1

Lévai Katalin
Vörös szőnyeg

A szerelemben mindent szabad

2
 Szerelem és önzés, hivatás és karrier. A megalázó
érzelmi háromszögben vergődő főhős ünnepelt szí-
nésznő, akinek ellentmondásos élete felkavaró érzé-
seket és emlékeket hív életre. Sikeréhes művészek
és politikusok a szőnyegen, társadalmi kényszerek
és elvárások a szőnyeg alatt. Tisztességesnek ma-
radni a művészetben, a politikában, a szerelemben -
lehetséges ez ma? A különleges írói érzékenységgel
és keserű közéleti tapasztalattal megírt történet egy
olyan színésznő küzdelméről szól, aki a politika in-
goványos területére téved. Megtalálja-e a boldogsá-
got, élete tragédia vagy egy nagyszerű felemelkedés
kezdete-e?

Erről szól a politikus-író Lévai Katalin második,

sodró erejű regénye, mely témáját és hangvételét te-
kintve talán még a nagy sikerű Párnakönyvnél is
merészebb.

3
 Csend, béke, hajnal. Csak ő van ébren. Köntöst visel, a haja
lesimítva, lófarokba fogva. A lakásban rendetlenség. Szétszórt
üvegek, gyógyszeres dobozok, ruhák, sálak a földön… Óriási
sminkkészlet. A tartalma kiborult a tükör elé. Olvasólámpa ég
a sarokban, öblös fotel előtt. A fotel mélyén törékeny nő kupo-
rog. Néha elmosolyodik, de csak a szája mosolyog, a tekintete
üres. Feláll, imbolyogva végigmegy a szobán. Nem törődik a
rendetlenséggel, észre sem veszi. Megbotlik a szőnyeg vissza-
hajló szélében, és a szófára zuhan. Feltápászkodik. Matat a kis-
asztalon. Talál egy félig teli cigarettásdobozt és egy öngyújtót.
A dobozból lassan előhúz egy szál cigarettát, rágyújt. Vissza-
botorkál a fotelhez, belesüpped, szívja a cigarettát.
Ismét feláll, a komódhoz lép, kihúzza a felső fiókot. Fény-
képeket vesz elő, egyiket másikat megsimogatja, majd elejti.
Hagyja, hogy a képek a földre hulljanak, és beterítsék a szőnye-
get. Maga elé mered. Ránehezedik az éjszaka. Halott csend.
Halott sötétség. A haját simogatja, összefogott tincseivel ját-
szik, a köntösét babrálja.

Mozdulatai lassúak és gépiesek. Szemeteskocsi dübörög a

ház előtt, de nem is hallja. A gondolatai egészen máshol jár-
nak. A jelen nem érdekli, csak az emlékek. Nőjenek nagyra,
mint a virágok. Az elnémult gyerek szólaljon meg újra. A kis-
lány, a felnőtt asszony, a híres színésznő – lépjenek elő…

– Maja, gyere már!

– Itt vagyok, ne kiabálj, mert megint kikapunk… Na, mit
játsszunk?
– Óz, a nagy varázslót. Én leszek a varázsló, Zoli a Gyáva
Oroszlán, Peti a Madárijesztő, te pedig Dorothy!
– Kell még egy kutya, egy pörgős szoknya és egy bádogem-
ber.
– Nem lesz bádogember. Jocónak fáj a torka, nem engedik

4
ki. Nincs egy plüsskutyád?
– Hozom! – rikkantotta Maja, visszarohant a lakásba, felka-
pott egy kifakult színű játék kutyát, magára rántott egy nyári
szoknyát, és kezdődhetett a színház.
A ház, ahol Maja a gyerekkorát töltötte, olyan volt, mint a
legtöbb bérház a Józsefvárosban. A hátsó traktusban leélhetted
az egész életedet úgy, hogy eszedbe sem jutott játszani, hát
még színházba menni. A sötét lépcsőfordulókban senkit nem
érdekelt, hogy Óz igazi varázsló-e, vagy csupán ócska komédi-
ás. Azoknak az elnyűtt, meghatározhatatlan korú asszonyok-
nak és férfiaknak, akik a hátsó lépcsőn jártak haza, kisebb
gondjuk is nagyobb volt ennél. Az önfeledt játék öröme nem
érte el, a gyerekhad zsivaja viszont annyira felhergelte őket,
hogy egyre-másra kikiabáltak udvarra néző ablakaikból, és
durván leteremtették a ricsajozókat.
A gyerekek féltek a hátsó lépcső lakóitól, akik azonban nem
akadályozták meg őket abban, hogy a körfolyosó fényesebb ol-
dalát zajos színpaddá alakítsák. Amint kisütött az első tavaszi
nap, a tanítás végeztével rohantak a gangra játszani. A pad-
lástól a pincéig lármás, visongó gyerekekkel telt meg a ház.
Maja volt a gangszínház sztárja. Miatta egyszer Jocó lovagló
ülésben felült az ötödik emelet széles kőkorlátjára, ahol regge-
lente szőnyeget poroltak az asszonyok, két karját széttárta, és
elrikkantotta magát: „Ide nézz, Maja! Repülök!” Vézna karjá-
val addig hadonászott a mélység felett, míg meglátta Maja sze-
mében a félelmet, amit addig senki nem tudott onnan előcsalo-
gatni. Ekkor elégedett vigyorral az arcán visszacsúsztatta lábát
a folyosó mozaiklapjára, és diadalittasan kihúzta magát.
Maja megharagudott rá ezért az otromba tréfáért, egész dél-
után rá se nézett, úgy játszotta végig a pilótafeleség szerepét
egy kalandos történetben, amit együtt találtak ki. A fenekét
durcásan riszálva föl s alá járkált a folyosón, a haja fellobbant a
napsütésben. Elszánt gyerekcsapat trappolt a nyomában, hol
géprablóktól, hol gengszterektől akarták megvédeni.
Maja nekiiramodott a fényesre koptatott lépcsőknek, kön-

5
nyű talpú cipője sebesen csattogott, és ha megpróbálták meg-
ragadni a karjánál vagy a vállánál fogva, jeges pillantást lövellt
támadója felé, Jocón pedig úgy nézett keresztül, mintha ott
sem lenne.
Estére Maja végre megkegyelmezett a pilótának. A folyosó
egyik huzatos szögletében, a lámpa alatt megállt, lassan a fiú
felé fordította az arcát, de még nem nézett rá, hanem lesütötte
a szemét, mint aki zavarban van. Majd lassan felemelte a tekin-
tetét, és olyan sugárzó mosolyt küldött felé, amilyet képeslapo-
kon látott híres színésznők arcán. Jocó nem értette, miért szo-
rul hirtelen össze a szíve, és miért nem képes viszonozni Maja
mosolyát.
Két emelettel lejjebb megcsikordult egy zár, és a nyíló ajtó-
ban megjelent egy szikár, kontyos asszony, aki régóta tisztá-
ban volt azzal, hogy a mesék ideje lejárt.
– Elég volt! – kiáltotta. – Takarodjatok haza! Ez nem cirkusz!
Itt emberek élnek.
– Az Andi anyja már megint piás – súgta az egyik srác, mi-
közben behúzott nyakkal leste, nem nyílik-e ki az ő lakásuk aj-
taja is. Ez a rekedt hang, amitől rettegtek a gyerekek, általában
a szülői fegyelmezés nyitányát jelentette. Sorra vezényszavak
harsantak innen is, onnan is, a szülők hazaparancsolták a gye-
rekeiket. Aki nem érkezett időben, megnézhette magát. Még
be sem csukta maga mögött az ajtót, már visszhangzott a gang
a pofonok csattanásától.
A házban sok szülő verte a gyerekét. Próbálták előbb szép
szóval megértetni a gyerekkel, hogy mit kell tennie, mikor kell
hazamennie, hogyan kell viselkednie, de hamar elfogyott a tü-
relem. „Kérem, kérem, későn hazajáró, fáradt embertől mi te-
lik? Hát odacsap egyet a kölyöknek. Idegi alapon, csakis. De
hát egy pofonba azért még nem halt bele senki” – magyarázta
Jocó apja az iskolaigazgatónak, amikor behívatta, mert feléb-
redt benne a gyanú, hogy nem bánnak kesztyűs kézzel otthon
a gyerekkel.
Jocó különösen vakmerő fiú volt, nem félt sem a pincében

6
futkosó patkányoktól, sem a repedésekből előmászó kemény
hátú bogaraktól. Köveket gyűjtött a zsebébe, bevette magát a
nyirkos pince homályába, és vadászni indult. A házmester, aki
nagy ritkán takarított a pincében, vagy valamelyik lakó, aki
tüzelőért ment le a pincébe, olykor egy-egy patkánytetemre
bukkant, és gyanította, hogy Jocó áldozatát látja. Felháborodva
mesélték azután egymásnak, micsoda szadista kölyök a Jocó,
mi lesz belőle, ha felnő, de botrány azért sosem lett.
Botrány abból lett, amit Jocó Volentik bácsival művelt.
Az öreg minden reggel pontban fél nyolckor vitte le sétálni
a kutyáját, egy izgága, farok nélküli korcsot, aki valahányszor
Jocó közelébe került, harsány ugatásba kezdett, és addig nem
nyugodott, míg meg nem kergette a gyereket. Egy napon ki-
tépte a pórázt gazdája kezéből, vad csaholással a fiú után
eredt, és hajszálon múlt, hogy a lábába nem mart. Jocó zúzott
horzsolással a térdén menekült, és bosszút esküdött.
Egy verőfényes vasárnap reggelt talált a legalkalmasabbnak
arra, hogy tervét megvalósítsa. Hétvégén mindig csöndes volt
a ház. Csak a házmester ébredt korán, aki az évek során annyi-
ra hozzászokott a hajnali felkelésekhez, az éjszakai kapunyito-
gatáshoz, hogy képtelen volt sokáig ágyban maradni. Reggel
hétkor már defektes gumikerekeket bütykölt az udvaron, vagy
azt a pár lépcsőt sikálta a fordulóban, ami az ajtajukhoz veze-
tett. A földszinten lakott, nem jelentett veszélyt Jocó számára,
hiszen nem látott föl a harmadik emelet kőkorlátja mögé.
A felső emeletek lakói közül Halásznéra kellett csak odafi-
gyelni, aki szeretett éhgyomorra elszívni egy cigarettát pon-
gyolában, papucsban, korán reggel a folyosón. Ilyenkor körbe-
hordta tekintetét a házon, ahogyan a jó gazda szemléli a föld-
jét, s ha bármi szokatlant észlelt, egy órán belül tudta minden-
ki. Mivé lenne a ház nélküle?
Harminckét éve lakott másfél szobás lakásában, egy ideje
özvegyként, és ő volt a „ház szeme”. Most nem jött ki cigaret-
tázni, mert még egy hét sem telt el azóta, hogy kiengedték a
kórházból, ahol szigorúan eltiltották a dohányzástól. Azt re-

7
besgették, nemcsak cigarettát, szivart is szív, az tette tönkre a
tüdejét annyira, hogy hangosan végigkrákogja az éjszakákat.
Jocó előbb résnyire nyitotta az ajtót, körbekémlelt. Látta,
hogy tiszta a levegő, odasurrant hát a harmadik emeleti sarok-
lakás ajtaja elé, és petárdát dugott a lábtörlő alá. A kőkorlát fe-
dezéke mögé bújva visszaszaladt a lakásukba, és a konyhaab-
lakból leste, mi történik.
Fél nyolckor nyílt az ajtó. Kirontott a kutya, és könnyedén
átugrotta a lábtörlőt. Majd megjelent Volentik bácsi, vasárnapi
sétához öltözve, a hosszú póráz végét fogva, és egy akkora
robbanás hallatszott, hogy összeszaladt a ház.
Az öreg még egy óra múlva is reszketett, amikor már a
negyvenedik lakónak mesélte el, hogy felrobbant alatta a föld.
Hát ezért kapta Jocó azt a pofont az apjától.
Maját soha nem bántották a szülei, nem is nagyon veszeked-
tek vele. Anyja fél délutánokat töltött a konyhában vágódesz-
kák és szűrőlapátok társaságában. Répát reszelt, spenótlevele-
ket passzírozott, hogy frissen főzött koszttal lássa el a család-
ját. Nem mintha szerették volna a szitán átszűrt-átnyomott
zöldséget, pedig ő a lelkét is beleadta. Meg is ették, mert a ma-
ma esküdött rá, hogy ettől nő a gyerek. Néha a folyosói gye-
rekeket is kínálgatta, „előadás” után pedig meghívta őket
uzsonnára. Akkor lekváros kenyeret kaptak, ünnepnapokon
kakaót és vajas kiflit.
Maja a zsúfolt konyha sarkából figyelte a társai arcát. Mi-
közben ettek, képzeletben lefotózta és elraktározta a mozdula-
taikat. Ahogyan félve veszik el az első szelet kenyeret, lesze-
gett fejjel köszönik meg a kínálást, a hokedli sarkán ülve maj-
szolnak, majd mind inkább felbátorodva, egymással versengve
nyúlnak újabb karéjok után, két pofára falják a péksüteményt.
A koreográfia mindig ugyanaz volt.
Egyik este, amikor így együtt volt a társaság, kopogtak a
konyhaajtón.
– Zavarhatok? – kérdezte rekedt hangján Halászné, és egy
hatalmas batyut huppantott le a folyosó kövére. – Hoznék va-

8
lamit a gyerekeknek – mondta, majd belökte a konyhaajtót, és
begurított rajta egy vörös szőnyeget. A gyerekek a lábukat
kapkodták, és ragyogó szemmel nézték, amint a szőnyeg vé-
giggurult az apró kockás konyhakövön, és éppen a tűzhely
előtt csapódott le a vége. Jó erős anyagból készült, igazi
kókuszszőnyeg volt, apró kávéfoltokkal a szélén. – A színháza-
tokba, na – fújtatott Halászné –, az uram nem állhatja a szőnye-
geket. Nem urizáló fajta, inkább jár linóleumon.
Maja nem tudta levenni a szemét a tűzszínű szőnyegről,
amely betöltötte a konyhát. Micsoda színpad! A poroló elé
képzelte, és tudta, ezentúl a vörös szőnyegen játszanak el min-
dent. Nézők nem léphetnek rá, csak színészek. A gangszínház
társulata.
Évekkel később derült ki, hogy a szőnyeg a pártközpontból,
a szokásos tavaszi selejtezés alkalmából került Halászné birto-
kába, aki eredetileg a lakásuk előszobájába szánta. Azt már
súgva mesélte a szomszédasszony, mekkora veszekedésnek
volt fültanúja, amikor a magát úriembernek tartó Halász a sze-
métre hajította a vörös kacatot, amit a felesége sírva guberált
vissza, majd a gyerekeknek adományozta.

Tizenöt évvel később egy hajnalon Maja becsöngetett az

anyjához. Képtelen volt megszólalni. Feldagadt arca elé zseb-
kendőt szorítva a szobába vánszorgott, és a megvetett ágyra
zuhant. Anyja borogatásért szaladt, kapkodva simogatta a
lányát, és amikor látta, hogy a láza rémisztően emelkedik, ta-
lán negyven fok fölé is felmegy, felnyalábolta, a fürdőszobába
cipelte, és a kádban hideg vizet engedett a testére. Vékony ru-
hája ázott rongyként tapadt rá, karján zúzódások és karmolá-
sok nyomai látszottak.
Az orvos – a család régi barátja – éppen akkor érkezett, ami-
kor Maja magához tért. A férfi nem szólt egy szót sem. Beadott
neki egy injekciót, amitől azonnal álomba zuhant. Az anyja
órákig ült mellette, és fogta a kezét.
Maja egyáltalán nem akart beszélni arról, ami történt. Csak

9
hetekkel később szánta rá magát.
– És most ne kérdezz semmit, mama… csak hallgass meg!
Akartam azt a szerepet, nagyon akartam. A három nővérben
játszani! Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben. Ké-
szültem rá, iszonyúan készültem. Csehov világában éltem már
több mint két éve. Kritikákat olvastam, órákat vettem egy be-
szédtanártól, diétáztam… konditerembe jártam… De mindez
nem volt elég ahhoz, hogy megkapjam Irina szerepét, más is
kellett… Amikor először szóba került a nevem, odavoltam a
boldogságtól. Megvan, az enyém! – ujjongtam, de azután más
színésznők neve is felmerült. Mindenki szerette volna eljátsza-
ni ezt a szerepet, de csak egyvalaki játszhatja el. És ez az egy-
valaki én akartam lenni!
Találkoztam Istvánnal a színházi büfében, hogy megbeszél-
jük a szereposztást. Érveltem, vitáztam, könyörögtem – min-
denre képes lettem volna, hogy meggyőzzem: én leszek a leg-
jobb Irina! De ő behúzódott egy kék zseníliás kagylófotel mé-
lyére, fújta a füstöt, széles pofa-csontjára izzadságcseppek ül-
tek ki. Undorító volt mint férfi. Mint rendező – szuperklasszis.
A tökéletesség mazochistája. Nincs jobb nála. Orosz klassziku-
sokon nevelkedett, fiatalkorában Dosztojevszkijt fordított. Azt
mondják, akkoriban helyes srác volt, de apránként szétitta az
agyát. De rendezni még mindig tud…
Ült, s olyan mindent értő mosollyal a képén bámult rám.
„Mit tegyek, hogy enyém legyen a szerep?” – kérdeztem vé-
gül. „Tudod te azt” – felelte. „Megkapom?” „Ez csak rajtad
áll.”
Az ujjai között megpörgetett egy tízforintost, feldobta, és a
tenyerébe csapott. „Fej!” – mondta. Szétnyitotta a tenyerét. Fej
volt. Elvigyorodott. „Ugye megmondtam” – sokatmondó pil-
lantást vetett rám.
Ami ezután történt annyira ocsmány volt, olyan olcsó,
olyan klisészerű, hogy el sem akartam hinni, hogy velem törté-
nik meg. Egyre csak azt hajtogattam magamban, hogy ez kép-
telenség… Nem én vagyok az, aki itt ül és könyörög. Ám van-

10
nak dolgok az életben, amikre nagyon vágyom… Voltak már
bemutatóim, de mégis… megrekedtem a középmezőnyben.
Most itt a nagy lehetőség – a kiugrás. Akarom! És akkor, ott, a
dohányszagú, félhomályos büfében, a kék zsenília fotelek kö-
zött eldöntöttem, hogy én leszek Irina.
Megbeszéltünk egy randevút. A telefonban kedves volt, ud-
varolt, nevetgélt. Tudod, a hangja szép. És tud vele bánni. Ta-
lán még meg is hódított.
Amikor beléptem a lakásába, már elő volt készítve minden.
Italok, lemezek, ropi a tálban… A nappaliban hangulatvilágí-
tás, az asz– talon gyertyák. Nem is olyan rossz, gondoltam.
Itallal kínált, és feltett egy lemezt.
„Szereted a jazzt?” – kérdezte, és már át is ölelt. Az illata
egész kellemes volt. De amikor bevezetett a hálószobába, és
láttam, hogy az ágyat színes konfettivel szórta tele, és pornóúj-
ságok hevernek az éjjeliszekrényén, felfordult a gyomrom. Mi-
csoda ócska rendezői fogás!
Először csak nevetséges volt, ahogyan jött felém, és közben
disznóságokat hadart suttogva. Hátrébb léptem.
„Nem kívánsz, bébi?” – kérdezte, és ettől hányingerem tá-
madt. Becsuktam a szemem, de csukott szemmel is éreztem,
mennyire sóvárog utánam, mennyire vágyakozik. Elviselhetet-
len volt.
Mégis akartam őt. Láttam, ahogy a színpadon állok mint Iri-
na, a nézők tapsviharában, és eldöntöttem, hogy kibírok min-
dent. Ittam még egy Martinit, és vártam, hogy elkezdjen pö-
rögve elhomályosodni előttem minden, és csak valami homá-
lyos lencsén keresztül lássak. Ezúttal nem kellett a fény.
De nem bírtam ki. Az arca ijesztően eltorzult, ahogy közele-
dett felém. Olyan visszataszító volt, olyan… Először csak si-
mogatott, de amikor ellöktem magamtól, dühös lett, és letépte
a blúzomat. Az ágyra dobott, rám vetette magát, és a hajamnál
fogva megragadott. Iszonyú súllyal nehezedett rám, mozdulni
sem tudtam. Fuldokoltam, hörögtem. Pofoztam, ahol értem.
Az arcát, a vállát, de leszorította a karomat, és olyan erővel

11
préselt a matrachoz, mint aki ki akarja szorítani belőlem a
szuszt.
„Meg fogok fulladni – zakatolt a fejemben –, meg fogok ful-
ladni!” Teljesen elborult az agya. Szitkozódni kezdett, de azu-
tán két kézzel megragadta a fejemet, maga felé fordította, és
meg akart csókolni. „Te nőstény tigris – lihegte –, micsoda nős-
tény vagy!”
Nyüszítettem és haraptam, mire durván pofonvágott. Te-
nyérrel, erős, gyakorlott mozdulattal, többször is. Még soha
nem ütöttek meg így. Azt hiszem, elájultam, és csak arra tér-
tem magamhoz, hogy nagy a csend, és újra tudok lélegezni.
Nagyon féltem, hogy ha felemelem a fejem, megint az eltorzult
képét látom magam előtt, de a szoba üres volt. Bénán hever-
tem a szétdúlt ágyon, mintha a matracba ékelődtem volna. A
szemem sarkából láttam az összetépett blúzomat a földön, és
éreztem, hogy a szoknyám rácsavarodik a derekamra.
Nagy nehezen megmozdultam. Felszedtem a harisnyámat a
földről, magamra húztam a ruhámat, és lassan az ajtó felé in-
dultam. A kisasztal tükrében láttam, hogy feldagadt az arcom.
Az ajtónál álltam, és a kilincsre tettem a kezem. Vártam… nem
is tudom, hogy mire.
A nappaliban ült, elterülve a fotelban, pohárral a kezében.
Maga elé bámult. Közömbös volt az arca, és vörös, mint egy
darab nyers marhahús.
„Most elmegyek” – mondtam. Bólintott, de nem fordult fel-
ém. Hát így megy ez?!
Valahogyan kikerültem a lakásból, még a táskámat sem fel-
ejtettem ott. Nem akartam taxiba ülni. Nem lakik messze tőled,
mégis azt hittem, sose érek ide.
Akkor éjjel te voltál a világon az egyetlen, akinek az érinté-
sét el tudtam viselni. Napokig félve mentem be a színházba.
Szerencsémre nem volt előadás, csak próbák. Lassan össze-
szedtem magam, de úgy éreztem, mindenki látja rajtam, mi
történt. És tudod, mi volt a legfurcsább? Szégyelltem magam.
Én! Nem is tudtam pontosan, mit szégyellek igazán. Azt, hogy

12
megszegtem a megállapodásunkat, és felnőtt nő létemre úgy
viselkedtem, mint egy halálra vált szűz lány, vagy azt, hogy
ilyen undorító üzletet kötöttem.
És akkor történt a csoda. Két hétre rá jött egy filmszerep. Ne
sírj, mama, mert ezúttal a rendező nem fog kikezdeni velem.
Tudod, ő egészen más, mint a többiek,

A gangszínházban Feri volt a rendező, a legidősebb közü-

lük. Hosszú ujjai beszéd közben úgy röpködtek, mint a mada-
rak, világosbarna haja örökké kócos volt, hullámos tincsei a
homlokába hullottak, miközben magyarázott. Rendszerint a
szőnyegporoló előtt sorakoztatta fel a „színészeit”, ott osztott
szerepet. Néha cukrot is.
– Neg-ró, a to-rok ké-mény-sep-rője – skandálta, és papírba
csomagolt fekete cukrokat kotort elő a farzsebéből, s körbekí-
nálta.
– Azt hiszi, ő itt az Ács Feri, ez meg a grund – morogta Jocó,
aki A Pál utcai fiúkon kívül más könyvet nem olvasott. Igaz,
azt kívülről fújta, és legfőbb vágya volt, hogy végre eljátsszák
a körfolyosón. Feri azonban elmagyarázta mindenkinek, hogy
ez dőre álom: a gang nem grund, és abból a néhány fiúból, aki
a házban lakik, még a vörös ingeseket sem lehetne kiállítani,
nemhogy két rendes csapatot.
– Ide egyszerűbb darab kell, amihez nem kell egész stábot
mozgatni – jelentette ki, és ezzel a vita le is zárult, mert rajta kí-
vül senki nem tudta pontosan, mi az a stáb.
Jocó nem nyugodhatott bele ebbe a döntésbe. Tornaórán ne-
kilátott, hogy megszervezze a vörös ingesek csapatát, de a ta-
nár leállította, és felparancsolta a bordásfalra, ahol az óra vé-
géig hasizomgyakorlatokat kellett végeznie. Amikor becsön-
gettek, kivörösödött képpel, izzadtan hagyta el a tornatermet,
és dühében elgáncsolta az első szembejövő fiút, aki pechére az
osztályfőnök fia volt. Büntetésül bezárták az osztályterembe,
ahol órákon át szorgalmi feladatokat írt. Már késő délután
volt, amikor kiengedték, de otthon senkinek nem tűnt fel a hiá-

13
nya. A szülei amúgy is estefelé kerültek csak elő. Az ebédet,
amit az anyja a hűtőben hagyott, a testvérei rég megették.
Ebből vad verekedés tört ki a fiúk között. A folyosóra kihal-
latszó kiabálás miatt elkerülhetetlenné vált, hogy a házmester
felmenjen a második emeletre, és megfenyítse az egymást pü-
fölő gyerekeket. Erre felhatalmazása volt Jocóék apjától, aki
így próbálta megoldani a hétköznapi nevelés időszerű kérdé-
seit.
A lakásban végül mindig ő maga tett rendet, miután megér-
kezett a gyárból. Ha úgy látta jónak, válogatás nélkül kiosztott
néhány kemény pofont annak, aki az útjába került.
A szobájukba parancsolta a gyerekeket, egy mozdulattal ki-
vette a sörét a jégszekrényből, egy másikkal lehúzta a zoknit a
lábáról, és belevetette magát a nagyobbik szoba egyetlen fotel-
jébe.
– Rohadt világban élünk – szokta mondogatni, míg itta a po-
fa sört –, legalább otthon legyen az embernek nyugalma.
Feri akkor vált vitathatatlan tekintéllyé a ház gyerektársa-
dalmában, amikor egy este megmentette Andi életét.
Andi esténként lavórban fürdött. A gyerekek, akik mohó kí-
váncsisággal vették birtokukba a bérház-világ rejtett és érthe-
tetlen csodáit, mindenhová befurakodtak, kalandot keresve be-
lopóztak a nyitva felejtett ajtókon, és belestek a kivilágított ab-
lakokon. Az egyik nyári este bújócskázás közben megpillantot-
ták Andit, meztelenül.
A tizenkét éves kamaszlány éppen belépett a lavór gőzölgő
vizébe. Ettől kezdve esténként, ha csak tehették, a folyosó
szemközti kőkorlátja mögül lestek, hogyan fürdik a lány a
konyhába állított dézsában. Andi anyja hamar felfedezte a tur-
pisságot, és dühös mozdulattal egy lepedőt akasztott a kony-
haablakra. A kaland így véget is ért, hiszen a homályos árnyjá-
ték már nem elégítette ki a női test látványára éhes tekintete-
ket, s a kamaszok más szórakozás után néztek.
Andi ritkán találkozott a többi gyerekkel. Még akkor sem
jött elő egyetlen udvari szobájuk mélyéről, amikor a napsuga-

14
rak az ő ablakukról is letarolták a téli koszt és a jégkását. A
„cselédlépcsőn” járt haza, nem vett részt a színházasdiban
vagy más játékokban. Szép lány volt. Szőke, nagy szemű, bár-
sonyos járású, mint a macska. Sárga cekkerekben cipelte haza
a lisztet, vekni kenyeret. Az anyja sokszor csepülte, kiabált ve-
le, veszekedéseik zaja betöltötte a hátsó udvart. A gyerekek
nemigen törődtek ezzel, gyakoriak voltak a házban az efféle je-
lenetek.
Ősz elején megérkeztek a szénszállítók. Ilyenkor a főlépcső
polgárlakói összekeveredtek a salétromos hátsó lépcsőház lak-
óival, osztálykülönbséget nem ismerve toporogtak a kapuban
és a pince előtt, papírral, plajbásszal felfegyverkezve. A szén
és a fa pincébe hordása leginkább hadművelethez hasonlított.
A félmeztelen szeneslegények nagy zajjal érkeztek, szaporán
káromkodtak, s nem éppen a lovagi becsületükre voltak büsz-
kék. Figyelni kellett, miből mennyit mérnek a kosárba. Szén-
szállításkor Andi mindig a pinceablaknál állt, feljegyezte, hány
kosár tüzelő érkezik, míg anyja a kapuban figyelte a szenesem-
berek mozdulatait, s folyamatosan pörölt velük, hogy ne csal-
janak a méréssel.
– Ne a mérlegen tartsa a szemét, hanem inkább a lányán! –
szólt oda neki az egyik ember, miközben feldobta a szenes ko-
sarat a vállára.
Az asszony arca egészen elsötétedett a dühtől, felkapott egy
darab szenet a földről, és a szeneslegény felé hajította.
– Ezt kapd be, disznó, ez a tiéd! – kiabálta. A férfi megvető-
en káromkodott egy cifrát, és dühösen elindult a pince irányá-
ba. Andi annyira megijedt az ijesztő tempóban közeledő sötét
alaktól, hogy felszaladt a lépcsőn, be a harmadik emeleti lakás-
ukba, és ki sem jött onnan másnap reggelig. Fütyült rá, hány
kosár tüzelő került a pincéjükbe. Fél éjszaka hallgathatta ezu-
tán az anyja szidalmait.

Egy napon a házban valaki suttogni kezdte: „A Feri szerel-

mes az Andiba.”

15
 Ez azonban teljes képtelenségnek tűnt, hiszen mindenki úgy
tudta, Feri Majába szerelmes, ezért osztja neki a legjobb szere-
peket. Maja meg is kérdezte cérnavékony hangon, hogy igaz-e,
amit beszélnek, de Feri csak mosolygott, keze, akár egy va-
rázslóé, kört írt le a levegőben, és halk, visszafojtott hangon
kinyilatkozta, hogy a következő darabban Maja játszhatja a
hercegnőt. Ezzel a dolog el volt intézve. Maja ugyan nem tudta
pontosan, miféle hercegnőt kell majd alakítania, de a szó an-
nyira elbűvölte és egyszersmind zavarba is ejtette, hogy nem
kíváncsiskodott többet.
Ettől kezdve készült titokzatos szerepére. Képzeletében a
vörös szőnyeggel borította be a főlépcsőt, és úgy vonult föl raj-
ta, mintha fogadásra érkezne. Állát felszegte, fejét úgy tartotta,
mint a kosárhordó nők egy festményen, és úgy lépdelt, mint a
Centrum Áruház manökenjei. Felidézte azt a mosolyt, ami
anyja arcán gyakran megjelent, amikor zongorázott, és ebbe
bújtatta a saját arcát.
A családi legenda szerint azért költöztek ebbe a lakásba,
mert itt jutott méltó hely az öreg zongorának. A nappali há-
romszögletű mélyedésében, nem hivalkodó helyen, mégis
meghatározva a szoba hangulatát. Maja édesanyját azokra a
népes családi összejövetelekre emlékeztette, amikor az est
fénypontjaként Gyuri, a bátyja leült a zongorához, végigfuttat-
ta széles ujjait a billentyűkön, halkan dudorászott kicsit, majd
játszani kezdett. A családtagok ilyenkor letették poharaikat, át-
sétáltak a nappaliba, és pisszenés nélkül hallgatták a játékot.
Azt szerették legjobban, amikor a saját szerzeményeit adta elő.
Gyuri, amellett, hogy gombkereskedő volt, írt egy operettet
a háború előtt, amit Pesten szép sikerrel játszottak akkoriban.
A család minden tagja jól ismerte a darabot, együtt énekelték a
slágereket zongorakísérettel. Soha nem tudtak betelni a játék-
ával. Kérlelték, de egy idő után Gyuri lehajtotta a zongora fed-
elét, felállt és mókásan biccentve meghajolt a közönsége felé.
Elballagott kedvenc foteléig és rágyújtott egy Munkásra. Hu-
szonötöt szívott naponta, az ujja vége egészen sárga volt. Tü-

16
dőrákban halt meg ötvenhat éves korában. Kedvenc kottái
Chopin, Brahms és Mozart zenéjével azóta is ott feküdtek a
zongora sarkában. Ezekből játszott Maja édesanyja.
Barabás bácsi hangosat füttyentett meglepetésében, amikor
a lépcsőházban összetalálkozott Majával, akinek a mosolya ép-
pen olyan volt, mint az édesanyjáé. A lány még csak vissza
sem köszönt, se látott, se hallott, teljesen belemerült hercegnői
mivoltába. Az idős úr nyáron is sötét felöltőben járt, és min-
denkinek előre köszönt. Születése óta ismerte Maját.
– Végre egy kislány, Lórándné, gratulálok, végre egy kis-
lány – lelkendezett a lépcsőfordulóban, amikor a kórházból ha-
zahozták Maját. – Hiába, no, lány nélkül egyhangú itt az élet.
Ezek a kölykök csak háborúznának. Majd ez a szép kislány
rendet tesz közöttük, a tenyeréből fognak enni, meglátja, a te-
nyeréből.
Maja végül mégsem játszotta el a hercegnő szerepét, mert a
színjátékok váratlanul megszakadtak.

Egyik hajnalon mentőautó állt meg a ház előtt. Szürke ala-

kok szaladtak fel hordágyat cipelve a hátsó lépcsőn. A harma-
dik emeletig vágtattak. Kopogás nélkül nyitottak be Andiék la-
kásába. Kisvártatva elszállították Andit és az anyját.
– Már megint leitta magát a sárga földig – suttogták másnap
egymás között a lakók –, egyszer még felrobbantja a házat.
Nyitva maradt a gáz a konyhában, vagy öngyilkos akart
lenni az örökké mogorva asszony? Sohasem derült fény arra,
mi történt valójában. Valaki látta éjszaka Ferit, amint Andiék
ajtajához tapadt, mint a gyík, és egy levelet akart becsúsztatni
az ajtó alatt. „Biztosan megérezte a gázszagot, azért hívta ki a
mentőket.” „Szokatlan volt az a nagy csönd a lakásban, amiatt
fogott gyanút.” Beszéltek mindenfélét.
Maja összeszedte minden bátorságát, iskola után megvárta
Ferit, és elé állt.
– Te ott voltál?
– Hol? – kérdezte Feri, kerülve Maja tekintetét.

17
 – Hatott… Az Andinál.
– Ugyan már… Miből gondolod?
– Levelet vittél neki? Leveleztek?
Még nem volt nő, csak egy kislány, de pontosan azt érezte,
amit később, felnőttkorában is mindig érzett, amikor becsap-
ták, amikor hazudtak neki, vagy egyszerűen csak elhallgattak
előle valamit, amit egyébként tudott. Feri az övé volt. Az ő ren-
dezője. Neki adta a hercegnő szerepét. Mindig olyan szépen el-
magyarázta azt, amit ő is érzett, csak éppen nem tudott kimon-
dani, eljátszani annál inkább. Akkor most mi történik? Miért
nem beszél?
– Gyere! Gyere velem! – mondta hirtelen a fiú, megragadta
Maja kezét, és húzni kezdte maga után, olyan gyorsan, hogy
már szinte futottak.
A közeli játszótérre vezette a lányt. A platánfák árnyékába
húzódva leültek egy eldugott padra. A tér néptelen volt, a pa-
dok roskatagon álltak, a sétáló utak tele voltak üvegcseréppel,
letört ágakkal. A hinta környékét felverte a gaz, a homokozót
kutyák és macskák piszkították tele. A gondozatlan, gyomos
park évek óta felújításra várt.
Maja hallgatott. Hosszan, türelmesen. Amikor Feri végre
megszólalt, meglepően kemény és komoly volt a hangja.
– Igen, odamentem este. Vittem levelet. Tudod, mi levele-
zünk Andival. A leveleket mindig az ajtó tokjába rejtjük. De
tegnap nem volt ott semmi. Mindenütt kerestem a levelét, még
az ajtó előtti virágedényben is, de oda csak a lakáskulcsot szok-
ták tenni. El akartam menni, de azután, nem is tudom… min-
den olyan furcsa volt. Inkább maradtam.
– Na és, mi lett?
– Hát… Vártam. Iszonyú volt a csönd. Végül bementem.
– Te bementél a lakásukba?
– Igen. Nem volt bezárva az ajtó. Lenyomtam a kilincset, és
bementem. Borzasztó szag volt, és….
– És micsoda?! Mondd már!
– Valaki nyöszörgött.

18
 – Az Andi?
– Azt hiszem, ő. Tudod, fent alszik az emeletes ágyon. Fent-
ről jött a hang.
– És? És akkor?
– Nem tudom… Annyira megijedtem.
– Hogyhogy nem tudod?! Ott voltál! Mit csináltál?
– Elrohantam. Valahogy visszajutottam a lakásunkba, tár-
csáztam a 04-et» és bemondtam az Andiék címét, emeletet, aj-
tót.
– Azt hitted, meghaltak?
– Nem tudom.
– Ne hazudj!
– Igen, azt hittem, meghaltak – mondta halkan. A fájdalom
eltorzította az arcát, nedvesség csillogott a szemében. Pulóvere
ujjával gyorsan megdörzsölte a szemét.
– Ez a hülye por – mondta. Maja felállt.
– Most elmegyek.
Elindult, és csak néhány lépés után vette észre, hogy a tás-
káját a padon felejtette. Feri utánavitte, és némán átnyújtotta.
Egy pillanatig nézték egymást, majd elváltak.

Később Maja valahányszor felidézte ezt a jelenetet, úgy ne-

vezte magában: „robbanás a múltból”. Elég volt egy hang, egy
nem várt érintés, egy illat, ami a fiúra emlékeztette, és úgy zú-
dult rá a fájdalom, amit akkor az elválás pillanatában érzett,
hogy attól félt, szétrobbantja. Mekkora tévedés azt hinni, hogy
csak a felnőttek féltékenyek! Hiszen gyerekként már megvolt
benne ez az érzés, készen. Csak nem tudta néven nevezni. Még
nehezebben viselte el, mint később, amikor már nevet adott ne-
ki.

Amikor néhány nappal később Andi és az anyja előkerült,

senki nem kérdezett tőlük semmit. A ház lakói igyekeztek el-
kerülni őket, és lesütötték a szemüket, ha véletlenül találkoz-
tak. A hétköznapok éppen elég súlyosak voltak ahhoz, hogy a

19
kéretlen szavak súlyával is tetézzék őket. A lakók íratlan tör-
vényüknek engedelmeskedve pontosan tudták, miről szabad
kérdezősködni, és miről nem. A pénzes postást az öregek min-
den hónap ötödikén a folyosón várták. Átvették a nyugdíjat,
megtárgyalták, mire lesz elég, és mire nem. Gáz– és villany-
számláról, lakbérről és piaci árakról folyt a diskurzus. Szürke
hályogról, zöld hályogról, öregkori csont- és ízületi bánta-
lomról ugyancsak. Idegi vagy lelki betegségről, vetélésről vagy
öngyilkosságról azonban tilos volt beszélni, ezeket szégyellni
kellett, mint a bűnt. Ha férfi csalta meg a feleségét, vihorászva
suttogtak róla, de ha nő csalta meg az urát, az haragot kiváltó,
bűnös tett volt, amiről tisztességes ember nem beszélt. A plety-
ka mégis úgy terjedt, mint a pestis.
A ház lakói sok mindenben elkülönültek egymástól. A „pol-
gári” lakók az utcai front napfényes lakásaiban hétvégeken
csirkét sütöttek és vendégeket fogadtak, ami a hátsó udvari
társadalomra már nem volt jellemző. Az „úri” oldalról érkező
sült hús, és az udvarról kiáramló főzelék szaga összekevere-
dett a légben, ahogyan a nagy nyári befőzési szezonban is ba-
rack-, málna– és szilvalekvár illata és gőze töltötte be az egész
házat.
A körfolyosón a lakók naponta találkoztak. Mindenki tudta,
mikor ér haza a mérnök úr, és mikor indul munkába a hasz-
náltbútor kereskedő. Ha egy gyerek mumpszot kapott, a szü-
lők a fejüket fogták, és felkészültek arra, hogy a következő he-
tet beteg gyerekük mellett otthon töltik. Ha elromlott a lift, ami
rendszeresen megtörtént, morgolódva együtt mászta meg az
emeleteket a körzeti orvos és a gyári segédmunkás. Ilyenkor
beszélgettek. Vagy úgy döntöttek, aznap nem is köszönnek
egymásnak, mert hallottak valami furcsát a másikról.
Hogyan élhettek volna úgy, hogy nem vesznek egymásról
tudomást?
Pontosan ezt kérdezte Maja anyja is. „Hogyan tehetünk
úgy, mintha nem vennénk tudomást arról, ami Andival tör-
tént?” Mégis úgy tettek, mert ezt kívánta a bérház törvénye. És

20
azt mindenki betartotta.
A „baleset” óta valami megváltozott a gyerekek életében is.
Ferinek elment a kedve a rendezéstől, így először csak megrit-
kultak, majd abbamaradtak a közös játékok. Maja magára ma-
radt. Társak nélkül nem tudott játszani. Évekig tartó magányra
kényszerült.

– Maja, hol vagy már?

– Jövök, mama! Mindjárt kész vagyok a bőrönddel.
– Lekéssük a repülőt, ha még sokáig vacakolsz.
– Már csak ezt a képet…
– Ne pakold be az egész házat, jó? Elhoznád a zongorát is?
– Jövök már!
– A telefon! Maja, ha felveszed, tényleg lekéssük a repülőt.
– De lehet, hogy fontos! – kiáltja, és felkapja a kagylót. Késő.
Senki nincs a vonalban.

Amikor Maja anyja kíséretében a berlini filmstúdióba érke-

zett, hogy a „Sztár kerestetik” nemzetközi televíziós vetélkedő
győzteseként eljátsszon egy szerepet, csak állt ott, mozdulatla-
nul, és arra várt, hogy valaki megszólítsa. Tizenhat éves volt,
és fegyelmezett. Akkor ült életében először repülőn, de nem
félt, ahogyan nem félt attól sem, hogy idegenek előtt kell fel-
lépnie. Nem hitte, hogy a dolgok véletlenül estek meg így. Jól
érezte magát a bőrében. Szerette, ha figyelnek rá, mert akkor
érezte, hogy ő valaki. Aki tud valamit. Aki vonzza a fényt, aki-
re mindig felnéznek. Irigykednek rá. A tehetséges embert, úgy
gondolta, arról lehet felismerni, hogy fény vonja körbe. Sok-
szor hallotta, hogy azt mondják róla: „Csodálatos ez a lány!”
De sokkal jobban szerette, amikor azt mondták: „Mindig felfe-
lé néz. Oda, ahová el akar jutni.”
Ő ezt észre sem vette. Ki figyeli a saját tekintetét? Nem látta
a fürkésző pillantásokat sem, amikor végigment az utcán, fo-
galma sem volt arról, milyen hatást vált ki az emberekből; a
legcsekélyebb fogalma sem.

21
 Most már érti, milyen naiv volt akkor. Csak állt ott, szőke
loknis hajjal, mint egy kis csodagyerek, bátran és büszkén, ké-
szen arra, hogy a rendező, az operatőr, a világosító, a technikai
asszisztensek és egyáltalán bárki utasításait kövesse. Eszébe ju-
tott első „rendezője”, aki azóta teljesen eltűnt a szeme elől. A
család elköltözött a házból, és nem keresték egymást. A gang-
színházból ismét egyszerű körfolyosó lett.

Nem felejtette el azt a találkozásukat, amikor a lépcsőn szo-

rosan egymás mellett ülve Feriből kiszakadt az a mondat: „Te
még sokra viszed, nagy színésznő lesz belőled, rengeteg képet
csinálnak majd rólad, meglátod. Neked sikerülni fog.” Beleszé-
dült akkor a váratlan vallomásba. Nevetett, de fogalma sem
volt arról, mit kezdjen ezekkel a szavakkal. Próbált a fiúból ki-
csikarni valami hasznosabb útravalót, hogy miért éppen ő,
amikor mások éppen azt mondták, nem is olyan nagy szám.
De Feri nem mondott többet. Leporolta a nadrágját, és elkö-
szönt.

Az első berlini forgatás képe éppen úgy beleégett az emléke-

zetébe, mint ez a mondat. Talán még el is tudná énekelni azt a
dalt, ami az első filmjében olyan gyakran felhangzott, és annyi-
ra tetszett neki. Néhány évvel ezelőtt Bulgáriában hallotta meg
újra, és meglepte, hogy éppen ott.
Egy vendéglőből léptek ki, amikor valaki azt a gyerekdalt
fütyülte, amit egykor olyan őrülten szépnek talált. Gyökeret
vert a lába. Kövér könnyek szöktek a szemébe. El akart indulni
a férfi után, aki azt a dalt fütyörészte, de csak állt ott, sóbálván-
nyá dermedten.
Az a dallam azután egész éjszaka ott duruzsolt a fülében.
Kiment a teraszra, ami tulajdonképpen nem is terasz volt, in-
kább csak egy a szokásosnál kicsivel nagyobb erkély. A korlát-
ra könyökölt, magába szívta a tenger sós illatát, és dúdolni
kezdett. Mint egy altatódal, gondolta. Vajon mi adja egy hang-
sor karakterét, hogy megjegyezhető dallamnak érezzük?

22
 A berlini filmstúdióban ment minden, mint a karikacsapás.
Munkaruhás férfiak díszleteket tologattak, lámpákkal rohan-
gáltak, mikrofonállvánnyal vesződtek, kamera kocsit toltak,
olyan volt a hangulat, mint egy nagy ütközet előtt. Maja tágra
nyílt szemmel bámult, és szívta magába a szokatlan illatokat.
Különös izgalom kerítette hatalmába.
Valami nagyszerű dologra számított. De csak be kellett
mennie egy szobába, leülnie egy asztalhoz, ahol már ketten ül-
tek, és mosolyogva meg kellett kérdeznie az egyiküktől: „Ki
nyert?” Háromszor ismételték meg ezt a jelenetet, kész, ennyi.
Ki nyert? – ez volt az első filmes mondata. Erre a kérdésre
tulajdonképpen sohasem tudott válaszolni. Már híres színész-
nő volt, amikor azt nyilatkozta: „Rettegek a gondolattól, hogy
az életem végén visszanézek, és csak szerepeket látok. Nagyon
szomorú lenne, ha azt kellene látnom, hogy filmekben és szín-
darabokban éltem az életemet, és semmit nem tudok a körülöt-
tem zajló világról. Gyakran felteszem magamnak a kérdést:
megérte? És még mindig nem tudom a választ.”
Tizenhat évesen azonban csak az aznapi szereplésre figyelt.
Mivel színészi tudása annyi volt, amennyit a gyerekkorából
hozott magával, minden erejét megfeszítve koncentrált a leg-
apróbb jelenetre is. Az anyja megtanította egyenes derékkel ül-
ni, feszes, mégis lendületes tempóban járni, elegánsabban vi-
selkedni, mint a kamaszlányok, akik összevissza lóbálják a kar-
jukat járás közben.

A következő napon egy csuklyás, almazöld kabátba kellett

bújnia, lassan, kecsesen, ahogyan a rendező kívánta, majd sé-
tálni indult, közben óvatosan átlépett egy földre fektetett feke-
te kábelt. Hatalmas lámpák kereszttüzében lépkedett, és arra
gondolt, egyetlen dolog érdekli az életben: hogy színész le-
gyen. Mert őt az Isten is annak teremtette. Ovális az arca, és
mandulavágású a szeme.
Magas homlokát sötétszőke haj keretezi.
Bőre, mint a porcelán.

23
 Sok fiatal lány álmát testesíti meg.
Sokan szeretnének olyanok lenni, mint ő. De csak ő olyan.
Még nem voltak ellenségei.
Még nem voltak kétségei.
Ha a szemébe néztél, tiszta, gyerekkori álmokat láttál.
A film egyik világosítója, miközben beállította az ellenfényt
a jelenethez, azt dörmögte: „Mi a fenét keres itt egy ilyen kis-
lány? Az iskolában lenne a helye.”
Maja, bár kicsit beszélt németül, nem értett meg mindent,
inkább csak érezte, hogy róla van szó. Kedvesen rámosolygott
a férfira, aki zavartan elfordította a fejét.
Hányszor hallott később is efféle mondatokat, akkor is, ami-
kor a bőre már nem volt olyan, mint a porcelán, és a hangja ér-
dessé vált a sok dohányzástól. Valahogy mindig más volt,
mint a többiek. Ő is cigarettázott, ivott, hajnalig mulatott és
mindenféle kínos kalandokba keveredett. És mégis. Más volt.
Amikor megszólalt, valósággal énekelt. Nem úgy hangsú-
lyozta a szavakat, ahogyan szokás, rendhagyó módon megtör-
te a magyar nyelv monoton ritmusát. Ha távolról hallgattad, és
beszédének csak a dallamára figyeltél, azt hihetted, valamilyen
latin nyelven szólal meg. Ha figyelmesen nézted, észrevehet-
ted, hogy a tartása akkor is királynői, amikor külvárosi lányt
játszik. Proli királynő, aki magával hozza egy valaha létező,
ünnepélyes világ hangulatát.
Ha belépett a színpadra, és még nem csinált semmit, csak
megállt mozdulatlanul, a nézők szeme azonnal rátapadt. Csak
őt nézték. Bőre, mint a vetítővászon, a végtelen emberi képze-
let tája. „Ez itt a felszín. Képzeld el, próbáld megérezni, mi rej-
tőzik mögötte, milyen lehet az a valóság, amely megbúvik mö-
götte. Attól félsz, hogy ez szemfényvesztés? Kétségeid vannak
afelől, hogy a világ fensége és szépsége ott lappang a legpa-
rányibb részecskében is? Engedd el magad! Lazulj el! Csak
rám figyelj! És meg fogod látni, hogy sokkal több minden rejtő-
zik bennem, mint ahogyan képzelted. Semmit sem kell tenned.
Csak figyelj.”

24
 Amint játék közben felszabadult, olyan könnyűvé tudott
válni, hogy szinte elszállt belőle az anyag, és valamilyen ellen-
állhatatlan vágy kényszerének engedelmeskedve testetlen,
fénylő sziluettként tűnt fel a színpadon.
Ott maga volt az akarat diadala. A sportban is így van ez: az
a legjobb, aki a legkönnyedebben hajtja végre a nehéz mozgás-
kombinációkat. Az akarat az erőfeszítés elrejtésének a képessé-
ge.
Mindig volt valaki a környezetében, aki meg akarta védeni.
Saját magától, a többiektől, a fénytől… Igen, mindig volt egy-
valaki, aki ezt akarta. Aki még látta a gyerekkori álmokat a
szemében, és nem tévedett.

Kilencévesen Maja már túl volt a szüleinek válásán. Amikor

különköltöztek, úgy érezte, elvesztette a lába alól a talajt. Ez az
érzés később gyakran visszatért, valahányszor olyasmi történt
vele, amire nem számított, és amivel szemben tehetetlennek
érezte magát.
– Elválunk – jelentette be kurtán-furcsán az anyja.
– Kicsoda?!
– Apád és én.
– Ez nem lehet.
– Nem tudunk együtt élni. Nem tudunk beszélgetni… csak
hallgatni vagy ordítozni. De azért szeretjük egymást, hidd el.
– Nem hiszem! Ilyen nincs! Így nem lehet… Miért? Csak azt
mondd meg, hogy miért!
– Kicsim, én…
– Nem fogok sírni. Nem fogok sírni, amíg itt vagy velem.
– Kicsim, mi már nem…
– Jaj, mama, ezt már mondtad. Nem érdekel!
– Kicsim, tudod, ez az egész annyira nehéz.
– És én? Énvelem mi lesz? Válaszolj!
– De hát már mondtam. Veled maradok, ketten fogunk élni.
– De én aput is akarom!
– Tudom, kicsim… Majd találkoztok, hétvégén és minden…

25
 – Nem hétvégén! Mindig akarok vele találkozni! Nem aka-
rok hétvégi gyerek lenni, akit leadnak és felvesznek, mint egy
ruhatárban.
– Apád mással akar élni. Egy másik nővel. Majd biztosan
megismered.
– Nem akarok senkit sem megismerni!
– Mi most már inkább csak barátok vagyunk. Semmit nem
tehetek. Próbáltam, de nem megy. Szerintem jobb is így. Majd
meglátod, hogy jobb lesz így. De téged nagyon szeret. Csak
most… Olyan fáradt vagyok, Maja. Aludjunk, és beszéljük
meg ezt holnap, jó? Ne sírj!
– Nem sírok – felelte Maja a könnyeit nyelve –, csak ásítot-
tam.

