TÁVOL TELT TŐLED

TAVASZOM
Fordította:
Görög Lívia

PARTVONAL
 A mű eredeti címe: Absent in the Spring

Minden jog fenntartva!

Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, sem
elektronikus, sem mechanikai eljárással. Bárminemű felhasználása csak a kiadó írásos
engedélyével történhet.

AGATHA CHRISTIE® Copyright © 2010

Agatha Christie Limited (a Chorion company).
Ali rights reserved.
Absent in the Spring was first published in 1944.

Második, változatlan utánnyomás

© Partvonal Könyvkiadó, 2005,2010
Hungarian translation © Görög Lívia

Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2010

www.partvonal.hu
 ELSŐ FEJEZET

Joan Scudamore hunyorogva kémlelte a fogadó ebédlőtermének félhomályát. Enyhén

rövidlátó volt.
Csak nem… az lehetetlen… mégis, azt hiszem, ő az. Igen, ő Blanche Haggard.
Hihetetlen, mintha az égből pottyant volna… Itt találkozni egy régi iskolatársnővel,
akit már… igen, már vagy tizenöt éve nem látott.
Joan előbb nagyon megörült felfedezésének. Társaságkedvelő volt, szeretett
barátokkal és ismerősökkel összefutni.
Magában azt gondolta: szegény, szegény Blanche, szörnyen megváltozott. Évekkel
öregebbnek látszik. Évekkel, a szó szoros értelmében. Végtére, nem lehet több, mint…
mennyi is? Negyvennyolc éves. Ezek után mi sem természetesebb, mint hogy Joan
megnézte magát a tükörben, amely az asztala mellett függött a falon. A látványtól
mindjárt jobb kedvre derült.
Szó, ami szó, gondolta Joan Scudamore, jól tartom magam.
A tükörből sudár, középkorú nő nézett vissza rá. Arca feltűnően sima, ránctalan,
barna hajában csak itt-ott bújik meg egy-egy ősz hajszál, kék szeme ragyog, száján derűs
mosoly. Egyenes szabású, takaros utazókabátot és ingblúzt viselt, jobb kezében egy
meglehetősen nagy útineszesszert lóbált.
Joan Scudamore Bagdadból tért vissza Londonba, szárazföldi útvonalon. Vonatja
tegnap este futott be Kirkukba. Az éjszakát a vasúti fogadóban szándékozott tölteni, s
másnap reggel autón akarta folytatni az utat.
Kisebbik lánya hirtelen megbetegedett, ezért sietett Joan Bagdadba. Amennyire
William, a vőm híján van a gyakorlati érzéknek, gondolta, képzelem, kellő ellenőrzés híján
máris micsoda zűrzavar uralkodik a háztartásukban.
Most minden rendben megy megint. Kézbe vette a dolgokat. Mindenre és mindenkire
volt gondja: a kisbabára, Williamre és persze a lábadozó Barbarára. Olajozottan forognak a
kerekek.
Istennek hála – vetett egy újabb pillantást a tükörbe Joan –, mindig is megvolt a
magamhoz való eszem.
William és Barbara nem győzött eleget hálálkodni. Marasztalni próbálták; ne siessen
máris haza, mondták, ő azonban mosolyogva, egy sóhajt titkon elfojtva, nemet intett. Mert
elvégre gondolnia kellett Rodneyra is. Szegény, jó öreg Rodneyra, aki Crayminsterben
maradt, nyakig munkában, a szolgálók kényére-kedvére bízva.
– Márpedig tudjuk – mondta Joan –, mit érnek a cselédek.
– A te cselédeid, anya – ellenkezett Barbara –, mindig tökéletesen működtek.
Hogyisne, ha egyszer te felügyeltél rájuk!
Joan nevetett, de hízelgett neki a megjegyzés. Mert az ember igenis örül az
elismerésnek. Joannak olykor úgy rémlett, családja nagyon is természetesnek veszi, hogy
mindig minden olyan simán zajlik le náluk, és nem méltányolja az ő igyekezetét és
áldozatkészségét.
Nem mintha oka lenne elégedetlenkedni. Tony, Averil és Barbara remek gyerekek,
Rodneynak és neki minden oka megvan rá, hogy elégedettek legyenek velük.
Tony ma narancsot termeszt Rhodesiában. Averil, aki átmenetileg némi aggodalomra
adott okot a szüleinek, ma egy jómódú, kellemes bróker felesége. Barbara férjének pedig
kitűnő állása van Irakban, a Munkaügyi Minisztériumban.
Mindhárman csinosak, egészségesek és jól neveltek. Igazán szerencsések vagyunk mi
ketten, Rodney meg én! – gondolta Joan, bár titokban úgy vélte, van ebben némi részük
nekik is, mint szülőknek. Végtére is nagyon gondosan nevelték a gyerekeket, alaposan
megválogatták a gyereklányokat, nevelőnőket, később a gyerekek iskoláit, és mindennél
fontosabbnak tartották a gyerekek egészségét - jólétét.
Joan kellemes bizsergést érzett a szíve táján. Mi tagadás, jó érzés, gondolta, ha az
ember elmondhatja magáról: kitűnő munkát végzett. Sosem vágytam karrierre vagy más
effélére. Beértem azzal, hogy feleség vagyok és anya. Ahhoz mentem feleségül, akit
szerettem, és a férjem sokra vitte a szakmájában, amit talán egy kicsit nekem is köszönhet.
Az ember lánya olyan sokat tehet pusztán a jótékony befolyásával. Drága Rodney!
És a szíve átmelegedett arra a gondolatra, hogy hamarosan újra láthatja a férjét. Ez
volt az első eset, hogy ilyen hosszú időre magára hagyta. Istenem, milyen boldog és békés
eddig az életük!
Békés – ez talán túlzás. A családi élet sosem zavartalanul békés. Nyaralások, ragályos
betegségek, csőtörések télen. Az élet valójában apró drámák sorozata. És Rodney mindig
nagyon keményen dolgozott, talán keményebben, mint az egészsége szempontjából
kívánatos lett volna. Oda is lett hat éve. Rodney nem tartja magát olyan jól, mint én,
gondolta némi részvéttel Joan. Görnyedten jár, és erősen őszül. És milyen fáradt a
tekintete!
Hiába, ilyen az élet. És talán most, hogy a gyerekek mind a saját lábukra álltak, az
ügyvédi iroda nagyon jól megy, és az új társ pénzt is hoz a házhoz, Rodneynak sem kell
már annyira hajtania. Lesz idejük arra, hogy egy kicsit szórakozzanak. Fel kell ugraniok
időről időre egy-két hétre Londonba. Rodney golfozhatna is! Miért is nem jutott az előbb
eszembe? A golf roppant egészséges szórakozás annak, aki reggeltől estig az irodában
robotol.
Miután ezt eldöntötte, Mrs. Scudamore megint felpillantott arra a nőre az ebédlő túlsó
végében, akit régi iskolatársának nézett.
Blanche Haggard! Hogy imádta Blanche Haggardot annak idején az iskolában, St.
Anne-ben! Mindannyian bolondultak Blanche-ért! Olyan bátor volt, olyan érdekes és –
igen –, olyan szeretnivaló. Furcsa ezt ma elgondolni, látva ezt az idősödő, sovány,
nyugtalan, rendetlen öltözékű nőt! És milyen öregnek látszik! Legalább… legalább
hatvannak…
Igaz, gondolta Joan, szerencsétlen élete volt szegénynek.
Hirtelen türelmetlenség fogta el. Eh, Blanche olyan féktelenül eltékozolta magát!
Huszonegy éves korában lába előtt hevert a világ: szép volt, jó családból való meg
minden, mégis, nem ahhoz a szörnyű pasashoz kötötte az életét? Egy állatorvoshoz, igen,
csak egy állatorvoshoz. Ráadásul nős is volt, ami még rosszabb. A család kellő eréllyel
lépett föl, sürgősen világ körüli útra vitték Blanche-t. De ő elszökött a hajóról, valahol
Algírban vagy Nápolyban, és visszatért az állatorvosához. Aki persze elvesztette a
klientúráját, inni kezdett, a felesége pedig nem volt hajlandó elválni tőle. Akkoriban
Blanche el is költözött a férfival Crayminsterből. Joan évekig hírét sem hallotta. Egy nap
aztán Londonban találkoztak, a Harrods' cipőosztályán, és néhány szót váltottak (Joan
diszkréten viselkedett, de Blanche fütyült a diszkrécióra). Kiderült: Blanche férjhez ment
egy Holliday nevű férfihoz, aki egy biztosítótársaságnál dolgozik. De hamarosan ki fog
lépni, mesélte Blanche, mert könyvet akar írni Warren Hastingsről, és egész idejét az
írásnak akarja szentelni, nem csak lefirkantani pár mondatot hivatalból hazatérve.
– Vagyona van? – kérdezte Joan.
– Egy árva centje sincs – felelte nevetve Blanche.
– Talán nem a legokosabb dolog feladni a munkáját – jegyezte meg erre Joan –, hacsak
nem biztos abban, hogy a könyvének sikere lesz. Van rá szerződése?
– Uramisten, dehogy – vágta rá Blanche –, és az igazat megvallva, nem is hiszem,
hogy a könyvnek sikere lesz, mert Johnnak ugyan szívügye, de nem valami jól ír.
Mire Joan lelkesen arra biztatta Blanche-t, álljon a sarkára, ne engedje, ám ő
csodálkozva felelte:
– De ha egyszer írni szeretne az én szegény drágám. Ez a leghőbb vágya!
– Olykor kötelessége az embernek a másik fél helyett is gondolkodni – így Joan. De
Blanche ezen is csak nevetett.
– Ugyan, hiszen én magam helyett sem szoktam gondolkodni!
Ez sajnos nagyon is igaz, gondolta Joan. Egy évvel később még egyszer látta Blanche-t
egy vendéglőben, egy fura, csiricsáré ruhába öltözött nővel meg két ordítóan
művészkülsejű férfival. Aztán el is feledkezhetett volna végleg Blanche-ról, ha nem kap öt
évvel később egy levelet tőle; Blanche ötven fontot kért kölcsön azzal az indoklással, hogy
a kisfiát műteni kell. Joan rögtön elküldött neki huszonöt fontot és egy kedves levelet, de
mindössze egy levelezőlap érkezett válaszul, ezzel a szöveggel: Derék dolog, Joan, tudtam,
hogy nem hagysz cserben. Amit föl lehetett fogni köszönetnek is, bár inkább úgy érezte,
ennél az egy kurta mondatnál igazán többet érdemelt volna. És most itt van lám, ebben a
közel-keleti vasúti fogadóban, ahol ósdi lámpák lobognak és fröcsögnek az avas
birkafaggyú, paraffin- és légyölőszer-bűzben; itt van a régi barátnő, hihetetlenül
megöregedve, eldurvulva, megcsúnyulva.
Blanche éppen befejezte a vacsoráját, és már indult volna kifelé, amikor meglátta
Joant. Döbbenten torpant meg.
– Szent Kleofás, hiszen ez Joan!
Térült-fordult, egy széket húzott oda Joan asztalához, és csevegni kezdtek.
– Jól tartod magad, drágám – mondta Blanche. – Harmincévesnek látszol. Hol
töltötted az elmúlt éveket? Jégen tartottak?
– Nem éppen. Crayminsterben voltam.
– Ott születtél, nevelkedtél, mentél férjhez, és ott temetnek majd el – bólogatott
Blanche.
– No és mi rossz van ebben? – nevetett Joan.
– Semmi – rázta meg a fejét komoly arccal Blanche. –Sőt amondó vagyok, nagyon jó
élet. Mi lett a gyerekeiddel? Ugye, vannak gyerekeid?
 – Három is. Egy fiú, két lány. A fiú Rhodesiában telepedett le. A lányok férjhez
mentek. Az egyik Londonban él. Én most éppen a másikat látogattam meg Bagdadban.
Wraynek hívják. Barbara Wray.
Blanche bólintott.
– Találkoztam vele. Kedves gyerek. Kicsit korán ment férjhez, ugye?
– Nem hiszem – felelte elutasítóan Joan. – Mind nagyon kedveljük Williamet. Barbara
házassága boldog.
– A gyerek jó hatással lehetett Barbarára. Rendszerint így van, a gyerektől
megnyugszanak a lányok. Igaz – tette hozzá elmélázva Blanche –, rám nem volt ilyen jó
hatással a gyerekszülés. Pedig igazán szerettem az én két kicsikémet, Lent és Maryt. De
aztán az utamba került Johnnie Pelham, és én habozás nélkül elmentem vele, elhagyva a
gyerekeimet.
Joan szemrehányó pillantást vetett rá.
– Hogy tehettél ilyet?
– Ronda dolog volt tőlem, igaz? – rándította meg picit a vállát Blanche. – Azt persze
tudtam, hogy jó helyen hagyom őket. Tom imádta a gyerekeit. Később elvett egy aranyos,
házias lányt. Sokkal jobban illik hozzá, mint én. Az a lány aztán gondoskodott róla, hogy
Tom jókat egyen, megstoppolta a fehérneműjét és a többi. Drága Tom, ő mindig olyan
kedves volt. Sok éven át küldözgette nekem az üdvözlőlapokat karácsonykor és
húsvétkor. Ez nagyon kedves volt tőle, ugye?
Joan nem felelt. Felháborodott, sokféle gondolat kergette egymást az agyában. És
mérhetetlen volt a meghökkenése: hát ez – hát ilyen ma Blanche Haggard – a St. Anne
iskola egykori élnövendéke, a jól nevelt, okos, bátor lány! Egy elhanyagolt asszony, aki
láthatóan nem restelli elárulni élete legszégyenteljesebb eseményeit, és hozzá még milyen
közönséges hangon! Hisz Blanche Haggard nyerte el az első díjat angolból St. Anne-ben!
Blanche visszakanyarodott előbbi témájához.
– Ki gondolta volna, hogy a kis Barbara a te lányod, Joan! Ez a legjobb példa rá,
mekkorát tévedhetnek az emberek. Mindenki meg volt győződve róla: az a kislány
annyira rosszul érezte magát otthon, hogy hozzáment az első férfihoz, aki megkérte a
kezét, csakhogy hazulról elmeneküljön.
– Nevetséges! Honnan veszik az emberek az ilyen sületlenségeket?
– Sejtelmem sincs. Mert egy dologban aztán holtbiztos vagyok: abban, hogy te, Joan,
mindig is csodálatos anya voltál. El sem tudlak képzelni ingerültnek vagy pláne
gorombának.
– Ez kedves tőled, Blanche. Azt gondolom, elmondhatom: boldog otthont teremtettem
a gyermekeimnek, és mindent megtettem a boldogságukért. A legfontosabb, tudod, hitem
szerint az, hogy az ember a gyerekei barátja legyen…
– Persze, persze. Már akinek sikerül.
– Ó, én azt hiszem, mindenkinek sikerülhet. Nem kell hozzá más, csak emlékezni saját
ifjúságunkra, és beleképzelni magunkat a gyerekek helyébe. – Joan bájos, komoly arca egy
kicsit közelebb hajolt egykori barátnőjéhez. – Rodney meg én mindig erre törekedtünk.
– Rodney? Várjunk csak, ha jól emlékszem, egy ügyvédhez mentél feleségül? Hát
persze, hiszen én is az ő ügyvédi irodájához fordultam, amikor Harry válni akart
szörnyeteg feleségétől! Gondolom, a férjeddel tárgyaltunk, Rodney Scudamore-ral.
Nagyon-nagyon kedves, megértő és barátságos volt. És te kitartottál mellette ilyen sok
éven át? Semmi változatosság?
Joan válasza kicsit ridegre sikeredett:
– Egyikünk sem vágyott változásra. Tökéletesen elégedettek voltunk és vagyunk
egymással, Rodney meg én.
– Ami téged illet, nem csodálom, Joan, te mindig is hal-vérű voltál. De a férjed
tekintetében bujkált némi kalandvágy!
– Ugyan már, Blanche!
Joan elpirult bosszúságában. Még hogy Rodney tekintete kalandvágyó!
Hirtelen, váratlanul és zavaróan egy gondolat bukkant föl oldalvást Joan agyának
horizontján, úgy valahogy, ahogy tegnap az a kígyó villant fel és el az autó előtt, a poros
úton: egy hullámzó zöld vonal, eltűnt, mielőtt igazán látta volna az ember. A vonal három
szóból állt, a térből tűnt elő, hogy rögtön visszasüllyedjen a feledésbe.
A Randolph lány…
Joannek nem volt ideje megjegyezni, már el is illant az a három szó.
Blanche bűnbánóan nevetett.
– Bocsáss meg, Joan. Menjünk át a másik terembe, és kávézzunk. Tudod, hogy én
mindig ilyen közönségesen gondolkodtam.
– Dehogy, dehogy – tiltakozott Joan őszintén, kissé megütközve.
Blanche-ról lerítt, hogy: jól mulat magában.
– De bizony. Hát elfelejtetted? Nem emlékszel rá, hogy szöktem ki az iskolából, hogy
a pék fiával találkozzam?
Joan kényelmetlenül feszengett. Erről az ügyről csakugyan megfeledkezett. Akkoriban
valahogy bátornak és – igen – romantikusnak tetszett. Holott csakugyan közönséges és
kínos kaland volt.
Blanche magában nevetgélve helyet foglalt egy hintaszékben, és szólt a pincérnek a
kávéért.
– Szörnyen koraérett kis dög lehettem. Hát igen, ez volt a vesztem egész életemben.
Mindig túlságosan szerettem a férfiakat. És mindig a legrohadtabbakat! Igazán furcsa,
nem? Az első Harry volt a sorban – a velejéig romlott, de csuda jóképű fickó. Aztán Tom
jött, aki nem vitte valami sokra, bár a magam módján szerettem őt. Johnnie Pelham… hát
amíg tartott a dolog, jó volt. Gerald viszont nem sokat ért…
Közben megérkezett a pincér a kávékkal, Joan nagy megkönnyebbülésére,
félbeszakítva a névsorolvasást. Blanche felfigyelt Joan arckifejezésére.
– Látom, hogy megbotránkoztattalak. Te mindig is prűd voltál egy kicsit, ugye?
– Remélem, mindig kész voltam felvilágosultan szemlélni a dolgokat! – És Joan nem
csekély erőfeszítés árán kedvesen Blanche-ra mosolygott.
Kicsit zavartan hozzátette még:
– Csak, tudod, annyira, annyira sajnállak.
– Engem sajnálsz? – kuncogott Blanche. – Ez kedves tőled, drágám, de sose pazarold
rám a részvétedet. Sokszor mulattam jól életemben.
Joan a szeme sarkából önkéntelen, szánakozó pillantást vetett Blanche-ra. Hát nem is
sejti, milyen szánalmas? Haja hanyagul szőkített, ruhadarabjai rikítóak és nem is egészen
tiszták, az arca nyúzott, egy rossz hírű, csupa ránc, züllött öregasszony! Blanche egyszerre
elkomolyodott, majd józan hangon azt mondta:
 – Igazad van, Joan, a te életed siker. Én meg… én jól összekuszáltam a magamét. Én
süllyedtem a világ szemében, te emelkedtél. Jobban mondva ott maradtál, ahol voltál: egy
St. Anne-növendék, aki méltó házasságot kötött, és mindvégig díszére vált egykori
iskolájának.
Joan igyekezett nyugalmasabb vizekre, az egyetlen téma felé elterelni a beszélgetést,
amelyhez mindkettejüknek köze van:
– Szép napokat értünk meg a St. Anne-ben, ugye?
– Tűrhetőeket. – Blanche nem látszott nagyon lelkesnek.
– Olykor nagyon untam az iskolát. Szegényes volt és unalmas. Elkívánkoztam onnan,
világot akartam látni. Nos – görbült futó mosolyra az ajka –, láttam. Elmondhatom:
alaposan megtapasztaltam a világot.
Joan most szánta rá magát először, hogy megkérdezze: hogyan került Blanche a
fogadóba.
– Hazatérőben vagy Angliába? A holnap reggeli csoporttal indulsz?
A szíve kicsit összeszorult, mialatt a kérdést föltette. Nagyon nem szerette volna a
hazautat Blanche társaságában megtenni. Egy véletlen, futó találkozás még megjárja, de
erős kételyei voltak az iránt, meg tudna-e maradni a barátnő pózában egész Európán át. A
régi emlékek hamar elkopnának.
Blanche rávigyorgott.
– Nem, az ellenkező irányba tartok. Bagdadba. A férjemhez.
Joant őszintén meglepte a válasz. Honnan vesz Blanche olyan tiszteletre méltó
valamit, mint egy férj?
– Bizony. A férjem mérnök a vasútnál. A neve Donovan.
– Donovan? – csóválta Joan a fejét. – Nem hiszem, hogy találkoztunk volna
Bagdadban.
– Mérget vehetsz rá, drágám, hogy nem. Alatta áll a te társadalmi pozíciódnak.
Mellesleg iszik, mint a kefekötő. De a szíve tiszta, mint egy gyereké. És lehet, hogy ez
téged meglep, de az ő szemében én vagyok a világ közepe.
– Ennek így is kell lennie – felelte Joan készséggel és udvariasan.
– Derék, jó Joan. Te mindig betartod a játékszabályokat, ugye? Örülhetsz, hogy az
ellenkező irányba megyek. Öt nap az én társaságomban: ez még a te keresztényi lelkednek
is sok lenne. Ne is próbáld tagadni! Tudom, mivé lettem. Testben-lélekben durva; ez a
véleményed rólam. Pedig vannak ennél sokkal rosszabb dolgok is.
Joan ezt nagyon is kétségesnek tartotta. Úgy látta: Blanche igen mélyre süllyedt, és ez
tragédia a javából. Blanche folytatta:
– Jó utat kívánok, de nemigen hiszem, hogy az lesz. Ha nem csalódom, hamarosan
elered az eső. Ha így lesz, megeshet, hogy napokra elakadsz útközben, egy isten háta
mögötti helyen.
– Remélem, nem. Az felborítaná az összes vasúti helyfoglalásomat.
– Tudod, a sivatagi utazás ritkán illeszkedik a menetrendhez. Bár ha túljuttok
valahogy a vádikon, a többi már simán mehet. A vonaton mindig van elegendő élelem és
víz. De nagyon unalmas lehet bezárva lenni valahová, ahol csak egyet tehet az ember:
gondolkodhat.
Joan mosolygott.
 – Az szerintem kellemes időtöltés lenne. Tudod, az embernek úgyszólván sosincs ideje
egy kicsit lazítani. Sokszor kívántam már: bár lenne egy teljesen szabad hetem!
– Eddig azt hittem, bármikor csinálhatsz magadnak egy ilyen hetet.
– Sajnos nem. Nagyon elfoglalt vagyok a magam szerény módján. Én vagyok a Városi
Kertegylet titkára. Ezen kívül tagja vagyok a helyi kórház felügyelő-bizottságának. No és
ott van még az Intézet meg az idegenvezetés. Emellett elég aktívan politizálok. Mindehhez
add hozzá a háztartást, Rodneyt és azt, hogy gyakran járunk vendégségbe és fogadunk
látogatókat. Úgy gondolom, jót tesz egy ügyvédnek, ha megfelelő társadalmi háttere van.
Ráadásul szeretem a kertemet, és meglehetősen sokat bíbelődöm vele. Jóformán annyi
időm sincs reggeltől estig, hogy leüljek és pihenjek egy kicsit, kivéve az ebéd előtti
negyedórácskát. No, és olvasnivalóm is akad jócskán, ha nem akarok csúnyán lemaradni.
– Úgy látszik, csoda jól bírod a strapát – jegyezte meg halkan Blanche, Joan sima,
ránctalan arcára tekintve.
– Kimerülni még mindig jobb, mint berozsdásodni! És igaz, ami igaz: az egészségemre
igazán nem panaszkodhatom, amiért őszinte hálát érzek. Mégis pompás lenne, ha egy
egész napot vagy akár kettőt úgy tölthetnék el, hogy nincs más dolgom, mint
gondolkodni.
– És ugyan miről gondolkodnál? – kérdezte Blanche. Joan felnevetett. Nevetése halk
volt, de csengő és kellemes.
– Rengeteg dolog van, amiről gondolkodhat az ember. Blanche elvigyorodott.
– Például számba veheti a bűneit!
– Igaz, nagyon is igaz – bólogatott Joan udvariasan, de most már mosolytalanul.
Blanche Joan arcát figyelte.
– Ez persze a te esetedben nem tartana sokáig! Majd homlokát ráncolva így folytatta:
– Kénytelen lennél a bűneidről hamarosan áttérni a jó-cselekedeteidre. No meg a sok
áldásra, amelyben életed során részed volt. Hát, nem is tudom. Ez meglehetősen unalmas
lenne. Kérdés persze – állt meg, pillanatnyi szünetet tartva –, hogy ha napokon át nem
kellene másról gondolkodnod, csak saját magadról, akkor mire jutnál…
Joan kétkedve, s titkon kissé mosolyogva hallgatta.
– Juthat-e másra az ember, mint amit már régóta tud? Blanche elgondolkodva
válaszolt:
– Azt hiszem, juthat… – Hirtelen beleborzongott: – Én nem szeretném kipróbálni!
– Vannak emberek, akik hajlamosak az elmélkedésre – mondta Joan. – Ezt képtelen
vagyok megérteni. A misztikus nézőpont számomra felfoghatatlan. Az effajta
vallásosságnak nyoma sincs bennem. Ezt mindig valamiféle szélsőséges dolognak
tartottam, ha érted, hogy gondolom.
– Csakugyan sokkal egyszerűbb elmondani a legrövidebb imádságot – bólintott
Blanche. És mert Joan kérdő pillantást vetett rá, még hozzátette: – Istenem, könyörülj
rajtam, bűnösön. Ebbe jóformán minden belefér.
– Hát igen, igen, igazad van – felelte kissé feszengve Joan. Blanche nevetésben tört ki.
– Tudod, mi a te bajod, Joan? Az, hogy neked nincsenek bűneid. Ezért nem tudsz
imádkozni! Én bezzeg jól el vagyok látva megbánnivalóval. Olykor úgy rémlik, egész
életemben csakis olyasmit csináltam, amit nem lett volna szabad.
Joan bölcsen hallgatott. Nem tudta, mit mondjon. Blanche könnyedebb hangon
folytatta:
 – Hiába, ez már csak így megy a mi világunkban. Az ember távozik, amikor maradnia
kéne, felveszi, amit jobb lenne otthagynia; az egyik pillanatban olyan szép az élet, hogy
szinte nem is igaz, a következő percben pedig a nyomorúság és a szenvedés poklába
zuhanunk. Amikor jól megy a dolgunk, azt hisszük, ez már örökké így lesz – pedig
dehogy! S amikor a legmélyebbre jutunk, azt képzeljük, soha többé nem vergődünk a
felszínre, nem jutunk levegőhöz. Ilyen az élet, nemde?
Ez annyira eltért attól, ahogy Joan az életet elképzelte, illetve amilyennek megismerte,
hogy nem tudott és nem is mert felelni rá, mert úgy érezte, amit a szíve szerint válaszolna,
azt nem illik kimondani. Blanche hirtelen felállt.
– Majd lecsukódik a szemed, Joan. Mellesleg az enyém is. És holnap korán kell
kelnünk. Örülök, hogy találkoztunk.
Kezet fogtak, és egy pillanatig így maradtak. Blanche kapkodva, félszegen és némi
nyers gyengédséggel a hangjában egyszer csak azt mondta:
– Ne aggódj a te Barbarádért. Most már rendben lesz, ez szent meggyőződésem. Billy
Wray derék fickó, tudod, és ott a gyerek meg minden. Éppen csak túl fiatal volt, és az
itteni élet könnyen a lányok fejébe száll.
Joan döbbenten hallgatta. Egy szót sem értett az egészből.
– Nem tudom, mit akarsz ezzel mondani – jegyezte meg éles hangon.
Blanche elismerően mérte végig.
– Nohát! A régi, jó iskola: nyakig gombolkozz! Ne ismerj be soha semmit! Te aztán
szikrányit sem változtál, Joan! Apropó, huszonöt fonttal tartozom neked. Ez eddig a szent
percig soha nem jutott eszembe!
– Emiatt ne csinálj magadnak gondot!
– Sose aggódj! – nevetett Blanche. – Gondolom, szándékomban állt visszafizetni, de
végül is aki kölcsön ad, úgyis tudja, sosem fogja viszontlátni a pénzét. Ezért nem
aggasztott nagyon a dolog. Derék dolog volt, Joan! Az a pénz valóságos áldás volt nekünk.
– A kisfiadat műteni kellett, ugye?
– Előbb azt mondták a doktorok. Aztán mégsem kellett Lent megoperálni. Úgyhogy a
pénz nagy részét elmulattuk, a maradékon pedig egy redőnyös íróasztalt vettünk Tomnak.
Joannak hirtelen eszébe jutott az a régi beszélgetés.
– Megírta valaha Tom a könyvet Warren Hastingsról? – kérdezte.
Blanche rácsodálkozott.
– Hogy még erre is emlékszel! Megírta bizony, százhúszezer szóban.
– Kiadták a könyvet?
– Ugyan, dehogy! Tom utána új könyvbe kezdett Benjámin Franklinról. Az még
rosszabb lett. Furcsa ízlése volt, ugye? Úgy értem, csupa unalmas hőst választott. Ha én
életrajzot írnék, az Kleopátráról vagy más ilyen szexis nőről szólna, esetleg Casanováról,
abban van pikantéria. De hát nem gondolkodhatunk mind egyformán. Tom később újra
állást kapott egy irodában. Rosszabbat, mint a régi helye volt. Én mégis nagyon örülök,
hogy egy darabig olyan jól elszórakozott. Nincs annál fontosabb, mint hogy az emberek
azt csinálhassák, amihez kedvük van. Nincs igazam?
– Az leginkább a körülményektől függ – mondta Joan.
– Az embernek annyi mindenre kell figyelnie!
– Hát te nem azt csináltad, amihez kedved volt?
– Én? – kérdezte meglepetten Joan.
 – Az ám, te – vágta rá Blanche. – Feleségül akartál menni Rodney Scudamore-hoz,
vagy nem? És gyerekeket akartál. Meg egy kényelmes otthont! – És nevetve
hozzábiggyesztette: – És boldogan élnek a mai napig, ha meg nem haltak, ámen.
Joan megkönnyebbülten nevetett.
– Ne bolondozz! Tudom, burokban születtem.
Majd megijedve attól, hogy az utóbbi megjegyzése, különös tekintettel Blanche
tönkremenetelére és balsorsára, tapintatlannak tűnhet, sietve hozzátette:
– Most már muszáj mennem. Jó éjszakát, Blanche! Szívből örülök a találkozásnak.
Melegen kezet szorított Blanche-sal (Vajon elvárja-e, hogy csókkal búcsúzzam? Ej,
biztos nem), és könnyedén felszaladt a lépcsőn.
Szegény Blanche, gondolta vetkőzés közben. Gondosan összehajtogatva egy székre
rakta ruhadarabjait, és kikészített egy pár új harisnyát másnap reggelre. Szegény Blanche.
Kész tragédia!
Belebújt a pizsamájába, és elkezdte a haját fésülni.
Szegény Blanche! Szörnyen fest. És hogy eldurvult!
Esti teendőivel hamar elkészült. Mégis habozva állt meg az ágy előtt.
Az ember persze nem imádkozik minden este. Valójában Joan maga sem tudta, mikor
imádkozott utoljára. Templomba is csak hébe-hóba tért be.
No de azért hinni hisz az ember!
Hirtelen különös vágy fogta el. Kedve támadt letérdepelni a meglehetősen
kényelmetlennek látszó ágy mellé (csúf pamuthuzatok, még szerencse, hogy magával
hozta az ő jó puha párnáját) és imádkozni, rendesen, úgy, ahogy gyerekkorában.
De ez a gondolat megriasztotta és feszélyezte.
Gyorsan ágyba bújt, és magára húzta a takarót. Felvette az ágy fejénél lévő asztalkára
kikészített könyvet, Lady Catherine Dysart – igazán jól megírt – emlékezéseit, egy roppant
szellemes beszámolót a viktoriánus kor derekáról.
De éppen csak belekezdett, amikor rájött, nem tud a könyvre figyelni. Visszarakta hát
az asztalkára, és eloltotta a villanyt.
Megint az esti ima jutott eszébe. Mit is mondott erről Blanche? Valami felháborítót.
„Azért nem tudsz imádkozni, mert nincsenek bűneid.” Ezt vajon hogy érthette?
Joan gyorsan elhadart egy összefüggéstelen szavakból összehordott, sietős imát.
„Istenem – köszönöm Neked – szegény Blanche –, köszönöm Neked, hogy nem
vagyok olyan – fogadd szívbéli hálámat – annyi áldásért – és főleg hogy nem olyan
vagyok, mint szegény Blanche – szegény Blanche – igazán borzasztó. Az ő hibája persze –
borzasztó – valósággal mellbe vágott – köszönöm, istenem – én más vagyok – szegény
Blanche.”
Aztán elaludt.
 MÁSODIK FEJEZET

