Abfoi GUn.

es

A VÉGZETEM

Vrearii
válogatáa
írta: Abbi Glines
A m ű eredeti címe: Existence

Fordította: Dr. Dávid Katalin Zsuzsanna

Szerkesztő: Vajna Gyöngyi

Nyelvi korrektor: Vass Alexandra
M űszaki szerkesztő: Szuperák Attila

© Abbi Glines 2011

© Dávid K atalin 2015
© M axim Könyvkiadó Kft. 2015

A kiadvány a szerző engedélyével készült. A fordítás alapjául szolgá­

ló m űvet kiadta: Sim on Pulse, mely a Sim on & Schuster, Inc. része.

Borítóterv: Botos Tamás

ISSN: 2063-6989
ISBN: 978 963 261 614 8 (puhatáblás), kiadói kód: M X-905

Kiadja: M axim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@ maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás N orbert
Nyomda: A duprint Kft., felelős vezető: T ó th Béláné

M inden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a m ű bővített,

illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli
engedélye nélkül sem a teljes m ű, sem annak része semmilyen
form ában - akár elektronikusan vagy m echanikusan, beleértve a
fénymásolást és bárm ilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
 ELSŐ FEJEZET

lX e nézz rá, és eltűnik. Ezt ismételgettem m agam ban, m i­

közben az iskolai szekrényem felé tartottam . H atalm as ön­
uralom ra volt szükségem, hogy ne pillantsak vissza. N em ­
csak azért, hogy ne hívjam fel magam ra a figyelmét, de nem
akartam látni az üres tekintetét, egyébként is olyan gáz ez
az egész. A folyosó m ár tele volt diákokkal. H a követett
volna is az iskolában, könnyen észrevettem volna a nagy
tolongásban. Ahogy a többiek, ő is külön álldogálna, moz­
dulatlanul és bámészkodón.
- Hú! L áttad Leifet? Ő szintén, a legszexisebb pasi, akit
valaha láttam! - lelkesedett M iranda W outers, miközben
elkapta a karom at. Általános óta a legjobb barátnőm .
- N em láttam . A fociszurkolóknak bizonyára bejön
- válaszoltam erőltetett mosollyal. A legkevésbé sem iz­
gatott, hogy L eif M ontgom ery mennyire szívdöglesztő.
M iranda a szemét forgatta, és kinyitotta a m ellettem lévő
szekrényt.
- Pagan, hogy a francba tudsz ennyire immunis lenni
egy ilyen szuper pasira?

5
 Szívből elmosolyodtam, és a vállamra csúsztattam a tás­
kám. - M ég hogy szuper? Ezt m ost komolyan mondod?
M iranda vállat vont: - El se hiszem, hogy ilyen vagy!
Óvatosan hátralestem. A folyosó normális, élő emberek­
kel volt tele. Beszélgettek, nevettek és az órarendjüket néze­
gették. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Ez volt az utolsó
tanévem első napja a középiskolában. Szerettem volna jól
érezni magamat.
- N a, mi az első órád? - kérdeztem lazán, m ost először
azóta, hogy észrevettem a halott fickót a büfé előtt téblá-
bolva, ahogy üres tekintettel engem bámult.
- Algebra 2, dögunalom! Tavaly annyira jó volt a geo­
metria! Annyira utáltam az algebrát m ár elsőben is, és már
előre érzem a negatív kisugárzást, ami a tankönyvből árad.
M iranda drám ai előérzete mindig megmosolyogtatott.
- Nekem angol irodalom lesz.
- M indnyájan tudjuk, hogy mennyire odavagy érte. N é-
é-ézd! Ugyan, nézd már! O tt van! - suttogta M iranda, mi­
közben a fejével abba az irányba m utatott, ahol Leif álldo­
gált, és a többi focistával beszélgetett.
- Bocs, de nem tudok együtt lelkesedni veled egy ilyen
nyálas fickóért! Ez nem az én stílusom - M iranda hirtelen
visszanézett rám , hatalmas barna szemeit forgatta, legyin­
tett egyet, m ielőtt Leif nyomába eredt.
Az üres helyiségeket általában teljesen érdemes volt el­
kerülnöm. M ost mégis megnyugtató volt az a tény, hogy
a csengő még öt percig nem fog megszólalni, így biztos,
hogy az elkövetkező négy percben ez a hely üres m arad, és

6
nyugtom lesz. H a kinn m aradtam volna a folyosón, akkor
nem úszhattam volna meg, hogy M iranda ne ráncigáljon
arra, ahol Leif álldogált a haverjaival körülvéve. Azzal kap­
csolatosan pedig semmi kételyem sem volt, hogy Leifnek
semmi kedve Mirandával beszélgetni. Tizenegy éves korunk
óta járunk ugyanabba az iskolába vele. Akkor költöztek va­
lahonnan északról le Floridába, Breeze-be, a mi tengerparti
kisvárosunkba, de ő tudom ást sem vett rólunk. N em m intha
érdekelt volna. Sohasem volt az esetem. Az ablakhoz legkö­
zelebbi pádhoz sétáltam, és leraktam a táskámat.
A szemem sarkából észleltem egy mozdulatot, amelynek
hatására felállt a szőr a karomon. Jobb lett volna nem ebben
az üres terem ben lenni. De most m ár itt voltam, és elfutni
rosszabb lenne. Ugyanazzal a szellemmel találtam magam
szemben, akit m ár odakinn észrevettem; a tanterem hátsó
felében üldögélt, a lábát az előtte lévő szélinek tám asztot­
ta, karjait lazán keresztbe tette a mellkasán. H onnan tudja,
hogy én látom? Kifelé ennek semmilyen jelét sem m utattam .
Normális körülmények között a szellemeknek szükségük volt
egy apró megerősítésre, hogy észrevegyék, hogy látom őket.
De valami m ost mégis teljesen más volt. Elkaptam a tekinte­
tem, és hátrafordultam. Lehet, hogy jobb lenne Mirandával
lenni kinn a folyosón. H a úgy teszek, m intha nem látnám, és
visszamegyek a folyosóra, azt fogja hinni, hogy tévedett, és
akkor továbbáll, vagy a falon keresztül távozik.
- Ugye nem akarod büntetni m agad ilyen értelm etlen
időtöltéssel? - törte meg a csendet egy hideg, nyugodt
hang.

7
 Hirtelen annyira megmarkoltam a mellettem lévő m ű­
anyag széket, hogy az ujjaim elfehéredtek. Elnyomtam ma­
gamban a sikolyt - majdnem üvöltést - , amely kis híján kitört
belőlem. N em kellene észrevennem? Válaszolnom kellene?
Tudta, hogy észrevettem őt, ezt nem tudtam m ár meg nem
történtté tenni. Az nem volt újdonság a számomra, hogy ha­
lottakat látok, az viszont merőben új volt, hogy beszél hozzám.
- Nagyon megijesztettelek. M eg tudsz bocsátani ne­
kem? - m ondta lágyan. M ost volt a hangjában egy kis von-
tatottság.
- T e tudsz beszélni - néztem mélyen a szemébe, tudat­
nom kellett vele, hogy nem félek. Mindig is boldogultam
a bolyongó lelkekkel, legalábbis szerettem ezt gondolni egész
életemben. N em ijedtem meg tőlük, de inkább nem vettem
tudom ást róluk azért, hogy eltűnjenek. Bármikor észrevet­
ték, hogy látom őket, követtek. Továbbra is szórakozott arc­
kifejezéssel nézett rám. Észrevettem, hogy a széles mosoly
hatására egy apró gödör jelent meg az arcán, amely sehogy
sem illett a hideg, arrogáns viselkedéséhez. Bármennyire is
idegesített a jelenléte, nem tehettem róla, de be kell, hogy
valljam, ezt a lelket rettentően vonzónak találtam.
- Igen, beszélek. Azt hitted, hogy néma vagyok?
N ekitám aszkodtam a csípőmmel a padnak. - Az igazság
az, hogy igen. Te vagy az első, aki megszólított.
A hom lokát ráncolta. - Az első?
Valóban meglepettnek látszott, hogy nem ő az első ha­
lott, akit látok. O volt a legkülönlegesebb lélek, akivel eddig
találkoztam. Olyan holtról, aki tud beszélni, aligha lehetett

0
nem tudom ást venni. M eg kellett ezt emésztenem, és meg­
szabadulni tőle. A láthatatlan cimborákkal való csevegés
rontaná az imázsomat. H a nem akartam szédült tyúknak
látszani, aki m agában beszél, abba kell ezt hagyni.
- Pagan M oore, micsoda mázli! - A nevem hallatán
m egfordultam, és W yatt Tuckert pillantottam meg, aki idő
közben észrevétlenül somfordált be a terembe.
Mosolyt erőltettem az arcomra, m intha nem a semmivel
beszélgettem volna. - Ledobta magát a mellettem lévő szék­
be. - Hogy telt a nyarad? N em találkoztunk túl gyakran.
Reménykedve hátralestem a szellem felé, hogy üres-e
a széke. M egkönnyebbüléssel vegyes csalódottságot érez­
tem . További kérdéseket feltenni nem igazán lett volna jó
ötlet, de nem tehettem róla, szerettem volna. M ás lelke­
ket m ár próbáltam faggatni ez előtt, „M iért követsz?” vagy
„M iért láthatlak?”, de mindig ném ák m aradtak. Gyakran
el is tűntek, amikor elkezdtem kérdezgetni őket.
Újra Wyatthez fordultam figyelmesen, és mosolyt eről­
tettem m agam ra, m ielőtt válaszoltam. - Fenn voltam egész
nyáron Eszak-Karolinában a nagynéném lovas farmján.
W yatt hátratám aszkodott a székében, és megrázta a fe­
jét: - N em vágom igazán, hogy az emberek mi a fenéért
m ennek el egész nyárra, amikor a világ egyik legszebb ten ­
gerpartján élnek?
N em rajtam múlt, de nem igazán akartam ezt megma­
gyarázni Wyattnek és senki másnak sem. A többiek is kezd­
tek beszállingózni a terembe, őket végül Mr. Brown, az an-
golirodalom-tanárunk követte.

9
 - N a mizu, Wyatt? - robbant be Justin Gregory, és for­
dult felénk a maga megszokott stílusában. A táskája Wyatt
válla fölött repült, majd a pádon landolt. Justin megjelenése,
hála istennek, elvonta Wyatt figyelmét rólam. Ahogy a taná­
ri asztal felé fordultam, ismét megpillantottam a szellemet.
Közvetlenül a falnak támaszkodva a padommal szemben
állt, és nézett. Elkezdtem bámulni, és láthatóan nagyon szó­
rakoztatta őt a nemtetszésem. A gödröcskéje újra feltűnt,
és utáltam, hogy ezt szexisnek találtam. H át ez egyáltalán
nem emberi! Hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy
elkapjam róla a tekintetem, és a táblára figyeljek, amelyre
Mr. Brown a feladatunkat írta. Eddig mindig sikerült eze­
ket a kellemetlenkedő szellemeket kizárni, és el is tűntek.
De most képtelen voltam túltenni magam azon, hogy ez tu­
dott beszélni. H a nem tudom figyelmen kívül hagyni, akkor
rám ragad, és mindig a nyomomban lesz.

- Rühellem, iszonyúan rühellem - mérgelődött M iranda,

miközben a tálcáját hatalmas robajjal az asztalra dobta. -
H a m ár egész délelőtt ki kell bírnom az algebrát és a ké­
miát, akkor legalább lenne valami apróság, ami feldobja az
embert. De neeem! Ehelyett megkapom G retchen irgal­
matlan szörcsögését és Craig undorító böfögését.
Kis híján megfulladtam a szendvicsemtől, így a kezem­
be kaptam az üvegemet, hogy egy kis vízzel öblítsem le az
ételt. Amikor m ár biztos voltam abban, hogy nem fulladok

10
meg, pillantottam M iranda nyugtalan arcára. - N eked ak­
kor kell az em bernek ilyen dolgokat m ondanod, amikor
tele van a szája? - kérdeztem.
M egrándította a vállát. - Bocs, hogy mondom! D e azt
nem gondoltam , hogy elfelejted megrágni az ételt! - Át­
nyúlt, és megragadta a kezem. - Egyre tökéletesebb. Sze­
rinted, idén újra összejönnek Kendrával? Tavaly csúnya
volt a szakításuk, megcsalással és egyéb bonyodalmakkal
teli. Szerintem biztos, hogy Leif végre továbblép.
H araptam még egyet a szendvicsemből, mivel nem
akartam ezt kommentálni. N em érdekelt, hogy Leif M ont-
gomery kivel jön össze, de igen, szinte biztos voltam abban,
hogy újra együtt fog járni Kendrával. Ok voltak az ideális
álompár. M indenki tudta ezt, és ezt várta. Az ilyenektől
nem is várhat egyebet az ember!
- H úzd vissza a nyelved, Miranda! Úgy nézel ki, m int egy
szomjas kutya. -W yatt huppant le velük szemben, miközben
jót m ulatott a saját poénján, M iranda pedig zordan nézett rá.
- Kösz szépen, de a nyelvem nem lóg ki a számból.
Wyatt rám kacsintott, és megrázta a vállát. - Nekem pedig
úgy tűnt. M it szólsz hozzá Pagan, lógott a nyelve, vagy sem?
Ú jabb falatot haraptam a szendvicsemből. N em igazán
akartam ebben részt venni. Wyatt elkezdett nevetni, amikor
m utattam neki, hogy teli a szám. M iranda oldalba lökött. -
N e állj az oldalára! Csak provokál.
Nagy korty vízzel öblítettem le az ételt, aztán szúrósan
M irandára pillantottam . - Felm elegíthetitek a kapcsola­
totokat, ha ezt akarjátok, de én nem akarok ebben részt

11
venni. Ahányszor úgy döntöttetek tavaly, hogy több lesz
a kapcsolatotokból barátságnál, végül m indig rosszul sült
el. Ez nem az én dolgom. Hagyjatok békén! - Gyorsan b e­
kaptam a következő falatot, hogy ne kérdezzenek semmi
egyebet tőlem. H a ezek ketten rájönnek, hogy azért sér­
tegetik egymást, m ert nincsenek túl egymáson, az m eg­
könnyítené az életemet. Akkor m egint egyedül lennék. Jay
Potts, a barátom hónapokkal ezelőtt költözött el, és nem
beszéltem vele azóta, hogy a nénikém hez utaztam az idén
nyáron.
- Ez nem erről szól! A legkevésbé sem érdekelt, hogy
nem tudtad kivenni a nyelved Katié torkából, pedig csak
egyszer nem néztem oda - m ondta dühösen M iranda.
- N em volt a nyelvem senki más torkában, csak a ti­
édben, M iranda, de te nem hiszel nekem, és m ár belefá­
radtam , hogy magyarázkodjak. - Wyatt felállt, felkapta a
tálcáját, amelyen az étel még érintetlen volt, és elviharzott.
- Seggfej - m orm ogta M iranda, miközben nézte, hogy
átült a sportolók asztalához.
Rossz volt ezt látni. M i hárm an harmadikos korunk
óta voltunk jó barátok. Akkor még Wyatt vézna volt. M ost
m indenki fölé m agasodott erős, izmos testével. M irandát
nem hagyta hidegen tavalyi hirtelen átalakulása. D e mos­
tanában ki nem állhatta.
- Ide hallgass, Miranda! Gondolkodtam, és szerintem ha
ti ketten megbeszéltétek volna a történteket anélkül, hogy
megvádolod, a dolgok rendbe jöhettek volna. - Próbálkoz­
tam már ezzel korábban is, de rám sem hederített.

12
 Természetesen elkezdte rázni a fejét, miközben bar­
na fürtjei ide-oda ütődnek az arcán. - Tudom , mi történt,
Pagan. N em akarok beszélni erről vele. Ő egy megrögzött
hazudozó. - Dühösen beleharapott az almájába, miközben
folyamatosan Wyatt felé nézett. - Nézd, hogy játssza az eszét,
m intha azokhoz tartozna az asztalnál. M it képzel magáról?
Követtem a tekintetét. Wyatt a székének dőlve ült, neve­
tett valamin, amit a másik kosaras m ondott. Úgy tűnt, hogy
élvezik Wyatt társaságát. Rendes körülmények között mindig
velünk ült. Idén a dolgok másképp mennek. Felsóhajtottam,
és azt kívántam, bárcsak ne kellene ezt a tényt közölnöm
Mirandával. - O az egyetlen pasi ebben az iskolában, akinek
a főiskolák megfigyelői, akik a sportolókra vadásznak, eljön­
nek megnézni a játékát. És ő tényleg jó. Leif lehet, hogy nagy
ász a focipályán, de még egyetlen megfigyelőt sem láttam
kopogtatni az ajtaján. Lehet, hogy dühös vagy rá, de Wyatt
tartozik a leginkább ahhoz az asztaltársasághoz.
M iranda rám nézett, és hirtelen elkom orult a tekintete.
- M ehet főiskolára kosárlabda-ösztöndíjasként, és akkor
fűzheti a pomponlányokat. Figyelmeztetnem kellene őket
- a hangja szomorú volt, ahogy felállt, és a szemeteskosár
felé tartott. Elnéztem őt, és arra vágytam, bárcsak rendbe
hozhatnám a dolgokat kettőjük közt.
Valaki leült a m ellettem lévő székre, amelyet M iranda
épp m ost hagyott üresen. O dafordultam , kicsit abban re­
ménykedtem, hogy majd a szellemet fogom megpillantani.
D e csodák csodája a meglepetésemre a szellem helyett az
arrogáns fickó volt.

13
 MÁSODIK FEJEZET

- r i é , Pagan, Mr. Yorkley azt m ondta, hogy beszéljek ve­

led. - Leif hangja riasztott fel pillanatnyi meglepetésemből.
H a M r. Yorkley küldte, akkor bizonyára valamilyen iskolai
segítségre van szüksége. Azonban én egyáltalán nem vol­
tam biztos abban, hogy akarok segíteni, és nem is akartam
megkönnyíteni neki a kérést. K érdően néztem rá, és csend­
ben vártam. Leif a torkát köszörülte, és farm ernadrágjának
a térdét simogatta, m intha nagyon zavarban lenne.
- Nos - kezdte - , a helyzet az, hogy szükségem lenne
a segítségedre szónoklatból. Ez nem az én ötletem, hanem
Mr. Yorkley említette, hogy te is részt veszel a m entorprog­
ram ban - maga elé nézett, miközben beszélt. M ég rám sem
pillantott. N em bírtam ezt a srácot. Végül felém fordult a
tekintetével. Biztos, hogy mindig ezt a sajnálatraméltó, re­
ménykedő nézését vetette be annak érdekében, hogy elérje
a női nem nél, amit akart. A gyomrom elárulta, hogy én sem
tudtam közömbös maradni, a meggyőző, ártatlan nagy kék
szeme hatására megremegett. Utáltam , hogy ilyen hatást
tudott kiváltani belőlem.

14
 - Épp csak elkezdődött a suli. Hogy lehet, hogy m ár­
is segítségre szorulsz? - kérdeztem olyan hangon, amely
remélem, eléggé undokul hangzott. N em vagyok én szép­
lelkű idióta, akit néhány szempilla-rebegtetéssel meg lehet
hatni, még ha a testem úgy tűnik, ezzel nem is ért egyet. Va­
lószínűleg Leif enyhén elpirult, legalábbis úgy képzeltem.
- N os, én és M r. Yorkley tudjuk, hogy küzdeni fogok. -
m ondta egy kicsit védekezőn. Leif mindig is jó tanuló volt.
Jó néhány közös óránk volt az elmúlt években.
- M iből gondolod, hogy sokat fogsz m ajd küzdeni? Biz­
tos, hogy nem félsz mások előtt megszólalni az órán.
A fejét rázta, és újra maga elé bám ult. - N em , azt nem. -
V ártam , de nem folytatta tovább. Érdekes m ódon felébredt
a kíváncsiságom.
- N em igazán tudom , hogy m iért lenne szükséged a se­
gítségemre. Ez annyira egyszerű. A m egadott témáról meg­
írod a beszédedet, és aztán szóban is előadod. Egyszerű,
semmi extra körítés vagy erőlködés.
Szom orú mosollyal az arcán fordult felém. - N ekem
ez nem ennyire könnyű - megállt, és úgy tű n t, m intha
még szeretett volna m ondani valamit, de aztán m egrázta
a fejét, felállt. - Sem m i baj, felejtsd el, hogy m egkérte­
lek! - N éztem , ahogy rajongói padjai előtt haladt el, és
kifelé ta rto tt a dupla üvegajtón keresztül. Egy pillanatra
b ű n tu d ato t éreztem , hogy ennyire csúnyán bántam vele.
Idejött, hogy segítséget kérjen, én pedig hülyét csináltam
belőle. H aragudtam m agam ra, m ert olyan szemét voltam

15
vele. M egfogtam a tálcám. „Szem ét”ez a jelző inkább rá
vonatkozik.

Nagy puffanással landolt a táskám a konyhai pulton, hogy

jelezzem, megérkeztem. A hütő felé tartottam . Jó kedvem
lett, amikor eszembe jutott a narancslé, amelyet tegnap
olyan nagy erőfeszítéssel facsartam.
- Pagan, édesem, te vagy az? - szólt anyám hangja lent­
ről, a haliból. A dolgozószobájának sarkába húzódva egy
hatalmas bögre kávéval dolgozott a számítógépén. N em is
kellett, hogy lássam, úgyis tudtam . író. A számítógépe m ö­
gött verítékezve dolgozott.
- Igen - válaszoltam. M ielőtt töltöttem volna m agam ­
nak a narancsléből, hallottam papucsának csattogását a fa­
parkettán, ami meglepett. Ez különös volt. Ritkán szakítot­
ta félbe az írást, ha hazajöttem a suliból. Általában vacsora
előtt tüntetett ki a jelenlétével.
- Örülök, hogy egyenesen hazajöttél. Fontos, hogy be­
széljünk, m ert aztán át kell öltöznöm. Átizzadt, bő Atlanta
Braves-es pólójára mutatott. Rogerrel vacsorázok, de ne iz­
gulj, nem maradsz éhen, itt a pénz, rendelj pizzát! - Kihú­
zott egy bárszéket, barátságos arca hirtelen elkomolyodott.
Kezdtem rosszat sejteni. Ezt a fajta komolyságot ritkán ta­
pasztaltam nála.
- M i van? - kérdeztem miközben a poharam at letet­
tem.

16
 Anyám tekintete ridegebb lett, mialatt a torkát köszö­
rülte. „Csalódtam benned” kifejezés jelent meg a szája
csücskében. H irtelen elkezdtem azon gondolkozni, vajon
mivel húztam fel, de semmi sem jutott az eszembe.
- É pp a tizenötödik fejezet közepén jártam , am ikor
kaptam egy hívást M r. Yorkiey-tól.
H át persze, tudja, hogy mi történt Leiffel. - Mr.Yorkley?
- kérdeztem, tettetve az ártatlant, m intha semmiről sem
tudnék. Anya bólintott, és oldalra fordította a fejét, m intha
azt vizsgálná, vajon hihet-e nekem, hogy fogalmam sincs
róla, m iért hívta fel a tanárom . Ez a fejmozdulata mindig
felidegesített. Felkészítettem magam. H am arosan megka­
pom a magamét. Milyen undok vagyok, semmi m entsé­
gem sem lehet. Úgy fölényeskedtem, és gúnyoltam ki mást,
m intha én tökéletes lennék.
-V a n egy fiú, akinek tanulási zavarai vannak, azt mondták
neki, hogy keressen meg téged, m ert majd korrepetálni fogod.
Extra pontok kedvéért csatlakoztál a mentorprogramhoz. Azt
szeretném tudni, Pagan, miért nem akarsz segíteni egy olyan
diáktársadnak, aki komoly diszlexiával küzd? Annak a fiúnak,
akiről beszélek, a kiváló atlétikai képességei miatt ösztöndíjat
ajánlottak fel, de képességzavara miatt segítségre szorul bi­
zonyos tárgyakból. Fontos, hogy segítsen neki valaki a beszé­
dek megfogalmazásában és leírásában. Ez nem igényel ennél
komolyabb magyarázatot. Te pedig azt mondtad, hogy részt
kívánsz venni a mentorprogramban. Magyarázd meg, hogy
akkor m ért utasítottad vissza a fiú kérését? - Hátradőlt, és
karjait keresztbe fonta a mellkasán, várakozó tekintettel.

17
 Leifnek diszlexiája van? Ez csak egy tréfa! Egy iskolába
járok vele, amióta az eszemet tudom . A lányok, M irandát is
beleértve, m indent tudnak róla. M iranda egy alkalommal
még azt is elmesélte, hogy hol van anyajegye. N em m int­
ha érdekelt volna. Hogy lehet, hogy Leif M ontgom erynek
diszlexiája van, és senki nem tud róla?
Visszagondoltam Leifre, hogyan kért tőlem segítséget
az ebédlőben, és én hogyan viselkedtem. Az a felisme­
rés, hogy L eif diszlexiás, m eglepett, és az is, hogy sike­
rült mégis ilyen jó jegyeket szereznie. Szerettem volna azt
gondolni, hogy ez átverés, és ő csaló. Ő az, akinek m in­
dig piszkos mázlija van. D e m ost, ahogy visszaidéztem,
milyennek tű n t ma, am ikor odajött segítségért, elszorult
a gyomrom.
Felnéztem anyámra, és lassan m egráztam a fejem. - Fo­
galmam sem volt róla, hogy tanulási zavara van. Ő mindig
olyan öntelt és magabiztos. M eg is lepődtem, amikor se­
gítségért fordult hozzám, és megkérdőjeleztem, hogy m iért
éppen ő szorul segítségre.
Anyu előrehajolt a pulton, és az indulata is eltűnt. - Nos,
még rendbe hozhatod. Ennél együtt érzőbbnek neveltelek.
Bólintottam, és az iskolatáskám után nyúltam. - T u­
dom, ne haragudj! Rendbe hozom.
Úgy tűnt, megnyugodott. - N em szeretem, ha m iattad
hívnak az iskolából. Különösen akkor nem , amikor egy
gyilkosság helyszínénél tartok.
Elmosolyodtam, és beraktam a poharam a mosogató­
gépbe, m ielőtt visszafordultam hozzá. - Bocs, próbálok

18
visszaemlékezni. ... H a jól tudom , ez m ár a második randi
ezzel a Roger nevű fickóval?
Elpirult. - Igen. Úgy tűnik, órákig tudunk beszélgetni.
Kedvelem, hogy ilyen intelligens, és beutazta m ár az egész
világot. M indig megmozgatja a fantáziám at, amikor olyan
helyekről és dolgokról mesél, ahol nem jártam , és amit
nem láttam még.
M egvonta a vállát. - Én mindig történeteken töröm
a fejem.
Felhúztam a szemöldököm, és közelebb hajoltam hozzá:
- És még ráadásul jó pasi is!
K uncogott, ami nem igazán volt jellemző anyámra. -
H át nem ez az, am iért kedvelem. Az intelligenciája és a be­
szélgetések miatt.
H angosan felnevettem. - Persze, anyu, te még m agad­
nak is hazudsz.
- Rendben. Tényleg nagyon vonzó.
- Anyu, ő nagyon jó pasi, és ezt te is tudod. Pontosab­
ban egy öreg jó pasi.
- N em is öreg. Korombeli.
- Pontosan.
Láttam , ahogy m egpróbált sértődöttnek tűnni, m ielőtt
megadta magát, és nevetett. - H át jó, öreg vagyok. A pénz
a pulton, majd ha elkészülsz, rendelj pizzát!
N em igazán élveztem, ha egyedül m aradtam otthon.
Amikor magam vagyok, a szellemek, amelyek körülöttem
vannak, zavarnak. K ülönösen azóta, hogy ma az egyikükkel
beszélgettem. Könnyebb volt arra emlékeztetnem magam,

19
hogy ártalmatlanok, ha némák. M ost azonban ki voltam
egy kicsit borulva. Bezártam a hálószobaajtót, kivettem
a zsebemből a mobilom, és felhívtam M irandát.

- Lássuk csak, tényleg jól értem? - M iranda a kanapén ül­

dögélt a kezében egy szelet pizzával és üdítővel a lába közt,
és eközben rám bámult: - Leif M ongom ery, a szívdöglesz­
tő, megkért, hogy segíts neki a szónoklatban, és te lekop­
tattad? Te tiszta hülye vagy! Pagan. É n tényleg mindig azt
hittem , hogy csak megjátszod az idiótaságot, amit időről
időre megvillantasz, és van józan eszed.
D ühösen dobtam egy szelet pizzát a tányéromra. - H ol­
nap reggel majd rendbe hozom. Azért nem bankot rabol­
tam! N e csinálj m ár belőle ekkora ügyet! Tudom , hogy túl­
lőttem a célon. Tényleg szüksége van segítségre, én meg
tényleg jelentkeztem m entornak. H a pedig extra krediteket
akarok, segítenem kell azoknak, akiket Mr.Yorkley hozzám
küld.
M iranda szemei kikerekedtek: - Ó, egek a környék leg-
szuperebb pasiját küldte az utadba! Szerintem ez m ár tra­
gédia, mi van veled?
M ost sehogy sem találtam m ulattatónak M iranda drá­
máját. M ás körülmények között mindig megmosolyogta­
tott, ahogy elefántot csinált a bolhából.
- H ibát követtem el, hogy nem ajánlottam fel a segít­
ségemet. És ez az előítéletem m iatt történt, am it az ilyen

20
srácokkal szemben táplálok. D e nem azért fogok segíteni
neki, m ert szerinted annyira jó pasi. Azért fogok, m ert se­
gítségre van szüksége, és vállaltam, hogy segítek azoknak,
akiknek szüksége van rá.
M irandának kikerekedett a szeme, és hirtelen lefagyott,
a pizzája hirtelen megállt a kezében a szája és a tányér kö­
zött félúton. - Várj csak... ezek szerint hozzátok fog járni?
M ert ha igen, én is itt akarok lenni. Végre észre fog venni
engem is, és rájön, hogy milyen veszettül belém van zúgva,
és aztán együtt járunk középsuli alatt, aztán érettségizünk,
összeházasodunk, és kisbabáim lesznek tőle.
A kóla kispriccelt a számból, és teljesen beterítette a piz­
zám at a tányéron. - M i van? - mosolygott, és m egrántotta
a vállát, m ielőtt bekapta a kólamentes pizzáját.
- Először is el kellene végezni a főiskolát, m ielőtt há­
zasságon és gyerekeken járna az eszed! És N EM . N em fog
idejárni. De ha mégis, akkor sem fogom engedni, hogy itt
legyél, főleg ilyen őrült kijelentések után! Az a legutolsó
dolog, hogy összehozzam a barátnőm et egy olyan pasival,
akivel házasságról és gyerekekről fantáziái rögtön a gimi
után.
M iranda csalódottan sóhajtott, és barátságtalanul rán­
colta össze a homlokát, ebben egyébként is nagyon jó volt.
- Ez egyáltalán nem vicces, Pagan!
Ú jabb pizzaszeletet vettem ki a papírdobozból, és a kis­
asztalra tettem . - Valójában, m iért is akarsz engem oltal­
mazni?
- M ert szeretlek!

21
 - Én is.
M iranda felállt. - Utálom , hogy a legmeghittebb beszél­
getést szakítom meg, de pisilni kell - leugrott a kanapéról,
és elrohant a nappaliba, a mosdóba. M indig az utolsó pil­
lanatig tartogatta. Sokáig azt reméltem, hogy idővel kinövi,
de sajnos nem sikerült. Amikor végre elszánta m agát az in­
dulásra, azt mindig őrült rohanás követte.
- Érdekes barátnőd van. Tényleg nagyon szórakoztató.
- A pizza, amelyet éppen a számhoz emeltem, kiesett a ke­
zemből, az ölembe. Visszafojtottam az ijedt kiálltásomat.
Nagyon megijesztett, de aztán felismertem a vontatott be­
szédet.
A beszélő szellem üldögélt az egyik bárszéken. H át cso­
dás! A szexis, hátborzongató - m ert tud beszélni - halott
srác hazakísért. - M it keresel itt? - kérdeztem halkan, és
azt kívántam, hogy hagyjon m ár békén, és menjen el, mész-
sze a világ másik pontjára. M erev tekintete felgyorsította
a pulzusom, nagyon féltem.
- N em m ondhatok mást, csak azt, hogy m ost még nincs
itt az ideje. Ráadásul csak azt ígérhetem, hogy nem fogok
elmenni egyhamar.
Gyorsan hátrapillantottam , hogy M iranda visszatért-e,
aztán visszafordultam hozzá. - Miért? H a nem veszek tu ­
dom ást rólatok - szellemekről vagy mikről - , ti mindig
odébb álltok.
Összehúzta szemöldökét, előrehajolt, és alaposan szem­
ügyre vett. - M it jelent az, hogy nem veszel tudom ást „ró­
lunk, szellemekről”?

22
 H irtelen nem éreztem biztonságban m agam at a pad­
lón, ahogy feltekintettem rá, kivettem a pizzát az ölemből,
és felálltam, hogy szemmagasságba kerüljek vele. - N em
vagy különleges! Egész életemben láttam szellemet, vagy
lelkeket, vagy nem is tudom , mi vagy. Szellemek m inde­
n ü tt vannak. A házunkban, az utcán, áruházakban, mások
otthonában, és én látom őket. N em veszek tudom ást róluk,
legalábbis úgy teszek, és akkor elmennek.
Lassan felállt, és egy lépést tett felém. A magassága fé­
lelmetes volt, de a közelsége akkor is m eghátrálásra kész­
tetett volna, ha történetesen alacsony lett volna. - Látod
a szellemeket?
-T é g e d is látlak.
Lassan bólintott. - D e én más vagyok. Állítólag látsz
engem. De a többiek... N em valószínű, hogy látod őket.
A fürdőszobaajtó nyílt ki egy kattanással. H átrafordul­
tam , és M irandát pillantottam meg mosollyal az arcán. -
Csak nem m agadban beszéltél m ost is?
M egvontam a vállam, és mosolyt erőltettem az arcomra.
- H m . De igen.
Nevetett, és visszaült a kanapéra. Mély levegőt vettem,
és aztán visszalestem a szellemre, aki visszaült ugyanarra a
fehér fonott székre, és figyelt engem. Az egyetlen m ód az
lenne, hogy befejezzem ezt a beszélgetést, és távozásra bír­
jam, hogy hazaküldöm M irandát. Olyan szellemmel társa­
logni, akit ő nem lát, nem lenne túl jó. M ég nem meséltem
neki arról a képességemről, hogy látom a szellemeket, és
nem is állt szándékomban m ost elkezdeni.

23
 A szellem, úgy tűnt, várta, hogy milyen döntésre ju­
tok. Az a gondolat, hogy kettesben m aradjak vele, meg­
ijesztett. Lehet, hogy szexi, de akkor is halott, és hazáig
követett. A rém ületem leírhatatlan volt. N em hagyhattam,
hogy M iranda elmenjen. Növeltem a távolságot köztem és
a szellem közt, a kanapéhoz indultam , hogy a barátnőm
mellé üljek. - Van kedved a Vámpírnaplókhoz? - kérdez­
tem, abban a reményben, hogy a szellem érti a célzást, és
eltűnik.
- O, igen. A m últ héten lem aradtam róla.
A kezembe vettem a távirányítót, megkerestem a lis­
tát, kiválasztottam, és elindítottam . Szükségem volt arra,
hogy elvonjam a figyelmem a szobában lévő halott srácról.
Tíz perc múlva, amikor M iranda D am on és Elena szerel­
mén olvadozott, visszatartva a lélegzetemet, hirtelen abba
az irányba kukucskáltam. A szék, ahol korábban üldögélt,
üres volt. M egkönnyebbülten sóhajtottam föl.