Nem beszéltek többet az apjáról. Eleinte kéthetente találkoz-

tak, de nem nagyon tudtak mit kezdeni egymással. Apja leg-
utóbb is megígérte, hogy eljön néhány napra a berlini forgatás-
ra, de nem ez volt az első ígérete, amit nem tartott be. A fény-
képe, amit utolsó pillanatban még betett a bőröndjébe, ott ár-
válkodott a hotel szobájában az éjjeliszekrényén. Egészen jó
kép volt.
Olyan ritkán látták egymást! Amikor Maja kicsi volt, szere-
tett felmászni az apja nyakába, és úgy utazni végig a városon,
föntről nézegetve kedvére a világot.
Nem volt még ötéves, amikor apja először vitte moziba.
Mozdulatlanul ülve nézett végig egy másfél órás filmet. Lába a
levegőben lógott, egész testével figyelt, mintha minden póru-
sával magába akarná szívni azt a másik világot.
– Na, hogy tetszett? – kérdezte az apja, amikor elhagyták a
mozit.
– Mi volt ez?
– Egy film, Maja, egy film arról, hogy akik szeretik egymást,
azok végül egymásra találnak. Hiába minden gonoszság, ők
nyernek.
– A jók nyertek?

26
 – Úgy bizony.
– Én is ezt akarom.
– Mit, Maja?
– Nyerni.
– Akkor nyerni is fogsz.
– Az jó lesz – felelte, és megfogta az apja kezét. Meleg volt,
száraz, akkora, mint egy péklapát. Kézen fogva sétáltak haza,
nem szóltak többet útközben. Egy zöldségbolt előtt megálltak.
Az apja almát vett neki, kézfejével fényesre dörgölte a héját, és
átnyújtotta. Maja mélyen magába szívta az édeskés illatot, és
némán enni kezdett.

Még évtizedekkel később is felkavarta az illat emléke, amit

akkor érzett. Néha álmodott is vele. De az apjáról soha nem ál-
modott, szinte soha. Amikor már híres volt, és az újságírók a
szüleiről is faggatták, mindig csak az anyjáról beszélt. Mintha
nem is lett volna apja.
– Nagyon szép gyerekkorom volt – mesélte. – Mindent a
mamámnak köszönhetek, mindent tőle tanultam. Az életet, a
színészetet. Ő tanított meg a boldogságra is, mert sokáig rette-
netesen boldogtalan voltam, de aztán elmúlt. Ne gondolja,
hogy az lett volna belőlem, ami vagyok, ha nem kapok meg
minden segítséget tőle, a mamámtól.
Csak hadart egy szuszra, és érezni lehetett, hogyne lehetett
volna, hogy valami nem stimmel, nagyon nem stimmel. Az új-
ságírókat azonban a legkevésbé sem érdekelte, hogy valójában
milyen élete volt, csak csusszanjon ki a száján végre egy frap-
páns mondat, amit megtehetnek főcímnek.
Maja pontosan érezte, nincs az rendjén, ha úgy tesz, mintha
soha nem lett volna apja, amikor nagyon is volt. Még illatos al-
mát is kapott tőle. Az ember mégsem csalhat ekkorát. A kame-
rák, a díszletek, az idétlen kosztümök világában is, lám, csak
az apját várta. Ő. A nyertes. Naponta hetvenszer belemosoly-
gott a kamerába, nem nagy ügy. Közben semmire sem kellett
gondolnia, elég volt, hogy szép, és a jövő ígéretét hordozza

27
magában.
A berlini stúdióban óvatosan kellett mozognia, hogy föl ne
bukjon a földre fektetett kábelekben és a kamerasínekben, és
előfordult, hogy órákig kellett várakoznia, míg végre sor ke-
rült a felvételre, ami alig két percig tartott. A filmes stáb, mind
farmerben és valami fekete felsőben, lázas ügybuzgalommal
tette a dolgát.
Maja csak állt, és eszébe jutott, hogy a sílift előtt várakoztak
ilyen hosszan a vakító hóban, lábán az iskolai szertárból köl-
csönzött sícipővel egy téli vakáció idején. Amikor már nagyon
unta, és türelmetlenkedni kezdett, az apja mindig rászólt:
– Mariann, ne viháncolj már annyit! Olyan vagy, mint egy
kiscsikó. A pályán is csak vágtatsz, ahelyett, hogy koncentrál-
nál.
Az apja csak akkor nevezte Mariannák, amikor nevelni
akarta, vagy valami komoly dolgot készült mondani. Az a kur-
ta beszélgetés, az a néhány szó, ami kettőjük között akkor
hangzott el, amikor apja végleg elköltözött a lakásukból,
ugyancsak ezzel a megszólítással kezdődött. Ezután a beszél-
getés után ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki Majának hívja.
Ezt a nevet ő adta saját magának, amikor még nem tudta ki-
mondani az r betűt, és nem tudott megbirkózni egy olyan hos-
szú szó kiejtésével, mint Mariann.

Tavasz volt, 1970 tavasza, és Maja semmit nem talált annyira

lehangolónak, mint az üres stúdiót este, miután lekapcsolták a
lámpákat, és levonult a stáb. Ilyenkor kihűlt a világ. A kettévá-
gott Berlin keleti felében minden hamuszürke lett. A vendég-
lőkben összeültették az idegeneket, akkor is, ha sok asztal üre-
sen állt, és a felnőttekkel semmiről nem lehetett beszélgetni,
mert féltek a besúgóktól. Amikor fizetésre került a sor, az asz-
taltársaságok tagjai kiszámolták, mennyivel tartoznak fejen-
ként, és aprópénzt tologattak az asztalon egymás térfelére,
hogy pontos legyen az elszámolás.
Amikor a szüleivel nagy ritkán vendéglőben ettek, mindig

28
az apja fizetett. Ezt rendszerint apró közjáték előzte meg. Ami-
kor befejezték az étkezést, a szülők sokat mondóan egymásra
pillantottak, a mama hátranyúlt a szék támláján lógó táskájá-
hoz, és kihalászta belőle a pénztárcáját. Majd észrevétlenül,
amennyire lehetséges volt, átnyújtotta a tárcát a férjének – az
asztal alatt. Közben óvatosan körbejáratta a tekintetét, látja-e
valaki a titkos hadműveletet. A családban a mama volt a pénz-
táros, ő felügyelte a kosztpénzt, amit az apa havonta lepenge-
tett a konyhaasztalra. A villany- és gázszámlát ő fizette ki, de
vendéglőben fizetni más volt. Az a férfi dolga. Csak mindig el-
felejtették előre a férj zakózsebébe csúsztatni az ebédre szánt
kosztpénzt. Igaz, minek is, arra a kis időre?
A stúdióban egész nap pezsgett az élet, az események kiszá-
míthatatlan ritmusban peregtek, a hang- és fény kavalkádot ki-
halt csend váltotta napjában többször. Maja odavolt ezért.
Imádta a fényeket, a díszleteket, a hangokat, a lámpák hőségét,
mindent! A káoszt, amikor egyszer csak ruhaállványok kerül-
tek elő, sminkesek és kellékesek rohangáltak kencékkel és ka-
catokkal, fölragasztott forgatókönyvrészletek jelentek meg a
tükrökön, mikrofonok lógtak a színészek feje fölött. Magába
szívta a gépek és a rajtuk munkálkodó emberek szagát, amely
összekeveredett a dohány és a híg kávék kesernyés illatával.
Mindez egy életre beleivódott a pórusaiba.
Kiváltképp azt a pillanatot szerette, amikor előlépett a ren-
dező, és mint egy varázsló, rendet teremtett a káoszból. Min-
denki rá figyelt. Utasításai nyomán a dolgok és a szereplők las-
san a helyükre kerültek. „Figyelem, felvétel, csapó!”

– Ideje hazamennünk.
– Mama, még csak most kezdődik az este!
– Maja, ne vitatkozz…
– Szeretnék még maradni.
– Holnap kilenckor már a stúdióban kell lennünk.
– Tudom. Ott leszünk, ne aggódj!
– Még át kell nézned a szövegedet.

29
 – Tudom a szövegemet. Különben sem kell erre figyelmez-
tetned.
– Na jó, még egy tánc, aztán indulás haza. Thomas a maga
huszonnégy évével komoly fiatalembernek tűnt. A rendező el-
ső asszisztenseként dolgozott, álomszép szeme úgy csillogott,
mint a svédacél.
Nem voltak szavaik.
Csak zene és tánc.
Mozdulatok és tekintetek.
Érintések.
Valamit megérezték. Valamit elhatároztak. Valamit elfogad-
tak. Boldogok voltak.
Maja úgy érezte, hogy a zene kirepíti a testéből, és nem vet-
te észre, mikor ért véget. Thomas még egyszer gyöngéden
megforgatta, ránevetett, és visszakísérte az asztalukhoz.
– Köszönöm a szép estét – mondta komoly képpel, szótagol-
va a szavakat, hogy Maja is megértse. A mama felé is udvaria-
san biccentett, ahogyan filmeken látni.
– Mennünk kell – mondta Maja mamája, mire Thomas fel-
pattant a helyéről, és készségesen sürgölődött körülöttük, mint
egy kezdő szobapincér.
– Hazakísérhetem, Frau Loránd? – kérdezte.
– Igen, nagyon kedves – felelte az anyja mosolyogva, és elin-
dultak.
A szálloda előtt szertartásos kézfogással búcsúztak. Aztán a
fiú mégiscsak velük tartott a szálloda halljába, és egészen a lif-
tig kísérte őket, ahol ismét elköszönt. Újabb kézfogás. A liftajtó
rövid, pattanó kis hanggal zárult. Thomas örömittasan hagyta
el a szállodát, Maja pedig arra gondolt, hogy egy filmszerű je-
lenetbe csöppent, és önkéntelenül rögzítette Thomas esetlen
mozdulatait a liftajtó előtt. Teste pontosan emlékezett minden
lépésre, hajlásra és fordulatra, mindenre, ami a táncparketten
történt. Még ha csak évek múlva jutott is olyan szerephez,
amelyben ezt a mulatságos koreográfiát használni tudta, akkor
is emlékezett rá.

30
 Másnap kilenckor Maja a stúdióban toporgott, amikor elő-
került egy sminkes, és hellyel kínálta a tükör előtt. Ecsettel be-
kente az arcát, majd púderrel rögzítette az alapozót. Ceruzával
halványan körberajzolta a szemét, és valószínűtlenül hosszú
szempillákat ragasztott fel rá. Porcelánbőrét két oldalt enyhén
kipirosította, ajkainak közepére zselét kent fel.
Miközben készült a smink, Maja érezte, amint apránként az-
zá a lánnyá változik, akit játszania kell. Ahogy újabb rétegek
kerültek föl az arcára, egyre magabiztosabbá vált. Egyre köze-
lebb került a karakterhez.
Figyelte a sminkes gyors mozdulatait. Ahogy megrajzolja
szájának vonalát, valamivel a természetes kontúr felett. Ahogy
csillogóvá teszi és megnagyítja a szemét, amit/mindig szomo-
rúnak talált.
Később így sminkelt ő is. Úgy tekintett az arcára, mint meg-
munkálandó felületre. Minden milliméternek stimmelnie kel-
lett a különféle technikák gondos alkalmazása után. A színházi
szakmában híre ment, hogy Lóránd Mariann egy sminkmester
hozzáértésével maga készíti a sminkjeit. A fiatal kollégák sor-
ban álltak nála, hogy megtanulják a trükköket. Akkor már
pontosan tudta, hogy az arca a legfontosabb munkaeszköze.
Nagyon kell rá vigyáznia.
Frissen sminkelt arcának idegensége jóleső borzongással töl-
tötte el, és alig várta, hogy kamera elé állhasson.
Amikor jött valaki egy földig érő kabáttal és egy bézs cir-
mos sállal, hogy ráadja, olyan természetességgel bújt a kabát-
ba, és tekerte a nyaka köré a sálat, mintha világ életében így öl-
tözött volna. Pedig még soha nem viselt ilyet, és élvezte, hogy
a puha szövet simogatja a bőrét. A kellékes ekkor teával kínál-
ta. Belekortyolt, majd a teáscsészét a sminkasztal szélére he-
lyezte óvatosan, nehogy bepiszkolja.
A rendező, egy széles vállú, mackós mozgású férfi moso-
lyogva érkezett Maja széke mellé, és rámutatott a tükörre ra-
gasztott papírra, amin az aznapi szövege volt. Maja bólintott.
Minden rendben, előző nap már hibátlanul memorizálta az

31
egészet. „Sehr gut.” A rendező megpaskolta a vállát, és eköz-
ben a szájában parázsló cigaretta hamuja kis híján Maja teás-
csészéjébe hullott.,,'Schuldigung” – dörmögte, és hátralépett.
Maja készen állt, hogy eljátssza a tinédzser lány egyszerű
szerepét.
Ránézett az anyjára. „Nekem itt jó, érted ezt, ugye? Nem
akarok máshol lenni, csak egy ilyen stúdióban, ahol világíta-
nak a lámpák, és én mondom a szerepemet. Ez jó, nem? Itt van
Thomas, és mindenki kedves velem, a rendező, a sminkes, a
kellékes… És itt vagy te. Együtt vagyunk. Nem tudom más-
hogy elképzelni az életet. Nekem itt a helyem.”

A forgatást júniusban kezdték, Maja születésnapján. A rende-

ző huszonhat szál vörös rózsát, és egy főszerepet nyújtott át
ajándékba. Eleinte másként gondolta. Majának kisebb szerepet
szánt, de amikor találkozott vele, egy pillanat alatt eldöntötte,
hogy neki adja a főszerepet.
„Lóránd Mariann törékeny nő, de ez senkit ne tévesszen
meg – nyilatkozta a lapoknak. –Szelíd tündér külseje mögött
vasakarat rejlik. Sebezhető ugyan, de erős is. Éppen ilyen szí-
nésznőre van szükségem.”
– Ez a legszebb szerelmi vallomás, amit valaha is hallottam
– mondta Maja.
– Mert magáé a legszebb orr, amit valaha is láttam – felelte a
rendező.
A forgatás ideje alatt mindvégig magázódtak. Az elismerés
és a kölcsönös bizalom jeleként. Ezt a szokásukat akkor is meg-
őrizték, amikor már barátok lettek. Maja csak később értette
meg, miért volt ez annyira fontos. Az egyenrangúság érzetét
keltette benne, a tegezés bizalmaskodó mellékíze nélkül, érzel-
mi fényűzést, ami boldog megnyugvással töltötte el.
„Zoltán kivételes rendező! Régóta vártunk olyasvalakire,
mint ő. Barátként, kollégaként bánik velünk. Nem utasít, nem
parancsol, nem akar uralkodni felettünk. Öröm minden perc,
amit együtt tölthetünk” – nyilatkozta egy exkluzív interjúban

32
Maja.
Az olvasók sejtették az efféle bulvárcikkekből, hogy a színé-
szek is gyarló emberek, nem éppen egymás tenyeréből esznek,
és hogy az előadás mögött kemény munka van. Forgatáskor
mindenekelőtt gyorsaságra és technikai precizitásra van szük-
ség, mert az idő pénz. Mégis, falták a képzeletüket csiklan-
dozó, lakkozott interjúkat.
Vannak rendezők, akik olyanok, mint a mindentudó hadve-
zérek, uralják a színészeiket. Zoltán másként gondolkozott a
színészvezetésről. Ösztönösen ráérzett, kiben mi a jó, mi a ha-
mis, és tudta, mit kell tennie ahhoz, hogy már a színrelépés pil-
lanatában ott legyen a teljes figura a jelenetben.

– A film elején ez a lány olyan, mint a többi – magyarázta Zol-

tán Majának. – Azután elérkezik az ebéd jelenet. Az apja rápa-
rancsol, hogy rendesen egyen a villával, ne turkáljon az étel-
ben. Addig macerálja, míg bőgni kezd, és akkor lekever neki
egy hatalmas pofont. Ez az a pillanat, amikor megváltozik ben-
ne valami, pedig nem először kap verést. Ekkor lesz lázadó.
Később találkozik egy fiúval, halálosan egymásba szeretnek, és
ettől kezdve más lesz az élete. A film azt az érzelmi utat mutat-
ja be, amit a lány végigjár, amíg egy letisztult nővé válik, aki a
kezébe veszi a sorsa irányítását.
– Nem fél?
– Dehogynem. Eleinte nagyon. De azután megérti, hogy
nincs más választása.
– Ki tanította meg lázadni?
– Saját maga.
– Honnan volt hozzá ereje, bátorsága?
– Ez az a titok, amit meg kall fejtenie. Sikerülni fog, mert ott
bujkál minden porcikájában. Ilyen a valódi Maja. A maga lé-
nyéből erő csap föl, ha úgy akarja. De többnyire leplek mögé
bújik, csakhogy most elő kell jönnie a takarásból.
– Gondolja, hogy képes vagyok rá?
– Hinnie kell magában.

33
 – Mennyi időre lesz szükségem?
– Nehéz megmondani.
– Látja, ez a legszörnyűbb az egészben.
– Micsoda?
– Az, hogy nem megy minden gombnyomásra.
– Még szép. De nem hiszem, hogy annak örülne.
– Gondolja, hogy a küzdelmet élvezem?
– Minden nagy színész ugrásra készen várja, hogy kitörhes-
sen, mert a személyiségének erői közel vannak a felszínhez. De
hogy az az ugrás mennyi ideig tart… Most mi van? Miért vág
ilyen fancsali képet?
– Megrémisztenek az ilyen mély gondolatok.
– Akkor menjünk el valahová vacsorázni!
Engem is kezd fárasztani ez a beszélgetés, és különben is
éhen halok.
Belvárosi vendéglőbe mentek, egy tál faszénen sütött húst
ettek, vörösbort ittak, és kezdtek belemerülni a pillanat nyu-
galmába, amit csak néha szakított meg a pincér udvarias ér-
deklődése: „Hozhatok még valamit?” Miközben felvette a ren-
delést, lopva végigmustrálta Maját, és megállapította, hogy a
művész úr ezúttal is jól választotta meg a vacsorapartnerét.
A tompán megvilágított helyiségbe váratlanul belehasított
egy fénynyaláb, amint valaki kitárta az ajtót, és a folyosóról be-
áradó fényben Maja hunyorogni kezdett. Zoltán Maja szeme
elé emelte a kezét, hogy ne bántsa a fény. Csak nézték egy-
mást. A férfi pillantása úgy ragadt meg Maja emlékezetében,
mint a leggyöngédebb, legragyogóbb pillantás, amivel valaha
találkozott.
Vendégek szállingóztak befelé, az asztalok körül egyre több-
en lettek, halk morajlás töltötte be a helyiséget. Valaki leült a
zongorához, amit addig észre sem lehetett venni a sarokban.
Játszani kezdett. Ujjai finoman érintették a billentyűket, keze
néha megállt a levegőben, erős, hosszú ujjfürtjei inkább kon-
cert zongoristára vallottak, mint bárzenészre.
A vendégek ráérősen elhelyezkedtek a székeiken, ettek, be-

34
szélgettek, arcukon visszaverődött az asztalokra állított lám-
pák akvamarin fénye. Maja érezte, hogy ez a kapcsolat most
nem játék. Most nem a gangszínházról van szó, nem a gyerek-
eknek játszik, nem Feri rendezi, hanem egy igazi művésszel
van dolga. Tudta, hogy még csak az út elején jár, nagyon sokat
kell tanulnia, és azt is tudta, hogy nem könnyű a pálya, amin
végig kell mennie. A meztelen bőrét viszi a vásárra.
Készen állt a megpróbáltatásokra és a győzelemre.
Sokáig tartott, míg megszületett az a nő, akit a Szakításban
játszania kellett. Zoltán nem először találkozott a görcsös igye-
kezet és a végső magány ilyen keverékével, amely páncélként
védte Maja lelkét. Tudta, hogy át kell törnie ezt a burkot, kü-
lönben kudarcot vallanak.
– Elfáradtam… Játsszunk… – szólalt meg Zoltán.
– Én is elfáradtam. De ne játsszunk, elég volt a színpadon.
– Nem arra gondoltam… Barkochbázzunk? –Biztosan nyer.
Annyira műveletlen vagyok!
– Nem színháztörténetből kérdezek.
– Akkor jó! – nevetett Maja.
– Próbálom megfejteni az életét. Csak igennel vagy nemmel
válaszolhat…
– Nem nagy választék. Kezdjük!
– A szülei elváltak…
– Ez most kérdés vagy állítás?
– Maja, csak igennel vagy nemmel válaszolhat!
– Igen. De honnan tudja?
– Az én szüleim is… Egyedüli gyerek? –Igen…
– Prolinegyed?
– Józsefváros. És maga?
– Nincs visszakérdezés! Egyébként Ferencváros… Zenét ta-
nult?
– Igen… csak kicsit.
– Volt zongora a családban?
– Igen, de eléggé elhangolódott.
– Nem tellett zongorahangolóra?

35
 – Gyakran másra sem. Pardon… igen. –Megérkezett az ape-
ritif, száraz martini jéggel. – Most már mindent tud rólam?
– Mindent nem, csak többet. Bízik bennem, Maja?
– Igen.
– Akkor figyeljen rám!
– Rendben.
– Húsz éve filmezek. Sok színésznővel dolgoztam együtt, jó,
közepes és rossz színész– nőkkel. Sokkal szebbekkel is, mint
maga, olyanokkal, akik elveszik egy kezdő kedvét még a gon-
dolattól is, hogy a kamera elé álljon. Néha, amikor megnézem
ezeket a régi filmeket, tudja, mit látok? Technikai tudást, színé-
szeket, akik csodálatosan alkalmazzák a különféle csalhatatlan
módszereket. De senki nem játszik úgy, mint maga. Nem tu-
dom, hogyan csinálja, de ez a fajta színjátszás nem létezik. Va-
lahonnan hozta, talán a gangról, talán egy előző életéből. Nem
tudom, hol tanulta, kitől… Figyel rám, Maja?
– Igen.
– Valami olyan módon játszik, amit a többiek még elképzel-
ni sem tudnának. Soha nem láttam ennél élőbb, élénkebb játék-
ot. És a hangja… Mint például a tegnapi jelenetben, amikor sír-
ásban tört ki, mert az apja durván megsértette.
– Mert eszembe jutott, amikor apu elment. Otthagyott min-
ket a mamával.
– Erről beszélek, Maja. Pontosan erről. Nagyszerű volt. Ho-
gyan csinálta?
– Nem tudom. Egyszerűen besétáltam a díszletek közé a
szerepemmel, és a többi jött magától. Megtaláltam a hangot.
Nem én teremtem, egy lappangó választékból jön elő.
– Ehhez az is kell, hogy az érzései a helyén legyenek.
– Igen, az érzéseim nem szoktak cserben hagyni.
– Mindig ebben bízzon, amikor játszik.

A bemutató óriási siker volt.

– Varázsló vagy – súgta oda Zoltánnak, amikor meghajoltak
a nézők előtt, és arra gondolt, nincs nála szerencsésebb ember

36
a földön.
„A Szakítás sikere elsősorban annak köszönhető, hogy a
rendező megtalált egy globális problémát, és azt személyessé
tette. Lóránd Mariann remek alakítása egy nagy színésznő
alakját vetíti elénk” – írta a Filmes Újság, és interjút adott köz-
re Majával:
– Mióta tartja magát színésznek? Emlékszik arra a pillanat-
ra, amikor azt mondta magában: most már színész vagyok?
–
Ó… most ki fog nevetni. Tényleg, ez annyira banális. De
igaz. Tízéves voltam, amikor eljátszottam az Óz, a nagy va-
rázslóból Dorothy szerepét a gangszínházban.
– „Gangszínházban”?
– Gyerekszínház volt a bérház folyosóján, ahol laktunk. Vö-
rös szőnyeggel borítottuk be a kőpadlót, ott játszottunk.
– Ott játszotta el Dorothyt?
– Úgy van. Akkor azt éreztem először, hogy ez csak játék.
Most már nem az, hanem valami komoly… És azt is pontosan
megéreztem, hogy semmi mást nem akarok, csak színésznő
lenni. Kinevet?
– Dehogy! Elvégezte a Színművészeti Főiskolát. Kiktől ta-
nult a legtöbbet?
– Hát… erre nehéz válaszolni, mert a főiskolán inkább csak
technikát tanultam, helyes beszédet, színpadi mozgást meg
ilyesmit. Fél éven keresztül Petőfitől A farkasok dalát kellett
mondanom a beszédgyakorlat órákon. Azt hittem, belebolon-
dulok. A színészetet később tanultam meg, apránként. A szere-
peket főként az emlékeimből építem fel.
– Milyen emlékekből?
– A gyerekkori emlékekből, azokból a mozdulatokból, han-
gulatokból, amik csak úgy előjöttek. Azt tudtam csak eljátsza-
ni, amit jól ismertem. A szomorúságot, amit akkor láttam a
mamám szemében, amikor eltemettük Zsuzsa nénit, a legjobb
barátnőjét. Vagy a hetykeséget, amit megláttam Jocóban, ami-
kor felült a folyosó kőkorlátjára az ötödik emeleten. A szom-

37
szédok haragját és bosszankodását, amikor ricsajoztunk a ház-
ban.
– Ezekből a tapasztalatokból áll össze a szerep?
– Igen, persze. De amióta megismertem Zoltánt, a Szakítás
rendezőjét, már sokkal tudatosabb vagyok. Azt hiszem, megta-
nított a színészet lényegére.
– Mi lenne az?
– Húú! Nehéz ezt megfogalmazni, inkább csak érzem. Nem
játszani, élni kell a szerepet. Teljes lényeddel, a testeddel, az
agyaddal, minden idegszáladdal… Fel kell tenni a lécet 220-ra,
és át kell ugrani.
– De ez borzasztóan nehéz egy alig 164 centis nő számára.
– Igen, az. De csak így lehet. És még valami. Hazudni tilos a
színpadon.
– A Szakítás igazi áttörés a pályáján. Egy egész generáció is-
mert magára a női főhős alakjában. Hogyan fogadja ezt a hirte-
len jött sikert?
– Amikor először láttam kinyomtatva a nevemet a plakáto-
kon, beleszédültem a boldogságba. Ó, a nevem! Fantasztikus
élmény! Megyek az utcán, és megszólítanak, gratulálnak. Ez
csodálatos. De most már hozzászoktam ehhez, és nem zavar,
ha felismernek.
– Megváltozott valami az életében?
– Szebb húst ad a hentes! (Nevet) De komolyra fordítva a
szót: jobb szerepekre számítok, igazi, komoly szerepekre. Tu-
dom, hogy sokat kell még tanulnom, hogy ezeket eljátszhas-
sam, és szükségem van olyan rendezőkre, akik ebben segíte-
nek.
– Mit szeretne eljátszani?
– Van egy álmom. Nóra. A legszebb színpadi szerep a világ-
on.
– A Szakításban olyan nőt játszik, aki fellázad a családi szi-
gor ellen, és a nehézségek dacára fiatalon önálló életet kezd.
Nóra fellázad a Babaház ellen. Maga amolyan lázadó típus?
– Nem, az életben nem vagyok lázadó.

38
 – Most miért komorult el az arca?
– Lázadni nagyon nehéz és kockázatos vállalkozás.
– Volna mi ellen lázadnia?
– Ha a magánéletemre gondol, akkor nem. Nagyszerű ma-
mám van, aki mindig mellettem áll. Éppen most költöztünk
külön, de mindennap beszélünk telefonon. Mindent elmesélek
neki, ami a színházban történik, és ő segít abban, hogy meg-
védjem magam. Mert védekeznem kell, mint egy sündisznó-
nak. Nélküle biztosan nem is jutottam volna idáig.
– Mi ellen kell védekeznie?
– Tudja, a színházi világ nagyon kegyetlen. Olyan, mint a
boksz. Küzdeni kell, mint a ringben, és előfordul, hogy beszo-
rítanak a sarokba, vagy kiütnek. Nem mindenki játszik tisz-
tán…
– Kiütötték már?
– Még nem. De már szenvedtem el vereséget. Óriási pofono-
kat kaptam, persze csak képletesen. A lelkem csupa kék és
zöld folt. (Megint nevet.)
– Szerencsére nem látszik. Milyen vereség érte?
– Erről inkább nem mesélek.
– Jó. Akkor meséljen arról, mire készül a jövőben?
– Szép színpadi szerepekre… és persze szerelemre. Már na-
gyon itt lenne az ideje.

Két héttel azután, hogy bemutatták a filmet, és a kritikusok

Maja remek alakításáról beszéltek, kurta álmot látott.

Zsúfolt vonaton utazik, rengetegen vannak a fülkében, csupa is-

meretlen ember. Szeretné megkérdezni valakitől, hová mennek, de
nem mer megszólítani senkit. Egyre nő körülötte a tömeg, fogy a le-
vegő, már szinte fuldoklik. Kiáltani szeretne, de csak tátog. Egészen
kiszárad a szája.
Egy világos ruhás férfi próbál közeledni felé, beszél hozzá, de nem
érti, mit mond. Csak gyors, szaggatott hangokat hall. Elnyomják a
férfi hangját. Később jön rá, hogy a vonatsínek kattogását hallja. Ro-

39
bognak ismeretlen tájon.
A tömeg már olyan sűrű körülötte, hogy attól fél, elnyeli.

Ekkor felébred. Azonnal lámpát gyújt. Remegő kézzel felveszi

az éjjeliszekrényén álló poharat. Az alján maradt még egy kis
bor. Megissza. Sokáig fekszik mozdulatlanul az ágyban, nem
tudja rászánni magát, hogy felkeljen. Fülel, mert mintha még
mindig kattogó hangokat hallana. De csak valami suttogásféle
érkezik kívülről. Az egyenletesen szitáló eső hangja. Sűrű,
fénylő vízfüggöny fedi be a szoba ablakait. Talán egész éjszaka
zuhogott. Az eső a fáradt arany színével borítja be az éjszakát,
a házak falait, a bútorok és a régi fényképek kereteit, Maja
nyugtalan lelkének egész gépezetét.
Önkéntelenül a kisasztalon álló órára pillant: fél három.
Vár. Képtelen elaludni.
Kitámolyog a konyhába, és egy poharat teletölt vodkával.
Nagy kortyokban, eleinte undorodva issza. Az utolsó korty
után már hiányérzete támad. Az üveg azonban üres. Kinyitja a
konyhaablakot, és egy pillanatra átengedi arcát a zsibbadt nap
első sugarainak. A gyenge fény szétolvad a nyirkos levegőben.
Becsukja az ablakot, visszamegy a szobájába, és felhívja Zol-
tánt.
Nem ez az első alkalom, hogy hajnalban megszólal a telefon
Zoltán lakásában, és egy kásás hang arra kéri, vigasztalja meg.
Beszéljen hozzá.
Találkozzanak.
Mert fél.
Mert rosszat álmodott.
Mert képtelen elaludni.
Zoltán megérkezik. A parányi konyhában ülnek le, ahol
csak két szék van az asztalnál, és Maja elmeséli az éjszakai ál-
mát. Zoltán figyelmesen hallgatja. Átkarolja, nyugtatja. Bemen-
nek a hálószobába, és Maja visszafekszik az ágyba. Zoltán az
ágy szélére ül, és gyöngéden masszírozni kezdi a hátát. Majd-
nem fél órán át masszírozza, míg Maja elálmosodik és elalszik.

40
Akkor betakarja, kisimítja a lepedő szélét, leoltja az éjjeliszek-
rényen álló kislámpát, és óvatosan kioson a lakásból.
Amikor másnap felébredt, már majdnem dél volt. Kávét fő-
zött, öblös csészébe töltötte és egy hajtásra kiitta. Megborzon-
gott a keserű íztől. Annyira kába volt, hogy elfelejtett cukrot és
tejet tenni bele, pedig csak úgy szerette.
Maja imádta az édességet, ez volt a gyengéje. Az öltöztető-
nője, egy életvidám, középkorú nő mindig gondoskodott arról,
hogy legyen csokoládé az öltözőszobája szekrényében, így az-
tán, ha egy fárasztó próba után a kolléganői kilopkodták vagy
elkunyerálták a rejtett tartalékokat, számíthatott rá, hogy Sári
néni elővarázsol valami édességet a táskája egyik rekeszéből,
amit kizárólag az ő számára tartogatott.
A színészek amolyan színházi jó tündérnek tekintették ezt
az apró, energikus asszonyt, aki nagy, fekete kalapban és szí-
nes vászoningekben járt, és olyan otthonosan mozgott a szín-
ház falai között, mintha oda született volna. Boszorkányos
ügyességgel oltalmazta aktuális védenceit az intrikákkal, csalá-
sokkal és támadásokkal szemben, amiből bőven jutott minden-
kinek. Zuhogott belőle a jó tanács, de csípős megjegyzéseket is
osztogatott, ha éppen ahhoz volt kedve. Szerették, de féltek is
tőle, mert amilyen pazarlóan bánt a jóságával, éppen olyan go-
nosz is tudott lenni, ha valakire megharagudott. Balett-táncos-
nak készült, de egy baleset miatt abba kellett hagynia a táncta-
nulmányait. Fiatalon férjhez ment, gyerekeket szült, és nem
bánkódott a múltján. Rajongott a családjáért és a színházért, és
mindkettőre jutott energiája bőven.
Maját az első pillanattól kezdve szerette, és egész pályafutá-
sa során hűségesen kitartott mellette. Ő tanította meg azokra a
rafinált fogásokra, amelyekkel eltüntethette apróbb hibáit, és
arra a lényegi tudásra is, hogyan bánjon a testével.
Maja idővel valóban úgy ismerte a testét, mint egy műszert.
Pontosan tudta, mit bír el, és mit nem. Figyelt a jelzéseire. Vi-
gyázott, hogy megőrizze karcsú vonalait, könnyed járását, iz-
mainak feszességét. Megismerte a jó fájdalom és a rossz fájda-

41
lom érzéseit.
Aki éveken át figyeli testének alakulását, tudatában van a
maga fizikai megjelenésének, az nemcsak a teste hajlatait, vo-
nalait és domborulatait ismeri pontosan, hanem végigjárja az
önmagában való kételkedés útját, amelynek végén saját lelké-
vel találja magát szembe. A színész, éppen úgy, mint a táncos
vagy a sportoló, szakmája gyakorlása közben úgy tekint a tes-
tére, mint egy spirituális házra, amelyben élnie kell. Hosszú
évek alatt megismeri a szellem és a test eggyé válásának folya-
matát, pontosan látja az összefüggéseket.
Vannak időszakok, amikor a teste kikapcsol, nem áll rá erre
az összhangra, tiltakozik. Ilyenkor nem érdemes harcolni, ki
kell várni a megfelelő pillanatot, az igazság pillanatát. Amikor
fény derül az összekuszálódott múltra, a háttérben meg-
húzódó okokra, és óvatosan fel lehet fejteni az összegubancoló-
dott szálakat. Hosszú és küzdelmes munka ad esélyt arra,
hogy újra megszülessen a harmónia test és lélek között. »
A testnek saját emlékezete van. Olyasmit is tud, amit maga
az ember már régen elfelejtett. Ahhoz, hogy az izmok emlékez-
zenek, nincs szükség értelemre, mert maguktól képesek fel-
színre hozni a tudat mélyére száműzött emlékeket és tapaszta-
latokat. Ilyen a testemlékezet. Sokan nem bíznak benne, de a
színész rendszeresen megtapasztalja, milyen az, amikor a bő-
re, az idegvégződései, a gerince, az izmai, a porcok és az inak
segítségével emlékezik.
Eszébe jut, hogyan bizsergett a fejbőre egy izzadságcsöpp
megjelenése előtt egy bemutatón, amikor lámpalázzal küszkö-
dött. Emlékszik a fejében lüktető fájdalomra, amelyről úgy vél-
te, képtelenné teszi arra, hogy a szerepére koncentráljon, ezért
folyamatosan eltévesztette a szövegét. Minduntalan belesült,
míg rá nem jött, melyik az a mozdulat, amelyikkel végre elő-
hívhatja a memóriájából a kínzó mondatot, és egyben elűzheti
a fájdalmat is. Emlékszik, hogy valamikor egy előadáson a so-
kadik meghajlás közben tudatosult benne az a mozdulat, ame-
lyik hidat épített a közönség felé. Attól kezdve ösztönösen úgy

42
hajolt meg, hogy mágnesként vonzotta magához a nézők fi-
gyelmét. Emlékszik, hogy egy alkalommal hosszú koplalásra
fogta a testét, hogy a végletekig feszült legyen, amikor őrjöngő
bolondot kell alakítania egy színdarab nagyjelenetében. Tudta,
hogy a téboly szakadékait csak úgy nyithatja fel, ha erre testi-
leg is készen áll. A színész megtanulja, hogy a teste azzá válik,
amit ki akar fejezni vele.
A szerepre való felkészülés hasonlít a szellemidézés rítusá-
ra. A mozgás-memória megkívánja, hogy egy múltbéli pillanat
élményét minden részletével együtt idézze fel. Reinkarnálja az
élményt. Támassza fel a pillanat teljes szellemiségét, történeti-
ségét. Heteken, hónapokon át készül rá, de igazán akkor tuda-
tosul benne, amikor a közönség elé lép. Amikor arcának és tes-
tének minden rezzenése láthatóvá válik.
Ő a fényben áll, a nézőtér sötét. Egy fekete óriás előtt jelenik
meg, akiről semmit sem tud. Nem ismeri a szokásait, az érzé-
seit, a hangulatát. Nem tudja, miben leli örömét, és mi az, amit
gyűlöl. Rádöbben, hogy most rajta múlik minden. És már sem-
miben sem biztos. Ijesztő ez a nagy sötétség. Fél. Annyira,
hogy azt sem tudja, hol van, és kinek játszik. Nincs rendező,
dramaturg, koreográfus – magára maradt. Egészen egyedül
van.
Elfelejti a rendezői utasításokat, a technikai fogásokat, a be-
állításokat, mindent, amit a próbák alatt megtanult. Az csak
váz volt, a kifejezés váza. Magával kell ragadnia a nézőket,
hogy vele szárnyaljanak. Mindenestül meg kell nyernie, el kell
varázsolnia őket. Képesnek kell lennie bármire. És csak magá-
ra számíthat.
Számára most érkezik el az igazság pillanata. Kiderül, érde-
mes volt-e végigdolgozni hosszú hónapokat, éveket, képes-e
az igazi varázslatra, vagy szemfényvesztő kókler csupán. Vir-
tuóz, vagy igazi művész. Most ő maga minden. Szorongást,
örömöt, kétségbeesést, magányt, szerelmet, öregséget, félel-
met, vágyódást játszik. Olyan alapvető és mélyen gyökerező
érzéseket, mint a féltékenység, a gyűlölet, a szeretetéhség, a

43
mohóság, a hiúság. Ő a szellem abban az emberben, akinek a
testét viseli.
A teste könnyed, a teste hajlik, a teste görnyedt, a háta be-
tonból van. A járása királynői, a teste odaadó, a teste fáradt, a
lábizmai remegnek az erőlködéstől, a teste fáj. De bárhogyan is
van, együtt kell lélegeznie a közönséggel, aki minden pillanat-
ban válaszol neki. Energiát, mi több, szeretetet küld felé, míg ő
a játékával üzen. A közönség nevet, sír, tapsol, pusmog és
zacskót zörget, elérzékenyül, a lábával dobol a padlón, unatko-
zik és lelkesedik. Együtt a térben, színész és közönség. Adják-
veszik egymás üzeneteit, körkörös áramlásban. Összefogja
őket az adni tudás és az elfogadás szellemisége, egy erős, isme-
rős érzés, amelyet sokan a gyerekkorukból hoznak magukkal.
A nézők a színházban el akarnak szakadni a valóságtól. A
csodát akarják. A színész valósághűen akar játszani, jelmezbe
öltözve, díszletek és színpadi fények közepette, ami önmagá-
ban véve is éppen elég nagy csoda. A kifejezés csodája, amely
mindent felülmúl. Belépés egy másik, új dimenzióba. A szí-
nész szétpattintja a fénygubót, amely addig körbezárta, s kifej-
ti önmagát a világ számára. Ő maga válik sugárzó fényforrás-
sá, amelynek a közepén játszik. Áradó, tápláló, éltető erővé.
Titkok tudójává.
Egy-egy gesztusára, hanghordozására generációk emlékez-
nek majd. Mozdulatait színészképzőkben tanítják. Játékstílusa
maradandóan befolyásolja az őt követő színészek játékát, tudá-
sa ott marad és elvegyül azok tudásával, akik előtte jártak ott,
és azokéval is, akik utána érkeznek. Hivatkozási pont lesz,
színházi idézet.
A kritikusok pedig megírják, hogy ilyen a nagy színész. A
középszerűek pedig sírhatnak.
Amikor kilép az izzó fénycsóvából, a „nagy színész” ismét
magára marad. Nagy szüksége van erre a magányra, mert eb-
ből építi újra önmagát.

Majának volt egy négyszögletes gyűrűje, ami fából készült. Ba-

44
bonásan hitte, hogy ebben rejlik minden színészi tehetsége,
ezért úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére. Erre az ősrégi da-
rabra Prágában a vasárnapi bolhapiacon bukkant rá egy nyári
délután, amikor már zártak a boltosok, és mindenki hazafelé
indult. Nem akart vásárolni, csak kicsit nézelődni a piacon,
ahol kopott tokba zárt hegedűt, selyemblúzokat, botturmixot,
használt cipőket és antik órákat egyaránt árultak. Az álmosító
melegben már alábbhagyott a délelőtti nyüzsgés, csak néhány
turista sétálgatott a pakolászó árusok között.
Egy középkorú házaspár gyanúsan fénylő ezüst étkészletre
alkudott meggyőződés nélkül, inkább csak a beszélgetés, mint-
sem a vásárlás kedvéért. Egy sápadt férfi egy nyomorúságos
könyvhalmaz darabjai között keresgélt unottan. Az árusok
tudták, hogy ez már a végső le– csengése egy szépséges, nyári
napnak, az igazi vevők régen hazamentek, vagy valamelyik ár-
nyékos teraszon isszák a sörüket. Ilyen meleg napon annyi sör
fogy Prágában, hogy azzal tele lehetne tölteni a Károly fürdő
medencéjét, gondolta Maja, és elindult egy asztal felé, ahol egy
sötét bőrű, göndör hajú lány színes ékszereket árult.
Mint a többi árus, ő is a portékáit rendezgette, zárni készült,
de nem sietett a pakolással. Ráérősen szedegette fel az izzó szí-
nű medálokat, láncokat, gyűrűket az olívazöld térítőről. Maja
először a terítőt vette észre. Imádta ezt a színt, mágnesként
vonzotta a tekintetét. Megsimította a finom szövetet, és akkor
látta csak meg, hogy egy fagyűrű is hever a sok tűzzománc kö-
zött. Éppen ez a puritán ékszer vonzotta legjobban. Fából ké-
szült gyűrűt még sosem látott.
Amikor felpróbálta, úgy érezte, mintha azonnal összenőtt
volna az ujjával. Elképzelni sem tudta, hogy megváljon tőle.
Gyűrűvel az ujján mutogatva alkudozott hosszan, míg végül
egyheti ebédjének árát fizette ki érte. De nem bánta, hogy kop-
lalnia kell. Amikor fizetett, a göndör hajú lány kivillantotta
gyönyörű, egészséges fogsorát, és nevetve azt mondta: „Taliz-
mán.” így lett a fagyűrű Maja talizmánja, amit minden fellépés
előtt a bal keze gyűrűsujjára húzott és megsimogatott. Nem

45
ment fel a színpadra e nélkül a mozdulat nélkül. Ez volt az
egyetlen babonája, amihez kitartóan ragaszkodott. Mert amint
a gyűrű körbevette az ujját, úgy érezte, hogy színésznő lett.
Hétköznap ritkán viselte a gyűrűt, csak kivételes alkalmak-
kor, jól illett azokhoz a megtévesztőén egyszerű ruhákhoz,
amiket szeretett. Azt vallotta, hogy az elegancia titka a lemon-
dásban rejlik. Semmi flanc, fodor meg díszítés, csak a ruha,
semmi más. Addig hordta a kedvenceit, míg teljesen el nem
nyűtte őket, és soha nem dobott ki semmit. Régi faládákba zsú-
folta a végleg használhatatlannak ítélt holmikat, és a padláson
őrizte őket.
Úgy vonszolta maga után a múltját, mint kisgyerek a ked-
venc játékát. Elválaszthatatlanok voltak.
Fiókjai megteltek régi mozijegyekkel, papír fecnikre írt leve-
lekkel, amiket még az iskolában küldözgettek egymásnak a ba-
rátnőivel, receptekkel és fényképekkel. Rengeteg fényképpel.
Ezeket egyszerűen fiókokban, különféle fém- és papírdobozok-
ban tartotta, soha nem rendezte albumba őket. Úgy érezte, ön-
kényes és hazug világot hozna létre, ha fotóalbumba zárná a
képeit ahelyett, hogy engedné, hogy önálló és szabad életet él-
jenek. Így a fotók, a tér és az idő vékony szeletei kiszámíthatat-
lan rendszerben hevertek egymáson, s amikor kézbe vette
őket, váratlan élményként lobbantották fel emlékezetének szik-
ráit. Egyiket a másik után…

1962. karácsony. Nyolcéves vagyok.

Karácsony este van. Mama nem hívott meg senkit a szent
estén vacsorára, ami szokatlan. Korábban mindig jöttek vendé-
gek… Nagyi, Margit néni, Róza mama, Gyula bácsi… A nagyi
ezen a tavaszon halt meg, ő már nem jöhet, de hol maradtak a
többiek? Így aztán nincs nagy készülődés sem. Mintha szoká-
sos hétköznap délután lenne, csak estefelé történik végre vala-
mi.
Apu elkezdi díszíteni a fát. Ezalatt mama végig kint marad
a konyhában, és egyszer sem néz be a szobába, az egész díszí-

46
tést apura hagyja. Ez furcsa, eddig mindig úgy volt, hogy apu
csak kifaragta a fa lábát, és ha káromkodott közben, mama
rászólt. A gömbdíszeket, a szaloncukrokat, a habcsókokat és a
gyertyákat viszont mama szokta feltenni a fára, mert ehhez ő
ért a legjobban, a végén pedig megkéri aput, hogy a csúcsdíszt
helyezze el a fa tetejére, mert azt csak ő éri el.
Nagyon várom már, hogy megszólaljon a csengő, és végre
karácsony legyen. De előbb még segítek megteríteni az asztalt.
Szalvétával áttörlöm az evőeszközöket és a poharakat. Sajnos
mindig elfelejtem, hogy melyik oldalra kell tenni a villákat,
most is összekeverem őket a késekkel, de mama csak legyint.
Szép lett az asztal. Kevés rajta a tányér, de azért így is szép.
Végre megszólal a csengő, kinyílik az ajtó, és előttem áll a
karácsonyfa. Gyönyörű! Sokkal magasabb, mint én. Majd kiug-
rik a szívem, amíg énekeljük a Mennyből az angyalt, mert csak
könyveket látok a fa alatt, márpedig én mást kértem.
Amikor mama megkapja az ajándékát, furcsa dolog törté-
nik. Sírva fakad. És apu nem mond semmit. Nem megy oda
hozzá, nem simogatja meg a fejét, ahogyan nekem mindig
megsimogatja, amikor sírok.
Megvan az ajándékom! Egy órát kaptam, egy igazi karórát,
amit a karácsonyfáról akasztok le, amikor végre megpillantom
a szaloncukrok és a habcsókok között. Kék számlapján fehér
mutatók világítanak, és amikor felveszem, lötyög a csukló-
mon. De nem baj, apu új lyukat fúr a szíjon a kisolló hegyével,
így éppen jó. Mindig viselni fogom!
Tálalás közben mama véletlenül kiönti az abroszra a halász-
lét. A terítőn hatalmas folt, és mama megint sír.
A halászlé nagyon ízlik, ezt szeretem a legjobban, és a diós
bejglit. Szeretném, ha mama gyakrabban sütne ilyet, nemcsak
karácsonykor és húsvétkor. Vacsora után apuval beállítjuk a
dátumot az órámon, és megkérem, hogy csináljon rólam egy
képet, karórával a kezemen. Karácsonykor mindig szokott
fényképezni.
Odaállok a karácsonyfa elé, és felhúzom a ruhám ujját a bal

47
karomon, hogy jól látszódjon az óra. Büszkén belenézek a len-
csébe. A kék ünneplő ruhám van rajtam, amit szívesen hordok,
csak a fehér gallérját utálom. Nem utálnám annyira, ha hegyes
lenne, és nem kör alakú. Mama azzal vigasztal, hogy az ő ru-
háján is kerek a gallér.
A karácsonyfa egyik ága a fejem fölé hajol, és egy piros
gömb így egészen közel kerül az arcomhoz, megvilágítja a ha-
jamat. Vicces. A fán kihegyezett végű műgyertyák égnek, zöld
zsinór köti őket össze. Ezeket apu az NDK-ban vette. Amíg
nem voltak, igazi gyertyákat tettünk a fára, mama szerint a
műgyertya giccs. Így viszont nem gyújtjuk fel a lakást, mondta
erre apu, és mama nem vitatkozott többet. A gyertyákon
könnycseppszerű dudorok is vannak, egészen olyanok, mint
az égő, olvadozó gyertya igazi szára.
Lefekvés előtt mama fejből mond mesét, amit mindennél
jobban szeretek. Nem is mesét, inkább családi történetet, amit
már sokszor hallottam azokról a karácsonyokról, amikor még
térdig ért a hó, vakító fény borította be a várost, és karácsony-
kor a nagyszüleim kivitték a gyerekeiket ródlizni a Tabánba.
Így mondja: „ródlizni”.
Amikor azt hiszi, már alszom, halkan kimegy a szobából.
De nem tudok elaludni, újra meg újra megnézem, hány óra
van. Zajokat hallok a másik szobából; suttogást, furcsa, idegen
beszédet. Mint amikor a szél hangokat présel ki a konyhaablak
fölötti ereszből. Hamarosan rájövök, hogy apu beszél, csak biz-
tosan berekedt, azért olyan furcsa a hangja. Nem értem, mit
mond, de érzem, hogy ideges és türelmetlen. Mama most köz-
bevág, hadar, szokatlanul magas a hangja. Mintha egyáltalán
nem venne levegőt, mondja, mondja…
Most hirtelen csend lett, de valahogy rossz ez a csend. Hú,
de soká tart. Most mama végre megtöri a hallgatást. Olyan fi-
noman, olyan kérlelően beszél, szinte énekel. Most jut az
eszembe, hogy vacsora után nem is zongorázott. Pedig kará-
csony este mindig szokott játszani, ilyenkor „rendelni” is lehet
nála. Én mindig Gyuri bácsi operettjéből kérek egy részletet.

48
 Még egyszer megnézem az órámat: fél tizenegy. Nagyon ál-
mos vagyok. Micsoda ünnep!
Az utolsó közös karácsony a szüleimmel.

1967. július. Tizenhárom éves vagyok.