Másnap reggel, amikor Joan Scudamore kilépett a fogadóból, esett. A finom, szitáló
eső valahogy nem ide illőnek tetszett a világnak ezen a részén.
Kiderült: ő az egyetlen nyugatra tartó utas, ami, mondták, ritkán fordul elő, bár az
évnek ebben a szakában meglehetősen gyér a forgalom. Előző pénteken egy népes csoport
távozott.
Joant egy ütött-kopott autó várta. Sofőrje európai volt, a másodpilóta bennszülött. A
fogadó gondnoka a hajnali szürkületben a lépcsőn állt, hogy Joan szolgálatára legyen, az
arabokkal üvöltözzön, míg teljes megelégedésére el nem rendezték a csomagokat, és hogy
szerencsés utat kívánjon a Mademoiselle-nek – így szólította minden hölgyvendégét. Mély
meghajlással átnyújtotta Joannak egy kis kartondobozban a villásreggelijét.
A sofőr kedélyesen odakiáltott:
– Pápá, Sátán, a holnap esti vagy jövő heti viszontlátásig! Inkább a jövő hetiig.
Az autó nekilódult. Végiggurult a város jellegzetesen keleti utcáin, amelyekben
groteszkül és váratlanul nyugati stílusú épülettömbök terpeszkedtek. A duda megállás
nélkül szólt, majmok ugrottak félre, gyerekek futottak szét a kocsi elől. A nyugati kapun át
egy széles, rosszul kövezett útra jutottak, amely elég fontosnak látszott ahhoz, hogy a
világ végéig vigyen.
De két kilométerrel odébb eltűnt, illetve hepehupás ösvénnyé alakult át.
Jó időben hét óra hosszat tart az út Tell Abu Hamidig, a török vasút végállomásáig,
ezt tudta Joan. A vonat reggel érkezett Sztambulból, és ugyanaznap este fél kilenckor
indul vissza. Tell Abu Hamidban egy kis fogadó is várja az utazókat, ahol étkezni lehet. A
keletnek tartó csoporttal a táv felénél kell találkozniuk.
Az út egyre rosszabb lett. Az autó nagyokat zöttyent, Joan fel-le huppant az ülésen.
A sofőr hátraszólt: reméli, a hölgy jól van. Az út ugyan rázós, de sietniük kell,
amennyire csak lehet, ha át akarnak vergődni valahogy a két vádin, amelyen át kell
kelniük.
Időről időre aggódva kémlelte az eget. Az eső egyre sűrűbben esett, az autó kerekei
meg-megcsúsztak, a kocsi ide-oda imbolygott. Joant enyhe rosszullét környékezte.
Tizenegy óra tájban érkeztek az első vádihoz. Már jócskán megtelt vízzel, de még
valahogy átjutottak rajta, és ámbár egy pillanatig úgy látszott, ott ragadnak a túloldali
lejtős parton, végül csak felkapaszkodtak rajta. Két kilométerrel odább azonban
beleragadtak egy kátyúba.
Joan esőkabátba bújt, kiszállt a kocsiból, elfogyasztotta villásreggelijét, fel-alá sétált, és
a két férfit figyelte. Azok keményen dolgoztak, ástak, emelővel hadonásztak, a kerekek alá
deszkákat csúsztattak, amelyeket magukkal hoztak. Izzadtak, átkozódtak, a kerekek
ádázul forogtak a levegőben. Joannak úgy tűnt, az ügy reménytelen, de a sofőr
megnyugtatta: ez nem a legrosszabb hely. Végre váratlanul, idegesítő hirtelenséggel talajt
fogtak a kerekek, és az autó szárazabb talajra szökkent. Valamivel később két, ellenkező
irányba haladó autóval találkoztak. Mindhárman megálltak, a sofőrök összedugták a
fejüket, megtanácskozták a helyzetet.
A másik két kocsiban egy nő utazott kisbabával, egy fiatal francia tiszt, egy öreg
örmény és két kereskedőnek látszó angol.
Aztán folytatták útjukat. Még kétszer kerültek kátyúba, kétszer kezdődött újra a
hosszú, keserves harc a sárral, a kerekek kiásása. A második vádin nehezebben jutottak át,
mint az elsőn. Már szürkült, mire odaértek, és a vádiban víz hömpölygött.
– Megvár vajon a vonat? – kérdezte aggódva Joan.
– Rendszerint ráadnak egy órát a menetidőre. Ennyit megengedhetnek maguknak; fél
tíznél tovább nem várhatnak. De az út innentől simább. Másfajta talaj: sivatag.
Az átkelés a vádin nagyon kínos volt – túlsó partja merő sár, meredek és csúszós. Mire
végül száraz talajra vergődtek, már esteledett. Onnantól csakugyan könnyebben haladtak,
de negyed tizenegyre érkeztek Tell Abu Hamidba. A sztambuli vonat már elment.
Joan annyira kimerült volt és letört, hogy jóformán körül sem nézett.
Betámolygott a fogadó ebédlőjébe, ahol kecskelábú asztalok várták, enni nem kért
semmit, csak egy csésze teát ivott meg, majd felment a gyéren megvilágított, kietlen
vendégszobába, ahol három vaságy sorakozott; éppen csak a legszükségesebb holmikat
vette elő, és úgyszólván fejest zuhant az ágyba. Reggelig úgy aludt, mint a bunda.
Másnap reggelre kelve újra a régi, hideg, magabiztos Joan volt. Felült az ágyán, és az
órájára pillantott: fél tíz. Gyorsan felkelt, felöltözött, és az ebédlőbe vonult. Rögtön ott
termett egy hindu, a fején pazar turbánnal. Joan reggelit kért. Aztán az ajtóhoz lépett és
kibámult.
No, most csakugyan sehol sincs ország legközepén vagyok, gondolta, futó, humoros
fintorral.
A hazaút kétszer addig fog tartani, mint az ideút, állapította meg magában.
Jövet Kairótól repülőgépen tette meg az utat Bagdadba. A szárazföldi utat még nem
tapasztalta meg. Londonból Bagdadba hét napot tesz ki az utazás – három nap a vonatút
Londontól Sztambulig, onnan még két napra van Aleppo; a vasút végállomásán, Tell Abu
Hamidban kell éjszakázni, innen további egy napot autózni, egy éjszakát megint
fogadóban tölteni, majd autóval Kirkukba jut az utas és onnan vonaton Bagdadba.
Esőnek nyoma sem volt. Az ég derült kék, sehol egy felhő, körös-körül aranybarna
homok. A fogadónál szögesdróttal elkerített szeméthalom üres konzervdobozokból, meg
egy udvarféle, ahol sovány csirkék futkostak fel-alá, hangosan kotkodácsolva. Azokon a
konzervdobozokon, amelyekben nemrég még ennivaló volt, rajokban legelésztek a legyek.
Egyszerre felemelkedett a földről valami, ami piszkos rongycsomónak látszott. Kiderült:
valójában egy arab fiú.
Kissé távolabb, újabb szögesdrót kerítés mögött egy lapos épület kuporgott, bizonyára
a vasútállomás, és mellette valami, amiről Joan azt gondolta: artézi kút vagy nagy
víztartály. A látóhatár peremén, északi irányban dombvonulat elmosódott körvonalai
látszottak.
Ezenkívül semmi. Se egy jelzőkaró, se egy épület, egy fa vagy bokor, egy emberi lény.
Egy állomás, egy sínpár, néhány csirke, ehhez képest aránytalanul sok szögesdrót – és
semmi egyéb.
Alapjában véve nagyon mulatságos, gondolta Joan. Ilyen furcsa helyen ragadni!
 A hindu kijött jelenteni: a memszáhib reggelije tálalva van.
Joan sarkon fordult és belépett. A keleti fogadók jellegzetes, immár ismerős, kissé
gyomorforgató légköre fogadta: félhomály, birkafaggyú-, paraffin- és légyölőszer-szag.
Reggelire kávé volt és tej (konzervtej), egy tálban tükörtojás, kis, kerek, kemény
pirított kenyerek, dzsem, és nem egészen bizalomgerjesztő külsejű szilvakompót.
Joan jó étvággyal evett. Majd újra megjelent a hindu, és megkérdezte: mikor óhajt
ebédelni a memszáhib?
Még jó darabig nem, felelte Joan. Végül megállapodtak fél kettőben.
A vonat, ezt tudta Joan, a hét három napján közlekedik. Hétfőn, szerdán, pénteken.
Csütörtök reggel volt, tehát aligha utazhat el holnap este előtt. Megkérdezte a hindutól,
így van-e.
– Így, memszáhib. Tegnap este lekéste a vonatot. Kár, nagy kár. Nagyon rossz út, eső
zuhog egész éjjel. Autó nem tud pár napig innen Moszulba menni, sem onnan jönni.
Joant hidegen hagyta a moszuli út állapota.
– De a vonat jönni fog?
– Ó, igen, vonat jönni holnap reggel. Holnap este menni vissza.
Joan bólintott. Mi van azzal az autóval, amely őt idehozta, kérdezte.
– Kora reggel visszaindult. A sofőr remélte: átjut. Én azt hiszem, nem. Hiszem, sárba
ragad két-három napra.
Az csakugyan nagyon valószínű, gondolta Joan, de ez sem érdekelte. A hindu további
információval szolgált:
– Az ott állomás, memszáhib. Ezt mindjárt sejtette, felelte Joan.
– Török állomás. Állomás Törökországban. Török vasút. A drót másik oldalán, látni?
Az a drót török határ.
Joan tiszteletteljesen megszemlélte, és azt gondolta: milyen furcsa dolog is a határ. A
hindu boldogan hozzátette:
– Ebéd pontosan fél kettőkor – és visszament a fogadóba. Percek múlva felcsattant
dühös, magas hangja. Valahonnan az épület hátsó részéből jött. Két másik hang
csatlakozott hozzá. Magas, izgatott arab szóáradat töltötte be a levegőt.
Vajon miért van az, töprengett Joan, hogy mindig hindukra bízzák az efféle fogadók
vezetését. Talán jobban ismerik az európai szokásokat? Eh, mellékes.
Mivel töltse a délelőttöt? Tovább olvashatja Lady Catherine Dysart szórakoztató
emlékezéseit. De leveleket is írhat. Mihelyt a vonat megérkezik Aleppóba, postára adhatja
őket. Van egy írótömbje meg egypár borítékja. A fogadó küszöbén megtorpant. Odabent
sötétség fogadta és bűz. Talán inkább sétál egyet.
Lehozta a szobájából vastag nemezkalapját; nem mintha az évnek ebben a szakában
veszélyes lenne a napsütés, de az óvatosság sosem árt. A napszemüvegét is felvette, az
írótömböt és a töltőtollat pedig a táskájába süllyesztette.
Aztán elindult az állomással ellenkező irányba, nehogy nemzetközi bonyodalmat
okozzon a határ illegális átlépésével.
Elhaladt a búbánatos szeméthalom mellett. Közben azt gondolta: de furcsa így
sétálni… hiszen nincs is hová mennie.
Ez új és izgalmas gondolat volt! Az ember a domboldalon sétál, a lápon, a patak
partján, vagy le az úton – mindig meghatározott cél felé tart. A hegyecske túloldalára,
addig a facsoportig, a hangafüves részig, le ezen a lejtőn a tanyáig, az országúton a
legközelebbi városig, a patak mentén az öblöcskéig.
De itt csak el lehet menni valahonnan – valahová nem. El a háztól – és kész.
Akármerre fordul az ember – jobbra, balra, előre –, mindenütt ugyanaz a látvány: a
látóhatár pereméig nyúló, szürkésbarna sivatag.
Kényelmesen lépkedett. A levegő tiszta volt, az idő kellemes, de nem túl meleg. Ha
volna nálam hőmérő, gondolta Joan, huszonnégy fokot mutatna. És enyhe, nagyon enyhe
szellő fújdogált.
Vagy tíz percig haladt egyenesen, hátra sem pillantva.
A fogadó, mocskos udvarával együtt, örvendetesen eltávolodott és összement. Innen
nézve egész csinosan fest. Mögötte a vasútállomás kis kőhalomnak látszik.
Joan elmosolyodott, és továbbhaladt. Milyen üde a levegő! Csupa tisztaság, frissesség.
Nyoma sincs áporodottságnak, emberi kipárolgásnak, civilizációnak. Itt csak nap van, ég
és homok. Van ebben valami mámorító! Joan mélyeket lélegzett. Jól érezte magát. Igazi
kaland! Kellemes megtörése a mindennapok monotóniájának. De jó, hogy lekéstem a
vonatot, gondolta. Jót fog tenni huszonnégy órai béke és nyugalom. Elvégre semmi nem
teszi nagyon sürgőssé a hazatérésemet. Sztambulból majd táviratot küldök Rodneynak, és
megmagyarázom, miért kések.
Drága, öreg Rodney! Ugyan mit csinálhat most? Ezen úgysincs mit töprengeni! Biztos
a hivatalában van, a saját csinos, első emeleti szobájában, amely a piactérre néz. Rodney
akkor költözött át oda, amikor idősebb cégtársa, Witney meghalt. Rodney szereti azt a
szobát. Joan jól emlékezett rá, hogy egy szép napon, amikor benézett a férjéhez, ott találta
őt az ablak előtt. Kibámult a térre (piacnap volt) egy marhacsordára, amelyet éppen akkor
tereltek oda.
– Csinos ez a kurtaszarvú fajta – mondta. (De lehet, hogy nem kurtaszarvút mondott,
Joannak nem erős oldala a mezőgazdaság; mindenesetre valami effélét.) Ő meg azt
mondta:
– Azt hiszem, Galbraith árajánlata az új bojlerre túlságosan magas. Megkérdezzem
Chamberlaint, ő mennyiért vállalná?
Arra is jól emlékezett, milyen lassan fordult meg Rodney; levette a szemüvegét,
megdörzsölte a szemét, és ráemelte szórakozott, távolba vesző tekintetét, de mintha nem is
látta volna őt.
– Bojler? – kérdezte úgy, mintha az valami roppant bonyolult, távoli, sosem hallott
dolog lenne, majd azt mondta (mi tagadás, bután): – Úgy hallottam, Hoddesdon el akarja
adni a fiatal bikáját. Bizonyára pénzre van szüksége.
Igazán szép Rodneytől, hogy ennyire szívén viseli az Alsó Mező tanya gazdájának, az
öreg Hoddesdonnak a sorsát, gondolta erre ő. Szegény öreg, mindenki tudja, hogy rosszul
áll a szénája. De azért nem ártana, ha Rodney kicsit gyorsabb felfogású lenne, és
odafigyelne arra, amit neki mondanak. Elvégre az emberek elvárják egy ügyvédtől, hogy
gyors és éles legyen az esze, és rossz benyomást tenne Rodney klienseire, ha rájuk is ilyen
bamba pillantást vetne.
Tehát azt mondta kicsit türelmetlenül, de kedvesen:
– Hol jár az eszed, Rodney? Én a központi fűtés bojleréről beszéltem.
– Hát persze – szedte össze magát Rodney –, kérj ellenőrzésül még egy ajánlatot, de a
költségek állandóan emelkednek, ezt tudomásul kell vennünk. – Aztán az íróasztalán
tornyosuló iratokra pillantott, és ő sietve elköszönt: nem akarja Rodneyt föltartani,
láthatóan sok a dolga.
Rodney mosolygott. Csakugyan sok a dolga, mondta, és máris sok időt elvesztegetett
azzal, hogy a hetivásárt bámulta.
– Ezért szeretem ezt a szobát – tette hozzá. – Előre örülök a pénteki napoknak.
Hallgasd csak őket!
Rodney felemelte a kezét, Joan figyelt, és hallott is nagy bőgést, bégetést, inkább
kellemetlen és csúf, marhától-birkától eredő hangzavart. De akármilyen furcsa, Rodney
szemmel láthatóan gyönyörködött a zajban. Félrehajtott fejjel állt, hallgatózott és
mosolygott…
Akárhogy is, ma nincs piacnap. Rodney az íróasztalánál ül és dolgozik. Ami Joan
aggodalmát illeti, hogy tudniillik Rodneyt bambának vélhetik az ügyfelei, az merőben
alaptalannak bizonyult. Rodney volt messze a legnépszerűbb tagja az Alderman,
Scudamore and Witney ügyvédi irodának. Mindenki szereti őt, és ez egy vidéki ügyvéd
esetében már maga is fél győzelem.
És ha én nem vagyok, gondolta büszkén Joan, képes lett volna hátat fordítani az
ügyvédi pályának.
Felidézte magában azt a napot, amikor Rodney beszámolt neki nagybátyja ajánlatáról.
Az iroda régimódi, de virágzó családi vállalkozás volt, és mindenki természetesnek
tartotta, hogy Rodney is oda lépjen be, miután a diplomát megszerezte. De az, hogy Harry
bácsi felajánlotta, egyenjogú társként veszi be, roppant előnyös feltételekkel, nem várt,
szerencsés fordulat volt.
Joan sietett melegen gratulálni Rodneynak. Meg van lepve és el van ragadtatva,
jelentette ki, s csak akkor vette észre, hogy Rodney korántsem osztja a lelkesedését. Képes
volt azt mondani:
– Feltéve, hogy igent mondok.
– Na de, Rodney! – kiáltotta ő csalódottan.
Tisztán emlékezett Rodney arcára, amikor felé fordult. Fehér volt, mint a fal, de
eltökélt. Addig sejtelme sem volt róla, milyen idegen Rodney. Reszkető kézzel
morzsolgatta a fűszálakat. Sötét szemébe különös, esdeklő pillantás költözött.
– Utálom a hivatali munkát – mondta. – Utálom. Joan tudta, mit kell felelnie:
– Tudom, drágám. Eddig szörnyen lélekölő és kemény munkádba került, igazi
taposómalom volt, és egy cseppet sem érdekes. No de cégtársnak lenni, az más… úgy
értem, eztán érdekelni fog az egész dolog.
– A szerződések, haszonbérletek, egyezségek, birtokügyletek, tekintettel arra,
mindazonáltal, amiképpen mindeddig…
Ilyen vagy hasonló jogi halandzsát darált, a szája nevetett, de a pillantása szomorú
volt és könyörgő – hozzá könyörgött!
– No de hisz mindig úgy volt, hogy belépsz a céghez…
– Tudom, tudom. Honnan sejthettem volna előre, hogy ennyire fogom utálni?
– De… úgy értem, mi mást akarsz akkor csinálni? Rodney mohón és gyorsan, szinte
hadarva vágta rá:
– Gazdálkodni akarok. A kisréti tanya eladó lesz. Igaz, le van robbanva, Harley
elhanyagolta, de ezért lehet majd olcsón megszerezni, és a földje nagyon jó, tudod…
 És lázasan folytatta, felvázolta a terveit, olyan szakszerűen, hogy Joan egy kukkot sem
értett belőle, mivel ő semmit sem tudott búzáról, árpáról, vetésforgóról, törzskönyvezett
fajtákról vagy tejgazdaságokról.
Csak annyit felelt rá, riadtan:
– A kisréti tanya… de hiszen az Asheldownon is túl van, mérföldekre mindentől.
– De jó föld Joan, és a fekvése is jó…
És újra nekilendült. Joan még sosem látta a férjét ilyen lelkesnek, nem tudta, hogy
ennyit képes beszélni és ilyen buzgón.
– No de, drágám – kezdte újra Joan kétségeivel küszködve –, ki tudsz hozni annyit
belőle, amennyi a megélhetéshez kell?
– A megélhetéshez valót? Ó, igen, a puszta megélhetéshez valót ki tudom hozni.
– Így gondoltam én is. Azt mondják, a mezőgazdaság nem jó üzlet.
– Hát az igaz. Hacsak nincs óriási szerencséd vagy nagyobb tőkéd.
– Látod, látod… azt hiszem, ez nem valami kecsegtető.
– Már hogyne lenne az, Joan. Ne feledd, van egy kis pénzem. Ezzel meg amit a
gazdaság hoz, persze miután valamicskét helyrehoztuk, jól meglehetünk. És gondold csak
meg, milyen szép lenne az életünk! Tanyán élni nagyszerű.
– Nem hiszem, hogy értesz a gazdálkodáshoz.
– Igenis értek hozzá. Ha nem tudnád, az anyai nagyapámnak csinos birtoka volt
Devonshire-ben. Gyerekkoromban ott töltöttük a szünidőt. Soha sehol nem éreztem olyan
jól magam, mint ott.
Nemhiába mondják, gondolta Joan, hogy a férfiak mind nagy gyerekek…
– Értelek – mondta kedvesen –, de az élet nem szünidei mulatság. A jövőnkre is
gondolnunk kell, Rodney. No és itt van Tom.
Tom akkor tizenegy hónapos kisbaba volt.
– És lehet több gyerekünk is – tette hozzá Joan. Rodney kérdő pillantást vetett rá. Joan
mosolygott, és igent bólintott.
– Annál jobb, Joan, lásd be. Gyerekeknek a lehető legjobb hely egy tanya. Egészséges.
Friss tojást ehetnek, frissen fejt tejet ihatnak, kedvükre szaladgálhatnak, és megtanulnak az
állatokkal bánni.
– Rodney, drágám, egy csomó más dolgot is figyelembe kell vennünk. Ott van például
a taníttatásuk. Jó iskolákba kell járatnunk őket. Ez sokba kerül. Meg a cipő, a ruha, a
doktorok. És az is fontos, hogy hozzájuk illő pajtásaik legyenek. Nem gondolhatsz csak
magadra, Rodney. Tekintettel kell lenned a gyerekeid érdekére is, ha már világra
kényszerítetted őket.
Rodney elismételte, konokul, de némileg elbizonytalanodva:
– A tanyán boldogok lennének.
– Ez nem ésszerű, Rodney, egy cseppet sem az. Ha viszont a céghez lépsz be, egy-két
év múlva évi kétezer fontra is felmehet a jövedelmed.
– Akár többre is. Harry bácsi ennél többet keres.
– Látod! Ezt az ajánlatot nem utasíthatod el. Őrültség volna nemet mondani rá.
Joan ezt nagyon határozottan jelentette ki. Már látom, erélyesnek kell lennem, és
kettőnk helyett okosnak, gondolta. Ha Rodney elvakultságában nem látja, mi a jó neki, ő,
Joan kénytelen ráébreszteni. Micsoda ötlet, gazdálkodni! Aranyos, de bolondos és
nevetséges. Rodney olyan, mint egy kisfiú. Joan erősnek, okosnak, anyásan
gondoskodónak érezte magát.
– Ne gondold, Rodney, hogy nem értelek meg, és nem érzek együtt veled! De ez az
egész dolog irreális.
Rodney itt közbevágott. Nincs reálisabb a gazdálkodásnál, mondta.
– Igaz, de nem illik bele a képbe. A mienkbe. Itt van ez a jól menő családi cég, ahol
szép karrier vár rád, és Harry bácsi hihetetlenül nagylelkű ajánlata…
– Tudom, tudom. Felülmúlja legmerészebb várakozásaimat is.
– Ezt nem utasíthatod el, Rodney, egyszerűen nem mondhatsz rá nemet! Holtodig
bánnád! Örök életedben furdalna miatta a lelkiismereted.
– Az az átkozott iroda! – motyogta Rodney.
– Rodney, nem is utálod annyira, mint hiszed!
– De igenis, utálom. Öt éve csinálom, ne feledd. Tudom jól, mit érzek.
– Majd megszokod. És ezentúl másképp lesz. Cégtársnak lenni, gondolom, egészen
más. Meglátod, végül igenis érdekelni fog a munka meg az emberek, akikkel dolgod lesz.
Meglásd, Rodney, végül boldog leszel, hogy ezt választottad.
Rodney Joanra pillantott. Szomorú volt a pillantása, de szeretet is volt benne meg
kétségbeesés, és még valami… mi is? Talán a remény utolsó szikrája?
– Honnan tudod, hogy boldog leszek? És Joan nagy vidáman rávágta:
– Nem csak gondolom, tudom. Majd meglátod!
És magabiztosan rábólintott.
Rodney nagyot sóhajtott, majd vállat vont:
– Hát jó. Legyen úgy, ahogy kívánod.
Bizony, gondolta Joan, a kés élén táncoltunk. Rodney szerencséjére, hogy ő nem ingott
meg, és nem tűrte el, hogy a férje holmi futó ábrándért odadobja a karrierjét! Ha a nők
nem lennének, a férfiak csúnyán összekuszálnák az életüket. De a nőkben van
realitásérzék, szilárdság…
Igenis Rodney szerencséje az, hogy ő állt mellette.
A karórájára nézett. Fél tizenegy. Nem tanácsos túlságosan messzire menni – már csak
azért sem (és elmosolyodott), mert úgysincs hová.
Hátrapillantott. Nicsak, a fogadót már alig látni. Úgy belesimul a tájba, hogy szinte
észre sem lehet venni. Vigyáznom kell, gondolta kicsit megriadva Joan, nem szabad túl
messzire merészkednem, eltévedhetek.
Nevetséges ötlet! De nem, talán mégsem olyan nevetséges. Azt a távoli
dombvonulatot is alig látni – belevész a felhőkbe. A vasútállomás nyomtalanul eltűnt.
Joan elégedetten nézett körül. Semmi. És senki.
Kecsesen helyet foglalt a homokon. Kinyitotta a táskáját, elővette az írótömböt és a
töltőtollat. Írt egy-két levelet. Szórakoztató lesz az élményeit továbbadni.
Kinek is írjon? Lionel Westnek? Janet Annersmore-nak? Dorothea-nek? Talán
leginkább Janetnek.
Lecsavarta a töltőtoll kupakját, és nekikezdett az írásnak. Tolla könnyen, gyorsan
futott a papiroson:
„Drága Janet, soha ki nem találnád, honnan írok neked. A sivatag kellős közepéből. Itt
vesztegelek két vonat között – csak a hét három napján indul innen vonat. Van itt egy
fogadó – egy hindu vezeti –, jó pár tyúk, egy-két furcsa kinézetű arab meg én. Nincs kivel
beszélni, és nincs mit tennem. El sem mondhatom, mennyire élvezem ezt a helyzetet.
A sivatag levegője csodálatos – hihetetlenül friss. No és ez a csend, míg meg nem
tapasztaltad, el sem képzelheted. Úgy rémlik, mintha évek óta először hallanám a saját
gondolataimat. Az embernek rendesen annyi a dolga, hogy örökké rohan és kapkod. Ezen,
attól tartok, nem lehet segíteni, pedig ránk férne, hogy olykor-olykor időt szakítsunk a
gondolkodásra és a kikapcsolódásra.
Mindössze egy fél napja vagyok itt, de máris mérhetetlenül jobban érzem magam.
Sehol senki. Nem is sejtettem, mennyire terhemre volt már a sok ember. Semmi nem
nyugtatja meg annyira az ember idegeit, mint az a tudat, hogy száz- meg százmérföldes
körzetben nincs más, mint homok és napsütés…”
Joan tolla csak úgy száguldott a papíron.
 HARMADIK FEJEZET

Joan befejezte a levélírást. Az órájára nézett. Negyed egy. Eddig három levelet írt meg.
A töltőtollból kifogyott a tinta. És az író tömb lapjai is fogytán voltak. Ez igazán bosszantó.
Sok mindenki van még, akinek szívesen írt volna.
Bár egy idő után van valami monotónia a levélírásban… A nap, a homok, és milyen jó
pihenni és gondolkodni. Szent igaz, de az ember végül elunja, hogy ugyanazt újra meg
újra elmondja, kicsit másképp minden alkalommal…
Ásított. Ez a napsütés elálmosítja az embert. Ebéd után lefekszik, és alszik egy jót.
Felállt, és lassú léptekkel megindult a fogadó felé.
Vajon mit csinálhat most Blanche? Nyilván Bagdadban van a férjével. Az a férj is
rémes alak lehet, annak alapján, amit Blanche mondott róla. Szegény Blanche – így
lezülleni, ez igazán szörnyű. Ha nem kerül útjába az az igazán nagyon jóképű fiatal
állatorvos, az a Harry Marston, talán Blanche is talált volna magának egy olyan derék
embert, amilyen Rodney. Blanche maga mondta, milyen kedves volt hozzá Rodney.
De mondott még valamit Rodneyről. Mit is? Valami olyat, hogy Rodney tekintetében
kalandvágy bujkált. Micsoda közönséges megjegyzés – és amellett egyáltalán nem igaz.
Egyáltalán nem! Rodney soha, de soha… Rodney még véletlenül sem…
Megint az a gondolat suhant át Joan agyán, mint két napja, de most nem tűnt el olyan
kígyófürgeséggel.
A Randolph lány…
Igazán nem értem, gondolta Joan felháborodva, és önkéntelenül meggyorsította a
lépteit, mintha le akarta volna rázni ezt a kellemetlen gondolatot. Miért jut eszembe
folyton a Randolph lány? Rodney igazán nem…
Úgy értem, nem volt köztük semmi.
Semmi, de semmi.
Myrna Randolph egyszerűen az a fajta lány volt. Magas, fekete, buja teremtés. Az a
lány, aki a legkevésbé sem átallja nyíltan kimutatni, hogy egy férfi megtetszett neki.
Az igazat megvallva szégyentelenül futott Rodney után. Folyton azt mondogatta neki:
milyen remek ember. Mindig őt hívta teniszezni. Sőt arra is rákapott, hogy társas
összejöveteleken szemérmetlenül bámulja Rodneyt. Majd fölfalta a szemével.
Rodneynak kicsit hízelgett a dolog, ez természetes. Minden férfi így lett volna vele.
Valójában egyenesen nevetséges lett volna, ha Rodneynak nem hízeleg, hogy szemet vet rá
egy lány, aki sok évvel fiatalabb nála, és amellett a legcsinosabbak egyike a városban.
Hej, ha én nem lettem volna olyan okos és tapintatos, gondolta Joan.
Felidézve akkori magatartását, nem tartóztathatta meg magát némi önelégültségtől.
Igazán jól viselkedett az adott helyzetben. Nagyon-nagyon jól. És milyen diszkréten…
– A barátnőd vár, Rodney… Ne várakoztasd meg… Hát persze, Myrna Randolph… Ő
az, persze, drágám… Néha kicsit nevetségesen viselkedik, ugye?
 Rodney morgott.
– Nem akarok azzal a lánnyal játszani. Oszd be a másik partiba.
– Ugyan, ne légy már olyan barátságtalan, Rodney. Játszanod kell vele! Így kellett ezt
az ügyet kezelni: könnyedén, játékosan. Világosan kimutatva, hogy ő tudja: nem komoly
az ügy…
Rodneyt kellemesen érinthette a dolog, bár folyton morgott, és úgy tett, mintha
terhére lenne ez az egész. Myrna Randolph az a lány volt, akit jószerivel minden férfi
vonzónak talál. Szeszélyes volt, udvarlóit mély megvetéssel kezelte, gorombaságokat
vágott a fejükhöz, aztán egy kacsintással visszaédesgette őket magához.
Igazán utálatos lány volt, gondolta Joan, tőle szokatlan indulattal. Mindent megtett
azért, hogy a házasságunkat felborítsa.
Nem, Rodneyt igazán nem hibáztatta. Csakis a lányt. Minden férfi hiú, jólesik neki egy
szép lány figyelme. És Rodney akkor már hány éve is volt nős? Tíz éve? Tizenegy éve? Az
írók szerint a tizedik év a veszélyes pillanat minden házasságban. Az a pillanat, amikor
egyik vagy másik félnek kedve támad félrelépni. Az a pillanat, amelyen nem könnyű
túljutni, de utána kényelmes, kitaposott úton haladhat tovább az ember.
Ahogy ő meg Rodney…
Nem, Rodneyt nem hibáztatta, még akkor sem, amikor azon érte őket, hogy csókot
váltottak. A karácsonyi fagyöngy alatt!
És a lánynak volt képe azzal jönni be a dolgozószobába:
– Megkereszteltük a fagyöngyöt, Mrs. Scudamore. Remélem, nem bánja.
Én aztán nem vesztettem el a fejemet, nem én, gondolta Joan. Arcizmom se rándult.
– El a kezekkel a férjemtől, Myrna! Keress magadnak korban jobban hozzád illő
partnert.
És nevetve kitessékelte Myrnát a szobából. Tréfára véve a dolgot.
Rodney utóbb azt mondta:
– Sajnálom, Joan. De Myrna vonzó teremtés… és karácsony van.
Ott állt előtte, bocsánatkérően mosolygott rá, de nem látszott zavartnak, sem
izgatottnak. Nyilvánvalóan nem jutottak tovább egy futó csóknál.
És nem is juthattak tovább! Arra neki, Joannak volt gondja. Ügyelt rá, hogy Rodney
minél ritkábban találkozzék Myrna Randolphfal. És húsvétkor Myrnát eljegyezte a fiatal
Ellington.
Úgyhogy, mindent összevéve, nem történt semmi. Legfeljebb Rodneyt szórakoztatta
el kicsit az ügy. Szegény, öreg Rodney! Igazán kijárt neki egy kis szórakozás. Olyan
keményen dolgozott.
Igen, épp a tizedik év volt – veszedelmes pillanat. Még rajta is erőt vett némi
nyughatatlanság…
Az a kicsit vad külsejű fiatalember, az a művész… mi is volt a neve? Hiába, nem jut az
eszembe, gondolta Joan. Pedig akkoriban kicsit tetszett nekem.
Mosolyogva ismerte be, hogy – igen, mi tagadás – kicsit belebolondult. Olyan komoly
volt a fiú, és olyan lefegyverző áhítattal bámulta őt. Aztán arra kérte, üljön modellt neki.
Jó kifogás. A fiú mindössze két szénvázlatot készített róla, azokat is összetépte. Nem
sikerül őt a papírra bűvölnie, mondta mentegetőzve.
Joan tisztán emlékezett akkori érzelmeire. Mennyire hízelgett és tetszett neki a dolog!
Szegény fiú, azt hiszem, kezd belém szeretni, gondolta.
 Hát igen, kellemes hónap volt…
Bár a vége meglehetősen kiábrándítóra sikeredett. Egyáltalán nem úgy, ahogyan Joan
eltervezte. Valójában azt bizonyította, hogy Michael Callaway (Callaway, hát persze, így
hívták!) lehetetlen fráter.
Sétálni indultak, idézte föl a befejezést Joan, az erdőbe, a patakpart mentén, ahol a
Medaway csobogva fut le Asheldown csúcsáról. Michael kicsit rekedt, zavart hangon arra
kérte jöjjön vele.
Joan jó előre fölkészült várható párbeszédükre. A fiú megvallja majd neki, hogy
szereti. Ő aranyos lesz, gyengéd, megértő és egy picit – egy icipicit – sajnálkozó. Joan
egész sereg elbűvölő dolgot gondolt ki, amit ez alkalomból mondani fog, és amire Michael
sokáig emlékezhet.
De nem így történt. Éppen nem!
Michael Callaway egy adott pillanatban szó nélkül elkapta Joan derekát, és szájon
csókolta őt, olyan hevesen és nyersen, hogy előbb szóhoz, sőt lélegzethez sem jutott, majd
hangosan, önmagával nagyon elégedetten kijelentette:
– Hűha, istenem, de nagyon kívántam ezt a csókot! – azzal elővette és teljes lelki
nyugalommal megtöltötte a pipáját, elengedve a füle mellett az ő haragos szemrehányását.
Pontosan úgy viselkedett, gondolta Joan, a jelenetet visszaidézve, és úgy is beszélt,
mint bármely férfi, aki a nagy melegben megszomjazva felhajt egy pohár sört.
Némán tették meg a hazautat. Jobban mondva, csak Joan hallgatott sértetten, Michael
Callaway (a fülsiketítő hangokból ítélve, amelyeket hallatott) énekelni próbált. Már az
erdő szélén jártak, éppen elhagyni készültek az utolsó fákat, amikor a fiú megállt, hűvösen
végigmérte őt, és elgondolkodva azt mondta:
– Tudja, maga az a fajta nő, akin erőszakot kellene elkövetni. Jót tenne magának.
És mialatt ő csak ott állt, és haragjában, megdöbbenésében szóhoz sem jutott, Michael
még hozzátette:
– Nagy kedvem lenne megerőszakolni és megnézni, változna-e tőle valamicskét is.
Aztán kilépett a fák közül az országútra, és feladva az éneklésre tett kísérletét,
vidáman fütyörészni kezdett.
Ő természetesen szóba sem állt vele többé, és Callaway pár nap múlva el is utazott
Crayminsterből.
Furcsa, meghökkentő és kicsit zavaró incidens volt. Joan nem szívesen idézte
emlékezetébe. Meg is lepte, hogy most eszébe jutott…
Borzalmas volt az egész, borzalmas…
Azonnal el is felejti. Elvégre az ember nem azért vesz napfény- és homokkúrát, hogy a
kellemetlen emlékeivel bíbelődjön.
Talán már kész az ebéd. Az órájára pillantott, de az csak negyed kettőt mutatott.
Amint visszaért a fogadóba, felment a szobájába utánanézni, nem lapul-e valahol a
táskája fenekén még valamennyi levélpapír. De nem. Eh, annyi baj legyen. Úgyis beleunt a
levélírásba. Nincs sok mondanivalója. Az ember nem szívesen ismétli örökösen önmagát.
Hát könyvekkel hogy állunk? Itt van természetesen Lady Catherine. Meg egy krimi;
utazása estéjén kapta Williamtől. Kedves volt tőle, de nem rajongott a krimikért. Itt van
még Buchan könyve, a Power House. Már olvasta, igaz, elég régen.
Sebaj, az aleppói állomáson majd vesz magának egy-két könyvet.
 Az ebéd egy rántottából állt (szívós volt és túlsütött), currys tojásból (konzerv),
lazacból, babfőzelékből és (konzerv) őszibarackból.
Kicsit megfekszi az ember gyomrát ez az ebéd, gondolta Joan. Utána a szobájába
vonult, és leheveredett. Háromnegyed órát aludt, ébredése után Lady Catherine Dysart
emlékezéseit olvasta ötig.
Akkor megteázott (a tej is konzervből volt), a teához némi kekszet evett, majd sétált
egyet, és befejezte az Emlékezéseket. Vacsorára ismét rántotta volt, currys lazac rizzsel,
főtt bab és őszibarackkonzerv. Utána elővette a krimit, és kiolvasta, mire eljött a lefekvés
ideje.
A hindu vidáman jó éjszakát kívánt.
– A vonat jön holnap reggel fél nyolckor, memszáhib, de csak este megy vissza, fél
kilenckor.
Joan bólintott.
Még egy napot kell itt töltenie. Hát, még itt van a Power House. Kár, hogy olyan rövid.
Akkor eszébe jutott valami.
– Bizonyára utasokat hoz holnap a vonat. Vagy egyenesen továbbutaznak Moszulba?
A hindu megrázta a fejét.
– Holnap nem, én hiszek. Ma nem jött autó egy sem. Gondolok, út Moszulba nagyon-
nagyon rossz. Kátyú és kátyú.
Joan megörült. Holnap új vendégek érkeznek a fogadóba. Kellemes lesz. Bizonyára
akad köztük olyan, akivel el lehet beszélgetni.
Amikor ágyba bújt, jóval vidámabb volt, mint tíz perccel korábban. Valami baj van
ennek a helynek a légkörével, gondolta. Talán az a szörnyű avas faggyúszag teszi!
Mindenesetre leverően hat rám.
Másnap reggel nyolckor ébredt. Felkelt, felöltözött, kivonult az ebédlőbe. Csak egy
teríték volt az asztalon. Hívására rögtön megjelent a hindu.
Izgatottnak látszott.
– Vonat nem jött, memszáhib.
– Nem jött meg? Úgy érti, késik?
– Egyáltalán nem jött. Nagyon nagy eső volt a vonalon, túl Nisszibinen. Sínt mind
elmosta – nem jön vonat át négy-öt-hat napig.
Joan kétségbeesett.
– De hát mi lesz velem?
– Memszáhib itt marad. Sok étel, sok sör, sok tea. Nagyon jó minden. Megvárja, míg
jön vonat.
Egek, gondolta Joan, ilyenek ezek a keletiek. Az idő nekik nem számít.
– Nem bérelhetnék autót? – kérdezte.
A hindu csendesen nevetett.
– Autót? Honnan veszi memszáhib autót? Az út Moszulba nagyon rossz, mindenki ott
ragad a vádiknál.
– Telefonáljon a vasútiaknak.
– Hová telefonáljak? Török vasút. Törökök nagyon barátságtalanok. Semmit nem
csinálnak meg. Csak a vonatot járatják.
Hát ha valahol, itt igazán távol vagyok minden civilizációtól, gondolta Joan, némi
humorral szemlélve a helyzetet. Se telefon, se távirat, se autó.
 – Nagyon szép idő, sok étel, sok kényelem – mondta vigasztalóan a hindu.
Hát az idő csakugyan szép, gondolta Joan. Még szerencse. Szörnyű lenne, ha egész
nap a fogadóban kéne ücsörögnöm.
A hindu, mintha a gondolataiban olvasna, még hozzátette:
– Idő itt jó, eső itt ritka, nagyon ritka. Moszul közelében eső, amarra, a vasúti pályánál
eső.
Joan leült a teríték elé, és várta a reggelit. Túljutott az első pillanat kétségbeesésén. Kár
lenne izgulni, csak magának ártana vele. Itt nincs segítség. De az időveszteség
tagadhatatlanul bosszantó.
Úgy fest, mosolygott befelé Joan, mintha az a kívánságom, amelyet Blanche előtt
hangoztattam, beteljesülne. Azt mondtam, örülnék pár napi pihenőnek, ráfér az
idegeimre. Nohát, most megkaptam. Semmi dolgom az égvilágon. Még olvasnivalóm
sincs. Alighanem jót fog tenni a semmittevés. Pihenőkúra a sivatagban.
Blanche képével együtt felmerült egy kellemetlen gondolat. Olyasvalami, amire a
leghatározottabban nem óhajt visszaemlékezni. Egyáltalán, miért gondolna Blanche-ra?
Reggeli után sétára indult. Mint előző nap, jócskán, de nem túlságosan eltávolodott a
fogadótól, majd kényelmesen elhelyezkedett a homokon. Jó darabig mozdulatlanul ült,
félig behunyt szemmel.
Nagyszerű, gondolta, ahogy belém árad ez a nagy béke és nyugalom. Szinte
kézzelfoghatóan érezte, milyen jót tesz ez neki. A tüdőtágító levegő, a kellemesen langyos
napsütés – és körös-körül ez a zavartalan béke.
Még egy darabig így üldögélt. Aztán az órájára pillantott. Tíz perccel múlt tíz.
Gyorsan telik az idő, gondolta Joan elégedetten.
Mi lenne, ha Barbarának írna? Igazán különös, hogy tegnap eszébe sem jutott
Barbarának írni ahelyett, hogy ostoba leveleket irkáljon angol barátnőinek.
Elővette az írótömböt és a tollát.

„Drága Barbara, nincs nagy szerencsém ezzel az úttal. Lekéstem a hétfő esti vonatot,
és a jelek szerint most napokig itt rostokolhatok. Igaz, nagy itt a nyugalom, aranyos a
napsütés, igazán jól érzem magam…”

Joan itt elakadt. Mit mondjon még? Valamit a kicsiről vagy Williamről? Hogy a
csodába érthette Blanche azt, hogy „ne aggódj a te Barbarádért”? Hát persze! Ezért nem
akart ő Blanche-ra gondolni. Blanche nagyon furcsákat mondott Barbaráról.
Mintha ő, Barbara édesanyja nem tudna mindent, amit tudni lehet a saját lányáról!
„Most már biztosan rendbe jönnek.” Azt akarta ezzel mondani, hogy eddig nem volt
minden rendben?
De hát hogyan? Blanche arra is célzott, hogy Barbara túlságosan fiatal volt a
házassághoz.
Joan kényelmetlenül feszengett. Akkoriban Rodney is ezt mondta, vagy majdnem ezt.
Váratlanul és tőle szokatlan eréllyel kijelentette:
– Nem tetszik nekem ez a házasság, Joan.
– Na de miért, Rodney? William igazán kedves, és olyan jól összeillenek Barbarával.
– William csakugyan kedves fickó, de Barbara nem szereti őt, Joan.
Ő meglepődött, sőt elképedt.
 – Ez nevetséges, Rodney! Hogy ne szeretné Barbara a leendő férjét! Mi a csodáért
akarna hozzámenni, ha nem szeretné?
Ezt szándékosan mondta ilyen könnyedén, de Rodney ügyet sem vetett rá.
Kicsit homályosan azt felelte:
– Ez az, amitől félek.
– De drágám, ne nevettesd ki magad. Rodney zavartalanul folytatta:
– Ha Barbara nem szereti Williamet, nem szabad hozzámennie. Fiatal ő még a
házassághoz… és túlságosan heves természetű.
– Hát ezt honnan veszed, Rodney? Joan jót mulatott magában a férjén. Rodney
azonban el sem mosolyodott.
– A lányok sokszor azért sietnek férjhez menni – mondta –, hogy elkerüljenek
hazulról.
Joan hangosan fölnevetett.
– De nem akkor, ha olyan az otthonuk, mint Barbaráé! Boldogabbat rajzolni sem lehet!
– Igazán így gondolod, Joan?
– Természetesen. A mi gyerekeinknek a lehető legjobb dolguk volt mindig.
– Nemigen hozzák ide a barátaikat – mondta elgondolkodva Rodney.
– De drágám, én mást sem teszek, csak zsúrokat rendezek, és mindig meghívok egy
csomó fiatalt. Én erre nagyon is ügyelek.
Barbara az, aki mindig le akar beszélni azzal, hogy ő nem szereti a zsúrokat és a
vendégeket.
Rodney elégedetlenül, kétkedve csóválta a fejét. Ugyanaznap este Joan éppen akkor
lépett be a szobába, amikor Barbara türelmetlenül toppantott, és azt kiáltotta:
– Ne is erősködj, apuskám, el kell innen mennem! Egyszerűen nem bírom tovább, és
nehogy azt mondd nekem, keressek magamnak valami munkát, mert azt ki nem állnám!
– Miről van szó? – tudakolta Joan.
Barbara előbb hökkenten hallgatott, de gyorsan összeszedte magát, és kipirult arccal,
kihívó hangon mondta:
– Apus azt képzeli, ő jobban tudja, mint én! Azt szeretné, ha évekig jegyben járnék. De
én megmondtam neki: ezt nem bírom tovább, igenis, hozzá akarok menni William-hez, és
elkísérni őt Bagdadba! Azt gondolom, az nagyszerű lesz.
– Drágám, csak ne lenne olyan messze az a Bagdad! – Joan hangja kicsit megremegett.
– Szeretnélek szemmel tartani és a közeledben lenni.
– Jaj, anya!
– Tudom, tudom, drágám, de nem adsz magadnak számot arról, milyen fiatal és
tapasztalatlan vagy! Sokat segíthetnék neked, ha nem távoznál olyan messzire tőlünk.
Barbara elmosolyodott.
– Nos, úgy látszik, egyedül kell majd elkormányoznom a kenumat, lemondva a te
tapasztalatod és bölcsességed jótéteményéről.
Rodney sarkon fordult, és lassú léptekkel az ajtó felé indult. Barbara hirtelen utána
iramodott, a nyakába ugrott, és azt suttogta:
– Drága apuskám! Te drága, drága, drága…
Mi ütött vajon Barbarába? Mitől ilyen érzelgős? – csodálkozott Joan. De az
mindenesetre kiderült, hogy Rodney nagyot tévedett. Barbarát egyenesen gyönyörűséggel
tölti el az a gondolat, hogy Keletre mehet a férjével – és milyen elbűvölő látvány két fiatal,
aki így szereti egymást, és ennyire bízik a jövőjében!
Furcsa, hogy Bagdadban lábra kaphatott az a gondolat: Barbara rosszul érezte magát
otthon. De az a város igazi pletykafészek, tele álhírekkel, az ember fél bárkit név szerint
emlegetni.
Például Reid őrnagyot.
Ő maga sosem találkozott Reid őrnaggyal, de Barbara gyakran említette hazaírt
leveleiben. Az őrnagy náluk vacsorázott. Céllövést gyakoroltak az őrnaggyal. Barbara a
nyarat a hegyekben töltötte. Közösen bérelt bungalót egy másik fiatalasszonnyal. Reid
őrnagy is ott nyaralt. Sokat teniszezett Barbarával. Később ők ketten megnyerték a
klubban a vegyes párosok teniszversenyét.
Mi sem volt tehát természetesebb, mint hogy Joan vidáman megkérdezze, mi van Reid
őrnaggyal. Annyit hallott már róla, alig várja, hogy személyesen is megismerhesse.
Egyenesen komikus volt a fiatalok reakciója. Barbara elsápadt, William elvörösödött;
előbb nem szólt, aztán nagy nehezen kinyögte – de milyen furcsa hangon:
– Mostanában nem jár ide.
Ez annyira elutasítóan hangzott, hogy Joannak nem volt kedve a kérdést tovább
bolygatni. De később, amikor Barbara már lefeküdt, Joan visszatért a dologra.
– Alighanem beletenyereltem valamibe – mondta mosolyogva. – De azt hittem, Reid
őrnagy jó barátotok.
William felkelt, és kiverte a pipáját a kandalló rostélyán.
– Hát, nem is tudom. Néha jártunk vele a lőtérre meg ilyesmi. De most már hosszú
ideje színét se láttuk.
Nem valami ügyes, gondolta Joan. A férfiak olyan naivak. William régimódi
diszkrécióján mosolyognia kellett. Nyilván azt képzeli az anyósáról, hogy kínosan pedáns
és kissé prűd nő.
– Aha – bólintott. – Holmi botrány.
– Ezt hogy érti? – fordult felé William ingerülten.
– Drága fiacskám! – mosolygott rá Joan. – Nem volt nehéz a modorodból kitalálni.
Gondolom, kiderült valami róla, és ejtenetek kellett őt. Meg se kérdezem, mi derült ki.
Ezek igen kínos ügyek.
– Hm, igen, igaza van – mondta lassan, vontatottan William. – Csakugyan nagyon
kínosak.
– Az ember hajlamos másokat aszerint megítélni, amit ők állítanak magukról. Amikor
végül kiderül, hogy tévedett, az roppant kellemetlen és feszélyező.
– Az a jó, hogy az őrnagy eltakarodott ebből az országból. Kelet-Afrikába ment.
Ekkor jutott csak Joan eszébe, hogy tényleg, hallott ő valamit a klubban Nobby
Reidről, aki Ugandába utazott.
– Szegény Nobby – mondta egy nő –, elvégre nem az ő hibája, hogy minden kis hülye
fut utána.
A másik idősebb nő kajánul felnevetett.
– Éppen eleget forgolódott ő is körülöttük. Harmatos ártatlanság, ez volt Nobby
specialitása. A gyanútlan asszonyka. És meg kell adni, kiváló volt a technikája. Nagyon
vonzónak tud mutatkozni. Mindig elhiteti a kislánnyal, hogy fülig szerelmes belé. És
rendszerint éppen akkor, amikor ő már azon töri a fejét, hogy továbbáll, jöhet a következő!
 – Akárhogy is – vonogatta a vállát az első nő –, mi nélkülözni fogjuk. Nagyon
szórakoztató volt.
A másik felnevetett.
– Ó, van egy-két férj, aki cseppet sem bánja az őrnagy távozását! A férfiak ki nem
állhatták, ez tény.
– Hát annyi biztos, nem maradhatott tovább; a kelleténél forróbb lett a lába alatt a
talaj.
Ekkor az idősebb nő rászólt: „Csitt”, és suttogóra fogta a hangját, úgyhogy Joan egy
szót sem hallott többé. Akkor nem tulajdonított jelentőséget az ellesett beszélgetésnek, de
most, hogy újra előjött, kíváncsi lett.
William láthatóan nem kíván beszélni az őrnagyról, de talán Barbara hajlandó rá.
Ám amikor rákérdezett, Barbara kerek perec azt felelte emelt hangon:
– Ne haragudj, anya, de erről nem óhajtok beszélni.
Ez rá vall, gondolta Joan, Barbara sosem akart bármiről is beszélni. Hihetetlenül
érzékeny és elutasító volt például akkor is, amikor a betegségéről és annak okáról
kérdezte. Holmi mérgezéssel kezdődött. Joan magától értetődően azt gondolta,
ételmérgezés lehetett. A ptomainmérgezés gyakori a meleg égöv alatt. De sem Williamtől,
sem Barbarától nem sikerült további részleteket megtudnia: még az orvos is elutasító volt
és szófukar, akihez mint Barbara anyja fordult felvilágosításért. Főleg azt hangsúlyozta,
hogy a fiatal Mrs. Wrayt nem szabad a betegségéről faggatni vagy arra ösztönözni, hogy
azzal foglalkozzék.
– Most már csak arra van szüksége, hogy gondját viseljék, és megerősödjék. A miértek
és minekek nagyon nemkívánatos vitatémák, az efféle beszéd cseppet sem tesz jót a
betegnek. Pusztán erre akartam figyelmeztetni, Mrs. Scudamore.
Kellemetlen, barátságtalan alak ez a doktor, gondolta Joan, és egyáltalán nem hatja
meg anyai odaadásom, aminek pedig meg kellett volna hatnia. Hát nem rohantam
Angliából ide az első hírre?
Eh, annyi baj legyen. Barbara legalább hálás volt. Joan legalábbis úgy vélte…
Mindenesetre nagyon szépen megköszönte neki, hogy eljött. William is azt mondta:
kedves volt tőle.
Bárcsak tovább maradhatnék, mondta erre ő, és William azt felelte: – Bizony, az
nagyon jó lenne! – Amire ő azt mondta: – Ne erősködjetek, mert csakugyan roppant nagy
a kísértés, örömest eltölteném a telet Bagdadban, de végtére is tekintettel kell lennem
Barbara édesapjára. Rodney megsínylené.
– Drága apuskám – Barbara hangja elcsuklott. Aztán így folytatta: – Ide figyelj, anya,
miért ne maradhatnál?
– Gondolj apádra, drágám!
Amire Barbara szárazon azt felelte – szokott néha így beszélni –, ő éppen az apjára
gondol, de Joan csak a fejét rázta:
– Nem, nem hagyhatom Rodneyt a cselédségre.
Volt egy pillanat, nem sokkal az elutazása előtt, amikor Joan kis híján megváltoztatta
szándékát. Elvégre még egy hónapig nyugodtan maradhatna, jelentette ki. De William
olyan ékesszólóan ecsetelte, milyen kockázattal járna a sivatagi út, ha Joan túlságosan
kitolná az indulását, hogy ő igazán megijedt, és úgy döntött: kitart eredeti terve mellett.
Ettől fogva William és Barbara olyan kedves volt hozzá, hogy hajszál híján megint
meggondolta magát, de aztán mégsem.
Pedig akármennyivel indult volna később, ennél rosszabbul nemigen járhatott volna!
Joan megint az órájára pillantott. Öt perc múlva tizenegy. Az ember viszonylag rövid
idő alatt sok mindenre képes gondolni.
Miért is nem hoztam ide magammal a Power House-t? De talán jobb a könyvet
későbbre tartogatni, elvégre nincs más olvasnivalóm.
Még két teljes órát kell valamivel elütnie ebédig. Ma egy órára rendelte az ebédet.
Talán okosabb lenne egy kicsit sétálni, bár csak úgy, céltalanul járkálni, hiszen nincs hová
menni, meglehetősen ostoba dolog. És a nap ma melegen süt.
Eh, hányszor kívánta már, bár lenne egy kis szabad ideje, amikor végiggondolhatja a
dolgokat! Hát most itt az alkalom, igazán jobb se kell. Mit is akart volna mielőbb
végiggondolni?
Joan lázasan törte a fejét, de csupa lényegtelen apróság jutott az eszébe: hogy hová
tette vajon ezt, azt, amazt, vagy hogyan ossza be a cselédek nyári szabadságát, hogyan
rendezze át a régi tanulószobát.
Most mindez távolinak és lényegtelennek tűnt. Kissé korai novemberben eltervezni a
cselédek nyári szabadságát, ehhez mellesleg azt is tudnia illene, mikorra esik ez vagy az az
ünnep, és ehhez a jövő évi naptár kellene. Ezzel szemben máris eltervezheti a tanulószoba
átalakítását. A falakat halványdrapp színűre festetné, a bútorokra ennél is halványabb,
zabmintás huzat kerülne és csinos, tarka párnák. Igen, ez nagyon jól fest majd.
Tíz perccel múlt tizenegy. Szó se róla, a tanulószoba újrafestése és dekorálása nem
tartott sokáig!
Ha sejtettem volna, hogy ide keveredem, gondolta Joan, magammal hozhattam volna
néhány érdekes könyvet a modern tudományról és tudományos felfedezésekről. Olyat,
ami megmagyarázná, mondjuk a kvantumelméletet.
Ugyan miről juthatott eszembe a kvantumelmélet? – csodálkozott Joan. Ahá, megvan:
a takarók és Mrs. Sherston.
Most már tisztán emlékezett rá: évekkel ezelőtt egyszer, amikor ő azt fejtegette Mrs.
Sherstonnak, a bankos feleségének, hogy nem tudja eldönteni, milyen színű kreton- vagy
csintzhuzatok kerüljenek a fogadószobába, Mrs. Sherston váratlanul azt mondta (az a nő
mindig ilyen kapkodó volt):
– Igazán kár, hogy nem értem a kvantumelméletet. Pedig milyen érdekes, hát nem?
Hogy az energia is részecskékre tagolódik… ő csak bámult rá. Fel nem foghatta, mi köze
holmi tudományos elméletnek a bútorhuzathoz. Mrs. Sherston elvörösödött, és sietve
hozzátette:
– Elnézést, butaságot mondtam, de tudja, kedves Joan, váratlanul mindenféle jut az
ember eszébe. És ez igazán izgalmas téma, ugye?
Joannak merőben más volt a véleménye, és a beszélgetés ezzel véget is ért. De jól
emlékezett Mrs. Sherston kretonjaira – jobban mondva kézzel nyomott lenvászon
huzataira. Levélmintás vászon volt, barna, szürke és piros levelek díszítették.
– Szokatlan minta – jegyezte meg. – Nagyon sokba került ez az anyag? – Sokba,
bólintott Mrs. Sherston. És hozzáfűzte: azért választotta ezt a mintát, mert imádja az
erdőket, a fákat, leghőbb vágya olyan helyen élni – Burmában vagy Malajziában –, ahol
minden nagyon gyorsan nő. Nagyon-nagyon gyorsan, tette hozzá sietve, mintegy
aggódva, a türelmetlenség kifejezésére szánt esetlen kézmozdulattal.
Annak a lenvászonnak a yardja, visszagondolva, legalább tizennyolc és fél fontba
kerülhetett. Elképesztő ár volt ez akkoriban. Ha az ember utánaszámolt volna, mennyit
adhat Sherston kapitány a feleségének háztartásra és bútorvásárlásra, legalábbis
megsejthette volna, mire vezet mindez.
Ő sosem szerette azt a férfit. Járt egyszer a bankban is nála, valamiféle részvények
vásárlásáról volt szó. Sherston az íróasztala mögött ült, vele szemben. Nagydarab,
temperamentumos férfi, akiből csak úgy áradt a kedélyesség. Megjátszotta a nagyvilági
szeladont; mintha azt mondta volna: „Asszonyom, láthatja, ki vagyok, ne higgyen
pénzcsináló gépnek… Teniszezem, golfozom, táncolok, bridzsezem. Igazából az a fickó
vagyok, akivel társas összejöveteleken találkozik, nem pedig hivatásos bankember, aki
túllépés esetén letiltja a kliens csekkszámláját…”
Egy nagy, felfújt hólyag, gondolta felháborodva Joan. És korrupt, kezdettől korrupt.
Biztos már akkor elkezdte hamisítani a főkönyvet, és sikkasztott. Mégis mindenki szerette,
igazán derék ember a mi Sherstonunk, mondogatták, egyáltalán nem olyan, mint más
bankárok.
Hát ebben történetesen igazuk volt. A bankárok általában nem szoktak sikkasztani.
Leslie Sherstonnak mindenesetre megmaradtak a lenvászon huzatai. Nem mintha
valakinek is megfordult volna a fejében az a gondolat, hogy Sherston bukását költekező
felesége okozta volna. Elég volt egyszer találkozni Leslie Sherstonnal ahhoz, hogy tudja az
ember: a pénz nem sokat jelent neki. Mindig ócska zöld tweedruhában szaladgált, a
kertjében kapirgált vagy sétált erdőn-mezőn. A gyerekei ruházatával nem sokat törődött.
És egyszer, jóval később, idézte föl azt a délutánt Joan, ő nála teázott. Leslie Sherston
fogott egy tálcát, rápakolt egy kenyeret, egy darab vajat, házi lekvárt, ócska csészéket meg
a teáskannát, és úgy hozta be a szobába. Mi tagadás, rendetlen, hanyag nő volt, de mindig
vidám. A járása is féloldalas, az arca is valamiképpen ferde, de az a féloldalas mosolya
igazán kedves volt, és az emberek tagadhatatlanul szerették.
Szegény Mrs. Sherston! Szomorú élete volt, nagyon szomorú.
Joan összerezzent. Minek kellett neki erre a gondolatra jutnia: szomorú élet? Ez
megint emlékezetébe idézte Blanche Haggardot (ámbár az ő élete nagyon másként volt
szomorú), Blanche-ról pedig újra Barbara és az ő betegségét körülvevő titkolódzás jutott
az eszébe. Hát az ember már semmire sem gondolhat úgy, hogy ne terelődjenek a
gondolatai kínos, nemkívánatos irányba?
Újra, már sokadszor, az órájára pillantott. Mindenesetre a kézi nyomású vászonnal és
szegény Mrs. Sherstonnal majd fél óra telt el. Még mire gondolhatna? Valami kellemesre,
zavaró mellékkörülmények nélkül.
Alighanem Rodney a legbiztosabb téma. Drága Rodney. Joan élvezettel idézte fel a
férjét úgy, ahogy utoljára látta őt a Victoria pályaudvaron, ahol elbúcsúztak egymástól,
mielőtt a vonat kigördült volna az állomásról.
Igen, a drága Rodney. Ott állt a peronon, felnézett rá, és a napsütés könyörtelenül
feltárta a szeme sarkában gyülekező kis ráncokat. Milyen fáradt volt a pillantása! Igenis
fáradt és nagyon-nagyon szomorú. (Nem mintha Rodney igazán szomorú lenne, tette
hozzá sietve gondolatban. Éppen csak az arcberendezése ilyen. Bizonyos állatoknak is
mélabús a tekintetük.) Rendesen rajta volt a szemüvege; akkor nem látszott szomorúnak a
szeme. De annyi bizonyos: nagyon fáradt ember benyomását keltette. Nem csoda,
keményen dolgozik, nagyon keményen. Úgyszólván soha nem vesz ki szabadnapot. (Ezen
változtatnom kell, mihelyt hazajutok, gondolta Joan. Többet kell pihennie. Miért is nem
jutott ez már előbb az eszembe?)
Igen, ott, a napsütésben öregnek látszott, talán öregebbnek, mint amennyi. Ő lenézett
Rodneyra, Rodney fölnézett rá, és a szokásos ostoba pályaudvari párbeszéd folyt köztük.
– Azt hiszem, Calais-nál nem kell vámvizsgálaton átesned.
– Nem, úgy tudom, egyenesen továbbutazunk a Simplon expresszel.
– Remélem, a Földközi-tenger jól fog viselkedni.
– Bár megállhatnék egy-két napra Kairóban.
– Miért is ne maradnál?
– Drágám, Barbarához kell sietnem. A repülőgép csak egyszer indul hetente.
– Persze, persze. Erről megfeledkeztem.
A mozdony sípolt. Rodney fölmosolygott rá.
– Vigyázz magadra, kicsi Joan.
– A viszontlátásra. Ne bánkódj túlságosan utánam.
A vonat egyet rándult. Joan behúzta a fejét. Rodney búcsút intett, majd sarkon fordult.
Ő még egyszer, utoljára kipillantott. Rodney már távolodóban volt a peronon.
A jól ismert hát látványára enyhe izgalom fogta el. Milyen fiatalnak látszik egyszerre
Rodney! A fejét hátraveti, a vállát kihúzza. Joan megütődve bámult utána.
Úgy fest, mint egy gondtalan fiatalember…
Ez arra a napra emlékeztette, amikor bemutatták neki a fiút.
Mindjárt utána a teniszpályára indultak.
Rodney azt kérdezte:
– Menjek előre a hálóhoz? Ő utána nézett, míg a helyére nem ért, és azt gondolta:
milyen vonzó így hátulról ez a fiatalember… olyan könnyedén, magabiztosan lépked, veti
hátra a fejét…
Hirtelen ideges lett. Kétszer is elrontotta mind a két adogatását, kimelegedett és
restelkedett.
Rodney hátranézett, és bátorítóan rámosolygott azzal a kedves, barátságos
mosolyával. Ő azt gondolta: milyen vonzó fiatalember, de milyen vonzó… és nyomban
fülig beleszeretett.
A vonatból kinézve újraélte azt a régmúlt nyári napot, mialatt Rodney távolodó hátát
figyelte mindaddig, míg bele nem veszett a peronon nyüzsgő tömegbe.
Olyan volt, mintha Rodney válláról lehullt volna az évek terhe, és visszaváltozott
volna azzá a régi, magabiztos fiatalemberré.
Mintha Rodney válláról lehullt volna az évek terhe…
Joan váratlanul megborzongott a sivatag kellős közepén, az égő napsütésben.
Nem, nem – gondolta riadtan –, ezt nem akarom folytatni, nem akarok erre
gondolni…
De hát mi ütött belé? Képzelődik, ostobaságokat talál ki. Eh, bizonyára megcsalta a
szeme ott a pályaudvaron.
De miért nem várta meg Rodney a vonat kifutását?
 Miért kellett volna megvárnia? Bizonyára sietett elintézni, ami dolga volt Londonban.
És sokan nem szeretik végignézni a vonat kifutását, ha egy szívüknek drága lényt visz
magával.
Nem emlékezhet senki olyan tisztán bármire, mint ő arra, hogy festett Rodney háta!
Csak képzelődik.
Megálljunk, így még rosszabb. Az ember csak akkor képzel ilyet, ha már előbb ott
bujkált a tudata mélyén a gondolat.
És az nem lehet igaz – a következtetés, amire jutott –, egyszerűen nem lehet igaz.
Ó akkor azt mondta magában (vagy mégsem?): Rodney örül annak, hogy én
elutazom.
És ez nem lehet igaz!
 NEGYEDIK FEJEZET

