A VÁDLOTT

Ignácz Rózsa (1909-1979)

1. A szerzőről
A szerző erdélyi paplány, apja Ignácz László Háromszéki lelkész volt Kovásznán. Gyermekkorában mint vers szavaló és
színész végigszerepelte egész Erdélyt. Első írásai Benedek Elek Cimbora cimű lapjában jelentek meg. Trianon és apjuk
halála után 1927-ben hittan tanárnő édesanyjával Rózsa Budapestre repatriált, nővére Erzsébet és fivére ifj. Ignácz László
(szintén ref. lelkész) Erdélyben maradtak. Rózsa a budapesti színiakadémia növendéke lett, ahol 1932-ben diplomázott.
1931-39 között a Nemzeti Színház tagja volt. Híres népballada szavaló volt, sokat működött közre Tamási Áronnal.
Élettörténete olbasható az Ikerpályáimon (1975) c. kötetében. Saját első színműve Ezer hold pipacs címen fél tucat előadás
után lekerült a műsorról, pedig sok jó kritikát is kapott. A darab a nagybirtokok pazarló életéről adott erős kritikát.
Első jelentős írói sikerét az Anyanyelve magyar című regényével aratta, mely 1937-ben jelent meg és 16 kiadást ért meg.
Ezt követte a Rézpénz, majd fél éves párizsi kiküldetés után a Született Moldovában. Ezt a három regényt tekintik a szerző
„Erdélyi trilógiájá”-nak, melyért a Ferenc József Városi Díjban részesült. A regények a moldvai és bukovinai magyarok
sorsát dolgozza fel.
Budapest ostroma után 1946-ban kisebb írásai jelentek meg, mint pl. a Márványkikötő, jelentősebb regénye a Mámoros
malom, 1947-ből. A Belvárosi kiadónál volt lektor annak államosításáig, majd a református Élet és Jövő szerkesztője is volt.
A háború után újra induló Vigiliának rendszeresen írt, az első számban (1946. december) ő írt ismertetést Pilinszky János
kötetéről, a Trapéz és korlátról. 1948-tól 1957-ig nem publikálhatott; ezek voltak a „hallgatás évei” mely idő alatt két
főműve, Az ünnepi férfiú és A Vádlott keletkeztek. (Az utóbbi csak 1999-ben jelenhetett meg először.) 1956 után „ifjúsági
íróként” tartották számon (mivel nem volt hajlandó ’56-ot „ellenforradalomnak” minősíteni), legismertebb regényei: Az
utolsó daru, Torockói gyász, Orsika, Róza leányasszony (Laborfalvy Róza életéről és a korabeli színjátszásról).

2. A Vádlott:
A társadalmi háttér
Ha valaha volt a magyar irodalomban olyan kiadatlan kézirat, amelyért a szerzőt koncentrációs táborra
vagy halálra ítélhették volna, ez volt az. A nyilvánosság teljes kizárásával a fióknak írott mű – csak férje
Kotsis Lajos építész és fia a 15 éves Makkai Ádám tudtak a fiókregény keletkezéséről. 1950-et írtak. A
házkutatások és kitelepítések napirenden voltak, egész családok tűntek el nyomtalanul, és magas volt az
öngyilkosságok száma is. Minderről csak suttogva lehetett beszélni – a „kötelező éberség” gyakorlata
azt jelentette, hogy mindenki akárkit feljelenthetett. Ez volt a Rákosi Mátyás féle terror, mely rányomta
lelkületét az egész országra. Aki tehette, szívesen elmenekült Ausztrián vagy Jugoszlávián keresztül, de
a „Vasfüggöny” nem csak szólás volt, hanem véres valóság. A határok alá voltak aknázva, sokan
felrobbantak és meghaltak szökési kísérlet közben. Koholt perek voltak napirenden: Mindszenty József
hercegprímást letartóztatták, Rajk László volt belügyminisztert felakasztották. Az írók vagy követték a
„szocialista realizmus” szovjet mintára importált sablonjait, vagy műfordításból tengődtek. (Mivel
valamiből élnie is kellett, Ignácz Rózsa is fordított román nyelvből.)
Ez a könyv egyedülálló a maga nemében. Nem született – mert nem születhetett – hiteles leírás az 50-es
évek hangulatáról Magyarországon. A szerző rendkívüli bátorságára vall, hogy mégis nekiment
megírásának, az eseményekkel egy időben. Hosszú évekig csak a fiókban létezett, míg végül a
rendszerváltás után megjelent Budapesten a Tertia kiadónál (1999), majd Csíkszeredán 2005-ben a Pro
Print kiadónál, s harmadjára 2006-ban a budapesti Mundus Egyetemi Kiadó gondozásában. Azt lehetne
mondani, hogy „kötelező olvasmány” mindenki számára, aki 1956 után született.