A Velencei-tó partján állok, fehér egyrészes fürdőruhában, a
bal kezemben egy piros ernyővel, amelyen fehér pöttyök virí-
tanak. A szél majdnem kifújja az ernyőt a kezemből, és úgy te-
szek, mintha engem is éppen el akarna fújni, mintha már emel-
kednék is fel a levegőbe, ezért a jobb karomat kifeszítve tartom
a víz fölött, mint madár a szárnyát.
A szél előrefújja a hajamat, összeborzolt tincsek omlanak a
vállamra, amit nagyon izgalmasnak találok. Nevetek, kivillan-
nak a fogaim, pedig egyáltalán nem vagyok vidám. Utálom ezt
a néhány napos nyaralást, amit mama kolléganője szervezett
olcsón, egy tóparti üdülőbe, amiért még hálásnak is kell len-
nünk.
Van itt egy fiú, a Dodó, Debrecenből. Tizenhét éves, olyan a
teste, mint egy díjbirkózóé, és mindig nagyon szűk fürdőnad-
rágot hord, amit két oldalt madzaggal köt meg. Alig fér bele,
de ez egyáltalán nem zavarja, pedig nevetséges az az egészen
kicsi, csíkos nadrág. Ha néha kibomlik valamelyik madzag, ha-
nyag mozdulattal újra megköti, és kész. Egyébként úgy jár-kel
a strandon, mintha az övé lenne ott minden, és tényleg. Tudja,
hogy a háta mögött mindenki a „falu bikájának” hívja, amit az-
zal érdemelt ki, hogy mindig egy falka lány veszi körül. A nap-
jait velük tölti, szórakozásokat eszel ki számukra, amit nagyon
élveznek, mert úgy viháncolnak folyton, mintha részegek len-
nének. Csónakázni viszi őket, be a nádasba, vagy kint a parton
tollaslabdáznak.
Dodó erős és ügyes, kimagaslik a többiek közül. Ismer egy
cselgáncsfogást, amivel mindenkit elkápráztat. Amikor a lá-
nyokat egy mozdulattal berepíti a nagymedence vízébe, ujjong
az egész strand. Ez a specialitása. A lányok vihorászva, egy-
mást lökdösve tolonganak körülötte, alig várják, hogy végre

49
sorra kerüljenek, közben a szemük sarkából figyelik egymást,
helyezkednek. Dodó megfeszíti a mellizmát, mellkasa mege-
melkedik, megragadja valamelyik lányt, és az már sikítva re-
pül is be a vízbe, mielőtt felocsúdhatna. Hatalmas spriccelés,
visongás. Minden csobbanásnál harsány nevetés csattan fel,
mert a lányok bikinije vízbeéréskor félrecsúszik, és olyankor
kilátszik a mellük. Amíg ügyetlen mozdulatokkal visszacibál-
ják a melltartójukat a helyére, mindenki jól szórakozik.
Vasárnap este „táncos összejövetelt” szerveznek a felnőttek
az üdülőben. Az asztalokat félrehúzzák a terem sarkaiba, és
mindenféle papírmarhasággal díszítik fel az ebédlőt, színes
égőket tesznek a lámpákba, és lesznek villogó fények is. „Igazi
diszkó hangulat” – mondogatják elégedetten. A hidegbüfére
valót a felnőttek összedobják, három asztalt összetolnak, kék
terítővel letakarják és megpakolják tálakkal, amelyeken zöld-
paprikával díszített párizsis szendvicsek és sajtos kenyerek
vannak.
A zene nem rossz. Persze Dodó táncol középen, a lányok
pedig úgy pörögnek körülötte, mint az üveggolyók. Amikor
lassú zenét játszanak, Dodó kissé előregörnyed, és szorosan
magához öleli a partnerét, az ing nedvesen tapad széles há-
tára. Ez a lányokat egyáltalán nem zavarja, hozzásimulnak, ös-
szefonódva ringnak az ebédlő közepén.
Engem nem kér fel, észre sem vesz, ami nem csoda, mert
mama végig mellettem ül, és úgy vigyáz rám, mint egy cerbe-
rus. Egyébként el sem mennék Dodóval, mert utálom, ha vala-
ki izzad. I
Az egyik sarokban éppen a híradó megy, és azt mutatják,
hogyan szednek ki egy pasast élve egy repülőgép roncsai kö-
zül. Csupa vér az arca, összegörnyed, és a hasára szorítja a ke-
zét, ahogyan én is szoktam, amikor görcsöl a hasam. Rémes
látvány.
Mama szerint új életszakaszba léptem, és többé semmi nem
lesz egészen olyan, mint régen. Ennek már látom is a jeleit,
csak még nem tudom biztosan, hogy már nő vagyok-e. De sok

50
a változás körülöttem és bennem is.
Az újságok tele vannak gyönyörű, vidám nőkkel, énekes-
nőkkel, színésznőkkel, táncosnőkkel, akik majd kicsattannak
az egészségtől, és úgy járkálnak a napsütésben, hogy csillag-
fény porzik a cipőjük nyomán. Soha nem fáj semmijük?! Mert
fájdalomra még egyikük sem panaszkodott. Sikeresek és gaz-
dagok. Isteni alakjuk van. Sztárok. A férfiak imádják őket, és
udvarolnak nekik. Jobbnál jobb pasik közül válogathatnak,
biztosan meg is teszik. Pezsgős vacsorára hívják őket tenger-
parti vendéglőkbe, esti sétahajózásra és kerti partikra, ahol tán-
colnak és flörtölnek, éjfélkor pedig a vendégekkel együtt beug-
rálnak az úszómedencébe, és megfürdenek. A Film Színház
Muzsikában is volt ilyen kép Brigitte Bardot-ról és a barátairól.
Reggel sokáig alszanak, és a teraszon reggeliznek, mielőtt for-
gatásra indulnának. És este kezdődik minden elölről. Partik,
gyertyafényes vacsorák… mindenki ismer mindenkit. Ilyen a
nemzetközi sztárvilág. Itthon ennek nyoma sincs. Itt minden
nagyon más.
Valamelyik nap mama leküldött a henteshez, akit évek óta
ismerünk, fél kiló disznóhúsért. „Dagadót kérsz, drága?” – kér-
dezte, és felkapott egy vastag szelet rózsaszín húst, aminek a
közepe szétnyílt, amikor felém fordította. „Ilyesmire gondol-
tál?” – kérdezte széles vigyorral a képén, és én majdnem elsül-
lyedtem szégyenemben. Mindenki hangosan nevetett az üzlet-
ben. Gyorsan fizettem és kimenekültem.
Utálom a piacot is, mert a hajléktalanokat nem egyszer ro-
hadt zöldségekkel dobálják meg az árusok, ha túl közel me-
részkednek a pultjaikhoz. Feltornyozott ládáikból kapják elő a
löttyedt, puha zöldséghulladékot. Amikor szerencsétlenek le-
pucolják magukról a hagymahéjakat és a káposztafejeket, úgy
káromkodnak, hogy nem is mindig értem, amit mondanak.
Messziről bűzlenek. Az emberek elhúzódnak tőlük.
Megváltoztak a ház lakói is. A liftben az a hülye Selmeci an-
nyira közel' jött hozzám a múltkor, hogy majdnem megfullad-
tam az undorító cigi szagtól, ami a ruhájából áradt. Motyogott

51
is valamit a foga között, amit nem hallottam jól, de egyáltalán
nem tetszett a hangja. Nem értem, mi ütött belé.
És itt van ez a Dodó is. Tapizza a lányokat, akik egy
füttyszóra ugranak, engem pedig, akiben van büszkeség, meg
sem lát. Mama szerint így kell viselkedni, de szerintem ehhez
ő nem ért. Amióta apu lelépett, teljesen egyedül van, esténként
a zongoráján játszik, „klimpíroz”, ahogyan ő mondja, és tény-
leg, rossz hallgatni, amit csinál. Régen gyönyörű hangok jöttek
elő a zongorából, most mindennek tompa fahang-ja lett, az em-
bernek elmegy a kedve a zenétől, ha mama játékát hallgatja.
Az a legrosszabb, amikor belemelegszik a játékba, és nem akar-
ja abbahagyni. Ilyenkor jobb nem is szólni hozzá, púpos háttal
a billentyűkre hajol, és mint egy méregzsák püföli a roskatag
zongorát, csoda, hogy nem dőlnek ki a lábai.
Nem lenne szabad így bánni a Gyuri bácsi zongorájával.

1973. május. Tizenkilenc éves vagyok.

Na ez itt az osztály! A híres „Miklós tanár úr osztálya”,
ahonnan csupa tehetség kerül majd ki a magyar színjátszás
legnagyobb büszkeségére. Középen áll maga a tanár úr, legde-
lejezőbb mosolyával az arcán, és mi, valamennyien körülötte:
az ő kis tehetségei, reményteli tanítványai, akik sokra visszük
még, feltéve, hogy okosan viselkedünk. Mert azt azért minden-
ki tudja, hogy Miklós tanár úr igencsak kedveli a lányokat, és
ha nem vigyázunk, mind sorra kerülünk, szépen egymás után.
De hát mindenki akar a másiktól valamit, ez tagadhatatlan. Mi
szerepet, hírnevet, bekerülni a tuti jó társaságba, a tanár úr pe-
dig…
Egyébként nem rossz pasi. A haját mostanában kicsit meg-
növesztette, ami jól áll neki, mert keskenyíti az arcát, a szakál-
lát viszont levágta, és ettől fiatalos lett. Pedig már elmúlt negy-
ven. Kedves, gyöngéd, tiszta, és még udvarias is. Legalábbis
addig, amíg tart a buli, azután úgy néz keresztül az emberen,
mintha üvegből lenne. Nem undok, csak éppen teljesen kö-
zömbös. És ami ennél is rosszabb, elfeledkezik az ígéreteiről. Ő

52
már csak ilyen. Becsületére legyen mondva, azt sosem állította,
hogy monogám típus, sőt. Büszke arra, hogy falja a nőket. Eb-
ben Dodóra emlékeztet, csak szerencsére nem olyan bunkó.
Nagyon is művelt, lehet tőle tanulni. Kunderáról például tőle
hallottam először, és azóta minden könyvét elolvasom, ami itt-
hon megjelenik.
Végül is hálás vagyok neki, mert ő vett fel a főiskolára. Látta
a filmet, amit az NDK-ban forgattunk, emlékezett rám, és ezzel
teljesen levett a lábamról. Micsoda mázlista vagyok, hogy első-
re bekerültem az osztályába! A legtöbben idősebbek, mint én.
Zsuzsa például, az a buja tehén ott mellette, aki mindenét kite-
szi a kamerának, már huszonkét éves. Szorosan a tanár úr mel-
lé áll, hozzádörgölőzik, de közben úgy tesz, mintha ez merő
véletlen lenne, és ellenkező irányba bámul. Ócska trükk, már
elsőben tanítják. Dinamikát visz a játékba, ha a test és a fej el-
lenkező irányba mozdul el.
Most éppen Zsuzsa a favorit, de ez remélhetőleg nem tart
sokáig. A tanár úr nem éppen a hűség szobra, de szerintem
Zsuzsa sem. Azt hiszem, csak két lány, Éva és Klára maradt ki
a körforgásból, ami elég szép eredmény a tanár úr részéről, ha
figyelembe vesszük, hogy még csak a második év elején já-
runk.
Éva úgy néz ki, mint aki kettőig sem tud számolni, de ennek
a trükknek nem kell bedőlni. Most is olyan ártatlanul néz, mint
egy ma született bárány, mintha azt mondaná a kamerának: én
már csak ilyen vagyok, engem így kell szeretni, ilyen ártatla-
nul. Ő lesz a naiva a színházban. Szép karriert futhat be, mert
ebben a szerepkörben ő a legjobb.
Klára a barátnőm. Többnyire feltűzött hajjal jár-kel, gyöngy-
házfényű hajcsatja megvillan sűrű, mindig kócos vörös hajá-
ban. Fantasztikus átváltozó művész, senki nem képes olyan
gyorsan beköltözni egy szerep lelkébe, mint ő. Másodpercekre
van szüksége ahhoz, hogy azt a hatást érje el, amit akar. Micso-
da koncentráció! Lomhának érzem magam mellette, és igyek-
szem ellesni, mit hogyan csinál, de ő csak nevet, felpattan a

53
színpadra, és kész a figura. Elképesztő. Alig sminkeli magát,
semmi külsőségre nincs szüksége, mert a nőiesség úgy járja át
az egész testét, mint a friss forrásvíz.
Lali pedig… Amikor kedvesen néz, megolvad az ember tes-
tében a csont, de amikor haragszik, a betont is szétzúzná a pil-
lantása. Ő a legtehetségesebb a fiúk közül az osztályban, ezt a
tanár úr kerek perec megmondta az egyik próbán.
Most vele járok. Olyan férfias a kétnapos borostájával az ál-
lán, mint Belmondo, mindig rajta a világ szeme. Szinte lasszó-
val kellett befognom, mert mindenki elájul tőle, úgyhogy volt
küzdelem, nem is akármilyen. De végül nyertem. Ő az enyém!
Szeretem, de azt hiszem, nem vagyok szerelmes. Inkább büsz-
ke vagyok rá. Tetszik, hogy amikor végigmegy a főiskola fo-
lyosóján, a lányok ott kavarnak körülötte, mindegyik igyek-
szik a közelébe furakodni, megrendelhetné őket étlap szerint.
Csakhogy a könnyű zsákmány szerencsére nem érdekli. Azt
mondta, engem azért szeret, mert soha nem állnék be a sorba a
többiek közé. Szerencsére nem tud mindenről, ami a színfalak
mögött történt.
Egészében véve jó osztály vagyunk. Azt senki nem várja,
hogy a szájába repül a sült galamb, (ez a tanár úr egyik ked-
venc szólása), igazán igyekszünk a próbákon. Futószalagon
gyártott szériaszerepeket játszunk, sajnos, ezekbe kell életet le-
helni. De a tanár úr szerint mindenből lehet tanulni, és min-
dennek eljön az ideje. Azt szokta mondani: „a színész nagy pil-
lanata úgy pereg ki a szerep vékony héjából, mint kagylóból a
gyöngy”. Ez valami idézet, mindenesetre nagyon jól hangzik.
Isszuk a szavait, amikor ilyen költőien fogalmaz. Csak monda-
ná meg azt is, hogyan kell csinálni, hogyan?

1979. szeptember. Huszonöt éves vagyok.

Szerződtettek! Leszerződtettek, pesti színész lettem! Két da-
rabban is játszom. Legszívesebben soha el nem hagynám a
színház épületét, akkor is bejövök a próbákra, amikor nincs
szerepem a darabban, mert nézni akarom, mások hogyan ját-

54
szanak. Sári néni nevet ezen, azt mondja, belém bújt a színházi
kisör-dög, amelyik minden kezdő színésznőt megkísért. Most
már hetek óta a Cigány próbáit nézem. Sári néni csinált egy
fotót a főszerepet játszó fiúról, aki szerintem a legfantasztiku-
sabb magyar színész, és átadta nekem a képet, mondván, ne-
kem is nagy sikerem lesz, csak nézzem meg alaposan, hogyan
kell másnak lenni. Azt hiszem, a színjátszásról valóban akkor
lett némi fogalmam, miközben néztem a Cigányt.
Előttünk a színpad, amely úgy van berendezve, mint egy
szerény kisvendéglő, fehér alapon tarkára terített asztalokkal,
a szemöldökfáról lelógó kulacsokkal és kancsókkal. Asztaltár-
saságok jönnek-mennek, a pincérek felveszik a rendelést, az
emberek esznek, isznak, majd továbbállnak. Kis idő után tűnik
csak fel, hogy a színpad távoli sarkában magába rogyva egy
furcsa, árnyékszerű figura ül. Azt sem lehet tudni, férfi-e vagy
nő.
Egy vendég fizetéskor meglöki az asztala fölött lógó lámpát,
ekkor fény vetül a háttérben meghúzódó alakra, és végre lát-
hatóvá válik a teste, aminek intenzív jelenlétét addig csak érez-
ni lehetett.
Fiatal férfi, keze-lába, mint a madárijesztő kócból formázott
végtagjai. Sötét nadrágban, koszlott fehér ingben egyedül ül a
leghátsó asztalnál, konok mozdulatlanságban. A tekintetéből
áradó magány szinte fáj. Sovány, aszott teste maga a tehetetlen
tiltakozás: íme egy ember, akit kirekesztettek az emberinek ne-
vezhető létformából, az élet peremére száműztek, sötétségbe
taszítottak.
Kegyetlenül hosszú a pillanat, amíg így ül. Azután lassan,
egészen lassan lehajol, felvesz egy zsíros hátú hegedűtokot, ki-
veszi belőle a hegedűjét, és az állához emeli. Egészen halkan
pengeti-hangolja a kopott hegedűt, ami mély, édes hangon
szólal meg. Furcsa szerszám, mintha nem is hegedű, talán in-
kább brácsa lenne.
A fiú eleinte magának játszik, a közönséget nem is látja. A
zene halk, telt hangja szinte észrevétlenül formálja át a testét.

55
A magányos vázból izzó férfitest lesz, tekintetéből eltűnik a ke-
serűség, és melegség árad valahányszor felpillant a hangszeré-
ről. Nyoma sincs félszeg tar– tásnak, a háta egyenes, a mozgá-
sa magabiztos. Kóckarja immár izmos férfikar, könnyedén
uralja a kényes hangszert. Felszabadultan, szárnyalóan játszik,
lendületes mozdulattal vezetve a vonót, állával keményen
megtartva a hegedűt. A zene átjárja a testét, szinte süvít belőle
a boldogság. Olyan egyanyagú, olyan tömör a hangzása, hogy
szeretnéd megérinteni, mint szobrász az agyagot.
Azután a mozdulat, amely hatalmas lendülettel indult, eler-
nyed, a keze erejét veszti, fogy az energiája, végül a teste vis-
szazáródik abba a gubó állapotba, amivel kezdte. Ismét előt-
tünk a kiszolgáltatott ember, szánni való mivoltában. Az egész
mutatvány nem tart tovább hét percnél. Az előadás után meg-
várom a „Cigányt”, és arra kérem, mondja el, hogyan találta
ezt ki.
Kísérj el, mondja, és én bólintok, nem is kérdezem, hová.
Villamossal megyünk ki a külváros egyik legeldugottabb
végébe. Máskor sosem utazom erre, vannak környékek, ahová
az ember nem jár. A végállomáson szállunk le, és onnan még
gyalogolunk néhány percig, mire elérünk egy földszintes há-
zig, amely egy foghíjas telek mellett áll. Bemegyünk. A homá-
lyos, füstös helyiségben mázsás termetű nő trónol egy akkora
pult mögött, amely betölti a helyiségnek majdnem a felét, és
italokat árul. „Derdák mama” – mutat rá a „Cigány”, és a nő
két kupica pálinka között hanyagul felénk int, majd trécsel to-
vább a vendégekkel, akik a pult körül lézengenek. Nem hi-
szem, hogy lenne köztük akár egy is, aki józan.
A helyiség megtelt a savanyú borok, az erős pálinkák, az
áporodott ruhák és az olcsó dohány szagával. Friss levegő
után kapkodok. Szerencsére nem maradunk sokáig. A „Ci-
gány” kezet ráz néhány ismerősével, akik már alaposan bele-
merültek az ivásba, és egy ajtóhoz vezet. Három kőlépcsőn ju-
tunk le a következő helyiségbe, ahol majdnem egészen sötét
van, és inkább érzem, mint látom, hogy nagyon sokan szoron-

56
ganak egymás mellett.
Ez a színház, súgja a fülembe a „Cigány”, és igaza van, itt
tényleg suttogni kell, mert megy az előadás a halványan kivilá-
gított színpadon, amit az emberek körbeülnek. Tulajdonkép-
pen pincében vagyunk, amelynek a falai enyhe penészszagot
árasztanak. Átlépünk néhány lábon, „Cigány” végig fogja a ka-
romat, úgy vezet a sötétben, és leülünk egy padkára, ahol jut
hely kettőnknek egymás mellett.
Más hang, más levegő, másfajta játék, minden más, mint
amit megszoktam.
A lecsupaszított színpad közepén egy nő áll. Piszkafa lábán
bakancs, rövid ruhája gyűrött, mint a felmosórongy, sötét kle-
petus terül szét a vállán. Fiatal arca csupa redő és ránc, táskás
szeme alatt kék-vörös hajszálerek ütnek át a pergamen vékony
bőrön. Ujjai között cigarettát morzsol, egészen megfeledkezve
arról, hogy szívhatná is a durva papírba csomagolt dohányt.
A nő nyafog, a fogai között szűri a szavakat, és a nyelvével
megforgatja, mielőtt megvetően a közönség felé köpné őket.
Valami zavaros történetet mesél el. Megrúgták? Lelökték a vil-
lamosról?
Nem érteni pontosan, hogy mit mond, mert zihálva, szagga-
tottan beszél, de a feszültség egyre nő benne. Már szinte riká-
csol, úgy hadarja a szöveget, amit egyre kevésbé érteni. A síró-
hadaró kiabálás közben feltárulkozik a teste, amit vertek, bán-
tottak, ütések, rúgások értek. Ezek súlya alatt meggörnyedt, és
most próbál kiegyenesedni.
Összegyűrt papírtól és a dohánymorzsáktól ragacsos ujjait a
szájára tapasztja, elnémítja önmagát, most már hangok sincse-
nek, csak a test néma játéka. A szenvedő, megalázott test küz-
delme egy szikrányi méltóságért. Egy csepp figyelemért. Egy
egészen kicsi szánalomért. Valami nyomorúságos kis megérté-
sért. Nyilvánvalóan és gátlástalanul szeretetet koldul. Vagy
legalábbis emberi részvétet. Rimánkodó koldus.
Hiába. Rá se hederítenek. Egészen egyedül van. Senkit nem
érdekel a története. Az Ó története! Vár. Körbenéz. A rövid

57
szoknyát felhúzza a combján, és megmutatja, milyen szép, mi-
lyen hibátlan a bőre ott, ahol viszonylag teltek az idomai. Hi-
szen még egészen fiatal. A húsa értékes. Ezt szeretné most áru-
ba bocsátani, ha lenne rá vevő.
Már egészen nyíltan kacérkodik, játszik a vállára terített
vastag terítővel, mintha selyemkendő volna. Megperdül a sar-
kán, körbeforog, combja körül csapkod a szoknyája. Erős és ne-
vet a teste. Hosszú karja a levegőben táncol, a haja kibomlik, a
fogai kivillannak.
A lány most megáll, mert egészen elszédült. Zihálva levegő
után kapkod, és megint vár.
Lassan megérti, hogy hiába. Nem hatott a varázslat. Milli-
méterről milliméterre, a meglepett nézők tekintete előtt fon-
nyad össze, satnya teste csupa rémület. Nyoma sincs táncos
mozdulatnak, nevetésnek. Az arca bezárul. A teste bezárul.
A lepke visszabábozódik selyemgubóvá. Bármennyire is
szeretnéd megérteni, vannak dolgok, amelyek nem fejthetők
meg. Kutatod a mélységet, mint a sebész, aki a szikéjével egyre
beljebb hatol a húsban, és nézi, hogyan tárul fel előtte a rejtőz-
ködő kór teljes mivoltában. A rejtély mégis megmarad. Van
olyan alakítás, amelynek a hatása megmagyarázhatatlan. Ízek-
re szedheted, elemezheted, csak éppen a legnagyobb igyeke-
zettel sem találsz rá a lényegre.
Honnan születik meg egy gesztus, egy hanglejtés, egy szem-
villanás, amely a színészet nagy misztériumait idézi? A színját-
szás miféle boszorkánykonyháján kotyvasztanak össze olyan
mozdulatsorokat, amelyek kifejezőbbek bármilyen szövegnél?
A színész a színpadon áll. Hangtalanul és mozdulatlanul,
háttal a közönségnek. Felfelé néz egy képre. Halott felesége
arcképét nézi. Öreg és magányos. Gyászol. Szemünket elönti a
könny, torkunk összeszorul, krákogni kezdünk, egymás kezét
keressük a sötétben, együtt sírunk a színésszel. Pedig a színész
nem csinál semmit. Csak kissé meggörnyedt háttal áll, és felfe-
lé néz. Kitartja a pillanatot, amíg a drámai hatás el nem éri az
utolsó nézőt is, és akkor, a beköszöntött templomi csendben le-

58
hajtja a fejét, és lassan elhagyja a színpadot.
Az öltözőjében letörli az arcáról a sminket és bedob egy kis
unikumot. A szerepből számára nem maradt semmi. Mi még
gyászoljuk elhunyt feleségünket, férjünket, anyánkat, szerel-
münket, átélünk sok halált. A gyász némasága és szomorúsága
lassan oldódik a nézőtéren.

Ül a színész az öltözőjében, és a premierre készül. Olyan nyu-

godtan, mint egy unatkozó háziasszony. A világon semmi
gondja, semmi baja, csupa derű és istenadta béke. Egy falat
sonka, egy kis púder, egy korty kávé, egy szippantás cigaretta.
Csupa hétköznapi mozdulat. Semmi emelkedettség, semmi
lámpaláz. Ha megkérdeznéd tőle, mi a sikerének titka, valószí-
nűleg foghegyről odavetné: „A fene tudja.”
De amikor a színpadra indul, és különösképpen abban a pil-
lanatban, amikor kilép a fényre, megváltozik. Más ember lesz.
Már nem foghegyről veszi a játékot. Ott van benne az a bizo-
nyos „valami”, az energia, ami összefog, összehoz, és odaszö-
gez a székéhez minket, akik a nézőtéren ülünk. Áhítattal fi-
gyeljük a játékát, és hálásak vagyunk neki azért, hogy minket
is beavat a pillanat nagyszerűségébe.
A színész játszik, s eközben hatalmas energiát szabadít fel,
mi pedig magunkba szívjuk, előadás után ajándékként haza-
visszük, és fel– építjük belőle a saját történetünket. Ami az elő-
adás után a fejünkben továbbpereg.
Őt valójában mindez nem érdekli, nem is igen látja, mi zaj-
lik körülötte. Saját magával van dolga, nem másokkal. Saját lel-
ke hullám-vasútján haladva lehet, hogy éppen akkor áldozat,
amikor valamilyen ragyogónak látszó csúcson trónol, és akkor
él át diadalt, amikor bukott színésznek tartjuk. Külső szem
nem ítélheti ezt meg. Ami másnak diadal, számára értéktelen
vacak. Nem dől be a tévhiteknek.
Lehet egyszerre minden idők legrejtőzködőbb színpadi szí-
nésze, és a legőszintébben nyílt és magamutogató filmcsillag.
Kötözködően pimasz és fensőbbséges, akit kisebbrendűségi ro-

59
hamok gyötörnek. A kultúra és a könyvek szerelmese, aki
azonban nem olvasott el három könyvnél többet életében. Ma-
gas lóról néz le ránk, de a következő pillanatban a lábunkhoz
kuporodik és szeretetet kunyerál. Büszke és megközelíthetet-
len művész, aki hanyatt vágja magát a sajtónak, ha úri kedve
úgy diktálja.
Nézzük, és nem tudunk betelni vele. Nézzük, és nem értjük.
Egyik szemünk sír, a másik nevet. Pedig sokszor nem is csinál
semmit. Ő a sorsára figyel, nem pusztán az élete alakulására.
Tudja, hogy ha nem vigyáz, egészen elveszítheti önmagát,
mert a színészet végső soron az önmegtagadás művészete. De
az énvesztő színészt éppen azért csodáljuk, mert képes meg-
őrizni egyéniségének magját, a lélek gyökereit, bármit játsszon
is.
Ezer szerepbe bújhat, mégsem változik.
A szerep mögött mindig ott van a saját arca.

***

Nemcsak zuhogott, hanem az esővel együtt apró, alattomos

jéggolyók is csapódtak az utca kövezetéhez. Az autók lépésben
cammogtak, a forgalmi lámpák közül minden harmadik sár-
gán villogott. A hidakon óriási dugók keletkeztek. Budapest
forgalma megbénult. Maja a fejére borított pelerinnel átvágott
a körúton, és megpróbált bemenekülni a legközelebbi villa-
mosmegálló üvegteteje alá. Már nem fért be a fedezékbe, vi-
szont rosszkedvű, ázott tömeggel találta magát szembe. Valaki
a bordája közé nyomott egy vállra akasztható táskát, és még ta-
szított is rajta egyet. Dühösen az illető felé fordult, de mielőtt
bármit is mondhatott volna, több felől felháborodottan rákia-
báltak, hogy ne tolakodjon.
Az emberek lökdösődtek és tiporták egymást kint és bent
egyaránt. Akik már nem tudtak befurakodni az üvegtető alá,
csőcseléknek neveztek mindenkit, akire éppen nem zúdult rá a
vihar. Azoknak, akik a megállóban szorongtak, újra és újra

60
minden talpalatnyi helyért meg kellett küzdeniük, s egymást
szidalmazták és taszigálták megújuló dühvel.
Egy kisgyerek bőgni kezdett. Egy pillanatra csend lett, majd
„szorítsunk már egy kis helyet az édesanyának” felkiáltással
egy úr mind a két könyökét használva valóban teremtett némi
szabad helyet az üvegtető alatt a fiatalasszonynak és a fiának.
A nő egyszerre szidta a gyereket és mondott köszönetet a férfi-
nak, akinek védenceinek nyomában sikerült legalább félig be-
tornásznia magát az üvegeresz alá.
Úgy tűnt, mintha a kedélyek lecsillapodtak volna, de a nyu-
galom átmenetinek bizonyult, a tülekedés hamarosan folytató-
dott. Mindenki teli tüdőből ordított, mert túl kellett kiabálni a
jégeső géppuskaszerű kopogását és a szél süvítését.
„Viselkedjenek már ember módjára, nem a Balkánon va-
gyunk!” – harsogta egy hang. Azonnal érkezett valahonnan a
tömegből a válasz, hogy ez rasszizmus, mert semmi baj nincs a
Balkánnal, a rendszerváltás előtt például fél Magyarország
Bulgáriában nyaralt, és akkor senkinek nem jutott eszébe ko-
szos Balkánnak nevezni az Aranypartot. Néhányan egymás-
nak estek: mi köze a magyaroknak a bolgárokhoz, talán nem
kellene a két népet egymáshoz hasonlítani. „Nem a bolgárok-
kal van baj, hanem a BKV-val, maga idióta! – kiabálta egy
nyugdíjas korú, hörcsögképű férfi. Esőben miért nem indíta-
nak több villamost?” Mire egy középkorú nő hadonászni kez-
dett az ernyőjével a hörcsögképű felé, és élősködő parazitának
nevezte, aki azt hiszi, hogy neki minden jár, pedig nem jár ne-
ki semmi, annak a korszaknak már vége, jó lenne ezt végre
megérteni. „Az ilyenek miatt nem tudom leszázalékoltatni ma-
gam, pedig már kilenc éve van gyomoridegem” – kiabálta a
villamosmegálló közönsége felé.
Többen káromkodásban törtek ki, és kikérték maguknak az
egész jelenetet: senkinek semmi köze egy másik ember gyo-
morbajához, már csak az kellene, hogy mindenki elmesélje a
betegségét a villamosmegállóban, akkor ez lenne itt az SZTK, a
rendelők meg tátonghatnának üresen. Ott kell előadni az ilyen

61
meséket, nem az utcán, jégesőben!
„Ezek nem érdemelték meg a rendszerváltást” – mondta
egy negyven év körüli férfi, és megvetően kiköpött a villamos-
sínekre. Ronggyá ázott kabátját összehúzta a mellén, és gyalog
nekivágott a körútnak.
Valaki hátulról belerúgott Maja sarkába. Érezte, ahogy a
csizma éles orra felszakítja nemcsak a harisnyáját, de a lábán a
bőrt is. Olyan indulat fogta el, hogy megpördült, és kis híján
lekevert egy pofont a háta mögött álló rémült fiatalasszony-
nak, aki ijedt mentegetőzésbe kezdett.
A nedves kábátokban összepréselődött testek harca egy pil-
lanatra sem szűnt meg. Az embertömeg egyre nőtt a megálló-
ban. Lucsokban tapiskoló lábak erdejében állt Maja, a cipője
teljesen átázott, a lábujjai fájtak a hidegtől. Álláig felhúzta a ka-
bátját, és megpróbált olyan kicsire összehúzódni, amennyire
csak képes volt. Nagyokat lélegzett az orrán át, mint mindig,
amikor émelygés fogta el. Születésétől fogva szenvedett a fizi-
kai összezártságtól, és most beszorítva a sűrű tömeg közepébe
kezdett rosszul lenni. „Színész vagyok, tömeg előtt játszom.
De a színházban minden más!”
Lassan teltek a percek. Egyre jobban fázott. Az ujjai elgém-
beredtek, a szája lilára fagyott, és a homloka sajgott a hideg
széltől. Megfogadta, hogy vesz magának egy rendes télikabá-
tot a következő fizetéskor, mert ez a fekete pelerin, ami éppen
csak a térdét takarja, valójában egy bélés nélküli átmeneti ka-
bát, amivel nem húzhatja ki az egész telet.
„Ha az ember a téli ruhán kezd el spórolni, a végén ott a tü-
dőgyulladás” – ez mama tanítása. Igen, mama sok ilyen böl-
csességet ismer, egyik-másik valóban hasznos, de sajnos már a
könyökén jön ki valamennyi. Esze ágában sincs az anyja tanítá-
sai szerint élni. Mintha elfelejtett volna felnőni, miközben kész
művész. Sokan miatta jönnek be a színházba.
Mindenkinek megvan a maga helye az életben. Mamának
központi helye van, ez tény. Sosem gondolta másként. De ez
nem jelentheti azt, hogy minden úgy történjen, ahogyan ő sze-

62
retné. Van egy pont, amikor ki kell mondani: eddig, és ne to-
vább! Kár volt délelőtt összeveszni vele. Most ülhetnének a
nappaliban egy csésze forró teával, és legfeljebb azon izgulná-
nak, hogy a tojás nagyságú jégdarabok betörik-e az ablakot.
Közeledett a villamos. Iszonyatos tülekedés kezdődött. Lök-
ték, taszigálták egymást az emberek, és váratlanul valaki Maja
karjába csípett. Meglepetésében elengedte a táskáját, ami be-le-
toccsant a megálló egyik koszos víztócsájába. Ha most lehajo-
lok érte, összetaposnak, gondolta, de legnagyobb meglepetésé-
re egy fiatalító ember utat vágott magának, felvette a táskáját a
földről, és átnyújtotta. Már nem volt ideje megköszönni, mert
azonnal elsodorták a férfi mellől.
Maja nem szállt fel a villamosra. Már nem fért volna fel. Le-
szálló utas alig volt, felszálló annál több. Mint döglődő halak
az akváriumban, nézte viszolyogva az egymáshoz préselődő
utasokat a kocsiban, ahol minden szürke lében úszott: a fogan-
tyúk, az ülések, a korlátok.
Csikorogva becsukódtak az ajtók, az utolsó felszállót is be-
tuszkolták a kocsi agyonzsúfolt belsejébe. A vezető hiába kia-
bálta be a mikrofonba háromszor egymás után, hogy hamaro-
san érkezik a következő szerelvény, mintha nem is hallották
volna. A villamos végül zörögve elindult a nedves embertö-
meggel súlyosan megrakodva.
Budapest, világváros.

„Kisasszony, megengedi, hogy elvigyem?”

Maja néhány kimerült sorstársával a megállóban maradt, és
ekkor egy autó állt meg mellette. Nem akart hinni a fülének,
mert a vezető a lehető leghétköznapibb hangon kérdezte ezt
tőle.
Habozás nélkül szállt be.
– Hová megyünk? – kérdezte kedvesen a férfi, de nem for-
dult felé.
– Hát… elvinne a Jászai Maci térre?
– Persze.

63
 – Nagyon köszönöm. Nem baj, hogy minden vizes lesz?
– Ne is törődjön vele!
– Igazán kedves.
– Foglalkozási ártalom – nevetett a férfi, de nem árulta el,
mivel foglalkozik. Maja egészen óvatosan kibújtatta a jobb láb-
fejét az átázott cipőjéből, és félig fagyott lábujjait abba az irány-
ba csúsztatta, ahonnan meleg levegő érkezett. A férfi elmoso-
lyodott.
– Nagyon fázik?
– Rémesen. De mindjárt elmúlik.
– Mennyi ideig állt ott a megállóban?
– Legfeljebb tíz percig. De ez éppen elég volt ahhoz, hogy
ilyen ázott ürge legyen belőlem.
– Az ázott ürgék helyesek, ha olyan szép lábuk van, mint
magának.
– Vigyázzon! Majdnem nekünk jöttek.
– Megbolondul ilyenkor a város. Az emberek elfelejtenek
vezetni.
– Sok egyebet is elfelejtenek. Attól féltem az előbb, hogy
megölik egymást. Tényleg. Szörnyű volt!
– Nekem mondja! Tudja, öltözhetne melegebben.
– Én is gondoltam rá – nevetett, és kisimított egy vizes tinc-
set a homlokából. A visszapillantó tükörben meglátta, hogy a
jobb szeme alatt szétfolyt a festék. Gyorsan letörölte a kézfejé-
vel.
– Meg is érkeztünk. Nagyon szépen…
– Még a nevét sem tudom – mondta a férfi. – Olyan ismerős
a hangja, csak…
– Látja, elfelejtettünk bemutatkozni.
– Varga Ádám.
– Éppen piros a lámpa, kiszállok. Még egyszer köszönöm,
hogy elhozott!
– De a neve… Hogy hívják?
– Ha akar, úgyis megtalál – kiáltotta vissza, és eltűnt.

64
A parlamentben az ülésterem melletti folyosón hirtelen nagy
lett a nyüzsgés, véget ért a plenáris ülés. A képviselők zajong-
va tódulnak ki a büféhez. Folytatódik a bent elkezdett duma-
parti. Előbb még vitriolos szavakat kiabáltak, most barátságo-
san lapogatják egymás hátát. A Duna felőli ablakokon beszü-
remlik a délutáni fény, glóriát rajzol az izgő-mozgó alakok feje
fölé. Statisztasereg a túlméretezett és nyomasztó történelmi
díszletek között. Elkapott mondatfoszlányok röpködnek a le-
vegőben, mely szinte elektromossággal telített, mindenki
majd' szétrobban a közlésvágytól, mondandója terhétől. És mi-
lyen változatosak a témák! Sehol nem beszélnek olyan meg-
győződéssel egy fogadáson felszolgált hidegtál minőségéről,
egy hétvégi teniszmeccsről vagy egy vidéki kampányon szer-
zett élményről, mint éppen itt.
Hírek, hírecskék, kicsi és egetverő szenzációk, pletykák és
intrikák kerülnek terítékre, bőséggel terítik szét mondandójuk
lényegét a folyosókon a politikusok. Mint egy örökös vásáros
ünnepen! Van, aki kezével apró tölcsért formál a szája elé, és
abba suttogja bele a híreit, van, aki gátlás nélkül beleharsogja a
nagyvilágba.
Kamerát cipelő emberek cirkálnak a lépcsőkön, minden pil-
lanatban arra várva, hogy nagyvad kerül eléjük. Biztos valami
közbejött, dörmögi az egyikük, miközben idegesen felnevet,
mert már több mint egy órája áll készenlétben a lépcsőforduló-
ban, de nem érkezik meg az, akire vár. Pedig rá van írva az ar-
cára: nem is tudjátok, mekkora bomba ketyeg itt a sajtó és a vi-
lág számára. És ezt a bombát én akarom felrobbantani.
Bent, az ülésteremben csak úgy röpködtek az öt-, tízéves
stratégiai tervek és reformok, miközben a többség bóbiskolt,
vagy keresztrejtvényt fejtett. A folyosó persze más. Ott felélén-
kül a bőszen hortyogó is, mert színpadot érez a talpa alatt.
Bent csak unatkozó néző, itt még sztár is lehet belőle. Miután
fél füllel végighallgatta a beszédeket a demokratikus szabad-
ságjogok tiszteletben tartásáról, a többpártrendszer fontossá-
gáról, a vágómarhák exportjának befagyasztásáról, végre elér-

65
kezett az ő ideje. Vitatkozhat, replikázhat, felfortyanhat, cinko-
san összekacsinthat másokkal ebben a különleges házban – az
ország házában –, amelyet arra találtak ki, hogy folyjék benne
értelmes szó, és nagy horderejű döntések színtere legyen.
Aki látható, az van. Igyekszik hát mindenki minél nagyobb
teret kihasítani magának, amelyet képpel és hanggal betölthet.
Legjobb a csoportkép: államtitkárral, miniszterrel, parlamenti
elnökkel, és ó, a miniszterelnökkel! Ilyenkor villannak a moso-
lyok, csattannak a poénok és a puszik sok-sok vidám arcon.
Ha nincs beszélgetőtárs, loholni kell. Mindegy hová, csak az
számít, látszódjon az ügybuzgalom, komoly maradjon az ábrá-
zat, akkor is, ha a képviselő csak a WC-re megy.
Ha körbejáratod a tekinteted, könnyen fel– ismerheted a
nagykutyákat és az araszoló kis pincsiket, a dívákat és a kóris-
tákat, az álmodozókat és a realistákat, a profikat és a zsenge
amatőröket. Mint egy groteszk operettben, rikítóan színes a
kép.
Azt hiheted, a politikusnak az a legnehezebb, hogy meg-
küzdjön a vele szemben támasztott elvárásokkal, bírja a gyűrő-
dést, elviselje a kívülről ránehezedő nyomást, pedig nem ez a
lényeg. A külső ok másodlagos, a belső az igazán fontos. Az
igazi dráma mindig belül játszódik. A politikus a saját tehetsé-
gével küzd, a tehetsége az a robbanómotor, amely új és új ma-
gasságokra hajtja, szusszanásnyi pihenőt sem engedélyezve.
Nem állhat le, nem dőlhet rá valakinek a vállára, ha megmá-
szott egy csúcsot, hanem újabbak felé kell kapaszkodnia. Min-
dig úgy érzi, már csak egy centiméter hiányzik a leginkább vá-
gyott magasságig, amit legközelebb, amikor a motor újra ber-
obban, talán már el is ér. Ez a hatalmas szerkezet, akár egy vul-
kán a lávát, újra és újra kitörésre kényszeríti a benne rejlő erő-
ket.
Csakhogy a motor néha nem robban be. Ilyenkor kétségbee-
setten gázt ad, próbálja magasabb fordulatszámra felpörgetni,
hátha kisül belőle valami. De a tehetség gyakran bennragad,
mint a lekvár a penészes tetejű üvegben, hiába az erőlködés.

66
Meg kell várni, míg magától tör ki, valamilyen kiszámíthatat-
lan erőnek engedelmeskedve, amely fölött nincs hatalma. Ren-
geteg energiára lenne szüksége, csakhogy honnan vegye?
Azzal vádolják, népszerűséget hajhász, ami úgy kell neki,
mint drogosnak a kábítószer, azért szerepel annyit. Ha jó hír
jelenik meg róla, a kutyát sem érdekli. De ha egy lejárató sajtó-
kampány célpontjává válik, annak a híre úgy terjed a frakció-
ban, mint a tűzvész. Mindig akad egy kolléga, aki fénymásola-
tokat készít a leggonoszabb cikkről, és a megfelelő pillanatban
szétosztja a politikustársai között, miközben álszent képpel há-
borog a sajtó gyalázatos viselkedésén. És senki nem áll elő, aki
leleplezné ezt az álságos színjátékot, sőt. Együtt játszanak vala-
mennyien, tökéletes összhangban, abban reménykedve, hogy
ilyen baj csak másokat érhet.
Végül is: ki játszik kinek?
Ki kit játszik?
Kinek tapsol a közönség?
Ki nyer a végén?

Varga Ádám a gazdasági bizottság ülésére érkezett. Ahogy vé-

gigsietett a folyosón, centiméter pontossággal meg tudta álla-
pítani, melyik frakció térfelén jár éppen. Ha nem ismerte volna
az arcokat, akkor is megmondta volna. Zsigerből. Azt pedig a
bőrén is érezte, amikor a politikai családokat elválasztó látha-
tatlan határvonalakon haladt keresztül. Hiába, na, tévedés ki-
zárva – suhant át az agyán –, itt az emberek szagról megisme-
rik egymást.
Az a fiatalember, aki széles mosollyal a képén most köszön-
ti, és ha hagyja, még vállon is veregeti, fél évvel korábban min-
den követ megmozgatott azért, hogy megakadályozza bizott-
sági elnökké választását. Őspiti törtető. Megállíthatatlanul me-
gy előre, akár egy tank. Ha nyílt pályát lát maga előtt, belehúz,
rugdossa félre, akit ér, de ha veszélyt szimatol, óvatosan lép-
del, fülét-farkát behúzva sunyít, mint a róka.
Elsőként rohant gratulálni, és azóta széltében-hosszában ter-

67
jeszti magáról, hogy a legfőbb támogatóm volt. A fenébe is –
fortyogott Varga –, hogy lehetséges ez? Kommunikációs tré-
ningekre jár, amolyan csupa boldogság fiúnak mutatja magát,
hátha ettől felfelé kúszik a népszerűségi indexe a párt berkein
belül. Micsoda kis szemét, gondolja, miközben köszön neki, és
egy pillanatra a tenyerébe is csap. Kész őrület, hogy az ilyene-
ket tartják a jövő emberének. De tény. Ő nem a múltból való.
Rá jövő vár.

Az ülésteremből most egy képviselőnő lép ki. Lassú járását

méltóságteljes menetelésnek álcázva halad, hüllőtekintettel
méregeti a kollégáit. Fáradt krokodil, húzza el a száját Varga,
miközben egy pillanatra megáll, fejét enyhén oldalra biccenti,
hogy köszönésének tiszteletteljes mivoltát még inkább hangsú-
lyozza. Valamikor hatalom volt a kezében, ma már a semmit
markolja. De mégis: a hatalmat tisztelni kell, a hatalom szent,
még a letűnt hatalom roncsain túlélő politikusnak is marad
némi tekintélye, ha nem játssza el egészen. Egy túlélőművész-
től tanulni kell, tapasztalatot szerezni, trükköket ellesni. Az
intrikálás nagymestere, a kamarillapolitika ügyes játékosa lám,
még ilyen leamortizáltan is valaki. Sétál a parlamenti folyosón,
haja szoros kontyba fogva, egyik zsebében egy megyei elnök, a
másikban egy államtitkár.
Hogy odamondogatott, ha kellett! Hogy bólogatott a mi-
niszterelnökének! Hogy tudta mindig, mit kell tennie! Valami-
kor tűz volt az ereiben, jogsérelmek elé emelt torlaszt, ma már
csak a fiatalok útját akarja eldugaszolni.
Toronyként magasodik eléjük, mint élő húsból alkotott aka-
dály ez a csupa keserűség nő, akinek mára elfojtott, hamvába
holt vágyai maradtak csupán, és akit éppen ezért semmi nem
ingerel jobban gyűlöletre, mint mások élő, kiteljesedni látszó
törekvései.
Kedvetlenül szorítja magához a táskáját, az ujjai zavartan
babrálnak a záron, miközben beszélget. Szánni való, gondolja
Varga, de mégsem szánalmat, sokkal inkább haraggal vegyes

68
szomorúságot érez. A nő ugyanis menthetetlenül utálja, s ha
teheti, üldözi, és nem mondhatni, hogy válogat az eszközök-
ben. Ügyes kis besúgói hálózatot működtet, bravúrosan kezeli
a friss információkat, és valahogy mindig a miniszterek, sőt a
miniszterelnök közelébe tud férkőzni. Ilyenkor úgy csöpögteti
a másokra vonatkozó híreit, mint kígyó a mérgét.
Mennyi rágalmat hordott össze róla is! Persze, hogy meg-
hallgatják, amit mond, mert egyszer még jól jöhet valamelyik
méreggel átitatott mondata a gyűlöletraktárból. És ki ne gyűj-
tene ilyen raktárt a politikában? Választások előtt azután a zár
pöccintsre működik, viharos sebességgel ürül a készlet, siste-
regni kezd a méreggel telített levegő, céltábla mindenki.
A képviselőnő, aki mellette ül a frakcióban, kockás blézer-
ben és fehér miniszoknyában ritmikus járással érkezik. Messzi-
ről integet felé. Ő valóban egy új korszellem első nemzedéke.
Friss, energikus, csupa élet. Nem csoda, hogy a férfi kollégák
odavannak érte, a nők viszont gyűlölik. De ő felül egy csillag
csücskére, és formás lábát lóbázva vidáman lenéz vala-
mennyiükre. Megélhetése nem gond. Férje eltartja, gyereke
nincs, csodálatos otthon várja, de ő a politikai játszóteret szere-
ti igazán. Befolyásos mentorokat gyűjt, kitartóan szövögeti a
társasági hálót, amin sok jóképű politikus akadt már fenn. Úgy
veti bele magát a parti-életbe, mint úszóbajnok a medencébe,
de mielőtt bárhol lehorgonyozna, továbbáll. Jól akarja érezni
magát, híres és népszerű akar lenni, ezenkívül más célja nincs.
Ne gondold, hogy könnyű ezt elérni egy olyan világban, ahol
mindenki a másik feje fölé akar tornyosulni, se szeri, se száma
a mindenre elszánt irigyeknek, és naponta úgy spriccel szét a
rosszindulatú pletyka, mint felhasított hólyagból a genny.
Ahogy a nő megpuszilja Varga Ádám arcát, a parfümje illa-
ta bekúszik a férfi orrába, és sokáig ott marad. A kosztümje
alatt csak melltartót visel, semmi blúzt, topot vagy egyéb feles-
leges holmit. Mintha minden kíváncsiskodó tekintetet kosz-
tümjének nyílásához szeretne vonzani: „Itt van, ha látni aka-
rod.”

69
 És sokan akarják látni, gondolja Varga. De mennyire! Tiszta
ügy ez egy férfiak uralta világban, ahol az előrejutásnak ára
van. Kiszabott ára. Mert tényleg, hogyan jutna előre egy fiatal,
ambiciózus nő, ha nem a tapasztalt férfi kollégák jóvoltából?
Nőktől várjon tán segítséget? Arra ugyan várhatna. De egy
olyan férfi, mint ő, aki már bizonyított, és akinek van érzéke a
női szépség iránt, jó lélekkel támogathatná. Testtel-lélekkel.
Hogy megborzong attól a kis parfümillattól! Az elnök, akinek
hamarosan le kell vezetnie az ülést.
Zavarban van, a képviselőnő viszont határozottan élvezi a
helyzetet. Mosolyog rendületlenül, apró fogain csillog a fény.
Egészen közel húzódik, szinte már az ölébe bújik, és a száját a
kezével eltakarva beszél, mintha bizalmas közlendője lenne.
Pedig csak afelől érdeklődik, megázott-e az elnök úr a vihar-
ban, azért ilyen gyűrött-e az inge. Varga az inge gallérját simít-
ja az egyik kezével, a másikkal odaint az alelnökének, jelezve,
mindjárt megy ő is az ülésre. Végre elköszön. Nagy levegőt
vesz, amikor kellő távolságba ér.
Most lépi át a fronthatárt. Vigyázat, az ellenzéki képviselők
folyosói szakaszához érkezett! Megkeményedik az arca, gör-
csössé válik a mosolya, de azért mosolyog, ameddig bírja, és
kihúzza magát. Jobb keze tenyerét észrevétlenül a nadrágjához
érinti, tudja, hogy a vastag szövet jól felszívja a nedvességet, a
félelem szülte eszenciát. Határozott lépésekkel halad előre.
Hirtelen a frakcióvezetővel találja szembe magát, akinek
van képe hosszan kezet rázni vele, miután előző nap kímélet-
len dörgedelmet zúdított rá napirend előtti felszólalásában.
„Hová lesz a pénzünk, az állampolgárok pénze?!” – harsogta
el a költői kérdést legvégül a képviselő, és a sajtó azonnal le-
hozta a beszédét. Mert úgy adta elő, mintha nem lenne nála
jobb szakember az egész parlamentben, pedig csak egy nagyo-
kos, bosszankodott Varga. Én lopom el talán az emberek pénz-
ét? Hogy lehet ezekkel együttműködni, ha az élő fába is bele-
kötnek? Micsoda ellenzék! A legnagyobb jóindulat sem elég
nekik, semmi nem elég. Nem lehet kifogni a szelet a vitorlá-

70
jukból.
El ne felejtsek szólni Icának, hogy szervezzen sajtóreggelit,
villan eszébe a rutin mentőötlet, de még mielőtt felírhatná a
noteszébe, hátulról valaki megkocogtatja a vállát.
Megfordul. „Polgármester úr, de jó, hogy találkozunk” –
kezdi udvariasan a mondatot Varga, de a torkára forrnak a
szavak, amikor a férfi szemébe néz. Árvízveszély, ez a szó ra-
gad meg az emlékezetében abból a hosszú hadarásból, amit
végighallgat a folyosón, miközben az ablakon át a Dunát bá-
mulja. Gyerekek, családok, asszonyok… Hogy a víz, az mit csi-
nál… A természet pusztít, ha pusztítjuk mi is… A tetőkig érhet
a szenny, a víz, a hulladék… Oda kell menni… Gátat kell épí-
teni…
Ez nem bizottsági elnöki kompetencia, feleli végül, és ígéri,
hogy megbeszéli a miniszterrel, mit kell tenni.
Ez legalább rendes ember, még ha hajlamos is túlozni. Mert
azért ez óriási túlzás, állapítja meg, amikor végre maga mögött
hagyja a patkót körülölelő folyosót. Meg fogja kérdezni Ág-
nest, a frakcióvezető-helyettest, mit gondol erről. Ebben ő a
legjobb az országban, évek óta szenvedélyes környezetvédő,
ráadásul azon kevesek közé tartozik, akit az ellenzék is elfo-
gad. Ha ő is veszélyt lát…
Árvíz… hogy zuhogott itthon is! Az a nő, ahogyan az ülésre
kuporodott… Nedves szoknyája a combjára tapadt, összekoc-
cantak a térdei, annyira didergett. Ázott kis ürge. A kabátja
vizes rongy, a hajából is víz csöpög, a szeme alatt foltokba gyű-
lik a fekete festék… de mintha mosolyogna. Egy perccel koráb-
ban még kis híján eltaposta a tömeg. De ő nem tülekedett, ha-
nem kivágta magát, és beült egy autóba, mint egy hercegnő. És
a vihar, a jégeső, az őrületes taposás ellenére is vonzó maradt.
Amikor a felhorzsolt sarkát kicsúsztatta a cipőjéből, és megtor-
násztatta a lábujjait, hát nem sok kellett, hogy bele ne rohanjak
az előttünk álló autóba.
És a hangja! Mint a gordonka, amikor Pablo Casals játszik.
Valahol hallottam már. Biztos, hogy hallottam.

