Írta: Tijan

A mű eredeti címe: Anti-Stepbrother

Copyright © 2016 Tijan Meyer
A művet eredetileg kiadta: EverAfter Romance
Fordította: Goitein Veronika
A szöveget gondozta: Beke Csilla
Cover: Allusion Graphics,
LLC/Publishing &C Book Formatting
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 472 9
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid

Korrektorok: Budai Zita, Szeles Dorottya
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának
jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást -nem sokszorosítható.
A mostohabátyám miatt iratkoztam be erre az egyetemre.
De mi van, ha beleszeretek valakibe, aki pont az ellentéte?
Igen, kicsit naiv voltam, nehezen illeszkedtem be, és túlzottan a
fantáziavilágomban éltem, de Caden Banks nagyon téved, ha azt hiszi,
irányíthat.
Új család, új baígy rátok, új élet… és új kihívások.
Minden, amiről egy egyetemista élete szól: szerelem, buli, tanulás, siker,
kudarc… és az élet nehéz kérdései is: veszteség, kétség, gyász.
Jasonnek
 1. FEJEZET

KEVIN EGY MÁSIK LÁNNYAL CSÓKOLÓZOTT. Nemcsak hogy

csókolóztak, majdnem felfalta. Odanyomta magát hozzá, sötét
hajába túrt, a szája a lány nyakán kalandozott, aztán a mellei közé
tévedt.
Totális katasztrófa volt.
Persze tudtam előre. Olyan volt, mint amikor látod a közelgő
fényeket, és tudod, hogy a gyorsvonat jön, mégsem ugrasz félre a
sínekről. Én is csak álltam ott, mint valami idióta. Nem tudtam
elfordítani a tekintetemet, pedig sokkal jobb lett volna.
Kevin… az én Kevinem! Na jó, nem a barátom, hanem a
mostohatestvérem. De már két éve szerelmes voltam belé, a gimi
harmadik osztálya óta. Azóta, amióta anyukám meghalt, és apukám
beleszeretett a suli legmenőbb srácának az anyukájába.
Sheila Matthews, Kevin anyukája nővér volt a kórházban, és ő
ápolta anyukámat a hospice-ban. Hatalmas botrány volt. Hogy eshet
szerelembe Mr. Stoltz, még mielőtt a felesége távozik az élők
sorából? Nem számított, hogy anyukám akkor már évek óta
haldoklóit rákban. Az időzítés pocsék volt, de mit tehettem volna.
Az anyám temetése utáni éjszaka apát már Matthewsék házában
találta.
Volt egy pozitívum is: bár apa és Sheila nem tartották titokban a
viszonyukat, nekem nem kellett Sheilával megismerkednem, csak
jóval később. Apa egy vacsoránál mutatta be, és akkor tudtam meg,
hogy ő lesz a nevelőanyám, sőt a gimi második és harmadik osztálya
közötti nyári szünetben még egy mostohatestvért is kaptam. Persze
Kevin Matthewst már amúgy is ismertem.
Kevin Matthewst mindenki ismerte.
Egy évvel idősebb nálam. A focicsapat kapitánya. A kosárlabda-
csapat kapitánya. Az atlétikacsapat kapitánya. A diáktanácsban is
benne volt, de szégyenszemre sosem figyeltem oda, hogy ott mit
csinált. Nem igazán érdekelt. Annyi mindenben jó volt! Minden srác
felnézett rá, és minden lány őt akarta, beleértve engem is, meg a
félévente cserélődő barátnőit is. Fél évig járt egy-egy lánnyal, aztán
szakított velük, mert beleszeretett egy másikba, és akkor azzal is járt
fél évet, aztán odébbállt.
Hiába tudtam Kevinről mindent, neki fogalma sem volt róla,
hogy én ki vagyok, mielőtt a családjaink összekerültek. Én nem
voltam különleges. Úgy értem, népszerűtlen sem voltam, hanem
olyan… átlagos, azt hiszem. Mondták páran, hogy szép vagyok, de
mindig azok, akik magától értetődően ezt mondják: anya elmondta
mindennap, apa is úgy havonta, és Sheila is mondta egyszer, amikor
összeköltöztünk velük, aztán meg úgy kéthetente. Jólesett hallani, de
altkor is. A szülőktől ez természetes. Mindhárom szülőm/nevelőm
kedves volt hozzám, és a két legjobb barátnőm, May és Clarissa is.
May egy tűzrőlpattant, apró, távol-keleti származású lány, akit
hetente más fiú hív randizni, még akkor is futnak utána, amikor van
barátja. Clarissa pár centivel magasabb nálam, és olyan alakja van,
mint Britney Spearsnek, amikor az „Oops! I Did It Again” nagyon
menő volt. Én akkoriban egész karcsú voltam, hosszú, barna hajjal.
Sosem gondoltam magamat kifejezetten csinosnak, de May és
Clarissa is állították, hogy bármikor nagyon szívesen cserélnének
velem.
Anya mindig azt mondta, hogy gyönyörű a szám vonala, és hogy
a mandulavágású szememmel és a hosszú szempillámmal együtt ezt
is apa családjának ágáról örököltem. Nagymamám gyönyörű nő volt.
Nem ismertem, de a fényképekről sötét szemű, sötét hajú, elbűvölő
nő nézett rám, arca szív alakú volt. May és Clarissa látott róla egy
fotót egyszer, és lehuppantak az ágyra, úgy ájuldoztak, hogy
mennyire hasonlítok rá. Ezt én addig észre sem vettem.
Tehát igazából egyikünknek sem volt semmi különösebb baja,
de valahogy nem kerültünk be a gimi legnépszerűbb, legzártabb
köreibe. Talán azért, mert mi hárman épp egy meglehetősen zárt
klikket alkottunk, vagy azért, mert egyikünk sem rúgott be
eszméletvesztésig a bulikon, nem feküdtünk le egy csomó fiúval, és
nem voltunk cheerleaderek sem. Nem ítélem el azokat, akik ilyenek,
de mi pont nem ilyenek voltunk.
Mi már szinte unalmasnak tűnhettünk.
Jól tanultunk. Néha elmentünk bulizni, de nem minden
hétvégén. Mi inkább bowlingoztunk, ottalvós estéket rendeztünk
egymásnál, shoppingoltunk, vagy elmentünk valahová vacsorázni.
Én a helyi könyvesboltba is szívesen beköltöztem volna, talán ezért
sem voltunk olyan menők, mint Kevin és a legtöbb barátnője. De
nem is vágytunk erre. May talán, de Clarissa és én nagyon
elégedettek voltunk így is.
Kevin néha járt kevésbé menő lányokkal is. Egyszer összejött
valakivel, aki két lépcsővel alatta állt a népszerűséget illetően, és
abból jókora felbolydulás lett. A lányok kihívóbban öltözködtek. A
folyosón olyan illat terjengett, mint valami szépségszalonban, és azt
rebesgették, hogy az illatszerboltban minden dekorkozmetikum
elfogyott.
– Kevin – nyöszörögte a lány, és én nem tudtam szabadulni a
gyorsvonat alól. Felemelte izmos lábát, Kevin dereka köré fonta, és
erősen magához húzta.
Elfintorodtam. Te jó ég! Nem lett volna szabad néznem, de nem
bírtam elfordítani a tekintetemet. Kevin pedig csak tovább simogatta
a lányt. Magasabbra emelte a lábát, hogy jobban
hozzáfurakodhasson, és ettől mindketten felnyögtek.
A ruhájuk még rajtuk volt, szerencsére. De csak alig. Kevin
farmerja lazán lógott, mintha már kicipzárazta volna, a lány
szoknyája pedig egészen felcsúszott. Csipkés, rózsaszín bugyi villant
ki alóla, és valami mocorgott ott… Igen, persze. Kevin ujjai.
Na ebből elég!
Az alagsor egyik szobájában voltak, közel Kevin kollégiumi
szobájához, csak épp nem volt türelmük addig várni. Sejthettem
volna, mi zajlik az alagsori szobában, amikor megláttam a kilincsre
kötött befőttes gumit.
Kisurrantam, de elég kicsinyes voltam ahhoz, hogy levegyem és
zsebre vágjam azt a gumit.
Na jó. Igen, évek óta szerelmes voltam Kevinbe. Igen, együtt
laktunk. És igen, tulajdonképpen olyan testvérféle volt, de nem
szövődött köztünk testvéri szeretet. Inkább barátok, haverok voltunk,
és szerintem volt némi flörtölés is. Igen, egyértelműen volt.
Csak egy éve laktunk együtt, és Kevin ezalatt meglehetősen
hallgatag volt. Alig volt otthon, és ha igen, akkor hozta a barátnőjét
is. De azért néha voltak közös pillanatok. Amikor bepakoltam a
mosogatógépbe, néha ott sürgölődött és az asztalt törölgette. Párszor
rám vigyorgott, sőt kacsintott is egyszer. Néha megölelt. Akkoriban
ez nagy dolognak tűnt, de ha most rágondolok, akkor tudom, hogy
tényleg nem volt több egy baráti gesztusnál. Egészen nyárig. Akkor
viszont minden megváltozott.
Kevin hazajött a kollégiumból a ballagásomra, és elég sokat
ittunk. Elég szabadosan viselkedtünk… egymással. Csókolóztunk.
Tapizás is volt. Ha visszagondolok rá, szinte érzem megint. Ahogy
megfogja a mellemet, és a farmeromba nyúl. Levettem róla az inget.
Micsoda gyönyörű mellkasa van! Fölém hajolt. Simogattam a hátát,
ő pedig simogatott engem. Sőt, csináltunk mást is.
Lefeküdtem vele.
Még most is kínos belegondolni. Mert az történt, hogy
szexeltünk, de mire reggel felébredtem, Kevinnek hűlt helye volt.
Elhúzta a csíkot. Visszament a koleszba, ami négyórányira volt
tőlünk.
De valahogy mégsem volt fura. Nem. Nem éreztem annak. Este
felhívott és bocsánatot kért, azt mondta, hogy megfeledkezett
valamiről, ezért kellett visszarohannia, de nem akart megbántani, és
reméli, nem leszünk rosszban emiatt. Ugye? Hát nem lettünk
rosszban. A következő pár hónapban felhívott néhányszor,
pontosabban négyszer. (Általában sosem hívott egyébként.)
Nyilván azért telefonált, hogy az anyukájával beszéljen, de
velem is váltott pár szót. Hogy vagy? Hogy telik a nyár? Ugratott,
hogy van-e pasim. Én a csajokról faggattam, de közben görcsbe
rándult a gyomrom, úgy drukkoltam, hogy ne legyen komoly
barátnője. Abból, amit elmondott, tényleg nem volt.
Térj észhez, Stoltz! Azt gondoltad, majd te leszel az.
Úgy van. Tényleg ebben reménykedtem, és most már látom,
milyen hülye voltam.
Erre a bulira is hülyeség volt eljönnöm. Ennyi elég is volt belőle.
Jobb, ha megyek.
Mindenhol tömeg volt, amikor felértem az emeletre, és amikor
megfordultam, valaki rám szólt:
– Hé, kislány, figyelj oda!
Véletlenül belekönyököltem valakibe, és amikor megnéztem, ki
az, egy nagyon izmos karra esett a pillantásom. Rengeteg tetkóval.
Te jó ég, mennyi tetkó! Az egész kar tele volt.
Csak bámultam. Nem illett, de nem tehettem róla. A karizmok
megfeszültek, és a kígyós tetoválás megmozdult. Így teljesen
valódinak tűnt.
 – Valami baj van?
Felnéztem, és a pillantásom a kígyóról egy éjsötét (és gyönyörű)
szempárra vándorolt. Engem nézett, kicsit bosszúsan, kicsit zavartan.
– Tessék? – Azt kérdezte, valami baj van-e. Megráztam a
fejemet. –Semmi bajom. Bocs. – Őt ütöttem meg könyökkel
véletlenül. – Nem vettelek észre, és próbáltam kiverekedni magam a
tömegből.
A bosszúság eltűnt, a szemében vidámság csillant, a szája
halvány mosolyra húzódott.
– Sejtettem abból, ahogy nekem jöttél. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Már mész is?
Bólintottam.
– Senkit sem ismerek itt.
Mögém pillantott.
– Nem az alagsorból jöttél fel? Odalent sem ismersz senkit?
– Eltévedtem – feleltem gyorsan. Éreztem, hogy elvörösödöm. –
Ebben a koleszban laksz?
A srác összepréselte az ajkát.
– Sajnos igen. Miért?
Kevin imádta a koleszt, és az Alpha Mu egyletet. Nagyon
büszke volt, amikor elújságolta, hogy felvették. Az apja is az Alpha
Mu fiúegylet tagja volt egyetemista korában. Nem is értettem, hogy
ennek a srácnak mi a baja. Kevin mindig arról mesélt, mennyire
támogatják egymást az Alpha Mu szövetség tagjai, és hogy a
hálózatuk milyen erős és kiterjedt az országban.
– Esetleg nem tudod, hol kell kimenni?
A srác mintha megnyugodott volna. A válla ellazult, a kígyó
megint tekergőzött egyet a bicepszén. Valamire rámutatott
mögöttem.
– Menj el jobbra, végig a folyosón! Ott lesz az oldalsó ajtó. De a
nagytermet kerüld el! A srácok fűzik a csajokat, hogy vetkőzős
sörpingpongot játsszanak, és… – Lesütötte a szemét, majd ismét rám
nézett. – Nem akarlak megbántani, de elég könnyű célpontnak tűnsz.
Hogy micsoda? Kihúztam magam, és már készültem valami
cinikus válasszal visszavágni… de ő megfordult, és elindult a másik
irányba. Két lépés után teljesen el is tűnt a tömegben. Mintha a föld
nyelte volna el.
 Kislisszoltam az oldalsó ajtón, és kicsit azért hálás voltam a
seggfejnek, mivel ott tényleg nem volt senki. Amikor kint
elhaladtam a nagyterem mellett, hangos ujjongás ütötte meg a
fülemet, pont, ahogy mondta.
– Nézzétek! Cickók! – Még több ujjongás, hangos röhögés.
Már a járdán sétáltam, amikor újabb kiáltást hallottam.
– Odabent van! Matthewsszal.
Sietve távolodtam a háztól. A sarokról még láttam, hogy egy fiút
elrángatnak a többiek az ajtótól. Ketten lefogták a karját, és
lekísérték a lépcsőn az utca felé.
Megálltam egy fa alatt, ahol nem láthattak meg. Matthews?
Vajon Kevinről beszélt?
Kinyílt mögöttük az ajtó, és valaki kiabált:
– Szóljatok Cadennek! Itt a tesója.
Aki kijött, most megfordult és visszament, de nyitva hagyta az
ajtót.
– A fenébe, csukjátok már be!
Valaki bevágta az ajtót.
– Ne! – A fiú, akit megpróbáltak elrángatni az épülettől,
megmakacsolta magát, és tekergett, hogy kiszabaduljon a
szorításból. – Bemegyek a barátnőmért! Nem érdekel, mit szól a
bátyám.
– Ne már, Marcus! – Az egyik fiú elállta az útját.
Marcus háborgott. Az orrlyuka kitágult.
– Ne próbálj visszatartani! Az én barátnőm! Matthews meg egy
faszfej.
Kicsit közelebb húzódtam a fa mögött, hogy jobban halljam.
– Ja. Az lehet.
– Mi az, hogy lehet? Hadd menjek be az oldalsó ajtón, ott senki
nem fog észrevenni. A bátyámnak nem kell megtudnia. Bemegyek,
megkeresem Maggie-t, és kijövünk. Ígérem, nem lesz bunyó.
Esküszöm!
A másik fiú felhorkant, és összefonta hatalmas karját a széles
mellkasán. Úgy állt terpeszben, mint valami kidobóember, amikor
egy haragos tömeget kell visszafognia. Lassan megrázta a fejét.
– Tudod, hogy nem lehet.
– Amúgy is, szerintem mindjárt kijön a tesód – tette hozzá a
Csendes Izompacsirta, aki most először szólalt meg.
 Marcus frusztráltan felmordult, és egy pillanatra ökölbe szorult a
keze. A társai kitartottak. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ez az
első eset, amikor kint kell tartaniuk egy barátnőjét kereső,
feldühödött srácot.
Kinyílt az ajtó, és egy ismerős hang szólalt meg:
– Mi folyik itt?
A két fiú félreállt, és hagyták, hogy az újonnan érkező
előrelépjen. Amikor ráesett a fény, láttam, hogy a seggfej az, a
kígyós tetoválással. Aki nemrég „segített” nekem.
– Caden! – Marcus odalépett hozzá. – Hadd menjek be Maggie-
ért! Csak ennyi.
– Na persze – dörmögött Caden/Seggfej. – Mert aztán biztos
nem vered szét a pasiját.
– Kevin egy szarházi, de nem fogom megverni.
Tehát tényleg Kevinről beszéltek. Annak a lánynak pedig barátja
volt.
– Szívesen beverném a pofáját, de nem fogom. Tudom, hogy az
csak neked lenne rossz. Esküszöm! – tette hozzá Marcus.
Kinyílt mögöttük az ajtó, és egy újabb srác lépett ki.
– Jön Kevin!
Bentről egy lány hangja hallatszott:
– Valami történik kint. Mi az? Mi folyik itt?
Caden megkerülte a fiút és becsukta az ajtót.
– Amikor Matthews kijön, csukjátok már be a kurva ajtót!
– Oké, Caden, persze. Becsukom.
– Senki nem tudhatja meg az ilyen sztorikat!
– Tudom. Bocs. Majd jobban figyelek, megígérem.
Ezt bizonyítva, amikor nyílt az ajtó, és kilépett Kevin, a srác
majdnem olyan hévvel vágta be mögötte az ajtót, mint Caden. Kis
mosollyal Cadenre nézett, és biccentett, mintha azt mondaná: Látod?
Megy ez nekem.
Caden megrázta a fejét, és a mostohatesómhoz fordult:
– Szóval mi folyik itt?
Kevin végigmérte Marcust, akinek megint ökölbe szorult a keze.
Alig tudta visszafogni magát.
– Itt van Matthews, elmondhatod neki, mi a gáz – fordult Caden
az öccséhez.
Marcus felhorkant.
 – Most viccelsz? Maggie már rég leléphetett, nyilván ugyanarra,
amerről én belóghattam volna.
Egy gondolat suhant át hirtelen a fejemen, és megfordultam. Ott,
az oldalsó ajtónál, ahol kijöttem, épp távozott a lány, akivel Kevin a
pincében smárolt. Amikor meglátott, megállt. Pánik ült ki az arcára,
de aztán elindult az ellenkező irányba, és még csak nem is halkan.
– Maggie?
Jaj, ne! Tudtam, mi következik, és lélekben felkészültem.
Marcus elszaladt a ház mellett, de megtorpant, amikor meglátott.
Összevonta a szemöldökét, és mögém nézett. Én is megfordultam,
de a lány már eltűnt.
– Te meg ki vagy? – kérdezte Marcus.
Felkészültem a következő kérdésre. Nem láttad a barátnőmet?
De amikor visszanéztem, a többi fiú már ott állt Marcus mögött.
Kevin odalépett hozzám, és felvonta a szemöldökét.
– Summer?
Nagyot nyeltem, és a válla fölött Cadenre pillantottam, és szinte
lebénított az éles tekintete.
Tétován integettem.
– Hát… sziasztok!
 2. FEJEZET

– SUMMER? – KÉRDEZTE ISMÉT KEVIN.

Caden gondterhelten mellé lépett, aztán egyikünkről a másikra
nézett.
– Ti ismeritek egymást?
Válaszra nyitottam a számat, de Kevin megelőzött.
– A húgom.
– Mostohatesók vagyunk – tettem hozzá.
– Mostohatesók. – Kevin közelebb húzódott hozzám, és
távolabb Cadentől.
Mindketten oldalra fordultak, farkasszemet néztek, és egy
nagyon kínos, feszült pillanatig néma csend volt. Rájuk meredtem.
Caden pár centivel magasabb volt. Mindketten nagyon jól néztek ki,
de teljesen különbözők voltak. Kevin klasszikus szépfiú, szőke
fürtökkel és hosszú szempillával, Caden meg klasszikus rosszfiú.
Jóképű, markáns arcvonásokkal, sötét hajjal, de a rengeteg tetoválás
és a kisugárzása is azt sugallta, hogy vele jobb nem bizalmaskodni.
Izmosabb volt Kevinnél, aki bár nyúlánk volt, mégis úgy gondoltam,
hogy Caden bunyóban is, futásban is megverné.
Mindig istenítettem Kevint, de most először maradt alul a
szememben. Ehhez a másik sráchoz képest mindenben kevésnek
tűnt, egyet kivéve: ahogy a lányokat bűvölte a szavaival. Na ne!
Elhessegettem a gondolatot. Nem volt értelme. Kevin… Aztán
hirtelen elrévedtem, és bűntudatom támadt. Hiába fájt, hogy mással
láttam csókolózni, attól még a családtagom, és az számít, ugye?
Felszegtem az államat, és Kevin mellé léptem. Szúrós pillantást
vetettem Cadenre, hogy mutassam, mennyire a mostohafivérem
pártját fogom.
– Azért jöttem, hogy meglepjem, de meggondoltam magam.
Odalent volt, épp telefonált. Úgyhogy inkább hazaindultam.
Marcus nagyot fújt, és hátralépett a többiek mellől.
Nem vettem róla tudomást, és megpróbáltam azt is figyelmen
kívül hagyni, hogy Caden szemmel láthatóan gyanította, miben
sántikálok. Nagyot nyeltem. Ez a srác okos volt. Jól tudta, hogy mi a
helyzet.
Kevin is tudta. Ereztem, hogy lopva rám néz, és egy pillanatra
megérintette a kezemet. Megköszönte, amit tettem érte.
– Komolyan? – Caden felvonta a szemöldökét.
– Igen. – Kihívón felszegtem a fejem, bár belül pocsékul
éreztem magam. Hazudtam Kevinért, akibe szerelmes voltam, de
tudtam, hogy rosszul tettem. Pislogtam. Tökmindegy. Minden jó, ha
a vége jó.
– Aha. – Kevin köhécselt. – Az apukájával beszéltem. Azért
hívott, mert Summerrel akart beszélni, de nem érte el. – Felém
fordult. – Szóval hívd fel az apukádat, légyszi.
– Oké, kösz. – Most komolyan?
Kevin vállat vont, és megpróbált nagyon lazának látszani.
– Szívesen.
Caden egy szót sem szólt, csak figyelt minket, de Marcus
grimaszolt, és a szemét forgatta.
Aztán rám mutatott.
– Ugyan már, fiúk! Ki hisz a csajnak? Matthews húga. Naná,
hogy hazudni fog, hogy segítsen neki.
– Hagyd már, Marcus! – Caden hangja fáradtan csengett, és volt
egy olyan érzésem, hogy ez a helyzet most nem először fordul elő.
Megnéztem a többieket is, és mind fáradtnak tűntek. Kevin
megint vállat vont, félrehajtotta a fejét, de nem mondott semmit. A
tekintete Cadenről a másik két srácra vándorolt.
Már nem volt olyan nyegle, mint amikor kimondtam a
hazugságot, ami kihúzta a csávából, de azért megpróbált vidámságot
erőltetni magára. Megköszörülte a torkát.
– Inni kéne valamit, fiúk. Jöttök?
Végigmérték, és Csendes Izompacsirta felmordult.
– Inni? Naná, hogy jövök! A picsába ezzel a drámázással!
Kevin közéjük lépett, és megveregette a vállukat.
– Gurítsunk le pár rövidet! Most jólesne.
Mindhárman elindultak befelé, engem kint hagytak Cadennel és
Marcusszal. Kevin még visszafordult és rám vigyorgott, aztán
eltűntek.
Kevin otthagyott. Már megint. Déjà vu. Ugyanúgy éreztem
magam, mint három hónappal korábban, amikor felébredtem, és csak
a hűlt helyét találtam. Most kimentettem a kutyaszorítóból, erre ő
elment piálni a diáktársaival. Magam elé meredtem. Pocsék érzés
volt. Micsoda szemét!
– Miért? – sziszegte felém Marcus a fogai között. – De tényleg!
Tudom, hogy láttad a barátnőmet! Biztos vagyok benne.
Elöntött a bűntudat, de nem válaszoltam. Mégis mit mondhattam
volna? Igaza volt.
Caden felsóhajtott.
– Hagyd békén! A húga, látod.
Az öccse vállára tette a kezét, de az lerázta, és haragosan
szembefordult vele.
– Értem már. De Kevin csak a fiúegylet miatt a „fivéred”, én
viszont tényleg az öcséd vagyok. Egyszer úgyis választanod kell,
Caden! A francba apával meg ezzel a szar diákegyletével is! – Vádló
pillantást vetett mindkettőnkre. – Nem érdekel, ki mentegeti
Matthewst. Ebből háború lesz.
Nem ismertem Marcust, de erre már én is rájöttem. Nem tűnt
olyan típusnak, aki egy ilyen ügyet csak úgy elenged. Hátraléptem,
és már felkészültem, hogy megüt, de nem tette. Mély csend volt. A
két fivér a fogát összeszorítva nézett farkasszemet.
Amikor Caden rám pillantott, megértettem a lényeget: ezek
kerten nem most, és nem miattam vesztek össze.
– Ó… – Kínosan elmosolyodtam, és intettem. – Azt hiszem,
megyek is, felhívom apukámat. Tudjátok… Kevin mondta, hogy
beszélni akar velem.
Marcus felmordult.
– Na persze.
Caden csak figyelt, a tekintete rezzenéstelen volt. Kicsit
hátráltam, de le nem vette rólam a szemét. Nem kellett volna
zavartatnom magam miatta, de valami kis bizsergés támadt a
gyomromban. Megfordultam, lehajtottam a fejem, de még mindig
éreztem a pillantását. Nem esett jól. Valahogy… felzaklatott. Még
egyszer felpillantottam, és megkönnyebbülten elernyedtem.
Elmentek.
A hasamra szorítottam a kezem, hogy azt a szorító bizsergést
lecsillapítsam.
Elindultam, hogy megkeressem Kevint, és most már tényleg
nagyon vigyáztam, hogy nagy ívben elkerüljem Cadent, a Seggfejet.
Kevin tutira épp berúgott vagy kiosont megkeresni azt a lányt.
Mindkettőt simán feltételezném róla, de ezúttal tényleg meg
akartam találni. Csak már más okból. Nem miattunk, hanem azért,
hogy megkérdezzem, tényleg vissza kell-e hívnom apát.
… Legalábbis ezzel hitegettem magamat.
Besurrantam ott, ahol Caden mutatta, hogy kimehetek, és amint
tiszta volt a levegő, leszaladtam az alagsorba. Nem számítottam arra,
hogy Kevin ott lesz. Be akartam menni a szobájába, írni egy
üzenetet, hogy ott vagyok, és jöjjön le beszélni velem. Feltételeztem,
nem akarná, hogy ott keringjek, és Seggfej esetleg megtaláljon és
megint megpróbáljon kifaggatni.
Tévedtem.
Kevin ajtaja résnyire nyitva volt, láttam, hogy ott ül az ágyán, és
telefonál. Megálltam kint.
– Rendben hazaértél? – kérdezte. Aztán hallgatott. – Jól… igen,
teljesen ki volt akadva. Nem. Nem volt bunyó. Tudom. – Megint
szünet, ezúttal hosszabb. – Aha. Tudom. Majd kitalálunk valamit.
Hogy micsoda? – Felnyögött. – Az a lány a mostohahúgom. –
Hallottam, hogy a lány felnevet a vonal végén, és Kevin vele
nevetett. – Tudom. Tudom. Nem, biztos nem fog beköpni.
Megvédett. Aha. Aranyos csaj.
Jó erősen belekapaszkodtam az ajtófélfába.
– Ne aggódj! Tényleg ne aggódj, Maggie! Semmit nem fog
mondani. Szeret engem. Családtag. Ó nem olyan. – Lehalkította a
hangját. – Én is szeretlek téged. Komolyan. Minden rendben lesz.
Melletted vagyok. ígérem.
Az ajtófélfába vájtam a körmömet.
– Jó. Oké. Igen. Lassan fel kéne mennem. Megnézem, hogy van
Summer. Ez a neve. Mindjárt írok neki egy üzenetet. Szeretlek. Szia!
Hallottam, hogy bontja a vonalat, és egy pillanat múlva rezgett
is a telefonom. Le volt halkítva a zsebemben, mint mindig, és
mielőtt megnéztem, kicsit össze kellett szednem magam.
Micsoda seggfej! És ezt most nem Cadenre értettem. Kevin alig
három hónappal korábban lefeküdt velem, és azóta hagyta, hogy azt
higgyem, nincs senkije. Azt hittem, eljött az időnk, most, hogy végre
egy helyre járunk suliba, de erre ő egy másik lányba volt szerelmes,
mégpedig olyanba, akinek van barátja.
Elszorult a torkom, és a szemem könnybe lábadt.
 Nem fogok sírni! Kevinért nem.
Megvolt a válasz, amiért jöttem.
Lehámoztam magam az ajtóról, s a telefont a zsebemben
hagytam. Nem is fogom megnézni. Elindultam felfelé a lépcsőn.
Már a folyosón voltam, az oldalsó ajtónál, amikor megszólalt
mögöttem egy ismerős hang:
– A mostohabátyád egy faszfej.
Még mindig émelyegve megfordultam. Caden állt ott, és nem
tűnt meglepettnek. Keményen a szemembe nézett. Egy lány lógott
rajta, átkarolta a derekát.
Caden válaszra várt, talán arra, hogy tagadjam, vagy mit tudom
én.
– Teljesen egyetértek – csúszott ki a számon.
Elkerekedett a szeme, látszott, hogy megleptem, de nekem nem
volt több mondanivalóm.
Kisurrantam az ajtón.
Milyen ostoba voltam!
 3. FEJEZET

ELŐZŐ ESTE JÖTTEM FEL KOCSIVAL a North River Universityre, Sheilát

és apát megelőzve.
Aznap költöztem be, mivel korábban érkeztem, mint a többiek.
Azt mondtam nekik, hogy egy barátomnál szállok meg. Nem
faggattak. Az a „barát” Kevin lett volna, és mivel ez nem jött be,
kivettem egy hotelszobát.
Szóval ott virultam (azaz nem virultam) a kolesz nagytermében,
és vártam, hogy megérkezzen a terepjárójuk. Sheila és apa Kevint is
meg akarták látogatni, és reméltem, megtalálják, miután az én cuc-
caim a helyükre kerültek.
– Summer…
Nem volt szerencsém.
Felnéztem a kanapéról, a gyomrom összeugrott, és a szívem
nagyot dobbant. Kevin megint nagyon jól nézett ki. Nemrég
zuhanyozott, még vizes volt a haja, farmert és feszes inget viselt, a
napszemüvegét magán hagyta. Felgyorsult a szívverésem.
Utáltam.
Nem, ez nem igaz. Csak szerettem volna utálni.
Rám vigyorgott, kivillant tökéletes, fehér fogsora, aztán hozzám
lépett. Két kávé volt nála, az egyiket felém kínálta.
– A kedvencedet hoztam. Cukor nélkül szoktad, ugye?
Elvettem, és csendes sóhajjal szorongattam a meleg bögrét.
Éreztem, hogy egy önkéntelen mosoly próbál kiülni az arcomra.
Mintha elveszne minden önuralmam, amikor Kevin a közelemben
van. Reméltem, hogy ez nem marad örökre így.
– Aha. – Úgy tartottam magam előtt a bögrét, mint valami
pajzsot, és körülkémleltem. – Hol vannak a szüleink? Telefonáltak
már?
Kevin nem mozdult. Úgy éreztem, engem tanulmányoz, de a
napszemüvegétől nem láttam. Lassan bólintott.
– Igen. Felhívtak, amikor félórányira voltak innen. –
Körülnézett.
 Néhány lány sürgölődött a recepción, lopva rápillantottak, de
senki más nem volt a helyiségben. Direkt a legtávolabbi sarokba
ültem le, de odajött, bár erre semmi szükség nem volt.
Megköszörülte a torkát, én pedig felkészültem.
– Hát… szóval ami… a tegnap estét illeti…
Legyintettem.
– Ugyan már!
Rosszallón nézett.
– Na de…
Elfordítottam a fejem.
– Tényleg ne aggódj! Korán jöttem, hogy beköszönjek, de
láttam, hogy el vagy foglalva, úgyhogy leléptem. Semmi az egész. –
Légyszi, ne kérdezz semmit! Ne faggass!
Pillanatnyi csend után Kevin köhécselve hátradőlt a széken.
– Rendben. Akkor köszi.
Bólintottam. A nyakam merev volt.
– Tényleg semmi az egész.
– Summer, minden oké?
– Naná. – Bólogattam, és úgy szorongattam a kávésbögrét,
mintha attól félnék, hogy elszalad.
Ekkor, mintha válaszra találtak volna az imáim, befutottak a
szüleink.
– Nézd! Megjöttek. – Nem tudtam titkolni a
megkönnyebbülésemet.
Amikor elindultam, hogy üdvözöljem őket, még láttam, hogy
Kevin kinéz az ablakon, aztán hirtelen rám mered. De már faképnél
hagytam, és reméltem, hogy ezt az egész kínos helyzetet is sikerült
lezárnom.
– Anya. Apa. – Integettem, amikor kiszálltak a terepjáróból, és
felénk siettek.
Letettem a kávét egy padra, mert tudtam, hogy ölelgetni fognak,
elvégre már egy teljes napot eltöltöttünk egymás nélkül. Sheila
mindenkit ölelgetett, engem is azonnal elkapott.
– Summer! – Magához vont, és a hajamba dünnyögött. –
Kedveském! Nem engedlek ám el, jobb, ha tudod. Maradj csak itt, és
halálra ölelgetlek.
– Anya – Kevin odaállt mellénk, és a hangjában mosoly bujkált
–, igazán elengedhetnéd. Tudod, azért némi oxigénre szüksége van.
 – Nem. – Sheila megrázta a fejét, és tovább ringatózott velem. –
Téged már elveszítettelek a pokoli egyetemi kolesz oltárán. Ezt a
drága kislányt nem adom!
Nevettem. Sheila sosem volt tolakodó, nem erőltette, hogy
anyukám helyére lépjen, de valahogy apránként mégis megtörtént. A
két család problémamentesen egyesült. Ezer gond adódhatott volna,
de egy sem merült fel. Nekem segített a tudat, hogy anyukám azt
akarta, apa lépjen tovább és legyen boldog, és pontosan ez történt.
Sheila engedte, hogy én diktáljam a tempót, és tudtam, mennyire
örült, amikor végre elkezdtem a konyhaasztalnál írni a leckémet
ahelyett, hogy begubózom a szobámba.
Ennivalók halmozódtak körém. Meg innivalók. Aztán Sheila
munkája.
Valahol a lelkem mélyén sajnáltam őt. Kevin alig volt otthon.
Amikor hazajött, és egyedül, akkor is este kilenc vagy tíz körül.
Csak párszor hallottam, hogy beszélget Sheilával vagy apával,
mielőtt felszalad a szobájába. Néhányszor lementem a konyhába, és
reménykedtem, hogy kedve támad valamit nassolni, vagy kér egy
pohár vizet, de ilyen ritkán történt. Ha bevonult a szobájába, egész
éjjel nem jött elő. Vagy talán látta, hogy ott ülök, és megvárta, amíg
kimegyek.
Néha együtt vacsorázott a család, és ilyenkor mindenki szívélyes
volt. Visszagondolva, mindig mindenki tényleg nagyon udvarias
volt. Ez valahogy nem tűnik normálisnak. Elgondolkodtam.
Figyeltem, ahogy Sheila elenged, aztán a fiát ölelgeti, és azon
tűnődtem, vajon Kevin tényleg nem bánta-e, hogy új apukája lett.
Nekem mindig úgy tűnt, hogy nem zavarja.
Apa is odajött, megölelt engem, aztán kezet fogott Kevinnel.
És akkor megtörtént.
Mintha lehullott volna a hályog a szememről, és másként látnám
a dolgokat. Távolságot, merevséget éreztem Kevin és apa között,
ami azonnal elmúlt, amikor apa rám nézett. A szeme megtelt
melegséggel, és már nem aggódtam.
– Minden rendben, kicsim? – A vállamra tette a kezét, és
magához húzott.
Bólintottam, és a karjára hajtottam a fejemet.
– Igen, minden oké.
– Készen állsz a főiskolára?
 Sheila rosszallón köhécselt.
– Ez maga a pokol – motyogta, de próbálta elfojtani a
vigyorgást.
– Igen – bólintottam készen állok.
Kevin engem figyelt, és ettől végigbizsergett a testem. Mindig
így reagáltam rá, de ez most más volt, mint annyi minden aznap.
Rásandítottam. Úgy nézett rám, mint egy idegenre, vagy úgy, mintha
meglátott volna bennem valami újat. Bármi is volt az, nem tudtam
eldönteni, mit gondoljak róla, de most az első dolgom az volt, hogy
beköltözzek a kokszba.
– Korán jöttél, és már be is jelentkeztél? – kérdezte Sheila, még
mindig átölelve a fiát.
Úgy tűnt, Kevint nem zavarja, és odasimult az anyjához.
Bólintottam.
– Igen. Már bejelentkeztem, beszéltem a prefektussal, meg
minden. – A prefektus nem ellenezte, hogy már beköltözzek a
kollégiumi szobámba.
– És hogy hívják?
– Avery. Majd bemutatlak neki, ha felmegyünk.
– És az új szobatársad? Már megérkezett? Mikor fogtok
találkozni?
– Még nincs itt. – Csütörtökön kezdődtek az órák, az utolsó
regisztráció szerdán lesz. És még csak szombat volt. – Addig még
van pár nap.
– Ó… – Sheila összevonta a szemöldökét. – Mit fogsz csinálni?
Talán arra a néhány napra még hazajöhetnél.
– Nem. – Megráztam a fejem. – Majd kitalálok valami
hasznosat. Keresek valami munkát a kampuszon, vagy ilyesmi. –
Kevinre pillantottam. Azért jöttem korán, hogy vele lehessek, és
mintha megérezte volna a gondolataimat, félrenézett és nagyokat
nyelt.
Kilépett az anyja szorításából.
– Indulnom kell. – A kampusz felé intett. – Találkoznom kell a
konzulenssel, hogy megbeszéljük a szakirányomat.
– Tényleg?
Kevin bólintott.
– Jogra megyek, anya. Büszke vagy rám?
 Sheila feszengve elmosolyodott, mintha nem is tudná, mit
gondoljon erről.
– Jog? – Megbökte Kevint. – Apád nyomdokaiba lépsz, kisfiam.
Kevin állta a pillantását. Ez volt az egyetlen téma, amiről nem
beszéltünk, amióta összeköltöztünk Sheiláékkal. Kevin apja. Sheila
exférje.
Apára pillantottam, és fagyos arckifejezéséből tudtam, hogy Mr.
Matthews továbbra sem téma.
Anya és fia összenéztek, Kevin felsóhajtott, és egy félmosolyt
erőltetett magára.
– Legalábbis remélem.
– Hát, Kevin… – Sheila felemelte a fejét. – Büszke vagyok rád.
Kevin összepréselte az ajkát, és kicsit elfintorodott.
– Kösz, anya. – Aztán apára nézett. – Örülök, hogy
összefutottunk, Daniel.
Apa ismét a kezét nyújtotta.
– Én is örülök, Kevin. Otthon ritka vendég lettél.
Kezet fogtak, és én valahogy az Alkonyzónában éreztem magam.
Minden olyan… merev és kínos volt velük. Rejtély. Tényleg azt
hittem az előző évben, hogy minden a legnagyobb rendben, és Kevin
ugyanúgy megszerette apát, ahogy én Sheilát.
Kevin most rám emelte a gyönyörű szemét, és ellágyult a
hangja.
– Summer, majd később találkozunk.
– Oké. Majd később.
– Milyen jó lesz nektek! Ugyanazon az egyetemen tanultok. A
fiam jogot hallgat, az új kislányom meg sportorvosnak készül.
– Ebédelhetnétek együtt minden héten. – Sheila még egyszer
magához ölelte Kevint. – Vigyázz a mostohahúgodra, oké?
– Hát persze. Vigyázni fogok rá. – Újabb búcsúzkodás, aztán
Kevin zsebre vágott kézzel elsietett.
– A hatodik emeleten van a szobád? – kérdezte apa.
Bólintottam. Egy barátja is eljött, hogy segítsen a nehezebb
dolgokat felvinni, és most ott állt mögöttünk egy dobozzal a
kezében.
– A 614-es szoba – mutattam az épület oldalára. – A szobám a
folyosó végén van. A hátsó lépcsőn talán könnyebb felcipekedni.
 – Oké. – Apa kiment, közelebb parkolt a kocsival az ajtóhoz, a
barátja pedig elindult a dobozzal az emeletre.
– Szerintem egy óra, és mindent felviszünk.
– Remek – tapsikolt Sheila. – Kipakoljuk a holmidat, aztán még
egy napig a nyakadon maradunk. – Nekem dőlt. – Gondolkozz, hová
szeretnél menni vacsorázni, Summer! Kevin biztos valami lány után
jár, de ma nem fogom hagyni. Ma szigorú anyuka leszek, és kötelező
egy utolsó családi vacsora. Te választhatsz éttermet.
Ez jól hangzott. Egész nap készülhetek arra, hogy ismét látom
Kevint. Reméltem, hogy nem fogja hozni az épp aktuális barátnőjét.
Később, amikor már ott voltunk a kiválasztott étteremben,
felnéztem, amikor megérkezett, és nagyot sóhajtottam.
Gondolhattam volna.
Maggie kezét szorongatva lépett be.
 4. FEJEZET

A VACSORA RETTENETES VOLT. De komolyan.

Persze ez nem lepett meg. Kevin állandóan elhozta a barátnőit a
családi vacsorákra, miért is tett volna másként hirtelen? Az is
kiderült számomra, hogy előző este óta valami megváltozott. Már
nem törődött azzal, ha rajtakapják.
Felhorkantam, amikor erre gondoltam. Ne már! Előző este
mindenáron el akarta kerülni a bunyót, ezúttal viszont már nem
érdekelte az egész. Néztem őket, ahogy kézen fogva nevetgélnek és
elpirulnak. Úgy néztek egymásra, ahogy csak azok szoktak, akik már
lefeküdtek egymással, és azt hiszik, mindenki más teljesen hülye, és
a többieknek fogalmuk sincs, mit jelentenek azok a nagy sóhajok.
Na persze. Kevin + Maggie = hányinger.
Igen, tudom, azért fordult fel tőlük a gyomrom, mert odavoltam
Kevinért. De hát a fenébe is, olyan figyelmes tud lenni, és olyan jól
néz ki, ráadásul kedveskedni is tud, szóval nem csoda, hogy
tapadnak rá a lányok.
A vacsora egyetlen pozitívuma az volt, hogy Kevin és Maggie
turbékolása mellett egyáltalán nem tűnt fel a feszült viszonya apával.
Azért volt pár kínos pillanat. Amikor Kevin megcsókolta Maggie
kezét, apa köhécselve az inge gallérját igazgatta, és aztán Sheila
áradozni kezdett az előző évi csodálatos családi hétvégéről, amikor
eljöttek látogatóba, de Kevin és apa egy kukkot sem fűzött hozzá,
csak ültek ott, mint a sült hal.
Hirtelen elgondolkoztam, mennyi minden lehet még, ami nekem
fel sem tűnt egész évben.
Amikor a szerelmesek leléptek, Sheila megkérdezte, hogy már a
koleszban szeretnék-e aludni, vagy inkább velük tartanék a
szállodába. Eléggé pocsékul éreztem magam, úgyhogy inkább a
szálloda mellett döntöttem. Másnap is velük maradtam, még
vásároltunk néhány szükséges dolgot a tanévkezdésre, aztán
visszavittek a kollégiumba, hogy most már ott aludhassak. Egyedül.
Az első estémet a koleszban az interneten lógva töltöttem.
Szánalmas, nem?
 Persze meggyőztem magam, hogy nem is vagyok szánalmas,
csak célszerűbb lesz korán lefeküdni, mert az felelősségteljes
hozzáállás. Igen, felelősségteljes. Nem szánalmas. Korán kell
felkelnem. Talán elmehetnék futni? Feliratkozhatok az
előadásokra… elsőként. Ugye milyen felelősségteljes? Én leszek a
legfelkészültebb elsőéves, és már meg is győztem magam, hogy ez
mennyire fantasztikusan jó, amikor a prefektus beviharzott a
mosdóba.
Avery valóban beviharzott.
A mosdó ajtaját kivágta a huzat, ő pedig villámgyorsan
berohant, miközben engem majdnem felborított, ahogy becsapta
maga mögött az ajtót. Egy pillanattal később kiszólt a vécéből:
– Máris lefekszel aludni?
Körülnéztem. Senki más nem volt ott.
– Summer? – szólított újra.
– Tessék?
– Te vagy a 614-es szobában? Tegnap érkeztél. Sportorvosi,
ugye? Jól emlékszem?
Megjegyzett.
– Igen, az én vagyok.
Lehúzta a vécét. Egy pillanattal később nyílt az ajtó, Avery kijött
kezet mosni, és rám pillantott.
– Summer a neved, ugye? – Aztán zavartan elgondolkodott. –
Várjunk csak! Vagy Autumnnek hívnak? Valamelyik a kettő közül,
mert arra emlékszem, hogy évszak.
– Summer vagyok.
– Aha. – Megtörölte a kezét egy papírtörülközőben. – A te
bátyád Kevin Matthews?
Összeszorítottam a fogamat.
– Igen. A mostohabátyám.
– Vagyis nem vagytok vérrokonok?
– Nem.
Avery felhorkant, és összegyűrte a papírtörülközőt.
– Kíváncsi lennék, hogy Maggie ezt tudja-e.
Megdermedtem.
– Te ismered Maggie-t?
Avery beledobta a papírgalacsint a kukába, kinyitotta az ajtót, és
kitámasztotta a lábával.
 – Aha.
Felkaptam a tisztaságcsomagomat. Kinyitotta nekem az ajtót, és
kimentem a folyosóra. Együtt indultunk a szobáink felé.
– Kevin Matthews „nagy szerelme”. – Elvigyorodott, és a
kezével mutatta, hogy ezt csak idézőjelben mondta. – Bírom
Maggie-t. Tavaly szobatársak voltunk, és van itt egy csapat, akikkel
már középiskolában is jóban voltunk. Ugyanakkor nem akarom
megbántani a mostohabátyádat, de Maggie teljesen el van tájolva.
– Ezt hogy érted?
Avery már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de megállt és
hallgatott. Félrehajtotta a fejét, és elgondolkodott azon, amit
mondani akart. Bűnbánón rám mosolygott.
– Bocsi, de talán jobb, ha nem mondok semmit. Nem vagyok
valami jó barátnő. – Legyintett. – Felejtsd el, hogy egyáltalán szóba
hoztam!
Szaporán bólogattam.
– Mit hoztál szóba?
Felnevetett.
– Köszi.
A szobájához értünk, és az ajtóban megálltunk. Bent technozene
dübörgőit, és Avery egy pillanatig elgondolkodva nézte az ajtót.
– Tudod… – Kicsit rágcsálta az ajkát, aztán megkérdezte: –
Nincs kedved velünk jönni?
Elkerekedett a szemem.
– Veled és Maggie-vel?
– Tessék? – Aztán felfogta. – Nem! – Elnevette magát. –
Néhányan házibuliba készülünk. Ez egy másik csapat, Maggie nem
lesz ott.
Most én rágcsáltam a számat. Mit csináljak? Maradjak
szánalmas vagy… bulizzak?
– Megyek.
– Remek! – Avery kihúzta magát. – Oké. – Elővette a telefonját
a farzsebéből, és átnézte az üzeneteit. – Tök jó. Húsz perc múlva
találkozunk a barátnőm szobájában, úgyhogy tíz perc múlva gyere
ide, légyszi. A barátnőm a kampusz másik végén lakik, és… – Egy
pillanatra elhallgatott, és nagy levegőt vett. – Az a helyzet, hogy ivás
is lesz. Nem is lenne szabad elhívnom téged, de hát már itt vagy, és
elég lazának tűnsz, meg hát amúgy is egyetemisták vagyunk.
 Bólintottam.
– Nem kell mentegetőznöd. Kevin is állandóan bulizik. Nekem
ezzel semmi bajom.
– Oké. – Avery megkönnyebbültem elmosolyodott, és a tartása
ellazult. – Akkor menj, csinosítsd ki magad, aztán tíz perc múlva
indulunk.
– Rendben. Mindjárt itt vagyok.
Nem tudtam, mire készüljek, milyen buli lesz, de feltételeztem,
hogy a szokásos: sörözés, smárolás, aztán megint pia. Oké. Akkor
farmer, fekete top és szandál.
Amikor visszamentem Avery szobájába, láttam, hogy eltaláltam
a stílust. Az öltözéke csak abban különbözött az enyémtől, hogy
fekete melltartót vett fel a szinte már áttetsző felsője alá, ami fehér
volt, és nagyon vékony, átsejlett rajta a köldöke. A haját két fonott
copfba rendezte, karika fülbevalót vett fel, és szűk, koptatott farmert.
Jól nézett ki, látszott, hogy buliba készül.
Amikor először találkoztam vele előző nap reggel, eszembe sem
jutott volna, hogy bulizni jár, pláne nem velem, és nem így öltözve.
Prefektus volt, diákelöljáró, és amikor beszéltünk, drapp rövidnadrág
volt rajta, és galléros, piros blúz. Valiig érő, szőkített haját szépen
megfésülve, kibontva viselte. Most kék szemfestéket és vörös rúzst
választott, eddig viszont vagy csak nagyon diszkrét, természetes
smink volt rajta, vagy semmi. Amikor a szüleimmel beszélt,
iratmappát szorongatott, és kicsit görnyedt volt a testtartása.
Szerénység és kedvesség sugárzott belőle.
Most hófehér mosolyt villantott rám.
– Két perc!
Gyorsan írt még valamit a laptopján, aztán kikapcsolta. Felvette
a táskáját, átbújtatta a vállát és a fejét a pánton, aztán kulccsal a
kezében kijött a folyosóra.
Hátraléptem, amikor megállt, hogy bezárja az ajtót. Majd
végignézett rajtam. Elismerőn biccentett.
– Jól nézel ki, kis Matthews lány.
Összevontam a szemöldökömet.
– Stoltz a vezetéknevem.
– Ó! – Avery bólintott. – Értem.
Beillett volna a menő lányok közé a régi középiskolai
osztályomban, úgyhogy nem is lepett meg, hogy ismeri Kevint. Szép
volt, de ez nemcsak a külsőről szólt, mert magabiztos volt, és szexi.
May biztos irigykedett volna rá, és akkor mindhárman utáltuk volna,
mert akit egyikünk utált, azt a másik kettő is. De most más volt a
helyzet. Avery közvetlen volt, jól éreztem magam vele. Nem azzal
foglalkozott, hogy Kevin mostohahúga vagyok. Sőt, ellenkezőleg.
Mintha nem is törődött volna Kevinnel, és valahogy emiatt még
jobban kedveltem.
Átsétáltunk a kampuszon. Avery kérdezgetett, de sokat is
beszélt, hogy ne érezzem kényelmetlenül magamat. Már láttam,
miért őt választották prefektusnak, bár abban szinte biztos voltam,
hogy a diákelöljáróknak nem volna szabad bulizniuk és iszogatniuk
azokkal a diákokkal, akikért felelnek. De Averynek remek érzéke
volt az emberekhez. Sok csoporttal összefutottunk útközben, és
szinte mindenki ismerte őt. Nemcsak ismerték, kedvelték is.
Integettek neki, köszöntek, viccelődtek vele.
És ő mindig válaszolt. Ha ékelődtek vele, elmésen visszavágott.
Ha integettek, visszaintegetett. Nagyon laza és kiegyensúlyozott
volt.
Ettől én is megnyugodtam, és amikor a barátnője szobájához
értünk, már cseppet sem aggódtam. Arra számítottam, hogy nagyon
zavarban leszek, de Avery mellett egyáltalán nem így volt.
Tudtam, hogy minden rendben lesz. Nem fognak kihagyni, nem
maradok le, nem fognak kiközösíteni. Amikor régebben olyan
lányok közé csöppentem, mint ő és a barátai, mindig ilyenek miatt
aggódtam.
Bemutatott, és a barátai is ugyanolyan kedvesnek tűntek. Hatan
voltak, de nem mindenkinek sikerült azonnal megjegyeznem a nevét.
Még egy lányra vártunk, és közben ők elkészítették az italukat. Bor,
rum, szóda, vodka… mindenfélét kevertek, és vizesüvegekbe
töltötték. Mindenkinek volt táskája, abba tették az üvegeket,
néhányan többet is. Nekem is kínáltak egyet, és én el is fogadtam.
Már ittam alkoholt régebben is. Az ivás, a berúgás nem volt
nagy ügy, nekem az számított, hogy kivel iszom. Idegentől nem is
fogadtam volna el, de Averyben megbíztam. Megkérdezte, akarom-
e, hogy betegyen nekem egy tartalékot a táskájába, és bólintottam.
Épp végeztünk, amikor megérkezett a lány, akire vártunk, és akkor
újabb italokat kevertek. A későn érkező lány eltett három üveget.
 – Ha nagy buliba megyünk, visszük a saját piánkat – árulta el
Avery. – Innen az épületből ismerjük a srácokat, de nem mindig
ismerünk mindenkit, aki ott lesz. Hallottunk egy csomó
rémtörténetet, nem akarjuk, hogy valamelyikünket bedrogozzák
vagy megerőszakolják. Ezért tankolunk fel úgy, mintha totál
alkeszek lennénk.
Bólogattam. Teljesen megértettem. Okos döntés volt.
Egy másik lány is megszólalt:
– Mindig párban, csoportban maradunk. A bulikon ezt nehéz
kiszúrni, de soha egyikünk sincs egyedül, hacsak nem szólunk a
társainknak, hogy egyéjszakásra készülünk.
– Egyéjszakásra? – hüledeztem.
– Egyéjszakás kaland – felelte vállat vonva egy másik lány. –
Előfordul. Nem ítéljük el miatta egymást.
– Hacsak az illetőnek nincs pasija. – Egy harmadik lány oldalba
bökte az előzőt. – Ugye, Shell?
Shell elfintorodott.
– Nem bántam meg azt az éjszakát Caden Banksszel.
Meglepődtem.
– Várjunk csak! Kicsodával?
A lány, aki oldalba bökte Shellt, felnevetett, és a válla fölött
hátrapillantott rám. Felcsillant a szeme.
– Caden Banks. Az egyik fiúegyletben nagymenő. Ha találkozol
vele, hidd el, emlékezni fogsz rá.
Biztos voltam, hogy már találkoztam is vele.
Avery rám sandított.
– Lehet, hogy már ismeri. Kevin Matthews a mostohabátyja.
Nem voltam felkészülve a szavai hatására.
Mindenki megállt és megfordult. A figyelem középpontjában
találtam magam, minden lány másként nézett rám. Meglepetés,
gyanakvás, intrika, zavar. Egy pillanatra mély csend lett, aztán Avery
kicsit erőltetetten felnevetett.
Csípőre tette a kezét, és felszegte az állát.
– Most mi van? Ne utáljátok azért, amit a mostohatesója csinált!
Várjunk csald Mi van? Kérdőn néztem Averyre, és felvontam a
szemöldökömet.
– Mit nem mondtál el?
Az egyik lány előrelépett.
 – A bátyád nagy szarházi.
– Claudia! – szólt rá Avery.
Csendben maradtam, mert nemigen voltak ellenérveim. Végül
csak ennyit mondtam:
– Mostohabátyám.
Shell felsóhajtott.
– Tavaly járt velem, és közben lefeküdt a két legjobb
barátnőmmel. – Kicsit hallgatott, majd hozzátette: – Méghozzá
ugyanazon a hétvégén.
– Ez egy Kevin Matthews-ellenes csoport. Azok közül a lányok
közül már senkivel nem vagyunk jóban. – Claudia Averyre pillantott.
– Legalábbis mi, többiek. Nem barátkoznak velünk.
Avery meg sem rezdült, csak felsóhajtott. Összefonta a karját.
– Az egyik lány, akiről beszélnek, Maggie. – A többiekhez
fordult: – Együtt jártam vele középiskolába. Néhányan még mindig
barátok vagyunk. Nem hagyhatom faképnél őket.
– Tudjuk – mondta Shell. – Erről már beszéltünk. De tudod, mit
gondolunk Maggie-ről és Kevinről.
Claudia alaposan végigmért.
– Ha azt hiszed, meggondoljuk magunkat, mert elhozod Kevin
mostohahúgát, nagyon tévedsz, Av.
– Nem erről van szó! – tiltakozott Avery. – Nem ezért hoztam el.
Nem vagyok Kevin-rajongó, de a húga jó fej. Ezért hívtam meg.
Mélyen elvörösödtem. Avery megsajnált. Ezt jól tudtam, és ő is
tudta, de nem árulta el a többieknek, hogy egyedül
szerencsétlenkedtem a fürdőszobában, és tök szánalmas voltam.
Kedvességből hívott el.
– Figyeljetek – szólaltam meg feszélyezett mosollyal –,
nincsenek illúzióim Kevinről. – Hazudsz. – A mostohabátyám,
szóval családtag, de higgyétek el, ismerem, és tudok róla, hogy
milyen a lányokkal.
Ezt jobb is, ha nem felejted el! Sose felejtsd el, vagy megbánod!
– emlékeztettem magamat, és vártam, hogy lecsillapodjanak az
indulatok. Amikor mindenki megnyugodott, tudtam, hogy
megfelelően reagáltam.
Most már csak nekem is meg kellett volna szívlelnem, amit
mondtam.
 5. FEJEZET

HATALMAS BULI VOLT, és a kampuszról három nagy háztömbnyit

kellett sétálnunk. Felmentünk a kocsibeállón, és egy srác nyitott ajtót
nekünk. Átbújtam a karja alatt, és hopp, már bent is voltam
egyetemista korszakom első buliján. Hip-hop dübörgött, bikinis
lányok szaladgáltak, és én egy videóklipben éreztem magamat.
Szinte már láttam a lassított felvételen kiömlő pezsgőt, a lányokat,
ahogy fröcskölik egymást, és egy Lamborghinire hajolnak. De
odabent nem pénzkötegek vártak, hanem Avery és a barátai.
Valaki mély hangon felnevetett, és felénk nyújtott egy tálcát, tele
piros műanyag poharakkal. – A legjobb sör a legszebb hölgyeknek.
Avery megmondta, hogy nem bíznak az ilyen bulikon az idegen
piában, úgyhogy dermedten rápillantottam.
Elfintorodott.
– Vidd innen! Tudod, hogy mi a sajátunkat hozzuk.
Mintha korábban elpróbálták volna a jelenetet, a lányok
megemelték az üvegeket, amikből már idefelé iszogattak. A tálcát
tartó kar ismét a vállam fölé emelkedett, én pedig oldalra léptem.
Nagyon vastag kar volt. Meg akartam nézni, kihez tartozik.
Rápillantottam a mellkasára… aztán feljebb. Biztosra vettem,
hogy a srác bodybuilder. Csupa izom volt a nyaka, a keze,
mindene… biztosan olyan testrészei is, amikre nem is akartam
gondolni.
Elmosolyodott, és megdörzsölte az állát.
– Ugyan már! Tudod, hogy ez a ház nem olyan. Nálunk nincs
partidrogozás.
Avery felhorkant.
– Nem sértésnek szánom, Dave. De tudod, mi ragaszkodunk
ehhez.
– Aha, tudom. – Dave legyintett. – Értem. – A válla fölött a
távolba mutatott. – Mit szólnátok egy vizespóló-versenyhez? Ott
hátul mindjárt kezdődik. Tíz perc múlva lesz. – Végigmért minket,
és Rittyentett. – Úgy látom, mindegyikőtök győztes lehetne.
– Minden csajnak ezt mondod – grimaszolt Claudia.
 Dave rákacsintott.
– Nem neheztelhetsz rám örökké a miatt az éjszaka miatt.
Claudia elfordult.
– De még mennyire, hogy igen! – Azzal már el is tűnt a buli
sűrűjében.
Egy másik lány vele ment, és eszembe jutott, hogy mindig
párban járnak. Ki lesz velem?
Avery biztosan olvasott a gondolataimban, mert megszólalt:
– Rád majd én figyelek.
– Ő hívott meg, felelős érted – tette hozzá egy másik lány.
Averyre sandítottam.
– Bocsi. – Kínos érzés lett úrrá rajtam, hogy elsőévesként
menynyire zöldfülű vagyok.
– Csak annyi, hogy ne híreszteld, ki a bátyád.
– Mostohabátyám.
– Mostohabátyád – javította ki magát Avery. – Ennyire számít?
Dave mögénk lépett, és közénk nyújtotta a fejét.
– És ki a mostohabátyád? – Rám nézett, aztán Averyre, majd
megint rám.
Avery a srác homlokára tette a kezét, és eltolta.
– Semmi közöd hozzá. Egyébként hol van Marcus?
A név hallatán megdermedtem. Ugye nem ugyanaz a Marcus…?
Dave felvonta a szemöldökét.
– Miért kérded? Egyébként Maggie-vel.
Úgy gondoltam, hogy ezt nem Marcus fizikai helyzetére érti.
– Tehát Maggie is itt van? – Avery hangjában figyelmeztetés
csengett.
Dave elcsendesedett.
– Úgy értem, járnak. Azt hiszem, Marcus olyasmit mondott,
hogy Maggie a barátnőivel tanul ma este.
Avery szigorú tekintettel feléje fordult. Én inkább meg sem
mozdultam. A szemem sarkából észrevettem, hogy a többi lány is
lapít.
Mindenki Averyt figyelte.
Avery felvonta a szemöldökét.
Dave mintha felfogta volna, hogy valami hülyeséget mondott.
Elkerekedett a szeme, és a szája kinyílt, mintha azt motyogná, hogy
ó, a francba. Aztán megpróbált lezsernek látszani, és megvakarta a
fülét.
– Azaz… úgy értem… – felsóhajtott. – A picsába!
Avery mereven megjegyezte:
– Azt tudom, hogy Maggie-vel van együtt. És ez az ő kollégiumi
háza. Így feltételeztem, hogy itt van, de el akarom kerülni. Ezért
kérdeztem.
Dave bólogatott.
– Értem. Igazad van. Marcus ott van hátul.
– És Maggie tényleg itt van?
Dave némán megrázta a fejét.
– Csak ennyit akartam tudni – vigyorgott rá Avery.
– Oké. Hát, jó szórakozást, és… – hátrált egy lépést, az italos
tálcát szorongatva. – Csá!
Azzal el is tűnt a tömegben.
– Ez meg mi volt? – kérdeztem.
Avery lendületesen vonogatta a vállát.
– Azt hitte, nem szarom le. – Szorosan megfogta a kezemet, az-
(án elengedte, és kirázta a kezét. – Gyere! Menjünk táncolni, és
keressük meg a piát!
Úgy is tettünk.
Avery magával vitt, miközben a tömeget kerülgette. Itt is
rengetegen ismerték és üdvözölték, akárcsak a kampuszon.
Néhányan megölelték, részegen szorongatták, és ő most is
mindenkinek szellemesen válaszolt. Húsz percünkbe telt, hogy
megtaláljuk a pincében a táncparkettet.
Hátul megálltunk, és egy srác azonnal táncolni vitte Averyt.
Miközben néztem, odahajoltam valakihez, hogy a zenét túlkiabálva
megkérdezzem:
– Itt mindig ez van?
A lány bólintott.
– Ez van, ha Avery barátnője vagy. Mindenki szereti. –
Elfintorodott, és hozzátette: – Azaz majdnem mindenki.
Szerettem volna kifaggatni. Mindent tudni akartam, de a lány
elfordult, és egy barátnőjével kezdett csevegni. Úgy éreztem, nem
akarnak részletes ismertetőt adni nekem. A tájékozódásra még
várnom kellett.
 Kivettem a vizesüvegemet, amibe rumot és narancslevet
töltöttünk. Hátradőltem, hogy élvezzem az estét, a sok nevetést, a
piát és a táncot. Avery minket is kivonszolt a táncparkettre. Shell és
Claudia visszajöttek, a többiek vagy srácokkal ismerkedtek, vagy
ajánlatokat utasítottak vissza.
Amikor később leültünk egy asztalhoz, Avery közelebb hajolt.
– Nekik van barátjuk – magyarázta, a zenét túlharsogva.
– Értem – kiabáltam vissza.
Kicsit összeráncolta a homlokát.
– Neked van pasid? Ezt még nem is kérdeztem.
Megráztam a fejemet.
– Nem. Nincs.
– Tessék? – közelebb hajolt, hogy jobban halljon.
Megint megráztam a fejemet.
– Semmi. Nem, nincs pasim.
Helyeslőn intett.
– Nekem sincs. Ez a legjobb! Sokkal izgalmasabb szinglinek
lenni.
Ez igaz is volt, csak Avery nem tudta, hogy én arra számítottam,
hogy ilyenkorra már lesz barátom. Nem tudta, miben reménykedtem.
De ez nem is volt olyan egyszerű. Volt pár barátom, ám nem éreztem
irántuk azt, amit Kevin iránt éreztem, vagy legalábbis amiről azt
hittem, hogy érzem iránta. Bár a dolgok kezdtek zavarossá válni,
most kellett volna eljönnie a mi időnknek.
– Oké. – Avery felállt az asztal mellől. – Melegem van, és ez a
lassú szám is untat.
Shell előrehajolva az asztalra könyökölt, és réveteg, becsípett
tekintettel nézett rá.
– Hol van Marcus?
Claudia otthagyta a táncparkettet, és leült Shell mellé.
Grimaszolva odébb simította az arcára és a nyakára ragadt,
összeizzadt hajtincseket.
– Mi a helyzet? – kérdezte szinte ugyanolyan kábán, mint a
barátnője, de ő azért kicsit élénkebb volt.
Avery válaszolt:
– Kimennék friss levegőt szívni.
– Marcus kint van.
 Ne menjünk ki! Marcushoz tényleg ne! Némán reménykedtem,
hogy a lányok kitalálnak valami jobbat. Már akkor le kellett volna
lépnem, amikor kiderült, kinek a kollégiumi épületében van a buli.
Kz Marcus felségterülete volt. Ha még emlékezett rám, tuti, hogy
nem akart volna ott látni.
Felálltam.
– Én még szívesen táncolnék. Mindjárt valami jobb zene jön.
Shell felhorkant:
– Nem hinném. Ha elkezdik tolni a lassúakat, az úgy is marad
egy darabig. Így ürítik ki a termet. Biztos elfogyott a sör.
– Mindegy, mit csinálunk, csak Marcus közelében ne legyünk! –
közölte Avery.
Egyetértőn bólogattam. Nagyon egyetértőn.
Avery fintorogva csípőre tette a kezét.
– De attól még ki szeretnék menni. – Elfújt az arcából egy
hajtincset. – Gyertek már! Menni fog. Jó lesz.
– Berúgtál – intette Shell.
Avery felvonta a szemöldökét és félrehajtotta a fejét.
– Tessék?
– Marcus kint van az udvaron. Te meg be vagy rúgva. Ez nem
fog jól mutatni. Ismerünk már, ilyenkor előbb szólalsz meg, mint
hogy gondolkodnál.
– Elbírok Marcusszal.
– Szerintem nem – szólt közbe Claudia is. – Ha ittál, akkor nem.
Minél többet vitáztak, annál kíváncsibb lettem. És annál jobban
aggódtam. Avery és Marcus? Az a srác két napja odavolt Maggie-
ért.
– Mondom, hogy tudom kezelni, és komolyan is gondolom. –
Avery sarkon fordult, és átfurakodott a tömegen a lépcső felé.
– A francba!
Nem tudom, melyikük mondta, de Shell és Claudia is
feltápászkodott, és utánasiettek. Egy másik lány a táncparkettről
észrevette, kiugrott a táncpartnere karjából, magával rángatta a
barátnőjét, és ők is nekilódultak. Én mentem utoljára, mert kicsit
jobban becsíptem, mint gondoltam. Felálltam, de megszédültem.
Meg kellett várnom, hogy ne forogjon velem a táncparkett, és csak
azután indultam el. A lányoknak már hűlt helyük volt, amikor
felértem.
 Megragadtam egy ismeretlen fiú karját.
– Merre kell menni az udvarra?
Megmutatta.
Az épület mögött találtam Averyt és a lányokat, összedugták a
fejüket egy sarokban, háttal az udvarnak. A válluk fölött újra meg
újra a másik oldalon égő tábortűzre sandítottak. Kisebb csoport
álldogált és üldögélt körülötte, de tudtam, kit figyelnek: Marcust és
Seggfejet. Mindketten nyugágyba telepedtek, és sörrel a kezükben
kinyújtóztak. Először úgy látszott, hogy csak pihennek, és nem
foglalkoznak semmivel, de Caden a lányokat figyelte. Marcus
úgyszintén. Kicsit feszültnek tűnt, Caden viszont… Összevontam a
szemöldökömet, és megnéztem magamnak. Nem láttam rajta azt az
indulatot, amit korábban. Sőt, úgy vettem észre, hogy jól érzi magát,
és Averyről az öccsére pillantott, mintha tetszene neki, hogy Marcus
feszeng.
Ez valamiért idegesített.
Kicsit erőteljesebben nyitottam ki az ajtót, mint szükséges lett
volna. Nem tetszett, hogy Seggfej kineveti az öccsét. Odamentem
Avery csoportjához, és szembefordultam Cadennel meg az öccsével.
Szerintem mindketten észrevették, de nem reagáltak. Persze nem
lehettem biztos benne, hiszen sötét volt. Ráadásul én az udvar másik
végén álltam, és be voltam csípve. De az sem izgatott, ha mégsem
láttak meg.
– Mit csinálsz? – sziszegett Avery.
Mellé álltam, de a fiúk felé fordultam, ő meg a barátnői felé.
Összefontam a karomat.
– Nem tettetem magam, és kész – jelentettem ki szinte sértetten.
– Micsoda? – nézett rám rémülten. – Miért viselkedsz így?
Magam sem tudtam, de biztos megvolt rá az okom… legalábbis
úgy gondoltam.
Marcus előrehajolt, Caden pedig láthatóan jól szórakozott, és
most már engem nézett. Egyértelműen. Dacosan felszegtem az
államat.
Elvigyorodott, felemelte a sörösüvegét, és nagyot húzott belőle.
– Summer, hagyd abba! Nem akarom, hogy Marcus idejöjjön.
Összevont szemöldökkel Averyre pillantottam, ahelyett, hogy
továbbra is Seggfejjel néztem volna farkasszemet.
– Tessék? Azt hittem, épp azt akarod.
 – Hát nem.
De már késő volt. Marcus felállt a nyugágyról.
Avery feínyögött, és elfordult.
– Ne már! Idejön.
A lányok közelebb húzódtak.
– Mit csináltál? – kérdezte az egyik.
Nem Averyhez szóltak. Mindannyian rám meredtek.
– Ó! – Ezt a cikit!
– Azért jöttél, hogy tiszta vizet önts a pohárba?
A kérdés a hátunk mögül érkezett, és én megfordultam, bár
tudtam, ki az. Marcus. Itt volt, egy sört szorongatott, és szinte
álmatag mosoly ült az arcán. Néha Averyre tévedt a tekintete, de
ráébredtem, hogy a kérdés bizony nekem szólt.
Felkaptam a fejemet.
– Micsoda?
Marcus összehúzta a szemét. Végigmért, aztán megint
megemelte az üveget.
– A barátnőm miatt. Meg a bátyád miatt. Azt hittem, azért jöttél,
hogy bevalld, hogy valójában mit láttál.
Nagyon ciki. Kirázott a hideg. Éreztem, hogy Avery és a
barátnői mind engem néznek.
– Most komolyan, miért tenném?
Felvonta a szemöldökét.
– Ez az én koleszom. A mi bulink. És idejöttél. – Ivott egy
kortyot. – Ezért jöttél, nem?
Avery megköszörülte a torkát, és összefonta a karját, akárcsak
én.
– Én hívtam meg.
Marcus csak bámult, de ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint a
bátyja.
– Velem lakik – tette hozzá Avery, és egyik lábáról a másikra
állt.
– Abban a részlegben, ahol prefektus vagy?
– Igen.
Marcus a vizesüvegre pillantott.
– És máris jó példát mutatsz, ugye, Av?
Avery elpirult.
– Jobb, ha te nem mondasz semmit.
 Marcus az üveggel a kezében rám mutatott.
– Ugye tudod, hogy ki a bátyja?
– A mostohabátyám! – javítottam ki, de nem számított.
Avery fintorgott.
– Megint csak jobb, ha nem mondasz semmit.
Ez hatásos volt. Marcus eddig laza volt, kicsit pimasz, de most
elpárolgott a humora. Harag villant a szemében.
– Av, mi barátok voltunk!
Avery felhorkant.
– Na persze. Mert a barátok átverik egymást, ugye?
Marcus tekintete elsötétült. Ha szemmel ölni lehetne… Már
nézni is aggasztó volt őket.
– Na jó – Shell rosszallón közéjük lépett –, ebből elég, mielőtt
még balhé lesz. – Megfogta Avery karját. – Marcus, remek buli volt.
Köszönjük, hogy eljöhettünk, táncolhattunk és berúghattunk, de
most ideje indulnunk.
Marcus még mondott valamit, de én már nem figyeltem. Avery
engedelmesen ment Shell-lel. Nem lesz balhé.
Követtem Marcust a tekintetemmel. Cadent nem akartam
megkeresni. Nem kedveltem. Nem véletlenül hívtam magamban
Seggfejnek. De valahogy mégis végig tudatában voltam a
jelenlétének. Mint valami zümmögő bogár, ami ott zizeg a háttérben,
és elvonja a figyelmet. Szinte arra számítottam, hogy közbelép, és
visszafogja az öccsét, mint múltkor a másik épületben a fiúegyletnél.
De most nem tette. Még csak nem is maradt a nyugágyban. Egy
csoporttal állt, mintha részt venne a beszélgetésben, de nem így volt.
Már nem tartott sört a kezében, hanem összefonta a karját, és ügyet
sem vetett a lányra, aki a vállára tette a kezét.
Engem figyelt.
Összenéztünk, és én felvontam a szemöldökömet.
Nem volt ellenséges, mint legutóbb, inkább csak kajánság villant
a szemében, mintha viccesnek találna engem vagy a helyzetet.
Magam mögé pillantottam, de ott sem volt semmi vicces. Várjunk
csak! Megint rápillantottam, aztán megpördültem.
Senki nem volt mögöttem. A lányok leléptek.
A fenébe!
Fogalmam sem volt, hogyan találok vissza a szobám épületébe.
Elindultam előre, de a lányok már nem voltak ott. Nem voltak a
nagyteremben, a konyhában és a mosdóban sem. Sem fent, sem az
alagsorban. Még egyszer visszamentem az udvarra, de hiába
kerestem őket.
Aztán megéreztem.
Caden zsebre vágott kézzel megállt mellettem, és úgy nézett
rám, mintha a vesémbe látna.
– Leléptek, amíg te szemmel vertél engem.
– Nem tettem semmi ilyesmit. – Legalábbis szerintem nem.
Kezdett megfájdulni a fejem. Megdörzsöltem a homlokomat.
Félmosoly játszott a szája sarkában.
– De igen. Nem számít. – Felvonta a szemöldökét. – Nincs, aki
visszavigyen?
Felsóhajtottam.
– A lányokkal párban buliztunk, együtt jöttünk.
Most már tényleg mosolygott, sőt volt egy olyan érzésem, hogy
rajtam nevet.
– Ugyan már. – Az utca felé intett. – Úgyis mennék már, és
tudok vezetni, mert csak egy sört ittam. Bízol bennem annyira, hogy
beülsz mellém?
Elakadt a lélegzetem. Már az előbb is rajtam nevetett, most meg
már gúnyolódik velem? Elgondolkodtam a lehetőségeken. Hívhatok
egy taxit, és reménykedhetek, hogy a sofőr tudja, melyik épülethez
tartozik a szobaszámom, vagy gyalog mehetek, és megpróbálhatom
megkeresni. Esetleg felhívhatom Kevint. Leginkább ezt szerettem
volna, és már nyúltam is a telefonomért. De mi van, ha nem veszi
fel? Inkább meg sem próbáltam. Nem akartam tesztelni az elméletet.
Az utolsó opcióm pedig…
Bólintottam.
– Jövök.
 6. FEJEZET

SEGGFEJ CADEN KOCSIJA egy Land Rover volt.

