Móricz Zsigmond

  Életműve a magyar kritikai realizmus egyik legnagyobb

teljesítménye.
A magyar széppróza Móriczcal zárkózott fel az európai
realizmushoz.
Művészetében az a folyamat tetôzôdött be, amely a XIX.
század végén
Mikszáthtal indult meg, s a századforduló gazdag
novellatermésével
folytatódott: prózairodalmunk a romantikától végleg elszakadt, s eljutott a realizmusig.
  Pályája a Nyugat-mozgalomhoz kapcsolódott, önálló írói
hangjának
megtalálásában fontos szerepet játszott Ady Endre
költészetének felszabadító, belsô gátlásokat leromboló hatása.
Osvát Ernô fedezte fel
tehetségét, s a Nyugatban jelent meg valódi írói pályáját
elindító híres
novellája, a Hét krajcár (1908). 29 éves volt ekkor.
Hosszadalmas belsô
küzdelmet vívott, míg el tudott szakadni konzervatív
világnézetétôl, s felnôtt az új irodalom harcosai közé. Magába
olvasztotta a nagy elôdök
- Jókai, Mikszáth - elbeszélô örökségét, de túl is lépett a
hagyományokon. Megvolt benne Jókai áradó mesélô kedve,
Mikszáth anekdotázó hajlama, de novellái, regényei már
többnyire rövid idôre tömörített, az eseményeket összesűrítô
drámák, zárt kompozíciójú alkotások,
jellegzetes szereplôi pedig az önmagukkal és környezetükkel
vívódó hôsök.
 Móricz (1879-1942) a Szatmár megyei Tiszacsécsén született.
Édesapja, Móricz
Bálint, hatalmas indulatú, nagy becsvággyal rendelkezô
ötholdas kisparaszt volt,
édesanyja, Pallagi Erzsébet pedig egy özvegy papné leánya.
Móricz Zsigmond Debrecenben, Sárospatakon és
Kisújszálláson végezte gimnáziumi tanulmányait. Az érettségi
után teológus, jogász- majd bölcsészhallgató
lett, egyetemi tanulmányait azonban nem fejezte be. - 1903-ban
a frissen alakult
Az Ujság szerkesztôségében kapott munkát.
1905-ben vette feleségül Holics Eugéniát, Jankát, ahogy az író
nevezte feleségét.
A házasság azonban nem boldogságot hozott Móricz számára,
csak teremtô,
gazdag szenvedést. Az asszony alakja csaknem minden
művének egy nôhôsében
megjelenik. - 1925-ben felesége öngyilkos lett.
  A Hét krajcár sikere (1908) hozta meg Móricznak az írói
hírnevet, az ismeretlenségbôl való kiemelkedést s Ady
barátságát. Az elismerés szinte gátakat szakított fel
benne: egymás után, gazdag termékenységgel írta novelláit,
regényeit, színdarabjait.
  A Tanácsköztársaság idején élénk tevékenységet fejtett ki.
Járta az országot,
s lelkes hangú riportokban számolt be az élet új változásairól.
  A bukás után meghurcolták, megszégyenitették, valósággal
gyalázták. Második
házassága Simonyi Mária színésznôvel (1926) is boldogtalan
volt, s egy évtized
múlva fel is bomlott. - 1929 és 1933 között Babitscsal együtt
szerkesztette a Nyugatot.
  1939-tôl élete végéig szerkesztette a Kelet Népe című
folyóiratot. Felkarolta a
30-as években induló népi írókat, helyet biztosított nekik
lapjában: - Alkotóereje
teljében váratlanul érte a halál (agyvérzés). Az ország
legnagyobb írójának temetésén a hivatalos Magyarország nem
képviseltette magát.