71
 Micsoda hülyeség, hogy nem árulta el a nevét! Nem olyan,
mint a többi. Nem tapad rá a férfiakra, nem az a típus, akinek
csak úgy odaszólsz, s rögtön az öledbe ugrik. Nem kellett vol-
na elengednem olyan könnyen. Nem jött rá, hogy ki vagyok?
De az is lehet, hogy utálja a politikusokat, vagy egyáltalán nem
érdekli a politika. Hol hallottam a hangját?
Varga belépett az ülésterembe, és elfoglalta helyét az elnök
feliratú tábla mögött. Kezet fogott az alelnökkel, köszöntötte a
bizottság résztvevőit, és megnyitotta az ülést.

Másnap korán reggel vidékre utazott egy idős politikus kollé-

ga társaságában.
– Jól mehet errefelé a fogorvosoknak.
– A fogorvosoknak? – pillantott Ádám meglepődve az úti-
társára, miközben a feje nekicsapódott a kátyúkon ugráló kocsi
párnázott tetejéhez. A sofőr újra elnézést kért.
– Ha végigmész ezen a bekötőúton, kiesik a tömés a fo-
gadból.
Dezső bácsi az 56-os forradalom alatt egy tiszavirág életű
párt aktivistája volt néhány napig. A vereség után elhagyta az
országot, és idővel egy isten háta mögötti amerikai egyetemen
jogi diplomát szerzett. Zugügyvéd lett valahol Kaliforniában,
tyúk- és válóperek ügyes levezetésével szerzett némi egzisz-
tenciát. Amikor meglett öregúrként visszatért a rendszerváltás
szenvedélyében fortyogó barátai közé, régi kapcsolatai révén
elérte, hogy politikai tanácsadóként alkalmazzák.
– Jól jön Dombolypusztának az az ipari park… Meg nekünk
is…
– Mi közünk hozzá? – kérdezte Varga.
– Tudod, fent már leosztották a lapokat. Párt-arányosan ré-
szesülnek a hazai vállalkozók a beruházásból… Csak hát a
nép, az istenadta…
– Mi a baj velük?
– Nem akarják majd.
– Mit? A beruházást, a munkalehetőséget?

72
 – Édes öcsém, te nem ismered a vidéki magyarokat… Ke-
mény ám a kobakjuk.
Ádám elmosolyodott. Tudta, hogy a helybéliek nem örül-
nek a község határába tervezett ipari parknak, mert féltik a
földjüket és az egzisztenciájukat, de bízott abban, hogy
meggyőzheti őket a nyilvánvaló gazdasági előnyökről. Ezért is
küldték le őket együtt – egy tapasztalt vén rókát és egy ifjú ti-
tánt. Vicces, gondolta, hogy közel az ötvenedik évéhez még
mindig fiatalként tartják számon. Ez is csak a politikában lehet-
séges.
A volt kultúrház előtt jókora tömeg fogadta őket. Idegenke-
dő és gyanakvó tekintetek. Nagy transzparens „Nem adjuk a
magyar földet idegeneknek” felirattal. Egy másikon: „Mi lesz a
magyar vállalkozókkal?” Ádámot leginkább a harmadik lepte
meg: „El a kezekkel a túzokteleptől!” Miközben befelé tüleked-
tek a tömegen át, Dezső bácsi a fülébe súgta, hogy erre a telep-
re nagyon büszkék a helyiek.
A kopott terem zsúfolásig megtelt. Az elnöki asztalnál már
ott ült izzadó homlokát törölgetve a polgármester.
– Kedves barátaim… – kezdte volna, de a tömeg moraja
nem akart csitulni. – Pestről jöttek a képviselő urak, hogy meg-
vitassuk…
– Nincs mit megvitatni!
– Nem kell az ipari park!
– Megvoltunk eddig is nélküle!
– Ne árusítsuk ki az országot a külföldieknek!
Dezső bácsi megfogta a kínlódó polgármester kabátujját, ke-
délyesen elmosolyodott és törzsét előredöntve felállt az asztal
mögött.
– Drága atyafiaim! – kezdte, s szavára elcsendesült a tömeg.
– Magyar ember szóból ért, főképp, ha nem vág egymás szavá-
ba. Mert huncut az, aki hangerővel akar túltenni a másikon.
Azért vagyunk itt, hogy meghallgassunk benneteket, sine ira
et studio… Bocsánat, én még latinon nevelkedtem, szóval min-
den kecmec nélkül – vette népiesre a közmondást, mert a he-

73
lyes magyar fordítás nem jutott eszébe.
A teremben kis időre csönd lett.
– Miért kell nekünk a külföldi? – kezdte azután ismét egy
fiatalember a tömegből. – Mi is vagyunk olyan jók, mi is érünk
annyit. Ne engedjük, hogy az idegenek fölözzék le a hasznot!
– Meg kell védeni a nemzeti értékeinket – pattant fel egy ka-
lapot szorongató, dolmányos férfi. – Az ősmagyar túzok a ma-
gyar puszta élő szimbóluma. Most fel akarják számolni a tele-
pet, hogy valami multi építsen a helyére egy vállalkozást.
Varga felemelkedett a helyéről, de Dezső bácsi finoman
visszahúzta. „Ne még, hallgasd végig őket. Várd meg, amíg le-
csillapodnak…”
– És mi lesz velünk, kiskereskedőkkel, ha bejönnek a szu-
permarkecolók?! – kérdezte dühösen egy asszony.
– Szupermarket, Kati néni – igazították helyre a szomszéd-
jai.
Dezső bácsi elérkezettnek látta az időt, hogy felálljon.
– Kedves Kati néni! – kezdte és sokatmondó pillantást vetett
a fülig piruló testes asszonyra. – Ugye megbocsátják, hogy a
válaszadást egy szépasszonnyal kezdem… Ugye megengedi,
hogy így szólítsam?
– Hát persze…
– Van-e füstölt kolbász a boltjában?
– Hát hogyne lenne, az uramék készítik…
– Na látja, hol kap ilyent egy nyugati szupermarketben? – ej-
tette népiesen a szót Dezső bácsi. – Na meg, szépasszony, ugye
a jó házi főzésű pálinkát is kiméri reggelente a pult alól a
szomjas embereknek…
– Hát hogyne, kétszer főzzük le a lehullott szilvából…
– Ad a magyar föld, a dolgos kéz olyan értékeket, amelyek
legyőzik a se íze, se bűze nyugati terméket. Nincs mitől félni-
ük… Azzal pedig teljesen egyetértek, hogy nemzeti kincsünk
részét, a túzokot mentsük meg a kipusztulástól. Majd beleírjuk
feltételként a szerződésbe egy új telep létesítését – vágta ki a
végső tromfot, s a nagy szónoklatban kifulladva visszahup-

74
pant a székre.
Ádám ámulva nézte a színjátékot. Hamar megértette, mi-
lyen szereposztást szánt kettőjüknek Dezső bácsi. A ripacsko-
dását higgadt játékkal kell ellensúlyozni, úgy lesz a leghatáso-
sabb, gondolta, és felállt. Érezte, hogy minden szem őt nézi.
Körbehordta a tekintetét a közönségén, félrehajtotta a fejét, ki-
várt, majd erős hangon, hogy a sarokban is jól hallják, beszélni
kezdett arról, hogy a beruházás jó utat teremt, csatornázást,
munkalehetőséget az amúgy is elmaradt vidéken. Dezső bácsi
példáján tanulva megfűszerezte a szavait olyan kifejezésekkel,
mint „erős a mi nemzetünk”, „nemesek a hagyományaink”,
„vállaljuk a jövőt, mint elődeink” és a többi. Amikor a végére
ért, színpadiasan széttárta a karját, és várta a tapsot. Volt is va-
lami gyér tetszésnyilvánítás, amit lelkesedésében sikerként
könyvelt el, és megkönnyebbülten leült.
A helyi vezetőkkel tartott fogadáson kedélyes kvaterkázás
közben sok mindenről folyt szó, csak az ipari parkról nem.
Megépítik úgyis, mindenki tudta. Ez a modernizáció, gondolta
Varga, és keserűséggel vegyes büszkeséggel zsebelte be a
bókokat az asztalszomszédjaitól.
Az ő nagyszülei is falun éltek, az ország egyik tartósan sze-
gény táján, a Viharsarokban. Egyedül az apját, a legidősebb fi-
úgyereket tudták taníttatni. Mérnök lett belőle, a lányok vi-
szont otthon maradtak falun, gyerekeket szültek, állatokat ne-
veltek, és messziről csodálták a bátyjukat, akiben városi em-
bert tiszteltek.
Ő is a család büszkeségeként gondolt az apjára, aki soha
nem szakadt el a gyökereitől, visszahúzta a szíve, vidékre
vágyódott, képtelen volt megszokni a nagyvárosi életet. Ha
nem pesti lányba szeretett volna bele, hat lóval sem lehetett
volna felvontatni a fővárosba. Csak úgy emlegette Budapestet:
a főváros. És mindig volt némi él a hangjában.
Mennyire más volt az anyja! Igazi városlakó. Imádta a
nyüzsgést, a gyors, pergő ritmusú napokat, a zajos kávéháza-
kat, a mozikat, a színházakat, mindent, ami a városra jellemző.

75
Mint hal a vízben, úgy siklott az emberek között, míg az apja
szinte menekült a társaságtól, és a munkájában élte ki minden
szenvedélyét. Rendíthetetlen kitartással haladt előre. Fáradha-
tatlan szorgalommal gyűjtötte a szakmai elismeréseket, felgya-
logolt a ranglétra legtetejére, majd összecsuklott, és meghalt.
Ötvennyolc éves volt.
Mit tanácsolt volna ma? Hogy játsszon négykezest az öreg
bohóccal? Hogy nézze hülyének a falusiakat, és figurázza ki
őket úgy, mint Dezső bácsi? Megértené-e, hogy azért vesz
részt ebben a komédiában, mert ő is a célja felé halad, ahogyan
az apjától tanulta? Szívósan, mint az ökör. Nem adja fel, akkor
sem, ha óriási árat fizet érte.

Másnap reggel kilenckor az államtitkár előszobájában várako-

zott, amikor ráesett a pillantása egy magazinra, ami a do-
hányzóasztalon hevert. A napilapokat aznap reggel már elo-
lvasta, így jobb híján a magazin után nyúlt. A címlapfotó fel-
keltette az érdeklődését.
Fiatal női arc – félprofilból.
Világos bőr, mint a porcelán, mégis melegség árad belőle.
Büszke orr, keskeny és egyenes. Hosszan ívelt, vastag szemöl-
dök, amelyen megcsillan a fény. Ragyogó zöld szem. Erőtől
duzzadó, nevető ajkakon tükörsima rúzs. Búzakék inggallér
pelyhes nyakszirten.
Itt tényleg megtörtént a rendszerváltás, gondolta Varga, és
éppen készült, hogy belelapozzon az újságba, amikor kivágó-
dott az ajtó, és az államtitkár a szobában termett. Az apró em-
ber energikus léptekkel Varga felé tartott, szürke nadrágjának
szára ütemesen röpködött a bokája felett, és amikor kezet ráz-
tak és köszöntötték egymást, Barbon borotvahab illata és édes-
kés Unicum-szag csapódott Varga arcába.
Amíg a szobájába tessékelte, az államtitkár halk utasításokat
adott a titkárnőjének, anélkül, hogy egyszer is ránézett volna.
Hatalmas, műbőr kanapén kínálta hellyel, ő maga karosszékbe
ült. Szép olasz cipőjéből barna pamutzokni villant elő.

76
 – Meg kell beszélnünk egy-két dolgot, kedves Ádám, gon-
dolom, ezzel egyetértesz. Mindjárt itt van ez a megélhetési kér-
dés meg a munkanélküliség, ami akkora vitát váltott ki a mi-
nap. Ma drágább a megélhetés, ez tény. Az ellenzék csillagá-
szati összegeket mond, persze túloznak, rettenetesen túloznak.
De azért oda kell figyelnünk arra, amit mondanak. A kép még
homályos, igazából az ősz folyamán derül ki, hogy a most beje-
lentett intézkedéseink hány forinttal csökkentik a bevételeket,
de becslések azért már vannak. Ezeket meg is akarom osztani
veled. Amint elkészültek a táblázatok, átküldetem a titkárnőm-
mel. Né– hány napon belül. Legfeljebb egy hét múlva. Kérlek,
sürgősen nézd meg őket, és feltétlenül mondd el a véleménye-
det!
– Hogyne, feltétlenül. /
– Jó. És akkor lépnünk kell. Mert nem hagyhatjuk, hogy tel-
jesen hülyére vegyenek bennünket, és félrevezessék az embe-
reket is. Riogatnak, te is látod, hogy mindig riogatnak. Most
még az árvízzel is. Hogy jön a víz, és még gumicsizma sincs
Borsodban. Azt mondják, már aranyért sem lehet kapni, ki-
fosztották a készleteket. Hát ez akkora baromság, kedves
Ádám, amekkorát én még nem láttam. A sógorom lent él Bor-
sodban, ismeri a helyi kertészbolt vezetőjét, aki elmondta neki,
hogy igenis van gumicsizma.
– Értem.
– Jó. Szóval értjük egymást. Vissza kell verni az ellenzéki tá-
madásokat, nem engedhetünk a zsarolásnak. Egyébként hallot-
tam, milyen jól sikerült a tegnapi utad. De hidd el, ez kivételes
eset volt, nem lehet az ellenzékkel együtt muzsikálni. De gra-
tulálok, nagyszerű, hogy lesz ipari park. Tudtad, hogy ebben
még mi magunk sem voltunk egységesek?
– Tudtam.
– Remélem, számíthatok rád.
– Feltétlenül.
– Jó. Akkor most búcsúzom is, mert vezetői ülésre megyek,
és akkor ahogyan megbeszéltük. Csak keményen, barátom.

77
 – Igen, államtitkár úr, köszönöm, értem, mire gondol.

A kávé akkor érkezett, amikor a beszélgetést befejezték. A tit-

kárnő egy fuldokló kétségbeesett pillantásával nézett rá a ké-
sés miatt. Varga megsajnálta, és állva kihörpintette a csészéből
a langyos löttyöt, majd hangosan megköszönte.
A folyosón járt, már majdnem a liftnél, amikor az emlékeze-
tébe villant a nő arca a címlapról. Beszállt a liftbe, és amikor be
akarta csukni az ajtót, ismét vendéglátója rozmár-bajuszos ké-
pével találta szembe magát. Széles mosolyra húzta a száját, tel-
jesen feleslegesen. Az államtitkár egy hatalmas paksamétába
temetkezett, észre sem vette.
Amikor visszament az irodájába, a titkárnő gyöngybetűkkel
teleírt papírlapot tett elé, amin nevek és telefonszámok sora-
koztak mintaszerű rendben. Sürgős visszahívást kérnek,
mondta, és halkan hozzátette: „A tegnapi hívások is rajta van-
nak.”
Varga kedvetlenül a két ujja közé csippen– tette a lapot, be-
sétált a szobájába, ledobta magát az öblös karosszékbe, ami a
hatalmas tölgyfa íróasztal mögött állt, és miközben a papírt az
asztalra ejtette, pontosan tudta, hogy ezúttal sem fog vissza-
hívni senkit.
Levette a zakóját, könyékig felgyűrte az inge ujját, meglazí-
totta a nyakkendőjét, és maga elé húzott egy halom évkönyvet.
Mit kezdjen a teljesíthetetlen kívánságok listájával? Nem mint-
ha ódzkodna attól, hogy szívességet tegyen, csak éppen min-
dennek ésszerű határt szab a józan mérlegelés és a racionalitás.
Még nincs abban a helyzetben, hogy fűnek-fának ígérhessen.
Még be kell tartania az ígéreteit, ezért csínján bánik velük.
Nem akar hitelét vesztett ember lenni. Ha valakinek igazán
nagy szüksége van rá, úgyis megtalálja, számíthat rá. Baráttól
még sosem tagadott meg semmit. Igaz, nincs sok barátja.
Nagyszerű érzés elmerülni a gazdasági összefüggések és
adatok tengerében. Ez végre valóban az ő világa. Tiszta, ele-
mezhető, átlátható. A munkájának ezt a részét szereti igazán,

78
amikor tényekkel kerül szembe, a valóság kemény, kitapint-
ható részleteivel, amelyek között olyan magabiztosan navigál,
mint óceánjáró a nyílt tengeren. Ha sokáig tanulmányozza a
számokat, valami megmagyarázhatatlan jóérzés keríti hatal-
mába, ami abban a pillanatban nyomtalanul felszívódik, amint
emberek közé kerül. Mert egy számokkal kibélelt világ realitá-
sában lehet bízni. Az egészen más, mint a kiszámíthatatlan lo-
gika szerint összecsapódó, majd szétspriccelő kollégák, akár
barátok alkalmi, ingatag talajon álló közössége. Abban úgy sül-
lyed el, mint fuldokló a mocsárban. Közben tetőtől talpig be-
szennyeződik, rárakódik az álmosolyok és a hazugságok mocs-
ka, le sem tudja vakarni magáról. Milyen undorító! De közben
azért ott az a szempont, hogy lemarad, aki kimarad. Meg aztán
tartozni is kell valahová, csak a bolond választja a kínzó magá-
nyt. Vagyis értelme van a vállalásnak.
Különben sem magáért teszi, hanem másokért, ha úgy tet-
szik, az országért. Ha úgy vesszük, áldozatot hoz, amikor részt
vesz a színjátékban. Pár éve még nem mondta volna ezt. De
ma már tudja, mire megy ki a játék – hát nem babra, az biztos.
Taktikázás, egyezkedés, alkudozás, alkalmi érdekszövetségek
kötése és bontása – csupa kétes kimenetelű játszma. Mennyire
utálja mindezt!
Régebben menekült az efféle játszmáktól, mint ördög a töm-
jénfüsttől. Azután valahogyan megbékélt velük és elfogadta a
játékszabályokat. Nem szereti, de elfogadja őket.
Realista, aki nem kábul el a világmegváltó gondolatoktól,
még a sajátjától sem, ha néha rátör. Ha belevág valamibe, an-
nak valós alapja van, és amit csinál, azt nem hagyja félbe-szeri-
be.
Gyerekkorában az volt a vágya, hogy autóversenyző lesz,
vagy sarkkutató. Bújta az autókról szóló könyveket, szárnyalt
a fantáziája, ha megpillantott egy értékes márkát. Nagyszerű
és különleges kocsikról, Mercedesekről, Jaguarokról, Bugat-
tikról és Ferrarikről álmodozott. Motorok, hengerek, köbcentik
bűvöletében élt. Miközben autókat és motorokat rajzolt, telje-

79
sítményt számolt és matricákat gyűjtött a leg-káprázatosabb
modellekről, megtanult valamit abból az életformából is, amit
egy autólegenda képviselt. Később ehhez az életformához ke-
resett magának foglalkozást, ezt el kell ismernie.
De nemcsak az elegancia és a száguldás szenvedélye ejtette
rabul. A szabadság és a hatalom egyidejű megélésének a lehe-
tősége izgatta igazán. Micsoda gyönyörűség beülni egy autó-
csoda kormánya mögé, és egyetlen apró mozdulattal engedel-
mességre bírni a hatalmas járművet, miközben robogunk a cé-
lunk felé! Egy nagyszerű cél felé. Ország-világ ámuldozik.
Ennek az álomnak a fénye soha nem halványult el a fejében.
Kamaszként kereste a veszélyes helyzeteket, hogy kitűnjön a
többiek közül. A véletlen egy Charlie nevű külvárosi vagány
közelébe sodorta, aki rövid időre a pártfogásába vette. Sok
mindent tanult tőle: kiben lehet bízni, és kitől kell távolságot
tartani; hogyan kell meglógni a villamos ellenőrök és a rendőr-
ök elől, ha balhé van; hogyan lehet cigarettát csórni a trafik-
ban. Charlie-tól tanulta meg azt is, hogyan kell felugrani egy
mozgó vonat peronjára, feltűnés nélkül utazni az utolsó fülke
hátuljában, majd valamivel a pályaudvar előtt leugrani a las-
sító szerelvényről. Ezeket a trükköket ritkán alkalmazta, de
frissen szerzett tudománya arra nagyon is jó volt, hogy elkáp-
ráztassa vele a barátait.
Még húszéves sem volt, amikor megízlelte a hatalom ízét.
Pedig csak az egyetemi zenei klub vezetője volt, beszélgetős
programokat szervezett eleinte híres zenészekkel, később köz-
életi szereplőkkel, így került be az ifjúsági vezetők közé, akiket
többnyire más szempontok alapján válogattak ki. Az akkori-
ban divatos, modern amerikai szerzőkért rajongott, Jack Ke-
rouac, Ken Kesey és Joseph Heller könyveiről vitatkozott a ba-
rátaival éjszakákon át. Jóvágású, éles eszű fiatalemberként úgy
tartották számon, mint a jövő nagy politikai reménységét. A
gazdasági reformról, a harmadik világ nyomorúságáról tartott
gyújtóhangú beszédei nemcsak a minden hájjal megkent egye-
temi notabilitásokból váltották ki az elismerés józan hangjait,

80
hanem a lányokat is vonzották, mint lámpafény a pillangókat.
Nehéz lett volna ellenállni a pillanat kísértésének. Még csak a
kezét sem kellett kinyújtania, még csak flörtölnie sem kellett a
hatalomért. A hatalom flörtölt vele. Így aztán minden különö-
sebb nehézség nélkül besétált a nagypolitikába. Nem tekintge-
tett hátra, csakis a jövő érdekelte. Régóta tudja, milyen nagy a
játszma tétje, ezért soha semmit nem tesz fel egy lapra. Bizton-
sági játékot játszik, kerüli a váratlan helyzeteket, fejében min-
dig ott a B terv. Ez a profizmus. Ő pedig vérprofi, legalábbis
annak hiszi magát; olyannak, aki soha nem mond csődöt. Ha
már ég a lába alatt a talaj, habozás nélkül beindítja a B tervet,
ami kirántja a slamasztikából.
Most hivatali őrhelyén ül, kedves irataiba merülve. Ugyan
ki tudhatná, milyen tervekkel a fejében?

A titkárnő diszkréten kopogtat az ajtón, és figyelmezteti, hogy

negyed óra múlva jön az első vendég. Friss, erős kávéillat érke-
zik a félig nyitott ajtó mögül. Mélyet szippant belőle, és hálá-
san rámosolyog Icára, aki a következő pillanatban csipketerítő-
vel letakart tálcán kávét és ásványvizet hoz be. Ha megitta, jö-
hetnek a vendégek.
Késő este lett, mire a tárgyalások végére ért. Jóleső fáradtság
áradt szét a testében, és előre örült, hogy a következő hetet is
lázas munkával töltheti. Vastag falakkal fogja védeni magát a
külvilággal szemben, behúzódik az irodájába, mint medve a
barlangjába. Icán kívül senkit nem enged be, amíg el nem ké-
szül a tanulmánnyal. Hívást nem kapcsolhatnak, vendéget
nem fogad, minden figyelmét az írásnak szenteli. A maga ura
lesz egészen.
Valójában mindig is az volt. A családi ügyeket a felesége,
Márta intézi, aki sosem tiltakozott a hagyományos munkameg-
osztás ellen. Okos asszony módjára nem zsörtölődik, szemet
huny az esti kimaradások és a nyilvánvaló kalandok felett is,
amelyek nyomai majd kiütik a szemét. Tudja, hogy a házassá-
guk biztos alapokon áll, mindig vissza fog térni hozzá.

81
 A sokéves bulizós korszaknak azonban vége, visszavonha-
tatlanul. Ezek már más idők. Itt áll, középkorú férfiként. Még
mindig jóképű, bár fölszedett néhány kilót, de a magassága
miatt ez öltönyben még nem látszik. Sok nőt szeretett, sokat
meggyötört és elfelejtett. Kiradírozta őket az életéből, mintha
sohasem léteztek volna. Nem maradt nyom utánuk. £zt műve-
lik az emberek egymással, hiába. Idővel rájött, hogy a siker na-
gyon is kétélű dolog: éppen annyi a hátránya, mint az előnye.
A nőket vonzza, a barátokat taszítja. Először irigykedni kezde-
nek, azután megsértődnek, végül gyűlölködnek és tévképzete-
ket kreálnak. Tehet bármit, azt hiszik, más ember lett. Pedig ő
ugyanaz maradt, aki volt. Nem felejtette el, milyen volt az
élete az induláskor, amikor még semmi sem látszott abból,
amivé később lett. Csakhogy nem hisznek neki. Nem őt látják,
hanem azt, akit látni akarnak, és hiába bizonygatja, hogy sem-
mit nem változott. A barátai árnyékban állnak – az ő árnyéká-
ban. A barátságok kifakulnak, megromlanak, mint a hónapos
tojás.
Előkerülnek az álbarátok, a haszonlesők, rácsimpaszkodnak
és csalinak használják saját céljaik érdekében. Ha segít nekik,
még csak nem is hálásak. Átverik, és a háta mögött kibeszélik,
így aztán nehezen tud bízni bárkiben. Honnan tudhatná, szere-
ti-e még valaki önmagáért, vagy csak a hatalma kedvéért köze-
lednek hozzá?
Mert igaz, ha bármit el akar intézni, neki felveszik a tele-
font, és beindul a gépezet. Megússza a pepecselést, a hossza-
dalmas várakozást, ami kétségkívül roppant kényelmes. Neve
hallatára megnyílik minden kapu, csak be kell sétálnia rajta.
Így könnyű jó üzletet kötni. És ki ne akarna jó üzletet kötni?
Ha fel akarja hívni a figyelmet valamire, övé a pálya. Beszél-
het szinte bármiről. Kérdezik is mindenről, mert a riporterek
úgy gondolják, az embereket érdekli egy híres politikus véle-
ménye. Nyilatkozott ő már az üvegfúvás szépségeiről éppen
úgy, mint Uganda külpolitikájáról. Kész röhej! Mintha bármi-
lyen haszna lenne az ilyen interjúknak. De azért még egyet

82
sem utasított vissza.
Lassan rájött, ha nem vigyáz, az újságok úgy bánnak vele,
mint egy mosóporügynökkel. De ő nem akar úgy tekinteni a
szakmájára, mint valami árucikkre, és önmagára mint egy
szatócsra. Sokszor kedve volna behúzni egyet a riporternek,
aki fejben előre megírt cikkel érkezik, de időben eszébe jut: a
sajtónak mindig igaza van. Ennyi tapasztalattal a háta mögött,
ha álmából ébresztik fel, akkor is hibátlan interjút ad. Kész szö-
vegek sorakoznak a fejében, amelyek között jó dramaturgiai
érzékkel válogat. Hol egyiket, hol másikat kínálja az éhes sajtó-
nak.
Csakhogy ez az egész színjáték már nem szórakoztatja úgy,
mint régen. Már nem talál benne annyi örömöt, mint kezdő po-
litikusként. Játssza a szerepét, ennyi.

Egyik éjszaka váratlanul felébredt álmából, és hangosan felne-

vetett. Azt hitte, felébresztette a feleségét, de Márta csak átfor-
dult a másik oldalára, és aludt tovább. Óvatosan kibújt az
ágyból, és mezítláb lement a nappaliba. A bárpultnál töltött
magának egy italt, elnyúlt a kanapén, és rendületlenül mosoly-
gott.
Negyvenöt éves, tizenhét éve nős, egy kamasz fiú apja.
Büszke lehet Andrisra, osztályelsőként végzett, és ő a legjobb
kosaras az iskolában. Van saját háza, autója. Sikeres politikus
lett belőle. De most más fontos. Az a színésznő a kocsiban.
Lóránd Mariann. Akit álmában váratlanul felismert.
Most csak ő számít. Csak ő számít. Csak ő.
A következő napokban Varga lélekben újraélte fiatalsága
bohém korszakát. Az emlékek egészen váratlanul rohanták
meg, olyankor, amikor a legkevésbé sem számított rájuk. Par-
lamenti ülés közben, bizottsági vitán… Mintha hirtelen megfi-
atalodott volna. Azok a túlfűtött, szenvedélyes esték jártak
folyton az eszében, amelyeket a barátnőivel töltött, amikor ki
nem hagyott volna egyetlen alkalmat sem. Kedve lett volna
megint bulizni, inni, lányokkal hancúrozni, és polgárpuk-

83
kasztó szövegeket ordítani a nagyvilágba. Arra gondolt, mi
lenne a legveszélyesebb dolog, amit megtehetne. Szívjon el egy
jointot? Abból talán botrány lenne! Kérje meg a szomszéd szé-
ken ülő képviselőnőt, hogy húzza fel a szoknyáját és mutogas-
sa a combjait? Igyon meg egy palack rumot a parlament abla-
kában? Szabadon élni, szárnyalni! Csakhogy nem megy. Nem
a szárnyak hiányoznak, hanem az elhatározás. Lehet, hogy
mégsem elég fiatal?
Reggelente, borotválkozás után hosszan nézte magát a tü-
körben. Enyhén hullámos haja mindkét halántékánál őszült,
de az ősz tincsek beleolvadtak a világosbarna fürtökbe, ha
ügyesen elfésülte őket. Ezzel mindig sok időt töltött. Arcbőrét
kimerítette a rendszeres, néha napi kétszeri borotválkozás,
ezért a legfinomabb krémekkel ápolta. Bent, a hivatalában is
tartott borotvakészletet, amire gyakran volt szüksége az esti
programjai miatt. Soha nem jelent meg elnyűtt, borostás kép-
pel a nyilvánosság előtt.
Ropogós, frissen vasalt ingeket hordott, és sportosan ele-
gáns öltönyöket. Mártának megvolt az a ritka szokása, hogy
szeretett vasalni, hosszasan bíbelődni finom anyagokkal, és
szinte sportot űzött abból, hogy a férje tükörsimára vasalt hol-
mikban járjon. Egy idő után Varga annyira hozzászokott eh-
hez, hogy habozás nélkül felvette azokat az ingeket, amelyeket
Márta este odakészített a szék támlájára. Tökéletesen bízott a
felesége ízlésében.
Most azonban arra vágyott, hogy egy szál farmerban és
trikóban felpattanjon egy motorra, és az éjszaka közepén elin-
duljon, csak úgy bele a vakvilágba. Egyetemista évei alatt sok-
szor megtette, hogy éjjel nekivágott a városnak egy lánnyal a
háta mögött, aki szorosan átölelte a derekát. És ha olykor egye-
dül indult el, valahol útközben mindig akadt valaki, akit föl-
szedhetett.
Szeretett kószálni a városban minden cél nélkül. Ilyenkor
végtelen szabadságérzés töltötte el, olyan vad boldogság, ami-
vel azóta sem találkozott. Szárnyaltak a gondolatai is, majd ki-

84
robbantak belőle, alig tudta kivárni a másnapot, hogy végre el-
mondja a barátainak.
Ez volt az, amit igazi életnek nevezett akkor. De ez az élet
ma már mögötte van. Reggelente egy-két órának is el kell tel-
nie, mire kisimulnak a ráncok az arcán, és eltűnnek a táskák a
szeme alól. Délutánonként gyakran kínzó álmosság vagy éles
fejfájás gyötri. Na és mit kezdjen az érzelmeivel, az emlékeivel,
amelyek elvesztése még az öregedés fizikai folyamatánál is fáj-
dalmasabb. Erre végképp nem volt semmilyen válasza.
Mindig érzékeny volt, mindig kíváncsi önmagára, de negy-
venöt évesen rájött, hogy még mindig nem hallotta a saját
hangját. Az igazi hangját. Megfejthetetlen maradt önmaga szá-
mára is. Nagyra tartotta az alkalmazkodóképességét, aminek
számos sikerét köszönhette, a fegyelmét, ami simára csiszolta
előtte az utat, a karrierje útját. A kitartását és a szorgalmát,
amit nem mert volna tehetségnek nevezni, de amivel mégis
elégedett volt, mert csaknem ugyanazt érte el vele, mintha
őrülten tehetséges lenne. A harciasságát, ami józan mérlegelés-
sel párosult, ezért nem ragadta tévutakra. Tudta, ezek szemé-
lyisége fényes oldalai. Nem volt igazán elégedett magával
mégsem. Fájdalmas hiányérzet gyötörte. Szeretett volna gye-
rekké válni, aki egykor volt, és aki – úgy érezte – nem lehetett
később soha. Az ismerős múltból akart egy darab új életet csi-
holni, egy kicsit, csak mutatóba, vagy legalább az új élet remé-
nyét.
Amikor meglátta azt az ázott nőt a megállóban, úgy érezte,
valami ismeretlen dolog száll le rá, valami gyönyörű, elfelejtett
érzés. Észrevétlen, mégis ellenállhatatlanul keríti a hatalmába,
s ő egészen tehetetlen vele szemben. Meg kell adnia magát ne-
ki, mert sokkal erősebb nála.
Meg fogja keresni Lóránd Mariannt. Találkozniuk kell.
Elképzelte, hogy valamelyik előadás után megvárja a mű-
vészbejárónál, és vacsorázni hívja egy budai vendéglőbe, ahol
a megfelelő pillanatban pukkan a pezsgősüveg dugója… Ko-
rábban hány nőt kápráztatott el ilyen látszat-luxus vacsorával!

85
De most nem akart ilyesmivel előállni. Érezte, ez más…
Vagy bemehetne az öltözőjébe sötét öltönyben, netán szmo-
kingban, vörös rózsacsokorral a kezében… Játssza el a hőssze-
relmes idétlen szerepét? Akár egy nagyoperettben valami idió-
ta gróf… És mi lenne, ha „megszervezne” egy véletlen találko-
zást?
Végül a legegyszerűbb megoldás mellett döntött. Elmegy
egy előadásra.
A többit majd meglátja.

Két jegyet vett, de egyedül érkezett a színházba. Nem akarta,

hogy üljön mellette valaki, és csak akkor lépett be a nézőtérre,
amikor a jegyszedők az utolsó nézőket befelé terelve bezárták
az ajtókat, és mindenki elfoglalta a helyét. A negyedik sor szé-
lén ült le. Örült, hogy olyan darabot néz meg, amit már régóta
játszanak: Molnár Ferenc Üvegcipőjét. Így kevésbé kellett tar-
tania attól, hogy ismerősbe botlik, hiszen a premier közönsége
régen látta már a darabot.
Felment a függöny, és megtörtént a csoda. Megszólalt benne
egy hang, ami a szívéből jött, és olyan erősen szólt, hogy körül
kellett néznie, nem hallja-e más is. Érezte, hogy ebben a pilla-
natban valami elkezdődött. Olyan erő kerítette hatalmába,
aminek nem tudott ellenállni. Megbabonázva nézte a színész-
nőt, aki egyszerre volt bolondos kis cselédlány és felnőtt as-
szony, aki egy kislány megható tisztaságával és sodró ősasszo-
nyi elszántsággal bájolta el a rajongott férfit. Aki vállalta, hogy
a semmibe hull, ha nem lesz övé a szerelem, és mindent egyet-
len lapra tett fel, mert az élete sem lett volna túl nagy ár azért a
férfiért, akit jobban szeret mindenkinél, még saját magánál is.
És bár gyerek módjára félt a mogorva műbútorasztalostól, a
tetteiben bátor volt, mint egy csatába induló hős, mert a szíve
mélyén tudta, hogy együtt maradnak örökre, s hogy annak a
másik nőnek esélye sincs.
Elbűvölő cselédtündér, mint a mesében, mint a leghihetetle-
nebb tündérmesében.

86
 Varga ámulva nézte az előadást, és egészen váratlan dolog
történt vele. Eleredt a könnye. Utoljára akkor sírt, amikor meg-
született a fia, és a szülőágyon fekvő felesége olyan elragadta-
tással gyönyörködött az újszülött céklavörös, gyűrött arcában,
mintha valami isteni csodát látna. Ennek már majdnem tizen-
hat éve. Hirtelen feltörő érzelmei most annyira meglepték,
hogy csak akkor törölte le a könnyeit, amikor már teljesen eláz-
tatták az arcát. Az egész előadást valami szokatlan révületben
nézte végig, és amikor az utolsó felvonás végén legördült a
függöny, kimenekült a színházból.

A legközelebbi sörözőbe ment, ahol vágni lehetett a füstöt, fül-

siketítő volt a zaj, és az asztalok között éppen csak annyi hely
maradt, hogy oldalazva átpréselhette magát. Odaevickélt egy
sarokasztalhoz, rendelt egy korsó sört, és amint felhörpintette,
rendelt még egyet. A másodikat már lassan itta, közben kibá-
mult a légypiszokkal összekent ablakon. Érezte, hogy a füst és
az italok szaga beivódik a ruhájába, a hajába és a bőrébe.
Mocskosnak és magányosnak érezte magát. Szeretett volna ki-
menni a tiszta levegőre, de nem volt hozzá ereje. Régóta ült a
félhomályban, amikor megérezte, hogy valaki nézi. Felemelte
a fejét. Egy férfi állt előtte.
– Elnézést – mondta –, leülhetek?
– Ismerjük egymást?
– Én biztos vagyok benne.
– Én nem.
– Ugyan már, Ádám. Anikó üdvözletét küldi.
– Anikó? Hát persze… Foglalj helyet! Sört?
– Nem kérek. Tudod, először nem voltam biztos benne,
hogy te vagy, a tévében valahogy más az arcod. De amikor
már ötödször simítottad hátra a hajadat ugyanazzal a mozdu-
lattal, megismertelek. Ez a mozdulat nem változott. Hogy
vagy?
– Kösz, megvagyok. Mi az, ami változott, Péter?
– Azt hiszem, minden egyéb. Befutottál, híres politikus let-

87
tél, gratulálok. Nekem született két srácom Anikótól. Dolgo-
zunk, megélünk, úgy ahogy. Szegény anyósom nemrég halt
meg, most az ő lakásában lakunk. Először van saját szobám.
– Anikó még mindig olyan szép, mint az egyetemen?
– Még szebb. Vannak nők, akiket az anyaság megszépít.
– Szerencsések vagytok.
– Igen, együtt a család. Szeretjük egymást, összenőttünk.
Ásó, kapa…
– Hány éve is…?
– Tizennyolc. t
– És még tart a szerelem?
– De mennyire! Ma este borzalmasan összevesztünk, de ha
megiszom még egy pohár sört, már bocsánatot tudok kérni tő-
le. Hazamegyek, és bocsánatot kérek. Hülye voltam, és nagyon
megbántottam. Nem először fordul elő.
– Nőügy?
– Persze.
– Komoly?
– Már nem. Vége. Márta hogy van?
– Jól, igazán jól. Remekül.
– Ezt jó hallani. Irigyellek.
– Nálunk minden rendben, mindig minden a legnagyobb
rendben. Én nem azért vagyok itt… csak beugrottam, kicsit la-
zítani. Tudod, milyen sok a stressz az én szakmámban.
– Tudom, öregem, tudom. Lazíts csak! Na, minden jót! Örü-
lök, hogy találkoztunk.
– Én is. Tényleg. Nagyon…

Amikor hazaért, Márta már aludt. Lábujjhegyen bement a dol-

gozószobába, leült az íróasztalához, félretolta az iratokat, ame-
lyek hegyként magasodtak előtte, és nekilátott levelet írni.
„Tisztelt Művésznő! Ma este láttam a színházban. Ne ijedjen
meg, nem vagyok őrült, tudom, hogy több százan látták. Cso-
dálatosan játszott, mindenkit elvarázsolt. Egyszer már talál-
koztunk…” Úristen, milyen elcsépelt mondat… „Vihar volt,

88
emlékszik? Ne vegye tolakodásnak, de szeretném újra látni…
Ugye nem kell várnom a következő viharra? Megkereshetem?
Találkozhatnánk?”
Elolvasta a levelet, habozás nélkül széttépte, és a szemétbe
hajította. Néhány újabb változattal próbálkozott, de mindegyik
ugyanott végezte. Végül mentő ötlete támadt. A könyvszek-
rényhez lépett, hogy megkeresse a Szerelmi levelezéseket, azt
a vékony, kék kötetet, amit évekkel korábban Mártától kapott
ajándékba. Azóta sem vette a kezébe. Valahol fent kell lennie,
gondolta. Ujja hegyével egyenként végigfutott a felső polcon
álló könyvek gerincén. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, ami-
kor rátalált.
Lendületes kézírással kimásolta belőle azt a levelet, amelyi-
ket egy híres énekesnőnek írt valamelyik rajongója ötven éve.
Gyönyörű, romantikus fordulatokkal volt teletűzdelve. Mind-
össze a megszólítást és a befejezést változtatta meg. A papírla-
pot gondosan összehajtotta, és a tárcájába csúsztatta. A borí-
tékra némi gondolkodás után annak a garzonlakásnak a címét
írta rá, amelyet a belvárosban bérelt, és ahová alkalmi szeretői-
vel járt.

Napokig várta a választ. Hiába.

Cikcakkban közlekedtek a színház mögötti kis utcákon az

utolsó előadás szereplői a Törzshely vendéglő felé, és olyan
hangosak voltak, hogy több földszinti lakás ablakából rájuk ki-
abáltak és durván csendre intették őket. A társulat tagjai min-
den évad végén buliztak egy nagyot a lepukkadt, bagószagú
vendéglőben, ahol napközben elaggott zenegépekből nyeke-
regtek a hetvenes-nyolcvanas évek slágerei, esténként pedig
egy Félix nevű bárzongorista játszott szalonzenét elnyűtt öl-
tönyben, borostás képpel. A hely enyhén irreálisnak tűnt,
mintha megállt volna benne az idő valamikor a hetvenes évek
végén.
Maja éjfél előtt érkezett ide a barátaival, akik azonnal letele-

89
pedtek a zongorához legközelebb eső asztal mellé, és söröket
rendeltek. A zongorista köszönésképpen feléjük biccentett, mi-
közben a New York, New Yorkot játszotta unott képpel, a leg-
csekélyebb átélés nélkül. A színészek egymás szavába vágva
kiabáltak, egyik Marlborót szívták a másik után, és úgy gurí-
tották le az italokat, mintha vizet innának. Éjfélkor egész sor
üres pohár, korsó és teli hamutartó sorakozott az asztalon,
mert a pincérnőnek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy
letakarítsa az asztalt.
Maja félig teli pohárral a kezében a vendéglőben ténfergő
emberek arcát nézte a polcok fölötti tükrökben, és azzal szóra-
kozott, hogy állatokhoz hasonlította őket. Egy bozontos hajú
férfit vaddisznónak képzelt, a bárpultnál ülő, folyton a nyakát
nyújtogató fiatal nőt zsiráfnak, és egy fehér hajú, kerekképű
idősebb urat bagolynak.
Hirtelen abbahagyta a játékot, és a zongora felé pillantott,
mert valaki énekelni kezdett. Sötét, rekedt hangon, mintha egy
siratódal jazzváltozatát adná elő, olyan erőteljesen, hogy a ven-
déglőben szokatlan csend lett, és mindenki a nő énekét hallgat-
ta. A zongorán álló kislámpa megvilágította az arcát és az alak-
ját: világos bőr, erős arccsont, óriási barna szem, formás száj.
Vékony, fekete pulóvert és hasított térdű nadrágot viselt,
olyat, amilyen a nyolcvanas évek elején volt divatban. Az arca
nem volt fiatal, talán negyvenéves is elmúlt, és a teste is elárul-
ta a korát, noha látszott, hogy valamikor formás, nyúlánk alak-
ja lehetett. Az arckifejezése semmit nem változott éneklés köz-
ben, akármit adott is elő. Fájdalom sújtotta arc, merev, mosoly-
talan, csak a szeméből sugárzó egészen halvány, zöldes fény
kölcsönzött neki valami szokatlan bájt. Csupa komor és szo-
morú dalt adott elő.
Amikor a nő befejezte az éneklést, Maja odalépett hozzá.
– Andi, te vagy az? – kezdte megilletődötten, de az énekes-
nő közbevágott.
– Jó estét, művésznő!
– Ne… Ne nevezz így. Én igazán…

90
 – Nagymenő lettél. Ezt akartad mondani? – kérdezte, és egy
hanyag mozdulattal rendelt magának egy rundot az éppen ar-
ra sétáló pincérnőtől.
– Nem, csak… Gyönyörűen énekelsz.
– Ja. Kösz! Te meg gyönyörűen játszol.
– Leülhetnénk? – suttogta Maja, és fogalma sem volt, hol be-
szélgethetnének, amikor minden asztal foglalt volt.
– Persze. Van ott két hely a sarokban. – Odavezette Maját
egy egészen kicsi asztalhoz, a vendéglő legtávolibb sarkában. –
Te itt? Nem látod, milyen ócska ez a hely?
– Néha beugrunk ide a barátaimmal. Kedves hely. Te mióta
énekelsz itt?
– Két hónapja kaptam meg ezt a melót. Addig ennél is sza-
kadtabb helyeken fordultam meg. Ez nem is olyan rossz. Éjfél-
től hajnali háromig nyomatom, aztán irány haza.
– A családodhoz?
– Elváltam, van egy tizennégy éves lányom. Most Félixszel
járok, a bárzongoristával. Kicsit dilis retró fazon, de rendes pa-
si. Legalábbis eddig még nem vert át. Neki köszönhetem a
szerződésemet, ő beszélte rá a tulajt, hogy kell ide egy énekes-
nő is. Először próbaidőre vett csak fel, de amikor látta, hogy a
vendégek kajálják a dalaimat, és rendelnek, mint a katonatiszt,
míg én a világ összes bánatát a fülükbe énekelem, ráállt az al-
kura. Hetente háromszor egy ügyvédi irodában takarítok nap-
közben, úgyhogy most csordogál a lé.
– Hogy tudod így nevelni a lányodat?
– Nem kell már nevelni. Nem is hagyná magát, nagyon
önálló. Tudod, voltak nehéz időszakok, amikor tényleg nem
tudtam vele foglalkozni. Én… én olyan nyomás alatt voltam,
kiterültem néhányszor. Se meló, se pasi. Volt, hogy inkább ő
segített nekem. De hagyjuk ezt! Te nem mesélsz? Igazi sztár
lettél, hí– res vagy, plakátokról nézel le ránk, földi nyomorul-
takra.
– Ne, Andi, ne így! Olyan ellenséges a hangod.
– Ne haragudj. Teljesen hülye vagyok, igazad van. Csak be-

91
lőled mindig árad a fény, a ragyogás. Már a gangszínházban is
te voltál a sztár.
– Mindig színésznő akartam lenni. Ez sikerült. De se gyerek-
em, se családom.
– Azt suttogják a városban, hogy szuper nagymenő pasid
van, valami politikus, aki mindent el tud intézni, ha akarod.
Akkor minek neked család, Maja? Két pelenkázás között nem
játszhatod el Erzsébet királynőt. Ne sajnáld, hogy így alakult!
Benned megvan minden, minden, frankó színésznő vagy, én
mondom.
– Feri is ezt mondta.
Andi arca elkomorult. Hosszan várt, mielőtt megszólalt.
– Örültem volna, ha nem hozod szóba. Szemét alak.
– Miért mondod ezt? – Hitetlenkedve nézte Andit.
– Azt hittem, hallottál rólunk. Összeálltunk úgy két évvel
azután, hogy megmentette az életemet. Még tizenöt éves se
voltam, ő volt az első fiúm. Halálosan nagy szerelem volt, leg-
alább– is ami engem illet, de ő összevissza csajozott, hazudo-
zott, és legtöbbször veled hozakodott elő. Azt mondta, te vagy
az élete igazi szerelme, megvárja, amíg felnősz, és akkor a min-
dened lesz. Férjed, szeretőd, rendeződ, mestered, meg mit tu-
dom én, még miket hadovált nekem össze. Szörnyű volt hall-
gatni, hogy valójában téged szeret, de velem jár. Egy idő után
teljesen kiakasztott ezzel a szöveggel, nem bírtam tovább és
szakítani akartam. Csakhogy terhes lettem. Emlékszel anyá-
mra. Utálta Ferit, mint a bűnt, úgyhogy tudtam, ha neki eláru-
lom, hogy gyereket várok tizenöt évesen, biztosan megöl előbb
engem, azután őt. Majd' megbolondultam, annyira féltem, és
fogalmam sem volt, mit tegyek. Feri hallani sem akart arról,
hogy megtartsuk a gyereket, azt mondta, ekkora őrültséget
nem szabad vállalni. Tudtam, hogy igaza van, de senkivel nem
tudtam beszélni, senkitől nem mertem megkérdezni, mit kell
tenni, ha el akarjuk vetetni. Végül valamelyik haverja, aki ha-
sonló bajba került, megadta egy külvárosi orvos címét, aki
megcsinálta az abortuszt. Otthon, egy konyhaasztalon. Azt hit-

92
tem, belehalok. Feri pedig eltűnt, rögtön az abortusz után, úgy,
hogy még egy levelet sem hagyott hátra. Annyit sem mondott,
hogy fa-kabát. Bottal üthettem a nyomát.
– Ez borzalmas.
– Az. De hát voltak később cifrább kalandjaim is. De mert ő
volt az első, neki nem tudom elfelejteni. Persze engem sem kel-
lett azután félteni, nem maradtam adósa senkinek. Volt idő,
amikor csúcs laza életet éltem, ha érted, mire gondolok, és dőlt
hozzám a zseton. De ahogy jött, úgy ment is. Sosem tudtam vi-
gyázni a pénzre. Aztán az első polgári fazonhoz férjhez men-
tem, és gyereket szültem. De nem bírtam sokáig. Tudod, az a
típus volt, aki zoknit hord szandálhoz, és csupa szőr belül a fü-
le. Nem volt könnyű levakarni magamról, mert nagyon ragasz-
kodott hozzám is, meg a gyerekhez is, úgyhogy két éven ke-
resztül váltunk, és a végére már nagyon gyűlöltük egymást.
– De most…
– Most, mi van?!
– Valaki… nagyon megnézett téged – hebegte Maja, amikor
észrevette, hogy egy fiatal férfi már percek óta Andit mustrál-
ja.
– Ja, csak egy rajongóm. Már megszoktam, észre sem ve-
szem. A kedvemért jár ide, minden este bámul. Ne törődj vele,
igyunk inkább!
– Igyunk arra, hogy a rossz korszaknak vége. Legyetek na-
gyon boldogok, te meg Félix!
– Mint a mesében?
– Mint a mesében.
– Igyunk a te sikereidre is! Éljen Maja, a Tündérkirálynő!
Annyira szuper, hogy ilyen hosszú idő után végre találkoz-
tunk, nem gondolod?
– De, ez szuper, tényleg.
– Hát akkor, fenékig! – kiáltotta Andi, és kiitta a poharát.
– Fenékig.