Nem tudom, mire számítottam, de erre nem.
Ráadásul tiszta is volt. Amikor kinyitottam az ajtót, csak
ámultam. Makulátlan!
Ő már beszállt.
– Ugye nincs bajod azzal, hogy valódi bőr az ülés?
– Csak… olyan tiszta.
– És?
Nem tudom, mi ütött belém, de felkiáltottam.
– Hűha! – Felemeltem a kezem, mintha a mennyek kapuja nyílt
volna meg, és egy egész zenekart és kórust képzeltem el, ahogy
lelkendeztem. – Maga a tökély!
Caden félrehajtott fejjel méregetett.
– Mégis mennyit ittál?
Lehet, hogy tényleg berúgtam. Megvontam a vállamat, és
beszálltam a kocsiba.
– Bocs. Csak meglepődtem – magyarázkodtam, amikor
elindultunk. – Kevin kocsija mindig csupa kosz. Az első ülés alá
hajigálja a szemetet, pont, ahová a lábamat tenném. Mindent oda
dobál be. Ha be akarok szállni, egész szeméthegyen kell átgázolnom.
– Nem takarítja ki?
Megint vállat vontam.
– Csak ha a barátnőjét viszi valahova.
– És ha az anyukáját?
– Ha együtt mennek, akkor az anyjának a kocsijával mennek.
Szóval nem. Csak a barátnőjének takarít. – Összevissza beszéltem.
Gyorsan ráültem a kezemre.
Cadennek rögtön feltűnt.
– Mit csinálsz?
– Ezt olyankor szoktam, ha érzem, hogy mindenfélét kimondok,
amit nem kéne, meg olyankor, ha ideges vagyok. – Pislogtam. –
Melletted most ideges vagyok. Ami persze még mindig jobb, mint
amikor feldühítesz.
 – Feldühítelek?
Bólintottam, aztán elgondolkodtam, leszegtem a fejem, és
megint a vállamat vonogattam.
– Igen, korábban mérges voltam rád, de nem tudom, miért. Csak
úgy kihozod belőlem. Magamban Seggfejnek hívlak.
– Micsoda? – Megálltunk a pirosnál, és elhűlve nézett rám. – De
hát sosem bántottalak!
Duzzogva visszagondoltam az első találkozásunkra. Még mindig
a fejemben voltak a szavai. – Nem valami szép dolog csak úgy
megkérdezni, hogy „Neked meg mi bajod van?”, főleg, ha épp akkor
törték össze a szíve… – Gyorsan elhallgattam.
Te jó ég! Majdnem elárultam magam.
– Mármint úgy értem… – Ezt nem tudtam kimagyarázni.
Tényleg az alkohol beszélt belőlem. Még csak el sem tudtam terelni
a témát, úgy ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség.
A lámpa zöldre váltott, és elindultunk. Caden rám sandított.
– Ügy érted, nem szép dolog ilyet kérdezni egy lánytól, akinek
épp akkor törték össze a szívét? Ugye ezt akartad mondani?
– Nem! – De még mennyire! Pontosan ezt.
Caden morgott valamit, bekanyarodott, és már láttam az
épületet, ahol a szobám volt.
– Sejtettem – jegyezte meg.
Tudta, hogy nem mondok igazat. Sokkal többet tudott, mint
amiről most hazudtam. És nem tehettem semmit. Kezdtem pánikba
esni, amikor ráébredtem, mennyire ki fog akadni Kevin.
Kimentettem, és számított rám, én meg erre kikotyogtam a dolgot az
egyik ellenségének, vagy riválisának vagy mijének. Vagy az
ellensége-riválisa-mittudomén micsodája bátyjának. Kevinnek
rengeteg ilyen ellenlábasa volt.
Eddig általában más sulikba járó lányok barátai akarták
elkalapálni. Valami életösztöne biztosan volt, mert nem azoknak a
csajoknak udvarolt, akik a sulinkba jártak, és azoknak sem, akik
különösen nagydarab srácokkal jártak. Sőt, ha így visszagondolok,
igyekezett jól megtermett haverokat gyűjteni maga köré. Volt pár
veszélyesebb helyzet, de amikor a barátai megjelentek, a bunyó
mindig abbamaradt. Vagy Kevin lógott meg, vagy a másik srác lépett
le.
– Na.
 – Na micsoda?- kérdezte Seggfej.
– Mi micsoda? – Rápillantottam, és láttam, hogy figyel.
Aztán rájöttem, hogy megérkeztünk. Egészen a kolesz bejárata
mellé parkolt.
– Semmi. Mindegy. Kösz, hogy elhoztál! – Már készültem
kikapcsolni a biztonsági övét, de hirtelen megfogta a kezemet.
– Várj egy kicsit!
Szent ég! Nagyot nyeltem. Az érintésétől enyhe bizsergés futott
végig rajtam. Olyan közel volt az a kígyós tetoválás! Gyorsan
elrántottam a kezemet. Ez meg mi volt? De mivel Caden beszélt,
megpróbáltam figyelni. Jobbnak láttam elnyomni a felkavarodó
érzéseket, amiket előhozott belőlem. Igen, ezeket jobb volt
elnyomni. De nagyon.
– Tessék? – kérdeztem vissza.
Megrázta a fejét, az arcán türelmetlenség látszott. Feltartotta a
kezét, mintha megadná magát, és színpadias mozdulattal elhúzódott.
– Nem foglak bántani! Csak a mostohabátyádról akarok
beszélni.
Elvörösödtem. Hazavitt, és tudta, hogy hazudtam Kevin miatt.
Legalább annyit megtehettem, hogy végighallgatom.
Hátradőltem, és elengedtem a kilincset.
– Jó.
– Minden rendben?
– Persze – bólintottam, és rásandítottam. – Tudtam, hogy nem
akarsz bántani.
Csak nézett, mintha várt volna valamire. Majdnem elpirultam
megint. Nem néztem a szemébe, de éreztem a tekintetét. Úgy
viselkedett, mintha valami rémült állat lennék, aki csak azt lesi, hol
szökhetne meg. De én nem ilyen voltam. Hülyén viselkedtem ugyan,
de azért volt bennem némi becsület. És miatta viselkedtem így.
Miatta viselkedtem úgy, mint valami idegbajos, rettegő kisegér.
Másokkal sosem voltam ilyen. Normális voltam, és józan. A
francba, szinte már unalmas lehettem.
De Seggfej Cadennel valahogy más voltam, sőt most már
gyanítottam, hogy nem is akkora seggfej. Nem viselkedett úgy, és
talán ezt a jelzőt eleve ok nélkül akasztottam rá. En viselkedtem
furán, ő valójában csak megkérdezte, hogy minden rendben van-e.
 Ha ezt egy lány kérdezi, nem is akadtam volna fenn rajta. De ő
kérdezte, és ez a kérdés egy olyan pasitól, aki egyértelműen erős,
izmos, jóképű és magabiztos… Egek, Seggfej Cadenről csak úgy
sütött az önbizalom és a határozottság, szexi volt, én meg nem is
értettem, miféle gondolatok ezek.
A szemébe néztem.
– Mit akartál mondani? – Akaratom ellenére éreztem, hogy
forróság kúszik fel a nyakamon, és csak reménykedni tudtam, hogy
nem vörösödök el fülig.
Gyengéd volt a hangja.
– Miért mentegeted a mostohabátyádat?
– Mármint a társadat a fiúegyletben?
Nem felelt, csak összeszorította a fogát.
– Nem mondhatok semmit. – Azt végképp nem, amit hallani
akarsz. – Talán családi összetartásból?
– Tehát akkor beismered, hogy mentegetted?
Visszafojtottam a lélegzetemet.
– Tessék?
Caden kissé előrehajolt.
– Maggie-vel volt?
Tesztelgetett. Nem tudhatta biztosan. Amikor erre rájöttem,
elhallgattam. Eszem ágában sem volt bajba keverni magam.
Megint nyitni készültem az ajtót.
– Köszi, hogy elhoztál. Kedves vagy.
– Várj!
Kinyitottam az ajtót, és lemásztam. Becsuktam, és megkerültem
a kocsit, hogy a kapuhoz lépjek.
Lehúzta az ablakot, és utánam szólt:
– Kevinért nem érdemes.
Már majdnem három méterre voltam tőle, de megtorpantam és
visszafordultam.
Mélyen a szemembe nézett.
– Bármi is az okod, hogy kitarts mellette, ő nem viszonozza
ezeket az érzéseket. – Semmi kétség. Semmi kérdés. Caden
kijelentésében semmi más nem csengett, mint teljes bizonyosság.
Feltámadt a szél, és megborzongtam.
– Miről beszélsz?
Kiengedte a Land Rover kézifékjét.
Ő
 – Ő nem állna ki érted. Az olyanok, mint ő, soha nem állnak ki
senkiért.
Claudia Avery szobájából jött ki, amikor felértem az emeletre.
Végigmért.
– Visszaértél.
Nem mosolygott. És ez feltűnt. Így hát én sem mosolyogtam.
– Igen.
– Figyelj – mondta, miközben megindult felém, a kezét a hátsó
zsebébe dugva –, Avery végig veled volt, de hát kiborult. Tavaly
Marcusszal járt. Szakítottak, és két hónappal később Marcus
összejött Maggie-vel. – Megvető hangon még hozzátette: – Nem
értem, miért mondja Avery folyton, hogy Maggie a barátnője.
Szerintem Maggie egy ribanc.
Összevontam a szemöldökömet. Ezzel most mit kezdjek?
– Sajnálom Averyt, de nekem azt mondtátok, hogy a baráti
társaságból sosem hagyjátok egyedül egymást. Engem simán
otthagytatok.
Claudia csak bámult.
Álltam a tekintetét.
Valamit reagálnia kellett volna, de nem tette. Talán mert mindent
elmondott, amit akart. Nem volt szándékában bocsánatot kérni, és
nem voltunk barátnők. Bólintottam.
– Rendben.
Vállat vont.
– Nem ellened szólt a dolog.
Döntetlen volt, és két lehetőség közül választhattam. Vagy úgy
teszek, mintha nem számítana az egész, vagy nem.
Felsóhajtottam.
– Pedig sajnos pont hogy igen. – Maradtam a második
lehetőségnél.
– Tessék?
– Ellenem szólt. – A szívemre tettem a kezemet. – Merthogy
engem hagytatok faképnél.
– Nézd… Holnap Avery biztos bocsánatot fog kérni tőled.
Visszahoztuk, és már alszik, de ha neked erre van szükséged, akkor
holnap biztos megkapod.
Elfordította a tekintetét, és már menni készült, de én nem
nyughattam.
 Oldalra léptem, mintha az útjába akarnék állni. Megint a
szemembe nézett, és a szánalmas félmosolya elillant.
– Most meg mi van?
Konfrontálódni készültem egy felsőbb évfolyamossal. Alig
ismertem. A prefektuslányt is alig ismertem, de itt most valami nem
volt rendjén. Hirtelen eldöntöttem, hogy nem leszek hajlandó eltűrni,
hogy átgázoljanak rajtam. Nagy levegőt vettem, és folytattam:
– Lehet, hogy holnap Avery elnézést kérne tőlem, viszont te
vagy az első, akivel összefutottam most a csoportból – mondtam. –
Nehezen tudom elképzelni, hogy ti csak úgy hirtelen elfeledkeztetek
rólam. Nem gondolnám, hogy véletlen volt.
Claudia összehúzta a szemét.
Nem hallgattam el.
– Igen, talán Avery holnap bocsánatot kér, de úgy veszem észre,
hogy te cseppet sem sajnálod, ami történt. És felmerül bennem a
kérdés, hogy valami bajod van-e velem.
Mi ütött belém? Eddig mindig visszahúzódó voltam, és kerültem
a konfliktust.
Összefonta a karját.
– Hogy jutottál vissza a koleszba?
Hát ennyi? Semmi több? Félrehajtottam a fejemet.
– Visszahoztak.
Felvonta a szemöldökét.
– Valaki elhozott kocsival?
Bólintottam.
– Nem mindenki hagyott cserben.
Felhorkant, és a szemét forgatta.
– Ki hozott el?
– Marcus bátyja.
Elkerekedett a szeme.
– Caden?
Lehet, hogy Caden seggfej volt velem, lehet, hogy nem, ezzel
kapcsolatban össze voltam zavarodva, de jólesett látni Claudia
meglepetését.
– Igen, ő.
– Biztos? – Lenézőn végigmért. – Nem akarok undok lenni, de
Caden eléggé ismert figura itt, és nem arról híres, hogy olyan
lányokkal foglalkozik, mint te.
 Utáltam, hogy muszáj visszakérdeznem, de nem bírtam ki.
– Olyan lányokkal, mint én?
– Aha. – Claudia elvigyorodott. – Kis senkikkel. Elsőéves,
felejthető lányokkal.
Összepréseltem a számat.
– Caden végzős?
– Harmadéves, de mindegy. Népszerű, ha érted, mire gondolok.
És aligha hiszem el, hogy téged csak úgy hazahozott. Mit csináltál?
Leszoptad?
– Micsoda?! Te így szoktad elérni, hogy valaki hazahozzon? –
Közelebb léptem. – Erre célozgatsz?
– Talán arra célozgatok, hogy egy olyan srác, mint Caden,
legfeljebb ezért venne észre egy magadfajta lányt.
Te jó ég! Mekkora ribanc!
– És én még azt hittem, hogy jó fejek vagytok – fakadtam ki
neheztelve. – Szánalmas. Ez a szánalmas, nem pedig én. – Megint a
szívemre tettem a kezemet. – És én még felnéztem rátok, hogy
milyen menők vagytok. Ez a szánalmas. Kedveltem Averyt.
Nemcsak Claudia tudott ám fagyosan beszélni. Nekem is
sikerült metsző hangon folytatnom:
– Nagy kár. Kár értetek.
Claudia eddig unottnak tűnt, de most felkapta a fejét.
– Várj csak egy pillanatot! Kevin Caden társa az egyletben.
Szóval a mostohabátyámról volt szó.
A falnak támaszkodtam, mert különben a következményekkel
nem törődve kikapartam volna Claudia szemét.
– Ennek meg mi köze Kevinhez?!
– Caden Kevin miatt volt rendes hozzád. Ezért hozott el, nem
azért, mert érdekelnéd, vagy ilyesmi. – Megint végigmért. – Most
tényleg nem érted, hogy mitől zavarodtam össze? – Felnevetett, és
elment mellettem. – Holnap zargasd Averyt! Tuti, hogy hason fog
csúszni előtted, mert velem ellentétben, ő bír téged, bár nem tudom,
miért. Érezd jól magad!
Azzal otthagyott az üres folyosón, ürességgel a szívemben.
Megint ott álltam barátok nélkül. Remek.
 7. FEJEZET

CLAUDIÁNAK EGY DOLOGBAN IGAZA VOLT: Avery tényleg bocsánatot

kért másnap reggel. Karikás volt a szeme, kinyúlt pulóvert viselt, a
haja kócos volt, az arca kissé zöldes. Egy üveg vizet szorongatott a
kezében.
Másnapos volt.
Nem mondtam semmit a Claudiával folytatott beszélgetésemről.
Nem Avery hibája volt, hogy a barátnője egy undok ribi, viszont
amikor meghívott, hogy menjek vacsorázni ugyanazzal a csapattal,
nemet mondtam. A rá következő nap ebédelni hívott, de akkor is
nemet mondtam. Meglepetten ráncolta a homlokát, és arra
gondoltam, hogy többet úgysem hív sehova. Reméltem, hogy nem
fog számítani. Mert hamarosan úgyis megérkezik a szobatársam.
A következő nap végre elkezdtek hivatalosan beköltözni az
elsőévesek. A folyosókon nyüzsögtek az emberek, cipelték a
holmijukat, rendezkedtek a szobákban, de én egyedül ücsörögtem.
Hamarosan megtudtam, miért.
Avery bekopogott hozzám, és elmondta, hogy pár perc múlva
házgyűlést tart, és hogy nekem most nem lesz szobatársam.
– Miért? Mi történt?
Magához szorította a mappáját.
– Ma reggel telefonáltak, de még nem volt időm szólni neked. A
szobatársad családjában haláleset történt, és csak a következő
szemeszterben tud jönni. Később fog kezdeni.
– Ó. – A vállam fölött a szobámra pillantottam. Nagyon
kényelmes volt, de csak az én holmimmal volt tele. A másik ágy,
íróasztal, éjjeliszekrény és gardrób üres volt.
– Ne helyezkedj túlságosan kényelembe! Lehet, hogy beköltözik
valaki, de lehet, hogy szerencséd lesz, és erre a szemeszterre az
egész szoba a tiéd.
– Mikor derül ki?
Avery megvonta a vállát.
– Mindig vannak későn érkezők, vagy az is lehet, hogy valaki
áthelyezést kér. Ha szétrakod a holmidat, készülj fel, hogy esetleg
vissza kell pakolnod a saját térfeledre.
– Oké.
Avery elmosolyodott, azzal a hivatalos prefektusi mosollyal,
amivel a szüléimét is köszöntötte. Eltűnt az az Avery, aki bulizni
hívott.
– Akkor jössz a megbeszélésre, ugye? – Megnézte a telefonját. –
Van még két órád. A kampuszon a fagyizó ma későig van nyitva az
érkező elsőévesek miatt, és arra gondoltam, hogy mindenkit elviszek
fagyizni. Jó lehetőség megismerkedni a többiekkel.
A megbeszélésen Avery ismertette a szabályokat az
elsőévesekkel, és néha kérdő pillantásokat váltottam a többiekkel. A
végén adott fél órát, hogy készülődjünk, átöltözzünk, vagy amit
szeretnénk, és utána a folyosón várt minket, hogy fagyizni menjünk.
Visszamentem a szobámba, még mindig egyedül, és néhány
percig szöszmötöltem. Már indultam kifelé, amikor megrezzent a
telefonom. Kevintől érkezett üzenet.
Csak egy szó. Beszélhetnénk? De ettől az egy szótól is
felgyorsult a szívverésem. Megszorítottam a telefont, és egy
pillanatig mozdulni sem tudtam.
Tisztában voltam azzal, hogy az érzéseim nem fognak egyik
pillanatról a másikra eltűnni, de ez nevetséges volt.
Elárasztottak az emlékek. Ahogy Kevin a vállamra tette a kezét,
hozzám hajolt, és összeért az ajkunk. Felforrósodott a testem. Szinte
éreztem most is. A keze a vállamon pihent, aztán végigfutott a
karomon, és átölelte a derekamat. Egymáshoz simultunk, és
követelőzőbb lett a csókja. Többet akart, és én megadtam neki.
Átöleltem a nyakát, és a szívem hevesen dobogott. Bármit megadtam
volna neki.
És meg is adtam. Magamat adtam neki.
Megint rezgett a telefon, és megtörte a varázst. Jéghideg vízként
zúdult rám a valóság a következő üzenettel: Maggie-ről kellene
beszélnünk.
Hát persze. Tényleg. Magamban felnyögtem. Semmi kedvem
sem volt a témához, de visszaírtam, és már tudtam, hogy kihagyom a
fagyizást az új évfolyamtársaimmal, mert ostoba lábtörlő voltam, ha
Kevinről volt szó. Mikor? Hol?
Nem is kellett várnom, azonnal válaszolt: Most? A Brown
bejáratánál, a lépcsőnél.
 Ez gáz volt. Miért nem jön ide? Láthatná, hol van a szobám, és
találkozhatnánk azokkal, akik nem mentek fagyizni.
Ragaszkodhattam volna hozzá, de nem tettem. Ahelyett, hogy a
többiekkel mentem volna, akik Avery szobájánál gyülekeztek,
elindultam lefelé.
Kint arra sétáltam, amerre tudtommal a Brown épület volt. Az
előző nap feliratkoztam az előadásokra és megvettem a könyveket,
de alig sétáltam a kampuszon. Tudtam, hogy három nagy,
négyszögletű, épületekkel szegélyezett területre van felosztva,
középen az étkezdével és a hallgatói központtal. Az egyik órám a
Brown épületben lesz, úgyhogy amúgy is meg kellett tudnom, hol
van. Átvágtam a hallgatói központon, és elmentem a fagyizó mellett.
Kinyitottam a kaput, ami az utolsó területre vezetett. Erre még nem
jártam, ezért meglepett, mennyire csendes. És sötét. A kampusz
többi része sokkal jobban ki volt világítva. Itt úgy éreztem, mintha
egy zárt szentélybe léptem volna.
A hallgatói központtól két út vezetett két irányba. A kilátást fák
takarták, de emlékeztem a térképen, hogy hol láttam a Brown
épületet, és jobbra indultam. A harmadik épület volt, az út
megkerülte, és egy oldalsó ajtó mellett vitt el.
Kevin nem volt ott.
A járdát követve továbbmentem az épület mellett, és egy másik
ajtónál nagy kőlépcsőket találtam. Szemben egy kis tó volt. Leültem,
és már értettem, miért itt akart találkozni. Elég csendes hely volt, a
tóval és a szökőkúttal szinte már festőién nyugodt. Nem is volt olyan
érzésem, hogy egyetemi kampuszon vagyok. Fura volt, hogy
elsőévesek nyüzsögnek a közeli épületben.
– Hahó!
Felnéztem. A másik irányból sötét sziluett rajzolódott ki. Kevin
a zsebébe süllyesztette a kezét, és összehúzta magát.
– Szia! – feleltem.
Közelebb lépett, és most megvilágította a fölém hajló lámpa. El-
facsarodott a szívem. Láttam a bocsánatkérő arckifejezését, és
összeszorítottam a fogamat. Nem akartam hallani. Igen, fájdalmat
okozott nekem, de nem akartam, hogy még meg is forgassa a tőrt a
szívemben.
De volt egy olyan érzésem, hogy nem fogom megúszni.
 – Szóval… – kezdte Kevin. Nem lépett közelebb. Zavartan
krákogott. – Hát… annyira kínos ez az egész.
Talán azért, mert láttam Maggie-vel, vagy mert percekkel
később megtudtam, hogy Maggie-nek van pasija, vagy mert Kevin
rám sem írt azóta, hogy kimentettem őt a hazugságommal. Vagy
talán azért, mert a nevetséges családi vacsora óta a színét sem láttam.
De bármi is volt az oka, miközben arra vártam, hogy folytassa,
valahogy lehullott róla az a kép, amilyennek középiskolában láttam.
Dermedtnek és sebezhetőnek éreztem magam, mintha idegen lett
volna.
Vissza tudtam idézni minden egyes beszélgetésünket az év
során, amíg együtt laktunk, de nem emlékeztem tréfára, ölelésre,
semmiféle melegségre. Mindig csak az álmaim, az ábrándjaim miatt
éreztem közel magamhoz.
Ennyi volt. Kevin jelen volt, de visszahúzódott, hacsak nem a
barátnője társaságában volt. Olyankor nevetett, és mindig
megkönnyebbülést hallottam a hangjában, mintha csak akkor tudna
ellazulni, ha van mellette egy lány.
Miért törődtem mégis annyira vele? Mit nem vettem észre? Nem
hiszem, hogy teljesen az illúziók rabja voltam… Vagy mégis?
Kevin mondani akart valamit, de megelőztem.
– Tévedés voltam?
– Tessék? – Megvakarta a fülét. Meglepve nézett, és lassan
leeresztette a kezét. – Micsoda?
– Hogy tévedés voltam-e. Amikor együtt töltöttük az éjszakát.
Hiba volt – elszorult a szívem –, ugye?
Kevin pislogott, és zavartan köhécselt.
– Hát… szóval…
Ez választ adott a kérdésemre. Ez a két szó, ez az ostoba
semmiség volt a válasz.
Egyre jobban sajgott a szívem, és megborzongtam. A hátam a
lépcsőnek ütközött.
Egy héttel korábban még választ vártam volna. De most minden
megváltozott. A kimondatlan szavak feleltek, és én hallottam. Csak
épp két teljes évig nem figyeltem oda. Két kibaszott hosszú évig.
Lehajtottam a fejem.
– Tiszta hülye vagyok!
– Tessék?
 – Hülye vagyok.
– Várj! – Előrelépett, és felém nyújtotta a kezét, de megtorpant.
Láttam, hogy elgondolkodik. Mit is mondhatna? Semmit. Hát ez
az. Ha hiba volt, nem mondhatja a szemembe, mert félt, hogy akkor
elárulom a titkát. Ha pedig nem volt hiba, akkor már késő, hiszen
mással járt. Ugye? Ez a két lehetőség volt.
Miért próbáltam magyarázatokat gyártani?
Egy pillanattal később Kevin felsóhajtott, és a zsebébe
süllyesztette a kezét.
– Szeretem Maggie-t.
Ez van. Mindennek ez az oka. Egyelőre ennyi.
– Oké.
Közelebb lépett, és a hangja kitisztult.
– Tudom, hogy egész héten itt voltál egyedül. Telefonáltam
volna, vagy meglátogattalak volna, de tudod… oda kellett
figyelnem, hogy Maggie-vel minden rendben legyen. Érted?
Nem értettem, de azért bólintottam.
– Megértesz?
Kicsit sem, de megint bólintottam. Ezek szerint még maradt a
régi lábtörlőből elég bennem.
– Akkor jó. – Kevin megkönnyebbült. – Eléggé aggódtam. A
prefektusodnak régi ismerőse Maggie, és nem tudtam, hogy…
– Avery azt mondta, hogy Maggie a barátnője.
Megdermedt.
– Beszéltél Averyvel Maggie-ről és rólam?
– Tudja, hogy a szüleink összeházasodtak.
Meglepettnek látszott.
– Szóval meséltél neki rólam.
– Tudta, de… – A szám kiszáradt, és izzadt a tenyerem.
Összedörzsöltem a kezemet. – Miért ne meséltem volna? – Mi folyik
itt? – Nem mondhatom el?
– Mármint kettőnkről? – kérdezte.
Előrehajoltam. Most úgy érti, hogy…?
Kevin kettőnkre mutatva folytatta:
– Mármint hogy mostohatesók vagyunk, ugye? Mindenkinek
tudnia kell a szaros magánügyeimet. Nem is értem, minek beszélsz
rólam egyáltalán. – Megint zsebre tette a kezét, és feszengett. –
Egyébként is inkább csak lakótársak voltunk. Ennyi.
 Tudtam, hogy igaza van, de mégis megrázott.
– Lakótársak…
– Aha. Igen, pontosan azok. – Kevin összevonta a szemöldökét,
mintha összezavarodott volna. – Nem is ismertelek, mielőtt
összeházasodtak a szüleink. Egy évet együtt laktunk, de én alig
voltam otthon, te meg mindig a szobádban kuksoltál. Sosem
kerültünk közel. Aztán tavaly már alig jártam haza. Szinte soha.
Kivéve azt az estét, tettem hozzá magamban. Amikor a
barátaiddal és velem érettségi buliba mentél. És berúgtunk. És
hazamentünk, és csókolóztunk, és több is volt, amire most már
gondolni sem akarok. Alig voltál otthon, kivéve azt az éjszakát.
Lesütöttem a szememet.
– Értem.
Megint köhécselt, és feszengve toporgott.
– Tényleg szeretem Maggie-t. Komolyan. De tudod, most
egyelőre Marcusszal jár, és Marcus családja errefelé eléggé
befolyásos. Az apja legendás az egyetemi fiúegyletben, aminek
Marcus ugyan nem a tagja, de a bátyja, Caden velem együtt az.
Bonyolult helyzet. Ha megtudják, hogy valójában mit láttál akkor
este…
Kitört belőlem a nevetés. Talán nem kellett volna, talán
helytelen volt, de egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon. Én is
nevetséges voltam, de Kevin is. Azt hitte, senki sem tudja. Pedig
mindenki tudta.
– Mi az?
Még mindig nevettem, úgy ráztam a fejemet. Rázkódott a
vállam.
– Semmi. Csak… – Tovább nevettem. – Semmi. Ne haragudj!
De képtelen voltam abbahagyni, és Kevin haragosan nézett rám.
Pár pillanat múlva végre sikerült lenyugodnom.
– Ezt csináltad középiskolában is? Komolyan azt hiszed, hogy
nem fog kiderülni? Nem veszed észre, hogy mindenki tudja már?
– Ezt meg hogy érted?
– Jársz egy lánnyal, és öt hónap múlva megunod. Elkezdesz újat
keresni. Aztán mindkettőjükkel egyszerre kavarsz, és azt hiszed,
hogy a barátnődnek fogalma sincs, pedig tudja. És mindig csúnya
szakítás a vége. A suliban mindenki tudta…
– Tényleg?
É
 – Aha. És biztos vagyok benne, hogy akkor is mindegyiknél azt
gondoltad, hogy szereted, mint most Maggie-t. Kevin, ezt te
komolyan gondolod? Mindenki tud az egészről. Hiszen még
vacsorázni is elhoztad.
– De most nincs másik barátnőm. Ez a város pedig elég nagy.
Nem gondoltam, hogy számít, ha eljön velem vacsorázni.
– Tökmindegy. De neki van pasija. Aki múltkor elment az egylet
épületébe, mert őt kereste. Tudta, hogy nálad lesz. Csak miattam és
az egylettársaid miatt nem kapott rajta. Szerinted ezt meddig lehet
így folytatni? Legyél már reális!
Megvakarta a fejét, és vállat vont.
– Nem tudom. Majd óvatosabbak leszünk.
Ebbe muszáj volt belekötnöm.
– Majd az ő szobájába mentek, nem pedig a tiédbe?
Azt hittem, nevetni fog rajta, és elmondja, mit tervez. Azt
hittem, majd tiltakozik, és beavat. De nem tette.
Csendben maradt, és bennem egy második felismerés is
megérett. A mostohabáty, akit annyira szerettem, vagy legalábbis azt
hittem, hogy annyira szeretem, valójában ostoba szarházi volt. Más
magyarázatot nem találtam a dolgaira.
– Ezt komolyan mondod? – kérdeztem. – Ez a terved? Ahelyett,
hogy a te szobádban lógtok, ahol Marcusnak semmi keresnivalója,
átmentek Maggie szobájába, ahová jó okkal menne. Merthogy,
tudod, az a barátnője szobája.
– Nem. – Kevin a fejét rázva hátralépett. – Mármint egyáltalán
nem ezt terveztem. De Cadennel egy épületben vagyok.
Felhorkantam.
– Szerinted Caden majd a te szobádban fogja tölteni az idejét?
Kevin nem válaszolt azonnal. Kicsit elgondolkodott, majd
megkérdezte:
– Ezt meg hogy érted?
Legszívesebben a falba vertem volna a fejemet.
– Aznap este ő is segített neked. Nem engedte be Marcust.
– De ő nem is tudta, hogy…
Közbevágtam.
– Dehogynem! Pontosan tudta.
– Hogyhogy?
– Hát én…
 Nem. Ezt már nem. Nem fogom magyarázgatni, hogy Caden
elkapott és kikérdezett, sem azt, hogy hazavitt Marcus bulijából. Az
nem tartozott Kevinre, és bár fájt bevallani, de az ő és Maggie
magánélete pedig nem tartozott rám… csak annyiban, hogy én
HAZUDTAM AZ ÉRDEKÉBEN! Oké. Mély levegő, Summer!
Nyugi! Mély levegő!
Visszaszámoltam tíztől, és nem figyeltem Kevinre. Ha közben
mondott is valamit, nem hallottam.
Az agyamra ment.
Még mindig voltak iránta érzések a lelkem legmélyén, de most
már láttam azt is, hogy mennyire rettenetesen idegesítő tud lenni.
Alig vártam, hogy már semmit se érezzék iránta. Úgy sejtettem,
hogy akkor teljesen újjá fogok születni.
Mély levegő! Nyugalom. Zen. Buddha. Uncsi zene. Jóga.
Mindenféle megnyugtató dolgok.
– Valami baj van?
– Tessék? – Visszatértem a valóságba, és láttam, hogy Kevin a
kezemet figyeli. Odapillantottam. Legyezgettem magamat.
– Ó, semmi gond. Jól vagyok.
Hátrapillantott.
– Tudod, elég fura veled erről beszélni.
– Tényleg? – Dehogy voltam szarkasztikus!
Bólintott.
– De azért, ha esetleg összefutnál Maggie-vel vagy Marcusszal,
hidd el, nem rosszindulatú a srác. Ne gondolj róla rosszat! Ö is és a
bátyja is nagyon népszerűek itt, az egyetemen. – Megvonta a vállát.
– Persze én is az vagyok, de a nyomukba sem érek ilyen tekintetben.
Szóval nem kell utálnod Marcust. Tudom, hogy te mellettem állsz.
Elfojtottam egy nyögést.
Úgy csevegett tovább, mintha nem tűnt volna fel neki.
– Érted, mire gondolok. – Rám nézett, és pislogott párszor. –
Sportorvosi szakra készülsz?
Kissé felemeltem a fejemet.
– Te megjegyezted, hogy mit fogok tanulni? – Vagy legalábbis
milyen terveim vannak.
A szívemhez emeltem a kezemet. Az érettségi estéjén meséltem
neki a terveimről. De nem is gondoltam, hogy figyel. Úgy tűnt,
lefoglalja, hogy levegye rólam a blúzt.
 – Anya mondta.
– Ó…
Hát akkor mégsem.
– Marcus is sportorvosi szakra jár. Biztos találkozni fogtok.
Pompás.
Kevin most először mosolyodott el.
– Nem akarok neked kínos helyzeteket teremteni.
Kínos helyzeteket. Nekem.
– Igazán kedves tőled.
Még szélesebben mosolygott, és végre odalépett hozzám, a
lépcső mellé.
– Gyere – intett –, hadd öleljelek meg!
Magához szorított, és a fülembe motyogott:
– Tudod, örülök, hogy itt vagy.
Gombócot éreztem a torkomban. Ezt úgy mondta, mintha csak
most jutott volna eszébe.
– Köszi.
Még egyszer megszorított, aztán hátralépett, és egy félmosollyal
a hajába túrt.
– Örülök, hogy beszélgettünk. Néha összefuthatnánk és
vacsorázhatnánk együtt. Szerintem jó lenne.
Vacsora. Néha. Szerinte jó lenne.
Amikor beiratkoztam az egyetemre, az járt a fejemben, hogy
vele lehetek, erre ő közli, hogy „néha összefuthatnánk és
vacsorázhatnánk együtt”.
Ez az egész beszélgetés egy hatalmas pofon volt.
 8. FEJEZET

– MEGINT BOCSÁNATKÉRÉSSEL TARTOZOM.

Valaki megállt mellettem. Egy jókora tankönyv és egy
jegyzetfüzet landolt a füvön tompa puffanással, és amikor felnéztem,
láttam, hogy csupasz lábak guggolnak mellém.
Épp szünetem volt, és tanulni próbáltam a keleti épületegyüttes
gyepén. Egy hete kezdődött a tanítás, és minden nagyon jól alakult.
Azaz majdnem minden. A tantárgyak egyelőre könnyűek voltak,
viszont nem ismertem még senki olyat, akivel tényleg jól
összebarátkoztam volna. Egyik este néhány lány az évfolyamról
pizzát rendelt, és végignézték a Dirty Dancinget, a Nulladik órát, és
a Tökéletes hangot. Én is csatlakoztam, és a sajtos pizza finom volt,
a dalok azóta is a fejemben vannak, de az egész leginkább csak…
unalmas volt.
Unalmas voltam.
Nem értettem, mi ezzel a bajom. Clarissával már középiskolában
is unalmasak voltunk. May nem volt az, de mi igen, és nem zavart
minket. Most azonban… A lányok, akikkel egy emeleten laktam,
aranyosak voltak. Jóindulatúak, kedvesek. Na jó. Szóval unalmasak.
Örülnöm kellett volna, hogy velük tölthetem az időmet. És a
kulcsszó: kellett volna.
De én szinte utáltam az egészet.
Már indultam a Bardeni Bellák zárószáma után, amikor nevetést
hallottam a mosdóból. Kijött Avery, és nem volt egyedül. Shell és
Claudia követte, meg a másik két lány, akiknek még mindig nem
emlékeztem a nevére. Mindenki észrevett. Avery integetett, és
barátságosan rám mosolygott. Shell és az egyik lány szintén. Claudia
persze nem. Nem intett be, vagy ilyesmi, csak levegőnek nézett.
Teljesen rezzenéstelen volt az arca, és kicsit hosszabban meredtem
rá, mint illett. Averynek feltűnt, és ahogy kifelé mentek,
elgondolkodva nézett minket. Láttam, hogy a táskájukban ott
sorakoztak az előre kikevert italok, és ebből kitaláltam, hogy
biztosan bulizni mennek. Talán megint Caden öccse szervezett
valamit.
 Elindultak, én pedig visszafordultam, hogy a szobámba menjek,
és lefeküdjek aludni, de volt bennem egy rossz érzés.
Velük akartam menni.
Nem akartam a Nulladik órát meg a Tizenhat szál gyertyát nézni
hétvégenként, mint a lányok a szomszédos szobákban, és egy csomó
elsőéves az osztályomban. Nem akartam pizzázni, legalábbis nem
minden pénteken és szombaton. Talán egy-egy szombaton, ha
másnapos vagyok egy buli után. Ezt szerettem volna, de Claudia az
utamba állt.
Semmit nem tehettem ellene. Undok ribanc! Hülye lettem volna
megint csatlakozni a csoportjához, hiszen csak egy kis senki vagyok,
egy elsőéves. Úgyhogy hagytam, hadd menjenek.
Avery most mellém ült a fűbe, és hanyagolta a fűre pottyant
könyveit. Elszántan csillogott a szeme.
– Claudia – mondta.
– Mi van vele?
– Van egy furcsa betegsége.
– Komolyan?
– Aha. Az a neve, hogy ribinfluenza. – Avery sóhajtva vállat
vont. – Utálatos ribiként viselkedett veled a múltkori buli után,
ugye?
Nem is várta meg a válaszomat.
– Láttam, hogy most hétvégén a folyosón hogy néztél rá, és
később kifaggattam, hogy mi történt. Szerintem nem mondott el
mindent, de eleget tudtam meg. A többit akár ki is találhatom.
Nagyon sajnálom, Summer.
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék erre.
– Nem akarom mentegetni, és bocsánatot fog kérni tőled, de
leginkább azért volt olyan, hogy Shellt védje. Azt hiszi, hogy ha te
itt vagy, az azt jelenti, hogy Kevin is meg fog jelenni. Azt pedig nem
akarja.
Hátradőltem.
– Hát, ilyen csodálatos előzetes után… – felnevettem, és
elfordítottam a tekintetemet. Üresen csengett a hangom. – Hűha.
– Van valami, amit el kell mondanom, de nem pletykálhatod el,
mert a csajok nem tudják.
Rámeredtem.
– Mi az?
Ő
 – Ő is járt a mostohatesóddal. Kettővel Maggie előtt.
– Várjunk csak! Shell is járt vele, nem?
Avery bólintott.
– Shell nem tud Claudiáról. És Claudia sem tudott Shellről most
nyárig. Rémesen érezte magát, amikor megtudta. Csak én tudom az
egészet, meg most már te is. Légyszi, senkinek egy szót se! Kevin
egy csomó lánnyal kavart tavaly, és mindenkinek a lelkére kötötte,
hogy ne híresztelje. Azt mondta nekik, hogy azért ne, mert ő nagyon
védi a magánéletét.
Felmordultam, és igazgatni kezdtem a blúzom alját.
– Igen. Néha annyira hülyék tudnak lenni az emberek.
– Ugye ezért nem jöttél velünk, amikor hívtalak? Claudia miatt?
Bólintottam.
Arra gondoltam, hogy talán megint hívni fog, és nem tudtam,
mit csináljak. Fészkelődtem, átkaroltam a térdemet, és húzkodtam a
farmeromat.
– Nem muszáj jönnöd, de a lányokkal részt veszünk egy
közösségi szolgálat programban, és a kampuszon néhány másik
csapattal együtt szervezünk egy nagyszabású flamingós jótékonysági
gyűjtést. Épp egy megbeszélésre indultam. Körbejárunk kocsival, és
szórólapokat osztunk. – Az ajkát harapdálva kibökte: – Eljössz?
Na tessék!
Elképzelni sem tudtam, mi fán terem a flamingós jótékonysági
gyűjtés, és nem is voltam rá kíváncsi, de pont ekkor ment el
mellettünk két elsőéves lány a koleszból. Integettek. A hátitáskájukat
lazán a vállukra vetették, és ahogy ránk néztek, valamit láttam a
szemükben. Félelmet.
Az elsőévesek félelmeit. Félelem attól, hogy idejében
megtalálják-e az előadótermeket, hogy lesznek-e barátaik, hogy
senki nem áll majd szóba velük, hogy egyedül maradnak, hogy senki
nem lesz mellettük.
Meggondoltam magam.
– Jövök – mondtam Averynek.
Nem fogok félni. És lesznek barátaim. Nem maradok egyedül.
A parkoló tele volt, fiúk és lányok sétálgattak fel-alá. Néhányan
Közösségi Szolgálat feliratokat aggattak a teherautók oldalára, jó
nagy betűkkel kiírták, hogy Flamingósítsd a szomszéd kertjét!
Mindenhol flamingós képek lógtak, és a teherautók tetejére
flamingós kerti díszeket erősítettek. Az egyik teherautón medence
volt, tele flamingókkal, és pár fürdőnadrágos sráccal. Voltak, akik
rózsaszínű, flamingós úszógumit vettek fel, és koktélokat
szorongattak.
Avery integetett valakinek, és elindult a parkolón keresztül.
Megtorpantam, és a sok rózsaszín csodát bámultam.
– Hahó!
Megfordultam, és láttam, hogy Kevin az.
– Mit keresel itt?
A parkolóra mutattam.
– Nem akartam kimaradni a flamingómenhelyről. Inkább az a
kérdés, hogy te miért nem hívtál meg.
Rám meredt, aztán felnevetett.
– Majd a végén lopok neked egyet.
– És egyébként mi ez az egész?
Avery hátranézett, hogy hol maradok. Meglátta Kevint, és
elfintorodott, de azért integetett. Visszaintegettem, és ő megint a
barátaihoz fordult.
– Jótékonysági gyűjtés – magyarázta Kevin. – Elég sokan
vagyunk a közösségi szolgálatos csoportban. Pénzt gyűjtünk egy
alapítvány számára, amely agysérülést szenvedett betegeket támogat.
– Felmordult. – És pont Banks ötlete volt.
A közelben lengedező flamingós szalagra mutattam.
– De mi van a rózsaszín madarakkal?
Kevin nevetett.
– Már úgy megszoktam, hogy fel sem tűnnek. Az adományozók
azért fizetnek, hogy „flamingósítsuk” az ismerőseik kertjét.
Madaranként három dollár. Éjszaka a kertjükbe rakjuk a
flamingókat, és odateszünk egy cetlit, hogy miért. Másnap persze
elvisszük onnan a madarakat. Jó móka és jótékonyság egyben. Ma
csak körbejárunk kocsival, és szórólapokat osztunk, hírét visszük a
lehetőségnek.
Összefonta a karját, és ásítva felém biccentett.
– Te hogy kerültél bele?
Averyre mutattam.
– Megkérdezte, hogy van-e kedvem jönni. Fogalmam sem volt,
hogy mi lesz ez.
Kevin a legközelebbi teherautónak támaszkodott.
 – Tök jó. Szerintem mindjárt indulunk is.
– EMBEREK! – kiabált egy lány, és tapsolva hadonászott a
teherautó mellett, ahol Avery állt.
Mivel nem lett csend, a szájába dugta az ujját, és fülsiketítőn
füttyentett.
– Emberek! Barátaim, közösségi szolgálatosok! – Még mindig
csevegtek és zajongtak, úgyhogy elkiáltotta magát: – Szarháziak!
Néhány lány elképedt, de a fiúk közül sokan nevettek. Az egyik
nagyot kiabált:
– KUSS MÁR, KÖCSÖGÖK!
– Fecsegők – javította ki a lány.
– Igen, én is ezt mondtam. Légyszi, kuss már, fecsegők!
– Na persze – szólt be valaki hátulról.
Kevin közelebb hajolva magyarázott:
– Ő Jill, a közösségi szolgálat vezetője, a köcsög meg ott
mellette a pasija, Niall.
Kedves volt, hogy elmondta, de úgysem fogom megjegyezni a
neveket. Megpróbáltam udvariasan az eszembe vésni a köcsögöt, de
hirtelen egy haragos szempárral találkozott a pillantásom. Erre nem
számítottam.
Két teherautóval odébb Maggie állt karba tett kézzel, és ridegen
meredt rám. Megdermedtem, összehúztam a szememet, és a
csoportját kerestem. Nem kellett sokáig nézelődnöm. Marcus Banks
ott állt mellette, a karját a lány feje fölé tette egy kocsi oldalára, és
valakivel beszélgetett hátul. A válla rázkódott a nevetéstől.
– Kevin!
Egyetlen szó elég volt, hogy megforduljon. Látta, amit én
láttam. Magában káromkodott egyet, és a vállamra tette a kezét.
– Maggie nem hiszi el, hogy csak mostohatesók vagyunk. De
mindegy. Majd meglátja, hogy tényleg azok vagyunk csak.
Kivéve, hogy ez nem is volt igaz. Összeszorítottam a fogamat.
Hiszen összejöttünk egyszer.
Kevin keze égette a vállamat. Mintha nem is lett volna rajtam
felső, hanem a csupasz bőrömhöz ért volna. Maggie látta, és még
csúnyábban nézett. Elindult, de amikor Marcus megfordult,
visszahátrált.
Összepréseltem a számat, és szinte vártam, hogy mondjon vagy
csináljon valamit. Gyere csak! Legszívesebben beszóltam volna
neki. Azt akartam, hogy reagáljon. Mondj valamit! Gyere ide, és
jelezd, hogy a tiéd! Ne is törődj a pasiddal! Gyere csak!
Persze semmi nem történt. Maggie kényszeredetten Marcusra
mosolygott, amikor a fiú valamit mondott, és magához húzta. De
amint másfelé nézett, Maggie megint engem bámult.
Bármit is mondott neki Kevin, látta rajtam az érzéseimet.
– Oké – kiabált a főszervező, és elvonta a figyelmemet. Kicsit
várt, aztán intett. – Hajrá, kezdjük! ÖT PERC, és indulunk!
Amikor elhallgatott, nagy nyüzsgés támadt. Mindenki
rohangálni kezdett. A fiúk felmásztak a teherautók platójára. Ajtók
csapódtak, és mindenki kiabált, fütyörészett.
A francba!
Mindenki elindult. Lemaradtam róla, hogy mit mondott a
főszervező lány. Kevinhez fordultam, de már elment. Láttam, hogy
hátrébb beszáll egy terepjáróba. Várjunk csak! Avery? Keresni
kezdtem őt a kifelé szállingózó járművek között.
Előrébb siettem, hátha megtalálom, de nem volt sehol. Aztán
megálltam, és csak néztem, ahogy az utolsó teherautó is elmegy.
Megfordultam, és láttam, hogy maradt még egy; amelyik tele volt
díszekkel, és medence volt a platóján. Egy csapat fiú és lány
nyüzsgött rajta, és a szervező lány is hozzájuk indult.
– Figyelj… – szólítottam meg, de elhallgattam. Nem tudtam a
nevét.
Felnézett.
– Igen? – körülpillantott. – Itt felejtettek a barátaid?
Bólintottam.
– A mostohabátyámmal voltam, és a barátnőm biztos azt hitte,
vele megyek, de… – Az üres parkolóra mutattam.
– Értem. – A teherautója felé fordult, és a homlokát ráncolta. –
Látod, ez tele van. Önkéntes vagy? Nem emlékszem a nevedre,
biztos nem vagy a közösségi szolgálati csoport tagja. Én Jill vagyok.
– Én meg Summer. Averyvel jöttem. De semmi gond,
visszamegyek a koleszba.
– Oké. Sajnálom, hogy így faképnél hagyott a bátyád meg a
barátnőd.
Legyintettem. Nem igazán számított, csak egy kicsit megalázó
volt. De ekkor meghallottam, hogy egy kocsi érkezik.
Megfordultam, arra számítottam, hogy Kevin vagy Avery, de nem.
Caden volt az. Elhalványult a mosolyom.
Letekerte az ablakot.
– Még itt van az öcsém?
Jill mellém lépett:
– Szia, Caden! Csatlakozol a jó ügyhöz?
Caden megrázta a fejét, ránk nézett, aztán csak rám, úgy felelt:
– Nem. Csak az öcsémet keresem. Ki van kapcsolva a telefonja,
és tudtam, hogy most itt lesz veletek.
Jill a mappájára pillantott.
– Nos… a csoportja a Rose Creek kerületét járja körbe. Nem lep
meg. Ha elindulsz arrafelé, megtalálod.
– Rendben. Megyek. Köszi!
– Valami baj van?
Caden megrázta a fejét.
– Nem. Minden rendben. Majd megkeresem. – Rám pillantott, és
elgondolkodott.
Jillnek is feltűnt.
– Te, figyelj… – felém intett. – Mehet veled egy lelenc? A
haverjai itt felejtették. Ha megtalálod a többieket, majd csatlakozhat
hozzájuk.
Egy pillanatra lehunytam a szememet. Ez tényleg ciki kezdett
lenni.
Caden elvigyorodott. Kicsit kevésbé tűnt ridegnek, ahogy az
ajtóra mutatott.
– Oké. Pattanj be, kicsi Matthews! Ez már szinte közös program
lesz.
Éreztem, hogy elvörösödöm, és hátrálni kezdtem.
– Nem, köszi. Jobb lesz, ha visszamegyek tanulni.
– Summer!
Caden hangja megállított. Menekülni akartam. Érzések egész
kavalkádja tört rám a gondolattól, hogy megint olyan közel leszek
hozzá, ha beülök a kocsijába. Összeszorult a gyomrom,
megbizseregtem, de nem bírtam rávenni a lábamat, hogy mozduljon.
– Ülj be!
Udvarias volt, de parancsoló, és valamiért jobban tudtam
engedelmeskedni neki, mint saját magamnak. Megkerültem a Land
Rovert, és beültem. Becsuktam az ajtót, és láttam, hogy Jill még
mindig engem néz, ahogy beszáll a teherautóba.
Senki voltam, amikor jöttem, de most hirtelen kiderült, hogy
Caden Banks ismerőse vagyok, és tudtam, hogy már nem sokáig
maradok senki. Nem igazán tudtam, hogy készen állok-e a
változásra. Aki valaki, az célpont is. Nem lenne jobb, ha senki
maradnék?
 9. FEJEZET

– EZT MIÉRT CSINÁLTAD? – kérdeztem Cadent, amikor elindultunk. –

Egyébként Stoltz. Nem Matthews a vezetéknevem.
Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg. Összeszorult a
gyomrom a nyugtalanságtól, és nem tudtam magam túl tenni rajta.
Tudtam, hogy túlreagálom a dolgot, de nagyon bennem maradt,
ahogy Jill és a többiek a kocsiban rám néztek.
Lehet, hogy mégiscsak jobb lenne uncsinak maradni. Akkor
láthatatlan lehetek.
Caden összevonta a szemöldökét, és egy kereszteződésnél
lekanyarodott.
– Tessék?
Felé fordultam, és nem vettem tudomást a kavargó érzéseimről.
O volt az oka. Valahogy megbolondultam mellette. Csak ő hozott ki
ilyesmit belőlem.
– Mindenki engem nézett. Miért csináltad ezt?
Furcsa pillantást vetett rám, mintha hirtelen két fejem nőtt volna.
– Most meg mi a fasz bajod van?
Valami még felkavaróbb érzés lett úrrá rajtam, riasztó forróságot
éreztem a combjaim között. Vonzódtam Cadenhez.
Hátrahanyatlottam az ülésen. Ez nem létezik! Ez itt csak Seggfej
Caden! Na igen, az én seggfejem, de akkor sem gondolhatok
ilyeneket. Nagy levegőt vettem. Le kellett nyugodnom.
Észnél kellett lennem.
– Most már mindenki tudja, hogy ismerlek.
– És azzal valami gond van?
– Igen.
– Micsoda? Mégis mit tehettem volna? Tegyek úgy, mintha ott
sem lennél?
– Pontosan.
– Lehet, hogy nem kedvelsz, de azért nem vagyok ekkora pöcs.
– Seggfej vagy.
Felmordult, és kikanyarodott az autópályára.
– Add csak ki magadból, Stoltz! Nehogy visszafogd!
É
 – Hát… – Én voltam a pöcs. Nem ő. – Ne haragudj! –
sóhajtottam. – Nem vagyok ehhez szokva.
Rám pillantott.
– Mihez vagy szokva?
A láthatatlansághoz.
– A középsuliban Kevin volt a nagymenő. Én csak…
– Te pedig nem voltál az?
Bólintottam.
– Nem voltam kiközösítve, vagy ilyesmi, de nem voltam olyan,
mint ő, és most sem vagyok olyan. Én csak átlagos voltam.
Rám villantott egy félmosolyt.
– Ha ettől jobban érzed magad, Kevin csak a lányok között
népszerű, akik meg akarják csalni a pasijukat.
Felvontam a szemöldökömet.
– Nem lep meg.
Caden felnevetett. Lehunytam a szememet, és a nevetése
megsimogatott, megbizsergetett. A hasamra szorítottam a kezemet,
hogy úrrá legyek az ideges zsongáson.
– Ezt ne csináld! – mondtam.
– Mit?
– Ne nevess így!
– Először közlöd, hogy tudomást sem kellett volna vennem
rólad, most meg rám szólsz, hogy ne nevessek? – Megdörzsölte az
állát, és a fejét ingatta. – Neked aztán van pár elakadásod.
Döbbenten hátradőltem. Ez igaz volt. Az elakadásomat úgy
hívták, hogy Kevin.
– Csak azért mondtam, mert amikor így nevetsz… –
Elhallgattam. Majdnem bevallottam azt a meleg bizsergést.
Cadennek igaza volt. Mi a fene bajom van? Sosem voltam ilyen.
Mélyen elgondolkodtam.
Régebben kedves voltam.
És csendes.
És unalmas.
De ez a középiskolában volt. Cadenre sandítottam. Mindenféle
olyan csúszott ki a számon, amit normális esetben nem mondtam
volna ki. Szokatlan érzések kavarogtak bennem. Ez a srác eleinte
seggfej volt. Nem kedveltem, de ez mostanra megváltozott. Annyi
ideig voltam Kevinnel elfoglalva, erre most valaki más kezdte
lekötni a figyelmemet.
– Ne haragudj!
Kikanyarodott egy puccos környékre.
– Miért kérsz bocsánatot?
– A sok hülyeségemért.
Kurtán felnevetett.
– Elég fura vagy. Sosem tudom, mit fogsz mondani legközelebb,
pedig általában jól ismerem a csajszik észjárását.
Megpróbáltam elfojtani egy vigyort.
– Csajszik?
– Aha. – Jobbra kanyarodott, és lelassított, de egy pillanatra rám
nézett. – Miért? Baj, hogy ezt a szót használtam?
– Nem. Nem is tudom, miért tűnik viccesnek.
Nem válaszolt, hanem az utca felé intett.
– Jill azt mondta, Marcus ezen a környéken lesz. Te is figyelj!
Nem tudom, hogy a te ismerőseid is erre jöttek-e.
A házak nagyon elegánsak voltak. Itt-ott kapu vezetett a
kocsibeállókhoz. Néhány előkertben szökőkút csobogott, mások
egészen elbújtak a magas falak mögött. Apám ügyvezető volt egy
cégnél a városban, ahol éltünk, Kevin anyukája pedig ápolónőként
dolgozott. Tudatában voltam, hogy mindketten jól keresnek, és azért
Sheila otthonában költözött össze a két család, mert az nagyobb volt,
több volt a hely. Még medencénk is volt, és külön vendégszobáink,
de ezekhez a házakhoz képest az semmi volt. Ezek nem is házak
voltak, hanem kúriák.
Cadenre pillantottam.
– A családod errefelé lakik?
– Tessék?
A házakra mutattam.
– A lány a parkolóban mintha arra utalt volna, hogy ismered a
környéket. A tiétek itt az egyik ház?
Felnevetett, de el is hallgatott.
– Most viccelsz?
– Dehogy.
Kihúzta magát az ülésen, és megrázta a fejét.
– A mostohabátyáddal egy épületben lakom. Marcusnál is voltál
már. Nem errefelé lakunk.
 – De akkor miért mondták, hogy ismered a környéket?
– Az öcsém ismeri. Itt lakik a barátnője.
– Maggie?
Caden bólintott.
– Ő North Riverben lakik a szüleivel.
– Ó.
– Említetted egy barátnődet. Ugyanaz a lány, akivel Marcus
bulijára mentél? Avery?
Bólogattam.
– Avery azt mondta, együtt járt Maggie-vel középiskolába.
Akkor ő is North Riverből jött.
Caden jobbra fordult egy zsákutcába, és lelassított egy nagy,
fehér téglából épült ház előtt.
– Ez Maggie-ék háza. Gondoltam, talán idejöttek egy kicsit.
Nem volt kapu, sem magas kerítés, úgyhogy jól láttuk a házat.
Csak egy ezüstszínű Prius parkolt előtte.
– Nem Maggie kocsija?
– Nem hiszem, de mindegy. Marcus teherautója nincs itt. –
Előrehajolt, hogy jobban körülnézzen, aztán megfordult a Land
Roverrel, és kifelé indult a zsákutcából. – Majd figyelek.
– Maggie Marcusszal ment, ugye?
– Aha.
– Marcus telefonja ki van kapcsolva, de Maggie-é is? Őt talán
felhívhatnád.
Caden felvonta a szemöldökét.
– Megvan neked a száma?
– Neked nincs meg a tesód barátnőjének a telefonszáma?
Megint az a félmosoly.
– Miért, neked megvan a tiedé?
Megvontam a vállamat. A francba! Igaza volt.
– Mostohatesó – motyogtam, de aztán inkább befogtam a
számat.
Pár háztömbnyit csendben autóztunk, de nem láttuk őket. A pár
háztömbből pár mérföld lett, aztán nemsokára át is fésültük az egész
környéket. Caden megállt a pirosnál.
Már csak egy utcába néztünk be, aztán kanyar, és balra
indultunk, vissza az egyetemre.
– Fontos?
 – Micsoda? – Nem nézett rám, a lámpát figyelte, hogy mikor
vált zöldre.
– Hát az, amiért az öcsédet keresed. Fontos?
Felmordult.
– Kurvára fontos, különben nem kocsikáznék, hogy
megtaláljam. – Rám nézett. – Miért? Csak nem azt akarod mondani,
hogy neked tényleg megvan Maggie száma?
Elvörösödtem, és gondterhelten pillantottam rá.
– Nem, mondtam már, hogy nincs meg. – Végig nálam volt a
telefon, és már ólomsúlyként húzta le a kezemet, ahogy farkasszemet
néztünk. – De felhívhatom Averyt, és megkérdezhetem.
– A francba már! Hát ezt miért nem mondtad?
Indulat nélkül kérdezte, és én elmosolyodtam. Már tárcsáztam is
Averyt, aki ragaszkodott hozzá, hogy elmentsem a számát, amikor
Marcus bulijába készültünk. Caden leállította az indexet, és amikor
zöld lett, egyenesen ment tovább, a benzinkúthoz. Már csöngött
Avery telefonja, amikor Caden kiszállt, hogy tankoljon.
– Szia! – vette fel Avery. Alig hallottam a hangos zenétől és a
nevetéstől a háttérben, de kiabálva folytatta: – Veled meg mi történt?
Épp összefutottunk a mostohabátyáddal, és nem vagy vele. Azt
hittem, beszálltál a teherautójába. Hol vagy?
– Nem szálltam be.
Avery felszisszent.
– Csak nem hagyott faképnél?
– Tessék?
– Otthagyott, ugye? Nyugodtan elmondhatod, ha már megint
cserbenhagyott. Tudom, milyen szar alak tud lenni. Simán kinézem
belőle. Annyira sajnálom! Biztosan úgy érzed, hogy én is
cserbenhagytalak. Pedig én tényleg azt hittem, hogy az ő kocsijában
ülsz. Várj csak! Most hol vagy? Visszamentél a szobádba?
– Ezért telefonálok.
Caden befejezte a tankolást, és visszatette az adagolót a helyére.
A vállam fölött rápillantottam, de nem figyelt. Elment a kocsi
mellett, be a benzinkút kasszájához, és már készítette a pénztárcáját.
Ahogy hátulról néztem, elfojtottam egy sóhajt. A tetkói szinte
hívogattak. Még a bő szabású ingben is látszott, milyen sportos.
Néztem a széles vállát, a karcsú derekát, a farmer vonalát a fenekén,
és azt hiszem, mégsem sikerült visszafojtani azt a sóhajt.
 Avery megszólalt:
– Mi az? Mi történik ott?
– Tessék? – Nem bírtam levenni a szememet Cadenről. El tudom
képzelni, hogy becsiccsentve megmarkolnám a fenekét, és amikor
kijózanodom, elmosolyodnék az emlékétől.
– Sóhajtozol. Olyan… álmodozón. Mi van veled? Hol vagy?
Caden bement a benzinkút kasszájához. Mindjárt visszajön.
– Pont ezért telefonálok. – Megint sóhajtottam. – Nem mentem
vissza a szobámba. Caden Banks az öccsét kereste, és Jill
megkérdezte, nem hozna-e el engem is, hátha megtalálunk titeket.
– Jill? Várjunk csak! Caden?
– Tessék? Összezavarsz.
– Caden Banks elvitt?
– Aha. De miért? – Összevontam a szemöldökömet. Miért kellett
ezen így meglepődni?
– Most is vele vagy?
– Megálltunk tankolni. Reméltem, hogy te meg tudod adni
Maggie számát, hogy Caden beszélhessen az öccsével. És reméltem,
hogy rá tudom beszélni, hogy megkeressünk titeket, és akkor
átülhetek hozzátok.
A vonal túlvégén néma csend volt.
– Halló? Itt vagy? – kérdeztem.
– Itt vagyok – Avery hangja zavarodott volt. – Caden Banks már
másodszor segít neked. Ez nem normális dolog.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Claudia is valami ilyesmit mondott.
– És igaza is volt. Nem abban, amit rólad mondott, hanem
abban, amit Cadenről.
Bosszantott, ahogy megfogalmazta.
– Caden nagyon menő srác. Összejöttetek, vagy ilyesmi?
– Micsoda? Dehogy! Miért jut ez egyáltalán eszedbe? – De
ekkor megint magam elé képzeltem Caden seggét.
– Nyugi! Nem sértegetni akartalak. Ellenkezőleg. Caden nem
szokott különösebben kedves lenni a lányokkal. Nem az a
kedveskedős típus. Csak…
Megmarkoltam a telefont.
– Igen, tudom. Másik szint. Értem. Hidd el, felfogtam.
 – Nem – Avery nevetett—, tényleg nem sértésnek szánom! Csak
épp Caden nem szokott elsőévesekkel szórakozni, meg
másodévesekkel sem. És nem fekszik le mindenkivel. Persze vannak
lányismerősei, akiiekéi szexelhet, ha akar, de azokkal a csajokkal te
még nem is találkoztál. Maggie mesélte, hogy Caden Ashley
Fontaine-nel is volt, aki a Hit Club show-műsorban játszik.
Fogalmam sincs, honnan ismeri, de ő általában ilyen lányokkal jön
össze.
– Ne aggódj, nem akarom felszedni, vagy ilyesmi – mondtam. –
Különben is, ne felejtsd el, hogy Caden és Kevin egylettársak.
– Aha. Ha nem ismerném jobban, el is hinném, hogy ezért segít
neked. Summer, Caden ki nem állhatja a mostohabátyádat. Tudod,
én jóban vagyok Maggie-vel, és ő mesélt ezt-azt. Úgyhogy nehogy
azt hidd, hogy Kevin miatt rendes hozzád. Kevin miatt legfeljebb
csak szemét lenne hozzád, de ő nem az a típus. Ha figyelmes veled,
akkor az azért van, mert valamilyen okból kedvel.
Kihúztam magam.
– Tényleg?
– Le kéne feküdnöd vele.
– Micsoda?!
– Komolyan mondom. Nem szoktam bátorítani a szexuális
szabadosságot, de Caden Banksszel igen. Ha teheted, hajrá! Később
hálás leszel nekem, hogy rábeszéltelek.
Felnevettem, de hamar rájöttem, hogy nem viccelt.
– Ugye nem csak hülyéskedsz?
– Halál komolyan mondom. Felejtsd el, hogy én vagyok a
prefektus, ezt most baráti tanácsnak szánom. Ha megteheted, feküdj
le Cadennel, aztán meséld el, mi volt. Én meg majd álmodozom róla.
Ekkor visszajött Caden, és két papírpohár volt a kezében.
– Mennem kell. Visszajött.
– Oké – mondta Avery gyorsan, a hangja hirtelen elhalkult. – De
tényleg szexelj vele!
– Várj! – Már majdnem letette. – Add meg Maggie számát!
– Már nem kell – felelte.
Caden kinyitotta az ajtót, beszállt, és engem figyelt.
– Még telefonálsz?
Intettem, hogy igen.
– Mi az, hogy nem kell? – kérdeztem Averytől.
 – Most értek ide.
– Hova? – Eltartottam a számtól a telefont, és Cadenhez
fordultam. – Maggie és Marcus ott vannak, ahol Avery. Most értek
oda.
– A Country Clubnál vagyunk – válaszolta Avery. – Lassan öt
óra. Arra gondoltunk, hogy a gazdagok ide járnak iszogatni, és
szerintem Marcus meg Maggie is pont erre gondoltak. Mondd meg
Cadennek, hogy a Rose Creek Country Clubnál vagyunk. Tudni
fogja, merre van.
– Rendben.
Letettem, és amikor elmondtam Cadennek, elfintorodott.
– A picsába! Hol máshol lennének?!
– Ezek szerint ismered a helyet?
– Régebben ott dolgoztam. Utálom.
 10. FEJEZET

A COUNTRY CLUB PARKOLÓJÁBAN beálltunk egy Ferrari és egy

Porsche közé. Caden felmordult.
– Még mindig rühellem ezt a helyet.
– Itt dolgoztál?
– Igen, elsőéves koromban. Apám barátja a tulaj.
– És mi volt a baj?
Kivette a slusszkulcsot, és már a kilincsen volt a keze, de
megállt, és rám nézett.
– Utálom az affektáló embereket. Találd ki, milyen emberek
járnak egy elit klubba. – Kiszállt, és elindult befelé.
Egyetértettem, de nem volt időm nevetgélve ücsörögni. Caden
már a fél parkolón átvágott, mire kiszálltam és utolértem. Mellette
siettem a járdán, de ő nem a főbejáratot választotta, hanem
körbement egy parkettás teraszhoz. Rengetegen voltak ott, mindenki
evett, ivott, beszélgetett. Caden áthaladt az asztalok között, le egy
lépcsősoron. Én megálltam mögötte, és körülnéztem, hogy hová
megy.
A domb alján három medence volt, köztük lassú kis folyócska.
Caden a középsőhöz indult, és már láttam Marcust, Averyt meg a
többi közösségi szolgálatost. Keresni kezdtem Kevint.
A harmadik medencénél volt. Itt nem voltak sokan, csak néhány
nő úszkált. Egy srác fel-alá tempózott, a mostohabátyám pedig egy
pálmafa alatt ácsorgott a bokrok között. Mögötte kis sétány
kanyargóit, és számomra nem volt kétséges, hogy Kevin rejtőzködni
akar. Nemigen sikerült neki. Hirtelen megláttam, hogy valaki
megfogja az arcát.
Összeszorult a gyomrom, és Cadenre pillantottam, aki Marcus
asztalához igyekezett.
Nem tudtam, ki áll Kevinnel a fa alatt, de fogadni mertem volna,
hogy a neve M-mel kezdődik, és talán „aggie” a folytatása.
Feléjük indultam, de Avery az utamba állt.
– Szia! – Kinyújtotta a kezét, és arrafelé mutatott, ahol Caden és
Marcus beszélgetett. – Mi folyik ott? Tök dühösnek tűnik.
 Most kisebb gondom is nagyobb volt, mint Caden.
– Nem tudom. De… izé… a mosdóba kell mennem. –
Körülnéztem. – Hol találom a mosdót?
Pocsék színésznő voltam. Elfintorodtam.
– A picsába! Odanézz – biccentettem Kevin felé.
Avery odanézett, és elakadt a lélegzete. A fejét rázva mellém
lépett.
– Caden és Marcus mindketten itt vannak. Milyen hülyék ezek!
Nem is értem, mit szeret Marcus Maggie-ben. Varázspuncija van,
vagy mi a fene? – Felnevetett. – Mármint tényleg jó fej néha, de
akkor sem értem. Tényleg nem.
Előreléptem.
– Ennek véget kell vetni.
– Várj! – Avery a karomnál fogva visszatartott. – Miért?
– Mi az, hogy miért?
– Miért? – Kevinre és Maggie-re mutatott, akik most már
csókolóztak. Legalábbis onnan úgy láttam. Kevin feje mintha
mozgott volna egy kicsit. A mellkasomba fájdalom hasított. Velem is
ezt csinálta azon az éjszakán.
– Gondold csak végig! – válaszolta Avery. – Úgyis rajtakapják
őket. Tiszta hülyék, hogy ezt csinálják fényes nappal, szinte Marcus
és a bátyja orra előtt. Elkerülhetetlen. – Lehalkította a hangját. –
Csak hagyd, lesz, ami lesz.
– Mármint hagyjam, hogy Kevint jól elkalapálják?
– Nem. De engedd, hogy történjen, aminek történnie kell! Ne
védd! Egyiküket se védd! – Avery felhorkant, és a hajába túrt. –
Egyikük sem érdemli meg, hidd el.
Csábító volt a dolog. Éreztem Kevin száját az enyémen, a kezét
a bőrömön, éreztem, ahogy rám nehezedik. Ezer érzés futott át
rajtam, de nem számított. Összeszorítottam a fogamat, és erőnek
erejével félretettem a vágyódást, ami azóta is kísértett.
Azt akartam, hogy elmúljanak ezek az érzések, de amikor
megpróbáltam elszakadni tőlük, valami más került a helyükre… egy
másfajta fájdalom, egy másfajta vágyódás. Nem akartam érezni.
Sokkal rosszabb volt, mint Kevinről álmodozni, úgyhogy mindig
inkább visszatértem a régi gondolataimhoz. Kevin egyébként is
családtag volt. Ez azért számított valamit. Az anyja úgy szeretett
engem, mintha a saját lánya lennék. Ez sokat jelentett nekem,
úgyhogy akkor is illett volna megvédenem Kevint, ha tényleg szar
alak.
– Nem fog tudni róla – Avery finoman megérintette a karomat.
Elhúzódtam, és előreléptem.
– De én tudom.
És tényleg csak ez volt a fontos. Hogy én tudtam.
Pár pillanattal később már majdnem odaértem hozzájuk, de nem
volt tervem. Csak el akartam rángatni Kevint, bízva benne, hogy
észhez tér, ha látja, hogy Caden és Marcus csak néhány lépésre
vannak tőle. Én sem voltam messzebb, amikor kiáltozás ütötte meg a
fülemet.
Megfordultam, és meghűlt bennem a vér.
Caden a falhoz szorította Marcust, és egészen közel hajolt hozzá.
Pár srác rohant feléjük, és én is gondolkodás nélkül irányt váltottam.
Kevin ki is ment a fejemből, ahogy átfurakodtam a gyülekező
tömegen. Ketten lefogták Cadent, pedig nem küzdött, és meg sem
próbált visszamenni az öccséhez. Csak állt ott, és sötéten nézett rá.
– Azt csinálok, amit akarok – sziszegte Marcus. Őt is lefogták a
többiek. – Bocs, Caden, de erre nem vagyok hajlandó.
Caden kísérteties nyugalommal állt ott.
Előreléptem, majdnem olyan közel, hogy megérintsem. Az
egyik srác, aki lefogta, az utamba állt, úgyhogy balra húzódtam,
amíg sikerült egészen előre kerülnöm.
Caden megpillantott, és láttam, hogy elgondolkodik.
Valami baljós dolog volt készülőben. Az ajkamat harapdálva
farkasszemet néztem vele. Mit akar csinálni?
Rideg, szinte ádáz mosoly ült ki az arcára, ahogy az öccséhez
fordult.
Jaj, ne…
– Hát baszd meg! – mondta hátborzongatóan fagyosan. – Ha
nem segítesz Coltnak, akkor tőlem egyedül is boldogulhatsz a saját
szarságaiddal.
Marcus megdermedt.
– Miről beszélsz?
– A barátnődről. – Caden elvigyorodott, de a szeme hideg
maradt. Jeges. – Amikor utoljára láttam, épp Matthews fogdosta.
– Hol van?!
 Caden üresen felnevetett, és ellökte magától a két srácot, akik
lefogták.
– Nézz csak körül, Marcus! Esetleg kukkants be a két hátsó
medence közt a pálmafa mögé. – Elindult kifelé, és a válla fölött
hátraszólt. – Vagy inkább ne. Biztosan magától is visszajön, ha
megkapta, amit akart.
Aztán már ott sem volt. Eltűnt a tömegben.
Senki sem szólt egy szót sem, és én egy pillanat múlva
elindultam. Le volt szarva Kevin. És le volt szarva Maggie is.
Leszartam, mi történik velük. Követtem Cadent.
Nem kellett áttörnie a tömegen, maguktól is utat engedtek neki.
Nekem már kevésbé. Hátránnyal indultam, és mire kiszaladtam a
parkolóba, ő már a kocsiban volt, és éppen elhúzni készült
mellettem.
– Hé! – kiabáltam integetve.
Kicsit viharosan fékezett, vészesen közel hozzám. Lehúzta az
anyósülés felőli ablakot.
– Mi az?
Odanyúltam az ajtóhoz.
– Engedj be!
Kinyitotta.
Beszálltam.
– Oké, jövök veled. – Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok.
– Hogy micsoda?
– Jövök veled. – Megkopogtattam a műszerfalat, és
előremutattam. – Akármit fogsz most csinálni, jövök. Úgy veszem
észre, szükséged lenne egy barátra. Szerencséd van, mert nekem is.
Úgyhogy jövök.
– De én be fogok rúgni, és szexelni fogok.
– Ó…
Felvonta a szemöldökét.
– Még mindig jönni akarsz?
Most már nevetett. Még mindig ideges volt, de nevetett.
Nem is tudom, miért, talán tényleg vele akartam menni, vagy a
kis belső hanggal ellenkeztem, ami unalmasnak és szánalmasnak
nevezett, de hátradőltem, és összekulcsoltam a kezemet.
– Igen.
Megrázta a fejét.
 – Fogalmad sincs, mibe keveredsz. – Kiengedte a kéziféket, és
elindult. – De az már a te bajod, nem az enyém.
Úgy száguldott ki a parkolóból, hogy közben az ajtónak
ütköztem. Hű, a francba! Elkaptam a fejem fölött a kapaszkodót.
Volt egy olyan érzésem, hogy ez lesz a mai este jelmondata. Hű, a
francba!
 11. FEJEZET

NORTH RIVER LAKOSSÁGA KÖZEL NEGYEDMILLIÓ EMBER, úgyhogy

amikor Caden a város másik végébe vezetett, aggódtam, hogy tudja-
e, hova megy. Egészen addig aggódtam, amíg egy mexikói bárhoz és
étteremhez nem értünk. Ugyanúgy figyelmen kívül hagyta a
bejáratot, mint a klubnál, és hátrafelé indult. Nyilván ismerte a
helyet.
Megkerülte az épületet, és átugrotta a téglával kirakott verandát
szegélyező kis vaskerítést. Könnyedén érintette az oldalfal tetejét, és
úgy szökellt át fölötte, mint egy gazella.
Én meg, akár a teknős. A kerítés alját vizsgálgattam, hogy át
tudok-e bújni alatta, de reménytelen volt.
Hirtelen két kezet éreztem a derekamon, és valaki felkapott.
Caden megint úgy nézett rám, mint korábban: egyszerre szórakozva
és bosszúsan. Megkapaszkodtam a karjában, ő pedig átemelt a
kerítésen, és letett maga elé. Nem húzta el azonnal a kezét. Csak
tartott és nézett, amitől felgyorsult a pulzusom.
– Biztos, hogy ezt akarod?
– Mit? – Megpróbáltam magabiztosnak tűnni, hogy elcsitítsam a
heves szívverésemet. – Berúgni? Bírok annyit, mint akárki más.
Caden egy pillanatra lehunyta a szemét, megrázta a fejét, és
hátralépett. Elvette a kezét az oldalamról. Úgy tettem, mintha nem
hiányozna az érintése, a keze melege és az a biztonságérzet, amit
adott.
Nem. Ilyen nincs, és kész.
– Most nagyon kedves ismerőseimmel fogsz találkozni.
– A saját kedves ismerőseimből pont elegem van.
Összehúzta a szemét.
– Ne cseszd el!
– Mit? – A szívemre tettem a kezemet. – Én? Mit csesztem el?
Mintha nem ismernél. – Összekulcsoltam a kezem, és fontoskodva
megropogtattam az ujjaimat. – Készen állok. Kezdődhet az ivászat
és az orgia.
Caden megdörzsölte a tarkóját, és csak bámult rám.
 – Ez neked sok lesz.
– Nem lesz sok.
Megpördültem. Nyolc asztal állt a verandán. Néhány
ugyanolyan volt, mint a bronzszínű fémkerítés, a többi pedig fehér
piknikasztalka. A legtávolabbi mellett néhány lány cigarettázott, az
egyik piknikasztalnál nagydarab fickók ültek ujjatlan pólóban,
koszosán, csapzottan, és szintén cigarettáztak. Senki sem tűnt túl
barátságosnak, és mindenki minket nézett. Önkéntelenül hátrább
léptem, és Cadenhez húzódtam.
Amikor megint megérintette a derekamat, egy pillanatra
nekidőltem. Így biztonságban éreztem magam. Nem is bántam, hogy
ilyen közel van hozzám a kígyós tetoválás. Kezdtem megkedvelni.
Valami nevet kéne adnom annak a kígyónak.
Valamiféle fájdalom hasított belém.
El kellett volna húzódnom Cadentől, mégpedig hamar, de nem
tudtam rávenni magam. Jó volt, ahogy tartott. Gombócot éreztem a
torkomban. Talán túl jó is volt, ezért inkább lenyeltem a nyavalyás
gombócot, és odébb léptem.
Menni fog.
Caden megkerült, és elengedte a derekamat, de kézen fogott,
úgy vezetett egy üres asztalhoz a sarokba. Próbáltam nem túl erősen
szorongatni a kezét. Nem túl bizalomgerjesztő alakok ültek az
asztaloknál.
Fölöttünk kis lugas ívelt át, az indák és a levelek adtak némi
árnyékot. Itt-ott átsütött köztük a nap, de amikor leültem, úgy
helyezkedtem, hogy ne tűzzön az arcomba.
Caden nem ült le.
– Egy pillanat, és visszajövök – mondta, és a válla fölött szigorú
pillantást vetett rám. – Senkitől ne fogadd el, hogy meghívjon egy
italra, oké?
Bólintottam, ő pedig bement.
Máris jött a fonott hajú pincérnő. A mellettem lévő üres székre
pillantott.
– Visszajön?
A székre tettem a kezemet.
– Remélem.
Rám emelte a szemét.
– Nem vagy benne biztos?
 – Mostanában sok mindenben nem vagyok biztos.
Felvonta a szemöldökét.
– Abban legalább biztos vagy, hogy mit kérsz inni?
Válaszra nyitottam a számat, de Caden lehuppant mellém, és
felelt helyettem:
– Vizet kér, vagy üdítőt.
– És te?
Az üres székre leült egy fickó, a kezében sörrel. Idősebb volt,
negyven körül lehetett, fekete haját hátrafésülte, szeme és szája körül
nevetőráncok futottak. Egyenes orra volt, és hegyes álla. Nem volt
klasszikusan jóképű, de volt benne valami kellemes. Fekete inget
viselt, és mielőtt leült, láttam, hogy szűk szabású farmer van rajta.
Engem bámult, miközben a pincérnőhöz beszélt.
– A faszkalap itt mellettem tequilát kér. – Aztán felém nyújtotta
a kezét. – És ki ez a gyönyörű kis napsugár?
Caden előrehajolt, elkapta a férfi kezét, és visszatolta az asztalra.
– Nem tartozik rád, és én egy Corona sört kérek. Nem tequilát. –
Elhallgatott, rám pillantott, és helyesbített. – Legalábbis még nem.
– Diego? – kérdezte a pincérnő.
A fickó szélesen elvigyorodott, és továbbra is engem bámult.
– Mi az?
– Kérsz még valamit?
– Csak őt – biccentett felém, és a vigyor bársonyos mosollyá
szelídült. – Na, mit szólsz, mi hermosa?
A pincérnő fintorogva távozott. Caden felmordult.
– Kicsit sok lesz, D.
Diego azonnal ejtette a Casanova-álcát, és hangosan felnevetett.
– Bocs. De muszáj volt idetolnom a képem, és kikezdenem a
barátnőddel, tudod, cserébe a múlt hétvégéért.
– Őszintén szólva, a te barátnőd kezdett ki velem, én rá sem
néztem.
– Tudom. – Diego arca barátságosan felragyogott. Előrehajolt,
megveregette Caden vállát, és kicsit meg is szorongatta. – Ezért
szeretlek.
Caden felém biccentett.
– Egyébként nem a barátnőm. Úgyhogy nyugodtan előadhatod
magad, ha már újfent szingli vagy.
– Az hát. – Megint rám mosolygott. – Remélem, te is. Ugye?
 Felnevettem.
– Sajnos igen.
Régebben elvörösödtem volna, vagy valami unalmasat feleltem
volna, például hogy volt valaki, aki tetszett, vagy hogy nincs időm
párkapcsolatra. Meglepett a saját őszinteségem, és úgy vettem észre,
hogy őket is. Diego hátravetette a fejét, és hahotázni kezdett. Caden
elmosolyodott, és hirtelen én is felvidultam.
Legalábbis megpróbáltam nem úgy vigyorogni, mint valami
idióta. De néha nem sikerül.
Diego megemelte a sört.
– Egészségedre! Egy csónakban evezünk. – Cadenre mutatott. –
Ez a jóképű szarházi beesett ide múlt héten, semmit nem akart, csak
inni egyet a barátaival, erre a csajom mit csinál? Pedig Caden nem
próbálkozott nála. Csak ül, a nők meg ragadnak rá. A barátnőmet is
beleértve, úgyhogy kénytelen voltam elengedni. Szóval már nincs
barátnőm.
– Nagyon saj…
Cadenből kitört a nevetés.
– Mintha mindennek ellenére nem vitted volna haza a
barátnődet, hogy alaposan megdugd.
Diego mosolyába büszkeség vegyült, kihúzta magát.
– Na ja, de hát frusztrált volt szexuálisan szegényke, merthogy
kikosaraztad. Mit tehettem volna? Kielégítetlenül küldjem haza? –
Vállat vont. – Megtettem, ami tőlem telt. Jó alaposan megkeféltem,
nem volt rossz. Másnap éjjel meg a nővérét dugtam meg, hát az még
jobb volt.
Caden felém fordult.
– Diego elfelejtette említeni, hogy mielőtt a volt barátnője
kikezdett velem, a csaj nővére szemet vetett rá.
– Hát mit csináljak? Odavannak értem a hölgyek. – Diego az
asztalra csapott. – De azok a nők fabatkát sem érnek. – Lágyabb
hangon folytatta, és merőn nézett. – Te viszont, mi bonita, te igazi
kincs vagy.
– Nem – ráztam meg a fejem. Nem volt nehéz döntés. – Utána
csak nevetnétek rajtam, és nem is találkoznánk többet, hát inkább
szingli maradok. Köszi, de azt nem.
– Tessék? – A szívére szorította a kezét. – Ez fájt.

