Konrád György: A látogató

Kiadás éve 1969

Műfaj regény
Kiadás helye Budapest
Kiadó Magvető Könyvkiadó
Oldalszám 216
A szócikk szerzője Koncz Tamás
„Egyemeletes ház, mégis elveszetten kóválygok benne.” A mondat önmagában kifejezi Konrád György
szociografikus regényének feloldhatatlan belső konfliktusait és reménytelenségét. Az 1967-es
keletkezésénél két évvel később megjelent mű barokkos körmondatoktól burjánzó, mégis realista
nagymonológ. Egyéni példákon keresztül mutatja be a nagyvárosi mélyszegénység nyomorát, a leszakadó
társadalmi rétegek mindennapos küzdelmét. Konrád a regény megjelenése előtt hét évig gyámhatósági
gyermekfelügyelőként dolgozott, így személyes tapasztalatok alapján írt a közvélemény számára addig
szinte ismeretlen, hivatalosan nem is létező jelenségről. Az erős társadalomkritikát kifejtő ~ itthon és
külföldön is irodalmi bombaként robbanó első kiadását napok alatt elkapkodták a boltokból, később pedig
tizenhárom nyelvre fordították le. Visszatekintve az is meglepő, hogy a kommunista kultúrpolitika
egyáltalán hozzájárult megjelenéséhez.
A kötet T., a hivatali munkájába belefásult erzsébetvárosi gyámügyi előadó egyetlen napját mutatja be –
ez magában is kafkai élethelyzet, az egybetűs névadás pedig csak erősít a párhuzamon. T.-t naponta
keresik fel ügyfelek különböző problémáikkal, sírva, könyörögve, fenyegetőzve, támogatást kérve. Ő
azonban csak a bürokrácia adta szűkös kereteken belül tud segíteni rajtuk, már ha tud egyáltalán. Az
egyéni sérelmek szólama a hivatal szűrőjén át monoton zsivajjá tompul. A panaszos „[a]rca időnként
cserélődik, a változatok átrajzolódnak egymáson [...] Helyzetét kétségbeejtőnek tartja, én szokványosnak,
keresztjét kibírhatatlannak, én huzamosabb ideig elviselhetőnek, öngyilkosságra célozgat, elengedem a
fülem mellett, azt hiszi, megmenthetem, nem mondhatom meg, mennyire téved” –, monologizál T.,
akinek még fiókjait is családon belüli traumák, bűnügyek lefoglalt relikviái töltik meg:
„gyerekneveléshez” használt korbács és ólmosbot, vagy éppen egy pedofil gyilkosról készült lesifotó. T.
napi feladata, hogy egy gyengeelméjű gyerek, Bandula Ferike elhelyezéséről gondoskodjon, akinek
kilátástalan létharcba beleőrülő-rokkanó szülei öngyilkosságba menekültek. A gyámügyi előadó sétája
közben megelevenedik a nyomor nagyvárosi gettója: patkányjárta, dohos, egyemeletes házak, húgyszagú,
géppuska-sorozattól ragyás kapualjak mellett vezet az út, ahol a családon belüli erőszak, a vérfertőzés
mindennaposnak, T. pedig a hivatal képviselőjeként visszatérő, de nem szívesen látott vendégnek számít.
Konrád különböző eseteken keresztül, részletgazdagon rajzolja meg a tárgyi és az egyéni romlás
penészvirágos mintázatát, a romlásét, amit csak ideig-óráig lehet megfékezni.
A gyámügyi előadó maga is kér, fenyegetőzik, gyermekkorú prostituáltat ment meg, sőt szülést vezet le
egy magára hagyott nőnél, de idővel belefárad a szélmalomharcba. A gyengeelméjű Ferikénél tett
látogatásával – a fiúnak hiába keres befogadókat – T. a mélypontra ér, és ez groteszk módon a szabadság
ígérete is. Felismeri, hogy a félkegyelmű fiút semmilyen felelősség, még saját nyomorúságának tudata
sem terheli – hogy ő, „[a] hülye, a dolgok tejtestvére”, hiszen szabad, akár a tárgyak. A felismerés az
Áttűnés című fejezetben alternatív valóságsíkot nyit a regény amúgy is szerteindázó eseményei között.