– Ma sötét öltönyben kell mennem – mondta Varga egyik reg-

93
gel a feleségének, aki éppen a konyhába indult kávét főzni.
– Megint fogadásra mész? – kérdezte Márta.
– Nem. Temetésre. Ma délután temetjük Újvárit.
– Nem is szeretted. Különben is, mióta jársz színészek teme-
tésére?
– Nem járok, de erre most el kell mennem. Mindenki ott
lesz. Remélem, végre tudok egy-két szót váltani a miniszter-
emmel is. Volna miről, de a hivatalban soha semmire nem jut
idő.
– A temetésen akarsz vele beszélgetni? A temető nem ka-
szinó!
– Tudod te, hogy milyen hosszú ideig tart egy dísztemetés?
Az ország összes problémáját meg lehet beszélni közben. Mi-
csoda publicitás! Az összes tévé kint lesz.
– Akkor tényleg nem mindegy, hogy mit veszel fel. Szürke
nyakkendő azért jöhet?
– Nem, nem. Inkább azt a sötétet.
– Liza temetésére nem mentél el, pedig a rokonod volt.
Most pedig úgy öltözöl, mintha közeli hozzátartozódat veszí-
tetted volna el. Ilyen fontos lett a szereplés?
– Édesem, ezt már annyiszor megbeszéltük. Lizát legalább
három éve nem is láttam. Vidéken élt, alig találkoztunk.
– A vidéki rokon is rokon. Az egész gyerekkorodat vele töl-
tötted.
– Régen volt, drágám, nagyon régen, már el is felejtettem –
felelte, és egy puszit nyomott Márta arcára.
– Azért beszédet nem mondasz, ugye?
– Még csak az kéne! Megpróbálom beverekedni magam az
utolsó díszőrségbe.
– A díszőrségbe? Miért?
– Azt mindig közvetítik, amikor bontják a ravatalt. Ott kell
állnom közvetlenül a koporsó mellett.
– Haláli ez a puccparádé.
– Ilyen a politika. Meg a sajtó. Na meg a temetés.
– Fáradt leszel, amikor hazajössz. Kapsz egy finom vacsorát,

94
te gyászhuszár.
– Valami jó magyarosat. Tudod, temetés után az embernek
mindig farkasétvágya van.
– Siess haza! Már olyan régen nem vacsoráztunk együtt.
– Ne félj! Nem maradok ott. Egyelőre…

A Farkasréti temető bejáratánál óriási ünnepi tömeg gyüleke-

zik már fél órával a gyászszertartás megkezdése előtt. Mint fe-
kete felhőgomolyag, úgy kavarog a gyászoló közönség. Diszk-
rét suttogás tölti be a teret. A ravatalozó előtt kígyózó sorban
állnak az emberek virágcsokrokkal a kezükben. Sötét ruhás
nők kezében csipkés szélű zsebkendők villannak, elfojtott pár-
beszédek hangfoszlányait kapja fel a szél.
Rengeteg az ismerős arc. A kamerák tapintatosan végig-
pásztázzák a tömeget. Először a családtagokat, a közeli roko-
nokat, majd a hírességeket. Az arcok lassan, de céltudatosan a
gépek felé mozdulnak, ahogyan a napraforgók hajtják a fejüket
a nap felé. A gyászszertartás rutinos közönsége tudja, hogyan
kell fogadnia a feléje irányuló figyelmet a nagyszerű kolléga
temetésén, aki az ő drága közönségéért mindenre hajlandó lett
volna, csak egy valamire nem: művészi hitvallása feláldozásá-
ra.
Koszorúkkal érkeznek a színházak képviselői. Thália szent-
élyeinek és a polgárpukkasztó kísérleti színpadok képviselői,
mindenki, aki él és mozog eljött, hogy lerója tiszteletét a nagy
művész előtt. Hárman-négyen is cipelnek egy-egy nagyobb ko-
szorút. Méltóságteljes, majdhogynem színpadias mozdulattal,
megtört tekintettel helyezik el a ravatal előtt. Utána rövid me-
rengés vigyázzállásban, míg meg nem érkezik a következő ko-
szorúzásra kész trojka. Vargának sikerül az utolsó előttibe be-
furakodnia. A karszalagot valósággal letépi az előtte álló kar-
járól, és siet, hogy bekerüljön az államtitkárok közé.
Szakmai kuratóriumok, független művésztársulatok, szak-
szervezetek képviselői is felvonulnak. Hogyan is maradhatná-
nak ki éppen ők ebből a szomorú, mégis felemelő eseményből?

95
Talán nem váltak részeseivé a művész útkeresésének, küzdel-
mének és harcának az elismerésért folytatott nehéz, olykor
megalázó küzdelemben?
És jönnek az állami tisztségviselők, a politikusok, a művész-
etpártoló funkcionáriusok, egymás után, feszes rendben, aho-
gyan illik. Mindenki sötét ruhában, nem feledve az öltöz– kö-
dési előírásokat. Lesik egymás mozdulatát, tekintetét, mert
egyáltalán nem mindegy, ki hová áll, ki ki mellé kerül, ki kinek
köszön előbb. Szúrós tekintetek villannak. Feszült arcok. Gör-
csös szájrándulások egymás felé, amelyeket gazdáik mosoly-
gásnak vélnek. Csak jönnek, gyülekeznek, mint őszi varjak a
vetésre.
A zene elhalkul, majd egészen elhallgat, megkezdődik a bú-
csúbeszédek végtelen sora.
„A magyar színháztörténet példátlanul nagy alakja távozott
körünkből…” „A művész, aki egymaga színháztörténetet csi-
nált…” „A színész, aki istenáldotta tehetségét azokban az
években sem engedte tönkretenni és elpazarolni, amikor szín-
házi ócskások ültek a direktori székekben…” „A legjobb apa, a
legszeretőbb férj és a legdrágább nagypapa…”
Varga apró lépésekkel próbálja becserkészni a minisztert.
Már majdnem mellette áll, amikor valaki alattomosan eléje lép,
és útját állja az araszolásban. A hüllő tekintetű képviselőnő az,
aki nem hagyná ki a világ minden kincséért sem azt a lehetősé-
get, hogy a miniszter fülébe súgja az óhaját. Már bele is kez-
dett, minden előkészület nélkül, hátulról támadva rá a minisz-
ter úrra, úgy, hogy az ijedtében összerezzen. Varga visszafo-
gott dühvel nyomul tovább előre, olyan közel kettőjükhöz,
hogy már szinte a bőrén érzi a nő leheletét, és azt is hallja, mit
kérdez: „Az ösztöndíj akkor rendben lesz?” A miniszter bólint.
A nő elégedett mosollyal az arcán hátralép, s így végre meg-
nyílik a terep Varga számára.
De mielőtt belekezdhetne jól előkészített mondókájába, a
miniszter váratlanul a főpolgármesterhez lép, aki alig két mé-
terre áll tőle, és halkan mond neki valamit. A főpolgármester

96
arca elkomorul, a szája olyan vékony lesz, mint a penge, a
homlokán kidagadnak az erek, és egy darabig nem szól sem-
mit. Kis idő után, amikor láthatóan megnyugszik, beleegyező-
en bólint. A miniszter hűvös udvariassággal fogadja a jelzést.
Olyan rezzenéstelen arccal, szemöldökét mindvégig felvonva
áll, hogy Vargának inába száll a bátorsága. Érzi, ez nem a meg-
felelő pillanat. Ha most odalép, mindent elronthat.
A mikrofon időnként fülsiketítőén vijjog, zúg, máskor an-
nyira berezonál, hogy semmit nem lehet érteni. A gyászolók
úgy tesznek, mintha semmit sem vennének észre, szempillájuk
sem rezzen. Arcukon gyász, de szemük elevenen jár, a kame-
rát, a főnököt keresve.
Elhangzik az utolsó beszéd is, és a ravatal körül most kisebb
tülekedés támad, mert egyrészt ki kell vinni azt a rengeteg ko-
szorút és virágot, másrészt az első díszőrségnek vállra kell
emelnie a koporsót. Mintha a szükséges hat ember helyett
nyolcan is vállalkoznának erre. Végül elrendeződik a sor, a ko-
porsó a levegőbe emelkedik, és a gyászolók lassú menetben
elindulnak utána.
Legalább tízperces séta vezet a sírig. A temetés talán legfon-
tosabb része ez, amikor sokkal zavartalanabbul lehet helyez-
kedni és beszélgetni, mint a szertartás alatt bármikor. Bocsá-
nat, mondja Varga, amikor előzés közben valakinek a lábára
lép. Siet, hogyne sietne, ha el akarja kapni legalább egy percre
az emberét. Megnyújtott léptekkel halad előre, amikor hirtelen
földbe gyökerezik a lába. Valaki hátulról erősen meglöki, de rá
sem hederít. Lóránd Mariannt pillantja meg a tömegben.
A színésznő egyszerű ruhát visel, sápadt arca kiviláglik a
többi közül. Egyedül van, legalábbis abban a pillanatban, ami-
kor Varga észreveszi. Lassú mozdulattal hátrasöpör a homlo-
kából egy tincset, a fejét alig észrevehetően hátraveti, és meg-
rázza a ruhája gallérjára omló haját. Annyira ellentétes a kép a
temetés egész hangulatával, annyira tele van élettel, hogy Var-
ga tátott szájjal bámul. Fogalma sincs, hogyan szólíthatná meg,
hogyan kerülhetne a közelébe. Mire magához tér, a lányt el-

97
nyeli a tömeg.
Csak néhány percre veszíti szem elől. Amikor másodszor is
meglátja, m,r nyoma sincs benne döbbenetnek. Határozottan
elindul felé, mert úgy érzi, hátborzongatóan izgalmas a pilla-
nat, megindító és egyben nagyon mulatságos is, hogy éppen
egy temetésen találkoznak.
– Jó napot, művésznő! – mondja, amikor utoléri. – Emlék-
szik rám?
– A zivatari lovag – ismeri fel meglepve Maja.
– Régóta szeretnék megismerkedni magával. És éppen itt,
egy temetésen… Különös véletlen, nem gondolja?
– Nem hiszek a véletlenekben.
– Én sem. Nem válaszolt a levelemre, ezért szükségem volt
erre a halálos véletlenre.
– Szerette Újvárit?
– Hogy kicsodát? Ja… persze, igen. Nagyszerű színész volt.
Markáns, eredeti, tudja, olyan… olyan mély.
– Nekem Shylock és az öreg Don Jüan szerepében tetszett
igazán. Soha senki nem játszotta el ezeket úgy, ahogyan ő.
– Hát igen. Főleg… az előbbi.
– Sugárzott belőle a tehetség, és valami vakmerőség. Még
öregkorában is tele volt energiával. Hiányozni fog.
– Igen. Nekem is. Hiányozni fog. Megbeszélhetnénk ezt a
szertartás után? Ne öblítsük le a gyászt egy pohár itallal itt, a
Búfelejtőben?
– Arra bizony most szükségem lesz.

A kerthelyiségben ültek le. Maja dupla vodkát rendelt, és még

mielőtt a pincér kihozta volna, elővette a táskájából a cigaret-
tásdobozát, kivett egy szálat, és rágyújtott. Megérkezett az ital.
Egy hajtásra megitta, egy matróz is kidőlt volna tőle. Varga
mosolygott magában, mert világéletében lelkesedett a belevaló
nőkért.
– Ki nem állhatom a temetéseket – mondta Maja, és a pohár-
ra sandított. Csak a jég maradt a pohár alján. – De néha muszáj

98
elmenni rájuk.
„Ez a nő az asztal alá iszik” – hüledezett magában Varga, és
a pohara után nyúlt.
– Láttam a színházban – mondta és megköszörülte a torkát.
– Nagyon tetszett.
– És mi az, ami tetszett?
– Ismertem az arcát, mielőtt tudtam volna, hogy létezik.
– Talán álmodott rólam?
– Egész életemben magát kerestem.
– Ez kedves. Nagyon-nagyon kedves. Csak nem túl eredeti
– válaszolt rekedt hangon Maja. – Tehát, ha jól értem, én va-
gyok álmai asszonya. Na és kit vett el feleségül? 4
– Honnan tudja, hogy nős vagyok?
– Szóval nős.
– Mindig olyan nők tetszettek, mint maga. A zöld szemű, vi-
lágos hajú, hosszú lábú nők. Karjukon kis pettyekkel.
– Ne csináljon leltárt! Utálom a szeplőimet!
– Ne tegye! Szeretni valóak.
– Magának tetszenek? – Maja először találkozott férfival, aki
ilyen rokonszenves bumfordisággal udvarolt.
– De mennyire!
– Hát ez jó. Akkor jutalmul rendelne nekem még egy vod-
kát?
– Szívesen. Akár kettőt is. Csak nem fog megártani?
– Ne féltsen, maga csak ne féltsen! Nagylány vagyok már.
– Rendben. De ígérje meg, hogy ez az utolsó. Túl zaklatott-
nak tűnik.
– Temetni jöttünk Újvárit, nem dicsérni…
– Ez nem is a maga szerepe.
– Hogy maga milyen művelt! Megbocsátja, ha berúgok?
– Sohasem tudnék haragudni magára.
– Akkor tegeződjünk! – kérte Maja, és bedobott még egy po-
hár vodkát.

Másnap kóválygó fejjel ébredt. Első gondolata mégis az volt,

99
milyen nagyszerűen töltötte az estét újdonsült ismerősével.
Azonnal el is szégyellte magát. Végül is temetésre ment, nem
randevúra. Az a kolléga halt meg, akit a legtöbbre becsült a
színpadi színészek között, és akinek a halála pótolhatatlan
veszteség a szakma számára. De nem akarta becsapni magát.
El kellett ismernie, hogy örömöt érez, szinte boldog kábulatot,
és elhalványult benne a gyász, ami előző nap még mindenes-
tül áthatotta. Olyan kevés embert szeretünk igazán – gondolta,
miközben felvette a pongyoláját, és szélesre tárta az ablakot.
Lehet, hogy ez volt a vén kujon utolsó jó cselekedete? Hogy a
temetésén összeismertette ezzel a bumfordi férfival, aki való-
színűleg egyetlen idézetet ismer az egész színháztörténetből,
de olyan kitartóan udvarol, hogy képtelenség neki ellenállni?
Más, mint azok a férfiak, akik a sarkában lihegnek, dől belőlük
a szó, és mindig ugyanazt mondják. Unalmasak és közönsége-
sek. A társalgóban inni, nőt hazavinni, ágyba dönteni. Ez a leg-
végső pont, ameddig a képzeletük szárnyal. Rutinszeretők,
akikkel egymás számára kölcsönösen testté válnak, eszközzé, s
ezzel túl is lépnek minden emberi kapcsolaton már abban a
pillanatban, amikor megismerik egymást. Túl gyorsan, túl har-
sányan, túl egyszerűen történik minden. Úgy ügetnek a vágy-
aik után, mint a felajzott versenylovak. Ledöntenek minden
akadályt, ami az útjukba kerül, rohannak a győzelem felé – a
saját győzelmük felé. Hogy kit és hogyan győznek le, nem szá-
mít. Ezért veszítenek mindig. De ez csak a végelszámolásnál
derül ki.
Libabőrös lesz, ha rájuk gondol. Egyetlen porcikája sem kí-
vánja az efféle hajszát, sem vadként, sem vadászként. Talán
most megtalálta azt, akire vágyott. Lehunyt szemhéján át látja
a férfi arcát, és elképzeli, hogy megérinti. A szeme, a szája, a
keze közelségére vágyik. Beszéljen hozzá, simogassa, karolja
át! Újra hallani akarja a hangját. Hívja föl. Most azonnal!
Magához öleli a telefonkagylót.
A saját jelenlétével kell beérnie, hiszen még a telefonszámát
sem írta fel. Ígérte, jelentkezik, keresni fogja. Miért várat magá-

100
ra? Ki ő? Egyszer majdnem hazáig vitte szakadó esőben. Ro-
mantikus levelet küldött a színházba. Sári a hasát fogta a röhö-
géstől. A temetőben úgy viselkedett, mint a többi fontoskodó
gyászhuszár, de ami– kor beszélgetni kezdtek, olyan lett, mint
egy kisfiú – hebegett-habogott. A vendéglőben magára talált,
férfiként viselkedett, s úgy bánt vele, mint egy igazi úriember.
A Búfelejtőben! S amikor ő a vodkától bódultan menni készült,
taxiba ültette, és hazakísérte.
Ennél többet nem tud róla. Tudja, hogy politikus, ám a poli-
tika soha nem érdekelte, politikus barátai pedig nincsenek, fo-
galma sincs, mi fán terem az efféle csodabogár. Hosszú évek
színházi tapasztalata valami mást is súg neki. Talán mégis is-
meri ezt a férfit, talán tud róla valamit. Nem állhatnak olyan
távol egymástól – színész és politikus. Mindig szem előtt, min-
dig rivaldafényben. Ha hibáznak, egy ország nevet rajtuk. Ha
sikeresek, az emberek szeretik, de egy egész szakma utálja
őket. Ha nem osztanak nekik szerepet, szenvednek a nélkülö-
zéstől, a fény hiányától. Mindketten tudják, hogy a hírnév
igenis jó dolog, legfeljebb óvakodnak kimondani ezt mások
előtt. Sokan hiszik, hogy a politikus csak pénzt, pozíciót és ha-
talmat akar, csupa ördögtől való dolgot. Szép elméleteket hir-
det, amelyeket nem tud, talán nem is akar megvalósítani. Az
emberek ezeket hazugságnak nevezik. Azt is mondják, csak a
saját hasznát lesi. Ki kellene seprűzni az országból.
De miért lennének rosszabbak a színésznél, aki nem keve-
sebbet szeretne, mint naponta megérinteni az emberek lelkét?
Feltárulkozik, veszélyes, gyönyörű és könyörtelen mutatvá-
nyokat hajt végre, bármilyen árat megadna, csakhogy elnyerje
a közönsége kegyét. Halált megvető bátorsággal vesz részt a
küzdelemben, aminek a neve: játék, dicsőség, élet. Annyira fi-
gyeli önmagát, hogy az már szinte fáj, csak azért, hogy még
szebb, még kíméletlenebb, még igazabb legyen a játéka. Senki
ne távozhasson úgy, ahogyan érkezett. Több legyen, mint ami
volt. Vigyen magával valamit a játék kivételességéből, emelke-
dettségéből, felemelő hangulatából.

101
 Ki hát a nagyravágyóbb? Ki akar több hatalmat?

– A Búfelejtőben felejthetetlen volt – szólalt meg egy férfihang

a telefonban.
– Nem volt nehéz szerep.
– Nekem tetszett. Szívesen megnézném újra. Az igazat meg-
vallva ez volt az egyetlen szerep, amiben láttam.
– Nem jár túl gyakran színházba.
– Tudja, a politika… Ezt nem lett volna szabad bevallanom,
ugye?
– Éppen ellenkezőleg. Értékelem az őszinteségét. Politiku-
soknál ritka tulajdonság.
– Nincs túl jó véleménnyel rólunk.
– A mi pódiumunk jobb. Több nézőt vonz.
– Ez igaz. Engem is vonz. Nagyon szeretném már látni szín-
padon. Vagy bárhol másutt.
– Látom, nem vesztegeti az idejét. Megszokta, hogy amit a
fejébe vesz, azt el is éri.
– A politika a gyors döntések tudománya.
– Érdekes, én ezt a hadvezérekről hallottam.
– Néha harcolnunk is kell.
– A köz javáért. Ezt ismerem. Akkor maradjunk inkább a
színháznál.
– Az „igazi színháznál”. Egyetértek. Mit szólna a holnap
délutánhoz?
– Hadd gondolkodjam egy kicsit.
– Andrássy út 13. Holnap…
– Próbám van…
– Jöjjön próba után!
– Ha nem fáradok el túlságosan, akkor igen. De nem ígérek
semmit.
– Várom.
A „kiskörúti legénylakásban”, ahogyan a bérelt garzont ne-
vezte, Varga mindent jó előre elrendezett. A dohányzóasztal
közepére óriási üvegtálat helyezett, amelybe színes teagyertyá-

102
kat tett. Egy almába körívben füstölőket szúrt, ahogyan kará-
csonykor a feleségétől látta. A franciaágyat krémszínű selyem-
takaróval borította be, gondosan elsimítva minden ráncot. A
nehéz függönyöket összehúzta az ablakon, és meggyújtotta a
sarokban álló ívlámpát, amely barackfénnyel borította be a
szobát. Mi történik?
Vallja be az igazságot, amelyet ő maga is hihetetlennek ta-
lál? Hogy amióta ez a fiatal nő felébresztette hosszú álmából,
egyszerre két világban él? Mintha az élete hirtelen ott peregne
egy óriási filmvásznon, s ő nézi a filmet, amelynek egyszerre a
főszereplője és a nézője is lett. A valós és a képzeletbeli világ
között lebeg, s még abban sem biztos, hogy létezik egyáltalán.
Hogyan mondhatná ezt el úgy, hogy közben ne váljon teljesen
nevetségessé? Hiszen éppen elég képtelenség, hogy egy poca-
kosodó, őszülő halántékú férfi, családdal, karrierrel a háta mö-
gött váratlanul idétlen kamasszá válik. Összekuszálódnak a
gondolatai, hasra esik a saját két lábában. Éjszaka felébred, ver-
ejték csorog a homlokán, s miközben átizzadt pizsamáját tépi
le magáról, képtelen rápillantani alvó feleségére. Menekülne,
mint egy kelepcébe zárt vad. Csakhogy nincs hová.
Kollégái körében úgy jár-kel, mint egy panoptikumban. Kí-
vülállóként nézegeti őket, mint a viaszfigurákat. Mennyi ener-
giára volt szüksége egykor ahhoz, hogy eligazodjon abban a
sűrű, szövevényes hálóban, amelyet nagy gonddal maguk kö-
ré fontak! Ma már tudja, hogy vicc az egész. Kutyakomédia.
Nincs is ilyen háló. Vagy ha mégis, óriási lyukak tátonganak
rajta, amelyeken keresztül bárki bármikor kizuhanhat.
Hazugságok és intrikák vannak, hogyne lennének, de ezek
között úgy egyensúlyoz, mint kötéltáncos a porond felett. Min-
dig megtalálja a csapdákból kivezető utakat, ismeri a titkos ki-
járatokat. Néha ő mozgatja a szálakat, néha őt rángatják zsinó-
ron. Sebeket gyűjt és oszt. De már nem lehet elijeszteni. És so-
ha nem marad adósa senkinek. Ha kell, láthatatlanná válik, ki-
vonja magát a tűzvonalból, ha kell, előlép és támad. Ismeri a
játékszabályokat.

103
 De erről nem fog beszélni. Van, amiről hallgatni kell. Külön-
ben is, a lehetetlenről kellene beszélnie. Arról, hogy itt ez a nő,
akit háromszor látott életében, mindig különös körülmények
között, egyszer viharban, egy– szer színpadon, egyszer temeté-
sen, és talán most jön el az a pillanat, amikor végre megismer-
heti valójában. Szeretheti. Úgy, ahogyan már nagyon régen
nem szeretett senkit. Mert a legtöbb nő csalódást okozott. A ta-
lálkák végén a helyzet mindig megkövetelte a folytatást, ami
mindig ugyanaz volt, és mindig ugyanott ért véget. Magának
azért bevallotta, hogy szíve szerint nem erre vágyott. Szépek
voltak, kedvesek, néha még izgalmasak is, csak éppen gyorsan
megunta őket. Titkárnők, háziasszonyok, manökenek, minden-
féle korú és társadalmi helyzetű nők. Akik addig léteztek,
amíg nem zavarták meg a családi életét vagy a karrierjét. Mert
a helyes sorrendet sosem vétette el.
De most másként érez. Talán ez valóban a nagy találkozás.
Talán most más lesz minden.

Még hét perc van hátra a megbeszélt randevúig. Maja már

csak néhány méterre áll attól a háztól, ahová menni készül, de
legszívesebben elmenekülne. Megigazítja a napszemüvegét,
amelyet az utolsó pillanatban tolt az orrára, amikor kiszállt a
taxiból, és egy kirakat üvegében megnézi, nem kócolódott-e
össze a haja a szélben.
Hogy kerül ide? Mi köze ehhez a férfihoz?
Nem mintha prűd lenne, és elítélné az ilyen jellegű kalando-
kat. Azt mondják, a szex a színházi világban mindennapos do-
log. Ez éppen úgy nem igaz, mint a többi színházi legenda. Mi-
ért lennének éppen ebben mások, mint a többség? Talán csak
kevesebbet hazudnak róla. De ez most nem érdekes. A kérdés
sokkal inkább az, hogy mit keres itt, miért fogadta el gondol-
kodás nélkül a meghívást, ami a férfi lakására szól. Mi vonzza
ehhez a férfihoz?
Reggel a színházból felhívták, hogy a délutáni próba elma-
rad, s neki az első gondolata az volt, hogy végre alszik egy na-

104
gyot, és csak azután jutott eszébe a randevúja. Megnyugodott.
Legalább nem kell egyenesen a színházba rohannia utána, ahol
Sári azonnal észrevenné rajta az árulkodó nyomokat. Mindig
észreveszi. A bőre olyankor csillogóbb, fényesebb, mint egyéb-
ként, akár a jóllakott macskáé. A magányos éjszakák nyomai is
könnyen felismerhetők rajta. A bőr olyan, mint a térkép. Érzel-
mi táj. A belőle áradó fény, az apró foltok, az érösvények, a
pettyek és a hegek, a hajszálvékony ráncok nem hagynak két-
séget a szerelmi élete felől. Bőre maga a meztelen igazság.
Néha egyedül a lakásban, amikor csak úgy sétálgat minden
ruha nélkül, azt gondolja, hogy a meztelenség a legszebb ter-
mészetes állapot. Amikor színpadon áll, ugyanezt a tisztaságot
érzi magában. A rá hulló fény lemossa róla a hétköznapi élet
szennyét és igazságtalanságát. Mintha a fény radírként hánta-
ná le róla a félelmet és a szorongásokat. Minden történet újra
kezdhető, minden jóváírható lesz. A művészet és a mindenna-
pok világa összesimul. Ez a fény jótékony hatása.
De van egy másik, pusztító hatása is. Amikor kíméletlenül
kiradírozza életének azokat a rétegeit, amelyek értékesek szá-
mára. Agresszíven eltünteti azokat, akiket szeret, kitörli az em-
lékezetéből a tápláló, erőt adó emlékeket, és csak azokat a tu-
datmorzsákat hagyja meg, amelyek szenvedést okoznak. A bő-
re homlokzatába mély repedéseket váj, amelyekből azután szé-
gyentelen, páváskodó énje bújik elő. Megszűnik az ember, s
helyébe lép a szerepéhes komédiás. Tehetetlenül adja át magát
ennek a tomboló erőnek, amely narkós, ivós, pofán vágós vi-
selkedésre készteti, s egyben a művészet lázadó, szent ször-
nyetegévé avatja. Tudja, hogy nem érdemes ellenállni. Ezzel az
erővel szemben tehetetlen. Rázúdul, mint egy atomcsapás.
Lassan sétál a ház felé. Szórakozottan átlép egy félig szétta-
posott kartondobozt, amit az ut– cán felejtettek. A vasrácsos
kapu előtt megáll. Megnyomja a tizenhetes számú kapucsen-
gőt. Jó szám, gondolja. Talán szerencsét hoz.

A hálószobában halk zene szól, és kellemes rendetlenség ho-

105
nol. Az asztalon gyertyák égnek, apró fényük úgy világít, mint
nyári éjjel a szentjánosbogarak. Két üres pezsgőspohár áll az éj-
jeliszekrényen. A földön ruha halom, és a fotel karfájára vetve
egy selyemblúz. A szoba csaknem felét elfoglalja egy francia-
ágy. A puha, világos ágytakaró alatt két test körvonala rajzoló-
dik ki.
Előbb a nő, majd a férfi feje bukkan elő a takaró alól.
– Ki nyert? – kérdezi a férfi.
– Ki veszített? – kérdez vissza a nő.
– Ez olyan játék, amelyben mindketten csak nyerhetünk.
– Vagy mind a ketten veszítünk. Alig kapok levegőt. Kime-
rültem. Van még a kedvenc mérgemből?
– Túl sok pezsgőt iszol.
– Csak még egy pohárral. Megígérem, hogy ez az utolsó. Ha
megkapom, becserélem magam egy új nőre. Egy olyanra, aki
soha nem iszik.
– Még bort sem?
– Még bort sem.
– Akkor nagyon fogsz hiányozni. Mostanában gyakran gon-
dolok arra a délutánra, amikor először ültem melletted, és már
az első fél órában berúgtál, mint egy csacsi. Ellenállhatatlanul
bandzsítottál. Azt hiszem, akkor szerettem beléd.
– És még azt mondják, hogy a belbecs fontosabb, mint a kül-
csín.
– Nálad minden tökéletesen passzol. Ezért vagy az életem
asszonya.
– Akkor ne utazz el! Főleg ne azzal a másik nővel, aki nem
az életed asszonya.
– Te vagy a fontos. Mindig is te voltál. De beszélnem kell ve-
le, meg kell magyaráznom, mi történt.
– Értem. Kis magánéleti probléma. De miért kellek hozzá
én?
– Gyere velem! Utazzunk el együtt!
– Nem hiszem, hogy szükség lenne rám ehhez a beszélgetés-
hez. Én majd akkor megyek, ha lezártad ezt az ügyet.

106
 – Köszönöm, hogy ennyire megértő vagy. Az élet csodálatos
misztérium. És te vagy benne az igazi szerelmem.
– Ennyi! – kiáltja a rendező, aki az első sorból feszülten fi-
gyelte a jelenetet. – Majdnem tökéletes. Csak arra vigyázz, Sa-
nyikám, hogy amikor átnyújtod a pezsgőt, ne Maja feje fölött
nyúlj át, hanem a másik oldalról vedd el a poharat. Egyébként
remek volt, gyerekek, tényleg egészen remek. A próbának vé-
ge.

***

Maja lassan lép ki a díszletből, és közben arra gondol, hogy

az élet különös dolgokat produkál. Az első együttlét Ádámmal
kísértetiesen hasonlított erre a színpadi jelenetre, s amikor ezt
próbálják, feltörnek az emlékei.
Azóta több mint két év telt el, s úgy érzi, egyre szerelme-
sebb. Valahányszor a férfi felhívja, ugyanazt a fájdalmas fe-
szültséget éli át, amit az első randevú előtt. Amikor meghallja
a hangját, nem boldogságot, hanem végtelen hiányt érez. Ez az
érzés csak akkor szűnik meg, amikor együtt vannak és szeretik
egymást. Erre vár napokon át. Szerelmi emlékeiben, a színpadi
időben vagy a jövőben él. Hol marad a jelen? Mintha meg-
szűnt volna, és csak a hiány állapotában lenne képes létezni. A
felfüggesztett időben. A lét és a nemlét állapota között lebeg-
ve.
Az a tény, hogy nős férfit szeret, aki ráadásul neves politi-
kus, megalkuvásokra kényszeríti. Nem hívhatja fel. Nem írhat
neki leveleket. Nem vehet ajándékokat. Nem utazhatnak el
együtt sehová. Csak titokban találkozhatnak. Ebbe képtelen
belenyugodni. Felhívja. Ha a felesége veszi fel a telefont, le-
csapja a kagylót. A hivatalába is betelefonál. Elváltoztatott
hangon szól bele a készülékbe. Mint egy rossz ripacs. Kitalált
neveket mond a titkárnőnek, aki hűvös hangon közli, hogy a
főnöke nem ér rá. Leveleket rejt a kabátja zsebébe. Gyanítja,
hogy ezeket még az autóban apró fecnikre tépi, és az utcára

107
szórja, mégis enged a kísértésnek. Ajándékokat vásárol. Ezek
egy ideig a legénylakás valamelyik szegletében porosodnak,
majd eltűnnek. „Legalább olvasd el a könyveket, amiket neked
veszek” – kéri a férfit. Szeretné, ha végre elutaznának, mind-
egy hová. Alattomos kis nyomokat hagy a férfi bőrén, ingén,
felöltőjén. Illatos testével szorosan hozzábújik, a nyakszirtjébe
női parfümöt dörzsöl.
Mert ő nem láthatatlan! Nagyon is létezik. Hús-vér nő, akit
ország-világ csodál és szeret. Már állami kitüntetése is van.
Ilyen nőket nem szokás legénylakások mélyén rejtegetni. Miért
bújjon el a sötétben ő, aki egész életében fényre vágyott, és aki
meg is szerezte magának az éltető ragyogást? Őt nem lehet ki-
radírozni, eltüntetni a képből, mint az összes többi nőt. Ő más.
Különleges. Ezt már akkor tudta, amikor kislányként a
gangszínházban játszott, és azóta nem változott semmi. Akkor
futottak utána a fiúk. És később is, mindig, csodálok jártak a
nyomában. És most, ünnepelt művészként húzódjon az ár-
nyékba?
Ki ez a férfi, hogy mindent megtehet vele, amit akar?
Rajta áll, mikor találkoznak, hogy akarja-e őt, vagy sem. Ha
kedve tartja, behúzza a legénylakásába, mint kígyó az áldoza-
tát. Játszhat vele. Néha egészen durva játékokat is. Ha nem tet-
szik, kaphat pár pofont. A „szenvedély jele, ha elvesztem a fe-
jem” – mondja a férfi, s ő megérti. „A szerelemben mindent
szabad” – tanítja, és Maja elfogadja a játékszabályokat. Az erő-
szak világa nem ismeretlen számára, már a körfolyosón megta-
nulta tisztelni az erősebbeket. Feri talán nem játszott vele ke-
gyetlen játékokat, talán nem kényszerített rá egy vetélytársat
Andi személyében? Az első rendezője valójában az első pa-
rancsnoka volt, aki eldöntötte, kit állít a vörös szőnyeg közep-
ére, kit jutalmaz a legszebb szereppel, és kit büntet azzal, hogy
kifelejti a szereposztásból. Hányan játsszák ezt vele azóta is! A
férfiakkal való kapcsolataiban mindig jelen van az erőszak va-
lamilyen rafinált formája, ezt látnia kell. Csakhogy elege van a
kicsinyes, megalázó harcokból, amikor mások döntenek he-

108
lyette. Gyerekként elfogadta, sőt igényelte a tekintélyt sugalló
figurákat, szükségét arra, hogy irányítsák. De nincs kedve
örökké gyerekként élni! Elfogadni, hogy beállítják a vitrinbe,
mint egy kifényesített porcelánbabát, s ő vár, míg újra mohón
kapkodnak utána. A gangszínháznak vége. Egyszer s minden-
korra.
Éjszakánként Maja gyakran felriad. Néha azért, mert a tévé
zúg, és a kép vibrál. Elzárja, de hiába a csend, már nem tud
visszaaludni. Inni kezd. Aztán bevesz egy-két tablettát. Bekap-
csolja a rádiót. Zenét hallgat. Vagy felhívja Zoltánt és találkoz-
nak.

– Ha így folytatja, Maja, elpusztítja magát – mondja Zoltán, ki-

viszi az üres üvegeket a konyhába, és egyenként elhelyezi őket
a szemétládában. – Rossz úton jár, kedvesem.
– Ez az egyetlen út létezik számomra – tiltakozik Maja. – A
szenvedélyes szerelem útja. Nem veszíthetem el azt, akit min-
denkinél jobban szeretek. Kerül, amibe kerül.
– Túl sokba kerül, attól félek.
– Mert még nem találtam meg a kulcsot hoz– zá. De rá fo-
gok találni. És akkor nem menekül többé. Az enyém lesz egé-
szen.
– Már nem húszéves, Maja. Egy nőnek ebben a korban csa-
lád kell, állandó társ, biztonság. Meddig akar még várni?
– Csak azt ne mondja, hogy ketyeg a biológiai órám!
– Jó, ezt kihagyom. Szóval, mikor akar gyereket?
– A gyerek még várhat. Anyám is harmincon túl volt, ami-
kor megszülettem. Késői gyerek voltam. Azt mondják, a késői
gyerekek mind zsenik. Majd én is zsenit szülök.
– Azt hiszem, ez önámítás. Emlékszik a Nagyításra. Csak az
látja az egészet, aki kilép a képből.
– Fütyülök rá! Aki kilép a keretből, az megszűnik létezni.
Ne kívánja tőlem, hogy ne létezzem! Értse meg, hogy Ádám
szeret, szenvedélyesen, mindenkinél jobban. Talán nem velem
tölti minden szabadidejét, amit a családjától és a munkájától el

109
tud lopni? És micsoda munkától! Nem olyan egyszerű ám el-
szabadulni egy bizottsági ülésről, meglógni a parlamentből,
vagy kiszökni a hivatalból. Amikor minden perce be van oszt-
va. A határidőnaplója akár egy vasúti menetrend. A titkárnője
cerberusként őrködik fölötte, a sofőrje minden lépését ismeri.
És ott a sajtó. Hiénaként csapnak le a csellengő politikusokra.
Micsoda szaftos botrány kerekedne abból, hogy szeretőt tart.
Színésznő szeretőt ráadásul! Ha ez kiderül, a karrierjének lőt-
tek. Legalábbis jó időre.
– És ott a családja.
– A fia már felnőtt, érettségi előtt áll. A házassága kiszik-
kadt, olyan, mint az üres kagyló. Csak a megszokás héja tartja
össze. Szép volt, jó volt, ennyi. Egyszer mindennek vége sza-
kad. Ezt Mártának is meg kellene végre érteni. Csakhogy ő er-
re tette fel az életét, ezért nagyon nehéz lenne bevágni az ajtót
az orra előtt. Ilyet Ádám sosem tenne. Felelősséget érez érte,
mégiscsak a gyermeke anyja. Na és ott a közös vagyon. Szóval
jó nagy terhet cipel a vállán.
– Szegény. A végén még sajnálni fogom. Csakhogy most a
maga életéről van szó. Engem az érdekel.
– Főszerepet akarok játszani Ádám életében. Ezért minden-
re képes vagyok.
– Ezek nagy szavak. Színházba valók.
– Húszévesen talán nem térdeltem le egy főszerepért, mert
úgy éreztem, ha nem kapom meg, később sohasem játszhatom
el? Ki ítélt el akkor? Hát most is letérdelnék. Nem szégyellem.
Ilyen vagyok. A szakmánk is ilyen. És az életünk is. Minek
hazudni?
– Valóban ilyen?
– Ha egy színész hazudik, annak vége. Az a színpadon is
meghal, nemcsak a magánélete megy tönkre. A színész egyéni-
sége olyan, mint egy nagy, fehér vászon. A képzelet vászna,
amire szabadon rá lehet festeni bármit. De ha már van rajta
egy folt, a hazugság foltja, akkor az minden szerepen átüt.
Ezért nem akarok hazudni. Nem is tudok. Mert a játék szent, a

110
játék maga az élet.
– Nagyszerű volt, Maja, igazi nagyjelenet. Szépen csinálta.
Ki a szerző? Nem ismerem. De ha komolyan ezt hiszi, akkor
féltem magát.
– Nehéz elviselni az éjszakákat egyedül. A mélységesnél is
mélyebb csöndet, amely ilyenkor körbeölel. A két combom kö-
zött ébredő vágyat, amellyel magamra maradok egészen. A
vonszolódó időt, amelyből nem tudok kivergődni, és a félel-
met, amit csak tablettákkal és itallal tompíthatok. A hangokat,
amelyek akaratom ellenére kiszaladnak a torkomon.
– Igen, erről kell beszélnünk. Tudja, az az érzésem, hogy ez
a férfi kihasználja. Gyönyörű, szabad prédának tekinti, akivel
jól szórakozik. De együtt töltik a hétvégéket? Eljön a bemutató-
jára? Még egyszer sem játszhatott neki premieren, pedig min-
den színésznő arról álmodik, hogy annak játszik, akit a legjob-
ban szeret, akitől ihletet kap… Banális, hétköznapi történet ez
Maja, és én nagyon szeretném, ha be tudná fejezni. Különben
belepusztul a magányba.
– Téved. Nagyon téved! Valójában semmit sem ért! Nem ér-
ti, hogy ez a szerelem még ebben a csonka formájában is maga
a teljesség. A megtisztulás, amely kiszabadít az életem eddigi
káoszából. A zűrzavarból, amelyben nyakig járok. Most jutot-
tam el a felnőttkor kapujáig, és Ádám lesz az, aki ezen a kapun
átvezet. Segít nekem megteremteni azt a nőt, akivé mindig is
szerettem volna válni. Ő látja benne a körfolyosón szökdécselő
gyereklányt, a „módszerrel” küszködő színésztanoncot, a fény-
ben fürdő dívát és a vad, szenvedélyes szeretőt.
– Mégsem teljes a kép.
– A kép sohasem teljes. Mindennek megvan a maga ideje.
Mindennek a maga helye az életben. Ádámnak köszönhetem,
hogy ráébresztett a valódi lényemre. Eddig csupán a tükörké-
pemmel beszélgettem, s úgy próbáltam megérteni, ki is va-
gyok valójában. De csak áltattam magam. Nem sokat jutottam
előre, bár az évek múltak. Most egyszerű minden. Megtalál-
tam, akit kerestem.

111
 – Minden élő ember ismeri ezt az érzést, amiről beszél. Az-
ért születünk meg, hogy kimondhassuk egyszer végre ezt a
mondatot. Ez mindannyiunk álma. Csakhogy ezt az álmot
hús-vér valósággá kell változtatni. Mint amikor a színpadon a
legmagasztosabb eszmét lefordítjuk a színház nyelvére, és áta-
lakítjuk színpadi varázslattá. Hogy mások is átéljék, átérezzék
ugyanazt. Különben semmit sem ér az egész. Nem több, mint
üres fénybuborék.
– Ez nem színház, Zoltán.
– Még mindig nem érti? A színház az igazság temploma.
Ádám ott nem játszhatna el a hősszerelmes szerepét, és maga
nem lehetne a partnere. Hozza rendbe az életét! Találjon egy új
szerelmet! Játsszon a színpadon, és őrizze meg valahol a meg-
értés és a szerelem határán minden emlékét erről a kapcso-
latról.

Maja lakásán egyik este megszólalt a telefon. Színházból ment

haza tizenegy óra után. Éppen akkor hallotta meg a csengetést,
amikor nyitotta az ajtót, és biztosra vette, hogy Ádám keresi.
Akkor telefonált ilyen későn, ha valami baj történt, vagy nem
tudott ellenállni a szerelem kísértésének. Előfordult, hogy haj-
nalban hívta, vagy egész későn, az éjszaka mélyén, és rekedt
hangon sokáig suttogott a fülébe, majd válaszra sem várva le-
tette a kagylót. Máskor szinte hivatalos hangon éppen csak kö-
zölte, hogy nem ér rá, halaszthatatlan,! dolga van, és bontotta a
vonalat. Maja kérte, hogy ne tegye ezt vele, mert eluralkodik
rajta a csengőfrász, de Ádám csak nevetett.
Most milyen hívás érkezik?
– Ne haragudj, drágám, hogy ilyen későn… Jól sikerült az
előadás?
– Igen. Ma nagyon jó közönség volt, minden lapot vettek.
Háromszor hívtak ki a függöny elé. Gondolom, nem ezért hív-
tál.
– Nem… Sajnos le kell mondanom a holnap délutánt.
– Már megint?

112
 – Nem tehetek róla. Vidékre kell kísérnem a minisztert az ál-
lamtitkár helyett, és csak este érek haza. Későn. Borzasztóan
sajnálom.
– Mi a fene történt az államtitkárral?
– Megbetegedett, valami torok-nyavalya tört rá, nem tudom
pontosan. Csak most szóltak. Nem mondhattam nemet, ugye
megérted.
– Mi történt volna, ha nemet mondasz?
– Tudod, ez most még jól is jöhet. Mindenféle változások
várhatók a minisztériumban… Sose lehet tudni. De erről in-
kább szóban. Nem telefontéma. Hiányozni fogsz.
– Sovány vigasz.
– Már most nagyon hiányzol. Vettem valami meglepetést.
– Kösz, de már megkaptam.
– Ennek örülni fogsz. Meglátod. Legközelebb átadom.
– Mikor legközelebb?
– Hívlak, kicsi Maja, amint tudok, jelentkezem. Addig is
aludj jól, drágám! És ne felejtsd el, hogy nagyon szeretlek.
Maja letette a kagylót, besétált a fürdőszobába, és megeresz-
tette a fürdővizet. Amíg a kád megtelt, a konyhában kerek tál-
cára egy üveg whiskyt, egy poharat és egy jégkockákkal teli
tálkát helyezett. A tálcát a kád melletti asztalra tette. A tükörbe
nézett, és meglepődve látta, hogy előadás után elfelejtette le-
mosni magáról a festéket. Fogott egy vattapamacsot, és meg-
tisztította az arcát. Komoly, sápadt arcú iskolás lány nézett rá
vissza a tükörből. Rémesen öregít a festék, futott át az agyán,
miközben lehúzta az ujjáról a négyszögletes gyűrűt. Az ékszer-
doboz felső rekeszébe tette, a helyére. Lulu szerepéhez ezt vi-
selte a színpadon, mert ihletet adott a figurához. Rájött, milyen
érdekes ellentét feszül a csupa selyem ruhák és a rusztikus ék-
szer között, a felszíni báj és a mélyben rejlő szögletes, görcsös
akarás között. Ezért nem játszotta el a párizsi lányt olyan hab-
könnyű, rózsaszín modorban, ahogyan várták tőle. Az ő Lulu-
ja nemcsak az a műszempillás, pöttyös szoknyás kokott, aki az
első hello után kilép a ruhájából, fenekét riszálva vonul a férfi-

113
ak előtt, és vihorászva ficánkol velük az ágyban. Ott lakozik
benne az esetlen kamasz, aki horpadt bádogbögréből issza a
reggeli kávéját, a szeretetre szomjas nő és a feltörekvő némber,
akit naponta kigúnyolnak.
Az ékszerdoboz tetejét óvatosan ráhajtotta a talizmánra.
Amikor a víz már majdnem a kád pereméig ért, ledobálta a
ruháit, és elmerült a forró fürdőben. Hátrahajtotta a fejét, és
hagyta, hogy a haja is vizes legyen. Lassan kinyújtóztatta a tag-
jait, és várta, hogy az izmai elernyedjenek, és a bőre kipiruljon
a forróságtól. Amikor egészen elzsibbadt, a bal kezével lassan
a tálka felé nyúlt. Ügyes ujjmozdulatokkal kicsípett néhány
jégdarabot, és a kristálypohárba szórta a jégszilánkokat. Mint
jókora gyémántok, úgy ragyogtak a pohár alján.
Töltött, és inni kezdett. Egyik pohárral a másik után. Az el-
ső whiskyt úgy kortyolgatta, kényeskedve, mint az a dáma, aki
a kerti ünnepség végén, amikor a lampionok fénye kialszik, a
férfiak fenekét fogdossa. A másodikat úgy, mint egy kamasz-
lány élete első randevúján. A harmadik poharat Lulu egészsé-
gére ürítette, mint peckes kiállású operett lovag, az eljövendő
szerelmi mámor biztos tudatában. A negyediknél annyira elká-
bult, hogy úgy érezte, sosem akar kiszállni az illatos, meleg
vízből, és az éjszakát legszívesebben a kád fenekén töltené.
Meggyőződés nélkül, kötelességtudó mozdulattal nyúlt az ötö-
dik pohár után. A teste megbillent, az egyik lába megcsúszott,
és a kád dugóját rögzítő lánc rátekeredett a lábujjára.
Arra tért magához, hogy rettenetesen fázik. Reszket a hideg-
től, az egész teste libabőrös.
Az üres kádban feküdt, fehér habfoltokkal a testén, nedves
tincsei az arcára tapadtak. Moccanni sem bírt, karja, lába, mint-
ha ólomból lett volna. Pislogott, és megpróbálta nyitva tartani
a szemét. Műanyag játék kacsa nézett rá a sarokból. A fekete
dugó ferdén lógott a lánc végén, csak félig zárta el a lefolyónyí-
lást. Megmozdította a lábujját, a lánc megcsörrent a zománcon.
Megpróbált megkapaszkodni a kád peremében, de nem tu-
dott fogást találni. Csak a harmadik próbálkozásra sikerült fel-

114
ülnie, de akkor már annyira fázott, hogy hallotta a foga vaco-
gását, ami távoli madárszárnycsattogásra emlékeztette. Min-
den erejével azon volt, hogy kitápászkodjon, de az izmai an-
nyira elgémberedtek, hogy eszük ágában sem volt engedel-
meskedni. 4
Magányos részeg a fürdőkádban. Nem jön senki, hogy ki-
húzza. Senki. Ez a pőre igazság. Vajon mióta fekszem itt? –
próbálta tisztázni magában a helyzetét. Hány óra lehet? Utoljá-
ra Ádámmal beszélgetett. Hogyan is volt? A hangja megnyerő
volt és csábító. Csakhogy valami nem stimmelt mégsem. Nem,
nem az, hogy lemondta a találkozást. Hanem a hangja… vala-
hogy furcsa volt. Mintha homok csikorgásával keveredett vol-
na. Hangok egész tárházát képes felismerni, rengeteg különfé-
le hangot. Nem kell hozzá marihuánás cigaretta sem, hogy
hallja mindet, amit évek óta hurcol magában. Lehetséges, hogy
ismeri őket, de semmit sem tud róluk?
Szokott hallucinálni, amikor túl sok füvet szív, vagy túl sok
gyógyszert szed be. De az egészen más. Akkor idegen, külö-
nös hangokat hall, amelyek megijesztik. Ezektől igyekszik
gyorsan megszabadulni, és az érzéseket, amelyeket ébreszte-
nek benne, megpróbálja lerázni magáról, mint kutya a vizet.
Mit is mondott egyszer Ádám a hangjáról? Hogy olyan,
mint a gordonka… valakinek a kezében.
Lendületet vett, a válla nekiütődött a kád oldalának, de vé-
gül mégiscsak sikerült kimásznia, íme a meztelen Maja, kunco-
gott magában, a szépséges, aki miatt kiátkozták Goyát. Amint
a talpa a síkos kőlaphoz ért, megcsúszott, és elvesztette az
egyensúlyát. Szerencséjére nem hátra, hanem előre, az öltö-
zőasztalra bukott. Várt egy darabig, amíg magához tér a szé-
dülésből. Halkan káromkodott.
A ruhafogasig sántikált, ahonnan sikerült lerángatnia a pon-
gyoláját, és végre úgy ahogy belebújt. A fal mellett tapogatóz-
va bebotorkált a hálószobába, közben kétszer is belebotlott
pongyolájának hosszú övébe, amit pórázként húzott maga
után. Az ágyra zuhant. Annyi ereje maradt, hogy a takaró egy

115
darabját magára húzza, mielőtt álomba merül.

Délben arra ébredt, hogy a torka egyetlen hatalmas gyulladás,

és a fejét mintha fűrésszel akarná valaki kettéhasítani. A szeme
káprázott a fájdalomtól, és sűrű könnycseppek ragadtak az ar-
cára. Feltápászkodott, és kikecmergett a konyhába. A teafőző-
ben vizet forralt. Lesöpörte a kiszórt cukrot és a virágszirmo-
kat az asztalról, és dupla adag teát tett a kannába. Fehér porce-
láncsészét vett elő, amiből azután apró kortyokban itta a mére-
gerős teát. Bevett egy fájdalomcsillapítót, és visszabújt az ágy-
ba.
Hol elaludt, hol felébredt. Nem tudott mit kezdeni magával.
Két óra körül bekapcsolta a tévét, és félálomban nézni kezdte
az adást. A parlamenti ülést közvetítették. Az arany fényű, me-
sekulisszákkal berendezett körszínpadon sok férfi, és néhány
nő ül. Most is egy férfi látszik éppen, aki a láthatatlan ügyelő
intésére feláll, és rekedt hangon olvasni kezd. Küszködik a
szöveggel, idegen még neki, mint színésznek a szerep az első
olvasópróbán. A beszéd hosszú és unalmas. Se eleje, se vége.
A férfi nagyokat nyel, reszkető kézzel csimpaszkodik a papír-
ba. Koppannak a szavai: „haza”; „fejlődő gazdaság”; „az or-
szágunkért, a nemzetért”.
Néha felnéz, és belepislog a kamerába. Ilyenkor a szöveg be-
szorul a torkába, elölről kell kezdenie. Nekilódul, hadarva
folytatja, csikorognak a mondatok, mint a berozsdásodott ta-
licska. Sötét ruhás úr, amolyan inasféle, pohár vízzel érkezik,
amit némán letesz a férfi asztalára, és távozik. A darab rossz.
Mit rossz? Csapnivaló! A közönség unatkozik. Ki-be járkál, za-
jong, cseveg. Mire az utolsó hang elhal, a figura is súlytalanná
válik. Nem tudni, mire megy ki a játék. Semmi kétség, hogy a
hang rémesen hamis. Maja pontosan tudja, hogy fülrepesztő
hazugságokat hall. És a taps, ami a beszéd után felhangzik, az
is hazugság. Hamis az előadó, hamis a közönség. Miféle színjá-
ték ez?
Most egy idősebb, köpcös úr kezd beszélni a szemközti pad-

116
sorok közül. Rezegteti a hangszálait, öblös hangja száll, vissz-
hangzik a kupola alatt. Mintha egy opera nagyáriáját adná elő.
Visszaköszönnek az előző szavak, csak éppen mindegyiket fül-
siketítő gúnnyal ejti ki, és közben vicsorog a szemben ülőkre.
Amikor azt kiáltja: „nemzet”, felhördülnek a terem egyik feléb-
en, és mint egy népszínműben, bekiabálásokkal szakítják meg
az előadást. Még hangosabban folytatja, már hadonászik, és
mindenfelé mutogat az egyre erősödő hangzavarban. Egyszer
csak megszakad a hang. A mikrofont kikapcsolták. De a köp-
cös úr lendülete nem törik meg. Hevesen tátog tovább, teljes
némaságban. Fenyegető öklök emelkednek a levegőbe, szit-
kozódás hallatszik több felől, néhányan elkezdenek ütemesen
tapsolni. Valaki fent, a pulpituson a csengőt rázza, és kiabálni
kezd. Lassan lecsillapodnak a kedélyek.
Maja álmélkodva nézi a különös előadást. Hirtelen elakad a
lélegzete. Mintha szíven ütötték volna. Kővé dermed. Varga
Ádám emelkedik szólásra. „Tisztelt elnök úr! Tisztelt Ház! –
kezdi, és körbehordozza a tekintetét, mielőtt folytatná. – Nem
feledkezhetünk meg az elmúlt hetek szomorú történéseiről…
Természeti katasztrófák sújtják országunkat… Ez nem lehet
pártpolitikai kérdés… Összefogásra van szükség… tegyük fél-
re az önös érdekeket.”
Maja képtelen a szöveg értelmére figyelni. Miközben a férfi
hangját hallgatja, lázasan cikáznak a gondolatai. A hang
megnyerő, de éppen úgy csikorog, karistol, mint előző este a
telefonban. Mintha a hangszálak közé homok került volna.
Hallgatja, és hirtelen rájön végre, hogy mi nem stimmel. A
hang hamis. A tegnapi éppen úgy, mint a mai. És azt is tudja,
hogy ezt soha többet nem felejti el.
A beszéd végén felcsattan a taps. Mint a színházban. De ez
most igazi. A közönségnek tetszett, amit hallott.
Maja kikapcsolja a készüléket.

