francia forradalom köztársasági szakasza

Eszköztár:

A Nemzeti Konvent a köztársaság első évében

A Nemzeti Konvent az első olyan törvényhozó testület volt Franciaországban, melyet általános
(minden felnőtt férfira kiterjedő) választójog alapján választottak. Igaz, a választás közvetett volt
(a polgárok elektorokat választottak, és az elektorok választották meg a képviselőket), és a légkör
már olyan volt, hogy a választási gyűléseken, melyeken sokszor nyilvánosan kellett szavazni, csak
a köztársaság hívei mertek megjelenni (a kb. 7-8 millió jogosultból kb. 1 millió). Így a Konvent
forradalmibb képet mutatott, mint elődje, vagy a francia társadalom. A megválasztott 750
képviselőből 200 mérsékelt köztársaságpárti volt. Őket girondinak nevezték, mert legtöbbjük
Girond megyéből érkezett. Legismertebb vezetőjük Brissot volt, nézeteiket befolyásolta Madame
Roland és Condorcet enciklopédista filozófus is. Az amerikai típusú szabadelvű képviseleti
demokrácia hívei voltak. Velük szemben további száz képviselő ahhoz a radikális
csoportosuláshoz tartozott, mely az ülésterem felső soraiban ült, ezért "Hegypártnak" is nevezték.
(Jakobinusoknak is szokás hívni képviselőiket, mert többségük Szt. Jakab kolostor épületében
gyűlésező klub tagjai voltak. A legnevezetesebb jakobinusok Marat, Danton, Robespierre, Saint-
Just, Desmoulins voltak.) Ők azt az ideális államot szerették volna megvalósítani, melyről
Rousseau álmodott, és amelyben erényes egyének élnek, akik lemondanak érdekeikről a
közösség javáért. Háborús helyzetben a diktatúrát és terrort is szükséges eszköznek tekintették
az ellenség ellen. A girondiak és a hegypártiak többsége egyaránt középpolgári származású volt.
A képviselők többsége az ún. "mocsárhoz" tartozott, melynek tagjai előbb a girondiak mellett,
később egyre inkább a hegypártiak mellett szavaztak. Államfő nem létezett. A kormány tagjai
girondiak voltak. Tevékenységük mindenben alárendelődött a Konventnek és egyre nagyobb
hatalmú bizottságainak. A Konventtel szinte egyenértékű hatalmi központ maradt továbbra is a
párizsi Községtanács, melyet a jakobinusok irányítottak és támogattak a sans-culotte tömegek.
(A párizsi kispolgárokat és munkásokat sans-culotte-oknak, vagyis "térdnadrág-nélküliek"-nek is
nevezték, mert az előkelő térdnadrág helyett hosszú nadrágot viseltek.) A Községtanács
fenyegető követelődzésére a Konvent egyre radikálisabb döntéseket hozott.