É
 – És Seggfejjel sem akarok kínos pillanatokat. Merthogy néha
dolgom van az egyetemen az egyletében.
Diego hangosan felnevetett.
– Seggfej… Hát így hív?
A pincérnő visszajött, és letette elénk az italokat. Én nem
rendeltem, de kaptam egy üdítőt.
Caden várt, amíg a nő elment, és akkor nekilátott a sörnek, de
végig engem nézett.
– Ezek szerint igen.
Diegónak ez igencsak tetszett.
– Igaza van, tényleg az vagy.
Caden összevonta a szemöldökét.
– Igen, de te csak örülsz, amikor seggfej vagyok, főleg, amikor
segítek neked, mert valami hülye bunyóba keveredtél.
– Sosem szoktam.
– Tegnap este.
Diego elhallgatott, és bólogatott.
– Igazad van. Nem kellett volna behúznom annak a pasasnak.
Az én hibám volt. – Koccintásra emelte az italát. – Kösz, hogy
mellettem voltál.
Caden megrázta a fejét, és belekortyolt a sörbe.
Diegót nem zavarta, hogy a koccintás elmaradt. Nagyot húzott
az üvegből, aztán letette. Megtörölte a száját, és rám nézett.
– Most, hogy túljutottunk a kötelező bájcsevegésen, elárulom,
hogy tényleg nagyon bírom ezt a nagy tuskót. – Rám kacsintott. –
Vagy a te szavaiddal élve, seggfejet. De rólad többet akarok tudni.
Caden ide még sosem hozott el egyetlen lányt sem. – Közelebb
hajolt. – Ti ketten ezek szerint…
Már emelte a kezét, hogy valami közönséges mozdulattal
elmagyarázza, mire is gondol, de Caden rácsapott.
– Diego!
A férfi tudomást sem vett a figyelmeztetésről.
– Komolyan kérdezem. Igen vagy nem? Mert ha nem, akkor ezt
veheted meghívásnak. Az ágyam bármikor nyitva áll előtted. Várlak.
– Végigmért, és megint elvigyorodott. – De még mennyire!
– A picsába! – fakadt ki Caden, és felállt. – Bemegyek, láttam
egy ismerőst.
 Megpróbáltam felmérni, mennyire lehet dühös, de meglepő
módon egyáltalán nem tűnt annak. A Country Clubból kifelé jövet
teljesen ki volt akadva, de amióta ideértünk, lenyugodott. Egy
pillanatra összenéztünk, aztán elindult befelé, de még most sem a
szokásos nézése volt.
– Akkor hogy néz rád?
– Tessék?
Diego a válla fölött arrafelé intett, amerre Caden lelépett.
– Azt mondtad, hogy valahogy másként néz rád.
– Ó… – Nem is tűnt fel, hogy hangosan gondolkodtam. –
Általában úgy, mintha ki akarná tekerni a nyakamat, vagy át akarna
ölelni, mert szórakoztatónak talál. Ennek a két érzésnek a keveréke.
– Összevontam a szemöldökömet, és eltűnődtem. – Fura. Soha senki
nem nézett rám így. De hát én sem viselkedtem így soha.
Diego csücsörítve figyelt. Magában dúdolt, és az italát
szorongatta. A zene ritmusára bólogatni kezdett, én pedig a
szememet forgattam.
– Mi az? – kérdeztem.
– Micsoda?
– Hagyd abba! Inkább azt mondd el, mire gondoltál.
Összehúzta a szemét, megvonta a vállát, és hátradőlt.
– Semmire. Vagy valamire. – Kis félmosoly ült ki az arcára. –
De nem fogom elárulni.
– Ez idegesítő.
– Tudok ám idegesítő lenni. Az mindig működik. – Rám
kacsintott, és megemelte az italt. – Ha idegesítő vagyok, azt a lányok
elbűvölőnek tartják. Ha akarom, szinte mindenkiről lebűvölöm a
bugyit. – Megrázta a fejét, aztán hosszan kortyolt, majd az asztalra
tette az italt. – De rólad nem. Téged békén hagylak, bármennyire fáj
is nekem. Azt hiszem, muszáj lesz.
– Miért?
Hátradőlt, és Caden üres székére tette a kezét. Kinyújtózott.
Felcsillant a szeme, és már felismertem, hogy ez bajt jelent.
– Ha a barátaimról van szó, mármint az igazi barátaimról, akkor
lakat van a számon. Ami téged illet, meg azt, hogy miért nem
akarom rólad lebűvölni a bugyit, hát ez olyan kérdés, amiben kell is
a lakat a számra. De be kell vallanom, nagyon fáj. Sajog tőle a
szívem.
 Elfintorodtam.
– Ugyan már! – A másik asztalnál a lányok megbámultak
minket, és ketten is nyíltan szemeztek Diegóval. – Van egy sejtésem,
hogy nem fog sokáig tartani a fájdalmad.
Harsányan felnevetett, és megrázta a fejét.
– Bírlak. Nagyon is. Ha valami gondod van, itt mindig szívesen
látunk, Cadennel vagy nélküle. Hallod? Ide bármikor jöhetsz. –
Körbemutatott a verandán. – Résztulaj vagyok itt, szóval számít,
amit mondok. Jöhetsz. Tényleg bármikor szívesen látunk.
Meghatódtam.
– Komolyan?
Diego bólintott.
– Aha. Komolyan. Bármikor.
– Köszi, Diego.
Megint felnevetett, és legyintett.
– Igazából nem Diego a nevem, hanem David. De mindenki
Diegónak szólít. Te úgy szólíthatsz, ahogy akarsz. És most, hogy így
összebarátkoztunk, mesélj nekem Cadenről. Évek óta jár ide, de nem
valami bőbeszédű. Mindent tudni akarok.
Azzal közelebb hajolt, hátha valami szaftos Caden-pletykával
szolgálhatok.
 12. FEJEZET

NEM MONDTAM SEMMIT DIEGÓNAK, de amúgy sem tudtam semmit,

amit elpletykálhatnék. Caden nagymenő volt, de ezen felül semmit
nem tudtam róla, legfeljebb az öccsét, Marcust ismertem. És tudtam,
hogy Caden ráuszította Kevinre, mielőtt idejöttünk.
Biztos kiült az arcomra egy vigyor, mert Caden megszólalt:
– Pórul járok, ha megkérdezem, mire gondolsz?
Elpirultam volna, de nem tudtam, mert amióta Diego bárjába
értünk, folyamatosan vörös volt az arcom. Nem álltam fel az asztal
mellől, csak amikor a mosdóba kellett mennem, és akkor is gyorsan,
lehajtott fejjel rohantam oda meg vissza. Csak az asztalunknál
tudtam lazítani. A sarokban ültünk, és bár tudtam, hogy mások
szemügyre vehetnek minket, nem voltam zavarban. Caden és Diego
mellett biztonságban éreztem magamat.
Jókat nevettünk Diego sztorijain, nekem főleg azok voltak
szórakoztatók, amikor Cadenről mesélt ezt-azt, és közben elkezdtem
iszogatni Caden sörét. Hamarosan ki is sajátítottam, és neki egy
csepp sem jutott. Csak nekem.
Amikor Diego kiment a mosdóba, megkérdeztem Cadent, nem
kerülhet-e bajba miattam, hiszen kiskorú voltam az
alkoholfogyasztáshoz.
– Ugyan! – Úgy tűnt, nem aggódik. – Ha esetleg rendőrök
jönnek, majd hátul kiszaladunk. Diego bárja családi étterem, a
zsaruk jóban vannak vele is és a családjával is. Diegóék egy csomó
adománnyal támogatják a softballcsapatukat. Nem fognak
ellenőrizni. Csak ne ess össze a mosdóban részegen, vagy ilyesmi. –
Végignézett rajtam. – Ugye nem vagy rosszul? Két sörömet is
megittad.
Két sör meg néhány korty előtte a harmadikból, de máris
kavargott a gyomrom. A hasamra szorítottam a kezemet.
– Egész nap nem ettem. Nem hiszem, hogy a nachos és a sör
mennyei párosítás lenne.
Caden előrehajolt.
– Menni szeretnél? – Elkomolyodott az arca.
 – Tudsz vezetni?
Bólintott.
– Jól vagyok. Alig ittam, órák óta csak vizet iszom.
Amikor felálltunk, Diego épp visszaért az asztalunkhoz. Két italt
hozott.
– Ne már! Mentek is?
– Igen. Meg kell néznem, mi van Colttal, mielőtt túl késő lenne.
Nem akarom elszalasztani az esélyt.
Colt? Ezt a nevet Caden egyszer már említette, és éreztem, hogy
valami köze van ahhoz, hogy korábban be akart rúgni és szexelni
akart… bár egyiket sem tette. Én ugyan berúgtam, de szexről szó
sem volt. Lehet, hogy illene elnézést kérnem, de elkalandozott a
figyelmem. Ki az a Colt?
Diego bólintott.
– Igen, értem. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm. Őt is el kéne
hoznod. – Rám pillantott, és felcsillant a szeme. – Meg ezt a
szépséget. Őt is hozd el még!
Az asztalra tette az italokat, átölelt, felemelt és megszorongatott.
Aztán letett, de a kezét a vállamon hagyta.
– Kellemes társaság ez a lány. Ha az összes egyetemi barátod
ilyen, elhozhatnád őket.
Caden arca elkomorodott.
– Nem ilyenek.
Ez véget vetett a vidámságnak. Azaz véget vetett volna, ha
Diego nem olyan, amilyen.
Egy pillanatra elhalványult a mosolya, de aztán máris újra
felragyogott.
– Hát akkor ezt a kislányt tartsd magad mellett, és ragaszkodom
hozzá, hogy újra elhozd. – Felcsillant a szeme, és csettintett. – A
családi piknikvacsorára. Tudom, hogy téged Felicia már meghívott.
– Felém hajolt, átkarolt, és magához húzott. – És most már tudod, kit
kell magaddal hoznod.
Caden arca kicsit felderült.
– Lehet – mondta nagy nehezen, aztán a kerítés felé biccentett. –
Ideje indulnunk. A számlánkat már kifizettem.
Diego tartása megfeszült.
– Nem kellett volna…
Caden legyintett, és félbeszakította:
 – Dehogynem. Tudod, hogy nem szeretem meghívatni magam.
Gyere, Stoltz, indulás!
Követtem, és éreztem, hogy a verandán mindenki minket figyel.
Diego nyilván szinte mindenkit ismert, és Caden is mondta, hogy
nagyon kedves ismerősei járnak ide, de akkor is meglepett,
mennyien szólították meg, ahogy elhaladtunk az asztalok között.
Korábban is elég sokan odajöttek az asztalunkhoz, hogy pár szót
váltsanak vele.
Követtem Cadent a kerítéshez, és közben éreztem magamon a
sok figyelő tekintetet. Kis melegség járt át. Önkéntelenül
elmosolyodtam, és nem is bántam. Különlegesnek éreztem magamat.
De ez nem a valóság volt. Igazából nem Cadennel voltam.
Bepillantást nyertem, milyen lenne, ha a barátnője lennék, és
csodálatos volt. Ha járt valakivel, hát irigyeltem azt a lányt.
Caden már át is pattant a kerítésen. Várakozásteljesen álltam.
Megint felemelt, mint amikor befelé jöttünk. Átfogta a derekamat, és
átemelt a kerítésen, mintha egy tündérmesében lennénk.
Amikor letett maga elé, egy pillanatra lehunytam a szememet,
hogy élvezhessem az érzést. Úgysem tarthat sokáig. Nem tudtam,
lesz-e még valaha ilyen, de kellően felpörögtem ahhoz, hogy valamit
beismerjek magamnak:
Nem bánnám, ha Caden barátnője lehetnék.
– Mehetünk? – megkerült, és a pillanat varázsa már meg is tört.
– Aha. – A Land Roverhez sétáltam mellette, de csak akkor
tettem fel a magától értetődő kérdést, amikor már visszaértünk a
szobám épületéhez:
– Miért engedted meg, hogy ma veled menjek?
Caden összeráncolta a homlokát, de teljesen nyíltan válaszolt.
Megvonta a vállát, és hátradőlt, még a motort sem állította le.
– Először azt gondoltam, te is csak egy Matthews-imádó kiscsaj
vagy.
Lesütöttem a szememet.
– Aztán arra gondoltam, te is olyan vagy, mint ő: egy idegesítő
kis szarházi. De nem vagy az.
Felpillantottam, de Caden nem nézett rám. Kibámult az ablakon,
és a gondolataiba merült.
– Averyt nem ismerem valami jól, de azt tudom, hogy járt az
öcsémmel, és azt is tudom, hogy amikor Marcus vele volt, akkor
É
nem volt akkora barom. És úgy vettem észre, Avery kedvel téged.
Marcus buliján rájöttem, hogy nem vagy olyan, mint a
mostohabátyád. – A hangjában kis vidámság csengett. –
Megnevettettél, amikor ott álltál a lányok mellett, és minket
bámultál. Marcus ideges volt, mert Avery ott volt, és mindegyikük
úgy tett, mintha észre sem vennének minket, de aztán te is kijöttél. –
Rám nézett, és elvigyorodott.
Megdobbant a szívem.
– Tetszett, hogy nem játszod meg magad – ismerte be. – Túl sok
körülöttem az olyan ember, aki igen.
Uralkodtam a heves szívdobogásomon. Ez így nem lesz jó.
Nagyon nem. Megköszörültem a torkomat.
– Hát, nálam az van, hogy a látszat nem csal.
– Igen, észrevettem. Kicsit furán viselkedsz társaságban néha, de
nem vagy megjátszós. Őszinte vagy. És humoros.
Komolyan?
– És ezt kedvelem benned.
Melegség öntött el.
– Köszi, hogy megengedted, hogy veled menjek.
Már kinyitottam volna a kocsi ajtaját, amikor Caden megállított.
– Nem megengedtem, Stoltz. Jó társaság vagy. Az egészen más.
Elszorult a torkom.
– Köszi. És bocs, hogy se a berúgás, se a szex nem jött össze.
Elvigyorodott.
– Még korán van.
– Ó!
Felnevetett.
– Szerintem holnap összefutunk. Jó éjt!
Kiszálltam, és bementem, és nem érdekelt, ha a csajok látják,
hogy Caden Banks kocsijából szállok ki. Humoros voltam, őszinte
és fura. És kedvelt engem.
Megint nagyot dobbant a szívem, de ezúttal nem próbáltam
elnyomni az érzést.

Egész nap a hetedik mennyországban éreztem magam, és pillanatok

alatt elrepültek az óráim. A lány, akivel az előző órán párba kerültem
egy projektmunkában, fura pillantásokat vetett rám, de nem
törődtem vele. Egyszerűen csak önmagam voltam, és amikor a nap
végén visszamentem a szobámba, máris jobban éreztem magam.
Dudorászva haladtam el Avery szobája mellett. Épp akkor jött ki.
– Szia! – szólt oda.
– Halihó! – feleltem, és továbbindultam.
– Beszéltél ma Cadennel? – Lesütötte a szemét. – Vagy bárki
mással?
A mosoly lehervadt az arcomról, és megtorpantam. A vállam
fölött ránéztem.
– Miről beszélsz?
– Cadenről. Tegnap este vele mentél, ugye?
Bólintottam.
– Aha. – Avery azt kérdezte, beszéltem-e bárki mással. Vajon
miért? Máris leszálltam a fellegekből. Avery kihúzta a lábam alól a
talajt.
Mi történhetett?
– Miért kérdezed?
– Amikor kiszálltál a kocsijából, dühös volt?
Averynek inkább arról kellett volna kérdezősködnie, merre
jártunk, mit csináltunk előző este. De ez eszébe sem jutott. Nem
kérdezte, lefeküdtünk-e. Semmi izgalmas pletyka, csupa
tárgyilagosság. Meginogtam.
Elszorult a torkom.
– Semmi baja nem volt.
– Részeg volt? Mindenki azt mondja, hogy be volt rúgva.
– Nem. Ivott pár sört az elején, de aztán semmit. Józan volt, ő
vezetett hazafelé.
– Ó… – Avery hangjában aggodalom csengett.
– Történt valami tegnap este? – Magam elé húztam a táskámat,
és belekapaszkodtam. – Cadennel minden rendben?
Avery nagyot fújt.
– Cadennel minden rendben. – Hátrálni kezdett. – Én nem
voltam ott, és most találkozóm van, de szerintem jól tennéd, ha
felhívnád. Annyit tudok, hogy összebarátkoztatok.
– De mi történt? – Elindultam a nyomában.
– Hívd fel, Summer!
– Miért? Mit csinált?
Avery már a lépcsőház ajtajánál állt. Felsóhajtott.
– Alaposan szarrá vert valakit.
– Kit?
– A mostohabátyádat.
Ennyi. Kicsúszott a talaj a lábam alól. Seggre estem.
 13. FEJEZET

NEM TUDTAM CADEN TELEFONSZÁMÁT, úgyhogy megpróbáltam

felhívni Kevint. Nem vette fel, így hát összeszedtem magam, és
lemasíroztam nyolc háztömböt a fiúegyletük kollégiumához.
Oké, nem masíroztam. Azaz eleinte igen. De mire odaértem,
csak vonszoltam magam, olyan izomláz lett a vádlimban.
Jobb lesz megjegyeznem, hogy többet kéne edzenem… vagyis
egyáltalán mozognom kellene valamit. Egy sportorvosjelöltnek ez
azért mégiscsak ciki volt.
Az épület kapujához értem, és becsengettem.
Nem tudtam, kit keressek, Kevint vagy Cadent. Magam sem
tudtam, miért, de nem a mostohabátyámmal éreztem együtt. Annyi
baromságot csinált, hogy valószínűleg megérdemelte, amit kapott.
Tudtam, hogy Caden most nem küldene el, de ahogy vártam, hogy
valaki kijöjjön, mégis remegett a gyomrom.
… és csak vártam.
És vártam…
Összevontam a szemöldökömet, és újra bekopogtam, ezúttal jó
hangosan.
– Ez egy fiúegylet – szólalt meg mögöttem egy lány, és átnyúlt
mögöttem, hogy benyisson az épületbe. Valami dobozt hozott. –
Csak gyere be! Senki nem fog kijönni ajtót nyitni, kivéve, ha a
rendőrség kopog.
Ebben igaza volt.
Követtem, és odabent láttam is, hogy egy csapat srác
videojátékkal szórakozik a nappali helyiségben. A másik oldalon egy
biliárdasztal mellett két fiú állt. A lány hangosan kiabálva köszönt.
A srácok szórakozottan visszaköszöntek, aztán a lány eltűnt a
folyosó végén, fel a lépcsőn.
Én csak álltam az előtérben.
Senki nem foglalkozott velem.
A biliárdozók befejezték, és elsétáltak mellettem a konyhába. A
videojátéknak is vége lett, és a játékosok átrendeződtek: egyikük
leült a kanapéra, hogy nézze, egy másik pedig elsietett mellettem.
 – Helló! – Megálltam előtte.
– Helló! – Végigmért, aztán újra köszönt, de most már sokkal
barátságosabban. – Szia! Kit keresel?
Megdörzsöltem az államat. Kevint vagy Cadent?
– Itt van Kevin Matthews?
Elég csalódottan az alagsor felé intett.
– Ha nem a szobájában van odalent, akkor nem tudom. Tegnap
este jól megkapta. Te vagy az új csaja?
– Miféle új csaj?
– Tegnap szakított a meglévővel, méghozzá viharosan. Jól
szétrúgták a seggét, úgyhogy ha egy gyors menetre jöttél, akkor
számíts rá, hogy te leszel felül.
– Nem azért jöttem! – morogtam. – Vele főleg nem.
– Nocsak? – A szeme érdeklődőn felcsillant.
– Veled sem. – És akkor lássuk… – Caden itt van?
A srác teljesen elképedt.
– Vele is?
– Nem! – Miért gondol mindig mindenki a szexre? Ez normális?
– Csak barátok vagyunk, vagy valami olyasmi.
– Nem tudom, hogy Matthews itt van-e, de azt tudom, hogy
Caden nincs.
– És tudod, hogy mikor jön vissza?
A fejét rázva elindult a folyosón.
– Caden nemigen számol be senkinek.
Kevin ajtaja kissé nyitva volt, és amikor benyitottam, láttam,
hogy ruhákat pakol egy dobozba. Háttal állt nekem, úgy hajigálta be
az ingeket, nadrágokat és zoknikat. Nem tudtam biztosan, hogy mit
mondhatnék. Láttam, hogy ki van borulva, de ebben a helyzetben
biztos nem kíváncsi a véleményemre. Támogasd! Ezért jöttem.
Családtagként, mert a kettőnk kapcsolatának ebbe az irányba kellett
haladnia.
– Helló!
Idegesen megfordult, de amikor látta, hogy én vagyok az,
ellazult.
– Ja, te vagy az? Szia! – Visszafordult, és egy pár cipőt dobott a
dobozba. – Mit keresel itt?
Megkerültem.
– Állj meg!
 Mindkét szeme körül monokli sötétlett, az arca felduzzadt, és
véraláfutásos volt, a szája felrepedt. Megnéztem a kezét, tiszta sebes
volt, rászáradt vér borította.
– Lemostad egyáltalán a sérüléseidet?
Felhorkant, és a háta mögé dugta a kezét.
– Aha. Nem bánnám, ha valaki segítene.
– Senki sem segített? – Leültem az ágyára, ő pedig visszament a
szekrényhez, és folytatta a pakolást. – Mit csinálsz?
– Szerinted? Kiköltözöm. Ez a kibaszott egylet minden, csak
nem testvériség. Még hogy összetartás! A nagy szart! Mindenki őt
választotta.
– Kirúgtak?
– Nem. – Kevin egy szandált dobott a dobozba, de az az
oldalához ütődött, és kiesett. – Úgy döntöttem, elmegyek. Nem
maradok itt, ha már mindenki az ő pártját fogta.
– Oké. – Kezdett sajogni a fejem. – Mi történt? Avery mesélte,
hogy Caden tegnap megvert.
– Avery? – Felém fordult, és elcsendesedett.
Nyeltem egyet.
– Igen.
– Utálja Maggie-t. Ezt ugye tudtad?
Összezavarodtam.
– Nem. Úgy tudom, barátok. De hát… te még mindig Maggie-
vel vagy?
– Miért ne lennék? Most már a barátnőm.
Kavarogtak a gondolataim.
– Nem Maggie miatt volt a verekedés?
– Tessék?
– Egy pillanat. Nem értem. Mi történt tegnap? Láttalak a
parkolóban. Aztán leléptél, és amikor megint észrevettelek, Maggie-
vel smároltál a Country Clubban a pálmafa mögött.
– Te ott voltál?
Bólintottam. De nem neked köszönhetően.
– Caden Marcussal beszélt, én meg elindultam, hogy szóljak
neked, le fogtok bukni, de… – Elhallgattam. Majdnem elárultam,
hogy Avery szólt rám, hogy ne csináljam. – De aztán hirtelen
máshova kellett mennem. A mosdóba.
– És utána?
 Kevin szokatlanul csendes volt.
Riadtan gondolkozni kezdtem. Itt most óvatosan kellett
beszélnem, bár nem is tudtam, miért.
– Utána hazajöttem.
– Ennyi?
– Aha. – Pislogtam. – Miért? Történt valami a Country Clubban?
Egy pillanatig csak nézett, aztán beledobott egy pár zoknit a
dobozba.
– Enyhén szólva igen. Caden beköpött minket. Az egylettársam!
El tudod képzelni? Micsoda szarházi!
– Valóban – feleltem –, az egylettársad beköpött az öccsének…
Elég szar ügy.
Kevin lerogyott a székére az íróasztala mellett. A könyökét a
térdén nyugtatta, és a tenyerébe temette az arcát.
– Igen, tudom, de már tökmindegy. Ez van. Igaz, hogy Maggie-
vel ott smároltam, és igaz, hogy diszkrétebbnek kellett volna
lennünk, de Caden Banks akkor is seggfej.
Nehezen tudtam elviselni a szövegét. A kezemre kellett ülnöm,
olyan ideges lettem, hogy ez az idióta még a szarkasztikus
megjegyzésemet sem érti. Támogasd, Summer! Támogasd! Azért
vagy itt, még akkor is, ha nem értesz egyet azzal, amit csinál. T-á-m-
o-g-a-s-d!
Erőt vettem magamon, és befogtam a számat. Nem voltam
együttérző kedvemben.
De azért megpróbáltam.
– De legalább most már nem kell titkolóznotok. Ugye?
– Igen. – Felnézett, az arca nyugodtabb volt, még el is
mosolyodott. – Igazad van. Ez legalább jó. És a ma este után már
nem kell egy kokszban laknom ezekkel a pöcsökkel.
A dobozra pillantottam.
– Hová költözöl?
– Maggie szüleihez. Maggie azt mondta, nem lesz gond. Ő is hol
otthon lakik, hol a kollégiumi szobájában, de most, hogy én
odaköltözöm, ő is inkább otthon fog lakni. – Kevin felélénkült. – Jó
nagy a házuk. Voltam már ott párszor. Szerintem tök jó lesz, nem?
Kivonom magam a sok szar egyetemi intrikából.
– Aha. – Nemigen tudtam mit mondani. Érthetetlen volt az
egész.
 Egy másik srác barátnőjével kavart. A srác ráadásul az
egylettársa öccse volt. És Kevin még úgy gondolta, hogy ő az
áldozat ebben az egészben. Olyan idegesítő volt, hogy teljesen
kiakadtam, még a vérnyomásom is az egekbe szökött.
Szóval csak ennyit tudtam kinyögni:
– Aha.
Kevin összevonta a szemöldökét.
– Köszönöm.
– Mit?
– Hogy idejöttél – mutatott a szobájára –, és hogy törődsz velem.
– A hangja, a mosolya és a tekintete ellágyult.
Nagyot dobbant a szívem. Ez volt Kevin. Az a Kevin, akiért
éveken át odavoltam, akibe beleszerettem, akivel három és fél
hónappal korábban le is feküdtem. Ettől azonnal ráncba szaladt a
homlokom. Elvégre a bátyám volt. A mostohabátyám. Elegem volt a
zavaros érzelmekből és abból is, ami okozta ezeket.
– Nincs mit – mondtam rekedten. Éreztem azt a nagy, fekete
szakadékot, amit a Kevin iránti érzéseim rejtegettek. Miért féltem
ettől annyira, bármi legyen is ez? – Csak meg akartam győződni,
hogy nem lett semmi komoly bajod a verekedésben.
– Az a verekedés is nagy faszság volt. Marcus tegnap rajtakapott
minket, és hatalmas botrány volt, de verekedés nélkül. Maggie vele
ment haza. Tegnap késő estig aztán semmi hírt nem hallottam az
egészről. A szobámban voltam, a saját dolgommal foglalkoztam,
amikor Marcus berontott. Maggie szakított vele, és nem tudta
elviselni, hogy kiütöttem a nyeregből.
– És megütött?
– Nem. Csak a falhoz nyomott, és ordibált. Ennyi volt. Már
kezdett lenyugodni, amikor Caden megjelent. Ahogy belépett,
fogalmam sincs, hogy mi történt, de Marcus teljesen megbolondult.
Valami Colt nevű akárkiről üvöltözött, és úgy nézett ki, mindjárt
egymásnak esnek. Rosszkor voltam rossz helyen. Caden és Marcus
egymással balhéztak…
– Verekedtek?
– Ordibáltak, és aztán Caden hirtelen megfordult, és szájba
vágott. Pedig nem csináltam semmit. Csak álltam és bámultam.
Semmi több.
Kevin egyre hangosabban hadart.
 – Visszaütöttem. Jól pofán vágtam, Tuti, hogy kórházban kötött
ki az a pöcs. Legalábbis én biztos kórházba kerültem volna egy
akkora ütéstől.
A véraláfutásai még lilábbak lettek, ahogy beszélt.
– Ez a sok szarházi meg, mármint az egylettársaim, mind az ő
pártját fogták. – Hátratolta a széket, és felpattanva hadonászott. –
Azt mondták, takarodjak a szobából. Még hogy én takarodjak!
Caden kezdte, és én takarodjak!
Nyugtalanul fészkelődtem, és kihúztam a kezemet a combom
alól. Megtámaszkodtam az ágytakaró szélén.
– Utána mi történt? – kérdeztem. Kiszáradt a szám.
Kevin heves mozdulattal az ajtó felé bökött.
– Idejöttem, és felhívtam Maggie-t. Értem jött, és hazavitt. Nála
aludtam. Csak most jöttem vissza, nem is tudom, hogy a többiek
tudják-e, hogy itt vagyok. – Végigmért. – Mondták neked, hogy
lejöttem?
– Megkérdeztem egy srácot, de nem tudta, hol vagy.
Kevin fintorogva halkan elkáromkodta magát.
– Jellemző. Mindig Caden pártját fogják. Mintha valami
csodatévő szent lenne, vagy mi. Elegem van belőle. Figyi csak! –
Hirtelen támadt egy ötlete, és rám meredt. – Ráérsz a hétvégén?
Félrenéztem, mielőtt válaszoltam volna.
– Miért?
– A fiúk focimeccsre mennek, én meg addig összeszedem a
maradék holmimat. Jól jönne egy kis segítség.
Elképedtem.
– Komolyan? – nyögtem ki. Ennél többet nem sikerült
mondanom.
Ja, de. Még hozzátettem, hogy „hűha”.
– Maggie azt mondta, megkéri néhány barátját, én pedig szólok
a szüléinknek. Apukád biztos eljönne segíteni. – Belenézett a
dobozba, aztán kinyitotta a másik szekrényt. Ott is volt pár doboz. –
Nincs túl sok cuccom. Az íróasztal, az ágy és a szekrény a
kollégiumé. – Megbökte a lábával az egyik dobozt. – Kéne ezekből
még néhány. Lehet, hogy apukádra mégsem lesz szükség, de talán
mégis, mert ti, lányok, nem fogjátok tudni ezeket emelgetni.
Felhívnád?
A döbbenettől alig tudtam megszólalni.
 – Most azt akarod, hogy felhívjam apukámat, hogy vezessen
négy órát, és jöjjön ide cipekedni?
– Legalább eltölthetne veled egy kis időt. Biztos örülne, ha
elmennél vele vacsorázni.
Leesett az állam. Mi van?!
– Akár maradhatna is éjszakára – folytatta Kevin. – De akkor
szállodába kell mennie. Nem szeretném megkérdezni Maggie-t,
hogy alhatna-e a szüleinél. Az kínos lenne.
Kevin olyan… nem is tudtam, hogy milyen. Csak azt tudtam,
hogy milyen nem. Nem volt tapintatos, érzékeny és racionális.
Ahogy tovább beszélt, egyre idegesebb lettem. Le akartam lépni,
mert ha nem, akkor nem bírtam volna ki, hogy ne mondjak valami
olyat, amit később megbánok.
Felálltam, és az ajtó felé indultam.
– Megyek. Csak meg akartam nézni, mi van veled. Látom,
túlélted.
Tényleg menni akartam, de elkapott. Megfogta a karomat,
magához húzott és megölelt. Ledermedtem, de észre sem vette. A
nyakamhoz fúrta a fejét.
– Köszi. De tényleg. Kösz, hogy eljöttél. Sokat jelent nekem. –
Elengedett, és kissé elhúzódott, de még fogott.
Nem is olyan régen még repestem volna a boldogságtól.
Rám mosolygott.
– Ne haragudj, hogy ennyire nem értékeltelek, Summer! Nagyon
sajnálom.
Ott álltam a karjában, és a szavaira bizony még mindig
megdobbant a szívem. Utáltam érte magamat.
Hátraléptem, és végre elengedett.
– Szia, Kevin! Majd később találkozunk.
Integetett.
– Oké. Ne felejtsd el felhívni apukádat! Koszi!
Már a folyosón jártam, amikor ezt még utánam kiabálta. Amikor
kiléptem az alagsor ajtaján, hátradőltem.
Lehunytam a szemem, és elkáromkodtam magam. A picsába!
– Szóval akkor érzel iránta valamit?
Ahogy felismertem Caden hangját, megdermedtem.
 14. FEJEZET

CSODÁSAN NÉZETT KI.

Ez volt az első gondolatom, ahogy álltam ott, és fogalmam sem
volt, mit mondjak. Elhúzódtam az ajtótól, és megpróbáltam felelni,
de képtelen voltam megszólalni.
Egy sör volt a kezében, és a farmerja dereka egészen lent volt a
csípőjén. A tetoválásai kilátszottak a felsője alól. Egyszerű fehér
pólót viselt, de micsoda látvány volt, ahogy a testéhez tapadt! Te jó
ég! Látszott, mennyire izmos a hasa. Ahogy az ajkához emelte a
sört, azok az izmok megfeszültek.
Megnyaltam a számat, és teljesen tudatában voltam, hogy
bámulom. A francba!
És feltűnt még valami: nyoma sem volt az idegesítő kis
bizsergésnek, amit Kevin ébresztett korábban.
Caden keserűen felnevetett, és megkerült.
– Azt hittem, legalább hazudni fogsz, de nem. Ez nem semmi,
Stoltz. Te tényleg fájdalmasan őszinte vagy. – Mellém lépett, és kis
félmosollyal rám pillantott. – Köszi.
– Várj! – Megfordultam, és követtem a folyosón, aztán kifelé
egy hátsó ajtón. – Ezt meg hogy érted?
Átmentünk a hátsó udvaron, és követtem Cadent egy sufniba,
ami olyan volt, mint egy kis lakás. Balra egy ruhaakasztó állt, velem
szemben volt a fürdőszoba. A szoba eleje volt a nappali, és egy nagy
vetítővászonnal szemben egy széles kanapé terpeszkedett. Hátul volt
a konyha, és amíg én álltam és nézelődtem, Caden a pultra tette a
sört, és a fürdőszoba mögött a hálószobába ment. Az ajtót nyitva
hagyta, és láttam, hogy készül levenni a pólóját.
A szívem majdnem kiugrott.
Te jó ég! Még sosem öntött el így a vágy. Olyan volt, mint
valami robbanás. Félre kellett volna néznem, de képtelen voltam rá.
Minden porcikáját végigmértem, a hasizmait is, lejjebb is, ahogy a
farmerja még lejjebb csúszott a csípőjén, amikor levette a pólót.
Beleszédültem a sóvárgásba, és amikor Caden felpillantott, látta
a szememben. Tudtam, hogy látta. Megdermedt egy pillanatra, és a
szeme sötéten felcsillant. Aztán megint csak pimaszul elvigyorodott,
és felém lépett.
A torkomban dobogott a szívem.
Meg fog érinteni… Ja, nem. Elment mellettem, a karja az
enyémet súrolta, és a fülemhez hajolt, hogy megkérdezze:
– Kérsz egy sört?
Aztán gyorsan biztonságosabb távolságba helyezte magát.
Mögöttem kinyílt a hűtő ajtaja, de nem mozdultam. Pár
pillanatig úgy maradtam, hátat fordítva neki, hogy összeszedjem
magam egy kicsit. A hajamba túrtam, és gondolatban szitkozódtam.
Remegett a kezem.
Kevin közelében sosem vesztettem el a fejemet. Soha. Persze
álltattam magam, odaképzeltem mindenfélét, ami sosem létezett,
győzködtem magam, hogy viszontszeret egy kicsit, de mindig
teljesen józan maradtam.
Most meg csak megpillantottam Cadent póló nélkül, és majdnem
bepisiltem. Vagy legalábbis nedves lett a bugyim.
Nagyot sóhajtottam.
– Tudom, hogy jó pasi vagyok, de ne vidd túlzásba!
Iszonyú kínos volt, ám azért sikerült felé fordulnom. Egy sört
nyújtott felém, és igen sokatmondón vigyorgott rám.
– Csak azért reagálsz így, mert eleve kavarogtak az érzelmeid –
tette hozzá.
Elvettem a sört. Hideg volt. Legszívesebben az arcomra
szorítottam volna.
– Miről beszélsz?
– Nem tudom, mit csinált veled Matthews, de az egyértelmű,
hogy összetörte a szívedet.
Kezdett elcsitulni a vágy… legalábbis lenyugodtam egy kicsit.
– Egy tízes skálán, ahol a tíz azt jelenti, hogy úgy olvasol, mint
egy nyitott könyvet, hová helyeznél?
Egy pillanatig csak nézett.
– Nyolc.
Elakadt a lélegzetem.
– Komolyan?
Leült a kanapé végébe, és az asztalkára tette a lábát. Én a másik
végébe ültem, felé fordulva.
 – De csak az első este miatt. Ha akkor nem futunk össze, sosem
gondoltam volna.
– Tényleg? – Kicsit megkönnyebbültem.
– Azért vonzódsz hozzám, mert bántottam azt, aki bántott téged.
Kétkedve pillantottam rá.
– Vagy nem? – kérdezte elgondolkodva.
– Néztél már tükörbe? – csúszott ki a számon.
Épp a szájához emelte a sört, de a keze megállt a levegőben, és a
szeme tágra nyílt, miközben megrázta a fejét. A gunyoros vigyor
mosollyá szelídült.
– Miért pazarlod az érzéseidet a mostohabátyádra?
– Tessék?
Lerakta a sört, előrehajolt, és a lábát letette a padlóra.
– Nincs kamuzás. Tegnap elvittelek Diegóhoz. Megnevettettél,
pedig normális esetben dühös maradtam volna, és szexeltem volna
valami csajjal, akit amúgy le sem szarok. Szóval köztünk nincs
kamuzás. Rendben?
Bólintottam.
– Rendben. – A kanapé támlájába kapaszkodtam, és fogalmam
sem volt, mi következik.
– A mostohabátyád egy faszfej. Miért táplálsz érzelmeket iránta?
Nem tudtam felelni. Csak annyit tudtam, hogy félek ezeket az
érzelmeket elengedni, bár nagyon szeretném. Nem tudtam
megmagyarázni. De Cadennel valami más volt köztünk, valami
lappangott az őszinte szavak és pillanatok mögött. Nem tudtam, mi
az, de valahogy pattanásig feszültem. Nem kaptam levegőt. Nem
jutott eszembe egyetlen gondolat, egyetlen szó sem. Csak érzések
kavarogtak bennem, és közel éreztem magam hozzá.
Megint sötéten csillogott a szeme, szinte érzékien, de nem
közeledett hozzám. Csak felém fordította a fejét, és várta, hogy
beszéljek.
– Hát… – megpróbáltam legalább felfogni a kérdést.
– Miért táplálsz érzelmeket iránta? – ismételte meg lágyan.
Mert az ember nem dönti el józanul, hogy kibe szeret bele. És
muszáj, vagy pedig… – leállítottam magam. Nem akartam ezt a
gondolatmenetet folytatni. Felvontam a vállamat, és odaszorítottam
az arcomhoz, mintha ettől nyugodtabb lehetnék.
 – Néha nem döntés kérdése. – Nagyon nehezemre esett
beszélnem mindarról, ami pillanatnyilag kavargott bennem.
Caden félrenézett, és elcsitult bennem a vihar.
Felszabadultabbnak éreztem magamat.
Szinte magában dünnyögött:
– Lehetséges.
A számat harapdáltam, aztán eszembe jutott, miért jöttem
egyáltalán. Alaposan megszemléltem az arcát és a kezét.
– Nincs rajtad sérülés.
– A mostohabátyád hozzám sem tudott érni.
– Azt mondta, hogy valószínűleg kórházban kötöttél ki.
Lassan mosolyra húzta a száját.
– Ez vicces.
– Szóval nem? Mármint jól vagy?
Meleg tekintettel nézett rám.
– Jól vagyok.
– Mi történt?
– Kevin belesétált egy vitába, amihez semmi köze nem volt, de
belepofázott, és pórul járt.
– Megütötted?
Lesütötte a szemét, és bólintott.
– Beleszaladt az öklömbe… néhányszor. – Felsóhajtott. – Már jó
ideje meg akartam verni, mert tavaly kikészítette egy barátomat.
Hegyezni kezdtem a fülemet.
– Ez a barát egy lány?
– Igen, azt hiszem, Kevin második barátnője volt tavaly. Jó sokat
összegyűjtött.
Azon agyaltam, mit is mesélt Avery Claudiáról. Ő a második
volt vagy a harmadik? És akkor Claudia és Caden barátok?
– Nem Claudiának hívják?
– Nem. De nem árulom el a nevét.
– Biztos nem Claudia? – Claudia gyönyörű volt, szókimondó, és
a barátaiért tűzbe ment volna, ezért volt velem szemét. Caden a fejét
rázta, én pedig magyarázkodni kezdtem. – Ő volt az első, aki nagy
ügyet csinált belőled. Ezért gondoltam.
– Nagy ügyet csinált belőlem?
Akár a vágytól, akár valami mástól ugrott össze a gyomrom,
lassan kezdtem megnyugodni. Hátradőltem a kanapén. Már a
mellkasomban sem éreztem a szorítást.
– Amikor a buli után hazahoztál, Claudia nem hitte el. Mondott
valami olyasmit, hogy te nem szoktál szóba állni az alsóbb
évfolyamos diákokkal, elsőévesekkel meg végképp nem. Azt
mondta, nem vagy undok, de kedves sem.
– Ezt mondta? – Caden nagyon lassan előrébb hajolt.
Nagy nehezen bólintottam.
– Igen.
– Akkor tiszta hülye, és nem ismer engem. – Elmosolyodott. –
Semmi kifogásom ellene, hogy elsőéves lányokat szállítsak haza
bulik után.
Persze tudtam, hogy viccel, de Claudia fejtegetése még mindig
fájt. És ezt nem is tudtam titkolni. Caden feszülten figyelt. Tudtam,
hogy érzi, mire gondolok. Egy pillanattal később közelebb hajolt, és
magához húzott. Megint összeszorult a gyomrom. Caden átölelte a
vállamat.
Hozzábújtam. Melegséget és erőt sugárzott, és kezdtem függővé
válni tőle.
– Nem tudom, miért mondta neked Claudia, amit mondott. De
engem egész életemben olyanok vettek körül, akik félreértettek és
bíráltak. Elég rossz a hírem, és tudom, hogy ennek van némi alapja,
de korántsem sok. Az persze igaz, hogy megválogatom a barátaimat.
– Tényleg? – Felpillantottam.
Megérintette a gödröcskét az államon.
– És valamilyen oknál fogva te is bekerültél közéjük.
– Tényleg?
– Tényleg.
Aztán csak ültünk. Jó volt. A helyemen voltam. Tévéztünk, és
amikor Caden kiment sörért, hozott egyet nekem is, aztán visszaült
mellém. Egy idő után végignyúlt a kanapén. Addig fészkelődtem,
amíg végigfeküdtem rajta. Addigra már három sört megittam, és
ahogy Caden átölelte a hátamat, és a karjában tartott, odahajtottam a
fejemet a mellkasára, hallgattam az egyenletes szívverését, és
elaludtam.
Egy pillanatra felébredtem, amikor ágyba tett és betakart.
Megkérdezte, mikor kell kelnem másnap, és aztán az ajtóból
beszűrődő fény elhalványult.
A nap besütött a szobába, és néhány pillanatba beletelt, mire
rájöttem, hol vagyok. Nem ismertem fel a nagy franciaágyat, sem a
fekete ágyneműt, de aztán Caden megjelent az ajtóban, és
visszatértek az emlékek.
Nála aludtam.
Körbepillantottam… Az ágyában aludtam!
– Tíz perc múlva megszólal a vekkered – mondta. Csak
farmernadrág volt rajta, és egy bögre kávét tartott a kezében.
Megpróbáltam uralkodni a tekintetemen, de nem sikerült. A
tetoválások érdekes cikcakkban ékesítették a testét, lefelé, egészen
lefelé csábítva a tekintetemet. Caden halk, lágy nevetése elárulta,
hogy észrevette. Kicsit elpirultam.
Ránéztem, és visszahajtottam a fejemet a párnára. – Azt hiszem,
ma lehet az első alkalom az eddigi tanulmányaim során, hogy
ellógok egy napot.
– Még soha nem lógtál?
Megráztam a fejem, és a párnába fúrtam az arcomat.
– Lemaradtam valamiről? Fejlesztenem kellene a deviáns
oldalamat?
Elvigyorodott.
– Bármilyen okból lehet lógni. A te döntésed.
Felültem, és sóváran pislogtam a kávéra.
– De arról volt szó, hogy rossz hatással lennél rám.
Felvonta a szemöldökét.
– Talán nem vagyok elég meggyőző? – Felemelte a bögrét. –
Kérsz kávét?
– Igen, talán ma lesz a napja, hogy kávézni is elkezdek.
– Sosem kávéztál?
– Kezdem azt hinni, hogy nagyon gáz vagyok. – Kicsit
elgondolkodtam. – Nagyon, de nagyon gáz.
– Inkább gondolj arra, hogy az éjszakát egy pasi ágyában
töltötted. – Caden megint vigyorgott. – Szóval nem is akkora gáz.
Ezt überelni akartam.
– A fiúegyletben aludtam.
– És sört ittál.
– Két egymást követő napon ittam.
– Na ugye! Nem is vagy olyan gáz.
 – Tényleg nem. – Felültem. – Sőt, lassan igazi fenegyerek
leszek.
Caden elnevette magát.
– Este mellém is bújtál, arra meg mondhatnád, hogy petting volt.
Sőt majdnem megkaptad a magadét.
De hát az nem történt meg, és csak barátok voltunk. Miért
szorongattam a paplant? A kezemre pillantottam, erőt vettem
magamon, és ellazítottam a szorítást, aztán vállat vontam, és tényleg
megpróbáltam fenegyerek lenni.
– Ágyba vittél. Ami majdnem ugyanaz…
Hirtelen eltűnt a tréfás hangulat. Caden szeme lángolt. A szoba
túlsó végéből is éreztem a forróságot, és a testem is felforrósodott,
mielőtt egy szót is szólhatott volna.
– Ahhoz semmi nem fogható, amikor bent lehetek – suttogta. –
Ott bent, érezve a szorítást, tudva, hogy olyan mélyre hatolhatok,
ahogy csak akarok, keményen vagy gyengéden, ahogy csak akarom.
Nem, ez nem vicc. Ehhez semmi sem hasonlítható.
A picsába! A pulzusom az egekbe szökött.
Felcsillant a szeme.
– Talán legközelebb kicsit meg is fogdoslak.
Színpadiasan felnyögtem.
– Ó, még egy pluszpont a bennem rejtőző fenegyereknek. Igen,
muszáj lesz megfogdosnod legközelebb.
– Hát csak ennyi vagyok neked, Stoltz? Csak trófea? Jaj, Stoltz,
te kihasználsz engem!
Rendben. Megint a vezetéknevem. Ismerős terep. De a
mosolyom azért még bizonytalan maradt egy picit.
– Szokj csak hozzá, Banks! Ez a szende kis senki csak álca. Egy
vadmacska lakozik bennem, és csak arra vár, hogy utat törhessen
magának.
Caden nem felelt.
Néhány pillanatig csak bámult rám, aztán odébb lépett az ajtótól.
– Summer, nem vagy szende kis senki. És ne hagyd, hogy
valami faszfej, mint például a mostohabátyád, elhitesse veled, hogy
az vagy. – Koccintásra emelte a kávéját. – Csinálok neked valami
különlegeset. A mai reggel után nem lesz visszaút. Bele fogsz
szeretni a kávémba.
Kiment, nekem pedig megszédült a fejem.
– Csak a kávédba?
 15. FEJEZET

CADEN VISSZAVETT KOCSIVAL A KOLESZBA, és egyáltalán nem volt

ciki.
Nem. Semmi zűrzavar. Csak barátság. Csak annyi, hogy hazavitt
a haverom, aki… döbbenetesen jóképű, és róla fantáziálok. Persze
plátói. Mi más lenne?
Hazudtam magamnak, de jólesett, hogy megbámulnak, amikor
kiszállok Caden kocsijából. Elindultam befelé, és láttam, hogy elég
sok lány alaposan szemügyre veszi őt.
Aznap volt néhány előadás, az egyik a Bevezetés a fiziológiába
címen futott. Találtam magamnak egy helyet az előadóteremben, de
majdnem felugrottam, amikor Marcus megjelent két barátjával.
Sokan jártak erre az órára, de tudom, hogy észrevettem volna, ha itt
lett volna múltkor. Most miben sántikált vajon?
Fagyos pillantást vetett rám, és elvonult mellettem.
Tökmindegy. Én nem vagyok az ellensége. Én nem Kevin
vagyok. Félrenéztem, és az asztalra támaszkodtam. Egész órán
éreztem, hogy a hátam mögött ül valahol, és rám mered. Tiszta égés
volt. A mellettem ülő lány megpróbált beszélgetni velem, és
szerintem válaszolgattam is, mert nem nézett bunkónak, viszont ha
valaki megkérdezte volna, miről beszélgetünk, nem tudom
megmondani. Hol volt Marcus az első két hétben?
A lánynak feltűnt, hogy néha lopva odapillantok.
– Tetszik neked Marcus Banks?
– Nem! – Kérdőn felvontam a szemöldökömet. – Honnan
ismered?
Szárazon elmosolyodott.
– Mindenki ismeri. Meg a bátyját is.
– Nem tudtam, hogy ebben a csoportban van.
– Nem is volt. Az egyik barátnőm teljesen bele van zúgva. Ne is
kérdezd, hogyan, de megszerezte Marcus teljes órarendjét. Valami
miatt elcserélt két szemináriumot, és most ebbe a csoportba jár.
– Aha. – Ez remek.
Óra után a lány nem tágított mellőlem.
 – Esetleg… nem lenne kedved együtt tanulni velem valamikor?
Igent akartam mondani, de Marcus tekintete megtalált, és én
minden másról elfeledkeztem. Elszántnak tűnt. Zavartan nyeltem
egyet.
– Mennem kell – mondtam a meglepett lánynak.
Kirohantam, és meg sem álltam, amíg már messze nem jártam
az épülettől. Hátranéztem, ám Marcus nem követett, úgyhogy
lenyugodtam egy kicsit.
Muszáj lett volna leülnöm tanulni, de később Avery kopogott be
a szobámba. Azt gondoltam, Cadenről fog kérdezgetni, de nem tette.
Kevinről akart kifaggatni.
Emlékeztettem magam, hogy ennek inkább örülhetek, elvégre
kínos lenne, ha Cadenről akarna pletykálni. Elmondtam neki, amit
Kevin helyzetéről tudtam: még mindig Maggie-vel jár, és a szüleihez
akar költözni. Én meg voltam olyan balfácán, hogy megígértem,
segítek a költözésben a hétvégén.
Apukámat viszont nem hívtam fel. Azért ami sok, az sok.
Meglepett, de Avery felajánlotta a segítségét, és amikor szombat
reggel megjelent, magával hozta pár barátnőjét és barátját is. Kevin
és Maggie alaposan meglepődött, de amikor aznapra végeztünk, és
már folyt rólunk a víz, Maggie hálásan megölelte Averyt.
Elgondolkodtam, hogy Avery talán nem elsősorban nekem akart
itt segíteni, hanem Maggie-nek. A következő hetekben kiderült,
hogy igazam van. Maggie nagyon sokszor jött a koleszba Averyhez.
Nekem pedig kialakult a napirendem, órákra jártam, és ebédelni
vagy vacsorázni mentem Averyvel és a lányokkal. A
fiziológiaelőadáson megismert csoporttársammal sokat tanultunk
együtt, és néha a lányok a többi szobából az ebédnél odaültek
hozzám és Averyhez. Persze Avery barátnőinek ez nem túlságosan
tetszett, de ő mindenkivel jóban volt. Mindenki kedvelte, és
szerintem a szomszédos szobákban lakó lányok kissé
összezavarodtak, amikor láttak minket. Nem hiszem, hogy tudták,
hogy a koleszon kívül is összejárunk.
Egyik este épp Cadenhez indultam, amikor megérkezett Maggie.
Később megkérdeztem Averyt, hogy mondott-e valamit rólam és
Cadenről. Azt felelte, hogy nem, és én megkönnyebbültem.
Nem volt titok a barátságunk, de nem is híreszteltem. Tudtam,
hogy a legtöbb lány félreértené, miért vagyok nála olyan sokat. A
legtöbb estémet nála töltöttem. Néha tanultam, néha filmet néztünk,
de főként söröztünk és sportközvetítéseket bámultunk az egyletbeli
barátaival. Sosem kezdtek ki velem, és sosem viselkedtek furcsán,
Egyszerűen elfogadtak.
Avery egyszer megkérdezte, hogy Cadenhez megyek-e, és
megdermedtem, mintha rajtakapott volna valamin. De csak nevetett
és legyintett.
– Érezd jól magad! Ne csinálj gondot abból, hogy jóban vagy
Caden Banksszel. Látom, hogy zavarban vagy miatta. Lehet, hogy a
többiek nem értik, de semmi közük hozzá.
– Ezt hogy érted?
– Sehogy. – Megnyugtatón rám mosolygott. – Komolyan. A
többiek nem ismernek téged, úgyhogy megy a pletyka. Észrevették,
mennyit jársz oda, és hogy utána Caden szokott hazahozni. Meg az
egylettársai is mindig köszönnek neked.
Ezt persze tudtam, de ahogy Avery mondta, úgy másként
hangzott.
– Kevin mondott rá valamit? – kérdezte.
Riadtan ráztam a fejemet.
– Azt hiszem, ő teljesen el van foglalva Maggie-vel.
De ettől függetlenül nem akartam, hogy az én dolgaimmal
foglalkozzon. Elvégre összebarátkoztam valakivel, akit ő
ellenségnek tekint. Azaz árulónak számítottam.
Avery felhorkant.
– Szerintem Maggie-nek kezd belőle elege lenni.
– Hogyhogy?
– Mostanában sokat volt nálam, és valamelyik este mesélte,
hogy a szülei megkérdezték Kevint, mikor talál magának lakást vagy
költözik vissza a kollégiumi szobájába. Kiakadt rajta, Maggie pedig
felugrott hozzám, és elpanaszolta, mennyire elege van belőle.
Ez nem így szokott történni.
– Általában Kevin megcsalja a barátnőit, és ezért kirúgják. A
lányoknak nem szokott csak úgy elegük lenni belőle.
– Eddig talán nem. De most ennek is eljött az ideje.
Elkerülhetetlen volt.
– Aha. Talán tényleg.
– Nem igazán tudok ügyesen kertelni, úgyhogy inkább kerek
perec kimondom.
 – Mit?
Avery lesütötte a szemét, és a körmét piszkálta.
– Hát… szóval… – Zavartan nyelt egyet. – Szeretnék kérni egy
elég fura szívességet.
Mitől jött ennyire zavarba? Sosem szokott ilyen lenni.
Nagyot sóhajtott.
– Marcusszal talán… lehet, hogy… Igazából nem is tudom, mi
folyik, de azt hiszem, újrakezdjük. Azaz folytatjuk.
– Tessék?! – Elmosolyodtam.
Avery legyintett.
– Nem, ne örülj ennyire! Nem igazán tudom, mi ez az egész, és
fogalmam sincs, hogy mi lesz belőle. Felhívott párszor, és a menzán
néhányszor együtt ebédeltünk. Azaz ennél azért több. Kicsit
egymásba is gabalyodtunk, de csak egy kicsit. Kérlek, de gondolj
rosszat rólam! – Gondterhelten sóhajtott. – Ha csak eszembe jut,
majdnem bepisilek, de hát ez van. Szóval arra gondoltam, hogy
mivel te velem is és Cadennel is jóban vagy, talán elmehetnénk
négyesben bowlingozni.
Összevontam a szemöldökömet.
– Bowlingozni? De hát Marcus ki nem állhat engem!
– Semmi baja veled.
Én viszont meglehetősen biztos voltam az ellenkezőjében. Az
előadásokon mindig kínosan viselkedett, éreztem, hogy fagyosan
méreget, de Avery csak lelkendezett tovább.
– Biztos, hogy Marcusnak ez így rendben lesz?
– Igen, tuti biztos – nyugtatgatott. – Te és Caden. Marcus és én.
– Dupla randinak hangzik.
– Nem. Azaz dehogynem. Olyasmi. Vagyis mégsem. Hacsak
nem az a helyzet, hogy te és Caden… Jártok?
– Tessék?
– Jártok?
– Nem! – Talán kicsit túl gyorsan ráztam meg a fejemet. –
Dehogyis! Barátok vagyunk. Semmi több. De akkor is. Nem ciki ez
neked és Marcusnak? Mármint ha nem ez a cél. Tényleg megint
összejöttök?
Avery felsóhajtott, és a halántékára szorította a kezét.
– Nem tudom, hogy elég erős vagyok-e újrakezdeni vele. –
Lehullott a keze, és a szemében mélységes fájdalom csillogott.
 Elszorult a szívem.
– Amikor jártunk, kikészített. Azt mondta, hogy csak pár
hónappal később kezdett el randizni Maggie-vel, de mindig az volt
az érzésem, hogy miatta szakított velem. Persze Maggie-vel erről
nem beszélünk.
Odaléptem, és megszorítottam a kezét.
– Akkor ez olyan barátkozós dolog. Majd szólok Cadennek,
szerintem semmi kifogása nem lesz ellene. Csak barátság. –
Felemeltem Avery kezét. – De komolyan. Arra koncentrálj, hogy
barátok legyetek Marcusszal. Ne siess el semmit, hacsak nem vagy
biztos abban, hogy ezt akarod.
– Jó. – Avery bólintott, és lehunyta a szemét. – Oké. Igazad van.
Először jobb, ha arra koncentrálok, hogy barátok legyünk
Marcusszal. Ez az új jelszó. Először csak barátság.
Én is bólintottam.
– Okos kislány.
Féloldalasan elmosolyodott.
– Hát, barátság extrákkal is lehet, de semmi több. Most csak erre
koncentrálok.
– Hogy micsoda? – Rosszallón ingattam a fejemet. – Nem, nem,
nem. Először csak barátság. Mondd utánam!
Felnevetett, és utánam mondta, de mindketten tudtuk, hogy
önáltatás. Baromság.

