2

Abbi Glines

A SORSOM

3
Írta: Abbi Glines
A mű eredeti címe: Predestined

Fordította: Komáromy Zsófia

Szerkesztők: Tóth Eszter, Vajna Gyöngyi

Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit

© Abbi Glines
© Komáromy Zsófia
© Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány a szerző engedélyével készült. A fordítás alapjául

szolgáló művet kiadta: Simon Pulse, mely a Simon & Schuster, Inc.
része.

Borítóterv: Botos Tamás

ISSN: 2063-6989
ISBN: 978 963 261 484 7 (puhatáblás), kiadói kód: MX-990

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda: Generál Nyomda Kft., felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített,

illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli
engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

4
 Lányomnak, Annabelle-nek. A lelked érettsége
meghazudtolja az éveid számát, édes kicsikém. Folyton
ámulatba ejtesz bölcs döntéseiddel és kedves cselekedeteiddel.
Hihetetlenül büszke vagyok rád.

5
 ELSŐ FEJEZET

PAGAN
Csak azért fordultam meg, hogy megnézzem a szép lufikat. A rózsaszín
tetszett a legjobban. Rágógumira emlékeztetett. Próbáltam kitalálni, mit
ígérhetnék meg anyukámnak azért cserébe, ha venne nekem egy lufit. Talán azt,
hogy kitakarítok az ágyam alatt, vagy talán hogy rendet rakok a cipői között a
gardróbjában. Csak egyetlen percre álltam meg, hogy ezen gondolkozzak. De
most nem találtam az anyukámat. Alig láttam a könnyektől, és bepánikolva
hüppögtem. Anyu figyelmeztetett, hogy elkeveredhetek tőle a tömegben, ha nem
maradok mellette. Általában fogtam a kezét, ha sok ember között voltunk, de ma
a könyveit kellett a karjában cipelnie. Az lett volna a dolgom, hogy ne tévesszem
szem elől. De mégis úgy lett. Hol fogok aludni, ha nem jutok haza? Idegesen
néztem körül az utcákon nyüzsgő rengeteg ember között. A Művészeti és
Kulturális Fesztivál mindenfelől vonzotta az érdeklődőket a mi kis városkánkba.
A szememet törölgettem, hogy kereshessek egy rendőr bácsit, aki segíthet,
nagyokat szipogtam, és egy pillanatra megfeledkeztem a bajról, amikor
megéreztem a közelben kínált finomságok illatát.
- Ne sírj! Majd én segítek.
A homlokomat ráncolva fordultam a hang irányába. Egy fiúval találtam
szemben magam. Szőke haját rövidre vágták, és nagy, barátságos szemében
aggódó tekintet ült. Most láttam őt életemben először. Nem az én iskolámba járt.
Talán turista lehetett. Bárki is volt, tudtam, hogy nem segíthet. Hiszen ő is csak
gyerek volt.
- Nem találom az anyukámat - motyogtam, szégyelltem, hogy bőgni látott.
Bólintott, aztán a kezét nyújtotta.
- Tudom. Visszaviszlek hozzá. Nem lesz semmi baj, megígérem.
Gombócot éreztem a torkomban, úgyhogy nagyot nyeltem. A fiú ajánlatát
fontolgattam: tényleg tudna segíteni nekem? Arra jutottam, hogy ketten együtt
talán hamarabb találnánk rendőrt, mint én egyedül.
- Hát, jó lenne, ha tudnál segíteni nekem keresni egy rendőr bácsit, aki
biztosan megtalálná anyukámat.
A fiú elmosolyodott, mintha valami tréfásat mondtam volna. Pedig nem
vicceltem, és a helyzet egyáltalán nem adott okot mosolygásra.
6
 - Tényleg tudom, hol az anyukád. Bízz bennem! - Még mindig felém
nyújtotta a kezét.
Homlokráncolva gondoltam végig az összes lehetséges érvet arra, hogy ez
miért volna rossz ötlet. A fiú nem sokkal lehetett idősebb nálam. Legfeljebb
hétévesnek néztem. De rém magabiztosnak tűnt. Egyébként is, nem egy idegen
felnőtt volt. Nem rabolt volna el.
- Oké - feleltem végül, és megfogtam a kezét. Úgy tűnt, mintha ettől
megnyugodott volna. Nagyon reméltem, hogy tudja, mit csinál, és nem
tévedünk el.
-A te szüleid hol vannak? - kérdeztem, csak most jutott eszembe, hogy talán
ők segíthetnek.
- Valahol errefelé - válaszolta, és kicsit grimaszolt. - Gyere velem! - Kedves,
de határozott volt a hangja. Tisztára olyan volt, mint egy felnőtt.
Lépést tartottam vele, miközben az utunkat keresztező embereket kerülgettük.
Igyekeztem megnézni mindenki arcát, akik mellett sietve elhaladtunk, hátha
valaki ismerősnek tűnik, de nem jártam szerencsével.
- Ott van anyukád - mondta a fiú megtorpanva, és magunk elé mutatott a
járdán.
És tényleg: megláttam anyut, aki nagyon feldúlt volt. Ijedt képet vágott, és
kétségbeesetten faggatta a mellette elhaladókat, meg-megragadva az emberek
karját. Rádöbbentem, hogy engem keres. Muszáj volt megnyugtatnom, úgyhogy
elengedtem a fiú kezét, és anyu felé futottam.
Nagy, elkerekedett, rémült szeme rám szegeződött, aztán fel-zokogott, majd
kiabálni kezdte a nevemet:
- Pagan, Pagan, Pagan!
Kinyitottam a szemem, és megpillantottam a mennyezeti ventilátort.
A nap besütött az ablakon, és anyám bosszúsan dörömbölt az ajtón.
- El fogsz késni az iskolából. Most rögtön kelj fel!
- Nyugi, ébren vagyok! - kiáltottam az alvástól rekedt hangon, és
rávettem magam, hogy fölüljek.
- Na, végre! Komolyan mondom, te lány, egyre nehezebb felkelteni
téged. Na, csipkedd magad, palacsintát sütöttem reggelire!
- Oké, oké - motyogtam félig ébren, és megdörgöltem a szemem.
Nem először álmodtam ilyet. Miért bukkantak fel újabban gyermekkori
emlékképek az álmaimban, és miért csak most döbbentem rá, hogy
minden egyes traumatikus élményem során ugyanaz a fiú segített
rajtam? El is felejtettem azt a napot, amikor elkeveredtem anyukám
7
közeléből a fesztiválon. Pedig tényleg megtörtént. Most már tisztán
emlékeztem rá. És az a fiú... Ő is ott volt. Miért tűnt olyan ismerősnek?
Halkan kinyílt a szobám ajtaja, és minden aggodalmam szertefoszlott,
amint megpillantottam a küszöböt átlépő Danket. Mostanában az ajtón
át közlekedett, ahelyett hogy csak úgy felbukkant volna a semmiből,
örökké a frászt hozva rám. Ez igazán kis kérés volt a részemről, és Dank
igyekezett is betartani.
- Anyukád palacsintát süt... Szerinted hagyná, hogy bekapjak párat,
amikor majd hivatalosan is megjövök érted, hogy suliba vigyelek?
A hangja mély és delejes volt. Még most is sóhajtani tudtam volna a
hallatán, és sütkérezni akartam a melegségben, amivel eltöltött.
Fölkeltem, és átszeltem a kettőnk közti kis távolságot. Dank előtt
megállva mindkét kezemet a mellkasára simítottam, és mosolyogva
néztem föl döbbenetesen kék szemébe.
- Amíg Leif elő nem kerül, nem igazán fogsz a kedvencei közé
tartozni. Ezt jól tudod.
Dank bosszúsan ráncolta a homlokát, és utáltam, hogy anyám ilyen
szigorú. Nem szerettem, ha Dank miattam bosszankodott. De sajnos
anyu úgy gondolta, hogy a volt fiúmnak azért veszett váratlanul nyoma,
mert én szakítottam vele egy másik srác miatt. Természetesen nem
árulhattam el anyámnak az igazat. Ezúttal tényleg azt hitte volna, hogy
őrült vagyok, és egy életre diliházba kerültem volna.
- Hékás - cirógatta meg az arcomat Dank -, ebből elég! Ez nem a te
hibád. Egyébként is, mindketten tudjuk, hogy nincs szükségem
ennivalóra. Csak hát anyukád palacsintájának hihetetlenül jó az illata.
Néha kapóra jött, hogy Dank mindig tudta, mit érzek. Máskor meg
iszonyúan idegesített.
- Hát, talán ha elmagyaráznád, pontosan mit akartál azzal mondani,
hogy „Leif nem ember”, akkor talán nem lenne ilyen bűntudatom.
Dank felsóhajtott, aztán leült az ágyamra, és az ölébe vont. Kék szeme
még őrzött valamit a fényből, ami felragyogott benne, valahányszor
eljött egy lélekért a test halálának pillanatában. Átkaroltam a nyakát,
nagyon igyekeztem megőrizni komoly arckifejezésemet. Ha Dank ilyen
közel volt hozzám, nehezemre esett értelmesen gondolkodni.
- Mondtam már neked, hogy nem tudom pontosan, mi lehet Leif.
Csak azt tudom, hogy nincs lelke. Ez az egyetlen dolog, amit biztosan
tudok.
8
 A füle mögé simítottam egy sötét hajtincsét, és úgy döntöttem,
megpróbálkozom az ajakbiggyesztéssel, hátha beválik.
- Hát, mit gondolsz, mi lehet?
Dank felvonta a szemöldökét, és kiült az arcára szexis, gödröcskés
vigyora.
- Ajakbiggyesztés, Pagan? Ez most komoly? Ennél azért többet
vártam tőled. Az én csajom mégis mióta ilyen nyafogós, mi?
Mellbe löktem, és kidugtam a nyelvem.
- Ez nem is volt nyafogós!
Vidám kacagásának hallatán beleborzongtam a gyönyörűségbe.
- De igen, Pagan, az volt. Tudod, hogy nem szeretem, ha
ajakbiggyesztéssel próbálkozol nálam.
- PAGAN, GYERE LE REGGELIZNI! EL FOGSZ KÉSNI AZ
ISKOLÁBÓL! - hallatszott anyu kiabálása a földszintről.
- Nyomás, egyél! Húsz perc múlva odakint foglak várni, hogy
elvigyelek - suttogta Dank a fülembe, majd puszit nyomott a
halántékomra, és talpra állított. Csípőre tettem a kezem, hogy
vitatkozzak, ám Dank eltűnt, mielőtt egy szót is szólhattam volna.
- Csak azért, mert te vagy a Halál, még nincs jogod ilyen bunkónak
lenni - sziszegtem az üres szobában, hátha elég közel volt még, hogy
meghalljon.
Aztán bosszúsan fújtattam, és bementem a fürdőszobába, hogy
összekészüljek.

- Ha be akarsz érni első órára, már nincs időd leülni, és szépen

megenni a palacsintát - ráncolta a homlokát anyu, amint beléptem a
konyhába.
- Tudom. De magammal viszek egyet, és majd bekapom útközben. -
Már nyúltam is az asztal közepén lévő tányér felé, amin halomban állt a
palacsinta. Azonnal bűntudatom támadt, amiért ilyen sokáig tartott,
hogy elkészüljek. Anyu nyilvánvalóan sokat fáradozott azért, hogy
finom, meleg étkezéssel kezdhessem a napot, de csak arra volt időm,
hogy felkapjak egy palacsintát, és elmajszoljam a suliba menet, Dank

9
terepjárójában. - Bocsi, anyu. Elaludtam. Köszi a reggelit! - mondtam, és
odahajoltam hozzá, hogy puszit adjak neki, majd felkaptam a táskámat a
konyhaasztalról.
- Kénytelen leszek ébresztőórát venni neked - morgolódott anyu, és
kihúzott egy széket, hogy leüljön az asztalhoz.
- Ígérem, hogy holnap reggel félórával előbb kelek majd fel. Tedd
csak be a maradékot a hűtőbe, aztán majd felmelegítjük a mikroban, és
szépen megesszük együtt!
Nem sikerült mosolyt csalnom anyu arcára, helyette borús képpel
nézett le a kávéscsészéjére. A mindenségit, pontosan tudta, hogyan
keltsen bennem bűntudatot. Kihúztam egy széket, és leültem a
konyhaasztalhoz, tudván, hogy kevesebb, mint három perc múlva fel
kell majd pattannom, de örömet akartam szerezni anyámnak, és amúgy
is szerettem volna kifaggatni az álmomról.
- Emlékszel, hogy amikor kicsi voltam, elkeveredtem tőled a
Művészeti és Kulturális Fesztiválon?
Anyu letette a csészéjét, és elgondolkodva ráncolta a homlokát.
Reméltem, hogy az én homlokom nem lesz majd ilyen ráncos idősebb
koromban. Bár a homlokán lévő ráncokat leszámítva nem bántam volna,
ha anyám korában majd én is úgy néznék ki, mint ő most. Rövid, sötét
haja csak úgy csillogott, remekül ált neki az apródfrizura, és a korához
képest csúcs volt a lába.
- Hmm... azt hiszem. Jaj, persze! Igen, amikor a karomban cipeltem
a könyveket, és neked a szoknyámba kellett volna kapaszkodnod.
Istenem, halálra rémítettél. Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor
rádöbbentem, hogy már nem fogod a szoknyámat, aztán megfordultam,
és nem voltál mögöttem. Kis híján megállt a szívem. Valószínűleg öt évet
öregedtem azon a napon.
Szóval tényleg megtörtént. Anyu barna szeme rám villant a
kávéscsésze pereme fölött, miközben ivott egy kortyot. Szerettem volna
tovább kérdezgetni, de a grimasza belém fojtotta a szót. Az ablakra
szegezte a tekintetét a vállam fölött. Nyilván meglátta Danket. Utáltam,
hogy anyám azt hiszi, a Dankkel való kapcsolatomnak köze van Leif
eltűnéséhez. Igazság szerint nem ejtettem Leifet, mivel esélyem sem volt
rá. Nyoma veszett, mielőtt szakíthattam volna vele. Ám ha ezt
elmondtam volna anyunak, azzal csak rontottam volna a helyzeten. Ha
nem tudtam volna, hogy Leif nem is ember, akkor én magam is
10
aggódtam volna érte, de tisztában voltam az igazsággal.
- Mennem kell, anyu. Szeretlek - köszöntem el tőle, ahogy az ajtó
felé indultam. Nem voltam kíváncsi a kiselőadására arról, hogy jobban
kéne aggódnom Leif miatt.

„Közeleg az idő.”
Megtorpantam, és dermedten álltam a házunk előtti lépcsőn.
Ösztönösen kinyújtottam a kezem, és a hideg vaskorlátba
kapaszkodtam. Ismertem ezt a hangot.
- Pagan. - Dank azonnal előttem termett.
Felpillantottam rá, aztán megcsóváltam a fejem, hogy rendezzem a
gondolataimat.
- Nem láttál... nem láttál valakit vagy... izé, valamit? - hebegtem,
még mindig nem tértem magamhoz attól, hogy az imént mintha a
fülembe suttogott volna valaki.
Dank tekintete a szokásos élénk kék színe helyett felragyogva
villódzni kezdett.
- Pagan, a szemed... - mondta, és két kezébe fogta az arcomat,
fürkész pillantást vetve rám. A Halálnak nem illett volna félnie
semmitől, én mégis jól láttam összeráncolt homlokán, hogy aggasztja
valami. Nyilvánvalóan rossz jel volt, hogy a szemében mintha kék láng
lobogott volna.
- Mi van a szememmel? - kérdeztem suttogva, és kissé
bepánikoltam.
Dank magához szorított.
- Gyere, mennünk kell!
Hagytam, hogy szinte odacipeljen a terepjáróhoz, még azt is
megengedtem, hogy beemeljen az autóba, és becsatolja a biztonsági
övemet.
- Dank, mondd el, mi a baj! - könyörögtem, miközben gyöngéd
csókot nyomott az ajkamra.
- Semmi. Semmi, amit nem tudnék megoldani - biztosított, és
homlokát az enyémre hajtotta. - Figyelj, Pagan, semmi okod

11
aggodalomra. Mindent meg fogok oldani. Ne feledd, mit mondtam
neked: akit a Halál védelmez, azt nem érheti bántódás, és bébi -
hüvelykujjával megcirógatta az arcomat -, te vagy az egyetlen, akit én
megvédek.
Akaratlanul is megborzongtam, mint mindig, ha Dank hangja egy
oktávval elmélyült, ilyenkor gyengéd és szexis lett. Láthatóan élvezte a
reakciómat, mindig csábosan vigyorgott rám, ha megborzongtam a
hangjától.
- Jó, de én hallottam egy hangot. Mintha a fülembe suttogott volna.
Mint te, amikor messziről szólsz hozzám.
Danken láthatóan feszültség lett úrrá, mély levegőt vett.
- Biztos?
Bólintottam, és figyeltem, ahogy szorosan lehunyta a szemét, és
dühödt morgás tört fel a mellkasából.
- Senki sem hatolhat ilyen közel hozzád. Semmi sem hatolhat ilyen
közel hozzád. - Puszit nyomott az orrom hegyére, aztán becsukta az
anyósülés ajtaját, és bepattant a volán mögé. Nagyon reméltem, hogy a
körülmények dacára azért nem felejt el odafigyelni arra, mit csinál éppen
anyám. Ugyanis ha anyu netán meglesett most minket az ablakból, az
igencsak megbonyolíthatta volna a helyzetünket.
- Anyukád már bezárkózott a szobájába írni - mondta Dank,
miközben beindította a motort, és kihajtott az útra.
Meg sem kellett kérdeznem, honnan tudja, mit gondolok. Mostanra
már hozzászoktam ehhez. Valahányszor aggódtam valamin, ő azonnal
megérezte. A mániája volt, hogy megoldja minden problémámat. Ez
általában bosszantott, de jelenleg olyan problémák fenyegettek, hogy
nagyon is szükségem volt Dankre.
- Mit mondott a hang? - kérdezte feszülten, és érzékeltem, hogy
igyekszik uralkodni dühödt morgásán, ami általában szórakoztatott, ha
féltékenységből csinálta. Most viszont nem volt muris. Csöppet sem.
- Közeleg az idő - feleltem, és a reakcióját figyeltem. Bal keze
görcsösen markolta a kormányt, a jobbját pedig felém nyújtotta, és a
combomon nyugtatta.
- Azonnal intézkedem. Nem láttam semmit, de én magam is
éreztem. Abban a pillanatban, hogy megdermedtél, megéreztem a
jelenlétét. Nem lélek. Nem is istenség. Egyáltalán nem ismerős nekem, de
ez azt jelenti, hogy csak néhány dolog lehet. És esküszöm neked, Pagan,
12
hogy azok között a dolgok között nincs olyan, aminek esélye lenne
velem szemben. Szóval nincs okod aggodalomra. Ne feledd, bébi, hogy
én vagyok a Halál.
Felsóhajtottam, és a kezére tettem az enyémet. - Tudom - feleltem, és
kis szívecskéket rajzolgattam a kézfejére az ujjbegyemmel.
- Hiányoztál az éjjel - suttogta fátyolos hangon. Mosolyogva
lenéztem a kezére, amit megfordított, és összekulcsolta ujjait az
enyémekkel. Jó volt tudni, hogy hiányoztam neki.
- Nagyon helyes - feleltem.
Felderülve kuncogott.

13
 MÁSODIK FEJEZET

PAGAN
Amikor Dank befordult a suli parkolójába, szokás szerint megnéztem,
hogy Leif kisteherautója nem áll-e a bevett helyén. Ám mint minden
eddigi napon, ma sem láttam. De meglepő módon azóta sem foglalta el
senki a suli legnépszerűbb srácának hőn áhított parkolóhelyét: továbbra
is üresen állt. Mintha titokban mindenki várakozott volna, azt találgatva,
vajon mikor tér vissza Leif.
Legutóbb azon a napon láttam őt, amikor azt hittem, hogy örökre
elveszítettem Danket. Gee, egy szállító, megpróbált végezni a testemmel,
hogy a Halál kénytelen legyen eljönni értem - bár furcsamód végül
összebarátkoztam a csajjal. Mindenesetre Geenek sikerült a Halál
segítsége nélkül is kiűznie a lelkemet a testemből, csakhogy addigra késő
volt. A Halál már megszegte a szabályokat, és kénytelen volt megfizetni
ezért. Nekem pedig választanom kellett, hogy elveszett, bolyongó
lélekké válok, vagy visszakerülök a testembe, és tovább élek. Annak
tudatában, hogy az egyetlen srác, akit valaha szerettem, a pokolban ég,
akár egy bukott angyal, amiért nem teljesítette a feladatát, amikor véget
kellett volna vetnie az életemnek. Gee elmagyarázta, hogy Dank attól
csak még jobban szenvedne a Pokol mélyén, ha tudná, hogy én elveszett
lélekként bolyongok. Azt akarta volna, hogy éljek. Hogy tudhassa: nem a
semmiért áldozta fel magát. Bármit megtettem volna, hogy enyhítsek a
fájdalmán. Így hát azon a reggelen visszatértem a testembe, és az életet
választottam. Dank kedvéért.
Aztán megláttam őt aznap délelőtt az iskolában, és egyetlen pillanatot
sem szántam Leifre, nem álltam le tisztázni a helyzetet. Gondolkodás
nélkül odarohantam Dankhez. Miután mindent elmagyarázott nekem, és
közölte velem a mellbevágó hírt, miszerint Leif nem ember, meg akartuk
keresni őt. Ám Leif Montgomery eltűnt. Ez egy hónapja történt.

14
 - Ne nyugtalankodj! - zavarta meg a gondolataimat Dank, és az
arcomra simította a kezét, miközben engem figyelt. Hallotta a
gondolataimat. El sem kellett magyaráznom, miért komorult el hirtelen a
hangulatom.
- Szerinted Leif visszajön még?
Dank nagyot sóhajtott, és az üresen álló parkolóhelyre pillantott a
vállam fölött.
- Attól tartok, hogy igen.
- Ez téged miért zavar? Tudom, hogy szerinted Leifnek nincs lelke,
de én ismerem őt. Sok időt töltöttem vele. Nem gonosz. Hihetetlenül
aranyos.
Az imádott kék szempárban fellobbant a láng, és az izzó tekintet,
amihez kezdtem hozzászokni, ezúttal azt jelentette, hogy valami rosszat
mondtam. Dank nem igazán tudott mit kezdeni a féltékenység érzésével.
Teljesen új volt neki, és még nem tanulta meg kezelni.
- Leif az, aminek lennie kell. Valamilyen céllal hozták létre, Pagan.
Elvégezte a feladatát. Nem aranyos. Nincs lelke.
Előrehajoltam, megpusziltam az arcát, és azt suttogtam:
- Nyugi, nagyfiú. Mindketten tudjuk, hogy az én lelkem kié.
- Bizony ám - felelte Dank, majd a fülembe kapott a fogával. - És ne
is feledd el!
Beleborzongtam, ahogy meleg lehelete a bőrömhöz ért.
Valaki dörömbölt az ablakomon. Ijedten húzódtam el a szexi
pasimtól, és megláttam, hogy Miranda, a legjobb barátnőm bámul rám
az üveg mögül, derűs képpel.
- Már vár az öribarid - motyogta Dank, majd még egy utolsó csókot
nyomott a nyakamra, mielőtt a hátizsákomért nyúlt, és kiszállt a
kocsiból. Úgy festett a reggeli napsütésben, akár egy görög isten. A
farmerja tökéletesen simult az alakjára, csodásan hangsúlyozva a
hátsóját. Danknek pazarul álltak a feszülős pólók, ahogy azt minden
áldott nap bizonyította. Ma egy sötétkék póló feszített lenyűgöző
mellkasán. Sosem cserélte le fekete bakancsát, de nekem az is bejött.
Nagyon szexis volt. Dank igazi fenegyereknek tűnt, még így is, bal
vállán az én piros iskolatáskámmal. Le sem bírtam venni róla a szemem,
miközben ráérősen megkerülte a terepjáró orrát, hogy kinyissa nekem az
anyósülés ajtaját. Mostanra nagy nehezen megtanultam, hogy meg se
próbáljam saját magamnak kinyitni a kocsiajtót. Dank azt nem tűrhette.
15
Éreztem, hogy Miranda engem bámul, de nem érdekelt. Felőlem aztán
nézhette, ahogy a pasimat stírölöm. Egyébként is, totál megértett engem.
Miranda, ahogy mindenki más is, azt hitte, hogy Dank Walker a Cold
Soul, azaz „holt lélek” nevű rock banda énekese. Tudom, elég ironikus.
Dank valóban énekelt a bandában, de nem lógott velük folyton. Miranda
totál odavolt értük.
Dank kinyitotta nekem az ajtót, és miután kiszálltam, végre levettem
róla a szemem, hogy a barátnőmre nézzek.
- Hát, szép jó reggelt neked is - mondta gúnyosan Miranda, és
belém karolt. - Kíváncsi voltam, meddig kell még várnom, hogy ne csak
a rocksztár pasidat bámuld, mint valami hűséges kiskutya, hanem végre
engem is észrevegyél.
- Fogd be! - könyököltem őt oldalba.
- Ugyan, kislány! - vihogott. - Ne mondd nekem, hogy diszkrét
próbálsz lenni a kéjsóvár bambulásoddal, mert nem jön össze. Az a fiú
pontosan tudja, mennyire akarod a testét.
- Hagyd már abba - sziszegtem.
Dank mögém lépett, közelségétől, tetőtől-talpig felhevült és bizsergett
mindenem.
- Nem létezik, hogy Pagan jobban akarja a testem, mint én az övét.
Miranda a kezével legyezgette magát.
- Uram, irgalmazz, azt hiszem, menten elájulok.
Dank megfogta a kezemet, és megszorította.
- Beviszem a táskádat a szekrényedhez, és odabent megvárlak!
Mindig gondosan ügyelt rá, hogy eleget lehessek Mirandával.
Bólintottam, még az sem érdekelt, hogy hülye vigyor ült ki a képemre.
Miranda feltolta a napszemüvegét a feje búbjára. Frizurájának minden
egyes göndör csigája maga volt a tökély, és tapasztalatból tudtam, hogy
ezt hosszú órákba telt elérnie. Képes volt hajcsavaróval aludni, mintha
1980-at írtunk volna, vagy mi. Barna szeme csillogott, miközben a pasim
hátsóját figyelte, ahogy Dank bement a suliba.
- Ezt nevezem én formás...
- Miranda! - löktem meg, de vigyorogtam, mert persze igaz volt. De
attól még nem kellett volna szóvá is tennie a dolgot.
- Mi van, féltékeny vagy? - ugratott.
Erre csak a szememet forgattam.
Miranda tekintete Leif üresen álló parkolóhelyére vándorolt. Nem
16
magyarázhattam el neki, hogy mi a helyzet a sráccal. A legjobb barátnőm
még arról sem tudott, hogy halott embereket látok, illetve, ahogy Dank
szokta nevezni: „bolyongó lelkeket”. Amíg meg nem ismertem Danket,
senkinek sem árulhattam el a titkomat.
- Kíváncsi vagyok, hol lehet.
Miután Leif eltűnt, Dank meg én úgy döntöttünk, hogy egy ideig nem
reklámozzuk a kapcsolatunkat. Csak a múlt héten vállaltuk fel
nyilvánosan. Amikor a hatóságok és Leif szülei kifaggattak,
mindegyikük kérdéseire azt feleltem, hogy nemrég szakítottunk. És hogy
a szakítás az ő döntése volt. Ami tulajdonképpen igaz is volt; elvégre
Leif lelépett, nyomtalanul eltűnt. Ez is egy módja annak, hogy az ember
véget vessen egy kapcsolatnak. A szülei eleinte naponta hívogattak,
hogy megkérdezzék, nem hallottam-e felőle. Csak akkor hagyták abba,
amikor Leif telefonált nekik, és megnyugtatta őket, hogy jól van. Mint
kiderült, azt mondta nekik, hogy muszáj volt lelépnie egy kis időre, mert
meg kell birkóznia bizonyos gondokkal. Furcsa módon ezt a
telefonbeszélgetést követően a szülei mintha már egyáltalán nem is
aggódtak volna az eltűnése miatt. Többet nem kerestek engem. A múlt
héten összefutottam Leif anyukájával az áruházban, és olyan derűsen
mosolygott rám, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Lassan a
suliban is kezdtek így bánni velem a többiek. Mostanában már szinte
senki sem hozta szóba Leifet. Ez nagyon... fura volt.
- Na, tanultál a matekdogára? - kérdezte Miranda mosolyogva,
mintha az imént még nem Leif miatt aggódott volna. Ez is eléggé... fura
volt.
- Persze. Késő estig.
Miranda felnyögött, és hátravetette a haját. Ez is az egyik olyan
drámai szokása volt, ami mindig megnevettetett.
- Ha megbukom matekból, a szüleim örök életre be fognak zárni a
padlásra. Neked kell majd ételt becsempészned hozzám az ajtó alatt.
- Nem hinném, hogy tényleg ez a veszély fenyeget. Amúgy meg te
is készültél a dogára, nem?
Grimaszt vágott, és rám sandított.
- Ja. Egy kicsit.
- Tanulás helyett a Hazug csajok társaságá-t nézted tegnap este, nem
igaz?
Miranda akkorát sóhajtott, hogy a válla föl-le mozgott tőle.
17
 - Hát, igen. Megnéztem a múlt heti részt, aztán az újat. Nem bírom
megállni. Nagyon bejön nekem Caleb.
Megragadtam a karját, és magammal húztam.
- Gyere, irány a könyvtár! Még van harminc percünk, és nem
hagyom, hogy örök életedre bezárjanak a padlásra.
Miranda sugárzó mosolyt vetett rám.
- Imádlak!
- Én is téged.
Reméltem, hogy a könyvtári szellem aznap valahol máshol foglalja el
magát. Sosem bírtam koncentrálni, ha az a lélek a könyvtárban
bolyongott.

DANK
Figyeltem, ahogy Pagan beterelte Mirandát a könyvtárba. Tudtam,
hogy egy darabig el lesz foglalva, és nekem máshol volt dolgom. El
kellett mennem egy olyan lélekért, akit semmiképpen sem akartam
megvárakoztatni. Muszáj volt vele lennem a teste halálának
pillanatában. Miután Pagan bement a könyvtárba, és tudtam, hogy egy
ideig biztonságban lesz, útnak indultam.

Pagan előtt nem értettem a szerelmet. Pagan előtt könnyű volt

eljönnöm a lelkekért. Neki köszönhetően viszont megismertem az
érzelmeket. Megismertem a fájdalmat, a veszteség érzését, és ettől sokkal
nehezebb lett a feladatom. Főleg a kicsik esetében. Annak dacára, hogy
tudtam, hamarosan úgyis új életet kapnak, megértettem a családjuk
fájdalmát, amikor elveszítették kis szerettüket. Elvégre tudtam, hogy bár
a gyermek lelke visszatér, akkor sem lesz ugyanaz. Amikor a lélek új
életét elnyerve visszakerült a családja körébe, szerettei nem tudhatták,
hogy az imádott és elveszített gyermek ismét velük volt.
- Itt az idő, ugye? - nézett fel rám a kisfiú, amikor beléptem a
kórtermébe. Már eljöttem hozzá beszélgetni. Az igazat megvallva nem is
18
egyszer. Azt akartam, hogy megértse, hamarosan meg fog halni, de ha
követi az útmutatásomat, akkor új életet nyerhet. A lelke tovább élhet.
Csak ennek az életének lesz vége. Megremegett az ajka, ahogy felnézett
rám.
- Igen, itt az idő.
- Fájni fog?
Megcsóváltam a fejem.
- Hiszen megígértem neked, hogy nem fog, igaz?
Bólintott, és még jobban magához szorította két karjával a sötétzöld,
plüss dinoszauruszát, az álla alá dugta a játékot. Egy hét telt el, mióta
legutóbb itt jártam. A kisfiú arca sokkal sápadtabb volt, a szeme pedig
karikásabb. A betegsége elhatalmasodott rajta.
- Anyukám azt hiszi, hogy meg fogok gyógyulni. Pedig én
próbáltam megmondani neki, hogy nem fogok.
Elszorult a szívem. Ez régen olyan egyszerű volt!
- Azok, akik szeretnek téged, nem akarják elfogadni, hogy a tested
túl beteg ahhoz, hogy tovább bírja ezt az életet. De ne feledd: vissza
fogsz térni. Megszületsz egy új testben, és vissza fogsz térni a
családodhoz. Talán nem holnap vagy holnapután, de egy szép napon
majd visszatérsz.
A kisfiú szipogott, és megdörgölte az orrát a plüssállattal, amit
nyilvánvalóan imádott.
- Igen, de azt mondtad, hogy nem fogok emlékezni az életemre.
Hogy el fogom felejteni, ki voltam. Nem akarom elfelejteni anyukámat
meg apukámat. És nem akarom elfelejteni Jessit se. Néha egy kicsit
undok, de akkor is a nővérem.
Ezért nem lett volna szabad a Halálnak bármit is éreznie. Szerettem
volna magamhoz ölelni és megnyugtatni a kissrácot. Bármit megígértem
volna neki, hogy elűzzem a félelmét, de hiába: ez volt a sorsa. Tudtam,
hogy hamarosan úgyis visszatér majd. Miután először ellátogattam
hozzá, rögtön utánajártam, mi lesz a lelke sorsa. Megtudtam, hogy van
egy tizenhat éves nővére, akinek hat év múlva születni fog egy kisfia. Az
öccséről nevezi majd el, és ez a lélek így térhet vissza az élők sorába.
- Tudom, hogy nehéz, de muszáj bíznod bennem. Ez az élet rendje.
Igaz, hogy nem fogsz emlékezni erre az életre, ám a lelked mindig is
kötődni fog a szeretteidhez. A lelked boldog lesz, és az emlékeid nélkül
is érezni fogja, hogy hazatértél.
19
 A kisfiú bólintott, és letette a dinoszauruszt.
- Anyu csak azért ment ki, hogy hozzon egy kis jeget. Nem
várhatnánk meg, hogy visszajöjjön? El akarok köszönni - csuklott el a
hangja az utolsó szónál.
Bólintottam, és hátraléptem, ahogy kinyílt a kórterem ajtaja. A kisfiú
anyja lépett be. Ő is soványabb lett, mióta legutóbb itt jártam, és elállt a
lélegzetem a belőle áradó szomorúságtól és félelemtől. Olyan beesett volt
az arca, mintha ő haldoklott volna.
- Ne haragudj, hogy ilyen sokáig magadra hagytalak, kicsim! Itt
nem találtam jeget, fel kellett mennem egy másik emeletre. - Odasietett a
fiához. Gyűrött ruhái szinte lógtak sovány alakján. Máris gyászolt. Tudta
az igazat. Hiába mondta a fiának, hogy meg fog gyógyulni, valójában
tudta, mi vár rá.
- Anyu! - A kisfiú gyenge hangjából több erő csendült, mint amire
számítottam. Figyeltem, ahogy a kisgyermek édesanyja kezéért nyúlt.
Vigaszt akart nyújtani neki. A teste fiatal volt, ám a lelke nem. A fiúnak
érett, bölcs lelke volt. Ami már sok életet megtapasztalt. A halál
pillanatának közeledtével a lélek kezdte átvenni az uralmat a test fölött.
Bár a fiú elméje egy ötévesé volt, a lelke tudta, hogy az édesanyjának
most szüksége van az ő erejére.
- Szeretlek - mondta a gyermek, és anyját egész testében rázta a
zokogás. Szerettem volna megölelni az asszonyt, hogy enyhítsem a
fájdalmát, de nem tehettem. A Halálnak nem az a feladata, hogy vigaszt
nyújtson.
- Én is szeretlek, édes kicsikém - suttogta az anya, és megszorította a
fiúcska apró kezét.
- Igazából mindig itt leszek, jó? Ne szomorkodj!
Mint már oly sokan mások, a fiú is megpróbálta elmagyarázni annak,
akit hátra kellett hagynia, hogy vissza fog térni. De mint minden ember,
az anyuka sem bírt elhinni ilyesmit, és a fejét csóválva zokogott. Szembe
kellett néznie azzal, hogy elveszíti a kisfiát, és az agya ezt képtelen volt
feldolgozni.
- Ne mondj ilyeneket, kicsikém! Meg fogsz gyógyulni - mondta a nő
olyan elszántsággal, amire csak egy kétségbeesett anya képes egy ilyen
pillanatban.
- Nem, anyu. Most már el kell mennem, de ígérem, hogy mindig itt
leszek.
20
 Az ágy mellé léptem, miközben az anya ráborult a fiú aprócska
testére. A gyermek felém nyújtotta kis kezét, és én megszorítottam. A
fiúcska bólintott, és én magamhoz vettem a lelkét.
- Mindig engem hívsz a nehéz esetekhez. Ez mégis miért van?
Hmmmm? Ki akarsz szúrni velem, csak azért, mert a csajod bír engem? -
morogta Gee, miközben bevonult a kórterembe.
- Ez nem rólad szól, Gee. Hanem a gyerekről. Vidd el a lelkét, most
azonnal! Nem kell, hogy lássa a többit. Odafent van a helye.
Gee lepillantott az édesanyára, aki a léleknek eddig otthont adó testre
borulva sírt. Az asszony egyre hevesebben zokogott, és nővérek
rohantak be a szobába, kiabálva. Gee azonnal megfogta a lélek kezét, és
szó nélkül kiment. Igaz, hogy bosszantott a csaj, de nem volt szívtelen.
Ezért is küldtem pont érte az ilyen haláleseteknél. Vetettem még egy
utolsó pillantást a gyászoló anyára, majd elhagytam a helyiséget.
Tudtam, hogy egy szép napon lesz majd egy imádott unokája, akit
magához ölelhet, és akinek mesélhet a néhai nagybátyjáról. A lélek talán
nem emlékszik majd erre az életre, de tudni fogja, milyen keményen
küzdött egykor a nagybátyja, és hogy rövid életét soha nem fogják
elfelejteni. A következő életében majd megöregedhet, és neki magának is
lesznek unokái, akiknek mesélhet.

21
 HARMADIK FEJEZET

DANK
Hahó - mormolta Pagan halk, szexi, édes hangján, jelezve, hogy
hiányoztam neki.
Általában nem hagytam magára napközben, hogy lelkekért menjek.
Csak a nehéz esetekért mentem el haladéktalanul, meg azokért, akikhez
valamiért kötődtem. Nem feltétlenül kellett jelen lennem a halál
pillanatában. Csak azért kellett személyesen elmennem a halotthoz, hogy
elválasszam a lelket a testtől, amihez addig tartozott. Szóval, hiába
haltak meg emberek minden egyes nap minden egyes másodpercében,
én nem voltam jelen a halál minden egyes pillanatában. Ezért látták
gyakran az emberek a szeretteik „szellemét” órákkal a haláluk után is. A
lélek a testtel maradt, amíg el nem mentem érte. És persze voltak lelkek,
akik nem voltak hajlandóak velem jönni. Akik nem akarták elhagyni ezt
a világot. Belőlük elveszett lelkek váltak, akik az örökkévalóságig
bolyongtak értetlenül a földön.
- Olyan... szomorúnak tűnsz - jegyezte meg Pagan, és átkarolta a
derekamat.
- Csak gondolkodom - nyugtattam meg, és a mellkasomhoz
szorítottam őt.
- Elmentél egy lélekért, igaz? - kérdezte, az arcomat fürkészve.
Bólintottam.
- Egy gyerekért?
Ismét bólintottam.
- Egy kisfiúért.
Pagan pontosan értette a dolgot. Már beszélgettünk erről. Rengeteg
mindent akart tudni rólam, és egyszerűen nem bírtam megtagadni tőle a
választ. Ennek a lánynak képtelen voltam nemet mondani.
- Mikor fog visszatérni?
- Hat év múlva.
- Ki vitte el?
- Gee.
- Á, szuper. Biztos belopja magát a kisfiú szívébe.
22
 Elvigyorodtam. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy
Gee bárki szívébe is belopja magát, de valamilyen furcsa oknál fogva
Pagan megkedvelte. Már akkor, amikor még azt hitte, hogy Gee egy
skizofréniában szenvedő kamasz lány.
Pagan a mellkasomra hajtotta a fejét, és felsóhajtott. Nem könnyen
birkózott meg a halál gondolatával, de kezdte egyre jobban megérteni.

PAGAN
A fa nem is volt olyan magas. Annak a hülye Wyattnek nem volt igaza. Attól
még, hogy lány vagyok, igenis meg tudtam volna mászni én is. Majd én
megmutatom neki! Mire ideér, már fönt leszek a fa tetején. Majd meglátjuk,
akkor is azt hiszi-e, hogy a lányok nem képesek ugyanarra, mint a fiúk. Na
persze! Mi még többre is képesek vagyunk a fiúknál. Mert sokkal menőbbek
vagyunk náluk.
Hátrapillantottam, hogy lássam, nem figyel-e anyu a konyhaablakból, és
mivel tiszta volt a terep, megragadtam a durva faágat. A kéreg meleg és ragadós
volt. Miután mindkét karommal és lábammal átfogtam, elkezdtem szép lassan
felfelé araszolni. Az volt a lényeg, hogy ne nézzek le. Megállás nélkül akartam
mászni, míg fel nem érek a csúcsra. Semmi okom nem volt lenézni. Attól csak
megszédültem volna. Belehasított a tenyerembe egy kéregdarab, és felkiáltva
engedtem el a fát, hogy megnézzem, nem vérzek-e. Egy kis szálka állt ki a
kezemből, úgyhogy a számhoz nyomtam a tenyeremet, és a fogammal kihúztam a
kéregdarabkát. Miután a fájdalmat okozó szálka kijött a tenyeremből, elégedetten
mosolyogtam, majd kiköptem a fogam közül az apró fadarabot.
Na ugye, hogy vagyok én ugyanolyan kemény, mint bármelyik fiú. Micsoda
hülye ez a Wyatt, hogy azt merészelte mondani, gyenge vagyok! Kit érdekel?
Tovább másztam fölfelé. Talán ha meglátja, mennyivel menőbb vagyok nála,
mert sokkal magasabbra tudok mászni, mint ő, akkor majd beenged az új
játszóházába. Az a „lányoknak tilos” tábla amúgy is tök bénán nézett ki. Anyu
azt mondta, ne is törődjek vele, és hagyjam, hogy legyen a fiúknak saját kis
búvóhelyük, de erről szó sem lehetett. Ez egyszerűen nem volt igazságos, hiszen
eleve én találtam ki az egész játszóházas ötletet. Egyébként is, Miranda semmi
mást nem akart csinálni, csak kipingálni az arcunkat meg a körmünket. Mégis ki
akarná ilyesmire pazarolni az idejét? Mert én aztán nem, az tuti.
Megcsúszott a lábam, és még erősebben kapaszkodtam a fába, igyekeztem nem

23
bepánikolni. Hajtogattam magamnak, hogy menni fog ez. Izzadni kezdett a
tenyerem, és meggyengült a fogásom a fatörzsön. Tudtam, hogy bajban vagyok.
Fél kézzel elengedtem a fa törzsét, egy ág után nyúltam, hogy abba próbáljak
kapaszkodni, ám ekkor a másik lábam is megcsúszott, és hátrazuhantam.
Próbáltam sikoltani, de nem bírtam hangot adni. Szorosan lehunytam a szemem,
és vártam, hogy a hátam a földhöz csapódjon. Tudtam, hogy fájni fog.
- Hú, megvagy! - mondta egy ismerős hang, és amikor kinyitottam a
szemem, egy fiú bámult le rám. A karjában tartott. Furcsa. A fejemet csóválva
bámultam fel a fára, ahonnan lezuhantam, és próbáltam visszaemlékezni,
honnan ismerem ezt a fiút. Talán beütöttem a fejem, és ő felemelt a földről?
- Ööö... - feleltem, továbbra is értetlenül. Az előbb még zuhantam. Aztán...
ez a fiú a karjában tartott, és beszélt hozzám.
- Mit kerestél odafent? Túl magasan voltál.
Ismét a szemébe néztem.
- Én, izé, hát... Te elkaptál engem? - kérdeztem hitetlen- kedve.
Elvigyorodott, és babakék szeme mintha elsötétült volna.
- Igen. Mégis mit gondolsz, miért nem a földön heversz jó néhány törött
csonttal?
A fejemet csóváltam, és megpróbáltam kikecmeregni a karjából. A fiú
könnyedén talpra állított, és ismét úrrá lett rajtam az érzés, hogy ismerem
valahonnan. Talán egy suliba járt velünk?
- Hogy kerülsz te ide?
Vállat vont.
- Erre jártam. Láttam, hogy túl magasra másztál, és idejöttem, mert arra
gondoltam, hátha segítségre van szükséged.
- Ismerlek? - kérdeztem, mire furcsa mosoly ült ki az arcára.
- Szeretném, ha ismernél, de sajnos nem. Még nem. Még nem jött el az
ideje.
- Hogy érted?
Furcsa volt, és úgy beszélt, mint egy felnőtt.
- Pagan Moore, húzd már ide a beledet, különben nem leshetsz be sutyiban
a játszóházba, mielőtt ideérnek a fiúk! - Wyatt az utcán állt, és úgy vigyorgott
rám, mintha épp most ajánlott volna fel nekem egymillió dollárt.
Mit magyarázott ez holmi „sutyiban”leskelődésről? Én be akartam JUTNI a
játszóházba. Dehogyis értem be azzal, hogy csak beleshessek! Hátrapillantottam
a fiúra, aki elkapott, hogy megkérdezzem, nem akar-e jönni ő is, de már eltűnt.
„Közeleg az idő, közeleg az idő, közeleg az idő. ”
24
 Levegő után kapva ültem fel az ágyban, miközben lassan elhalt a
hang, ami mintha a fülembe suttogott volna. Ugyanaz a hang, amit
tegnap is hallottam. Ismertem ezt a hangot. Vagy nem? És mégis mit
jelentett az, hogy „közeleg az idő”?
A tenyerembe temettem az arcom, és felsóhajtottam. Fogalmam sem
volt, mégis mi történik velem. Ezek az álmok teljesen valóságosnak
érződtek. Mintha elfeledett emlékek lettek volna. Ugyanaz a fiú.
Ugyanaz a hang.
Ujjaimon keresztül az ablakon beszivárgó fényre pillantottam. A nap
még fel sem kelt teljesen. De most már biztosan nem tudtam volna
visszaaludni. Arra gondoltam, legalább anyu örülhet majd, amiért ma
sikerült időben felkelnem, hogy vele reggelizzek. Tudtam, hogy ez az
álom nem hagy majd nyugodni. Muszáj volt megkérdeznem Wyattet
arról a fáról. Elmeséltem neki annak idején, hogy leestem róla? Nem
bírtam felidézni. Talán ő emlékszik.
Felkeltem, kikeféltem a hajam, és az ablakhoz léptem, a vén tölgyfára
meredtem. Úgy éreztem, valami más emlék is kötődik a fához, de
egyszerűen nem tudtam felidézni. Letettem a hajkefét, felvettem a
papucsomat, és kilopództam a házból. Muszáj volt kimennem. Az a fa
egyszeriben mintha vonzott volna.
Borzongtam a kora reggeli hűvösben, miközben lementem a tornác
lépcsőjén, és átszeltem a nyirkos gyepet. Jó ötlet lett volna, ha dzsekit
veszek, ám annyira látni akartam ezt a fát, hogy még ezzel sem akartam
húzni az időt.
Körülnéztem az udvaron, de nem láttam semmi különöset.
Odaléptem a fához. Ugyanolyan volt, mint mindig. Semmi sem változott
rajta gyerekkorom óta. Kivéve talán, hogy most már könnyebben elértem
volna a legalsó ágát. Felnéztem arra a pontra, ahova emlékeim szerint
feljutottam, mielőtt leestem, és azt számolgattam, vajon milyen erővel
zuhantam le. Elkaphatott volna egy fiú anélkül, hogy ő maga is a földre
rogyjon? Ez igencsak valószínűtlennek tűnt.

DANK
Pagan félt. Ereztem, pedig egy másik kontinensen voltam.
Hátrapillantottam Geere, és a homlokomat ráncoltam, mert még nem

25
végeztünk. Még nyolcszáz lelket kellett begyűjtenem, mielőtt mára
megpihenhettem volna.
- Sietnünk kell - csattantam fel, és elfordultam, hogy otthagyjak egy
makacs lelket, aki nem volt hajlandó velünk jönni.
- Várj, nem is segítesz nekem meggyőzni ezt a szerencsétlent? Ne
már, te kis hősszerelmes, tudom, hogy sietni akarsz vissza a csajodhoz,
meg minden, de attól még végeznünk kell a munkánkat.
- Én végezném, de ez itt megmakacsolta magát. Felőlem bolyonghat
a földön az örökkévalóságig, ha mindenáron ezt akarja. Én
megpróbáltam elvinni.
Gee a homlokát ráncolta, és odalépett hozzám.
- Talán valami gond van Pagannel? Elmehetek hozzá. Idehívhatsz
valaki mást, hogy...
- Nem. Pagannek rám van szüksége. Menjünk! Ez itt reménytelen
eset.
- EGEK, hogy te milyen átkozottul türelmetlen vagy! -
bosszankodott Gee.
- Nem érek rá itt vacakolni. Vidd magaddal ezt a lelket, vagy hagyd
itt, nem érdekel. - Csakis arra tudtam gondolni, hogy muszáj eljutnom
Paganhez. Egyszerűen nem bírtam a feladatomra összpontosítani. -
Csinálj vele, amit akarsz! A következő megállónál találkozunk. Muszáj
megnéznem, mi van Pagannel. - Meg sem vártam Gee válaszát.

Pagan a hátsó udvarukon állt, és felbámult egy vén tölgyfára. Haja

frissen kikefélt hullámokban omlott a hátára, ám az összhatás elég furcsa
volt, mivel pizsamanadrágot és pántos felsőt viselt.
- Jól vagy? - kérdeztem, miközben mögéje léptem, és a karomba
zártam. Pagan újabban már meg sem lepődött, ha megjelentem. Teljesen
hozzászokott, hogy bármikor előbukkanhatok a semmiből. Ez a gondolat
megmosolyogtatott, ám az aggodalmát megérezve hamar lelohadt a
vigyorom. Valami nagyon nyugtalanította. - Miért ácsorogsz idekint
ilyen korán, egy fát bámulva? - kérdeztem, és a feje búbjára
támasztottam az államat.

26
 - Furcsát álmodtam. Nem is először. Azt hiszem... azt hiszem, az
álmaimnak van valami közük ahhoz a hanghoz.
Még jobban magamhoz szorítottam őt, miközben az udvart
pásztáztam a halvány hajnali fényben. Nem volt itt semmi más, csak mi
ketten. Azt hajtogattam magamnak, hogy Pagan biztonságban van.
- Mesélj az álmaidról! - bátorítottam.
A kezét az enyémre simította, és hátrahajtotta a fejét a vállamra.
- Emlékek a gyerekkoromból. Csupa olyan emlék, amit elfelejtettem.
És mindegyikben szerepel egy fiú. Ugyanaz a srác. Mindig segít nekem.
Nem is emlékeztem rá, amíg el nem kezdődtek ezek az álmok, de most
már azt hiszem, hogy ezek a dolgok tényleg megtörténtek. Nem csak
álmodtam őket. Olyan tisztán emlékszem rájuk, mintha megint átélném
őket. - Elhallgatott, és az előttünk lévő fatörzsre mutatott. - Egyszer
felmásztam erre a fára. Mérges voltam, mert Wyatt azt mondta, hogy
nem bírnám megmászni, mivel lány vagyok. Be akartam bizonyítani,
hogy téved. Felmásztam a fára, de... de leestem, és ő elkapott.
- Wyatt?
Pagan a fejét csóválta.
- Nem. Az a fiú. Segített megtalálni anyukámat a tömegben, amikor
elkeveredtem tőle. Többször is a segítségemre sietett. Nem álmomban
láttam őt először. Ismerem őt.
Dühödt, féltékeny morgás tört ki belőlem, mielőtt magamba
fojthattam volna.
Pagan megperdült a karomban, és homlokráncolva nézett föl rám.
- Mi van?
A fejemet csóváltam, és mély levegőt vettem. Ezt az érzelmet egyelőre
még nem tanultam meg jól kezelni. Kezdtem azt hinni, hogy soha nem is
fogok tudni mit kezdeni vele. Irigy és birtokló voltam. Azt akartam,
hogy Pagan csak az enyém legyen.
- Tényleg elhiszed, hogy létezik? - sikerült kinyögnöm a kérdést.
Muszáj volt az aktuális problémára koncentrálnom. Nem tetszett a
gondolat, hogy valaki más mentette meg őt gyerekként. Valahogy nem
stimmelt ez az egész. Pagan teljesen megfeledkezett erről a sok
mindenről, most pedig hirtelen visszatértek az emlékei. Az a hang volt a
kulcs. Meg kellett találnom azt a bizonyos hangot.
- Igen. Szerintem annak a fiúnak a hangját hallottam, mintha a
fülembe suttogott volna - mondta, és megszorította a karomat. - Ne
27
morogj már, Dank! Jesszus, nem vagy állat.
Természetesen igaza volt. De akkor is mérges voltam. Nem bírtam
ellenállni a birtoklási kényszernek, hogy kijelenthessem, Pagan csakis az
enyém. Az a hang túl közel merészkedett hozzá, ha már az álmaiba is
beférkőzött. Éjszaka sikerült Pagan közelébe jutnia, amikor nem voltam
mellette. Ezen változtatnom kellett. Nem hagyhatom, hogy még egyszer
ilyesmit álmodjon. Tudtam, hogy kénytelen leszek inkább napközben
távol lenni Pagantől. Utáltam magára hagyni, amikor ébren volt, de nem
maradt más választásom. Ez... ez az izé túlságosan közel került hozzá.
- Mostantól nem foglak magadra hagyni éjszakánként. Addig nem,
amíg véget nem vetek ennek.
Pagan összevonta a szemöldökét, és a fejét csóválta.
- Nem. Nem akarom, hogy elmenj napközben. Hiányoznál.
Tudtam, hogy ő is hiányozni fog nekem.
- Nem tetszik, hogy ez a srác ilyen közel merészkedik hozzád. Azért
férkőzik be éjjelente az elmédbe, mert nem vagyok ott, hogy érezzem őt.
Hogy megállítsam.
Pagan az alsó ajkát harapdálta, és néhány pillanatig a mellkasomra
meredt, mielőtt végül ismét felnézett rám.
- És mi van Geevel?
- Mi lenne?
- Ő is velem maradhatna. Legalábbis egyelőre.
Igaza volt. Gee nem repesett volna az örömtől, de legalább annyira
csípte Pagant, amennyire Pagan őt. Geeben megbízhattam, hogy hívjon,
ha Pagannek szüksége lenne rám.
- Beszélek Geevel.
Pagan sugárzó mosolyt villantott rám, és átkarolta a nyakamat.
- Annyira könnyű elérni nálad, amit akarok. Szinte soha nem kell
vitatkoznom veled.
Puszit nyomtam az orra hegyére.
- Szeretek mosolyt csalni az arcodra.
- Én pedig szeretem hallani azt a szexi hangodat, ahogy édes
dolgokat mondasz nekem - felelte. - Csókolj meg, Dank - suttogta, és a
számra nyomta az ajkát.
Ezt a gesztusát nem szoktam bátorítani. Eddig csak néhányszor
csókolóztunk, mert a lelke ilyenkor mindig megpróbált kiszabadulni a
testéből. Nem bírtam rájönni, hogyan vessek véget ennek. A csókjaink
28
sosem tartottak sokáig. Ami viszont a más dolgokat illeti... Más dolgokra
jó sok időt szántunk.
- Hmmm... Gondolod, hogy ezúttal magadban tudnád tartani a
lelkedet? - motyogtam az ajkával a számon.
- Megpróbálom - kuncogta Pagan.
Nyelvének édes íze kiűzött a fejemből minden gondolatot. Egy
szempillantás alatt csak egyetlen vágyam lett. Egyetlen célom. Pagan.
Elöntött az elégedettség, miközben végigfuttattam a nyelvem az alsó
ajkán, és alig bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy beleharapjak. Mindig
csábított duzzadó puhasága. Pagan halk nyögését hallva megjött a józan
eszem, és éreztem, hogy a lelke mindjárt kiszökik belőle, annyira
vonzom magamhoz. Gyengéden véget vetettem a csóknak, és
elhátráltam tőle. Kiéhezve bámultuk egymást a kis távolságból, és
mindketten ziháltunk.
- Bocsi - suttogta Pagan.
Mosolyogva csóváltam a fejem a mentegetőzésén, hiszen nem volt
miért. A lelke egyszerűen csak tudta, hogy az enyém. Valójában nagyon
is becses volt nekem a tény, hogy Pagan ilyen könnyen hajlandó lenne
nekem adni a lelkét. Bár végtelenül frusztráló is volt a dolog, hiszen
legszívesebben a karomba zártam volna őt, hogy órákon át, ájulásig
csókoljam. De tudtam, amíg megoldást nem találunk arra, hogy ne
vonzzam magamhoz a lelkét, addig ez nem történhet meg.
- Ne szabadkozz, Pagan - feleltem, majd a kezéért nyúltam, és az
ajkamhoz emeltem azt. - Ideje bemenned, és felöltöznöd. Ha jól
emlékszem, megígérted édesanyádnak, hogy ma szépen leülsz vele
reggelizni.
Bólintott, megszorította a kezem, majd visszament a házhoz. Ahogy
az ajtóhoz ért, hátrapillantott rám.
- Ne hagyj sokáig magamra!
- Soha - feleltem.