A lakásban teljes csend. Furcsa, de még az utcáról sem szűrő-

dik be semmi zaj. Előtte áll az egész délután, és az esti órák is,

117
mert nincs előadás. Övé tehát az este, az elmaradt találkozás
ideje, a felfüggesztett idő. Szabad. Azt tesz az idejével, amit
csak akar. Csakhogy ő nem erre a szabadságra vágyott. Senki
nem vágyik ilyesféle szabadságra. Úgy érzi, mintha kiszakadt
volna a világból, mintha nem is lenne a része. Senki nem kí-
váncsi rá, senkit nem érdekel, létezik-e egyáltalán. A falak kör-
bezárják, eltorlaszolják a külvilágtól. Innen nem hallatszik ki a
hangja, és ő sem hall másokat.
Kislányként egy alkalommal megszökött otthonról, mert
szerette volna kipróbálni, milyen egyedül. Futásnak eredt az
utcán, a szélnek nekifeszülve szaladt, nem figyelte, merre. Fa-
levelek csapódtak az arcába, elvakították, és karcolásokat ejtet-
tek a bőrén. Zihálva futott tovább. Még csak néhány saroknyi-
ra jutott a házuktól, amikor félni kezdett. Nem akart visszafor-
dulni. Szaladt tovább. Befordult egy mellékutcába, és megle-
pődve látta, hogy földszintes házak közé került, amelyeknek
az udvarain sötét bőrű gyerekek játszanak a porban, kutyák,
macskák, tyúkok között. Egy idegen világ nyílt meg előtte hir-
telen, amely bizonyára mindig is ott volt, csak ő nem tudott ró-
la. Most látta először.
Megállt és körülnézett. Felnőttek mentek el mellette, de rá
sem hederítettek. A vállkig sem ért. Férfiak, nők, családok gye-
rekkel – mindenki ment a maga útján. Várt, hátha megszólítja
valaki. Hátha megkérdezi tőle, nem tévedt-e el. Megfogja a ke-
zét, és hazakíséri. Senki nem szólt hozzá, átnéztek rajta, mint-
ha üvegből lenne. Durva hangok, kiabálás és káromkodás szü-
remkedett,ki az udvarok mélyéről. A fák ágai fenyegetően haj-
ladoztak, sötét árnyékok vetődtek a járdára. Egyedül volt.
Visszafordult, megkereste az utat, ahol a villamos járt, és lé-
lekszakadva rohant haza. Alig egy órát maradt el. Az anyja
észre sem vette, hogy eltűnt, azt gondolta, a folyosón játszik.
Maja odaszaladt hozzá, átölelte, de nem tudott mondani sem-
mit. Még ha lettek volna szavai, akkor sem tudta volna elmon-
dani, mit érzett. Este elgyötörten bújt az ágyba, szájában a ma-
gány ízével, amelyet aznap délután ismert meg.

118
 Mereven ül az ágy szélén, a lábai összezárva, két keze a két
térdén. Mint egy iskolás gyerek a szamárpadban, ahová bünte-
tésből küldte a tanár. A lélegzetét is visszatartja. Minden nye-
lés fájdalmat okoz vörös, begyulladt torkában. Selyemsálat te-
kert a nyaka köré, és egy kinyúlt kötött szvetterbe bújt. Így is
fázik. Az emberek egymagukban semmire sem valók – gondol-
ja –, olyanok, mint a meztelen csigák. Megveszi őket az isten
hidege. Mozdulni kellene. Nemcsak csúszni-mászni a szerete-
tért.
Hol az ereje, a büszkesége? Hová tűnt a sugárzó fénye? Mi-
ért engedi, hogy sötét fantáziaképek törjenek be az agyába, és
bénítsák meg a testét és a lelkét mindenestül? Neki fönt kell él-
nie, a fény és a tehetség birodalmában, ahová a saját erejéből és
az akaratából jutott, és ahová a sors is szánta őt. Hová tűnik a
varázshatalma ebben a szerelemben? Miért nem működik úgy,
mint a színpadon? Az lett, aki nem akart lenni. Azt találta meg
magában, akit nem keresett.
Számtalan perc, fél óra, óra múlik el. A telefonra szegezi a
tekintetét. Vár. De a csöndet nem szakítja meg semmilyen hí-
vás. A magány ízét érzi a szájában.

Napokkal később találkoznak. Ádám átöleli, és azt mondja, ne

bánkódjon az „édes hazugság” miatt, amivel csupán egy fáj-
dalmas érzéstől akarta megkímélni. Márta-nap volt, a családi
ünnep miatt nem jöhetett, ugye megérti? Szorosan magához
vonja, az ujjait végigfuttatja a gerincén, megcsókolja a nyakát,
és Maja hagyja magát elragadtatni attól a szeretetáramtól,
amely átárad a testébe, amikor megérintik egymást.
Együtt töltik a délutánt, s akkor már egy– szerű minden.
Maja büszke és boldog, mert a szerelmi örvény, amit kavar,
magával ragadja a férfit egészen. Ezt a csatát ő nyeri meg. Egy
pillanatra eljátszik a gondolattal hogy a boldogságát világgá
kürtöli, de végül megelégszik azzal, hogy kedvese képtelen el-
lenállni az érzékek hatalmának; az ő érzékisége hatalmának.
Nevetnek, sírnak, kiabálnak, ölelik egymást. Játékuk a végte-

119
len gyöngédség és a zabolázatlan szenvedély forrása. Azzá
válnak, amivé csak akarnak. Nincsenek korlátok, nincsenek
szabályok. Hangok vannak – bársonyos, rekedtes, éneklő ma-
dárhangok, a vágy igaz hangjai. Ismerős és új érintések. Az
egymásra találás boldog döbbenete. A lélegzetük egybeolvad,
a mozdulataik összesimulnak, a testük eggyé forr a gyorsuló
ritmus igézetében.
Sötét volt már, amikor elváltak. Maja taxival ment haza, a
férfi úgy döntött, hogy visszasétál a parlamenthez, amelynek a
parkolójában hagyta az autóját. A szeretkezés utáni kábultság
jóleső érzésével a testében lépett ki az utcára. Sugárzó arccal
nézte a várost, és ámulva vette észre, hogy az visszamosolyog
rá. Be kellett vallania, hogy minden újabb találkozás megannyi
meglepő élményt tartogat számára. S hogy ezek valóságosab-
bak mindennél: a munkájánál, a magánéleténél és a korábban
tapasztalt gyönyöröknél is. A szenvedély, amely az együttlé-
teik alatt a hatalmába kerítette, minden gondolatot kisöpört az
agyából, ami nem Majával volt kapcsolatos.
Lenyűgözte, mennyi gyermeki érzést volt képes megőrizni
magában, mennyi játékosságot, amellyel olykor őt is visszarö-
pítette az emlékei közé. Sokat beszélgettek, képzeletben boldo-
gan sétáltak vissza az időben. Valahol a lelke mélyén biztosan
hitte, hogy több száz évvel korábbról ismeri őt. Valamikor ta-
lálkoztak már, részesei voltak egymás életének.
Gyöngédséggel gondolt testének minden részletére. Apró,
ruganyos mellére, a térde hajlatára, a csípőjére. Szerette a hi-
báit is. A kelleténél nagyobbra nőtt fülkagylókat, amelyeket
aprólékos gonddal, rafinált frizurákkal próbált leplezni, ujjai-
nak görbületét, amelyek különös karaktert adtak a kezének.
Micsoda időpocsékolás volt az a sok év, amikor szeretőkre
vadászott, kalandokat keresett, és várta, hogy megtalálja az
igazit! Sokszor feltette magának a kérdést: milyenek voltak
azok a nők, akiket szeretett? Szépek, frivolak, komolyak, szelí-
dek, merészek és vagányak voltak. Hölgyek, csajok, szépasszo-
nyok és bestiák, cserfes kis boszorkányok, pápaszemes kékha-

120
risnyák. Mi a közös bennük? A világon semmi. Hacsak ő maga
nem. Igen, ő a közös jellemző. És az a vágya, hogy meghódítsa
és uralja őket. A műgyűjtő érez ilyen szenvedélyt, amikor rá-
néz egy képre, a szíve belesajdul, és azt kérdezi magától: ho-
gyan bírtam ki eddig nélküle? Azonnal meg kell szereznem.
Csakhogy ez a vágy mindig az adott pillanatnak szól. A pil-
lanatnak és nem tovább. Kivételt ez alól csak Márta jelentett,
akibe talán sosem volt úgy szerelmes, ahogyan a többiekbe, de
szerette mint a hozzá legközelebb álló embert, és tisztelte mint
gyermeke anyját. A házassága kényelmet és sikert jelentett szá-
mára, amit le lehetett fordítani kedves szavakra, puha gesztu-
sokra, gyöngéd összebújásokra és frissen vasalt ingekre. A „de
jó, hogy megjöttél, éppen kész a vacsora” mindennapos bizton-
ságára. A mozik, koncertek színházak együttesen átélt élmé-
nyeire. A hétköznapi bosszúságok, kudarcok és tragédiák kö-
zösen elszenvedett érzéseire. A gyereknevelés többé-kevésbé
együttesen vállalt felelősségére. Egymás testének, bőrének,
hangjának pontos ismeretére. „Ez a történelmi múlt, a mi tör-
ténelmi múltunk, mondta egy alkalommal Márta, csak életben
kell tartani, mint egy növényt, amelynek erős gyökerei van-
nak.”
Csakhogy a dolgok sokkal bonyolultabbak ennél. Volt úgy,
hogy reggeli kávézás közben azt hitte, őrülten szerelmes a fel-
eségébe, de mire megitta a kávéját, már rabnak érezte magát
egy unalmas házasság megszokott keretei között. Alig várta,
hogy kalandok után nézzen. Szenvedélyesen vágyott a szabad-
ságra, új felfedezésekre. És amikor lecsillapodott a szenvedé-
lye, újra kereste a megszokottat, az otthonát, amelyben mindig
úgy pihenhetett meg, mint egy kényelmes papucsban.
Most pedig itt van, foglyul ejtve egy szerelemben, ami min-
den, csak nem szokásos kaland vagy házastársi kapcsolat. Az
ösztönei azt súgják, legyen óvatos, ismeretlen, veszélyes tájak-
ra tévedhet. Márpedig ő végig akar menni azon az úton, ame-
lyen elindult, s amelyet rengeteg munkával alapozott meg az
elmúlt sok-sok évben. Még felfelé visz a pálya. Lehet, hogy

121
már csak karnyújtásnyira fekszik tőle a kitűzött cél, mint egy
szép nő, akit lényegében már meg is hódított. De addig, amíg
azt el nem éri, vigyáznia kell minden lépésére. Ő nem fog egy
banánhéjon elcsúszni, mint előtte olyan sokan, akikről a kine-
vezésük előtti utolsó pillanatban derült ki mindenféle. Nem
nyújt támadási felületet, nem kínálja tálcán a fejét a riválisai-
nak. Egy dolog a szerelem, és egy másik a karrier. Jól meg kell
nézni, mit tesz az ember a mérleg két serpenyőjébe.
Ez az állapot végül is ideális. A lehető legkellemesebb. Kü-
lönösebb hazugságra nem kényszeríti, eltekintve apróbb fül-
lentésektől, amelyek amúgy is az élet velejárói.' Márta régen le-
szokott arról, hogy ellenőrizze az esti programjait, mert rájött,
hogy teljesen felesleges, így tehát lényegében szabad, eldönt-
heti, mikor találkozik Majával. Aki persze nehezebb dió, mint
Márta. Nem tudni, meddig fogadja el a titkos szerető státusát,
és mikor akarja választás elé állítani őt. Most még megértő, re-
ménykedő. Meg kell hagyni a reményei között. Kegyetlenség
lenne szétrombolni az álmait. Ilyet ő sosem tenne.
A következő héten találkozik a miniszterelnökkel, akit meg
kell győznie arról, hogy fogadja el a kelet-magyarországi prog-
ramot, amit kidolgozott. „Kémei” azt jelentették, jók az esélyei.
Ha ez sikerül…
Hanyag mozdulattal köszönésfélét intett az őrnek, aki tisz-
telgett, amikor meglátta a tér bejáratánál. Beült az autójába,
ami az egyes kapu közelében állt, és hazahajtott.

– Akkor igyunk az új államtitkár egészségére!

– Köszönöm, kedves Kriszta. Egészségedre? –mondja Var-
ga, és felemeli a poharát.
– Holnap már az új irodádban fogadod a vendégeket? – kér-
dezi huncut mosollyal a fiatal képviselőnő, miközben a ruhája
egyik pántja lassan lecsúszik a vállán.
– Úgy bizony.
– Ott már kanapé is lesz, meg jár hozzá külön fürdőszoba,
lefogadom. És sok-sok üveg finom konyak lapul a szekrényed-

122
ben.
– Az a reprezentációs kerettől függ.
– Na és mekkora az a reprezentációs keret?
– Az maradjon az én titkom.
– Ez aztán az államtitok! – nevet a lány, és éppen csak bele-
kóstol a pezsgőjébe. – A régi titkárnődet megtartod?
– Icát? Gondolod, hogy le kellene cserélnem?
– Hát, ráférne a csapatra némi erősítés meg fiatalítás. Új fér-
fihoz…
– Új műsor kell? Erre gondoltál?
– Még a gondolataimat is kitalálod.
– Lehet, hogy igazad van. Van valami jó tipped?
– Mindig van valami jó tippem. Kérdés, vevő vagy-e rá.
– Attól függ.
– Holnap utazom a miniszterelnöki csapattal Londonba.
Csak kétnapos út, de el sem hiszed, mennyi közben az üresjá-
rat.
A repülőn, a VIP-váróban… rengeteget lehet beszélgetni.
– Ha úgy adódik, megkérdezhetnéd a miniszterelnöktől,
mit gondol Pataki legújabb reformötletéről. Szerintem barom-
ság, de lehet, hogy neki tetszik. Jó lenne tudni.
– Éppen meg is kérdezhetem tőle… Azt hallottam, nem ked-
velitek egymást Patakival. Ahol tud, betart neked.
– Törtető alak. Csak a pénzre hajt. Ő aztán elszámoltat ma-
gának mindent: vacsorákat, ebédeket, szállodákat, még ruhá-
kat is. Úgy öltözködik, mint egy dzsigoló, és közben kavarja a
kását. Éppen ezért kell tudnom, mit gondol róla a miniszterel-
nök.
– Nem gond. Töltenél még egy kis pezsgőt?
– Szívesen. Jól áll a kezedben a pezsgőspohár. Gyönyörűek
az ujjaid.
– Hmm. De azért vigyázz! A karmaim hegyesek.
– Látom. De most inkább húzd be őket, kis cicám. Nem lesz
szükséged rájuk. Ne hagyj nyomokat a bőrömön…
– Te pedig ne harapj…

123
Amikor a nő elhagyta az irodát, Varga halkan becsukta utána
az ajtót, visszasétált a karos– székéhez, fáradtan elnyúlt benne,
és kinézett az ablakon. A szobájából a Dunát lehetett látni, a
háttérben a budai hegyek sötétje élesen különvált a rakpart fé-
nyeitől. Ebben a fényárnyék képben megjelent a nagy múltú
város sajátos arca, amely sokat mutat, de keveset árul el önma-
gáról. Mint az a vásári komédiás, aki a legegyszerűbb trükkö-
ket kínálja a hétköznapi publikumnak, de a nagy mutatványt
megőrzi saját maga számára. A város kinyílt és bezárult, sötét
foltjaival, piszkos rejtélyeivel, szigetes szegénységével elijesz-
tett, az éttermekben és a bárokban pezsgő éjszakai életével él-
vezetekre, evésre, ivásra csábított. Egyszerre volt ismerős és
megfejthetetlen, meztelen és álarcot viselő, nyüzsgő és magá-
nyos, zsúfolt és kihalt. Mikor melyik arcát akarta megmutatni
éppen. A ragyogót vagy a sötétet.
Varga inkább a sötétséget nézte. Rettenetes ürességet érzett
magában. Az órájára pillantott, és hirtelen az jutott eszébe,
hogy még odaérhet az előadás végére, és ha szerencséje van,
elcsípheti Maját a művészbejárónál. Megörült a gondolatnak,
hirtelen kiszállt belőle minden fáradtság. Lefutott a lépcsőn,
sietős léptekkel ment az autójáig, és szélsebesen vezetett végig
a városon.
A szíve a torkában dobogott. Először szánta el magát arra,
hogy a színházban találkozzon a kedvesével. De mindenkép-
pen Maja közelébe akart kerülni. Érezni akarta a jelenlétét.
Szüksége volt rá.
Remélve, hogy senki nem vette észre, belopakodott a mű-
vészbejárón. A színpad közelében, a folyosó végén megállt és
várt. Hallgatta a tapsot, a zsúfolásig telt nézőtérről érkező
hangokat. A szeretet erős, telt hangjait. Elképzelte Maját, amint
kipirult arccal, mosolyogva meghajol a közönsége előtt. A sze-
me, mint az ezüstóceán, éber és csillogó, csordultig tele az elő-
adás fényeivel. A teste olyan, mint egy kislányé, de a mozdula-
tai többet mondanak, mint a szavak – mint bármilyen szavak.

124
Táncos színésznő. Először rebbenő lépésekkel megy ki megha-
jolni, kíváncsian figyelve a közönség reakcióját, majd egyre
magabiztosabb lesz. Büszkén, felemelt fejjel lép ki a színpadra,
elegánsan kitartott mozdulattal hajol meg. Kacér királynő. Kar-
csú és hajlékony, a lényének mégis súlya van. Egy mosolyával
összeköti a színpadot a nézőtérrel, boldog nevetésre ingerelve
a közönséget. A fény eltünteti róla a fáradtság nyomait, és lera-
díroz róla minden hétköznapiságot. Egyszerre visszatér a régi
színházi idő. S ő, az elfeledett nőiesség megtestesítője ma este
megint csodát tett. Elbűvölt, örömöt és fájdalmat fakasztott az
emberek lelkében. A közönség behódolt a párizsi lány előtt.
Győzelmet aratott a klipkorszak felett. A szenvedélyével, a hu-
morával, a tisztaságával. Hányszor is hívják ki a függöny elé?
Háromszor? Négyszer?
Varga végül nem várta meg, amíg elhal az ütemes taps.
Amilyen észrevétlenül érkezett, éppen úgy távozott a szín-
házból.
A talizmán meghozta a várva várt szerencsét. A párizsi lán-
nyal Maja fergeteges sikert aratott. A közönség kedvence lett,
ragyogó sztár. Micsoda ünnep a századik előadás! Utána hatal-
mas bulit csapnak. Régi barátok, régi ellenségek együtt ropják
hajnalig, folyik a pezsgő, nincs megállás. Mindenki itt van, aki
számít. Színészkollégák, rendezők, újságírók, politikusok…
Az a magas, szikár, napbarnított férfi, aki csak ásványvizet
iszik egész este, és úgy fest, mint egy szabadságát töltő ameri-
kai tengerésztiszt, a színházi szakma legharciasabb ragadozó-
ja. Úgy csap le a minisztériumi pályázatokra, mint egy hiéna,
és már a kiírás pillanatában tudni lehet, hogy ő a nyertes. Az
az őzike pillantású, hibátlan fogsorú, fekete hajú lány, aki so-
kat ad arra, hogy hatásos „belépőket” produkáljon, egy vidéki
színház feltörekvő üdvöskéje. A rossz nyelvek szerint nincs
olyan pesti rendező, akinek az ágyában ne fordult volna meg.
Érthetetlen, miért nem jut szerephez mégsem. Egy pillanatra
feltűnik az örökké sértett színházi matróna is, aki valamikor az
ősidőkben Lulu szerepében hódított. Hogyan is bocsáthatná

125
meg, hogy most más játssza a szerepét? És ott, az a lötyögő far-
mer-nadrágos, bőrdzsekis fiatalember, aki megállás nélkül tö-
mi magába a kaviáros szendvicseket és a sajtos hasét, ugyan-
csak régi ismerős. Minden fogadáson felbukkan. Maja igyek-
szik minél messzebb kerülni tőle, tudja, hogy egy bulvárlap új-
ságírója, aki elejtett szavakra és félresikerült mondatokra va-
dászik.
Szekérderéknyi virág érkezik, Sári nem győzi elrendezni
őket. Egyre emelkedik a hangulat, a társaság fele már részeg,
fojtogató meleg van a teremben. Zoltán éjfélkor félrevonja egy
félhomályos sarokba, borízű hangon a legnagyobb magyar szí-
nésznőnek nevezi, és a mellére tűz egy brosstűt. Táncoló női
alakot mintáz fehér aranykeretbe foglalva. Velencében vásárol-
ta, kifejezetten erre az alkalomra.
– Tudom, hogy már van talizmánja. De ennek nem tudtam
ellenállni. Annyira maga az.
– Talán kerül mellé egy férfi táncos is – nevet Maja, és meg-
csókolja a férfi arcát.
Ha most visszatekint az elmúlt évekre, nyugodt szívvel álla-
píthatja meg, hogy végül is szerencséje volt. Csak a fanyalgó
kritikusokat kellett elviselnie, néhány kellemetlenkedő alakot,
aki az utóbbi időben egyre többször nevezte a játékát régimó-
dinak. Ez az, amivel végképp nem tud mit kezdeni. Amikor el-
ső alkalommal olvasott ilyen kritikát, kétségbeesve hívta fel
Zoltánt: „Mi elavult a játékomban, mondja meg, micsoda? A
nézők nevetnek, amikor azt akarom, hogy nevessenek, és sír-
nak, amikor megríkatom őket. Mi rossz van ebben?”
„Semmi. Maga az a színésznő, akire jó ránézni. Vidámabbak
az emberek, ha magát látják, ezért mosolyodnak el. És ne feled-
je: sohasem kinevetik, hanem magával együtt nevetnek.”
Színpadi színésznek lenni valamikor ismertséget, hírnevet,
színészi rangot jelentett. „A” Ruttkai, „a” Latinovits, „a” Tol-
nay… Alig meri a szájára venni ezeket a neveket. „Én még Gá-
bor Miklóssal kaptam a Hamletet” – hallotta egyszer egy néző-
től. Mert a színész játéka ünnepi ajándék. Úgy is kell fogadni.

126
De mostanában, amikor szakadt farmerban, cekkerrel ülnek be
az emberek a nézőtérre, éppen csak beugranak két mosogatás
között, mire számíthat a színész, aki maga is éppen a szink-
ronból érkezik?
Neki a játék mindennél fontosabb. Vágyakozva várja az es-
tét, mint gyerekkorában a karácsonyt, a szertartást, a szeretet
oda s vissza áramlását, a megilletődött örömet, ami mind ah-
hoz hasonlatos, amit akkor érzett, amikor a szülői házban az
ajándékokat bontogatta. És várja a fényt, a mindent elárasztó,
rengeteg fényt, a lelkeket betöltő ragyogást.
Egyetlen dologtól fél igazán: hogy nem veszi komolyan a
közönség. Ha a párizsi kokott érzelgős szerepében látják csak,
más, komolyabb szerepben nem fogadják el. Lulu beleég a bő-
rébe, nem tud szabadulni tőle. Addig játssza, táncolja ezt a
szívbemarkoló komédiát, amíg a nézők számára valóban az a
régimódi színésznő lesz, akiről az újságok írnak. Az utolsó dí-
va. Egy letűnt korszak ragyogó alakja. Nem kevesebb, de nem
is több ennél. És amikor kezd kiszabadulni a kritika bilincsei-
ből, a nézők elfordulnak tőle. Mást várnak. Visszakövetelik Lu-
lut, a bohém párizsi lányt.
Nem akarja örökké ezt a szerepet játszani, akármennyire is
szereti. Bizonyítsa be, hogy mást is tud? Talán nem bizonyított
már éppen elégszer? Nem játszott elég Csehovot, Shakespeare-
t, Ionescut, Molnárt? Mit akarnak még? Mit várnak tőle?
Éppen eleget küzdött a jó szerepekért! Mert azt ne gondolja
senki, hogy rózsaszirmokkal telehintett úton sétált el a siker
kapujáig. Hány Ferivel, színházi zsarnokkal, gátlástalan kollé-
gával került már szembe! De őt sem kell félteni. Kijátszotta, le-
játszotta őket. Nem hagyta magát. „Szelíd vagyok, mint egy
dzsungelharcos” – gondolta magáról a harmadik pohár vodka
után, majd ártatlan képpel megjelent a színészbejárónál a ra-
jongói előtt, és aláírásokat osztogatott. Bájosan átvette az aján-
dékokat és a leveleiket, meghallgatta a gratulációkat, és elége-
detten távozott. Ez is a játék része. A varázslat, ami a gangszín-
házban kezdődött, valószínűleg soha nem ér véget. Leoltják a

127
lámpákat, lebontják a díszleteket, a színpadi munkások haza-
mennek, rég elhaltak a mélyenszántó drámák és a harsány víg-
játékok hangjai. Csak a színész marad a színen. Ő mindig a szí-
nen van. Talán ettől érzi magát olyan rettenetesen fáradtnak
most. Mert képtelen leállni, és egyre kimerítőbb a pörgés. A
tempót magának diktálja. Nem akar úgy viselkedni, ahogyan
elvárják tőle, mert akkor rabszolgává válik. Éppen elég enged-
ményt tett már így is, amikor elvállalt olyan szerepeket, ame-
lyek nem voltak méltók hozzá, de sikerszaguk volt. Ha hoz-
zám nem méltó, akkor máshoz sem, gondolta, és csak azért is
eljátszotta őket – másként, mint ahogyan a rendező kívánta.
Mert csak akkor tud belenézni a tükörbe, ha megőrzi az önbe-
csülését és a tiszteletet a szakmája iránt. Óriási a kísértés, hogy
a könnyű siker útját kövesse. És óriási erőfeszítéseket kell ten-
nie ahhoz, hogy a csapdákat elkerülje.
A buli lassan véget ért. Már csak a legelszántabbak marad-
tak, akik sok üveg bor után is úgy érezték, tartogat még vala-
mit számukra az este, korai lenne hazamenni. Zoltán átkarolja
Maja vállát, és gyengéden a kijárat felé vezeti.
– Hívok taxit – mondta.
– Ne vacakoljon a telefonnal, kísérjen inkább haza! Sétál-
junk! Szeretném kiszellőztetni a fejem.
– Az bizony magára férne… De én már alig állok a lábamon.
Nem készültem sétára. De ha annyira akarja.
– Persze, hogy akarom. Ki tud ilyenkor aludni?
– Hát… Tudja, én éjszaka aludni szoktam. Arca sápadt és
beesett volt, a szeme karikás.
„Nem hittem volna, hogy a rendezőt is ennyire megviseli az
előadás” – gondolja Maja, ám örömében gyorsan lerázza ma-
gáról aggályait.
– Kispolgár!
– Menthetetlenül. Mindig azt hittem, hogy ezért kedvel.
– Ki mondta, hogy nem? Látta, milyen alakok kerültek elő
ma este? Csupa szétázott agyú, nagyképű hülye, akinek akko-
ra az egója, mint ez a ház.

128
 – Ebben a szakmában nagy a kísértés, hogy az ember zseni-
nek képzelje magát, és beleszeressen a saját tehetségébe. In-
kább az a furcsa, ha valaki nem ilyen.
– Mi nem ilyenek vagyunk.
– Biztos ebben?
– Hajnali háromkor már semmiben sem vagyok biztos. Csak
azt tudom, hogy gyönyörű az ég, és imádom rajta az összes
csillagot.
– Maga is gyönyörű.
– Még ilyen lepusztultan is?
– Még így is. Nem tud ártani magának, pedig mindent meg-
tesz ezért.
– Zoltán, megint kezdi! Inkább azt mondja meg, milyen vol-
tam a jubileumi előadáson.
– Az igazat akarja, vagy amit hallani szeretne? Maja megáll,
a körúti lámpák sárgás fénye kíméletlenül lecsupaszítja az ar-
cát.
– Maga is úgy érezte, hogy…
– A legcsodálatosabb nagyestélyinek is megárt, ha naftalin-
szaga van.
– Úristen, miket mond! Mit tegyek, ha egyszer ilyen a da-
rab.
– Tudom, hogy rosszkor mondom, most ünnepelni kell. De
hallgasson rám, és ne játssza sokáig! Elkopik benne. Majd kere-
sünk egy másik szerepet, amivel még nagyobb sikere lesz.
– Ekkora sikert csak úgy adjak fel, mert régimódi a darab?
– Igen. Ezt javaslom.
– Ez őrültség! Nincs olyan színész, aki képes lenne erre.
– Legyen maga az egyetlen.
– Ugye most csak viccel? Beszéljük ezt meg az ötszázadik
előadáson. És ha akkor is ugyanezt mondja, megígérem, hogy
hallgatok magára. Nézze csak, ilyen villamos járt régen is a
körúton. Van, ami nem változik ebben a városban, és ez jó. A
sárga villamos örök. Éljenek a sárga villamosok! Ne szálljunk
fel az egyikre?

129
 Maja még sétálna, de a férfira pillantva aggódni kezd. Szür-
ke volt és nyúzott, s valami miatt ideges is.
– Maga nagyon fáradt. Holtsápadt. Minden rendben?
– Persze. Nagyjából.
Most már jobban szemügyre veszi Zoltánt. Az ajka száraz, a
bőre fakó. S a nyakán itt-ott szokatlan piros foltocskák bukkan-
nak elő. „Új dezodort vagy arcvizet használ. Szegénykém,
egyedül él. Nyilván bemegy az első útjába eső üzletbe és le-
kapja a pultról azt, ami a keze ügyébe kerül.”
– Mit néz így? – kérdezi Zoltán, és szorosabbra húzza a kön-
nyű selyemsálat a nyaka körül.
– Semmit, semmit… Jöjjön! Kapjuk el ezt a villamost! Futás!
– kiáltja Maja, s azzal megragadja Zoltán kezét és futni kezd a
villamos után. A férfi kényszeredetten követi, egyre jobban zi-
hál, kapkodja a levegőt. Lemarad Maja mögött. Az ajtó az or-
ruk előtt csapódik be.
Maja meglepve fordul a férfi felé. A piros foltok ott táncol-
nak a szeme előtt. Zoltán arcából süt a kétségbeesés. Nem vár-
ják meg a következő villamost, éjjel annyira ritkán járnak. In-
kább egymásba karolva hazasétálnak. A kapunál elbúcsúznak
egymástól. Maja felmegy a lakásba és besétál a konyhába, ahol
még mindig a tűzhelyen áll az az edény, amit az anyja hozott
át délután. A kedvenc főztje van benne: töltött paprika úgy,
ahogyan szereti, édesen. Egyszer megpróbálta megfőzni ma-
gának, de az eredmény siralmas lett. Kidobta az egészet. A leg-
egyszerűbb ételt sem tudom elkészíteni – állapította meg tár-
gyilagosan, miközben a hideg mártást kanalazta a lábasból. Ha
mama most látná, égnek állna a haja, és azonnal sopánkodni
kezdene, hogy ne egyen hideg ételt. Mintha ez lenne a legve-
szélyesebb dolog az életben. Legfeljebb gyomorrontást kap, és
akkor mi/van. Régen is úgy szerette legjobban az anyja főztjét,
ha titokban a lábosból kanalazta. Mindegy, hidegen vagy me-
legen. A lényeg az volt, hogy az anyja neki főzte. Ebből adód-
tak kisebb veszekedések a szülők között. Mert az apja ki nem
állhatta az édes mártásokat, de ez az anyát egyáltalán nem ér-

130
dekelte. Ő olyat akart készíteni, ami a gyerekének ízlett. Ez
volt az elsődleges cél, minden más csak ezután következett.
Majának az volt a világ legtermészetesebb dolga, hogy az
anyák a gyerekeiknek főznek, nem a férjeiknek. A gyerekek ké-
sőbb azzal hálálják meg azt a temérdek sok munkát és időt,
amit rájuk áldoztak, hogy egy életen át minden ételben, ami
csak eléjük kerül, az ismerős ízeket keresik. S ha elég ügyesek,
maguk is úgy főznek, mint az anyjuk. Lesz-e valaki, akinek
főzhet majd ő is? Vágyik-e valaki majd erre? Levette az edényt
a tűzhelyről, és a maradék étellel együtt a fridzsiderbe tette.

Másnap délután a szokásos búvóhelyükön találkoztak. Maja

kivárta azt a pillanatot, amikor úgy érezte, hogy a férfi teljesen
ellazult, és óvatosan belekezdett a mondandójába, amit előző-
leg alaposan végiggondolt.
– Mi lenne, ha idén elutaznánk valahová? Ez már a harma-
dik nyarunk együtt, és még nem voltunk sehol – jegyezte meg
ártatlan képpel és hátradőlt a bőrfotelben. Lenézett a kezére,
mert nem akarta látni Ádám arcát, amikor válaszol. Olyan
rossz színész. Megint hebegni, habogni fog.
– Lesz egy hivatalos utam augusztus végén Spanyolország-
ba. Egy nap tárgyalás, három nap szabadság. Meghívhatlak?
Volna kedved velem tartani?
– Ne hülyéskedj!
– Komolyan kérdezem. Végre megnézhetnénk a Meztelen
Mayát. Ránk vár a Prado.
– Tudod, hogy ezt most éppen negyedszer ígéred meg?
– Már lefoglaltam a repülőjegyet. Ez nemcsak ígéret.
– Az enyémet is?
– Persze. Csak meglepetésnek szántam.
– Te jó ég, Ádám! El sem merem hinni! Úristen, de boldog
vagyok!
– Én is. Már alig várom. Kicsit óvatosnak kell majd lennünk,
legalábbis az úton. A repülőn nem ülhetünk egymás mellett.
De hát én úgyis első osztályon utazom. De Madridban kényez-

131
tetni foglak, meglátod.
– Nem fogok tiltakozni.
– Már el is kezdem. Hoztam éneked ajándékot a jubileumi
előadásra, ha már nem tudtam ott lenni az ünnepségen. Tes-
sék, a tiéd.
– Mi ez?
– Nézd csak meg!
– A régi Nemzeti?
– Színaranyból. És mi van a hátára írva?
– „A nemzet színésznőjének.” Ez én volnék?
– Nekem te vagy. A legmeghatóbb Irma, a legdrámaibb Iri-
na, és a legcsábosabb, legizgatóbb, leg…
– Ki ne mondd! Lulut nem úgy játszom, mint egy kurvát!
– Persze, hogy nem. Persze, hogy nem. Maja nevetve átöleli
a nyakát. Ádám felkapja, mint a pelyhet, és megpörgeti maga
körül. Olyan felszabadultan szeretik egymást a forró, nyári
délutánon, mint két gyerek.

– Még három napja sincs, hogy megígérted. Megígérted, meg-

ígérted! – sikoltja Maja, és lesodor egy hamutartót az asztalról,
amikor dühösen cigaretta után nyúl.
– Kérlek, ne csinálj cirkuszt! Nagyon kérlek.
– Ez minden, amit mondani tudsz? Ez minden?!
– Próbálj megnyugodni. Mit mondhattam volna Mártának,
miért nem viszem magammal Spanyolországba?
– Mert engem viszel magaddal.
– Maja!
– Elegem van a titkolózásból. Elegem van abból, hogy nem
vállalsz. Rejtegetsz, mint egy ócska kurvát. Engem! Nem csiná-
lom tovább. Nem bírom tovább.
– Maja, szeretlek. Szükségem van rád.
– Rossz, elcsépelt színpadi szöveg. Sehol egy jó végszó!
– Értsd meg a helyzetemet. Lehet, hogy miniszteri kineve-
zés előtt állok. Most nem keveredhetek botrányba.
– Érdekel bárkit is a magánéleted? Nem kapnád meg a kine-

132
vezést, ha kiderülne, hogy az ország leghíresebb színésznője a
szeretőd?
– Igen, azt hiszem. Nem kívánhatod tőlem, hogy éppen
most… Nézd, mindjárt ötvenéves leszek. Fel akarok jutni a
csúcsra. Ez az utolsó esélyem. És ha már ott vagyok, minden
egészen más lesz.
– Akkor már vállalható leszek a feleséged előtt? Ország-vi-
lág előtt nem?
– Húsz éve élünk együtt Mártával. Nem tudok csak úgy el-
válni tőle. Nem beszélve a fiamról.
– A fiad már egyetemista. Éli a saját életét. Te is éled a ma-
gadét. Csak nekem nincs életem. Nincs családom, nincs gye-
rekem…
– Úgy tudtam, még nem akarsz gyereket.
– Az én időm is múlik, nem csak a tiéd. Nemsokára negy-
venéves leszek. Mikor szüljek gyereket? Meddig várjak még
rád? Mikor jön el az a pillanat, amikor új fejezetet nyitsz az
életedben, és abban már nekem is jut szerep?
– Most is fontos szereped van az életemben, pontosan tu-
dod.
– A főszerepet akarom.
– Soha nem csaptalak be. Az első pillanattól kezdve elmond-
tam, hogy még várnunk kell. Felelősséggel tartozom a családo-
mért, Mártáért.
– Azt mondtad, már nem szereted, csak megszokásból vagy-
tok együtt. Kényelemből. Ha velem élnél, nem kapnál minden
reggel lágy tojást pirítóssal, és nem sorakoznának a szekrény-
ben a kivasalt ingeid. Ez igaz. De nem gondolod, hogy a ké-
nyelemért túl nagy árat fizetsz?
– Ennyivel tartozom Mártának. De igazad van, nem akarom
életem végéig fizetni. Csak nem tudom, hogyan tudnék élni
abban a tudatban, hogy szerencsétlenné tettem, mert elhagy-
tam.
– És abban a tudatban hogyan tudsz élni, hogy engem teszel
szerencsétlenné?

133
 – Azt hittem, boldoggá teszlek.
– Öntelt alak vagy. Önző. Kényelemszerető. Nem értem, ho-
gyan szerethettem beléd?
– Hajtott a véred. Ahogyan most is hajt mindenféle kalan-
dok után. Azt hiszed, nem tudom, hogy Zoltánnal éjszakákat
töltesz együtt? Hogy udvarol neked? Ki vette azt a brosstűt,
amit állandóan látok rajtad?
– Te megőrültél! Zoltán a legjobb barátom, és mindenki tud-
ja róla, hogy meleg.
– Ezt most találtad ki.
– Ez az igazság – feleli Maja, és tölt magának a kisasztalon
álló üvegből.
– És a többiek? Az a sárga hajú kis ripacs, meg a nagypofájú
rendező barátod, az is meleg?
– Nem. Ők kollégák. Te viszont röhejes vagy. Minden éjjel a
feleséged mellett alszol, és rám féltékenykedsz?
– Egy nő ne éljen szabados életet. Még akkor sem, ha szí-
nésznő.
– Semmi jogod ítélkezni felettem. Nincs jogod ellenőrizni
sem. Miért mérsz kettős mércével? Úgy élsz, ahogy akarsz,
nem engedsz beleszólást a dolgaidba, tőlem pedig elvárod,
hogy az elképzeléseid szerint csináljak mindent? Csak dolgo-
zom, létezem, és kész. Hiányzol, ha nem vagy velem. Rettene-
tesen /magányos vagyok éjszakánként és reggelente. Csak a
színpadon nem érzem a magányt soha. Előadás után hazajö-
vök az üres lakásba, és elképzelem, hogy a feleséged mellett
unatkozol a tévé előtt vagy horkolsz mellette az ágyban. És tu-
dod, mit? Szeretnék a helyében lenni. Plüss pongyolában besé-
tálni a hálószobába, odakészíteni egy pohár vizet az éjjeliszek-
rényre, és hozzád bújva elaludni. Legszívesebben felhívnálak
az éjszaka közepén, hogy megtudjam, mit csinálsz éppen,
hogy halljam a hangod. Muszáj lenne hallanom a hangod. De
már nem hívlak. Inkább csak elképzelem, hogy itt vagy mellet-
tem.
– Drágám, ne igyál annyit! Ez már a harmadik pohár.

134
 – Emiatt ne legyen bűntudatod! Már húszévesen is ittam, ha
valami baj ért vagy szomorú voltam. Mindig volt miért.
– Cigarettázol, iszol… ez veszélyes. Vigyáznod kellene ma-
gadra.
– Jó. Majd vigyázok.
– Itt maradok melletted. Megvárom, amíg elalszol.
– Olyan sokáig nem tudsz várni. Az ilyen sötét pillanatok
nagyon lassan múlnak el. Lehet, hogy emberek milliói érzik
ebben a pillanatban ugyanazt, amit én. És nincs mellettük sen-
ki, aki megvigasztalná őket. Egyedül kell megküzdeniük a
helyzetükkel. A mi történetünkben nincs semmi különös. Csak
éppen megélni nehéz.
– Idővel minden megoldódik. Meglátod.
– Idővel minden csak rosszabb lesz, meglátod. Nem halo-
gathatod a végtelenségig a döntést.
– Adj még egy kis időt! Heteken belül kiderül, hogy kine-
veznek-e. És akkor…
– Akkor mi lesz?
– Ne kezdjük elölről. Semmi értelme így ennek a beszélge-
tésnek.
– Igazad van. Ugyanazokat a rossz köröket rójuk. Tapodtat
sem jutottunk előre.
– Holnap hívlak. Ígérd meg, hogy nem iszol többet.
– Holnap megígérem – feleli Maja, és kiüríti a poharat, amit
a kezében tart.

A körúti kávézó tulajdonosa pontosan úgy rendezte be a két

egymásba nyíló helyiséget, ahogyan a békebeli kávézókat szo-
kás. Maja szívesen nézegette a sarokasztal felett az aranyozott
stukkók indáit, miközben a kávéját itta. Mindig ugyanaz az
emlék jutott róla az eszébe. Az első igazi színházi élménye,
amikor hatévesen a mamájával a nézőtéren ült, és megigézve
bámulta a vörös függöny két oldalán a stukkókat. Akkor el-
döntötte magában, hogy számára az a színház, ahol a nézőté-
ren ilyenek vannak. Amikor felment a függöny, és elkezdődött

135
az előadás, mélységesen csalódott. Másra számított. Valami
sokkal díszesebbre, sokkal ünnepibbre, sokkal meghatóbbra.
Olyasmire, ami illik az aranystukkókhoz és a vörös kárpithoz.
De az, amit a színpadon négy fiú és két lány előadott, nem volt
sem díszes, sem ünnepi, sem megható. Úgyhogy, amikor haza-
mentek, megkérte a mamáját, hogy rajzoljon neki színpadot, és
azon legyenek várkisasszonyok, lovagok, lovak, és a háttérben
álljon egy várkastély, lehetőleg sok toronnyal. Egy idő után
már maga is le tudta rajzolni a kedvenc színpadképét, a mama
keze vonását utánozva. Ezeket a rajzokat sokáig őrizgette, és
egy alkalommal megmutatta őket a szomszéd fiúnak, Ferinek,
aki hosszan nézte őket, de nem szólt semmit. Napokkal ké-
sőbb, amikor egymásba botlottak a lépcsőfordulóban, Feri ko-
moly képpel ránézett, és azt mondta, meglepetésre készül.
Másnap összehívta a házban lakó gyerekeket, és ünnepélyes
hangon valamennyiük előtt bejelentette a gangszínházat,
amelynek rendezőjévé nyilvánította magát. És akkor Maja rá-
jött, hogy stukkók és függönyök nélkül is születhet varázslat…
Megitta a kávéját, fizetett és kilépett a délelőtti napsütésbe.
A színház felé indult, délelőtti próbára. Élvezte a séta minden
pillanatát. Nagyon szűk szoknya volt rajta, finom pulóvere
alatt semmit nem viselt, a haját laza lófarokba fogta. Apró lé-
pésekkel, ráérősen ment, és hátra sem kellett néznie ahhoz,
hogy tudja: az emberek megfordulnak utána, tetőtől talpig vé-
gigmérik, összesúgnak a háta mögött. Örült, hogy népszerű,
ezen a délelőttön nem zavarták a bámészkodó tekintetek, en-
gedett a belső kísértésnek és a gyerekes becsvágynak, amivel a
sikert hajhászta. A legegyszerűbb, leghétköznapibb sikert, a
kávézóban, az utcán, az üzletekben, bárhol. Megigazította tás-
kájának a pántját a vállán, és váratlanul akkorát botlott egy ki-
csorbult utcakövön, hogy kis híján orra bukott. A cipője sarka
hangos roppanással kettétört.
Körülnézett, és hangosan felnevetett, mert alig néhány mé-
terre tőle felirat hirdette egy kapu felett: „Kulcsmásolás és ci-
pőjavítás”. Odabicegett. Magas fiatalember üdvözölte moso-

136
lyogva, amikor belépett a parányi helyiségbe. Kulcsok, rete-
szek, szandálok és félcipők közül bújt elő, és az arca csupa lel-
kesedés volt, amikor megkérdezte, miben segíthet. Maja felmu-
tatta a bűnjelet, és visszamosolygott rá. A műhelynek gyantail-
lata volt. A férfi bólintott, hogy látja, mi a baj, és azonnal kézbe
vette a szandált. Görbe háttal gyöngéden a lifegő sarok fölé ha-
jolt, és megmozgatta, mintha egy madár törött szárnyát
próbálná óvatosan a helyére illeszteni. Közben hümmögött,
hogy bizony, bizony, meg lám, lám. A szandál olyan könnyű-
nek tűnt a hosszú ujjai között, mint a tollpihe.
– Foglaljon helyet, kérem, kicsit várni kell – mondta, és az
egyetlen székre mutatott, ami a sarokban állt.
Finom, összehangolt mozdulatokkal dolgozott, egyenletes
tempóban. Az arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly.
Csakhogy nem is a szandált nézte. Úgy mozgatta a kezében a
kecses szerszámokat, hogy közben alig nézett lefelé, mintha
abban bízna, hogy a dolgok maguktól is a helyükre kerülnek.
Az ujjai fürgén összeillesztették a törött végeket, könnyedén
mozgatták a könnyű ecsetet, amit előbb egy kerek edénybe
mártott, majd három lendületes húzással végighúzott a törede-
zett bőrön.
Egyszer csak Majára pillantott, és megszólalt:
– Tetszett, ahogyan eljátszotta Irmát az Üvegcipőben.
– Köszönöm. Jó szerep.
– Azt is lehet rosszul játszani.
– Gyakran jár színházba?
– Sajnos nem elég gyakran. Kevés a jó darab, no meg a jegy-
ek is drágák.
– Milyen darabokat szeret?
– Komolyan tetszik kérdezni?
– Halálosan komolyan.
– Ennek örülök. De egyáltalán nem könnyű egy ilyen kér-
désre válaszolni. Azt hiszem, a legtöbb ember ugyanazokon a
dolgokon megy keresztül az életben. Rengeteget hibázunk,
rossz irányba indulunk, és fogalmunk sincs, mit tegyünk, hogy

137
ne járjuk végig mindig ugyanazokat a köröket. A színház az
emberi tévedésekről szól. Arról, hogy mit csináltunk rosszul,
és hogyan javíthatnánk ki azt, amit elrontottunk. Ha jó a da-
rab, ehhez ad erőt és energiát. Én ezért az energiáért járok szín-
házba.
– Maga kész filozófus. Még soha senkitől nem hallottam
ilyen érdekes magyarázatot.
– Tudja, az apám cipész volt. Nagyon egyszerű ember. Har-
minchét éven át ült egy hokedlin, cipőket varrt, talpalt a kun-
csaftjai számára. Borjúbőrből a nagyságos uraknak és hölgyek-
nek, de akárhányszor megreparálta a legócskább lábbelit a
dzsumbuj-lakóknak is. Járt a keze, és közben beszélgetett. Ha
leírta volna azt, amit ez alatt a harminchét év alatt hallott, ma ő
lenne az ország legnagyobb írója. Ő tanított meg a szerszám-
mal, az ecsettel bánni, és rajzolni is. Gyönyörűen rajzolt.
– Akárcsak az én anyám. Nem haragszik, ha megkérdezem:
soha nem gondolt arra, hogy valami mást is csinálhatna?
– Jó szakma ez. Az ember társalog a vevőkkel, gondolkodik,
az agya jár. Csak kellene egy nagyobb helyiség, mert ezt már
rég kinőttem. De megszoktam itt, valójában nem vágyom ele-
gánsabb helyre, még akkor sem, ha ott emelhetném az árakat.
Ott nem tudnánk ilyen meghitten beszélgetni. Ennek az
apámtól örökölt krecninek hangulata van. Itt valahogy meg-
nyílnak az emberek, mesélni kezdenek az életükről. Majdnem
olyan ez is, mint a színház. Arról nem beszélve, hogy szabad
vagyok, mint a madár. Nincs főnököm, nincsenek kollégák, öt
óra után enyém a világ.
Maja meglepetten hallgatta. A fiatalember a színésznő cso-
dálkozó pillantását látva folytatta:
– Tudom. Mindenki másra számít, amikor belép egy susz-
terhez. Az emberek azt hiszik, csak a kezünk jár, a fejünk üres.
De ne felejtse el, hogy én kulcsokkal is foglalkozom. Értek a zá-
rakhoz is. Néha az az érzésem, hogy a lelkek zárjához is, nem
gondolja? – kérdezte, és kópés mosollyal rácsapott a szandál
sarkára egy éles fejű kis kalapáccsal.

138
 – Nahát, mik fordulnak meg a fejében! Az lepett meg, amit
életünk hibás köreiről és a kényszeresen ismétlődő kudar-
cokról mondott. Tudja, én sem tudom, hogyan lehet belőlük
kikeveredni.
– Vagyunk ezzel így néhányan. Néha már az is segít, ha va-
lami apróságot megváltoztatunk. Vegyünk például egy tán-
cost, aki minden este tüllben, testre feszülő balettruhában és
olyan fura, tömött orrú balettcipőben táncol. Mindig ugyana-
zokkal a mozdulatokkal, ugyanazzal a fej- és kéztartással, tes-
sék csak elképzelni! Egy idő után ez rettentően unalmas, elal-
szik rajta az ember. A lelkét is kiteszi, mégsem tapsol senki a
végén. Egy nap gondol egy merészet, és az öltözőben felejti a
balettcipőjét, és mezítláb megy fel a színpadra, és mezítláb
kezd el táncolni. Maga elé tudja képzelni, milyen lehet az?
Mintha nem is ő lenne. Minden mozdulat, minden forgás, haj-
lás egészen más, és már nem kell azon törnie a fejét, hogyan le-
gyen izgalmas az előadás. A közönség tombol a gyönyörűség-
től, és véresre tapsolja a tenyerét. És az egész egy pár cipőn
múlott, ami nem nyom többet tíz grammnál.
– Csodálatos a fantáziája!
– Szeretek képzelődni. Ami pedig a mezítlábas táncot ille-
ti… Láttam ilyet. Egy filmben Isadora Duncan… Annak az
orosz költőnek volt egy ideig a szerelme… Na, hogy is hívják?
– Jeszenyin.
– Igen, az. Szegény… Tragikus körülmények között halt
meg. Egy sál tekeredett a nyakára, amikor a piros Bugattiján
száguldozott. Nem akármilyen élmény lehetett a tánca. A ba-
lettcipős, csipkehabos változattól viszont kitör a frász. Nem az
én műfajom.
– Az enyém sem – nevetett Maja.
A fiatalember fürkésző pillantást vetett Majára.
– De a romantika nem áll távol öntől.
– Ez igaz. De igyekszem megbolondítani valamivel. Nehogy
elaludjanak a nézők.
– Ettől ne féljen! Úgy felvillanyozza őket, hogy utána egy

139
marék altató is kevés az alváshoz.
– Maga hogy tud udvarolni! Tudja, a kritikusok nem min-
dig ilyen jók hozzám.
– Csak nem azt tetszik mondani, hogy olvasni tetszik azt a
sok badarságot, amit összehordanak? Már bocsánat, hogy bele-
kontárkodom a szakmájába.
– Nem kellene?
– Persze, hogy nem! Vagy tudja az ember, hogy mit akar
megcsinálni, és akkor úgy is azt csinálja, vagy hajítófát sem ér
az egész. A kritikus mihez ért, tessék már nekem megmonda-
ni? Csak a néző számít. Kész lett a szandál. Tessék parancsol-
ni.
– Nem mondja, hogy máskor óvatosabban járjak az utcán?
– Hogy mondhatnék ilyet? Magának a járása is tökéletes.
– Köszönöm. Mennyivel tartozom?
– Ugyan. Szó sem lehet róla. Boldog vagyok, hogy találkoz-
tunk.
– Én is. És köszönöm.