Ujszerű parasztábrázolás
  Móricz paraszti témájú novellákkal kezdte írói pályafutását. Az
Ujság szerkesztôségében hosszú éveket töltött el névtelenül.
Gyötrôdve, küszködve éjjel-nappal
írt, ontotta a betűt, de egyelôre semmi sem sikerül neki.
  A parasztábrázolásnak gazdag hagvományai voltak Móricz
Zsigmond elôtt is.
Jókai kedves, kedélyes epizódfigurákat rajzolt paraszti
életképeiben, Mikszáth pedig a maga romantikus tündéri
bájával vonta be a tót atyafiak és a jó palócok falusi
világát. A magyar falu égetô sorskérdéseit, osztályellentéteit
egyikük sem bolygatta meg. Csupán a századvégi novellisták
törekedtek a társadalmi igazságtalanságok kimondására, a
valóság kendôzetlen feltárására.
  A korábban kialakult képet népszerűsítették és túlozták el az
ún. népszínmüvek
a XIX. század második felében és a századforduló idején. A
népszínművek cselekményüket általában egy-egy falusi ünnep
- lakodalom, keresztelô, szüret, disznótor
stb. - köré csoportosították, s a színpadon csupa jókedvű,
vidám és szép álparasztok nótáztak, csillogó népviseletben
táncoltak, kurjongattak, patyolatinges férfiak és piros arcú
menyecskék boldogan szerették egymást. A kor csak a
romantikusra
színezett parasztképet kedvelte. - A falu és a falusiak idealizált
ábrázolásának mélyén ott lappangott a polgárság szinte
tudatalatti rémülete és kegyes óhaja is: a "hazafiatlannak",
"internacionalistának" bélyegzett városi proletársággal szemben
a parasztban akarták látni a becsületesség, a lojalitás, a
hazafiasság megtestesülését. Kialakult és makacsul tartotta
magát az az illúzió, hogy a falu a derű, a nyugalom, az
egészség, a kiegyensúlyozottság problémátlan világa, ahol a
színpadi díszparasztok másai dolgoznak és élnek lényegében
gondtalanul és megelégedetten.
  Ezzel a faluképpel szembeszállni, meglátni a hazug felszín
mögött a szegénységet, az elégedetlenséget, sôt a nyomort,
forradalmi tettnek számitott. A hagyománytól és a konzervatív-
nacionalista világszemlélettôl való lassú elszakadás jelentette
Móricz számára is az évekig tartó írói vergôdést. Legelsô írásai
sikertelenségének
okaira maga világított rá késôbbi visszaemlékezéseiben:
"Folyton a falu úri osztályának élete körül járt a tollam, de azt a
világot erôszakkal bájosnak, kedvesnek,
finomnak, valami normálisan felül habszerűen kellemesnek
akartam bemutatni."
  Az egyéni szenvedés vezette el mások szenvedéséhez.
Mélyre kellett zuhannia,
hogy magára leljen. Második kisfia koporsója mellett írta meg
az elsô tiszta hangot
megütô novelláját, a Hét krajcárt.
  Mi a Hét krajcár újszerűsége? Hogyan fonódik össze a
novellában az
  idill és a tragédia? - Idézzétek fel, amit az általános iskolában
tanultatok!
A Hét krajcár nyomora még csak a testet törte meg, a lélek ép
és egészséges maradt. Móricz azonban tovább ment ennél. A
naturalista hatások nemcsak sötétebbre szinezték írásai világát,
hanem az illúziótlanabb látásra, a valóság mélyebb
tanulmányozására is sarkallták. Tragédia című (1909) novellája
már a lelket is deformáló, a komikumot súroló sajátos kelet-
európai nyomorról, örökös éhezésrôl szól.
A "hagyományos" idill még ebben a novellában is fel-felvillan
egy-egy pillanatra (nehéz tôle megszabadulni).
  Keressétek ki az "idillre" utaló részeket (a novella legelején és
a lakodalmat leíró részben)!
Kis János azonban más, mint a többiek ; alakjának
megformálásában az író
tudatosan kívánta szétrombolni a népszínművek
díszparasztjának képét. Nemcsak
külsôleg jelentéktelen, érdektelen figura, hanem egyszersmind
eldurvult lelkű, gyűlölködô, szinte az állati ösztönélet szintjére
korlátozott ember.
  Igazoljátok a szöveg segítségével, hogy eldurvult lelkű ember!
Mikor
és miért nevetett életében egyszer "jóízűen"? - Gondolatai
milyen körben mozognak ?
A lakodalomról való álmodozás és a tényleges meghívás még
csak élete legnagyobb vágyát ébreszti fel, hogy egyszer
jóllakhasson. Az egész éjszakai álmatlan
kinlódás azonban másnap reggelre már lázadó, "forradalmi"
indulatokat szakaszt
belôle. Fellázad Sarudy nagygazda ellen, mert benne látja
embertelen életének
közvetlen okát, de a lázadó bosszút is csak torz formában, az
evés szintjén tudja
elképzelni: ki akarja enni Sarudyt a vagyonából.
Hogyan készül Kis János egész nap erre a bosszúra?
  Móricz ezt a tudatlan, szerencsétlen embert minden
komikumával együtt mégis
a nagy tragédiák magasába emeli. Kis János sejti, hogy "valami
emberi léten felüli feladatra" vállalkozott. Zsírtalan löttyökhöz,
cibereleveshez szokott gyomra nem
bírja a nehéz ételeket. "Megérezte, hogy roppant feladatot
vállalt magára. Megérezte emberi kicsinységét. Mint valami szél
suhant át az agyán a gondolat, hogy
nem fogja megbírni, amit vállalt." S mint a nagy tragédiák
átlagon felüli, kiemelkedô
hôsei, a pusztulás tudatában is konokul "nekidűlt újra a
csatának". A kisszerű, nevetséges célért folytatott hatalmas
emberi erôfeszités teszi groteszkké ezt a küzdelmet.
Eltorzult bosszúja nem az "ellenséges környezetet"
semmisítette meg, csupán önmagát pusztította el. - A novella
befejezésébôl már eltűnik minden nevetséges vonás. s Kis
János tragédiáját csak fokozza, hogy "senki se vette észre,
hogy eltűnt,
mint azt sem, hogy ott volt, vagy azt, hogy élt".
  Már ebben a novellában is feltűnik a drámai szerkesztés. Ez
késôbbi írásaira is
jellemzô lesz.
  Másfél napba sűrítette az író az eseményeket, de a novella a
sorsdöntô fordulaton túl tömör utalások formájában a hôs
csaknem egész múltját magában foglalja.
  Sokkal több nem is igen történt az életében.
  A fôhôs erôs indulatoktól fűtött, dinamikus ember. -
Egészítsétek  ki Kis János jellemzését a novella egyéb
részleteivel!
  Hány szerkezeti egységre, "felvonásra" tudnátok osztani a
Tragédiát?
  Melyik részlet lenne a további eseményeket kiváltó
bonyodalom?
  Figyeljétek meg a stílust is! A szereplôket az író nemcsak a
sajátos
  tájnyelvi kiejtéssel, hanem igen gyakran a fonetikus (kiejtés
szerinti)
  helyesírással is jellemzi; pl.: "eccer".
  Móricz elsô regénye a Sárarany (1910). Hôse Turi Dani, a vad,
büszke, lázadó,
tudatlanságában is tehetséges, de kibontakozni képtelen,
feltörekvô paraszt. Hatalmas, másokat és önmagát is elpusztító
energia él benne.
  Az Isten háta mögôtt (1911) a legtökéletesebb Móricz-művek
egyike, a "magyar Bovaryné". Egy felvidéki kisváros életét
festette meg benne, annak sivár, hétköznapi, fülledt, önmagába
zárt kicsinyes világát. Bovarynénak sikerült legalább órákra
kitörnie a szürkeségbôl, Veres Pálnénak még ez sem adatott
meg. Hiába sóvárgott
a nagy élet után : pillanatokra sem kerülhetett az elviselhetetlen
közönségesség fölé.
Öngyilkosságot kísérel meg, mint Bovaryné, kiugrik a
földszintes ház ablakából,
de még csak meg sem ütötte igazán magát. "Micsoda
karikatúrája ez a világ,
amiben élünk, a karikatúrának" - foglalja össze a regény egyik
szereplôje a végsô mondanivalót.
A háború embertelensége ellen