Joan alaposan kimelegedve érkezett vissza a fogadóba. Önkéntelenül meggyorsította

lépteit, hogy minél messzebb jusson iménti kínos gondolatától.
A hindu kíváncsian fürkészte, és megjegyezte: – Memszáhib nagyon gyorsan megy.
Minek gyorsan menni? Itt van sok idő.
Jaj, istenem, sóhajtott magában Joan, sok időm van, csakugyan.
A hindu, a fogadó, a tyúkok, a konzervdobozok, a szögesdrót határozottan kezdtek az
idegeire menni. Felment a szobájába, és előkereste a Power House-t Itt legalább hűvös van
és sötét, gondolta. Felütötte a könyvet, és olvasni kezdett. Ebédig a felét kiolvasta.
Ebédre szokás szerint rántotta volt, babfőzelékkel körítve, utána egy tál meleg lazac
rizzsel és sárgabarackkonzerv.
Joan csak turkált az ételben. Ebéd után a szobájában lefeküdt. A szemét is behunyta,
de nem sikerült elaludnia. Szokatlanul ébernek és okosnak érezte magát. Felkelt, bevett
három aszpirint, aztán visszafeküdt. Ahányszor behunyta a szemét, Rodney hátát látta,
ahogy távolodik a peronon. Elviselhetetlen volt!
Félrehúzta a függönyt, hogy egy kicsit világosabb legyen, és újra elővette a Power
House-t. Pár oldallal a vége előtt álomba merült.

Azt álmodta, hogy teniszversenyen indul Rodneyval. Előbb nem találták a labdákat,
de végre eljutottak a pályára. Amikor adogatni kezdett, kiderült, Rodney az ellenfele a
Randolph lánnyal együtt. Minden adogatását elrontotta. Rodney majd segít rajtam,
gondolta, de ahogy fölnézett, sehol sem látta. Mindenki elment már a pályáról, sötétedett.
Egyedül vagyok, egészen egyedül, állapította meg riadtan.
És erre felriadt.
– Egészen egyedül vagyok – mondta hangosan.
Még az iménti álom hatása alatt állt. És úgy rémlett neki, az előbb kimondott szavak
roppant ijesztőek. Megint elmondta:
– Egészen egyedül vagyok.
A hindu feje megjelent az ajtóban.
– Memszáhib, hívott? – kérdezte.
– Igen – felelte Joan. – Teát kérek.
– Memszáhib teát kér? Csak három óra van.
– Akkor is teát kérek.
A hindu elment, Joan hallotta távolodó lépteit, majd a hangját. Azt kiáltotta:
– Csaj, csaj!
Kikelt az ágyból, és a légypiszkos tükör elé lépett. Megnyugtató volt saját normális,
kellemes arcát megpillantani.
 – Mondd csak, nem vagy te beteg? – kérdezte a tükörképétől. – Nagyon furcsán
viselkedsz.
Talán tényleg enyhe napszúrást kaptam? Mire a teát meghozták, már újra
egészségesnek érezte magát. Valójában ez az egész ügy több mint különös.
Ő, Joan Scudamore mint az idegei játékszere! Eh, nem az idegeiről van szó, napszúrást
kapott, és kész. Nem lép ki addig a házból, míg a nap le nem megy.
Megivott két csésze teát, elrágcsált hozzá egy kis kekszet. Aztán elővette a könyvet.
Amikor a végére jutott, aggodalom fogta el.
Nincs több olvasnivalóm, gondolta.
Nincs mit olvasnia, nincs több papírja, tintája, és kézimunkát sem hozott magával.
Amikor a hindu megjelent, hogy elvigye az üres tálcát, Joan azt kérdezte tőle:
– Maga mit csinál egész nap?
A hindut láthatóan meglepte a kérdés.
– A vendégekről gondoskodom.
– Tudom. – Joan türelemre intette magát. – De ez nem veszi igénybe az egész napot.
– Reggelit, ebédet, teát adok nekik.
– Nem így értettem. Vannak munkatársai is.
– Arab fiú nagyon buta, nagyon lusta, nagyon piszkos. Mindent magam csinálok, nem
bízok fiúban. Ő hoz fürdővizet, kiürít fürdővizet, segít szakácsnak.
– Akkor hárman vannak: maga, a szakács meg a fiú. Rengeteg idejük lehet, amikor
nincs munkájuk. Szokott olvasni?
– Olvasni? Mit?
– Könyveket.
– Én nem olvas.
– Mit csinál, amikor nincs munkája?
– Én várok, míg lesz munkám.
Nem megyek vele semmire, gondolta Joan. Ezekkel nem érdemes beszélni. Meg sem
értenék. Ez az ember örökké itt van, sok-sok hónapon át. Gondolom, olykor kap pár nap
szabadságot, beruccan a városba, leissza magát, vagy a barátaival találkozik. De hétről
hétre itt van, hétvégeken is. Persze, itt van neki a szakács meg az arab fiú… A fiú a napon
heverészik és alszik, amikor nincs munkája. Nem megyek velük semmire, egyikkel sem.
Ez a hindu is csak annyit gagyog angolul: enni, inni, szép az idő.
A hindu távozott. Joan nyughatatlanul járt fel-alá a szobában.
– Nem szabad elveszítenem a fejemet! Tervet kell készítenem. Megállapodni
magammal bizonyos gondolati irányban. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyire
megzavarjon ez a helyzet.
Az az igazság, hogy eddig mindig olyan teljes volt az élete, olyan sok az elfoglaltsága.
Ha az ember ennyire kiegyensúlyozottan és jó beosztással élt egész életében, magától
értetődően tanácstalanná válik, mihelyt nincs mit csinálnia, és kénytelen haszontalanul
tölteni a napjait. Minél hasznosabb és kulturáltabb valaki, annál nehezebb ilyenkor a
dolga.
Vannak persze olyan emberek, még otthon, Angliában is, akik képesek órák hosszat
ölbe tett kézzel üldögélni. Ők feltehetően könnyen elviselnék ezt a tétlen életformát.
Még Mrs. Sherstonnal is megesett – noha máskülönben olyan aktív és energikus volt,
hogy az kettőnek is sok lett volna –, hogy csak üldögélt, és nem csinált semmit. Rendesen
akkor, amikor rájött a sétálhatnék. Rohamtempóban sétált, aztán hirtelen lerogyott egy
fatörzsre, egy füves hantra, és csak ült ott, távolba révedő tekintettel.
Mint akkor is, amikor ő azt hitte, a Randolph lány ül ott…
Joan, ahogy akkori viselkedésére visszagondolt, enyhén elpirult.
Nagyon olyan volt, mintha Rodney után kémkedne. Egy kicsit szégyellte ő ezt már
akkor is. Mert valójában nem az a fajta nő.
Igen, de ha egy lány olyan, mint Myrna Randolph… Az a lány híján volt minden
erkölcsi érzéknek.
Joan azon törte a fejét, hogy is jutott el ő a kémkedésig.
Éppen virágot vitt az öreg Mrs. Garnettnek. Amint az öregasszony háza kapuján
kilépett, meghallotta Rodney hangját. A sövényen túlról jött, az útról. És egy női hang
válaszolt neki valamit.
Gyorsan elköszönt Mrs. Garnettől, és kisietett az útra. Rodney akkor fordult be éppen
az Asheldownba vivő ösvényre. Egy nő volt vele; Joan esküdni mert volna, a Randolph
lány az.
Hát nem lehet büszke arra, amit eztán tett! De akkor úgy érezte, bármi áron meg kell
tudnia az igazságot. Hiszen nem Rodney hibája – mindenki tudta, ki és miféle Myrna
Randolph.
Joan arra az ösvényre tért rá, amely az erdőn át az asheldowni kopár hegyhátra vitt
fel. Rögtön meglátta őket. Mindketten mozdulatlanul ültek, és lebámultak az alattuk
elterülő, napsütötte lankára.
Mekkora volt a megkönnyebbülése, amikor látta: a nő nem Myrna Randolph, hanem
Mrs. Sherston! És egyáltalán nem ül közel Rodneyhoz. Legalább négy láb van köztük.
Egyenesen nevetséges, és cseppet sem barátságos dolog ilyen távol ülni egymástól! De ha
Leslie Sherston igazán nagyon kedves teremtés volt is, érzelmesnek senki nem nevezhette.
No és csábító szirénnek se nézhette őt senki; komikus lett volna ilyet még csak gondolni is.
Nem, nem, Leslie egyszerűen csak sétálni indult, ahogy szokott, útközben összefutott
Rodneyval, aki, amilyen kedves és udvarias, felajánlotta, hogy elkíséri őt.
Most, hogy megmásztak az asheldowni hegyet, egészen a gerincig, leültek egy kicsit
pihenni és a kilátásban gyönyörködni, mielőtt hazaindulnának.
Ami igazán meglepő, az az, hogy csak ülnek, ülnek, mozdulatlanul és némán. Ez nem
valami barátságos részükről, gondolta Joan. Ó, bizonyára van min gondolkodniok! És úgy
érzik: elég jó ismerősök ahhoz, hogy ne kelljen mindenáron társalogniuk.
Mert eddigre Scudamore-ék sokkal meghittebb viszonyba kerültek Leslie Sherstonnal.
Bombaként robbant a meghökkent Crayminsterben Sherston sikkasztásának a híre.
Sherstont el is ítélték, és megkezdte börtönbüntetését. Védőügyvédje a per folyamán
Rodney volt, és ő képviselte Leslie érdekeit is. Mindenki hajlamos lett volna nagyon
sajnálni Mrs. Sherstont, és ha mégsem sajnálták annyira, az csakis Leslie Sherstonon múlt.
Egyeseket meg is botránkoztatott elszánt jókedve.
– Leslie alighanem kicsit érzéketlen – mondta Joan Rodneynak.
Leslie Sherstonba több bátorság szorult, mint bárkibe, akivel élete során találkozott,
felelte kicsit ingerülten Rodney.
– Bátorság, az van benne – bólintott Joan. – De nem a bátorság a legfontosabb.
– Csakugyan? – mondta rá Rodney. Elég furcsa hangon. És kirohant az irodájából.
 Senki nem vitathatta el Leslie Sherstontól ezt az egy erényt, a bátorságot. Váratlanul
szakadt rá a maga és két kis gyermeke eltartásának a gondja, s noha semmiféle szakmája
nem volt, megbirkózott a feladattal.
Elszegődött egy piacra termelő kertészhez, hogy kitanulja a szakmát. Erre a rövid
időre elfogadott egy csekély támogatást a nagynénjétől, és albérletbe költözött a két
gyerekkel. Mire Sherston kijött a börtönből, a felesége már tökéletesen berendezkedett a
világ másik részén, ahol gyümölcsöt és konyhakerti növényeket termesztett eladásra.
Sherston szállította az árut a közeli városba teherautón, a gyerekek is segítettek, és így
valahogy megélt a család, nem is rosszul. Mrs. Sherston kétségkívül hősiesen dolgozott,
ami annál inkább elismerésre méltó tett volt a részéről, mert alighanem már ekkor
megkezdte aknamunkáját a testében az a fájdalmas betegség, amely végül megölte.
Hát igen, gondolta Joan, bizonyára szerette a férjét. Mr. Sherstont általában jóképű
férfinak tartották, a nők kedvencének. Mire kijött a börtönből, megváltozott a külseje. Joan
csak egyszer találkozott vele, de a változás megdöbbentette. A férfi arca petyhüdt volt, a
tekintete bujkáló, de a modora most is hencegő, most is nagyotmondásra és hirtelen
haragra hajlott. Korábbi lényének csak roncsa. A felesége mégis szerette, és kitartott
mellette, amiért Joan őszintén tisztelte Leslie Sherstont.
Másfelől úgy vélte, Leslie nagyon helytelenül döntött a gyerekei dolgában.
Az a nagynéni, aki pénzzel segítette, amikor Sherstont elítélték, újabb ajánlattal
hozakodott elő, mielőtt Sherstont szabadlábra helyezték volna.
Ő szívesen örökbe fogadná a kisebbik fiút, így a nagynéni és a nagybácsi, akinek ő a
lelkére beszélt, vállalná az idősebbik fiú iskoláztatásának a költségeit. Az ünnepeket a
gyerekek nála tölthetnék. A nagybácsi hozzájárult, hogy felvegyék az ő nevét; ami meg a
gyerekek jövőjét illeti, ők ketten hajlandók anyagilag gondoskodni róluk.
Leslie Sherston a leghatározottabban elutasította az ajánlatot. Ez Joan szerint önző
lépés volt részéről. A nagynéni ajánlata sokkal jobb körülményeket teremtett volna a
gyerekeknek, mint amit Leslie maga biztosíthatott nekik, emellett megszabadította volna
őket az apa bemocskolt nevétől.
Akármennyire szereti is a fiait, vélte Joan, és ebben Rodney is egyetértett vele, az ő
érdeküket fölébe kellett volna helyeznie a magáénak.
De Leslie hajthatatlan volt, és Rodney mosta kezeit. Mrs. Sherston bizonyára tudja, mi
a legjobb neki, mondta nagyot sóhajtva. Makacs, önző teremtés, gondolta Joan.
Joan nyugtalanul sétált fel-alá fogadóbeli szobájában. Újra maga előtt látta Leslie
Sherstont, ahogy az asheldowni hegyháton üldögélt.
Előrehajolva ült, könyöke a térdén, álla a tenyerében. Furcsamód csöndesen és
mozdulatlanul. A lenti farmon és szántóföldön túl a Little Haverint erdejének aranyvörös
színben játszó tölgy- és bükkfáit bámulta.
Ő is, Rodney is csak ült – nyugodtan, moccanatlanul –, és mindketten a messzeségbe
bámultak.
Joan maga sem értette, miért nem lépett oda hozzájuk, miért nem szólította meg őket.
Talán azért, mert rossz volt a lelkiismerete a Randolph lányra vonatkozó gyanúja
miatt?
Akárhogy is, nem szólt egy szót sem, hanem csendben visszahúzódott a fák
árnyékába, és hazaindult. Erre az incidensre nem szívesen gondolt vissza később sem – és
óvakodott Rodney előtt szóba hozni.
 Rodney, távolodóban a Victoria pályaudvar peronján…
Jóságos ég, csak nem kezdi elölről az egészet?
Ugyan hogy jutott erre a képtelen gondolatra? Hogy Rodney (aki mindig is szerette és
szereti őt) örült az ő távozásának.
Mintha az ember messzemenő következtetésekre juthatna annak alapján, ahogy valaki
lépked!
Eh, egyszerűen kisepri az agyából ezt a nevetséges ötletet.
Ezentúl nem fog Rodneyra gondolni, ha a rágondolás ilyen furcsa és kellemetlen
képzelődésre ragadja.
Pedig mind a mai napig nagyon távol állt tőle a képzelődés.
Csak a tűző nap lehet az oka.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A délután és az este félelmes lassan telt el. Joannak nem volt kedve addig a házból
kilépni, míg a nap le nem bukik a látóhatár peremére. Tehát a fogadóban üldögélt.
Vagy fél óra elteltével úgy érezte: megbolondul, ha továbbra is itt ül, és nem csinál
semmit. Felment a hálószobájába, és nekiállt ki- és átcsomagolni a holmiját. A ruhái
nincsenek rendesen összehajtogatva, magyarázta magának. Majd szépen rendbe teszi az
egészet.
Alapos és takaros munkát végzett. Közben öt óra lett. Most már bizonyára nyugodtan
kimehet a házból. Olyan nyomasztó a fogadó. Csak lenne valami olvasnivalója…
Vagy ha más nem, gondolta kétségbeesetten, legalább egy ördöglakat.
Kint undorral mérte végig a konzervdobozhalmot, a tyúkokat és a szögesdrótot.
Szörnyű ez a hely. Kibírhatatlan!
A változatosság kedvéért ezúttal a vasúttal és a török határral párhuzamosan haladt.
Előbb kellemesnek érezte az új környezetet. De negyedóra múltán ugyanúgy hatott rá,
mint a sivatag. A vasúti sínpár, amely tőle negyedmérföldnyi távolságban, jobb felől
futott, nem keltette a társaság illúzióját.
Mindenütt csak csend – néma csend és napsütés. Talán verset szavalhatnék, jutott
hirtelen eszébe. Mindig azt tartották róla, hogy nagyon jól szaval és olvas föl verseket.
Érdemes kipróbálni, mire és mennyire emlékszik annyi év távlatából. Valamikor egész
csomó verset tudott könyv nélkül.

A kegyelem nem erőltetve jő,

szelíd esőként permetez az égből…

Mi is a következő sor? Bosszantó. Nem és nem emlékszik rá!

A nap hevétől mit se féljél

Ez legalább biztatóan kezdődik! De hogyan folytatódik?

Nem árthat néked hő s hideg tél

Hisz dolgaiddal elkészültél,
Béred megkaptad, hazatértél.
Színarany ifjú lány s legény
Porrá lesz élte éjjelén.
 Hát egészében nem éppen vidám. Fel tudja vajon idézni a szonetteket? Legalább
egyet! Valaha többet is tudott. A hű lelkek nászát meg azt, amelyiket Rodney mondatott el
vele.
De furcsa is volt Rodney aznap este! Egyszerre azt mondta:
– De a te örök nyarad nem fakul… – ez Shakespeare, ugye?
– Igen, az egyik szonettje.
Rodney rákezdte: Nem igaz: hű lelkek násza nem ismer akadályt! Ebből a szonettből való?
– Nem, abból, amelyik így kezdődik: Mondjam: társad, másod a nyári nap.
És elszavalta Rodneynak az egész szonettet, igazán szépen, kellő érzéssel és jól
hangsúlyozva.
De Rodney nem dicsérte meg a szavalatot, csak elismételte, elgondolkodva: Hisz a
május méz-bimbaira vad szél csap, de most október van, vagy nem?
Ez a megjegyzés olyan furcsa volt, hogy ő csak bámult Rodneyra.
– Tudod azt a másik szonettet is? Azt, amelyik a hű lelkek nászáról szól?
– Tudom.
Röpke hatásszünetet tartott, aztán szavalni kezdett:

Nem igaz: hű lelkek násza nem ismer

akadályt! Szerelem a szerelem,
amely hőfokot más hőfok szerint nyer
vagy ár-apályt játszik készségesen?
Oh, nem: az örök fárosz maga ő,
nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;
minden vándor hajó csillaga ő,
magasságát mérhetik, erejét nem.
A szerelem nem az Idő bolondja,
bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,
szerelmet nem merít ki hét vagy óra,
ítéletnapig szilárdan kitart.
Ha tévedek, s én is hűtlen leszek,
sose írtam, s szív sose szeretett.

Az utolsó két sort drámai hévvel és nagy érzelmi nyomatékkal mondta el.
– Nem gondolod, drágám, hogy jól szavalok Shakespeare-t? Az iskolában mindig így
vélték. Azt mondták, nagyon kifejezően olvasok föl verseket.
De Rodney szórakozottan azt dünnyögte:
– Nincs szükség kifejező szavalatra. A szavak magukban is megteszik.
Ő erre sóhajtott, és azt susogta:
– Ó, Shakespeare csodálatos! Ugye az? Rodney azt felelte:
– Ami igazából csodálatos, az az, hogy éppoly szegény ördög volt, mint mi, többiek.
– Rodney, de különös, amit mondasz!
Rodney ekkor úgy mosolygott rá, mintha álmából ébredne:
– Csakugyan olyan különös?
Felállt, és lassan kifelé indult, menet közben a szonett két sorát mormolva:
 hisz a május méz-bimbaira vad
szél csap, s túl rövid a nyár bérlete.

Vajon miért mondta az imént: de hiszen most október van? – töprengett Joan.
Ugyan mi járhatott az eszében?
Joan jól emlékezett arra az októberre. Szokatlanul szép, verőfényes hónap volt.
Furcsa, most jut csak eszébe, ahogy visszagondol rá, Rodney éppen annak a napnak
az estéjén faggatta őt a szonettekről, amelyiken ő Mrs. Sherstonnal látta őt az asheldowni
hegyháton üldögélni. Talán Mrs. Sherston idézte Shakespeare-t – ámbár ez nem valószínű.
Leslie Sherston nem volt művelt a szó szigorú értelmében, mondta magában Joan.
Az október gyönyörű volt abban az évben.
Joan nagyon is jól emlékezett rá, hogy pár nappal később Rodney elképedve mutatott
egy rododendron bokorra:
– Ez ilyenkor szokott virágozni?
A kérdéses rododendron a korán virágzó bokrok közé tartozott; ez a fajta rendesen
márciusban vagy február legvégén virágzik. De most egy nagy, vérvörös virág virított
rajta, és ágain mindenütt bimbók hasadoztak.
– Nem – felelte Joan. – Rendesen tavasszal virágzik, de némelykor, ha az ősz
szokatlanul szelíd és verőfényes, ősszel is kihajt.
Rodney gyengéden megérintette ujjával az egyik bimbót, és halkan azt mormolta:
Május méz-bimbói…
Nem május, igazította ki ő, hanem március.
– Olyan, mint a vér – nézte Rodney a virágot. – Mint a szív vére.
Hát ez nem hasonlít Rodneyra, gondolta Joan. Sosem érdekelték a virágok.
De azt a bokrot attól fogva szerette.
Pár évvel később egyszer egy nagy rododendron bimbót tűzött a gomblyukába; erre is
tisztán emlékezett Joan.
Persze túlságosan súlyos volt a bimbó, ki is esett, amint azt ő előre látta.
Akkor éppen a temetőben jártak.
Joan hazafelé tartva a templom mellett haladt el, és meglátta Rodneyt a temetőben.
Bement hozzá, és megkérdezte:
– Mi a csodát keresel itt, Rodney? Rodney nevetve felelte:
– Majdani végemen töprengek, és azon, mit rakassak a sírkövemre. Semmi esetre sem
gránitfaragványokat, az olyan uraskodó. Még kevésbé egy kövér márványangyalt.
Akkor lenéztek. Egy vadonatúj márványlap előtt álltak, amelyen Leslie Sherston neve
állt.
Joan tekintetét követve Rodney lassan, tagolva felolvasta a sírkő feliratát: „Leslie
Adeline Sherston, Charles Edward Sherston hőn szeretett hitvese 1930. május 11-én tért
örök nyugalomra. És Isten letörli a könnyeiket.”
Majd rövid töprengés után hozzátette:
– Átkozottul ostoba és képtelen gondolat, hogy Leslie Sherston egy hideg márványlap
alatt feküdjék, és csak egy olyan istenverte idióta, mint Sherston, választhatta ki éppen ezt
a textust. Nem hiszem, hogy Leslie egyszer is elsírta magát életében.
Joan kicsit megütődött. Attól a kényelmetlen érzéstől környékezve, hogy valamiféle
szentségtörő játékba bocsátkozik, azt kérdezte:
 – Te mit választottál volna?
– Neki? Nem is tudom. Mintha a zsoltárokban akadna valami. „Jelenléted az örömnek
teljessége.” Így valahogy.
– Nem, én úgy értettem, saját magadnak.
– Ja, nekem? – Rodney kicsit elgondolkozott, aztán elmosolyodott: – „Az Úr az én
pásztorom. Pázsitos réteken terelget engem.”
– Én mindig azt gondoltam, ez elég ostoba elképzelés a mennyről.
– Te hogy képzeled el a mennyet, Joan?
– Nos, semmi aranykapu meg efféle unalmas dolgok. A legszívesebben úgy gondolok
rá, mint egy államra. Ahol mindenki szorgoskodik, segít valamiképpen szebbé és talán
boldogabbá tenni világunkat. Szolgálat, én ezt a fogalmat kötöm a mennyhez.
– De szörnyű kis smokk vagy te, Joan! – Rodney az ő megszokott ugrató modorában
felnevetett, hogy elvegye szavai élét.
– Nem, nekem tökéletesen megfelel egy zöldellő völgy és az est hűvösében a pásztor
mögött hazaballagó bárányok.
Itt rövid szünetet tartott a beszédben, majd így folytatta:
– Tudom, képtelen ötlet, Joan, de időnként eljátszom vele: egy reggel, amint az
irodámba megyek a megszokott útvonalon, a High Streeten, és befordulok a fasorra, a Bell
Walkra, nem a fasorban találom magam, hanem egy titkos völgyben. Mindkét oldalán
zöld mezők és nyájas erdők. Mindig is ott volt ez a völgy, ahol van, elrejtve a város
szívében. Az ember befordul a forgalmas High Streetről, elámul, és talán azt kérdezi: Hol
vagyok? És akkor azt felelik a többiek, tudod, nagyon kedvesen: Halott vagy…
– Rodney! – Joan igazán megriadt, sőt megdöbbent. – Te beteg vagy. Nem lehetsz
egészen magadnál.
Ez volt az első jele Rodney bajának – előhírnöke annak az ideg-összeroppanásnak,
amely miatt nem sokkal ezután a cornwalli szanatóriumba került két hosszú hónapra, ahol
nem tett mást, csak heverészett némán, hallgatta a sirályok rikoltozását, és a fakó, fátlan
dombokon túl morajló tengerre bámult.
De arra, hogy Rodney betegre dolgozta magát, csak aznap, a temetőben ébredt rá
Joan. Éppen sarkon fordultak, hogy kart karba öltve hazainduljanak, amikor Joan, aki
egyre noszogatta a férjét, menjenek már, látta, hogy a súlyos rododendron bimbó
kipottyan Rodney gomblyukából, rá Leslie sírjára.
– Odanézz – kiáltotta –, a rododendronod! –, és lehajolt, hogy fölvegye. De Rodney
gyorsan azt mondta:
– Hagyd csak ott a virágot. Legyen Leslie Sherstoné. Elvégre jó barátunk volt.
Milyen kedves gondolat, sietett rávágni Joan, és hogy holnap ő maga hoz majd ide
egy csokor sárga krizantémot.
Rodney rámosolygott, de olyan furcsán, hogy ő megijedt.
Igen, határozottan érezte azon az estén, hogy valami nincs rendben Rodney körül. Azt
persze nem is sejtette, hogy Rodney egy súlyos ideg-összeroppanás előtt áll, azt azonban
tudta, hogy valamiképpen elüt a viselkedése a szokásostól.
A hazaúton aggódva faggatta, de Rodney nem sokat mondott. Mindig újra azt
ismételgette:
– Fáradt vagyok, Joan… Nagyon fáradt.
 És egyszer ezt az érthetetlen félmondatot fűzte hozzá: „nem lehetünk mindannyian
bátrak…”
Úgy egy héttel később egy reggel aztán álmosan kijelentette:
– Ma nem kelek fel.
És attól fogva némán feküdt az ágyában, nem nézett senkire, nem szólt senkihez, csak
csendesen maga elé mosolygott.
Aztán jöttek a doktorok, ápolónők, és végül elintézték, hogy Rodney hosszú
pihenőkúrára Trevelyanbe kerüljön. Ahová nem lehetett se levelet, se sürgönyt küldeni.
Látogatókat sem fogadtak. Még Joannak sem engedték meg, hogy meglátogassa Rodneyt.
Még neki, a hites feleségének sem!
Szomorú, zavarba ejtő, idegesítő korszaka volt ez Joan életének. A gyerekekkel is baj
volt. Egy cseppet sem mutatkoztak segítőkésznek. Úgy viselkedtek, mintha az egész Joan
hibája lenne.
– Hagytad, hogy rabszolgaként robotoljon az irodában. Te is nagyon jól tudtad, anya,
hogy apa évek óta többet dolgozik a kelleténél.
– Tudtam, drágáim. De mit tehettem volna?
– Rég ki kellett volna onnan cibálnod. Hát nem tudod, mennyire utálja azt a munkát?
Te semmit sem tudsz apáról?
– Elég legyen, Tony. Természetesen mindent tudok apátokról. Sokkal többet, mint
amennyit ti.
– Néha azt gondolom, szó sincs róla. Azt gondolom: te egyikünkről sem tudsz
semmit.
– Tony! Ez több a soknál!
– Állítsd le magad, Tony! – avatkozott közbe Averil. – Ugyan mi értelme?
Ez jellemző volt Averilre. Száraz, érzéketlen, előszeretettel fitogtatja korát meghaladó
tárgyilagosságát és állítólagos cinizmusát. Averilnek mintha nem is lenne szíve, gondolta
Joan elkeseredve. A kislány irtózott a becézéstől, és ha jobbik énjére apelláltak, az nyom
nélkül lepergett róla.
– Drága apuskám – nyögött föl Barbara. Ő fiatalabb volt két testvérénél,
gátlástalanabbul kimutatta érzelmeit. – Igenis, a te hibád, anya. Te kegyetlen voltál hozzá,
mindig kegyetlen.
– Barbara! – Joan kis híján kijött a béketűrésből. – Tudod te egyáltalán, mit beszélsz?
Ha van, akire elsősorban tekintettel vagyunk idehaza, az az apád. Ha ő nem dolgozott
volna értetek, mit gondolsz, hogy neveltünk volna fel benneteket, hogy ruháztunk,
tápláltunk volna? Értetek áldozta föl magát, mert ez a szülők kötelessége, és ezt is teszik,
de nem csapnak körülötte nagy hűhót.
– Hadd ragadjam meg ezt az alkalmat, anya – mondta Averil –, hogy megköszönjem
neked mindazokat az áldozatokat, amelyeket te hoztál értünk.
Joan gyanakodva pillantott a lányára. Vajon komolyan gondolta ezt Averil?
Bizonyára. Ennyire nem lehet arcátlan ez a lány…
Most Tony vonta magára a figyelmét. Azt kérdezte nagyon komolyan: – Ugye igaz,
anya, hogy apa annak idején farmer akart lenni?
– Farmer? Nem, dehogy. Illetve ha jól emlékszem, sok évvel ezelőtt talán… amolyan
fiatalkori hóbort volt. A családban hagyományos az ügyvédi mesterség. Az iroda családi
vállalkozás, és mondhatom, nagyon jó hírű Angliának ezen a részén. Büszke lehetnél rá,
Tony, és örülnöd kéne, hogy te is oda fogsz belépni.
– Én ugyan nem, anya. Kelet-Afrikába készülök, és gazdálkodni akarok.
– Badarság, Tony. Ne kezdjük újra elölről ezt a képtelen ostobaságot. Hogyne lépnél
be a céghez? Te vagy apád egyetlen fia.
– Nem leszek ügyvéd, anya. Ezt apa is tudja, és ő beleegyezett.
Joan elhűlve bámult rá, megrendülve fia hideg magabiztossága láttán. Majd leroskadt
egy székre, és a szemét elöntötték a könnyek. Milyen barátságtalanok mindnyájan! Hogy
bántják őt!
– Nem tudom, mi ütött egyszerre belétek. Miért beszéltek így velem? Ha apátok itt
lenne… nagyon barátságtalanok vagytok velem, nagyon!
Tony valamit morgott, sarkon fordult, és kisurrant a szobából.
– Tony szilárdan eltökélte, hogy farmer lesz, anya – jegyezte meg szokott, száraz
modorában Averil. – Mezőgazdasági középiskolába akar járni. Szerintem bolondság. Ha
férfi lennék, én sokkal szívesebben lennék ügyvéd. Úgy gondolom, a jog roppant érdekes.
– Álmomban sem gondoltam volna – hüppögött Joan –, hogy a gyerekeim képesek
ilyen barátságtalanul viselkedni velem.
Averil nagyot sóhajtott. Barbara, aki a szoba egyik sarkában zokogott hisztérikusan,
most felkiáltott:
– Érzem, apus meg fog halni! Érzem, jaj, érzem, és akkor senkink sem lesz többé. Ezt
nem viselem el, jaj, nem viselem el!
Averil megint sóhajtott, undorral mérve végig előbb csukladozva zokogó húgát, aztán
halkan sírdogáló anyját.
– Hát, ha semmit nem tehetek értetek…
Azzal nyugodtan, higgadtan kisétált a szobából. Ami nagyon is rá vallott.
Roppant elkeserítő és kínos jelenet volt; Joannak évek óta nem jutott az eszébe.
Nagyon is érthető, persze. Egyenes következménye annak a sokknak, amelyet apjuk
betegsége és a titokzatos „ideg-összeroppanás” szó váltott ki a gyerekekből. A
gyerekeknek megkönnyebbülés, ha rámondhatják, hogy ez vagy az a dolog valaki más
hibája. Azért tették meg bűnbaknak az anyjukat, mert ő volt kéznél. Utólag Tony is,
Barbara is bocsánatot kért Joantól. Averil a jelek szerint úgy gondolta, neki nincs miért
bocsánatot kérnie, és a maga szempontjából talán igaza is volt. Nem a szegény gyermek
hibája, ha úgy látszik, szívtelennek született.
Nehéz és szerencsétlen időszak volt az a két hónap, amíg Rodney távol volt. A
gyerekek duzzogtak, és rossz volt a kedvük. Amennyire lehetett, kitértek anyjuk útjából,
amitől Joan furán magányosnak érezte magát. Ez azért volt, gondolta, mert sokat
bánkódtam és aggódtam. Hisz tudnivaló, a gyerekei szívből szeretik őt. Csak persze éppen
kamaszodtak – Barbara már iskolás volt, Averil tizennyolc éves, félszeg, gyanakvó süldő
lány. Tonyt alig látták, örökké a szomszédos farmon lógott. Bosszantó, hogy a fejébe vette
ezt az ostobaságot, hogy ő gazdálkodni akar, és Rodney részéről hiba, gyengeség, hogy
áldását adta rá. Jaj szegény fejemnek, sopánkodott magában Joan, hát mindig rám marad a
kellemetlen dolgok elintézése? Annyi helyes lány van Miss Harley intézetében, fel nem
foghatom, miért barátkozik Barbara a leglehetetlenebb alakokkal. Világosan meg kell neki
mondanom: csak olyan lányokat hozhat ide, akiket én is szívesen látok. Amiből,
gondolom, újabb veszekedés lesz, meg bőgés, meg duzzogás. Averilre persze nem
számíthatok, ki nem állhatom azt a csúfondáros modorát. Mit gondolhatnak rólunk a
kívülállók, ha őt hallják?
Hát igen, gondolta Joan, a gyereknevelés hálátlan és nehéz feladat.
És senki nem becsüli érdeme szerint. Pedig mennyi tapintat és humor kell hozzá!
Pontosan tudnia kell a szülőnek, mikor legyen kemény, mikor engedjen. Azt senki sem
tudja, mi mindenen mentem én keresztül Rodney betegsége alatt!
De mindjárt össze is rezzent – mert ez a gondolat eszébe idézte McQueen doktor
gunyoros megjegyzését. Akármiről folyik a szó, mondta a doktor, előbb vagy utóbb valaki
biztosan kijelenti: „Azt senki sem tudja, min mentem én keresztül akkoriban!” Mindenki
nagyot nevetett, és azt mondták rá: „Milyen igaz!”
Csakugyan igaz, gondolta Joan, ügyetlenül mozgatva lábujjait a cipőjében, mert
homok ment bele. Azt senki sem tudja, min mentem én keresztül akkoriban, még Rodney
sem.
Mert mihelyt Rodney hazajött, nagy megkönnyebbülésükre mind visszazökkentek a
régi kerékvágásba, és a gyerekek megint olyan vidámak és szeretnivalók voltak, mint
régen. Helyreállt a családi harmónia, ami azt bizonyítja, gondolta Joan, hogy az egész csak
az aggodalom miatt volt. Az aggodalom miatt jött ő ki a sodrából. Az aggodalom tette a
gyerekeket idegessé és rosszkedvűvé. Nagyon nyugtalanító időszak volt, s hogy ő miért
idézi fel éppen az akkori incidenseket, holott a boldog emlékeit akarta volna feleleveníteni,
nem a rosszakat – az rejtély.
Az egész azzal kezdődött – mivel is kezdődött? Hát persze, azzal, hogy verset
akartam szavalni! Bár képzelni is bajos nevetségesebb helyzetet, mint hogy valaki a
sivatagban járkál és szaval. Igaz, nincs jelentősége, hisz a kutya sem látja-hallja.
Nincs itt egy teremtett lélek sem – no ne, biztatta magát Joan, csak semmi pánik!
Bolondság, csak az idegeim…
Sarkon fordult, és a fogadó felé indult.
Uralkodnia kellett magán ahhoz, hogy el ne kezdjen futni.
Nincs abban semmi ijesztő, hogy az ember egyedül van, semmi, de semmi. Talán neki,
Joannak is az a bizonyos betegsége van… hogy is hívják? Nem klausztrofóbia, az rettegés
a zárt terektől; ez éppen az ellenkezője. Hogy is mondják. A-val kezdődik. Rettegés a nyílt
tértől.
A dolognak pontos tudományos magyarázata van.
Igen, de a tudományos magyarázat, ha megnyugtató is, pillanatnyilag nem segít rajta.
Könnyű azt hajtogatni magunkban, hogy az egész dolog abszolút érthető volt és
logikus, de korántsem olyan könnyű visszaszorítani azokat a fél- és negyedgondolatokat,
amelyek úgy jönnek elő és tűnnek el, mint a kövek hasadékából kibukkanó gyíkok.
Myrna Randolph, gondolta Joan, úgy jött elő, mint egy kígyó – a többi ügy meg úgy,
mint a gyíkok.
Tág és nyílt terek… Ő egész életében egy skatulyában élt. Igenis, egy skatulyában
játék-gyerekekkel és játék-férjjel.
Ej, miket beszélsz, Joan, korholta önmagát, hogy lehetsz ilyen eszement? A gyerekeid
nagyon is valóságosak.
Igaz, a gyerekek valóságosak, a szakácsnő is az, Ágnes is és Rodney is. Akkor talán én
nem vagyok valóságos. Én csak egy játék-feleség vagyok, és persze játék-anya.
 Hát ez szörnyű! Kezdek félrebeszélni. Talán mégis jobb lenne szavalni. Csak van
olyan vers is, amire emlékszem!
És hangosan, aránytalanul hangosan rákezdte: Távol telt tőled tavaszom, midőn…
De nem és nem jutott eszébe a folytatás. És mintha nem is akarta volna folytatni. Elég
ez az egy sor is. Mindent megmagyaráz, mindent, gondolta Joan. Rodney, Rodney…
Távol telt tőled tavaszom… Csakhogy most nem tavasz van, hanem november.
És hirtelen belevágott a felismerés. Hiszen pontosan ezt mondta Rodney is azon az
estén…
Van itt valahol egy összefüggés, egy nyom, ki tudja, hová vezető nyom, amely őrá,
Joanra vár, a csönd mögé rejtőzve. És most ébredt csak rá: ettől a valamitől akart
elmenekülni.
De hogy menekülhessen el az ember, ha mindenütt gyíkok ütik fel a fejüket?
Mennyi minden van, amire nem tanácsos gondolni: Barbara, Bagdad, Blanche (ni,
mind B-vel kezdődik, be furcsa!). No meg Rodney a Victoria pályaudvar peronján. Averil,
Tony és Barbara barátságtalan viselkedése.
De hát miért nem tudok inkább arra gondolni, ami jó és szép volt? Annyi gyönyörű
emlékem van pedig. Annyi, de annyi…
A szép menyasszonyi ruhája gyöngyházfényű szaténból… Averil a kosárkájában:
csupa muszlin- és rózsaszín szalag; milyen kedves, egészséges baba volt és milyen
csendes. Averil mindig udvarias, jól nevelt gyerek volt. „Maga olyan jól neveli a gyerekeit,
Mrs. Scudamore!” Igen, Averil mindig anyja megelégedésére szolgált – legalábbis a
nyilvánosság előtt. A magánéletben viszont hajlamos volt örökösen vitázni, és a pillantása
egyenesen feszélyező volt: mintha azt firtatta volna, milyen is vagy valójában? Egy
gyereknek nem így kell néznie a mamájára. Egy szerető gyereknek semmiképpen!
Nyilvánosan Tony is mindig becsületére vált a családjának, bár amúgy gyógyíthatatlanul
figyelmetlen volt, és bizonyos dolgokban megbízhatatlan. De az egyetlen nehéz gyerek a
családban Barbara volt, aki dührohamokra hajlott és féktelen zokogásra.
Egészében véve mégis mind a három elragadó, jó modorú, jól nevelt gyereknek volt
mondható.
Nagy kár, hogy a gyerekek felnőnek. Akkor kezdődnek a bajok.
De nem, nem akarok erre gondolni. Inkább a gyerekkorukra! Averilre, tánciskolás
korában, abban a szép, habos rózsaszín selyemruhájában. Vagy Barbarára. Milyen aranyos
volt abban a csinos kis kötött ruhácskában! Vagy Tonyra a bonyolult mintás
kezeslábasában, amelyet a fürge ujjú Dadus kötött neki…
Talán mégis tudnék okosabbra is gondolni, mint a gyerekeim ruháira, bosszankodott
Joan. Valami bájos, gyengéd dologra, amit neki mondtak? Vagy különösen meghitt,
szívmelengető együttlétekre?
Ha az ember meggondolja, mennyi áldozatot hoz a gyerekeiért, mi mindent meg nem
tesz értük…
Hát nem kidugta megint a fejét egy gyík? Averil, amint ott áll előtte, és nagyon
udvariasan, gyanús, sőt félelmetes nyugalommal azt kérdezi:
– Mi az, amit valójában te teszel értünk, anya? Nem te fürdetsz minket, ugye nem?
– Nem.
 – És nem te adsz ebédet, nem te fésülöd meg a hajunkat. Ez mind Dadus dolga. Ő
fektet le bennünket, és ő költ fel. A ruháinkat sem te varrod, hanem Dadus. Ő visz minket
sétálni…
– Igaz, drágám. De én fogadtam fel Dadust, hogy titeket gondozzon. Más szóval én
fizetem a bérét…
– Jé, én azt hittem, apu fizeti. Hát nem ő fizet mindenért, amink csak van?
– Persze drágám, bizonyos értelemben. De az egyre megy.
– Mégsem neked kell minden reggel irodába menned, hanem csak apának. Neked
miért nem kell irodába menned?
– Mert én a háztartást vezetem.
– Hát nem Kate meg a szakácsnő meg…
– Elég, Averil!
Meg kell adni, Averil mindig engedelmeskedett, ha az ember rászólt. Sosem
lázadozott, nem volt kihívó. Csakhogy, valljuk be, az ő engedelmessége sokszor
kellemetlenebb volt, mint amilyen a lázadása lett volna.
Averillel az ítélet mindig így hangzana: Bizonyíték hiányában! – mondta egyszer
nevetve Rodney.
– Ez nem mulatságos, Rodney. Nem hiszem, hogy jó, ha egy olyan korú gyerek, mint
Averil, ennyire kritikus.
– Úgy érted, túlságosan fiatal ahhoz, hogy a bizonyíték mibenlétét felmérje?
– Hagyd a jogásznyelvet, Rodney!
Rodney arcára kiült szokott, csúfondáros mosolya:
– Ugyan, ki tett engem ügyvéddé?
– Én komolyan beszélek. Azt gondolom, Averil tiszteletlen.
– Szerintem Averil szokatlanul udvarias gyerek. Tökéletesen hiányzik belőle a legtöbb
gyereknek az a pusztító őszintesége, ami például Babsben megvan.
Joan elismerte: ebben a férjének van igaza. Ha rájött a hoppáré, Barbara mindennek
elmondta az embert:
– Csúnya vagy… rossz vagy… gyűlöllek. Bár meghalnék. Akkor bezzeg sírnál, ha
meghalnék!
– Ez Babsnél csak heves felindulás – sietett kijelenteni Joan. – Utána mindig megbánja.
– Meg, a szegény kis ördögfióka. És nem gondolja komolyan, amit mond. Averilnek
ellenben bámulatosan jól működik a szimata: mindig megérzi a hazugságot.
Joan elpirult bosszúságában:
– A hazugságot? Nem értem, mire gondolsz!
– Ugyan, ugyan, Joan! Arra a maszlagra, amivel őket etetjük. A mindentudó
szerepében tetszelgünk. Illetve kénytelenek vagyunk úgy tenni, mintha mindig azt tennők,
ami a leghelyesebb, ami a legjobb nekik, szegény, gyámoltalan kis lényeknek, akiket
teljhatalommal kormányzunk.
– Úgy beszélsz a gyerekeinkről, mintha rabszolgák lennének!
– Hát nem azok? Azt eszik, amivel mi etetjük őket, azt a ruhát viselik, amit mi adunk
rájuk, és többé-kevésbé azt mondják, amire mi tanítjuk őket. Ez az ára a védettségüknek.
De életük minden egyes napjával közelebb jutnak a szabadsághoz.
– A szabadsághoz? – Joan elbiggyesztette az ajkát. – Van egyáltalán valahol is
szabadság?
 – Nem – rázta meg a fejét Rodney csüggedten –, én is azt hiszem: nem létezik.
Mennyire fején találtad a szöget, Joan.
És lassú léptekkel, kicsit megroggyant vállal kiment a szobából. Joant elfogta a
rémület. Azt gondolta magában: „Tudom már, hogy fest majd Rodney, amikor
megöregszik…”

