendencia ihletett meg engem is, és úszom az árral, mint egy
kis hal a halak nagy iskolájában, ahol mindenki a harmonikus egymás mellett élés szószólója kíván lenni.
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy célom e könyvvel: hozzájárulni egy ilyesfajta együttéléshez.

Tévhitek a haraggal kapcsolatban

(részletek a könyv különböző helyeiről összegyűjtve)

Első tévhit: a veszekedés megtisztítja a levegőt

A veszekedés nem tisztítja meg a levegőt

Az előszóban leírtam, hogy még mindig rengeteg tévhit él a haraggal és annak hatásaival kapcsolatban. E
helyütt szeretném eloszlatni az első tévhitet: azt az elképzelést, hogy a veszekedés megtisztítja a levegőt, és
hogy a veszekedés hatása ennek megfelelően pozitív. Kurzusaimon mindig ül néhány ember, aki meg van
győződve erről: „Időről időre muszáj kiveszekedned magad, akkor legalább kiadsz magadból minden
elfojtott mérget. Végre megmondhatod, hányadán álltok, és kibeszélhetsz mindent, ami a szívedet nyomja.”
Ez igaz is: egy veszekedés során gyakran tényleg felszínre kerül rengeteg addig elfojtott bosszúság,
idegesség és sértettség. A veszekedés izgalmában sokan elfelejtkeznek attól való félelmükről, hogy bizonyos
 dolgokat kimondjanak, és mivel arra vágynak, hogy „bosszút álljanak” a másikon, néha olyasmiket is a
fejéhez vágnak, amiket addig magukban tartottak. „Régi bánat”, sőt „nagyon régi bánat” is felszínre kerül.
Ez azonban semmit sem tisztáz. Ellenkezőleg, az esetek többségében csak még több bosszúságot szül. Mivel
ugyanis sérelmeidet haraggal mondod ki, mindig szemrehányás, vád és hasonlók formáját öltik. Ez a
másikat mindig megbántja, vagy legalábbis védekezésre kényszeríti. A leghevesebb harag pillanataiban az
emberek néha olyasmiket is mondanak, amiket nem is gondolnak úgy. Amikor tombol bennük a düh, talán
még azt is kiabálják: „Fordulj fel!” Vagy: „Bárcsak soha ne találkoztam volna veled!” Ezt természetesen
nem szó szerint értik. Nem akarják valóban, hogy a másik meghaljon, és máskor boldogok, hogy
megismerkedtek vele. Mindezt csak azért kiabálják, hogy kifejezzék dühük óriási intenzitását.
Ezt az intenzitást a másik fél érzi is, és éppen ez tesz egy efféle megjegyzést olyan fájdalmassá. Akár szó
szerint gondolják azt, akár nem, a másik úgy érzi, a lelke legmélyéig megbántották. A későbbi
mentegetőzés: „Ó, csak dühömben mondtam, nem is gondoltam komolyan!”, az esetek többségében nem
elég a fájdalom orvoslásához, már csak azért sem, mert az ilyen megjegyzések mindig felkeltik a gyanút: a
másik most égre-földre esküdözik ugyan, hogy nem úgy gondolta, amit mondott, de vajon igaz-e ez? Ki
tudja, talán mégiscsak komolyan gondolta...
Számomra teljesen egyértelmű: a veszekedés nem tisztáz semmit. A veszekedés nem tisztítja meg a levegőt,
ez biztos. A veszekedés szemrehányások és esetleges régi sérelmek egymás fejéhez vágása.