Azt hittem, hogy Averyvel együtt megyünk a bowlingterembe, de

neki más tervei voltak. Azt mondta, Marcusszal fog jönni, mert már
korábban találkoznak. Hosszasan magyarázkodott, de nagyon
bonyolult volt. Igazság szerint több időt akart Marcusszal tölteni,
kettesben.
A bowlingterem nem volt messze, úgyhogy lesétáltam a
kollégium épületétől.
Épp átmentem az úton, amikor Caden megérkezett a parkolóba.
Lassított, és előrehajolva szemügyre vett, miközben bekanyarodott.
Megvártam. Zsebre vágta a kulcsát, és ahogy elindult felém,
megrázta a fejét.
Próbáltam tudomást sem venni arról, hogy a szívem mindig
hatalmasat dobban, amikor meglátom. Fekete bőrdzsekit viselt, fehér
pólót és farmert. Szinte hiányzott a kígyós tetoválás. Caden szexi
volt, és veszélyesnek tűnt, izmos volt, jóképű, és szinte elolvadtam,
ha csak ránéztem. Felsóhajtottam. Arra vártam, hogy elmúljon ez a
vonzódás, de már másfél hónapja barátok voltunk, és még mindig
egyre erősödött.
Valójában…
Nem, ebbe bele sem akartam gondolni. Eszem ágában sem volt
még jobban vonzódni hozzá. Lehetetlen. Biztos történni fog valami,
és akkor majd testvéri lesz a kapcsolatunk… ugye? Szóval jobban
teszem, ha élvezem, amíg tart.
Amikor megállt előttem és rám mosolygott, végigbizseregtem.
Rávigyorogtam, de egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
– Hogy s mint?
– Mikor szoksz le végre arról, hogy mindenhová gyalogolsz?
Inkább érted mennék.
– Inkább gyalogolok. Tudod, a fenegyerekek úgy szokták.
Fintorgott, és kinyitotta az ajtót. Megtartotta, előreengedett, és
közben megcsipkedte az államat.
– Mostantól érted megyek, és mindenhová én foglak vinni.
– Az kínos lenne. – Elé léptem, és jó érzés volt, hogy szorosan a
nyomomban van. Éreztem a teste melegét. Ettől még jobban
bizseregtem, egészen felvillanyozott. – A pasik a barátnőjüket
szokták mindenhová vinni. De én nem a barátnőd vagyok.
– A pasik a jó barátaikat is szívesen fuvarozgatják, és mi barátok
vagyunk.
– Aha. – Titokzatosan elmosolyodtam. – Hogy keveredhettünk
mi barátságba egyáltalán?
Elnevette magát, aztán a pulthoz lépett, és magához intett.
– Egy pályát kérünk.
– Hány meccs lesz? – kérdezte a recepciós.
– Lefoglaljuk három játékra, de az öcsém tök béna, és szerintem
kettő után feladja.
– Hallottam ám!
Marcus és Avery lépett mögénk. Marcus elvette a kezét Avery
hátáról, és úgy tett, mintha behúzna egyet a bátyjának.
– Máris le akarsz járatni?
Caden kikérte a méretének megfelelő bowlingcipőt, aztán
Marcushoz fordult:
– Nem járatlak le, csak igazat mondok.
 Megveregették egymás vállát, én pedig ott álltam, és Averyvel
egymásra vigyorogtunk. Nem öleltem meg, hiszen csak pár órája
találkoztunk utoljára. Abban pedig tanácstalan voltam, hogy mit
kezdjek Marcusszal. Úgy éreztem, nem különösebben kedvel, és
amikor megpillantott, tényleg lefagyott az arcáról a mosoly.
– Jé, te is itt vagy?
Na jó, ezen még túlteszem magam.
– Jé, te is?
Avery nevetése kicsit mesterkélt volt.
– Nézzenek oda! Milyen remekül fogjuk érezni magunkat.
Caden megfogta a cipőjét.
– Öcsém, már megint morcos pöcs vagy. – Megrázta a fejét. –
Summer a barátom. Legyél hozzá kedves, te seggfej!
Azzal elindult a pályánk felé, leült, és felvette a bowlingcipőt.
Követtük, és Averyvel elmentünk golyót keresni magunknak.
Egy élénk rózsaszínű nagyon tetszett, de a hüvelykujjamnak túl
szoros volt. Visszatettem, és kivettem egy sárgát, ami úgy nézett ki a
lyukakkal, mint egy smiley.
– Fura, nem? – kérdezte Avery.
– Mi fura? – A smileygolyó durcásnak tűnt. Inkább egy lilát
választottam, és elneveztem Barney-nak.
Avery a smiley-golyóért nyúlt.
– Hogy Marcus nem bír téged. Nem kellene fennakadnom rajta,
ugye? – Neki sem volt jó a smiley.
Átadtam neki Barney-t, mert valahogy nem sikerült
megbarátkoznom vele.
– Én is fennakadnék rajta.
Felsóhajtott, és belepróbálta az ujjait a golyóba.
– Szerintem még mindig érez valamit Maggie iránt.
Megpillantottam egy szivárványszínű golyót, és az volt az
érzésem, hogy ez lesz az enyém.
– Nem lehet, hogy csak a büszkesége bántja még mindig? Az jut
rólam eszébe, hogy Maggie megcsalta. Szar lehet.
Barney sem jött be Averynek. Várta, hogy talán majd a
szivárványos golyó jó lesz.
– Ha erről van szó, igazán túltehetné magát rajta. Ő is ezt tette
velem.
A megérzésem bejött, a szivárványos golyó pont jó volt nekem.
 – Nem adom, keress magadnak másikat – mondtam, és
magamhoz szorítottam a golyót.
Avery nevetett. – Irigyled tőlem?
– Hát persze! Ez a bowlinggolyó a lelki társam. – Becsmérlő
pillantást vetettem a többire. – Látod, mennyi golyót kellett
kipróbálnom, amíg megtaláltam az igazit?
Avery megfogott egy fehéret, amin egy rózsaszín csík futott
körbe, és megdobbant a szívem. Arra gondoltam, lecsapom a kezéről
azt a szépséget, annyira hívogatott az a rózsaszín csík. Belepróbálta
az ujjait, és felemelte.
– Tökéletes! – sóhajtotta.
Magunkhoz öleltük a Szivárványt és a Rózsaszín Csíkot, és
visszaindultunk a fiúkhoz. Ők már a bemelegítésnél tartottak.
– Caden eléggé… – Avery kereste a szavakat – viharos, nem?
– Ezt hogy érted?
Caden nekem most már egy kedves mackó volt. Na jó, egy
kedves, perzselően szexi mackó, akiben semmi mackós nem volt.
Legfeljebb grizzly medve. Nem, az sem. Hogy is juthatott ilyen
eszembe? Caden egy párduc volt, de reméltem, egy nap majd kedves
mackó lesz belőle. Máris kevésbé volt veszélyes.
Néhány pályával odébb megálltunk és figyeltünk. Egyikük sem
vett észre minket, legalábbis látszólag nem, de a látszat csal. Caden
jól tudta, hogy őt nézzük, csak nem érdekelte. Azt csinált, amit akart,
sosem törődött a közönséggel. Leszarta.
Nyers erőt sugárzott, ősi, kiáradó erőt, ami mindenkit
letaglózott. Láttam, hogy Avery szereti Marcust, de így sem kerülte
el a figyelmét, hogy Caden milyen hatással van az emberekre.
Valahogy egészen zsigeri szinten hatott mindenkire. Nem szándékos
manipuláció volt ez, nem akarta a jelenlétével befolyásolni a
többieket, de valahogy elkerülhetetlen volt, hogy felfigyeljenek rá.
– Most képzeld el, hogy csak egy alsógatya van rajta – mondtam
Averynek. – Talán úgy kevésbé lenyűgöző.
Avery szeme elkerekedett.
– Nagypapaféle, trottyos gatya – tettem hozzá.
Eltűnt az arcáról a döbbenet, de csak rázta a fejét.
– Nem megy. És ráadásul Marcus bátyja. Attól csak még
ijesztőbb.
 Megpróbáltam Avery szemszögéből nézni, aki újrakezdte a
randizgatást Caden öccsével, és beláttam, hogy igaza van. Tényleg
ijesztő volt.
Bocsánatkérő mosolyt villantottam rá.
– Sajnálom.
– Semmi gond. – Avery az oldalához szorította a Rózsaszín
Csíkot. – Amúgy is lehet, hogy Marcusszal nem lesz semmi.
Előzőleg sem működött.
– De az miatta volt. – Szerintem nem is érdemel meg téged, Av.
Nem mondtam ki, hiszen tudtam, hogy Avery szereti Marcust.
Közömbös maradt az arca, de hirtelen egy pillanatra fáradtnak,
kimerültnek tűnt. Szomorúságot láttam a szemében.
Riadt volt. Félt, hogy Marcus megint kikészíti.
Finoman megböktem a vállát.
– Most ne gondolj a fájdalmakra! – Megpaskoltam a Szivárvány
golyót. – Ma este csak Szivárvány és Rózsaszín Csík létezik. Mano
a mano.
– Akkor a bowlinggolyók pasik?
– Chica a chica.
Avery felnevetett.
– Vége a csajos pletykálkodásnak? Avery, hajrá, nekünk ma
nyernünk kell! – szólt oda Marcus.
– Szivárványszínű golyóm kikacagja az arroganciádat – szúrtam
oda.
– Csak nyugodtan, a magabiztosság még nem hátrány – felelte
Marcus.
– Mondta a magányos utazó a táborában, és észre sem vette a
háta mögött az éhes oroszlánt.
– Micsoda?
A többi mellé tettem a golyómat. Avery halkan kuncogott.
Marcus a bátyjára meredt.
– Mi a fene?
Caden vállat vont, és leült az eredménykijelző mögé.
– Csak bólogass és mosolyogj! Én is azt teszem.
Leültem mellé.
– Akkor hajrá, kezdjük!
 16. FEJEZET

CADEN NYERT. MARCUS LETT A MÁSODIK, de nekem jutott a legjobb

díj: a legtöbb árokba gurított golyó. Szivárvány és Rózsaszín Csík
ugyanis szeretett balra kanyarodni… és kimenni a sávból. Avery is
megcélozta a legtöbb árokba gurított golyó díját, de nekem
bárommal több lett. Kicsit sajnáltam is, hogy ezért nem kaptam
serleget. Marcus azt mondta, hogy bajnokságot kellene szerveznem,
de pechem van, mert erre nincs serleg.
Duzzogva feleltem, ahogy elindultunk kifelé:
– Hát, az már nem az én bajom.
Marcus kérdőn pillantott rám, de nem szólt semmit.
Nem is vártam mást. Egész este szúrósan nézett rám. Amióta
megszoktam a kollégiumot és Cadennel összebarátkoztam, még
inkább szokásommá váltak az efféle megjegyzések. Magam sem
tudtam, miért szaladnak ki a számon, de mindig jelentettek valamit.
Caden és Avery már megszokták. Marcus még nem. Hát, az már
nem az én bajom.
Caden Marcus vállára tette a kezét, és megsürgette.
– Haladjunk, öcsém! Summer megjegyzései majd pár óra múlva
fognak leesni. Amúgy viccesek.
– Igen? – Marcust nemigen győzte meg.
– Hidd csak el! – Caden rám pillantott. – Ha Summer hozzád nő,
már képtelenség megszabadulni tőle.
Felcsillant a szemem.
– Mint a penészgomba.
Caden és Avery megint nem akadt fenn, de Marcus felvonta a
szemöldökét.
A bowlingozás remek volt. Nemsokára még a játéknál is jobban
szórakoztatott, hogy Marcus reakcióit figyeltem. Avery visszafogott
volt, de aztán ellazult, amikor felfogta, hogy Caden nem foglalkozik
vele. Nem undokságból, egyszerűen inkább velem vagy az öccsével
beszélgetett. Aztán Marcus elkezdte cukkolni, és egész este
flörtöltek.
 Egyetlen rossz pillanat volt az este elején, amikor a mosdóból
visszaértem.
Caden széke üres volt. Marcus épp gurított, Avery rástartolt
Caden helyére.
Megbökte a karomat.
– Na, milyen volt a klotyó?
Visszaböktem.
– Nagy kaland, kipipálom a bakancslistámon. Aranyló
tengereken hajóztam, és klasszikus görög mosdókagylóban
fürdőztem. Büszke vagyok magamra.
Avery a homlokát ráncolta.
– Egyre furább vagy, ahogy halad a tanév.
Megvontam a vállamat.
– Mint a kokain.
– Micso… na mindegy. – Megrázta a fejét, és a válla fölött
rámutatott egy lányra. – Ő kicsoda?
Most következett a rossz pillanat.
Caden a bowlingterem bárjában volt, összefont karral a pultnak
dőlt. Egy lány állt előtte. Olyan közel, hogy majdnem felmordultam.
Gyönyörű volt a csaj, hosszú, szőke haja majdnem a seggéig ért. És
persze formás segge volt.
Tudom, hogyan jár a pasik agya. Az egyik asztalnál az összes
srác őt bámulta. Kis fehér miniszoknyát viselt, és biztos voltam
benne, hogy ha előrehajol, kilátszik a bugyija… már ha egyáltalán
volt rajta bugyi. Megfordult, és láttam, milyen mélyen van
dekoltálva a testhez simuló, rövid, fehér felsője. A hosszú, sötét
szempillája és az ajka fölött az apró anyajegy egészen Cindy
Crawford-os külsőt kölcsönzött neki. A szája halvány rózsaszínű
volt, és Caden le nem vette róla a szemét.
– Faszfej.
Éreztem, hogy Avery sajnál. Nem is akartam odanézni.
Összeroskadtam a széken.
Végem volt.
Avery lehalkította a hangját.
– Keresztbe van téve a karja. Az azt jelenti, hogy elhatárolódik
tőle.
Megint odanéztem, és mintha Caden meghallotta volna,
leeresztette a karját. Pedig nem hallhatta, hiszen a bár a terem másik
végében volt.
Felnyögtem.
– Na, most már nyitott.
Tovább beszélgettek, mosolyogtak, pislogtak és csücsörítettek,
mármint a csaj, nem Caden. Aztán a csaj odatette a kezét Caden
mellkasára, és ő nem söpörte le, és nem is húzódott el. Csak nézte, és
a mosolya mintha hívogatóbb lett volna. A csaj erre még közelebb
húzódott, egészen odatámaszkodott hozzá, és végigsimította a hasát.
Avery felszisszent.
Tudtam, hogy közben Marcus befejezte a gurítást, és jobb lenne,
ha megfordulnánk, és úgy tennénk, mintha nem kémkednénk a
bátyja után. De nem tudtam félrenézni. Olyan volt, mintha egy
autóbalesetet néznék. Haláleset volt készülőben. Összetört szívek.
Mégpedig az én szívem.
Caden szexelni akart ezzel a csajjal. Látszott rajta. Mivel hetek
óta együtt lógtunk, kezdtem kiismerni. Nem is a szeméből láttam,
hanem valahogy legbelül éreztem, ahogy figyeltem őket.
Caden úgy fogalmazott volna, hogy meg akarja dugni. A lány a
hajával babrált, az arcát birizgálta, és a másik keze nem mozdult
Caden hasáról. Nem lepett volna meg, ha Caden beoson vele a
mosdóba.
Nem is tudtam, mi lenne rosszabb, ha már most szexelne vele,
vagy ha előbb hazavinne engem, és utána felhívná a csajt, hogy
találkozzanak.
A fájdalmas válasz már meg is érkezett.
A pultos odavitte Cadennek az italokat. A lány előredőlt, a melle
Caden mellkasához simult, ahogy mögé nyúlt, hogy keressen egy
tollat. Nem engedte el Caden karját, amíg írt.
– Megadja a számát – sziszegte Avery.
– Naná! – Marcus leült az egyik székre. – Jó csaj. Én is örülnék
a számának.
Avery megpördült. – Tényleg?
– Csak ha te nem lennél – tette hozzá sietve Marcus.
– Az mindjárt más. – Avery hangja hűvös volt, de én kihallottam
belőle a mosolyt. – Fürgén jár az eszed, Banks.
Marcus felnevetett, és a hangjában csengő gyengédségtől
összeszorítottam a fogamat. Félrenéztem. Végre. Fájdalmasan
összeszorult a gyomrom.
 – Hahó! – szólalt meg Caden, amikor visszaért. – Ki jön?
– Te.
Ebben a pillanatban nagyon közel éreztem magam Averyhez. A
hangja barátságos volt ugyan, de nem rejtette véka alá a rosszallását.
Tudtam, hogy ez Cadennek is feltűnt, de nem mondhatott semmit.
Odapillantottam, és láttam, hogy Avery mesterkélten mosolyog.
– Oké. – Letette elém az italt, és megérintette a vállamat. – Ezt
neked hoztam, ha kéred.
Elmehet a francba, gondoltam. Elmehet a francba a
kedvességével meg a tapintatosságával együtt, és kurvára elmehet a
francba, amiért észre sem veszi, hogy valami bajom van.
Láttam, hogy a lány telefonszáma a karjára van írva, mint
valami cuki tetkó.
Bizony. Elmehet a francba.
Ledöntöttem az ital felét.
– Summer, te iszol? – lepődött meg Avery.
Caden már a bowlinggolyóval a kezében gurításra készült, de
megtorpant.
– Persze hogy iszik, nem is keveset.
Avery hitetlenkedve meredt rám.
Vállat vontam.
– Marcus buliján is ittam.
– Tényleg?
Marcus felnevetett, kinyújtotta a lábát, és a karját a mellette álló
szék támlájára fektette. Avery odaült, és ellazult, ahogy Marcus kis
köröket rajzolt a vállára az ujjával.
– Ha jól emlékszem, azon az estén teljesen be voltál rúgva –
mondta neki Marcus. – Nem hinném, hogy túl sokra emlékszel.
– Való igaz.
Avery álmodozó mosollyal nézett rá, én viszont legszívesebben
behúztam volna egyet mindenkinek, aki boldognak tűnt.
De uralkodtam magamon, és vidámságot színleltem.
– Vicces és verekedős kedvemben vagyok.
A poharamra pillantott.
– Talán nem kéne meginnod a maradékot.
– Késő! – Egyetlen korttyal felhajtottam az egészet, végig is
égette a torkomat.
– Semmi baja, csak fáradt – mentegetett Avery.
 – Mehetünk – mondta Caden. – Nem muszáj befejeznünk az
utolsó játszmát.
Hát persze, gondoltam. Hogy minél előbb hazaérj és felhívhasd
azt a gyönyörű kis ribancot, hogy jól megdugd.
Mosolyt erőltettem az arcomra.
– Oké.
Avery merőn nézett, amikor visszaadtuk a cipőnket, de Marcus
belecsípett a fenekébe. Rálegyintett a kezére, aztán mindentől
elvonta a figyelmét a flört.
Marcus előrenyúlt, hogy kinyissa az ajtót, de megtorpant. Csak
állt, és tartotta az ajtót. Vártam, hogy Avery előremenjen, de nem
tette. Ő is ledermedt, és meg sem moccant.
A bowlingterembe két alak lépett be. Láttam a srác feje tetejét,
és visszafojtottam a lélegzetemet. Ezt a hajat megismerem.
Caden előrelépett, és maga mögé húzott. Avery és Marcus közé
állt, szemben a két újonnan érkezővel, velem a háta mögött. Máskor
azt gondoltam volna, hogy francba az egésszel, lássuk a balhét, de
abban a pillanatban jobban éreztem magam Caden mögé tapadva.
– Hát újra összejöttetek?
Megint legszívesebben felmordultam volna. Maggie hangjából
kihallottam a lenézést. Vajon miért maradt vele jóban Avery?
– Aha. Együtt lógunk.
– Hagyd ezt, Maggie! – figyelmeztette Marcus. – Semmi közöd
hozzá, kivel töltöm az időmet.
Maggie felnevetett.
Olyan keserű volt a nevetése, hogy kirázott a hideg.
– Igazad van – mondta. – Semmi közöm hozzá, de Avery
unalmas. Te magad mondtad. Most azt hiszed, hogy ha programokat
csinálsz vele meg a bátyáddal, meg a bátyád épp aktuális kis
csajával, akkor szórakoztatóbb lesz? Nem hinném, te nagyokos.
Avery nem volt unalmas.
Vártam, hogy Marcus mondjon valamit, de nem tette. Vártam,
hogy Avery mondjon valamit, de nem tette.
Ökölbe szorult a kezem, és Caden hátához lapultam. A picsába
már! Majd én megmondom! Előreléptem volna, de Caden szorosan
tartott. Tudta, hogy felment a pumpám. Hátranyúlt, megérintette az
oldalamat, hogy lenyugtasson. Nem volt rá szükségem. Arra volt
szükségem, hogy kiállhassak a barátnőm mellett, és megint léptem
egyet feléjük.
Caden megint visszatartott.
A háta mögül kellett kikiabálnom.
– Avery nem unalmas!
– Tessék?
Ezt Kevin kérdezte élesen, csodálkozva.
– Summer?
Szétvált körülöttem a tömeg. Vagyis Avery és Marcus odébb
lépett. Caden persze nem. Csak állt, mint egy kőszikla, akit úgysem
tudok elmozdítani, nem mintha zavart volna, hogy próbálkoznom
kell. Végül egyszerűen megkerültem.
Kevin szeme összeszűkült, mert feltűnt neki, ahogy Caden elém
tartja a karját, hogy megállítson. Odébb toltam, tudomást sem véve a
srácokról, és Maggie-re förmedtem.
– Tiszta hülye vagy!
– Tényleg? – Maggie felnevetett.
– Baromságokat hordasz össze. Úgyhogy igen, tényleg. – Nem
volt valami nagy érv, de jobb híján megfelelt. Elvégre tényleg hülye
volt.
– Azt tudod, hogy ez óvodás színvonal?
Az lehet, de ettől még nem álltam le. Vészjósló mosolyt
villantottam rá. Erre csak még jobban nevetett. Nyilvánvalóan nem
vett komolyan. Annál jobb.
Finomabb hangon folytattam.
– Nem tudom, kivel jártál Marcus előtt, de jól elcseszted. Azzal
a pasiddal kellett volna maradnod.
Kevinhez fordultam, és nem érdekelt, milyen dühös.
– Te is hülye vagy. Pont olyan csajt választottál, amilyen vagy.
Gratulálok. Vajon te csalod meg előbb, vagy ő csal meg téged: Vagy
máris mindketten csaljátok egymást?
Maggie abbahagyta a kacarászást.
Elégedettség töltött el. Sutba dobtam az óvatosságot.
– Mégis mit gondoltál, Kevin? Ebben a kapcsolatban te vagy a
kis ribanc. Elbújtál a szobádba Caden és Marcus elől. Amikor
rajtakaptak, hisztiztél. Amikor kiköltöztél, sunnyogtál. Mindenki
háta mögé bújtál, mint valami duzzogó kis pisis, és most mit érsz
vele? Bujkálsz tovább, csak most a barátnődéknél. Tényleg ennyire
szereted? Rád fog unni. Látszik, hogy vissza akarja szerezni
Marcust. Mire gondolsz, amikor nélküled megy el otthonról?
Emlékszel, amikor te mentél el a barátnőd nélkül, hogy a következő
csajoddal randizz? Emlékszel, milyen ürügyeket találtál? És Maggie
mondott már hasonlót neked?
– Micsoda ribi vagy!
Visszafordultam Maggie-hez.
– Látod? Hamar kinőttem az óvodás színvonalat. – Dacosan
felvontam a szemöldökömet. – Te vajon kinövöd valaha? Mert a
megcsalás is gyerekes dolog. Éretlen, önző, korlátolt gondolkodás.
És ha valaki úgy jár veled, hogy közben tudja, milyen vagy, az egy
szánalmas idióta.
Éreztem, hogy Kevint elönti a harag. Eléggé megkapta a magáét.
Befejeztem a támogató hugicaszerepet, legalábbis lábtörlő nem
akartam lenni soha többet. Valami felszakadt bennem. Megnyílt a
szakadék, amit eddig gyengéd érzelmekkel lepleztem. Nyeltem egy
nagyot. Nem akartam érezni a szakadékot, úgyhogy eltereltem a
gondolataimat. Volt még néhány pillanatom, mielőtt Kevinből kitör a
düh, és fogalmam sem volt, hogy erre Caden mit lépne.
Maggie felém lendült.
– Nem hiszem, hogy…
Marcus és Caden előrelépett, de Avery közéjük állt, és csípőre
tette a kezét.
– Nem hiszem, hogy itt még bármit mondhatnál, ugye?
Mindenki érezte, hogy ezt figyelmeztetésnek szánta. Avery most
vágta el a barátságuk utolsó szálát. Maggie megbántotta már
korábban, de ő túllépett rajta, és jóban maradt vele. Most viszont
Maggie dobta el ezt a barátságot. Azaz nemcsak hogy eldobta, de
még sárba is tiporta. Innen már nem volt visszaút.
Éreztem Kevin tekintetét, és rásandítottam.
Forrt benne a harag, le nem vette rólam a szemét, és szinte
láttam, ahogy füstölög. Erről még beszélni fogunk, abban biztos
voltam.
Caden kezére siklott a tekintete. Caden még mindig szinte
lefogott, a kezét a hasamra tette.
Maggie mondott valamit. Avery válaszolt. Marcus is beleszólt.
Hárman vitáztak, de Kevin, Caden és én is valami szótlan vitába
bonyolódtunk. Oké, inkább csak Kevin és én, de a szótlanság
ellenére nagyon hangosnak éreztem.
Nem akartam ott maradni. Megkerültem Caden kezét, de Kevin
megállított.
Rám vicsorgott.
– Mióta szexelsz vele?
Ledermedtem. Lehetséges, hogy…? Nem! Kizárt, hogy Kevin
tudná, mit érzek Caden iránt.
Még nem fejezte be.
– Én csak a bemelegítés voltam, vagy meghoztam az
étvágyadat? Mindenki Banks új haverjáról beszél, de nem tudtam,
hogy te vagy az. Vagy talán rám gondolsz, amikor benned van… ?
Ez már túl sok volt.
Caden torkon ragadta, felemelte, és a falhoz szorította.
Avery visszafojtotta a lélegzetét, Marcus káromkodott, és
megpróbálta elhúzni a bátyját. Maggie ezúttal szóhoz sem jutott.
Elkerekedett a szeme, aztán odadőlt Avery mellé, és a keze után
nyúlt, mintha vigaszt várna tőle. Felhorkantam, de egyúttal úrrá lett
rajtam a pánik. Nem tudtam, mire készül Caden.
Odaugrottam Marcus mellé, és csak kiabáltam, hogy „Hagyjátok
abba!”, miközben ő megpróbálta a karjánál fogva odébb vonszolni.
Caden tudomást sem vett rólunk. Megint kősziklának álcázta
magát. Odahajolt Kevin füléhez, és valamit súgott neki. Dermedten
álltam, a szívem hevesen vert, és láttam, hogy Kevin teljesen lefagy,
aztán rám sandít, és bólint.
Caden hátrált egy kicsit.
– Megértetted?!
– Aha. – Kevin szaporán bólogatott. – Megértettem.
Caden elengedte, és Kevin a földre roskadt. Aztán Maggie mellé
állt, és kézen fogta.
Mostanra már két biztonsági őr sietett felénk.
– Ideje mennünk. – Marcus kituszkolta a bátyját az ajtón, és
hátrakiáltott. – Gyere már, Avery!
Avery és Maggie még egyszer összenézett, és nekem
összeszorult a gyomrom. Ami ott elhangzott, azt már nem lehetett
visszavonni. Avery végleg elveszített egy barátot. Ezt ő is jól tudta,
és Maggie is.
Kevin köhögött, és a nyakát dörzsölgette.
 – Minden rendben? – kérdezte az egyik biztonsági őr.
Kevin rám nézett. Elküldhette a biztonságiakat, szólhatott, hogy
engedjék el Cadent, de azt is mondhatta, hogy rendőrt akar hívni.
Biztosra vettem, hogy vannak biztonsági kamerák. A bizonyíték
nyilvánvaló volt, de összehúztam a szememet. Ha Kevin rendőrt hív,
végünk.
Kevin biccentett felém, és az őrökhöz fordult:
– Aha, minden oké. Nagy volt a pofám, nem kellett volna.
A biztonsági őrt ez nem győzte meg.
– Biztos?
– Igen. Tuti. – Kevin legyintett. – Hadd menjen! – Rám nézett,
és hozzátette: – Nem ér annyit.
Értettem a célzást. Én nem értem annyit.
 17. FEJEZET

KIDERÜLT.
Úgy éreztem, mindjárt megnyílik alattam a föld, és lezuhanok a
mélybe. Eddig senki nem tudta, hogy lefeküdtem Kevinnel, most
viszont már mindenki. Minden meg fog változni. Biztosan így lesz.
Beszélni akartam Cadennel, érvelni, kimagyarázni, de nem
nézett rám, Az arca elszánt és rideg volt. Tudtam, hogy jobb nem
háborgatni, úgyhogy lenyeltem a kérdést és a könyörgést, és csak
csendben kiszálltam a kocsiból, amikor hazavitt.
Amikor eljöttem, úgy éreztem, megszakad a szívem. Olmos
lassúsággal vonszoltam magam a szobámba. Avery küldött egy
üzenetet, hogy Marcusszal marad, és másnap beszéljünk.
Egész nap a szobámban gubbasztottam.
– Nem tudtam, hogy te és Kevin… – mondta Avery kertelés
nélkül, amint leült mellém a padlóra. – Mikor történt?
Visszamásztam az ágyamba, és megpróbál tan elfojtani a sírást.
– Az érettségi utáni éjszaka. – Elszorult a torkom. – Nagy hiba
volt.
– Érzel iránta valamit?
Magam köré fontam a karomat.
– Nem. Azaz… akkor még éreztem. Most pedig igen is, meg
nem is. – A szakadék. Éreztem, hogy tátong, és teret követel. Hogy
felforgassa az életemet. De bezártam. – Amúgy sem számít már.
– Caden miatt?
Ránéztem. Átlátott rajtam. Látta a fájdalmamat, és megértett.
– Azt hiszem. Nem tudom. Csak barátok vagyunk, semmi több.
– De szeretnéd, hogy több legyen?
Nem tudtam, miért kérdi egyáltalán.
– Nem számít. Caden nem úgy néz rám.
– Ezt nem tudhatod.
– Dehogynem. Tegnap alig szólt hozzám, amikor eljöttünk. Alig
várta, hogy végre ideérjünk, és kiszálljak a kocsiból.
– Marcus felajánlotta, hogy hazahoz mindkettőnket.
– Mikor?
 – Amikor a parkolóba mentünk. Ott voltál, csak nem figyeltél.
Caden nemet mondott. Ő akart hazahozni téged.
Megráztam a fejemet.
– Csak mert kettesben akart hagyni téged és az öccsét.
– Ennyi erővel Marcus feljöhetett volna a szobámba. Már volt rá
példa, sikerült beosonnia és kiszöknie. – Avery szégyellősen
elmosolyodott, és lehajtotta a fejét. – Ezt ne mondd el senkinek!
– Na persze – viccelődtem. – Majd beköplek ezért is, meg még
ezer dolog miatt.
Felnevetett, és csillogott a szeme.
– Sosem lehet tudni.
– Sajnálom, hogy így alakult Maggie-vel.
Elhalványult a mosolya, és vállat vont, de attól még láttam, hogy
fáj neki.
– Maggie nem jó barát. Ezt tudtam, de attól még szarul esik. –
Nagyot sóhajtott, és átkarolta a térdét. – Nem is Maggie miatt
bánom, hanem a többi lány miatt a középiskolai társaságból. Mellé
fognak állni. Már a középiskolában is ez volt.
Ezek szerint nemcsak egy barátot veszített el, hanem egy egész
baráti társaságot.
– Sajnálom.
– Hát, ez van. – Megpróbálta lezseren lerázni a dolgot. – A
középiskolai barátságok úgysem tartanak örökké, nem igaz?
– Néha így van.
A középiskolai legjobb barátnőimre gondoltam. May és Clarissa
felől egyáltalán nem hallottam, amióta elkezdtük az egyetemet.
Hirtelen nagyon hiányoztak. Eddig fel sem tűnt. Eleinte
levelezgettünk, telefonáltunk, de mostanában már nem. Mostanában
már nem is gondoltam rájuk.
– Szerinted Kevin szóba áll még veled?
– Fogalmam sincs. – És nem is érdekelt. Biztosan érett a
konfrontáció, de nem akartam még siettetni is. – Azt hiszem, ma
elmegyek Cadenhez.
– És mit fogsz mondani neki?
Nem igazán tudtam, mit mondhatnék.
– Talán elnézést kérek, amiért megvertem az árokba gurított
labdák pontszámában.
Avery nevetve megrázta a fejét.
 – Ilyen is csak te lehetsz, hogy ezt versenynek tekinted.
Sértődést mímeltem.
– Mondod te, mert három ponttal megvertelek. Ha te győztél
volna, biztosan kupát követelnél, valld be!
– Na jó – nevetett tovább –, lehet. De így is kapok díszszalagot.
Felcsillant a szemem.
– Meg tiarát is.

Ideges voltam, amikor elindultam Cadenhez.

Mit fog most gondolni rólam? Lenéz vajon Kevin miatt?
Undorodik tőlem? Utál, amiért hazudtam? Már rég nem voltam
ideges a közelében, de most újra úgy hasított belém az érzés, mint
egy kardcsapás.
Megszoktam a közös estéket. Tanultunk. Néha filmet néztünk.
Gyakran söröztünk. Meccseket néztem vele. Szerette a sportot.
Jobban lekötötte, mint ahogy a barátai gondolták volna, és
rengeteget tudott róla, még olyan infókat is, amit a kommentátorok
sem. Engem nem zavart, bármit szívesen néztem a tévében, és ő
ugyanilyen volt. Ha nem akartam lemaradni a Walking Dead
legújabb részéről, akkor odakapcsolt, még úgy is, ha épp meccset
nézett.
Teljesen elolvadtam, amikor elkezdte felvenni nekem a Gilmore
Girls epizódjait.
Komoly érzéseim voltak Caden iránt. A felszín alatt ezek mindig
jelen voltak és kavarogtak, de most előtérbe is kerültek. Mindenki
láthatta, én pedig nagyon erősen éreztem. Nem tagadhattam tovább.
Nem akartam elveszíteni a barátságát. Azt nem bírtam volna ki. Nem
akartam hagyni, de még viccelődni sem tudtam. Ennyire komolyan
vettem a dolgot.
Remegő kézzel kopogtam be. Csak a bowlingteremből nehogy
itt legyen az a lány! Magamban fohászkodtam, és amikor Caden
kinyitotta az ajtót, kinyögtem:
– Itt van az a lány?
– Tessék?
– Aki a karodra írta a számát.
A karjára pillantott.
– Nem hívtam fel.
Máris könnyebben lélegeztem. Beléptem.
 – Miért nem?
Becsukta mögöttem az ajtót, és utánam jött a nappaliba, ahol
lehuppantam az egyik kanapéra.
– Hogy miért nem hívtam fel azt a lányt?
– Igen. Gyönyörű volt, és le akart feküdni veled. Tuti befutó.
Caden a fejét rázta.
– Néha teljesen összezavarsz.
– Megszoktam, hogy mindenkit összezavarok. – Amikor a
konyhába ment, felültem, és egy párnát fogtam az ölembe. – De
tényleg, miért nem? Miért nem hívtad?
– Kérsz valamit inni?
– Diétás üdítőd is van?
Kivett egyet a hűtőből.
– Azért, mert egy bowlingterem bárjában akart felszedni. Hát
ezért nem hívtam fel. – Kezembe nyomta az üdítőt, és leült egy
székre.
Kibontottam az üdítőt, és nekidőltem a párnáknak. – De hát
olyan szép volt!
– Nem az esetem.
Szent ég! Akkor mi az esete?
– De tényleg gyönyörű volt.
Caden a hajába túrt. A kígyó tekergőzve rám kacsintott.
– Miért ismételgeted? A szépség nem minden.
Felhorkantam.
– Hát nekem nem ezt mondták.
– Ki mondta?
– Az élet. A pasik a melleket meg a feneket nézik, a szájat, az
alakot, az arcot. A pasiknak a szép lányok tetszenek. Ne is mondd,
hogy ez nem igaz.
– Igaz, viszont sokszor minél szebb egy lány, annál hülyébb.
Hidd el, az a csaj nem az esetem. Az őrülteket nem bírom. –
Elgondolkodott. – Kivéve, ha tényleg csak szexelni akarok, de akkor
is. – Megborzongott. – Nem jó ötlet. – Rám nézett. – Egyébként mit
keresel itt? Azt hittem, kibékülsz a mostohatesó szeretőddel.
Mostohatesó szerető. Felsóhajtottam. Ezt tényleg nem akartam
hallani.
Remegett a kezem, úgyhogy inkább letettem az üdítőt, és a
párnát szorongattam.
 – Ami azt illeti…
– Nem kell magyarázkodnod.
Ránéztem. Eddig viccelődött, de most halkan, nyugodtan szólt.
Nyeltem egyet. Éreztem, hogy az a halk, nyugodt hang a szívemhez
szól. Mikor varázsolt el ennyire?
Nem is vettem észre. Vagy csak nem vallottam be magamnak.
– Hogy érted?
– Ne felejtsd el, hogy már rájöttem.
– Amikor felismerted, hogy érzéseket tápláltam iránta?
A szemébe néztem, és elöntött a forróság. Előrehajolt, a
könyökét a térdére támasztotta.
– Sejtettem, hogy valami konkrét oka volt az érzéseidnek. És
gondoltam, hogy nem a személyisége.
Elhúztam a számat.
– Nem vagy dühös?
– Tegnap este őrjöngtem. Nehezen álltam meg, hogy ne menjek
vissza, és ne verjem szét. Már megint.
– Ezért voltál hazafelé olyan hallgatag?
Bólintott.
– Sajnálom.
– Mit? Hogy nem csevegtél velem?
– Hogy megtámadtam a hozzátartozódat.
Nagyon őszintének hangzott. A párnát néztem az ölemben,
erősen szorítottam, és nagyot sóhajtottam.
– Nem a hozzátartozóm. Sosem volt az.
– De szeretted volna, hogy az legyen?
Valami mást szerettem volna tőle.
– Az anyukám halála után Kevin anyukája úgy szeretett, mintha
a saját lánya lettem volna. Azt hiszem, ezért mindig érezni fogok
valamiféle szeretetet Kevin iránt, bármi is történik. Mert Sheila, az
anyukája szeretnivaló.
– És aztán mi történt?
Vállat vontam.
– Hát… nem tudom. Kevin szülei jóval azelőtt elváltak, hogy
apám és Sheila összeköltözött, de persze erről senki nem beszélt.
Soha. Egy éven át laktunk együtt, de Kevin mindig a barátnőivel
volt.
 Visszaemlékeztem a napra, amikor segítettek nekem beköltözni
a kollégiumi szobámba.
– Kevin is előkerült, hogy segítsen a hurcolkodásban, de nem
igazán csinált semmit. Lelépett. Apukámmal elég hűvös a
kapcsolatuk. Azt hiszem, apa nem igazán kedveli.
– Apukádnak megvan a magához való esze.
– Ezt meg hogy érted?
Caden összedörzsölte a tenyerét.
– Mondjuk, van egy mostohafiam. Állandóan a barátnőivel lóg.
Nyilvánvalóan szexel is velük. És van egy gyönyörű lányom, aki
most egy házban lakik ezzel a fiúval. Úgy érezném, mintha a
legdrágább kincsemet az oroszlán barlangjába hajítottam volna.
Eléggé aggódnék. Tuti bekameráznám a kölyök szobáját. És ha csak
hozzáér a lányomhoz… akkor annyi neki. Lenyisszantanám a farkát.
Egy gyönyörű lány… Caden azt mondta, gyönyörű vagyok…
Nem igaz…
– Szerinted gyönyörű vagyok?
Caden összevonta a szemöldökét.
– Te sose nézel tükörbe?
Szóval gyönyörűnek tart.
– Jó csajnak tartasz? – Biztosan fülig ért a szám.
– Summer, szerintem neked nincs szükséged arra, hogy
győzködjelek arról, milyen gyönyörű vagy.
– Miért?
Felnevetett.
– Biztosan egy csomó srác mondta már. Vagy nem?
Megráztam a fejemet.
– Középiskolában jártam néhány fiúval. Egyikük a vitakör
elnöke volt. A másik az egyetemi előkészítő kosárcsapatában
játszott. Az utolsó egy nyári flört volt, amikor a 4-H klubhoz
csatlakoztam. Azon a nyáron rengeteg sütit sütöttem. – De egyikük
sem mondta, hogy gyönyörű vagyok. – Az egyik azt mondta, helyes
vagyok, de semmi több.
– Micsoda idióták!
Végigbizseregtem, és melegség járt át. A gyomrom összeszorult
az izgalomtól.
– Köszi.
Összevonta a szemöldökét.
 – Mit köszönsz?
– Hogy önbizalmat adsz.
Valami olyan érzést pillantottam meg a szemében, amit sosem
láttam még, kivéve talán apám pillantásában.
– De hát ez az igazság. Nemcsak úgy mondom.
– Akkor jó csaj vagyok, ugye?
Sóhajtva felkelt a székből.
– Most állandóan ezt kell majd mondogatnom, ugye?
– Hívhatsz Csöcsöskének. – Lepillantottam a melleimre. – Talán
ezt bóknak veszik, és nőni kezdenek végre.
– Oké, Csöcsöske. – Felém nyújtotta a kezét. – Gyere!
– Hová megyünk? – Megfogtam a kezét, és felhúzott a
kanapéról.
– Rábeszéltek, hogy segítsek flamingókat tenni a kertekbe.
Eljöhetnél velem.
Kipillantottam az ablakon, a kezem még Caden kezében volt.
– Sötétedik.
– Ez a lényeg. – Végigmért. – De át kell öltöznöd!
– Mi a baj a ruhámmal? – Farmer és szürke pulcsi volt rajtam.
Azt hittem, a divat netovábbja. Aztán észrevettem, hogy Caden
tetőtől talpig feketében van. – Úgy öltözzek, ahogy te?
– Pontosan.
Nem tudtam, mi ez az egész, de Caden visszavitt kocsival a
szobám épületébe, és közben végig fogta a kezemet. Megpróbáltam
nem gondolkodni a dolgon, de a barátok nem szokták egymás kezét
fogni. Szinte biztos voltam abban, hogy ez egy szabály… vagy nem
az? Nem tudtam elképzelni, hogy Avery kezét szorongassam, és
igazából azt sem tudtam elképzelni, hogy Caden fogja valakinek a
kezét, aki nem a barátnője.
Amikor kiszálltam volna a kocsiból, elengedte.
– Várj! – Leállította a motort.
– Mit csinálsz?
A szobám felé intett.
– Felmegyek veled.
– Miért? – Minden lány rászállna. Pedig az enyém volt.
– Vécére kell mennem. Jillnél vannak a flamingók, és ott már
jártam. Hét szobatársa van, állandóan jönnek-mennek náluk a
barátaik. Inkább szerencsét próbálok itt, a lánykollégiumban. –
Becsukta a kocsi ajtaját, és követett. – Gondolom, van fiúvécé, nem?
– Gondolom, van.
Fogalmam sem volt. Csak a szobámban, Avery szobájában, az
előadótermekben, az ebédlőben és Caden szobájában voltam
ismerős. Sosem csempésztem fiút a szobámba, de amúgy is még
nappal volt elvileg, így Cadennek nem volt tilos bejönni az épületbe.
Jött utánam, és én megpróbáltam nem észrevenni, hogy az ügyeletes
lány szeme elkerekedett, és fürkésző tekintete követett minket. Azzal
sem foglalkoztam, hogy a lépcsőbeugróban a lányok elcsendesedtek,
és ugyanez történt az emeleten is, amikor a szobámhoz értünk.
Néhány szoba ajtaja nyitva volt, és amikor elhaladtunk előttük,
csend lett.
Bekopogtam Avery szobájába.
Ajtót nyitott.
– Hogy sikerült a… Caden! Hát te mit keresel itt? – Elkerekedett
a szeme, mint az ügyeletesnek.
– Tudom, hogy fel szoktad csempészni az öcsémet. Hol a
fiúvécé?
– Fogd be!
Avery végigpásztázta a folyosót, de megnyugodott, mert nem
látott senkit. Nem volt szívem elárulni neki, hogy mindenki
hallgatózik az ajtónál, ügyelve arra, hogy ne legyen feltűnő. A
folyosó végére mutatott, a szobám melletti hátsó ajtóra.
– Menj le a lépcsőn az alagsorba! Ott rögtön balra lesz a mosdó.
És ott nem tilos fiúknak tartózkodniuk, csak itt fenn nem szabad.
Caden elindult, de még sokatmondó pillantást vetett Averyre.
– Ismerem a szabályokat. Amikor elsőéves voltam, jártam egy
lánnyal, aki itt lakott.
– Öreg vagy, nem voltam biztos benne, hogy nem lettél-e azóta
szenilis.
Caden beintett, aztán eltűnt a kijáratnál a lépcsőházban.
Amint lelépett, Avery megragadta a karomat.
– Nem semmi! Mit keres itt Caden?
Behúzott a szobájába, és bevágta az ajtót.
Felemeltem a kezem, mielőtt folytatja.
– Semmit. Minden rendben.
 – Rendben? – Avery lelkesen vigyorgott. – Úgymint rendben
rendben? Úgymint épp most keféltünk, és minden rendben? Vagy…
– Úgymint barátok vagyunk, és minden rendben. Azt a flamingó
dolgot intézi este. Segítek neki.
– Komolyan? – Avery csalódottan vállat vont.
– Tudom. Azt hittem, a flamingó már lejárt lemez.
– Nem. – Avery megvakarta a füle tövét, és elnevette magát. -A
flamingó nem újdonság, mert egy körön már túl vagyunk vele,
viszont olyan népszerű volt, hogy ma este jön a második kör. Megint
elárasztanak velük egy csomó kertet. Caden biztos Marcusnak segít,
mert a mait az ő csapata szervezi. – Elhallgatott, és kicsit bánatosan
nézett. – Felpörögtem, ne haragudj, Summer! Azt hittem, talán
valami mást jelent, hogy Caden itt van veled.
– Hát, nem. Barátok vagyunk. – Barátok, csak épp megfogta a
kezem, és ezt mondta, gyönyörű vagyok. De ezt inkább megtartottam
magamnak.
Avery merőn nézett, aztán felcsillant a szeme.
– Talán csak még meg kell győzni?
A hajam felé nyúlt, de én hátrálni kezdtem.
– Szerintem nem. Nem akarom megváltoztatni a külsőmet.
– Ugyan! Csak hadd kísérletezzek!
– Nem. A hajam csillog, a súlyom rendben, a bőröm tiszta és
sima. Nem akarok változtatni, kivéve talán nagyobb melleket.
– Tudom. Gyönyörű a hajad. Hosszú és sűrű, ráadásul szép
őzikeszemed van. Talán Cadennek az tetszene, ha kihívóbban
öltöznél. – Avery a blúzomért nyúlt.
Rácsaptam a kezére, és kinyitottam az ajtót. – Na, ne tapizz!
Amúgy is át kell öltöznöm. Mindjárt visszajövök.
– Summer!
– Sietek! – kiabáltam vissza a vállam fölött, és a szobámba
szaladtam.
A folyosó korábban kongott az ürességtől, de most nyüzsgés
volt. A többiek, akik ugyanezen az emeleten laktak, kitelepedtek a
könyveikkel, laptopjaikkal, jegyzeteikkel meg mindenfélével, ami a
tanuláshoz kell.
Felhorkantam, és benyitottam a szobámba.
Méghogy tanulnak!
 18. FEJEZET

AMIRE ÁTÖLTÖZTEM, CADEN ÜZENETET ÍRT, hogy lent vár az

előtérben. A recepciós pultnak dőlve beszélgetett egy lánnyal és egy
fiúval. Háttal állt nekem, a barátai előbb láttak meg. A fiú végigmért,
a lány csak rám sandított. Nem érdekelt, bóknak vettem.
Lehet, hogy csak megyünk pár kört Caden Land Roverében,
lehet, hogy csak segítek neki, hogy az becsének szívességet tegyen,
és lehet, hogy egyszerű fekete ruha is megteszi, szóval mit számít,
hogy hogyan öltözöm? Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben,
miközben átöltöztem. Elég ostobának éreztem magam, de Avery
beszólása nem hagyott nyugodni, úgyhogy végül mégis feltűnőbb
ruhák mellett döntöttem. És bejött.
Amikor beléptem, és Caden felém fordult, elkerekedett a
szemük.
Nem vettem fel szexi, kihívó ruhát, de mégis dögös voltam.
Igen, én magam is észrevettem. Szűk, fekete farmert, fekete, ujjatlan
felsőt és fekete bőrdzsekit választottam. Caden nem mondta, hogy
pontosan milyen ruhát kellene viselnem azon kívül, hogy feketét,
úgyhogy rögtönöztem.
Caden szeme elsötétült, a keze megrándult. A bőrdzsekit
fürkészte.
– Most komolyan?
– Miért ne? Azt hiszed, csak te lehetsz menő? – Szorosan
magam köré húztam a dzsekit, mert tudtam, hogy kicsit
hangsúlyozza a mellemet. – Nemrég azt mondta valaki, hogy jó
csöcsöm van.
Caden felnevetett, és a derekamra tette a kezét.
A lánynak rögtön feltűnt, és lebiggyesztette a száját.
– Menjünk! Marcus most telefonált, és ideges, hogy miért nem
vagyunk már ott. – Intett a két beszélgetőtársának. – Sziasztok, majd
később találkozunk!
A fiú kezet rázott vele.
– Van terved estére? – A lányra mutatott. – Feliciával arra
gondoltunk, hogy bemegyünk a városba abba a mexikói bárba. Nem
új a hely, de nekünk új lesz.
– Aha – szólt közbe a lány. – A nővérem emlegette. Egy rejtett
kincs az a bár. Állandóan oda szokott járni mostanában. Diego bárja,
ez a neve. – Megérintette Caden karját. – El kellene jönnöd oda.
El kellene jönnöd. Nem pedig el kellene jönnötök.
Legszívesebben letéptem volna a csaj kezét Caden karjáról, de
nem volt rá szükség, mert Caden távolságtartón elhúzódott, és
hűvösen válaszolt:
– Nem, köszi. – Szorosabban magához húzott. – Már van
programunk.
Vártam, amíg beszálltunk a Land Roverbe.
– Mindig itt parkolsz.
– Tudom. – Összeszorította a fogát. – Amit megszeretek, ahhoz
ragaszkodom.
Végigfutott rajtam valami melegség.
A hangjában csengő birtoklás váltotta ki, az, hogy védelmezi a
helyet vagy a személyt, ha fontos neki. Micsoda herceg fehér lovon!
Mély érzésű, gondoskodó, védelmező… és már megint hevesen
dobogott a szívem.
De persze ennek semmi különösebb oka nem volt. Legalábbis
ezzel hitegettem magamat.
Felsóhajtottam, és összekulcsoltam a kezemet. Pocsékul tudtam
hazudni, még saját magamnak is.
Caden rám pillantott, és elmosolyodott.
– Amúgy jó csöcsöd van.
Kihúztam magam.
– Naná!
– Figyelem, figyelem! – A csoportvezető a teherautó platóján állt, és
tapsolt. – Mindenki figyeljen rám!
Szinte senki nem figyelt, viszont mindenki megfelelően öltözött
fel. Mindenki feketében volt, páran símaszkot is felvettek, mások
fekete csíkokat festettek az arcukra, mint a focisták. Nem igazán
értettem, minek ez az álca. Caden mondta, hogy a rendőröknek már
szóltak a flamingó-hadműveletről, sőt néhány rendőr kertjébe is
madarak fognak kerülni este. Amúgy is felesleges a fekete
sejtelmeskedés, amikor neonrózsaszín flamingókat cipelünk.
De mégis valami izgalom lett úrrá rajtam.
 Egy kocsibeállón sorakoztunk fel, és ahogy körülnéztem,
észrevettem, hogy én vagyok az egyetlen lány. A srácok komolyan
felkészültek. Tiszta Call of Duty-bevetés.
A csoportvezető hangosan beszélni kezdett.
– Mindent a legprecízebben és legprofibban fogunk megoldani.
Semmi lógás, semmi lézengés, semmi baromkodás, és főleg semmi
humorizálás. Ez itt nem a műkörmös meg a szépségszalon, értve?!
Összevontam a szemöldökömet, és zsebre vágtam a kezem,
hogy elrejtsem a körmömet.
– Minden kocsi tele van flamingókkal. A sofőröknél vannak a
címlisták, és hogy egy-egy címre hány madár kerül. Találjátok meg a
célpontot, keressétek ki az adott címre kijelölt flamingókat, és
dolgozzatok együtt. Egyszerre egy madarat vigyetek, legfeljebb
kettőt, ha megy, és hajrá, tegyétek őket a helyükre. Aztán húzás
vissza a teherautóhoz, amint az adott kertbe leraktátok az összes oda
való madarat. Shotgun Sally fogja az utcához legközelebbi
flamingóra akasztani a táblát. Amint ez megvan, tűnés vissza a
teherautóba, és irány a következő célpont. NINCS DUMÁLÁS! Ez a
küldetés teljes csendben zajlik. Jelekkel kommunikáljatok, aki nem
tudja a megfelelő jeleket, az csak KUSSOLJON! Oké? Na, akkor
szórjátok a kibaszott flamingókat!
Caden halkan felnevetett.
Megmerevedtem.
A csoportvezető szúrósan ránk nézett, de csak biccentett
üdvözlésképpen, amikor látta, hogy Caden volt a nevetgélő.
– Oké, akkor indulás! – mondta, és leugrott a platóról.
Caden meghúzta a dzsekim ujját.
– Menjünk!
Próbáltam az első háznál gyorsan kiszállni, és segíteni a
flamingókkal, de a fiúk túl gyorsak voltak. Egy másik kocsi is
velünk jött, hogy minden a lehető leggyorsabban haladjon. Mire egy
flamingót sikerült bevinnem a kertbe, Caden már azt kérdezte, hol a
tábla.
Ezek szerint én voltam Shotgun Sally.
Találtam egy mappát a Land Roverben, és gyorsan
felakasztottam az első táblát: „Kedves szomszédjaid
flamingósították a kertedet. Kérlek, hagyd így! 24 órán belül új
fészkelőhelyre szállítjuk a madarakat.” További információként még
volt egy telefonszám és egy megjegyzés, hogy ez egy jótékonysági
gyűjtés az agykárosodást szenvedett betegeket támogató alapítvány
javára.
Értékeltem, hogy mindenki mennyire hatékonyan teszi a dolgát.
Egy óra sem telt el, és már a negyedik háznál tartottunk. Amikor a
Land Rover kiürült, a második teherautó után mentünk segíteni, de
már nem az én feladatom volt a táblákat kiakasztani. Végre
segíthettem a fűbe szúrni a flamingókat, és ez valami kárörvendő
elégedettséggel töltött el. Jólesett teljes erőből leszúrni a fűbe a
rudakat, amin a madarak álltak, és ezzel alaposan kilyuggatni a
gyepet.
Már a nyolcadik háznál tartottunk, amikor láttam, hogy egy alak
tart felénk zsebre vágott kézzel és görnyedt vállal. Megtorpantam,
mert bárhol felismertem volna. A többiek összeszokottan dolgoztak
tovább, tudtam, hogy pillanatokon belül készen is lesznek.
Caden mellém lépett, ahogy Kevin közeledett.
– Maradjak?
– Úgy néz ki, mint akinek vaj van a füle mögött, szóval
szerintem nem szemétkedni jött – mondtam reménykedve.
– Akkor itt várlak.
A többiek végeztek, és Kevin a szemébe húzott
baseballsapkájában megállt előttem. Elszorult a szívem. Mindig
tetszett rajta ez a sapka. Valahogy rejtélyesnek, különcnek tűnt
benne. Most viszont az jutott eszembe, vajon Caden hogyan festene
baseballsapkában.
Kevin fáradt pillantással végigmért, aztán a mögöttem sorakozó
srácokra nézett. Már a másik teherautóhoz indultak. Caden intett
nekik, és felénk mutatott. Gondolom, azt magyarázta, hogy a Land
Roverrel majd később megyünk utánuk.
– Szia!
Igazam volt. Kevin nem úgy hangzott, mint aki szemétkedni
akar.
– Most bocsánatot kérni jöttél, vagy támadni? – kérdeztem.
Zavartan vakargatta a nyakát.
– Egyik sem. Csak reméltem, hogy tudunk beszélni. – A
teherautó felé intett, ami épp elhaladt mellettünk. – Hallottam, hogy
az egyletem ma segít a flamingókkal. Ezért jöttem. Látom, itt vannak
páran Marcus csapatából is. Egyébként nem tudtam, hogy te is itt
Ú
leszel, de örülök neki. – Zsebre tette a kezét. – Úgyis el akartam
menni hozzád.
– Azt hittem, megharagudtál az egyletre. – Láttam rajta, hogy
szeretne újra bekerülni közéjük, és része lenni mindennek.
– Hát, igen. Azaz… nem. Nem is tudom. Volt időm
elgondolkodni, és rájöttem, hogy hülye voltam.
Felhorkantam.
– Csak most jöttél rá?
– Ne már, Summer!
Caden Land Roverének az anyósülése felőli oldalán álltunk.
Tudtam, hogy ő ott áll a túloldalon, és figyel. Összefontam a
karomat.
– Bocsánatot kellene kérned tőlem. A bowlingteremben nekem
támadtál, és ehhez nem volt jogod.
Kevin hallgatott, toporgott, fészkelődött.
Elszorult a szívem. Talán semmit nem fog mondani? Válaszra
sem méltat?
De ekkor dünnyögni kezdett.
– Miért hazudtál nekem?
– Miről?
– Hogy ki nem állhatod Bankst. Aztán amikor legközelebb
látlak, azt veszem észre, hogy védelmez téged. Tőlem.
– Mert barátok vagyunk, de amikor először találkoztam veled az
egyetemen, még nem voltunk azok. Ennyire egyszerű.
– Azért ezzel kapcsolatban tapintatosabb lehetnél.
– Miért? Minek legyek veled tapintatos?
– Tudod, hogy Banks az ellenségem.
Megráztam a fejemet.
– Az öccse barátnőjével kavartál. Akkor Marcus az ellenséged.
Caden meg az egylettársad.
– Ezt most komolyan mondod? De tényleg szólhattál volna,
hogy jóban vagytok.
Kevinnek igaza volt, bár valójában semmi köze nem volt hozzá.
Sőt, szándékosan nem szóltam neki. Felsóhajtottam, és a Land
Rovernek támaszkodtam.
– Tudtam, hogy nem fogsz örülni neki. Azt hiszem, ezért nem
mondtam. Amúgy Caden tényleg nagyon jó barátom lett.
 – Caden Banksnek nincsenek nőnemű barátai, Sum. Ezt jó, ha
megjegyzed magadnak.
– De, most már van egy. – Hűvösen válaszoltam, hogy Kevin
állítsa le magát. Tényleg semmi köze hozzá. – Hagyd abba, Kevin!
Semmi jogod engem a becenevemen szólítani. Csak lakótársak
voltunk, vagy már elfelejtetted?
Parázsló tekintettel nézett rám.
– Ezt ne kezdd el!
– Mit?
– Summer, én… – Zavartan rugdosta a salakot az úton. –
Figyelj, az a dolog köztünk…
Nem akartam hallani.
– Mármint az egyéjszakás tévedésünk?
– Hagyd abba!
Magam köré fontam a karomat, és már nem támaszkodtam a
kocsinak.
– Mit akarsz, Kevin?
– Elég. Nem mondtam semmit.
– Tudom. Én sem akarok erről beszélni. Hibáztunk. Ez most már
világos, és járom a saját utamat. Az pedig nem érdekel, ha neked
nem tetszik. Semmi közöd hozzá. – Alig kaptam levegőt. – Vagy
talán féltékeny vagy, hogy esetleg érdeklődöm valaki más iránt?
Micsoda seggfej! Elegem volt belőle. Már nyitottam volna a
kocsi ajtaját, amikor megszólalt:
– Aha… lehet, hogy igen.
Visszafordultam. Ehhez nem volt joga! Úgy éreztem, mintha
pofon vágott volna.
– Te jó ég!
Kevin odaállt az ajtóba, hogy ne tudjam becsukni, miután
beszálltam.
– Sajnálom, Summer, de tényleg így van.
– Fejezd már be! – Megpróbáltam odébb tolni, de erre még
közelebb lépett, és a térdemre tette a kezét.
Lesöpörtem. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy ne érjen
hozzám, de akkor Caden biztosan odarohant volna. Úgyhogy
egyelőre hallgattam.
Képtelen voltam megszólalni, és ránézni sem bírtam.
 – Maradnom kellett volna, és veled együtt kellett volna valahogy
szembenéznem azzal, hogy mi történt azon az éjszakán, de nem
tettem. Gyáva vagyok, Summer. Megszoktam, hogy ilyen vagyok.
Nekem ez a könnyű megoldás. Egész életemben ilyen voltam,
akárcsak az apám. Ő is gyáva. Elhagyott minket anyukámmal. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Nekem mindig szükségem van arra, hogy
legyen barátnőm. Nagyon örültem, hogy az év elején eljöttél
hozzám, de mit mondhattam volna? Maggie-vel voltam. Most is vele
vagyok… Én… nem tudom jóvátenni a helyzetet, de próbálok
megváltozni. Ez, hogy itt vagyok, az első lépés. Meg akarok
változni.
Nem értettem, miről beszél, de nem is számított. Túl voltam
rajta. Túl voltam Kevinen. Megfogtam a kezét, megszorítottam,
aztán eltoltam, hogy be tudjam csukni az ajtót.
Nem tiltakozott, de bekopogott az ablakon, hogy húzzam le.
– Hétvégén jönnek a szüleink.
– Tudom. – Ezt miért mondja egyáltalán?
– Tudod, hogy el fognak vinni minket vacsorázni. Ne hozd el
Cadent!
– Tessék?
– Nem hozom el Maggie-t, ha te se hozod el Cadent.
– Nincs jogod ilyet kérni tőlem. Ha nem hozod a barátnődet, az
a te dolgod. Ha én úgy döntök, hogy nem hozom magammal a
barátomat, az meg az enyém. Semmi közöd hozzá.
– Kérlek… – Kevin az ablakba kapaszkodott. – Nem lehetne
csak családi vacsora? Csak te meg én meg a szüleink? Csak mi
négyen.
Kinyílt a vezetőülés felőli ajtó, és Caden beült. Nem néztem rá,
de éreztem, hogy vibrál a feszültség a levegőben. Kevin odapillantott
a vállam fölött, és mintha lefagyott volna. Elengedte az ablakot, és
néma csendben elhátrált. Caden indított, és már mentünk is.
Egészen addig néztem Kevin után, amíg el nem tűnt a
szürkületben.
 19. FEJEZET

MARCUS MEGINT MÖGÖTTEM ÜLT a „Bevezetés a fiziológiába”

előadáson, és szinte fájt, ahogy rám meredt. Amikor előzőleg
mögöttem ült, utált engem, de nem érdekelt. Most megint utált.
Biztos látta, hogy előző este Kevinnel beszéltem.
Még a tanulópárom, Shayla is észrevette.
– Nem értem, hogy Marcus Banks mit bámul rajtad ennyire.
Vagy ki nem állhat, vagy meg akar dugni.
– Ki nem állhat. – A másik opciónak még a gondolata is
rettenetes volt. – A bátyjával jóban vagyok.
Ezt azonban kár volt mondanom. Shayla hirtelen nemcsak a
tanulópárom szeretett volna lenni, hanem ebédelni is velem akart, és
hétvégén is velem akart lógni. Az előadás végén gyorsan
elköszöntem tőle, és leléptem, még mielőtt további ötleteket talál ki.
Avery bejött hozzám, amikor visszaértem a szobámba, és én
mindent elmeséltem neki, ami előző este történt.
– Szóval Kevin csak rád borította ezt a sok szarságot, aztán
Caden hazahozott? – Elfintorodott. – Sajnálom, Summer. Micsoda
egy seggfej!
– Tényleg az.
– Kivagyok az ilyen srácoktól. – Ökölbe szorította a kezét, és a
lábára csapott. – Ha járni akar veled, szólnia kellene. – Megint a
lábára csapott. – Ha nem akar járni, akkor is szólnia kellene. – És
ismét a lábára csapott. – Tudod, mekkora szemét. És tudod, hogy
nem szabadna vele lenned, sem várnod rá, de amíg nem mondja ki
konkrétan, addig nem tudsz mit lépni. Seggfej! Szólnia kellene, hogy
mit akar! – Avery tovább csapkodta a lábát.
Összevontam a szemöldökömet, és figyeltem, ahogy a másik
kezével a farmerját babrálja. Egy kihúzott szálat szorosan az ujjára
tekert, egészen elszorította.
– Na, jó. – Felkaptam egy ollót, és elvágtam a szálat. – Azért az
ujjadat ne operáld le! És hadd találgassak… most már ugye nem
Kevinről beszélünk?
Avery felsóhajtott, és összegörnyedt.
 – Jaj! Igazad van. Marcus nem akarja nyíltan beismerni, mit akar
valójában. Megőrülök tőle. Megőrülök a pasiktól. Miért nem
képesek nyílt lapokkal játszani? Mondják meg, mit akarnak, és kész.
Megvontam a vállamat.
– Ennyire nyíltnak lenni ijesztő.
– Ezt hogy érted?
– Csak gondolj bele! Ha mindenkinek elárulod a gondolataidat
és az érzéseidet… Nem is tudom. – Megint vállat vontam. – Én
védtelennek érezném magamat. Sebezhető lennék.
Avery szeme felcsillant.
– Szerinted ezért csinálja ezt Marcus? Mert fél, hogy bántanám?
– Tessék?
Felvidult.
– Erre nem is gondoltam.
Ez meg hogy jut eszébe?
– Nem. – Megérintettem a karját. – Saját magamról beszéltem,
nem Marcusról. Ha te teljesen nyílt kártyákkal játszol, akkor ő
bánthat téged.
– Nem. – Megrázta a fejét, és összevonta a szemöldökét.
Hirtelen mintha megvilágosodtam volna. Láttam rajta, hogy
mire gondol, és nem volt jó ötlet.
– Várj! Mi van? Én nem úgy gondoltam, hogy…
Avery feltápászkodott.
– De teljesen igazad van. Ezt fogom tenni. Én nyavalygok, hogy
fogalmam sincs, mit akar Marcus, úgyhogy nekem kell megtennem
az első lépést.
– Komolyan? – Kezdtem nagyon szorongani. – Beszéljük meg,
mielőtt elhamarkodottan csinálsz valamit, jó?
– Például mit?
– Nem is tudom. Mit akarsz mondani neki? A bowlingteremben
leginkább úgy tűnt a dolog köztetek, mint egy barátság extrákkal.
Avery összeroskadt, és lebiggyesztette az ajkát.
– Hát ez az! Vagy tényleg össze akarok jönni Marcusszal, vagy
egyáltalán nem. Ez a barátság extrákkal nekem nem megy. Azt
hittem, menni fog, de nem. Teljesen kikészít. – A szívére szorította a
kezét, és a blúzát gyűrögette.
Elszorult a szívem.
– Sajnálom, Avery.
É
 – Én tehetek róla. Hülye voltam, hogy azt gondoltam, menni
fog. Nem megy, és ezt csak most kezdem belátni. – Áthatóan
fürkészett. – Te és Caden is extráztok?
– Tessék?
– Köztetek barátság extrákkal a kapcsolat?
Elkerekedett a szemem.
– Nem! Dehogyis! – Eszeveszetten ráztam a fejemet. – Csak
barátok vagyunk. Egyszerű, sima, plátói barátság. Teljességgel
plátói. Csak ennyi.
Plátói barátság, csak épp Caden néha átölel, az ágyába fektet,
betakargat… és fogja a kezemet a kocsiban. Aha. Pont ilyen a plátói.
– Nem tudom, hogy bírod – vélekedett Avery.
– Mit?
A gombóc eltűnt a torkomból, viszont cserébe megint elszorult a
szívem. Teljesen elzsibbadt tőle a mellkasom.
– Azt, hogy Cadennel csak barátok vagytok, és nem táplálsz
iránta más érzelmeket is.
Komolyan? Kirázott a hideg, és szinte kiabáltak a fejemben a
gondolatok. Majdnem hangosan felnevettem. Ne is mondd! De
sikerült észnél lennem, és csak egy kicsit hümmögtem, valami
helyeslésfélét.
– Claudia valamelyik nap rólatok beszélt ebédnél. Ő sem érti.
Azt mondta, ráakaszkodna Cadenre, ha ilyen jóban lennének. –
Avery felnevetett. – Bár az is igaz, hogy Claudiának is mindig
tetszett Caden. Meg a többieknek is, amikor elsőévesek voltak.
Aztán persze továbbléptek. Caden alaposan megválogatja a
barátnőit, de Claudia egy kicsit még leragadt nála.
– Kevinnel is járt?
– Aha. Nagyon rosszul sült el a dolog.
– És Shellnek még mindig nem mondta el?
Avery összevonta a szemöldökét.
– Nem akar kínos helyzetet teremteni. Csak ezért nem áruja el
neki.
Elég időt töltöttem Avery barátnőivel, hogy tudjam, mekkora
baromság ez. Hallottam a pletykáikat. Claudia tudta, hogy Shell az
év elején járt Kevinnel, ő meg később járt vele. És nem azért
hallgatott róla, mert nem akart kínos helyzetet teremteni, hanem
azért, mert ezzel megszegte a barátnő-becsületkódexet. Ugyanis nem
szabadna egy barátnő expasijával kavarni.
Összepréseltem az ajkamat.
– Hát ez… – próbáltam uralkodni magamon, hogy ne tegyek
cinikus megjegyzést – kedves tőle.
– Szerintem is.
Nem értettem Averyt. Nyilván nem voltam túlságosan tisztában
a barátság szociális kötelezettségeivel, de az is biztos, hogy May és
Clarissa sosem hajtott rá olyan srácra, akiről tudták, hogy tetszik
nekem. De hát nem is maradtunk volna barátok végig a
középiskolában, ha megteszik. A francba! Hirtelen baromira
hiányoztak a barátnőim.
– Valami baj van?
– Tessék?
Avery figyelmesen nézett rám.
– Sóhajtottál. Valami baj van?
– Nem. – Legyintettem. – Csak hülyeségek járnak a fejemben.
– Mik?
– Tessék?
– Mi járt a fejedben? Mondd el nyugodtan! – Előrehajolt, és rám
vigyorgott.
– Csak az, hogy mennyire hiányzik a két középiskolai legjobb
barátnőm.
– Tartjátok még a kapcsolatot?
Megvontam a vállam, és megint ott volt a torkomban a
nyavalyás gombóc.
– Párszor hívtam őket. – És e-mailt írtam, meg üzentem, meg
telebeszéltem a hangpostájukat. De most már minden időmet
Cadennel töltöttem, és az jutott eszembe, hogy biztos valami hasonló
történik velük is.
– Hová mentek egyetemre?
May New Yorkba, Clarissa viszont csak pár órányira innen.
– Az egyikük a közelben tanul. A másik az ország túlvégén.
– Szeretnéd meglátogatni?
A szőnyeggel babráltam, de most felkaptam a fejem.
– Tessék?
– Elmehetnénk meglátogatni a közelben tanuló barátnődet.
Persze ha neki is megfelel. Szerintem a csajok közül páran szívesen
velünk tartanának.
– Mármint te meg Shell? Erre a csapatra gondolsz?
– És talán Marcus.
Remek. Akkor majd közelről is undorodva bámulhat.
– Sőt, talán Caden is, mivel rólad van szó.
Beleszédültem.
– Eljönnétek velem?
– Hát persze. Jó kis autós kirándulás lesz. – Avery nevetve
megszorította a kezemet. – Jó buli lesz. Hol tanul a barátnőd?
Tervezzük meg!
Ez új volt nekem, még sosem voltam autós kiránduláson, ilyen
nagy csapattal főleg nem, mégis megszerveztük. Beszéltem
Clarissával és Mayjel, és megállapodtunk, hogy melyik hétvégén
legyen. May repülővel fog jönni New Yorkból. Kis idő múlva
minden részletet megterveztünk.
Pár hét múlva indulunk, a családi hétvége utáni második
hétvégén. Averynek Cadennel kapcsolatban is igaza volt. Azt
mondta, eljön, de ő vezet, és az ő kocsijában csak én ülhetek. A
csajoknak a szeme sem rebbent a kéréstől.
Claudia azt mondta, nagyjából erre számítottak tőle.
Ha pedig Caden jön, akkor Marcus is, és még néhány fiú Caden
egyletéből. Az egyletnek volt egy testvéregylete Clarissa egyetemén,
ami kisebb volt, mint North River. Nálunk tizennégyezer diák tanult,
a Dubroise College-ban hatezer.
Caden egyletének számos egyetemen voltak csapatai, és az
ottaniak találtak nekünk egy kibérelhető házat, ahol mindannyian
elfértünk. Egyre nagyobb lett a csapatunk, de arra gondoltam, hogy
ha a házban végül nem marad hely, alhatok Clarissa kollégiumi
szobájában a kanapén is.
– Lófaszt! – jelentette ki Caden, amikor ezt a tervet
megosztottam vele.
Épp nála voltunk, és két barátjával együtt üldögéltünk a
nappaliban. A srácok valami focimeccsről beszéltek, de elhallgattak,
amikor Caden megszólalt.
Kihúztam magam a kanapén. Caden a másik végében ült, sörrel
a kezében. Félig-meddig a focit nézte a srácokkal, de rám is figyelt,
ahogy az útról beszéltem.
– Most mi van? – kérdeztem.
 – Nem alhatsz csak úgy a barátnődnél a kokszban. Mindenki
veled megy. – A többiek felé intett a sörösdobozzal. – Majdnem az
egész ház jön. Ott kell megszállnod, ahol a többieknek.
– De hát nagyon sokan leszünk.
Avery mindennap hozott még egy vagy két embert, és már attól
tartottam, hogy kiderül, megint jóban van Maggie-vel, és most ő is
jönni akar. Szerencsére ez egyelőre fel sem merült.
De Avery egyáltalán nem beszélt a régi barátnőjéről, és tudtam,
hogy ez nem jó jel. Biztos újra beszélő viszonyban voltak. Igen, el
ne felejtsem erről kifaggatni Claudiát. Vele szemben ugyan
fenntartásaim voltak, viszont amikor Maggie-ről volt szó, teljesen
pitbull terrierré változott. Mindenkinél jobban utálta.
– Minden rendben lesz – nyugtatott meg Caden. – A csapat
harmada fog együtt aludni. Mindenki hozhat hálózsákot.
– A srácoknak bárhol megfelel – mondta az egyik fiú. – Ne
lepődj meg, ha lesz olyan is, aki az asztal tetején alszik.
– Vagy az asztal alatt – morgott a másik srác. – Én múlt
hétvégén odakint ébredtem. És tök jól aludtam.
Az első fiú felnevetett.
– A jó langyos fűben, az öntöző alatt,
– Nem volt rossz. Egy kis hideg zuhany. Kellemes ébresztő.
Nevettek egy nagyot, aztán visszafordultak a focihoz.
Caden engem figyelt, és hirtelen az ajtóra mutatott.
– Fiúk, kifelé! Dolgom van, és magánügy.
– Mi van?
Az egyikük elkezdett tiltakozni, de a másik megbökte, és
jelentőségteljesen rám pillantott. Ezzel sikerült is meggyőznie.
Feltápászkodtak és elindultak.
Caden továbbra is engem figyelt, és összevonta a szemöldökét.
Gondolatban felsóhajtottam. Istenem, milyen jól néz ki!
Mostanában többet edzett, kicsit fogyott, de az izmai ettől csak még
kidolgozottabbak lettek. Egyre inkább egy görög istenre hasonlított,
vagy ilyesmi. Amikor testhez simuló inget vett fel, mint most is,
nagyon erősen kellett emlékeztetnem magamat, hogy köztünk plátói
a barátság. Nem fogtuk meg újra egymás kezét, de ahányszor csak
visszagondoltam rá, mindig bizsergett a kezem, hogy
megérinthessem. Végig akartam simítani a tetoválásait, látni
akartam, hol végződnek.
 A hátam mögé tettem a kezem.
– Miért haragszol rám?
– Nem haragszom.
Dehogynem. Hallottam a hangján.
– A picsába! – Caden a tarkójára szorította a kezét. – De, tényleg
haragszom.
– Azért, mert azt mondtam, hogy ha túl sokan leszünk, majd a
barátnőmnél alszom?
– Aha. – Sötét pillantást vetett rám. – Nem akarom, hogy máshol
aludj. Mindenki miattad jön. Ott kéne megszállnod, ahol nekünk.
– Hát… – felemeltem a kezem. – Szerintem nem mindenki jön
miattam, inkább csak ürügy vagyok egy jó kiránduláshoz.
– Pontosan. – Összeszorította a fogát.
Vártam, hogy kifejtse, de nem tette. Közelebb hajoltam.
– Pontosan… micsoda?
– Minek jön ez a sok faszfej? Azt hittem, kis csapat lesz. Te. Én.
Avery. Marcus. Meg még talán néhány barát. Most meg itt van még
vagy harminc idióta.
– Ezek az idióták többnyire az egylettársaid.
– De hogy a francba kaptak egyáltalán meghívást? Én nem
szóltam nekik.
– Na várjunk csak! – Hátradőltem. – Nem akarod, hogy jöjjenek
az egylettársaid? De hát azt hittem, te hívtad meg őket.
– Én ugyan nem.
– Hogyhogy? – Leesett az állam.
Eszembe jutott az az este, amikor először találkoztam Cadennel.
Akkkor idegesítette, hogy a fiúegylet tagjának kell lennie, de azóta
észrevettem, hogy azért csak megtesz értük mindent. Ott van az
eseményeken, és elmegy velük bulizni is, de utána mindig felhív.
Filmet szoktunk nézni nála, miközben a házban dübörög a zene.
Ledöbbentett, hogy nem akarja, hogy az egylettársai is jöjjenek.
– Én sem hívtam őket – mondtam. – De akkor ki volt?
– A franc tudja. – Caden újabb sört vett elő a hűtőből, és
visszaült.
Az ölembe húztam egy párnát, és magamhoz szorítottam. Caden
kinyújtotta a lábát, és az enyém mellé tette a dohányzóasztalra.
Nagyot nyeltem, mert összeértek. Megmarkoltam a párnát, és
visszafogtam magam, nehogy a lábára tegyem a lábamat.
 Nem lett volna baj. Caden nem bánta volna, de én igen. Mert
akkor még többet akartam volna. Egy ilyen apró érintés nem lett
volna elég.
Éreztem, hogy felforrósodik a testem, úgyhogy hadarni kezdtem.
– Kérdezhetek valamit?
– Ezt mióta kell megkérdezned? – Rám vigyorgott a sör fölött.
Elengedtem a fülem mellett.
– Szeretsz egylettag lenni?
Visszafojtottam a lélegzetemet, és arra számítottam, hogy
meglepi a kérdésem, de nem így volt.
– Nem. Nem szeretek, de nem miattuk. A többiekkel nincs baj.
Csak nem szeretek sehová tartozni.
– Akkor miért vagy itt?
Habozott, és merőn nézett, mielőtt elkapta a tekintetét.
– Mert apám nagyon fontos ember volt az egyletben, és
valakinek be kellett lépnie, hogy örüljön.
Hát erre nem számítottam.
– Az apukád miatt léptél be?
– És még valaki miatt.
Nem mondott többet, és ez olyan pillanat volt, amikor olvasnom
kellett volna a jeleket. És be kellett volna fognom a számat.
– Ki miatt? – Nem bírtam uralkodni a kíváncsiságomon. –
Tegyünk úgy, mintha ez egy bizalmas kérdezz—felelek játék lenne.
Az úgyis a kedvencem. Kérdezz bármit, és őszintén fogok
válaszolni. De ezt most tudnom kell. Ki miatt még?
Jaj, remélem, nem valami lány, akibe középiskola óta szerelmes
vagy.
– Az öcsém miatt.
– Marcus?
– Nem. – Halkan felnevetett, amikor látta a hitetlenkedést az
arcomon. – Marcus ikertestvére, Colton miatt.
– Miatta veszekedtetek aznap este, ugye? Aznap, amikor
megverted Kevint.
– Kevin azt hitte, hogy őmiatta. Semmi köze nem volt a
dologhoz, de beleszaladt, és faszságokat mondott. Nálam meg már
elszakadt a cérna, úgyhogy az öcsém helyett ő kapta meg a magáét.
– Marcus helyett?
– Igen. – Caden elfintorodott. – Coltont sosem ütném meg.
 A hangja ellágyult, és valami merengő kifejezés ült ki az arcára.
Tudtam, hogy az öccse jár a fejében, de most már küldetésemnek
éreztem, hogy minél többet megtudjak. Caden nem volt bőbeszédű.
Inkább hallgatott és gondolkodott, és megfeledkezett arról, hogy a
beszélgetés közepén tartunk. Félbehagyta a dolgot, és gyakran
elkalandozott, másról beszélt, vagy visszatért a meccshez.
A kanapé széléhez húzódtam, és előrehajoltam.
– Miért nem?
– Hogy miért nem ütném meg soha a másik öcsémet?
Bólintottam.
– Máshová jár egyetemre?
– Nem. – Még mindig lágy volt a hangja, és nagyon szomorú. –
Otthon van. Nem jár egyetemre. Az volt az álma, hogy bekerül apa
régi diákegyletébe. Nagyon szerette volna, és apa is örült neki.
Coltonnak is jó lett volna, Marcusnak is, nekem is. Nekem akkor
nem kellett volna belépnem.
– Na de mikor léptél be?
– Tavaly.
– Harmadévesként?
Caden bólintott, de nem nézett rám. Még abban sem voltam
biztos, hogy lélekben jelen van-e egyáltalán.
Abba kellett hagynom a faggatózást. Észrevettem, hogy elkapta
a tekintetét, és összeszorította a fogát. Még sosem láttam rajta ilyen
világosan, hogy valami fáj neki. Az ösztöneim azt súgták, hogy
fogjam be a számat, de nem tudtam megtenni. Egyszerűen többet
akartam tudni róla. Be akartam jutni a fal mögé, meg akartam érteni
őt.
Segíteni akartam rajta.
Valami fájt neki, és én meg akartam gyógyítani.
– Mi történt?
– Megütötték.
– Kicsoda?
Caden most rám emelte a tekintetét, és belém hasított a
fájdalma. A szemében gyász csillogott. – Mit számít az?
– Semmit… – Visszafojtottam a lélegzetemet. Oda akartam
menni hozzá, és ugyanakkor el akartam osonni mellőle.
Felszaggattam a fájdalmát. De akkor is tudnom kellett.
– Miért akarod, hogy elmondjam?
 – Mert kínoz téged.
– Tessék?
Döntöttem, bár nem tudtam, milyen következménye lesz a
döntésemnek. Felálltam. Zsibbadt a lábam, összeszorult a gyomrom,
de odaléptem hozzá. Hátrahajtotta a fejét, a kanapé támlájának dőlt,
és csak nézett.
Annyira enyhíteni akartam a fájdalmát, hogy az még a
szorongásomnál is erősebb volt. Nagyot nyeltem, még közelebb
léptem, és leültem az ölébe.
– Mit csinálsz?
Halkan beszélt, és még mindig a kezében volt a sör. Elvettem, és
a kanapé mellett álló asztalkára tettem. Aztán csak ültem. A többit
rábíztam. Én megtettem az első lépést.
Lepillantottam a kezére, és teljesen idiótának éreztem magam.
– Mi történt az öcséddel?
– Miért faggatsz ennyire?
A szemébe néztem, és láttam, ahogy a zavarodottság viaskodik a
vággyal, hogy végre kiöntse a lelkét. Nem tolt el magától, ezért még
jobban befészkelődtem az ölébe.
– Még soha nem beszéltél erről senkinek. – Nem igazán
kérdésnek szántam, de láttam, hogy valóban így van. Elszorult a
szívem, amikor erre a titokra gondoltam. – Mondd el! Kérlek!
– Nem. – Előrehajolt, és arra számítottam, hogy letesz, de nem
így történt. Megfogta a lábamat, és szorosabban magához húzott.
Éreztem őt, ahogy lovaglóülésben az ölében ültem, és a mellem
majdnem a mellkasához simult. Vártam. Tudni akartam, mit mond
még.
– De nem azért, mert nem akarom, hogy tudd – tette hozzá. –
Hanem azért, mert nem az én titkom. Coltoné.
Bólintottam, és közben majdnem kiugrott a szívem.
– Értem. És természetesen tiszteletben tartom.
És akkor Caden tenyere a fenekemre simult. A szeme elsötétült,
és a fájdalom átlényegült valamivé, amit én is éreztem, és amitől már
nem is tudtam racionálisan gondolkodni.
– Most mit csináljunk? – kérdezte, és simogatott a hangja.
Közelebb hajoltam, és a száját néztem.
– Nem igazán gondoltam át.
– És most?
 – Most sem gondolkodom.
– És ez így neked rendben van?
Ekkor szinte robbant bennem a felismerés. Akartam Cadent.
Akartam, ami elkezdődött, sőt… szükségem volt rá.
Nem feleltem.
Csak ráhajoltam.
 20. FEJEZET

A SZÁM MEGTALÁLTA CADEN AJKÁT, és megszűnt a világ.