Műfaja
Ez a regény az irodalom értelmetlenségéről és ellehetetlenüléséről szól, vagyis talán az első magyar
anti-regény, mely egyszersmind izgalmas kalandregény is a főszereplők disszidálási kísérlete miatt.
Társadalmi regény és korrajz is, hiszen szereplői az egész akkori magyar társadalom keresztmetszetét
alkotják, beleértve a szerző két alteregóját, a két főhőst, Dániel Ferenc volt könyvtáros filozófust, aki a
nevetés forradalmával akarja megbuktatni a rendszert, és Kalotay Ákost, a realista stratégát, aki a nácik
alatt megjárta Mauthausent. A belső emigrációról (az alámerülésről) beszélő Kalotay megszólalásai
tükrözik a sorsát felvállaló, helyben maradó, realista gondolkodású művész alakját („igazi író nem írhat
emigrációban, nincs író a népnyelv rezervoirjai, visszhangja nélkül”), máshol pedig Dániel Ferenc
beszél hasonlóan: „önmaga elől nem disszidálhat az ember. A sorsunkat sem hagyhatjuk faképnél.”
Ezek a megnyilatkozások a szerző ars poeticáját is tükrözik, így válik a regény művészregénnyé is.
Ugyanakkor a szereplőket főként belülről, saját gondolataikon keresztül, belső útkereséseiben ábrázoló
tudatregény is.

A Vádlott cselekménye
A történet Budapesten indul, ahol dr. Dániel Ferencnek felmond a könyvtár ahol dolgozott, amiért
kicsempészett zúzdára ítélt latin klasszikus műveket. Az 1950-es Budapest állapota, államosítás előtt
álló kis maszek sarki fűszeres, annak vallási rajongásban szenvedő lánya, ezek Ferenc szomszédai.
Miután Ilona, a főnöke, szerelmet vall neki bár mégis kitette állásából, Ferenc éhségsztrájkba kezd, míg
egyik kollegája meg nem látogatja albérleti lakásában. Ferenc beáll Vedressékhez tűzifát és kokszot
szállítani. Itt ismerkedik meg Kalotay Ákossal, a volt baloldali értelmiségivel, aki szerint el kell
süllyedniük vidéken egy tömeges munkában, mint a (néven ugyan nem nevezett) sztálinvárosi építkezés.
Ferenc itt ismerkedik meg a „katorga”  orosz kényszermunka tábor  fogalmával, ebben élnek ők
maguk is. Itt jelenik meg Tornyos Berci, a reakciós kulák, Hanna, a kitelepített grófnő, Gyula, a púpos
kis mesterember, Kaszás Pista és Boriska. Az építkezésen áll össze ez a hétfős csoport, baráti véd- és
dacszövetség, amely mindegyik résztvevő számára sorsmeghatározó lesz. A rendszer megvetése és a
tisztességes élet keresése köti össze a minden egyéb szempontból rendkívül vegyes társaságot. (Vagy
fölfoghatóak egy személyiség különböző oldalaiként is?) Ezek heten hosszú éjszakákba vesző vitákat
tartanak egymással, melyek során Ferenc a fő-fő idealista, Kalotay a reális tanár. Ferenc beleszeret
Hannába, aki ezt csak lassan viszonozza. Ferenc és Kalotay sokat húzzák Gulyás Gyulát marxizmusáért
és Tornyos Bercit bárdolatlan materializmusáért, miközben abban mind egyet értenek, hogy ez a
rendszer elviselhetetlen.
Egyik nap Kalotay rábeszélésére munkaterületet változtatnak, Nagykanizsa mellett a Jugoszláv határ
mentén van ásóval dolgozók számára munka. Itt egy határzónás faluba kerülnek, ahol bérelhetnek egy
parasztházat. Estenként nézik az őrtornyokat és egyre gyakrabban gondolnak a disszidálásra. A ház
tulajdonosának fia vissza-visszajár Jugoszláviából – ő ugyanis ismeri az aknák felé helyezendő
deszkalapok rendszerét. Hosszas viták alakulnak ki, hogy szabad-e elhagyni az országot, főleg egy
írónak, mint Kalotay. Izgalmas razzia jelenettel bővül a mű, de mégis úgy döntenek, hogy hatan
elindulnak kora hajnalban deszkákkal a vállukon, Kalotay marad és visszamegy Budapestre. Itt kezdőik
a „Kalotay nyomozásá”-nak is nevezhető kalandregény rész: a hátra maradt írónak hírül adják, hogy egy
disszidálási kísérlet során hat emberből három átjutott Jugoszláviába, egy meghalt robbanás
következtében, kettőt meg lefogtak. Kalotayban most megérik a Nagy Házifeladat: meg kell oldania ki
maradhatott életben, ki halt meg, és ki került fogságba – és mindezt a szereplők jellemeinek
ismeretében, de konkrét információ nélkül.