A veszekedés „megbeszélése” esetleg képes megtisztítani a levegőt

Ha a veszekedés után beszélgetésre kerül sor, amelyben figyelmet szentelnek egymás álláspontjának,
tapasztalatainak és fájdalmának, az már képes valamennyire előremozdítani a helyzetet. A veszekedés
megbeszélése már képes tisztábbá tenni a légkört. Ebből a szempontból egyetértek azokkal, akik azt állítják,
hogy a veszekedés tisztázó hatású lehet, mivel annak során a felek mindent kiadnak magukból, ami talán
már akár évek óta nyomasztja vagy bántja őket.
3 Továbbra is fenntartom azonban, hogy nem a veszekedés, legfeljebb csak az azt követő beszélgetés lehet
tisztázó hatású. A veszekedés biztosan nem tisztítja meg a levegőt, amint már írtam. A veszekedés a
problémát vagy problémákat csupán a felszínre hozza. A dolgot véglegesen rendbe tenni azonban csak az azt
követő nyugodt beszélgetés során lehet.
Nagyon jó természetűnek kell lenned azonban ahhoz, hogy az utólagos beszélgetést nyugodtan tudd
lefolytatni! Főként mivel egy veszekedés után gyakran már sokkal több a megbeszélendő, mint a veszekedés
kezdete előtt volt. Akkor talán egy fájdalmas helyzet, bántó megjegyzés, a másik zavarba ejtő viselkedése
volt a veszekedés kiváltó oka. Ugyanez a kiváltó ok még a veszekedés után is fennáll, a veszekedés során
azonban nagyfokú zavarodottság és sok fájdalmas, bántó mozzanat is hozzáadódik, amelyeket most szintén
tisztázni kell és meg kell beszélni. Nem kis feladat ez, mindenekelőtt azért, mert a veszekedés során mindkét
fél fájdalmat szenvedett el.
Az emberek, akiknek fájdalmat okoztak, bezárulnak, főként azzal szemben, aki a fájdalmukat okozta. Egy
ilyen beszélgetés tehát eleinte csak nagyon nehézkesen indulhat el, és az esetleges megbékélés többnyire
igen távol van.

Érzelmi kár

Azt hiszem, egyvalamit nem szabad szem elől tévesztenünk: az érzelmi kár, amelyet egy veszekedés okoz,
gyakran sokkal fájdalmasabb és feldolgozhatatlanabb, mint hinnénk. Véleményem szerint sok ember túl
könnyen átsiklik efelett. Az, aki egy veszekedés során lelke legmélyén bezárult, mivel egy megjegyzés
fájdalmasan érintette, az nem fog egykönnyen ismét megnyílni. A felszínen talán megint kedves lesz, és
szívélyes, legbelül azonban zárva marad.
Az esetleges félreértések elkerülése érdekében: természetesen én is úgy gondolom, hogy a haragot nem
szabad elfojtani, hiszen az csupán a harag közvetett megnyilvánulási formáihoz vezetne. Azzal is egyetértek,
hogy szembesítenünk kell egymást bosszúságunkkal és sértettségünkkel. Persze. Ennek azonban csupán
nyitott és tiszteletteljes légkörben van értelme. Az V. és VI. részben részletesebben is foglalkozom majd
ezzel a kérdéssel.
 Második tévhit: a haragodat „kiszellőzteted magadból” azáltal, hogy kinyilvánítod

A harag kiszellőztetése?

Sok ember hiszi azt, hogy haragodat „ki tudod szellőztetni magadból” úgy, hogy kerülőutak nélkül,
közvetlenül kinyilvánítod, például nekiállsz gyalázkodni vagy kiabálni, sőt akár ütni vagy rúgni is. A
pszichoterápiában is uralkodik ez a tévhit: azt állítják, a harag eltűnik akkor, ha önmérséklet nélkül minden
lehetséges szemrehányással előrukkolsz, tombolsz és dühöngsz, majd végül akár már rúgsz, ütsz, harapsz is.
Sok terapeuta veszi rá a kezeltjeit, hogy párnákat üssenek, amelyekre mindenféle személyeket vizualizálnak.
Ráveszik őket például, hogy (elképzelt) szüleikre kiabáljanak, amiért azok nem teljesítették kötelességeiket,
rossz dolgokat mondtak vagy tettek, kárt okoztak nekik, röviden: alkalmatlanok voltak a nevelésre. Az
előszóban már említettem, hogy a nyolcvanas években én magam is dolgoztam ezzel a módszerrel.
Ennek a hátterében az a meggyőződés húzódik meg, hogy a haragot képes vagy „kiszellőztetni”: hogy az
valamifajta „nyomás”, amely ilyen módon alábbhagy. Ebből azonban egyetlen szó sem igaz. Amikor
haragodat ilyen módon juttatod kifejezésre, akkor ennek éppen az ellenkezője történik: egyre több
stresszhormon termelődik benned, aminek hatása csupán az lesz, hogy haragod még tovább nő. A
szemrehányásokkal és szidalmakkal ráadásul megerősíted azt a meggyőződésedet is, hogy a másik rossz,
undok, elégtelen (volt). Ekképpen csak a másikra vetített projekcióidat erősíted, és ezzel azt a képet, amelyet
a másikról alkottál magadban; sőt a kép ilyen módon akár még tovább is romolhat. Ha a terapeuta egyetért
veled, ha ő is rossznak látja a szüleidet, és a te nyomorúságodért őket teszi meg bűnbaknak, akkor csak
tovább fogja erősíteni a haragodat az, hogy most már vele együtt haragszol a szüleidre. Haragod ettől csak
nőni fog.