  Az elsô világháború kitörésének nacionalista frázisai rövid

idôre
megtévesztették Móriczot, késôbb azonban annál nagyobb
erôvel tiltakozott a háborús vérontás ellen.
  Legerôteljesebb, megdöbbentô s meglehetôsen naturalista
színezetű
háborúellenes novellája a Szegény emberek (1916).
  A kisregény felé mutató hosszú elbeszélés alapos, sokoldalú
lélekábrázolást tesz lehetôvé: az író részletesebben
bemutathatja, hogyan
ölte meg a háború az emberben az embert, a lelket.
Fôhôse egy meg nem nevezett katona, aki 26 hónapos
frontszolgálat után 28 napi szabadságra jött haza. Családját -
feleségét és három gyermekét - nyomorban és eladósodva
találta itthon, s megpróbálja a lehetetlent : 28 nap alatt
biztositani szeretné számukra a téli megélhetést. Ezért ásni jár
napszámba, de a második napon már rájött, hogy igy képtelen
lesz megfizetni az 50 pengôs tartozást s elegendô élelmiszert
szerezni. Egy éjszaka ötlik fel benne, hogy kirabolja Vargáékat,
akiknél az elôzô nap sok pénzt
látott.                                                                           A
cselekmény egyenes vonalu, egységes ivelésű, az események
egymásutánját térbeli és idôbeli elôrehaladás jelzi. Az
elbeszélés jelen ideje mindössze néhány óra, de ez a jelen
folyamatosan egybemosódik a 26 hónapos háborus multtal, az
otthon, a hátország a fronttal, a valóság a különbözô
halucinációkkal és viziókkal. A cselekmény tényleges szinhelyét
és idejét - a fôszereplô tudatában - a háborus élményekre való
visszaemlékezés lépten-nyomon elhomályositja, megzavarja.
Egymással összekeveredik a régi, egységes én és a megzavart
tudat. Az elbeszélés idejére már befejezôdött a személyiség
szinte tudathasadásos
széthullása.                                                                   Idézzétek
fel a novella cselekményét!
  A fecsegô öreg napszámos milyen témákra tereli a
beszélgetést ásás közben? - Mi a kompozíciós szerepe az öreg
által
kikényszerített háborús élmény, az elsô gyilkosság
elmondásának? - Milyen átlátszó hazugsággal próbál a fiatal
katona alibit szerezni?
  Utban Vargáék háza felé egy mély, szakadékos, akáccal
benôtt árkon kell keresztülmennie. Az irói elbeszélés szinte
észrevétlenül vált
át az átképzeléses stilusba: a novellahôs kavargó-gomolygó,
gátlásokat
széttépô gondolatainak, harci élményeinek közlésébe.
  Miképpen keveredik össze a katona zavart tudatában a
jelen  és a múlt, az otthon és a front? - Miért "kushadt a lelke
fenekén valami olyan gyávaság, amit sohasem érzett a
harctereken"? Hogyan, mivel gyôzi le végül bizonytalan
tétovaságát a
 "támadás" elôtt? Mi az a nem várt meglepetés, amely Vargáék
házában éri?
Figyeljétek meg, a legelsô háborús gyilkosság újra felötlô
emléke milyen hatással van most a katonára!
  Mi a vadállati kegyetlenséggel végrehajtott kettôs gyilkosság
részletezô, naturalisztikus leírásának a célja? Milyen
hatást akart Móricz elérni?
  Sóvágó úrnak megadja az adósság egy részét, 20 pengôt.
  Bizonyítsátok ezzel a jelenettel, hogy a gazdagoknak, a
jólétben élôknek a háború véres borzalma kacagtató
anekdotává szelídül !
  Otthon mindent elmond feleségének. Furcsa, összetett
epizódja ez a
novellának. Szelíden, meghatódva nézi feleségét, szereti,
sajnálja, de
alig állja meg, hogy el ne mosolyodjon, ha egyre rémültebb
arcára pillant. Elôzôleg még bekötötte kisfia kezét, aki
észrevette apja kezén a
vért. (A késôbbiek során ez a mozzanat sietteti majd a
végkifejletet.)
O maga nyugodt, közömbös : a két gyilkosság után most sem
érez semmi ijedtséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. -
Egy pillanatra
visszatér az idill is: a gyerekek vidáman játszanak azzal a
kocsival,
amit apjuk még az elsô éjszaka készített nekik. Aztán gyöngéd,
óvatosságra intô szavakkal búcsúznak a gyerekektôl, s
elindulnak a rablott
pénzzel a vásárba.
  Utközben a folyó menti töltésen a katona tudátában azonosul
a múlt
és a jelen, a látomás és a valóság: pontosabban a
frontélmények és a
víziók szinte a jelen és a valóság helyébe lépnek. A szófukar
emberbôl
most ömlik a szó : a háborús körülményeket magyarázza
feleségének.
Hallja az ágyúszót, látja a túlsó parton az ellenséges frontot,
"mintha odaát muszi mozogna", majd az ôrület nyílt
kitöréseként rémülten leugrik a töltésrôl, fedezékbe bújik, s
durván oda parancsolja a halálra
vált asszonyt is. Felesége mindent megért, s megszületik benne
a felmentô ítélet: "Teremtô isten, ez az ember nem tiszta. . .
Lehajtotta a
fejét, és a szemében lassan könnyek gyűltek. . . Siratta a régi
urát. . ."
  A katona félelmes vizióiban súlyos értelmi elborulások és
kisérteties
lényegmeglátások, felködlô igazságok váltakoznak egymással.
Áradó
monológjában a háború nemcsak mint borzalmak forrása,
hanem mint
a társadalmi egyenlôtlenséget, igazságtalanságot megszüntetô
"igazi világ" szerepel: a gránát nem válogatja ott, ki a tiszt, ki a
közlegény.
Majd az asszony iránti kimondhatatlan gyöngédség érzésének
felmerülésével párhuzamosan az igazi háború, a szegények és
a gazdagok közti osztályharc gondolata dereng fel zavart
tudatában : "Pedig, hallod,
én azt mondom neked : nem a muszka van a másik
parton...hanem a
másikk parton vannak a gazdagok. . . Mink vagyunk itt, tudod,
ezen az
ódalon, a szegény emberek. . . "
S ezzel a felismeréssel együtt felködlik saját tettének
igazságtalan és
céltalan volta is. A vásárban csak ásót vesz, meg a
gyerekeknek egy hatosért mézest, a többi pénzt pedig hazafelé
messze bedobja a vízbe. Az
elhajított pénzzel egyidejűleg látomásai is eltűnnek, s korábbi
zavart
magatartását a kijózanodás váltja fel. Az életösztön
megpróbálja még
benne félrevezetni a csendôröket, de mikor éppen kisfia leplezi
le primitiv kifogását, megadja magát, s elismeri a büntetés
jogosságát.
  Milyen ellentétes érzelmeket vált ki az olvasóból a novella?
  Hogyan ítélitek meg a katona alakját, jellemét? Felmenthetjük-
e magunkban gyilkosságáért? - Mi pusztította el morális
  épségét? Gyilkos-e vagy áldozat?
  Mi mutat arra, hogy valaha szeretô apa és aggódó férj volt?
  Keressetek példákat a szövegben az átképzeléses stílusra!-
  Miféle katonai "szakszavakkal" teszi Móricz hitelesebbé a
harctéri világ ábrázolását?