29
 NEGYEDIK FEJEZET

DANK
Abban a másodpercben, hogy Pagan belépett a házba, és becsukta
maga mögött az ajtót, megéreztem valamit. Lehunytam a szemem, és az
érzékeimre bíztam magam. Aztán lassan kinyitottam a szememet, és az
udvart pásztáztam, amíg meg nem pillantottam Pagan álmainak forrását.
Már láttam ezt a szellemet. Gúnyos, rideg tekintettel bámult rám,
miközben kivette a szájából a nem is egy, hanem két szál cigarettát.
- Mit akarsz Pagantől? - faggattam, és olyan ádázul meredtem rá,
hogy nem mert közelebb jönni. Igaz, hogy a szellemkirály képes volt
manipulálni az embereket és az életüket, ám fölöttem nem volt hatalma.
A szellemek ura, a holtak vudu királya nélkülem semmi sem lett volna.
Az erejét azoktól az élőktől nyerte, akik hittek benne. Velem szemben
tehetetlen volt.
- Az a leányzó engemet illet. - Az arrogáns szellem nem vette le
rólam a szemét. Láttam az óvatosságot sötét tekintetében. Tudta, hogy
erősebb vagyok nála.
- Nem, nem illet téged.
A szellemkirály hátralépett. Szinte iszkolva növelte kettőnk között a
távolságot. Megütötte a fülemet saját morgásom, és ekkor értettem meg,
miért hátrált el tőlem még jobban.
- Jár nekem, fizeccségképpen. Az anyja alkut kötött velem. Jó’ tudta,
mi az ár.
Micsoda? Még arra a néhány pillanatra sem akartam levenni a
szemem a szellemkirályról, hogy megnézzem, nem figyel-e minket
Pagan az ablakból. Hiába hátrált el tőlem, pár lépéssel átszeltem a
kettőnk közti távolságot, és ridegen néztem farkasszemet ezzel a lénnyel,
amit egy ember csakis démonnak hihetett volna. Csakis a vudu azon
híveiből és gyakorlóiból nyerte a hatalmát, akik neki hódoltak. Nélkülük
nem létezett volna.
- Pagan Moore az enyém. Hagyd őt békén! Még soha nem szegültél
ellen nekem, de biztosíthatlak, hogy egy vudu szellemkirálynak esélye
sincs velem szemben. Ezt te is jól tudod.
Nyilvánvaló volt, hogy a szellemek ura elveszítette a hidegvérét.
30
Ismét elhátrált.
- De akkor is jár nekem a fizeccségem.
- Nem, Pagan NEM jár neked. Bármilyen alkut is kötöttél az
anyjával, az csak az asszonyra vonatkozhat. Pagannek semmi köze
ehhez.
- Meg sem ismerted vóna, ha én annak idején nem gyógyítom meg
szegény kislányt. Ugyanúgy eljötté’ vóna a lelkéér’, mint bármelyik
haldokló gyerekér’. Én vagyok az, aki nem szeretem látni, ha gyerekek
halnak meg. Tégedet nem érdekel, kinek a lelkét viszed el. Ez a leányzó
miattam van életbe’. Engemet illet. A fiamnak szántam. Ezér’ is vigyáz rá
a fiú azóta is.
Remegtem a dühtől, de uralkodtam a vágyamon, hogy pusztítást
okozzak. Ha megpróbáltam volna végezni egy vudu szellemkirállyal
Paganék hátsó udvarán, akkor szó szerint elszabadult volna itt a pokol.
Azt akartam, hogy ez biztonságos hely legyen Pagan számára. A
rémálmoknak nem volt itt semmi keresnivalójuk.
- Hagyd őt békén, különben velem gyűlik meg a bajod!
- A leányzónak választania kell, különben másképpen hajtom be a
tartozásomat - sziszegte a férfi.
- Legyen! Akkor majd választ! - bődültem fel.
Azzal a szellem eltűnt, én pedig egyedül maradtam az udvaron.
Mégis miféle istentelenséget művelt Pagan anyja?

PAGAN
- Úgy hallom, turnéra ment a pasid - mondta Wyatt, Miranda fiúja
és a gyerekkori jó barátom, miközben leült velem szemben a menzán, és
letette a tálcáját. Én felkaptam az enyémről a zsömlét, mivel az volt rajta
az egyetlen felismerhető ennivaló, és csippentettem belőle egy darabkát,
mielőtt felnéztem Wyattre.
- Ja - feleltem szűkszavúan, majd bekaptam a falatot.
- Ne beszélj róla! Pagan tök depis miatta - dorgálta Miranda a
pasiját, és a karjára csapott.
Wyatt továbbra is engem bámult, ami kissé idegesített.
- Mi van? - kérdeztem, és a szemébe néztem.
Vállat vont.

31
 - Semmi, csak gondolkodtam valamin, amit kérdezni akartam tőled,
és aztán, hát... elfelejtettem. - A fejét csóválta, mintha helyre akarta volna
rázni a gondolatait, aztán kézbe vette az üveg vizét.
Leif. Biztosan Leifre gondolt. Lassan mindenki elfeledkezett Leifről.
Engem leszámítva persze. Mégis miért volt ez?
- Wyatt, emlékszel a játszóházra, amit kiskorunkban építettél, és
ahova nem engedtél be lányokat?
Felnézett a kajájáról, és rám vigyorgott.
- Igen, és te ettől totál ki voltál akadva. Szerintem csak azért raktam
ki azt a táblát, hogy felidegesítselek.
Ebben nem kételkedtem. Wyattnek annak idején az volt a kedvenc
szórakozása, hogy engem bosszantott. Mi ketten akkoriban folyton azon
csatároztunk, hogy a fiúk vagy a lányok a jobbak. Miranda leginkább a
Barbie babáival volt elfoglalva, ezzel is okot adva Wyattnek a
csúfolódásra. A barátnőm rossz fényt vetett rám. A fiúk gyengének
hittek minket a babázás miatt, pedig én sosem voltam gyenge.
- Emlékszel a fára az udvarunkon, amit megmásztál, de azt
mondtad, hogy nekem nem menne?
Wyatt törte a fejét egy percig, aztán elvigyorodott.
- Igen! Aztán állítólag megpróbáltál felmászni rá egyszer, de leestél,
és egy kissrác segített neked, vagy valami. Mit tudom én. Nem vettem be
a sztoridat, és most sem hiszem el. Elég fura volt. - Nekiállt dicsekedni a
saját magától értetődő ügyességével, hogy ő bezzeg milyen gyorsan
megmászta azt a fát, és így tovább, de nekem máshol járt az agyam.
A fiú tényleg létezett. Az álom emlék volt. De miért felejtettem el?
- Megeszed még azt? - zavarta meg Wyatt a tűnődésemet, mire
feléje toltam a tálcámat. Nem tudtam biztosan, pontosan melyik „azt”
kívánta meg rajta, de amúgy sem lett volna gusztusom megenni egyik
lehetséges „azt” se a sok közül.
- Szolgáld ki magad.
- Szuper, köszi - ragadta meg a tálcát, és maga elé húzta.
Miranda borzongva bámult le a kínálatra. Nekem is ugyanez volt a
véleményem.
- Szóval, Pagan, mikor lógunk ki végre négyesben, Dankkel együtt?
- Izé... Nem tudom. Nem is tudtam, hogy lenne hozzá kedvetek.
Miranda oldalra biccentette a fejét, és hitetlenkedve nézett rám.
- Még szép, hogy van hozzá kedvünk. Te halogattad a dolgot.
32
 Nem, dehogyis. Wyatt és Leif haverok voltak, szóval Miranda
barátjának nem igazán tetszett, hogy most Dankkel járok. Úgy érezte,
megcsalom a haverját, pedig megmondtam neki meg Mirandának, hogy
Leif szakított velem. Wyattre néztem, aki jóízűen ette a tőlem kapott
kaját, miközben a válaszomra várt. Teljesen elfelejtették Leifet?
- Hát, oké, majd megbeszélem Dankkel. Most egy darabig nem lesz
itthon, de ha visszajön, akkor persze, mindenképpen.
Wyatt vigyorgott, és ivott egy kis vizet. Elfordítottam a fejem, a
mellettünk lévő asztalra pillantottam, ahol Leif azelőtt az iskola
királyaként trónolt. Mintha most már senkit sem aggasztott volna az
eltűnése. Még Kendrát sem, akivel Leif évekig járt együtt, mielőtt a
nyáron szakított vele. Vajon tényleg egy pár voltak, vagy Leif csak
szórakozott a lánnyal?
Kendra hátravetette a fejét, és kacagott valamin, amit az egyik srác
mondott, én pedig elámulva figyeltem, milyen nyíltan flörtöl
mindegyikükkel. Szerencsére Dankről teljesen megfeledkezett, amikor a
fiúm először elment. Így mióta Dank visszatért, nem kellett azzal
foglalkoznom, hogy esetleg Kendra rámozdulna. A csaj általában mintha
a létezésemről sem vett volna tudomást. Ekkor azonban elkapta a
pillantásomat, és a szemében sokatmondó tekintet villant, ami
megdöbbentett. Aztán ismét keresztülnézett rajtam, és egy másik
pomponlány nevét visította, aki odalépett az asztalukhoz. Mind úgy
tettek, mintha mi sem történt volna. Többé már senki sem aggódott a
focicsapat sztárja miatt.
- Muszáj fogat mosnom, aztán megint ki kell rúzsoznom magam.
Velem jössz? - kérdezte Miranda, és fölkelt az asztaltól.
Bólintottam és felálltam, hogy kövessem őt a mosdóba.
- Te, Miranda, szóval Wyatt most már nem olyan zabos Leif miatt? -
érdeklődtem, és kíváncsian vártam, hogyan reagál.
Miranda hátrapillantott.
- Ki miatt?

Anyu nem volt otthon. Szuper. Egyedül lehettem. Becsuktam magam

33
mögött az ajtót, és körbenéztem a konyhában, hogy nem lebeg-e - avagy
Leif esetében mászkál-e - nem szívesen látott vendég a házunkban. Úgy
tűnt, tiszta a terep, de ez sem igazán oldotta a feszültségemet.
Lepottyantottam a táskámat az asztalra, és a hűtőhöz mentem, hogy
elővegyek valami innivalót, és csináljak magamnak egy szendvicset.
A hűtőben egy tacosalátát találtam, ropogós tortillakehelyben,
mellette egy cetlivel:
Randira mentem Rogerrel. Késő este jövök. A kedvencedet rendeltem a Los
Tacosból. Jó étvágyat!
Szeretlek,
anyu
Figyelembe véve, hogy nemcsak egyedül hagyott itthon, hanem még
kaját is rendelt nekem, legszívesebben cuppanós puszit adtam volna
anyámnak. Majd éhen haltam, hiszen csak azt az egy szem zsömlét ettem
ebédre. Tanítás után két gólyát korrepetáltam, úgyhogy nem volt időm
enni. Most pedig már elmúlt hat óra, és megesküdtem volna, hogy a
vastagbelem lassan felzabálja a vékonybelemet. Muszáj volt ennem.
Fogtam a salátát meg egy doboz kólát, és bementem a nappaliba. Miután
Miranda említette a Hazug csajok társaságá-t, nekem is kedvem támadt
megnézni az új részt.
Leültem a kanapéra a kajával, magam alá húztam a lábam, és
bekapcsoltam a tévét. Hála a jó öreg Rogernek, anyu pasijának, egy
vadonatúj, szuper, százötvenhét centis képátlójú plazmatévé lógott a
falon. Roger a Best Buy műszaki áruházlánc körzeti igazgatója volt, így
irtó kedvezményesen tudott beszerezni onnan dolgokat. Már
célozgattam is rá, hogy jól jönne nekem egy új laptop. Nagyon úgy
festett, hogy a régi már nem húzza sokáig.
- Pagan.
Felsikoltottam, elejtettem a villámat, és körülnéztem, hogy
megkeressem a hang forrását.
Leif a konyha ajtajában állt. Nem tűnt se szellemnek, se
szörnyszülöttnek. Egyszerűen csak Leifnek nézett ki. Csupán az nem
stimmelt, hogy a házamban volt. Hívatlanul. És nem volt lelke.
- Pagan - ismételte.
Kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mi ez az egész, ám Leif
ekkor köddé vált, és Gee rontott be a bejárati ajtón, mint aki csatára
készül.
34
 - Hol van? Hova lett az a kis szemét? Éreztem, hogy itt van. Na,
HOVA A FRANCBA TŰNTÉL?!
Figyeltem, ahogy Gee felmérte a nappalit, aztán bevonult a konyhába.
- Lelépett. Gyáva féreg - mondta jó hangosan, majd felrohant a
lépcsőn.
Dermedten ültem, vártam, hogy Gee lehiggadjon, és visszajöjjön a
földszintre. Még mindig nem tértem magamhoz a sokkból, hogy Leif
felbukkant az otthonomban. Gee kiabálva szitkozódott, miközben a ház
minden zugát átvizsgálta.
- Jól vagy? - kérdezte, miután visszatért a nappaliba.
Próbáltam bólintani, de még az sem ment. Csak egy „ühümm”-öt
sikerült kinyögnöm. Még mindig úgy dörömbölt a szívem, hogy attól
féltem, menten kiugrik a mellkasomból.
- Lélegezz mélyeket, Peggy Ann! Vegyél szépen egy jó mély
levegőt! Nem hiányzik, hogy őfelsége nekiálljon tombolni pokoli
dühében, csak mert a csaja nagyon bepánikolt.
Csúnya beszédét hallva kitört belőlem a kuncogás, és végre sikerült
mély levegőt vennem, ahogy javasolta.
- Ez az. Jó kislány - dicsért meg elégedetten, aztán lehuppant
mellém a kanapéra.
Lebámultam az ölemben lévő salátára, és próbáltam felfogni a tényt,
hogy Leif a házamban járt. Egyszerűen csak felbukkant a semmiből.
Vagy talán csak valami más volt, ami úgy nézett ki, mint ő? De a hangja
egyértelműen Leifé volt.
- Megeszed még azt? - Gee kérdése sokkal inkább hangzott
követelésnek, miközben a salátával töltött tortillakehelyre intett, amiből
csodával határos módon nem borult ki a taco a padlóra a dráma közben.
Muszáj lett volna megennem. Egész nap nem ettem, ám mostanra
elment az étvágyam. Hányinger kerülgetett.
- Ez Leif volt, igaz? - kérdeztem, és Gee felé fordultam, hogy lássam
az arcát.
- Igen. A kis szemét. Az a gyáva féreg besurran ide, és így rád hozza
a frászt! Most már nem olyan cuki, mi?
Hátrapillantottam oda, ahol Leif az előbb állt. Nem tűnt ijesztőnek.
Inkább úgy nézett ki, mintha aggódna. Vagy mintha bűntudata lenne.
- Dank majd szépen megold mindent. Ne parázz! Na, megeszed a
salit vagy sem? Mert gusztinak néz ki.
35
 A fejemet csóváltam, Gee pedig kikapta a salátát a kezemből, és egy
szempillantás alatt megmarkolta a villámat is.
- Iszogasd a piádat, ha kavarog a gyomrod. Nem lenne jó, ha
besokkolnál. A cukor jót fog tenni.
Bólintottam, ittam egy kis kortyot a hideg, édes kólából, és a
hányingerem tényleg enyhült egy kicsit.
- Mit keresett itt?
- Gondolom, beszélni akart veled - felelte Gee, miközben a salátát
falta.
- A többiek a suliban mind kezdik elfelejteni, sőt még a szülei is.
- Úgy van - bólintott Gee. - Leifnek nem volt lelke, Pagan. Ne
feledd, te lélek vagy. A tested csupán tárhely.
Azok, akiknek van lelke, azért feledkeznek el Leifről, mert a lelkűk
sosem kötődött egymáshoz. Nem lehet olyasmihez kötődni, ami nem is
létezik.
- Akkor én miért emlékszem rá? - kérdeztem suttogva. Szinte féltem
hallani a választ.
Gee letette a villát, és felsóhajtott. Ez nem jelenthetett jót.
- Te más vagy. Neked... A lelked... Jaj, mi a francért nem
magyarázta el neked Dankmar ezt az egész őrültséget? - Letette a
dohányzóasztalra a már majdnem üres tortillakelyhet, letört belőle egy
darabot, aztán hátradőlt, és ismét rám nézett. - A lelkedet megjelölték,
amikor még kisgyerek voltál. Leif valamilyen alapon igényt tart rá. De ne
akadj ki, jó? Dank tuti meg fogja ezt oldani, de amíg nem sikerül neki,
addig össze leszel kötve Leiffel.
Nagyon nem tetszett ez nekem.
- Összekötve? - hebegtem.
Gee bólintott, és letört még egy falatot a kezében tartott tortillából.
Nagyon lazán állt ehhez az egészhez. Talán nekem is le kellett volna
higgadnom. Elvégre Gee sem aggódott. De akkor is... összekötve?
- Ne grimaszolj már, Peggy Ann! Nem olyan vészes a helyzet. Na,
megmondom, mi van: anyád annak idején hozott egy rossz döntést, és
most egy sötét szellem a magáénak követel téged. Rosszabb is lehetne -
mondta végül, és vállat vont.
- Hogyan? Hogyan lehetne még ennél is rosszabb? Egy sötét
szellemnél? - A kóláért nyúltam, miközben felfordult a gyomrom a
gondolatra, hogy mit jelenthet igazából egy sötét szellem.
36
 - Hogyan lehetne rosszabb? Hát, először is úgy, ha nem lenne
totálisan beléd zúgva maga a Halál. Most komolyan, Peggy Ann! Mit ér
egyetlen sötét szellem a Halállal szemben? De tényleg. - Gee a szemét
forgatta, és bekapta a tortillakehely utolsó falatát.
Magamba ittam a szavait, és azt kívántam, bár sokkal
megnyugtatóbbak lennének.
- Felvettél valami jót ezzel az izével? - kérdezte Gee, és a
távirányítóért nyúlt.
- Ööö, persze, nézz csak, amit akarsz - motyogtam, és a kólát
iszogattam, miközben azt kívántam, bár hazajönne Dank. Most azonnal.

37
 ÖTÖDIK FEJEZET

PAGAN
- Könyörgök, ha meg tudja menteni, csinálja már! Tegye, amit csak kell! -
könyörgött anyu, miközben potyogott a könnye.
A ráncos öreg néni lebámult rám. Ősz haja élesen elütött sötét bőrétől.
Hosszasan meredt rám, majd ismét anyámra emelte üveges tekintetét.
- Bűbájt ké’ tűlem, de az’ se tuggya, mit okozhat.
- Nem érdekel. Tegyen meg bármit, amit csak tud, könyörgök! Az orvosok
nem tudnak segíteni rajta. Haldoklik. Könyörgök, megadok bármit! - Anyunak
elcsuklott a hangja, és felzokogott.
- Itten én mán nem t'ok mit tenni, maga is tuggya - mondta az
öregasszony, miközben odabicegett egy polchoz, rajta több száz tárolóval, telis-
tele furcsa dolgokkal, amiket nem ismertem fel. - Aztat könyörög, amit akar,
hiába. Itten mán nincsen más megoldás. Csak ha aztat akarja az uraság, hogy a
kicsi éjjen. Csakis őrajta dűl el.
Figyeltem, ahogy ide-oda csoszogott, összekevert különféle dolgokat, amiket a
polcról vett le, és motyogott magában.
- Ki ez az uraság? - hallottam anyukám kérdését.
Ezt én is szerettem volna megtudni. Úgy tűnt, ez az uraság parancsol az idős
néninek. Nem értettem, miért kér segítséget tőle anyukám. Egyáltalán nem
hasonlított az eddig látott orvosokra. Mielőtt elaludtam volna, az utolsó dolog,
amire emlékeztem, a fehér falú kórterem volt, ahol az elmúlt néhány hónapot
töltöttem. Aztán felébredtem, és itt találtam magam. Ezzel a furcsa nénivel,
ebben a piszkos kis házikóban, aminek fura szaga volt.
- Ő az egyetlen, aki meg tuggya menteni eztet a jányt - mondta az
öregasszony, és odacsoszogott hozzám, miközben a büdös kutyulékot kavargatta,
és halkan kántálni kezdett.
- Hol van ez a férfi? El kell mennem érte? - Hallottam a pánikot anya
hangjában, és küszködtem, hogy nyitva tartsam a szemem. Tudtam, hogy fél. Az
orvosok már nem is számítottak rá, hogy felébredek még. Hallottam a
sutyorgásukat, amikor azt hitték, hogy alszom. A betegség eluralkodott a
testemen. Nem tudtak meggyógyítani. Anyu nagyon szomorú volt.
- Aztat hiszi, hogy eszembe jutna ilyent műveni, ha nem vóna itt az
uraság? - Az idős néni hangjából világosan érződött a gúny. - Én ilyen bűbájt
38
nem t'ok csináni. Csakis ő.
Mielőtt anyu kérdezhetett volna még valamit, kinyílt az ajtó, és belépett egy
fiú, aki nem sokkal lehetett idősebb nálam. Szeme a viharban vadul örvénylő
tengerre emlékeztetett. Borzas, szőke haja a szemébe lógott, és egyáltalán nem
hasonlított az idős nénire. Talán ő is beteg volt? Becsukta maga mögött az ajtót,
és halkan, hadarva mormolni kezdett valami olyan nyelven, amit nem értettem,
miközben a helyiség elsötétült, nekem pedig lassan lecsukódott a szemem.
- Itt az idő - suttogta a fülembe az ismerős hang.
Felültem az ágyamban, és levegő után kaptam. Napfény ragyogott be
az ablakon, és sárga szobám derűs világossága a teljes ellentéte volt a
sötét kunyhónak, amiről álmodtam. Ezt meg honnan szedtem? Az
öregasszony tájszólással beszélt. Nagyon jellegzetes volt... talán
louisianai cajun? És ott volt még az a fiú is. Ismét felbukkant mellettem,
amikor beteg voltam. Kisgyerekként tényleg nagyon beteg voltam.
Háromévesen csodaszámba menő gyógyuláson estem át. Ehhez a fiúhoz
kötődött a legkorábbi emlékem. Vajon ki lehetett? És miért mondta
ezúttal a hang, hogy „itt az idő”, nem pedig azt, hogy „közeleg az idő”?
Körülnéztem a helyiségben, Geet keresve.
- Pagan. - Dank az ágyam előtt állt, és lehajolt, hogy átkaroljon. -
Gee szólt, hogy a srác az elmédbe hatolt. Nem látta, de érezte a jelenlétét.
Nem bírta megállítani, úgyhogy eljött értem.
Bólintottam, hagytam, hogy babusgasson. Most nagy szükségem volt
erre a megnyugtató érzésre. Ennek az egésznek nem volt semmi értelme.
- Eszembe jutott valami. Megint egy emlékről álmodtam. Nincs
semmi értelme, de ha igaz... akkor megmagyaráz valamit. Valamit a
múltamból.
Dank hátrébb húzódott, és lebámult rám.
- Mit? - Nem lepett meg, hogy milyen feszült volt a hangja.
Felzaklatta a dolog.
- Egyszer nagyon beteg voltam. Még kiskoromban. Súlyos beteg.
Leukémiás voltam, és az orvosok azt mondták anyukámnak, hogy
esélyem sincs a túlélésre... aztán... aztán egyszer csak jobban lettem.
Csoda történt. Utána nem igazán beszéltünk róla. Anyu soha nem
aggódott, hogy esetleg kiújulhat. Néhány évvel később a
kontrollvizsgálatoknak is vége szakadt, és ezzel lezárult a dolog.
Dank most már nem gyengéden ölelt, hanem olyan erősen fogott,
mintha satuba szorított volna.
39
 - Mire emlékeztél álmodban?
- Annyira valóságosnak tűnt, Dank. Még a vén kunyhó dohos
szagát is éreztem.
- Mesélj el mindent! - biztatott, és kócos hajamba fúrta az ujjait,
gyengéden kibogozva benne a csomókat.
- Volt ott egy öregasszony. Nagyon erős tájszólással beszélt. Alig
értettem, amit mondott. Még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy
milyen tájszólás volt. De azt hiszem, hogy... varázsolt, vagy ilyesmi.
Anyu vitt el hozzá. Könyörögött neki, hogy mentse meg az életem.
Aztán felbukkant az a fiú, akit a korábbi álmaimban is láttam. Kántálni
kezdett valamit, aztán... Felébredtem, és mintha valaki folyamatosan azt
suttogta volna a fülembe, hogy „itt az idő”.
Dank felsóhajtott, és homlokát az enyémnek támasztotta. Ez nem volt
valami megnyugtató.
- Te érted ezt? Tudod, mi történik velem? Azért van ez az egész,
mert Leif igényt tart a lelkemre?
Nem válaszolt azonnal. Helyette a tarkómra simította fél kezét, és a
vállamra hajtotta a fejét. Bár élveztem, hogy összebújunk az ágyamon, a
válaszon való hezitálása csökkentette a bizsergető melegséget, amit
ebben a helyzetben érezni szoktam.
- Dank - ismételtem.
- Édesanyád egy vudu boszorkányhoz vitt el azon a napon, Pagan.
Hagyta, hogy gonosz mágia mentse meg a tested.
Micsoda?! Visszanyeltem a torkomba feltörő epét. Miről beszél? Nem
gondoltam volna, hogy a vudu tényleg létezik, ám a testemet elöntő
félelem azt jelezte, hogy tudat alatt mégiscsak hiszek benne. Az
ösztöneim tudtak valamit, amit én magam nem.
- Nem értem - sikerült kinyögnöm, miközben a fojtogató rettegéstől
alig kaptam levegőt.
- Rá fogok jönni, hogyan oldjam meg ezt. A gonosz igényt tart a
lelkedre. Az istenségek nem érintkeznek vudu szellemekkel. Nem
mindegyik ilyen szellemnek van hatalma, de képesek hatást gyakorolni
az emberekre, hogy fájdalmat okozzanak. Nagy árat kell fizetni azért,
hogy az ember megszabaduljon tőlük. Megóvhatlak, de az, aki a lelkedet
akarja, a létező legerősebb vudu szellem. Nem fog harc nélkül
lemondani rólad.
- Leif egy... vudu szellem? - Ez nem lehetett igaz. Leif nem volt
40
gonosz.
- Pagan, azok, akiknek nincs lelke, csakis egy helyre tartozhatnak. A
Teremtő nem alkot lélektelen lényeket. Nem venné hasznukat. Lelket
egyedül csak a Teremtő hozhat létre. Vagyis mindaz, aminek nincs lelke,
gonosz.
Leif az egyik legerősebb gonosz szellem teremtménye. A holtak vudu
ura, Ghed, az emberek kántálásából és imáiból nyeri az erejét. Leif az ő
teremtménye. A gyermeke. Leif a holtak hercege a vudu vallásban. A
hozzá fűződő kapcsolatod miatt látsz lelkeket. Mielőtt beteg lettél,
mielőtt anyukád elvitt a vudu boszorkához, láttál akárcsak egyetlen
lelket is?
Nem emlékeztem. Ez már túl sok volt nekem. Vudu? Anyám vuduval
mentette meg az életem? Úristen!
- Hogyan... hogyan fogod megoldani ezt? - kérdeztem, mert
szükségem volt rá, hogy valaki megnyugtasson, minden rendben lesz.
Talán ez is csak álom volt. Reméltem, hogy mindjárt felébredek, és
megint normális leszek.
Dank elengedett, és felkelt az ágyról. Nem tetszett, hogy eltávolodik
tőlem. Azt akartam, hogy a közelemben legyen.
- Amikor épp nem lelkekért kell mennem, ki fogom találni a
megoldást, hogyan vessünk véget ennek. - Habozott, majd elfordult
tőlem. - Gee itt marad veled, amíg el nem intézem ezt.
Micsoda? Nem!
- Úgy érted, hogy elmész? - Küszködve igyekeztem visszatartani a
szememet csípő könnyeket. Nem sírhattam el magam, amíg Dank itt
volt. Erős és rettenthetetlen akartam lenni, most azonban szükségem volt
rá, hogy ne hagyjon magamra.
Dank felsóhajtott, aztán lehunyta a szemét, és az arcát dörgölte.
Tudtam, hogy megnehezítem a helyzetét, de nem akartam, hogy
elmenjen. Bírtam Geet, de Danket akartam.
- Nincs más megoldás, Pagan. Én nem vehetek ki csak úgy
szabadságot a melómból. Továbbra is el kell mennem a lelkekért. De
minden szabad percemet arra fogom szánni, hogy megvédjelek téged.
- De...
- PAGAN! REGGELI! - hallatszott anyám kiabálása a konyhából,
megakasztva a könyörgésre tett kísérletemet.
- Készülődj, Pagan! Menj suliba! Nem hagylak sokáig magadra.
41
Amikor csak tudok, visszatérek hozzád.
- Megígéred?
- Igen.

- Na jó, Peggy Ann, mi az első óránk?

Gee felé fordultam, aki mellettem lépkedett. Rádöbbentem, hogy
levetette földöntúli „szállító” alakját, és most úgy nézett ki, mint az a
Gee, akit az elmegyógyintézetben ismertem meg. Szőke haját tüskésre
formázta, és teljesen kifehérítette. Megint piercing volt a szemöldökében,
és úgy láttam, hozzáadott még egy kis szegecset. Az orrában csillogó kő
tuti, hogy valódi gyémánt volt, és természetesen fekete rúzst kent a
szájára. Hozzá képest szánalmasnak tűnt a suliban az összes önjelölt gót,
aki megpróbálta utánozni a darkos stílust.
- Mit bámulsz, Peggy Ann? Ennyire hiányoztam?
- El is felejtettem, hogy marha jól áll neked ez az őrült, vagány
csajos külső.
Gee elröhögte magát.
- Azt mondtad, hogy „marha”! - kürtölte szét olyan hangosan, hogy
kicsit grimaszoltam. - Az én kis hercegnőm kezd bekeményíteni.
A szememet forgattam, majd elfordítottam a fejem Geetől, és
megláttam, hogy Miranda a szekrénye előtt áll Wyatt-tel, és elszörnyedt
képet vágva figyel engem. Ezek szerint emlékezett Geere az őrültek
házából. Basszus. Erre nem gondoltam.
- Izé, Miranda barátnőm látott téged... tudod, még azelőtt. Mit
mondjak neki?
Gee követte a pillantásomat, aztán integetett a barátaimnak, mintha
rég nem látott haverjai lettek volna.
- Az öribarid nem azért bámul tátott szájjal, mert emlékszik rám,
Pipi-gan. Azért esik ki mindjárt a szeme, mert nem illek bele a szokásos
társaságodba.
Ellenkezni akartam, de aztán meggondoltam magam. Geenek igaza
volt. Az én barátaimnak nem volt egyetlen piercingje sem, és nem
viseltek se miniszoknyát, se magas szárú katonai bakancsot. Nem

42
szokták feketére pingálni se a körmüket, se az arcukat. Biztos voltam
benne, hogy Gee mindenki figyelmét magára fogja vonni.
- Szóval nem emlékszik rád a diliházból?
Gee a fejét csóválta.
- Nem. Dank gondoskodott róla, hogy elfelejtsen.
Megkönnyebbült sóhajjal mentem oda Mirandához.
Semmi kedvem nem volt újabb hazugságokhoz. Örültem, hogy nem
kell kitalálnom valami magyarázatot Miranda kérdéseire. Viszont
kénytelen voltam kisütni valamit, hogy rávegyem őt, ne bámulja úgy
Geet, mintha annak három szeme lenne. Gee tényleg nagyon helyes volt
a lázadó szerkójában. Persze csodaszép volt szállítóként, de ez a szerelés
is nagyon jól állt neki.

- Miranda, Wyatt, ő a barátnőm, Gee - kezdtem, majd megállt a

tudományom. Fogalmam sem volt, hogyan mutassam be.
Miranda elszörnyedt, kissé érteden tekintete ide-oda vándorolt
köztem és Gee között, kissé túl hosszan időzve a darkos lányon.
- Gee? - kérdezte Miranda.
- Ja, Gee. Nézd már, a barinőd máris képes kimondani a nevem.
Milyen okos! - cukkolta Gee, aki nyilvánvalóan élvezte, hogy mindenki
feszengve bámulja.
- Gee egy régi barátom, csak most költözött ide. Az anyukám meg
az ő... izé, apukája barátok, úgyhogy Gee egy darabig nálunk fog lakni -
hebegtem-habogtam. Csoda lett volna, ha hisznek nekem.
- Ha vége ennek az érdekfeszítő bemutatásnak, akkor én keresek
egy automatát. Kell nekem egy kóla meg egy Snickers, mert úgy
sürgettél, hogy reggelizni se volt időm - közölte Gee, majd határozott
léptekkel elindult, méghozzá egyenesen a tanári felé. Ne hittem volna,
hogy diákként képes bemenni oda. Pedig nyilván képes volt rá, és biztos
voltam benne, hogy meg is teszi.
- Szóval együtt kell laknia veletek? Mármint, a házatokban?
Könyörgöm, mondd, hogy minden ajtót bezártok, mert ez a csaj őrültnek

43
tűnik. Talán egy szobában kéne aludnotok anyukáddal. De most
komolyan, Pagan, még az is lehet, hogy priusza van, vagy... - Miranda
felhördült, és a szája elé kapta a kezét. - Lefogadom, hogy most
szabadult a dutyiból! Uramisten, fogadni mernék rá, hogy ezért van itt!
Mit csinálhatott? Ez annyira veszélyes...
- Miranda, higgadj le! - szakítottam félbe a locsogását, és
megragadtam a karját. - Gee nem volt börtönben. Ártalmatlan. Csak
szereti felhívni magára a figyelmet. Ne agyalj ki mindenféle őrültséget,
inkább lazíts!
- Elég furán néz ki - jegyezte meg Wyatt.
„Dugulj el!” pillantást vetettem rá, és belekaroltam Mirandába.
- Kissé különc, de jópofa. Imádni fogjátok, amint megszokjátok a
kinézetét meg a csúnya beszédét.
- A csúnya beszédét? Jaj ne, sokat káromkodik?
Bólintottam.
- Aha, és nagyon muris. Egy kocsis is elbújhatna mellette.
- Máris bírom - mondta Wyatt, és arra nézett, amerre Gee befordult
a sarkon. - Ugye nem gondoljátok, hogy a tanáriba megy? Csak mert
arrafelé nincs más automata.
Sóhajtottam, és az első óránk terme felé húztam Mirandát.
- Nagyon is valószínű, hogy pontosan oda tart.
- Ez annyira vagány - felelte Wyatt teljes ámulatban, majd hangosan
feljajdult: - Aú, bébi! - Miranda ugyanis oldalba bökte a hegyes kis
könyökével.
Egész délelőtt most először nevettem el magam, aztán eszembe jutott
Leif, meg a lelkemre tartott igénye. Azonnal lelohadt a mosolyom.

44
 HATODIK FEJEZET

DANK
- Tudod, elgondolkoztam - mondta Gee, amint felbukkant
mellettem.
Épp a sivatagban jártam, és elesett katonák lelkét gyűjtöttem be.
Utáltam a háborúkat. Rengeteg időm ment el velük.
- Juj, kihagytál egyet - mutatott Gee egy lélekre, ahogy az a test
mellett állt, amiben eddig lakozott.
- Nem feledkeztem meg róla, Gee. Az a szerencsétlen nem akar
velem jönni - csattantam fel, mert bosszantott, hogy Gee itt van,
miközben Pagannel kellett volna lennie.
- Mit keresel itt?
- Nahát, én is örülök, hogy látlak, Dank. Jesszus, higgadj már le!
Pagan teljes biztonságban vacsorázik a barátnője házában. Az a Miranda
nem csíp engem. Biztos vagyok benne, hogy retteg tőlem, és azt várja,
hogy elkezdjek vért inni, vagy valami.
- Ez meglep? - horkantam fel. - Megpróbálhatnál kevésbé ijesztőnek
tűnni.
- Tök mindegy, figyelj, miért nem bírod egyszerűen közölni vele,
hogy „Figyu, akadj le a csajomról, te szemét!”, aztán kész? Tisztában
vagyok vele, hogy manapság folyton emberekkel lógsz, de Dank, te vagy
a Halál. Mit szenvedsz már ennyit?
Végeztem az utolsó lélekkel is, aztán máris egy füsttel borított
autópályán ballagtunk, egy óriási karambol felé, ami nemrég történt.
Épp most érkeztek a mentők, és kilométerekre nyúlt el a feltorlódott
kocsisor.
- Nem közölhetem csak úgy egy vudu szellemmel, hogy álljon le,
arra számítva, hogy tényleg leáll. Nem parancsolhatok a vudu
szellemkirálynak. Az emberekből nyeri az erejét. Gonosz szellem. Nem
emberi lélek.
Gee felsóhajtott.
- Ez nevetséges. Mi az ördögöt művelt a csaj anyja?
Megjelent Jaslyn, egy másik szállító, és rábíztam a karambolból
magamhoz vett lelkeket. Jaslyn integetett Geenek, mielőtt eltűnt a
45
lelkekkel.
Aztán egy híresség házában voltunk, már megint. Tudtam, hogy
reggelre egész Amerika őt siratja majd. De sajnos gyakran történt
ilyesmi. A gyógyszeres fiola kinyitva és üresen hevert az ágy mellett, a
lélek pedig értetlenkedve hagyta el a testet. Geehez fordultam:
- Vidd ezt magaddal, aztán siess vissza Paganhez! Már majdnem
végeztem, és te csak lelassítasz.
Gee acsargott, és magához intette a lelket, majd mindketten eltűntek.
Végre! Szükségem volt egy kis békére és nyugalomra. Egyébként is, még
el kellett látogatnom néhány kórházba.

PAGAN
Gee nem akart eljönni vacsorázni Mirandáékhoz. Ez valószínűleg nem
is volt baj, mivel halálra rémítette volna Miranda anyukáját. A vacsora
végeztével hazaindultam, és épp kinyitottam volna a kocsiajtót, amikor
libabőrös lettem. Mirandáék bejárati ajtajára pillantottam, és arra
gondoltam, hogy odarohanok, bemenekülök a házba. Ám a lábam
elnehezült. Bármi is volt itt, nem hagyta, hogy ilyen könnyen
elmeneküljek. Hol volt Gee pont most, amikor szükségem lett volna rá?
- Csak én vagyok az, Pagan. - Leif hangja meglepett, és sikerült
lassan megfordulnom. És tényleg: valóban Leif volt az. Ugyanolyan
normálisnak tűnt, mint amikor a konyhaajtóban állt odahaza. Pedig nem
volt normális. Tetőtől talpig libabőrös testem bizonyította, hogy nem volt
normális. Azelőtt soha nem váltott ki belőlem ilyen reakciót. Most azért
történt ez, mert már tudtam, hogy micsoda ő?
- Leif? - nyögtem ki, és vártam, hogy kiderüljön, vajon a fiú, akiben
nemrég még megbíztam, valami furcsa démonná változik-e a szemem
láttára. Egek, reméltem, hogy nem.
- Beszélhetnénk?
Az rossz ötlet lett volna. A vudu nem volt okés. És lemertem volna
fogadni, hogy a vudu szellemek hercege sem volt az. Hol lehetett Gee, és
mit kellett volna most tennem?
- Hát... izé... eléggé a frászt hozod rám, szóval nem hinném, hogy
volna hozzá kedvem.
Leif kuncogott, én pedig kis híján ellazítottam. Ismerős volt ez a hang.

46
Leif kuncogása mindig megmosolyogtatott.
- Nincs mitől félned. Sosem bántanálak.
Libabőrös karomat dörgöltem, arra gondolva, hogy a testem nem
igazán hiszi ezt el. Leif vállat vont.
- Ez ellen semmit sem tehetek. Többé már nem. Már nem öltök
emberi alakot. A tested így fog reagálni rám.
Emberi alak? Többé már nem?
- Mit akarsz?
Tett felém egy lépést, én pedig a kocsi ajtajához préselődtem. A hideg
fém egyáltalán nem enyhítette a Leif testéből sugárzó, furcsa meleget.
- Hmm... Tudhattam volna, hogy legelőször ezt fogod kérdezni. Te
sosem köntörfalazol - villantotta rám féloldalas vigyorát, amit mindig is
imádtam. - De muszáj meghallgatnod, és bíznod bennem.
Bízzak benne? Na, azt már nem.
- Ártottam én neked valaha, Pagan?
Hát... nem igazán. Válaszul csak kicsit megcsóváltam a fejem.
- És soha nem is fogok. Hát nem voltam melletted, valahányszor
szükséged volt rám? A fánál, a tónál, akkor, amikor eltévedtél... akkor,
amikor haldokoltál a testedet elemésztő betegségben.
Rádöbbentem a magyarázatra, és elképedve bámultam Leifre. A kék
szeme. Az álla vonala. A tartása. Az ajka íve. A hangja. Ő volt... Leif volt
az... a fiú az álmaimból.
- Te vagy az!
Egy átlagos fickó külön magyarázat nélkül nem értette volna, mire
célzok ezzel az egyszerű kijelentéssel, ám Leif nem volt átlagos.
Pontosan értette, mire gondolok. Így hát értetlenkedés helyett
egyszerűen csak bólintott.
- Miért? Nem értem.
- Nekem ígértek. Apám ereje gyógyított meg, és cserébe édesanyád
nekem ígérte a lelkedet.
Nyilvánvalóan megint álmodtam, mert ez nevetségesen hangzott.
- Látom a szemedben - mondta, és még szélesebben vigyorgott -,
hogy a lelked felismer engem. Lobog benned a tűz. - Feltartott egy
tükröt, ami a semmiből került elő, és elszörnyedve bámultam benne a
szememet, ami most nem a megszokott zöld volt, hanem mint a tűz úgy
izzott. A szembogaramat mintha lobogó, narancssárga lángok övezték
volna.
47
 Remegve ráztam a fejemet, és ellöktem magam a kocsitól, hogy még
messzebb kerüljek tőle.
- Pagan... - kezdte, majd dühös grimaszt vágott, felnézett az égre, és
ismét eltűnt.
- Már megint elszalasztottam, nem igaz? A franc! - szitkozódott Gee.
A kocsi lökhárítójára rogytam, és a derekamra szorítottam a kezem.
- Jól vagy, Peggy Ann? Nem ért hozzád, ugye?
Felemeltem a fejem, hogy Geere nézzek, mire ő megdermedve bámult
rám.
- A szemed - mondta, majd kinyújtotta a kezét, és óvatosan
megérintette az arcomat. - Mi a fene?
Megcsóváltam a fejem, felálltam, és elfordultam tőle. Dankre volt
szükségem. Nagyon rossz volt a helyzet. A szemem lángolása több volt,
mint hátborzongató.
- Hol van Dank? - krákogtam, nem akartam sírni Gee előtt. Nem az
a típus volt, aki előtt jó ötlet érzelgősködni.
- Szállj be, én vezetek - parancsolt rám Gee, és az anyósülés felé
biccentett. Általában nem lettem volna hajlandó beülni mellé, mivel Gee
bármit tett, azt veszélyesen művelte, ám jelen pillanatban nem bírtam
volna a vezetésre összpontosítani. Így hát szót fogadtam, és lerogytam az
anyósülésre.
- Hol van Dank? - ismételtem meg a kérdést, miközben Gee
beindította a motort, és túlságosan gyorsan kifarolt a felhajtóról.
- Afganisztánban, elment azokért az idiótákért, akik felrobbantják
magukat.
- Mikor jön vissza?
Gee felsóhajtott, és rám pillantott.
- Egy darabig biztos nem, Pagan. El kell intéznie a vudu mocskot,
aki téged akar becserkészni.
Felemeltem a kezem, és lehajtottam a tükröt, hogy megnézzem a
szememet. Visszatért a normális színe, és egy kicsit enyhült a
hányingerem.
- Ijesztő volt a szemed, Peggy Ann. Nem akarok hazudni neked.
Kiborítóan ijesztő volt.
- Tudom! Nem gondolod, hogy szólnod kéne Danknek? - Vissza
akartam kapni őt. Hiányzott nekem, és miután összefutottam Leiffel,
szükségem volt rá, hogy biztonságban érezzem magam. Bármennyire is
48
kedveltem Geet, ő nem adhatta meg nekem azt a biztonságérzetet, amire
szükségem volt.
- Szólni fogok neki, de most nem hagylak magadra. A vudu herceg
a nyakadba liheg. Úgyhogy muszáj a közeledben maradnom. Többet
nem rohangálhatok el, hogy megpróbáljak beszélni Dankmar fejével.
A sírással küszködve a számat harapdáltam, és a mellettünk elsuhanó
házakra szegeztem a szemem.
- Nyugi, Peggy Ann. Megoldom.
Ebben nem voltam olyan biztos, de némán ültem, miközben Gee
hamisan énekelte a rádióból szóló Three Doors Down számot.

Miután megálltunk a házunk előtt, meg sem vártam, hogy Gee

kiszálljon. Ha Dank nem lehetett velem, akkor anyámmal akartam lenni.
Hála az égnek, anyu kocsija a felhajtón parkolt. Ahogy kinyitottam az
ajtót, Geere pillantottam.
- Most egy kicsit anyámmal szeretnék lenni. Addig a tiéd lehet a
szobám.
- Ha már úgyis együtt lógtok, miért nem faggatod ki hogy, mibe
kevert bele? - kérdezte erre Gee, aztán köddé vált.
Bementem a házba, és megkönnyebbülten láttam, hogy anyu a
kanapén heverészik egy tál pattogatott kukoricával, nem pedig az
irodájába bezárkózva dolgozik. A CSI: Miami helyszínelőktől el tudtam
vonni a figyelmét, az írástól már nem annyira.
- Szervusz, édesem, jó volt a vacsora Mirandáéknál?
Lehuppantam mellé, és kivettem a tálból egy marék pattogatott
kukoricát, bár nem is tudtam, képes lennék-e egyáltalán megenni azok
után, ahogy Leif az előbb rám ijesztett. Ügyelnem kellett, hogyan adom
elő a kérdésemet. Tudtam, hogy ha anyu a leghalványabb aggodalmat is
meghallaná a hangomban, azonnal gyanút fogna, és addig faggatna,
amíg végül beadnám a derekamat, és mindent bevallanék neki. A
kérdésére válaszolva arra összpontosítottam, hogy laza és fesztelen
hangot üssek meg:
- Igen, főtt garnélarákot ettünk, csöves kukoricával meg salátával.

49
Képzeld, a salátában málna volt, pekándió meg kecskesajt. Meglepően
finom volt. Még az édes öntettel együtt is.
- Juj, ez istenien hangzik. Majd felhívom Miranda anyukáját, és
elkérem a receptet.
- Imádni fogod. Pont olyan egészséges, de fura kaja, amiért úgy
odavagy.
Anyu kuncogott, és a felmarkolt pattogatott kukoricát eszegette. Azt
sem tudtam, hogyan vágjak bele a mondandómba. Kérdezzem
egyszerűen azt, hogy „Te, anyu, emlékszel arra, amikor haldokoltam, és
te elvittél ahhoz a vudu boszorkányhoz?” Volt egy olyan érzésem, hogy
ha ilyen kerek perec vágok bele a témába, akkor anyu mindent letagad
majd. Pedig a dolognak igaznak kellett lennie.
A tévé felé fordultam, és figyeltem, ahogy a helyszínelők egy
megfojtott lány esetét próbálták felderíteni. Bekaptam egy szem
kukoricát, és sikerült megrágnom. A vaj megterhelte érzékeny
gyomromat, ezért úgy döntöttem, inkább nem eszem többet.
- Mi bánt, Pagan?
Anyura pillantottam, aki most már engem figyelt a tévé helyett. Nem
lepett meg, hogy észrevette, valami baj van. Soha nem bírtam eltitkolni
előle a problémáimat.
- Ööö... Én csak azon gondolkodtam... - Elhallgattam, és próbáltam
eldönteni, hogy tényleg beszéljek-e a dologról. Biztos, hogy tudni
akartam az igazat? Anyu összevont szemöldökkel, a homlokát ráncolva
várta, hogy befejezzem a mondatot. Sötét haját a füle mögé simította,
nem volt rajta semmi smink. Sütött a szeméből az aggodalom és a
szeretet. Tudtam, miért tette. De akkor is szükségem volt rá, hogy
halljam a magyarázatát. Talán tudott valamit, ami segíthetett Danknek
véget vetni ennek az egésznek. - Emlékszel, hogy amikor kisgyerekként
beteg voltam... - kezdtem, és láttam, ahogy a homlokán elmélyültek a
ráncok, majd bólintott. - Hát, haldokoltam. Erre emlékszem. És hát...
álmodtam valamit. Vagyis inkább eszembe jutott egy emlék. Egy vén
kunyhóban voltam, és te is velem voltál. Meg volt ott egy idős néni. -
Elhallgattam, ahogy anyám szemében pánik villant. Ezek szerint igaz
volt. Nem kellett tovább magyaráznom. Pontosan tudta, mit álmodtam.
- Igaz volt, ugye? Elvittél egy vudu kuruzslóhoz, és az a nő... vagy
az a férfi meggyógyított.
Anyu nagyot nyelt, és szinte kétségbeesetten csóválta a fejét.
50
 - Jaj, istenem - mormolta, és lenézett a kezére, amiből kiesett a
pattogatott kukorica. Tényleg arra számított, hogy soha nem fog
eszembe jutni ez az egész?
- Mit ígértél nekik, anyu? Mi volt a fizetség cserébe azért, hogy
meggyógyítottak?
Anyu letette a tálat az előttünk lévő dohányzóasztalra, és felállt.
Sokkal nyugodtabban ültem a kanapén, mint amilyennek valójában
éreztem magam, miközben ő nekiállt fel-alá járkálni a tévé előtt.
- Jaj istenem, jaj istenem, jaj istenem - mormolta újra meg újra. Most
már én is kezdtem bepánikolni. Nem erre a reakcióra számítottam. Az én
higgadt, nyugodt, összeszedett anyukám még soha nem akadt ki a
szemem láttára.
- Mondd el, anyu! - követeltem.
Rövid hajába túrt, majd csípőre tette a kezét. A flanelpizsamáján
repkedő rózsaszín malackák vidámak és gondtalanok voltak,
hihetetlenül elütöttek a nőtől, akinek a nadrágját díszítették. Úgy zihált,
hogy kezdtem azon aggódni, nem tör-e rá éppen valamiféle pánikroham.
- Nem tudtam, mi mást tehetnék - suttogta elcsukló hangon, és a
derekára szorította a karját, mintha saját magába próbálna kapaszkodni.
- Megértem. Viszont muszáj tudnom, mi volt a fizetség, amit
követeltek.
Anyu végre rám emelte búskomor tekintetét.
- Miért kérdezed ezt most? Csak nem lépett kapcsolatba veled
valaki... vagy valami?
Nem igazán tűnt jó ötletnek, hogy közöljem vele: a pasim maga a
Halál, a szobámban pedig egy lélekszállító lazul, aki valószínűleg épp az
iPodomat hallgatja, miközben rikító színűre lakkozza a lábkörmét. Ezért
úgy döntöttem, csak annyit árulok el, amennyit anyu biztosan elhinne.
- Álmodtam a dologról. Minden eszembe jutott. Mindenre
emlékszem. Még a dohos, áporodott szagra is.
Anyu feszült képére némi megkönnyebbülés ült ki. Bólintott, és
idegesen a pizsamanadrágjába törölte a tenyerét.
- Oké. Álmodtál róla. Rendben. - Inkább önmagához beszélt, mint
hozzám.
Türelmesen vártam. Végül ismét a szemembe nézett.
- Kétségbe voltam esve, Pagan. A kórházban egy nővér mesélt
nekem a vudu boszorkányról, aki a mocsárban élt. Semmit sem tudtam a
51
vuduról. Azért küldtek minket a New Orleans-i Gyermekkórházba, mert
volt ott egy specialista, akit nagyon ajánlottak nekünk. Az ottani kultúra
teljesen idegen volt a számomra. Azt sem tudtam, mit higgyek. Először
ügyet sem vetettem a nővérre. - Elhallgatott, és mély levegőt vett. - De
aztán... Aztán azt mondták nekem, hogy többé nem fogsz felébredni.
Bepánikoltam. Elvittelek az öregasszonyhoz. Semmit sem tudtam róla,
sem a praktikáiról. Azt hittem, talán van valami csodaszere. - Keserűen
elnevette magát. - Amúgy is, ugyan ki hisz a varázsigékben? Nem
számítottam arra, hogy nekiáll kutyulni valamit, aztán belépett az a fiú.
Szorosan lehunyta a szemét. Figyeltem, ahogy még mélyebbek lettek a
homlokán a ráncok. Az a fiú Leif volt. Ezt most már biztosan tudtam.
- Nagyon fiatal volt. De a szeme... a szeme halálra rémített.
Elkezdett kántálni, és a szobát sötét köd borította el. - Anyu kinyitotta a
szemét, és rám bámult. Láttam az emléket a tekintetében. Még mindig
kísértették a történtek. - Aztán a kórteremben ébredtünk fel. Mintha el
sem mentünk volna onnan. Te felültél az ágyban, csevegtél az egyik
nővérrel, és mosolyogtál. Már nem volt karikás a szemed. Sajtos
makarónit kívántál, és valaki elszaladt, hogy hozzon neked. Orvosok és
nővérek csődültek a kórterembe. Kész csoda voltál. Nem tudták
megmagyarázni, hogyan történhetett, de a betegségnek nyoma sem
maradt a szervezetedben. - Olyan nagyot nyelt, hogy látszott a nyakán. -
Még annak sem volt nyoma, hogy valaha is beteg lettél volna. Bekerültél
a hírekbe. Orvosi csoda voltál. Aztán egy nap mindenki elfeledkezett az
egészről, és olyan volt, mintha mindez meg sem történt volna.
Ez volt minden, amit tudott. Nem ígért nekik semmit. Csak annyit
mondott, hogy megad bármit, amit akarnak. Fogalma sem volt, hogy a
lelkemet adta nekik. Felálltam, remegő lábbal megkerültem a
dohányzóasztalt, és megöleltem anyut. Nem azért, mert megérdemelte,
hanem azért, mert bár végzetes hibát követett el, csakis az irántam érzett
szeretet vezérelte.