A harag elismerése
4 De hogyan lehetséges az, hogy emberek, elsősorban a terápiás foglalkozásokon, néha mégiscsak
megnyugszanak attól, ha haragjukat „kiszellőztetik”? Azok a klienseim, akikkel annak idején foglalkoztam,
gyakran nyugodtak lettek attól, hogy sérelmeiket (maguk elé képzelt) szüleik fejéhez vágták. Most, hogy
már jobban látom, mi játszódhatott le az ilyen jellegű szituációkban, azt is látom, hogy a haragjuk nem azért
csillapodott, mert kifejezésre juttatták és ekképpen „megszellőztették”, hanem mert ilyen módon elismerték
annak létét. Ezeknél az embereknél mindig rákérdeztem, hogy (elképzelt) szüleik ilyenkor látták, hallották-e
őket. „Látja és hallja apád/anyád, amit mondasz?” – ez volt a visszatérő kérdésem, miután kliensem
befejezte haragja kinyilvánítását. Ha nem így történt – azaz ha az apa például tovább olvasta az újságját,
vagy ha az anya továbbra is a hátát mutatta –, az többnyire csak olaj volt a tűzre. „Látod, nem is hallgatsz
meg! Mindig csak a saját dolgaiddal vagy elfoglalva!” – ez volt ilyenkor a következő (vagy még az eredeti)
szemrehányás: a harag nem tűnt el, éppen hogy nőtt. Ha a szülőfigura mondott valami ilyesmit, mint: „Ne
húzd fel annyira magad, fogd be azt a hatalmas szádat!”, „Igen, de te is nagyon nehéz gyerek voltál!”, vagy
valami hasonlót, akkor a kliens többnyire dührohamot kapott, és még tovább élezte a veszekedést. (Vagy
éppenséggel összeroppant, visszavonult, és a harag közvetett formáihoz menekült.)
Teljesen másként játszódott le azonban az egész, ha a szülőfigura odafigyelt rá. Ha az apa feltekintett az
újságjából, és azt mondta: „Mi van?”, vagy ha az anya megfordult, és azt kérdezte: „Mi a bajod?”, akkor a
harag szinte egy szempillantás alatt nyugalommá változott, és a kliens közvetlenül előadta minden fájdalmát
és bánatát: haragjának okait. Ahelyett, hogy szemrehányásokat tett volna: „Rossz anya voltál, soha nem
figyeltél rám igazán”, elismerte: „Olyan magányosnak éreztem magam, annyira hiányoztál!”

A háttérben meghúzódó fájdalom

Úgy tűnt, a harag elismerésével eljutottak a harag hátterében rejlő fájdalomig. A szülők által mutatott
elismerés eleinte a kliens haragjának szólt, később azonban sérelmei elismerését is jelentette: a fájdalmas
történésekét, melyek a haragját kiváltották. Ez pedig teljesen összhangban van a fájdalom relativizáló
(viszonyító) definíciójával, amelyet az I. részben leírtam: a harag a fájdalom zavart – és ezáltal zavart keltő
– kifejezése. Azt is mondhatnánk, hogy zavart – és ezáltal zavarba ejtő – figyelemfelhívás egy olyan
területre (fájdalom), amelytől az illető fél. Az olyan kérdések, mint „Mi van?”, vagy „Mi a bajod?”,
közvetlenül a háttérben húzódó fájdalomra utalnak. A(z elképzelt) szülők ezzel arra ösztönzik a klienst,
 hogy figyelmét befelé fordítsa, érzelmeire irányítsa; pontosan úgy, ahogyan azt fentebb már leírtam. Ez
fékezte meg a haragját.
Összefoglalva szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy a haragot nem lehet „kiszellőztetni” vagy
„kisütni” abban az értelemben, hogy eltűnhetne attól, hogy közvetlenül kinyilvánítjuk akár szemrehányások
vagy szidalmazás, akár ütés vagy rúgás formájában. A harag akkor tűnik el, ha elismerik. A legjobban ezt
így lehetne megfogalmazni: a harag elismerése nyitja meg az utat a harag hátterében rejlő fájdalom felé.

