Botond-Bolics György

Ha felszáll a köd…
 Illusztrálta: TONCZ TIBOR
Fedőlap: SZÁNTÓ PÁL
Képszerkesztő: SZÁNTÓ TIBOR
Műszaki szerkesztő: FARAGÓ IMRE
Szakmailag ellenőrizte:
DR. KULIN GYÖRGY és DR. DUKA ANTAL

Móra Ferenc Könyvkiadó 1957

Felelős szerkesztő: MAJTÉNYI ÁRPÁD
Mecsek Nyomda
 TARTALOM
ELSŐ RÉSZ A VILÁGŰR VÁNDORAI
JORODEN PROFESSZOR
A LUNA HEGYEN
AZ ŰRÁLLOMÁSON
KATRINA
A HOLDTÁMASZPONTON
ARNOLD BERGAN HALÁLA
A START
LARGOT KISASSZONY
VÁRATLAN TALÁLKOZÁS
„FEGYVER ÉS ASSZONY”
VAGY… VAGY…
MÁSODIK RÉSZ KÖD A VÉNUSZON
CÉLNÁL
A FOGADTATÁS
„ANTROPTERA”
SZO-MI-DO
ISMERKEDÉS A VÉNUSZLAKÓKKAL
MÁS ÉS IDEGEN OTT MINDEN…
BEKÖSZÖNT AZ ÉJSZAKA
AZ ANTROPTERÁK VÁROSA
HARMADIK RÉSZ A HÚR ELPATTAN
RÉSZLET LONG KAI-TIAN NAPLÓJÁBÓL
VÉNUSZLAKÓK A FÖLDÖN
SZÖKÉS A BARLANGVAROSBÓL
A SZIGETORSZÁG LAKÓI
TORONYVÁROS A FELHŐK FÖLÖTT
AZ ANTROPTERÁK LÁZADÁSA
NEM EZT AKARTUK…
NEGYEDIK RÉSZ FELSZÁLL A KÖD
KARREN MÉRNÖK TERVE
AZ ATOMFÁKLYA
FELSZAKAD A KÖD
ANTROPOSZ ÉS ANTROPTERA
 A sötét égbolton napsugarak fényében tündöklik a Vénusz.
Mintha a Mindenség egy játékos óriása fehér felhőkből gyúrt
labdát hajított volna a csillagok milliárdjai közé, száll, repül a
könnyű gomolyag, járja az Utat, melynek kezdetét és végét öröktől
való törvények jelölték ki.
Repül a labda, jelragyogó ténye hajnalt vagy alkonyt hirdet a
Föld emberének. Néha közel jön hozzánk, ránkcsillan mosolyogva,
aztán továbbsuhan, és ismét eltűnik a végtelen messzeségben.
Mi lehet a Vénusz felhői mögött? Mit takar a sűrű köd, mely
testvérbolygónk titkait rejtegeti? Megszületett-e már ott is a
diadalmas élet, vagy örök csend honol még a halott tájakon?
Nem tudjuk. Hiába kutatnak a csillagászok égnek szegezett
távcsövei egyetlen áruló, parányi rést a fátyolon, az ember
fürkésző szeme elől mindent eltakar a köd…

A fényben úszó, hatalmas teremben halkan zümmögtek a

filmoperatőrök gépei. Feszült várakozás izgalma vibrált a nyomasztó
csendben. Meggyszínű, sujtásos ruhákba öltözött ajtónállók
összehúzták a bejáratokat takaró súlyos függönyöket és a falhoz
lapulva húzódtak az elnöki emelvény közelébe.
Hirtelen kikapcsolták a termet bevilágító csillárok ezernyi
lámpáját. A sötétség csak egy pillanatig tartott és a máris felvillanó
reflektorok színesen kavargó fényáradatba burkolták a kupola alatt
függő, tarka virágkoszorúval övezett földgömböt. A magasba vesző,
vékony tartóhuzal láthatatlanná vált a glóbuszra zuhogó
fényözönben, a hatalmas gömb könnyedén, szinte súlytalanul
lebegett, forgott a magasban.
Az emelvényt félkörben övező drapéria mögül egyre erősödő zene
hangjai áradtak szét a teremben. Zajtalanul állt fel a sok száz ember
és csendben hallgatta a Népek Himnuszának méltóságteljesen
hömpölygő akkordjait. A láthatatlan zenekar dübörgő crescendóba
csapott át, remegés futott át a termen. Senki se mozdult, amikor a
minden zugot betöltő hangorkán hirtelen véget ért.
Az elnöki emelvényen álló férfi könnyedén hajolt az előtte fekvő
papírlapok fölé. Ökölbe szorított kezével megtámaszkodott az
asztalon és hangsúlyozott, lassú szavakkal beszélni kezdett:
 - Ismertetem a Népek Tanácsának határozatát. Különös
nyomatékkal hangsúlyozom, hogy a határozat felett a nyilvános
ülések és a viták hosszú sora után, titkos szavazással döntött a
Tanács. Mindössze két küldött szavazott a határozat ellen. A
házszabályok negyedik pontja értelmében most felkérem a nemmel
szavazó küldötteket, nevezzék meg magukat és fejtsék ki
álláspontjukat a Tanács plénuma előtt. Amennyiben a küldöttek
nem fednék fel kilétüket, úgy a határozat jogerőssé válik és
haladéktalanul megkezdjük annak végrehajtását.

Ha azonban a vélemények elhangzása után - folytatta az elnök - a

Népek Tanácsa úgy véli, hogy további vitára vagy újabb szavazásra
van szükség, akkor az elnökség mindaddig felfüggeszti a
végrehajtást, míg a Tanács döntése be nem érkezik hozzá…
Senki sem mozdult. Az elnök várt néhány pillanatig, azután ismét
megszólalt:
- Felolvasom a Tanács határozata alapján hozott elnökségi
rendeletet. Kérem, hallgassák figyelemmel.
Mély, zengő hangja betöltötte a homályba vesző termet.
A Föld népeinek közössége elhatározta, hogy állandó
támaszpontot létesít a Holdon, ahol fel fogják építeni az első
űrhajót. A Holdról útnak induló űrhajó utasainak feladata annak
felkutatása lesz, hogy a naprendszerünkhöz tartozó bolygók közül
melyeken vannak emberi település létesítésére alkalmas viszonyok.
Mai ismereteink szerint bolygószomszédaink közül egyedül a
Vénuszon uralkodnak olyan fizikai körülmények, melyek földi
ember számára is elviselhetővé teszik az életet. Űrhajónk ezért
először a Vénuszt fogja felkeresni. Az utolsó szavaknál szinte
suttogóvá vált az elnök hangja. Gyors, ideges mozdulattal egy pohár
után nyúlt és egyetlen hajtásra kiitta a kissé állott vizet.
A mesterséges űrállomásokon végzett kutatások eredményei azt
bizonyítják, hogy a Holdon is megteremthetjük az élet
fenntartásához szükséges feltételeket, ugyanakkor a légkör hiánya és
a sokszorosan kisebb vonzerő lehetővé teszik, hogy az atommotorral
meghajtott űrhajó innen kilépjen a világűrbe és befussa előírt útját.
A Népek Tanácsa azzal a céllal hozta meg határozatát, hogy a
Földön kívül fekvő területek feltárásával és birtokba vételével
korlátlan lehetőséget biztosítson az emberiség, az emberi civilizáció
és kultúra fejlődésének.
Az elnök letette a kezében tartott okmányt és emelt hangon,
szemét a küldöttekre szegezve mondta el az utolsó szavakat:
A Népek Tanácsa ünnepélyesen kinyilvánítja, hogy az ember
uralmának kiterjesztése más bolygókra nem történhet erőszak
útján. Fegyvereink a békét biztosítják és nem a pusztulást szolgállak.
Bernek így kell lennie abban az új világban is, melyre a Föld embere
kiterjeszti uralmát.
A küldöttek még mindig álltak, arcuk fehéren világított a
félhomályban. Az elnök türelmesen várt.
Csendes mosoly bujkált a szája körül, amikor felnézve megszólalt:
- Hónapokkal ezelőtt nyilvánosságra hoztuk az elnökségi rendelet
szövegét. Közben sok ezer hozzászólást hallgattak meg
szakbizottságaink, tudósok és kutatók vitatták a valószínű és
valószínűtlen lehetőségeket. A holdközi közlekedést, a
holdtámaszpont megépítését és az űrhajózást illetően nincs már
tisztázatlan kérdés. Kik azok, akik mégis ellenzik a határozat
végrehajtását?
Végre felengedett a feszültség. A küldöttek beszélgetve, vitatkozva
fészkelték magukat vissza a kényelmes karosszékekbe, monoton,
duruzsoló zaj töltötte meg a termet.
Az elnöki asztalba épített üveglap mögött fény villant fel és a
négyzet alakú táblán egy számjegy körvonalai rajzolódtak ki.
- A háromszázhármas helyszám kíván szólni - jelentette be az
elnök, és egy pillantást vetve az ülésterem alaprajzára, hozzátette: -
A dél-indiai népközösség küldötte, Kirh Rahama atomfizikus a
felszólaló…
 A mennyezet áttört ornamentikája mögött zajtalanul gördült a
televíziós felvevőgép a küldött fölé. A keskeny fénykéve fehér
vászonruhás, olajosan barna arcú férfialakot világított meg, dús,
fekete haja kékesen csillogott az erős fényben. Érezhetően
akaratlanmozdulattal igazította helyre hosszú ujjaival félrecsúszott
nyakkendőjét.
- Kérem az Elnökséget, rögzíttesse felszólalásomat…
Az emelvény előtt elhelyezett kezelőasztalok egyikén kék fény
lobbant fel. Az ügyeletes műszaki titkár jelezte, hogy a
háromszázhármas ülés előtt elhelyezett magnetofont bekapcsolta.
Kissé halk, de nyugodt, magabiztos hangon szólalt meg a küldött:
- Évtizedek óta foglalkozom a bolygóközi közlekedés problémáival
és tudom, hogy technikai felkészültségünk ma már elegendő az első
űrhajó elindításához. Tehát nem műszaki vagy tudományos okokból
szavaztam a határozat ellen!
Lélegzetnyi hallgatás után olyan erővel csattant fel a hangja, hogy
a mellette ülő küldött, aki öklére támaszkodva bóbiskolt
karosszékében, ijedten kapta fel a fejét.
- De ki vagy mi garantálja azt, hogy az űrhajó utasai nem
fordulnak majd erőszakhoz akkor, amikor birtokba veszik a
kiválasztott bolygót? Természetes, hogy az űrhajó önvédelmi céllal
fegyvereket visz majd magával, különlegesen nagyhatású
fegyvereket, melyek azonban akkor is működtethetők, ha azt nem
követeli meg az ember jogos önvédelme…
Éles hang szakította félbe a felszólalót.
- A Föld túlnépesedése ellen védekezünk akkor, amikor birtokba
vesszük a naprendszer bolygóit. Ez szentesíti az esetleges
fegyverhasználatot…
- Küldött-társam szerint tehát felesleges a határozat tiltó
rendelkezése? - fordult Rahama szenvedélyesen a közbeszóló felé. -
Mert ha elfogadjuk ezt az érvelést, akkor máris elkezdhetjük annak a
hadfi seregnek a szervezését, amelyik a kiválasztott bolygót
megszállja, leigázza lakóit és újraszüli azt a társadalmi rendszert,
melyet oly hosszú harc árán tudtunk csak itt a Földön kiirtani. Nem
tudom - fordult ismét az elnöki emelvény felé - nem tudom, ki volt a
másik küldött, aki a határozat ellen szavazott, de hiszem, hogy az
enyémhez hasonló aggodalmak töltik el őt is. És talán még sokakat
azok közül, akik pedig igent mondtak a szavazásnál.
 A magnetofonhoz hajolva, lassú, erősen hangsúlyozott szavakkal
tette fel India küldötte a kérdést:
- Milyen intézkedések biztosítják, hogy az űrhajó utasai a bolygó
birtokba vételénél nem használnak majd jogosulatlanul fegyvert?
Ha az elnökség megnyugtató választ ad kérdésemre, akkor
visszavonom nemleges szavazatomat és én is a többséghez
csatlakozom.
Amikor Kirh Rahama leült, elvillant az őt megvilágító fénycsóva
is. Az arcok ismét az elnök felé fordultak, aki elgondolkozva nézte a
kupola alatt lassan forgó glóbuszt. A koszorú az egyenlítőnél ölelte
át a Földet, a virágok tarka színei tompán tükröződtek az üvegesen
fénylő óceánokban. A népek békés közösségi életét szimbolizálta ez
a virággal övezett földgömb, képe vagy kicsinyített mása ott volt
minden lakásban, az utcákon, a tereken, a gyárak és üzletházak
munkatermeiben.
Az elnök felállt és szórakozottan forgatta ujjai között ceruzáját. A
megfontolt, kimért szavak szárazan peregtek ajkáról, amikor
megszólalt.
- Lehet, hogy tudósaink egyszer meg fogják alkotni azt a gépet,
melynek segítségével szemünk is követheti majd útján az űrhajót.
Látni fogjuk utasait és ellenőrizhetjük cselekedeteiket.
Megteremthetjük az eszközt, mellyel utasításokat küldhetünk
utánuk, bárhol tartózkodjanak is a végtelen térben, de biztosíthat-e
bennünket, valami arról, hogy végre is hajtják majd utasításainkat?
Hajlott alakja megnyúlt, amikor kinyújtott karjával a fényben
úszó földgömbre mutatott.
- A Föld emberének legszentebb hitvallása, hogy nem lázad fel a
törvények ellen, melyeket önmaga, önmagának alkotott. Feltehető-
e, hogy azok a hősök, akiket most milliók bizalma választ ki minden
idők legnagyobb feladatára, éppen ezek tagadják meg a Törvényt?
Akadhat-e közöttük egy is, aki méltatlanná válik?
- Soha - kiáltott fel magáról megfeledkezve az egyik ajtónálló. Az
elnök csodálkozva fordult a hang felé, és amikor meglátta az
elpirult, zavartan topogó embert, barátságosan bólintott feléje.
- Igen, hinnünk kell bennük. Bennük és magunkban… - tette meg
hozzá csendesen. Megint rámosolygott az ajtónállóra, aki most már
zavar nélkül, komolyan, nyugodtan nézett farkasszemet az elnökkel.
- Önök is tudják, hogy az űrhajó összesen huszonegy utast visz majd
magával. A kezelőszemélyzet tizenkét főből áll, a tudományos
munkát pedig ismert tudósok és kutatók végzik majd.
- A technikai személyzet tagjait még nem jelölte ki az Űrhajózási
Főbizottság, de biztosíthatom a Tanácsot, hogy legalaposabb
körültekintéssel fogjuk ezt a tizenkét embert kiválasztani. Ki lesz az
űrhajó kilenc utasa? Eddig öt tudós jelölését hagyta jóvá az
Elnökség. Mutassuk be - fordult az elnök az egyik műszerasztalt
kezelő mérnök felé - Arnold Bergan csillagászt a Tanácsnak…
A csillárok elhalványuló fényében tompán csillogó vetítővászon
ereszkedett le nesztelenül a magasból.
Szájához emelt mikrofonon keresztül halk utasításokat adott a
mérnök. Néhány másodperc telt el és a vásznon megjelent Arnold
Bergan plasztikus, színes portréja. A kép látótere mind nagyobb lett,
hamarosan láthatóvá vált az a három férfi is, akik egy zöld posztóval
borított asztalnál, szemközt ültek a csillagásszal.
Az elnök lelépett az emelvényről és kissé oldalt állva maga is a
vetítést figyelte.
Az első sorban ülő egyik küldött kezével jelezte, hogy mondani
akar valamit. Az elnök kérdő mozdulatára halkan válaszolt:
- Hangos vetítést kérünk…
Mintha egy láthatatlan kéz a fehér üvegszálakból szőtt
vetítővásznat zörgette volna, olyan szárazon ropogott a megafonban
Arnold Bergan rekedtes hangja.
-… Elvállalom, mert mélységesen hiszek abban, hogy ismereteink
a világegyetemről nem csupán feltevések. Bizonyosságot akarok és
boldog vagyok, hogy ezt most megszerezhetem magamnak. Hiszem,
hogy utunkon bizonyítva látom majd mindazt a tudást, amit
évszázadokig tartó tudományos munka eredményeként
magunkénak mondhatunk…
Most gyors egymásutánban négy jelöltet mutatott még be hasonló
módon a küldötteknek.
-… Dragan Maruzzi asztrobiológus feladata a bolygók
állatvilágának és az esetleg ott élő emberek, vagy emberhez hasonló
lények vizsgálata…
-… Alekszej Trokov geológus a bolygók felszínének minőségét,
anyaguk összetételét analizálja…
-… Erik Botka asztrobotanikus a növényvilágot fogja
tanulmányozni…
 -… Paul Wittman professzor az égitesteken uralkodó fizikai
viszonyokat kutatja…
Amikor a vetítés véget ért, az elnök ismét az emelvényre lépett és
energikus mozdulattal csendet kért.
- A bemutatott tudósokat műveiken keresztül vagy személyesen
mindnyájan ismerjük. Kérem, jelentsék be, ha bármelyik jelölt ellen
kifogásuk lenne.
Az asztalon sötét maradt a felszólalásokat jelző készülék. Az elnök
várt egy ideig, azután újra megszólalt:
- Az űrhajó további négy utasa egy atomfizikus, egy
radarcsillagász és két orvos lesz.
A százkettes helyszámú küldött kért most szót.
- A kelet-afrikai népközösség küldötte a felszólaló - jelentette
rögtön az elnök.
- Javaslatot szeretnék előterjeszteni!
- Milyen ügyben?
- Javaslom, hogy a négy utas egyike Dél-India küldötte, Kirh
Rahama atomfizikus legyen…
- Hiszen éppen ő volt az, aki a Tanács határozata ellen szavazott -
vágott közbe meglepetten az elnök.
- Éppen ezért javaslom őt! Így oldanánk meg legegyszerűbben a
jogos fegyverhasználat ellenőrzésének kérdését és ugyanakkor olyan
valakit nyernénk meg a feladatnak, aki már sokszor és nehéz
körülmények között bizonyította, hogy tántoríthatatlan híve a
Népek Közössége minden célkitűzésének. Kérem az elnökséget,
tegye fel szavazásra javaslatomat.
Alig hangzott el az engedély, a szavazótáblán máris kigyulladtak a
jelzőlámpák.
- Ötszázkilencvennégyen szavaztak a javaslat mellett - olvasta le
az elnök az eredményt. - Felteszem a kérdést: Kirh Rahama küldött
vállalja a megbízást?
- Igen, vállalom…
- Úgy a Tanács határozata alapján az Elnökség rendeletet fog ezzel
kapcsolatban kiadni. Kíván még szólni? - fordult az elnök ismét az
afrikánus felé.
- Még két utas jelölésére szeretnék javaslatot tenni - folytatta az. -
Küldöttek ők is, itt vannak közöttünk. Long Kai-tian
orvosprofesszorra és Ben Jorodenre, a tudós radarkutatóra
gondolok. Részvételükkel Kína és Európa is méltóan képviselnék
magukat a nagy vállalkozásban.
- A javaslatokat egyenkénti szavazásra teszem fel! - döntött az
elnök és hamarosan közölte is az eredményt:
- A jelöléseket a Tanács elfogadta. Amennyiben a két küldött
vállalja a megbízást, úgy ezeket a határozatokat is az előzőkhöz
csatoljuk.
Csaknem egyidőben hangzott el a két tudós válasza:
- Elfogadom…
 ELSŐ RÉSZ
A VILÁGŰR VÁNDORAI
 JORODEN PROFESSZOR

A Népek Háza üléstermének folyosóján csoportokba verődve

beszélgettek, vitatkoztak a Föld népeinek küldöttei. Csak azok
hárman siettek a lassú körforgásban keringő felvonófülkék felé,
akiknek nevét most szárnyaira kapta a rádió és arcképüket a
pólusoktól az egyenlítőig röpítette a televízió.
Jó ideig tartott a lusta örökjáró liften az út a tizenkettedik
emeletről a földszintig, Joroden idegesen nézegette karóráját.
- Az expresszliftbe kellett volna szállnunk - mérgelődött. - Azóta
már a kijáratnál lehetnénk.
Long Kai-tian elmosolyodott és megnyugtató mozdulattal tette
kezét Joroden karjára.
- Nem sokat veszít azzal a néhány perccel, kedves kollégám. Ugye
a családjához siet, hogy bejelentse a nagy újságot?
- A helyszíni közvetítésből már úgyis tudnak jelölésemről -
legyintett Joroden. - Sokkal fontosabb, hogy még ma éjjel be kell
fejeznem egy mérést az obszervatóriumban. A látási viszonyok
különösen jók néhány napja.
- Min dolgozik?
- A leendő holdtámaszpont helyét mérem be - válaszolta kissé
kelletlenül Joroden, aztán Rahamához fordult. - Örül a jelölésének?
Nem fél?
Rahama csodálkozva nézett a csillagászra. A kérdésnek éle volt,
mintha gúny vagy lekicsinylés lapult volna meg a szavak mögött.
- Mit akar ez tőlem? - tűnődött magában Rahama, de csak ennyit
válaszolt: - Nem, nem félek…
- Pedig könnyen otthagyhatjuk mindnyájan a fogunkat. Vagy
veszélytelennek tartja az egész vállalkozást?
- Atomrombolással foglalkozom és amint ön is tudja, a mi
laboratóriumaink elég sok veszélyt rejtegetnek falaik között. Miért
félnék jobban a Holdon vagy az űrhajóban, mint az íróasztalom
mellett?
- Látják, én félek - szólt közbe csendesen Long. - De akkor sem
maradnék itthon, ha biztosan tudnám, hogy odaveszek az úton.
- Lám, lám - nevetett hahotázva Joroden és megveregette az apró
termetű orvos vállát. - Ilyen hős útitársaink lesznek…
 Rahama és Long szótlanul egymásra néztek.
Kiszálltak a liftből és az emberekkel tömött előcsarnokon
keresztül a kijárat felé tolakodtak. A kapun túl megkapó látvány
fogadta őket: a téren szorongó beláthatatlan tömeg csendben
figyelte a híradóközpont helyszíni közvetítését a Népek Házából. Az
egyik magasba nyúló épület homlokzatára fehér vásznat feszítettek,
erre vetítették az ülésen készült, még a felvevőgépekben azonnal
előhívott riportfilmet. A mozgóképeket állóképek követték és a
három tudós emberfeletti méretekre nagyítva látta viszont saját
képmását a vetítővásznon.
- Ha ezt ma reggel mondja nekem valaki…
Rahama professzor még akkor is elgondolkozva csóválta fejét,
amikor elbúcsúzott és gépkocsijába ülve hazafelé indult.
- Velem jön? - fordult Joroden az orvoshoz, amikor egyedül
maradtak. - Egyenesen a Luna hegyre megyek, a csillagvizsgálóba.
- Egy betegemet kellene még meglátogatnom, megígértem neki,
hogy este felkeresem. De ha megengedi, hogy rövid időre vendége
legyek az intézetében, inkább holnapra halasztóm a vizitet. Bár
közben furdalni fog a lelkiismeret…
- Miért? - csodálkozott Joroden.
- Nem szeretem, ha hiába várnak a pacienseim. A beteg ember
nagyon érzékeny az ilyesmire és nem jó orvos, aki nem törődik
ezzel… De ha vár egy pillanatig, akkor felhívom a betegemet és
megmondom neki, hogy csak holnap látogatom meg.
 - A kocsimban rádiótelefon van, onnan is beszélhet vele. Sietnünk
kell, sok munka vár még ma rám.
- Akkor inkább nem zavarom…
- Ugyan, nem azért mondtam! Csak nem akarok feleslegesen időt
veszteni…
Az autó halkan surrogva siklott a fényesre kopott, sima aszfalton.
A széles utakat szegélyező gesztenyefák nedves, csupasz ágai feketén
csillogtak a magasban kifeszített huzalokon hintázó ívlámpák
fényében. A tél még tartott, de a fedett járdák alá épített
hőcsatornákból áramló levegő kellemes, enyhe melegbe burkolta a
felhőkarcolók tövében hullámzó tömeget. Villámgyors gépkocsik
suhantak nesztelenül az úttesten, sehol egy keresztezés, sehol egy
ember a járművek között. Az autóutak vagy a mélybe süllyedtek,
vagy magasba emelkedtek a keresztezéseknél, a kétoldalt húzódó
járdákat sűrűn egymás mellé épített aluljárók kötötték össze. Az
autók áradatából néha kivált egy gépkocsi, lassítva befordult egy
bekötőútra és ezen át hajtott a keresztbe futó másik főútvonalra.
Kvarclámpákkal bevilágított, nyolcszegletű tér mellett futott el
Joroden limuzinja. A téren színpompás virágágyak között könnyű
nyári ruhába öltözött gyermekek játszottak, fehér köpenyes
felvigyázók sétálták közöttük és ügyeltek a hancúrozó apróságokra.
A kvarclámpák közé helyezett infravörös sugárzólámpák és a
hőcsatornákból kiáradó meleg örök tavaszt varázsolt a hatalmas
térre, trópusi növények virágainak súlyos illata úszott az estében. A
tér közepére épített úszómedencéből vidám sikoltozás és
vízcsobogás hallatszott, a víz fölé hajló toronyból leugró fiatal lány
fehér fürdőruhája messzire világított az égbolt sötét hátterében.
Long mélyen elmerülve, szótlanul nézte az autó üvegablakán túl
pillanatonként változó, filmszerűen pergő képet. Csak amikor
elhagyták a várost és kint az országúton rohant már a gépkocsi,
nyúlt a rádiótelefon kagylója után. Néhány közvetlen, barátságos
szóval kimentette magát betegénél, azután cigarettával kínálta
Jorodent.
- Köszönöm, most nem gyújtok rá. Nem akarok emiatt lassítani -
rázta fejét a professzor és merev szemmel figyelte az országutat.
Rövid hallgatás után szinte kibuggyant belőle a kérdés:
- Vajon ki lesz az űrhajó kilencedik utasa? És ki lesz a Vénusz-
expedíció vezetője?
Long mosolygó, sárgás arca furcsa álarcnak hatott a szerelékfal
műszereinek zöldes fényében. Joroden a visszapillantó tükörben
figyelte az orvost.
- Önt nem érdeklik ezek a dolgok?
- Oh, nagyon is érdekelnek! - válaszolt Long udvariasan. - De
miért találgassuk ezt most? Majd megtudjuk, ha eljön az ideje…
Észrevette, hogy Joroden volánon nyugvó keze idegesen
megrándul. Nem akart vitát, ezért gyorsan másra terelte a szót.
- Eldöntötték már, hogy a Hold melyik részén lesz a támaszpont?
- Igen - élénkült fel a csillagász arca. - A keleti holdtekén lévő,
viszonylagosan körülbelül háromezer méter magas Alfonzó
kráterben fogjuk felépíteni. Széles, látszólag mély üreget fedeztem
fel a kráternyílás belső oldalán, ebben akarom a támaszpontot
telepíttetni.
Longot bosszantották a kellemetlenül határozott, első személyben
fogalmazott szavak.
- Ez a végleges döntés? Úgy értem, hogy az Űrhajózási Főbizottság
is hozzájárult az ön javaslatához?
- Én nemcsak javasolok, hanem tagja is vagyok annak a
bizottságnak, amelyik ebben a kérdésben dönteni fog - dobta oda
nagyképűen Joroden.
- Igen?
Long sima, udvarias hangja teljesen közömbös volt.
 Vajon mit gondol magában rólam ez a kínai? - nyelte mérgét
Joroden. Már megbánta, hogy meghívta az obszervatóriumba. Az
ördög se tud rajta kiigazodni, csak vigyorog és udvariaskodik…
- Mély a barlang? - faggatta tovább Long.
- Azt csak akkor tudjuk pontosan megállapítani, ha gépeink
megérkeznek a Holdra. Automatikus műszereik majd elvégzik
azokat a méréseket, melyekre itteni készülékeink ma még nem
alkalmasak.
- Azt hiszem, sok érdekes dolgot látok még ma este önöknél…
- Nagy eseménynek lesz tanúja az intézetben. Délelőtt fejezték be
az új, különleges képerősítővel egybeépített hétméteres
tükörteleszkóp és a rádiótávcső felállítását. Ezekkel végezzük el ma
éjjel a méréseket.
- Milyen lesz maga a támaszpont? Elkészültek már a tervek?
- Igen. Leginkább egy közepes nagyságú földalatti gyártelephez
hasonlít majd, amelyet különböző biztonsági berendezések zárnak el
a külvilágtól. Az oxigént, ugyanúgy mint az űrállomásokra,
tartályokban szállítják fel az ottlakók számára.
- És hogyan érintkeznek a holdlakók a Földdel? Hány ember
tartózkodik majd a támaszponton?
- Mintegy kétszáz. Rendszeres holdközi rakétajárat biztosítja a
váltást, a betegek hazaszállítását, és így jutnak el a Holdra azok is,
akik előkészítik az űrhajó indítását.
- Csodálatos munkát végeztek önök…
- Úgy ám - bólogatott Joroden. - A radarcsillagász és az
építészmérnök munkájára támaszkodik a technikus, amikor
űrhajóját elindítja a végtelen felé. Mi, csillagászok és mérnökök
fogjuk valóra váltani az emberiség nagy álmát…
Long a mellettük elsuhanó árnyakat nézte.
- Látja doktor - folytatta Joroden -, ezért érdekel engem annyira,
hogy ki lesz az expedíció vezetője. Meglepetés bőven adódik majd az
úton, és rendkívül sokoldalúnak kell annak lennie, aki ott minden
helyzetben feltalálja magát. Ilyen ember nagyon kevés van…
Long arcán egyetlen izom sem rezdült, amikor halkan
megkérdezte:
- Mi a véleménye Rahama professzorról? Joroden dühbe gurult.
- Tudtam, hogy ide fognak kilyukadni. Rahama ügyesen
megjátszotta az idealistát és ezzel meg is nyerte magának a
küldötteket. De legyen nyugodt, én nem szavaztam rá.
- Miért nem?
- Mert láttam, hogy előre kitervezett komédia az egész. Engem
nem tesz bolonddá egy ilyen farizeus… Jogos vagy jogtalan
fegyverhasználat! - Harsogva nevetett, hogy még Long alatt is
rázkódott az ülés. - Ültessenek talán apácákat és hittérítőket az
űrhajóba, ők aztán majd birtokba veszik a Vénuszt! Bizonyára nem
fognak fegyvert használni és templomokat meg kolostorokat
építtetnek a bolygó őslakóival. Csakhogy nekünk bányákra és
gyárakra van szükségünk!
- Bányákra, gyárakra, aztán iskolákra és színházakra is, meg
kórházakra és üdülőkre, bölcsődékre és temetőkre… Meg sok
egyébre, ami már van, és ami még a Földön is hiányzik…
Joroden lebiggyesztett szájjal mérte végig az álmodozó orvost.
- Maga is… - dörmögte maga elé, aztán beletaposott a gázba. Egy
nyulat vett észre, amelyik a reflektorok fénycsóvái közé szorulva
kétségbeesetten rohant az autó előtt. Fehér hátulja meg-megvillant
az erős fényben, hátracsapott füleivel, elnyúlt testével egyetlen
halálos lendület volt az egész állat.
A motor felzúgott, a száz lóerős gép hatalmas iramban viharzott
előre.
Amikor a gépkocsi alig érezhető, kis zökkenővel eltaposta a
kifulladt jószágot, a professzor széles mosollyal dőlt hátra a
párnázott ülésben.
- Nem veszi fel? - kérdezte az orvos. Joroden vállat vont.
- Mit kezdjek vele?
 A LUNA HEGYEN

- Foglaljon helyet doktorom és nézze meg leendő otthonunkat…

Joroden mosolyogva mutatott a teleszkóphoz épített kényelmes
karosszékre. Long elfogódottan állt a csillagvizsgáló hatalmas ívben
hajló acélfala mellett és nem mozdult.
- Miért nem jön ide, Long?
- Valahogyan úgy érzem magam, mint az elvarázsolt kastélyba
tévedt gyermek. Ne nevessen ki, de én félek ezektől a csillogó
fogantyúktól, kerekektől és kapcsolóktól, mert nem tudom
elképzelni, hogy mi történik, ha megmozdítom valamelyiket…
- Mit szól ehhez, Aliz? Ilyen szerény vendégünk még nem volt az
intézetben - csóválta a fejét Joroden és összenevetett az
asszisztensnővel.
- Én most valóban meg vagyok illetődve - csapott tenyerével Long
a teleszkóp fényes acélköpenyére. Olyan volt, mint a kamasz, aki egy
felnőttnek a maga igazát akarja bizonyítani. - Azt hiszem, önök is
elfogódottak lennének, ha én például az emberi agy működését
tudnám ilyen lenyűgöző eszközökkel demonstrálni önök előtt.
Higgyék el, az is van olyan bonyolult, mint a csillagvilág. Csak
sokkal kevesebbet tudunk még róla… - tette hozzá elgondolkozva.
 A rövid csendet az asszisztensnő hangja törte meg:
- Kezdhetünk? Mindent előkészítettem. Szakadatlanul dolgoztam,
hogy estére minden rendben legyen. Már nagyon vártam a
professzor urat!
- Nem tudja, miért késtem? Nem hallgatta a rádiót?
- Nem…
- Tényleg nem tudja, hogy mi történt délután?
- Semmiről sem tudok. Csak nincs valami baj?
Színtelen, fátyolos szemei riadtan tapadtak Jorodenre. Mint a
gazdájáért szűkölő kutya, olyan volt ez a kiszáradt könyvmoly, inas
ujjai kétségbeesetten markolták Joroden karját. Amikor észrevette,
hogy az orvos figyeli őket, hirtelen hátralépett. Kezeit tördelve
nyögte:
- Oh, Ben, beszéljen már…
A csillagász alig titkolt undorral fordult az egyik készülékhez és a
válla fölött dobta vissza a szót:
- Én is részt veszek a Vénusz-expedícióban. - És mikor
meghallotta a háta mögött feltörő sírást, durván odavetette: - Ne
csináljon jelenetet! Megint megfeledkezik arról, hogy hol van. Pedig
már… - Fenyegetés bujkált a félbeszakított mondatban.
Soká tartott a kellemetlen csend, Joroden és asszisztense a hosszú
időn át összeszokott munkatársak gépies mozdulatával végezték
munkájukat. Long a teleszkópnak támaszkodva türelmesen várt,
csak akkor lépett ijedten odább, amikor a hatalmas távcső
megmozdult mögötte és alapzatán lassan forogni kezdett. Nem vette
észre maga mellett a kis asztalkát, és amint hirtelen mozdulatával
meglökte azt, tompa csattanással tört össze egy üveg a gumival
burkolt padlón.
- Mi volt az?
Joroden gyors léptekkel sietett hozzá. Bosszankodva nézte a
földön heverő cserepeket és beletaposott a szétfolyó fekete löttybe.
- No, nem baj… Ne haragudjon, de egészen megfeledkeztem
önről. Már készen is vagyunk, rögtön megkezdjük a mérést. Először
azonban megmutatom a Holdat és az Alfonzó krátert. Jöjjön! - fogta
meg Long karját és gyengéden a teleszkóp felé tuszkolta.
Alig helyezkedett el Long a távcsőhöz épített karosszékben, az
egész építmény megmozdult és lassú, egyenletes mozgással forogni
kezdett a tengelye körül. A csillagász és asszisztense egy
megvilágított műszerasztal előtt álltak és feszülten figyelték az
üveglapok mögött foszforeszkáló mutatók lengését. Az asszisztensnő
lekapcsolta a világítást és a megfigyelőnyíláson beszűrődő holdfény
mellett most már csak a műszerek halványan fénylő számlapjai
világították meg a félgömb alakú termet.
A magasban tisztán, hidegen ragyogott a Hold. Mint fehéren izzó
ezüsttömbből kipattant szikrák hunyorogtak körülötte a csillagok,
sápadt fényük apró rezzenései titokzatos üzeneteket hoztak a
végtelenből. Dermesztő hideget sodort magával a magasból
beáramló éles levegő, a megfoghatatlan tér és idő szinte anyagi
valósággá váltak az orvos egymásba kulcsolt kezei között.
Long kérdezni akart valamit, de Aliz csendre intette a széken
lebegő, idegesen forgolódó orvost. A professzor műszerei
segítségével most állította be a tükörteleszkópot a Hold keresett
pontjára. Long okosabbnak látta hát, ha nem kérdezősködik,
csendben nézegette a Naptól bevilágított égitesten sötétlő
krátermezőket.
Talán csak néhány perc, talán egy óra is eltelt, amikor végre
mozgolódást hallott maga alatt. A félhomályban is látta, hogy
Joroden egy lépcsős állványt gördít feléje, amilyent a repülőtereken
állítanak az induló utasgépek elé. A csillagász felkapaszkodott a
lépcsőkön és szorosan Long mellé állt. Intésére az asszisztens
annyira leszűkítette a kupola megfigyelőnyílását, hogy a kör alakú
ablak pontosan a teleszkóp acélburkolatára simult.
Joroden a távcsőhöz hajolt és néhány rövid utasítást adott.
Könnyű kézzel állított egy vörösen foszforeszkáló tárcsán,
lekattantott egy kapcsolót, azután átengedte a helyét Longnak.
- Most az Alfonzó kráter belső oldalát, a délkeleti kráterfalat látja.
A kráter a hold-equátortól majdnem pontosan délre, attól mintegy
háromszáznyolcvan kilométerre fekszik. A teleszkóp
fonálkeresztjének a metszőpontja most pontosan arra a
barlangszerű képződményre mutat, ahová a holdtámaszpontot
fogjuk építeni…
Sivár, komor látvány volt a mély szakadékokkal barázdált
hegyoldal, melyen szurokfekete árnyékot vetettek az éles napfénytől
megvilágított, szürkés-vörösen csillogó sziklák. Finom, enyhe
hullámokban lerakódott por borította a mélyedéseket, a halott,
mozdulatlanná dermedt világot csak a sziklafalról leperdülő
kőszilánkok becsapódása nyomán felszálló porfelhő élénkítette
néha.
- Ilyen tehát a hold - suttogta Long elgondolkozva. - Még
elképzelni sem próbáltam soha…
- Figyelje csak meg, ott a baloldalon, a kráter legmélyebb pontját.
Nem tűnik fel önnek semmi? - figyelmeztette Joroden az orvost.
- Nem… De… Mintha valami zöldes tömeget látnék ott. Mi lehet
az?
- Most rádión utasítást adok a VI/F űrállomásnak, hogy
infravörös sugarakkal világítsa be nekünk azt a részt, és
fémtükreivel koncentrálja oda a napsugarakat. Ritka, érdekes
látványban lesz része…
A sötét csarnokban kongva visszhangzott az asszisztensnő hangja:
- Halló, itt Luna hegy beszél, halló, itt Luna hegy beszél. Figyelem!
VI/F jelentkezzen…
Az orvos nyakát csavargatva kereste a sötétben a hang gazdáját.
- Ne Alizra figyeljen most - nevetett Joroden -, hanem az Alfonzót
nézze. Szabad egy pillanatra! - hajolt a csillagász is a távcsőhöz. -
Igen, már jelentkezik a hatás. Jól figyeljen kollégám…
- Hogyne… kérem… - dadogta zavartan Long és szinte
hipnotizáltan meredt az apró fénypontra, amelyik gyorsan kúszott a
kráter mélye felé. Az éles fényben már jól kivehető volt a talajt
borító kusza, zöldesszürke tömeg.
- Ezek növények? Hát mégis van élet a Holdon?
- Élet? Hát növények vannak, amint látja! És ahol növény van, ott
levegőnek is kell lennie. Ha olyan ritka is ez a légkör, hogy a földi
ember számára nem sokat jelent, néhány nagyon mély kráter ölében
mégis tetemes mennyiségű levegőnek, vagy valamilyen ehhez
hasonló anyagnak kell lennie.
- És ebben megélnek ezek a növények?
- A szárazságot és hideget jól tűrő zuzmófajtáknak úgy látszik ez is
elég.
- Abban a magasságban is van levegő, ahol a holdtámaszpont
lesz?
- Nemigen, de ez nem is érdekel bennünket. A levegő
előállításához szükséges anyagokat a Földről szállítjuk fel a
támaszpontra.
 - Ön bizonyára jól ismeri a támaszpont terveit. Hogyan, mivel
építik fel? És hogyan lesz majd berendezve?
- Először gyújtsunk rá egy cigarettára, aztán mesélek erről is…
Megkínálta Longot és maga is rágyújtott. A gyakorlott előadó
szabatos, precízen fogalmazott mondataival kezdett azután
magyarázni:
- A támaszpont mintegy százhetven méter mélyen fúródik majd a
hegyoldalba. Az építkezést rádióval irányított távvezérlésű gépek
végzik, melyeket a VI/F űrállomás rakétái szállítanak a Holdra.
- Ki megy fel elsőnek ezekkel a gépekkel?
- Senki. A földmegmunkáló és építőgépek teljesen automatizáltak.
- Valakinek mégiscsak irányítania kell a munkájukat! Hiszen
akármilyen tökéletesek is ezek a jószágok, gondolkozni bizonyára
nem tudnak.
- Hát eszük tényleg nincs. De egyrészt fényérzékeny fotocelláik
segítségével le tudják tapogatni a bennük elhelyezett tervrajzokat -
közvetlenül ezek a rajzok irányítják őket -, másrészt a gépekben
elhelyezett televíziós adóállomások hűségesen beszámolnak minden
mozdulatukról. Közlik tartózkodási helyüket és mindenről
tájékoztatják az építkezést irányító rádiótávírászokat.
- És ha egy gép elromlik?
- Akkor a kontrollgép kivonszolja a barlangból és félreállítja, vagy
lelöki a kráterbe.
- Hol kötnek ki a rakéták?
- Látja azt a széles teraszt az üreg szája előtt? Az lesz a légikikötő.
Oda érkeznek, és onnan indulnak vissza a holdrakéták.
- Ha nem lesz senki a Holdon, akkor ki indítja őket vissza az
űrállomásra?
- Egyelőre ott maradnak, amíg a támaszpont személyzete is
megérkezik. Akkor a gépmester majd egyenként visszaküldi őket.
Long ismét a távcső fölé hajolt és hosszú ideig hallgatott. A Jang
Ce-kiang völgyében meghúzódó kis kínai falu jutott eszébe, ahol
gyermekkorát töltötte, és ahol alig néhány évtizede még csodájára
jártak a tanító rádiókészülékének… Elképzelte a végtelen térben
súlytalanul száguldó űrhajót és benne magát, a teret és időt legyőzni
akaró, parányi embert.
… Hová vezet majd az út, melynek irányát ugyan ember szabja
meg, de pályája öröktől fogva létezik, melyen ismeretlen cél felé
száguldó csillagok az állomások, és ahol a mindenséget uraló
törvény a menetrend? Gazdagabb, boldogabb lesz-e a Föld embere,
ha csákánya nyomán idegen világok kincsei jutnak birtokába, ha
testével is követni tudja majd a végtelenség titkait fürkésző
szellemét…?
Joroden hangja riasztotta fel gondolataiból.
- A holdrakéták maximális hatósugara négyszázezer kilométer
lesz. A Föld körül keringő mesterséges holdak radarállomásai fogják
őket irányítani.
- Ha csak négyszázezer kilométer a hatósugaruk, akkor hogyan
jutnak el a rakéták akár csak a legközelebbi bolygóig is?
- Más a holdrakéta és más az űrhajó! Az előbbit folyékony
robbanóanyag hajtja: etilalkohol és oxigén keveréke. Az etilalkohol
felrobban az égéstérben, és az óriási sebességgel kiáramló gázok
lökik előre a rakétát. Ezzel szemben a Holdról kilőtt űrhajó egy
atomrakéta lesz, amelyben az atomenergia először hővé, majd
elektromos árammá alakul át. Ennek segítségével mintegy
ezerhatszáz kilométer másodpercenkénti sebességgel nitrogéngázt
dobunk ki a rakéta fúvókáin, ez az erő azután a földi viszonyok
között elképzelhetetlen sebességgel hajtja maga előtt a bolygóközi
rakétát.
- Miért indítják a Holdról az űrhajót? Miért nem lehet a Földről
útnak indítani?
- Ennek két oka is van! Egyrészt a Hold tömege és átmérője
sokszorosan kisebb, mint Földünké, így természetesen kisebb a
vonzóereje is. Mindössze egy hatoda a Föld vonzóerejének. De
majdnem ugyanilyen jelentősége van számunkra annak is, hogy a
Holdnak nincs számottevő légköre. A világűrbe kilépő űrhajót tehát
nem fékezi a levegő ellenállása és a motoroknak is sokkal kisebb
nehézségi erőt kell majd leküzdeniük a startnál.
Felhő kúszott a Hold elé és arányló kévékbe szedte a szerteáradó
fénysugarakat.
- A munka nehezebbik részén túl vagyunk! - Joroden nagyot
szívott a cigarettán és hullámzó karikákban engedte ki száján az
illatos füstöt. - Minden, amit a Földön előkészíthettünk, néhány hét
múlva készen áll az indulásra. Nincs tisztázatlan kérdés, nincs
megoldatlan probléma.
 - Nincs megoldatlan probléma… - ismételte magában Long és
eszébe jutott betege, akit este meg kellett volna látogatnia. - Sokat
kaptam ma öntől - fordult aztán örökös mosolyával Jorodenhez -, és
ne haragudjon meg érte, ha még mindig akad kérdeznivalóm.
- Csak ki vele!
- Annyit tudok, hogy a nehézségi erő csökkenése következtében
viszonylagos súlytalanság keletkezik odafent. - Bizonytalan
kézmozdulattal mutatott a magasba. - Azt is tudom, hogy ezt a
problémát az űrállomásokon már megoldották. De mi lesz velünk
kint a világűrben, amikor már az űrhajón leszünk? Ezt most, mint
orvos kérdezem - tette hozzá sietve.
- Az űrállomásokon a gyors forgás következtében előálló
centrifugális erő helyettesíti a földi nehézségi erőt, az
utasrakétákban és az űrhajón pedig a motorok hajtóereje pótolja
számunkra a Föld tömegvonzását.
- Ezt nem egészen értem…
- Pedig olyan egyszerű! A világűr szállítóeszközeinek a belsejében
csak akkor keletkezhet „súlytalanság”, ha a rakéta vagy az űrhajó
szabadon esik egy égitest felé. Amíg a természetes szabadesés
sebességén innen vagy túl motor hajtja, illetve fékezi bolygóközi
járművünket, addig a benne levő emberek és tárgyak sohasem
lesznek teljesen súlytalanok. Csupán egyetlen kritikus pillanat van,
amikor az űrhajó leszállás előtt átfordul, és a motorok hajtóerejét
fékezésre kezdi használni a pilóta.
- Még egy utolsó kérdést: mi lesz, ha az űrhajó egy meteorral
találkozik a világűrben?
- Ezt a problémát sikerült a legnehezebben megoldanunk. Régen
útjára indult volna az első űrhajó, ha nem kellene ezzel is
számolnunk.
- A megoldás?
- Az űrhajó tömegénél kisebb meteorokat elektromos erőtér,
úgynevezett elektrosztatikus tér tartja távol az űrhajótól. Nagy
meteorok közeledése esetén fordított a helyzet: ekkor a beépített
radarkészülékek által irányított műszerek az űrhajót térítik el a
meteor útjából.
- Milyen valószínűsége van egy ilyen találkozásnak?
- Hát… van! De amint tudja, az űrállomásokkal még nem volt baj
és a Földön végzett kísérletek is azt mutatják, hogy a világűrben is
beválik majd ez a megoldás.
- Nem mutatna nekem távcsöven keresztül egy ilyen űrállomást?
- Ahhoz túlságosan közel vannak hozzánk. Pályájukon nem
egészen két óra alatt kerülik meg a Földet, vagyis másodpercenként
mintegy hat kilométeres sebességgel száguldanak körülöttünk.
Pillanatok alatt kiszöknek a teleszkóp látóteréből és így alig vehetők
észre.
- Nincs is közvetlen kapcsolatuk az állomásokkal?
- Hogyne volna. Mindegyik űrállomás nagy refraktorral van
felszerelve, melyen keresztül tisztán látnak mindent, ami a Földön
történik. Egészen apró tárgyakat, egyes embereket is jól
megfigyelhetnek a távcsövön keresztül.
- Mi viszont - folytatta Joroden - rádión és televízión keresztül
tartunk velük kapcsolatot. Az előbb hallhatta, hogy Aliz milyen
hamar talált összeköttetést a VI/F űrállomással. Televíziós adó-vevő
berendezéseink segítségével ugyanakkor látták is egymást.
Megmutassam ezt is?
- Köszönöm, elég volt mára. Egy hétig nem fogok aludni, annyira
felkavartak ennek a napnak az eseményei.
- Gondolom, odahaza is várják?
- Senkim sincs - válaszolta csendesen az orvos. - Nappal is csak a
betegeim várnak, éjszakáimmal szabadon rendelkezem. Éppen ezért
arra kérem, engedje meg, hogy most leüljek egy sarokba… -
Körülnézett és tanácstalanul megvakarta a fejét. - Azaz, miután a
maguk rezidenciájában sarok nincs, valahol meghúzódom egy
széken, és onnan figyelném munkájukat. Megígérem, hogy nem
fogok zavarni…
Magasan járt a reggeli nap, amikor az orvos és a csillagász
hazafelé indultak. Zúzmara csillogott a Luna hegy oldalát borító fák
csupasz ágain és a lefelé kanyargó szerpentinutat fekete foltokkal
tarkította az olvadó hó.
Lent a mélyben pára és füst úszott az ébredő város felett, a gyárak
szirénáinak elnyújtott hangja lassan kúszott végig a hegyoldalon.
Néhány helikopter emelkedett fel a háztetőkről és lassúnak tűnő
cammogással vitte utasait munkahelyükre.
 AZ ŰRÁLLOMÁSON

A VI/F űrállomás szerelőcsarnokában készen állt egy földkotró és

a kontrollgép, a „robotember”. A csarnok bordázott acélfalába
épített ablakok vastag, zöldes üvegtábláin átszűrt napfény majdnem
árnyékmentesen világította be a hatalmas terem minden zugát. A
fényesre kopott emelőhorgok lassan lengve, üresen himbálóztak a
mennyezet alatt futó daruk láncain; különös formájú, fehérre
lakkozott gépek hátára kapaszkodva beszélgettek a
szerelőmunkások.
Karren főmérnök bekopogott a rádiószobába. Az ajtó fölött zöld
lámpa gyűlt ki és Ralph Karren benyitott a műszerekkel,
készülékekkel zsúfolt helyiségbe.
- Az Űrhajózási Főbizottsággal szeretnék beszélni. Tud kapcsolni?
Az ügyeletes távírász leakasztotta füléről a fejhallgatót és
hitetlenkedve nézett Karrenre.
- Csak nincsenek már készen?
- De, elkészültünk. Maga se hitte el, hogy három nap alatt
összeépítjük a gépeket?
- Nem, tényleg nem hittem. Ki is próbálta a gépeit?
- Mintha eszük volna, olyan szófogadóak. Nyugodtan
elindíthatjuk őket…
A távírász nagyot ugrott örömében, de abban a pillanatban meg is
bánta meggondolatlanságát. Alaposan odaverte fejét a gumival
párnázott mennyezethez.
- Az ördög vigye el, ma másodszor verem be a fejem. Tizedik
hónapja vagyok itt, de még ma sem tudok gazdálkodni az erőmmel.
- Tudja, milyen sokat köszönhetünk mi ennek a viszonylagos
súlytalanságnak? - nevetett Karren. - Odalent valamivel tovább
tartott volna a többmázsás géprészek összeszerelése. Itt egymagam
emeltem be a földkotróba a száztíz kilós főtengelyt. No, de hívja meg
már nekem a főbiztost - nógatta a távírászt, aki mag mindig a fejét
tapogatta.
Ted az adóállomás mikrofonjához lépett. Bekapcsolta az áramot
és a készülék halkan zümmögni kezdett. Felvillanó fény jelezte, hogy
a Főbizottság vevőkészüléke is ráállt a VI/F hullámhosszára.
 A televíziós készülék képmezőjében megjelent a földi állomás
kezelőjének az arca. Fehér fogai villogtak vékony bajuszkája alatt,
amikor kezével üdvözletet intett Tednek és a mérnöknek.
- Az Űrhajózási Főbizottság központi adóállomása vagyok -
jelentkezett, aztán vidám, közvetlen hangon folytatta. - Mi újság?
Remélem nincs baj?
- Dehogy van! Kapcsolja gyorsan a főbiztost.
- No, no. Annyira sürgős? Lehallgathatom a jelentést?
- Sőt! Vegye magnetofonra, és ha a főnök megengedi, akkor
azonnal adja le az anyagot a híradóközpontnak is…
A távírász búcsút intett és már el is tűnt a vetítőernyőről. Most
egy őszhajú, bozontos szemöldökű férfi arca rajzolódott ki a
képmezőn. Széles homlokát ráncok barázdálták, a kiálló
pofacsontok és kissé ferde vágású szemek mongol származásra
mutattak. Dúsan faragott íróasztal mögött ült, előtte halomba
tornyosultak iratok, mappák és könyvek.
A főbiztos mögött levő falat térhatású csillagtérkép borította. Mint
egy különös aquáriumban mozdulatlanná dermedt díszhalak, úgy
világítottak az üveglap mögötti térben lebegő égitestek. A bolygók és
csillagok kis üveggömbjei fehéren és sárgán foszforeszkáltak a sötét
háttérbe olvadó kékes félhomályban.
- Mi újság, Karren? - hallották a főbiztos hangját.
- Készen vagyunk. A két gépet elindíthatjuk.
- Láthatnám őket?
- Azonnal…
Az űrállomás távírásza átkapcsolt a szerelőcsarnokba, Karren is
átsietett a gépekhez.
A kapcsolótáblához lépett, elfordított egy tárcsát, majd egy
műszerfalból kinyúló fogantyút markolt meg. Alighogy ezt
megmozdította, a kontrollgép is életre kelt. Gyors, egyenletes
siklassál a földkotró mellé gördült és megállt annak a faránál. A
mérnök most egy másik fogantyút mozdított el, mire a földkotró éles
karmai gyors, kapáló mozgásba kezdtek. A hatalmas monstrum
megindult, könnyedén forgolódott a teremben, előre mászott a falig,
ott megfordult és néhány centiméterrel az egyik szerelő előtt
megállt.
Karren egész idő alatt háttal állt a gépeknek, csak egy homályos
üveglapra rajzolódó képen követte mozgásukat.
 Amikor a földkotró megállt, a kontrollgép ismét melléje gördült és
egy emelőkar segítségével vastag acélsodronyból font hurkot
akasztott a kotró farából kinyúló horogra. Karren tovább forgatta a
kontrollgép irányítófogantyúját, mire az simán, zajtalanul vonszolni
kezdte a munkagépet.
Ted lépett ki a rádiószoba ajtaján.
- A főbiztos köszöni a bemutatást. Beszélni szeretne önnel,
Karren.
Amikor beléptek a stúdióba, a főbiztos hadonászó, integető keze
majdnem a teljes képmezőt betöltötte a televíziós készüléken.
- Remek munkát végeztetek! Mikor akartok indítani?
- Mihelyt a Luna hegyi obszervatórium megadja az indítási
adatokat.
- A rakéta elő van készítve?
- Igen. Félóra alatt berakodhatunk. Aztán jöhet az új szállítmány a
Földről!
- Azonnal intézkedem - mondta a főbiztos. - Beszélek az
obszervatóriummal, és holnap felküldöm az exkavátorok
alkatrészeit is. Viszontlátásra…
Karren futott a szerelőcsarnokba.
- Most aztán rajta, fiúk! A főbiztos engedélyezte az indítást. Még
egy utolsó géppróbát, aztán rakodunk!
Villámgyorsan futott végig a hír az űrállomás folyosóin. Néhány
perc alatt lezajlott a géppróba, kifogástalanul működött minden. A
csarnokból a rakodóterem oldalnyílásába süllyesztett rakétatesthez
szállították a földkotrót és a kontrollgépet, ott előre elkészített
fészkekbe emelték őket és rájuk zárták a súlyos acélajtókat.
- Gépmester, feltöltheti a rakétát!
Az üzemanyag sziszegve ömlött az üres tartályokba.
- Minden rendben van?
- Igen, azonnal készen vagyok …
Amikor Luna hegy jelentkezett, a rakéta már indulásra készen
állott. A távírász felvette az indításhoz szükséges csillagászati
adatokat:
„A pontos idő tizenhat óra negyvenhét perc tizenegy másodperc.
Indulási irány a főtengelyhez viszonyított kilenc fok öt ívperc egy
ívmásodperc. Indítás előtt ellenőrzendő a főtengelynek az egyenlítői
sugárhoz viszonyított helyzete. Az eltérés a sugáriránytól legfeljebb
egy ívmásodperc lehet.”
„Figyelem! Űrállomások, híradóközpont, figyelem! Indítási idő
húsz óra nulla perc két másodperc. Ismétlem…”
Senki sem ácsorgott már a szerelőcsarnokban. A rakodóteremben
is csak a holdrakétát indító gépmester maradt.

Karren az űrállomás parancsnokának szobájában a beérkező

jelentéseket figyelte. Mindenki a helyén volt, megafonon,
hangosbeszélőn vagy telefonon futottak be a jelentések a
parancsnokhoz.
- Irányító osztály, halló, irányító osztály! Beálltak a főtengellyel?
- Azonnal ráállunk a sugárirányra. Alig néhány ívpercet kell még
elfordulnunk.
- Siessenek, és ne felejtsék el, hogy a kilövés pillanatában
legfeljebb egy ívmásodperc lehet az eltérés!
- Tudjuk, parancsnok! Nálunk nem lesz hiba…
Az űrállomás óriási korongja a giroszkópok nyomása alatt lassan
beállt az előírt irányba. A főtengely elfordulását csak az űrállomás
speciális műszerei jelezték, az űrlakók mit sem éreztek az
irányváltozásból.
Néhány perccel hét óra után befutott az utolsó jelentés is a
parancsnokhoz:
- Minden rendben…
A parancsnok, kopasz, kövér óriás, felállt és Karren vállára tette a
kezét.
- Bízik a sikerben?
- Az életemet merem rá tenni. Gépeim hajnalban már a
támaszponton dolgoznak. És ha holnap felküldik az exkavátorok
alkatrészeit, akkor három napon belül ezek is a Holdon lesznek…
A parancsnok a villanyórára nézett.
- Negyed nyolc. Még körüljárom az állomást, megnézem rendben
van-e minden. Velem tart?
- Szívesen, legalább gyorsabban múlik az idő. Bevallom, nagyon
ideges vagyok.
 Kiléptek a parancsnok szobájából és elindultak a látszólag
folytonosan emelkedő, keskeny folyosón. Kétoldalt, sűrűn egymás
mellett ajtó ajtót követett, mindegyiken egy szám és alatta színesen
világító üvegtábla.
Karren, aki csak néhány napja érkezett az űrállomásra, kíváncsian
olvasgatta az ajtók feliratait. A fehéren világító táblákon nevek
voltak, ezekben a szobákban lakott az űrállomás állandó
személyzete. A közös helyiségeket sárga táblák jelezték, a
munkatermeken kék, zöld vagy vörös feliratok világítottak.
Kellemes, egyenletes fény derengett mindenütt. A mennyezetet
hideg fénnyel világító, különleges anyag burkolta, a folyosót borító
puha szőnyeg és a posztóval bevont falak minden zajt elnyeltek.
Tompán, üresen kongott Karren hangja, amikor megszólalt:
- Összesen hány helyiség van az űrállomáson?
- Közel háromszáz. A lakószobák akkorák, mint amilyenben önt is
elszállásoltuk. Az étteremben hetvenen ebédelhetnek, vagy
vacsorázhatnak egyszerre. Az olvasószoba és a többi közös helyiség
valamivel kisebb.
- És a munkatermek?
- A szerelőcsarnokot már ismeri, az a legnagyobb. De tudja azt,
hogy hányféle szakma tudósai és kutatói kaptak már munkahelyet a
VI/F-en?
- Gondolom… A többi űrállomásnak is ennyi lakója van?
- Közel sem! A miénk a legnagyobb, a VI/F-et ugyanis speciálisan
az űrhajózás előkészítésére építették. Holdrakéták befogadására és
indítására csak mi vagyunk alkalmasak.
- Mennyi ennek az állomásnak a teherbírása?
- Teherbírás? Olyan itt nincs. Vagy ha így jobban tetszik:
végtelen…
- Hogyan? Végtelen?
- Igen. Űrállomásunkat nem lehet túlterhelni. Legfeljebb
befogadóképessége bizonyulhat kevésnek.
- A korongot gépi berendezés tartja állandó forgásban -
vitatkozott Karren. - A gépek és energiaforrásaik teljesítőképessége
pedig nem lehet végtelen.
- Maga elé tudja képzelni a mi mesterséges holdunkat? - kérdezte
a parancsnok. - Úgy értem, el tudja képzelni, hogy kívülről,
mondjuk ötszáz méter távolságból lát most bennünket?
 - Hogyne, hiszen számtalan ilyen képet láttam már.
- És tanulmányozta már az itt uralkodó fizikai viszonyokat is?
- Bevallom, nem sokat foglalkoztam eddig ezzel. A legutóbbi öt
évben minden időmet lekötötték a gépek, amiket most indítunk a
támaszpontra. Ezek tervezéséhez viszont csak a Hold fizikai
viszonyait kellett alaposan megismernem. Persze, csupán elméleti
alapon…
A parancsnok megállt és az előttük is, mögöttük is ívben
emelkedő folyosóra mutatott.
- Azt bizonyára tudja, hogy az űrállomás egy hatalmas pörgettyű,
amelyik gyors, egyenletes mozgással forog a tengelye körül. A
gravitációt a centrifugális erő pótolja benne. Persze, ez a pótlás nem
egészen tökéletes, nem pontosan ugyanazokat a hatásokat
eredményezi, mint a Föld tömegvonzása. De amint látja, mégiscsak
elviselhető itt az élet.
- Amit eddig elmondott, az még nem magyarázza a végtelen
teherbírást - vágott közbe Karren.
- Türelem, türelem. Miután űrállomásunkon már csak
műszerekkel kimutatható mértékben uralkodik nehézségi erő, a
Hold vonzása viszont még elenyészően csekély, földi értelemben vett
súly itt nem létezik. Csupán a centrifugális erő növekszik annak
arányában, ahogyan űrállomásunkon belül a főtengelytől
távolodunk. Magába a főtengelybe épített raktárakat akár ólommal
is megtölthetnénk, attól a mesterséges hold vígan száguldana
tovább megszabott pályáján.
- Engedje meg parancsnok, hogy most néhány percig hangosan
gondolkodjam. Saját magamra vonatkoztatva szeretném magamnak
megmagyarázni mindazt, amit mondott. Segít, ha valahol elakadok?
A parancsnok félszemmel Karrenra sandított.
„Néhány perc bőven elég lesz ahhoz, hogy tökéletesen
belezavarodjál a magyarázatokba…” - gondolta, de hangosan csak
ennyit mondott:
- Rajta, magam is kíváncsi vagyok, mire lyukad ki…
- Egy pörgettyűben vagyok - kezdte Karren -, ahol a tengely
középvonalában gyakorlatilag semmilyen erő sem hat a tárgyakra.
Földi értelemben tehát itt minden súlytalan.
- Eddig helyes.
 - A főtengellyel együtt, azzal szilárdan összeépítve egy körülbelül
kétszáz méter átmérőjű és húsz méter vastag gyűrű forog. Ebben
vagyunk mi most…
Karren ceruzát és egy noteszt kotort elő a zsebéből és gyors, biztos
kézzel vázlatot rajzolt egy üres lapra. Odamutatta a parancsnoknak.
- Így néz ki az űrállomás?
- Igen.
- Akkor gyerünk tovább - nevetett elégedetten Karren. - Ha most
csak az űrállomás centrifugális ereje hat rám, akkor én
nyilvánvalóan a gyűrű középpontja felé… A mindenit! Hiszen ezek
szerint az, aki most a gyűrű túlsó oldalán sétál a folyosón, az hozzám
viszonyítva fejjel lefelé lóg!

- Úgy, úgy - bólogatott a parancsnok. - Persze, nem könnyű ezt

elképzelni…
- De le lehet rajzolni! Várjon csak, ezt is felvázolom magamnak…
- Így ni! Ezek szerint a „fent” itt mindig a gyűrű középpontjában
van, ami egybeesik a főtengely középvonalával. A „lent” pedig a
gyűrű külső oldala.
Karren most már nekimelegedve, kipirulva folytatta:
- Ha én most egy összekötő folyosón keresztül a főtengely felé
mennék, akkor mindig könnyebbnek és könnyebbnek érezném
magam, míg végül a főtengelyben majdnem minden súlyomat
elveszteném… De a végtelen teherbírást még mindig nem értem. Mi
ennek a magyarázata?
 - A súlyt itt a szögsebesség, tehát űrállomásunk forgási sebessége
és a tárgynak a főtengelytől való távolsása együttesen határozzák
meg…
- Megvan! Túlterhelni csak a gyűrűt lehet, ennek a túlterhelése
pedig abban jelentkezik, hogy lassul az űrállomás forgása. Így van?
- Így. A forgási sebesség csökkenése esetén a túlterhelést okozó
tárgyakat a főtengelybe szállítjuk és ezzel a probléma meg van oldva.
- Komolyan szégyellem magam - sóhajtott Karren -, hogy ennyire
tájékozatlan vagyok ezen a téren. Hiába ha csak egy töredékét is
nézem akármelyik tudományágnak, akkor is annyi tanulnivalót
látok magam előtt, hogy az bőségesen elegendő egy ember életére.
Specialisták lettünk valamennyien, akármilyen szakmát is
választottunk magunknak…
- Igen - válaszolt a parancsnok -, specialisták vagyunk. Sokszor
irigylem az elmúlt évszázadok orvosait és mérnökeit, akik a
részleteket illetően sokkal kevesebbet tudtak ugyan, mint mi, de
általános műveltségük toronymagasan állt a miénk fölött. Akkor
még voltak, lehettek polihisztorok…
Az űrállomás főcsillagásza jött velük szembe. Fehér köpenye csak
úgy lobogott utána.
- Magukat keresem mindenütt! Hol bujkáltak ennyi ideig?
- Karren barátommal beszélgettem itt a folyosón. Valami baj van?
- Az nincs, de alig húsz perc múlva indítjuk a rakétát. Délután
említette, hogy az obszervatórium megfigyelőtornyából akarja
végignézni az indítást.

Ő
 - Ő a bűnös, - mutatott a parancsnok nevetve Karrenre. - Tudja,
nem mindennapi élvezet, ha az ember egy ilyen tudós mérnök előtt
fitogtathatja saját tudományát…
 KATRINA

A bársonyosan fekete égbolton szétszórt csillagok között vakító

fehéren úszott a Hold. A megfigyelőtorony félgömb alakú
üvegkupoláján keresztül beözönlő fényben sárgán, bágyadtan
hunyorogtak a munkaasztalok lámpái.
Az obszervatórium csillagászai a távcső és a sokféle asztronómiai
műszer körül szorgoskodtak. A csendben figyelő űrlakók fölött
utasítások, adatok, számok röpködtek a levegőben, cikázó
fénycsíkok villantak fel az elektronikus mérőkészülékek
számlapjain.
A villanyóra másodpercmutatója zajtalanul, gyorsan siklott előre.
Közeledett az indítás pillanata. Nyolc óra előtt néhány perccel
megszólalt a megafon:
- A pontos idő tizenkilenc óra, ötvenkét perc, negyven
másodperc…
Az űrállomás időjelző automatája rövid, élesen pengő
hangjelzéssel, tíz másodpercenként közölte a pontos időt. A jelzést
átvette a földi híradóközpont is és a Föld éjszakai félgömbjén száz-
és százmillió ember figyelte most távcsövön a Holdat. Annyit
mindenki tudott, hogy este nyolc órakor az égbolt egy
meghatározott pontján fénycsóva tűnik majd fel, amely távcsővel
vagy akár szabad szemmel látható lesz néhány percig. A
csillagvizsgálók távcsövei valamivel tovább követik majd a
holdrakéta útját, de azután végképpen eltűnik a parányi gép és csak
műszerek jelzik útját a végtelenben.
- Sajnálom, hogy nem az indítóteremben maradtam a
gépmesternél - mondta Karren a mellette álló, fehér köpenyes
csillagásznőnek. - Onnan lehet a legérdekesebb látvány a rakéta
kilövése.
- Ott aztán a világon semmit sem látna. Az automata bekapcsolja
az indítószerkezetet, halk, sípoló hangot hall, aztán kész…
- És mit látok majd innen?
- Odafigyeljen…
Puha, erős ujjak fogták át Karren állát és a kilövőnyílás felé
fordították a fejet. A fekete háttérből csillogva emelkedett ki a
holdfényben fürdő radarantenna, amely nyitott szájával most a Hold
felé fordult.

Hirtelen vakító fényözön áradt szét a kilövőnyílásból és sárgásan

sziporkázó lángcsóvát hagyva hátra, a holdrakéta kiszáguldott az
űrbe.
Az éljenző, hurrázó űrlakók állva integettek a már-már alig
látható kis fénycsík után. Sokan voltak közöttük, akik hónapok óta
éltek az űrállomáson és naponta látták a szállítórakéták érkezését és
indulását, de más, új, sokkal több volt ennél az, aminek most tanúi
voltak. Az ember gépei elindultak, hogy birtokba vegyék az első
égitestet…
Karren csak sokára eszmélt rá, hogy az arcára kapcsolódó kis kéz
milyen erővel szorítja még mindig az állát. Nem mozdította fejét, de
jól látta így is, hogy a kéz gazdájának fekete a haja és sötétkék szeme
most tágra nyílva néz a messzeségbe tűnt rakéta után.
- Hogy őszinte legyek, én már semmit se látok…
Karren, mozdítani sem tudva állát, nehezen nyögte ki a néhány
szót.
- Óh, bocsásson meg, kérem! - kapta el kezét a csinos
asztronómus és zavarában szó nélkül faképnél hagyta a mérnököt.
De Karren utána sietett.
- Ha már egyszer foglyul ejtett, ne hagyjon most magamra - fogta
meg a könyökét. - Holnapig szabad vagyok, és ha nincs ellenére,
akkor ezt a néhány órát az obszervatóriumban szeretném eltölteni.
- Erre csak a főnököm adhat engedélyt - mutatott Katrina a
főcsillagászra, aki egy sarokban a parancsnokkal beszélgetett. -
Felőlem természetesen itt töltheti az éjszakát.
Karren a fejét csóválta.
- Hát ez bizony nem hangzott valami barátságosan. - Nem szereti
a kíváncsi vendéget?
A csillagásznő egy hosszú asztalra terített, különös térkép fölé
hajolva, kurtán válaszolt:
- Kérjen engedélyt, aztán üljön ide mellém…
A mérnök egy pillanatig elgondolkozva nézte a köpenyre kihajtott
halványzöld selyemgallért és az ívelt, karcsú nyakat. Majd a
közelben beszélgető csoporthoz lépett.
- Úgy tudom, az obszervatóriumból ellenőrzik a rakéta útját -
kérdezte a főcsillagászt.
- Csak részben - válaszolta az. - A vezérlő rádióadó irányítja a
rakétát, az ellenőrzőállomások pedig jelzik, ha a rakéta eltér az
űrtérképre berajzolt, előre megállapított iránytól. A rakéta
mindenkori sebességét a radarállomások regisztrálják.
- Hogyan ellenőrzik az útvonal betartását?
A főcsillagász a térképasztalra mutatott.
- Katrinához futnak be a rádiósok jelentései, ő jelöli be a térképen
a már megtett útgörbét.
Karren még kérdezni akart valamit, de meggondolta magát és
csak arra kért engedélyt, hogy reggelig az obszervatóriumban
maradhasson.
- Akkor azt ajánlom - figyelmeztette a főcsillagász -, hogy üljön
Katrina mellé és figyelje az ő munkáját. Amíg a rakétába, illetve az
ön gépeibe épített televíziós adók működni nem kezdenek, addig a
térképen akad a legtöbb látnivaló…
Karren egy széket húzott az asztal mellé és tanulmányozni kezdte
a térképet. Bonyolult műszaki rajzokhoz szokott szeme hamar
kiismerte magát az egymást keresztező görbék között. A térkép
egyik sarkában vörös pont jelezte az űrállomás Földhöz viszonyított
helyzetét a kilövés pillanatában. Az állomást széles ívben hajló,
szaggatott vonal kötötte össze a térkép túlsó sarkába rajzolt
Holddal. Ezt az utat kellett a rakétának előre meghatározott
sebességgel befutnia, hogy pontosain a támaszpont légikikötőjében
érje el a Hold felszínét.
Az asztal fölött, a kupola acélbordáira erősített huzalokon, három
megafontölcsér függött. Az egyiken az irányítóközpont jelentette
hárompercenként a rakéta pillanatnyi helyzetét az űrben, a másik
hangszórón a radarállomás jelentkezett, ha a távvezérlő központ
valamilyen okból növelte vagy fékezte a rakéta sebességét.
- Milyen célt szolgál ez a hangszóró? - mutatott Karren az eddig
néma harmadik készülékre.
- Ha az is megszólal, akkor baj van - válaszolt Katrina. - Azon
jelentkeznek az ellenőrzőállomások, ha a rakéta letér útjáról.
- És mit jelentenek a térképen ezek az útgörbe mellé írt
számjegyek és karikák?
- Azokat a pontokat, melyeket az előírt időpontban a rakétának el
kell érnie.
- És ha késik a rakéta, vagy hamarabb végez valamelyik
útszakasszal?
- Akkor a távvezérlő adón keresztül gyorsítják, vagy lassítják a
futását.
Beszélgetés közben Katrina egy pillanatra sem hagyta abba a
munkát. A kapott adatokat piros ceruzájával feljegyezte a térképre
és vastag, vörös vonallal húzta ki a megtett utat. Karren
elgondolkozva nézte a feszülten figyelő, munkába mélyedt arcot.
Nagyon csinos - állapította meg magában. - Vajon lány, vagy
asszony ez a kis tudós?
De nem merte megkérdezni. Cigarettát vett elő és odakínálta
Katrinának.
- Dohányzik?
- Rá ne gyújtson itt!
- Miért ne?
- A távcsöves megfigyelőt zavarná a füst. Menjen ki a folyosóra, ha
annyira hiányzik a cigaretta.
- Kimennék, ha maga is velem tartana…
- Gondolja, hogy elhagyhatom a helyemet?
- Nem, azt nem hiszem - mondta Karren. - De meddig tart a
szolgálat? Sokáig nem bírja ezt a megfeszített munkát.
- Kilenckor váltanak. Azután éjféltől kettőig vagyok megint
szolgálatban.
 - Közben persze lepihen?
- Dehogyis fekszem le - nézett szinte megbotránkozva Katrina a
mérnökre. - Ma éjjel senki sem alszik az űrállomáson.
A beszélgetést minduntalan megszakították a szabályos
időközökben befutó jelentések. De Karren nem zavartatta magát.
- Itt marad, ha leváltották?
- Először megvacsorázom, aztán vagy visszajövök ide, vagy a
társalgóban hallgatom a földi híradóközpont közvetítését.
- Mondja, Katrina - kérdezte hirtelen Karren -, mióta van az
űrállomáson?
- Harmadik hónapja.
- Asszony vagy lány? - faggatta nekibátorodva.
Katrina elhúzta a száját.
- Itt - nyomta meg a szót - csillagász vagyok. Pontosabban a
Mount Wilson obszervatórium küldötte, annak tudományos
munkatársa. Azt hiszem elég, ha ennyit tud rólam…

Hajnali négy órakor megszólalt az űrállomás összes megafonja.