52
 HETEDIK FEJEZET

PAGAN
- Hahó, mi a baj?
Szipogtam, és felnéztem a kisfiúra, aki nagyjából velem egyidős lehetett.
Szőke haja és barátságos, kék szeme volt. Vállat vontam, és a felsőm ujjába
töröltem az orromat. Egyedül akartam maradni, hogy kisírhassam magam. Nem
akartam egy idegennek magyarázkodni.
Semmi - motyogtam, és lebámultam a piszkos sportcipőmre. Csak a múlt
héten kaptam az új, rózsaszín sportcipőt, de máris csupa piszok volt, miután
átrohantam benne a sáros erdőn. De ez nem számított. Felzaklattam anyut.
Megijesztettem őt. Pedig nem akartam. Soha nem szándékosan csináltam. Meg
kellett tanulnom, hogy ne mondjak semmit.
- Valami bánt téged - mondta a fiú, és leült mellém a tornác lépcsőjére.
Mégis ki volt ez a gyerek?
- Mindegy - motyogtam, miközben piszkos cipőfűzőmmel babráltam.
- Én bármit meg tudok oldani. Lefogadom, hogy ha elmondanád, mi bánt,
tudnék segíteni - válaszolta a fiú.
Ez most szórakozik velem? Én csak azt akartam, hogy hagyjon békén. Vállat
vontam, és arra jutottam, hogy az igazság hallatán valószínűleg úgyis ijedten
elrohan majd. Felemeltem a fejem, és rábámultam.
- Ma láttam a halott nagymamámat. Elmentünk a házába, mert
szívrohamot kapott, és meghalt. Mindenki fekete ruhát vett fel, és elment a nagyi
házába, megnézni a koporsóját, meg enni, meg minden. Láttam őt a koporsóban
feküdni. Úgy nézett ki, mintha aludt volna, de nem lélegzett. Aztán bementem a
konyhába, hogy megkeressem a színezőket, amiket mindig odakészített nekem. És
láttam őt. Úgy mosolygott, mint mindig. Annyira boldog voltam, hogy
mégiscsak felébredt! Odamentem hozzá, hogy megöleljem, de akkor eltűnt.
Elhallgattam, vártam, hogy a fiú arcára kiüljön ugyanaz az elszörnyedt
kifejezés, ahogy anyu nézett rám, amikor elmeséltem neki ugyanezt. Ám az
arckifejezése nem változott. Talán nem fogta fel, mit mondok.
- Szóval, megfordultam, és megint ott volt. Előttem állt. Szomorúnak tűnt,
és a fejét csóválta. Borzasztóan örültem, hogy újra életben látom, és szaladtam,
hogy szóljak anyunak. De mire visszaértem a szobába, ahol a koporsó volt, a
nagymamám még mindig ott feküdt benne, mintha aludt volna. Anyukám pedig
53
még mindig sírt.
Ismét elhallgattam, vártam, hogy a fiú felugorjon, és elszaladjon tőlem. De
csak ült mellettem, és várta, hogy folytassam. Ma nagy szükségem lett volna rá,
hogy valaki meghallgasson. Anyu viszont ehelyett rám ripakodott, hogy ne
hazudozzak, és megfenyegetett, hogy szobafogságot kapok, ha még egy szót
szólok erről a témáról. Aztán olyan hangosan zokogott, hogy majdnem rosszul
letten a hallatán. Nem akartam elszomorítani. Én csak szerettem volna
felvidítani.
- Folytasd! - bátorított a fiú.
- Hát, mondtam anyunak, hogy jöjjön velem. Berángattam őt a konyhába,
és a nagymamám pontosan ott állt, ahol hagytam. Még mindig szomorúnak
tűnt, ahogy rám nézett, és a fejét csóválta. Anyukám nem látta őt. Lebámult
rám, és azt kérdezte, mégis mi ez az egész. A nagyira mutattam, de anyu még
mindig nem látott semmit. A homlokát ráncolta, megint lenézett rám, és azt
mondta, vissza kell mennie a vendégekhez. Akkor mondtam neki, hogy ott van
előttünk a nagyi, mire anyu megdermedt. Nem vágott boldog képet. Inkább
nagyon... nagyon ijedtnek tűnt.
Nem mondtam többet. Tudtam, hogy a fiú ezek után tuti faképnél hagy.
- Szóval, láttad a nagymamád lelkét - felelte magától értetődően.
Bólintottam.
- Azt hiszem, mármint, ha az olyasmi, mint a szelleme. Mert szerintem a
szellemét láttam.
- Igen, olyasmi, mint a szelleme.
Megtöröltem a szemem. Már nem potyogott a könnyem, mióta felbukkant a
fiú.
- Nincs azzal semmi baj, hogy lelkeket látsz. Nincs benne semmi rossz. De
anyukád soha nem fogja megérteni. Senki sem értheti meg. Ha nem akarsz
felzaklatni másokat, úgy kell tenned, mintha nem látnád a lelkeket. Ha ügyet
sem vetsz rájuk, akkor békén fognak hagyni. Ha jelzed nekik, hogy látod őket,
akkor követni fognak téged - magyarázta.
A homlokomat ráncolva meredtem rá. Úgy tűnt, jó sokat tud erről. Talán ő is
látott halottakat?
- Honnan tudod, hogy nem a nagyim volt az első ilyen, akit láttam?
Vállat vont.
- Ha jól sejtem, már kábé két éve látsz lelkeket.
Leesett az állam. Ezt meg honnan tudta?
- Te is látsz szellemeket?
54
 Bólintott, és féloldalas vigyor ült ki a képére. Tényleg nem hitte, hogy őrült
vagyok.
- Igen, és is.
- Elérhetem valahogy, hogy ne lássam őket?
Összevonta a szemöldökét, és a fejét csóválta. Biztosan ő is azt kívánta, bár ne
kéne ilyeneket látnia.
- Szóval, sehogy se szabadulhatunk ettől?
- Sajna nem - felelte. - De nézd arról az oldalról, hogy ez különlegessé tesz
téged. Olyasvalamit láthatsz, amit senki más nem. Ne rossz dologként gondolj
rá, hanem inkább úgy, mint valami szuperképességre.
Na, persze. Én repülni akartam, vagy esetleg láthatatlanná válni, de arra
cseppet sem vágytam, hogy halott embereket láthassak.
- Pagan! Pagan! PEGGY ANN!
Kipattant a szemem, és megláttam a fölém hajoló Geet.
- Nem lett volna szabad bealudnod, amíg én elmentem ellenőrizni,
minden okés-e odakint, a ház körül. Erre mi történik? Kábé öt percig
nem vagyok itt, te meg persze elalszol, az a patkány pedig bemászik a
fejedbe.
Kinyújtóztam, és felültem a kanapén. Az aggasztó álmok miatt
mostanában alig aludtam. Nem tehettem róla, hogy amint leültem,
elszunyókáltam. Ásítottam, és bosszús pillantást vetettem Geere.
- Nem bírtam megállni.
- Hát, jó lenne, ha legalább megpróbálnád.
- Ezúttal nem bánom, hogy álmodtam. Leif hagyta, hogy
visszaemlékezzek valamire, amire már régóta akartam. Örülök, hogy
visszaadta nekem ezt az emléket.
Gee a homlokát ráncolta.
- Mégis milyen emlék ez?
- A nagymamám virrasztásának a napja. Láttam őt. Láttam a lelkét.
Rám mosolygott, mert tudta, hogy látom. Anyukám persze kiakadt,
amikor beszéltem neki róla, de tulajdonképpen elbúcsúzhattam a
nagyimtól. - Elhallgattam, és Geere néztem. - Könyörgök, mondd, hogy a
nagymamám nem bolyongó lélek. Kérlek, mondd, hogy Dank eljött érte,
csak egy kicsit később.
Gee abbahagyta a hüvelykujja körmének rágcsálását, és megcsóválta a
fejét.
- A nagymamád lelke békére lelt. Dank külön lecsekkolta a legtöbb
55
rokonodat. Azok, akikhez közel álltái, mind békére leltek. És ami azt
illeti, biztos forrásból tudom, hogy a nagymamád lelke hamarosan
visszatér.
Megkönnyebbülten sóhajtottam, és a derekamra simítottam a kezem.
Ez szép emlék volt. Szerettem a nagymamámat. Arra nem szívesen
emlékeztem vissza, hogy aznap felzaklattam édesanyámat, de most már
megértettem, miért akadt ki.
- Leif tanított meg arra, hogy hagyjam figyelmen kívül a lelkeket.
Gee grimaszt vágott.
- Fú, adjunk neki kitüntetést ezért a hihetetlen kedvességért! Pláne,
mert ő az oka, hogy egyáltalán látsz lelkeket.
Persze igaza volt. De akkor is, az álmaimban látott Leif irtóra
hasonlított arra a fiúra, akit az idén ismertem meg. Ezt nehéz volt
elfelejteni. Egyáltalán nem éreztem veszélyesnek.
- Na, most pedig kérek abból a csokis sütiből, amit anyukád csinált,
és tovább akarom nézni azt a tegnapi sorozatot. Totál kimerültem abban,
hogy rád próbálok vigyázni. Rám fér egy kis pihenő.
Napok óta nem láttam Danket, Gee pedig azóta sem mozdult
mellőlem. Tudtam, hogy nem ez volt álmai melója, és utáltam, hogy
máris kezdett elege lenni belőle. Felálltam a kanapéról, és bementem a
konyhába.
- Üdítőt vagy tejet kérsz hozzá? - kérdeztem.
- Tejet. Attól még jobb ízű lesz a süti.
Olyan izgatott volt a hangja, hogy elnevettem magam.
Mindkettőnknek vágtam egy-egy nagydarab süteményt, és töltöttem
egy-egy nagy pohár tejet. Tényleg ránk fért, hogy nasizzunk, és a Gossip
Girlt nézzük, miközben Gee jókat vihog, és kigúnyol mindent, amit a
sorozat szereplői művelnek. A gazdag New York-i tinik végtelenül
szórakoztatták Geet.

DANK
Már három napja nem láttam Pagant. Amikor végre újra beléptem a
szobájába, figyeltem, ahogy a haját kefélte. Kicsit túl szűknek találtam a
farmerjét. Nem igazán kezeltem jól a féltékenységet. Tekintetem fölfelé
vándorolt magas, fekete bőrcsizmáján és hihetetlenül feszes farmerján,

56
ami szexisen simult a fenekére. Aztán a derekánál kivillant csupasz bőre,
ahogy felemelte a karját, és lazán feltűzte hosszú, göndör, sötét tincseit.
Káprázatos volt, és csak az enyém.
Becsuktam magam mögött az ajtót, mire Pagan riadtan perdült meg.
Azonnal mosoly ragyogott fel az arcán, és mintha felfalt volna a
szemével. Felém rohant, és olyan sebesen vetette magát a karomba, hogy
egy átlagos fickó elejtette volna. Farmerba bújtatott lábát, amit az imént
csodáltam meg, a derekam köré szorította, és csókokkal hintette be az
arcomat. Lehetett csordultig szerelemmel a szívem, ha egyszer nekem
nem is volt olyan? Még szorosabban fogtam át a derekát.
- Te is hiányoztál nekem - suttogtam, és elkaptam heves ajkát az
enyémmel. Nem követelt többet, és hagyta, hogy megízlelhessem egy
kicsit, mielőtt hátrahúzódott, és lenézett rám.
- Annyira izgatott vagyok! Őrületesen hiányoztál.
- Ugye tudod, hogy alig bírok majd koncentrálni azon a színpadon,
miközben te olyan farmerban feszítesz, ami így kihangsúlyozza a
hihetetlenül gyönyörű alakod?
Pagan kuncogva fészkelődött a karomban, majd két kézzel
megragadta az államat, és puszit nyomott az arcomra meg a
homlokomra.
Azonnal kihasználtam a lehetőséget, és hanyatt fektettem őt az ágyra.
Szeme tágra nyílt, elkerekedett a meglepetéstől, miközben föléje
hajoltam, és csókolgatni kezdtem a nyakát, nyelvemmel cirógattam a
kulcscsontját. Az ilyen csókok veszélytelenek voltak.
Pagan elégedett sóhaja megőrjített. Imádtam, hogy milyen szexis kis
hangokat adott ki, amikor így együtt voltunk.
- Mmmmm, csókold meg a számat - suttogta.
Megcsóváltam a fejem, mert tudtam, hogy egy csók túl hamar véget
vetett volna ennek a pillanatnak. Még nem akartam leállni. Napok óta
fantáziáltam Pagan egyedi illatáról és ízéről. Most, hogy végre itt volt
alattam, mohó voltam. Annyit akartam belőle, hogy kibírjam a ma estét.
- AH! - zihált Pagan, ahogy beleharaptam nyaka és válla hajlatának
érzékeny bőrébe.
Mosolyogva szívtam be meleg, selymes bőrének illatát.
Pagan felemelte a csípőjét, hogy még jobban hozzám simuljon.
Őrületes vágy gyúlt bennem, és tudtam, hogy el kell távolodnom tőle.
Amikor Pagan ilyen bizakodón simult és dörgölőzött hozzám, az mindig
57
tönkretette az önuralmamat. Följebb toltam magam, hogy ne legyünk
ilyen közel egymáshoz, mert nagy szükség volt rá, hogy eltávolodjak a
melegségétől, amit nagyon is szívesen megosztott volna velem. Az
önmegtagadástól bosszúsan nyögtem fel.
Pagan felült, és odahúzódott hozzám, hogy átkarolja a nyakamat.
Lágy ajka a halántékomat csókolgatta.
- Hidd el nekem, Dank Walker, számomra csak te létezel. Nincs
olyan, aki akár csak a nyomodba érhetne.
Incselkedő morgással feléje fordítottam fejem, és a fülébe haraptam.
- Jó tudni. Nem akarnám, hogy valami szerencsétlen alak idejekorán
találkozzon ma este a halállal.
- Dank!
Kuncogtam, és vállat vontam.
- Mondanám, hogy csak vicceltem, de komolyan mondtam.
Pagan rosszallóan csóválta meg a fejét, majd a dzsekijéért nyúlt, és
felkelt az ágyról.
- Menjünk, hadd lássam a színpadon a rocker pasimat! - felelte
önelégült vigyorral.
A ma este arról szólt, hogy jót mulathassunk Pagannel. Eszem ágában
sem volt hagyni, hogy a jelenlegi gondjaink az utunkba álljanak. Leif már
így is épp elég sokáig tartott távol a csajomtól. Muszáj volt lenyomnom
ezt a koncertet a bandával, Pagan pedig el akart jönni rá, szóval minden
tökéletesen klappolt.
Pagan kiment a folyosóra, aztán hátrapillantott a válla fölött, és rám
mosolygott.
- Na, jössz vagy sem?

PAGAN
Füst gomolygott a színpadról, villogtak a reflektorok, és sikoltoztak a
rajongók. Dank magához húzott, és csókot nyomott az ajkamra.
- Maradj itt! A szünetekben visszajövök. Látni akarlak, miközben
énekelek.
Izgatottan bólintottam, Dank pedig még egy utolsó puszit nyomott a
homlokomra, majd kiszaladt a színpadra, ahol a Cold Soul többi tagja
már kezdésre készen várta. A reflektorok teljes fényerősséggel ragyogták

58
be a színpadot, Dank pedig a dobossal és a basszgitárossal együtt
belevágott a vad, tüzes kezdőszámba, amit nem ismertem föl.
Dank odavonult a mikrofonhoz, ujjai a gitár húrjain táncoltak.
Legszívesebben én is együtt sikoltoztam volna a koncertteremben
összezsúfolódott tömeggel. Dank feszes, szürke pólója kihangsúlyozta
felsőtestének isteni kockáit. Nagyon hálás voltam azért, hogy a gitár
eltakarta lenyűgözően izmos hasát. Nem kimondottan tetszett a
gondolat, hogy a nevét sikoltozó lányok ilyen tisztán láthatják tökéletes
alakját, de erőt vettem magamon, és igyekeztem megbékélni a dologgal.
Dank felém fordította a fejét, és a szemembe nézett. Elégedett szikra
villant a tekintetében, aztán rám kacsintott. Még szép, hogy megérezte az
aggodalmamat. Az sem lepett meg, hogy tetszik neki a tény, miszerint
nem örülök annak, ha más csajok stírölik. Pajkos vigyor ült ki az arcára,
és előbukkant szexis kis gödröcskéje.
Csókot dobtam neki, ő pedig fél kézzel felnyúlt, és úgy tett, mintha
elkapná, majd két ujjal megérintette az ajkát, mielőtt visszafordult a
tömeghez. Most komolyan, erre már kis híján elaléltam a
gyönyörűségtől. Ki hitte volna, hogy a Halál lehet ilyen hihetetlenül
édes?
A sikoltozó tömeg egyszeriben - mintegy végszóra - elcsendesült,
Dank pedig kinyitotta a száját, és énekelni kezdett.

„Lemegy a nap, és én csak téged figyellek.

Leszáll a sötétség, és úgy elmondanám neked,
Hogy bármi is történjék, mindig veled leszek.
De elbújok előled, és csak suttogok neked.
Szavakat, amiket nem mondhatok, de úgysem kell hallanod.
Szavakat, amiktől sehogy sem szabadulhatok.

Most már nem bírom nélküled.

Most már a hatásod alá kerültem.
Te lettél a mindenem, és nem feledhetem, mit mutattál.
A tiéd lettem, és nem érdekel, hol a határ.
A tiéd lettem, és nem érdekel, mi lesz az ár.
Elgyengülök és erőre kapok a karodban.
A tiéd lettem, és ott kell lennem, ahol szíved van.”

59
 Zakatolni kezdett a szívem, ahogy Dank ismét rám nézett. Még nem
hallottam ezt a számot, pedig minden albuma megvolt az iPodomon.
Nyelve picit kibukkant az ajka közül, ahogy megnyalta a száját, aztán a
szemembe nézett, és tovább dalolt.

„Nem is tudhatod, hogy mit kívánsz tőlem.

Tehetetlen vagyok, neked nem állhatok ellen.
Nem akarok semmi mást, csak hogy mosolyogni lássalak.
Soha nem lehetek a szerelmedre méltó alak.
Csoda, hogy megláttad, ki vagyok, és mégis maradtál.
Egész életemben igyekszem majd az lenni, akit akarnál.

Most már nem bírom nélküled.

Most már a hatásod alá kerültem.
Te lettél a mindenem, és nem feledhetem, mit mutattál.
A tiéd lettem, és nem érdekel, hol a határ.
A tiéd lettem, és nem érdekel, mi lesz az ár.
Elgyengülök és erőre kapok a karodban.
A tiéd lettem, és ott kell lennem, ahol szíved van.”

Lassan csücsörített, mintha meg akarna csókolni, mielőtt ismét a

tömeghez fordult, és folytatta az éneklést.

„A tekintetedben tűz lobog.

Megbabonáz minden gondolatod.
Sosem tudom előre, mi jár a fejedben,
De sütkérezni akarok a melegségedben.
Te sosem tehetnél semmi rosszat.
Minden szempontból tökéletes vagy.
Most már nem bírom nélküled.
Most már a hatásod alá kerültem.
Te lettél a mindenem, és nem feledhetem, mit mutattál.
A tiéd lettem, és nem érdekel, hol a határ.
A tiéd lettem, és nem érdekel, mi lesz az ár.
Elgyengülök és erőre kapok a karodban.
A tiéd lettem, és ott kell lennem, ahol szíved van.”

60
 Ahogy a szám véget ért, a tömeg sikoltozni kezdte Dank nevét.
Eltöltött a büszkeség arra a gondolatra, hogy ez a csodálatos... lény az
enyém.

- Szóval, te vagy Dank legújabb spinéje?

Hátranéztem, hogy megkeressem a gúnyos hang forrását. A lány
nagyon csinos arcán bosszús grimasz ült. Haja szőke csigákban omlott le
derekáig, melynek karcsúsága igazságtalannak tűnt, figyelembe véve
dús keblét. Görögdinnyényi melle kis híján kibuggyant szűk,
spagettipántos felsőjének mély dekoltázsából. Ha azt mondta volna,
hogy épp most jött egy playboyos fotózásról, meg sem lepődtem volna.
- Pedig Dank sokkal... mutatósabb bigékre szokott bukni. El se
hiszem, hogy veled van így elfoglalva mostanában.
Ja, az előbb nem csak képzeltem gúnyos hangnemét. Ez a csaj nem bírt
engem. De amit mondott, annak nem volt semmi értelme. Magától
Danktől tudtam, hogy sosem voltak „spinéi”, és hogy ez volt a legelső
párkapcsolata. Fogalmam sem volt, hogy feleljek a csajnak, aki
nyilvánvalóan egyáltalán nem ismerte Danket, így inkább ismét a szín-
padra összpontosítottam, és figyeltem, ahogy a pasim őrült lelkesedést
váltott ki több ezer emberből.
- Arra se tartasz méltónak, hogy szóba állj velem? Na, várd csak ki a
végét! Én sokkal régebb óta vagyok a bandával, mint te, és egyedül az
apukámnak köszönhető, hogy a Cold Soul felkeltette egy lemezkiadó
érdeklődését. Danknek nem fog tetszeni, hogy ilyen udvariatlan voltál
velem.
Erre már nem bírtam tartani a számat, így feléje fordultam, hogy
viszonozzam bosszús tekintetét.
- Amikor végre mondasz valami olyat, amire érdemes reagálni,
akkor boldogan válaszolok. De napnál világosabb, hogy igazából nem
ismered Danket. Ha ismernéd őt, akkor tudnád, milyen hihetetlen
idiótaságokat hadoválsz. - Dühtől lángolt a tekintete, és legszívesebben
elnevettem volna magam a reakciója láttán. A csajnak nagy volt a szája,
de azzal már nem bírt mit kezdeni, ha valaki visszavágott neki.

61
 - Remélem, hogy élvezted a menetet, hülye liba, mert most már
vége. Dank nem fogja eltűrni, hogy így beszélj velem. Én túl fontos
vagyok ahhoz, hogy szívózz velem.
Forrt a vérem, és közelebb léptem hozzá.
- Még te merészelsz libának nevezni engem? - mordultam.
Elsőre nagyon is elégedettnek tűnt, hogy sikerült feldühítenie, de
aztán öntelt vigyora lelohadt, és rémült képet vágott. Elhátrált tőlem. Kis
híján felkacagtam. Azokra a felsősökre emlékeztetett az általános
iskolából, akik a kisebbeket terrorizálták, és akiknek szintén csak a
szájuk volt nagy. Amint valaki szembeszállt velük, rögtön meghátráltak.
Erősnek éreztem magam attól, hogy egyedül is meg tudtam oldani a
helyzetet. Nem Dankre vártam, hogy ossza ki a lotyót, hanem én magam
intéztem el.
- Ne! - hátrált a csaj a falhoz, én pedig továbbra is dühösen
meredtem rá, imádtam rémült arckifejezését. Nagyon élveztem a szitut.
- Pagan, elég!
Dank hangját hallva megdermedtem, ő pedig kettőnk közé lépett.
Verítéke átitatta a pólóját, így az még jobban a bőréhez tapadt. Aztán
elfordult tőlem, és a csajra nézett.
- Mi történt? - kérdezte tőle. Micsoda? Miért miatta aggódott?
- Megtámadott engem! Én csak beszélgetni próbáltam vele, erre ő
letámadott - rinyálta a csaj könnyek között. Tényleg elsírta magát?
Basszus, még hihetően is hangzott.
- Hozzá se nyúltam. Azt mondta...
- Ne most, Pagan! - szakított félbe Dank, én pedig dermedten állva,
tátott szájjal bámultam őt, meg a lányt, akit mintha meg akart volna
vigasztalni. Talán átléptem valami párhuzamos univerzumba? Ennek az
egésznek nem volt semmi értelme.
- Rám... rám mordult - hebegte a csaj, és rám mutatott egyik hosszú,
piros körmével. Jó, talán tényleg morogtam vele. De hát hülye libának
nevezett!
- Azt mondta... - kezdtem újra, és Dank ismét közbevágott.
- Várj, Pagan!
Az értetlenségem haragba csapott át, és nem vártam meg, hogy
végighallgassa a csaj hazugságait. TŐLEM kellett volna megkérdeznie,
hogy jól vagyok-e. Nem pedig tőle. Eszem ágában sem volt itt állni, és a
dumálásukat hallgatni. És végképp eszem ágában sem volt itt állni, és
62
próbálni megvédeni magam, ha Dank még esélyt sem akart adni, hogy
megszólalhassak. A hátsó kijárat felé vonultam, arra számítottam, hogy
Dank észbe kap, és követ engem, ám amikor kiléptem az ajtón, amin át a
koncert előtt bejöttünk, még mindig nem sietett utánam.
Megbántottan, dühösen és értetlenül meredtem az éjszakába. Nem
volt kocsim. Dank nem jött utánam. És az imént ügyet sem vetett rám,
belém fojtotta a szót. Könnybe lábadt a szemem, és már épp megtöröltem
volna, amikor úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. Nem volt itt senki,
aki láthatta volna, hogy sírok.
- Majd én hazaviszlek - riasztott meg Leif hangja. Megperdültem, és
megláttam őt, ahogy a kisteherautójának dőlve engem figyelt.
Nem akartam, hogy sírni lásson, így letöröltem az arcomat mosó
könnyeket. Nem szállhattam be Leif kocsijába. Hiszen gonosz szellem
volt, aki a lelkemet akarta. Aggódó arckifejezése azonban a fiút juttatta
eszembe, aki meglátogatott a kórházban az autóbalesetem után. Annyira
aggódott értem, hogy egész éjjel nem mozdult el a közelemből, a
váróban aludt. Leif világ életemben mellettem volt, ha szükségem volt
valakire. Soha nem volt benne semmi ijesztő. Még egyszer sem hagyott
cserben. Hátrapillantottam a csukott ajtóra, azt kívántam, bár kilépne
rajta Dank, de semmi sem történt. Harag fojtogatta a torkomat, és sajgott
a szívem.
- Köszi szépen, Leif. Tényleg kéne nekem egy fuvar.

DANK
Alig bírtam ki, hogy hagyjam Pagant sértődötten és megbántottan
elmenni. De minél messzebb került az előttem álló lélektelen lénytől,
annál jobb volt. Annyi düh és fájdalom áradt belőle, hogy alig bírtam
koncentrálni tőle. Pedig muszáj volt rájönnöm, mi ez a szerzet. Úgy nem
sikerült volna, ha közben Pagan zaklatottan álldogál mögöttem. Szívem
szerint a karomba zártam volna, meg akartam nyugtatni őt, de nem
adhattam esélyt ennek az akárminek, hogy elmeneküljön.
- Ki vagy te? - morogtam, haragosan meredve a szőkére.
Amint Pagan befordult a sarkon, a csaj képére gúnyos vigyor ült ki, és
a rettegés színjátékát befejezve kihúzta magát.
- Még nem volt egymáshoz szerencsénk, Dankmar - felelte, és

63
végigfuttatta hosszú, vörös körmét a pólómon. - De ha akarsz, behatóan
megismerhetsz.
Olyan erővel csaptam félre a kezét, hogy felhördült fájdalmában.
Helyes. Fájdalmat akartam okozni neki. Túl közel merészkedett
Paganhez. Az én eszementen bátor csajom pedig szembeszállt vele,
mintha képes lett volna puszta kézzel elbánni egy pokolbéli démonnal.
- Nem vagy méltó rá, hogy hozzám érj - emlékeztettem rideg, hűvös
hangon. - Most pedig mondd el, miért merészkedtél az én Paganem
közelébe! - követeltem.
Vállat vont, és karba tette a kezét.
- Én csak a dolgomat tettem. Ez a feladatom, Dankmar. Tudod, mit
jelent elvégezni a feladatodat, nem?
- Ne szórakozz velem! Válaszokat akarok, most rögtön. Pagan után
kell mennem. Nem érek rá itt vacakolni.
A csaj vihogott, engem pedig jeges rémület töltött el.
- Már késő - mondta gúnyosan, majd eltűnt.
Nem akartam elhinni a fejemben lüktető igazságot, és futásnak
eredtem a folyosón, ahová Pagan mindössze pár perccel ezelőtt
befordult. Nem láttam őt. Kivágtam a hátsó ajtót, de a parkolóban csak
üres kocsikat találtam. Sehol senki. Lehunytam a szemem, és Pagan
lelkét kerestem. Én mióta csak megismertem, most először nem éreztem
őt.
- NEEEEEEE!

64
 NYOLCADIK FEJEZET

PAGAN
Borzasztóan elnehezült a szemem. Nem emlékeztem, miért.
Megpróbáltam kinyitni, de hiába. Hol lehettem? Mit tettem? Hova lett
Dank? Miért nem bírtam kinyitni a szemem?
- Nyugi, Pagan, semmi baj! Ne izgasd fel magad! Vigyázok rád.
Ez Leif hangja volt. Miért volt itt Leif?
- Leif?
Abnormálisan meleg ujjak simították félre az arcomba hullott
hajtincseket, és megborzongtam, ahogy libabőrös lett az egész testem.
Nem a gyönyörtől.
- Igen, itt vagyok - mormolta Leif, és tovább játszadozott a
hajammal.
- Hol vagyok? Miért nem bírom kinyitni a szemem? - A hangomból
csak úgy áradt a pánik.
- Most velem vagy. Ott, ahová tartozol. Ahová mindig is tartoztál.
Az enyém voltál, mióta csak téged választottalak, amikor még
mindketten gyerekek voltunk. Ami pedig a szemedet illeti, hamarosan ki
fog nyílni. Az emberi tested nehezen viseli az utazást, és ezt igazán
sajnálom.
Semmi értelme nem volt annak, amit beszélt.
- Nem értem.
- Te csak pihenj! Hamarosan jobban érzed majd magad. Minden
csepp erőmet összeszedve küszködtem, hogy ki tudjam nyitni a szemem,
de nem történt semmi. Továbbra is sötétség ölelt körbe. Végül
kimerülten belezuhantam a feketeségbe.

Lassan pislogtam, és felbámultam a kifeszített, fekete anyagra, ami

mintha sifon lett volna. Értetlenül meredtem rá, aztán felfogtam, hogy ez
a baldachin az ágy fölött, amiben fekszem. Oldalra fordítottam a fejemet,

65
hogy felmérjem a környezetemet, és észrevettem, hogy a szobát halvány
narancssárga izzás vonja be. Az alkaromra támaszkodva félig felültem,
és próbáltam kitalálni, hogy mindez valóság-e, vagy csak álmodom. A
szoba tele volt gyertyákkal, amiknek vibráló lángja táncoló fényt vetített
a mennyezetre. A fal kőből volt, a helyiséget viszont gazdagon
díszítették ezüst gyertyatartókkal és kristálycsillárral. Biztosan csak
álmodtam. Megcsóváltam a fejem, hogy teljesen magamhoz térjek.
Leraktam a lábamat a padlóra, és csak ekkor vettem észre a fekete
selyem ágyneműt, amin aludtam. Akárcsak a többi berendezés, a
hatalmas vaságy is elütött a szoba kőfalától. Mégis miféle hely akart ez
lenni, és honnan szedte a képzeletem?
Az ágy szélén ülve az előttem lobogó kis lángokra meredtem, és arra
koncentráltam, amire emlékeztem: Dank koncertjén voltam. Volt ott egy
lány... egy goromba lány. Egy lány, akit Dank a védelmébe vett. Ő, igen,
és akkor én elszaladtam, Leif pedig rám talált.
Zihálva ugrottam fel, és megpördültem, egy ajtót keresve. Ez nem
álom volt. Ki kellett jutnom innen. Valami nem stimmelt. Leif elvitt
magával. Elkábított. Miért kellett úgy drámáznom Dankkel, miért
szaladtam el? De mielőtt még totál bepánikolhattam volna, az ágytól
balra elmozdult a kőfal, és kitárult egy rejtekajtó.
Leif lépett a szobába, a szokásos farmer és pólóing szerelésében.
Teljesen normálisnak tűnt. Pontosan úgy festett, mint egy középiskolai
élsportoló. Szőke haja tökéletesen borzas volt, mintha direkt úgy lőtte
volna be, hogy érintetlennek látszódjon. Kék szeme, amiben nemrég még
megbíztam, felcsillant, ahogy tekintetünk találkozott. Nagyon nehéz volt
elhinni, hogy tényleg gonosz lehet.
- Végre felébredtél. - Láthatóan nagyon örült ennek, miközben
becsukta maga mögött az ajtót.
- Hol vagyunk?
Leif széttárta a karját, és elvigyorodott.
- Az otthonomban. Tetszik?
Nem szakítottam meg vele a szemkontaktust. Nem ezt a választ
vártam, és ezt ő is tudta.
- Miért vagyok itt, Leif?
Vigyorgott, és felvonta az egyik szemöldökét. Ez az arckifejezés
szokatlan volt tőle. Leif eddig soha nem tűnt hetykének.
- Mert hozzám tartozol.
66
 Magamba fojtottam a pánikot, ami nagy erővel készült kitörni
belőlem, megőriztem higgadt arckifejezésemet, és tettem feléje egy
lépést.
- Nem tartozom hozzád, Leif. Nem vagyok a tulajdonod. Személy
vagyok. Kérlek, vigyél haza!
Leif durva nevetést hallatott, amiben nem volt semmi vidámság.
- Hogy Dankmaré lehessen, amit én teremtettem? Azt már nem,
Pagan. - Elhallgatott, és már így is kócos hajába túrt. Ezt a mozdulatot
több százszor láttam már tőle. Ez az aprócska, emberi gesztus valahogy
enyhítette a rám törő félelmet. - Tudod, óhatatlan volt, hogy Dankmar
beléd szeressen. Különleges vagy. Ezt ő is észrevette. Azt viszont
elfelejtette megmagyarázni neked, hogy azért vagy különleges, mert én
azzá tettelek. Nem ő. Nem a sors. Én. A lényed teljes egészében átalakult
az én művemmé. Téged nekem jelöltek ki. - Felém nyújtotta a kezét. -
Semmi baj, bízz bennem! Az érintésem nem árthat neked.
A fejemet csóválva elhátráltam, míg az ágy vaskerete a hátamhoz nem
ért.
- Bántottalak én valaha, Pagan? Hallgass a lelkedre! Tudja, hová
tartozik. A tűz, ami most is felvillan a szemedben, azt jelzi, hogy a lelked
értem sóvárog. - Odalépett elém, és úgy mosolygott le rám, mintha egy
csodás titkot készülne megosztani velem. Ismét a kezét nyújtotta nekem.
- Fogd meg a kezem!
A szemem. Miatta ragyogott a szemem ilyen hátborzongató
narancssárgában, és erre ő még azt akarta, hogy fogjam meg a kezét?
Arról szó sem lehetett. Ez problémát jelentett.
- Könyörgök, Leif, vigyél haza! Én csak haza akarok menni -
esdekeltem.
A homlokát ráncolta, és az oldalához ejtette eddig felém nyújtott
kezét.
- Mégis mit kell még tennem, hogy végre megbízzál bennem? A
Halálban bezzeg fenntartás nélkül bízol. A Halálban, Pagan. Dankmar
maga a Halál. Mégis hogyan bízhatsz meg egy olyan lényben, akinek az
a dolga, hogy lelkeket vigyen el a földről, de bennem nem? Én sosem
hagytam, hogy bántódásod essen. Sosem hagytalak magadra. Erre
felbukkan ő, és te gondolkodás nélkül a rabja leszel. Mégis mit tett ő
valaha is, hogy megérdemeljen téged? Nem mentette meg az életed.
Simán elvitte volna a lelked, amikor gyerek voltál. Hagyta volna, hogy
67
anyád gyászolja az elveszített gyermekét, és többé nem is gondolt volna
rád. Ez a szokása.
- De miért mentettél meg?
Leif halvány, szomorú mosolyt vetett rám, és oldalra döntött fejjel
méregetett.
- Nem a legsötétebb rémálmod vagyok, Pagan. Igaz, hogy a sötétség
az én világom, de láttam egy megmentésre érdemes életet, és
kiválasztottam magamnak. Apám is azt a lelket választotta nekem.
Egyetértett velem, hogy téged nekem szántak. Tehát most eljött az ideje,
hogy elfogadd, az eddigi életed véget ért. Már rég itt az ideje. Meg kellett
volna halnod abban a balesetben, hogy amikor a Halál eljön érted,
helyette én vihessem magammal a lelkedet. Megbíztál volna bennem. A
lelked és a szellemem egyek. De a Halál megszegte a szabályokat. - Leif
felmordult, és odalépett a szobát bevilágító rengeteg gyertya egyikéhez. -
Hanyagságomban rosszul ítéltem meg őt. Tudtam, hogy a Halál veled
van, de azt hittem, csak azt teszi, amit akkor szokott, ha különösen
érdekli egy lélek, és felkészít téged. Ehelyett az ostoba beléd szeretett.
Elszörnyedve figyeltem, ahogy a gyertya fölé tartotta a kezét,
fellobbantva azt, míg végül a láng már a tenyerét nyaldosta. Ökölbe
szorította a kezét a gyertya lángja körül, aztán visszafordult felém, és
megmutatta a tenyerét, amiben egy tűzgömb lobogott.
- Én talán nem parancsolhatok a Halálnak, a halottaknak viszont
igen. Azoknak, akik nem épp bölcs döntéseket hoztak az életük során.
Ők a sötétséget járják, apám uralma alatt. Az én uralmam alatt.
Szükségem van valakire, aki enyhíthetné a magányomat. Te már több
mint tizenöt éve a társam vagy, még ha nem is voltál ennek tudatában.
De lassan visszatérnek majd az emlékeid. Be fogod látni, hogy valóban
hozzám tartozol.
Dank erősebb volt nála. Ezt hajtogattam a fejemben, hogy ne kezdjen
zakatolni a szívem. Tudtam, hogy meg fog találni. Még akkor is, ha a
pokol mélyén vagyok. Bár körülnézve határozottan kételkedtem benne,
hogy ott lennénk. Ezen a helyen semmi sem emlékeztetett a pokolra. Hát,
kivéve, hogy egy vudu szellemkirály tartott itt fogva.
- Egyszerűen csak elragadsz a földről? Mi lesz anyukámmal? Nem
hagyhatom őt magára. - Igazából ez volt a legkisebb bajom, de Leif hozta
szóba a gyászoló anyámat, szóval úgy gondoltam, a képébe vágom ezt.
Leif a homlokát ráncolta, és közelebb lépett hozzám, így a testemen
68
úrrá lett a pánik. Tudatosan kényszerítettem magam, hogy ne húzódjak
el tőle. Nem voltam biztos benne, arra hogyan reagálna. Makacsul meg
volt győződve róla, hogy a lelkem az övé, de az aztán tuti nem kért
őbelőle.
- Hamarosan vissza foglak vinni. Anyukád észre sem fogja venni,
hogy eltűntél. Csak szükségem volt egy helyre, ahol beszélhetek veled.
Ahol mindent elmagyarázhatok, anélkül, hogy... - Elhallgatott, és
keserűen húzta el a száját. - Hogy az a hülye szállító vagy Dankmar
folyamatosan beleköpne a levesembe.
Ezek szerint haza akart vinni. Nem kellett örökké ebben a
hátborzongató, pinceszerűségben raboskodnom. Ez volt a legjobb dolog,
amit hallottam, mióta csak Leif belépett a szobába. Megint rendesen
kaptam levegőt.
- Attól féltél, hogy fogva tartanálak? Ugyan, Pagan, hiszen ismersz,
tudhatnád, hogy nem tennék ilyet. Mikor nem gondoskodtam én a
boldogságodról? Mikor bántottalak én téged szándékosan? Soha. - A
kezemért nyúlt, és megszorította. Legszívesebben elrántottam volna a
karomat, és a helyiség túlsó felébe szaladtam volna, de nem tettem. Nem
lett volna a legjobb ötlet felbosszantani Leifet. Nem akartam magamra
haragítani, nehogy a végén még meggondolja magát, és ne engedjen
haza.
- Miről akarsz beszélni velem? - kérdeztem halk, nyugodt hangon.
Ez láthatóan tetszett Leifnek, és felvillant kisfiús vigyora. Ezt a Leifet
ismertem. Már önmagában a mosolya láttán is megkönnyebbültem
kicsit.
- Így már jobb. Lelassult a pulzusod. Nem örülök, ha félsz. Nem
akarom, hogy félj tőlem.
Hiába, attól én még féltem. Egyáltalán nem jöttek be nekem a gonosz
szellemek, úgyhogy ezzel nem volt mit tenni.
- Kérlek, gyere el velem sétálni! Beszélgethetünk, miközben
megmutatom neked a környéket - mondta, és gyengéden maga felé
húzta a karomat. Nem igazán volt kedvem körülnézni a pokolban,
viszont bármi áron haza akartam jutni, úgyhogy hagytam, hogy a kő
rejtekajtóhoz vezessen, ami tökéletesen belesimult a falba. Ha Leif nem
nyitotta volna ki, biztosan nem vettem volna észre.
Az ajtón kilépve a hűvös, nyirkos levegő nem lepett meg annyira,
mint a környezet. Ez tuti nem a pokol volt. Bár a szaga nagyon
69
hasonlított ahhoz, amilyennek a pokol bűzét képzeltem. Az utca nyirkos,
fekete aszfaltjáról azért szállt fel a gőz a hűvös esti levegőbe, mert a téli
nap szokatlanul meleg volt, nem pedig azért, mert a pokol bugyrában
voltunk. Az utcában sorakozó régi, viharvert, francia stílusú épületeket
bárok, diszkók és természetesen vudu üzletek foglalták el. Talán nem a
pokolba kerültem, de ez majdnem ugyanaz volt.
Kinyílt a szemközti kocsma ajtaja, és kitántorgott rajta egy férfi, aki
hangosan röhögött, miközben egy termetesebb alak nagyot lökött rajta,
majd bevágta mögötte az ajtót. A részeg férfitől mindössze néhány
lépésre sztepptáncot járó kisfiúnak a szeme sem rebbent, miközben a
pasas szitkozódva és röhögve feléje botladozott az utcán. Mégis hol
lehettek a fiú szülei? Már éjfélre járhatott. Egy nő rohant végig az utcán,
sikongatva a nevetéstől, aztán megállt, és felemelte eleve is aprócska
felsőjét, így kibuggyant a melle, amit ugrálva mutogatott az őt üldöző
férfinak. Aztán megfordult, és ismét futásnak eredt a pasas elől,
tűsarkúban, közszemlére téve a csupasz mellét. A férfi végül utolérte, a
karjába kapta, majd úgy nyomta oda hozzá a fejét, aminek jobb
szerettem volna nem a tanúja lenni. Elkaptam a pillantásomat a
visszataszítóan viselkedő párocskától, és megláttam egy régimódi lovas
kocsit, ami felénk tartott. Még soha nem láttam ilyet a való életben.
Kíváncsi voltam, vajon ezért van-e az utcáknak trágya- és hányásszaga.
- Gyere, Pagan, ne azokat a szerencsétleneket bámuld! Szálljunk be!
- Leif a lovas kocsi felé húzott, miközben az állatok megálltak előttünk.
- Kocsikázni fogunk? - kérdeztem, ő pedig beemelt a lovas kocsi
hátulsó ülésére.
- Aha - felelte, és vigyorogva beszállt, de velem szemben ült le, nem
pedig mellém. Hálás voltam a kettőnk közti távolságért, az viszont nem
tetszett, hogy így folyamatosan engem bámulhatott.
- Szóval, hogy tetszik a Bourbon Street? Olyan, amilyennek
képzelted?
Az őszinte válaszom erre az lett volna, hogy eddig még egyszer sem
gondoltam a Bourbon Streetre. Soha életemben nem képzeltem el róla
semmit. De legalább most már pontosan tudtam, hova hozott Leif: a
Louisiana állambeli New Orleansba. Ahogy útnak indultunk, ismét az
utcákat figyeltem. A kirakatokban meztelen nőket hirdettek a
neonreklámok, a krétával telefirkált táblák pedig a legfinomabb helyi
specialitásokat ígérték. Vége-hossza nem volt a vudus boltoknak, és a
70
kirakatokat megtöltötték azok a kis rongybabák, amik a vudu hallatán
nekem mindig eszembe jutottak. Én világ életemben csupán ennyit
tudtam a vuduról: hogy az ember tűket szurkál egy ilyen rongybabába,
ha rosszat akar valakinek. Ez eddig muris gondolatnak tűnt, semmi
többnek. Mekkorát tévedtem!
- Ezek az üzletek, a vudus boltok... - kezdtem, Leif pedig kuncogott.
- Mindet átlagemberek vezetik, és csakis azért vannak, hogy
kiszipolyozzák a turistákat. Egyiküknek sincs semmi hatalma. Úgy
sejtem, ha ellátogatna hozzájuk egy valódi vudu szellem, akkor
becsuknák a boltot, és elhagynák a várost. Az igazi vudut nem ezeken az
utcákon lehet megtalálni. Hanem csak a mocsár mélyén, azoknál, akiket
a szellemek méltónak találtak a vudu képviseletére.
Ó, csodás, ezek szerint a gonosz szellemek válogatósak voltak. Hát
ettől máris jobbnak tűnt minden. Nem forgattam a szemem, ám a Leif
arcára kiülő vigyor jelezte, hogy pontosan tudja, mennyire igyekszem jól
viselkedni.
A régi, francia stílusú épületeket kezdték felváltani a tisztább,
elegánsabb házak. Kíváncsi voltam, vajon menynyit látok még New
Orleansból, mielőtt hazamehetek.
- Ez a város előkelőbb része. Sokkal szebb környék. Itt találhatóak a
legjobb állapotban megőrzött déli villák.
Bármilyen érdekes is volt ez, nem érdekeltek New Orleans különböző
részei.
- Miről akartál beszélni velem, Leif? Miért vagyok itt?
Leif előrehajolt, és a térdére támasztotta a könyökét.
Én kihúztam magam, és hátrébb dőltem az ülésen, hogy biztonságos
távolban maradjak tőle. Szerencsére úgy tűnt, hogy nem vette észre.
- Tudom, hogy most már megérted, mit tett édesanyád. Emlékszel
minden alkalomra, amikor eljöttem hozzád életed során. Tudod, hogy én
távolítottam el a testedből a betegséget annak idején, a vén vudu
királynő otthonában. Igen, én mentettelek meg, és ezért cserébe tartozol
nekem, tartozol az apámnak a fizetséggel. Minden vudu bűbájnak meg
kell fizetni az árát. Nem pénzben, ahogy a vudus boltok tulajdonosai
kérik. A valódi vudu ennél többet követel meg. Minél nehezebb a kérés,
annál magasabb az ár. Azt akartam, hogy élj, Pagan. Attól a pillanattól
kezdve figyeltelek, hogy megérkeztél New Orleansba. A nővér, aki
gondoskodott rólad, a vudu királynő unokája volt. Ő vitt el engem
71
hozzád azon a napon, amikor a kórházba kerültél. Lenyűgözött az élni
akarásod. Apám társat keresett nekem, én pedig azt kértem tőle, hadd
legyél az enyém. Azt mondta, hogy várnunk kell. Ha így kell történnie,
akkor a sors majd felkínálja nekünk a lehetőséget. Amikor az orvosok azt
mondták, hogy már a másnapot sem fogod megérni, édesanyád a
nővérhez fordult, ő pedig elküldött titeket a vén vudu királynőhöz, aki
megidézett engem.
Elhallgatott, és egy pillanatig az arcomat fürkészte. Ennek a nagy
részét már tudtam, kivéve persze azt, hogy a nővért milyen kapcsolat
fűzte az öregasszonyhoz. Miután mély levegőt vett, és szinte sóhajtott,
Leif folytatta:
- Egy életet nem lehet ingyen megmenteni. Egy életnek egy élet az
ára. Megmentettem az életed, és ezzel megvettem a lelked. Az enyém lett
azon a napon, amikor megmentettelek. Azóta vagyok a közeledben.
Anyám eladta a lelkemet az ördögnek. Leif most ezt közölte velem.
Kivéve, hogy nem igazán tudtam úgy gondolni Leifre, mint az ördögre.
Most, hogy itt ült előttem, teljesen normálisnak tűnt. Bárcsak normális
fiú lett volna, akivel szakíthatok, akit faképnél hagyhatok!
- Ennek az egésznek semmi értelme. Miért váltál emberré? Miért
néztél éveken át levegőnek? Miért játszattad meg magad előttem? Miért
akarsz engem? Miért nem hagysz békén? - szakadtak ki belőlem a
kérdések. Leif válaszra nyitotta a száját, ám ekkor dühös grimasz ült ki a
képére. Még nem láttam őt ilyennek. Most egyáltalán nem hasonlított az
általam ismert Leifre. Nyilván feldühítette,
amit mondtam, és jaj istenem, ugye nem készült borzalmas démonná
változni?
- Itt van. Hogy a pokolban kerülhetett ide Dankmar ilyen gyorsan? -
bődült el, és a lovas kocsi megállt. Körülnéztem, Leif pedig felállt, és
leugrott a kocsiról, így magamra maradtam. Az utcalámpák
elhalványultak, és a szépen kivilágított villák meg forgalmas utcák,
melyek eddig körülvettek, egyszeriben eltűntek. Ez egyenesen
hátborzongató volt. Valaki megragadta a karomat, mire riadtan
perdültem meg, és felsikoltottam, ám azonnal elnémultam, ahogy Dank
magához szorított.
- Semmi baj - nyugtatott meg, én pedig úgy megkönnyebbülten,
hogy kis híján elsírtam magam. Dank eljött, hogy hazavigyen. A hajamat
simogatta. - Minden rendben, itt vagyok. Leif elment.
72
 - Hova? Biztos vagy benne? - suttogtam, fejemet a mellkasára
hajtva.
- Igen, lelépett, ahelyett hogy szembenézett volna velem.
Megmondtam neked, Pagan, én hatalmasabb vagyok nála.
A mellkasához bújva bólintottam, miközben átkaroltam a derekát, és
beszívtam az illatát. Már nem érdekelt, hogy korábban megbántott.
Túlreagáltam a dolgot. Nem akartam mást, csak itt hagyni ezt a helyet.
- Menjünk haza - suttogta Dank a fülembe.