Rodney a pályaudvar peronján – a fényben élesen kirajzolódnak fáradt arcán a ráncok –, és azt
mondja neki: vigyázz magadra, kicsi Joan.

De alig egy perccel később…

Miért térek mindig vissza ehhez a gondolathoz? Nem is igaz! Ő igenis nagyon hiányzik
Rodneynak! Nyomorultul érzi magát egyedül a házban a cselédséggel! És bizonyára
eszébe sem jut vacsoravendégeket hívni – vagy ha mégis, hát legfeljebb azt az ostoba
Hargrave Taylort, aki maga a megtestesült unalom; Joan fel nem foghatta, mit szeret rajta
Rodney. Vagy azt a kiállhatatlan Mills őrnagyot, aki másról sem tud beszélni, mint
legelőkről és tehenekről…
Hogyne hiányozna ő Rodneynak!
 HATODIK FEJEZET

Amint belépett a fogadóba, ott termett a hindu.

– Memszáhib jót sétált? – kérdezte.
– Nagyon jót – felelte Joan.
– Vacsora hamar kész. Nagyon finom vacsora, memszáhib.
Ezt örömmel hallja, így Joan, bár, mint utóbb kitűnt, a hindu megjegyzése inkább a
szokásnak felelt meg, mint a valóságnak, a vacsora ugyanis pontosan az volt, ami eddig
mindig, csak őszibarackkal végződött sárgabarack helyett.
A vacsora után korán lett volna lefeküdni. Miért is nem hoztam magammal kicsit több
könyvet, vagy legalább kézimunkát, gondolta Joan elkeseredetten, már vagy századszor.
Megpróbálta újra elolvasni Lady Catherine Dysart emlékezéseinek legmulatságosabb
passzusait, de a kísérlet kudarcba fulladt.
Csak lenne valami dolgom, gondolta Joan. Bármi megtenné, egy kártyapakli is. Vagy
valami játék: triktrak, sakk, dáma – játszhatna saját maga ellenében! De bármi más is:
halma, harang-kalapács…
Hanem hogy milyen furcsa gondolata támadt az imént, ott a sivatagban! A kő réseiből
kibukkanó gyíkok. Az ember agyából előbukkanó gondolatok… ijesztő gondolatok,
felkavaró gondolatok… gondolatok, amelyekből nem kér az ember.
De ha nem kér belőlük, miért jutnak az eszébe? Az ember elvégre ura a gondolatainak
– vagy mégsem? Előfordulhat, bizonyos körülmények között, hogy a gondolatok a maguk
uraivá válnak… és úgy ütik fel a fejüket, mint a repedésből kikukkantó gyíkok – vagy úgy
cikáznak át az ember agyán, mint egy zöld kígyó.
Vajon honnan jönnek?
De különös érzés volt az a hirtelen rátámadt pánik!
Agorafóbiának kell lennie. (Hát persze, ez a neve – agorafóbia. Ez is azt bizonyítja,
hogy az ember mindenre vissza tud emlékezni, ha kitartóan törekszik rá.) Ez az, ezt a szót
kereste. Rettegés a nyílt terektől. Csak az a furcsa, hogy eddig még sosem észlelte ennek a
kórnak a nyomát. Bár nemigen volt alkalma megtapasztalni, milyen a nyílt tér. Mindig is
házak és kertek között élt, sok volt a dolga, és sok az ember körülötte. Sok ember, ez a
dolog veleje. Ha volna itt valaki, akivel szót válthatna.
Még Blanche is megtenné…
Kész nevetség elgondolni, mennyire megriasztott az a kilátás, hogy Blanche esetleg
ugyancsak hazautazik, és együtt kell megtennem vele az utat!
Pedig micsoda megváltás lenne most Blanche társasága. Kedvünkre
elbeszélgethetnénk a régi jó intézeti időkről. De még milyen réginek tetszik innen nézve az
az idő! Mit is mondott Blanche? „Én süllyedtem a világ szemében – te emelkedtél…” De
nem, utóbb helyesbített. Azt mondta: „Te az maradtál, aki voltál: a St. Anne
mintanövendéke, aki díszére válik iskolájának.”
 Igazán ilyen keveset változott volna ő az iskolai évek óta? Kedves gondolat. Illetve
bizonyos szempontból kedves, de más szempontból éppen nem az. Úgy hangzik, mintha ő
megállt volna a fejlődésben.
Mit is mondott Miss Gilbey a búcsúbeszélgetésükön? Miss Gilbeynek a lányokhoz
intézett búcsúszózatai híresek voltak, valósággal az intézmény rangjára emelkedtek a St.
Anne-ben.
Joan emlékezetébe idézte ezt a sok éve történt eseményt. Megdöbbentő élességgel
jelent meg lelki szemei előtt régi igazgatónőjének képe. Széles, kiugró orra, rajta a csiptetős
szemüveg, mindent látó, éles szeme, lenyűgöző tekintete, ijesztően méltóságteljes járása –
nem is járt – vonult az iskola folyosóján: egyenes hát, enyhén kiugró keble, egy szigorúan
megregulázott, leszorított kebel, amelyhez legfeljebb a méltóság képzetét lehetett társítani,
a lágyságét semmiképpen.
Miss Gilbey ijesztő jelenség volt, okkal félték és csodálták, és nemcsak a növendékek,
a szülők is. Kétség sem fért hozzá: Miss Gilbey volt St. Anne!
Joan látta önmagát, amint belép a „szent” szobába, amely a maga virágaival,
rézkarcaival és más tárgyaival egyszerre sugallta a kultúra, a tudomány és az illem
jelenlétét.
Miss Gilbey az íróasztalánál ült. Méltóságteljesen fordult a belépő felé:
– Gyere be, Joan. Ülj le, drága gyermekem!
Joan engedelmesen leült a kretonhuzatú karosszékre, Miss Gilbey levette az orráról
szemüvegét, és váratlanul Joanra mosolygott. Mosolya valamiképpen nem valóságosnak
tetszett, és határozottan ijesztő volt.
– Elhagysz bennünket, Joan, kilépsz az iskola szűken körülhatárolt világából a tágabb
világba, azaz az életbe. Szeretnék veled egy kicsit elbeszélgetni, mielőtt távoznál, abban a
reményben, hogy némely szavam kalauzodul szolgálhat a jövőben.
– Igenis, Miss Gilbey.
– Itt, ebben a boldogító környezetben, veled egykorú társnők között védve voltál
mindazoktól a nehézségektől, amelyeket senki nem kerülhet el teljesen élete során.
– Igenis, Miss Gilbey.
– Tudom, jól érezted magad nálunk.
– Igenis, Miss Gilbey.
– És jó munkát végeztél. Szépen haladtál, meg vagyok elégedve veled. Egyike voltál a
legeredményesebb növendékeinknek.
Enyhe zavar.
– Ó… ööö… örülök, Miss Gilbey.
– De az élet most új problémákat, új felelősségeket tár eléd…
És így tovább, hosszú percekig. Joan megfelelő időközönként elrebegte:
– Igenis, Miss Gilbey.
Enyhén hipnotizáltan hallgatta és bámulta az igazgatónőt.
Miss Gilbey egyik ütőkártyája volt pályafutása során a hangja, amely Blanche
Haggard szerint kiterjedését tekintve zenekari volt. Kezdetben lágyan búgott, mint a
cselló, fuvolahangon dicsért, de mélyen szólt, mint a fagott, ha óva intett valamitől. A
feltűnő intellektuális képességeket mutató lányok esetében a szakmai karrierre buzdító
szavak a rézfúvósok harsányságával csengtek; az inkább házias természetű lányok
esetében az asszonyi és anyai kötelességek elősorolása a halkabb szavú hegedűt idézte.
 Beszéde legvégén – és csakis itt – Miss Gilbey áttért a pizzicatóra.
– És most egy utolsó, személyes megjegyzés! Ne légy lusta gondolkodni, Joan,
drágám! Ne a külső, felszínes látszat szerint ítéld meg a dolgokat, csak azért, mert nincs
ennél könnyebb, és mert ezzel fáradságot takaríthatsz meg! Az életet élni kell, nem
magyarázgatni. És ne légy túlságosan elégedett önmagaddal!
– Igenis… azaz nem leszek, Miss Gilbey.
– Mert magunk között szólva, ez a te gyengéd, ugye Joan? Gondolj másokra is,
drágám, és ne túlságosan sokat magadra. És vállald bátran a felelősséget, ami rád hárul!
Következett a tetőpont, a teljes zenekar:
– Az élet, Joan, állandó fejlődés, állandó felfelé törekvés meghalt énjeink kőfokaira
hágva. Utolér majd a kín és a szenvedés. Mindenkit utolér. Még a mi Urunk Jézus sem volt
mentes halandó létünk szenvedéseitől. Ahogy ő megismerte a Getsemáné-kertbeli
gyötrelmeket, úgy fogod te is megismerni, és ha mégsem, Joan, az annak a jele lesz, hogy
ösvényed messzire elkanyarodott a helyes úttól. Ezt ne feledd, amikor eljön a kétség és
küzdés órája. És azt se feledd, drágám, hogy én mindig örömmel hallok hírt régi
növendékeimről, és kész vagyok mindenkor tanácsaimmal segíteni őket, ha ezt igénylik.
Isten áldjon, drágám!
Amire jött még a végső áldás, Miss Gilbey búcsúcsókja – ez a csók nem annyira
gyengéd emberi gesztus volt, mint inkább magasztos lovaggá ütés.
Az enyhén szédelgő Joan kegyelemben elbocsáttatott.
A hálóterembe belépve ott találta Blanche Haggardot, aki éppen zenekari
hangversenyt adott elragadtatott hallgatóinak, orrán Mary Grant csíptetőjével, keblén egy
párnával, amelyet iskolai ruhája mellrészébe gyömöszölt.
– Te most kilépsz – harsogta Blanche – az iskola boldog világából az élet sokkal
tágasabb és veszélyesebb világába. Megnyílik előtted az élet a problémáival és
felelősségeivel…
Joan csatlakozott a hallgatósághoz. A taps fölerősödött, amint Blanche eljutott a
tetőpontra:
– Neked csak egy szót mondok, Blanche Haggard. Fegyelem. Fegyelmezd
érzelmeidet, gyakorold az önuralmat. Még forrón érző szíved is veszélyt hozhat rád. Csak
szigorú fegyelem árán érheted el a csúcsot. Az ég sokféle tehetséggel áldott meg. Használd
jóra adományait. Sok a hibád, Blanche, nagyon sok. De ezek a nagylelkű teremtés hibái, s
így helyrehozhatók.
– Az élet – Blanche hangja falzettóba csapott át – folytonos fejlődés. Törj fölfelé halott
énjeid kőfokaira hágva (lásd Wordsworthöt). Ne feledd régi iskoládat, és ne feledd, hogy
Gilbey néni készséggel ad tanácsot és segítséget, ahányszor a felbélyegzett borítékot
mellékeled.
Blanche itt szünetet tartott, de nagy meglepetésére se nevetés, se taps nem tört ki.
Mindenki mintha sóbálvánnyá vált volna. És minden fej az ajtó felé fordult, ahol
méltóságteljesen, csíptetőjével a kezében állt Miss Gilbey.
Gyötrelmes csend támadt. Aztán megszólalt Miss Gilbey:
– Amennyiben színésznőnek készülsz, Blanche Haggard, tudtommal számos kitűnő
színművészeti iskola van, ahol megtanítanak a hangod helyes használatára és a hibátlan
kiejtésre. Úgy látom, van némi színészi tehetséged. Légy szíves, azonnal tedd vissza azt a
párnát a helyére!
 Azzal kisietett.
– Phű – lélegzett föl Blanche. – A vén zsarnok! Ez azért nagyon sportszerű volt tőle.
Hanem ahhoz ért, hogy az emberrel éreztesse: ilyen, de ilyen kicsi.
Miss Gilbey csakugyan rendkívüli egyéniség volt, nem akárki. Akkor vonult
nyugdíjba éppen, amikor Averil a második évét kezdte meg a St. Anne-ben. Az új
igazgatónő a nyomába sem ért, és így az iskola hamarosan hanyatlásnak indult.
Blanche igazat mondott, Miss Gilbey zsarnok volt. De olyan, akinek a tekintélyét mind
elfogadták. És annyi bizonyos, nagyon igaza volt abban, amit Blanche-ról mondott,
gondolta Joan. Fegyelem – erre lett volna Blanche-nak szüksége az életben. Nagylelkűség –
igen, alighanem ez is ül. Önuralom – ennek abszolút híján volt Blanche. De ami a
nagylelkűséget illeti, Blanche csakugyan az. Azt a pénzt, amit ő küldött neki, nem magára
költötte. Egy redőnyös íróasztalt vett Tomnak. Ha van valami a világon, amit Blanche nem
kívánt volna magának, az egy redőnyös íróasztal. Blanche kedves, jószívű teremtés. Mégis
elhagyta a gyerekeit, szívtelenül továbbállt, megszökött attól a két kis lénytől, akiknek ő
adott életet.
Ez is azt mutatja, hogy vannak nők, akikbe egy csepp anyai érzés sem szorul. Pedig az
embernek mindig a gyerekét kell elsősorban figyelembe vennie. Ebben maradéktalanul
egyetértett ő meg Rodney. Rodney igazán önzetlen valaki – ha a megfelelő módon tudtára
adják, mi a teendő, így például ő elmagyarázta Rodneynak, hogy az ő csinos, napos
öltözőszobáját át kell alakítani gyerekszobává. Rodney készséggel átköltözött az
istállóudvarra néző kis szobába. A gyerekeknek annyi nap és fény dukál, amennyi csak
beléjük fér.
Ő meg Rodney igazán lelkiismeretes szülők voltak. És a gyerekek is olyanok, hogy
öröm volt rájuk nézni, különösen kicsi korukban: csinosak, bájosak. Sokkal jobban
neveltek, mint például a Sherston fiúk. Mrs. Sherston a jelek szerint nem sokat törődött
azzal, hogy festenek a fiai. És képes volt a legfurcsább dolgokat művelni, például hason
csúszni a földön mint rézbőrű indián, félelmes csatakiáltásokat hallatva. Egyszer, amikor a
gyerekeivel cirkuszt játszottak, roppant élethűen imitálta a rozmárt.
Az az igazság, szögezte le magában Joan, hogy Leslie Sherston sem nőtt ki soha a
gyerekkorból.
Mégis milyen szomorú élete volt szegény asszonynak!
Joan arra a napra gondolt vissza, amikor váratlanul összefutott Somersetben Sherston
kapitánnyal.
Barátaival látogatott el oda; nem is sejtette, hogy a Sherston család ott lakik. Egyszerre
szembe találta magát Sherston kapitánnyal, aki akkor lépett ki (és ez mennyire jellemző
volt rá) a helyi kocsmából.
Joan nem találkozott vele azóta, hogy a kapitány letöltötte a büntetését, és igazán
döbbenetes volt a különbség a mai Sherston és az egykori fesztelen, magabiztos
bankigazgató között.
Nagy, agresszív férfiak szemében látni ezt a furcsamód üres tekintetet, miután
megbuktak a világban. Hozzá a görnyedt váll, a megbővült zakó, a petyhüdt arc, az ide-
oda cikázó szemek…
Hogy bízhatott meg bárki ebben az emberben?
A találkozás a kapitányt is meghökkentette, de gyorsan összeszedte magát, és
megpróbálta Joant a régi modorában üdvözölni – de csak szánalmas utánzatáig jutott.
 – Ni csak, Mrs. Scudamore! Jól mondják: kicsi a világ. Ugyan mi szél hozta Skipton
Haynesbe?
Ott állt, kihúzta magát, és igyekezett belevinni hangjába a régi szívélyességet és
magabiztosságot. Szánalmas mutatvány volt, Joan, jobb meggyőződése ellenére, szívből
megsajnálta.
Be szörnyű lehet ilyen mélyre süllyedni a világ szemében! Abban a tudatban élni,
hogy az ember bármely pillanatban összeakadhat valakivel a régi ismerősei közül, s az
talán megismerni sem hajlandó többé őt!
Nem mintha Joannak esze ágában lett volna így viselkedni. Természetesen kedves
akart lenni.
– Velem kell jönnie, meglátogatni a feleségemet. Teázzon velünk – mondta Sherston. –
Igen, igen, drága hölgyem, ehhez ragaszkodom!
Sherston régi modorának ez a paródiája olyan kínos volt, hogy Joan, noha nem volt
hozzá kedve, tűrte, hogy a kapitány arra vezesse, amerre akarja, miközben szakadatlanul
beszél hozzá kényszeredett modorában.
Szeretné, ha Joan megtekintené új kis lakóhelyüket. Illetve nem is olyan kicsi. Jó pár
acre. Persze kemény munkát kíván piacra termelni. A legjobb üzletet az alma és a
szellőrózsa jelenti.
Még akkor is szaporán beszélt, amikor kinyitotta a némileg viharvert kertkapu zárját –
ugyancsak ráfért volna a kapura a festés. Gyomos út vezetett a házhoz. Egyszerre
megpillantották Leslie-t. Egy virágágy fölé hajolt.
– Nézd, ki van itt! – kiáltotta Sherston. Leslie hátravetette arcából a haját, odalépett
hozzájuk, és azt mondta:
– Nahát, micsoda meglepetés!
Joan rögtön észrevette, mennyire megöregedett Leslie, és milyen beteges a külseje.
Arcát ráncok barázdálták: a fáradtság és a fájdalom ráncai. Ettől eltekintve éppen olyan
volt, mint mindig: vidám, lompos és félelmesen energikus.
Mialatt ők hármasban beszélgettek, megjöttek az iskolából a Sherston fiúk. Nagy
diadalüvöltéssel rohantak Leslie-hez, és kedveskedve hozzádörgölőztek, „mamóka, ma-
móka” harci kiáltást hallatva. Leslie egy darabig tűrte az ostromot, majd nagyon
határozott hangon rászólt a fiúkra:
– Csendet! Vendégünk van!
És a fiúk egy másodperc alatt udvarias kisangyalokká változtak. Kezet ráztak Mrs.
Scudamore-ral, és finoman, halkan beszéltek.
Joant ez az egész egyik unokaöccsére emlékeztette, aki vadászkutyákat idomított. A
gazda egyetlen parancsszavára a kutyák leheveredtek, és mozdulatlanul kuporogtak, egy
másik szóra pedig felpattantak, és vad rohanásba kezdtek. Mintha Leslie hasonló elvek
szerint nevelné a fiait, gondolta Joan.
Aztán bevonultak a házba, Leslie kiment a konyhába a teát elkészíteni. A fiúk
segítettek neki. Nemsokára megjelent Leslie a tálcával, rajta kenyér, vaj, házilag eltett
lekvár, vaskos csészék. Leslie és a fiai nevettek.
De a legmeglepőbb az a változás volt, amelyen Sherston átment. Nyom nélkül eltűnt
kényszeredett, bizonytalan, mesterkélt modora. Egyszerre átalakult a ház fejévé és
házigazdává – méghozzá igen jó házigazdává. Nem igyekezett többé megjátszani a
nagyvilági férfit. Boldognak látszott, olyannak, aki elégedett önmagával és családjával.
Mintha itt, a négy fal között megszűnt volna számára a külvilág és a külvilág lesújtó
ítélete. A fiúk arra kérték, segítsen nekik befejezni megkezdett ácsmunkájukat. Leslie a
lelkére kötötte, el ne feledje, mit ígért neki: hogy megjavítja a kapát, és megkérdezte, még
ma kell-e a szellőrózsákat csokorba kötniük vagy holnapra hagyhatják?
Joan magában elismerte: ilyen szeretetre méltónak sosem látta eddig a kapitányt. Úgy
érezte, most végre megértette, mi szeretnivalót talált rajta Leslie. Mellesleg, nagyon jóképű
lehetett fiatalabb korában.
De egy perccel később nagyon meghökkent.
Péter ugyanis azt kiáltotta:
– Apa, meséld el újra azt a mulatságos történetet a fegyőrrel és a mazsolás pudingról!
Apja elsápadt. Péter tovább biztatta.
– Hisz tudod, amikor börtönben voltál! Amit az egyik fegyőr mondott meg a másik!
Sherston habozott. Restelkedő oldalpillantást vetett Joan-ra. Leslie megszólalt – a
hangja nagyon nyugodtan csengett:
– Rajta, Charles. A történet igazán mulatságos, Mrs. Scudamore örömmel hallaná.
Sherston el is mondta a történetet; csakugyan mulatságos volt – bár nem annyira, mint
a gyerekek gondolták. Ők gurultak a röhögéstől, és visítottak gyönyörűségükben. Joan is
nevetett udvariasságból, pedig inkább megriasztotta és kicsit meg is botránkoztatta a
dolog. Később, amikor Leslie-vel fölmentek kettesben az emeletre, tapintatosan és halkan
meg is jegyezte:
– Nem is sejtettem, hogy a gyerekek tudják! Leslie-ről lerítt: magában jót mulat rajta.
Nohát ez a Leslie, gondolta Joan, hiányzik belőle minden finomabb érzés.
– Előbb-utóbb úgyis megtudták volna. Hát nem? – vont vállat Leslie. – Akkor már
jobb, ha most tudják meg. Így sokkal egyszerűbb.
Egyszerűbbnek egyszerűbb, bólintott Joan, de vajon okos dolog-e? A gyermeki lélek
törékeny idealizmusa… megrendülhet a hitük és bizalmuk… itt elakadt.
– Nem hiszem, hogy az én fiaim nagyon törékenyek és idealisták lennének – felelte
Leslie. – Rosszabb lett volna nekik, ha csak annyit tudnak, valami történt, és nem tudták
volna meg, mi.
És így folytatta, jellegzetes, suta és esetlen kézmozdulattal kísérve:
– Titokzatoskodni és más efféle sokkal rosszabb. Amikor a fiúk megkérdezték, miért
ment el apa, azt gondoltam, jobb, ha magától értetődőnek veszem a dolgot, tehát azt
válaszoltam nekik: pénzt lopott a banktól, ezért börtönbe csukták. Elvégre tudják, mi az:
lopni: Péter gyakran lopott lekvárt, ilyenkor büntetésül ágyba küldtem. Ha felnőttek
tesznek olyat, ami tilos, börtönbe csukják őket. Ez igazán érthető.
– No de mégis… ha egy gyerek kénytelen lenézni az apjára, ahelyett hogy fölnézne
rá…
– De hát ők nem nézik le az apjukat – Leslie megint mintha befelé nevetett volna –,
hanem sajnálják őt, és nagyon szívesen hallgatják történeteit a börtönről.
– Esküdni mernék rá, hogy ez így nincs jól – jelentette ki Joan.
– Így gondolja, igazán? – Leslie kicsit töprengett. – De Charles-nak jót tett. Amikor
hazajött, úgyszólván a hasán csúszott, mint egy bűnbánó kutya. Ez elviselhetetlen volt.
Ezért gondoltam: jobb, ha természetesnek vesszük az ügyet. Elvégre az ember nem tehet
úgy, mintha életének három éve nem létezett volna. Jobb, úgy hiszem, ha az ember olyan
eseménynek tekinti, mint akármi mást.
 Hát ez jellemző Leslie Sherstonra, gondolta Joan. Gondatlan, nemtörődöm és híján
van minden finomabb érzésnek! Mindig a kisebb ellenállás útját követi.
No de ismerjük el: hűséges feleség.
– Igazán azt gondolom, Leslie, az egyszerűen csodálatos – mondta Joan kedvesen –,
ahogy maga kitartott a férje mellett, és nehéz munkát vállalt magára, hogy fenntartsa a
családot, amíg a férje… hm… távol van. Ezt sokszor elmondtuk, Rodney meg én.
Be furcsa, féloldalas a mosolya ennek a nőnek! Ezt Joan eddig sosem vette észre.
Dicsérete, úgy látszik, zavarba hozta Leslie-t. Nagyon különös hangon kérdezte:
– Hogy van… mármint Rodney?
– Sokat dolgozik, szegény báránykám. Nem győzöm mondogatni neki: ki kéne vennie
néha egy-két szabadnapot.
– Az nem olyan könnyű az ő munkája mellett – vélte Leslie. – Gondolom – akárcsak az
enyém –, az övé is egész napos munka. Nemigen lehet szabadnapot kivenni mellette.
– Hát nem, ez nagyon igaz. És Rodney olyan lelkiismeretes.
– Olyan munka, amelyben nincs megállás. – Leslie felállt, az ablakhoz lépett, és
hosszan kibámult.
Joannak most ötlött a szemébe valami változás Leslie alakján. Leslie ugyan
előszeretettel hordott mindig laza és formátlan ruhákat, de ez más…
– Ó, Leslie – kiáltott fel Joan –, csak nem…
Leslie megfordult, s amikor a pillantása találkozott Joanéval, lassan bólintott.
– De igen. Augusztusban szülök.
– Szent ég! – Joan a szíve mélyéig megrendült.
És meglepő módon Leslie váratlanul szenvedélyes beszédbe fogott. Most nem volt
nemtörődöm, se gondatlan. Inkább olyan, mint az elítélt rab, aki védőbeszédet tart.
– Ez állította talpra Charles-t. Ez. Hát nem érti? Bajos szóval elmondani, mit jelent ez
neki. Valamiféle jelkép… annak a jelképe, hogy ő nem kitaszított pária, hogy megint olyan
minden, mint volt. Még az ivással is megpróbált szakítani, amikor megtudta.
És itt Leslie kicsit összeborzongott – mintha máris előrevetné árnyékát az eljövendő
baj és kín…
Aztán lementek a földszintre. Sherston sietett ajánlkozni: ő majd elkíséri Mrs.
Scudamore-t a sarokig, és megmutatja neki, merre juthat haza a legrövidebb úton, a
mezőn átvágva. Joan egy pillantást vetett hátra, mialatt a kertkapuhoz tartottak, és azt
látta, hogy Leslie meg a fiúk egy csomóban hemperegnek a földön, vad örömkiáltásokat
hallatva. Leslie úgy hempereg itt a gyerekeivel, mint egy vadállat a kölykeivel, gondolta
Joan enyhe utálattal, majd a kapitány felé fordította a fejét, hogy arra figyeljen, amit
Sherston mond.
A kapitány azt mondta éppen, kicsit kapkodva, összefüggéstelenül, hogy sosem volt,
mióta világ a világ, és nem is lesz soha még egy olyan asszony, mint az ő felesége.
– Azt senki el nem képzelheti, Mrs. Scudamore, mi ő nekem. Nincs rá szó. Nincs rá
fogalom. Nem vagyok méltó rá, ezt tudván tudom…
Joan riadtan látta: a kapitány szemét máris elfutotta a könny. Könnyen elérzékenyül
ez a Sherston.
– Mindig egyforma, mindig vidám, mintha azt gondolná: bármi történik is vele, az
érdekes és szórakoztató. És soha egy zokszó el nem hagyja az ajkát. Soha. De én
meghálálom, esküszöm, meghálálom neki…
 Sherston kapitány azzal mutathatná ki a leginkább háláját, jutott Joan eszébe, ha
felhagyna a Vasmacskához címzett kocsma gyakori látogatásával. Kis híján ki is mondta,
amit gondolt.
Végre nagy nehezen lerázta a kapitányt, miután százszor elismételte: „Hát persze,
persze… Nagyon igaza van”… és hogy mennyire örül, hogy mindkettejüket láthatta.
Átvágott a mezőn, és amint a fogadó küszöbét átlépte, még egyszer, utoljára
visszatekintett. Sherston kapitány a Vasmacska előtt álldogált, és az órájára pislogott, hogy
megállapítsa, mennyit kell várnia az ivó nyitásáig.
Az egész nagyon, de nagyon szomorú, mondta Rodneynak Joan, amikor hazajutott.
És Rodney – szemmel láthatóan szándékosan kimutatva értetlenségét – azt kérdezte:
– De miért? Ha jól értettelek, azt mondtad, nagyon boldognak látszottak együtt.
– Igen, persze, bizonyos értelemben…
Ő úgy látja, mondta erre Rodney, Leslie Sherston jóra fordított egy rossz helyzetet.
– Nagyon bátran viselkedett egész idő alatt, az bizonyos. De gondolj csak bele:
gyereke lesz…
Rodney felkelt, az ablakhoz lépett és kibámult rajta. Majdnem pontosan úgy – most,
ahogy Joan visszagondol rá –, ahogy Leslie.
– Mikorra esedékes? – kérdezte pár perc hallgatás után.
– Augusztusra – felelte Joan. – Azt gondolom, ez nagy könnyelműség tőle.
– Ezt gondolod?
– Hogyne, drágám. Már így is napról napra élnek. Az újszülött tovább bonyolítja a
dolgokat.
– Leslie válla széles. – Rodney lassan, tagoltan ejtette ezeket a szavakat.
– Mégis össze fog roppanni, ha túl sokat vesz magára. Betegnek látszik.
– Betegnek látszott ő már akkor, amikor elköltözött innen.
– Azóta éveket öregedett. Könnyű azt mondani: ez állította talpra Charles Sherstont.
– Leslie ezt mondta?
– Ezt. Szó szerint.
– Ez alighanem igaz – szólt töprengve Rodney. – Sherston egyike azoknak a különös
embereknek, akiket csakis a mások megbecsülése éltet. Amikor a bíró kimondta az ítéletet,
úgy rogyott össze, mint egy kilyukasztott léggömb. Roppant szánalmas volt, de utálatos is.
Merem mondani, Sherston számára az egyetlen esély az, ha sikerül valahogy
visszaszereznie az önbecsülését. Egész embert kívánó munka.
– Én mégis azt gondolom, egy újabb gyerek… Rodney félbeszakította Joant, aki
megijedt, amint férje visszafordult, és látni engedte haragtól elfehéredett arcát.
– Elvégre a felesége, vagy nem? Csak két dolog közül választhatott: vagy faképnél
hagyja a férjét, elmegy a gyerekeivel együtt, vagy visszatér hozzá, és a felesége lesz. Leslie
ezt választotta, és ő nem csinál semmit félszívvel.
– De miért izgatja így fel magát? – kérdezte Joan.
– Nincs rá más oka – felelte Rodney –, mint az, hogy halálosan unja és utálja azt a
józan, megfontolt világot, ahol mindenki kiszámítja, mibe kerül majd, mielőtt lépne, és
senki nem vállal kockázatot.
Reméli, Rodney nem mond ilyeneket az ügyfeleinek jegyezte meg erre Joan. Rodney
vigyorogva rázta meg a fejét:
– Nem, nekik mindig azt tanácsolom, egyezzenek meg peren kívül.
 HETEDIK FEJEZET