George Danton
A jakobinus diktatúra Franciaországban (1793-94)

A francia forradalom során a király feletti ítélkezés jogát a Konvent ragadta magához. A király a
forradalom idején hozott alkotmány szerint is sérthetetlen volt, de jakobinus vádlói a nemzet
érdekére hivatkozva követelték a kivégzését. A girondiak viszont többnyire a király elítélése
mellett, d e kivégzése ellen foglaltak állást. Végül a szabadság, a nemzet és az állam biztonsága
elleni tevékenység vádjával név szerinti szavazás után (egyetlen szavazattöbbséggel) halálra
ítélték, és kivégezték (1793. január 21.). Hamarosan megkezdték működésüket a gyorsított
eljárásokkal d olgozó forradalmi bíróságok is, melyek fő megszervezője Danton volt. Sorra ítélték
halálra a királypártisággal, hazaárulással vádoltakat. A király kivégzésének nemzetközi
következményei lettek: Anglia csatlakozott a Franciaország ellen harcolókhoz, és létrehozta az
ún. első koalíciót (katonai szövetséget), melynek Ausztrián és Poroszországon kívül tagja lett
Hollandia, Spanyolország és több itáliai állam. Tovább éleződtek a belső feszültségek is. Vendée
tartományban (Nyugat-Franciaország) hívő és királypárti parasztok hatalmas (negyvenezres)
tömege lázadt fel. A felkeléshez a végső lökést a Párizs által elrendelt kényszersorozások elleni
tiltakozás adta, mivel a parasztok nem kívántak katonának menni. Egyháziak és nemesek is
csatlakoztak hozzá, és támogatást kaptak az angoloktól. A háború minden korábbinál nagyobb
ellátási zavarokat okozott. A forradalom idején papírpénzként használt értékpapír
elértéktelenedett, nagy volt az infláció, áruhiány. Egyes kereskedők engedély nélkül, kiugróan
magas áron kínálták az alapvető élelmiszereket. (Ezt nevezik "fekete piacnak".) Az éhező
sansculotte-ok úgy érezték, hogy a forradalom számukra nem ért el semmit. 1793. június 2-án
maguk mellé állítva a nemzetőrséget, körülzárták a Konventet és követelték a vezető girondi
képviselők letartóztatását. A "mocsár" képviselői félelmükben a jakobinusok mellé álltak, és
megszavazták huszonkilenc girondi letartóztatását. Később kivégezték őket is. Megkezdődött a
jakobinus diktatúra. A koalíció tagjai öt oldalról támadtak rá Franciaországra, amelyet Anglia
tengeri blokád alá is vett. A királypárti felkelések mellett a jakobinussá vált Konvent ellen fordult
sok megye, mely a girondiakkal rokonszenvezett. 1793 nyarára 83 megyéből már csak 23 maradt
a Konvent irányítása alatt. Fokozódtak az ellátási gondok. A jakobinusok a rendkívüli helyzetre
való hivatkozással olyan intézkedéseket léptettek életbe, melyek ellentétesek voltak a forradalom
eredeti célkitűzéseivel. Fokozatosan egy diktatórikus, centralizált államhatalmat építettek ki. A
vezető szerv a Konvent Közjóléti Bizottsága lett, élén Robespierre-rel és Saint-Justtel. A Konvent
csak bólintott az ő javaslataikra. Fokozatosan megszűnt a helyi önkormányzatok (párizsi
Községtanács, vidéki községek, megyék) hatalma. Vidéken a kiküldött konvent biztosok vették át
a közigazgatás irányítását, akiknek tevékenységét nem ellenőrizhette a helyi választott hatalom.
Mivel mindent egy központból irányítottak, így ötszörösére nőtt az állami hivatalnokok száma.
(Ettől az időszaktól kezdve Franciaország az 1980-as évekig igen gyenge önkormányzattal
rendelkező, erősen centralizált ország maradt.) Az új állam megtette azokat a lépéseket a
gazdaságban, melyeket a sansculotte-ok hiába vártak a girondi vezetéstől. Megszabták minden
árucikk lehetséges legmagasabb árát (ármaximálás), az emigránsok földjeit kis parcellákra
osztották és kiárusították, ahogy felosztották a parasztok között a közös földeket és legelőket, a
nincsteleneknek is juttatva belőle. Összeírták a "szűkölködő hazafiak listáját", hogy az állam
ellenségeinek elkobzott javaiból segélyezzék őket. Eltörölték a földesúri szolgáltatásokért
fizetendő megváltásokat, a gyarmatokon pedig a rabszolgaságot. Új alkotmányt hoztak - melynek
bevezetését a háború utánra ígérték -, és melyben az emberi jogokat kiegészítették a munkához,
oktatáshoz, szociális juttatásokhoz való joggal. (Ugyanakkor, számos girondi javaslatával
ellentétben, nem ígértek választójogot a nőknek.) Olyan elesett rétegek hihették, hogy érdekükben
politizál a vezetés, melyek sem előtte soha, sem később sokáig nem jutottak igazi képviselethez.