- Figyelem! Bekapcsoltuk a holdrakéta televíziós adóállomását!
A mintegy tízméteres, félkör alakú ernyőre vetített panoramikus
kép megdöbbentően térszerű hatást keltett. A szokatlan beállítású,
távlati felvétel, amit a vetítőgép lencséje a homorú ernyőre rajzolt,
nem volt új az űrállomás lakói előtt, hiszen eleget látták már innen a
magasból a Földet. De a barátságosan csillogó, napsütötte óceánok,
a halványzöld foltokban kirajzolódó kontinensek helyett most sivár,
kietlen pusztaság nyomasztó képe tárult eléjük. Bár a rakéta már
közel járt a Holdhoz és a felvett kép az egész vetítőernyőt betöltötte,
a távolság még elég nagy volt ahhoz, hogy érezhető legyen a Hold
felszínének domború íve.
Az ernyőn tisztán, élesen rajzolódott ki az Alfonzó kráter képe. A
hatalmas tölcsér percről percre növekedett a képmezőn, pereme
lassan kisiklott a vetítőernyőről és a távolság csökkenésével mind
tisztábbá, élesebbé váltak a részletek. A parancsnok az ernyőhöz
lépett és egy hosszú pálcával a krátertölcsér egyik pontjára mutatott:
- Ez a támaszpont légikikötője - szólalt meg izgalomtól elfulladt
hangon. - Itt kell leszállnia a holdrakétának.
- Mikor ér oda a rakéta? - kérdezte valaki.
- Számításaink szerint öt óra után néhány perccel kell leszállnia.
 - Mi lesz, ha késik a járat? - kérdezte a sötétből egy másik hang,
nagy nevetés közben.
- Ha a rakéta késik, akkor már nem a támaszponton ér felszínt. A
késés ugyanis, a Hold egy meghatározott pontjához viszonyítva,
irányeltérést is jelent. De eddig minden jól ment, reméljük ezután
sem lesz baj…
Katrina a főcsillagász és Karren között ült. A mérnök pillantása
gyakran tévedt a vetítőernyőről a „tudományos munkatárs” kipirult
arcára, de akkor is maga előtt látta a komoly, sötét szemeket, amikor
a mögöttük ülő geodéta a holdfelszín anyagának összetételét kezdte
magyarázni.
Közben Karren már kinyomozta, hogy Katrina francia
származású, de Stockholmban született, hogy kitüntetéssel végezte
az egyetemet, hogy huszonkét éves és rendkívül tartózkodó a
gyakran jelentkező udvarlókkal szemben. Karren gyakran zavarba
jött, míg információit beszerezte, mert akármilyen hanyagul is tett
fel valakinek kérdést Katrinával kapcsolatban, nemegyszer gúnyos
mosoly volt csak a válasz. Katrina csinos volt és ezt az űrállomás
minden férfilakója látta. De mert eddig senkinek sem sikerült a lány
közelébe férkőznie, nem kis kárörömmel figyelték Karren
buzgólkodását Katrina körül.
- Mondja Katrinka! - tette a mérnök a lány karjára a kezét, de
gyorsan el is kapta onnan.
- Először is Katrina és nem Katrinka. Másodszor felesleges, hogy
beszéd közben a kezét is használja. Most tessék, kérdezhet!
Karren zavartan pislogott a főcsillagászra. Az nem figyelt rájuk,
mélyen elmerülve nézte a vetítést.
- Csak meg akartam kérdezni, hogy hívják a főnökét.
Bemutatkozásnál nem értettem a nevét - súgta halkan Katrinának.
- Doktor Cade - válaszolta Katrina ugyancsak súgva. - De ha még
egyszer észreveszem, hogy a vetítés helyett engem néz, akkor
felállok és átülök egy másik székre. Jobb lesz?
A hang fölényes és elutasító volt, mégis valami jóleső, könnyű
érzés áradt el Karrenben.
Most Cade doktor is felállt és a vetítővászon elé lépett. Néhány
halk szót váltott a parancsnokkal, aztán a hallgatóság felé fordult:
- Rakétánk néhány perc múlva kiköt a támaszponton. Engedjék
meg, hogy addig én kalauzoljam önöket ebben az új, eddig inkább
csak elképzelt, mint ismert világban. Ha pedig a rakéta leszállt a
légikikötőben, akkor megkérjük Karren főmérnököt, hogy
magyarázza el nekünk a kirakodás műveleteit és a felküldött gépek
munkába állítását.
- Maga tervezte ezeket a gépeket? - kérdezte Katrina.
- Én és még sokan mások, akik velem együtt dolgoztak az utóbbi
években - felelte szerényen a mérnök. - Én inkább csak a gépekbe
épített műszerekkel, az úgynevezett automatikákkal foglalkoztam.
Elhiheti, elég munkát adott ez is.
- Nem hiszem, hogy ennél nehezebb feladat is akadt volna a gépek
felépítésénél.
- Minden feladat nehéz - válaszolt csendesen Karren -, ha az
ember tökéletességre törekszik. A Holdon sajátos, számunkra
merőben új fizikai körülmények uralkodnak és az ezekhez való
alkalmazkodás bizony nehéz feladatok elé állította a géptervezőket
is.
A vetítőernyőt már teljesen betöltötte a sziklás hegyoldal, feketén
tátongott rajta a támaszpont részére kijelölt üreg sziklákkal
csipkézett, szélesen elnyúló szája. A barlang előtti platót sárgás,
homokszerű talaj borította, melyen élesen kirajzolódó árnyékokkal
tarkított szikladarabok hevertek.
- A rakéta most farral a Hold felé fordult és lassan lebegve
ereszkedik a felszínre - magyarázta Cade a vetítőernyő előtt állva. -
Méterről méterre közelíti meg a fennsíkot, ahol majd kirakodik.
Nemsokára mindent el fog borítani a porfelhő, melyet a rakéta
fúvónyílásain kiözönlő gáz ver fel…
- Csak el ne dőljön leszállás közben a rakétatest - dünnyögte
félhangosan a nézők között ülő gépmester.
- Bizony, az utolsó néhány centiméternél vár a legnehezebb
feladat az irányítóközpontra. A rakéta csak akkor tud kirakodni, ha
szilárdan, biztosan megfekszik a talajon, sőt a csúcsára épített
adóantenna is csak így működik majd üzembiztosan.
- Magát a rakétát egyáltalán nem fogjuk látni? - kérdezősködött
tovább a gépmester.
- Csak ha már kirakta magából a kontrollgépet és az ebbe építet
televíziós adó is működni kezd - válaszolt Cade. - De erről jut -
eszembe, hogy egy magyarázattal tartozom még a mi
gépmesterünknek. Délután azt kérdezte tőlem, hogy mi lesz, ha a
Hold kikerül az űrállomás látóteréből? Hogyan irányítjuk majd
akkor a támaszponton dolgozó gépeket?
- Elmagyarázná ezt most nekünk?
- Talán lesz még annyi időm - vetett gyors pillantást a
vetítőernyőre Cade. - Űrállomásunk eddig, a különböző
szempontokat összevetve számára legkedvezőbb, másodpercenként
mintegy hat kilométeres sebességgel keringett a Föld körül. Ezt a
sebességet most csökkentettük és a VI/F ezután pontosan követi a
Hold pályáját, tehát megmarad azon a képzelt egyenesen, amelyik a
Holdat a Földdel összeköti.
- Ezek szerint most két óra helyett mi is huszonhét nap alatt
kerüljük meg a Földet?
- Pontosan hatszázötvenöt óra, negyvenhárom perc, tizenegy
egész és négy tized másodperc alatt - hangzott a pontos válasz. -
Hogy ezt megvalósíthassuk, egyrészt sokkal magasabbra kellett
emelkednie a VI/F-nek, másrészt ezután állandóan üzemben kell
tartanunk a sebességet és a földtávolságot szabályozó gázturbinákat.
Ezek segítségével győzzük most le a csökkent röpítőerő
következtében túlsúlyba került gravitációs erőt.
A kucsmás főszakács nagyot sóhajtott és térdére könyökölve, két
öklére támasztotta a fejét.
- Mi baj van Iván? - kérdezte Cade. - Nem ért valamit?
- Minél többet hallok, annál kevesebbet értek - nyögte Iván
nekikeseredve. - Miért mentünk még messzebbre a mi öreg
golyóbisunktól, miért kell a gépeket működtetni, miért… Még volt
egynéhány „miért”-em - tárta szét a karjait - de azokat már
elfelejtettem…
- Erről is beszélünk majd egyszer. De amint látják, a porfelhő
lassan már az egész hegyoldalt befedi, a rakéta pillanatokon belül
megérkezik. Átadom hát a szót Karren kollégámnak…
Alig állt fel a helyéről Karren, kicsapódott az étterem ajtaja és
izgalomtól vörös arccal, rikoltozva, hadonászva rontott be az
irányítóközpont vezetője.
- Sikerült! - lihegte elfulladva és egy székre roskadva megállás
nélkül hajtogatta: - Sikerült… Sikerült… Sikerült…
Karren odasietett hozzá és melléje ülve, melegen átölelte. Az ő
hangja is remegett kissé, amikor megszólalt:
- Gratulálok…
 - Mi? Mi? Ja, maga az? Mikor kezdik a kirakodást? - kapta el
Karren kabátját. - Miért van maga itt? Ki fogja irányítani a maga
vakondjait? Mi? Még mindig itt van? Gyerünk, gyerünk, most
magukon a sor…
És választ sem várva rángatta maga után Karrent, aki
bocsánatkérő mosollyal intett búcsút az étteremben összegyűlt
űrlakóknak. Az ajtófélfába kapaszkodva megtorpant egy pillanatra
és kérdő szemekkel nézett Katrinára. Az komolyan bólintott és lassú
léptekkel ő is az ajtó felé indult…
 A HOLDTÁMASZPONTON

A támaszpont bejáratának üvegablakain beözönlő napfény mély,

hosszú árnyékokkal barázdálta az előcsarnok fehér falait. A vastagon
párnázott acélkapu mögött súlyosan, mozdulatlanul pihent az
űrhajó hatalmas teste, alatta, benne, rajta szerelők és munkások
nyüzsögtek. Mérnökök ellenőrizték a műszerek működését, a gépek
közt ügyetlenül mozgó tudósok rendezgették apró fülkéiket.
Az egyik oldalfalon különös óra volt. Hogy a háromszázötvennégy
óráig tartó nappalok és éjszakák mellett a holdlakók ne veszítsék el
időérzéküket, és követni tudják a földi napok múlását, a szellemes
szerkezet nemcsak az órákat és a perceket meg a másodperceket
mutatta, hanem minden huszonnegyedik óra után átváltott a
napokat jelző kis tábla is.
- Január 27, kedd - olvasta le a naptáróráról Trokov, a geológus.
És nevetve tette hozzá: - Ezen belül délután négy óra negyvenöt perc
és kilenc másodperc a pontos idő…
Ketten álltak az egyik ablak előtt és gyönyörködtek az eléjük
táruló látványban.
- Csodálatosan szép innen messziről a mi Földünk - szólalt meg
ismét Trokov. - Vajon visszatérünk oda még egyszer? Gondolt már
erre az eshetőségre is, Hotter doktor?
- Amikor a Tanács meghozta a döntést és engem jelölt kilencedik
utasnak, megijedtem. Később minden más érzést elnyomott
bennem a kíváncsiság és az öröm, hogy én is a kiválasztottak között
lehetek.
- Igen, de…
- Tudom, mit akar kérdezni. Amikor elindultam a Földről,
mindennel leszámoltam. Most pedig úgy érzem, hogy az, amit eddig
átéltem, több mindennél.
Hallgatva nézték a fekete égbolton világító, napsütötte
földgömböt, amely csak keskeny sarlót mutatott most magából.
Hihetetlennek tűnt innen a távolból, hogy ott hajók szelik a
tengereket, a fehéren gomolygó felhőket repülőgépek fúrják át és a
völgyek mélyén, mint fekete kígyók, vonatok siklanak. A földi gépek
életet varázsoltak most ide a Holdra is, ahol talán sohasem volt élet.
A zuzmóknak hitt zöld foltokról is hamarosan kiderült, hogy csak a
talajban levő fényérzékeny anyagok színjátéka tévesztette meg a
mindent tudni vágyó embert.
- Néhány nap múlva elhagyjuk a Holdat is és ezzel búcsút
mondunk mindennek, amit ténylegesen tudunk a világmindenségről
- szólalt meg hosszú hallgatás után Trokov. - A Földnek már nincs
titka előttünk, a Holdról is tudjuk mindazt, amit érdemes tudni. De
mi vár ránk odakint és mit találunk a Vénuszon?
- Feltevéseink vagy helyesek, vagy tévesek. Ehhez már
hozzászoktam a pályámon, hiszen belgyógyász vagyok… - Hotter az
űrhajó előtt álló Maruzzira mutatott. - Az ő tudománya, az
asztrobiológia is csupa feltevés. De például Botka kollégánk sem áll
a maga tudományával biztosabb alapon, hiszen az ő asztrobotanikai
tételeinek sincs bizonyított, tárgyi alapja.
- Nos… - akart válaszolni Trokov, de a hangszórók figyelmeztető
jelzésére elhallgatott.
Joroden professzor kéri az űrhajó utasait és technikai
személyzetét, hogy azonnal jöjjenek a radarállomás melletti
tárgyalóterembe.
Hotter nagyot sóhajtott. - Megint egy megbeszélés. Ma már a
harmadik.
Maruzzi lépett hozzájuk és fintorgó orral, a maga
temperamentumos módján hadonászva támadt rájuk.
- Képtelenség így dolgozni, minden percben elrángatják
munkájától az embert. Mit akar már megint a professzor?
- Itt jön Karren, talán ő többet tud. Karren… - kiáltott Trokov a
mérnök után. - Jöjjön csak ide! - intett neki, amikor az észrevette
őket. - Nem tudja, mit akar tőlünk Joroden?
Karren vállat vont.
- Honnan tudnám? Alig hat hete vagyunk itt és ez lesz a
harmincnegyedik megbeszélés.
- Ilyen pontosan tudja?
- Joroden mindenről statisztikát készíttet, és éppen tegnap láttam
nála ezt a már hírhedtté vált gyűjteményt.
- Odalent is tudnak róla? - mutatott Maruzzi a Föld felé.
- Persze, hiszen minden rádiogrammjához mellékel néhány senkit
sem érdeklő kimutatást.
- Miért járt tegnap Joroden az űrállomáson? - kérdezte Hotter.
Karren arca elsötétedett.
Á
 - Állítólag a gépi berendezésekkel kapcsolatos kérdéseket kellett
az Űrhajózási Főbizottság műszaki igazgatójával megtárgyalnia.
- Állítólag…?
Karren nem válaszolt. Szó nélkül hátat fordított a kis csoportnak
és a radarállomás felé indult. Azok csodálkozva néztek utána.
Köztudomású volt ugyan, hogy Karren már többször is szóváltásba
keveredett Jorodennel, de eddig senki sem tulajdonított ennek
különösebb jelentőséget.
- Nagyon a begyében van a mi mérnökünknek a professzor -
mondta halkan Trokov. - Attól tartok, hogy ebből előbb-utóbb baj
lesz.
- Miért? Munkájuknak nem sok köze van egymáshoz!
- Az expedíció vezetője Joroden lesz, de a támaszpont
parancsnoka Karren. És ő lesz az űrhajó technikai személyzetének a
parancsnoka is. Nem gondolják, hogy éppen elég lehetőség adódhat
súrlódásokra?

A megbeszélés rövidnek ígérkezett. Joroden néhány szóval

bejelentette, hogy az Űrhajózási Főbizottság kitűzte az indulás
időpontját. Majd felolvasta a Földről érkezett rádiogrammot.
- Karren mérnök felelős érte, hogy négy napon belül minden
készen álljon az indulásra. Kérek mindenkit, hogy készüljön fel
időben, mert az utasítást feltétlenül végre kell hajtanunk.
Wittman professzor elégedetlenül csóválta fejét. Joroden már fel
akarta oszlatni az értekezletet, amikor Wittman intett, hogy
maradjanak még.
- Nem lesz ez így jó, Joroden kollégám. Nézzen rajtunk végig -
mutatott a sápadt, gyűrött arcokra. - Mindnyájan túldolgoztuk
magunkat az utóbbi időben. Rendben van, készüljön el négy nap
alatt minden, de azután még legalább egy-két napot pihennünk kell
indulás előtt.
- Nem, erről szó sem lehet - vágott közbe ingerülten Joroden. -
Nem fogok haladékot kérni a Főbizottságtól.
Maruzzi kilökte maga alól a széket és Joroden közelébe
furakodott.
- Amikor utoljára beszéltem a főbiztossal, azt mondta nekem,
hogy az indulás időpontját a mi javaslatunk alapján fogják
megállapítani. De eddig még senki sem kérte ki a véleményemet…
 - Az enyémet sem… Engem sem kérdeztek meg…
Hatalmas hangzavar kerekedett a kis teremben. Joroden jobbnak
látta, ha enged és csendet kérve, megkérdezte:
- Akkor hát mikor induljunk?
- Paul Wittman már megmondta. Az előkészületek befejezése után
legalább háromnapi pihenőre van szükségünk - válaszolta Bergan. -
Nézze meg, milyen állapotban vannak a technikai személyzet tagjai
és maga, Karren is… - mutatott a mérnökre, aki az ajtófélfának
támaszkodva, karba font kezekkel hallgatta a vitát.
- Azonnal beszélek a főbiztossal és közlöm vele az önök
határozatát - szólalt meg most Karren. - Kérni fogom, hogy ennek
alapján hozzanak újabb döntést.
- Az expedíció vezetője én vagyok - csattant fel Joroden hangja. -
Az indulás időpontját én határozom meg.
- Igen! - Sápadt, hosszúkás arcú férfi tolakodott Joroden mellé.
Erik Botka kurtára nyírt, tüskés haja és széles orra között furcsán
hatottak az egymáshoz közelálló szemek, melyeket csak alig néhány
szempilla árnyékolt. - Joroden professzor vezeti az expedíciót, tehát
el kell fogadnunk az ő döntését!
Karren utálkozva nézett végig az asztrobotanikuson.
- Eddig mi végeztük a munka oroszlánrészét, így hát elhiszem,
hogy ön vagy Joroden professzor akár holnap is szívesen
elindulnának. De az életükért és a gépekért én vagyok felelős.
- Nem szabad vitatkozniuk - szólt közbe határozott hangon Long.
- Hiszen az útiparancs, amit a Főbizottság adott ki, világosan
elhatárolja az önök hatáskörét. Az indulás pillanatáig Karren
intézkedik, indulás után Joroden. Éppen most és éppen itt kell ezen
összeveszniük?
- Bármilyen sebességgel haladunk majd a Vénusz felé, mégsem
közömbös az a távolság, amivel további három vagy négy nap alatt a
bolygó eltávolodik tőlünk - vetette közbe Bergan. - Ennek ellenére
azt javaslom, hogy várjuk ki ezt a néhány napot.
- Rendben van - engedett kényszeredetten Joroden. - Karren
beszéljen a főbiztossal, én pedig még ma lemegyek a VI/F-re. -
Gúnyosan elmosolyodott. - Csak az indulás előtti napon jövök
vissza, addig legalább nem zavarom önöket…
Karren könnyű mozdulattal ellökte magát az ajtótól és
Jorodenhez lépett.
 - Négyszemközt szeretnék önnel beszélni, Joroden professzor -
mondta halkan.
- Kérem! Most vagy későbben?
- Most, azonnal…
Karren szobájába lépve a professzor otthonosan vetette magát a
keskeny díványra. Félkönyökre támaszkodva cigarettatárcát húzott
ki zsebéből és gondosan végigtapogatta a fehér rudacskákat.
Kiválasztott egyet és rágyújtott.
- Nos? - szólalt meg az első szippantás után és hanyagul a
levegőbe pöccentette a még parázsló gyufaszálat. Karren, aki eddig
az íróasztalán matatott, felkapta a fejét.
- Nos? Nos, hát tudni szeretném, hogy mi dolga van ismét a VI/F-
en? Ne feledkezzen meg arról, hogy a támaszpont utasszállító
rakétái fölött is én rendelkezem!
- Remélem, nem tagadja meg a kívánságomat? - egyenesedett fel
fenyegetően Joroden.
- Ha közli velem, hogy miért akar lemenni, akkor esetleg nem…
- Hivatalos ügyben kell eljárnom.
- Mi az a hivatalos ügy? Miért nem lehet azt rádiotelevízión
elintézni?
Joroden felállt és Karrenhez lépett. Majdnem fejjel magasabb volt
a mérnöknél, széles vállán megfeszült a fehér köpeny.
- Nem gondolja, hogy ez már sok? Kicsoda maga itt? Ledobta a
cigarettáját, és dühösen taposta bele a puha szőnyegbe. Karren
elsápadt, csak nehezen sikerült önuralmát megőriznie. De hangja
nyugodt maradt.
- Ha eddig nem is tudta volna, hallhatta mit mondott az imént
Long Kai-tian. A támaszpont parancsnoka én vagyok, az expedíció
vezetője pedig ön lesz…
 - Szóval nem ad gépet?
- Nem, amíg választ nem kapok kérdésemre!
Feszülten figyelte Jorodent, akinek dühödt pillantása nyugtalanul
ugrált végig a kis szoba egyszerű bútorain és a rajzokkal borított
falakon. Joroden már válaszolni akart, amikor Karren íróasztalára
tévedt a szeme és észrevette az asztal üveglapja alá csúsztatott kis
fényképet. Karren önkéntelenül követte Joroden tekintetét. Katrina,
a kis „tudományos munkatárs” nevető arca nézett velük
farkasszemet a képről.
Karren zavarba jött, mondani akart valamit, de mielőtt szóra
nyithatta volna a száját, Joroden megfordult és kirohant a szobából.
Döngve csapódott be utána az ajtó.
A mérnök fáradtan roskadt egy székre és elgondolkozva nézte a
fényképet. Elsuhant előtte a néhány perc, amikor az űrállomáson
Katrinától búcsúzott. Az első utasszállító rakétával szállt fel ő is a
Holdra és nagyon nehezére esett akkor a válás. Szorosan fogta
Katrina kezét, de annak arca semmit sem árult el. Aztán egy
fényképet kért tőle, mire a lány szó nélkül bement a szobájába és
kihozta neki a kis képet, amit azóta is íróasztala üveglapja alatt őriz.
Máskor, ha bejöttek hozzá, letakarta a képet, de most idegességében
megfeledkezett erről.
- Mindegy, legalább ezt is tudják rólam… - rántott a vállán és
rámosolyogva a képre, a türelmetlenül berregő telefon után nyúlt.
- Igen, itt Karren. Tessék? Jó, azonnal jövök…
A két orvos még egyszer átnézte az orvosi rendelő íróasztalán
fekvő névsorokat. Az egyiken az expedíció tudományos
munkatársainak a nevei voltak:

Paul Wittman asztrofizikus

Alekszej Trokov geológus
Kirh Rahama atomfizikus
Dragan Maruzzi asztrobiológus
Erik Botka asztrobotanikus
Arnold Bergan csillagász
Ben Joroden radarcsillagász
Lewis Hotter orvos
Long Kai-tian orvos

És egy másik lapon az űrhajó technikai személyzetének nevei:

Lev Iklovszkij elektromérnök

Ralph Karren gépészmérnök
Jan Gauer űrhajó pilóta
Benito Zappo másodpilóta
Hans Amme navigátor
Bemard Churan rádiótávírász
Walter Fie rádiótávírász
Richard Liwniczki gépész
Husszein Sahan műszerész
Thomas Epplen fegyvermester
és végül az expedíció ezermestere:
Philip Dorned,
aki szakács, cipész, szabó és asztalos volt egyszemélyben,
felszolgált, ruhát mosott és gondozta a ketrecekbe zárt kísérleti
állatokat.
Az Űrhajózási Főbizottság utasította az orvosokat, hogy
közvetlenül indulás előtt még egyszer vizsgálják meg az expedíció
tagjait, és ha valakinél a legkisebb rendellenességet tapasztalják,
azonnal tegyenek jelentést.
- Gondolom, - szólalt meg Hotter -, hogy először egymást kellene
megvizsgálnunk. Az utasítás ránk is vonatkozik!
- Természetesen - bólintott Long és vetkőzni kezdett. - Máris
rendelkezésre állok.
Hamarosan végeztek egymással. Azután egyenként bekérették a
rendelőbe az utasokat.

Vacsorához csengettek, mire végeztek munkájukkal.

Elgondolkozva böngészték a nevek mellé írt bejegyzéseket.
- Ezek szerint minden rendben van - nyújtózkodott elégedetten
Long. - Úgy látszik senkinek sem ártott meg a támaszponton
eltöltött két hónap…
- Nézd meg ezt a névsort és a részvevők foglalkozását - mutatta
oda Hotter a két papírlapot Longnak. - Mennyi szakma és milyen
kiváló szakemberek! Milyen magas szellemi bázisról indul az a
közösség, melyet ezek az emberek alapítanak majd a Vénuszon!
- Gondolod? - húzta fel Long a szemöldökét és kétkedő
mozdulatot tett kezével.
- Miért? Nem hiszel bennük?
- Külön-külön mindegyiket nagyra becsülöm. De nagyon félek,
hogy nem férnek majd meg egymással. Nem tetszik nekem az a
hang, ahogyan Joroden és Karren érintkeznek. Mintha máris két
táborra szakadtunk volna…
- Indulás után csak egyetlen tábor lesz, ezt garantálom! - hangzott
a nyitott ajtóból Joroden érdes hangja. Mögötte Botka állt, aki az
utóbbi napokban egy pillanatra sem mozdult el a professzor mellől.
- Igen, ez a legfontosabb, - válaszolt Long meg sem fordulva. - De
az egyetértést közös akarattal és nem hatalmi szóval kell
megvalósítani.
Joroden az asztalhoz lépett, felvette a két névsort és rugalmas,
gyors mozdulattal feldobta magát a lehajtott vizsgálóasztalra.
- Legalább egyetlen nő lenne közöttünk - jegyezte meg, amikor
végigfutott a neveken. - Fegyver és asszony nélkül nem lehet
országot alapítani…
- A Föld történetében többször fogtak asszonyért fegyvert, mint
egy ország megalapításáért…
 Joroden szélesen vigyorgott.
- Hát igen, van némi ellentmondás a dologban, de mit tegyek, ha
egyiket sem tudom sokáig nélkülözni? - Nadrágzsebéből egy kis
elektromos fegyvert vett elő és kedvtelve nézegette a feketén csillogó
jószágot. - Ezt legalább magammal hozhattam!
- Az útiparancs értelmében senki sem tarthat magánál fegyvert,
amíg a Vénuszra nem érkezünk - figyelmeztette Long a professzort -
Ez éppen úgy vonatkozik önre is, mint az expedíció többi tagjára.
- Ugyan, ugyan, már megint ez a kukacolás! Nem értem, hogy
ilyen ártatlan lelkű idealisták, mint ön, vagy Karren és Rahama,
hogyan vállalkozhattak ilyen útra? A végső célunk mégiscsak az,
hogy egyszer ép bőrrel kerüljünk vissza a Földre!
- Karren tud arról, hogy önnél fegyver van? - firtatta tovább Long,
erősen hangsúlyozva a mérnök nevét.
- Nem érdekel, hogy mit tud, vagy mit nem tud Karren. Alig
negyvennyolc óra múlva indulunk, és attól kezdve tőlem függ, hogy
ki mit tehet, és mit nem tehet az űrhajón!
Felállt és odaszólt Botkának:
- Mennünk kell, mert sok dolgom van még. Gyere! - intett a
sovány, hórihorgas botanikusnak és kiment a rendelőből. A két
orvos hallotta, amikor odakint Joroden megkérdezte Botkát:
- Elkérted Karrentől a rakomány pontos jegyzékét? Mondd meg
neki, hogy a parancsnoki fülke rakodását holnap magam fogom
intézni. A csomagokhoz senki sem nyúlhat engedélyem nélkül.
 ARNOLD BERGAN HALÁLA

Több, mint két földi hétig tartó sötétség után végre felcsillant a
Nap tündöklő korongja a kráter pereme fölött. Hamarosan vakító
fényözönben fürdött a mély tölcsér, a külső hőmérsékletet ellenőrző
műszerek mintegy harminc fok meleget jeleztek. A felkelő Nap
vörösen izzó korongja lángoló kévéket lövellt a gyorsan felmelegedő
sziklákra, bíborszínű fényben izzott kint minden. Sugárzó
lángnyelvek csaptak fel a sziklatenger élesen csipkézett ormairól, a
felhőt, esőcseppeket soha nem látott Hold itta, szívta magába az
életet adó fényt, de a halott világban mégsem köszöntötte élet az
ébredő napistent.
Sietniük kellett azoknak, akik még egy utolsó kirándulást akartak
tenni a Holdon, mert a fekete égbolton mind magasabbra kúszó
Nappal együtt gyorsan emelkedett a hőmérséklet is. Ott
tartózkodásuk két hónapja alatt százharmincöt fok meleget és
százhatvan fok hideget is mértek ugyanazon a helyen a holdlakók, a
két szélső értéket időben mindössze háromszázötvennégy óra
választotta el egymástól.
Trokov és Bergan voltak a kirándulás kezdeményezői, de
hamarosan többen is csatlakoztak hozzájuk. Karrent is magukkal
csalták, így akarták elérni, hogy az legalább néhány órát pihenjen
indulás előtt. Napok óta talpon volt, az űrhajó minden egyes
alkatrészét átvizsgálta, maga ellenőrzött végig mindent.
- Nem szívesen hagyom itt ezt a ladikot - veregette meg szeretettel
az űrrakéta fehér acélbordáit. - Nagyon összenőttünk mi ketten,
illetve hárman - mutatott a rakéta mögött terpeszkedő utashajóra is.
 Ezt a megoldást - a vontatórakétától különálló, azt az űrben
mintegy húszkilométeres távolságból látszólag szabadon követő
utashajót - Karren dolgozta ki. Különösen büszke volt erre, mert
közvetlenül az űrhajó felépítésének megkezdése előtt, jóformán az
utolsó pillanatban fogadták el javaslatát. Sokan és sokáig nem
értették meg a tervben rejlő merész gondolatot, de akik megértették,
azok is féltek a megvalósítástól.
- Minden szempontból ez a legelőnyösebb megoldás. - védte
tervét a döntő tárgyaláson Karren. - A legfontosabb feladat, hogy a
hajtórakéta atommáglyájának radioaktív kisugárzásától megvédjük
az űrhajó utasait. Mi véd jobban, mint a távolság? Kössük tehát
szabályozható mágneses erőtérrel egymáshoz a vontatórakétát és az
utashajót, az induláshoz és leszálláshoz pedig építsünk külön
hajtóberendezést az utasokat szállító hajótestbe…
A neves asztronautákból álló bizottság elé terjesztett részletes
tervrajzok és számítások végre meggyőzték a kétkedőket is. Karren
azóta a zsebében hordozta azt a kis vázlatot, melyről a térben
száguldó gépek működését elmagyarázta a népközösség elnökének.
 A gondosan kidolgozott tervekben technikailag is megvalósítható
testet öltött a vakmerő elképzelés, rövidesen ezer meg ezer kéz
dolgozott az új típusú atomhajó építésén. Mi sem volt most már
természetesebb, mint hogy a technikai személyzet parancsnokává is
Karrent nevezték ki. Keresve sem találhattak volna alkalmasabb
szakembert erre a tisztségre.

A kirándulók készen állottak az útra. Levegővel párnázott,

légmentesen zárt védőöltözetükben a támaszpont kijárata mellé
épített kilépőzsilipbe zárták őket, ahonnan egy tömör acélból készült
ajtó vezetett a szabadba.
Végtelen, sötét űr volt az égbolt, melyben mozdulatlanul lebegett
a Föld gigantikus tömege. Csodásan ragyogó csillagok világítottak
fölöttük, fényüket nem fátyolozta el levegő vagy pára.
A kráteroldalba épített keskeny úton hosszú, ugrásszerű léptekkel
haladt a kis karaván. A sisakokba épített rádiókészülékek
segítségével jókedvűen beszélgettek egymással, Zappo, a fiatal
másodpilóta már-már repülésnek is beillő ugrásokkal szórakoztatta
a társaságot. Trokov többször is figyelmeztette, hogy vigyázzon,
mert egy éles szikla könnyen felszakíthatja védőöltözetének külső
burkát.
A fennsíkon sűrű, sárga port kavartak fel lépteik, parázsszínű, rőt
fénnyel izzott át a Nap fénye a nyomukban lassan lebegő
porfelhőkön. Körös-körül barna, fekete és vérvörös sziklagerincek
torlódtak bizarr összevisszaságban, az óriási tömbök között nyíló
szűk réseken át megdöbbentő nagyszerűséggel tárult eléjük a
holdfennsík fantasztikusan vad képe. Festői, de rideg és irgalmatlan
volt a Nap kavargó lángörvényében izzó táj, a szikrázó fényözönben
semmi sem pihentette a fáradt szemeket.
- Rendezzünk ugróversenyt! - javasolta Bergan, aki ugyancsak
nem hallgatott Trokov józan szavaira. - A győztes dupla vacsorát kap
este Philiptől!
Egy magányos sziklatömb felé futott, amelyik magasra emelkedett
a puha homoktengerből. Könnyed ugrással vetette át magát a
mintegy hétméteres akadályon és eltűnt a szikla mögött.
 Riadtan torpantak meg a kirándulók. Rádiókészülékeik éles,
recsegő zajt fogtak fel, utána süket csend vette őket körül. Karren
eszmélt fel elsőnek, néhány hatalmas ugrással megkerülte a sziklát
és mire a többiek odaértek, már karjában tartotta a csillagász
mozdulatlan testét.
- Oda verhette be a fejét - mutatott a sziklatömbből messze
kinyúló, hegyes csonkra. - Betört a sisakja és kiszökött belőle a
levegő.
Párnázott gumikesztyűjét a hasadásra tapasztotta, de ujjai között
fehéren párázott szét a még működő légzőkészülékből kiáradó
levegő. Long ledobta a hátára csatolt mentődobozt és egy tekercs
gumipólyát rántott ki belőle.
- Tekerje ezzel körül a sisakot, talán így sikerül megmenteni…
Villámgyorsan csavarták a hosszú pólyát a behorpadt sisakra és
sikerült is a kiáramló levegő útját elzárni. Hogy Bergan csak
eszméletét vesztette-e, vagy meghalt, nem tudhatták. Azonnal a
támaszpontra kellett a sebesültet szállítani. Karren vállára fektette a
csillagász eszméletlen testét és futva indult vissza. Alig érezte a
súlyt, ennél sokkal nagyobb terhet is könnyen elvittek hátukon a
Hold lakói.
De hiába volt minden. Hiába harcolt a két orvos nehéz órákon át
Bergan életéért, nem tudtak segíteni. A Földön este volt, amikor a
rádióhullámok meghozták a hírt: az expedíció csillagásza meghalt a
Holdon…
- Az indulást nem halaszthatjuk el - közölte Joroden a sebtében
összehívott űrhajózókkal. - Viszont csillagász nélkül nem
indulhatunk útnak.
Hangja száraz és rideg volt, a váratlan tragédia láthatóan nem volt
rá hatással. Amikor senki sem válaszolt, Karrenhez fordult:
- Remélem nincs kifogása ellene, ha az űrállomásunkról vagy a
Földről másik csillagász kijelölését kérem?
- Intézkedjen belátása szerint - válaszolta Karren fáradtan és
kiment a szobából.
- Kérlek Botka, azonnal készíttess elő az útra egy rakétát.
Lemegyek az űrállomásra, és magammal viszem a hullát is… - Itt
egy pillanatra megakadt. - Azaz hát Bergan kollégám holttestét…
Szótlanul, mély csendben széledt szét a néhány ember. Csupán
Rahama maradt vissza és rövid habozás után Jorodenhez lépett.
- Mit akar tenni?
- Az űrállomáson több csillagász is van, és ha a főbiztos
hozzájárul, ezek közül hozok valakit magammal. Ha ezt nem
engedélyezik, akkor meg kell várnunk, míg a Földről ideér az új
jelölt. Persze, így napokat veszíthetünk. Könnyen megtörténhet,
hogy lekéssük a Föld és a Vénusz alsó együttállásának legkedvezőbb
időpontját és hosszú időre el kell halasztanunk az utazást.
- Kire gondol az űrállomáson lévő csillagászok közül? Én
mindegyiket jól ismerem.
- Még magam sem tudom - válaszolta kitérően Joroden. - Majd
alaposan körülnézek köztük…

A gépmester lezárta a rakéta csapóajtaját. Bent egymás mellett

feküdtek Joroden és Arnold Bergan, akinek a holttestét egy
légmentesen lezárt, üres üzemanyagtartályban helyezték el.
Feldübörgött a rakétamotor és a tompa félgömbben végződő,
hengeres rakétatest kiszáguldott az űrbe.

Két nap múlt el. Az emberek szótlanul végezték munkájukat a

szerencsétlenség és a fizikai fáradtság visszahatásaként fásult
közöny fogott el mindenkit. A rádiótávírászok egy pillanatra sem
mozdultak készülékeik mellől, feszülten várták a VI/F-ről és a
Földről érkező híreket. De az asztrometeorológiai intézet szokásos
jelentésein kívül semmilyen értesítést sem kaptak, pedig néhány óra
múlva indulnia kellett volna az expedíciónak.
 - Miért hallgat Joroden? - tették fel mind többen a kérdést
Botkának, akiről tudták, hogy a professzor bizalmasa. De az csak
vállát vonogatta és mindenkit kerülve, egyedül rendezgette
laboratóriumát az utashajóban.
A naptáróra hajnali kettőt mutatott, amikor a távírászok felfogták
az űrállomás jelzését:
„Rakéta indult huszonegy óra tíz perckor. Érkezik pontosan öt
órakor. Készítsék elő az űrhajót indulásra. Joroden professzor
részletes utasításokat visz magával.”
Botka rohant a hírrel Karrenhez. Kezében borosüveg és pohár
volt.
- Gondoltam, hogy nem alszol még - nyitott be a mérnök
szobájába és az asztalra állította a poharat. - Joroden reggel érkezik,
és rövidesen indulunk!
Bort öntött és odakínálta Karrennek.
- Erre innod kell velem Ralph! Egészségedre! - koccintott az
üveggel és várta, hogy Karren is elvegye poharát. - No, miért nem
iszol? Antialkoholista lettél?

- Nem, de már amúgy is nagyon fáradt vagyok. Nem hiszem, hogy

most jót tenne ez a nehéz bor.
Amióta összeszólalkozott Jorodennel, Botkával is alig váltott szót
a mérnök. Sehogyan sem tudott megbarátkozni az édeskés modorú,
kellemetlenül udvarias asztrobotanikussal, aki néhány nappal
ezelőtt a tegezést is ráerőltette. Talán azért irtózott ennyire Botkától,
mert az is dolgozott a támaszpont kísérleti állataival és Karren
gyakran látta, hogy milyen durván bánik a pusztulásra szánt
jószágokkal. De most nem akart ellenkezni és inkább kihajtotta a
poharat.
- Te nem iszol velem? - kérdezte csodálkozva. Botka az asztalra
tette az üveget és figyelmesen nézte Karren arcát.
- Sajnos, elfogyott - mutatott az üres üvegre. - Én már megittam a
magam részét.
- Várj, én is bontok egy üveggel…
Karcsú nyakú palackot vett ki a kis faliszekrényből és zsebkésével
kifeszítette a dugót.
- Sajnos, egyetlen poharam sincs - nyújtotta az üveget Botkának,
aki összehúzott szemmel figyelte Karren kezét. Amikor észrevette,
hogy a kinyújtott kézben kissé megremeg az üveg, elégedett mosoly
futott át az arcán.
- Sebaj, jó lesz így is! - vette el a palackot és nagyot húzott belőle. -
Idd meg a maradékot, aztán feküdj le egy kicsit. Megyek haza, én is
álmos vagyok.
Néhány szót váltottak még, de Karren már nem is hallotta a
botanikus fecsegését.
- Rettenetesen fáradt és álmos vagyok - ásította elrévedő
szemekkel. Végigvetette magát a heverőn és még utánaszólt a már
kifelé tartó Botkának: - Szólj az egyik ügyeletesnek, hogy négy
órakor ébresszenek fel. Ott akarok lenni a rakéta érkezésénél…
Az utolsó szavakat már alig érthetően motyogta maga elé. Botka
lábujjhegyen a telefonhoz lépett és leemelte a hallgatót. Egy
pillanatig gondolkozott, aztán ügyesen a készülék oldalához
támasztotta a kagylót, mintha az véletlenül csúszott volna le
helyéről.
Magához vette poharát és üvegét, még egy pillantást vetett a
mélyen alvó Karrenre és leoltotta a lámpát. Már nem törődve a
zajjal, - sarkával rúgta be maga mögött az ajtót.
 A START

Karren zúgó fejjel ébredt a vaksötét szobában. Tapogatódzó ujjad

nehezen találták meg a kapcsolót, kábult, sajgó agya sokáig nem
tudta felfogni, hogy hol van, és hogyan került ide. Csak amikor az
asztalon álló üres üvegre tévedt a szeme, akkor rémlett fel benne
Botka éjszakai látogatásának emléke.
- Az irgalmát… - ugrott fel szitkozódva. - Miért nem ébresztett az
az átkozott ügyeletes?!
A telefon után kapott, akkor látta, hogy a kagyló nincs a helyén.
Kilökte az ajtót és végigrohant az indítócsarnok felé vezető hosszú
folyosón. Fel sem tűnt neki, hogy a máskor oly zajos, siető
emberektől nyüzsgő folyosó most teljesen kihalt, a szállítótargoncák
üresen, elhagyottan állnak a keskeny sínpályán.
Döbbenten torpant meg az indítócsarnok felhúzott csapóajtajánál.
A szerelők, munkások, köpenyes mérnökök között útiruhába
öltözött űrhajózók sürgölődtek az indulásra kész vontatórakéta és
utashajó körül.
Karren fejébe szökött a vér:
- Mi történik itt? Mit csinálnak maguk? - kapta el hátulról Eplen
fegyvermester vállát, aki éppen egy jókora ládát készült beemelni az
utashajó nyitott ajtaján. Eplen megrökönyödve nézett a feldúlt,
sápadt mérnökre.
- Hát mit csinálnék? Rakodok! Alig két óránk van az indulásig -
mutatott a naptárórára, amelyik most reggel nyolc órát mutatott.
- Inkább azt árulja el, hogy ön hol bujkált eddig?
- Gauer…! Gauer…! - üvöltött Karren a pilóta után, aki ügyesen
lesiklott a vontatórakétához támasztott létrán és gyors léptekkel
sietett feléje.
- Ki adott parancsot az indulásra? - támadt a zömök, hihetetlenül
széles vállú asztronautára Karren.
- Hajnalban közölte velünk. Joroden, hogy ma tíz óra harminckor
indulunk. Ön nem tudott erről?
- Hogy tudtam volna, amikor ebben a percben ébredtem fel? -
Tenyereit fájón lüktető halántékára szorította. - Nem értem… Miért
nem ébresztettek? Mit végzett Joroden az űrállomáson? Ki
hatalmazta fel őt erre?
 - Maradjon itt, rögtön idehívom a professzort - mondta Eplen. -
Úgy látom, vele kell beszélnie…
Sahan, a feketebőrű néger műszerész bújt elő az utashajó alól.
- Husszein rettenetesen boldog… - Önmagáról csak harmadik
személyben beszélt, ragyogóan fehér fogai úgy villogtak szájában,
mint a zsinórra fűzött gyöngysor. - Husszein azt hitte, hogy sohasem
indul már el a ladik. De Joroden professzor most mindent elintézett
odalent. Még két óra, aztán huss…
Szájába dugott ujjai közt hosszút, éleset füttyentett és
villámgyorsan visszamászott az űrhajó alá.
- Ugye, nem haragszik, amiért nem engedtem, hogy álmából
felzavarják? - hallotta maga mögött Karren a professzor - nyugodt
hangját, aki Eplen kíséretében most ért oda hozzájuk. - Gauerrel
alaposan megtárgyaltunk mindent és úgy láttuk, semmi akadálya
sincs annak, hogy végrehajtsuk az Űrhajózási Főbizottság legújabb
utasítását.
Egy rádiogrammot nyújtott át Karrennek, aki szótlanul futotta át
a néhány sort:
„START TIZENEGYEDIKÉN 10 ÓRA 30 PERCKOR STOP AZ
INDULÁSSAL EGYIDŐBEN JORODEN VESZI ÁT A VEZETÉST
STOP SZERENCSÉS UTAT”
Karren felváltva hol Jorodenre, hol a kezében tartott kis
papírlapra meredt. Aztán vállat vont.
- Feltankolták az utashajót? - fordult Gauerhez. Az válasz helyett
csak a fejével bólintott.
- Az urániumrudakat is beemelték a hajtórakétába?
- Liwniczki és Zappo irányítják a munkát, perceken belül
elkészülnek.
- Ki lett Bergan utóda? - kérdezte Karren a professzort.
- Egy igen tehetséges, fiatal csillagászt hoztam magammal a VI/F-
ről.
- Láthatnám?
- Bent van az utashajóban, az obszervatóriumban rendezkedik.
Gondolom jobb, ha most nem zavarjuk.
Karren alig hallotta Joroden válaszát, már az induláson járt az
esze.
- Beöltözöm, és azonnal visszajövök…
 Már a gumival párnázott, könnyű sisakot csatolta a fejére, amikor
- eszébe jutott Katrina fényképe. Kihalászta az üveglap alól, és
zubbonya zsebébe süllyesztette.

Zajtalanul nyíltak szét az indítócsarnok kapujának a szárnyai. A

hatalmas nyíláson süvöltve tódult ki a levegő és néhány pillanatra
fehér párafelhőbe burkolta a bejáratot. Mint éles, vékony fénycsík
húzódott át a légikikötőn a startpálya hosszú acélvályúja, a
messzeségben két fénygömb villogott a pálya mellett. Az első
jelzőoszlopnál kell elérnie az atomrakétának a másodpercenként
2,38 kilométeres kifutási sebességet, a második jelzésnél leválik a
rakétatest a pályáról, és innen már szabadon száguld a maga után
vontatott utashajóval célja felé.
Karren a két pilóta között hasalt az utashajó vastag üveglapokkal
fedett vezetőfülkéjében. Az utolsó pillanatok idegtépő
feszültségében egyetlen ép gondolat maradt meg agyában: beválik-e
a mágneses erőtérrel vontatott utashajó? Nem szakad-e el a
rakétától a több száztonnás, hatalmas test?
- Mindig ez az átkozott súly, nem tudok szabadulni ettől a
fogalomtól - szidta magát Karren. - A többszáz tonna a Holdon már
csak néhány tonna volt, odakint pedig semmi sem lesz…
A támaszpont bejárata elé épített üvegfülkében vörös fény villant
fel. Gauer válaszolt a jelzésre és az atomrakéta lassan kisiklott a
csarnokból. De ugyanakkor mozgásba jött az utashajó is és egyre
fokozódó sebességgel száguldott vontatója után.
Átlátszó, zöldes gázfelhő robbant ki a rakéta kifúvónyílásain és
abban a pillanatban irtózatos erő ragadta magával a már ugyancsak
villámgyorsan rohanó utashajót is.
Gauer és Zappo vigyorogva néztek hátra.
- Bekapcsolt a mágnes! - kiáltották egyszerre és Gauer leállította
az utashajó motorjait. A fekete égen apró fehér pont volt előttük a
vontatórakéta, mögötte látszólag mozdulatlanul lebegett a végtelen
űrben hangtalanul suhanó hajótest. Karren a távolságmérőt figyelte.
- Tizennégy kilométerre vagyunk a rakétától. Próbáljunk
közeledni hozzá!
Gauer lenyomott egy fémfogantyút. Kisebb rándítást éreztek, és
az érzékeny műszerek máris jelezték, hogy a távolság mintegy
tizenhárom kilométerre csökkent.
 - Még nem álltunk rá a pályára! - jelentette Amme, az űrhajó
navigátora. - Közel harminc fok az eltérés a Nap-Föld sugáriránytól.
Gauer bólintott és az automatikusan működő szextánsokból
összeépített irányjelző mutatójára nézett. A készülék homorú
tükrében mozdulatlanul, sárgán fénylett azoknak az állócsillagoknak
a képe, melyekhez viszonyítva a navigátor az űrhajó mindenkori
helyzetét ellenőrizte. A félgömb alakú tükör mélyén fehéren csillogó
ponttá törpült a vontatórakéta, a fénypont most néhány
centiméterre volt a tükör gyújtópontjától.
A pilóta óvatosan megmozdította a nyélre erősített ökörszarvhoz
hasonló vezérlőkart és a három embert vad, mindent elsöprő öröm
ragadta magával, amikor látták, hogy a rakéta tükörre vetített képe
most lassan a középpont felé siklik.
- Tökéletes… - suttogta Amme és önkéntelenül Karren mellé
húzódott. Csodáló szemekkel nézte a megviselt arcú, fáradt embert,
aki most a kupola csúcsán kinyúló távcső fonálkeresztjén át figyelte
a rakétát.
- Látják? - kérdezte Gauert és Zappót, akik a két másik távcsőre
tapadva, ugyancsak a vontatót nézték.
- Igen… Már csökken az elhajlás… Most…! Hurrá, a hajó is beállt a
pályára!

Gauer felugrott és magához rántotta Karrent.

- Idehallgasson… Ne haragudjon… Ugye nem haragszik? - és
hatalmas csókot nyomott a mérnök szakállas arcára. - Tudja, hogy
Ú
én… én… Mit is mondjak? Sírni tudnék örömömben. Úgy futunk ez
után a teve után, mint egy pórázra kötött puli.
Karren megveregette a felindultságtól remegő ember vállát, kezet
fogott Zappóval és Araméval, aztán kinyitotta a vezetőfülke ajtaját.
- Körülnézek odalent, remélem ott is rendben van minden…
A hajótest közepén kanyargó csigalépcső korlátjába kapaszkodva,
jókedvűen botorkált lefelé Karren. A keskeny lépcsőfokokat néha kis
pihenő szakította meg, innen nyíltak a különböző helyiségek. Apró
részletekre is kiterjedő, gondos tervezgetéssel használták ki a
különös gondola minden köbcentiméterét, praktikus célt szolgált
minden, ami a hajóban elhelyezést nyert. Mintegy hatszáz köbméter
volt az utashajó hasznos térfogata, a huszonegy utas, a gépek és a
hajó saját üzemanyaga mellett ebben kellett elhelyezni az élelmet,
fegyvereket, a sokféle műszert és egyéb rakományt. A legtöbb helyet
az atomhajtású lánctalpas terepjárók és az expedíció két koleoptere
foglalták el. Ezekre a különleges, gyűrűsszárnyú repülőgépekre
fontos szerep várt a Vénusz felszínének átkutatásánál.
Több mint négy hónapra tervezték a bolygóig az utat, ugyanennyi
kellett a visszatéréshez is. Közben majdnem teljes nyolc földi évet
töltenek el a Vénuszon, hogy így kivárva a két bolygó legközelebbi
együttállását, ismét visszatérhessenek a holdtámaszpontra. A
hosszú idő, a minden eshetőségre való felkészülés hatalmasra
duzzasztotta az űrhajó rakományát.

Walter Fie, a rádiótávírász jött szembe Karrennel. Kezében sűrűn

teleírt papírlapot tartott.
- Hogy van, Walter? Nem volt semmi baj az indulásnál? Hová
igyekszik?
- Tökéletes rendben ment minden - válaszolt Fie közönyösen,
mintha a sikerült start a világ legtermészetesebb dolga lett volna. -
Joroden professzor kéri, hogy a helyzeti adatokkal egészítsék ki
jelentését - nyújtotta a lapot Karrennek.
- Gauer és Amme majd megadják az adatokat. Merre van
Joroden?
- Itt fent, a csillagvizsgáló előtt találkoztam vele az előbb.
- Mikor adják le a jelentést?
- Mihelyt megkapom Gaueréktől az adatokat. Remélem, nem kell
sokáig várnom, Bernarddal együtt alig várjuk, hogy üzembe
helyezhessük az adókészüléket…
- Mit fecsegsz ott annyit, Walter? - sivított fentről egy
kellemetlenül magas, éles férfihang. - Szedd a lábad, mert már a
fejem búbja is rángatódzik az idegességtől…
- Csak nyugalom! - kiabált vissza Fie nevetve. - Bernard Churan
idegeskedik a rádióadó mellett - tette még hozzá, amikor látta, hogy
a mérnök nem ismer rá a hang tulajdonosára. - Jövök! - kurjantott
még egyszer, kezével tölcsért formálva szája előtt. Aztán hármasával
véve a lépcsőfokokat, elnyargalt Karren mellett.
Az úgy érezte magát, mint akinek mázsás terhet emelnek le
hirtelen a válláról. - Ha itt is rendben van minden, akkor máshol
sem lehet baj!
Bekopogott az obszervatórium ajtaján. Néhány pillanatig nem
kapott választ, aztán Joroden nyitott ajtót.
- Ön az, Karren?
Ömlött belőle a kedvesség, mindkét kezével megragadta a mérnök
kezeit.
- Gratulálok! Gra-tu-lá-lok! - tagolta a szót és végtelen bűntudat
ömlött el az arcán, amikor behízelgő hangon folytatta: - Tudja,
magam is tartózkodóan fogadtam annakidején a vontatással történő
megoldás merész gondolatát, de most aztán maradéktalanul el kell
ismernem, hogy az elgondolás tökéletesen bevált!
Közben behúzta maga mögött az ajtót és átölelve Karren vállát, a
túlsó oldalon nyitva álló másik ajtó felé terelte a mérnököt.
- Jöjjön, nézzünk körül a hajóban. Úgyis beszélni akartam önnel.
- Nem mennénk most inkább a távírászokhoz? Úgy tudom, éppen
az első jelentést készülnek leadni.
- Látja, erről meg is feledkeztem! Pedig feltétlenül ott akarok
lenni az ünnepélyes pillanatnál. Nem tudja, merre van Iklovszkij?
Karren megbotránkozva nézett a professzorra. Szentségtörésnek,
szinte árulásnak érezte, ha valaki nem ismerte kívülről az utashajó
minden zugát.
- Majdnem a földszinten, a gépház fölött…
- Persze, persze… - mentegetődzött Joroden, megérezve a
szemrehányást a másik hangjában. - Adhatna nekem egy tervrajzot
az utashajóról, majd a zsebemben tartom, amíg ki nem ismerem
magam ebben a zegzugos toronyban.
 Karrent bántotta a gunyoros hang, de magábafojtotta mérgét.
Megfordult és nyomában a professzorral benyitott a rádiósfülkébe.
- Csak maguk azok? - szontyolodott el Churan, amikor az
ajtónyílásra felpattant az egyik készülék mellől. - Nem tudom, hol
csavarog ilyen sokáig Fie?
- Itt van a szomszédban - válaszolta Karren és feltárcsázta a
vezetőfülkét. Néhány szót váltott Gauerrel, majd visszatette a
kagylót.
- Mindjárt itt lesz a kollégája - veregette meg barátságosan a
rózsás arcú, szőke távírász hátát. - Már eljött Gauertől.
Tényleg nyílt az ajtó és Fie valósággal beesett a fülkébe.
Félresodorta útjából Churant, levágta magát az adókészülék elé és
fejére tette a mikrofonnal egybeépített fülhallgatót. Egy
gombnyomásra vékony, élénkzöld fénycsík futott át a
hullámkeresőn, de rögtön darabokra is szakadt és összevissza
cikázott a domború üveglap mögött. Fie fokozatosan növelte az
adóállomás kapacitását, lentről már felhallatszott az erősen terhelt
áramfejlesztők egyre élesedő, sivító zúgása.
Néhány percnyi izgatott keresés után hirtelen megnyugodott a
fénycsík és zölden világító, enyhe hullámokba szelídült. Az űrhajó
adóállomása kapcsolatot talált a VI/F űrállomással!
- Figyelem, VI/F figyelem! Itt az űrhajó adóállomása. Ért engem?
Fie szemgolyói majdnem kiugrottak üregükből, amíg a halk válasz
megérkezett:
- Itt a VI/F beszél…
Mélységes megindulás szorította össze a négy ember torkát.
Párázó szemük előtt összefolyt minden. A csendben tisztán hallották
a fejhallgatón átszűrődő hangot:
- Miért nem válaszolnak? Itt a VI/F beszél…
A távírász túlfeszített idegei felmondták a szolgálatot. Felszakadt
belőle a sírás és zokogástól rázkódva borult készülékére. Joroden
lekapta fejéről a hallgatót, és izgalomtól elfulladva suttogta a
mikrofonba:
- Minden rendben… Az űrhajón minden rendben…
Vagy négyszer is elismételte a néhány szót, míg végre erőt vett
magán és lassan, tagoltan olvasni kezdte az első jelentést…

Délutánra a földi híradóközponttal is sikerült kapcsolatot

teremteniük. A vétel ugyan közel sem volt olyan tökéletes, mint az
űrállomásról és a felfogott hang minősége is percről percre romlott,
de ennek nem volt különösebb jelentősége. Tudták, hogy a Földet
burkoló légkör miatt a legnagyobb teljesítményű rádióadókkal sem
lehet sokáig az összeköttetést tartani.
A két távírász üzembe akarta helyezni a televíziós adó-vevő
készüléket is, de Joroden leintette őket:
- Elég volt mára mindnyájunknak a munkából. Kérem Churan,
mondja be megafonon, hogy csak az ügyeletesek maradnak a
munkahelyükön, a többiek lepihenhetnek. Mi pedig - fordult
Karrenhez - lefekvés előtt végre tényleg körüljárhatnánk a hajót.
Velem tart?
Karren halálosan fáradt volt ugyan, de ezt Joroden előtt nem
akarta bevallani. Bólintott és elővette zsebéből az utashajó
kicsinyített tervrajzát:
- Nézze csak! Talán jobb lenne, ha eszerint járnánk végig az egyes
helyiségeket. A metszetrajzon majdnem minden helyiség fel van
tüntetve, így sokkal könnyebben tud majd tájékozódni.
- Tudom, most azt gondolja magában, hogy ezt a „bejárást” már a
holdtámaszponton is elvégezhettem volna. De ezer más
intéznivalóm mellett megfeledkeztem erről.
- Jobb későn, mint soha - nevetett megengesztelve Karren és a
magasba kanyargó csigalépcsőre mutatott. - Fent kezdjük, vagy
lent?
- Nézzünk be talán először a lakóterembe, onnan felmegyünk a
pilótákhoz és a navigációs fülkébe, lefelé jövet azután sorra
benyitunk mindenhova - mutogatta a tervrajzon Karrennek az utat.
Amikor ujja a rajzon az obszervatóriumhoz ért, mintha tétovázott
volna egy pillanatig. Aztán gyorsan a zsebébe gyűrte a kis
papírlapot.
- Gyerünk - szólt oda kurtán Karrennek és előresietett.
Az ügyeleteseket kivéve az űrhajó utasai már mind összegyűltek a
közös lakóteremben. Az egész szintet elfoglaló, kör alakú
helyiségben fejrészükkel a külső falnak támaszkodva, sugárirányban
helyezkedtek el az emeletes ágyak. Köztük asztalok, székek és kis
faliszekrények voltak.
Kellemes, egyenletes fény világította be a termet. A Nap felőli
oldal ablakait sűrű függönyök takarták, a túlsó ablakok vastag
kvarcüvegén keresztül éles fényű csillagok világítottak a kékesen
foszforeszkáló sötét égbolton.
A professzor nem kis bosszúságára harsány üdvrivalgással
fogadták a belépő Karrent.
- A nap hőse - jegyezte meg ironikusan Joroden, amikor az
ünneplésnek csak nem akart végeszakadni. Karren elrestellte magát.
- Igazán nem érzem hősnek magam - mentegetődzött. - Hogy az
űrhajózás megvalósult, abban önnek, Joroden professzor, legalább
annyi érdeme van, mint nekem.
- Koccintsunk erre! - furakodott hozzájuk Botka, tele borosüveget
lengetve a markában. - Elő a poharakkal!
Ködös, ösztönösen feltüremlő gondolat suhant át a mérnök agyán
és akaratlanul szaladt ki száján a kérdés:
- Mit itattál velem az indulás előtti estén, Botka? Milyen bor volt
az?
Mintha pirosság futott volna a botanikus pergamenszerűen
száraz, sárgás arcbőrére.
- Miért kérdezed ezt?
- Mindig pontosan akkor ébredek, amikor akarok. Most történt
életemben először, hogy elaludtam…
- Fáradt és kimerült voltál. Csak láttad volna magad, most nem
gyanúsítanál azzal, hogy elaltattalak. De miért is tettem volna?
 Hangja ingerült lett. Közben azonban körülvették őket a többiek,
koccintottak, ittak, és Karren nem feszegette tovább a dolgot. Csak
tréfának szánta ugyan az előbbi kérdést, de Botka viselkedése
gyanút ébresztett benne.
- Itt valami nincs rendben! - állapította meg magában és gyanúja
csak megerősödött, amikor látta, hogy Botka félrevonja Jorodent, és
izgatottan sugdos neki valamit.
- Nem folytatnánk a körutat, professzor? - lépett hozzájuk. - A
laboratóriumban és az obszervatóriumban nem voltunk, legalább
ezeket szeretném még látni.
- Oh, ott már körülnéztem. Nyugodt lehet, minden a helyén
maradt.
- Mikor akar kicsomagoltatni? Minél előbb üzembe kell
helyeznünk a beládázott műszereket és a laboratóriumi felszerelést.
- Előbb néhány órát pihenünk, aztán mindnyájan munkához
látunk.
Karren körülnézett.
- Most jut eszembe, hogy még mindig nem találkoztam az új
csillagásszal. Szolgálatos?
- Igen.
- Kár…
- Lesz idejük megismerkedni. Hosszú az út, még meg is unhatják
egymást a négy hónap alatt…
Megint azt a negédes, kedveskedő modort vette fel, ami annyira
ellenszenves volt Karrennek: - És most, mint az expedíció vezetője,
megparancsolom önnek, hogy azonnal bújjon ágyba…
 LARGOT KISASSZONY

Földi idő szerint reggel hat óra volt, amikor Paul Wittman
feltápászkodott és gumicipőjébe bújva, halkan kiment a teremből. A
csigalépcsőn Long doktorba ütközött, aki ugyancsak az alsó
emeleten lévő fürdőszoba felé tartott. Odaérve, Wittman nevetve
mutatott az ajtóra:
- Parancsoljon! Én ráérek…
Long arcán is széles mosoly terült el, amikor mellére tett kezekkel,
mélyen meghajolt a fizikus előtt:
- Bár az ön ősz haját illetné az elsőség, mégis elfogadom a kegyet,
mert gyarló testem türelmetlenül sürget… - és Wittman felharsanó
nevetése közben gyorsan besiklott a keskeny ajtón. De nem telt bele
tíz másodperc, ismét megjelent az ajtóban és csak a fejét dugva ki a
résen, sürgető mozdulattal intette magához Wittmant.
- De hamar… - csodálkozott Wittman.
- Pszt… - csitította Long és kézen fogva maga után húzta a
mosdóba.
- Mi a csudát akar tőlem? - nézett körül értetlenül a fizikus és még
inkább elcsodálkozott, amikor Long az egyik mosdótálhoz rángatta.
- Nézze… - mutatott a kagylóba és hangja remegett az izgalomtól.
- Mit nézzek? - hajolt oda Wittman. - Meglehetősen piszkos,
fajansz mosdótál…
Long hosszú hajszálat halászott ki a tálból.
- Mit gondol, honnan került ez ide?
- Hm… - hümmögött Wittman. - Bökje már ki végre, mit akar
ezzel az izével?
- Ejnye, nem látja, hogy ez csak egy asszony hajából származhat?
- Hogy kerülne ide asszony? Hiszen még a támaszponton sem
voltak nők!
- Ez igaz. Mégis, mivel magyarázza ezt?
- Talán még a Földről való… Long hevesen rázta a fejét.
- Az lehetetlen! Magam mosattam le és fertőtlenítettem indulás
előtt a fürdőszobát, Mástól tartok! - töprengett, aztán hirtelen
felvetette a fejét: - Várjon meg itt…
Kisietett és néhány perc múlva Hotterrel tért vissza.
 - Emlékszel? - faggatta a még félig alvó Hottert. - Emlékszel mit
mondott egyszer Joroden a holdtámaszponton? Amikor az utolsó
vizitet tartottuk és bejött hozzánk a rendelőbe! Gondolkozzál csak,
még szegény Bergan halála előtt történt…
- Az ördög, aki tudja, hogy mire gondolsz. Amennyit az
összefecseg…
- Amikor megmutatta a fegyverét! „Fegyver és asszony nélkül
nem lehet országot alapítani.” Nem emlékszel?
- Valami rémlik. De mit akarsz most ezzel?
- Nem hinném, hogy tévedek, ha azt állítom, hogy egy asszony van
velünk a hajón.
- Honnan veszed ezt az őrültséget?
Long megmutatta a rejtélyes eredetű hajszálat.
- Ezt találtam a mosdókagylóban.
- Ez még semmit sem bizonyít….
- Hát hogy a pokolba ne bizonyítana! Amikor megtaláltam, még
nedves volt.
- Találkozott már valamelyikőtök az új csillagásszal? Bergan
utódjára gondolok.
- Egy pillanatra láttam a holdtámaszponton, sisakban és
védőöltözetben. Sovány kis emberke.
- Gyere Lewis - fordult Long a kollégájához. - Megkeressük
Jorodent és közöljük vele, hogy még ma délelőtt megtartjuk az első
vizitet. Mindenkit meg fogunk vizsgálni, akkor fény derül majd erre
a zavaros ügyre.

Joroden vonakodva vette tudomásul az orvosok kívánságát.

- Ráérnek vele - mondotta -, most sürgősebb dolgunk is van.
Hiszen vizsgálat nélkül is láthatják, hogy mindenki jól érzi magát, és
semmilyen panasza sincs senkinek!
De Long nem engedett.
- Bennünket utasítás kötelez arra, hogy az indulástól számított
huszonnégy órán belül mindenkit megvizsgáljunk. És hamarosan
letelik ez az idő - mutatott az orvos a naptárórára.
- Hát akkor rajta! - adta meg magát Joroden. - Csak arra kérem
önöket, hogy siessenek a vizsgálattal és ne tartsák vissza
feleslegesen az embereimet. Én majd utolsónak jelentkezem, addig
elintézek egyet-mást. Ha rám kerül a sor, az obszervatóriumban
megtalálnak…
Hotterék hamar végeztek a vizsgálatokkal, csak Joroden és az
ismeretlen csillagász nem voltak még a rendelőben.
- Már csak önök vannak hátra - hívta fel Long telefonon a
professzort. - Legyen szíves, küldje át hozzánk a kollégáját. - Egy
cédulát vett fel az asztalról és arról olvasta le a nevet. - Amint látom,
Largotnak hívják…
Rövid csend után ért Longhoz a válasz:
- Jó, küldöm őt…
A két orvos szótlanul várakozott. Erős csattanással csapódott le a
kilincs és Joroden belökte maga előtt az ajtót. Mögötte a csillagász,
akinek a fején még most is ott volt a puha gumival párnázott sisak.

- Bemutatom önöknek Largot kisasszonyt - bökött háta mögé

Joroden hüvelykujjával. - Nem volt más megoldás! - folytatta
gyorsan, amikor meglátta Hotter döbbent arcát. - Az űrállomás
csillagászai közül egyedül a kisasszony vállalkozott az útra. Az orvosi
vizsgálat eredménye jó volt, a többiért pedig én vállaltam
felelősséget!
- Nem értem… - tűnődött Long, ügyet sem vetve Joroden
magyarázkodására. - Ahányszor felvetődött a gondolat, hogy az
expedíció egyik vagy másik tagja esetleg nő is lehetne, éppen a
főbiztos tiltakozott a legélesebben. Többször is kifejtette előttem,
hogy véleménye szerint a vállalkozás sikere legalább ugyanolyan
mértékben függ a részvevők fizikai teljesítőképességétől, mint
szellemi felkészültségüktől…
- Mondom, nem volt más megoldás! - vágott közbe türelmetlenül
Joroden. - Vagy elfogadom útitársnak a kolleginát, vagy el kellett
volna halasztanunk az indulást.
Hotter vállat vont és rendezgetni kezdte a kis üvegasztalon heverő
műszereket.
- Post festa… - mondta lemondóan. - Most már késő erről
vitatkozni. Végezzük el a vizsgálatot! - És Jorodenhez fordulva kérő
mozdulattal mutatott az ajtóra. - De maradjon a közelben, mert
ezután már csak ön van hátra…
Amint Joroden kiment, Long a vizsgálóasztalhoz lépett és valamit
állított rajta.
- Vetkőzzön le kérem és feküdjön fel ide. Volt már beteg?
Gyerekkorában vagy későbben?
A vizsgálat sokáig tartott. Latin szavak röpködtek az orvosok
között, amiket csak ők értettek; többször is kézbe vették ugyanazt a
műszert és hevesen vitatkoztak valamin. Amikor készen voltak, a
csillagásznő szorongva kérdezte meg: - Ugye, egészséges vagyok?
Hotter először Longra nézett, aztán lassú mozdulattal levette
fejéről a sztetoszkópot. Hosszan törölgette köpenye csücskével
bepárásodó szemüvegét, mielőtt megszólalt.
- Ki vizsgálta meg az űrállomáson?
- Doktor Kirscher.
- És nem mondta meg önnek, hogy a szíve nincs teljesen rendben?
- Nem, egy szóval sem említette. Pedig többször és alaposan
megvizsgált, amíg ott dolgoztam.
- Nem veszélyes a dolog, de a mi rendkívüli körülményeink között
nem lehetünk eléggé óvatosak. Dohányzik?
- Nem.
- Azt hiszem, befejezhetjük - szólt közbe Hotter. - Csak arra
kérem; hogy naponta jelentkezzen majd nálunk, mert állandó
megfigyelés alatt szeretném tartani.
- Köszönöm - suttogta halkan az új paciens és sietve indult kifelé.
- Várjon még egy pillanatig - hívta vissza Long az ajtóból. - Fel kell
vennem az adatait, mert ezen a papíron, amit tegnap Joroden
professzortól kaptam, mindössze a vezetékneve van. Keresztneve?
- Katrina. Doktor Katrina Largot vagyok.
 VÁRATLAN TALÁLKOZÁS

A pilótafülkében Gauer elmélázva nézegette az utashajó

oldalnyílásán kiröppenő üres konzerves dobozokat. A sűrített
levegővel kilökött tárgyak a megfagyott párától fehéren csillogva
suhantak ki a hajóból és kezdeti sebességüket megtartva, egyetlen
pillanat alatt eltűntek az űrhajó mögött.
- Vajon milyen sors vár Dorned rakétáira? - morfondírozott
álmosan Gauer. A bádogtartályok ugyanis minden bizonnyal a
konyhából származtak, a készülő vacsorához ürítette ki őket az
expedíció szakácsa. - Lehet, hogy meteorként kerülnek egyszer
vissza a Földre…
Szeme a meteorjelző készülékre tévedt. A mutató könnyedén
lengett a skálamező piros vonalakkal határolt sávja előtt: sem a
vontatórakéta, sem az űrhajó közelében nem volt meteor. A
csendben csak a távírászok adóállomásának halk zümmögése
szűrődött át a vezetőfülkébe, a fekete égbolton ragyogó csillagok
szokott látványa már nem kötötte le a pilóta figyelmét. Agya még
mechanikusan rögzítette az irányjelző készülék homorú tükrében
villogó vörös fénypont helyzetét, aztán a vezetőülés támlájára hajlott
a feje és lassan lecsukódtak a szemei…

Karren és Iklovszkij a gépházban dolgoztak. A légnyomást,

oxigéntartalmat és az áramfeszültséget szabályozó gépek működését
ellenőrizték aprólékos gonddal.
- Mennyi üzemanyagot használtunk el a startnál? - kérdezte
Karren. Liwniczki a tartályórára mutatott.
- Valamivel többet, mint szabad lett volna. De a tartalék bőven
fedezi a hiányt.
- Leszállásnál aránylag nagyon kevés üzemanyagra lesz
szükségünk - jegyezte meg Iklovszkij. - A Vénuszon a köd sokat segít
majd a leszállósebesség fékezésénél.
- A legnagyobb teljesítményt még a ködtakaró fölött kell a
motorokból kivennünk - válaszolta Karren. - A Vénusz légkörének
határánál a rakéta és az utashajó sebessége már nem haladhatja
meg az óránkénti kétezer kilométeres átlagot.
 - Annál egy éhes földi tetű is gyorsabban mászik nálunk odahaza.
- szólt közbe vigyorogva a fekete képű Husszein. - Zappo azzal
dicsekedett reggel, hogy most percenként ezernyolcszáz kilométert
teszünk meg.
- Ha ilyen sebességgel érnénk valahol légkört, akkor a fellépő
súrlódástól egyetlen pillanat alatt gőzzé válna a hajónk - magyarázta
Karren. Még folytatni akarta, amikor hirtelen megbillent alatta a
padló és irtózatos lendülettel vágódott neki az egyik
kompresszornak. Kegyetlen erő szorította a nyögve, akadozva
zakatoló géphez. Mintha mázsás súly nyomta volna mellét, tüdeje
képtelen volt levegőt beszívni. Aztán vörösen lángoló köd borított el
körülötte mindent és eszméletlenül roskadt össze.

A konyhában Dorned éppen az ebédet tálalta, amikor valami

kiszakította a kezéből a forró levesesfazekat, jómaga pedig, fejjel
előre, a sarokban felhalmozott szennyes fehérnemű közé zuhant.
Szerencséje volt, mert a puha anyag felfogta az ütés erejét és így
néhány pillanat múlva már prüszkölve, káromkodva kecmergett elő
a nem éppen gusztusos kupacból. Elszontyolodva nézett körül a
romhalmazzá vált konyhában. Az izzó villanytűzhelyen éppen akkor
lobbant lángra egy odahullott fadoboz, ha Dorned egy kicsit is
késlekedik, lángba borul az egész konyha. Lekapcsolta az áramot és
kidülöngélt a lépcsőházba. A süket csendben semmi sem mozdult,
csak a motorok mély, egyenletes zúgása hallatszott fel hozzá.
- Mi a fene volt ez? - tapogatta sziszegve esés közben megrándult
csuklóját és döngő, nehéz léptekkel indult felfelé a lépcsőn. -
Megbolondultak a pilótáink, hogy csillagot rúgatnak ezzel a
megveszekedett csikóval? - dörmögte, és lapátnyi tenyerével
hatalmasat csapott a csigalépcső korlátjára.
- No, amit én ezeknek mondani fogok… - füstölgött, mert nagyon
sajnálta a kiömlött paradicsomlevest. Felérve, be akart nyitni a
vezetőfülkébe, de az ajtó nem engedett. Érezte, hogy belülről valami
eltorlaszolja az utat, és mert dörömbölésére senki sem válaszolt,
nekivetette vállát az ajtónak, és hatalmas taszítással belökte.
Hátratántorodott, amikor a földön ájultan heverő pilótákat
meglátta.
- Mi történt? - nyögte elszörnyedve, de a következő pillanatban
már eszeveszetten ugrott a vészjelzőhöz. Vijjogó, süvítő hang
hasított a mély csendbe.
Mintha órák teltek volna el, míg végre zajt hallott odakint és a
lépcsőfordulóból csapzott, véres arccal kibukkant Rahama. Mintha
kísértetet látna, úgy meredt a szakácsra.
- Maga az, Dorned?
- Bárcsak inkább az egyik pilóta állna itt most helyettem. Mi lesz
így velünk?
Rahama Gauer élettelen testéhez tántorgott és reszkető lábakkal
térdre ereszkedett mellette.
- Karren merre van? - kérdezte, mialatt ujjai megnyugodva
tapadtak a pilóta gyengén, de egyenletesen lüktető pulzusára.
- Hol van Karren? - kérdezte még egyszer, de amikor látta, hogy a
kétségbeesetten nyögdécselő Dorned válaszra is képtelenül csak
vállait rángatja, ráförmedt:
- Ugorjon le a laboratóriumba és hozzon valamiben vizet. De
rohanjon, mert a pokolban kötünk így ki mindannyian!
Kis, lapos konyakosüveget húzott elő zsebéből, és Gauer fogai
közé erőltette a méregerős italt. A pilóta köhögni kezdett, amikor
pedig Rahama egy jókora lombik hideg vizet is az arcába
loccsantott, felnyitotta a szemét.
- Mi történt? - nézett kábultan Rahama véres arcába.
- Ezt inkább magának kellene tudnia, - méltatlankodott a fizikus
és Dorned segítségével talpra állította a pilótát. - De most nézzen
gyorsan körül a műszerei között, mert az ördög tudja, mióta
tekergünk már gazdátlanul a világban.
- Zappo? - kérdezte tétován Gauer és a sarokban heverő testre
bámult.
- Ne törődjön most mással! - mutatott Rahama parancsolóan a
vezetőülésre. - A többit majd mi elintézzük.