Harmadik tévhit: a „kirobbanás” segít

Hasonló jellegű tévhit, amellyel csoportjaimban gyakran találkozom, az a meggyőződés, hogy a harag a
„kirobbanástól” lecsillapodik. Az ilyen meggyőződést valló emberek megengedik maguknak, hogy időnként
heves kirohanások vagy szidalmazások formájában kirobbanjanak. Valójában arról van itt szó, amit az I.
rész 2. fejezetében megfigyeltünk: közvetlenül a frusztráció pillanatát követően gyakran kiáltanak fel vagy
átkozódnak, mivel a stresszhormonlöket miatt egyszerűen túl nagy lesz bennük a nyomás. A IV. rész 2.
fejezetében leírtam, hogy gyakran kiáltasz ilyenkor olyasmit, mint: „Jaj, ne!”, „Na ne!”, „A francba!” vagy
hasonlókat. Az ilyen felkiáltást tekintheted egyfajta „robbanásnak”, ami tényleg hathat csillapítóan.
Valószínűleg innen jött az a gondolat, hogy maga a kirobbanás önmagában is csillapító hatású. Az
alapgondolat szerint az indulatkitöréssel „kisül” a haragod, és ismét lenyugszol.
Ez azonban nem így működik. Néhány esetben egy ilyen rövid kirobbanás csak fokozólag hat: akár még
indíttatást is adhat ahhoz, hogy az ember még nagyobb haragra gerjedjen. Ahogy a vádolás és szidalmazás
sem képes önmagában nyugtatóan hatni, ugyanúgy itt is az érvényes, hogy a kirobbanás önmagában nem
csillapító hatású. Haragod csak azért csillapodik, mivel ilyen módon elismered. Az elismerés ebben az
esetben nem valaki mástól, hanem saját magadtól származik. Felismered, hogy mérges vagy, mivel hallod
saját magadat szitkozódni. Ennek a felismerésnek köszönhetően képes vagy haragodat ráirányítani a haragod
okára: a fájdalomra, és kapcsolatba tudsz lépni vele. Csakis ezzel fékezed meg a haragodat és nyugszol
5 végül meg.
Ebből a szempontból hasznos lehet, ha néha egy kis ártalmatlan „kirobbanáshoz” folyamodsz, amikor
nagyon frusztráltnak érzed magad. Az időkérés során például. Ha elvonulsz, és hangosan felkiáltasz: „A
francba! Francba! Ez nekem nagyon nem tetszik!”, vagy valami hasonlót. Ezzel elismered, hogy mérges
vagy, így el tudod fordítani a figyelmedet, és megnyílik az út haragod kiváltó okához: a fájdalomhoz.
Ha ehhez a módszerhez folyamodsz segítségért, akkor nagyon fontos, hogy azt ártalmatlan módon tedd,
például az időkérést követő elkülönülés időszakában, ahogyan azt fentebb leírtam. Fontos, hogy ne intézz
ilyenkor kirohanást emberek és főként ne gyermekek ellen. Ezzel nem csupán „kirobbansz”, hanem le is
vezeted a haragodat, ezzel pedig ártatlan emberek válnak áldozattá. Főleg a gyerekek nem értenek semmit
abból, amikor így rájuk kiabálsz, ami nagyon megfélemlítheti őket.
Amikor az emberek lépten-nyomon és már a legkisebb ok miatt is kirobbannak, ha frusztrációt éreznek, az
többnyire azt jelenti, hogy nem képesek elviselni a rendszerükben semmiféle „energetikai nyomást”. Amikor
a megszokottnál kicsit is nagyobb lesz a nyomás, máris érzelmi robbanást produkálnak: a harag, bánat vagy
valamilyen más érzelem robbanásszerűen kitör belőlük. A pszichoterápiával a megnövekedett nyomás
elviselésének képességét lényegesen javítani lehet. E helyütt túl messzire vezetne annak leírása, hogy ez
hogyan működik.

Negyedik tévhit: a haragot elengedni annyi, mint feladni a célt

Sokszor azt hiszik, hogy ha az ember elengedi a haragját, akkor feladja a célját is. Az előző fejezetből
kiderült, hogy ennek egyáltalán nem kell így lennie. A harag elengedése csak annyit jelent, hogy
visszatartod magadat attól, hogy dühből cselekedj és kárt okozz. Jelentheti ez azt, hogy feladod a célodat, de
azt is, hogy tovább próbálkozol annak elérésével. Nekifoghatsz ennek más, nem erőszakos módszerekkel, és
akár évekig is tovább próbálkozhatsz.
A harag elengedése akkor sem jelenti azt, hogy már nem próbálkozhatsz tovább célod elérésével, ha az
akadály egy személy.
 Ötödik tévhit: a harag „pozitívan” használható

Pozitív harag?