Elolvadtam, a kezem elindult a mellkasán, a karján. Szinte
belefulladtam a csókba, és ő viszonozta. Kinyílt az ajka, átvette a
kezdeményezést, és én végigbizseregtem. Még jobban
hozzásimultam, szinte odapréselődtem, és ő nagyon, de nagyon
szorosan magához ölelt. Aztán mielőtt még bármit gondolhattam
volna, felállt.
Elakadt a lélegzetem, és a nyakába kapaszkodtam. Elhúzódtam
volna, de ő tovább csókolt. Beleszédültem. Izzott a testem, egyre
jobban úrrá lett rajtam a vágy.
Amikor az ágyra fektetett, szinte önkívületben megragadtam a
vállát, és magam mellé húztam. Nem tudtam betelni vele. Nem
tudtam betelni ezzel.
– Summer…
A karomra tette a kezét, és én megdermedtem csók közben.
Félrehajtotta a fejét, és rám nézett. Sötéten izzott a szeme, határtalan
vágyat láttam benne. Ereztem. Olyan volt, mint valami kábítószer.
Megrészegültem, elöntött az adrenalin, még többet és többet
akartam.
Az inge alá siklott a kezem, élveztem, hogy megérinthetem. A
tenyerem alatt megfeszültek az izmai, és a farmerja derekánál
megálltam. A hüvelykujjam a gombján pihent. Ha most
kigombolom, akkor tovább megyünk, mint amire számítottam.
Elhúzódtam, és a szemébe néztem.
Mindketten ziháltunk.
Caden várt. Rám bízta a döntést.
Akartam. A lábammal szorosan átöleltem, és hozzásimultam.
Lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, tág volt a pupillája, mintha
ő is elkábult volna, akárcsak én.
A szívem majdnem kiugrott. Szinte lángra gyúltam a
sóvárgástól. Ilyet még sosem éreztem. A szüzességemet a 4-H
klubos exemmel veszítettem el. Kínos és fájdalmas volt, nem
élveztem, és rajta kívül csak Kevin volt, egyetlenegyszer. Az kicsit
jobb volt, de ennek a nyomába sem ért. Cadennel már a csók is több
volt, mint korábban a szex.
Elengedtem a farmerjét, és belém markolt a félelem.
Erre még nem álltam készen.
Megsérülhetek érzelmileg. Nem tudtam, hogy azon valaha túl
tudnám-e tenni magamat.
Caden azonnal reagált. Csak a kezemet húztam el, de az érintése
azonnal megváltozott. Eddig forró és követelőző volt, most lágy és
megnyugtató lett.
Lefeküdt mellém, és a vállamra hajtotta a fejét. Nagyot sóhajtott.
– Hű, a francba!
Megkönnyebbülten, kicsit kínosan, magas hangon felnevettem.
– Hát, szerintem is.
Végigsimította a hasamat, a blúzom alá csúszott a keze, és
körkörösen, megnyugtatón simogatott.
Lehunytam a szememet, és halkan felsóhajtottam. Az egész
testem ellazult, olyan kimerült voltam, mintha maratont futottam
volna.
– Jól vagy?
Kinyitottam a szememet, és láttam, hogy figyel. Bólintottam.
– Igen, jól vagyok.
Elmosolyodott.
– Remek. Nem árt, ha tudod, hogy bármikor állok
rendelkezésedre, ha ezt meg szeretnéd ismételni.
Én is elmosolyodtam.
– Állsz?
A tekintetében ígéret villant, és a keze lejjebb siklott, a
farmerom dereka alatt állt meg.
– Tudod, mire gondolok. Állok bizony. Állok rendelkezésedre,
amikor csak akarod.
Te jó ég! Alig kaptam levegőt. Forróság vett körül, felültem, és
legyezni kezdtem magam.
– Ne beszélj így! Már attól elélvezek, hogy csak beszélsz róla.
Hozzám hajolt, megcsókolta a vállamat, és ő is felült.
Lehunytam a szememet. Ahogy a bőrömhöz ért az ajka,
végigbizseregtem, és egyre jobban forrt a vérem. Caden az ágy
szélére ült, nekem háttal, és a térdén nyugtatta a könyökét. Néztem,
és tudtam, hogy a szememből kiolvashatja, mit érzek. Ha most rám
néz, mindent megtud.
Lehetne köztünk testi kapcsolat. Már fogtuk egymás kezét, és
átöleltük egymást. Ha ez nekem rendben, akkor Cadennek is. De ha
látná, mit érzek iránta, elveszíteném, ebben biztos voltam. Nálam
sokkal különb lányokkal szokott járni. Hogy is versenyezhettem
volna velük?
– Jól vagy? – kérdezte ismét.
Nem akartam elveszíteni.
Rám nézett, és én gyorsan lehunytam a szemem. Amikor
kinyitottam, minden megváltozott. Elrejtettem az érzéseimet, és
Cadenre vigyorogtam.
– Jól, csak azon gondolkodom, hogy a srácok két másodperc
alatt kiverik, ha nagyon nem bírnak magukkal, de vajon a lányok mit
csinálnak ilyenkor.
Caden szemében megint vágy csillant, és a farmeromra
pillantott.
– Ha szeretnéd, segítek megoldani a dolgot.
Fészkelődtem.
– Nem tudsz segíteni, mert te vagy az oka. – Kezdtem aggódni.
Épp ezért fújtam visszavonulót. Cadennek ment volna, de nekem
nem.
Köhécseltem, köszörültem a torkomat, és szorosabban mellé
ültem. A lábunk összeért, és éreztem, hogy figyel. Megpaskoltam a
kezét.
– Minden rendben. De tényleg.
– Tuti?
– Tuti.
Kinyújtotta az ujjait a kezem alatt.
– Továbbra is barátok vagyunk?
Elszorult a szívem, és az ujjai közé fűztem az ujjaimat.
– Hát persze.
– Akkor jó. – Puszit nyomott a homlokomra. – Mert most
tényleg kéne egy ital. Gyere, elmegyünk inni!
– Hová megyünk? – Imbolyogva követtem.
Zsebre vágta a pénztárcáját, feldobta a levegőbe a kulcsát, és
elkapta.
– Diegóhoz – felelte, rám kacsintott, és már indult is.
É Ú
 Én viszont mozdulni sem tudtam. Úristen! Az a kacsintás
kikészített, megint alig kaptam levegőt a vágytól. Ez a pasi túl nagy
hatással volt a testemre.
Azaz… nemcsak a testemre.

– Üdv, mis compadres!

Diego tárt karokkal üdvözölt minket a bárban. Fényes jókedve
volt, és a farmerjához csak egy bőrmellényt viselt, alatta semmit.
Majdnem megölelte Cadent, de helyette inkább engem szorongatott
meg.
Cadenre csak rákacsintott.
– A bejárati ajtón át érkeztél. Milyen megható! – Szorosabban
magához húzott. – És elhoztad a legújabb, legkedvesebb barátomat.
Igazán közeli barátom lett.
Caden összevonta a szemöldökét, de láttam, hogy majdnem
elvigyorodik, csak visszafogja magát.
– Azért ne akarj túlságosan közel kerülni hozzá.
– Nocsak! – Diego odébb lépett, és színpadiasan nézett
egyikünkről a másikunkra. – Csak nem történt valami? – Felvonta a
szemöldökét, és kajánul vigyorgott.
Elvörösödtem.
– Nem. – Pedig dehogynem. Pontosan félórával korábban.
Diego elindult, és a hátamra tette a kezét.
– Gyere! – Intett Cadennek, hogy menjen. – Te csak keress egy
asztalt magadnak. Én a legújabb legjobb barátommal a bárba
megyek, és felhörpintünk pár felest.
– Még nincs huszonegy éves.
– Akkor a feleseket nem fogom letenni elé. – Rám kacsintott.
Caden a szemét forgatta, aztán rám pillantott.
– Kint leülök.
Bólintottam. Majd az esti szél lehűt.
Diego az egyik bárszékre tette a kezét.
– Csücsülj fel! – Beállt a pult mögé, és elhessegette az egyik
pultost. – Ezt majd én.
Kivett pár üveget, és a pultra tette őket.
– Oké. Ez itt Cadené – Megemelte a tequilát. – Úgy látom, ráfér
egy kis bátorítás, már ha érted, mire gondolok.
 Rám kacsintott, és keverni kezdte az italokat. Nem értettem,
mire gondol, és jobbnak láttam, ha inkább nem kérdezem meg. Úgy
vettem észre, hogy Diego tréfás kedvében van. Tartottam tőle, hogy
mi fog következni.
– Nos – megköszörülte a torkát, és felhajtotta az egyik felest –,
mondd csak, querida, mi a helyzet közted és a kint ücsörgő régi jó
barátom között?
– Hát…
Elhallgatott, és merőn nézett.
– Nem tudod, vagy nem szeretnéd, hogy tudjam?
– Mindkettő – mosolyogtam rá.
Összevonta a szemöldökét.
– Jó kislány vagy. Te vagy az egyetlen lány, akit idehozott. Ez
biztosan jelent valamit, ne mondd, hogy nem.
– Azt jelenti… – tétováztam, mielőtt folytattam. – Azt jelenti,
hogy barátok vagyunk.
Diego elfintorodott, és a szemét forgatta, aztán keverni kezdett
egy második italt.
– Ne nézz hülyének! Megérzem, ha valami van a levegőben, és a
vak is látja, hogy köztetek vibrál a levegő.
Elkerekedett a szemem.
– Ó…
– Na, akkor mondd el szépen, mi a helyzet!
Úgy éreztem, Diego éles tekintete a vesémbe lát. Semmi nem
kerülte el a figyelmét, én viszont tényleg nem tudtam, mi folyik itt.
Szóra nyitottam a szám, bár fogalmam sem volt, mit fogok mondani,
de ekkor valaki nekem ütközött.
– Pultos! Kaphatunk… még egy kör… fele… felese…
feleseket? – dünnyögte részegen. – A barátnőim szomjasak. –
Csuklott, aztán észrevett engem.
Megfordult. A keze nagyon meleg volt, a tekintete üres, az ajka
duzzadt. Megismertem, ő volt az a lány, aki a kollégiumban
Cadennel beszélgetett. Megdermedtem, és keresni kezdtem a fiút,
aki akkor vele volt, de őt most nem láttam. Helyette egy csupa
lányból álló asztaltársaság volt mögötte, mind hasonlítottak rá.
Szépek voltak, tökéletes frizurával és sminkkel. A visítozásból ítélve
mind egyformán be is voltak rúgva.
A lány lebiggyesztette az ajkát, és rám meredt.
 – Jé… én téged már láttalak valahol.
Diego látta a reakciómat, és elkezdett bájcsevegni vele, hogy
elterelje a figyelmét. Még szélesebben mosolygott, és erős spanyol
akcentussal szólította meg:
– Quieres tiros, mi chinga?
A lány csak bámult, és megismételte, amit Diego mondott.
Aztán ő is elmosolyodott.
– Italokat. Italokat szeretnénk kérni.
– Hát persze!
A lányt megnyugtatta a kedves hang.
– Hányat kértek?
– Ó… hát… – az asztaltársaságra pillantott, és megszámolta a
barátnőit – kettő… három… öt. Öt koktélt.
– Milyet?
– Legyen mondjuk Sex on the beach.
Kinéztem a hátsó ajtó üvegén, de nem láttam Cadent. Márpedig
ha én nem láttam, nem látta ez a csaj sem.
Diego mintha megérezte volna, hogy feszengek. Letett elém
három poharat, kettő már tele is volt.
– Az asztalodra – mondta, és egy kancsóból öntött valamit a
harmadikba is. – Ez az enyém – magyarázta. Megkocogtatta a
második poharat. – Ez a tiéd. – Aztán kacsintott, és a pult másik
végében előkészített öt poharat. A lány kénytelen volt követni.
Megköszöntem az italokat, és Diego megint rám kacsintott,
aztán kikeverte az utolsó koktélt is.
– Tessék, parancsolj! – mondta az elbűvölt lánynak.
Elhaladtam az asztaluk mellett. Amikor kiértem, láttam, hogy a
terasz szinte teljesen üres, és megnyugodtam. Reméltem, hogy a
csajok nem fognak kijönni.
– Minden rendben? – kérdezte Caden.
Átnyújtottam neki az italát, és Diegóét az üres székhez tettem.
– Odabent van pár ismerősöd.
– Tényleg?
– Igen, a lány, akivel a flamingós estén beszélgettél, amikor rám
vártál a kollégiumban, hogy átöltözzek.
Összevonta a szemöldökét.
– Kicsoda?
 Nem emlékezett rá. Összepréseltem a számat, hogy ne vigyorod-
jak el.
– Nem tudom. Volt vele egy srác is.
– Ja, tényleg. – Cadennek beugrott a dolog. – Valami Jeremy.
Marcus barátja, nem az enyém.
– De beszélgettél velük.
Az ajtóra pillantott, és megvonta a vállát.
– Odaköszöntek, én pedig unatkoztam. Örültem egy kis
beszélgetésnek. Diego nem jön ki?
– Előbb elkészít pár italt.
– Várjunk csak! – Hirtelen rám nézett. – Ugye nem fognak
kijönni? Egészen megnyugodtam. Megráztam a fejemet, és most már
nem tudtam elrejteni a vigyorgást.
– Remélem, nem,
Caden visszamosolygott.
– Elég kínos már Diego előtt is, nemhogy Marcus lányismerősei
előtt. Mindenki arról beszélne, hogy mi ide járunk együtt.
Elkomorodtam.
De hát már mindenki tudott a barátságunkról. A fenébe is,
hiszen Caden még a szobámba is feljött, de most olyan volt, mintha
nem akarná, hogy bárki megtudja, hogy itt együtt töltjük az időnket.
Mintha titok lennék.
Megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy ez csak a
Kevinnel kapcsolatos korábbi elakadásaim miatt akaszt így ki,
semmi köze Cadenhez, de összerándult a gyomrom.
– Valami baj van?
– Tessék?
– Olyan csendes lettél hirtelen. Ezt nem szoktam meg tőled.
Mosolyt kényszerítettem az arcomra.
– Minden rendben, csak… talán kicsit fáradt vagyok.
– Biztos?
Caden odafigyelt rám. Törődött velem.
– Biztos.
– Barátaim!
Diego tárt karokkal közelített felénk. A verandán ülők felnéztek,
látták, hogy ő az, és ismét beszélgetésbe merültek. Páran köszöntek
neki, de amikor az asztalunkhoz ült, olyan volt, mint múltkor.
Semmi feszengés.
 Diego mesélt, és ha egy pillanatra elhallgatott, akkor Caden
kezdett mindenféléről beszélni, Diego csatlakozott, átvette a fonalat,
és én végig nevettem.
Eltelt néhány óra, mielőtt megtörtént a baj. Éreztem, hogy
valami készül.
Nem is hallottam, hogy kijöttek a lányok. A veranda megtelt,
mialatt kint üldögéltünk. De Diego a vállam fölött elnézett valahová,
és elillant a mosolya. A tekintete hűvös lett, és egy pillanattal később
megszólalt az a részeg lányhang, de most nem hebegett.
Mintha jeges szél fújt volna, pedig a levegő meg sem moccant.
– Caden! Hát te? – kérdezte.
Caden nem volt ellenséges, de nem is mosolygott
– A barátaimmal jöttem.
A csaj csak állt és várt.
Caden nem mondott többet.
A lány rám nézett, és felcsillant a szeme. Hamis melegség áradt
belőle.
– Ó, te jó ég, hiszen te Kevin Matthews mostohahúga vagy,
ugye? Gondoltam mindjárt, hogy ismerlek valahonnan. – Két
asztallal odébb állt egy üres szék, odahúzta az asztalunkhoz, és
letelepedett. Pont mellém ült, karját Caden karjához nyomta. –
Ugyanabban a kollégiumi épületben van a szobám, mint neked.
Megint elhallgatott, és körülnézett az asztalunknál.
Megpillantotta Diegót, és félrehajtotta a fejét, mintha nem ismerné
meg.
– Te vagy a pultos, ugye?
Caden felnevetett.
Diego megköszörülte a torkát.
– Igen. Én vagyok a kisegítő.
– Ó… – A lány hamisan mosolyogva bólogatott.
Cadenre pillantott, számítón felcsillant a szeme, aztán megint
rám nézett.
– Igaz a pletyka? Ugye nem azért jöttél ide egyetemre, hogy a
mostohabátyádra hajts? Amikor hallottam, nevetségesnek tartottam.
Mármint hogy elég beteges, nem gondolod? Persze nem vérrokonod,
de akkor is. A szüleitek egymással szexelnek. Azért ez elég
hányinger.
El sem hittem! Tényleg képes ezt felhozni.
 A csaj várta, hogy mondjak már valamit, de Caden válaszolt
neki helyettem.
– Húzz a picsába!
Halkan mondta, de hátborzongató határozottsággal.
A lány szeme elkerekedett.
– Tessék?
– Azért jöttél ide, hogy sértegesd a barátomat? – Caden meg sem
moccant, és ettől csak még fagyosabban hatottak a szavai. –
Takarodj az asztalunktól a picsába!
A lány eltátotta a száját.
Caden nem hagyta, hogy megszólaljon.
– Nem érdekel, kik a barátaid. Ha öt másodpercen belül nem
húzol el innen, mindenki meg fogja tudni, mit gondolok rólad. És
utána nem biztos, hogy lesznek még barátaid.
Diego felvonta a szemöldökét, és halkan megszólalt.
– A francba!
Caden tudomást sem vett róla. – Nem szeretek seggfej lenni, de
ha a barátaimat sértegetik, akkor nem fogom vissza magam.
Hiába. A lány nem tágított.
Diego felállt, és a vállára tette a kezét.
– Szerintem jobb, ha mégy. Caden nem szokott csak úgy
fenyegetőzni. Amit mond, azt komolyan is gondolja. Ne akard
felbosszantani!
Azzal odébb terelte az asztalunktól a részeg lányt.
El voltam hűlve. Ilyet még soha senki nem tett értem. Meg
akartam köszönni, el akartam mondani Cadennek, mennyire nagyra
értékelem, de csak tátogtam.
Halkan felnevetett.
– Ne sírj!
A szemem sarkában két könnycsepp csillogott. Megtöröltem, és
pislogtam.
– Ki sír? Én ugyan nem! Nem vagyok kisbaba.
– Nem, dehogy.
– Ami azt illeti, Caden, te sem. Úristen! Soha senki nem állt így
ki értem. – Megint gombócot éreztem a torkomban. – Köszönöm.
Caden megvonta a vállát.
– Nagyon szívesen. De ideje mennünk, nem? Nem akarok a
bolond csajjal foglalkozni.
 Mosolyra húzódott a szám.
– Hát igen. A bolond csajok olyanok, mint a sorozatgyilkosok.
Visszatérnek.
– Aha. Pont, mint a sorozatgyilkosok.
Összenéztünk, egymásra mosolyogtunk, és mindenféle
érzésekkel feledkeztünk egymás tekintetébe… olyan érzésekkel,
amiket talán nem lett volna szabad éreznünk. Nekem legalábbis.
Caden tekintete elsötétült. A pillantása érzéki simogatás volt,
végigfutott rajtam, végigbizsergetett, felizgatott. Bevillant a
gondolataimba, hogy ágyban vagyunk. Hogy ott ülök az ölében.
Hogy megszorítja a lábamat. Hogy a karjába vesz, magára borít.
Hogy az ágyába visz, csókolózunk, felfedezzük egymást. A kezem a
hasán, a keze, ahogy megállt a nadrágom derekán, a gombot fogta,
és engedélyre várt.
Azon gondolkodtam, mi a francért hagytuk abba.
– Halálra rémítetted a csajt. – Diego visszahuppant a székére, és
letette az asztalra a sört. – De komolyan. Három ingyenitalomba
került, hogy megnyugodjon.
Köhécseltem, miközben kiszakadtam az érzéki gondolataim
menedékéből. Pedig milyen jó volt!
– Kár volt lenyugtatnod – felelte Caden, aki hamarabb magához
tért, mint én.
Diego megköszörülte a torkát.
– Hagytam volna, hogy megint rátámadj? Na ne! Lehet, hogy
neked nem tetszik, hogy ide járnak, de én majdnem minden
vendégnek örülök. Ami pedig a csinibabákat illeti, akik ráadásul jó
sokat isznak, hát ők hozhatják a barátnőiket is. – Felemelte a karját,
mint aki fontos bejelentésre készül, de megállt, és ránk meredt. –
Lemaradtam valamiről?
– Nem. – Caden előrehajolt, és megveregette Diego karját. –
Indulunk haza. Azt hiszem, mára eleget ártottunk.
Diego ülve maradt, és zavarodottan nézett. – De történt valami.
Mi történt? Miről maradtam le? – Aztán felcsillant a szeme. –
Várjunk csak! Ti most…
– Hazamegyünk. – Caden karon fogott, és gyengéden maga elé
terelt. – Hazaviszem a koleszba, a szobájába, én meg a saját
szobámba megyek.
 A vállamra tette a kezét, én pedig majdnem kiugrottam a
bőrömből. Megérintett, maga elé engedett, és elindult velem az
asztalok között, hátrafelé, mint múltkor.
Elindultunk. Ennyi, semmi több. Ezt mondogattam magamnak,
de ahogy Caden elköszönt Diegótól, és átkísért az asztalok közt,
csak a keze érintésére tudtam figyelni.
A hüvelykujja a gallérom fölött cirógatta a bőrömet. És szorosan
mögöttem jött. Éreztem a teste melegét. Tudtam, hogy ha megállok,
nekidőlhetek, és egy pillanatra a karjába venne. Amikor a kerítéshez
értünk, ezt tettem. Lehunytam a szemem, és nekidőltem. A
derekamra csúszott a keze. Mindjárt felkap, és átemel a kerítésen.
Mindjárt… azaz mégsem. Caden is dermedten állt.
Megszorította a derekamat. Visszafojtottam a lélegzetemet. Még
egy pillanat, és elenged…
Halkan felsóhajtott, a lélegzete melegítette a nyakamat. Aztán
felemelt, és máris a túloldalon voltam.
Még remegett a lábam, amikor Caden átugrott a kerítésen, és
elém érkezett. Kecses mozdulat volt. Nem is nézett rám, pedig én
bámultam. Összevontam a szemöldökömet, de ő csak kézen fogott,
és a kocsijához indultunk.
Amikor beszálltunk a Land Roverbe, nem szóltam semmit.
Caden nem nyúlt a kezem után, úgyhogy tenyérrel felfelé a
combomra tettem. Ha akarja, megfoghatja.
Nem tette. Olyan ürességet éreztem, mintha máris megszoktam
volna a kezét a kezemben. Az ajkamat harapdáltam, és azon
gondolkodtam, mit is érzek most. Azaz… pontosan tudtam, mit
érzek, csak azt nem, hogy mit kellene éreznem.
Amikor a kollégiumhoz értünk, megszólaltam.
– Tényleg hazahoztál.
Caden felvonta a szemöldökét.
– El szerettél volna jönni hozzám?
Nem válaszoltam. Nem találtam a szavakat. Vágytam rá, és
tudtam, hogy mi történne, ha átmennék hozzá. Megcsókoltam volna,
vagy ő csókolt volna meg engem. És mindenféle olyat engedtem
volna meg neki, ami részéről rendben van, én viszont nem tudtam
volna kezelni.
Lenyeltem a gombócot a torkomban.
 – Nem. Jó ez így. Úgyis… elég fáradt vagyok. – Hazugság.
Tökéletesen éber vagyok.
Bólintott.
– Beszélünk holnap?
Hatalmasat dobbant a szívem.
– Miről?
– Bármiről. Vagy külön ok kell, hogy beszéljünk?
– Dehogy – nevettem. – Megint fura vagyok. Persze, beszéljünk.
Barátok voltunk. Úgy bizony. Barátok.
– Oké, akkor beszélünk holnap – ismételtem meg.
– Jó éjt, Summer!
Elindultam befelé, de nem hagyott nyugodni egy gondolat.
Nem voltam benne biztos, hogy tudom, hogyan legyünk
továbbra is csak barátok.
 21. FEJEZET

A CSALÁDI HÉTVÉGE ÚGY KEZDŐDÖTT, mint valami

zombiapokalipszis.
Legalábbis nekem úgy tűnt. A reggel egészen úgy indult, mint
minden közönséges péntek reggel. Felkeltem, bementem az
előadásra, előtte megittam egy kávét és ettem egy bagelt, aztán
kezdődött a Bevezetés a fiziológiába.
Marcus most nem meredt rám haragosan. Kész szerencse.
Mostanában teljesen kiszámíthatatlan volt. Haladtunk, most már
inkább csak levegőnek nézett, ami rendben is volt. Én is levegőnek
néztem őt. Óra után Shaylát magammal vittem, és Averyvel meg a
barátaival ebédeltünk. Claudia még rám is mosolygott.
Egy héttel korábban ez még olyan gyanús lett volna, hogy arra
gondoltam volna, közeleg a világvége. Most viszont máshol járt az
eszem. Leginkább Cadenen, de apa és Sheila hívtak kora reggel,
hogy jönnek. Mint kiderült, rengeteg szülő jött. Shaylával a
könyvtárba mentem tanulni, és amikor végeztünk, már az egész
campus szülőkkel volt tele.
Mindenki ölelgette egymást. Az anyák sírtak, az apák meg
feszengve ácsorogtak. Voltak sírós apák és visítozós családok is.
Gyorsan felmentem a szobámba, és felkészültem a saját ölelgetős,
sírós és visítozós családomra.
Kopogtak az ajtómon. Kedves mosolyt varázsoltam az arcomra,
és kinyitottam.
Kevin volt az.
Lehervadt a mosolyom.
– Te meg mit keresel itt?
A hajába túrt, és féloldalasan elvigyorodott.
– Anya felhívott, és azt mondta, hogy itt találkozzunk. – Bejött,
zsebre vágta a kezét, és körülnézett. – Tök jó. Idén nincs
szobatársad, ugye?
Az ajtót néztem. Becsukjam, vagy ne? Jaj! Pár hete még erről
álmodtam volna. Kevinnel a szobámban, csukott ajtó mögött, és
hátha történik végre valami… Mintha nem is ebben az életben lett
volna, pedig nagyon is mostanában volt. Megint azt a fájdalmas
szakadékot éreztem. Nyitva hagytam az ajtót, és az íróasztalomhoz
ültem. Kevin továbbra is úgy vizsgálódott, mint valami felügyelő.
– Nem tudod véletlenül, hogy anyukád mit tervez mára? –
kérdeztem.
Megint csibészes mosolyt villantott rám.
Összevontam a szemöldökömet.
Az ágyamra ült, aztán a falnak dőlt, és kinyújtotta a lábát.
Na igen, érezd magad otthon!
– Ismered anyát. Biztos valami nagy terve van. Szerintem
vacsora, aztán holnap páholyból nézzük a meccset.
– Ja, tényleg.
– Mármint mi tényleg?
– Elfelejtettem, hogy van focicsapatunk.
– A családi hétvége általában akkor van, amikor a végzősök
bálja. És a focimeccs is fontos esemény.
– Aha. – Eszembe jutott, hogy a meccset Caden is említette. –
Persze, ez logikus. Ma rengeteg látogató jött a campusra.
– Mindenféle találkozó van ma. Egy csomó buli, és programok a
családtagokkal. – Kevin előrehajolt. – Ugye tudsz a holnapi nagy
reggeliről a meccs előtt?
– Hát…
– A prefektusodnak szólnia kellett volna.
Averyvel egészen más dolgokról beszélgettünk.
– Minden oké. Majd utánanézek. Biztos találok infót a neten, és
majd kinyomtatom a programot.
– De előre kell foglalni.
– Ó! – Lesütöttem a szememet. – Akkor inkább ne említsük a
reggelit Sheilának.
– Miféle reggelit? – kérdezte az ajtóból Sheila.
Késő.
A szüleink megjelentek, mindkét kezük tele volt
bevásárlószatyrokkal, a lábuk mellett csomagok hevertek.
Tehát elkezdődött a családi hétvége.
Tárt karokkal üdvözöltem őket, és Sheila széles mosollyal
ölelgetett minket. Apa elkezdte becipelni a csomagokat.
– Fél óra múlva vacsorázni megyünk, de előbb még mindent fel
akartunk hozni.
 Kevin az egyik csomagot fürkészte.
– Nekem is hoztatok valamit?
Sheila a kezére legyintett. – Talán.
– Talán?
– Elárulod, hogy hol laksz egyáltalán?
Kevin megdermedt.
– Ezt hogy érted?
– Tudom, hogy nem a fiúegyleti kollégiumépületben. Egyik nap
odatelefonáltam, hogy beszéljek veled.
– Ó…
A francba!
Kevin nem káromkodta el magát, de tudtam, hogy mit gondol.
Sheilának nem tetszett a dolog. Osszefonta a karját a mellkasán.
– Szóval hol is voltál?
– Hát…
– Pontosan erre gondoltam. – Átölelt és magához húzott. – Nála
legalább tudom, hogy nem valami pasival lakik, akiről nem is
beszélt, hanem biztonságban van itt.
Kevin elfojtotta a nevetést.
Köhécselve kibontakoztam Sheila karjaiból.
– Elég szar ilyenkor a közlekedés. Ugye nem akarunk elkésni,
ha már le van foglalva az asztalunk?

Egy puccos étterembe mentünk. A pincérek rózsaszínű inget

viseltek, és a hosztesz is, aki az asztalhoz kísért minket. Kevin
nagyon tetszett neki, kacéran mosolyogva flörtölt vele. Amikor
vissza kellett mennie a bejárathoz, végigsimította a vállát. Kevin
rápillantott, titokban rá is mosolygott. Azaz nem is annyira titokban,
hiszen láttam. A hosztesz visszamosolygott, és amikor Kevin az
asztalhoz ült, egyenesen a szemembe nézett.
– Most komolyan? – kérdeztem.
– Mi van? – Kevin a menüt tanulmányozta.
Sheila egyikünkről a másikunkra nézett.
– Mi folyik itt?
Nem feleltem neki, Kevinhez fordultam.
– Máris eltelt az öt izgalmas hónap?
 – Miről beszélsz?
– Tudod jól – megvontam a vállam. – Nem túl hamar? Még van
két hónap, nem? Vagy talán rosszul számolok. Mikor is költöztél
Maggie-hez?
Sheila felsóhajtott.
– Pont emiatt aggódtam.
Kevin sötét pillantást vetett rám, és a fogai közt szűrte a
szavakat.
– Nem fognád be? Most tényleg nem kéne.
– Hanem mikor?
Kevin hozzám hajolva sziszegett.
– Mi a fene bújt beléd? – Összehúzta a szemét. – Vagy inkább
kérdezzem azt, hogy ki a fene?
Én is kézbe vettem az étlapot.
– Ó, tényleg! Már el is felejtettem, hogy neked mindig a szexre
kell célozgatnod, csak mert van egy jó barátom, aki véletlenségből
fiú. Csak barát, Kevin. Plátói. Tudod egyáltalán, hogy az micsoda?
Gondolom, fogalmad sincs. Az egy olyan barátság, kérlek szépen,
amikor nem keféltek. Képzeld, ilyen is létezik.
– Hagyd már abba!
– Szerintem tényleg fogalmad sincs. Volt már olyan, hogy jóban
voltál egy lánnyal, és nem tervezted, hogy ágyba is bújsz vele?
– Igen. Például te.
Elakadt a lélegzetem.
– És mindketten tudjuk, hogy abból mi lett.
Micsoda faszkalap! Hirtelen halálos csend ereszkedett az
asztalunk köré. Apa is itt volt, és Kevin anyja is, aki a saját
lányaként szeretett engem.
Micsoda seggfej! Előrehajoltam, hogy visszavágjak, de apa
félbeszakított.
– Mindketten jobban teszitek, ha ezt abbahagyjátok!
– Úgy van – bólintott Sheila. – Mi ütött belétek? Otthon soha
nem beszéltetek egymással így.
– Mert egyáltalán nem beszéltünk egymással.
– Ezt hogy érted?
– Summer és én. Sosem beszélgettünk.
– Miattad, Kevin – tettem hozzá. Igen, jobb lett volna meg sem
szólalni…
Ú
 Kevin hátradőlt, és merőn nézett. Úgy éreztem, kihívás van a
tekintetében, és nem hátráltam meg. Egyre jobban forrt bennem az
indulat.
– Most viccelsz?
– Úgy nézek ki? – kérdeztem.
Összeszorította a fogát.
– Mindig úgy nézel ki, mint aki félig-meddig viccel, vagy
bedilizett, szóval igen.
– Kevin Jamison Matthews! – Sheila az asztalra csapott. –
Azonnal kérj bocsánatot a mostohatestvéredtől!
Kevinnek esze ágában sem volt. Összehúzta a szemét, és az
anyjához fordult.
– Hát ez az! Sosem kérdeztél, akarok-e mostohatestvért. És
gondolom, őt se kérdezte senki, akar-e mostohatestvért, vagy éppen
mostohaanyát. – Kevin apához fordult, aki sztoikus nyugalommal ült
a helyén. – És nem sértésnek szánom, uram, de én nem akartam új
apát. Van elég bajom a sajátommal.
– Ebből aztán tényleg elég. Távozz az asztaltól! – mondta
nagyon halkan és határozottan Sheila.
Kirázott a hideg.
Egy szót sem szóltam. Apa sem. Vártuk, mit tesz Kevin, mert ez
most már anyára és fiára tartozott.
Kevin még öt másodpercig farkasszemet nézett az anyjával,
aztán lassan felállt, és egyetlen szó nélkül távozott. Még csak ránk se
nézett.
Visszafojtottam a lélegzetemet. Aztán lassan kifújtam a levegőt,
és pislogtam, mert nagy meglepetésemre könnybe lábadt a szemem.
Sheila zavartan felnevetett.
– Ez már a levegőben volt egy ideje. Igazán sajnálom, hogy…
– Hagyd, Sheila! – Apa megköszörülte a torkát, és
összekulcsolta a kezét az asztalon. – Igaza van.
– Tessék? Azt mondod, hogy igaza…
Apa félbeszakította.
– Mindkettőjüknek igaza van. Hogy gondoltuk ezt? Mi
egyszerűen csak összeházasodtunk, Sheila, és nekik nem szóltunk
előre, nem hagytunk időt, hogy megszokják az új helyzetet. Egy
héttel azelőtt találkoztak, hogy összeköltöztünk, és Kevinnek igaza
van az első évvel kapcsolatban. Alig beszéltek. Mindenki alig
beszélt. Csak te meg én beszélgettünk egymással
Apa hozzám fordult.
– Tudnom kellett volna. Egész évben hallgatag voltál, de hát
korábban is csendes voltál. Azt hittem, csak azért, mert hiányzott
anya. Nem gondoltam, hogy… azaz nem is akartam ezen
gondolkodni. Azt akartam, hogy jól kijöjjetek egymással, nem
akartam megoldatlan problémákon rágódni. Sajnálom, kislányom.
Visszatartottam a könnyeimet. A mély szakadék megnyílt
bennem. Anya… Hirtelen iszonyatosan rám tört a hiánya. Szinte
hallottam a hangját. Ott voltam a kórházban, fogtam a kezét.
Éreztem, hogy a hajamat simogatja. Summer, csodálatos életed lesz,
sőt szárnyalni fogsz. Tudom, hogy többre viszed majd, mint apa és
én, mondta halkan.
Hirtelen hevesen kalapálni kezdett a szívem.
Nem bírtam. Elszorult a torkom. Fuldoklottam.
– Jól vagy, kicsim? – Sheila megszorította a kezem, és
megnyugtatott.
Bólintottam, és letöröltem a könnyeket.
– Igen. Csak… – apámra pillantottam. – Csak hiányzik anya.
Sheila elhallgatott.
Apa szeme könnybe lábadt, és elszorult tőle a szívem.
Elfordultam.
Nem akartam sírni. Anya a gondolataimban volt nap mint nap,
de nem engedtem meg magamnak, hogy nagyon lefoglaljon. Mert ha
igen… Belefulladnék a könnyekbe. Krákogtam, megtöröltem a
szememet, és megráztam a fejem. A szakadék… be kellett zárnom.
– Mielőtt még gyertyafényes virrasztást rendezünk, nem lehetne
inkább a Kevinüggyel foglalkozni?
– Tényleg? Szóval egy ügy vagyok?!
Kevin visszajött. Megállt, és még nem húzta ki a székét.
Az arcára mutattam.
– De jó, visszatért a savanyú fintor.
– Summer! – Ezúttal apám szólalt meg. – Mi ütött beléd?
– Rendben. – Sheila kitárta a karját. – Ez így nem mehet tovább.
Nyilvánvaló, hogy a családunknak akad megbeszélnivalója, és úgy
gondolom, hogy ezt ma este meg is kellene tennünk. Lakosztályt
béreltünk a szállodában. Ott családi tanácskozást kellene tartanunk,
de előbb élvezzük a vacsorát, jó?
Kevin még mindig nem ült le.
Sheila a székre mutatott.
– Nem tudnál leülni, és a következő órában elővenni a legjobb
modorodat?
Kevin elhelyezkedett, és fagyosan rám meredt.
Három hónappal korábban még be is tojtam volna tőle. De most
csak rámosolyogtam, és megfogtam a szalvétámat. Egy pillanatra
felemeltem, aztán hagytam, hogy a földre essen, felszegtem az
államat, és még szélesebben mosolyogtam.
Ha Kevin párbajozni akar, hát legyen. Semmi kifogásom ellene,
bár a gyomrom azért eléggé elszorult.
Kevin felhorkant.
– Most komolyan?
– Mi a baj? Kicsúszott a kezemből!
Megrázta a fejét, és hátradőlt a széken.
– Anya, ilyen családi vacsorát szerettél volna?
Sheila csúnyán nézett ránk.
– Nem egészen. – Kézbe vette az étlapot, és sokatmondó
pillantást vetett mindkettőnkre. – Rendeljünk, jó?
Rendeltünk. Utána pedig egy órán keresztül mindenki felettébb
udvariasan csevegett és evett.
Apa munkahelyi dolgai nagyon jól haladtak. Előléptették
helyettes cégvezetővé. Sheilának elég nehéz volt a legutóbbi
műszak, mert végül elhunyt a páciens. Kevin beszélt egy kicsit
Maggie-ről, elmondta, hogy az apja a menedzsere a szállodának,
ahol Sheila és apa lakosztályt vettek ki. Ezen mindenki meglepődött,
de Maggie-ről senki nem kérdezősködött többet. Mindenki rám
nézett. Most nekem kellett beszélnem.
Mondhattam volna, hogy jól megy a tanulás. Minden vizsgám
jól sikerült. Két hét múlva itt a félév közepe. Mesélhettem volna a
karitatív flamingókról, vagy arról, hogy Avery, a prefektus, akivel
találkoztak, milyen jó barátnőm lett. De úgy döntöttem, inkább
valami érdekesebbel rukkolok elő. Már befejeztük a vacsorát, de
valószínűleg desszertet úgysem fogunk kérni.
– Van egy srác, akivel jó barátok lettünk – jelentettem ki. – És
kétszer behúzott Kevinnek.
Hallottam, hogy apa lélegzete elakad.
– Most ezt kurvára muszáj volt, ugye?! – mordult rám Kevin.
 22. FEJEZET

– MEGÜTÖTT VALAKI, KICSIM? – kérdezte a fiát Sheila.

– Summer! – szólt rám apám az asztal túlvégéről.
– Igen, anya, de semmi bajom nem lett.
– Summer!
– Miért ütött meg? – Sheila egy pillanatra elhallgatott. – És
visszaütöttél?
– Summer, figyelj rám!
– Semmi bajom, anya, de tényleg. Másodszorra meg sem ütött.
– Ki ez a fickó?
– Másodjára? Hát két alkalommal történt?
– Summer, válaszolj!
– Anya, esküszöm, nem lett bajom. És valójában mindkét
alkalommal az én hibám volt.
– Ezzel a fickóval jársz?
– A te hibád? Miért, mit csináltál?
– Nézz rám!
– Nem csináltam semmit. Azaz mondtam pár dolgot, amit talán
nem kellett volna.
Apám elhallgatott. Úgy tűnt, feladja, de éreztem a tekintetét.
Összekulcsoltam a kezemet az ölemben.
– Úgy érted, ostobaságokat hordtál össze? – Sheila hátradőlt, a
széke lába koppant egyet. – Ez nem igazán lep meg.
Kevin felhorkant.
A mostohaanyámra néztem.
– Ezt hogy érted?
– Mit, kicsim? – kérdezte Sheila.
– Hogy nem lep meg Kevin ostobasága. Ezt miért mondtad?
Úgy hangzott, mintha már megszoktad volna. – Kevinre néztem. –
Így van?
Kevin szeme résnyire szűkült, keze ökölbe szorult az asztalon.
Aztán nagyot sóhajtott, és kényszeredetten kinyújtotta az ujjait.
– Igen, voltak gondok, mielőtt ti beköltöztetek.
– Kevin!
 Kevin tudomást sem vett az anyja felháborodásáról.
– Amikor beköltöztetek, ezeket a problémákat a szőnyeg alá
söpörtük.
– Nem igaz! – ellenkezett Sheila. – Fogalmam sem volt az
érzéseidről.
Kevin rámeredt.
– Dehogynem. Aznap este, amikor megmondtad, hogy hozzánk
költöznek, ordibáltam.
Sheila felszisszent, és a keze elfehéredett, ahogy a szalvétáját
gyűrögette.
– Nem volt ordibálás…
– De igen, anya, volt! – Kevin az asztalra csapott. – Kiabáltam.
Úgy ordítottam, mint egy hisztis óvodás. Én beismerem, hogy így
volt. Te miért tagadod?
– Mert nem igaz. – Sheila elfordult.
Kevin megrázta a fejét.
– Ez nevetséges. Nem vagy hajlandó beismerni a valóságot. –
Apámra és rám nézett. – Nem akartam, hogy hozzánk költözzetek.
Nem akartam, hogy anya újra férjhez menjen. Nem akartam új
testvért. Elnézést, ez nem személyesen ellenetek szól, de anya csak
hat hónappal korábban vált el apámtól, és tudtam, hogy ha két új
ember költözik hozzánk, minden más a háttérbe fog szorulni.
Pontosan így is történt. Minden anya új férjéről szólt, arról, hogy az
új házasság csodás legyen, és amikor az már rendben volt, akkor az
új kislányra kellett figyelni.
A szavai szíven ütöttek.
Elhalkult a hangja.
– Tényleg sajnálom. Egész évben tudomást sem vettem rólatok.
Semmiről sem vettem tudomást akkoriban. Nem akartam azzal
foglalkozni, mit tett velem anya. Hogy ellökött magától, mintha csak
teher lennék. – Megint az anyjához fordult. – Nem én voltam a teher
számodra, hanem a tönkrement házasságod. De rajtam csattant.
Amikor ez a házasságod tönkremegy, azt ne Summerön vezesd le!
Már elveszített egy anyát… nem szabadna elveszítenie a másodikat
is.
– Kevin! Én soha… – Sheila hangja szigorú volt, de három szó
után megremegett.
A fia megrázta a fejét, és közbevágott:
 – Dehogynem! – Az asztalra támaszkodott, és apám szemébe
nézett. – Tényleg jó apának tűnsz, bár nem kerültünk közel
egymáshoz. Ne hagyd, hogy fájdalmat okozzon a lányodnak, ahogy
a saját fiának fájdalmat okozott!
Felállt.
– Most pedig megyek. Sajnálom, anya. A családi tanácskozást
kihagyom. Amit mondani akarok, az csak kettőnkre tartozik, és az
exférjedre, aki még mindig az apám, ha esetleg elfelejtetted volna.
Én nem felejtettem el.
Sheila a sírással küzdött, ahogy a fia elhaladt mögötte. Nem állt
fel, nem ment utána. Még csak nem is nézett utána. Szálegyenesen
ült, a semmibe bámult, és könnyek peregtek az arcán.
Még soha nem láttam ilyen elveszettnek a mostohaanyámat.
Nem tudtam, mit mondhatnék, úgyhogy inkább hallgattam. Csak
ültem ott, és némi csend után apám szólalt meg:
– Summer, gyere, visszaviszünk. Sheila és én a szállodába
megyünk. Azt hiszem, meg kell beszélnünk néhány dolgot.
Felálltam.
– Nem kell visszavinnetek, majd felhívom valamelyik
barátomat. Csak beszélgessetek!
– Biztos? – Apa megfogta a kezemet, és megszorította. – Anya,
Sheila és én nagyon szeretünk téged. Soha ne érezd tehernek magad!
Sheila most már zokogott, apa szavaira még jobban peregtek a
könnyei.
– Tudom, apa. – Éreztem, hogy én is mindjárt sírva fakadok.
Megszorítottam a kezét. – Sosem éreztem magam tehernek.
– Akkor jó. – A hangja rekedt volt, és nehezen erőltetett mosolyt
az arcára. Megint megszorította a kezemet. – Jó.
– Hát… akkor megyek is. Majd visszavisz valaki.
Megnyugtatón rájuk mosolyogtam, de nem számított. Sheilán
látszott, hogy össze van törve. Most először láttam úgy, hogy nem
nevetős és vidám. Elszorult a szívem, de amikor kilépve
megpillantottam Kevint, láttam, hogy ő is összetört.
A járda szélén várt, zsebre tett kézzel, összegörnyedve. A földre
sütötte a szemét, és most kisfiúnak látszott, akinek fájdalmat okozott
az anyja.
Felsóhajtottam.
Rám nézett, és elfintorodott.
 – Anya sosem akart beszélni róla, és ma végre kitört belőlem.
Megvontam a vállamat.
– Hűtlen seggfej vagy, és az étteremben utálatosan viselkedtél,
de ezt most én kezdtem. Seggfej voltam.
– Nem vagy seggfej.
– De, most az voltam.
Elmosolyodott.
– Talán gyakrabban kellene ilyennek lenned.
– Ezt meg hogy érted?
– Jólesett a veszekedés, nem?
Vállat vontam.
– Nem volt rá értelmes okom. Nem is tudom, miért csináltam.
Felnevetett, de szomorkás volt a nevetése.
– Én viszont tudom. Eleged lett abból, hogy nem beszélnek
bizonyos dolgokról. Anyukád meghalt, és alig esik róla szó. A
szüleim elváltak, és anya úgy tesz, mintha apám nem is létezne.
Rajtad töltöttem ki a mérgemet ahelyett, hogy anyámra figyeltem
volna. Igazán sajnálom, Summer.
Teljesen elszorult a szívem.
– Én kedvelem anyukádat.
Megint nevetett, most már vidámabban.
– Én is, de nem akart a válásával foglalkozni, pedig fontos
lenne. Nekem fájdalmat okoz, és nem söpörheti a szőnyeg alá.
Hagytam, és ez az én hibám volt. Nem segített, hogy beszélni
próbáltam vele. Az sem, ha ordibáltam. Úgyhogy megpróbáltam
levegőnek nézni, ahogy ő tette. Levegőnek nézni az egész helyzetet.
– Kevin felhorkant. – Mindketten tudjuk, mi lett ebből… ágyban
kötöttünk ki, mert aznap éjjel végre észrevettelek, de nem álltam rá
készen.
Felpillantottam. Merőn nézett, és valami olyat láttam a
tekintetében, amit nem igazán akartam látni. Kiszáradt a szám.
– Nem álltam készen rád, amikor megláttalak, amikor végre
észrevettelek – mondta lágyan, és az ádámcsutkája fel-le mozgott. –
Komolyan mondtad, amit Banksről mondtál az étteremben? Tényleg
kedveled?
Én… erre a kérdésre nem voltam felkészülve. Nem tudtam, mit
felelhetnék, csak toporogtam.
– Vagy engem akartál felbosszantani?
 Kissé elmosolyodtam. Ezt vehette válasznak is.
Felsóhajtott.
– Eljátszottam az esélyemet nálad, ugye?
Erre vártam időtlen idők óta. És tessék, ott volt előttem. Engem
nézett. És a szavai… Elszorult a szívem. Megpróbáltam lenyelni a
gombócot a torkomban.
– Ezt pont most mondod? – Nem akartam hallani, de nem
tudtam, miért. Nem a vele kapcsolatos érzések miatt. Valami más
miatt…
– Tudom. Rossz az időzítés, nem?
Ez sok volt nekem. Nem bírtam.
– Vond vissza!
– Tessék?
– Vond vissza! Amit most mondtál. Vond vissza, mondd, hogy
nem is gondoltad komolyan. – Alig kaptam levegőt. – Mondd, hogy
csak azt csinálod, amit mindig. Játszmázol. Teszteled, vannak-e még
érzéseim irántad. Mondd, hogy nem gondolod komolyan, csak
kegyetlen vagy. Csak nagyon kegyetlen akarsz lenni, és kész.
– De hát nem is…
– Csak mondd!
Egy kocsi állt meg előttünk. Zene szűrődött ki, és Maggie
hangja.
– Kevin?
Kevin tovább bámult rám.
Nem bírtam félrenézni.
– Hé!
– Nem tudok tovább hazudni – suttogta Kevin. – Nem vonhatom
vissza.
Felszisszentem, és elakadt a lélegzetem.
Kevin megkerülte a kocsit, és beszállt. Nem nézett Maggie-re.
Végig az én szemembe fúródott a tekintete, és amikor elhajtottak,
még akkor is engem figyelt.
Akkora üresség volt bennem, mint egy óceán. Azt hiszem, ez
mindvégig ott volt…
 23. FEJEZET

FELHÍVHATTAM VOLNA AVERYT. Ezt kellett volna tennem, de nem

tettem. Caden azt mondta, amúgy is hazafelé tartott, és tíz perccel
később már meg is érkezett, hogy felvegyen.
– Aha. Újragondolom ezt az egészet – mondtam neki.
Felvonta a szemöldökét.
– Ezt az egészet? – Kettőnkre mutatott. – Mármint minket?
– Azt, hogy felhívtalak.
Intett, hogy szálljak be.
– Gyere, menjünk vissza!
Beszálltam, és elindultunk. Nem bírtam ki, hogy meg ne
kérdezzem:
– És te újragondolsz minket?
– A barátságunkat?
– Hát persze. – Magam mögé dugtam a kezemet. – Mi mást?
Egy pillanatig rám nézett, aztán továbbment a kereszteződésben.
Nem válaszolt egészen addig, amíg vissza nem értünk hozzá.
Bementünk, és a hálószoba felé sandított. Felém fordult, és kajánul
rám mosolygott.
– Nem tudom, mit jelent pontosan, hogy újragondolsz minket,
de reménykedtem egy ismétlésben. Mehet?
Aha. Tényleg nem Cadent kellett volna felhívnom.
– Azt hiszem, Kevin érez irántam valamit.
– A picsába! – Megfordult, és a szobába indult. – Most már
értem.
– Itt maradhatok?
Intett, hogy kövessem.
– Persze. Tegyünk úgy, mintha a legjobb barátnőd lennék! Hívj
csak Carrie-nek!
– Most komolyan?
– Nem!
– Ó…
Caden felsóhajtott, amikor leültem vele szemben.
– Szóval megint előbújt a mostohabátyó?
 Teljesen görcsben volt a gyomrom, de beszélni akartam vele.
Avery jó barátnő volt, de Caden… még annál is több. Nem tudtam,
hogy pontosan hogyan több, de ott akartam lenni vele, hogy
kiönthessem a lelkemet.
Bólintottam, és elmondtam mindent. Kevinről beszéltem, de
nem igazán róla akartam. Amiről akartam, az viszont megijesztett.
Nem tudtam, hogy tudok-e róla beszélni. Összevissza csavargattam a
kezemet, és mire befejeztem a mondandómat, nyakatekert jógapózba
rendeződtem.
– Mit gondolsz? – kérdeztem.
– Felhívtál.
– Aha.
– És elmondtad ezt az egészet.
Nem tudtam, kérdésnek szánja-e, csak bólogattam.
– Pontosan.
– És tudod, hogy nem szoktam udvarias szarságokat
összehordani.
– Ettől vagy olyan bájos. Tökéletesen illik a félelmetes
imázshoz. Mellesleg a csajok is odavannak tőle.
Caden nem jött zavarba, még csak nem is pislogott.
– Akkor őszintén elmondom, amit gondolok.
Már láttam, mi következik.
– Oké. Mondd csak!
– Mégis mi a faszt csinálsz?
– Tessék?
Felkelt, hozott magának egy sört, és elém is letett egyet.
– Ezért jöttél hozzám. Mert tudod, hogy hülyeséget csinálsz.
Úgyhogy ne csinálj hülyeséget!
– Miféle hülyeségről beszélsz?
– Miért beszélsz nekem a seggfej mostohabátyádról? Korábban
talán voltak iránta érzéseid, de ismerlek. Annak már rég vége.
Szóval mi folyik itt?
Majdnem elmosolyodtam.
– Mi az?
– Téged hívtalak így eleinte. Seggfejnek. – Felsóhajtottam, és
belekortyoltam a sörbe. – Régi szép idők.
– Kevinre jobban illik a név.
– Most már kedves becenév lett.
 Caden összevonta a szemöldökét.
– Tényleg? Arra akarod fecsérelni az idődet, hogy róla
beszélgessünk? Hát jó, legyen. – Elfintorodott. – Fogadnék veled
ötszáz dollárban, hogy jövő hónapban új csaja lesz megint.
– De egy hét múlva már a jövő hónap lesz.
– Akkor is fogadnék. És az a csaj nem te leszel. Elköltözik.
– Maggie-től? – Összeráncoltam a homlokomat.
Caden vállat vont.
– Feltételezem. Egyletgyűlést akar, azt fogja megkérdezni, hogy
visszajöhet-e.
– Biztos vagy benne? Mármint abban, hogy ezt akarja
megkérdezni?
– Okot kell találnia, hogy gyűlést hívjon össze, és mivel
hivatalosan nem rúgtuk ki, muszáj lesz gyűlést tartanunk.
Kevin elhagyja Maggie-t… Nem. Csak Maggie házát hagyja el.
Miért nem akartam, hogy eljöjjön onnan?
Az ujjaimat csavargattam.
– És visszaengeditek?
– Én? Lófaszt. De a többiek biztosan. Itt nagy divat a második
esély. Egy csomó srác kerül bajba baromságok miatt.
– Ha elköltözik, az azt jelenti, hogy szakítanak.
– Pontosan. – Megkeményedett a pillantása. – Ne mondd, hogy
tévedtem, és hogy reménykedsz, mégis te leszel a következő csaja.
Most olyan képet vágtál, mint egy éhes mókus, aki mogyorót talált.
Összevontam a szemöldökömet.
– Micsoda? Kikérem magamnak!
Undorodva felsóhajtott.
– Nem fog feleségül venni.
– Nem akarok hozzámenni! Semmit nem akarok tőle. Túl
vagyok rajta.
– Pedig valami kavarog benned. – Caden felnyögött. – Ne járj
vele! Féléves pasi. Tudod, fél évig jár egy lánnyal, és…
– Tudom.
Görcsösen szorongattam a saját kezemet. Cadennek igaza volt.
De még mennyire, hogy igaza volt!
– Nem érzek semmit Kevin iránt. – Elszorult a szívem, és
éreztem, hogy a szakadék egyre mélyebb.
 – Na persze. – Ellágyult a hangja. – Azért nézel ki úgy, mint aki
mindjárt sírva fakad.
– A mókus miatt sírok.
– Summer!
– Biztos rettenetesen éhes volt.
Lehunytam a szememet. Elég a hülyeségből! Őszintének kellett
lennem végre. Kiszáradt a szám.
– Nem táplálok gyengéd érzelmeket Kevin iránt, de… – Nem
tudtam, mit mondhatnék. Magam sem tudtam, mi történik, csak
fájdalmat éreztem. Mély, szívbe markoló fájdalmat.
Márpedig nem akartam ezt érezni. Inkább Kevinről beszéltem. Ő
valahogy segített eltüntetni ezt a fájdalmat.
– Kevin nagyon népszerű volt. Én viszont nem. Minden lány
odavolt érte, de ő az én mostohabátyám lett. Azt gondoltam, ez a
sors akarata. A véletlen összehozott minket. Biztos voltam benne,
hogy így van. Mi más lehetett? – Felnevettem, és a hideg rázott,
hogy mennyire felszínesen gondolkodtam. – Vártam. Folyton csak
vártam. Volt egy barátnője, aztán egy másik, aztán, mire egyetemre
ment, már egy harmadiknál tartott. Mintha nem bírná ki egyedül.
Mindig hazahozta őket, de az érettségi bulim éjszakáján…
Ott álltam talárban és kalapban. Amikor láttam, hogy beoson a
hátsó ajtón, hatalmasat dobbant a szívem. Tudtam, hogy miattam jött
haza. Ez jelentett valamit.
– Egyedül jött. Barátnő nélkül. És azon az éjszakán… Az
előszobában voltunk. – Világosan emlékeztem, és megborzongtam.
– Csak álltam ott és bambultam. Bámultam, ő meg visszabámult
rám. – Mögöttem volt a szobája. – De csak azt várta, hogy a
szobájába mehessen, semmi többet. – Az én szobám az emeleten
volt, Kevin háta mögött. – Be voltam rúgva, és csak bámultam.
– Aztán megérintette a vállamat. – Azt hittem,
kezdeményezésnek szánja. – Megérintette a vállamat, de én léptem
oda hozzá.
Valami furcsa érzésem volt aznap, valami érthetetlen fájdalom. –
Megcsókoltam. Én kezdeményeztem. O csak… segített elrejteni azt
az ürességet.
– Kihasznált.
– Nem. Ő is sokat ivott. Mindketten berúgtunk.
– Részeg voltál.
 – De ő is…
– Matthews nem issza részegre magát.
– Tessék?
Caden megrázta a fejét, szemében alig palástolt harag villant.
– Egy vagy két italnál többet nem iszik. Sosem láttam részegen,
nem is hallottam olyan esetről, hogy berúgott volna.
– Soha? – hitetlenkedtem.
– Soha. – Caden összeszorította a fogát. – Egész este ugyanazt a
piát szorongatja, mert a csajok feloldódnak, ha azt gondolják, hogy ő
is iszogat…
– … és akkor ők is többet isznak.
Kevin végig egy sört szorongatott Clarissa érettségi buliján.
– Én azt hittem, mindig újabb sör van nála. – Amikor a
konyhapultra tette, mielőtt a szobájába mentünk, hozzáért a kezem a
sörösüvegéhez. – Meleg volt az üveg.
– Summer, Kevin pontosan tudja, mit csinál a lányokkal. –
Caden előrehajolt, és a térdére támasztotta a könyökét. – Azt
mondta, hogy érez irántad valamit?
„Nem álltam készen rád, amikor megláttalak. ”
Izzadt a tenyerem. Nem számított. Nem Kevin miatt folytattuk
ezt a beszélgetést. Ez a fájdalom…
– Tudod, hogy aljas. Tudod, hogy sorozatban szedi fel a
lányokat. Tudod, hogy fél évnél tovább nem marad mellettük. Ezt
mind tudod. Ha komolyan mondta, amit mondott neked, akkor miért
valaki mással ment haza?
Minden kijelentésére bólintottam.
– Igen, tudom. Igazad van.
– Ne szeress bele!
Szíven ütött az igazság. Ahogy Caden kimondta a szavakat: ne
szeress bele! O nem olyan volt, mint Kevin. Teljesen más volt. A
szöges ellentéte. Kevin csak talmi csillogás volt. Mint a prizma a
horgon, ami elvonja a halak figyelmét, hogy fennakadjanak.
Caden sokkal több volt. Ő hiteles volt. Hirtelen valami másféle
sajgás nyilallt a szívembe. Lüktetett, és én kezdtem bepánikolni.
Nem bírtam levenni a szememet Cadenről.
Kevin fájdalmat okozott nekem, vagy legalábbis azt hittem. De
az nem volt valóságos. Csak üresség volt. Játék, amit saját

É
magammal játszottam. De Cadennel ez most… valódi volt. És
valóban összetörhet.
Lehullott a szememről a fátyol, mintha most látnám Cadent
először.
Caden.
Igen, Caden…
– Jaj, ne!
Caden összevonta a szemöldökét. Az a gyönyörű arc… néha
elsötétült, rejtélyes volt, titkolózó, de csodálatos és szédítő. Hiába
vágott szigorú képet, akkor is meg akartam csókolni.
Hátrahajtotta a fejét.
– Valami baj van?
– Tessék?
Szerelmes voltam Cadenbe.
Ahogy felismertem az érzést, úgy éreztem, mintha bomba
robbant volna. Tudtam, hogy van valami, de… erre nem voltam
felkészülve. Ilyen kockázatot nem vállalhattam.
Szerettem Cadent.
– Mi a baj? – kérdezte ismét. – Kezdek aggódni miattad, pedig
nem vagyok aggódós. És már megszoktam, hogy dilis vagy.
Összeszedtem magam.
– Most jut eszembe, Avery telefonált, és át kéne mennem hozzá.
Tudod, azért, hogy nehogy valami baja legyen Marcus miatt. Mar-
cus nem volt túl rendes hozzá.
Már hátráltam is kifelé.
– Summer… – Caden utánam jött az ajtóhoz.
– Jól vagyok, csak beszélni akartam veled, de Avery üzenetet
küldött, és kiment a fejemből. – Nekimentem az ajtónak, és
megfogtam a kilincset. – Megyek, megkeresem.
– Biztos a tábortűznél lesznek.
– Látod? Pont erről van szó. Avery Marcusszal van. Meg kell
találnom.
– Summer… – ismételte meg Caden.
Kinyitottam az ajtót, és gyorsan leléptem.
– Majd hívlak – szóltam vissza.
Nem hallottam, mit válaszolt. Futottam. Tudtam, hogy
ostobaságot csinálok, de az ösztöneimre hallgattam. Ha Caden
fájdalmat okoz nekem, azt nem élném túl.
 24. FEJEZET

– JÖSSZ PÉNTEKEN?
– Tessék?
Clarissával beszélgettem telefonon, és egy pillanatig nem
értettem, miről beszél. Hát persze. A kirándulás.
– Hogyne! Két hét múlva autós túra. Igen. Jövünk pénteken. –
Azaz várjunk csak. Mintha Caden mondott volna valamit, hogy
csütörtökön. – Nem. Csütörtökön érkezünk. – Vagy szombat lett
volna?
– Csütörtökön? Oké, az is teljesen jó.
Az ajkamat harapdáltam.
– Lehet, hogy szombaton.
Nem emlékeztem. Fel kellett volna hívnom Cadent, hogy
megkérdezzem, de az kínos lenne. Péntek este óta kerültem, amióta
felismertem, mit érzek iránta. Leléptem, mielőtt még észrevehette
volna rajtam, legalábbis remélem.
Caden nagyon jó barát volt, tudom, hogy jól érezte magát velem,
de nem érzett irántam többet. Nem hittem, hogy… járna velem.
Nálam sokkal különb lányokat választott. Lehet, hogy megcsókolna,
sőt, lefeküdne velem, persze, de hogy járjunk, és belém szeressen?
Ez reménytelen volt, és nem akartam, hogy Cadennel is úgy
járjak, mint Kevinnel. Nem engedhettem, hogy az álmaim és a
képzeletem megint valami nem létező tündérországba repítsenek.
Nem! Most nem szállhattam el.
De Caden már most hiányzott.
A szombat és a vasárnap rémes volt. A szombat délutánt
Sheilával és apával töltöttem, de ők este hazaindultak. Úgy látszik,
még nem sikerült megbeszélniük, ami pénteken felmerült.
Miután elmentek, filmet néztem a lányokkal a kokszban,
vasárnap pedig a könyvtárban tanultam Shaylával egész nap. Este
Averyvel pizzát rendeltünk. Mielőtt rájöttem az elcseszett
érzéseimre, a hétvégén mindig Cadennel töltöttem az estéket. Már a
gondolatra is bánatosan felsóhajtottam.
 Caden bulizni ment volna, és elhívott volna engem is. Nemet
mondtam volna, és a buli helyett végül inkább nála lógunk. Vasárnap
szintén. Semmi különös, csak épp jól éreztem magam vele,
fontosnak éreztem magam, úgy éreztem, tartozom valahová, mert
Caden olyan jól illett hozzám. Nekem volt kitalálva.
Nagyon hiányzott.
– Na jó, mondd meg végre, mi van veled!
– Tessék?
Szinte láttam, ahogy Clarissa összevonja a szemöldökét.
– Már egy órája beszélünk, és alig tudok valamit kihúzni
belőled. Ráadásul úgy sóhajtozol, mint valami gőzmozdony sípja.
Mi a fene van veled? Ne dumálj mellé, ötödik óta barátnők vagyunk,
és ha nem leszel velem őszinte, akkor rád uszítom Mayt.
Megborzongtam.
– Ne! Csak őt ne!
– Akkor ki vele, Stoltz! Mondd meg, mi folyik itt, ne beszélj
összevissza!
– Nem megy. – Lehunytam a szememet.
– Pasi van a dologban.
– Honnan tudod?
– Erre nem is kell válaszolnom.
– Igaz – fintorogtam. – Legjobb barátnő.
Clarissa morgott.
– Ötödik óta!
– Aha.
– Na szóval, ki az? Ugye nem Kevin? Remélem, nem…
– Honnan tudod?
– Csak nem ő az?!
– Tessék? – Ne már! – Nem ő, de honnan tudsz Kevinről?
– Mármint honnan tudom, hogy tetszett neked?
– Aha.
Clarissa felsóhajtott.
– Summer, az egész iskola odavolt érte. Hidd el, nemcsak neked
tetszett.
– Neked is?
– Én is csak ember vagyok.
– És May?
– Neki is. Ő le is feküdt vele. Erről te tudtál?
 – Fogd be! – Belerúgtam az íróasztalomba, aztán tovább
hintáztam a széken. – Mikor?
– A középsuli utolsó évében. Amikor Kevin bejött látogatóba.
– És én hol voltam? – Várjunk csak!— Nem volt akkor
barátnője?
– Mindig volt barátnője.
Felnyögtem, és a homlokomra csaptam.
– Most tök idiótának érzem magam. De ugye te nem feküdtél le
vele?
– Nem. – Clarissa elhallgatott. – De te… te igen?
Az ajkamat harapdáltam. Micsoda elcseszett ügy!
– Mikor? – kérdezte Clarissa.
Elvörösödtem.
– Az érettségi buli éjszakáján.
– Summer! Azt mondtad, hogy meg fogod csókolni, de nem
gondoltam, hogy tényleg.
– Azt mondtam? Mikor?
– A bulin. De részeg voltál. Mindenki berúgott.
„Matthews nem issza részegre magát. ”
– Kevin is? – kérdeztem.
– Mármint hogy ő is részeg volt-e?
– Aha – nyögtem rekedten.
– Nem tudom. Ivott, de most, hogy kérded, nem is emlékszem,
hogy ő is berúgott-e. Azt hiszem, nem. – Clarissa elgondolkodott. –
Számít ez?
Igen. Nagyon is.
„Kihasznált. ”
Nem bírtam kiverni a fejemből Caden szavait. Beledünnyögtem
a telefonba.
– Már nem számít.
– Ó, Sum…
Hát igen, a legjobb barátnők. Clarissa hallotta a hangomban a
szomorúságot.
– Fájdalmat okozott neked? Veletek jön a hétvégén? Szétrúgom
a tökét.
Felnevettem.
– Nagyon hiányzol, tudod?
 – Te is nekem. Rengeteg a dolgunk, de azért legalább kéthetente
beszélgetnünk kellene.
– Egyetértek. – Megkönnyebbültem, szabadabban lélegeztem. –
Vagy akár hetente.
– Igen. És e-mailezhetünk mindennap.
– Chatelhetnénk.
– Igen, a Hangouts tök jó.
– Az hát!
– Úgyhogy nincs több kifogás, tartanunk kell a kapcsolatot.
– Szerintem is. – Ujjongani volt kedvem. Teljesen felvidultam. -
A barátság tartja össze a világot.
– Ez kurvára igaz – káromkodta el magát Clarissa. – Most ért
vissza a szobatársam. Mennem kell. Ha találkoztok, meglátod,
kedvelni fogod.
– Oké. – Megint az ajkamat rágcsáltam. – Figyelj, mielőtt még
leteszed… azt hiszem, a srácok foglaltak nekünk egy házat. De lehet,
hogy megtelik. Ha nem férek el ott, akkor lakhatok a szobádban?
– Komolyan?
– Igen, de csak ha van hely…
– Igazából azt reméltük, hogy mi is ott lakhatunk veletek. Itt
elég nagy híre kelt, hogy az Alpha Mu egylet kiadta nektek a
második házukat. Tök menők lettünk miatta.
Magamban szitkozódtam.
– Tényleg? – Alig tudtam leplezni a csalódottságomat. –
Mármint hurrá! Ez remek!
– Kevin is abban a fiúegyletben van. Ő is jön? Ő az? Nem is
válaszoltál.
– Mármint kicsoda?
– Ne játszd az értetlent!
– Nem játszom. – Dehogynem, pont ezt csináltam.
– Tudom, hogy valami pasidologgal vagy elfoglalva, csak arra
nem jöttem rá, hogy Kevin-e az illető. Szóval ő az?
– Nem. Az a lehetőség elúszott, aztán, hogy úgy mondjam,
visszatért a kikötőbe, de én másik hajóra szálltam.
– Sajnálom.
Clarissa tényleg együttérzett.
– De nem baj – vágtam rá.
– Viszont a pasi is jön veled?
 – Muszáj erről beszélnem?
– Ó, Sum, ne haragudj!
A fenébe, sírok. Összevissza pislogtam. Nem akartam bőgni.
– Gyere már, te liba! – hallottam a vonal másik végén a
háttérben. Clarissa felelt valamit, de nem értettem.
– Figyi, muszáj mennem – mondta. – Valamit szervezünk, és a
szobatársam, aki általában tök cuki, most elsárkányosodott.
– Hallottam ám! – szólalt meg az előbbi hang.
– Akartam is, hogy halljad. Épp a legjobb barátnőmet
vigasztalom – mondta neki Clarissa.
Beszéltek még valamit, de azt nem hallottam, aztán Clarissa újra
hozzám fordult.
– Hívhatlak később? Tudom, hogy nálatok a srácok intézik a
dolgot az itteni Alpha Mu egylettel, de azért informálj minket, jó? És
szólj, hogy csütörtökön, pénteken, szombaton vagy éppen vasárnap
jöttök. Nekem mindegy, csak gyere. És nyugodtan alhatsz itt a
szobámban, amikor csak akarsz.
Elöntött a hála.
– Köszi, Clarissa.
– Hívjalak fel ma este? Beszélhetnénk arról a bizonyos pasiról.
– Nem szeretnék róla beszélni.
– Aha! Szóval van pasi! Legalább ennyit kiszedtem belőled.
Már fájt az arcom az idétlen vigyorgástól.
– Szeretlek, Clarissa.
Pont letettem, amikor megszólalt egy hang.
– Minden rendben?
Nem hallottam, amikor kinyílt az ajtó, de ott állt Avery, és
aggódva nézett. A telefonomra mutatott.
– Bocs, de hallottam egy kicsit. Mi a baj?
Teljesen kiszolgáltatottnak és védtelennek éreztem magam, ezt
pedig nem akartam.
– Hülye pasik.
Avery bejött, becsukta az ajtót, és az ágyamra ült.
– Kevin?
Majdnem megráztam a fejem, de aztán csak ennyit mondtam:
– Nem akarok előtted titkolózni, de most nem szeretnék beszélni
róla.
– Semmi gond, csak… – Lesütötte a szemét.
 – Csak micsoda? – Megfordultam a székemen, és a támlába
kapaszkodtam.
– Kevin szakított Maggie-vel.
Caden előre megmondta. Kevin most szórja le a morzsákat,
hogy kövessem.
– Tényleg?
– Elköltözött tőlük, és megint az egyletben lakik.
– Beszéltél Maggie-vel?
Avery bólintott, és figyelt.
– Maggie azt mondta, hogy Kevin egy másik lány iránt
érdeklődik. Úristen!
Akkor tényleg úgy van.
És itt a bizonyíték.
Kevin tényleg érez irántam valamit, és először szakított Maggie-
vel. Az ajtóra pillantottam, mintha arra számítottam volna, hogy
varázsütésre megjelenik. Szinte úgy éreztem, mintha ott lenne.
Összevontam a szemöldökömet.
– Arra kért, hogy kérjek tőled egy szívességet – folytatta Avery.
– Ki kért arra?
– Maggie.
– Tessék?
– Maggie megkért, hogy kérjek tőled egy szívességet.
Kavarogtak a gondolataim.
– Hogyan?
Avery félrehajtotta a fejét.
– Jól vagy?
– Igen, miért?
– Kicsit a szokásosnál is elvarázsoltabbnak tűnsz.
Szomorúan elmosolyodtam.
– Pénteken Caden is valami ilyesmit mondott. Azt hiszem,
ráncba kell szednem a dilijeimet.
Avery továbbra is furcsán nézett.
– Egy kicsit talán igen. Úgy tűnik, elég nehezen figyelsz most
rám.
Bólintottam, és megpróbáltam jobban koncentrálni.
– Oké. Szóval miféle szívességről van szó?
– Szeretné, hogy megtudd, ki az a lány.
– Hogy micsoda?
 – Kevinnek mindig van tartalékban egy csaja. Ha szakított
Maggie-vel, akkor biztos megvan már a következő. Most még a fél
évet sem várta ki. Meg tudnád kérdezni tőle, ki a lány?
Hát ez ciki. Eléggé biztos voltam benne, hogy a lány én vagyok,
de biztos akartam lenni benne. Vagyis biztos akartam lenni benne,
hogy Kevin tudja, nem vagyok opció számára. De hogy valójában
miért akartam átmenni hozzá? Hogy Cadent láthassam. Túl hosszú
volt a hétvége.
– Átmegyek.
– Komolyan? – Avery szeme elkerekedett.
Rávigyorogtam.
– Igen, átmegyek, és megkérdezem. De nem hinném, hogy el is
mondja.
Avery felhorkant.
– Nem lesz szükség a faggatózásra. Szerintem már a szobájában
lesz a csaj.
– Hát, lehet. De akkor mi most Maggie mellett állunk? Mármint
akkor te megint jóban vagy vele?
Avery a térdén nyugtatta a kezét, de a kérdésemre gesztikulálni
kezdett.
– Nem tudom, de most ott bőg a szobámban, és nem tudtam
kirúgni.
Közelebb hajoltam, és megfogtam a kezét.
– Ugye tudod, hogy igazi jó barátnő vagy?
– Lehet, hogy egyszerűen hülye vagyok. – Borúsan nézett rám. –
Megint ki fogja vetni a hálóját Marcusra. Érzem, hogy így lesz.
– De az mindegy, mert Marcus veled van, nem igaz? – Avery
nem felelt, úgyhogy hozzátettem: – Látom, Marcus azt akarja, hogy
Maggie sóvárogjon utána, de csak azért, hogy elégtételt vehessen, és
elutasíthassa. – Hátradőltem, és elengedtem Avery kezét. –
Szerintem nincs okod aggodalomra.
Reméltem, hogy igazam van.
 25. FEJEZET