Ebben a síkban T. a szoba egyre passzívabb lakója, a fogyatékos fiú őrzője marad; sokáig az sem
egyértelmű, hogy ez fikció, csupán a gyámügyi előadó gondolatfolyamának egyik hosszan kanyargó,
őrülettel fenyegető zsákutcája. A nap mégis véget ér: Ferike ideiglenes gyámot kap, a gyámügyi előadó
pedig – ha nem is megbékélve, de beletörődve helyzetébe – hazatérhet családjához. A párhuzamos realitás
regénybeli létére részletes előadásban hívta fel a figyelmet Kappanyos András is, aki arra figyelmeztetett,
hogy Konrád sci-fibe illő módon „feltételes jövőt” teremtett az Áttűnésben, és az alternatív valóságsík
csak azért nem tekinthető egyenrangúnak a regény fő narrációjával, mert ellentmond annak; hiszen „ha a
könyv vége megtörténik – vagyis a kisfiú sorsa ideiglenesen rendeződik, és a főhős hazaindul – akkor
nem történik meg (vagyis utólag meg nem történtté minősül) az Áttűnés- fejezet.” Konrád a regény
utolsó, Meghívó című fejezetében ugyanakkor túllép a nyomor és elmebaj enciklopédikus, helyenként
alig elviselhető sűrűségű leírásán. Beszélője több oldalas, megszakítatlan felszólító mondatban hív meg
asztalához minden panaszkodót és szenvedőt: „jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk
hallgat, legalább együtt vagyunk”. Az oldalakon át repetitíven ismétlődő felszólításban – „és jöjjenek” –
kimondatlanul idézi meg Jézus hegyi beszédének állandó fordulatát: „Boldogok, akik...”, de utal a
Miatyánkra, a „Jöjjön el a te országod” kérésére is. Emellett a nagy lakomáról szóló példabeszéd is
adekvát párhuzam, amikor a „ház ura” a sántákat, vakokat, koldusokat invitálja meg végül az eredeti
meghívottak helyett (Lk 14, 15-24).
A kötet érthető módon nem váltotta ki a hatalom és a hivatalos irodalmi kánon tetszését: mint A látogató
negyedik kiadása kapcsán Vári György emlékeztetett, a vonalas kritika támadást indított a regény ellen,
mondván, „a társadalmi valóság egy kis szeletét túldimenzionálva, ha tetszik, kétségbe vonja a szocialista
fejlődés eredményeit”. Konrád György a hetvenes évek elejétől már egyértelműen a rendszer
ellenségének számított, a demokratikus ellenzéki tevékenységéért ügyészségi eljárás indult ellene. A
városalapító című következő regénye 1977-ben még cenzúrázva megjelenhetett a Magvetőnél, de ezt
leszámítva 1989-ig betiltott szerzőnek számított Magyarországon, legális jövedelemhez sem juthatott
saját életrajzi összegzése szerint.

Adalékok (Sebők Melinda, Árgus, 2006)

 
Sebők Melinda: Adalékok Konrád György A látogató című regényéhez

Árgus, 2006/4.

Konrád György első regénye, A látogató 1969-ben jelent meg, amelyről dicsérő és elmarasztaló kritikák is
születtek, de mindenképp felkelti az olvasóközönség érdeklődését még napjainkban is.

Konrád György első regénye, A látogató 1969-ben jelent meg, amelyről dicsérő és elmarasztaló kritikák is születtek,
de mindenképp felkelti az olvasóközönség érdeklődését még napjainkban is.
   Vitányi Iván egyszerre fejezte ki a regény olvasása közben érzett ellenszenvét és csodálatát: „Ellenkezéssel
kezdtem olvasni [...] a regény azonban egyszer csak magával ragadott.”1 Voltak, akik egyértelműen negatív kritikát
adtak A látogatóról. E. Fehér Pál „összeférhetetlen konglomerátumot” lát, és „tudós alapossággal lekopírozott kafkai
regény”-ről ír.2 Pályi András megjegyzi: „Saját emocionális túlhevítettségünk, saját szóvirágaink üresnek,
tartalmatlannak, lejáratott frázisoknak mutatják magukat. Azt hiszem, sokan éppen ezért nem kedvelték A látogatót”.3
Ezzel szemben Sükösd Mihály egyértelműen pozitívan értékel: „Ez a regény [...] a magyar próza egyik kiemelkedő
alkotása”, majd megjegyzi: „A látogató nem a szokásos első mű, amelyből szerző tehetségét lehet és illik kiolvasni”.4
Rónay György szintén méltatta a Konrád-regény érdemeit: „Újabb termésünkben alighanem a legjelentősebb munkák
egyike”.5 Bojtár Endre így foglalta össze A látogatóról írt kritikákat: „Nyilvánvaló, hogy az értelmezések ilyen
nagyfokú különbözését a mű jelentésének sajátossága okozza, A látogató jelentésében kell valami olyan
ellentmondásnak, feszültségnek lennie, mely megosztja a bírálók véleményét”.6 Konrád György a Fenn a hegyen
napfogyatkozáskor című, az ezredfordulón írott önéletrajzi regényében így látja saját írását: „A látogató volt azoknak
az éveknek a legfeketébb könyve. Magam sem hittem, hogy ez megjelenhet, annyira ellentétes volt a rendszer
hivatalos önarcképével [...] Akárhogy is olvasom saját könyvemet, nem a fölemelkedés, hanem a lefelé hullás, a lent
maradás híreit hozza”.7
   Konrád György A látogató című regényének ötletét a francia egzisztencialisták, a 19. századi orosz próza és a 20.