Nem csoda, ha Joan aznap éjjel Miss Gilbeyről álmodott. Miss Gilbey trópusi kalapban
baktatott mellette a sivatagban, és szigorú hangon azt mondta:
– Nem figyeltél eléggé a gyíkokra, Joan. Gyenge oldalad a természetrajz.
Amire Joan természetesen azt felelte:
– Igenis, Miss Gilbey. Miss Gilbey így folytatta:
– Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, ezt hogy értem, Joan. Nagyon is jól tudod te.
Fegyelem, drágám!
Joan felébredt, és pár percig azt képzelte, a St. Anne-ben van. Való igaz, a fogadó
szobája sokban hasonlított egy intézeti hálószobára. A vaságyak, a csupasz, higiénikusnak
tetsző falak…
Jaj nekem, gondolta Joan, előttem egy újabb üres nap. Mit is mondott álmomban Miss
Gilbey? Fegyelem, drágám!
Ebben van valami. Micsoda ostobaság volt tőle tegnap akkora izgalomba jönni egy
semmiség miatt! Meg kell fegyelmeznie a gondolatait, némi rendet és rendszert vinni a
dologba – például alaposan megvizsgálni azt az agorafóbia-ügyet.
Most például jól érzi magát itt, a fogadóban. Kutya baja. Talán okosabb volna ma ki
sem lépni?
Csakhogy ez a kilátás egy cseppet sem volt vonzó. Egész nap itt ülni a félhomályban,
nyakig a faggyú-, paraffin- és légyölőszer-szagban – úgy, hogy nincs mit olvasnia és nincs
mit tennie – brr!
Vajon mit csinálnak a rabok a cellájukban? Ők legalább tornásznak meg postazsákot
varrnak vagy effélét. Másképp alighanem megőrülnének.
De vannak a börtönben egyes zárkák is; ott meg is őrülnek a foglyok.
Magánzárka napról napra, hétről hétre…
Hisz ő máris úgy érzi, heteket töltött itt! Holott mennyi ideje is van itt? Két napja.
Két napja! Hihetetlen. Hogy mondja Omar Hajjám? „Egymagam, a tegnap tízezer
évével”… így valahogy. Miért nem sikerül semmit pontosan felidéznie?
Ne, ne, ne kezdjük újra! Szavalással elütni az időt – ez nem volt valami gyümölcsöző
ötlet, de mennyire nem! Az az igazság: van a költészetben valami roppant izgató. Valami
nagy, lelket felkavaró erő…
De mi nem jut az eszembe, döbbent meg Joan. Hiába, minél szellemesebb valaki,
annál találóbbak a gondolatai, és engem mindig szellemes embernek tartottak.
„Mindig halvérű voltál, Joan…” Ugyan miért vágja így ketté a gondolatait Blanche
hangja? Ez a megjegyzése nagyon is közönséges és igaztalan volt – jellemző Blanche-ra!
Ámbár bizonyára érthető, ha Blanche ilyennek látta őt, lévén szegény Blanche a
szenvedélyei rabszolgája és áldozata. Nem veheti senki zokon Blanche-tól, hogy nyers – ő
ilyennek született. Diákkorában ez csak azért nem tűnt fel, mert olyan szeretetre méltó és
jól nevelt volt, de a nyerseség bizonyára már akkor is ott lappangott a lelke mélyén.
Még hogy én halvérű! Szó sincs róla!
Blanche-nak ellenben határozottan jót tett volna, ha egy kicsit több halvér szorul belé.
A jelek szerint roppant sajnálatosan alakult az élete. Mi több: szánalmasan.
Hogy is mondta? „Az ember mindig visszagondolhat a bűneire.”
Szegény Blanche. De azt elismerte: Joan hamar a végére járna a maga bűneinek. Tehát
világosan látta a különbséget kettejük között. Azt állította: Joan hamar ráunna arra, hogy
azt számolgassa, hány és miféle áldásban volt része. (Annyi talán igaz, hogy az ember
magától értetődőnek veszi a sors áldásait!) Mit is mondott aztán Blanche? Valami
furcsát…
Ahá, már tudom! Arról beszélt, vajon mit tudna meg az ember önmagáról, ha
napokon át nem lenne más dolga, csak az, hogy önmagáról gondolkozzék…
Érdekes gondolat, valóban.
Nagyon érdekes!
Csakhogy Blanche még azt is hozzátette: ő nem szeretné kipróbálni…
És ezt úgy mondta, vagy majdnem úgy, mintha… félne.
Vajon felfedezhetünk egyáltalán olyat magunkról, amit nem tudtunk? – töprengett
Joan.
Nem szoktam önmagamról gondolkozni…
Sosem voltam egocentrikus.
De milyennek látnak engem mások?
Nem általában, az mellékes, hanem meghatározott személyek.
Például Barbara.
– A te cselédeid, anya, mindig tökéletesek voltak. Volt rá gondod…
Nagy elismerés, arra vall, hogy a gyerekei őt kitűnő házvezetőnek és háziasszonynak
tartják. És ez igaz is: jól és eredményesen végezte háziasszonyi teendőit. És a szolgálók is
szerették őt – legalábbis azt tették, amit ő mondott nekik. Nem mutattak sok részvétet, ha
nem érezte jól magát vagy megfájdult a feje, de hát ő sosem bátorította őket ilyesmire. De
mivel is indokolta az az egészen elsőrendű szakácsnő a felmondását? Olyasmit mondott,
hogy nem bírja tovább jó szó nélkül – hát nem nevetséges?
– Ha valamit rosszul csinál az ember, mindjárt megróják, asszonyom, de hiába csinál
jól akármit, soha nem hall egy elismerő szót… az embernek végül mindentől elmegy a
kedve.
Ő azt felelte kimérten:
– Bizonyára maga is tudja: ha semmit sem mondok, az azért van, mert minden
rendben van, és elégedett vagyok a munkájával.
– Meglehet, asszonyom, de ez nagyon elveszi az ember kedvét. Végtére én is csak
ember vagyok! Mennyi fáradságomba került, hogy az a spanyol ragu, amit asszonyom
rendelt, jó legyen, pedig nagyon babrás étel, és én magam nem vagyok oda az ilyen
rafinált fogásokért.
– Az a ragu remek volt.
– Igenis, asszonyom, ezt én is sejtettem, hisz az utolsó falatig elfogyott, de senki nem
mondott rá semmit.
Joan kezdte elveszíteni a türelmét:
 – Nem gondolja, hogy kicsit bután viselkedik? Végtére maga azért kapja a bérét, és
tudtommal jó bért, hogy főzzön…
– Ó, a bérrel semmi bajom, asszonyom.
– …ami annak a kimondatlan elismerése, hogy maga jól főz, megelégedésünkre. Ha
valami nem elégít ki, azt szóvá teszem.
– De még mennyire, asszonyom.
– És a jelek szerint maga ezt zokon veszi.
– Nem én, asszonyom! De azt gondolom, nem érdemes erről tovább beszélni. A hó
végén elmegyek.
Sok a baj a cselédekkel, gondolta Joan. Olyan sértődékenyek és érzékenyek! Rodneyt
persze mind imádták, csak azért, mert ő férfi. Ha a gazdáról volt szó, bezzeg nem sajnálták
a fáradságot. És időnként kiderült, hogy Rodney képtelen dolgokat tud róluk.
– Ne bántsd Ednát – mondta például egyszer Joan nagy meglepetésére. – A fiúja
odébbállt egy másik lánnyal, s ez nagyon kiborította. Ezért ejt le dolgokat, szolgálja fel
kétszer a főzeléket, és felejt el mindent.
– Honnan a csodából tudod ezt te, Rodney?
– Ő maga mesélte el nekem ma reggel.
– Igazán különös, hogy éppen neked panaszolja el a bajait.
– Az az igazság, hogy megkérdeztem, mi bántja. Észrevettem: vörös a szeme, mintha
sírt volna.
Rodney kivételesen kedves ember, gondolta Joan. Akkor azonban azt mondta neki:
– Az ember azt hinné, mint ügyvéd annyi tapasztalatot szerzel az emberek ügyes-
bajos dolgairól, hogy belefáradsz.
Amire Rodney töprengve azt felelte:
– Igen, sokan így képzelik. De a dolog nem így működik. Úgy hiszem, egy vidéki
családi ügyvéd többet tud meg az emberi kapcsolatok fonákjáról, mint akárki más, az
orvost kivéve. De mintha ettől még mélyülne az ember szánalma az emberi faj egésze
iránt. Annyira sérülékeny, annyira tehetetlen prédája a félelemnek, bizalmatlanságnak és a
mohóságnak, olykor mégis váratlanul annyira önzetlen és bátor. Ez talán az egyetlen
kárpótlás, amit ez a szakma kínál művelőjének: tágul szimpátiáinak a köre.
Már Joan nyelve hegyén volt a kérdés:
– Kárpótlás? Ezt hogy érted? – De ki tudja, miért, mégsem mondta ki. Jobb nem
bolygatni a dolgot, gondolta magában.
Olykor mégis kissé megzavarta Rodney könnyen feltámadó rokonszenvének
gyakorlati megnyilatkozása.
Például az öreg Hoddesdon jelzálogkölcsönének az ügye.
Joan nem Rodneytől értesült róla, hanem Hoddesdon unokaöccsének fecsegő
feleségétől. A hír erősen nyugtalanította.
Vajon Rodney csakugyan megelőlegezte a pénzt saját zsebéből az öregnek?
Rodneyt bosszantotta a kérdés. Elvörösödött és felcsattant:
– Kinek járt el a szája? Joan megmondta, kinek.
– Miért nem a rendes úton szerzett hitelt az öreg? – kérdezte.
– Szigorúan üzleti szempontból nem látszik elég biztosnak az ügylet. Most éppen
nehéz földbirtokra jelzálogkölcsönt kapni.
– Akkor te miért adsz az öregnek kölcsönt?
 – Ó, minden rendben lesz. Hoddesdon igazán jó gazda. Csak azért jutott szorult
helyzetbe, mert kevés a tőkéje, és két rossz év van mögötte.
– Tény, ami tény: Hoddesdon bajban van, kölcsönre szorul. Nem hiszem, Rodney,
hogy ez jó befektetés lenne, igazán nem.
Rodney hirtelen és váratlanul kijött a sodrából. Joan nem is sejti, milyen nehéz a
farmerek helyzete országszerte. Van fogalma arról, mennyi akadály áll az útjukban,
milyen rövidlátó a kormány agrárpolitikája? Azzal nekiállt információk tömegét zúdítani
Joanra Anglia mezőgazdaságának állapotáról, hogy végezetül felháborodva és együtt
érzően ecsetelje az öreg Hoddesdon egyéni nehézségeit.
– Ez bárkivel megtörténhet, akármilyen okosan és szorgalmasan dolgozik is. Velem is
megeshetett volna, ha az ő helyzetében lennék. A baj első oka a tőkehiány, második a
balszerencse. És különben is, Joan, ne vedd zokon, ha kimondom, de ehhez semmi közöd.
Én sem szólok bele abba, ahogy te a házat vezeted és a gyerekeket neveled. Ez a te
hatáskörödbe tartozik. A kölcsön az enyémbe.
Joan vérig sértődött. Ilyen hangot megütni – ez nem jellemző Rodneyra. Kis híján
összevesztek – először hosszú házasságuk alatt. És mindez a vén, unalmas Hoddesdon
miatt! Hogy mit eszik Rodney azon az ostoba öregemberen! Képes minden szombat
délutánját az öregnél eltölteni, körbejárja vele a birtokot, és itthon pontosan beszámol a
vetés állásáról, az állatok betegségeiről és más hasonló, abszolút érdektelen témákról.
Még a ház vendégeit is ilyesfajta szövegekkel traktálta.
Joan nagyon jól emlékezett arra, hogy egy kerti ünnepségen észrevette: Rodney Mrs.
Sherston mellett ül egy kerti padon és beszél, beszél, beszél. Olyan hévvel, hogy ő
elcsodálkozott: mi a csodáról beszélhet Rodney, és odalépett hozzájuk. Mert Rodney
kivörösödött izgalmában, Mrs. Sherston pedig a lehető legnagyobb figyelemmel hallgatta.
Holott Rodney csak a tejgazdaságokról beszélt, és azt magyarázta, milyen fontos az
ország szempontjából, hogy ne csökkenjen a jó fajtájú tehenek száma.
Hogy is érdekelhette volna ez a téma Mrs. Sherstont, aki egyáltalán nem értett hozzá,
és nem is tudhatott róla sokat! Mégis úgy látszott, feszülten figyel, szemét Rodney kipirult,
felhevült arcára függesztve.
– Ugyan már, Rodney – mondta mosolyogva, könnyedén Joan –, ne untasd szegény
Mrs. Sherstont ilyen butaságokkal. (Sherstonék akkor még csak nemrég költöztek
Crayminsterbe, és ekkor még alig ismerték egymást.)
Rodney összerezzent, és bocsánatkérően fordult Leslie Sherstonhoz:
– Elnézést!
– Téved, Mrs. Scudamore – mondta erre Leslie Sherston gyorsan és kicsit kapkodva,
ahogy beszélni szokott. – Én nagyon érdekesnek tartottam, amit Mr. Scudamore
magyarázott.
És a szeme nagyot villant. Nicsak, ennek az asszonynak, úgy látszik, van
temperamentuma, gondolta Joan.
A következő pillanatban megjelent Myrna Randolph, egy kicsit kifulladva.
– Rodney, drágám – kiáltotta – Jöjjön, játszania kell velem. Már várjuk!
Azzal kinyújtotta mindkét karját, és az ő bájos, parancsoló modorában – csak nagyon
csinos lányok engedhetik meg maguknak ezt a modort! – felrántotta Rodneyt a padról, és
az arcába mosolyogva, a szó szoros értelmében magával sodorta a teniszpályára. Akár
akarta Rodney, akár nem!
 Myrna szorosan odasimult Rodneyhoz, bizalmasan belekarolt, és fejét feléje fordítva a
képébe bámult.
Szép, szép, gondolta magában dühösen Joan, csakhogy a férfiak nem szeretik az olyan
lányokat, akik ilyen szemérmetlenül varrják magukat a nyakukba.
De hirtelen kétségek támadtak benne. Hátha mégis szeretik? És megriadt.
Amikor felnézett, látta: Leslie Sherston őt figyeli. Leslie most cseppet sem látszott
vérmesnek. Sőt úgy rémlett Joannak: szánakozó pillantást vet rá. Ami legalábbis
szemtelenség volt tőle.
Joan nyugtalanul forgolódott a keskeny vaságyon. Hogy is volt ez? Honnan kerül ide
megint Myrna Randolph? Ja persze, abból a kérdésből indult ki, vajon hogyan látják őt
mások. Myrna feltehetően nem szerette. Sebaj, szíve joga! Myrna az a fajta lány volt, aki
nyugodt lélekkel dúlta volna föl bárki házaséletét, ha alkalma nyílt rá.
Eh, nyugalom! Semmi oka ezen most és itt bosszankodni.
Okosabb, ha felkel és megreggelizik. Talán kaphatna a változatosság kedvéért
buggyantott tojást. Halálosan unja a papírízű rántottát.
A hindu azonban hajthatatlannak bizonyult: hallani sem akart buggyantott tojásról.
– Vízben megfőzni tojást? Memszáhib úgy érti: keményre főzni?
Nem, rázta a fejét Joan, nem így érti. Tapasztalatból tudta: a fogadókban mindig
kőkeményre főzik a tojást. Igyekezett elmagyarázni a hindunak a buggyantott tojás
elkészítésének a titkát. De az eltökélten nemet intett.
– Ha tojást rakom vízbe, tojás szétmegy. Adom memszáhibnak finom sült tojást.
Joan két finom sült tojást kapott, kívül szép bodros volt mindkettő, belül kőkemény.
Mindent összevéve, még mindig jobb a rántotta, gondolta Joan.
A reggelivel hamar végzett, túlságosan hamar. Van-e hír a vonatról, kérdezte. De nem
volt.
Hiába, nézzünk szembe a kínos ténnyel. Egy új, végeérhetetlen nap áll előttünk.
De ma gondosan és okosan osztom be az időmet, fogadkozott Joan. Az az én bajom,
hogy csak arra törekedtem, valahogy elüssem a napot.
Eddig az a személy voltam, aki a vonatra vár egy pályaudvaron. Ez a tudat
automatikusan ideges, nyugtalan lelkiállapotot hoz magával.
Tegyük fel, hogy ehelyett úgy tekintek az egészre, mint a pihenés és – igen – a
fegyelem korszakára. Olyan ez, mint a manréza. A katolikusok így nevezik. Ők manrézába
vonulnak, és lelkileg felfrissülve térnek onnan vissza.
Nem szól semmi az ellen, gondolta Joan, hogy én is felfrissülve térjek haza.
Az utóbbi időkben talán a kelleténél lazább volt az életem. A kelleténél könnyebb és
kellemesebb.
Úgy rémlett, ott áll mellette Miss Gilbey kísértete, és azt harsogja a fülébe jól ismert
fagotthangján: „Fegyelem!”
Csakhogy ezt a valóságban Blanche Haggardnak mondta. Joannak azt (ami éppen
nem volt kedves tőle): „Ne légy túlságosan elégedett magaddal, Joan!”
Ez nem volt szép tőle. Mert Joan sosem volt elégedett önmagával, távol állt tőle az
önhittség. „Gondolj másokra is, drágám, és ne túlságosan sokat magadra!” Nohát, ő
pontosan ezt tette. Mindig másokra gondolt, magára alig-alig – és sosem helyezte magát
előtérbe, ő mindig önzetlen volt – a gyerekeire gondolt és Rodneyra. Averil!
Miért jut most hirtelen Averil az eszébe?
 Miért látja olyan tisztán maga előtt idősebb lánya arcát és udvarias, enyhén gunyoros
mosolyát.
Averil sosem becsülte kellőképpen az édesanyját, ehhez kétség sem fér.
Olyanokat mondott néha – szarkasztikus dolgokat –, igazán bosszantó volt sokszor.
Nem éppen goromba, hanem…
Hanem mi?
Az a nyugodt tekintet, amelynek a mélyén nevetés bujkál, az a felvont szemöldök…
Ahogy Averil csöndben kivonul a szobából…
Averil természetesen nagyon szeret engem, minden gyerekem nagyon szeret…
Vajon így van ez?
Tényleg nagyon szeretik őt a gyerekei – szeretik őt egyáltalán a gyerekei?
Joan hirtelen felegyenesedett, aztán visszaroskadt a székére.
Honnan jönnek ezek az ötletek? Miért gondol ő ilyeneket? Ilyen ijesztő, kellemetlen
dolgokat? El velük! Gondoljunk másra…
Miss Gilbey hangja – pizzicato: „Ne légy lusta gondolkodni, Joan drágám! Ne a külső,
felszínes látszat szerint ítéld meg a dolgokat, csak azért, mert nincs ennél köny-nyebb, és
ezzel fáradságot takaríthatsz meg!”
Ezért akarja vajon ő elnyomni ezeket a gondolatokat? Hogy fáradságot és fájdalmat
takarítson meg?
Mert nagyon is fájdalmasak.
Averil…
Igazán olyan nagyon szeretett engem Averil? Szeretett… szeret-e egyáltalán Averil?
Rajta, Joan, ne térj ki a kérdés elől!
Hát, az az igazság, hogy Averil különös kislány volt: hideg, érzéketlen.
Nem, ez így nem jó, nem érzéketlen. A három gyerek közül egyedül Averil okozott a
szüleinek komoly gondot.
A hűvös, jó magaviseletű, nyugodt Averil. Hogy rájuk ijesztett!
Hogy rám ijesztett!
Ő nem is sejtette, mi áll abban a levélben, amikor felnyitotta. A címzés amolyan
macskakaparás volt, láthatóan gyakorlatlan kéztől származott. Joan azt hitte, számos
szegény sorsú gyámolítottjának egyike küldhette a levelet.
Előbb alig értette, mit olvas.

„Tudja meg maga is, hogy hetyeg idősebb lánya a dr-ral a szanatóriumból. Az erdőben
csókolózni szégyen, gyalázat, vessenek neki véget.”

Joan undorral bámult a koszos papírra. Hányinger környékezte.

Micsoda förtelem… milyen utálatos…
Hallani hallott már névtelen levelekről. De ő még soha életében nem kapott névtelen
levelet. Brrr, de utálatos.
Idősebb lánya. Averil. Averil, a Föld összes lakója közül éppen ő? Hogy hetyeg (de
közönséges kifejezés) a dr-ral a szanatóriumból. Dr. Cargillról van szó? Erről a kitűnő, jó
nevű specialistáról, aki világraszóló eredményeket ért el a tuberkulózis kezelésében, aki
legalább húsz évvel idősebb Averilnél, és aki nős; elbűvölő felesége súlyos beteg.
Micsoda hazugság! Gyalázatos hazugság!
 Ebben a pillanatban lépett be a szobába Averil, és azt kérdezte, nem túlságosan nagy
érdeklődéssel, mert Averil sosem volt kíváncsi:
– Mi a baj, anya?
Joan előbb szólni sem bírt. A levelet tartó keze remegett.
– Nem is tudom, megmutassam-e egyáltalán neked, Averil. Annyira… annyira
utálatos.
Itt elcsuklott a hangja. Averil felvonta finom rajzú szemöldökét, és az ő hűvös
modorában, de némileg meglepve azt kérdezte:
– Valami rossz van abban a levélben?
– Igen.
– Rólam?
– Jobb, ha nem is látod, drágám.
De addigra Averil már ott volt mellette, és nyugodtan kivette a levelet a kezéből.
Egy-két perc alatt átfutotta, majd visszaadta, és azt mondta elgondolkodva,
higgadtan:
– Hát nem valami kedves.
– Nem kedves? Utálatos, gyomorforgató. A törvénynek büntetnie kellene az ilyesmit,
az ilyen aljas hazugságokat.
– A levél csakugyan undorító, de nem hazug – közölte nagy nyugodtan Averil.
– Miket beszélsz? Úgy érted: igaz, hogy te és dr. Cargill…
– Úgy – bólintott Averil.
– De hisz' ez bűn! Egy ilyen korú férfi, aki ráadásul nős, és egy fiatal lány…
– Ne csinálj belőle falusi melodrámát, anya – vágott közbe türelmetlenül Averil. – Ez
egyáltalán nem így van. Fokról fokra csúsztunk bele. Rupert felesége nyomorék. Évek óta
az. Mi meg… mi megkedveltük egymást. Ennyi az egész.
– Mit nem mondasz: ennyi az egész? – Joannak rengeteg mondanivalója támadt, és
nem tett féket a nyelvére. Averil csak a vállát vonogatta, és várta, hogy elüljön a vihar.
Amikor végül Joan kimerülten elhallgatott, Averil megjegyezte:
– Megértem az álláspontodat, anya. A te helyedben talán én is így éreznék, bár akkor
sem mondtam volna egyet-mást abból, amit a fejemhez vágtál. De a tényeket nem
változtathatod meg. Szeretjük egymást Ruperttel. És ámbár szívből sajnállak, nem tudom,
mit tehetnél te ez ellen.
– Hogy mit tehetnék? Máris szólok apádnak.
– Szegény apa! Muszáj őt is belerángatnod?
– Ő pontosan tudni fogja, mit tegyen.
– Ő sem tehet semmit. Csak aggódni fog, rettenetesen aggódni.
Így kezdődött életüknek ez az idegtépő korszaka. Averil hűvös maradt és látszólag
rendíthetetlen, akárhogy tombolt körülötte a vihar. És makacs a végtelenségig.
– Én azt hiszem, ez az egész csak póz Averil részéről. Averiltől távol áll bármiféle
szenvedély – hajtogatta Joan.
Rodney azonban a fejét rázta.
– Te nem érted Averilt. Averilt nem annyira az érzékei kormányozzák, hanem inkább
az esze meg a szíve. Ha ő egyszer megszeret valakit, szívvel-lélekkel szereti. Nem hiszem,
hogy valaha is túljut rajta.
 – Ugyan, Rodney, ne beszélj bolondokat. Végül is én jobban ismerem Averilt, mint te.
Én vagyok az anyja.
– Hiába vagy te az anyja, semmit sem tudsz róla. Averil mindig elbagatellizálta a
dolgokat. Szándékosan. Jobban mondva kénytelenségből. Éppen mert mélyen érez át
valamit, azért kicsinyli le, ha beszél róla.
– Ez a magyarázat nagyon nyakatekert.
– Hidd el nekem, nem az. Ez az igazság – mondta Rodney lassan, jól megnyomva a
szót.
– Én mégis esküdni mernék rá, hogy te roppantul eltúlzod Averil ostoba, kislányos
flörtjét. Hízelgett neki a dolog, ezért azt képzeli…
Rodney a szavába vágott:
– Joan, drágám, ne áltasd magad, és ne mondj olyat, amit magad sem hiszel. Averil
igazán szerelmes Cargill doktorba.
– Ha ez így van, a doktor gyalázatosan járt el, gyalázatosan!
– Hát igen, ez lesz a világ véleménye. De próbáld magad a szegény ördög helyébe
képzelni. A sok éve gyógyíthatatlanul beteg feleség és az a szépség és szenvedély, amit
Averil ifjú, adakozó szíve tálcán kínál neki.
– Húsz évvel idősebb Averilnél.
– Tudom, tudom. Ha csak tíz évvel lenne öregebb nála, a kísértés feleolyan nagy se
lenne.
– Szörnyű alak lehet, szörnyű. Rodney nagyot sóhajtott.
– Nem az. A doktor finom lelkű, nagyon emberséges valaki, aki mélyen és rajongva
szereti a szakmáját, és rendkívül eredményes munkát végez. Mellesleg olyan ember, aki
mindig egyformán kedvesen és gyengéden bánt beteg feleségével.
– Rodney, ha így folytatod, szentté avatod a doktort.
– Eszemben sincs szentté avatni. Mellesleg a legtöbb szentnek voltak szenvedélyei,
Joan. Nemigen lehettek hidegvérű emberek. Nem, Cargill nagyon is gyarló ember.
Annyira az, hogy szeret és szenved. Valószínűleg annyira az, hogy hajlandó tönkretenni
az életét, megsemmisíteni az életművét. Attól függően…
– Mitől függően?
– A lányunktól függően. Minden azon fordul meg, ő mennyire erős, és mennyire lát
tisztán.
– El kell őt innen távolítanunk – jelentette ki elszántan Joan. – Mi lenne, ha befizetnénk
egy hajóútra? Egy skandináv vagy görög körútra.
Rodney elmosolyodott.
– Hát már nem emlékszel, hogyan próbálták kikúrálni a szerelméből volt
iskolatársnődet, Blanche Haggardot? Az ötlet nem vált be az ő esetében sem.
– Úgy gondolod, Averil is képes lenne egy távoli kikötőből hazarohanni?
– Inkább azt gondolom, hogy el sem indulna.
– Eh, ostobaság. Mi ragaszkodnánk hozzá.
– Joan, drágám, próbálj egyszer kivételesen szembenézni a valósággal. Nem
kényszeríthetsz erőnek erejével egy felnőtt fiatal nőt. Nem zárhatjuk be Averilt a
hálószobájába, és arra sem kényszeríthetjük, hogy távozzon Crayminsterből. Mellesleg,
eszem ágában sincs e két dolog bármelyikét megpróbálni. Ez nem megoldása lenne a
helyzetnek, csak megkerülése. Averilt csakis olyan érvekkel lehet meggyőzni, amelyeket
respektál.
– Tehát mivel?
– A valósággal. Az igazsággal.
– Miért nem beszélsz azzal a férfival? Fenyegesd meg azzal, hogy botrányt csinálsz.
Rodney újra sóhajtott.
– Én attól félek, Joan, mégpedig nagyon, hogy akaratlanul siettetni találjuk az
eseményeket.
– Ezt hogy érted?
– Hogy Cargill itt hagy csapot-papot, és eltűnnek.
– Erre rámenne Cargill karrierje. Vagy nem?
– De még mennyire. Gondolom, nem érhetné ugyan a szakmai szabályok
megsértésének a vádja, de a közvélemény rosszallását, tekintettel az adott körülményekre,
igenis a fejére vonná.
– Ha ezt ő is belátja, akkor bizonyára… Rodney közbevágott:
– E percben nincs teljesen eszénél. Hát ennyit sem tudsz a szerelemről, Joan?
Nevetséges kérdés! Azt felelte rá keserűen:
– Az effajta szerelemről szerencsére semmit.
Amire Rodney olyan meglepően reagált, hogy Joannak tátva maradt a szája.
– Szegény kicsi Joan – mosolygott rá nagyon gyengéden Rodney, majd megcsókolta,
és kisétált a szobából.
Kedves tőle, gondolta Joan, hogy megérti: mennyire boldogtalanná tesz ez a
szerencsétlen história.
Hát igen, aggasztó heteket éltek át. Averil hallgatott, senkihez sem szólt, olykor még
az anyja szavaira sem válaszolt.
Én megtettem, amit tehettem, gondolta Joan. Mihez kezdjen az ember egy olyan
lánnyal, aki még az édesanyjára sem hallgat?
Averil sápadtan, de nagyon udvariasan azt felelte, ha egyáltalán felelt valamit:
– Muszáj ennek így mennie, anya? Örökké beszélni, beszélni és beszélni? Én igazán
igyekeztem méltányolni a te álláspontodat, te miért nem vagy hajlandó tudomásul venni
azt a tényt, hogy akármit mondasz, akármit teszel, nem változtat a dolgon?
Így teltek-múltak a napok, hetek, míg végül szeptemberben, egy délután Averil, a
szokottnál is sápadtabban, be nem jelentette a szüleinek:
– Úgy hiszem, jobb, ha megmondom nektek: Rupert is úgy érzi, én is, hogy ez nem
mehet így tovább. Elmegyünk innen. Remélem, a felesége hajlandó lesz elválni tőle. De ha
nem, az sem számít.
Joan erélyesen tiltakozni akart, Rodney azonban leállította.
– Joan, ezt légy szíves rám bízni. Averil, beszédem van veled. Gyere a
dolgozószobámba.
– Egészen úgy beszélsz, apus, mint egy iskolamester – jegyezte meg Averil, arcán a
mosoly árnyékával.
– Én vagyok Averil édesanyja, követelem… – tört ki Joan-ból a felháborodás.
– Joan, szeretnék négyszemközt beszélni Averillel. Légy oly kedves, hagyjál
magunkra!
 Rodney hangja csöndes volt, de annyira eltökélt, hogy Joan az ajtó felé indult. Averil
halk, de tisztán csengő hangja állította meg.
– Ne menj el, anya. Én nem akarom, hogy elmenj. Bármit akar is mondani apus,
jobban szeretném, ha a te jelenlétedben mondaná el.
Lám, kiderül az igazság, gondolta Joan. Az anyát nem lehet félreállítani!
De milyen furcsán méregették egymást Averil meg az apja: elővigyázatosan, kimérten,
barátságtalanul, mint két ellenfél.
Aztán Rodney kicsit elmosolyodott:
– Már látom. Te félsz!
Averil meglepődött. Hűvösen felelte:
– Nem értelek, apa.
Rodney következő megjegyzése valahogy oda nem illőnek tűnt:
– Kár, hogy nem születtél fiúnak, Averil! Olykor kísértetiesen hasonlítasz nagy-
nagybátyádra, Henryre. Akinek csodálatosan jó volt a szeme, mindig meglátta, hogyan
rejtheti el saját ügyének gyenge pontjait, vagy hogyan világíthat rá ellenfele ügyének
gyenge pontjaira.
– Az én ügyemnek nincsenek gyenge pontjai – vágta rá Averil.
– De bizony vannak. És ezt én be is bizonyítom neked – mondta emelt hangon
Rodney.
Joan toppantott:
– Nem tehetsz ilyen csúnya és eszeveszett dolgot, Averil. Ezt nem tűrjük!
Averil nem szólt, csak elmosolyodott. És nem az anyjára nézett, hanem az apjára,
mintha tőle várna választ anyja szavaira.
– Kérlek, Joan, bízd ezt rám!
– Úgy hiszem – mondta Averil –, anyának joga van azt mondani, amit gondol.
– Köszönöm, Averil – szegte fel a fejét Joan. – Ki is mondom. Drága gyermekem, be
kell látnod, szóba sem jöhet, amit elterveztél. Fiatal vagy, romantikus, elhibázott lépésre
készülsz. Ha megtennéd, pillanatnyi vágyaidat követve, később keservesen megbánnád.
És gondolj arra is, milyen nagy bánatot okoznál apádnak és nekem! Ez bizonyára nem
jutott eszedbe. Tudom, nem akarsz megbántani minket, akik mindig szívből szerettünk
téged.
Averil türelmesen hallgatta anyját, de nem felelt neki. És le nem vette a szemét apja
arcáról. Szája sarkában halvány, gunyoros mosoly bujkált.
Amikor Joan befejezte, Averil az apjához fordult:
– Nos, apa, van mit hozzátenned?
– Hozzátennivalóm nincs – rázta a fejét Rodney. – De van saját külön mondanivalóm.
Averil kíváncsian nézett apjára.
– Averil – kezdte Rodney –, felfogtad, hogy mi pontosan a házasság?
Averil szeme kikerekedett:
– Azt akarod mondani: a házasság szentség? – kérdezte rövid töprengés után.
– Nem – hangzott Rodney válasza. – Ha akarom, tekinthetem szentségnek, ha nem
akarom, nem. Amit én mondani akarok neked, az így hangzik: a házasság egy szerződés.
– Ó – szaladt ki Averil száján.
Úgy tetszett: egy kicsit, egy egész kicsit meghökkent.
 – A házasság – folytatta Rodney – szerződés két fél között, akik mindketten felnőttek,
szellemi képességeik csorbítatlan birtokában vannak, és pontosan tudják, mire
vállalkoznak. Egy társas viszony pontos körülírása, ahol is mindkét fél arra kötelezi
magát, hogy eleget tesz a szerződés kikötéseinek, azaz kitart a másik mellett minden
körülmények között: betegségben és egészségben, gazdagságban és szegénységben, jóban,
rosszban.
Ezek a szavak, noha templomban hangzanak el, egy pap közreműködésével és
áldásával, egy szerződés kikötései, ahogy szerződésnek tekintendő minden megegyezés
két fél között, ha azok jóhiszeműek. S jóllehet a vállalt kötelezettségek egyike-másika nem
kényszeríthető ki a törvény erejével, ettől még szigorúan kötelező marad azokra nézve,
akik vállalták. Gondolom, elismered, hiszen igazságos vagy, hogy ez így van.
Csönd lett. Aztán megszólalt Averil:
– Ez igaz lehetett valaha. De manapság másként ítélik meg a házasságot, sokan nem is
esküsznek templomban…
– Meglehet. De Rupert Cargill pontosan ezeket a szavakat használva kötelezte el
magát tizennyolc esztendeje egy templomban, és remélem, nem mered azt állítani, hogy
nem jóhiszeműen vállalta, amit vállalt, és nem azzal a szándékkal, hogy eleget tesz
kötelezettségeinek.
Averil vállat vont.
– Elismered – emelte föl a hangját Rodney –, hogy Rupert Cargill ilyen értelmű
szerződést kötött azzal a nővel, aki a felesége, ha a törvény nem is kényszerítheti e
szerződés betartására? Akkor igenis számításba vett olyan eshetőségeket is, mint a
szegénység vagy a betegség, és világosan kimondta: ezek sem változtathatnak a kötelék
tartós voltán.
Averil fehér lett, mint a fal.
– Nem értem, mire akarsz jutni ezzel az okoskodással.
– Azt akarom, hogy elismerd: a házasság, mindenféle szentimentális érzéstől és
gondolattól eltekintve, közönséges üzleti szerződés. Elismered vagy sem?
– Elismerem.
– És hogy Rupert Cargill meg akarja szegni ezt a szerződést, cinkos egyetértésben
veled?
– Elismerem.
– Tekintet nélkül a másik szerződő felet megillető jogokra és előjogokra.
– Nem történik semmi baja. Rég nem szereti Rupertet. Csak a saját bajaival törődik…
Rodney ellentmondást nem tűrően közbevágott:
– Nem az érzelmeidre vagyok kíváncsi, Averil. Én egy tény elismerésére szólítottalak
föl.
– Nem érzelgek, apa!
– De azt tetted. Fogalmad sincs Mrs. Cargill érzelmeiről és gondolatairól. Én csak azt
kívánom tőled: ismerd el, hogy az asszonynak vannak bizonyos jogai.
Averil dacosan hátravetette a fejét.
– Rendben. Vannak bizonyos jogai.
– Most tehát már tisztán látod, mit szándékozol tenni?
– Befejezted, apa?
 – Nem. Még hozzá kell tennem valamit. Ugye tudod, felmérted, hogy Cargill nagyon
becses és fontos munkát végez, hogy a tuberkulózis gyógyításában elért páratlan sikerei az
orvostársadalom kiemelkedő alakjává tették. És hogy balszerencsénkre az ember
magánügyei gyakran kihatnak nyilvános pályafutására. Így az, amit tenni akartok, komoly
következményekkel járhat Cargill közhasznú munkájára, vagy végképp tönkre is teheti.
– Csak nem arról akarsz meggyőzni, apa, hogy kötelességem lemondani Rupertről,
hogy ő továbbra is az emberiség hasznára működhessen?
Averil hangja kihívóan és majdnem megvetően csengett.
– Nem, én nem az emberiségre gondolok, hanem őrá, arra a szegény ördögre…
Rodney hangja itt átforrósodott:
– Elhiheted nekem, Averil, hogy az az ember, aki nem azt a munkát végzi, amit kíván,
amire született, csak félember. Én mondom neked. Olyan biztos, mint hogy itt állok: ha
elszakítod Rupert Cargillt a munkájától, ha lehetetlenné teszed, hogy ezt a munkát
folytassa, eljön a nap, amikor ott állsz majd tehetetlenül, és azt kell látnod, hogy a férfi,
akit szeretsz, boldogtalan, kielégületlen, időnap előtt megöregszik, fáradt, csüggedt, mert
fél életet él. És ha azt képzeled, hogy a te szerelmed vagy akármelyik nő szerelme
kárpótolhatja őt ezért a veszteségért, akkor kereken kimondom: átkozottul szentimentális
kis liba vagy.
Rodney kimerülten elhallgatott. Hátradőlt a székén, és lesimította a haját.
– Te ezt állítod. De honnan tudnám – Averil elakadt, majd újrakezdte: – Honnan
tudhatnám meg…
– Hogy ez igaz? Csak azt felelhetem rá: hitem szerint igaz, és ezt saját
tapasztalatomból tudom. Nemcsak úgy szólok hozzád, mint az apád, hanem mint egy
férfi, Averil.
– Igen, értelek – felelte Averil.
– A többi rajtad áll. – Rodney hangja fátyolos volt és elgyötört. – Gondold meg, amit
mondtam, s aztán fogadd el vagy vesd el. Hiszem, kellő bátorság és tisztánlátás van
benned.
Averil lehajtott fejjel indult az ajtó felé. Már a kilincsen volt a keze, amikor
visszanézett.
Joan összerezzent a hangja hallatán. Az a hang tele volt keserűséggel és
bosszúszomjjal.
– Csak azt ne hidd, apa, hogy hálás leszek neked ezért. Azt gondolom… azt
gondolom: gyűlöllek.
Azzal kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Joan utána akart menni, de Rodney
leintette.
– Hagyd békén – mondta. – Hát nem érted? Győztünk.
 NYOLCADIK FEJEZET