Ez itt A Vádlott egyik alaptétele, hogy a materialista kommunizmus világában nincs hihető
információ, mert az ördög uralkodik és mindig minden lehetséges. Ennél a rekonstrukciónál többet az
olvasó sem tud meg. (Kalotay befejezése szerint Gulyás Gyula, Hanna és Boriska marad életben – az
elsőt önzetlensége, becsületessége, áldozatkészsége, vagy íródeáki mivolta predesztinálja erre, míg a két
nőt az anyaság megvalósíthatóságának reménye, ami által megvalósulhatna a rend -; Kaszás Pista
robban fel, Tornyos Bercit és Ferencet pedig elfogják.)
Így aztán van is a történetnek vége, amennyiben elfogadjuk Kalotay verzióját, meg nincs is, amennyiben
nem fogadjuk el ezt a fajta látomásosságot. A regénybeli író ugyanis Dániel sorsában a feltámadást
ígérő alászállást kívánja látni (szintén Dosztojevszkijt idéző gondolat). A mű utolsó lapjai szólnak a
tiltott határátlépés miatt kényszermunkára, bányába hurcolt főhősről, és arról a felismerésről, amit
hitelesen csak az mondhatna el, aki átélte, feltételezésként azonban nem válik hiteltelenné: „A
leszállásra induló gép berregése elnyeli a szavát. Húsz egyforma sorsú, azonos életütemű emberpár,
negyven férfi, mint láthatatlan, de már megszületett lény tagjai, teste-vére, a jövő sorsát hordozó Föld
mélyébe, a bányába száll alá. Mert amíg nem szálltok alá mind a poklok mélyére együttesen,
testvéreim, addig az emberiség felfelé vezető útján egyetlen lépést sem tehettek közösen…”

Ezek a sorok – a regény utolsó sorai – a végső beavatottságról szólnak. Előtte be kellett járni az alsóbb
szinteket. Így, ha a beavatás különböző szintjeit feltételezzük, már érthető, miért kell Dánielnek, aki már
a könyv elején úgy állítódik elénk, mint aki legyőzte a félelmet („Ez az írás is itt! Ez legalább kétéves. A
félelem a címe. […] Mióta befejeztem, és a fiókba süllyesztettem, többé nem féltem.”), újra legyőzni azt
(immár a szerelem segítségével): „Azt hiszem, én mindig is a félelem szolgája voltam. És a szolgák
lázadók, Hanna, de az a hang bennem, ami szüntelenül lázított, most azt mondja: ne félj!”