A hajótest váratlan meglódulása sok súlyos sebesülést okozott.

Legrosszabbul azok jártak, akik a hajótest alsó részén, a gépházban
vagy a javítóműhelyben tartózkodtak a kritikus pillanatban.
Husszein karját törte, Karrennek a gerincét zúzta össze egy
rázuhanó vasgerenda. Alig volt benne élet, amikor a bivalyerejű
Dorned karjába emelte és felvitte a rendelőbe.
Mire felértek, a rendelő már tele volt bekötözött és még kötözésre
váró sebesültekkel. Long fél arcát vastag kötés takarta, Hotter pedig
viaszsárga arccal, egy széken ülve dolgozott.
Long csak egy pillantást vetett Karrenre, amikor Dorned a
műtőasztalra fektette. Azonnal kiparancsolt mindenkit a rendelőből.
- Először őt kell ellátnunk - mutatott Karrenre és hívta Hottert a
műtőasztalhoz. Az bicegve, nagyokat sziszegve tápászkodott fel a
székről és nehezen odavonszolta magát. - Biztos vagyok benne, hogy
a gerincoszlopa sérült meg - mondta Long. - Azonnal gipszbe kell
tennünk.
- Jaj… - nyögött fel Hotter - csak segíteni tudnék neked! Képtelen
vagyok a lábamra állni.
- Majd én segítek!
A nyugodt, csengő hangra Long meglepetten fordult hátra.
- Mit keres maga itt? - förmedt mérgesen Katrinára. Megkínzott
idegei felmondták a szolgálatot és parancsoló mozdulattal mutatott
a kijáratra. - Azonnal hagyja el a rendelőt!
- Kérem, engedje meg, hogy segítsek maguknak - válaszolta
nyugodtan a lány. - Szakképzett ápolónő is vagyok, és sok balesetnél
segédkeztem már.
Long Hotterre nézett, vállat vont, aztán válasz nélkül hagyva
Katrinát, óvatosan vetkőztetni kezdte Karrent.
- Magára vessen… - csak ennyit mondott később és intett, hogy
vetkőztesse tovább a mérnököt.
Sokáig szótlanul dolgoztak, és Long elismeréssel állapította meg
magában, hogy hosszú praxisa alatt sohasem dolgozott mellette
ügyesebb asszisztensnő.
Mint valami múmia, úgy feküdt előttük Karren, mire elkészültek.
Ahol nem volt bepólyázva, ott is vastagon tapadt rajta a gipszpor,
vértelen, sárga arcát nagy fehér foltok tarkították. Még eszméletlen
volt, de a morfininjekció hatására már nyugodtan lélegzett.
Long kezét nyújtotta Katrinának.
- Köszönöm - mondta egyszerűen, - Kérem, ne haragudjon,
amiért az előbb…
Katrina csak a fejét rázta és anélkül, hogy az orvosra nézett volna,
elfordított arccal kérdezte:
- Életben marad?
Volt valami a hangjában, ami megütötte Long fülét. Kutatva
nézett a lányra, de nem látta az arcát, mert most is a fogfúró
készülék reflektorát nézte állhatatosan. Megértés csillant Long
szemében, amikor válaszolt:
- Igen, azt hiszem, túléli. De hogy nem marad-e nyomorék, azt ma
még nem tudom magának megmondani…
- Mikor röntgenezi meg?
- Néhány napig semmi esetre sem mozdíthatjuk. De amúgy sem
tudnék rajta most még segíteni, akármit is mutat a röntgenfelvétel.
- Mellette maradhatok?
- Minthogy Joroden professzor mellett dolgozik, tőle kell erre
engedélyt kérnie.
Észrevette, hogy a lány arca megrándul. Dünnyögött magában
valamit, aztán Hotterhez fordult:
- Kivel beszéltél az előbb telefonon?
- Joroden kérdezte, hogy nem maradt-e itt Largot kisasszony -
felelte Hotter és kesernyés fintorral intett Longnak: - Gyere, kötözz
be végre engem is.
Felhúzta lábán a nadrágot és megmutatta a térde alatt tátongó,
alvadt vérrel borított sebet.
Long a fejét csóválta:
- Borogatni kellene, de a seb miatt ezt nemigen lehet. És magának
nem történt baja? - kérdezte Katrinát, aki közben egy nedves
vattadarabbal a gipszfoltokat törölgette Karren arcáról.
- Semmim sem fáj - rázta az a fejét és Hotter elé lépett. -
Segíthetek?
- Köszönöm, Long majd elintéz engem. Inkább menjen le a
lakószobába és pihenjen egy keveset.
Halvány mosoly futott át Katrina arcán.
- Sajnos, nekem nem sok jut majd a maguk közös életéből. Nekem
külön kuckóm van az obszervatóriumban…
Futó pillantást vetett még Karrenre és nesztelen, könnyű
léptekkel kiment a rendelőből.
 „FEGYVER ÉS ASSZONY”

Gauer lehorgasztott fejjel állt Joroden előtt a pilótafülkében.

- Csak az történhetett, hogy mialatt aludtam, meteorral
találkoztunk. A radarvezérlő nyilván automatikusan működésbe
lépett és kitérítette a hajótestet a meteor elől.
- Ha ébren van, ugyanez történt volna akkor is?
- Igen, csak a lökés nem lett volna ilyen erős. Ha idejében
észreveszem, hogy a meteorjelző mutatója kilendül nyugalmi
helyzetéből, akkor sokkal lassúbbá és enyhébbé tudtam volna tenni
az oldalmozgást. Legfeljebb enyhe nyomást éreztünk volna idebent.
- Visszahozta már a gépeket a pályájukra?
- Igen - szólt most közbe Zappo és az irányjelzőkészülékre
mutatott. A piros karika pontosan a középpontot jelző
hajszálkeresztet takarta.
- Nem vonom felelősségre a történtekért - nyújtott kezet Joroden
a pilótának. - De remélem, ez jó lecke volt és nem fordul elő még
egyszer, hogy szolgálatban elalszik.
Választ sem várva, kiment a fülkéből.

Napok múlva tért csak magához Karren. A súlyos zúzódás mellett

agyrázkódást is szenvedett, hosszú idő múlt el mire fájó agyában
végre rendezni tudta gondolatait. Amíg eszméletlensége tartott,
Katrina alig mozdult el a betegágy mellől. Long éles szemét nem
kerülte el, hogy ha átvirrasztott, hosszú órák után a lány visszament
az obszervatóriumba, milyen nehezen, vonakodva hagyta csak
másra ápoltját. Azt is észrevette, hogy kellemetlenül feszült viszony
alakult ki ezek alatt a napok alatt Joroden és Katrina között, nem
egyszer fojtott, ingerült szóváltás foszlányai szűrődtek ki az
obszervatóriumból a lépcsőházba.
Csak arra nem talált Long magyarázatot, miért kerüli Katrina a
mérnököt, amióta az eszméletre tért? Akárhányszor találkoztak,
sohasem mulasztotta el, hogy a beteg állapota után érdeklődjék
nála, de a betegszoba küszöbét nem lépte át többet. Mint a pók a
hálóját, úgy fonta össze az orvos apró jelekből a bonyolult szálakat,
amik az ő számára érthetetlenül, de mégis érezhető bizonyossággal
fűzték egymáshoz a három embert.
 Long szigorúan őrizte betege nyugalmát, Karren csak az ő
jelenlétében fogadhatott látogatókat. Leginkább Gauer látogatásától
tartott, félt, hogy a mérnök felizgatja magát és ismét rosszabbra
fordul állapota. Karren ugyanis tökéletesen tisztában volt a
történtekkel, tudta, hogy Gauer valahol súlyos hibát követhetett el
az űrhajó irányítása körül. De amikor a pilóta sápadtan, szorongva
belépett hozzá, határtalan öröm ragyogott az arcán.
- Ugye meteor volt? - csapott le rá és Gauer igenlő bólintására
boldogan kapta el annak a kezét. - így hát a meteorjelzőmben sem
csalódtam!
- De én…
- Jó, jó, bizonyára magát is váratlanul érte a találkozás.
Legközelebb már jobban fog menni! - veregette meg még egyszer a
pilóta kezét és máris ömlött belőle a kérdések lavinája:
- Milyen sebességgel haladunk? - Mekkora utat tettünk meg
eddig? - Tartják-e a távírászok az űrállomással a kapcsolatot?
Mennyi üzemanyagot használt el idáig a vontatórakéta?
Gauer alig győzte adatokkal és számokkal, minden apró részletről
pontosan be kellett számolnia.
Karren szeretett volna rágyújtani, de nem tudta, mit szól majd:
ehhez Long?
 - Mondja, doktor bácsi, rágyújthatnék egy könnyű cigarettára?
Nagyon hiányzik már…
- Félek, hogy köhögni fog tőle és akkor igen erős fájdalmai
lesznek.
- Azért megpróbálnám. Legfeljebb egy időre elmegy a kedvem a
dohányzástól. Van egy cigarettájuk?
Egyik sem volt dohányos. Gauer már indult, hogy cigarettát
kérjen valakitől, de Karren visszatartotta.
- Nem tudják, merre vannak a ruháim? Az egyik zsebemben volt
egy csomag cigaretta.
- Itt van a holmija a faliszekrényben - állt fel Long. - Majd
megkeresem.
Végigkotorászta a zsebeket, és amikor megtalálta a féligtelt
csomagot, egy gyűrött fényképet rántott ki vele együtt a zubbony
zsebéből. Utána nyúlt a leesett képnek, de keze félúton megállt a
levegőben.
- Mi az doktor, nem találja? - nógatta Karren. - Pedig ott kell
lennie!
Long felvette a fényképet és a csomaghoz fogva, mindkettőt
odaadta a mérnöknek.
 - Tüzet tudok adni - vett fel az asztalról egy kis elektromos
öngyújtót. Karren kihúzott a csomagból egy cigarettát, rágyújtott és
nagyot, mélyet szippantott belőle. Orrán, száján dűlt a füst, amikor
ránevetett Longra:
- Látja, hogy nem köhögök? - akarta mondani, de az utolsó szavak
már fuldokló köhögésbe vesztek. Long kiküldte a szobából Gauert,
elvette Karrentől a cigarettát és az ágya szélére ült.
- Nem akartam megtagadni a kérését, pedig tudtam, hogy ez lesz
belőle! De amilyen megveszekedett dohányos, úgysem hitt volna
nekem.
Könnyű kezével letörölte a verítéket Karren homlokáról.
- Rögtön meg fog nyugodni. De azt ajánlom, hogy néhány hétig
még ne kísérletezzen ezzel! - Felvette az asztalról a cigarettás
csomagot és zsebre tette. - Megígérem, hogy ha eljön az ideje, vissza
fogja tőlem kapni.
- Attól félek, hogy az nagyon soká lesz - sóhajtotta Karren és
megpróbálta egy kissé felemelni a fejét. Ekkor látta meg a fényképet,
amely ott hevert takaróján.
- Hogy kerül ez ide? - kérdezte meglepődve, aztán gyorsan az
éjjeliszekrény fiókjába csúsztatta a képet. - Földi emlék… -
mosolygott kissé zavartan Longra, aki talán nem is hallotta meg
Karren halkan kiejtett szavait.
Sokáig hallgattak mindketten. Karrennek az űrállomáson töltött
utolsó napok jártak az eszében, Long az elkövetkező hónapok és
évek eseményeit, lehetőségeit latolgatta. „A szálak elrendeződtek…”
- gondolta.
- Mondja, Karren - kérdezte később -, nem tart tőle, hogy
kudarccal végződik az utunk?
- Nem - nézett rá csodálkozva a mérnök. - Hiszen még
legmerészebb álmaimban sem mertem volna hinni, hogy ilyen
remekül megy majd minden.
- Nem a gépek, a technikai eszközök működésére gondolok… -
Egy csipesszel szabályosan ismétlődő ábrákat rajzolt a bolyhos
takaróra. - Tegyük fel, hogy szerencsésen megérkezünk a Vénuszra,
és ott életre alkalmas viszonyokat találunk. Vajon alkalmas lesz-e ez
a kis közösség arra, hogy ott egy új állam, egy új világ alapjait
megvesse?
- Jobb szakemberek nem voltak a Földön…
 - De milyen ember rejtőzik ezekben a szakemberekben? Nem lesz-
e köztük marakodás, vita, gyűlölködés? Nem kísérli-e majd meg
valamelyikük, hogy a maga nagyobb szellemi vagy fizikai
képességeit kihasználva, a saját akaratát erőszakolja a többiekre?
- Megállapodásunk szerint vita esetén mindenki aláveti magát a
többség döntésének.
- Sajnos, nem mindig a számszerű többség a döntő - töprengett
gondterhelten Long. - Akinek adott pillanatban fegyver van a
kezében, édeskeveset törődik a többi akaratával.
Long felállt és az egyik ablakhoz lépett. Mint fekete kartonlapba
szúrt tűhegynyi lyukakon átszivárgó fénypontok, ragyogtak a
végtelen messzeségben úszó csillagok.
„Fegyver és asszony…” - emlékezett Long és maga előtt látta
Joroden széles vállát, előreugró állat, izmos, szőrös kezét.
Megfordult és elgondolkozva figyelte a lehunyt szemekkel fekvő,
mozdulatlan mérnököt.
- Rögtön visszajövök - szólt oda és kiment a szobából.
- Jobb, ha nem várok tovább - dünnyögte maga elé odakint. -
Minél előbb átesünk ezen, annál jobb…
Kopogott és választ sem várva benyitott az obszervatórium
ajtaján. Látta, hogy Joroden hirtelen hátralép, és zavart mozdulattal
egy felboruló szék után kap. Katrina, szemére szorított
zsebkendővel, - háttal állt az orvosnak.
Joroden pillanat alatt feltalálta magát.
- Jó, hogy jön doktorom. Valami Katrina… Largot kisasszony
szemébe esett és nem akarja megengedni, hogy segítsek rajta.
Long a lányhoz lépett, megfogta karját, és gyengéden maga felé
fordította a kisírt arcot.
- Segíthetek?
- Köszönöm, már rendben vagyok - kapta vissza Katrina a fejét és
eltolta magától az orvost.
- Mi járatban van, doktorka? - kedélyeskedett Joroden. - A kis
betegápolóért jött?
- Beszélni akarok önökkel.
A halkan, hangsúlytalanul kimondott szavak nem tűrtek
ellentmondást. Katrina és Joroden szótlanul engedelmeskedtek,
amikor Long a székekre mutatott.
 - Üljenek le, kérem… - Futó pillantást vetve rájuk, folytatta: -
Bizonyára tudják, hogy miről lesz szó?

Karren csendesen szundikált, amikor Long visszatért. Az

ajtónyitásra felvetette szemét, és álmosan kérdezte:
- Hol volt ilyen sokáig? Azt mondta, rögtön visszajön.
- Sürgős dolgot kellett elintéznem - mondta könnyedén Long és az
ágyra ülve, Karren csuklója után nyúlt. Néhány másodpercig a
pulzust figyelte, aztán megkérdezte:
- Találkozott már Arnold Bergan utódjával? Az új csillagász
útitársunkra gondolok.
- Nem - válaszolta Karren meglepetten. Aztán lemondóan
legyintett. - Igazán nem csoda, hogy erről megfeledkeztem.
- Akkor nyilván arról sem tud, hogy az illető, tudniillik a
csillagász, asszony? Hogy egészen pontos legyek: fiatal lány.
- Lehetetlen! - Karren önkéntelenül fel akart ugrani, de a vastag
gipszbandázstól fejét is alig tudta mozdítani. Döbbenten nézett -
Longra.
- Hiszen ez őrültség! - kiáltott fel, amikor az orvos komor arcát
látta. - Hogyan engedhette meg ezt a főbiztos? És Joroden?
Megbolondult ez az ember?
- A VI/F-ről hozta magával - mondta csendesen Long. - A hölgy
neve Katrina Largot… - Tétova mozdulattal, az éjjeliszekrény
csukott fiókjára mutatott. - Azt hiszem, az ő fényképét láttam az
imént…
Karren vértelen, gyötrött arca eltorzult a kíntól, amint kapkodva,
erőlködve szedte a levegőt. Lesoványodott, átkéklő erekkel barázdált
kezei görcsösen markoltak a vékony, puha takaróba.
- Beszélhetnék vele?
Hangja annyira halk volt, hogy az orvos inkább a szájáról olvasta,
mint hallotta az elsuttogott szavakat. Hogy Long nem mozdult,
Karren újra megszólalt:
- Ugye beküldi őt hozzám?

Maruzzi éppen bűvészmutatványokkal szórakoztatott egy kis

társaságot, amikor Long belépett a közös lakóterembe. A biológus
egy-egy csomag kártyát adott Husszein és Dorned kezébe, aztán
megszámláltatta velük a lapokat. Akkor egymásra tétette velük az
asztalon a két csomagot, letakarta egy tarka selyemkendővel és
megkérdezte tőlük, hogy hány lap van most a kendő alatt?
- Ötvenkettő - adta össze a két számot gyorsan Husszein.
- Fogadjunk, hogy ötvenegy lapot talál csak itt - adta oda Maruzzi
a paklit Amménak, aki az ötvenegyedik lapnál valóban befejezte a
számolást.
- Itt kell lennie! - kapta ki Maruzzi kezéből Fie a kendőt, de hiába
forgatta összevissza, semmit sem talált benne.
- Hogy csinálta ezt? - álmélkodott Husszein és elkerekedett
szemekkel bámult a hahotázó biológusra.
Long mosolyogva intett feléjük, aztán körüljárta a kerek
helyiséget. Az egyik asztalnál Iklovszkij sakkozott Wittmannal, a
szomszédban pedig éppen Zappo kontrázta a Trokov - Hotter pár
által belicitált négy pikket. Rahama rosszallólag csóválta fejét.
- Meglesz nekik, Zappo. Kár volt kontrázni.
- Rekontra - vágta rá Trokov és még egyszer gyorsan átrendezte a
lapjait.
- Hát idefigyeljenek! Én hívok… - csapta le az első kártyát! Zappo
és egymás után négy ütést vitt haza.
- No, most mondja valaki, hogy nem volt jogos a kontrám?! -
nézett büszkén az asztal mellett álldogáló Longra.
Az erős fényben szürkés, fakó árnyalatot kapott a kínai orvos
sárga arcbőre, beesett szemei körül fekete karikák sötétlettek.
- Fáradtnak látszik, Long doktor - állt fel Trokov és hellyel kínálta
az orvost. - Üljön közénk és játsszon velünk egy kört.
- Köszönöm, most nem érek rá. Nem látták valahol Jorodent?
- Az előbb még itt volt - nézett körül Wittman - úgy látszik felment
az…
Elharapta a szót és vállat vont. De Rahama befejezte a mondatot:
-… az obszervatóriumba, ugye ezt akarta mondani?
- Largot kisasszony most Karren mellett van - vágott közbe
nyersen Long. - Így természetesen Joroden inspekciózik helyette a
refraktor mellett.
- Lehet - hagyta rá Rahama, de azután ő is felállt és intett
Longnak. A kis uzsonnaasztalhoz mentek és Rahama egy
szendvicset nyomott az orvos kezébe.
- Egyék valamit! Vagy legalábbis tegyen úgy, mintha enne -
mondta fojtott hangon.
 - Valami baj van?
- Sürgősen tennünk kell valamit, mert itt hamarosan kitör a vihar.
Az a nő… - lenyelt egy káromkodást, mielőtt folytatta. - Joroden
súlyos hibát követett el, amikor Largot kisasszonyt magával hozta.
- Sajnos, ez igaz. De most már mindegy, nem segíthetünk a
dolgon.
- No, nem egészen mindegy. Erről még bizonyára nem tud -
nyújtott át Longnak egy rádiogrammot.
- Utasítás?
- Igen. Az Űrhajózási Főbizottság felmentette Jorodent és engem
nevezett ki az expedíció vezetőjének.
- Jorodent leváltották? De miért?
- Ebben a pillanatban még magam sem tudok többet. Annyi
azonban bizonyos, hogy a csillagásznő nem a főbiztos engedélyével
került közénk.
- Miből gondolja?
- Az utasítást nekem címezték és az utolsó mondat így szól: -
Elvette Longtól a rádiogrammot, és halkan felolvasta: - Katrina
Largot beosztását illetően később intézkedem. Stop. Biztosítsanak
számára külön lakóhelyiséget.
- Egyébként - hajtogatta össze Rahama a papírt - a főbiztos
holnap délután a VI/F-re érkezik. Rádiotelevízión akar velem
beszélni.
- A többiek tudnak erről? - nézett körül Long. Látta, hogy
mindenki őket figyeli.
- Igen. De külön megkértem mindenkit, hogy egymásközt se
tárgyalják egyelőre a dolgot, amíg nem beszéltem a főbiztossal.
Remélem, betartják ígéretüket…
Long szórakozottan visszatette a szendvicset a tálra és egy
másikat vett fel helyette.
- Hol van most Joroden?
- Azt mondta az előbb…
- Ugyan - vágott közbe Long. - Valamit csak mondanom kellett,
hiszen maga is látta, milyen arcot vágott Hotter és Zappo, amikor
Joroden után kérdezősködtem.
- Akkor nem tudom, hol lehet! - tárta szét kezeit Rahama
tanácstalanul. - Megkeressük?
- Majd előkerül… - legyintett Long és beleharapott a szendvicsbe.
 Egyszerre kínzó éhséget érzett.
Gondolataiba mélyedve, gépiesen falta egymás után, ami a
kezeügyébe akadt és észre sem vette, hogy a hirtelen támadt
csendben Rahama ellép mellőle. Csak amikor meghallotta a
jólismert, kihívó hangot, akkor pördült gyorsan hátra.
- Jó estét kívánok!
Az ajtóban Joroden állott, mögötte Botka és Thomas Eplen, az
expedíció fegyvermestere.
Senki sem köszönt vissza. Mint egy groteszk állókép
mozdulatlanná dermedt figurái, úgy bámultak Jorodenre, Husszein
még száját is tátva felejtette meglepetésében.
- Jó estét! - köszönt még egyszer, most már gúnyos hangsúllyal
Joroden. - Mintha meg lennének lepve, hogy itt látnak engem!?
Nyugodjanak meg, nem a Vénusz-expedíció volt vezetőjének a
szelleme, hanem maga Ben Joroden van önök között. Mégpedig
nem egyedül és nem is védtelenül - mutatott a fegyvermesterre, aki
zsebretett kezekkel, a falnak támaszkodva ácsorgott mögötte.
Rahama arca falfehér volt, amikor halkan megszólalt.
- Mit jelentsen ez, professzor?
- Nem hiszem, hogy sok magyarázatra lenne szükség.
Gondolkozzanak! - felelte hanyagul Joroden és választ sem várva,
kísérőivel együtt köszönés nélkül kiment a teremből.
 VAGY… VAGY…

- Kérem Walter - intett Rahama a távírásznak, aki idegességében

egy darab papírt tépdesett a hamutartó felett - mondja el még
egyszer mindazt, amit ma reggel nekem jelentett.
Hatan voltak a laboratórium egyik kis oldalfülkéjében. Long
mellett Wittman ült az asztalnál, Trokov és Gauer a tükörsima
márványlappal fedett asztal sarkára telepedve, háttal az ívelő
acélfalnak támaszkodtak. Fie kissé ijedten nézte a rámeredő, komor
arcokat és zavartan fészkelődött a támlanélküli, háromlábú ülőkén.
- Éjfélkor vettem át a szolgálatot Churantól - kezdte a távírász - és
alighogy egyedül maradtam, benyitott Joroden professzor. Először
csak az után érdeklődött, hogy nem jött-e valamilyen újabb utasítás
a Földről és hogy beszélt-e már Kirh Rahama az űrállomással. Csak
annyit válaszoltam neki, hogy igen, akkor meg az adókészülék
kezelését kezdte magának magyaráztatni. Csodálkoztam ezen, mert
tudom, hogy kívül-belül legalább olyan jól ismeri ezt a masinát,
mint én. Összevissza kérdezett mindenfélét, de én már láttam rajta,
hogy máson jár az esze. Kicsit még kerülgette a kását,
udvariaskodott, végre aztán kibökte, hogy ő tulajdonképpen azt
szeretné tudni, miket mondott vele kapcsolatban a főbiztos az
expedíció új vezetőjének - mutatott Rahamára.
Kis szünetet tartott és láthatóan élvezte a feszült csendet, ami
szavai nyomán támadt.
- Folytassa! - nógatta türelmetlenül Rahama.
- Hát erre azt mondtam neki, hogy a fülhallgató nem az én
fejemen volt és így csak a beszélgetés egyik felét hallottam. Tudta,
hogy minden adást magnetofonra veszünk, kérte, hogy játszanám le
a szalagot előtte. Amikor mondtam, hogy az már nincs nálam,
könyörögni kezdett, hogy legalább azt ismételjem el, amit hallottam.
Abból ő, mondta, sok mindenre tudna következtetni.
- És maga? - kérdezte előrehajolva Trokov.
- Azt válaszoltam erre, hogy minket, távírászokat kötelez a
titoktartás és csak az expedíció vezetőjének vagyunk kötelesek
minden információt megadni. Hű, ha látták volna, milyen dühbe
gurult erre!
Fie begörbítette a karjait, vicsorgó fogakkal utánozta Jorodent.
Í
 - Így jött nekem, ni… Kiabálni kezdett, hogy ez az ügy még nincs
lezárva, aztán meg jó lesz, ha vigyázok magamra és idejében
meggondolom, hogy melyik oldalra állok.
- El tudná ismételni szó szerint, amiket ezután mondott a
professzor?
- Nagyon mérges lettem erre én is és nem nagyon figyeltem az
egyes szavakra, de azért megpróbálom. Valahogyan így zajlott le,
ami ezután következett:
- Mit gondol, belenyugszom én ebbe? Majd meglátjuk, ki marad
fölül!
- Mit akar tenni? - kérdeztem tőle.
- Mit? Egyszerűen nem veszem tudomásul az Űrhajózási
Főbizottság ostoba utasítását és nem engedem át Rahamának a
vezetést.
- És ha kényszeríteni fogják? - kérdeztem én. - Hallották volna,
milyen nevetésben tört ki erre. Egészen belevörösödött az arca. Kis
automatafegyvert rántott ki farzsebéből és az orrom alá tartotta: -
Idenézzen, tudja mi ez? Igen? De azt ugye nem tudja, hogy az
űrhajón ebben a pillanatban csak nálam, Botkánál és Eplennél van
fegyver? De ha mellém áll, maga is kaphat.
Wittman megdöbbenve ugrott fel az asztaltól.
- Így hát a fegyvermester tényleg Jorodenhez pártolt! Hiszen
akkor…
Sápadtan meredtek egymásra. Botkán senki sem lepődött meg,
nem is igen törődtek volna a keszeg botanikussal, de Eplen árulása
azt jelentette, hogy az expedíció egész fegyvertárát hatalmába
kerítette Joroden. Így pedig csak két eshetőség maradt a számukra:
vagy megadják magukat, vagy a biztos pusztulásba rohannak
mindnyájan.
- Legalább Karren egészséges lenne! - sóhajtotta Long. Most látta
csak, mekkora hibát követett el, amikor a Holdon nem
figyelmeztette a mérnököt, hogy Joroden fegyvert hord magánál.
- Ő is éppen olyan tehetetlen lenne, mint akármelyikünk -
legyintett Rahama. - Egyelőre ne is beszéljünk erről Karrennek, nem
sok értelme lenne felizgatni vele. De még nem fejezte be, Walter! Mi
történt azután?
- Joroden sokáig kapacitált, hogy álljak melléje és beszéljem rá
erre Churant is. Amikor elment…
 - Kaptál tőle valamilyen fegyvert? - vágott közbe Gauer.
- Nem - rázta fejét Fie. - Egy ideig még próbálkozott, hogy akkor
rögtön választ csikarjon ki belőlem, de aztán abban maradtunk,
hogy reggelig még gondolkozom a dolgon, és közben beszélek
Churannal is.
- Találkoztak azóta?
- Botkát küldte fel reggel hozzánk, de azt kidobtam azzal, hogy
vele nem tárgyalok. Jöjjön maga Joroden, ha valamit akar tőlem.
- És Churan?
- Ugyan! - mosolygott Fie. - Benne éppen úgy megbízhatnak, mint
bennem. De meg nem is szóltam neki még, jobb, ha egyelőre minél
kevesebben tudunk erről. Arra mindenesetre figyelmeztettem
Bernardot, hogy a közelébe ne engedjen senkit az adókészüléknek.
- Mit tehetünk? - tűnődött csüggedten Wittman. - Szörnyű
következményekkel járhat, ha szembeszállunk velük és
megkíséreljük lefegyverezni őket.
- Hogy mindenről tudjanak - szólalt meg Rahama -, elmondom
azt is, amit tegnap este tudtam meg a főbiztostól.
- Tényleg beszélt vele? - kapta fel a fejét Long.
- Igen. Joroden titokban csempészte be az űrállomáson Largot
kisasszonyt a rakétába, és engedély nélkül vitte magával a Holdra. A
professzor éjszaka indult vissza és így szerencsétlenségünkre csak
akkor vették észre a csillagásznő eltűnését, amikor mi már
elstartoltunk a támaszpontról.
- Honnan tudták meg az űrállomáson, hogy a lány Jorodennel jött
el?
- Vacsoránál még az űrállomáson, volt, reggel pedig már sehol
sem találták. A távírászok felkérdeztek a Holdra, ahol azonban csak
annyit tudtak mondani, hogy Joroden másodmagával érkezett
vissza és azonnal elrendelte az indulást. A többit már könnyen
kitalálhatták…
- Ezek szerint a szépséges kisasszony is közéjük tartozik -
dühöngött Gauer. - Mondhatom, csinos história. A pokolba az egész
expedícióval! - robbant ki belőle az indulat. - Én azt mondom, hogy
forduljunk azonnal vissza, a Holdon aztán majd elbánunk ezekkel a
gazemberekkel.
- Nem szabad elhamarkodnunk a dolgot - tette Rahama
megnyugtatóan Gauer vállára a kezét. - Beszélni fogok a főbiztossal,
elmondom neki a történteket, és utasításokat kérek tőle. A legjobb
lesz, ha mindenki visszamegy a helyére, és úgy tesznek, mintha
semmiről sem tudnának. Mi pedig, Walter hívjuk az űrállomást.

Fie be akart nyitni a rádiófülkébe, de az ajtó zárva volt. Amikor

Rahama öklével kezdte döngetni az ajtót és erre sem jelentkezett
senki, meghökkenve néztek egymásra.
- Mi ütött ebbe a fickóba, hogy magára zárta az ajtót? És ha már
bezárkózott, miért nem enged be minket?
- Hátha be van kapcsolva a vevőkészülék és a fejhallgató alatt nem
hallja meg a zörgést? - tanakodott Rahama.
- Ennél sokkal kisebb zajt is áthallani a hallgatón - legyintett
kétségbeesetten Fie. - Nem, itt valami történt! De azt nem tudom
elképzelni, hogy Churan…
- … hogy Churannak több esze lett volna, mint a barátjának? Ugye
ezt akarta mondani?
Gumitalpú cipőjében Joroden lopakodott nesztelenül mögéjük.
Néhány lépcsőfokkal lejjebb, zsebre tett kézzel, hanyagul
támaszkodott a korlátnak és parancsoló mozdulattal intette vissza
Fie-t, amikor az egy lépést tett feléje.
- Maradjon, ahol van! Így is beszélhetünk egymással.
- Mit csinált Bernarddal! - hörgött Fie és nem törődve a
fenyegetően előrehajló Jorodennel, feléje indult. Joroden lejjebb
lépett és kirántotta kezét a zsebéből.
- Vigyázzon, fegyver van nálam. Keresztüllövöm, ha megmozdul.
- Megőrült, Joroden? - szólalt meg Rahama, nyugalmat
erőszakolva magára. - Jöjjön vissza ide mellém, Fie, majd én
beszélek a professzorral. Remélem, engem nem fog fegyverrel
fenyegetni? Vagy tőlem is fél?
- A hatalmamban vannak, tehát egyikőjüktől sem félek - rántott a
vállán Joroden. - Még azokat kell ott elintéznem - intett fegyverével
a vezetőfülke felé - aztán rendben vagyunk.
- Mit akar tenni?
- Semmi esetre sem fogunk visszafordulni - nevetett gúnyosan
Joroden. Aztán elkomolyodva folytatta: - Leszállunk a Vénuszon és
végrehajtjuk a ránk bízott feladatot. De az expedíció vezetője én
maradok, bármilyen utasítás érkezzen is a Földről.
- A Főbizottság…
 - Ugyan, ki törődik itt a főbiztossal? Továbbra is megkapja a
jelentéseinket, a többit akkor is ráér megtudni, ha visszaérkeztünk.
Ha egyáltalában visszaérünk…
- Mit csináltak Churannal? - kérdezte még egyszer Fie. Hangja
rekedt volt, egész testében remegett a dühtől.
- Odabent van - intett a rádiósfülke felé Joroden. - Botka vigyáz
rá. Sajnos, elég nehezen tudtam csak jobb belátásra bírni a
kollégáját.
- Áruló…
- Ha úgy vesszük! Szerintem azonban okos ember, aki belátta,
hogy nem sok értelme van a makacskodásnak. De most kérnem kell
önöket, hogy fáradjanak le a lakóterembe. Remélem Gauerék sem
vitáznak sokat velem és megértik, hogy leghelyesebb, ha
engedelmeskednek.
Rahama szótlanul, lehajtott fejjel ment el Joroden előtt. Fie, aki
nagy lábaival oldalozva botorkált le mögötte a keskeny
lépcsőfokokon, a professzor elé érve annak cipője elé köpött
Joroden úgy tett, mintha nem vette volna észre és a lakóteremig
kísérte őket.
Kétoldalt emeletes ágyak határolták a lakóteremben azt a kis
területet, melyen az űrhajó összeterelt utasai szorongtak. Az egyik
fekvőhely felső ágyára telepedve, Eplen ült velük szemben. Kezében
fogantyúval ellátott hosszú tölcsért tartott, amelyet fémgyűrűkkel
burkolt, hajlékony kábel kötött össze a hátára szíjazott készülékkel.
Sugárszóró volt ennek a különös fegyvernek a neve, lent a Földön
néhány biztonsági alakulat volt ilyenekkel felszerelve. Órákra
megbénult, akin a tölcsérből kiáramló ultra-mikrohullámú
elektromos kéve átsuhant, emberek vagy állatok százait tehette
ártalmatlanná, ha valaki ügyesen kezelte a kivédhetetlen fegyvert.
A fegyvermester vigyorogva intett a terembe lépő Rahamának és
Fie-nek.
- Álljanak csak szépen a többiek közé! Sokan hiányoznak még? -
kiáltott oda, amikor az ajtónyílásban meglátta Jorodent.
 - Iklovszkij merre van? - kérdezte válasz helyett a professzor.
- A pilótákat tartja odafent sakkban. Liwniczki meg a gépházban
van.
- Így tehát maguk öten kerítették hatalmukba az űrhajót! -
állapította meg csendesen Rahama.
- Ostobaság ezt így beállítani - válaszolt ingerülten Joroden. - Én
voltam és én is maradok az expedíció vezetője. Az embereim csupán
józanságukról tettek bizonyságot, amikor felmérve a helyzetet,
mellém álltak. Most azonban önökön a sor! - fordult szembe a
többiekkel. - Tessék, válasszanak! Vagy, vagy! Aki ellenem van, az
most jelentse be, mert holnap már esetleg késő lesz.
Maruzzi furakodott előre, de Hotter figyelmeztető kiáltására
visszatorpant. Az orvos Eplenre mutatott, aki az ágyon
felegyenesedve, Maruzzira irányította a sugárszóró tölcsérét.
- Ha egy szemernyi becsület van magában - ordította Maruzzi -,
akkor legalább választani enged minket. Ha már így alakult a
helyzet, akkor az legyen az expedíció vezetője, akit mi választunk
magunknak!
Joroden gúnyosan mosolyogva mérte végig a biológust.
- Rendben van! Önök szavazhatnak, végül azonban én fogok
dönteni. Ha ugyanis kisebbségben maradnék, akkor leszavaztatom a
sugárszórókat is. Jó néhány voksot fog érni a szavazatuk…
- Gazember! - hördült fel Maruzzi és kisportolt, izmos teste
hatalmas lendülettel zuhant a professzor felé. De Eplen halálos
biztonsággal kezelte fegyverét. A kábító sugár ugrás közben érte
Maruzzit. A szerencsétlen már eszméletlen volt, amikor
nekivágódott a megtántorodó Jorodennek.
- Hát van ennek értelme? - mutatott Joroden fölényesen a földön
heverő biológusra. - Úgy hiszem, hiábavaló lenne most vitával
tölteni az időt. Vagy tudomásul veszi mindenki, hogy az expedíció
vezetője én maradtam, vagy… - egy kis szünetet tartott és úgy vetette
oda - …vagy végzek mindenkivel, aki ellenem szegül.
 MÁSODIK RÉSZ
KÖD A VÉNUSZON
 CÉLNÁL

Mint habkönnyű, csillogó pihékből gyúrt fehér gombolyag,

lebegett alattuk a Vénusz. Sűrű, összefüggő ködtakaró borított rajta
mindent. Hiába keringett az űrhajó napok óta a bolygó körül, a
gomolygó, hullámzó felhőtengeren egyetlen rést sem találtak,
melyen át akár csak rövid időre is megpillanthatták volna a fátyolba
burkolt égitest felszínét. Zappót már teljesen kimerítette az irtózatos
erőfeszítés, mellyel a Vénusz holdjává szegődött gépeit a bolygó
nappali félgömbje fölött igyekezett tartani.
- Nem keresgélhetünk tovább - mondta csüggedten Karrennek.
- A rakéta még csak bírja üzemanyaggal, de az utashajónak lassan
minden tartaléka kifogy.
- Mit tehetünk? A radar eddig csak vizet vagy sziklás
hegyvonulatokat jelzett. Ha sikerül is a leszállás, hogyan fogunk
majd egyszer ilyen talajról elstartolni?
- Nem lenne okosabb, ha visszafordulnánk? - tépelődött Zappo.
- Itt bent pokol az életünk, Gauert és Maruzzit hetek óta elzárva,
lakat alatt tartja Joroden. Odalent a legteljesebb bizonytalanság vár
ránk… Mi értelme van ennek?
- Joroden nem enged. Hallhatta, amikor tegnap kijelentette, hogy
ő le akar és le is fog szállni erre az átkozott bolygóra.
- Mindnyájan elpusztulunk…
Karren közönyösen legyintett. - Ez a legkevesebb. De ezt a
bizonytalanságot, ezt a tétova, határozatlan halogatást már én sem
bírom sokáig. Majd… majd… talán egy óra múlva… itt nem… talán
holnap… Ebbe bele lehet őrülni!
- Legalább Gauer itt lenne, ösztönös pilóta, vakon rábízhatja
magát az ember. Ha egyszer ő azt mondja, hogy itt pedig le lehet
szállni, akkor mérget vehet rá az ember, hogy nem tévedett. Többet
ér az a fickó, mint ezer radarkészülék!
- Megmondta Gauer: ha kiengedik, az első dolga lesz, hogy leüti
Jorodent és Botkát. Ha jól emlékszem, ilyesmit ígért Eplennek is.
Nem csodálkozhat, ha a professzor ezek után inkább hidegen tartja!
- Próbáljon vele beszélni! Hátha hajlandó lesz fegyverszünetet
kötni Jorodennel. Biztos vagyok abban, hogy az ön kedvéért
megtenné.
 - Maga jobban ismeri őt, mint én, hiszen évek óta együtt
hajókáznak. Gondolja, hogy nemhiába beszélnék vele?
Zappo felragyogó arccal kérlelte tovább Karrent:
- Kérem, tegye meg. A haláltól én sem félek, de azt sem
szeretném, ha egy mocsárba fulladva fejezném be az életemet.
Higgye el, itt csak Gauer segíthet…
- Megpróbálom! - döntött Karren. - Mindenesetre kettőn áll majd
a vásár, mert nem lesz elég, ha Joroden kiengedi Gauert, neki is meg
kell ígérnie, hogy nem rendez újabb botrányt. Még ma is végigfut a
hátamon a hideg, ha arra a verekedésre gondolok…
- Nem ártott Jorodennek a verés - vigyorgott Zappo. - És
csodálatos volt az a pofon, amit ugyan csak úgy mellékesen kapott
Botka Gauertől, de Long egy félórát kínlódott vele, míg helyrerakta a
botanikus állkapcsát.
- Semmit sem értek el vele, csak még komiszabb lett a helyzet. No,
mindegy, ezen már nem segíthetünk…
Karren hóna alá vette mankóit és nehezen vonszolva magát,
lebotorkált a lépcsőn.

Nem volt könnyű a professzort rábírni arra, hogy kiengedje a

fogdának kinevezett fülkéből Gauert. Amikor Karren bemankózott
hozzájuk, a két fogoly, az ágyakon ülve remek harmonika-duettel
szórakoztatta egymást. Kitűnő muzsikusok voltak mindketten, néha
külön, néha együtt játszottak, hol operarészleteket, hol meg
táncdalokat. Maruzzi olasz népdalokra tanította Gauert, az meg
vidám, pikáns matróznótákat fújt a biológusnak, énekkel is tarkítva
a harmonikaszót.
Meglepődve néztek a belépő mérnökre. Maruzzi felpattant az
ágyról és egy széket tolt eléje.
- Mi szél hozta hozzánk? Mi ütött abba a gazemberbe, hogy
beengedte magát ide?
Amikor Karren elmondta, mi járatban van, Maruzzi dühöngeni
kezdett.
- Ha engem innen egyszer kiengednek…
- Várjunk csak komám, nem úgy van az - csitította Gauer. - Az
életünk mégiscsak fontosabb, mint Ben Joroden becses személye.
Igenis, meg fogjuk ígérni, hogy felfüggesztjük a háborút! Te is,
érted? Mert arról természetesen szó sem lehet, hogy csak én
szabaduljak ki ebből a kuckóból, te meg továbbra is itt kuksolj…
Karren visszament és magával hozta Jorodent is. A professzor
fáradt, elnyűtt volt, mély barázdák vésődtek arcára az elmúlt
hónapok alatt. A szüntelen veszekedés, a túlfeszített légkor, melyben
sohasem lehetett tudni, hol robban ki valami, embertelen
idegmunkát követeltek mindenkitől. Ha nem is mondták, ha nem is
ejtette ki senki a nevét, az elkeseredett, nemegyszer gyűlölködéssé
fajult viták mögött majdnem mindig Katrina személye húzódott
meg. Hiába zárkózott az obszervatórium műszerei közé, hiába
igyekezett mindenütt észrevétlenné tenni magát, láthatatlanul is ott
volt közöttük.
Fárasztó, nehéz nap után voltak egyszer, amikor vacsora közben
váratlanul kicsapott medréből a sokáig visszafojtott indulat és a
magáról megfeledkezett Maruzzi valami semmiség miatt ököllel
támadt Jorodenre. A verekedésbe belesodródott Botka és Eplen,
majd később Gauer is, csak hajszálon múlott akkor, hogy
egymásnak nem rontott a két tábor.
Most kurta, rideg mondatokkal tárgyaltak egymással, és végül
Karren vállalta a felelősséget, hogy a szabadulók betartják majd
ígéretüket.
Gauer villámgyorsan száguldott fel a lépcsőn és kezet rázva
Zappóval, rögtön bevágta magát a vezetőülésbe. A kormány mellett
pillanatok alatt megfeledkezett mindenről, idegszálai a gép
mozgásával kapcsolódtak össze.
- A radar mit jelez?
- Rögtön megkérdezem - ugrott Zappo a telefonhoz.
- Hagyd, ez így ostobaság. Át kell szerelnünk ide a készüléket, és
vele együtt jöjjön fel hozzám Churan vagy Fie is.
- Ehhez Joroden engedélye kell - vetette ellen fintorogva Zappo.
- A pokolba az engedélyekkel! Le akarunk szállni vagy nem?
- Hát persze, hogy le…
- Akkor ne engedélyért futkoss most, hanem tedd, amit mondtam!

Gauer gyakorlott szeme tökéletes biztonsággal tájékozódott a

radarernyő homályosan, elmosódó kontúrokkal kirajzolódó képén.
Hosszú órák teltek el, míg végre felkiáltott:
 - Itt, ezen a hegyoldalon szállunk le. Ez az egyetlen szilárd pont,
amit eddig találtam.
- Nem billennek fel a gépek a lejtőn?
- Nézze - hívta oda Karrent és a radarkép egyik pontjára mutatott
-, mintha leborotválták volna ennek a hegytömbnek a csúcsát. A
fennsík csak egészen enyhén lejt, itt le tudok szállni.
- Ugye megengedi, hogy felhívjam ide Jorodent is? - nyúlt Karren
az egyik telefonkagyló után. - Nem szeretnék újabb bonyodalmakat,
a leszálláshoz mégiscsak ki kell kérnünk a professzor hozzájárulását.
- Tőlem felhívhatja - bólintott Gauer. - De persze, a képmezőből
régen kisiklik a hegytető, mire ideér. Meg kell majd várnia, míg
ismét visszakeringőzök föléje.
Pattanásig feszült, idegtépő órák következtek. Joroden felrezzent,
amikor végre meghallotta a pilóta rekedt hangját:
- Megkezdem a leszállást. Először a vontatórakétát teszem le.
Lassan fokozta az utashajó rakétához viszonyított sebességét és
közben feszülten figyelte az irányjelzőben gyorsam növekvő
fénypontot.
- Mondd be megafonon, hogy mindenki szíjazza le magát.
Lekapcsolom az utashajót.
Zappo továbbította az utasítást, aztán segített Karrennek, aki
nehezen mozogva próbálta magát az egyik gumimatracra leszíjazni.
Amikor maga is elkészült, sápadtan intett Gauernek.
- Kezdheted!
A sebességcsökkenés irtózatos erővel feszítette rajtuk a
hevedereket. Apró tárgyaik, melyek nem voltak lerögzítve, hangos
csattanással vágódtak a fülke tetejének. Úgy érezték, mintha egy
kegyetlen marok belőlük is ki akarna tépni mindent, ami a bőrük
alatt van.
De másodpercig sem tartott az egész, a rakéta már farral a
Vénusznak fordulva látótávolságra került hozzájuk. A fúvókákon
kiáramló gáztömeg a rakétán és az utashajón is pontosan annyi
taszítóerőt fejtett most ki, amennyi a bolygó vonzerejének
leküzdéséhez kellett. A két hatalmas gép ebben a pillanatban már a
fennsík felett lebegett. Mozdulatlanságuk persze csak látszólagos
volt, mert az űrhajó közben átverte a Vénusz keringési és
tengelyforgási sebességét és csak a bolygófelszín egy pontjához, a
fennsíkhoz viszonyítva nem mozdult helyéről. Az asztrotachométer
szerint ezalatt a Vénuszhoz tapadva, másodpercenként harmincöt
kilométeres sebességgel száguldottak napkörüli pályájukon.
Néhány pillanat múlva mindent elborított körülöttük a köd. Már
csak a radarkészülékre voltak utalva, melyen szerencséjükre mind
tisztábban látták leszállóhelyüket.
- Hó lenne a tetőn? - nézte Karren a radarernyőre vetített képet. -
Nézze, professzor, teljesen fehér minden.
- Nem, ez nem hótakaró lesz… Úgy látszik, azoknak az
asztrobotanikusoknak volt igazuk, akik azt állították, hogy a
Vénuszon fehér színű növényeket fogunk találni.
Zappónak leesett az álla.
- Fehér pálmafák alatt fogunk hűsölni odalent?
- Hát, hogy pálmafák lesznek-e, azt nem tudom. De hogy a fák is
fehérek, vagy majdnem fehérek, az most már biztos.
- És mitől fakultak ki? - faggatta tovább Zappo izgatottan
Jorodent.
- Egyrészt az örökös ködtakaró, ami nem engedi át csak a -
napsugarak kis részét, de különösen a Vénuszon uralkodó magas
hőmérséklet okozza ezt. A növények visszaverik a számukra már
fölösleges, nagy hőmennyiséget szállító sárga, narancssárga és vörös
sugarakat, sőt esetleg a spektrumban lévő összes színt.
Valószínűleg…
- Könyörgök, ne folytassanak itt most tudományos eszmecserét -
vicsorgott Gauer. - Nem érnek rá ezt érkezés után megtárgyalni?
Inkább erre figyeljenek - mutatott a rádiólokátorra, amelyik már
csak mindössze háromszáztíz méter talajszint feletti magasságot
jelzett.
Minimálisra csökkentette a leszállósebességet és tapogatózva,
méterről méterre közelítette meg gépeivel a fennsíkot.
- Most! - kiáltott fel a pilóta. A motorzúgás elhalt és ugyanakkor
lágy zökkenéssel ült le rugózó talpaira a hajótest. Csend volt. Gauer
lassú, fáradt mozdulatokkal szíjazta ki magát az ülésből, és amikor
látta, hogy a többiek nem mozdulnak, rájuk szólt: - Megérkeztünk!
Nem óhajtanak kiszállni?
Zappo kikászálódott a hevederek közül és a fülke üvegfalához
nyomva orrát próbált kinézni az új világba. De csak alig néhány
méterre látott a lomhán hömpölygő ködgomolyok között.
- A rakéta? - kérdezte Karren.
 - A radar szerint simán földet ért az is. De erről saját szememmel
is szeretnék mielőbb meggyőződni. Vagy, ha már ebben a ronda
ködben nem is láthatom - intett Gauer a bepárásodott ablakok felé -,
akkor legalább a kezemmel tapogatnám végig a bordáit. A sokszor
tízmillió kilométeres út után igazán megérdemel tőlem egy
simogatást az a vén teve…
 A FOGADTATÁS

- Az biztos, hogy ebben a pocsék ködben nemigen fogunk lesülni -

morfondírozott a konyha ablakánál Philip Dorned. - Csak két napja
vagyunk itt, de máris eladnám az üdvösségemet ötpercnyi
napsütésért.
- Kifehéredünk mi is, mint a fák - vigyorgott Sahati, miközben
buzgón kavarta a tűzhelyen melegedő tejkonzervet. - Vajon egy
fehér Husszeintől is fekete gyerekei lesznek majd az én Dorkámnak?
- Már megint az asszonyodon jár az eszed - ripakodott rá a
szakács. - Akármiről beszél veled az ember, a végén mindig a
Dorkádnál lyukadunk ki. Inkább a gépeiddel törődnél.
- Törődöm én azokkal eleget, afelől nyugodt lehet Philip bá’ -
sértődött meg Husszein. - Kérdezze csak meg a parancsnokot, nincs
olyan nap, hogy dicséretet ne kapnék tőle.
- Sokra mész Joroden dicséreteivel. Még a jó szó sem kell tőle, úgy
megutáltam ez alatt a húsz hét alatt.
- A mi parancsnokunk nem a professzor, hanem Karren
főmérnök. Joroden csak dirigálja az ő drágalátos barátait meg a
tudós urakat… ha ugyan hagyják magukat dirigálni.
- Ronda egy világ, ami itt van, én mondom neked Husszein! Ha
tovább is így marják egymást azok odafent, abból előbb-utóbb nagy
baj lesz.
Sahan leemelte a tűzhelyről a forró tejjel telt lábost és az asztalra
állította.
- Gyümölcs nem lesz?
- Nem látod a dobozokat? Legalább azokat nyisd fel, ha már nincs
más dolgod.
- Dolga éppen lenne Husszeinnek, de most nem akar dolgozni!
- Bolond vagy te? Indulj rögtön, mert hozzád vágok valamit! Mit
nem akarsz megcsinálni, te fekete ördög?
- Semmit, amit Botka vagy Eplen, vagy akármelyik ezek közül
parancsol. Azt hiszik, mert ágyú van a zsebükben, most már
mindent szabad nekik.
- Mit akartak tőled?
- Hogy segítsek átrendezni az obszervatóriumot, mert a
kisasszony fáradt, meg aztán nem bírja egyedül a rakodást és az
emelgetést. Hát, ha Husszein kérné, segítene-e kitakarítani a
gépházat a professzor úr babája?
Dorned lecsapott egy bögrét és ráförmedt Husszeinre.
- Te, ha nem akarsz ezekkel közelebbről megismerkedni, akkor ki
ne mondd ezt még egyszer! - tartotta dinnyényi ökleit a fekete
műszerész orra alá. - Senki ne merje nyelvére venni a kisasszonyt,
mert beverem a fejét!
- Tán csak nem babonázta meg magát is azzal a két szép
szemével? - tápászkodott fel csodálkozva Sahan.
- Engem nem, de másvalakit annál inkább - morogta a szakállába
Dorned. - Ehhez azonban semmi közöd. Ha jót akarsz, akkor ahhoz
tartsd magad, amit mondtam.
Sahan visszaült a székre és előkotorta pipáját. Széles
hüvelykujjával lassan tömködte az apróra vágott, barna dohányt a
pipába, egyet-kettőt szippantott belőle csak úgy, füst nélkül, aztán
rágyújtott.
Dorned fel sem nézett, amikor Husszein mögéje lépett és
ráveregetett a vállára.
- Azért nem kell Husszeinre megharagudni… Különben is éppen a
minap kért meg a főmérnök, hogy ha ráérek, hát segítsek néha ezt,
azt a csillagvizsgáló körül. Mert hogy Katrina kisasszony nagyon
nem jól van mostanában.
Dorned néhány kész tálcát húzott össze és odatolta őket a
műszerész elé.
- Segíts ezeket felvinni!
Találkozott a szemük és szavak nélkül is megértették egymást.
Dorned jobb keze meg volt rakva tálcákkal, balját nyújtotta hát oda,
amikor rámosolygott Husszeinre.
- No, hát azért mondom…

Az obszervatóriumban Joroden hellyel kínálta Karrent. Amikor az

leült, elvette tőle mankóit, és székéhez támasztotta őket úgy, hogy a
mérnök keze ügyében maradjanak.
- Kettéosztottuk a helyiséget és az egyik felében egy ilyen
ebédlőtársalgót rendeztünk be. Ebben a ködben úgysem tudunk a
teleszkópokkal dolgozni, a rádiótávcső miatt pedig kár lenne ekkora
helyet kihasználatlanul hagyni, így végre közös asztalnál
étkezhetünk - ezentúl, a lakóterembe meg csak aludni járunk majd
le.
- Úgy hallottam, nem sokszor aludt lenn eddig - jegyezte meg
Karren csendesen. Joroden elvörösödött.
- A csillagászati megfigyeléseket útközben egy pillanatra sem
szakíthattuk félbe. És miután a kollégám egy fiatal lány, az
inspekciók nagyobbik részét természetesen én vállaltam magamra.
Karren nem reagált az ingerült hangra.
- Ne felejtse el, hogy huszonegy ember, ebből húsz férfi volt
hónapokon át összezárva ebben a ketrecben - válaszolta halkan. -
Unatkoztak és fecsegtek…
- No, majd a Vénusz gondoskodik róla, hogy ne unatkozzanak
tovább!
- De fecsegni ezután is fognak…
Karren magához húzta mankóit és Joroden segítségével felállt.
Hangja közönyösen udvarias volt, amikor megkérdezte:
- Hogy van Largot kisasszony? Régen nem láttam.
- Megviselte az út, alaposan ki kell pihennie magát. Ideje lesz
bőven, hiszen nem sok babér terem egy csillagász számára ebben a
tejfelben. Még a rádiótávcső sem működik tökéletesen.
- Elkészült a levegőanalízis?
- Mióta leszálltunk, Wittman és Trokov szakadatlanul dolgoznak.
De nem hiszem, hogy különösebb meglepetés érne bennünket.
Nézze csak - hívta Karrent a csillagvizsgáló üvegfala előtt, a
szabadban elhelyezett ketrechez. - Több, mint huszonnégy órája
vannak kint ezek a nyulak, és amint látja, semmi bajuk sincs.
- Esznek?
- Méghozzá igen jó étvággyal. És főleg rengeteg vizet
fogyasztanak. Alaposan meg fogunk mi is izzadni, kegyetlen meleg
van odakint.
A ketrecben elhelyezett hőmérő negyvenegy fokot mutatott.
- Most ugyan a bolygó napos oldalán vagyunk, de azt hiszem,
akkor sem lesz sokkal hűvösebb, ha besötétedik.
- Megállapította már a tengelyforgási időt? Milyen hosszúak
lesznek a nappalok és az éjszakák?
- Sajnos, mint mondtam, a rádióteleszkóp nem működik ebben a
ködben megbízhatóan. Ezért csak hozzávetőleges adataim vannak.
Úgy látom, hogy körülbelül ezerkétszáz óra, vagyis mintegy ötven
földi nap alatt fordul meg egyszer a tengelye körül a bolygónk, így a
nappalok és az éjszakák körülbelül négy-négy földi hétig fognak
tartani.
- Mikor megyünk ki az utashajóból? Gauer már őrjöng, hogy nem
ölelheti magához a rakétáját.
- Mihelyt kész a levegőanalízis, nekiindulunk. Addig nem
kockáztatok semmit. Tudnunk kell, hogy nem tartalmaz-e valami
mérges gázt a légkör.
- De az állatoknak semmi bajuk…
- Huszonnégy óra még nem döntő bizonyíték. Olyan hatóanyagok
is lehetnek a levegőben, melyek esetleg csak hosszabb idő után
ártanak. De ez most már tényleg nem valószínű. Ellenben mástól
tartok…
- Mitől?
- Sugárjelző készülékeink igen erős rádióaktivitást mutatnak.
- Nem származhatik ez a rakéta atommáglyájától? Mindössze,
négyszáz méterre fekszik tőlünk a vontató.
- Erre már én is gondoltam. De ezt csak akkor tudjuk
megállapítani, ha legalább két-három kilométerre leszünk a
rakétától. Ilyen távolságban Rahama szerint már nincs közvetlen
hatása a sugárzásnak a műszerek működésére.
Karren arra lett figyelmes, hogy a két nyúl eszeveszetten rohangál
fel s alá a szűk ketrecben.
- Mi bajuk lehet?
Az üvegfalhoz léptek és közelről figyelték az állatokat. Semmit
sem láttak odakint, ami megmagyarázta volna nyugtalanságukat,
pedig szemmel láthatóan idegesítette valami őket. Karren már
elfordult, amikor Joroden élesen felkiáltott:
- Ott… nézze…
A mérnök nehezen fordult meg mankóin és már csak egy
elsuhanó, sötét tömeget látott, amint eltűnt a felhők mögött.
- Mi volt az?
- Mintha egy óriási madár lett volna. Amikor felbukkant a ködből,
egyenesen az üvegfalnak tartott, aztán hirtelen megfordult és eltűnt.
- Milyen volt? A fejét is látta?
- Láttam, de annyira meglepődtem, hogy jóformán semmi sem
rögzítődött bennem. Mintha csőre, vagy inkább szarva lett volna… -
próbálta maga elé idézni a képet. - Hiába, fogalmam sincs róla. De
mi van a nyulakkal? Mintha megnyugodtak volna, most egészen
csendesen fekszenek.
Megkocogtatták az üvegtáblát, de az állatok nem mozdultak.
- Megdöglöttek? Beöltözöm és kimegyek értük.
- Esztelenség most kimenni. Az az állat vagy micsoda, a közelben
lehet még.
Joroden legyintett és elővette fegyverét. - Ha szerencsém van,
talán meg is kaparintom a látogatónkat. Figyelje addig a nyulakat! -
kiáltott még vissza.
Kint semmi sem mozdult. Lustán kavargó pamacsokban kavargott
felfelé a nehéz pára. Mintha egy sűrű gőzfelhőt lehelő katlan fölött
úszott volna az űrhajó.
- Miért áramlik itt mindig fölfelé a levegő? - töprengett Karren. -
Rendkívül magasnak kell lennie a talajhőmérsékletnek is. Vajon
hány fokot mért ebben a latyakban Trokov?
Hallotta, hogy lent döngve becsapódik a hajó vasajtaja.
- Ez hamar beöltözött - mosolygott elismerően. - Csak baja ne
történjen…
Felállt és az üveghez lapulva próbálta figyelni Jorodent. A hajótest
állóhelyzetben összesen mintegy húsz méter magas volt, így Karren
már csak akkor vette észre a professzort, amikor az a hajófalra
erősített keskeny létrán majdnem az obszervatórium ablakainak
magasságába ért. Gömb alakú üvegsisakján keresztül Karren jól
látta Joroden arcát és visszaintegetett neki, amikor az kintről
ránevetett.
Joroden az övén levő horoggal egy létrafokhoz kapcsolta magát és
szabadon maradt kezeivel leemelte a ketrecet. Kivette az egyik
nyulat, egy ideig csodálkozva ide-oda forgatta és megmutatta
Karrennek is az élettelen testet. Kezével jelezte, hogy nem érti, mi
történhetett.
… Akkor, abban a pillanatban történt, amikor Joroden
visszadobta a hullát a ketrecbe és ismét be akarta zárni a kis
rácsajtót. Hirtelen hatalmas test bukkant fel a ködből, és mint egy
leszálló vitorlázógép, nesztelenül suhant a professzor felé. Az is
észrevehette a támadót, mert eldobta terhét és villámgyorsan
rántotta elő a fegyverét.
 Karren csak a felvillanó torkolattüzekről látta, hogy Joroden két
lövést adott le, a szigetelt falakon és a vastag kvarcüvegen nem
hatolt át hang. Még látta, amint a különös lény meredeken zuhan
lefelé, látta, hogy Joroden teste hátracsuklik, és élettelenül függve
marad a kampón. Ekkor velőtrázó sikoltás tépte szét mögötte a
csendet. Reszkető lábakkal fordult meg és tehetetlenül,
kétségbeesve nézte a vakon, előrenyúlt kezekkel arcra bukó
Katrinát.
Karren képtelen volt megmozdulni. Gyenge, félig béna lábai
megtagadták a szolgálatot, leejtette mankóit és egész testében
remegve rogyott le a székre.

Gauer és Zappo szembefordították a két vezetőülést, térdükre

fektettek egy vastag kartonlapra ragasztott csillagtérképet, és milliós
tétekben kártyáztak. A „milliók” ugyan csak papírszeletekre írt
számok voltak, de azért éppen olyan hévvel licitáltak egymásra,
mintha utolsó garasaikért küzdöttek volna egy zöld kártyaasztalnál.
- Így nem játszom tovább! - csapta le a kártyákat Zappo. - Addig
duplázod a tétet, amíg nem nyersz. A végén egy vasam sem marad.
Mondjuk ki, hogy öt billiónál többet nem lehet kiütni a bankból.
Gauer Zappo ölébe tolta a térképet és a kártyákat.
- Elég volt ebből - nyújtózott jóízűen ásítva. - Halálra unom már
magamat. Idehallgass Benito! Mi lenne, ha megpróbálnánk kiszökni
a szabadba? Megveszek, ha még sokáig, bezárva tartanak ebben a
bagolyvárban.
 - Ne türelmetlenkedj már megint, ezt a néhány órát még ki fogod
bírni. Gyere, menjünk le inkább az új ebédlőbe, hátha találunk ott
valakit.
- Jorodent, vagy valamelyik cimboráját, mi? Vagy a kis
Katrinkának szeretnél udvarolni? Nem ajánlom, mert neked is
meggyűlik a bajod szeretett főnökünkkel…
- Mit tagadjam, szívesebben vagyok vele, mint például Botkával
vagy Iklovszkijjal. Sőt, akár a tieddel is örömest elcserélem a
társaságát.
- Gyerünk hát - adta meg magát Gauer. - De ha udvarolni kezdesz
és olyan holdkóros, jobbam mondva vénuszkóros szemekkel
bámulsz rá, mint a reggelinél, akkor, istenemre, otthagylak
benneteket.

… Gauer ölbekapta az eszméletlen lányt és megdöbbenve nézett a

széken tehetetlenül vergődő Karrenre.
- Mit csinált vele? - dobbant Zappo sápadtan a mérnök elé és
remegő ujjával Katrinára mutatott. Sötét szemében baljós fény
villant fel, amikor magából kikelve, ordítva támadt Karrenre: - Nem
érti, mit kérdeztem? Mi történt itt?
Már nyúlt a mérnök felé, hogy féktelen dühében valahogy szóra
kényszerítse a magával tehetetlen embert, aki tágranyílt, szinte
eszelős szemekkel meredt a párától harmatos üvegfalra. Karren
végre nehezen felemelte a kezét és egy kis darabon letörölte a párát
az üvegről.
- Ott… ott van Joroden…
Zappo karjával végigtörölte az egyik üvegtáblát, és meglátta a
horgon lassan himbálódzó, összecsuklott testet. Bömbölve zuhogott
végig a hajón a pilóta kétségbeesett üvöltése.
- Segítség!!!
Léptek dübörögtek fel a vaslépcsőkön és pillanatok alatt megtelt a
terem emberekkel. A fejetlen futkosásnak Rahama nyugodt hangja
vetett véget.
- Legyenek már csendben! - Zappóhoz lépett. - Mi történt itt?
- Semmit se tudok. Amikor Gauer és én beléptünk, már ájultan
feküdt a földön - mutatott Katrinára.
Rahama a mérnök fölé hajolt és megfogta a kezét.
- Szedje össze magát és beszéljen gyorsan!
 Karren iszonyú erővel kényszerített nyugalmat magára.
Szakadozott mondatokkal, nehezen találva szavakat számolt be a
villanásnyi idő alatt lejátszódott tragédiáról.
- Ki jön velem a professzorért? - nézett körül a megdöbbent
arcokon Rahama.
Gauer azonnal jelentkezett.
- Eplen, adjon ki a fegyverraktárból két sugárszórót! De jó lenne,
ha maga is velünk tartana és fedezne bennünket, amíg
felkapaszkodunk a létrán.
- Joroden professzor megtiltotta, hogy kiadjam a fegyvereket a
raktárból. Az ő engedélye nélkül…
Gauer félretolta az útjában állókat és a lépcsőház felé indult.
- Jön, Eplen? Vagy feltörjem a fegyverraktárt?
- Nem engedem…
- Te…
Dorned ökle olyan erővel zuhant Eplen vállára, hogy a
fegyvermesternek megroggyant a térde. Aztán lefittyedt szájjal,
vállát rángatva indult Gauer után. Dorned, mint az árnyék kísérte le
a lépcsőn.

A pilóta lépett ki elsőnek, rögtön utána Rahama és Eplen is

kibújtak a szűk nyíláson. A védőruha fölé húzott hosszúszárú
gumicsizmák térdig merültek a híg, iszapos sárban, lépésről lépésre
tapogatódzva kerülték meg a széles leszállótalpakon nyugvó
hajótestet. A szabadban valamivel jobbak voltak a látási viszonyok,
mint az utashajó üvegablakai mögül, de néhány méteren túl már így
is mindent eltakart a köd.
A fatörzsek és az ágak halványszürkén csillogtak a nedvességtől,
az enyhén zöldes árnyalatú fehér levelekről lassú cseppekben hullott
a víz az ingovány tetején úszó növényekre. Ez a csepegő, locsogó zaj
egyhangú, monoton susogásba olvadt. Állat vagy virág volt a
kehelyhez hasonló, áttetsző tölcsér, amelyik lépteikre villámgyorsan
összecsukódott és eltűnt a víz alatt? Nem tudhatták, nem is mertek
utánanyúlni.
A síkos törzsű fák és az alacsony bokrok között hátborzongatóan
surrogott a vízcseppek szüntelen pergése. Tenyérnyi széles leveleket
lengetett a felfelé áramló pára. Lábatlan, hajlékony hüllők siklottak
nesztelenül az ágak szövevényében.
 Eplen magasra tartva a sugárszóró tölcsérét, állandóan
működésben tartotta a készüléket. Rahama mögötte lábolt a
latyakban, elöl Gauer tapogatta az utat. Üvegsisakja kis
rádiókészülékén keresztül egy-egy szóval figyelmeztette néha a
mögötte botorkálókat az akadályokra.
- Állj! - torpant meg a pilóta és lehajolva egy alaktalan, puha
tömeget próbált kiemelni a sárból.
- Mi az ördög ez? - nyomakodott oda Eplen is, de Gauer rákiáltott.
- Vigyázzon azzal a sugárszóróval! Hajszál híján én kaptam most
egy adag ultrát.
- Hagyjuk ezt most itt - egyenesedett fel Rahama is. - Majd
visszajövünk érte, ha bevittük a professzort. Úgy látszik, ő is végzett
a támadójával.
Sokáig küszködtek, amíg leemelték a létráról Jorodent és kezét,
lábát fogva becipelték az űrhajóba. Ott már felkészülve várta őket
Long és Hotter. Azonnal munkához láttak.
Kint a lépcsőházban összeverődtek az űrhajózók és úgy várták a
rendelőből érkező híreket. Amikor Hotter kilépett, kérdésekkel
ostromolva vették körül.
- Mintha sokkot kapott volna! Rángatódzik, félrebeszél, nincs
öntudatánál Most morfiumot kapott, talán feloldódik a sokk, mire
felébred.
- Láthatnám? - kérdezte Rahama.
- Jobb, ha csak Long és én vagyunk egyelőre mellette. Nem
tudhatjuk, mikor és hogyan ébred majd?
Nem akarta, hogy lássák a vizsgálóasztalon fekvő Jorodent, akit
kénytelenek voltak lekötözni, annyira dobálta magát.
- Jöjjenek! - hívta Rahama a pilótát és Eplent - addig kiemeljük az
iszapból Joroden támadóját.

Néhány perc múlva visszatért a kis expedíció. Dorned és Gauer

nyögve, lihegve emelték be a súlyos terhet, és amikor becsapták
maguk mögött a domború vasajtót, tíz kéz is nyúlt, hogy segítsen
nekik.
- Hát ez mi a nyavalya? - guggolt le Husszein a furcsa tetem mellé.
- Sárkány vagy madár? Akkora orra van, mint egy trombita.
Maruzzi izgatottan tapogatta végig a sárral, hínárszerű indákkal
borított testet. Fülig piszkos volt, mire föltápászkodott.
 - Segítsenek felvinni a laboratóriumba. Le kell mosnunk, mert így
nem tudom megvizsgálni.
Négyen emelték zuhany alá a súlyos testet. Alaposan
megcsappant az űrhajó vízkészlete, mire valahogyan kimosdatták a
fehér, puha szerzettel borított, óriási denevérhez hasonló
vénuszlakót.
 „ANTROPTERA”

A laboratóriumban összetoltak két nagy asztalt és közös erővel

emelték rá a tetemet. Sűrű szőrzet borította a széles, visszataszítóan
torz arcot is. Talán valamivel simább és rövidebb, mint a test többi
részén, de annyira tömött, hogy még itt sem ütött át rajta a bőr
színe. A két szárny petyhüdten lógott le az asztalról, lábszárait lágy,
ráncos bőrlebernyeg kötötte össze.
- Hím vagy nőstény ez a pokolfajzat? - kérdezte a biológust
Dorned. - Életemben nem láttam még rondábbat, mint ennek a
rusnya dögnek a pofája.
- Mert még nem látott szelindek denevért - egyenesedett fel
Maruzzi. - Mintha annak miniatűr mása lenne ez az arc. A Földön a
forró égöv alatt él ez a fajta, a Nyctonimus africanus törzsre
gondolok. Különösen ez az orrnyereg fölötti, majdnem a homlokból
kinyúló kemény, hegyes bőrormány jellemzi őket - mutatott az arcra
kissé visszahajló nyúlványra.
- Denevér lenne? - hitetlenkedett Churan. - Négy évig éltem délen,
de még ötödekkora denevéreket sem láttam. Egyszer Szumátrán
lőttem egy kluangot, ahogyan ott az óriás repülőkutyákat nevezik, az
is legfeljebb, ha a fiókája lehetett volna ennek. De mitől döglött
meg? Joroden lőtte volna le?
- Itt van a koponyán a lövés nyoma - mutatta Botka a különös
kivágásokkal cifrázott, nagy fül mögött feketéllő kis lyukat. - Még
most is szivárog belőle valami. Gondolom, a vére lehet.
- Először a méreteket vesszük fel - rendelkezett Maruzzi. - Ketten
húzzák szét a szárnyait és tartsák kifeszítve!
Az egyik oldalról Dorned, a másikról Gauer kapaszkodott a
szárnyakba. De alig huzakodtak neki, amikor néhány kisebb tárgy
esett hangos koppanással az asztalról a földre.
- Hát ez mi? - szedegette fel Maruzzi csodálkozva a különös
holmit. Egy kis fejszéhez, vagy inkább szekercéhez hasonló, éles
szerszámot tartott a kezében. - Hiszen ez…
Döbbenten nézte az asztalon kiterített szárnyast.
- Ez nem állat! - kiáltott fel. - Értitek? Ennek eszközei, szerszámai
vannak! Nézzék! Fejsze! Valami szúrószerszám! Szíjak! Kés!
Kalapács! Vagy inkább bunkó? Ez… ez már nem lehet állat!
 - A keservit a fajzatjának, csak nem egy vénuszembert lőttünk? -
nyújtogatta a nyakát Dorned. - Nézzük már meg jobban a komát,
hátha találunk még nála valamit.
Benyúlt a szárny alá és egy bőrszerű anyagból készült, durva
öltésekkel összetűzött táskát húzott ki alóla.
- Ehol ni a tarisznyája - adta oda Maruzzinak. - Még átalvető is
van rajta - bogozta ki a szárny tövén áthurkolt vékony szíjat.
Maruzziban felébredt a tudós biológus rendszerező alapossága.
- Ez így nem lesz jó, a végén még kárt teszünk valamiben ezzel a
kapkodással. Csak Gauer és Dorned segítsenek. Pontosan azt tegyék,
amit mondok. A többiek meg állják körül az asztalt, és lehetőleg ne
zavarjanak minket.
A másik szárny alatt is hasonló tarisznyát találtak, ebben különös
formájú gumók vagy gyümölcsök és tűzön megpörkölt, kissé égett
húsdarabok voltak. A hús valamilyen halféléből származhatott, az
egyik darabon még rajta volt néhány pikkely.
Maruzzi mindent berakott egy üvegezett ajtajú laboratóriumi
szekrénybe és hosszú, hajlékony acélmércét vett elő. Mint egy szabó,
ha mértéket vesz, úgy diktálta az adatokat a szorgalmasan
jegyezgető Botkának:
- Teljes testmagasság 197 centiméter. Koponyahossz 206
milliméter, a járomív szélessége 149 milliméter… Vigyázzon Dorned,
ne feszítse annyira a szárnyat! A kiterjesztett szárnyak legnagyobb
fesztávolsága 462 centiméter. A szárny bőrredője a kéz három ujját
szabadon hagyva, csupán a rendkívül hosszúra nyúlt negyedik és
ötödik ujjakat zárja magába. A hüvelyk-, mutató és középső ujjak
kiválóan alkalmasak fogásra, illetve markolásra. A különösen hosszú
lábujjakat felül pikkelyes bőrhártya köti össze…
Sokáig tartott, mire az összes adatot feljegyezték. Közben azonban
egyre áthatóbb bűz áradt a hullából. Maruzzi ezer részletet szeretett
volna még megvizsgálni, de a gyors oszlásnak indult tetemet már
nem lehetett sokáig a zárt helyiségben tartani. A laboratórium
szellőztető berendezése teljes erővel dolgozott, a gépek alig bírták
pótolni a kiszívott levegőmennyiséget.
- Nyugodtan kinyithatják az ablakokat - szólt Wittman - készen
vagyok az analízissel: a levegő semmilyen káros anyagot nem
tartalmaz.
- De beözönlik a köd…
 - Egy-két perc alatt kitisztul a levegő, akkor egy időre megint
becsukódunk.
- Majd én kezelem az ablakokat! - ugrott Fie és nyitogatni kezdte
az egyik acélkeretbe foglalt üvegtáblát leszorító zárakat.
- Én pedig hozzákezdek a boncoláshoz - határozta el Maruzzi.
- Lehívhatnák Hottert vagy Long doktort, hogy segítsenek. Hamar
kell végeznünk, mert megfulladunk ebben a szörnyű bűzben.
Már húzta a gumikesztyűket, amikor hirtelen kivágódott a Fie
által meglazított ablakkeret és egy torz, szőrös ábrázat bukkant fel a
szűk nyílásban.
A távírász ijedten ugrott hátra, felragadott egy széket és teljes
erővel lecsapott az egyre beljebb tolakodó fejre. Sípoló, éles
vijjogással dobta magát hátra az ablakból a váratlan látogató,
hallották, amint nagy loccsanással lezuhan az iszapba. Fie gyorsan
becsukta utána az ablakot.
- Itt is egy! - kiáltott Husszein a másik oldalon. Tömpe, lapos orr
nyomódott kintről az üveghez, fölötte furcsán, mereven néztek az
üregükből messzire kimeredő szemek.
- Próbáljon az üvegen keresztül néhány felvételt készíteni róluk -
kérte Maruzzi a kezében fényképezőgéppel rohangászó Iklovszkijt,
aki az ablakot kocogtatva éppen egy újabb látogatóval ingerkedett az
üvegen keresztül.