Egész reggel azt gyakoroltam m agam ban, hogy m it fogok

Leifnek m ondani. N em tudtam eldönteni, hogy mi lenne
jobb: ha értésére adom, hogy tudok a diszlexiájáról, vagy
egyszerűen csak azt m ondani neki, hogy lássunk mie­
lőbb hozzá a tanuláshoz, amikor készen áll rá, és mellőz­
ni m inden magyarázatot. M ár arra is fel voltam készülve,
hogy azt mondja: köszönöm, nem kérek a segítségedből.
H átha m ár sikerült másik m entort találnia, akkor viszont

24
m egúszhatom ezt az egész kellemetlenséget. N em fogok
senkit sem kényszeríteni, hogy fogadja el a segítségemet,
ha ő nem akarja, de én sem vagyok a plusz kreditjeim ellen­
sége. Bárhogy legyen is, nagyon nehéz helyzetbe kerültem.
Egy valamit semmi esetre sem akartam , hogy M iranda ott
legyen velem, rebegtesse a pilláit, és idétlenül nevetgéljen.
Az időzítés m indennél fontosabb volt. Kémia után a fo­
lyosón vártam rá, ez volt az egyetlen tárgy, amely ebben
a félévben közös volt. Szerencsére egyedül sétált ki.
- Leif, bocs, beszélhetnénk? - kérdeztem, ahogy kilépett
a teremből. Felém nézett, és hirtelen a hom lokát ráncol­
ta. Látszott, hogy komolyan azt fontolgatja, hogy elmegy,
m intha észre sem venne, de megfordult, és egyenesen előt­
tem állt meg. A falnak támaszkodva kezeit keresztbe fonta
a mellkasán, és várt. Az volt az érzésem, hogy nem fogja
megkönnyíteni a helyzetemet.
- Nagyon sajnálom, ami tegnap történt, nagyon durva
voltam. Vállaltam, hogy m entor leszek plusz kreditért, és
nem lett volna szabad úgy bánnom veled. - Abbahagytam.
Bizonytalanul abbahagytam, reménykedve, hogy válaszol
valamit. De meg sem m occant, és semmilyen jelét nem
adta annak, hogy válaszolni fog. Mély levegőt vettem, és
eszembe jutott, hogy ez az egész csakis az én hibám. - H a
még mindig azt szeretnéd, hogy én legyek a m entorod, ak­
kor boldogan vállalom - fejeztem be nem igazán boldogan.
D e ez legalább udvariasan hangzott, miközben a némaság
m ár kezdett idegesíteni. Úgy tűnt, m intha unná már. N e­
kem pedig rendkívüli önuralom ra volt szükségem, hogy ne

25
húzzam fel magam ezen, és ne hagyjam ott. Visszaidéztem,
hogy mennyire durva voltam hozzá tegnap, egyedül ez se­
gített megőrizni a türelmemet, hogy végül kivárjam a vá­
laszát. Kiegyenesedett, a folyosót bám ulta a vállam fölött,
m int aki figyelembe se veszi, amit az előbb m ondtam neki.
Épp mikor azt éreztem, hogy jobb is, ha nem kéri a
segítségemet, unottan rám nézett, és azt kérdezte: - Mr.
Yorkley m iatt vagy itt? Ő kért meg?
Anyám tegnapi szavai jutottak eszembe, és elcsodálkoz­
tam. H a ő nem ragaszkodott volna ennyire hozzá, hogy
helyrehozzam, vajon felajánlanám m ost a segítségemet?
Ez a népszerű, tehetséges, körberajongott fickó mégis rám
bízta a titkát. Én ugyan nem kedvelem őt. Talán nem is is­
merem, de valamilyen okból kifolyólag m ost mégis segíteni
akartam neki.
- Azért voltam annyira undok tegnap, m ert nem igazán
kedvellek. De rájöttem , hogy tévedtem, és valójában nem
ismerlek olyan jól, hogy véleményt alkothassak rólad. Azért
ajánlom a segítségemet, m ert szükséged van rá. Ezért je­
lentkeztem, és vagyok m ost is itt.
Úgy tűnt, nagyon elgondolkodott azon, amit egy perc­
cel ezelőtt m ondtam neki, aztán hirtelen egy kis mosoly
jelent meg az arcán. - N em kedvelsz?
Egy kicsit kihúztam magam, és védekezőn magamhoz
szorítottam a könyveim. M eglepő, hogy milyen nehéz re­
agálni elbűvölő mosolyára. Különösen azután, hogy épp
m ost vallottam be, hogy mennyire nem kedvelem. M iért
kell neki ilyen rettenetesen cukinak lenni? Kicsit megráztam

26
a fejem, és ő kajánul felnevetett. - Nos, ezen dolgozhatunk,
hogy megváltoztasd a véleményed. Feljebb csúsztatta a vál­
lán az iskolatáskáját, és kedves mosollyal nézett rám. - Ak­
kor, szia!
Elm ent. Kissé felkavart ez a beszélgetés. N ehéz volt
elnyomnom a vágyat, hogy ne forduljak meg, és nézzem,
ahogy elballag. Lassú tapsra riadtam , és hirtelen megfor­
dultam , hogy lássam a beszélő szellemet, aki a szekrénynek
tám aszkodott, és hihetetlen kaján vigyorral nézett rám.
- M egindító. Ahogy egy nő kellő öntudattal ismeri el,
hogy tévedhet, bocsánatot kér, és felajánlja, hogy helyre­
hozza a dolgokat.
Kikerekedett a szemem, és felsóhajtottam, mivel tu d ­
tam , hogy a folyosó még nem ürült ki annyira, hogy vála­
szolhattam volna. -T ű n j el - suttogtam , m ielőtt a büfé felé
indultam .

27
 HARMADIK FEJEZET

nappaliban álldogáltam , és rettentően frusztrált, hogy

Leiffel kapcsolatban az események kicsúsztak az irányí­
tásom alól. A könyvtárba m entem , hogy összeállítsam
a m entortervet, és kitöltsem a naplót, amelyet Mr.Yorkley
adott m inden m entornak. Komoly nehézségeket okozott
olyan terv elkészítése, amely Leif számára m űködőképes
lesz, a foglalkozások napja és időpontja m iatt. Előírtam
neki, hogy m it hozzon magával, és milyen szem pontok
szerint jegyzeteljen az órákon. M inden úgy tű n t, hogy egy­
szerű és világos. Ennek ellenére semmi sem a tervek sze­
rint haladt. N em vettem ugyanis számításba, hogy Leiffel
lehetetlen az utolsó órában tanulni, mivel az utolsó órán
m inden focistának megbeszélésre kellett m ennie. És per­
sze nem gondoltam a délutáni edzéseire, és arra, hogy
esténként a nagybátyja szörfboltjában dolgozik. A csengő
megszólalt, még m ielőtt tovább hergeltem volna magam
azon, hogy semmi sem m űködik úgy, ahogy terveztem.
N em tudtam kizárni a feszültséget, ahogy ajtót nyitottam
neki.

20
 Leif bocsánatkérően mosolygott. - N e haragudj! N a­
gyon sajnálom, hogy újra kellett csinálnod a beosztást. Azt
is tudom , hogy az este hét m ár későn van, bocs.
A feszültség, amit azért éreztem, hogy Leiffel kell együtt
dolgoznom egész este, elszállt. Őszintének és egy kicsit ide­
gesnek tűnt. N em ezt vártam tőle. Hová tű n t az arrogan­
cia? Lehet, hogy nem is volt neki. Ő az a pasi, aki az elmúlt
két évben a déli p art legdögösebb boszorkájával randizott.
H átrébb léptem, hogy beengedjem.
- Nincs semmi baj. Gyere, és ülj le az asztalhoz, én meg
hozok valami innivalót. Kérsz egy kis üdítőt? - kérdeztem,
miközben a hűtő felé tartottam, így nem kellett ránéznem.
- Jó lesz, kösz.
H úztam az időt, kivettem az üdítőket a hűtőből, és ki­
nyitottam őket, m ielőtt visszamentem volna a konyhaasz­
talhoz. Ez az első alkalom, hogy tényleg beszélgetek vele,
a tegnapi és a mai nem számít, m ert az csak igen rövid és
a lényegre szorítkozó volt.
- Elhoztam az óra teljes tematikáját, amely ebben
a kurzusban várható. Egy hét múlva lesz az első beszéd, és
valami olyan tém át kell választani, ami iránt elkötelezett
vagyok.
Rendben. Én a m entora vagyok - nyugtattam meg m a­
gam. Ő csak egy másik diák, aki a segítségemre szorul.
-T e h á t el kell döntened először, hogy mi iránt lelke­
sedsz! - Felnevetett, és hirtelen felnézett a füzetéből. - M i
iránt? - kérdeztem, amikor derült arckifejezését láttam.
- M iért lelkesedem?

29
 Kikerekedett a szemem, és felemeltem a füzetét. - Tu­
dod, valami olyasmi, ami fontos a számodra. M int például
valamilyen cél vagy nézet.
Bólintott, de még mindig az a vigyor ült az arcán, ami
az előbb megjelent. - Lelkesít, kedvelem. G ondoljuk csak
végig, mi is az?
Sokáig fog tartani, hogy megtalálja. Foci vagy valami­
lyen sporttém a kavargott a fejében. Elvettem a füzetét, és
kinyitottam. - N a, van m ár ötleted? - kérdeztem.
Úgy tű n t mélyen elm erült a gondolataiban. Ez egy kis­
sé m eglepett. M ennyire képes valaki elmélyedni, amikor
fociról van szó? - Az örökbefogadás fontossága - bökte ki.
Elkezdtem leírni a válaszát, ahogy a szavai elhagyták
a száját. Örökbefogadás? Az örökbefogadásról akar írni?
- R endben - feleltem csodálkozva, miközben furdalt a
kíváncsiság, hogy vajon m iért ezt akarja megvitatni. Telje­
sen egyetértettem a téma fontosságával, de m iért foglal­
koztatja ilyesmi Mr. Tökéletest?
A ceruzát bám ulta, m iközben ujjai közt pörgette.
M on d h attam volna, hogy magyarázza el, hogyan ju to tt
erre a döntésre, m iért akar az örökbefogadásról írni.
Szerencsére sikerült csendben m aradnom , és nem te t­
tem . Végül felnézett rám . - Ö t évig éltem nevelőotthon­
ban, m ielőtt örökbe fogadtak. Kilencéves korom ban m ár
feladtam a rem ényt, hogy lesz valaha is családom , m ert
a legtöbben kisbabát akarnak. D e végül m egkaptam az
esélyt, am iről a legtöbb kilenc éves állami gondozott
csak álmodozik.

30
 H a kínaiul beszélt, akkor sem lehetett volna nagyobb a
megdöbbenésem. Adoptálták? Leif M ontgomeryt? Tény­
leg? - O, nem is gondoltam volna! M ost m ár értem, hogy
m iért ennyire fontos téma a számodra. Amikor azt m ond­
tam , hogy nem ismerem Leif M ontgomeryt, nem is tudtam ,
mennyire igaz volt ez a megállapítás. A nevelőotthonban élő
kisfiú szülők nélkül, tanulási nehézségekkel, sehogy sem il­
lett bele abba a képbe, amilyennek most tűnt: a H arbor gimi
folyosóján királyi méltósággal sétáló öntelt fickó. M indaz,
amit eddig nem szerettem benne, az most lenyűgöző teljesít­
ménynek tűnt. Úgy ítélkeztem, hogy nem is ismertem. Csak
m ert a lányok megőrültek érte, és a fiúk öntelt hülyének tar­
tották. Az egyetlen hülye, ítélkező, magát tökéletesnek tartó
tyúk én vagyok.
- H allottad, amikor azt m ondtam , hogy örökbe fogad­
tak? - szakította félbe a gondolataimat a hangja, és zavar­
tan pillantottam rá. Egy gyenge vigyor jelent meg az arcán.
- Olyan megrendültnek látszol, hogy azt hittem, a boldog
befejezésről lemaradtál.
- Bocs. Csak ezt tényleg nem vártam. M indig meglepsz
engem.
H átradőlt a székében. - Úgy tűnik, hogy rengeteg elkép­
zelésed van velem kapcsolatban. Az biztos, hogy elég sokat
gondolsz valakire, ahhoz képest, hogy nem igazán kedveled.
Az arcom felforrósodott, és éreztem, hogy enyhén elpi­
rultam. - Ki tudja, Pagan, talán meg fogsz kedvelni, mire túl
leszünk ezen.

31
H árom egymás utáni éjszaka dolgoztunk a beszéden, mire
elkészültünk. Csak három éjszaka telt el, hogy rájöjjek,
tényleg megszerettem a H arbor gimi sztárirányítóját. Leif
M ongom ery semmilyen szempontból nem volt olyan, m int
azt m indig is feltételeztem. M ég mindig lelkiismeret-furda-
lásom volt az előítéletem m iatt, amit vele szemben táplál­
tam. H abár m inden este két órát töltöttünk együtt, a suli­
ban semmi sem változott. Igaz, hogy Leif rám mosolygott,
és biccentett, amikor a folyosón találkoztunk, de még sem
volt könnyű felvállalni a barátságunkat az iskolai élet min­
dennapjaiban, ami idő közben kialakult közöttünk.
- Oöö, szóóóóval az a helyzet, hogy Wyatt meg én be­
szélgettünk, és elhívott az iskolai bálra. N eked is m ár ideje
lenne randiznod, és jó lenne, ha eljönnél. Tudom , hogy azt
terveztük, hogy ma este együtt megyünk moziba, de... -
M iranda zavartan pislogott rám az asztal másik oldaláról.
- Nagyon feldob, hogy te és Wyatt kibékültetek. De azt
ki nem állhatom, hogy m indketten hülyét csináltok belő­
lem.
- Én sem. H át nem szívás? - szólt közbe Wyatt, miköz­
ben lehuppant M iranda mellé, aki ragyogó tekintettel né­
zett rá. Én hirtelen kicsit feleslegesnek éreztem magam.
- Pagannelc is kell egy partner a bálra. N em m ehetünk
nélküle. M ondta M iranda, mialatt Wyattre mosolygott.
- M eg vagyok győződve arról, hogy Pagan tu d pasizni,
ha akar - harapott bele Wyatt a hamburgerébe. M egértet­
tem, hogy le akarta állítani M irandát, hogy ne akarjon a
szárnyai alá venni. Hálás mosolyt küldtem felé.

32
 - Nincs senki sem, akivel lenne kedvem bálba m enni
- Ez hazugság volt, és én tudtam ezt. Nehezem re esett,
hogy ne nézzek Leif asztala felé, m ert akkor könnyen le­
lepleződtem volna. Wyatt azonban éppen odapillantott,
és aztán vissza rám önelégült vigyorral az arcán. Szeren­
csére M iranda lem aradt erről a finom célzásról, és Wyatt
úgy döntött, hogy nem mondja ki hangosan, mire gondol.
A legkevésbé sem hiányzott, hogy M iranda észrevegye ér­
deklődésemet Leif iránt.
- De nélküled nem lesz jó - biggyesztette le az ajkát. It­
tam még egy kis teát. N em akartam erről vitatkozni vele. -
Gyerünk, Pagan, m ár hat hónap telt el, amióta Jay elment.
N ekünk is hiányzik, de épp ideje, hogy továbblépj. Újra
randiznod kellene!
Ez volt az első alkalom, hogy a volt barátom nevét em­
lítették, és engem ez nem szomorított el. Kilencedikes vol­
tam , amikor elkezdtünk járni, ő tizenegyedikes. M iután le­
érettségizett, májusban főiskolára m ent, és a szülei is másik
államba költöztek. M indketten egyetértettünk abban, hogy
egy távkapcsolatot nagyon nehéz m űködtetni hosszú távon,
és szakítottunk. Először magamba roskadtam , összetört a
szívem. Nagyon ham ar rájöttem , hogy hiányzik a kapcsola­
tunk. M élyen m agunkban m indketten tudtuk, hogy valójá­
ban jó barátok voltunk. Ugyanazokat a dolgokat szerettük,
és ugyanazok a dolgok érdekeltek bennünket.
- Ez nem Jay m iatt van. Egész egyszerűen még eddig
nem találkoztam senkivel sem, aki érdekelne.

33
 Wyatt nagyon vigyorgott, miközben egy jó nagyot hara­
pott a hamburgeréből. Igazán lehetne figyelmesebb, külön­
ben lefagyasztom az arcáról azt a kaján vigyort.
M iranda szomorúan sóhajtott fel. - Milyen kár, hogy
m inden estét együtt vagy Leif Montgomeryvel, és te nem
kedveled őt. N em is értem.
Wyatt erre hirtelen felhúzta a szemöldökét, és összerán­
colta a homlokát: - M i van?
M iranda az ajkait csücsörítette, és m egpróbált komoly­
nak tűnni. - Nyugi, Wyatt, tudod, hogy szeretlek. Wyatt
áthajolt, és futólag megpuszilta M iranda száját, mielőtt
folytatta az evést. A barátnőm idétlen mosollyal az arcán
fordult vissza hozzám, és m ajdnem nevettem. - Csak azt
akarom m ondani neked, hogy ha nem tudsz változtatni
azon a tényen, hogy nem kedveled Leifet, nagy lehetőséget
hagysz ki.
Egy pillanatig azt gondoltam , hogy feltétlenül meg kell
őt erősítenem abban a hitében, hogy nem kedvelem Leifet.
H abár ez nem volt korrekt tőlem. M egérdemelte, hogy
megkedveljem őt, azt viszont nem, hogy mások előtt az el­
lenkezőjét állítsam.
- M ost már nincs semmi bajom vele. N em olyan, mint
gondoltam. Tévedtem vele kapcsolatban. Azonban ez még
nem jelenti azt, hogy odavagyok érte - felkaptam félig a tekin­
tetem a tálcáról, attól tartottam, hogy M iranda esetleg meg­
sejtett valamit a mondataimból, de úgy nézett ki inkább, mint
egy csapdába ejtett őzike. N em rám nézett, hanem tekintete
valamire, vagy valakire szegeződött, áld mögöttem volt.

34
 - N os, nagyon örülök, hogy nem vagy oda értem. Egy
gonddal kevesebb.
G örcsösen hunytam be a szemeim, azt remélve, hogy
csak képzelődöm , és ez nem Leif hangja. D e a válla az
enyém et súrolta, miközben leült m ellém , én lassan nyi­
to ttam ki a szememet, és láttam , hogy W yatt milyen m eg­
lepetten nézett. A torkom at köszörültem , és mosolyt eről­
tettem az arcom ra, m ielőtt odafordultam , hogy Leifre
nézzek.
- Szia - m ondtam egyszerűen, és ő kuncogott, gyengé­
den megbökte a vállamat.
- Nyugi, Pagan, nincs semmi baj! Tudtam , hogy régeb­
ben nem igazán csípted a burám, de hála az égnek, most már
nem állok olyan rosszul nálad. Ez szuper! - Nehezen tudtam
ellenállni, hogy ne sóhajtsak fel a megkönnyebbüléstől.
- Nos, mi szél hozott ide a pórnép asztalához? - kérdez­
te Wyatt, jót vigyorogva a saját poénján.
Leif meglepetten húzta fel a szemöldökét, és visszapil­
lantott rá. - Ja, ez szerinted a pórnép? Eszembe sem jutott.
A sztáratléta, akiért a főiskolák versengenek - fordult Wyatt
felé, - a barátnője - nézett M irandára - , és a tavalyi gimi
bálkirálynő - m ondta, és rám mosolygott.
Tágra nyitott szemekkel néztem rá.
- Ugye tudod, hogy ez csak a tavalyi párom nak volt kö­
szönhető? - kérdezte.
- N em , nem tudom .
Tudtam , hogy elpirultam, és ez nagyon ciki volt. A tekin­
tetem találkozott M irandáéval, és felfogtam, hogy m inden

35
szót értett. Ez nem volt jó. M ég a pirulásom ról sem m aradt
le. - M iért jöttél? - kérdeztem. Próbáltam nem goromba
hangot megütni.
Úgy somolygott, m intha képes lenne olvasni a gondola­
taimban. - Csak azt akartam m ondani, hogy ötöst kaptam
szónoklatból a beszédre.
- H át ez nagyszerű! Ez egy igazán jól sikerült beszéd!
Nagyon jó volt az anyagod.
- Igen, de a segítséged nélkül nem sikerült volna!
Elmosolyodtam, és az ételre bám ultam . Senkinek sem
beszéltem, M irandát is beleértve, Leif diszlexiájáról vagy
örökbefogadásáról. Ezek nem olyan dolgok, amelyekről
másoknak is tudnia kell.
- Eljössz ma este a meccsre? - kérdezte. H irtelen fel­
kaptam a fejem, és rászegeztem a tekintetem et, mivel a kér­
dése nagyon meglepett.
- H m . Valószínűleg nem.
Összeráncolta a homlokát, majd bólintott, és felállt. -
Nos, még egyszer kösz, akkor hétfőn újra találkozunk.
- Rendben. Sok sikert estére! - válaszoltam. N em volt
vajon bántó, hogy nem megyek el este a meccsre? Vissza­
fordultam , ésW yatt a fejét csóválta.
- M i a baj? - kérdeztem.
- Szegény srác, nem kellett volna elhajtanod - m ondta,
és nagyot kortyolt a tejből.
- Elhajtottam volna? - kérdeztem zavartan. Visszatette
a papírdobozt a tálcájára, és komolyan nézett rám , olyan
tekintettel, amiW yattől szokatlan volt.

36
 - Azt szerette volna, ha elmész a meccsére, te pedig, ne­
m et m ondtál.
Összeráncoltam a hom lokom , hogy megpróbáljam fel­
idézni, hogy tényleg meghívott-e. Biztos voltam abban,
hogy csak azt kérdezte tőlem, hogy tervezem-e, hogy el­
megyek a meccsre. N em úgy hangzott, m int egy meghívás.
- N em is.
W yatt kajánul vigyorgott, és a fejét csóválta. - Te Jayhez
szoktál hozzá. Az emberek leggyakrabban nem közvetlenül
hívnak randizni. Jayt értetted, m ert ő olyan, m int te, egye­
nes és komoly. N em m inden pasi ilyen, sőt a legtöbb nem.
- A fejét Leif felé fordította, aki épp Kendrával beszélgetett.
- H idd el, ő elhívott. -W y att elment, és én Leifre néztem.
K endra hosszú, szőke fürtjeit tekergette az ujjai köré,
miközben rámosolygott. Épp egy héttel ezelőtt még azt
gondoltam , hogy ilyen felszínes szépséget érdemel. M ost
m ár jobban ismertem. Felpillantott, és észrevette, hogy őt
nézem. A szeme úgy tűnt, hogy m ondani akar valamit, de
nem értettem , és amikor m ár kezdtem volna kapizsgálni,
udvarias arckifejezésre váltott. Újra K endrára figyelt. Za­
vartan és kissé dühösen ragadtam meg a tálcámat, és fel­
álltam. Éppen elköszönni készültem M irandától, amikor
észrevettem, hogy mindvégig engem bám ult, még a szája
is kissé tátva maradt.
- M i van? - kérdeztem védekezőn, m ert az arckifejezé­
séből tudtam , hogy levette a helyzetet.
-T e e e szerelmes vagy belé__—m ondta lassan m egrö­
könyödésében.

37
 T ágra nyílt szemekkel néztem rá, és nevettem . - Aligha.
- Fogtam a tálcám , és a szemetes felé indultam , miközben
M iranda egy percre sem vette le rólam a tekintetét.

- A lányok a te korodban nem szoktak szórakozni járni,

vagy valamit csinálni a hétvégén? - Ez alkalommal képte­
len voltam visszafojtani a belőlem hirtelen kitörő sikolyt.
Szerencsére anyu nem volt otthon, így nem hallotta. M eg­
fordultam , és a beszélő szellemet pillantottam meg, aki az
ágyamon ülve nézett engem.
- Lennél szíves megkímélni, hogy nem bukkansz fel
ilyen váratlanul, és hozod rám a frászt! M i a csodát keresel
a szobámban? Tűnj el! - dobtam rá az ingem, amelyet ké­
szültem épp a szekrényembe visszaakasztani. Jól céloztam.
Kénytelen volt megállni.
Az egyik szemöldökét felhúzta. - Te egyébként nem
vagy ennyire érzékeny!
H angosan mérgelődve az ablakhoz léptem, és kinyi­
tottam , aztán visszafordultam hozzá. - Kérlek, repülj el.
Tartsd távol magad a szobámtól! Lehetnék meztelen is!
A mélyről feltörő kuncogása különös melegséggel töl­
tötte el a testem. Az ájulás kerülgetett. - Tényleg azt aka­
rod, hogy elrepüljek? Ez cuki!
N em akartam cuki lenni, de nem tűnhettem őrültnek
sem. Különös bódultság tört rám. Vajon a nevetése okozza
ezt a kellemes melegséget a testemben?

30
 - N em , de valóban van képességem ahhoz, hogy a szo­
rongást vagy a pánikot uraljam másokban. A nevetésem­
mel viszont nem tudok ilyen hatást elérni.
M intha csak a gondolataim ban olvasna, vagy hangosan
is kim ondtam volna? Úgy tűnt, szórakoztatónak találta bi­
zonytalanságomat, önelégült vigyorából erre következtet­
tem. M ás körülmények között dühösnek kellene lennem
rá. D e ez egy beszélő halott fickó.
- N em az volt a szándékom, hogy megijesszelek, sajná­
lom. D e ha a szekrényedben jelenek meg előtted állva, az
kevésbé lett volna ijesztő.
Elképzeltem, ahogy elém kerül és gyenge nevetés tö rt
fel belőlem. Igaza volt. Valószínűleg elfehéredtem. D e leg­
alább m egpróbálhatott volna kopogni, vagy valami. Várj
csak, a szellemek tudnak kopogni, vagy az öklük keresztül­
megy az ajtón?
- Értelek - válaszoltam, és elkezdtem becsukni az abla­
kot, aztán furcsa érzésem tám adt. Nagyobb biztonságban
éreztem magam, amikor nyitva volt. - M iért vagy itt?
- M iért vagy itt? - válaszolta. Rejtvényekben fogja foly­
tatni a beszélgetést?
- Itt lakom.
M egvonta a vállát. - Igen, de fiatal vagy. Vannak baráta­
id. Itt a hétvége. Tudom , hogy jól érzik magukat, akkor te
m iért vagy itt?
Nagyszerű, a beszélő szellem kíváncsiskodni akar. -
Nincs kedvem szórakozni.
- A focista srác miatt?

39
 M it tud Leifről? Átsétáltam a szobán, és leültem a plüss-
fotelbe, a sarokba, ahol olvasni szoktam. Úgy látszik, kény­
telen leszek beszélgetni vele, ha azt akarom, hogy elmenjen.
- N em igazán. Inkább azért, m ert nem akarok felesleges
harmadik lenni.
- Pedig tudom , hogy a barátnőd felhívott, és megkért,
hogy tarts velük. A hangjából nekem úgy tűnt, hogy őszin­
tén akarta, hogy velük legyél.
H onnan tudja, hogy felhívott? H irtelen felültem, és m a­
gam alá gyűrtem a lábaim. M egpróbáltam dühösnek m u­
tatkozni a sunyisága m iatt, de nem sikerült. - T e kémkedsz
utánam ? - kérdeztem, miközben a hazugság jeleit igyekez­
tem felfedezni az arcán.
H uncut mosollyal pillantott rám, kezét a feje mögé tet­
te, majd maga mellé. - H etek óta, Pagan, hetek óta.
- Hetek? - nyitottam ki a szám, és csuktam be, nem vol­
tam biztos abban, hogy érdemes kimondani, amit akartam.
Látott meztelenül is? És tényleg szeretném én ezt tudni?!
Hogyan rejtőzött el előlem? Akkor is a szobámban volt, ami­
kor aludtam? M egráztam a fejem, mintha így próbáltam vol­
na kitisztítani belőle a benne felgyülemlett kérdéseket.
- Viszlát. Anyukád itthon van. - Hirtelen felemeltem a te­
kintetem, közben idegesen tördeltem a kezeimet, de az ágy
már üres volt.
- Pagan! Gyere, segíts behozni a szatyrokat! - szólt anyu
lentről, a lépcső aljáról. Nagyot sóhajtottam , és felálltam,
még egyszer visszasandítottam az üres ágyra, m ielőtt lesza­
ladtam, hogy segítsek kipakolni az autóból.

40
N em igazán tudtam a hétvége hátralévő részében alud­
ni. N yitott ajtó m ellett próbálkoztam , a gardróbban égve
hagytam a villanyt. Nevetséges, de attól tarto ttam , hogy
megijeszt a sötétben. A szemem alatti sötét karikák ma
reggelre sem tűntek el teljesen. A vállamra vettem az is­
kolatáskám at, és átvágtam a zsúfolt folyosón. L eif m el­
lett haladtam el, aki udvariasan bólintott. H a nem né­
zek rá, akkor észre sem vett volna. N em tudtam , hogy
a figyelmetlensége m iért váltja ki belőlem azt az érzést,
hogy milyen jó lenne hazam enni, és visszabújni az ágy­
ba. Ráadásul az is megerősíti bennem ezt, hogy a szexis
kukkoló szellem m iatt képtelen voltam aludni, és teljesen
kim erültnek éreztem magam.
- A következő alkalommal ne nézz rá! Ez meg fogja őrjíte­
ni - az ismerős vontatott beszéd most m ár nem ijesztett meg.
M ár szinte vártam. Rettenetesen hiányzott szombat délután
óta, amikor elmondta, hogy hetek óta figyel. Persze most nem
volt lehetőségem, hogy válaszoljak, és ő ezt tudta. Megfor­
dultam a szekrény felé. - Próbálja megjátszani, hogy nehéz
megszerezni őt. Ez azt bizonyítja, hogy mennyire gyerekes, de
úgy látom, ez zavar téged.
- N em érdekel - m ondtam a fogaim közt, ahogy kinyi­
tottam a szekrényt.
- Dehogynem. Van egy apró ránc a két szemöldököd
között, és az alsó ajkad harapdálod, ez mindig olyankor
van, amikor valami zavar.

41
 Tudtam , hogy nincs értelme ránéznem, m ár úgysem se­
gíthetek a helyzeten. Elfordítottam a fejem, és a hajam on ke­
resztül kukucskáltam rá. A szekrénynek dőlve állt mellettem,
karjait a mellkasán keresztbe fonva, és engem nézett. Ezelőtt
senki sem figyelte meg ennyire pontosan az arckifejezése­
met, amikor valami zavart. Különös, de nagyon jól esett.
- A barátaid egymás iránti ragaszkodásukat túl nagy nyil­
vánosság előtt művelik. Jó lenne, ha egy kicsit lehűtenéd őket.
- Az ajkamba haraptam, hogy ne nevessek fel. N em is kellett
megfordulnom, hogy tudjam, miről beszél. Miranda és Wyatt
képes volt túlzásokba esni. - Ez már sokkal jobb. Szeretem,
amikor mosolyogsz. H a a focista kölyök továbbra is kavar, ak­
kor majd magam veszem a kezembe a dolgokat. - Kinyitot­
tam a számat, hogy tiltakozzak, de addigra m ár eltűnt.

Az órára pillantottam . Leif bármelyik pillanatban itt lehet.

Anyu fél órája elment egy újabb randira Rogerrel. Egye­
dül sétáltam le-föl a házban, és a szellemet kerestem, úgy
látszik, képtelen vagyok megszabadulni tőle. N em tudtam ,
hogy vajon hol találom. N em olyan srácnak tűnt, m int aki
valahol üldögél, és semmit sem csinál. H a itt lenne, bizo­
nyára megpróbálná megm ondani, hogy mit csináljak, kér­
déseket tenne föl olyan dolgokról, amelyek nem tartoznak
rá. Mégis kerestem őt. M eg szerettem volna vitatni vele a
megjegyzést, amit korábban tett. A csengő félbeszakította a
kutatást, és siettem vissza a nappali felé, hogy ajtót nyissak.

42
 - Szia! - léptem beljebb, hogy beengedjem Leifet.
A nap hátralévő részében nem is foglalkoztam vele. N em
biztos, hogy jót tett, de úgy döntöttem , nem érdekel, hogy
beszél-e velem vagy sem.
- Szia - válaszolt, és belépett. A konyhaasztalhoz vezet­
tem, és vártam , amíg előveszi a könyveit.
- A biztonságos szex - szólalt meg.
Lefagytam, és rábám ultam , nem voltam biztos benne,
hogy jól hallok. Komoly arca kaján vigyorra váltott, és az­
tán elkezdett nevetni.
- Bárcsak láttad volna az arcodat! - m ondta, és közben
röhögőgörcsöt kapott.
-T é n y le g azt m ondtad, hogy biztonságos szex? - kér­
deztem, és próbáltam kitalálni, hogy mi az, ami ennyire
vicces ebben. N em volt akkora poén.
B ólintott, és felemelte a papírlapot. - Ez az e heti beszé­
dem témája.
É n is nevettem egy kicsit. - N os, érdekes módja a tém a
bejelentésének - válaszoltam, és m ár a hűtő felé indultam
az üdítőkért.
- Remélem, hogy te jól tájékozott vagy a témával kap­
csolatban, m ert nekem halványlila elképzelésem sincs róla.
- Miii? - csattantam fel.
Újra nevetett, és én csak álltam, arra várva, hogy végre
abbahagyja. - Bocs - m ondta. - De annyira cuki vagy, ami­
kor le vagy sokkolódva.
A cuki szóra teljesen lederm edtem , és arra vágytam,
bárcsak ne lennék az. A bban a reményben, hogy nem vette

43
észre a reakciómat, mély levegőt vettem, és azért fohász­
kodtam, hogy a szemeim el ne áruljanak, amikor vissza­
fordulok. N em akartam, hogy L e if lássa a változást rajtam,
hogy nem igazán akarom, hogy azt gondolja rólam, hogy
cuki vagyok. Lehetek vonzó vagy csinos, de semmi esetre
sem cuki. A szó említése segített arra ráébredni, hogyan
hogy is állunk mi egymással. Bármiféle illúziót is táplál­
tam, hogy kettőnk kapcsolata több m int barátság, rögtön
szertefoszlott.
- Azt hiszem, nem szükséges semmilyen tapasztalat. Ele­
gendő, ha vannak elképzelések a témáról vagy annak jelen­
tőségéről. - N em mertem a szemébe nézni.
Odahajolt hozzám, megfogta az állam, így m ár nem volt
választásom. - Te zavarban vagy. - Elfordítottam a szemem,
és ő mosolygott. - Ez annyira cuki.
O, már megint visszatértünk a cukisághoz! Visszanéztem
rá. - Kérlek, ne mondd nekem azt, hogy cuki. Ez olyan sértő!
Összehúzta a szemöldökét, ahogy levette a kezét az ál­
lamról. - Hogy lehet ez sértő?
Megvontam a vállam, nem akartam beszélni róla, és bár­
csak csukva m aradt volna a szám. - M ert az. Senki sem sze­
retne cuki lenni. A kutyakölykök cukik. - A kezembe vettem
a füzetét, és a témára koncentrálva felolvastam a címet, vagy
legalábbis megpróbáltam úgy tenni, mintha azt olvasnám.
- Nos, semmi esetre sem nézel ki úgy, m int egy kölyök­
kutya - m ondta kaján vigyorral.
- Legalább ez m ár valami. - Tém át kellett váltsunk, és
meg kellett tanulnom megfékezni a nyelvemet.

44
 -T e h á t mi az a három fő ok, am iért fontosnak tartod
a biztonságos szexet? - H átha végre leszakadunk rólam, és
a cukiságomról. N em felelt, visszapillantottam rá. Komoly
kifejezéssel az arcán nézett engem.
- N em tudod?
N em válaszolt.
- N a jó, mi a helyzet a fiatalkori terhességgel? Ez egy
jó kiindulópont. Senki sem szeretne szülő lenni gyerek­
fejjel.
Ismét meg sem szólalt, így leírtam.
- Érzem, megbántottalak - m ondta csendesen. Megfagy­
tam, de még mindig a papírt bámultam. - N em akartalak
megsérteni - folytatta.
Tagadni akartam, de értékeltem a bocsánatkérését is, és
mielőbb folytatni szerettem volna, ez volt a lehető legjobb
megoldása ennek a helyzetnek. - Rendben. Folytassuk az
esszéírást!
Lefelé meredt a papírra. - A tinédzserkori terhesség egy
igen fontos tényező - értett egyet.
- És a nemi betegségek? - javasoltam, és m ár írtam is.
- Igen, ez is fontos.
Elkezdtem írni, de ő elvette tőlem a füzetet. M eglepőd­
tem, felkaptam a fejem, hogy megnézzem, mit akar csinálni.
Bocsánatkérő mosollyal az arcán nézett rám.
- Bocs, de nem jutott eszembe jobb dolog, hogy végre
rám figyelj!
N em tudtam , hogy mit mondjak, ültem csendben, és
vártam, hogy befejezze.

45
 - N em cuki vagy. H anem olyan cuki arccal tudsz néz­
ni, és cuki dolgokat csinálsz, de te nem vagy cuki. - Ahogy
hallgattam a magyarázkodását, olyan butaságnak éreztem
mindazt, amit korábban mondtam.
- Rendben - motyogtam.
Visszacsúsztatta a füzetet nekem. - M ost pedig mi a
helyzet az óvszerrel, befolyásolja a gyönyört, ezt is megvi­
tathatjuk?
Félrenyeltem a kólát, és elkezdtem köhögni, Leif a há­
tam at ütögette. Amikor sikerült összeszednem magam, fel­
pillantottam , és láttam, ahogy elnyomta a mosolyát.
- M ég egyszer, rengeteg cuki dolgot művelsz, de te azért
még nem vagy cuki.

46
 NEGYEDIK FEJEZET

nem jelentkezett, hogy befejezzük a beszédét, pedig

az m ára volt esedékes. Ez nem igazán jellemző rá. M inél
több idő telt el anélkül, hogy hívás érkezett volna tőle, an­
nál inkább kezdtem idegeskedni. Végül befejeztem egye­
dül, és ki is nyom tattam . Legbelül nagyon bíztam abban,
hogy jó oka van rá, és kegyetlenség lenne hagyni, hogy
rossz jegyet kapjon em iatt. Belenyúltam a táskám ba, hogy
kivegyem belőle a beszédet, hogyha összefutunk a folyo­
són. Azt rem éltem , hogy am ikor m egtalálom , és a kezébe
nyom om a papírt, valami elfogadható magyarázattal szol­
gál a tegnap este m iatt. H a őszinte akartam lenni m a­
gam hoz, nem lett volna könnyű igazán jó indokkal előáll­
nia. Ez nem norm ális, hogy ilyen sokat foglalkozok Leif
M ontgomeryvel!
- H é, csajszi, mizu? Nagyon hiányzol. - M iranda karjai­
val átfogta a derekam, és a vállamra hajtotta a fejét. N ekem
is hiányzott. Tavaly, amikor ő és Wyatt elkezdtek randizni,
akkor én Jay-jel voltam. N em éreztem m agam elszigetelőd­
ve, amikor összejöttek. Én egyedül, és ők ketten párban...