A végcél a rend. Az, amiről Dániel Ferenc elmélkedik Platón nyomdokain haladva: „…a rend van.
Csak földi torzulása, karikatúrája borzaszt el, és kergeti anarchiába a féltudású embert. Minden ott van
az igazi valóságban, az örök és szent példában.” A regény még nem „látja szemmel” az eljövendő (nek
remélt) rendet, csak keresi, nyelvezetét az átmenetiség tudatosítása formálja, „egy szétmálló, olvadva
fortyogó és rothadva újjászülető kor”. Kalotay Ákos kátészerű határozottsággal összegez: „Lehet ma
őszinte, átfogó világképe becsületes írónak? Nem.”

Az új rend keresése sok szálon fut, de kétségkívül az egyik legkecsegtetőbb az, amely a nőiség –
természetesen nem feminizmusi, hanem talán transzcendensnek nevezhető – elvét emeli a régiben
uralkodó férfielv mellé (vagy fölé). Már Dániel emlékezésében felmerül a téma, bár még csak életrajzi
esetlegességként: „Anyám mesélt olykor hajdani, apajogú családjáról, a nagyapáról, akit rettegve kellett
szeretni és félve tisztelni. Teljesen meseszerű volt számomra az apaközpontú család […] Anyám élete
belém rögzítette, hogy a férfi a családban időleges.” Ugyanő Hanna nőiségében már a férfi személyiség
szükségszerű kiegészítőjét ismeri föl: „az egyik felem… te hiányoztál”. Végül az egyetemességig
szárnyalva fogalmazódik meg, hogy „ősi hagyományok egybehangzó értelmezése szerint a
Szentháromság harmadik megnyilvánulása, a Szentlélek, helyesebben a Szent Szellem nőnemű”. Mi
következik mindebből? Átmeneti korban csak újabb kérdések következhetnek. Makkai Ádám az
előszóban be is mutatja azokat, amelyek leginkább átjárják a regény eszmeiségét: „Mi a »feminin
princípium« a szellemi világban? Mi legyen férfi és nő egymáshoz való viszonya ennek ismeretében?
Mi az igazi egyenlőség és testvériség? Mi a Szent József-féle apaság? […] Mi az információmegtagadás
szerepe a materialista misztifikáció világában? Hogy viszonyuljanak egymáshoz a régi
osztálytársadalom élő tagjai 1950–52-ben? Mi legyen az igazat szólni kívánó író szerepe mindebben?
[…] Az értelmiségi, aki látja és érti, hogy mi történik a valóságban, megkísérelje-e a disszidálás
rendkívül veszélyes […] kalandját? […] Érvényes-e még a regény hagyományos műfaja ebben a félig
purgatórium, félig pokol világban?” Az „örök kérdések” mellett manapság a látszólag az ötvenes
évekhez kötődő kérdések is újra elevenek
4. A Vádlott szereplői
Dániel Ferenc, húszas évei derekán, filozófiai doktor, elbocsájtották a könyvárból, mert bezúzásra ítélt
köteteket mentett ki. Idealista, erőszak ellenes, csak anyját ismerte. Dániel (a regény mitologizáló
felhangjainak egyike a névben rejlő utalás az oroszlánok barlangjába vetett prófétára) hol rettenthetetlen
mesehősként („olyan nevetés kell, ami az anyagimádat mákonyától elkábult Csipkerózsika-emberiséget
felrezzenti. De ki? Kik az ébresztő királyfiak? […] Én kell hogy legyek”), hol küzdő titánként, hol a
mások eszén túljáró, az adott kötöttségekből mindig könnyedén továbblépő pikareszk figuraként
értelmeződik.
Ilona, könyvtár igazgató nő, kommunista párttag, szerelmes Ferencbe, de ki kell rúgnia. Bár párt iránti hűsége töretlen, érzi,
hogy ez a férfi valahogy fölötte áll az egész környező világnak.
dr. Vedress, államosítás előtt álló tűzifa és szén kereskedő.
dr. Vedressné, szerb asszony, aki gyáváknak ítéli a magyarokat.
Kalotay Ákos, dzsentri, kiábrándult egykori szocialista, megjárta Mauthausent, ő lesz a disz-
szidálási csoport sorsának kutatója – a csoport tagjai az ő „megíratlan” azaz „virtuális” művei, a csoport
élő tagjai az ő „regényfigurái”. Némileg kívülálló, kicsit luciferi figura közöttük. Kívülállását jelzi, hogy
bár valaha szerelmes volt Hannába, csak neki nincs igazi köze egyik nőhöz sem (Hanna Dániel társa, a
többi férfit pedig Boriska szánja meg alkalomadtán, míg várandós és Kaszás menyasszonya nem lesz).
Néha úgy tűnik, Kalotay teremti ötleteivel azokat a helyzeteket, melyekben modelljei viselkedését
tanulmányozni akarja.
Hanna, a kitelepített grófnő, gyermekét annak idején olaszországi rokonaikhoz szöktette. Ferenc nagy
szerelme, a „női lélek” és az „asszonyi tudat” szimbóluma, gyermekkorában Kalotay szomszédja és
játszótársa volt.
Tornyos Berci, a menekülőben levő kulák, aki Túrkevén hagyta családját és a kommunistákról mindig úgy beszél, hogy
„nyúzzuk, sózzuk” őket.
Gulyás Gyula, a púpos, valamikor önálló mesterember volt, ma is hisz a Marxizmus igazában, és szociáldemokratának
vallja magát, beszédhibás, a többiek sokat ugratják. Kalotay önkéntes íródeákja (mint Lévi Máté a Mester és Margaritában),
aki a csak szóban elhangzottakat akarja megörökíteni maga és mások számára. Önzetlensége sugallhatja Kalotaynakl a
végén, hogy neki a túlélők közt kell lennie.
Kaszás Pista, szegényparaszti fiatalember, rajong a mezőgazdasági gépekért, Nyugaton akar karriert csinálni.
Boriska, tanulatlan parasztlány, Kaszás Pista nagy szerelme, aki szánalomból másokkal is lefekszik.