Hotter azzal a hírrel jött le, hogy Joroden mélyen, nyugodtan

alszik. Nagy kedvvel vállalkozott a boncolásra, le sem vette a szemét
a hulláról, míg beöltözött.
- A test felépítése anatómiai szempontból bámulatos hasonlóságot
mutat a denevérekével - tűnődött hangosan Maruzzi. - Ezek a nagy,
mozgékony fülek, a száj formája… Földi viszonylatban feltétlenül a
chiropterák, a nagy repülőkutyák rendjébe sorolnám. Pedig nem
állat!
- Mit? Hogy ez nem állat? - rökönyödött meg Hotter. - Hát mi
lenne, ha nem az?
- Ön még nem látta a „felszerelést”, amit nála találtunk? - Intett
Maruzzi az üvegszekrény felé.
Később alig lehetett az orvost elcsalni a szekrénytől.
- Azt sem tudom, mit nézzek inkább? - vakarta a fejét
tanácstalanul. - Azt, vagy ezeket itt?
 - Ha nem akarunk megfulladni, akkor ezzel kell először
végeznünk - lépett Maruzzi a hullához és egyetlen, biztos metszéssel
nyaktól egészen lábtőig felnyitotta az élettelen testet. Óvatosan
fejtették le a bőrt és órákig tartó nehéz munkával tisztították meg a
csontokat a lágy részektől.
- Mielőtt kifőzném, felvázolom magamnak a csontvázat - hozott
egy vázlatkönyvet Maruzzi. - Azt a néhány különleges
csontképződményt, amit boncolás közben mutattam, nehezen
tudnám majd enélkül visszailleszteni a helyére.

Hotter elgondolkozva nézte az asztalon kiterített, porcokkal és

indarabokkal még összekötött csontokat.
- Nem állat, mert szerszámokat használ - töprengett. - De nem is
ember, mert repül és mert…
Itt elakadt.
- Nincs több „mert” - szegezte le határozottan Maruzzi. - Látja, itt
akadtam el én is! Maga az a tény, hogy repül, még egyáltalán nem
zárja ki a magasabbrendű értelem lehetőségét. A szerszámok
formája és kivitele arra mutat, hogy már régen túljutottak a földi
ősember primitív kísérletezésén és rendszeresen készítik,
mondhatnám: gyártják ezeket az eszközöket. Nagyon fontos lelet az
a néhány darab sült hal is, amit az egyik tarisznyában találtunk.
Ismerik a tüzet! Tudja, hogy a Földön még nem is olyan régen voltak
primitív népek, melyek ismerték ugyan, de nem használták a tüzet?!
És nézze meg a fogazatot! Különösen a metszőfogak fejlettek, az
állcsontok és az alsó állkapocs akár egy gorilláé is lehetett volna.
Közben szorgalmasan rajzolta a csontvázat.
 - Na, - tartotta el magától a kész rajzot és elégedetten szemlélte a
művét. - Nézzék meg a barátunkat. Akár egy újkori Ikarus!
- Legalább valamilyen tudományos nevet kreáljunk a számára -
javasolta Hotter. - „Madárember?” Ez kissé ostobán hangzik, bár
Sahan már csak így emlegeti ezeket a jószágokat.
- Ezen már én is törtem a fejem - vallotta be a biológus. - Mielőtt
azonban bármilyen formában is nevébe illesztenénk az ember, az
„antroposz” szót, feltétlenül meg kell ismernünk gondolatközlésük
módját, mert nem lehet vitás, hogy valamilyen módon beszélnek
egymással. Enélkül nem készíthetnének ilyen tökéletes
szerszámokat.
- Ha ön szerint is bizonyos ez, akkor miért ne kaphatnák meg a
„chiroptera” szó analógiájára az antroptera nevet?
- „Antroposz” és „ptera” - bontotta szét Maruzzi elgondolkozva a
görög szavakat. - Ember és szárnyas… Sajnos, az „ember” szó már
nem csupán az élőlények egy rendjének az elnevezése nálunk,
hanem fogalom, ami a test felépítésén kívül sok egyebet is magába
foglal.
- Mit? Hogy beszél, és munkát végez! Hogy civilizációja és
kultúrája van. Nos, az első kettőt a mi antropteránknál már
megtaláltuk. És én nem hiszem, hogy tévednék, ha azt állítom, hogy
ilyen vagy olyan formában a két másik kritériumot is meg fogjuk
náluk találni.
- Antroptera… - ízlelgette a szót Maruzzi. - Talán igaza lesz! De
adjuk át most a csontokat Dornednek, ő majd kifőzi őket. Mi pedig -
földi ismereteinkből kiindulva kíséreljük meg genealógiailag
levezetni a szárnyasemberek - itt mosolyogva fejet hajtott Hotter
előtt - bocsánat, az antropterák fejlődésének a folyamatát.
Tételezzük fel, hogy nagyjából itt is ugyanazok a történeti korszakok
játszódtak le, mint odaát a Földön…
Vaskos kötetet emelt ki az egyik könyvszekrényből és fellapozta
benne a földi élőlények törzsfájának képét:
- Lehetséges, hogy földtörténeti középkorig a fejlődés időben
megegyezik az itt lezajlott folyamattal?
- Nem! - válaszolta határozottan Maruzzi. - Majdnem biztos
ugyanis, hogy naprendszerünk bolygói és maga a Nap is lassan,
állandóan hűlnek. Amikor a Földön megjelent az első egysejtű, a
Vénuszon olyan magas volt a hőmérséklet, hogy szerves élet még
nem alakulhatott ki. Szükségképpen az egész fejlődési folyamat
későbben indult el és talán ezért is nem jutott el eddig magasabb
fokra.
- Mennyi lehet fejlődéstörténeti szempontból a Vénusz
lemaradása?
- Csak nagyon durva becsléssel tudnék erre a kérdésre választ
adni. Harminc vagy negyven millió év? Talán a földi oligocén vagy
eocén korok idején keletkezett itt az élet, amely az adott fizikai
viszonyok közt azután természetesen egészen másképpen fejlődött,
mint a Földön.
- Törvényszerű valami az élőlények, illetve a szerves élet
fejlődése? Az első egysejtűtől az állatig és az emberig feltétlenül le
kell zajlania mindenütt az egész folyamatnak?
- A kezdet, tehát amikor a szervetlen vegyületekből szerves
vegyületek, majd ezekből egyszerű fehérjék keletkeznek,
valószínűleg mindenütt azonos. Talán még az alaktalan fehérje is
hasonló módon állítja elő mag és burok képzésével az élet csíráját
jelentő első sejtet. Ekkor azonban már feltétlenül hatni kezdenek a
környezet és a különböző fizikai tényezők, megszabják, irányítják a
fejlődés ütemét és módját.
 - Próbáljuk meg felvázolni a Vénusz fejlődéstörténetét!
- Megpróbálhatom - válaszolta tűnődve Maruzzi -, bár eddig
nagyon keveset láttam még ahhoz ebből a világból, hogy akárcsak el
is tudjam képzelni az egymáshoz kapcsolódó láncszemeket…
Maruzzi ceruzája villámgyorsan száguldott a fehér papírlapon.
Amikor készen volt, megmutatta a rajzot Hotternek.
- Nos, mit szól ehhez?
 - Kissé sok benne a kérdőjel! - nevetett az orvos. - Alá is tudná
valamivel támasztani elképzelését?
- A kisebb nehézségi erő, az ingoványos talaj, az örökös köd… A
bolygón uralkodó fizikai viszonyok kisebb-nagyobb mértékben
azonosak ugyan a földi viszonyokkal, nem egy vonatkozásban mégis
teljesen eltérnek azoktól. De éppen ezek az eltérő körülmények
alakíthatták ki az antropterák rendjét! Repülnek, mert a laza
szerkezetű iszapos talaj lehetetlenné, vagy legalábbis nehézzé teszi a
járást. Valószínűnek tartom, hogy mozgásukban is a denevérekéhez
hasonló érzékszervek segítik őket. Hallott már a denevérek
ultrahanghullámokat, illetve ezek visszaverődését felfogó
érzékszerveiről? Nem rovarevők, ez nyilvánvaló! Feltételezem tehát,
hogy a denevérek egy törzse itt halevővé vált és ebből a törzsből
fejlődött ki az: antroptera.
- A fákon vagy sziklákon fészkelő vénuszemberek…
A felpattanó ajtón Amme zuhant be hozzájuk.
- Él a foglyunk! Most cipeltük be azt a madarat, amelyiket az
előbb Fie ütött le a székkel. Még nem tért magához az ütéstől, de
mozog és lélegzik!
 SZO-MI-DO

- Biztos, ami biztos! - tapogatta meg Dorned még egyszer az erős

nylonkötelet, amivel az ütéstől kábult antropterát lekötözte. - Ha
meggebed, se tépi ezt el. Ne adjak neki egy kis rumot? Hátha attól
hamarabb magához tér!
- Csak a pulzusát találnám meg ennek a nyavalyásnak! -
mérgelődött közben Hotter. - Leküldöm Longot, neki talán több
szerencséje lesz. Mindenesetre szólok neki, hogy hozzon magával
egy koffeininjekciót, az hatásosabb lesz, mint a rum - nevetett
Dornedre.
A mindig csendes, higgadt, kimért Long úgy rontott be a
laboratóriumba, mint a szélvész. Az asztalon fekvő antroptera
láttára hátrahőkölt.
- Tyű… - csodálkozta el magát és közelebb lépve, óvatosan
megérintette a zsírosan sima tapintású szárnyat.
- Nem árulnák el, honnan került ide ez a csodabogár? Mi ez
tulajdonképpen?
Sahan, Trokov és a többiek egymás szájából kapkodták a szavakat,
míg elmesélték az elmúlt néhány óra eseményeit. Long fürge ujjai
közben szorgalmasan tapogatták a domború mellkast, a szívet
szerette volna megtalálni. A sztetoszkóp is csődöt mondott, azon
keresztül sem hallott szívhangokat.
- Úgy látszik, nincs ritmikus vérkeringése - mondta Long. - Nem
preparálták a kiboncolt szerveket?
- Hihetetlenül hamar oszlásnak indult a hulla, a végén már alig
bírtuk elviselni a szagát. Csak a szemgolyókat, a vesét és a szívet
tettem alkoholba, minden egyebet kidobáltunk.
- Vér volt?
- Rengeteg. De jöjjön, nézze meg a spirituszos üvegeket - lépett
egy lombikokkal, kémcsövekkel és a legkülönbözőbb laboratóriumi
eszközökkel roskadásig megrakott asztalhoz Maruzzi. - Ez lenne a
szív, ez meg a vese. Kissé különös formájuk van ugyan, inkább csak
a belső elhelyezkedésükből következtetek rendeltetésükre.
- A szívet hol találta meg?
- A tüdő hátgerinc felőli oldalán egy gyermekfej nagyságú, vastag
izompárnába ágyazott üreg volt. Abban találtam ezt, ami minden
valószínűség szerint a szív szerepét látja el a vénuszlakók testében.
- Így persze hiába kerestem szívhangot - nézett Hotter a hanyatt
fekvő antropterára. - Nem fordíthatnánk hasra?
- Hátha magához tér, mialatt leoldozzuk róla a köteleket! Óriási
erejével könnyen kárt tehet valakiben.
- Mi lehet az oka ennek a gyors, kapkodó lélegzésnek? Nem
hiszem, hogy ez természetes lenne.
- Erre talán magyarázatot tudok adni - szólt közbe Wittman. - Az
űrhajóban levő levegő közel másfélszer annyi oxigént tartalmaz,
mint a Vénusz légköre és a légnyomás is magasabb valamivel
idebent. Valószínűleg erre reagál így az antroptera tüdeje vagy
micsodája.
- Tüdővel lélegzik, azt a boncolásnál minden kétséget kizáróan
megállapítottam - erősítette meg Maruzzi a fizikus véleményét. -
Maga a tüdő szivacsos szerkezetű és…
- Hogy mondta az előbb Wittman kolléga? - szakította félbe Long.
- Antroptera? Mit jelent ez a szó?
- Hotter doktor volt a keresztapja - nevetett Maruzzi. - A
denevérek tudományos neve, a chiroptera szolgált mintául a
szóképzésnél.
- Antroptera! Na megállj, szárnyas fajtestvér, akkora adag koffeint
nyomok mindjárt beléd, hogy vitustáncot fog járni a hátad közepén
a szíved…
Tényleg, alig néhány perc telt el és az antroptera félig csukott
szemhéjai megrebbentek. Riadt félelem tükröződött a ragyogóan
fényes, fekete szemekben, amint fejét forgatva körülnézett a
számára szokatlan környezetben. Néhány gyenge kísérletet tett,
hogy kiszabadítsa magát a kötelek alól, de amikor ez nem sikerült,
nyugodtan fekve maradt.
- Próbáljunk neki vizet adni - javasolta Long. Maruzzi egy kis
csőrös edényben vizet hozott és keveset az antroptera nyitott szájára
csöppentett, mire az ajkak közül hosszúkás, sötétlila nyelv nyúlt ki
és lenyalta az ottmaradt cseppeket. De rögtön ki is köpte az egészet,
alaposan lefröccsentve vele Maruzzit.
- Az apád… - törölgette arcát a biológus nevetve. - Ez szépen
megtisztelt engem. Úgy látszik sejti, hogy sok dolga lesz még velem.
De hozzon valaki kintről egy kevés vizet, hátha az jobban ízlik majd
a vendégünknek.
 Wittman már csörtetett is a fülkéjébe, hogy a kémpróbára
előkészített vízből hozzon az antropterának. Ez láthatóan ízlett, nagy
kortyokban nyelte a poshadt, állott italt. Amikor elvették előle az
edényt, fütyüléshez hasonló, vékony, kellemes hangot hallatott.
Határozottan melodikus volt a dallam, a jóhallású Maruzzi rögtön
utánafütyülte a néhány hangot. Az antroptera erre végnélküli
fütyörészésbe kezdett. A különös, bonyolult dallamot már csak
nehezen tudta követni a biológus. Egy-egy részletet megismételve,
néha közbefütyült ő is, az antroptera válaszolt, aztán megint
Maruzzi következett, így társalogtak egymással valóságos
füttykoncertet rendezve.
A többiek dűltek a nevetéstői a fura hangverseny alatt, összevissza
kezdtek fütyülni, sípolni, ami észrevehetően mind nyugtalanabbá
tette az antropterát. Maruzzi megfenyegette közönségét, hogy ha
nem lesznek csendben, mindenkit kizavar a laboratóriumból. Majd
a szárnyas arca fölé hajolva még egyszer elfütyölte azt a rövid
dallamot, amivel az először megszólalt. Az utolsó három hangot az
antroptera is többször elismételte.
- Megvan! - kiáltott fel lázas izgalommal Maruzzi. - Könyörgöm,
legyenek csendben! Nem hallják, hogy az antroptera most beszél
velem?!
Meglepett csend fogadta a biológus szavait.
- Igen, igen, beszél! Figyeljék meg, ha ezt fütyülöm neki:

akkor ő is ugyanezzel válaszol. Figyeljenek csak!

És valóban, szinte boldogan fütyülte el többször is egymás után az
antroptera a három hangot.
Maruzzi nem bírt magával. Mint a tébolyodott ugrálta körül az
asztalt, elkapta Rahamát, és csak rázta, hogy annak majd a lelke
szakadt ki.
- Hallja? Hát ez… Várjon csak!
A vénuszlakóhoz szaladt és hozzá hajolva lassan, tagoltan
szolmizálta:
 Az antroptera tágranyílt szemekkel bámult Maruzzira. Furcsa,
torz fintor futott át visszataszító arcán, amikor kristálytiszta
hangokkal, hibátlanul fütyülte végig ő is a skálát. És mint két vidám
szabólegény, játszották tovább a bolondos játékot, hol az antroptera,
hol Maruzzi „mondott” valamit, a másik egyszer megismételte,
máskor újabb melódiával toldta meg a válaszát - csak éppen senki
sem értett semmit az egész hangáradatból. A Föld messzeszakadt
vándorai a végén már kórusban fütyülték, énekelték vénuszlakó
rokonuknak:

- Éljen Szo-mi-do! Hurráááá! - rikkantotta el magát Dorned. -

Csak arra vagyok kíváncsi, velem hogyan fog a koma beszélgetni?
Mert még a boci-boci-tarkát is olyan hamisan fütyülöm el, hogy
magam sem ismerek rá…
- Hát maguk mi a csodát csinálnak itt? - állt meg az ajtóban
Hotter. - Antroptera-duett, földi kísérettel?
Karonfogva támogatta Jorodent egy székhez. Az még sápadt volt
és gyengén állt a lábán, de most kirántotta karját Hotter kezéből és
az asztalhoz támolygott.
- Ez volt a támadóm? - kérdezte.
- Nem, annak elég volt a golyó, amit kapott. Ezt azóta fogta a
szerencsés Fie…
Joroden nem nyugodott, amíg töviről hegyire el nem meséltek
neki mindent. Maga is rendezett néhány füttypróbát, alaposan
végigtanulmányozta az antropterát és a szerszámait, aztán Botkára
támaszkodva megállt a terem közepén.
- Tehát nem hiába jöttünk a Vénuszra! - állapította meg
elégedetten. Szeme ragyogott, amikor a kezében levő kis bunkót
felmutatta. - Tudják, miből készítik buzogányaikat a vénuszlakók?
Trokov csendesen bólintott.
É
 - Én már tudom. A többiek nemigen figyeltek fel rá, hogy milyen
súlyos ez a kis darab fém.
- Platina! - csattant fel Joroden hangja. - Ötvözetlen, tiszta
platina. Mennyi kincs lehet itt, ha még ezek az egyszerű eszközök is
platinából vannak? Bizonyosra veszem, hogy a talaj gazdag
urániumban. Ha nem is találunk mást, csak ezt a két fémet, már
ezért is érdemes volt vállalni minden kockázatot.
Rahama elkérte Jorodentől a kis bunkót és mélyen elgondolkozva
forgatta kezében. Valamit mormogott magában, de a közvetlen
mellette állók is csak annyit hallottak belőle: „… szerencsétlenek…”
És mint aki igazat ad magának, bólintott, amikor Joroden
folytatta:
- Platina van, munkaerő van! Megalapíthatjuk hát a
Vénuszállamot, melynek valutája a platina, polgárai pedig a földi
emberek és az antropterák lesznek. Az antropterák, akiknek csak
füttyentenünk kell, hogy parancsainkat teljesítsék. Kívánhatunk-e
magunknak ennél többet?
 ISMERKEDÉS A VÉNUSZLAKÓKKAL

- Meglátják, hogy senkit sem fog bántani - védte Maruzzi hevesen

az antropterát. - Aki fél, menjen ki, amíg leoldom róla a köteleket.
Joroden azonban nem engedett.
- Nem azért akarjuk elbódítani Szo-mi-dót, mert félünk tőle. Ki
tudja, nem fog-e dühöngeni, ha magához tér? Lehet, hogy csak a
sugárszóróval tudja majd Eplen ártalmatlanná tenni.
- Biztos, hogy nem lehetünk elég óvatosak - vélte Long is. -
Fogalmam sincs róla, mi okozta Joroden professzornál a sokkot:
sérülést nem találtam rajta. És teljesen ép maradt a két nyúl is…
- Hátha egy beépített sugárszóró van Szo-mi-do ormányában? -
vihogott Husszein. - Ráfütyül valakire, és kampec…
- Ne bolondozzanak már! - mérgelődött Maruzzi. - Ha ez így
lenne, akkor ezóta már százszor elintézett volna mindnyájunkat.
- Mégis, mi kábította el akkor a professzort és mitől pusztultak el
a nyulak? - kérdezte Trokov. - Valaminek mégiscsak történnie
kellett…
- Nem akarom önt megbántani, Joroden - mondta habozva
Maruzzi -, de könnyen el tudom képzelni, hogy a szokatlan kinézésű
támadó…
- Úgy gondolja, hogy az ijedtségtől kaptam sokkot? - vágott közbe
nevetve Joroden. - Hát… lehet! Mit tagadjam, alaposan
megrémültem, amikor felbukkant előttem ez az ocsmány pofa. Ilyen
meglepetésre igazán nem voltam elkészülve.
- Ha ezt el is fogadjuk magyarázatnak - avatkozott a vitába Karren
-, akkor is nyitva marad a kérdés, hogy ki vagy mi ölte meg a
nyulakat? Azok bizony szabályosan megdöglöttek, ezt éppen
Maruzzi állapította meg róluk.
- Hát jó, hozza Long azt az étert! - adta be derekát Maruzzi. - De
agyonütök mindenkit, ha nekem valami kárt tesznek az
antropterámban.
- A szíve valószínűleg bírni fogja az altatást - bizakodott Long. -
Egyébként nem hiszem, hogy sok étert kell majd a védencére
pazarolnom…
 Egy sarokba húzódva figyelték Longot, aki hátulról csendesen az
antropterához lopakodott és hirtelen mozdulattal arcára borította az
éterrel átitatott altatómaszkot. A vergődő, fuldokló testen pattanásig
feszült az erős kötél, de hamarosan elernyedtek a görcsösen
rángatódzó izmok és a fogoly petyhüdten, mozdulatlanul nyúlt el az
asztalon. Maruzzi gyorsan leoldozta a kötelet és Longgal együtt a
sugárszórót szorongató Eplen mögé húzódott.
Az antroptera kisvártatva mozgolódni kezdett. Felemelte fejét,
majd szárnykönyökből kinyúló ujjaira támaszkodva suta
mozdulattal ülőhelyzetbe tolta fel magát. Csodálkozva nézett körül,
mintha azokat kereste volna, akik az imént még körülvették.
Amikor észrevette a sarokban szorongó kis csoportot, elnyújtott,
hosszú fütty hagyta el a száját. Talán üdvözölni vagy hívni akarta
őket a maga különös módján. Okos, értelmes szemével várakozva
nézett rájuk. Válaszul Maruzzi egymás után többször elfütyülte azt a
mindössze három hangból álló kis dallamot, amiről már sejtette,
hogy a vénuszlakók nyelvén a foglyul ejtett antroptera nevét jelenti.
Szo-mi-do fenekén és talpain csúszkálva az asztal széléhez
lökdöste magát és szárnyait maga után húzva, lecsúszott a földre.
Egy ideig imbolyogva állt a lábain, majd apró, tipegő léptekkel
Maruzzi felé indult, amikor a lépcsőház felől váratlanul kinyílt az
ajtó és Katrina lépett a terembe.
Karren rémült kiáltására Fie és Liwniczki egyszerre ugrottak
Katrinához, Maruzzi pedig, félrelökve Eplent, a támolyogva
közeledő antroptera elé toppant.
A pillanat kritikus volt, talán veszélyes is, mégis feloldotta a
feszültséget. Mindnyájan körülvették Maruzzit, aki kissé remegő
kézzel ugyan, de bátran simogatta az antroptera széles mellét.
- Szo-mi-do! Szo-mi-do! - szólongatta Joroden is az antopterát, de
az fel sem figyelt a dallam nélkül, emberi hangon kiejtett szavakra.
- Nem ért ez a szóból! - legyintett megvetően Dorned. - Egy vacak
földi kutyának több esze van, mint egy ilyen denevérnek. Azzal
legalább szót is ért az ember, meg fütyülhet is neki, ha éppen ahhoz
van kedve.
_ No, no, nem egészen úgy van az! - vette megint védelmébe
Maruzzi a vénuszlakót. - Próbálja csak énekelve hívni, így: szo - mi -
do… Látja, hogy rögtön felfigyel?
 - Kap tőlem egy furulyát, azon majd beszélgethet vele - ugratta
Zappo Dornedet. - Megtanulja, hogy mikor melyik lyukat kell a
furulyán befogni, aztán akár hangversenyt is rendezhet Szo-mi-
dóval.
- Beszélhetek vele én is? - kérdezte nekibátorodva Katrina, akinek
Karren segítségével végre sikerült az embergyűrűn át Szo-mi-do
közelébe férkőznie.
- Parancsoljon! - nevetett Maruzzi. - Egyébként engedje meg,
hogy bemutassam vendégünket! Szo-mi-do - fütyülte az antroptera
vállára téve a kezét, majd hirtelen ötlettel Katrinára mutatott és így
folytatta:

Katrina tágranyílt szemekkel nézte a bizonytalanul imbolygó

antropterát. Leomló, sötét haja dús keretbe foglalta sápadt arcát,
kicsi és törékeny volt állig zárt sima, fehér köpenyében. Halkan
felsikoltott, amikor Szo-mi-do, szárnyait meglengetve, odakacsázott
hozzá és ügyefogyott, esetlen mozdulattal lábai elé telepedett. Szinte
emberi értelem csillogott az antroptera szemében, amint ő is
elfütyülte: szo - mi - do, és hosszú, bonyolultan keveredő hangsor
után ezzel fejezte be a mondókáját: la - re - mi…
- La - re - mi Largot vagyok! - bókolt kacagva Katrina az
antroptera előtt és könnyű kézzel megsimogatva a rút, szőrös fejet,
halkan dúdolta:
- Szo-mi-do… Szo-mi-do…

Sugárszórókkal és egy radarkészülékkel felszerelve indult el

negyedmagával Gauer, hogy felkeresse a közelben leszállott rakétát.
Sokáig tanakodtak, terepjárón vágjanak-e neki az első útnak és
magukkal vigyék-e Szo-mi-dót is? Az antroptera teljesen
ártalmatlannak bizonyult, alig néhány órával szabadulása után már
otthonosan járkált szobáról szobára és kíváncsian megbámult
mindent, ami a szeme elé került.
Végül úgy határoztak, hogy inkább gyalog indulnak a rövid
kirándulásra, de attól tartva, hogy kint a szabadban esetleg
szárnyrakap és megszökik tőlük, Szo-mi-dót otthonhagyták.
Egymáshoz kötözve Fie és Liwniczki tapogatták elől az utat,
mögöttük Joroden caplatott vízmentes ruhája fölé húzott, övig érő
csizmákban. Fejük fedetlen volt, a szájat is szabadon hagyva csak
orrukat takarta egy kis gumikosár, amit vékony tömlő kötött össze a
hátukra szíjazott tartállyal, így pótolták az oxigént, amiből a Vénusz
légkörében kevesebb volt, mint a földi levegőben.
Hamarosan tapasztalták, hogy a mindent elborító, híg latyak,
majdnem egyenletesen, csak alig néhány centiméteres rétegben fedi
a felszínt, alatta sziklás, vagy hasonló szilárdságú, kemény talaj
rejtőzik.
- Milyenek lehetnek a síkságok és a völgyek, ha még ezen a
fennsíkon is ilyen sártenger van? - méltatlankodott Gauer. - Még
szerencse, hogy ezt a vékony vízréteget nem jelezte a radar,
különben tán még most is a Vénusz fölött keringenénk leszállóhelyet
keresve.
- Hát ronda egy világ, az biztos - állapította meg Fie is, aki
Liwniczkivel együtt minden percben megállt, hogy a sűrűn patakzó
izzadságot és a fákról, levegőből permetező vízcseppeket letörölje
arcáról. - Mintha egy gőzfürdőben ülnék, nyakig forró vízben.
- Negyvennégy fok Celsius - nézte meg Joroden az övére akasztott
hőmérőt. - Pedig lehet, hogy még csak „reggel” van a Vénuszon, vagy
éppen esteledik. De ha ez lesz a legmagasabb hőmérséklet, akkor
csak kibírjuk valahogyan ezt a néhány évet.
- Milyen hosszúak itt a napok? - kérdezte Liwniczki.
- A kilencven óra alatt, amit eddig a Vénuszon töltöttünk, semmi
változást sem jelez a fényerősségmérő. Sem világosabb, sem
sötétebb nem lett. Ebből arra következtetek, hogy egy vénusznap
derekán, „déltájban” lehetünk.
- Ha jól emlékszem, ezerkétszáz órára becsülte a tengelyforgás
idejét? - állt meg pihenni Gauer is. - Így kereken hatszáz órás
nappalokra és ugyanilyen hosszú éjszakára számíthatunk?
- Körülbelül. Ennyire, vagy talán még többre…
- No, legalább Churan is kialhatja magát! - sóhajtotta Fie. - Alig
bírom reggelenként kiverni ágyából azt az álomszuszékot. Fogadni
mernék, hogy az első vénuszéjszakára az én nyakamba fogja varrni
az inspekciót.
 - Hát azt semmi esetre se vállalja! - nevetett Joroden. - De
gyerünk - tovább, mert már kezd elegem lenni ebből a
kirándulásból. Fejem búbjáig lucskos vagyok.
Nagyot húztak a termoszokból, a radarkészülék segítségével.
„betájolták” magukat a vontatórakétára és tovább botorkáltak a
ködben. Angolnákhoz és óriási varangyokhoz hasonló, szürkésfehér
víziállatok siklottak el lábuk között, laposan elterülő, méteres
leveleivel nagy foltokban borította a víz színét egy tölcséres, fehér
virágú növény. A fák pikkelyes kérgére tenyérnyi, áttetsző testű
férgek tapadtak, a pikkelyek közé szúrt hosszú, fullánkszerű
nyelvükkel a fák nedvét szívták.
Nemsokára előttük volt a talpára fordult vontatórakéta ormótlan
teste. Csak a négy támasztótalp merült meg kissé, az öblös
kifúvónyílások magasan az iszap fölött maradtak.
- Hát ez jól sikerült! - állapította meg elégedetten Gauer, aki csak
apró hangyának tűnt az óriási rakéta mellett. - Ezzel nem sok
bajunk lesz a startnál, az biztos!
- Máris a visszainduláson jár az esze? - csóválta fejét Joroden. -
Pedig erre egyhamar nem kerül sor. Töméntelen feladat és
valószínűleg még több meglepetés vár még itt ránk, Gauer.
- Mennyivel könnyebb lenne a dolgunk, ha meg tudnánk
barátkozni az antropterákkal. Hát még ha meg is értenénk őket!
- Alig néhány nap után már valóságos párbeszédeket fütyörésznek
végig Maruzzi és Szo-mi-do. Annyit már én is megtanultam, hogy a
„száj” az ő nyelvükön elfütyülve: re-re-mi-fa, a szekercéjük, ti-do-
szo-la-do és ha enni akar a mi Szo-mi-do barátunk, akkor ezt
fütyüli:

- Csak ezzel az átkozott hangmagassággal vagyok bajban -

próbálta végig Joroden még egyszer a hangokat. - Egyszer alsó,
egyszer felső cével kezdi a mondókáját ez a kelekótya. Operaénekest
vagy zenetanárt kellene melléje szerződtetni… Jaj! - kapott hirtelen
a vállához.
 Mintha jégeső paskolta volna körülöttük a vizet, ökölnyi és még
nagyobb puha, gömbölyű tárgyak zuhogtak rájuk a magasból. Hol az
egyik, hol a másik ordított fel, amint tompa puffanással fején, hátán
loccsant a záporként hulló valami. Ragacsos, sárga lében, úszott
mindenük, mire a rakéta egyik előreugró bordája alá menekültek.

- A fene egye meg a maga antropteráit! - mérgelődött Gauer az

arcát törölgetve. - Majdnem kiverték, a fogamat ezekkel a
szeretetcsomagokkal.
- Miért éppen antropterák lennének a támadók? - nyögte oldalát
tapogatva Joroden.
- Na hallja, éppen maga kérdezi ezt?.- támadt rá Gauer. - Elfütyüli
a vacsora-indulót és erre egy vagon rothadt tököt potyogtatnak a
fejére - ennyi nem elég? Csak csalogassa őket, majd meglátja, hogy
mindjárt újabb küldeménnyel örvendeztetik meg…
Joroden kézbevette a sugárszóró tölcsérét.
- Megpróbálom! De jól figyeljenek maguk is, hátha most
keményebb ajándékokat kapunk tőlük!
Az újabb füttyjelet néma csend fogadta. Már ki akartak bújni a
biztonságot nyújtó acélborda alól, amikor suhogást hallottak és halk
loccsanással egy antroptera huppant eléjük a magasból. Kiterjesztett
szárnyakkal, menekülésre készen állt meg néhány lépésre, mindkét
kezében egy-egy szekercét szorongatott hosszú ujjai között.
Jorodenék földbe gyökerezett lábakkal meredtek az égből
pottyant látogatóra. Az várt egy ideig, majd meglebbentve szárnyát
közelebb tocsogott és éles, erős hangon fütyülni kezdett.
Í
 - Így üdvözölt bennünket Szo-mi-do is, amikor magához tért -
emlékezett vissza Gauer. - Csak tudnám, mit akar ezzel mondani!
- Válaszolgass neki te is, ahogyan Maruzzi szokta - javasolta Fie. -
Ebből csak nem lesz baj!
- Várj csak! - húzta ki zubbonya alól Gauer a szájharmonikáját. -
Még jó, hogy ezt mindig magammal hordom…
Félretolta az orráról lelógó oxigéntömlőt és végighúzta száján a
kis hangszert. Amikor rátalált a megfelelő hangra, jól kicifrázva ő is
eljátszotta harmonikáján az antropterától hallott köszöntést.
- No, atyafi, erre mit válaszolsz? - integetett kézzel-lábbal,
kacagva Liwniczki. Az antropterát annyira meglepték a szokatlan
hangok, hogy leeresztett szárnyakkal, néhány bátortalan lépést tett
feléjük.
- Játssz még valamit ennek a csodabogárnak - buzdította Fie
izgatottan Gauert. - Látod, hogy tetszik a muzsikád! Valami vidámat
fújjál, hátha attól barátságosabb lesz!
De Gauer képtelen volt folytatni a rögtönzött hangversenyt,
nevetéstől fuldokolva dőlt a rakéta síkos oldalának. Amikor végre
nagy nehezen összeszedte magát és akadozva ugyan, de mégiscsak
belekezdett egy keringőbe, az antroptera széttárta hatalmas
szárnyait és néhány suhintással könnyedén a magasba emelkedett.
Elnyújtott, éles füttyjelére megelevenedett körülöttük a köd,
mindenfelől antropterák bukkantak elő és csoportokba verődve,
csapongva röpködtek fölöttük. Egyik-másik leszállt a közelükben,
alaposan megbámulta őket, aztán izgatott fütyörészés közben, gyors
szárnycsapásokkal hussant ismét a magasba.
- Leszedek belőlük néhányat - emelte fel a sugárszóró tölcsérét
Joroden, de Gauer elkapta a kezét.
- Ezzel csak megvadítaná őket! Sokkal hamarabb össze fogunk
velük barátkozni, ha nem félnek tőlünk.
- És ha megtámadnak? - aggodalmaskodott Joroden.
- Akkor is ráérünk a sugárszórókat használni. Inkább szedjük
most össze minden „nyelvtudásunkat” és próbáljuk az utashajóhoz
csalogatni őket.
- No, azzal sokra fogunk menni, amit én tudok! A szekercét
emlegessem nekik, vagy megint enni kérjek tőlük?
- Csak azt ne! - tiltakozott ijedten Gauer. - Elég volt abból a
rondaságból, mintha csirizzel lennék bekenve, úgy ragad rajtam
minden. De vajon mit csinálnak, ha ezt hallják? - kérdezte és
elfütyülte Szo-mi-do nevét.
A nyugodt, eddig inkább csak kíváncsian bámészkodó
antropterákból heves izgalmat váltott ki Gauer próbálkozása.
Villámgyors szárnycsapásokkal suhogtak előttük fel-alá, hangjuk
fülsiketítőén éles sivítássá erősödött és hosszú ujjaik között
fenyegetően lóbálták hajlott nyelű, rövid szekercéiket.
- Vigyázz! - kiáltott fel ijedten Fie és ugyanakkor olyan erővel
lökte meg a mellette lapuló Liwniczkit, hogy az egyensúlyát vesztve,
térdre esett a sárban. De ennek köszönhette életét, mert fémesen
pendülő csattanással pontosan ott vágódott a rakéta oldalának egy
nagy erővel elhajított szekerce, ahol az imént még a feje volt.
Nem habozhattak tovább, Joroden máris majdnem megkésve
kábított el sugárszórójával egy feléje sikló támadót. Az elerőtlenedő
ujjak közül utolsó pillanatban hullott ki a már nekilendülő szekerce,
a lezuhanó antroptera szárnya tompa reccsenéssel tört össze, amint
a hatalmas test loccsanva a földhöz csapódott.
Most már csapatosan támadtak rájuk a feldühödött vénuszlakók.
Félelmes volt a nesztelenül, cikázva röpködő szárnyas sereg. Sejteni
sem lehetett, hányan vannak a támadók, de azon az alig néhány
lépésnyi területen, ameddig ők, földi emberek elláttak, sűrű
rajokban sötét árnyékként suhantak át az antropterák. Se mozgás,
se hang nem jelezte jöttüket. Felbukkantak a ködből és egy pillanat
múlva ismét elnyelte őket a köd.
A sűrűn zuhogó szekercék csapásai alatt kongott, dübörgött a
rakéta acélfala, csak a tetőszerűen kiugró, széles merevítőborda
mentette meg a négy ember életét.
Émelyítő, édes szag árasztott el mindent, vastagon tapadt rájuk a
tökhöz hasonló gyümölcsök undorító, narancssárga leve. Kezükben
meg-meglódult a sugárszóró tölcsére, amint köpködve, öklendezve
küszködtek a feltörő hányinger ellen. Már közel voltak hozzá, hogy
fáradtságtól és rosszulléttől legyőzve feladják a harcot és
leroskadjanak a csalogatóan puha, hínárlevelekkel fedett iszapba,
amikor hirtelen süket csend váltotta fel az idegtépő lármát.
- Talán egy kis pihenőt tartanak ezek az átkozottak - dűlt Fie
kimerülten a rakétának. Kikapcsolta a sugárszórót és nem törődve a
sárral, leült.
 - Indulnunk kellene - szólalt meg halkan, erőtlenül Liwniczki.
Tágranyílt, kifordult szemei fehéren világítottak viaszsárga arcában.
- Mi van magával? - kapta el Joroden a már-már összeroskadó
ember vállát. - Megsebesült?
- A combomon - mutatta Liwniczki a felhasadt nadrágot, melyen
sötét csomóba alvadt a sárral keveredett vér.
- Nagyon fáj?
Liwniczki bólintott.
- De ezt még csak elviselném valahogyan. Nagyobb baj, hogy sok
vért veszthettem, és rettenetesen gyengének érzem magam.
Joroden kétségbeesve, tanácstalanul nézett Gauerre.
- Mit tegyünk?
- Maradjanak itt - válaszolta nyugodtan Gauer, - én megpróbálok
elindulni. Ha már elmentek az antropterák, akkor nincs semmi baj.
Ha pedig még itt vannak a közelben, akkor talán sikerül addig
elterelnem a figyelmüket, amíg hazatámogatják Liwniczkit.
- És közben magát verik agyon! A ködben nem látja őket,
védekezni sem tud ellenük.
- Ha én nem látom őket, ők sem látnak engem - legyintett Gauer. -
Vaktában meg csak nem dobálják a szekercéiket.
- Biztosra veszem, hogy az antropterák a ködön át is látnak! -
mondta Joroden határozottan.
- Ez képtelenség…
- Hogyan tájékozódnának másképp ebben a sűrű ködben? Hogyan
tudnának ilyen villámgyorsan repülni? Hiszen agyonzúznák
magukat a fákon vagy a sziklákon, ha ők is csak néhány méterre
látnának!
- Ez igaz! - hökkent meg Gauer. - De röntgenszemük csak nem
lehet!
- Majd megkérdezzük Maruzzit, ő biztosan többet fog erről tudni.
De hogyan jutunk el a hajóig?
- Nem lehetne egy vaslemezt, vagy valami hasonlót leszerelni a
rakétáról? - kérdezte Fie. - Ha útközben a fejünk fölé tartjuk, talán
sikerül épen hazavergődnünk.
- Bravó! - csapott Joroden örömmel a távírász vállára, de mindjárt
le is lohadt a lelkesedése. - Honnan és mivel tudunk erről a
kolosszusról leszerelni valamit?
 - Több nyílás is van a rakétán - mondta izgatottan Gauer -, melyek
a motorházba és a műszerekhez vezetnek. A nyílásokat fedő
acéllemezek csak néhány csavarral vannak felerősítve. Szerencsére
hoztam magammal csavarkulcsot, bent is körül akartam nézni, hogy
rendben van-e minden.
- Fie maradjon itt Liwniczkivel, mi pedig leszereljük az egyik
fedőlemezt - rendelkezett Joroden. - Kibírja addig, Liwniczki?
- Bírom, vagy nem bírom, mást úgysem tehetünk. Csak siessenek.
Néhány perc múlva már hozták is a téglalap alakú, hajlított
acéllapot. Jókora súlya volt, de mit számított most ez? Fie és
Joroden, akik körülbelül egyforma magasak voltak, két végén
fejükkel támasztották alá a biztonságosnak ígérkező védőpajzsot,
Liwniczki pedig Gauer vállára támaszkodva, közöttük helyezkedett
el. Így mindnyájan védve voltak a magasból rájuk zuhanó szekercék
csapásai elől.
Alig indultak el, máris lecsapott rájuk az első támadó. A
sugárszórókat nem használhatták: Joroden és a távírász a nehéz
fedelet egyensúlyozták kezükkel, Gauernek pedig minden erejét
össze kellett szednie, hogy lábon tartsa az egyre gyengülő
Liwniczkit. Mintha egy üres vashordóban lettek volna, úgy
dübörgött fölöttük a rögtönzött fedezék. Ezerszer hatásosabb
védőeszköz volt ez most, mint a legyőzhetetlennek hitt
sugárszórók…
- Hiszen ha nem lenne köd, majd megmutatnám én ezeknek a
gazembereknek! - dühöngött az élen botorkáló Joroden, nagyokat
nyögve a súlyos teher alatt. - Ezóta mind hasán feküdne a sárban
- Nem olyan biztos - felelte kiabálva Gauer. A süketítő
zenebonában saját hangját is alig hallotta. - A sugárszórók
hatótávolsága alig száz méter.
- És ennyi nem elég?
- Nem, mert ha magasabban röpködnek felettünk, akkor semmit
sem érünk a sugárszórókkal. Úgy bombáznak onnan agyon, ahogy
jól esik nekik.
- Nézzék! - kiáltott fel Joroden és amint megtorpant, Fie fejéről
majdnem lebillent az acéllemez. Egy antroptera suhant el
közvetlenül előttük, olyan mélyen repült, hogy domború melle az
iszapot súrolta. Néhány gyors, cikázó kört írt le, majd egy pillanatra
leereszkedett, lábujjaival megragadott egy szekercét s máris a
magasba emelkedett.
- Ezek azután nem pazarolják a muníciót - nevetett dühösen
Gauer. - De hogyan látta ez meg, hogy hol fekszik a sár és a hínár
alatt a szekercéje?
- Valami feltétlenül kiegészíti, vagy pótolja náluk a látást! -
állapította meg ismét Joroden, és maga után húzva a többieket, újra
nekiindult.
- Jó irányba megyünk? - kérdezte Gauer. - Nehogy eltévedjünk!
Jó lenne radarral ellenőrizni az irányt…
- Vegye le rólam a készüléket, én most nem tudom a kezeimet
kiszabadítani - állt meg ismét Joroden. - Liwniczki támaszkodjon
addig a hátamnak.
- Liwniczki elájult - mondta Gauer csüggedten a háttal álló
Jorodennek. - Már jó ideje a vállamon viszem.
- Tartsa erősen a lemezt Fie, hogy le ne billenjen a fejünkről -
kiáltott hátra Joroden. - Megpróbálom bemérni magunkat. Talán le
tudom csatolni hátamról a radart…
Kiderült, hogy alaposan eltértek a helyes iránytól. Már régen
megérkeztek volna, ha nemcsak vaktában botorkálnak előre.
Hiába álltak meg és hiába ellenőrizték most már majd minden
lépés után az irányt, elgyötört, fáradt lábuk egyre bizonytalanabbul
botladozott az összefonódó indák között. Nyelvük duzzadt volt és
száraz, verejtékben fürdő arcukat sós izzadságcseppek marták.
Kibírhatatlan fájdalom hasogatta óriási súllyal terhelt
nyakcsigolyáikat. Ha most valamelyik összeesik, menthetetlenül
magával rántja, a többit is.
A magasból már kövek és súlyos platinabunkók is hullottak rájuk.
Fölöttük, mellettük antropterák keringtek, gyakran olyan közel
suhantak el, hogy kinyújtott szárnyuk majdnem ruhájukat súrolta.
Fülük zúgott, gyulladt, égő szemük előtt vörösen párázott a köd.
Halálos, végső elszántsággal harcolták magukat méterről méterre
előre.
Meddig tartott az út, hogyan találtak vissza? Egyikük sem
emlékezett rá később. Dorned emelte be őket egyenként a hajóba,
mert az ajtóhoz vezető néhány lépcsőfokon már nem tudtak
felkapaszkodni.
 MÁS ÉS IDEGEN OTT MINDEN…

Az utashajó rendszeresen, minden huszonnegyedik órában

jelentkezett rádióadásával az űrállomáson. Minél jobban távolodott
azonban pályáján a Vénusz a Földtől, annál nehezebb volt az
összeköttetést fenntartani. A távolság pedig óráról órára,
rohamosan növekedett a két bolygó között. Amikor az expedíció a
Vénuszra érkezett, a bolygók alsó együttállásban voltak és
mindössze negyvenmillió kilométer választotta el őket egymástól.
De a Vénusz másodpercenkénti 35 kilométeres keringési
sebességével hamar maga mögött hagyta a lusta Földet, amely
„csak” 29.77 km/mp pályamenti sebességgel száguldott a Nap körül,
így az együttállás pillanata után hosszú időn keresztül óránként több
mint 19000 kilométerrel növekedett a köztük lévő, amúgy is óriási
távolság, amely felső együttálláskor messze meghaladja majd a
kétszáz millió kilométert is.
Csillagászok kiszámították, hogy legközelebb nyolc év múlva kerül
ismét pontosan a Föld és a Nap közé a Vénusz. És mert a
vontatórakéta energiakészlete csak az alsó együttállás negyven
millió kilométerének legyőzéséhez volt elegendő, az űrhajó térbeli
helyzetét meghatározó műszerekkel pedig csak a Vénusz
átvonulásakor lehetett a végtelen pontosságot követelő méréseket
elvégezni, a visszaindulás időpontját úgy kellett meghatározni, hogy
az űrhajó a nyolcadik év egy pontosan meghatározott napján
érkezzen majd meg a holdtámaszpontra…

…Ezután újabb százöt esztendőnek, majd ismét nyolc évnek kell

eltelnie ahhoz, hogy a 2117. és 2225. esztendőkben megint
átvonuljon a Nap korongja előtt az időtlen térben száguldó bolygó.
Persze, mit sem ért volna a Föld emberének merész vállalkozása, ha
űrhajóval évszázadonként csak egyszer vagy kétszer látogathatott
volna el a Vénuszra. De Karren mágneses térrel vontatott
utashajójának sikeres útja után új, soha nem álmodott lehetőségek
nyíltak az asztronauták előtt. Már készültek a tervek, születőben volt
az új gépcsoda, amelyik teret és időt legyőzve, pályája bármelyik
pontján képes lesz elérni célját, a meghódított bolygót…
Nemcsak az expedíció tudósainak, de a technikai személyzetnek is
sok, nehéz feladatot kellett megoldania nyolc év alatt a Vénuszon.
Minden perc újabb meglepetést hozott, minden órában újabb
problémával kellett megbirkózniuk. A legtöbb bajt az okozta, hogy a
Föld fizikai viszonyai közt olyan kiváló készülékek itt a Vénuszon
csak igen gyenge teljesítményt nyújtottak, sőt nemegyszer teljesen
csődöt mondtak. Mintha ellustultak volna a motorok,
fordulatszámuk egyre csökkent, az elektronikus műszerek érzékeny
mutatói pedig, melyek eddig a legkisebb hatásra is könnyedén
reagáltak, most vagy „beragadtak”, vagy csak igen erős impulzusra
voltak hajlandók nyugalmi helyzetükből kilendülni. A televíziós
készülékeket alig lehetett használni, a felvett képek homályosak,
gyakran teljesen kivehetetlenek maradtak, csillagászati műszereik, a
rádiótávcsövek, spektroszkópok vakon, elhagyatva porosodtak a
kihalt obszervatóriumban…
Tudták, hogy a Vénusz mágneses terének erőssége sokkal
nagyobb, mint a Földé, azt is megállapították már, hogy a bolygó
gazdagabb vasban és urániumban, mint azt eredetileg feltételezték.
Ezek a körülményeik eredményezték azután azokat a fizikai
hatásokat, melyeken, legalábbis egyelőre, nem tudtak úrrá lenni. A
pontosan meghatározott sebességgel kilőtt meteorológiai rakéták
üzemanyaga, az itt uralkodó kisebb nehézségi erő ellenére, idő előtt
elfogyott és a rakéták visszazuhantak, mielőtt elérték volna a kívánt
magasságot. Nehézkesen, bizonytalanul dülöngélve emelkedett fel a
koleopter, a pilótának minden ügyességét össze kellett szednie
ahhoz, hogy legalább néhány percig a levegőben maradhasson
gépével.
Különös jelenségre bukkant Gauer is. Amikor egy terepjárón
visszavitte a vontatórakétához az antropterák támadásakor leszerelt
fedőlemezt, bent, az atomreaktor előtt egy hínárból, rothadó
indákból összehordott halmon néhány döglődő állatot talált. A földi
hódokhoz hasonló jószágok hasát és pofáját gennyes fekélyek
borították, már annyira legyöngültek, hogy meg sem kísérelték a
menekülést, amikor Gauer egy hosszú bottal megszurkálta őket. A
sugárzásmérő szerint a reaktor környékének rádióaktivitása messze
a veszélyes határon túl, annyira intenzív volt, hogy a pilóta rohanva
menekült a veszedelmes körzetből.
- Érthetetlen - töprengett Rahama, amikor Gauer otthon
beszámolt tapasztalatairól az atomfizikusnak. - A legcsekélyebb
kisugárzásnak sem szabad jelentkeznie, ha az atomreaktor nincs
üzemben. Talán a szigetelőburkolat sérült meg valahol?
- Nem tudom! Nem néztem én semmit, hanem a nyakamba
szedtem a lábam és futottam - vallotta meg Gauer őszintén.
Amikor különleges, sugárvédő öltözetben alaposan végig
vizsgálták a reaktor árnyékoló falait, a legkisebb sérülésre sem
találtak. Mégis, mintegy háromszáz méteres körzetben veszélyesen
erős radioaktivitást jelzett a sugárzásmérő.
Bőségesen el volt hát látva mindenki munkával és feladattal. De
maga a visszautazás, a vontatórakéta és az utashajó felszállásának
előkészítése volt a legsúlyosabb feladat, amivel Ralph Karrennek a
nyolc év alatt meg kellett birkóznia.
És még nem tudták, nem tartogat-e számukra valamilyen
meglepetést a közeledő éjszaka, amely hosszú hetekre vaksötétbe
burkol majd körülöttük mindent…
 BEKÖSZÖNT AZ ÉJSZAKA

- Mennyire jutott a „nyelvleckékkel”? - kérdezte Joroden

Maruzzit. -, Megérti végre, amit Szo-mi-do mond?
- Miért olyan türelmetlen? Adjon nekem még néhány hetet és
lefogadom, hogy folyékonyan beszélem az antropterák nyelvét.
Egyébként sok tárgynak, fogalomnak, egyes testrészeknek a nevét,
helyesebben a hangképét már ismerem. A legegyszerűbb dolgokról
szépen eldiskurálunk Szo-mi-dóval.
- Állítson össze részünkre is egy amolyan szótárfélét - kérte
Karren. - Legalább kottából tanuljunk valamit, amíg maga Szo-mi-
dóval bíbelődik.
- Largot kisasszonynak van egy kis szótára - árulta el Maruzzi. -
Mutassa meg Katrina, hadd lássa Karren, hogy milyen sokat tudunk
már!
- Katrina, hát maga is nyelvészkedik? - csodálkozott Joroden.
- Sokkal gyorsabban halad, mint én - dicsérte Maruzzi. - Az
antroptera úgy jár utána, mint az árnyék, órákig is elüldögél előtte
és, csak nézi Katrinát, mintha megigézték volna. Hiába, Szo-mi-do
is férfi, így nem csoda, ha szívesebben ül Katrina mellett, mint
mellettem.
- Csak ne szerénykedjék, magához legalább annyira ragaszkodik,
mint hozzám - pirult el Katrina.
- Mutassák már meg azt a szótárt - kérte Trokov. - Lássuk,
boldogulok-e vele?
Fütyülni próbálta a lekottázott szavakat, de a nevető arcokat látva
hiába csücsörítette száját, egyetlen hangot sem tudott magából
kipréselni.
- A baj az - szakította félbe Maruzzi a hangképekkel küszködő
Trokovot -, hogy csak olyan tárgyak és fogalmak elnevezését tudjuk
megállapítani, amelyeket valamilyen módon közvetlenül, a maguk
valóságában is megmutathatunk Szo-mi-dónak. A rajzot, képeket
nem érti. Hiába próbáltam neki például egy olyasfajta fát rajzolni,
amilyenek itt a Vénuszon nőnek, csak bámult és összevissza
fütyörészett, amiből persze semmit sem értettem meg.
 Ha tovább akarunk jutni, akkor most már ki kell mennünk Szo-
mi-dóval a szabadba - mondta Katrina. - Ott néhány hét alatt
tökéletesen meg fogjuk tanulni az antropterák nyelvét.
- Feltéve, ha meg nem szökik odakint Szo-mi-do - kapcsolódott a
beszélgetésbe Gauer. - Pokolion jól repülnek ezek a jószágok, elég
egy szárnycsapás és már el is tűnnek a ködben.
- Mondja Maruzzi, vizsgálta már Szo-mi-do érzékszerveinek a
működését? - kérdezte Joroden. - Hogyan tájékozódnak az
antropterák? Lehetséges, hogy ködön keresztül is látnak?
- Nem hiszem! De valószínűnek tartom, hogy a földi denevérhez
hasonlóan, ők is ultrahang segítségével tájékozódnak. Sajnos, ezen a
szűk helyen, ahol egyébként is mindig és mindenütt világosság van,
nem ellenőrizhetem feltevésem helyességét. Emiatt ugyancsak ki
kellene mennünk Szo-mi-dóval az utashajóból.
 - Tulajdonképpen miben áll a denevéreknél az ultrahanggal való
tájékozódás? - kérdezte Gauer.
- Mint pilóta, bizonyára jól ismeri a földi repülőterek
rádiólokátorait. Pontosan azonos elven működik a denevérek
helymeghatározó „készüléke” is.
- Ezek szerint először a lokátorokkal kellene megismerkednünk! -
vetette közbe Botka. - Nem magyarázná el nekünk, hogyan
működnek ezek?
- Erre inkább Gauert kérje meg - válaszolta Maruzzi. - Akár ő,
akár Karren sokkal szakszerűbben fogják ezt elmagyarázni, mint én.
Gauer mosolyogva legyintett.
- Egyszerű dolog! A lokátorok adókészüléke egy antennán
keresztül egészen rövid hullámhosszon, gyors egymásutánban
irányított elektromos rezgéseket, impulzusokat sugároz a magasban
szálló repülőgép felé. Egy vevőállomás felfogja a repülőgépről
visszaverődött hullámokat, a készülék indikátora pedig leméri,
mennyi idő telt el a rádióhullámok kibocsátása és visszaérkezése
között. Miután tudjuk, hogy a hullámok másodpercenként
háromszázezer kilométeres sebességgel terjednek, az eltelt idő
alapján könnyen kiszámítható a repülőgép távolsága. Az indikátorok
természetesen a számítást is elvégzik, úgyhogy a távírász már
pontos eredményt olvashat le a műszerről.
- Én bizony nem tudtam volna ezt ilyen szakszerűen elmagyarázni
- bólintott: elismerően Maruzzi. - Hát lényegében ugyanezt a
„megoldást” találjuk a denevéreknél is. Csakhogy ők nem
elektromos rezgéseket, hanem rendkívül rövid hanghullámokat
bocsátanak ki magukból, és ezek segítségével mérik a távolságot.
- Nekik is van antennájuk és indikátoruk? - nevetett Karren.
- Akár hiszi, akár nem: van! A gégefőben rendkívül magas, emberi
fül számára nem is hallható hanghullámokat, úgynevezett
ultrahangot képeznek, és ezt azon az ormányhoz hasonló
nyúlványon keresztül bocsátják ki, amelyik az orrlyukak felett, két
szemük közt helyezkedik el.
- Ez lenne hát náluk az adóállomás és az antenna! De hol van a
vevőkészülék és az indikátor?
- A denevérnek két „vevőkészüléke” is van, két csodálatosan
érzékeny és pontos műszere: a nagy, mozgékony fülek. Egyszerre
mérnek velük távolságot, irányt és sebességet. Maga az indikátor
pedig valahol az agyban van elhelyezve.
- Ezt aztán igazán nem tudom elképzelni! - hitetlenkedett Gauer.
- No, majd lerajzolom, és akkor mindjárt megérti - vett elő papírt
és ceruzát Maruzzi. - Figyeljen csak ide! - és már rajzolta is:

- Mondjuk, egy szúnyog repül el sötétben a denevér előtt -

magyarázta a rajzról Maruzzi.
- Az ormányon keresztül kibocsátott ultrahangkéve nekiütközik a
szúnyognak, visszaverődik onnan és a denevér szüntelenül és
villámgyorsan legyező fülei közül a jobboldali felfogja a visszavert
hanghullámokat. A másik füle ugyanebben a pillanatban nyugalmi
helyzetbe kerül. De már működésbe is lép az agyban elhelyezett
„indikátor” és tudatja a denevérrel, hogy a hozzáképest jobbfelé
repülő rovar milyen távolságra van tőle. Valószínűleg a fülmozgás
segítségével állapítja meg ugyanakkor a repülés sebességét is. Csak
így magyarázható meg, hogy éjjel, teljes sötétségben is halálos
biztonsággal tud lecsapni zsákmányára.
- Csodálatos! - álmélkodott Gauer. - Hol van ettől, amit a mi
lokátoraink tudnak?!
- Nem ez az ultrahangkéve ölte meg múltkor a nyulakat? -
kérdezte Karren.
- Amikor Jorodent megtámadta az antroptera? Lehetséges… -
válaszolta elgondolkozva Maruzzi. - Bizonyos intenzitású ultrahang
már halált okozhat kisebb állatoknál. Feltéve, hogy közelről, éri őket
a hangnyomás.
- Merre van most Szo-mi-do? - kérdezte Joroden.
- Valószínűleg a pilótafülkében. - Ott tanyázik a legszívesebben -
válaszolta Maruzzi.
- Le tudja hívni?
 - Hogyne! - Az ajtóhoz lépett és a csigalépcső szűk, kanyargó
kürtőjében visszhangot verve sivított végig a füttyjel: gyere…
Rögtön rá puha léptek hallatszottak és a fordulóban megjelent a
lefelé botorkáló Szo-mi-do. Totyogó léptekkel igyekezett Maruzzi
után, de amikor odabent észrevette Katrinát, menten odament és
leült melléje.
- Mutassa már be a tudományát! - kérték többen is Maruzzit. -
Beszélgessen egy kicsit Szo-mi-dóval.
Maruzzinak sehogy sem akart az antroptera engedelmeskedni. De
amikor Katrina megsimogatta a fejét és az asztal végén álló
poharakra mutatva elfütyülte: hozd, Szo-mi-do nehézkesen
feltápászkodott és odacammogva megfogott egy poharat.
- Add! - fütyülte most Maruzzi és megkopogtatta maga előtt az
asztalt. Mintha gondolkodott volna az antroptera, hol Katrinára, hol
a biológusra nézett fekete szemével, aztán kissé meglebbentette
szárnyait és Katrinához totyogva, az ölébe ejtette a poharat.
- Megfigyelték már? - kérdezte Katrina. - Ha valamit nem akar
megtenni, akkor meglengeti a szárnyait.
- Mi a fejünket rázzuk, ők a szárnyukat lengetik - nevetett Karren.
- Csupán megszokás dolga az egész…
Szo-mi-do volt-e jó tanítómester, vagy a tanítványok igyekeztek
nagyon? Alig fordult ugyanis néhány napot - az űrhajó naptárórája,
Maruzzi és Katrina már majdnem folyékonyan beszélgettek az
antropterával. A fogoly vénuszlakó szolgálatkészen, ellenkezés
nélkül teljesített minden parancsot, megértette az elfütyült, vagy
dúdolva szolmizált szavakat, kiment, ha kiküldték valamelyik
helyiségből és engedelmesen visszatért, amikor hívták. Jött, ment,
ha megéhezett enni kért, de akár órákig is mozdulatlanul ült egy
sarokban, ha nem szóltak hozzá. Mihelyt tehette, beszökött a
pilótafülkébe és az üvegfalhoz szorított arccal, sóvárogva bámulta a
szürkén, álmosan gomolygó ködöt.
A kotta-szótárba pedig mind ritkábban kerültek újabb tárgyakat,
fogalmakat jelölő hangképek. Annak nem sok értelmét látta
Maruzzi, hogy a földi ember eszközeinek elnevezésére tanítgassa
magacsinálta füttyjelekkel Szo-mi-dót, néhány egyszerűbb, gyakran
használt tárgyat már meg tudott így nevezni, ennél többre pedig
egyelőre nem volt szükség. Arra azonban nem merte Maruzzi
rászánni magát, hogy foglyával gyalogszerrel a szabadba
merészkedjék.
Mintha őrizték volna az utashajót, egy-két antroptera mindig a
közelben ólálkodott.
- Előbb-utóbb megjön az éjszaka - türelmetlenkedett Joroden -,
akkor pedig hetekre be leszünk ide zárva. Legalább a közvetlen
környéket meg kellene ismernünk, oda még Szo-mi-do is velünk
jöhetne.
- Szo-mi-do megszökik, minket pedig agyonvernek -
aggodalmaskodott Botka.
- Miért jött velünk, ha az orrát sem meri innen kidugni? - förmedt
rá Joroden. - Azt hitte, vakációzni fogunk a Vénuszon?
- Kevés híja volt, hogy a múltkor ott nem hagyták a fogukat…
- Mi voltunk a hibásak, miért nem készültünk fel jobban az útra?
Kutyabajunk se történik, ha velünk van egy terepjáró.
Megvetően hátat fordított a botanikusnak és félvállról vetette még
oda:
- Egyébként senki sem kényszeríti, hogy kimozduljon innen.
Halásszon ki magának néhány zöldséget a pocsolyából, ezzel is
ámulatba fogja ejteni otthon a hallgatóit.
- Én is az indulás mellett szavazok! - igyekezett másra terelni a
szót Maruzzi. - Nem érhet különösebb baj, ha két vagy három
terepjáró indul el egyszerre. Az egyiken magammal vinném Szo-mi-
dót is, hátha segítségünkre lesz az úton!

Zajtalanul fordult át csuklóin a hatalmas csapóajtó és dübörgő

motorokkal kúszott ki három hernyótalpas terepjáró a garázsból. Az
elsőt Gauer vezette, mellette Joroden ült, a két hátsó ülést pedig
Maruzzi és az antroptera foglalták el. A másik két hernyótalpasnak
is csak négy-négy utasa volt; sok helyet foglaltak el a
nagyteljesítményű sugárszórók és a különböző műszerek.
Vastag páncéllemez és törhetetlen ablakok védték a terepjárók
utasait. A forgatható tornyokból gyorstüzelőágyúk csöve nyúlt ki, a
lőszeresládák rekeszeiben szürke gránátok és foszforeszkáló piros
festékanyaggal bevont atomlövedékek sorakoztak.
Úgy tervezték, hogy mintegy harminc kilométeres körzetben
kutatják át a fennsíkot. Bőségesen ellátták magukat élelemmel és
vízzel, sőt Szo-mi-do részére jókora láda szárított gyümölcsöt is
vittek az útra. Alig volt ugyan földi étel, amit az antroptera meg ne
evett volna, de legjobban mégis a gyümölcsféléket szerette. Ha
kedvetlen volt, vagy megmakacsolta magát, csak egy friss narancsot
vagy grapefruitot kellett Dornednek elővennie az elektromos
hűtőszekrényből, Szo-mi-do máris vidáman fütyörészett örömében.
A rádiókészülékek állandó kapcsolatot biztosítottak a három
terepjáró és az utashajó közt. Támaszpontjukon indulásra készen
állott egy negyedik hernyótalpas és az egyik koleopter is, hogy
azonnal segítséget vigyen, ha útközben valahol baj érné az
expedíciót.
A lapos, fehér-piros csíkokkal tarkázott járművek könnyedén
gördültek előre széles lánctalpaikon. De hamarosan elakadtak volna
az ingoványos talajon, ha radarkészülékeik nem tapogatják ki
előttük lépésről lépésre az utat. A szélvédőre és oldalablakokra
csapódó párán keresztül alig láttak valamit a ködbevesző tájból.
- Hiába vannak tökéletes geodéziai műszereink - mondta
bosszúsan Joroden -, Trokov még ezt a néhány négyzetkilométert
sem tudja velük az utashajó körül feltérképezni. Látótávolságra,
tízméterenként, csak nem állíthat fel háromszögellési pontokat.
- Készítettek már infravörös szűrővel felvételeket? - kérdezte
Maruzzi. - A vörösöntúli sugarak talán megbirkóznak a köddel.
- Wittmannak nemcsak infravörös, hanem ultraibolya fényben
felvett képei is vannak már. Ön persze annyira el volt foglalva az
utóbbi napokban Szo-mi-dóval, hogy nem is tud a mi
eredményeinkről!
- Gyakorlati szempontból használhatók a felvételek?
- Így önmagukban nem, de kitűnően kiegészítik majd a légi
felvételeket.
- Hogyan oldják meg a légi fényképezést?
- Rakétákat fogunk kilőni, melyek különböző magasságban
felvételeket készítenek a környező terepről. Ezekbe a felvételekbe
azután beillesztjük Wittman képeit és így meglehetősen pontos
képet kapunk arról, hogyan helyezkednek el körülöttünk a környék
felszíni alakzatai.
- Abszolút, tehát méterekben meghatározott távolságokat is
tudnak a fényképeken mérni?
- Ehhez legalább két olyan bázispontra van szükségünk,
amelyeknek pontosan ismerjük a magasságát és egymástól való
távolságukat. Egyik bázisunk az utashajó lesz, a másikat most kell
majd kijelölnünk.