47
N em tehettem róla, de m ost harm adik keréknek éreztem
magam.
- T e is hiányzol. Ki kéne együtt ruccannunk valame­
lyik nap. Esetleg egy csajos este?! - dobtam fel, miközben
a diákok töm egében a folyosót vizslattam, hátha felbuk­
kan Leif.
- Nagyszerűen hangzik! M it szólnál a hétvégén az egyik
estéhez? - H irtelen elhallgatott, és összeráncolta a hom ­
lokát. - Vagy esetleg a jövő hétvégén. - A tőle szokatlan
homlokráncolás annak a jele volt, hogy nincs ínyére, hogy
azt mondja, nem ér rá.
Vállat vontam, és mosolyt erőltettem az arcomra. -
Semmi gond. Bármikor, ha van időd. - Ú jra a folyosó felé
lestem, és ez alkalommal sikerült elcsípnem Leifet a szek­
rényénél. H átat fordított a tömegnek. O dafordultam M i­
randához. - Ezt oda kell adnom Leifnek. Ebédkor majd
összefutunk.
N em tű n t sűrűnek a tömeg a folyosón, ahogy átvereked­
tem magam a szekrények felé. Amikor áttörtem magam az
utolsó sorfalon is, amely köztünk volt, észrevettem, hogy
Kendra támaszkodik a szekrényének, és mosolyog rá. Azt
gondoltam, hogy sarkon fordulok, mivel nem akartam ez
előtt a csaj előtt átadni a papírt, de aztán eszembe jutott,
hogy a szónoklat az első órája. Lelassítottam, és megálltam
mögötte. Amikor meg akartam kopogtatni a vállát, K end­
ra nyújtotta a kezét felé, és ujjaival beletúrt Leif hajába.
U ndorító volt ezt látni. O olyan jó pasi volt, és Kendra
egyszerűen ördögi.

48
 - N em volt túl nagy gáz, hogy tegnap este átjöttél? N em
akarok bekavarni közted és a barátnőd közt - búgta.
-T u d o d , hogy nem járok vele, K endra. N e nevezd a
barátnőm nek! Aztán m ajd elkezdesz pletykálni - a hang­
ja nagyon ideges volt. Úgy tű n t, szám ára igen kellem et­
len lenne, ha bárki azt gondolná róla, hogy engem szeret.
G om bócot éreztem a torkom ban, elfordultam , és el akar­
tam futni, m ielőtt észrevett volna.
-T ú lság o san sokszor vagy náluk, és mindig téged bá­
mul.
- O a m entorom , és nem is bámul. Te csak paranoiás
vagy, amikor nincs is rá semmi okod.
Ökölbe szorult a kezem, ha arra gondoltam , hogy egész
idő alatt hülyített, csak megjátszottá, hogy milyen rendes
srác. Épp olyan hitvány és számító volt, m int K endra. Va­
jon tényleg örökbe fogadták, vagy az is csak előre elterve­
zett hazugság volt, hogy megsajnáljam? Én hülye meggyőz­
tem magam, hogy Leif olyan valaki, aki a párom lehetne.
Azt terveztem, ha következő alkalommal odajön az ebédlő
asztalunkhoz, hogy elhívjon a meccsére, akkor elmegyek,
és hagyom, hogy történjenek az események.
- Biztos vagy abban, hogy ő is tudja, hogy nem a ba­
rátnőd? M ert úgy tűnik, követ téged - dohogott K endra.
Visszafordultam, miközben rettenetesen kínos volt érezni a
forróságot az arcomon. Az biztos, hogy lángvörös.
- Ó, Pagan. Készültem, hogy megkereslek, hogy el­
nézést kérjek a tegnap estéért. - Bólintottam , azok után,
amiket hallottam már, nem akartam megbeszélni semm it

49
sem, csak a kezébe nyomtam a papírt. - Erre, gondolom,
szükséged van.
Szórakozottan nézett a papírlapra, majd elvette. M eg­
fordultam , hogy elmenjek. - Várj, tegnap este készültelek
hívni. Csak nagyon lekötöttek. Kösz - emelte fel a lapot.
Kendra karja az övébe fonódott, és a lány édesen mosoly­
gott rá. - Azért ez nem igaz, Leif, én sose szoktalak lekötni.
- Aztán mélyen a szemembe nézett, és diadalittas mosoly
jelent meg az arcán. Míg én nekifogtam, hogy befejezzem a
beszédét, ő Kendrával hetyegett. Milyen hülye vagyok! Csak
az időmet vesztegetem egy beszéd írására egy olyan valaki­
nek, akiről azt gondolom, hogy szüksége van a segítségemre,
miközben abba az illúzióba ringatom magam, hogy ő milyen
rendes srác, akibe még bele is tudnék szeretni. Lehet, hogy
nem is volt annyira igazságtalan a korábbi véleményem! Le­
het, hogy teljesen passzol Leif M ontgomeryre az a jellemzés,
amit az elmúlt években gondoltam róla. Fáj a felismerés,
hogy az a kép, amit az utóbbi időben alakítottam ki róla,
csupán illúzió. Idiótát csináltam magamból. Fennm aradtam
a kedvéért, hogy megírjam neki az esszét. Én is csak egy va­
gyok a sok liba közül, akinek összetörte a szívét.
Nagy nehezen sikerült kinyitnom a szekrényem, és meg­
találni a könyveket, amelyekre az első órán szükségem volt.
M egálltam, behunytam a szemem, és mély levegőt vettem.
Ez jó lecke volt, sikerült m egtanulni, és nem is szabad el­
felejteni többé. K ét könnycsepp folyt végig az arcomon,
gyorsan letöröltem, m ielőtt bezártam a szekrényt. Még
meg is ríkat! H át ez nagyszerű!

50
 - Pagan!
A francba! U tánam jött. N em hagyhatom , hogy sírni
lásson. A megalázó jelző nem fejezi ki elég pontosan azt,
hogy m it éreznék, ha L eif látná a könnyeim et. K özöm ­
bös arckifejezést erőltettem m agam ra, és m egfordultam .
- Igen?
Feszültnek látszott. Bárcsak képes lennék meggyőz­
ni m agam ennek őszinteségéről. - Bocsáss meg, kérlek!
N agyon sajnálom! N em is gondoltam , hogy befejezed a
beszédem et. É n vagyok a hibás, és felkészültem , hogy
rossz jegyet kapok m ajd. H ívnom kellett volna, de...
Ráztam a fejemet, hogy leállítsam. - N em nagy cucc.
De m ostantól, légy szíves, szólj előre, ha nem tudsz jön­
ni a megbeszélt időpontban. És m ost, ha megbocsájtasz.
- M egfordultam , és az órám ra siettem.
- Pagan! Kérlek, várj!
M egálltam, és azt fontolgattam, hogy elküldöm a po­
kolba, de aztán m eggondoltam magam, m ielőtt szembefor­
dultam vele. - M i van?
- Éppen indulni készültem hozzád, amikor K endra fel­
hívott.
A fejem ráztam. - N em érdekel. Csak a következő al­
kalommal, légy szíves, hívj fel! - hátat fordítottam , és az
órám ra igyekeztem, de amikor odaértem , hirtelen m egtor­
pantam . Későn érkezve mindenki tekintetének kereszttü­
zében lenni, jelen állapotom ban, lehetetlen volt.
K inyitottam az iskola ajtaját, és kiléptem. N em szok­
tam ilyet tenni. M a a történtek m iatt fordult elő, és én

51
rettentően szégyelltem magam. Csak haza akartam menni.
Kizárólag a sértett büszkeségemmel foglalkoztam.
- N e menj! M iatta nem éri meg. - Az ismerős, mély
hang úgy tűnt, m intha oltalmazni szeretne. M ellettem lép­
kedett. Az arca feszült volt, és a vigyor, amihez m ár annyira
hozzászoktam, nem díszelgett a képén.
- N em akarok m aradni. D ühös vagyok, és el akarok
tűnni innen.
- Kérlek, Pagan, ne szállj kocsiba! M enj vissza! Felejtsd
el azt a hülye srácot, és érezd jól magad a nap hátralévő
részében. Kérlek, ne tedd, hogy e m iatt az őrült m iatt szá­
guldozol!
H irtelen megálltam, és rápillantottam . - M it törődsz
azzal, hogy elmegyek? Te vagy az új folyosókamera, és hiá­
nyozni fogok a memóriádból?
Ráncai elmélyültek, kék szemei jéghideg színre változ­
tak, m intha tűz lobbant volna mögöttük. - Könyörgök ne­
ked, menj vissza az iskolába!
- M iért? - A keze végigfutott sötét selymes haján, és
dühösen m orgott. - N eked mindig m indent meg kell kér­
dezned? N em tudnál csak legalább m ost az egyszer szót
fogadni?
Ez az. Ez m ár túl sok volt nekem egy napra. Először
Leifről bizonyosodik be, hogy egy N B l-es szemét, aztán
meg a szellem, aki nem hagy békén, húzza fel magát m i­
attam. - Elmegyek. N em tudsz megállítani. N em kell szót
fogadnom neked! H a nincs jobb érved, akkor nincs olyan
ok, ami itt tarthatna. - Sarkon fordultam , és nagy léptekkel

52
az autóm hoz siettem. Idegesítő pasik, akár élők, akár hol­
lak, m ár nem érdekeltek többé.
Gyorsan beindítottam a kocsit, és arra figyeltem, hogy
mielőbb eltűnjek az iskola parkolójából. N em akartam ,
hogy bárki is meglásson, és szóljon, m ielőtt kijutok innen.
N em tudtam elhinni, hogy tényleg sírok. N em voltam eh­
hez hozzászokva, és valószínűleg azt sem tudtam , hogy
kezeljem a helyzetet.
Beállítottam a visszapillantó tükröt, hogy megnézzem,
tényleg olyan borzalmasan nézek-e ki, m int ahogy attól
annyira tartottam . Féltem , hogy anyu meglát, amikor elő­
bújik a dolgozószobájából, amikor hazaérek. H a a sm in­
kem el van kenődve, anyukám észreveszi. N em fogom tu d ­
ni elrejteni előle a kiborulásomat. A mosoly mímelése nem
az erős oldalam.
Sóhajtottam , és visszanéztem az útra. M egpróbáltam
rendezni az arcom víz és szappan nélkül, ez rem énytelen
vállalkozás volt. A piros lám pa, amely m ár milliószor ál­
lított meg, hirtelen m eglepett. N em figyeltem, és elfelej­
tettem lassítani. M ár túl késő volt fékezni. Épp am ikor
felpillantottam , láttam , hogy egy teherautó közvetlenül
nekem tart, egy m ásodperc tö rt része alatt m ár nekem is
csapódott. N em tudtam megállni időben.
M inden elsötétült, a kerekek csikorogtak, őrült dudálás
törte meg a csendet. Úgy éreztem, pörgők, és éles fájdalom
hatolt a testembe. M egpróbáltam segítségért kiáltani, de
nem jött ki hang a torkomon. Fuldokolni kezdtem. Vala­
mi erős nyomás nehezedett a mellkasomra, és nem tudtam

53
lélegezni. Levegő után kapkodtam, és a sötétségben segítsé­
gért rimánkodtam. Lélegeznék, ha az a hatalmas súly eltűn­
ne a mellkasomról. Küzdöttem, hogy kinyissam a szemem,
de sötétségben maradtam. Melegség áradt szét bennem ott
a sötétben. M ajd megdermedtem, hirtelen különös érzés
volt, hogy újra kapok levegőt. Majd újra fényeket láttam, és
a világ vakító fényben ragyogott. Képtelen voltam kinyitni
a szemem a fájdalomtól. Valaki felkapott, cipelt, aztán érez­
tem a hűvös talajt magam alatt. Az abnormálisán meleg ke­
zek, amelyek tartottak, eltűntek. Próbáltam tiltakozni. Nem
akartam, hogy a megmentőm otthagyjon, de képtelen vol­
tam megszólalni. M egpróbáltam felülni, de az intenzív fáj­
dalom legyőzte a testem. A világ elnémult.
M egejtően édes hangokat hallottam a sötétben. A fe­
jemet forgatva szerettem volna megtalálni, honnan jön.
A nyakam merev volt, és a fejem olyan hangosan zúgott,
hogy csak a zene volt képes tom pítani, aminek sehogy sem
találtam a forrását. Abbahagytam a mocorgást, és csukva
tartottam a szemem, arra várva, hogy elmúljon a fájdalom.
- Eszméleténél van - m ondta egy hang a sötétben.
Felismertem, és ahelyett, hogy megijesztett volna, inkább
megnyugtatott. A zene újra elkezdődött, és rájöttem , hogy
ez egy lágy gitárnak a hangja. Halk dúdolás is kapcsolódott
hozzá, és én még mindig feküdtem és hallgattam a sötét­
ben, öröm öm re a muzsika betöltötte az űrt, megnyugta­
tott, és éreztem, hogy nem vagyok egyedül.
L átnom kell őt. K inyitottam a szemem, és felfedez­
tem , hogy leoltották a lám pákat. M ég m indig fekszem,

54
miközben a szemeim hozzászoknak a szoba sötétjéhez.
Nem a hálószobám ban vagyok. A m ellettem lévő gép és
a tü a karom ban, azok a jelek, amelyekre szükségem van.
ligy kórházi szobában vagyok. A gitárzene abbam aradt.
I 'élek m egfordítani újra a fejem, inkább óvatosan a tes-
icmmel fordulok.
A szellem egy sötét sarokban üldögél, és engem néz. -
Mit csinálsz? - sikerült végre megszólalnom rekedt sutto­
gással.
Elmosolyodott, felállt, és odajött hozzám. - N os, azt hi­
szem, ez elég nyilvánvaló - felm utatta a kezében lévő gitárt.
Nemcsak beszélni tu d o tt a szellem, de hangszeren játszani
is. M ég szerettem volna kérdezni, de a torkom rettenetesen
fájt. Letelepedett egy székre, amelyet valaki az ágyam m el­
lé húzott. - N em szükséges m ost beszélned. Autóbalesetet
szenvedtél, komoly sokkot kaptál, a bordáid eltörtek. Rá­
adásul csúnya zúzódásaid is vannak.
Emlékszem a tilos jelzésre, és a teherautó is túl gyorsan
jött felém, és tudtam , hogy nem fogok tudni megállni időben.
— Be volt kapcsolva a biztonsági öved, és a teherkocsi
az autód hátulját kapta el. A kocsi néhányszor m egpördült.
Anyukám vajon tudja? M eg fog ijedni. M ennyi ideje
történt? M iért egy szellem az egyetlen lény, aki velem van?
Felpillantottam a gépből kilógó zsinórokra, amelyekkel
össze voltam kapcsolva, és tisztán észleltem, hogy életben
vagyok. A jövőtől való félelmem, hogy esetleg m eghalha­
tok, enyhült, és belebám ultam azokba az intenzív sötétkék
szemekbe.

55
 - Anyu? - sikerült a száraz, fájdalmas torkom on kipré­
selni.
A szellem mosolygott. - Épp csak egy kávéért ugrott ki
néhány perccel ezelőtt. M indjárt visszatér.
Anyu itt van, és néhány perc múlva látni fogom. Úgy
éreztem magam, m int egy kislány a sötétben. Könnyek
m ardosták a szemem, az ajtó irányába sandítottam abban
reménykedve, hogy ham arosan ki fog nyílni, és megjelenik
anyu. Egy rövid, barna, göndör hajú nő jött be a szobámba,
anélkül, hogy az ajtót használta volna. Figyeltem őt, és rám
mosolygott, de megbám ulta a szobában tartózkodó m á­
sik szellemet is. Egyszer, amikor tízéves voltam, kórházba
kerültem, m ert tüdőgyulladásom volt, akkor fedeztem fel,
hogy milyen sok az eltévedt, bolygó szellem a kórházakban.
Ez a lélek a virágok fölé hajolt, amelyeket még eddig nem
vettem észre az ablak előtt. Úgy tűnt, azokat szagolgatta, és
gyengéden megbökte a „jobbulást!” feliratú lufikat, ame­
lyek egy tucat százszorszéphez voltak erősítve. Visszalestem
a szellemre, aki mellettem üldögélt. Úgy tűnt, engem mé­
regetett fürkésző tekintettel.
- Ugye látod őt? - kérdezte, és én bólintottam . A höl­
gyet figyelte, ahogy visszasandít rám még egyszer, m ielőtt a
falon keresztül távozik.
- M indig is láttad őket?
Sikerült úgy mosolyognom, hogy sejtetni engedtem,
hogy nem ő az egyetlen. Felhúztam a szemöldökömet, és
félreérthetetlenül rám eredtem . - Te is egy vagy közülük -
suttogtam.

56
 - Igen, úgy tűnik. De van egy kis különbség köztem és
;i szellemek közt.
Összeráncoltam a homlokom. - Mi? - Azt tudtam , hogy
i ud beszélni, és a szellemek sose szóltak hozzám, de ő ettől
még egy test nélküli szellem m aradt.
- N em m ondhatom meg, hogy mi vagyok. M ár így is
megszegtem a törvényt. - Inkább a m ögöttem lévő gépre
nézett csak, hogy ne találkozzon a tekintetünk. A szobám
ajtaja nyílt, és belépett anyám.
M agán érezte a tekintetem , szipogott, m ielőtt odaro­
hant hozzám. - Pagan, fenn vagy! Ó, édesem, bocsáss meg,
hogy nem voltam itt veled, amikor magadhoz tértél, telje­
sen egyedül és összezavarodva a sötét kórterem ben.
M ögé sandítottam , és láttam a szellemet, ahogy ott állt
a szexis mosolyával, amely tökéletesen szép ajkain ült, és
amelyhez kezdtem kötődni.
- Szükségem volt egy kis kávéra, és aztán elszaladtam
ezért az újságért is - m ondta, és felemelt egy zöld műanyag
táskát. - H add szóljak a nővérnek! Nyugodj meg! Egy kicsit
összetörted magad, de nemsokára meg fogsz gyógyulni. -
Könnyek szöktek a szemébe, és a kezével eltakarta a szá­
ját. - N e haragudj! - m ondta, és könnyes tekintettel nézett
rám. - Csak az autón gondolkodom, hogy nem zúzott össze
teljesen téged, ha nem zuhantál ki az ülésből. Én mindig azt
m ondtam , hogy kösd be a biztonsági övét, és pont az m en­
tette meg az életedet, hogy nem fogadtál szót. - Kisebb zo­
kogás tört ki belőle, és bocsánatkérőn mosolygott rám. - Ó,
kicsim. Annyira boldog vagyok, hogy kinyitottad a szemed!

57
 M osolyogtam rá, leplezni próbáltam zavaromat. - R end­
ben - suttogtam.
Lehajolt, és megpuszilta a homlokomat. - Rögtön itt va­
gyok. Szólnom kell egy nővérnek. M ár nagyon várják, hogy
m agadhoz térj.
Az ajtó felé indult, és én a szellemre néztem , aki a sarok­
ban álldogált kezében a gitárral. Olyan különös volt látni
őt egy gitárral. Szoktak az emberek gitárt látni lebegni a
levegőben? Úgy látszott, anyu sem vette észre, bár nem is
nézett más felé, csak rám.
- A biztonsági öv - suttogtam száraz ajkakkal. Bekötöt­
tem a biztonsági övét. Én mindig becsatolom. A szellem is
azt m ondta, hogy milyen jó volt, hogy be volt kapcsolva.
M iért gondolja anyukám, hogy nem volt, és épp ez m entet­
te meg az életemet? Közelebb lépett, és így közvetlen kö­
zelről nézett rám. Az arckifejezése azt m utatta, hogy nem
tudja, mit válaszoljon. M ielőtt felelhetett volna, az ajtó is­
m ét nyílt, és visszahúzódott a sarokba. Egy nővér érkezett
nagy vehemenciával, és m ögötte édesanyám. A válasz a
kérdésemre még váratott magára.

A szellem elment, mielőtt a nővér végzett volna velem, és nem

tért vissza. A következő alkalommal, amikor felébredtem,
gyorsan körbekémleltem a szobát, abban a reményben, hátha
visszajött, de most anyukám ült abban a sarokban, és bőszen
dolgozott a laptopján. Rám tekintett, és elmosolyodott.

58
 - Jó reggelt! - Az a félelem, amit tegnap este láttam az
arcán, eltűnt... Kevésbé tű n t feszültnek, és újra kezdett
olyan lenni, m int amilyen szokott. M ost hogy m agamhoz
tértem , és a nővér megnyugtatta, hogy ham arosan felépü­
lök, kevésbé látszott feszültnek, és újra a régi volt.
M osolyogtam. - N eked is - a torkom is egy kicsit jobb
volt, hála a jégkockáknak, amit megettem. A csészémért
nyúltam, és anyu gyorsan felpattant.
- N e mozogj! A törött bordáidat még egy darabig pihen­
tetni kell. - A szívószálat az ajkaimhoz tette, és én hideg vi­
zet kortyolgattam. Nagyon jólesett a torkom nak. - M iran­
da m ár hívott ma reggel, és m ondtam neki, hogy magadhoz
tértél tegnap este. M ost úton van ide Wyattel. - Anyu tar­
tott egy kis szünetet, és hátrapillantott az ajtó felé. - Leif
M ontgom ery a váróban volt egész éjjel. O tt aludt. K im en­
tem hozzá, és szóltam neki, hogy felébredtél, és kértem ,
hogy menjen haza, m ert úgysem tudsz látogatókat fogadni,
de m aradt. A nővérek megsajnálták, és adtak neki párnát
és takarókat - váltott tém át, m intha nem lenne semmi fo­
galma sem arról, hogy m iért akarta a váróban tölteni az
éjszakát. Annak emléke, hogy nem jött el tanulni hozzánk
K endra m iatt m ár átalakult. N em éreztem szomorúságot
és csalódottságot ezzel kapcsolatban. Azok a könnyek, am i­
ket a viselkedése váltott ki belőlem, értelm üket vesztették.
Anyu az alsó ajkát harapdálta. - Azt m ondta, hogy m iat­
ta jöttél el dühösen az iskolából. Én nem kérdezem, m iért
nem voltál az iskolában, vagy mi történt, hogy feldühített
- abbahagyta, és közben méregetett, várta, hátha m ondok

59
valamit. M it mondhatnék? Az az igazság, hogy nem szíve­
sen találkoznék Leiffel. Kis híján kinyírtam magam ezzel a
balesettel, és úgy viselkedtem, m int egy bolond szerelmes
lány.
- Egész éjjel itt volt? - kérdeztem, és vártam , hogy meg­
erősítse, hogy jól értettem -e.
Bólintott. - Azóta van itt, mióta értesült a balesetről.
M irandával ésW yattel együtt jött, de nem m ent el velük.
- Oké, ha akar, hadd jöjjön be, rendben.
Anyu láthatóan megkönnyebbült. Tuti, hogy attól tar­
tott, hogy esetleg azok után, hogy szegény srác az egész
éjszakát egy kényelmetlen váróban töltötte m iattam , nem
akarom majd látni. K irohant az ajtón, hallottam , ahogy
M irandával pusmog, ahogy elhaladt mellette. N em volt
kétséges, hogy azon vitatkoztak, hogy beengedjék-e Leifet
hozzám. M iranda lépett be, kezét a csípőjére tette, és szé­
les, derűs mosollyal nézett rám.
- D e jó, hogy magadhoz tértél! - m ondta, és odajött
hozzám, leült az ágyam melletti székre. Megfogta a kezem,
és csillogó tekintettel a szemembe nézett, közben a könnye­
ivel küszködött. M egszorítottam a kezét, és szertefoszlott
a tettetett mosolya. Zokogásban tört ki, könnyek folytak le
az arcát. Föltekintettem Wyattre, aki m ögötte állt, és en­
gem nézett. Bólintott, és erőltetett mosolynak nevezném,
ahogy rám sandított.
M irandát zokogás fojtogatta. - Bocsáss meg! Azt m ond­
tam, hogy nem fogok sírni. Tényleg felkészültem, hogy vi­
dám és derűs leszek, de eszembe jut az autód, és ahogy

60
hallom azokat a szavakat, hogy balesetet szenvedtél, és
kórházban fekszel eszméletlenül, újra és újra visszatérnek.
M egtörölte az arcát, és a könnyein keresztül rám m o­
solygott. - M ost annyira boldog vagyok! Tegnap volt éle­
tem legborzasztóbb napja. - A szájához emelte a kezem, és
megpuszilta.
-T u d o m - m ondtam egyszerűen. M ert nekem is az
volt. H a a helyemben lenne, és ő feküdne az ágyban itt, én
is ugyanígy meg lennék rémülve.
- H át nem érdekes? Egy nap két szabályt is m egsértet­
tél, lógtál az iskolából, és nem kapcsoltad be a biztonsági
övét, ez utóbbi azért érdekes, m ert te m indig is biztonsági-
öv-fanatikus voltál, aki állandóan arról papolt, hogy meny­
nyire fontos a használata. M i történt a tisztesség szobrával?
- kérdezte széles vigyorral az arcán Wyatt.
M osolyogtam, m ert a nevetés fájt, és M iranda tágra
nyílt szemekkel nézett rám. - Azt hiszem... - szerettem vol­
na tisztázni, hogy be volt-e kötve az övem, de nem tudtam
megmagyarázni azt, am it magam sem értettem , így csend­
ben m aradtam . Kopogtattak, és M iranda rám sandított,
idegesen az alsó ajkát harapdálta.
Lehalkult, szinte suttogta. - Azóta nem m ent el, hogy
tegnap eljött velünk. M ég a fociedzéséről is lógott.
Leifre néztem , ahogy belépett a szobába. Találkozott
a tekintetünk, egy pillanatra m egtorpant, m ielőtt beljebb
jött volna a kórterem be. Fogalm am sem volt, hogy mit
m ondjak neki, vagy esetleg ő m it fog m ondani nekem .
Ő volt az a srác, akit m entoráltam , és a váróban töltötte

61
az egész éjszakát, m ert nekem sikerült ekkora felhajtást
csinálnom az elm aradt óra m iatt. Valószínűleg ideges, és
szerintem az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy W yatt
és M iranda is itt van. Én sem szándékoztam világgá kür­
tölni, hogy a balesetem az ő hibája volt. Főleg, hogy nem
is gondoltam így. T udom , hogy én okoztam . Túlságosan
egyszerű lett volna őt hibáztatni. A zonban a két legjobb
barátom előtt iszonyú ciki lenne. N em szeretném , hogy
elm enjenek, m ert a jelenlétükben nagyobb biztonságban
éreztem magam . V isszapillantottam Leifre, a szeméből
láttam , hogy a m ondandójához nem hiányzik közönség,
de nem kérhette meg őket, hogy távozzanak. Tekintetbe
véve, hogy az egész éjszakát a váróban töltötte, m ert b ű n ­
tudata volt, ez nem tű n t igazságosnak. Fontos volt, hogy
elrendezzük a dolgokat, hogy nyugodt szívvel hazam e­
hessen.
M irandához és Wyatthez fordultam. - Hagyjatok m a­
gunkra egy percre, légy szíves!
M iranda ingerülten Leifre tekintett, és bólintott. Fi­
gyeltem, ahogy felállt. Az, ahogy Leifet bám ulta, nem volt
újdonság, de a harag, ami a tekintetében volt, az igen. M i­
után lerendeztem a dolgokat Leiffel, a barátaim m al is tisz­
tázni kell a történteket. M iután becsukódott m ögöttük az
ajtó, teljes figyelmemmel felé fordultam.
-T e g n a p ... istenem... - Kezével kócos, szőke hajába
túrt, és behunyta a szemét. - Az én hibám , hogy itt vagy.
Tudom , azért mentél el a suliból, m ert dühös voltál. Lát­
tam a szemedben, de nem tudtam , hogyan beszéljük meg

62
 hirtelen ismét elhallgatott, és mélyen a szemembe nézett.
Nem tudom elmondani, mennyire sajnálom!
M egráztam a fejem. - N em a te hibád. Én hoztam rossz
d öntést.
- N em , az én hibám. Láttam a könnyeket a szemedben,
Pagan, és ez nagyon rettenetes volt, de akkor sem találtam
a megfelelő szavakat. M eg szerettem volna magyarázni, de
tök béna voltam.
N em hagyhattam , hogy magát okolja a hülyeségem mi­
att. - Hagyd abba az önostorozást! El kell, hogy ismerjem,
én viselkedtem idiótán, m ert nem jöttél, és nem telefonál­
tál. N em kellett volna felhúznom magam, m ert K endrá-
val voltál, ez hülyeség volt. - N em is tudom , m iért lettem
dühös egy ilyen apróság miatt. Egy srác után sírni, ez nem
én vagyok. A könnyeimmel küszködtem, és ez annyira fel­
kavart, hogy m ennem kellett.
A kezével a pezsgőszínű rózsák felé nyúlt, amelyekből
két tucat hevert az ablak melletti asztalon, és lágyan meg­
érintette az egyiket. - Azért m entél el, m ert m egbántot­
talak. Ez pedig az én saram - m ondta egyszerűen. N em
akartam , hogy tovább gyötörje magát emiatt. T ú l kellett,
hogy tegye m agát a történteken, és haza kell mennie.
- Leif, én a m entorod vagyok. M ég barátok sem va­
gyunk. Lógtál az egyik óráról, és elfelejtettél szólni nekem,
em iatt nem lett volna szabad m egsértődnöd. Túlértékel­
tem a kapcsolatunkat. Te sosem céloztál arra, hogy köz­
tünk több is lehetne, m int közös tanulás. A suliban sosem
beszélgetünk, nem találkozunk, csak nálam, amikor együtt

63
dolgozunk. Ez az én hibám volt. Ne hibáztasd magad töb­
bé, és nyugodtan menj haza! - Ez utóbbit olyan lágy han­
gon m ondtam , hogy nem volt bántó egyáltalán. A hom lo­
kát ráncolta, és odalépett az ágyamhoz.
- Azt hiszed, hogy én csak a m entorom ként tekintek
rád? - kérdezte. Bólintottam, nem értettem , hogy mire
gondol. Szomorúan mosolygott rám. - Ez is az én hibám.
Sosem jelentett számomra problém át, hogy kifejezzem, ha
érdekel egy lány, eddig... - Fogalmam sem volt, hogy mire
akar kilyukadni, így csendben m aradtam . Leült arra a szék­
re, amelyet néhány perccel ezelőtt M iranda hagyott üresen.
- Tudtam , hogy nem kedvelsz, amikor elvállaltad, hogy
mentorálsz. N em kellett aznap a folyosón m ondanod, m ert
anélkül is észrevettem. M indig is tudtam , hogy nem csípsz,
de én mégis azt szerettem volna, hogy te segíts nekem. Azt
akartam , hogy te legyél az egyetlen, aki tudja a titkomat.
Sosem gondoltam volna, hogy az a lány, aki lenéz, olyan
vicces. Nagy meglepetés volt megtapasztalni, hogy azt
a lányt, akit első óta figyelek, éppolyan gyönyörű belülről,
m int amilyen vonzó kívülről. Megleptél, nem tarto tt soká­
ig, hogy ezt felfogjam. - Szomorú mosoly suhant végig az
arcán. - Mivel a suliban mindig olyan megközelíthetetlen
voltál, így m egtartottam a távolságot. Próbáltam veled be­
szélgetni, és még randira is megpróbáltalak elhívni, de a te
közömbösséged ijesztő volt. N em akartam , hogy az estéink
kínosak legyenek, így nem próbálkoztam többé. Alig vár­
tam , hogy az estéink egész napra változzanak. N em akar­
tam tönkretenni.

64
 Tekintete az ölében ökölbe szoruló kezére esett. - Aztán
Kcndra felhívott, és elkezdett sírni, azt m ondta, hogy m ost
beszélnie kell valakivel, és én vagyok az egyetlen, akiben
megbízik. M ondtam neki, hogy m ost máshová kell m en-
ncm, de ő egyre keservesebben sírt, és könyörgött. M eg­
ígértem, hogy beugrók hozzájuk. O tthoni problémákkal
küzd, amelyekről m ár tudtam korábban is, és szüksége volt
valakire, aki meghallgatja. Amikor rájöttem , hogy nem fo-
i;om tudni otthagyni, hívni akartalak, de képtelen voltam
(.-lőtte telefonálni, hogy megmagyarázzam. így nem is ke­
rült rá sor. Inkább felkészültem egy rossz jegyre. Fogalmam
sem volt, hogy ez téged ennyire bánt majd. - Felpillantott
rám fájdalmas kifejezéssel a tekintetében. -T év e d te m , so­
hasem voltam ennyire dühös magamra. - Állt, a kezét meg-
semm isülten a farmerzsebébe tette.
M osolyogtam. - N e légy dühös magadra! N em hibáz­
tatlak. - M ég szerettem volna m ást is m ondani, de nem
tettem . Rám nézett, m ielőtt bólintott.
- M aradt még esély, nem rontottam el teljesen m indent
kettőnk közt? - kérdezte.
- M i az, ami m iatt aggódsz, hogy elrontottad? A m ento­
rod m aradok, ha ez az, amit kérdezel.
Lágyan felkacagott, és gyengéden megfogta a kezem. -
N agyon hálás vagyok, hogy a m entorom maradsz, de én
nem ezt kérdeztem. Voltam m ár betojva, hogy m indent el­
rontok, de azt hiszem, hogy m ost m ár úgysem tudom job­
ban elszúrni. - Visszaült a mellettem lévő székre, és ártat­
lan nagy kék szemekkel bám ult rám, amelyeket sűrű pillái

65
kereteztek. - N em akarom, hogy csak a m entorom legyél,
hanem az a lány, akit m inden reggel keresek a folyosón,
foglalom a helyet neki a menzán. Szeretném, ha te várnál
rám, amikor lejövök a meccs végén a pályáról. Szeretném,
ha te lennél az, akit ha felhívok, mosolyt csalsz az arcomra.
- M élyen a szemembe nézett. Leif M ontgom ery idegesnek
tűnt.
Várta, hogy megszólalok. Láttam a kérdést a szemében.
Leif azt akarta, amit korábban én is szerettem volna. Akkor
m ost m iért olyan nehéz ezt elfogadni? Szorongás volt a sze­
m ében, és végül sikerült bólintanom . Beleegyeztem, hogy
megváltozzanak a dolgok kettőnk közt, de valahogy mélyen
éreztem, hogy ez nem helyes.

66
 ÖTÖDIK FEJEZET

ü g y egész hetet töltöttem a kórházban. M inden éjjel lágy

gitárzene dallamára merültem álomba. Amikor az éjszaka kö­
zepén felébredtem, sohasem az üres kórterem, hanem a sötét,
rejtélyes szellem miatt, akihez egyre inkább kötődtem. Az ár­
nyékban üldögélt, altatódalt játszott, amely nekem szólt.
Leif minden nap közvetlenül a fociedzés után bejött, és
becsempészte a táskájában a kaját, amit előzőleg kértem.
Együtt megcsináltuk a házit, és aztán tévéztünk, és felfaltuk,
amit hozott. Szórakoztató volt a jelenléte. Im ádtam minden
pillanatot, amit együtt töltöttünk. Azonban éjjel, amikor
a szellem a szobámban üldögélt, és nekem játszott, úgy tűnt,
a zene betölti a magányos helyet. Szükségem volt rá, és nem
értettem. Vágyakozásom a szellem után megrémített, és le­
nyűgözött. Utolsó éjjel a kórházban a gitármuzsikához ének
is társult. Az altatódalnak szövege is lett.

A z élet, mit élek, megköti kezem,

s a fontos dolgokat veteti el velem,
e sötét világban kóborolva nem tudom, mi az igaz,

67
 5 ki vagyok én, habár már tudtam azt,
míg te meg nem jelentél.
A z élet számomra örök vándorlás volt, tudtam,
semmi sem tarthat itt e földön,
míg te meg nem jelentél.
Érzem minden szív fájdalmát, amit elveszek.
Érzem a vágyat, hogy visszaadjam, és nő benne a gyűlölet
a sötétség iránt, mely szorosan ölel, de a fény már vonzza
a lelkem,
az űr, mit fájdalommal töltöttem,
többé már nem ural, nem szólít engem,
mert te megjelentél...

A pilláim elnehezedtek, és az álom legyőzött, de fájt a szí­

vem a szavaitól. A szavak, amelyeket ism ertem , számára
sokkal többet jelentettek, m int amit én m egértettem . A dal,
amellyel álomba ringatott, sokkal mélyebb volt, m int azt
képes lettem volna valaha is felfogni.