73
 KILENCEDIK FEJEZET

DANK
- Azzal nem fogsz véget vetni ennek, ha itt strázsálsz a csajod
mellett, mint valami francos házőrző kutya - morogta Gee a Pagan
szobájának sarkában lévő fotelban gubbasztva.
Még arra sem méltattam, hogy gúnyosan visszavágjak neki. Nem
bírtam levenni a szemem Paganről, ahogy az ágyában aludt.
Biztonságban volt. Itt volt velem, épen és biztonságban. Forrt bennem a
düh, amiért elrabolták tőlem, méghozzá az orrom előtt. Hanyagul
kezeltem ezeket a vudu szellemeket, de ennek most véget vetettem. Nem
lett volna szabad velem kezdeniük. Elszántam magam, hogy végezzek a
következő lélektelen lénnyel, akit Pagan közelébe küldenek. Eszem
ágában sem volt megvárni, hogy kiderüljön, mi a szándéka. Egyszerűen
csak el akartam pusztítani. Kendrával akartam elbánni elsőnek. Ő nem
hiányzott volna senkinek. A gyenge szellemkirállyal ellentétben én
gondoskodtam volna róla, hogy senki ne emlékezzen rá. Nem kellett
volna megvárnom, hogy minden lélek elfeledkezzen a létezéséről.
Egyszerűen eltöröltem volna őt. Kendrának is el kellett volna tűnnie,
amikor Leif lelépett. Zavart, hogy a csaj még mindig itt volt, habár Leif
eltűnése óta nem okozott zűrt. Szemmel tartottam, de úgy viselkedett,
mintha ugyanaz az ostoba, könnyelmű pomponlány lenne, akinek
mindig is tettette magát. Egyszer sem ment Pagan közelébe, vagy próbált
flörtölni velem, hogy bosszantsa őt. Legalább több esze volt, mint annak,
aki létrehozta, így a csaj tudta, hogy jobb lesz, ha békén hagy engem meg
az enyéimet.
- Már megint az a „Szét fogom rúgni valaki hátsóját” grimasz ül a
képeden, Dankmar. Mit tervezel? - faggatott Gee.
Kis híján el is feledkeztem Gee jelenlétéről. Itt várt minket, amikor
visszajöttünk, és aggódott Pagan ért. Ezt az egyet meg kellett hagynom
Geeről: végtelenül hűséges volt, és Pagannek sikerült kivívnia a hűségét.
Viszont így most nem volt könnyű megszabadulni tőle.
- Meg kell szabadulnunk Kendrától. Itt nincs helye lélektelen
lényeknek, és nem akarom, hogy Pagan közelében legyen.
- Juj, szupi! Ez a terv tetszik. Neki is el kellett volna pályáznia,
74
amikor Leif lelépett. Figyeltem őt a suliban, és egyelőre nem okozott
gondot, de akkor is tény, hogy itt van. Leif nem véletlenül hagyta őt
Pagan közelében.
- Pontosan. - Most az egyszer egyetértettünk. Bár ha Pagan
biztonságáról volt szó, Gee bármire hajlandó volt. Pagan motyogott
álmában, és a hátára fordult. Megbabonázva figyeltem, ahogy
szempillája megrebbent, magasan ülő arccsontját súrolva. Telt alsó ajkát,
amit úgy imádtam, kissé kidugta, mintha álmában lebiggyesztette volna.
Sötét, selymes hajtincsei szétterültek feje körül a párnán. Minden
porcikája ámulatba ejtett.
- Könyörgööök, ne bámuld már úgy a csajt, mint egy nyelvét lógató
öleb! Bazira idegesít - cikizett Gee.
- Szóval, házőrző kutyából nyelvét lógató öleb lettem. Mégis mi ez
veled meg a kutyás hasonlatokkal?
Gee halkan nevetett.
- Nem tudom. Talán kéne nekem egy kutya.
- Ja, persze, még mit nem. Egy szállító, akinek házi állata van. Mégis
hol tartanád szegény kutyát, amíg dolgozol? Otthagynád egy felhőn?
- Hű, hogy te milyen vicces vagy! Csak hogy tudd, szerintem, ha
hagyják, hogy a Halálnak legyen egy embere, akkor nekem is lehet
legalább egy kutyám.
Már épp visszavágtam volna, amikor Pagan lassan pislogott, aztán
kinyitotta a szemét. Láttam, ahogy kitágult a pupillája, miközben
fókuszálni próbált.
- Halihó - szólt álmosan. Ideje volt, hogy Gee lelépjen.
- Nyomás, Gee! Majd szólok, ha szükségem van rád itt - utasítottam,
anélkül hogy egy pillantást is vetettem volna rá. Élveztem nézni, ahogy
Pagan felébred, és egyetlen másodpercéről sem akartam lemaradni.
- Látom, hogy itt nem látnak szívesen. - Gee derűs hangnemét
hallva Pagan szája sarka mosolyra görbült.
- Hamarosan találkozunk, Gee! - szólt utána Pagan, ahogy a szállító
elhagyta a szobát.
- Így már jobb - sóhajtottam, leültem Pagan mellé, és a fejtámlának
dőltem. Átfogtam Pagant, és följebb húztam, hogy a mellkasomra
fektesse a fejét.
- Mmmmhmmmm - helyeselt, bár még mindig nem volt teljesen
ébren. Leif kiszívta az erejét azzal, hogy teleportálta az emberi testét.
75
Veszélyes volt embert teleportálni, az az idióta mégis megtette. Tudtam,
hogy Pagan még napokig érezni fogja a hatását. Magánrepülőgéppel
hoztam haza, és egész úton aludt. - Nem bírom nyitva tartani a szemem,
pedig akarom.
A hajával játszadoztam, az ujjam köré csavargatva a tincseket.
- Erről is Leif tehet. Olyan módszerrel juttatott el téged oda, ahova
akart, ami nem való embernek. Meg fog fizetni ezért.
- Bocsánat, hogy otthagytalak. - Pagan halk bocsánatkérését hallva
megdermedtem. Semmi oka nem volt mentegetőzni. Én voltam az, aki
bepánikoltam, és rosszul kezeltem a helyzetet.
- Nem, én kérek bocsánatot. Nem magyaráztam el neked, hogy az a
szőke lélektelen volt. Nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynom az
érzéseidet. Megrémisztett, hogy olyan közel merészkedett hozzád.
Megpróbáltam kideríteni, mit keresett ott.
Pagan ásított, majd hátradöntötte a fejét, hogy felnézzen rám.
- Lélektelen volt?
Bólintottam.
- Elterelte a figyelmemet, direkt felzaklatott téged, hogy egyedül
maradj, és Leif lecsaphasson rád. Egyenesen besétáltam a csapdájukba. -
Kénytelen voltam beismerni a kudarcomat, és ez keserű ízt hagyott a
számban. Már másodszorra hagytam cserben Pagant.
- Nem, én sétáltam bele a csapdájukba. Te próbáltál megmenteni, én
pedig úgy viselkedtem, mint egy ostoba, féltékeny kislány, és
elrohantam. - Pagan hangja most már nem volt álmos. Nem szerette, ha
bármiért is magamat hibáztattam. Tudtam, hogy ha nem nyugtatom
meg, menten felpattan, és elkezdi bizonygatni, mennyire vétlen vagyok
ebben az egészben.
- Féltékeny voltál - cukkoltam, és elszánt tekintete szégyenlős
mosollyá változott.
- Tudod, hogy az voltam. Az a lány azt mondta, hogy csak a
legújabb spinéd vagyok, és úgy viselkedett, mintha te minden héten más
csajjal járnál. Már ebből az egyetlen megjegyzéséből tudtam, hogy nem
ismerhet téged valami jól, de aztán hülye libának nevezett, és, hát,
kiakadtam.
- Hogy minek nevezett? Kíváncsi vagyok, vajon Leif tud-e erről.
Mivel úgy tűnik, azt hiszi, hogy te hozzá tartozol, érdekelne, mit szólna,
ha megtudná, hogy a gonosz kis csatlósa ilyen csúnyát mondott rád. -
76
Elhallgattam, és mély levegőt vettem. Nem lett volna jó ötlet, ha most
őrjöngeni kezdek, karomban a szörnyen álmos és kimerült Pagannel.
- Ott helyben végeznem kellett volna vele - morogtam dühösen a
bajszom alatt.
- Nem, dehogy. Egyébként is, csak féltékenykedtem. Ha
megőriztem volna a hidegvéremet, mindez nem történt volna meg.
- Hmm, nekem tetszik, ha féltékenykedsz.
Pagan kuncogva belecsippentett a mellbimbómba pólóm vékony
pamutanyagán keresztül, én pedig elnevettem magam. Ezt a hangot még
mindig nem szoktam meg. Nem rémlett, hogy mielőtt megismertem
Pagant, valaha is nevettem volna.

PAGAN
- Szóval, mit terveztek Valentin-napra a szexis rocker pasiddal? -
kérdezte Miranda, aki mellettem termett, amint kiszálltam a kocsimból.
Meg is feledkeztem a Valentin napról, és kételkedtem benne, hogy a
Halál egyáltalán tudomást venne erről az ünnepről. Egyébként is, Dank
ma reggel elment. Gee visszatért, és megígérte, hogy hamarosan utánam
jön a suliba. A konyhában hagytam, a maradék epres gofrit falta, amit
anyu hagyott nekem az asztalon, mielőtt kora reggel elutazott egy
írókonferenciára Chicagóba, egész hétre. Ahogy a dolgok alakultak,
valószínűleg így volt a legjobb. Gee így emberi alakban maradhatott, és
szabadon mászkálhatott a házamban, miközben vártuk, hogy Dank
megoldást találjon a problémámra.
Ahogy eszembe jutott Leif, a parkolóhelyére pillantottam, és
megtorpantam, ahogy megláttam ott a kisteherautóját. Te jóságos isten,
itt volt! Ez meg mit jelentett? Mindenki elfeledkezett róla. Erre most
visszatért.
- Tudom, hogy szakítottál Leiffel, de basszus, azért nem kell úgy
meredned a kocsijára, mintha a legrosszabb dolog lenne a világon.
Visszajött északról, ahol a nagyszüleinél volt látogatóban. Na és? Majd
hozzászoksz, hogy megint a közeledben van. Nem nagy ügy.
A nagyszüleinél? Micsoda? És Miranda emlékezett rá. Lüktetni
kezdett a fejem. Ez már sok volt nekem. Az egésznek nem volt semmi
értelme.

77
 - Megvagytok, csajszikáim! - szakította meg Gee hangja néma
pánikolásomat, és feléje fordultam rémült képemmel. Ő azonnal
megértette. Tekintete Leif kisteherautójára villant, aztán ismét rám
nézett. - Nocsak, nocsak, visszatért a király, vagyis akarom mondani, a
„herceg”. - Jót vigyorgott a saját viccén, aztán megszorította a karomat. -
Szuper napunk lesz, mi?
Megcsóváltam a fejem, mire Gee erősen megszorította a karomat.
- Mosolyogj, Peggy Ann, és viselkedj rendesen! Nincs más
tennivalód. Én mindent elintézek - sziszegte, azzal a suli kapujához
vezetett. Miranda némán követett minket, ami már önmagában is csoda
volt. Bár igaz, hogy Gee mindig is a frászt hozta rá.

Gee egészen addig rángatott, amíg el nem értünk a szekrényemhez.

Amint beléptünk az épületbe, Miranda elköszönt, és elment, hogy
rámásszon Wyattre. Örültem, hogy lelépett, mert így kettesben
dumálhattunk Geevel.
- Most mit csináljak? - suttogtam, miközben eszeveszetten lestem
körbe, Leif felbukkanását várva.
- Úgy fogsz viselkedni, mintha minden oké lenne. A srác a volt
barátod: viselkedj úgy, ahogy a lányok a volt barátjukkal szoktak. - Gee
lufit fújt a rágójából, mintha ez nem lett volna óriási nagy ügy.
- Gee! Ugye tisztában vagy vele, hogy Leif a lelkemet akarja? -
csattantam fel dühösen.
Grimaszt vágott.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy Leif semmi Dankhez képest?
- De Dank nincs itt.
- Én viszont itt vagyok, Peggy Ann. Egyébként is, Leif azért van itt,
mert Dank megszabadult a kis segédjétől. Már nincs, aki jelentsen neki.
A kis segédjétől? Micsoda?
- Kifejtenéd ezt kicsit bővebben?
Gee egy szekrénynek dőlt mellettem, és kihúzta a szájából a vékony
csíkká nyújtott rágót, miközben fél lábával az alsó szekrénynek
támasztotta a talpát.

78
 - Kendrának nem volt lelke, szívi. És most már annyi neki. Dank
dühöngött, amikor visszajött New Orleansból. Tudod, nincs igazán oda a
francia negyedért. Azok a vén francia épületek baromira irritálják. Én
viszont bírom ott azt a sok piát. Bár az is igaz, hogy ott az a sok meztelen
nő. Az egy idő után már egy kicsit idegesítő.
Kendrának nem volt lelke. A szekrény hűvös fémjének támasztottam
a homlokomat, miközben Gee tovább hadováit New Orleansról. Hát
persze, hogy Kendra lélektelen volt. Így teljesen érthetővé vált minden.
Ha Leif tényleg olyan szerelmes volt belém, akkor igazából nem kezdett
volna kapcsolatot mással. A csaj piszkálódása csak arra szolgált, hogy
egyenesen Leif karjába kergessen. Dank pedig azért tettette, hogy vele
jár, mert meg akart védeni tőle. Úristen, micsoda idióta voltam!
- Szóval, Kendrának annyi... - motyogtam, leginkább önmagamnak.
Gee abbahagyta a New Orleans-i ételkülönlegességek ecsetelését, és
felsóhajtott, nyilvánvalóan bosszantotta, hogy nem sikerült témát
váltania.
- Igen, és Dank mindig rendesen eltakarítja a nyomokat. Egy
teremtett lélek sem fog emlékezni a csajra. Szó szerint.
- Gee?
- Ja.
- Kéne nekem egy kóla meg egy szelet csoki. Sok-sok cukor.
Gee felkacagott, és ellökte magát a szekrénytől.
- Rajta vagyok. Órán találkozunk.
- Köszi.
Figyeltem, ahogy elindult a folyosón a tanári felé.

Leif nevetése visszhangzott a folyosókon, és megfordulva láttam,

hogy ismét azoknak a fiúknak a társaságában áll, akik mindig is
körülvették. Nem pillantott felém, pompon lányok csüngtek minden
szaván. Mintha mi sem történt volna az idén. Ez a jelenet nagyon
hasonlított arra, amit a suli legelső napján láttam. Aznap ismerkedtem
meg Dankkel, aki az osztályterem hátsó felében üldögélt. El-mosolyodva
megfordultam, és a terem felé indultam. Igaz, a dolgok kezdtek a fejük

79
tetejére állni, de elég volt arra gondolnom, milyen szexis volt aznap
Dank, miközben én minden erőmmel igyekeztem megállni, hogy ne
bámuljam a cuki kis gödröcskéjét, és máris jobban éreztem magam.
Akkor azt hittem, hogy ő is csak egy lélek. Aki még beszélni is tud.
Rengeteg minden változott azóta. Azt hittem, hogy követ engem egy
lélek, erre kiderült, hogy teljesen másról van szó. Azért jött, hogy elvigye
a lelkemet, mert halálra voltam ítélve. De valamiért meggondolta magát.
Tetszett a tudat, hogy olyan hatással voltam Dankre, mint még soha
egyetlen ember sem. Megszegte miattam az univerzum összes törvényét.
Életben hagyott.

- Kóla és Snickers - jelentette be Gee, ahogy a kezembe nyomta a

hideg dobozt, és bedugta a csokit a pólómba.
- Gee! - visítottam meglepetten, és gyorsan elkaptam a csokiszeletet,
mielőtt leesett volna a padlóra, aztán összetaposta volna a kicsöngetés
után a második órára rohanó diáksereg.
- Ez van, Pipi-gan, ezt kell szeretni. Szokj hozzá! - közölte, és
elindult mellettem.
- Olyan kibírhatatlan vagy néha - morogtam, miközben kibontottam
a Snickerst, és beleharaptam.
- Igaz, de te akkor is szeretsz.
Erre csak bólintani tudtam. Tele volt a szám, és persze igaza volt.
Tényleg szerettem.
- Hékás! Ezt meg honnan szerezted? - faggatott Miranda, amint
odaszaladt hozzám.
Geere biccentettem, aki gúnyosan vigyorgott. Mindketten tudtuk,
hogy Miranda tuti nem fog szívességet kérni tőle.
- Ó! - felelte Miranda. Aztán úgy tűnt, elég gyorsan túllép a dolgon,
mert jó hangosan azt suttogta: - Beszéltél már Leiffel? És milyen fura
már, hogy Leif pont azután jött vissza, hogy Kendra egyszer csak
elköltözött? Mintha helyet cseréltek volna.
Akaratlanul is elöntött a feszültség Leif és Kendra nevének hallatán.
Ha Miranda már ezt is furcsának hitte, akkor az igazságtól végképp

80
kiakadt volna. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy Kendra lélektelen
lény volt. Elég volt nekem azzal megbirkózni, hogy micsoda Leif, és
hogy a lelkemet akarja. Tudtam, hogy muszáj lesz elfelejtenem Kendrát,
mintha soha nem is létezett volna. Reméltem, hogy előbb-utóbb én is
megfeledkezem róla, mint mindenki más.
Gee halkan megköszörülte a torkát.
- Nem, még nem beszéltek, de mindjárt fognak, mi pedig az első
sorból nézhetjük. Bakker, már csak a pattogatott kukorica hiányzik!
Leif egyenesen felénk tartott, könnyed léptekkel vonult, és rám
villantotta féloldalas vigyorát.
- Szia, Pagan, hogy vagy? - kérdezte, és megállt előttem, így nem
mehettem tovább. Bár az egyik oldalamon ott volt Miranda, a másikon
meg Gee, mindennél jobban kívántam, hogy Dank itt legyen velem.
- Ööö, kösz, jól, és te? - Ereztem, hogy a többi diák minket bámul.
Mindenki erre várt. A tinidrámára és gyötrődésre, ami éltetett minket.
Sejtelmük sem volt az igazságról.
- Látom, új barátot szereztél. - Tekintete Geere siklott, és szemében
félreérthetetlen figyelmeztetés villant. Csak nem kihívást intézett hozzá?
- Hát, izé, igen.
- Tudod, mit mondanak - szólt közbe Gee, felvonva a szemöldökét,
és Leifre meredve nincs is jobb, mint lecserélni a béna régit a sokkal
szuperebb újra.
Leif megdermedt, és aggódtam, hogy Gee túl messzire ment. A
folyosón voltunk, körülöttünk egy csomó emberrel. Ajánlatos lett volna
nem felbosszantani a gonosz szellemherceget.
- Ízlés dolga - felelte Leif szűkszavúan, fagyosan. Geet ismerve
tudtam, hogy jót derül ezen, és ha rajta múlik, tovább ront a helyzeten.
- Hát, oké, szóval, örülök, hogy megint láttalak, Leif, és majd, izé,
még biztos összefutunk. - Gee karjáért nyúltam, erősen
belekapaszkodtam, és magammal húztam őt, miközben megkerültem
Leifet, aztán amilyen gyorsan csak lehetett, a női mosdó felé igyekeztem.
Hallottam Miranda zihálását, ahogy futva igyekezett lépést tartani
velünk. Hol volt Wyatt, mikor szükség lett volna rá? Nem mintha sokra
mentünk volna vele. Miranda tuti a pletykát és melodrámát választotta
volna a pasijával való smacizás helyett.

81
 - A mindenségit, Peggy Ann, úgy rohansz, mintha a pokol démonai
üldöznének. - Gee jót kuncogott a saját viccén. Én egyáltalán nem
találtam őt humorosnak.
- Légy szíves, viselkedj rendesen. - Geeről Mirandára néztem, aki
aggodalommal vegyes elszántsággal figyelt minket. Rádöbbentem, hogy
azt hiszi, Gee menten letámad engem, ezért máris készül a védelmemre
kelni.
- Én rendesen viselkedtem - felelte Gee, és kirántotta a karját a
szorításomból. - Jesszus, Pagan, szedd már össze magad! Egyed a
csokidat, és idd meg a kóládat! Szerintem lement a vércukrod, azért vagy
ilyen nyafogós.
Sóhajtva a falnak dőltem a mosdó mellett, és kortyoltam a kezemben
szorongatott dobozból. Muszáj volt beszélnem Geevel, ám Miranda
olyan óvón állt mellettem, hogy látszott, nem megy sehova. Így inkább
csak ettem a csokimat, és újra meg újra figyelmeztető pillantást vetettem
Geere.
- Na, és, izé, mikor jön vissza Dank? - kérdezte Miranda remegő
hangon. Gee ezt mintha nagyon szórakoztatónak találta volna.
- Nem tudom, valószínűleg ma este felhív.
- Szólni fogsz neki, hogy Leif visszajött? - kérdezte aggodalmasan.
Még szép, hogy szólni akartam neki, amint viszontlátom. Vagy még
jobb lett volna, ha elküldöm Geet, hogy szóljon neki. Nem voltam biztos
benne, sikerülne-e meggyőznöm a szállítót, hogy hagyjon magamra,
miközben Leif megint itt volt, ennyire közel, de mindent latba akartam
vetni a dolog érdekében.
- Persze, de ez nem nagy ügy. Leif szakított velem, mielőtt elment.
Most csak igyekszik barátságosan viselkedni. Ezt te is tudod. - Ez
egyáltalán nem hangzott hihetően.
Miranda a homlokát ráncolta, és odalépett a tükörhöz, néhány göndör
fürtjét igazgatta, amikről úgy gondolta, hogy nem álltak jól.
- Hmmm, a volt pasik gondot okozhatnak. Még az olyan rendesek
is, mint Leif.
Nem is sejtette, mekkora gondot.

82
 - Szerintem minden rendben lesz.
Gee viccesnek találta ezt az egészet, én pedig haragos pillantást
vetettem rá, amitől csak még hangosabban röhögött.
Miranda hátrafordult, és rosszallóan meredt Geere, de nem mondott
semmit.
- Oké, végeztem. Most már biztos rendben van a vércukrom.
Menjünk órára! Valószínűleg már így is elkéstünk.

83
 TIZEDIK FEJEZET

DANK
A mellettem álló lélek gondterhelten figyelte, ahogy a volt teste fölé
hajoló kisfiú hangosan zokogott. Nem szerettem az ilyen helyzeteket.
Azonnal szükségem volt egy szállítóra. Azonban eszem ágában sem volt
elmenni, amíg valaki meg nem hallja a kisfiú sírását, és ide nem jön
megnézni, hogy mi történt.
- Ébredj fel, nagypapa, gyerünk, ébredj már fel! - hajtogatta a
gyerek, a földön heverő üres testet rázogatva. Könnyek patakzottak
maszatos arcán. Habár szerette volna hinni, hogy a nagyapja csak alszik,
tudta az igazat. A testét rázó zokogás is jelezte, hogy valójában már
elfogadta a tényt, miszerint a nagypapája elhunyt.
A lélekre néztem, akinek feszült képéről sugárzott a bosszúság. Nem
akarta ilyen zaklatottnak látni a kisfiút.
- Nem kell aggódnia érte. Hosszú éveken át volt vele, elég hatást
gyakorolt az életére - mondtam a léleknek, mire felemelte a fejét, hogy a
szemembe nézzen. Némi béke szállta meg.
- Bocsáss meg, hogy késtem, Dankmar - kért elnézést Kitely, ahogy
megjelent a lélek mellett.
Bólintottam, de nem mondtam semmit. A szállító elvitte magával a
lelket. Én azonban maradtam, és vártam. Nem szívesen hagytam volna
ott a kisfiút a nagyapja holttestével. Nem mintha veszély fenyegette
volna. Az ő lelkét még nem jelölték ki arra, hogy elhagyja a földet.
Hosszú élet várt rá. Ám helytelen lett volna, ha magára hagyom a
gyászával. Figyeltem, ahogy mindkét kezével belemarkol az öregember
ingébe, és az anyagba temeti az arcát. Most már halkabban sírdogált. A
fiatalok mindig könnyebben békéinek meg a halállal.
- COLBY! - kiáltotta egy éles, női hang, és a fejemet felemelve
megpillantottam egy fiatal nőt rövid, vörös hajjal, aki lerohant a
domboldalon. A félelem az arcára volt írva, nagy barna szeméből
szorongás sütött gyermeke sírását hallva. Aggódott a fiáért, és még nem
jött rá, hogy az édesapja meghalt. Még egyszer lepillantottam a kisfiúra,
ahogy felemelte a fejét, és az anyját szólongatta. Elvégeztem a
munkámat. Így hát otthagytam őket.
84
 A háznak fertőtlenítő- és gyógyszerszaga volt. Ismerős volt ez az illat.
Ilyen szaga volt minden idős ember házának, amit csak felkerestem a
munkám során. Az öregasszony gondosan betakarva hevert az ágyában,
több házilag készített, tarka mintás paplan borult rá, melyeket
lefogadtam volna, hogy ő maga varrt. Homályos tekintettel bámult fel
rám. Hosszú élet jutott neki. Szép élete volt. Százöt év ezen a földön
olyan ajándék volt, ami csak nagyon keveseknek adatott meg. Csak a
legjobb, legmegbecsültebb lelkeknek jutott ilyen élet.
- Nos, már épp ideje volt, hogy megjelenj - suttogta gyenge hangon.
Akaratlanul is kuncogtam. Már várt rám. A legidősebbek mindig
vártak. Tudták, mikor jön el az idejük. Az ő lelkűket volt a legkönnyebb
magammal vinni.
- Én időben jöttem, ma chérie, csak ön türelmetlen - incselkedtem
vele, azzal a becézéssel, ahogy a férje hívta, amíg még életben volt.
Emlékeztem, hogy a férfi azt mormolta az asszonynak: „Az
örökkévalóságban találkozunk, ma chérie”, mielőtt elhagyta volna a
testét. A néni most könnyek között elmosolyodott. Ez már majdnem
ötven éve volt.
- Á, szóval hallottad őt - mosolygott az asszony, és ráncai még
jobban elmélyültek.
- Igen.
- Nos, akkor haladjunk, ha kérhetem. Itt az ideje, hogy
viszontlássam a férjemet - suttogta a néni, mielőtt köhögés rázta volna
meg kis, gyenge testét. Puha, hideg kezéért nyúltam, és finoman
megszorította az ujjaimat, mielőtt kivontam volna a lelkét a testéből.

Amikor beléptem Pagan szobájába, Gee abban a lila fotelban ült,

amelyikben én is sok éjszakát töltöttem. Az ágyra pillantottam, és láttam,
hogy üres. Geere meredtem.

85
 - Hol van Pagan?
- De harapós vagy, Dankmar! Talán neked is lement a vércukrod? -
felelte vontatottan. Mégis mi az istent jelentett az, hogy lement-e a
vércukrom?
- Hol van Pagan, Gee?
Hangosan felsóhajtott, és kinyújtóztatta a lábát. Kivételesen nem a
magas szárú katonai bakancs volt rajta, amit úgy szeretett. Mezítláb volt,
és borzalmas élénkzöldre pingálta a lábkörmét.
- Jesszus, nyugi már! A csajod a fürdőben van.
Megfordultam, hogy kivonuljak a szobából, amikor Gee megállított.
- Ööö, Dankmar, nem hinném, hogy örülne neki, ha rárontanál,
miközben zuhanyozik.
Természetesen igaza volt. Nem gondolkoztam józanul. Már majdnem
huszonnégy órája nem láttam Pagant, és percről percre egyre
frusztráltabb lettem. Egyáltalán nem érzékeltem Leifet, és még mindig
nem tudtam, hogyan birkózzak meg vele. Azt hittem, miután
megszabadulok Kendrától, Leif majd felbukkan, de nem reagált.
- Rém muris napról maradtál le - mondta Gee virgonc hangon, ami
egyáltalán nem nyugtatott meg. Ez a hangnem azt jelentette, hogy
olyasmit készül mondani, ami biztosan fel fog bosszantani.
- Mi történt?
- Hát, lássuk csak, kiderült, hogy Pagannek könnyen lemegy a
vércukra, és kur... kutyául kibírhatatlanná válik, hacsak nem eszik egy
szelet csokit a stresszes pillanatokban. Ezenkívül megtudtam, hogy
Miranda jobban imádja a pletykát és valószínűleg Pagant is, mint azt a
hórihorgas srácot, akit nyalni-falni szokott. - Gee elhallgatott, és mérges
felmordulásomat hallva grimaszt vágott. Semmi kedvem nem volt
játszadozni. - Ja, és Leif visszajött északról, ahol a nagyszüleinél volt
látogatóban. Az egész suli felbolydult a nagy izgalomban.
Leif visszatért az iskolába. Miután megszabadultam Kendrától, nem
engem keresett fel; hanem visszament Pagan világába. Erre nem
számítottam.
- Pagan jól van?
Gee felállt, és derűs mosolyt villantott rám, mielőtt az ajtóhoz indult.
- Igen, persze. Rátapadtam, mint, izé... Azt hiszem, az az öreg néni,
akiért a múlt héten kellett elmennünk, miután főzés közben leégette a
házát, azt mondta, hogy „mint vérzsákra a kullancs”. - Jót nevetett. -
86
Nagyon vicces volt az a vén nyanya. Remélem, hogy legközelebb is én
szállíthatom a lelkét. - Azzal elhagyta a szobát.
Megakadt a szemem a Pagan gardróbjának ajtajára felakasztott,
halvány rózsaszín ruhán. A selymes anyag szinte már méltónak tűnt
arra, hogy megérintse Pagan bőrét. Odaléptem hozzá, felemeltem a
szegélyét, és megdörgöltem a finom anyagot ujjaim között.
- Tetszik? - kérdezte Pagan, majd átkarolta a derekamat.
- Imádom. Mikor fogod felvenni? - kérdeztem, ahogy megfordultam
a karjában, hogy lenézhessek rá, és újra megcsodálhassam a vonásait.
- Hát - rágcsálta az ajkát idegesen, aztán elnézett mellettem, hogy a
ruhára pillantson -, megláttam az üzletben, és csak úgy... megtetszett.
Azt hiszem, kéne valami alkalom, hogy felvehessem... - Elhallgatott, és
reménykedve nézett fel rám. Azt kérte, hogy vigyem el valami szép
helyre? A legutóbbi néhány hetünk minden volt neki, csak kellemes
nem. Meg kellett birkóznunk Leiffel és a hülyeségeivel. A szörnyű véget
ért koncertet leszámítva még nem vittem el Pagant sehova.
Kinyílt az ajtó, és amikor odanéztem, megláttam Geet, aki bedugta a
fejét a szobába.
- Közeleg a Valentin-nap, te barom - közölte velem. - Ha egy
emberrel akarsz járni, Dankmar, akkor meg kéne jegyezned az
ünnepeiket. - Bosszús pillantást vetett rám, majd ismét becsukta az ajtót.
Valentin-nap. Meg is feledkeztem arról az ünnepről. A jeles napok
nekem általában a szokásosnál is több munkát jelentettek. A lesújtott
embereknek szokásuk volt különleges alkalmakkor véget vetni az
életüknek, az ünneplők pedig gyakran túl sokat ittak, aztán volán mögé
ültek. Ám a Valentin-nap nem volt túlzottan vészes öngyilkosságok és
autóbalesetek szempontjából.
- Ne haragudj, Pagan! Úgy tűnik, nem vagyok ebben valami jó. Meg
tudsz bocsátani nekem, amiért nem jutott eszembe magamtól, hogy
többet is kéne tennem, mint csupán felbukkanni a szobádban vagy
elkísérni téged a suliba? Csapnivaló pasid vagyok, nem igaz?
- Ügyet se vess Geere! Csak szeret cukkolni téged. De most komolyan,
nem annak reményében vettem ezt a ruhát, hogy elviszel valahova
Valentin-napon. Csak megláttam, és eszembe jutott, hogy egyszer azt
akartad, vegyek fel halvány rózsaszín ruhát, tudod, a bálra. Gondoltam,
megvásárolom, és talán ha lesz időnk elmenni valahova, akkor majd
felvehetem.
87
 Puszit nyomtam a feje búbjára. Leif beleavatkozott az életünkbe, és ez
csöppet sem tetszett. Annyira összpontosítottam Leifre meg Pagan
lelkére, hogy elhanyagoltam a kapcsolatunkat.
- Valentin-napon elviszlek valahova, és mindenképpen azt akarom,
hogy ezt a ruhát vedd fel.

PAGAN
Dank ma ismét elment. A szobámban töltötte az éjszakát, vagy
legalábbis ott volt, amikor elaludtam. Tegnap este eljátszotta a dalomat.
Már hiányzott, hogy hallhassam, amint elénekli.
Más szavakat, új sorokat adott hozzá, mintha tovább tökéletesítette
volna. A hangjából kicsendülő szenvedélyt hallva örültem, ahogy az
ágyon fekve figyelhetem őt. Biztos voltam benne, hogy a padlóra
olvadtam volna, ha állva próbálom végighallgatni. Sötét haja a szemébe
hullott, miközben lenézett a kezében tartott gitárra. Amint elpengette a
dal első néhány hangját, azonnal felismertem. Ma reggel még mindig a
fülembe csengtek a szavak, miközben a szívfájdítóan édes dallamot
dúdoltam.

Téged nem a jégnek szántak. Nem fájdalomra születtél.

Csak szégyent hozott rád a világ, mi a bensőmben él.
Kastély várt volna rád, s hogy napfényben élj.
A hidegtől, mi bennem van, menekülj, félj!

Te mégis maradsz, kitartasz mellettem.

Mégis a kezed nyújtod, amit ellöktem.
Mégis maradsz, pedig tudod, hogy nem szabad.
De te mégis maradsz.
Mégis velem maradsz.

A melegségedben elveszek, nem érezhetem ezt,

Nekem jég kell, mely eltompít és ledermeszt.
Így ellöklek, s a neved üvöltöm, bár nem láthatsz.
Tudom, hogy nem kellhetsz nekem, de te mégis adsz.

88
 Te mégis maradsz, kitartasz mellettem.
Mégis a kezed nyújtod, amit ellöktem.
Mégis maradsz, pedig tudod, hogy nem szabad.
De te mégis maradsz.
Mégis velem maradsz.

A melegségedben elveszek, nem érezhetem ezt,

Nekem jég kell, mely eltompít és ledermeszt.
Így ellöklek, s a neved üvöltöm, bár nem láthatsz.
Tudom, hogy nem kellhetsz nekem, de te mégis adsz.

Te mégis maradsz, kitartasz mellettem.

Mégis a kezed nyújtod, amit ellöktem.
Mégis maradsz, pedig tudod, hogy nem szabad.
De te mégis maradsz.
Mégis velem maradsz.

A sötét lesz mindig köpönyegem, s te fenyegetsz, így menned kell.

Tüntesd el minden emlékedet, és menj, menekülj tőlem el.
Szembe kell néznem az élettel, melyet nekem szántak.
Ne maradj, és pusztítsd el minden vágyad.
Nem lehet a tiéd a lelkem, ó, én nem ember vagyok.
Üres a testem, a melegedből így soha nem kaphatok.
Így hát ellöklek téged, engem meg nem kaphatsz!
De te mégis maradsz.
Óóóóóóó
Mégis velem maradsz.
Mégis velem maradsz.
Mégis velem maradsz.

- Hát te meg miről álmodozol, itt egyedül ácsorogva? - kérdezte

Miranda, és rácsapott az enyém mellett lévő, bezárt szekrényre.
Felriasztott az ábrándozásból, de nem bírtam letörölni a vigyort a
képemről.
- Dankről - feleltem.
Miranda felvonta a szemöldökét, és fél kézzel legyezgette magát.
- Csajszikám, azt meg is tudom érteni. Azon a srácon még egy
89
szimpla farmer is úgy áll, hogy az embernek elcsöppen tőle a nyála.
Elnevettem magam, és a fejemet csóváltam. Miranda imádta pasikon
legeltetni a szemét. Szerette Wyattet, de attól még értékelte a férfi nem
többi képviselőjét is.
- A szexis fiúkákról jut eszembe, itt jön a legutóbbi isteni hódolód -
suttogta Miranda.
Most nem éppen ezt szerettem volna hallani, nem akartam Leiffel
foglalkozni. Nyitott szekrényem előtt állva hátrasandítottam, figyeltem
őt, ahogy szót váltott mindenkivel, aki csak elhaladt mellette, míg végül
oda nem ért hozzám. Elképesztően könnyű volt úgy tenni, mintha
normális lenne. Becsuktam a szekrényem ajtaját, és megfordultam, hogy
szembenézzek vele.
- Leif - motyogtam. Ennél többre nem telt tőlem.
Nyilvánvalóan viccesnek találta a válaszomat, mert a vigyora csak
még szélesebb lett.
- Pagan, örülök, hogy látlak.
Haha! Hát nem volt vicces?
- Mit akarsz? - kérdeztem, kissé túl nyersen, mert Miranda erősen
oldalba könyökölt.
- Hát, meg akartalak kérdezni, hogy legyen a korrepetálás.
Mármint, most, hogy visszajöttem, meg kéne őriznem a jó átlagomat, és
az a segítséged nélkül nem megy.
Jaj, ne már! Nem tartottam valószínűnek, hogy egy vudu szellem
diszlexiás legyen. Ez hülyének néz engem?
- Hát, tudod, sajnos, amikor elmentél, találtam mást a helyedre. De
biztos vagyok benne, hogy te is találsz magadnak valaki mást, ha tényleg
úgy érzed, hogy szükséged lenne rá. - Igyekeztem megértetni vele a
mondandómat anélkül, hogy Miranda bármit is felfogott volna a
célzásból.
- De te olyan sokat segítettél nekem. Kétlem, hogy bárki más tudna
úgy korrepetálni engem, mint te. - Leif láthatóan élvezte ezt.
Tekintetének csillogása elárulta, hogy remekül szórakozik. El akartam
lökni magamtól, és berohanni az osztályterembe, de ha jelenetet
rendezek, azzal felhívom magunkra a figyelmet, azt pedig szerettem
volna elkerülni. Így hát megigazítottam a vállamon a táskám pántját, és
szó nélkül megkerültem Leifet. Hallottam, hogy Miranda bocsánatot kér
a viselkedésemért, ami egyszerűen nevetséges volt, de ő ezt nem
90
tudhatta.
- Neked meg mi bajod van? Jó, tudom, hogy Leif szakított veled, de
most már itt van neked Dank. Miért duzzogsz még mindig? - kérdezte
Miranda, miután utolért.
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, amikor félbeszakított
megcsörrenő mobilja. Miranda sietve a táskájába túrt, hogy megtalálja a
telefont, mielőtt meghallja egy tanár.
- Tudod, hogy a suliban ki kéne kapcsolnod a mobilodat. Megint el
fogják kobozni - dorgáltam.
Előhúzta a készüléket, és bosszús pillantást vetett rám, mielőtt
felvette.
- Halló... Miért? Mi történt a pályán? - Megragadta a karomat, hogy
megállítson. Értetlen képet vágott. - Ki kell mennünk a sportpályához.
Nem tudom, miért, de Krissy Lots hívott, és csak annyit mondott,
azonnal siessek oda a pályára, aztán letette. Szirénázást hallottam a
háttérből.
- Szirénázást? - Az iménti érdeklődésem kíváncsiságból ijedtségbe
csapott át.
- Ti ketten most rögtön gyertek velem - termett hirtelen előttem Gee,
és nagyon reméltem, hogy csak nem vettem észre, ahogy odajött
hozzánk. Kiakasztotta volna a többieket, ha a semmiből bukkant volna
elő.
- Ki kell mennünk a sportpályára - magyaráztam, miközben
Miranda ügyet sem vetett rá, és félrelökte az útjából a többi diákot.
- Tudom - felelte Gee, és most az egyszer nyoma sem volt a
szokásos gúnyos modorának. Inkább úgy hangzott, mintha aggódna.
Ami csak azt jelenthette, hogy... úristen!
Nem álltam ott magyarázatra várva, hanem Miranda után szaladtam,
és egyszerre értünk a sportpályához vezető kijárathoz. Lélekszakadva
rohantunk a pálya felé, ami most már tele volt emberekkel, és két mentő
parkolt rajta. Csak egy személy volt, akiről tudtuk, hogy minden reggel
idejött futni. Wyatt.

91
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

PAGAN
Nem bírtam megmoccanni. Dermedten álltam, miközben a mentősök
fáradhatatlanul próbálták magához téríteni Wyattet, aki semmire sem
reagált. Miranda zokogott, és könyörgött a barátjának, hogy ébredjen fel,
de mintha a messzi távolból hallottam volna. Ez az egész nem tűnt
valóságosnak. Mintha testen kívüli élményem lett volna. A
nagymamámat leszámítva még soha nem veszítettem el senkit, akit
szeretek. Nem hittem el, hogy Wyatt meghalhat. Hiszen akkor Dank
figyelmeztetett volna, nem? Nem tudott előre ezekről a dolgokról?
Mintha csak meghallotta volna, hogy őrá gondolok, megjelent Dank,
akár egy gyönyörű, sötét angyal. A mentős mögött állt, aki Wyatt fölé
hajolt, és próbálta újraéleszteni. Már a defibrillátort is elővették, hogy
kiüssék a szívét. Semmi más nem vált be.
Dank a szemembe nézett, és láttam a bánatot tekintete kék
mélységében. Ez nem jelenthette azt, amitől tartottam! Csak azért jött,
hogy megnyugtasson, ugye? Wyatt túl fiatal volt ahhoz, hogy csak úgy
holtan essen össze. A barátom volt. Nem csupán egy haverom, hanem az
egyik legjobb barátom, mióta az eszemet tudom. Gyerekként mindenben
versengtünk, a hotdogevéstől a biciklizésig. Wyatt tanított meg
gördeszkázni, és amikor pecázni mentünk, én szúrtam a horgára a
csirkemájat. Ő utált hozzányúlni. Hányingere lett tőle. Az életem része
volt, és nem akartam elengedni. Hát nem tudta ezt Dank?
- Wyatt, kicsim, könyörgök, nyisd ki a szemed, könyörögök, a
kedvemért! - zokogta Miranda megtörten, miközben a mentősök a fiú
mellkasára tették a két tappancsot úgy, ahogy A Grace klinikában is
láttam. Wyatt felsőteste megrándult, és a föléje görnyedők mind
reménykedve várták, hogy reagáljon a kiütésre. De nem történt semmi.
Figyeltem, ahogy újra meg újra megpróbálták beindítani a szívét, ám
hiába. Továbbra sem sikerült. Aztán figyeltem, ahogy Wyatt szelleme
kiemelkedett a testéből, és egyenesen Dankhez libegett. Wyatt hátra sem
nézett, ahogy odalépett hozzá egy szállító, akit most láttam először, és
egy szempillantás alatt eltűnt vele. Wyatt lelke eltűnt.
Késként hasított belém az elszörnyedés, hogy mit láttam az imént.
92
Dank elvette tőlem Wyattet. Hogy vehetett el tőlem valakit ilyen
könnyen? Miranda a földre rogyott, a mentősök pedig kijelentették, hogy
a halál ideje 8:02. Oda se bírtam nézni, hogy itt van-e még Dank, figyeli-
e, ahogy a világom széthullik. Ehelyett odamentem Mirandához, és
lerogytam mellé a harmatos fűbe. A karomba zártam őt, és átadtam
magam a fájdalomnak.

A mentősök szerint Wyattnek agyértágulata lett, de azt mondták, csak

a boncolás után fog kiderülni biztosan. Életem legbizarrabb pillanata volt
látni, ahogy Wyatt testét becipzárazzák egy hullazsákba. Habár tudtam,
hogy valójában már nincs odabent, akkor is furcsa pillanat volt.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy felugorjak, odarohanjak hozzájuk, és
követeljem, hogy eresszék el a barátomat. Abban a zsákban nem kapott
volna levegőt. Utálta a zárt tereket. Egyszer be-zártam őt a gardróbomba
egy kis időre, és mire kiengedtem, teljes pánikrohamot kapott. Erre
tessék, most becipzárazzák egy zsákba, és hamarosan a föld alá kerül.
Látnunk kell majd, ahogy egy koporsóban fekszik, aztán örökre
elveszítjük. Nem kaphatott kosaras ösztöndíjat. Nem kerülhetett be az
NBA-be. Wyatt végleg otthagyott minket.
Miranda egy szót sem szólt és egy falatot sem evett azóta, hogy az
édesanyja érte jött, miután felhívták az iskolából. Mi ketten még akkor is
összebújva kucorogtunk a földön, amikor az anyukája megérkezett.
Sikerült rávennem Mirandát, hogy álljon fel, aztán beültem vele az
anyukája Cadillacjének hátsó ülésére, és hazakísértem. Most
összegömbölyödve feküdt bolyhos, rózsaszín ágyán, a plüssállatot
szorongatva, amit Wyatt-től kapott tavaly Valentin-napra. A plüssmackó
nyakában lévő láncon egy aprócska, szív alakú gyémánt díszelgett.
Wyatt majdnem egy éven át spórolt, hogy megvehesse a nyakláncot.
Tizenkét hónapig hetente legalább kétszer megállított a folyosón, és a
fülembe suttogta, mennyivel közelebb jár a céljához. Én ilyenkor mindig
csak mosolyogtam, és a fejemet csóváltam, mert tényleg émelyítően édes
pár voltak.
- Meddig maradsz még itt? - kérdezte Gee, mire össze-rezzentem,

93
megijesztett a felbukkanása. Nem számítottam rá, hogy idejön. A
homlokomat ráncolva Mirandára pillantottam, nem tudtam, elaludt-e.
Tudtam, hogy a pirula, amit az anyukája adott neki, amint
megérkeztünk, altató volt. - Alszik, de amúgy sem láthat vagy hallhat
engem. Inkognitóban vagyok - magyarázta Gee.
Nem akartam hazamenni. Nem akartam itt hagyni Mirandát. És
igazság szerint nem akartam találkozni Dankkel. Össze voltam
zavarodva, gyötrődtem, és jelen pillanatban nem igazán vágytam a Halál
társaságára. Miranda szobája biztonságosabb volt.
- Itt maradok ma éjszakára. Nem hagyom őt magára, amíg nincs egy
kicsit jobban - feleltem ingerülten. Geere is haragudtam. Elvégre ez volt a
munkája. Eszükbe sem jutott, hogy talán előre tudni akarnék Wyatt
haláláról? Talán megakadályozhattam volna. Ha tudtam volna, hogy
agyértágulata van, talán tehettem volna valamit.
- Mérges vagy rá, mi? - mondta Gee, mintegy magától értetődően.
Erre csupán bólintottam.
- Ez előbb-utóbb úgyis megtörtént volna. Nem szeretheted a Halált
anélkül, Pagan, hogy ne fogadnád el őt. Erre teremtették. Ő nem csupán
holmi szexis srác, aki jól énekel, és tud gitározni.
Ezzel természetesen tisztában voltam, de most akkor sem akartam
beszélni róla. Se Geevel, se Dankkel.
- Csak mondd meg neki, hogy egy kis időre van szükségem. Nem
akarom, hogy idejöjjön. Most nem bírok erről beszélni vele. Gyászolnom
kell, egyedül.
Gee kinyitotta a száját, hogy vitába szálljon velem, de becsukta,
miután rideg tekintettel meredtem rá.
- Oké, rendben. Ha így látod jónak...
- Így.

DANK
- Az enyhe kifejezés, hogy a csajod pipás - közölte Gee, amint kilépett
Mirandáék hátsó udvarára, ahol azóta várakoztam, hogy bement
beszélni Pagannel. Nem tűnt helyesnek, hogy rárontsak Paganre, amíg
Miranda szobájában van. Úgyhogy inkább Geet küldtem be hozzá.
- Mit mondott? - A jeges félelem, hogy talán tönkretettem Pagan

94
irántam érzett szerelmét, azóta emésztett, mióta eljöttem Wyatt lelkéért.
Bárcsak jobban odafigyeltem volna a beosztásra, és jó előre észrevettem
volna a nevét! De sajnos csak átfutottam. Most először kerülte el a
figyelmem egy ilyen fontos haláleset. Mindig észre szoktam venni, ha
jelentős lélek szerepel a listán. Nem bírtam rájönni, mégis hogyan
siklottam el Wyatt neve mellett. A halála engem ugyanúgy meglepett,
mint mindenkit a környezetében. Ha előre tudtam volna róla,
felkészítettem volna rá Pagant.
Amikor odaértem a sportpályára, és megláttam Wyatt testét, kis híján
megtagadtam, hogy elvigyem a lelkét. Ám ahogy ott álltam, és Pagant
figyeltem, tudtam, hogy ezt nem tehetem. Egyetlen egyszer bocsátották
meg, hogy megszegtem a szabályokat. Tudtam, hogy még egyszer nem
kapnék kegyelmet. És nem hagyhattam el Pagant. Önző természetem
úrrá lett rajtam. Képtelen voltam Pagan szemébe nézni, lehajoltam, és
kivontam Wyatt lelkét élettelen testéből. Már találkoztam ezzel a
lélekkel. Ez volt a harmadik élete. Miranda lelke volt a társa. Tudtam,
hogy a lány gyásza mély lesz, hiszen elveszítette egy darabját. Gyűlöltem
a gondolatot, hogy én okozok neki ilyen fájdalmat.
- Pagan nagyon zaklatott, Dank. Egyszeriben teljesen más fényben
látja a tényt, hogy te vagy a Halál. Egészen a mai napig nem fogta fel
igazán a munkádat, mert még soha nem vettél el tőle senkit. Most
viszont már tudja az igazat. Próbál megbirkózni a ténnyel, hogy a
legtöbb emberből az elmúlás puszta gondolata is gyűlöletet, félelmet és
gyávaságot vált ki, ő viszont szerelmes magába a Halálba.
Önutálat öntött el, és lehajtottam a fejem. Ez elkerülhetetlen volt. Az
emberek nem szerették a halált. Pagan most rádöbbent, milyen nehéz is
valójában szerelmesnek lennie belém. Ma leromboltam a világát,
szilánkokra törtem, és semmi, de semmi lehetőségem nem volt jóvátenni.
- Pagan szeret téged, Dankmar. Tudod, mennyire. De nem lesz
könnyű megbirkóznia ezzel. Még én is nehezen értem meg, pedig nem
vagyok ember. Az ő emberi agyával még nehezebb lesz feldolgozni
mindezt. Adj neki egy kis időt, hagyd békén egy darabig!
Hagyjam békén? Mégis hogyan hagyhattam volna békén? Még
néhány órára is alig bírtam elválni tőle. Mégis hogyan várakozhattam
volna tétlenül?
- Hogyan? - kérdeztem, és felemeltem a fejem, hogy Geere
meredjek. Reméltem, hogy létezésem során először valami bölcset hallok
95
tőle.
- Hogyhogy hogyan? Hát, bakker, Dank, úgy nézek én ki, mint az
átkozott Teremtő? Lövésem sincs. Csak csináld.
- Csak csináljam - ismételtem, és felbámultam arra a szobára, ahol
éreztem Pagan szívverését. Biztonságban volt odafent. Hagynom kellett,
hogy megbékéljen azzal, ki vagyok. Reméltem, hogy nem tart majd túl
sokáig. - Itt maradsz, és vigyázol rá? - Muszáj volt tudnom, hogy még ha
Pagan szeretne is távolságot tartani tőlem, azért lesz valaki a közelében.
Gee a szemét forgatta, és csípőre tette a kezét.
- Tudod, hogy igen. Én is aggódom érte, Dank. Nem megyek
sehova. De mivel Pagan úgysem vágyik rá, hogy folyton rajta lógjál, mi
lenne, ha a felszabaduló idődben levadásznál bizonyos vudu
szellemeket, és szétrúgnál néhány valagat?
Magamtól is ez lett volna a legelső dolgom.
- Pontosan ezt tervezem. Mindezek után Pagannek a háta közepére
sem hiányzik, hogy még Leiffel is meg kelljen birkóznia. Muszáj
rájönnöm, hogyan szabaduljak meg tőle.
Gee megkönnyebbülten felsóhajtott, és bólintott.
- Igen, bizony, hogy muszáj, és ez rá a tökéletes alkalom.