A jakobinus kormányzat ezen kívül Lazare Carnot vezetésével új módon szervezte meg a
honvédelmet. Népfelkelést hirdetett, bevezette az általános hadkötelezettséget (először a
történelemben). Az új, népi hadsereg ütőképesnek bizonyult. Igaz, kiképzetlen volt, de
nagyszámú, gyorsan mozgó, kíméletlen. A katonák szenvedélyesen követték a közülük
kiemelkedő tisztek parancsait, úgy vélték, hogy hazájukért és szabadságukért harcolnak a
zsarnokok ellen, míg az ellenfél serege kelletlen zsoldosokból állt. Minden erőforrást a hadsereg
felszerelésére, a védelem megszervezésére fordítottak. Egyúttal meghirdették a terror fokozását
az ellenkezőkkel, a belső ellenforradalmárokkal és a feketéző kereskedőkkel szemben. A
sansculotte-oknak mégis csalódniuk kellett. Igaz, 1793 végére a forradalmi hadsereg az
ellenséget kiverte az országból, majd átlépte a határt, és terjeszkedni kezdett. Ezzel a
királypártiak győzelmét legalábbis elodázták. De a gazdaság nem parancsszóra működik. Az
ármaximálás következtében még többen kapcsolódtak be a fekete kereskedelembe. Ez az ígért
egyenlőség és jólét helyett új és óriási vagyoni különbségeket és ínséget eredményezett. (Ezzel
szemben a terror hatástalan maradt.) Ráadásul a béreket is maximálták (hogy ezzel is fékezzék
az inflációt), és ez felháborodást keltett. Eközben az alkotmány szép szavaival ellentétben, még
az abszolutizmus idején érvényesülő jogokat sem biztosították. A sajtót és ellenvéleményeket
elhallgattatták, a keresztény vallásgyakorlatot lehetetlenné tették, a templomokat bezárták, sokat
leromboltak, meghurcolták a papokat. Az egyre féktelenebbé váló terror hívei a háborús
fenyegetettségre hivatkoztak, de a terrort a győzelmek idején is tovább fokozták. A gyanúsítottat
védő minden alkotmányos és jogi biztosítékot eltöröltek, már az is elég lehetett a halálos
ítélethez - tanúk, vizsgálat, védőügyvéd nélkül -, ha valakit névtelenül feljelentettek, hogy
politikailag közömbös. Körülbelül 35-40 ezer áldozatot szedett a terror, ebből "csak" 17 ezret
ítéltek el formálisan is, a többieket anélkül mészárolták le. A kivégzettek között volt a királyné.
(Kisfiával tanultatták be a királynő erkölcstelenségéről szóló hamis vádakat. A kis trónörököst
később egy vargához adták ki, hogy nevelje, ám hamarosan betegségben meghalt.) Ám a terror
elsősorban nem a régi rend kiváltságosai ellen irányult: az áldozatok kétharmada paraszt vagy
városi szegény volt. (Az áldozatok nagy részét teszik ki a Vendée-ban legyilkolt felkelők.) A
nyilvánosság hiánya, a terror légköre a hataloméhes, jellemtelen karrieristáknak kedvezett a
különböző helyi és központi hivatalokban. Kiéleződött a hatalmi harc a Hegypárton belül is.
Robespierre-ék előbb a terrort fokozni kívánó "túlzókat" ítéltették halálra, majd két hét múlva a
terrort csökkenteni kívánó "mérsékelteket". Utóbbiak között volt Robespierre régi barátja,
Desmoulins, és a legnépszerűbb jakobinus, Dantont is. (Mindkét esetben kitalált vádakkal ítélték
el őket.) Robespierre úgy tartotta, hogy a rendkívüli helyzetben a terror és az erény közös
uralmára van szükség. Így az "erény" jegyében megszabni igyekeztek a magánéletet is. Elítélte a
"túlzók" vallásellenességét, törvényben mondatta ki, hogy "a francia nép elismeri a Legfőbb Lény
létezését és a lélek halhatatlanságát", a Legfőbb Lény kultuszát téve meg új államvallássá. A
régiek helyett négy új ünnepet vezettek be, egy-egy erénynek szentelve. Eltörölték a régi
keresztény naptárat is, hét helyett tíznapos szakaszokat vezetve be. A katolikus szentek helyett a
forradalom mártírjainak, például Marat-nak kultuszát erőltették. Tiltották a táncos szórakozást, a
"ledér" öltözetet, a színházakban csak nevelő célzatú, hazafias darabokat lehetett adni. Eltörölték
az "uram" megszólítást (a korábban elterjedt "polgártárs" lett követendő), kötelezővé tették a
tegeződést. A Konvent végül 1794. július 27-én elrendelte Robespierre és társai letartóztatását,
melyet már másnap követett a kivégzésük. A kiábrándult párizsi nép nem mozdult meg a
védelmükben.