A következő héten Maja úgy próbálta az új darab jeleneteit,

mintha kezdő színésznő lenne. Ideges és zavarodott volt, a já-
tékából kiveszett a humor és a jókedv leghalványabb szikrája
is. Pedig a Mindent érted vérbő vígjáték volt, tálcán kínálta a
jobbnál jobb jeleneteket, amelyekben sziporkázhatott volna.
Ráadásul ismét Zoltánnal dolgozott együtt. Mégis elveszettnek
érezte magát. Még soha nem akarta ennyire elszántan bebizo-
nyítani, hogy jó színésznő. Mindent bevetett a hatáskeltés ér-
dekében. Pattogva, suttogva, kacarászva vonult fel s alá, szé-
gyenkezés nélkül csapott le a legsápadtabb poénokra is, de
ahelyett, hogy ragyogóvá tette volna őket, úgy hatott, mint a
vadász, aki vaktöltényeket durrogtat.
Zoltán egyre kevésbé értette, mi történik Maja lelkében.
– Mi a baj, kedves? – kérdezte tőle egyik este próba után.
– Soha életemben nem voltam ilyen jól. Mi baj lenne?
– Soha életében nem játszott ilyen rosszul.

140
 – Hogy mondhat ilyet?! Kikérem magamnak! Óriási siker
lesz. Bejövök a színpadra, és rábandzsítok Lacira… hatalmas
nevetés! Leülök mellé, és előadjuk a „hárman pácban” dialó-
gust… hömpölygő kacagás. Utána elmondom a monológo-
mat… nagymamák gyönyörű, fehér műfogsorai villognak a
nézőtéren. A darab kicsit régimódi, de észbontóan humoros.
Zabálni fogják.
– Ne legyen cinikus! A darabbal nincs semmi baj. Minden
szónak hangulata van, és attól ingerel nevetésre, ha másként
forgatja, hangsúlyozza, mint ahogyan az emberek megszokták.
Maga ezúttal leragadt a legszimplább verbális bohóckodás
szintjén. A szavai mögött pedig nincs semmi. Az égvilágon
semmi.
– De hát mi a fenét kíván tőlem? Ez nem Shakespeare!
– Csak azt játssza el, ami van. De a szavai, a gesztusai, a ki-
kacsintásai mögül nem érződik az, hogy „mi lenne, ha?” Már-
pedig a nézőt éppen ez izgatja. Azt ő is látja, ami nyilvánvaló.
– Szóval azt szeretné, ha még egy lapáttal rátennék a játék-
omra?
– Isten őrizz! Csak azt szeretném, ha Klárát is annyi megér-
téssel játszaná, mint Irmát vagy Lulut. Ha úgy nevetnének a
nézők, hogy közben a torkukat szorongatná valami kifejezhe-
tetlen szomorúság. Miért titkolja ilyen kétségbeesetten a szo-
morúságát?
– Mert akkor olyan, mintha nem is létezne.
– Mi baj van?
– Minden. Egyedül vagyok, társat szeretnék, talán még gye-
reket is. Ketyeg az óra, múlik az idő. Félek. Iszom. Félek, és új-
ra iszom. Mindenben igaza volt. Most boldog?
– Hogy kérdezhet ilyet?
– Bocsásson meg. Igazságtalan voltam. És pont magával…
– Maja, el kell mondanom valamit.
– Súlyos?
– Az. Valószínűleg most dolgozunk együtt utoljára. Eluta-
zom. Pontosabban elhagyom az országot, és nem hiszem, hogy

141
visszajövök.
– Hová? Miért? Ne…
– New Yorkba megyek, ahol kezelni fognak. HIV pozitív va-
gyok. Nem tudom, mennyi időm van még hátra, de ott barátok
között leszek, akik mindent megtesznek azért, hogy életben
maradjak, ameddig csak lehet. Ez az egyetlen esélyem. Ezért is
szeretném, ha ez a közös munkánk jól sikerülne, és ezzel az
emlékkel hagyhatnám el az országot.
– Istenem! Ettől rettegtem, amióta csak ismerem. Egy ideje
látom a betegsége jeleit, a száraz, hámló bőrét, a sebeket a fej-
bőrén, a vörös kiütéseket, amelyeket gondosan eltakart az inge
hosszú ujja alatt… De a tekintetét nem tudta eltakarni. Re-
ménykedtem, bíztam abban, hogy tévedek, hogy ez nem tör-
ténhet meg. Ez magával nem történhet meg. Amikor beteg lett,
azt gondoltam, csak megfázott, azért maradnak el a próbák.
Bevesz néhány aszpirint, és… Persze, hogy tudtam, hogy nem
igaz. Tudtam, hogy elkerülhetetlen ez a pillanat. Mit mondhat-
nék? Maga az egyetlen barátom. Szeretem. Nem tudom elkép-
zelni az életet maga nélkül.
– Talán nem is kell elképzelnie.
– Ha meggyógyítják, hazajön?
– Nem tudom… Azt hiszem, nem. Ott él a barátom. És New
York mindenkit befogad. Ott végigsétálhatunk a Fifth Avenue-
n fényes nappal kézenfogva, és a kutya sem hederít ránk. Leül-
hetünk a Central Parkban egy padra és átölelhetjük egymást.
Nem kell titkolóznunk. Nem kell bűntudatban élnem valami
olyasmi miatt, amiről nem tehetek. Tudja, soha nem tartoztam
a militáns melegek közé, mert mindig úgy gondoltam, én nem
küzdeni akarok, hanem egyszerűen élni, ahogyan más, normá-
lis ember. De tévedtem. Itthon nem kerülheti el a küzdelmet
az, aki kicsit is elüt a többségtől. Úgyhogy döntenem kellett.
Vagy naponta megküzdök a gúnyos tekintetekkel, az elítélő
megjegyzésekkel, vagy itt hagyom az országot. Végül a beteg-
ség döntött helyettem, én nem voltam elég bátor. Mentsége-
mül szolgál, hogy a művészszakma, amiben élek, sokkal meg-

142
értőbb, mint a társadalom, így messze nem szenvedtem annyit,
mint mondjuk az a kőműves, akit naponta lebuziznak. De iga-
zi felszabadulást azért ez sem jelentett. Elnézik, úgy-ahogy el-
fogadják, ha valaki más, de nyíltan nem vállalhattam magam
mégsem. New Yorkban viszont végre úgy élhetek, ahogyan
akarok. Hogy meddig, azt nem tudom.
Maja képtelen volt visszatartani a könnyeit.
– Mindig a barátja maradok. De már nem fogok éjjelente az
ágya mellett ülni, ha magára tör a depresszió, vagy fél a sötét-
ben. Fel kell nőnie, Maja, a gyerekkornak vége.
– Képes leszek rá?
– Hinnie kell magában!
– Ezzel biztatott akkor is, amikor kezdő voltam. Magának
köszönhetem, hogy színésznő lettem.
– Ugyan már! Saját magának köszönhet mindent.
– Ígérje meg, hogy meggyógyul, és nem hagy egyedül en-
gem.
– Látja, most megint a gyerek szólal meg magában. Talán
éppen emiatt szeretem annyira, de azt hiszem, felelős vagyok
azért, hogy nem tudott kinőni a gyerekkorból. Hibát követtem
el, önző voltam, amikor engedtem, hogy gyerekként ragasz-
kodjon hozzám. De most már meg kell értenie, hogy az ember
hiába társas lény, valójában a legmagányosabb élőlény a föl-
dön. Tudja, hogy az élete véget ér, és tudja azt is, hogy a sza-
badsága is véges, pedig semmire sem vágyik jobban az élet-
ben, mint éppen erre. De abszolút szabadság nem létezik, csak
a választás szabadsága. Ennyi maradt nekem is. Eldönthetem,
hogy a halálom előtt hol, és hogyan élek. És én döntöttem. A
döntésemnek sok szomorú következménye van, mindeneke-
lőtt az, hogy el kell válnunk, ami nekem is rettenetesen nehéz.
Maja egészen közel lépett hozzá, átkarolta, szorosan hozzá-
bújt. Zoltán megpaskolta a kezét, majd a szájához emelte, és
megcsókolta.
– Még nem tudom, hogyan viselem majd a hiányát. Aho-
gyan azt sem tudom, hogyan lesz belőlem New York-i, ha egy-

143
általán az leszek. Elhagyom azt az országot, ahol születtem,
ahol felnőttem, ahol a rokonaim, a barátaim, a szerelmeim él-
nek, ahol hírnévre tettem szert, és ahol a hátam mögött sokan
szánalmas figurának tartanak, és elhelyeztek egy sajátos mű-
vész kategóriába. Itt szeretnek mindenkit dobozba tenni, ami
olyan, mintha már élve eltemetnének. Mintha bezárnának a te-
metőbe. Erről sokáig nem akartam tudomást venni, nem akar-
tam emiatt szenvedni, és amíg rendeztem, nem is szenvedtem.
De idővel rájöttem, hogy nekem nem az jelenti a sikert, hogy
híres vagyok, és hogy van elég pénzem, hanem az, hogy az ér-
zéseim szerint tudjak élni, és szabad lehessek. Abban az idő-
ben, ami még hátra van, ezt szeretném.
– Milyen bátor!
– Ha tudná, mennyire félek. Csakhogy nincs más választá-
som.
– Azt mondják, dermesztően hidegek a telek New Yorkban.
– És kibírhatatlanul forró a nyár.
– Mikor indul?,
– A tízedik előadás után. Amikor már biztos, hogy sikere
van.
– Így már nem lesz nehéz a szomorúságot is eljátszanom
Klára szerepében.
– Akkor holnap. A próbán.
– Rendben. Holnap.

Éjjel kettőkor Maja a telefon után nyúlt és tárcsázott. Ádámot

hívta. Nem érdekelte, hogy a telefon a lakásban cseng és feléb-
resztheti a fiát és a feleségét. Nem érdekelte, hogy botrány le-
het, vagy Ádám a pokolba küldi, amiért megint úgy viselke-
dik, mint aki elvesztette az eszét. Kivárt, és amikor az üzenet-
rögzítő bekapcsolt, letette a telefont, és újra tárcsázott. Másod-
szor foglalt jelzést hallott. A telefont bevágta a sarokba. „Mi-
csoda disznó! Micsoda utolsó, aljas disznó!”
Ádám remegő kézzel megigazította a pizsamája gallérját. A
mozdulat úgy indult, mintha a nyakkendőjét akarná megkötni,

144
csak éppen rájött közben, hogy pizsamát visel. Még nem tért
egészen magához. Az esti vendégség késő éjszakába nyúlt, ép-
pen csak álomba zuhant, amikor meghallotta a csöngetést.
Csoda, hogy egyáltalán ki tudott tápászkodni az ágyból, és
maradt elég ideje arra, hogy félretegye a kagylót, mielőtt más
is felébredt volna. Kezd a helyzet veszélyessé válni, ez most
már egészen nyilvánvaló. Ha a telefon fél órával előbb szólal
meg, kínos magyarázkodásra kényszerülhet a vendégek előtt.
Az év legfontosabb estjén. Az ember nem hív meg mindennap
egy minisztert és egy államtitkárt a lakására. Önmagában az,
hogy elfogadták a meghívását, óriási megtiszteltetés. Ó-ri-á-si!
A vacsoránál keveset beszéltek politikáról, inkább csak félsza-
vak hangzottak el, utalások és célzások a kinevezésére, de hát
ez így szokás, amikor az asszonyok is jelen vannak.
Ez a szédült nő pedig majdnem a feje tetejére állított min-
dent egy éjszakai telefonnal. Hányszor kérte, hogy ne hívja ké-
sőn. És főleg ne otthon. Úgysem tehet semmit, még baj esetén
sem, csak felidegesíti magát, ahogyan most is. És ha visszahív-
ná? Elképzelte, hogy az ajtóban megjelenik Márta hálóinges
alakja, miközben ő suttogva telefonál az éjszakában.
Biztosan megint a szokásos dologról van szó. Maja egyedül
van, fél, iszik, telefonál. Reggel majd tisztáznak mindent.
Amint véget ér az első megbeszélés, felhívja. Csak négy órája
maradt alvásra, már ha egyáltalán el tud aludni, hiszen annyi-
ra izgatott. Mert fontos nap lesz a holnapi is, de mennyire fon-
tos!'Egyetlen rossz lépés, és a kinevezése bánja, úgyhogy nem
hibázhat, még egy icike-picike hibát sem véthet. Minden szó,
minden gesztus, minden mosoly számít. Egyetlen lehetséges
szövetségesét sem veszítheti el most, a célegyenesben. Ez az,
amit Maja nem akar megérteni: hogy neki is játék az élete, ke-
gyetlen játék, és a tét, drága Maja, a tét nem pusztán annyi,
hogy tapsol-e a közönség.
Ezzel nem lebecsülni akarja a színészeket, éppen hogy cso-
dálója, egyenesen rajongója Maja művészetének, csak éppen
nem ugyanarról a dologról van szó. Ha a színész rosszul

145
játssza egyik-másik szerepét, attól még színész marad, legfel-
jebb kevesebb tapsot kap és csípősebb kritikát. De ha a politi-
kus téved, az a fejébe kerülhet. Nézzük csak az ő esetét! Ha
most nem nevezik ki miniszterré, amiért oroszlánként küzd
hosszú évek óta, elszalasztja az egyetlen, az egyetlen lehetősé-
get, hogy a politika első vonalába kerüljön. Soha többé nem ve-
szik komolyan. Mintha meghalt volna. Tetszhalottként kell ve-
getálnia kárörvendő kollégák között.
Szereti Maját, sokkal jobban, mint a korábbi barátnőit, ez ta-
gadhatatlan, csakhogy ez most nem a szerelem ideje. Másra
kell fordítania az energiáit, Majának meg kell várnia, amíg a
dolgok kiforrják magukat. Egy igazi nő ilyenkor megértő, a
helyzet ezt kívánja. Márta például. Lábujjhegyen jár, szinte
nem is létezik, nem akarja még tovább nehezíteni a dolgát, kér-
nie sem kell rá. Tudja, hogy ezek a legidegfeszítőbb pillanatok,
mint az arénában a bokszmérkőzés előtt, amikor a bokszoló
már beszállt a ringbe, de még nem kezdődött el a mérkőzés. A
versenyzők idegei pattanásig feszültek, a nézőtér majdnem fel-
robban, a nézők egy emberként szegezik tekintetüket a küzdő-
térre, és már csak másodpercek vannak hátra, hogy felhangoz-
zék a gong.
Bár ez a mostani küzdelem inkább árnyékbokszoláshoz ha-
sonlít, hiszen Pataki, a riválisa, nem szállt ringbe, csak a háttér-
ben mozgatja a szálakat, politikusi szokás szerint. Gyáva alak,
nem mer nyíltan kiállni ellene. Körbeduruzsolja a fontos embe-
reket a pártban, udvarol a sajtónak, és úgy mosolyog a tévé-
ben, mintha fogpasztareklámnak hívták volna be. Nem akar ő
miniszter lenni, á dehogyis, csak éppen erre járt, és akkor már
elmondja, mit gondol a gazdaság helyzetéről. Az ilyen alakok-
kal azért kell vigyázni, mert sosem tudni, valóban erősek-e,
vagy csupán fantomfigurák.
Akárhogyan van, már nem szállhat ki. Keményen végig fog-
ja küzdeni valamennyi menetet, nem adja fel, akkor sem, ha
vesztésre áll. Nem lesz könnyű, de tudja, mit vállal, és azzal is
régóta tisztában van, hogy nincs más választása: ilyen a boksz.

146
 Mindjárt ötvenéves. Ilyen elszántan, dacosan és harcra ké-
szen talán még sosem nézett farkasszemet az idővel. Szeretne
rendet teremteni az életében. Mérleget vonni. Az egyik serpe-
nyőbe betenni mindazt, ami jó, a másikba azt, ami rossz. Egy-
szerű ez, mint a pofon. Miért hozna bármilyen meggondolat-
lan döntést ilyen szorongatott helyzetben? Ezt senki nem kí-
vánhatja tőle. A szerelmi viszonya eddig az élete pozitívumai
közé tartozott, nem szeretné, ha most átkerülne a mérleg rossz
serpenyőjébe. De ha így megy tovább…
– Beszélnünk kell – szólt bele rekedt hangon Maja a telefon-
ba másnap reggel.
– Most nem lehet… nem tudok.
– El akarok neked mondani valamit, Ádám. Meg kell hall-
gatnod!
– Holnap délután. Talán… Most vissza kell mennem a tár-
gyalásra. Ne haragudj! Hívlak este.
– Mamánál leszek. Ott hívj! – felelte Maja, és letette a
kagyló.

– Korán jöttél, nálam hétre készül el minden, vacsoraidőre, de

nem baj, legalább segítesz megteríteni.
– A meggypiros abrosz jó lesz?
– Mindig azt választod.
– Mert ezt használtuk az ünnepeken.
– Ma is ünneplünk?
– Dehogy.
– Valami baj van, kicsim?
– Zoltán… Nagyon beteg. New Yorkba utazik kezeltetni ma-
gát, és lehet, hogy soha nem jön vissza. Mama, ez olyan, mint-
ha meghalna.
– Istenem, ne mondj ilyet! Hónapok óta látszott rajta, hogy
nagybeteg. Erre számítani kellett.
– Én nem tudtam.
– Drágám, nem akartad tudni.
– Elveszítem a legjobb barátomat.

147
 – Meggyógyulhat. Amennyire ismerem, nem olyan fából fa-
ragták, hogy feladja. Küzdeni fog az utolsó leheletéig. Segíts
neki, hogy sikerüljön.
Maja döbbenten nézett az anyjára.
– Hogyan segíthetnék neki? Én?
– Ne sajnáltasd magad! Ne okozz benne bűntudatot azért,
hogy elmegy, és téged itt hagy. Értsd meg, hogy ezt kell tennie
nincs más választása. Neked pedig élned kell a magad életét –
nélküle.
– Könnyen beszélsz! Emlékszem, amikor apa lelépett, egyál-
talán nem voltál ilyen nyugodt, ilyen megértő. Összeomlottál,
siránkoztál, folyton magadról beszéltél.
– Az egészen más volt. Apáddal évekig éltünk együtt. A fér-
jem volt, életem nagy szerelme.
– Zoltán is lehetett volna életed nagy szerelme.
– Azt hittem, Ádám az.
– Ádám nős. Sosem fog elválni. Boldog unalomban éli a há-
zaséletét. Mindene megvan, és semmit nem akar feladni.
– Tudod, mi a véleményem róla.
– Te minden politikust utálsz!
– Meg is érdemlik. Nézd csak meg, mit csináltak a nyugdí-
jammal! Amihez hozzányúlnak, annak lőttek. És pont annyira
igazmondók, mint a barátod. Ezt a kapcsolatot nem lenne sza-
bad folytatnod. Sehová sem vezet.
– Akkor sem tudom csak úgy befejezni! Nem kapcsolhatom
ki magam, mint egy gép. Nem érted? Ha meglátom, szétrob-
ban a szívem, nyirkos lesz a kezem, alig kapok levegőt. Ami-
kor megölelem, megszűnik körülöttem a világ. Ha nincs ve-
lem, elveszettnek érzem magam, ha nem hív fel, megőrülök az
idegességtől. Minek nevezzem ezt, ha nem…
– Nevezd biológiának! Vagy egyszerűen vágynak. Nevezd,
aminek akarod, csak ne szerelemnek!
Maja annyira meglepődött, hogy tátott szájjal bámult az
anyjára. Sosem hallotta még így beszélni. A szavai úgy érték,
mintha jeges zuhanyt kapott volna a nyakába.

148
 – Gondoltál már arra, milyennek látod a barátodat majd ak-
kor, amikor normálisan ver a szíved, nem pirul ki az arcod, és
nem izzad a tenyered, ha találkozol vele? Tisztességes? Meg-
bízható? Figyelmes? Mi marad, amit még szerethetsz benne?
Valami, ami nem biológia. Amikor a szerelem belép az ember
életébe, eltűnik minden, ami addig fontos volt, csak a másik
marad. Űj élet születik bennünk ilyenkor. Ez gyönyörű. Annyi-
ra gyönyörű, hogy érezni akarjuk az örökkévalóságig, foggal
körömmel ragaszkodunk ehhez az érzéshez. Nem vesszük ész-
re, hogy a másik már csak az erőlködésünket látja, a terhet ér-
zi. Súlyosak leszünk, mint a kő. És ki szeret köveket cipelni
magával? Akkor jó, ha a lángolást meleg, békés nyugalom vált-
ja. Amikor már nem éget a szenvedély, aludni kell egy jót. Ide-
je van a szenvedélynek, ideje a megnyugvásnak. Sokáig nem
értettem ezt magam sem. De már olyan régóta élek egyedül,
hogy kénytelen voltam magamra szedni ezt a bölcsességet.
– Egyedül élek én is, de ettől semmivel sem lettem bölcsebb.
Sőt.
– Azért, kislányom, mert téged más hajt. Nem bánod a ve-
szélyt, talán még élvezed is. De van egy pont, ahol meg kell
állni. Azt hiszem, most érkeztél el oda.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Hogy hagyd ott Ádámot, amíg nem túlságosan késő!
Amíg van visszaút.
– Ha elhagyom, végképp senkim sem marad.
– Hidd el, csak akkor találhatsz magadnak társat, ha meg-
szabadulsz tőle.
– Nem… nem tudom. Képtelen vagyok rá. Beszéljük meg
ezt máskor, jó? Most mennem kell.
– Várj, csomagolok a süteményből.
– Köszönöm, mama!

Amikor Maja beszállt az autóba, szentül hitte, hogy utoljára ta-

lálkozik Ádámmal. Már látja, hogy azoknak van igazuk, akik
megpróbálták rábeszélni a szakításra. Mert késő, valóban késő

149
– tulajdonképpen mihez is? Gyerekhez? Házassághoz? És oda-
vesznek a legszebb évek. Bizony, azoknak lőttek. Ádám önző
karrierista, egyetlen célja, hogy sikeres politikus legyen. Igaz.
Ennek rendel alá mindent: szerelmet, házasságot, gyereket.
Igaz. Esze ágában sincs változtatni az életén. Igaz, igaz, igaz, a
fenébe is!
Sokáig másként gondolkozott erről. Nem akart úgy élni,
ahogyan az anyja, a szomszédai vagy a sarki fűszeres, inkább
élvezni akarta a szabadságát, s ha ahhoz volt kedve, hogy egy
nős férfi karjában töltse a délutánjait, hát azt tette. Éppen ele-
get kellett alkalmazkodnia rendezőkhöz, kollégákhoz, barátok-
hoz, akiktől mindig is félt, mert a lelkét akarták, és tele voltak
követelésekkel. Az a néhány férfi, akivel a színházi világ ber-
kein belül hozta össze a sors, azért rémisztette, mert üres tök-
fejnek találta őket. Drága borokkal, autókkal, utazásokkal
próbálták meg elfedni a valóságot, és valami sokkal emelke-
dettebb, sokkal elegánsabb képet mutatni önmagukról, ez
azonban csak ideig-óráig sikerült. Végül többnyire kiábrándul-
tan hagyta ott őket, vagy őt hagyták el a legváratlanabb pilla-
natban. Így, vagy úgy, kudarccal végződtek a kapcsolatai, szo-
morúan, a kifosztottság érzésével iszkolt el a végén, mentve a
menthetőt, amit meg tudott őrizni önmagából.
Ádám iránti szerelme maga vplt a megváltás ezekhez a le-
hangoló kalandokhoz képest. Az abszolút kivétel. Sokáig nem
is értette: egy politikus és egy színésznő? Mi közük egymás-
hoz? Nem olyan képtelenség ez, mintha a holdon sétálna? Egy
ideig úgy is viselkedett, mint valami holdkóros, mint akinek
elment az esze. De most már kezd magához térni, és látja
mindazt, ami nyilvánvaló.
– A szentendrei skanzen hétköznap délután teljesen üres.
Arra gondoltam, sétálhatnánk ott egyet – szólalt meg Ádám
hosszú hallgatás után.
– Milyen romantikus ötlet!
– Igen. Tudod, utána van egy vacsorám az államtitkárnál,
aki Szentendrén lakik… úgyhogy én maradnék.

150
 – Értem már. Beillesztettél két program közé. Na és hogyan
jutok haza?
– Természetesen fizetem a taxit.
– Kedves tőled.
– Ugyan már, Maja, miért húzod fel az orrod? Ne rontsuk el
ezt a szép délutánt!
– Tudod, mit? Legyen ez az utolsó délutánunk!
– Mi ütött beléd? Megbolondultál? Csak azért, mert…
– Ezt régen eldöntöttem. Tulajdonképpen nem is én. Valójá-
ban te döntöttél így, csak még nem merted kimondani. Pedig
már döntöttél. Valld be. Valld csak be!
– Ezt éppen autóvezetés közben kell megbeszélnünk?
– Nem teljesen mindegy, hogy mikor?
– De hát én szeretlek… te már nem?
– Szomjas vagyok. Innék valamit. Megállhatnánk?
– A skanzenban majd iszunk. Rosszkedvűen sétáltak a régi
házak között, miközben szép lassan beesteledett. A skanzen
üres volt, álmatag hallgatásba burkolóztak az udvarokon
szétszórt dobozok, ládák, kosarak. Végigjárták a tornácokat, a
szobákat, az istállókat, az emlékházakat, amelyek némelyiké-
ben olyan erősen érződött a régi lakók szelleme, mintha való-
ban ott élték volna le az életüket. A szekrények, a pohárszé-
kek, a bevetett ágyak hazatérőkre vártak. Az öreg bútorok, a
földön elszórt játékok és a tornácon felejtett szerszámok feli-
dézték azt a kort, amikor öregemberek pipával a szájukban
naphosszat a tornácon ültek, jószágok szuszogtak az istállók-
ban, gyerekek játszottak az udvarokon, egyszóval élettel teli
volt a falu.
Ezeket a falvakat idővel már csak szegény emberek lakták,
akik igyekeztek útját állni a lassú pusztulásnak. Elsepregették
a leveleket az utcákon, csatornát ástak, megfoltozták a kerítése-
ket, kijavították a repedéseket a házfalakon. De az idő támadá-
saival szemben tehetetlenek voltak. A fiatalok elmenekültek,
az öregek meghaltak, a falvak lassan megadták magukat az
enyészetnek. Az elmúlt évtizedek során hosszú, kíméletlen

151
haldoklásba kezdtek, majd sorban elpusztultak, egyik a másik
után. A háztetők beomlottak, a kerteket felverte a vadnövény,
a kerítések bedőltek, és az öntözőcsatornákat eldugaszolta a
rengeteg ázott falevél.
Akiknek az emlékében még éltek a díszes tornácok, a búbos
kemencék és a kőpadok a kertben, ahol gyerekként bújócskáz-
tak, ha tehették, hasonló házakat építtettek nyaralónak a het-
venes években. Nosztalgiaházakat. Divatból. Óriási nádtetős,
hófehérre meszelt falú, búbos kemencés parasztházakat a Bala-
ton-felvidéken, ahol pompás a kilátás, és a kerti partikra renge-
teg hírességet lehet meghívni.
Maja mélyen beszívta a hűvös levegőt, amit a kora esti szél
hozott, és lassan, nagyon lassan kiengedte a tüdejéből. Belé-
ptek az utolsó házba. Hagyta, hogy átjárja az a metsző tiszta-
ság, amit ebben a végtelenül egyszerű és otthonos szobában ér-
zett. Az egyik sarokban fából készült utazóláda állt, amely cso-
dálatos módon dacolt az idővel: ellenállt a korhadásnak. Ha
kinyitja, talán kiderül, hogy álmokkal és emlékekkel van tele,
amelyek úgy töltik meg a belsejét, mint sápadt héjú, szétgurult
gyümölcsök az almárium polcait.
Soha nem fogja megtudni, ki készítette és kiket szolgált.
Mióta állhat a sarokban? Tíz éve? Húsz éve? Mintha valaki ott
felejtette volna, s így azt illeti meg az emlékezés, aki felfedezi a
szoba homályában. A tetejét és kívül az oldalait sötétre pácol-
ták az évek, s ha közel megy hozzá, talán meghallja az idő sut-
togását. A hangok a fülébe hatolnak, mintha csalogatnák,
visszafelé az időben, oda, amikor a nagyapja készített hasonló
utazóládát az apja számára, aki azután később, jóval később
útra is kelt, és elhagyta őket, elhagyta az ő Mariannját és a ma-
mát. De ezek az évek elmúltak, messze vannak, szinte nem is
emlékszik rájuk, ennek az emléknek a súlya nem nyomja már
a lelkét. Nem maradt benne sem bosszú, sem harag, talán csak
valami halvány szégyenkezés amiatt, hogy nem tudta vissza-
tartani a vágyakozó utazót, az apát. De már békében él a harag
emlékével is.

152
 Ahogyan békét kötött mindazokkal is, akik elhagyták. A
képzelete együvé gyűjti őket, de már nem gyötrődik miattuk,
csak valami örökös, megfoghatatlan félelmet érez, amelynek a
gyökerei olyan mélyre nyúlnak, amilyen mélyre még sosem
volt képes leszállni. Ezt a félelmet érzi erősödni magában most
is, amikor megpróbál végre szakítani, mert úgy érzi, hogy a
hely és az idő most a legalkalmasabb. De ha megteszi, ha ki-
szabadítja magát a szerelmi fogságból, és elindul szabadon a
fény felé, a lépcső, amin halad, hirtelen korlát nélkül fog véget
érni. Hiába jut fel, onnan már egyetlen lépést sem tehet tovább
anélkül, hogy a feneketlen mélybe zuhanna. Fenn áll, egyensú-
lyozva a mélység peremén, mint az akrobata a cirkuszban, aki
a halálugrásra készül. S akkor lepereg előtte az egész élete, s a
gyerekkora legapróbb jelenetei és a későbbi évek tünékeny je-
lenetei is új megvilágításba kerülnek. Kívülről látja magát,
mint egy filmen, és rájön, hogy semmit nem felejtett el, az em-
lékezete megőrzött mindent. Mindent. De ahogyan akkor is lé-
teznek csillagok, amikor elhalványítja őket a nap fénye, s csak
arra várnak, hogy az őket elrejtő nap végre kihunyjon, az emlé-
kei sem tűntek el, csak várják, hogy fellebbentse róluk a fáty-
lat, amivel betakarta őket.
Összerezzent. Ádám szorosan mögötte állt, lassan maga felé
fordította, és megcsókolta. Majd' szétvetette az öröm, amikor
megérezte ajkának ismerős ízét. Föl akarja őt falni teljesen! A
férfi váratlanul elengedte, és hátralépett. Kigombolta a blúzát
és levette róla, kikapcsolta a melltartóját és a földre ejtette,
majd hangtalanul a két tenyere közé fogta a mellét, és a fejét a
két ágaskodó halom közé fúrta. Maja teste ívben hátrahajolt,
hosszú haja az utazóláda peremét súrolta, és erősen megvetet-
te a lábát a földön. Szavak nélkül kínálta testének hídját ölelés-
re. Mozgékony csípője megfeszült miközben a férfi kihámozta
a szoknyából, és az utazóládára ültette, a szemét lehunyta és
vaktában simogatta, simogatta a kedvesét, ahol érte. A bőre
felhorzsolódott az utazóláda durva élén, ahogyan a feneke
hozzáütődött. Maja felszisszent a fájdalomtól, de visszatartotta

153
a lélegzetét, és csak azokra a közeli hangokra figyelt, amelye-
ket a férfi a fülébe suttogott. A szemhéját szorosan lezárta,
hogy még jobban érezze a suttogó hangok zenéjét, a fejét hátra-
vetette, és szédítő vakrepülésbe kezdett, forgott vele a világ.
Halk kiáltások szakadtak ki a torkán, s hogy ne hallatszódja-
nak az esti csöndben, a száját a kedvese nyakára tapasztotta.
Amikor kinyitotta a szemét, a férfi tekintetébe és mosolyába
burkolózva rácsodálkozott a közeli arcra, amely az egyetlen
volt a világon, amit látni akart.
Kapkodó mozdulatokkal szedelőzködtek. Amikor Maja fel-
kapta a szoknyáját a földről, és a délutáni fényben egy pillanat-
ra megvillant a combja, miközben magára húzta a könnyű
vásznat, zavartan elfordult.
A szoba visszanyerte eredeti hangulatát. Mindaz, ami tör-
tént, visszavonhatatlanul eltűnt. Ádám már a nyakkendőjét
igazította aggodalmas képpel. Átsuhant az agyán, milyen ve-
szélybe sodorta magát, mi lett volna, ha rajtakapják őket. Sze-
rencsére a kutya sem jár ilyenkor errefelé. És micsoda mázli,
hogy az az öltönye van rajta, amelyiken nem látszik a gyűrő-
dés. Ha valamelyik régiben jött volna, most nedves felmosó-
rongyként tapadna rá. De ez az újszerű, halszálka mintázatú
anyag, amit a szabó legutóbb ajánlott, valóban bevált, bár egy-
általán nem ilyen célból készült.
Még néhány simítás a zakón, és indulásra kész. Az órájára
sandít, és megkönnyebbülten felsóhajt, mert még több mint
negyven perc maradt a vacsoráig. Délelőtt rövid feljegyzést ké-
szített mindarról, amit feltétlenül szóba akar hozni a házigaz-
da előtt. Ez a módszer máskor is bevált, mindig sikerült apró
falatokban beadagolnia a fontos témákat vacsora közben, hogy
úgy tűnjön, mintha minden ott jutna az eszébe. Az emberek
szeretik a spontaneitást, különösképpen evés-ivás közben.
Még szeretné átfutni a papírjait, de erre elég lesz néhány perc
is. Annyi mindig elég. De előbb elkíséri Maját a taxiállomás-
hoz, kedvesen elbúcsúznak egymástól, és így éppen jókor ér-
kezik meg a vendégségbe. El ne felejtsen virágot venni a ben-

154
zinkútnál! És csokoládét a gyerekeknek. Lehet, hogy emiatt öt
percet késik, de az nem gond, legalább nem hiszik azt, hogy
annyira odavan ettől a meghívástól. Sajnos ilyen apróságokon
is sok minden múlhat, kérem szépen. Egy vérbeli politikusnak
mindenre gondolnia kell.
Ez az izgató kiruccanás azokra az időkre emlékezteti, ami-
kor nem kellett kétszer hívni erdei sétákra, kirándulásokra,
amelyek mindig egyformán végződtek. Könyvet írhatna a su-
sogó fűben, sziklák tövében, hatalmas lombkoronák alatt töl-
tött szerelmi együttlétekről, amelyeket a veszélyesség érzete –
nem is indokolatlanul – külön megédesített. Néhányszor me-
nekülőre kellett fogniuk, mert nem voltak eléggé elővigyázato-
sak, és hol egy dzsekit, hol egy hátizsákot felejtettek a helyszí-
nen, amikért azután mindig vissza kellett rohanni. S a lányok –
milyen érdekes – éppen úgy viselkedtek szerelmeskedés után,
ahogyan most Maja, aki összezárt lábbal ül az utazóláda szé-
lén, mint egy zavarodott iskolás lány. Lehajtja a fejét, és a
padlót nézi.
A nők túlságosan komolyan veszik a szexet, képesek egé-
szen belefeledkezni a szerelembe, nem ismernek határokat.
Maja is ilyen. Előbb szerelmi lavinaként zúdult rá, most meg
olyan elveszett, mint egy kisgyerek. Micsoda butaság! Ezzel
csak gátlásokat épít ki benne, teljesen feleslegesen. Mintha
nem tudná, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje. Ez
nagyon kellemes délután volt, de máskor nem lesz ilyen kön-
nyelmű, hiszen rosszul is végződhetett volna.
– Menjünk! – mondja halkan, de sürgetően, a szeme jegesen
villan. Kinéz az ablakon, látja, hogy a fák ágai hajladoznak az
erősödő szélben, és hamarosan vízcseppektől lesznek súlyo-
sak. Sürget az idő. Vár a vacsora. Ezt persze nem mondja, csak
Maja arcára pillant, és meglepetten veszi észre, hogy a nő
hangtalanul sír. Könnyei lecsorognak a szeme alatti árkokban,
már egészen nedves a bőre, de nem törli meg az arcát.
Soha nem tudta, mit kezdjen egy magába roskadó nővel.
Legtöbbször fölényt, rosszabb esetben haragot vált ki belőle,

155
ha valaki így összeomlik előtte. Legegyszerűbb lenne elrohan-
ni, és becsapni maga mögött a lakás ajtaját, csakhogy ez most
nem igazi lakás, Maját pedig nem hagyhatja itt. Az úriember-
ség kötelez. Ha a barátnőd sír, ráadásul egy ilyen pillanatban,
akkor a férfinak tenni kell valamit. Eddig még soha nem jött
rá, mi lehetne az. Korábban próbálkozott azzal, hogy humorral
reagál, megpróbált vicceket elsütni, de az eredmény mindig si-
ralmas volt, a nők cseppet sem díjazták a viselkedését. Pedig
gyakran hallotta hírességek szájából, milyen sokra értékelik a
férfiakban a humort, de úgy látszik, nem ilyenkor. Fene érti a
nőket!
– Kérlek, menjünk! – ismétli valamivel hangosabban, és kín-
jában megint kinéz az ablakon, ahol egy óriási madár száll le
éppen az egyik fa ágára, és megcsattogtatja a szárnyait. Ha
összecsapná a tenyerét, a madár elmenekülne, és megint egé-
szen magukra maradnának. Távolról autók zúgását hallja –
furcsa, hogy eddig ezt egyáltalán nem hallotta –, és még türel-
metlenebbé válik. Megfogja Maja csuklóját, és felsegíti, miköz-
ben a lába ügyetlenül egy faágat tipor, ami valahogyan oda-
sodródott. Maja nem ellenkezik, szinte hipnózisban követi a
férfit vissza ugyanazon az úton, amelyen jöttek.
A kijáratnál a portás valami,, viszontlátásfélét vakkant fel-
éjük úgy, hogy közben rájuk sem néz. Ádám szinte vonszolja
Maját a taximegálló felé, és mérhetetlenül megkönnyebbül,
amikor a nő elfoglalja helyét a hátsó ülésen. A taxis zsebébe
gyűr néhány bankjegyet, bemondja a címet, és az autó elindul.

És most mi lesz?
Maja újra az a hatéves kislány, aki tágra nyílt szemmel ül a
padban az első iskolai napon, némaságba merevedve. Valahol,
az agya hátsó rekeszében megszólal egy hangocska: „haza aka-
rok menni”. Nyújtaná a kezét a tanító felé. Vajon megfogná?
Hazavezetné? De nem meri. Kicsoda ő? Ha rásandít, kerekded,
cipóképet lát maga előtt, virsliszerű ujjakat, és egy pár szürke
nadrágot, amelynek a szárai körberöpködik a barna zoknikat a

156
férfi bokáján. Az ujjak közelítenek, gyerekfejeket simogatnak,
az övét is. Lenyúlnak az álla alá, és kénytelen megemelni a fe-
jét, szembenézni a cipóképű bácsival egy pillanatra, mielőtt
gyorsan újra lesütné a szemét. Szégyenkezik. Nem tudja, mi-
ért.
Lehet ekkorát tévedni? Hülye kérdés, előre tudja a választ.
Szerelmet akart, szex lett belőle. Profán felirat lehetne egy
konyhai falvédőn. És mindjárt melléírhatna egy másikat is:
„Légy szakács a konyhában, dáma a szalonban, ágyas a háló-
ban.” Ez az a szentháromság, amiről minden férfi álmodik.
Álom a kényelemről, a jóllakottságról, a kielégülésről. Egysze-
rű, érthető, követhető álom, a szereplők felcserélhetők benne.
Jaj, nem! Dehogyis akar ő most ítélkezni. Csak éppen tudni
szeretné, hogyan álmodja meg a szerelmi együttlétet, hogyan
énekelje meg a saját szerelmi hitvallását. Mondja azt, hogy a
szerelemben az ölelés olyan, mint amikor a föld megérinti az
eget, majd a két test összeér? Gondolja azt, hogy a szeretője si-
mogatása a tengeri szél mozgásához hasonlít, amely hol lá-
gyan, hol vadul, hol dühöngve perzseli a bőrét? Hogy a kéj
hullámokban zuhog rá, kioltja belőle a legcsekélyebb ellenál-
lást, és egyetlen vágya marad csupán, hogy testének határait
föladva közös lénnyé váljon azzal, akit szeret? Merje azt gon-
dolni, hogy a szerelem vallásos élmény? Vagy beszéljen a fény-
ről, amely az alagút végén világít?
Az ember nem mindig ismeri fel pontosan a szerelmet. Nem
tudja szavakkal jól kifejezni, amit érez. Vannak trágár, ordító
szavaink a hús imádatára, orvosi szakkifejezések az együttlét
leírására, vannak innen-onnan kölcsönvett szavak, csak éppen
saját szavaink nincsenek. Ő ismeri Isadorát, aki levette a balett-
cipőit, és mezítláb táncolt. Érteni véli, miért olyan volt, ami-
lyen. Őt nem törték meg a szerelmi kudarcok, nem riasztották
vissza a botrányok, amelyeket a táncával provokált. A testével
mindent elmondott, amit akart. A testem szép, kiáltotta álszent
közönségének arcába, ledobta a ruháit és táncolt. Bátor és sza-
bad nő, újító művész, a női egyenjogúság első alakja a világtör-

157
ténelem színpadán – követte a sorsát. A gyerekeit elveszítette,
a szerelmei elhagyták, az orosz költő, Jeszenyin, akivel megé-
lte a poklot és a gyönyört, öngyilkos lett. Ő táncolt tovább.
Hosszú sálat terített a nyakába, nyitott sportkocsiba szállt, a
sál rátekeredett a kocsi kerekére, megcsavarodott, és a nő teste
lehanyatlott.
A táncosnő halott.
A csend halott.
Honnan merítsen erőt? Hogyan találjon rá saját magára?
Megérkeztek.
– Mennyivel tartozom? – riadt fel Maja. –A fuvar fizetve –
felelte a sofőr, és még csak hátra sem nézett.
Maja a negyedik meghajlás után visszament az öltözőbe,
ahol Sári ásványvízzel várta. „Ez volt eddig a legjobb előa-
dás!” – lelkesedett, és széles mosollyal nyújtotta felé a poharat.
„Igen – felelte Maja –, ez volt a tízedik.”
A közönség gurult a nevetéstől. A nézőtéren olyan lett a
hangulat, mint egy feldíszített farsangi teremben, ahol min-
dent teleszórtak konfettivel és csillámporral a bál kezdete előtt,
és amerre a szem ellát, díszek, flitterek csillognak. A nézőtéren
ülő nők ruháira tűzött brossok, a fülbevalók, a hajdíszek és a
csatok éppen úgy szikráztak, mint a bál kellékei, ragyogó kere-
tet szolgáltatva az előadásnak. Maja tudta, hogy a csillogás,
amit lát, legfeljebb a sötétben tűnhet elegánsnak és alkalminak.
Ennek a musicalszínháznak a közönsége csupa kispénzű em-
ber, akinek talán ez az egyetlen színházi élménye ebben a sze-
zonban. Ez még inkább arra ösztönözte, hogy mindent belead-
jon a játékába. A próbák közben eszébe jutott, hogy egy ládá-
ban még mindig őrzi azt a vörös szőnyeget, amelyen a gang-
színházban játszott. Éppen jól jött az első felvonás egyik jelene-
téhez, amelyik egy kopottas padlásszobában játszódott. Meg-
hatódva táncolta el rajta a kezdő színésznő első próbáit. Éne-
kelt, pörgött-forgott a színpadon, s mire elérkezett az utolsó
felvonás, a színészek és a nézők annyira közel kerültek egy-
máshoz, mint egy farsangi bál együtt mulatozó közönsége.

158
Amikor sokadszor hullt le a függöny, parázs hangulat uralko-
dott a színházban, és a színpadi fények kihunytával kifelé in-
duló nézők sóvárogva pislogtak vissza a színpad felé, hátha
jön még egy ráadás.
A figura telitalálat lett, éppen olyan, amilyennek Zoltánnal
együtt megálmodták. Bármennyire rettegett is ettől az estétől,
végül nem rontott el semmit. Minden poénja holtbiztosán ült,
végig frissen, „ugrásra készen” játszott, remekül riposztozott,
s ha kellett, minden átmenet nélkül szomorúságba zuhant. A
nézők ámultak és bámultak.
De az öltözőben kikapcsolt, az áramkör, ami a közönséggel
összekötötte, megszakadt. Halálosan rosszkedvűen vette le
magáról a finálé jelmezét és adogatta Sári kezébe, aki megle-
pődve látta, mennyire levert. Sokszor volt rosszkedvű, akár si-
keres előadás után is, Sárit nem ez lepte meg. De ijesztő volt
látni, milyen különös hangulatváltás zajlik le Maja lelkében.
Sári nem akart kérdezni semmit. A szekrényhez lépett, ki-
vett egy poharat, és teletöltötte whiskyvel. Szó nélkül tette Ma-
ja kezébe a poharat, aki egyenletes kortyokban inni kez– dett.
Kicsit sem fintorodott el az arca, amikor végzett a pohár tartal-
mával. Fejével a szekrény felé intve jelezte, hogy még kér.
Kopogtak. Zoltán lépett be az ajtón.
– Gratulálok, művésznő! – mondta elbűvölő hangsúllyal, ki-
vette Maja kezéből a poharat, átkarolta a vállát, és a fülébe súg-
ta: – Vacsorázni megyünk.
– Kettesben?
– Meglepetés.
– Na látja, ez az, amit utálok az életben. A meglepetéseket.
– Ezt szeretni fogja. Megígérem.
– Na és hová? Azt azért megtudhatom?
– Titok. De egy percet sem várhatunk tovább. Indulás!
– Segítség, ez emberrablás! – nevetett Maja, cuppanós puszit
nyomott az elképedt öltöztetőnő arcára, és olyan gyorsan lé-
pett ki az öltözőből, hogy még a talizmángyűrűjét sem volt
ideje levenni.

159
 A vendéglő ajtaja abban a pillanatban nyílt ki előttük, ami-
kor odaértek, és mint valami régi filmben, az ajtószárny mögül
előlépett egy sötét öltönyös, nyakkendős úriember, aki illedel-
mesen köszöntötte, majd egy asztalhoz vezette őket, ahol már
ült egy férfi. Amikor meglátta Maját, elmosolyodott, felállt, és
a kezét nyújtotta. Hosszú, erős ujjai voltak, és kézfogás közben
olyan erősen nézett Maja szemébe, hogy a tekintete szinte per-
zselt.
– 0 Gábor, a barátom – mondta egyszerűen Zoltán, hellyel
kínálta Maját, és leült mellé.
A vendéglő óriási akváriumra hasonlított, amelyben csil-
lámruhás nők siklottak a zöldes színű félhomályban, körülöt-
tük aranyhalak módjára fickándozó férfiak, és a pincérek, csil-
logó fémtálakkal a kezükben, evező mozdulatokkal közelítet-
ték meg az asztalokat. Az ilyen helyeken mindig adnak bon-
bont és kis pohár vizet a kávé mellé, és hasított bőrtokban te-
szik le a számlát az asztalra a vacsora végén.
– Maga és ő – fordult Maja Zoltán felé –, ugye együtt utaz-
nak holnap New Yorkba?
– Igen. Gábor a gyerekkora óta él kint. A szülei '56-ban men-
tek el az országból.
– Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik? – fordult Maja
most Gáborhoz.
– Műkereskedő vagyok. Van egy kis galériám a Fifth Ave-
nue-n.
– Remélem, egyszer meglátogat – mosolygott Zoltán Majá-
ra.
– Az jó lenne.
– Nem olyan nagy dolog ma már. Csak fel kell ülni a repülő-
re. Három évvel a rendszerváltás után mindenki oda utazik,
ahová akar.
– Nincs is akcentusa.
– Hogyan? Ja, értem. Otthon a szüleimmel magyarul beszél-
tünk. De különben is. Az ember nem felejti el az anyanyelvét.
Különösképpen akkor nem, ha azzal, akit szeret, az anyanyel-

160
vén beszél. Zoltán sokat mesélt magáról. Tudja, hogy néha
egészen féltékennyé tett? Hiányozni fognak egymásnak, ezért,
kérem, hogy vegye komolyan a meghívásomat. A házam min-
dig nyitva áll ön előtt.
– Köszönöm.
– Mondták már, hogy az életben még szebb, mint a színpa-
don?
– Ennek a bóknak egy színésznő nem biztos, hogy örül.
– Én mindenesetre örülök – nevetett Gábor.
– Nagyon kedves. És mi a tervük? Mármint, ha kint lesznek.
Hogyan tovább?
– Az első a kezelés. Az a legfontosabb. Ebből a betegségből
ma már meg lehet gyógyulni.
– Maga is…
– Nem, én nem vagyok beteg.
– De hát akkor…
– Azt akarja kérdezni, hogy Zoltán lefeküdt-e mással is?
Nem számít. Szeretjük egymást. Benne megtaláltam azt a tár-
sat, akit mindig kerestem. Ha velem van, érdemes élnem. Kin-
yitott előttem egy kaput, és elvezet arra az útra, amelyen végig
akarok menni.
– És mi a céljuk? A jövőjük?
– Mondom: végigmenni együtt ezen az úton. Mindenki azt
hiszi, hogy kell lennie valamilyen konkrét célnak. Az emberek
mániákusan gyűjtik az életcélokat, a stratégiákat, a terveket, és
közben elfelejtenek élni. Elfelejtik az álmaikat. Nekem is soká-
ig tartott, amíg rájöttem, hogy mást akarok. De amióta Zoltánt
ismerem, visszatértem az álmaimhoz, és már soha többet nem
akarom elhagyni őket. Amikor együtt vagyunk, újra van értel-
me az életemnek.
Majában teljesen összekavarodtak az érzelmei. Nem tudott
megszólalni.
– Kíván nekünk szerencsét? – szólalt meg Zoltán.
– Minden… minden jót kívánok – felelte Maja, és elfutotta a
szemét a könny.

161
 – Köszönöm. Ez fontos volt nekem – Zoltán gyöngéden rá-
tette a kezét Maja kezére. – Igazán.
– Azért nem fogunk most sírni, a hétszázát? –kiáltott fel Gá-
bor, hátranyúlt a szék támlája mögé, és felemelt egy krémszínű
papírba csomagolt tárgyat. – Szeretnék átadni egy ajándékot a
kettőnk nevében – mondta.
Maja óvatosan vette át a könnyű tárgyat, maga elé tette az
asztalra, és bontogatni kezdte. Festmény volt, Zoltánról. Félo-
ldalról látszik az arca, a szemöldökét felhúzva hátranéz a válla
felett, és nem lehet eldönteni, hogy mosolyog, vagy csak hu-
nyorog a puha fényben, amely megvilágítja a haját és sötétkék
szemét. Hosszúkás arcán szenvedély és irónia. A kép címe:
Álomkép. Lent, egészen pici betűkkel Gábor aláírását olvasta.
Hosszan nézte a festményt, és minden színészi tudására,
minden technikai bravúrjára, és minden tapasztalatára, amit
az elmúlt években megtanult, szüksége volt ahhoz, hogy még
véletlenül se kezdjen el úgy zokogni, mintha temetésen lenne.