96
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

PAGAN
Általában messziről elkerültem a ravatalozókat, mivel a bolyongó
lelkek gyakran ott ragadtak. Ma azonban Miranda mellett ültem a helyi
ravatalozóban, mindkét kezemmel erősen szorítottam az övét. A
családnak fenntartott részen ültünk, Wyatt édesanyja mellett. Azt
mondta, hogy mi ketten ugyanolyan közel álltunk a fiához, mint
bármelyik családtagja. Figyelembe véve, hogy életünk minden évét
együtt töltöttük az óvoda óta, ezzel csak egyetérteni tudtam. Eszembe
jutott az a halloween, amikor a három testőrnek öltöztünk, és halvány
mosoly játszott az ajkamon. Az elmúlt két napban semmi kedvem nem
volt mosolyogni. Együtt gyászoltunk Mirandával. Tegnap órákon át
beszélgettünk a rengeteg alkalomról, amikor Wyatt megnevettetett
minket az évek során. Keserédes volt felidézni az emlékét. Egy idő után
Miranda annyira felizgatta magát, hogy az anyukája ismét adott neki egy
altatót.
Aztán ott volt még a tény, hogy hiányzott Dank. Szinte úgy éreztem,
mintha elárulnám Wyattet azzal, hogy hiányzik nekem Dank, de nem
tehettem róla. Szerettem őt. De még nem álltam készen, hogy
szembenézzek vele. Arra gondoltam, hogy talán majd miután eltemetjük
Wyattet, és hozzászokunk az élethez nélküle, esetleg képes leszek majd
beszélni Dankkel. A szemébe nézni, és nem ordítani dühömben. Elég
időm volt végiggondolni a dolgokat, és most már tudtam, Danknek
biztosan jó oka volt, hogy nem szólt nekem előre. Bár még nem álltam
készen, hogy halljam is azt az okot.
A tekintetem Leifre tévedt, ahogy belépett, és megölelte Wyatt
édesanyját, aztán kezet fogott az apjával, majd leült a többi diák közé,
akik eljöttek a búcsúztatásra. Szinte az összes tanuló itt volt az iskolából.
Leif úgy viselkedett, mint-ha ő is közéjük tartozna. Mintha őt is lesújtotta
volna Wyatt halála. Feldühített, hogy milyen tiszteletlenség ide dugnia a
képét. Wyatt azt hitte, hogy Leif a barátja. Bízott benne. Pedig végig
csupán eszköz volt Leif számára. Őt kihasználva akart közelebb kerülni
hozzám. Elfordultam Leiftől, mielőtt még teljesen kiakadok, és
97
körülnéztem a teremben.
A temetés kezdetéig még hátra volt harminc perc. Úgy nézett ki,
addigra már csak állóhely marad. A pillantásom végigsiklott
mindazokon, akiket a suliból ismertem. Egyeseket csak látásból, másokat
közelebbről is. Furcsa volt, hogy ha egyikünk meghal, mindannyian
összegyűlünk a temetésre. Még ha nem is ismerjük vagy akár utáljuk
egymást, akkor is összegyűlünk arra az egy napra.
Anyukámat kerestem a sokaságban. Hazarepült, amint értesült a
történtekről, és holnap készült visszautazni
Chicagóba. Erősködtem, hogy néhány napig nem fogok elmozdulni
Miranda mellől, úgyhogy fölösleges itthon maradnia, és elmulasztania
miattam a konferencia utolsó két napját. Miranda szülei mellett ült.
Örültem, hogy itt van. A látványa erőt adott, márpedig arra most nagy
szükségem volt.
Kinyílt az ajtó, és belépett valaki, akire egyáltalán nem számítottam
ma. Jay Potts volt a barátom kilencediktől egészen a tavalyi tanév végéig,
amikor elment egyetemre, és a szülei is elköltöztek. Szakítottunk, mert a
távkapcsolat úgysem működött volna. A sorok között lépegető Jayt látva
könny szökött a szemembe. Mi négyen, Miranda, Wyatt, Jay meg én egy
csapat voltunk a kilencedik osztály legelejétől a tizenegyedik legvégéig.
A Wyattről őrzött középiskolai emlékeim nagy részében Jay is szerepelt.
Felém pillantott, barna szemébe néztem, mire szomorúan elmosolyodott.
- Itt van Jay - suttogta Miranda, miközben felemelte a fejét, és
figyelte, ahogy a volt barátom Wyatt szüleivel beszél.
- Tudom. - Helyesnek éreztem, hogy Jay itt legyen a bú-csúztatáson.
Wyatt is díjazta volna.
- Örülök, hogy eljött - felelte Miranda szipogva.
- Én is. Így van rendjén - helyeseltem.
Miranda a vállamra hajtotta a fejét, és így üldögéltünk, miközben a
lelkipásztor elmondta a beszédét, aztán a koporsót lecsukták és kivitték a
sírhelyhez, amit már előkészítettek Wyattnek.
- Nem bírom nézni, ahogy leeresztik a földbe - mondta Miranda
szorongva, ahogy kiléptünk az épületből, és mivel egész testében
remegett, úgy gondoltam, jobb lenne, ha a többinek nem volna a tanúja.
A ravatalozó túlsó felén lévő lépcsőhöz vezettem, hogy ne lássuk a
sírhelyet.
- Üljünk szépen le ide, amíg nem végeznek - javasoltam.
98
 - Oké - egyezett bele, és letelepedett mellém a hideg betonra. - Ez
szörnyű volt, Pagan.
- Igen, az.
- Gondolod, hogy a lelke itt maradt még annyi ideig, hogy láthassa?
Tudtam, hogy nem, de nem hittem volna, hogy Miranda most ezt a
választ akarja hallani.
- Nem tudom. Talán. Azt hiszem, bármi lehetséges.
Bólintott, és a zsebkendőjét gyűrögette. A temetőre bámultam, és
észrevettem néhány elveszett lelket, akik a sír-kövek között lebegtek. Ők
voltak azok, akik végignézték a saját temetésüket. Nem akartak elmenni.
Örültem, hogy Wyatt nem próbált ellenállni. Könnyebb volt így, hogy
tudtam, hamarosan új élete lesz.
- Miért haragszol Dankre?
Miranda kérdése meglepett. Nem gondoltam volna, hogy észrevette a
Danktől való elhidegülésemet az elmúlt két napban. A Wyatt halála óta
eltelt idő legnagyobb részét sírással és alvással töltötte.
- Egy szóval sem mondtam, hogy haragudnék Dankre - feleltem.
- De látom, hogy haragszol rá. Nem kell külön mondanod.
Felsóhajtottam, a térdemre könyököltem, és a tenyerembe
támasztottam az államat.
- Csak egy kis párkapcsolati dráma. Nem ér annyit, hogy most
beszéljünk róla.
Miranda bólintott, és a kezemért nyúlt.
- Szeretlek, Pagan - közölte rekedt hangon.
- Én is szeretlek.

DANK
Pagan és Miranda egymás mellett ültek, kézen fogva meredtek maguk
elé, a temetőre. Én félrehúzódtam, úgy, hogy Pagan ne láthasson, és
kettőjüket figyeltem. Tudtam, hogy Pagan nem akarna ma itt látni.
Ennek még a gondolatát is alig bírtam elviselni. Miranda haját simogatta
úgy, ahogy anyáktól láttam, amikor gyermekeiket igyekeztek
megnyugtatni. Bármennyire is szerettem volna beszélni vele, és
megmagyarázni a történteket, tudtam, hogy most a barátnőjével kell
lennie. Miranda vigasztalása segített neki feldolgozni a gyászt.

99
Mindketten olyasvalakit veszítettek el, aki nagyon fontos volt számukra.
Igaz, hogy Wyatt lelke összekapcsolódott Mirandáéval, így az ő fájdalma
mélyebb volt, Pagan és a fiú viszont rokonlelkek voltak. Pagannek ez
volt az első élete, és Wyatt lelke szorosan kötődött hozzá is.
Miranda lehajtotta a fejét barátnője ölébe, Pagan pedig a szeméhez
nyúlt, és könnyeit törölgette. Én szerettem volna letörölni a könnyeit.
Meg akartam vigasztalni, ahogy ő vigasztalta a barátnőjét. De nem
tehettem. Ez iszonyatosan nehéz volt.
A szemem sarkából mozgást vettem észre, és odafordulva
megpillantottam egy srácot, aki a lányok felé tartott. Magas volt, és
hosszú, szőke haját lófarokba fogta. Sötét öltönye jelezte, hogy a
temetésről jött, viszont nem ismertem fel az iskolából. Pagan észrevette,
és Miranda is felült. Mindkét lány fölállt, hogy üdvözölje a srácot.
Figyeltem, ahogy szorosan megölelte Mirandát, aki halkan sírdogált a
karjában, miközben a fiú beszélt hozzá. Azzal vigasztalta a lányt, hogy
Wyatt biztosan itt van vele, és vigyáz rá. Még azt is mondta:
- Mind tudjuk, hogy Wyatt úgysem bírna sokáig távol lenni tőled.
Mindig a közeledben lesz, hogy megvédjen.
Aztán Miranda hátralépett, és a srác Paganre nézett. Az áttetsző
ragyogás, ami össze szokta kötni a lelki társakat, lassan Pagan és a fiú
köré fonódott. Dermedten, elszörnyedve figyeltem, ahogy Pagan
odalépett hozzá, és hagyta, hogy a srác a karjába zárja, ráadásul őt még
szorosabban ölelte, mint Mirandát. Sokkal meghittebben. Nem először
ölelkeztek. Amikor Pagan hátrébb húzódott, hogy kibontakozzon az
öleléséből, a srác mintha vonakodott volna elengedni. A lábam magától
elindult. Ez nem történhetett meg. Ideje volt, hogy a srác lelke szépen
keressen magának másik társat. Pagan az enyém volt. Már így is igényt
tartott rá egy vudu szellem; nem hiányzott, hogy még egy nyamvadt
emberi lélek is rászálljon.
Pagan felemelte a fejét, és pillantása találkozott az enyémmel.
Azonnal hátralépett, hogy távolabb kerüljön a sráctól. Tudtam, hogy
szemem átváltott a normális, emberi kék színről a ragyogó tűzgömbre,
ami akkor jelent meg, ha elöntöttek az érzelmek. Nem bírtam uralkodni
a szememben felragyogó lángon, ha dühös voltam.
A srác végre levette a szemét Paganről, és felém fordította a fejét, hogy
megnézze, mi köti le így a figyelmét. A homlokát ráncolta, amíg meg
nem látta a szememet. Ekkor kiült az arcára a félelem, ami minden
100
embert elöntött, ha a Halállal nézett farkasszemet. Pontosan, haver, én
vagyok a Halál, és most hátrálj el a csajomtól! Egy szót sem szóltam, csak
felmentem a lépcsőn, és megálltam Pagan előtt.
Idegesen nyelt egyet, és felbámult rám. Aztán pillantása a minket
bámuló fiúra siklott.
- Izé, Jay, ő itt Dank Walker, a barátom.
Azonnal térdre akartam esni, hogy a megbocsátásáért könyörögjek.
Hideg testemet elöntötte a megkönnyebbülés, amint meghallottam, hogy
még mindig az övének nevez. A kezéért nyúltam, megszorítottam, ő
pedig hüvelykujjával gyengéden megcirógatta a kézfejemet. Ennél több
megnyugtatásra nem volt szükségem. A mögöttem álló lélek, akit
nyilvánvalóan a párjának szántak ezen a földön, semmit sem jelentett, ha
Pagan engem akart.
- Dank - pillantott fel rám Pagan -, ő itt Jay Potts. Ő, izé, egy régi
barátom. Tavaly érettségizett, és elköltözött, hogy egyetemre járjon. Ő és
Wyatt nagyon jóban voltak.
Jay Potts nem csupán Pagan egy régi barátja volt. Együtt jártak Pagan
kilencedikes korától egészen a tavalyi tanév végéig, amikor a srác
szakított vele. Tudtam, hogy Pagan attól tart, kiakadok, és nem is
alaptalanul, hiszen lobogó szemmel, acsarogva rontottam ide. A srác felé
fordultam, és szúrós pillantást vetettem rá. Nem volt mit tenni, tudtam,
hogy sosem fogom megkedvelni.
- Örvendek a szerencsének, Jay - sikerült higgadt, nyugodt hangot
megütnöm.
Miranda halk kuncogást hallatott, és éreztem, hogy Pagan teste kicsit
ellazul. Miranda mulatságosnak találta a helyzetet, és Pagan jelen
pillanatban bármilyen szenvedést vállalt volna, hogy mosolyt csaljon
barátnője arcára.
- Izé, ja, én is. - A srác az arcomat fürkészte. A szemem most már
nem ragyogott, így valószínűleg azt próbálta eldönteni, vajon az imént
csak képzelte-e a dolgot. Emberi agya nagyban igyekezett meggyőzni
róla, hogy csupán a szemembe sütő nap okozta a furcsa látványt az
előbb, mert bármilyen ostoba mesét kitalált volna, ami segíthet
értelmezni a helyzetet. Aztán felcsillant a szeme. - Várjunk csak, Dank
Walker? Nem te vagy a Cold Soul énekese?
A hangjából áradó lelkesedés és lenyűgözöttség hallatán Pagan
teljesen megnyugodott, és egy kicsit közelebb húzódott hozzám. Semmi
101
kedvem nem volt ezzel a sráccal fecsegni. A karomba akartam zárni
Pagant, és könyörögni neki, hogy hallgasson meg. Hogy bocsássa meg,
ami vagyok. Ő viszont azt akarta, hogy ez a találkozás jól sikerüljön.
Kiolvastam az érzelmeiből.
- De igen, én - feleltem, ám bármennyire is imádtam Pagant, még
akkor sem bírtam mosolyt erőltetni a képemre, ahogy a srácra néztem.
- Ne már, haver, azta! - A zsebébe túrt, és előhúzta a pénztárcáját.
Az orrom alá dugott egy régi jegyet a Cold Soul egyik koncertjéről, meg
egy tollat. - Aláírnád ezt? Nagy rajongótok vagyok. Az ATÓ-s tesóim ezt
el se fogják hinni. Ha megszerzem az autogramod, azzal legalább egy
hétig megúszom a takarítást.
Mielőtt egyáltalán felfoghattam volna, miről beszél, Pagan azt
válaszolta:
- Nahát, gratulálok, Jay! Nem is tudtam, hogy bekerültél az Alfa
Tau Ómegába. Ez szuper. Tudom, hogy ez volt a legfőbb vágyad, amikor
felvettek a Tennessee-i Egyetemre.
Ezek szerint a srác egy diákszövetség tagja volt. Pontosan tudtam,
hogy ez mit jelent. Össze sem akartam számolni, hány diákszövetséges
buliban fordultam meg a munkám során, a részeg tagok hülyeségének
következtében.
Jay sugárzó mosollyal nézett Paganre.
- Ja, elég kemény volt a felvételi, de kibírtam. - Még mindig a
képembe nyomta a jegyét meg a tollát.
Pagan megszorította a kezem, aztán elengedte. Azt akarta, hogy
tegyem meg ezt. Hát jó, rendben. Hajlandó voltam rá a kedvéért, de csak
a magam módján.
Fogtam a jegyet meg a tollat, és rövid üzenetet írtam Jaynek, aztán
aláfirkantottam az autogramot, amit a Cold Soul énekeseként
használtam. A kezébe nyomtam a jegyet, aztán ismét Pagan kezéért
nyúltam, és az ajkamhoz emeltem.
- Hiányzol - suttogtam, mire könnyek szöktek a szemébe.
Megcsókoltam a kezét, aztán leengedtem, és eleresztettem.
Mennem kellett, dolgom volt. Többé semmi sem állhatott közénk.
Elegem volt abból, hogy arra várjak, mikor lép már valamit Leif. Még ma
véget akartam vetni ennek.
Hátraléptem, búcsúzóul biccentettem, aztán otthagytam hármukat.
Most már nem aggódtam, amiért magára hagyom Pagant Jayjel. Biztos
102
voltam benne, hogy a fiú megérti az üzenetemet, amit a jegyre írtam
neki.
Elvégre is, ha egy srác azt olvassa...
Pagan az enyém. Többször nem figyelmeztetlek.
Dank Walker
... akkor tudnia kell, hogy ha nem áll készen egy olyan harcra, amit
nem nyerhet meg, akkor jobban teszi, ha meghúzza magát.

103
 TIZENHARMADIK FEJEZET

PAGAN
Eljött a Valentin-nap. Én pedig tudtam, semmiképpen sem hagyhatom
magára Mirandát, hogy randira menjek Dankkel. Wyatt romantikus estét
tervezett kettőjüknek, és hetek óta kis cetliket hagyott Mirandának, hogy
felcsigázza, rejtélyes utalásokat téve az általa kitalált programra. Amikor
aznap beléptem Miranda szobájába, már levette a cédulákat a tükréről,
és szétrakosgatta őket maga körül az ágyon. Az ölében volt a
plüssmackó, amit tavaly kapott Wyatt-től, a nyakláncot pedig, amire a
fiú olyan hosszú ideig spórolt, a kezében szorongatta. A szív alakú
gyémántot dörgölte, miközben az előtte lévő cetlikre bámult.
Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, felkapta a fejét, és halvány
mosoly jelent meg az arcán.
- Nahát, ma aztán végképp nem számítottam rád. Nincs randid?
A fejemet csóváltam, és odaléptem hozzá. Óvatosan leültem az ágy
sarkára, ügyeltem, hogy meg ne mozdítsam, vagy össze ne gyűrjem a
mostanra kincsként őrzött papír-fecniket.
- Nem, a mai napot veled töltöm. Dank várhat. Szerintem neked
most sokkal inkább szükséged van rám, mint neki.
Miranda mosolya lelohadt, és még szorosabban ölelte magához a
plüssmackót.
- Már vagy egymilliószor elolvastam ezeket, és még mindig nem
bírom megfejteni, mire készült Wyatt. Hónapok óta tervezte a dolgot.
Azt hittem, hogy... - Elcsuklott a hangja, aztán mély levegőt vett. - Azt
hittem, hogy mostanra sikerül rájönnöm, mi lett volna a meglepetés. De
Wyatt nagyon értett a titkolózáshoz. Nem akarta, hogy megfejtsem az
üzeneteit. Meg akart lepni.
Természetesen igaza volt. Wyatt imádott incselkedni vele. Már
gyerekkorunkban is folyton cukkolta. Mindig én voltam az, aki Wyatt-tel
tartott a veszélyes, bulis kalandokban, a tetőtől talpig rózsaszínbe
öltözött, játék babára hasonlító Miranda pedig örökké csak rosszallóan
figyelt minket. Wyatt már akkor is fülig szerelmes volt belé. Nem értette
Mirandát, de már gyerekként is folyton a közelében akart lenni. Úgy
104
bánt vele, akár egy királykisasszonnyal. Akár egy törékeny és becses
értékkel. Én mindig undorodva grimaszoltam miattuk, de most
megmosolyogtatott ez az emlék.
- Megleszek egyedül, Pagan. Minden egyes napot velem töltöttél,
mióta... - Ismét elcsuklott a hangja, és megérintette a fotót, ami az
éjjeliszekrényén díszelgett. Wyatt volt rajta, a kosaras mezében, a tavalyi
állami bajnokság döntője után, sugárzó mosollyal fogta a legjobb
játékosnak járó trófeát. - Menj csak randizni Dankkel! Erezd jól magad. A
kedvemért.
Nem mehettem el szórakozni Dankkel, tudva, hogy a legjobb
barátnőm az ágyán kucorog, a halott pasija cédulái között, egyes egyedül
gyászolva. Muszáj volt kirángatnom őt ebből a szobából.
- Jobb ötletem van. Dank most amúgy sem ér rá. Lefújtam a
randinkat, úgyhogy elment a Cold Soullal, ma este Atlantában adnak
koncertet. Eredetileg azt mondta a bandának, hogy ma nem tud velük
énekelni, de aztán változott a helyzet, és már úton is van hozzájuk. -
Oké, ez persze hazugság volt, ám Miranda ezt úgysem tudta volna meg
soha. - Szóval te meg én csokis kekszet fogunk sütni, aztán megnézzük a
Vámpírnaplók teljes első évadát. - Nem voltam oda a Vámpírnaplók-ért,
Miranda viszont egyenesen imádta. Az összes évad megvolt neki DVD-
n, még az iTunesról is letöltötte a sorozatot, hogy bárhol, bármikor
nézhesse a részeket. Mint mondtam, őrülten imádta.
A plüssmackó fején nyugtatta az állát, és rám pillantott hosszú
szempillái között, melyek tökéletes ívben álltak minden külső
beavatkozás nélkül is.
- Oké, az talán menni fog - felelte.
- Még szép, hogy menni fog. Na, kelj fel, menjünk, nézzük meg, mit
rejteget anyukád a spájzban. Talán van még abból a mogyoróvajas
csokiból. Akkor csinálhatunk mogyoróvajas-csokis kekszet is.
Miranda letette a mackót, és szeretetteljes mozdulattal lerakta a
nyakláncot Wyatt képe mellé. Aztán gondosan összeszedegette az
ágyáról a szétszórt cetliket, megszámolta őket, hogy nehogy akárcsak
egyet is kihagyjon, aztán lerakta a papírokat a nyaklánc mellé. Miután
végzett, felém fordult.
- Menjünk kekszet sütni! Napok óta nem ettem.

105
 DANK
Doh, föld és gonoszság szaga csapta meg az orromat, ahogy beléptem
a vén kunyhóba. Amilyen rothadt volt a házikó külseje, el sem tudtam
hinni, hogy nem omlott még össze az egész pusztán az esőtől. Belépve
úgy láttam, hogy belülről sem jobb a helyzet. A falak nagy részét polcok
borították, telis-tele üvegekkel, bennük a bűbájokhoz szükséges
alapanyagokkal meg nevetséges főzetekkel, melyek meggyógyították az
ember testét, vagy épp betegséget hoztak rá, eltávolították a
nemkívánatos emlékeket, és még számtalan egyéb dologra voltak
képesek, legalábbis állítólag. Azok az emberek, akik bajukra megoldást
keresve kimerészkedtek a mocsárnak ezen részére, és beléptek ezen az
ajtón, végső elkeseredésükben már bármire képesek lettek volna. A
legtöbben, akik ismerték a vudu igazi erejét, távol tartották magukat
ettől a helytől. Túl veszélyes volt ahhoz, hogy a földi halandók csak úgy
belekontárkodjanak. Eluralkodhatott az emberen, és annak, aki hagyta
magát, ellophatta a lelkét.
Az öregasszony, akihez jöttem, egy kis széntüzelésű kályha előtt
üldögélt, és horgolt takaróba burkolózott. Rozoga hintaszéke
mozdulatlanná dermedt, amint beléptem a helyiségbe. Megérezte a
jelenlétemet. Még azok is megérezték a halál közelségét, akiknek életét a
vudu istentelen hatalma irányította. A nő számított rá, hogy hamarosan
eljövök érte, ám most még nem volt itt az ideje. De tudtam, hogy
hamarosan visszatérek majd a lelkéért, amit örök kárhozatra fognak
ítélni a pokolban. Ebben biztos voltam. Egy vudu kuruzsló soha nem
kapott új életet. Aki egyszer eladta a lelkét, az nem nyerhetett
bocsánatot. Onnan már nem volt visszaút. Az öregasszony letette
bádogbögréjét a mellette lévő, házilag tákolt kisasztalra - láttam, hogy
reszket közben a keze.
- Erezem ám a lúdbűrös karombú’, hogy itten vagy, te. Készen
állok, hogy szembenízzek a döntéseim következményive’ - szólt hozzám
remegő hangon. Előtte termettem, a meleg, fekete kályhának dőltem.
- Most még nem a lelkéért jöttem - feleltem, hogy tisztázzam a
helyzetet.
Homlokát ráncolva nézett fel rám, gyanakvás sütött a szeméből.
- Talán aztat hiszed, hogy hülyét csináhatsz belűlem?
Kuncogva csóváltam meg a fejem.

106
 - Fogja már fel, hogy még nem a lelkéért jöttem! De nem megyek el,
amíg meg nem kapom, amit akarok.
- És az mi vóna? Biztos nem bűbájt akarsz tűlem. Eztet magamtó’ is
t’om.
A fejemet csóváltam.
- De nem ám, én nem szorulok rá a maga bűbájára.
A vénasszony mocorgott a széken, és sikertelenül próbálta kihúzni
magát. Olyan púpos volt a háta, hogy szinte lehetetlen lett volna
kiegyenesednie.
- Akkor meg mongyad meg, mit akarsz tűlem, aztán essünk tú’
rajta! Nem tetszik, hogy itten vagy benn a házamba’.
Nem, nyilván nem voltam szívesen látott vendég a házában. Hiszen
tudta, hogy egy nap majd véget fogok vetni az életének. Méghozzá
örökre, mert nem kezdhetett újat. De most nem azért jöttem, hogy
enyhítsem a félelmét. Hanem azért, hogy megtudjam, pontosan mit
művelt Pagannel.
- Meséljen a bűbájról, amivel annak idején megmentette azt a
kislányt!
Az öregasszony csóválni kezdte a fejét, és elszörnyedve nézett.
- Nem, aztat nem tehetem! A szellem, aki megmentette aztat a
jánykát, az maga a gonosz!
- Tudom, hogy Ghed mentette meg az életét. Nem ezt kérdezem.
Azt akarom tudni, mit kell tenni, hogy levegyem az átkot a lelkéről.
Bütykös keze idegesen gyűrögette az ölébe hajtott takarót. Ghed volt a
vudu szellemek királya, a holtak ura, Leif apja. A vénasszony vallásában
ő volt a legnagyobb úr. Bár itt álltam előtte, tudta, hogy nem velem kell
majd szembenéznie egy örökkévalóságig. Én egyszerűen csak el fogom
távolítani a lelkét, ha eljön az ideje. Az örök pokolban Ghed lesz majd
ura és parancsolója.
- Meg kő fizetni az árat Ghednek. A kisjány annya jó’ tutta,
micsiná’, mikó megkért engemet, hogy menccsem meg aztat a gyereket.
- Mondja meg nekem, hogyan lehetne megváltani a lány lelkét! -
követeltem, kezdett elegem lenni abból, hogy hárítja a kérdésemet.
Az asszony nagyot sóhajtott, és rám emelte üveges tekintetét.
- Egy léleknek egy lélek az ára. Kevesebbe’ nem éri be az uraság.
Talán többet is követel. Ghed nagyon akarja aztat a jányt.

107
 Amint kiléptem a düledező kunyhóból, mély levegőt vettem. Habár
nem volt kimondottan friss, még akkor is jobb volt, mint a vudu
kuruzsló kalyibájának bűze, aminek még az emlékétől is grimaszt
vágtam. Még egyszer hátrapillantottam a vállam fölött, mielőtt
elindultam, hogy meggyőzzem Pagant, muszáj szembenéznie az
anyjával, akinek meg kellett értenie a tette következményeit - mielőtt
még Ghed úgy döntött volna, hogy felhívja magára a figyelmet.

108
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

PAGAN
Miranda a negyedik rész után elaludt. Mi tagadás, meg-
könnyebbültem. Sikoltani tudtam volna, ha végig kell néznem Stefan és
Elena még egy jelenetét. Jelen pillanatban kissé sok volt nekem a
drámázásuk. Kikapcsoltam a tévét, elővettem egy plédet, és az alvó
Mirandára terítettem. Nagy rendetlenséget csináltunk a konyhában, és
bár biztos voltam benne, hogy Miranda anyukája bosszankodás helyett
örülne annak, hogy a lánya kekszet sütött, és még meg is evett néhányat,
azért nem akartam ráhagyni a takarítást.
Fogtam a nagy tányért, rajta a maradék keksszel, meg a két tejes
poharunkat, és kimentem a konyhába. Amint beléptem az ajtón,
megláttam Leifet, aki az asztalnál ült, annak lapjára könyökölt, és rám
szegezte a szemét. Kis híján felsikoltottam, és majdnem kiejtettem a
kezemből mindent. Sikerült magamba fojtanom a rémült sikolyt, és
elkerülnöm, hogy még nagyobb felfordulást csináljak a konyhában.
- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem, próbáltam megőrizni a
hidegvéremet, miközben odaléptem a mosogatóhoz, és beraktam a
poharakat a szappanos vízbe, aztán letettem a kekszes tányért a pultra.
- Vártam, hogy Miranda elaludjon, és végre láthassalak. Tudod,
Valentin-nap van. Hosszú évek óta várok, hogy veled tölthessem, és
emlékezz is rá. Ennek most végre az én évemnek kellett volna lennie.
Mostanra velem lennél az örökkévalóságban, ha Dank nem veszítette
volna el a józan eszét, amint meglátott téged.
Csípőre tettem a kezem, és dühösen meredtem rá. Semmi kedvem
sem volt ehhez. Pláne nem most. Azok után semmiképpen, amilyen
hetem volt.
- Figyelj, Leif, tudod jól, min mentem keresztül ezen a héten. Nincs
benned annyi tisztesség, hogy legalább most békén hagyj? - csattantam
fel.
Gyengédség villant a tekintetében, aztán kissé lehajtotta a fejét.
- Nagyon sajnálom, hogy ilyen veszteséget szenvedtél, Pagan. De ha
Dankmar nem változtatta volna meg kénye kedve szerint a sorsodat,
akkor soha nem kellett volna átélned ezt a fájdalmat, mert még Wyatt
109
előtt meghaltál volna. Eredetileg a ti kettőtök halála lett volna az a két
tragédia, ami megrázza idén ezt a kisvárost.
Azonnal Miranda jutott eszembe. Akkor mindkettőnket elveszített
volna. Te jó isten, az teljesen megtörte volna. Beleroppant volna a
gyászba. Ám Dank megakadályozta ezt. Igaz, hogy Wyatt végzetén nem
tudott változtatni, de legalább az enyémen sikerült neki. Így itt voltam,
hogy segítsek Mirandának megbirkózni a gyásszal, míg talpra nem áll.
És tudtam, hogy talpra fog állni.
- Hát, akkor még jó, hogy Dank úgy döntött, érdemes megmentenie
engem. Miranda biztosan nem birkózott volna meg azzal, ha mindössze
néhány hónap leforgása alatt mindkettőnket elveszít.
Leif felsóhajtott, és hátradőlt a széken, az ölébe ejtve a kezét.
- Te mindig csak másokra gondolsz, Pagan?
Meglepett a kérdése. Természetesen nem. Csak egy önzetlen ember
gondolt mindig másokra, és én nem voltam önzetlen. Ha akartam
valamit, hajlandó voltam bármit megtenni érte, és nagyon megkeserülte
az, aki az utamba állt.
- Ha a szeretteimről van szó, akkor igen, de ez a legtöbb emberre
igaz.
Leif a fejét csóválta.
- Nem, nem igaz. A legtöbb embernek még a szerettei sem
fontosabbak önmagánál. Ilyen a természetük.
Ez a beszélgetés nagyon furcsa irányt vett. Azt akartam, hogy Leif
lelépjen, én pedig rendet csinálhassak a konyhában, és lefekhessek végre.
- Bökd már ki, mit akarsz, aztán menj el, kérlek. Semmi kedvem
dumálni veled.
- Megmondtam, hogy azért jöttem, mert idén veled akarom tölteni a
Valentin-napot. Még ajándékot is hoztam neked. - Rám villantotta
féloldalas vigyorát, majd előhúzott a semmiből egy tucat fekete és vörös
rózsát, valamint egy igazi vudubabát, apró nyakában egy ezüstlánccal. A
nyakláncon hold alakú rubinmedál függött.
Leifre bámultam, azt sem tudtam, mit gondoljak erről az úgynevezett
ajándékról.
- Te egy vudubabát meg fekete rózsákat hoztál nekem? - kérdeztem
hitetlenkedve.
Kuncogott, és hátradőlt.
- Gondoltam, megnevettet. A nyaklánc az igazi ajándék. Meg a
110
rózsák. Nekem speciel tetszik a fekete rózsa. Az otthonomra emlékeztet.
Elhátráltam, hogy a lehető legtávolabb kerüljek a rém furcsa, ijesztő
ajándékoktól. Gondosan Leifen tartottam a szemem. Nem akartam, hogy
a közelembe jöjjön azzal a nyaklánccal. Tudtam, hogy a vuduban nagyon
fontosak a talizmánok, és ha ez tényleg az volt, akkor hozzá se akartam
nyúlni. Eszem ágában sem volt hagyni, hogy megszálljon egy szellem.
Leif derűs vigyora lelohadt.
- Te nem találod viccesnek, ugye? - A vudubaba és a fekete rózsák
egy szempillantás alatt eltűntek, csak egy tucat vörös és rózsaszín virág
maradt a helyükön, meg a rémisztő nyaklánc.
- Ööö, na ne, azt akarom, hogy ezt a nyakláncot tüntesd el -
magyaráztam, de továbbra sem vettem le róla a szemem, miközben
látszólag ártatlanul hevert Leif kezében.
- A nyakláncot? Félsz a nyaklánctól? Miért?
- Mert nem akarom, hogy megszálljon egy gonosz szellem -
csattantam fel, és még jobban elhátráltam. Arra gondoltam, vajon
meghallana-e Gee, ha felsikoltanék. De ezzel azt kockáztattam volna,
hogy felébresztem Mirandát, és ezt a jelenetet igazán nem lett volna
szabad látnia.
Leif arckifejezésén látszott, hogy végre megértette a dolgot, és ismét
elnevette magát. Pedig ez csöppet sem volt vicces. Miért kellett örökké
ilyen vigyorinak lennie?
- Szerinted ez a nyaklánc egy talizmán?
- Bizony. Nem vagyok hülye, Leif. A Halállal szoktam együtt lógni,
ugyebár.
Leif felsóhajtott, és letette a nyakláncot az asztalra.
- Soha nem bántanálak téged. Ezt megmondtam már neked, de nem
vagy hajlandó elhinni.
Nem vettem le róla a szemem, miközben felállt, és a nyaklánccal
babrált az asztalon, hogy minél szebben helyezze el, amitől csak még
inkább meggyőződtem arról, hogy biztosan tele volt mindenféle
gonoszsággal. Miután megfelelőnek találta az elrendezést, felemelte a
fejét, és a szemembe nézett.
- Tudod, Pagan, a félelem átfordulhat szerelembe. - Azzal eltűnt.
Az asztalon heverő nyakláncot bámultam, fogalmam sem volt, mit
kezdjek vele. Bakker, még a rózsákat sem mertem megérinteni, amiket
Leif itt hagyott. Vajon veszélyes lett volna hozzájuk nyúlni, hogy
111
kidobjam őket a kukába? Talán jobb lett volna az asztalon hagyni őket, és
elmenni megkeresni Geet, vagy még jobb: idehívni Danket.
Az ajtóhoz léptem, belestem a nappaliba, és láttam, hogy Miranda
még mindig mélyen alszik. Helyes. Kezdenem kellett valamit ezekkel az
ajándékokkal, mert határozottan nem lett volna szabad még mindig a
házban lenniük, mire Miranda felébred.

DANK
Pagan hangja abban a pillanatban megborzongatott, hogy kimondta a
nevemet. A háza előtt álltam, épp felkészültem a konfrontációra az
édesanyjával, amikor elért hozzám a hangja.
Mirandáék háza mögött, a hátsó tornácon várt rám, amikor
felbukkantam a közelében. Meglepetten hördült fel, majd elmosolyodott,
és megkönnyebbülten sóhajtott.
- Hű, ez gyors volt. Hála istennek! - hadarta egy szuszra, majd
odarohant hozzám, és átkarolta a nyakamat.
Ez egyelőre nem is volt rossz. Sokkal hamarabb idejöttem volna, ha
tudom, hogy ilyen fogadtatásra számíthatok. Még jobban magamhoz
szorítottam Pagant, beszívtam samponja illatát, és puszit nyomtam a
halántékára.
- Hmmm, ez nagyon jó - motyogtam a fülébe. Felsó-hajtott a
karomban, majd hátrahúzódott egy kicsit, hogy láthassam az arcát.
- Sajnos innentől csak egyre rosszabb lesz - magyarázta.
Nem éppen ezt akartam hallani. Azt reméltem, a következő az lesz,
hogy arra kér, csókoljam meg, aztán esetleg arra, hogy vigyem haza, és
bújjunk össze az ágyán.
- Leif itt járt - kezdte, mire feszülten elvontam tőle eddig csakis neki
szentelt figyelmemet, és gyorsan letapogattam érzékeimmel a környéket,
hogy nincsenek-e itt szellemek. De nem éreztem semmit. Kivéve egy kis
dermesztő hidegséget valahol a közelben. Nem volt elég erős ahhoz,
hogy szellem legyen, de nem is jelentett jót. Pagant óvón magamhoz
szorítva a nemkívánatos jelenlévőre összpontosítottam, és rádöbbentem,
hogy a házban van.
- Ki van odabent? - kérdeztem, magam mögé tereltem Pagant, és a
hátsó ajtó felé léptem.

112
 - Mi? Nem, Leif már elment. Csak Miranda van bent, alszik. - Pagan
igyekezett lépést tartani velem, ám annak hallatán, hogy a barátnője
egyedül van a házban, a lehetséges emberi gyorsaságot messze
túlszárnyalva siettem a házhoz, és az ajtón berontva azonnal
megtaláltam a lüktető, sötét erő forrását, ami hold alakú medálként
hevert a konyhaasztalon. A piros ékkőben olyan erős gonoszság lakozott,
hogy szinte pulzusa volt. Piros és rózsaszín virágok feküdtek mellette, én
pedig döbbenten meredtem erre az egészre, próbáltam rájönni, mégis
mit látok.
- Ezért hívtalak - zihálta Pagan, miután végre ő is beért a házba.
- A nyaklánc miatt? - kérdeztem.
- Igen, Leif hagyta itt, és félek hozzányúlni.
Tekintetem a rózsacsokorra vándorolt. Azt is Leif hozta?
- Ez nem csak holmi nyaklánc. Egy vudu szellem egy része lakozik
benne. Nem az egész lény, csak épp annyi belőle, hogy ha magának a
szellemnek a közelében lennél, erős kötődést érezz hozzá.
Hallottam, ahogy Pagan felhördül.
- Tudtam én, hogy valami ilyesmivel próbálkozik - motyogta
mérgesen. Ez volt az én tüzes csajom. A vudu herceg jól kihúzta nála a
gyufát. Ha nem lettem volna ilyen bosszús a nyamvadt rózsák miatt,
felkacagtam volna.
- Hogy kerültek ide a virágok?
- Leiftől. Miért? Azok is tele vannak ördögi gonoszsággal?
Ezek szerint tényleg Leif hozta neki a rózsát. Várjunk csak! Volt
valami, amire ma emlékeznem kellett volna. Eszembe jutottak a szív
alakú dobozos bonbonok, amiket mindenfelé láttam ma egész nap,
ahogy lelkekért mentem.
Ma Valentin-nap volt.
És én megfeledkeztem róla.
Na, basszus.
- Nem, csak rózsák - feleltem. Nem említettem, hogy gyönyörű
rózsák. Olyan virágok, amiket csak varázslattal lehet létrehozni.
Valószínűleg sosem hervadnának el. Örökké csodaszépek maradnának,
ha Pagan vázába tenné őket a szobájában. Valahányszor meglátnám
őket, mindig arra emlékeztetnének, milyen hihetetlenül csapnivaló pár
vagyok. Hogyan lehetett jobb ebben egy vudu szellem, mint én?
- Akkor sem kellenek. Elégethetem őket?
113
 Undorodó hangnemét hallva megkönnyebbültem.
Csettintettem, és a rózsák lángra kaptak.
- Dank! Mit művelsz? Leégeted a házat, vagy legalábbis az asztalt! -
Pagan a mosogatóhoz rohant, és hátrapillantva láttam, hogy megtölt egy
kancsót vízzel. Az őrült leányzó azt hitte, nem vigyázok az asztalra.
Ismét csettintettem, bár inkább csak a hatás kedvéért, mire a tűz kialudt,
és semmi sem maradt utána. Még egy kis halom hamu sem. Hallottam,
ahogy Pagan elzárta a vizet, majd halkan kuncogott. - Hoppá! Megláttam
a tüzet, és azt hiszem, nem is gondolkoztam.
- Aranyos volt - feleltem, mire édesen elpirult.
- Mi lesz a nyaklánccal? - kérdezte, és tekintete az asztalon heverő,
gonosz kőre vándorolt.
- Ugyanilyen könnyen megszabadulhatok tőle, ha megígéred, hogy
ezúttal nem rohansz a csaphoz egy kancsó vízért - cukkoltam.
Pagan kuncogva bólintott.
- Azt hiszem, meg tudom állni.
Ezúttal nem vacakoltam csettintéssel. Csak rámeredtem a nyakláncra,
míg lángra nem kapott, és másodperceken belül nem maradt belőle
semmi.
Most, hogy Leif minden nyomát eltüntettem, ismét csakis Paganre
összpontosítottam.
- Bocsáss meg, hogy elmulasztottam a Valentin-napot!
Rám mosolygott.
- Semmi baj. Mirandával töltöttem a napot. Sütit ettünk, és a
Vámpírnaplókat néztük.
A füle mögé simítottam egy hajtincset, és eszembe jutott, hogy
mégiscsak volt számára egy ajándékom. A tökéletes alkalomra vártam,
hogy odaadhassam neki, és elképzelni sem tudtam jobb pillanatot, mint
a mostani.
- Gyere ki velem! Adni szeretnék neked valamit - suttogtam, majd
lehajoltam, és finom csókot nyomtam az ajkára.
- Oké - felelte halk, alig hallható hangon. Jó volt tudni, hogy még
mindig ilyen hatással voltam rá, mindannak ellenére, amin
keresztülment miattam.
Megfogtam a kezét, kivezettem a házból, le a hátsó tornác lépcsőjén,
ki az udvarra, egészen a telek sarkában lévő virágoskertig. A kertet
szegélyező egyik díszesen faragott kőpadra biccentettem, majd
114
vigyorogva a hátam mögé nyúltam. A markomban termett a finom,
selymes csomagolópapírba burkolt ajándéka, és ahogy előhúztam a
hátam mögül, láttam, amint Pagan szeme felcsillan a fényes,
szivárványszínekben játszó doboz láttán.
- Jó trükk - viccelődött, és felvigyorgott rám.
Letérdeltem elé, és a kezébe adtam a dobozkát.
- Hát, igen, van néhány szórakoztató trükköcske a tarsolyomban.
Idegesen az ajkába harapott, miközben a papírért nyúlt.
- Szinte félek letépni róla a csomagolást. Olyan szép!
- Majd veszek neked egy egész tekerccsel, Pagan. Nyisd csak ki!
Bólintott, feltépte a csomagolópapírt, és rögtön meg is feledkezett
róla, hagyta lehullani a földre. Az ölébe tette a fehér szaténdobozt, és
lassan kinyitotta. Nem voltam biztos benne, hogy pontosan emlékezni
fog-e, mi ez az ajándék, de úgy gondoltam, várok, és meglátom, rájön-e
magától a jelentőségére.
Pagan kivette a dobozból a kis aranyozott brosst. Az arcán felvillanó
érzelem jelezte, hogy felszínre törtek benne a kezében tartott melltűhöz
kötődő emlékek. Már több mint tizenöt éve őrizgettem ezt neki.
Áhítatosan megérintette a rózsaszínű üveggyöngyöket, amik a szív alakú
ékszert díszítették.
- Ezt a nagymamámtól kaptam. Nagyon beteg voltam, kórházba
kerültem, és a nagyi odautazott, a közeli szállodában lakott anyuval.
Felváltva voltak velem a kórházban. Aztán a nagyinak haza kellett
mennie, mert baj volt a szívével, és az orvosa azt akarta, hogy legyen
otthon, felügyelet alatt. Aznap, amikor hazautazott, ezt a brosst hozta
nekem. Borzasztóan sírt, miközben azt mondta, hogy mindig legyen
nálam. Hogy mindig tudjam, mennyire szeret engem. - Felemelte a fejét,
és a szemembe nézett. - Aztán amikor... amikor... - Elhallgatott, és
bosszúsan csóválta a fejét. Megőrizte magában az emléket. Tudtam, hogy
így van, és azt akartam, hogy a segítségem nélkül idézze fel. Türelmesen
vártam, hogy eszébe jusson, mióta csak felfedezte, ki is vagyok
valójában. Végtelenül kifejező zöld szemében rengetegféle érzelem
villant fel. Végül kinyitotta a száját, és azt suttogta: - Atyaúristen... - Én
pedig tudtam, hogy végre mindenre emlékszik. - Aztán te, Dank, TE
jöttél el hozzám. Elmondtad, hogy a testem túl beteg, és meg fogok halni,
de kapok majd egy új életet. Hogy amikor majd legközelebb eljössz,
menjek szépen oda, ahova küldesz, és akkor visszatérhetek. Atyaúristen!
115
- Elhallgatott, és mély levegőt vett. - Odaadtam neked ezt a brosst.
Elmondtam, hogy szeretném magammal vinni. Azt mondtad,
megoldható, és betetted a zsebedbe... de...
- De nem láttál többet. Mert a lelkedet törölték a listáról. Csakis
azért emlékeztem rád, mert nálam volt ez a bross. Tudtam, hogy volt egy
lélek, akinek megkegyelmeztek. Előfordul néha. Nagyon ritkán, de
megesik, hogy a Teremtő meggondolja magát. Azt hittem, veled is ez
történt. Szóval, megőriztem ezt a brosst, amit egy kislány adott nekem,
aki szeretett volna magával vinni valamit az előző életéből a
következőbe. Gondoltam, amikor majd újra megjelenik a neved a listán,
tenni fogok róla, hogy megkapd a brossodat, ahogy kérted. Ám a neved
sokkal hamarabb bukkant fel ismét, mint vártam. Kíváncsivá tett a
dolog. Nem értettem, miért kímélte meg az életedet a Teremtő
kisgyermekként, ha mindössze néhány évvel később, a felnőttkor
küszöbén mégiscsak elveszi. Így hát idejöttem, hogy megnézzelek
magamnak. Hogy kiderítsem, mi olyan különleges ebben a lélekben.
Miért állít a feje tetejére mindent, amihez a létezésem során
hozzászoktam.
Pagan a szája elé kapta a kezét, halkan hüppögött. Nem akartam
megríkatni. Én csak vissza akartam adni neki valamit, ami egykor
nagyon kedves volt neki.
- Jaj, Dank - zokogta, és a karomba vetette magát. - El sem hiszem,
hogy nem emlékeztem rád.
Azért sírt, mert megfeledkezett arról, hogy gyerekként látta a Halált?
Magamhoz öleltem, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Hogyan
kellett volna megvigasztalnom valami ilyesmivel kapcsolatban?
- Ez a legértékesebb, legtökéletesebb ajándék, amit bárki is kapott
valaha! Visszaadtál nekem egy emléket, amit örökké nagy becsben fogok
tartani. Visszaadtál nekem valamit a nagymamámtól, amire nem is
emlékeztem. De te megtartottad, és visszavezetett hozzám. Ennek
köszönhetem, hogy az enyém vagy.
Nedvességet éreztem a szememben, és pislogtam, megzavart a
különös érzés. Egy kis vízcsepp gördült le az arcomon. A sötétségbe
bámultam, miközben elámulva öleltem magamhoz Pagant. A Halál
könnyet hullatott.

116
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

PAGAN
A kis sárga százszorszép eléggé szánalmasan nézett ki a szirmai nélkül. Anyu
csokrából húztam ki, amit a pasijától kapott. Ujjaim között pörgettem a szárat, és
haragosan meredtem rá. Hülye virágok. Hülye csoki. Hülye lila bundás
plüssnyuszik. Ja, és hülye, hülye szív alakú lufik. Tök hülyeség volt ez az egész.
A házunk mögötti patakba hajítottam a szárat.
A lecsupaszított virágszál lebegett egy pillanatig, ahogy elmosta a víz, aztán
figyeltem, ahogy lassan lesüllyedt a sekély patak iszapos fenekére. Úgy kellett
neki, amiért ilyen hülye volt, gondoltam bosszúsan. Karba tettem most már üres
kezemet, és az előttem csörgedező patakra meredtem. Nem akadt jobb dolgom.
Úgyhogy csak álltam itt, és számba vettem a mai nap összes hülyeségét.
- Rossz napod van? - kérdezte mögöttem egy ismerős hang. Megperdültem, és
egy szőke, kék szemű fiút pillantottam meg, aki barátságosan mosolygott rám.
Ismerősnek tűnt, de nem bírtam rájönni, hol láthattam ezelőtt. Talán tagja volt
az egyik baseballcsapatnak, ami ellen idén játszottunk. Nehéz felismerni a
játékosokat, ha nincs rajtuk sapka és mez. A pályán mind egyformán néznek ki.
Már épp válaszoltam volna, amikor észrevettem, hogy egy fehér, bolyhos kis
plüsskutyust tart a kezében. A plüssállatnak még egy piros szív is volt a
mancsában, tele csokoládéval. Szóval még ez a fiú is kapott ajándékot Valentin-
napra. Úgy döntöttem, nem akarok szóba állni vele, és visszafordultam a víz felé.
Reméltem, hogy a fiú felfogja, milyen goromba vagyok, és békén hagy.
- Talán valami bajod van a plüssállatokkal meg a csokoládéval? - kérdezte
derűsen. Én nem tartottam viccesnek. Egyáltalán nem. Csak egy hülye fiú volt a
hülye Valentin-napi ajándékával. Biztos valami hülye lánytól kapta.
- És ha igen, akkor mi van? - vágtam vissza keserűen.
- Hát, csak elég vicces, hogy valakinek pont ilyesmivel legyen baja.
Mármint, egy csomó más dolgot lehet utálni. Például a kígyókat. Vagy a
pókokat. - Megborzongott, én pedig grimaszoltam.
- Azt utálok, amit akarok, nem? Ez egy szabad ország.
Megköszörülte a torkát, és gyanúsan úgy hangzott, mintha a nevetését
próbálná leplezni. Legszívesebben bemostam volna neki egyet, aztán meglátjuk,
azt is viccesnek találja-e. Mert azt biztosan tudtam, hogy a jobb horgom erősebb,
mint bármelyik fiúé az utcánkból. Nem, azok után tuti nem röhögne, ha képen
117
vágnám.
- Jó, persze, ez igaz. Csak kíváncsi vagyok, miért pont ezeket a dolgokat
utálod. A legtöbb lány szereti az ilyesmit. - Megmentette az öklömtől a tény,
hogy most már nem derűsnek, hanem őszintén értetlennek hangzott.
- Tudni akarod, miért? - kérdeztem, és haragosan rámeredtem. - Hát
megmondom, miért! - A homlokomat ráncoltam, és nagyot nyeltem, mert
gombócot éreztem a torkomban. Utáltam, hogy ez a hülyeség képes megríkatni.
A hülye sírás a hülye kislányoknak való.
- Hallgatlak - biztatott a fiú.
- Mert ma mindenki csak ezekről a hülyeségekről beszélt a suliban. A
folyosókon villogtak a csokiszívecskéikkel meg a plüssmackóikkal meg a
plüssnyuszijaikkal. A termekben lufikat kötöttek a székükre, rajtuk azzal a hülye,
elcsépelt szöveggel, hogy „Szeretlek”. Mármint, most komolyan, csak
kilencévesek vagyunk, könyörgöm! Még senkit sem szeretünk. Legalábbis nem
ÚGY. És hogy még ennél is rosszabb legyen, az a hülye Jeff adott Mirandának, a
legjobb barátnőmnek egy lila plüssnyuszit, hozzá egy nagy lufit meg egy óriási
doboz csokit. És adott nekem Miranda egy árva darabot is? Hát NEM! Egy
szemet se adott belőle. Azt mondta, nem lenne romantikus, ha bárkivel is
megosztozna a Valentin-napra kapott csokiján. Aztán amikor megkértem, hadd
simogassam meg a nyuszi puha bundáját, a fejét csóválta, és úgy szorította
magához, mintha féltené tőlem, mintha valami betegséget terjesztenék. Milyen
röhejes már ez? Mi? Ugye, hogy nevetséges? Aztán hazajöttem, és láttam, hogy
még anyukám is kapott egy nagy csokor virágot meg szív alakú dobozos csokit a
pasijától, ott díszelegtek az asztalon. Azt hittem, hogy legalább az ő csokijából
kaphatok egy darabot. DE NEM! A doboz már üres volt. Anyu megette az
összes csokit. Minek tartotta meg azt a hülye üres dobozt?
Abbahagytam mérges kirohanásomat, és hajam takarásából a fiúra
sandítottam, hogy lássam, úgy néz-e rám, mintha rinyálós dedós lennék. De
megint az a hülye vigyor ült a képén. Gondolom, mivel ő kapott ma csokit, úgy
gondolta, vicces, hogy én nem kaptam.
Feléje fordultam, arra gondoltam, vagy bemosok neki egyet, vagy elküldöm a
búsba, aztán bemegyek a házba. A fiú azonban felém nyújtotta a plüsskutyát,
aminek szőre még puhábbnak tűnt, mint a lila nyuszié, amit Miranda kapott
Jefftől, meg a doboz csokoládét. Értetlenül néztem föl rá az ajándékról.
- Ezt neked hoztam. Annyit simogathatod a kutyus bundáját, amennyit
csak akarod, és megeheted az összes csokoládét. A tiéd... mármint, ha akarod.
- Nekem hoztad? De miért? Még csak nem is ismersz - habogtam, pedig
118
mindennél jobban szerettem volna kinyújtani a kezem, és magamhoz ragadni az
ajándékát. Nagyon, de nagyon akartam azt a csokit.
- Valentin-nap van, és, hát, én már régóta figyellek téged, és csakis neked
akarok ajándékot adni.
Kinyílt a szemem. Az aranyozott bross csillogott az
éjjeliszekrényemen a kora reggeli napsugaraktól. Emlékeztem arra a
Valentin-napra. Borzasztóan bántott, hogy senki sem akart nekem
ajándékot adni. A suliban minden lány kapott valamit egy fiútól. Még
Wyatt is adott valamit Julie Thursbynek. Én viszont semmit sem kaptam.
Wyatt azt mondta, hogy a fiúk nem lányként tekintettek rám, mert
gyorsabban futok náluk, és messzebbre ütöm el a labdát, mint ők. De
akkor is bántott a dolog.
Leif tudta ezt, és hozott nekem valamit. Még aznap este befaltam az
összes csokoládét. Amikor vacsoránál bevallottam anyunak, hogy
jóllaktam csokival, azt mondta, meg fog fájdulni a gyomrom, de
csodával határos módon nem így lett. Az ilyen emlékek nagyon
megnehezítették, hogy féljek Leiftől. Tényleg jó volt hozzám egész
életemben. Talán nem csak csupa rossz tulajdonsága volt. Viszont az
továbbra is tény maradt, hogy el akarta vinni a lelkemet a pokolba.
Lehet, hogy ő nem így fogta fel a dolgot, én viszont igen. És a frászt
hozta rám, ha a közelemben volt a nem „emberi” alakjában. Utáltam az
érzést, ami elfogott, ha Leif a közelembe jött. Felállt a hátamon a szőr,
libabőrös lettem, és undorodtam tőle.
Arra a régi Valentin-napra gondolva eszembe jutott a plüsskutya.
Jelenleg valahol a padláson volt, egy dobozban. Nem voltam hajlandó
megszabadulni tőle, amikor kiselejteztem az összes gyerekkori
játékomat. Egészen máig nem emlékeztem, honnan van, de mindig is
különlegesnek tartottam. Úgy éreztem, nem szabad kidobnom. Igazság
szerint még az is nehezemre esett, hogy felvigyem a padlásra. Most
viszont aggasztott a gondolat, hogy egy vudu szellem ajándéka van a
házamban. Meg kellett szabadulnom tőle. Igaz, hogy évekig vele
aludtam, de az régen volt. Azóta sok minden változott. El akartam
tüntetni azt a vackot.
Felültem az ágyban, és úgy döntöttem, megvárom, hogy felbukkan-e
ma Gee vagy Dank. Nem szóltam Danknek, hogy hazajövök éjszakára,
mert őszintén nem is terveztem.
Dank azt hitte, hogy megint Mirandánál alszom, és azt mondta, majd
119
Geevel felváltva szemmel tartják a házat. Amikor végül mégis
hazajöttem, félig-meddig arra számítottam, hogy Gee egyszer csak
előbukkan a semmiből, de nem jelent meg. Aztán bebújtam az ágyba, és
azonnal elaludtam.
Kinyílt a szobám ajtaja, és bevonult Gee.
- Na, figyu, én egész éjjel Miranda háza mögött szobroztam, és
tojtam mindenre, mert totál szétuntam a fejemet. Aztán végül
rádöbbentem, hogy nem érezlek téged odabent. Úgyhogy gyorsan
lecsekkoltam a szitut, és képzeld, mi derült ki? Tényleg nem voltál a
házban! - Lehuppant a sarokban lévő fotelba, átvetette egyik lábát a
másikon, és rám meredt. - Szóval, erre eljövök ide, hogy kiderítsem, mi a
helyzet, és nézzenek oda, itt húzod a lóbőrt. Elvesztegettem egy egész
éjszakát Mirandáék hátsó udvarán, miközben a konyhátokban
kajálhattam volna, vagy a Gossip Girlt nézhettem volna a tévéteken, nem
törődve mással, csak azzal a nagymenő Chuck Bass-szel, a
kedvencemmel. - Jót vigyorgott a saját szövegén. - Figyeld már, ez még
rímelt is! „Chuck Bass-szel, a kedvencemmel. ”
A szememet forgattam, felkeltem, és odamentem a gardróbhoz, hogy
fölvegyek egy pulcsit. Most, hogy Gee is itt volt, segíthetett nekem
megszabadulni attól a plüsskutyától a padláson.
- Hova mész? Csak most értem ide - morgott Gee.
- A padlásra megyünk. Van odafent egy plüsskutya, amit még
Leiftől kaptam, és most ki kell dobnom.
- Mi van?
- Gyere már, Gee! Majd elmagyarázom, miközben keressük.