Utkeresése a háború után

  A vesztett háború, a forradalmak elbukása, a haladó

mozgalmakat ért csapás
mélyen megrendítette az írót. A Nyugat 1920-as évfolyamában
közölte folytatásokban azt a regényét, melynek már a címe is
vallomás és tiltakozás volt a fehérterror
kegyetlenségei ellen. Ez a regénye a Légy jó mindhalálig. Műve
tulajdonképpen nem
ifjúsági regény: Nyilas Misi alakjában a sokat szenvedett és
meghurcolt író emelte
fel szavát mindenféle embertelenség ellen, s hirdette az emberi
jóság, a szeretet, az
összefogás programját.
  A 20-as évek elején Móricz teljesen egyedül maradt, Ady már
nem volt mellette, s magányosan, tétován kereste a
válságsorozat után a
megoldást, azt az utat, amelyen ki lehetne vezetni a romokban
heverô
országot, a szennybe és megaláztatásokba tiport magyar életet
a sülyedésbôl.
  A nemzeti katasztrófákból, a Tanácsköztársaság bukásából
azt a téves következtetést vonta le - az értelmiség egy jelentôs
részével együtt -,
hogy a forradalmi út járhatatlan, s rövid idôre megszületett
benne a
20-as évek legelején az az illúzió, hogy talán mégis a volt
uralkodó
osztály egyes kiemelkedô, nagy műveltséggel rendelkezô tagjai
lennének alkalmasok a magyarság égetô nemzeti gondjainak a
megoldására.
A történelmi múltat vizsgálva szeretett volna választ találni a
jelen
kínzó kérdéseire.
   Egy nagy történelmi trilógia írásába kezdett Erdély címmel, s
elsô kötete, a
Tündérkert 1922-ben el is készült. A Habsburgoktól és a
törököktôl sanyargatott
XVlI. századi Erdély sorsát hasonlónak érezte saját korához. -
Két fejedelemrôl
szól a regény. Báthory Gábor jelképezi a nagy szenvedélyeket,
a merész álmokat, a
gyors, robbanásszerű haladást: tündérkertté szeretné
változtatni Erdélyt, de szertelen kalandorpolitikája
következtében csak egy romokban, üszökben heverô,
pusztuló országot hagy utódjára. Bethlen Gábor, a nagy
fejedelem, Báthory Gábornak alkati-morális ellenpárja. Kitartó,
szívós munkával, okos, kompromisszumokra is hajló
reálpolitikájával megmenti az országot, s ô valósítja meg
Báthory Gábor
terveit: tündérkertté varázsolja Erdélyt.
  A két fejedelemben a kétféle történelmi út lehetôségeit mérte
össze az író, s a
20-as évek elején Bethlen Gábor mellett tett hitet. - A trilógia
további részei:
A nagy fejedelem (1927), A nap árnyéka (1934).

Uri muri

  A XVII. századi Bethlen Gábor példája is sugallhatta,

erôsíthette
Móriczban azt az elképzelést, hogy az ún. törrénelmi osztály, az
akkori
uralkodó osztály tehetséges, jobbra hivatott embereitôl lehet
esetleg
várni az ország felvirágzását. A 20-as években - csaknem egy
évtizedre - visszatért műveiben Mikszáth Kálmán jellegzetes
témája, a dzsentri,
de már egészen más megvilágításban. (Más a Mikszáth-kori és
más a
Móricz-kori dzsentri. Ez utóbbi már sokkal szélesebb kategória :
a birtokot szerzett hivatalnoktól a felemelkedô nagygazdáig s az
apadt birtoku földesúrig sok mindenki beletartozik.).- Ezekben
az években jutott el Móricz saját művészi fejlôdésén belül a
polgári realizmus
magalataira.                                                                Dzsentri
regényei a "történelmi osztályból" való fokozatos és keserű
kiábrándulásának egy-egy állomását jelzik, s bennük az
ellenforradalmi országvezetés
visszásságát, korruptságát, morális züllöttségét mutatta
be.
Legelsô remekműve ebben a témakörben a Kivilágos kivirradtig
(1924). A dzsentrivilág félmúltját idézi a regény: egyetlen
éjszaka (1898. december 26., István-nap)
hajnalig tartó, részeg duhajkodásában mutatja be különösen
annak a fiatal úri
nemzedéknek felelôtlenségét, semmiféle kalandorságtól vissza
nem riadó erkölcsi
léhaságát, amely a 20-as években az ország vezetését az
ellenforradalommal magához ragadta. Az idôsebbek iránt még
él az íróban bizonyos rokonszenv, egy sajátos
világ eltűnése miatti fájdalmas rezignáció.
- Három év múlva született meg az Uri muri (1927). Az író
kritikája
itt már sokkal keményebb, bár ezt a regényét még nem a
dzsentri "eltemetésének" szándékával írta. A regény politikai
célját, misszióját
a következôkben látta : "A magyarság legmagasabb társadalmi
rétege
ki fog pusztulni, hacsak nem támad prófétájuk és
megszervezôjük, aki
ezt a régi, becses, nagyértékű osztályt visszavezeti a munka, a
céltudatos építô munka felé. Igy csak úri muri itt ez az egész
magyar élet."
Ezt a hôst keresi Móricz a regényben is, de a végén saját - még
ôrzött - rokonszenvével szemben rá kell döbbennie, hogy nincs,
nem is lehet ennek a "régi, becses, nagyértékű osztálynak"
prófétája: a dzsentri képtelen már megújulni, nem teremthet
tündérkertet ebbôl az összezsugorodott kis országból.
  A regény a dzsentri tegnapját eleveniti meg: a cselekmény a
millennium nagy esztendejében (1896), az ezeréves
Magyarország görögtüzes
ünnepi évében játszódik -június 7-én kezdôdik -, de az a kép,
amelyet
a társadalmi állapotokról fest az író, mindenestül az 1920-as
évekre is illik.