századi abszurditás irodalmából, valamint gyámügyi előadóként szerzett tapasztalataiból meríthette. A regény
olvasása közben óhatatlanul eszünkbe jut Gogol csinovnyika, Goncsarov Oblomovjának „nemtörődömsége”, Tolsztoj
szeretetvállalása, Kafka Joseph K.-ja, az átlaghivatalnok „pere”, Camus Mearsault-jának „közönye”, Brecht
Kaukázusi krétaköre, amikor Gruse a víz felett hátára kötött batyuban átviszi más gyerekét. Ugyanakkor Banduláék
esete, s a szőrös hátú, idióta Ferike gyámoltalansága már-már Beckett műveihez hasonló abszurditást sugall.
   Konrád félállásban Gogol, Turgenyev, Tolsztoj, Dosztojevszkij összegyűjtött műveit szerkesztette. Előtte azonban
gyámhatósági tisztviselőként dolgozott, Budapesten a VII. kerületben, s problémás emberekkel foglalkozott. Hét éven
keresztül járta a zsúfolt bérházakat, így megtanulta kezelni a deviáns eseteket. Már gimnazistaként megfigyelte a
pesti utcák nyomorát,8 részt vett a hatvanas évek fiataljainak kulturális életében, s 1965-től városszociológusként
dolgozott. Konrád így emlékszik vissza ezekre az évekre: „Ha [...] Csikágó kopott házai között bolyongok, lakásról
lakásra az nemcsak több megírni valót kínál, hanem több igazságot is az életről. Az asztaltársaság intellektuálisan
eléggé fent volt, ha társadalmi helyzetében nem is. Úgy éreztem a fent és a lent közötti liftezés összehasonlítást tesz
lehetővé. Alkalmat ad arra, hogy ne legyek foglya környezetemnek sem, hiszen mindegyikhez ítéletek és előítéletek
tapadnak”.9
   A látogatóban pont az a nagyszerű, hogy átélt valóság és irodalmi hatások keveréke egyszerre, s mégsem lehet
puszta Kafka-utánzatnak, sem pedig realista visszaemlékezésnek tekinteni. A látogató több ennél.
   A regény szociográfiai rétegének értelmezése elengedhetetlen. A mű „szózuhatagai” mikroszkopikus pontossággal
elemzik a társadalom elesettjeit. A „hömpölygő lírai sorok” dokumentatív leírása igazolja Konrád szociografikus
látásmódját: s nevezzük akár „szózuhatag”-nak, „hömpölygő lírai sorok”-nak, akár „költőivé transzponált
ténykoncentrátum”-nak, vagy „prózavers”-nek10, Konrád leírása mindig társadalomkritika11 és értékítélettel teli
dokumentum: „A városnegyed araszoló, morzsalékos élete helyenként gyulladásba jön. A hajdani toloncutcából,
ahova befordulok, kipusztultak a csapszékek, bordélyok, a siettetett ölelkezések szállodái, salétromábrás odvaikba
hajléktalanokat, munkakeresőket, bujkáló férjek után vándorló, dühös családokat, tömérdek ügyiratnál gyorsabb,
figyelmem hálóján kisurranó gyereket ömleszt a közeli pályaudvar”.12 Hiába próbáljuk magunkhoz édesgetni „a
lakatlan jövőt”, mindenütt a nyomort tapasztaljuk: repedések, penész, korom, rozsdafoltok az omladékokon „a
szervetlen mocsok egyenletes lerakódása&rdquo ; a falakon. „Ami sima és tömött volt, rücskös és porlatag lett, ami
ötletes és helyénvaló volt, hullaszürkén, pucéran kimered”.13 Bojtár Endre szavaival élve „a mocsok megzenésítése”
ez.14 Talán Pilinszky Kihűlt világ című versével lehetne legjobban összehasonlítani a regény képsorait: „Kihűlt világ
ez, senki földje! / S mint tetejébe hajitott / ócskavasak, holtan merednek / reményeink, a csillagok.”
   Ebben a „kihűlt világ”-ban van, aki az alkoholba menekült, van, aki öngyilkos lett. K.-né megsokallta férje ütlegeit,
O.-né meg akart szabadulni a távcső képzetétől, mivel férje állandóan figyelte, G. Klárának nem sikerült bosszút állni
apja gyilkosán, s ezért választotta a halált. Mintha Pilinszky versének sorai lennének Konrád öngyilkosainak
monológjai: „Így táplálkozom a halállal, / és így lakik jól ő velem: / az életem rég nem enyém már, / vadhúsként nő a
szívemen.”