M iranda odaszaladt hozzám. Elérkezett a pillanat, hogy

Leif kinyissa az iskolaajtót, és addig tartotta, amíg be nem
léptem. Az arcán tükröződő izgalom hatására barna szemei
idegesen pislogni kezdtek. Mosolyogtam, vártam , hogy
megmagyarázza az eufórikus viselkedését. M ióta hazatér­
tem a kórházból, rengeteget voltunk együtt. Visszatérésem
az iskolába nem lehetett ennek oka.

68
 H irtelen m egtorpant, és Leifre pillantott, aki a torkát
köszörülte. - N éhány perc múlva jövök vissza - m entette ki
m agát mosolyogva, és egyenesen a szekrényem felé tartott,
hogy odavigye a könyveimet.
- Nagyszerű, elment. M ost m ár áruld el, hogy mitől
vagy ma reggel ennyire feldobva! - kérdeztem.
Kezét az enyémbe öltötte, és a fülemhez hajolt. - D ank
Walker itt van, m árm int a mi iskolánkban. Beiratkozott
a sulinkba. El tudod ezt képzelni? Azt hiszem, hogy tavaly
A labamában, M obile-ban járt gimibe, amikor a bandájá­
val megcsinálták a nagy slágerüket, amelyet az Államokban
m indenütt elkezdtek játszani, csak itt délkeleten nem. O,
el se hiszem! Nálunk? Fogadjunk, hogy ha ide fog járni
a gimibe, a mi kis tengerparti városunk iránt is megnövek­
szik az érdeklődés. Tényleg nem tudom elhinni!
N em tehetek róla, de mosolyognom kellett M iranda iz­
gatottságán, még akkor is, ha halvány fogalmam sem volt
arról, ki a csoda D ank Walker. Sohasem hallottam róla vagy
a bandájáról ezelőtt. Követtem M iranda lökött tekintetét,
és hirtelen felfedeztem a szellemet. M últ éjjel nem akartam
elaludni, hogy lássam, amikor megjelenik a szobámban, és
énekel nekem, hogy elaltasson. De nem jött. M ost, hogy
láttam , m egkönnyebbülten sóhajtottam fel. Nagyon meg­
ijedtem attól a gondolattól, hogy nem láthatom többet.
Rámosolyogtam, habár tudtam , hogy úgy kellene viselked­
nem , m intha nem lenne ott, de képtelen voltam rá. D e ak­
kor rádöbbentem , hogy tényleg jelen van. Sötétkék szeme
boldog volt, és kevésbé volt riadt, m int emlékeimben. Oda

69
akartam m enni hozzá, és m ondani neki valamit, de nem
tudtam , mivel a folyosó tele volt emberekkel. Bólintott,
m intha egy kérdésre válaszolna, de le sem vette rólam a
szemét. Kedves mosoly jelent meg az arcán, az elégedett
mosoly helyett. Aztán lassú mozdulattal a szőke lány felé
fordult, aki ott állt és vihorászott, egy magazint lebegtetett,
és egy tollat nyújtott át neki.
Úgy néztem, m intha egy különös álom foszlana szét,
mivel mosolygott, és bólogatott a lány szavaira. Aláírta az
újságot, amit a lány a kezébe nyomott, aztán visszaadta.
Hallottam , ahogy M iranda m ond valamit mellettem, de
úgy tűnt, m intha mérföldekkel odébb volna. Valami baj
van. Tettem felé egy lépést, képtelen volt elnézni másfelé.
M osolygott rám szexis, széles vigyorral, aminek következ­
tében megjelent az arcán a vonzó gödröcske. H irtelen bo-
csánatkérően somolygott rám, majd ismét elfordult, hogy
elvegyen valamit egy másik lánytól, hogy aláírja. M egder­
m edtem , próbáltam felfogni, hogy mit is látok.
- Pagan, m ost m ár jó lenne, ha leállnál. Jön Leif, és ha
meglátja, hogy úgy bámulsz D ank Walkerre, m intha fel
akarnád falni a szemeddel, akkor baj lesz.
Elkaptam a tekintetem a szellemről, és hirtelen a barát­
nőm re m eredtem . - Miii? - sikerült kipréselni magamból a
fejemben kavargó rengeteg kérdés közül.
M iranda vigyorgott, és a fejét rázta. - H é, te csaj, rosz-
szabb vagy, m int én. Én legalább nem m entem oda, hogy
bepróbálkozzak, amikor az irodában láttam. Természe­
tesen, úgy látszik, hogy nem vette észre az érdeklődésed.

70
Még szerencse! N em is értem , hogy mi történ t veled, te
mindig olyan távolságtartó vagy...
Értetlenségem ben a fejemet ráztam. - Miii van? - kér­
deztem újra.
- M ár értesültem a nagy hírről - szólalt meg mögülem
Leif, és tudtam , hogy felé kellene fordulnom , és ránéznem ,
de még képtelen voltam. M indenki látja a szellemet! Sem ­
mi kétség! Behunytam a szemem, mély levegőt vettem, és
aztán kinyitottam, hogy lássam M irandát, aki derült arccal
bám ult rám.
- T e látod őt? - kérdeztem suttogva. Figyelmeztetően
pillantott mögém, ahol tudtam , hogy Leif áll, és aztán egy­
szerre tekintettek oda, ahol a szellem álldogált.
Egyszer csak a szeme találkozott az enyémmel, és las­
san bólintott. - Igen, de melyikükről is van szó? - kérdezte
halkan suttogva. Gyorsan abba az irányba fordultam , ahol
a szellem még mindig álldogált, és a diákokkal beszélgetett,
miközben autogram okat osztogatott. M iranda közel hajolt
a fülemhez. - O D ankW alker, mindenki látja őt. Bevetted
m ár a gyógyszereidet ma reggel? M ert igencsak furán vi­
selkedsz.
DankW alker. A szellem, az én szellemem, DankW alker,
a rocker? Egy kéz pihent a vállamon, és lassan fordultam
Leif felé. Tekintete éppolyan aggódó volt, m int M irandáé.
M egráztam a fejem, hogy kicsit kitisztuljon, és mosolyt
erőltettem az arcomra. - Anyu beadott néhány fájdalom-
csillapítót, és szerintem egy kis kavarodást okoztak a fe­
jem ben - hazudtam , és elfogadtam M iranda bocsánatkérő

71
mosolyát. Leif is somolygott, és karjai oltalmazóan fonód­
tak vállaimra.
- M ajd én vigyázok rád! Gyerünk, m indjárt kezdődik
az első óra. M ár nálam vannak a könyveid. - Lépkedtem
Leif mellett, megkönnyebbülve, de csalódottan, hogy el­
sétálunk a szellem mellett. Várakoztam, hátha felébredek
ebből a különös álomból, és hallom a szellemet lágyan gi­
tározni a szobámban.
O daértem az angolirodalom-órára, m ielőtt észrevettem
volna, hogy Leif abba az irányba terelt. Aztán szembefordí­
tott magával. - H a szükséged lesz rám, csak szólj, és rögtön
itt termek. Rendben? - Bólintottam , és még gyorsan adott
egy puszit, mielőtt megfordult, és otthagyott a terem ajta­
jánál. Beléptem, miközben próbáltam elnyomni a vágyat,
hogy ne pillantsak vissza a szellemre, akit sokan vettek kö­
rül, és akit DankW alkernek hívtak. Az első padba ültem le,
és épp kinyitottam a könyvem, amikor meleg bizsergés sza­
ladt át a testemen. Riadtan kaptam fel a tekintetem . D ank
felém tartott. A többi srác között kukucskáltam. M indenki
őt nézte. A csajok kuncogtak, és sugdolództak. Ez csak egy
őrült álom. M ögöttem ült le, és igyekeztem úrrá lenni a re­
megésen, amit a közelsége miatti melegség érzése váltott ki.
Ilyen még sohasem fordult elő velem azelőtt.
- N em hiszem, hogy ismerjük egymást. D ank Walker
vagyok - az ismerős, lassú hanghordozás... biztos, hogy
nem álom.
M egfordultam , hogy ránézzek. Ha bevettem volna a fáj­
dalomcsillapítóimat ma reggel, meg lennék győződve arról,

72
hogy tévedek. De nem volt semmiféle mentségem erre
a hallucinációra. - N em értem - m ondtam egyszerűen.
Egy bocsánatkérő mosoly jelent meg az arcán. Az ajkai
teltebbek voltak m ost, hogy húsvér volt.
- Tudom , bocs.
T úl nagy kérés lenne, hogy elmondja, mi történik? H a ez
a valóság, akkor borzasztóan jó lenne, ha elmagyarázná
nekem, hogy lehet, hogy ilyen hirtelen az élők világában
mindenki látja őt. Egyébként pedig m iért hiszik róla azt,
hogy rocksztár. N em szólt többet, de le sem vette a sze­
m ét rólam. Valaki odajött hozzá, és autogram ot kért tőle,
megrázta a fejét, anélkül hogy levette volna rólam a tekin­
tetét. A terem ben úgy tűnt, mindenki bennünket bámul.
Itt nem tudtam beszélgetni vele, és lehetetlen volt, hogy
választ kapjak a kérdéseimre. Elkaptam a szemem meleg
tekintetéről, és visszafordultam a padom felé. Úgy tűnik,
ha nem ébredek fel ham arosan, akkor kénytelen leszek be­
érni annyi magyarázattal, hogy: bocs.
- Csendesedjenek m ár el! - hatolt keresztül Mr. Brown
hangja az izgatott suttogáson és idétlen vihogáson. - Én
m egértem , hogy nagyon izgalmas, ha egy - M r. Brown ke­
zével D ank irányába m utatott - olyan fiatalember van kö­
rünkben, akinek tehetsége sokuknak nyújt élvezetet. Azon­
ban m ost m ár ideje, hogy abba a szépségbe m erüljünk el,
am it az angol irodalom tartogat. M r. Walker nagyságának
pedig ebédidőben adózzunk.
- M a befejezzük Shakespeare életm űvének tanulm á­
nyozását. Az idén m ár csak érintőlegesen foglalkoztunk

73
vele, úgy érzem, fontos, hogy más híres drám aírókra is
fókuszáljunk, akiknek a m unkássága nagy hatással volt rá.
Az ókori görög szerző, Aiszkhülosz is nagy hatással volt rá
a műveivel. Valójában a különböző ókori források szerint
hetven és kilencven közöttire tehető a neki tulajdonítha­
tó színdarabok száma. Azt hiszem, pénteken m egkértem
önöket, hogy olvassák el az Aiszkhüloszról szóló fejezetet,
és mivel itt volt közben a hétvége, tudom , hogy ez túl nagy
kérés volt. A zonban van önök között valaki, aki mesélne
nekem valam it arról, am it olvasott? - M r. Brown össze­
kulcsolta a kezét a mellkasán, a nagy kerek hasa fölött.
A terem csendes m aradt. A hétvégém et azzal töltöttem ,
hogy m egpróbáltam bepótolni m indazt, am iről lem arad­
tam a suliban, és Aiszkhüloszról olvasni pedig nem volt
annyira fontos. M ég a figyelés is nehezem re esett jelen
esetben.
- Csak hat tragédia m aradt ránk teljesen: Perzsák, H e­
ten T héba ellen, Oltalomkeresők, az Oreszteia-trilógiaként
ismert három tragédia: Agamemnón, Aldozatvivők és az
Eumeniszek. - D ank selymes hangja hatolt át a term en, és
Mr. Brown meglepődve bám ult hátra.
- H ét, M r. Walker. M egfeledkezett a Leláncolt Prom é­
theuszról.
- A Leláncolt Prom étheusz szerzősége vitatott. Szé­
les körben elfogadott, hogy ez egy későbbi szerző műve -
D ank hangjában volt némi unalom.
M r. Brown hirtelen kiegyenesedett, és D ankre m eredt,
lassan mosoly jelent meg az arcán. - Ezért ez az inform áció

74
nem is került bele az önök tankönyvébe. Széles vigyorral
pillantott az osztály m aradék részére, m intha valakitől egy
tucat fánkot kapott volna. - Úgy tűnik, zenész barátunk
igen alaposan felkészült.
C sendes kuncogást hallottam m agam m ögül, és a vál-
lam fölött D ankre sandítottam , hogy vajon engem néz-e.
Olvas a gondolataim ban? K ülönleges képességekkel
rendelkezik? Elfordultam tőle, behunytam a szememet,
és próbáltam elraktározni azokat a kérdéseket, amelyek
Dankkel kapcsolatban m erültek fel bennem az órán.
- Nagyon jó. Az idei tantervnek megfelelően be kell
szerezniük az Oreszteia köteteit: az A gam em nónt, az Al-
dozatvivőket és az Eum eniszeket. Aiszkhülosz tanulm á­
nyozását az Agam em nón olvasásával kezdjük. Ki hozta
el a könyvet, am it pénteken kértem? - A tankönyvem re
és a füzetem re pillantottam . L eif nem tudta, hogy ki kell
vennie a szekrényből. - O, h át új diákunk ism ét meglep! -
Feltekintettem , és láttam , hogy M r. Brown D ank asztala
felé bólint. - Az a könyv a padján nem az, M r. Walker?
- D e igen, uram - válaszolta D ank, és önkéntelenül
m egrem egtem . Azt hiszem , újabb lágy kacagást hallottam
a hátam mögül.
- N os, akkor lenne olyan kedves, hogy el is kezdi az
olvasást? Mivel úgy tűnik, hogy a többiek hiába voltak itt
pénteken, emlékezetkieséssel küzdenek.
D ank a torkát köszörülte, és elkezdett olvasni. - O, Istenek,
szabadítsatok meg minden fájdalomtól, amelyet nekem tar­
togattatok, egész évben az Atreidákat védtem, és szolgáltam

75
őket, hűséges kutyaként. Ismerem a csillagokat, az éj seregeit,
akik vezérelnek mindeneket, akik havat hoznak vagy a nyár
termését, megadnak mindent, az ég csodálatos királyai, is­
merem őket, amikor felemelkednek, és elbuknak... és most
látom a fényt, a jelzőtüzet kitörni Trójából, azt kiáltja, Trója
elveszett. így parancsol, hatalmas reménnyel teli...

Az óra igen gyorsan telt el, D ank hipnotikus hangjával

uralta a term et. A csengő hangjára riadtam fel. M egráz­
tam a fejem, hogy megpróbáljak az olvasásával előidézett
transzállapotból magamhoz térni. Felálltam, és a könyve­
im ért nyúltam, tudtam , hogy Leif az ajtóban lesz, és rám
vár, hogy elvigye a következő órára. Nagy erőfeszítés volt,
hogy ne pillantsak Dankre.
A vihorászó lányok és a rajongók tábora m iatt sikerült
elérnem Leifet anélkül, hogy tolonganom kellett volna, és
D anket néztem volna.
- H át nem volt szórakoztató az óra? - húzta fel a szem­
öldökét, és m utatott a fejével abba az irányba, ahol D ank
álldogált hölgyrajongói körében.
Vállat vontam. - N em igazán. Tragikus, görög darabok,
csak a szokásos. - Leif egy könnyed mosolyt küldött felém,
mielőtt a könyveimért nyúlt.
- Örülök, hogy m ár beléptem a képbe, m ielőtt D ank
Walker feltűnt - m ondta viccelődve, de egy kicsit élesen.
Fel sem néztem. - M ire célzol? - Vajon észrevette a hal­
vány pírt az arcomon, amikor D ank nevét említette? Iste­
nem, remélem, nem.

76
 - A csávó úgy tűnik, le sem veszi a szemét rólad. N em
hibáztatom . - Leif a vállam köré csúsztatta karjait, és kö­
zel húzott m agához, m intha nagyon fontos lenne, hogy
így tartson. H irtelen b ű n tu d a t tö rt rám . Az, ahogy rem eg­
tem , és olvadoztam D ank közelségében, nem volt korrekt
Leiffel szemben. Egy különös belső erő arra késztetett,
hogy m egforduljak, és elkapjam L eif oltalmazó karját.
Lehet, hogy ez álom?! Olyan volt, m intha egy külső erő
m egpróbált volna arra kényszeríteni, hogy megállják, és
visszaforduljak.
- M inden rendben? - kérdezte Leif gondoskodón. T ud­
tam , hogy azt hiszi, elvesztettem az eszem. M inden arra
utalt, hogy nem viselkedek normálisan.
M egnyugtatóan mosolyogtam rá. - Jól vagyok. - Lehe­
tetlen volt a láthatatlan gyeplővel harcolni, visszapillantot­
tam , és rögtön felfedeztem a lányokkal körülvett D anket,
de a szeme rajtam időzött. M ég ilyen távolságból is érez­
tem a melegséget, tekintetének erejét.
- Úgy tűnik, elég vonzó jelenség - motyogta Leif, m ert
tekintetével követte az enyémet. Visszafordítottam a fejem,
és nagyon dühös voltam m agam ra, hogy így m egadtam
magam , és bám ultam . Leif hangjának komolysága figyel­
m eztetett erre. Rendeznem kellett a helyzetet.
- N em is tudok mit kezdeni ezzel a rockzenész dolog­
gal. Őszintén halványlila fogalmam sincs, hogy m it énekel
és milyen bandában játszik.
Leif hom lokon csókolt. - Bárcsak ezt a rocksztár is hal­
lotta volna. - Úgy tűnt, megnyugodott.

77
 - E z nem igaz, Pagan! Nagyon is élvezed a te kis privát
koncertjeid, amit minden éjjel kapsz, amíg alszol.
Lemerevedtem, miközben Leif karja szorosan tartott.
Mi a fene volt ez? D ank olvas a gondolataimban? Istenem,
ez csak álom lehet! M indjárt megőrülök. Elengedtem Leif
karját, és olyan erősen csíptem meg magam , amennyire
csak tudtam .
- M it csinálsz? - kérdezte Leif zavart tekintettel az ar­
cán. Az arcom felforrósodott. Ereztem, hogy m ásodper­
ceken belül teljesen elvörösödök. N em tudtam eldönteni,
hogy ez annak köszönhető, hogy D ank valamit a fülembe
súgott, pedig egy egész folyosó választott el bennünket,
vagy m ert túl erősen sikerült megcsípni magam.
- Nyugodj meg, Pagan, csak te hallasz engem. Tüntesd el a
bájos pírt az arcodról! Különben a barátod, aki veled van, azt
fogja hinni, hogy megőrültél.
M egfordultam , ekkor szükségem volt arra, hogy lás­
sam, hol van. D ank hangja volt, ebben biztos voltam.
Olyan tisztán hallottam , m intha közvetlenül m ellettem
állt volna, és a fülembe súgta volna. Pedig D ank nem
volt m ellettem . O tt álldogált, ahogy emlékeztem, a fo­
lyosó túlsó felén, egy vörös fejű elsős csajt hallgatott, aki
a m ennyországban érezte m agát attól, hogy a rocksztár
kitüntette a figyelmével. H unyorított, és egy h u n cu t m o­
solyt küldött felém, m ielőtt visszanézett az oldalán lévő
lányra. Elnyom tam a félelmet, amely átfutott rajtam , és
elfordultam tőle. Tényleg ő szólt hozzám a folyosó túlol­
daláról, és senki sem hallotta?

78
 - Jól vagy, Pagan? - Leif hangja szakította félbe a páni­
komat. Sikerült mosolyt erőltetnem az arcom ra, és bólin­
tottam .
- Igen, csak azon gondolkodom, hátha elfelejtettem va­
lamit, de nem.
Leif kuncogott. - A gyógyszer még mindig összezavar? -
kérdezte úgy, hogy segített visszatérnem a valóságba.
- H m . Azt hiszem, igen. - Bárcsak bevettem volna
a gyógyszert ma reggel, m int ahogy állítottam , akkor leg­
alább m indezt arra foghattam volna. D e tudtam az igazat.
N em vettem be semmit. Egyszerűen csak saját magamtól
kezdek megőrülni.

- Beszéltem Leiffel a szónoklatórán, és azt javasoltam,

hogy mi négyen m enjünk el moziba ma este, és ünnepel­
jük meg az iskolába való visszatérésedet - m ondta M i­
randa a büféasztal másik feléről. Annyira belem erültem a
gondolataim ba, hogy észre sem vettem , hogy leült velem
szembe.
Felkaptam a tekintetem . - Ez nagyon jó ötlet!
M iranda a hom lokát ráncolta, lehajtotta a fejét, és közel
hajolt hozzám. - M inden rendben?
M osolyogtam, és bólintottam . N ehéz volt meggyőzni
a legjobb barátnőm et, hogy nem vagyok kikészülve. Ahogy
gondoltam , felhúzta a szemöldökét, és „egy szavad sem
hiszem ” kifejezéssel az arcán nézett vissza rám, miközben

79
visszaült. Szerencsére Wyatt jókor csatlakozott hozzánk,
hogy esélye se legyen a további kérdezősködésre.
- M a este m iután Leif túl lesz a fociedzésen, moziba
megyünk, hogy együtt ünnepeljük Pagan felépülését.
Wyatt aggódó arccal pillantott rám. - Biztos, hogy jól vagy?
Bólintottam. - Biztos, sokkal jobban vagyok. Szüksé­
gem van egy kis kiruccanásra, és hogy végre valami nor­
mális dolgot csináljak.
M iranda mosolya újra felragyogott. - Akkor m inden
rendben. M ost m ár csak azt kell eldöntenünk, hogy mit
fogunk megnézni. M iranda elkezdett bámulni valamit a fe­
jem fölött. - Ez aztán csúcs! - m ondta undorral a hangjá­
ban.
Visszapillantottam, hogy lássam, mi volt ennyire ide­
gesítő a számára. K endra sétált el D ank karjába karolva,
félénken mosolygott rá, miközben a fiút hallgatta. Nyilván­
valóan élvezte a lány figyelmét. N em ő lesz az első hím, aki
áldozatul esik a figyelmének. K endra maga a megtestesült
tökély, kivéve a személyiségét. Visszafordítottam a fejem, és
abban reménykedtem, hogy sikerül palástolni a gyomrom­
ba feltörő érzéseket. Kettejük látványa, ahogy kéz a kézben
voltak, egy kicsit megviselt.
- N em is ő lenne, ha nem startolna rá a rocksztárra -
m ondta M iranda megvetéssel a hangjában, m ielőtt beka­
pott egy falat salátát.
- Remélem, nem féltékenységet hallok a hangodban!
K ülönben elszáll m inden önbizalmam - ugratta Wyatt, és
M iranda rámosolygott.

80
 - H át persze, hogy nem. Csak azt kívánom, hogy D ank
Walker bárcsak ne ezzel a lotyóval nyomulna. Rengeteg
inás szép lány van ebben az iskolában, aki sokkal jobb fo­
gás lenne.
Wyatt hangosan kuncogott. - M int ki?
M iranda vállat vont. - N em tudom . Csak más legyen,
m int Kendra. - Wyatt hangosan felnevetett, és a fejét rázta.
- M iről m aradtam le? - kérdezte Leif, ahogy mellém
telepedett.
- Semmiről - vágtam rá egy kicsit túl gyorsan.
Wyatt a fejével odam utatott, ahol D ank és K endra ket­
tesben egy asztalnál üldögélt. - M iranda úgy véli, hogy
bárki jobb fogás lenne a rocksztárnak Kendránál.
Leif bólintott. - Bizonyára igaza van. De am int abba­
hagyja a csajommal a szemezést, engem nem érdekel, hogy
kivel kavar.
M iranda meglepődve pislantott rám. - Tényleg, veled
szemez?
Kikerekedett a szemem. - N em - hirtelen válaszom,
még számomra sem volt hihető.
- De igen - m ondta Leif, és az asztal alatt megfogta a
kezem. Egy kicsit megszorította, m intha beleegyezést vár­
na. Sóhajtottam , és lazítottam. Semmi értelm e a vitának.
Tudtam , hogy gyakrabban nézett rám, m int a többiekre.
Fel sem fogtam, mekkora birtoklási vágyam volt iránta,
míg meg nem láttam Kendrával. Lehet, hogy K endrához
is elmegy, hogy álomba ringassa a gitárjával, és lenyűgöz­
ze a gyönyörű zenéjével. Halk kuncogást hallottam , Leif

81
és Wyatt felé fordultam , akiknek teli volt a szája. M egder­
m edtem , és visszalestem arra az asztalra, ahol D ank ben­
sőséges beszélgetésbe m erült Kendrával. Levette a szemét
róla egy pillanatra, hogy egy derűs pillantást vessen rám,
m ielőtt újra visszafordult a mellette ülő szőkéhez.

92
 HATODIK FEJEZET

—F o g a d ju n k , hogy ez életed első focimeccse! - m ondta

anyu, és szélesen mosolygott. A mosogatónál álldogált,
ahol a tésztát szűrte le.
Vállat vontam. - Azt hiszem.
Rám pillantott. - És utána randizol az irányítóval? -
épp elkezdtem válaszolni, amikor egy szellem sétált be
aNyomás és kötés: A duprint Kft.
Felelős vezető: T ó th Béláné ügyvezető igazgató
konyhába a csukott hátsó ajtón keresztül. H irtelen le­
derm edtem . Régen járt szellem a házunkban. Fiatalnak
látszott. A haja hosszú, göndör, szőke fürtökben om lott le
a vállára. Úgy tűnt, m intha a derekát is körbefonná. A szo­
kásos m ódon kezdtem viselkedni, és úgy tettem , m intha
nem látnám , de ő megállt közvetlen előttem , és alaposan
szemügyre vett. Szemei áttetszőek voltak, szempillái hihe­
tetlenül hosszúak, de mivel szőkék, alig láthatóak. A fejét az
egyik oldalra billentette, miközben egyre közelebb jött, és
úgy tanulmányozott, m intha egy különleges tudományos
kísérletet látna, ami lenyűgözi őt.

83
 - Édesem? - anyu hangja ébresztett fel a transzból. El­
kaptam a tekintetem et a szellemről, aki még vizsgálgatott.
Annyira közel állt hozzám, hogy elérhettem és megérint­
hettem volna.
- Igen, bocsánat - m ondtam . Anyu m ár nem tű n t olyan
vidámnak.
K om or tekintettel nézett rám , még a tésztaszűrő is vé­
letlenül a kezében m aradt. - Jól vagy, Pagan? Lehet, hogy
jobb lenne, ha itthon m aradnál, és pihennél. Első h ét ez
az iskolában, és egyébként is túl sok volt neked, am in az
utóbbi időben keresztülmentél. - Igyekeztem, hogy ne
kezdjek el rem egni, am ikor a hideg kéz m egérintette a h a­
jam.
- Csinos - a szellem dallamos hangja megijesztett. T á ­
volabb húzódtam tőle.
- Pagan? - Mély levegőt vettem, és megpróbáltam mo­
solyogni, reméltem, hogy ez az adott helyzetben normális.
- Jól vagyok, csak egy kicsit ideges. Be kell, hogy fejez­
zem a készülődést, mielőtt M iranda ésW yatt befut.
Anyu bólintott, és visszatért a mosolya. - Rendben. É rt­
hető az idegességed, amikor ilyen jó pasival randizol - hu­
nyorított, és én tettetett mosollyal néztem rá, míg meg nem
fordultam, és a szobám felé nem menekültem. Becsuktam a
hálóm ajtaját, hátrafordultam, hogy megnézzem, követett-e
a szellem.
- Engem keresel? - a dallamos hang mögülem szólalt
meg. M eglepetten fordultam meg, és ijedt sikoly szakadt
ki belőlem.

84
 - M it csinálsz? - kérdeztem zavartan. M iért kezdtek
beszélni velem a szellemek? - Felkacagott, és a hangja ha­
rangjátékhoz hasonlított.
- Itt az idő - m ondta egyszerűen, és közelebb jött. Vé­
dekezőn kinyújtottam magam elé m indkét karomat, m int­
ha ez segített volna.
- N e gyere közelebb! - kiáltottam, életemben először
most éltem át, hogy egy szellem teljesen megrém ített.
A hom lokát ráncolta. - N em vagy valami barátságos.
Idegesen nevettem fel. - Mi? N em vagyok barátságos,
egy szellemmel, aki belibbent az otthonom ba, és elkezdett
tapogatni? Nos, bocs a durvaságom ért, de ez egy kicsit túl
sok a jóból!
Arckifejezése egy kicsit m egértőbbnek tűnt. - O, igen.
Fogadjunk, hogy m ár hozzánk szoktál.
Tehát tudja, hogy látom a szellemeket. - Ki vagy te?
- kérdeztem újra, és közben azt kívántam, hogy határo­
zottabb legyen a hangom , és ne remegjen. N em felelt, de
visszajött, hogy csendesen tovább vizsgálgasson. - El kell
készülnöm, mire megjönnek a barátaim . H a nincs semmi
egyéb dolgod itt, lennél olyan kedves, és más házában bo-
lyonganál?!
Csilingelő nevetése ismét betöltötte a szobámat. - Én nem
bolyongok mások otthonában - mondta ezt olyan hangnem­
ben, mintha ez lett volna a legbutább kijelentés, ami eddig
hallott. - Itt az idő - ismételte, és ragyogóan mosolygott.
M eg akartam kérdezni tőle, hogy mire vonatkozik ez
a m ondat, amit ismételget, de egyedül álltam a szobámban.

85
K örbenéztem , és arra számítottam, hogy látom majd fel­
bukkanni, de elment. Szükségem volt, hogy halljam anyám
hamis énekét, míg főzte a vacsorát, ez olyan normális volt.
így odam entem az ajtóhoz, és kinyitottam. Találkoznom
kell Dankkel! Válaszokat akartam. D ank felbukkanásáig
nem beszéltek hozzám a szellemek. Ez így elviselhető volt.
Szeretném, hogy ez így is m aradjon. Rémes volt annak
a gondolata, hogy a szellemek odajönnek hozzám, megérin­
tenek, és beszélgetnek velem. Tudtam kezelni a helyzetet,
ha megjelentek, de sokkal inkább szerettem nem tudom ást
venni róluk, m ert akkor élhettem úgy, m int bárki más. Még
egyszer tüzetesen átnéztem a szobámat, és csendesen be­
csuktam az ajtót. Némi távolságot hagyva az ajtó és magam
közt, átm entem a szoba túlsó felébe. Az a legkevésbé sem
hiányzott, hogy anya meghallja, mire készülődök.
- D ank - m ondtam hangosan. Mivel a zsúfolt folyosó
túlsó végéből szólt hozzám, rájöttem, hogy képes bárhol
hallani engem. De aztán nem voltam szakértő abban, hogy
szellemet idézzek. Ezelőtt sohasem éreztem annak szük­
ségét, hogy bármelyiket meginvitáljam. V ártam , de nem
történt semmi. H átrafordultam , hogy megnézzem, nincs-e
m ögöttem. - Dank? - ismételtem, és közben hülyén érez­
tem magam. A szoba üres m aradt. M egadó sóhajjal m en­
tem vissza a hálóm ajtajához, és újra kinyitottam. Abba kel­
lett hagynom a természetfölöttivel való játszadozást, hogy
időben elkészüljek.

86
 Hajrá, Kalózok! - drukkolt hangosan mellettem M iran­
da. M ár két touchdow non voltunk túl, és a töm eg vadul
éljenezni kezdett. Csak négy perc volt hátra a meccsből, és
nem láttam D anket sehol. Feltehetően K endra sem talál­
kozott vele, m ert láttam , hogy a focipályán csápolt. A tö­
megben ő is kereste. Az ő célja, am iért találkozni akart vele,
teljesen más volt, m int az enyém, természetesen. N em is
beszélve arról, hogy az övé közel sem volt olyan fontos.
K om or tekintetéből tudtam , hogy nem találkozott D ank
Walkerrel. M eg kell találnom őt, m ielőtt véget ér a meccs.
Leif jön, és aztán megünnepeljük a győzelmet, a fel nem
tett kérdések pedig megakadályozzák, hogy önfeledten jól
érezzem magam.
- Abbahagynád a töm eg fürkészését, hogy megtaláld
a rocksztárt, inkább koncentrálj a pasidra! - súgta a fü­
lembe a barátnőm . Tudhatnám , hogy ő m indent könnyen
észrevesz.
A hom lokom at ráncoltam . - N em a rocksztárt keres­
tem. Csak a foci olyan unalmas.
M iranda nevetett, és kikerekedett a szeme. - Egy észve­
szejtő irányítóval jársz, és azt m ered m ondani, hogy még a
focit sem szereted!
Vállat vontam, és újra a pályán zajló eseményeket fi­
gyeltem. Egy pillanatra a pillantásom K endrára esett, lát­
tam , hogy hirtelen felderül az arca, ahogy a nézőtér aljának
irányába tekint. Én nem láttam a helyemről, de tudtam ,
hogy megérkezett. Ez lehetett az egyetlen magyarázata an­
nak, hogy K endra ideges arckifejezése hirtelen vidámra

87
változott. M irandára és Wyattre pillantottam , akik a játékot
bámulták. N em foglalkoztak Kendrával.
A kezembe vettem a táskámat. - Veszek üdítőt, hozzak
nektek is? - kérdeztem, abban reménykedve, hogy a vála­
szuk nem lesz. N em akartam rohanni. K ettesben akartam
Dankkel beszélni, és megkapni a válaszokat.
M iranda rám m eredt, ahogy felpattantam , és a fejét
rázta. - N em , a meccsnek majdnem vége, és aztán úgyis
a Grillbe megyünk, és ünnepiünk. O tt majd ihatunk.
A táskám at a vállamra csúsztattam. - D e én m ost va­
gyok szomjas. A pályán majd találkozunk, ha véget ér. -
M iranda rám sandított, majd a tömegbe. N em is kellett
kérdeznem, úgyis tudtam , hogy tekintetével D anket keresi.
Szerencsére nem volt látó közelségben.
M iranda visszanézett rám , és vállat vont. - Rendben. -
M egfordultam, és gyorsan leléptem, m ielőtt még kiszúrja
Danket, vagy úgy dönt, hogy mégis kér valamit a büféből.
D ank keresztbe tett karral ácsorgott, m intha unatkoz­
na, miközben a meccset nézte a pályán. A szemével akkor
fedezett fel, amikor a saroknál jártam. Apró mosoly jelent
meg az arcán. N em volt idő, hogy szóvá tegyem, mennyire
örülök a találkozásunknak.
- Négyszemközt kell beszélnünk, most! - súgtam oda
neki, miközben elhaladtam mellette a sötét parkoló felé.
N em fordultam meg, hogy megnézzem, követ-e. Éreztem
a jelenlétét. Amikor biztosan tudtam , hogy senki sem lát,
megfordultam, és a szemébe néztem. - Ki az a lány? - fag­
gattam.

00
 D ank a hom lokát ráncolta. - Légy szíves, beszélj világo­
sibban, kire gondolsz!
Sóhajtottam , és behunytam a szemem védekezésül,
liogy ne hozzon zavarba a pillantásával. H a látom a hold-
lényben, akkor nehéz rá figyelni. - Az a szőke hajú szellem,
aki eljött hozzám, m egérintett, és megszólított. Azt m ondta
kétszer, hogy „itt az idő” .
D ank láthatóan feszült lett, és közelebb lépett hozzám.
Mi? - kérdezte m eglepett arckifejezéssel.
- Egy szellem keresett fel, m egtapogatott, és beszélge­
tett velem. A szellemek sohasem szólítottak meg azelőtt,
kivéve téged. M ég a hálószobámba is bejött - suttogtam ,
attól tartottam , hogy valaki kihallgat bennünket.
- Azt m ondta, hogy „itt az idő”? - kérdezte egyfajta éllel
a hangjában. Látszott, hogy megpróbál uralkodni magán,
én nem értettem , m iért ilyen dühös. Bólintottam , és m é­
lyen a szemébe néztem.
Beljebb lépett a sötétségbe, és aztán dühösen az ég felé
fordult. - N e piszkáljátok! - mondta hangosan, ridegen és
keményen. Hátrahúzódtam, nem tudtam , kivel üvölt. H átat
fordítva álldogált, és mélyeket lélegzett, és én várakoztam,
arra vágyva, hogy bárcsak kihozhatnám őt sötét magányából.
Lassan megfordult. M ég a sötétben is tisztán láttam
a kék szemét. A nap zafírsugarára emlékeztetett. - U tána­
nézek - a hangja sokkal mélyebbnek tűnt, m int korábban.
Riadtan hátrébb léptem egyet, amikor megláttam szemé­
nek ijesztő fényét, és m eghallottam a mellkasából felszaka­
dó mély morgást.