Előadásaim és workshopok alkalmával gyakran vetik fel nekem azt, hogy a haragot „pozitívan lehet
hasznosítani”. Szerintük a harag „nélkülözhetetlenül fontos vitális energia”, amelyet meg kell tanulnunk
„pozitívan használni”. Véleményem szerint ez az állítás számos ponton nem igaz.
Kezdjük a harag definíciójával, melyben azt állítottam, hogy a harag olyan energia, amelyet a
stresszhormonok erősítenek fel. Az tehát, aki mérges, nem csupán élettel teli, de nagy nyomás alatt is áll. A
mai nyelvben azt mondjuk: stresszel, a köznapi nyelvben pedig azt, hogy fel van húzva. Mivel a stressz-
hormonok bizonyos értelemben érzéketlenné is tesznek, a harag határozottan nem veszélytelen. Sok kárt
okozhat anélkül, hogy átéreznénk, mit teszünk.
Továbbá a definícióban leírtam, hogy a harag az akadályra irányul azzal a céllal, hogy azt eltakarítsa az
útból vagy ártson annak. A harag tehát meghatározásánál fogva negatív.
Végül pedig a harag mindig elhomályosítja az ember tisztánlátását: az akadályt mindig negatívnak látja. A
haragos ember szemében az akadály rossz, veszélyes és igazságtalan; ezért feljogosítva érzi magát, hogy
megtámadja.
Véleményem szerint a haragot soha nem lehet pozitívan használni. A harag az akadályok eltávolítására,
megrongálására vagy akár elpusztítására irányul, és ezért mindig kárt okoz. Az egyetlen, amit tehetsz, ha
mérges vagy, az, hogy haragodat megfékezed és elengeded, majd elszántságot merítesz az ekkor születő
nyugalmadból és belátásodból. Ez az a kitartás, amelyről fentebb írtam, és amely a következő fejezetekben
is szóba fog még kerülni.
Az embereknek talán ez a kitartás lebeg a szemük előtt, amikor azt mondják, hogy a haragot pozitívan is
lehet hasznosítani. Ha erre gondolnak, akkor teljesen egyetértek velük: természetesen jó dolog a
problémákat meghatározni vagy megoldani, főként ha ezt nagy kreativitással és kitartással teszik. Ekkor
6 azonban szerintem már helytelen haragról beszélni, mivel a kitartás képessége épp akkor születik meg,
amikor a haragot elengeded. A kitartás képessége nem a haragból fakad; nyugodt, stabil, eredeti energia.

Pozitív cél?

Vagy ezek az emberek arra gondolnak talán, hogy a haragot akkor lehet pozitívan hasznosítani, ha pozitív
célra törekszünk? Igazságos ügyért harcolunk? Pozitívan hasznosítja a haragját az, aki egy tüntetés alatt
agyba-főbe ver egy rendőrt egy jó cél nevében? Pozitívan használja a haragját, ha annyira felháborítja egy
igazságtalanság, hogy például agyonlövi azt, aki az igazságtalanságot okozta?
Véleményem szerint nem. Az ilyen módon felhasznált harag kárt okoz, ez pedig az én szememben nem
pozitív. Ezenkívül az, aki kárt szenved, szinte mindig elégtételt akar majd venni az elkövetőn. Még ha ilyen
módon „jogos célokért” küzdenek is tehát az emberek, kialakul a bosszú és viszont-bosszú ördögi köre. A
haragot így használni emiatt véleményem szerint negatív, de legalábbis nem hatékony. Ráadásul nagyon
nehéz megválaszolni azt a kérdést, mi jogos cél, és mi nem az. Nem is vállalkoznék arra, hogy ezt
megtegyem.
Mindent egybevetve továbbra is nagyon megtévesztőnek találom azt a megfogalmazást, hogy a harag
pozitívan is hasznosítható; továbbra is azt vallom tehát, hogy nem szabad felhasználni semmire, mert
lényegénél fogva nem helyes és csak félreértésekre adhat okot. Tőlem ilyen megfogalmazást tehát soha nem
fog hallani senki.

Hatodik tévhit: Ez a te problémád!