   Így jutunk el Banduláékhoz, ők is az öngyilkosok közé tartoznak. Talán éppen ettől lesz a regény több a puszta
társadalomkritikánál, hogy Banduláék esete, melyet szándékosan kiemel az író többféle értelmezési lehetőséget
kínál az olvasónak. „A különös reménytelen lebegés, mellyel a társadalom perifériáján tengenek”15 egyedi esetté
teszi őket T. számára. Banduláék ügye olyannak tűnik, mint a többi: a régi háztulajdonos, dr. Bandula Endre és
főszolgabírólány felesége élete is kudarcba fulladt. Gyermekük Bandula Ferike, ez a tollas hátú, idióta, aki alapvető
szükségleteit ellátni, s a beszéd képességét elsajátítani képtelen gyermek előbb az alkoholizmusba, majd az
öngyilkosságba hajszolta a szülőket.
   T., az író alteregója, egy rosszul fizetett átlaghivatalnok, akinek aktákat kell gyártani az ügyfelek sorsáról.
Közönnyel tűri az ügyfelek panaszát, s az egyhangúság, a tehetetlenség lesz úrrá rajta. Már a regény kezdő
mondatából kiderül, hogy az egyik nap is olyan, mint a másik, s a társadalom perifériájára szorult ügyfelek sorsát
nem lehet orvosolni: „Folytassa, kérem, mondom az ügyfélnek. Megszokásból csupán, sejtem, mit fog mondani, s
kételkedem őszinteségében”. 16
   „Az egyperces tragédiák burjánzása”17 közepette Banduláék sorsa reménytelen lebegés lét és nem-lét között, s T.
számára mégis egyedi és különleges. Ferike „pucéron, szőrösen, szemetes dombján egyéniség a maga módján”.18
A gyámhatósági tisztviselő meglátja a közömbösben az egyedit. Konrád György a regény megjelenésének évében
így ítélte meg amű konfliktusát: „A hivatalnok alapvető dilemmája, hogy munkájának tárgya a másik ember. Döntései
életekbe nyúlnak bele. Normák, érdekek, elvek alapján ítél. [...] Az ügyfél, aki egyéni gondgubancával előtte áll:
konkrét. Általánosítania, személytelenítenie kell őt. Ám a hivatalnok sem puszta eszköz, neki is vannak személyes
indulatai, meggyőződései. Adva van tehát egy hárompólusú erőtér az utasítás, az ügyfél érdeke és a hivatalnok
indulatai között: ebben születik az esetleges döntés”.19 T. estleges döntése pedig az, hogy a másik ember sorsát
válassza, bár van családja (felesége s gyerekei). Ezt az ügyet szeretné megoldani, ha a többit nem is sikerült. Bár
Bandula a halált választotta - mivel élete csak reménytelen lebegés volt - a hivatalnok megpróbál segíteni
gyermekén. Banduláék házának részletes bemutatásakor már érezzük a helyzet abszurditását: „A hosszú, sötétbe
futó előszoba és a rá merőlegesen elnyúló keresztfolyosó a három bérlő közös területe. Lezüllött lakások
előszobaszaga tömörül körém, molyirtó és petróleum, ecetes hagyma és avas zsiradék, eltömődött szennyvízlefolyó
és pállott vásznak közt elhalt egerek zord szagcsóvái [...] csaponganak a szűkös légtérben, mint földi szerződéseiktől
mentesült lelkek a túlvilágon”.20 A halott szülők személyes tárgyai veszik körül T.-t, s egyre inkább átérzi Bandula
sorsát, míg lassan ő is Bandulává válik. Fokozatosan tudatosul benne a Bandulával való azonosulás. A gyámügyi
előadó azonban „bandulaságában” éppolyan tehetetlen lesz, mint elődje volt: a gyermeket ő sem tudja „idomítani”,
szobatisztaságra szoktatni, beszélni tanítani, utcára vinni. Minden lehetetlennek bizonyul. Ebben az irreális
helyzetben állandóan jelen vannak az abszurditás irodalmában oly gyakran szerepeltetett állatok: az egerek és a
patkányok. (Az állatmetafora igen kedvelt például Kafka: Az átváltozás, Beckett: A játszma vége, Steinbeck: Egerek
és emberek, Mészöly Miklós: Film című írásaiban.) Pilinszky már említett Kihűlt világ című versének első
versszakában is megnyilvánul a „féreg-lét”: „E világ nem az én világom, / csupán a testem kényszere, / hogy egyre
beljebb, mint a féreg / furakodom beleibe.”