09
 - H a ő vagy bármelyik más szellem közelítene hozzád,
és megszólítana, akkor figyelmeztesd őket, hogy velem
gyűlik m ajd meg a bajuk. Érted? - M eg voltam ijedve, de
nem Danlctől, hanem valamitől, amiről nem tudtam ...
- Ki ő? —kérdeztem ismét.
Elgyötört kifejezés jelent meg az arcán, mielőtt elfordult
tőlem. - Valaki, aki azért jött, hogy kijavítsa a hibát.
Közelebb léptem hozzá, m ert szükségem volt, hogy en­
nél többet tudjak meg. D e ő tiltakozóan a fejét rázta, aztán
elment. Sokáig álldogáltam még egyedül a sötét parkoló­
ban. A történtek fényében nem volt kedvem egyedül lenni
itt kinn. M ég akkor sem, ha tudtam , hogy elég közel van,
hogy jöjjön, ha hívom. Örömujjongás tö rt ki a pályán, je­
lezve, hogy a meccs befejeződött. A kérdéseim még mindig
megválaszolatlanok maradtak. D ank viselkedése és kitérő
válasza azért frusztrált, m ert úgy tűnt, ő az oka életem je­
lenlegi bonyodalmainak. Gyorsan elindultam vissza a ra­
gyogóan kivilágított stadionba. Amikor visszaértem, a pá­
lya teli volt a Kalózokat ünneplő diákokkal és szülőkkel.
Elkezdtem M irandát ésW yattet keresni. Ismerős kacagásra
lettem figyelmes, megfordultam, és K endrát pillantottam
meg, ahogy keze D ank mellkasán pihent, és ő pedig mo­
sollyal az arcán nézett le a lányra. M egderm edtem .
Úgy tűnt, teljesen gondtalan, és boldoggá teszi a sző­
ke pomponlány érdeklődése, pedig néhány perccel ezelőtt
még szidta az eget, és azt m ondta, hogy megfenyít minden
olyan beszélő szellemet, aki felveszi velem a kapcsolatot.
Nehéz volt ellenállni a késztetésnek, hogy ne menjek oda

90
Kendrához, és cibáljam meg a haját, ha csak százméteres
körzetben közelít Dankhez. Levette a szemét K endráról,
és rám pillantott. Bólintott, m intha elköszönne, m ielőtt
visszanézett a karjaiban lévő lányra. Nyeltem egy nagyot,
miközben ezt árulásnak éreztem tőle, és elkaptam a tekin­
tetem róluk. D ank nem tartozott hozzám, így valójában
meg sem csalt. D e nem lettem jobban ettől a felismeréstől.
Ekkor úgy tűnt, m intha D ank Walker és a szellem két kü­
lönböző lény lenne. A szellem, akiben bízok. D ank Walker,
aki megzavar engem.
- Pagan! - M iranda hangja szűrődött át az ünneplők
üdvrivalgásán. M egfordultam , de korántsem volt biztos,
hogy jó a szeme elé kerülni. Sokáig néztem a parkoló felé,
azon gondolkodtam , hogyan m enekülhetnék el. D e otthon
sem tűnt biztonságosabbnak többé. Féltem a gyönyörű
szőke szellemtől. - Pagan? - szólt M iranda ismét, és én
újra a töm eg felé fordultam , tudtam , hogy oda kell m en­
nem hozzá. Leif bizonyára várt. Egyébként sem érdemli
tőlem ezt. N em is örültem vele a győzelemnek. Helyette az
ismeretlentől remegek.
- M enj velük! Itt vagyok. Biztonságban vagy! - tö rt át
D ank hangja tisztán az izgatott töm eg hangzavarán. Épp
úgy, m int korábban, m ost sem hallotta senki más. Az arco­
kat bám ultam , hátha felfedezek egy ismerőset.
- Hééé, Pagan, süket vagy? Hol voltál? Gyere! - M i­
randa megragadta a karom, és elkezdett visszahúzni a lel­
kes tömegbe. Hagytam magam, és közben mosolyogni
próbáltam . Leif elvárta. M iranda és Wyatt is. Végül még

91
elmebajosnak nyilvánítanak, ha nem szedem össze magam
gyorsan.
- Itt van! - kiáltott, és húzott Leif felé. Aki épp ekkor
került elő az öltözőből, felvette a koptatott farmerját és egy
tiszta felsőt. Mély levegőt vettem, és mosolyogtam. Felénk
pillantott, és én integettem neki. Széles vigyor jelent meg az
arcán, és elkezdett futni felém. Mire észrevettem, m ár ma­
gához is húzott. N em volt időm ráhangolódni, hogy ajkai
hamarosan az enyémhez tapadnak. Karjai lágyan öleltek a
gyógyuló bordáim miatt. Jelenléte melegséget és biztonságot
jelentett. Kezem a mellkasára tettem, abban a reményben,
hogy tovább tart az ölelés, és még tovább ringathatom ma­
gam a biztonság illúziójába. Kezével a hajamba túrt, és feje­
m et egyre hátrébb húzta, ahogy a csók során nyelvével egyre
mélyebben hatolt a számba. Teljesen átadtam magam. Szük­
ségem volt, hogy normálisnak érezzem magam, szükségem
volt erre a hamis biztonságérzetre. Leif valóságos volt, és ki­
fejezett m indent, ami az. Szükségem volt arra, hogy kapcso­
latom legyen a világgal. M ost mindennél jobban kellett az,
amit ő tudott csak nyújtani. Bennem azonban legbelül egy
másik száj iránti vágyakozás sejlett fel, amely úgy tűnt, még
vadabbul kavarta fel a bensőmet. Ez a kínzó sóvárgás kife­
jezte mindazt, amitől rettegtem. Szorosan zártam le a sze­
mem, megpróbáltam kizárni magamból D ank forró ölelése
és tökéletesen formált ajka iránti vágyódást. Leif jelentette
számomra a biztonságot, és egyben az egészséget is.
Leif bontakozott ki először a csókból, és húzódott egy
kicsit el, ekkor vettem észre, hogy a légzése szaggatott volt,

92
.i/ enyémtől eltérő m ódon. Úgy tűnt, m intha elkábult volna.
I '•:/ fantasztikusabb volt, m int ahogy álmodtam - m ondta
levegő után kapkodva. B űntudat nyilallt újra belém, ame-
Ivet azóta próbáltam elhallgattatni, hogy D ank az idegeimre
11 iont azzal, hogy megkérdőjelezte a választásom helyességét.
H át, elhiszem, hogy ti m ost a föld fölött jártok, de
légyszi, gyertek vissza, m ert én m ár nagyon éhes vagyok
törte meg Wyatt józan hangja az idillünket, ami a nagy
lömeg közepén született.
Leif kedvesen rám hunyorított, és átkarolt. - H át akkor
együnk! - m ondta, és úgy mosolygott, m int egy jóllakott
óvodás. Szorosan hozzábújtam, m ert ugyan nem rá vágya­
koztam, de segített feledtetni azt, akire igen. Ennek a gon­
dolata fokozta a lelkiismeret-furdalásomat.

- A ma esti meccs után nem tudom , hogy lehet a főisko­

lai megfigyelőket majd távol tartani - m ondta Wyatt széles
vigyorral az arcán nekünk, miközben a büfé előtt ácsorog-
tunk.
Leif kuncogott. - Egy meccs még nem jelent belépőt
a főiskolára, tudod.
Wyatt egy sült krum plit emelt a szájához. - M ég néhány
alkalom, és tuti, hogy vissza sem lehet tartani őket - erősí­
tette meg előbbi kijelentését. Leif hüvelykujjával a kezemet
simogatta. M indig megfogta a kezemet, bárm ikor együtt
voltunk. Ez olyan édes volt.

93
 - Pfuj, nekik még ide is el kellett pofátlankodni? M i­
ért nem vitte rögtön egy hotelszobába ezt a piócát? Igazán
hagyhatták volna, hogy legalább nyugodtan együnk - csat­
tant fel M iranda dühösen, ahogy észrevette, hogy milyen
irányba nézek. Valóban, amikor felnéztem, D anket pillan­
tottam meg, ahogy K endra piócaként tapadt rá. Felemel­
tem a vizemet, és elhatároztam, hogy a poháralátét alatt
lévő névjegykártyát fogom olvasgatni.
- Szerintem csak úgy tudja Kendra ennyire közel tar­
tani D anket magához, hogy a lábaival is kapaszkodik, így
kényszeríti, hogy cipelje - jegyezte meg M iranda undorod-

Wyatt vihogott. - Rendben, M iranda. Szállj m ár le ar­

ról a szegény csajról! Úgy tűnik, annyira tele van a keze
a rocksztárnak vele, hogy így védekezik, hogy a lány ne
szedje szét. Egyébként meg nincs szüksége ilyen rosszmájú
megjegyzésekre. - M iranda felkacagott, és előredőlt, a fejét
Wyatt vállára hajtotta.
-V édekezik, hogy ne szedje szét? Ez nagyon tetszik.
Bárcsak nekem jutott volna az eszembe! -W yatt a fejét ráz­
ta, és közben újabb sült krum plit töm ött vigyorgó szájába.
Leif felsóhajtott. - Megvan az oka, hogy így viselkedik.
- Rám eredtem , m ert m egértettem , hogy sokkal inkább ag­
gódik m iatta, m int szórakozik rajta.
M irandának kikerekedett a tekintete. - Te biztos, hogy
tudod. Hiszen három évig jártál vele.
Leif rám nézett. - Igen, de csakis azért, m ert az a lány,
akit annyira akartam , úgy tűnt, hogy egyáltalán nem kedvel.

94
 M osolyogtam, és m egszorítottam a kezét. - Hülye vol-
ia in. Ez igaz. Leif mélyebb megismerése arra tanított, hogy
mások megítélése nem csak hogy helytelen, de ennek kö­
vetkeztében m ajdnem olyan különleges em ber barátságá­
ról m aradtam le, m int ő.
Az arca elkomolyodott, és előrehajolt az ajkamhoz, hogy
a magáéhoz érintse. - Fantasztikus vagy! Kicsit lassú felfo­
gású, de kétségkívül fantasztikus. - Ajkával gyengéden ért az
ajkamhoz. Ismét biztonságban éreztem magam. Egy mélyről
jövő morgás riasztott meg, visszahúzódtam, és Leifre tekin­
tettem, hogy lássam, ő volt-e. A zavart arckifejezése azt m u­
tatta, hogy nem. A hüvelykujjával az alsó ajkamat simogatta,
és a morgás újrakezdődött. Kétségkívül nem Leif volt az, aki
ezt az állati hangot produkálta. - Jól vagy? - kérdezte lágyan.
- Bocs, azt hittem , hogy m ondtál valamit - magyaráz­
kodtam , miközben mosolyt erőltettem az arcomra. A m or­
gás elült, és én körültekintettem a helyiségben. D ank a pult
egyik sarkán üldögélt, mellette K endra, aki úgy tűnt, izga­
tottan beszélgetett egy másik pomponlánnyal. Sötét sze­
mével engem nézett, és tudatta velem, hogy ő volt. O m or-
gott. De hogy csinálta? M agam on éreztem M iranda tekin­
tetét, és nem akartam , hogy további kérdéseket tegyen fel.
Visszafordultam a kajámhoz, és sült krum plit erőltettem
magamba. Leif és Wyatt folytatták a társalgást a meccsről,
így időt nyertem, hogy figyelmemet elvonjam Dankről, és
a barátaim ra koncentráljak. Leif hátával a büfé falának
dőlt, elengedte a kezem, karjával átölelte a vállam, és gyen­
géden magához húzott.

95
 M iranda mosolygott. - Szóval, mikor megyünk kiválasz­
tani a ruhákat a sulibálra? - kérdezte tőlem. Összeráncol­
tam a homlokom. Leiffel m ég nem is beszéltünk a bálról.
Csak együtt járunk, de még nem említette, hogy szeretne
elvinni a bálba. M ár eldöntöttem , hogy otthon maradok,
régi filmeket fogok nézni, és pattogatott kukoricát fogok
ropogtatni egész este. M iranda hirtelen levette a tekinte­
tét rólam, és Leifre pillantott, és ezt párszor megismételte,
hogy felmérje a helyzetet.
- Elhívtad már? - kérdezte idegesen. Leif elfordította a
fejét, és rám nézett.
- Azt hittem , hogy ez nyilvánvaló. Fel sem m erült, hogy
ez kérdés lehet! - Az aggódó kifejezés az arcán nagyon ara­
nyos volt. Rámosolyogtam abban a reményben, hogy meg
fogom nyugtatni. N em akartam felizgatni. Úgy tű n t, érzel­
mileg igen sebezhető.
- Leif, igenis azt feltételeztem, hogy meghívod a bálra.
N em elég hinni, hogy ez nyilvánvaló. - M iranda kioktató
stílusa m egnevettetett. Leif szorongása eltűnt, és ujját az
állam alá csúsztatta, és gyengéden megcirógatott.
- Pagan, lennél olyan kedves hozzám, hogy az iskolai
bálon a párom leszel? Annak a lehetősége, hogy nem ta rt­
hatlak egész éjjel a karjaimba, összetöri a szívem.
M iranda nagyot sóhajtott az asztal túlsó feléről. - H át ez
gyönyörű volt! M iért nem így hívtál el? - kérdezte Wyattől.
Wyatt egy ideges pillantást vetett Leifre. - Koszi haver!
Következő alkalommal, am ikor kitör rajtad a romantika,
lehetne, hogy kettesben legyetek?

96
 Nevettem, és Leif még m indig engem nézett. Bólintot­
tam, és ő odahajolt hozzám, hogy megcsókoljon. Lelkileg
lel készültem a morgásra, és amikor m eghallottam a mély
és dühös hangot a fülemben, m ár mosolyogtam.

97
 HETEDIK FEJEZET

rx b b a n a pillanatban, amikor megpróbáltam kinyitni a be­

járati ajtót, zárva találtam , tudtam , hogy bajban vagyok.
Anyu cetlit hagyott a hűtőn, hogy Rogerrel éjszakai mozi­
ba mentek, hirtelen jeges félelem öntött el. N em akartam
egyedül lenni otthon. N em kértem meg M irandát, hogy
jöjjön át hozzánk, m ert azt terveztem, hogy anyuval együtt
az ágyában alszom. Beosontam a hálószobámba, amelynek
m inden négyzetcentiméterét átvizsgáltam, hogy nem talá­
lok-e hosszú szőke hajszálat. Semmi jelét sem láttam a fé­
lelmetes szellemnek. H átrapillantottam a fürdőszoba felé,
és a tusolásra gondoltam, amire m ár annyira vágytam. D e
eszembe jutott annak a horrorfilmnek a jelenete, am it lát­
tam, és amiben szörnyű dolgok történtek, amikor az egyik
szereplő zuhanyzott. N em tudtam tusolni, ha anya nem
volt otthon. A francba! Iszonyú büdös leszek. H a sikerül
meggyőzni anyut, hogy bejöjjön a fürdőszobába velem, ak­
kor tudok tusolni, de azt fogja hinni, hogy valami baj van.
Behuppantam az ágyamba, és elkeseredett sóhaj szakadt ki
belőlem.

90
 M i baj van? - szólalt meg egy hang a bejárati ajtóból.
Ijedt sikoly tört ki belőlem. De hirtelen abbam aradt, ami­
kor megláttam , hogy D ank az, az ajtófélfának dőlve ácsor­
góit, és engem nézett.
- D ank - mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak, kis
híján kiugrott a helyéről a szívem.
- Bocs, nem is gondoltam rá, hogy ilyen feszült vagy! -
mondta, összeráncolta a homlokát, és besétált a szobába.
Visszatelepedtem az ágyamra, és ironikusan elmosolyodtam.
- Kérlek, nézd el nekem, hogy egy kicsit kiborulok, ha
idegen szellemek bukkannak fel az otthonom ban, beszél­
getnek velem, m egérintenek, - néztem rá számon kérő te­
kintettel. - Ráadásul, amikor erről kérdezlek, akkor károm ­
kodsz, a sötétséget szidod, és dühbe gurulsz.
Odaballagott, és leült az ágyam szélére. - N e haragudj
ezért! N em lett volna szabad ezzel megijesztenem téged! -
Őszinte megbánás volt a hangjában.
- H ajlandó vagy végre elárulni, hogy mi a fene történik,
és ki az a szőke lány? - kérdeztem. A fejét rázta, és hirtelen
elkapta rólam a tekintetét.
- N em , ez az egyetlen dolog, amit nem tehetek meg ér­
ted! Kérdezz tőlem bárm i m ást a világon, Pagan, és biztos
lehetsz benne, hogy megkapod a választ, de ezt nem te­
hetem . - A hangja határozott és fájdalmas volt egyszerre.
C salódottnak éreztem magam, de tudtam , hogy teljesen
értelm etlen lett volna a tém a további erőltetése.
- Akkor m it keresel itt? - kérdeztem, és eszembe jutott,
egy órája sincs, hogy a büfé sarkán még Kendrával láttam ,

99
aki teljesen rá volt gyógyulva. Felállt, és az ablakhoz sétált,
majd kifelé bámult.
- Amíg nem tudom , hogy m inden rendben van... amíg
nem sikerül kitalálni, hogy m i legyen, addig itt fogom töl­
teni az éjszakákat a szobádban. - Fordult felém határozott
arckifejezéssel. - Vigyáznom kell rád! - Az ajtó felé indult. -
H a tényleg szeretnéd azt a tusolást, biztosítalak, hogy biz­
tonságban leszel, amíg zuhanyzói.
Pokolian akartam azt a tusolást. Elkezdtem feltápász-
kodni, de aztán visszaültem, miközben rásandítottam . -
Tudsz olvasni a gondolataim ban? - N em ez volt az első
alkalom, hogy tudta, mire gondolok.
H uncutul vigyorgott rám . —N em egészen. Megérzem
a félelmeidet, amikor felerősödnek. - Bólintottam , és visz-
szagondoltam arra, amikor kacagott, és csak én hallottam,
m intha hallotta volna a kávézóban, amit róla és Kendráról
gondoltam.
Visszanéztem rá. - H allottál engem a kávézóban, ami­
kor Kendrával voltál, pedig akkor nem is féltem.
Kissé felhúzta a szemöldökét. - Tényleg? - Az arcom
felforrósodott, elfordultam, és elhagytam a szobát, mielőtt
észrevehette volna, hogy elpirultam .
Készültem becsukni a fürdőszoba ajtaját, amikor meg­
fordultam , és a falra néztem, mivel tudtam , hogy a szelle­
mek bárm ikor megjelenhetnek. Dankre bám ultam , aki az
ágyamon fekve lebzselt. Úgysem látja a szellemet, ha bejön
a fürdőszobába. H irtelen felém fordult, és lassan pajkos
mosoly jelent meg az arcán.

100
 Szívesen csatlakoznék hozzád a fürdőszobába, amikor
msolsz, ha olyan perverz lennék, m int gondolod, kihasz­
nálhatnám a helyzetet. Azonban nem teszem, és ne izgulj,
m ert azt is megérzem m ár, ha bármelyik szellem akár csak
arra gondol, hogy belépjen ebbe a házba. Azonnal ott le­
szek, még mielőtt ez m egtörténne. Biztonságban vagy, ha
itt vagyok - fejezte be, és hunyorított. Gyorsan becsuktam
az ajtót, m ielőtt bárm i arcpirítót m ondott volna.

Rövidnadrágot és egy bő pólót kaptam m agam ra, a szoká­

sos hálóingem helyett. H a m ár társaságot kapok éjszakára,
ruhát akartam viselni. A szívem m ajd kiugrott a helyéről,
ha arra gondoltam , hogy D ank a hálószobám ban lesz, az
ágyam közelében, mély levegőt vettem, hogy megnyugod­
janak a gondolataim és az érzéseim.
- Pagan, drágám, a fürdőszobában vagy? - szólalt meg
anyu a nappaliban. Kinyitottam az ajtót, és amikor rápil­
lantottam , akkor haladt el az ágy mellett, ahol D ank még
mindig ott feküdt.
- Nyugi! N em lát és hall engem.
Visszanéztem anyura, aki az ajtónál mosolyogva álldo­
gált.
- Jól érezted magad Leiffel?
- Igen, megnyertük a meccset, és aztán M irandával és
Wyattel lógtunk, elm entünk a G rillbe.T ök jó volt - m ond­
tam , és arra gondoltam , ahogy megcsókolt, és aztán újra

101
eszembe jutott az a hihetetlenül szexi, nem emberi pasi a
szobámban, akit úgy tűnik, képtelen vagyok kiverni a fe­
jemből.
Anyu nevetett. - Jó volt? Szegény fickó, fogalma sincs,
hogy te milyen kemény dió vagy! M ég szerencse! Aztán egy
nap be fog toppanni az igazi, de te őt is elszalasztod, m ert
nem tudod majd felismerni. Legalább addig érezd magad
jól másokkal! - Megpuszilta az arcomat, és felm ent a szo­
bájába.
Amikor beléptem a szobámba, és lepillantottam , úgy
tűnt, hogy D ank alszik. Óvatosan becsuktam a hálószobám
ajtaját, nem akartam, hogy felébredjen. Kinyitotta a sze­
mét, és felnézett rám mosolyogva.
- Nincs semmi esélyem arra, hogy m egengedd nekem
is, hogy az ágyon aludjak?
A fejemet ráztam, és nevettem. - N em , semmi!
Sóhajtott, és felült. - Pedig egy pillanatig m ár azt hit­
tem , hogy reménykedhetek abban, hogy a „kemény dió”
megszán.
Összeráncoltam a homlokom, utáltam , hogy hallotta,
amit anyukám m ondott. N em igazán akartam , hogy D ank
tudja, hogy nem vagyok teljesen belezúgva Leifbe. A szek­
rényemhez léptem, hogy megkeressem a hálózsákomat,
amit a tavalyi nyári kempingezés kedvéért vettem.
- N em alszom, Pagan, csak vicceltem.
M egfordultam , és grimaszoltam. - Persze, ez így van
normális szellemek esetében. Nekik nincs testük, de ne­
ked van, aztán meg nincs. Úgy látszik, hogy te szabadon

102
Jönthetsz, hogy emberi vagy szellemi testet öltesz. Ez sze­
rinted normális? - kérdeztem, de egyáltalán nem voltam
biztos abban, hogy fog-e reagálni. Egy dolog biztos volt,
liogy semmi sem volt úgy, ahogy nekem mindig is tanítot-
lák. Úgy látszik, a vasárnapi iskolában tévedtek.
Felkacagott, és leült a kétszemélyes kanapéra az ablak
mellé. - Én nem vagyok szellem. Ennyi az, amit tudhatsz.
- A gitárért nyúlt, amelyet észre sem vettem, hogy a sarok­
ban, a szék m ögött van.
- M enj aludni! Pagan! Biztonságban vagy, pihenésre
van szükséged! - Elkezdte pengetni a gitárt, befelé fordul­
tam az ágyban, és magamra húztam a paplant. A lámpa
fénye kialudt, és Dankre pillantottam .
- N incs szükség arra, hogy a lámpa égjen, amíg alszol.
Egyébként is látok - magyarázta. Bólintottam , és behuny­
tam a szememet. Szerettem volna még további kérdéseket
feltenni, de tudtam , hogy úgysem fog válaszolni m a éjjel.
A muzsika dallama megnyugtatott. D ank mély hangja a gi­
tárral együtt nagyon kellemes volt, lassan belem erültem a
hangokba és a biztonság érzésébe, amelyet az ő jelenléte
adott...

„ Téged nem ajégnek szántak, s nem fájdalomra születtél,

nem lehetsz része a világnak, mi a bensőmben él,
kastély vár rád, s hogy napfényben élj, a hidegtől, mi ben­
nem van, menekülj, félj!
mégis maradsz, kitartasz mellettem, a kezed nyújtod,
hogy ellökjem.

103
Nem a hidegségnek szántak, te mégis adsz, itt maradsz,
velem maradsz,
a jég betölti ereim, és nem érzek fájdalmat, a melegséged
iszonyú félelemben tart.
Nem érezhetem ezt, nekem jég kell, mely ledermeszt,
a te melegségedben elveszek, mert mindent felolvaszt, s
tudom, nem bírom ki azt.
így ellöklek, s a neved üvöltöm, nem kelthetsz nekem, te
mégis adsz,
s itt maradsz, velem maradsz, a karod nyújtod, bár ellö­
köm azt.
Nem a hidegséget szánták neked, mégis maradsz, velem
maradsz.
A sötétség az én pajzsom, mellyel magam oltalmazom.
Te a fény vagy, mely elől rejtőzöm, s nem engedhetem,
hogy velem időzzön.
Körülöttem sötétség, mint ereimben jég.
A z én gyógyítóm: a hidegség. S te itt a nem szívesen látott
vendég.
Gyűlöllek, mégis szeretlek, nem akarlak, mégis szüksé­
gem van rád.
A sötét lesz mindig köpönyegem, s te fenyegetsz, így menj.
Menj, és tüntesd el az emlékedet.
Szembe kell néznem az életemmel, melyet nekem, szán­
tak. Ne maradj, és pusztítsd el minden vágyad.
Nem lehet a tiéd a lelkem, én nem vagyok ember.
Üres a testem, a meleget nem érezhetem. Ellöklek téged,
menj el örökre, kedvesem!

104
 De te mégis te maradsz. Velem maradsz.”

Anyukám hamis éneke, és a szalonna illata ébresztett fel.

N yújtózkodtam , és a délelőtti nap fényének ragyogásában
hunyorogva nyitottam ki a szemem. A m últ éjjel emléke
lassan derengett fel, felültem az ágyban, és a szék felé te­
kintettem , ami m ost üres volt. Körbenéztem , és felfogtam,
hogy egyedül vagyok. Itthagyott? Bíztam benne, hogy vi­
gyáz rám. Felkeltem. Ki kell nyitnom az ajtót, és anyu is
a közelben van. H át nem igazán dobódtam fel az egyedül­
lét gondolatára. M egfordultam , és észrevettem a gitárját
a sarokban, biztonságérzetem némileg visszatért. Azonban
a gitár nem ő, így lerohantam a földszintre.
- N o, jó reggelt, angyalom - szólt anyu hangja a tűzhely
irányából. Egy szelet szalonnát tett a tányérra.
- Jó reggelt! - m ondtam olyan rekedten, m int amikor az
em ber mély álomból ébred. Férfi-torokköszörülés ijesztett
meg, és ahogy arra fordultam , D anket pillantottam meg,
ahogy a kanapén üldögélt, és engem nézett.
- Azt hitted, elmentem. M ondtam , hogy nem fogok -
m ondta mosolyogva. M egkönnyebbülten sóhajtottam fel,
és lágyan elmosolyodtam.
- Édesem , jönnél, és ennél egy kis rán to ttát szalon­
nával végre?! A kávé is m ost készült el, ha szeretnél. -
Felnevetett. - Úgy nézel ki, m int akin keresztül m ent az
úthenger.

105
 M osolyogtam, és odam entem , hogy szedjek a tányé­
romra. - Jó az illata - szólt D ank a kanapéról. A homlo­
komat ráncoltam , m ert rossz érzés volt, hogy nem tudom
megkínálni.
K uncogott. - N incs semm i baj, Pagan! N ekem nincs
szükségem ennivalóra. Csak ugratlak. - Ö ntöttem egy
csésze kávét, és összekavartam a cukorral és a tejjel, mi­
előtt leültem az asztalhoz. - Úgy tűnik, hogy jól aludtál
- m ondta, és alaposan szemügyre vett. E lpirultam , m ert
eszembe jutott, hogy még meg se fésülködtem , rendbe se
raktam m agam , épp csak kibújtam az ágyból. - N e izgasd
magad a fésülködés m iatt. Tetszik, nagyon szexi. - Kike­
rekedett a szemem, és a székre telepedtem . B ekaptam egy
falatot.
- N a, m it tervezel mára, kicsim? - kérdezte anyu a kony­
hából. Rápillantottam , éppen a tányérjára pakolt.
- H át, elmegyünk ruhát venni a bálra M irandával,
Wyattel és Leiffel.
D ank felnevetett. - Tehát Leif is ruhában lesz? - m orco­
sán néztem rá, és aztán anyu felé fordultam , aki az asztal
másik oldalán ült.
- Szóval Leif elhívott a bálra? Ez nagyon jó! Elviheted
a bankártyám at magaddal. Csak semmi sárga vagy piros!
Ezek nem állnak jól neked az arcszíned miatt. - Bólintot­
tam, és bekaptam még egy falatot.
- Kék, halványkék - m ondta D ank halkan, m intha azon
gondolkozna, hogy mit m ondjon. Én pedig elvoltam a reg­
gelimmel.

106
 -T alálkám van a számítógépemmel ma reggel, m int
mindig. A legújabb kéziratom m ár m ajdnem elkészült.
I'.miatt jobban izgulok, m int eddig bármikor. - A hangja
lelkes volt, ez csak akkor ilyen, amikor az írásról beszél.
-V agy még jobb, tényleg, halvány rózsaszín - m ondta
Dank, és kihúzta magát. Szavai olyan gyengéden hangzot­
tak, hogy m inden erőmre szükségem volt, hogy ne kezd­
jek remegni. K uncogott, és aztán felállt, az ajtó felé indult.
Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy hová megy, de
nem tudtam , mivel anyu is ott üldögélt.

-V ég re m ehetünk enni. Éhen halok - sóhajtott fel Wyatt

megkönnyebbülve, vállán M iranda ruhás táskái lógtak.
- N em is volt olyan borzasztó! Szerintem sikerült meg­
találni a tökéletes ruhákat, és ez csupán négy órába telt.
M ondhatom , jók vagyunk! - mosolygott M iranda elége­
detten.
Wyatt vigyorgott. - N em , neked tarto tt négy óráig.
Pagan egy óra alatt kiválasztotta az övét. Leifnek még volt
ideje, hogy elkísérje a kocsihoz, és ú t közben egy tacót is
benyomjon, míg én rád vártam!
Leif m indkét kezét felemelte. - Engem hagyjatok ki eb­
ből! - Kezét a derekamra csúsztatta, lehajolt, és megpuszil­
ta a fejem tetejét. Vele m inden annyira könnyű volt.
- N a gyere, megetetünk téged is, Wyatt, m ert olyan kemé­
nyen dolgoztál - húztam Wyattet, és Miranda jót nevetett.

107
 - M i is volt az a kemény munka? A széken üldögéltél,
és azt m ondtad m inden ruhára, amit felpróbáltam: hát ez
szuper.
Felnevettem, és Wyatt a vállát vonogatta. - Mi van? Szerin­
tem gyönyörű vagy, tök mindegy, hogy milyen ruhát veszel fel.
M iranda mosolyogva nézett fel rá, és karjait a derekára
csúsztatta. - Szeretlek - m ondta határozottan. Kezdtem ki­
csit kényelmetlenül érezni magam at Leif karjaiban. Remél­
tem, hogy neki nem tám adnak ilyen gondolatai, m ert én
nem álltam készen arra, hogy ilyeneket m ondjak bármilyen
formában.
- Én jobban szeretlek - válaszolta Wyatt, miközben lete­
kintett rá, és somolygott.
- N a, elég m ár az ömlengésből! - poénkodott Leif, és a
feszültségem elmúlt. Úgy tűnik, ezt bárm ikor megteszi ér­
tem. Ahogy felpillantottam, egy szellemet vettem észre, ott
sétálgatott, az embereket bám ulta, m intha eltévedt volna.
N éha ez is történt. M indig kíváncsi voltam, hogy vajon az
új szellemek azért vannak összezavarodva, m ert nem tu d ­
ják, hogy mi történt velük. Ez mindig annyira lehangolt.
A szellem rám sandított, és én egy kis mosolyfélét küldtem
neki, de gyorsan elfordultam. N em akartam , hogy velem
tartson, és beszéljen hozzám. M om entán nem volt kedvem
egy beszélő szellemhez.
- Pagan, hol akarsz enni? - kérdezte Leif, felsandítot­
tam Wyattre, aki azt súgta nekem: a mexikóiban.
Elmosolyodtam, és Leifhez fordultam . - Egy taco nem
is lenne rossz!

100
 Leif kuncogott. - Biztos? Láttam , és leolvastam én is
;i szájáról, habár Wyatt úgy tűnik, nem vette észre.
- Persze. Tényleg mexikói kaját szeretnék. Salsa és sült
krumpli... jól hangzik!
- Akkor legyen mexikói.
M egfordultunk, és elindultunk mindnyájan a mexikói
étterem felé, amely a bevásárlóközpontban volt. Bizsergő
érzésem tám adt, amit akkor érzek, amikor valaki néz, visz-
szanéztem. Az a szellem, amelyiket m ár korábban láttam ,
követett bennünket, megállt, és kellő távolságból bám ult
engem. A tétova tekintetéből úgy tűnt, m intha egy átlag
szellem lenne. Olyan, amilyenekkel mindig is dolgom volt
egész életemben. Elnéztem mellette, m intha nem látnám.
N em venni tudom ást róla, ez volt a legcélszerűbb. K ülön­
ben követni fog, és az időm et vesztegeti. M ost nem tudtam
tenni érte semmi egyebet.

- Gyerünk be a szobámba, gyerünk be a szobámba! - zen­

gett a fejemben, ahogy felfelé tartottam , és elhaladtam
anyu szobája mellett, ahol hallottam , hogy erőteljesen gé­
pel a számítógépén. Beléptem, megkönnyebbülve sóhaj­
tottam fel, amikor m egpillantottam D ank derült ábrázatát,
ahogy kényelmesen terült el az ágyamon.
- M ondtam neked, hogy itt leszek. M iért kételkedsz
bennem? - Vállat vontam, és arra gondoltam , egész nap
nem volt velem.

109
 - Tényleg azt akartad, hogy az egész randid során rajtad
lógjak? - kérdezte, és én mosolyogtam, közben a fejemet
ráztam. - N em hiszem. A barátaiddal voltál és nyilvános
helyen. M inden rendben volt. Megbizonyosodtam róla -
természetesen beszélt, m intha nem természetfeletti dol­
gokról beszélgetnénk. Elismerően bólintott, amikor meg­
pillantotta a ruhát, amely a szekrényemben lógott. - Hal­
vány rózsaszínű, nagyon tetszik.
Elpirultam arra a gondolatra, hogy kizárólag halvány
rózsaszínű ruhákat próbáltam fel. Visszaidéztem, hogy
milyen érzés volt, amikor ezt a színt javasolta, és képtelen
voltam bármely színre fókuszálni a ruhák próbálása során.
Beleegyezően bólintottam , és m entem , hogy felvegyem
a hálóruhám at.
- K endrán vörös lesz - m ondta egyszerűen, és ben­
nem hirtelen féltékenység tám adt. A francba! M it érdekel
ez engem? És mi a csodáért kell közölni velem, hogy mi
lesz rajta? A legkevésbé sem akartam hallani róla bárm it
is! H allhatta vagy megérezhette a gondolataimat. M osta­
nában elég könnyen rá tud o tt hangolódni az érzelmeimre.
- Nagyszerű! Biztos elbűvölő lesz! - sikerült ezt úgy
m ondani, hogy minél kevesebb méreg legyen a hangom ­
ban.
- Legalább annyira utálom a vörös színt, m int a sző­
kéket - m ondta derűsen. Reagálni készültem, de leállí­
tottam magam. N em hittem neki, de vajon miért? Talán
azért, m ert lehetetlen volt nem észrevenni, ahogy együtt
volt Kendrával m inden nap. M intha tő rt döfött volna a

110
s/ívembe, ahányszor m egérintette őt, és a fülébe sutto­
gott. H átat fordítottam neki, és az ékszeres dobozomhoz
léptem, hogy sikerüljön megfelelő kiegészítőket találni. Ez
még mindig jobb volt, m int K endrát elképzelni vörös sze­
relésben D ank karjai közt.
Melegség futott keresztül a hátam on, amely hatására
az egész testem megremegett. H irtelen belekapaszkodtam
a szekrényem szélébe, nehogy elveszítsem az egyensúlyo­
mat, és a padlóra essek. Tudtam , hogy D ank m ögöttem
állt. H abár nem értettem , de tudtam , hogy az érintése vál­
totta ki belőlem ezt a heves reakciót. Hagytam, hogy a fe­
jem forró mellkasára zuhanjon.
- Ő semmit sem jelent a számomra - érintett meg D ank
hangja a nyakamon át a mellkasomon keresztül. - Sohasem
hazudnék neked Pagan! - suttogta türelm etlenül a fülem­
be. Kinyitottam a szememet, és felnéztem rá, látni akartam
gyönyörű kék szemeit. Ajka m egérintette a fülem hegyét,
és aztán egy csíkban végigfutott az arcomon. Karjaival
szorosan átölelte a derekam at, és magához húzott. - El­
bűvöltél. Még senkinek sem sikerült elcsábítania. Én nem
vagyok olyan, akit el lehet csábítani, de te Pagan M oore,
elcsábítottál. Abban a pillanatban, amikor eljöttem érted,
elvesztem. M indent imádok, ami te vagy... - Az egyik ke­
zét levette a derekamról, és a vállamra tette, és a karom at
cirógatta végtelen gyengédséggel. - M egőrjít a vágy irán­
tad! Először nem értettem . D e m ost m ár tudom . A lelked
szólított meg. A lelkek semm it sem jelentenek a számomra.
C supán dolgom van velük. De a tiéd m ár a rögeszmémmé

111
vált! - Lehajtotta a fejét a vállamra, és a nyakam hajlatát
csókolgatta. A keze az ingem alá csúszott, és a tenyeréből
áradó forróságot a gyom rom ban éreztem. Ez a hő végigfu­
tott egész testem en. Szorosan magához ölelt, nehogy eles­
sek. - Szeretném m egölni azt a srácot, amikor látom, hogy
m egérint téged. - A nyakam csókolgatta szenvedéllyel, és
én átadtam m agam , egyre hátrébb nyújtottam a fejem,
hogy még jobban hozzám férjen. Sohasem éreztem még
eddig ehhez foghatót. Az érintése olyan volt, m int a kábí­
tószer. - Le szeretném tépni a karjait, hogy soha többé ne
érintsenek téged! - Egy mély, ismerős morgás szakadt fel.
- De nem lehetsz az enyém, Pagan! N em nekem szántak
téged! - A hangja elgyötört volt. Szerettem volna megvi­
gasztalni. Nagyon m egrázott. Valahogy besétált a világom­
ba, és végül ő lett a középpontja. Csakis őt akartam! Éppen
el akartam m ondani, hogy milyen sokat jelent a számomra,
amikor felkapott, gyengéden az ágyra fektetett, és fölém
hajolt. Szerettem volna magamhoz húzni, hogy érezzem
testét a testem en, de elhúzódott.
- Kérlek - suttogtam .
D ank görcsösen összezárta a szemét, m intha fájna neki.
- N em tehetem , Pagan. M indketten belepusztulnánk. - És
aztán eltűnt.