AZ ALAGSORBAN ÁLLTAM, és a North River-i első estém jutott

eszembe, amikor legelőször jöttem Kevin diákegyletének a
kollégiumába. Nem igazán értettem, miért pont ez járt a fejemben.
Talán a bizonytalanság miatt? Mert nem tudtam, mit fogok találni az
ajtó mögött? Mindenesetre most ugyanolyan aggodalom lett úrrá
rajtam.
Végighúztam a tenyeremet a nadrágomon. Miért izzad a kezem?
Jobb lesz mielőbb túl lenni ezen.
– Tragikus a viszonyom a pasikkal – motyogtam magamban.
– Hát, ha most bemész oda, akkor tényleg az.
Ismertem ezt a hangot. Hát persze! Ekkora pechem is csak
nekem lehet. Ugyanakkor… Marcusra pillantottam.
– Te mit keresel itt?
Elvigyorodott, de a szeme rideg maradt.
– Cadenhez jöttem. Arra gondoltam, keresztülsétálok az
épületen, erre beléd botlottam. – Az arca kifejezéstelen volt. –
Viszont közölnék veled néhány tényt.
Vitázni akart.
Rendben. Felé fordultam, és zsebre vágtam a kezemet.
Kényelmesen végig akartam hallgatni, aztán úgy gondoltam, én is
megmondom a véleményemet.
– Akkor mondjad – felemeltem az ujjamat tiéd a terep. Egyelőre.
A szája sarka egy pillanatra felszaladt.
– Micsoda okostojás vagy!
– Nem mondta a bátyád?
– De igen. Csak nem hittem neki. Azt gondoltam, egyszerűen
dilis vagy, és hogy elment az esze, amiért veled lóg, de nem is
tudom… tetszik, hogy ilyen gerinces vagy. Gyakrabban kéne
kiállnod magadért.
Felhorkantam.
– Mármint mihez képest? És mikor? Amikor a bowling óta nem
is találkoztunk, csak az előadásokon meredsz rám sötéten? Akkor
kellene balhéznom?
 – Nem kell ilyen szarkasztikusnak lenned.
– Ó, dehogynem! Pont amiatt, ahogy te beszélsz velem. Nagyon
is.
Marcus a szemét forgatta.
– Avery kicsit zavarban van melletted. Azt gondoltam, ő is
flúgos.
Elvigyorodtam.
– Telitalálat. – Viszont… miért lenne Avery zavarban mellettem?
Marcus felnyögött. Nem hatottak rá a szellemes kis
megjegyzéseim. Amikor először beszéltem vele, csupa rosszallás
volt, és ez így is maradt.
A csukott alagsori ajtóra mutatott.
– Minek mész oda?
– Mert hallottam, hogy Maggie és Kevin szakítottak.
Gondoltam, megvigasztalom Kevint.
– Hazudsz.
– Miért mondod ezt? Te is azért jöttél, hogy Kevint vigasztald?
Megint majdnem elmosolyodott.
– Látom, kicsit tényleg vicces vagy, meg kell hagyni.
– Ezért érdemes volt élnem – feleltem rezzenéstelen arccal.
Marcus megint elkomolyodott.
– Te is azért vagy itt, amiért én.
– Nem gondoltam, hogy te és Kevin ilyen jóban vagytok. Biztos
lemaradtam a nagy békülésről, miközben a barátnőddel kavart, akit
egyébként nem áll szándékodban újra felszedni… Ugye? –
Összevontam a szemöldökömet. – Mert az nagy kicseszés lenne
Averyvel.
Marcus most már tényleg odafigyelt rám, és merőn nézett.
– Avery miatt jöttél?
– Mit gondolsz, kihez szaladt Maggie kisírni magát? –
Rosszallón csóváltam a fejemet. – Nem hozzám, az tuti.
– Maggie Averyhez szaladt? – Felnevetett, és a hajába túrt. – Hát
ez gáz.
Vajon Maggie őt is felhívta, hogy nyomozza ki, ki az új csaj?
– Elég fura, ha egy exbarátnő felhív, amikor szakít vele a pasija,
nem? Tényleg fura. Hacsak… Hacsak nem azért hívott, mert megint
össze akar jönni veled.
 Marcus szeme megvillant. Egy pillanatra megláttam benne a
bűntudatot, mielőtt leplezhette volna.
Toporogtam, és összefontam a karomat.
– Hát…
– Hát… micsoda? – kérdezte gúnyosan mosolyogva.
Az ajtó felé biccentettem.
– El tudom érni, hogy meggondolja magát.
– Hazugság! – horkant fel Marcus.
Tényleg az volt.
– Tudom, hogyan lehet Kevint manipulálni. – Ez sem volt igaz.
– Elérhetem, hogy vissza akarjon menni Maggie-hez. – Marcus felé
léptem. – Ehhez mit szólsz?
Mélyen a szemébe néztem. Ha Maggie-t akarja, most reagálni
fog… És pontosan ez történt. Egy másodpercre láttam a szemében az
indulatot, mielőtt uralkodni tudott volna magán.
Hátraléptem.
– Tehát így állunk.
– Fogalmad sincs, hogy állunk!
Rászegeztem az ujjamat az arcára.
– Dehogynem. Láttam a szemedben a bűntudatot. Azért jöttél,
hogy megtudd, vajon végleg szakítottak-e, ugye? – Elfintorodtam. –
Mekkora seggfej vagy! – Megráztam a fejemet. – Tényleg minden
pasi ilyen szarházi?
– Nem azért jöttem, hogy megtudjam, mi van Kevin és Maggie
között.
– Akkor mit keresel itt?
– Azt sem tudtam, hogy szakítottak. Csak téged akartalak
cseszegetni.
– Mi van? – kérdeztem döbbenten.
Az ajtó felé intett.
– Láttalak kintről. Általában megkerülöd az épületet, amikor a
bátyámhoz mégy, de most nem arra mentél, hanem be az első ajtón.
Arra gondoltam, talán valami más miatt vagy itt. Mondtam már,
hogy nem tetszik, ahogy megváltoztatod a bátyámat. Tudni akartam,
miben sántikálsz.
– Követtél? – Leesett az állam.
– Nem! – felelte undorodva. – Igazat mondtam. Tényleg
Cadenhez jöttem. Épp kiszálltam a kocsiból, amikor elmentél
mellettem. Ennyi.
Oké. Ez így valószínűbbnek tűnt, de…
– Cadent véded? – Döbbenet. – Tőlem?– Még nagyobb
döbbenet.
– Ne játszadozz vele, oké?
– Miről beszélsz?
– Pontosan tudod.
Fogalmam sem volt.
– Fogalmam sincs!
Az ajtóra meredt.
– Menj csak, látogasd meg a szarházi bátyuskádat, de ne ugorj
az ágyából az én bátyám ágyába! Megértetted?
– Caden elmondta?
Marcus nem felelt. Megrázta a fejét, zsebre vágta a kezét, és
még egy sötét pillantást vetett rám, mielőtt elindult a hátsó ajtóhoz
vezető folyosón.
Nagyot nyeltem. Teljesen fel voltam kavarva. Tetszem
Cadennek? Erre célzott Marcus? De hát éppen hogy ő tetszett
nekem, és én voltam a sebezhető, nem pedig fordítva.
Felemeltem a kezem, hogy kinyissam az alagsori ajtót, de nem
tettem. Tudnom kellett, mit akart mondani Marcus. De mielőtt
elindulhattam volna megkeresni Cadent, kinyílt az ajtó.
Nem léptem hátra elég gyorsan, és fejbe vágott.
– Jaj! – A homlokomra szorítottam a kezemet.
– Ó, helló! – Kevin lépett ki az ajtón. – Hozzám jöttél?
Ennél rosszabb már nem is lehetett volna.
Összevontam a szemöldökömet.
– Ki az?
– Tessék?
Nem akartam erre pazarolni az időmet.
– Az új csajod. Ki az? Rám gondoltál?
Kevin először szélesen mosolygott, de ahogy egyre több kérdést
szegeztem neki, fokozatosan halványult a mosolya.
Az ádámcsutkája fel-le mozgott.
– Miről beszélsz?
– Sosem szakítasz a barátnőddel, amíg ki nem nézted a
következőt. Otthagytad Maggie-t. Ki az új lány? Csak tudni
szeretném.
 – Hát…
Elfintorodtam.
– Csak hogy tudd, nem pályázom a megtiszteltetésre.
– Nem? – Összepréselte az ajkát, és az arcán fájdalom
tükröződött. – Szó sincs rólad.
– Komolyan?
– Komolyan. – Még mindig bánatosnak tűnt.
– Akkor ki az?
– Senki. – Vallat vont.
– Senki?—Az államra mutattam. – Ugyan nem látod, de totál
leesett.
– Ne már! – Kevin a plafonra emelte a szemét. – Azért ennyire
nem vagyok szörnyű.
– De igen. Hat hónapig bírod egy csajjal. #Hathónap.
– Ne gyere ezzel a hashtag dumával!
– #Bocsi.
Felsóhajtott, és a farzsebébe süllyesztette a kezét.
– Fegyverszünetet kérek, oké? Tényleg nincs másik lány.
Amióta a fejemhez vágtad ezt a hat hónap dolgot, ezen rágódom.
Nem egészséges, ugye? Mármint az, hogy nem bírom ki barátnő
nélkül. Ezért arra gondoltam, hogy tennem kell valamit.
– Mégis mit?
– Hát… – Kevin kettőnkre mutatott. – Valami ilyesmit. Csak
beszélgetni, semmi több. Semmi flört, semmi szexuális célozgatás,
semmi jelzés, hogy később össze kéne jönni.
– Te jelezni és célozgatni szoktál?
– Te nem?
Fogalmam sem volt, hogy én mit és hogyan szoktam jelezni.
– Nem. Te tényleg így szoktál dumálni?
– Többnyire igen.
Volt mit tanulnom.
– Hűha. – Rengeteg tanulnivaló várt rám.
Kevin elvigyorodott, és mintha meg is nyugodott volna.
– Ez jó. Ez tetszik.
– Micsoda?
– Egy beszélgetés, ami tényleg csak arról szól, amiről beszélünk.
Kezdett megfájdulni a fejem.
 – Azt hiszem, nem is értem, milyen beszélgetésekhez vagy
szokva, úgyhogy inkább hagyjuk.
– Rendben. Hagyjuk. – Még szélesebben mosolygott, és a
vállamra tette a kezét. Megszorított. – Hát, ilyen egy normális
beszélgetés. Hűha.
Megdermedtem, és a kezére pillantottam.
– Nem, totál nem ilyen.
– Tessék?
Felvontam a vállamat.
– Ez itt…
– A kezem? – Eleresztett, és hátrált egy lépést, felém nyújtva a
tenyerét. – Akkor ez nem volt normális mozdulat?
– Nem egészen. Azaz teljesen normális… – kicsit haboztam –,
ha a barátnőd vagyok.
– Oké. – Még egy lépést hátrált, és megint zsebre tette a kezét. –
Akkor lesz mit tanulnom.
– Amikor egy lánnyal beszélgetsz, ne gondolj a szexre!
– Azért csak ne ilyen gyorsan – mosolygott rám szomorkásan. –
Ezt egyetlen pasi sem bírja ki.
– Akkor nem tudok segíteni.
– Semmi gond. Majd kiokoskodom.
Aztán ott álltunk kínos csendben. Legszívesebben elrohantam
volna Cadenhez. Marcus már nála volt, és lehet, hogy telebeszélte a
fejét rólam. Hogy az orránál fogva vezetem, és Kevinnel lógok. Nem
tudtam megvédeni magam. De ahelyett, hogy berontottam volna
hozzájuk, és kiálltam volna a kapcsolatomért Cadennel, ott
ragadtam, és a mostohabátyámat tanítgattam normálisan viselkedni.
Micsoda szar beszélgetés!
– Zavarlak?
– Tessék?
Kevin az arcomra szegezte az ujját.
– Állandóan a szemedet forgatod. Cadennel van valami?
Elképedtem.
– Cadennel?
– Tetszik neked, ugye?
Még csak nem is gondolhattam arra, hogy hazudjak, mert
éreztem, hogy felforrósodik az arcom. Lesütöttem a szememet.
– De hát ezzel semmi baj nincs – közölte Kevin.
 Dehogynem. Mert mondhat valamit, amivel Cadent ellenem
fordítja. Vagy ami még rosszabb, elmondhatja neki, hogy odavagyok
érte. Vagy hogy milyen távol tudok kerülni a valóságtól.
Te jó ég! Kevin mindenkinél jobban tudta, milyen őrült tudok
lenni. Már most a megszállottság előtti stádiumban voltam. Kezdtem
felismerni a fázisaimat.
Első lépés: felismerem, hogy szerelmes vagyok.
Második lépés: tagadom, hogy szerelmes vagyok.
Harmadik lépés: elkezdem figyelni, hová szokott járni a
kiszemelt srác.
Negyedik lépés: megszállottan, állandóan rá gondolok.
Ötödik lépés: … Nyeltem egyet, mert ezt már megfogalmazni
sem szerettem volna. Nem akartam belegondolni, hogy lassan ott
tartok, hogy bebújnék Caden ágyába, egy szál fehérneműben. Utána
már csak a távoltartási végzés következhetett.
– Na… – Kevin megint a vállamra tette a kezét.
Megfeszültem.
Megrázta a fejét.
– Tudom, tudom. De most nem flörtölni akarok, csak
megpróbálok barátként viselkedni. Semmi baj nincs azzal, ha érzel
valamit Caden iránt. A csajok fele, akikkel jártam, csak arra használt
engem, hogy Caden közelébe férkőzzön.
– Komolyan?
– Igen.
Letoltam a kezét a vállamról.
Elhátrált, és felemelte a kezét.
– Tudod, örülök ám, hogy itt vagy. El akartam indulni, hogy
megkeresselek.
– Tudtam!
Lehullott a keze.
– De nem azért! – tiltakozott fájdalmasan.
Vállat vontam. Majd túllép a dolgon.
– Arra gondoltam, hogy újrakezdhetnénk, és megpróbálhatnánk
úgy, ahogy anya szerette volna már a kezdet kezdetén.
– Ezt hogy érted?
– Hogy legyünk család, nem? Szóval arra gondoltam, hogy
segíthetnél nekem megtanulni rendes pasinak lenni, és közben
testvéri kapcsolat alakulna ki közöttünk. Mit szólsz?
 Gondterhelt képet vágtam.
– És mi a trükk? – Kevinnel kapcsolatban mindig volt valami
trükk.
– Semmi trükk. Megígérem. – Elvigyorodott, és most egész
őszintének tűnt. – Komolyan gondolom. Meg akarok változni, és
mivel te szinte a húgom vagy, arra gondoltam, segíthetnél. – Felém
nyújtotta a kezét. – Áll az alku?
A kezére pillantottam, aztán a szemébe néztem, és észrevettem
egy kis mosolyt. Majd elkomolyodott, és biztatón bólintott. Tudtam,
hogy ebből még baj lehet, de kezet ráztam vele. Amikor összeért a
tenyerünk, felsóhajtottam. Talán nem gondoltam végig elég
alaposan…
– Áll az alku – mondta Kevin.
Már késő volt meggondolni magam.
 26. FEJEZET

SOSEM DERÜLT KI, MONDOTT-E VALAMIT Cadennek Marcus. Gyáva

nyúl voltam. Amikor egyezséget kötöttem Kevinnel, a lelkem
mélyén azonnal úgy éreztem, hogy elárulom Cadent. Kevin már
másnap elkezdett járni hozzám. Pár hónappal korábban repestem
volna a boldogságtól, de most kínos volt.
Reggelente megjelent, és együtt reggeliztünk. Elmondta, melyik
lányt szemelte ki, tulajdonképpen mindegyiket. Megkértem, hogy
mondja el, hogyan szólítaná meg őket, aztán minden mondatát
kielemeztem, és elmagyaráztam, hogyan változtathatna a szavain,
vagy a gesztusain, hogy ne legyen nyoma szexuális célozgatásnak.
Legtöbbször nem mondott semmi olyasmit, aminek szexuális töltete
volt, de az a kisfiús, kaján mosoly mindig rejtett értelmet is adott a
szavainak.
Reggeli után órára mentünk, és esténként folytattuk a „tanulást”.
Avery és a barátnői nem voltak elragadtatva, amikor a saját
területükön találták az ellenséget, de amikor elmagyaráztam
Averynek, hogy szó sincs új csajról, és hogy Kevin meg akar
változni, megenyhültek. Avery az első este után gyakran át is jött.
Később a többiek is, és a rá következő héten, a nagy autós túra előtt
pár nappal már Claudia is csatlakozott. Shell viszont nem, mert ő öt
perc után flörtölni kezdett Kevinnel. Úgyhogy sehová nem jöhetett,
ahol a mostohabátyám is ott volt.
– Kevin, jössz most hétvégén? – kérdezte az egyik lány a
kanapéról.
Még nem beszéltem vele az autós kiruccanásról.
Lesütöttem a szememet, de éreztem a tekintetét.
– Még nem tudom – felelte.
– De visszaköltöztél a fiúegylet kollégiumába, ugye? – faggatta
Avery.
– Igen.
Óvatosság csengett a hangjában.
– Akkor jönnöd kéne. Miért ne?
 – Te megengednéd egyáltalán? – kérdezte Kevin tréfálkozva. –
Eddig mindannyian utáltatok. Most nem bánnátok a társaságomat
egész hétvégén?
– Hát… – Avery megköszörülte a torkát. – Úgy értem, hogy te
most változni próbálsz. Hogy hibáztathatnánk akkor? Érted, ugye?
– Koszi, de úgy gondolom, elsősorban nem rajtam múlik, hogy
jövök-e.
Éreztem, hogy mindenki engem figyel, és felnéztem. Igen.
Tényleg mindenki engem nézett. Avery, Claudia és két barátnőjük.
Csak Kevin nem, és tudtam, hogy azért, mert rendes akar lenni.
Bűntudat hasított belém.
– Gyere nyugodtan – mondtam.
A lányok nem tudták, hogy mit érzek Caden iránt, Kevin viszont
igen. Mereven bólintva ismételtem meg:
– Igen, szerintem jó lesz, ha jössz.
– Hát ez akkor kurvára érdekes hétvége lesz – állapította meg
Claudia hátradőlve az íróasztal melletti széken. – Marcus, Caden és
most Mathews is. Haver, ha beszólsz valamelyik Banks fivérnek, én
nem foglak megvédeni, azt most előre megmondom.
Kevin arcán megjelentek a gödröcskék, de az ajka mozdulatlan
maradt, mert elfojtotta a vigyorgást.
– Köszi a figyelmeztetést.
– Csak hogy tudd, Kev. Csak hogy tudd.
Avery összevonta a szemöldökét, és rám pillantgatott. A lány,
aki elkezdett a kirándulásról beszélni, folytatta:
– Már szakított Maggie-vel, úgyhogy nem értem, mi lehetne a
baj.
Megborzongtam. Bár nem volt semmi oka. Cadent szerettem,
Kevin a mostohabátyám volt. Persze Marcus és Kevin közt még
megvolt a fagyos hangulat, de tökmindegy. Áltattam magamat.
Hetek óta kerültem Cadent, és csak részben azért, amit éreztem
iránta. A másik ok Kevin volt. Tudtam, hogy Caden nem örülne,
hogy Kevinnel ennyi időt töltök, annak ellenére, hogy csak a családi
kapcsolat erősítése miatt tettem.
– Igazad van. Nem számít, hacsak nem jön el Maggie is –
mondta Kevin halkan.
Claudia felhorkant.

Ő
 – Ki van zárva. Őt nem hívtuk meg. Közülünk csak Avery áll
vele szóba.
– Nem – tiltakozott Avery. – Maggie jóban van minden
középiskolai barátnőnkkel. Régi barátság. Nagyon nehéz lenne
elfordulnom tőle…
– Tudjuk – szólt közbe Claudia. – És nem piszkállak miatta.
Remélem, velem is ilyen megbocsátó leszel, ha egyszer ennyire
elcseszem a dolgokat.
Avery összevonta a szemöldökét.
– Köszi, Claudia. Értékelem.
Claudia csettintett.
– Erre valók a jó barátok.
Kevin elvigyorodott.
– Megbocsátanak egymásnak.
Claudia vállat vont, és ravaszkásan rámosolygott.
– Értékelik egymást.
– Ne már! Láttam!
Claudia meglepetten nézett a másik lányra a kanapén. Ő eddig
meg sem szólalt, úgyhogy még a nevét is elfelejtettem, de most
Claudiára mutatott.
– Flörtöltél vele. Hagyd abba!
– Nem is!
Avery körbepillantott.
– Mi van? Lemaradtam.
– Claudia flörtölt Kevinnel. Láttam azt a kis mosolyt. Kis
csábító mosoly volt.
– Nem igaz – mondta Claudia, és Kevinhez fordult. – Nem is
flörtöltem. Mondd meg neki te is!
Kevin hallgatott, és inkább rám nézett.
A fenébe. Sejtettem, mi lesz ebből. Claudia megijesztett.
Kevin felvonta a szemöldökét.
– Te figyeltél?
Claudia is rám nézett.
Felnyögtem, és a kezembe temettem az arcomat.
– Engem ne rángassatok bele!
– Nem flörtöltem!
– Persze – horkant fel Kevin.
– Tényleg nem!
 A csendes barátnő felemelte a kezét.
– Még Kevin is beismeri. Valld be, Claudia! Nem baj, csak ne
tagadd le!
– Tiszta kamu. – Claudia válla megfeszült. – Kevin, tudod, hogy
nem úgy gondoltam.
Kevin hátradőlt, és kinyújtotta a lábát.
– Márpedig szerintem valami ilyesmi mosoly volt az oka annak
is, amikor összejöttünk.
Néma csend ereszkedett ránk, aztán hallottam, ahogy Avery az
orra alatt dünnyög.
– Jaj, ne!
– Micsoda! – Az első barátnő Kevinről Claudiára meredt. – Ti
kavartatok?
Kevin éles pillantást vetett Claudiára.
– Erről nem tudtak?
– Nem hát – morgott Claudia. – Szóval kösz szépen.
– Ó! – Kevin bocsánatkérőn nézett rám. – Te tudtad?
– Én… – Ez tényleg ciki volt. Éreztem, hogy Avery és Claudia is
feszülten figyel. Gyorsan kellett gondolkodnom, hogy Avery és én
ne kerüljünk még kínosabb helyzetbe. Meglepetést színlelve
megráztam a fejemet. – Fogalmam sem volt, bár nem lep meg
nagyon.
Avery megszólalt mellettem.
– Most komolyan?
Claudia felhorkant.
– Ne menj színésznek, Summer! Baromira nem sikerült. –
Gyilkos pillantást lövellt Avery felé, és elindult kifelé. – Kösz, hogy
szétkürtölted a magánügyeimet, amikor külön kértem, hogy ne szólj
róla senkinek.
Avery felpattant.
– Eleve nem bírtad Summert, és azt hittem, ez majd megoldja a
kérdést.
– Meg is oldotta – Claudia felrántotta az ajtót. – Nem kérdés,
hogy többet nem állok szóba veletek. – Azzal elrohant, és bevágta az
ajtót.
Kevin mosolygott, és nyugodtnak, vidámnak tűnt.
– Megvilágosodtam.
– Micsoda? – kérdezte a második barátnő.
 – Ezért bírom annyira a lányokat. Ti sokkal szórakoztatóbbak
vagytok, mint a pasik.
– Ezt hogy érted?
Megvonta a vállát.
– A srácok másról sem beszélnek, mint sportról, szexről és
sörről. Nem úgy a lányok. Egy ilyen drámai kivonulás pasik közt
sosem fordult volna elő, legfeljebb egy verekedés. Nem is csoda,
hogy ennyi lánnyal randizom. Úgy általában jobban szeretem a
társaságukat. –Magára mutatott. – Heteró vagyok, ilyen arccal…
nem is csoda, hogy ragadnak rám a lányok.
Felállt, és megigazította a farmerját meg az ingét. – Köszi,
Summer. Azt hittem, valami nem stimmel velem, pedig rendben
vagyok. Csak az a helyzet, hogy nagyon szeretem a lányokat.
– Akkor a hétvégén eljössz velünk? – kérdezte Avery.
– Nem. – Kevin rám pillantott. – Azt hiszem, csak baj lenne
belőle.
– Lehajolt a táskájáért, és beletette a füzeteit meg a könyveit. –
Holnap tarts szabadnapot, jó?
Bólintottam.
A vállára kapta a táskát.
– Majd beszélünk, amikor visszajössz. Kíváncsi vagyok, hogyan
sikerül a kiruccanás.
Avery felnyögött, és az ágyra roskadt.
– Claudia teljesen ki fog rám akadni.
Az első barátnő felnevetett.
– Már így is ki van akadva.
Avery sötét pillantást vetett rá.
– Úgy értem, hosszú időre. Nagyon sokáig haragban lesz velem.
Mit csináljak?
– Majd túllép rajta. Most csak attól van kiborulva, hogy
mindnyájan megtudtuk, hogy nem volt őszinte.
A második barátnő is beleszólt.
– Igen. Shellnek fogalma sem volt, hogy Claudia kavart
Kevinnel. Fel kellett volna vállalnia, kivéve, ha utána történt. Mert
ha igen, akkor. .. – Elhallgatott, és elkerekedett a szeme. – A
francba!
A két barátnő összenézett.
– Claudia megszegte a barátnő-becsületkódexet.
 – De ezt nem tudhatjuk… – Avery elsápadt. – Nem is volt még
jóban Shell-lel, amikor megtörtént.
Az első barátnő rosszallón összevonta a szemöldökét.
– Ha Shell megtudja, óriási botrány lesz. Nem Claudia miatt kell
aggódni. Ő nemsokára úgyis nálad fogja kisírni magát. Viszont
magyarázattal tartozik.
A két lány lelépett, Avery nálam maradt, és egy könnycsepp
gördült le az arcán.
– Tévednek. Claudia ott fogja hagyni a csapatot. Most mit
csináljak, Summer?
Megráztam a fejemet.
Megfoghattam volna a karját, átölelhettem volna,
nyugtatgathattam volna, de úgy volt, hogy másnap Cadennel
utazom.
Viszont hetek óta kerültem. Pillanatnyilag nekem is megvolt a
magam baja.
– Fogalmam sincs.

Éjfél után valaki halkan zörgetett az ajtómon.

Még ébren voltam, pakoltam, és amikor kinyitottam az ajtót, egy
ismeretlen lány állt előttem. Bő North River University-póló és
fekete leggings volt rajta, a haját kócos kontyba csavarta, és egy
ceruzát tűzött bele.
– Szia! – Felemelte a kezét. – Nem ismerjük egymást, én a
recepción vagyok most, és csak azért jöttem, mert van lent egy srác,
és veled akar beszélni.
Összevontam a szemöldökömet.
– Nem tudod, ki az?
Vállat vont.
– Fogalmam sincs. Megkérdeztem a nevét, de elfelejtettem.
Tanulok. Záróvizsgáim lesznek. Elzavarjam?
– Hát… – Talán Caden az. – Nem. Lejövök.
A lány elindult lefelé, de hátraszólt.
– A srácok bármikor bejöhetnek, és lent maradhatnak a
társalgóban, de ide nem jöhetnek fel.
– Tudom.
– Csak azért szólok, mert nem akarom, hogy jelentenem kelljen,
az sok papírmunka. Két nap múlva záróvizsgázom. Tiszta ideg
leszek, ha elvonsz a tanulástól.
– Rendben.
Felkaptam a kulcsomat és a telefonomat, becsuktam az ajtót, és
a lány után indultam. Megjegyzés saját magamnak: az éjszakai
recepciós lány elég gáz.
A pultnál semmiféle pasi nem álldogált, úgyhogy benéztem a
társalgóba. Ott sem volt senki. Lementem.
Valaki egy világtérképet tanulmányozott, de mást nem láttam,
nemhogy Cadent.
– Helló!
A számítógépterembe még nem néztem be. Talán ott van…
De akkor megfordult a pasi, aki a térképet nézte. Diego volt az.
Megtorpantam.
– Szia! – Meghűlt az ereimben a vér.
Diego általában harsány volt, eleven és vidám, de most táskás és
komor volt a szeme.
Összedörzsölte a kezét.
– Szia. Nem tudom, illendő volt-e idejönnöm.
– Semmi gond. – Felvontam a szemöldököm. – Mi újság?
Biztos történt valami Cadennel. Majdnem kiugrott a szívem.
Tudtam, hogy Cadenről van szó.
Lehalkítottam a hangomat.
– Valami baja történt?
– Nem, csak nem tudtam, ki mást hívhatnék. – Diego
körbepillantott.
– Minden rendben. Csak mondd el, mi van!
Nehogy baja essen! Csak nehogy vele történjen valami!
– Caden a bárban volt ma este, amikor telefonáltak neki…
– Ki telefonált?
Diego megrázta a fejét.
– Nem mondta, csak annyit tudok, hogy az öccséről van szó.
Marcus?
– Colton kórházban van.
Összevontam a szemöldökömet.
– Kórházban?
– Tudom, hogy van egy másik öccse is, de nem tudom a számát.
Caden senki mást nem hozott el a bárba, csak téged, és emlékszem,
hogy egy lány azt mondta, hogy ugyanabban a kollégiumi épületben
van a szobátok. Miután elmentetek, egész este rólad beszélt,
úgyhogy jól megjegyeztem a nevet. – Elfintorodott, és halkan
felnevetett. – Másnap reggel rémes fejfájással ébredtem, és a lány
hangja nem tágított a fülemből…
Már nem figyeltem a szavaira. Megragadtam a karját, és
közbevágtam.
– Köszönöm, Diego.
Diego megnyugodott, a szemébe visszaköltözött a melegség, és
megfogta a kezemet.
– Tudtam, hogy jól teszem, ha idejövök. Megmondtam a
recepciós lánynak a nevedet, de a vezetéknevedet nem tudtam. Nagy
nehezen beleegyezett, hogy megnézi, ébren vagy-e még. Tíz percig
kellett könyörögnöm. Azért jöttem ide, mert nem akartam
megkockáztatni, hogy kihajítsanak.
Bólintottam.
– Aha.
Elszorult a szívem. Cadennek bánata van.
A lépcső felé vettem az irányt.
– Mennem kell.
Amikor már kiértem, akkor jutott eszembe, hogy nincs kocsim.
Diego követett.
– Elvihetlek, ha akarod.
Nem éreztem megkönnyebbülést, sem hálát. Illett volna
megköszönni, de abban a pillanatban semmi nem számított, csak
Caden. Semmi más nem érdekelt.
A szokásos kedvességem elpárolgott, még a dili is
cserbenhagyott, csak alig hallhatóan motyogtam.
– Igen, légyszi.
El kellett mennem hozzá.
 27. FEJEZET

TELJESEN MEG VOLTAM ŐRÜLVE.

Miután bebarangoltam az egész kórházat, és nem találtam
semmit, útba igazítottak egy másik váróba. És Caden végre ott volt.
Amikor megláttam a folyosón állva, a fejét lehajtva és a telefont a
füléhez szorítva, végtelenül ostobának éreztem magam. Párszor
felhívott a héten, és mindig találtam valami kifogást. Hülye voltam.
Már közel egy hete nem találkoztunk… túl hosszú ideje.
Összeszorult a szívem, és gombócot éreztem a torkomban.
Odamentem hozzá.
Háttal állt nekem, és bólogatott, miközben beszélt.
– Igen, tudom. Igen. Rendben. – Elhallgatott egy pillanatra. – Ha
Marcus be tudna jönni, az nagyon jó lenne. Holnap reggel viszik át
oda. – Megfordult, és meglátott. Ledermedt. – Igen, hetvenkét
óráig… Anya, mennem kell. Majd hívlak.
Annyira meg akartam érinteni, hogy szinte fájt.
Letette a telefont, és meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Te meg mit keresel itt?
– Diego eljött a koleszba. Azt mondta, valaki felhívott az öcséd
miatt, és itt vagy.
Caden félrehajtotta a fejét, és mögém pillantott.
– Nem jött be velem, csak elhozott.
– Aha. – Nagyot nyelt, aztán megkeményedett az arca. – Innen
el kell menned. – Elindult, és kikerült.
Elkaptam a karját. – Várj!
– Summer, most nincs idő a fura dolgaiddal cseszekedni. Itt
súlyos dologról van szó. Az öcsém… – felemelte a kezét, de rögtön
el is hallgatott. – Az öcsém…
– Mi történt?
Mondd el, kérlek! Ne hagyj ki, akkor sem, ha semmi okod
elmondani!
A kezemre pillantott. Visszafojtottam a lélegzetemet, és a
mellkasára tettem a tenyeremet.
Nagyon halkan suttogva tettem fel a kérdést.
 – Mi történt az öcséddel? Itt vagyok melletted. Csak melletted
akarok lenni, ennyi az egész.
– És az elmúlt két hétben hol voltál?
– Én… – A francba! Csak megráztam a fejemet. – Ma itt vagyok
melletted.
– Csak ma?
Megint a nyavalyás gombóc a torkomban. Nagyot nyeltem.
– És a hétvégén is. A kiránduláson is. – És örökké, ha akarod.
Caden a falnak támaszkodott, és összefonta a karját. Az arca
ugyanolyan gyönyörű volt, mint amikor utoljára láttam, de fáradtnak
tűnt, akárcsak Diego. Sőt, még annál is jobban. Teljesen ki volt
merülve. De valami keménység tükröződött az arcán. Összeszorította
a fogát, és tudtam, hogy előttem most a kérlelhetetlen Caden áll.
– Csak ma és a hétvégén? – kérdezte.
Felsóhajtottam, és lesütöttem a szememet. Az ingem szegélyét
gyűrögettem.
– Nem, nemcsak most. – Ránéztem. – De azt nem fogom
elmondani, hogy miért kerültelek.
– Szóval akkor tényleg kerültél.
Haboztam.
– Ez most beugratós kérdés?
Caden grimaszolt, és újra a falnak dőlt. Szorosan mellé álltam,
és az oldalammal én is odatámaszkodtam.
– Csak mondd el, mi a baj – kérte.
– Az a baj, hogy nem mondhatom el.
– Miért nem?
– Mert ha elmondom, abból egy másik bonyolult beszélgetés
lesz, és hogy őszinte legyek, már a gondolatára is be vagyok rezelve.
Úgyhogy igen, itt vagyok, de nem akarom elmondani, miért nem
voltam itt, csak az a lényeg, hogy most melletted akarok lenni. Ez
így eléggé értelmetlenül hangzott, de nem baj. Mit szólnál, ha ma ezt
nem boncolgatnánk többet?
– Nem.
Meggörnyedtem.
– Miért nem?
– Mert nem tetszik a dolog. Miért tűntél el? Nem maradhatsz itt,
ha nem mondod el. Azért csináltad, mert érzel irántam valamit?
– MICSODA?! – Döbbenten meredtem rá.
 – Mert ha azt hiszed, hogy érzel irántam valamit, akkor tévedsz.
– Tényleg?
Megrázta a fejét, kicsit elmosolyodott, és az övembe akasztotta
az ujját. Közelebb húzott, és hozzám hajolt.
– Annyiban igazad van, hogy vibrál köztünk a levegő a vágytól.
A mostohabátyáddal történt elcseszett dolog után nem is csodálom,
hogy összezavarodtál miatta. De nincsenek irántam érzéseid.
– Nincsenek?
Caden tévedett. De ezzel lehetővé tette, hogy megint a társaságát
keressem, és ezt bevállaltam. Mellette kellett lennem. Úgysem
tudtam volna tovább kerülni.
Nagyon gyenge voltam.
– Nincsenek. – Egészen magához húzott.
Éreztem őt. Éreztem a szívverését, a teste melegét, és legfőképp
azt, hogy akar engem. Összefutott a nyál a számban.
Odahajtotta a fejét, amíg már éreztem a számon a lélegzetét.
– De figyelmeztetlek: ma éjszaka szükségem van rád. Ne fuss el!
– Hátrébb hajolt, hogy a szemembe nézhessen. – Kérlek, ne fuss el!
Ledobta a bombát, és hátralépett, amikor robbant. Úgy éreztem,
végem van, de csak bólogattam, mert abban a pillanatban bármit
megadtam volna neki. Erre az éjszakára az övé voltam. Talán többre
is, és ha hazugságnak akarta látni, az sem érdekelt.
– Nem futok el – suttogtam.
Megfogta az arcomat, és éreztem, hogy oldódik benne a
feszültség. Szétáradt benne a nyugalom, és a homlokát az enyémhez
szorította.
– Köszönöm.
Én is a tenyerembe fogtam az arcát, de az ajkamat harapdáltam.
Nem engedhettem, hogy kiszaladjanak a számon a szavak, amik
helyet követeltek maguknak.
Caden tévedett. Nemcsak zavarodottságból táplálkoztak ezek az
érzések. Annál sokkal többet éreztem iránta.
– Mr. Banks?
Egy kék egyenruhás nővér jött felénk a folyosón.
Caden megdermedt, felkészült, és odafordult.
– Igen? Minden rendben?
A nővér aggodalmas mosollyal bólintott.

É
 – Ébren van, és önt akarja látni. – Rám pillantott. – Az orvos
egyelőre csak családtagok látogatását engedélyezi.
– Igen, tudom. Nem probléma. – Hátranyúlt, és megszorította a
kezemet. – Köszönöm.
– Nincs mit. – Elindult, de megállt. – Kérnek esetleg egy kávét?
Épp egy kis szünetet tartok, hozhatok egyet.
– Az nagyon jó lenne, köszönjük.
A nővér bólintott, és szomorúan, fáradtan elmosolyodott.
– Ha szeretnék, szívesen hozok kávét egész éjjel, nem gond.
Eszembe jutott, amikor anya a kórházban volt. Az a nővér is ezt
mondta. Itt leszek önökkel egész éjszaka. Takarót hozott, párnát,
kávét, vizet, ennivalót. Óránként megnézte, jól vagyunk-e. És
tudom, hogy az ajtón még gyakrabban belesett, hogy ellenőrizze,
lélegzik-e még anya.
Éreztem, hogy mindjárt sírva fakadok, úgyhogy inkább Cadenre
figyeltem. Megérintettem a kezét. Ő megszorította az enyémet, és
csak akkor engedte el, amikor belépett az öccse kórtermébe. Amikor
kinyílt az ajtó, félrenéztem. Nem lett volna tisztességes, ha így látom
az öccsét, amikor először találkozom vele. Ahányszor Caden
bement, mindig félrenéztem, amíg be nem csukódott az ajtó.
Így telt a következő két óra.
Caden bement, maradt egy kicsit, én pedig vártam a folyosón. A
második kör után a nővér észrevett, hozott nekem egy széket és egy
takarót, és letelepedtem. Caden nem sokáig maradt bent. Tíz-tizenöt
percekre ment be, aztán kijött, amikor az öccse elaludt. Amikor
visszajött, mindig megszorította a kezemet, és már ezért érdemes
volt ott lennem. Bármi is volt ez a dolog köztünk, megérte.
Három óra után Caden a székem mellett a falnak dőlt. Karikás
volt a szeme.
– Nem kellene lassan hazamenned?
– És te mit fogsz csinálni?
Az ablakra pillantott, kinézett a redőny résén.
– Fogalmam sincs. Reméltem, hogy ma bejön Marcus.
Caden nem mondta el, mi történt. A nyelvemen volt, hogy
megkérdezem, de mielőtt Diego elhozott, már sejtettem, hogy ennek
köze van Colton titkához. Fájt látnom a fájdalmat Caden arcán, és
még jobban fájt, hogy fogalmam sem volt az okáról.
Megszorítottam a kezét.
 – Azt fogom csinálni, amit szeretnél.
Halvány mosollyal nézett rám.
– Amikor jön a reggeli műszak, téged ki fognak rakni innen.
– Tudom. Akkor majd várok kint a váróban.
– Biztos?
Az éjszakás nővér, akit már ismertünk, most egy másik fehér
köpenyes nővel jött.
– Maga Colton testvére? – kérdezte. – Doktor Holbreck vagyok.
Én leszek ma az ügyeletes, és doktor Reinier minden fejleményről
tájékoztatott. – Kezet fogott Cadennel, aztán hozzám fordult. – Ön
Colton barátnője?
– Ő velem van.
A doktornő az egymásba kulcsolt kezünket nézte.
– Rendben, akkor most bemegyek az öccséhez. Egy kis időre
van szükségem a pácienssel négyszemközt, utána mindent ismét
elmagyarázok önöknek. – Egy pillanatra elhallgatott, és
végigpillantott a folyosón. – Más családtagok is jelen lesznek?
– Apám Pekingben van, anyám nem tudott eljönni otthonról.
– De van még egy fivér, ugye?
Caden összeszorította a fogát.
– Nincs itt. Csak én jöttem.
A doktornő nem mozdult, de ellágyult az arca az együttérzéstől.
– És a barátnője.
– Igen. – Caden keze megrándult a szó hallatán, de csak
megszorította a kezemet, és hátrébb lépett, hogy az orvos és a nővér
bemehessenek. Utána átkarolta a vállamat, lehunyta a szemét, és
nagyot sóhajtott, amikor becsukódott az ajtó.
A kezére tettem a kezemet.
– Jól vagy?
– Nem. – Kinyitotta a szemét, és a tekintete zaklatott volt. – De
jobban leszek. Köszönöm, hogy itt vagy.
– De… – Tudtam, mi következik. – Most fogsz elküldeni?
Válaszra nyitotta a száját. Ám egy darabig nem jött ki hang a
torkán, csak a homlokát ráncolta.
– Nem. Beszélnem kell a doktornővel, alá kell írnom pár papírt,
aztán elmehetek – mondta végül.
Egy csomó kérdéssel küszködtem. Hol van Caden anyja? Az
apja vissza fog jönni? Hol van Marcus? Ez nem az első ilyen eset?
É
Caden eddig is egyedül csinálta? És ami a legrosszabb… vajon
hányszor?
Megszorítottam a vállamon nyugvó kezét.
– Megvárhatlak a kinti váróban. Az jó lenne?
Ellazult.
– Igen, az jó lenne.
– Oké. – Lehunytam a szemem, közelebb léptem, és a
mellkasára hajtottam a fejemet.
Egy pillanattal később magához ölelt. Az arcát a fejem búbjához
simította, és így álltunk a falhoz támaszkodva, amíg ki nem nyílt az
ajtó.
A nővér halkan megszólalt:
– Bejöhet, Caden.
Caden egy pillanatig még nem mozdult, csak tartott a karjában,
aztán mély levegőt vett, és elindult. Megvártam a folyosón, hogy
becsukódjon az ajtó. Aztán kávét akartam venni, de ekkor megláttam
Marcust, aki a legtávolabbi sarokban ült. Előregörnyedt, a könyökét
a térdén nyugtatta, a fejét a tenyerébe temette.
Nem tudtam, hogy alszik, sír vagy csak üldögél.
Feldühödtem. Itt van, ahelyett hogy Caden mellett lenne?
Caden-nek altkor nem kellett volna ezt az egészet egyedül
végigcsinálnia. De ahogy mindezt végiggondoltam, megint úrrá lett
rajtam a szomorúság.
Nem volt jogom ítélkezni.
Az én családomnak is megvoltak a saját problémái, és
visszagondoltam a reggelre, amikor anyukám elhunyt. Úgy ültem,
mint most Marcus. A váró legtávolabbi sarkában. Jelen voltam, de
rejtőzni akartam, és nem akartam, hogy bárki odajöjjön vigasztalni.
Nem volt vigasz. Úgy éreztem, sosem enyhül a fájdalom, és csak
ülni akartam ott, és úgy tenni, mintha mellettem ülne anyám.
Töltöttem két bögre kávét, és az egyiket az ablakpárkányra
tettem Marcus mellé.
Felnézett, én pedig leültem vele szemben, a bögrémmel a
kezemben.
Halványan elmosolyodtam, és üdvözlőn megemeltem a
kávémat.
– Jó reggelt!
 Aztán félrenéztem. Nem ítélkeztem. Nem kérdezősködtem. Nem
akartam kéretlen véleményt mondani. Csak csendben jelen akartam
lenni.
És kávét hozni.
– Egész este itt voltál? – kérdezte óvatosan.
Bólintottam.
– Diego szólt, és jöttem.
– Diego?
Marcus nem ismerte. Még jobban megsajdult a szívem.
– Caden egyik barátja.
Marcus kézbe vette a bögrét, és hátradőlt a székén.
– Köszönöm. – Kinézett az ablakon, és szinte csak magának
motyogott. – Cadennek rengeteg barátja van, akiket nem ismerek.
– Biztos neked is van, akiket ő nem ismer.
– Nem. – Megrázta a fejét. – Caden az összes barátomat ismeri.
Többet tud az életemről, mint én magam.
És itt volt a kutya elásva. Ha Colton Marcus ikertestvére, akkor
miért Caden van bent vele?
Marcus halkan szitkozódott.
– El van cseszve ez az egész. Fogadnék, hogy csak Caden van
itt, ugye?
– Nem tudod?
– Caden felhívott, és üzenetet hagyott. Ennyi. De mivel te még
itt vagy, gondolom, anyám nem jött be. Abban meg tuti biztos
vagyok, hogy apám nincs itt. – Egyre haragosabban beszélt. –
Kibaszott faszság az egész. Faszság!
Volt itt valami a kórházban, ami a többi pácienst és látogatót
nem lengte körül, de éreztem Cadenen, a nővéren, a doktornőn, és
most Marcuson is. Úgy vette körül, mint egy kéretlen burok, és én
most döbbentem rá, mi az. Végre.
Egy titok.
Egy érzés, hogy ami Coltonnal történt, az helytelen volt.
Valahogy szégyellnivaló. Nem gyászolhatták igazán a történteket,
mert nem lett volna szabad megtörténnie.
Rettenetes érzés volt.
Ügy éreztem, megfulladok, lebénulok, és ha engem ennyire
letaglózott a dolog, akkor el sem tudtam képzelni az érintettek
fájdalmát, bármi is legyen a háttérben.
 Hallottam a saját hangomat, és összerezzentem.
– Mi történt a testvéreddel?
Nem. Lehunytam a szememet. Nem szabadna kérdezősködnöm.
Ez a dolog Colton titka volt, de tudni akartam. Úgy éreztem, akkor
jobban tudok segíteni. Akkor tudnám, mit mondjak, Úgy véltem…
– Nem tudod?
– Nem kérdeztem. Próbáltam tapintatos lenni.
– Ó! – Elhallgatott, és az arcára kiült a fájdalom, aztán megvonta
a vállát. – Caden sosem fogja elárulni, ő már csak ilyen. Ha vele
történt volna, nem akarná, hogy bárki megtudja, de Coltont nem
érdekelné, ha elmondanám neked. Ő sosem titkolózott. Szerintem
kurvára bírna téged. Találkoztál vele? Ébren volt?
– Nem találkoztunk. A folyosón maradtam, amikor Caden
bement.
– A picsába, ez kész röhej – fintorgott Marcus. – Colton biztos
elsütött volna valami pocsék viccet, hogy elegánsabban öltözött
volna, ha tudja, hogy bejössz hozzá. És nevetett volna, mintha vicces
lenne. Találkozni akart volna veled. Caden jobban tette volna, ha
bevisz.
De azt Marcus sem mondta meg, hogy mi történt.
Ő sem akarja elárulni. És valószínűleg ugyanazért, amiért nem
is merészkedett ki a váróból.
Rá sem rántottam a morcos külsejére, csak folytattam.
– Caden beszélni akart az orvossal, aztán kitölteni a papírokat.
Úgy gondolta, hogy utána mehetünk is. Gondoltam, itt megvárom.
Marcus megint kibámult az ablakon, de most rám pillantott.
Félelmet láttam a tekintetében, a harag és a zavar mögött.
Ezt a félelmet szólítottam most meg:
– Ha szeretnél, menj el nyugodtan. Nem fogok semmit mondani.
– Tessék? – hebegett, és előtört a harag, aztán el is csitult. A
félelem átvette a terepet. Lehajtotta a fejét. – Köszönöm, Summer.
Bólintottam.
Felállt, én pedig egy pillanatra megszorítottam a kezét.
Habozott. Nem néztem fel, de éreztem, mennyire meglepi ez az apró
gesztus. Egy pillanattal később elsietett.
Húsz perccel később kijött Caden, és a vállamra tette a kezét.
– Mehetünk?
 Felálltam, és megpróbáltam vidám könnyedséget színlelni a
kedvéért, de amikor lehervadt a mosolya, tudtam, hogy nem vagyok
valami meggyőző.
– Ne haragudj! – dünnyögtem. – Mondták mostanában, hogy
Oscar-díjat sosem fogok kapni.
– Mindegy. – Átkarolt, és magához húzott. – Köszönöm, hogy
eljöttél és itt maradtál.
Gombócot éreztem a torkomban, ahogy bólintottam.
– Nincs mit.
Azt gondoltam, indulunk, de Caden meg sem mozdult, úgyhogy
felpillantottam.
A kávésbögrét nézte a párkányon. Marcus ottfelejtette.
Megdermedtem, mert nem akartam hazudni, de Caden csak
megköszörülte a torkát.
– Nem baj, ha most visszamegyünk hozzám, és addig alszunk,
amíg délután el nem indulunk?
A kávésbögréről egy szót sem szólt, de tudtam, hogy tudja.
És csak még inkább elszorult a szívem.
 28. FEJEZET

– COLTON MEGPRÓBÁLTA MEGÖLNI MAGÁT.

Caden ágyában voltunk. A hajnal első sugarai beszűrődtek az
ablakon. A fény áthatolt a függöny résein. Még csak most értünk
haza. Azt hittem, Caden rögtön elalszik, de most rájöttem, hogy
nemcsak én fekszem ébren, a plafont bámulva.
A szavai a szívem mélyébe hasítottak, ahol csak anya emlékei
voltak.
– Caden… – Felé fordítottam a fejemet a párnán. Úgy bámult
felfelé, mint addig én is, és nem beszéltem többet. A keze után
nyúltam, és összekulcsoltam az ujjainkat. – Sajnálom – suttogtam.
– Két éve egy verekedésbe keveredett. Egy kibaszott idióta
verekedésbe – folytatta Caden, és megszorította a kezemet. – Colton
ambíciója az Ivy League volt. Az enyém nem. Marcusé sem. Colton
akart ebbe a diákegyletbe tartozni. Apánk nyomdokait akarta
követni, azt tervezte, hogy egy napon majd átveszi a családi céget,
de egy este épp hazafelé indult az edzés után, és akkor minden
romba dőlt. Egy kibaszott baromság miatt. Az egyik barátja ötlete
volt. Hihetetlen, nem? Az egyik faszkalap barátja ötlete. Azt
gondolták, kurva vicces lenne, ha kipróbálnák az új
baseballsisakokat. Coltonnak adtak egyet, hogy vegye fel, és kétszer
fejbe csapták az ütővel.
Nagyon erősen szorította a kezemet. Elfehéredtek az ujjaink.
Néma csendben hallgattam.
– A sisakok selejtesek voltak. Nem voltak rendesen kibélelve,
nem védték a fejét. Colton agykárosodást szenvedett, és azóta már
nem a régi.
– A sérülés miatt próbált öngyilkos lenni?
Caden bólintott.
– Az agykárosodást szenvedett páciensek közül minden
harmadikat foglalkoztatja az öngyilkosság. Tudod, mit jelent ez?
– Hogy gondolkodnak az öngyilkosságon?
– Igen. Minden harmadik. Nem tudom a statisztikákat arról,
hogy ezek közül hányán kísérlik meg, de kurva sokan. Többen, mint
kéne.
A másik kezemmel is megfogtam a kezét. Szorosan tartottam.
– Ez Colton harmadik kísérlete. Kísérlet. Mintha valami
rekordot akarna megdönteni. Ez a szakkifejezés. Ezt mondják, és
tudod, hogy arra mit mondanak, amikor valaki meg is öli magát?
Nem válaszoltam. Hagytam, hadd beszéljen. Csak segíteni
akartam.
– Azt mondják, sikeres öngyilkossági kísérlet. Valami doki ránk
zúdította a tényeket, sikeres és sikertelen kísérletekről pofázott,
mintha legalábbis aranyérem járna érte. Milyen ügyes vagy, megölted
magad. Jaj, mégsem? Sikertelen volt a kísérlet? Kár, de majd talán
legközelebb. – Caden elhallgatott, és felsóhajtott. – Amikor a doki
erről beszélt, legszívesebben megfojtottam volna. Sikeres! Mintha
Colton első kísérlete után a kurva statisztikáktól jobban éreznénk
magunkat.
A szívem úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani, hogy
Cadenhez szaladjon. El akartam venni a fájdalmát. De tudtam, hogy
nem tehetem.
– Annyira sajnálom, Caden!
Gondterhelten sóhajtott megint.
– Nem is akarok erről többet beszélni. Mindig felhúzom magam,
ha belemegyek.
Okkal.
Rettenetes volt. Rettenetes volt hallani ezt a fájdalmas, szörnyű
történetet, happy end nélkül. Pedig mindig happy enddel kellene
végződnie minden történetnek.
– Nagyon sajnálom, Caden.
Nem is tudtam többet mondani.
– Igen. – Caden hallgatott egy kicsit. – Csak nagyon fáj. Ez van.
Aztán csak feküdtünk.
Nem szóltunk.
Csak fogtuk egymás kezét.
Lehet, hogy én mozdultam meg. Lehet, hogy ő. Nem tudom,
melyikünk kezdte, de nem is számított. Csókolóztunk. A szája a
számra tapadt. Rám feküdt, és én még többet akartam. Mindent
akartam. A keze a blúzom alá tévedt, égette a bőrömet, ahogy
felhúzta a szegélyét. Az ujjai megtalálták a mellemet, Aztán a szája
is. Csókolt, nyalogatott, kóstolgatott. Szeretett.
Köréje fontam a lábamat, magamra húztam, ahogy csak lehetett.
Éreztem.
Hozzám simult, és én megőrültem a vágytól. Igen, mindent
akartam. Ki voltam éhezve rá.
Ez most nem olyan volt, mint amikor először csókolóztunk.
Nem az a forró, hirtelen robbanás volt, amit akkor éreztem. Ez
több volt annál. Mindennél több volt. Sóvárogtunk egymás után.
Talán vigaszt kerestünk. Talán valami kis jót akartunk találni
ebben a rémes helyzetben. Talán azért történt, mert Caden fájdalma
nekem is fájt, és együtt akartunk könnyíteni ezen a fájdalmon.
Vagy talán azért volt ilyen, mert szerelmes voltam.
De bármi is volt az oka, amikor Caden kimondta, hogy fájdalmat
érez, minden józanságom elhagyott. Csak a szívemre hallgattam, és
a szívem majdnem kiugrott, miközben végigsimítottam a mellkasát.
Erős és gyönyörű volt. És amikor a szája megtalálta a számat, és
tovább csókolt, egészen az enyém volt.
– Caden – suttogtam. Átöleltem a vállát, aztán végigkarmoltam a
hátát, ahogy fölém hajolt.
A keze a farmeromon megállt, és várta a beleegyezésemet.
Bólintottam.
– Biztos vagy benne?
– De még mennyire! – Lehúztam róla a farmert, miközben ő is
levette az enyémet.
Pár óra múlva fel kellett kelnünk, bepakolni, és egy csomó olyan
útitárssal elindulni, akiket nem akartam magam körül. Útban
lesznek, mert én kettesben akartam lenni Cadennel. Az óvszerért
nyúlt, én pedig arra gondoltam, hogy egész hétvégén csak ezt
akarom.
Őt és engem, együtt.
Aztán belém hatolt, lehunytam a szememet, és végre nem
éreztem, hogy sajog a szívem. Kitöltött, és csak csókolt, én pedig az
ő ritmusára mozgattam a csípőmet. Együtt mozogtunk, élveztem a
testét a testemen, és nem tudtam, mikor lesz még részem ebben, de
ez így volt jó.
Most az enyém volt. És én mindent megtettem érte, amit csak
tehettem.
 29. FEJEZET

– VALAHOGY MÁS LETTÉL.

Caden Land Roverének támaszkodtam, és vártam, hogy
mindenki bepakoljon a csomagtartókba indulás előtt. Megegyeztünk,
hogy egyedül én utazom Cadennel, de Avery odajött, amíg vártunk.
Nem volt kedvem beszélgetni. Megnémultam az érzelmi
zűrzavartól azok után, hogy Cadennel ott voltam a kórházban,
mellette voltam, aztán pedig együtt voltunk. Képtelen voltam
gondolkodni, nemhogy értelmesen beszélni, és attól is tartottam,
hogy Avery szóba hozza Claudiát. Szerencsére nem tette. Csak
annyit mondott, hogy Claudia nem fog jönni. Hála az égnek! Minél
kevesebb a dráma, annál jobb.
– Csak fáradt vagyok – mondtam.
– Biztos? – Avery a járda szélére ült, és gyanakodva fordult
felém.
Vállat vontam, és igyekeztem közömbös arcot vágni és
nyugodtnak látszani. Nem adhattam ki magam. Nem fogok
beleizzadni a titkolózásba, de nem ám! – Aha. Későig voltam fenn,
mert pakoltam.
– Azért nem jöttél ma ebédelni, mert pakoltál.
Megfeledkeztem a korábbi kifogásomról.
– Igen. Tegnap este nem tudtam befejezni, de későig
vacakoltam.
– Mennyire későig?
– Nem tudom.
– Én is későig fenn voltam.
Ne már! Mikor változott Avery magándetektívvé?
– Tényleg nem tudom, de nagyon késő volt. Kábé hajnali négy. –
Maradjunk a lehető legközelebb az igazsághoz. Ezt a Veronica Mars-
sorozatból tanultam. – Te meddig voltál fenn?
– Nem annyira későig.
Na végre. Avery elég nehezen nyögte ki, de nekem elég volt.
Félrehajtottam a fejemet.

É
 – Tényleg baromi késő volt. – És hozzátettem egy másik tényt,
hogy még inkább eltereljem a figyelmét. – Kicsit izgulok, hogy
milyen lesz Clarissával találkozni.
– Igen?
Rápillantottam, és láttam, hogy a szemében aggodalom
tükröződik. Mellé ültem, és felhúztam a lábamat.
– Elég rég nem láttam. És most mindenkivel találkozni fog.
Kissé ideges vagyok miatta.
– Ugye a másik barátnőd is eljön?
– Szerintem igen. Ma érkezik a gépe. – Vagy talán szombat
reggel?
Aztán eszembe jutott, hogy megígértem Clarissának, hogy
szólok, mikor érkezünk.
– Mindjárt jövök.
Telefonnal a kezemben elsiettem, amikor Caden megszólított.
Megfordultam.
– Mi a helyzet?
– Gyere, indulunk! – A Land Rover felé tartott.
– Fel kell hívnom…
– Majd útközben felhívod.
Hát jó. Elindultam, és szembejött Marcus, aki a furgonja felé
tartott. Összenéztünk. Kicsit lassított, de nem állt meg.
– Köszi – mondta, amikor elmentünk egymás mellett.
Biccentettem.
– Nincs mit.
– Ez mi volt? – Avery állt mellettem, ő is a kocsikhoz
igyekezett. Majdnem kiakadtam, mert semmi érzékem eltussolni a
dolgokat, de Marcus csak elfintorodott, és a furgon felé intett.
– Akkor te velem jössz, vagy nem?
– Nem tudtam, hogy akarod-e – felelte Avery.
– Naná. – Marcus ezt úgy mondta, mintha Averynek tudnia
kellett volna.
Avery felderült, és elsietett, csak a válla fölött szólt vissza:
– Mindjárt hozom a cuccomat. Máris jövök.
Meg is feledkezett a fura kis párbeszédemről Marcusszal.
Marcus megfordult, és hátrafelé sétált.
– Már ne is haragudj, de pocsék hazudozó vagy.
Bólogattam.
 – Való igaz. Valószínűleg ezért unatkoztam végig a középiskolát.
Senki nem akarta, hogy bármiben a bűntársa legyek.
Marcus morogva felnevetett, aztán megfordult, és a furgonjához
ment.
– Ez mi volt? – kérdezte Caden, amikor beszálltam.
A francba!
– Hmm?
– Meg se próbálj hazudni nekem!
Becsuktam az ajtót, és grimaszoltam. Csöbörből vödörbe.
– Ha elég alaposan elgondolkodsz, rájössz magadtól is.
– Miért nem mondod el?
– Nem akarok árulkodni. Megígértem.
– Hogy titkolózol előttem?
– Hogy nem köpöm be az öcsédet.
– Nálam? – Caden szeme elsötétült.
– Caden, kérlek! Gondolkodj, mert akkor nem kell megszegnem
az ígéretemet. Az szar lenne.
A kocsisor eleje megindult, és Caden sebességbe tette a Land
Rovert. Rám sandított.
– Nem tetszik, hogy közös titkod van az öcsémmel.
– Ezért mondom, hogy találd ki.
Egy pillanatnyi hallgatás után Caden megszólalt:
– Ott volt a kórházban, ugye?
Nem feleltem.
– A kávésbögre az ablakpárkányon. Az övé volt.
– Nem mondhatok semmit.
Caden elkáromkodta magát.
– Rendben. Nem köpöd be. Gratulálok. De többet ne titkolózz
előttem!
Döbbenten meredtem rá. Ezt olyan vehemensen mondta, hogy
összeszorult a gyomrom.
– Oké – válaszoltam.
– Ígérd meg! – Egyenesen a szemembe nézett. – Ez fontos
nekem. Kiszáradt a szám.
– Megígérem.
Bólintott, és mintha megnyugodott volna.
– Most jut eszembe… milyen vagy utazás közben?
Elvigyorodtam, és bekapcsoltam a rádiót.
 – Imádom a nyolcvanas évek zenéjét, bébi. Ne is mondd, hogy
te nem!
Caden felnyögött.
– Ez hosszú útnak ígérkezik.
De mosolygott, és én is mosolyogtam.
 30. FEJEZET

ELALUDTAM.
A szex a hibás, legalábbis ezt mondtam Cadennek, amikor
felébresztett. Grimaszolt, de megint ott volt az arcán az a kis mosoly.
Nem beszéltünk arról, ami történt köztünk. Elaludtunk utána, amikor
pedig felkeltünk, rohannunk kellett. Visszavitt, hogy bepakoljam a
cuccomat, és ő is készülődött.
Mielőtt kiszálltam a Land Roverből, hogy felmenjek a
szobámba, elgondolkodtam. Nem tudtam, mit csináljak.
Megcsókoljam? Integessek? Kacsintsak rá ígéretesen? Fogalmam
sem volt, úgyhogy inkább nem csináltam semmit. Caden pedig csak
megsimogatta a karomat.
Hát jó. Ez is több volt, mint addig, bár kevesebb, mint amit két
órával korábban csináltunk, de semmi gond. Nem is beszéltünk róla,
és most ott ültem a Land Roverben a Dubrois College előtt, és
figyeltem, ahogy a fiúk minden csomagot bevisznek az épületbe.
Azaz nem egészen.
Azt figyeltem, ahogy Caden viszi a csomagokat. Nem tudtam
levenni róla a szememet, hiába voltak ott mások is.
Az ajkamba haraptam, amikor a vállára vett két tömött táskát. A
pólója kicsit felcsúszott, és láttam a hasát, aminek annyira élveztem
az érintését korábban. A tetoválásait is láttam, a csodás tetkókat,
amik a farmer alatt folytatódtak. Ahogy megmozdult, a farmer is
lejjebb csúszott, és én csak bámultam. Micsoda pasi! És az enyém
volt.
Melegség járt át.
Nem tudtam visszatartani a mosolyt, ahogy ültem ott és
élveztem a pillanatot.
Lefeküdtem Cadennel. És este megint lefekszem vele…
legalábbis ezt feltételeztem.
Összevontam a szemöldökömet. Talán mégsem. Talán más
tervei vannak. De talán nem, hiszen amikor megtudta, hogy Clarissa
szobájában aludtam volna, nem örült.
Semmiben nem voltam biztos.
 – Hali!
Felkiáltottam, és elrebbentem az ajtótól.
Clarissa! Semmit nem változott. Ugyanolyan festett szőke volt a
haja, és ugyanúgy hagyta lenőni, mint régen. A hófehér fogai is
ugyanolyan tökéletesek voltak.
– Annyira hiányoztál! – Kiugrottam a kocsiból, és a nyakába
vetettem magam.
Nevetve átölelt.
– Te jó ég! Ez nagy buli lesz, ugye? – Megfordult, és figyelte,
ahogy a fiúk cipekednek.
Volt, aki ruhákat és ágyneműt vitt, de mindenkinél leginkább
enni- és innivaló volt, ami a legfontosabb egy ilyen hétvégén.
Amikor láttam Clarissa szemében az izgalmat, rájöttem,
mennyire megszoktam már a fiúegyletet. Számomra hétköznapi volt.
Már el is felejtettem, mennyire ámultam eleinte, amikor
összebarátkoztam Cadennel.
– Aha.
– Liba! – Megbökte a karomat. – Szólnod kellett volna, hogy
mikor érkeztek. A srácoktól tudtuk meg. Délelőtt fél tizenegykor
megjelentek, én meg tiszta idiótának éreztem magam, hogy azt sem
tudom, mikor jön a legjobb barátnőm.
– Elaludtam a kocsiban.
Clarissa fintorogva a fejét ingatta.
– Megbocsátok, ha megszerzed nekünk a legjobb szobát.
– Hát…
Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem volt beleszólásom, és fura
lett volna megkérni Cadent, viszont Marcus épp felénk tartott.
Amikor Caden Land Roverének hátsó ajtajához ért, látta, hogy
nézem.
– Mi az?
– Lógsz nekem.
Azonnal gondterheltre váltott az arca.
– Eltereltem Avery figyelmét. Ezzel ki is egyenlítettem.
– Nem igaz! Azt saját magadért csináltad. Szóval még lógsz
nekem egy szívességgel.
Clarissa egyikünkről a másikunkra pillantgatott tágra nyílt
szemmel. El tudtam képzelni, mit gondol. Marcus jól megtermett,
izmos pasi volt, és elég fenyegetően nézett ki. Meg hát elég bunkó is
volt. Pont Clarissa esete. Tudtam, hogy amint lelép, Clarissa máris
áradozni fog róla.
– Ugyan már, Summer! Tudod mit? Becipelem a cuccodat, és
akkor el is van intézve.
Összefontam a karomat.
– A barátnőim az egylet házában szeretnének maradni, amíg itt
vagyunk. Kellene nekik egy szoba. Segítesz?
– Ez lenne a szívesség? – Kétkedve mérte végig Clarissát. – Te
vagy a barátnő?
– Eleve miatta jöttünk ide.
– Kurva jó lenne, ha Cadent kérdeznéd.
– De téged kérdeztelek.
Félrehajtotta a fejét.
– Miért nem Cadent?
Mert az fura lett volna. Én is félrehajtottam a fejemet.
– Mert nekem te tartozol szívességgel, nem ő.
– Most komolyan?
– Tök komolyan.
Megint káromkodott egyet, és szükségtelenül nagy lendülettel
nyitotta ki a hátsó ajtót.
– Te aztán kurvára furcsa vagy. Egyik pillanatban tök jó fej vagy,
a másikban meg teljesen zakkant. – Megfogta a táskámat és Caden
holmiját.
– Akkor segítesz? – nyaggattam.
– Jó, majd kitalálok valamit. – Mereven biccentett Clarissának. –
Örvendek.
– Én is – ájuldozott Clarissa. Amikor Marcus halló távolságon
kívül ért, máris úrrá lett rajta az izgalom. – Summer! Ugye nem ő az
a bizonyos pasi?
– Dehogy.
Marcus végigsietett a járdán, felment a lépcsőn, aztán Avery
szaladt oda hozzá. Mondott neki valamit, és előtte ugrándozott.
Marcus átvette a táskákat az egyik kezébe, a másikkal pedig Avery
fenekére csapott, aztán eltűntek a házban.
– Viszont foglalt – tettem hozzá szárazon.
– Utáljuk a csaját?
Éreztem, hogy Clarissa nagyon szeretné utálni.
– Nem, mert a barátnőm.
Ó
 – Ó.
– Bocsika.
Nagyot sóhajtott, elmosolyodott, és belém karolt.
– Akkor menjünk be, és nézzük meg a többi pasit.
Válogathatunk. Azaz válogathatok. Alig várom.
Bementünk, és bemutattam Clarissát minden srácnak, akit
ismertem. Amikor Avery odajött, tudtam, hogy nincs miért
aggódnom. Megölelte Clarissát, és azonnal levette a lábáról, amikor
azt mondta, hogy máris régi barátnőjének érzi, annyit hallott róla.
Avery többi barátnője is körénk gyűlt, és hívták Clarissát, hogy
lakjon velük az egyik szobában, amit már lestoppoltak maguknak,
mielőtt a srácok megtehették volna.
– Nem mintha tényleg mindannyian itt aludnánk majd – nevetett
Avery, amikor Clarissa lefoglalta magának az egyik ágyat. Dupla
ágy volt, hogy a szobatársa is elférjen. – Ő mikor jön? – kérdezte
Avery.
– Amint vége az utolsó órának. Én szándékosan intéztem úgy,
hogy a péntek délutánom szabad legyen, és máris jöttem, amint
hallottam, hogy megérkeztek az Alpha Mu egylet látogatói.
– Hallottad?
– Elég híres itt az egylet. Ők tartják a legjobb partikat, szóval
azonnal híre ment, hogy jönnek az egylettársaik egy másik
egyetemről. Elképesztő lesz a ma esti buli.
Kicsit aggódni kezdtem. Lehet, hogy jobb lenne ellenőriznem,
van-e zár a szobánk ajtaján.
– Summer, te melyik szobában leszel?
Clarissa tette fel a kérdést, de éreztem, hogy Avery feszülten
figyel. Vállat vontam, és hirtelen mindenem viszketni kezdett.
– Még nem tudom. Majd kitalálom.
– Azt tervezed, hogy majd elkéred a szobám kulcsát, és oda
mész?
– Tessék? – kérdezett vissza Avery.
Clarissa rám mutatott.
– Pár hete felhívott, és azt kérdezte, hogy alhat-e a kollégiumi
szobámban, ha esetleg túlzsúfolt lesz az egylet épülete. Mondtam
neki, hogy marhaság. Mindenki benne akar lenni a mai buliban, nem
is értem, ő miért nem. Te tudod?
Avery kicsit erőltetetten nevetett.
 – Naná, hogy tudom.
Megnyugodtam. Nevettek. Az jó. Összemelegedtek. Aztán
Avery elkomolyodott.
– Te ma este Cadennél leszel?
Máris elhallgatott a nevetés.
Még jobban viszkettem, és a vállamhoz dörzsöltem a fülemet.
– Hogy micsoda?
– Caden. Vele jöttél. Azt mondtad, eléggé kiborult valamin. Nála
alszol?
– Mármint úgy érted, hogy az ő szobájában fogok-e megszállni?
A szemembe nézett, és amikor elkaptam a tekintetemet, éreztem,
hogy arra gondol, lelepleztelek.
– Tudod, hogy értem – felelte Avery.
– Igen, lehet, hogy ott alszom, de nem tudom. Nem beszéltük
meg.
– Ki az a Caden? Kint az a srác is őt emlegette.
– Akkor kérdezd meg tőle!
– Ő az a bizonyos pasi? – kérdezte Clarissa egészen közel
hajolva.
– Az a bizonyos pasi? – Avery Clarissára meredt. – Ezt hogy
érted?
– Van valaki, aki…
Megragadtam Clarissa karját.
– Úgy érti, hogy a pasi, akivel olyan jó barátok lettünk.
Elmeséltem a fura barátságomat Cadennel, és most azt hiszi, hogy
valami több is van köztünk.
Avery összevonta a szemöldökét.
– Nem fura a barátságotok. – Ellágyult a hangja. – Nem is vagy
fura, Summer. Csak azt gondolod magadról.
Most én is a homlokomat ráncoltam. Ezt meg hogy értette?
– Itt van Paige! – kiabálta Clarissa, és integetett. – Paige, itt
vagyunk!
Egy rövid hajú, ragyogó zöld szemű, karcsú lány jött be a
szobába, és megkerülte a csoportot. Fekete lapszoknyát és rövid,
zöld felsőt viselt, ami lazán fedte a hasát. Fölé rövid bőrkabátkát vett
fel. Különc volt, menő és gyönyörű, és azonnal megirigyeltem.
Avery végigmérte, és láttam, hogy kicsit elhúzza a száját. Nem
csak én irigykedtem.
 Clarissa bemutatott minket, és legnagyobb sajnálatomra Paige
szimpatikus volt. Megkedveltem. A déli államokra jellemző
tájszólása volt, ami mágnesként vonzotta a pasikat. Hirtelen
megjelent Marcus, hogy üdvözölje a barátainkat. Vele jöttek a
haverjai, és aztán még Caden egylettársai is befutottak. Mindenki
„csak meg akart győződni arról, hogy minden a legnagyobb
rendben”.
Avery fintorgott az átlátszó kifogásra, és miután az ötödik srác is
udvariasan köszönni akart Paige-nek, az orra alatt morgott:
– Minket bezzeg le sem tojnak?
Marcus átkarolta a vállát.
– Rólad egyszerűen csak tudják, hogy foglalt vagy.
Ez bejött. Avery arca kipirult, és egészen ellágyult.
– És te, Summer?
A kérdést Paige tette fel, de tiszta déjà vu érzésem volt.
– Tessék?
– Neked van barátod? Clarissa azt mondta, jön veled egy srác.
Avery elfojtott egy mosolyt. Clarissa úgyszintén.
Marcus fintorgott.
– Ne is mondd! Nem akarom tudni, ha te meg a bátyám
kavartok.
– Szóval van pasi. – Clarissa ravaszul csücsörített. – Valami több
mint barátság?
Kínosan éreztem magam.
– Hát, tudjátok… barátok vagyunk. – hátrálni kezdtem.
Marcus felhorkant, és mindenki ránézett.
– Mi van? Ti nem tudjátok?
Elfogott a pánik, és összeszorítottam a fogamat.
– Te sem tudsz semmit. – Felemeltem a hangom. – Mert nincs
semmi különös. Barátok vagyunk. Ennyi.
Marcus zavartan pillantott rám.
– Tudom. Csak azt akartam mondani, hogy nagyon jó barátok
lettetek. Ennyi.
Lenyeltem a gombócot a torkomban.
Marcus megrázta a fejét, és levette a kezét Avery válláról.
– Megint dilis vagy. Avery, gyere velem, igyunk valamit! – Nem
is hagyott időt Averynek, hogy akar-e menni, hanem magával húzta.
 Szerettem volna utánuk menni, de visszafordultam a körénk
gyűlt csoporthoz.
Most már nemcsak Clarissa és a szobatársa voltak itt, hanem egy
csomó srác is. Az egyikük toporogva vakargatta a fülét.
– Páran tudni szeretnénk, hogy… tudod… – Felvonta a
szemöldökét.
Eltátottam a számat. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél.
– Tessék?
Paige a szájára tapasztotta a kezét, és rázkódott a válla. Clarissa
megint megbökött. Hozzám hajolt, és a fülembe dünnyögött.
– Azt akarja tudni, hogy foglalt vagy-e.
Ó!
…
NE MÁR!
Felkaptam a fejemet.
– Hogy micsoda? Igen. – A francba! – Azaz nem is tudom. –
Megráztam a fejemet. Le akartam lépni. Elegem volt a témából. –
Hol van Caden? Meg kell találnom a cuccomat.
A srác mondott valamit, de oda sem figyeltem.
– Mindjárt jövök – hadartam, és átfurakodtam a tömegen.
A konyha és a nappali zsúfolva volt emberekkel. Máris kétszer
annyian voltak, mint amikor érkeztünk. Clarissának igaza volt,
mindenki erre a bulira várt.
De akárhogy kerestem, nem találtam Cadent, és kezdtem
aggódni.
Végigmentem a felső emeleteken és a szobákon, aztán
becsaptam magam mögött az utolsó ajtót. Az sem érdekelt, kinek a
szobájába rontottam be.
Ekkor meghallottam egy hangot a szoba túlvégéből.
– Eltévedtél?
 31. FEJEZET