   A „féreg-lét” Banduláék lakásában az egerek és a patkányok állandó jelenlétével érzékelhető. Patkányokkal,
egerekkel és szeméttel megfertőzött előkép Banduláék szobája. T. veréssel fenyegeti Ferikét, „ha az elhaltak helyébe
vásárolt fehéregerek közül megkaparint és szétmarcangol egyet”.21 Az egerek és a patkányok nemcsak a lakásban,
hanem mindenütt, még az utcán is jelen vannak: „Visszatartom a lélegzetemet az állatkísérleti intézet vasrácsos
ablakai előtt, amíg átmegyek az összevagdalt, elkábított patkányok szagán”.22 Az udvarról is hallani lehet egy
„...körbekergetett patkány gyermekes sikolyá”-t. 23 Az állatmetafora olyannyira hangsúlyozott, hogy Ferikét nemcsak
állatként kezelte apja, majd a mostohaapává vált gyámhatósági előadó, hanem állatias körülmények között is tartják:
rácsok között, bezárva. Külseje is állathoz hasonlítható, hiszen a mindössze ötéves Bandula Ferike pucér, szőrös és
tollas hátú.Agyerek maga is elállatiasodik, hiszen csak rágcsál, mint egy egér. Répát, almát, karalábét kell hámozni,
hogy legyen mindig rágcsálnivalója. Ferike elkezd hasonlítani a környezetéhez, ha már a külvilághoz nem lehet
idomítani, sorsa a patkányokkal és egerekkel válik egyenlővé. Az állatmetafora akkor válik teljessé, mikor Ferikét
kétszer is egérhez hasonlítja az író, hiszen „reszket, mint az egér, amely a mestergerendáról leugrott az árpával félig
megtöltött acélüstbe,”24 s „megilleti akkora ketrec, mint az egymás hátán gubbaszkodó, piros farkú fehéregereket”.25
   Az állati sors mellett a bezártság tudata is hangsúlyozott: „Az ő börtöne a rácsos ágy, az én börtönöm a szoba, én
vagyok az ő foglára, ő az enyém, ideköltözésemmel azzá tettem”.26 Az „ő” és „én” kettőssége utal az egymástól való
elválaszthatatlanságra, hiszen „ő” és „én” ketten egyek, kiegészítik egymást. Értelmezhető ez aktív-passzív,
cselekvő-cselekvésképtelen szembeállításaként is. T. azonban fokozatosan passzívvá válik, felesleges dolgokkal
tengeti életét, ő is csak lebeg lét és nem-lét határán, s úgy vegetál, mint Beckett szereplői. Ugyanúgy „pepecsel”,
mint Bandula tette. A „tehetetlenség mészkőhegyén”27 veszteglése holt idő Banduláéknál csakúgy, mint a hivatalban
az íróasztal mögött, aktákkal és ügyfelekkel elhalmozva. Ferikével egy szobában együtt lenni nem jobb, mint a
hivatalba bezárkózni az ügyfelek gondjaival. A gyámhatósági hivatalnok kezd beletörődni a sorsába, hiszen négy fal
között is mindent megtalálni, ami az élethez kell. Ugyanakkor ez a bezártság néha nyomasztó is tud lenni: „Ha
látogatóba tehát nem is, szívesen mennék szobánk megalvadt üregeiből le, a légnemű járókelők közé”.28 Ebben a
bezárt világban vannak ketten: T. és Ferike. A „szereppáros” szerepeltetése tudatos.29 A „szereppáros” egyik tagja
rendelkezik a beszéd képességével, a másik hallgat, de a beszéd megnyugtatja, sőt rajong a tagolt emberi
beszédért. A regény záró mondatát is lehet T. és Ferike „szereppárosaként” értelmezni: „egyikünk beszél, másikunk
hallgat, legalább együtt vagyunk”,30 kiúttalan, kilátástalan, soha véget nem érő létharc ez élet és halál mezsgyéjén.
   A „szereppáros” kettőséből azonban T. is passzívvá válik Ferikétől, asszimilálódik hozzá: a gyerek
cselekvésképtelenné teszi őt is, szinte megfojtja, magával rántja a semmittevésbe: „Nem tudok dolgozni, nem tudok
aludni, kezem, lábam ázott szivacs, nincs hova menekülnöm előle”- panaszolja.31 Így valamennyi szereplő a
kilátástalan patthelyzet állapotában van, vagyis reménytelenül lebegnek, tengődnek a társadalom perifériáján lét és
nem-lét között.
   Ebben a lebegésben minden az elmúlásba, halálba tart. Vannak, akik már öngyilkosok lettek, mert nem bírták
tovább reménytelen helyzetüket, mint Bandula. A csaló rabbi története is azt példázza, hogy az életnek semmi
értelme: „így - süketen, némán és vakon - már csak a halálra várakozhatott volna”.32 Konrád regényében még az
állatok is haldokolnak: „A kifújt sajtharangban a két fehéregér hanyatt fekszik, lábuk időnként megrándul, hasuk, bár
egészen gyengén, még lüktet”.33 Vagyis még élnek, de ki tudja meddig. Nem lehet ezt tudni Ferikéről sem.