112
 NYOLCADIK FEJEZET

L^eif egy puszit nyomott az arcomra, mielőtt otthagyott az

angolirodalom-terem előtt az ajtóban. M inden reggel együtt
m entünk iskolába a kocsijával. Reggelente egyre nehezebb
volt D ank világából kilépni, és Leif valóságába megérkez­
ni. A D ank hangjával a fülemben átaludt éjszakák után úgy
tűnt, egyre mélyebben vésődött be jelenléte az életembe.
Gyengéd intimitás volt köztünk. M iután átölelt, és az ajká­
val puhán a bőröm et érintette, m ár semmi sem m aradhatott
a régi. M ellettem feküdt tegnap éjjel, és magához szorított,
míg el nem aludtam. Szükségem volt Dankre. A szavak,
amelyeket a fülembe suttogott, meggyőztek arról, hogy ő
is akar engem. Neki is szüksége volt rám, de hagyta, hogy
fennálljon a köztünk húzódó láthatatlan határ.
A padomhoz tartottam , amikor észrevettem, hogy a mö­
göttem lévő hely üres maradt. Ez volt D ank állandó helye.
H am arosan itt lesz. Letelepedtem a helyemre a padom ba, és
elgondolkodtam, hogy pénteken hol is hagytuk abba. M in­
den alkalommal, amikor belépett valaki az ajtón, felkaptam
a tekintetem, hátha D ank az. Kendra fiús hangja és szőke

113
feje bukkant fel az ajtóban, és ő jött mögötte, kezében a lány
könyveit cipelve. A torkom ban gombóc volt. Nehezemre
esett, de elkaptam a tekintetem. Azt m ondta tegnap, hogy
nem szereti a szőkéket, de amilyen gyengédséggel tekintett le
rá, teljesen m ást m utatott. A nyitott ajtóra meredtem , anél­
kül hogy bárm it is gondoltam volna. Vártam, hogy D ank le­
üljön mögém. De soha többé nem tette. Mr. Brown lépett
be a terembe fütyörészve, és kedélyesen ránk mosolygott.
- Milyen nagyszerű ilyen izgatott arcokat látni ma reg­
gel! Az angol irodalom valóságos öröm. M i lehetne ennél
jobb dolog, amire az em ber ébredhet? - kérdezte derűsen.
M egfordult, és felírta a táblára az e heti tematikát. Szeret­
tem volna hátrapillantani, hogy D ank ma hová ült le, de
aztán sikerült elnyomni m agam ban a késztetést. Éreztem,
hogy engem bámul, és semmi kétség, várja, hogy lássa,
őt keresem. Nos, én pedig nem vagyok hajlandó m egad­
ni neki ezt az elégtételt! K ülönben is, biztos, hogy azokkal
a hajfürtökkel játszadozik, amiről olyan lelkesen azt állítot­
ta, hogy utálja. Azt suttogta, hogy engem akar. Én vagyok
az egyetlen, akire szüksége van.
- Legyen szíves, foglalja össze Önök közül valaki, hogy
mely fő tém ák merültek fel az Eum enidesz-tanulmányaink
során! - Elkeseredetten próbáltam elterelni a figyelme­
m et Dankről, ezért a magasba lendítettem a kezem. - Mr.
Brown mosolygott, és bólogatott. - Rendben, Miss M oore.
- Konfliktus van a régi és az új világ között, a barbárság
és a civilizáció között, az ősi törvények és az értelem között
- válaszoltam, és Mr. Brown lelkesen tapsolt.

114
 - Nagyon jó. Tökéletes témafelvetés! - K örbetekintett
az osztályban, és újra felemeltem a kezem. M r. Brown ösz-
szeráncolta a szemöldökét, ezzel kifejezve a meglepetését,
hogy ennyire lelkesen kívánom kivenni a részem az órai
munkából. - Pagan?
- Fejlődés, a régi világ m egújulása, az új istenek m eg­
jelenése. Zeusz legyőzte a régi istenek nem zedékét, és
az ősi istenségek közé tartoztak a fúriák. A fúriák szám-
űzöttek lettek. - A bbahagytam , nem akartam tovább
folytatni.
- Nagyon jó, nagyon jó. Szeretne még esetleg más is
hozzátenni Paganön kívül a témához, hogy hogyan jelent
meg Apollón?
A terem elcsendesedett, és valaki felvihogott. - K endra
esetleg ki tudnál segíteni bennünket a válaszoddal? - for­
dult M r. Brown a vihogás nyilvánvaló forrásához.
- N em , uram! Van élet az iskolán kívül is! N em m inden­
ki tölti a szabadidejét tanulással, és m entorkodással azért,
hogy lenyúlja más pasiját.
Ezután újra röhögésben tört ki, és M r. Brown elfordí­
totta a fejét a másik oldalra. - Kendra, nem hinném , hogy
ez a megfelelő válasz, kénytelen leszek gyenge jeggyel érté­
kelni a mai órai részvételedet. M ost pedig hajlandó esetleg
más is válaszolni, vagy ismét Miss M oore-hoz kell segítsé­
gért fordulnom?
- Apollón a férfiasság, az ésszerűség, a fiatalság és
a civilizáció szim bóluma. A fúriák a nőiességet, a szenve­
délyességet, az idejét m últat és az ősit testesítették meg.

115
Aiszkhülosz a mitikus történelem egy olyan különleges
pillanatát ábrázolja, amelyben a világ kettészakad: barbár
és ősi m últra, valam int a görög civilizáció teljesen új rend­
jére: amely a fiatal olümposzi isteneké, és az ésszerűségé
a vezető szerep. E két világ közötti küzdelem nehézségét
m utatja be az A treidák házában tám adó erőszak sorozata,
valam int Apollón és a fúriák közötti harc.
Senki sem nevetett fel, m iután befejezte. N em volt ben­
nem semmi kétség, hogy ezt értem tette. Ekkor megfordul­
tam , hogy megtaláljam, ahol éreztem, hogy ül. K endra mö­
gött foglalt helyet, akinek az arckifejezése olyan elgyötört
volt, m int akit felpofoztak. Egy tökéletes mosolyt küldött
felém a kis gödröcskével az arcán. Én sem tudtam eltüntet­
ni az arcomról a vigyort.
- Nagyon helyes, M r. Walker. M ost reménykedjünk ab­
ban, hogy a többiek is meg fogják érteni annyira ezt a m ű­
vet, amennyire Pagan és Dank, mivel ma még mélyebben
fogunk belemerülni Aiszkhülosz világába.
D ank sokkal precízebb megfogalmazása segített abban,
hogy továbbra is a M r. Brown által felvetett kérdésre fi­
gyeljek. D e azért még mindig D ank m aradt a gondolataim
középpontjában.

A nap végén a szekrényemben keresgéltem, hogy kivegyem

azokat a könyveket, amelyekre a házi feladathoz volt szük­
ségem, amikor két meleg kar kulcsolta át a derekamat.

116
 Hiányoztál - súgta a fülembe Leif, hátrafordultam , és
i :i mosolyogtam.
Te is nekem. De neked nem kellene edzésen lenned?
M egrázta a vállát. - Éppen úton voltam, amikor arra
gondoltam, hogy a szekrényed előtt álldogálsz, és milyen jó
lenne egy apró kitérőt tenni, hogy találkozzunk.
- Örülök, hogy itt vagy. De m ost m ár irány az öltöző,
mielőtt az edző m egbüntet extra körök futásával a késés
miatt!
Lehajolt hozzám, gyengéden megcsókolta az ajkam. -
Este találkozunk! - m ondta, és m ár sarkon is fordult, hogy
úgy rohanjon a bejárati ajtó felé, m int akit puskából lőttek
ki. Álltam és néztem, amíg el nem tűnt előlem, nagyot só­
hajtottam, és visszafordultam a szekrényem felé, hogy be­
zárjam. M a lesz az első alkalom, hogy egyedül megyek haza.
Reszketés futott át a gerincemen, és m egderm edtem .
Ez nem volt olyan kellemes, m int amit D ank idézett elő.
Ez egy teljesen más reszketés volt. D e ezt is ism ertem már.
A félelem hatására a szívem vadul kezdett kalapálni a mell­
kasomban. Kétszer mély levegőt vettem m ielőtt lassan
megfordultam. A szőke szellem állt velem, szemben a fo­
lyosón, és nézett. Fürkésző tekintettel nézett rám , éppúgy,
m int a legutóbbi alkalommal, amikor találkoztunk. Nyel­
tem egyet, hogy a torkom ban felgyülemlő félelmet legyőz­
zem, amely fojtogatott. Egyedül voltam az üres folyosón.
M iért is nem m aradtam inkább Leiffel? M egfordultam
a bejárati ajtó irányába, de túlságosan messze volt ahhoz,
hogy biztonságot nyújthasson. Nevetett, csilingelő hangja

117
megdermesztette a karjaimat. M inden lépésemmel, amit
visszafelé tettem , egyre közelebb kerültem hozzá.
- Hagyj békén! - kértem , és grim asz torzította el az ar­
com. Nyilvánvaló volt, hogy szörnyen m egrém ültem .
M eglepetten húzta fel a szemöldökét. - N em tehetem
- mondta, és egyre közeledett felém. Eszembe jutott, hogy
megfordulok, és elfutok, de tudtam , hogy könnyedén elkap.
-T akarodj, különben szólok Danknek! - m ondtam neki
nem túl meggyőzően, mivel a hangom eközben remegett.
Csilingelő nevetés tört ki belőle újra.
- Ő t most nagyon lefoglalja a szőke. N em tudom , mi­
ért is fékezne meg? - m ondta, miközben m ár csak néhány
lépésnyire volt tőlem. A mellkasomhoz szorítottam az isko­
latáskámat, és magamba fojtottam a kiáltást.
- Dank! - szakadt fel a torkomból a segélykiáltás suttog­
va. Abban reménykedtem, hogy hátha meghallja. A szőke
teljes pánikban nézett körül egy pillanatig. Aztán visszatért
„angyali” mosolya. - Ahogy m ondtam neked, nem ér rá. -
Kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen, én összehúzódtam,
felkészültem kezének hideg érintésére.
- N em tenném , ha a helyedben lennék - D ank hangja
hallatán megkönnyebbültem. Oltalmazó karjai fontak kö­
rül, és én belem erültem az ölelésébe.
- Hagyd ezt! Senkinek sincs joga beleavatkozni! -
A szőke szellem veszedelmesen gyönyörű szemében ke­
gyetlenség csillogott, ahogy ránézett. - Sohasem volt jogod
dönteni. A törvényeket m inden körülmények között be kell
tartani. Be kell teljesíteni.

118
 D ank karjai még szorosabban öleltek. - M ost menj, és
tartsd távol magad tőle. H a még egyszer ilyen közel jössz
hozzá, nem fogom ilyen könnyen megbocsájtani! - Félelem
csillant meg a szellem szemében, távolabb lépett tőlünk, és
aztán eltűnt.
Lábaim behajlottak a m egkönnyebbüléstől. D ank kö­
zelebb húzott m agához, nehogy a padlóra essek. - H ozzád
ért? - kérdezte olyan hidegséggel a hangjában, am it nem
vártam . Felem eltem a fejem, hogy visszanézzek rá. A fo­
lyosót kémlelte. Mély hangot hallottam , amely a mellka­
sából tö rt elő, ahogy a m ost m ár üres folyosóra m ordult.
- Gyere, hazaviszlek.
H agytam , hogy átölelje a derekam at, oltalm azzon,
m iközben a parkoló irányába kísért. Egy nyitott tetejű,
fekete terepjáró előtt m egállt, és kinyitotta az utas felőli
oldal ajtaját. Fogalm am sem volt, hogy neki bárm ilyen
járm űve is van, de sem m i sem okozhatott volna nagyobb
m eglepetést, m int ami ezután következett. Felem elt, és
b e ü lte tett a kocsiba, m intha kisgyerek lennék. Aztán át­
sétált a m ásik oldalra, és b ep attan t a vezetői ülésbe.
- H onnan tudtad? - kérdeztem, am int elhagytuk az is­
kola parkolóját. Rám pillantott.
- H allottam a félelm edet..., és aztán a nevemet, és ször­
nyű elkeseredettséget éreztem ... - fejezte be, és újra az útra
figyelt. Egy darabig csendben vártam , hogy befejezi, de
ném a m aradt.
- Mit? - kérdeztem suttogva.

119
 Fájdalmas sóhaj tö rt fel belőle. - Rémítő volt, ahogy
megijesztettek téged... hallani olyan félelmet, amely olyan
érzéseket vált ki belőlem, amelyet eddig még sohasem ta­
pasztaltam. Kész lettem volna elpusztítani bárm it, ami té­
ged merészel bántani. Aztán láttam a szellemet, és tudtam,
hogy ezt a helyzetet nem áll hatalm am ban uralni anélkül...,
hogy tegyek valamit, ami szinte teljesen elviselhetetlen a
számomra, de még mindig elviselhetőbb a másik alterna­
tívánál.
Hallgattam a szavait, de nem értettem azokat. Összerán­
coltam a hom lokomat, és a fejemet ráztam, meg akartam
érteni. Felém fordult, és a kezemet a kezébe tette. - Kér­
lek, ne akarj tőlem olyat, amit nem adhatok neked! Bármit
adhatok neked, csak válaszokat nem ezekre a kérdésekre.
Behunytam a szememet, és elfordítottam az arcomat
tőle. Gyűlölni akartam őt, am iért nem m ondja meg nekem,
hogy ki ő. M eg akartam érteni őt, megérteni ezt a helyze­
tet, de ő nem fogja elmondani. Képtelen bárm it m ondani
róla.
Ebben a pillanatban a terepjáró megállt a házunk előtt,
m egragadtam az iskolatáskámat, és kipattantam a kocsiból.
Távolságra volt szükségem. Képtelen voltam felfogni eb­
ből az egészből bárm it is, pedig érteni akartam. Becsaptam
az ajtót, láttam , ahogy D ank ott áll a terepjárónál teljesen
megsemmisült arckifejezéssel. Egy pillanatra megálltam.
Iszonyú erős késztetést éreztem, hogy szóljak hozzá, de le­
gyűrtem, és lágyan csuktam be magam m ögött az ajtót.
N em tudtam felfogni, hogy m iért tagadja meg tőlem annak

120
magyarázatát, hogy mi történik. Gyűlölni akartam őt, de az
i>vé volt a lelkem egy része, és ezt semmi sem tudta felül­
írni, vagy megszüntetni az érzéseimet iránta. Megjelenése
indította el ezt az őrületet. Azt m ondta, hogy bárm it meg­
ad a világon nekem, csak azokat a válaszokat nem , amiket
annyira akartam , és amelyekre olyan nagyon szükségem
lett volna. A táskámat a konyhapultra dobtam , és az egyik
bárszékbe huppantam . M a este eljön Leif, és az e heti be­
szédét fogjuk megírni. Ez egész normális kamasz dolog.
Hl fogom játszani, hogy nem egy paranorm ális világban
élek. Lehet, hogy még vacsorát is készítek neki. M inden
normális lesz és valóságos.
Befejeztem a cukkiniszeletelést, am ikor m egszólalt
a csengő. Elővettem egy tányért, a konyhaasztalra te t­
tem , és az ajtó felé indultam .
Leif széles mosollyal az arcán lépett be. - M ennyei illa­
tokat érzek! Kérlek, m ondd, hogy nekem készül, m ert éhen
halok. - Lábujjhegyre álltam, és szemérmesen megpuszil­
tam a száját, m ielőtt visszafordultam a konyhába, hogy italt
vegyek ki a hűtőből.
- Cukkinit csináltam ma este. Tejföllel vagy guacamole
krémmel kéred? - kérdeztem, és rá pillantottam .
-T ejföllel - válaszolta. M inden teljesen normális. Sehol
egy őrült szőke szellem, aki megpróbál halálra rémíteni.
Csak én és a barátom együtt csináljuk a házit.
- Rendben, először együnk, aztán lássunk hozzá a be­
szédhez, tényleg, mi is a téma? - kérdeztem, miközben az
asztalra tettem az üdítőt, a tejfölt és a cukkinit.

121
 - A főiskolai diploma jelentősége - válaszolta, miköz­
ben m ár be is kapott egy falatot.
Leültem vele szemben. - Egész könnyű.
Leif bólintott, és újra a tejfölös cukkini fölé hajol. H ir­
telen mocorgás zajára lettem figyelmes. Ijedten pattantam
fel, m indenre készen, amikor D ank csattogott be a szobá­
ba. Üdvözölt, és felment a lépcsőkön a szobámba. Néztem,
ahogy felfelé tartott, és a szívemet szomorúság töltötte el.
D urva voltam hozzá tegnap este, és csak kötelességből jött.
T itokban azon rágódtam , hogy ma éjjel fel sem bukkan
azután, hogy úgy otthagytam őt. Leifre pillantottam , aki
éppen kortyolt egyet az üdítőjéből.
- Hm . Felmegyek a szobámba, valamire lenne szüksé­
gem. Rögtön itt leszek, addig meg egyél nyugodtan annyit,
amennyi jól esik - mondtam . O rám mosolygott, és már
a következő falatot nyelte le. Felrohantam a lépcsőkön, és
amint a szobámba léptem, rögtön az ágy felé pillantottam,
de az üres volt. Ahelyett, hogy a szokott módon, az ágyamon
lustálkodott volna, a fotelben üldögélt gitárral a kezében.
- Helló! - szólaltam meg, igazán nem is tudtam , hogy mit
akarok mondani. A széles mosolyának köszönhetően megje­
lent a gödröcske arca szegletében, és én beleremegtem.
- Helló! - válaszolta, miközben a gitárját pengette.
M egálltam egy pillanatra, és a dallamot hallgattam, amit
játszott, ezt hallottam éjszakánként is, amikor ő azt hitte,
hogy m ár alszom. Leültem az ágyamra, és néztem , ahogy
játszik. Olyan ellentmondásos volt. A szellem, aki mégsem
az, de olyan dolgokat tud művelni, m int amit a szellemek.

122
Kocksztár, aki egy zenészbanda tagja, akik soha nincsenek
vele. Ezt eddig sohasem gondoltam így végig mostanáig.
- D ank, m iért vagy itt? Úgy értem , ha egy bandában
énekelsz, akkor mi hozott ide? - Szom orúan elmosolyo­
dott, és a kezében lévő gitárjára bám ult.
- Akkor énekelek velük, amikor turnéznak. A Cold Sóul
még nem sztárbanda. Csak jövök-megyek könnyedén. N em
probléma fenntartani a másik életemet is. - Természetesen
m indent az ellenőrzése alatt tart. M indenhol ő a nyerő, a
gimi szívtiprója, énekes egy bandában, és kénye-kedve sze­
rint egyszer szellem, máskor a testőröm . Sötétkék szemével
komolyan nézett fel rám. - M i a csodát keresel itt, amikor
Rómeó odalenn vár? - kérdezte, és abbahagyta a pengetést.
Vállat vontam. - N em tudom , úgy látszik, neked van
szükséged rám - m ondtam , miközben én is utáltam , ahogy
m ondtam . Letette a gitárját, és felállt. Néztem , ahogy le­
térdelt elém. Ü ltem kábultan, miközben ujjaival végigsi­
m ította az állam vonalát, és lágyan m egérintette az ajkaim.
A vágy olyan erővel ragadta el a testem et, hogy belem ar­
koltam az ágytakaróba, amelyen ültem.
- Szükségem van rád. Az nem kérdés, hogy mennyire
vágyom rád. De nem m ost van itt az ideje, hogy ezt felfed­
jem. Lenn vár rád egy fülig szerelmes srác, akinek szüksége
van a segítségedre a házijához - m ondta gyengéden, m i­
közben felállt, hátrébb lépett tőlem, m egfordult és eltűnt.
Álltam az üres hálószobámban, és mélyeket lélegeztem,
hogy megnyugtassam őrülten dobogó szívemet, m ielőtt
lemegyek a földszintre, hogy segítsek Leifnek megírni az

123
esszét. Éreztem, hogy a kezem még mindig remeg, amikor
becsuktam a háló ajtaját magam mögött. H a csak a keze
érintése ilyen heves reakciót vált ki belőlem, mi lesz, ha az
ajkával ér hozzám. Behunytam a szememet, hogy elnyom­
jam m agam ban a vágyat és az érzelmi sokkot.
Később aznap éjjel, m iután letusoltam , a szobámba
léptem , D anket ott találtam a széken ülve, amely a sa­
rokban volt, a gitárját pengette. Fel sem tekintett rám.
C salódott voltam, m ert nem tű n t úgy, hogy folytatni
szeretné azt, am it korábban elkezdtünk, az ágyamra te­
rítettem a takarót, és bebújtam alá. M eg szerettem vol­
na kérdezni tőle, hogy m iért m ent el, de nem úgy tűnt,
hogy kedve lenne beszélgetni velem. Vajon látta, hogy Leif
megcsókolt, m ielőtt elköszönt? Haragszik rám? N em hal­
lottam m ost azt az ismerős m orgást, ami akkor szakad ki
D ankből, am ikor szem tanúja, hogy L eif megcsókol. T ö b ­
bé m ár nem fog mosolyt csalni az arcomra. Ez a gondolat
a szívembe m art. N em bírtam elviselni annak a gondola­
tát, hogy bántja őt.
- D ank - suttogtam a sötétben, de nem nézett rám.
Elkezdett énekelni, miközben a gitáron játszott, én pe­
dig küzdöttem , hogy ne nyomjon el az álom hangjának
m ágikusan m egnyugtató hatására. Csak néztem ném án,
míg végül rávettem , hogy rám pillantson. Vajon m egbán­
tottam?
- H unyd be a szemed, Pagan, ne aggódj miattam! Az
életet, amit magam nak választottam, az az enyém, ne­
kem kell elviselni. Nincs értelme, hogy azért aggódj, m ert

124
nekem fájdalmat okoztál. Épp az ellenkezőjét adtad, m int
amitől félsz.
Néztem őt, és nem voltam biztos abban, hogy m it ért
azalatt, hogy az ellenkezőjét.
- Ami a csókolózást illeti, igazad van, nem szeretem lát­
ni. H a azt választom, hogy lássam, az az én hibám. M egol­
dom. - Ekkor felemelte a fejét a gitárjáról, ami a kezében
volt, és mélyen a szemembe nézett. - Az az érzés, am it ki­
vált belőled, nem igazán heves. Inkább nyugalom, nem pe­
dig szenvedély az, ami elönti a gondolataidat, amikor téged
ölel. - Figyelme ismét visszatért a kezében lévő gitárjához.
- Kérlek, ölelj ma éjjel magadhoz! - kértem. Gyönyörű
szemével feltekintett, és olyan mély érzésekkel teli tekintet­
tel nézett rám, hogy a légzésem is elakadt.
- Semmi sincs, amit ennél szívesebben tennék, de m a
éjjel gyenge vagyok. M ost nem tudnálak ölelni. T ú l so­
kat akarok. Kérlek, Pagan, ma éjjel csak aludj! - N éztem ,
ahogy ujjaival az akkordokat fogja, míg végül elnehezültek
a pilláim. D anknek igaza volt, Leif volt az én mentsváram.
A normális élettel összekötő kapocs. O barát volt. D ank
pedig, aki m iatt emésztettem magamat.

125
 KILENCEDIK FEJEZET

ITLát nem is olyan, m int egy tornacsarnok! Milyen me­

sésen néz ki! - forgott körbe M iranda, miközben ránk mo­
solygott, látszott, hogy kifejezetten elégedett a tornaterem
díszítésével. Igaza van. K itűnő m unkát végeztek, a terembe
sikerült végtelen csillagos éjszakai égboltot varázsolniuk.
- Lenyűgöző! - értettem egyet vele, miközben Leif kar­
jával magához húzott.
-V a n kedved táncolni? - kérdezte, m ialatt a zene egy
lassú számról Lady Gaga Just Dance című dalára váltott.
A fejemet ráztam, és az asztalok felé pillantottam . - Ide
lehet ülni? N em vagyok biztos abban, hogy a bordáim bírják
majd a kiképzést, ha táncolok. - Az asztalok felé vezetett,
miközben M iranda elkapta Wyatt grabancát, és a táncpar­
kettre vonszolta. Wyatt szenvedő arckifejezésén derültem,
és éppen odahajoltam Leifhez, hogy m ondjak neki vala­
mit, amikor észrevettem, hogy teljes figyelmével a bejáratra
koncentrál. Bosszúság látszott az arcán. D ank éppen akkor
lépett be, lélegzetelállítóan jól nézett ki a farm erében, fe­
kete pólójában és katonai bakancsában! Egy pillanat múlva

126
mar le is vettem a szemem róla, m ert m egpillantottam
kcndrát, ahogy hozzá volt tapadva. Teljesen elolvadt tőle,
cs ez áradt még a vörös ruhájából is, amit viselt. Em iatt,
vagy m ásért, de kitűnően nézett ki. Féltékenység fogott el,
amikor láttam , hogy D ank karjával átfogja a lány derekát.
Visszanéztem Leifre, aki még mindig rosszalló pillantással
méregette a párt.
- Jól vagy? - kérdeztem, és elkapta a tekintetét K endrá-
ról és Dankről.
Bólogatott, majd abbahagyta, és egy pillanatra fürké­
sző tekintettel nézett rám. - Nektek ugye van közös órátok
Dankkel, és néhányszor beszélgettetek is már? - Bólintot­
tam, és el sem tudtam képzelni, hogy mire akar kilyukadni.
-V an benne valami, ami aggaszt. K endra néhány kijelenté­
se arra utal, hogy kiegyensúlyozatlanná teszi ez a srác, kez­
dek aggódni, hogy nem ilyen fickóra van szüksége K end-
rának, m int Dank. Sötét és kiismerhetetlen alaknak tűnik.
A féltékenységem hirtelen eloszlott, és rettentő dühös
lettem. Leif úgy véli, hogy D ank nem elég jó Kendrához,
a város ribancához? Sikerült a dühöm et átkonvertálni ne­
vetésbe, a táncparkettet méregettem , és azt kívántam, b ár­
csak eltűnhetnék. Szükségem volt rá, hogy lenyugodjak.
- Mi van?Tiszta idegnek látszol. N e értsd félre, nem va­
gyok szerelmes K endrába, Pagan! Ezt az egészet nem azért
m ondtam . - A másik kezemért nyúlt, és az arcához húzta.
A korábbi ellenséges arckifejezés, ami D anknek szólt, el­
tűnt. M ost tényleg úgy tűnt, komolyan aggódik, de m ost
volt az első alkalom, hogy nem érdekelt, hogy enyhítsem

127
ezt. - Nézz rám! Én nem akarom őt. Te vagy az egyetlen,
akit akarok. Szeretlek, Pagan! N em úgy, ahogy Kendrát.
Csak nem akarom, hogy sérüljön. N eki...
- Persze tudom , hogy sokat sérült, hallottam m ár - sza
kítottam félbe, mielőtt még megfeledkezem magamról,
és jelenetet csinálok. Mély levegőt vettem, hogy emlékez­
tessem magam at arra, hogy ezt én okoztam magamnak
a D ank iránt táplált érzelmeim miatt. - N ézd, ha D ank
Walker bármiféle érdeklődést m utat K endra iránt, akkor
ez a csaj szerencsésnek érezheti magát. Amennyire sikerült
megism ernem őt, ő egy intelligens, őszinte, tehetséges és
jószívű srác.
Visszapillantottam Leifre, aki úgy tűnt, felfogta a szava­
imat. Szerettem volna még többet is m ondani, és megvé­
deni D anket, de tudtam , hogy eleget m ondtam . - Szomjas
vagyok. Rögtön jövök - m ondtam , mielőtt m egfordultam,
és elsétáltam. Ez nagyon nyers volt, de szükségem volt rá,
hogy lehűtsem a dühöm et.
M iranda integetett, amikor elhaladtam mellettük, ahol
Wyattel táncoltak. Mosolyt erőltettem az arcomra, de to­
vábbm entem . Kendra testhez tapadó vörös ruhája ragadta
meg a tekintetem , és m egfordultam, hogy lássam, hogyan
tapad Dankre, nevet és táncol olyan botrányosan, hogy
nézni is gáz. Elöntött a féltékenység, a gyomrom a torkom ­
ban volt, amikor láttam, hogy úgy öleli magához, és simo­
gatja, ahogy engem még sohasem. A büféasztal helyett a
hátsó ajtó felé vettem az irányt. Csak azt éreztem, hogy
el innen minél messzebb Leiftől és D anktől. Az ajtóban

128
m egtorpantam. Egyedül lenni az éjszakában nem tű n t
i álságosán jó ötletnek. K endra érdes nevetése ütötte meg
a fülemet, és úgy döntöttem , inkább nézek farkasszemet
a rémes szőke szellemmel, m int azt figyeljem, hogyan ölel­
geti D ank K endrát.
Az esti szellő lehűlt az elmúlt pár hétben. Karjaimat a
derekamhoz szorítottam, és az elhagyatott focipálya felé
tartottam . A bennem kavargó érzelmek következtében
némi bátorság szállt meg, ahogy egyre távolodtam a zenétől
és a viháncolástól. H irtelen eszembe jutott a tavalyi nyár a
nagynéném birtokán, akkor milyen egyszerű volt minden.
Az időm et lovaglással töltöttem , és segítettem a nénikém ­
nek a nagybátyám halálát feldolgozni. Anyu javasolta, hogy
látogassam meg, így legalább nem lesz egyedül. Beleegyez­
tem , hogy megyek, m ert arra gondoltam , hogy távol ettől a
várostól könnyebb lesz elfogadni, hogy Jay és én m ár soha
többé nem leszünk együtt. A másik érv, ami az utazás mel­
lett szólt, hogy a szellemek sokkal ritkábban fordultak meg
ott. Ez is átmenetileg jelentős m értékben megkönnyítette
az életemet. Azonban a nyár utolsó pár hetében m ár alig
vártam , hogy hazajöhessek. Visszapillantottam a tornacsar­
nokra, és arra gondoltam , milyen őrültségek történtek ve­
lem, am ióta visszatértem.
- M iért nem táncolsz odabenn a barátoddal? - törte
meg D ank hangja a csendet, és m egfordultam, hogy lássam
őt, a stadion cementfalának támaszkodott. Vállat vontam,
lehajtottam a fejem, m intha a lábaimat bám ulnám . N em
akartam , hogy észrevegye a szememben a sértettséget és

129
a féltékenységet. Épp elég volt az, hogy tu d o tt róla. - N a­
gyon elkeseredettnek látszik, ahogy egyedül az asztalnál
gubbaszt - m o n d ta D ank csendesen a sötétben. A bűntu­
dat felébresztése nem volt elég, hogy visszacsaljon. Újra
vállat vontam , és kerültem fürkésző tekintetét. Felkacagott,
és a mély, szexi hangjának hatására remegés futott keresz­
tül a testem en. — Szóval engem is megpróbálsz levegőnek
nézni újra, h á th a felszívódok? - kérdezte némi hum orral a
hangjában.
Az ajkam ba haraptam , hogy el ne mosolyodjak, és a
fejemet ráztam , hogy nem. - Tudom , hogy ez veled nem
működik.
- M iért vagy itt kinn, Pagan? M i a baj? - kérdezte csen­
desen. Vonakodva pillantottam rá. Annyira hihetetlenül
gyönyörű volt, ahogy ott állt, és a mellkasán összekulcsolta
a karjait. Sötét haja, amelynek végei begöndörödtek, úgy
tűnt, táncra perdültek a szélben.
- N incs m ié rt aggódnod - hazudtam . A fejét oldalra bil­
lentette, és rém es vigyorral nézett rám.
- T ényleg?
Bólintottam . -T ényleg.
Kezeit m aga mellé csúsztatta, ahogy eltávolodott a fal­
tól, és egy lépést tett felém. - N em is zavar, hogy Kend-
rával táncolok? - kérdezte elfojtott suttogással. A fejemet
ráztam, elnéztem mellette, és hátráltam , hogy elutasítsam
a közeledését. Olyan erősen bám ult rám, hogy olyan ér­
zés volt, m intha valóban m egérintett volna. A szívem olyan
erősen kalapált, hogy belesajdultak a bordáim . Tekintete a

130
ruhámról újra visszatért az arcomra. -T u d ta m , hogy a hal­
vány rózsaszín jól fog állni. A lányok többségének előnyte­
len, de rajtad tökéletes.
Nyeltem , attól tartottam , hogy a szívem rögtön kiug­
rik a mellkasomból. N em akartam arra gondolni, hogy az,
ahogy néz, testem m inden sejtjét életre kelti.
- Tudod, nem akarlak úgy érinteni, ahogy K endrát. Iga­
zad van - szavai hidegzuhanyként hűtöttek le, és hátrálni
kezdtem, m intha pofon vágott volna. Úgy éreztem, hogy
megszakad a szívem, összezsugorodik, gyorsan levegőt
vettem, attól féltem egy pillanatra, hogy megfulladok. K i­
nyújtotta a kezét, hogy megfogja az enyémet, és magához
húzott. - Amikor megérintem K endrát, és beleremegek,
folytatom a komédiát, hogy érdekel.
H irtelen abbahagytam a próbálkozást, hogy kiszabadít­
sam a kezem, és rám eredtem . Ez volt az, am it hallani sze­
rettem volna.
- Amikor az irántad érzett vágyaim fölött elveszítem az
irányítást, és megengedem magamnak, hogy hozzád ér­
jek, ez felébreszti a bennem élő vadállatot, és attól félek,
hogy teljesen elveszek. Olyan érzéseket váltottál ki belőlem,
amelyeket sohasem éreztem még. Valami különleges tö r­
ténik - m egtorpant, és tekintete a szememről az ajkamra
suhant - , amikor ilyen közel vagyok hozzád. - Ujjai be­
gyével lágyan m egérintette az ajkam, és én beleremegtem.
Behunyta a szemét, m intha ez fájna. - És amikor te így
reagálsz, m int ahogy m ost, m intha belülről marcangolna,
ami igazán vagyok.

131
 Kinyitotta a szemét, és olyan iszonyú erővel bám ult rám,
amely megijesztett, és nem bíztam m ár benne annyira. - Te
vagy az egyetlen dolog, amit mindennél jobban szeretnék
a világon, mégis az egyetlenegy, amit nem kaphatok meg.
M ert téged megszerezni teljességgel lehetetlen. Te nem jö­
hetsz velem, ahová megyek. Hirtelen megállt, és mindkét
kezével megfogta arcom at. - Létem céljába nem fér bele egy
társ. Az magányos és rideg. Idáig így tudtam . Aztán ami­
kor rád került a sor, m inden megváltozott. - Levette rólam
a kezét, és hátrébb lépett, mintha végtelenül fájdalmas el­
keseredés fátyolozta volna be a tekintetét. - Menj, Pagan!
Fuss, kérlek, fuss! N em az vagyok, akinek gondolsz. Nem
egy intelligens, őszinte, tehetséges és jószívű srác. Amikor
hallottam a szavaidat, védekezésem, mintha eltűnt volna,
meleg hullám futott keresztül hideg ereimen. Tudni szeret­
néd, hogy ki vagyok én, de nem mondhatom meg neked.
H a tudnád, nem kellene könyörögnöm, hogy menekülj.
Felm ordult, és eltűnt előlem, visszavonult a sötétségbe.
Képtelen voltam elengedni őt. Futottam utána, és váratla­
nul megjelent. D ühös tekintete m egrém ített, és megder­
m edtem. A harag úgy látszott, hirtelen eltűnt a szeméből,
és elgyötört kifejezés váltotta fel tökéletes ívű arcvonásain.
A lélegzetem is elállt az átalakulás láttán.
- N em érdekel, hogy ki vagy - m ondtam , miközben egy
lépést tettem felé. - N em tudsz elriasztani, és nem fogok
elfutni. Hogy is szól az a dal, amit esténként énekelsz? „Te
mégis maradsz velem. Kitartasz mellettem, mégis maradsz ve­
lem, kinyújtod kezed, és én ellököm. A hidegség nem neked való,

132
te mégis maradsz, velem maradsz, te mégis velem maradsz. Pe­
dig tudom, ez nem neked való.’’'‘ - Idéztem vissza szavait a
sötétben. Az arca eltorzult a fájdalomtól.
- M enj, Pagan! M ost. N em tudok uralkodni többé m a­
gamon - suttogta a sötétségben.
M ég egy lépést tettem felé. Mély morgás tö rt fel a mell­
kasából, és magához szorított egy röpke pillanatra. Szája
rögtön rátalált az enyémre. Fogaival az alsó ajkamba hara­
pott, és aztán gyengéden nyelvét a harapás helyére illesz­
tette. Amikor megéreztem első csókjának ízét, elkezdett
forogni velem a világ. Valahogy tudtam m ár, hogy milyen
ez. M egm arkoltam D ank ingét. Kellett, hogy szorosan
hozzábújjak, végül megkapjam, amire annyira vágyakoz­
tam . Karjai szorosan fonódtak körém, és nyögést hallot­
tam a sötétségben, de nem voltam biztos benne, hogy ez az
enyém vagy az övé volt. Az életem így teljessé vált. Semmi
másra nem vágytam, semmi egyebet nem akartam , csupán
ezt. Sötétség szállt le ránk, képtelen voltam felfogni, hogy
mi ez pontosan, de még a gyönyör hullámai közepette is
tudtam , hogy itt van. D ank csókjaival a nyakam felé ha­
ladt, és valamit m orm olt, amit nem értettem . Elengedtem
az ingét, és m egragadtam az arcát, éhesen közeledett szája
az enyémhez. Kezei lassan futottak végig a hátam on, és a
bordáim felé csúsztak. A légzésem szaggatottá vált, amikor
hüvelykujjával a m elltartóm alján időzött. D ank letépte ró­
lam a száját, hangosan zihálva. Beleremegtem, ahogy lát­
tam , hogy ugyanúgy vágyakozik rá, m int én.
- N em lehet, Pagan! Pokolian szeretném, de nem lehet.