Ennek a résznek a végén szeretnék eloszlatni még egy tévhitet, amely annak belátásából ered, hogy nem
szükségszerű, hogy a két különböző észlelési világ ok-okozati összefüggésben álljon egymással. Akik ezt
belátják, és konfliktusba kerülnek valakivel, ezáltal esetleg feljogosítva érzik magukat arra, hogy lerázzák
magukról az ügyet.
Vegyük ismét azt a példát, amikor megalázva érezted magad, miközben a másik biztosan tudta, hogy nem
akart megalázni. Ekkor be kell látnod, hogy csak kivetítettél rá valamit, és te magad okoztad a saját
fájdalmadat. A másik erre persze azt mondhatja: „Na jó, hát akkor ez már a te problémád!”, és magadra
 hagyhat ebben az ügyben. Azt a tényt, hogy neki nem állt szándékában megalázni téged, menlevélnek tekinti
ahhoz, hogy hátat fordíthasson neked, és rád hagyja a problémát.
Ez azonban nem helyes. Az persze könnyen elképzelhető, hogy a megalázottság érzése teljesen alaptalanul
támadt benned, és csupán saját kivetítésed eredménye. Innen nézve, tényleg a te problémád. Meg kell
vizsgálnod kivetítéseidet és azt, hogy mi lehet ezek oka. Ez biztos. Csakhogy ebben a helyzetben ketten
vagytok, és kapcsolatban álltok egymással, nincs értelme tehát azt mondani, hogy a probléma egyedül a tiéd.
Különösen igaz ez akkor, ha olyan kapcsolatról van szó, amelyben rendszeresen érintkeztek egymással,
például egy partnerkapcsolatban. A másik rád háríthatja ugyan a problémát, mivel azonban nem tud
megkerülni téged, újra meg újra konfrontálódni fog azzal.
Ha például beteg vagy, a másiknak ápolnia kell téged. Nem mondhatja, hogy „ez a te problémád”, és nem
hagyhat a sorsodra. Még ha a másik makkegészséges is, a te problémád, a te betegséged egyben az ő
problémája is.
Ha haragszol vagy megalázottnak érzed magad, ahhoz a másiknak is köze lesz. Már nem vagy kedves vele,
elzárkózol tőle, nem akarsz vagy nem tudsz már beszélni vele, és így tovább. A kapcsolatot természetesen
befolyásolja, hogy te mit érzel, és mi a bajod. Innen nézve a te problémád a másik problémája is egyben.
Akik olyasmiket mondanak, mint „ez a te problémád”, azok leginkább azt értik ezen, hogy semmi kedvük
dolgozni a probléma megoldásán. Talán úgy érzik, nem is lennének képesek rá, ez azonban nem igaz.
Amikor beteg vagy, a másik segíteni tud neked azzal, hogy megfelelően ápol, ugyanígy akkor is segíteni tud
neked, ha megalázva érzed magad. Segíthet neked ahelyett, hogy „türelmesen” a háttérbe húzódna, és ott
várná, amíg a „te problémád” megoldódik, hogy azután ismét úgy viselkedhessetek egymással, mint
korábban. A példában: megalázottnak érezted magad, miközben a másiknak nem állt szándékában
megalázni. Félreértésről van tehát szó. A másik segíthet neked megvizsgálni, hogyan és miből alakult ki ez a
félreértés, és mi az oka annak, hogy viselkedését megalázónak érezted. Együtt megbeszélhetitek, hogyan
tudjátok a jövőben elejét venni az ilyen félreértéseknek.
7 Tanulságként azt mondhatjuk: egy kapcsolat két ember „összjátéka”. Ha az egyiknek valami baja van, az
mindig érinti a másikat is. Ha az egyik lebénul, a másiknak kell tolnia a kerekes széket; ha az egyik
depressziós, a másik is komor hangulatban kénytelen élni. De a fordítottja is igaz: ha az egyik figyelmes, a
másik úgy érzi, hogy észreveszik; ha az egyik szeretetteljes, a másik érzi, hogy szeretik.
Szépen megfogalmazza ezt a felismerést Fritz Perls, a Gestalt-terápia atyja imájának (lásd itt!) Thich Nhat
Hanh tollából származó átköltése, amely így hangzik:

„Te én vagy,
én pedig te vagyok.
Egészen nyilvánvaló,
hogy áthatjuk egymást.

Te azért nevelgeted a virágot magadban,

hogy én gyönyörű legyek,
én pedig azért tisztítom meg magam a piszoktól,
hogy neked ne kelljen szenvedned.

Én támogatlak téged,
te pedig támogatsz engem.
Én azért vagyok itt, hogy elhozzam neked a békét,
Te pedig azért, hogy elhozd nekem az örömet.”