DANK
- Dankmar, beszélnem kell veled. - Megálltam Paganék háza előtt,
és odafordultam a mellettem megjelent Jaslynhez. Megijesztett az arcáról
sütő szorongás. A szállítóknak általában nem akadt komoly
problémájuk. Gee kivételt képezett, mivel összebarátkozott egy
emberrel. Jaslyn azonban tipikus szállító volt. Nem foglalkozott mással,
csak a rábízott lelkekkel.
- Mi az, Jaslyn? Nem érek rá.
- Tisztában vagyok vele, uram, de hallanod kell, amit mondani

120
akarok, vagyis inkább... nos, tulajdonképpen, megmagyarázni. -
Idegesen pillantott a házra. - Arról van szó, akit te, szóval... Arról a
lélekről, akit te, hát...
- Paganről van szó, a lányról, akit szeretek - fejeztem be helyette a
mondatot. Nem volt biztos benne, hogyan fogalmazzon, hiszen ő maga
sosem tapasztalta meg az érzelmeket.
- Igen, Paganről. Tudod... - Idegesen tördelte a kezét, ami kezdett
bosszantani.
- Bökd már ki, Jaslyn! Ha Paganről van szó, most rögtön tudni
akarom, mi a gond.
Lehorgasztotta a fejét, mint egy gyerek, akit leszidtak rosszalkodásért,
és a földet bámulva felelt.
- Arról a fiúról van szó, uram, akinek elszállítottam a lelkét. Tudod,
akit Pagan ismert. Kiderült, hogy, izé, nem kellett volna meghalnia. Nem
ez volt a sorsa. És még nem is jutottam nagyon messzire vele, amikor
elragadták tőlem...
- MIT jelentsen az, hogy nem kellett volna meghalnia? A teste már
nem volt használható. Odavonzott engem a halála. A lelke alig kötődött
már a testéhez, csak az érkezésemre várt. És te most azt akarod mondani,
hogy ELVESZTETTED a lelkét? - Nem bírtam uralkodni a belőlem kitörő
üvöltésen. Ennek nem volt semmi értelme. Jaslynnek talán elment az
esze?
- Igen, tudom, uram, engem is odavonzott a halála. De történt
valami. Elvitte egy másik erő. Annak az erőnek joga volt hozzá, hogy
behajtson egy... egy tartozást.
Mintha meghűlt volna az ereimben a vér, ahogy felfogtam, mi történt.
A tartozást behajtották: egy lélek egy lélekért. Egy olyan lélek, ami közel
állt Pagan szívéhez.
- Nem - csattantam fel, és elhátráltam az ajtótól, amin csupán
percekkel ezelőtt még be akartam lépni. Ez nem történhetett meg. Ghed
nem vehette el Wyatt lelkét Pagan miatt. Ha ezt megtudta volna, Pagan
soha nem bocsát meg magának. De mégis hogyan titkolhattam volna el
előle? Muszáj volt visszaszereznem Wyatt lelkét. Ebbe az életbe ugyan
már nem térhetett vissza, de a lelke akkor is a Teremtőt illette. Wyatt
nem tett semmi rosszat. Ő nem adta el a lelkét Ghednek.
- Dankmar, uram, ez még nem minden - Jaslyn fojtott suttogása úgy
hasított belém, akár a borotvapenge. Ennél már nem lehetett rosszabb.
121
- Mi az? - sziszegtem, és rámeredtem a szállítóra.
- A Teremtő hívat. Látni akar. Most rögtön.

122
 TIZENHATODIK FEJEZET

PAGAN
- Szerintem fel fogom dobni a talpam ettől a sok portól, amit
belélegzek itt - panaszkodott Gee, miközben levett egy újabb
kartondobozt a halomból, amit anyukám hordott fel ide az évek során.
- Jaj, ne drámázz már! Mit számít egy kis por? Hiszen voltál te már
lángoló épületekben is.
- Igen, hát, azokba be kellett mennem. Ez is a munkám része. Az
viszont nincs benne a munkaköri leírásomban, hogy köteles lennék
fizikai melót végezni egy padláson egy emberrel.
Magamban jót nevettem rajta, és kinyitottam egy dobozt, amit most
vett le a kissé veszélyesen magas halomról, ahova anyu felrakta.
Mármint, értem én, hogy anyukám spórolni akart itt a hellyel, de akkor
sem volt a legjobb ötlet úgy felhalmozni a dobozokat, hogy majdnem
elérték a plafont.
- Akarod, hogy belenézzek ebbe? - kérdezte Gee, miután levette a
következő dobozt.
- Igen, légy szíves.
- És egy fehér plüsskutyát keresünk, igaz?
- Igen... Hát, vagyis talán már nem egészen fehér. Nagyon sokat
játszottam vele, szóval lehet, hogy a szőre kissé elszíneződött.
Gee morgott a bajsza alatt, ahogy nekiállt feltúrni a dobozát.
Én pedig nekiláttam keresgélni a holmik között, amiket csupán nyolc
évvel ezelőtt pakoltam el, mert nem volt szívem elvinni őket a helyi
turkálóba. Elmosolyodtam egy apró, flitteres erszény láttán, rajta a Las
Vegas felirattal. Anyu magával vitt oda egyszer egy írókonferenciára. Az
volt az egyik legutolsó alkalom, hogy vele tartottam. Mindig
unatkoztam, mialatt ő a konferencián volt, de a Las Vegas-i úton találtam
egy barátot... legalábbis azt hittem. A fejemet csóválva félretettem az
erszényt, és találtam egy Backstreet Boys-os pólót, amit még évekkel
ezelőtt kaptam karácsonyra. Egek, hogy én milyen furi voltam régen!
Ezután egy cipős doboz akadt a kezembe, és bele sem kellett néznem,
hogy tudjam, azok a cetlik vannak benne, amiken Mirandával
leveleztünk a suliban. Csupa olyan mélyenszántó gondolat állt rajtuk,
123
mint „Szerinted tetszem Kyle-nak? ” vagy „Láttad, hogy néz ki Ashley
feneke abban a farmerban? Le kéne fogynia.” Vagy a kedvencem:
„Szerinted is új szőrszál nőtt Mrs. Nordman állán?” Bizony, ez a cipős
doboz felbecsülhetetlen értékű volt. Sajnos azonban a plüsskutyát nem
találtam meg. Bosszúsan becsuktam a dobozt, és félrelöktem.
- Hát ezzel se mentem semmire... - A szám elé kaptam a kezem,
nehogy felvisítsak a nevetéstől. Gee az egész alakos tükör előtt pózolt,
ami egykor a „hercegnős” gyerekszobám része volt. De nem ez volt ilyen
vicces. Gee megtalálta a jelmezeket, amiktől tízéves koromban nem
akartam megválni, viszont már a szobámban sem akartam tartani őket.
Felvette a Csingiling-ruhámat a hófehérkés műanyag cipellővel, ami nem
kifejezés, milyen kicsi volt a lábára. Még a Jázmin-jelmezem fejdíszét is
felrakta.
- Hogy nézek ki? - kérdezte, és sebesebben perdült meg, mint amire
egy ember képes lett volna, így a csingilinges szoknya kiterült körülötte.
Kislányként én is folyton pörögtem abban a ruhában, igyekeztem a
lehető leggyorsabban forogni, hogy a szoknya tökéletesen mutasson.
- Csodásan, szerintem ebben kéne járnod dolgozni - feleltem
kuncogva, aztán kitört belőlem a kacagás.
- Dank azt se tudná, mit gondoljon, ha megjelennék előtte olyan
szerkóban, mintha a Disneylandbe készülnék. Nem merné rám bízni a
lelkeket.
Lehuppantam a mögöttem lévő dobozra, nem bírtam abbahagyni a
nevetést - röhejesen nézett ki.
- A végén még halálra rémisztenéd... a Halált! - Kész röhögő görcsöt
kaptam a saját kis poénomtól.
Gee már épp válaszolt volna, amikor suhogást hallottam a hátam
mögül, és a nevetésem halk sikkantásban ért véget.
- Mi a franc van, Jaslyn? Téged nem hívtunk meg a buliba -
panaszkodott Gee, én pedig megnyugodtam kissé, miután rájöttem,
hogy ismeri a csodaszép, sápadt, vörös hajú lányt, aki az imént
felbukkant a padlásomon. Tökéletes, áttetsző kinézetével hasonlított Gee
„szállítós” megjelenésére, így hát hamar leesett nekem a tantusz.
- Bocsánatot kérek, Gee. - A lány elhallgatott, lassan végignézett
társa szerelésén, és értetlenül ráncolta a homlokát.
- Ne bámulj már, Jas, inkább bökd ki, mit keresel itt - csattant fel
Gee. Eltűnt róla a jelmez, ismét csak a farmerját, kapucnis pulcsiját és
124
bakancsát viselte.
- Ó, izé, igen... nos, Dankmar hívat.
Gee a társától felém fordult.
- És mi legyen Pagannal?
- Ó, hát, azt nem mondta. Csak azt üzente, hogy szüksége van rád.
Gee összevont szemöldöke elárulta nekem, hogy nem igazán volt
biztos abban, jó lesz-e ez így. De ha Dank érte küldetett, akkor nyilván
fontos dologról van szó.
- Majd Mirandával töltöm a napot. Majd később megkeressük azt a
plü... azt a cuccot - mondtam.
Gee bólintott.
- Hát jó, akkor nyomás lefelé, mielőtt elmegyek. Nem kéne idefent
maradnod egyedül.
- Oké.
A lépcső felé indultam, aztán hátrapillantottam Geere, hogy
megkérjem, árulja el, ha valami baj van, de igencsak feszülten
sugdolózott Jaslynnel, így békén hagytam őket. Tudtam, hogy Gee nem
fog sokáig magamra hagyni. Dank azt nem hagyta volna. Egyébként is,
Danknek nem lehetett komoly problémája. Hiszen ő maga volt a halál.
Nem volt okom aggódni.

DANK
- Mi a helyzet, Dankmar? - faggatott Gee, amint Jaslynnel együtt
megérkezett Pagan városának kis ravatalozója elé. Egy ideje Wyatt sírját
figyeltem, hogy lássam, van-e nyoma bármi aktivitásnak. Ám a lelkét
nem hagyták itt, nem bolyongott a földön. Vagyis nem lehetett máshol,
csak Gheddel a Vilokanban. Ha tényleg ott volt, akkor semmiképpen
sem érzékelhettem. Ott szinte lehetetlen lett volna megtalálni. A
Vilokanban még soha nem járt sem istenség, sem a Teremtő által
létrehozott lény. A tenger alatti sziget a vudu szellemek otthona volt, és
azoké a lelkeké, akiket a földről vittek oda.
- Wyattről van szó. Nem kellett volna eljönnünk a lelkéért. Nem
szerepelt a listán. - Hiába mondtam ki, még mindig hihetetlennek tűnt.
Még azok után is, hogy beszéltem a Teremtővel. Döntéseket kellett
hoznunk. Mivel Ghednek jogosan járt a fizetség, a helyzet akár még

125
rosszabbra is fordulhatott volna.
- Micsoda? - Nem lepett meg Gee hitetlenkedő hang-neme. Én is
ugyanígy reagáltam. Még soha nem történt ilyesmi. És ha nem találom
meg a módját, hogy véget vessek neki, a Teremtő elvárta, hogy adjam át
Pagant vagy az édesanyját Ghednek. Márpedig egyikük sem jöhetett
szóba.
- Ghed elvette Wyatt lelkét, Pagan tartozásának fejében. A Teremtő
szerint nem fogja beérni ennyivel. Ghed valószínűleg csak
figyelmeztetésnek szánta Wyattet, ami Pagannek vagy nekem szólt. A fiú
lelke arra nem lesz elég, hogy lemondjon Paganről.
Gee lerogyott a mögötte lévő sírkőre.
- Ó, basszus!
- Egyelőre nem akarok szólni erről Pagannek. Akkor nem, ha a
tudta nélkül is meg bírjuk oldani. Nem birkózna meg azzal, mit jelent
Wyatt halála. Gondolkodás nélkül feláldozná magát. Azt pedig én nem
fogom hagyni. Véget fogok vetni ennek.
Gee teljes egyetértéssel bólintott. Tudtam, hogy számíthatok rá. Jaslyn
viszont hajlandó lett volna ezüsttálcán felkínálni Pagant Ghednek. Nem
érthette az ügyet, de akkor is nehezen viseltem el a közelségét. Le
akartam vezetni valakin a dühömet, és Jaslyn a közömbösségével
magára vonta a haragomat.
- Most hol van Pagan? - kérdeztem, és bosszús képemet Jaslyntől
elfordítva Geere néztem.
- Mirandával - nyugtatott meg.
Ennek örültem. Most nagy szükségem volt Geere. Meg kellett
találnunk a módját, hogy behatoljunk a Vilokanba. Annál még a pokolba
is sokkal könnyebb lett volna bejutni.

PAGAN
Nem volt könnyű rávennem Mirandát az egész napos vásárolgatásra,
de muszáj volt kimozdulnia a házból. Miután ruhát erőltettem rá, és
betuszkoltam a kocsimba, elmentünk a plázába. Négy órával később
kezdett életjeleket mutatni. Végtelenül hálás voltam ezért.
- Muszáj innom egy kávét - jelentettem ki, amikor ki-léptünk a
harmadik cipőboltból. Két cipőt is sikerült találnom, ami nélkül nem

126
tudtam élni. Az egyik egy sárga szandál volt, kis sarokkal. A másik
pedig bézs színű csizma, ami tökéletesen illett az ugyanolyan árnyalatú
bőrdzsekimhez. Az egészben az volt a legjobb, hogy mindkettőt
leértékelve árulták. Miranda viszont semmit sem vett. De azért lassan
javult a helyzet. A legutóbbi üzletben végre felpróbált egy cipőt. Jó, én
erőltettem, de legalább hajlandó volt felvenni.
- Nekem is - felelte Miranda, és a Starbucks felé indult, nem pedig
az ellenkező irányba, amerre Wyatt kedvenc kávézója volt. Megértettem
a dolgot, és őszintén szólva most én magam sem bírtam volna bemenni
Wyatt törzshelyére.
- Mit kérsz? - kérdeztem, és a tárcámért nyúltam.
- Nem tudom, csak hozd nekem is ugyanazt, amit magadnak -
legyintett, és elment, hogy keressen egy asztalt.
Nem vehettem azt neki, amit magamnak szoktam. Én mindig caramel
lattét ittam tejszínhabbal, ahogy Wyatt is. Félreálltam az útból, hogy
rendelhessenek a mögöttem állók, én pedig szemügyre vettem a pult
fölötti italkínálatot. Évek óta nem ittam másmilyen kávét, csak caramel
lattét. Nem is tudtam, ismerek-e bármi mást, amit rendelhetnék.
- Úgy hallottam, isteni itt a forró csoki - suttogta a fülembe Leif.
Tudtam, hogy tényleg itt van, nem csupán szellemként susog nekem,
mert éreztem magam mögött mellkasa melegségét. Emberi alakban
kellett, hogy legyen, mert a karom nem lett libabőrös.
- Nagylány vagyok. Kávét szoktam inni - vágtam vissza, anélkül
hogy hátranéztem volna rá.
Halkan nevetett.
- Igen, tudom. Caramel lattét tejszínhabbal.
Feszülten pillantottam oda, ahol Miranda ült. Kissé felderülve, de
azért továbbra is szomorúan nézett minket. Tudom, hogy Wyattre
emlékeztette, hogy Leiffel látott. Ez is újabb indok volt arra, hogy miért
tartsam távol magam Leiftől. Bárcsak vette volna az adást, és végre
békén hagy! Soha nem egyeztem volna bele, hogy önként nekiadom a
lelkemet. Magasról tojtam arra a hülye tartozásra, vagy bármi is volt az.
- Most nem azt kérek - közöltem vele, és odaléptem a pulthoz, hogy
rendeljek, illetve hogy eltávolodjak Leiftől.
A pultnál álló lány Leifet stírölte, és engem jottányi figyelemre se
méltatott. A rendelésem felvétele helyett nekiállt barna hajának egy
tincsét csavargatni az ujja körül, és a szemhéját rebegtette a srácra. Az
127
ostobának fogalma sem volt, kivel áll szemben. Leif korántsem volt a
mesebeli szőke herceg.
Megköszörültem a torkomat, hogy felhívjam magamra a figyelmet, és
mivel ez nem vált be, kénytelen voltam a pultra csapni a lány előtt.
- Helló, elnézést, de én jövök.
Végre sikerült elvonnia Leiftől heves „Gyere csak és teperj le!”
pillantását, és bosszúsan meredt rám. Na, szép. Lefogadtam volna, hogy
ezek után bele fog köpni a kávémba.
- Tisztában vagyok vele. Arra vártam, hogy rendeljen. - Ellenséges
volt a hangja.
- Hát, nekem nem úgy tűnt. Hanem úgy, mintha mással lett volna
elfoglalva.
Elpirult, és már felkészültem rá, hogy ingerülten visszavág, amikor
Leif hangosan köhögött. Gyanúsan úgy hangzott, mintha a nevetését
próbálná leplezni.
- Azt hiszem, az volna a legjobb, ha elölről kezdenénk - szólt közbe
Leif mély és selymes hangon, amitől a lány arckifejezése egyszerre
ellágyult, éppen ahogy a fiú tervezte. A csajok tényleg elgyengülnek, ha
helyes pasikról van szó. - Rendelni szeretnénk. Én egy nagy forró csokit
szeretnék, te pedig... - Lenézett rám, mintha együtt rendelnénk. Ki-
nyitottam a számat, hogy helyesbítsem a feltételezését, ám úgy
döntöttem, jobb lesz, ha nem ellenkezem, mivel nem akartam, hogy a
csaj nyála a kávémban kössön ki.
- Ööö, izé két nagy... ööö... két nagy... izé... - Éreztem, hogy a lány
türelmetlenül mered rám, de nem hagytam, hogy ez eltántorítson.
Próbáltam találni valamit a kínálatban, amit nyugodtan rendelhetek
mindkettőnknek Mirandával.
- Ó pedig két nagy mocha lattét szeretne, tejszínhabbal és
csokidarával - közölte Leif a lánnyal.
Mi a franc? Nem adtam engedélyt neki, hogy rendeljen helyettem.
Még akkor sem, ha nagyon jól hangzott, amit rendelt. Leif megkerült, és
fizetett a lánynak, miközben továbbra is flörtölt vele. Karba tett kézzel
vártam, hogy végezzen.
Amikor felém fordult, és rám mosolygott, grimaszt vágtam.
- Mi van? Nem tudtál dönteni. Úgyhogy besegítettem. Imádod a
csokoládét. Ízleni fog a mocha latte.
- Nem rémlik, hogy a segítségedet kértem volna. Egyedül is képes
128
vagyok rendelni - morogtam.
Leif vállat vont, és a karomért nyúlt, hogy félrehúzzon, hadd
rendeljenek a mögöttem várakozó emberek, akiket eddig nem vettem
észre. Arrébb húzódtam vele, aztán elrántottam a karomat, miután már
nem voltunk útban.
- Mégis miért vagy örökké ilyen dühös velem?
Komolyan volt képe ezt kérdezni tőlem? Kinyitottam a számat, hogy
közöljem vele, mégis mi a véleményem arról, hogy igényt tart a lelkemre,
amikor Miranda felpattant, és kirohant a kávézó ajtaján.
Félrelöktem Leifet, és a barátnőm után szaladtam.
Miranda balra fordult, és a pláza hátsó bejárata felé szaladt, ahol
bejöttünk. Gyorsítottam, és kerülgettem az embereket, akik engem
bámultak, ahogy Mirandát üldözöm. Leginkább attól féltem, hogy
Miranda teljesen kiakadt az őt ért traumától. És attól is, hogy egy zsaru
menten letartóztat, amiért bántani akarom. Valamint attól, hogy
véletlenül letarolok valakit, aki az utamba kerül.
Hála az égnek, Miranda megtorpant a parkoló bejáratánál. Egész
testében remegett, miközben az ajtó kilincsét markolta, és levegő után
kapkodott. Mindkét zacskóm, ami nála volt, a lábánál hevert.
- Miranda, mi a baj? - kérdeztem kifulladva, miután végre
utolértem.
Patakzott a könnye, miközben a parkolóra meredt. Olyan mély
nyomokat hagyott az arcán a veszteség, hogy nem tudtam, vajon el fog-e
múlni valaha is a fájdalma. A lány, akit egész életemben ismertem,
végleg megváltozott azon a napon a sportpályán, miközben figyeltük,
ahogy Wyatt teste élettelenül hevert a földön.
- Nem megy - zokogta, és a fejét csóválta. - Egyszerűen nem megy.
Átkaroltam a vállát, és magamhoz húztam. Összegörnyedt mellettem,
és úgy zokogott, hogy megszakadt érte a szívem. Túlzottan
megerőltettem ma. Még nem állt készen erre. Gyötört a bűntudat.
Rövidebbre kellett volna fognom a kiruccanást. Kis lépésekkel kellett
volna haladnunk. Én meg a nagy ötleteim!
- Gyere, menjünk szépen haza! - biztattam, kinyitottam az ajtót, és a
kocsim felé vezettem.
- Nem mehetnénk... - hüppögte Miranda. - Nem mehetnénk el
Wyatt sírjához? Muszáj meglátogatnom.
Ebben nem értettem egyet. Erre még egyáltalán nem állt készen. De
129
nemet sem bírtam mondani neki. Kinyitottam neki az anyósülés ajtaját,
és Miranda beült.
Talán mégiscsak elmehettünk volna a temetőbe. Elszántam magam,
hogy ha Miranda tényleg ezt akarja, erős leszek, és vele tartok. Ám előbb
meg kellett állnunk a házuknál. Tudtam, hogy Mirandának szüksége lesz
egy kis bátorításra, és az édesanyjának volt egy egész bárszekrénye, tele
piával, amiből bátorságot nyerhetett.

130
 TIZENHETEDIK FEJEZET

PAGAN
A temetők éjszaka sokkal hátborzongatóbbak, mint nappal.
Igyekeztem ügyet sem vetni az itt-ott lebegő lelkekre, akik ha jól sejtem,
saját sírjaikat őrizték. De nagyon nehéz volt megállnom, hogy
összerezzenjek, valahányszor elmentünk egy sír mellett, és utunkba
került egy lebegő lélek. Legszívesebben megragadtam volna Miranda
karját, és félrehúztam volna, hogy kikerüljük a bolyongókat, de az csak
összezavarta volna, ráadásul ezzel felhívtam volna a lelkek figyelmét
arra, hogy látom őket. Így hát inkább szorosan lehunytam a szemem, és
próbáltam úgy tenni, mintha nem lelkeken haladnánk át. Jaj, hogy
utáltam Leif apját ezért a hülye átokért!
- Hideg van itt - szólt Miranda, megtörve a csendet. Rápillantottam,
miközben ismét kortyolt a kezében tartott borosüvegből. Találtam egy
desszertbort, amiről tudtam, hogy nem lesz sok neki. Cseppet sem
szórakoztatott az éjszakai kiruccanás a temetőbe, de azt végképp nem
akartam kockáztatni, hogy eljöjjünk ide, aztán Miranda totál
kiakadjon, vagy ne adj isten elrohanjon, mint a plázában. Semmi
kedvem sem volt az éjszakai sétához a lelkekkel teli ösvényen.
- Ja - helyeseltem, összehúztam magamon bézs színű bőrdzsekimet,
és begomboltam.
- Nem kérsz egy kicsit? Ez biztos felmelegít - nyújtotta felém
Miranda a borosüveget.
Lepillantottam a borra. Halvány színe és gyümölcsös illata csábító
volt. Jól jött volna valami, ami enyhíti a szorongásomat. De én vezettem,
úgyhogy megcsóváltam a fejem.
- Nem, kösz, megvagyok.
Miranda várt még egy másodpercet, mielőtt visszahúzta a bort a
mellkasához.
- Oké, ahogy akarod. De tényleg segít.
Nem óhajtottam vitába szállni vele. Abban biztos voltam, hogy neki
rengeteget segít. Három héttel ezelőtt nem lett volna az a pénz, amiért
hajlandó lett volna eljönni éjszaka a temetőbe. Mindent megváltoztatott a
tény, hogy eltemették itt egy szerettét.
131
 - Itt is van - suttogta végül, és megtorpant.
Tekintetem követte az övét. Wyatt sírja még friss volt, és virágok
borították. Egy-két szál már kezdett hervadozni, de a legtöbb virág még
mindig ugyanolyan szép volt, mint a temetésen.
- Gyere, üljünk le a padra! - javasolta Miranda szinte áhítatosan.
Wyatt szülei egy padot rakattak a sír lábához. Már a temetés napján is
itt volt. Eredetileg azt hittem, talán csak a szertartás idejére hozták ide,
de amikor a temetés után hazaindultunk, és idenéztem, még mindig itt
volt.
- Ott van az, amit én csináltattam. - Miranda hangja elcsuklott,
miután leültünk, és az előttünk díszelgő koszorúkra meredtünk. A
sírkőnél egy nagy kosárlabda feküdt, narancssárga és fekete virágokból.
Miranda hisztérikusan ragaszkodott hozzá a virágárusnál, hogy
készítsenek neki kosárlabdát utánzó „koszorút”. Sikerült a kedvére
tenniük. A virágdísz csodaszép lett. Wyatt imádta volna.
- Nagyon jól néz ki - bizonygattam.
- Igen, tényleg. Bárcsak Wyatt is láthatná!
Nem igazán tudtam, mit mondjak erre. Nem akartam, hogy Miranda
arról kezdjen beszélni, vajon itt maradt-e egy kis ideig Wyatt lelke, és
esetleg láthatta-e a temetést. Nem volt erősségem a hazugság, és nehezen
adtam igazat Mirandának, ha tudtam, hogy téved.
- Emlékszel, amikor leszáguldottunk Wyatt quadjával azon az
ösvényen, a házuk mögötti erdőn át, egészen idáig? - Miranda hangja
egész derűsen csengett.
- Igen. - Kihívták ránk a zsarukat, mivel behajtottunk a quaddal a
temetőbe. Wyatt meg én magunkra vállaltuk a teljes felelősséget, hogy
kihagyjuk Mirandát a dologból. Wyatt mindig is óvta őt, egészen
gyerekkorunktól kezdve, és tény, ami tény, Miranda könyörgött nekünk,
hogy álljunk meg, ne hajtsunk be a sírok közé. Az ösvényen lefelé jövet
egész úton sopánkodott, hogy milyen helytelen volna behajtani a
temetőbe, és hogy tuti kísérteni fognak minket az itt nyugvók szellemei.
Én persze tudtam, hogy téved, és egyáltalán nem zavartattam magam.
- Anyukám a mai napig nem tud arról az esetről. Még azt sem
meséltem el neki, hogy te meg Wyatt bajba kerültetek, mert féltem, hogy
többé nem hagy együtt lógni két ilyen rosszéletűvel.
Elnevettem magam, és Miranda ajkán apró mosoly játszott. Irtó jó volt
ezt látni. Mostanában nagyon ritkán görbült mosolyra a szája.
132
 Miranda ismét meghúzta a borosüveget. Eleinte csak kortyolgatta a
bort, de most már nagyokat húzott belőle. Üveges tekintetéből tudtam,
hogy az alkohol kezdte elérni a kívánt hatást. Egy kicsit bűntudatom
volt, amiért bort itattam vele, de muszáj volt ellazítania ahhoz, hogy
szembe tudjon nézni a helyzettel. Felidézte az emlékeket. Ez biztos jót
tett neki. Ezért nem volt nagy ár egy üveg bor és az illegális
alkoholfogyasztás.
- Hűha, nem gondoltam volna, hogy itt talállak titeket - mondta
Leif, ahogy odalépett mellénk. Miranda halkan felsikkantott, majd
kuncogni kezdett, amikor rádöbbent, hogy csak Leif az, nem pedig egy
zombi támadt ránk. - Ti piáltok? - nézett Leif a Miranda kezében lévő
üveg borra, aztán rám.
- Miranda ide akart jönni. Úgy gondoltam, szüksége lesz egy kis
bátorításra, hogy szembe tudjon nézni ezzel a hellyel.
Leif bólintott, és kissé ráncolta a homlokát. Kíváncsi voltam, vajon
tényleg sajnálja-e a barátnőmet ért veszteséget, vagy, hogy hiányzik-e
neki egyáltalán Wyatt.
- Azt meg tudom érteni - felelte.
Miranda közelebb húzódott hozzám, és megpaskolta a padot maga
mellett.
- Ülj csak le! - mondta Leifnek.
Legszívesebben közöltem volna vele, hogy nincs Leifnél nagyobb
veszély a közelben, de befogtam a számat. Gondoltam, ha leül Miranda
mellé, legalább nem kell látnom az arcát.
- Tessék, fincsi - lökte Miranda Leif felé az üveget esetlenül. Na jó,
talán most már eleget ivott.
- Szívesen megkóstolom - felelte Leif, és a szemem sarkából láttam,
hogy megdönti az üveget.
- Bocsi, hogy ma elrohantam, és csakúgyotthagytunk. - Miranda
szavai kezdtek összefolyni. Bizony, eleget ivott már. Átnyúltam előtte, és
elvettem az üveget Leiftől.
- Elérted a határt, Miranda. Ha hagyom, hogy többet igyál, akkor
utálni fogsz holnap - magyaráztam, miközben kivettem a dugót a
zsebemből, lezártam az üveget, és letettem a lábamhoz.
- Aggódtam miattad, de látom, hogy Pagan vigyáz rád - mondta
Leif, és megpaskolta Miranda térdét.
- Igennn. Nemtom micsinánék Paganélkül - dadogta Miranda.
133
 Leif előrehajolt, és éreztem, hogy engem néz.
- Pagan nagyon különleges lány - helyeselt.
Miranda bólintott, majd a vállamra akarta hajtani a fejét, de elvétette,
és előrebukott. Leiffel egyszerre kaptunk érte, mielőtt fejjel zuhant volna
a frissen felásott földbe meg a virágok közé.
Miután segítettünk neki felülni, Miranda vihogva dülöngélt előre-
hátra. Bőven eleget ivott már. Gyanítottam, hogy reggel nem sokra fog
emlékezni. Reméltem, hogy nem fejjel a vécében fog ébredni.
- Oké, azt hiszem, ideje, hogy hazamenjünk - mondtam, felvettem a
borosüveget, és talpra álltam. - Gyere, csajszi. Irány az ágy!
- Segítek a kocsihoz támogatni - ajánlotta fel Leif, és már épp nemet
mondtam volna neki, amikor Miranda térdre esett, és felröhögött.
- Jó, oké, köszi - motyogtam. Nagyon sokat segített volna, ha Gee
nem hagyott volna ma totál magamra. De most senki másra nem
számíthattam, jelenleg Leif volt az egyetlen „lény”, aki nem lépett le
mellőlem. Bosszantóan elégedettnek tűnt a helyzettel, és magamba
kellett fojtanom az ingert, hogy közöljem vele, egyedül is boldogulok.
Ugyanis teljesen biztos voltam benne, hogy ha egyedül nekem kellene
Mirandát a kocsihoz támogatnom, akkor a temetőben éjszakáznánk.
Leif lehajolt, Miranda hóna alá nyúlt, és felsegítette. A barátnőm
megingott, Leif pedig átkarolta a derekát.
- Óvatosan, kislány - intette.
- Óvatosakislány - utánozta Miranda vihogva, mintha még életében
nem hallott volna ennél viccesebb dolgot.
Az eszembe véstem, hogy Miranda nem bírja a piát. A jövőben
legfeljebb egyetlen pohár bort kaphat.
- Szia Wyatt, annyiraszeretlek! - kiáltotta Miranda, mi-közben Leif
végigtámogatta a kocsihoz vezető ösvényen. Akárcsak én, Leif is látta a
lelkeket, és gondosan kikerülte őket, hogy ellebeghessenek mellettünk,
így nem kellett áthaladnom rajtuk, mint idefelé jövet. - Annyiraszeretlek
- ismételgette Miranda búbánatosan. Kitört belőle a szomorú részeg. Erre
a lehetőségre nem is gondoltam.
Leif kinyitotta az anyósülés ajtaját, és besegítette Mirandát, ahelyett
hogy hagyta volna beesni. El kellett ismernem, hogy ez nagyon rendes
volt tőle. Pláne vudu szellem létére.
Megkerültem a kocsi orrát, hogy beüljek a volán mögé, amikor
meghallottam, hogy csukódik az anyósülés ajtaja, és kinyílik a hátsó ajtó.
134
Odakaptam a fejem, és láttam, ahogy Leif beszállt Miranda mögé. Na ne,
erről aztán szó sem lehetett. Kinyitottam a hátsó ajtót a saját oldalamon,
és bedugtam a fejem a kocsiba.
- Te meg mit művelsz? - sziszegtem.
- Ügyelek rá, hogy mindketten épségben hazaérjetek - felelte Leif
udvarias mosollyal.
- Azt már nem. Szállj ki!
- Nelegyélmárilyenundok, Pagan - szólt bele Miranda az
anyósülésről.
A szememet forgattam, és bosszúsan sóhajtottam. Ha Leif játszani
akarta a szőke herceget, felőlem aztán eljátszhatta. Semmi kedvem nem
volt most vele viaskodni. Haza kellett vinnem Mirandát, mielőtt még
elájul, vagy rosszabb, kidobja a taccsot a kocsiban.
- Tök mindegy - morogtam, és becsaptam az ajtót a hatás kedvéért.

Sikerült beindítanom a kocsit és kihajtanom az útra anélkül, hogy akár

csak egyszer is hátrapillantottam volna, vagy bármi módon tudomást
vettem volna Leif jelenlétéről. Elhatároztam, hogy egész hazaúton ügyet
sem fogok verni rá. Reméltem, hogy talán megsértődik, és eltűnik. Az
biztos, hogy Mirandának fel sem tűnt volna, ha köddé válik. A
barátnőmre sandítottam, és láttam, hogy elnehezül a szemhéja.
- Maradj ébren! Nem bírnálak becipelni a házatokba, ha elájulnál.
Nem szeretnénk, ha apukád kijönne a házból, és ilyen állapotban látna.
Ettől rögtön felélénkült. Ha az apja rajtakapta volna, hogy részeg,
dühöngött volna. Bár nem biztos. A szülei annyira aggódtak érte, hogy
az apukája talán megértette volna a dolgot. Vagy a végén esetleg még
diliházba záratták volna. Az tuti nem lett volna Mirandának való hely.
- Így már jobb, tartsd csak nyitva a szemed! - Leeresztettem az
anyósülés ablakát. - A hideg levegő majd segít, és ha rád tör a hányinger,
légyszi, hajolj ki az ablakon, úgy rókázz!
Miranda vihogott, és az ülésnek döntötte a fejét, hagyta, hogy a hűvös
szellő az arcába fújja a haját.
- Kinek az ötlete volt, hogy lerészegedj? - kérdezte Leif a hátsó

135
ülésről.
Tartani akartam magam a tervemhez, hogy ügyet se vessek rá, így a
műszerfalhoz nyúltam, épp fel akartam hangosítani a zenét, amikor
Miranda azt motyogta:
- Paaagaaané, őolyanokos.
Leif jót kuncogott ezen mögötte. Kénytelen voltam egyetérteni vele.
Jelen pillanatban én is megkérdőjeleztem az okosságomat.
- Csinálhatjukugyaneeezt ho... holnapis? - kérdezte Miranda.
A fejemet csóváltam.
- Nem. Hidd el nekem, reggel úgy fog fájni a fejed, hogy semmi
kedved nem lesz megismételni. Ez egyszeri alkalom volt.
- Pfft - duzzogott Miranda, mire nyál spriccelt a szájából.

Bekanyarodtam Mirandáék felhajtójára, és arra számítottam, hogy

Leif majd egyszerűen csak eltűnik, ám ehelyett kinyitotta a kocsiajtót,
akár egy ember, aztán kisegítette Mirandát az anyósülésről. Remek, a
szőke herceg még mindig nem hagyta abba az udvariaskodást. Követtem
kettőjüket a bejárati ajtóhoz, ahol Miranda anyukája már várt ránk.
Előreléptem, és átnyújtottam neki a félig üres üveg bort.
- Miranda el akart menni Wyatt sírjához. Magunkkal vittem ezt,
mert úgy éreztem, szüksége lesz rá. Bocsánatot kérek, amiért...
Az édesanyja feltartotta a kezét, hogy belém fojtsa a szót.
- Ne mentegetőzz, semmi baj. Megértem. Ez semmivel sem
rosszabb, mint a pirulák, amiket én adtam neki. - Végtelenül levert volt a
hangja. Már hallottam ugyanezt a hangnemet, méghozzá anyukámtól.
Reméltem, hogy ők nem fogják azt tenni Mirandával, amit anyukám tett
velem. - Menj szépen haza, Pagan! Édesanyád már telefonált, hogy hol
vagy. Egy órával ezelőtt leszállt a gépe. Ma éjjel én vigyázok Mirandára.
Bólintottam, és hátraléptem, ahogy a barátnőm anyja karjába vetette
magát, aztán becsukódott mögöttük az ajtó.
- Úgy néz ki, kettesben maradtunk - mondta Leif, túlságosan is
elégedetten.

136
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

PAGAN
- Nem, én most hazamegyek, te pedig egyedül maradsz -
válaszoltam, majd sarkon fordultam, és a kocsihoz indultam. Nem
adtam meg Leifnek azt az örömöt, hogy akár csak egy pillantásra is
méltassam. A feltétlenül szükségesnél kicsit hevesebben nyitottam ki a
kocsiajtót, és beszálltam. A slusszkulcsért nyúltam, amit a gyújtásban
hagytam, de hiába tapogatóztam, nem találtam. Bosszúsan felkapcsoltam
a világítást, és körbenéztem, de sehol sem láttam a kocsikulcsot.
Feltúrtam mindkét zsebemet, és már épp lehajoltam volna, hogy a
padlón tapogassak, amikor kinyílt az anyósülés ajtaja. Leif beszállt,
kezében a slusszkulcsommal.
Grrrrrr... A srác felé nyúltam, könnyed mozdulattal kikaptam a
kezéből a kulcsot, és belöktem a gyújtásba.
- Mégis mit tervezel, Leif? Haza akarsz jönni velem, hogy
meglátogasd anyukámat? Hmmm... Mert igencsak valószínű, hogy
amint hazaérek, be fog toppanni Gee is, és már alig várja, hogy
szétrúghassa a valagad!
Leif hátradőlt, kényelembe helyezte magát az ülésen.
- Ilyesmiről szó sincs, Pagan. Csak úgy gondolom, hogy beszélnünk
kéne.
- Miről? Arról a tényről, hogy el akarod vinni a lelkemet valami
vudu túlvilágra, vagy arról a tényről, hogy egész életemben zaklattál,
aztán kitörölted az emlékeimet? Tudom már! Nyilván arról akarsz
beszélgetni, hogy kezdettől fogva hazudtál nekem mindenről, és
elhitetted velem, hogy rendes srác vagy. Válassz egy témát, mert én már
épp eleget beszéltem mindegyikről!
Leif csüggedten sóhajtott, és tenyerével megdörgölte farmerja térdét,
mintha zavarban lenne. Amikor még azt hittem, hogy ember, ezt aranyos
gesztusnak tartottam. Most már viszont nem igazán voltam oda érte.
- Haragszol rám. Tisztában vagyok vele. Sőt meg is értem. Mindig is
arra számítottam, hogy haragudni fogsz rám, ha egyszer megtudod...
- Akkor meg miért csinálod?
- Mert téged választottalak. Ez volt a létezésed értelme. Még most is
137
az. Hát nem érted? Belehaltál volna a betegségedbe, Pagan. Meghaltál
volna. Ez az életed véget ért volna. Új életet kaptál volna helyette.
Haldokoltál. A Halál akkor még nem volt szerelmes beléd. Magával vitt
volna, hiszen az lett volna a feladata. Senki sem állíthatta volna meg,
kivéve édesanyádat. Ő úgy dönthetett, hogy átad téged Ghednek, és úgy
is döntött. Lehet, hogy nem volt tisztában vele, de amikor könyörgött
egy vudu kuruzslónak, hogy mentse meg az életed vudu mágiával,
akkor felkínált téged apámnak. Így hát életben maradtál. Nem haltál
meg. A Halál nem vitt el magával. Felnőhettél édesanyád oldalán, és
összebarátkozhattál Mirandával, sőt még Wyatt-tel is. Megadatott neked
az ÉLET. Nem kaptad volna meg ezeket az éveket, ha én nem téged
választottalak volna. A mostani életed véget ért volna azon az éjszakán a
New Orleans-i Gyerekkórházban.
Nehéz volt hallani a magyarázatát. Hirtelen gombócot éreztem a
torkomban, és nagyot nyeltem. Már éppen befordultam volna az
utcánkba, amikor Leif megragadta a volánt.
- Ne! Még nem végeztünk.
Próbáltam bekanyarodni, ám a volán meg sem moccant. A kocsi
tovább haladt kelet felé, ki a városból, a régi Öböl-híd felé.
- Oké, rendben. Annak idején megmentettél. Folytathattam a
mostani életem. Ezt nagyra értékelem, de most hiába akarom megtartani
a jelenlegi életemet, te nem törődsz ezzel. Azt állítod, hogy engem
akarsz, és szükséged van rám, de csöppet sem érdekel, hogy én mit
akarok. Borzasztó önző vagy. Minden csak arról szól, hogy te mit akarsz.
Nem veszed figyelembe, hogy én mit szeretnék. Úgy viselkedsz, mintha
a tulajdonod volnék, és egyszerűen örülnöm kéne neki.
Leif nem válaszolt azonnal. Ismét megpróbáltam elfordítani a
kormányt, de nem bírtam. Gyanítottam, hogy ha levettem volna a kezem
a volánról, a kocsi magától is továbbment volna. Kezdett az a gyanúm
támadni, hogy Leif talán nem enged haza. Felgyorsult a szívverésem, és
elszántan igyekeztem megőrizni a nyugalmamat. Ha mégsem ez volt a
terve, akkor semmiképpen sem akartam ilyen ötletet adni neki.
- Szerettem volna megkönnyíteni a dolgodat. Megpróbáltam
elfogadhatóvá tenni a számodra a váltást. Megóvtalak az igazságtól.
Arra vágytam, hogy szabad akaratodból hozd meg ezt a döntést, nem
pedig azért, mert rákényszerítettelek. De kifutottunk az időből. Van
valami, amit tudnod kell. - Leif az út szélére mutatott, közvetlenül a híd
138
előtt. - Húzódj le!
Nem voltam biztos benne, hogy nekem dirigál vagy a kocsinak, mert
ugyan eszem ágában sem volt félreállni, a kocsi lehúzódott az út mellé,
és magától lefékezett.
- Mit kell tudnom? - kérdeztem, és rácsaptam a hülye volánra,
amiért elárult.
- Ez nem fog tetszeni neked. Azt akartam, hogy soha ne kelljen
megtudnod. De mivel nem voltál hajlandó elfogadni, hogy a lelked az ár
cserébe azért, amiért az apám megmentette az életedet, apám úgy
döntött, hogy másvalakin hajtja be a tartozást.
Mégis mi az ördögöt jelentett ez? Ezzel most azt akarta mondani,
hogy az adósságom törlesztve lett, és ezek után végre békén hagynak?
Mert ha igen, akkor nem értettem, mégis mi az, ami ne tetszene nekem
ebben.
- Pagan, nézz rám! - parancsolta Leif, és felé fordítottam a fejem, a
szemébe néztem, amiből határozott pillantás sütött. - Wyatt halála csak a
kezdet volt. Ghed újabb életeket fog elvenni. Mindenkiét, aki közel áll
hozzád. Egyesével végezni fog mindenkivel, amíg meg nem törsz, és
bele nem egyezel, hogy velem gyere, vagy amíg nem marad senki, akit
elvehetne tőled.
Elöntött a dermedtség, ahogy Leifre bámultam. Úgy éreztem, mintha
az imént idegen nyelven beszélt volna. Hallottam a szavakat, de képtelen
voltam felfogni a jelenté-süket. Félre akartam taszítani, el akartam lökni
magamtól az elhangzottakat. Nem tudtam elhinni, hogy Leif tényleg azt
mondta, amit hallani véltem. Nem lehetett igaz, hogy az én tartozásom
másokra is kihasson. Csakis rám vonatkozott. Nem pedig... Nem
Wyattre. Nem. Hiszen ott voltam. Láttam Danket. Leif hazudott.
Hevesen csóváltam a fejemet, és azt kiáltottam:
- NEM! HAZUDSZ! Hazug vagy. Láttam Danket. Láttam, ahogy
kivonta Wyatt lelkét. Dank nem vett volna el egy lelket az apád
kedvéért. Ő soha nem tenne...
- Dank nem tudta az igazat - szakított félbe Leif. - Szólt neked előre?
Felkészített a barátod halálára? Nem. Nem figyelmeztetett. Azért nem,
mert Wyattnek nem az lett volna a sorsa, hogy ilyen fiatalon meghaljon.
Apám felhasználta a kiegyenlítetlen tartozásod miatti erejét, hogy
megölje a testet, amiben Wyatt lelke lakozott. Danket idevonzotta a
haláleset, hogy kivonja a lelket a halott testből, hiszen ez a dolga. Őt is
139
ugyanúgy meglepte a dolog, mint téged.
Erre nem tudtam mit mondani. Dank valóban nem szólt nekem. Nem
készített föl Wyatt halálára. Tényleg megtörténhetett ilyesmi? A holtak
királya csak úgy elvehette valaki lelkét, mert én nem tettem a kedvére?
- De hát... De hát te azt mondtad nekem, hogy az én halálom meg
Wyatté lett volna a két nagy tragédia ebben a tanévben. Ez azt jelentené,
hogy Wyatt halála meg volt írva.
- Hazudtam neked. Azt akartam, hogy haragudj Dankre.
Megéreztem a fájdalmadat, és tudtam, hogy távol akartad tartani magad
tőle.
Hazugságok. Leif mintha csak hazugságok között tudott volna élni.
Arra vágyott, hogy vele tartsak, így egyfolytában hazudozott, hogy
megszerezze, amit akar. Most pedig az apja képes lett volna végezni
ártatlanokkal, a szeretteimmel, ha nem engedek nekik. Vajon ki lett
volna a következő? Anyukám? Vagy Miranda? Nem várhattam meg,
hogy kiderüljön. Ez nem történhetett meg újra. Dank azt mondta, hogy ő
erősebb náluk, hogy véget tud vetni ennek. Ám ehhez most már késő
volt. Wyatt már az életét vesztette miattam. Nem dőlhettem hátra, és
várhattam, hogy valaki más is meghaljon. A fájdalom és a bűntudat
rosszabb lett volna, mint az örökkévalóság Leif oldalán. Elengedtem a
volánt, amit eddig görcsösen markoltam, és vállam csüggedten görnyedt
előre.
- Rendben. Veled megyek.
Leif hallgatott. A kocsi elindult, és ismét felhajtott az útra. Kábán
figyeltem, ahogy a híd felé tartott magától. Egyszeriben úgy felgyorsított,
hogy fejem az üléshez szegeződött, és kétségbeesetten nyúltam a volán
után, miközben a féket nyomogattam, de hiába.
- Leif! Segíts! - kiáltottam, a kormány pedig hirtelen jobbra
tekerődött, amint a híd közepére értünk.
- Vigyázok rád, Pagan. - Leif hangja nyugodt volt, mi-közben a
kocsi áttört a korláton, és lezuhantunk az alattunk hömpölygő óceánba.
Még annyi időm sem volt, hogy felsikítsak, mielőtt elsötétült körülöttem
a világ.

DANK

140
 Gee felbukkant előttem, szó szerint az utamba állt, miközben vudu
szellemeket kerestem a fellegvárukban, New Orleansban. Tudtam, hogy
van itt valahol egy portáljuk, ami a Vilokanba, a vudu szellemek
túlvilágára vezet. A földön csak három ilyen átjáró akadt. Idővel a New
Orleans-i portál lett a legnépszerűbb a szellemek körében. Az itteni
emberek szívesen látták a vudu szellemeket a városban, sőt egyenesen
ünnepelték őket. Még a helyi katolikusok is kezdték elfogadni a
szellemeket, és beolvasztották őket a vallásukba.
- Baj van. - Gee szavait nem hatotta át gúny vagy humor. Komolyan
beszélt. Ami azt jelentette, hogy bármi is volt a baj, Paganhez volt köze.
Erőt gyűjtöttem, és megkérdeztem:
- Micsoda?
- Elmentem megnézni, mi van Pagannel, ahogy mondtad.
Rendőrautók álltak a háza előtt. Az anyja az idegösszeroppanás szélén
áll, vagy talán már össze is roppant, az Öböl hídnál pedig mentőautók,
mentőhajók meg mentőhelikopterek nyüzsögnek. Pagan kocsiját nem
messze onnan halászták ki a vízből. A hídon keréknyomok vannak, a
korláton pedig egy kocsi nagyságú lyuk tátong, ahol Pagan autója
áttörte.
- Nem fulladhatott vízbe - jelentettem ki, tudva, hogy Pagan teste
nem halt meg. Hiszen akkor érte kellett volna mennem.
- Persze, hogy nem. De mind azt hiszik, hogy meghalt. Tegnap este
hazavitte Mirandát, aki be volt rúgva. Miranda anyjának elmondása
szerint Leif támogatta a házhoz a lányát. Most arra tippelnek, hogy talán
Pagan is ittas volt, és persze Leif is eltűnt, már megint, szóval az
emberek úgy gondolják, hogy mindketten a kocsiban voltak, amikor az
lehajtott a hídról.
- Vilokan - mordultam. Leif magával vitte Pagant a Vilokanba.
Tudtam, hogy az egy sziget a víz alatt. Ám csak a vudu szellemek
hatolhattak be oda a tengerfenéken át. Mindenki más csak a portálokon
keresztül juthatott be.
- Én is azt gondoltam, de Leif nem vihette oda, ha Pagan nem volt
hajlandó vele tartani.
Leif nyilván elárulta neki az igazat. Elmondta neki, mi történt Wyatt-
tel, és még szép, hogy Pagan vele tartott. Bármit megtett volna, hogy
megmentse azokat, akiket szeret. Már láthattam, ahogy feláldozta magát
értem, habozás nélkül. Az én imádott lelkem most ismét feláldozta
141
magát. Átkozott Ghed! Ezért még megfizet. Ezért az egész vudut ki
fogom irtani. El fogom zárni Ghed világát ettől a világtól. Meg fogja
bánni, hogy valaha is Pagan közelébe merészkedett.
Dühödten felordítottam, és olyan erővel csaptam rá a mellettem lévő
lámpaoszlopra, hogy a forgalmas utca közepére zuhant.
Üvegcsörömpölés és dudálás hallatszott, az emberek sikoltozva
menekültek.
- Zseniális húzás, Hulk. Hajrá, gyilkolj csak le valakit, akinek nem
kéne ma meghalnia! Mintha a Teremtő nem lenne már így is épp elég
zabos - morogta Gee, majd félrelökött, és mérgesen elvonult.
Nem öltem meg senkit. Legfeljebb néhány kocsiban meg a
lámpaoszlopban tettem kárt. Nem szándékosan okoztam a káoszt, de
kapóra jött.