   „Nagyipari technológiával előállított tömeghalál”34 részese Ferike is, akinek a ketrecben, állatként tengődve
nincsen jövője. Elélhet ugyan még pár évig így, de együttes életük nem tarthat már túlságosan sokáig. Ferike
mindenképp halálraítélt: vagy így, állati sorban tartva - élete csak reménytelen tengődés - vagy mivel egy intézetben
valamilyen fertőző betegség áldozatává válna. „Valószínűbb, hogy nem lesz belőle sem házirém, sem háziállat, jön
valami fertőző betegség, és érthetetlen gyorsasággal végez vele”.35
   Mi lesz T.-vel Ferike halála után? Önmagában is fontolgatja ezt a kérdést. „Alighanem túlélem [...] és folytatok
mindent, ahol abbahagytam”.36 Mindent folytatni úgy, ahogy volt: az nem megoldás. Az ügyfelek folytatják a
panaszkodást, a gyámhivatalnok az akták gyártását, s máris visszakanyarodunk oda, ahol a regény elkezdődött. Ez
nem lehet élet T. számára. Fél is ettől a halálba tartó jövőtől, az elmegyógyintézettől, a megoldatlan problémáktól.
Mégis otthagyja Ferikét, s ezt az utat választja, a hétköznapok gondjait és egyformaságát.
   A műértelmezés lehetősége sokrétű. A halálba tartó reménytelen lebegés hangsúlyozása, a bezártság és a féreg-
lét motívumszerű előfordulásainak kiemelése csak egyfajta választás a számtalan értelmezési lehetőség tárházából.
Sokan csak a regény szociografikus látásmódját hangsúlyozzák.37 Mások azt mondják, hogy nem a tartalma az, ami
mond valamit, hanem virtuális tartalmainak összessége, sőt lehet, hogy Banduláék esete elhanyagolható a regény
jelentésének szempontjából.
   Ugyanakkor megvan az esély a regény elidegenedett világában a kisember sorsának, avagy az igazságtalan jogi
viszonyok elemzésére, ahol „a jogászi-hivatali rendfenntartás ezúttal inkább gyámkodó, mint büntető
szerepkörébe”38 van kényszerítve az ember. Elképzelhető, hogy az egész Bandula-ügy csak a narrátor víziójában,
képzeletében játszódik le, aki fontolgatja jövőjét, amely reménytelen. 39 Ez az abszurd vízió metaforája lehet egy
irreális világnak, amelyben a dolgok megoldatlanok, az emberek pedig tehetetlenek. A látomás azonban nem arról
szól, ami valójában, hanem általánosítva: „mindenkinek megvan, meglehet a maga kis félember-félállat Bandulája
saját magában, s akkor A látogató legizgalmasabb problémája: a normális viszonya az abnormálishoz, [...]
emberségünké latens állatiságunkhoz, világosságunké a lappangó sötétségünkéhez”.40 A látogató „az élet
formájából kihulló lény”, a morális kitartásban szűkölködő ember „univerzális szimbólumává emelkedik” 41
   Bármely megállapítást vesszük is alapul A látogató attól nagyszerű regény, hogy minden részében benne rejlik az
egész mű jelentésrétege. „Hogyan élt az ember a huszadik században? Hogyan él az emberben a huszadik
század?”42
   Konrád ezekre a kérdésekre keresi a választ Fenn a hegyen napfogyatkozáskor című önéletrajzi regényében is. Az
új évezred kapujában az „idő kristályába befagyva” felidézi a múltat. Konrád visszapergeti az idő kerekét, hogy lássuk
az ölünkbe hullott világot, még mielőtt bekövetkezik a teljes elsötétülés. A nyomasztó múlt emlékeitől terhes jelenben
arcok hemzsegnek előttünk: túlélés, halálveszély, a gyámügy esetei, az 1960-as évek nagyvárosi emberének
hétköznapjai. A látogatóban megírt valóság az ezredvégen is vissza-visszatérő emlékképekben van jelen. A belvárosi
utcák boldogtalanabb arcának a felderítése „a lét és a rosszul lét között húzódó” sáv, ami az élet nagy része. A Fenn
a hegyen napfogyatkozáskor- t író Konrádnak újra eszébe jutnak az erzsébetvárosi házak, az őrültek és az
öngyilkosok, Banduláék esete, a gyámoltalan Ferike sorsa: „Megfogtam valakinek a kezét, néztem a ráncait,
nemcsak a halál volt benne, hanem egy kisgyerek is, aki még szeretett volna maradni”.43 Hétköznapjaink tele
vannak döntésekkel, s minden döntés kihívás. „Szó és tett ismerős dilemmája: mit vállalsz te magad, ha kezedbe
kerül egy abszulút gyámoltalan gyerek?”44
   Az emlékektől és a múló időtől meg nem szabaduló jelenben felértékelődik a múlt: eltűnt személyek, erzsébetvárosi
házak, őrültek, öngyilkosok, katasztrófák és kudarcok. A huszadik század szörnyűségeit megélt ember túl van a
halálon. Az ezredforduló emberei nem félthetik életüket, mert már elvesztették. S még mielőtt egy temetés
főszereplőivé válnánk, eszünkbe jutnak régi naplófüzetek vagy egy gyámoltalan gyerek sorsa. Ez is a múlt része,
akár A látogató valósága. A Fenn a hegyen napfogyatkozáskor-ban a huszadik századtól búcsúzó író kimondja:
„Elfogadom, hogy a lét véges, szakadékos”,45 s ugyanúgy utal a lét és nem-lét állapotára, a kezdetre és a végre,
mint A látogatóban: „Ideje van a születésnek, és ideje van a meghalásnak”.46

KONRÁD GYÖRGY: A LÁTOGATÓ

Nehéz könyv. Számomra, a mégoly figyelmes olvasás után is több homályos pontja van. Az írói
szándékban, a megírás formájában kétkedve, mégis a könyv megrázó dokumentalitása, a
vállalkozás írói érdekessége marad meg bennem a mű érdemeként, és ezt olyan jelentősnek
érzem, mint az ellenvethető érveket. Jó könyv, olyan terhekkel, amelyeket úgy rak hősére,
történetére, elbeszélő stílusára az író, hogy sokszor csinált tehernek érzem.