A regény problémaköre

  A cselekményt elinditó jelenet csirájában már felveti szinte a

regény
egész problémavilágát: az unalmat, a sűrített semmittevést, az
elmaradottságot, az ijesztô kulturálatlanságot, az ezeréves
mozdulatlanságot
s a mindezzel szembefeszülô, újat teremteni vágyó akarat
tehetetlenségét s az egyetlen "menekülést" : a vaskos,
ízléstelen tréfákba, a vad duhajkodásba való temetkezést.
  A Berettyó és a Körös között elterülô - képzeletbeli - alföldi
mezôváros s a környezô tanyavilág az események színtere. - A
fátlan és porban fürdô város kocsmájában, a Sárga Rózsában
Borbíró ül egyedül, s unatkozik. Nem sokkal késôbb társai is
akadnak "a könnyű vinkók és fanyar csigerek áldozati helyén":
Szakhmáry
Zoltán és Csörgheô Csuli. "Mindnyájan vastagok, vérrel és
egészséggel tele,"
Földbirtokosok, mindegyiküknek megvan a maga 250-300
holdja. Zoltán a legfiatalabb köztük, de azért mégis ô a legelsô:
347 hold saját földje van, s azonfelül
most két éve nagy bérletbe is vágott. O a legműveltebb köztük,
nagyratörö, tehetséges ember. - Könnyű, vidám délelôtti
iddogálásnak indul a kezdô jelenet, a késôbb bekövetkezô
események tragikumát csak a vadul izzó alföldi napsütés s a
városra ráboruló széles porkupola sejteti. A mozdulatlan, álló
levegôben, a rettenetes kánikulában a lelkekre is ráborul valami
fojtogató keserűség, kilátástalan reménytelenség, "s ilyenkor
nincs már orvosság, kirobbanni.. . "
  "Csörgheô pipázott, Zoltán cigarettázott, Borbíró egy kurta
szivar csutkáját
rágta." S a fülledt és fullasztó csöndben megjelenik a
kocsmában egy jóvágású idegen, egy lecsúszott dzsentri
könyvvigéc, Lekenczey Muki. Az urak agyában megfogamzik a
tréfa terve: leitatják az idegent, s csinálnak "egy jó murit".
"Kinevezik"
grófnak, külügyminiszternek, gróf Goluchovszky Agenornak.
Kezdetben még
csak arra gondolnak, hogy Wagner Adolf zenetanárt, a város
kultúrpáriáját, udvari
bolondját fogják ugratni - unalomból, hogy már történjék is
valami.
  Ebbôl az anekdotaszerű jelenetbôl bontakozik ki a regény
egész cselekménye: a több mint négy napig tartó folytonos
dáridó. A napok
szinte egybemosódnak (az író is összekeveri : pénteken indul a
történet,
az ötödik nap hajnalát mégis vasárnapnak mondja), a színtér
állandóan
változik, s újabb és újabb vendégek kapcsolódnak be a
mulatozásba.
Adomák, tréfák, nóták, zsíros húsok és borok láncán emelkedik
a hangulat egyre veszedelmesebb magaslatokba, a derűs
felszín mögött azonban ott tátonganak az élet roppant
szakadékai. Az írónak a könyvügynök megsétáltatása a
városban, leitatása a tanyákon csak ürügy a lecsuszó
középbirtokosság feltartóztathatatlan pusztulásának a
bemutatására, a végsô ítélet kimondására.
Az anekdota Móricznál a korábbi szerkezetlazitó cselekményen
kivüli
elembôl szerkesztô elv lesz, a kompozició egybefogásának és a
jellemek
ábrázolásának eszköze. Az anekdotázó urak ebben a
regényben az
anekdotákat ültetik át az életbe, ez a szellemi tevékenységük.
  A cselekmény egyes részleteit ti magatok idézzétek fel!
  Keressétek ki a könyvbôl a megfelelô helyeket, s úgy
válaszoljatok a kérdésekre!
  Csuli "tréfája" az alku a vízszabályozási mérnökkel. Hogyan
játssza ki a kopoltyúsi parasztokat? A munka nélkül  szerzett
pénzen kívül milyen hasznot húz még ebbôl az üzletbôl? -
Milyen súlyos gondok fojtogatják - már az elsô fejezetben -
Szakhmáry Zoltánt? - Miért figyelnek fel az unatkozó urak a
Sárga Rózsába betért idegenre? Hogyan "mutatkozik be" neki
Csörgheô Csuli? Vajon miért megy bele a
  könyvügynök az úri tréfába? Hogyan akarják megtréfálni
a  szerencsétlen Wagner Adolfot? - A patikában nemcsak
"kultúrlikôröket" isznak, hanem Csuli újabb anekdotára készül.
  Miféle vaskos tréfát eszelt ki?

A magyar sivatag

  A vidám muri Csuli lakásán, este pedig tanyáján,

"Nyomorlakon" fejezôdik be. "Uri kastélya" egy kis vályogház,
egyetlen szobával.
  A nyomorlaki epizód művészi célja a nagy lehetôségek s a
kiábránditó
valóság szembeállitása. A könyvvigéc "gróf", a "kultúrember"
szinte
mániákusan mondja, hajtogatja a maga elképzeléseit - az író
vágyálmait.                                                          Milyen jövôbeli
képet idéznek a vágyak? Hogyan lehetne
az író (illetve Lekenczey) szerint egy-két nemzedék múlva
paradicsomot teremteni az Alföld közepén?
  A vágyott álomképpel szemben azonban ott feszül "ráérünk"
fölényes úri legyintése, a kultúrálatlanság s a riasztó gazdasági
elmaradottság. - Idézzétek fel Csuli pusztuló gazdaságának
szomorú tényeit!
  Hogyan próbálnak menekülni az urak a nyomasztó valóság
elôl? - Miféle bánatát "sóhajtotta, kurjantotta, zokogta"
a daloló Zoltán a "bolond, vidám, szép éjszakába".
  Végül mi vet véget az elszánt, vad mulatozásnak?
  Melyik Ady-vers jut eszetekbe a nyomorlaki epizódról?

Tragédiába hajló sorsok

Szakhmáry Zoltán

  Csuli távozása után a mulatozó társaság nyomott hangulatban

érkezik Zoltán tanyájára.
  Hasonlítsátok össze Csuli és Zoltán tanyáját! A feltűnô,
  szándékolt különbség milyen vágyak, remények
lehetôségét  sejteti?
  A regény fôhôse, Szakhmáry Zoltán más volt, mint a többiek,
mint
az életüket unalomba és ostoba tréfákba vesztegetô
földbirtokosok.
O az egyetlen dzsentri a messzi vidéken, aki eszmél, akiben él
a vágy,
hogy felemelje "az új idôk zászlaját". O lehetett volna talán az a
próféta
aki - az író reményei szerint - visszavezethette volna osztályát a
céltudatos építô munka felé. Nagy tervek, álmok és indulatok
éltek benne,
nem akart beletörôdni az ezeréves mozdulatlanságba.
  Miképpen modernizálta Szakhmáry Zoltán birtokát? Hogyan
tette belterjessé gazdálkodását?
  Javítani, gyógyítani, segíteni szeretne a magyar életen, példát
akar
mutatni, de környezete nem érti meg, lehúzza magához, s
meghiúsítja
törekvéseit. Társai szeretik, tisztelik, de afféle különcnek nézik,
új gazdálkodási módszereit pedig egyszerűen bolondériának
tartják.
  Uj törekvéseinek legdühödtebb, legádázabb ellenfele éppen a
felesége, Rhédey Eszter.
  Miért gyűlöli a birtokot, a tanyát, Zoltán egész munkáját?
  Mit érez Szakhmáry Zoltán "szent, kemény, szigorú és
  becsületes" felesége iránt? Hogyan próbálja megoldani
magánéletének gondjait, szerelmi problémáit? Van-e ebben a
tekintetben lényeges különbség Borbíró vagy Csuli, illetve a
fôhôs között? Igaz-e az, hogy Zoltánt tisztább erkölcsi felfogása
  is társai fölé emeli? Milyen hamis, öncsaló illúziók fűzik
szeretôjéhez? - (Ez a Rozika-ügy egyébként a regény sok vitát
  kiváltó problémája.) - Felemelô vagy romboló érzelem az, amit
Rozika iránt érez? Indokoljátok meg - természetesen - a
válaszokat !
Mikor belekezdett merész és újszerű terveibe, "homályos, de
erôs
meggyôzôdéssé vált benne, hogy amit tesz, azt úgy kell tenni".
Zoltánban azonban nemcsak nagy, elôrelendítö erôk működtek,
szoros szálak
kötötték hanyatló, pusztuló, kiélt osztályához is. Nemcsak
kölcsönökre
lett volna szüksége, hanem kitartó és szívós energiára, a
pazarlás levetkôzésére, a kezdeti kudarcok után felkelni tudó
kemény akaratra is.
S épp ez hiányzott belôle. Hiába magyarázza neki okosan
Lefkovits, a
zsidó bankár, akitôl újabb kölcsönt kapott: "No nézze kérem,
maguk
ilyenek, keresztények, ha valami nem sikerül rögtön, akkor már
kétségbeesnek. . . Még csak most fogott bele egy kicsit
belterjesebb gazdáldásba. Nem megy az úgy, hogy
egycsapásra el lehessen törölni annyi
száz esztendônek a hibáját. Tessék csak dolgozni kitartóan, s
meglesz az
eredménye. Ha az elsô évben nem sikerül, majd sikerül a
másodikban
vagy a harmadikban vagy a negyedikben." Mindez azonban
nemigen
hat már Zoltánra, mert nemcsak gazdasági csôd fenyegeti,
hanem felemás magánélete is kisiklik.