- Alkalmas sziklatömb van itt elég - mutatott a radarernyőre

Gauer -, csak azt nem tudom, hogyan fogjuk megjelölni, amelyiket
háromszögellési pontnak kiválasztunk?
- Egy akkumulátorral táplált infralámpát helyezünk el rajta,
ennek a nyomát és az utashajót feltétlenül megtaláljuk a rakétáról
felvett képen, így azután meglesz a térképezéshez szükséges két fix
pont. A többi már gyerekjáték, mert ezek ismeretében egyszerű
méréssel és a hármasszabály alkalmazásával minden távolságot ki
tudunk számítani a légi felvételen…

Az egymás mögött haladó terepjárók még mindig egyenes

irányban távolodtak az utashajótól. Úgy határoztak, hogy addig
mennek előre, amíg egy nagyobb sziklatömb útjukat nem állja, itt
helyezik majd el a jelzőlámpát.
- Ha szerencsénk van - mondta Joroden -, akkor a hajótól 25-30
kilométerre találunk ilyen kiemelkedő pontra. Innen azután
spirálvonalban térünk majd vissza az utashajóhoz, így legalább
részletesen átkutatjuk ezt a kis területet.
- Nem tudok rájönni, mik ezek á szürke foltok itt - mutatott Gauer
a radarernyőre. - Hol eltűnnek, hol megint felbukkannak, mintha
valamilyen mozgó tömeg képét fogná fel időnként a készülék…
 Joroden és Maruzzi egy ideig szótlanul figyelték a szerelékfalba
épített, négyzet alakú képmezőt.
- Különös - mondta elgondolkozva Maruzzi. - Nem tudja
megállapítani, hogy milyen távolságra vannak tőlünk?
- A kép élessége, vagy inkább életlensége után ítélve három-négy
kilométerre van, amit a radar letapint - válaszolta Gauer. - De
nézzék csak, ez a folt itt egyre nagyobb lesz…
- Valami mozog előttünk! - kiáltotta izgatottan Joroden. -
Figyeljék meg, most felém közeledik. a képmezőn… megáll… ott
mellette egy másik folt bukkan fel… Kuss, te! - kiáltott hátrafordulva
mérgesen. Szo-mi-dóra. Az eddig csendesen, szinte közönyösen
gunnyasztó antroptera sivító, vijjogó füttye dobhártyát repesztő
erővel harsant fel mögöttük. Szerencsére, indulás előtt odaszíjazták
az üléshez, különben most képtelenek lettek volna lefogni a
kétségbeesetten vergődő jószágot.
- Mi az ördög bújt beléd, Szo-mi-do? - nézte csodálkozva Maruzzi
az antropterát. - Kutya legyek, ha egy szót is értek ebből a visításból.
Mintha félne valamitől…
- Azt hiszem, jogosan fél - mutatta a radarernyőn most már élesen
kirajzolódó képet Gauer. - Valamilyen gigantikus méretű állat
közeledik felénk, méghozzá nem is egyedül… Úgy látom, egész
csorda tör ránk…
- Azonnal álljon meg! - rendelkezett Joroden. Szájához emelte a
mikrofont. - Halló Liwniczki! Zappo! Hallják, amit mondok?
Zárkózzanak fel hozzánk. Hogyan? Igen, igen, észrevettük őket. Mi
elöl fedezzük a terepet, Liwniczki jobbra, Zappo balra és hátra
figyeljen… Nem, egyelőre nem lövünk rájuk, talán elég lesz nekik a
sugárszóró is. A lövegeket mindenesetre készítsék elő…
Maruzzi szorosabbra húzta Szo-mi-dón a hevedereket, aztán
felkapaszkodott a toronyba és jól begyakorolt mozdulatokkal
néhány másodperc alatt tűzkész állapotba helyezte a gyorstüzelő
ágyút.
- Repeszgránátra töltsön, de csak akkor tüzeljen, ha szólok! -
figyelmeztette Joroden.
- Talán nem támadnak ránk! - reménykedett Gauer. - Mintha
megálltak volna. De mégsem, rögtön ideérnek…
Joroden feszülten figyelte a radarképet.
 - Jöjjön csak ide egy pillanatra! - hívta le a toronyból Maruzzit. -
Maga bizonyára ismeri ezeket a szörnyetegeket. Olyan a formájuk,
mint valami őshüllőé.
Maruzzi megdöbbenve nézte a lassú ügetéssel közeledő,
toronymagas állatokat.
- Kár, hogy nem vagyok paleontológus! - sóhajtotta. - És egyetlen
őslénykutatója sincs az expedíciónak…
- Odalent, a földtörténeti múzeumban láttam ilyen ősállatok
rekonstrukcióit - mondta borzongva Gauer. - De olyan nyakatekert
neve volt mindegyiknek, hogy azt magamfajta ember soha meg nem
tanulja…
- Ha nem lenne ekkora a fülük, akkor földi viszonylatban
feltétlenül a dinosaurusok rendjébe sorolnám őket - állapította meg
rövid tűnődés után Maruzzi. - De azt már nem tudnám
megmondani, hogy ezen belül melyik fajtával lehetnének
rokonságban.
- Ha egyáltalán rokonok, úgy mindenesetre elég távoli az atyafiság
köztük - nevetett Joroden. - Negyven millió kilométernél közelebb
eddig még nemigen kerültek egymáshoz. No, aztán egy-két millió
esztendő korkülönbség is van köztük…

Az utashajón érthető izgalommal hallgatták az expedíció rádión

leadott jelentéseit. Churan már útnak akarta indítani a negyedik
terepjárót is, de Joroden leintette.
- Nyugtassa meg őket - mondta, amikor Gauer továbbította
Churan üzenetét -, egyelőre nincs segítségre szükségünk. Ha
megtámadnak, egyetlen atomlövedékkel elintézzük az egész
társaságot.
A ködtakaró mögül hatalmas, ormótlan kolosszus bukkant elő és
óriási léptekkel közeledett feléjük.
- Itt vannak! - kiáltott fel Gauer. A szája mozgott, de hangját már
nem lehetett hallani, úgy sivított a szűk helyen Szo-mi-do panaszos
vijjogása.
Mint egy-egy malomkerék, akkora talpakon nyugodott az ősállat
négy oszlopos lába, hengeres törzséből kinyúló hosszú nyakán szinte
nevetségesen kicsi fej imbolygott a magasban. Ez a fej ugyan így is
majdhogynem akkora volt, mint egy jókora boroshordó, de hol
maradt ez a test elképesztő méretei mellett? Szürkés, apró
pikkelyekkel borított bőre laza, hullámos ráncokat vetett hasán és
nyaka körül, mintha szél lengette volna őket, úgy legyeztek óriási,
kagylós fülei. Ádáz harc után lehetett a furcsa szörnyeteg, mert a
széles szügyet átszelő mély, hasított sebből még most is sötétpiros
vér csöpögött az iszapba.
Az őshüllő, legalábbis egyelőre, semmi jelét sem mutatta annak,
hogy támadni készülne. Megállt előttük és háznagyságú testét kissé
hátradöntve úgy támaszkodott meg legyezőszerűen szétterülő
vastag, húsos farkán, mintha az az ötödik lába lett volna.
- Nem bénítja meg a sugárszóróval? - kérdezte Jorodent kissé
remegő hangon Maruzzi.
- Nem, amíg ránk nem támad.
- Hamarosan ideér a többi is - figyelmeztette Gauer a professzort.
- Az ernyőn már teljesen kirajzolódott a képük.
- Sokan vannak?
- Háromnak tisztán ki lehet venni az alakját, de azt hiszem, hogy
egy negyedik is jön mögöttük.
- Liwniczki! Zappo! Arról nem fenyeget veszély? - kérdezte rádión
keresztül Joroden.
- Úgy látszik, eddig csak ez a csorda fedezett fel bennünket -
hallotta Joroden a fejhallgatóban Trokov nyugodt hangját. - Mit szól
hozzájuk Maruzzi? Felismeri őket?
- Szerinte dinosaurusokkal akadtunk össze.
- Legfeljebb a méretük hasonló azokéhoz - vetette ellen Trokov. -
Talán a brachtiosaurusok nőttek ilyen nagyra, de azoknak a formája,
felépítése egészen más volt…
A hüllő most lomhán meghajlítva nyakát előrenyújtotta a fejét és
hosszúkás, egyenesen előre nyúló ormányban végződő pofájával
sorra szaglászta a terepjárókat. Szo-mi-do egész testében remegve,
vinnyogva lapult meg a helyén, amikor a kissé nyitott, félelmes száj
elsuhant az ablak előtt.
 Talán nem is lett volna nagyobb baj a különös találkozásból, ha az
egyik újonnan érkező „brachtiosaurus” kíváncsiságában túl közel
nem merészkedik Liwniczkiék terepjárójához. Amint a gépágyú
mellett ülő Fie ekkor a toronnyal együtt feléje akart fordulni, az
ágyúcsővel akaratlanul megütötte a békésen nézgelődő hüllő fejét.
Valamilyen lágy részt, talán az ormányát vagy szemét érte a hirtelen
ütés, mert hosszan, keservesen, mintha egy tülök szólalt volna meg,
elbődült és magasba lökve hátsó testét, villámgyorsan megpördült
két első lábán. Iszonyú erővel csapott le farkával a páncélozott
járműre és fájdalmasan nyüszítve, öles ugrásokkal rohant bele a
ködbe.
- A légmentesen lezárt terepjáró vastag falain át is behallatszott
Jorodenékhez az ütés alatt összeroppanó acélkarosszéria recsegése.
Megdöbbenve látták, amint a meggörbült alvázon kettépattan az
egyik hernyótalp, és mint egy hosszú kígyó, a levegőben tekergőzve
ugrik le a fogazott hajtókerékről.
Ekkor dübörögtek fel kékvörös lángot okádva a kurtacsövű ágyúk
és a rövid sorozatokban kiröppenő gránátok mély, véres krátereket
téptek az állatkolosszusok testében. Joroden sugárszórója már csak
a szétmarcangolt tetemeken söpört végig és mozdulatlanná
dermesztetté a még görcsösen vonagló végtagunkat. A haláltusában
vergődő óriások farkukkal felkavarták a híg iszapot, egy-egy súlyos
csapás nyomán úgy fröccsent magasba a szennyes sárzuhatag,
mintha egy fatörzs zuhant volna le valahonnan a magasból.
- Fedezzetek az ágyúkkal! - ordította a mikrofonba Gauer.
Feltépte a vezetőülés ajtaját és úgy ahogy volt, oxigénpalack nélkül
ugrott ki a terepjáróból. De alig ért az összeroncsolt járműhöz, az
oxigénhiány máris éreztette hatását és néhány lépés után
fuldokolva, nehezen lihegve dőlt a magával tehetetlen, bénult gép
oldalának. A bűzös, nyálkás sárral befröcskölt ablakokon át nem
látott a terepjáró belsejébe és hiába rángatta minden erejét
megfeszítve az összegörbült ajtókat, azokat sem tudta felnyitni.
Oxigénpalackokkal felszerelve hamarosan segítségére siettek Zappo
és Joroden is, de így sem boldogultak. Még az oldalajtókat
feszegették, amikor hirtelen felcsapódott az ágyútorony fedele és a
kerek nyílásban megjelent Fie kissé még sápadt, de már vidáman
vigyorgó ábrázata.
- Nekünk semmi bajunk, de a házikónk alaposan megrokkant! -
mutatott a beszakadt oldallemezekre. - Ezzel a döggel aligha
megyünk tovább…
De mire az utashajóból kiküldött vontató rájuk talált, már össze is
foltozták az elszakadt hernyótalpat. Úgy határoztak, hogy két
terepjáróval folytatják a felderítő utat, a vontató mögé kötött, sérült
jármű pedig utasaival együtt visszatér az utashajóhoz.
Az egyik terepjárón, melyet Gauer vezetett, most Joroden,
Maruzzi és Szo-mi-do helyezkedtek el. A másiknak Zappo, Trokov,
Hotter és Paul Wittman voltak az utasai. A viszonylag szerencsésen
végződött kaland után letettek arról, hogy ez alkalommal nagyobb
utat tegyenek meg, még csak az infravörös jelzőlámpát akarták
megfelelő ponton elhelyezni.
- Ha ez sikerül - mondta Joroden -, visszatérünk az utashajóhoz,
és addig nem mozdulunk ki, míg a koleopter segítségével fel nem
derítjük a környező terepet, és el nem végezzük a szükséges
méréseket.
Néhány kilométer után tömör sziklafalra bukkantak. Próbálták
megkerülni, de a zárt, összefüggő falnak csak nem akart vége
szakadni.
- Egyenes irányban nem jutunk tovább - állapította meg Joroden.
- Ki vállalkozik rá, hogy felkúszik a falra, és egy kiemelkedő csúcson
elhelyezi a jelzőlámpát?
Zappo és Trokov jelentkeztek.
- Két nagyteljesítményű sugárszóróval fedezzük a környező
légteret - rendelkezett Joroden. - Nem szeretném, ha Trokovékat is
megdobálnák Szo-mi-do barátai!
- Tényleg, hová lettek az antropterák? - csodálkozott Gauer. -
Egész úton egyet sem láttunk, pedig tegnap még csak úgy
hemzsegtek az utashajó körül.
… Furcsán hatott itt ez a szó: „tegnap”, hiszen amióta az expedíció
megérkezett a Vénuszra, még nem volt éjszaka. Az utasok a
naptáróra után igazodtak, amely szerint éjfélkor lefeküdtek, és
amikor az időjelző nyolc órát mutatott, felkeltek. Számukra a
néhány órai alvás előtt volt „tegnap” és amikor felébredtek, akkor
kezdődött a „ma”…
- Ha most rajtunk ütnek, alaposan elbánunk velük! - legyintett
Zappo. - Nem sokat tudnak ártani, ha bebújunk a terepjárókba…
Zappo és Trokov már ott kapaszkodtak a meredek sziklafal élesen
csipkézett oldalán. A nyálkás, csúszós falon nehezen haladtak előre,
minden alkalommal megpihentek, ha egy-egy szélesebb
sziklapárkányhoz értek. Ilyenkor Trokov rádión keresztül
tájékoztatta Jorodenéket arról, hogy hol vannak, mit látnak, milyen
magasra jutottak. De hiába kúsztak mind feljebb, új és új falak
meredeztek előttük, mintha sohasem akarna vége szakadni a
csupasz, rőtvörös sziklatömböknek.
- Még feljebb menjünk? - kérdezte Trokov rádión keresztül. - Itt
fent már olyan ritka a köd, hogy száz méterre is ellátni, de a hegy
csúcsát még mindig nem látjuk.
- Elfáradtak? - kérdezte Joroden.
- Nem, de csak a jelzőlámpa miatt szükségtelen magasabbra
másznunk - vélte Trokov. - Itt jól el tudnánk helyezni a lámpát.
Innen még viszonylag pontosan meg tudjuk állapítani a talajszint
fölötti magasságot is.
- Állítsák akkor fel a készüléket és jöjjenek vissza…
Nem volt könnyű dolog a lámpa helyének pontos meghatározása,
azonban Trokov, a gyakorlott geodéta egy-kettőre megbirkózott a
feladattal.
- Képzeljék - mesélte a többieknek, amikor Zappóval együtt
leereszkedett a sziklafalról -, minél magasabbra jutottunk, annál
ritkább lett körülöttünk a köd.
- Néhány száz méterrel feljebb talán már egyáltalán nincs köd -
reménykedett Maruzzi.
- Ez lehetetlen! - csóválta a fejét Gauer. - Semmit sem láttam, ami
kiemelkedett volna a ködtakaróból, amikor az utashajóval leszállás
előtt a Vénusz fölött keringtünk.
- Figyeljék csak Szo-mi-dót - emelte fel kezét hirtelen Maruzzi.
 - Mintha figyelmeztetni akarna valamire… Hallják? Gyere… Most
meg azt fütyülte sötét… Vajon mit akar ez velünk közölni?
- Legokosabb lenne, ha szabadon engednénk a szerencsétlent -
mutatott Wittman a kötelek közt vergődő antropterára. - Nyilván
nem ok nélkül nyugtalankodik ennyire…
- Próbáljunk először egy hosszú pórázt kötni rá - javasolta Hotter
- hadd vezessen minket egy darabon Szo-mi-do. Zappo és. Gauer
majd követnek a terepjárókkal.
- És ha antropterákra vagy amolyan ősállatokra bukkanunk
útközben?
- Közvetlenül nyomukban leszünk a terepjárókkal - nyugtatta meg
Jorodent Gauer -, egy pillanat alatt beugorhatnak hozzánk.
Maruzzi erős hegymászókötelet hurkolt át Szo-mi-do mellén, a
kötél két végét Hotter és Wittman tartották erősen. Joroden
Maruzzival közrefogta az antropterát, így indultak el a sziklafal
mentén. Mögöttük csendesen doromboltak a terepjárók. Trokov az
egyik páncéltorony lövésre kész gyorstüzelő ágyúja mellett
helyezkedett el, innen biztosította a kis karavánt egy esetleges
váratlan támadás ellen.
Szo-mi-do nehezen totyogott idétlen lábaival a puha talajon.
Közben minduntalan fel akart repülni, és amikor ez nem sikerült
neki, dühösen sípolva csapkodott szárnyaival.
Útközben Maruzzi fákra, növényekre, sziklaképződményekre
mutatva próbálta ezek hangképeit megtudni Szo-mi-dótól. De
akármennyire is igyekezett, az antroptera csak előre figyelve
szakadatlanul ezt a két szót ismételgette: gyere… sötét…
Keskeny, meredek falakkal határolt szakadékhoz értek. Sötét
torkolata mintha sziklafalba vágott, óriási kapu lett volna. Vastag
rétegben lerakódott kavics és homok borította. A kövek közt
kristálytiszta víz csörgedezett, halk csobogással kerülgetve a
szakadék fenekén elszórtan heverő szikladarabokat.
A kötélvégre fogott Szo-mi-do határozott mozdulattal fordult a
hasadók felé és totyogó lépteivel olyan gyorsan haladt előre, hogy
Wittman és Hotter csak bukdácsolva tudták az egyre meredekebb,
keskeny úton követni.
A magasból erősödő zúgást sodort feléjük a szűk katlanból
leáramló hűvös szél.
 - Hallják? - állt meg fülelve Maruzzi. - Mintha vízesés lenne
valahol előttünk. Szóljanak Zappónak és Gauernek, hogy állítsák le a
motorokat.
A hirtelen beállott csendben tisztán hallható volt a leomló víz
csobogó zuhogása.
- Víz? - kérdezte fütyülve Maruzzi Szo-mi-dótól.
Az antroptera meglengette szárnyait és rángatta maga után a
kövek közt ügyetlenül botorkáló Hotterékat.
Nemsokára elérték a vízesést. A sziklapadot, ahonnan keskeny
sugárban omlott a hideg, tiszta víz, eltakarta a köd; mintha a
vattasűrű felhőréteg hasadt volna meg odafent, úgy zuhogott, forrt
előttük a láthatatlan magasságból lezuhanó víztömeg.
Szo-mi-do ügyet sem vetett a vízesésre, szárnyaival csapkodva
igyekezett egyre gyorsabban felfelé. Rút arca eltorzult az óriási
erőfeszítéstől, amint a kötélvégekbe kapaszkodó őreit maga után
vonszolta.
Maruzzi hiába faggatta a ragozhatatlan tőszavakból formált
kérdésekkel Szo-mi-dót, az antroptera csak ezt a két szót: gyere…
sötét… - hajtogatta makacsul. Aztán egy éles fordulónál hirtelen
megtorpant és átható hangon többször elismételt egy rövid
füttyjelet, melyet eddig még nem hallottak tőle:

- Mit jelenthet ez? - tanakodott Maruzzi. - Do-la-mi… - fütyülte ő

is és az antroptera elé állott. De Szo-mi-do szárnyának egyetlen
suhintásával olyan erővel sodorta félre útjából a biológust, hogy az a
hirtelen lökéstől elvesztve egyensúlyát, nekiesett a síkos
sziklafalnak.
- A fényerősségmérő mutatója rohamosan esik vissza - kiáltott le a
páncéltoronyból Trokov. - Vagy a hasadék falai csukódnak össze
fölöttünk, vagy az éjszaka közeledik…
Riadtan torpantak meg a nehéz úttól elcsigázott, lihegő emberek.
Most vették csak észre, hogy az eddig fehéren hömpölygő
ködgomolyagok kísértetiesen sötét, szürke árnyalatot kaptak, már
csak alig egy-két lépésre láttak a rájuk terülő sötétségben. Szo-mi-do
őrjöngve rángatta köteleit, négyen is alig bírták visszatartani.
 - Mit tegyünk? - kérdezte Joroden. - Semmi kétség, az éjszaka
közeledik. Egy-két órán belül talán teljes sötétség borul ránk.
Hogyan jutunk majd ki a szorosból?
- Ezt akarta hát velünk közölni Szo-mi-do! - állapította meg
csüggedten Maruzzi. - Bizonyára ezért igyekszik ő is ennyire.
Nyilván védett helyre, talán a tanyájára akar eljutni, mielőtt teljesen
besötétedik.
- Ha azonnal visszafordulunk, akkor még nem lesz késő - mondta
Gauer, aki közben szintén kiszállt a terepjáróból. - Ha idejében
kiérünk a fennsíkra, ott már sötétben is könnyen eligazodunk a
radarkészülékek segítségével.
- Akkor hát ne vesztegessük az időt, hanem induljunk - döntött
Joroden. - Ültessék be Szo-mi-dót Zappo mögé és gyerünk!
De Szo-mi-do megmakacsolta magát és egy tapodtat sem volt
hajlandó mozdulni. Amikor látta, hogy őrzői nem engedik tovább, és
ő sem bírja őket vonszolni, a földre dobta magát és vékony,
panaszos hangon nyüszítette feléjük:
- Gyere… gyere… gyere…
- Inkább engedjük szabadon, minthogy magunk is itt vesszünk a
szakadékban - javasolta Wittman. - Majd fogunk helyette egy másik
antropterát, ha ismét kivilágosodik…
Maruzzi kétségbeesetten tiltakozott, elviselhetetlennek találta
még a gondolatot is, hogy megváljon dédelgetett foglyától. Nehezen
tudták csak meggyőzni arról, hogy ebben á helyzetben legokosabb,
ha útjára engedik Szo-mi-dót.
- Menj hát, Szo-mi-do! - búcsúzott az antropterától Maruzzi
bánatosan, amikor leoldozta róla a köteleket. - De gyere vissza, ha
felkel a Nap…
Szo-mi-do feltápászkodott a földről és csodálkozva bámult a
szótlanul álldogáló kis csoportra. Aztán meglebbentette szárnyait és
könnyedén a levegőbe emelkedett. Néhány kört írt le fölöttük. Szinte
emberi érzés tükröződött az arcán, amikor lassú lebegéssel Maruzzi
elé ereszkedett és karmos ujjait ruhájába vájva próbálta kedvencét
maga után vonszolni.
- Gyere… Do-la-mi… Sötét… - ismételte untalan és csillogó szemei
könyörögve tapadtak a biológus arcára. Ügyet sem vetett a
többiekre, akik már a terepjárókban ültek, és türelmetlenül
sürgették Maruzzit, hogy foglalja el helyét. Mozdulatlanul,
leeresztett szárnyakkal nézte a döngve becsapódó súlyos páncélajtót.
És hosszan, szomorúan füttyentette el magát, amikor a két terepjáró
megfordult és elindult lefelé.
Aztán kitárta szárnyait, hatalmas csapásokkal tovalebbent s eltűnt
a kékesfeketén hullámzó, végtelen ködtengerben…
 AZ ANTROPTERÁK VÁROSA

A hosszú, hosszú éjszaka után végre ritkulni kezdett a sötétség. A

felkelő Nap fénye viaskodva törte át magát a vastag felhőtakarón,
emberi szem nem is érzékelte, csak a műszerek jelezték, hogy
közeledik a virradat. A ködön át, mint sejtelmes árnyak bontakoztak
ki a közeli fák körvonalai, az utashajó párás ablakain lepergő
vízcseppek haloványan csillogtak a szürkés fényben. Viharos szél
forgatta, kavarta a lomhán örvénylő ködöt, az áramló légtömeg néha
belekapott egy-egy nagyobb pamacsba, és a csigavonalba csavart
ködkígyókat magával szippantotta a magasba.
Karren egyedül ült a pilótafülkében és mélyen elmerülve nézte az
ébredő, különös világot. Közben hiába igyekezett, minden erejét
megfeszítve, hogy kissé rendbe szedje kuszán csapongó gondolatait,
ez sehogy sem akart neki sikerülni.
- Mi lesz itt? - sóhajtotta halkan, és töprengve hajtotta öklére
fejét. A félig nyitott fülkeajtón át most is éles szóváltás foszlányai
szűrődtek fel a lakóteremből, a hangzavarból minduntalan kivált
Joroden kellemetlen, recsegő hangja. Az elmúlt hetek alatt Karren
azzal próbálta a hosszú éjszaka tétlen unalmát elűzni, hogy részletes
munkatervet dolgozott ki a technikai személyzet minden egyes tagja
számára, de maga az a körülmény, hogy a szűk helyen összezárt
huszonegy ember folytonosan együtt volt és akarva, nem akarva
minduntalan érintkezniük kellett egymással, állandó veszekedésre,
sőt nemegyszer súlyos összecsapásokra vezetett. Amikor az
expedíciónak fáradságos, nehéz munkával ismét összeköttetést
sikerült teremtenie az űrállomással és a Holddal, Joroden egy
óvatlan pillanatban rajtaütött a rádiófülkén és embereivel birtokba
vette az adókészüléket. Most már senki sem tudta ellenőrizni, kivel
beszél az űrállomáson Joroden, mit közöl és mit nem a Vénuszon
történtekről. Churan, aki mindnyájuk meglepetésére váratlanul
Jorodenhez pártolt, ettől az órától kezdve fegyverrel őrizte, és egy
pillanatra sem hagyta el a fülkét.
Szerencsére Karren sok egyéb műszerrel együtt üzembe tudta
helyezni a rádiótávcsövet is és így Katrina is megkezdhette a
rendszeres csillagászati megfigyeléseket. Ez annyira elfoglalta, hogy
legtöbbször a közös étkezeseken sem vett részt. Alig látták tehát,
csak nagy ritkán találkoztak vele a többiek, mégis mindig ott volt, ha
láthatatlanul és elérhetetlenül is, a két szemben álló tábor között.
Mert egy számbelileg ugyan kisebb, de erőszakos csoport, melynek
tagjai örökösen marakodtak és torzsalkodtak egymás között is, most
már nyíltan Joroden professzor mögött állt, míg a Vénusz-expedíció
többi részvevője hallgatólagos megegyezéssel és teljes egyetértésben
Karrent és Rahamát támogatta.
A mérnök már teljesen felgyógyult, a jó táplálkozás és a
rendszeres torna hamarosan visszaadták régi erejét. Amióta csak
járni tudott, ha Katrina egy percre is elhagyta kis obszervatóriumát,
a nyomába szegődött és úgy követte a fiatal lányt mindenfelé,
mintha árnyéka lett volna. Maga sem tudott volna számot adni
arról, hogy miért teszi ezt, de közben ösztönös tartózkodással őrizte
a látszatot és vigyázott arra, hogy véletlenül se maradjanak valahol
kettesben, négyszemközt. Joroden meg éppen ezen mesterkedett
folytonosan és Katrinának ugyancsak résen kellett lennie, ha
idejében el akarta kerülni Joroden mind vakmerőbbé váló
támadásait. Ilyenkor, ha csak tehette, Karrenhez menekült, aki
egyetlen szó nélkül, csak keményen felvillanó szemével, vagy
ellentmondást nem tűrő, parancsoló mozdulattal távolította el
Katrina közeléből a tehetetlen dühtől remegő embert. Az idegtépő
feszültségben gyötrelmes lassan múlt az idő.
A nyílt harc még nem tört ki, de Joroden mindenre elszánt kis
csapata türelmetlenül várta az alkalmas pillanatot, hogy
lefegyverezze Karrenékat.
- Ne ezt a majdnem üres fegyverraktárt őrizzük, ennek már nem
sok értelme van! - vitatkozott a professzor Eplennel, amikor a szűk,
ablaktalan raktárhelyiségben egy alkalommal haditanácsot tartott
cinkosaival. - Az önműködő fegyvereket és azokat a sugárszórókat
kell visszaszereznünk, amiket a felderítőutakra könnyelműen
kiadtunk Karrennek és embereinek. Amíg ezek náluk vannak, addig
vitathatatlanul ők az erősebbek…
- Szerencse, hogy Karren ránk is vonatkoztatja azokat a
rendelkezéseket, amelyeket az Űrhajózási Főbizottság a jogos és
jogtalan fegyverhasználattal kapcsolatban kiadott - vigyorgott
cinikusan Botka. - Ha az az ember nem lenne ilyen ostobán
becsületes, akkor már régen elintézhetett volna bennünket.
 - Nem is Karrentől kell elsősorban tartanunk - legyintett
Iklovszkij -, Gauer vagy akár Fie is sokkal veszedelmesebbek, mint
ő. Nem beszélve Maruzziról, akitől az isten mentsen meg, ha
valamiért ki talál robbanni…
- Mi a véleményük, megbízhatunk Churanban? - kérdezte Eplen. -
Fie és ő nagyon jó bárátok voltak…
- Akár megbízható, akár nem, feltétlenül a magunk oldalán kell őt
tartanunk - válaszolta Joroden. - Ő az egyetlen köztünk, aki
nemcsak bánni tud a rádióadóval, hanem szükség esetén meg is
tudja azt javítani.
Amme és Liwniczki egy lőszeres ládán üldögélve eddig szótlanul
hallgatták a többieket. Amme most felállt, gondosan tenyerébe verte
kialudt pipájából a hamut és Jorodenhez lépett.
- Mondja professzor, okos dolognak tartja maga ezt az örökös
hadakozást Rahamával, Karrennel és a többiekkel? - kérdezte
csendesen. - Van ennek értelme? Én azt hiszem, hogy
végeredményben teljesen mindegy, ki az expedíció vezetője. Nekem
például semmi kifogásom sincs Rahama ellen, és ha már a többség
őt akarja, miért ne fogadhatnánk el mi is őt?
- Ostoba! - sziszegte fogai közt Joroden és dühtől vörösen fordult
szembe Amméval. - A Vénusz minden kincse és gazdagsága azé lesz,
aki kezében tartja a hatalmat. A túlnépesedett Föld ide fogja
szállítani emberfölöslegét, néhány év múlva száz- és százezer lakója
lesz a Vénusznak. Nem érti meg, hogy ezek egy új, önálló birodalmat
fognak itt alapítani? Mi leszek, mi lehetek én ebben a birodalomban,
ha most kiengedem kezemből a hatalmat?
- Hát engem nemigen érdekel, hogy önből, Joroden professzor,
kormányzó lesz-e itt, vagy csak éppen miniszter - vonogatta vállát
Amme. - Liwniczkivel már alaposan meghánytuk-vetettük a dolgot
és mondhatom, egyikőnk se szeretné ebben a ronda ködben leélni
életét. Vissza akarunk térni a Földre, mihelyt csak lehet, és én kötve
hiszem, hogy nagyon barátságosak lesznek majd odaát hozzánk, ha
megtudják, hogy itt a lázadók oldalára álltunk.
- Liwniczki! - szólította meg fojtott hangon Joroden a gépészt -
azonosítja magát azzal, amit Amme mondott?
- Hát… hogy is mondjam? - vonogatta a vállát Liwniczki. - Az
biztos, hogy ennek így nem lesz jó vége. Én is szeretnék ép bőrrel
hazakerülni és nem örülnék neki, ha a Földön azzal vádolnának,
hogy áruló vagy lázadó voltam.
- Áruló? Lázadó? - hördült fel Eplen. Liwniczki elé ugrott és már
ütésre lendült az ökle, amikor felcsattant Joroden hangja:
- Megálljatok! Keresztüllövöm, aki megmozdul! Nekivetette hátát
a raktár falának és farkasszemet nézett a riadtan hátráló
emberekkel.
A feszült csendben csak Eplen szaggatott zihálása hallatszott.
Joroden hideg mosollyal nézte, amint a fegyvermester lassan
leereszti hatalmas öklét és még mindig fenyegető pillantásokkal
méregetve Liwniczkit, ellép a gépész mellől.
- Ezt nem lehet ököllel elintézni, Eplen!
Joroden halkan, szinte suttogva folytatta, mintha csak önmagával
vitatkozna.
- Mit érünk azzal, ha most leütjük az egyik árulót? Végeznünk kell
velük, végeznünk egyszer és mindenkorra… - hajolt előre
fenyegetően és meglóbálta a kezében tartott fegyvert. Aztán hirtelen
Amme felé fordult. - Gazember, te bujtogatsz hát ellenem? Erről
suttogsz hát napok óta Liwniczkivel? Ezért berzenkedik nekem
odafent Churan is? De most már elég volt! - ordította az utolsó
szavakat a navigátor arcába. Amme megvetően legyintett.
- Kár így ordítania… Aztán meg ugyan miből is volt már magának
elege? Talán abból, hogy a mérnöktől nem tud Katrinához férkőzni?
Azt hiszi, nem látjuk mindnyájan, hogy ott is miben töri a fejét?
Halk sivítással röppent ki a hangtalanul működő fegyver
halálthozó lövedéke és Amme, karjait szétcsapva, tompa puffanással
terült el a recézett vaslemezekkel burkolt padlón.
Joroden egy pillanatig tétovázott, aztán lehajolt és gyors
mozdulattal a halott kezébe illesztette fegyverét.
- Így! Remélem mindnyájan látták, hogy Amme milyen
vigyázatlanul bánt tisztogatás közben ezzel a veszedelmes
fegyverrel? Szerencsétlenség történt! - mondta nyomatékosan, és
lassan végigjártatta szemét a sápadt arcokon. - Jól jegyezzék meg:
szerencsétlenség történt! Amme saját ostobaságának köszönheti,
hogy így járt… És azt ajánlom, ezután óvakodjanak mindenféle
könnyelműségtől, mert esetleg más is osztozhat Amme sorsában…

*
 Véletlen volt-e, hogy a durva, nyálkás szikladarabokból rakott
sírdomb két oldalán szemben álltak egymással Joroden és Karren?
A tébolyítóan hosszú éjszakától elnyűtt arcok ellenségesen meredtek
egymásra a fakó derengésben, vízhatlan ruháikon nedvesen
csillogott az apró szemekben hulló, szakadatlanul permetező pára.
Mint tömör, szürke fal zárta körül a sűrű köd azt a néhány embert,
akik most némán, szorosra zárt ajkakkal álltak Amme sírja körül.
Nem messze mély víz váltotta fel a hínáros, sekély lápot. A
szaggatott sziklafalak minden átmenet nélkül, szinte merőlegesen
buktak a víz színe alá. Hatalmas sziklatömbök, melyeket talán
évezredek alatt vájtak ki a szirtekből a hullámok, hevertek a
mélyben, szeszélyes formájuk halványan derengett át a kristálytiszta
vízen. Sötét hasadékok, árnyékba borult víz alatti odúk közt orsó
alakú, lomha szörnyek suhantak, zsákmány után száguldva néha
felcsaptak a mélységből és habosan fehér tajtékot vertek a különben
alig rezzenő víz opálos tükrén. Odább keskeny, lapos sziklahát sötét
csíkja húzódott fel a partra, sima felületébe kapaszkodva kísérteties
formájú fák kusza ágai zárták le az amúgy is szűk látóhatárt. A síron
túl, a köd fátyla mögött titkokat rejtő, kopár hegyhátak emelkedtek
az élőhalott tájék fölé, a felhőkbe tűnő szirteket sziklatömbökkel
teleszórt, zegzugos vízmosások hasogatták keresztül-kasul.
Karren és Katrina egymás mellett álltak. A lány arcát nagyrészt
eltakarta az orráról lecsüngő oxigéntömlő, de nagy, sötét szemei és a
gumisapka alól rakoncátlanul kibuggyanó hajfürtök, mint valami
mágnes, úgy vonzották ekkor is Joroden tekintetét. Karren
csakhamar észrevette, hogy Katrinát mennyire feszélyezi Joroden
kihívó magatartása.
- Jöjjön, menjünk vissza az utashajóhoz! - súgta oda halkan
Katrinának…
Szótlanul csúszkáltak, láboltak hazafelé az iszapos agyagtól
sikamlós talajon. Karren néhány lépés után belekarolt Katrinába és
intésére Gauer is csatlakozott hozzájuk, így közrefogva nemcsak
segítették, hanem védték is a fáradt teremtést, aki már alig
vonszolta magát a súlyos gumicsizmákban.
Amikor útközben a mérnök meghallotta háta mögött Joroden
hangját, nagyot, mélyet lélegzett, hogy elfojtsa akaratlanul feltörő
indulatát.
 - Kijelölte már a felderítő útra induló expedíció technikai
személyzetét? - kérdezte a professzor.
Karren kelletlenül válaszolt:
- Igen. A terepjárókat Gauer, Liwniczki és én fogjuk vezetni, a
rádiósok közül pedig Churant akarom magunkkal vinni. Megfelel ez
így önnek?
A hangsúly, amivel a látszólag ártatlan és minden célzatosság
nélküli kérdést feltette, nem kerülte el Joroden figyelmét. Szárazon
csak ennyit válaszolt:
- Churan helyett inkább Fie jöjjön velünk. Az egyik terepjárón
akkor ön és Eplen, a másikon Liwniczki és Fie lesznek, a
harmadikon pedig majd én utazom Gauerrel.
- Látom, gondosan ügyel arra, hogy az úton is, és az utashajóban
is jól ki legyenek egyensúlyozva az erőviszonyok - jegyezte meg
ironikusan Maruzzi, aki közben szintén utolérte őket. - Gondolja,
hogy a tudományos kutatók közt is biztosítani tudja majd ezt az
egyensúlyt?
- Lehet, hogy igaza van, amikor ilyen kertelés nélkül kimondja azt,
amit mindnyájan tudunk, de egyikőnk sem akar, vagy mer beszélni
róla - válaszolta nyomatékosan Joroden. - Hát igen, ahogyan
Maruzzi kollégám mondja: biztosítani akarom az egyensúlyt.
- Gyáva gazember… - morogta félhangon Gauer, de elég hangosan
ahhoz, hogy Joroden is meghallja, amit mondott. A pilóta talán még
folytatta volna a szitkozódást, ha Karren tekintete el nem
hallgattatja.
- Ezek szerint kit viszünk magunkkal tudósaink közül? - kérdezte
a mérnök.
Megállt, mert érezte, hogy Katrina a fáradtságtól mind nagyobb
súllyal nehezedik karjára.
- Trokov, Rahama és Wittman jönnek még velünk. Lehet, hogy
Hottert vagy Longot is magunkkal visszük.
- Csak három-három utas lesz a terepjárókban?
- Igen. Számolnom kell ugyanis azzal, hogy az úton sok
kőzetmintát és egyéb, vizsgálatra szánt anyagot gyűjtünk, sőt esetleg
egy antropterát, vagy más élőlényt is magunkkal kell majd
szállítanunk. Ezek részére már jó előre helyet akarok biztosítani a
járműveken.
- Mennyi ideig leszünk távol? - kérdezte Gauer.
 - Körülbelül ötven földi napra, tehát hozzávetőlegesen egy
vénusznapra elegendő élelmiszert viszünk magunkkal.
- És mi lesz a koleopterekkel? - kérdezősködött tovább Gauer.
- Még gondolkozom azon, hogy magunkkal vigyük-e őket az útra.
Talán az egyik velünk jön majd.
- Azt akkor Zappo vezethetné, aki mellett Joroden professzor
szerint bizonyára Amme lett volna a navigátor - válaszolt a
professzor helyett csendesen Karren. - De hát Hans Amme nincs
többé közöttünk…
Az utashajóban már terített asztallal várta Dorned a hazatérőket.
Csak Amme terítéke hiányzott az asztalról, a tányér helyén
kesernyés, fanyar szagot árasztva áttetsző levelű, sápadt
vénuszvirágok fonnyadoztak.
Wittman élesen figyelő szemét nem kerülte el Joroden döbbent,
elfakuló arca, amint a terembe lépve megpillantotta a különös
virágcsokrot…
Az elektromos daru könnyedén emelte ki az utashajó gyomrából a
hangár hullámbádogból készült oldalfalait. Hamarosan készen állt
az egész építmény, melynek nyitható tetején keresztül, mint egy
dobozból szállhatott fel a koleopter.
Mialatt Zappo az induláshoz készülődött, Karren még egyszer
megvizsgálta a gépet.
- Így most közel négyezer lóerővel többet fog leadni az átalakított
atommotor. Ha ez sem elég ahhoz, hogy a levegőben tartsa a gépet,
akkor végleg lemondhatunk a repülésről…
A koleopter surrogva emelkedett a magasba, majd rövid idő
múltán ismét leereszkedett és most szinte mozdulatlanul lebegett a
hangár fölött. Zappo kihajolt a nyitott pilótafülkéből és lekiáltott
hozzájuk:
- Odafent hemzsegnek az antropterák. Jóval ritkább a köd és elég
messzire ellátni.
- Nem támadták meg?
- Nem, sőt eszeveszetten menekültek a gép elől.
- Nem lenne jobb, ha mégis magunkkal vinnénk az egyik
koleoptert? - kérdezte Rahama Jorodentől, aki egy-két nappal
ezelőtt mindnyájuk meglepetésére váratlanul úgy határozott, hogy
koleopter nélkül, csak három terepjáróval indulnak útnak. -
Tartaléknak itt marad a másik gép, azt szükség esetén akár
Iklovszkij, akár Botka vagy Maruzzi is el tudják vezetni.
- Én úgy látom, hogy a koleopterek még a sugárszóróknál is
többet érnek az antropterák ellen - szólt oda jókedvűen Zappo, aki
közben leereszkedett a hangárba és kiszállt a gépből. - Úgy
szétrebbentek, amikor megláttak, mint a varjak, ha követ dobnak
közéjük.
- Milyen magasra emelkedtél? - kérdezte Gauer.
- Ha nem csal a magasságmérő, akkor közel kétezer méteren
voltam. Ott már egészen jók a látási viszonyok.
- Ott fent is találkozott antropterákkal? - kérdezte meglepve
Maruzzi.
- Nem, dehogyis. Körülbelül ötszáz méter magasan láttam az
utolsót elsuhanni mellettem.
- Nem próbálta üldözni őket?
- Lehet is azokat egy ilyen nehézkes döggel üldözni! Hiszen nincs
az a fecske, amelyik olyan könnyedén fordulna és siklana a
levegőben, mint ezek a csodabogarak.
- El tudja vezetni a koleoptert, ha Sahant adom maga mellé
navigátornak? - kérdezte a beszélgető csoporthoz lépve Joroden.
- El - legyintett Zappo -, de mindenesetre jobban érezném magam
odafent, ha szegény Amme ülhetne mellettem…
- Amme meghalt és ő saját maga volt az oka annak, ami történt -
válaszolta élesen Joroden. Aztán néhány erőltetett köhintéssel
tisztogatta rekedt hangját. - Tehát jó lesz Sahan navigátornak?
- Miért nem jöhet akkor inkább Churan velem? - válaszolt a
kérdéssel Zappo.
- Churan nem hagyhatja el távollétemben a rádióállomást! -
hangzott Joroden még ingerültebb válasza.
- Te még nem ismered a professzor egyensúly-elméletét, Benito -
vetette közbe gúnyosan Gauer. - A mérlegnek az utashajóban is, az
expedíciós úton is egyensúlyban kell maradnia. Minden fehér mellé
legalább egy fekete bábut állít a mi sakkmesterünk. A rádiószobában
azonban csak fekete bábu maradhat…
Zappo tekintete Karrenre tévedt. Csodálkozva látta, hogy a
mérnök helybenhagyólag biccent a fejével, majd hátat fordít és
egyetlen szó, vagy köszönés nélkül elindul az utashajó felé.
 - Jó, legyen hát Sahan… - rántott egyet Zappo nemtörődöm arccal
a vállán és azzal ő is faképnél hagyta Jorodent.

A már ismert úton gyorsan haladt előre az expedíció. Mint szürke

árnyék lebegett fölöttük a koleopter ködbevesző sziluettje, a
hatalmas gépmadár éles sivítása elnyomta a motorok egyhangú,
tompa zúgását. A radarernyők halványzöld fényben foszforeszkáló
ernyőjén a terepjárókból többször láttak feléjük tartó, gigantikus
ősállatokat, de elég volt néhány riasztólóvés, vagy a föléjük szálló
koleopter ahhoz, hogy az ormótlan állatok riadt ügetéssel
meneküljenek az erdők szálegyenes oszlopként felmeredő fái közé.
Közben az antropterák tisztes távolságban keringtek a lassan szálló
koleopter körül, és nagyszerűen elszórakoztatták Sahant és Zappót,
akik füttyjelekkel próbálták őket közelebb csalogatni magukhoz.
Nemsokára elérték a szurdokot, ahol szabadon engedték Szo-mi-
dót. A sok ezer lóerős gépek könnyedén kapaszkodtak fel terhükkel
a lazán hengeredő kavicstengerrel borított, meredek úton, amely
fölött néhol olyan szorosra zárultak a zord sziklafalak, hogy a karcsú
terepjárók éppen csak elfértek közöttük. Karren gépe haladt a kis
karaván élén, fölötte az ágyútoronyban Eplen gubbasztott a
gyorstüzelő mellett. Mögötte, a puhán párnázott ülésen
kényelmesen elnyúlva terpeszkedett Trokov, az expedíció geológusa.
- Nem látom Zappo gépét! - figyelmeztette Karren rádión
keresztül Jorodent. - Úgy látszik, nem tud fölöttünk maradni ebben
a szűk sikátorban.
- Halló, Zappo! - hívta rögtön Joroden a koleoptert. - Hall engem?
Merre vannak?
- A légsúlymérő szerint közel négyszáz méter magasan - válaszolt
máris Zappo. - De közben olyan mélyen repülünk a szakadék felett,
hogy a sziklák majdnem a gép hasát súrolják,
- Az én magasságmérőm kétszázhatvan métert mutat -
kapcsolódott a beszélgetésbe a harmadik terepjáróról Liwniczki is. -
A szakadék falai tehát legalább száz méter magasak fölöttünk…
Egy forduló után meredek, majdnem függőleges sziklafal zárta el
Karren terepjárója előtt az utat. Már meg akarta állítani a többieket
is, hogy visszaforduljanak a zsákutcából, amikor oldalt egy sötéten
tátongó nyílást vett észre. A zárt falat megbontó, szűk hasadék volt
tulajdonképpen ez is, csak föléje, mint hatalmas boltozat ékelődött
egy magasból lezuhant sziklatömb. Gondolkozás nélkül fordította
Karren terepjáróját a kapu felé és egy-kettőre eltűnt a sötét
sikátorban. A reflektorok fénycsóvái odabent csak kis darabon
világították meg a zegzugos folyosót, a szorosan egymás mögé
felzárkózott terepjárók így igen lassan haladhattak előre.
Hol a mélybe süllyedt, hol felemelkedett velük a sima
kavicsszőnyeggel borított út, a tömörnek látszó boltozaton át néhol
halvány, gyenge fénysugár hatolt le a magasból.
Óvatosan tapogatóztak előre a titokzatos labirintusban és
megkönnyebbülve sóhajtottak fel, amikor lassan derengeni kezdett
körülöttük a sötétség. Talán néhány óra is eltelt azóta, hogy elnyelte
őket a hegy gyomra, közben minden összeköttetésük megszakadt a
valahol a sziklacsúcsok fölött keringő koleopterrel.
A kijárathoz közeledve mindjobban kiszélesedett az alagút torka, s
most már jól látható sziklafalak itt olyan simák voltak, mintha
emberi kéz formálta volna ki őket.
Az alagút száján beözönlő világosság néhány pillanatra elvakította
a terepjárók utasait. És amikor hunyorgó szemük hozzászokott az
erős fényhez, hitetlenül, elkáprázva meredtek a csodálatos képre,
mely eléjük tárult.
Széles völgykatlant zártak ölükbe a lankás hegyoldalak, a már
annyira megszokott, sűrű köd helyett csak finom, áttetsző pára
fátyolozta a tájékot. A völgy ölében bíborszínű tó vize fodrozódott,
szelíd hullámok hömpölyögtek a selymes, vörös homokkal borított
partok felé. A lankákon sudártörzsű fák fehér leveleit lengette a
magasból leáramló, hűvösebb levegő, apró levelű tüskés bokrokon
püffedt szirmú, kékes virágok bólogattak.
És a fák között, a tóban, a pára mögé tűnő hegyoldalakon, földön,
vizén és levegőben ezer meg ezer antroptera nyüzsgött, bukdácsolt,
röpködött olyan vadul visongva, hogy még a zárt terepjáróban is
sértette a fület az üvegtetőn átszűrődő sivítás.
Kiszáradt torokkal, ámulattól lenyűgözve nézték a Föld messziről
ideszakadt vándorai a fantasztikus, színpompás képet, amely most a
maga valóságában tárta elébük a bolygót uraló lények soha el nem
képzelt, titokzatos világát…
Hirtelen elnyújtott, trillázó füttyjel sivított végig a völgykatlan
felett. Mintegy varázsszóra elcsitult a lárma, szinte egyszerre
rebbent fel a szárnyas nép és az ezernyi antroptera gyors
szárnycsapásokkal suhant el a közeli hegyoldalak felé. Az utasok
csak most vették észre, hogy a simára csiszolt, fákkal elszórtan
telehintett lejtőket patkó alakban elhelyezkedő barlangok borítják,
melyek szabályos rendben, olyan mértani pontossággal sorakoztak
egymás mellé, hogy keletkezésük nem lehetett a természet véletlen
műve. Kis terasz volt minden barlang előtt, a teraszokon szögletesre
faragott kövekből épített, kezdetleges tűzhelyek feketélltek.
Némelyikről most is vékony füstkígyó tekergeti a magasba.
Az antropterák kis csoportokra oszolva a barlangok fölé szálltak
és alig ereszkedtek le könnyed siklással a teraszokra, máris eltűntek
az odúk bejáratát elzáró bőrfüggönyök mögött. Egyszerre kihalt és
üres lett az imént még élettől pezsgő, zajos völgy, feszült csend
váltotta fel az ember fülének olyan idegenül hangzó, leírhatatlan
hangzavart.
- Észrevették a koleoptert! - mutatott Trokov a leszálláshoz
készülődő gépmadárra, amely közvetlenül a homokos part fölött
lebegve most engedte ki magából szétterpesztett ujjakhoz hasonló
leszálló talpait.
- Kiszállunk? - csendült fel a terepjárók hangszóróiban Zappo
hangja. - Úgy látom, alaposan elinaltak előlünk a barátaink.
- Eplen maradjon az ágyútoronyban, mi többiek kiszállunk.
Sugárszóróját mindenki hozza magával! - rendelkezett
rádiókészülékén keresztül Joroden és már bújt is kifelé a terepjáró
felnyitott tetőajtaján.
- Megtaláltuk hát a tanyájukat! - állapította meg elégedetten
Karren és nevetve mutatott Trokovra, aki már a tó partján guggolt
és mélyen elmerülve vizsgálta az ujjai közt átcsurgó, bíborszínű
folyadékot.
- Mitől ilyen a víz színe? - kérdezte mögéje lépve Wittman.
- Lehet, hogy valamilyen festékanyagot old ki a talajból a víz.
Valószínűleg ettől lett vörös a parti föveny is. Csak azt nem értem,
miért nem maradtak pirosak azok az antropterák is, akik az előbb
még a tóban pancsoltak?
- Erre alighanem ez a zuhanyozó lesz a magyarázat - mutatott
Rahama egy közeli vízesésre, melynek átlátszóan tiszta, melegtől
gőzölgő vize a kavicsok közt elterülve omlott a tó medencéjébe. - Az
előbb egy egész sereg antropterát láttam a vízesés alatt lubickolni.
 - Ingyenfürdő után meleg zuhany, ez már igen! - vigyorgott
Sahan. - Lakbért se nagyon fizethetnek, közlekedési eszközüket a
hátukon hordják, se bolt, se trafik - antroptera legyek, ha ez nem
maga a paradicsom…
- Nézzék azt a szigetet ott a tóban! - figyelmeztette őket izgatottan
Fie. - Nem valami tutajfélét akarnak ezek a vízre ereszteni?
A tó vizéből kipúposodó lapos sziklaháton néhány antroptera
jelent meg, akik karmos ujjaikkal egy hosszú kötélbe kapaszkodva
egymáshoz kötözött, hosszú gerendákat vonszoltak maguk után.
Amikor a vörös iszaptól síkos lejtőn az építmény már magától siklott
a víz felé, a vontatók félreálltak az útból és a gerendák közé ékelt
kampókba kapaszkodva, csapkodó szárnyakkal tartották vissza az
egyre jobban nekilendülő terhet. Vörös tajték fröcskölt szét, amint
gyors siklással vizet ért a tutaj. Néhány hosszú, tarajos hullám
átcsapott fölötte, aztán csendesen elfeküdt a tó tükrén.
Ekkor újabb csoport antroptera bukkant fel a szikla gerince
mögül. Szárnyuk közé ölelve nagy csomagokat cipeltek, alacsony
homlokukon piros karika világított. Amint a lejtős parthoz értek,
széles talpukon ügyesen egyensúlyozva magukat, terhükkel együtt
lesiklottak a vízhez és hihetetlenül rövid idő alatt egy ívben hajlított
rudakra feszített sátrat állítottak fel. Formára a földi sarkkutatók
kunyhóihoz hasonlított a sátor, a feszülő bőrt vörös és sárga
színekkel, festett, kacskaringós ábrák díszítették. A sátor tompa
csúcsára embernyi magasságú fehér tollbokrétát tűztek, a csokor
közepéből szinte lángolva emelkedett ki egy lehajló levelű, tűzpiros
virág.
Amikor elkészült a sátor és a cölöpökhöz kikötött tutaj rövidebb
oldalával már a parthoz simulva ringott az elcsendesedett vízen, az.
antropterák felsorakoztak a parthoz vezető út két oldalán és
leguggolva olyan mozdulatlanná dermedtek, mintha szürke
gránitból faragott, groteszk szobrok lettek volna.
A dallamos, kissé ütemesnek tűnő füttyjel, ami most felharsant,
lágy visszhangot verve hömpölygött végig a völgyön. Még nem halt
el a hegyoldalak közt hullámzó, gyorsan halkuló dallam, amikor egy
óriási termetű, fejétől talpáig vörösre mázolt antroptera jelent meg a
sziklatömb tetején. Nyomott arcát öregesen mély ráncok
barázdálták, mellén valamilyen pikkelyes állat bőréből készült,
rikítóan sárga pajzsot viselt. Ugyanilyen bőrből volt a keskeny pánt
is, amely szabadon hagyva homlokát két karcsú, hegyes szarvban
végződött a kidülledt szemek fölött. A kiterjesztett szárnyak
gerincén arasznyi, sörtés szőrtaréj húzódott végig, szabadon hagyva
a szárnykönyökből kinyúló, sárgára festett ujjakat.
Sűrű, fehér füstfelhő csapott most fel a sziklahát mögül,
fenyegetően éles vonalakkal rajzolva ki a világos háttér előtt
mozdulatlanul álló, szárnyas alakot. És lent a földön, mintegy a
sziklához tapadva, lassan kúszni kezdett feléje a füst. Először csak
lábait: borította el, aztán felgomolygott a melléig és hamarosan
eltakarta a szélesen kitárt szárnyakat is. Mintha testnélküli
kísértetté vált volna a fantasztikus lény, már csak torz feje
emelkedett ki a kis szigetet elnyelő, habzó gomolyagból.
A kutatók már-már azt hitték, hogy a láthatatlan tűztől táplált füst
teljesen elborítja a magányos antropterát, amikor az egyetlen
szárnycsapással a felhő fölé emelkedett és a magasból szinte
zuhanva lebbent a tutajon felállított sátor elé. Amint leszállt és feje
parancsoló mozdulatával a part felé intett, megelevenedtek az eddig
mozdulatlanul gubbasztó antropterák, szárnyrakaptak és a
mellükről leoldott kötelekre fogva a tutajt, a levegőben szálldosva
vonszolni kezdték a vízen át az otromba jószágot. A víz alól, a tutaj
két oldalán hosszúkás fejű, félelmetes agyarakkal felfegyverzett
hüllők bukkantak fel és széles farkukkal vörösen porzó vízfelhőt
verve maguk körül, a part felé tartó menethez szegődtek. - Karren és
társai az egyre gyorsabban közeledő tutaj elől önkéntelenül a
terepjárók felé hátráltak. Eplen a sátor előtt álló, magányos alakra
irányította a gyorstüzelőágyút, és közben ordítva figyelmeztette a
hátrálókat a mindenfelől közeledő vénuszlakókra, akik előbújva
barlangjaikból most egyszerre ellepték a hegyoldalakat.
- Különös - villant át Karren agyán a gondolat -, hogy azokon
kívül, akik a tutajt vontatják, egyetlen antroptera sincs a
levegőben…
Kacsázva, imbolyogva, puha talpaikon majdnem nesztelenül
lépkedve közeledett feléjük a szárnyas sereg, melynek némasága
most sokkal fenyegetőbbnek tűnt a Föld emberei előtt, mint az a
vad, féktelen hangzavar, amivel nem sokkal előbb a terepjárók és a
koleopter váratlan felbukkanását fogadták. A tömeg apraja-nagyja
kurtanyelű fejszéket szorongatott ujjai között, a szárnyaik alá csatolt
tarsolyok kövekkel, vagy más, de szemmel láthatóan valamiféle
súlyos anyaggal megtömve csüngtek oldalukon.
A kutatók már elérték a terepjárókat, amikor fémesen csengő
kattanás jelezte, hogy egyikük bekapcsolta sugárszóróját.
- Várjunk még - szólalt meg Rahama. Hangja csendes és nyugodt
volt, mintha csak otthon, az utashajóban szólított volna meg
beszélgetve valakit. - Nem hiszem, hogy meg akarnának támadni.
Sokkal valószínűbb, hogy ez a vörösre festett úriember valamilyen
módon tárgyalni akar velünk…
- No, erre kíváncsi vagyok! - nevette el magát Sahan, pedig már
hamuszürkére sápadt fekete ábrázata, és keze-lába remegett a
félelemtől. - Talán Maruzzi professzor megértené őket, de kötve
hiszem, hogy valaki is boldogulna közülünk ezzel a népséggel…
- Nyissa ki a terepjárókon az oldalajtókat, hogy veszély esetén
azonnal beugorhassunk! - rendelkezett Joroden. - Zappo tartsa
szemmel a koleoptert, mert még kárt tesznek benne az antropterák.
Valaki meg gyorsan vegyen elő néhány almát az egyik ládából és
adja őket ide a kezembe, így… Én most Gauerrel a tutaj elé megyek,
közben a sugárszórókkal és az ágyúkkal fedezzenek bennünket…
Ezalatt a sűrű tömegben tolongó antropterák már mintegy ötven
lépésre közelítették meg őket, de alig néhány méterrel a koleopter
előtt félénken megálltak. Csodálkozva bámulták a tutaj felé baktató
Jorodent, aki oldalán Gauerrel a partra szálló antroptera elé lépett.
Amikor az megállt, ők is megálltak. Joroden leguggolt, a fövényen
kis kupacba rakta a magával hozott almákat, aztán maga után húzva
Gauert, hátrahúzódott.
Az antroptera szeme hol őket figyelte, hol a pirosan mosolygó
almákra tapadt sóváran.
- Tudja vajon a barátunk, hogy ez micsoda? - mutatott Gauer az
almákra.
- Azt bizonyára sejti, hogy valamilyen gyümölcs lehet - válaszolta
halkan Joroden. - Nézze, milyen mohón bámulja az almákat…
Emlékezzen csak vissza, Szo-mi-dónak is ez volt a kedvenc
csemegéje…
Az antroptera anélkül, hogy megmozdult volna, rövid füttyjelet
hallatott. Tiszta, öblösen zengő hang volt, mely az alig megnyíló,
húsos ajkakat elhagyta és olyan harsogóan erős, mintha egy
magányos orgonasíp szólalt volna meg valahol a közelben.
 A tutajt vontató antropterák egyike abban a pillanatban ellökte
magát a földtől és hasával súrolva a lágy homokot, gyors, sikló
repüléssel az almákhoz suhant. Belemarkolt a kupacba és most már
lábon tipegve urához vitt néhány almát. Odaérve leguggolt, és
miközben fejét összecsukott szárnyai közé rejtette, maga fölé tartott
kezekkel nyújtotta oda a kívánatos ajándékot.
A vörös antroptera egy ideig figyelmesen, előrehajolva
vizsgálgatta a gyümölcsöt, aztán újra felhangzott szájából a zengő
füttyszó. Most már hosszan, váltakozóan magas és mély hangokkal
cifrázta az amúgy is kuszán keveredő dallamot. Erre egy másik
antroptera is kivált a vontatók közül, elvett társa kezéből egy almát
és mohón beleharapott a húsos gyümölcsbe. Alig nyelte le az első
falatot, élénk szárnycsapkodással kísérve mondanivalóját, halk
fütyörészéssel közölt valamit a vörös óriással.
- Lenyelem az oxigén tömlőmet, ha ez a lakájféle többek között
nem azt fütyülte a gazdájának, hogy „alma” - álmélkodott Gauer.
- Pontosan ezt a füttyjelet használta Szo-mi-do is, ha almát
kunyerált Dornedtől.
- Hátha Szo-mi-dóval azonos ez a fickó? - tanakodott Joroden.
- Próbálja csak elfütyülni a nevét!
Az első pillanatban ijesztő volt az a váratlan hatás, amit Gauer
fütyülése az antropterákból kiváltott. A pilóta ugyanis nemcsak Szo-
mi-do nevét fütyülte el, hanem gyorsan kiválogatva szűkreszabott
„szókincséből” az adott helyzethez legjobban illő szavakat, majdnem
egész tudományát elfütyörészte a nem mindennapi hallgatóságnak.
A madáremberek ugrálva, sipítva tolongtak feléjük, úgyhogy Karren
már egy riasztólövést akart leadatni Eplennel. De ekkor felharsant a
hatalmasan zengő füttyszó és visszatorpantotta az előre lóduló
tömeget. A gyümölcsöt kóstoló antroptera pedig Joroden felé
fordult és szárnyait meglendítve ezeket fütyülte feléje:
- Én… Szo-mi-do… Gyere ide…
Várt egy kicsit, de amikor látta, hogy Joroden nem mozdul,
odatotyogott hozzá, megfogta a karját, és gazdája elé vezette a
tétovázó földi embert.
- Do-la-mi… fütyülte az óriás előtt meghajolva és azzal a
mozdulattal, melyet fogsága alatt már az embertől tanult el, kissé
félénken mutatott egyik karmos ujjával a sárga és vörös színekben
tobzódó antropterára.
- Do-la-mi… - ismételték Gauer és Joroden a dallamosan, tisztán
csengő hangokat és önkéntelenül meghajtották fejüket a fejedelmi
megjelenésű, időtlenül öreg vénuszlakó előtt.
HARMADIK RÉSZ
A HÚR ELPATTAN
 RÉSZLET
LONG KAI-TIAN NAPLÓJÁBÓL

„… Mintha nem csupán három rövid esztendő, hanem három

évtized telt volna el azóta, hogy a Földön utoljára ragyogtak rám
felhőtlen, kék égről napsugarak. Nyár és ősz, tél és tavasz váltották
közben egymást ott messze a mi világunkban, a termeszei öröktől
való törvényei szerint nyíltak a virágok és hullottak a falevelek, hó
takarta be a szántóföldeket és forró homokfelhőket sodort magával
a tomboló szélvihar. Most úgy tűnik, csak álmomban jártam
egykor a földi tájakon, mintha valójában sohasem kóstoltam volna
friss forrásvizet, és sohasem simogattam volna hűséges barátom,
az én kedves kutyám selymes fekete szőrét…
Mi is történt a három év alatt itt a Vénuszon? Mit és mennyit
tudnak az expedíció sorsáról földi megbízóink, mit hallott felőlünk
a főbiztos, aki olyan féltő gonddal, annyi munkával és szeretettel
készítette elő a mi nagy utazásunkat? Tudják-e azok a tisztahitű
emberek, hogy a meghódított bolygón gondolkodó lények ezrei
nyögnek és pusztulnak Joroden ostorának kemény csapásai alatt,
hogy a Vénusz egykori urai leigázottan, karámokba zárva mossák
a homokból a súlyos, hidegfényű platinarögöket? Sejtik-e odaát,
hogy hamarosan ember ember ellen fog itt harcolni?
Az antropterák földjét ma már az ember uralja. A sziklás
hegycsúcsok mögé zárt városnak már nincs titka előttünk, az
elszórt településekről szigorúan őrzött táborokba hajtották a
bolygó őslakóit. Pontosan meghatározott mennyiségű munkát kell
ott egy-egy vénusznap alatt elvégezniük, hogy megkapják szűkös,
szerény élelmüket. Szárnyaik megbéklyózva, esetlen lábukat
véresre marják a víz alatt rejtőző éles szikladarabok, rothadó
növények bűzétől dögletes mocsarakban tengetik életüket a
ködtenger végtelen szabadsághoz szokott gyermekei.
Beszámolt-e rádióján keresztül minderről Joroden professzor?
Megtudják-e majd a Földön valaha is az igazat? Amióta az
expedíció megérkezett, a - professzoron kívül senki sem
beszélhetett a holdtámaszponttal vagy az űrállomás
személyzetével…

Í
 Katrinát az utashajóba zárva őrzi Joroden. Így tartja féken
Karren mérnököt, és ezzel zsarol minket is, akik még nem
hódoltunk be neki. Hiába van fegyver a kezünkben, hiába
támadnánk meg a gyalázatost egy óvatlan pillanatban, tehetetlen
foglya biztosabban védelmezi őt, akár egy egész hadsereg.
Megmondta, hogy megölik a lányt, ha neki vagy cinkosainak akár
csak hajuk szála is görbül!
Bennünk és körülöttünk olyan bizonytalan minden, mint a fák és
a hegyek ködben elmosódó körvonalai. Mély álomba süllyed a
világ, ha leszáll a hosszú éjszaka, a végtelen sötétben csak a
bíborszínű tó szigetének tátongó katlanában világít rőtvörös
fénnyel az izzó láva. Itt raboskodik Do-la-mi, a fejedelmi bölcs,
innen hordják szét az új tüzet a barlangok lakói, ha megvirrad
felettük a hajnal. Egyenként adja kezükbe Do-la-mi a szent tűzön
meggyújtott fáklyákat, mellyel otthon lángra lobbantják a
tűzhelyekre készített gyantás fadarabokat…
De már csak a gyengék és betegek gubbasztanak a szomorúan
pislákoló tüzek körül, mert az erősek mind a bányákban
dolgoznak. Hártyás, áttetsző szárnyukat bontogató kicsinyeiket
már nem tanítják repülni szüleik, akik kurta nyelű fejszék helyett
most csákányokat markolnak, és nehéz zsákokban hordják
halomra a platinával kevert homokot…
Ez lett hát a magasztos célból, ide aljasodott a legtisztább
szándék… Gyűlik a kitermelt platina, szolgák, és testőrök serege
hódol már a kegyetlen zsarnok előtt, de ő sem boldog… Gyötrődik,
mert akit szeret, az gyűlöli és megveti. Igaz, hogy gazdag, ha földi
mértekkel mérjük az előtte heverő kincseket, de ezerszer
gazdagabb nála Ralph Karren, akinek ugyan semmije sincs, de
szereti őt az a lány. Tudom, hogy így van, mert láttam a
szemüket…
 VÉNUSZLAKÓK A FÖLDÖN

- Őrültség, amire vállalkozni akar! - ugrott fel Karren és mintha

menekülne valami elől, úgy rohant fel alá a szűk szobában. Hirtelen
megtorpant és szembefordult Jorodennel.
- A hajtóanyag, ami még a vontatórakétában van, a legjobb
esetben is csak mintegy kilencszáz millió kilométerre elegendő. Ha
nem várjuk be a Vénusz átvonulását, ha nem ehhez igazodva
indulunk vissza, akkor múlhatatlanul elpusztulunk kint a
világűrben.
- A legközelebbi átvonulás csak öt év múlva következik be. Nem
várhatok addig!
- Legalább azt árulja el, miért akar ilyen őrült kockázatot vállalni?
- faggatta Jorodent szinte könyörögve Karren. - Mire jó ez a sietség?
Azt hittük, hogy ön…
- Nem érdekel, hogy mit hisznek, vagy mit gondolnak velem
kapcsolatban - vágott élesen Karren szavába a professzor. - Annyit
tudok, hogy gyűlölnek és bármilyen furcsán is hangzik, de éppen ez
az indító oka annak, hogy rövid időre vissza akarok térni a Földre.
- Nem értem…
Megvető mosoly futott át Joroden elnyűtt, ráncoktól barázdált
arcán.
- Ha mással is törődne, mint a motorokkal és műszereivel, akkor
talán tisztábban látná a helyzetet. A legközelebbi vénusznapon, hat
táborban megosztva, már közel harmincezer antroptera fog a
platinalelőhelyeken dolgozni. Az a néhány ember, akik eddig
hűségesen kitartottak mellettem, kevés ahhoz, hogy ezt a csűrhét
féken tartsa…
- Csürhe? Miért beszél így róluk? Ártott akár egyik is önnek vagy
bármelyikünknek? Nem voltak szelídek és engedelmesek még akkor
is, amikor megszegte az egyezséget, amit Do-la-mivel kötött?
- Egyezség! - nevetett fel Joroden. - Miben egyeztem én meg
velük? Ők megengedték, hogy felkutassam a bolygót és kitermeljem
a platinát, amit találok. Az igaz, hogy munkájuk fejében a kitermelt
érc egy részét nekik ígértem, de hát még nem gyűlt össze annyi,
hogy azon már érdemes lenne osztozni…
 - A „sok” és „kevés” nagyon bizonytalan fogalmak önnél, Joroden
professzor. Jó néhány olyan dolgot fel tudnék hamarjában sorolni,
ami nekem már régen sok, önnek pedig, úgy látszik, még mindig
kevés. Nem tart attól, hogy elpattan a túlfeszített húr?
- Ha elpattan, majd összecsomózzuk! - legyintett fölényesen
Joroden. Felállt, a falba épített könyvszekrényhez lépett és
nézegetni kezdte a vaskos kötetek feliratait. Háttal állt Karennek,
amikor még odavetette: - Különben biztos vagyok abban, hogy
valaki segítségével bármikor meg tudom lazítani a húrt, ha az
esetleg kelleténél jobban kezdene feszülni…
- Értem! - bólintott Karren és mint aki már távozni készül,
elnyomta cigarettáját az egyik hamutartóban. Az ajtóban azonban
megállt. Most szembe fordult egymással a két férfi.
- Még nem árulta el, hogy miért akar a Földre repülni. Segítséget
akar onnan hozni? Magához hasonló hajcsárokat akar még
ideszállítani?
- Nem sokra megy azzal, ha sérteget! - rántott a vállán Joroden. -
Már hozzászoktam ehhez… Egyébként valóban „hajcsárokat”, vagy
ahogyan én mondanám: munkafelügyelőket akarok magammal
hozni a Földről.
- Nem fél attól, hogy a Népek Tanácsa tudomást szerez viselt
dolgairól? Gondolja, hogy vissza fogják a Vénuszra engedni, ha
megtudják, hogy milyen körülmények között dolgoztatja itt az
antropterákat?
- Csak annyit tudnak majd meg, amennyit én jónak látok
elmondani - válaszolta cinikusan Joroden. - Egyébként egy-két
antropterát is magammal fogok vinni, és amit a Népek Tanácsa előtt
ők „mondani” fognak, azt majd én fordítom le emberi nyelvre.
- És hogyan hallgattat el minket? Azt hiszi, hallgatni fogunk
azokról a szörnyűségekről, amiket itt láttunk és átéltünk?
- Az űrhajónak csak négy utasa lesz. Ön, aki a gépet vezeti, azután
Churan, Iklovszkij és én. Önt azonban indulás előtt arra fogja kérni
Largot kisasszony, hogy hallgasson, mélyen hallgasson és csak azt,
és annyit mondjon el odaát másoknak, amit és amennyit én
megengedek…
- Nem megyek önnel, ha Katrina Largot nem lesz az űrhajón!
- Gondoltam, hogy ez lesz a válasza… - bólintott Joroden. - Ebben
az esetben azonban kénytelen lennék Katrinát magammal vinni, az
űrhajót pedig Iklovszkij fogja vezetni. Lev kiváló elektromérnök
ugyan, de nem hiszem, hogy mint pilóta is jól megállja majd a
helyét. Ön talán nyugodtan rábízná Katrina Largot életét?
- De hát értse meg végre, hogy minden mástól függetlenül a
vontató reaktora sem tud már annyi energiát kitermelni, amennyi a
jelenlegi Föld-Vénusz távolság áthidalásához szükséges.
- Egy zseniális elgondolás szerint, amit ön bizonyára még nálam is
jobban ismer - válaszolta nyomatékosan Joroden -, a bolygóközi
utazásoknál a reaktornak nem kell állandóan üzemben lennie. Ha az
űrhajó legyőzte a Vénusz vonzerejét és kilépett az űrbe, mindössze
negyven millió kilométert kell megtennie ahhoz, hogy elérje a Nap
körül keringő Föld pályáját. Itt irányt változtat és minimálisra
csökkent sebességgel halad a vele szemben közeledő bolygó felé. Ha
a pálya valamelyik pontján összetalálkoznak, és hatni kezd a Föld
vonzóereje, akkor ismét teljes energiával fog működni a reaktor,
amelyikre most már csak az a feladat vár, hogy elvigye a Holdig, és
leszállás közben fékezze a támaszponthoz közeledő űrhajó
szabadesését. Ugyebár ön is kivihetőnek tartja ezt a megoldást?
A mérnök megdöbbenve meredt Jorodenre, aki gyorsan elfordult
és látszólag figyelmesen böngészte tovább a könyveket.
- Ez… ez… - hebegett zavartan és percek teltek el, amíg
összeszedte magát és válaszolni tudott a professzornak:
- Hát nincs olyan aljasság, amit el ne merne követni? Semmitől
sem riad vissza?
- Semmitől, ami közelebb visz a célomhoz…
- Egy éve dolgozom ezen a megoldáson és alig néhány nappal
ezelőtt készültem el az utolsó számításokkal - mondta csendesen
Karren. - Senkivel sem beszéltem még erről az elképzelésemről.
Sohasem hagytam elöl, amit megrajzoltam vagy leírtam, gondosan
elzárva őriztem mindent a fiókjaimban. Hogyan férkőzött hozzá a
feljegyzéseimhez?
- Itt az íróasztal kulcsa… - dobta hanyagul Karren elé Joroden a
kis kulcsot. - Másodpéldány… Nyugodtan elteheti, nekem már
nincsen rá szükségem…

Félelemtől remegve bújtak odúikba az antropterák, amikor a

lejtős hegyoldalra épített kilövőpályáról dübörgő motorokkal
magasba szökkent a két acélkolosszus. Most Karren ült a
kormánynál és Joroden látta el mellette a másodpilóta feladatait. Az
űrhajó egyre fokozódó sebességgel törte át a Vénusz vékony
légkörét, azután teljes iramban száguldott tovább a földpálya
végtelen teret átszelő köríve felé.
A legnagyobb csillagászati feladat volt, amire Ben Joroden most
vállalkozott. Méterre és másodperc pontossággal kellett
meghatároznia a világűrben azt a pontot, ahol az űrhajó keresztezni
fogja a Nap körül keringő bolygó útját, és ahol majd szembe kell
fordulnia a feléje közeledő Földdel. A legkisebb hiba, egy elvétett
tizedespont a bonyolult számtengerben és az űrhajó elszabadult
meteorrá válik, melyet az útjába kerülő első égitest magához ránthat
vonzóerejével.