Az elbeszélés módja, stílus és nyelvhasználat

A regény egyik legfőbb jellemzője az állandó nézőpontváltás. A szereplők – még a mellékszereplők is
– hosszú belső monológokban szólalnak meg. (Ebben is hasonlít a műben többször hivatkozott
Dosztojevszkij regényekre.) Az olvasónak figyelnie kell, mikor, ki beszél. A világ, amiben a regény
játszódik, egyik legfőbb jellemzője, hogy semmit sem lehet biztosan tudni, a látszat semmi esetre sem
fedi a valóságot. Nem véletlen, hogy Kalotay fejből mond híreket, ez az egyetlen esélye annak, hogy
igazat mondjon. Az unalomig használt szlogenek hivatottak elfedni a valóságot (pl. a köszönésformák:
„Jólét!”, „Szabadság!”), s ha ezek olykor a látszólag a valóságot írják le, maguk a használóik
csodálkoznak leginkább. ( Pl. Amikor vasárnapi önkéntes munka során látják a könyvtár dolgozói a
fizikai munkától megerősödött Ferencet, azt hihetnék valóban a „szocializmus átformáló, építő
erejének” szemtanúi. Máskor az elbeszélő cinkosan „kacsint össze” az olvasóval. A „példás rend és
becsület uralkodik hazánkban, ahol a munka becsület dolga…” típusú mondatok cinizmusa egyértelmű.
Olykor pedig a szókimondással próbálja az olvasót az egész rendszer visszásságára emlékeztetni ( „a
népet akarata ellenére kell boldogítani…”)

Felhasznált irodalom:
Sturm László: Ignácz Rózsa: A Vádlott (http://www.kortarsonline.hu/2007/11/ignacz-rozsa-a-vadlott/5204)
Makkai Ádám, Miről szól a könyv – előszó a regényhez