Rozika

  Szakhmáry Zoltánt tulajdonképpen nem is gazdasági terhei

roppantják össze, hanem családi és szerelmi életének
feloldhatalan, súlyos ellentmondásai. Tisztelve szereti
feleségét, gyermekeinek anyját, imádja ôt,
de nem tud elszakadni Rozikától, akinek szépsége, feltétlen
odaadása,
szerelme valósággal elbűvöli, s egy ideje már életének legfôbb
értelmét
jelenti. Ugyanakkor a vele kapcsolatos új életet sem tudja
másképpen elképzelni, mint ahogy környezete, osztályának
hagyományai megszabják : hivatásos szeretôjévé teszi,
haszontalan üvegházi virággá alakitja,
s ezzel a lány jövôjét is az egyetlen lehetséges irányba tereli. A
második
dáridós éjszakán kell rádöbbennie, hogy Rozikának nincs lelke
(kiölte belôle), csak vonzó, gyönyörű teste van : "ez a lány nem
feleség, nem
élettárs, ez a szerelemnek hivatásos művelôje". Hirtelen
meggyűlöli, s mikor addig féltve ôrzött, rejtett kincsét kiviszi a
mulatozó urak közé,
már ellökte magától, s ezzel végleg ellökte, elpusztította élete
nagy boldogságát is.
  A duhaj dáridó közben Rozika megkezdi "hivatása"
gyakorlásását :
ugyanolyan szemekkel néz a többiekre is, mint addig "Zoltán
bácsira".
  Milyen karrierrel hitegeti Lekenczey Rozikát? Mi lesz
a lány jövôje?
  A harmadik nap délutánján bekövetkezô napfogyatkozás
világvégi hangulatában minden összeomlik Zoltán életében.
  Felesége kilátogat a tanyára, majd otthon Rozika
búcsúlevelének elolvasása
után vad féltékenységében tébolyultan nekiesik férjének,
véresre karmolja arcát.
Zoltán ekkor elmenekül otthonról, a családi pokolból. A
kaszinóba megy, ahol
most a Lekenczey-tréfa által izgalomba hozott város urai
csaknem teljes
létszámban együtt isznak.
"A szent tűz"
  Ezen az éjszakán nemcsak Zoltánban, hanem szinte kivétel
nélkűl
mindenkiben feltör lelke mélyébôl elrontott életének fájdalmas
panasza. Ezek az emberek valahogy mindannyian tragédiáknak
vértanúi, a
magyar Ugar áldozatai. Mindenki mulat, s mindenki szenved.
"Ezek a tanárok, . . . ezek az intellektuelek. . . , ahogy
lekerülnek az Alföld
porába, a fátlan és porban fürdô városba, összetört ambícióval,
magukra maradva, a családi élet kis kalitkájába zárva, fokról
fokra törnek
le, mint ahogy a madárnak a fogságban elhullanak a tollai, s
elgyengülnek szárnyizmai."
  Ebben a hangulatban Szakhmáry Zoltán is elveszíti minden
reményét, "elhullatja tollait", hozzáidomul a többiekhez, s
önmagának vallja be élete teljes csôdjét: "Ha ô az eszét
adhatná nekik. Ha meg lehetne
ezeket fogni s indítani a maga új gondolatai szerint az új úton,
akkor
paradicsomot lehetne ebbôl a határból csinálni. Semmi sem
kellene hozzá csak lelkesedés. Még pénz sem. Ha ennyien
összefognának, a
pénz a legkisebb akadály volna. - És ô most abba fogja hagyni,
s ô az
egyetlen, aki elindult, mert csak most érzi, hivatása volt, hogy
elinduljon... O is letört, kiesett, az élet rostáján kihullott, mint a
fonnyadt
szem. Vagy kivetették az ocsúval."
Lelkében elpattant a húr, s teljes kiábrándultsággal néz szét
duhajkodó társain.                                                   Még néhány
valóságos anekdota (pl. Csuli mindenkivel aláíratja a Jókai-
regényeket megrendelô ívet), aztán Vasgyúró Palya látja
vendégül a megmaradt társaságot,
majd Zoltán hívja ki ôket a tanyájára egy utolsó, igazi úri murira.
Fékevesztett,
ôrült táncba kezdenek a lerészegedett emberek, fölébresztik a
summáslányokat,
vadul rángatják ôket, s a fura boszorkányzsivajban "a tehenek
bôgni kezdtek, a lovak dobogtak és nyerítettek, a juhok
elkezdték a sírást, mint az álomból felcsókolt
csecsemôk."
Zoltán élete romjain elkezdi énekelni az Ég a kunyhó, ropog a
nád
  kezdetű nótát, egy nagyúri gesztussal felgyújtja tanyáját, s
szíven lövi
magát. "A tűz ropogott, az állatok, emberek veszettül bôgtek,
ordítottak. A hajnalban az Alföld közepén egy tűzfáklya mutatott
az égre,
a tűz, a tűz, a szent tűz, amely minden rosszat megemészt. . ."
  "Az Uri muriban még láng lobog, tragédiába hajlanak a sorsok,
s
Móricz Zsigmond maga is szánja a pusztuló dzsentri életeket."
(Czine Mihály: Móricz Zsigmond. Gondolat, Bp.1968.137.1.) A
tűz azonban
az író egyéni részvéte ellenére is szimbolikus : a rosszat
emészti el, a
pusztulót, azokat, "kik nem magvai a Jövônek".
  A nép, a dolgozó parasztság alig jelenik meg a regényben,
legfeljebb
az elején (a kopoltyúsiak) és a végén (a csugariak). Uri tréfa, a
muri
egy része kijátszásuk, becsapásuk.