És ezzel csakugyan vége lett az ügynek, gondolta Joan. Averil némán járt-kelt a
világban, ha szóltak hozzá, kurtán válaszolt, ha tehette, egyáltalán nem beszélt. Lefogyott
és megsápadt.
Egy hónappal később kijelentette: Londonba akar menni, és el akar végezni egy
tanítóképző tanfolyamot.
Rodney azonnal igent mondott. Averil távozott otthonról, semmiféle tanújelét nem
adva annak, hogy a válás elbúsítaná.
Amikor vagy három hónap elteltével hazalátogatott, normálisan viselkedett,
beszámolói alapján úgy tetszett, Londonban vígan éli világát.
Joan megkönnyebbült. Ezt Rodneynak is elmondta.
– Nyom nélkül elmúlt az egész ügy. Én soha nem is hittem komolynak, hanem afféle
kislányos, buta képzelődésnek.
Rodney ránézett, és elmosolyodott:
– Szegény kicsi Joan – mondta. Joant bosszantotta ez a megjegyzés.
– Azt csak elismered, hogy annak idején volt miért aggódnunk?
– Bizony volt – bólintott Rodney. – De téged nem érintett a dolog, Joan, ugye nem?
– Nem értelek, Rodney. Ami a gyerekeimet nyugtalanítja, az engem még százszor
jobban nyugtalanít.
– Igazán? Úgy hiszed? – kérdezte Rodney.
Annyi bizonyos: Averil és Rodney viszonya meglehetősen hűvös, állapította meg
magában Joan. Pedig milyen jóban voltak azelőtt! Most alig állnak szóba egymással azon
túl, amit az udvariasság minimuma megkövetel. Ezzel szemben vele, az anyjával
tüntetően kedves a maga hideg, tárgyilagos módján.
Gondolom, most, hogy nem él itthon, jobban megbecsül engem és a munkámat, vélte
Joan.
Ő maga örült Averil látogatásainak. Averil hideg józansága valamelyest enyhítette a
ház légkörét.
Barbara felserdült, és eléggé nehezen kezelhető lett.
Joant egyre jobban aggasztotta kisebbik lánya baráti köre. Barbarából, a jelek szerint,
hiányzott a szükséges ítélőképesség. Annyi helyes lány van Crayminsterben, de Barbara –
talán dacból, talán rossz ízlését követve – hallani sem akart róluk.
– Iszonyatosan ostobák, anya.
– Ugyan már, Barbara. Szerintem Mary is, Alison is nagyon kedves és jó kedélyű.
– Egyszerűen borzalmasak. Hajpántot hordanak! Joan elképedve bámult Barbarára.
– Nem értelek, Barbara! Mit számít a hajpánt?
– Számít, igenis számít. Jelkép.
 – Butaságokat beszélsz, drágám. Ott van Pamela Grayling… az édesanyja valaha
nagyon jó barátnőm volt. Vele miért nem barátkozol?
– Anya, az a lány olyan száraz, hogy még. Egy cseppet sem szórakoztató.
– Nekem az a véleményem, mind a hárman nagyon helyes lányok!
– Helyesek és halálosan unalmasak. Különben is, mit számít a te véleményed?
– Ne gorombáskodj velem, Barbara!
– Jó, jó, úgy értettem, nem neked kell velük lenned. Ezért az én véleményem számít,
nem a tiéd. Én Betty Earle-t szeretem meg Primrose Deane-t, de ahányszor meghívom
őket, te felhúzod az orrodat.
– Az igazat megvallva, drágaságom, mindketten szörnyűek. Betty papája azokból a
borzalmas társas körutazásokból él, és az angol kiejtése útszéli.
– De jó sok pénze van.
– A pénz nem minden, Barbara.
– Az alapkérdés az, anya: megválaszthatom magam a barátaimat, vagy nem?
– Hogyne választhatnád meg, kislányom, de hallgatnod kell rám. Te még nagyon
fiatal és tapasztalatlan vagy.
– Más szóval: nem választhatom meg a barátaimat. Még őket sem. Egyszerűen
elviselhetetlen, hogy soha, de soha nem tehetem azt, amit szeretnék! Ez a hely valóságos
börtön.
Ebben a pillanatban lépett be Rodney.
– Hol a börtön? Mi a börtön? – kérdezte.
– A mi házunk a börtön! – kiáltotta Barbara. Rodney ahelyett, hogy komolyan vette
volna a dolgot, felnevetett, és csúfondárosan sajnálkozni kezdett:
– Szegény kicsi Barbara! Úgy bánnak vele, mint egy néger rabszolgával!
– Az is vagyok, tudd meg!
– És nagyon helyes, hogy az vagy. Rabszolgaságpárti vagyok, ha a lányaimról van
szó.
Barbara az apja nyakába ugrott.
– Drága, drága apuskám, te annyira… annyira mulatságos vagy. Rád nem haragudhat
az ember öt percnél tovább!
– Remélem, nem… – kezdte volna Joan felháborodva. Rodney azonban csak nevetett,
és amikor Barbara kiment a szobából, azt mondta Joannak:
– Ne végy mindent olyan nagyon komolyan! A kiscsikóknak meg kell engednünk,
hogy ágaskodjanak és rúgkapáljanak.
– De olyan szörnyű barátai vannak…
– Lányunk pillanatnyilag a feltűnőhöz vonzódik. Ez el fog múlni, Joan, ne aggódj.
Könnyű azt mondani, hogy ne aggódj!, háborgott magában Joan. Ugyan mi lenne a
családomból, ha én nem aggódnék? Rodney túlságosan engedékeny és félvállról veszi a
dolgokat, ő nem értheti meg az édesanya érzéseit.
De akármennyire próbára tette is Joan türelmét az, ahogy Barbara a barátnőit
megválasztotta, semmiség volt ahhoz képest, amilyen aggodalommal figyelte, miféle
férfiakhoz vonzódik a lánya. Például George Harmonhoz meg ahhoz a roppant
ellenszenves fiatal Wilmore-hoz, aki nemcsak tagja volt a konkurens ügyvédi irodának (ez
a cég bonyolította a városka leggyanúsabb törvényszéki ügyeit), hanem ráadásul sokat
ivott, túlságosan hangosan beszélt, és túlságosan rajongott a lóversenyért. Ifjabb Wilmore-
ral tűnt el Barbara a Városházáról, a karácsonyi Jótékonysági Bálról éjnek idején. Öt
tánccal később jelent újra meg, bűntudatos pillantást küldve anyja irányába.
Mint utóbb kitűnt, a tetőn üldögéltek egy darabig kettesben. Ilyet csak könnyűvérű
lányok művelnek, mondta Joan Barbarának, és ez őt mélyen lesújtja.
– Ne légy már annyira maradi, anya. Ez nevetséges.
– Nem vagyok múlt századi, Barbara. És vedd tudomásul: manapság felelevenedőben
van sok, a fiatal lányokra vonatkozó, régi illemszabály. A lányok ma már nem érintkeznek
olyan fesztelenül a fiatalemberekkel, mint tíz éve.
– Úgy beszélsz, anya, mintha egy víkendet töltöttem volna együtt Tom Wilmore-ral.
– Ne mondj ilyeneket, Barbara, hallani is rossz. Ha igaz, a minap a Sült Kacsában
láttak George Harmonnal.
– Éppen csak beugrottunk az ivóba.
– A te korodban még nem illik ilyen helyekre járni. Azt sem szeretem, hogy manapság
a lányok is isznak röviditalokat.
– Én csak sört ittam. És célbadobósdit játszottunk.
– Ez nagyon nem tetszik nekem, Barbara. Mi több: nem tűröm. Ki nem állhatom
George Harmont vagy Tom Wilmore-t, és nem akarom őket itt látni, a házamban.
Megértetted?
– Oké, anya. Ez a te házad.
– Fel nem foghatom, mi tetszik ezeken a fiúkon neked. Barbara vállat vont:
– Nem is tudom. Izgalmasak.
– Nohát, nyomatékosan arra kérlek: meg ne hívd őket ide, mihozzánk.
Hogyne bosszankodott volna ezek után Joan azon, hogy Rodney egy szombat este
magával hozta a fiatal Harmont vacsoravendégként? Ez mutatja, milyen gyenge Rodney,
háborgott magában Joan. Ő mindenesetre hideg volt, mint a jégcsap, ami a fiatalembert
kellőképpen zavarba is hozta, hiába igyekezett Rodney nyájasan csevegni vele, és mindent
megtenni, hogy a vendég zavarát eloszlassa. George Harmon hol túl hangosan beszélt, hol
motyogott, hol dicsekedett, hol mentegetőzött.
Később, amikor kettesben maradtak, Joan némi éllel felelősségre vonta Rodneyt.
– Tudnod kellett, hogy azt mondtam Barbarának: nem akarom ezt a fiatalembert itt
látni.
– Tudtam, Joan, de ezt hibás lépésnek tartottam. Barbara ítélőképessége fogyatékos.
Készpénznek veszi, amit bárki állít magáról. Egyelőre nem tudja megkülönböztetni a
hamis pénzt a valóditól. Ha mindig idegen környezetben találkozik az emberekkel, soha
nem fogja kiismerni magát rajtuk. Ezért van szükség arra, hogy Barbara a saját
környezetében is lássa őket. Eddig azt hitte: George Harmon veszedelmes, rámenős
fiatalember, holott csak egy széllel bélelt, kérkedő fickó, aki túlságosan sokat iszik, és soha
nem végzett egy pennyt érő munkát.
– Ezt én is megmondhattam volna a lányomnak!
– Ó, Joan, drágám, hiába mondasz, mondunk bármit a fiataloknak, az lepereg róluk.
És ebben nagyon igaza volt Rodneynak! Ezt Joan akkor értette meg, amikor Averil
megint leugrott egy-két napra hozzájuk.
Ezúttal Tom Wilmore-t hívták meg. Averil hideg, kritikus pillantása felmérte és
könnyűnek találta Tomot.
Másnap Joan elcsípett egy beszélgetést a két lánya között.
 – Ellenszenvesnek találtad őt, Averil? Averil megvetően vállat vont.
– Szörnyű alaknak tartom – mondta kissé nyersen. – Pocsék ízlésed van, Barbara, ami
a férfiakat illeti.
Tom Wilmore-t ezek után mintha a föld nyelte volna el.
– Tom Wilmore? – mormolta egy szép napon az állhatatlan Barbara. – Szörnyű alak! –
és mondta ezt mélységes, ártatlan meggyőződéssel…
Joan elkezdett teniszpartikat szervezni és vendégeket hívni, de Barbara makacsul
ellenszegült terveinek.
– Ne tüsténkedj annyit, anya. Folyton vendégeket hívsz. Én ki nem állhatom a
vendégséget, és te csupa lehetetlen frátert csődítesz ide.
Joan vérig sértődött. Kijelentette: ő mossa kezeit, nem próbál tovább Barbara
szórakoztatásáról gondoskodni.
– Fogalmam sincs, mit akarsz.
– Csak azt, hogy hagyj békén.
Barbara nagyon nehéz eset, mondta Joan felpaprikázva Rodneynak. Rodney helyeselt,
de kicsit gondterhelten.
– Ha legalább azt kegyeskedne elárulni, mit akar! – méltatlankodott Joan.
– Ő maga sem tudja. Nagyon fiatalka még, Joan.
– Ezért kell másoknak dönteni helyette.
– Nem, kedvesem. Barbarának meg kell állnia a maga lábán. Hagyd őt élni, Joan.
Hozza ide a barátait, azt, akit akar, de te ne ártsd bele magad, ne szervezkedj. Azt ki nem
állhatják a fiatalok.
A férfiak kétségbeejtőek, gondolta Joan. Ha rajtuk állna, minden menne a maga útján.
Határozatlanok. Szegény, drága Rodney, ő is inkább határozatlan volt egész életében,
ahogy így visszagondolok. Mindig nekem kellett észnél lennem! Pedig az az általános
vélemény Rodneyról, hogy nagyon is agyafúrt ügyvéd.
Joannak eszébe jutott egy régi este, amikor Rodney rátalált a helyi újságban egy
közleményre: George Harmon és Primrose Deane házasságot kötöttek. Miután felolvasta,
rákacsintott Barbarára:
– Egy régi szerelmed, vagy nem, Babs? Barbara felnevetett. Vidáman felelte:
– Tudom, tudom. Nagyon odavoltam érte. Pedig igazán szörnyű alak, ugye?
– Én mindig nagyon ellenszenves fiatalembernek tartottam. És el nem tudtam
képzelni, mit látsz te benne.
– Már én sem értem. – A tizennyolc éves Barbara könnyed sajnálkozással beszélt a
tizenhét esztendős Barbara bolondságairól. – De tudod, apus, igazán szentül meg voltam
győződve róla, hogy szeretem. Azt gondoltam, anya el akar majd választani bennünket, és
akkor elszököm vele, vagy ha ebben megakadályoztok, te vagy anya, bedugom a fejemet a
gázsütőbe, és öngyilkos leszek.
– Pont mint Júlia!
– Igazán el voltam rá szánva, apa. – Barbara hangja elárulta: kicsit meg van bántva. –
Elvégre ha az ember nem bír elviselni valamit, kénytelen megölni magát.
Joan nem bírta tovább némán hallgatni a párbeszédet. Emelt hangon közbevágott:
– Ne mondj ilyen bűnös dolgokat, Barbara. Azt sem tudod, mit beszélsz!
– Elfelejtettem, hogy te is itt vagy, anya. Te persze sosem követnél el ilyesmit! Te
mindig nyugodt maradsz és józan, történjen bármi.
 – Remélem, az maradnék.
Joan nehezen, de megfékezte indulatát. Amikor Barbara kiment, Rodneyhoz fordult:
– Nem lenne szabad ilyen ostobaságokra biztatnod a lányodat.
– Eh, jobb, ha kibeszéli, mint ha benne reked…
– A valóságban persze soha nem tenne olyan szörnyűségeket, amilyeneket mondott.
Rodney nem felelt. Joan meglepetten bámult rá.
– Csak nem gondolod, hogy…
– Nem, valójában nem. Ha egy kicsit idősebb lesz, és egyensúlyba kerül önmagával…
De Barbara érzelmileg nagyon labilis, Joan, ezt tudomásul kell vennünk.
– Nevetséges ez az egész!
– A mi szemünkben, Joan. Nekünk van arányérzékünk. Az ő számára nem nevetséges.
Ő ezt halálos komolyan mondta. Nyoma sincs benne tárgyilagosságnak vagy humornak.
Szexuálisan koraérett…
– Hallgass, Rodney. Ez úgy hangzott, mint azoknak a szörnyű, rendőrségi eseteknek
egyike!
– Ne feledd, Joan, azok a szörnyű rendőrségi esetek élő emberekről szólnak.
– Jó, jó, de jól nevelt lányok, amilyen Barbara is, nem tesznek…
– Mit nem tesznek, Joan?
– Muszáj erről így beszélnünk?
– Nem, persze hogy nem – sóhajtott nagyot Rodney. – De azt kívánom, szívből
kívánom, hogy Barbara találjon magának egy derék fiatalembert, és szeressen bele.
Ezek után szinte úgy tetszett, az ég meghallgatta Rodney könyörgését, amikor az ifjú
William Wray hazatért Irakból, hogy meglátogassa nagynénjét, Lady Herriotot.
Joan először egy héttel a fiú hazaérkezése után találkozott vele. Egy délután, amikor
Barbara éppen nem volt otthon, a szobalány bevezette Williamet a fogadószobába. Joan az
íróasztala előtt ült. Meglepetten nézett föl látogatójukra. A fiatalember magas volt és
vállas, az álla előreugró, az arca rózsaszín, a szeme kék és állhatatos tekintetű.
William Wray elpirult, amitől még rózsásabb lett az arca, és azt motyogta a gallérjába,
hogy ő Lady Herriot unokaöccse, és azért jött – hm –, hogy visszahozza Scudamore
kisasszony teniszütőjét, amelyet a kisasszony – hm – a múltkor náluk felejtett.
Joan összeszedte magát, és kedvesen üdvözölte William Wrayt.
Barbara olyan feledékeny, mondta. Minden holmiját elhagyja. Jelenleg éppen nincs
itthon, de valószínűleg hamarosan hazaér. Wray úr maradjon és teázzon velük.
Mr. Wray készséggel igent mondott. Joan teáért csengetett, és megkérdezte, hogy van
Mr. Wray nagynénje.
Lady Herriot egészségi állapotának a megbeszélése mintegy öt percet vett igénybe.
Utána kissé akadozóvá vált a társalgás. Mr. Wray meg se mukkant, csak pirult, nagyon
egyenes háttal ült a helyén, és kicsit úgy festett, mint aki szörnyű lelki kínokat áll ki.
Szerencsére megérkezett a tea. Joan fellélegzett.
Javában csacsogott, kedvesen, de némileg erőlködve, amikor – őszinte
megkönnyebbülésére – hazaérkezett Rodney. Egy kicsi korábban, mint szokott. Rodney
megmentette a helyzetet. Elkezdett Irakról beszélni, egyszerű, okos kérdéseket intézett a
fiúhoz, úgyhogy lassan oldódni kezdett Bill Wray kétségbeesett merevsége. Nemsokára
megeredt a nyelve. Rodney magával vitte a dolgozószobájába. Majd hét óra volt már, mire
Bill – láthatóan nem szívesen – végre elköszönt.
 – Helyes fiú – mondta Rodney.
– Csakugyan az. De egy kicsit félszeg.
– Nem is kicsit. – Rodney láthatóan jól mulatott. – Ámbár úgy hiszem, általában nem
ennyire félénk.
– Rettenetesen sokáig maradt!
– Igen, több mint két órát töltött itt.
– Nagyon kifárasztott, Rodney?
– Ó, nem. Élveztem a beszélgetést. Nagyon jófejű a fiú, és szokatlanul tisztán látja a
dolgokat. Némi filozofikus hajlammal is meg van áldva. Jellemes is, nem csak eszes.
Csakugyan megkedveltem.
– Ő is megkedvelhetett téged, ha ilyen sokáig maradt. Rodney arcán megint mosoly
suhant át.
– Ó, nem azért maradt, hogy velem diskuráljon. Azt remélte, Barbara befut. Ej, Joan,
hát nem veszed észre, ami majd kiszúrja a szemedet? Az a szegény fickó azt sem tudta,
hová legyen zavarában. Azért volt olyan vörös, mint a főtt rák. Nagy erőfeszítésébe
kerülhetett, hogy elszánja magát és idejöjjön. És amikor megtette, sehol a szíve hölgye.
Tipikus esete ez a „szerelem első pillantásra” nevű betegségnek.
Barbara éppen vacsorára futott be, kicsit lihegve. Joan sietett közölni vele:
– Itt járt egy udvarlód, Barbara. Lady Herriot unokaöccse. Visszahozta a teniszütődet.
– Ja, Billy Wray? Hát megtalálta? Mintha a föld nyelte volna el akkor este azt az ütőt.
– Elég sokáig várt rád.
– Kár, hogy nem találkoztunk. Crabbe-ékkal voltam moziban. Rémségesen ostoba
filmet láttunk. Nagyon untatott Bill?
– Egyáltalán nem – tiltakozott Rodney. – Megkedveltem. Megtárgyaltuk a közel-keleti
politikai helyzetet. Téged, gondolom, untatott volna.
– Szívesen hallok újságokat a világ távoli és furcsa részeiről. Szeretnék utazni. Torkig
vagyok Crayminsterrel. Bill mindenesetre más.
– Kitanulhatnál valamilyen szakmát – javasolta Rodney.
– Hogy aztán munkába álljak? – Barbara felhúzta az orrát. – Tudod, apuskám, én lusta
perszóna vagyok. Nem szeretek dolgozni.
– Ezzel alighanem a legtöbb ember így van – felelte Rodney.
Barbara odafutott apjához, és a nyakába ugrott.
– Ó, apus, te a kelleténél is többet dolgozol. Ezt már régen figyelem. És úgy sajnállak!
Majd elengedte Rodneyt.
– Felhívom Billt. Mintha azt mondta volna, hogy átruccanhatnánk Marsdenbe az
akadályversenyt megnézni.
Rodney hosszan nézett Barbara után, aki a hallba indult, a telefonhoz. Különös, kérdő,
tétova pillantással.
Pedig tetszett neki Bill Wray, kezdettől fogva nagyon rokonszenvesnek találta. Akkor
miért lett olyan gondterhelt és nyugtalan, amikor pár nap múlva Barbara berontott és
jelentette: eljegyezték egymást Billel, és sürgősen össze is akarnak házasodni, hogy ő
visszakísérhesse Billt Bagdadba.
Bill fiatal, jók az összeköttetései, saját vagyona is van, és szép jövő vár rá. Miért esett
Rodney habozóba, miért javasolta, hogy nyújtsák meg a jegyesség idejét? Miért vág
kelletlen képet, miért aggódik?
 És miért jelentette ki szinte a házasságkötés küszöbén, hogy Barbara túl fiatal még a
házassághoz?
Barbara persze félresöpörte apja aggályait. Hat hónappal később hozzá is ment az ő
Billjéhez, és elutazott vele Bagdadba. Ezután Averilen volt a sor: egy szép napon
bejelentette, hozzámegy egy brókerhez, Edward Harrison-Wilmotthoz.
Averil választottja nyugodt, kellemes, harmincnégy-harmincöt éves férfi volt –
ráadásul igen jómódú.
Tony pár évig egy mezőgazdasági középiskolába járt, de a vizsgáit nem tette le. Más
baj is volt vele, de végül kivándorolt Dél-Afrikába. Rodney egyik kliensének itt,
Rhodesiában volt egy nagy narancsültetvénye.
Tony roppant lelkes, ámbár igen kurta leveleket írogatott haza. Aztán bejelentette:
eljegyzett egy durbani lányt. Joant kissé megrendítette a hír. Hogy az ő fia elvesz egy
lányt, akit ő még csak nem is látott soha! Ráadásul pénze sincs a lánynak. És mit tudunk
róla egyáltalán, mondta Joan letörten Rodneynak, semmit, de semmit!
Tony elásta magát, bólintott Rodney, de azért reméljük a legjobbakat. A lány
csinosnak és kedvesnek látszik a fotókon, amelyeket Tony a levélhez mellékelt, és a jelek
szerint arra is kapható, hogy szűkös körülmények között éljen Tonyval Rhodesiában.
– Egész életüket ott fogják leélni, haza sem igen jöhetnek – méltatlankodott Joan. –
Tonyt rá kellett volna kényszerítened, hogy belépjen a céghez. Ezt én már akkor
megmondtam!
Rodney mosolygott, és azt mondta rá: neki nem erős oldala bárkit bármire
rákényszeríteni.
– Ej, Rodney, komolyan mondom. Erősködnöd kellett volna. Hamar beadta volna a
fiad a derekát. Mint a legtöbb ember.
Ez igaz, felelte Rodney. De az ő véleménye szerint túlságosan nagy lett volna a dolog
kockázata.
A kockázata? Joan értetlenül bámult Rodneyra. Hát ezt hogy érti? Miféle kockázat?
Esetleg boldogtalan lett volna tőle Tony. Ezt értette ő kockázaton, így Rodney.
Néha torkig van ezzel a sok üres fecsegessél a boldogságról, jelentette ki Joan. Mintha
más nem is számítana. Rengeteg dolog van még az életben a boldogságon kívül. Sokkal
fontosabb dolgok, mint a boldogság.
– Például mi? – kérdezte Rodney.
– Hát például… – Joan pár pillanatra elakadt, de aztán kivágta: – a kötelesség.
Az senkinek sem kötelessége, hogy ügyvédnek álljon, vetette ellene Rodney.
Joan kicsit ingerülten válaszolt. Rodney nagyon is jól tudja, hogyan kell ezt érteni.
Tony kötelessége lett volna apja kedvére tenni, nem okozni neki csalódást.
– Tony nem okozott nekem csalódást.
Rodney talán nem bánja, heveskedett Joan, hogy a fia a világ túlsó felén él, olyan
messze tőle, hogy talán soha nem látják viszont egymást?
– De bánom – sóhajtott Rodney. – Meg kell vallanom: nagyon hiányzik nekem Tony.
Mindig olyan derűs volt és jókedvű, felvidította az egész házat. Hiányzik nekem Tony, de
még mennyire…
– Hát nem ezt mondom én is? Erősebbnek kellett volna lenned!
– No de, Joan, itt Tony életéről volt szó, nem a mienkről! A mienk már befejeződött, el
van intézve, jól vagy rosszul… úgy értem, az aktív része.
 – Hát igen, talán csakugyan így van.
Joan egy kicsit eltöprengett, aztán így folytatta:
– Nagyon szép volt az életünk. Illetve, persze, még most is az.
– Ennek örülök.
Rodney rámosolygott. Rodney mosolya nagyon kedves, bár egy icipicit csúfondáros.
Olykor az a másik fél érzése, olyasmire mosolyog, amit csak ő lát, más nem.
– Az az igazság – szögezte le Joan –, hogy mi ketten jól összeillünk.
– Igaz, szinte sosem veszekedtünk.
– És a gyerekeinkkel is szerencsénk volt. Szörnyű lett volna, ha rossz útra térnek,
boldogtalanná válnak, vagy ilyesmi.
– Fura-fura Joan!
– No de, Rodney! Az igazán kétségbeejtő lett volna!
– Úgy hiszem, Joan, olyan nincs is, amitől te tartósan kétségbeesnél.
– Hát – Joan fontolóra vette a dolgot –, tényleg nagyon nyugodt a természetem. Úgy
gondolom, tudod, hogy az ember kötelessége uralkodni magán.
– Bámulatra méltó elv. És mennyire megfelel neked!
– Ugye milyen jó azt érezni, hogy az ember sikeresen élte le az életét? – mosolygott
elégedetten a férjére Joan.
– Hát igen, az csoda jó érzés lehet – sóhajtott nagyot Rodney.
Joan felnevetett, megfogta és kicsit megszorította Rodney kezét.
– Sose szerénykedj, Rodney. Egy ügyvédnek sincs akkora klientúrája a környéken,
mint neked. Sokkal nagyobb ma, mint Henry bácsi idején.
– Igaz, a cég szénája jól áll.
– És az új társ új tőkét hoz be. Bánod, hogy új társad lesz?
– Ó, nem – rázta a fejét Rodney. – Nem árt ide a fiatal vér. Alderman is korosodik, én
is.
Ez, sajnos, nagyon igaz, gondolta Joan. Rodney hajában máris sok a szürke szál.

Joan felkelt, és az órájára pillantott.

Eddig gyorsan telt az idő, és nem tért vissza egy sem azok közül a zűrzavaros, kínos
gondolatok közül, amelyek akarata ellenére, nagyon alkalmatlan módon valahogy mindig
előjöttek.
Ez, ugyebár, azt bizonyítja, hogy a szükséges jelszó a „fegyelem”. Az ember szépen
elrendezi a gondolatait úgy, hogy csakis a kellemes és jó emlékeket idézze fel. Ma reggel
így jártam el, és lám, milyen gyorsan múltak az órák. Talán okosabb lenne most egy kis
sétát tenni a fogadó közelében. Kell egy kis változatosság, mielőtt megint elfogyasztanám
a szokásos nehéz ebédet.
Előhozta a hálószobából dupla bélésű kalapját, feltette, és kilépett a szabadba.
Az arab fiú a földön térdepelt, Mekka felé nézve, le-lehajolva, majd föl-
fölegyenesedve, és magas orrhangon arab szavakat kántált.
Honnan, honnan nem, ott termett a hindu, és közölte Joannal:
– Ő déli imát mond.
Joan bólintott, ámbár úgy vélte, ez az információ teljesen felesleges. Enélkül is látta,
tudta, mit művel a fiú.
– Ő mondja, Allah nagyon könyörületes, Allah nagyon kegyes.
 – Tudom – biccentett Joan, és megindult kényelmes tempóban a vasútállomást jelző
drótkerítés irányába.
Eszébe jutott, amit Bagdadban látott. Hat-hét arab igyekezett megmozdítani egy
homokba süppedt, ütött-kopott Fordot, de hiába húzták-vonták ellentétes irányokba. Veje,
William elmagyarázta neki, hogy jó szándékú, ámbár kudarcra ítélt erőfeszítésüket azzal
toldották meg, hogy reménykedve hajtogatták: „Allah könyörületes”.
Allahnak könyörületesnek is kell lennie, gondolta akkor Joan, mert ha továbbra is
ellenkező irányban húzzák-vonják az autót, azt csak egy csoda szabadíthatja ki
homokbörtönéből.
A legkülönösebb az volt, hogy úgy látszott: az arabok nagyon is elégedettek és jól
szórakoznak. „Insallah”, mondogatták, ahogy Isten akarja, és így felmentve érezték
magukat az alól, hogy értelmes erőfeszítéseket tegyenek céljuk elérésére. Ez a felfogás
cseppet sem tetszett Joannak. Az ember igenis használja az eszét, és tervezze el holnapját.
Ámbár ez talán nem is szükséges annak, aki sehol sincs ország kellős közepén él, mint
Tell Abu Hamid.
Ha sokáig itt élnék, gondolta Joan, a végén talán azt sem tudnám, a hét melyik
napjánál tartunk.
– Lássuk csak, mi is van ma? Csütörtök, persze, csütörtök. Hétfő este érkeztem ide…
Időközben eljutott a szögesdrót kerítésig, és egy kicsit távolabb és beljebb egy embert
pillantott meg, valamiféle egyenruhában. A vállán puska, ő maga nekidőlt egy széles
deszkaalkotmánynak. Nyilván az állomást vagy a határt őrzi.
Úgy látszott, a katona alszik. Nem megyek közelebb, gondolta Joan, nehogy
felébresszem, még rám lő. Az ilyesmi alighanem egyáltalán nem képtelenség Tell Abu
Hamid környékén.
Megindult visszafelé, de kerülővel, mintegy körbejárva a fogadót. Így csak eltelik
valahogy az idő, és nincs meg annak a kockázata, hogy megint előjöjjön az a különös
érzés, az agorafóbia (ha ugyan az volt).
Eddig nagyon eredményesen múlattam az időt, gondolta elégedetten. Azokat a
dolgokat hívta elő emlékezetéből, amelyekért hálás lehet sorsának. Averil házasságát azzal
a derék Edwarddal, igazán kedves, megbízható fiú, és hozzá jómódú is; Averil londoni
háza pompás. Meg Barbara házasságát. És Tonyét – ámbár az nem annyira sikerült, és
Tony maga sem egészen olyan, amilyennek egy jó fiúnak lennie kell. Tonynak
Crayminsterben kellett volna maradnia, és belépnie az Alderman, Scudamore és Witney
céghez. Egy kedves angol lányt kellett volna elvennie, aki szereti a társaságot, és apja
nyomdokaiban kellett volna haladnia.
Valljuk be, Rodney túlságosan engedékeny volt Tonyval. A sarkára kellett volna
állnia. Eltökélten. Ide eltökéltség kellett volna. Ugyan hol tartana ma Rodney, gondolta
Joan, ha én nem állok annak idején a sarkamra? Kellemes melegség öntötte el: elégedett
lehet önmagával. Rodney minden valószínűség szerint fülig el lenne adósodva, és
jelzálogkölcsönért futkosna, mint Hoddesdon gazda. Vajon tudatában van-e Rodney,
mennyit köszönhet nekem?
Joan a látóhatár imbolygó vonalára bámult. Furcsa! Mintha víz hullámzana. Hát
persze, kapott észbe, ez délibáb.
 Csakugyan délibáb… mintha ott messze tavak vize hullámzana a homok közt. Az
ember nem ilyennek képzeli a délibábot. Ő eddig mindig azt hitte, fákat és városokat
mutat, vagy valami más, kézzelfogható dolgot.
Délibáb, mondogatta magában, délibáb. A szónak mintha nagy súlya lenne.
Mi is járt az előbb az eszében? Aha, Tony. És az, hogy Tony milyen kétségbeejtően
önzőnek és könnyelműnek mutatkozott.
Tonyval mindig is nehéz volt szót érteni. Megfoghatatlan volt; látszólag mindennel
egyetértett, nyugodt volt, kedves, mosolygós, de mindig csak azt tette, amit akart. Tony
sosem szerette őt annyira, amennyire érzése szerint egy fiúnak szeretnie illik az
édesanyját. Valójában sokkal jobban szerette az apját.
Joan visszaemlékezett arra az esetre – Tony akkor még kisfiú volt, hétéves –, amikor a
gyerek az éjszaka kellős közepén megjelent Rodney hálószobájában, és nyugodtan,
csendesen bejelentette:
– Úgy hiszem, apa, mérges gombát ettem ma este rendes gomba helyett, mert nagyon-
nagyon fáj a hasam, és azt gondolom, mindjárt meghalok. Azért jöttem ide, hogy melletted
haljak meg.
A fájdalomnak semmi köze nem volt gombához, se mérgeshez, se ehetőhöz. Tonynak
heveny vakbélgyulladása volt, meg is operálták huszonnégy órán belül. Joan még ma is
furcsállta, hogy a fia az apjához fordult, nem hozzá. A természetes az lett volna, hogy egy
ilyen kis gyerek az anyjától kérjen segítséget.
Hát igen, Tony sok tekintetben idegesítő gyerek volt. Nem fűlt a foga a tanuláshoz. A
sportokhoz sem. És bár nagyon jóképű fiú volt, így Joan szívesen vitte volna magával ide
és oda, hogy elbüszkélkedjék vele, Tony sosem akart ide vagy oda menni, és megvolt az az
idegesítő szokása, hogy egyszerűen beleolvadt a háttérbe, éppen akkor, amikor Joannak
szüksége lett volna rá.
Averil ezt „rejtőszínnek” nevezte.
– Tony sokkal ügyesebb a rejtőszín alkalmazásában, mint mi, lányok – mondta.
Joan ugyan nem tudta pontosan, hogyan érti ezt Averil, de egy kicsit sértve érezte
magát…

Joan az órájára nézett. Kár lenne a háztól túlságosan messze kerülni, és aztán
kimelegedni a sietség következtében. Jobb, ha máris indulok vissza a fogadóba! Kitűnően
telt a délelőtt, semmi kellemetlenség nem jött közbe, nem merült fel egy kínos gondolat
sem, nyomát sem éreztem agorafóbiának, gondolta elégedetten.
Hallod-e, szólt rá erélyesen egy belső hang, már-már úgy beszélsz, mint egy ápolónő.
Minek tartod magad, Joan Scudamore? Betegnek? Hibbantnak? Ugyan miért vagy olyan
büszke magadra, és mitől vagy olyan fáradt? Mi különös van abban, hogy a délelőttöd
normálisan, kellemesen telt el?
Joan idegesen besietett a fogadóba, és nagy örömmel konstatálta: ma a változatosság
kedvéért őszibarackkonzervet szolgál fel a hindu desszertnek.
Ebéd után a szobájába vonult, és lefeküdt.
Lazítanom, pihennem kell, gondolta.
De nem sikerült lazítania. Teste merev volt és feszült. Szíve egy kicsit gyorsabban vert
a normálisnál. Agya élénken működött. Balsejtelem gyötörte.
 Az egész nagyon hasonlított valamire. Joan lázasan töprengett: mire? És végre rátalált
a megfelelő hasonlatra – a várakozásra a fogorvos előszobájában.
Arra az érzésre, hogy valami nagyon kellemetlen vár az emberre, miközben azt
mondogatja magának: nyugalom, nyugalom, ne is gondoljunk rá, de hiába, mert tudja, a
megpróbáltatás feltartóztathatatlanul közeleg…
Miféle megpróbáltatás? Mitől félek? – döbbent meg Joan.
Mi fog történni?
A gyíkok mind visszabújtak a repedésbe, gondolta, azért, mert jön a vihar… ez a vihar
előtti csend… várni, várni…
Jó ég, micsoda képtelen gondolatok!
Miss Gilbey… fegyelem… manréza…
Manréza! Elmélkednem kellene. Hogy is van az az Om mani… Teozófia? Vagy
buddhizmus?
Nem, nem, maradjunk csak meg a saját vallásunknál. Elmélkedjünk Istenről. Isten
szeretetéről. „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…”
Joan előtt felmerült édesapja képe: négyszögletesre nyírt szakálla, mélyen ülő, átható
tekintetű kék szeme, szinte mániákus rendszeretete. Az ő házában mindennek a helyén
kellett lennie. Egy kedves zsarnok, tipikus kvietált tengernagy. És az édesanyja képe is:
magas, vékony, szórakozott, hanyag asszony, de olyan gondtalan és ellenállhatatlanul
kedves, hogy az emberek még akkor is mentséget kerestek számára, amikor a leginkább
idegesítette őket.
Anya képes volt felemás kesztyűben, vasalatlan szoknyában indulni el társaságba;
kalapja, amelyet ferdén tűzött föl, félreállt sűrű, vasszürke haján; mégis végtelenül derűs
volt és boldog, sejtelme sem lévén arról, hogy valami nincs rendben a ruházata körül.
Amire a tengernagy dühbejött – de sohasem a feleségére haragudott, mindig csak a
lányaira.
– Miért nem vigyáztok jobban anyátokra, lányok? Miért engeditek, hogy így lépjen ki
a házból? Nem tűröm az effajta rendetlenséget! – bömbölte. Három lánya szemlesütve azt
felelte:
– Megértettük, apa. – Majd később, egymás közt: – Jól van, jól, de a mama igazán
lehetetlen!
Joan természetesen nagyon szerette az édesanyját, de gyermeki szeretete nem
vakította el, s így tudta: anyja roppant idegesítő teremtés, rendszertelenségét,
állhatatlanságát alig-alig enyhítheti vidám könnyelműsége, jó szíve, impulzivitása.
Ezért aztán nagyon meglepte, sőt szinte megrázta Joant az a felfedezése, amelyet anyja
halála után tett, amikor az elhunyt iratait rendezte, és rábukkant apja levelére, amelyet
házasságuk huszadik évfordulóján intézett a feleségéhez:
„Nagyon fáj, drága szívem, hogy ma nem lehetek veled. Szeretném ebben a levélben
elmondani, mi mindent jelentett nekem annyi éven át szerelmed, és azt is, hogy ma még
drágább vagy nekem, mint azelőtt. Szerelmed áldás volt rajtam és éltem koronája, hálás
köszönetet mondok érte Istennek és neked.”
Addig sosem jutott Joan eszébe, hogy apja ennyire szerethette az anyját.
Decemberben lesz a huszonöt éves házassági évfordulónk, gondolta Joan.
Ezüstlakodalmunk Rodneyval. Be kedves is lenne Rodneytól, ha egy ilyen levelet írna
nekem.
 „Drága Joan, úgy érzem, le kell írnom, mi mindent köszönhetek neked – mit jelentesz
számomra. – Nem is sejted, tudom, hogy a te szerelmed áldás rajtam és életem
koronája…”
Nem, gondolta Joan, félbeszakítva képzelgését, ez valahogy nem igaz.
Elképzelhetetlen, hogy Rodney ilyen levelet írna nekem… akármennyire szeret…
akármennyire szeret…
Miért ismételgetem ezt olyan kihívóan? Miért fut végig a hátamon a hideg? Hol is
hagytam abba a gondolkodást?
Hát persze! – tért magához felriadva. Vallásos elmélkedésre készültem! Ehelyett világi
dolgokra gondoltam, sok éve meghalt apámra és anyámra.
Meghaltak, és egyedül hagytak.
Egyedül a sivatagban. Egyedül ebben a csúf, börtönszerű szobában.
És csak egyet tehet: önmagáról gondolkozhat.
Joan felugrott. Felesleges itt heverészni, ha úgysem bír elaludni.
Gyűlöli ezeket a magas szobákat keskeny, moszkitóhálóval födött ablakukkal.
Szorítják az embert. Azt az érzést keltik benne, hogy kicsi, akkora, mint egy rovar. Mit
nem adna most egy tágas, levegős fogadószobáért, csinos, vidám kretonhuzatokkal, a
kandallóban pattogó tűzzel és emberekkel – sok emberrel –, akikhez látogatóba mehet az
ember, és akik eljönnek az embert meglátogatni…
Hamarosan jönnie kell a vonatnak. Kell, kell, kell! Vagy egy autónak. Vagy
valaminek…
– Nem maradhatok itt tovább – mondta Joan hangosan –, nem maradhatok. (Tessék,
most már magammal beszélgetek, ez nagyon rossz jel!)
Megteázott, és kiment a szabadba.
Úgy érezte, nem bír tovább itt ülni és gondolkodni.
A gondolkodás felkavarja az embert. Nézzük csak azokat, akik itt élnek: a hindut, az
arab fiút, a szakácsot. Joan esküdni mert volna: ők sosem gondolkodnak.
„Néha ülök és gondolkodom, néha csak ülök…”
Kitől származik ez a mondás? Csodálatra méltó életmód!
Ő nem fog gondolkodni. Csak sétál. Nem távolodik el túlságosan a fogadótól, arra az
esetre – no igen, arra az esetre…
Nagy kört leírni. Körbe-körbe járni. Mint állat a ketrecében. Megalázó. Igen, megalázó,
de hát így van. Nagyon, nagyon óvatosnak kell lennie. Máskülönben…
Máskülönben mi van? Joan nem tudta. Sejtelme sem volt róla.
Nem szabad Rodneyra gondolnia, nem szabad Averilre gondolnia, nem szabad
Tonyra gondolnia, nem szabad Barbarára gondolnia. És Blanche Haggardra sem. Nem
szabad a piros rododendron bimbókra gondolnia. (Ezt végképp nem szabad!)
Nem szabad Joan Scudamore-ra gondolnia. De hisz az én vagyok. Nem, nem. De igen,
ha mondom…
Ha nem lenne semmi más dolgod, mint magadról gondolkodni, mi olyat tudnál meg,
amit eddig nem tudtál?
– Nem is akarom megtudni – mondta hangosan Joan. Meglepetten hallotta saját
hangját. Mi az, amit nem akarok tudni?
Csatát vívok, gondolta, eleve vesztes csatát.
Csatát? Ki ellen? Mi ellen?
 Az mellékes, gondolta. Nem akarom megtudni.
Maradjunk ennél. Ez egy jó mondat.
Furcsa érzése támadt. Mintha valaki nyomon követné. Valaki, akit jól ismert. Ha
hátranézne… Hátranézett, de senki nem volt ott. Egy lélek sem.
Mégsem múlt el az az érzése, hogy valaki követi. Rémisztő érzés volt. Rodney, Averil,
Tony, Barbara, egyikük sem fog rajta segíteni, egyikük sem segíthet, egyikük sem akar
rajta segíteni.
Egyikük sem törődik vele.
Máris visszafordul, és visszamegy a fogadóba, itt hagyja, legyen bárki is, aki utána
kémkedik.
A hindu kint állt a kertkapuban. Joan kicsit megtántorodott járás közben. Mit meregeti
így rám a szemét ez az ember?
– Mi van? – kérdezte a hindutól. – Mi a baj?
– Memszáhib nem jól van? Talán láza van memszáhibnak?
Hát ez az. Természetesen ez a baja. Láza van! Hogy nem jutott ez már előbb az eszébe!
Besietett. Meg kell sürgősen mérnie a lázát, és előszedni a kininjét. Hozott magával
egy kevés kinint, valahol itt kell lennie.
Elővette és a nyelve alá rakta a lázmérőt.
Láz – hát persze, láz! Az összefüggéstelen gondolatok – az arctalan félelem – a
rettegés – a gyors szívverés.
Tisztára és kizárólag testi dolog.
Kivette a lázmérőt és megnézte.
36,6. Egy hajszálnyit alacsonyabb a normálisnál.
Valahogy eltelt az este. Most már igazán aggódott maga miatt. Nem a nap volt a baj
oka – nem a láz –, akkor csak az idegei lehetnek.
„Csak az idegei”, mondják minduntalan másokra. Ő is ezt és így mondta már nem
egyszer másokra. Mit tegyünk, akkor még nem tudta. Most aztán megtanulta. Csak az
idegek? Az idegek a poklot járatják meg az emberrel. Neki most egy orvosra lenne
szüksége, egy kedves, rokonszenves orvosra, egy szanatóriumi szobára és egy szívélyes,
megbízható ápolónőre, aki egy percre sem hagyná őt magára. „Mrs. Scudamore-t egy
percre sem szabad magára hagyni.” Ehelyett egy fehérre meszelt börtön jutott neki a
sivatag kellős közepén, egy féleszű hindu, egy teljesen hülye arab fiú és egy szakács, aki
hamarosan beküldi a vacsorát, a rizses lazacételt, a babfőzeléket és a két kemény tojást.
Nem jó, egyik sem jó, ez a kezelés nem az én esetemre való…
Vacsora után a szobájába vonult. Előkereste az aszpirines tubust. Hat tabletta volt
benne. Joan mindet bevette. Holnapra ugyan nem marad semmije, de úgy érezte, valamit
tennie kell. Soha többé nem kelek útra megfelelő mennyiségű és minőségű altató nélkül,
gondolta.
Levetkőzött és lefeküdt. Félve. Mégis rögtön elaludt.
Éjjel azt álmodta, hogy egy hatalmas börtönben bolyong. Folyosók kanyarogtak,
nyíltak egymásba. Joan ki akart jutni, de nem találta a kivezető utat, pedig egész idő alatt
tudta, bizonyosan tudta, hogy ismeri…
Emlékezned kell rá, mondta szigorúan önmagának. Emlékezned kell rá.
Reggel megnyugodva ébredt, csak egy kicsit fáradtan.
– Emlékezned kell – mondta magának.
 Felkelt, felöltözött, megreggelizett.
Tűrhetően érezte magát. Csak egy kis félelem lappangott a lelke mélyén, más baja
nem volt.
Ha jól sejtem, hamarosan újra kezdődik az egész, gondolta. Hiába, nem tehetek
semmit ellene.
Ernyedten ült a székén. Mindjárt kimegy, mindjárt, de most még nem…
Eh, nem próbál ezentúl meghatározott dolgokra gondolni, és azon sem erőlködik,
hogy ne gondolkodjék. Ez is, az is túlságosan fárasztó. Átengedi magát a gondolatai
sodrásának.
Az Alderman, Scudamore és Witney cég irodájának külső helyisége a fehér címkés
irattartókkal. Az elhunyt Sir Jasper Foulkes birtokügye. Etchingham Williams ezredes.
Mint egy színpadkép.
Peter Sherston vidám, buzgó arca, amint felpillant az íróasztala mögül. Mennyire
hasonlított az anyjához! Azaz mégsem annyira… A szeme Charles Sherstoné volt.
Ugyanaz a cikázó, félresikló, hamis tekintet. Én nem nagyon bíznék meg benne, ha
Rodney helyében lennék, gondolta Joan.
Furcsa, hogy már akkor ezt gondolta!
Leslie Sherston halála után a férje összecsuklott. Rekordidő alatt halálra itta magát. A
gyerekeket rokonok vették magukhoz. A harmadik gyerek, egy kislány, hat hónapos
korában meghalt.
John, az idősebb fiú erdőmérnök lett. Jelenleg valahol Burmában él. Joannak eszébe
jutott Leslie, és az ő kézzel nyomott vászonhuzatai. Ha John az anyjára ütött, és ő is
annyira szeret gyorsan növő fák-bokrok között élni, mint Leslie, nagyon boldog lehet
most. Joan tényleg úgy hallotta, a fiúnak jól megy a sora.
Peter Sherston felkereste Rodneyt, és arra kérte, vegye fel az irodába.
– Édesanyám azt mondta, bizonyosra veszi, hogy ön segíteni fog rajtam, uram.
Vonzó, őszinte fiú volt, csupa mosoly, buzgalom és tetszeni vágyás – a két fiú közül ő
volt a megnyerőbb.
Rodney boldogan alkalmazta. Talán egy kissé kárpótlásnak érezte azért, hogy saját fia
elment a tengerentúlra, és végleg elszakadt a családjától.
Aztán egyszer betegen és nyugtalanul jött haza az irodából Rodney. Joan
kérdezősködésére türelmetlenül azt felelte: semmi, semmi, nincs semmi baja. De vagy egy
héttel később bejelentette, hogy Peter felmondott – egy repülőgépgyárban akar dolgozni.
– Pedig milyen jó voltál hozzá, Rodney. És mindketten annyira kedveltük!
– Hát igen. Kedves fiú.
– Mi a baj? Lusta volt Péter?
– Ó, nem. A gyereknek jó feje volt a számokhoz meg máshoz is.
– Mint az apjának?
– Úgy van, akár az apjának. De a mai fiatalokat az újdonságok vonzzák, a repülés és
hasonlók.
Joan azonban nem figyelt rá. Saját szavai nyomán továbbvitte az iménti gondolatot.
Peter Sherston nagyon is hirtelenül távozott a cégtől.
– Rodney, ugye nem volt a fiú körül semmi zűr?
– Zűr? Ezt hogy érted?
 – Úgy értem, ahogy az apjánál volt. Peter szája pontosan olyan, mint Leslie-é, de a
szemének a kifejezése… az a fura, bujkáló tekintet szakasztott olyan, mint az apjáé.
Rodney, ugye eltaláltam? Ugye a fiú elkövetett valamit?
– Volt valóban egy kis zavar – felelte Rodney kényszeredetten.
– Az elszámolás körül? Pénzt emelt el?
– Nem szeretnék erről beszélni, Joan. Lényegtelen volt a dolog.
– Romlott, mint az apja. Hát nem különös, hogy működnek az örökölt hajlamok?
– Nagyon furcsán. A rosszabbik irányban.
– Úgy gondolod, üthetett volna Leslie-re is a fiú? Ami azt illeti, az anyja sem volt
különösebben sikeresnek mondható.
– Az a véleményem – mondta Rodney elutasító hangon –, hogy ő igenis nagyon
sikeres ember volt. Kitartott a munkája mellett, és sikerrel végezte.
– Szegény teremtés.
Rodney fölcsattant:
– Hagyd már ezt az ostoba sajnálkozást! Idegesít.
– Hogy lehetsz ilyen szívtelen, Rodney? Szegény asszonynak rettenetesen szomorú
élete volt!
– Én soha nem gondoltam így rá!
– Mi több, a halála…
– Nagyon kérlek, erről ne beszélj! És hátat fordított Joannak.
Mindenki fél a ráktól, gondolta ő. Még a puszta szótól is. Hacsak lehet, ki sem ejtik,
más neveket találnak ki neki: rosszindulatú daganat, komoly műtét, gyógyíthatatlan
betegség áttétekkel. Lám, még Rodney sem tűri, hogy szóba hozzák. Mert az ember sosem
tudhatja – elvégre, ha igaz, minden tizenkettedik ember rákban hal meg. És sokszor éppen
a legegészségesebbeket támadja meg. Akiknek soha életükben nem volt semmi panaszuk.
Joannak eszébe jutott az a nap, amikor az utcán meghallotta a hírt Mrs. Lamberttől.
– Hallotta, drágám? Szegény Mrs. Sherston…
– Mi van vele?
– Meghalt. – Élvezettel fogta suttogóra a hangját: – Úgy hiszem, áttétel…
Operálhatatlan volt… Szörnyű kínokat állt ki, úgy hallottam. De nagyon bátran viselte.
Dolgozott, mintha mi sem történt volna, csak pár héttel a halála előtt hagyta abba, amikor
már muszáj volt morfiumra fogni. Az unokaöcsém felesége hat hete találkozott vele. Mrs.
Sherston rettenetesen betegnek látszott, vékony volt, mint az ujjam, de máskülönben
olyan, mint mindig: nevetett és tréfálkozott. Úgy hiszem, bizonyos emberek nem képesek
elhinni, hogy gyógyíthatatlan a bajuk. Akárhogy is, szomorú élete volt szegény
asszonynak. Valóságos megváltás lehetett neki a halál…
Joan hazasietett, hogy közölje Rodneyval a hírt, de Rodney már tudta. Ő Mrs.
Sherston végrendeletének a végrehajtója, közölte, úgyhogy a család rögtön értesítette őt.
Leslie Sherstonnak nem sok hagyatkoznivalója volt. Ami kevés maradt utána, azt a
gyerekeire hagyta. Volt azonban a végrendeletnek egy passzusa, amely bizonyos izgalmat
váltott ki Crayminsterben. Leslie kikötötte, hogy holta után Crayminsterben temessék el.
„Mert ott nagyon boldog voltam…” így hangzott az indoklás.
Leslie Adeline Sherstont tehát a crayminsteri temetőben helyezték örök nyugalomra.
Furcsa kívánság, mondták többen is, hisz' férjét éppen Crayminsterben ítélték el a
bank pénzének bűnös eltulajdonítása miatt. Mások úgy vélekedtek: nagyon is érthető a
rendelkezés. Mrs. Sherston igen boldogan élt Crayminsterben, mielőtt a baj rászakadt
volna, nem csoda, ha úgy gondolt vissza a városra, mint az elveszett Paradicsomra.
Szegény Leslie! És a családja is tragikus sorsú volt. Kisebbik fia, Péter, miután
berepülőpilólának állt, lezuhant és szörnyethalt.
Rodneyt rettenetesen lesújtotta a halálhír. Mintha valamiképpen magát hibáztatta
volna Péter halála miatt.
– Nem értem, Rodney, hogy okolhatod önmagadat. Semmi részed nem volt a fiú
halálában.
– Leslie küldte őt hozzám. Azt mondta neki: én megfelelő munkát adok majd neki, és
gondját viselem.
– Ezt meg is tetted. Odavetted az irodába.
– Tudom.
– És amikor a fiú megtévedt, nem jelentetted föl; ha jól sejtem, saját zsebedből pótoltad
a hiányt.
– Igen, de nem erről van szó. Hát nem érted? Leslie azért küldte őt hozzám, mert
tudta: a fiú gyenge, örökölte apja megbízhatatlanságát. Bízott benne, hogy én rajta tartom
a szemem, visszatartom a botlástól. Péter furcsa keverék volt. Örökölte Charles Sherston
csalárdságát és Leslie bátorságát. Armadales azt írta nekem, ő volt a legjobb pilótájuk:
hírből sem ismerte a félelmet, és varázslatosan értett a gépekhez. Ez volt a beceneve:
varázsló. A fiú önként vállalta, hogy kipróbál egy újfajta, titkos repülőgéptípust. Mind
tudták, ez kockázatos vállalkozás. Így és ezért halt meg Péter.
– Én ezt nagyon szép, igenis, szép dolognak tartom.
Rodney gúnyosan felnevetett.
– Hogyne, Joan. De vajon akkor is ezt mondanád és ilyen nyugodtan, ha a saját fiad
halt volna meg? Örülnél, ha Tony is szép halált halna?
Joan döbbenten bámult a férjére.
– De Peter nem volt a mi fiunk. Az egészen más!
– Én folyton Leslie-re gondolok… arra, amit ő érezne most…
Joan nyugtalanul mocorgott a székén. Vajon miért gondolok annyit Sherstonékra,
amióta csak itt vagyok? Elvégre vannak más barátaim is, olyanok, akik sokkal többet
jelentenek nekem, mint a Sherston család bármely tagja.
Leslie-t soha nem is szerettem különösebben. Csak sajnáltam. Szegény Leslie a
márvány kőlap alatt…
Joan megborzongott. Fázom, gondolta. Fázom. Valaki a síromon lépked.
Valójában Leslie Sherston sírjára gondolt.
Idebent hideg van, hideg és sötét. Kimegyek a napra. Nem akarok tovább itt
maradni…
A temető – és Leslie Sherston sírja. És a bíborvörös, súlyos rododendron bimbó, amely
kiesett Rodney gomblyukából.
Hisz a május méz-bimbaira vad szél csap…
 KILENCEDIK FEJEZET