„Rosszul fizetett, mogorva átlaghivatalnok vagyok" — mondja többször is önmagáról Konrád
h'őse, a gyámügyi hivatalnok. Ennek az átlaghivatalnoknak azonban a legnehezebb emberi
sorsok vannak a kezére bízva, olyannyira, hogy a döntés és a végrehajtás egyszerre föladata. Az
írói szándék világos: a mégoly átlagos, mégoly kicsiny hatású hivatalnok is emberi sorsokat
igazgat, s cselekedeteinek terhe kell, hogy felelősséggel töltse el. Konrád hivatalnoka ennek a
felelős tehernek súlya alatt lehetőségeit próbálja: a vállalást és a kibúvót; képzeletében betölti
munkáj a legvégletesebb lehetőségét: elvállalja az árván maradt hülye gyerek gondozását,
mintegy ad abszurdumig vive a hivatali föladatból kinövő emberiességet.
Konrád szisztematikus írónak mutatkozik: a lehetőségek fölvázolása, hősének megrajzolása majd
elindítása egy logikailag tisztavonalú regényszerkezetet ad, a közvetlen környezet tárgyi
világának rajzától a lelkivilágban lejátszódó, katharzisra hasonlító befejező érzés megjelenéséig.
A regény választott terepe a hivatal és a hivatalhoz kapcsolódó tragédiás emberek világa, sorsa.
A hivatal, mindennapjaink részese, itt az asztal másik felén ülő szemével, tudatával ítéltetik meg,
s nem az ügyfél, hanem az ügyintéző döbbenetét közli az író: a hivatal nem alkalmas emberi
ügyek (regényben szereplő ügyek!) intézésére, nevetségesen, tragikomikusán kis akadályokon
bukik meg hatékonysága. Az öregasszony, aki nem bírja kinyitni a nehezen nyíló hivatali kaput,
fölakasztja magát; a portás nem segíthet a tudakozónak, mert nyomorék; a hivatalnok sem, mert
elfásult, általánosságokkal biztatja ügyfeleit. Ebben a terepválasztásban érzem, hogy az író
bizonyos irodalmi divatot követ (a divat szót nem rosszértelemben használom!); a hivatal, mint
az emberi kapcsolatok elidegenedésének lehetősége, helye, ha nem is új, de eléggé divatos
irodalmi téma. A hivatal: a hatalom, amely a törvényt tölti be és lecsap az ügyfélre. Konrád,
hősének, a rosszfizetésű átlaghivatalnoknak kétségeit írja; azt a törekvését, hogy a
mechanizálódott hivatali rendből tud-e kibúvót találni; elfásultságának állomásait illusztrálja
nem mindennapi ügyfeleinek borzalmas sorsával. A hivatalnok pesszimizmusa önti el a regényt:
„Voltaképpen nem csinálok semmit. A szenvedés forgalmát irányítom, áthelyezem erre-arra,
intézményekre, magánosokra összetorlódó terheit." Az emberi kapcsolatnak ez a szervezett, de
az író hőse szerint számos alkalommal csődöt mondó formáj a — a hivatal, az első olyan
buktató, amit sem az író, sem a hőse nem tud könnyen átlépni. Ugyanis a gond, gond marad: ha a
hivatal nem alkalmas kapocs, ha ez a forma ügyfél és ügyintéző között csak akadály, és nem tudj
a meggátolni a tragédiákat, akkor mi a jobb lehetőség? Az-e, amit a regényt befejező, már-má r
himnikussá fokozott vallomásömlésben kapunk, s amelyben a h'ős minden bajnyomor sújtotta
embert magához hív és önmaga összeroppanása tudatában is kész vállára venni terhüket? Ügy
tűnik, hogy ez csak szép messianisztikus vágy, semmint reális lehetőség, követendő példa. Az a
nyomorleírás, amely elúrhódik a regényen, néha már azt az érzést kelti •bennem, hogy ezt már
nem lehet fokozni, ez má r a legmélyebb bugyor, ahová ezek az emberek estek. Mégis
fokozódik, a nyers, naturalisztikusan részletezett nyomorleírások is elöntik a regényt. Az egész
történet szándékoltan van a lehetségesnél sötétébbre festve. Jól tudom, hogy a képzelet játszik itt