De sikerült! Sokkal rövidebb idő alatt, mint ameddig utuk a

Vénusz felé tartott, elérték a Holdat, ahonnan az űrállomáson
keresztül egy ködös, őszi reggelen Joroden két antropterával
megérkezett az egyik földi repülőtérre. Szo-mi-do és egy Re-fa-mi
nevű vénuszlakó kísérték el a professzort a népek közösségének
fővárosába. Iklovszkij és Churan a holdtámaszponton maradtak,
hogy ott egy pillanatra se tévesszék szem elől a csendes, magába
zárkózott Karren mérnököt.
…Ralph Karren hallgatott. Hallgatott, mert ez volt az ára Katrina
életének, hallgatott, mert halállal fenyegették meg őt is, ha szóra
nyitja száját. Munkába temetkezett hát, lázas igyekezettel
tökéletesítette űrhajóját, új műszereket tervezett, hogy
biztonságosabbá tegye velük a teret átszelő gépek útját. Számolt,
mért, adatokat gyűjtött - és közben, ha néha megpihent, szeme
sóváran tapadt egy reszkető fényű, halvány csillagra. Ott őrizte
Botka túszként a lányt, akit mindennél jobban szeretett…
A Népek Tanácsának elnöksége fogadta Ben Joroden professzort
és a két antropterát, akiket kísérőjük és egyben tolmácsuk, mint a
vénuszlakók küldöttségét mutatott be az elnöknek. Fogadás előtt
azonban Jorodennek az Űrhajózási Főbizottság előtt számot kellett
adnia arról, miért és hogyan csempészte Katrina Largot
asztronómust az űrhajóra és részletesen tájékoztatnia kellett a
Népek Tanácsát azokról az eredményekről, melyeket az elmúlt évek
alatt a Vénusz-expedíció elért.
- Nem halogathattam akkor tovább az indulást - hazudta Joroden
szemrebbenés nélkül a Főbizottság előtt. - Amúgy is rendkívül
nyugtalanok voltak már az embereim. Tudták, hogy mennyivel
nagyobb lesz a vállalkozással járó, amúgy is nagy kockázat, ha
lekéssük az indulás szempontjából legkedvezőbb időpontot. Ők
követelték, hogy a lehető leggyorsabban gondoskodjam Arnold
Bergan utódjáról és ezért nem maradt időm arra, hogy válogassak a
lehetőségek között. Ha a Főbizottság elé viszem a dolgot, napokig,
esetleg hetekig kellett volna várnunk a döntésre. Katrina Largot
önként jelentkezett az útra és miután az űrállomás válogatott
személyzetéhez tartozott, biztos lehettem abban, hogy minden
szempontból megfelelő útitárs lesz belőle. Nem is tévedtem, mert
azóta felbecsülhetetlen értékű szolgálatokat tett az expedíciónak… -
tette még hozzá elégedetten.
Könnyűszerrel kimagyarázta azt is, miért nem adta át az expedíció
vezetését Rahamának. Nem nagyon faggatták, hiszen most
mindenki a túlfűtött teremben is fázósan kuporgó antropterákra
volt kíváncsi. A két árva vénuszlakó csak addig érezte magát
boldognak, míg a köddel borított repülőtéren nem zavarta szűk
látótérhez szokott szemüket a távolság, de ijedt fütyörészésbe
kezdtek, amint a reggeli napsütés felszippantotta a könnyű ködöt.
Csodálatosan félelmes látvány volt számukra a légikikötő aranyos
fényben tündöklő épületsora, a kötélkordon mögött szorongó,
beláthatatlan tömeg, amely tomboló hangorkánnal fogadta az
idegen bolygó soha nem látott, fantasztikus kinézésű lakóit. Szo-mi-
do és a riadtan nyüszítő Re-fa-mi boldogan engedelmeskedtek
Jorodennek, aki - látva félelmüket - hamar az egyik várakozó autó
felé tuszkolta őket és rájuk csapta a sűrűn lefüggönyözött gépkocsi
ajtaját.
- Kicsi barlang… - fütyölték az antropterák megnyugodva, és csak
akkor kezdtek idegesen mozgolódni, amikor észrevették, hogy az
autó megindul alattuk.
A professzor előadott, filmeket mutatott be, magyarázott, rádión
és televízión keresztül az emberek milliói hallgatták: mennyivel
szebb lett a vénuszlakók élete, mióta maguk közé fogadták a Föld
emberét… Milyen sokat tanultak tőle és milyen örömmel várják
azokat, akik a csodálatos gépeken ezután jönnek majd el hozzájuk…
Senki sem tételezte volna fel, hogy Ben Joroden professzor
gyorsan pergő szavai nem az antropterák dallamos füttyjeleit
tolmácsolják. Nem is sejtették, hogy ezeknek a gyermeteg, primitív
lényeknek az agya még akkor sem tudná mindazt felfogni, ami
körülöttük történik, ha különös nyelvükre fordítva hűségesen is
tolmácsolná Joroden a hozzájuk intézett kérdéseket. Bólintottak, ha
rettegett uruk erre adott parancsot, szárnyukat lengették, vagy
ujjaikkal mutogattak, ha éppen ezt kívánták tőlük, hagyták, hogy
kíváncsi tudósok bámulják, vizsgálják, tapogassák őket. Közben
azonban senki sem törődött félelmet tükröző, riadt szemükkel,
hiszen csak Joroden értette meg panaszos, szomorú fütyülésüket…

Ben Jorodent ünnepelte a világ. Kitüntetésekkel halmozták el,

örömmámorban úszott a földrész, melyet látogatásával megtisztelt.
Kilométer hosszú filmeket készítettek róla és antropteráiról, akiket
soha, egy pillanatra sem hagyott őrizet nélkül. Megváltoztatva az
egyes fogalmakat kifejező hangképek jelentését, hamis „szótárt”
szerkesztett a vénuszlakók fütty jeleiből, így azután még azok sem
fedhették fel a professzor féltve őrzött titkát, akik a szótárból
szerzett tudományukkal, saját nyelvükön próbáltak beszédbe
elegyedni az értetlenül bámészkodó madáremberekkel.
A Népek Tanácsa hitt Jorodennek és rábízta, hogy maga válogassa
ki a jelentkezők százezrei közül azokat, akik kalandvágyból vagy a
gyors gazdagodás reményétől feltüzelve első telepesek akartak lenni
a meghódított bolygón. A Népek Tanácsa elhitte Joroden
professzorinak, hogy nem tudósokra, nem újabb biológusokra és
botanikusokra van az új világnak szüksége, hanem edzett, kemény
pionírokra, akik szembe mernek szállni a fehér levelű erdők
gigantikus őshüllőivel, akiket nem riasztanak vissza a kopár
sziklahegyek és a bűzös mocsarak, akik tanítani és segíteni fogják a
Vénusz szárnyas népét.
Talán hónapokig ünnepeltette volna még magát földi
diadalkörútján Joroden, ha különös baleset nem éri két foglyát az
egyik ceyloni kikötővárosban. A professzor egy este őrizet nélkül
hagyta szállodai szobájában az antropterákat. A sok utazástól és a
gyakori klímaváltozástól megviselt vénuszlakók egymáshoz
láncolva, némán gubbasztottak a sötét szobában, csak az utcai
ívlámpák visszaverődő fénye világított a fehérre meszelt
mennyezeten. Lassan elcsendesedett a világ, a tengerpart mellett
kanyargó úton nagy ritkán harsant fel egy-egy elsuhanó gépkocsi
dudája.
Re-fa-mit ellenállhatatlanul vonzotta az ablak kivilágított
négyszöge. Ügyetlen kezével megpróbálta leoldani a derekára
csatolt, aprószemű láncot, és amikor ez nem sikerült neki, maga
után rángatva Szo-mi-dót is, az ablakhoz totyogott.
Kint ezüstös ragyogással csillogott a holdfénnyel behintett tenger,
hosszú, lágy hullámok hömpölyögtek ívelt háttal lustán a part felé. A
fekete égbolton szikrázó csillagok alatt, mint elsuhanó hópelyhek,
nesztelenül lebbenő szárnyakkal nagy fehér madarak szálldostak.
Az ablakon át sötét árnyék vetődött a szoba falára. Re-fa-mi az
ablakhoz tapadva, mozdulatlanul figyelte a kiterjesztett szárnnyal
elsikló árnyat és ősi, ösztönös indulat remegett fel benne, amikor
látta, hogy a hozzá annyira hasonló, csak nála sokkal kisebb jószág
szabadon szárnyalva eltűnik az éjszakában. Kétségbeesetten dobolt
hegyes karmaival a sima üvegen, éles, visító füttye felverte az alvó
szálloda csendjét és olyan erővel ütötte homlokát a csukott
ablakhoz, hogy a bezúzott üvegtáblák csörömpölve hullottak ki
keretükből.
A törött ablakon át langyos levegő ömlött a gondosan lezárt
szobába, a szabadság részegítő lehelletét hozta magával az alvó
tenger felől. A két vénuszlakó megfeledkezett a láncokról, amik
egymáshoz béklyózták őket, feltörő vágyuk elmosta bennük Joroden
szigorú parancsát és a megnyílt résen át egyetlen hatalmas
lendülettel az eltűnt óriásdenevér után vetették magukat.
Az éjszakai portás a szálloda fala mellett összetört szárnyakkal,
zúzott tagokkal talált a szökevényekre. És mire Joroden professzor
is előkerült, már csak egy mozdulatlan, groteszk hulla hevert a
selymesen puha, gondozott pázsiton. Mellette panaszosan nyüszítve
nyaldosta mély sebeit Szo-mi-do, aki csodával határos módon nem
zúzta magát halálra, amikor társához kötözve lezuhant a mélybe.
Re-fa-mi örökre a Föld lakója maradt. Kitárt szárnyait erős
acélvázra feszítették, gondosan preparált bőrét gyapottal tömték
feszesre, így őrizte meg őt az utókor számára egy légmentesen zárt
üvegbúra alatt a népek fővárosának múzeuma…
Szo-mi-do sebei lassan gyógyultak. Joroden alig várta ki, hogy
foglya kissé lábrakapjon, máris indult visszafelé, hogy a
magaválogatta új telepesek segítségével most már korlátlan uralmat
biztosítson magának az idegen bolygó leigázott népe felett.
 SZÖKÉS A BARLANGVAROSBÓL

Trokov feltérképezte az átkutatott területeket és a térkép alapján

Joroden szétosztotta a platinalelőhelyeket a Vénusz új telepesei
között. Persze, az osztozkodás nem zajlott le kisebb nagyobb
összeütközések nélkül: a lelőhelyek nem voltak egyformán dúsak,
néhol könnyen hozzáférhető, védett szakadékokban találtak homok
közé kevert platinarögöket, másutt derékig gázolva a bűzös, nyálkás
ingoványban, víz alól kellett felszínre hozni az áhított kincset.
Joroden emberei felkutatták a távoli mocsarak közt, kopár
sziklahátakon tanyázó elszórt településeket és innen annyi
„munkaerőt” hurcoltak táboraikba, amennyit csak össze tudtak
terelni. Nagyhatású sugárszórókkal vadásztak az irgalmat nem
ismerő telepesek elől most már iszonyodva menekülő antropterákra,
akiket azután behasított, bénán csüngő szárnyakkal hajtottak az
árammal telített drótsövények mögé. Senki sem tartotta számon,
hány vénuszlakó pusztul el a rossz táplálék, a kíméletlen hajsza
következtében, Joroden minden eszközzel, ha kellett akár
erőszakkal is megakadályozta, hogy Karrenék meglátogassák egyik
vagy másik bányát. Szigorúan megtiltotta, hogy a terepjárók és a
koleopterek az ő engedélye nélkül elhagyják a központi fekvésű
barlangvárost, az újabb felderítőutakra kiküldött expedíciókat is
minden esetben vagy ő maga, vagy néhány megbízható embere
kísérte el útjukra.
Botka hűséges árnyként követte Jorodent mindenüvé. Ellenőrző
útjaikon gondosan lemérték a lelőhelyek raktáraiban egyre
növekedő platinakupacokat.
De hiába ontották magukból a Földről ideszállított mosógépek a
méret és minőség szerint osztályozott, minden mellékanyagtól és
szennytől megtisztított ércet, Joroden még mindig nem volt
megelégedve.
- Kétszer ennyi platinánk lenne, ha éjjel is dolgoztathatnánk
ezeket a lomha dögöket - nézett mogorván egy kis csoport
antroptera után, akik a nehéz bőrzsákokat cipelve, lassan
cammogtak a távolabb felállított mosógép felé.
- Korbáccsal sem bírom őket megmozgatni, ha egyszer bealkonyul
- legyintett bosszankodva a telepes. - Lyukakat ásnak maguknak a
sárban, vagy összebújnak a bokrok alatt, és olyan mozdulatlanul
hevernek virradatig, mint a medve, ha téli álmát alussza.
- Nem próbálhatnánk meg fénnyel becsapni őket? - kérdezte
Botka.
- Fénnyel? Hogyan?
- Erős ködlámpákkal világítanánk be az értékesebb lelőhelyeket,
ahol azután a vénuszéjszakák alatt is dolgozhatnának. Az éjszakai
csoport természetesen a nappalokat aludna át, mikor a táborok
amúgy is üresek és így semmi sem zavarná pihenésüket… - tette
még hozzá szemforgató képmutatással Botka.
- Nem is rossz ötlet! - kapta el Joroden rögtön a gondolatot. - Az
atommotorok úgy sincsenek kihasználva. Akár több ezer lámpát is
tudnának árammal táplálni, ha néhány dinamót kapcsolnánk rájuk.
- Ehhez azonban megint Karren segítségére van szükségünk -
fintorgatta Botka bosszúsan az orrát. - Nem tudom, kötélnek áll-e,
ha megtudja, hogy mire akarjuk használni az áramot.
- Bízza ezt nyugodtan rám! - nevetett fölényesen Joroden. - Amit
Katrina Largot kér tőle, az parancs a mi mérnökünk számára.
Katrina pedig nem ellenkezik velem…
- Még mindig azt hiszi az az ostoba, hogy a legközelebbi űrhajóval
visszatérhet a Földre? - kérdezte vigyorogva Botka. Még mondani
akart valamit, de zavartan lenyelte, amikor észrevette Joroden
dühös pillantását.
- Ha Largot kisasszony felgyógyul, akkor akár az első űrhajóval
visszamehet - mondta nyomatékosan Joroden. Aztán a feszülten
figyelő telepeshez fordult és magyarázkodva folytatta: -
Csillagásznőnk ugyanis beteg és ezért nem hagyhatja el egyelőre az
utashajót. Tüdejét támadta meg a köd és orvosaink szerint addig
nem vállalhatja az utazás fáradalmait, amíg nem javul kissé
állapota.
- Hát bizony nem is embernek való ez a köd és ez a tikkasztó
meleg - bólintott megértéssel a telepes. - Hiába cipelem én is éjjel-
nappal orromon az oxigéntömlőt, néha úgy kapkodom a levegőt,
mint a szárazra vetett hal. Csak legyen együtt a részem, rögtön
hazamegyek.
- No, erre még várnia kell egy ideig - veregette meg Joroden a
telepes vállát. - Gondolom, maga is gazdag emberként szeretne
visszatérni a Földre, ha már egyszer vállalkozott erre a veszélyes
utazásra.
- Nem is hagyom addig abba, amíg a madaraim közül akár egy is
életben van, amelyiket már betanítottam a platinamosásra! - intett
fejével a telepes a mosógép mellett görnyedő antropterák felé. -
Csak az a baj, hogy úgy hullanak, mint a legyek. Néha pedig
megbolondulnak és ilyenkor talán meg is támadnának, ha nem
szegezném rögtön rájuk az elektromos sugárzót. Szerencsére úgy
félnek már az áramütéstől, mint a tűztől. Menten szétszaladnak, ha
meglátják kezemben a gépet.
- Ügyes ember maga, Gorko! - veregette meg Joroden még egyszer
a telepes hátát. - Látom, jól választottam, amikor magát is bevettem
az első telepesek közé. Csak így tovább barátom és akkor több pénze
lesz odaát, mint az összes banknak együttvéve…
- Ön sem marad éppen szegény ember, Joroden professzor! -
jegyezte meg Botka, amikor elváltak a telepestől és már magukra
zárták a koleopter fedelét. - A rész, amit magának kikötött,
jónéhányszorosa lesz annak, ami a telepeseknek jut.
- Kaparj kurta, neked is lesz… - bólintott elégedetten Joroden. -
Miért, magának talán nem jut majd elég a kitermelt platinából?
Már a barlangváros felett repült velük a gyors gép, amikor
Joroden ismét megszólalt: - Csak legalább egy szállítmányt el
tudnék már indítani a földre… Valami nincs rendben ezekkel az
antropterákkal, mindenütt azt hallom, hogy nyugtalankodnak.
- Néhányszor már móresre tanítottuk a berzenkedőket - legyintett
Botka. - Ha egyszer a földre kényszerítjük őket, nem sok bajt
okoznak.
- Ki tudja, hány százezer vénuszlakó él azokon a vidékeken,
melyeket még nem kutattunk át? Ha ezek egyszer összefognak és
megrohannak bennünket… - Joroden megborzongott. - Még
gondolni sem jó erre…
- Ugyan, ki uszítaná őket ellenünk? Ahhoz primitívek, hogy
tisztán együttérzésből megpróbálják a táborokból kiszabadítani
fajtestvéreiket. Do-la-mi pedig, az egyetlen, aki meg tudna szervezni
egy ilyen támadást, biztos őrizet alatt van a szigetén…

Joroden és Wittman kiléptek az utashajóból és beszélgetve, lassan

sétáltak az egyik lapos sziklatetőn felállított hangár felé.
 - Nem hiszem, hogy a Vénusz északi vagy déli pólusa lényegesen
hidegebb lenne, mint az egyenlítő környéke - morfondírozott
Wittman. - A bolygó belső hőmérséklete olyan magas és a
napsugarak hőhatását annyira közömbösíti a ködtakaró, hogy
véleményem szerint a felszínen nagyjából mindenütt azonos
hőmérsékletnek kell uralkodnia.
- Ezek szerint feltehető, hogy a sarki területek is lakottak? -
kérdezte rosszul titkolt mohósággal Joroden. - Lehetségesnek tartja,
hogy ott is találunk antropterákat?
- Ha feltevésem helyes, akkor a sarkokon ugyanolyan buja
növényzetnek kell lennie, mint errefelé. Flóra és fauna pedig mindig
együtt fejlődnek - válaszolta meggyőződéssel Wittman. - Ahol
növényzet van, ott feltétlenül kifejlődik a magasabbrendű állati élet.
Miért ne élnének hát ott is antropterák?
No, akkor nem lesz hiány a munkaerőben! - dörzsölte Joroden
boldogan a kezét. - Valahogyan idecsaljuk őket, amíg repülni
tudnak, arról pedig majd gondoskodnak a telepeseim, hogy vissza
már ne tudjanak szökni. Csak Karren ne akadékoskodna annyit…
Köti az ebet a karóhoz és az istennek sem akarja üzembe helyezni az
aggregátorokat. Hogy ő nem segít legyilkolni az antropterákat…
Mintha talán felfordulnának attól a kis éjszakai munkától. Hiszen
még nappal is olyan lomhán mozognak, mint a tetvek…
Wittman féloldalról, undorodva nézett végig a professzoron.
- Még mindig nincs elég rabszolgájuk? Hány szerencsétlent akar
még megnyomorítani?
- Ugyan, ugyan, már megint ez a túlzott „emberszeretet”. Fizikus
létére igazán reálisabban gondolkozhatna kollégám!
 Wittman válaszolni akart, de már nem volt kinek. Joroden
nekilódult a hegyoldalnak, és mint akit kergetnek, úgy rohant felfelé
a csúszós sziklákon: Wittman csak akkor értette meg, hogy mi
történt, amikor észrevette, hogy a hangár nyitott tetején át magasba
szökken az egyik koleopter és sivító zúgással eltűnik a felhők között.
- Valamelyik gazember megszökött - ordította dühtől eltorzult
arccal a professzor és ökleit rázva rohant tovább a hegytető felé.
Tudta, hogy a gépek napok óta startra készen állnak a hangárban,
hiszen éppen ő utasította Zappót: úgy készítsen elő mindent, hogy
bármelyik percben elindulhasson a sarkokat átkutató expedíció.
Egy pillanatig abban reménykedett, hogy a másik koleopterrel a
szökevények után vetheti magát, de még közelébe sem ért a
hangárnak, amikor ismét felhangzott az éles zúgás és néhány
pillanattal később a másik gép is a hegycsúcs fölé emelkedett.
A hangár egyik sarkában bezúzott fejjel, eszméletlenül hevert
Eplen fegyvermester, akivel Joroden az utóbbi időben éjjel-nappal
őriztette a koleoptereket.
A professzor rögtön Karrent kerestette és csak akkor döbbent meg
igazán, amikor megtudta, hogy a mérnök is a szökevények között
van.
- Ezt megkeserüli az a boszorkány! - tajtékzott és hármasával
ugorva át a lépcsőket, rohant az utashajó obszervatóriumába. A
nyitott ajtóban Churan fogadta, aki csodálkozva meredt a levegő
után kapkodó professzorra.
- Mi baj van? Hová siet ennyire?
 Joroden félrelökte útjából Churant és csak a papírlapokkal és
rajzokkal teleszórt íróasztal előtt torpant meg.
- Hol van Largot kisasszony? - kérdezte rosszat sejtve a
távírásztól.
- Hát hol lenne? Ahová ön Szo-mi-dóval együtt elvitette! -
válaszolta meglepetten Churan.
- Én vitettem el őket? Megőrült maga?
- Hát ki az ördög szólt fel telefonon alig félórával ezelőtt, hogy
Rahama feljön Katrina kisasszonyért és Szo-mi-dóval együtt átkíséri
őket a külső csillagvizsgálóba? Talán nem ön telefonált nekem?
- Nem… - nyögte egy székre roskadva Joroden. - Nem én voltam…
Felugrott.
- Ez csak Maruzzi lehetett! Maruzzi utánozza ilyen tökéletesen
akárkinek a hangját. De most megölöm azt a gazembert!
- Azt ugyan meg nem öli - szólt be a nyitott ajtón Botka, aki
Joroden utasítására eddig azt nyomozta, hogy összesen hányan és
kik szöktek meg a koleopterekkel. - Sem Maruzzit, sem Rahamát
nem találom. Velük együtt tűnt el Gauer és Zappo is. Senki sem
tudja, hová lettek…
Joroden elrévedt szemekkel, sápadtan bámult maga elé, lehajtott
fejéről homlokába hullott hosszú, gondozatlan haja.
- Katrina…
Halkan, alig érthetően suhant el a könnyű szó, mintha csak
elfojtott nyöszörgés buggyant volna ki az egymásra szorított ajkak
közül.
Bizonytalan ujjakkal még beletúrt az íróasztalon heverő
papírhalmazba, valamit a zsebébe gyűrt, aztán meggörnyedve,
tántorgó léptekkel kiment az obszervatórium ajtaján.
 A SZIGETORSZÁG LAKÓI

Kékesen csillogó, forró lángcsóvát húztak maguk után az észak

felé menekülő koleopterek. Útközben Karren érdekes jelenséget
figyelt meg: a motorok által kilövellt izzó gázfelhő körül szétoszlott a
túlhevült pára és a helyén olyan tiszta, átlátszó levegőréteg
képződött, hogy nagy távolságból is jól láthatók voltak az elöl haladó
gép egyes részei.
- Mi lenne, ha nagyobb körzetben páramentesíteném így a
légkört? - gondolta Karren. - Csupán a kisugárzott hőmennyiségtől
függ, hogy a hőforrás körül mekkora területen oszlik el a köd…
Legszívesebben ott helyben rajztábla elé ült volna, hogy mindjárt
hozzákezdjen az ötlet kidolgozásához. De gondolatait másfelé terelte
Katrina, aki a szűk ülésen előrehajolva, halkan a mérnök fülébe
súgott valamit. Karren elnevette magát és hangosan válaszolt:
- Nem, ettől nem kell félnie, Katrina! Ezen a téren Gauer
valóságos csodalény, egy eleven radarkészülék. Nincs az a köd,
amelyben biztosan el ne igazodna. Do-la-mi szerencsére elég
pontosan meg tudta határozni a sziget fekvését, olyan részletesen
leírta magát a szigetet, és a partot szegélyező hegyvonulatokat, hogy
feltétlenül meg fogjuk találni a mi antropteráink vízben élő
fajtestvéreit.
- Kíváncsi vagyok erre a népségre - fordult feléjük Maruzzi is. -
Biológiai szempontból szinte elképzelhetetlen, hogy egy és ugyanaz
a faj két ennyire különböző életmódhoz alkalmazkodó törzsként
fejlődjön ki.
- Úgy tudom, ezek a szigetlakók mindössze annyiban különböznek
az antropteráktól, hogy kizárólag hallal táplálkoznak. Lényeges
különbséget jelent ez?
- Do-la-mi szerint olyan jól úsznak, hogy víz alatt is utolérik a
menekülő halat. Azok az antropterák, akiket mi ismerünk,
egyáltalán nem tudnak úszni.
- Kérdés, hogy miért nem? - vetette közbe Karren. - Hátha csak
lusták ehhez? Hiszen olyan könnyen és gyorsan mozognak a
levegőben…
- Do-la-mi úgy írta le nekem a „halevőket”, hogy éppen annyira
otthonosak a levegőben, mint a vízben vagy a szárazföldön.
Gyümölcsöt pedig azért nem esznek, mert azon a vidéken
semmilyen gyümölcs sem terem.
- Milyennek képzeli őket?
- Feltétlenül kisebb és egészen más formájú szárnyuk lehet, mint
az antropteráknak. Ahhoz, hogy a halat el tudják kapni a vízben,
igen gyorsan kell úszniuk, márpedig olyan szárnyakkal, mint
amilyenek például Szo-mi-dónak is vannak, képtelenek lennének
erre…

- Lehetőleg lakatlan területen szálljon le - figyelmeztette rádión

keresztül Karren Gauert, aki a másik gépet vezette. - Nem
szeretném, ha rögtön egy sereg „halevő” támadna ránk…
- Szo-mi-do azt mondja, hogy ha leszálltunk, tegyük őt ki a
gépből, mert először egyedül akarja felkeresni a szigetlakók
tanyáját.
- Nem fél Szo-mi-do, hogy megölik? Do-la-mi nem valami
barátságos népségnek tartja a szigetlakókat.
Rövid csend után, mialatt csak néhány elmosódó fütty szűrődött
át a hangszórón, ismét jelentkezett Gauer:
- Hát Szo-mi-do sem egészen biztos abban, hogy épen megússza a
követjárást. Ő is úgy tudja, hogy nagyon vadak és hamar végeznek
az idegennel, aki a szigetükre téved. De azért megpróbálja…
- Derék fickó ez a Szo-mi-do! A mi nevünkben is szorítson vele
kezet - mondta nevetve Maruzzi.
- Mondja meg neki, hogy La-re-mi nagyon félti őt és kéri, hogy
vigyázzon magára… - szólt Katrina is a mikrofonba.
- Nem fél… La-re-mi… - hallották a hangszóróban Szo-mi-do
válaszát. - Sok… halevő… jön… segít…
- Ne félj, La-re-mi, sok halevő jön majd segítségünkre… -
fordította át szavakra Szo-mi-do füttyjeleit Karren. Töprengő, fáradt
volt a hangja, amikor ismét megszólalt: - Hát nem szörnyű, hogy
vénuszlakókkal, még ezek közül is a barbárokkal kell szövetkeznünk
saját fajtánk ellen? - kiáltott fel keserűen. - Talán soha nem kerül
erre sor, ha nem tervezem meg az űrhajót…
- Akkor más tervezte volna meg és akkor talán most csak csupa
Joroden lenne a Vénuszon… - válaszolta csendesen Katrina, és
félénk, bátortalan mozdulattal Karren kezére tette a kezét.
 Maruzzi az egyik ablakon keresztül mélyen elmerülve nézte a
ritkás ködön áttetsző hegycsúcsokat. Amikor Karren észrevette,
hogy a biológus nem figyel rájuk, hátranyúlt és megsimogatta
Katrina haját.
- Igaz, hogy ha nem így történik, minden, akkor talán sohasem
találkozom veled… - súgta gyengéden. - Mindenért kárpótol, hogy
szerethetlek téged…
- Vigyázzon a gépre… Ralph… - súgta vissza Katrina. Mintha
kóstolgatná a szó ízét, úgy mondta ki a mérnök nevét. Az elengedte a
kormányt és teljesen hátrafordult.
- Mozdulatlanul állunk a levegőben, semmit sem kell csinálnom,
amíg Gauer jelzést nem ad. Addig mind a két kezem szabad…
Maruzzi megfordult és mondani akart valamit, de ijedten kapta
vissza a fejét. És nézte, nézte a kint kavargó tajtékzó ködtengert,
amíg - Gauer jelzése szét nem rebbentette a két összehajló fejet…
- Jöhetnek utánam - hívta őket a pilóta -, mi már lent vagyunk. A
radar nem jelez a közelben mozgást.
- Szo-mi-do elindult?
- Nem, meg akarja várni magukat. Az a gyanúm, hogy
személyesen akar La-re-mitől elbúcsúzni.
- Mondja meg neki, hogy el ne induljon, amíg le nem szállunk mi
is - kérte Katrina. - Hátha nem látom többé az én hűséges
pajtásomat…
- No, akkor igyekezzenek lefelé. Karren vigyázzon, hogy a gép ki
ne lépjen az irányzósugár kévéjéből!
A mérnök csak a radarernyőn ellenőrizhette a vakrepüléssel
leereszkedő koleopter útját. De Gauer radarkészülékének
irányzósugarai olyan pontosan vezették, hogy néhány másodperc
múlva baj nélkül, lágy zökkenéssel ők is földet értek a buján
tenyésző fehér levelű bokrokkal borított síkságon.
- Végre egy hely, ahol nem izzad örökké az ember - fogadta őket
szélesen vigyorogva Zappo. - Szo-mi-do csak úgy reszket a hidegtől,
az orrát sem akarja kidugni a koleopterből. Sipákol, nyivákol… az
ördög tudja, mit akar mondani!
- Mennyivel hűvösebb van, mint a barlangváros környékén. -
csodálkozott Maruzzi is. - Úgy látszik, nagyon közel lehetünk már a
sarkhoz.

É
 - Én csak annyit tudok, hogy a hangártól idáig majdnem pontosan
egy mágneses pólus felé repültünk - mondta Gauer. - Azt persze már
nem tudom, hogy ez a pólus egybeesik-e a Vénusz valamelyik
földrajzi sarkával.
- Milyen könnyen meg lehetne ezt állapítani, ha lenne egy
radartávcsövünk - mondta elszontyolodva Katrina. - A köd miatt így
semmilyen mérést sem tudunk végezni…
- Nézzék csak ezt a furcsa növényt! - figyelmeztette őket Maruzzi a
majdnem térdig érő, húsos levelekre, melyek sugárszerűen
szétágazva, úgy meredtek fel az óriási dinnyékhez hasonló
gumókból, mint egy sündisznó tüskéi. - Csak úgy fröcskölik a
levüket, ha az ember rájuk tapos. És milyen hegyes tüskék borítják a
leveleket! Olyan átlátszóak és kemények, akár az üveg.
- Sehol egy fa vagy bokor. Kár, hogy a ködtől itt sem látni valami
messze. Vajon mindent ilyen sás vagy kaktusz, vagy mi lehet ez -
borít? - tanakodott Rahama. - Nem valami kellemes lenne egy
hosszabb úton át ezeken a gumókon bukdácsolni…
- Hiába invitálom Szo-mi-dót, a világért nem akar kimászni a
gépből - szólt ki a koleopter nyitott ajtaján Gauer. - Fütyörészik
valamit, de semmit sem értek belőle.
- Majd én beszélek vele! - indult Katrina a koleopter felé. De alig
tett néhány lépést, megbotlott, és ha Rahama idejében el nem kapja,
arcra bukik a hegyesen felmeredő, tüskés levelek közt.
A többiek talán fel sem figyeltek volna a kis balesetre, ha a
koleopter felől ugyanekkor fel nem harsan Szo-mi-do kétségbeesett,
vijjogó füttye. Az antroptera csak akkor nyugodott meg, amikor
látta, hogy Katrina ismét biztosan áll a lábán és most már óvatosan.
lépegetve közeledik a gép felé. Katrina felkapaszkodott a keskeny
acéllétrán és csakhamar élénk beszélgetésbe merült a kézzel-lábbal
magyarázó, szakadatlanul fütyülő Szo-mi-dóval.
- Vigyázzanak, nehogy puszta kézzel érintsék ennek a növénynek a
levelét - szólt ki Katrina a gépből. - Szo-mi-do azt mondja, hogy
meghal, akit ezek a tüskék megsebeznek. Ezért nem akar kiszállni a
koleopterből…
- No hiszen jó helyre csöppentünk megint! - sóhajtott Zappo. -
Most még csak az hiányzik, hogy a halevők is a nyakunkra
másszanak…
- Elő vannak készítve a sugárszórók? - kérdezte Karren.
 - Azok is, meg az elektromos sugárzók is. De mit érünk ezekkel, ha
tömegesen támadnak ránk? - legyintett Zappo.
- Hát igen, akkor nincs sok reményünk - bólintott Karren. - De
talán Szo-mi-do le tudja szerelni őket és megmagyarázza nekik,
hogy nem ellenségként jöttünk közéjük.
- Elhiszik ezt nekünk, ha már tudnak Joroden platinabányáiról?
Jogosan feltételezhetik, hogy újabb lelőhelyek után kutatunk és a
táborokban rájuk sem vár majd jobb sors, mint az antropterákra…
Maruzzi kibújt a koleopterből és vigyázva kapaszkodott le a
létrán.
- Azt hiszem, megértettem, hogy mit akar mondani Szo-mi-do -
jelentette. - Azon a vidéken, ahol ilyen tüskés növény terem,
sohasem járnak a szigetlakók. „Gyilkos virágok temetője…” talán
ezekkel a szavakkal tudom a legjobban visszaadni azokat a
füttyjeleket, melyekkel Szo-mi-do ezt a síkságot megnevezte.
Valamilyen rögtön ölő mérget tartalmazhatnak ezek a levelek,
amitől azonnal elpusztul, akit a tüskék megszúrnak. És olyasmit is
magyaráz még, hogy a szigetlakók a „virágok” fölé szállnak
foglyaikkal, és megkötözve a tüskés levelek közé ejtik őket…
- Mihez kezdjünk most? - kérdezte tanácstalanul Rahama.
- Felszállunk, és olyan helyen kötünk ki, ahol szelídebb virágok
illatoznak! - válaszolt nevetve Gauer. Majd elkomolyodva folytatta: -
Annyit én is megértettem Szo-mi-do előadásából, hogy a szigetlakók
a parti hegyek közt, a tó vagy tenger felé nyíló barlangokban
tanyáznak. Ott kell valahol leszállóhelyet keresnünk, mert ezen a
„temetőn” át gyalog sohasem jutunk el hozzájuk.
A tányér alakú, lapos gépek rövid repülés után egy kemény
homokpadon kötöttek ki, amely szélesen hajló ívet kanyarítva nyúlt
el az opálosan fénylő vízben.
Amint elhalt a motorok zaja, mély, morajló zúgás ütötte meg a
kutatók fülét.
- Ez már megint mi lehet? - borzongott Zappo. - Hullámtörés zaja
lenne?
- Egy parányi szellő sem borzolja a vizet - csóválta a fejét Maruzzi.
- Különben is, a hullámtörésnek egészen más hangja van. De nem
érzik, mintha néha kissé megremegne a talaj…
- Egy működő tűzhányónak kell a közelünkben lennie - szólalt
meg Rahama, aki eddig feszülten figyelte a hol erősebben, hol
gyengébben hallatszó, félelmes morajlást. - Ha a hang erősödik,
majdnem ugyanakkor a homokpad is remegni kezd alattunk…
Hallgatva figyeltek most már mindnyájan és egyszerre kiáltottak
fel, amikor egy különösen erős dörej után valósággal imbolyogni
kezdtek mögöttük a parti hegyek meredeken felnyúló sziklacsúcsai.
- Barátságosabb vidéken is lakhatnának ezek a „halevők” -
igyekezett félelmét mosolygás mögé rejteni Katrina.
- Majd csak megegyezünk valahogyan velük - simogatta meg a
lány keskeny vállát Karren. - Kérdezzük meg Szo-mi-dót. hátha
most már hajlandó nekivágni az útnak.
Rövid füttypárbeszéd után Maruzzi jelentette, hogy az antroptera
azonnal indulni akar.
- Csak arra kér minket - tette még hozzá a biológus -, hogy amíg
vissza nem jön, ne mozduljunk el a gépek közeléből. És ha közben a
szigetlakók ránk találnának, akkor üljünk be a gépekbe, zárjuk
magunkra az ajtókat és még akkor se használjunk ellenük fegyvert,
ha esetleg megtámadnak bennünket.
- Ilyen könnyelmű ígéretet aztán nem teszek, akármilyen szépen
is kér erre Szo-mi-do - tiltakozott Gauer. - Csak nem hagyom
magam agyonveretni ezektől a vadmadaraktól, vagy vadhalaktól,
vagy micsodák ezek! Mit csinálunk, ha kárt tesznek a
koleopterekben? A gépek nélkül még a barlangvárosig sem jutunk el
többé!
- Bízzunk abban, hogy nem vesznek észre, amíg Szo-mi-do
beszélni nem tud velük… - Maruzzi elhallgatott, mert az antroptera
melléje totyogva szelíd, szinte hízelgőén hangzó füttyjelekkel kért
valamit tőle.
- Jól van, öreg! - mosolyodott el meghatottan Maruzzi, amikor
megértette, mit akar Szo-mi-do. - Azt kéri - fordult magyarázóan a
többiek felé -, hogy adjak neki búcsúzóul néhány almát és
simogassam meg a fejét.
- Gyere ide Szo-mi-do! - hívta kedveskedve Katrina is az
antropterát, és ő is megsimogatta a tapadós bőrrel borított, rút
arcot. - Siess vissza, mert nagyon hiányzol majd La-re-minek…
Ha a füttyjelek közé kevert szavakat nem is értette Szo-mi-do, jól
megértette Katrina mosolygó szemét. Boldogan meglengette
szárnyát, tarsolyába dugta a Maruzzitól kapott almákat és magasba
szökkenve, hatalmas szárnycsapásokkal repült el a homályos
messzeségben hallgatagon terpeszkedő hegyóriások felé.
Csigalassúsággal múlt az idő. A sarki felderítőútra előkészített
koleopterek szerencsére nemcsak ennivalóval voltak bőven ellátva,
hanem magukkal hozták azt a sok műszert és különféle
kutatóeszközt is, melyeket az expedíciós útra kijelölt tudósok
csomagoltak maguknak a gépekbe. Maruzzi előkeresett egy
horgászfelszerelést és most azzal ütötte el az időt, hogy a többiek
nagy érdeklődése mellett soha nem látott formájú víziállatokat
rángatott ki horgával a zavaros, langyos vízből. Némelyik olyan volt,
mint egy vastag, fehér szalagból csavart dugóhúzó, ökölnyi fején,
mint valami koszorú, apró gömbökben végződő, hajlékony csápok
sorakoztak. Szája helyén nyálkás, kerek szívókorong vöröslött,
egyetlen szeme dülledten meredt előre a szüntelenül mozgó,
hajladozó csápok közül.
Amikor Maruzzi kiszabadította a csápok közé akadt horgot és
undorodva eldobta a csapkodó hüllőt, az villámgyorsan pergetni
kezdte magát a sima homokon és visszahemperedett a vízbe.
- Az apád… - bámult Zappo káprázó szemekkel a gyengén gyűrűző
vízre. - Nem sajnálja, hogy megszökött? Ilyen csodabogarat még
egyet sem láttam a spirituszos üvegekben!
- Itt a másik! - rántotta ki a horgot máris Maruzzi. - Hozzanak ide
gyorsan egy üveget a koleopterből…
A hosszú zsinóron ide-oda lengett az állat vonagló teste. A horog
furcsa módon megint a csápok között akadt meg a fejet borító laza,
szivacsos bőrben.
Zappo már hozta az üveget, amikor a ködből villámsebes
zuhanással egy sötét test csapott le és mire feleszméltek, már csak
egy kis ottmaradt húsfoszlány bizonyította, hogy a zsákmány az
előbb még Maruzzi horgán ficánkolt.
- Akármi volt ez, jól megtanult repülni! - kiáltott fel a legteljesebb
elismerés hangján Gauer. - Ha nem a saját szememmel látom,
sohasem hiszem el, hogy valami ilyen sebesség mellett ilyen éles
szögben tudjon megfordulni a levegőben.
Gyorsan csapkodó szárnyak suhogó zajával telt meg körülöttük a
levegő. Az ólomszürke göngyölegekben hömpölygő ködből elmosódó
árnyak suhantak elő, a fövényt súrolva, mint kilőtt nyílvesszők
siklottak el a gépek felé rohanó lábak mellett. Aztán könnyedén a víz
fölé lendültek, és fehéren porzó habcsíkokat húztak a selymesen
sima, fényes tükrön.
Nem volt sok értelme a menekülésnek. Százszor is végezhettek
volna a néhány emberrel a szigetlakók, amíg egyenként
felkapaszkodnak a meredek acéllétrákon, és magukra tudják zárni a
biztonságot nyújtó csapóajtókat. Sugárszóróik a koleopterekben
maradtak, csupán Gauernél volt egy elektromos sugárzó, de ennek
most nem sok hasznát vették volna.
- Maradjunk együtt, és lassan húzódjunk a gépek felé - tanácsolta
Rahama. - Ha odaértünk, Katrina rögtön másszon fel a létrán és
szórjon közéjük egy láda gyümölcsöt. Talán…
De Rahama ötlete visszafelé sült el és még szerencséjük volt, hogy
nagyobb baj nem lett a dologból. Katrina ugyanis sietségében éppen
egy citromosládát talált felbontani és úgy látszik, a savanyú
gyümölcs nem felelt meg a szigetlakók ízlésének. A mohón felkapott
citromok hamarosan sűrű záporként hullottak rájuk vissza és tompa
puffanásokkal loccsantak szét a koleopterek acéllemezekkel burkolt
fedélzetén.
- Ilyesmiből egyszer már kivettem a részem - kapkodta fejét a
citromok elől mérgesen Gauer. - Ha büdösek is, de legalább puhák
voltak azok a tökök, amikkel akkor az antropterák megdobáltak.
Mindjárt a fejszék következnek…
Lehetséges, hogy ez a kaland is rosszul végződik, ha Szo-mi-do
egy nagy sereg szigetlakó kíséretében, idejében vissza nem ér
hozzájuk. Karrenék szorultságukban már a gépek alatt, a
leszállótalpak közé bújva kerestek menedéket, amikor a magasban
felvijjogott Szo-mi-do hívó füttyjele. Maruzzi merészkedett ki
elsőnek a biztonságot nyújtó fedezék mögül.
Földbe gyökerező lábakkal állt meg odakint a biológus. Lassú
lebegéssel éppen akkor ereszkedett le a homokpadra Szo-mi-do,
mögötte, ameddig csak látni engedte a köd, sűrűn rajzottak a
magányos sziget förtelmes külsejű lakói.
Most értette csak meg Maruzzi, miért vonakodott Do-la-mi attól,
hogy segítségül hívja ezt az elkülönülten, zárt közösségben élő,
szigetlakó népet. Szinte kedvesnek, majdnem szépnek tűnt most
előtte Szo-mi-do nyomott bulldogarca, értelemtől csillogó, fekete
szeme és az a torz nevetésre nyíló húsos száj, amely már az embertől
tanulta el a nevetés tudományát.
 Ijesztően visszataszítóak voltak ezek a szigetlakók. Rokonságuk az
antropterákkal nyilvánvaló volt ugyan, de mégsem hasonlítottak
azokhoz semmiben. Ráncos, szürke bőrrel fedett koponyájuk
csúcsban végződött, mint egy pásztorsüveg, aránytalanul nagy
szájuk valósággal kettéválasztotta arcukat, melynek alsó részét
teljesen elfedték a felső állkapocsból kinyúló, hosszú, hegyes fogak.
A koponya hátsó részén a tarkó és a vállak közt feszülő, háromszög
alakú bőrlemezek összenőttek az élesen hátracsapott szárnyakkal,
úgyhogy Maruzzi a levegőben szállongva olyannak látta ezeket a
förtelmes lényeket, mintha tompa hegyű, vaskos, rövid nyílvesszők
röpködtek volna felette. Szárnyuk leginkább a földi tengerek
repülőhalainak szálkás, merev uszonyaihoz hasonlított, a vizenyős,
színtelen szemgolyók szemhéjak nélkül meredtek ki arcukból. Nekik
is három ujjuk volt, mint az antropteráknak, de ezek közvetlenül a
szárnyak tövéből, majdnem a vállukból nyúltak ki és sokkal
hosszabbak voltak, mint az antropterák ízelt, karmos ujjai.
- Nézzék Szo-mi-dót, valóságos férfiszépség ezek mellett a
szörnyetegek mellett - szólalt meg Maruzzi mögött Zappo, aki
közben az egyik koleopterből kiadogatta a sugárszórókat és a
többiekkel együtt most már felfegyverkezve csatlakozott
Maruzzihoz. De a biológus se nem látott, se nem hallott.
- Csodálatos! - csapta össze gyönyörködve a kezét. - Szárnyas
halemberek. Repülnek, úsznak és járnak! Tökéletesebb lényeket
már nem alkothatott volna a természet.
- Akkor már inkább ilyen tökéletlen maradjak, amilyen vagyok! -
tiltakozott Maruzzi elragadtatott megállapítása ellen Zappo. - Járni
meg úszni így is tudok, ha meg repülni akarok, akkor beülök egy
koleopterbe…
Csak akkor tűnt fel igazán, hogy milyen nehézkesen és ügyetlenül
mozognak széles talpaikon az antropterák, amikor Szo-mi-do az
egyik szigetlakó, vagy ahogyan Maruzzi rögtön elkeresztelte őket:
ichthoptera kíséretében feléjük totyogott. A szárnyas hal járása
egyenletes, majdnem könnyed volt, a hosszú, keskeny lábfejek
biztosan lépegettek a nedves, kemény homokon.
Szo-mi-do közvetítésével azonnal meg is kezdték a „tárgyalást”.
Az ichthopterák hajlandók voltak arra, hogy Karrenékkal együtt
megtámadják a bányatáborokat és kiszabadítsák megnyomorított
fajtestvéreiket, de viszonzásul azt követelték, hogy a Föld emberei
soha többé ne jöjjenek az ő szigetükre, és minden vénusznap
hajnalán annyi édes gyümölcsöt küldjenek nekik, amennyit tíz erős
antroptera a levegőben szállva magával tud vinni…
Az ichthopterák is füttyjelekkel beszéltek egymással, de a hang,
melyet erősen megszűrtek és eltorzítottak a szájnyílás elé hajló
fogak, inkább váltakozó hangmagasságú sziszegés, mint fütty volt.
Ennek ellenére az egyes fogalmak megjelölésére majdnem
ugyanolyan hangképeket használtak, mint az antropterák. Így
azután nemcsak Szo-mi-do, hanem Maruzzi is jól megértette őket.
A Föld emberének nyelvére lefordítva körülbelül így végződött a
tárgyalás:
- Mikor indulhatnánk el a barlangváros felé? - rakta össze a
kérdést ragozatlan tőszavakból Maruzzi.
- Most rögtön! - válaszolt sziszegve Szo-mi-do kísérője és mintha
nyomatékot akarna adni kijelentésének, erőset dobbantott lábával a
kemény homokon.
- El fogjuk érni sötétedés előtt a barlangvárost? - faggatta tovább
az ichthopterát Maruzzi.
- Mielőtt fekete lesz a köd, kiszabadítjuk Szo-mi-do testvéreit…
- Mivel fogtok harcolni? Van fegyveretek?
Az ichthoptera rengeteg apró ízületből összerakott ujjai kígyózó
mozdulattal nyúltak hátra és a csapott szárnyak mögül egy
szigonyhoz hasonló szerszámot húztak elő. Laposra kovácsolt, éles
hegyével gonoszul veszedelmesnek látszott a primitív fegyver.
- És ha már szabadok lesznek Szo-mi-do testvérei, újra
visszajöttök ide? Vagy velünk maradtok a bíborszínű tó völgyében?
- Mi őrizzük a szigetet, ahol a gyilkos virágok nyílnak. Ránk vigyáz
a hegy, amelyiknek a csúcsán akkor is világít a tűz, ha mindent
eltakar a fekete köd. Itt meleg a föld és hűvös a levegő. Vissza
fogunk jönni a virágokhoz és az örökké morgó hegyhez…
- Hol van az a hegy?
Az ichthoptera szárnya meglebbent és hosszú ujjai a part fölé
meredő szirtekre mutattak:
- Arra… messze…
A tétova ujjak még ott táncoltak Maruzzi arca előtt, amikor a
láthatár alól vörösen izzó tűztorony csapott magasba. Rőt fényözön
árasztotta el a tenger hullámokkal fodrozott, nyugtalanul remegő
tükrét. Iszonyú csattanás dördült a sziget felől. Maruzzi lába alatt
megrendült az alig feldomborodó homokpad és az ólomszürke eget
fekete felhőroncsoktól űzött, menekülő ichthopterák serege lepte el.
Zúgott, bömbölt, harsogott körülöttük minden, kénszagú, nedves
pernye hullott a felhők közül és néhány pillanat alatt szurtosan-
feketére festette az égnek fordított, halálsápadt arcokat.
- Meneküljetek!… - üvöltött fel Zappo. Ahogy csak lábai bírták,
rohanni kezdett a közeli sziklapart felé. A tengeren fehéren tajtékzó,
roppant hullámfal torlódott a láthatár elé és szinte nesztelenül,
csupán halkan suhogó ködgomolyokat taszítva maga előtt, őrjöngő
iramban nyargalt feléjük. A sekély parton egy rövid pillanatra még
megtorpant a kékesen szürke, áttetsző víztömeg, aztán mindent
maga alá gyűrve omlott a lazán szétmálló, keskeny homokzátonyra.
Gauer és Zappo egymást segítve kapaszkodtak a hegyes
csonkokkal csipkézett, meredek sziklafalba. A rájuk zúduló áradat
rövid ideig kegyetlen erővel szorította őket az érdes, durva
kövekhez, aztán megenyhült a nyomás és örvénylő víztölcsérekké
sűrűsödtek, majd elsimultak a háborgó hullámok. A két ember
görcsösen markoló tenyerébe mély sebeket hasítottak az éles
sziklák, ruhájuk cafatokban lógott testükön. Később második, majd
harmadik hullámsor nyargalt végig a haragvó tengeren. Amikor
ezek is elvonultak, ájult mozdulatlanságba dermedt minden. Süket
csend borult a vízzel átitatott, sötétszürke sziklákra.
- Élsz még?… - préselte ki fulladozva száján Zappo a szavakat.
Kinyújtotta sajgó ujjait és lassan lesiklott a puha, parti homokra.
Gauer renyhén elnyúlt teste két kiugró sziklatömb közé ékelve
hevert fölötte. Nagy nehezen félkönyökre emelkedett és körülnézett.
A zátonyon, kissé félrebillenve, már csak egy koleopter állott. A
másikat fellökték és elsodorták a hullámok, most hanyatt fordulva,
égnek meredő talpakkal hevert a part közelében.
- Katrina… Karren… - tört fel a kiáltás Zappo torkából, de saját
füle is alig hallotta gyenge, reszkető hangját. Semmi sem mozdult
körülötte. Az ichthopteráknak még a lába nyomát is elmosta a
homokpadon átzúduló roppant víztömeg.
Zappo keserves erőfeszítéssel térdelt fel és hasát a sziklafalhoz
szorítva igyekezett kiegyenesedni. Tapogatózó ujjai támaszt keresve
siklottak végig a nyálkás, színtelen moszattal borított köveken, de
sehol sem tudtak megkapaszkodni. Fáradt, agyonkínzott idegei
felmondták a szolgálatot. Teste megroggyant, sajgó homlokát a
kőfalnak támasztotta és hörgő, nehéz zokogás buggyant ki véres
ajkai közül.
- Nyugodjon meg! Rögtön ott vagyok és segítek magának… -
csendült meg ekkor mögötte Rahama nyugodt hangja. Érezte, hogy
két erős kar nyúl hóna alá és könnyedén talpra segíti.
A pilóta kábultan kapaszkodott Rahama zubbonyába:
- Mi van a többiekkel? - kérdezte. Feje erőtlenül bukott Rahama
széles, domború mellére.
- Ne aggódjon értük, mindnyájan megúsztuk ezt a váratlan
fergeteget - válaszolta. Kétségbeesetten nézett fel Gauer
mozdulatlanul csüngő, élettelen testére. - Ha nem rohannak úgy el,
amikor a hullámfal közeledett, hanem velünk együtt a koleopterben
keresnek menedéket, akkor most kutya bajuk se lenne.
- De hiszen… - nyögte Zappo és remegő kezével a felfordult, vízbe
süllyedt gépre mutatott.
- Szerencsére mind a négyen a másik koleopterben húzódtunk
meg. De nézze csak, amott jönnek már… - mutatott Maruzzira, aki
nyomában Karrennel és Katrinával, futva közeledett feléjük.
- Katrinával majd eltámogatjuk innen Zappót - fogadta őket
Rahama -, maguk addig emeljék le Gauert a sziklafalról és
próbáljanak életet önteni bele. Remélem, nem történt komoly baja…
A pórul járt pilótákat a koleopterhez cipelték, és egy nyitott
oldalajtón át beemelték őket a szűk utasfülkébe. Míg Maruzziék a
két sebesült körül foglalatoskodtak, Karren alaposan megvizsgálta a
lábon maradt koleoptert. A vízből kimeredő, iszappal borított másik
gépre csak futó pillantást vetett, aztán fáradt, komor arccal ismét
felkúszott a meredek létrán és egy nyitott tetőajtón keresztül
leereszkedett a fülkébe.
- Hogy vannak? - volt az első kérdése és az egymásra borult ládák,
műszerek, csomagok halmazán keresztül a hevenyészett ágyakon
fekvő pilótákhoz igyekezett.
- Én már istenesen lennék - vigyorgott még kissé sápadtan, de
már jókedvűen Zappo. - Csak szegény Jan leledzik komisz
állapotban! Akkora daganat nőtt a kobakján, mint egy strucctojás.
- Nincs nagyobb baj… - nyugtatta meg Karrent Maruzzi, aki éppen
azon fáradozott, hogy ülőhelyzetbe segítse a még eszméletlen
Gauert, és egy pohárka pálinkát öntsön félig nyitott, vértelen ajkai
közé. - Valami kő eshetett a fejére, de a vastag gumisisak nagyrészt
felfogta az ütés erejét. Meg nem sebesült, csak a tenyeréről
horzsoltak le valamennyi bőrt a kövek…
- Csakhogy megúszták ők is! - sóhajtott fel megkönnyebbülve
Karren. - Nem sok híja volt… - nézett Katrinára és aggódó, meleg
fény lobbant fel szemében.
Nem törődve a rájuk szegeződő szemekkel, Katrina gyengéden
megsimogatta szerelmese arcát:
- Minket nem érhet baj, Ralph! - mondta csendesen. - Jót
akarunk, igaz ügyért harcolunk.
- Honnan jöhetett ez a rettenetes áradat? - kérdezte Zappo. - Mi
korbácsolta fel a vizet? Nem emlékszem rá, hogy vihar, vagy akár
csak szél is lett volna…
- Tengerrengés volt - válaszolta Rahama. Aztán Karrenhez
fordult: - Tudja, hogy mindnyájan Zappónak köszönhetjük az
életünket? Ha nem veszi észre a majdnem nesztelenül közeledő
hullámfalat, akkor most…
Hangja megcsuklott. Gondolatokba merülve hallgattak
valamennyien, és észre sem vették, hogy Gauer közben magához
tért. Csak akkor rezzentek fel, amikor a pilóta halkan megszólalt:
- Mi van a gépekkel?
Karren csüggedten legyintett: - Ezen csak az egyik leszállótalp
sérült meg, ezt még ki tudnánk javítani. De a másikat elvitte az
ördög…
- Mi történt vele?
- Hanyatt fordult és félig víz alá merült.
- Összetört?
- Nem tudom. Csak a három leszállótalp áll ki a vízből, maga a
hajótest teljesen elmerült.
- Kizártnak tartom, hogy a gondola acélváza összeroppant volna! -
rázta fejét határozottan Zappo. - Irgalmatlanul erősek azok az
acélbordák!
- Ha a váz épen is maradt, a műszerek bizonyára tönkrementek.
De ettől függetlenül: emelődaruk nélkül nem tudjuk talpára állítani
azt a hatalmas jószágot. Bizonyára jó mélyen belefúródott a laza,
parti homokba.
- Ha törik, ha szakad, ki kell emelnünk és meg kell javítanunk a
gépet. Négy utassal tökéletesen kimerül ezeknek a kis
koleoptereknek a teherbírása, mi pedig hatan vagyunk. Túlterhelt
géppel életünket kockáztatnánk.
Karren tehetetlenül markolt csapzott, sáros hajába:
- Mit tehetünk? Legalább néhány gerendánk és kötelünk lenne…
- Kötél van a szerelékes-ládában…
- Ötször annyi, kellene.
- Jöjjön csak, nézzük meg közelebbről azt a masinát -
tápászkodott fel Zappo. - Hátha kiokoskodunk valamit…
Előbb Karren, utána Zappo ereszkedett le a meredek acéllétrán. A
pilóta nagyokat nyögött, néhányszor alaposan el is káromkodta
magát:
- Minden porcikám sajog… - keseregte. Végigtapogatta vállát,
lábait, oldalát: - Úgy érzem magam, mint akit húsdarálón sajtoltak
keresztül…
Karren előresietett és csizmás lábával belegázolt a meleg, sekély
vízbe. Érzékeny ujjai végigtapogatták a víz alá merült bordákat, és
amikor néhány perc múlva felegyenesedett, ragyogó arccal közölte a
parton topogó Zappóval:
- Átkozott szerencsénk van, Benito! Minden nyílás zárva volt a
gépen, amikor az áradat elöntött bennünket.
- Gondolja, hogy…
- Biztos vagyok benne, hogy egy csepp víz sem került a fülkébe! -
jelentette ki Karren. Kilábolt a partra és boldogan megölelte Zappót:
- Így már másként néz ki a dolog! A légmentes tömítések
tökéletesen zárnak, és ha csak el nem görbült valamelyik ajtó,
minden épen maradt a gondolában. A bennszorult levegő pedig
alaposan lecsökkenti a víz alá merült részek súlyát.
- Ha ezek az ichtho… minek is keresztelte el Maruzzi professzor
ezt a halevő népséget?… Ha segítenének… - tanakodott Zappo.
Hirtelen felkapta fejét: - De hova lett Szo-mi-do?
- Az ichthopterákkal együtt ő is elrepült valamerre. Talán vissza se
jön többet…
- Ha azt hiszi, akkor rosszul ismeri az én tanítványomat! - lépett
hozzájuk Maruzzi, aki Katrinával együtt közben szintén kiszállt a
koleopterből. - Mérget merek rá venni, hogy előbb vagy utóbb
előkerül az a betyár!
- Egy adag mérget én is vállalok - nevetett Katrina, aztán
messzecsengő, magas, tiszta hangon énekelni kezdte: - Szo-mi-do…
Szo-mi-do…
A sziklák közül sötét árnyék suhant elő és néhány gyors, erőteljes
szárnycsapással eléjük lebbent Szo-mi-do.
- A halevők barlangjaikban vannak… - jelentette fütyülve.
- Mondd meg nekik, hogy azonnal jöjjenek vissza. Segíteniök kell,
mert egyedül nem tudjuk kiemelni repülőgépünket - fütyülte Karren
a vízben heverő koleopterre mutatva.
Szo-mi-do mérgesen csapkodott szárnyaival:
- Nem akarnak visszajönni… Azt mondják, miattatok haragszik a
nagy hegy, melynek csúcsán sohasem alszik ki a tűz…
- Ostobák! - dühöngött Maruzzi. - Majd én beszélek a fejükkel -
szólt oda Karrennek. Választ sem várva, maga után intette Szo-mi-
dót:
- Gyere öreg, vezess el hozzájuk… - fütyülte és a hegyoldalba vájt
sziklabarlangok felé indult. Hiába, kérlelte Karren, hogy ne menjen
el, ne tegye kockára életét, Maruzzi csak legyintett és a feje fölött
röpködő Szo-mi-do irányítása mellett mászni kezdett a meredek,
síkos sziklafalon.
Idegtépő, feszült várakozással múltak az órák. A tenger nyugodt
volt, a megritkult felhőkből sem szitált már rájuk az orrfacsaró bűzt
árasztó, fekete pernye.
- A mindenségit! - kiáltott fel egyszerre csodálkozva Zappo. -
Odanézzenek!
Az egyik parti sziklacsúcs felé mutatott, melyről a felröppenő Szo-
mi-do nyomában négy hegyesszárnyú ichthoptera nedvesen csillogó
teste szökkent magasba. Alig beívelő derekukat övező szíjakon kör
alakú háló himbálózott köztük, melyben,- mint valami függőágyban
- hason feküdt Dragan Maruzzi, a Központi Asztrobiológiai Egyetem
világhírű magisztere. Arcán hősies elszántság tükröződött, de
amikor hirtelen irányt változtattak és meredek ívben a homokpad
felé suhantak vele különös teherhordói, görcsbe rándult ujjakkal
markolászta a növényi indákból szőtt, durva háló szemeit.
Ellenállhatatlanul komikus látvány volt, amint az ichthopterák
leszálltak és a nem éppen gyengéden földhöz csapódó hálóból a
kemény homokra gurítottak Maruzzi professzort.
- No, így még nem utazott emberfia! - nevetett a biológus, de
látható megkönnyebbüléssel tápászkodott fel a földről. Leverte
magáról a homokot és Katrina elé lépve, mélyen meghajtotta magát:
 - Nem óhajt, szép hölgy, egy kis körrepülést tenni az ichthopterák
szigete fölött? Szívesen protezsálom barátaimnál… - mutatott a
nyugtalanul toporgó halevőkre. - Nem mindennapi élvezet, sok
izgalom, semmi kockázat… - hadarta, mint egy vásári kikiáltó, aztán
belőle is kirobbant a nevetés:
- Hát ehhez mit szólnak? Gondolták volna, hogy ilyen
előzékenységgel viszonozzák a szigetlakok az én szerény
látogatásomat?
- Legalább filmre vehettük volna… - kacagott oldalát fogva még a
mindig komoly, kevésszavú Rahama is. - Látta volna a saját arcát,
amint abban a mózeskosárban hasalt! Az ördög sem fogja nekünk
odaát elhinni, hogy Prof. Maruzzit követjárás után kosárban
szállították vissza a repülő halevők…
- Mit végzett velük? - gyűrte vissza magába végre Karren a
nevetést.
- Nehezen értettem velük szót, illetve füttyöt - válaszolta még
mindig nevetve Maruzzi -, először arról kellett őket valahogyan
meggyőznöm, hogy az ő szent hegyük nem miattunk gerjedt
haragra.
- Hogyan sikerült ez?
- Ha látták volna!… Azt volt a szerencsém, hogy még otthonról
zsebemben maradt egy világítópisztoly és néhány hozzávaló töltény.
Megfenyegettem őket, hogy ha nem engedelmeskednek, ugyanolyan
tűzesőt zúdítok rájuk, mint amilyet a tűzhányó köp ki magából. Nem
akarták elhinni. Erre kivettem a fojtást az egyik töltényből és
meggyújtottam a szétmorzsolt magnéziumot. Látták volna,
mekkorát ugrottak ijedtükben, amikor a láng felcsapott. De még
mindig makacskodtak. Akkor előszedtem egy zöld jelzőrakétát és
belőttem a legközelebbi barlangba. Ez volt az utolsó ütőkártyám.
Abban reménykedtem ugyanis, hogy ezek a csodabogarak csak a tűz
vörös fényét ismerik és megijednek, ha a jelzőrakéta élénk, zöld
fénye fellobban előttük. Jól számítottam! Leborultak előttem és csak
akkor emelték fel a földről azt az ocsmány pofájukat, amikor rájuk
sivítottam, hogy most már aztán elég legyen az imádkozásból!
- Velünk jönnek? Hajlandók a gép kiemelésénél segíteni?
- Kívánhat tőlük, amit csak akar. Olyanok lettek, mint a kezes
bárányok.
 - Szo-mi-do hol maradt? - kérdezte Katrina. - Mintha ő is
magukkal lett volna, amikor elindultak a hegyről,..
- Egy erős ichthoptera-különítményt állítottam össze - mesélte
nevetve Maruzzi -, amelyik fölé parancsnoknak Szo-mi-dót
neveztem ki. Az egyik közeli erdőbe repültek, és néhány gerendát
hoznak onnan. Két ilyen búvármadarat pedig a víz alá zavartam,
hogy „kötelet” kerítsenek nekünk.
- A víz alól?
- Valamiféle hínár terem a tenger fenekén, ennek az indáiból
szövik hálóikat is - magyarázta Maruzzi. - Remélem, elég erős
kötelet tudunk majd sodorni belőle…

Néhány óra múlva már mintegy másfél tucat erős, vaskos gerenda
hevert a parton. Katrina előtt pedig nagy kupac inda tornyosodott. ö
bogozta szét az egymásba gubancolódott, hosszú szálakat, melyeket
azután gondosan egymás mellé fektetett a homokon, hogy Gauer és
Rahama hosszú köteleket sodorhasson belőlük. Körülöttük tágas
félkörben, maguk alá húzott lábakkal száz és száz ichthoptera
kuporgott, feszülten figyelő tekintetüket egy pillanatra sem
fordították el a felfordult koleopter körül sürgölődő Karrenékről.
- Milyen hosszú köteleket sodorjunk az indákból? - kérdezte
Rahama.
- Legalább négy, egyenként huszonöt-harminc méter hosszú
darabra van szükségünk… - válaszolta Karren. - Úgy tervezem, hogy
a köteleket áthúzzuk a gondola alatt, és amíg mi a géptörzs alá
feszített gerendákkal emeljük a súlyt, addig az ichthopterák
kötelekbe kapaszkodva, a levegőből segítenek talpára billenteni ezt
az átkozottat…
Végre előkészítettek mindent és Szo-mi-do segítségével az
ichthopteráknak is megmagyarázták, hogy mit kell tenniük. A
halevők engedelmesen felsorakoztak, derekukhoz erősítették a
súlyos, vastag köteleket, aztán a levegőbe szökkenve várták Karren
parancsait.
A hatalmas súly alatt már roppanásig feszültek az erős gerendák,
odafent füttyögve, sziszegve verdestek szárnyukkal a kötélre fűzött
ichthopterák, amikor hirtelen megbolydult a körülöttük
bámészkodó tömeg és fültépő visítással, mintegy vezényszóra,
egyszerre vetette magát a vízbe egy sereg ichthoptera. A többiek
felhessentek és villámgyors szárnycsapásokkal a nyílt tenger felé
suhogtak.
A halálrafáradt emberek elengedték a gerendákat, és csodálkozva
nézték a víz alá surranó halevőket. Fentről tompa puffanással
hullottak közéjük a kötelek, melyeket a befogott szigetlakók
leoldottak magukról, hogy azután elnyújtott, éles vissantásokkal ők
is a többiek után vessék magukat.
A parttól nem messze örvényleni kezdett a víz. Először karcsú,
szétporló tajtéksugarak szökkentek magasba, aztán lomha
hullámokat vetett a tenger háta és gyűrű gyűrűre torlódva gördült a
part felé. Ott, ahol a gyűrűk középpontjában most még olajosan
sima volt a víztükör, sűrű rajokba verődtek a levegőben keringő
ichthopterák. Valamit leshettek, mert ujjaik közt dobásra készen
csillogtak a hegyükkel lefelé fordított, élesre fent szigonyok.
És ekkor… Mintha évmilliókkal ezelőtt lezárult földtörténeti
korszak elevenedett volna meg a néhány idetévedt ember káprázó
szeme előtt. Kezdetben csak apró, fehér buborékok lepték el a víz
színét, aztán forrni, zubogni kezdett a tenger. Szennyes tajtékot
hánytak magukból az egymásnak rontó hullámok és az örvénylő
mélységből hirtelen óriási, csontos koponya bukkant felszínre. A
pattanásig tátott, méteres szájban tömött, félelmetesen éles fogsor
villogott, kétdinnyényi szemdudor alól kékesen foszforeszkáló
gömbszemek tüzeltek a víztükör felé suhanó ichthopterákra.
Villanásnyi időre az ősgyík hosszú, tarajos háta is felbukkant a
mélyből. Ezzel meg is pecsételte sorsát. Sziszegve hasítottak utat a
sűrű levegőben az ichthopterák magasból lehajított szigonyai és
irtózatos erővel fúródtak az állat laza pikkelyekkel fedett bőre alá.
Még néhány másodpercre víz alá bukott a vergődő ősállat, aztán
ismét feldobta magát és habzó vízfallal határolt árkot túrva
ormótlan fejével, eszeveszett iramban a tenger felé menekült. De
valami, talán a víz alatt harcoló halevők serege útját állhatta, mert
hirtelen hanyatt vágta magát és óriási testének minden erejével a
part felé tört. Mögötte parányi, fekete pontoknak tűnő fejek
bukkantak fel és széles karéjban elzárták a tenger felé vezető utat.
Az ichthopterák óvatosan, tisztes távolból követték az egyre
lassabban mozgó szörnyeteget.
A parti sekélyeshez érve a hüllő hegyes karmokban végződő, kurta
lábaira ereszkedett, s nehezen vonszolva tohonya testét,
felkapaszkodott a homokpadra. Ott megfordult és csattogó fogakkal,
ütésre kész, fatörzsnyi farkával csapkodva várta támadóit.
Mint akit megigéztek, úgy bámult a hat ember az őskorból
felbukkant, ormótlan kolosszusra. Maruzzi mindenről elfeledkezve
rohanni kezdett feléje, csak akkor torpant meg, amikor a vízből
felbukkanó és a levegőben közelítő ichthopterák sziszegő, szaggatott
füttyjelét meghallotta.
Kissé görnyedt, még a többinél is förtelmesebb kinézésű halevő
vált ki a tolongó, visítozó tömegből. Óvatos, kullogó léptekkel a már
alig tátogó ősgyík felé tartott. Néhány lépéssel a borzalmas száj előtt
megállt, teste villámgyorsan előrelendült és a kurta szigony éles
csattanással vágódott az állat pillogó, kidülledt szemébe. Alig
szökkent fel a szigonyt hajító ichthoptera, megvonaglott a roppant
test és hörgő, gurgulázó bőgés reszkettette meg a levegőt. Az ősgyík
pikkelyes, kétágú csontszarvban végződő farka végigsöpört a
fövényen, aztán felemelkedett és csapása nyomán toronymagas
homoktölcsér fröccsent magasba. Karmai vájták, túrták a nedves
homokot, reves agyarai közül véres habcsomók szakadtak ki, földet
súroló mellkasa úgy dolgozott, mint egy óriás fújtató. Lenyűgöző,
döbbenetes látvány volt a halállal vívódó gigász egetverő tombolása.
Még az ichthopterák is elcsendesedtek és csak azok vissantak fel
néha ijedten, akiket elsodrással fenyegetett a félelmes farok-szarvak
egy-egy kiszámíthatatlanul gyors, pusztító erejű csapása.
Fent célpontot keresve, lassan keringett a szigonyos ichthoptera.
Csak egy pillanatra lankadt el a vonagló test, a szigony máris
lecsapott és halálos biztonsággal fúrta át a még ép szemet. Még
néhány iszonyú ütés dobbant, aztán megrogytak a kurta lábak,
utolsót hörgött a véres homokkal telt száj. A halevők zsákmánya
löttyedten, élettelenül nyúlt el a feltúrt fövényen…
 TORONYVÁROS A FELHŐK FÖLÖTT