Joan szinte futva igyekezett ki, a napra. Gyorsan lépkedett, pillantásra sem méltatva a
konzervdobozhalmot és a tyúkokat. Így már jobb. Melegen süt a nap. Melegen – már nem
fázom. Most megszabadultam az egésztől… Hát ez mi? Hogy érted azt, hogy
„megszabadultam az egésztől”?
Hirtelen mintha ott termett volna mellette Miss Gilbey szelleme, és szigorúan rászólt
volna: „Fegyelmezd a gondolataidat, Joan. Válogasd meg akkurátusabban a szavaidat.
Fogalmazd meg pontosan, mi az, ami elől futsz.”
Csakhogy Joan nem tudta. Sejtelme sem volt róla.
Valami félelmes elől, valami fenyegető, őt üldöző elől…
Valami elől, ami mindig ott volt – a sorára várt –, és ő nem tehet mást, csak kitér előle
és pörög-forog…
Ejnye, Joan Scudamore, korholta Joan önmagát, be furcsán viselkedsz!
De hiába mondta, ettől nem lett jobb a dolog. Valami nagy bajom van! Nem
agorafóbia (Vajon jól emlékszem erre a szóra, vagy nem? Idegesít, hogy nem tudom
biztosan) – hiszen most alig vártam, hogy kikerüljek a hideg, szűkös falak közül, ki a
szabadba, a napfényre. Jobban is érzem magam, mióta a szabadban vagyok…
Menj tovább! Menj a napra! Menekülj ezek elől a gondolatok elől!
Éppen elég régen vagyok itt. Ebben a magas mennyezetű szobában, amely olyan, mint
egy mauzóleum. Leslie Sherston sírja és Rodney… Leslie… Rodney… Menj ki… A
napfényre… Hideg van a szobában… Fázom és egyedül vagyok…
Joan még gyorsabban lépkedett. Csak el, minél távolabb attól a szörnyű
mauzóleumtól, a fogadótól. Olyan zord és börtönszerű…
Az a fajta hely, ahol az ember könnyen lát kísértetet.
Megőrültél, Joan? Az épület vadonatúj, legfeljebb két éve építették.
Vadonatúj épületben nem lehetnek kísértetek, ezt még a bolond is tudja.
Nos, ha mégis vannak kísértetek a fogadóban, azokat ő hozta magával.
Ez már megint egy nagyon kellemetlen gondolat…
Joan már majdnem futott.
Akárhogy is, gondolta dacosan, most nem követ senki. Egyes-egyedül vagyok. Itt
senki sincs, még olyan sem, akivel találkozhatnék.
Mint – kicsoda is? – Stanley Livingstone-nal. Találkozás a vad Afrika szívében.
Doktor Livingstone-hoz van szerencsém?
Itt szó sincs ilyesmiről. Itt csak egyvalakivel találkozhat, és az Joan Scudamore.
Ni, de mulatságos ötlet! „Bemutatom Joan Scudamore-t. Örülök, hogy
megismerhetem, Mrs. Scudamore.”
Igazán érdekes ötlet…
Ismerkedj meg önmagaddal…
Ismerkedj meg önmagaddal… Istenem, hogy félek… Rettenetesen félek…
 Joan sietése futásba csapott át. Futott, futott, kicsit tántorogva. A gondolatai is úgy
tántorogtak, ahogy a léptei. …Félek…
…Istenem, mennyire félek… …Bárcsak lenne itt még valaki… Blanche, gondolta. Bár
itt lenne velem Blanche. Igen, Blanche az éppen, akit ide kívánna. Senkit azok közül, akik a
szívének kedvesek. Senkit a barátai közül. Csak Blanche-t…
Blanche-t az ő könnyed, szívből jövő kedvességével. Blanche nem lepődik meg
semmin, és nem is botránkozik meg…
És különben is, Blanche őt rendesnek tartja. Blanche szerint Joan élete igazi siker.
Blanche szereti őt. Más nem…
Hát ez volt az! Ami végig itt volt: ez a gondolat. Ez az, amit a valóságos Joan
Scudamore tud – mindig is tudott… Gyíkok dugják ki a fejüket a résből… Az igazság…
Apró igazságok, úgy bújnak elő, mint a gyíkok, és azt mondják:
– Itt vagyok. Te ismersz. Nagyon is jól ismersz. Ne merd azt állítani, hogy nem!
És ő csakugyan ismeri valamennyit. Ez az egészben a legrosszabb.
Mindegyikre ráismer.
Ni, hogy vigyorognak rá, hogy nevetnek rajta!
Mind kisebb-nagyobb igazságdarabkák. Minduntalan előbukkantak, megmutatták
magukat, mióta ő itt van. Neki éppen csak össze kell raknia a darabkákat…
A saját élettörténetét – Joan Scudamore életének igaz történetét… Itt várt rám ez a
történet.
Eddig sosem kerültem abba a helyzetbe, hogy ezen kelljen gondolkodnom.
Gyerekjáték volt lényegtelen tennivalókkal úgy megtöltenem az életemet, hogy mellettük
nem maradt időm önmagam megismerésére.
Mit is mondott Blanche? „Kérdés persze, hogy ha napokon át nem lenne más dolgod,
csak az, hogy önmagádról gondolkodjál, mire jutnál?”
És milyen fölényes, milyen önelégült, milyen ostoba volt az ő válasza: „Juthat az
ember egyáltalán másra, mint amit addig is tudott?”
„Néha azt gondolom, anya, te egyikünkről sem tudsz semmit…”
Ezt Tony mondta.
Mennyire igaza volt Tonynak!
Semmit sem tudott a saját gyerekeiről, semmit Rodney-ről. Szerette őket, de semmit
sem tudott róluk.
Pedig tudnia kellett volna.
Akit szeretsz, arról sokat kell tudnod.
Azért nem tudtad, Joan Scudamore, mert sokkal könnyebb volt elhinni azt, amit
szerettél volna, ami kellemes és nem ró felelősséget rád, mint azon emészteni magad, ami
az igazság.
Vegyük például Averilt és azt, hogy mennyit szenvedett.
Ő persze nem óhajtotta elismerni, hogy Averil szenved…
Averil, aki mindig lenézte őt, az anyját…
Averil, aki már kiskorában keresztüllátott rajta…
Averil, akit az élet megtört és meggyötört, s aki talán mind a mai napig nem heverte ki
azt a megrázkódtatást.
De ha megnyomorodott is, bátor teremtés…
Ez hiányzott őbelőle. A bátorság.
 „A bátorság nem a legfontosabb” – mondta ő egyszer.
És Rodney azt felelte rá: „Vajon?” Rodneynak is igaza volt. Tony, Averil, Rodney – az
ő vádlói. Hát Barbara?
Mi lehetett a baja? Miért volt a doktor olyan elutasító? Mit titkoltak őelőle
valamennyien?
Mit tett az a gyerek, az a szenvedélyes, fegyelmezetlen gyerek, aki hozzáment az első
férfihoz, aki feleségül kérte, hogy otthonról elkerüljön?
Bizony, így van ez, Barbara elmenekült hazulról. Nem volt boldog otthon. És azért
nem volt az, mert Joan nem vette magának a legcsekélyebb fáradságot sem azért, hogy
Barbara otthonát boldoggá tegye.
Mert nem szerette igazán Barbarát. Nem értette meg őt. Derűsen és önzően ő
határozta meg, mi jó Barbarának, tekintet nélkül Barbara ízlésére és kívánságaira. Nem
fogadta szívesen Barbara barátait, elriasztotta őket a háztól. Nem csoda, ha Barbara
Bagdadot a menekülés lehetőségének tekintette.
Sietve, meggondolatlanul ment hozzá Bill Wrayhez, akit nem szeretett (Rodney ezt is
megmondta). És mi történhetett azután?
Egy szerelmi ügy. Egy rosszul végződő szerelem. Bizonyára Reid őrnagy. Igen, ez
érthetővé teszi a fiatalok zavarát akkor, amikor ő szóba hozta az őrnagy nevét. Pontosan
az a férfi lehet, gondolta, aki elcsavarja egy butuska lány fejét.
És aztán kétségbeesésében, a túlhajtott kétségbeesés csúcspontján – erre hajlott
legkisebb gyerekkorától fogva –, amikor Barbara minden arányérzékét elvesztette,
öngyilkosságot kísérelt meg.
Nagyon, nagyon beteg volt; az élete is veszélyben forgott.
Vajon Rodney tudta? – töprengett Joan. Annyi bizonyos: megpróbálta őt lebeszélni
arról, hogy Bagdadba siessen.
De nem, Rodney mégsem tudhatta. Ha tudta volna, megmondta volna neki. Illetve
talán mégsem mondta volna meg. Mindenesetre mindent megtett, ami tőle telt, azért, hogy
őt visszatartsa.
De ő szentül eltökélte: utazik. Úgy érzi, mondta, nem viselné el, hogy meg ne
látogassa azt a szegény gyermeket.
Ez legalább dicséretes szándék volt.
Csakhogy ez sem a teljes igazság!
Valljuk be: vonzotta őt az utazás gondolata, az újdonság ígérete, az, hogy a világ egy
távoli részét láthatja. És nem tetszelgett-e eközben mértéktelenül az önfeláldozó anya
szerepében? Nem úgy látta-e saját magát, mint bájos, impulzív asszonyt, akit örömmel
fogad beteg lánya és aggódó veje? Milyen szép és jó tőled, fogják majd mondani, hogy
ilyen gyorsan itt termettél.
A valóságban egyáltalán nem örültek neki! Őszintén szólva megrémültek tőle. Óva
intették az orvost, hallgattak, mint a sír, mindent megtettek, amit tehettek, hogy ő meg ne
tudja az igazat. És azért nem akarták, hogy megtudja, mert nem bíztak benne. Barbara
nem bízott benne. Csak anya meg ne tudja! – mondta a férjének.
Hogy fellélegeztek, amikor ő bejelentette, hogy mennie kell! Megkönnyebbülésüket
ugyan elég jól leplezték, udvariasan tiltakoztak és marasztalták. De amikor ő már-már
engedett, hogy sietett William elvenni a kedvét a maradástól!
 Valójában semmi jó nem származott abból, hogy ő hanyatt-homlok rohant Bagdadba,
hacsak az nem, hogy Barbarát és Williamot közelebb hozta egymáshoz arra irányuló közös
erőfeszítésük, hogy mielőbb megszabaduljanak tőle, és megóvják titkukat. Igazán különös
lenne, ha mégis volna valami haszna a látogatásának. Joannak eszébe ötlött: Barbara, aki
még mindig gyenge volt, olykor esdeklő pillantást vetett Williamra, mire William sietve
beszélni kezdett, elmagyarázta ezt vagy azt, hogy kivédje Joan újabb tapintatlan kérdését.
Ilyenkor Barbara hálásan, gyengéden nézett a férjére.
Ketten kísérték ki őt az állomásra. És Joan most maga előtt látta, ahogy ott állnak:
William fogja Barbara kezét, Barbara kicsit nekidől William vállának.
Mintha William azt adta volna a kézszorítással Barbara tudtára: „Bátorság, drágám.
Már jóformán túl vagyunk rajta. Anyád végre elutazik…”
A vonat elindulása után pedig bizonyára hazamentek a bungalójukba és Mopsyval
játszottak. Mindketten nagyon szeretik az elbűvölő kis Mopsyt, aki olyan mulatságosan
hasonlít Williamra, mintha a karikatúrája lenne, és Barbara bizonyára felsóhajtott:
„Istennek hála, elment. Végre mienk a ház.”
Szegény William! Imádja Barbarát. Milyen boldogtalan lehetett közben, mégsem
hagyott alább egy percre sem a szeretete, gyengédsége.
– Ne aggódj a lányod miatt – mondta Blanche. – Most már minden rendben lesz. Ott
van a gyerek meg minden.
Igazán kedves Blanche-tól, hogy igyekezett eloszlatni Joan nem létező aggodalmát.
Ő meg egész idő alatt csak megvetést és szánalmat érzett régi barátnője iránt.
Köszönöm, Uram, hogy nem vagyok olyan, mint ez az asszony…
Bizony, még ezt az imádságot is el merte mondani!
Most bezzeg sokat adna érte, ha Blanche vele lehetne.
Blanche az ő könnyen jövő, szíves együttérzésével – Blanche, aki soha el nem ítélt élő
embert.
Aznap este ő álságos fölényének köpenyébe burkolózva imádkozott a vasúti
fogadóban.
Képes lenne-e most imádkozni, amikor – úgy érzi – ronggyá szakadt az a köpeny?
Joan megtántorodott, és térdre omlott.
…Istenem, segíts meg…
…Megőrülök, Istenem…
…Ments meg a tébolytól…
…Ments meg a gondolataimtól…
Csend.
Csend és napsütés…
És saját szívének hangos dobogása…
…Isten elhagyott, gondolta Joan.
…Egyedül vagyok. Egyes-egyedül…
Én, a kicsi Joan Scudamore… az ostoba, felületes, beképzelt kicsi Joan Scudamore…
Egyedül a sivatagban.
Krisztus is egyedül volt a sivatagban…
Negyven napon és negyven éjen át…
…Nem, nem, ez lehetetlen, ezt senki nem bírja ki…
Csönd, napsütés, magány.
 Megint rátört a félelem a nagy, tágas terektől, ahol egyedül van az ember Istennel.
Nagy nehezen feltápászkodott.
Vissza kell jutnom a fogadóba… vissza a fogadóba.
Ott a hindu… az arab fiú… a tyúkok… az üres konzervdobozok…
Élő emberek.
Fejvesztve nézett körül. Nyoma sem volt sehol a fogadónak. Nyoma sem annak a kis
kőrakásnak, a vasúti állomásnak. Még a távoli dombok sem látszottak.
Úgy látszik, messzebb hagyta maga mögött a fogadót, mint eddig bármikor, és most
sehol nem látni egyetlen eligazító jelet.
Még csak azt sem tudja – ez a szörnyűségek szörnyűsége –, hogy merre lehet a
fogadó!
A dombok… azok a távoli dombok csak nem tűnhettek el – de a horizontot körös-
körül alacsonyan szálló felhők takarják. Felhők? Vagy dombok? Ki tudja.
Eltévedtem, jóvátehetetlenül eltévedtem!
De nem, csak észak felé kell tartanom – ez az: észak felé.
A nap…
A nap pontosan a fejem fölött van… a napról nem lehet leolvasni, melyik irány merre
van.
Elvesztem… elvesztem – sosem találok többé vissza…
Hirtelen kétségbeesetten futásnak eredt.
Előbb erre, aztán hirtelen pániktól űzve az ellenkező irányba. Rettegve, fejvesztetten
futkosott ide-oda.
Kiáltozni kezdett tele torokból:
Segítség!
Segítség…
(Nem hallhatnak meg, gondolta… Túlságosan messze vannak…)
A sivatag felfogta a hangját, és bégető sírássá változtatta. Úgy bégetek, mint egy
bárány, gondolta. Mint egy bárány…
ő megleli az ő bárányát…
Az Úr az én pásztorom…
Rodney… pázsitos rétek és a völgy a High Streeten…
De Rodney már elmenőben volt a peronon, vállát kihúzva, fejét hátravetve…
megörülve a pár heti szabadságnak… megfiatalodva ettől a jó érzéstől…
Rodney nem hallhatja…
Hát Averil? Segíthet-e Averil?
Az édesanyád vagyok, Averil, mindig mindent megtettem érted…
De nem, Averil nyugodtan kisétál a szobából, legfeljebb azt mondja:
– Sajnálom, nem tehetek semmit…
Tony… Tony majd segít!
De nem. Tony sem segíthet: ő Dél-Afrikában van. Messze, nagyon messze…
Barbara… Barbara súlyos beteg… ételmérgezést kapott.
Leslie! – csillant fel Joanban a remény. Leslie segít nekem, ha bír. De Leslie halott.
Sokat szenvedett és meghalt… Nincs mit tenni – senki sem segít… Megint futni kezdett,
kétségbeesetten, nem törődve azzal, melyik a jó irány, csak futott, futott. Arcát, nyakát,
egész testét elöntötte a verejték… Azt gondolta: ez a vég.
Krisztusom! – fohászkodott magában. – Krisztusom…
…Krisztus eljön hozzám a sivatagba…
…Krisztus megmutatja a zöld völgybe vezető utat…
…Együtt terelget engem a bárányokkal…
…Engem, az elveszett bárányt…
…A bűnöst, aki levezekli bűneit…
…Az árnyékok völgyén át…
…(Árnyék itt nincs – csak napsütés!) …
Vezess, kedves fény… (De a nap nem kedves)
A zöld völgy – a zöld völgy – meg kell találnom a zöld völgyet…
A High Streetről nyílik, Crayminster közepén…
A sivatagra nyílik…
Negyven napon és negyven éjen át.
Még csak három nap telt el, Krisztus még itt van…
Krisztus – imádkozott Joan –, segíts…
Krisztusom…
Mi az?
Az a kis folt – ott jobbra – a horizonton?
Hisz' az a fogadó! Nem vesztem el… megmenekültem…
Megmenekültem…
Térde összecsuklott alatta. A földre roskadt, és összekuporodott.
 TIZEDIK FEJEZET

Joan lassan magához tért. Nagyon betegnek és elgyötörtnek érezte magát. És

gyöngének, roppant gyöngének. De megmenekült. A fogadó ott volt a helyén; majd ha
valamelyest jobban érzi magát, felkel és hazamegy.
Addig üldögél egy kicsit, és végiggondolja a dolgokat. Becsületesen és alaposan, nem
hazudozva magának.
Isten mégsem hagyta el őt…
Megszűnt az az iszonyú érzése, hogy reménytelenül egyedül van…
De gondolkodnom kell, mondta magának. Gondolkodnom kell. Jól meg kell értenem
mindent. Ezért vagyok itt: hogy mindent jól megértsek…
Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnöm, milyen nő Joan Scudamore…
Ezért kellett eljönnöm ide, a sivatagba. Ez a vakító, éles fény megmutatja, ki és mi ő a
valóságban. És megmutatja az igazságot minden olyan ügyben, ahol ő nem akart vele
szembenézni – azokban az ügyekben, ahol ő voltaképpen elejétől végig tudta az igazságot.
Tegnap rálelt egy nyomra. Talán ezzel kell kezdenie. Mert, ha jól emlékszik, ekkor
fogta őt el először az az arctalan, vak pánik.
Verseket szavalt – így kezdődött.
Távol telt tőled tavaszom…
Ez volt az a sor!
De hiszen most november van! – mondta magának.
Hajszálra úgy, ahogy Rodney azon a régi estén: „De most október van…”
Annak a napnak az estéjén, amikor Asheldownban ott ült Leslie Sherstonnal a
hegyoldalban, négylábnyira egymástól. És mindketten hallgattak. És ő akkor azt gondolta,
ez nem valami barátságos eljárás!
Most azonban tudja – és ezt természetesen már akkor is tudnia kellett –, miért ültek
olyan messze egymástól.
Azért, mert… mert nem mertek közelebb kerülni egymáshoz…
Rodney és Leslie Sherston…
Nem Myrna Randolph – egyáltalán nem Myrna Randolph. Ő, Joan szándékosan
növelte nagyra saját magában a Myrna Randolph -mítoszt, mert tudta: egy szó sem igaz
belőle. Ködfüggönynek használta Myrna Randolphot, hogy elrejtse saját szeme elől az
igazságot.
És részben azért – most már ne kertelj, Joan! – részben azért, mert könnyebb volt
vetélytársként elfogadni Myrna Randolphot, mint Leslie Sherstont.
Hiúságát kevésbé bántotta volna az a tudat, hogy Rodney vonzódik Myrna
Randolphhoz, aki gyönyörű volt, és az a fajta szirén, aki alighanem minden férfit vonz,
akiben nincs emberfeletti ellenálló képesség.
 De hogy Leslie Sherstonhoz vonzódik, Leslie-hez, aki nem szép, nem is fiatal, az alakja
sem igazán jó, hanyagul öltözködik, arca fáradt, a mosolya furcsán féloldalas; hogy
Rodney Leslie-t szereti, ráadásul olyan szenvedélyesen, hogy nem mer hozzá közel ülni,
hogy négy láb távolságot kénytelen kettejük közé állítani – ezt semmi áron nem akarta
Joan tudomásul venni.
Az a kétségbeesett epekedés, az a fájdalmas, kielégítetlen vágy – a szenvedélynek az
az ereje, amelyet ő soha nem tapasztalt meg…
Ez hatotta át őket kettejüket aznap Asheldownban – és ezt ő, Joan is megérezte; azért
sietett el onnan olyan gyorsan és szégyenkezve, mert megérezte, de soha, egy pillanatra
sem ismerte be önmaga előtt, amit megtudott…
Rodney és Leslie – amint ott ülnek némán, egymásra sem pillantva, mert nem mernek
egymásra nézni…
Leslie olyan őrült szenvedéllyel szerette Rodneyt, hogy azt kívánta: holta után abban a
városban temessék el, ahol Rodney él…
Rodney, amint lenéz a márványlapra, és azt mondja:
– Átkozottul ostoba és képtelen gondolat, hogy Leslie Sherston egy hideg márványlap
alatt feküdjék… – És lehull a rododendron bimbó, egy bíborvörös folt.
– A szív vére – mondta Rodney.
És aztán, később, milyen letörten mondta:
– Fáradt vagyok, Joan, nagyon fáradt. – Majd rögtön utána – milyen furcsa is volt! –
azt: – Nem lehetünk mind bátrak…
Akkor is Leslie-re gondolt, amikor ezt mondta. Leslie-re és az ő bátorságára.
– A bátorság nem a legfontosabb.
– Vajon?
No és Rodney ideg-összeroppanása – annak is Leslie halála volt az oka.
Aztán csak feküdt Cornwallban, és a sirályok rikoltozását hallgatta, életuntan, maga
elé mosolyogva…
Tony szemrehányó fiúhangja:
– Hát egyikünkről sem tudsz semmit?
Igaza volt, nem tudtam. Semmit sem tudtam. Mert szántszándékkal nem akartam
tudni.
Leslie, amint kibámul az ablakon, és közben megmagyarázza, miért tartja meg a
férjétől fogant harmadik gyerekét.
Rodney, amint kinéz az ablakon, és azt mondja:
– Leslie semmit sem csinál félszívvel…
Mit láttak vajon ezek ketten, az ablaknál állva? Leslie a saját kertjének almafáit és
anemonáit? Rodney az aranyhalas tavat meg a teniszpályát? Vagy mindketten azt a
halvány, kies domboldalt és a távolabbi dombokon susogó erdőket, amelyeket Asheldown
tetejéről lát az ember?
Szegény Rodney, szegény, fáradt Rodney…
Rodney az ő kedves, csúfondáros mosolyával, amint azt mondja:
– Szegény kicsi Joan… – Rodney, aki mindig kedves, mindig figyelmes, sosem hagyja
őt cserben…
Igaz, de ő is jó felesége volt mindig, ugye? Mindig a férje érdekeit tartotta
elsődlegesnek. Mindig? Várjunk csak!
 Rodney könyörgő tekintete. Szomorú szeme. Mindig szomorú a szeme.
– Honnét tudhattam volna, hogy ennyire ki nem állhatom majd a hivatalt? – kérdi
Rodney. Joanra emeli komoly tekintetét, és azt kérdezi: – Honnan tudod, hogy boldog
leszek?
Rodney, amint azt kéri tőle, engedje őt a saját életét élni, azt, amelyet kíván: a farmer
életét.
Rodney, amint a hivatali szobája ablaka előtt áll vásári napokon, és a marhákat nézi.
Rodney, amint tejgazdaságról beszél Leslie Sherstonnak.
Rodney, amint azt mondja Averilnek:
– Ha egy férfi nem végezheti azt a munkát, amelyet szeret, félember.
És ő, Joan tette félemberré Rodneyt…
Joan lázasan, kétségbeesetten igyekezett mentegetni magát új keletű felismerése után.
Ő csak jót akart! Az ember nem hagyhatja figyelmen kívül a dolgok pénzügyi részét.
A gyerekek jövője forgott kockán. Ő nem önző meggondolásból tette, amit tett.
De egy belső hang leintette a védekezését.
Mi az, hogy nem volt önző?
Nem úgy áll a dolog, hogy te nem kívántál tanyán élni? A legjobbat akartad a
gyerekeidnek… de ugyan mi volt számukra a legjobb? Rodneynak talán kevesebb joga
volt eldönteni, mire van szüksége a gyerekeinek, mint neki?
Nem az ő joga volt-e a valóságban az elsődleges? Nem az apa dolga megválasztani azt
az életet, amelyet a gyerekeinek szán? Az anyáé csak az, hogy gondoskodjon a gyerekek
szükségleteiről, és hűségesen kövesse az apát az életmód megválasztásában.
A gyerekeknek nagyon jó dolguk lenne egy tanyán, mondta Rodney…
Tony bizonyára nagyszerűen érezte volna ott magát.
Rodneynak volt rá gondja, hogy legalább Tonyt ne üthesse el senki attól az
élethivatástól, amelyet kíván.
– Nem erős oldalam – mondta mosolyogva – mások kényszerítése.
Bezzeg ő nem átallotta Rodneyt kényszeríteni…
Joan szíve hirtelen nagyot, fájdalmasat dobbant riadalmában: – De hiszen én szeretem
Rodneyt! Igazán szeretem. Nem azért beszéltem rá, mintha nem szerettem volna…
Ezért megbocsáthatatlan, amit tettem, döbbent rá hirtelen támadt tisztánlátással.
Szerettem Rodneyt, mégis ezt tettem vele.
Ha gyűlöltem volna, lenne rá mentségem.
Ha közönyös lettem volna Rodney irányában, nem sokat számított volna a dolog.
De szerettem, és ennek ellenére megfosztottam őt eredendő, vele született jogától,
attól, hogy maga válassza meg a munkáját és életmódját.
És mert ezt tettem Rodneyval, mert aggálytalanul bevetettem vele szemben asszonyi
fegyvereimet, a bölcsőbeli gyereket meg azt, akit a szívem alatt hordtam, elvettem tőle
olyasmit, amit szegény már soha nem szerezhet vissza. Elvettem tőle embersége felét.
Rodney drága árat fizetett azért, hogy nem szállt harcba Joan ellen, és nem
kényszerítette őt térdre: élete végéig félember marad…
Rodney… jaj, Rodney…
És akárhogy is szeretném, gondolta, nem adhatom vissza neki, amit elvesztett, nem
tehetem jóvá, amit tettem… semmit, de semmit sem tehetek.
Pedig szeretem őt, igazán szeretem…
 Ahogy Averilt és Tonyt és Barbarát is…
Mindig is szerettem őket…
(De nem eléggé, hangzott rá a válasz.)
Rodney, hát semmit sem tehetnék? Semmit, de semmit?
Távol telt tőled tavaszom…
Bizony, sóhajtott nagyot, távol telt tőled sok-sok évem… az egész idő azóta a tavasz
óta… az első tavasz óta, amikor megszerettük egymást.
Blanche igazat mondott. Ott maradtam, ahol voltam, megmaradtam annak a lánynak,
aki voltam, amikor kikerültem a St. Anne-ből: kellemesen akartam élni, gondolkodni lusta
voltam, magammal csodamód elégedett, és féltem mindentől, ami fájdalmas lehet…
Nem volt bátorságom…
Mit tehetnék, jaj, mit tehetnék, tördelte a kezét Joan. Talán odamehetnék Rodneyhoz,
gondolta, és azt mondhatnám neki: – Szánom-bánom, bocsáss meg… Igen, ez az, ezt
elmondhatom:
– Bocsáss meg. Nem tudtam. Egyszerűen nem tudtam…
Joan fölállt. A lába remegett.
Lassan, kínosan vánszorgott – mint egy öregasszony. Menni kell, menni – jobb láb, bal
láb jobb, bal…
Rodney, ó, Rodney…
Beteg vagyok, beteg és gyenge…
Hosszú az út, nagyon hosszú…
A hindu előbukkant a fogadóból, és futva jött Joan elé, arcát mosoly vonta ráncokba.
Integetett, hadonászott:
– Jó hírek, memszáhib, jó hírek!
Joan rábámult:
– Látja? Vonat megjött! Ott az állomáson van. Ma este memszáhib elutazhat vonattal.
Vonattal? A vonat Rodneyhoz viszi őt… (Bocsáss meg, Rodney, bocsáss meg…!)
Valaki felnevetett vadul, természetellenesen… – De hiszen én nevetek! – állapította
meg döbbenten. A hindu rábámult. Joan összeszedte magát.
– Megjött a vonat – bólintott –, éppen jókor.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az egész olyan volt, mint egy álom, gondolta Joan. Mint egy álom. Átbújtak a
szögesdrót kerítés alatt, elöl ő, nyomában az arab fiú, aki a bőröndjeit hozta, és éles
fejhangon hadart valamit törökül egy nagy, kövér, gyanakvó tekintetű férfihoz, a török
állomásfőnökhöz fordulva.
És ott várt rá az ismerős hálókocsi, s ablakán kikönyökölt ismerős csokoládészín
egyenruhájában a Wagon Lits embere.
A vagon oldalán a felirat: Haleb – Sztambul.
Az egyetlen szál, amely a fogadót a civilizációhoz fűzi.
A Wagon Lits embere udvariasan, franciául köszönti őt, kinyitja előtte a fülke ajtaját,
az ágy már megvetve, hófehér párna, lepedő.
Visszatérés a civilizációba…
Kívülről nézve Joan ugyanaz a nyugodt, gyakorlott utazó volt, ugyanaz a Mrs.
Scudamore, aki nem egészen egy hete otthagyta Bagdadot. Egyes-egyedül Joan tudta,
hogy e homlokzat mögött bámulatos, szinte ijesztő változás ment végbe benne.
Látomása támadt – mint előtte, régebben már jó néhány más embertársának. De ez a
látomás önmagát tárta elé. És ha kívülről nézve úgy festhetett is, mint az utazás apró
részleteire ügyelő, tipikus angol utazó, szívét és értelmét változatlanul a kínzó önvád
megalázó érzése, tudata töltötte el, mely ott kint, a sivatag csendjében, napsütésében
telepedett rájuk.
Szinte oda se figyelve, gépiesen felelgetett a hindu magyarázkodására és kérdéseire.
– Memszáhib miért nem jön vissza ebédre? Ebéd kész. Nagyon finom ebéd. Mindjárt
öt óra van. Ebédnek késő. Akar teát?
Joan bólintott. Igen, kérek teát.
– De hová ment memszáhib? Én kinéztem, nem láttam memszáhibot sehol. Nem
tudtam, merre ment memszáhib.
– Messzire mentem – felelte Joan. – Messzebbre a szokottnál.
– Az nem jó. Kicsit sem jó. Memszáhib eltéved. Nem tudja, merre megy. Talán rossz
irányba megy.
Igaz, ismerte el Joan, csakugyan eltévedt egy időre, de szerencsére jó irányba indult el.
Most szeretne teázni, aztán egyet pihenni. Hánykor indul a vonat?
– Vonat megy nyolc harminckor. Néha megvár autókonvoj érkezését. De ma nem jön
konvoj. A vádi nagyon rossz, tele vízzel, átmenni rajta, placcs!
Joan biccentett.
– Memszáhib látszik nagyon fáradt. Talán lázas memszáhib?
Nem, rázta meg a fejét Joan, nincs láza. Most nincs.
– Memszáhib más, mint rendesen.
Hát, ami azt illeti, gondolta Joan, a memszáhib csakugyan megváltozott. Ez talán az
arcomon is meglátszik.
 A szobájába ment, és belebámult a légypöttyös tükörbe.
Vajon csakugyan látható a különbség? Határozottan öregebb az arcom. Karikás a
szemem. Csíkokban lepi el a bőrömet a sárgás sivatagi homok meg a verejték.
Arcot, kezet mosott, megfésülködött, megjártatta arcán a púderpamacsot, kirúzsozta a
száját, és újra a tükörbe nézett.
Határozottan van változás. Valami eltűnt erről az arcról, amely olyan komolyan
bámul vissza rá a tükörből, ami korábban ott volt. De mi? Talán az önelégültség?
Szörnyen önelégült teremtés voltam! Joan most is érezte még azt az erős undort,
amely ott kint, a sivatagban elfogta, azt az önutálatot, azt az újfajta lelki alázatot.
Rodney, gondolta, Rodney…
Csak a nevét ismételgette lágyan, újra meg újra…
Úgy kapaszkodott ebbe a névbe, mint szándékai jelképébe. Mindent elmond neki,
semmit, de semmit nem hallgat el! Úgy érezte: ez most a legfontosabb, minden ezen
múlik. Új életet kezdenek ők ketten, már amennyire ez lehetséges ilyen későn, az ő
korukban.
Azt fogom mondani, szorította össze a száját Joan annyira, hogy szinte
megcsikordultak a fogai:
– Bolond vagyok, és mindent rosszul csináltam. Taníts meg rá te, aki bölcs vagy és
kedves, hogyan kell élni.
Ezt mondom majd, és a bocsánatát kérem. Mert Rodneynak sok megbocsátanivalója
van. Az valóságos csoda, gondolta Joan, rádöbbenve az igazságra, hogy Rodney soha nem
gyűlölt meg engem. Az viszont éppen nem csoda, hogy Rodneyt annyian szeretik; hogy a
gyerekei egyenesen imádják (még Averil is szereti, és soha nem is szűnt meg szeretni őt,
akármennyire hangsúlyozta is szembenállását); hogy a cselédek bármit megtesznek, amire
ő kéri őket; hogy olyan sok jó barátja van. Rodney soha életében senkit meg nem bántott…
Joan nagyot sóhajtott. Holtfáradt volt, fájt az egész teste. Megitta a teáját, aztán
lefeküdt a vonat indulásáig, illetve a vacsoráig.
Most nyugodt volt – nem félt –, nem vágyott valamiféle foglalatosságra vagy
szórakozásra. Többé nem bukkantak elő gyíkok a repedésekből, és nem ijesztgették őt.
Találkozott önmagával, megismerte önmagát.
Nem volt más vágya, csak pihenni, megbékélt, üres aggyal feküdni az ágyon, agya
leghátsó zugában őrizve, mint mindig, Rodney kedves, barna arcának a képét…
Most a vonatban ült, hallgatta a kalauz bőbeszédű beszámolóját a vasúti töltés
beomlásáról, átadta neki az útlevelét, a jegyét. A kalauz megígérte, Halebból rögtön
táviratoz Sztambulba, helyet foglalni a Simplon Orienten Mrs. Scudamore-nak. Joan még
egy távirat elküldésére kérte Rodney címére. A távirat így szólt: Utam kitolódott, minden
rendben, szeretettel Joan.
Rodney még azelőtt megkapja a sürgönyt, hogy lejárna az ő eredeti visszaérkezésének
a határideje.
Minden elintéződött, Joannak nem maradt semmi dolga vagy gondolkoznivalója.
Átadhatta magát a pihenésnek, mint egy elfáradt gyerek.
Öt nap béke és nyugalom vár rá, mialatt a Taurus express nyugat felé vágtat, és
minden nap közelebb viszi őt Rodneyhoz és az ő megbocsátásához.
 Másnap kora reggel érkeztek meg Halebba. Addig Joan volt az egyetlen utas. Most
azonban telezsúfolódott a vonat. A hálókocsi-foglalások körül teljes volt a zűrzavar a
késések, törlések, torlódások miatt. Hangos, izgatott beszéd, tiltakozás, érvelés, vita, sőt
veszekedés töltötte be a vonatot a legkülönfélébb nyelveken.
Joan első osztályon utazott. Akkoriban a Taurus expresszen kétszemélyesek voltak az
első osztályú hálófülkék.
Nyílt a kupéajtó, és egy magas, feketébe öltözött nő lépett be rajta. A kalauz a folyosó
ablakán kihajolva szedte be a hölgy számos bőröndjét a hordároktól.
A fülke megtelt bőröndökkel. Drága bőröndökkel, amelyeken koronás címer
díszelgett.
A magas hölgy franciául beszélt a kalauzzal. Elmagyarázta neki, mit hova rakjon.
Munkája végeztével a kalauz eltűnt. A hölgy megfordult, és Joanra mosolygott. Egy
világlátott, tapasztalt utazó mosolyával.
– Ön angol – szögezte le.
Szinte akcentus nélkül beszélt angolul. Hosszúkás, sápadt, elbűvölően mozgékony
arca volt, és különös, halványszürke szeme. Úgy negyvenöt éves lehet, gondolta Joan.
– Elnézést kérek a kora reggeli betolakodásért. A vonatindulás időpontja
megbocsáthatatlanul, képtelenül udvariatlan, így megzavartam az álmát. No meg ezek a
vagonok erősen divatjamúltak, az újakon már egyszemélyesek a hálófülkék. Remélem –
mosolygott rá Joanra, és a mosolya roppant gyengéd, szinte gyermeki volt –, nem fogunk
túlságosan egymás idegeire menni. Mindössze két nap az út Sztambulig, és velem
aránylag könnyen ki lehet jönni. Ha túl sokat dohányoznék, majd rám szól. No de inkább
hagyom aludni, átmegyek az étkezőkocsiba, most csatolják a vonathoz – picit megingott,
miközben egy döccenés igazolta iménti megállapítását –, és megreggelizem. Még egyszer
bocsánatát kérem, és biztosítom, nagyon sajnálom, hogy megzavartam a pihenését.
– Semmi baj – sietett útitársát megnyugtatni Joan. – Az ember utazásnál el van
készülve az ilyesmire.
– Látom, előzékeny… jól van… kitűnően megférünk majd egymással.
Kilépett a folyosóra. Joan még hallotta, amint a hölgy barátai, akik kikísérték, hangos
„Szása, Szása” kiáltással üdvözlik, majd szapora, sokszólamú beszélgetésbe merülnek vele
valamiféle nyelven, amelyet nem sikerült azonosítania.
Addigra ő is teljesen felébredt. Éjjel jól aludt, pihentnek érezte magát. Fölkelt,
öltözködéshez látott. Mire a vonat elindult Halebből, már majdnem készen is volt. Amikor
az utolsó simításokat is elvégezte, kilépett a folyosóra, de előbb gyors pillantást vetett
útitársnője bőröndjeire, illetve a rajtuk látható névjegyre.
Hohenbach-Salz hercegnő.
Az étkezőkocsiban rögtön megpillantotta új ismerősét. Éppen reggelizett, és közben
élénken társalgott egy alacsony franciával.
A hercegnő odaintett Joannak, és maga mellé invitálta.
– Ezt nevezem frissességnek! – kiáltotta. – Én a maga helyében még javában aludnék.
Kérem, Monsieur Baudier, folytassa, amit elkezdett. Nagyon érdekes.
A hercegnő franciául társalgott Baudier úrral, angolul Joannal, folyékonyan, törökül a
pincérrel, és olykor, átszólva a szomszéd asztalhoz, nem kevésbé folyékonyan olaszul egy
búbánatos külsejű katonatiszttel.
A kövér kis francia befejezte a reggelijét, udvariasan meghajolt, és távozott.
 – Ilyen sok nyelvet beszélt! – csodálkozott Joan. Mosoly jelent meg a hosszú, sápadt
arcon, ezúttal kissé szomorú mosoly.
– Elég sokat. Miért is ne? Tudja, orosznak születtem, egy némethez mentem feleségül,
és évekig éltem Olaszországban. Nyolc-kilenc nyelven beszélek… némelyiken jól,
némelyiken rosszabbul. Beszélgetni nagy élvezet. Ugye, ön is így gondolja? Minden ember
érdekes, és olyan rövid időt töltünk sártekénken! Hogyne kellene eszmét és tapasztalatot
cserélnünk másokkal! Nincs elég szeretet a Földön, ez a meggyőződésem. A barátaim azt
mondják: Szása, vannak olyan emberek a Földön, akiket nem lehet szeretni: törökök,
örmények, de én azt felelem rá, nem úgy van, én őket is szeretem. Garçon, l'addition!
Joan önkéntelenül összerezzent: az utolsó mondat olyan gyorsan követte az előzőt,
hogy szinte összenőtt vele.
A pincér sietve jött a számlával. Tüntetően tisztelettudó magatartásából Joan rájött:
útitársnőjét igen fontos személyiségnek tekintik.
A vonat egész délelőtt és a délután nagy részében a síkságon kanyargott, majd lassan
megindult felfelé a Taurus-hegység oldalában.
Szása üldögélt, olvasott, dohányzott, és időről időre váratlan, olykor egyenesen
zavarba ejtő megjegyzéseket tett. Joan lenyűgözve figyelte ezt a különös asszonyt, aki egy,
az övétől igen különböző világból jön, és akinek az észjárása gyökeresen különbözik
mindazokétól, akikkel eddigi életében találkozott.
A személytelenségnek és a bizalmasságnak ez a keveréke furcsán vonzotta.
– Maga nem olvas. Miért nem? – kérdezte váratlanul Szása. – És a kezét sem használja
semmire. Nem köt. Pedig a legtöbb angol nő ezt teszi. És mégis nagyon angolnak látszik:
tipikus angol hölgynek.
Joan mosolygott.
– Pillanatnyilag nincs olvasnivalóm. A töltés beomlása miatt több napot töltöttem Tell
Abu Hamidban, ezalatt minden könyvet elolvastam, amit magammal hoztam az útra.
– De nem is bánja. Nem próbált Halebban olvasnivalót szerezni. Maga beéri azzal,
hogy csak ül, ül, kibámul az ablakon át a hegyekre, de nem látja őket; olyasmire bámul,
amit csakis maga lát, ugye, így van? Valami nagy megrendülést él át gondolatban, vagy
átment valami nagy megrendülésen. Bánata van? Vagy nagy öröm érte?
Joan picit felvonta a szemöldökét, és egy darabig tétovázott.
Szása nevetésben tört ki.
– Látja, ez is tipikusan angol dolog. Maga tolakodásnak érzi, hogy olyanokat
kérdezek, ami szerintünk, oroszok szerint magától értetődő. Ha arról faggatnám, merre
járt, milyen szállodákban szállt meg, milyen tájakat látott, vannak-e gyerekei, és azok
mivel foglalkoznak, vajon sokat utazott-e életében, és tud-e Londonban egy jó fodrászt…
erre készséggel válaszolna. De ha olyat találok kérdezni, mert az jut az eszembe: bánata
van-e, hűséges-e a férje, sok férfival feküdt-e le már életében, mi volt a legszebb élménye,
van-e tudomása Isten szeretetéről? Akkor sértődötten visszahúzódik, pedig ezek a
kérdések sokkal érdekesebbek, mint az előzőek, nicht wahr?
– Gondolom, mi, angolok általában tartózkodóak vagyunk – felelte Joan.
– Bizony, bizony. Az ember még azt sem kérdezheti meg egy angol hölgytől, aki
nemrég ment férjhez, lesz-e kisbabája. Úgy értem, nem kérdezheti meg ebédnél, az asztal
fölött átszólva. Nem, félre kell őt vonni, és a fülébe susogni a kérdést. Ha a baba már
megszületett, akkor persze nyugodtan megkérdezhetem: „Hogy van a kisbabája?”
 – Hát, ugye, a kérdés kicsit bizalmaskodó volt. Vagy nem?
– Nem, szerintem egyáltalán nem. A múltkor összefutottam egy régi barátnőmmel,
egy magyar fiatalasszonnyal. Mici, mondom én neki, most már jó pár éve, hogy férjnél
vagy, és még mindig nincs gyereked. Miért nincs? Mire ő azt feleli, el nem tudja képzelni,
miért nincs. Ő meg a férje öt éve próbálnak gyereket csinálni. De mennyit és mennyit
próbálták, még sincs. Vajon mit tehetne? Mármint, hogy gyereke legyen. És mivel éppen
ebédnél ültünk, mindenki kifejtette a maga véleményét, tanácsot adott. Akadtak nagyon
okos tanácsok is a többi között. Ki tudja, talán azóta meg is lett az eredményük.
Joant láthatóan nem győzte meg a történet.
Mégis úgy érezte, hirtelen nagy kedve támadt megnyitni a szívét ez előtt a furcsa,
barátságos, idegen teremtés előtt. Rettenetesen kívánta elmesélni valakinek azt, amit átélt.
Mintha csak így bizonyosodhatna meg arról, hogy igazán megtörtént, ami megtörtént
vele… Lassan, habozva megszólalt:
– Eltalálta. Olyan élményben volt részem, amely mélyen felkavart.
– Ah, csakugyan? Mi volt az? Egy férfi?
– Nem, egyáltalán nem.
– Ennek örülök. Legtöbbször férfiról van szó… a végén kicsit ráun az ember.
– Egyes-egyedül voltam Tell Abu Hamidban, a fogadóban. Szörnyű hely: csupa légy,
üres konzervdoboz, szögesdrót, és belül sötét és leverő.
– Annak kell lennie, mert nyáron nagy a meleg, de értem, mire gondol.
– Nem volt kivel beszélgetnem. A könyveimet hamar kiolvastam, és aztán… aztán
nagyon különös lelkiállapotba kerültem.
– Aha, ez csakugyan így lehetett. Nagyon érdekes, amit mond. Kérem, folytassa.
– Különböző dolgokat fedeztem fel magamról. Olyasmiket, amikről korábban
sejtelmem sem volt. Jobban mondva, olyan dolgokat, amelyekről tudtam, de ezt nem
voltam hajlandó magam előtt sem elismerni. Nem tudom jól elmagyarázni, de…
– Hogyne tudná! Mi sem könnyebb. Higgye el, én megértem.
Szása érdeklődése annyira őszinte és valódi volt, hogy Joan beszélni kezdett, a maga
számára is meglepően könnyedén és fesztelenül. Mivel Szása a világ legtermészetesebb
dolgának tartotta, hogy valaki legmeghittebb érzéseiről, emberi kapcsolatairól valljon
neki, ezt most Joan is kezdte természetesnek érezni.
Egyre ritkábban állt meg, egyre kevésbé habozott. Leírta kezdeti elbizonytalanodását,
félelmeit és a végső pánikot.
– Talán abszurdnak tetszik, de úgy éreztem, végképp elvesztem, egyes-egyedül
vagyok, és Isten is megfeledkezett rólam…
– Dehogy, ezt más is érezte már. Én is. Szörnyen sötét, iszonytató valami…
– Sötét nem volt, fény volt, vakító fényözön, és sehol oltalom, se menedék, se árnyék.
– Ugyanarról beszélünk a látszat ellenére. Magának a fény volt iszonyatos, mert olyan
sokáig élt oltalom alatt, mély árnyékban. Nekem a vakhomály, az, hogy nem láttam az
utamat, eltévedtem a sötétben. De a rettenet egyforma: annak a tudata, hogy semmik
vagyunk, és elszakadtunk Isten szeretetétől.
– És aztán – folytatta lassabban Joan – megtörtént. Olyan volt, mint egy csoda. Tisztán
láttam mindent. Magamat: amilyen voltam. Egy csapásra eltűntek ostoba mentségeim és
kifogásaim. Olyan volt… olyan, mintha újjászülettem volna…
Aggódva sandított társnőjére. Szása lehajtott fejjel hallgatta.
 – És egyszerre azt is tudtam, mit kell tennem. Hazamenni és újrakezdeni. Felépíteni új
életemet a kezdetektől…
Csönd ereszkedett rájuk. Szása töprengve nézte Joant. Volt az arckifejezésében valami,
amit Joan nem értett. Kicsit elpirult, és mentegetőzve hozzátette:
– Ez az egész bizonyára nagyon melodramatikusan és nyakatekerten hangzik…
Szása a szavába vágott:
– Nem, egyáltalán nem. Félreért engem. Amit átélt, az nagyon is igaz: sokan éltek át
hasonlót Szent Páltól Isten sok más szentjéig – de közönséges halandók és bűnösök is. Ez a
megtérés. A látomás. Az a pillanat, amikor a lélek szembesül saját keservével. Igen, ez
annyira valóságos valami, mint vacsorázni vagy fogat mosni. Kérdés mégis… kérdés…
– Úgy érzem, komisz voltam: fájdalmat okoztam valakinek, akit szeretek…
– Értem, lelkifurdalása van.
– És alig várom már, hogy megérkezzem… úgy értem, hogy hazaérkezzem. Olyan sok
mondanivalóm van az ő számára…
– Kinek a számára? A férjének?
– Neki. Ő mindig kedves volt és végtelenül türelmes. De nem volt boldog. Én nem
tettem boldoggá.
– És azt hiszi, eztán képes lesz boldoggá tenni?
– Hát mindenesetre kimagyarázkodhatunk. El kell mondanom neki, mennyire
szánom-bánom. És ő segíthet nekem… hogy is mondjam csak?
Hirtelen átvillantak agyán az Úrvacsorakor mondott szavak:
– Mostantól fogva új életet kezdeni.
– Erre csak Isten szentjei voltak képesek. – Szása hangja nagyon komolyan csengett.
Joan rábámult.
– De hisz én… én nem vagyok szent.
– Tudom. Én is erre gondoltam. – Szása itt elhallgatott, majd némiképpen
megváltozott hangon folytatta: – Bocsássa meg nekem az imént mondottakat. Talán nincs
igazam.
Joan meghökkenve, tanácstalanul nézett rá. Szása cigarettára gyújtott. Mohón szívta,
és kibámult az ablakon. Joan zavara nőttön-nőtt.
– Nem is tudom, miért mondtam el magának mindezt…
– Mi sem természetesebb, mint hogy el akarta valakinek mondani, hogy szólni akart
róla; állandóan ez foglalkoztatja, hogyne akarna hát erről beszélni? Ez igazán érthető.
– Rendes körülmények között nagyon tartózkodó vagyok.
Szása csendesen mosolygott.
– És erre nagyon büszke, mint minden angol. Furcsák maguk, angolok, nagyon furcsa
népek. Irulnak-pirulnak, zavarba jönnek, ha az erényeik kerülnek szóba, hibáikat ellenben
nemcsak készséggel beismerik, de büszkén vállalják.
– Úgy gondolom, némileg túloz – felelte Joan kissé sértetten.
Hirtelen úgy érezte: tőle, aki ízig-vérig angol, nagyon, de nagyon távol esik a fülke
szemközti sarkában kuporgó egzotikus, sápadt arcú asszony, akinek egy-két perccel előbb
megvallotta legszemélyesebb élményét.
– A Simplon Orienten folytatja az útját? – kérdezte Joan, semleges hangon.
– Nem, egy éjszakát Sztambulban töltök, és onnan Bécsbe utazom. – És mintegy
mellékesen hozzátette:
 – Lehet, hogy ott halok meg, de lehet, hogy nem.
– Úgy érti – Joan elakadt, zavartan kereste a szót –, hogy ilyen előérzete támadt?
– Á, dehogy – tört ki Szásából a nevetés. – Erről szó sincs. Műtétre megyek Bécsbe.
Egy meglehetősen súlyos műtétnek nézek elébe. Aránylag ritkán sikerül. De Bécsben jók a
sebészek. Akihez én megyek, az a roppant okos ember… zsidó. Mióta mondom már, bűn
lenne és ostobaság kiirtani az európai zsidókat. Nagyon okos orvosok és sebészek vannak
köztük, és sok nagyszerű művész is.
– Istenem, annyira sajnálom – hebegte Joan.
– Azt, hogy meg is halhatok? Ugyan, mit számít? Előbb-utóbb úgyis meghal az ember.
És lehet, hogy nem is halok meg. Ha életben maradok, úgy hiszem, kolostorba vonulok.
Ismerek egy nagyon szigorú apácarendet. Az apácák csak meditálnak és imádkoznak,
beszélniük nem szabad.
Joan sehogy sem bírta Szását elképzelni, amint reggeltől estig meditál, és egy szót sem
szól.
– Sok imára lesz itt hamarosan szükség – folytatta Szása elkomolyodva –, ha kitör a
háború.
– A háború? – hőkölt hátra Joan. Szása bólintott.
– Bizony, nemsokára ki fog törni a háború. Jövőre vagy két év múlva.
– Azt hiszem, ez súlyos tévedés – mondta Joan.
– Nem tévedés. Vannak nagyon jól informált barátaim, tőlük tudom: a háború a
küszöbön áll.
– De hol? És ki ellen?
– Háború mindenütt. Bele fognak rántani minden nemzetet. Az én barátaim azt hiszik,
Németország kerül ki belőle győztesen, aránylag hamar, én azonban nem értek egyet
velük. Németország csak akkor nyerhet, ha ezt nagyon-nagyon gyorsan sikerül elérnie.
Tudja, én sok angolt és amerikait ismerek, és tudom, milyenek.
– De hiszen senki nem akar háborút, erre esküdni mernék – ellenkezett tovább Joan.
– Mi másra való a Hitlerjugend?
– Nekünk is vannak olyan barátaink, akik sokszor megfordultak már
Németországban, és ők úgy gondolják: a nácikról sok jót is lehet mondani – jegyezte meg
Joan.
– Oh la, la! – kiáltotta Szása. – Kíváncsi lennék, mit mondanak majd három év múlva.
A vonat lassított, majd megállt. Szása előrehajolt.
– Megérkeztünk a Ciliciai-kapuhoz. Gyönyörű, ugye? Szálljunk ki!
Kiszálltak, és lebámultak abba a hatalmas mélységbe, ahol a hegylánc megszakad, s az
alant kéklő, pára borította síkságra.
A nap leszállóban volt, a levegő kellemesen hűs és mozdulatlan.
Milyen gyönyörű, gondolta Joan.
Bár itt lenne Rodney, és együtt csodálhatnánk ezt a szépséget…
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Victoria pályaudvar… Joan szíve hangosabban és gyorsabban vert izgalmában. Jó,