a lehetőségekkel, de gyakran tetten érem az írót ebben a borzalommodorosságban; a
nyomorleírások ránőnek az írói szándékra és megmaradnak puszta aktaleiratnál. Azt, hogy ez a
nyomorkultusz modorosságba csap át, apró mozzanatoknál lehet észrevenni. Az természetes,
hogy a gyámhivatalnok, amikor lumpenügyfelei nyomortanyáit látogatja, tényleges nyomort lát
és az író ezt adj a vissza. De az már nem természetes, hogy az író képzelete is bűvölten mozog
ebben a képzetkörben, és még ott is a nyomorúságot írja, a borzalmast, a morbidot, ahol ennek
semmiféle jelentősége nincsen. A gyámügyi hivatalnok előéletét, hogy a mostanival
harmonizáltassa, megterheli az exhumálási és vágóhídi vér és ölés emlékeivel; hivatali szobáját
az akták mellett a kínzószerszámok eszközeivel bútorozza; egy vallási szekta vezetője nála
természetesen a rákkórház hullakamrájának alkalmazottja; egy köznapi lakásfölmondásba
biztosan bekerül egy csípőficamos nyomorék. Ezeknek az adott esetben nincs semi jelentőségük,
de beleillenek abba a képzetkörbe, hogy Konrádnak minden alakja sérült, lelki-testi
nyomorúsággal megvert. Az alkoholistáknak, prostituáltaknak, gyermekeket kínzó szülőknek,
szülőket verő gyermekeknek, homoszekszuálisoknak, családi zavarokban élőknek,
mélyreesetteknek gazdag-borzalmas sorát vonultatja föl. Egy ideig hull az olvasóra ez a
szörnyűség, s azután érzi, hogy fölösleges már a szaporítás. Az első 5—10 esetből érzem, hogy
hőse belefásul ebbe, az olvasót sem kell ezzel a rajzással meggyőzni. Bizonyos idő után
észreveszem, hogy az író ismétli a nyomorleírást, már nincsen különösebb célja vele. De van
ennek más vonatkozása is, s ez a második buktató az író számára; a naturalizmus kései
kivirágzása ez, amelynek sem irodalmi, sem filozófiai következtetéseivel nem tud mit kezdeni az
író, megmarad tehát az irodalmi hatás utánérzésének.
A gyámügyes legvégső tette, amit elgondol magának, az, hogy elvállalja a hülye gyerek
gondozását, mert hivatali hatalmával sem tudja ápoldába vitetni. E kényszerítő helyzetből
filozófiát csinál: az idióták érzésnélküli tettét teszi meg ideállá, azt az életformát (ha lehet
életformának nevezni), amely a dolgok szabadságát nem veszi el, mert úgyis vissza kell hogy
adja. „A hülye, a dolgok tejtestvére" — így válik a hivatalnok tanítómesterévé. Tudom, hogy
mindez a hivatalnok filozófiája, azt is tudom, hogy sok-sok nyomor látása, átélése nyomja ilyen
mélyre képzeletét, mégsem tudom függetleníteni az íróétól, mert ez a megrágatlan, igen zavaros
életfilozófia sehol sem kap olyan írói kritikát, ami elvárható lenne a hősén felül álló írótól. Ezt
tartom a regény harmadik buktatójának.
Konrád könyve olyan világra nyit kaput, amelyről nem nagyon beszél az irodalom, sajtó, de van:
társadalmunk mélyvilágára, a lumpenélet minden borzalmára. Ha Konrád György írói szándéka
ennyi lenne: szólni arról, hogy ez is van — könyve igen jó könyv lenne. De úgy látom, hogy az
írói szándék nemcsak ennyi, inkább azt sugallja, hogy ez van, s egy gesztust sem tesz annak
érzékeltetésére, hogy más is van, erősebb, hatalmasabb, az élet egészét inkább ezzel a világgal
ellenkező irányba vivő, szóval az egészséges élet, ha úgy tetszik a szocializmus, amely nemcsak
meditál e fölött a mélybezuhant élet fölött, hanem sokat tett és tesz az újratermelő lehetőségek
megszüntetésért; ennek írói mellőzése a könyv rajzolta valóságot, amely részleteiben igazán hű,
mégiscsak csonkává teszi. (Magvető Könyvkiadó 1969.)
ILIA MIHÁLY