IJEDTEN MEGBORZONGTAM.
– Tessék?
Kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és egy ismerős cipőt pillantottam
meg elsőnek.
Caden volt az.
A megkönnyebbüléstől a padlóra rogytam. Azt hittem, egy
vadidegen szobájába keveredtem, és azt sem tudtam, kit találok ott.
Abbahagytam a dadogást, mert már saját magamat is idegesítettem.
– Bocs. Azt hittem, valaki más van itt. Megtaláltad a szobánkat.
– Caden a törülközőjével a kezében megállt, és rám meredt. –
Valami baj van?
Igen. Szorosan átkaroltam a térdemet.
– Nem.
– Kamu. – Lehajolt, elkapta a kezemet, és felhúzott a padlóról.
Leültetett az ágyra, és mellém ült. – Történt valami?
– Nem.
– Mondd el!
– Tényleg nem történt semmi.
– Megmondtam, hogy soha ne hazudj nekem.
Felsóhajtottam. A francba! Ez talált, de minél tovább ültem
mellette, és hallottam, hogy aggódik értem, annál inkább
elfelejtettem, mi bántott.
Hozzábújtam, és suttogva megkérdeztem:
– Ma este veled maradok?
Megsimogatta a hátamat.
– Én úgy gondoltam, hogy igen. Legalábbis ezt terveztem.
Mereven bólintottam. Kérdezni akartam kettőnkről, arról, ami
reggel történt, de túlságosan féltem. Gyáva voltam.
– Mi a gond? – Kicsit odébb hajolt. – Furán érzed magad a
reggel miatt?
Végre! Felemeltem a kezemet.
– Miért, te igen?
– Nem!
 A kezem lehullott.
– Nem?
– Miért érezném furán magam?
– Mert… a szex komoly dolog. Barátok közt főleg.
– Értem.
Rásandítottam, és az ajkamba haraptam. Megint
kifürkészhetetlen volt az arca. Nem akarta, hogy lássam, mire
gondol. Sosem zavart, amikor másokkal ilyen volt, de most rólam
volt szó. Kettőnkről. Nem akartam álarcokat egymás előtt.
Rekedten szólaltam meg:
– Tényleg érted?
Ezt most hogy értettem egyáltalán?
– Megbántad, ami történt? – kérdezte.
Legszívesebben azt kiabáltam volna, hogy nem, de a
büszkeségem nem engedte, hogy így kiadjam magam. Egyre jobban
összeszorult a gyomrom. De tudnom kellett. Tényleg tudnom kellett.
– És te?
– Nem.
– Biztos?
Összevonta a szemöldökét, és félig lehunyt szemmel nézett rám.
– Ha arra számítottam volna, hogy megbánom, ha lefekszem
veled, akkor nem tettem volna. Nem olyan pasi vagyok, aki
elhamarkodottan ugrik bele a dolgokba. Az ilyen meggondolatlan
fasz viselkedés tette tönkre az öcsém életét.
Könnybe lábadt a szemem, de próbáltam leplezni. Tudtam, hogy
nem sikerül.
Caden látta.
Belém látott.
Inkább becsuktam a szemem, hátha az segít.
– Ne! – Gyengéden megfogta a kezemet. – Mi a baj? Mondd el!
A hüvelykujjával megcirógatta a szám sarkát, aztán
végigsimította az ajkamat. Tudtam, hogy ráncolom a homlokomat.
Megpróbáltam nevetni, de nem ment. Valami furcsa, gurgulázó
csuklás lett belőle.
Aztán muszáj volt kimondanom, mert különben beleőrültem
volna.
– Mik vagyunk egymásnak?
– Hogy érted?
 – Te meg én. Mit jelentünk egymásnak, mi történt reggel?
– Meg akarod határozni?
Elhallgattam, és azon gondolkodtam, kibírom-e, ha nem tudom
biztosan. Nem bírtam volna ki. Bólintottam.
– Azt hiszem, igen. Ez baj? Ha nem tudom, megőrülök a
bizonytalanságtól. Tudnom kell, hogy mire számítsak.
– Hogy mire számíts? – Felvonta a szemöldökét.
– Igen. Hogy ha például itt alszom, akkor te valahol máshol
alszol majd… valaki mással?
– Nem. Micsoda? Dehogyis! – Megrázta a fejét. – Ez a baj?
Hogy azt hiszed, valami lánnyal akarom tölteni az éjszakát?
– Hát, ha már így kertelés nélkül kimondtad, igen. – Hevesen
bólogattam. – Clarissa barátnője gyönyörű. Minden srác a lábai előtt
hever.
Cadenre néztem, és azon gondolkodtam, hogy ő is beáll-e abba a
sorba. Mert azt nem bírtam volna elviselni. Egyáltalán nem.
– Jaj, ne! – mondta gyengéden. – Azt hittem, ismersz már
annyira, hogy nem vagyok olyan. Te jó ég! Én nem vagyok olyan,
mint Kevin. Nem iszom, bulizom, és kefélek összevissza. Régebben
persze előfordult. Középiskolában szinte végig ez ment, és még egy
évig utána is. Aztán kaptam egy telefonhívást, hogy az öcsém
kórházba került, és soha többet nem lesz a régi.
Megszorította a kezemet.
– Senki nem érti. Külsőre nem változott, és látszatra
ugyanolyan, de mintha belül meghalt volna. Ez lett az agysérülés
következménye. Eltűnt a lényeg, és a helyére valami olyan fájdalom
költözött, amit senki sem tud felfogni. Coltonnak sosem lesz olyan a
jövője, amilyet akart. A diáktanács tagja volt, csapatkapitány a foci-
és a kosárcsapatban, még az újság is írt róla… Akár elnök is lehetett
volna belőle. Minden esélye megvolt, hogy valóra váltsa az álmait.
Caden felsóhajtott, és lesütötte a szemét
– Aztán ott voltam én, meg Marcus. Buliztam, sportoltam,
csajoztam. Ennyi. Nem akartam fiúegyletekkel nyűglődni, semmi
kedvem nem volt ilyesmihez. Marcus meg szinte még nálam is
rosszabb. Másodikos kora óta autóversenyez. A barátaival minden
hétvégéjük ezzel telik. – Elkomorodott, és nagyot sóhajtott. –
Summer, te a sztori felét sem tudod, tényleg nem. Szóval ha azt
hitted, hogy olyan pasi vagyok, aki szeret baromságokat csinálni,
félreismersz. Most már helyette is élnem kell.
– Caden. – Megszakadt a szívem. Mintha a keze a mellkasomba
nyúlt volna, és a tenyerébe fogta volna. A kezében volt a szívem.
Gondolkodás nélkül megérintettem a karját. Félig ültem, félig
feküdtem, és ő felém fordult, szinte önkéntelenül. Talán a
gondolataimban olvasott, vagy talán csak így adódott, de felé
hajoltam, és ő az ölébe vett.
Csak enyhíteni akartam a fájdalmát.
Fölé térdeltem, nem ültem le egészen. Végigsimítottam a
mellkasát, és az ágyra toltam. Lenéztem rá, ő pedig a hüvelykujjával
simogatta a lábamat. Melegség járt át.
Elsötétült a tekintete, de nem csinált semmit. Csak nézett
fájdalmas pillantással, félig lehunyt szemmel. Gyengéden
megsimogattam az arcát, és a tenyerembe fogtam.
Lehunyta a szemét, és a kezembe hajtotta a fejét. Felsóhajtottam,
és odahajoltam hozzá.
Később eszembe jutott, hogy nem határoztuk meg, mi van
kettőnk közt, ám ő már aludt, és álmában magához ölelt. Lent zene
szólt, de én becsuktam a szememet.
Semmi más nem számított.
 32. FEJEZET

HAJTS FEL EGY FELEST, UGORJ EGY FEJEST! DÜBÖRÖG A

BULI, LEKERÜL A BUGYI!
A kiabálás mintha egyenesen az ajtónk elől jött volna. Hirtelen
ültem fel, mély álomból ébresztett.
HAJTS FEL EGY JÓ PIÁT, TALÁLJ EGY JÓ Pl… CICÁT!
BŰNÖZŐKNEK ÁLL A VILÁG!
Elkerekedett a szemem.
– Ezek most viccelnek?
Caden egy pillanat alatt felpattant. Melegítőnadrágja egészen
lecsúszott a csípőjén, miközben keresztülsietett a szobán. Kiakasztott
a kurjongatás, de a látvány lenyűgözött. Tökéletes vonalak. Csupa
izom. Csupa keménység. Egyszerűen gyönyörű.
Már szinte megfeledkeztem az ordibálásról, amikor Caden
kivágta az ajtót, elém állt, hogy ne lássanak, és kikiabált.
– KUSS LEGYEN! Ez egy diákegylet, nem egy lebuj!
– Ki mondta, hogy beleugathatsz…
Caden már kint is volt, én pedig odébb húzódtam, mert már nem
takart. Felkeltem, magam köré tekertem a lepedőt, és láttam, hogy
Caden a falhoz lök egy srácot, és a torkára szorítja a kezét.
Felkaptam a blúzomat és a nadrágomat, és a fürdőszobába
siettem. Mielőtt becsuktam az ajtót, még gyorsan hátranéztem.
Marcus elállta a kilátást, de nekem háttal. Pont úgy takart, mint
Caden. Megnyugodtam. Gyorsan felöltöztem, és visszamentem a
szobába. Hallottam, hogy valaki magyaráz.
– Beleugathat, ha már egyszer szétrúgta a seggedet.
– Itt ilyet nem csinálunk! – tiltakozott valaki. – Itt mi vagyunk
hazai pályán. És mi nem verekszünk.
– Nem hát – vágott vissza az első hang. – Itt is titeket vernek el.
Az ajtóhoz surrantam, és megérintettem Marcus hátát, csak hogy
tudja, ott vagyok. Felszisszent, de megnyugodott, amikor látta, hogy
én vagyok az. Kikukucskáltam a karja alatt, hogy lássam, mi
történik.
 A folyosón ott állt egy csapat fiú. Sokan voltak, de a kör
közepén Caden állt, és lefelé nézett.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy a vicces kedvű ordibáló lent van
a padlón.
Közelebb hajoltam, hogy jobban lássak.
Marcus fészkelődött, és takarta a kilátást.
– Hali – suttogtam.
– Ne! Tudják, hogy van bent egy lány. Jobb, ha nem tudják meg,
ki az.
– Jókora szívességet teszel nekem.
– A bátyámnak teszek jókora szívességet – vigyorodott el
Marcus. – Ő meg neked tett egy jókora…
Elfintorodtam.
– Menj a francba! És ki ne mondd!
Nevetett.
– Stoltz, nehéz eset vagy. Amúgy csodaszép a barátnőd. Meg a
barátnője is.
– Te meg Avery pasija vagy. – Összevontam a szemöldökömet.
– Tudom. Csak jelzem, hogy a barátnőid tuti bepasiznak ma
éjjel. –Az ágyra pillantott. – Öt perccel ezelőttig azt gondoltam
volna, hogy te az ilyesmit erkölcstelennek tartod, és prédikálsz a
barátnőidnek is, hogy ne kavarjanak.
– Mégis mit gondolsz rólam? Vagyis… tudod mit? Inkább ne
mondd el – feleltem.
Megint Caden hangját hallottam, túlkiabálta a többieket.
– Nem tudom, ki kezdte az idióta ordibálást, de vége. Elég, ha
egyszer felveszi valaki, és akkor az egyletből mindenkit ki fognak
zárni nálatok is, nálunk is.
– De hát csak egy mondóka, nem is csináltunk semmit…
– NEM ÉRDEKEL! – förmedt rá Caden. – Az apám legendás
Alpha Mu öregdiák, és fogadnék, hogy a tieitek is azok. Az öcsém
bármit megadna, hogy bekerülhessen. Nem fogom hagyni, hogy
valami hülye versike mindent elrontson. Ennél többet érdemeltek ti
is, úgyhogy szedjétek össze magatokat. És húzzatok a szobám elől a
picsába.
– Caden.
– Mi az?
– Ki az a csaj, aki bent van nálad?
 Néhány fiú vigyorogva hozzátette:
– Igen, jobb, ha tudjuk, mert akkor nem portyázunk a
területeden.
– Húzzatok már el!
Hallottam, ahogy nevetve elindulnak. Marcus hátralépett, és
beljebb tolt engem a szobába. Caden is bejött, és Marcus mögül a
szemébe néztem. Valaki még megveregette a vállát.
– Jövőre te leszel az elnök, Caden. Ezt remekül elintézted.
Amint ellépett az ajtóból, Marcus becsukta, nekidőlt, és
összefonta a karját. Cadenről rám esett a pillantása, és szélesen
vigyorgott.
– Ez aztán izgalmas új fejlemény!
– Cseszd meg, Marcus! – mordult rá Caden.
Marcus csak nevetett.
– A remény hal meg utoljára. Neked mindenesetre jól sikerült az
este, de nekem még tennem kell érte. Micsoda szerencse, hogy az
egylet főistene rám ragyogtatta a bölcsességét!
Caden kinyújtotta a kezét.
– A bemelegítésen túl vagyok, nincs ellenemre egy bunyó.
Azt hittem, Marcus viccelt, de pillanatok alatt bedühödtek
egymásra. Közéjük léptem, és megköszörültem a torkomat.
– Oké, nekem fogalmam sincs, mi folyik itt, de hagyjátok békén
egymást. – Marcusra mutattam. – Menj, és keresd meg Averyt!
Legyél kedves hozzá! Érezzétek jól magatokat!
Marcus nagyot fújt, és felkészültem a folytatásra. De nem szólt
semmit. Szerintem ez nemcsak engem lepett meg, de most nem
néztem Cadenre.
Marcus elfordult, kitárta az ajtót, és kivonult.
– Oké. Megyek.
Most már senki más nem volt a folyosón.
Becsuktam az ajtót, és hátrapillantottam.
– Ez meg miért volt?
– Colton miatt – morgott Caden, és a táskájához lépett. A
melegítőnadrág helyett farmert és inget vett fel. Az inget csak
gyorsan magára rángatta, aztán zoknit és cipőt húzott. Utoljára még
egy baseballsapkát is felvett.
Még sosem láttam rajta baseballsapkát. Amikor lejjebb húzta,
takarta a szemét, csak az erős állát, a tökéletes, csókolni való száját
és az arccsontját láttam. Dacosnak tűnt. Magamban felsóhajtottam,
mert így csak még szexibb volt.
– Szóval…
Összeszorította a fogát, és félrenézett.
– Summer, ne értsd félre, nem te vagy az oka, de én ma este
nagyon be akarok piálni.
– Értem.
– Szar passzban vagyok, és szeretnék ugyan veled lenni egész
este, de most jobb, ha nem vagyok melletted. Nem akarok
türelmetlen lenni veled, mert nem azt érdemied.
– Nem én vagyok az oka? – A blúzom szélét gyűrögettem. –
Nem én csináltam valami rosszat?
Caden cifrát káromkodott.
– Nem. Dehogyis. Te vagy az egyetlen jó a mai napban, reggel,
este, éjszaka, egész nap. Csak most kötekedős kedvem van, és ezt
jobb, ha kiadom magamból. Attól félek, hogy valami bántót
mondanék neked véletlenül. Ennyi.
– Oké.
– Oké?
– Oké – bólintottam. – Majd lent találkozunk.
Megkönnyebbülve hozzám lépett. Megcsókolta a homlokomat.
– Köszönöm. – Megsimogatta a kezemet. – Keress meg egy óra
múlva! Addigra jobb kedvem lesz.
– Rendben. Majd megkereslek – mondtam magamnak, ahogy
becsukódott az ajtó.
Az üres ágyra bámultam. Az ágynemű még mindig gyűrött volt.

CADEN

Summer azt hiszi, bepiálok. Helyes. Nem kell tudnia, hogy

valójában hová megyek.
Átvágtam a tömegen a nagyteremben. A barátaim. Nem én
vezettem az egyletet, nem én voltam az elnök. Az hivatalosan
mindig egy végzős volt. De nem hivatalosan én voltam a vezető, és
ezt mindenki tudta.
 Nem törekedtem rá. Nem én választottam ezt a szerepet. Colton
szerette volna, és már a gondolattól is indulatba jöttem.
Megláttam Marcust, és megcéloztam.
Averyvel és két másik lánnyal beszélgetett. Nem ismertem
egyiket sem, de nem is érdekelt. Egyre közelebb értem hozzájuk. Öt
méter. Négy. Három… Marcus felnézett. Egy sör volt a kezében, és
gyanakvó tekintettel figyelt. Tudta, miért vettem fel a sapkát. Mert
rejtőzni akarok. Akkor viseltem, amikor kötekedni akartam, amikor
hagytam elszabadulni a rosszabbik énemet, és Marcus mögém
pillantott.
Kereste, hogy Summer velem van-e.
Nem volt.
Tudta, hogy Summer lenyugtat. Elcsendesít. Hogy mellette
legtöbbször elpárolog belőlem az indulat. De most nem. És egyre
közelebb értem. Három méter. Kettő. Egy.
– Hé! – felemelte a kezét a sörrel együtt. – Fegyverszünet, oké?
Sajnálom, amit odafent mondtam.
Megráztam a fejemet.
– Ki van zárva.
Kivettem a kezéből a sört, és Avery kezébe nyomtam.
Megragadtam az öcsém vállát, és magam elé penderítettem.
– Hová viszel? Mit csinálsz?
Nem válaszoltam. Úgyis pontosan tudta.
– Caden? – szólt utánunk Avery. – Marcus!
Megálltam.
– Kérd meg, hogy maradjon itt!
Az öcsém elsápadt.
– Miért? Mit csinálsz?
– Marcus! – Avery most már kiabált.
– Kérd meg!
– Hol van Summer?
– A szobában maradt. Megkértem, hogy adjon nekem egyórányi
időt.
Marcus rám meredt.
– Miért?
– Szerinted?
– Ezt most Colton miatt csinálod?
– Hé! – kiabálta Avery egészen közelről. A két lány is jött vele.
 – Kérd meg, hogy hagyjon magunkra, ha nem akarod, hogy
hallja, micsoda pipogya kis pöcs vagy – figyelmeztettem az öcsémet,
és szorosabban markoltam a vállát. – Tudja egyáltalán Avery, hogy
van egy ikertestvéred?
Lelökte magáról a kezemet, és haragosan villant a szeme.
– Kussolj már!
– Srácok, nem tudjátok, hol van Summer? – Avery már egészen
közel volt. A saját érdekében is jobb lenne, ha nem követne. –
Caden! Hol van?
Marcus csak bámult rám. Látta, hogy komolyan gondolom, és ki
fogom rángatni akkor is, ha követnek. Leszarom. Nekem nem volt
rejtegetnivalóm, neki annál inkább.
– Négyszemközt kell beszélnem a bátyámmal – mordult fel
végre. – Csak adj egy percet!
– Biztos? – Avery mellénk állt, és a két lány tágra nyílt szemmel
bámulva jött a sarkában. – De tényleg, Caden, hová lett Summer?
Az öcsém szemébe nézve feleltem.
– Mindjárt jön. Fent volt a szobában.
Marcus köhécselve bólintott.
– Mindjárt visszajövünk. Ne gyere velünk!
Elindult, én megfordultam és utánamentem, ki a hátsó ajtón a
szabadba. Voltak páran aa udvaron, úgyhogy előrementem, és végül
talaltam egy elhagyatott kis részt néhány fa mellett.
Vártam.
Tudtam, hogy ezúttal az öcsém is jön.
 33. FEJEZET

CADEN

– MOST MEG MI VAN, CADEN?

– Ott voltál a kórházban.
Az öcsém megtorpant, és keserűen felnevetett.
– Elmondta neked? Hát, nem is lep meg. Elvégre az ágyadban
volt a …
– Ha ezt ki mered mondani, véged – förmedtem rá, és
felemeltem az öklömet.
– Ja. Ott voltam. És?
– Ott voltál. Marcus. Bejöttél. Akár meg is látogathattad volna.
Akarta volna, hogy ott legyél. Elegem van belőle, hogy eljössz a
kórházba, de nem vagy jelen. Kurva nagy különbség ám.
Marcus haragosan felcsattant.
– Most viccelsz? Tudod, milyen érzés látni, ahogy ott fekszik?!
– TUDOM! Mert ott voltam!
– Nyugodj már le, Caden! Értem. Te vagy a legidősebb, de ez
csak Coltonra és rám tartozik. Ez más.
– Mi az, hogy más? – Majdnem nekiestem. Nem tettem, mert
helytelen. Ahogy a verekedés is az, mégis leütöttem ma valakit. –
Hogyhogy más? Mert rólad van szó?
– Elég!
– Mert te is lehettél volna ott abban a kórházi ágyban?
– Mondtam, hogy hagyd abba! – A nyakán kidagadtak az erek. –
Hagyd abba, Caden!
Közelebb léptem.
– Azok a te barátaid voltak, Marcus.
– Caden! – Az öcsém most már ordított.
– A te barátaid – mondtam halkabban. – A te arcod. Azt a
sisakot neked szánták, téged akartak fejbe csapni, nem Coltont.
– Kuss!
– Előző nap összebalhéztál velük. Hallottam a sztorit.
– KUSSOLJ! – üvöltötte, és meglökött.
 Nem moccantam. Ott maradtam az orra előtt.
– Ezért nem mész be hozzá? Mert neked szánták azokat az
ütéseket?
– Coltonnak is a barátai voltak.
– Nem. – Megráztam a fejemet. – Vele is lógtak néha, de a te
barátaid voltak. A haverjaid. Minden hétvégén együtt
autóversenyeztetek. A te balhéd volt. Veled kellett volna történnie.
Ezt gondolod, ugye? Azért bántották, hogy téged bántsanak.
Marcus meg sem tudott szólalni, csak zihált. Remegett. Közel
volt a kiboruláshoz. Azt akartam, hogy kiboruljon.
– Miért jöttél be a kórházba? És miért nem mentél be hozzá a
kórterembe? Miért, Marcus?!
– Mert velem kellett volna történnie! – nyögte ki.
Megtörtem.
– Úgy van. Ezt akartad hallani?! Igen! Velem kellett volna
történnie! Engem akartak bántani, úgyhogy őt kapták el, mert…
– Mert? – Két kézzel megmarkoltam a gallérját. – Miért?!
Mondd ki!
– Mert Colton gyengébb volt. – Megint meglökött, és a
mellkasomra csapott. – Mert neki lehetett parancsolgatni. Ő felvette
azt az átkozott sisakot. Tudták, hogy selejtes. Mondtam nekik.
Mondtam! Én mondtam meg nekik, hogy selejtes.
Könnybe lábadt a szeme, de visszatartotta a sírást. Egyelőre.
– Az én hibám volt, Caden – nyöszörögte. – Az egész az én
hibám volt. Ez az igazság. Ezt akartad hallani?
– Tudni akartam, miért nem mész be hozzá, amikor nyilvánvaló,
hogy akarnád.
– Tessék. Most már tudod. És most akkor mi lesz?
– Semmi.
– Micsoda? – Keserűen felnevetett. – Most nem csinálsz
semmit? Ezek után?
– Mi mást csinálhatnék, mint hogy legfeljebb lehülyézlek?
Marcus végre sírni kezdett.
– Mi van? – kérdezte.
– Nem te adtad rá a sisakot. Nem te parancsoltál rá, hogy vegye
fel. Nem te markoltad meg a baseballütőt. Te semmit nem tettél. –
Közelebb léptem, és halkan folytattam: – Nem te ütötted meg. Nem
te voltál.
 – Hagyd abba, Caden!
Elfordult, de megfogtam és visszafordítottam. Nem
engedhettem, hogy elmenjen, mert ezt el kellett mondanom neki.
– Nem a te hibád. Azoknak a mocskoknak a hibája. Ők tették,
szándékosan bántották. Nem te csináltad. A picsába, Marcus,
fogalmam sem volt, hogy ez jár a fejedben!
– Mi más?
– Az arcod. Azt hittem, azt nem bírod, hogy ahányszor ránézel,
magadat látod. Hogy arra gondolsz, veled is történhetett volna. –
Kicsit elhallgattam, aztán tovább beszéltem. – Én ezt látom.
Magamat. Egy másik életet, ahogy lehetett volna. Én vagyok a
kötekedő hármunk körül. Te versenyzel, én bulizom és verekszem.
Colton volt az okos. Ő volt a ragyogó tehetség, nem te vagy én.
– Tudom. – Marcus összepréselte az ajkát. – Tudom.
– Ne kerülgesd! Menj be hozzá! Látogasd meg otthon, vagy a
kórházban, akárhol.
Megint a szemembe nézett.
– Oké. Rendben.
– Szükségem van a segítségedre, ezért buktam ki ma este.
Tudom, hogy ott voltál a kórházban. De Summer egy szót sem szólt
róla.
– Akkor honnan veszed?
– Ott felejtetted a kávét.
– Csessze meg, erre nem is gondoltam! – Marcus kihúzta magát.
Megragadtam a vállát, de most együttérzésből, nem fenyegetőn.
Finoman megráztam.
– Segíts nekem! Fontos.
Bólintott, és a vállamra tette a kezét.
– Rendben.
Egymás szemébe néztünk. Csak egymásra számíthattunk.
Anyánk megpróbálta a szőnyeg alá söpörni a problémát, és arra várt,
hogy a fia majd „túl lesz rajta”, apánk meg állandóan üzleti úton
volt. Inkább elutazott, mint hogy olyannak lássa a fiát, amilyen lett.
Összetörtnek.

SUMMER
Szereztem magamnak egy italt, aztán a házban bolyongtam, de nem
találtam senkit, se Averyt, se Clarissát, se Paige-et, akit szintén
bevettem a csapatba. Hitegettem magam, hogy nem Cadent keresem,
de tudtam, hogy valójában igen. Nem volt sehol, sem az alagsorban,
sem a társalgóban, de még a garázsban sem. Fogalmam sem volt, hol
lehet, úgyhogy visszamentem a hátsó udvarra, és végre utánam szólt
valaki.
– Hahó, Sum! Sum, itt vagyunk!
Clarissa integetett, és a piknikasztalhoz hívott, a távolabbi
sarokba. Már egy egész csapat gyűlt össze ott. Clarissa pislogott,
gödröcskés mosolyt villantott rám, és átölelte a nyakamat.
– Hol voltál? – kérdezte elmosódottan.
Megpaskoltam a hátát.
– Fenn a szobában. És te?
– Mi itt voltunk – mondta. Hátrébb lépett, de nem engedte el a
kezemet. – Úgy örülök, hogy eljöttél! Hiányoztál. May is hiányzik.
Képzeld, telefonált! Sajna nem jön, lebetegedett, és valami más is
közbejött, de azt nem értettem. Mindig hiányoztok.
– Nekem is hiányoztál. – Ez igaz is volt, de a boldogságomat
pillanatnyilag lehűtötte az aggodalmam Cadenért. Körbepillantottam
az asztal körül.
Az asztal egyik végében Avery és a barátnői ültek, a másik
végén Paige állt egy sráccal. Integetett nekem.
– Már kerestünk!
– Igen! – Clarissa karon fogott, és lábujjhegyre állt.—Láttuk
Cadent. Ugye Caden az a pasi? – Hozzám hajolt, és éreztem, hogy
meglehetősen sörszagú a lehelete. – Mondd, hogy igen, mert nagyon,
de nagyon jó pasi. És a barátnőd pasijával együtt eléggé letörtnek
látszik.
– Kivel?
– A barátnőd… – Averyre mutatott.
– Az ő pasijával? – Lassan forogtak a gondolataim, de
összeraktam. Caden ki volt akadva Marcusra, viszont… – Most
együtt piálnak valahol?
– Nem úgy tűnt, hogy piálni készültek. – Clarissa felkacagott, és
a levegőbe bokszolt. – Inkább úgy tűnt, hogy mérkőzés lesz. –
Ugrándozva csapkodott, mint amikor a bokszolok bemelegítenek. –
Érted, mire gondolok?
 – Oké, értem. De ezt a kalimpálást hagyd abba – szóltam rá, és
lefogtam a kezét.
Caden azt mondta, inni megy.
Hazudott nekem.
Meg kellett találnom őket. Mindegy, mennyire indulatos, Caden
akkor sem akarhatja bántani az öccsét.
– Hová mentek?
A lányok a vállukat vonogatták és a fejüket rázták.
A fiúkhoz fordultam.
– Hová mentek?
– Az ő dolguk.
Nagyot toppantottam a lábammal, és máris megbántam, mert
megfájdult. Sebaj. Toporzékoltam tovább.
– Azonnal mondjátok meg!
– Mondd meg neki! Ő Caden barátnője.
Nem tudom, melyikük mondta, de körbepillantottam.
– Köszi. – Igaza is volt. Tényleg Caden barátnője voltam.
Ugye? Már kétszer együtt voltunk, szóval biztosan így volt.
Fogd be, Summer, korholtam magam. Nem most kellene ezen
pörögni.
Az asztal túlvégén ülő srác egy másik épület mögé mutatott.
– Arra mentek. Még nem jöttek vissza.
Elrohantam.
– Nem sze-szeretnéd, ho-hogy veled menjünk? – kérdezte
Clarissa, összemosva a szavakat.
– Nem! – Intettem, hogy maradjon, de Avery utánam szaladt. –
Ave…
– Veled megyek. Az én pasim a másik.
Megtorpantam, és rávigyorogtam.
– Akkor már a pasid?
Visszamosolygott, és megbökött.
– Caden barátnője, nemde?
– Ha most nem aggódnám halálra magam, akkor erre
megpróbálnék valami frappánsat válaszolni.
Avery felsóhajtott.
– Én is. Menjünk!
Mindenre fel voltam készülve. Vér, üvöltözés, verekedés. Még
az sem lepett volna meg, ha Marcus eszméletlenül fekszik a földön,
de amikor megtaláltuk őket, arra nem voltam felkészülve, amit
láttunk.
Nevettek.
Megráztam a fejemet.
– Döbbenet.
– Az hát.
Marcus felnézett, és az arcán melegség tükröződött.
– Végre eszetekbe jutott megnézni, élünk-e még? – Kitárta a
karját, és magához ölelte Averyt. – Aggódik értem a csajom.
Ránézett, és megbirizgálta a fülét. Nem mosolygott, de látszott
rajta, mennyire szereti.
– De azt mondtad, maradjak. Mégis mit kellett volna csinálnom?
– Semmit. – Megcsókolta a homlokát. – Pont azt tetted, amit
kellett.
– Rád se hederítettem?
– Hoztál erősítést. – Marcus most hozzám fordult: – Azt hittem,
beárultál, de nem. Köszönöm.
Hát, majdnem. Cadenre néztem. Kis félmosollyal figyelt, de a
szeme nem nevetett, mint Marcusé.
– Mégis mit gondolsz rólam? Hogy nem tudok betartani egy
szaros kis ígéretet?
Caden mintha egy egész picit felderült volna.
Marcus felhorkant.
– Ugyan már, dehogy! – Rám kacsintott, és Averyt ringatta. –
Ugye?
Közelebb léptem Cadenhez, de nem ért hozzám, és én sem
hozzá. De azért önkéntelenül közelebb hajoltam.
Avery észrevette, és Marcus mellkasára tette a kezét.
– Gyere, menjünk vissza a buliba!
– Miért? Én most tök jól érzem itt magam.
– Mert… – Nem jutott eszébe ürügy. – Csak. Gyere már! –
Felvonta a szemöldökét, rám pillantott, és magával húzta Marcust. –
Majd figyelek a barátnődre.
– Köszi.
Caden nézte, ahogy elsétálnak, aztán rám pillantott.
– Miért van olyan érzésem, hogy mindjárt megkapom a
magamét?
– Mert az lesz. – A mellkasára tettem a kezem. – Mi a baj!
 – Nincs baj. Csak beszélgettünk Marcusszal.
Megböktem.
– Azt mondtad, tilos a hazudozás. De mégis hazudtál nekem.
Kinyitotta a száját, de nem tudott megszólalni.
– A picsába! – nyögte ki végül. – Igazad van. Sajnálom.
– Akkor most jóváteheted. Mondd el, mi a baj.
Cadenből most elpárolgott a feszültség. Kisimult az arca. Felém
nyúlt, a csípőmre simította a tenyerét, és magához húzott. A karjába
vett, és én teljesen otthon éreztem magam.
Felsóhajtott, és a homlokát az enyémhez hajtotta.
– Köszönöm.
– Mit?
– Hogy segítettél elengedni.
Nem tudtam, hogy ezt hogy csináltam, de oké, ha úgy gondolja,
akkor biztos segítettem. A szíve fölé tettem a kezem, és éreztem
minden szívdobbanását. Tudtam, hogy miattam gyorsult fel egy
kicsit.
A saját szívem is gyorsabban vert.
– El kell mondanod, mi bánt – suttogtam.
– Tudom. – Megszorította a derekamat. – Majd később
elmesélem részletesen. Most elég annyi, hogy Coltonról volt szó.
A kezére pillantottam.
– Nem sérült meg a kezed, legalábbis nem most. – Az egyik
keze kicsit piros volt. Megérintettem. Tudtam, hogy akkor lett sebes,
amikor megverte a folyosón ordibáló kretént.
– Inspirálsz – mondtam neki.
– Tényleg? Hogyhogy? – Hátrébb hajolt, hogy lássa az arcomat.
Felé fordultam.
– Mert azt teszed, ami helyes.
– Legalábbis megpróbálom. – Megborzongott. – De évekig nem
így volt. Ha két évvel ezelőtt találkozunk, vagy akár tavaly, akkor
nem lettünk volna barátok. Faszfej voltam.
– Lehet. – És lehet, hogy nem. Volt egy olyan érzésem, hogy
akkor is vonzó lett volna. – Köszönöm.
– Mit?
– Hogy megszervezted ezt a kiruccanást.
Felnevetett.
– Ezt csak úgy mondod. Nem is én szerveztem, hanem a srácok.
 – Komolyan?
– Igen.
– De azért köszönöm.
A fülem mögé simított egy elszabadult hajtincset. A keze ott
maradt a nyakamon. Megcirógatta az arcomat.
– Amíg itt vagy, töltsd nyugodtan a barátnőddel az időt.
– Visszamegyek, csak tudnom kellett, hogy rendben vagy.
– Rendben vagyok. – Elsötétült a tekintete, és már nem a
kellemes, nyugodt pillanat vett körül minket. Szikrák pattantak
köztünk, és a testem azonnal felforrósodott. – Később még jobban
leszek.
Felnevettem.
– Akkor, gondolom, ideje visszamennünk?
– Nem. – Magához ölelt. – Még nem.
Úgyhogy még nem mentünk vissza.
 34. FEJEZET

FANTASZTIKUS VOLT A HÉTVÉGE.

Egyszerűen leírhatatlan volt. Clarissa nem tudta túltenni magát a
Caden és én ügyön. Ezt mondta rá. „Ügy.”
Tudtam, hogy ez részben azért van, mert nem voltam hajlandó
meghatározni, mi van köztünk pontosan, mivel Caden és én azóta
nem beszéltünk erről. Nem akartam valami olyasmivel definiálni a
kapcsolatunkat, amivel ő esetleg nem ért egyet, úgyhogy Clarissa
elnevezte „ügy”-nek.
Másról sem beszélt egészen addig, amíg már be nem szálltunk a
Land Roverbe, hogy elinduljunk visszafelé. Nem zavart a dolog.
Laza, rejtélyes, megfoghatatlan „ügy” volt. Nem lehetett
meghatározni. Szabadság.
Azt mondtam, laza? Szabadság? Mármint úgy, hogy szabadon le
lehet lépni? Mert a szabadság ezt jelenti. Laza kapcsolat, nincs
kötöttség, nem muszáj megmaradni benne. Igen, kötetlenség… és
igen, megint elkezdtem emészteni magam miatta.
Caden nem olyan pasi volt. Nem olyan volt most hétvégén sem.
Figyelmes volt, kedves, tapintatos, gyengéd, lenyűgöző, csodálatos,
egyszóval olyan, aki nem a hozzám hasonló lányok mellett szokott
kikötni. Hurrá, megint parázom. Ereztem, hogy megint ki fogok
akadni a dolgon.
Az érzelmi hullámvasutat a telefonom szakította meg.
Megkönnyebbült sóhajjal vettem fel.
– Halló?
Egy férfihang szólt bele.
– Mehetek az öcsémért.
– Hogy? Caden?
Hát persze. Csodálatos a hangja is. Meleg, erős, nyugodt. Nem
olyan őrült, mint én.
– Aha. Azért hívtalak, mert kiengedik Coltont a kórházból.
– Ó! – Kiesett a kezemből a telefon. A fenébe! Utánakaptam, és
lehuppantam a székre. – Bocs. Bemész érte?
– Gondoltam, megkérdezlek, bejössz-e velem.
 Megint képtelen voltam gondolkodni.
– Komolyan?
– Képzeld, Marcus tegnap felhívta Coltont, és kitárgyaltak
téged. Colt ragaszkodik hozzá, hogy gyere. Nem érdeklik a
körülmények.
– Én… – Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. – De hát…
szóval… nem fogja zavarni, ha tényleg jövök?
– Biztosan nem. Amikor megtudta, hogy egész éjjel a kórházban
voltál, eldöntötte, hogy találkozni akar veled. És tálalkozni.
– Tálalkozni? Az meg mi fán terem?
– Kitálalni a kínos, vicces sztorikat rólam.
– Ó! – Felnevettem, mert tetszett a dolog. – Ezek szerint az
öcsédnek van humora.
– Igen. Az semmit sem változott. – Caden egy pillanatra
elhallgatott. – Akkor jössz? Azonnal indulok, tehát most kellene
pattannod.
– Igen! – Nem is kellett gondolkodnom rajta. – Hát persze!
– Akkor jó, mert itt állok az ajtód előtt.
– Tessék?
Odanéztem, és már nyílt is az ajtó. Ott állt Caden, és épp eltette
a telefonját. Rám mosolygott, és elakadt a lélegzetem. Hatalmasat
dobbant a szívem.
Reméltem, hogy mindig így marad.
Én is elmosolyodtam, talán kicsit még erőltettem is, mert láttam,
mennyire karikás a szeme. Odaléptem hozzá.
– Szia!
És mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, felemelte a
karját, és én hozzábújtam. A mellkasára hajtottam a fejemet, a szíve
fölé, és ő magához ölelt.
A legtermészetesebb dolog a világon. Mint a lélegzés.
– Köszönöm – mondta.
Felnéztem.
– Részemről a megtiszteltetés.
Caden feszült volt, de megpróbált visszamosolyogni. Halványra
sikerült.
– Colton… – Elhallgatott.
Megráztam a fejel.
 – Nem kell magyarázkodnod. Szereted az öcsédet, és csak ez
számít.
Elvigyorodott.
– Ez giccses volt.
– Nem érdekel. – Tényleg nem érdekelt, mert nemcsak giccses
volt, de igaz is.
Semmit nem tudtam az agysérülésről, úgyhogy a hétvégén egy
kicsit utánanéztem. Elég kevés időm volt, de azért olvasgattam az
interneten, és nagyon szívszorító beszámolókat találtam. Nagyon
fájt, hogy Caden öccsének mindezt el kell szenvednie.
És aggódtam is.
Ez nem múlt el, és fél órával később a Land Roverben ültem a
parkolóban, vártam, amíg Caden kihozza Coltont. Doboltam a
lábammal, a blúzomat gyűrögettem, kihúztam belőle néhány szálat,
és attól tartottam, hogy ha így folytatom, akkor le fogom fejteni az
anyagot.
Tíz perc után megállt mellettem egy furgon. Marcus ült benne.
Egyedül volt, integetett, de ugyanolyan feszült volt, mint Caden. Sőt,
jobban. Egészen zöldes volt az arca.
Amikor kiszállt, lehúztam az ablakot.
– Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elhányja magát.
Elfintorodott, és a gyomrára szorította a kezét.
– Nem tudom, hogy emiatt, vagy elkaptam valamit. Azt hiszem,
Avery is lebetegedett a hétvégén. Amikor eljöttem reggel, pont
hányt.
– Avery? Nálad?
Marcus grimaszolt.
– El se kezdd!
– Pedig muszáj elkezdenem. Avery a barátnőm. És a bátyáddal is
jóban vagyok. Veled meg egy csoportban tanulok. Szerintem eljuthat
odáig a barátságunk, hogy cseszegetlek. Sőt, akár egymás mellé is
ülhetünk az órákon.
– Ne ragadtasd el magad!
– Pedig ez a természet rendje, Marcus. Ne is tiltakozz! Olyan,
mint az evolúció. Az ellen is hiába tiltakoznál, esélyed sincs. A
természet nagy ribi tud lenni. Úgyis legyőz.
– Mi a szarról beszélsz összevissza?
 – Hogy jogomban áll téged cseszegetni. Lenyűgöző élmény,
olyan, mint a szülés. Az egyiknek fáj, de a másiknak csoda. És itt én
vagyok a kisbaba, aki először érzi a simogató levegőt a bőrén.
Hagyd, hogy lélegezzek, Marcus! Hagyd, hogy az újszülött kis
tüdőmet használatba vegyem, és hangoskodjak!
– Komolyan mondom, egyre rosszabbul vagyok a dumádtól.
– Ha kell, jöjjön a róka. Ne tartsd vissza, jó móka!
Rám meredt.
– Ezt most direkt szedted rímbe?
– Lehet. Vagy csak őrült vagyok? – Rákacsintottam. – Efelől
kétséget sem hagyok.
– Fejezd be, vagy tényleg kitaccsolok. – Felnyögött, és a fejére
szorította a tenyerét. – Valami szellemességgel szeretnék
visszavágni, rólad és Cadenről, de a rímeiddel inkább nem próbálok
szembeszállni.
– Állítólag csodás költő vagyok.
– Ki mondta?
– Inkább az a kérdés, hogy ki nem mondta.
– Ennek semmi értelme.
– Néha értelmetlen vagyok. De a tehetségem ragyog. – Valóban
elgondolkodtam, hogy szereznem kéne neki egy zacskót, hátha
tényleg rókázni fog.
– Most már komolyan várom, hogy végre megjelenjen a
felmentő sereg, mármint Caden és Colton. Azt hittem, miattuk
remegnek az idegeim, de nem. Te vagy az oka. Téped az idegeimet.
Már épp megint mondani készültem valami okosat, de amikor
felpillantottam, elnémultam.
Caden jött felénk egy sráccal, aki ugyanolyan magas volt, mint
Marcus, és az arca is ugyanolyan volt. A haja hosszabb és
világosabb volt, lazán keretezte az arcát. Láttam, hogy a szemük is
kicsit más. Coltoné borostyánszínnel pettyezett barna volt, mint
Cadené; Marcusé szinte fekete, akárcsak a haja.
Megint rám tört az aggodalom. Remegett a kezem, úgyhogy
gyorsan lesimítottam a nadrágomat.
Marcus kihúzta magát, és feléjük lépett.
– Hát szia! – Kinyújtotta a kezét.
Az ikertestvére ránézett, féloldalasan elmosolyodott, elkapta
Marcus kezét, és magához rántotta.
 – Ez meg mi a fasz? A tesóddal nem szokás kezet fogni. –
Megölelte, és egy másodperccel később Marcus viszonozta az
ölelést.
Amikor hátrébb léptek, Colton Marcus vállán hagyta a kezét.
– Jó, hogy látlak végre.
– Én is örülök.
Marcus bólogatott, és Colton ingét markolászta, a vállára tette a
kezét, és megint megölelte.
Caden csak nézte őket. Aztán engem. Láttam, hogy még mindig
gondterhelt a tekintete, bár már nem annyira, mint eddig. Amikor az
öccsei elengedték egymást, felemelte a kezét.
– Te meg mit keresel itt?
Marcus belecsapott a tenyerébe. – Kapcsolódom.
Colton elvigyorodott. – Ideje volt. Most, hogy Caden
megállapodik, neked kell majd mászkálni velem. És kell keresnem
egy barátnőt.
Caden felnevetett.
– Szerintem Averynek van pár helyes barátnője. Ugye, Marcus?
– Avery? – Colton a fivéreire nézett. – Milyen Avery? Nem az
előző csajod?
Marcus elkomorodott.
– Az Maggie volt.
– Avery még Maggie előtt volt.
– És visszatért? Húha. Tényleg több időt kell együtt töltenünk. –
Aztán Colton hozzám fordult, és felém nyújtotta a kezét. – Te meg,
gondolom, Summer vagy.
Mozdulni sem tudtam.
Láttam a szemében a fájdalmat, a szomorúságot, a vihart.
Beleláttam a lelkébe. Nemcsak Marcusra hasonlított, Cadenre is.
Ugyanolyan volt a szeme. Egészen ugyanolyan. Elállt a lélegzetem.
Láttam benne az erőt, az elszántságot, hogy talpon maradjon. Sok
mindent láttam benne, és nem is tudtam mindent megfogalmazni, de
minden olyan hirtelen jött, és olyan teljes volt, hogy csak ámultam.
– Szia! – nyögtem ki nagy nehezen.
Kezet fogott velem, és kedvesen rám mosolygott.
– Szia! Colton vagyok.

Colton lenyűgöző volt.

 Nevetett. Viccelt. Kifaggatott, és közben kacsingatott és
grimaszolt. Cseszegette Marcust (ez nálam pluszpont volt), és
imádta Cadent. Önmagát adta.
Megálltunk egy kerthelyiséges étteremnél, és amikor leült,
felcsúszott az inge ujja, és egy csomó sebhelyet pillantottam meg.
Megfogta az ingujját, hogy megigazítsa, de észrevette a
pillantásomat.
Elengedte a ruháját, és kinyújtotta a karját az asztalon, hogy
megnézhessem. Az egyik sebhely egészen végigfutott a karján.
– Mindenki azt hiszi, hogy ez volt az ÖGYK.
– ÖGYK?
– Öngyilkossági kísérlet.
Nyugodtan beszélt, nekem viszont a hideg futkosott a hátamon,
de uralkodtam magamon. Ha ő kibírja, én ugyan nem fogok
látványosan kiborulni.
– És nem az volt?
– Nem. – Lejjebb húzta az ingujját, és az asztal szélére
könyökölt. Aztán a kígyózó sor felé intett. – Srácok, menjetek,
rendeljetek valamit! Summerrel addig csevegünk egy jót.
Caden az asztal alatt megszorította a kezemet, felállt, és szó
nélkül indult is. Marcus még mellettünk maradt, és láthatóan
tétovázott.
– Menj már, seggf… – kezdte Colton.
Közbevágtam.
– Vigyázz, Marcus, jönnek a rímek!
Felnyögött, és bólintott. Az asztalnak támaszkodott, és
megfenyegetett az ujjával.
– Ne kezdd megint! Rosszat fogok álmodni tőle.
Rákacsintottam, amikor megkerülte az asztalt.
– Azt mondod, egy rémálom vagyok?
Hallottam, ahogy felnevet, aztán már hallótávolságon kívül volt.
Colton félrehajtott fejjel nézett utána, és finom mosollyal,
halkan szólalt meg.
– Kedvel téged.
– Költőzseni vagyok. Elvarázsoltam a rímeimmel.
– Nem. – Megrázta a fejét, a tekintete merengő volt, és
kísértetiesen komoly. – Marcus komolyan vesz téged. Látom rajta.
És ez lenyűgöz, mert ilyet még sosem láttam.
 – Ugyan már! – legyintettem. – Biztos egy csomó dolog van,
amit komolyan vesz.
– Nem.
– A csöcsöket? A pornót? A vizespóló-versenyeket…
Colton nevetett.
– A karácsonyi ajándékokat. A cipőket. A viszketős
alsógatyákat. A kutyát, ha majd lesz kutyája egyáltalán. Meg a
reggeli szexet. –Felemeltem a kezemet. – És még sorolhatnám.
– Értem.
– Mit?
– Hogy miért bírnak téged mindketten ennyire.
Colton megjárta a poklot, és még nem került ki belőle, mégis
rám és a testvéreire figyelt.
Elszorult a szívem.
– Téged is komolyan vesz ám.
– Egy frászt.
– De ig…
– Tőlem csak fél – szakított félbe Colton átható pillantással.
Komolyan mondta, és nem aggódott emiatt. Nem volt szomorúság a
hangjában, csak józanság. – Aggasztom, mert vele is megtörténhetett
volna ugyanez. Bűntudata van, amiért nem lett olyan, mint Caden.
Könnyebb a tagadás, mint az elfogadás.
Én… szóhoz sem jutottam. Lesütöttem a szememet, aztán
Coltonra néztem. Tudtam, hogy a szemem könnybe lábadt, hiába is
titkolnám.
– Marcus nem is olyan rémes – mondtam.
– Igazad van. Caden rosszabb volt.
– Ezt hogy érted?
Elhalványult a mosolya.
– Sehogy. Ezt Cadennek kell elmondania. Amúgy is, micsoda
dolog ez? Itt cikizem a tesókat, pedig kihoztak a kórházból, kaját
vesznek nekem, és még egy csinos lánynak is bemutattak. –
Megpróbált vidámabban mosolyogni, hogy ne legyen annyira
szívszorító, de nem sikerült. – Ne haragudj! Alig ismerlek még, csak
a társas érintkezésben nem vagyok olyan jó, mint régen. Fejest
ugrom a dolgokba. A pszichológusom azt mondja, lassítanom kéne.
– Miattam ne lassíts!
 – De akkor is… – Az arcomra mutatott. – Látom, hogy
kiakasztottalak, pedig nem akartam. Ne haragudj!
– Nem akasztottál ki.
– Nem kell udvariaskodnod.
– De komolyan. – Közelebb hajoltam, és halkan folytattam, mert
Marcus és Caden már visszafelé jöttek a kajával. – Én ugyanis
rímelő rém vagyok, szóval sosem voltam jó a társas érintkezésben,
ha még nem tűnt volna fel.
– Rímelő rém. – Colton lehajtotta a fejét, és a válla rázkódott a
hangtalan nevetéstől. – Igazad van. Nem mindenki lehet az etikett
nagymestere.
Halál komolyan ráztam meg a fejem.
– Kibaszottul nem.
Caden és Marcus leült.
– De illene – tettem hozzá.
Colton hirtelen hangosan felnevetett.
– Igen, szerintem is.
Addig nevetett, amíg potyogni kezdtek a könnyei. De ezek jó
könnyek voltak, gyógyító könnyek. Öröm volt látni őket, mert
megkönnyebbülést adtak. Olyan volt, mintha borongós hónapok után
végre kisütött volna a nap.
Caden és Marcus elcsendesedtek, és én tudtam, mi jár a
fejükben.
Hogy ez nem napsütés.
Csak egy kis fény a sötétben.
Colton átnyúlt az asztalon, és megszorította a kezemet.
– Köszönöm. – Kicsit megilletődött, aztán nekilátott az evésnek.
Egy órával később haza akartuk vinni Coltont, de Marcus
felajánlotta, hogy majd ő.
– Biztos? – kérdezte Caden kissé gondterhelten.
– Aha. – Marcus felállt, és intett az ikertestvérének. – Gyere!
Úgyis lógok neked egy beszélgetéssel. – Eltökélt arccal hozzátette: –
Anyának pedig meg akarom mondani a véleményemet.
Colton szeme könnybe lábadt, pislogott, és megköszörülte a
torkát.
– Oké. – Marcus mellé állt, és a vállára tette a kezét. – Szerintem
is itt az ideje.
 Caden nem tűnt túl lelkesnek, és őszintén szólva, én sem voltam
meggyőződve arról, hogy így lesz a legjobb. Hiába ismertem Coltont
csak pár órája, már én is védelmezni akartam. Talán Caden érzéseit
vettem át az öccse felé, de lehet, hogy Marcus tétovázását éreztem
meg. Mindenesetre visszafojtottam a lélegzetemet, és reméltem,
hogy minden rendben lesz az ikrek között. Nem akartam, hogy
Marcus rontson az amúgy is nehéz helyzeten.
Ahogy egymás mellé álltak, döbbenetes volt a hasonlóság. És a
különbség is. Marcus erős egyéniségnek tűnt még így, csendben
álldogálva is. Colton viszont, a tréfái ellenére, szinte árnyéknak. Ha
a fájdalom egy óceán, akkor Colton humora a hab volt a
hullámokon. Csak elterelte a figyelmet a mélységről, de én láttam,
mit takar.
Colton rám pillantott, és arcán a kedves mosoly átváltott arra,
amit valóban érzett: félelemre. Félt, ahogy én is, és azt hiszem,
Caden is.
– Oké. Látom, mit gondoltok. – Marcus káromkodott egyet,
zsebre vágta a kezét, és kihúzta magát. – Nyugi már, a picsába!
Hogy is mondjam… Jelen voltam eddig is, csak mégsem vállaltam
szerepet. Úgyhogy most hazaviszem Coltont. És esedezni fogok,
meg valószínűleg sírni is, hogy jóvátegyem, és ott legyek a fivérem
mellett, akivel megosztottam az anyaméhet. – Lehunyta a szemét, és
felsóhajtott, aztán megköszörülte a torkát. – Tudjátok, hogy értettem.
– És anya? – kérdezte Caden.
– Anya rosszabb volt, mint én – felelte Marcus.
Colton lesütötte a szemét, és lassan hátat fordított. Egy
láthatatlan szöszt söprögetett le a ruhájáról.
Marcus lágyabban folytatta. – Én nem a tagadást választottam.
Tudtam, hogy nagy a baj, én csak…
– Féltél.
Marcus odapillantott, de Colton csak közbeszólt, nem fordult
vissza.
– Igen, féltem – mondta Marcus. – Anya viszont kizárja az
egészet. Ideje beszélnünk vele.
– Akkor ott kellene lennem – vélekedett Caden.
– Miért?
Colton keserűen, szárazon felnevetett.
Marcus megismételte a kérdést.
 – Miért kéne ott lenned?
– Együtt kell beszélnünk vele, különben nem fog meghallgatni.
– Amúgy sem. – Colton visszafordult, és megrázta a fejét. –
Nektek fogalmatok sincs. Caden, te elég sokat jártál haza, de el sem
tudod képzelni, milyen anya, amikor nem vagy ott. Előtted úgy tesz,
mintha támogatna. De aztán csak azt hajtogatja nekem, hogy „lépj
már túl ezen!” Kérdezget, hogy mikor megyek egyetemre. Meg hogy
miért nincs állásom, és miért nem járok edzésre. – Aztán még
hozzátette rekedten: – A kutyával töltöm a legtöbb időt. Gus sokkal
jobban támogat, mint bárki más.
Nem találtam szavakat. Marcus sem, inkább félig elfordult. Csak
Caden válaszolt.
– Ezért fogunk Marcusszal ketten beszélni vele – mondta. –
Neked ott sem kell lenned. Te csak magaddal törődj! A mi dolgunk,
hogy kiálljunk érted.
Colton félrenézett.
Marcus lehajtotta a fejét.
Caden az égre pillantott.
Mindenki az érzéseivel küszködött. A három fivér nagyon
szerette egymást, ez nyilvánvaló volt, de nagyon behatárolt volt,
ahogyan ezt ki tudták fejezni. Itt egy nőre volt szükség, aki
kimondja, amit kell, és elmagyarázza, mi legyen. Ez az anyjuk
feladata lett volna, de úgy tűnt, hogy ő magukra hagyta a fiait.
Döntöttem.
– Colton, amikor beszélnek anyukáddal, te majd eljössz velem
valahova. – Majd én segítek nekik.
Mindhárman megkönnyebbülten néztek rám.
– Amúgy is, mi az, hogy nem mondtad, hogy van egy kutyád?
Elnevették magukat.
Caden felvonta a szemöldökét. – Nem is tudtam, hogy szereted a
kutyákat, meg aztán …
– A kutya az enyém – vágta rá Colton. Zsebre tette a kezét, mint
Marcus, és felém fordult. – Bármikor eljöhetsz megnézni Gust,
amikor csak akarsz. – Cadenre pillantott. – Ha szerinted is oké.
Caden bólintott.
– Summer nyugodtan mehet, ahová csak szeretne. – A hangja
fájdalmas volt.
 Colton felszegte a fejét, és tétován elmosolyodott. Megütögette a
testvére karját.
– Menjünk! Már kíváncsi vagyok az esdeklésedre.
Marcus felnyögött, és megveregette a vállát.
– Ki fogsz facsarni, ugye?
– De még hogy! Készülj a legrosszabbra!
Marcus biccentett felénk.
– Majd később találkozunk.
– Anyának ne mondj semmit, csak akkor, ha én is ott vagyok!
– Oké, rendben.
Colton és Marcus elindultak a furgonhoz. Miután elmentek,
felsóhajtottam, annyira sajgott a szívem. Nem értettem Colton
sérülését, de a fájdalmat igen, és benne több fájdalom volt, mint
amennyit bárki nyugodt lélekkel hordozhat. Ezt pontosan értettem.
Caden halkan elkáromkodta magát, aztán átölelt.
Úgy éreztem, most én törtem össze, és ő támasztott engem.
 35. FEJEZET

KÉT HÉTTEL KÉSŐBB CADEN MELLKASÁRA BORULVA pihegtem egy

olyan orgazmus után, amitől minden porcikám bizsergett. Sosem
képzeltem magam nimfomániásnak, de az utóbbi hetekben még ez is
megfordult a fejemben. Na jó, talán mégsem. A nimfomániások
naponta többször is csinálják, én azt azért nem, azaz Caden és én
azért ennyire nem voltunk javíthatatlanok, de mindegy. Úgy éreztem,
új fejezet kezdődött az életemben, és most már a szex is nagy
szerephez jutott benne.
Buta kis mosoly terült szét az arcomon.
Anyaszült meztelenül feküdtem. Máskor szégyellős lettem
volna, de ezen is túlléptem. Kezdtem eltanulni Caden „ki a faszt
érdekel” hozzáállását, és csodásan éreztem tőle magamat. Az első
eset pár nappal korábban történt, amikor Maggie sarokba szorított a
kampusz postáján.
– Magadnak akarod megszerezni Kevint – vádaskodott.
– Kurvára nem. Van pasim – feleltem lazán.
De nem mondtam többet, mert Cadennel nem beszéltünk arról,
hogy járunk. Egyszer felhoztam a témát, többször nem. Féltem, mit
fog mondani, úgyhogy inkább hallgattam.
Maggie csak mondta a magáét, de én rá sem hederítettem. Nem
is értettem, honnan jön az egész.
Kevinnel még mindig találkoztam, bár nem olyan sűrűn. Vagyis
inkább kifejezetten ritkán. Kétszer összefutottunk, de nem akart több
leckét, én meg el voltam foglalva. Elhalasztottuk a testvéri szerepek
gyakorlását. Ő általában a barátaival lógott, és úgy tűnt, jól érzi
magát. Lehet, hogy azért, mert megszabadult Maggie-től.
– Semmi közöm a szakításotokhoz – mondtam Maggie-nek. –
Úgyhogy inkább Kevinnel veszekedj!
Felszisszent, és elakadt a szava, de mielőtt magához térhetett
volna, felemeltem a kezemet.
– Amúgy pedig leszarom. Húzz a fenébe, mielőtt tényleg
felidegesítesz!
Gúnyosan elvigyorodott.
É
 – És akkor mi lesz?
– Akkor megmondom Claudiának, hogy azt tervezed, lefekszel
az összes jövendőbeli pasijával.
Ez bejött. Maggie elhallgatott, és én leléptem. Jobbra el.
Azóta nem láttam, de mindig figyeltem, amikor a szobámba
igyekeztem vagy a kampuszon járkáltam. Maggie alattomos ribi
volt. Bármikor belém haraphatott, mint valami veszett hiéna.
Megkérdeztem Averyt, hogy mi lett a barátságukkal, de azt
mondta, vége. És Claudiával is fagyos volt a viszonya. Örültem,
hogy Avery már nem barátkozik Maggie-vel, mert jobbat érdemelt,
és mert akkor talán Maggie kevesebbet jár a közelben, bár ebben
nem voltam biztos.
Claudiának nem volt oka így felhúzni az orrát. A Barátnő
Becsület- és Etikettkódex értelmében ő hibázott. De Claudia ijesztő
tudott lenni, és jobban örültem volna, ha mellettünk van, mintha
ellenünk. Ha Maggie nem száll le rólam, akkor be kellett váltanom a
fenyegetésemet, de persze csak Avery engedélyével. Claudiánál jobb
fegyver egyszerűen nem létezett.
– Mire gondolsz? – Caden megsimogatta a hátamat, és
visszahozott a jelenbe. – Nyugtalannak tűnsz.
Sóhajtottam, gyengéden megcsókoltam a mellkasát, és odébb
gurultam, hogy mellé feküdjek.
– Csak hülyeségekre. Csajos dolgokra.
– A Maggie ügyre? – kérdezte, miközben bebugyoláltam magam
a takaróba.
Bólintottam.
– A pasiknak könnyű. Megoldjátok egy verekedéssel,
fenyegetéssel, vagy csak leszarjátok egymást. Ennyi. A lányok
veszekedései sokkal bonyolultabbak.
Elmosolyodott, végigsimította a karomat, aztán beakasztotta az
ujját a takaróba, pont ahol a mellem fölé húztam.
– Ez nem mindig igaz. A pasik is tudnak veszekedni.
– Tényleg?
Bólintott, és elsötétült a tekintete. Oldalra fordult, és a fülembe
csókolt.
– Naná. Főleg az egyletben. Csupa pletyka, klikkek,
száműzetések… mindenféle ilyesmi.
 Csiklandozott a lélegzete, és a szívem megint hevesebben
dobogott. Elnyújtóztam, és félrehajtottam a fejem, hogy a nyakamat
csókolhassa. A keze a csípőmön állapodott meg. Tudtam, mi
következik. A hátamra fordít, és addig izgat az őrjítő simogatásaival
és csókjaival, amíg már könyörgök, hogy hatoljon belém.
Lehunytam a szememet. Átjárt a vágy és a gyönyör, lebegtem.
Caden ajka végigkalandozott a nyakamon, aztán a mellemen.
Te jó ég! Caden elképesztő volt az ágyban. Ez már illegális
kellene hogy legyen. Túl veszélyes.
– Igen? Veszélyes? – felemelte a fejét.
Megdöbbentem.
– Hangosan mondtam?
Felnevetett, és az ajka majdnem a számhoz ért.
– Elég sokszor mondod hangosan.
– Komolyan?
– Tetszik, hogy hallgathatom, milyen fantasztikusnak tartasz.
Összeért az ajkunk, és a szívem majdnem kiugrott.
– Ez baromi kínos!
– Igazából baromi jólesik. Tetszik, amikor szenvedélyes
csődörnek nevezel.
– Ne már! – Rém ciki volt. – Ez rettenetes!
Caden felnevetett, megcsókolt, és suttogva folytatta.
– A kedvencem, amikor azt mondtad, hogy én vagyok a Télapó,
és bármikor becsusszanhatok a kéményedbe az ajándékaimmal.
Ezen már nevetni sem volt kedvem.
– Kizárt, hogy ilyet mondtam.
– Pedig mondtad. – Felemelte a fejét. – És aztán egész éjszaka
pörögtem tőle.
Eltoltam magamtól, és a tenyerembe rejtettem az arcomat.
– Lesújtó!
– Ne szégyelld! De tényleg. – Magához húzott, és elvette a
kezem az arcom elől.
Nem nyitottam ki a szememet.
– Nézz rám!
– Nem. – Kikukucskáltam egy egészen kicsit. – Bármit
mondasz, nem fogsz megnyugtatni. Ez túlságosan megalázó.
– De nekem tetszik.
Felvontam a szemöldökömet.
 – Kamuzol.
– Nem. Komolyan mondom. – Megpróbálta elfojtani a nevetést,
de remegett tőle az ajka. – Soha nem élveztem úgy a szexet, mint
veled.
– Ettől sem érzem magam jobban. Mert igazából úgy érted, hogy
még sosem volt olyan vicces a szex, mint velem. – Megint
megpróbáltam elrejteni az arcomat.
Elhúzta a kezem, és fogva tartotta.
– Nem.
A fejem fölött az ágyra szorította a kezemet, és amikor a
hátamra fordultam, fölém feküdt. Elkomolyodott az arca, és a
tekintetében sóvárgás sötétlett.
– Sosem élveztem annyira a szexet, mint veled. A humorod
miatt is, de csak azért, mert ez te vagy. Veled egészen más. – Az
ajkamra pillantott, aztán megint a szemembe nézett. – Egészen más
vagy.
Már nem feszengtem, csalt valami melegség járt át. Mindenem
bizsergett tetőtől talpig, és nem is értettem, miért beszélgetünk még
mindig.
A lábammal végigsimítottam Caden lábát, aztán köré fontam a
combomat. Néztem. Egészen sötét volt a szeme, a borostyán pettyek
eltűntek. A másik lábammal is átöleltem. Aztán megemeltem a
csípőmet, és éreztem őt, ahogy belém hatol, keményen,
szenvedélyesen.
Egyszer azt mondta, hogy amint meglát, azonnal merevedése
lesz.
– Ahogy belépsz, máris rád vetném magam – árulta el.
Azt hittem, viccel, de most, hogy megint készen állt, már
sejtettem, hogy nem.
A nyaka köré fontam a karomat, és megfogtam a fejét.
– Megmutatod, mennyire vagyok más?
Ereztem, ahogy keményen rám nehezedik.
– Naná!
A szája a számra tapadt.