A végleges szakítás

  Az Uri muri még felvillantott a romlásban vonzó színeket is,

kôvetkezô regényeiben az író már egyre kevésbé látta
tragédiának a dzsentri sorsát. A Rokonok (1932) már a teljes
kiábrándulás, a teljes illúzióvesztés regénye. A fôhôs, Kopjáss
István
ugyancsak átlagon felüli, környezetébôl kinövô, alulról
tehetségével feltörô dzsentri.
Mint egyszerű kultúrtanácsnokban még nagy tervek és álmok
élnek: az emberiség
harcosa és katonája akar lenni, "a szegény megtört és leigázott
magyarságot" kivánja jó útra vezetni. De amint Zsarátnok város
fôügyésze lesz, lassanként megtagadja ifjúkora elveit, elnyeli ôt
is a panamák lápvilága, s csak saját karrierjével törôdik. Mikor
rádöbben a kíméletlen igazságra, saját árulására, Kopjáss is
"meglövi" magát, de a regénybôl nem derül ki, hogy meghal.
Móricz ôt már nem emelte tragikus hôssé. - Ez a regény
végleges leszámolás azzal az illúzióval, hogy az uralkodó
osztály tagjai közt akadhatnak becsületes, a népért küzdô
emberek.

Barbárok

 A Rokonokkal Móricz "kiirta" magából a dzsentritémát, többet

nem
  foglalkozott vele. A 30-as években újra a nép problémái felé
fordult, s
regényekben, novellákban, riportokban számolt be a
parasztság különbözô magatartásformáiról, a tanyákon élô
emberek ijesztô elmararadottságáról, babonás hiedelmeirôl,
gondolkodásmódjáról.
  Egyik legmegrendítôbb s művészileg is legkiválóbb novellája
ebbôl
az idôszakából a Barbárok (1931). "Móricz Zsigmond
szándékosan kereste az új, a poentírozott, csattanós
befejezéssel szakító, de a drámai
és drámaiságot megtartó formákat. Fôképp a párbeszédekre
építô, a
cselekményt szűkszavúan leíró novella irányában keresett,
amelyben a valóság közvetlen beszédének, a feltárt tényeknek
van epikus pátosza" (Czine Mihály: i. m.151. l.).
  Ebben a novellában a dialógusok uralkodnak, az irói közlés,
leirás
csak a legszükségesebbekre szoritkozik, csaknem teljesen
háttérbe szorul, s ez teszi rendkívül tömörré, balladaszerűvé az
elbeszélést. - Hiányzik a korfestés is; pontosan nem is
állapítható meg, melyik történelmi
idôszakról van benne szó. Csak sejthetjük, hogy az író a
jelenrôl beszél, hiszen fiatalabb kortársai, a népi "falukutatók" is
hasonló szellemben készítik majd a 30-as években meglepô,
ismeretlen életformákat, szokásokat, erkölcsöket felfedezô
szociográfiáikat. - Móricz nem
éli bele magát szereplôi lelkivilágába (az átképzeléses stílus is
csak
egyetlen esetben jelentkezik, s pár mondatra korlátozódik), nem
magyarázza, nem értelmezi az eseményeket: látszólag
közömbösen, szenvtelenül, mintegy riporteri módon,
szűkszavúan közli a puszta tényeket.
  Híradás ez az írás a pusztáról, egy sajátos egzotikus,
"bennszülött" világról. Az ún. ridegpásztorok társadalmon kívül,
a civilizációtól távol éltek elszigetelt magányosságban a fátlan
alföldi "nagy merevenben". Ez a kultúra alatti, babonás
misztikummal átszôtt világ termelhette ki azt a kannibáli
erkölcsöt, félelmetes kegyetlenséget, amellyel a veres
juhász s a másik "vadember" lelkifurdalás nélkül agyonveri
Bodri juhászt, 12 éves kisfiát s kutyájukat. Nem a szegénység,
az éhezô nyomor
a gyilkosság oka, hanem a rablás, a vagyonszerzésnek ez az
ôsi, történelem elôtti módja. Mindhárom "nyájajuhász", saját
nyájukat ôrzik
kint a pusztán, tehát módos emberek. A veres juhász
természetesnek,
megengedhetônek tartja, hogy a másikat megölje háromszáz
juháért
és két szamaráért. Emberségükbôl kivetkôzött rablógyilkosok,
érzéketlen szörnyetegek : "Tüzet raktak a sírra ganéból, s
megsütötték a szalonnájukat. Jóízűen megvacsoráztak." Majd
elhajtják a nyájat, s "a két
juhász nyugalmasan lépdelt megettük".
  A novella három része a drámai események három
"felvonása". Ritmikusan váltakozik az idôtartam is. Az elsô és
az utolsó rész legfeljebb
pár órát, a középsô több mint egy évet ölel fel.
  Az elsô rész tele van fojtott s egyre erôsödô feszültséggel.
  Milyen cselekményelemek s szerkezeti megoldások váltják ki
ezt a hatást?
  A hosszú hallgatás, az idô múlása, az alkony közeledése
csak fokozza a vibráló nyugtalanságot. A lassan meginduló, pár
szavas beszélgetés mélyén is gyanakvás és védekezés feszül.
  Milyen ürüggyel köt bele a két vadember Bodri juhászba?
  A hirtelen beállott sötétségben pillanatok alatt zajlik le a  kettôs
gyilkosság. - Mi lett a rézzel kivert szíjjal?
  Az elbeszélés második része bizonyitja, hogy az évezredes
elmaradottság nem szükségképpen szül emberevô erkölcsöket:
a kultúra alatti életben is meg lehet maradni embernek. Bodri
juhász nem volt kannibál.
- Tíz nap múlva egy fekete asszony fehér vászonruhában
"bodászott"
a nagy pusztán. Bodri juhász felesége végül a veres juhász
hazudozására
elindul "napszállat felé". A népmesék lehetetlent is legyűrô
hôseként
keresi férjét és fiát. S ebben a részben az író is a népmesék
ritmikus
stilusfordulatait használta fel : "Haza se nézett, csak elment,
addig ment,
addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig
ment, míg el nem érte a Dunát. Azon is átalment, ladikos
embert lelt, az áttette. Es ment."
Az emberi jóság, az önfeláldozó hűség s nyugtalan szíve hajtja
végig
  pusztákon egészen addig, míg a hó le nem esett. "Téllére"
hazamegy
falujába, de "tavasz nyíltával" nem bír maradni tovább. Ujra és
újra
kimegy hetekre a nagy vadkörtefához, s nem tud elszakadni
attól a
helytôl, ahol valaha az ura legeltette a nyájat.