A repülőtéren rettenetes zaj volt, és tülekedés. Zoltán annyira

gyengének érezte magát, hogy attól félt, nem lesz képes végig-
csinálni azt a tortúrát, ami az utasokra vár. Egy üveg ásványvi-
zet szorongatott a kezében, és újra meg újra ivott belőle. A te-
kintete állandóan körbecikázott, mintha attól tartana, hogy va-
laki az utolsó pillanatban a vállára teszi a kezét, és elvezeti.
Percenként ellenőrizte az útlevelét, és mindig máshová tette
vissza, ezért állandóan keresnie kellett. Nyugtalansága sok
utasnak szemet szúrt, és Gáborra is átragadt. Az utaskísérők-
nek semmi nem tűnt fel, udvariasan ellenőrizték a jegyét, és
minden további nélkül beszállhatott a gépbe. (
Maja felment a teraszra, onnan nézte a gép indulását. Gyű-
lölte a repülőteret, a búcsúzás szimbolikus színterét. Emlékei-
ben egyetlen jó repülőtéri jelenet bukkant fel, a Casablanca
nagyjelenete. Az összes többi ócskaság. Szupergiccs a Casab-
lanca is, de Humphrey Bogart azért mégiscsak Humphrey Bo-
gart, és Ingrid Bergman könnyben úszó tekintete egymást kö-

162
vető generációkat ejtett ámulatba évtizedeken keresztül.
Amikor a repülő felemelkedett és belefúrta az orrát az óriá-
si, üres térbe, eszébe jutott Jocó, a „pilóta”, aki egyszer a ked-
véért életveszélyes mutatványra vállalkozott. Lehet, hogy Zol-
tán is csak azért csinálja ezt az egészet, hogy imponáljon neki?
Ennél valami szellemesebbet is kitalálhatott volna. A férfiak
imádnak nagyzolni. Eljátszani a hőst, a középkori lovagot, a
halálos sebet kapott harcost, mindegy, csak sikerük legyen.
Megtörölte a szemét. Amikor újra meglátta a repülőt, már
csak egy apró, eltűnő pont volt a távolban.
– „Lóránd Mariannra osztani Klára szerepét súlyos rendezői
tévedés. Éppen azt nem játssza el, amiről a darab szól. Lehet,
hogy ez a komédia nem érdemelte meg a felújítást ennyi évti-
zed után, de modernebb színészi játékot mindenképpen meg-
érdemelt volna. Lóránd Mariann játéka elavult, régimódi,
olcsó parfüm illata van. Mintha nem a kilencvenes években jár-
nánk. Egy ilyen tehetséges színésznőtől sokkal többet várunk.”
Hát így – hajtogatta össze az újságot kaján mosollyal a képén
István, aki a társalgó egyik hátsó asztalánál iszogatott néhány
kollégája társaságában, és újságkritikákból csemegézett.
– Nézzétek csak, van jobb is! „Az előadás szereplői próbál-
tak elfogadható szintézist teremteni a szatíra és a bohózat kö-
zött. Legtöbbjüknek sikerült is, kivéve az előadás főszereplőjét,
Lóránd Mariannt, aki úgy játszotta Klára szerepét, mint valami
ósdi komédiát, és szemmel láthatóan semmit nem értett meg a
játék szelleméből.”
– Világgá futnék szégyenemben, ha ilyet írnának rólam.
Úgy játszik, mintha a saját nagyanyja lenne – szólt közbe ének-
lő hangon a társulat egyik fiatal színésznője, és szörnyülködve
forgatta kidülledt szemét.
– Amióta a mentora Amerikába ment a fiújával, nincs sze-
rencséje. Sem a kritikusokkal, sem a szerepekkel. Úgy hallom,
nem ő kapja meg Nóra szerepét. Pedig nagyon számított rá –
szólalt meg újra István. t
– Ünnepeljünk! – kiáltott fel egy pocakos színész, és teátrális

163
mozdulattal Majára emelte a poharát, aki éppen ekkor lépett
be a társalgóba. Mindenki a pohara után nyúlt, és hangos csör-
renéssel koccintottak.
– Gyere, művésznő, ereszkedj le hozzánk, igyál egyet ve-
lünk! – kiáltoztak felé.
– Hagyjatok – morogta vissza Maja. Egyenesen a pulthoz
ment, rendelt egy konyakot, állva megitta, fizetett, és kiment a
társalgóból.
– Ez gyors menet volt – nevetett fel a pocakos.
– Szenvedélyes kis nő… volt – vigyorodott el István.
– Hát ez az, Pistám, hát ez az! Csak volt!
– Ilyen az élet, gyerekek. Egyszer vége a komédiának. És ak-
kor lemegy a függöny. Ámen.
– Azért még ne temessük a színház sztárját… egy bukás,
nem bukás.
– Csakhogy ez már nem az első, Pista. Elindult lefelé a lej-
tőn. Már a Luluról is rosszakat írtak.
– Lehet. De a közönség szereti, véresre tapsolja a tenyerét.
– Biztosan fizetett közönsége van – kotyogott közbe a nagy
szemű lány, de István olyan megvetően nézett rá, hogy azon-
nal elhallgatott.
– Csehov-színésznő szeretett volna lenni – mondta –, de vé-
gül csak egy Csehov-szerepére emlékszem, azt sem nálunk ját-
szotta. És tudjátok mit? Az is lett. Csehov-színésznő abban az
értelemben, hogy mindig volt benne valami megfoghatatlan fi-
nomság, érzékenység, valami belső szépség. Azt is mondhat-
nám, van benne tartás. De olyan, hogy arra egész előadásokat
lehet építeni. A kritikusok seggfejek, ha ezt nem látják.
– Hülyéskedsz? Vagy teljesen részeg vagy? –kérdezte egy
tüskés hajú fiatalember, aki eddig meg sem szólalt.
– Persze, hogy részeg vagyok, de ennek semmi köze ehhez.
Maja jó színésznő, és punktum. Most ki van bukva, tele van
magánéleti problémákkal. Az is lehet, hogy a kritikusok egé-
szen kicsinálják, és akkor tényleg rossz lesz. Ha nem kap jó
szerepeket, magába zuhan, elvész az önbizalma. Márpedig

164
anélkül nem állhat ki a deszkákra, mert akkor felfalják az
oroszlánok. Például ti meg én, na meg a kritikusok. Szegény
Maja! Nem jósolok neki nagy jövőt. De ma még ő a legjobb. Ezt
elhihetitek. Ha valakinek, hát nekem elhihetitek.
– Ha még mindig hajtasz rá, most itt az alkalom. Ne sza-
laszd el! Lerí róla, hogy milyen magányos.
– Szálljatok le rólam, hülyék! Húzzatok el innen… Tűnés,
elegem van belőletek.
– Mi ütött beléd? – kérdezte kedélyesen a pocakos.
– Elég volt. Nem látjátok, milyen ocsmányak vagytok?
– És te? Te talán Grál-lovag vagy? Bocs, de nem te olvastad
fel az előbb a kritikákat?
– De igen. Szemétség volt – felelte István, és kiitta a poharát.
– Nyugi, haver, ne ostorozd magad! Ez itt színház, nem az
angol királynő udvara. Minden belefér a játékba. Egy kis ciki-
zésbe még nem halt bele senki.
– Abba nem. De a mocsárba már belefulladtak néhányan.
Senki nem húzhatja ki magát a saját hajánál fogva. Ha minden-
ki csak a sikert hajhássza, ha csak bulvárt akar játszani, ha
megfojtaná a másikat egy pohár vízben, mert sikere van, akkor
szétmállik az egész. Szétrohad a mi drágalátos, szent színhá-
zunk.
– Nem az a baj, hogy bulvárt játszunk, Pista, nem játszha-
tunk mindig orosz klasszikusokat, hanem az, hogy rosszul
játsszuk, a fene egye meg! – mondta a pocakos. – Átverjük a mi
drága közönségünket, megtévesztjük, és nincs is nehéz dol-
gunk, mert olyan kiéhezettek egy kis szórakozásra, hogy min-
dent megesznek.
– És ez kinek a bűne? – kérdezte István.
– A Jóistené! Meg persze a pénzügyé… Kell a bevétel, csök-
ken a támogatás.
– Na ezt hagyjuk inkább! Nem megyek le kutyába akkor
sem, ha drága a színházjegy. A népszerűség és a művészet
nem azonos. A kettő nem jár együtt. El kell dönteni, ki melyi-
ket választja.

165
 – Én mind a kettőt! – kiáltott közbe a nagy szemű lány.
– Képzeljétek – kezdte a tüskés hajú, aki már régóta szere-
tett volna szóhoz jutni –, tegnap beugrottam a Zöld Pingvinbe,
ahol összefutottam egy sráccal, aki ismeri a Varga Ádám egyik
tanácsadóját. Azt mondta, hogy állítólag a Maja és a Varga…
– Nagy újság, ki nem tudta, hogy évek óta járnak? – kérdez-
te az új színházi üdvöske.
– Lehet, hogy nem is olyan elveszett virágszál a mi Majánk,
mint amilyennek látszik? –nevetgélt a pocakos.
– Nem hát. Ha Vargát kinevezik miniszternek, ami valószí-
nű, akkor megint lesz mentora – felelte fontoskodva a tüskés
hajú.
– Gondolod, hogy ez a Varga, vagy kicsoda, jobban meg
tudná rendezni a Lulut, mint Zoltán? – kérdezte István.
– Azt nem, de a kritikusokat meghívhatja néhányszor vacso-
rára. És akkor,..
– Akkor mi van? – mordult rá István.
– Hát… gondolom, akkor majd nem írják azt Majáról, hogy
régimódi, meg ilyesmi.
– Mert a kritikusok is éhesek, ugye? Nemcsak a nép. És ha
enni kapnak a politikusoktól, akkor jókat írnak a színészekről
– gúnyolódott István.
– Nekem csak mondták – hebegett a tüskés hajú –, ezt
mondták. Lehet, hogy nem is igaz. De eléggé igaznak hang-
zott.
– Mert kurva az egész világ, és kurva benne…
– Ne cikizz mindig mindenkit – szólalt meg a nagy szemű
lány.
– Rólad most nem is beszéltem – felelte István, és a társaság
röhögésben tört ki.
– Szégyelljetek magatokat! – kiáltotta a lány.
– Nocsak, milyen érzékeny lettél – mondta a pocakos.
– Disznók vagytok.
– Na ja. De legalább tudjuk magunkról. Még mindig jobb,
mintha lehazudnánk a csillagot is az égről – felelte.

166
 – Akkor most elérkezett az igazság pillanata.
Pénztárcákat az asztalra, és mindenki fizesse ki a számláját!
– kurjantotta István.

Újságok hevertek Maja körül, kritikák, képek az előadásból, in-

terjúk, amelyekben mentegetőzésre kényszerítették. Miért Lu-
lu és Klára? Miért nem Nóra vagy Irina? Úgy látszik, amitől
félt, bekövetkezett. Komika lett, más szerepet nem osztanak rá.
Nem kapta meg Nórát, nem hívják filmezni vagy a tévébe. Ma-
rad a színház. Lulu és Klára. Két bolondos, könnyűvérű nő.
Ilyen figurákat kirázhatna a kisujjából, de ő gondosan megfor-
málja őket. Életüket, mint egy szőnyeget a közönség lába elé
teríti, eleven jelenként, amelyben benne él az emlékezés. Min-
den szerepét így építi fel. Az emlékezés foglalatába helyezi hő-
sei sorsát, így óvja őket a széteséstől. Egyszerre volt és van.
Nem tudja, és nem is akarja szétválasztani a múltat a jelentől.
Így születik meg a nő, aki sérülékeny és erős, lefegyverző és
megadó, szellem és szerelem, hús és vér.
Erre mondják, hogy elavult. Így ma már nem játszanak.
A fiókos szekrényhez megy, és a legfelső fiókban keresgélni
kezd. Végre megtalálja azt az ollót, ami elég nagy ahhoz, amire
szánja.
Újságpapír szétdarabolására. Manikűrollóval lassan menne.
Nekilát. Növekvő kéjjel vagdossa apró fecnikre az újságlapo-
kat, egyiket a másik után. Egyre nagyobb halomba gyűlnek
körülötte a papírdarabkák, a kudarc döglött csótányai.
Kimegy a konyhába. A mosogató alatti polcon áll egy régi
zománcos vájdling, az anyja hagyományozta rá a beköltözés-
kor, amikor még nem volt kész a rozsdamentes fémmosogató.
Az asztalra állítja, és belehordja a szétdarabolt újságokat. Jóko-
ra gyűjtemény. Cigarettára gyújt, és az égő cigarettát a papír-
csótányok közé hajítja. Hadd égjenek hamuvá!
Bemegy a szobába és vár. Ádám ígérte, hogy este telefonál.
De addig is látni akarja a tényeket. Farkasszemet néz a tükör-
rel. Alaposan szemügyre veszi az arcát. Leharcolt, fáradt a bő-

167
re. A homlokán keresztben éles ránc húzódik. A szeme alatt ki-
dagadnak az erek. Kétoldalt az arca behorpadt, a szája körül
mélyülő árkok. A szeme a délutáni fényben mosolytalan és
fakó. Az orra kiugrik az arcából. Félhosszú haja természetes
hullámokban fogja körül. Lesimítja a haját, hogy még ponto-
sabban megfigyelhesse az arcának minden vonását. Most vég-
re egyedül van. Nem kell játszania, nem kell rejtegetnie a hi-
báit, akár tobzódhat bennük.
Ha már belekezdett a mustrába, nem kíméli magát. Ledobja
a ruháját, meztelenül áll a tükör elé. A bőrén nincsenek pörse-
nések, sebhelyek, varratok vagy hájkarikák. De már nem olyan
fényes és selymes, mint amilyen volt. Narancsbőr sehol, még a
kényes helyeken sem, a felsőteste még mindig vékony, a válla
kerek és erős. A melle tartja az alakját, a dereka vékony. A csí-
pője talán kicsit erős, ha lefaragnának belőle valamennyit, úgy
lenne igazán arányos a teste, de lehet, hogy akkor túl sovány-
nak tűnne. A combjára rárakódott némi fölösleg, de azért egye-
nes, a térde gálád ráncai viszont kíméletlenül elárulják a korát.
A lábfeje szép, magas, mint egy balerináé, de táncos darabok
után már nehéz felhúznia az utcai cipőt.
Volt egyszer egy filmgyár. A filmgyárban stúdió, a stúdió-
ban kamerák, a kamerák mögött férfiak, és a férfiak tekinteté-
nek kereszttüzében egy lány játszik.
Ovális az arca és mandulavágású a szeme.
Magas homlokát sötétszőke haj keretezi.
Bőre, mint a porcelán.
Sok fiatal lány álmát testesíti meg. Sokan szeretnének olya-
nok lenni, mint ő.
De csak ő olyan.
Volt egyszer egy Maja. Még nem voltak el– lenségei. Még
nem voltak kételyei. A blúza kigombolva. Eleven testén forró
férfikezek. Mindig arra vágyik, hogy nőnek érezze magát.
Volt egyszer egy színésznő. Még nincs negyvenéves, sikeres
és magányos. A teste szép, de látott már szebb napokat is. A
korát nem az évei árulják el, hanem a félelem az éveitől. Iszik

168
és narkózik. Segítségért kiált. Hiába. Süket lelkekre talál.
Volt egyszer egy nő, aki nem adja fel. Felhívja egy régi ba-
rátját, és randevút beszél meg vele. Nőiesség-próbát tesz. Tud-
ni akarja, mire számíthat, elébe akar vágni a kellemetlen meg-
lepetéseknek.
Fürdő, smink, fekete selyemblúz, parfüm. Árkok, ráncok,
mélyedések eltüntetve. Szebb, mint fénykorában. Simára bo-
rotvált lábán selyemharisnya, tűsarkú cipő. A táskáján Swa-
rowski gyöngyök. Taxi várja a ház előtt. Bemondja a város
egyik legelegánsabb vendéglőjének a címét.

Másnap délelőtt bódultan ébredt a telefon csörgésére. A

kórházból hívták, ahová hajnalban szívrohammal beszállítot-
ták az anyját. Magára kapkodja a ruháit, papírpénzeket gyö-
möszöl a táskájába, becsapja maga mögött az ajtót. Lerohan a
lépcsőn. A sarkon bevágódik egy taxiba.
Tegnap még beszélgettek. Délután volt, mama vásárlásból
érkezett haza. Almát és sajtot vett, majd két megállót utazott
villamossal, hogy a kedvenc kávézójában igya meg a feketét.
Ez amolyan rítus volt nála. Tejszínhabbal itta, és két cukorral –
minden ebéd után. A telefonban olyan vidám volt a hangja,
mint egy gyereké. Nevetgélt, egyfolytában nevetgélt.
Éreznie kellett volna. Észre kellett volna vennie, milyen szo-
katlan a viselkedése. Miért nem fogott gyanút? Miért nem ro-
hant hozzá? Mama máskor fáradt volt, panaszkodott a szívére,
a lábára, az időjárásra – tegnap pedig egyfolytában nevetgélt. S
ő ahelyett, hogy vele töltötte volna a délutánt… Hogyan bo-
csátja ezt meg magának?
A kórházban várnia kell. Amíg a padon ül, emberek men-
nek el mellette zöld maszkokban, hordágyakat tolnak maguk
előtt. A folyosón fullasztó a meleg, és nagy a tömeg. Valami-
lyen érthetetlen nyelven beszélnek körülötte. Valaki megérinti
a vállát. Feláll. Kezet fognak. A fehér köpenyes férfi bevezeti
egy szobába. Egymással szemben ülnek le. A férfi halk, egyen-
letes tempóban beszél hozzá, kellemes a hangja. Nem érti, amit

169
mond. Néha megérinti a karját. Kérdez valamit. Most feláll,
pohár vízzel kínálja, és egy fehér pirulát tesz a kezébe. A te-
nyere kicsi, a pirula arra a kavicsra emlékezteti, amelyet ott-
hon az öltözőasztalán őriz egy tengerparti nyaralás emléke-
ként. Megissza a vizet, és lenyeli a pirulát.
A fehér ruhás férfi most azt kérdezi, akarja-e látni az anyját,
akar-e búcsút venni tőle. Bólint. Hosszú folyosón sétálnak vé-
gig, elérkeznek egy ajtóig, a férfi előremegy, Maja követi. Ki-
csiny helyiségbe lépnek be. Maja megáll. Az ajtó halkan be-
csukódik mögötte.
Nézi az asszonyt, aki hasonlít az anyjára, de mintha még-
sem ő lenne az, csupán a viaszmásolata. Aki itt fekszik előtte,
végtelen álomban, mindazoknak a nőknek a vonásaival, akiket
Maja szeretett az életében.
Az arca sima, még sohasem látta ennyire szelídnek. Sápadt,
fénytelen a bőre, de eltűntek a görcsök és a félelmek nyomai,
csak a szája körüli ráncok mélyek. Olyan asszony arca ez, aki
minden földi teremtményt betakar, ahogy a kotlós betakarja a
kiscsibéit.
Ez mama tényleges arca. Sosem látta ennyire tisztán.
Maja elmosolyodik. Mama nem halt meg. A föld alatti biro-
dalmakban mindig él egy asszony, aki elrendezi az élet dol-
gait, aki a tenyerén megtartja a földet, hogy biztos járás essék
rajta. A Földanya nem hagyja el az övéit, mindig figyelemmel
kíséri a léptüket.
Lábujjhegyen megy ki a szobából. Mama alszik. Nem akarja
zavarni az álmát.

Sokan eljöttek a temetésre. Az apja is. Mióta nem látták egy-

mást? Egy éve? Kettő? Megöregedett, de még mindig jól tartja
magát. Szép tőle, hogy harminc évvel a válás után eljött, hogy
elbúcsúzzon az első feleségétől. Ott voltak a távoli rokonok is,
néhány barátnő és a szomszédok. Ádám koszorút küldött, fe-
hér rózsákból, felirat nélkül.
A temetés után egyedül akart lenni. Mama lakásából egy

170
bőröndben már elhozta azokat a tárgyakat, amelyeket magánál
akar tartani. Néhány ékszert, két festményt, a családi albumo-
kat, szakácskönyveket és azt a ruhát, amit anya először azon a
tavaszon viselt, amikor Németországban forgattak. Ez volt a
kedvence, éveken át hordta. Kék szövetruha, szabálytalan fe-
hér mintákkal. A derekán vékony öv, amely ugyanolyan
anyagból készült, mint a szoknya szegélye. „Ez már egyedül is
eltalál a színházba” – mondta nevetve. Minden bemutatójára
ezt vette föl.
Maja lehúzta a cipzárt a fekete ruháján, és kibújt belőle. A
kék ruha után nyúlt. Végigsimította az ujjaival, lassan felemel-
te és maga elé tartotta. Biztosan bő lesz, da az övvel sokat lehet
állítani rajta a derekánál. A hossza pont annyi, amennyi kell.
Már ő sem hord olyan szoknyát, ami a térde fölött ér véget.
Az arcához emelte a ruhát, és kitágult orr-cimpákkal szívta
belőle az anyja jelenlétét, ahogyan a tavaszi föld illatát szívja
magába a városlakó, aki nagyritkán jut ki a szabadba, s ezért
különlegesen mélyeket lélegzik.
Megpróbált belebújni a csőszerűén rásimuló anyagba, a fejé-
vel a kijáratot keresve, de útközben többször elakadt. Semmit
nem látott a sötétben és levegő után kapkodott, mert a vastag
szövet fojtogatta. Mintha szűk hengerbe zárták volna, amiből
nem tud kivergődni. Forgolódva kereste a kivezető utat. A ha-
ja össze-kócolódott, ahogy többször is nekisúrlódott a kelmé-
nek, hosszú karjaival a ruha ujjai felé kalimpálva araszolt elő-
re, míg végre zutty!, kibukkant a feje a ruha nyakkivágásában.
Ezután két karja is gyorsan a helyére talált. Roppant sóhaj
szállt ki a torkából.
Eligazította a szoknyát, lesimította a ráncokat, becsatolta az
övet. Egy kihullott hajszálat emelt le a ruha válláról, és gyengé-
den a földre ejtette. Nem tudta, az övé volt-e, vagy az anyjáé.
Megszületni éppen olyan fájdalmas lehet, mint meghalni –
gondolta.

A parlament úgy ragyogott belül, mint egy hatalmas, agyondí-

171
szített, keleti katedrális. Varga Ádám a főlépcső vörös szőnye-
gén nyugodt léptekkel vonult fölfelé. A titkárnője és egy ma-
gas fiatalember ünnepélyes ábrázattal követte, egy lépcsőfok-
kal mögötte. Amikor felért az emeletre, egy fekete öltönyös fér-
fi mellette termett, tisztelettudóan köszöntötte, és az utat mu-
tatva a miniszterelnöki iroda felé kísérte. A titkárnő és a fiatal-
ember gombnyomásra az ellenkező irányba indult, az oldalpá-
holy felé, ahol Márta és Andris talpig ünneplőben, megilletőd-
ve és kissé riadtan szemlélte a képviselők nyüzsgését a parla-
menti patkóban.
A miniszterelnöki iroda előszobájában a titkárnő hellyel kí-
nálta Vargát, majd elnézést suttogva eltűnt a kárpitozott ajtó
mögött. Néhány perccel később az ajtó feltárult, megjelent a
miniszterelnök, sugárzóan és elegánsan. Miközben kezet ráz-
tak, felharsant az ülés kezdetét jelző csengő. Varga összerez-
zent, a miniszterelnök kedélyesen hátba vágta, és sok sikert kí-
vánva kilépett a folyosóra.
Amikor Varga a parlamenti patkó közepén kijelölt helyre
ért, ahol a miniszteri avatás zajlik, arra ocsúdott fel, hogy az
eskü szövegét hallja a saját hangján. Amikor elhangzott az „Is-
ten engem úgy segéljen!”, felnézett az oldalpáholyba, és tekin-
tete egy pillanatra találkozott Márta meghatódott tekintetével.
Vakuk villogása közben fogadta a gratulációkat, és miköz-
ben egymás után ragadta meg a körülötte tolongó képviselők
kezét, a szeme öntudatlanul a padsorokat pásztázta. Vajon ki
marad a helyén?
Meglepetten vette észre, hogy az ellenzéki padsorokból
többen léptek oda hozzá, mint a sajátjai. Pataki olyan savanyú
képpel gratulált, hogy jobb lett volna, ha a helyén marad, mint
a szomszédai, akik vagy feleslegesnek ítélték a protokollt,
vagy egészen dilettánsak.
Sokan áhítoztak erre a pozícióra, gondolta, talán olyan is
van, aki már a megbuktatásomat készíti elő. Vagy beosztott-
nak jelentkezik a jövő héten?
Miközben kezet rázott a képviselőkkel, érezte, hogy a nyak-

172
kendője elmozdul a helyéről. Nem merte megigazítani, csak
akkor, amikor a gratulációk fogadása után elfoglalta a bár-
sonyszékét az első sorban, és már biztos volt benne, hogy nem
őt veszi a kamera, hanem a felszólalásra készülő miniszterel-
nököt.
Az ünnepi vacsorára meghívottak listájáról lekerült egy-két
név. Nem bánta. A második fogásra megérkezett a miniszterel-
nök is. A desszert előtt megkoccintotta a kristálypoharát, és a
hirtelen elcsendesülő teremben belefogott a köszöntőjébe. A
kormány motorjának nevezte az új gazdasági minisztert, aki
egy új korszak szellemiségét hozza be az ország házába, és ez-
zel nagymértékben hozzájárul a kormány népszerűségének nö-
veléséhez ezekben a nehéz időkben.
„Kívánom, kedves Ádám, hogy közéleti sikereidet boldog
magánélet kísérje, hiszen tudjuk, hogy minden sikeres férfi
mögött ott áll egy kitűnő asszony.”
Mindenki nevetgélt, Varga megcsókolta Mártát, a pincérek
feltálalták a Gundel palacsintát és a forró kávét. Éjfél felé a
vendégek egyre hangosabbak lettek, egymás szavába vágva
viccelődtek, a férfiakról rég lekerültek a zakók, és néhányan a
nyakkendőjüktől is megszabadultak. Ica észrevétlenül Varga
háta mögé került, és a fülébe súgott valamit. Mielőtt válaszol-
hatott volna, Kriszta került elő valahonnan, tűzpiros selyem-
kosztümben.
– Szuper a buli, miniszter úr. Lesz máskor is?
– Ööö… persze – felelte Varga, és gyorsan körbepillantott.
Márta egy társaság közepén állt, és lelkesen magyarázott vala-
mit a többieknek.
– Tényleg mindenki itt van! Aki ma nincs itt, az nincs is.
Te… Most látom, milyen klassz pasi vagy…
– Te sem vagy piskóta – súgta a fülébe.
– Tudhatsz valamit… legalább a színházi élet titkait… Igaz?
– Van érzékem a művészethez…
– Na és milyen az új szereped?
– Hát, még szoknom kell.

173
 – Menni fog, ne izgulj! Belőled csak úgy árad a siker. Csak
arra vigyázz, hogy ne akaszd ki ezzel a többieket. Ha túl sike-
res vagy, mindenki téged fog cseszegetni.
– Engem csak egy valaki cseszegessen…
– Naná… Nem szerethet mindenki. Legfeljebb úgy tesznek,
mintha szeretnének. De elég nagyfiú vagy már, hogy ne dőlj
be ilyen ócska trükköknek. A lényeg az, hogy mindenkivel le-
gyél nagyon kedves.
– Torkig vagyok azzal, hogy barátságos legyek azokkal,
akik gyűlölnek.
– Na ezt jókor mondod! – nevetett fel Kriszta. – Most jön
csak a feketeleves. Mit képzeltél? Hirtelen rengeteg barátod
lesz, de abban a pillanatban lelécelnek, amikor tényleg szüksé-
ged lesz rájuk. De amíg miniszter vagy, addig jól jön nekik a
segítséged ebben-abban.
– A mindenit, Kriszta, tegyél már lakatot a szádra.
– Már teszem is – felelte, újabb pohár után nyúlt, és „Éljen a
kedvenc miniszterem!” felkiáltással fenékig itta.
Új vendégek vették körbe Vargát, újra meg újra gratuláltak,
vállon veregették, harsányan nevetgéltek. Az egyik nő fehér
rózsát húzott ki egy porcelánvázából, és a zakója felső gomb-
lyukába tűzte. Egy másik váratlanul felkérte táncolni, amit sza-
badkozva visszautasított. Végül is senki sem táncolt.
Hajnalban a vendégek kiitták a poharaikat, még egyszer
gratuláltak az ünnepeltnek, és szedelőzködtek. Varga átölelte a
feleségét.
– Ugye tudod, hogy te voltál a legszebb… Neked köszönhe-
tek mindent…

A miniszteri avatás után két nappal találkozott Majával a szo-

kásos helyen.
– Gratulálok – mondta Maja, és átnyújtott egy egészen kicsi
csomagot. – Jól játszottál.
– Köszönöm, drága vagy. Ez micsoda? – forgatott meg a ke-
zében egy tenyérnyi beszegett kárpitot.

174
 – Abból a vörös szőnyegből való, amin gyerekkoromban ját-
szottam.
– A gangszínházban?
– Úgy bizony. Úgy látszik, nekem nem hozott szerencsét.
– Miért mondod ezt? Sikeres színésznő lettél. A közönség
kedvence vagy.
– Viccelsz? Ma még szeretnek, ez igaz, de még néhány csap-
nivaló darab, és elpártolnak tőlem. A kritikusok meg csak erre
várnak és kikészítenek. Idáig sem kényeztettek. De most ne
rólam beszéljünk, te vagy az ünnepelt. Bontsunk pezsgőt, és
meséld el, milyen volt az ünnepi fogadás.
– Unalmas, drágám, unalmas. Mint mindig. Már el is felej-
tettem, olyan nagy azóta a hajtás.
– Átadás-átvétel?
– Hogy te miket tudsz!
– Így van ez a színházban is, ha új igazgató érkezik. Sajnos
nem csak a rendezőkkel kell jóban lenni. Nem könnyű egy jó
szerepet megszerezni… és hogy elkoptak a rugói a szereposztó
díványnak!
– Minden szakmában vannak szereposztó díványok… De
utána sem könnyű. Nagyon észnél kell lenni, nehogy én vi-
gyem el a balhét. Most válogatom össze az embereket a kabi-
netembe is. Ez a legnehezebb, mert a lojalitás majdnem isme-
retlen fogalom a politikában. Azt kell a legjobban megbecsülni,
ha valaki hűséges.
– Azt hittem, azt, ha tehetséges.
– Az kevés. Aki tehetséges, azt hiszi, ő is képes arra, amire
én, és előbb-utóbb a helyemre pályázik. A tehetségekkel vi-
gyázni kell. A hülyékkel meg nem megyünk semmire.
– A helyedben nem félnék az ambiciózus, tehetséges embe-
rektől. Nélkülük semmire sem jutsz.
– Ne becsülj le! Három ember helyett dolgozom, és irány-
ítok egy erős csapatot.
– Ebbe gyorsan tönkremész. Beleöregszel.
– Azt azért nem. Legfeljebb belefáradok. Minden percem be

175
van osztva, szigorú menetrend szerint élek.
– És nekem jut még hely ebben az őrületben?
– Éppen erről akartam beszélni. Megértőnek kell most len-
ned. Az első időszak a legnehezebb. Ma este is rohannom kell
a tévébe, most adom az első nagy interjúmat, és még át kell ol-
vasnom a szövegemet.
– Milyen szöveget? – kérdezte meglepetten Maja.
– A sajtófőnök írt nekem néhány választ.
– Olyan kérdésekre, amiket meg fel sem tett a riporter?
– Igen. Vannak válaszaim rosszindulatú kérdésekre, és jóin-
dulatúakra. Akármit kérdez, nem lepődöm meg. De az a leg-
fontosabb, hogy azt mondjam el, amit én akarok, a kérdésektől
függetlenül.
– És ezt nevezitek beszélgetésnek?!
– Ez politikai interjú és nem színdarab. Bizonyos üzeneteket
át kell nyomnom.
– És… És te ezt élvezed? Nem vagy egy kicsit perverz?
– Drága Maja, nem érted. Politikus vagyok, nem színész.
Van fogalmad arról, milyen most a gazdasági helyzet az or-
szágban? Azzal kell foglalkoznom, nem az érzelmeimmel.
Rendbe kell tenni az államháztartást, csökkenteni kell a defici-
tet. De hát erről úgyis hiába beszélnék neked.
– Vonuljak kolostorba, amíg annyira javul az ország gazda-
sági helyzete, hogy újra előbújnak az érzelmeid? Mégis, mit
vársz tőlem? Szükséged van rám vagy bárkire? Egyáltalán,
meghallod, amit mondok?
– Éppen hogy te nem értesz meg. Segítened kell! Minden si-
keres férfi mögött áll egy nő, aki…
– Elkopott szöveg, ezt is a sajtófőnököd írta?
– Maja, így nem tudok vitatkozni. Azt hiszem, más hullám-
hosszon vagyunk…
– És eddig azonoson voltunk?
– Képtelen vagyok meggyőzni téged.
– Mert a kapcsolatunk is képtelenség.
– Ugyan már, túlzói. Légy türelmes, most csak a munka

176
meg a munka… De ha már beindult a verkli, minden úgy lesz,
ahogy eddig volt…
– Sosem lesz. Sokat voltam egyedül. Most még többet le-
szek.
– Maja, indulnom kell, ne haragudj.
– Tudod a szöveget?
– A kocsiban majd még próbálok, a sajtófőnököm végsza-
vaz…

Amikor Maja hazaért, és kinyitotta a postaládát, levelet talált

benne Zoltántól.
„Drága Maja! Találtunk Gáborral olyan lakást, amilyenről
álmodtunk. Bár bent van a város szívében, körberagyogja a
nap, s mindig úgy érezzük, hogy egy oázisban élünk. A lakás-
avató partira rengeteg ismeretlen alak jött el, színpadra való fa-
zonok, és úgy berúgtak, hogy a végén alig tudtuk kisöpörni
őket. New York olyan, mint egy óriási sakktábla, mégsem érzi
magát biztonságban az ember addig, amíg nem ismeri az
»amerikai sakk« szabályait. Tudni kell, meddig gyalogolha-
tunk el a táblán, melyik fordulónál kell visszalépni, milyen
irányba nyithatunk, és hol kell megállni. A szabályok egysze-
rűnek tűnnek, hiszen világosan megmondják, hogyan mozog-
junk ebben a hatalmas rácsos szerkezetben, mégis rengeteg idő
és tapasztalat kell ahhoz, hogy jól tájékozódjunk. Aki ismeri a
lépéseket, óriási előnyt élvez azzal szemben, aki kezdőként áll
fel a táblára. Ez természetes. De ha szerencséje van, talál vala-
kit, akitől előnyt kap, s így csökkentheti valamelyest a lemara-
dását. De semmi nem menti fel a tervezés és a módszeres gon-
dolkodás feladata alól. Csak úgy juthat célba, ha jól kiszámítja
a lépéseit, és bekalkulálja a többiek mozgását is. Már akkor
pontosan tudnia kell, hová tart, amikor útnak indul.
Néha borul az egész sakktábla. Néha jön valaki, és lesöpri
az útból a játékosokat, és a tiszta, átlátható rendszert fenekes-
tül felforgatja. Félrelöki, lerombolja, kihajítja azt, amit mások
felépítettek, mindent és mindenkit bepiszkol. Hulladékot és ro-

177
mokat hagy maga után. De az amerikai sakknak rengeteg híve
van, sokkal több, mint amennyi az ellensége. Ezért a sakktáblát
végül mindig felállítják, és újra kezdik a fair playt.
Persze nem gondolom, hogy a roppant méretű, változékony
amerikai valóságot pusztán ezzel a rendszerező módszerrel
megfejthetem – egyelőre csupán a felszínen járkálok. Ha mé-
lyebbre szeretnék ásni, fel kell darabolnom, szeletekre kell
bontanom, és a töredékekből kell megpróbálnom újra összeál-
lítani, így talán megérthetek valamit abból a logikából, ami
működteti.
Azt már megtanultam, hogy az őszinteség az egyik legfon-
tosabb szabály. A kórházban nem köntörfalaznak, nem rende-
lik vissza a beteget valamilyen mondvacsinált ürüggyel, ha
rossz a lelete. Egyenesen a szemébe mondják, mire számíthat.
Óriási szerencsém van! Majdnem 70%-os esélyt kaptam arra,
hogy éljek. Megfelelő gyógyszerkezelés mellett, természetesen,
amit nem lesz könnyű elviselni, ismerve a mellékhatásokat. De
ha élni akarok, márpedig én élni akarok, akkor el kell fogad-
nom a játékszabályokat. Minden egyes kezelés egy lépéssel
közelebb visz az áhított célhoz.
Drága Maja!
El sem tudja képzelni, mennyi sorstársam él New Yorkban.
Vannak egészen fiatalok is, és középkorúak, akikkel az orvosi
rendelőben találkozom, vagy kiállítások, filmek megnyitóin,
partikon. Mindenki százalékos pontossággal ismeri az életesé-
lyét. Mégsem emlékszem egyetlen olyan esetre sem, hogy félel-
met láttam volna valamelyikük szemében. Vállalják a küzdel-
met, lépésről lépésre követik az utasításokat, és reményked-
nek. Aki nem így tesz, az veszít.
Azt mondják, New York annyira színes, annyira intellektuá-
lis, annyira tele van a legelképesztőbb fazonokkal, hogy már
nem is Amerika. Itt pizsamában is lemehetsz fényes nappal a
szupermarketba, a kutya sem figyel rád. Senkit nem érdekel,
hogy vaníliás-mogyorós koffeinmentes kávét szürcsölsz az ut-
cán vagy egy vödör pirított csirkeszárnnyal a kezedben szállsz

178
fel a metróra. A csapnivalóan rossz kiejtésed sem izgat senkit,
eszükbe sincs kijavítani a nyelvtanilag hibás mondataidat, és
ettől sokkal bátrabban mersz beszélni, akkor is, ha nem érted,
mit hadarnak vissza.
Na és ez a város tényleg soha nem alszik! Mindenki másna-
pos. Folyamatosan buli van. Éjjel kettőkor beülhetsz a moziba
Scorsese új filmjére még a bemutató előtt, és az sem ki– zárt,
hogy a Fifth Avenue-n Kim Basingerbe botlasz, amint Lava
lámpák és playdoh-s dobozok között turkál valamelyik üzlet-
ben. Az éjszakai klubokban nyüzsögnek az emberek, és ha
nincs több hely, a kifutófiúk egyszerűen begörkorcsolyáznak
és székeket állítanak az asztalok köré, miközben a biztonsági-
ak szemmel tartják a helyiséget. A pincérlányok a pucér dere-
kukat meg a köldökékszereiket mutogatják, miközben rágógu-
mizva felveszik a rendeléseket. Hajnalig hallgathatsz jazzt
szinte bármelyik utcasarkon, és ha hagyod, hogy elringasson,
magával ragadjon a zene, egy idő után tényleg azt hiszed,
hogy a húszas években jársz, valahol délen.
Az az érzésem, mintha eddig a régmúltban éltem volna,
nyűglődtem poros klasszikusokkal és próbáltam életet lehelni
elavult gondolatokba. Kerestem önmagamat, nem akartam epi-
gon lenni. Mégis, azt hiszem, nem találtam ki semmi újat, mert
nem láttam előre, csak visszafelé, a múltból éltem. Abból a tu-
dásból, amit valamikor megszereztem. Lehet, hogy nem alkot-
tam semmit?
Nem tudom, lesz-e valaha erőm, hogy rendezzek, és azt
sem tudom, lesz-e mondanivalóm az itteni emberek számára.
Meglátom, mire lesz időm és energiám. Szeretnék hallani Ma-
gáról, drága Maja, minél többet, minél részletesebben. Nagyon
hiányoznak az esti telefonbeszélgetéseink, a közös vacsorák és
a próbák. És persze hiányzik Budapest, a színház az örökösen
gondot okozó műszakkal, a kisvendéglők, ahol olyan jókat vi-
tatkoztunk.
Istenem, csak nem vágyom vissza oda, ahol meghaltam vol-
na?

179
 Sajnálom, hogy nem lehetek maga mellett. Vigyázzon Maja,
az élet is színház, nem mindegy, ki a partnere… Remélem, a
pesti közönség minden este kiugrik a bőréből örömében, ha
Magát láthatja. Bárcsak én is láthatnám! Hiányzik. Szeretem.
Zoltán”

Csönd, béke, hajnal. Csak ő van ébren.

A lakásban rendetlenség. Szétszórt üvegek, gyógyszeres dobozok,
ruhák, sálak a földön… A mozdulatai lassúak és gépiesek. Szemetes-
kocsi dübörög a ház előtt, de nem is hallja. A gondolatai egészen más-
hol járnak. A jelen nem érdekli. Csak az emlékek.
Amikor anya meghalt, nem fogta fel, mi történt. Csak azt értette
meg, hogy a sors kegyes volt hozzá, megadta számára a gyors halált.
Nem kellett évekig tartó tortúrát végigszenvednie, ágyhoz kötve élnie
megalázó kiszolgáltatottság -ban, mint annyi magányos, öreg nőnek.
Az élete nehéz és küzdelmes volt – a halála könnyű. Legalábbis mi,
halandók ezt hisszük, mert semmit nem tudunk az utolsó pillana-
tokról. Lehet, hogy olyan hosszúra nyúltak számára, mintha évek let-
tek volna. Lehet, hogy utolsó perceiben tátongó, sötét szakadék mélye
felé zuhant, s közben megelevenedett életének minden fontos alakja,
ahogyan most Maja számára is megelevenedik a múlt, és itt van min-
denki, aki valaha számított.
Tévedés azt hinni, hogy az idő segít. Ezt a sebet az idő nem
gyógyítja be. Mama egyre jobban hiányzott, nem volt olyan nap az
életében, hogy ne gondolt volna rá. Mama elment, magára hagyta.
Szeretne másként gondolni erre, szeretné felnőttnek tekinteni magát,
de egyre csak azt a kisgyereket hallja, aki elárvultan az anyja után
sír. Majdnem belefulladt az anyai szeretetbe, sokszor torkán akadtak
a házi finomságok, miért érezte mégis úgy, hogy mama varázskörén
kívül kerülve végképp a víz alá nyomják?
Felidézi az utolsó képet róla: az arcát a kórházi ágyon. Tudni akar-
ja, milyen lesz a saját halotti arca. Neki sikerül-e az utolsó nagy va-
rázslat? Meg tud-e maradni színésznőnek a halálában is?
Feláll, és mezítláb a fürdőszoba felé botorkál. Fájdalmasan fel-
szisszen, mert egy éles üvegcserép felhasítja a talpát. A seb vérezni

180
kezd, összekeni a szőnyeget. Rémülten nézi, amint a vér elborítja a
szőnyeget, mindenütt, mindenütt vért lát, a szőnyeg, a szoba vérben
úszik… Minden vörös…
Feri egyszer azt mondta, attól még nem színésznő, hogy tud
végszóra nevetni, meglepetten felkiáltani, vagy rendezői felszólításra
sírni. S ő azt felelte, mutasson neki még egy lányt, aki azt tudja ti-
zenhárom évesen, amit ő. Feri egy pillanatra meglepődött a szokatla-
nul magabiztos hangon, de gyorsan magára talált. Nézd meg Andit
egy fél év múlva, felelte, és faképnél hagyta a folyosón.
Csúf játékot játszott vele. Ahogyan később mások is. Miért hagy-
ta? Mindig kettőn áll a vásár. Élvezte titokban, hogy megalázzák?
Legalább most, most már ne hazudjon magának! Igen, tetszettek neki
ezek az erőszakos fickók, akik szeretnek uralkodni mások felett, bátor-
nak, férfiasnak találta őket, és egy darabig élvezte, hogy „húzd meg,
ereszd meg” játékot játszanak vele. Megtalálták egymást, mint zsák a
foltját. Mellettük nőnek érezhette magát. Csakhogy Feri, István és a
többiek túlmentek az elfogadható határon, túlfeszítették a húrt. Min-
den játék addig jó, amíg mindkét fél örömére szolgál, és önként
játsszák. Őt azonban hol erőszakkal, hol manipulációval kényszerítet-
ték, amit sosem kívánt. Az erőszakkal szemben olyan védtelennek
érezte magát, mint egy újszülött.
Az éjjeliszekrényen álló pohár után nyúlt, és kiitta belőle a mara-
dék whiskyt. Újra töltött. Remegő ujjakkal újabb tablettákat halászott
elő egy dobozból, és az itallal együtt lenyelte. Hátrahanyatlott a fotel-
ban. Úgy érezte, örvénybe kerül, iszonyú gyorsasággal zuhan lefelé,
egyre mélyebbre egy lefelé szűkülő spirálban, aminek nem látja a vé-
gét. Hirtelen mintha ütés érte volna, a feje megbicsaklott, hangos ki-
áltás szakadt ki belőle. Kinyitotta a szemét, mert a gyötrelmes utazás
véget ért. Ismét látta a szoba bútorait, a szétszórt fényképeket, a
sminkjeit a padlón.
Ha most itt lenne Zoltán, elvenné a poharát, rendet tenne a szobá-
ban, és aludni küldené. Megvárná, amíg békés álomba merül, és csak
azután hagyná el a lakást. A sors fintora, hogy akit szeretett, az nem
szerethette viszont úgy, ahogyan szüksége lett volna rá. Zoltán örök-
re csak barát marad. Most már távoli barát, akit ha hívna, hiába ten-

181
né. Neki köszönheti a karrierjét, mindent tőle tanult, amit a szín-
házról tud, mégis árvának érzi magát. Sokáig azt hitte, Zoltán az ő
kedvéért szállt le a földre, azzal a különleges megbízatással, hogy az
oltalmazója legyen. Ám egyszer csak eltűnt, elnyelte az ég. Földöntú-
li erő ragadta magával, egy hatalmas madár, amely megragadta, és
ném engedte ki roppant karmaiból. Távoli bolygóra vitte, ahonnan
nem talál vissza, mert nincs senki, aki ismerné a hazavezető utat, és
visszavezetné hozzá.
Maja sajgó fájdalmat érzett a gyomrában, és rettenetesen fázni
kezdett. Olyan erőtlen lett, mint egy beteg gyerek. Jártányi ereje sem
maradt, hiába próbált meg felemelkedni. A szoba végtelen nagyra tá-
gult, hatalmas színpad emelkedett ki hirtelen. Tarka forgatag vonult
fel rajta, mennydörgő tapssal köszöntöttek egy lángoló vörös köpeny-
be öltözött férfit: Antoniust. Egy csapat centuriótól körülvéve érke-
zett, és kimagaslott a tömegből. Erős, szép szál férfi volt, a szeme úgy
ragyogott, mint a gyémánt, mint Ádám szeme, és a haja oldalt
őszült, de hullámos tincsei eltakarták az ősz hajszálakat. A színpad
közepén megállt, és beszélni kezdett az ország siralmas gazdasági
helyzetéről, az infláció növekedéséről és az államháztartási deficitről.
Amikor a beszéde végén azt ígérte, hogy megmenti az országot a kö-
zelgő csődtől, győzelmi üvöltésben törtek ki a római légiók. Antonius-
Ádám nevetni kezdett, hatalmas léptekkel elindult felé, átölelte, és vö-
rös köpenyével beburkolta az egész testét. Már nem fázott.
Maja egy pillanatra magához tért. Letörölte a hideg verítéket az
arcáról. Elmosolyodott. Soha nem élt meg ilyen szerelmet Ádámmal.
Úgy látszik, nem volt rá érdemes. Csak a színpadon tudott mindent,
az életben az érzelmek átcsaptak fölötte, mint a tajték, valami titok le-
begett a feje fölött, amit nem tudott megfejteni, sötét éjszakák vaskos
fala választotta el a megoldástól.
Ha most a férfira gondol, távolodni látja az alakját – eltűnik a dél-
utáni fényben. Este ritkán találkozhattak. Nem tudja, milyen az arca
éjszaka álmában, mert a reggel sosem érte őket együtt.
Mama meghalt.
Gyerekkori barátai eltűntek a szeme elől, vagy egészen más utakon
jártak.

182
 Zoltán elhagyta az országot.
Ádám a feleségével él, és a karrierjébe szerelmes…
Magára maradt.
Kinézett az ablakon. Mérhetetlen messzeségben egy hatalmas vá-
ros tornyai és háztetői rajzolódtak ki, fénypontok ragyogtak az égen.
Hirtelen felhangzott egy dallam, emberek tűntek fel nyugtalanul ci-
kázva, arcok kavarogtak közel és távol, ismerősök és ismeretlenek,
amelyekről nem tudta megállapítani, hogy kedvesek-e számára, vagy
ellenszenvesek. Az arcok hol sötétbe, hol fénybe borultak, sosem tudta
pontosan kivenni a vonásaikat. Barátok? Ellenségek? Egyre többen
kerülnek elő, iszonyatosan nagy a tömeg, sodorják magával, félő,
hogy eltapossák… Rengetegen vannak körülötte, fogy a levegő, ful-
doklik. Kiáltani szeretne, de csak tátog, kiszárad a szája.
„Nem akarok aludni!”

Fények. Függönyök az ablak két oldalán. Maja lassan kinyitja a

szemét, de nem mozdítja meg a fejét. Hol van? Mi történt?
Mennyi ideig tartott, amíg lepergett előtte az egész élete?
Órák, esetleg napok teltek el, amíg nézte múltjának képeit, a
világos és a sötét kockákat, mint egy filmen?
Még nem tért magához a kábulatból, még nem tud meg-
mozdulni. A gyomrában kövek, a feje széthasad a fájdalomtól,
a torka sivatag. De látja maga körül a tárgyakat, látja, mekkora
rendetlenség közepén hever, látja a szétszórt fényképeket, a ci-
garettacsikkeket, a koszos poharakat az asztalon, és amíg nézi
a szörnyű felfordulást, normálisan lélegzik… él!
Volt egyszer egy szoba. A szobában tükör, a padlón sző-
nyeg, a szőnyegen vörös folt, és a szobában Maja a szőnyegre
zuhan. A testén zúzódások, horzsolások.
Vajon mi az, amitől a halál vonzóbbnak tűnhet, mint az
élet?
Sok színésznőt ismert a világ, aki karrierje csúcsán, minden-
kit meglepve, így vagy úgy az öngyilkosságba menekült.
Marylin Monroe, Nathalle Wood, Jean Seberg, Romy Schnei-
der, Dalida, Dómján Edit… Hosszú asor. Micsoda veszteséglis-

183
ta! Tehetséges, fiatal nők, akik alkoholizmusban, depresszió-
ban, narkomániában szenvedtek, és végül belehaltak fájdalma-
san túladagolt életükbe.
Megszédítette őket a korai siker, eltúlzott ábrándokat dédel-
gettek, olyan életre áhítoztak, amelyet soha nem érhettek el?
Vagy a közelgő kudarctól, a siker megkopásától, a kiöregedés-
től féltek? Boldogtalanságot cipeltek magukkal a gyerekko-
rukból, aminek a terhétől nem tudtak megszabadulni, és ez
idővel elviselhetetlenné vált? Nem kapták meg azt, amire
egész életükben vágytak? Van köze ennek a szakmának, amely
az állandó kétségekből, kételyekből és vágyból szövődik, az
önpusztításhoz?
Be kell vallani, hogy nem ismeri a pontos választ. Amikor
érzelmi sivataggá vált körülötte minden, démonokkal kezdett
viaskodni, akik egy szakadék peremére űzték, ahonnan az
utolsó pillanatban még volt ereje visszatáncolni. Lehet, hogy
csak kivételesen erős szervezetének köszönheti, hogy vissza-
jött az életbe, de talán van más ok is, amiért ezt a tökéletlen, za-
jos világot választotta a tökéletes csönd helyett.
Máskor is élt át súlyos depressziót, voltak korszakai, amikor
olyan erővel tört rá a kiábrándulás, az elégedetlenség és a vég-
leges vereség, hogy nem látta az alagút végét. De ilyen messzi-
re még sosem ment el. Csakhogy nem olyan könnyű meghalni,
egyáltalán nem, még egy magányos, öregedéstől rettegő szí-
nésznőnek sem. A dolgokat előbb mégiscsak el kell rendezni
itt, ebben az életben.
Most, hogy már nem kísérti a halál gondolata, éppen ellen-
kezőleg, minden erejével élni akar, végképp meg akarja sza-
badítani magát minden hazugságtól, vissza akarja szerezni azt,
amit a legfontosabbnak tart, és amit most már végleg meg akar
őrizni: az önbecsülését.
Nem él tovább olyan kapcsolatban, amelyben naponta meg-
alázzák. Aki királynő a színpadon, az nem játszhat rejtőzködő
szeretőt az életben, mert az elviselhetetlen, abba bele kell bo-
londulni, és ő már nem akarja a bolond lány szerepét. Beisme-

184
ri, hogy ezúttal vesztett, és tudja, hogy ez a beismerés az egyet-
len esélye egy későbbi győzelemre, arra, hogy az életében is
azt a szerepet játssza, ami megilleti.
Összeszedi minden erejét, feláll, lassan az ablakhoz megy,
kinyitja az ablakszárnyakat, s mélyen beszívja a beáradó leve-
gőt.
Az üres kádban feküdt, fehér habfoltokkal a testén, nedves
tincsei az arcára tapadtak. Moccanni sem bírt, karja, lába, mint-
ha ólomból lett volna. Pislogott, és megpróbálta nyitva tartani
a szemét. Műanyag játék kacsa nézett rá a sarokból. A fekete
dugó ferdén lógott a lánc végén, csak félig zárta el a lefolyónyí-
lást. Megmozdította a lábujját, a lánc megcsörrent a zománcon.
Megpróbált megkapaszkodni a kád peremében, de nem tu-
dott fogást találni. Csak a harmadik próbálkozásra sikerült fel-
ülnie, de akkor már annyira fázott, hogy hallotta a foga vaco-
gását, ami távoli madárszárnycsattogásra emlékeztette. Min-
den erejével azon volt, hogy kitápászkodjon, de az izmai an-
nyira elgémberedtek, hogy eszük ágában sem volt engedel-
meskedni. Magányos részeg a fürdőkádban. Nem jön senki,
hogy kihúzza. Senki. Ez a pőre igazság.

185