A francia forradalom öröksége

A francia forradalom a maga fennkölt eszméivel, hőseivel és borzalmaival óriási hatást gyakorolt
a következő két évszázadra, jóval nagyobbat, mint a németalföldi (1566-1609), angliai (1640-
1648) vagy amerikai (1775-1783) részben hasonló irányú és szintén fegyverrel kiharcolt politikai
átalakulások. Többé vagy kevésbé a francia forradalomtól örököltük a "baloldali" és "jobboldali", a
forradalmár és ellenforradalmár, a haladó és reakciós, a radikális és mérsékelt ellentétpárokat,
melyek olyannyira meghatározóak lettek a legutóbbi időkig a különféle politikai mozgalmak és
szereplők meghatározásakor és önmeghatározásakor. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben
1789-91 során az ülést vezető elnöktől balra ültek azok a képviselők, akik ellenezték, hogy az
alkotmányba bekerüljön a király vétójoga, jobbra pedig azok, akik támogatták: innen a "baloldal"
és "jobboldal" elnevezés, melyeket a mai irányzatokra is használunk, jóllehet jelentésük nagy
változáson ment át, és sok esetben félrevezető is. Általában annál inkább "baloldalinak"
tekintenek egy irányzatot, eszmét, személyt, minél szélesebb körben kívánja csökkenteni a
társadalmi különbségeket, illetve ezt a célt minél keményebb eszközökkel kívánja elérni. Annál
inkább "jobbra" áll valaki, minél inkább ragaszkodik a fennálló hagyományokhoz, illetve minél
határozottabban, minél keményebb eszközökkel harcol a baloldali iránnyal. E kifejezéseknek
nincs örökké érvényes tartalmuk, jelentésük sokszor viszonylagos: valaki valakihez képest lehet
bal- vagy jobboldali, például egy jobboldali mozgalomnak is lehet "baloldali" szárnya és viszont.
Azonban nemcsak a kifejezéseket, de magát a baloldali és jobboldali politika sokszor
kibékíthetetlen szembenállását is a francia forradalomtól örökölte a következő két évszázad. A
nagy forradalmat eredetileg nem tervezte és nem is igen látta előre senki. A különböző politikai
csoportosulások egymásra következő lépései fokozatosan vezettek el a nagy, vulkánszerű
robbanáshoz. A résztvevők eredetileg békés polgárok voltak, akik nem is sejtették, milyen szerep
vár rájuk. Az események formáltak belőlük fokozatosan "forradalmárt". De a forradalmat követő
évtizedekben szétáradt Európában a forradalmi romantika, a lelkesedés a "tisztító viharért". És
megjelentek a "hivatásos forradalmárok" akik politikai eszmélésüktől kezdve arra készülnek, hogy
forradalmat csináljanak, eleve nem remélve semmi jót a fokozatos változásoktól, reformoktól. A
franciák nem előre tervezetten nyúltak az erőszak, majd a terror eszközéhez: ez is a forradalom
és a háború nem várt folyománya lett. De a francia forradalom csodálói gyakran a forradalomból
azt a tapasztalatot vonták le, hogy a társadalmi haladás csak erőszakkal (forradalommal) esetleg
csak terrorral érhető el a reakció szembeszegülése miatt. (Lásd például Martinovicsékat vagy
Petőfi Sándor alakját és az általa írt Az apostol c. költemény főszereplőjét, Szilvesztert.) A
forradalom és terror dicsőítése egyes politikai mozgalmak esetében végigvonul a 19. századon
és jelen van a baloldali és jobboldali szélsőséges mozgalmakban a 20. században is. A 19.