Maruzzinak valóságos tűzijátékot kellett világítópisztolyával

rendeznie, hogy a zsákmányon marakodó ichthopterákat
visszaterelje a kötelek mellé. Vadul tülekedve marcangolták a
mintegy huszonöt méter hosszú tetemet, véres cafatokat téptek ki
felhasított bőre alól, és mohó étvággyal tömték magukba a nyers,
rózsaszín húsdarabokat.
Néhány sikertelen kísérlet után iszappal borítva, de látszólag
sértetlenül, végre talpára billent a már-már elveszettnek hitt
koleopter. Zappo minden fájdalmát feledve, macskaügyességgel
kúszott fel a létrán és kinyitotta a gumikeretbe ágyazott oldalajtót.
- Korai volt az örömünk - fordult hátra és sáros kezével
végigtörölte izzadt, maszatos arcát. - Hegyén-hátán van odabent
minden…
- Víz?…
- Valami kevés beszivárgott, de ahogy innen látom, nem okozott
nagyobb kárt. A televíziós készülék vetítőernyője azonban darabokra
tört…
- A kormány? A motorkapcsolók?
- Nagy halom láda hever a vezetőülésén, teljesen eltakarja előlem
a szerelékfalat.
- Jöjjön le, Zappo - hívta a pilótát Karren. - Amíg én átvizsgálom a
motort és a műszereket, maga keressen a közelben egy magasabban
fekvő leszállóhelyet és vigye át oda az épen maradt koleoptert.
Legalább az egyik legyen biztonságban, ha megint nyakunkba
szakad a vízözön…
Az ichthopterák ijedten rebbentek fel, amikor feldübörgött a
koleopterből kirobbanó gázsugár. Karren már attól tartott, hogy
valamelyik véletlenül a lassan emelkedő gép alá kerül, és halálra
perzseli magát az izzó lángcsóvában, de szerencsére mind vagy a
tenger fölé repültek, vagy a víz alá buktak ijedtükben.
A meredek szirtekkel szaggatott hegyoldalon, közel a parthoz,
lapos sziklateraszra bukkant Zappo. Itt leszállt és a még mindig
kóválygó Gauer őrizetére hagyva gépét, óvatosan leereszkedett az
omlékony kövekkel borított lejtőn. Útközben egy kis barlangra
akadt, keskeny bejáratát majdnem teljesen eltakarta a sovány
földben szertefutó kúszónövények sűrű szövevénye. A barlang szája
előtt parányi kiugrót talált, itt leült, hogy kissé kifújja magát.
Feltört, sebes tenyere kegyetlenül sajgott.
Már indulni akart, amikor a színtelen, majdnem áttetsző levelek
alatt egy sarló alakú, fekete kődarabot vett észre. Fel akarta emelni,
de amint közelebb lépett, a sarló hirtelen felpattant és öt-hat
méternyi repülés után kemény, fémes csengéssel egy mélyebben
fekvő, rücskös sziklatömbre zuhant.
- No csak… - hökkent meg Zappo. Bambán nézett e nem
mindennapi tulajdonsággal rendelkező sarló vagy micsoda után. -
No, no! - hümmögött megint, aztán átgázolva az alacsony bokrokon,
a sziklatömb felé csörtetett. Már-már odaért, de ekkor a kis fekete
ördög újfent nagyot szökkent és hatalmas ugrással a sziklafal
tövéhez simuló part fövényére vetette magát. ,
Zappo elhűlve tapogatta végig a sziklát, melyen az imént még
mozdulatlanul hevert a sarló. Leült és lábát lógatva rágcsálta
körmeit. Hirtelen füléhez kapott és irgalmatlanul megcibálta a
cimpáját.
- Fáj! - állapította meg csodálkozva. - Ezek szerint ébren vagyok…
Előrehajolt és kimeredt szemekkel bámult a mélyen alatta
barnálló homokbuckákra. Hosszú tanakodás után csak ennyit
mondott:
- Hüüü…
A hang, melyet fülei felfogtak, kissé megnyugtatta.
- Ökör vagy, Benito - korholta önmagát. - Ez nem bogár, amely
ugrani tud, te pedig nem vagy részeg, akinek a szeme káprázik.
Tehát! Az ott a homokon nem más, mint egy darab kő… inkább vas
lehet… de nem… a fene ott egye! Benito, te most lemászol innen,
felveszed azt az izét és odaadod Maruzzinak, hogy tegye emlékei
közé. Gyerünk, indulás öreg fiú…
Feltápászkodott, a bokrokba, gyökerekbe kapaszkodva lejjebb
ereszkedett, aztán ellökte magát a faltól és jókora ugrással a puha
homokra huppant. De mielőtt földet ért volna, lábai még a
levegőben kalimpáltak, a sarló már útnak indult. Most a sima,
nedves homokhoz tapadva a tenger felé csusszant.
- Gebedj meg, te dög… - káromkodta el magát Zappo és a
titokzatos jószág után iramodott. A tengernek került, hogy arról
próbálja a vadul nyargalászó sarlót bekeríteni. Erre ez a hegyoldal
irányába siklott, és amikor odaért, görögve, szökdécselve felfelé
kezdett kapaszkodni. Zappo utána. Már ömlött róla a verejték, vörös
karikák táncoltak szeme előtt, de minden erőlködése hiábavaló volt.
Éppen csak kartávolságra tudta a sarlót megközelíteni, ilyenkor az
nekiveselkedett és újra meg újra elszökkent előle.
Nem bírta tovább szusszal. Lihegve, kifulladva rogyott le a földre.
Vérben forgó szemei a mozdulatlanul heverő sarlóra tapadtak:
- A mindenedet… - nyögte fáradtan, és két tenyere közé szorította
vadul lüktető homlokát. - Legalább valamilyen végtagja, akárcsak
egyetlen lába is lenne ennek a nyomorultnak. Akkor még érteném,
hogyan csámborog ide-oda… - Tehetetlen dühében fejét kezdte
öklözni: - Kő ez, úgy éljek én, hogy kő… Semmi több, csupán egy
fura alakú kődarab…
Felpattant és nagy ívben a sarló mögé került. Most a tenger felé
próbálta kergetni. Az meg csúszott, ugrált, siklott előtte, mintha
zsinóron rángatná valaki. Zappo végre feladta, a harcot. Leült,
kezével tölcsért formált szája előtt és tele tüdővel elordította magát:
- Karren… Maruzzi…
Míg a választ leste, fél szemmel a sarlót vigyázta. De az most
csendesen ártatlanul pihent egy satnya bokor tövében.
Hosszú idő telt el, mire Maruzzi alakja végre kibukkant a ködből
jobbra-balra nézegetve kutatott Zappo után és amint észrevette
futva indult feléje.
- Mi történt? - kérdezte csodálkozva, amikor a csapzott, halálra
fáradt pilótához ért.
- Mondja - válaszolt a kérdésre kérdéssel Zappo csüggedten -,
látott ön már hamutartót zongorázni?
Maruzzi ijedten térdelt a maga alá húzott lábakkal gubbasztó
Zappo mellé: - Mi van magával? Lezuhant? Megsérült?
- Nem - legyintett Zappo. - Én legalábbis nem emlékszem rá. De
könyörgöm, válaszoljon nekem: zongorázhat egy hamutartó?
- Nem, dehogy - veregette meg Maruzzi a pilóta vállát. - Nyugodt
lehet, nem zongorázik…
- Hm… És például egy teáskanna fel tudna mászni ezen a
hegyoldalon?
- Nem. Egészen biztos, hogy nem.
- Látja, eddig én is így tudtam. Pedig nem is olyan biztos, hogy ez
valóban így van…
 - Zappo, árulja el végre, mi történt magával!
- Nézzen csak oda! - mutatott Zappo a kis bokorra, mely alatt a
sarló lapult. - Látja ott azt a fekete vacakot? Látja? Igen? No, akkor
hozza ide nekem!
Maruzzi felállt és a bokor felé igyekezett. Már nyújtotta a kezét,
amikor a sarló elsiklott a bokor mellett és hangos koppanással
nekivágódott egy homokba süllyedt kődarabnak. A biológus ijedten
hőkölt vissza.
- Hát ez mi a fene?
- Ez az a hamutartó, amelyik zongorázik! - vigyorgott Zappo.
- Valamilyen állat…
- Lehet… - rángatta vállát a pilóta. - De ne hagyja magát bolonddá
tenni! Szegődjön a nyomába és csípje nyakon a bitangot!
Gyönyörködve nézte, mint rohangál fel-alá lélekszakadva
Maruzzi. Aztán lehajigálta agyonizzadt ruháit és néhányszor
megmártotta magát a langyos tengervízben.
Mire felfrissülve, anyaszült meztelenen partra kapaszkodott,
Maruzzi a homokon hasalt és lihegett, mint egy gőzmozdony.
- Ha most egyedül lennék, fejbelőném magam… - nyögte
elkeseredve.
- Miért?
- Mert biztos lennék abban, hogy meghibbantam. De így, ketten…
Lehetetlenség! Két egészséges embernek nem támadhat egyszerre
ugyanolyan kényszerképzete…
- Úgy látszik, a Vénuszon ez is megtörténhet - dünnyögte Zappo.
Megtapogatta nedves ruháit, de undorodva félre is lökte őket.
- Várok, amíg egy kicsit megszáradnak. Addig ez is elég lesz -
húzta arcára az oxigéntömlőt, de rögtön le is kapta onnan. - Ennek
is csupa lucsok a belseje. No, még néhány percig enélkül is
kibírom…
Kiöblítette és felrángatta gumicsizmáit.
- Mezítláb mégse merek itt kószálni - nyújtózkodott jóízűen.
Meztelen testén kötegekbe csomósodtak az izmok. - Menjen
professzor, fürödjön meg maga is, aztán újra kezdjük a vadászatot.
Ketten csak elcsípjük a fickót…
Maruzzi egy marék homokot kötött zsebkendőjébe. Jól
megcélozta vele a sarlót. Bár majdnem eltalálta, az meg sem
moccant.
 - Nézze csak! - mutatta boldogan - végre talán kimerült ez a fura
micsoda…
Zappo, amúgy ruhátlanul, odaszaladt és csizmás lábával a sarlóra
taposott. Érezte, amint az súlya alatt besüpped a puha homokba.
Ugrásnak feszült testtel először egyik, aztán másik lábát emelte le a
sarlóról, és amikor látta, hogy az meg se moccan, belerúgott. A sarló
odábbcsúszott, de nem messzebb, mint amennyire a rúgás ereje
röpítette. Utánament, ide-oda lökdöste csizmája orrával, aztán
lehajolt és két ujja közé csípve felemelte. Olyan súlya volt, hogy
másik kezével is meg kellett támasztania, különben elejtette volna.
- Valamilyen fémből, talán vasból kovácsolhatták ezt a
csodabogarat - nyújtotta zsákmányát a sietős léptekkel közeledő
Maruzzi felé. Mintegy méternyire lehetett Zappo keze a biológustól,
amikor a sarló nagyot rándult, kitépte magát a pilóta ujjai közül és
kecses ívben majdnem a homokot nyaldosó hullámokig repült.
- A biológusokat nem kedveli - állapította meg száját biggyesztve a
pilóta. - Látja, velem már megbarátkozott…
Maruzzi nekiindult, hogy visszahozza a szökevényt, de Zappo
útját állta:
- Majd inkább én tárgyalok őkelmével. Képes világgá menni, ha
magát meglátja… - tette hozzá fölényesen és sattyogó csizmáiban (az
égvilágon semmi sem volt rajta a két gumicsizmán kívül) a sarlóhoz
botorkált. Felemelte és vitte Maruzzihoz.
- Hátam mögé dugom, hogy ne lássa magát - tréfálkozott Zappo.
De Maruzzi közelében megint csak megtáltosodott az ördöngös
jószág és jól nekirugaszkodva, messzire repült Zappo kezéből.
- Elég legyen már ebből az őrültségből! - ordította el magát
Maruzzi, és a sarló után vetette magát. De hasztalan kergette,
kartávolságnál közelebb nem jutott hozzá. Zappo a hasán fetrengett
a röhögéstől. Maruzzi tökéletesen kimerülve roskadt melléje.
- Hagyja már abba a nevetést, mert dührohamot kapok - lihegte. -
Maradjon itt, amíg idehívom a többieket. Végére járok ennek a
rejtélynek, ha addig élek is…
Zappo egyedül maradt. Elballagott a sarlóért, egy ideig nézegette,
de semmi különöst sem látott rajta. Hirtelen fejéhez kapott:
- Hű, az irgalmát…
Ledobta a sarlót, és mint aki eszét vesztette, rohant a homokon
kiteregetett ruhái felé. Éppen hogy magára tudta rántani a bő
nadrágot, már hallotta is Katrina hangját, aki kéz a kézben
Karrennel, futva közeledett feléje.
- Mit találtak? - esett Karren a pilótának. Zappo, Rahama mögé
bújva, kétségbeesetten kapkodott lecsúszni készülő nadrágja után.
- Ott van, ni… - vigyorgott szégyenlősen és a homokon lapuló
sarlóra mutatott.
Karren odaugrott, a sarló is ugrott egyet. Karren megint ugrott, a
sarló még nagyobbat ugrott. Erre Rahama rugaszkodott neki, de őt
is megcsúfolta az ördöngös jószág. A következő pillanatban ahányan
csak voltak, mind a sarló után vetették magukat. Zappót is elragadta
a vadászszenvedély, egyik kezével nadrágját szorongatva, öles
ugrásokkal nyargalt a többiek után. Hajszál híja volt, hogy a vad
száguldozás közben néhányszor le nem maradt róla a némi védelmet
nyújtó ruhadarab, gyakran az utolsó pillanatban rántotta vissza a
lefelé gravitáló nadrágot.
- Hagyják azt a dögöt békében! - kiáltott végre Maruzzira, aki egy
rosszul kiszámított ugrással éppen ekkor döntötte hanyatt Karrent. -
A végén beleveszkődik a tengerbe és akkor bottal üthetjük a nyomát.
Bízzák csak rám! Mindjárt felöltözöm és nyakon csípem…
Végre sikerült begombolnia nadrágját, magára kapta zubbonyát
és miután kissé szégyenlősen rámosolygott Katrinára. határozott
léptekkel a sarló felé indult. A többiek megálltak és kíváncsian lesték
az eredményt. Zappo odaért, a sarló felpattant. Zappo utánakapott,
a sarló továbbsiklott.
- A fenébe is… - hüledezett Zappo. - Az előbb még olyan volt, mint
a kezesbárány…
- Úgy látszik, csak akkor hajlandó kézreadni magát, ha Zappo
pucéron közeledik hozzá - fuldoklott a nevetéstől Maruzzi. Tovább is
ugratta volna a pilótát, de Rahama hirtelen elkapta a biológus
karját:
- Mit mond? Zappo ruha nélkül volt, amikor kézbe tudta venni a
sarlót?
- A két gumicsizmán kívül egy árva fügefalevél sem takarta…
- Gumicsizma?… Katrina, kérem! - lépett Rahama izgatottan a
lányhoz - forduljon el és ne nézzen addig hátra, míg nem szólok.
Ugye nem haragszik?
Katrina csodálkozva pillantott a professzorra, de azért
engedelmesen hátat fordított. A fizikus gyorsan lehányta magáról
védőöltözetét, lecsatolta oxigéntömlőjét és mezítláb, egyetlen kurta,
fehér alsónadrágban a sarló felé indult. Az nem mozdult, hagyta,
hogy Rahama felvegye, és össze-vissza forgassa. A fizikus
kinyújtotta kezét és maga előtt tartva a súlyos fémdarabot,
Karrenhez lépett.
- Ne mozduljon! Maradjon ott ahol van! - vezényelte. - Kezét se
emelje fel!
Rahama lassan közeledett Karrenhez. Amint elérte a kritikus
távolságot, a sarló kipattant kezéből, először mellének ütődött,
onnan a földre esett. Aztán Rahama meztelen lábfejét súrolva
messzire siklott a homokon. A fizikus utánament és nyugodtan
felvette:
- Ne jöjjenek közelebb! - figyelmeztette Karrenékat. Boldogan
elmosolyodott. - Azt hiszem, rájöttem, mi okozza ezt a jelenséget.
Csodálatos…
Maga elé tette a sarlót, majd intett Zappónak:
- Kerüljön a part felé és közeledjen abból az irányból hozzám.
Maruzzi pedig - szemben Zappóval - a sziklafal felől induljon. Úgy!
Figyeljenek csak!
Különös látvány volt, amint a kacér kis alsónadrágban feszítő
tudós atomfizikus leguggolva, a most még nyugodtan heverő
sarlócskát figyelte. Zappo valamivel hamarabb ért oda, mire a
fémdarab Maruzzi felé perdült. Amikor közel került hozzá,
megtorpant és visszaugrott néhány centimétert, így cikázott ide-oda,
míg csak Zappo és Maruzzi majdnem összetalálkoztak. Akkor oldalt
vetette magát és nagyot csusszant a nedves homokon.
- Értem! - állt fel Rahama. - Hagyják csak ott, ahol van. Többet
nem menekül el előlünk. Van valakinél egy darab zsineg? Jó erős
kellene. Köszönöm… Maradjon csak, elég ha idedobja. Így, ni!
Erős hurkot kötött a sarlóra és csak a zsineget húzva maga után,
ruháiért ment.
- Rögtön felöltözöm, aztán mindent megmagyarázok…
Most már Katrina is megfordulhatott. A többiekhez csatlakozva,
feszült figyelemmel hallgatta Rahama magyarázatát:
- Az anyag, amiből ez a sarló van, valószínűleg közönséges vas.
Persze lehet, hogy másfajta fém is akad benne, erre most még nem
tudnék választ adni. Egy azonban bizonyos: ez a fém vagy ötvözet
ugyanolyan, illetve hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint a mi
mágneseink. A különbség csupán annyi, hogy nem vonzza az acélt,
hanem taszítja! - Egy kis zsebkést vett elő: - Fogadni mernék, hogy
ha ezt a kést most a sarlóra dobom, akkor a sarló nem fog
elmozdulni, ellenben a kés leugrik róla…
Pontosan az történt, amire Rahama számított.
- Ennek a mutatványnak a magyarázata most már szinte
kézenfekvő: a nála nagyobb tömegű, illetve súlyú, vagy lerögzített
acéltárgyaktól sajátmagát löki el a sarló, míg a könnyebbeket ő
taszítja el magától.
- Ismer a tudomány ilyen tulajdonsággal rendelkező fémet?
- Bizonyos változatban: igen! A közönséges, mindnyájuk által jól
ismert mágnesekre gondolok, melyeknek azonos pólusai taszítják
egymást.
- De ez itt mindent eltaszít magától…
Rahama nevetve rázta fejét: - Nem mindent… Zappo is, én is
nyugodtan megfoghattuk, amíg ruhátlanok voltunk. De amikor
magunkra vettük a védőruhát, melynek a zsebében különböző
acéltárgyak voltak és felcsatoltuk az acéllemezből készült
oxigéntartályokat, menten „ellenszenvesek” lettünk a sarló
számára…
- Hihetetlen…
- Nem hihetetlen, mert saját szemünkkel láttuk, hogy így történt -
tiltakozott Rahama. Sokáig hallgatott. Később, mintegy fennhangon
gondolkozva, így folytatta: - Egyetlen magyarázat lehetséges! Ez a
sarló, vagy micsoda, olyan mágnes, melynek csak egy pólusa van. De
milyen? Északi? Vagy déli? Vagy aszerint változik, hogy…
- Bizonyára valamelyik ichthoptera kalapálta ki ezt a sarlót - szólt
közbe Maruzzi -, hívjuk ide őket, hátha elárulják, honnan való ez az
anyag…
- Inkább mi menjünk a koleopterhez - javasolta Karren. - Csak
Szo-mi-do van a gép mellett… Félek, hogy amíg távol vagyunk,
valami bajt csinálnak ezek a szörnyeteg szigetlakók.
Elől ment Rahama, mögötte - akár egy pórázát rángató kiskutya -
csúszott, tekergett, ugrált a zsinegre kötött sarló. Sokkal egyszerűbb
volt így vonszolni, mintha kézben tartotta volna valaki. A madzag
ugyanis hosszabb volt, mint a taszítóerő szempontjából kritikus
távolság, így a sarló csak akkor kezdett rakoncátlankodni, ha valaki
véletlenül vagy szándékosan közel került hozzá.
 Vitatkozva, tanakodva tért vissza a kis karaván az elhagyott
koleopterhez.
Végeredményben nem sokkal lettünk okosabbak - mérgelődött
Maruzzi. Egy bambán bámészkodó ichthoptera ujjai közé nyomta a
szigonyt, mellyel eddig különböző ábrákat rajzolgatott a tengervízzel
átitatott homokra és „tolmácsával” az oldalán Karrenék felé
igyekezett. Szo-mi-do le-lemaradozva, még útközben is faggatta a
mögöttük sattyogó ichthopterákat, de azok vagy nem akartak, vagy
nem tudtak többet mondani a rejtélyes anyag eredetéről.
- Mindössze annyit tudtam kiszedni belőlük - számolt be Maruzzi
az eredményről egy gerendára telepedve -, hogy valahol a tengerben
(nem árulták el merre), van egy sziget és rajta egy hegy, amelynek
még nem látták a csúcsát. Gondolom: a hegy magasabb lehet, mint a
sűrű levegőréteg, ezért nem tudnak a csúcsig felrepülni. Nos, ezen a
szigeten állítólag rengeteg ilyen holmi hever szanaszét, a sarlót is
valószínűleg onnan hozta magával valamelyik halevő…
- Tudja, mire jöttem rá közben? - kérdezte Rahama. - Ez az anyag
kivétel nélkül minden fémre taszító hatással van.
- Ólomra, alumíniumra is?
- Igen. Amilyen fém csak akadt a koleopterben, mind
végigpróbáltam. Bizonyára a többi sem lesz kivétel. Vajon az
ichthopterák ismerik ennek az anyagnak a tulajdonságait?
- Annyit mindenesetre tudnak róla, hogy a fémeket taszítja
magától. Amikor az egyik ichthopterának megparancsoltam, hogy
vegye fel a földről és adja kezembe a sarlót, akkor először ledobta
szigonyát és csak azután indult feléje. Az azonban, úgy láttam,
roppant meglepte, hogy sehogyan sem tud vele a közelembe
kerülni…
- Miért lepődött volna meg ezen? - vetette ellen Rahama. - Hiszen,
amint mondja, az ichthoptera tisztában volt vele, hogy a fémhegyű
szigonnyal kezében nem tudja megfogni a sarlót.
- Arról azonban fogalma sem lehetett a komának, hogy mi van a
zsebeimben - nevetett Maruzzi. - Még az oxigénadagoló készüléket
is védőburkolat fedi, csak mi tudjuk, hogy a burkolat alatt acélból
készült tartályok vannak.
- Feltétlenül fel kell kutatnunk azt a szigetet! - dobbantott lábával
Rahama. - Az egész világmindenségben összesen nincs annyi
platina, amennyi egyetlen mázsa ilyen koercitív erejű anyaggal
felérne. Legalábbis a tudománynak elsősorban nem platinára,
hanem ilyen új, eddig ismeretlen tulajdonságokkal rendelkező
fémekre van szüksége…
- Amíg Zappóval rendbehozom ezt a masinát, addig a másik
koleopterrel bejárhatnák a környéket - vetette fel a gondolatot
Karren. - Olyan nagyon messze nem lehet a sziget, mert akkor az
ichthopterák sem jutottak volna el odáig.
- A Vénusz szárnyas lakóinak valószínűleg más fogalmaik vannak
a távolságról, mint nekünk - mormolta maga elé Maruzzi. - Úsznak,
járnak, repülnek… Létezhet ennek a világnak olyan pontja, ahová
ezek el ne jutnának?
- Akkor is, mindenhogyan meg kell kísérelnünk felderíteni a titkot
- válaszolta határozottan Rahama. - Ha egyre táguló csigavonalban,
rendszeresen átkutatjuk a környéket, minden valószínűség szerint
megtaláljuk a szigetet. Működik ennek a gépnek az adókészüléke? -
fordult Karrenhez.
- Szerencsére alig sérült meg. Már rendbe is hoztam. A
televíziónak azonban vége…
- Annyi baj legyen! Nekünk most csak az adóállomásra van
szükségünk. Ha maguk állandó jelzést tudnak innen sugározni,
akkor van egy fix pontunk, mely után a levegőben tájékozódhatunk.
Majd én vezetem a koleoptert, ha Gauer még rosszul érezné magát;
persze őt magát azért minden körülmények közt magammal
vinném…
- Szo-mi-dóra is szüksége lehet útközben - figyelmeztette Karren a
fizikust. - Mi itt, Maruzzi és Katrina segítségével, majd csak
elboldogulunk addig ezzel a halevő népséggel…
Rahama felkúszott a hegyoldalon, begyújtotta a motort és néhány
perccel később simán földet ért a koleopterrel Karrenék közelében.
Az egyik ablak mögül vidáman integetett Gauer. Még sápadt volt,
fejét nedves törülközőből csavart turbán koronázta, de úgy látszik
minden baját elfeledte, amikor Rahama elmesélte neki az utolsó
órák eseményeit.
- Hangoljuk össze a készülékeket - kiáltotta Karrennek a nyitott
oldalajtóba kuporodva. - Odafent alaposan leellenőriztem a
műszereket, ezen a gépen minden rendben van.
- Akkor gyerünk! - ült Karren az adókészülék mellé. - Indítok! A
dinamó felbúgott. Hamarosan erős, zöld fényben izzott a kis
jelzőlámpa is. Karren magára zárta a fülke ajtaját, fülére illesztette a
fejhallgatót, és működtetni kezdte a szignálgenerátort. Ti-ti-ta-ti…
Ti-ti-ta-ti… Ti-ti-ta-ti… pötyögte alig néhányszor a készülék, máris
jelentkezett Gauer:
- Rendben vagyunk! Kifogástalanul veszem az adást. Minden
műszerem működik…
- Akkor ne veszítsenek egy percet se, hanem induljanak.
Mindnyájan a gépen vannak?
- Szo-mi-do itt lent gubbaszt a gép előtt, Rahama professzor pedig
elment azért a sarlóért vagy miért….
- Látom már! - nézett ki Karren az ablakon. Intett Rahamának,
hogy siessen. Az madzagra kötve rángatta maga után a görcsösen
ugrándozó, jobbra-balra pattogó sarlót, amely annál dühösebben
ellenkezett, minél közelebb került a koleopterhez. De a zsineg
kitartott és néhány sikertelen kísérlet után Rahamának végre
sikerült az utasfülkébe rántania a levegőben kalimpáló fémdarabot.
- No, te bitang! - csapta be mögötte az ajtót, - innen nem
menekülsz!
A sarló azonban nem egykönnyen adta meg magát, őrjöngve
csapkodott a vastagon párnázott falak között, ripityomra tört
mindent, aminek nekivágódott.
- A keservit a maga bumerángjának… - káromkodott Gauer, akit
egy alattomos lendülettel kegyetlenül oldalba taszított a nekivadult
sarló. - Fogja rövidebbre azt a pórázt, mert semmi sem marad épen
a fülkében…
- Hozzon ide egy üres faládát, talán bele tudom gyömöszölni -
lihegte Rahama. Kétségbeesetten kapkodta fejét a
kiszámíthatatlanul, fortélyosan vagdalkozó sarló elől, míg Gauer
ide-oda ugrálva igyekezett egy konzervesláda közelébe férkőzni.
Amikor jónéhány kemény ütés árán végre célhoz ért, kiborított egy
doboz élelmiszert és a maga elé tartott, üres ládával üldözőbe vette a
sarlót. Mintha szöcskére vadászott volna! Hol a padlón hempergett,
hol a mennyezetre igyekezett felkapaszkodni, de sehogyan sem
boldogult a hihetetlenül fürge ördögfiókával.
- Én elengedem… - hunyta be szemét megadással Rahama.
Ijedten összerezzent, amikor Gauer a fülébe bömbölt:
- Meg ne tegye, mert akkor végünk van! Inkább fogja még
rövidebbre és lassan húzza maga felé a zsineget…
Í
 - Húzza maga! - méltatlankodott Rahama. - Így is csupa kék folt
vagyok már…
Gauer hirtelen előreszökkent. Hatalmas lendülettel a szemközti
falnak vetette magát.
- Megvagy! - ordította diadalmasan és minden erejével szorította
a ládát. A foglyul ejtett sarló vadul döngette belülről az erős
deszkákat.
- Most aztán mit csináljak? - nézett hátra tanácstalanul Gauer.
- Ha elengedem a ládát, kezdhetjük elölről…
- Maradjon, ahol van! - kiáltotta Rahama. - Azonnal hozom a láda
fedelét…
Óvatosan helyére csúsztatta a betolható fedelet és Gauer végre
elengedhette a ládát. De szavukat sem értették az éktelen
dörömböléstől, amit a láda árasztott maga körül.
- Ebbe bele fogunk bolondulni állapította meg csüggedten Gauer.
- Nyissunk a ládán egy kis rést és tömjük tele vattával vagy ronggyal
- javasolta.
Rahama a ládára telepedett, Gauer pedig összeszedett minden
puha holmit, ami az utasfülkében csak akadt. Ahogyan telt a láda,
úgy csendesedett a sarló is. Már majdnem készen voltak a keserves
munkával, amikor felcsapódott a tetőajtó és Karren feje jelent meg a
nyílásban:
- Mi van magukkal? Miért nem válaszol Gauer a hívásomra?
Elromlott a rádiókészülék?
- Dehogy romlott! - vigyorgott Gauer. - Ezzel a nyomorult sarlóval
viaskodtunk mostanáig - mutatott a Rahama alatt lapuló ládára.
- Teljesen megbolondult, amikor becibáltam ide a fülkébe -
magyarázta Rahama. - Pedig gondolhattam volna, hogy ez így lesz…
- Miért?
- Mert a zárt fülkében minden irányba hat a taszítóerő. Hiszen az
egész gondola fémből van, nemde? Természetes, hogy a sarló ide-
oda röpködött a falak közt…
- No, ha ez önnek természetes … - csóválta fejét nevetve Karren.
Aztán Gauerhez fordult: - Jól vette a jelzésemet?
- Kifogástalanul.
- Miért kapcsolta ki a vevőt? - mutatott a szerelékfalba épített
készülékre.
 - Nem kapcsoltam én ki! - lépett oda Gauer és elforgatta a
hangerősítő kapcsolóját. A kontrollámpa teljes fénnyel világított, a
készülék mégsem adott hangot. Megrökönyödve nézett Gauerre: -
Süket… Az előbb még kutya baja sem volt. Mi ütött ebbe a
masinába? Nem emlékszem rá, hogy a sarló egyszer is
nekicsapódott volna…
Karren a tetőajtón keresztül a fülkébe huppant. Ide-oda forgatta a
kapcsológombokat, ütögette, kopogtatta a gépet, de az makacsul
hallgatott.
- Szét kell szednünk az egészet - bosszankodott a mérnök. -
Bizonyára zárlatos lett valahol…
- Az a gyanúm, hogy jelen pillanatban a készülék minden fém
alkatrésze zárlat alatt van - szólalt meg Rahama, aki eddig
csendben, maga alá húzott lábakkal figyelte a rádiókészülékkel
bajlódó Karrent és Gauert.
- Ez nem valószínű - legyintett Karren. - Ilyen csoda nem történik!
Hiszen Gauer szerint az előbb még…
- Az akkor volt… - bólogatott Rahama. - De akkor ez a sarló, itt
alattam, még nem volt a fülkében…
- Ez a kis darab fém okozna ilyen zavart?
- Biztos vagyok benne, hogy őkelme csinálja a disznóságot -
válaszolt a fizikus. Kissé felemelkedett, de amint megérezte, hogy a
láda mocorogni kezd alatta, gyorsan visszazökkent a helyére.
- Hm… ez így nem lesz jó - hümmögte. Megkopogtatta maga alatt
a láda oldalát: - Mi az ördögöt kezdjünk vele? Úgy látszik, nem elég
nehéz neki ez a ládikó…
- Kinyitom az oldalajtót és lehajítom - ajánlotta Gauer.
- Előbb egy követ, vagy valamilyen más nehezéket kössön rá, hogy
ne kelljen újra hajtóvadászatot rendeznünk utána.
Abban a pillanatban, amint a láda és benne a sarló kirepült a
gépből, ismét megszólalt a rádiókészülék. Karren boldogan hallgatta
a monoton, sípoló Ti-ti-ta-ti… jeleket, csak akkor neszelt fel, amikor
meghallotta Rahama bánatos hangját:
- De kár, hogy nem vihetjük magunkkal… Szomorúan bámult a
homokba süppedt ládára.
- Sohse búsuljon, professzor! - vigasztalta Gauer. - Megvár az itt
minket, nyugodt lehet. Ha visszajöttünk, annyit játszhat vele,
amennyit csak akar…
 - Már hogy játszhatnék vele? - legyintett letörve a fizikus. - Nem
mondaná meg, miben, hogyan visszük majd haza? Azt már tudjuk,
hogy így, megfelelő szigetelés, illetve árnyékolás nélkül
megbolondítja a koleopterben lévő műszereket… Ezt ugyan el nem
szállítjuk innen egyhamar…
A koleopter egyre táguló körökben távolodott a homokparttól.
Izzó gázcsóvája egy ideig átfénylett a lomha falkákba verődött
ködgomolyokon, később már csak tompa motorzúgást sodort partra
a tenger felett bóklászó szél: aztán vastag, szürke csend hullott ki a
felhők öléből és puha takarót borított mindenre…

- Ezekkel a gépekkel, ilyen műszerekkel még csak egy hüvelyknyi

darabot sem tudunk ebből az ércből elszállítani - hajtogatta
csüggedten Rahama. - Lehetetlen…
Maruzzi valósággal toporzékolt a türelmetlenségtől: - Az ég áldja
meg, beszéljen már végre arról is, amit azon a szigeten láttak -
rimánkodott a fizikusnak. - Gauer szerint város nyomaira
bukkantak a hegyen…
- Város? Tényleg… Lehet, hogy város volt… Messziről néhány
különös formájú tornyot vagy hasonlót láttunk…
- Miért nem szálltak ki és nézték meg közelebbről?
- Legfeljebb négy-ötszáz méterre tudtam a felszínt megközelíteni -
vette át a szót Gauer. - Ha lejjebb ereszkedtem, megbolondult
minden műszerem. Néha még a motorok is köpködni kezdtek…
- Milyen magas az a hegy? Sok rom van rajta? Csak tornyokat
láttak?
- Minél feljebb emelkedtünk, annál több volt a torony, vagy
micsoda… Már nyolcezer méter magasan voltam a tengerszint felett,
amikor nem bírtuk tovább a hőséget. Akarva, nem akarva vissza
kellett fordulnunk. El sem tudják képzelni, hogy milyen pokoli
forróságot áraszt odafent a Nap!
- Mindössze nyolc kilométer vastag lenne a Vénusz ködtakarója?
- Hát nem sok pára lehetett már fölöttünk, amikor
visszafordultam… Azt a hőséget, ami ebben a magasságban van,
csak az űrhajó szigetelt falai mögött lehet elviselni.
- Mi a véleménye erről a toronyvárosról, Rahama professzor? -
faggatta a fizikust Maruzzi. De az csak mondta a magáét:
 - Micsoda tömeg mágneses anyag lehet abban a hegyóriásban…
Szent meggyőződésem, hogy a Vénusz egyik mágneses pólusa ezen a
szigeten van…
- Jó, jó, de a romok… Ha tényleg olyan kibírhatatlan hőség van
abban a magasságban (ez könnyen lehet, mert a Vénusz
negyvenmillió kilométerrel közelebb van a Naphoz, mint a Föld…),
akkor hogyan, kik építhettek ott tornyokat?
Rahama nagyot sóhajtott, aztán tanácstalanul tárta szét karjait:
- Ha én azt tudnám… Ez az érc, ez az elképzelhetetlen erejű
mágneses tér… Őszintén megvallom, eddig nem sokat
gondolkodtam a látottak felett… Várjunk csak! Hogy is volt az ott,
Gauer? Minél magasabbra emelkedtünk, annál több tornyot láttunk,
igaz? És csak tornyokat… Odafent már olyan sűrűn álltak egymás
mellett ezek az építmények, mint a fésű fogai… Látják, ez eddig
eszembe se jutott! Egy középpont körül, melyet azonban nem
láttunk, sugárirányban, nyílegyenesen sorakoztak egymás mellé a
tornyok… Furcsa… De hogy az ördögbe jutottak fel ilyen magasra az
antropterák, vagy akár ezek a halevők is?…
- Az élet valamilyen nyomát, mozgást, élőlényeket láttak a torony
körül?
Gauer is, Rahama. is határozottan rázták fejüket: - Nem! Se
növényt, se állatot. Kissé kékes árnyalatú, majdnem fehér
sziklatörmelék borítja az egész hegyoldalt. És fent, ahol már nincs,
vagy csak alig van köd, úgy csillognak ezek a napszítta kövek,
mintha üvegből lennének…
- Amennyire távcsövön keresztül ki tudtam venni - szólt most
közbe Gauer -, a tornyoknak hegyes kúp alakja van és nagy, faragott
kövekből építették őket. Ablakhoz hasonló, töméntelen sok nyílást
láttam mindegyiken.
- Így tehát az általunk már ismert madáremberek előtt is létezett
valamilyen kultúra a Vénuszon - mondta elgondolkozva Maruzzi. -
De vajon milyenek lehettek azok a lények, akik ilyen gyilkos
hőségben tornyokat tudtak építeni?
- Nem valószínű, hogy a mostani körülmények közt abban a
magasságban valaha is szerves élet lett volna - válaszolt Rahama. -
Abból kell kiindulnunk, hogy a Vénusz légkörének vastagsága
tízezer vagy százezer évvel ezelőtt is ugyanolyan volt, mint ma. Ha
így van - márpedig szerintem bizonyosra vehetjük, hogy ez valóban
így van! - akkor ennek az őskultúrának itt lent, a tengerszint
közelében kellett kialakulnia.
- De hogyan került fel onnan a hegytetőre?
- Földünkön, pontosabban az amerikai kontinens déli részén, a
huszadik század elején mintegy négyezer méter magasan fekvő
kikötő nyomaira bukkantak az archeológusok. Nyilvánvaló, hogy
amikor ezeket a kikötőket építették, a tengerpart nem ott volt, ahol
ma. Vagy a tenger szintje volt négyezer méterrel magasabb (ez
azonban elképzelhetetlen), vagy a tengerpart közelében fekvő
szárazföldet emelte a földkéreg lassú, egyenletes mozgása idők
folyamán ilyen magasságba. A tudomány természetesen az utóbbi
feltevést fogadta el…
- Így már inkább értem a dolgot! - jegyezte meg Gauer. - A hegy
állandóan emelkedett, lassan a tornyok is elérték a légkör, a
ködtakaró felső határát, mire halevő barátaink otthagytak csapot-
papot és áttértek holmi vízi életmódra…
- Ezek az ichthopterák itt legfeljebb késői, elkorcsosult
leszármazottai lehetnek annak a magas kultúrájú népnek, amelyik
valamikor a tornyokat építette…
- Micsoda paradoxon! - kiáltott fel Karren. Szeme Katrinára
tévedt, ők ketten már szavak nélkül is megértették egymást…
Senki sem válaszolt. Nehéz, ólmos súlya lett a csendnek, a szavak
állva maradtak a sűrű levegőben. Kesernyés, csalódott fintor rángott
át a mérnök elkínzott arcán. Halkan, inkább csak sajátmagához
intézve szavait, ismét megszólalt:
- Azt a negyvenmillió kilométert, ami a Föld és a Vénusz közt
feszül, egyetlen ugrással legyőztük… Jókora rugaszkodás volt, az
igaz, de sikerült… Mennyi lenne még hátra? Tíz, talán tizenöt
kilométer? - Felkacagott: - És ekkor rátalálunk a mágnesre, amelyik
nem vonz, hanem taszít… Értik, barátaim? Taszít, taszít, taszít…
Pontosan ellenkezőjét teszi annak, amit az általunk ismert,
tisztességes földi mágnesek cselekednek… És mi történik? Egy rakás
ócskavassá válnak tökéletesnek hitt műszereink, bedöglenek a
motorok, melyek arra voltak hivatottak, hogy minden távolságot
legyőzzenek… Mit tehet Jan Gauer, a földkerekség legkiválóbb
asztronautája? Visszafordul! Szégyenszemre visszafordul, mert a
technika csodálatos vívmányai nem szolgálják tovább… Hej, te kis
sarlócska - hajolt meg mélyen a homokon heverő láda előtt -, te
semmi, vacak kis fémdarab, de alaposan megcsúfoltál bennünket!
Tudod, mekkora fricskát adtál a mi nagy, a mi szentséges
tudományunknak?…
 AZ ANTROPTERÁK LÁZADÁSA

Nem sokkal azután, hogy a platinabányákban megindult a munka,

Joroden hatalmas terv megvalósítására határozta el magát. Utakkal
akarta összekötni az elszórtan fekvő lelőhelyeket, melyek közül csak
alig néhányat lehetett földi járművekkel megközelíteni. Pedig éppen
azok a telepek voltak a leggazdagabbak, melyeket végtelenbe nyúló,
süppedékes ingoványok zártak körül, ezeken lehetett volna a legtöbb
platinát kitermelni, ha minden szükséges felszerelésük meglett
volna. A koleopterek azonban nem voltak alkalmasak arra, hogy
rajtuk nagyobb terhet, nehéz gépeket szállítsanak, éppen elég
munkát jelentett a pilóták számára, hogy gépeikkel legalább a már
kitermelt ércet a barlangvárosba szállítsák.
A telepesek is sok bosszúságot okoztak panaszaikkal Jorodennek.
Hamar megelégelték a tikkasztó meleget, az örökké nyirkos,
penészes ruhákat, megundorodtak az ismeretlen férgektől, melyek
keresztül-kasul mászkáltak rajtuk, ha fáradtan lehevertek
hevenyészett kunyhóikban. És emellett csaknem mindent, amire a
munkához és primitív életmódjukhoz szükség volt, maguknak
kellett elkészítem azzal a néhány szerszámmal, amit a koleopterek
még el tudtak szállítani hozzájuk.
Egy ideig ment is a munka. De eljött az idő, amikor a fáradtság, a
gyötrelmesen hosszú éjszakák őrjítő magánya legyűrték a
kielégíthetetlennek hitt kapzsiságot, amikor némelyik telepes
szívesen odaadta volna már minden összegyűjtött kincsét egy
percnyi napsütésért. Joroden azzal nyugtatta őket, hogy ha
elkészülnek az utak, gépkocsikat és munkagépeket hozat a Földről
és ellátja őket mindennel, amit csak kívánnak. Kért, könyörgött,
ígért, hazudott, csodálatos képeket festett a telepesek elé az új
birodalomról, melynek ők lesznek az urai, ahol őket fogja minden és
mindenki szolgálni. De egyre kevesebb hitele volt szavainak.
Sok ezer antroptera hordta a köveket a készülő utakhoz.
Bukdácsolva vonszolták maguk után nyomorék szárnyukat, aminek
már csak annyi hasznát vették, hogy szétterülve néhány percig a
felszínen tartotta őket, ha a mocsárban gázolva elveszett alóluk a
szilárd talaj. Gyorsabban haladt volna az utak építése, ha a
mocsaras, süppedékes felszín alatt rejtőző szakadékok fölé fahidakat
tudtak volna ácsolni. Fa bőségesen akadt mindenfelé. Egész őserdők
borították a mocsárból kiemelkedő szigeteket, a toronymagas
szálfák vastag törzse kitűnő építőanyag volt. De ha az antropterák
nagy keservesen meg is tanultak fűrészelni és valahogyan el is
vonszolták a kidöntött fatörzseket, azt már képtelenek voltak
megtanulni, hogyan kell megmunkálni a kitermelt faanyagot.
Csodálkozó szemmel néztek munkavezetőjükre, ha az arra akarta
rávenni őket, hogy könnyű szekercéikkel ilyen vagy olyan formákat
faragjanak ki a törzsekből. Az ácsolás, a gondolkozásnak és a
gondolatközlésnek az a foka, amit ez a munka szükségszerűen
megkívánt, már meghaladta értelmüket.
Amíg Karrenék meg nem szöktették a koleoptereket, Joroden
napról napra meglátogatta a bányatelepeket. A Föld emberének
gépei közül a koleopter volt az egyetlen, amitől az antropterák évek
múltán is változatlanul rettegtek, riadtan futottak szét és elrejtőzve
arccal a földre vetették magukat, ha a tüzes lángcsóvát okádó
korong megjelent fölöttük. Ijedelmük őrjöngő félelemmé
fokozódott, ha a gép egy helyben lebegve, megállt fölöttük.
Joroden hamar észrevette ezt és ugyancsak élt is a lehetőséggel.
Ha rádión hírt kapott arról, hogy valamelyik telepen vagy az egyik
építkezésnél nyugtalankodnak a munkára fogott madáremberek,
megjelent fölöttük gépével és kegyetlenül végigsöpört rajtuk a több
ezer fokos, izzó lángcsóvával.
Most nem voltak koleopterek, nem voltak pilóták és Joroden
tehetetlenül, rossz előérzettel eltelve remegett a gazdátlanul maradt
obszervatóriumban. Nem vizsgálta a csillagokat, menekült a
telepesek üzenetei elől, melyek mind sürgetőbben követelték, hogy
azonnal keresse fel őket. Még akkor sem volt hajlandó kimozdulni
az utashajóból, amikor egy napon Churan feldúltan rontott be hozzá
p. hírrel:
- Gorko telepén fellázadtak az antropterák!
Csak ült, és ha hallotta is Churan szavait, nem tudta azok értelmét
felfogni.
- Fellázadtak az antropterák? - ismételte bárgyúan. - Hm… Miért
lázadtak fel?
Felemelte a fejét és elrévedő szemekkel bámult az ajtónak
támaszkodó távírászra:
 - Miért nem válaszol? Nem érti, mit kérdeztem? Miért lázadtak fel
azok a dögök?
Feltápászkodott az öblös karosszékből és Churan felé tántorgott.
Szemhéja duzzadt és vörös volt az álmatlanságtól, viaszosan sápadt
arcát többnapos szakáll borította. Annyira furcsán, olyan
valószerűtlenül hatott az egész ember, hogy Churan ijedten hátrált
előle az ajtó felé.
- No, no … - fenyegette meg ujjával- vigyorogva Joroden. - Azért
nem kell félnie tőlem… Ittam egy kicsit… na és? Jöjjön, igyon maga
is velem!
Hívogató mozdulattal lendítette hosszú karját a palackokkal
megrakott asztal felé. De már ez is elég volt ahhoz, hogy elveszítse
egyensúlyát, és ha Churan el nem kapja, végigvágódik a mocskos
gumipadlón.
- No, no… - motyogta megint és engedelmesen tűrte, hogy a
távírász az egyik székhez támogassa.
- Hol van Botka? - kérdezte, amikor leült. Lassan, tagolva ejtette
ki a szavakat, látszott, hogy minden maradék erejével úrrá akar
lenni részegségén.
- Nem tudom - vont vállat Churan. - Amióta Karrenék elmentek,
maga pedig bevette magát ebbe az odúba, azóta Botkát se igen látni.
Az ördög tudja, hol csavarog örökké…
- Kapott jelentést az útépítő csoportoktól? Ott is nyugtalankodnak
az antropterák?
- Nagyobb ostobaságot, mint ezek az útépítések, már igazán nem
találhatott volna ki - fakadt ki dühösen a távírász. - Ezért kár volt
annyi ezer antropterát megnyomorítania…
- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte sötéten Joroden. Szemmel
láthatóan józanabb volt már.
Churan keserűen, gúnyosan nevetett Jorodenre.
- Tudja, mire lesznek jók a maga útjai? Repülni ugyan nem fognak
többé ezek az átkozottak, de az utakon kényelmesen vissza tudnak
totyogni a barlangvárosba. Ha pedig ez a százezernyi ördög
egyszerre ránkrohan, akkor isten kegyelmezzen mindnyájunknak…
- Van elég fegyverünk…
- Mi ér azokkal? - förmedt gorombán Jorodenre a távírász. - Ha
csak ötvenen vagy százan jönnek ránk, akkor bírunk velük. De mi
lesz, ha egyszerre özönlik el a völgyet?
 - Hogy mi lesz? Hát harcolni fogunk! Olyan leckét kapnak tőlem,
hogy többet nem jut eszükbe fellázadni.
Már nem a fásult, közönyös, a részeg Joroden volt, aki így
válaszolt. Biztos mozdulattal állt fel a székről és az ajtó felé indulva,
maga után intette a távírászt:
- Jöjjön velem a rádiószobába. Azonnal érintkezésbe lépünk a
telepesekkel és az útépítő állomásokkal. Megkeserülik még ezt a
lázadást, arról kezeskedem!

Sorra jelentkeztek a meghívott rádióállomások. Csupán Gorko

telepe nem válaszolt és a völgykatlan északi bejáratához vezető
útszakasz adói hallgattak. Joroden nem tulajdonított volna ennek
nagyobb jelentőséget, ha a többi munkavezetőtől rosszabbnál
rosszabb híreket nem kap. Mindenütt mozgolódtak az antropterák,
sok megszökött közülük és most csapatokba verődve kóborolnak a
táborok körüli erdőkben.
- Kettőt elcsíptem a szökevények közül - jelentette az egyik telepes
-, de hiába vertem őket félholtra, semmit sem tudtam kiszedni
belőlük.
- Csak oda tudnék menni, majd megszólaltatnám én őket! -
dühöngött a mikrofon előtt Joroden. - Legalább azt próbálja kiverni
azokból a nyomorultakból, hogy ki bujtogatja őket szökésre?
Valamilyen összeköttetésnek feltétlenül kell lennie közöttük, mert
mindegyik táborból ugyanezt a jelentést kapom.
- Miért nem tud kijönni hozzám ide a telepre? Nagyon rájuk férne
már, hogy a koleopterekkel egy kicsit megtáncoltassa őket…
Joroden meghökkent. Ha elárulja, hogy Karrenék megszöktek a
gépekkel, a telepesek közt kitör a pánik.
- Sajnos, mind a két koleopter bedöglött. Még beletelik néhány
nap, mire megjavítjuk valamelyiket - hazudta gyorsan.
- Hát, ha tovább is így fejlődnek a dolgok, akkor nem sokat talál
már meg belőlem, mire ideér - válaszolta elkeseredve a telepes. -
Vagy százan most is itt tolongnak az ajtóm előtt, és olyan
füttykoncertet rendeznek, mintha egy futballmeccsen lennének.
- Mit akarnak?
- Hiszen ha érteném őket. Mostanában csupa olyan füttyjelet
hallok tőlük, ami hiányzik a maga híres szótáraiból.
 - Próbáljon néhányat megismételni közülük! - kérte Joroden.
Ijedten nézett Churanra, amikor megjött az elfütyült válasz. De
hamar összeszedte magát.
- Zagyvaságok! Semmilyen értelmük sincs ezeknek a jeleknek -
igyekezett megnyugtatni a telepest. - Csak fogja az antropteráit
keményen, és azonnal toroljon meg minden engedetlenséget…
Gyorsan kikapcsolta a készüléket.
- Mit szól ehhez? - kérdezte rekedten Churant.
A távírász arcán megvető mosoly futott át, amikor észrevette,
mennyire reszket Joroden égő cigarettát tartó keze. Kékes füstkígyó
csíkja szállt fel a mozdulatlan levegőben és a posztóval borított falak
sötét háttere előtt felnagyítva rajzolta ki a kéz ideges remegését.
- Mit szólhatnék? - válaszolt rövid hallgatás után Churan. - Amit
mi a telepesek előtt el akarunk titkolni, azt az antropterák már
tudják… És nekem valahogyan az a gyanúm, hagy még ennél is
többet tudnak! Azt, hogy merre járnak most a koleopterekkel
Karren és Maruzzi…

Ernest Laumer a sátor egyik feszes tartókötelének támasztotta

hátát és félrebillent fejjel, kinyújtott lábain egyensúlyozva magát,
bóbiskolt a kis tábori széken. Derékig kigombolt inge látni engedte
egyenletesen emelkedő, süllyedő domború mellkasát és a kis
amulettet, amit vékony aranyláncra fűzve viselt a nyakán.
Izzadságtól fénylő arcán nagy verítékcseppek futottak át és
belevesztek az ételmaradékokkal és cigarettahamuval összemocskolt
szakállba.
A szellős, vízhatlan anyagból készült sátrat indákkal átfont, erős
cölöpkerítés vette körül. Kampókon nyugvó, vastag keresztgerendák
torlaszolták el a bejáratot. Buján tenyésző őserdő szélén, a kerítés
fölött behajló fák alatt úgy lapult meg a kis tanya, mint egy
magányos sziget. A kaputól simára döngölt, barna földút vezetett a
mocsár felé, fakó színű, nyálkás moszat lepte a töltés oldalát. Három
felől a fehér levelű óriásfák áthatolhatatlan erdeje nyomta, szorította
az ingovány felé a földi ember parányi birodalmát, de a negyedik
oldalon már majdnem készen állt az út.
Mintegy hatezer antroptera dolgozott ezen az útszakaszon
Lautner keze alatt. Nyögték is a szerencsétlenek a két kemény öklöt,
melyek közül egyikben sohasem pihent a korbács, másikban meg
szüntelenül fenyegetett a bénító, fájdalmas sugárkévét lövellő
fegyver.
A nehéz munka ellenére is az antropterák könnyebben viselték
sorsukat, mint uruk és parancsolójuk: az ember. Ők átaludták az
ötven földi napig tartó éjszakákat és a hosszú nappalok alatt nem
érezték az alvás hiányát. Nem így az ember, akinek szervezetét és
idegrendszerét a földi nappalok és éjszakák gyors váltakozása
alakította ki, aki - mikor eljött az ideje - aludt akkor is, ha a Nap
ködön átszűrt, fakó sugarai szürke derengést szórtak a bolygóra és
álmatlanul, nyitott szemmel meredt a bágyadtan sárgálló
lámpafénybe, ha el is nyelt már körülötte mindent a végtelen
éjszaka.
Nyugtalan álmok gyötörhették Laumert. Vadul hadonászott
kezeivel, aztán fuldokló, hörgő köhögés fogta el. Erre felriadt és
beesett véreres szemeivel kábán meredt a nyitott kapura, ösztönös
mozdulattal a mellette heverő sugárszóró után nyúlt, felugrott és
marokra fogva a csuklójához szíjazott korbácsot, a bejárathoz
sietett.
- Az ördögbe is, megint elfelejtettem helyükre tenni a
gerendákat… - Mint ahogyan ez a magányhoz szokott embereknél
oly gyakran előfordul, beszélgetni kezdett a kerítés előtt heverő
tuskókkal. - Gyertek csak, gyertek! Nyugodtan alszom, ha ti a
helyeteken vagytok és őriztek engem. Ezek a barmok sohasem
jönnek rá, hogy kívülről éppen olyan könnyen kiemelhetnek a
kampókból, mint ahogyan én most a fészketekbe raklak
benneteket…
Nagyokat nyögve emelgette a gerendákat, és már vagy a
harmadikat illesztette helyére, amikor a kapu előtt egy kurta nyelű,
tömpe bunkót vett észre a sárban.
- Hohó, hát ez honnan került ide?
 Sokáig forgatta, nézegette a primitív fegyvert, aztán ledobta, és
kapkodó sietséggel helyükre illesztette a gerendákat. Amikor
elkészült, felkapaszkodott a kerítés tetejére és egy vastag oszlopra
telepedve, gondosain végigfürkészte a környéket. Igaz, hogy csak
alig néhányszor tíz méter volt a távolság, ameddig a ködben ellátott,
de mégis megnyugodott kissé, mert a süket csendben a legkisebb
zajt sem fogták fel éles fülei. A falevelekről pergő vízcseppek halk
neszezését már nem is hallotta, annyira hozzászokott ehhez a hosszú
hónapok alatt.
- Megbolondulok, ha még sokáig tart ez az útépítés - morogta
maga elé. - Csend, köd, mocsár… és az antropterák! Ígérhet nekem
Joroden, amit akar, még akkor sem maradok itt tovább, ha a világ
minden platináját nekem adja…
Átlendült a kerítésen és lomha, vontatott léptekkel a sátor felé
indult.
- Eszem valamit, aztán kimegyek ezekhez a majmokhoz és
megnézem, hogy mit csinálnak. Agyonverek néhányat, ha még ma
sem éri el a töltés a főútvonalat…
Zsebkésével felnyitott egy húskonzervet és egy légmentesen zárt
dobozból néhány kétszersültet halászott elő. Éppen az első falatot
nyelte, amikor tompa puffanást hallott kintről. Kezében az
ennivalóval kiugrott a sátorból, de már perdült is vissza az asztalon
felejtett sugárszóróért.
Ez a lélegzetvételnyi időveszteség pecsételte meg sorsát. Mire
megfordult, már egyetlen kapugerenda sem volt a helyén, a szűk
bejáraton át fülhasító sivítozással tódultak be az antropterák. Hiába
terítette le őket sorra a bénító sugár, újabbak furakodtak a kerítés
mögé és az egyre magasabb halomban heverő testeken át, mind
közelebb férkőztek a sátorhoz.
Laumer nem vette észre, hogy egy hatalmas termetű antroptera
oldalt kerül a kaputól, és hason csúszva közeledik feléje. Még nem
hallotta, amint az elhajított szekerce zúgva átszeli a levegőt, kezében
már lendült is arrafelé a fegyver, de ekkor irtózatos ütés érte oldalról
a fejét. Fülénél találta el az éllel becsapódó szekerce.
Ijedten torpant vissza a néhány antroptera, akik a mozdulatlan
testektől már majdnem teljesen eltorlaszolt kapun át még be tudtak
nyomulni a szűk udvarra. Arccal földreborulva, széttárt karokkal
hevert előttük mindenható uruk, szétroncsolt fejéből sűrű, sötét vér
csurgott az örökké szomjas homokra…
És ők tudták, hogy a begörbült, sárga ujjak nem suhogtatják többé
felettük a gyűlölt korbácsot, begyógyulhatnak végre fájó sebeik.
Nem szór már feléjük bénító sugarakat az eltaposott fegyver és nem
csattan többé az olló, hogy átmetszett szárnyakkal örökre földre
kényszerítse a Vénusz szárnyas népét. A fogatlan, véres száj sem
füttyent feléjük több kurta parancsot, nem rúg beléjük a nehéz,
vasaltorrú csizma - uruk elment és a madáremberek tudták, hogy
aki így megy el, az többé soha nem tér vissza…
Az antroptera, aki megölte Laumert, odatotyogott a hullához,
kirángatta a koponyacsontok közé ékelődött szekercét és sokáig
bíbelődve a csomóval, a korbácsot is leoldozta az élettelen kézről.
Aztán átkapaszkodott az egymás hegyén-hátán heverő testeken,
kilépett a kapun és hosszan elnyújtott, fel-alá hullámzó füttyöt
hallatott. A jelre, mint varázsszóra, életre kelt a néma erdő. Először
csak megroppanó ágak recsegése hallatszott, majd a kemény parti
homokon súrlódó széles talpak kezdtek mindenfelől csoszogni és a
sűrűn burjánzó aljnövényzet szövevényéből itt is, ott is fejek
bukkantak elő.
Hamarosan talán mind a hatezer, munkára fogott antroptera
Laumer kis táborhelye körül tolongott. Az udvaron, túl a kerítésen,
véges-végig a mocsarat átszelő bekötőúron hullámzott, nyüzsgött a
szárnyas sereg. Hosszú, szőrös ujjaik közt nehéz fémbunkókat,
husángokat, köveken élesre fent szekercéket lóbáltak fenyegetően.
A gyilkos újabb füttyszava hasított át a levegőn, erre nyomban
elcsendesedtek a tülekedő szárnyasok. Elült a zaj és az élénken
figyelő szemek várakozva tapadtak a tömegből fejjel kimagasló
óriásra, aki most folytonosan fütyülve, kacsázó léptekkel a töltés felé
indult. A tömeg hangtalanul nyitott előtte utat, ő pedig csak ment
előre a néma sorok között, végig a töltésen. Időnként meglóbálta
feje fölött az alvadt vértől már fekete szekercét és egyet-egyet
suhintott a levegőben a korbáccsal. Úgy, ahogyan ezt annyiszor látta
Laumertől…
Kint a főúton megállt, hátravetette fejét és kitágult orrlyukakkal
szimatolt körül a meleg, nyirkos levegőben. Kicsit tétovázott, de
aztán határozott mozdulattal fordult a ködön átderengő szürke
sziklacsúcsok felé, és mint a könyörtelen végzet, elindult a hegyek
közt megbúvó barlangváros irányába. Hang nem hallatszott,
egyetlen füttyszó sem bontotta meg a csendet, csak a puha talpak
surrogtak halkan…

A mocsarak mélyén rejtőző apró szigeteken, földbe vájt odúkban

húzódtak meg azok az antropterák, akik eddig el tudtak menekülni a
rájuk vadászó koleopterek elől. Dús nedvű erdei gyümölcsök és
tűzön pirított halak helyett most az iszapos, bűzös latyakban
hemzsegő kétéltűeken tengették nyomorult életüket, de még ezeket
is inkább nyersen ették meg, nehogy tüzük felszálló füstje elárulja
rejtekhelyüket. A kényszer, a menekülés ösztöne hamarosan sok
mindenre megtanította őket. Méltó ellenfél lett belőlük, tudták, ha a
fák és bokrok eltakarják őket, akkor odafent megállás nélkül
dübörög tovább a fürkésző gépmadár, nem áll meg felettük és nem
égeti össze testüket a forró lángcsóva.
Nem tudták, mit jelent a szó: lázadás, senki sem tanította őket
arra, hogyan szervezzék meg az ellenállást a Föld emberének
mindent leigázó akaratával szemben, ösztönösen szították, tüzelték
a lappangó nyugtalanságot, amíg végül Laumer telepén lángra
lobbant a már vörösen, véresen izzó parázs. A zendülés futótűzként
terjedt táborról táborra, ki merre tudott, menekült a fenevadakként
támadó, féktelen fergeteg elől.
Egyre nőtt a barlangváros felé vonuló tömeg. Felsebzett lábukból
patakokban ömlött a vér - de mit számított ez most? Nem törődtek
azzal, hogy talpuk alatt recsegve morzsolódtak szét az elesettek béna
szárnyai, hogy összetaposott hullák ezrei borítják mögöttük az utat,
a végtelen menet csak tántorgott, bukdácsolt előre és elgázolt
mindent, ami útját akarta állni…
 NEM EZT AKARTUK…

Az épülő országút keskeny töltésén óvatosan baktattak hazafelé

Wittman és Trokov. A csupasz szikladarabok lazán, bizonytalanul
feküdtek egymáson, a hézagok még nem voltak földdel kitöltve és
így ugyancsak ügyelnie kellett a két tudósnak, hogy egy alattomosan
megbillenő kövön ki ne ficamítsák bokájukat.
Wittman megállt, hátratolta fején a kis kerek sapkát és nagyokat
szusszantva támaszkodott görcsös botjára. És mert vállát is erősen
húzta a kőzetmintákkal tömött hátizsák, keresett magának a töltés
szélén egy lapos szikladarabot és lábait maga alá húzva,
kényelmesen elhelyezkedett a kemény ülőkén.
Trokov utolérte kollégáját és leült melléje. Egy ideig hallgatagon
nézték a lábuk előtt terpeszkedő, mozdulatlan sártengert, mely
fekete volt és sűrű, mint az olvasztott szurok. A töltés nedvességtől
fekete csíkja szinte átmenet nélkül olvadt szét a mocsár fölött
gomolygó ködben, mintha nem lett volna se eleje, se vége. A
geológus egy csomag cigarettát húzott ki zsebéből és amint
egyenként kiszedegette őket a dobozból, mindjárt a mocsárba is
hajította mindegyiket.
- Mit csinál? - kérdezte nevetve Wittman.
- Könnyen nevet, akinek nem hiányzik a nikotin! - morogta
bosszúsan Trokov és sárga ujjai közt szétmorzsolt egy cigarettát.
Odamutatta a kihullt dohányt. - Idenézzen! Olyan, mintha
beáztatták volna. Se íze, se bűze. Csak addig ég, amíg szívja az
ember…
- Úgy látom penészes is - hajolt oda Wittman. Nagyot sóhajtott. -
Ha még sokáig nem kerülünk vissza a Földre, minket is szétmállaszt
ez a köd…
- Már az utashajóban sem száraz a levegő. Hol az egyik, hol a
másik páramentesítő romlik el. Valamelyiket mindig javítani kell.
Trokov elhajította a csomag cigarettát.
- Tudja, valamikor mindenemet odaadtam volna azért, hogy részt
vehessek a Vénusz-expedícióban. Ma pedig egy évi keresetemet
adnám egy jó, száraz, puha cigarettáért.
- Hát igen… - ejtette le fejét Wittman is. - Én sem így képzeltem el
valamikor. Irigykedés, veszekedések, gyilkosság…
 - Mit beszél? Gyilkosság? Kit gyilkoltak meg? Persze, persze,
értem már! Az antropterákra gondol, ugye?
Wittman botja segítségével nagy nehezen állóhelyzetbe tornászta
magát és szembe fordult a nyugodtan üldögélő geológussal.
- Nem, most nem az antropterákra gondoltam. Amme, a navigátor
az, akiről beszélek. Az ő halála is Joroden lelkiismeretét terheli…
Trokov fel akart ugrani, de a laza köveken elvesztette egyensúlyát
és lábbal előre lecsúszott a töltés meredek oldalán. Szerencséje volt,
hogy oldaltáskája esés közben megakadt egy hegyes szikladarabban,
különben menthetetlenül belezuhan az iszapba.
A fizikus ledobta hátizsákját és hasra fekve próbálta Trokovot
felhúzni a töltés tetejére. De maga is hiába igyekezett
megkapaszkodni, a kövek leomlottak alatta és érezte, amint
Trokovval együtt lassan ő is csúszni kezd a mocsár felé.
- Engedjen el és igyekezzen legalább magát megmenteni! - kérte
olyan nyugodt hangon Trokov, mintha nem is forgott volna az élete
halálos veszedelemben. - Talán nem olyan mély itt az iszap, lehet,
hogy el sem merülök majd benne…
Wittman csak a fejét rázta, nem is válaszolt. Minden erejével
húzta maga felé Trokovot és közben azon igyekezett, hogy legalább
csizmái orrát beleakassza a kövek közti hézagokba.
Már-már megindult alattuk az irtózatos súlyú görgeteg, mely
végzett volna velük, még ha nem is nyeli el őket a mocsár. Ekkor
Wittman érezte, hogy erős kezek markolják meg bokáit és nem
engedik tovább lefelé csúszni. Mint egy íj íve, úgy feszült meg teste a
töltés hajlatán. Karjára és felsőtestére teljes súllyal nehezedett a
magatehetetlen geológus, két lábát pedig ugyanakkor óriási erővel
húzta valaki hátrafelé. Arca annyira a kövekhez szorult, hogy
képtelen volt fejét hátra fordítani. Megmentőjük pedig egyetlen
hangot sem adott, egy szóval sem buzdította vagy bátorította őket.
- Ki van ott? - kérdezte Wittman az iszonyú erőfeszítéstől elfulladt
hangon.
Nem kapott választ. De érezte, hogy az ismeretlen most kötelet
hurkol bokáira és azzal vonszolja mind hátrább és hátrább. Még
néhány jókora rántás sajogtatta meg fájó térdeit, aztán kimerülve,
tépetten nyúltak el mindketten a töltés hepehupás kövein.
Sokáig mozdulni sem tudtak. Wittman tért először valamennyire
magához, de amikor végre fel tudott ülni, fogalma sem volt arról,
mennyi idő telt el azóta, hogy Trokov után vetette magát. Könyökére
támaszkodva körülnézett, hogy megkeresse megmentőjüket, és
köszönetet mondjon a váratlan segítségért, de ameddig a ködben
csak ellátott, senki nem volt a közelükben. Elhűlve forgolódott
mindenfelé, sehol senki. Vadul doboló füle sem fogott fel más zajt,
mint a mocsárból felszálló gázbuborékok tompa pukkanását és
Trokov szaggatott lihegését, amint félrecsúszott oxigéntömlője
mellett kapkodva szívta magába a mocsárgázzal telített,
oxigénszegény levegőt.
Wittman szeme a csomóra tévedt, amellyel megmentőjük lábaira
erősítette a vékony bőrszíjat. Hirtelen a felismerés mosolya villant át
az arcán, még egyszer körülnézett, aztán jó erősen elfüttyentette
magát:

A felkavart levegő suhogni kezdett fölötte, két kiterjesztett szárny

képe rajzolódott át a ködön és már ott állt előtte Szo-mi-do, billegve,
rebbenő szárnyakkal egyensúlyozva magát a hegyes, éles tarajú
köveken.

Öles ugrásokkal, nagyokat csusszanva rohant le Karren a meredek

hegyoldalon. Rahama már letett arról, hogy ő is lábon állva érjen a
homokos tóparton tornyosuló utashajóhoz, pattogó kőgörgeteget
sodorva maga előtt, viharsebesen szánkázott lefelé a mérnök
nyomában.
A lejtő alján Karren elkapta egy fiatal fa pikkelyes törzsét és
kétszer is megpördült körülötte, mire le tudta fékezni a futás
lendületét. De máris ugrania kellett Rahama elől, aki félig ülve, félig
fekve száguldott el mellette és ronggyá szakadt ruhában, véresre
horzsolt tenyérrel hasalt végig a puha fövényen.
- Nem tört el semmije? - kérdezte Karren és aggódva hajolt a
siralmas állapotban nyögdécselő tudós fölé. Rahama felült, kiköpött
egy gombócnyi homokot a szájából, azután megrázta a fejét. Karren
segítségével feltápászkodott a földről és megtapogatta az oldalát. -
Semmi bajom. Gyerünk tovább, mert elkésünk…
 Már indult is az utashajó felé, de Karren utánakapott és
visszatartotta.
- Álljon csak meg!
A hajó felől halk dudorászás hallatszott. A nyitva felejtett
csapóajtón szűrődött ki a hang.
- Sehol egy árva lélek. Se ember, se antroptera… - kutatta végig
meglepődve a kihalt völgyet Rahama. A párázó hegyoldalakon
üresen, elhagyottan feketéllett a barlangok sötét torka. Szanaszét
hevertek a tűzhelyek gondosan megfaragott kövei, halálos csend ült
meg ott is mindent. Csak a bíborszínű tó sziklaszigete fölött lebegett
egy laposan szétterült, könnyű füstfelhő, alját vörösre festette a
katlan mélyén fortyogó, izzó láva rőt fénye.
- Vajon ki volt az az ostoba, aki nyitva hagyta a csapóajtót? -
mérgelődött Karren. - Ezek az agyonhasznált páramentesítők ki
nem szárítják még egyszer a hajót, ha beveszi magát a nedvesség…
- Érthetetlen, hogy aki odabent van, még nem vette észre a nyitott
ajtót. Hiszen csak úgy ömlik be rajra a köd!
- Itt valami nincs rendben! - figyelte Karren egyre idegesebben a
kihaltnak látszó utashajót. - Jöjjön, felmegyünk a hajóba és
megkeressük ezt az énekesmadarat…
Toronyirányt gázolt keresztül a derékig érő bokroson, átvágott egy
kis liget ritkás fái közt és nyomában Rahamával végigfutott a
bejárathoz vezető feljárón.
Bent sötétség és néma csend fogadta őket. Elhallgatott az énekszó
is, már abban sem volt biztos Karren, hogy az imént tényleg hallott-
e hangokat az utashajóból. Benyitott a motorházba, ott sem volt
senki. Csak az áramfejlesztők duruzsoltak halkan és a
kapcsolótáblák zöld, piros és kék lámpácskái világítottak a
félhomályban.
- Sehol sem használnak áramot - állapította meg a mérőműszerek
ide-oda lengő mutatóit figyelve Karren. - Sem a hajóban, sem kint a
telepeken…
- Halló! Van itt valaki? - kiáltott nagyot Rahama. De hiába vártak
választ, csak kongó visszhang felelt a toronylépcső szűk kürtőjéből.
- Végig kell járnunk a szobákat - határozta el magát Karren és
elindult a lépcsőn felfelé. - Maga is hallotta az előbb azt a
dudorászást, nem?
- Persze hogy hallottam. Vagy nyitott ablaknál, vagy itt az ajtó
közelében kell lennie annak, aki az előbb énekelt. Másképpen nem
ért volna hozzánk a hangja.
Sorra benyitottak minden ajtón, de még a nagy lakóteremben sem
találtak senkit. A terített asztalon még ott sorakoztak a tányérok,
némelyiken meglátszott, hogy éppen csak hozzákezdett az evéshez
gazdája, mert alig valami hiányzott a kitálalt ételből. Az emeletes
ágyakon heverő könnyű, otthoni ruhadarabok, a felborult székek, a
szekrényekből kiszórt holmi mind arra mutattak, hogy éppen
ebednél ült a néhány ember, amikor egy váratlan esemény vagy hír
hallatára felugráltak az asztaltól, gyorsan magukra kapták ruháikat
és elhagyták az utashajót.
Karren és Rahama már a hajó legfelső emeletén, a pilótafülkében
jártak, amikor odalent ismét felhangzott az ének. Meghökkenve
néztek egymásra.
- Hát ez hova bújt eddig előlünk?
Karren áthajolt a korláton és feszülten figyelve próbálta
megállapítani, merről jön a hang.
- Ez Dorned lesz! - mondta Rahamának. - Jöjjön, nézzünk be még
egyszer a konyhába.
Lábujjhegyen osontak lefelé és hallgatózva álltak meg a csukott
ajtó előtt. Bentről edénycsörömpölés és a nyitott csapból kiömlő víz
zuhogása hallatszott, aztán zümmögni kezdett a mosogatógép és egy
mély, brummogó férfihang a fekete képű Husszein kedvenc dalát
kezdte énekelni:
Ugye hogy érzed? Szeretlek téged,
 Nagyon szeretlek kicsiny leány!
Ezen a forró nyáréjszakán
Meghalok érted…
- No, no, ezzel még várjon egy kicsit! - lökte be nevetve Karren az
ajtót. - Előbb azt mondja meg, hogy merre vannak a többiek? És hol
bujkált maga eddig? Az előbb nem volt a konyhában…
Dorned megdermedve, tátott szájjal bámult rájuk. Hol az egyiket,
hol a másikat vette szemügyre, mintha két kísértet jelent volna meg
konyhája ajtajában.
Aztán felordított, nekirontott a mérnöknek és medveerős karjaival
úgy magához ölelte a szerencsétlent, hogy annak a lélegzete is
elakadt.
- Hát maguk honnan kerültek elő? Hogy én hol voltam az imént?
A raktárban számoltam a konzerveket. Nem sok van már… -
Elengedte Karrent, és a fizikusra vetette magát. - Hogy néz ki a
ruhája Rahama professzor? Mintha kutyákkal verekedett volna
össze. És milyen az arca! Azonnal készítek mindkettőjüknek egy jó
meleg fürdőt…
- Hagyja már abba! - rángatta le Karren a professzorról Dornedet.
- Árulja el végre, hol vannak Jorodenék?
A szakács bánatosan mutatott egy tele húsostálra:
- Ha én azt tudnám! Már felvittem nekik a levest és éppen ezt a
sültet akartam kitálalni, amikor ledübörögtek a lépcsőn és úgy
itthagytak, mint az egyszeri ember az öreg feleségét… Mire letettem
a lábast és én is ledöcögtem a kapuig, már indultak a terepjárók.
Mintha ördögök kergették volna őket, úgy rohantak. Pedig de kár
ezért a jó ebédért…
- Merre mentek?
- Arra ni! - mutatott a völgy északi bejárata felé Dorned. - Annyit
tudok, hogy a minap Gorko telepén fellázadtak az antropterák,
valamelyik útépítő-állomásról pedig azt jelentették, hogy a lázadók
egy része a barlangváros felé tart. Biztosan ezeket akarja most
Joroden szétágyúzni.
- Mi lesz ebből?! - kapott fejéhez kétségbeesve Karren. - Ember,
tudja hány antroptera tart a barlangváros felé? Ezer? Tízezer? Mind,
mind megindultak! Egyetlen egy sincs már a bányatelepeken és az
útépítéseknél.
- Hű…
 Csak ennyit tudott Dorned kinyögni és ijedtében leült egy
konyhaszékre. Aztán vakarni kezdte a fejét. - Tudtam, hogy ennek a
dolognak nem lesz jó vége. Az egészet annak az átkozottnak
köszönhetjük!
Felugrott és ökleit rázva kezdte szidni Jorodent:
- Az a gazember, az az aljas…
- Hagyja ezt máskorra Dorned - intette le Karren. - Inkább azt
mondja meg, maradt-e valamilyen jármű a garázsban?
- Nem hiszem. Napok óta útra készen állt odakint mind a négy
terepjáró, a koleoptereket meg maguk szöktették még…
- Jöjjön! - hívta Karren Rahamát - visszamegyünk a koleopterhez.
Talán még utolérjük Jorodenéket és sikerül megakadályozni… -
Megborzongott. Felrémlett előtte a sötét fellegként dél felé húzó
ichthopterák végtelen serege, ismét látta az öles vágyától eltorzult
förtelmes ábrázatokat és hallotta a fövényen doboló lábak tompa
dübörgését…
- Hiába… elkéstünk… - hullottak ki töredezve száján a szavak.
Hirtelen olyan súllyal nehezedett rá a tökéletes tehetetlenség érzése,
hogy meggörnyedve, mellére csuklott fejjel dúlt a konyha párától
harmatos, nedves falának. Rahama odalépett hozzá és gyengéden
megrázta a karját.
- Ne hagyja el magát! Én azt hiszem, hogy még meg tudjuk
menteni társainkat.
Karren megrázta fejét és válasz helyett csak kezével legyintett
erőtlenül.
- De, higgyen nekem Karren! Persze, nem olyan egyszerű a
dolog… - tette hozzá töprengve.
- Mire gondol? - nézett rá ébredező kíváncsisággal Karren.
- Mi lenne, ha az ichthopterákkal állíttatnánk meg a barlangváros
felé vonuló lázadókat? Ha a szigetlakók és a két koleopter elzárnák
az idevezető utakat…
Karren keserűen vágott közbe:
- Joroden pribékjei után most ezeket a fenevadakat is a
szerencsétlenekre szabadítsam? Nem elegen pusztultak el már eddig
is?
- Egy sem marad közülünk életben, ha nem ezt az utat választjuk.
A lázadók senkit sem fognak kímélni, hiszen legtöbbjük nem is
ismer bennünket. Aztán meg ne csak Jorodenre és az antropterákra
gondoljon, hanem Katrinára is, aki ott fent a hegytetőn várja most
vissza magát…
Karren megkínzott arcán még jobban elmélyültek a ráncok.
Megadóan bólintott.
- Igen, Katrina… Megint Katrina a tét, megint miatta folyik. majd
vér…
- Nem tehetünk mást, ha életben akarunk maradni - ismételte
Rahama. - Nincs más kiút… A Vénusz szárnyas népe nem Katrinát
vagy Ralph Karrent, hanem magát az embert gyűlölte meg. Az
embert, aki azért tanulta meg nyelvüket, hogy ígéreteivel
elkápráztassa őket, és aztán olyan nyomorúságot zúdítson rájuk,
hogy még a halál is megváltás legyen a számukra.
- Nem ezt akartuk…
- De ez történt! - legyintett Rahama. Aztán szánakozva ölelte át a
már-már összeroppanó mérnök vállát. - Fel a fejjel Karren! Értse
meg: még nem késő! Még jóvátehetünk mindent. De csak akkor, ha
most nem maradunk alul, ha nem Joroden vagy az antropterák
győznek, hanem mi!
Karren felegyenesedett és megrázta magát.
- Hát jó, legyen… - intett Dornednek. - Zárja be utánunk a
csapóajtót és ne mozduljon mellőle egy pillanatra sem. Lehet, hogy
a végén ide kell menekülnünk, és akkor talán az életünk múlik azon,
hogy maga milyen gyorsan nyit majd ajtót. Ha kint ér ez a
megvadult tömeg, akkor temetnivaló sem marad belőlünk…
Mehetünk, Rahama professzor!
Megborzongott. Katrina arca rémlett fel előtte…

Amikor az antropterák észrevették az út fölött lebegő koleoptert

és látták, mint izzanak át alatta a kiáramló gázsugártól felhevülő
kövek, riadtan torpantak vissza. Aztán ámulva látták, hogy kinyílik a
hatalmas gépmadár ajtaja és könnyed szárnycsapásokkal Szo-mi-do
suhan ki rajta. Néhányszor megkerülte a gépet, majd az antropterák
fölé röpült és leszállt közéjük.
Karrenék a magasból csak annyit láttak, hogy Szo-mi-do jobbra-
balra forogva, csapkodó szárnyakkal magyaráz a körülötte tolongó
szárnyasoknak és miközben alaposan mellbelök busa fejével néhány
heveskedő madárembert, fenyegetően mutogat a vészjóslóan
dübörgő koleopter felé.
 - Meg fogják ölni! - ijedt meg Katrina. Karren keze már a
sugárszóró kapcsolója után nyúlt, amikor Szo-mi-do felröppent és
néhány szárnycsapással ismét visszaszállt hozzájuk. Maruzzi rögtön
vallatóra fogta.
- Visszafordulni nem hajlandók az antropterák - tolmácsolta Szo-
mi-do válaszát Maruzzi -, de megígérték, hogy nem mennek tovább,
ha kiszabadítjuk a szigetről Do-la-mit és elhozzuk őt ide közéjük.
- Ha Joroden nincs a közelében, akkor nem lesz nehéz
kiszabadítani - jegyezte meg Trokov, aki a töltésen átélt kaland után
Wittmannal együtt Karrenékhez csatlakozott. - Úgy tudom, senki
sem őrzi a sziklaszigetet.
- Akkor miért nem szökik meg Do-la-mi? - kérdezte Katrina
csodálkozva.
- Nemrégen saját kezűleg láncolta Joroden az öreget a barlang
falához. Azóta nem sokat törődik vele…

Do-la-mi szavára lecsendesedett a háborgó sereg. Éhesek voltak

már és fáradtak, erősen megviselte őket a szokatlanul hosszú
gyaloglás. Hamarosan mind többen tűntek el az irtáson túl sötétlő
erdő fái között, először csak kettesével, hármasával vágtak neki az
útnak, aztán egész csoportok váltak ki a hosszú sorból és átgázolva a
sekély iszapon, elindultak a mocsarak közt meghúzódó, távoli
szigeteik felé.
- Mind el fog pusztulni az úton - nézett Karren a csonka
szárnyakkal vonszolódó, bukdácsoló antropterák után.
- Talán nem… - reménykedett Maruzzi. - Amelyik pedig életben
marad, azon segíteni fogunk…
- Hogyan?
- Titokban már régen kísérletezem azon - vallotta be a biológus -,
hogy valamilyen eljárással összefoltozzam a bemetszett szárnyakat.
A barlangváros környékén elcsíptem néhány szökevényt, ezek közül
kerültek ki első pácienseim. Kettőt már meg is operáltunk Long
doktorral.
- Ember, maga ezt csak most mondja el nekünk? - ugrott fel a
pilótaülésből Karren. - Beszéljen hát! Sikerültek a műtétek?
- Az egyik igen. A másik antropterának a varrás mellett sajnos
ismét berepedt a szárnya, azon már nem tudunk segíteni. De ennek
saját maga volt az oka: túl korán próbált még repülni, még nem
hegedt akkor össze teljesen a műtét helye.
- Miért titkolta eddig a kísérleteit?
- Hogy miért? Hát mit gondol, talán Joroden professzor is velünk
örült volna a sikernek? Én nem hiszem…
- Nézzék Do-la-mit! - kiáltott fel ekkor az ablaknál Katrina. Mint
egy felbolygatott hangyaboly kavargott, hullámzott odalent az eddig
nyugodtan ácsorgó tömeg, ezernyi szájból olyan erővel harsant fel a
vijjogó füttyszó, hogy még a motorok tompa dübörgését is elnyomta
a sivítás. Do-la-mi néhány szárnycsapással az antropterák fölé
emelkedett és izgatottan csapkodva körözött a koleopter körül.
- Mi ütött ezekbe? - csodálkozott Maruzzi. - Csak nem az
ichthopterák közeledését érzik?
- Lehetetlen, hogy már utolértek volna bennünket - rázta fejét
Karren. - Közel négyezer kilométeres átlagsebességgel repültünk
visszafelé és még így is majdnem másfél óráig tartott a szigettől a
barlangvárosig az út. Száz órán belül semmi esetre sem repülik be
ezt a távolságot az ichthopterák.
- Nem sok hiányzik már a száz órához - figyelmeztette Karrent a
karórájára koppantva Maruzzi. - Nem lehetetlen…
Éles csattanás vágott a szavába. A fülke üvegfalán át szörnyű
látvány tárult eléjük. Véres, összeroncsolt tetemekkel borított út
nyílt az antropterák között, letépett szárnyak, fejek, végtagok
freccsentek szét a levegőben.
- Jorodenék érkeztek meg! - kiáltott fel Trokov és a terepjáróra
mutatott, amely most bontakozott ki mögöttük a ködből. Látták a
torkolattűz felvillanó, vörös fényét és egy pillanattal később elérte
őket a gránát robbanásának hangja is.
 Tehetetlenül nézték a borzalmas vérengzést, amit csak úgy tudtak
volna megakadályozni, ha a terepjáró fölé szállnak, és végig
söpörnek rajta a koleopter forró gázsugarával.
- Ha tudnám, hogy csak Joroden van a terepjáróban, gondolkozás
nélkül összeégetném a gazembert - csikorgatta fogát Karren.
Ekkor Maruzzi odaugrott az egyik sugárszóróhoz és a terepjáró
felé fordította a koleopter aljából kinyúló tölcsért. Alig kapcsolta be
az áramot, elhallgatott az ágyútűz és pattogó szikrák özöne borította
el a páncélozott jármű fémrészeit. A toronyból kinyúló ágyúcső
lassan mind mélyebbre billent, aztán a föld felé irányuló torkolattal
megállt és nem mozdult többé.
- Mit csinált? - kérdezte Karren sápadtan. - Ha most megölte
őket…
Maruzzi az egyik ülésre roskadt és tenyerébe temette arcát.
- Nem bírtam tovább nézni… - mormolta maga elé.
A dermedt csendet Rahama nyugodt, megfontolt szavai törték
meg:
- Azonnal elő kell kerítenünk valamelyik orvost. Ha ezek itt a
terepjáróban idejében megkapják az injekciókat, feloldódhat a
bénultság, még mielőtt bekövetkezik a halál.
- Ki tudja, hol járnak most Long és Hotter? - kérdezte csüggedten
Wittman. - Hátha mindketten a terepjáróban voltak?!
- Ez nem valószínű - vélte Maruzzi. - A két orvos sohasem utazott
együtt, éppen azért, hogy ha az egyikkel valahol baj történik, kéznél
lehessen a másik…

Ó
 Óvatosan ereszkedtek le a koleopterrel az útra, és mialatt Karren
szemmel tartotta a vadul tolongó, sivító antropterákat, Rahama
kiugrott a gépből és a terepjáróhoz futott. De hiába döngette a lezárt
ajtókat, senki sem válaszolt bentről. Az ágyútoronyban, a szegletes
kupola kékes üvegtáblái mögött arcraborulva, halottmereven feküdt
Joroden professzor. Ujjai még ekkor is szorosan markolták a
gyorstüzelőagyú elsütőbillentyűjét…

(DO - LA - MI BOSZ - SZÚ - JA)

Alig tűnt el a hegyek felé szálló koleopter a ködfátyol mögött, az

antropterák tébolyult dühvel vetették magukat a védtelenül maradt
terepjáróra. De könnyű szekercéikkel még karcolást sem tudtak,
ejteni a vastag páncéllemezeken, husángjaik recsegve hasadtak szét
az ágyútorony acélkemény üvegkupoláján. Csak néhány antroptera
látott már üveget és tudta, hogy az átlátszó, színtelen valami olyan
szilárd anyag, amin ők nem tudnak áthatolni. A többiek nem
értették, mi állja útjukat, miért nem tudják karmos ujjaikkal
megragadni a toronyban ülő embert, aki pedig ott van közvetlen
közelükben, és láthatóan még csak menekülni sem akar előlük.
A tömeg dühe csak fokozódott, amikor felfedezték, hogy többen is
vannak a megrokkant terepjáróban, a hátrább tülekedők vad
sípolással tüzelték a járműre felkapaszkodott antropterákat újabb és
újabb támadásra.
A magasban alig lebbenő szárnyakkal, lassan körözött
szárnyaszegett népe felett Do-la-mi. Mintha várt volna valamit,
néha mélyen az út fölé ereszkedett, aztán egy-két gyors
szárnycsapással felröppent és bíborvörös testét ismét eltakarták a
vastag pászmákban gomolygó ködfelhők.
Most nem fordult fentről újra az antropterák felé Do-la-mi,
hanem egyre feljebb, feljebb emelkedett, míg végre olyan magasra
nem ért, ahová már nem hatolt fel a fülsiketítő lárma. Szinte
egyhelyben lebegve forgott odafent néhány pillanatig és még mielőtt
szemei megláthatták volna a sziklahegyek felől gyorsan közeledő
fénypontot, csodálatosan érzékeny, kagylós fülei már felfogták a
csapkodó szárnyak suhogó zaját.
 Eléberepült a fénynek, és amikor összetalálkozott Szo-mi-dóval,
föléje szállt és kikapta kezéből a lángoló fahasábot. Aztán behúzta
szárnyait és hosszú, fekete füstcsíkot húzva maga után, mint
ködarab zuhant a terepjáró felé.
Zúgó, zengő füttyszavára ijedten rebbent szét a szárnyas sereg.
Tisztelettel húzódtak hátra Do-la-mi, a fejedelmi bölcs elől, aki a
sziklasziget örök tüzéről leszakított lángcsóva fényénél most ítéletet
fog hirdetni a gyűlölt ember felett…
Ki értette volna meg Do-la-mi fütyülve elmondott szavait és azt a
süvöltő hangorkánt, amivel az antropterák válaszoltak? Idegen szem
csak annyit láthatott, hogy a madáremberek szekercéikkel az őserdő
sűrűn burjánzó, szövevényes bokraira vetik magukat, letördelik a
fák alsó ágait, és a terepjáró köré hurcolják a szárnyak közé ölelt
rőzsét és gallyakat.
Gyűlt, egyre magasabb lett a halom, először csak a hernyótalpak,
aztán a fehérre festett tetőlemezek is eltűntek mögötte. A máglya
alól nemsokára már csak az ágyútorony emelkedett ki, melyen kitárt
szárnyakkal, ujjai közt a fáklyával, egyedül állt Do-la-mi…
Amikor a terepjáró körül már a töltést is elborították az
összehordott gallyak, Do-la-mi felröppent és egyre gyorsabban
szárnyalva addig keringett a magasban, míg a már csak gyengén
parázsló üszök ismét lángra nem lobbant. Ekkor kiterjesztett
szárnyakkal a terepjáró fölé suhant és két rövid, szinte pattogóan
pergő hangokból álló füttyjelet hallatott:

Először csak néhány száj válaszolt Do-la-mi füttyére, majd mind

többen és többen csatlakoztak hozzájuk. És a vad süvöltés áradni
kezdett a ködbevesző úton, átcsapott az őserdő hallgatag faóriásain,
mint tomboló orkán zúgott, hömpölygött tovább a végtelenbe nyúló
mocsarak fölött. Aztán egy elnyúlt, vékony lángcsóva bontakozott ki
a ködből és sisteregve, sziporkázva hullt a máglyára, mely alatt
némán, kiszolgáltatva lapult a tűzhalálra ítélt ember
legyőzhetetlennek hitt gépe…
Majdnem a fák koronáját súrolva vezette Gauer a barlangváros
felé koleopterét. Kénytelen volt alacsonyan és egészen lassan repülni
gépével, mert ha gyorsított vagy megpróbált magasabbra emelkedni,
riadtan rebbentek szét fölötte az ichthopterák. Ilyenkor aztán nem
volt mit tenni, le kellett szállnia és órákig várakozhatott, mire a
szigetlakók megint összeverődtek körülötte és hosszan elterülő,
patkó alakú csoportokba rendeződve ismét útnak indultak dél felé.
Zappo egy ideig nem tudott összeköttetést teremteni a másik
koleopterrel. Hiába hívta közös hullámhosszukon Karrent, nem
kapott választ. Már abba akarta hagyni a reménytelennek látszó
kísérletezést, amikor felvillant a keresőlámpa zöld fénye és jelezte,
hogy a készülék ráállt valamelyik közeli adóállomás hullámhosszára.
- Nézd csak, Jan - mutatta Zappo a hullámskálán átfutó fénycsíkot
Gauernek. - Karrenék átvették a terepjárók hullámhosszát, és most
azon adnak le jelzéseket.
- Erősítsd fel gyorsan a hangot!
Zappo elforgatta az egyik tárcsát, és a műszerfalba épített
megafonon keresztül Maruzzi hangját hallották:
-… Long vagy Hotter azonnal jelentkezzen… Figyelem… Long vagy
Hotter azonnal jelentkezzen… Figyelem…
- Úgy látszik a két doktor terepjárón kirándult valamerre -
nevetett Gauer. - De miért éppen Maruzzi keresi ilyen kitartóan
őket? Kapcsold át az adónkat és jelentkezz te a doktorok helyett!
Zappo behangolta a készüléket, és amikor ott Maruzzi válaszra -
várva elhallgatott, Zappo jelentkezett a hullámhosszon:
- Itt Zappo beszél. Merre vannak, és miért keresik az orvosokat?
Pillanatnyi csend után Karrentől érkezett vissza a válasz:
- A völgy északi bejárata fölött vagyunk. Azonnal meg kell
keresnünk valamelyik orvost.
- Mi történt?
Karren rövid, gyors mondatokban mindenről beszámolt a két
pilótának.
- Hol van most Jorodenék terepjárója?
- Az északi főúton, körülbelül harminc kilométerre a
völgytorkolattól. Próbálják megkeresni őket!
- Magukra hagyjuk az ichthopterákat?
- Nem, azt semmi esetre se tegyék! - kiáltotta a mikrofonba
ijedten Karren. - Nem tudnák visszafordítani azt a népséget? Most
már csak bajunk lesz velük. Ami megtörtént, azon már úgy sem
tudunk változtatni.
 - Az ördög tudja ezeket visszafordítani. Legfeljebb, ha magunk is
visszarepülnénk velük. Úgy jönnek utánunk, mint a birkák…
- Akkor ne is vesztegessék az időt, hanem azonnal keressék meg a
terepjárót. Ott feltétlenül várjanak be minket!