  Hogyan találta meg férje s fia holttestét az asszony? - Mi
ebben a második részben a rézveretes szíj szerepe?
  A harmadik rész a vizsgálóbiztos vallatása. Ez a rész csupa
drámai
párbeszéd. A veres juhászra lassan sereg lopás, gyilkosság
igazolódott,
a Bodri juhász megölését azonban nem vállalja. Sejti, ez volt
élete legaljasabb bűne, s makacsul tagad. Nincs bizonyíték,
nincsenek tanúk
(lehet, hogy a másik "vadembert" is megölte már), nem lehet
rábizonyítani semmit.
  A vizsgálóbíró milyen bravúros leleménnyel tudja csak
megtörni a makacsul tagadó juhászt? - Milyen hatással van a
sírból elôkerült szíj erre a vademberi szörnyetegre? Miféle
babonás ôsriadalom rendíthette meg?
  A bíró lassan, eltűnôdve mondja a távozó ember után :
"Barbárok."
Megállapítása megrendítôen igaz, az olvasó sem ítélkezhet
másként.
  Mégis az irodalomtörténet kétféleképpen ítéli meg a bíró
kijelentését.
  Az egyik felfogás értetlenséggel vádolja a bírót mint az
uralkodó osztály képviselôjét: elmarasztaló ítélete azt tükrözi,
hogy az ország vezetôi gyűlölettel állnak
szemben a szegény emberekkel, elítélik ôket, s nem hajlandók
tudomásul venni,
hogy sorsukért, kulturálatlanságukért végsô soron ôk a
felelôsek. "S ez a rend hiába
állít vizsgálóbírót a >>barbárok<< fölé: az ha a vallomást ki is
csikarja, az emberek
lelke mindvégig zárt marad elôtte, belehatolni nem tud. A
társadalom kettészakadottságának hatalmas megjelenítése ez
az elbeszélés: arról számol be a művészet
meggyôzô erejével, hogy ebben a világban nincsen közös
nyelv, közös gondolkodás
a pásztorok és a vizsgálóbírók között" - írja Nagy Péter Móricz
Zsigmond című
monográfiájában (Művelt Nép Könyvkiadó, Bp. 1953. 258. 1.). -
Nem "tudunk érzelmileg azonosulni a vizsgálóbíróval. Ösztönös
tiltakozásunk szinte nekitámad:
milyen jogon alkot ilyen közömbös véleményt?" (Timár György:
Móricz Zsigmond, A XX. századi magyar irodalom tanitása a
középiskolában. Tankönyvkiadó, Bp. 1960. 209.1.). Ez a
felfogás "a két világ" összeférhetetlenségét, ellenségességét
látja, hallja ki a végsô ítéletbôl.
  Mások viszont másképpen vélekednek: A vizsgálóbíró nem
osztálygyűlöletét
fejezi ki megállapításával. Vallatásában nincs fölényes gôg,
kegyetlenség, osztályelfogultság vagy éppenséggel erôszak.
Ugyanolyan nyelven beszél, ugyanazokat a
tájnyelvi fordulatokat, kifejezéseket használja, mint a veres
juhász. Nagyon jól ismeri a pusztai emberek lelki világát,
babonás hiedelmeit. Ezt bizonyítja az a szakmabeli
mesterfogása is, hogy a rézveretes szíjat a kilincsre akasztja, s
így töri meg a
makacs rablógyilkost. Itélete tárgyilagos, igaz, nem az indulat
szülte, inkább a szomorúság, s megegyezik az író és az olvasó
véleményével. Ép erkölcsi érzékű ember
nem mentheti fel önmagában a veres juhászt, mert nem
létezhet semmiféle mentség
emberek, gyermekek megölésére.
  Vitatkozzatok a kétféle felfogáson ! Döntsétek el, melyik
véleményben
  van szerintetek több igazság! Lehet-e valamivel mentegetni a
gyilkos
  embertelen tettét? Ma hogyan ítélne a bíróság a veres juhász
felett?
  Az uralkodó osztály véleményét vagy a természetes emberi
igazságérzet
  ítéletét mondja-e ki a bíró?
  Az természetesen más kérdés: hogyan lehetséges, hogy a
"magyar  kultúrfölényt" hirdetô úri Magyarországon a veres
juhászhoz hasonló
  kannibálok egyáltalán létezhetnek? Milyen ôsi, ezeréves okok
magyarázhatják a "barbárság" továbbélését?
  A cim nemcsak a "vademberekre", hanem a novella többi
szereplôjére is vonatkozik. Bodri juhász és családja is "barbár"
viszonyok között élt, emberhez nem méltó körülmények között,
de belôlük nem veszett ki az emberség. Éppen ezért érezzük
ôket rokonszenvesnek, ezért
keltik fel mélységes sajnálatunkat.
  Ha felelôsöket keresünk a lélektorzulásért, az emberevô
erkölcsökért,
azt az ezeréves mozdulatlanságot okolhatjuk leginkább,
amelyrôl az
Uri muriban is szó volt, azt a dzsentriországot, ahol a Borbírók
és a Csörgheô Csulik kezében volt a hatalom.
  Tanulmányozzátok a novella szövegének nagy részét kitevô
párbeszédeket! A legelsô részben nemcsak a rendkívül tömör
és a hiányos mondatok fejezik ki a pásztorok szűkszavúságát,
hanem az is, hogy a kérdések
és a válaszok a legtöbbször egymás ismétlései más-más
hanglejtéssel.
Mintha a pusztai emberek szókincsének nagyon kis számát
érzékeltetné
ezzel az író. - A második részben a veres juhász beszéde már
kissé hoszszadalmasabb: neki most magyarázkodni kell, bűnét
leplezni; az asszony
  válaszai viszont megint csak egy-két szóra korlátozódnak. -
Keressetek
  a vizsgálóbíró beszédében a népi nyelv használatát bizonyító
szavakat, szókapcsolatokat !
  Barbárok címmel 1932-ben novellás kötetet jelentetett meg
Móricz. Több olyan
elbeszélése is van ebben, mely ugyancsak a nép elmaradott
kulturálatlanságának
testet és lelket pusztító hatásáról szól (pl. A kondás
legszennyesebb inge).
  A 30-as évek regényeiben a parasztprobléma, az agrárkérdés
különbözô megoldási útjait kutatta, a népi magatartás kétféle
lehetôségét vizsgálta. A boldog ember
(1935) hôse, Joó György, szorgalmas, munkaszeretô, sorsába
belenyugvó kisparaszt, aki semmire se vitte a két világháború
között. A Rózsa Sándor-regényekben
újra a történelemhez fordult az író, s a legendás betyárban a
nép érdekeiért fegyvert
fogó, lázadó parasztot mintázta meg. A tervezett trilógiából csak
két rész készült
el (a második kötet is csak félig kész), mert alkotása közben az
író váratlanul meghalt.