133
 Egy kívülálló szemével úgy tűnt, hogy a focipálya köze­
pén, a hideg füvön üldögélek egyedül. A légzésem is egye­
netlen volt, és forgott velem a világ. Hol van Dank? A sze­
memmel kétségbeesetten kutattam utána a sűrű sötétben.
M iért hagyott itt? Az eufória érzése eltűnt vele együtt, és
fájt a testem az elvesztése miatt.
- Pagan? - szólalt meg egy aggódó hang a hátam m ö­
gül. N em fordultam hátra, m ert felismertem Leif hangját.
Azért jött, hogy megkeressen engem, és én itt ülök a hal­
vány rózsaszínű ruhám ban, amelyet egy másik srác ked­
véért vettem, egy elhagyatott futballpálya közepén. Lehet,
hogy meg fogok őrülni. Letérdelt elém, helyes arcán féle­
lem és aggódás jelei látszottak.
- Ú risten, rettenetesen megijesztettél! Azért jöttem ki,
hogy megkeresselek téged, és látom, hogy elájultál, vagy
elestél... Jól vagy? Sajnálom, Pagan! N em akartalak fel­
húzni. Kérlek! Kérlek, bocsáss meg! - eközben a kezemet
szorongatta, de a testéből áradó melegség áthatolt a hide­
gen, amely egészen átjárt. Feltekintettem rá, tudtam , hogy
m ondanom kell valamit. D e m it mondhatnék?
- Semmi baj. Csak nem éreztem magam jól. A fejem
- magyarázatképp megfogtam a fejem. - N e haragudj, de
most haza szeretnék menni. - Felállt, és engem is felse­
gített, karjával átfonta a derekam oltalmazóan. Keresztül­
sétáltunk a pályán a csendben, a sötét parkolóba. N em
tudtam biztosan, hogy vajon dühös vagy m egsértődött, de
most csak arra vágytam, hogy egyedül legyek. Értelm em ­
mel képtelen voltam felfogni, hogy mi történt de abban

134
reménykedtem, hogy D ank ott lesz a szobámban, és vár
rám. Legbelül tudtam , hogy így lesz.
Egész úton hazafelé egy szót sem szóltunk egymáshoz.
Nem bírtam elviselni a csendet, de semmi módját sem lát­
tam, hogy elmagyarázzam, mi történt. Amikor bekanyarodott
a kocsibeállónkra, leállította a motort, és aztán rám pillantott.
- Remélem, meg tudsz bocsátani nekem, hogy eny-
nyire felidegesítettelek! - m éltatlankodott, és felsóhajtott.
- Itt vagyok én, aki K endra magánélete m iatt aggódom,
miközben a hülyeségemmel m egsértem az egyetlen lányt,
akit imádok. - Abbahagyta, és a fejét rázta. - M ég mindig
nem gyógyultál fel abból a bajból, amit én okoztam. Sosem
panaszkodsz emiatt, de én tudom , hogy még mindig nem
vagy túl azon az összeomláson, és még mindig ezt dolgozod
fel. N em tudom , hogy képes leszek-e valaha m egbocsátani
magam nak, hogy ilyen hülyeségekkel traktáltalak, és ezzel
annyira felidegesítettelek - a focipálya irányába m utatott
a kezével hogy kimentéi, és a felindultság hatására, ami­
nek okozója voltam, elvesztetted az eszméletedet.
K éptelen voltam tovább elviselni, hogy magát okol­
ja a történtekért. E rőt vettem magam on, hogy legyőzzem
a tom paságom at, és megfogtam a kezét. - Leif, figyelj rám!
Ami ma éjjel történt, az nem a te hibád! M ég magam sem
vagyok biztos abban, hogy mi történt velem ma, de ezért
senki sem hibás, talán csak én magam. Te semmiről, érted,
semmiről sem tehetsz!
A megkönnyebbülés apró jele csillant meg a szemé­
ben, amely hatására enyhült az arcán látható elgyötörtség.

135
Kezemet a szájához emelte, és megcsókolta. - Szeretlek,
Pagan Moore! - és ezt a három szót ismételgette folyama­
tosan az éjjel. Tudtam , hogy én viszont nem mondhatom
ezt neki, pedig nagyon szerette volna hallani. Egy dolgot
tehettem csupán; felé hajoltam, és lágyan megpusziltam
az ajkait, aztán m egfordultam, és kiszálltam a kocsiból.
Az ajtó felé indultam , anélkül, hogy visszanéztem volna rá.
A hálószobám üres volt, de valahogy ez nem volt szá­
m omra meglepő, a lelkem mélyén tudtam . Ma éjjel tör­
tént valami. N em tudtam , hogy mi, de tudtam , hogy igen
fontos dolog. Odaléptem a székhez, ahol D ank mindig az
éjszakát töltötte, és rákuporodtam . Ma éjjel nem fog eljön­
ni. Szükségem volt rá, hogy a közelében lehessek, és erre
most nem volt más mód. A csend nagyon fájt, m intha tőrt
döftek volna a szívembe, és forró könnycseppek peregtek
végig az arcomon. Rettenetesen hiányzott a hangja, amely
melegséggel töltötte be a szobámat. N em akarom, hogy
elhagyjon. Az az ijesztő gondolat, hogy elmegy, összeszű­
kítette a teret, értelm ét vesztette az életem. A szőke szel­
lem, aki megijesztett, többé m ár nem tű n t olyan fontosnak.
Iszonyúan fájt D ank hiánya. Képtelen voltam elviselni a
csendet tovább, elkezdtem halkan énekelni a sötétségben:
„Mégis maradsz. Kitartasz mellettem, mégis maradsz, ellö­
köm a kinyújtott kezed. A hidegség nem neked való, s te mégis
maradsz, maradsz, maradsz. Bár tudom, hogy ez számodra
nem jó..

136
 TIZEDIK FEJEZET

N em jött vissza. Egész hétvégére bezárkóztam a hálószo­

bám ba, és rá vártam , de többé nem jött. Hétfő reggel any-
nyira elkeseredetten keltem, öltözködtem, hogy m ajdnem
kirohantam a kocsimhoz, hogy elszáguldjak az iskolába.
Amikor anyu egyszer csak azt kérdezte: - Leif nem ugrik
be ma reggel érted? - ekkor megmerevedett a kezem az
ajtókilincsen, nem is tudtam , hogy m it válaszoljak. Egész
hétvégén többször próbált hívni, mivel nem vettem fel, az
üzenetrögzítőn hagyott üzenetet. M iután meghallgattam
a töm érdek üzenetet, végül felhívtam, hogy megnyugtas­
sam, hogy épp ágyban fekszem, m ert beteg vagyok. O úgy
gondolja, hogy ma reggel is ő fog iskolába vinni. Nagy ne­
hezen rávettem magam, hogy leüljek, és megegyem a reg­
gelimet, tíz perc múlva be is futott Leif. Valahogy sikerült
nyugodtnak m utatkoznom , amíg be nem léptem az iskola
főbejáratán. N em éreztem őt. N em volt itt. K endra morcos
arckifejezése is m egerősített abban, hogy nem csak előlem
rejtőzött el. Egész egyszerűen nem volt itt. M inden egyes
órán, amely nélküle zajlott, növekedett bennem az üresség

137
és elkeseredés érzése. Leifben aggódás és elkeseredettség
keveredett, ahogy engem figyelt, bár tudtam , hogy meg­
próbálja elrejteni. Ahogy kicsöngettek, rögtön kiléptem
a könyvtárból, és egyenesen hazasiettem. Szükségem volt rá.
De nem volt ott. Még két napot kellett elviselni nélküle.
C sütörtökön abban a pillanatban, ahogy beléptem az
angolirodalom-terembe, éreztem a jelenlétét. A melegség
érintését azonnal érzékeltem, m ert annyira hozzászoktam
a négy nap alatti hiányának állapotához. H átrapillantottam
a terem ellenkező pontjára, ott üldögélt, és erőltetett m o­
sollyal nézett K endrára, miközben ujjbegyével az állának
vonalát simogatta. K endra kéjesen kacagott fel, D ank közel
hajolt hozzá, és valamit a fülébe súgott, aminek hatására
a lány előrehajolt, és felnevetett. Felém lesett, és diadalittas
önelégültséggel vigyorgott. Elkaptam a tekintetem róla, és
Dankre néztem, aki úgy tűnt, nem hajlandó rám pillantani.
K endrát nézte, és évődve mosolygott rá. D ank megcsókolt,
és magam ra hagyott, teljesen felkavart, összezavart, és az­
tán négy napra eltűnt. M ost pedig úgy viselkedik, m intha
semmi sem történt volna köztünk.
Elkezdtem bám ulni azért, hogy végre visszanézzen rám,
és a tudom ására hozzam, hogy jelen vagyok. D e nem rea­
gált. M iután képtelen voltam tovább odanézni, visszafor­
dultam , és elhagytam a term et. Leif még m indig ott ácsor-
gott az ajtó előtt, ahol elbúcsúztam tőle. Justinnal beszélge­
tett, és meglepett mosollyal az arcán nézett rám.
- Hé, csak nem felejtettél el valamit? - kérdezte, mi­
közben a kezemért nyúlt. N em et intettem a fejemmel, és

138
rettenetesen féltem attól, hogy mások is észreveszik rajtam,
hogy teljesen összeomlottam, m ert D ank összetörte a szíve­
met. Odaléptem Leifhez, és karjaimmal átfontam a derekát.
O pedig szorosan magához ölelt.
- Haver, majd a következő alkalommal folytatjuk - hal­
lottam , ahogy Justinnak m ondta a fejem fölött.
- M i baj van? - suttogta a fülembe Leif, miközben még
közelebb húzott magához. Sírni szerettem volna, am iért
nem vagyok szerelmes belé. Ő teljesen belém van esve, és
milyen egyszerű lenne ez az egész, ha szeretném. Ő soha­
sem bántana így, m int D ank. M iért nem tudom inkább őt
szeretni? M ég közelebb húzódtam hozzá, attól féltem, hogy
megérzi a gondolataimat, és bármelyik pillanatban lelép­
het. D e Leif nem érezte meg a szorongásaimat.
M ég szorosabban húzott magához, és ölelés közben
a fejét hozzám érintette. Elkezdtem zokogni, és elviselhe­
tetlen érzés volt, hogy az ő vállán egy másik srác m iatt sí­
rok. Leif egy olyan lányt érdemel, aki képes őt szeretni.
Aztán a következő percben meggyűlöltem, mivel azt gon­
doltam , hogy ő azt hiszi, mennyire jó is hozzám. Aztán m a­
gam at utáltam , m ert tudtam , hogy tényleg túlságosan is jó.
N em érdemiem meg őt, de mégis a karjaiban tart. Lehet,
hogy nem vagyok belezúgva, de akkor is szükségem van rá.
Fogalma sem volt arról, hogy milyen érzések kavarognak
bennem , m intha egy darabot téptek volna ki a testem ből,
m ert D ank elutasítóan viselkedett velem.
- Mr. Brown, Pagan rosszul van. Az orvosiba kell m en­
nie. Elnézést, de nem bocsátanám meg magam nak, ha

139
most egyedül menne haza - magyarázta a tanárom nak, mi­
közben magához ölelve tartott.
- Nagyon helyes, és aztán hazaviszi? - M r. Brown hang­
ja aggódással volt tele.
- Igen, tanár úr.
Az ajtó becsukódott mögötte, és a folyosó elcsöndesedett.
N em szerettem volna az orvosiba menni, de tudtam , hogy
nem bírom elviselni, hogy Leif az egész napot a folyosón
velem töltse, miközben hozzábújok. Egy pillanatig sem volt
kétséges, hogy ha ezt akarnám, megtenné. Egy kissé hátrébb
húzódtam, hogy a szemébe nézhessek. Az arcán aggodalom
ült, miközben az arcomon lévő könnyemet törölte le.
- M i a baj, Pagan? - kérdezte csendesen.
Nehezen, de sikerült elmosolyodni. - Azt hiszem, a fáj­
dalmas érzések m ár m egint feltörtek. Újra jól akartam
érezni magam. De ez a hétvége rémes volt - vallottam be,
fontos volt, hogy legyen ném i igazság abban, am it mondok.
Bólintott, és újra a karjaiba zárt. - Ne haragudj, hogy én
is hozzájárultam ehhez! N em bírom elviselni, hogy sírsz.
Megöl - m ondta lágyan, és magához szorított. Leif volt az
összekötő kapocs köztem és a való világ közt, a vigaszforrá­
som, különösképpen most, hogy épp csak túl vagyok azon,
hogy összetörték a szívemet. Mi volt a leginkább félelmetes?
Az, hogy még nem is tudom igazán, ki az, aki összetörte.
Elm entem az orvosiba, de csak az angolirodalom-óra
végéig m aradtam ott. Amikor m ár úgy éreztem, hogy job­
ban vagyok, megnyugtattam Travers nővért, hogy be aka­
rok m enni az algebraórára. Ez nem volt közös Kendrával

140
és Dankkel. M ajd csak túlesek rajta valahogy. Leif pedig
»itt lesz velem a világtörténelem -órán, így könnyebb D ank
jelenlétét kizárnom.
Ahogy kiléptem a folyosóra, baljós érzések kezdtek
kavarogni bennem , m intha valaki nézne, és ettől a karo­
m on felállt a szőr. K örülnéztem az üres folyosón, de senki
nem volt ott. A torkom at félelem szorongatta, kénytelen
voltam mély levegőt venni, hogy kissé lenyugtassam m a­
gam, m ielőtt az algebraórára mennék, és Travers nővértől
elbúcsúztam. A szokásosnál lassabban indultam , azt sze­
rettem volna, hogy mások is legyenek körülöttem. Ahogy
egyedül voltam a folyosón, visszatértek rémítő emlékeim
is. K ülönösképp m ost lett volna szükségem arra a bizton­
ságérzetre, hogy D ank bárm ikor a segítségemre fog sietni.
D e ő még rám se hederített, így hogy a fenébe jönne, ha
egy szellem megtámadna? Az érzés, hogy ott van valaki,
aki engem bám ul, egyre jobban fokozódott, ahogy a folyo­
són haladtam . M iért van az algebra term e a folyosó túlsó
oldalán? A szemem sarkából körbesandítottam , de a folyo­
só még mindig üres m aradt. Egy jeges hideghullám csapta
meg a gerincemet, és elkezdtem rohanni. N em láttam őt,
de tudtam , hogy jelen van. A szívem m ajdnem kiugrott a
helyéről. A tekintetem et az algebraterem ajtajára szegez­
tem. M ég mindig túlságosan messze volt, de tudtam , hogy
ha kiáltanék, meghallaná valaki. A hideg egyre fokozódott,
és a levegőt teljesen betöltötte, így egyre nehezebb volt lé­
legezni. M eg kellene állnom, hogy oxigénnel töltsem meg
a tüdőm et, de ez túl sokáig tartana.

141
 Egy ajtó hirtelen kinyílt a közelben, és az oxigénhiá­
nyom elmúlt, levegővel telítődött a tüdőm . A hidegség el­
tűnt. Elejtettem a könyveim, és a kezem a térdem re tettem,
még több levegőt próbáltam a tüdőm be préselni, és őrül­
tem kalimpáló szívemet megfékezni. Lépések zajára tértem
magamhoz, előrehajoltam futásra készen, amikor Danket
pillantottam meg elhaladni mellettem. Az a valami, ami ül­
dözött, elmenekült előle. Szerencsére a szőke szellem nem
vette észre, hogy D ank nem védelmez m ár többé. A szívem
m ár nem dobogott a torkom ban, de fájt a visszautasítás.
Felkaptam a földről a könyveimet, D ank eltűnő alakját
néztem még egy darabig, m ielőtt a terembe indultam.

- H a nincs kedved, hogy elkezdjük a beszédem et írni, nem

kell kapkodni - hajolt felém, és súgta a fülembe Leif. Pizzát
rendeltünk, és összebújtunk a kanapén, együtt tévéztünk.
Az az igazság, hogy nem igazán volt hangulatom , hogy a
beszéden dolgozzunk. M indössze csak arra vágytam, hogy
a Leif testéből áradó melegség megnyugtasson. Ahogy a
kanapén ücsörögtem a barátom hoz bújva, sikerült m agam ­
tól távol tartani a félelmet. Amikor Leif elmegy, egyedül
kell bem ennem a szobámba. Az a gondolat, hogy egyedül
leszek a folyosón történtek után, teljesen m egrém ített. M i­
után ma láttam , hogy úgy ballagott el mellettem Dank,
m intha nem is ismerne, és nem érdekelné, hogy meggör­
nyedve állok levegő után kapkodva, teljesen kétségbe ejtett.

142
/\ kezemet Leif keze felé nyújtottam , és belekapaszkodtam.
<) volt itt. Bár sejtettem, hogy nem tud megvédeni a pszi­
chopata szőke szellemtől. Csak D ank képes ilyen... valakit
i ávol tartani. D e D ank nem volt velem. C supán Leif, és sze­
rettem volna még tovább élvezni a jelenlétét. Leif gyengé­
den fogta a kezemet, és csendben üldögéltünk. M ég abban
sem voltam biztos, hogy m it is nézünk. Egyszer-egyszer fel­
nevetett hangosan, és az ő hangjára én is elmosolyodtam.
Ö rültem , hogy boldognak látom. Teljesen el is felejtettem
m ostanában, milyen ez az érzés. Telefoncsörgés szakította
félbe a gondolataimat, és én a hangra felugrottam. M a éjjel
ilyen szélsőséges állapotban voltam.
Vigyorgott. - Csak a telefonom, nincs tűz! H űha, ma
nagyon hirtelen vagy! A zsebébe nyúlt, és elővette a tele­
fonját.
- Halló?! - torpant meg - Pagannel vagyok most. É r­
tem , de éppen a... M ost fejeztük be. - Leif bocsánatkérő-
en nézett rám. - R endben, m ár indulok is! - m ondta, és
a hom lokát ráncolta, miközben letette a telefonját. - Apa
volt az. El kell m ennem érte a szerelőhöz, hogy elhozza
anyu kocsiját, m ert azzal m ennek holnap reggel dolgozni.
Addig nem tud lefeküdni, amíg el nem hozta, és egyébként
is két műszakban kell holnap dolgoznia az állomáson.
Felültem, és mosolyt erőltettem az arcomra. Anyukám
még nincs itthon, és arra a gondolatra, hogy egyedül le­
szek, szívem szerint összegömbölyödtem és sírva fakadtam
volna, de ehelyett összeszedtem magam. - H át, rendben,
menj! H olnap is befejezhetjük a beszédedet.

143
 A hom lokát ráncolta, és a keze hirtelen végigsiklott a
hajam on, hüvelykujjával a fülem tövét birizgálta. - Nagyon
feszültnek látszol. N em szívesen hagylak itt.
M osolyogtam, és m egrándítottam a vállam. - Egyéb­
ként is szükségem lenne egy kis alvásra - hazudtam abban
a reményben, hogy beveszi. Lehajolt hozzám, és lágyan
megcsókolt. A nyaka köré fontam a kezem, és hosszan csó­
koltam. Leif a kezébe vette az arcom, és az arcához húzta.
M agam ba szívtam a közelségének és melegségének bizton­
ságát. Tudtam , el kell engednem, hogy menjen, segítsen az
apukájának, de mégis egyre szorosabban öleltem. H a elen­
gedem, az azt jelenti, hogy m ehet, és akkor én egyedül m a­
radok. M ég erősebben bújtam hozzá, nem érdekelt, hogy
esetleg összetéveszti a biztonság iránti vágyamat a szenve­
délyes megkívánással. Leif mélyen sóhajtott fel, és lágyan
magához szorított a kanapén, teljes testével hozzám simult.
Sohasem jutottunk még el eddig azelőtt. D ank mindig
ott álldogált valahol a közelben: m int egy láthatatlan erő,
amely távol tartott Leiftől. N em lenne helyes, hogy a dol­
gok tovább fajuljanak. Az nem lenne fair, hogy abban a hit­
ben tartsam Leifet, hogy továbbfejlődhet a kapcsolatunk.
M indig D ank jár a fejemben. Leif sokkal többet érdemel
annál, hogy második legyen. Még ahogy m ost szorosan
hozzám tapad, és hallom a légzését, így sem érzek annál
többet, bármilyen furcsán hangzik, m int hogy biztonságot
tud nyújtani. A keze a blúzom alá csúszott, és tudtam , hogy
itt az idő, hogy leállítsam. Épp a m elltartóm alatt járt, ami­
kor kibontakoztam a csókjából.

144
 - Ne! - suttogtam , és lassan levette rólam a kezét. A lég­
zése kezdett rendeződni, de éreztem, hogy a szíve erősen
ver. Lassan felült, és kinyújtotta a kezét, hogy engem is fel­
segítsen. A kezével szórakozottan borzolta össze a kócos,
szőke haját, és zavartan nevetett.
- H űha - m ondta mosolyogva. N em is tudtam , hogy
mit mondjak, m ert a „hűha”nem igazán fejezte ki azt, amit
én éreztem.
- N e haragudj, kicsit túlzásba estem - kért bocsánatot,
miközben a blúzom at nézte, amely még mindig fel volt
gyűrődve. M egigazítottam, és megnyugtató mosollyal néz­
tem rá. N e érezze úgy, m intha erőszakot követett volna el.
- N e kérj bocsánatot. Csak egyszerűen abba kellett
hagynunk, m ert apukád vár rád.
Leif bólintott, a tekintete még mindig egy kicsit zavart
volt, végül felállt. Belebújt a dzsekijébe, felkapta a könyveit
és a kulcsait.
- M inden rendben lesz, amíg anyukád hazaér? - kér­
dezte.
Nevetni szerettem volna e kérdésre válaszul. Helyette
csak bólintottam , és mosolyogtam. Azt mégsem m ondhat­
tam neki, hogy egy őrült szőke szellem meg akar ölni olyan
okból, am it még nem is értek.
Az ajtó becsukódott Leif m ögött, és ólomsúly neheze­
dett a mellkasomra. Arra gondoltam , hogy kimegyek, és
egy kicsit álldogálok az udvarunkon, hogy lássam, mások
házában hogyan gyúlnak fel a fények, és az embereket, akik
ott belül vannak. N em tudom , hogy m iért, de biztonságban

145
éreztem magam attól, hogy a többi em bert láttam odabenn.
Visszapillantottam a lépcsőre, de attól a gondolattól, hogy
visszamenjek a szobámba, remegni kezdtem. Sétáltam egy
kicsit, és megálltam a bejárati ajtónál. Addig álldogálhat­
tam itt, amíg anyu haza nem ér. H a bárm i történne, ak­
kor kiszaladhatok az utcára, és segítségért kiálthatok. Tuti,
hogy mindenki azt gondolta volna rólam, hogy megőrül­
tem, de fel tudom hívni a figyelmet magamra.
- N em hiszem, hogy ilyen drasztikus lépésekre lesz
szükséged. Gyere fel, és feküdj le, Pagan! Itt leszek veled -
m egfordultam, m ert D ank hangját ismertem fel. Megköny-
nyebbülést és haragot éreztem egyszerre. Szerettem volna
a karjaiba vetni magam, de ugyanakkor egy hatalm asat be­
mosni a tökéletes képébe.
- Örülnék, ha egyiket sem tennéd! Csak feküdj le! -
hangjának hidegsége rosszabb volt még a félelemnél is.
Rám sem nézett, hanem egy sportújságot lapozgatott, amit
Leif felejtett nálam. Bakancsát az asztalra tette, miközben
a szék támlájának támaszkodott. Könnyek szöktek a sze­
membe, de nem akartam előtte sírni. Ez olyan megalázó
lenne, nem viselkedhetek így. Inkább gyorsan a szobámba
siettem.
A forró víz lemosta a könnyeimet, mialatt a tusolóban
tovább időztem, m int általában. Itt nyugodtan zokoghat­
tam , anélkül, hogy látta volna. Egyszer csak elapadtak a
könnyeim, és nem éreztem m ást tom pa fájdalomnál, el­
zártam a csapot, kiléptem a hófehér fürdőszobaszőnyeg­
re, körbecsavartam magam körül a törülközőt. Elkezdtem

146
nézegetni magam a tükörben. A szemem vörös volt, és
megdagadt. A hatalmas mennyiségű meleg víz sem tudta
lemosni rólam a szomorúságot, amely az arcom on látszott.
Ő itt van, és én biztonságban vagyok. N ém i hálát éreztem.
N em volt bátorságom megkérdezni, hogy m it keres itt.
N em akartam , hogy sírni lásson. N em akartam , hogy meg­
tudja, fél órán át sírtam m iatta a tusolóban. Esetleg a szíve­
m et akarja ellopni vagy a lelkemet elvinni? N em tudhattam
biztosan, de azt m ár semmi esetre sem engedhettem , hogy
a büszkeségemet is elvegye.
Szorosabbra fogtam magam körül a törülközőt, és a h á­
lószobámba m entem . Amikor beléptem, gondoltam , hogy
üres lesz. D ank nem akar többé a közelemben lenni. D e
a lelkem mélyén reménykedtem, hogy mégis ott ül a sa­
rokban lévő fotelben, kezében a gitárral. Újabb könnyek
gyűltek a szememben. Ú rrá kell lennem ezen a lelki fáj­
dalmon. A rövid ujjú felsőmért nyúltam, de nem vehettem
m agam ra, m ert ez D ankre emlékeztetett, és azokra az éj­
szakákra, amikor énekelt, miközben aludtam . Inkább elő­
vettem a hálóingemet, és belebújtam. Halvány rózsaszínű
volt. Szom orúan elmosolyodtam, amikor rájöttem , hogy ez
sohasem jutott előtte az eszembe. H irtelen le is vettem, és
a padlón hagytam. Ezt sem viselhetem. Kinyitottam a szek­
rényem, és kivettem egy pólót, ami Leifé volt, és felvettem.
Leif illata áradt belőle, és visszaidézte számomra azt az idő­
szakot, amikor D ank az orrom ra koppintott volna emiatt,
de mégis magamhoz öleltem Leifet gondolatban, még ha
a szívemben másképp is éreztem iránta. Odasétáltam az

147
ágyamhoz, és lefeküdtem, miközben arra a muzsikára gon­
doltam , amit m ár nem fogok hallani. Csend borult az egész
házra, bár tudtam , nem vagyok egyedül. Figyelt. Nem
akartam behunyni a szemem, abban reménykedtem, hogy
mégis visszajön, leül a fotelébe, és zenélni fog csak nekem.
Egyedül a vízcsap lassú csöpögésének hangja hallatszott be
a fürdőszobából, egyébként az egész ház elcsendesedett.
D ank hátha lenn van, m inden apró neszre felpattantam,
és futottam volna az ajtóhoz. Azonban mivel éreztem, hogy
valahonnan néz, le tudtam hunyni a szememet, és lágyan
elszenderedtem.
A muzsika beszűrődött az álmaimba. Az állandóan a
fülemben motoszkáló, édes zene meggyógyította összetört
szívemet. Mosolyogtam, kerestem a zene forrását, de sehol
sem találtam. Csak egy gyönyörű álom volt.

148
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

M ásnap reggelre D ank elment. Sejtettem, de leszaladtam

a földszintre, hátha mégis m aradt. Teltek-múltak a napok,
és D ank továbbra is úgy viselkedett, m intha nem is len­
nék a világon. Az iskolában folytatta a flörtölést K endrá-
val. Láthatatlanná váltam, amikor feltűnt. Éjjel besétált a
nappaliba, amikor elérkezett a lefekvés ideje, letelepedett
a kanapéra, anélkül, hogy tudatta volna velem. Semmi ér­
telme nem volt ennek. Az se számított neki, hogy olyan
sokszor próbáltam rávenni, hogy szóljon hozzám, mindig
ném a m aradt. H a van olyan ember, akinek az a sorsa, hogy
iszonyú mennyiségű megaláztatást kell elviselnie, akkor ne­
kem m ost aztán kijutott belőle. H a tényleg ki akar iktatni
az életéből, hát legyen. Hagyom, hogy így történjen.
- N em fogadok el semmilyen kifogást! M ég ha szemé­
lyesen kell elm ennem hozzátok, hogy felöltöztesselek, bi­
zony isten inkább megteszem! Aztán Wyatt felkap, és ha
kell, a vállán cipel el a koncertre. N em viccelek! - M iranda
csípőre tett kézzel állt, és teljes eltökéltség sugárzott a te­
kintetéből. Lehetetlen volt ilyenkor vitába szállni vele.

149
 Wyatt csak röhögött. - Én szívesen elviszem, ha kell, de
talán nem kellene ezt először Leiffel is megbeszélni? Egy­
általán nem vagyok biztos benne, hogy ő is akarná, hogy
a csaját a vállamon hordozzam.
M iranda széles mozdulattal leintette. - Kizárt, hogy
bárm it is tenne, amit Pagan ne akarna. N eked nincs vá­
lasztásod, neked kell vinni őt, és az én dolgom Leif meg­
győzése és lefoglalása, amíg te megszökteted.
Jóízűen nevettem, és magam is m eglepődtem, hogy
milyen jól szórakoztam. - M it is jelent pontosan, hogy le­
foglalsz? - kérdezte Leif, miközben a keze a derekam köré
fonódott.
M iranda a szemeit forgatta. - M eg fogom magyarázni
Pagannek, de nem fogadok el semmilyen ellenvetést. El fog
jönni velünk ma este a koncertre, punktum!
Leif szorosabban simult a csípőmhöz. - Tehát kapunk
lehetőséget a tárgyalásra, hogy tisztázzuk a túsz szabadon
engedésének feltételeit? - kérdezte incselkedve.
Wyatt nevetett. - Feltétlenül!
Leif rám nézett, évődő mosollyal az arcán. - N a, most
fuss, és lássuk, el tudnalc-e kapni?
Nevettem , és a fejemet ráztam. - N em ellenkezek, rend­
ben. Elmegyek, ha ez ennyire fontos M irandának.
M irandából egy teátrális sóhaj tö rt elő. - D e jó, nem
nagyon szerettem volna a meggyőzés eszközével élni.
- Pedig, de jó lett volna megnézni! - Wyatt diadalm a­
san nevetett, és én pedig megpróbáltam nem gondolni
arra, hogy épp m ost egyeztem bele, hogy elmegyek arra

150
a koncertre, amelyet a Cold Sóul ad a strandon. Látni fo­
gom D anket ugyanazzal a gitárral a kezében, amin nekem
játszott oly sok éjjel, és hallani fogom a hangját, amely akko­
ra sebet ejtett a szívemen, de most több ezer emberrel együtt
kell elviselnem. Bárcsak tudnám a módját, hogyan lehetne
meggyógyítani. Úgy tűnik, nincs semmilyen m ód rá.
- Fantasztikus lesz, Pagan! Tudom , hogy téged nem
igazán érdekel D ankW alker, de hidd el nekem, hogy ele­
m entáris lesz! - Eközben M iranda Wyatt karja alá bújt, és
ártatlan mosollyal nézett rá.
- De ő képtelen három dologra koncentrálni egyszerre,
m int te cicus, úgyhogy ne nézz ilyen szexisen, csak rám! -
mosolygott Wyatt, és megpuszilta a feje búbját.
M ost, hogy láttam M iranda szemében a szerelmet,
ahogy W yattre nézett, még jobban fájt a szívem. Én sosem
fogom ennyire szeretni Leifet. D ank Walker nemcsak ösz-
szetörte a szívemet, de még tovább gyötört.
- Csak nehogy elkezdj csöpögni, amikor a rocksztár
megjelenik a színpadon. H abár szeretem a zenéjüket, de
rögtön meg fogom utálni, ha féltékenynek kell lennem rá. -
W yatt hangja évődő volt, de senkinek sem lehetett kétsége,
hogy amit m ond, azt komolyan gondolja.
Leif felnevetett. - N ekem nincs okom az aggodalomra
Pagan miatt. A Cold Sóul nem olyan zenét játszik, ami neki
bejön. Van egy olyan érzésem, hogy mi nem sokáig m ara­
dunk.
M iranda Leifre nézett. - Csak ne adj neki semmi ötle­
tet, hogy kifogást találjon. N em viccelek. Én magam foglak

151
fenéken billenteni, ha csak véletlenül is a kijárat felé sandí­
tasz. - Leif hátrafordította a fejét, és nevetett.
- Nagyon örülök, hogy ilyen jó a humorérzéked
m ondta Wyatt vigyorogva - , a te karjaid sokkal nagyobbak,
m int az enyém.
Elkezdtem nevetni, de elszállt a jókedvem, amikor meg­
pillantottam Danket. Kendrával szemben állt, aki hátával a
falnak dőlt, miközben D ankre mosolygott. Lehajolt a lány­
hoz, és a fülébe súgott. Iszonyú erőfeszítésembe került,
hogy ne fakadjak sírva, hogy ilyen intim itást láttam kettejük
közt. A légzésem elkezdett akadozni a fájdalomtól, amit a
szívemben éreztem. Leif észrevette a változást rajtam, m ert
közelebb húzott magához, és gyengéden cirógatta a kezem.
Amikor eltávolodtunk D anktől, könnyebb lett a légzésem.

Az esti szellő szokatlanul meleg volt ahhoz képest, hogy

késő ősz volt. A hatalmas ragyogó fényekkel kivilágított
színpadot, amely a strandra nézett, deszkapalló vette körül.
T öbb ezer em ber töltötte meg a homokos partot. Ö röm ­
ujjongás hangzott mindenfelől a tömegből. Egy tucat kö­
zépiskolást m ár elvittek, m ert fiatalkoruk ellenére leré-
szegedtek. N em ők az elsők és nem is az utolsók ma este.
Szorosan kapaszkodtam Leif kezébe, miközben a töm egen
át nyomultunk, követve M irandát. Megszervezte, hogy az
apukája cége beszerezzen néhány exkluzív helyre szóló je­
gyet, egy nagy sátor alá, ahol az árak sokkal drágábbak.

152
Nem szívesen csatlakoztam volna a tömeghez a hom okban,
de M iranda ezt is m egoldotta. M egálltunk a bejáratnál.
- M iranda W outers és három vendég - m ondta fennhé-
lázón, de így csak akkor viselkedett, amikor be akarta vetni
apukája hatalm át. Ez nem túl gyakran fordult elő, és m ost
is csak azért, hogy gyorsabban kapjuk meg a jegyünket.
H aroldW outers tulajdonában volt aW outers Realty. A m e­
gye m inden jelentős ingatlana aW outers Realty birtokában
volt. Egyszóval az övé volt a város.
- Rendben, erre Miss W outers - m ondta egy fiatal nő,
miközben megfordult, és felvezetett bennünket egy olyan
helyre, ahonnan tökéletesen ráláttunk a színpadra.
Nagyszerű. Nemcsak, hogy hallanom kell a hangját,
amely olyan eszeveszettül hiányzott, hanem még ráadásul
jól is fogom látni őt! Leifre pillantottam , akinek éppen le­
esett az álla, hogy milyen jó helyen fogunk ülni, és aztán
lelkesen mosolygott rám vissza. A fejfájás színlelése nem
m űködhetett. M iranda csak csettintett egyet, és Leif úgy
tűnt, tényleg le van nyűgözve a tökéletes helyektől.
- M ár fel is vagyunk mindnyájan dobódva! H át erről
beszéltem! - vigyorgott Wyatt, és a tökéletesen elrendezett
büféasztal felé tekintett, amelyet a sátor végén állítottak fel.
- Fiúk, ehettek, amennyi csak belétek fér! M enjetek, és
ne csorgassátok itt a nyálatokat! - m ondta M iranda elége­
dett mosollyal az arcán.
Wyatt cuppanós csókot nyom ott M iranda szájára, és
Leifre pillantott. - Gyerünk haver, tám adjuk meg ezt a ka­
jahegyet! - Leif felém fordult, m intha engedélyt kért volna.