Gauer elhagyta az ichthopterákat és nagy magasságból,

radarsugárral tapogatta ki maga alatt a nyílegyenes utat. Először fel
sem tűnt neki a sok apró pont, amik sűrűn ellepték a képmezőn
kirajzolódó úttestet, csak akkor szállt kissé lejjebb, amikor Zappo a
fellobbanó tűzfényre figyelmeztette.
- Vajon minek gyújtottak ezek ekkora tüzet? - nézte összeráncolt
homlokkal a fátyolos képet Gauer. - Ott hemzsegnek a tűz körül és
mintha fölöttük is… ohó, nézd csak! Nem Do-la-mi röpköd ott fent?
Csak őfenségének van ilyen szép, piros szőrzete!
- Nem tetszik nekem ez az egész! - dünnyögte Zappo. - Itt valami
megint nincs rendben. Gyerünk csak közelebb hozzájuk, majd
utánanézek én ennek a dolognak.
Gauer fokozatosan csökkentette az alsó fúvónyílásokon kiáramló
gázsugár nyomását és a hatalmas korong lassan, egyenletesen
süllyedni kezdett. De mire a koleopter kinyújtott leszállótalpai
elérték a töltést, a ködtől leszűkült látótéren belül már egyetlen
antroptera sem volt.
- Ezek szépen itthagytak bennünket - nevetett jóízűen Zappo és
felcsapva az oldalajtót, kilökte a padló alá süllyesztett acéllétrát
- Kíváncsi vagyok arra a pecsenyére, amit ekkora tűzön akartak a
mi antropteráink megpirítani - mondta még búcsúzóul Zappo, aztán
orra elé illesztette az oxigéntömlőt és a kötélkorlátba kapaszkodva
lemászott a létrán.
A friss, nedves fa szerencsére nehezen fogott tüzet, éppen csak az
ágyútorony mellett, Do-la-mi fáklyája körül csapott fel néhány
kígyózó lángnyelv. Zappo elrángatta a terepjáró mellől az egymásra
hajigált gallyakat, a hernyótalpat használva hágcsónak a fedélzetre
tornászta magát és néhány jólirányzott rúgással szétszórta az égő
fadarabokat. A füsttől bekormozódott üvegen keresztül nem
láthatott a terepjáróba, de a zárt ajtók nem hagytak kétséget afelől,
hogy milyen sors várt volna Jorodenre és társaira, ha csak néhány
percet késik is Gauer a koleopterrel.
 - Maradj csak a sugárszóró mellett, Jan - kiáltott fel a nyitott
fülkeajtón kihajló pilótának Zappo. - Ha ezek az ördögök
visszajönnek, még minket is a máglya alá próbálnak majd
gyömöszölni.
- Idelent semmiféle mozgást sem jelez a radar. Annál jobban
kavarog fölöttünk a levegő. Vagy az ichthopterák értek már utol,
vagy Do-la-mi hozott segédcsapatokat…
- Felemelkedjünk a géppel?
- Ezek itt nem fogják annyiba hagyni a dolgot, ha meglátják, hogy
odébbállunk…
Zappo tanácstalanul vakarta fejét: - Mi a fenét csináljunk akkor?
Még jó, ha csak a szigetlakók vannak felettünk, azok talán nem
hajigálnak mindjárt össze a dárdáikkal. De mi lesz, ha tényleg Do-
la-mi jött meg, hogy befejezze, amit már elkezdett?
- Gyere vissza, aztán tizenöt-húsz méterre felemelem a gépet.
Onnan akármikor az ichthopterák fölé tudok ugrani, lent pedig
majd tisztán tartja az utat a gázsugár.
- Ennél cifrább kutyaszorítóban sem voltam életemben -
dörmögte Zappo, mialatt bevackolta magát a pilótaülésbe. -
Legalább azt tudnánk, merre jár Karren, meg a három terepjáró?
Próbáltál beszélni velük?
Gauer, aki éppen a motort indította, válasz helyett csak fejét rázta.
Zappo bekapcsolta a készüléket és a terepjárók hullámhosszán
hívójeleket adott le.
Felderült az arca, amikor majdnem egyidőben jelentkezett a
három terepjáró és a koleopter.
- No - sóhajtott fel megkönnyebbülve -, együtt lennénk megint
mindannyian. Karren rögtön megérkezik, a hernyótalpasak is
közelednek már.
- Karren nem kér irányító jelzést?
- Ide talál az magától is, sose féltsd az öreget. Csak belénk ne
szaladjon ebben az átkozott ködben…
- Figyelmeztesd, hogy közvetlenül Jorodenék fölött vagyunk,
fölöttünk pedig ez a szárnyas népség nyüzsög. Nézd a radarernyőt,
mennyien vannak!
- Ezek nem antropterák! - állapította meg rövid szemlélődés után
Zappo. - Ilyen cikázva csak a szigetlakók tudnak repülni.
Karren jelentkezett a hangszóróban:
 - Maradjanak a levegőben, majd én leszállók a töltésre.
- Megtalálta valamelyik orvost?
- Meg, Long itt van velünk. Csak azt nem tudom, mivel tudjuk
felnyitni a terepjárót?
- Az egyik fedőlemezt ki lehet emelni - szólt közbe Gauer. - Csak
négy csavar tartja az egészet.
- Rendben! Akkor én most leszállok, maguk pedig vigyázzanak
ránk!
Karren átpréselte magát a terepjáró tetőnyílásán és belülről
kinyitotta az ajtókat. Először Liwniczkit, majd Sahant és Botkát
emelték ki, de a szűk toronyfeljárón keresztül sehogy sem tudták
fentről Jorodent lehozni.
- Először ezeket kellene a koleopterbe vinni - törölgette arcáról a
patakzó izzadságot Wittman. - Mire Long beinjekciózza őket,
addigra csak kiemeljük valahogyan Jorodent is a toronyból.
Mialatt a többiek az eszméletlen emberekkel kínlódtak, Maruzzi
visszabújt a terepjáróba és most a két lábánál fogva igyekezett
Jorodent a toronyból lehúzni. Próbálkozása végre sikerrel járt.
Óvatosan, centiméterről centiméterre húzta át a professzort a
keskeny feljárón és mikor nagy nehezen kiemelte a terepjáróból,
már csak arra tellett erejéből, hogy a széles hernyótalpak mellett, az
úton szétszórt rőzsére fektesse a tehetetlen testet.
A fáradtság ólomsúllyal nehezedett Maruzzira a tikkasztó
melegben, összekotort néhány gallyat és hátát a terepjáró oldalának
vetve, Joroden mellé telepedett. Elgondolkozva nézte a lábainál
fekvő borostás, sápadt arcot, melyről még a halálos dermedtség sem
tudta letörölni az ajkak köré fagyott, gunyoros mosolyt.
- Vajon él-e még? - gondolta. A félig csukott, áttetszően vékony
szemhéjak alatt az élet semmi jelét sem mutatták a kifordult, véres
szemgolyók.
- Ha túléli, akkor se soká húzza… - dörmögte Maruzzi és
lecsatolva orráról az oxigéntömlőt, Joroden szájához tartotta a
légzőtölcsért. Várt egy ideig, de amikor semmiféle hatás nem
mutatkozott, visszacsatolta a tömlőt és feltápászkodva a puha
ülésről a koleopter felé indult.
- Mit csinálnak ott fent annyi ideig? - kérdezte Trokovot, aki
éppen akkor dugta ki fejét az ajtón.
 - Az injekciókat már megkapták, most oxigénnel és mesterséges
légzéssel próbálkozik Long.
- Van valami eredmény?
- Nem sok. Sahan és Botka pulzusa már lüktet ugyan egy kicsit, de
Liwniczkinél nem akar megindulni a vérkeringés.
- Valamit Jorodennel is kellene már csinálnunk! Nem segítene
idehozni?
Trokov még hátraszólt valamit a fülkébe, aztán kissé behajlított
térdekkel, egyetlen lendülettel kiugrott a gépből. Könnyedén,
ruganyosan huppant le Maruzzi mellett, rántott egyet az övén és
odaszólt a biológusnak:
- Jöjjön kollégám, rugaszkodjunk neki…
A koleopter mintegy százötven méterre volt a terepjárótól. A két
tudós szótlanul, lassan lépegetett egymás mellett. Fáradtak voltak és
sok gonddal terheltek.
El fog-e ülni a vihar, amit Joroden telepeseinek kegyetlensége
korbácsolt fel? Jóvá lehet-e még tenni, ami történt? Vagy kudarcba
fullad a Föld emberének nagy vállalkozása? Tiszta és szent eszmék
szülötte volt a gondolat, mely őket elküldötte követül az idegen
bolygóra, és íme, most a kapzsiság, a hatalomvágy döntik halomra a
végtelen lehetőségeket ígérő tervet…
Trokov nagyot sóhajtott, és amikor erre önkéntelenül
összenéztek, Maruzziból kibuggyantak a nagyon mélyről feltörő
szavak:
- A Vénusz népe felébredt. És egy népet, ha egyszer ráébredt az
erejére, többé nem lehet leigázni. Sem a Földön, sem itt a
Vénuszon…
Trokov csendesen bólintott. Megállt, kinyújtotta karját és a
szétszórt máglyán heverő, mozdulatlan alakra mutatott:
- Ő már elbukott. Akkor is, ha meghal, akkor is, ha életben marad.
Észrevette, hogy amerre csak néz, a bokrok közül, fák mögül,
mindenünnen a szétugrasztott antropterák lesnek ránk? Ezek őt
gyűlölik bennünk is. Miatta akarnak minket is elpusztítani. Csak ma
még félnek fegyvereinktől. De mi lesz holnap?…
Trokov a professzor vállát ölelte hóna alá, Maruzzi a lábait fogta
meg, így indultak a súlyos teherrel a koleopter felé. De alig tettek
néhány lépést, suhogást hallottak fentről és a ködből váratlanul Do-
la-mi bukkant elő. Összecsukott szárnyakkal, szétvetett lábakkal
állta el előttük az utat, csapott homlokán rikítottak a sárgára festett,
apró bőrszarvak. Mögötte Szo-mi-do guggolt, fejét csukott szárnya
közé rejtette, a két szárny felmeredő csücskeit szorosan összefogták
egymásba kulcsolt ujjai.
Do-la-mi ünnepélyes lassúsággal mind szélesebbre tárta szárnyait
és nemsokára elzárta velük az egész utat. Aztán anélkül, hogy egy
pillanatra is levette volna szemét Trokovról, alig mozduló ajakkal
néhány halk füttyjelet hallatott.

Maruzzi már válaszolni akart, de ekkor felviharzott a süvöltő

füttyszó és búgva, zengve remegni kezdett körülöttük a köd:
Hátracsapott, hegyes szárnyak sötét árnyéka suhant el fölöttük,
sziszegő hang hasított a csendbe és valami tompa csattanással
Joroden mellének ütődött.
Do-la-mi odacsoszogott a halotthoz, megragadta a szigony nyelét
és irtózatos erővel taszította még mélyebbre az élesre kovácsolt
fémhegyet. Aztán hallgatva, égnek fordított arccal sokáig figyelte a
magasban cikázó ichthopterákat. Mintha tűnődött volna valamin,
néha Maruzzira nézett és ingerülten toppantott lábával.
Kurta füttye élesen vágott a dermedt csendbe. Do-la-mi többször
elismételte a parancsolóan rövid jelet, mire sziszegő, elnyújtott
sivítás válaszolt végre a magasból. Hirtelen suhogni kezdett a köd,
vadul rikoltozva villámként suhanó szürke foltok áradata kavargott
felettük a sűrű levegőben.
Amikor odafent az utolsó árnyék is szétolvadt az ezüstös ködben,
Do-la-mi felröppent az útról. Hívó füttyszavára Szo-mi-do is
felegyenesedett és szárnyra kapva elszállt a kék hegyek mögött
rejtőző barlangváros felé.
NEGYEDIK RÉSZ
FELSZÁLL A KÖD
 KARREN MÉRNÖK TERVE

- Amikor szakértő kollégáim legutóbb a Vénuszon jártak -

mutatott Karren a két mérnökre, akik egy asztal fölé hajolva
tanulmányozták a lepedő nagyságú tervrajzokat -, saját szemükkel
győződtek meg arról, hogy a koleopterek fúvónyílásain kiáramló
gázsugár körül milyen széles körzetben válik ködmentessé a levegő.
Erre a jelenségre alapozom én is terveimet.
- Ismertetné velünk az elgondolás lényegét?
- Kérem! - válaszolta készségesen Karren. - Tudjuk, hogy a
túlhevített levegő páratartalma részben vagy teljesen elpárolog… Ha
tehát a Vénuszon egy igen magas hőfokot sugárzó, állandó hőforrást
tartunk üzemben, akkor a légkörnek abban a részében, melyet a
kisugárzott hő felmelegít, a köd el fog párologni. A levegő pedig
száraz és a szónak ebben az értelmében tiszta, vagyis átlátszó lesz.
- A hőségben azonban minden szerves élet el fog pusztulni! -
Karren a tanácsterem falára erősített táblához lépett. ,
- Tulajdonképpen ez az egyetlen megoldandó probléma- -
bólintott a közbeszóló felé. Krétát vett fel és rajzolni kezdett a
táblára;
- Azt hiszem, legegyszerűbb lesz, ha felvázolom a folyamatot, amit
a Vénusz légkörében mesterséges úton szeretnék megindítani…
- Találtam egy igen magas, meredek sziklaszirtet, amelyik
magányosan emelkedik ki a környező sík területből. Ennek a
csúcsára építeném a tornyot - mutatott Karren a rajzra. - Az
atomfáklya, tehát maga a hőforrás a tornyon nyer majd elhelyezést.
- Milyen magasan lenne a hőforrás a lakott terület fölött?
 - A sziklacsúcs és a torony együttesen mintegy háromezer méterre
nyúlnak a síkság fölé - válaszolta Karren. - A reaktorból kisugárzó
hőt azután egy terelőtükör segítségével oldalt és felfelé irányítom.
Ezen a csúcsával lefelé fordított hőkúpon belül, egészen a légkör
felső határáig gyakorlatilag tökéletesen „kiszárítom” a levegőt,
közben egy másik berendezés segítségével le is csapatok belőle
bizonyos mennyiségű párát.
- Az eső alakjában lecsapódó pára azután - folytatta Karren, ismét
visszaülve a helyére - magával fogja sodorni az alsó légkörben
lebegő köd legnagyobb részét és mintegy átszűri, tehát itt is
megtisztítja a levegőt. Az esetleg még visszamaradó, felesleges
nedvességtartalmat a Vénusz ködtakarójából kihasított nyíláson
keresztül beáramló napfény szívja majd fel.
- Mi lesz éjszaka, amikor hét héten keresztül nincs napsütés? És
hogyan akadályozza meg, hogy a már ködmentesített területre
oldalról ismét betörjön a köd?
- Erre a kérdésre egyelőre csak számításokkal és feltevésekkel
válaszolhatok. Az első kísérleti fáklya dönti majd el, hogy
elképzelésem megállja-e helyét? Feltételezem ugyanis - és ebben jó
néhány meteorológus egyetért velem -, hogy a Nap hőhatása és a
légnyomás, ami a katlanban keletkezik, meg fogja akadályozni a köd
betörését. Ha ez így lesz, akkor a nappalok problémája megoldódott.
Éjszaka pedig a megtisztított terület körül felállított, kisebb
kapacitású atomfáklyákból kisugárzott hőfalakkal zárnám el a köd
útját. Ha egyébként a napfény mégsem tudná visszaszorítani az
oldalról beáramló párát, akkor ezeket a fáklyákat természetesen
nappal is működtetnünk kell majd.
- Az elmélet tetszetős és feltétlenül van reális alapja - szólt közbe
az egyik szakértő és Karren mellé ült egy üres székre. - De miből,
hogyan akarja a tornyot ott felépíteni? Több százezer tonna acélra
van ehhez szükség, amit űrhajókon képtelenség átszállítani.
- Minden fémet és más anyagot, amit ismerünk, a Vénuszon is
megtaláltunk. Vasérc például óriási mennyiségben van.
- Ezt azonban ki kell termelni és fel is kell majd dolgozni!
- Kohókat és fémfeldolgozó üzemeket fogunk először építeni.
- Ehhez viszont gépekre és igen sok emberre lesz szüksége.
- Ezeket űrhajókon szállítanám a Vénuszra. Odaát különben csak
néhány szakemberre van szükségem, a munka fizikai részét az
antropterák végzik majd.
- Az antropterák? - vonta fel csodálkozva szemöldökét az elnök,
aki eddig közbeszólás nélkül, figyelmesen hallgatta a vitát. - El lehet
azt képzelni, hogy Joroden viselt dolgai után azok még egyszer
kötélnek álljanak? Hiszen éppen ön mondotta nekünk, hogy a
vénuszlakók milyen feneketlenül meggyűlölték az embert…
- Botka és társai nem térnek már vissza a Vénuszra. Mi pedig
jóváteszünk mindent, és vissza fogjuk szerezni a bizalmukat, ha
meggyógyítjuk szárnyaikat - válaszolta mély meggyőződéssel
Karren.
- Hány antropterát csonkítottak meg Jorodenék?
- Sok ezren vannak. Éppen ezért először orvosokat kell a Vénuszra
szállítani, különleges kórházakat kell az antropterák részére
berendeznünk, és ha ez már megtörtént, csak akkor kezdhetünk a
mi lakóházaink és gyáraink felépítéséhez.
- Mindent el fogok követni, Karren, hogy terveit megvalósíthassa
-, állt fel az elnök és a mérnökhöz lépve kezét nyújtotta. - Hiszek
abban, hogy meg fogja valósítani a Népek Tanácsának határozatát
és megnyitja előttünk az új világ kapuját. Mi pedig, akik itt
maradunk a Földön, vigyázni fogunk, hogy csak tiszta szándékú
emberek lépjenek át a kitárt kapun, akik legalább annyit adnak
majd nekik, mint amennyit kapni akarnak a Vénusz szárnyas
népétől.
 - Akkor az első és talán a legnagyobb ajándék, amit
testvérbolygónknak adhatunk, a napfény lesz! - mondta Karren
felcsillanó szemmel. - Elűzzük a ködöt, lecsapoljuk a mocsarakat és
azokon az utakon, melyeket ezután fogunk majd építeni, ezeréves
léptekkel haladnak a mi kultúránk, a mi civilizációnk felé a
gondolkodó antropterák.

…Így lett az évezredes álomból valóság, így vált országúttá a

végtelen mindenség, melyen üstökösökkel versengve száguldanak át
az ember tudásával és a Vénusz kincseivel megrakott űrhajók. Tér és
idő elvesztik határukat, ezen az úton nincs kezdet és nincs vég, a
Földtől elszakadva új tartalmat kap minden fogalom és minden
törvény, melyeket a létről és anyagról az ember magának alkotott.
Egy év háromszázhatvanöt nap, egy nap huszonnégy óra, egy óra
hatvan perc - vajon igaz ez? Mialatt a Föld kétszer futja be pályáját,
a Vénusz több mint háromszor kerüli meg a Napot. Ha az év itt
háromszázhatvanöt napig tart, akkor - ugyanezzel a mértékkel
mérve - odaát csak kétszázhuszonöt nap egy esztendő. Lehet-e hát
közös mértékegységet találni két világ számára, ha egyikén
rövidebbek az évszakok, de sokszorosan hosszabb a nappal és az
éjszaka, ha egyiken kisebb a súly és nagyobb az erő, létezhet-e
valamiféle párhuzam a földön, járó ember és a magasban szárnyaló
vénuszlakó között? Ami jó a mi ítéletünk szerint, jó-e ott is? Kell-e
büntetni az idegen bolygón azt, ami nálunk bűnnek számít, és ami
szerintünk rossz?
Csak az arányok változnak, csak az összetétel más és más, az
anyag maga mindenütt ugyanaz. De ott, ahol már élet sarjadt a holt
anyagból, ahol az ösztön már gondolattá nemesült, vajon
uralhatják-e ott is a mi fogalmaink a létet?
Amikor két világ szembenéz egymással, a gyengébb lesüti a
szemét. Az erős pedig törvényt hirdet, törvénnyé teszi saját akaratát
és jó lesz, amit ő jónak tart, rossz, amit rossznak, és mert ő úgy látja:
szép lesz a rút és bölcs talán még az ostoba is…
 AZ ATOMFÁKLYA

- Ti-la-do! - füttyentette néhányszor Karren és nagyot fújva leült

az út mellé dobált, frissen ácsolt gerendákra. Várt egy ideig, de mert
hívására senki sem jelentkezett, lustán feltápászkodott és a már tető
alatt álló, földszintes gyárépület felé tartott. Gépek dohogása,
antropterák füttyei, emberi kiáltások kavarogtak a nyúlós
levegőben, élet, mozgás, a munka lármája töltötte meg körülötte a
nemrég még halottian csendes tájat.
Karren bölcsen érintetlenül hagyta az antropterák városát és a
völgykatlan közelében, egy sziklás fennsíkon kezdte meg az
építkezést. Csak a buja virágoskerttel körülvett kórház kapott helyet
a bíborszínű tó partján, de ennek sem akadt már régen lakója.
Gyógyult szárnyaikra kapva szálltak, repültek ismét az antropterák,
akik nem ismerték a betegséget, és ha sebet kaptak valahol, vagy
elpusztultak, vagy meggyógyultak, de a kórház kapuján nem
merészkedtek át többé. Finom szaglásuk nem tűrte a zárt szobák
gyógyszerek szagától terhes levegőjét, rettegtek a boszorkányosan
csillogó műszerektől és a fehér köpenyek mögött még nem gyógyító
szándékot, hanem csak számukra érthetetlen varázslatot láttak.
Azt már tudták, hogy az ember jó is tud lenni, de nem hittek
abban, hogy ezután is csak jót tesz majd velük. Primitív értelmük
súlyos sebeket kapott Joroden kezétől, és ha megcsonkított testük
fel is gyógyult már, ezek a sebek alig hegedtek be és helyük nagyon
is érzékeny maradt.
Karren az egyik futódaru előtt rakodó autóhoz lépett, benyúlt a
leeresztett ablakon és megrángatta a bóbiskoló sofőr karját.
- Nem látta Ti-la-dót? Az a gazember megint elcsavargott
valamerre.
- Az előbb még itt guggolt a kapunál. Két pofára falta az almákat,
amiket tőlem kapott - nézett körül álmosan hunyorogva a sofőr.
Melegtől kivörösödött, puffadt arca fénylett az izzadságtól, duzzadt
szemhéjai alig tudtak ráncokba gyúródni a véreres szemgolyók
felett. Karren a fiatalember volánon nyugvó keze után nyúlt.
- Mutassa csak a körmeit, Petar! Nem beteg maga?
- Hát, ha az álmosság betegséget is jelent, akkor hamarosan az
utolsókat fogom rúgni. Alig várom, hogy ezekkel a madarakkal
együtt én is végigalhassak egy amolyan kiadós vénuszéjszakát. De
miért akarja a körmeimet látni?

- Á… semmi - legyintett könnyedén Karren. - Valami eszembe

jutott… De hol az ördögbe lehet ez a Ti-la-do?
- Mit akar tőle?
- Trokov összetörte a teodolitját és most sürgősen másikat kér
helyette.
- Majd én átviszem, ha itt lerakodtam. Úgyis szerettem volna
látni, hogyan haladnak azok odaát a munkával. Bitang nehéz dolog
lesz annak az irdatlan kőhegynek a csúcsát lefaragni!
- Ha elkészült a drótkötélpálya, akkor már túl is vannak a
nehezén. A csúcsot lerobbantják, és azt a néhány ezer négyzetmétert
akár az antropterák is el tudják odafent egyengetni. Ennél sokkal
nagyobb munka lesz a torony összeszerelése.
- Erre aztán különösen kíváncsi vagyok. De ahol ni, ott jön a
küldönce! Hé! Ti-la-do! Hallod-e? Ti-la-do! - kiáltotta tölcsért
formálva kezével szája előtt. - Süket ez a pokolfajzat? Ide se
füttyent!
- Füttyent az, ha maga is füttyent neki! - nevetett Karren. - Persze,
hogy a szóra nem figyel…
- Míg élek, nem fogom megszokni ezt a fütyörészést - szántott
végig ujjaival a haján Petar. Aztán bosszankodva tépdeste ki körmei
alól a beakadt hajszálakat. - A fene tudja, mi lelte a körmeimet!
Hiába vágom le tövig valamennyit, csak törnek és repedeznek.
 - Majd szólok Longnak, hogy vizsgálja meg magát - válaszolta
Karren, futó pillantást vetve a sofőr arcára. Csak nehezen tudta
nyugtalanságát palástolni. - Lehet, hogy… nem is tudom, talán csak
a melegtől van az egész…
- Nagyon várjuk már mindnyájan, hogy fáklyája működni kezdjen
- tapogatta meg ködtől és izzadságtól nyirkos ingét Petar. - Ha csak
egy szikrányi napsütés lesz is a torony körül, az orromat se dugom ki
onnan többet. De meleg azért ott is lesz, igaz?
- Nemsokára megérkeznek a Földről a hűtőruhák, azok majd
elviselhetőbbé teszik itt az életet. Csak a köddel sikerüljön
megbirkóznunk!
Szájába dugta két ujját és éleset füttyentett:
- Ti-la-do! Gyere ide!
A hosszú épület egyik kiugró szárnya felé totyogó antroptera
lustán megfordult és észrevéve Karrent, egy-két szárnycsapással
odaröppent hozzá. A gépkocsi motorházára akart leszállni, de széles
talpai megcsúsztak a legömbölyített, sima fémfelületen és nagyot
huppanva hanyattvágódott a földön.
- Na, te bolond! - kacagott Petar, hogy a könnyei is csorogtak bele.
- Még szerencse, hogy nem volt már a hátizsákodban az a műszer.
Magaddal együtt alaposan elintézted volna most azt is.
- Karren felsegítette a keservesen sipítozó antropterát és
megtapogatta szárnyait.
- Kutyabajod sincs komám! - veregette meg tenyerével Ti-la-do
húsos pofáját. Kibontotta a hátára szíjazott tarisznyát, belerakta a
teodolitot, és fütyülve elmagyarázta a figyelő antropterának, hova
kell mennie.
- Nem mennénk át mégis inkább autóval? - kérlelte Petar a
mérnököt. - Hamarabb is odaérünk, meg aztán a teodolitnak sem
esik majd baja.
- Hát abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a maga
gépkocsija rövidebb idő alatt teszi meg az utat, mint Ti-la-do
szárnyai - válaszolta Karren. - Egyébként mi is átmegyünk, és majd
meglátjuk, ki lesz ott hamarabb. De a teodolitot azért mégis Ti-la-
dóval küldöm el.
- Miért?
- Mert olyanok ezek a madáremberek, akár a mi gyerekeink. Ha az
ember nem foglalkoztatja őket állandóan valamivel, akkor
egykettőre ellustulnak, megbízhatatlanok lesznek, és végén még az
engedelmességet is megtagadják.
- Ha van mivel játszaniuk, semmi baj sincs velük. De ha
unatkoznak, rögtön valami rossz fát tesznek a tűzre - hallották a
gépkocsi mögül Rahama hangját. A laboratóriumból jöhetett, mert
még rajta voltak a vastag gumikesztyűk, egyik kezében halványkék,
opálosan fénylő folyadékkal telt lombikot rázogatott.
Szabad kezével a majdnem kész gyárépület felé mutatott a fizikus:
- Az ember el sem hinné, hogy ez itt jórészt mind az ő kezük
munkájával készült el. Nem kellett se korbács, se elektromos
fegyverek, elég volt hozzá az a néhány tonna gyümölcs, amit
szétosztottunk.
- Nem tart velünk professzor? - kérdezte Karren. - Petar elvisz
Trokovékhoz, megnézzük, mennyire vannak a kötélpályával és a
robbantásokkal.
- Ha megvárnak, szívesen átmegyek én is, csak visszaviszem ezt a
flaskót - mutatta a lombikot Rahama. - Mire a kocsit lerakják, itt is
vagyok.
- Siessen, mert ebédre vissza akarok érni. Megígértem
Katrinának, hogy ma kivételesen nem késem el…
- Hallja-e kollégám, maga aztán jól megválasztotta a feleségét -
csóválta fejét nevetve Rahama. - Az a pici asszony nemcsak magát,
hanem még engem is kordában tart. A minap úgy lehordott a
szakállam miatt, hogy azt sem tudtam, melyik lábamra álljak. Pedig
mindössze egyetlen borotválkozást hagytam ki…
- Néha sajnálom, máskor meg örülök, hogy Katrina is velünk van -
mosolyodott el Karren. - Higgye el, azért mindnyájunknak szüksége
van rá, hogy az ilyen apróságokra is figyelmeztessen valaki. Ha nem
csipkelődne olykor, hamarosan teljesen elvadulnánk, és
rézkorszakbeli emberekké válnánk mi is.
- Csak védje azt a kis boszorkányt! - nevetett Rahama. Már a
laboratórium ajtajánál volt, amikor még visszaszólt Karrennek: - De
azt azért elismerem, hogy én is megvédeném, ha ilyen asszony lenne
a feleségem… és ha egyáltalán lenne feleségem. Még szerencse, hogy
nincs… - tette hozzá dörmögve, de ezt már csak Katrina hallotta
meg, aki éppen akkor lépett ki a laboratóriumból.
- Megálljon csak, ezt visszakapja tőlem! - fenyegette meg ujjával
az ijedten pislogó tudóst. - Ez a hála, amiért minden szabad
időmben magának segítek itt kotyvasztani?
- No, no… hogy is mondjam… Tudja Katrina… - dadogott
zavarában Rahama, de hamar letorkolták.
- Hallottam, hogy a fáklyatoronyhoz készülnek. Büntetésül én is
magukkal megyek. Legalább emlékeztetni fogom a „szerencséjére”…
- Haragszik?
- De még mennyire!… Különösen, mert látom, hogy a professzor
úr ma megint nem borotválkozott…

Mintha nem is a természet alkotta volna, szinte átmenet nélkül

szökkent magasba a mocsaras, lapos síkságból a magányos
sziklahegy. Egy széles betonút, amely innen a barlangvároshoz és az
épülő gyártelephez vezetett, megkerülte a hegy lábát és minden
oldalról hozzáférhetővé tette a mély hasadékokkal barázdált,
meredek szirteket. Fent, ameddig a köd látni engedte, mint apró
hangyák nyüzsögtek a kötélpálya tartóoszlopaival bajlódó emberek
és antropterák.
Furcsa, látvány volt, amint a kifeszített kötelekbe kapaszkodó
vagy hevedereken függő munkások mellől könnyedén ellökték
magukat a közöttük dolgozó madáremberek, és szárnyaikon lebegve
segítették emelni a könnyebb vasrudakat, vagy hozták, vitték a
szerszámokat és a jeges limonádéval telt termoszokat.
- Dolgoznak a csúcson? - kérdezte Rahama a ködöt fürkészve.
- Azt hiszem Trokov is odafent lesz valahol - válaszolt Karren és
benyitott egy hullámlemezből épített irodaház ajtaján. Kérésére a
szolgálatos távírász rádiótelefonon hamarosan előkerítette
Trokovot.
- Megkapta a teodolitot? - kérdezte Karren a hegycsúcsról
jelentkező geológust.
- Hogyne! Jó félórája már, hogy Ti-la-do ideért. Honnan beszél
most?
- Itt vagyok az irodaépületben, a telefonközpontban. Szedetnénk
felmenni a tetőre, ha nem zavarjuk a munkát.
- Nemsokára robbantani fogunk, addig feljöhetnek. Kit hozott
még magával?
- Katrinát és Rahamát. Meg Petart, aki gépkocsijával
idefuvarozott bennünket.
 - Keressék meg valamelyik koleoptert, az majd felhozza magukat.
De siessenek, mert már az utolsó robbanótöltet helyét fúrjuk…
A felesleges kőanyagot pontosan kidolgozott terv szerint
robbantották le a csúcsról. Magát a tetőt úgy képezték ki, hogy
körös-körül több méter vastag sziklapárkány maradt, ez övezte a
mintegy százötven méter széles és négyszáz méter hosszú, nagyjából
ellipszis alakú teraszt.
Az egyik oldalon széles kaput nyitottak a párkányon, az
antropterák most ezen keresztül csúsztatták le a kirobbantott
szikladarabokat. Később majd itt kap helyet a kötélpálya
végállomása.
Karren még addig sem tudott várni, míg az antropterák a
koleopterhez érnek a kerekeken gördülő vaslépcsővel. Alig nyílt a
fülke ajtaja, kiugrott a gépből és türelmetlenül toporogva várta, míg
a többiek lelépegetnek a nedvességtől síkos lépcsőfokokon.
- Remek munkát végeztek Trokovék - állapította meg Karren
elégedetten, amikor oldalán Katrinával és Rahamával bejárta a
terasz minden zugát. - Mihelyt elkészül a kötélpálya, azonnal
hozzákezdünk a toronypillérek alapozásához.
- Megjöttek már a fémfeldolgozó üzemek gépei?
- A húzóberendezés megérkezett, a hengersor néhány darabja
azonban odaveszett az űrhajóval, amelyik legutóbb szerencsétlenül
járt. De ezek a gépek is úton vannak már.
- Még mindig nem tudták megállapítani, hogyan történt az a
szerencsétlenség?
- Csak feltevéseik vannak, de egyiket sem tudják bizonyítani. A
legvalószínűbb, hogy radarkészülékük felmondta a szolgálatot és
összeütköztek egy meteorral.
- Hány halottja van már ennek a vállalkozásnak! - mondta
elgondolkozva Katrina. - Megéri-e majd az eredmény a sok-sok
áldozatot?
- Százezreknek és millióknak lesz egyszer otthona a bolygó -
válaszolta Karren. - Ez lesz az eredmény, amiért most nekik és talán
még nekünk is meg kell majd fizetnünk az árat…
- Valahogyan én sem tudok abban hinni, hogy egyszer még földi
emberek fogják benépesíteni a Vénuszt - jegyezte meg Rahama. -
Minket, akik odaát születtünk és a földi környezet alakított olyanná,
amilyenek vagyunk, előbb vagy utóbb elpusztítana a köd és a
nyirkos meleg. Emberi szervezet nem bírhatja sokáig ezt a klímát.
- Lesz egy generáció, amelyik itt nő fel, amelyik születésétől
kezdve alkalmazkodhat ennek a világnak az adottságaihoz. -
válaszolta Karren és titokban megszorította Katrina kezét. -
Gyermekeink együtt játszanak majd az atomfáklyák napsütötte
tisztásain a kis antropterákkal, őket már nem fogja gyötörni a köd. A
meleg pedig nem lesz nagyobb, mint a Földön, az egyenlítő tájékán.
- A Föld szűk lett az embernek, túlnépesedett - mondta tűnődve
Rahama. - Most átmenetileg talán megoldódik a probléma, de mi
lesz, ha a Vénuszon is megtelik a kancsó? Akkor hová csorog ki a
felesleg? Minél kedvezőbbé tesszük a fizikai körülményeket, annál
gyorsabban szaporodnak itt majd nemcsak az emberek, hanem az
antropterák is…
- Benépesítjük a Marsot és a Merkúrt!
- Az egyik nagyon is hideg, a másik túlságosan meleg a mi
számunkra - legyintett Rahama. Aztán elnevette magát: - De miért
törjük mi most azon a fejünket, hogy mi lesz ezer vagy kétezer év
múlva? Még az ükunokáinknak is bőven akad itt hely, az ő unokáik
miatt pedig főjön majd az ő fejük!
 FELSZAKAD A KÖD

Csak ketten voltak a sziklahegy oldalába fúrt tárnában. A

mennyezetről magányos lámpa szórta tompa fényét a rideg, szürke
betonfalakra, két szék, vaságy és egy falbaépített, hatalmas
kapcsolótábla volt a szűk helyiség minden berendezése. Vastagon
párnázott vasajtók során át a legkisebb zaj sem szűrődött keresztül,
a hangtalan csendben egymás lélegzetvételét is tisztán hallották.
- Gondold meg, szívem, most még nem késő - hajolt előre Karren
és ajkával megérintette Katrina sötét haját. - Hátha hiba csúszott
valahol számításaimba és a láncreakció mégis robbanásszerűen
következik majd be…
- Azt mondtad, hogy itt a tárnában nem történhet bajunk!
- Itt bent nem is. De ránk omolhat a hegy, és akkor talán sohasem
kerülünk ki innen élve.
- Látod, ezért maradok veled…
- Ne rám gondolj most, hanem a kis emberkére, akit annyira
várunk. Az első vénuszpolgárra…
- Született a huszonegyedik században, születési helye: Vénusz… -
mosolygott emberére fátyolos szemekkel az asszony. Lehúzta
magához Karren fejét, és arcát szorosan az arcához szorította. -
Hiszek benned Ralph, hiszek, hiszek, hiszek! Ezért maradok veled,
ezért nem hagylak most el. A fáklya ki fog gyúlni, meleget és fényt
fog árasztani úgy, ahogyan azt te kitervezted.
 - Még néhány perc van hátra… - nézett Karren a falon függő
villanyórára. A zöldesen foszforeszkáló mutató vadul száguldott
körbe a számlapon és kérlelhetetlenül jelezte a gyorsan múló
másodperceket.
- Hát jó, legyen! - mondta csendesen Karren és lágyan
megcsókolta Katrinát. - Csak ne hinnél bennem annyira…
A kapcsolótábla elé ült és szemét a másodpercmutatóra
függesztve várta a kitűzött időt. Amikor benyomta a tábla közepén
fehérlő kis gombot, halk zúgás hallatszott és a kerek üveglapok
mögött szilaj táncba kezdtek az ellenőrzőműszerek mutatói. Csak a
rengésjelző nem mozdult, bizonyítva, hogy a robbanás, amitől
Karren tartott, nem következett be.
- Úgy látszik, sikerült - szólalt meg végtelenül hosszúnak tűnő
másodpercek után Karren. Érezte, hogy egy puha kéz remegve
simogat végig haján, de csak akkor fordult hátra, amikor
meghallotta a halkan, suttogva kimondott szavakat: - Ralph…
Ralph, én olyan nagyon, nagyon szeretlek…

…A hangosbeszélőn Rahama jelentkezett: - Gratulálok, Karren!

Fáklyája kifogástalanul működik!
- Mit látnak kintről? Lecsapódik a köd?
- Innen, ahol most vagyunk, csak egy vörös fénytömböt látni a
torony helyén. Olyan, mintha a Nap fénye törne át a ködön.
- Csapadék?
 - Nincs. A nedvességmérő azonban egyre fokozódó páratartalmat
jelez.
- Kezdjék lassan megközelíteni a tornyot. Azonnal közöljék, ha
elérik az esőzés vagy a már ködmentes terület határát.
- A tárnában maradnak, míg odaérünk?
Karren előbb Katrinától kért választ szemével. Cinkosan egymásra
nevettek és még akkor is boldog nevetés bujkált Karren hangjában,
amikor válaszolt Rahamának:
- Igen, itt várjuk be magukat. Közben persze rádión keresztül
állandó kapcsolatot kell majd tartanunk…

A torony körül, mintegy húsz kilométeres körzetben, hetvenöt

órán keresztül zuhogott az eső. Végre lassan derengeni kezdett az
ólmosan szürke égbolt, egyre ritkább lett a köd és nemsokára csak
finom pára fátyolozta már a torony csúcsán izzó atomfáklya fényét.
Csodálatos, de ugyanakkor félelmes látvány is volt a körös-körül
végtelen magasságokig felnyúló tömör ködfal, mely fehéren
hömpölyögve zárta körül a szinte szűknek tetsző, henger alakú
katlant.
A megnyílt halványan kék égbolton Dorned és Sahan hiába
kereste a Nap tűzgolyóját. Mintha egy feneketlenül mély kútban
lettek volna, csak fent a kürtő szájánál láttak egy napsütötte,
vakítóan tündöklő, keskeny fénykaréjt.
- Na, komám, én úgy látom, hogy sütkérezni ezután sem fogsz a
Vénuszon - bökte oldalba Dorned elmaradhatatlan cimboráját, aki
tátott szájjal bámészkodva forgolódott a gyár nyitott tetőteraszán
- Csak nyárig kell várnia, Husszein - vigasztalta Wittman a fekete
képű műszerészt. - Ha közvetlenül felettünk delel majd a Nap, akkor
valószínűleg túlságosan is sokat lesz hozzá szerencsénk.
- Most miért nem láthatjuk? - kérdezte Dorned kíváncsian a
fizikust.
- Hogyan is magyarázzam ezt meg maguknak? - vakargatta fejét
Wittman. - Sajnos, nem vagyok csillagász! No, várjanak csak!
Egy marék ásványmintát kotort elő feneketlenül mély és minden
elképzelhető holmival teletömött zsebeiből és rövid töprengés után
egy szurkosan fénylő, fekete darabot választott ki közülük.
Leguggolt, és rajzolni kezdett a terasz fehér kőkockáira. Miután
kabátja ujjával néhányszor letörölte és ismét újra kezdte a vonalak
húzogatását, végre befejezte művét és jobbról, balról maga mellé
ültette két újdonsült tanítványát.
- Hát valahogyan így néz ki ez a dolog - mutatott a rajzra. - A négy
különböző évszakban ilyen helyzetben van a Naphoz képest a mi
bolygónk.
- Ez itt középen a Nap - folytatta -, és itt nyitott utat a Vénusz
ködtakarójában a mi atomfáklyánk. Látják?
- Látni látom, de nem értem - dörmögte szégyenkezve Sahan.
- Mit nem ért ezen? - mérgelődött a professzor. - Ez a Vénusz
forgástengelye - mutatott a bolygót átszelő egyenesre. - A
ködmentes katlan, amiben mi most vagyunk, tavasszal és ősszel
nem fordul a Nap felé, hanem úgy forog el előtte, hogy a kürtő
száján keresztül nem pillanthatjuk meg a Napot.

- És nyáron?
- Akkor pontosan felettünk delel a Nap, és éppen derékszögben
küldi le hozzánk a sugarait. Lesz is olyan meleg, hogy attól
koldulunk mindnyájan. Könnyen meglehet, hogy emiatt át is kell
majd költöznünk a sarkokra, vagy az egyenlítőre - nézte
elgondolkozva Wittman a rajzot. - Ott sohase jutna el a napfény a
katlan fenekéig…
- Hát irgalmatlan fura egy világot rendezett itt be nekünk az öreg -
bökött ujjával Karren irodája felé Dorned. - Van Nap, mégsincs Nap,
a köd meg úgy meredezik itt körülöttünk, mintha sziklafal lenne.
Aztán innen még a torony csúcsát is tisztán látom, a kohók körül
meg már olyan köd van, hogy még az orra hegyét sem találja meg
benne az ember.
- Igen, itt egy kicsit elszámította magát Karren - hagyta helyben a
professzor Dorned kohóra vonatkozó megállapítását. - Éppen a
gyártelep fölött húzódik át a ködfal, a kohó már kívülesik a fáklya
hatósugarán. Ha egy kilométerrel odább kezdjük az építést, akkor
most semmi gondunk sincs.
- Ugyan kérem, majd oda is építünk egy fáklyatornyot! - jelentette
ki fölényesen Dorned. - Ahogyan én a gazdánkat ismerem, tíz év
alatt annyi tornyot épít ide, hogy olyan lesz ez a golyóbis, mint egy
sündisznó háta. Ha az az ember egyszer nekikezd valaminek…
Mint a gombák, úgy nőttek ki a torony körül lecsapolt mocsarak
helyén az apró lakóházak. Nem volt olyan űrhajó, amely legalább
néhány vállalkozó szellemű kivándorlót ne szállított volna a
Vénuszra, sokan még a családjukat is magukkal hozták. Long
tanácsára ugyan egyelőre csak bizonyos korhatáron belül és
válogatottan jó fizikumú, egészséges földlakók kaphattak engedélyt
a letelepedésre, de a meghódított bolygó csodálatosan érdekes és
gazdag világának a híre olyan vonzó volt, hogy hamarosan ezer meg
ezer jelentkező ostromolta kérelmével az Űrhajózási Főbizottságot.
Karrennek pedig, akire közben kormányzói tisztet ruházott a
Népek Tanácsa, mind súlyosabbak lettek a gondjai. A betegség, amit
először Petaron vett észre, terjedni kezdett és egy napon Hotter
jelentette, hogy az atomfáklya fényudvarában épített kórház
megtelt, egyetlen betegágy sem áll már üresen.
- Mit szól ehhez Long? - kérdezte leverten Karren. - Nem tudnak
rájönni a járvány okára?
- Napok óta nem tudtam Longgal beszélni, annyi a dolgunk. Ő
végzi a kinti vizsgálatokat, és ha néha hazajön a telepekről egy-egy
betegszállítmánnyal, kezét se tudja mozdítani, annyira fáradt.
- Eddig csak azoknál jelentkeztek ilyen tünetek, akik a fáklya
hatókörzetén kívül dolgoznak?
 - Igen. Legtöbbje egy-kettőre felgyógyult idebent, de most néhány
olyan esetem van, akiket mielőbb át szeretnék küldeni a Földre.
Karren döbbent arccal ugrott fel az íróasztal mellől:
- Miért nem jelentette ezt eddig? Hányan vannak ennyire súlyos
állapotban?
- A tizennégyes telepről hozta be őket nemrégen Long. Először azt
hittem, hogy néhány nap alatt ők is rendbejönnek, de mára…
Hotter elhallgatott és gondterhelt arccal ingatta a fejét.
- Mi történt?
- Az álluk bénult meg. Sem beszélni, sem enni nem tudnak.
Mintha valamilyen görcs rohanta volna meg őket, egyik pillanatról a
másikra megmerevedtek a rágóizmaik, és eddig semmilyen
gyógyszerrel sem tudtam feloldani a görcsöt.
- Most itthon van Long?
- Nincs, de már üzentem érte. Hamarosan meg kell érkeznie,
koleopterrel mentek utána.
Karren visszaroskadt a székbe. Ujjai egyre gyorsuló ritmust
doboltak ki a tükörfényes asztallapon. Mintha egy fékét vesztett
metronóm ketyegett volna mind szilajabb ütemben a szobára
nehezedő fülledt csendben.
Maruzzi és Rahama léptek be a nyitott ajtón.
- Foglaljanak helyet - mutatott Karren fáradt mozdulattal a
sarokban álló karosszékek felé. - Nem is jöhettek volna jobbkor…
- Valami baj van?
- Igen. A kohóban és a telepeken, minden olyan munkahelyen,
melyet ma még köd borít, azonnal be kell szüntetnünk a munkát.
- Mit mond? - ugrott fel Maruzzi. Úgy nézett Karrenre, mintha
attól tartana, hogy a másik hirtelen eszét vesztette. - Miért kellene
beszüntetni a munkát? Mi történt?
- Majd Hotter elmondja… - mutatott Karren az orvosra. Rahama
sovány arcán egyetlen izom sem rándult, mialatt Hotter
beszámolóját hallgatta. Tűnődve forgatta, nézegette ujjait.
- Nézze csak meg a körmeimet! - Nem lepődött meg Hotter
elkomoruló arcán, hiszen élőre tudta, mi lesz a diagnózis.
- Így kezdődik, igaz? A körmök kiszáradnak, letöredeznek… Csak
azt nem tudom, mi következik ezután? Bénulás? Vajon mi lesz a
második stáció?
 Hotter elengedte a fizikus kezét, tétova mozdulattal felnyitotta a
kis dohányzóasztalon fekvő doboz tetejét és kivett egy cigarettát.
- A második stádium? - Lassan sodorgatta két kinyújtott tenyere
közt a cigarettát. Idegesítően hosszúra nyúlt már a szünet, amikor
végre megszólalt: - Sok minden következhet ezután… Eddigi
tapasztalataim szerint esetleg a látás fokozatos romlása, vagy igen
erős fájdalmak az ízületekben. Az állkapocsbénulással csak most
találkoztam először…
- A többi tünetet ki tudták gyógyítani? Volt, aki már felgyógyult,
nem?
- Azok is csak addig maradtak egészségesek, amíg el nem hagyták
a ködmentes területet. Odakint alig néhány óra múlva ismét
jelentkeztek rajtuk a tünetek. Ez a négy bénulásos is visszaeső beteg.
Ezért kértem Karrent, hogy a legközelebbi űrhajóval küldjük vissza
őket a Földre.
Karren felállt és Rahama mellé ült a széles, puha kerevetre.
Óvatosan végighúzta körmeit a zöld bútorszöveten és érezte, mint
pattog, akadozik a száraz, érdes szaru a durva szövésű anyagon. De
hallgatott erről. Hangja nyugodt volt, amikor megszólalt:
- Persze, azért nem adjuk fel a harcot! A leggazdagabb
lelőhelyeken atomfáklyákat fogok felállítani, és a munka csak addig
szünetel, amíg ezeket is üzembe nem helyezzük…
Az íróasztalon halkan felbúgott a rádiótelefon. Karren a
készülékhez lépett és bekapcsolta:
- Tessék, itt Karren…
- Long doktor akar önnel beszélni - jelentette egy hang.
- Tessék kapcsolni! Long? Már várjuk! Átjönne? Igen? Nagyon
kérem, induljon azonnal…
A kis, sárga képű ember valósággal bebukott az ajtón. Fehér
orvosi köpenyben, nyakában sztetoszkóppal rohant át a
kórházépületből. Csak tátogott, amikor megállt Karren előtt, a fojtó
melegben tett néhány lépés teljesen kifullasztotta.
- Valószínűleg mindent tud már - lépett hozzá Karren és karjánál
fogva az egyik karosszékhez vezette. - A bénulásos betegeket azonnal
útnak fogom indítani, a telepekről pedig berendelünk mindenkit.
- Le akarja állítani a bányákban a munkát?
- Egyelőre az antropterák egyedül fognak odakint dolgozni. Bár
nem tudom, nem szélednek-e majd szét, ha magukra hagyjuk őket…
Mindegy, akkor sem tehetek mást!
Csend ült a szobára.
-… Akkor sem tehetek mást - ismételte Karren, aztán Rahamához
fordult: - Mi a véleménye, melyik lelőhelyen építsünk először
fáklyatornyot?
- Talán a hármason. Tudtommal egyedül ennek a közelében van
olyan hegycsúcs, amin a tornyot el lehet helyezni.
- A telepeket is ködmentesíteni akarják? - kérdezte Long vékony
hangján.
- Igen. Ezek szerint elsőnek a hármas kerülne sorra. Nehéz feladat
lesz…
- Nem sokra fognak ezzel menni - csóválta fejét Long. - Ahol nincs
köd, ott az antropterák sem maradnak meg.
- Miből gondolja ezt?
- Most, hogy hazajöttem, magammal akartam hozni a koleopteren
néhány antropterát is. A völgykórházba szerettem volna őket
későbben átvinni, hogy megvizsgáljam őket. De egy sem volt
hajlandó velem jönni. Azt mondták, inkább egyenesen a
barlangvárosba repülnek, és én menjek majd oda utánuk.
- Gyanús volt nekem a dolog - folytatta Long -, mert tudom,
mennyire szeretnek koleopteren repülni. Máskor könyörögnek érte,
hogy az egyik telepről a másikra jöhessenek velem. De hiába
faggattam őket, kitartottak amellett, hogy ide nem jönnek. Vigyem
őket egyenesen a barlangvárosba… Nos, itthon aztán elővettem Szo-
mi-dót és ő végre kibökte, hogy mi van a nagy húzódozás mögött.
- Mit tudott meg tőle?
- Emlékeznek még, milyen furcsán viselkedett Do-la-mi, amikor
legutóbb nálunk járt? Eleinte kitűnően érezte magát,
végigkíváncsiskodott mindent, aztán itt, a bejárat előtt odament az
egyik fához, megtapogatta törzsét és a leveleket - emlékeznek erre a
jelenetre?
- Igen, nekem is feltűnt ez akkor - bólintott Karren. - Mintha
megijedt volna valamitől, se szó, se beszéd szárnyrakapott és
itthagyott bennünket.
- Látom, azóta jó egynéhány másikkal együtt azt a fát is kivágják -
mondta csendesen Long. - Nézzék csak meg a földben maradt
rönköket, csontszáraz mindegyik…
 Az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt és végignézett a ködfallal
határolt, száraz, élettelen síkságon. Nem fordult hátra, úgy fejezte
be mondatát: - Minket beteggé tesz és később talán el is pusztít a
köd, a Vénusz lényeit pedig megöli a napfény. Nem tűnt még fel
önöknek, hogy egyetlen őshüllő vagy más állat sem lépett át eddig a
ködfalon? Ösztönösen menekül mind a fény elől…
Karren behunyt szemei előtt, mint látomás rémlett fel a jövő
városának képe, amit ide, a meghódított bolygóra álmodott. Széles
sugárutak, szellős, levegős lakóházak, egyetemek, színházak,
hangtalanul surranó vonatok, napfényes játszóterek, örökös nyár…
Előregörnyedt és kezével úgy kapaszkodott a kis dohányzóasztal
peremébe, mint aki szakadékot lát maga előtt és attól fél, hogy
lebukik a tátongó mélységbe.
 ANTROPOSZ ÉS ANTROPTERA

A színtelen, híg levegőoszlopon át lángolóan forró sugarak

ostromolták a katlan fenekén meglapuló hófehér házakat. Vakító
fényben tündöklött, szikrázott a végtelen magasságokig felnyúló
ködfal, lent a mélyben csontvázként meredeztek a kiszáradt
faóriások. Mély hasadékok barázdálták a kőkeményre szikkadt,
agyagos földet, melyből az utolsó csepp nedvességet is magába
szívta a delelő Nap. Üres volt a tégla alakú úszómedence is,
körülötte szinte hamuvá perzselődött a ködben olyan buján
tenyésző, finomszálú, fehér vénuszfű.
A katlan lakói csak a hűtött összekötő folyosókon át
közlekedhettek házaik között. Hiába süllyesztették mélyen felszín
alá a vizet szállító csőrendszert, a hegyekből frissen, kristálytisztán
leomló patakvízből undorító, langyos lötty lett, mire a házakban levő
csapokig eljutott. Az áramfejlesztőket és a többi gépet, melyek a
falakban keringő hűtőfolyadékot termelték, már akkor el kellett
szállítani a katlanból, amikor a félelmetesen naggyá növekedett Nap
tűzgolyójának pereme először felbukkant a kürtő szája fölött. Most a
ködfalon túl, légmentesen szigetelt betonépületekben dolgoztak a
pihenés nélkül duruzsoló motorok, a katlanból kivezető folyosón át
csak nagy ritkán kereste fel őket valaki, hogy ellenőrizze
működésüket. És a Vénusz földi lakói, ha akár csak meleg, ködtől
nyúlós, de mégiscsak szabad levegőt akartak magukba szívni, a
gépház folyosóján át kiszöktek börtönné vált házaikból és boldogan
gázoltak a latyakos, bűzös iszapban, ahol dúslevelű fák alatt, a víz
fölé hajló bokrok tövében különös vénuszlények surrantak
nesztelenül.

- Tudom, hogy ez nagyon fog fájni Ralphnak - mondta Long -, de

nem tehet mást, Katrina. Vissza kell mennie a Földre, ha nem akarja
gyermekét holtan világra hozni.
- Ha Ralph is velem jönne…
- Ne kívánjon tőle olyasmit, amit egyelőre képtelen megtenni.
Hiszen ő is tudja már, hogy fel kell adnia a harcot, de utolsónak
fogja elhagyni ezt a csatateret.
 Long lesegítette Katrinát a vizsgálóasztalról, és a fehér vászonnal
borított kerevethez vezette.
- Pihenjen egy keveset. Nagyon fáradt az arca.
- Mióta Ralph a sziklaszigetre ment, egy szemhunyást sem
aludtam.
- Mit akar a férje Do-la-mitől?
- Nem tudom. Olyan közvetlen, olyan nyílt volt azelőtt mindig! -
futották el a könnyek az asszony szemét. - Most szüntelenül töpreng,
csak járkál fel s alá a szobákban és hallgat. Hallgatott, hallgatott
napokon át, amikor végre megszólalt, csak annyit mondott:
„Megkeresem Do-la-mit. Lehet, hogy hosszabb ideig elmaradok…”
Aztán becsomagolt az egyik koleopterbe és elrepült.
- Egyedül?
- Gauerrel. Abból gondolom, hogy mióta elment, azóta a pilótát
sem láttam a telepen.
Long egy műszerekkel megrakott üvegszekrényhez lépett és
babrálni kezdett a gondosan - elrendezett fogók és kések között.
Amikor megszólalt, érződött hangján, hogy szavaival inkább csak a
feszültséget próbálja Katrinában feloldani:
- Én nem látom olyan tragikusnak ezt az egész dolgot. A
vállalkozás végeredményben mégiscsak sikerült, ha nem is egészen
úgy, ahogyan azt annakidején eltervezték. Egyszerűen tudomásul
kell vennünk, hogy abban a környezetben, ahol él, fejlődik és még
végtelenül sokat fog fejlődni az antroptera, ott elsorvad, elpusztul az
antroposz, az ember. A Föld és a Vénusz népe élhet egymás mellett,
találkozhatnak is egymással, de egyik sem veheti birtokba a másik
világát.
Katrinához lépett és félénken megsimogatta a karját.
- Látja kicsi asszony, ez törvény, amit nem lehet büntetlenül
áthágni. A természet törvénye, mely ma még hatalmasabb, erősebb,
mint Ralph Karren minden tudása…

Karren meglepődve látta a barlang egyik homályos zugába állított,

ütött-kopott székeket és a három lábon billegő, horpadt tetejű
asztalt
- Kitől kaptad ezeket, Do-la-mi? - kérdezte füttyszóval az öreget,
aki éppen azon igyekezett, hogy egy darab krétával kuszán tekeredő
vonalakat huzigáljon a barlang simára dörzsölt falára.
 - A kicsi ember adta, aki meggyógyította szárnyainkat - fütyülte el
válaszát Do-la-mi.
- És mi az ott a falon?
- Írás…
- Micsoda? - kacagott fel Karren. De mert harag futott át a ráncos
arcon, komolyságot erőltetett magára és elismerően bólogatva
kezdte tanulmányozni Do-la-mi művét.
- Mit akarsz a falra írni?
- Fát, hegyet és azt a gépet, amelyiken most eljöttél hozzám.
- Melyik ezek közül az én gépem?
Do-la-mi egy girbegörbe vonalhalmazra mutatott karmos ujjával.
- Add csak ide… - vette el tőle a krétát Karren. - Majd én ideírom
neked azt a gépet, te meg próbáld utánam rajzolni. Jó lesz?
Do-la-mi szárnyait lengetve fütyörészett örömében, amikor
meglátta az egy-két vonallal felvázolt képet.
- No öreg, most rajta! Lássuk, mit tudsz te…
Do-la-mi meglepő ügyességgel másolta le az egyszerű ábrát. Végül
a korong alá is húzott néhány függőleges vonalat, pedig ezek nem
voltak ott Karren rajzán.
- Ezeket miért írtad ide? - kérdezte Karren a vonalakra mutatva.
- Ez a lángsugár, amelyik megeszi a ködöt, ha repül a géped.
- Értem Do-la-mi… - bólogatott Karren és önkéntelenül nagyot,
mélyet sóhajtott. - Mondd, sokat tanultatok már tőlünk,
emberektől?
Do-la-mi odatotyogott a rokkant íróasztalhoz és kirángatta az
egyik fiókot. Volt ott minden: törött poharak, ócska könyvek,
rozsdás csavarok, üres konzervdobozok; termosz, amelyikből
hiányzott az üvegbetét és még sok hasonló limlom, közöttük egy
amolyan „mindentudó” zsebkés is, amelyiken dugóhúzótól ollóig a
világon minden található.
- Tudod, mik ezek?
Do-la-mi válaszul meglengette szárnyait, aztán az embertől
eltanult mozdulattal, fejével is biccentett egyet. Karren kivette a
zsebkést a fiókból és Do-la-mi kezébe tette:
- Melyik ezen az olló?
Do-la-mi kipattintotta fészkéből a kis körömollót és odamutatta
Karrennek.
- Tudod-e, mire való ez a szerszám, Do-la-mi?
 Az antroptera felvett egy rongyos könyvet és az egyik lap sarkából
levágott az ollóval egy darabkát.

Karren felállt, végignézett a kint lobogó tűz fényétől homályosan

bevilágított barlangon, aztán odalépett az antropterához.
- Do-la-mi, öreg barátom, te tízezer évet öregedtél tudásban,
mióta bennünket megismertél - mondta földi nyelven, és
barátságosan megveregette a fejedelem domború mellkasát. - No,
azért ne nézz rám olyan ijedten, tudom, hogy nem érted meg, amit
most mondok…
Szeme az asztalt kereste, amelyiken ott hevert még a nyitott olló
és a levágott papírdarabka.
- Hát igen… - folytatta maga elé dünnyögve - ti vénuszlakók
valamivel gyorsabban jártátok meg a platinaszekercétől a zsebkésig
az utat, mint mi odaát a kőbaltától ugyanaddig…
Do-la-mi a falnak támaszkodva guggolt a mérnök előtt és egy
pillanatra sem vette le szemét annak arcáról. Mintha várt vagy
mondani akart volna valamit.
- Do-la-mi - fordult feléje, füttyre fordítva a szót Karren -, voltál a
szigetlakóknál? Átadtad nekik az üzenetemet?
Do-la-mi sután biccentett fejével:
- Megölnek benneteket, ha hozzájuk is elviszed a nagy tüzet,
amely felfalta a ködöt…
- Mondtad-e nekik, hogy nem akarunk tőlük mást, csak amit
önként is megtesznek nekünk? Hogy éppen olyan szabadok
maradnak, mint eddig voltak?!

Ő
 - Ők tudják, hogy mit ígért először és mit tett azután az az ember,
aki behasította szárnyainkat, ők tudják, hogy te jó vagy és nem ütsz
minket. De tüzet te sem gyújthatsz a szigetükön…
Karren elkínzott arcán megvonaglottak az izmok.
- És ha mégis megteszem?
- Akkor megölnek. Sokan vannak, és az én népem is őket fogja
segíteni. A testvéreink…
- De miért, mondd Do-la-mi, miért félnek ők tőlem?
- A fénytől félnek, ami elől ti is házaitokba menekültetek, amitől
meghaltak a fák és száraz, kemény lett a föld…
- Ha nem gyújthatom meg ott a szigeten a nagy tüzet, akkor…
akkor el kell innen mennünk, Do-la-mi…
- La-re-mi elmegy, és te is vele fogsz menni…
- Honnan tudod ezt? - kérdezte elképedve Karren.
- A ház, amit nekünk itt a völgyben építettél, ahol a kicsi ember
gyógyította szárnyainkat, üres… Abban a házban pedig, ahol a te
testvéreidet gyógyítják, sok, sok embert láttam… Azok meghalnak…
Mind meg fogtok halni, ha itt maradtok a bíborszínű tó
országában…
- Honnan tudsz te Do-la-mi ezekről a dolgokról? Kórházról,
betegségről, országról? Ki tanított erre téged?
- Amíg te fészket raktál a nagy tűznek odafent a hegyen, a kis
sárga arcú ember sokszor eljött hozzám. Ő adott a mi nyelvünkön is
nevet olyan dolgoknak, amiket eddig nem ismertünk. És amikor
már úgy tudtam vele beszélni, mint most veled, akkor elmondta,
hogy miért jöttetek el hozzánk abból a másik világból, ahová egyszer
Szo-mi-dót és Re-fa-mit is elvittétek… Ahol olyan sokan vagytok,
mint a fák az erdőben és elfogjátok egymás elől a fényt, pedig nem
tudtok nélküle élni…
Karren előtt felrémlett Long Kai-tian örökké mosolygó, fonnyadt,
sárga arca. Most értette csak meg, miért zárkózott a hosszú
vénuszéjszakák alatt szobájába az orvos, miért bővítette, faragta,
csiszolta éveken át annyi gonddal és odaadással a vénuszlakók
dallamokból szőtt, primitív nyelvét.
- Tudod-e Do-la-mi, hogy mialatt néped a bányákban megismerte
gépeinket, azalatt te, itt a barlangban gondolkozni tanultál meg?
- Igen - lengette meg bíborszínű szárnyait a bölcs öreg -, így
mondta ezt a kicsi ember is, amikor utoljára itt volt és ezt a fehér
követ hozta nekem, hogy írni tanítson vele…

A magasban egyre halványabb lett az atomfáklya fénye, a

katlan mélyén pedig, talán saját súlya alatt is, lassan rogyadozni
kezdett a köd fal.
Tajtékozva, suhogva zúdult előre a szürke áradat, roppant
felhőbegyek szakadtak ki a leomlani készülő falból és sisteregve
csaptak össze a katlan száraz, forró levegőjével.
Aztán kialudt a láng, szétfoszlott a fény és mindent elborított a
sűrű, szürke köd…

… Lent, a felhőkarcolók tövében már kiürültek az utcák, a

felderengő hajnali fényben megsápadtak az ívlámpák. Kelet felől
langyos szellőt lebbentett maga előtt a felkelő Nap. A fuvallat
végigborzolta az erkély korlátját övező virágok kókadt szirmait,
aztán halkan suhogva elszállt a hegyek felé.
Hotter már fáradt volt és álmos, de sehogyan sem tudta rászánni
magát, hogy hazamenjen. Végre felállt a fonott karosszékből, nagyot
nyújtózva megropogtatta izmait, és nikotintól sárga ujjaival sokáig
dörzsölgette égő szemét.
Odalépett a korláthoz és egy ideig szótlanul nézte a szürkületből
lassan kiemelkedő, távoli hegyek körvonalait.
 - Irigylem a lakásodat, Long - mondta, és közben elfojtott egy
ásítást. - Gyönyörű innen a kilátás.
- Nehezen szántam rá magam, hogy a negyvenötödik emeletre
költözzem, de ma már inkább még magasabbra költöznék, mint akár
csak egy emelettel is lejjebb - válaszolta Long. - Jó így, messze az
utca lármájától, a lótó-futó, rohanó emberáradat fölött. Aztán meg
innen akkor is látom az Esthajnal csillagot, amikor az utca embere
elől már régen eltűnt a fénye…
- Hallom, hogy Karren ismét útra készül! Nem tartasz vele?
- De igen - emelkedett fel karosszékéből megélénkülve az apró
termetű orvos is. - És tudod, kik jönnek még velünk? Maruzzi és
Berreth, a híres karmester!
- Mi az ördögöt keres az a Vénuszon? Csak nem akar Karren egy
antroptera-énekkart alakítani? Vagy hegedülni tanítja őket Berreth?
- Nem - nevetett Long. - Ennél sokkal nagyobb terveink vannak.
- Bökd ki már végre… - nógatta kollégáját Hotter türelmetlenül.
- Olyan szótárt szerkesztünk a vénuszlakók számára, amelyben
minden szónak, minden földi fogalomnak meglesz a maga
hangképe. Vagy hogy pontosabb legyek: a maga füttyjele…
- És mi hasznuk lesz az antropteráknak ebből a szótárból?
Gondolod, fontos nekik, hogy el tudják fütyülni, azt hogy:
borotvaszappan vagy nyakkendő? Én nem hiszem!
Long elengedte füle mellett a gúnyolódó szavakat. Néhány sűrűn
teleírt lapot vett elő és odanyújtotta Hotternek:
- Összeállítottuk azoknak a dolgoknak a jegyzékét, amiknek
megítélésünk szerint az antropterák majd hasznát tudják venni
odaát. Most csak ezekkel és a velük való érintkezésben feltétlenül
szükséges néhány fogalom hangképével egészítjük ki a szótárt.
Aztán meglátjuk, hogy mit kérnek tőlünk, mire van még szükségük.
Akkor esetleg megint bővítjük a szókincsüket, így, lépésről lépésre…
…a szó filozófiai értelmében is emberré válnak majd! - vágott
közbe Hotter. - Nem ezt akartad mondani?
- Valamivel többet ennél - mosolygott Long. - Mert szerintem már
most is emberek, akik sok tekintetben magasabban állanak, mint
például a pithecanthropus erectus, a jávai majomember. Pedig
vitathatatlanul ember volt már az is…
- Akkor hát mi az a „több”, amit tőlük vársz?
 - Cserébe azért, amit nekünk adnak, mi átadjuk nekik
civilizációnkat. Ezért nem kell harcolniuk, a gépeket, amikre
annyira büszkék vagyunk, készen kapják tőlünk. De Karren és én
nemcsak ezzel akarunk a Vénusz népének segíteni.
- Hanem?
- A civilizáció önmagában igen kevés. Csak egyik oldala a mi
életünknek, mégpedig a sivárabbik oldala. A több, a szebb, az igazi
tartalom: a kultúra, a művészet. Ez az, amit az ő sajátos világuk is ki
fog egyszer termelni magából. És ha mi segítségükre leszünk, akkor
nem ezer évek, hanem néhány rövid évszázad alatt.
- Egy új társadalom - mondta álmodozva Hotter -, amelyik nincs a
földhöz kötve, hanem levegőben szárnyalva éli életét… Vajon mit
hoz a Vénusz népének a következő ezer esztendő?…
A hegyek felől egyre közelebb kúszott a hajnali köd és puha
takarót borított az ébredő város utcáira. Hotter áthajolt a korláton
és a mélybe hajította parázsló cigarettáját. Aztán tűnődve nézte,
mint fullad el az apró fénypont a híg, könnyű ködben.

VÉGE