142
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

PAGAN
Fekete sifon lebegett a fejem fölött, ahogy kinyitottam a szemem. Ez
ismerős volt. Már láttam ezt. Sűrűn pislogtam, amíg ki nem tisztult a
látásom, és a fejem fölött kifeszített, finom anyagot figyeltem. Szép volt,
ugyanakkor hátborzongató. A helyiség bútorain különféle ezüst
gyertyatartók díszelegtek, mindegyikben lobogott a láng. A gyertyafény
megnyugtató derengéssel töltötte meg a szobát. Már jártam itt.
Próbáltam összpontosítani, felültem, és körülnéztem. Kőfalak öveztek,
így a hatalmas szoba még komorabbnak érződött. A mennyezet
közepéről óriási kristálycsillár lógott. A plafon nagyon magasan volt, és
szintén kőből, akárcsak a falak. Az agyam lassan beindult, és eszembe
jutott, hogy ez Leif szobája. Egyszer már idehozott. New Orleansban
voltam. Ennek örültem. Valahol ezen a falon volt egy rejtekajtó, ami a
Bourbon Streetre vezetett. Amint kijutok oda, hívhatom Danket. Ő majd
szépen eljön értem; nem lesz semmi baj.
Felálltam, és megdermedtem, ahogy újabb emlékek villantak fel az
agyamban. A kocsim lerohant az útról. Elveszítettem az uralmam a
volán fölött. Leif irányította az autót. Ő fordította el a kormányt, így
áttörtünk a korláton, aztán... aztán...
- Végre felébredtél. - Leif hangja megakasztotta a
gondolatmenetemet, és megperdülve láttam, ahogy belép egy
rejtekajtón. Ez a szoba túlsó felén volt. Nem lehetett ugyanaz, amire
emlékeztem. Mégis hány ajtó rejtőzött ebben a szobában?
- Mi... Lerohantunk miattad egy hídról. Belezuhantunk az óceánba.
Leif könnyed mosolya kissé lelohadt, és lassan bólintott. Úgy tűnt,
legalább azt megbánta, hogy belehajtatott velem a Mexikói-öbölbe.
- Igen, ez igaz. Sajnálom, de teleportálás nélkül ez volt a
leggyorsabb módja, hogy idehozzalak. Legutóbb nagyon kimerített
téged, hogy ide teleportáltalak, viszont muszáj volt az emberi alakodban
velem tartanod. Külön a lelkedet úgysem bírtam volna magammal
hozni, hiszen a Halál nem lett volna hajlandó kivonni a testedből, így hát
a lehető leggyorsabb úton kellett elhoznom téged a Vilokanba.
- Vilokan? Mi az a Vilokan? Hát nem New Orleansban vagyunk? És
143
mégis hova jutottunk azzal, hogy belehajtottunk az óceánba?
Leif kuncogott, és leült az ágy szélére. Szerettem volna haragudni rá,
de nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy valamiért nem szabad őt
hibáztatnom.
- Sajnálom. Vilokan az otthonom. A vudu vallás szellemvilága. A
víz alatt található. Egy gyönyörű sziget. Alig várom, hogy
megmutathassam neked.
A fejemet csóváltam, és odaléptem a rejtekajtóhoz, ami legutóbb még
egyenesen a Bourbon Streetre vezetett.
- Én a múltkor kimentem azon az ajtón. Tudom, mi van odakint.
Nem vagyunk a víz alatt. Egy épületben vagyunk a Bourbon Streeten.
Leif felállt, odament a falhoz, és meglökte.
- Nincs itt ajtó. Látod?
- De én kimentem azon az ajtón - erősködtem.
- Igen, amikor létrehoztam ott egy ajtót, amin kimehettél. De hacsak
nem kreálok oda egy ajtót, akkor nincs ott semmi. Egy különleges
portálon haladtál át, amit csak vudu szellemek hozhatnak létre. Három
ilyen portálunk van. Az egyik New Orleansban, a másik Haitin, a
harmadik az afrikai Togóban. Ezeken a helyeken található a legtöbb
hívünk. Ez odavonzza a szellemeinket, és az ottani portálokon át
embereket és lelkeket hozhatunk be
Vilokanba.
- Fogva tartasz itt? - Kezdtem ráébredni, hogy talán itt fogok
ragadni, ezen a víz alatti szigeten.
Leif a homlokát ráncolva meredt rám, aztán megértés ült ki az arcára.
Nem emlékszel. Gondolhattam volna, hogy az utazás kissé össze fog
zavarni. Magadtól is szépen eszedbe jutna minden, de nem foglak arra
kényszeríteni, hogy addig is ölbe tett kézzel kelljen várnod.
Felállt, odalépett hozzám, és már épp elhátráltam volna, amikor két
kezébe fogta az arcomat. Melegség öntötte el a fejemet, és lassan képek
jelentek meg lehunyt szemem előtt. Aztán, mintha mozivászon lett volna
szemhéjam belsején, lejátszódott előttem minden. Visszaemlékeztem
minden apró részletre.

144
 Elhátráltam Leif szorításából, és a tenyerembe temettem az arcomat.
Itt ragadtam. Örökre. Wyatt miattam halt meg. Miranda miattam
veszítette el mindkettőnket. Dank pedig soha nem tudhatja meg, mi
történt velem. Megtalálhatna egyáltalán idelent?
- Sajnálom, muszáj volt az eszedbe juttatnom. Tegnap este csupán
néhány percig kellett megbirkóznod ezzel a tudással, mielőtt idejöttünk.
Idővel majd megbékélsz mindezzel, ígérem. - Leif megnyugtató
hangneme teljesen ellent mondott a szavaknak, melyek elhagyták a
száját.
Felfogta egyáltalán, hogy épp azt közölte velem: majd szépen
túlteszem magam azon a tényen, hogy ÉN okoztam a barátom
HALÁLÁT? Ezzel nem lehetett megbékélni. Nem tehettem túl magam
azon a tényen, hogy egy örökkévalóságig itt ragadtam vele, miközben a
szerelmem bejárja utánam az egész földet, hiába. Édesanyámnak meg
kell gyászolnia. Miranda... istenem, nem is akartam Mirandára gondolni.
Labilis volt érzelmileg. Tudtam, hogy nem fog könnyen megbirkózni az
elvesztésemmel..
- Tudom, hogy nehéz most felfognod mindezt, így egy-szerre. De
ezek a dolgok ahhoz a másik világhoz kötődnek. El kell szakadnod a régi
életedtől. - Leif sugárzó mosolyt villantott rám, és kitárta a karját, mintha
az egész világot kínálná nekem. - Pagan, itt olyan életed lehet, amiről
eddig nem is álmodhattál.
Erre nem tudtam mit felelni. Leif tényleg nem értett meg. Mindig is
azt hittem, hogy van benne emberség, még ha csak egy kevés is, ám az
valójában csupán illúzió volt. Érzelmei és gondolatai nem olyanok
voltak, mint egy normális emberé. Azt hitte, hogy felkínálja nekem ezt a
csodás világot, ami sokkal jobb, mint az, ahonnan elhozott. De fogoly
voltam. Mindig is fogoly leszek. Azért voltam itt, mert nem hagyhattam,
hogy az apja újabb lelkeket vegyen el. Az én lelkemet átkozták el. Az én
lelkemnek kellett megfizetnie.
- Gyere velem! Hadd mutassam meg neked a szigetet! Gyönyörű.
Imádni fogod. Olyan paradicsom, amihez foghatót elképzelni sem lehet.
A létező legfehérebb parton sétálhatunk, a víz pedig kristálytiszta kék.
Aztán bemutatlak édesapámnak. Szeretne hivatalosan is megismerkedni
veled. És...
- Nem hagyom el ezt a szobát. - Igaz, volt hatalma rákényszeríteni,
145
hogy itt maradjak, de az még nem jelentette, hogy a kedvére is kellett
volna tennem. Nem egy fránya háziállat voltam, amivel játszadozhat.
Eszem ágában sem volt elhagyni ezt a szobát. Reméltem, hogy
elveszítem az eszem, és képzelt barátokkal kezdek majd társalogni. Még
az is sokkal jobb lett volna, mint a valóság.
- Pagan, kérlek, ne légy ilyen! Borzasztóan unatkozni fogsz idebent.
Meg akarom mutatni neked Vilokan minden szépségét. Most már ez az
otthonod. Kérlek, gyere velem!
Azt már nem. A fejemet csóváltam, odamentem az ágyhoz, és leültem.
- Vannak itt könyvek? Kétlem, hogy működne az iPhone-om. - A
zsebembe nyúltam, hogy kiderítsem, ott van-e még a telefonom, ahova
legutóbb dugtam. De persze nem volt.
- Van egy egész könyvtárunk. Megtalálsz benne bármit, amit csak el
akarsz olvasni. Gyere velem! Annyi könyvet válogatunk össze neked,
hogy el sem bírod majd őket! - Reményteli hangja csak még jobban
felszította a dühömet.
Megráztam a fejem, és rámordultam:
- Nem, kösz. Csak aludni akarok - közöltem vele, azzal lefeküdtem
a fekete szatén ágyneműre, és hátat fordítottam neki. Úgysem tudtam
volna elaludni, de reméltem, ha Leif azt gondolja, hogy pihenek, akkor
egy időre megszabadulhatok tőle. A jelenléte nem segített
megbirkóznom a helyzettel. Hallottam, ahogy a hátam mögött kinyílik
az ajtó, aztán becsukódik, és felsóhajtottam. A hátamra gördültem,
felbámultam a fekete sifonra, és próbáltam elképzelni az itt töltendő
örökkévalóságot. Nagyon siváran festett. Csak abban reménykedhettem,
hogy hamar eluralkodik rajtam az őrület.

Nyilván elszunyókáltam, mert arra a zajra riadtam fel, hogy kinyílik a

kőajtó. A szememet dörgöltem, felültem, és figyeltem, ahogy Leif
belépett a helyiségbe.
Mosolya óvatos volt, ahogy a szemembe nézett. Helyes, tehát sikerült
elérnem, hogy ne közelítsen hozzám olyan magabiztosan. Talán a végén
még annyira csapnivaló társaságnak bizonyulok majd, hogy Leif

146
elenged, és keres magának új játszópajtást.
- Jobban érzed magad? - kérdezte, és megállt az ágy lá-bánál.
Nem. Tudtam, hogy soha nem fogom jobban érezni magam. Ezt a
kérdést még csak válaszra sem méltattam, olyan nevetséges volt. Leifet
láthatóan nem aggasztotta túlságosan a hallgatásom. Bosszantóan jól
tűrte a viselkedésemet. És mégis miért volt rajta szmoking?
- Apám azt óhajtja, hogy vacsorázz velünk.
- Nem. - Soha!
- Pagan, nem mondhatsz nemet Ghednek. Nem óvhatlak meg, ha
valamilyen büntetést mér ki rád. Kérlek, ne ellenkezz vele!
Ezt nem gondolhatta komolyan. A vudu pokolban ragadtam, ő meg
azt hitte, érdekel, ha felbosszantom a hülye apucikáját.
- Nem - ismételtem.
Leif higgadt lazasága kezdett meginogni. Láttam a szemében a
bosszúságot, és kíváncsi voltam, vajon sikerül-e annyira felidegesítenem,
hogy végül könyörögjön, hadd szabaduljon meg tőlem. Persze nem volt
biztos, hogy visszaküldene a földre, talán inkább behajít egy feneketlen
szakadékba, vagy valami. Vajon volt itt olyan egyáltalán?
- Oké, figyelj, ha ezt megteszed a kedvemért, én... én elküldöm
hozzád Wyatt lelkét. Még beszélhetsz is vele. A lelke más itt, mint a
földön volt. Ha egy lélek elhagyja a testét és a földet, a másvilágon tud
beszélni. Csak a földön van szüksége testre a kommunikációhoz. Ám ha
Wyatt beszél hozzád, az nem olyan lesz, mint megszoktad. Nem a
szájával fog kommunikálni. A hangja a fejedben fog megszólalni. A lelke
a lelkedhez fog szólni.
Wyatt. Láthattam Wyattet, beszélhettem vele. Felálltam, és
megkerültem az ágyat, az ajtó felé indultam.
- Oké, legyen.
Leif nevetett mögöttem.
- Ezt jól az eszembe vésem. Ezek szerint csak meg kell találnom a
megfelelő ösztönzést, hogy rávegyelek arra, aktivizáld magad. Bár
hamarabb eszembe jutott volna Wyatt! És nem viselheted ezt a vacsorán.
Ghednek meg kell adni a kellő tiszteletet. Az óhajának megfelelően kell
felöltöznöd.
- Hát, Ghed kénytelen lesz beletörődni, hogy ezt viselem, mert
amikor lehajtattál velem arról a nyamvadt hídról, csak ez a farmer, pulcsi
meg bőrdzseki volt rajtam. Nem pakoltam be erre a kiruccanásra.
147
 Leif erre vigyorogva csak legyintett, mintha egy legyet próbált volna
elhessegetni.
- Tessék, most már csodásan nézel ki, és apám is meg lesz elégedve.
Lepillantottam, és levegő után kaptam. Nem is gondoltam volna,
hogy van mit mutogatnom, de a nevetségesen hivalkodó ruha szoros
felső része egészen az orromig nyomta föl a mellemet. Vagy legalábbis
úgy tűnt. Az abroncsos szoknya óriási körben terült szét körülöttem.
Mégis hova kerültem, a tizenkilencedik századba?
- Miért öltöztettél be Scarlet O’Harának? Ugye tisztában vagytok
vele idelent, hogy ez már több mint száz éve kiment a divatból a földön?
Leif kuncogott, és a karját nyújtotta nekem.
- Apám kedveli a partikat. Imádja a farsangot, az a kedvenc
időszaka egész évben. Ma teljes gőzzel zajlik a nagy húshagyókeddi
karnevál New Orleansban, és apám idelent is megünnepli ezt a jeles
napot. Ilyenkor mindig óriási vigasságot és fantasztikus lakomát
csapunk. Biztosan meg fogod kedvelni apámat. Híres arról, hogy
micsoda mulatságokat rendez.
- Tényleg? Én meg azt hittem, arról híres, hogy ő a halottak gonosz
ura. De buta vagyok!
Leif a fejét csóválta.
- Nem mondhatsz ilyeneket, Pagan. Apámnak nem fog tetszeni.
Nem akadályozhatom meg, hogy büntetést mérjen ki rád. Kérlek,
vigyázz a szádra! Ha feldühíted apámat, nem hozhatom majd el hozzád
ma este Wyattet.
Ezzel elérte, hogy befogjam. Kénytelen voltam lakatot tenni a számra,
és megbirkózni a helyzettel, bármi is történjék. Lebámultam a
levendulaszínű ruhára, amit sötétlila gyöngyök díszítettek, és
elszörnyedtem a gondolatra, hogy netán minden este ilyen nevetséges
göncöt kell majd húznom. És ha elviselem mindezt, akkor vajon tényleg
viszontláthatom Wyattet?
- Gyere! A vacsora tálalva van, és biztos éhes vagy már.
Erre hangosan megkordult a gyomrom, és Leif elvigyorodott, majd
kinyitotta az ajtót, és maga elé engedett. Ezúttal nem a büdös utcán
találtam magam. A széles folyosót gázlámpások világították meg, és a
díszesen faragott falat álarcok borították. Előkelő jelmezbálokon készült
képeken látni ilyen maszkokat. Elegánsak voltak, és... egyszerűen
csodaszépek.
148
 - Ezek az elmúlt karneváloknak állítanak emléket. Apám minden
évben jelmezbált rendez húshagyókedden, és minden egyes álarcot
megőriz ezeken a falakon.
Ha nem utáltam volna ezt a helyet, úgy, ahogy volt, akkor ezt akár
még érdekesnek is találhattam volna.

149
 HUSZADIK FEJEZET

DANK
Pagan édesanyja gyászolt. Már a ház előtt állva is éreztem a fájdalmát.
Két napig voltam távol, próbáltam megoldást találni arra, hogyan
juthatnék be a Vilokanba. Pagan azonban nem akarta volna, hogy az
édesanyját eleméssze a gyász. Nem akart volna arról tudomást szerezni,
hogy az édesanyja érzelmileg teljesen összeroppant. Jelenleg egyedül
ebben segíthettem, ráadásul közben kideríthettem, emlékszik-e az anyja
bármire arról az éjszakáról a vudu kuruzsló kunyhójában.
Ha egyszerűen bekopogtatok az ajtón, abban nem lett volna semmi
meglepő. Az asszony szimplán csak Pagan pasijaként tekintett rám. Ha
el akartam hitetni vele, hogy nem vagyok ember, akkor más módon
kellett betoppannom a házába. Csak abban reménykedtem, hogy nem
ijesztem meg túlzottan.
A semmiből bukkantam elő, egyszer csak a bárszéken termettem
Pagan anyja előtt. Az asztalnál ült, egy csésze kávéval a kezében.
Ereztem az italában lévő whisky szagát.
Felemelte a fejét, rám nézett, szeme beesett és karikás volt a
kialvatlanságtól. Meglepő módon még csak össze sem rezzent. Csak rám
bámult, némán fürkészett engem. Nem potyogott a könnye. Már az
összeset elsírta. Kiült az arcára a borzalmas veszteség és a szívet tépő
fájdalom. Láttam már ezt az arckifejezést más anyákon, akik elveszítették
a gyermeküket. Ám ennek az édesanyának a gyötrelmétől megsajdult a
szívem. Talán azért, mert osztoztam a fájdalmán. Habár tudtam, hogy
Pagan nem halott, akkor is eltűnt. Vissza kellett szereznem.
- Dank - szólalt meg végre az édesanyja. Rekedt és ér-des volt a
hangja a kevés beszédtől.
- Igen, én vagyok - feleltem, és vártam, hogy többet mondjon.
Ám ezután egy darabig hallgatott. Oldalra döntötte a fejét, és az
arcomat fürkészte, hogy választ találjon a kérdésekre, melyek nyilván
sorra fogalmazódtak meg benne. Azt hitte, hogy a sok ivástól elaludt, és
most álmodik. Vagy talán hallucinál. Ködös agyában különféle
magyarázatok merültek fel.
150
 - Hogyan... - Elharapta a mondatot, nem volt biztos benne, mit is
kérdezzen. Hogyan bukkanhattam elő a sem-miből? Még mindig láttam
a szemében a bizonytalanságot.
- Úgy, hogy nem vagyok ember. Valami több vagyok annál. -
Hagytam, hogy feldolgozza ezt az információt.
Elcsigázottan sóhajtott, és eltolta magától a whiskys kávét.
- Hát, ezek szerint túl sok ittam.
- Nem hallucinál. Azóta, hogy Pagan lelkét kijelölték a halálra, a
legtöbb éjszakát a házában töltöttem. Figyeltem a lányát.
- Tudtad, hogy meg fog halni? - A kérdésében értetlenség és düh
keveredett.
A fejemet csóváltam, és álltam a tekintetét.
- Nem. Pagan nem halt meg. Nem hagytam, hogy meghaljon az
autóbalesetben, aminek hónapokkal ezelőtt végeznie kellett volna vele,
és most sem halt meg, amikor a kocsija lehajtott arról a hídról.
Az asszony hátratolta a székét, és felállt.
- Le kell feküdnöm. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, és kezd
elmenni az eszem - motyogta.
Felálltam, és eléje léptem, hogy kénytelen legyen megtorpanni.
- Nem. Nem ment el az esze. Valódi vagyok, és azt magyarázom
magának, hogy Pagan életben van. A lelke még nem hagyta el a testét.
Azonban a vudu szellem, aminek maga eladta Pagan lelkét még
gyerekkorában, most igényt tart rá, és jelenleg őnála van a lánya. Meg
kell hallgatnia, és muszáj hinnie nekem, mert szükségem van a
segítségére.
Az asszony arckifejezése a hitetlenkedésből szörnyülködése csapott át.
Elhátrált, míg lába a mögötte lévő bőrfotelhoz nem ért, és lerogyott rá,
miközben lassan felfogta a hallottakat. Nem voltam biztos benne teljesen,
hisz-e nekem, de tudta, hogy van némi igazság a szavaimban.
- Vudu szellem? - suttogta dadogva.
- Igen, az, amelyiknek maga tálcán kínálta fel Pagan lelkét, amikor
elvitte a vudu boszorkányhoz, hogy megment-se az életét.
Pagan anyja a fejét csóválta, és ismét a szemembe nézett.
- Én egy szóval sem ígértem oda a lányom lelkét annak a nőnek.
Soha nem tennék ilyet. Csak megkértem, hogy vesse be a varázserejét
vagy a csodaszerét, bármi is legyen az, ha meg tudja vele gyógyítani
Pagant. Az a nővér, a kórházi ápolónő mondta, hogy a nagymamája
151
segíthet rajtunk. Szörnyen kétségbe voltam esve, és bármit hajlandó
lettem volna megpróbálni. Az orvostudomány hagyományos módszerei
nem váltak be. Gondoltam, az öregasszony gyógyfüveinek és házi
szereinek talán van esélyük elérni valamit, amire az orvosok nem voltak
képesek. Én soha... de soha... nem ígértem oda senkinek Pagan lelkét.
Az emberek borzasztó naivak voltak az őket körülvevő
természetfeletti erőkkel kapcsolatban. Rengetegen hittek abban, hogy
mindenre van valami egyszerű magyarázat. A mágia és varázserő
fogalma annyira valószerűtlen volt a számukra, hogy még a csodával
határos gyógyulást is inkább a házi szerek és gyógyfüvek javára írták
volna. Úgy gondolták, bármire létezhet tudományos magyarázat.
- A vudu nem gyógyfüvekről és házi szerekről szól. Hanem vallás.
Méghozzá olyan, aminek erejét gonosz szellemek adják, ha akad ember,
aki hisz bennük. Aki nem hisz a vudu szellemekben, azt nem bánthatják.
De aki a vuduhoz fordul segítségért, az adósa lesz annak a szellemnek,
aki teljesíti a kérését. Maga meg akarta menteni a lánya életét. Erre csak
egyetlen vudu szellem képes. Akinek nagy hatalma van. A holtak
szellemkirálya képes életet adni. Szívesen menti meg gyermekek életét,
de nem jóindulatból. Hanem azért, mert így az övé lesz mindazok lelke,
akiket megment. Arra kérted a vudu kuruzslót, hogy tegyen meg bármit,
amit tud. De az a vénasszony egyedül nem képes semmire. Csak eszköz
a vudu szellemek kezében. Ám Ghed, a szellemek ura, nagyon is tehet
valamit. És tett is. Megmentette Pagan életét, pedig az lett volna a sorsa,
hogy meghaljon. A lelkének ezúttal csak rövid élet adatott volna meg. A
következő élete hosszabb lett volna. Ám ennek az életének véget kellett
volna érnie. Maga hagyta, hogy a gonosz közbeavatkozzon, mert nem
volt hajlandó elengedni a lányát. Most pedig Ghed eljött érte, követeli a
jussát.
Az asszony egy ideig nem válaszolt. Figyeltem, ahogy felfogta
szavaimat, és megemésztette mindazt, amit mondtam. Az emberek
számára nem volt könnyű megérteni az ilyesmit. A hívők számára
végképp nem. De reméltem, hogy mivel az asszony hosszú évekkel
ezelőtt már megtapasztalta a vudu hatalmát, legalább hajlandó lesz
komolyan venni az elhangzottakat.
- Azt állítod, hogy Pagan... hogy ő most...
- Pagan most a Vilokanban van, a vudu túlvilágon, vagyis a
földöntúli birodalomban, ahol a vudu szellemek tanyáznak. Emberi
152
alakban van ott. Nem vehetik ki a lelkét a testéből a Halál nélkül, és
biztosíthatom, hogy a Halál nem fogja elvenni Pagan lelkét. - Az már
kissé túlzás lett volna, ha még azt is elmagyarázom neki, hogy én vagyok
a Halál. Már így is épp eleget hallott.
- Na de hogyan... Mit csináljak? Ha a Vilokanban van, nem
kérhetem őt vissza? Mit tegyek? Hogyan tehetném ezt jóvá?
- Sehogy. Én viszont meg fogom oldani. De ahhoz szükségem van
rá, hogy maga részletesen felidézze azt az estét. Attól a pillanattól
kezdve, hogy az a nővér szólt magának, egészen addig a pillanatig, hogy
Pagan meggyógyult. Aztán vissza kellene emlékeznie Pagan
gyerekkorára. Volt egy fiú, egy szőke kisfiú, aki többször is felbukkant a
lánya életében. Minden apró részletet fel kellene idéznie róla, amit csak
bír, és mindent el kéne mondania nekem. Még akkor is, ha nem tartja
fontosnak. Muszáj tudnom.
Az asszony bólintott, aztán a homlokát ráncolta.
- Nem alszom? Ez tényleg nem álom?
- Nem, ébren van. Ami azt illeti, nem ártana, ha inna még egy csésze
kávét, ezúttal whisky nélkül. Muszáj, hogy a lehető legéberebb legyen.
- Oké, rendben, izé, te is kérsz kávét? - kérdezte, ismét rám
pillantva.
- Nem, köszönöm. Nem kérek semmit - nyugtattam meg. Erre
felállt, és sietve elment, hogy töltsön magának még egy csésze kávét. A
kandallópárkányhoz léptem, amin Paganről készült fotók sorakoztak, és
felemeltem az egyiket. Derűsen mosolygott a fényképezőgép lencséjébe,
átkarolva Wyatt és Miranda vállát. Hüvelykujjam begyével
megdörgöltem édes mosolyát, majd visszatettem a képet a helyére.
- Csak most jut eszembe: Miranda anyja azt mondta, hogy Leif a
kocsiban volt Pagannel, és ő is eltűnt.
Anélkül, hogy feléje fordultam volna, azt válaszoltam:
- Igen, azt nem csodálom. Figyelembe véve, hogy Leif Ghed fia.
Hallottam, ahogy az asszony hangosan felhördült, majd csészéje
nagyot csattant a csempepadlón. Ez emlékeztetett, hogy egy emberrel
van dolgom. Egy olyan emberrel, aki Pagantől eltérően nem szokott
hozzá a lelkekhez. Gondosabban kellett ügyelnem arra, hogy mit
mondok.

153
 PAGAN
Valahányszor egyáltalán megengedtem magamnak, hogy Gheden
tűnődjek, egyszer sem úgy képzeltem el, mint ahogy most a hatméteres
asztal végén trónoló alakot. A magas férfi vészjósló vigyorral dőlt hátra
az asztalfőn, fekete cilindert és napszemüveget viselt, a szájából két szál
cigaretta lógott. Úgy láttam, frakk van rajta. Mindkét lábát feltette az
asztalra, miközben elterpeszkedett a hatalmas, díszesen faragott,
szaténnal párnázott márványszéken, ami engem leginkább egy
hercegnős mesefilm trónjára emlékeztetett, azt leszámítva, hogy
akárcsak a többi berendezés a teremben, ez is fekete volt.
Leiffel közvetlenül a jobbján foglaltunk helyet az asztalnál, és a srác
büszkén mosolygott, mintha egy becses tulajdonát hozta volna magával,
hogy lenyűgözze vele az apját.
Egy hiányosan öltözött nő jókora ezüstkupát tett le elém az asztalra,
és kissé aggódtam, hogy menten kibuggyan a melle, egyenesen a
képembe. Hozzá sem mertem nyúlni olyasmihez, amit egy rakás vudu
szellem evett és ivott, ugyanakkor szerettem volna viszontlátni Wyattet.
Így hát kényszerítettem magam, hogy fogjam meg az ezüstkupát, és
emeljem az ajkamhoz. Az ital bűze irritálta az orromat, úgyhogy sietve le
is raktam a kupát. Szó sem lehetett róla, hogy megigyam ezt.
Hangos röhögés riasztott meg, összerezzenve felnéztem az undorító
italból, és láttam, ahogy Ghed fél kézzel az asztalra csap. Hihetetlenül
nagy zajjal nevetett, anélkül hogy akár csak az egyik cigaretta is kiesett
volna a szájából.
- Vicces jány ez, fiam - harsogta, és az asztalnál ülők mind együtt
nevettek vele.
Leif keze az enyémért nyúlt az asztal alatt, de én azonnal elrántottam.
Nem akartam, hogy hozzám érjen.
- Nincsen az ínyedre a rum, mi, kislány? - kérdezte Ghed olyan
hangosan, hogy az egész asztal hallja.
Rum. Szóval ez volt a kupában. Nem. Egyáltalán nem volt az ínyemre.
- Nincs - feleltem, és képtelen voltam ránézni, hiába volt rajta
napszemüveg. Még a fekete lencsén át is éreztem fürkész tekintetét.
- Á, hát eztet orvosolnunk kő majd!
Igencsak valószínűtlennek tartottam, hogy ez sikerülne.
- Nem ihatna csak üdítőt, apám? - kérdezte Leif, és most az egyszer

154
hálás voltam a jelenlétéért. Borzasztóan kiszáradt a szám.
- Jóvan, hozzá’ a lánykának valami lónyálat - parancsolta az asztal
körül álló, az óhajait leső nők egyikének.
- Köszönöm - sikerült kinyögnöm. Wyattért, emlékez-tettem
magam. Mindezt Wyattért csináltam.
- Fú, és milyen illedelmes is a tetejébe! Jó jánykát választottá’, fiam.
Nekem teccik.
Leif sugárzó mosollyal ült mellettem, én pedig kis híján elhánytam
magam.
- Ez a jányka - jelentette be Ghed olyan hangosan, hogy az egész
asztal hallja - beleszeretett Dankmarba. Úgy bizony! - Láthatóan nagyon
élvezte a többiek meglepett reakcióját.
Mióta leültem, most először sandítottam az asztaltársaimra, és
uralkodnom kellett magamon, nehogy tátott szájjal bámuljam őket.
Legalább nem volt kirívó a ruhám. Az asztalnál minden nő ugyanilyen
régimódi holmit viselt. Viszont nekik sokkal nagyobb volt a keblük, így
szűk ruhájuk tényleg szinte az orrukig tolta fel a mellüket. Levegő után
kaptam, amikor megláttam, hogy az egyik férfi megrángatta az egyik nő
ruháját, míg ki nem buggyant belőle a melle. Azonnal elfordítottam a
fejem, és szemügyre vettem az asztal túloldalán ülőket. A férfiakon mind
szmoking volt, sokan még fekete álarcot is viseltek. A nők ijesztően
magasra tornyozták fel a hajukat. Halomba fésült, göndör fürtjeik
legalább harminc centire értek fel, és a frizurájukat még ékkövek, tollak
meg egyéb holmik is díszítették. Mind rengeteget ittak, és fülsértően
nevettek. Éles visítást hallva ismét az asztal innenső oldalára néztem, és
láttam, ahogy a férfi, aki az imént lehúzta egy nő ruháját, mostanra
felültette őt az asztal szélére. Felgyűrte a nő szoknyáját, ami a rengeteg
anyagot figyelembe véve már önmagában se volt semmi, a nő pedig
széttárta a lábát, és élvezettel sikongatott. Amikor a férfi nekiállt
kigombolni a nadrágját, lehunytam a szemem, és elkaptam a fejemet,
hogy inkább a fal felé forduljak. Te jóságos isten, ezek mindjárt... azt
fogják csinálni az asztalnál. Mibe mentem bele?
- Apám, kérlek, Pagan nincs hozzászokva az ilyen viselkedéshez.
Ma estére nem állíthatnád le őket? - kérdezte mellettem Leif, én pedig
legszívesebben a vállába temettem volna az arcomat, és nekiálltam volna
dúdolgatni, hogy elnyomjam a tőlem alig pár méterre lévő férfi hangos
nyögéseit.
155
 - Most mér? A szex is a móka része. Aztat akarod, hogy
lemonggyak a szexrő’? Mégis mit ér egy mulaccság a testi örömök nékű,
mi? Semmit se nem, de nem ám.
A nő hangosan nyögdécselni kezdett, és olyan szavakat sikongatott,
melyeket életemben nem hallottam még. Leif a vállamra tette a kezét, én
pedig hozzábújtam, hogy a testével és karjával tapasszam be a fülemet,
miközben továbbra is szorosan lehunytam a szememet.
- Sajnálom, Pagan - suttogta a hajamba.
Ha igazán sajnálta volna, akkor nem zsarol meg, hogy el kelljen
jönnöm ide. Ez nem is étkezés volt, hanem egy... egy... átkozott orgia.
Újabb nyögések hallatszottak, én pedig elszörnyedve rezzentem össze,
valahányszor a nők obszcén javaslatokat tettek, a férfiak pedig undorító
kommentárt harsogtak. Egyáltalán nem így képzeltem a vacsorát.
- Apám, kérlek, távozhatnánk? - kérdezte Leif.
- Hmm, hát, jóvan. Nem akarom leállítani a partimat. Vigyed
szépen el innét a leányzót, aztán majd küldetek nektek harapnivalót.
Megkönnyebbülten felugrottam az asztaltól, gondosan ügyeltem,
nehogy a többiekre nézzek, Leif pedig kivezetett a teremből, vissza a
széles folyosó menedékébe.
- Te jóságos atya úristen - suttogtam elszörnyedve. Biztos voltam
benne, hogy az agyam soha nem fogja kiheverni ezt a traumát.
- Bocsáss meg! Reméltem, hogy a jelenléted miatt apám megfékezi
őket, de...
- De apád egy perverz őrült - fejeztem be helyette a mondatot.
Leif szólásra nyitotta a száját, de belefojtottam a szót.
- Ne! Nem érdekel, mit szabad és nem szabad mondanom itt róla.
Ez volt életem legundorítóbb élménye. És te hagytad, hogy vakon
belemenjek. Nem készítettél fel, nem figyelmeztettél.
- Azért, mert ha szóltam volna róla, hogy ilyesmi történhet, akkor
nem jöttél volna el, és apám megbüntetett volna.
- És ez nem volt büntetés?
- Nem, apám ezt szórakoztatónak találja. Sok mindennek szelleme a
vuduban. Többek között az erotikának.
- Jaj, fúj, jaj! - A fejemet csóváltam, és elindultam vissza a szoba felé,
ahonnan idejöttünk.
- Nem akarod megnézni a könyvtárat? - kérdezte Leif.
Belegondoltam mindabba, amit az imént láttam, és a gondolat, hogy a
156
könyvtár állományának kilencven százalékát valószínűleg pornó tette ki,
igencsak elvette tőle a kedvem.
- Nem, inkább visszamennék a szobámba, hogy alaposan kimossam
a szememet meg a fülemet - közöltem vele.
- És mi lesz Wyatt-tel?
Kijátszotta az ütőkártyáját. Megtorpantam, és haragosan meredtem rá.
Utáltam, hogy zsarolhat valamivel.
- Ha igazán sajnálnád a ma este történteket, akkor elküldenéd őt
hozzám.
Leif bólintott.
- Rendben. És ennivalót is viszek neked. Normális ételt meg üdítőt.
Nem vitatkoztam, mert le mertem volna fogadni, hogy amint elmúlik
a nemrég látott undorító jelenet okozta hányingerem, éhes leszek. Már jó
ideje nem ettem.
- A következő sarkon fordulj jobbra, aztán menj be jobbra a
harmadik ajtón - magyarázta Leif. Jól tájékozódtam, úgyhogy nem
szorultam rá az emlékeztetőre, de azért bólintottam, és megszaporáztam
a lépteimet. Rettegtem, hogy mi mindent láthatok még ezen a helyen.
Az ajtó sötétlila volt, a közepén nagy, fekete, márványból faragott
koponyával. Amikor a vacsorára indulva kijöttünk rajta, oda sem
figyeltem rá. Lenyomtam a jókora, nehéz kilincset, és beléptem.
Szomorú, hogy most megnyugtatónak találtam ezt a helyiséget.
Nemrég még gyűlöltem. Ám ez után a borzalmas élmény után úgy
döntöttem, jobb lesz, ha hozzászokom ehhez a szobához, mert többet ki
sem akartam tenni innen a lábam.
Lepillantottam a ruhára, és legszívesebben azonnal le-vetettem volna.
A többi nőre emlékeztetett, és úgy éreztem, bemocskol. De sehol sem
láttam a saját holmimat, és eszem ágában sem volt meztelenre vetkőzni.

157
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

PAGAN
Kinyílt mögöttem az ajtó, és megfordultam, arra számítva, hogy Leif
jött meg az étellel, ám helyette Wyattet pillantottam meg. Becsukta maga
mögött az ajtót, és szomorú mosoly játszott az ajkán. Valóságosabbnak
tűnt, mint a lelkek szoktak.
„Szia, Pagan.”
Csak bámultam rá, aztán felfogtam, hogy a fejemben szólalt meg a
hangja.
- Wyatt, annyira sajnálom - feleltem, közelebb lépve hozzá.
„Ez nem a te hibád, Pagan. Eleinte semmit sem értettem, de Leif többször is
meglátogatott, és mindent elmagyarázott.”
- De, akkor is én tehetek róla. Ha Leiffel mentem volna, amikor
elmondta az igazat a lelkemről, akkor te életben maradtál volna. Ha
tudtam volna, hogy valaki más életét veszik el a tartozásom miatt,
eszembe se jutott volna a földön maradni.
„Azt hitted, hogy a Halál időben talál megoldást” - felelte Wyatt.
- Igen, pontosan. Ezek szerint most már Dankről is tudsz.
Bólintott, aztán a kezemért nyúlt, és bár nem voltam biztos benne,
hogy meg tudom-e fogni, tényleg olyan valós-e, amilyennek látszik, én is
feléje nyújtottam a kezemet. Amikor egymáshoz értünk, meglepett,
milyen hideg és kemény a keze.
- Nem olyan vagy, mint a többi lélek. Azok nem tudnak beszélni, és
nem szilárd a testük.
„Azt hiszem, ez amiatt lehet, mert ezen a helyen vagyunk. Ghed itt mindent
a kénye-kedve szerint alakít. Azt hiszem, hogy ő... hát...” - Wyatt elhallgatott,
és elfordította a fejét. Szinte úgy tűnt, mintha zavarba jött volna, nekem
pedig eszembe jutott a vacsora, és lassan felfogtam, mit próbál
elmondani.
- Ghed lelkeket használ szórakozásra? - kérdeztem.
Wyatt ismét rám pillantott, és bólintott. Megint felfordult a gyomrom.
Ghed ilyesmire kényszerítette Wyattet? Úgy éreztem, menten elhányom
magam.
„Nem, Pagan, engem nem kényszerített semmi... olyasmire. Csak a tanúja
158
voltam. Azt hiszem, a korom véd meg az ilyes-mitől, bár nem vagyok biztos
benne.”
Az ágynak dőltem, majdnem összeroskadtam a megkönnyebbüléstől.
„Tudod, Ghed itt akar tartani téged.”
Ismét Wyattre néztem, és bólintottam.
- Igen, tudom. De csak az érdekel, bár ki tudnálak juttatni téged
innen valahogy. Nem tisztességes, hogy itt kell maradnod, még most is,
miután beleegyeztem, hogy idejövök. Most már Ghedé vagyok. Nem
fogok elmenni.
„Hogy van Miranda?” - kérdezte Wyatt, és belém hasított a szeméből
áradó fájdalom.
Eszembe jutott, ahogy Miranda az ágyán ült, körülötte a Wyatt által
írt cetlikkel, az ölében a tőle kapott plüssmackóval. Nem mondhattam el
neki, mennyire lesújtotta Mirandát a gyász. Nem bírta volna elviselni.
- Egész jól. Borzasztóan hiányzol neki, de napról napra jobban van -
nyugtattam meg.
Wyatt arca elkomorodott.
„Az még azelőtt volt. Amikor még mellette voltál. Most már mindkettőnket
elveszítette.”
A kimondatlan szavak súlyosan, fájdalmasan borultak ránk.
- Miranda erősebb, mint gondolod - győzködtem Wyattet, ám
annak emléke, ahogy barátnőm részegen botladozott ki a temetőből,
egészen másról árulkodott.
„Remélem.”
Érződött a válaszán, hogy valójában nem ért egyet. Persze igaza is
volt. Miranda olyan volt, akár egy törékeny virágszál. Gondos
odafigyelést és törődést igényelt. Wyatt mindig is megértette ezt, és
megtett minden tőle telhetőt, hogy pontosan azt adja Mirandának, amire
épp szüksége volt. Imádtam ezt benne.
„Jön Leif” - szólt Wyatt, és a csukott ajtóra bámult.
- Nem maradhatsz? - kérdeztem, még nem készültem fel rá, hogy
elmenjen.
„Nem. De hamarosan visszajövök."
- Maradj még! Megkérem Leifet, hogy hagyjon itt maradni.
Wyatt a fejét rázta.
„Nem akarok maradni, Pagan. Nem akarok a közelében lenni.”
Ezt meg tudtam érteni. Leif mindent elvett tőle. A jövőjét. Az
159
öröklétét.
„Szia, Pagan!”
- Szia.

Belépett Leif, és Wyatt szó nélkül elment mellette.

Leif a homlokát ráncolva becsukta az ajtót, az ágy melletti asztalhoz
ment, és letett rá egy ezüsttálcát, amin csupa felismerhető étel volt: sajt,
sós keksz, eper, zsömle, sült hús, valamint csokis sütemény.
- Nem kedvel engem - mormolta Leif, miközben át-nyújtott nekem
egy nagy porcelántányért.
- Nem igazán. De mégis ki róhatná ezt fel neki? Elvetted tőle az
öröklétet. Itt ragadt, végleg. - A szavaimból áradó düh hallatán
összerezzent.
- Nem én vettem el a lelkét, Pagan, hanem apám. Fogalmam sem
volt, mire készül. Ghednek senki sem parancsol a világunkban. Olyan
döntéseket hoz, amilyeneket csak akar. Túlságosan tobzódik az
élvezetekben, ráadásul megrontja a szórakozás minden formáját, még azt
is beteges viselkedéssé teszi, ami jó és kellemes volna. Semmit sem
mondhatok, ami megállítaná. Gyerek voltam még, amikor azt mondta,
válasszak egy lelket. Fogalmam sem volt, milyen következményekkel jár
ez. Téged választottalak. Akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelent.
Gyűlölhetsz engem, de próbáld megérteni, hogy nem vagyok az apám.
Talán tényleg nem volt ugyanolyan, mint az apja, de akkor sem volt
bátorsága, hogy szembeszálljon vele. Gyenge volt. De hát nem tudtam
ezt mindig is? Már akkor is gyönge volt, amikor még embernek hittem.
Soha nem ismerte el igazán a tettei súlyát. Mindig azt éreztette az
emberrel, hogy a bocsánatkérése olyan becses és különleges, hogy
ostobaság volna nem elfogadni. A belőle sugárzó karizma mindenkit
levett a lábáról. De mégis ki volt ő igazából? Ha az apja Ghed, kicsoda
maga Leif?
- Ki az édesanyád?
Leif keze megállt a tányérja fölött. Ujjai közül a porcelánra pottyant az
eper, aztán csüggedten sóhajtott, majd rám sandított hosszú, szőke

160
szempilláin keresztül.
- Az anyám Erzuli, tőle örököltem a világos bőrömet és a szőke
hajamat. Ő sok mindennek az istennője a vuduban. Ezek egyike a
szerelem... a másik pedig a bosszú. Folyton váltogatja a szeretőit, és
ugyanazokat a dolgokat élvezi, mint apám. Néha találkozom vele, de
alapvetően édesapámmal élek. Anyám soha nem akart gyereket, bár nem
én vagyok az egyetlen szülötte. Sok gyermeke van, többségük a földön
él. Anyám nem veti meg az emberi férfiak... khm, társaságát.
Az anyja egy őrült vudu szexistennő volt. Csúcs.
Megtömtem egy zsemlét sült hússal, és falatozás közben a hallottakon
gondolkodtam. Egészen mostanáig nem foglalkoztam Leif bőrszínével.
Amikor a vacsoránál megláttam az apját, valóban meglepett, mennyivel
sötétebb a bőre. De aztán kissé sokkolt a vad orgia, és igazából minden
másról megfeledkeztem. Nagyot kortyoltam a dobozos kólából, amit Leif
hozott, és néhány másodpercig az arcát fürkésztem.
- A beszéded sem hasonlít apádéra. Neki elég erős táj-szólása van.
Leif vállat vont.
- Életem nagy részében téged követtelek. Utánoztam a beszédedet,
hogy beilleszkedhessek az életedbe. Nem akartam kívülállónak tűnni.
- Szóval mindaz, amiről álmodtam, tényleg megtörtént? Ezek
szerint mind valódi emlék. Volt még más alkalom is, amit elfelejtettem?
Leif a tányérjára meredt. Aztán alig észrevehetően vállat vont.
- Talán egy-kettő.
Hazudott. Még csak a szemembe se bírt nézni.
- Csak egy-kettő? Ez minden?
Leif letette a tányérját, felállt, és fel-alá kezdett járkálni az ágy előtt.
Miközben figyeltem, sajtot és sós kekszet eszegettem. Volt egy olyan
érzésem, hogy nem fog tetszeni a válasz, és gondoltam, jobb, ha
bekajálok, mielőtt ismét elmegy az étvágyam.
- Sokszor voltam veled életed során. Amikor magányos vagy
szomorú voltál, én melletted voltam. Amikor veszélyben voltál, én
melletted voltam. Ez volt a dolgom. Apám azt mondta, hogy az enyém
vagy, és hogy meg kell védenem téged. Így hát ezt tettem. Sajnálom,
hogy nem emlékszel. Nem szándékosan töröltem az emlékeidet. De
mivel nincs lelkem, a lelked nem sokáig emlékszik rám, ha nem vagyok a
közeledben.
- Miért akartad, hogy visszaemlékezzek ezekre az alkalmakra?
161
Azokra, amikről álmodtam miattad?
Leif megállt, és az ágykeretre tette a kezét. Kék szeme átható pillantást
vetett rám.
- Mert azok voltak az alkalmak, amelyek során egyre jobban beléd
szerettem.
Na ne! Nanenanenane! Nem akartam, hogy szerelmes legyen belém.
Azt akartam, hogy engedjen el.
- Nem szeretsz engem, Leif. Ha szeretnél, eszedbe sem jutna itt
tartani engem, az akaratom ellenére.
Leif bosszúsan mordult fel, és a levegőbe emelte a kezét.
- Mondtam neked, hogy nem dirigálhatok apámnak. Megmentette
az életed. Az övé vagy, Pagan.
- Én senkié sem vagyok.
Leif a fejét csóválta.
- Nem akarok vitatkozni veled. Ma este nem. Csak együnk inkább,
jó? - Ismét az asztalhoz lépett, és megfogta a tányérját.
Folytattam az evést, míg végre tele nem lett a gyomrom, aztán az
utolsó cseppig megittam a kólát. Nem voltam biztos benne, mikor ehetek
legközelebb. Ugyanis arról szó sem lehetett, hogy visszamenjek abba a
terembe. Felőlem aztán halálra is éheztethettek.
- Jóllaktál? - kérdezte Leif, majd felállt, és visszarakta a tálcára a
tányérokat.
- Igen - válaszoltam a lehető legtömörebben.
Elindult kifelé, aztán megtorpant. Fel-le mozgott a válla, ahogy
nagyot sóhajtott, majd visszanézett rám.
- Mit tehetnék, hogy bebizonyítsam, tényleg szeretlek? Bármit
kérhetsz tőlem, azon kívül, hogy engedjelek el, mert azt nem lehet.
Megteszek bármit, amit kívánsz. Azt akarom, hogy elfogadd ezt a
helyzetet. Hogy elfogadd kettőnket. Áruld el, mit szeretnél!
Farkasszemet néztem vele, és rögtön tudtam, mit kérhetnék, hogy
elviselhetőbbé tegyem az itt töltendő öröklétemet.
- Add át Wyattet egy szállítónak. Engedd őt el innen!
- Ha meggyőzőm apámat, hogy engedje el Wyattet, és adja át a
lelkét egy szállítónak, akkor el fogod hinni, hogy szeretlek, és hagyni
fogod, hogy működjön ez a dolog kettőnk között?
Gombócot éreztem a torkomban, ahogy ezt az ígéretet készültem
megtenni. Tudtam, ezzel eldobnám magamtól a halvány reményt, hogy
162
Dank megmenthet. Ám Wyatt lelke veszélyben forgott, méghozzá
miattam.
- Igen, ha átadod Wyatt lelkét egy szállítónak, és ezt a saját
szememmel láthatom. Ha tudom, hogy megtörtént, és a lelke ott van,
ahol lennie kell, akkor veled maradok. Megteszek minden tőlem telhetőt,
hogy te boldog legyél. Hogy mi... boldogok... legyünk.
Leif elvigyorodott, ma este először.
- Megegyeztünk. Pihend ki magad, Pagan. A holnap egy új kezdet,
és alig várom, hogy megkezdhessük együtt az öröklétet.
Ezzel nem tudtam egyetérteni. Épp most szakadt meg a szívem.

DANK
Az összedőlt iskola romjai közt álltam a kisvárosban, amit szinte a
föld színével tett egyenlővé a tornádó, de nem bírtam a feladatomra
összpontosítani. Meg kellett keresnem a Vilokan bejáratát. Ám akkor is
muszáj volt eljönnöm a lelkekért. Végigmentem a letarolt épületen, és
magamhoz vettem a gyermekek és tanárok lelkét. Több szállító jött
mögöttem. Valahányszor elmentem egy olyan gyermek mellett, akinek a
lelkét nem kellett kivonnom a testéből, el-öntött a hála. Örültem minden
életnek, ami megmenekült ettől a tragédiától.
Bejártam az összes épületet és lakóházat, már nem is számoltam a
lelkeket, ahogy magamhoz vettem őket. Pillanatok múlva már Nicaragua
sáros útjait jártam, beteg nők és gyermekek lelkéért mentem el. A
környéken nem volt más, csak hevenyészett viskók. A tiszta vízért
hosszú kilométereket kellett megtenni. Borzalmas volt itt a szegénység,
miközben máshol dúskáltak a javakban az emberek.
Különböző országok, kontinensek, halálnemek villantak fel előttem,
miközben magamhoz vettem a lelkek véget nem érő sorát. Sötét űr volt
ez, amiben sokáig nem jutott nekem öröm. Aztán betoppant a világomba
Pagan, és neki köszönhetően minden jobbra fordult. Pagan elűzte az
ürességet, és okot adott nekem a létezésre. De most eltűnt.
Cserbenhagytam őt. Elvesztettem a lányt, akit szeretek, és már csak egy
hajszál választott el attól, hogy megrohanjam New Orleanst, és
széttépjem a várost, amíg meg nem találom a portált, amit keresek.
- Dankmar - szólított Gee, miközben épp a feladatomat igyekeztem

163
elvégezni. Megperdültem, és rámeredtem.
- Mi van? - mordultam dühösen. A látványa Pagant juttatta
eszembe. Az én Paganemet.
- A Teremtő hívatott engem. Ghed hajlandó átadni Wyatt lelkét egy
szállítónak. A Teremtő azt mondta, szóljak neked, te pedig azt kezdesz
az információval, amit jónak látsz.
- Mikor? Hol? - kérdeztem, és elöntött a remény.
- Ma este. Ghed a lehető leghamarabb túl akar esni rajta.
Miért? Vajon mire ment ki a játék?
- Hol? - faggattam Geet.
- A Bourbon Streeten.
Ezek szerint a portál a Bourbon Streeten volt.
- Az összes szállítónak velünk kell jönnie. Szedj össze mindenkit! A
többit én elintézem.
Gee futott, hogy lépést tartson velem, miközben végig-mentem az
utcán a katolikus templom felé, ahol egy pap épp most halt meg. Azt a
lelket még be akartam gyűjteni, aztán össze akartam hívni a seregemet.
- Miért? Mit fogsz csinálni?
- Hogy mit? Hát, meg fogom ostromolni a poklot, azt.
- Úgy érted, a Vilokant?
- Egykutya.

164
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

PAGAN
Elegem volt már ebből a szobából. Igaz, hogy az ápoló nénik mind nagyon
kedvesek voltak, de akkor is hiányzott a saját szobám. Imádtam a bolyhos,
rózsaszín takarómat meg a Barbie babáimat. Megkérdeztem anyut, nem
hozhatnánk-e ide őket, de azt mondta, túl messze vannak. Nem akart olyan
sokáig magamra hagyni, és én sem akartam, hogy olyan sokáig távol legyen.
Most, hogy a nagyi hazament, mert beszélnie kellett az orvosával, csak mi ketten
maradtunk itt anyuval. Anyu elment inni egy kávét, meg enni valami meleget,
legalábbis azt mondta. Tudtam, hogy nem alszik valami jól a mellettem lévő
fotelban, amit ággyá lehetett alakítani. De örültem, hogy egész nap velem marad.
Éjszakánként nagyon féltem volna egyedül. A szoba irtó sötét volt, és néha
kinyílt az ajtó, de nem volt ott senki. Anyu azt mondta, hogy nincsenek
szellemek, de nem voltam teljesen biztos benne, hogy igaza van.
Máris irtóra hiányzott a nagyi. Minden reggel olvasott nekem mesét. Ma
reggel meg akartam kérni anyut, hogy olvasson fel nekem egy mesét, de nagyon
álmosnak tűnt. Benyúltam a párnám alá, és előhúztam a szép, szív alakú brosst,
amit a nagyi nekem adott, mielőtt elment. Mindig is imádtam, amikor kitűzte
valamelyik csinos blúzára. Azt mondta, a nagy-papámtól kapta, még az
esküvőjük napján. A nagypapi azt mondta neki, hogy most már az övé a szíve. Jó
nagy butaság volt ilyet mondania, de azért elég aranyosan hangzott. Most
nálam volt a bross, vagyis a nagyi itt hagyta nekem a szívét. Így mindig
tudhattam, mennyire szeret engem.
Kinyílt az ajtó, és belépett egy srác, akit nem ismertem. Nem fehér vagy kék
ruha volt rajta, szóval nem lehetett sem orvos, sem ápoló. Sötét haja eléggé a
szemébe lógott, és a vége kicsit göndörödött. Rám szegezte irtóra kék szemét, én
pedig visszabámultam rá. Hosszú szempillái voltak, mint egy lánynak, de fekete
bőrdzseki, szakadt farmer és fekete bakancs volt rajta, szóval mégse volt nagyon
lányos. Talán valaki bátyja volt, és rossz szobába tévedt?
- Szervusz, Pagan - köszönt kedves hangon, amitől rögtön megnyugodtam.
- Szia. Honnan tudod a nevemet?
Erre kuncogott.
- Onnan, hogy hozzád jöttem. Beszélni szeretnék veled valamiről.
- Nem lenne szabad idegenekkel beszélnem - feleltem, a fejemet csóváltam,
165
és az ajtóra mutattam. Anyu kiakadt volna, ha itt találja, amikor visszajön.
- Ez igaz, de én nem is igazán vagyok idegen. Hamarosan viszontlátsz
majd. Azért jöttem, hogy elmagyarázzak neked valamit, és meg kéne hallgatnod,
rendben?
Bólintottam.
- A tested nagyon beteg. Az orvosok nem lesznek képesek meggyógyítani.
De a tested csak egy burok. Te magad a lelked vagy. Amikor a tested már
annyira beteg lesz, hogy el kell hagynod, akkor jövök én a képbe. El fogok jönni
érted, hogy kivegyem a lelked ebből a beteg testből, aztán rá foglak bízni egy
szépséges fiatal lányra, aki királykisasszonyra fog emlékeztetni téged. Ó el fog
vinni téged arra a helyre, ahol új testet kaphatsz.
- De hogy fog megismerni anyukám, ha új testben vagyok? Ő csak ezt a
testet ismeri.
- Ez igaz. Tudod, a mostani életednek véget kell érnie. Emlékszel arra,
amikor meghalt a nagypapád?
Bólintottam.
- Nos, a lelke elhagyta azt a testet, és elküldték, hogy új testet kaphasson.
Egy új életet. A következő életedben a lelked közel lesz anyukád lelkéhez,
mindazok lelkéhez, akiket szeretsz. A lelkek mindegyik életükben kötődnek a
szeretteikhez. Te magad nem fogsz emlékezni erre az életre, a lelked viszont
emlékezni fog az összes lélekre, akit szeret.
Nagyon megörültem, hogy ezek szerint mégsem kell a mennyben ücsörögve
várnom anyura, hanem visszajöhetek, és viszontláthatom őt.
- Oké.
Úgy tűnt, a srácnak tetszett a válaszom.
- Jó kislány. Na most, amikor legközelebb meglátsz, tudni fogod, hogy eljött
az idő. Akkor velem kell tartanod. Ne próbálj majd a testeddel maradni, hiszen
szeretnél új életet kapni, igaz?
Ezt nem igazán értettem, de azért bólintottam. Aztán eszembe jutott a nagyi
szépséges szívecskéje. A markomba szorítottam, és azt kérdeztem:
- El tudnád ezt vinni magaddal, és visszaadni nekem majd akkor, ha a
lelkem már elhagyta a testemet? Meg akarom tartani.
A srác a homlokát ráncolta, és a rózsaszín szívért nyúlt, amit odatartottam
neki.
- Azt hiszem, menni fog - felelte.
Figyeltem, ahogy bedugta a farmerja zsebébe. Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett
anyukám.
166
 - Édesem, hoztam neked olyan narancslét, amit úgy szeretsz - mondta az
erőltetetten vidám hangján. Felpillantottam a srácra, ő pedig a szája elé emelte a
mutatóujját, és megcsóválta a fejét, aztán eltűnt.