nagyon jó hazaérkezni.
Egy pillanatig, de csak egy pillanatig úgy érezte: el sem ment soha. Anglia az ő hazája.
Kedves angol hordárok. És nem éppen kedves, de nagyon angol ködös nap!
Nem romantikus, nem gyönyörű, már a drága, régi Victoria pályaudvar is pont olyan,
mint mindig, ugyanúgy fest, ugyanolyan a szaga.
Jaj, de örülök, gondolta Joan, hogy itthon vagyok.
Hosszú volt az út és fárasztó Törökországon, Bulgárián, Jugoszlávián, Olaszországon
és Franciaországon át. Vámtisztek és útlevél-ellenőrzések. Mindenféle egyenruhák és
nyelvek. Joan belefáradt – a szó szoros értelmében belefáradt – a sok idegenségbe. Még az
a rendkívüli orosz nő, aki útitársa volt Halebtől Sztambulig, még ő is fárasztóvá vált az út
végére. Kezdetben érdekesnek látszott pedig – sőt egyenesen izgalmasnak –, éppen mert
annyira más volt. De mire eljutottak a Márvány-tenger partjára, Heider Pasában Joan már
alig várta, hogy elbúcsúzzanak egymástól. Főként azért, mert Joannak pirulnia kellett, ha
arra gondolt, milyen szabadon tárta fel bizalmas titkait egy vadidegen előtt. Másodsorban
pedig azért – hm, ezt bajos pontosan megfogalmazni –, mert volt abban a nőben valami,
ami miatt Joan menthetetlenül vidékinek érezte magát a társaságában. Kínos érzés! Hiába
mondogatta magának: remélem, vagyok olyan jó, mint akárki. A lelke mélyén tudta, hogy
ez nem igaz. Valamiképpen sejtette, sőt tudatában volt, hogy Szása – nyájassága ellenére –
arisztokrata, ő, Joan pedig csak egy vidéki ügyvéd jelentéktelen, középosztálybeli felesége.
És ez az érzés – ha jogos, ha nem – feszélyező volt.
Akárhogy is, túl vagyok rajta, lélegzett fel Joan. Itthon vagyok, a szülőföldemen.
Nem várta senki. Nem küldött újabb táviratot Rodneynak. Határozottan az volt az
érzése, Rodneyval otthon, saját házukban kell először találkoznia. Hogy rögtön, késedelem
és kitérő nélkül rátérhessen a vallomására. Úgy képzelte, ez megkönnyíti a dolgot.
Az ember elvégre nem kérhet bocsánatot döbbent férjétől a Victoria pályaudvar
peronján! És végképp nem az érkezési oldalon, ahol akkora a tömeg, mindenki rohan, és a
peron végén várnak a vámőrök.
Okosabb itt, a szállodában eltölteni első éjszakáját, és holnap utazni tovább
Crayminsterbe.
Felhívja vajon elsőként Averilt? A szállodából telefonálhat neki.
Igen, döntötte el a kérdést, ezt fogja tenni.
Mindössze egy kézitáska volt vele, s mert azt már megvizsgálták a vámosok
Doverben, egyenesen a szállodába tarthatott.
Megfürdött, átöltözött, majd feltárcsázta Averil számát. Szerencsére otthon találta őt a
hívás.
– Anya? Nem tudtam, hogy máris visszatértél.
– Ma délután érkeztem.
 – Apa is feljött Londonba?
– Nem. Nem értesítettem őt az érkezésemről. Bizonyára feljött volna elém, de kár
lenne őt megzavarni. Úgyis sok a dolga, minek fárasztanám?
Úgy rémlett neki, Averil hangja enyhe meglepetésről árulkodik, amikor azt mondta:
– Azt hiszem, igazad van. Apának nagyon sok volt mostanában a dolga.
– Találkoztál vele többször is?
– Nem. Úgy három hete egy napot Londonban töltött, akkor együtt ebédeltünk. Mi
legyen ma este, anya? Vacsorázzunk együtt valahol a városban?
– Szívesebben venném, drágám, ha idejönnél, amennyiben nincs ellenedre. Kicsit
kifárasztott az utazás.
– Nem csoda. Rendben van, átjövök a szállodába.
– Edwardot nem hozod magaddal?
– Ma üzleti vacsorára hivatalos.
Joan letette a kagylót. A szíve valamicskével gyorsabban vert a szokottnál. Averil, az
én Averilom, gondolta…
Milyen hűvös volt Averil hangja… nyugodt, közönyös, személytelen.
Fél órával később felszóltak a portáról, és jelentették: Mrs. Harrison-Wilmott
megérkezett. Joan lement a hallba.
Anya és lánya angol tartózkodással üdvözölte egymást. Averil jól néz ki, gondolta
Joan. Nem olyan sovány, mint volt. Amint belépett lánya oldalán az étterembe, Joant
jóleső büszkeség fogta el. Averil igazán elbűvölő jelenség, finom és előkelő.
Leültek egy asztal mellé. Joan enyhe megrázkódtatást élt át, amikor a pillantása
összetalálkozott a lányáéval.
Averil pillantása hűvös volt és közönyös…
Averil sem változott, akárcsak a Victoria pályaudvar.
Én változtam meg, gondolta Joan, de honnan tudhatná ezt Averil?
Averil Barbaráról és Bagdadról kérdezősködött. Joan elmesélte hazaútja néhány
epizódját. De valahogy nehéz volt beszélgetni. A társalgás el-elakadt. Averil kérdései
annyira felszínesek voltak Barbaráról, mintha attól tartott volna, hogy alaposabb kérdések
tapintatlannak bizonyulhatnának. De nem, Averil nem sejtheti az igazságot. Ez csak az ő
szokott udvarias, de nemtörődöm modora.
Az igazságot? Honnan tudhatnám, mi az igazság Barbara körül – gondolta
meghökkenve Joan. Nem lehetséges, hogy amit igazságnak hittem, azt csak úgy
képzeltem? Elvégre semmiféle tárgyi bizonyíték nem került elém…
Ezt a gondolatot ugyan elvetette, de hogy egyáltalán eszébe juthatott, az is ijesztőnek
tűnt. Csak nem tartozik azok közé az emberek közé, akik mindenfélét beképzelnek
maguknak?
Averil éppen azt mondta az ő hűvös hangján:
– Edward újabban minduntalan arról beszél, hogy előbb-utóbb háborúba kell
keverednünk Németországgal.
– Ezt mondta az a nő is a vonaton – kapta fel a fejét Joan. – Jelentős személyiségnek
látszott, és olyannak, aki tudja, mit beszél. Én mégsem akarom elhinni. Hitler nem merhet
háborút indítani.
– Hát, nem is tudom… – jegyezte meg Averil töprengve.
– Senki sem akar háborút, drágám.
 – Tudod, az emberek nem mindig azt kapják, amit akarnak.
– Úgy vélem, az ilyen beszéd veszedelmes – emelte fel a hangját Joan. – Nemkívánatos
ötleteket ad az embereknek.
Averil elmosolyodott.
Társalgásuk kapkodó és kihagyásos maradt. Vacsora után Joan ásított. Nem akarja őt
tovább feltartani, mondta erre sietve Averil, bizonyára nagyon fáradt.
Joan elismerte: csakugyan fáradt.
Másnap Joan a délelőttöt vásárlással töltötte. Fél háromkor már a Crayminsterbe
induló vonaton ült. Négy óra után valamivel már otthon lehetek, gondolta elégedetten.
Mire Rodney hazajön az irodából, teával várom.
Szeretettel figyelte a vonatablak előtt elsuhanó tájat. Nem különösebben tetszetős az
évnek ebben a szakában – a fák csupaszok, ritkás, nehéz eső szitál –, de milyen
természetes, milyen otthonos minden. Bagdad a maga zsúfolt bazárjaival, csillogó-villogó,
kék és aranykupolás mecsetjeivel most végtelenül távolinak, valószerűtlennek tetszett –
mintha soha nem is lett volna. Az a hosszú, fantasztikus utazás Anatólia síkságán át, a
Taurus-hegység hófödte csúcsai, csupasz fennsíkjai, a hosszú leereszkedés a sziklás
szorosokon át a Boszporuszhoz, Sztambul minaretjei, a fura ökrös szekerek a Balkánon,
Olaszország és az Adria kék ragyogása Triesztnél, Svájc és az Alpok az alkony fogyatkozó
fényében, tájak és jelenetek panorámája, ami végül ide torkollott, ebbe a hazavivő
vonatútba, a nyugodt, téli álmát alvó vidéken át…
Mintha el sem utaztam volna, gondolta Joan. Mintha el sem utaztam volna…
Kóválygott a feje, képtelen volt rendet teremteni gondolatai zűrzavarában. A tegnapi
találkozás Averillal megrázta, Averil tekintete, amely olyan nyugodtan, közönyösen
pihent meg rajta. Averil nem vett észre rajtam semmiféle változást, gondolta. No de miért is
vett volna észre bármit?
Elvégre nem a külsőm változott meg.
Nagyon lágyan, gyöngéden azt mondta magában: Rodney…
És megint hatalmába kerítette a bánat, a sajnálkozás, a vágy a szeretet és megbocsátás
után…
Mégis igaz minden, gondolta… új életet fogok kezdeni…
Az állomáson taxiba ült. Ágnes nyitott ajtót. Meglepetése és öröme hízelgő volt.
Hogy fog örülni az úr, mondta Ágnes.
Joan felsietett a hálószobájába, lerakta a kalapját, majd megint levonult. A
fogadószoba kicsit csupasznak tetszett, de csak azért, mert hiányzott a virág.
Holnap hozok a kertből néhány babérágat és a sarki virágboltból szegfűt, gondolta
Joan.
Fel-alá járkált a szobában. Ideges volt és izgatott.
Elmondja vajon Rodneynak sejtését Barbara betegségének az okáról? Tegyük fel,
hogy…
Hát persze hogy nem igaz. Ő találta ki az egészet. És csakis amiatt, amit az az ostoba
nőszemély, Blanche Haggard mondott. Szegény Blanche, igazán borzalmasan fest,
ijesztően öreg és közönséges…
Joan a homlokára nyomta a tenyerét. Úgy érezte, mintha az agyában egy kaleidoszkóp
működne. Gyerekkorában volt egy kaleidoszkópja, és nagyon szerette, visszafojtott
lélegzettel leste, hogy kavarognak-pörögnek a színes mozaikdarabkák, míg össze nem áll a
kép…
Mi ütött belém? – töprengett Joan. Az a szörnyűséges fogadó meg az a különös
élmény a sivatagban… Csupa kellemetlen dolgot képzelt el magának: hogy a gyerekei
nem szeretik őt, hogy Rodney szerelmes volt Leslie Sherstonba (ugyan már, micsoda
gondolat, persze hogy nem. Szegény Leslie!). Még azt is megbánta, hogy annak idején
lebeszélte Rodneyt arról a képtelen ötletéről, hogy farmernak áll. Pedig ez igenis nagyon
okos dolog volt az ő részéről és nagyon előrelátó…
Jaj, de miért vagyok ennyire zavart? Miért találtam ki és hittem el annyi mindent –
csupa kellemetlen dolgot?
Igazak voltak? Vagy mégsem? Nem akarom, hogy igazak legyenek!
El kell döntenem, most rögtön el kell döntenem… Mit kell eldöntenem?
A nap, gondolta Joan, a nap sütött elviselhetetlenül forrón. Az ember hallucinálni
kezd a napsütéstől…
Hogy futottam a sivatagban ide-oda… hogy roskadtam térdre… és imádkoztam…
Hol az igazság? Ott?
Vagy itt?
Őrültség volt, tisztára őrültség mindaz, amit elhitettem magammal. Milyen kellemes,
milyen megnyugtató hazajönni Angliába, és úgy érezni, soha el sem utaztam. Hogy
minden pontosan olyan, ahogy mindig is hittem és gondoltam…
És természetesen minden csakugyan pontosan olyan…
A kaleidoszkóp csak forgott, forgott…
A minták gyorsan váltogatták egymást.
Rodney, bocsáss meg… én nem tudtam…
Rodney, megjöttem. Itthon vagyok!
Melyik a jó? Melyik? Választanom kell, most rögtön…
Joan hallotta, hogy megcsikordul a ház kapuja – ezt a zajt olyan, de olyan jól ismerte…
Rodney mindjárt itt lesz.
Melyik minta a jó? Melyik? Gyorsan válassz!
Nyílt az ajtó, és belépett Rodney. Meglepetten állt meg.
Joan gyorsan megindult felé. Nem nézett Rodney arcába. Adj neki egy percet, gondolta,
adj neki…
Aztán megszólalt vidáman:
– Rodney, megjöttem. Itthon vagyok…
 EPILÓGUS

Rodney Scudamore a keskeny, alacsony támlájú széken üldögélt, mialatt a felesége

teát töltött ki, a teáskanalakkal csörömpölt, és vidáman csacsogott: milyen jó ismét itthon
lenni, mondta, és milyen öröm mindent pontosan olyannak találni, amilyen mindig is volt;
Rodney el sem hiszi, micsoda gyönyörűség hazatérni Angliába, Crayminsterbe, az ő
otthonukba!
Az ablaktáblán egy nagy, kék dongó sétált buzgón fel-alá, zümmögve, élvezve e
november eleji nap szokatlan melegét.
Züm, züm, züm, így a kék dongó.
Csin, csin, csin, csilingelt Joan Scudamore hangja.
Rodney mosolyogva üldögélt és bólogatott…
Zajok, zajok, gondolta magában.
Most már eldöntötte: tévedett, amikor azt képzelte Joan megérkezésekor, valami nincs
rendben vele. Minden a legszebb rendben van Joannal. Pontosan olyan, mint mindig. És
minden más is pontosan olyan.
Tea után Joan felment a szobájába, befejezni a kicsomagolást, Rodney pedig a
dolgozószobájába tartott a hallon át. Munkát hozott haza.
De mindenekelőtt kihúzta íróasztala jobb fölső fiókját, és elővette Barbara levelét.
Légipostán jött a levél, pár nappal azelőtt postázták, hogy Joan elutazott Bagdadból.
Hosszú levél volt, sorai sűrűn sorakoztak egymás alá. Rodney mára szinte könyv
nélkül tudta. Mégis átfutotta újra, hosszabban elidőzve az utolsó oldalán.

„…így hát most mindent elmondtam neked, édes apuskám. Úgy hiszem, nagy részét magadtól
is kitaláltad. Eztán nem kell miattam aggódnod. Tisztán látom, milyen gonosz, megátalkodott
bolond voltam. Ne feledd: anya semmit sem tud. Nehéz volt az ügyet eltitkolni előle, de kijátszottuk
jó ütőkártyánkat, McQueen doktort, és William csodálatosan viselkedett. Sejtelmem sincs, mit
csináltam volna nélküle – mindig ott volt, amikor kellett, kivédeni anya kérdéseit. Ugyancsak
elkeseredtem, amikor anya azt táviratozta: eljön hozzánk. Tudom, drága apus, te megpróbáltad őt
visszatartani, de ő nem hagyta magát – és elismerem, ez bizonyos értelemben igazán derék dolog
volt tőle –, de persze azonnal nekilátott átszervezni az egész életünket, egyszerűen őrjítő volt, amit
művelt, és én gyöngébb voltam, hogysem harcba szálljak vele! Csak most kezdem igazán úgy érezni,
hogy Mopsy újra az enyém. Mopsy elragadó. Bár te is láthatnád! Akkor is szerettél bennünket,
amikor kicsik voltunk, vagy csak később? Édes, drága apus, annyira boldog vagyok attól, hogy te
vagy az apám. Ne aggódj értem. Most már rendben vagyok.
Szerető lányod Babs”

Rodney egy pillanatig habozott, kezében a levéllel. Szívesen megőrizte volna. Sokat
jelentett neki ez az írásos bizonyítéka kisebbik lánya bizalmának és szeretetének.
 De hivatása gyakorlása során kénytelen volt gyakran tapasztalni, milyen veszélyes
lehet egy régi levél. Ha például ő váratlanul meghalna, és Joan átnézné a papírjait, ez a
levél felesleges fájdalmat okozna neki. Nem lenne jó őt megbántani, csalódást okozni neki.
Hadd maradjon csak meg boldognak abban a ragyogó, biztonságos világban, amelyet ő
teremtett magának.
A kandallóhoz lépett, és a tűzbe ejtette Barbara levelét. Eztán csakugyan rendben lesz
az én Babsem, gondolta. Mind a hárman rendben lesznek. Barbarát féltette a leginkább,
amilyen kiegyensúlyozatlan, indulatos és szenvedélyes a természete. Nos, bekövetkezett a
krízis, és Barbara megúszta, nem karcolás nélkül, de él, és helyrejön. És máris kezdi
megérteni, hogy Mopsy és William alkotja az ő világát. Derék fickó az a Bill Wray.
Remélem, nem szenvedett túlságosan sokat, gondolta Rodney.
Igen, Barbara rendben lesz. És Tony is rendben van a maga narancsültetvényén
Rhodesiában – tőlünk nagyon távol, de rendben van –, és a jelek szerint ifjú feleségét is jól
választotta meg. Derék lány. Tonyt soha nem érte nagyobb fájdalom – talán nem is fogja
érni. Pici korától fogva derűre hajlamos a fiú.
Rendben van Averil is. Ahányszor Averilre gondolt, büszkeség fogta el, nem
szánalom. Averil az ő száraz jogászi észjárásával és azzal a hajlamával, hogy mindig
kevesebbet mondjon-mutasson a valóságnál. Averil és az ő hűvös, szarkasztikus
megjegyzései. Sziklaszilárd, rendíthetetlen jellem.
Ő harcba szállt Averillel, harcolt vele, és legyőzte őt, az egyetlen fegyverrel, amelyet
Averil kritikus elméje fegyvernek ismert el, és amelyet ő maga nagyon kedve és ízlése
ellenére vetett be. Hideg érvek, logikus érvek, könyörtelen érvek – ezek előtt Averil fejet
hajtott.
Vajon megbocsátott azóta az apjának? Rodney azt gondolta: nem. De ez mellékes. Ha
a lánya szeretetén csorbát ejtett is az a harc, sikerült megtartania, sőt még fokoznia is
tiszteletét az apja iránt – és végső soron egy Averil-féle meg nem alkuvóan egyenes lélek
és elme esetében csak ez számít.
Az Averil esküvője előtti estén, amikor ő, Rodney, megpróbált átszólni azon a mély
szakadékon, amely ekkoriban elválasztotta őt legkedvesebb gyermekétől, azt mondta neki:
– Remélem, boldog leszel.
– Igyekszem boldog lenni – felelte rá Averil higgadtan. Ilyen volt Averil, pontosan
ilyen: semmi hősi gesztus, semmi kérődzés a múlton – semmi önsajnálat. Az élet
fegyelmezett elfogadása és képesség arra, hogy azt mások segítsége nélkül leélje.
Mindhárman kikerültek már a kezem alól, gondolta Rodney.
Eztán félretolta az íróasztalán heverő papirosokat, és átült a kandalló jobb oldalán álló
karosszékbe. Magával hozta a Massingham-féle haszonbérleti szerződést, és sóhajtozva
nekilátott az elolvasásának:
„A birtokos átadja, és a bérlő átveszi a tanyához tartozó épületeket, földet és egyéb
vagyontárgyakat, amelyek … helyezkednek el” – Rodney tovább olvasott, majd lapozott:
„nem vesz el többet a művelhető föld egésze után, mint kétszeri fehér gabonatermést,
harmadszorra parlagon hagyva azt…
Keze elernyedt, tekintete a másik székre vándorolt.
Itt ült Leslie Sherston, mialatt ő a gyerekeiről vitázott vele, és azt magyarázta neki,
mennyire nemkívánatos, hogy kapcsolatba kerüljenek Sherstonnal. Leslie-nek tekintettel
kellene lennie a gyermekeire, mondta befejezésül.
 Igenis tekintetbe vette őket, felelte Leslie. Akár tetszik, akár nem, Sherston az apjuk.
De egy büntetett előéletű apa, egy börtönviselt fickó gondoljon a közvéleményre, az
eljövendő számkivetettségre, arra, hogy a gyerekek kiszakadnak eredeti társadalmi
közegükből, hogy ártatlanul fognak szenvedni. Minderre igenis gondolni kellene. Nem
szabad, mondta Rodney, hogy a gyerekek ifjúkorára árnyék vetüljön. Joguk van ahhoz,
hogy tiszta lappal induljanak. Amire Leslie azt felelte:
– Hiába, ez így van. Sherston az apjuk, ami nem is azt jelenti elsősorban, hogy a
gyerekek Sherstonhoz tartoznak, hanem azt, hogy Sherston a hozzátartozójuk. Hiába
kívánnám én szívből, hogy másfajta apjuk legyen, ez mit sem változtatná a tényeken.
– Miféle indulás lenne az számukra az életben – tette még hozzá Leslie –, ha mindjárt
az elején megfutamodnak a tények elől?
Rodney értette Leslie elgondolását. De az nem egyezett az övével. Ő mindig
mindenből a legjobbat akarta a gyerekeinek adni – és ezt is tették ők ketten Joannal. A
legjobb iskolákat, a legnaposabb szobákat a házban; inkább takarékoskodtak itt-ott, ahol
lehetett, hogy a gyerekeknek mindent megadjanak.
De az ő esetükben soha nem merült fel erkölcsi probléma. Szó sem volt elítéltetésről,
sötét árnyakról, csődről, kétségbeesésről, aggodalomról, szó sem olyasmiről, ami felvetette
volna a kérdést:
– Megkíméljük őket ettől? Vagy megosszuk velük a terhét?
Leslie igenis úgy gondolta: a gyerekeknek osztozniuk kell a terhén. Nagyon szerette a
fiait, mégsem riadt vissza attól, hogy a teher egy részét az ő kicsi, gyakorlatlan vállukra
helyezze. Nem önzésből, hanem azért, hogy a maga terhén könnyítsen, hanem mert nem
tűrhette, hogy a valóságot, annak akármilyen kicsi, akármilyen nehezen viselhető részét
előlük eltagadják.
Rodney ugyan meg volt győződve róla: Leslie téved. De elismerte – ahogy mindig is –
a bátorságát. Leslie bátorságából nemcsak a maga számára futotta; ő azokra is
kiterjesztette, akiket szeretett.
Eszébe jutott az az őszi nap, amikor Joan kijelentette:
– Bátor? Igaz, de a bátorság nem a legfontosabb. Amire ő azt felelte:
– Vajon?
Leslie ott ült, azon a széken, a bal szemöldöke kicsit felcsúszott, a jobb szemöldöke
kicsit le, szája jobb csücskében ott ült az a pici rángás, feje a kifakult, kék párnán pihent, és
ettől a haja valamiképpen zöldnek tetszett.
Rodney fülébe csengett saját, meglepett kijelentése:
– Hisz a maga haja nem barna, hanem zöld.
Ez volt az egyetlen személyes megjegyzés, amelyet magának megengedett egész
ismeretségük folyamán. Nemigen törődött azzal, milyen Leslie külseje.
Fáradtnak látszik, ezt tudta róla, és betegnek, mégis, mindennek ellenére erősnek,
igenis, testileg erősnek. Egyszer az ötlött az eszébe, váratlanul és összefüggéstelenül:
Leslie bizonyára képes lenne felkapni a hátára egy zsák krumplit, akár egy férfi.
Nem éppen romantikus gondolat, ahogy nem emlékezett semmi olyanra Leslie-ről és
Leslie körül, ami romantikus lett volna. Jobb válla kicsit magasabban volt, mint a bal, bal
szemöldöke felcsúszott, a jobb kicsit le, szája csücskében mindig ott ült az a pici rángás, ha
mosolygott, és a haja, a barna haja zöldnek látszott a kifakult, kék párnán.
 Nem valami gazdag táplálék a szerelemnek. De ugyan mi a szerelem? Az egekre, mi a
szerelem? Talán az a nyugalom és elégedettség, amely eltöltötte őt, Rodneyt, amint ott
látta a szemközti széken ülni Leslie-t, s a haja zöldnek látszott a kék párnán. Vagy az,
ahogy Leslie váratlanul megszólalt, és azt mondta:
– Tudja, Rodney, mostanában sokat gondolok Kopernikuszra.
– Kopernikuszra? Az ég szerelméért, miért éppen Kopernikuszra? A szerzetesre,
akinek egy eszméje, jobban mondva látomása támadt a világ másfajta rendjéről, és aki elég
ravasz és ügyes volt ahhoz, hogy megalkudjon a világi hatalommal, és úgy, olyan
formában írja le, amiben hitt, ami máig példaszerűnek számít.
Ugyan mi üthetett Leslie-be, hogy mialatt a férje börtönben ült, ő maga még nem
tudta, miből fog megélni, és mi lesz a gyerekeivel, azt mondta, végigszántva a haján: Sokat
gondoltam Kopernikuszra?
De emiatt Rodney szíve most már holtáig kihagy egy dobbanást, ha Kopernikusz neve
elhangzik, és oda a falra kiakasztott egy Kopernikuszt ábrázoló metszetet, hogy azt
mondhassa neki: Leslie.
Legalább azt vallottam volna meg neki, hogy szeretem, gondolta Rodney. Egyszer volt
is rá alkalmam.
De kérdés, mi szükség lett volna rá. Azon a délutánon, Asheldownban, a késő
októberi verőfényben. Ott együtt voltunk, ő meg én – és mégis külön. Az a szenvedés és
kétségbeesett vágyakozás. Négylábnyi távolság köztünk – négylábnyi, mert kevesebb
veszélyes lett volna. Ezt Leslie is megértette. Meg kellett értenie. Az a távolság köztünk,
gondolta ködösen Rodney, mint egy elektromos erőtér – vággyal feltöltve.
Nem néztek egymásra. Ő, Rodney, a búzaföldet bámulta és a tanyát, fülében a traktor
távoli zümmögése, látómezejében a felszántott föld halvány bíbora. Leslie tekintete a
távolba meredt, a tanyán túl az erdőt nézte.
Mintha mindketten az ígéret földjét bámulták volna, ahová nem léphetnek be. Akkor
és ott megmondhattam volna neki, gondolta Rodney, hogy szeretem.
De egyikük sem szólt sokáig, aztán Leslie halkan azt suttogta: De a te örök nyarad nem
fakul.
Csak ennyi hangzott el. Egy sornyi idézet. Rodney nem is nagyon tudta, vajon ezt
mire értette Leslie.
Jobban mondva, talán mégis tudta. Igen, talán tudta.
A párna a széken színét vesztette, kifakult. Ahogy Leslie arca is. Rodney már nem
tudta világosan felidézni, kivéve azt a pici rángást a szája csücskében.
És mégis, az elmúlt hat héten át minden áldott nap ott ült Leslie azon a széken, és
beszélgetett vele. Üres képzelődés, persze, ő kitalált egy pót-Leslie-t, beültette abba a
székbe, és szavakat adott a szájába. Azt mondatta vele, amit ő hallani akart, és a pót-Leslie
engedelmeskedett, de a szája sarka felfelé kunkorodott közben, mintha nevetne azon, amit
Rodney művel vele.
Boldog hat hét volt, gondolta Rodney. Találkoztam Watkinsszal, Millsszel, és egy
pompás estét töltöttem el Hargrave Taylorral – csak néhány barát volt jelen, nem
túlságosan sokan. Vasárnaponként szép nagy sétákat tettem a hegyen. A szolgálók jobbnál
jobb ételekkel traktáltak, és olyan lassan ehettem, ahogy enni szeretek, előttem egy, a
szódásüvegnek támasztott, nyitott könyv. Olykor, vacsora után egy-két befejezésre váró
irodai munka, aztán rápipáltam, és nehogy magányosnak érezzem magam, a pót-Leslie
megjelent rendes helyén, és elcsevegett velem.
Igaz, csak az ál-Leslie – de vajon nem volt-e ott, egészen közel, az igazi Leslie is?
De a te örök nyarad nem fakul.
Megint lepillantott a szerződésre: „és fent mondott tanya földjét minden tekintetben
illő és becsületes módon, jó gazdaként műveli meg”.
Ni, egészen jó ügyvéd vagyok, gondolta elismerően Rodney.
És aztán csodálkozás nélkül (és meglehetősen közönyösen) hozzátette: Sikeres
vagyok.
A gazdálkodás, tette hozzá gondolatban, nehéz, szívet szakasztó dolog.
– Istenem, be fáradt vagyok – sóhajtott nagyot.
Ilyen fáradtnak hosszú ideje nem érezte magát. Nyílt az ajtó, és belépett rajta Joan.
– Ó, Rodney, nem olvashatsz így, világítás nélkül! Odasietett a kapcsolóhoz, és
felkattintotta a villanyt.
Rodney mosolyogva megköszönte.
– Nagy butaság, drágám, itt ülni és rontani a szemedet, holott csak a kapcsolót kéne
elfordítanod.
És gyengéden hozzátette, miközben helyet foglalt:
– Nem is tudom, mi lenne veled nélkülem.
– Mindenféle kárhozatos szokásokat vennék föl. Rodney mosolya csúfondáros volt, de
kedves.
– Emlékszel még arra az időre – folytatta Joan –, amikor hirtelen a fejedbe vetted, hogy
elutasítod Henry bácsi ajánlatát, és nem az irodába állsz be, hanem gazdálkodó leszel?
– Emlékszem, hogyne.
– És nem örülsz most te is annak, hogy én visszatartottalak?
Rodney ránézett. Megcsodálta Joan buzgalmát és gyakorlatiasságát, nyakának fiatalos
vonalát, szép, sima, ránctalan arcát. Mindig vidám, optimista és gyengéd, gondolta. Joan
igazán jó feleség.
– Örülök – mondta nyugodtan.
– Mindannyiunkkal megesik, hogy nem egészen ésszerű gondolataink támadnak –
jegyezte meg Joan.
– Még veled is?
Ezt Rodney tréfának szánta, de legnagyobb meglepetésére Joan arca összerándult.
Mintha szél borzolta volna fel arca sima felszínét.
– Az ember olykor ideges lesz, sőt agyrémek prédája.
Ez még jobban meglepte Rodneyt. El nem tudta képzelni Joant idegesnek vagy
agyrémek prédájának. Sietett témát váltani:
– Tudod-e, Joan, kicsit irigylem tőled ezt a keleti utat.
– Szó, ami szó, érdekes volt. De nagyon nem szeretnék olyan helyen élni, amilyen
Bagdad.
– Szeretném tudni, milyen a sivatag – tűnődött hangosan Rodney. – Csodálatosnak
képzelem: körös-körül űr és erős fény. Főleg a fény képzete az, ami lenyűgöz. Tisztán
látni…
Joan félbeszakította:
 – Gyűlöletes! – kiáltotta tőle szokatlan indulattal. –Gyűlöletes. Maga a terméketlen
semmi.
Éles, ideges pillantása végigfutott a szobán. Olyan a tekintete, gondolta Rodney, mint
a menekülés útját kereső állaté.
Joan arca felderült:
– Az a párna ócska, egészen kifakult. Új párnát kell szereznem arra a székre.
Rodney kis híján heves mozdulatot tett tiltakozásul, de időben visszafogta magát.
Végül is miért ne? A párna csakugyan kifakult. Leslie Sherston a temetőben fekszik
egy márványlap alatt. Az Alderman, Scudamore és Witney ügyvédi iroda fejlődik és
terjeszkedik. Hoddesdon gazda újabb jelzálogkölcsön után szaladgál.
Joan körbejárta a szobát. Végighúzta az ujját a kandallópárkányon, hogy a portörlést
ellenőrizze, visszarakott egy könyvet a könyvespolcra, elrendezte a kandallón a
csecsebecséket. Az utóbbi hat hét alatt a szoba kicsit elhanyagolt, szegényes külsőt öltött.
– Vége a vakációnak – mormolta maga elé Rodney.
– Mit mondtál? – fordult hátra Joan. – Nem értettem. Rodney hamiskásan
ráhunyorított.
– Hát mondtam én valamit is?
– Úgy rémlett, azt mondod: Vége a vakációnak. Úgy látszik, egy percre elaludtál, és
álmot láttál: a gyerekeinket, amint iskolába mennek az első őszi iskolai napon.
– Azt hiszem, igazad van – bólintott Rodney. – Álmodhattam.
Joan tűnődve, kételkedve nézte Rodneyt. Aztán egyenesre igazított egy képet a falon.
– Hát ez mi? Új kép, ugye?
– Az. Hartleyéknál vettem, kiárusításon.
– Lássuk csak: Kopernikusz – méregette Joan gyanakodva a képet. – Értékes?
– Fogalmam sincs – vont vállat Rodney. Majd elgondolkozva elismételte: – Fogalmam
sincs…
Mert ki dönti el, mi értékes, mi nem az? Mit ér egy emlék? „Tudja, Rodney,
mostanában sokat gondoltam Kopernikuszra…”
Leslie az ő megbízhatatlan, börtönben ücsörgő férjével – iszákosság, szegénység,
betegség, halál.
„Szegény Mrs. Sherston. Milyen szomorú élete volt!”
Csakhogy Leslie sosem volt szomorú, gondolta Rodney. Úgy lábolt át csalódáson,
szegénységen és betegségen, mint egy igazi férfi lápon, szántón, folyókon: vidáman és alig
várva, hogy eljusson oda, legyen az bármi is, ahová az útja vezet…
Fáradt, de szerető tekintetét feleségére emelte.
Milyen vidám, energikus, szorgalmas, milyen elégedett és sikeres, gondolta.
Huszonnyolc-huszonkilenc évesnek néz ki, egy nappal sem öregebbnek.
És hirtelen eláradt egész lelkén a feltoluló, mérhetetlen szánalom.
– Szegény kicsi Joan – mondta mély érzéssel. Joan rábámult:
– Miért lennék szegény, és kicsi sem vagyok.
– Én kicsi Joanom, hipp-hopp, itt vagyok, ha senki sincs velem, egyedül maradok –
mondta Rodney az ő régi, csúfondáros hangján.
Joan hirtelen lendülettel odafutott a férjéhez, és hozzásimult:
– Nem vagyok egyedül. Nem vagyok egyedül! – kiáltotta kifulladva. – Itt vagy nekem
te.
 Rodney rámosolygott:
– Igaz, itt vagyok neked én.
De tudta: nem igaz, amit mondott. Azt gondolta: Egyedül vagy, Joan, és mindig
egyedül is maradsz. De adja Isten, hogy ezt sose tudd meg…

Felelős kiadó a Partvonal Könyvkiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Bárányi Vivien
A szöveget gondozta: Török Judit
Műszaki szerkesztő: Pézsa Sarolta

Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató
ISBN 978-963-9910-38-6
 A sorozat további kötetei:

A lányom mindig a lányom

A rózsa és a tiszafa
Az élet súlya
Az óriás kenyere
Befejezetlen portré

Agatha Christie kiadónk gondozásában megjelent egyéb művei:

Életem
Így éltünk Mezopotámiában