századi marxisták, a 20. századi bolsevikok sokban a jakobinusok örököseinek tekintették
magukat. És a francia forradalom mintájára forradalmak sokasága lepi el Európát ebben a két
évszázadban, egyes években egész forradalmi hullámok söpörnek végig (pl. 1820-22, 1830-31,
1848-49, 1917-21). De a forradalom teremtette meg az "ellenforradalmár", a "reakciós" típusát is,
aki hivatásának a forradalom megakadályozását tekinti. Világnézete többnyire konzervatív, vagyis
minden gyökeres és radikális változást ellenez a társadalomban, és a hagyományos értékek (a
társadalmi hierarchia, a király, egyház, családfő feltétlen tekintélytiszteletének) híve. Attól lesz
"reakciós", vagy "ellenforradalmár", hogy vagy egy forradalmi átalakulás után próbálja meg e
korábbi állapotot visszahozni (ahogy például a Bourbonokról feltételezték 1815 után), vagy a
forradalmat előkészítő összeesküvésekkel, mozgalmakkal szemben lép fel támadólag, gyakran
nem válogatva az eszközökben, akár a terrort is megengedhetőnek tartva. Így, furcsa módon,
minél eltökéltebben ellenforradalmár valaki, eszméi, indulatai, cselekedetei annál inkább
hasonlítanak a forradalmárokéhoz. A 20. század egyes szélsőséges mozgalmai magukat
egyenesen jobboldali forradalmárnak vallják. A baloldali és jobboldali politikának e forradalmár
és ellenforradalmár csoportok alkotják a "radikális" irányzatait, a francia forradalom
jakobinusaihoz és vendeé-i felkelőihez hasonlóan. (A radikális szó gyökerest jelent, a radikálisok
ugyanis gyökerestől kívánják kitépni azokat a társadalmi jelenségeket, melyeket rossznak,
ártalmasnak tartanak. A radikális fogalma is képlékeny és viszonylagos: nem okvetlenül jelenti a
terror vagy forradalom hívét, valaki például radikális reformer is lehet. Bármilyen
eszmerendszeren belül lehet valaki radikális ahhoz képest, aki csak fenntartásokkal, óvatosabban
követi az adott eszmét, programot.) De lesznek, szemben a radikálisokkal, mérsékelt bal- és
jobboldali politikusok is, akik helyesnek tartott értékek védelmében sem kívánnak erőszakhoz
nyúlni. A 19. században még baloldalinak számító alkotmányosságot (hatalmi ágak elválasztása,
népképviselet, felelős kormányzat), a szabadságjogok tiszteletét ma a mérsékelt jobboldali
politika is nélkülözhetetlennek tartja. Ezeket az eszméket is - bár eredetileg Angliából érkeztek - a
francia forradalom tette népszerűvé az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatával. E jognyilatkozat
folyománya az angliainak (1689) és az amerikainak (1776), de előzménye az ENSZ egyetemes
emberi jogok deklarációjának. A forradalmi és napóleoni korszak középpontba állította a nemzeti
kérdést is, nagy hatást gyakorolva ezzel a többi európai nép nemzeti öntudatra ébredésére. Fenti
politikai irányzatok nemcsak eszmei indíttatást, tápanyagot nyertek a forradalomtól, hanem
szimbólumokat is. Ilyen a korábban már említett vörös zászló, mely a munkásmozgalomnak,
később jobboldali radikális mozgalmaknak is szimbóluma lesz, ilyen a trikolór (a legtöbb európai
ország három színből állította össze nemzeti zászlóját), a kokárda, vagy a Marseillaise, mely a
szabadság dala minden országban (lásd pl. a Valahol Európában c. magyar filmben játszott
szerepét). Nem véletlen, hogy a francia forradalmat Madách Imre sem hagyhatta ki nagy
történelmi tablójából (Az ember tragédiája), és hogy annyi irodalmi mű, film kívánt saját koráról
szólni a francia forradalom eseményein keresztül.