Csörgött a telefonom.
Megint Cadenen feküdtem. Nagy nehezen felemeltem a fejemet.
Nem emlékeztem, mikor cseréltünk helyet. De így is jó volt. Egész
életemben szívesen ébredtem volna így, sosem unnék rá.
– A telefonod – mondta, és a csípőmre tette a kezét. Felnyögtem,
átgurultam rajta, és lekecmeregtem. A telefon a táskámban volt, a
táska meg egy kupac ruha alatt. Kutatni kezdtem, aztán a táska
cipzárjával vacakoltam. Caden felült.
– Fel is állítattál volna, nem kellett volna legurulnod az ágyról.
– Sebaj – mondtam, és megfogtam a telefont. – Így esett jól.
Felnevetett, én pedig felvettem a telefont.
– Halló?
A mostohaanyám volt az. Caden közben kiment a fürdőszobába.
– Szia, kicsim!
Caden seggét bámultam. Feszes és gömbölyű volt, tökéletes volt
minden mozdulata. Mint valami görög istenség. Visszafojtottam egy
nyögést. Sosem untam meg a látványt.
– Itt vagy, kicsim? – kérdezte Sheila.
Megköszörültem a torkomat.
– Igen. – Mivel Caden nyitva hagyta az ajtót, úgy fordultam,
hogy az ágynak támasszam a hátamat. Bebugyoláltam magam a
takaróba, és visszakérdeztem. – Mi a helyzet?
– Szeretnék kérni tőled valamit.
– Mit? – A homlokomat ráncoltam.
A fürdőszobában zubogni kezdett a víz, és elképzeltem, hogy
Cadennel zuhanyozom.
– Most beszéltem Kevinnel, és jó lenne, ha rá tudnál nézni, hogy
jól van-e.
A mostohabátyám emlegetése kiverte a fejemből a zuhany
gondolatát.
– Tessék?
– Csúnyán összevesztünk. Az apjáról volt szó, de még a
szokásosnál is rosszabbul reagált. El tudnál menni az egyleti
kollégiumba? Megnéznéd, hogy jól van-e? Azt mondta, hogy
mostanában több időt töltőtök együtt.
– Ezt mondta?
– Mesélte, hogy te és a barátnőid segítetek neki valamiben.
Annyira örülök! Tudom, hogy eddig nem voltatok jóban, de
reméltem, hogy ez megváltozik, ha ugyanoda jártok egyetemre.
Köszönöm, Summer. Ez nagyon sokat jelent nekem.
 Elfojtottam egy sóhajt. Nagyon szerettem Sheilát, jó volt
hozzám, de ez a telefonhívás most az idegeimre ment.
– Pár perc, és átmegyek hozzá.
– Köszönöm szépen, Summer. És kérlek, ne haragudj a múltkori
hétvége miatt. Apukáddal meg kellett beszélnünk néhány dolgot.
Korábban kellett volna megtennünk, de most már minden rendben.
Csak szerettem volna, ha ezt tudod. Apukáddal minden rendben van
köztünk.
Ez meglepett. Egy hónappal korábban még aggasztott volna.
Talán eltűnődtem volna, valójában hogyan is állnak köztük a dolgok,
és Kevin miként boldogul azzal, ami az apjával kapcsolatban
foglalkoztatja. De most már nem aggódtam miatta.
Kihúztam magam, és a fejem a matrachoz nyomódott. Ez meg
mi volt? Rosszul teszem? Kezdek önző lenni?
Hiszen aggódnom kellene miattuk… ugye?
– Rendben, kicsim, nem akarlak feltartani. Köszi, hogy ránézel
Kevinre. Légy szíves, hívj fel holnap, hogy tudjam, minden rendben
van-e.
– Oké.
– Akkor majd beszélünk. Átadom az üdvözletedet apukádnak.
– Hát persze. Oké. Köszi.
Még csak nem is jutott eszembe, hogy üzenjek apának. Amikor
Sheila letette a telefont, fel voltam kavarva.
A telefonra bámultam az ölemben, amikor Caden egy
törülközővel a dereka körül kijött a fürdőszobából.
– Minden rendben? – kérdezte. – Ki volt az?
– A mostohaanyám. Rá kellene néznem Kevinre. Azt mondta,
hogy valamin kiakadt.
Caden a szemét forgatta, aztán a szekrényhez lépett.
– Jaj, nehogy Matthews kiakadjon! – Alsót és farmert vett fel,
aztán felém fordult. – Ez miért a te gondod?
Megpróbáltam nem a mellkasát bámulni.
– Azt hiszem, valami tesó dolog. Te nem néznél rá Marcusra, ha
kiakad valamin?
– Marcus tényleg a testvérem, nem valami szarházi, aki ágyba
akar vinni.
Na ja.
– Tudod, hogy értem.
 Félrehajtotta a fejét, és vállat vont.
– Azt hiszem, attól függ, ki kéri, és mennyire van kiborulva.
Marcus nem akarná, hogy foglalkozzak vele, nem olyan köztünk a
viszony.
– És Colton?
– Ő más. Colton sosem kér semmit, de őt azonnal támogatnám.
– Tehát azt mondod, nem kéne megnéznem, hogy van Kevin?
– Csak azt mondom… – Mellém ült az ágyra. Hátradőltem, és
felnéztem rá. Ellágyult a tekintete. Elsimított egy tincset a
homlokomról. – A te családod, tégy, ahogy jónak látod, de ne bízz
abban a seggfejben!
Rámosolyogtam.
– Szerinted rám hajtana?
– Még szép.
Elkomolyodtam.
– Tényleg így gondolod?
– Azért szakított Maggie-vel, hogy felszedjen téged.
– Nem így volt. Meg akar változni, nem akar már olyan lenni.
Felültem, és Caden felé fordultam. Még szorosabban magam köré
vontam a takarót. Leért a földre, a lábamat is befedte.
– Téged akar. – Caden le nem vette rólam a szemét. – Hidd el! A
pasik tudják az ilyesmit. – Mélyen a szemembe nézett. – Biztos nem
érzel már semmit iránta?
Ez meglepett.
– Azt hittem, úgy gondolod, nem is éreztem iránta semmit soha
igazán, nem? Legalábbis ezt mondtad.
– Igen, de az akkor volt, mielőtt én beléd szerettem. – Felállt, és
megára kapta az ingét. Aztán kisétált.
Én meg ott ültem teljesen ledöbbenve. Már becsukódott az ajtó,
mire szóhoz jutottam:
– Várj! Mit mondtál?!
 36. FEJEZET

CADEN SZERELMES VOLT BELÉM, nekem meg a hülye mostohabátyám

hogylétével kellett foglalkoznom. Ez a két gondolat kergette
egymást a fejemben. Csak ültem, és alig tértem magamhoz.
Úristen! Caden szerelmes belém! Sosem gondoltam volna…
Hogy lehet…
„Nem vagy szende kis senki. És ne hagyd, hogy valami faszfej,
mint például a mostohabátyád, elhitesse veled, hogy az vagy.”
Soha nem is reménykedtem benne, hogy Caden belém szeret.
Padlót fogtam, de szó szerint. Meg kellett találnom. Kevin várhat.
Kimentem, de Caden nem volt sehol. Mintha a föld nyelte volna
el. Nem volt az udvaron, sem az épületben. A Land Rovert sem
láttam. Elment.
Nem tudtam elhinni. Ott álltam nála az ajtóban, és azon
gondolkodtam, mit tegyek, amikor üzenet érkezett a telefonomra.
Szólj majd, miután beszéltél vele.
És még egyszer köszi, Summer. XOXO
Felsóhajtottam. Csak Sheila írt.
Valamit kellett kezdenem ezzel az egésszel. Átéreztem az
iróniát, ahogy lesétáltam az alagsorba vezető lépcsőn. Amikor
először mentem, reméltem, hogy nem találok lányt a szobában, most
viszont azt reméltem, hogy van Kevinnél valaki.
– Gyere be! – szólt ki.
Egyedül volt, az íróasztalánál ült. Nem volt szerencsém.
– Szia! Mit keresel errefelé? – Felállt, és helyet csinált, hogy az
ágy szélére ülhessek. Az ágy tele volt szórva ruhákkal. – Most
voltam mosodában. Ne aggódj, mind tiszta!
Leültem, és összekulcsoltam a kezemet az ölemben. Caden
szavai nem tágítottak a fejemből. A fülemben csengtek, és egy
pillanatra teljesen elvonták a figyelmemet.
– Mi a helyzet? – kérdezte Kevin, és megköszörülte a torkát.
Visszaült az íróasztalához, kinyújtotta a lábát, és szembefordult
velem.
– Anyukád telefonált.
Ó
 – Ó… – Kissé elfordította a fejét, és összevonta a szemöldökét.
A lábát az íróasztal alá húzta. – Meg kell nézned, hogy mi van
velem?
– Pontosan.
Halkan felnevetett.
– Bocs. Gondolom, semmi kedved itt lenni.
Lesütöttem a szememet, de aztán felszegtem a fejem.
– Ezt hogy érted?
– Tudok rólad és Cadenről.
Majdnem megállt a szívem. Komolyan? Nem tudhatja, mit
mondott nekem Caden… vagy mégis? Akkor többet tud, mint
gondoltam. Előrébb hajoltam.
– Tényleg?
– Ja… – Ö is előrébb hajolt. – Megértem. Majd azt mondom
anyának, hogy eljöttél, beszéltünk, és minden a legnagyobb rendben.
Emiatt ne aggódj! Nem hiszem, hogy Caden örülne, hogy itt vagy
nálam.
– Nem örül.
Kevin szeme elkerekedett.
– Megmondtad neki?
– Miért ne mondtam volna?
– Akkor köztetek komolyabb a dolog, mint gondoltam.
Összevontam a szemöldökömet.
– Biztos, hogy ez rád tartozik?
– Az már nagy lépés, amikor mindent megbeszéltek. – Kevin
felsóhajtott. – Én ilyenkor általában lelépek, de eddig eljutni is fél
évembe telik. Nálatok csak két hét, és máris ott tartotok.
– Miről beszélsz?
– Arról, amikor mindent felelősen elmondotok egymásnak. Ez
nagy lépés, Summer.
– Nála voltam, amikor anyukád hívott. – Elkáromkodtam
magam. Ez sem tartozott Kevinre. Minek magyarázkodom?
Kevin az ajkát biggyesztve elgondolkodott.
– Akkor is nagy lépés. Szóval akkor Caden meg te
összetartoztok. – Felszegte a fejét, mintha hazugságon kapott volna.
Kezdett felforrni tőle az agyvizem.
– Semmi közöd hozzá.
 – Rendben. – A másik lábát is az íróasztal alá húzta. – Akkor
viszont neked sincs közöd ahhoz, ha veszekszem anyámmal.
– De engem ő kért meg, nézzem meg, hogy vagy.
– Ez igaz. – Halkabban folytatta: – Ne haragudj, seggfej módra
viselkedem!
Már a nyelvemen volt egy válasz, de hallgattam. Jó testvér
akartam lenni. Nem vágtam vissza, csak rámosolyogtam. Ez a
lényeg. Testvérek. Család.
– És minden rendben?
Kevin felsóhajtott, és zsebre tette a kezét. Hátradőlt a székében,
és megint kényelmesen elnyújtózott.
– Ki tudja? Tartani szeretném a kapcsolatot apámmal, de anya
azt mondja, hogy apa nem akar velem találkozni.
– És nem hiszel neki? – Nagyon szerettem volna üzenetet
küldeni Cadennek. „Az akkor volt, mielőtt én beléd szerettem.”
Hevesebben vert a szívem.
– Nem tudom. Talán. Apám egy önző pöcs, ez tény. – Rám
vigyorgott. – Ezt tőle örököltem, de miféle apa nem akar találkozni a
gyerekével?
– Min vesztél össze anyukáddal? – Mért maradtam ott? Caden
sokkal fontosabb volt.
– Írtam apámnak egy e-mailt, és elmondtam anyának. Kiakadt.
Megpróbáltam érdeklődést mutatni.
– Tényleg?
Caden berobbant az életembe. De most figyelnem kellett
Kevinre.
– Nem tudom, mi történt a szüleim közt. – Felsóhajtott. – Azt
hiszem, anya nem meri elmondani, hogy ne haragudjak meg rá. A
családok a nagyon szar dolgokat mindig titkolják. Szerintem az én
családom nagyjából normális. A nem normális, az te vagy.
– Mi van?
Kevin még szélesebben vigyorgott.
– Neked szerető családod volt. A szüleid boldogok voltak
együtt, nem?
Szüleim? Anya… Késszúrásként hasított belém újra a fájdalom.
Pedig azt hittem, elmúlt. Hetek óta nem éreztem. Tényleg elmúlt.
Most miért tért vissza? A mellkasomra pillantottam, mintha
láthatnám.
 – De. – Persze voltak veszekedések, de nem sok.
– Ha anyukád élne, valószínűleg még együtt lennének a szüleid.
– Aha, valószínűleg – ismételtem.
Anya…
Hirtelen megnyílt a szakadék.
Ha anyukád élne.
– Ne haragudj! – Kevin megrázta a fejét. – Ha anyukádat
említik, mindig elszomorodsz.
Megmarkoltam a blúzom szélét.
– Ez van. – Rekedt volt a hangom. Gombócot éreztem a
torkomban, és attól féltem, mindjárt megfulladok.
Az a rohadt szakadék. Viszketni kezdett a bőröm a szívem fölött.
– A francba! – Kevin fészkelődött, és megint felém fordult.
Előrehajolt, a könyökét a térdére támasztotta. – Ne haragudj! Nem
lett volna szabad emlegetnem.
– Akkor miért tetted?
Összekulcsolta a kezét, és beharapta az ajkát. A szemembe
nézett. Csokoládébarna szeme most úgy nézett rám, ahogy régebben
mindig szerettem volna.
– Az én szüleim szinte egész életemben utálták egymást.
Tudtam, hogy el fognak válni, és akartam is, hogy így legyen, mert
akkor vége a veszekedéseknek. De a legtitkosabb álmom az volt,
hogy olyanok legyenek, mint a te szüleid voltak. Szeretet,
boldogság, normális mennyiségű veszekedés. Ilyesmi. Erre vágytam.
– Tessék?
Kevin nevetve kihúzta magát a székén.
– Ne rágódj ezen, ez egy ilyen Matthews dolog. Nem a te
gondod. Anyukámnak nem kellett volna belerángatnia téged. –
Eltűnődött, aztán lassan elmosolyodott. Rám villant az arcán a
gödröcske. – Meg amúgy is, te Cadennel voltál elfoglalva, nem?
Most viccel, vagy tényleg kedves akar lenni? Nem értettem. De
a szakadékot megnyitotta. Összevontam a szemöldökömet, és
visszagondoltam arra, hogy mikor jelent meg először ez az emésztő
fájdalom. Már Kevin előtt is ott volt. Mielőtt Sheilát megismertem.
Mielőtt anya meghalt.
Anya. Az a szakadék ő volt.
Kevin szótlanul meredt rám. Biztosan azon gondolkodott, mit is
mondjon. Aztán valami megváltozott. Valami bensőségesség
kezdődött. Elszorult a gyomrom, fel voltam kavarva.
Fájt.
Olyan volt, mintha darabokra szaggattak volna. Mintha valaki
kitépte volna a szívemet, és összetörve a földre hajította volna.
Kevin nagyon halkan szólalt meg. Alig hallottam.
– És ha azt mondanám, hogy féltékeny vagyok Cadenre? Az baj
lenne?
Nem feleltem, de a szavai visszhangzottak bennem. És
keveredtek Caden szavaival.
„Az akkor volt, mielőtt én beléd szerettem. ”
Már nem hallottam Kevint, csak Caden hangját. És éreztem a
szakadékot. Anyát. Mindenhol jelen volt. De mégsem volt jelen
sehol. Bennem, mellettem. A temetésén. A fülsiketítő hang a
monitoron, amikor megállt a szíve.
Anya elment, és én nem dolgoztam fel a traumát.
Olyan hosszú ideig temettem magamba! Eltaszítottam, de
visszatért. A hatalmas szakadék hívogatott, rám zuhant. Nem láttam
a könnyeimtől. Hátraléptem.
– Most megyek.
– Ne! – Kevin felállt, és kinyújtotta a kezét, mintha meg akarna
fogni, de nem tette. – Ne menj! Ne haragudj, tolakodó voltam! Nem
lett volna szabad.
Hátráltam.
– Ez nekem nem tetszik.
– Kérlek, Summer! Ne menj el!
Megráztam a fejemet, és a kezemre húztam a blúzom ujját.
Ahogy szorítottam, a blúz megfeszült a vállamon és a mellkasomon.
– Hagyd abba! – Megráztam a fejemet, és magam mellett láttam
anyát. Magam előtt. A szeme mindentudó és rosszalló volt. – Ne
nézz így rám!
– Summer…
Egészen az ajtóig hátráltam. Kevin felém nyújtotta a kezét.
Mozgott a szája, de nem őt hallottam, hanem anyát.
Még erősebben ráztam a fejem, mintha ezzel kirázhatnám őt is a
fejemből. Nem sikerült… Úgy éreztem, nem bírom ki. Lefojtottam a
zokogást, rogyadozott a térdem. Összeesem, és akkor végem, mindig
bennem lesz ez az érzés, és soha nem rázhatom ki magamból
anyámat.
 – Nem – suttogtam.
– Summer… – Megint ugyanazt a tekintetet láttam anya
szemében. Kevin szemébe néztem, mégis anyámat láttam, Rajta
keresztül figyelt.
Tovább ráztam a fejemet.
– Hagyd abba!
– Summer…
Kevin a karomra tette a kezét. Anya a karomra tette a kezét.
A józan eszem tudta, hogy épp idegösszeomlást kapok. Nem
engedtem meg magamnak a gyászt, és ezért jött el hozzám anya. És
most már nem enged el. Összeroskadtam.
Valaki elkapott. Könnyek peregtek az arcomon, és hirtelen lágy
érintést éreztem. Valaki elsimította a hajamat az arcomból.
Felnéztem. Anya volt az. Elkapott, és halkan beszélt hozzám.
Minden rendben lesz.
Minden rendben lesz.

CADEN

Hitegettem magam, hogy azért vagyok az alagsorban, mert Philiptől

akarok kérni valamit. Nem azért, mert Philip szobája Matthewsé
mellett van, vagy mert Summer épp ott van. Dehogy. Tényleg csak a
tűzőgépre volt szükségem.
Utáltam ezt az érzést.
Ez a lány befészkelte magát a fejembe. Állandóan rá gondoltam,
és utáltam, hogy mennyire hiányzik, mennyire állandóan magam
mellett akarom tudni. Utáltam, mert teljesen védtelennek éreztem
magam miatta.
Amikor lementem a lépcsőn, sírás ütötte meg a fülemet.
Bántotta! Szét akartam verni, de az ajtóban megtorpantam. A
látvány, ami a szemem elé tárult, letaglózott. Kevin ringatta
Summert, ő meg úgy szorongatta, mintha az élete múlt volna rajta.
Kevin félresimította a haját, és vigasztalta, hogy minden rendben
lesz. Csak ezt ismételgette. Én meg csak álltam ott. Gyűlölet és
rettenet töltött el: rettenet, hogy Summernek ennyire fáj valami, és
gyűlölet, hogy Kevin vigasztalhatja.
Előreléptem.
– Hadd vegyem át!
Kevin szorosabban fogta.
– Elmondtam neki, mit érzek iránta. Szerinted miért sír? – Ügy
nézett rám, mint aki sajnál. – Egyszer már elszalasztottam az
esélyemet. Most nem engedem el.
– Nem azért sír, mert szerelmet vallottál neki, te barom. Miért
sír? – Megérintettem a karját. – Summer…
De Summer csak még jobban szorította Kevint, és a mellkasához
fúrta a fejét.
Kevin önelégülten rám vigyorgott, és megsimogatta a haját.
– Látod? Megmondtam! Engem választott.
– Nem igaz! – Megint Summer felé nyújtottam a kezem, de
ugyanaz történt, mint előbb. Hangosabban sírt, és szinte remegve
bújt Kevinhez.
– Ha igen, azt majd később megtudod. – Az ajtó felé biccentett!
–Menj ki! Ma éjjel velem marad.
Legszívesebben pofán vágtam volna Kevint. De nem tehettem,
mert az Summernek fájt volna, és azt nem akartam. A kezem azért
még ökölbe szorult.
Kevin odapillantott, és szárazon felnevetett.
– Tudod, mi a legviccesebb? Hogy én ezt eleinte nem is akartam.
A középiskolában bármikor megkaphattam volna. Senki nem
udvarolt neki, mert tudták, hogy együtt lakunk, és bármikor
lecsaphatom a kezükről. – Megvonta a vállát. – Nem volt gond, és
azt hittem, itt sem lesz. Szórakozhatok, és szórakozhat ő is. De a
végén mindig tudtam, hogy nála kötök ki, legalábbis mindig
gondoltam rá.
Itt valami nagyon nem stimmelt. Miért beszél úgy Kevin, mintha
Summer nem hallaná? Mit csinált vele?
– Egész idő alatt hitegetted.
– Amíg nem jöttél te. – A szavaitól megdermedtem. – Amíg
beléd nem szeretett. De ennek kurvára vége. – Felemelte Summert,
és az ölébe vette. Summer még mindig görcsösen markolta az ingét.
– Most az enyém, és nem engedem el.
– Egyszer úgyis pokolra jutsz.
 Summer csak sírt, és féltem, nehogy még jobban megijesszem.
– Amikor megnyugszik, meg fogom tudni, hogy valójában miről
szól ez az egész.
Valahogy nem állt össze a kép. Nem vallott Summerre, hogy
Kevint választja, és sírógörcsöt kap. Leültem, és elővettem a
telefont.
– Mit csinálsz?
Na igen. Kevin egyszerre aggódni kezdett.
– Felhívom a barátnőit.
Avery máris indult, én pedig hátradőltem és vártam. Az biztos
volt, hogy nem fogom Summert Kevinnel hagyni ilyen állapotban.
Rosszul tettem, hogy megkérdőjeleztem Summer érzéseit.
Bíztam benne. Csak Kevinben nem.

Egy órával később kezdett fény derülni a dolgokra. Avery és néhány

barátnője bevitték Summert a mosdóba.
Fél óra múlva Avery kijött.
– Elég összefüggéstelen, de azt hiszem, az anyukája miatt van a
dolog.
– Ki miatt?
– Az anyukája miatt.
– Ennek nincs értelme. Sosem szokott az anyjáról beszélni.
– Szerintem épp ez az. Valami történt, ami kiborította.
A válla fölött Kevinre pillantott, és a két srácra az egyletünkből,
akik ott őrködtek. Nem tudom, hogy azért-e, hogy Kevin ne lépjen
le, vagy azért, hogy én ne verjem szét a pofáját.
Avery Kevinhez fordult.
– Nem téged szorongatott. Azt hitte, az anyukája vagy.
– Mit mondtál neki? – Felpattantam. Félrelöktem a srácokat, és
az ingénél fogva felrángattam Kevint.
– Semmit! – Nagyot nyelt, és az ajtó felé sandított, mintha a
menekülő útvonalat keresné. – Esküszöm! Csak bevallottam az
érzéseimet. Ennyi… – Aztán elernyedt. – Ó…
– Mi az?!
– Mi az? – kérdezte Avery is, és csípőre tette a kezét. – Mi az,
Kevin? Mit mondtál?
– Semmit. – Megvonta a vállát, azaz csak szerette volna, mert
még mindig szorítottam. – Megemlítettem az anyukáját, de semmi
rosszat nem mondtam. – Kérlelőn felemelte a kezét. – Komolyan
nem akartam felzaklatni. Csak azt hittem, az a baja, hogy nem akar
téged megbántani.
– Engem? – mordultam fel.
– Tudod, azért, mert bevallottam neki az érzéseimet. Nem
tudtam, hogy az anyukája miatt zokog. Azt hittem, amiatt, hogy
velem valamit elhibázott, vagy ilyesmi. Próbáltam megnyugtatni,
hogy minden rendben lesz.
Legszívesebben agyonütöttem volna, de nyugalmat erőltettem
magamra. Elengedtem, és hátraléptem. Le kellett lépnem, mert attól
tartottam, tényleg végzek vele. Averyhez fordultam:
– Vigyázz Summerre!
– Te meg hova mész?
– Bárhova, csak távol ettől a fickótól!
A szüleimnél kötöttem ki, és Colton leült mellém. Sört nyomott
a kezembe, magának meg vizet hozott. Marcus is bejött, és leült.
Nem telefonáltam neki, de feltételeztem, hogy Avery igen. Colton
neki is hozott egy sört.
Marcus előrehajolt.
– Mit csináljunk Kevinnel?
 37. FEJEZET

SUMMER

Caden…
Egy belső hang a nevét suttogta a fejemben. Lassan kezdtem
magamhoz térni. Caden azt mondta, hogy szeret, utána meg el kellett
mennem Kevinhez. A kibaszott szakadék, amit anya halála óta
betemettem, tegnap este megnyílt, és nem tudtam visszatemetni.
Összeroppantam. Más szó nem volt rá.
Summer Stoltz kihajózott az Elmebaj Óceánjára, de most vissza-
kecmergett a szárazföldre. Szar volt. Szarul voltam. Szaros
Summer… ez lesz az új nevem. A kezembe temettem az arcomat, és
felnyögtem.
– Jaj, ne!
– Mi az?
– Itt volt, ugye?
Avery mellettem állt, ott volt Shell is. És azt hiszem, Claudia, de
nem bírtam ránézni. Még mindig nem rajongtam a harcias ribiért, aki
sosem kért bocsánatot, ha rosszat tett. Egy fürdőszobában ültem a
földön. Kevin fürdőszobája lehetett, mert a törölközőkre K betű volt
hímezve.
Feltápászkodtam.
– Mennem kell!
– Várj! Hová készülsz?
– Azt mondta, szeret, én meg kiborultam. Helyre kell hoznom!
Már kimentem, amikor hallottam, hogy Avery megszólal
mögöttem:
– Kevin mondta?
– Nincs itt.
A házikó üres volt, úgyhogy bementem az egylet épületébe,
hogy megkeressem Cadent. Követtem egy srácot a konyhába, aztán
az udvarra.
– Mi az, hogy nincs itt?
Betette a jeget egy hűtőládába, és vállat vont.
 – Hát, nincs itt. Elment valahová.
– Hová?
– Carl – kiabált rá egy másik srác, és kidugta a fejét az ajtón. –
Ha megtöltötted, maradj itt! Mindjárt jönnek az italok. Szükség van
rád a bárban. Oké?
– Rendben.
Az ajtóból a srác rám bámult, aztán bement. Összevontam a
szemöldökömet. Ez mi volt? Mindegy. Helyre kellett hoznom a
dolgokat, elmagyaráznom, mit érzek. Csak ez számított.
Karba tettem a kezemet.
– Szóval?
Szigorú tekintettel rám nézett. Ott kellett maradnia a bárban,
úgyhogy nem lóghatott meg.
Én pedig a lábammal doboltam, mint egy türelmetlen óvodás.
– Ki vele!
Caden volt a vezéregyéniségük. Mindig tudták, hol van.
– Nézd, jobb lesz, ha Philippel beszélsz. Ő páholyból látta az
egészet.
– Szóval akkor volt mit látni. – Győzelmi mámor öntött el. – Mi
történt?
Carl összehúzta a szemét.
– Voltál a mostohabátyád szobájában?
– Azóta nem. Miért lettem volna?
– Akkor nem tudod, hogy kirúgták?
– Egy óráig a mosdóban voltam.
– Közben sok minden történt.
Új szemmel néztem körbe. Carlr csak az egyik hűtőládára
vigyázott. Még másik négy is volt az udvaron, és tábortűz
előkészületei, meg két asztal a sörpingpongnak. Valami baljós
előérzet kínzott.
– Kevin itt van? – kérdeztem erőtlenül.
– Nincs.
Caden nem volt itt.
Kevin sem.
Kezdett megfájdulni a fejem.
– Azt mondod, Philip ott volt? Amikor történt, ami történt?
– Aha.
Megköszörültem a torkom. Izzadt a tenyerem.
 – Hol van Philip?
– Ő mondta az előbb, hogy maradjak itt.
– Remek – dünnyögtem. Az a pasi nem bírt engem. Volt egy
olyan érzésem, hogy nem fog velem csevegni.
De azért bementem, és megkérdeztem az első szembejövőt,
hogy hol van Philip.
– Lement.
A francba!
A térdem elgyengült, és remegett a kezem, miközben lementem
a lépcsőn, amin nemrég felsiettem.
A folyosó szinte fenyegetőnek tűnt. Az egyik szoba ajtaja
csukva volt, a másik kettőé nyitva. Nem tudtam levenni a szememet
a mostohabátyám szobájáról.
Teljesen üres volt. Még az ágynemű is eltűnt. Két fiú
rendezkedett, az egyik a szemetet szedte össze, a másik porszívózott.
Épp végeztek, és összepakolták a takarítószereket. Ahogy elmentek
mellettem, nagyot nyeltem. Pár pillanat múlva friss ágyneműt
hoztak.
Avery, Claudia és Shell a fürdőszoba ajtajában ácsorogtak. Az
egyik srác elvette mögülük Kevin törülközőit.
– Mi folyik itt? – kérdezte Avery.
Fogalmam sem volt. Megráztam a fejemet.
– Kész vagyunk, Philip – mondták a takarítók.
– Oké. Óvszert is tettetek a mosdóba?
– Mindjárt – válaszolta az egyik, és már indult is.
Le voltam sokkolva. Remegett a térdem, és hirtelen szemben
találtam magam a pasival, aki kinézett az ajtón.
Láttam, milyen ellenségesen méreget, és rekedten
megkérdeztem:
– Mit mondtál Cadennek?
Felhorkant, és intett a mögöttem álló fiúnak.
– Menj csak, D! Köszi, hogy ilyen gyorsan elrendeztétek a
szobát.
– Hé! – Claudia utánament, és hallottam, hogy kérdezősködik. –
Mi folyik itt?
D biccentett, és szinte futva menekült. Előreléptem, és
megálltam Philip szobájának az ajtajában. Így nem vághatta be az
orrom előtt. Azért kinyújtottam magam elé a kezemet, mert hátha
mégis.
– Mi történt?
– A mostohabátyád egy faszfej.
– Tudom – feleltem. – De mi történt?
Tudnom kellett, hová ment Caden. Kezdtem becsavarodni a
bizonytalanságtól.
– Caden ultimátumot intézett a házhoz.
– Ultimátumot? Az meg mi?
– Ő vagy a mostohabátyád. – Philip felhorkant. – Találd ki, kit
választottunk. Szóval a bátyókád ki van rúgva. Amint megvolt a
szavazás, elzavartuk.
– Micsoda?
Avery a fürdőszobára mutatott.
– Mi ott voltunk. Hogy történhetett ilyen gyorsan ennyi minden?
Philip megvonta a vállát.
– A fiúd döntött, szólt, a csapat meg mellé állt. Ennyit
mondhatok.
– Hol van Caden? Tudom, hogy tudod.
– Nem hívtad fel?
A telefonomra pillantottam. Üzenet Kevintől. Hívj fel! A pasid
miatt kirúgtak a házból! Sheila is írt. Beszéltél már Kevinnel?
Ennyi, semmi több. Nem volt hívás, sem üzenet. Mintha kést
szúrtak volna a szívembe.
Caden elhagyott, akárcsak anya.
Nem! Ezt a félelmet gyorsan elhessegettem.
– Használhatom a telefonodat? – Nem tudtam, mi történt köztem
és Caden közt. Lehet, hogy fel sem venné, ha hívom, de egy
egylettárs hívását biztos fogadná.
– Miért?
– Az enyém nem működik.
Elfintorodott.
– Mióta?
– Mostantól – feleltem, földhöz vágtam a telefonomat, és rá is
tapostam. Tessék, faszfej! Feléje nyújtottam a kezem. – Hadd
telefonáljak!
Káromkodott, de odaadta a telefonját.
– Oké, de ha Caden nem akar veled beszélni, kimentem magam.
Ú
 Úgy szorongattam a telefont, mintha az életem múlna rajta.
– Áll az alku.
Felhívtam Cadent. Felvette.
– Mi a helyzet?
– Caden… – szóltam bele.
Philip is belekiabált.
– Bocs! Elvette a telefonomat. Most próbálom visszaszerezni. –
Érte nyúlt, de a kezére csaptam. Sötét pillantást vetettem rá, és ő
megadóan felemelte a kezét.
Jobbnak láttam kimenni a szobából. Ha mozgásban maradok,
nem dőlhet össze a világ.
Felmentem a folyosóra.
– Szia! Én vagyok. Nem tudtam, hogy felveszed-e, ha a
sajátomról hívlak. – Befordultam, végigmentem a folyosón, ahol
először találkoztam Cadennel, aztán kimentem az oldalsó ajtón.
– Hogyhogy Philip telefonja van nálad?
– A picsába! – Egy nagy teherautó az utamat állta. A fiúk kis
hordókat pakoltak le róla, és a hátsó udvarba igyekeztek. – Azt
hiszem, a házatok ma bulit rendez.
– Ezért hívsz?
– Nem. – A fiúk mellettem cipelték el a hordókat. Szorosabban
fogtam a telefont, és halkan folytattam. – Fel kellett hogy hívjalak.
Összeomlottam. Nem tudom, miért, azaz szerintem tudom, de abban
biztos vagyok, hogy láttad.
– Igen. Láttalak egy másik pasi karjában.
Meg kellett állnom. Nincs mese, most vagy soha.
Lehunytam a szememet, és nagy levegőt vettem. Hallottam,
hogy mögöttem kinyílik az ajtó. Nem tudtam, ki az, oda se néztem.
Feltartottam a kezem, remélve, hogy akár Philip az, akár Avery vagy
Claudia, érteni fogja a jelzést, és megáll. Most egyedül kellett
lennem.
– Szerelmes vagyok beléd. – Kimondtam! Most már nem
vonhattam vissza. Folytattam: – Kevin baromságokat mondott, de
hát ő ilyen. Ostoba volt, és én valami miatt összeomlottam. –
Elhallgattam. Caden nem felelt. – Szerintem jobb, ha ezt
személyesen beszéljük meg…
Ezt jobban végiggondoltam. Hogy majd áll előttem, és vár, és
zárkózottan figyeli, ahogy kiöntöm a lelkemet. Nem. Inkább azonnal
beszéljük meg. Az mégis jobb.
– Kevin akkor került az életembe, amikor az anyukám meghalt.
Elhunyt, eltemettük, aztán durr. Új családom lett. És a fiú, aki
középiskolában annyira tetszett, a mostohabátyám lett. A
középsuliban minden lánynak ő tetszett. Nem is értem. Tényleg nem
tudom elmagyarázni, olyan, mintha a fájdalom szakadékká nyílt
volna bennem, és ostoba álmodozással akartam betemetni. – Caden
még mindig nem felelt. – Te sosem csináltál hasonlót? Sosem
fojtottad alkoholba vagy édességbe az érzéseidet? Én ezt csináltam,
de extrém szinten. Nem tudtam feldolgozni, hogy elveszítettem az
anyámat. Egyetlen lány sem tudná. Tizenöt évesen főleg nem. Anya
meghalt, aztán jött Kevin, és én hagytam, hogy kicsússzanak a
kezemből a dolgok. Hidd el, hogy amit Kevin szobájában láttál, az
nem Kevinről szólt, hanem anyukámról!
Még mindig ott volt a fájdalom. Éreztem, hogy éget, perzseli a
bőrömet, ahogy beszélek róla, de mégsem volt olyan szörnyű.
Valahogy enyhült. De volt még. Tudtam, és nem fogadtam örömmel,
de Caden segíthetett.
Csak ott kellett volna lennie velem. Igen, velem.
Leguggoltam, és átöleltem a térdemet. Lehunytam a szemem, és
suttogva folytattam:
– Olyasmibe menekültem, ami nem volt valóságos. De te az
vagy. Melletted szeretve érzem magam. Teljesnek érzem magam
veled. Te összeraksz, ha széthullok. – Elhallgattam. Újra nagy
levegőt vettem, aztán tovább beszéltem: – Te jártál a fejemben,
amióta megkérdezted, mi bajom van. – Elmosolyodtam, minden
bajom ellenére is. – Amióta véletlenül neked mentem az egylet
kollégiumában, a hallban. – Még szorosabban öleltem a lábamat, és
a térdemhez szorítottam a homlokomat. – Szeretlek, Caden. Egész
idő alatt téged szerettelek. Ha vannak tündérmesék, akkor te az vagy.
Csak néma, rettenetes csend felelt.
Aztán végre hangot hallottam a vonalban.
– A tündérmeséknek egyszer vége szakad, Summer.
De… a hang túl közel volt, túl hangos volt. Felnéztem, és Caden
ott állt előttem. Lenyűgöző volt. A haja összekócolódott, de így még
jobban tetszett. Le nem vette rólam a szemét, és a tekintete
elhomályosult az érzelmektől.
Fájdalmat láttam benne. De miért?
 Felálltam. Kiesett a kezemből a telefon. Odarohantam hozzá.
– Caden…
Megrázta a fejét.
– Ne!
Pár lépésnyire megálltam. De oda akartam menni. Önkéntelenül
előrébb hajoltam, de uralkodtam magamon.
– A tündérmese nem valóság.
Megtört hangon válaszoltam:
– De te az vagy. Te vagy a valóság. Te az vagy.
Nem veszíthettem el!
Előreléptem. A szívemre szorítottam a kezemet.
– Értetted, amit mondani próbáltam?
Caden mosolyogni próbált, de nem sikerült.
Nem tudtam, hogy ez jó jel-e, vagy rossz.
– Summer, én tudom, milyen a gyász. Colton agysérülése
nemcsak őt törte össze, hanem az egész családomat. Tudom, milyen
gyászolni, és milyen, amikor halogatni akarod a gyászt. Hogy mi a
különbség közted és köztem? Én nem rejtőztem el előle, hanem
átéreztem. Én megtapasztaltam. Te még nem.
Összevontam a szemöldökömet.
– Miről beszélsz?
– Szerintem időre van szükséged, hogy meggyászold az
anyukádat.
– Caden… – feléje nyújtottam a kezemet.
Odanézett, és egy pillanatra azt hittem, megfogja, de nem.
Hagyta.
– Nélkülem – mondta halkan.
– Tessék? – Belém hasított a fájdalom. – Ezt hogy érted?
Megvonta a vállát, és zsebre tette a kezét.
– Szeretnélek a karomban tartani, megcsókolni, és azt mondani
neked, hogy minden rendben lesz. El sem hiszem, hogy Kevin ezt
csinálta. Belehaltam, amikor láttam, de megértem. Most már tudom,
mi történt, és hiszek neked. – Egy pillanatra elhallgatott, és lehajtotta
a fejét. – De fel kell tennem egy kérdést.
– Oké. – Hirtelen rám tört az aggodalom. Izzadni kezdett a
tenyerem. – Kérdezz!
– Ígérd meg, hogy őszintén fogsz válaszolni!
– Megígérem.
 – Amikor velem voltál, éreztél bánatot anyukád miatt?
– Én… – Nem. Akkor semmi fájdalmat nem éreztem. Csak
szeretetem Ez hogy lehet rossz?
– Summer, megígérted.
Felelnem kellett.
– Csak akkor voltam boldog, amikor veled voltam.
Lehunyta a szemét, és hátralépett.
– Pontosan. Látod, ezért nem lehetek veled. Időre van
szükséged. Át kell érezned a veszteséget, végig kell élned a gyász
folyamatát az anyukádért. Kevin mögé bújtál a fájdalmad elől, és én
nem akarom, hogy én legyek a következő figyelemelterelésed. Nem
akarom, hogy ez történjen velünk. Ha nem tudsz gyászolni, amikor
velem vagy, akkor nélkülem kell végigcsinálnod.
Megrázta a fejét, és elindult hátrafelé, távolodva tőlem.
– Sajnálom, Summer. Most nem lehetek melletted.
 38. FEJEZET

Két és fél hónappal később

UTÁLTAM A FEBRUÁRT. A kibaszott szerelmesek hónapja.

– Hali!
Avery nem is kopogott. Azóta nem kopogott, amióta az
ágyamban talált, vergődve, mint akit elevenen megnyúztak. Ez még
novemberben történt. Azóta nem nyitottam ajtót senkinek, így ő
egyszerűen besétált. Szimbiózisban éltünk.
Felnéztem a laptopról, ő pedig elővett egy zacskó chipset, és
lehuppant egy babzsákra. Az új babzsákokat Sheila hozta, mert
annyira megsajnált, amikor Caden szakított velem. Kevin elmondta
neki, mert Kevinnek mindenki elmondta. Az egész kampusz erről
beszélt.
Caden elhagyott.
Szakított velem, de azt senki nem tudta, hogy az én érdekemben.
Időt adott, hogy feldolgozzam anyukám halálát, és erre szükség is
volt. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, összeomlok megint, de
akkor is tudtam, hogy igaza van. És neki is fájt. Avery mondta, hogy
mindennap telefonált, és megkérdezte, hogy vagyok. Szerettem
volna, ha inkább engem hív.
Enyhén szólva nem voltam jókedvű és önfeledt.
Alig vonszoltam magam.
Leginkább a szobámban maradtam, az első két hetet ki sem
bírtam volna másként. Aztán apa felhívott, hogy azért ne felejtsem
el, hogy egyetemre járok, és illene látogatnom az órákat.
Módosítottam a napirenden, és a szobám meg az előadóterem közt
ingáztam.
Ebben a szemeszterben Marcus a csoporttársam volt az
egészségtanórán. Shayla is, akivel tanulópárban voltam
fiziológiából. Mindketten az előadóteremben ültünk, amikor Marcus
belépett.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Nagyon hasonlított Cadenre,
és féltem, hogy lelép, ha meglát. Megállt, rám meredt, aztán mellém
ült.
Ügy örültem, hogy majdnem sírva fakadtam.
Megveregette a lábamat.
– A bátyám azt hiszi, helyes, amit csinál. Tiszta hülye.
Elbőgtem magam.
Marcus elhúzta a kezét.
– Ne csináljunk jelenetet, jó? Azt is nehezen viselem, amikor
Avery pityereg.
Gyorsan elmorzsoltam a könnyeket, és aznap este Caden
felhívott.
Nagyon csendes volt.
– Marcus mondta, hogy csoporttársak vagytok.
– Igen.
– Azt is mondta, hogy lefogytál.
Marcus ugyanezt mondta róla is.
– Jól vagy?
Caden halkan felnevetett.
– Ezt nekem kellene kérdeznem tőled.
Nem voltam jól. De nem akartam beszélni róla. Nem voltam
kész rá. Felsóhajtottam, és lerogytam az ágyamra. – Próbálom
elengedni anyát, de nagyon nehéz.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Ha együtt lennénk, akkor sikerülne?
Hallottam a vágyakozást a hangjában. Én is éreztem, de
őszintének kellett lennem. Megígértük, hogy nincsenek hazugságok
– Elterelnéd a figyelmemet.
Ismét pillanatnyi csend, aztán:
– Szólj majd, amikor készen állsz! Megvárlak.
Bólintottam. Tudtam, hogy nem látja, de nem tudtam
megszólalni. Fojtogattak az érzelmek, és amikor letette a telefont,
összegömbölyödtem, és magamhoz szorítottam a párnát.
Nem Cadent szorongattam ezzel a mozdulattal, mint álmomban.
Hanem anyát, és tényleg mintha velem lett volna. Visszatartott.
Vissza akartam menni Cadenhez, de előbb magamat kellett
rendbe tennem.
– Mit vacsorázunk? – kérdezte Avery az íróasztalom mellől, és
kizökkentett az emlékeimből.
Morogtam valamit, és előkotortam egy csomag kínai levest.
 Avery felnyögött.
– Már megint? Kérlek, Summer, egyél már valami rendes kaját!
– A tészta rendes kaja. Ebben a levesben az van, azaz rokona az
olasz tésztának, amiről mindenki tudja, micsoda remek kaja. Ennyi.
Tiszta ínyencfalat.
Avery a sarokba hajította a csomagot.
– Ez nem kaja, és itt már csak a barátságkártya segít.
Ne már! Ezt nem teheti.
Megfordultam, és rábámultam.
– A barátságkártyát ne!
– De még mennyire, hogy igen!
Úgy tettem, mintha halálra rémültem volna. Tényleg kirázott a
hideg, mert ugyan nem vallottam volna be, de azt a levest én sem
akartam megenni.
Avery egy műanyag kártyát vett elő, és feltartotta.
– Ez kijelenti, hogy amikor egy barátnőnek szüksége van külső
segítségre, beavatkozhatok. Neked már rég szükséged van rá.
– Mindent megteszek a fizikai és a biológiai épségem
érdekében. Ott a bizonyíték. – A vizesüvegre és a hűtőre mutattam. –
Folyadék. Táplálék. Vécére is járok. Aludni is szoktam. Az
elvontabb funkcióknak is eleget teszek, például bejárok az órákra…
most már – tettem hozzá. – Most már bejárok, bár egy rövid ideig
kihagytam. De az nem számít, mert most már rendesen bejárok.
Avery fintorogva a fülét vakargatta.
– Oké. A vakáció óta két hét telt el, és most csak a
barátságkártya a megoldás. Elmegyünk vacsorázni, és kész.
Tiltakozásra nyitottam a számat, hogy rendeljünk inkább kínai
kaját, de Avery megelőzött.
– Nem muszáj a kampuszon beülnünk enni, bár vele úgysem
futnánk össze. – Ellágyult a hangja. – Arra gondoltam, elviszlek egy
étterembe.
– Az meg mi fán terem? Csak nem egy terem, ahol étkeket
szolgálnak fel?
Elnevette magát.
– De, pont az. Úgyhogy szépen felöltözünk, és elvonulunk
vacsorázni, mint két királynő.
– Tiarát is felvehetek?
 – Hogyne. – Rám kacsintott, és az ajtóhoz lépett. – Fél óra
múlva indulunk.
– Avery…
– Tessék?
– Az tényleg egy barátságkártya?
Felkacagott, és meglengette a kártyát.
– Naná! Hitelkártya. A legjobb barát.
– Pedig tényleg jó ötlet a barátságkártya.
– Az bizony. – Még szélesebben mosolygott. – Tetszik. Na,
indulás. – Rám szegezte a mutatóujját. – Fél óra. Két perc alatt
szoktál felöltözni, úgyhogy annyi bőven elég lesz.
Tényleg elég volt. De amikor odaértünk, zsúfolásig tele volt az
étterem. Még a terasz is. Láttam, hogy még nem fogunk helyet
kapni, úgyhogy leültem egy padra.
Avery megtorpant, de nem hagytam annyiban.
– Ez a te ötleted volt. Én nem vagyok hajlandó azzal a tömeggel
küzdeni.
Felhorkant, és elfintorodott.
– Örülök, hogy kezd beléd visszatérni a harci kedv.
Hátradőltem a padon. A harci kedv sosem hagyott el. A részem
volt. Sosem hagyom elillanni. Láttam, hogy egy idősebb hölgy rám
mered. Lepillantottam. Nem volt keresztbe téve a lábam. A harci
kedv szellemében még terpeszbe is tettem. Nesze neked, prűd banya.
A nő fintorgott, és felhúzta az orrát.
Legszívesebben úgy tettem volna, mintha a tökömet vakarnám.
– Summer? – A mellettem lévő padon Colton ült.
– Szia! – Kihúztam magam. – Mit csinálsz itt?
Vajon Caden is itt van? Körbepillantottam…
– Nincs itt. – Colion megpróbált mosolyogni, de szomorúra
sikerült. A tekintete üres volt, és láttam, hogy le is fogyott. – Bocs.
– Nincs semmi baj. – Megráztam a fejemet. Mit mondhatnék? A
padra mutattam, ahol üres volt mellette a hely. – Odaülhetek?
Megpaskolta a padot.
– Hát persze. Épp a családom elől bujkálok.
– Itt vannak a szüleid? – kérdeztem meglepetten.
Bólintott és összegörnyedt, mint én addig.
– Apa tegnap jött haza Pekingből, és azt hiszem, a válási papírok
ma reggel érkeztek. Baromi nagy patáliát csináltak este.
 Megborzongtam.
– Sajnálom, Colton.
Vállat vont.
– Persze biztosan engem fognak hibáztatni. – Féloldalasan
elmosolyodott. – Ugyanis az agysérüléssel nehéz együtt élni. Az
agysérülttel meg aztán pláne. – Egy pillanatra elhallgatott. – Senki
nem szereti, ha valami láthatatlan ok forgatja fel az életét.
Caden is mondott valami ilyesmit. Emlékeztem a haragjára és a
szomorúságára, és most láttam, milyen összetörtén ül az öccse.
Megfogtam a kezét.
– Nagyon sajnálom, Colton.
Megpaskolta a kezemet.
– Nem akadok ki rajta túlságosan. Ez van, és kész.
Nem tudtam hinni neki.
– Caden tudja, hogy itt vagytok?
Megrázta a fejét.
– Caden és Marcus azt sem tudják, hogy a fater hazajött tegnap
este. Tudom, hogy Cadenre bármikor számíthatok, de nem kellene
mindent ráterhelni. Ha elmondanám neki, idejönne, és nekiesne a
szüleinknek, hogy szedjék össze magukat, és viselkedjenek felnőtt
módjára. Marcus szerintem itt bujkálna velem. A nehéz dolgokat
általában Cadenre hagyjuk. És ez igazságtalan vele szemben.
Tudtam, hogy Caden nem akarná, hogy Coltonnak kelljen ezzel
foglalkozni. És haragudna, ha megtudná, hogy én tudom, de nem
szólok neki. Felsóhajtottam.
– Colton, muszáj lesz felhívnom.
Rám nézett, és láttam, hogy tiltakozni készül.
Felálltam, és a telefonomat szorongatva elhátráltam.
– Ne haragudj, de muszáj. Viszont, ha le akarsz lépni innen, a
barátnőmmel szívesen elviszünk.
Avery pont megjelent, és hallotta a mondat végét. Összevonta a
szemöldökét, és Coltonra meredt.
– Mi van?
– Gondold meg! – nógattam Coltont. – Mi lehetünk a
megmentőid. Két menő csaj. Na, jó lesz?
– Köszi, Summer, de maradok. Ha balhéznak, jobb, ha mellettük
vagyok.
– Oké. – Meglóbáltam a telefonomat. – Mindjárt jövök.
 – De… – Avery nézte, ahogy távolodom, és láttam, hogy össze
van zavarodva. – Mi történt?
Coltonra pillantott, én pedig halló- és látótávolságon kívülre
siettem, megkerülve egy népes csoportot, akik az asztalukra vártak.
Nagyon ideges voltam.
Remegő kézzel tárcsáztam Caden számát. Akkor egyszer
felhívott, de azóta nem beszéltünk. A szívem majdnem kiugrott.
– Summer?
Megkönnyebbültem, és még szorosabban markoltam a telefont.
– Szia!
– Szia! Minden rendben?
Megköszörültem a torkomat.
– Averyvel a Carabera étteremnél vagyunk, és Colton is itt van.
Azt hiszem, erről tudnod kell.
– Colton? – Caden hangjában azonnal aggodalom csendült. – Mi
történt?
– Itt vannak a szüleid. Colton azt mondja, válni készülnek.
– És egy étteremben balhéznak? – Elkáromkodta magát. – Máris
jövök. Köszönöm, hogy hívtál.
– Még annyit, hogy felajánlottam Coltonnak, hogy elvisszük, ha
le akar lépni – hadartam gyorsan, mielőtt letehette volna.
Caden egy pillanatra elhallgatott.
– És elfogadta az ajánlatot?
– Nem. Azt mondta, ha balhéznak, jobb, ha a közelben marad.
Caden morgott.
– Naná, hogy balhézni fognak. Köszönöm, Summer. Te is
maradsz? Mármint megkérhetlek, hogy maradj? – Elhalkult a
hangja. – Nem bírom tovább ezt a várakozást.
Majdnem felvisítottam. Izzadt a tenyerem. Alig tudtam tartani a
telefont.
– Hát… – Nagyon hevesen vert a szívem. – Igen. Itt leszek.
– Köszönöm – mondta gyengéden.
Te jó ég! Ez a gyengéd hang… Visszagondoltam az utolsó
alkalomra, amikor együtt voltunk. Ahogy a karjaiban tartott,
megérintett, gyengéden megcsókolt. Nagyot nyeltem. Annyira
hiányzott már!
– Colton nekem is fontos.
 – Tudom. – Aztán letette, és én egy pillanatig kővé dermedten
álltam.
Caden idejön.
Ide.
Hozzám.
És a családjához.
És megkért, hogy maradjak. Mert nem bírja tovább a várakozást.
– Ő Marcus tesója? – Avery megjelent mellettem, és Colton felé
intett.
Bólintottam. Nem tudtam megszólalni.
– Te jó ég! Marcus mondta, hogy van egy ikertestvére, de még
sosem találkoztam vele. Te már igen? – Hallottam a hangján, hogy
irigyel érte. – Pont úgy néz ki, mint Marcus, csak soványabb.
Bólintottam. De Colton nem volt olyan, mint Marcus. Voltak
különbségek, amiket kívülről nem lehetett látni. Erről meg is
feledkeztem.
Avery nem tudott Colton agysérüléséről.
Valamit ki kellett találnom.
– Te… azt hiszem, jobb, ha elmész.
– Tessék? De hát miért?
– Mert… Caden is jön, és azt hiszem, ez családi dolog lesz.
– Caden is jön? – Felvonta a szemöldökét, és megragadta a
karomat. – Szeretnél lelépni, mielőtt ideér?
– Arra kért, hogy maradjak.
– Ó! – Elengedett, és hátralépett. – Vagyis csak le akarsz rázni?
Miért nem hazudtam inkább? Kémnek is szar lennék.
– Dehogy! Nem erről van szó. Nem fogok részt venni a családi
akármiben. Csak azért maradok, mert Caden megkért.
– Akkor veled maradok. – Végigmért. – Úgy nézel ki, mint aki
mindjárt elájul.
Meginogtam, de megráztam a fejemet.
– Nem lesz semmi bajom.
– De tényleg rosszul nézel ki.
Majdnem rámordultam. Hogy meri a fejemhez vágni az
igazságot?
– Jól vagyok. Caden kérte, hogy maradjak.
Meg kellett értenie, mennyire fontos ez, mennyire sokáig vártam
erre. Caden nem bírja tovább a várakozást…
 – Nem megyek egy tapodtat sem – mondtam. Ha kell, gyökeret
eresztek a padon.
Avery felsóhajtott.
– Rendben. Biztos, hogy elmehetek?
Bólintottam.
– Majd Caden hazavisz.
Elnevette magát.
– Ezt máris kigondoltad, ugye?
– Nem vagyok teljesen elmeháborodott.
– Pluszpont, amiért sikerült beleszőnöd a mondatba, hogy
elmeháborodott.
– Kösz. Ilyen hosszú szót rég használtam.
Avery nevetve a hajába túrt.
– Jó, itt hagylak, de ígérd meg, hogy szólsz Cadennek, ha
rosszul érzed magad. És próbálj enni valamit! Ugyanis ezért jöttünk
ide.
– Ugyan, kérlek. Semmi bajom nem lesz.
Aggódva végigmért.
– Talán szólnom kéne Coltonnak.
– Ne! – Megragadtam a kezét, mielőtt odamehetett volna. – Van
elég baja. Nem kell, hogy miattam is aggódjon.
– Oké…
Láttam, hogy nincs meggyőzve. Finoman a kocsija felé toltam.
– Tényleg nem lesz semmi bajom. Megígérem. És eszem is
valamit. Hoznak ki kenyeret az asztalra váróknak. Majd kérek
belőle.
– Oké, akkor megyek. – De folyton visszanézett, amíg a
kocsijához sétált.
Biztos voltam benne, hogy Marcus öt percen belül telefonálni
fog.
Még el sem indultam visszafelé, már jelzett is a telefonom.
Átfurakodtam két csoporton, és gratuláltam magamnak a látnoki
képességeimhez.
Sóhajtva felvettem, és visszaindultam Coltonhoz. Egy harmadik
csoportot is megkerültem. Az utóbbi tíz percben mintha
megduplázódott volna az asztalra várók száma.
– Summer Stoltz rajongói klub. Segíthetek?
– Ne dumálj baromságokat, nem vicces!
 – Au contraire, mis compadre. Híresen szellemes vagyok.
Marcus felnyögött.
– Erre most nincs időm. Av hívott, hogy Colton valami
étteremnél van veled.
– Igen, és már szóltam Cadennek. Ő majd elmondja a
részleteket.
– Nem veszi fel. Coltonnal minden rendben?
– Megpróbáltad felhívni az ikertesódat?
Leültem Colton mellé, és ő hallotta a kérdést.
Elővette a telefonját, és megrázta a fejét.
– Felejtsd el! Ha válaszokat akarsz, hívd fel! – Marcus
belekiabált, de letettem.
Colton telefonja abban a másodpercben már csörgött is.
Kinyomta, és elégedetten mosolygott.
– Ide kell jönnie, ha tudni akarja, mi van.
– A tesóid beszéltek anyukáddal arról, hogy elfogadja az
agysérülésed tényét?
Colton gondterhelten bólintott.
– Igen. Nem sikerült túl jól.
– Még mindig nem hajlandó tudomásul venni?
– Nem hát. És apa sem.
Megvakartam a fülem tövét.
– Muszáj megkérdeznem… miért beszélgetnek egy étteremben,
ha válni akarnak?
– Különtermet foglaltak, mert tényleg csak nyilvános helyen
képesek beszélni egymással. Otthon vagy elrohan valamelyikük,
vagy törnek-zúznak és csapkodnak. Mindkettőjüknek rettenetesen
lobbanékony természete van.
– Értem.
– Colton!
Megérkezett Caden.
Szentséges ég! Csak bámultam. Lenyűgözően festett a
farmerban, ami egészen lent volt a csípőjén, fehér pólóban és
bőrdzsekiben. És tényleg ő is lefogyott, nemcsak én. Marcus ugyan
mondta, de más volt, hogy láttam is. Caden felvett egy sapkát is, ami
nem rejtette el úgy az arcát, mint a múltkori baseballsapka, de halál
komolynak tűnt tőle. Majdnem megkérdeztem, hogy ez egy olyan
sorozatgyilkos harisnyasapka-e, amit az arcára húzhat, amikor épp
valami illegális dolgot követ el, de inkább visszafogtam magamat.
Nem úgy tűnt, mint aki vicces kedvében van.
Amúgy is mindig összevissza beszéltem, amikor ideges voltam.
Minden idegszálammal figyeltem, ahogy közelebb lépett, és rám
függesztette a szemét, aztán az öccséhez fordult.
– Fel kellett volna hívnod – mondta.
– Minek? Attól még elválnak.
– De ezt neked nem kell végignézned.
Colton felállt, és a bátyja vállára tette a kezét.
– Caden, van egy rossz hírem: nem tudsz mindentől megvédeni.
Anya és apa néha az idegeimre mennek, de attól még a szüleim. Ami
a fogyatékosságomat illeti, abban hülyék, de attól még szeretnek. –
Aztán hozzátette: – A maguk módján.
– Különteremben vannak?
Colton bólintott.
Caden rám nézett.
– Itt maradsz?
Itt maradnék örökre, ha kéri.
– Persze.
– Oké. – Coltonhoz fordult. – Be akarsz jönni, vagy inkább kint
maradnál?
– Inkább maradok. – A padra mutatott, ahová leültem.
– Marcus is jön. Nem tudna meglenni üdvözlőkórus nélkül.
Caden ajka szinte mosolyra húzódott, de a szeme komoly
maradt. Megbizseregtem. Veszélyesnek is tűnt, nemcsak komolynak.
Nem irigyeltem a szüleit.
– Mindjárt jövök – mondta.
Amikor elment, Coltonhoz fordultam:
– Akkor ismét kettesben.
Felnevetett és hátradőlt.
– Csak azért megy be, hogy a fejükre olvassa, milyen önzők.
Ennyit tud tenni. A válást nem akadályozhatja meg. Szerintem
igazán senki nem is akarja megakadályozni. Azóta a levegőben van,
amióta engem fejbe vertek.
Megszorítottam a kezét. Nem találtam szavakat.
Megpaskolta a kezemet.
– Szívesen szorongatnám még a kezed, de nem hiszem, hogy
Caden díjazná. Ha már itt tartunk, mi a helyzet kettőtökkel? Azt
mondta, hogy időre van szükséged, de nekem nem úgy tűnik, mintha
te lennél az, aki időt kért.
Összekulcsoltam a kezemet az ölemben.
– Ez is a probléma része volt. Fel kellett dolgoznom valamit,
amit a szőnyeg alá söpörtem.
– És mostanra sikerült?
Ezen én is gondolkodtam. Minden reggel eszembe jutott anya.
Éreztem a parfümje illatát. Éreztem, ahogy a fülem mögé simítja a
hajamat. Hallottam, ahogy suttog. „Szeretlek, kicsikém.” Az utóbbi
két hónapban szinte semmi másra nem gondoltam, velem volt
minden pillanatban. És a szakadék még fájt, de egyre kisebb lett, és
már nem éreztem állandóan, hogy be kell temetnem.
– Igen. – Eddig én magam sem tudtam, de a válasz igen. Nem
veszítettem el anyát, velem volt továbbra is, és sosem hagy el.
– Akkor jó. Nem mintha nem akarnám látni Cadent, de
mostanában szinte minden este otthon volt. És tudom, hogy baj van,
ha ennyi időt tölt velem az egylet helyett meg helyetted, pedig
legszívesebben melletted lenne.
– Ezt úgy mondtad, mintha nem akarna veled is időt tölteni,
pedig dehogynem.
Megint megveregette a kezem egy kicsit.
– Nem kárhoztatom érte a bátyámat, de senki nem akarja egy
agykárosodottal tölteni az idejét. Ezt elhiheted. Te a jobb napjaimon
találkoztál velem. Képes vagyok összeszedni magam, de csak várj,
és egy óra múlva előbújik az igazi Colton. Az meg nem akkora poén.
Elszorult a szívem
– Ne beszélj így magadról!
– Pedig ez az igazság. – Megpróbált mosolyogni, de nem
sikerült. – Olyanok vagyunk, mint a zombik, csak nem akarunk
megenni mindenkit. A normális embereket ez lefárasztja. Caden
sosem vallaná be, de tudom, mennyire nehéz ilyennek látnia engem.
Nem tudtam, mit mondhatnék, úgyhogy csak odahajtottam a
fejem a vállára. Jó volt most itt ülni mellette a padon. Együtt vártunk
valakit, akit szerettünk.
– Summer?
Kevin tőlem pár lépésre állt, és egy lány kezét fogta. Komor
pillantást vetett rám, én meg a válla fölött a távolba néztem. Caden
visszafelé tartott. Láttam, ahogy áthalad a tömegen, és le nem veszi
rólam a szemét. A várakozók elhúzódtak az útjából, és végre itt volt.
Összenéztünk. Végre. Fel akartam állni, de hirtelen megfordult a
szemem előtt a terasz és az emberek. Csillagokat láttam, aztán
semmit.
Elájultam.
 39. FEJEZET

AMIKOR FELÉBREDTEM, PITTYEGÉST HALLOTTAM, és kórházi hálóinget

láttam. Csövek álltak ki a karomból, és a csuklómon névvel ellátott
karszalag volt. Aztán még sorban a következőkre lettem figyelmes:
az aggodalom és a betegség bűze, az egész testemben sajgó
fájdalom, és egy kéz, ami a kezemet fogja.
Felpillantottam, és hallottam, ahogy nyílik a mennyek kapuja, és
az angyalok kara halleluját énekel. Caden ült mellettem csukott
szemmel, a fejét az ágyam rácsára hajtotta.
Nem akartam mozdulni. Gyönyörű volt álmában. Csak élvezni
akartam a látványt, de kurvára fájt a torkom.
– Au – nyögtem, és felkavarodott a gyomrom.
Caden felemelte a fejét, és kinyitotta a szemét. Igen. Sötét
csokoládébarna, imádnivaló. Máris jobban éreztem magam. Na,
azért nem túl jól. A gyomrom forgott, úgyhogy rászorítottam a
kezemet.
– Mi történt? – Várjunk csak! Emlékszem. – Elájultam?
– El hát. – Caden figyelmesen nézett, aztán elsimította a hajamat
a homlokomról. Nagyon gyengéd volt az érintése. – Nem ettél
eleget. Nem ittál eleget. Nem aludtál eleget, és Kevin elmondta,
hogy órára is alig jártál. – Helytelenítő grimaszt vágott. – Mégis
hogy gondoltad? Fogalmam sem volt, hogy ennyire zaklatott vagy.
Egyáltalán nem vigyáztál magadra.
Rámosolyogtam. Egyre jobban éreztem magam.
– Te is hiányoztál nekem.
Ellágyult, hátradőlt, és a fejét ingatta.
– Amikor elájultál az étterem előtt, teljesen kiakadtam. Colton
elkapott, úgyhogy a padon terültél el. Aztán majdnem legurultál a
földre.
– De te elkaptál?
– A mostohabátyád kapott el. – Caden felnevetett. – Sosem
gondoltam volna, hogy valaha hálás leszek annak a baromnak, de
mégis. Majdnem beverted a fejed.
– Azt hittem, az ájuldozás kecses, nőies dolog.
 – Nem az. Veszélyes hülyeség. – Közelebb hajolt, és
megszorította a kezemet. – Főleg, amikor elkerülhető. – Sóhajtott, és
megnyugodott egy kicsit az arca. – A picsába, Summer! Komolyan
megsérülhettél volna. Miért nem vigyáztál magadra?
Most én káromkodtam.
– Ez a kérdés csak egy szar vicc, ugye?
– Miattam? – Fájdalom ült ki az arcára. – Én nem ezt akartam.
Én nem… szinte belehaltam, hogy nem lehetek melletted. Azt
hittem, helyesen teszem, amit tettem. De tényleg.
– Igazad volt. – Megszorítottam a kezét. – Időre volt szükségem,
és nem is vesztegettem el. Anya mindennap velem van. Érzem, és
most már nem fojtom el az érzéseimet. Nem akarom elfojtani.
Szeretem, és iszonyúan hiányzik. Korábban elviselhetetlen volt,
ezért nem akartam tudomást venni róla, de most már más. Engedem
magamat emlékezni. Az emlékeimtől teljesebb vagyok és jobban
vagyok. Komolyan. – Rámosolyogtam. – Csak hogy a tényeket
tisztázzuk, továbbra is szexelni akarsz velem?
Felnevetett, és a homlokomat simogatta, aztán a tenyerébe fogta
az arcomat.
– Többet is akarok. Mindent. Téged. A nevetésedet. –
Megcsókolta a szám sarkát. – A szétszórt hülyeségeidet, amit
nagyon viccesnek találok. – Még egy csók a másik oldalra. – A
kedvességedet. – Újabb csók a nyakamra. – Az erődet. – És még
egy.
Szédültem. Nagyon szédültem.
A keze lecsúszott a melleim közé.
Lejjebb húztam a hálóinget, hogy segítsek a tapizásban.
Odahajolt, és megcsókolt, ahol a keze volt.
Most már nem szédültem… hanem szárnyaltam.
– A szerelmedet, még ha nem is érdemlem meg – tette hozzá.
Felemelte a fejét, és a szemembe nézett. – Téged akarlak. –
Elkomolyodott a tekintete, ahogy fölém hajolt. – Teljes szívemből
szeretlek. A legjobb dolog vagy az életemben.
– Tényleg?
Nem válaszolt, csak szájon csókolt, és én viszonoztam. A
tenyerembe fogtam az arcát, és nem engedtem volna el, még ha
akarja sem. Ez a pillanat az enyém volt. Caden az enyém volt. Nem
engedem el. Csak csókoltam és csókoltam.
 A szívem hevesen dobogott, a vérem felforrt. Bizseregtem, a
fejem búbjától a lábujjamig átjárt valami csodálatos melegség.
És még mindig csókoltam. Azt akartam, hogy ez a csók örökké
tartson.
 40. FEJEZET

ÉPPEN PAKOLTAM, amikor Kevin bekopogott a szobámba.

– Szia!
Mentségére legyen mondva, elég ijedtnek tűnt. A pillantása
körbejárt a szobában, csak egy másodpercre tudott a szemembe
nézni. Felegyenesedtem az ágyam mellett. A bőröndöm nyitva volt,
és beletettem a felsőt a többi ruha mellé, amit a tavaszi szünetre
magammal akartam vinni az útra.
– Szia! – feleltem.
Még mindig nem jött be, csak toporgott, és az ajtókeretet
támasztotta.
– Bejöhetek? – kérdezte. – Nem akarlak zavarni.
Tehát most jön a beszélgetés. Azóta nem beszéltünk, amióta az
után a kínos eset után kirúgták a fiúegyletből. Meglepően könnyen el
tudtam kerülni, annak ellenére, hogy a szünetben mindketten
hazautaztunk, és a kórházba is bejött, amikor elájultam.
Akkor csak annyit mondott: „Hogy vagy? Jól? Akkor jó.
Megyek is.” Aztán lelépett. Annyit tudtam, hogy van egy új
barátnője. Láttam az étteremben. Örültem, hogy nem vár rám, már
ha ezt egyáltalán komolyan gondolta valaha is, de azért keserédes
volt a dolog. Avery mesélte, hogy a lány aranyos, nagyon kedves, és
a mostohabátyám úgyis el fogja cseszni. Nem is kételkedtem abban,
hogy igaza van.
A kanapéra mutattam.
– Ülj le! Ideje megbeszélnünk a dolgokat, ugye?
Belépett, de megállt, és rám pillantott.
– Aha. Szerintem is.
Leültem az íróasztalhoz, a szoba másik végébe. A kezemet
összekulcsoltam a szék támláján.
– Elmondtad Cadennek, mi történt, amikor elájultam az étterem
előtt. – És ezt még meg sem köszöntem.
Kevin kinyújtotta a lábát egy kicsit, aztán a térdére könyökölt.
– Elájultál, ő meg úgy nézett ki, mint aki mindjárt beveri a
pofámat. Csak önvédelemből mondtam – mosolyodott el. – Mert
szerintem engem okolt, hogy elájultál. Reméltem, hogy megtudja,
hogy valójában ő tehet róla.
– Nemcsak ő. – Valójában én. És anya. – Hát… most el vagyok
akadva. Meg kellene köszönnöm neked, de tök szemét is voltál, ugye
tudod?
– Sajnálom, hogy beleártottam magam a dolgotokba.
Felvontam a szemöldökömet.
– Meg úgy általában, hogy szemét voltam veled – tette hozzá. –
Tudtam, hogy középiskolában tetszettem neked, és ez jólesett. –
Felém nyújtotta a kezét. – Gyönyörű vagy, és erről fogalmad sincs.
És vicces. Humoros. Eleven. Meg egyszerűen csak jó ember vagy.
Nem sok az ilyen lány. Nagy mázlim, hogy megismertem Kiarát. Ő
is ilyen lány, de nem hinném, hogy találnék másikat.
– Akkor ne csessz ki vele!
– Nem fogok.
– De komolyan, Kevin, ne csald meg!
– Nem fogom. Megígérem. Emlékszel, amikor viselkedni
tanítottál? Nem tartott soká, de sokat segített.
– Tényleg meg akartál változni? Vagy csak ürügy volt?
Bánatos pillantást vetett rám, és halkan felnevetett. Felemelte a
kezét.
– Mindkettő. Eleinte csak ürügy, mert össze akartam jönni veled,
de aztán eljöttél, és rákérdeztél, hogy miattad hagytam-e ott Maggie-
t. Amúgy igen, de az nyilvánvaló volt, hogy nem kellettem neked,
úgyhogy csak hagytam, hadd alakuljon.
Felnyögtem.
– Jaj, Kevin!
Megvakarta a fejét.
– Csak azt akartam, hogy egy kis időt velem tölts. Úgy
gondoltam, akkor megint le tudlak venni a lábadról.
– Caden elmesélte, mit mondtál neki, amikor idegösszeomlást
kaptam. – És ez fájt. – Igaz? Hogy miattad nem udvarolt nekem
senki a középiskolában? Mert azt gondolták, hogy úgyis lecsapsz a
kezükről?
– De hát voltak fiúid.
– Aha – fintorogtam. – Három nagyon béna srác. Nem
számítanak, mert azok nem voltak igazi párkapcsolatok.

É
 – Nagyon sajnálom. És sajnos igaz, hogy miattam nem futottak
utánad. Mert néha megjegyeztem, hogy úgyis el tudnálak lopni.
Legszívesebben hozzávágtam volna a cipőmet. Körülnéztem,
hátha van a kezem ügyében egyéb hajítható tárgy, ami nem annyira
kemény. De azt sem bántam volna, ha kárt teszek Kevinben. Sok
kárt.
– Mekkora szarházi vagy! – tört ki belőlem.
– Tudom. – Megadón feltartotta a kezét. – De nem minden volt
hazugság, amit mondtam neked. Tényleg nem álltam készen egy
olyan lányra, mint te. Nem tudtam, mit csináljak. Önző vagyok, és
tudok aljas lenni. Manipulatív hímringyó. De az valóban igaz, hogy
te segítettél megváltozni. Otthon nem beszéltél velem a szünetben,
és mostanáig nem mertem hozzád szólni. Tudom, hogy szemét
voltam. – A szívére tette a kezét. – Eljátszottam az esélyemet nálad.
Ez kiborított. Viszont miattad vagyok Kiarával. Ha novemberben
vagy decemberben ismerem meg, akkor rá sem néztem volna. Jó
kislány, és én elrontom a jó kislányokat.
– Megmondtam, hogy ne csessz ki vele! – morogtam rá.
– Nem fogok. Ha valami történne vele… – Kevin ellágyult. –
Caden majdnem elveszített téged. Láttam az arcát, amikor elájultál.
Tényleg szeret téged.
Összevontam a szemöldökömet.
– Csak ki voltam száradva, és fél napig infúziót kaptam. Nem
nagy ügy.
– Nem úgy értem. Majdnem elveszített téged. Szerencsés, hogy
mellette vagy.
– Ó! – Ez jólesett. – Köszi.
– Szóval továbbra is utálni fogsz otthon is? Nemsokára itt a
nyári szünet. Kínos lesz, ha otthon is meg akarsz ölni.
– Sosem akartalak megölni. Inkább csak kibelezni vagy
kiherélni. – Felvontam a vállamat. – Ha megöllek, az nem fáj utána.
De ha kibelezlek, és rosszul varrom össze a helyét? Igen, az pont jó.
– Aha. – Megvillant a szeme. – Én is erre gondoltam.
– Akkor egyetértünk.
– Akkor tényleg semmit nem érzel irántam?
Gondolkodás nélkül felkaptam a földről a cipőmet, és
hozzávágtam.
Elhajolt, és a cipő nagyot koppant a falon.
 – Oké, oké! – Kevin felállt, és a kezébe temette az arcát. – Már
itt sem vagyok. – Az ajtóból még visszafordult. – Három év telt el,
de most már kezdek örülni, hogy lett egy húgom. Komolyan. Nem
kamuzok.
Összevontam a szemöldökömet.
– Először maradjunk abban, hogy csak ismerősök vagyunk. Még
mindig nem bízom benned.
– Nem csodálom, de ez majd megváltozik. Bizonyítani fogok
neked. Kiérdemlem, hogy családtagnak tekints. – Intett, és eltűnt a
folyosón.
Még nem változott semmi, de a beszélgetésünk után már
legalább nem akartam kibelezni. Legalábbis nem annyira. És
rájöttem, hogy mennyire hálás vagyok. Azért jöttem erre az
egyetemre, hogy a mostohabátyámmal legyek, és ehelyett
beleszerettem az ellentétébe. Kevin csak egy ideál volt, akivel a
sebeimet gyógyítottam, de Caden nem. Caden minden volt, és
minden érzést kihozott belőlem. Mindent.
A mindenem volt.
Egy pillanattal később Avery állt meg az ajtóban.
– Kevin volt az? – kérdezte, és a válla fölött hátrafelé mutatott.
– Bocsánatot akart kérni, amiért seggfej volt.
– Azért ahhoz egy bocsánatkérésnél többre lesz szükség.
– Aha. – Az ágyra dobtam egy pár szandált. – Hány pár cipőt
hozol?
Leült az ágyamra, és a bőröndbe tette a szandált.
– Tizenkét különböző ruha-összeállítást és négy pár szandált. És
szerintem ott is fogok még ruhát meg cipőt venni. Abból sosem elég,
főleg, ha az úti cél Key West. Alig várom a holnapot. Csodálatos
lesz!
Marcus, Avery, Colton, Caden és én együtt utazunk el a tavaszi
szünetre. Állítólag Diego is utánunk jön repülővel. Caden ebben
nem volt biztos, de ezt csak önzésből mondta. Meg akarta tartani
magának Diegót, de amióta egyszer elvitte Coltont a bárba, nem volt
visszaút. Aztán Marcus és Avery is elmentek, és szerintem Marcus
teljesen odavolt Diegóért, de őt inkább Colton bűvölte el. Múlt
hétvégén is áradozott róla. Nem is tudom, hogy Caden vagy Marcus
akadt-e ki jobban. Még Colton is meglepődött.
Mindenesetre reméltem, hogy Diego tényleg eljön.
 – Szomorú, hogy elválnak a szüleik, de az tök jó, hogy az
apukájuk délre költözik, és van nála helyünk – mondta Avery. – Ez
nagy előnye a dolognak.
– Igen, ez a barátnők számára is előny. Azaz a mi számunkra.
Egymásra mosolyogtunk.
– Pontosan – helyeselt Avery. – Még nem köszöntem meg, hogy
februárban elájultál. Tudom, ez fura, de azóta Marcus kifejezetten
figyelmes és kedves hozzám. Halálra rémítetted. Azt mondta, reméli,
ilyen velem soha nem történik. – Lesütötte a szemét. – Azt mondta,
hogy Caden akkor elveszíthetett volna téged, és ő sosem akar engem
elveszíteni.
Felnevettem.
– Örülök. Rólatok is a rá következő héten derült ki, hogy
komoly a dolog. – Hátraléptem, és a bőröndömet vizslattam. – Kész
vagyok. Szerintem meghaladja a súlyhatárt.
Avery felemelte az egyik bikinit.
– Ezt Caden egy pillanat alatt le fogja tépni rólad.
– Remélem is.
És miután megérkeztünk Key Westre, és áttáncoltuk,
átiszogattuk az éjszakát, pontosan úgy is történt.
 KÖ S Z Ö N E T N Y I LVÁ N Í TÁ S

MINT MINDIG, MOST IS HÁLA ÉS KÖSZÖNET az olvasóknak és a rajongói

klubnak. Mindennap mosolyt csaltok az arcomra. Nagyon sokat
jelent a támogatásotok, főleg, ha fáradt vagyok, és egy kis
motivációra van szükségem. Hálás vagyok az adminisztrátoroknak
is, főleg a napi posztokért, amik a csoport alapját adják. Mindig
észreveszem, és köszönöm. Hálás vagyok nektek is, Debra Anastasia
és Cami, mert amíg ezt a könyvet írtam, számtalanszor
felvidítottatok. És köszönöm a Rock Stars of Romance-nek is, hogy
segítettek a borító és a könyv bemutatásával, az összefoglalóval és a
blogturnéval. Csodálatosak vagytok.
És még mennyien vannak, akiknek hálás vagyok! Varázslatos
szerkesztőmnek, aki rugalmasan kezel engem és a dilijeimet. Lol! És
Karának, Chrisnek és Elaine-nek.
Nagyon jól szórakoztam, amíg ezt a könyvet írtam. Summer
különleges karakter számomra, és sokszor attól tartottam, senkinek
nem fog tetszeni ez a könyv. De alkottam tovább, mert reméltem,
hogy lesz, akinek pont annyira tetszenek a hóbortjai, mint nekem.
Szóval tényleg mindenkinek KÖSZÖNÖM!