- Ez meg mi? - kérdeztem, és feltartottam a furcsa selyem-ruhát,

amit az ágyamon találtam, amikor felébredtem.
Leif letette a tálcát, rajta fánkkal, gyümölccsel, zsömlével, krémsajttal
és szalonnával, mielőtt válaszolt volna:
- Az ünnepi öltözék, ami ma este lesz rajtad.
- Na nem, én a farmeromat akarom.
Leif a fogát csikorgatta, és kihúzta magát.
- Nem, Pagan, azt veszed fel, amit én mondok. Elegem van már
abból, hogy ilyen makacs vagy. Beleegyeztél, ha megszervezem, hogy
Wyatt lelkét átadják egy szállítónak, akkor megteszel minden tőled
telhetőt, hogy működjön ez az egész.
Na, basszus.
- Jól van na, csak nem tudtam, hogy mostantól te választod ki, mit
vehetek fel - morogtam, azzal visszaejtettem az ágyra a fekete ruhát, és
egy fánkért nyúltam.
- Megértem, és általában nem is fogok beleszólni, mit vegyél fel, de
vannak különleges alkalmak, amikor különleges ruhát kell öltened. Ez is
egy ilyen alkalom. A hercegnőmként állsz majd mellettem, Ghed
oldalán.
- De ez úgy néz ki, mint egy hálóing - vitatkoztam.
- Csodásan fog állni rajtad - felelte Leif.
Hátrapillantottam a visszataszító selyemruhára. Tényleg muszáj volt,
hogy minden, amihez Ghednek köze volt, ilyen alpári legyen?
- Ez a ruha nem túl merész, erről biztosíthatlak. De nem kéne
ennyire feszengened a tested miatt. Mi itt nagyra értékeljük a testiséget,
hódolunk neki. Kevesen fedik el a testüket. Csak azért takarjuk el egyes
részeit, hogy még vonzóbbá tegyük, nem azért, hogy elrejtsük.
A farmeromat akartam. Most rögtön. Már csak attól is, ahogy Leif a
testemről beszélt, egész testemben kirázott a hideg. Ha azt képzelte,

167
hogy mutogatni fogom a testemet a perverz apjának, akkor elmentek
neki hazulról. Abba egyeztem bele, hogy igyekszem megbékélni ezzel a
helyzettel, nem pedig abba, hogy beállok prostinak.
- Csak hozzá kell szoknod - erősködött Leif.
- Mikor adjuk át Wyatt lelkét a szállítónak? - Nagyon, de nagyon
témát akartam váltani.
- Ma este.
Helyes. Reméltem, hogy már ma sor kerül rá. Felemeltem a tálcáról az
ezüstkelyhet, és Leif felé böktem vele.
- Ebben mi van?
- Szőlőlé. Frissen préselt, és ehhez foghatót még biztosan soha nem
ittál - felelte Leif vigyorogva, mintha jót derülne gyanakvó kérdésemen.
Arra gondoltam, hogy mivel úgyis egy örökkévalóságig itt leszek,
kénytelen vagyok elkezdeni megbízni Leifben. Az ajkamhoz emeltem a
kelyhet, és óvatosan kortyoltam belőle. Tényleg édes gyümölcslét
ízleltem, és mohón ittam belőle még. Leifnek igaza volt. Még soha
életemben nem kóstoltam ilyesmit. Az isteni nedű felvillanyozta az
ízlelőbimbóimat, és egy kissé megszédültem. Ekkor riasztó szólalt meg a
fejemben, úgyhogy sietve letettem az italt, és a kis tálkában lévő
gyümölcsért nyúltam.
- Tényleg csak sima szőlőlé, Pagan. Semmi több - erősködött Leif,
miközben a maga kelyhéért nyúlt.
Ez nem igazán győzött meg, de az is tény, hogy paranoiás voltam. Bár
jó okkal.
- Szeretnéd, ha Wyatt meglátogatna, mielőtt elmegy?
- Igen, köszönöm szépen. - Ezúttal sikerült udvarias hangot
megütnöm.
Ez láthatóan tetszett Leifnek, mert válaszul kissé túl vidáman
mosolygott.
Befejeztem a reggelit, és reméltem, hogy Leif veszi az adást, és
magamra hagy. Ő ébresztett fel: nem sokkal ezelőtt bekopogott a
szobába, és érdeklődött, kérek-e reggelit, és mielőtt belépett volna a
tálcával, alig volt időm felkapni a köntöst, amit tegnap este adott a
pizsamámmal együtt. Ami hál istennek sima flanelpizsama volt.
Az éjjel egy olyan emlékről álmodtam, aminek semmi köze sem volt
Leifhez. Vagyis ezúttal nem hatolt be az elmémbe. Arról a napról
álmodtam, amikor Dank eljött hozzám a kórházba, és én odaadtam neki
168
a brossomat. Könnyek csípték a szememet, ahogy a melltűre gondoltam,
ami most az éjjeliszekrényemen hevert odahaza. Ez volt az egyetlen
dolog, amiről azt kívántam, bárcsak magammal hozhattam volna.
- Elviszem a tálcát, és hamarosan visszajövök érted. Talán végre
elmehetnénk sétálni - mondta Leif derűsen. Minden oka megvolt az
örömre. Ő nyert.
- Ide tudnád küldeni most Wyattet? - Engem csak ez érdekelt.
Leif bólintott.
- Természetesen.
Becsukta maga mögött az ajtót, én pedig csak bámultam a falat,
gyűlöltem ezt az egész szobát, és azon tűnődtem, vajon lesz-e valaha is
jobb ez az egész.

169
 HUSZOHARMADIK FEJEZET

PAGAN
„Meggyőzted őket, hogy engedjenek el engem” - hatolt be Wyatt hangja a
fejembe, és megpördülve láttam, hogy a nyitott ajtóban áll.
- Igen, ez volt a legkevesebb, amit tehettem.
„De mi lesz veled? Mit ígértél nekik, hogy rávedd őket erre?”
- Semmi olyat, amit ne kellett volna amúgy is megtennem. Úgyis itt
ragadtam Leiffel. Csak annyit ígértem, hogy nem leszek kibírhatatlan az
örökkévalóságig, ha teljesítik ezt az egy kívánságomat.
Wyatt elmosolyodott.
„Hát, tényleg elég kibírhatatlan tudsz lenni.”
- Nézzenek oda, ki beszél, „lányoknak tilos” uraság.
Wyatt vigyora még szélesebb lett.
„Ezt soha nem fogod megbocsátani, igaz?”
- Nem, és egy örökkévalóságig fogok bosszankodni miatta.
Erre lelohadt derűs vigyora. Pedig nem állt szándékomban
mindkettőnket emlékeztetni arra, hogy mi vár rám.
„Bárcsak magammal vihetnélek” - szólt a hangja alig hallhatóan.
- Hát igen, bárcsak. De ez van. Ez a sorsom. Neked viszont nem, és
nagyon hálás vagyok azért, hogy kiszabadulsz.
„Gondolod, hogy a Halál... izé, Dank, eljön?”
Még ha el is jönne, nem hittem volna, hogy Ghed a közelébe engedne.
Egyébként is, mi értelme lett volna? Nem hagyhattam, hogy a Halál
magával vigyen. Ghed úgyis csak elvette volna egy másik szerettem
életét, és csöbörből vödörbe kerültünk volna.
- Mindegy, úgysem számít. Mindenképpen le kell rónom a
tartozásomat.
Wyatt bosszúsan csóválta a fejét.
„Sehogy se jó ez így.”
Teljes szívemből egyetértettem, de kénytelen voltam megbirkózni a
helyzettel. Mosolyt erőltettem a képemre.
- Megtennél valamit a kedvemért?
„Persze” - felelte azonnal.
- Megmondanád Danknek, hogy örökké szeretni fogom? Sajnálom,
170
hogy nem hagyhatom el ezt a helyet. Muszáj megvédenem azokat, akiket
szeretek. De minden egyes nap gondolni fogok rá, és minden este el
fogom dúdolni magamnak a dalát elalvás előtt.
Wyatt bólintott, aztán elvigyorodott.
„Ez irtó nyálas az én ízlésemnek, de jó, ha muszáj, átadom az üzeneted.”
Erre grimaszt vágtam rá, ő meg kuncogott. Megint olyan volt, mintha
ismét egymással szemben ültünk volna a suli menzáján.
„Jön Leif, és tudod, hogy messziről el akarom kerülni.”
- Szeretlek, Wyatt. Hiányozni fogsz - mondtam, ahogy kinyitotta az
ajtót.
Megtorpant, és visszanézett rám.
„Én is szeretlek, Pagan. Te is hiányozni fogsz nekem. Min-den egyes
életemben.”
Nagy szipogás közepette sikerült bólintanom, mielőtt kiment az ajtón.

DANK
- Tudod, Dankmar, amikor azt mondtad, hogy minden mást mi
intézünk, azt hittem, úgy érted, hogy szerzel erősítést. De egy csomó
szállító meg te nem elég ahhoz, hogy elbánjon egy egész vudu hordával.
Volt tervem, de most az egyszer Geenek nem kellett mindenről
tudnia. Megtette, amit kértem tőle, és ez elég volt.
- Megoldom - feleltem egyszerűen.
- Remélem, hogy tudsz valamit, amit én nem, mert nem elég, hogy
szembe készülünk szállni egy rakás vudu szellemmel, de ráadásul a saját
terepükön hívjuk ki őket. Egyenesen a Mekkájukban. Ha netán hallottad
valaha a „hazai pálya előnye” kifejezést, na, az pontosan erre
vonatkozik.
- Megoldom, Gee.
Csüggedt sóhajjal masírozott mellettem, mögöttünk a több száz
szállítóval. Kissé úgy festettünk, mint az ördög meg egy rakás mennyei
gruppi, de nem érdekelt. A tervem bombabiztos volt. És elszántam
magam, hogy ha netán mégsem válik be, akkor tényleg lerohanom a
Vilokant, és végzek minden szellemmel, aki csak az utamba áll. Fel
akartak dühíteni; hát, most aztán sikerült nekik.

171
 PAGAN
Gyors kopogtatást követően kinyílt az ajtó.
- Itt az idő - jelentette be Leif sugárzó mosollyal. Legszívesebben
pofon vágtam volna, hogy letöröljem a vigyort a képéről, de inkább
megigazítottam magamon a fekete hálóinget, amit kénytelen voltam
felvenni, és hálát adtam az égnek, hogy legalább jó hosszú.
- Essünk túl rajta - feleltem, és az ajtó felé indultam. Leif a karját
nyújtotta, de én a fejemet csóváltam. - Nem, még nem végeztünk. Add át
Wyattet a szállítónak, jusson ki épségben erről a helyről, és akkor tartom
magam az egyezségünkhöz.
Leif láthatóan fontolgatta ezt egy kicsit, aztán bólintott. Legalább
értett a szóból.
- Mutasd az utat! - mondtam, és mögéje húzódtam, miután
kiléptünk a folyosóra. Fogalmam sem volt, hova megyünk.
- Tudod, valószínűleg Dankmar is ott lesz, Pagan.
Igen, erre már felkészültem. Tudtam, milyen erős lesz a késztetés,
hogy a karjába vessem magam, de muszáj volt megőriznem a
hidegvéremet. Életek függtek tőlem. A szeretteim élete.
- Tisztában vagyok vele - feleltem ridegen.
- Akkor azt is megérted, milyen következményekkel járna, ha
odamennél hozzá.
- Igen, Leif, tudom, hogy megölnél mindenkit, akit szeretek, és
elrabolnád a lelküket, hogy idelent kelljen szenvedniük az örökké tartó
orgiában. Felfogtam.
Leif megállt, és ismét felém fordult.
- Pagan, erről nem én tehetek. Megmondtam neked, hogy mindez
az apám miatt van. Ő ilyen, és kész. Nem szállhatok szembe vele.
Fogalmad sincs, mennyit kellett hízelegnem neki, hogy hajlandó legyen
visszaadni Wyatt lelkét. És hogy őszinte legyek, szerintem egyedül azért
ment bele, mert szórakoztatónak találja, hogy engedelmeskedned kell
neki, ezért muszáj lesz ellenállnod a kísértésnek, és nem mehetsz oda
Dankmarhoz.
Felfordult a gyomrom. Iszonyatosan gyűlöltem az apját.
- És kérlek, értsd meg, hogy én soha nem akartam neked fájdalmat
okozni. Sosem akartam, hogy szenvedj. Mindig is azt hittem, hogy

172
akarni fogsz engem. Hogy a lelked engem fog akarni. A pokolba is,
valahányszor a közeledben vagyok, a szemed úgy néz ki, mintha tűz
gyúlt volna benne. Akarnod kéne engem. De nem akarsz. Hanem őt
akarod helyettem. És őt nem kaphatod meg, Pagan. Nem így van
megírva, soha nem is volt így.
Kinyitottam a számat, hogy ráüvöltsek, milyen igazságtalan ez az
egész, de gyorsan be is csuktam. Nem haragudhattam rá örökké. Most
már ez volt az életem. Tudtam, hogy előbb-utóbb kénytelen leszek
elfogadni ezt. Erre a mai nap is tökéletesen megfelelt.
- Oké.
Leif megemelte a szemöldökét.
- Oké?
- Jól hallottad, Leif. Azt mondtam, oké. Na, menjünk!
Egy kicsit meghökkentnek tűnt, de bólintott, aztán ismét elindultunk,
továbbra is mutatta az utat. Egyik maszkokkal teli folyosóról a másikra
fordultunk be, míg ki nem tárult előttünk egy kétszárnyú, széles ajtó, és
megpillantottam a Bourbon Street ismerős látványát.
Sok ismerős arcot láttam a tegnap esti vacsoráról, és grimaszoltam,
valahányszor egyikük gonosz mosolyt vetett rám. Nem szabadulhattam
ezektől a perverzektől.
- Hagyd abba - mordult Leif, amikor az egyik férfi elkezdte stírölni
a mellemet.
Leif magához húzott, és ezúttal nem is bántam.
- Nézzenek oda, eztet nevezem én szép látványnak! - szólt Ghed,
ahogy belépett a hatalmas előcsarnokba. Ismét cilindert, napszemüveget
és frakkot viselt.
- Ne hozd őt zavarba, apám - kérte Leif.
- Ki, én? - adta az ártatlant Ghed. Figyeltem, ahogy felemelte a
kezét, és két szál cigarettát dugott a szájába, aztán élvezettel figyelte az
odakint zajló mulatságot. Én már láttam ilyet egyszer, és többre nem
voltam kíváncsi.
Belépett a helyiségbe Wyatt, oldalán egy-egy csupasz nővel. Ez
csöppet sem lepett meg. Egyre inkább úgy tűnt nekem, mintha idelent
rajtam kívül minden nő igyekezett volna a lehető legtöbbet mutogatni
magából.
Az egyikük Wyatt mellkasához emelte a kezét, végigfuttatta hosszú,
vörös körmét az ingén, és akkor sem állt meg, amikor leért a nadrágja
173
cipzárjáig. Wyatt meg sem rezzent, de láttam az arcán, milyen feszült.
- Kérlek, állítsd le őket! - suttogtam Leifnek, aki követte a
tekintetemet.
A fejét csóválta, és lehajtotta hozzám a fejét.
- Ha jelenetet rendezek, attól apám csak vérszemet kap. Ha nem
akarod látni, ahogy ez a kettő itt helyben rámászik Wyattre, akkor ne
szólj egy szót se! Ezzel Wyatt is tisztában van. Ezért nem reagál.
Visszanyeltem a torkomat maró epét, és elfordítottam tőlük a fejem,
miközben azon fohászkodtam, hogy minél előbb érjen ide a szállító.

Az utca egyszeriben kiürült, néma csönd lett.

- Á, közeleg a Halál. Elfutottak a gyávák, féltik az irhájukat -
mondta gúnyosan Ghed, majd kivette a szájából a két cigit, és kis
füstkarikákat fújt, mielőtt visszadugta mindkét szálat az ajka közé.
- Ez meg mit jelentsen? - kérdeztem Leiftől.
- Dank közel van. Az utcákon lévő emberek lelke megérezte a
közelségét, ezért mindenki elmenekült. Veled ellentétben a legtöbb
ember nincs oda a Halálért, amikor felölti a valós alakját. Persze,
kedvelik az énekes Dank Walkert, de amikor tényleg ő maga a Halál,
teljes valójában, akkor elmenekülnek előle.
Figyeltem, ahogy a sötét utca kivilágosodott. Suttogást és kuncogást
hallottam a hátam mögül, és legszívesebben kirohantam volna az útra,
hogy elszökjek mindettől, ám tőlem balra megmoccant Wyatt, és
eszembe jutott, miért is csinálom ezt. Wyatt szomorkás mosolyt vetett
rám, aztán Ghed odaintette magához.
A kapu előtt megjelent Dank, több szállítóval, mint amennyit valaha
láttam, betöltötték az egész utcát. Gee mellette állt. Elszánt
arckifejezéssel pásztázta a tömeget az előcsarnokban, és azonnal
megtalált engem. A fejemet csóváltam, így jeleztem neki, hogy nem
mehetek oda hozzájuk. Ha ezt a sok szállítót azért hozták magukkal,
hogy kiszabadítsanak, akkor rossz lóra tettek, mert nem mentem volna
velük. Nem tehettem.
- Nahát, nahát, Dankmar meg a kis barátai. Minek köszönhessük

174
eztet a megtiszteltetést? - kérdezte Ghed jó hangosan és derűsen.
- Tudod, miért vagyok itt, Ghed - válaszolta Dank, és rám szegezte
a szemét. Tekintetének végletekig elszánt, rideg határozottsága dühbe
csapott át, ahogy meglátta a ruhámat.
- Ejnye, ejnye, nem t’om, mirő’ beszélsz. Aszontad, haggyuk a
leányzót választani - jelentette ki Ghed, és élénken gesztikulált az
irányomba. - És választott.
Gee felém lépett, mire Dank feléje kapott, és visszahúzta. Mindent
értett. Gee nem tudta az igazat, Dank viszont igen.
- Nem. Megzsaroltad őt, nem választhatott szabadon. Nem így szólt
az alku - felelte Dank. A hangjából áradó fenyegetést hallva
megborzongtam. Még sosem hallottam ennyire baljósnak.
- Tessé, itten van a lélek, amiér’ gyüttél - lökte Ghed Dank felé
Wyattet, aki boldogan sietett ki az utcára. Egy szállító odalépett hozzá,
egy szempillantás múlva pedig már el is tűnt Wyatt lelkével.
- Na, meg vagy evvel elégedve, vagy meg akarod kérdezni a jánykát
te magad? - Ghed felém fordult, és intett nekem. - Gyere csak ide szépen,
Pagan! - unszolt.
Leif megszorította a karomat, és gyengéden az apja felé tolt. Azt
hajtogattam magamnak, hogy ha csak egy kicsit is kimutatom a
félelmemet, Dank azonnal magához ragad, és kész. Akkor pedig
biztosan ismét elveszíteném egy szerettemet. Muszáj volt megőriznem a
nyugalmamat.
- Kérdezzed csak meg őt, Dankmar! - nógatta Ghed, és maga elé
lökött engem.
Dank tekintete az enyémbe mélyedt. Próbált szavak nélkül üzenni
nekem valamit, de nem voltam biztos benne, mit. Szorosan lehunytam a
szemem, és igyekeztem összeszedni minden erőmet, aztán a lehető
legelszántabban ránéztem Dankre.
- Én azt akarom, hogy...
- Még nem kérdeztem tőled semmit, Pagan. Várj még egy pillanatig
azzal a válasszal! - szakított félbe. Rideg tekintetét a mögöttem álló
Ghedre szegezte. - Ezúttal rossz fickóval húztál ujjat, Ghed. Szereted a
szórakozást, de velem senki sem szórakozhat.
A szállítók félrehúzódtak az útból, ahogy hatalmas férfiak töltötték
meg az utcát Dank mögött, a derekukról valódi kardok lógtak. A hátam
mögül felhördülést, visítást és egyéb elszörnyedő hangokat hallottam, én
175
azonban ámulva néztem a Dank körül egyre gyarapodó hadsereget.
- Elhoztad a harcosokat egy jányka miatt? - kérdezte Ghed, mint aki
nem hisz a szemének.
- Igen - felelte Dank szűkszavúan. Tett egy lépést előre, és felém
nyújtotta a kezét.
Legszívesebben azonnal odarohantam volna hozzá, de csak
megcsóváltam a fejem, és könny szökött a szemembe.
- Nem tehetem - mondtam elcsukló hangon.
- Bízz bennem! - válaszolta Dank. Az elmúlt néhány hétben
rengetegszer hallottam már pontosan ugyanezeket a szavakat Leiftől, ő
mégsem tett semmit, amivel igazolta volna a megbízhatóságát. Ám Dank
más volt. Ő maga volt a Halál. Pontosan tudta, miért félek elhagyni ezt a
helyet. Benne feltétel nélkül megbíztam. Kiléptem az ajtón, és
megfogtam a kezét. Azonnal odahúzott magához.
- Rosszul döntöttél, kislány - sziszegte Ghed az ajtó túloldaláról.
- Nem, Ghed. Te vagy az egyetlen, aki rossz döntést hozott. Nem
veheted el azt, ami az enyém. - Dank lehajtotta a fejét, és puszit nyomott
a halántékomra. - Szeretlek, és mindent meg fogok oldani. Senki más
nem fog meghalni. Bízz bennem! Most pedig azt akarom, hogy menj oda
Geehez, és húzódj fedezékbe - suttogta a fülembe.
Bólintottam, de gyorsan átkaroltam a nyakát, és szorosan megöleltem
őt, mielőtt Gee megragadta a kezemet.
- Gyere már, csajszikám! Erre bőven ráérsz majd később - mondta,
ahogy magával húzott. Elengedtem Danket, és siettem, hogy lépést
tartsak vele, mielőtt még letépné a karomat.
- Elraboltál egy olyan lelket, aki túl fiatal volt még ahhoz, hogy
megvédje magát. Egy olyan lelket, aki a Teremtőt illette volna.
Megváltoztattad a sorsot, aztán úgy döntöttél, hogy eljátszadozol egy
olyan világgal, ami nem a tiéd. Elhagytad a birodalmadat, és elvettél
még egy lelket, aki nem tartozik a te alattvalóid közé. Most adok neked
egy választási lehetőséget, Ghed. Ma lezárjuk ezt a portált, ahogy a togói
és a haiti átjárókat is, ahol szintén készenlétben állnak a harcosok.
Örökre elvágjuk ezt a világot a tiétektől. Ezzel a vudu erőnek itt és most
vége szakad. Átlépted a határt - zengett Dank ellentmondást nem tűrő
hangja az utcákon. Bár félrehúzódtam, gondosan eltávolodva az
átjárótól, ahol Dank állt, tisztán beláttam a Vilokan előcsarnokába. Ghed
önelégült vigyora lelohadt. - Ha szabadon ereszted Pagan lelkét.
176
Elengeded a tartozását. Az idők végezetéig távol tartod magad tőle és a
családjától. Akkor minden maradhat a régiben. De figyelmeztetlek, hogy
ha még egyszer meglátom a fiadat vagy bármelyik szellemedet Pagan
közelében, véget vetek ennek a vallásnak. Nem kapsz még egy
lehetőséget. Te döntesz.
Ghed a fia felé fordult, rámeredt, Leif pedig a szemembe nézett. Az
apja hagyta, hogy ő válasszon. Kissé megsajnáltam a fiút, aki hosszú-
hosszú évek óta volt az életem része. Tudtam, hogy még mindig nem
emlékszem az összes alkalomra, amikor Leif mellettem termett, ha
szükségem volt valakire. Hálás voltam mindegyikért, azokért is, amikre
már sosem fogok visszaemlékezni. Bárcsak tényleg az az őszinte,
becsületes, édes srác lett volna, akinek tűnt! Ám Leif a gonosz ivadéka
volt. Ezen semmi sem változtathatott. Önző volt és gyenge. Sosem lett
volna méltó hozzám. A szívem soha nem bírta volna szeretni őt. A
lelkem soha nem akarta volna őt.
Végül Leif azt felelte:
- Engedd el!

177
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

DANK
A vékony, rózsaszín anyag Pagan lábához simult, ahogy odajött
hozzám. Kiélveztem a látványt, miközben felém közeledett, ahelyett
hogy odamentem volna hozzá. Lábát ezüstszínű, magas sarkú szandálba
bújtatta. A szoknyarész épp a térdéig ért. A sifon anyagú ruha magas
derekát széles szaténszalag övezte. Pontosan Pagan szíve fölött
díszelgett a finoman kidolgozott kis bross, ami csak úgy tündökölt,
ahogy a fény ráesett az apró, rózsaszínű üveggyöngyökre. A ruha pánt
nélküli volt, így gyönyörűen látszott mind Pagan vállának lágy bőre,
mind elegáns nyaka. Általában szerettem, ha leeresztette a haját, de
annak is megvolt a maga varázsa, ahogy most magasan feltornyozta
barna, selymes fürtjeit, szabadon hagyva nyakát és vállát.
Mikor már csak néhány lépésre volt tőlem, feléje léptem, és a kezem
nyújtottam neki. Megfogta a kezemet, és abban a pillanatban, ahogy
tenyerünk összeért, elárasztott a melegség. A tus vékony, fekete kontúrja
még jobban kihangsúlyozta szeme zöldjét. Határtalan szépsége
lenyűgözött, ahogy felnézett rám. Miután megcsodáltam minden egyes
tökéletes porcikáját, szinte lehetetlennek tűnt, hogy a lelke felülmúlja
külsejének szépségét. Ám miközben gyönyörködtem a szemének
ablakán keresztül világosan látható, csodaszép lelkében, tudtam, hogy
mégis lehetséges.
- Dank, színpadra kell állnunk, cimbora! Ha itt van végre a csajod,
akkor kezdjünk! - zavart meg Loose, a dobosunk.
Homlokráncolva fordultam felé, hogy farkasszemet nézzek vele.
Hosszú, szőke rasztahaját, amiért megőrültek a csajok, ma este lófarokba
fogta. Legszívesebben a fejéhez kaptam volna, hogy kitépjem az egyik
lokniját.
Pagan épp most érkezett. Az édesanyja hozta el. A visszatérése óta a
szokottnál is több időt töltött Mirandával és az édesanyjával. Úgy tűnt,
mindkettőjüknek szüksége volt rá, hogy elhiggyék, Pagan tényleg
életben van. Amikor „partra mosta a víz” néhány kilométerre a balesete
helyszínétől, semmire sem emlékezett a végzetes éjszaka óta. Hát,
legalábbis ezt a sztorit adtuk elő. Leifről mindenki azt hitte, hogy
178
megfulladt. Habár tudtam, hogy hamarosan úgyis elfelejtik majd. A
legtöbben már most kezdtek megfeledkezni róla.
- Én csak azt mondom, hogy idő van - nyavalygott Loose.
Pagan kuncogott mellettem.
- Semmi baj. Menj csak, és kápráztasd el a közönséget!
Összekulcsoltam az ujjainkat, és magammal húztam őt.
- Csak akkor, ha te is ott vagy, hogy láthassalak. - Ez az ő
szalagavató bálja volt, de nem tetszett a gondolat, hogy más srácok
táncoljanak az én csajommal. Túlzottan csodásan festett ma este.
- Nekem nincs ellene kifogásom - csicseregte Pagan, és követett,
ahogy a színpad felé indultam.
Megálltunk a színpad bal szélénél, és gyöngéd csókot nyomtam a
szájára. Csupán kis puszinak szántam, ám Pagan a nyakam köré
kulcsolta a karját, az alsó ajkamat harapdálta, és úgy döntöttem, hogy a
közönség várhat.
Magamhoz szorítottam őt, és kiélveztem az édes ízt, amihez semmi
sem volt fogható, ami maga volt Pagan. Lágy ajka az enyémhez idomult,
és küszködve igyekeztem koncentrálni, nehogy elkerülje a figyelmemet a
pillanat, amikor a lelke megpróbál kiszökni a testéből. Halk nyögés
szakadt ki a torkából, és a vérem kezdett felhevülni, ahogy nyelve
incselkedett velem. Egyre nehezebb volt összpontosítanom.
Puha mellkasa hozzám simult, egész testemben megborzongtam, és
mély morgás tört fel a mellkasomból. Miért nem akart még kiszabadulni
a lelke? Nem folytathattuk ezt, különben teljesen elveszítettem volna a
józan eszemet. Meleg ujjak cirógatták a hasamat, ahogy Pagan keze a
pólóm alá vándorolt.
Zihálva hátrahúzódtam, lebámultam megereszkedett szemhéjára és
feldagadt ajkára.
- Nem próbál kiszökni a lelked - sikerült kinyögnöm.
Pagan följebb csúsztatta a kezét, egészen a mellkasomig, és ördögi
vigyorral nézett fel rám.
- Azt én is észrevettem. Akkor meg miért hagytad abba?
Vajon hatással volt a lelkére, hogy Leif megpróbálta kisajátítani? A
fejemet csóváltam, és úgy döntöttem, jelen pillanatban nem érdekel.
Eszem ágában sem volt elutasítani ezt a váratlan ajándékot. Átfogtam
Pagant, a karomba emeltem őt, majd nagy léptekkel elindultam a hátsó
raktár felé, ahol a felszerelésünk tárolódobozait hagytuk.
179
 - Mit csinálsz?
- Alaposan ki fogom élvezni a már nagyon régóta esedékes
smacizást a csajommal, azt csinálom - közöltem vele, ahogy beléptem a
raktárba, és fél lábbal belöktem magunk után az ajtót.
- Ó - zihálta Pagan, mielőtt a falhoz szorítottam. A derekam köré
kulcsolta a lábát, én pedig szenvedélyesen csókoltam, és most először
semmi másra nem gondoltam közben, csak arra, hogy milyen szerencsés
vagyok.

PAGAN
Dank elénekelte a zenekarával négy ismertebb számukat, a breeze-i
középiskola 2012-es érettségiző osztálya pedig minden percét imádta.
Már csak két hónapunk volt hátra a bizonyítványosztásig.
- Folyton elvonod a figyelmemet, szépségem - hízelgett nekem
Dank mély, bársonyos hangján, amit annyira imádtam. Loose éppen azt
mondta a közönségnek, hogy tíz perc szünet múlva folytatják a műsort.
Átkaroltam Dank derekát, és a mellkasára hajtottam a fejem.
- Szuperül nyomtátok - mondtam neki, aztán hátrahajtottam a
fejemet, hogy megcsodáljam nevetségesen tökéletes arcát.
- Les nincs csúcsformában ma este, de szerintem ez csak amiatt van,
hogy a lányok mind a nevünket sikoltozzák, ráadásul ilyen közel vannak
hozzánk. Általában messzebb vannak a színpadtól, így nem láthatjuk, ki
kinek a nevét sikoltozza. - Hmmm, szóval azt akarod mondani, hogy Les
a csajokat stíröli?
Dank kuncogott.
- Így is lehet mondani.
- Esetleg bemutathatom néhány lánynak, ha tényleg barátnőt keres.
Dank a fejét rázta.
- Ne, kérlek, csak azt ne! Ezeket a srácokat el akarom különíteni az
életem egy kis szeletébe. Nem akarom, hogy folyton körülöttem
lógjanak. A hátam közepére se hiányzik, hogy egyikük egy breeze-i
csajjal kezdjen járni.
Tetszett, hogy az életének ezt a részét elkülönítette a maga saját kis
részlegébe. Már így is osztoznom kellett Danken... a holtakkal. Nem
akartam bárki mással is osztozni rajta.

180
 - Akarsz táncolni... vagy inkább visszamennél abba a raktárba? -
kérdezte, és a háta mögé nyúlt, hogy megfogja mindkét kezemet.
- Igen, táncolni akarok, és igen, vissza akarok menni a raktárba.
Ebben a sorrendben - válaszoltam, és már a puszta gondolatra felhevült
a bőröm, nem bírtam betelni Dank érintésével.
Nem mentünk le a zsúfolt tánctérre. Dank magához húzott, és halkan
dúdolt a fülembe, miközben megperdített a saját, külön kis zugunkban, a
színpad mögött. Ez volt a legeslegjobb szalagavató bál, amiről egy lány
csak álmodhatott.

- Nem jártuk már be ennek a plázának minden boltját? - nyafogtam,

mert már kezdett lázadozni a lábam.
Miranda hátrapillantott rám, és a homlokát ráncolta.
- Muszáj megtalálnunk a tökéletes ruhát és cipőt a talárunkhoz a
bizonyítványosztóra. Ráadásul nem lesz időnk átöltözni a buli előtt, amit
apám rendez nekünk az ünnepség után. Azt hinné az ember, hogy mivel
minden csaj a helyes rocker pasidat fogja stírölni, miközben a színpadon
énekel, gondoskodni akarnál róla, hogy dögösen nézz ki.
Dank nemcsak a szalagavató bálunkon énekelt a Cold Soullal, hanem
abba is beleegyezett, hogy eljöjjön velük a bizonyítványosztónk utáni
buliba. Természetesen biztos voltam benne, hogy Miranda apukája
bőkezűen megfizeti őket. Danknek muszáj volt gázsiról gondoskodni a
srácoknak, akik a zenekarból tartották el magukat.
Lerogytam a legközelebbi padra, és beszívtam a krémsajtos perec
illatát, ami a szemközti pékségből áradt. Ez volt a legmennyeibb illat a
földön. Vagy legalábbis ebben a pillanatban én annak éreztem.
- Oké, ha hozol nekem egy olyan isteni krémsajtos perecet, akkor
tovább kínzom a lábamat a tökéletes szerelés megtalálásának érdekében.
Miranda grimaszt vágott.
- Legyen. De csak ha hajlandó vagy megosztozni rajta. Isteni az
illata, és nem lenne szabad egyedül megennem egy egészet. Nem
hiányzik, hogy pocakom legyen, miközben ruhákat próbálgatok.
Miranda még soha a közelében sem volt, hogy pocakot eresszen. Most

181
rajtam volt a grimaszolás sora. Ennek a lánynak nem volt ki a négy
kereke. A kezébe nyomtam egy tízdolcsis bankjegyet, és hátradőltem a
padon.
- Könyörgök, csak menj már, és vegyél egyet! Bakker, legyen kettő!
Majd én megeszek másfelet.
- Nem, dehogy eszel! Ne feledd a hihetetlenül szexis pasidat, aki
miatt muszáj hihetetlenül dögösen kinézned. Nem tenne jót, ha befalnál
másfelet azokból az ezerkalóriás perecekből.
- Alig van benne krémsajt, Miranda. És a perec legalább nem csupa
zsír - emlékeztettem.
Kinyitotta a száját, hogy vitatkozzon, aztán becsukta, megperdült, és
elvonult a pékség felé.
Ismét a régi önmaga volt. Eltartott egy darabig, de egyértelműen
visszanyerte a régi énjét. Egyes napokon tudott beszélni Wyattről. Más
napokon a nevét sem bírta megemlíteni. Én csak odafigyeltem a
hangulatára, és alkalmazkodtam hozzá. A látvány, ahogy csípőre tett
kézzel állt előttem, mosolyt csalt az arcomra. Visszatért belé a tűz.
Egy vonzó srác feléje fordult a pékségben, láthatóan megtetszett neki
Miranda. Meg is szólította, és úgy tűnt, mintha felajánlaná, hogy maga
elé engedi a sorban. Miranda azonban meg sem moccant, rém mereven
tartotta magát. A srác egy kicsit csalódottnak tűnt a visszautasítás miatt,
és ismét a pult felé fordult.
Miranda a fiúk terén még nem tért vissza teljesen a normál
kerékvágásba, és tudtam, hogy talán soha nem is fog. A régi Miranda
addig flörtölt volna, míg a sor legelejére nem engedik. Ez a lány viszont
mintha látni sem bírta volna az ellenkező nemet.
- Foglalt ez a hely? - kérdezte egy nyájas, szexis, bársonyos hang, én
pedig felemeltem a fejem, és Dankre mosolyogtam.
- Igen. A halál dögös pasimnak tartogatom - feleltem incselkedve.
Dank mellém telepedett, és átkarolta a vállamat.
- Hmmm, hát, akkor hamarabb ide kellett volna érnie. Aki lemarad,
az kimarad.
Kuncogva hozzábújtam.
- Ments meg Mirandától! Megpróbál kinyírni a vásár-lással.
- Lehetetlen. Én egész véletlenül tudom, hogy a Halál odavan érted,
és nem lehet ilyen könnyen végezni veled.
Belecsíptem kockás hasába a pólóján keresztül. Hihetetlenül jó érzés
182
volt ilyen közel lenni hozzá, anélkül hogy bármi máson aggódnom
kellett volna a normális kamasz ügyeken kívül, mint például a legjobb
barátnőm, aki végre kezdett a régi önmaga ként viselkedni, és most totál
kimerített.
- Sikerült megtudnod valamit Wyattről? - kérdeztem halkan, és
felpillantottam Dankre.
Bólintott.
- Igen. Ööö, mondjuk úgy, hogy a halála abnormális... izé, egyedi
eset volt. Szóval a visszatérése is ugyanilyen egye-di lesz.
- Micsoda? - kérdeztem, és felültem, hogy jobban lássam az
arckifejezését.
Dank a fülem mögé simított egy hajtincset.
- Várd csak ki a végét! Hamarosan megérted.
- Ühümm, bocsika a zavarásért, gerlicéim, de vásárlási vészhelyzet
van, és meghoztam az energiapótlót. Na, Dank, menj szépen, és legyél
valahol máshol dögös meg szexi. Ma muszáj, hogy Pagan csakis velem
foglalkozzon - közölte Miranda ellentmondást nem tűrően.
Dank gyengéd csókot nyomott a számra, majd az arcomra simította a
kezét, és azt suttogta a fülembe:
- Szeretlek. - Ezután fölkelt, én pedig majdnem leolvadtam a padról
a gyönyörűségtől. - Szeva, Miranda, később találkozunk! Azért ne
fáraszd ki teljesen szegény Pagant! - kérte pajkosan a barátnőmet, majd
megfordult, és elment. Mirandára pillantottam, aki áhítattal bámulta
Dank fenekét, úgyhogy oldalba vágtam a szatyrommal.
- NA! - visította grimaszolva, miközben arrébb botladozott.
- Ne stíröld a pasim hátsóját! - feleltem. Rádöbbentem, hogy talán
csak olyan pasik ellen volt kifogása, akik érdeklődést mutattak iránta. Az
olyanokat, mint Dank, nem tekintette Wyatt elleni árulásnak, így
továbbra is megnézte őket magának.
Az ajkába harapva igyekezett megállni a vigyorgást.
- Bocsi, de nagyon csábító látvány.
- Hát, akkor se kell bámulni.
- Elrontod a szórakozásomat - motyogta, és megfogta a karomat,
hogy felhúzzon.
- Együnk menet közben! Meg akarom nézni, nincs-e pánt nélküli,
testszínű melltartó a Victoria’s Secretben.
Felnyögtem, de hagytam, hogy talpra húzzon, és kikaptam a perec
183
engem illető felét a kezéből. Legalább kárpótolhattam magam egy kis
nasival.

DANK
Épp be akartam nyitni Pagan szobájába, amikor valaki megköszörülte
mögöttem a torkát. Az elmúlt időben nem voltam elég óvatos,
hozzászoktam, hogy reggelente beosonok hozzá. Most szembe kellett
néznem a hibám következményével. Megfordulva láttam, hogy Pagan
édesanyja a folyosó túlsó végén áll, csípőre tett kézzel és felvont
szemöldökkel. Sötétbarna haja kicsit zilált volt az alvástól, de már a
munkaruháját viselte: melegítőalsót és pólót. Kávéfolttal tarkítva.
- Jó reggelt! - Igyekeztem a lehető legudvariasabb hangot megütni.
Nem mintha az asszony megakadályozhatta volna, hogy akkor menjek
be Pagan szobájába, amikor csak akarok, de akkor sem óhajtottam az
ellenségemmé tenni.
- Jó reggelt, Dank. Minek köszönhetjük ezt a korai látogatást?
Erre megköszörültem a torkomat.
- Gondoltam, felébresztem Pagant. Nem akartam, hogy ne legyen
ideje reggelizni. - Na jó, ez bénán hangzott.
- Tényleg? Figyelj, csak hogy tisztázzuk, pontosan tudom, hogy a
lányom pasija... hát... szóval, nem egészen ember. De akkor is elvárom,
hogy betartsd a szabályokat.
- Természetesen - feleltem.
Még egy pillanatig rám bámult, aztán elindult lefelé a lépcsőn.
Dermedten álltam, nem tudtam, hogy azt akarja, elmenjek, vagy sem.
Az asszony megtorpant, hátranézett rám a válla fölött, és
elmosolyodott.
- Gyere! Megetetlek, miközben vársz. - Továbbindult a lépcsőn, én
pedig mosolyogva követtem. Hogyan is merészeltem volna ellenkezni
Pagan anyukájával?

Miután bementünk a konyhába, Pagan édesanyja kinyitott egy

184
szekrényt, és elővette az instant palacsintaport, egy nagy tálat, meg egy
kanalat.
- Tessék, olvasd el, hogyan kell kikeverni a tésztát, és állj neki, én
meg addig bemelegítem a palacsintasütőt - utasított, miközben a
kezembe nyomta a holmikat.
Nem terveztem, hogy reggelit készítek Pagan édesanyjával, de amúgy
is itt volt az ideje, hogy elbeszélgessünk. Legutóbb azon az éjszakán
váltottunk szót négyszemközt, amikor kérdőre vontam Pagan lelkével
kapcsolatban.
- Annak a palacsintának, ami Pagan kedvence, az a titka, hogy sok
vajat kell hozzáadni. Rendes vajat. Attól ropogós lesz a széle. - Az
eszembe véstem ezt az információt, ami később még jól jöhetett. -
Amikor Pagan kicsi volt, mindig olyan alakúra sütöttem neki a
palacsintát, mint Miki egér. Vagyis hát, legalábbis mint a feje. Pagan
imádta. Gyümölcsből csinált rá szemet meg orrot meg szájat, aztán az
egészet leöntötte sziruppal.
Eszembe jutott a gyermeki archoz képest túl nagy, zöld szempár, ami
felbámult rám a kórházi ágyból azon a napon, amikor meglátogattam
Pagant, hogy felkészítsem őt. Kihullott a haja, arca sovány és beesett
volt, ám az esze továbbra is vágott, mint a beretva. Azt a napot követően
mindig ő jutott eszembe, valahányszor haldokló gyerekek szobájába
léptem be, hogy elmagyarázzam nekik, mi vár rájuk. Sosem felejtettem el
az arcát, és kíváncsi voltam, vajon mi lett a lelkével. Tulajdonképpen már
akkor is megbabonázott.
Az anyja kivette a tálat a kezemből. Szerencsére sikerült megfelelően
összekevernem a tejet, a tojást meg a palacsintaport. Furcsamód
megkönnyebbültem, amikor az asszony jóváhagyólag bólintott.
- Na, szóval, Dank Walker, elárulod végre, hogy pontosan mi vagy?
Kíváncsi voltam, hogy most, miután Pagan hazakerült, épen és
egészségesen, megszabadulva a vudu szellemektől, akik a lelkét akarták,
vajon kérdőre von-e valaha az édesanyja azzal kapcsolatban, hogy mi is
vagyok én valójában.
Megköszörültem a torkomat, a pultnak dőltem, és karba tettem a
kezemet. Nem voltam meggyőződve róla, hogy az asszony tényleg tudni
akarja a választ erre a kérdésre.
- Nos, ez attól függ, hogy tényleg az igazat akarja-e hallani. Talán az
lesz a legjobb, ha csak annyit tud, hogy örökkön-örökké meg fogom
185
védeni Pagant. Soha nem kell majd félnie a haláltól. - Kihangsúlyoztam
az utolsó szót, aztán elhallgattam, és vártam.
Pagan édesanyja épp ráöntött egy kis tésztát a palacsintasütőre, majd
egy pillanatra megdermedt, aztán lassan letette a pultra a tálat és a
kanalat. A feje szinte lassított felvételben fordult felém, míg végül
hitetlenkedve nézett farkasszemet velem.
- Azt mondod... Mármint, te nem lehetsz a... Azt állítod... Nem, az
nem lehet... - Megcsóválta a fejét, és még mindig kissé a homlokát
ráncolva ismét a palacsintasütő felé fordult. Megfordította a palacsintát,
majd tányérra tette, és felém nyújtotta.
- Mindig a legelső a legfinomabb. Láss csak hozzá... Mármint, ha
te... Szoktál te enni egyáltalán?
Nem is próbáltam leplezni a derültségemet, ahogy a tányérért
nyúltam.
- Igen, szoktam. Az örökkévalóság rém unalmas lenne evés nélkül.

186
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

PAGAN
Anyám nevetése felhallatszott az emeletre, miközben kinyitottam a
szemem, és a vekkerre bámultam, ami nem csörgött ma reggel.
Valószínűleg azért, mert be sem állítottam, de ez csak jelentéktelen
részlet volt. Mély hang hallatszott a földszintről, aztán folytatódott
anyám magas hangú csivitelése. Ezek szerint nem telefonált. Valaki itt
volt.
Felültem az ágyban, és a szám elé kaptam a kezem. Csak nem hagyta
anyu, hogy Roger itt aludjon? Még soha életemben nem éjszakázott
nálunk egyetlen pasija sem. Kiugrottam az ágyból, felkaptam rövid,
sárga köntösömet, és kirohantam a szobából, hogy jól rajtakapjam őket.
Nem mintha bántam volna a dolgot. Csak vicces lett volna, ha
felemlegethetem ezt anyunak.
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, a földszintre érve nagy
lendülettel befordultam a konyhába, aztán megtorpantam. A
konyhaasztalnál nem más ült, előtte egy halom palacsintával meg
szalonnával teli tányérral, mint Dank. Sötét, göndör fürtjei tökéletesen
borzasak voltak, és izmos mellkasán remekül kifeszült halványkék
pólója, amit én vetettem meg vele, mert még jobban kiemelte a szemét,
ami most derűsen csillogott, ajkán az a szexis kis vigyor játszott, ami
mindig csókra csábított. Ma reggel is a csókolózást kellett volna
kiélveznem. Legutóbb abban maradtunk Dankkel, hogy csókkal fog
ébreszteni.
Anyámra pillantottam, aki titokzatos mosollyal az arcán üldögélt,
kezében egy csésze kávéval, ami valószínűleg már a negyedik volt ma. A
füle mögé simította fésületlen haját, és szemüvege az orra hegyén
csücsült, akár egy tanító néninek.
- Ti meg mit műveltek? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Reggelizünk, és beszélgetünk. Te is csatlakozhattál volna, ha
időben felkelsz - válaszolta anyu kissé csípősen. Az őrületbe kergette,
hogy mindig ilyen későn másztam ki az ágyból.
- Anyukád isteni palacsintát süt, Pagan. Nem is értem, miért nem
kelsz fel korábban, hogy minden reggel ilyet falatozhass - tette hozzá
187
Dank.
Bosszúsan meredtem rá.
- Na, ne mondd!
Biccentett, és bekapott még egy falatot. Az áruló. Lemondott arról,
hogy bejöjjön a szobámba, és felébresszen, csak azért, mert inkább anyu
palacsintáját falta.
- Örülök, hogy ízlik a reggeli. Nekem most mennem kell
készülődni, mivel a vekkerem nem ébresztett fel időben. Nyilván valami
mással volt elfoglalva - csattantam fel, és elindultam vissza a lépcsőn.
Anyu elfojtott nevetése jelezte, hogy a vekkeremet talán az anyahajó
térítette el a küldetésétől. - Hülye palacsinták - motyogtam, és bementem
a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak.

Úgy éreztem, mintha csupán tegnap léptem volna be legelőször ebbe

a tornacsarnokba. Jól emlékeztem, milyen izgalmas, ugyanakkor
félelmetes volt a gólyáknak tartott eligazítás. Miranda meg én a bal
oldali lelátón ültünk, a negyedik sorban, és szorosan fogtuk egymás
kezét, miközben Cage igazgató üdvözölt minket, majd felolvasta a
házirendet. Wyatt elkésve vonult be, aztán mellém ült le. Milyen fiatalok
voltunk! Aznap ismerkedtem meg Jayjel is. Tízedikes volt, és a
kosárcsapatban játszott. Odajött hozzánk, és bemutatkozott Wyattnek,
aztán megkérdezte, tervezi-e, hogy beáll a csapatba. Látta Wyattet
játszani az általánosban. Az előző évben mi nyertük az állami
bajnokságot. Wyatt iszonyú jó játékos volt. Aztán Jay azt kérdezte, hogy
én Wyatt barátnője vagyok-e, mire mindhárman úgy nevettünk, mintha
ez lett volna a legviccesebb dolog, amit valaha hallottunk. Két héttel
később Jay elhívott az első randinkra.
Megrohantak az emlékek, ahogy körülnéztem az osztálytársaimon.
Mindannyian egyforma, királykék talárt viseltünk, és mindannyiunk
arcán egyforma kifejezés ült. Megkönnyebbülés, izgalom, és egy kis
bizonytalanság. Úgy léptünk be ebbe az épületbe, hogy fogalmunk sem
volt róla, hogy fogunk tudni beilleszkedni, melyik tanárok a legjobbak,
és melyik ételeket nem szabad megenni a menzán. Mostanra tudtuk

188
mindezt, és még annál is többet.
A legutolsó napomon ebben a tornacsarnokban ismét életem két
legfontosabb embere között ültem. Miranda a jobb kezemet fogta, Dank
pedig a balt. Miranda úgy szorította a jobbomat, hogy féltettem a
vérkeringésemet, Dank viszont inkább gyengéden cirógatta a balomat a
hüvelykujjával. Hiába ültem kettőjük között, akkor is nyomasztott kissé
a veszteség. Hiányzott a kirakósunk egy fontos darabja. Wyattnek is itt
kellett volna lennie. Tudtam, hogy Miranda ugyanerre gondol. Ezért
nem tettem szóvá a tényt, hogy kis híján összeroppantotta a kézfejemet.
Úgy okoskodtam, ha a jobb kezem segít neki megbirkózni ezzel, akkor
örömmel feláldozom.
- Jól vagy? - suttogta a fülembe Dank.
Bólintottam, és a vállára hajtottam a fejem.

A meghívott szónok után Krissy Logan elmondta a búcsú-beszédet a

végzős diákok nevében. Ennek végeztével egyesével szólítottak minket,
és átvettük a bizonyítványunkat. Fütyülés és kurjongatás hallatszott,
valahányszor egy diák felment a színpadra.
- Pagan Annabelle Moore.
Miranda és Dank mindketten megszorították a kezemet, ahogy
elindultam a színpad felé. Dank tapsolt és fütyült, Miranda pedig
hangosan éljenzett, mosolyt csalva az arcomra. Ahogy átvettem a
bizonyítványomat, és végigmentem a színpadon, a tornacsarnok hátsó
feléből újabb éljenzés hallatszott. Odapillantottam, és megláttam Jayt, aki
a bejáratnak dőlve tapsolt, fülig érő vigyorral. Kíváncsi voltam, vajon
azért jött-e, mert tudta, milyen nehéz lesz nekünk ez a nap Wyatt nélkül.
Rámosolyogtam, majd lementem a színpadról, és visszatértem a
helyemre.
- Van hátul egy rajongód - mondta Dank fagyos, komor hangon,
amint leültem.
- Jaj, nem, az csak Jay. Nem tudtam, hogy itt lesz ma.
Dank a fogát csikorgatta, Jay felé fordult, és vészjóslóan meredt rá. Jaj
ne, ebből nem sülhetett ki semmi jó. A féltékeny Dank könnyen

189
veszélyessé válhatott. Megrángattam a karját.
- Semmi baj. De tényleg. Szerintem valószínűleg csak azért jött,
mivel Wyatt nincs itt. Tudod, hogy támaszt nyújtson nekünk. Jó barátok
voltak Wyatt-tel.
Dank tekintete dühösből kissé meglepettre váltott, ahogy továbbra is a
bejárat felé meredt a vállam fölött. Kíváncsian odafordultam, és
megláttam egy magas srácot Jay mellett. A Tennessee-i Egyetem
narancssárga pólóját viselte, és borzas, barna haja kissé felkunkorodott
alul. Beszélgettek, és Jay éppen jót mosolygott valamin, amit a srác
mondott. Nyilván az egyik diákszövetséges társa lehetett. Aztán a fiú
felénk pillantott, és engem furcsa békesség öntött el. Különös volt. Még
soha nem váltott ki belőlem ilyen érzést idegen. A tekintete találkozott az
enyémmel, és elmosolyodott. Azután a pillantása Mirandára siklott, aki
még csak feléje se nézett. Szinte áhítatos kifejezés ült az arcán. Néhány
másodpercig figyeltem őt, majd visszafordultam a színpad felé.
- Pagan - suttogta Dank mellettem.
- Hmm - feleltem, és közelebb hajoltam, hogy jobban halljam.
- Emlékszel, hogy azt mondtam, Wyatt visszatérése egyedi lesz?
- Igen.
- Hát, itt van.
A homlokomat ráncolva néztem a szemébe.
- Kicsoda?
Dank ismét a bejárat felé nézett, a két fiúra, aztán vissza rám.
- Wyatt. Visszatért a lelke.

VÉGE

190