153
Bólintottam. Úgy viselkedett, m int egy öleb. Lehajolt hoz­
zám, egy gyors puszit adott a számra, és Wyatt nyomába
eredt.
- N e nézz rám úgy, m intha egy füstös lebujba hoztalak
volna! Gyerünk, csajszikám, lazulj m ár el, és érezd magad
jól! - Mosolyt erőltettem az arcomra, de ennek hatására
M iranda még komolyabb arcot vágott. - M i van veled,
Pagan? Annak idején le sem vetted a szemed Dankről, és
olyan bolond rajongás volt a szemedben. M ost meg, ami­
kor találkozol vele, úgy nézel ki, m int akit a rosszullét ke­
rülget. M egbántott téged valamivel? Ez az, am iért nem
akarsz itt lenni?
Még hogy megbántott? Sohasem tudhatja meg, hogy
milyen csúnyán bánt el velem Dank. A fejem ráztam, és
megpróbáltam meggyőzőbben mosolyogni.
- Persze hogy nem. Csak rájöttem, hogy mekkora egy
gyökér. N em stimmelnek vele a dolgok, olyan hidegség árad
belőle, és nem szeretem, ha a közelemben van. - A partnak
csapódó hullámok irányába bám ultam . Attól féltem, ha
mélyebben a szemembe néz, észreveszi a fájdalmamat.
- H át, igen! Szerintem van igazság abban, amit a hideg­
ségről mondasz. Van benne valami keménység, nem evilági.
Fogalma sem volt róla, mennyire nem e világi!
A szellő kezdett lehűlni, és a sátor alatti helyeket is el­
foglalták. Bárhol máshol szívesebben lettem volna, m int itt,
ezen a helyen, ahol jól fogom látni a színpadot, amelyen
D ank ham arosan megjelenik. A fények kialudtak, és a tö­
meg egyre vadabbul üvöltött. Leif a vállamra tette a kezét,

154
cn pedig hozzábújtam, abban reménykedtem, hogy a kö­
zelsége átsegít m indenen. A dobszóló és az elektromos gi­
tár hangjára olyan vakítóan villantak fel a fények, m intha
tűzijáték lenne a fejünk felett. A három tagú fiúbanda tű n t
fel a színpadon. Az egyik szőke, hosszú hajú srác a dobok
mögött ült, a másik kettő a színpad két sarkán gitárral a ke­
zében állt. A zene betöltötte az éjszakát, kiáltásokat lehetett
hallani a strand felől. A part annyira megtelt emberekkel,
hogy nem lehetett látni a homokot. Egy hangos ütés és füst-
effektus hatására felpattantam . Az ujjongás és az üvöltözés
egyre fokozódott. D ank lépett elő a füstből, és a színpad
kitisztult. Láttam , ahogy sötét hajfürtjeivel játszadozott a
szellő, a színpad közepén lévő mikrofonért nyúlt. A kezébe
vette, és aztán közvetlenül a sátor felé fordult. Felém ...

„Azt szeretnéd, ami nem lehet a tiéd, látom a szemeden.

A fájdalom, mely betölti éjszakáid, az én hazugságaim tenge­
re. Kinyitottam neked az ajtót, hogy menj el, szaladj! Hidd el,
jobb lesz így, habár szeretném, hogy maradj. Törvényt szegtem, a
helyes útról letértem, de tudom, miattad megérte. Kérlek, engedj
mennem, mielőtt még túl késő nem lesz, s a szerelem gyűlöletbe
nem vész.
M enj el tőlem, mielőtt még nem tesz tönkre a vád, hogy nem
viszlek magammal oda, hová jönnöd lehetetlen, a poklon át.
Menekülj el tőlem, kérlek, fuss el előlem, mert ahová viszlek, az
nem a való, s az az út számodra nem járható. Nincs rá mód,
hogy velem tarts. A z életet adtam, kedvesem, amikor a halálod
volt kezemben. Menekülj el tőlem, kérlek, fuss el előlem.

155
 Ahogy látom az életed', tudom, hogy itt boldog leszel. E z az,
amit érdemelsz, te ide tartozol, az én világomban elveszel. A m i­
kor megismertelek, azt hittem, hogy én mentettelek meg, de nem,
valójában te mentettél meg engem. Most elfordulok, és hagylak,
menekülj el tőlem, bár képtelen vagyok feledni a szenvedélyt, mi
érintésedtől lángra lobbant bennem. Bántani nem akartalak, de
másképp elűzni nem tudlak.
Menekülj el tőlem, kérlek, fuss el előlem, míg nem tesz tönk­
re a vád, hogy magammal vittelek a poklon át. Menekülj el
tőlem, kérlek, fuss el előlem, míg nem tesz tönkre engem a vád,
hogy magammal vittelek a poklon át. E zt az utat csak egyedül
járhatom, hogy velem tarts, azt nem várhatom. Eletet adtam,
kedvesem, amikor halálod volt kezemben. Menekülj el tőlem,
kérlek, fuss el előlem!”

A kezem elkezdett remegni az ölem ben. Le sem vet­

te rólam a szemét. A szavai nekem szóltak. N em sikerült
levegőt vennem , fájdalom szorongatta a torkom at. M iért
teszi ezt? H át még mindig nem gyötört eleget? Könnyek
gyűltek a szemembe, m indjárt sírva fakadok, a könnyek
végiggördülnek arcom on, és nyilvánvalóvá teszik a baráta­
im számára is, hogy D ank szavai milyen mélyen érintették
meg a szívem. N em tudhatják meg! Senki sem tudhatja
meg! Felpattantam , és elm entem . K éptelen voltam ott ül­
dögélni, és tovább hallgatni. Elkeseredett m ozdulatokkal
próbáltam átverekedni m agam at a rajongó töm egen. Ak­
kor kapok m ajd csak levegőt, ha mielőbb el tudok innen
szabadulni, és végre minél messzebb kerülök a szavaitól.

156
Egyszer csak sikerült kilépnem a sátorból, és elkezdtem
futni a sötétség felé. El a félelem elől. N em D ank rém í­
tett m eg, hanem a szavai. El fog hagyni. Ö sszeszorult a
gyom rom erre a gondolatra, és még gyorsabban kezdtem
futni, amíg el nem értem a hom okos partszakaszt, amely
sötét és üres volt. A zene hangja a távolba veszett, hirtelen
visszanéztem, hogy lássam, nem követett-e L eif vagy M i­
randa. Senkit se láttam . Teljesen egyedül voltam. Levegő
u tán kapkodtam , és térdre estem. Végre kitört belőlem a
zokogás, amelyet azóta fojtottam m agam ba, am ióta D ank
elkezdett énekelni. Forró könnyek áztatták az arcom at.
A mellkasom annyira szúrt, hogy képtelen voltam mély
levegőt venni.
Az éjszakai hőmérséklet hirtelen több fokot zuhant.
N em a fájdalom jelezte a szellem érkezését, amely akadá­
lyozott a légzésben, hanem a jeges hidegség. Lassan for­
dultam meg, tudtam , hogy itt van a szőke szellemlány, és
engem néz. M egéreztem a jelenlétét. Ő volt a jeges félelem.
A fájdalmat, amit D ank okozott, rém ítőbbnek éreztem en­
nek a szellemnek a fenyegetésénél is. Felálltam, hogy far­
kasszemet nézzek vele, a félelem helyett dühöt éreztem
iránta. Az ő megjelenése borította ki D anket is, és ezért én
is szerettem volna bántani, hiszen része volt abban a fájda­
lom ban, amit a szívemben éreztem. Amikor rápillantottam ,
szőke haja szabadon lobogott a szélben.
- M it akarsz tőlem? - üvöltöttem, miközben folytak a
könnyeim. Egy lépést tettem felé, a kezemet ökölbe szorí­
tottam . N em akartam, hogy azt higgye, meg tud ijeszteni.

157
Azt akartam, hogy azt gondolja, többé nem tud m ár megré­
míteni. Csilingelő nevetése betöltötte a sötétséget.
- Itt az idő - mondta, és hangja egyre nagyobb iszonya­
tot váltott ki belőlem.
- Mire? Hé? Tudod egyáltalán? Védd a nyavalyás éle­
tedet, és takarodj a pokolba! - közelebb léptem hozzá, el
akartam kapni a grabancát, pedig tudtam , hogy ebből sem­
mi jó nem származik majd.
Csilingelő nevetése mély, gonosz röhögéssé változott. -
Itt az idő, és ő megszegte a kedvedért a törvényt. - A neveté­
se elcsendesedett, és újra rám emelte tekintetét. - Miattad.
Megszegte a törvényt a kedvedért! M iért éppen miattad? Mi
van benned? Egy egyszerű emberi lénnyel tett kivételt. Pedig
végtelenül egyszerű, de neki mégis olyan nehéz megtennie.
- Behajlította a mutatóujját, és így hívogatott. - Gyere csak
közelebb, majd én rendbe hozom a hibát. - Nyeltem egyet,
és a félelem visszatért, és lassan teljesen letaglózott. Eszem­
be jutott, hogy Dank is említette, hogy azért jön ez a szőke
szellem, hogy helyrehozza a hibát.
- Milyen hibát? - kérdeztem.
Előrehajtotta a fejét, m intha szeretne közelebbről
megnézni. - Te más vagy, m int a többiek. Úgy sejtem , ez
keltette fel az érdeklődését irántad. A léte m eglehetősen
egyhangú.
Nehezen tudtam megfékezni magam , hogy ne essek
neki, mivel tudtam , hogy keresztül tudnék m enni raj­
ta. Ő éppen azt akarta, hogy még jobban megközelítsem.
N ekem viszont szükségem volt arra, hogy m egtartsam a

150
távolságot. A fejemet ráztam , és egy lépést hátráltam . Egy
szempillantás alatt ott term ett előttem, és a légzésem kez­
dett akadozni... M egpróbáltam még egy lépést tenni hát­
ra, de egy jéghideg kéz megragadta a csuklómat, és olyan
erővel vonszolt magával, hogy képtelen voltam a hullám ok
erejével szembeszállni. A hideg, sós víz első érintése meg­
ijesztett. Ez valódi. És m ost teljesen egyedül vagyok, senki
sem hall engem.
Elkezdtem kétségbeesetten rúgkapálni, küzdeni, de to­
vábbvonszolt befelé láthatóan könnyedén. Semmi esélyem
sem volt, hogy életben maradjak a mély vízben. A hullámok
egyre nagyobbak voltak, és vitt, egyre befelé. Bele fog foj­
tani a tengerbe. Vajon m ért nem öl meg egyszerűen, ahogy
az iskola folyosóján próbálkozott, m ielőtt D ank megfékez­
te? A fények és a zene hangja a távolba veszett. Egyedül
vagyok, és senki sem fog megmenteni. Különös, de még
kiáltani sem akartam. T öbbé m ár nem féltem a haláltól.
Csak szerettem volna elbúcsúzni.
Behunytam a szemem, a víz m ár az arcomig ért, és a kö­
vetkező hullám m ár teljesen elnyelt. Ahogy hagytam, hogy
testem lassan elernyedjen, és elfogadtam a sorsom at, hal­
lottam , hogy valaki a nevemet kiabálja. Valaki mégis rám
talált? Elkezdtem kiszabadulni a szorításából, és kiáltani,
és felderengett, hogy ő azok közül való, aki elveszi az életet.
Le kell nyugodnom. Bárki is jött értem , azért jelent meg,
m ert nem érdemiem ezt a sorsot.
Egy kis fénycsóva világította meg a sötét vizet, és a
csuklóm at szorító jéghideg fogás hirtelen lazult, majd

159
elengedett. A víz felszínére evickéltem, és kifulladt tüdőm ­
be levegő áramlott.
- Ne! Azt mondtam , hogy ne! Ez az én döntésem volt, és
én szegtem meg a törvényt, a hiba is az enyém. N em hagyom
megtorlás nélkül a beavatkozásodat. Itt fejezd be, most!
Ki szerettem volna nyitni a szemem, hogy lássam
Danket. H allottam a hangját, de a sós víz nagyon csípte a
szemem, és ez lehetetlenné tette. A következő hullám újra
betem etett, kétségbeesetten kapálóztam, ahogy az orrom
tele lett vízzel. Meleg karok fonódtak a derekam köré, és én
beléjük kapaszkodtam, tudtam , hogy az ő karjai azok. M ost
m ár biztonságban vagyok. A fejem kibukkant a víz alól, és
alig kaptam levegőt a sós víztől.
- H add lássam! - D ank a szememet törölgette egy hi­
deg ruhával, és lassan m ár el is m últ a csípő fájdalom a
szememből, ahogy köhögni kezdtem. Elmúlt, m intha nem
is nyomtak volna a hideg tenger hullámai alá. Végül meg­
pillantottam D ank arcát. A karjaiban tartott.
- Pagan, miért? - behunyta a szemét, hom lokát az
enyémhez érintette, és mély levegőt vett. - M iért? Tudod,
hogy mindig a nyomodban van. M egérezted. M iért jöttél
ki ide egyedül? M eg akartad keresni? Azt hitted, hogy ha
egyedül nézel vele szembe, akkor majd választ kapsz?
A fejemet ráztam, és mélyen a szemébe néztem , oly kö­
zel volt m ost hozzám. - N em , csak egyszerűen el akartam
szökni. Szükségem volt arra, hogy egyedül legyek a gon­
dolataimmal. Hogy lássalak... - fejeztem be, nehogy még
m ást is mondjak.

160
 Szomorú mosoly futott át az arcán. - Csak annyit tehe-
lett, hogy m egpróbált megölni téged. Azért, hogy valóban
szembenézz a halállal. D e a H alálnak is el kellett volna jön­
nie, és elvinni. Az viszont nem fog m egtörténni - fejezte
be, és levegőt vett, m ielőtt az ajka a fejemhez ért. M ajd az
arcomat érintette, m ielőtt a számnál hosszasan elidőzött. -
R ettenetesen vágyom arra, hogy megcsókoljalak, de nem
lehet - lágyan felkacagott. - Te haszontalan lány. Te any-
nyira más vagy, m int a többiek, akiket eddig megismertem.
- M egérintettem az arcát, előrehajoltam, hogy ajkammal
megérintsem az övét, de hátrahúzódott, és a fejét rázta. -
N em - suttogta - , ne tedd! N em tehetem . Te annyira kü­
lönleges vagy! A vágyam irántad annyira erős, hogy legyőz,
és elveszítem a józan eszem, elfelejtem, hogy mi a legjobb
neked. N em kockáztathatok megint.
- N e hagyj el! - könyörögtem.
Ujjbegyével m egérintette ajkaim. - N em foglak. Leg­
alábbis éjjel.

161
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

—iV lit csináltál a hétvégén? Leif m ondta, hogy nem érez­

ted jól m agad a koncert után. Azt hittem , hogy sikerül vala­
mit m egtudni rólad. D e nem jött össze. A Cold Sóul félel­
metesen jó volt! Érdemes lett volna még m aradnod a kon­
cert után. M egism erkedtünk a banda tagjaival, az énekes,
D ank kivételével. Ő ham arabb lelépett. N em számít, el­
képesztő volt. M eg fogom puszilni aput, hogy ennyire jó
helyre szerzett jegyeket! - M iranda karolt belém, miközben
be nem állt a szája. Alaposan körülnéztem a folyosón, hogy
felfedezzem a sok arc között Dankét. - Kit keresel? - volt
M iranda hangjában némi él. D ank nem volt sehol a tö­
megben, K endrát láttam, de nyíltan Justinnal flörtölt. Ez
nagyon különös volt.
- L áttad D anket ma délelőtt? - kérdeztem, miközben
M irandára néztem, és azért fohászkodtam, hogy nehogy
túl nagy feneket kerítsen a kérdésemnek.
A hom lokát ráncolta. - D anket, azaz D ank Walkert, a
Cold Sóul énekesét?

162
 Bólintottam, és a szekrényeket néztem. - Igen, D anket -
ismételtem. M iranda zavarodott arckifejezése rettenetesen
meglepett.
- Te megint bevettél abból a gyógyszerből, édesem? M i a
csodáért kellene a Cold Sóul énekesének itt lennie?
Valami nagyon nem stimmel! H irtelen elkezdtem
bepánikolni.
- Jó reggelt - m ondta Leif, amikor odaért hozzám, és
karjait a vállaim köré fonta.
M iranda aggodalmas mosollyal az arcán tekintett rá. -
Jó reggelt, Leif. Olyan cuki, ahogy hozod a könyveit, és
együtt érkeztek. N em gondolod, hogy továbbadhatnád
W yattnek a tapasztalataidat?
- Ez ki van zárva - kuncogott Leif, és gyengéden simo­
gatta a vállam. N orm ális körülmények között is sokat segí­
tett a közelsége, hát még m ost, amikor a pánik ilyen közel
volt hozzám. Akkor is meg kell tudnom , hol van D ank, és
m iért tűnik úgy, hogy M iranda nem érti, hogy miről be­
szélek.
Leifre pillantottam . - Találkoztál ma m ár Dankkel? -
ugyanaz a zavart kifejezés jelent meg az arcán.
- Kivel? - kérdezte ugyanolyan furcsán.
-T ő le m is ugyanezt kérdezte. Szerintem valószínűleg
ma reggel is bevett abból a fájdalomcsillapítóból. Még
mindig vannak fájdalmaid? T ud róla az anyukád? M ert,
csajszikám, igencsak össze lehetsz zavarodva, ha azt hi­
szed, hogy D ank itt van az iskolában. - M iranda és Leif
úgy nézett rám , m intha komoly aggodalomra adnék okot

163
a kérdéseimmel. Ekkor K endrára pillantottam , akit éppen
Justin ölelgetett.
- K endra Justinnal jár? - kérdeztem , csak úgy lazán,
legalábbis reméltem, hogy sikerült így feltenni a kérdési,
nem szerettem volna, ha a növekvő pánikom at észrevették
volna.
Leif elképedése csak egyre fokozódott. - M ár hónapok
óta randiznak. Jól vagy, Pagan?
M osolyt erőltettem az arcom ra, és bólintottam . - Ja,
persze, csak elfelejtettem. Jól vagyok. Csak előbb el kell
m ennem a mosdóba az első óra előtt. —Lábujjhegyre áll­
tam , egy puszit nyomtam a szájára, és m ár el is viharzot-
tam a másik irányba. Szükségem volt a rra , hogy eltűnjek a
fürkésző tekintetük elől. Elgondolkodtam . D ank elment, és
senki sem emlékszik rá.
A mosdó hál’ istennek teljesen üres volt. Ledobtam
a könyveim a nedves pultra, és a falnak dőltem , hogy egy
kicsit megerősítsem magam. A szívem olyan eszeveszetten
kalimpált, hogy féltem, hirtelen leáll. Valaki belépett, és én
m egfordultam, hogy bemenjek az egyik vécébe. Szükségem
volt egy kis magányra a közelgő m entális összeomlásom
miatt. De aztán két lépés után rájöttem , hogy a mosdó aj­
taja egyszer sem nyílt ki. Lem erevedtem , mély levegőt vet­
tem, és aztán hátrasandítottam , hátha foglalt a másik. Egy
sötét hajú tinédzser sietett a falon keresztül. M egfordul­
tam, egy lépést tettem felé, és észrevett engem . Láthatóan
meglepődött, hogy én látom őt, és egy halvány mosoly je­
lent meg az arcán.

164
 - Ki vagy? - kérdeztem, de csak nézett rám. - Tudsz
beszélni? - Többé m ár nem foglalkoztam azzal, hogy ki­
zárjam őket. Lehet, hogy ők tudják a választ a kérdésemre.
A fejét rázta, és a mosolya eltűnt, szomorúság váltotta fel.
Közelebb jött hozzám, kinyújtotta a kezét, és m egérintette
a hajam at. Semmi. Se remegés, se jéghidegség. Olyan volt,
mintha itt sem lenne. Olyan volt, m int azok a szellemek,
akikkel egész életem ben találkoztam. - M iért nem tudsz
beszélni? - kérdeztem. Arrébb lépett, hogy szembekerül­
jön velem. A fejét rázta, m intha korrigálni szerette volna a
kérdésemet. - N em szabad beszélgetned velem, vagy nem
tudsz? - nem féltem tőle. Tudtam , hogy nincs ereje hozzá,
hogy bántson. Egyre izgatottabb lett, és ismét a fejét rázta,
és lassan hátrált.
Egy lépéssel közelebb léptem hozzá. - Kérlek, szeretnék
m egtudni valamit, és szerintem, te tudsz nekem segíteni. -
Az arckifejezése félelmet árult el, és csak a fejét rázta egyre,
miközben hátrált, m intha tőlem ijedt volna meg. - Kérlek!
- könyörögtem, és az utolsó kérésemre válaszul megfor­
dult, és eltűnt a falon keresztül.
A falat bám ultam , amíg hirtelen ki nem nyílt a m osdó
ajtaja, és be nem lépett egy elsős lány. M egtorpant, és
alaposan végigmért. Úgy nézhettem ki, m int egy őrült,
ahogy o tt álltam, és az üres falat bám ultam . M egnyugta­
tásul rám osolyogtam . Rem élem , ennek a kis incidensnek
a híre nem fog futótűzként terjedni az iskolában. N em
m intha nagyon érdekelne, hogy az em berek rólam beszél­
nek. Csak egyáltalán nem hiányzott, hogy M iranda és Leif

165
tovább aggódjanak m iattam . K ülönben is tu d n i akartam
az igazat, és m ár belefáradtam , hogy D anktől várjam a
választ. A fiatal szellem nem tu d o tt segíteni nekem, hogy
m iért nem , azt nem igazán értettem . Azonban az volt az
érzésem, hogy ha kitartóan kutatok, ham arosan találok
valakit, aki elmondja.
A folyosó m ár teljesen kihalt volt, ami azt jelentette, hogy
lekéstem az angolirodalom-órát. Újra éreztem a fájdalmat,
amikor arra gondoltam, hogy az órát Dank nélkül kell ki­
bírnom. M ég amikor itt volt, akkor is levegőnek nézett, de
legalább hallhattam őt, érezhettem a nézéséből áradó me­
legséget. M ost m ár ez az apró vigaszom sem lesz! D e az volt
a legfájdalmasabb, hogy úgy tűnt, senki sem emlékezett rá.
Ez olyan volt, mintha sohasem létezett volna. Az ajtó előtt
álltam. Elviselhetetlennek éreztem, hogy bemenjek. A ke­
zem a gyomrom fölé tettem, hogy benn tartsam a kitörni ké­
szülő fájdalmat, és a falnak dőltem. Az üres folyosót bámul­
tam, és azt kívántam, bárcsak megjelenne egy másik szellem.
De a folyosó csendes és üres maradt. Ez az első alkalom az
életem során, hogy én próbálok szellemeket találni, de egy
sem volt hajlandó felbukkanni. H a egy olyan helyre mennék,
ahol csak úgy nyüzsögnek a szellemek, akkor mindegyiket
kifaggathatnám. Addig kérdezősködnék, amíg nem találnék
valakit, aki tud beszélni, és hajlandó válaszolni is. A mosdó­
beli eset a fiatal szellemmel azt mutatja, hogy ő tudott volna
beszélni, ha akart volna. Meg volt ijedve. De mitől félt? M i­
től kell a szellemeknek félniük? M ár úgyis meghaltak, vagy
legalábbis a testük.

166
 A kórház - suttogtam félhangosan. Eszembe jutott az
a hely, ahol végtelen sok szellemet láttam. A kórház teli
van bolyongó lelkekkel. M egfordultam , és az iskola bejárati
ajtaja felé indultam . Be fogok menni, és elkezdem kifaggat­
ni az összes szellemet, akit csak találok. Valamelyikük csak
szól hozzám. Ki fogom deríteni, hogyan találhatom meg
Danket. O valóság volt. Én emlékszem rá. Szeretem őt, és
meg fogom találni.
- Miss Moore? A term ünk erre van - szakította félbe
gondolataim at M r. Brown hangja, és kénytelen voltam
megállni, m egadóan sóhajtottam , m ielőtt visszafordultam
volna, hogy szembenézzek az angolirodalom-tanárral.
- Igen, tanár úr, m ost akartam jelentkezni, hogy késtem
- mosolygott, és a fejét ingatta. - N em szükséges, de most
aztán hajrá, fogjunk hozzá, m ert vár ránk az igazi szépség,
amely m int ön is tudja, mindig fikció. Gyerünk, haladjunk! -
hátrébb lépett, és várta, hogy előbb én lépjek a terembe. Én
viszont még mindig azon tipródtam, hogy megforduljak, és
az ellenkező irányba egérutat nyerjek. De tudtam , ha anyut
felhívják a suliból, hogy lógtam, rettenetesen dühös lesz, és
akkor aztán alig m arad esélyem, hogy megtaláljam Danket,
mivel a tanév hátralévő részét szobafogságban tölthetem.
Beléptem a terem be, és az üres megszokott helyem felé
sétáltam az ablak mellett. A m ögöttem lévő szék is üres
volt. H átrapillantottam K endrára, és a m ögötte lévő szék­
re, de azt Justin foglalta el. Épp hogy megjelent, és máris
átvette D ank helyét. U ndorító, hátrafordultam . Hogy bír­
ta D ank m egérinteni és csókolgatni ezt a csajt, aki ilyen

167
könnyen m ár el is felejtette, hogy létezett? Én viszont nem
felejtem. O hogy képes erre? Hogyhogy nem érzi a hiánya
m iatt azt a hatalmas fájdalmat, amit én? D ank túl jó volt
neki! M iért pazarolt annyi időt erre a tyúkra? Leteleped­
tem a helyemre, és m agam ba fojtottam a hirtelen feltörő
érzéseket. Alig bírtam végigülni ezt az órát nélküle.
- A mai olvasási feladatot mindenki csendben, a helyén
csinálja. N e beszélgessenek a szomszédjukkal. Szeretném,
ha teljes némaságban szívnák magukba az írott szavak szép­
ségét. Fogadják be! Engedjék, hogy az ereikbe hatoljon, és
töltse el önöket azzal az áhítattal teli kíváncsisággal, amely
ott ragyog a tekintetükben. - Nyögések szakadtak fel, és
töltötték meg a term et. - Pszt. Pszt. Pszt. H add ragadjanak
magukkal bennünket a szavak, kerüljünk a szépségük ha­
talmába! - Folytatódott a mocorgás, a hangos lapozgatás
hangja töltötte be a term et. Ez m ost a legtöbb diák számára
jó lehetőség volt a könyv fölötti lazításra. Én kinyitottam a
magam ét, szerettem volna találni valamit, ami elvonja a fi­
gyelmemet Dankről. Amikor végre túl leszek ezen a napon
a suliban, elmegyek a kórházba, és elkezdem a keresgélést.
- Pfuj, ez a költői marhaság - hallatszott egy morgós
hang a terem végéből.
M r. Brown felpillantott a kezében lévő könyvből. - Ó,
igen, M r. Kimber, nagyon kedves öntől, hogy hozzászó­
lásával megtisztel. - M ég nagyobb nyögések, mozgolódás
vette kezdetét, közben sikerült megtalálnom azt az oldalt,
amely a táblán szerepelt. William W ordsworth műve volt.
Kis híján csalódott sóhaj tö rt fel belőlem. N em igazán a

160
romantika első korszakának tanulmányozása volt m ost
m inden vágyam. Hová tűntek azok a tragédiák, amelyek
annyira megérintettek?
- M i közünk van ehhez a szeméthez manapság? - je­
gyezte meg valaki pimasz, tiszteletlen hangon. Kuncogás
tám adt a terem ben.
- Csend. C send... - m ondta valaki a padot ütögetve.
M r. Brown ismét felnézett egy kissé idegesebb kifeje­
zéssel az arcán. - U raim , ha az em ber nem tanulja meg a
híres rom antikus költők verseit, hogy fogja m egtanulni, ho­
gyan kell egy hölgynek udvarolnia majd egy napon, akibe
szerelmes lesz? Biztosíthatom önöket, hogy okostojás bará­
tunknak nincsenek a tarsolyában magvas gondolatok ilyen
helyzetekre. - Szavai hatalmas derültséget váltottak ki. Én
is igen jól szórakoztam, ahogy elképzeltem okostojás lírai
udvarlását, nem igazán tű n t meghatónak. Rápillantottam a
versre, amit olvasnunk kellett, és kétoldalas dolgozatot kel­
lett írnunk. William Wordsworth: Egy fiatal hölgyhöz című
verse volt. Csak abban reménykedtem, hogy nem a kitartó,
hűséges szerelemről szól.

Természet drága gyermeke, szép hölgy,

kedves, kis fészket rejt mélyen e völgy.
Kikötő és csendes menedék,
hol te barát és hűséges Feleség,
élvezed a boldog napokat:
szép ifjú s idős gondokat.
Egészségben, mint az ifjú pásztor

169
 örökséged öröm, báj és mámor.
Minden napod majd gyönyörűség lesz,
szépséges gyermekek vesznek körül,
áldott csoda,melynek Isten is örül,
ez, ami téged asszonnyá tesz.

Vágyaid, s szerelem sosem múlik el,

ha szürkére vált hajad, akkor sem hagynak el
Örök mélabú és szeretet
Elő és ragyogó az idős kor
A kár az északi fény éjfélkor,
sírodhoz is egykor majd elvezet.
Gyönyör árad a földön szerteszét,
s megleli, ki állhatatosan keresi kedvesét.

Összetört szívem hevesebben kezdett dobogni. Elkezd­

tem írni. A fájdalom, mely az utóbbi időben majdnem
megőrjített, áradt ki a papírra. Olyan volt, m intha vérez-
tem volna, a szavak pedig, amiket sietve írtam a füzetbe,
m int a vércseppek, csak egyre ömlöttek belőlem. Mivel
nem tudtam megosztani senkivel sem a fájdalmamat, így
m ost teret nyertem, hogy ezt megtegyem, arra eszméltem
fel, hogy a papírt, ami a kezem alatt volt, elvették. Ijedten
kaptam fel a fejem. Mr. Brown bólintott felém, és a torkát
köszörülte.
- Úgy tűnik, Miss M oore jól ismeri William Words­
worth művét, vagy elolvasta a házi feladatot - kémlelte az
osztályt a szemüvege fölött. - D e mit is m ondhatnék még?

170
 Ú jra az írásomba tem etkezett, és alacsony, köpcös alakja
kiegyenesedett.
-W ordsw orth a húgára emlékezett, akivel sokszor baran­
golt együtt a környéken, és tett hosszú sétákat. Az ő életéről
elmélkedik, a teljességről, amelyet majd meg fog élni. Sze­
rencsét kíván neki, illetve arra kéri, hogy inkább élvezze az őt
körülvevő szépséget, mint hogy mindig a törvényeket kövesse.
Kicsengettek, és a diákok gyorsan csörtettek ki a te­
remből, attól féltek, hogy M r. Brown arra kényszeríti őket,
hogy a fogalmazásomat végighallgassák, vagy ami m ég en­
nél is rosszabb, megkaparintja az övékét, és hangosan fel
fogja olvasni. Visszatette a papírt az asztalomra, és rám m o­
solygott. - Nagyon feldobott engem, Pagan! Alig várom,
hogy a teljes írását elolvashassam. - M egfordult, és kacsázó
lépteivel a tanári asztalhoz indult.
Leif vigyorogva lépett be a terem be. - N a, jössz, te kis
zseni? Tudom , hogy nagyon szereted az angol irodalmat,
de azért elég lesz ennyi mára!
M r. Brown rám somolygott. - H a bárm ikor kedve tá­
m ad egy ilyen értékes irodalmi eszmecserére a szépségről,
kérem, ossza meg velem.
- Köszönöm, M r. Brown. - Ez nem fog bekövetkezni,
de ő igazán kedves, idős úr. Egy különc, de nagyon kedves.
- N e adjon neki ötleteket, Mr. Brown - poénkodott
Leif, miközben kivette a könyveket a kezemből.
- Ó, a jóképű lovag, akié a hölgy szíve, és nem szeretne
osztozkodni rajta - m ondta M r. Brown kis mosollyal a szá­
ja csücskében, amely kicsit még kerekebbé tette arcát.

171
 Leif kuncogott. - Igen, tanár úr.

- Nos, áruld csak el nekem, mit akarsz csinálni, ami fon­

tosabb, m int egy tökéletes téli csizma becserkészése a bolt­
ban? - M iranda jobb kezét a csípőjére tette, és úgy nézett
rám, m intha kínaiul m ondtam volna. Feljebb csúsztattam a
vállamon a táskámat, és félszemmel m ár a parkolóra sandí­
tottam.
- Önkéntes m unkára akarok jelentkezni a kórházban.
- N em morális elvek vezéreltek. N em magyarázhattam el
M irandának, hogy hogyan kerekedett kedvem önkéntes
munkára, ő egyébként sem tudta elképzelni, hogy valaki
önként segít beteg és haldokló embereknek. Az igazság az,
hogy utáltam a kórházakat, és ezt M iranda is tudta. Azt
nem tudta, hogy m iért, csak azt, hogy utálom . Képtelen
voltam elmagyarázni neki, hogy a szellemek, akiktől a kór­
házi folyosó hemzseg, zavarnak engem.
- Szóval sikerült leküzdeni a kórházfóbiádat, m ost, hogy
egy hetet töltöttél ott? - kérdezte csodálkozva. Bólintot­
tam , de tudtam , hogy az ottlétem semmi összefüggésben
nem volt ezzel.
- Azt hiszem. - D e kitűnő ürügy volt.
- Jó akkor, ha m inden áron valami igazán jót akarsz cse­
lekedni az emberiségért, akkor m iért nem teszed ezt a téli
ruhatáram gyarapításáért, m ert azzal velem is nagyon jót
tennél!

172
 Elm osolyodtam egy pillanatra, aztán L eif kocsija felé
indultam . N álam hagyta a kulcsait, azt m ondta, hogy
m ajd Justinnal hazafuvaroztatja m agát. B eetettem ezzel
a „önkéntes szeretnék lenni” dumával. A zért ez nem volt
teljesen hazugság. R ájöttem , ez lesz a legjobb lehetőség,
hogy m inél több szellemmel találkozzak, anélkül hogy
bárkinek is kedve tám adna zárt osztályra csukatni, m ert
bolyongó lelkekkel beszélgetek. így van elfogadható indo­
kom, hogy ott kell lennem , és rengeteg szellemet találok,
akikkel beszélhetek. D e reményeim szerint legalább egy-
gyel, aki hajlandó lesz szóba állni velem.
- Hívj, ha hazaértél az önkénteskedésből, elhozom a
friss szerzeményemet, és m egm utatom neked.
- R endben - intettem vissza, miközben kinyitottam a
kocsi ajtaját, és bepattantam . H árom nap óta ez volt az
első alkalom, hogy rem ény ébredt bennem . Ú jra felidéz­
tem D ank arcát péntek éjjel, am ikor a karjaiban tarto tt.
N agyon valóságos volt. Az, hogy úgy látszik, senki sem
emlékszik arra, hogy valaha is az iskola folyosóján sétálga­
to tt, nem jelenti azt, m egőrültem . H iszen az is ugyanilyen
tény volt, hogy születésem óta olyan em bereket látok, aki­
ket a többiek nem. Valahogy én más vagyok, m int a tö b ­
biek. Ez m ár nem meglepő. D anknek titkai vannak, és én
meg fogom fejteni őket. M eg kell tudnom , m ert szüksé­
gem van rá. Az eltűnésének oka a titkaiban van, és tudom ,
hogy rá fogok jönni az igazságra, és akkor m egtalálom őt,
és visszahozom.

173
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Az adatlapom ra néztem. Anyu teljesen el lesz ájulva a bol­

dogságtól. Ez nagyon jól fog m utatni a főiskolai felvételi
lapomon. M inél több közösségi m unkát végzek a kötelező­
nél, annál jobb. Az első naptól kezdve az a dolgom, hogy
a gyerekeknek felolvassak, mivel nem találtak senkit, aki
nehezebb feladat elvégzésére fel tudott volna készíteni.
A gyerekosztály szintjén léptem ki a liftből, három
szellem m ellett haladtam el az előző em eleten, csak áll­
tak, és bám ultak rám . B iccentettem nekik. - Helló!
m ondtam mosolyogva, és úgy tű n t, hogy nagyon m egle­
pődtek. M egfordultam , és azt az irányt követtem , am it
a bejáratnál szolgálatot teljesítő önkéntes ad o tt meg
nekem. Először fel sem tű n t, de néhány pillanat múlva
észrevettem , hogy ez az osztály tele van kóbor lelkekkel.
Elsétáltam egy kerekes székes kölyök m ellett, aki kíván­
csian m éregetett. M osolyogtam rájuk, üdvözöltem őket,
ahogy elhaladtam m ellettük. A szívem nem csak D ank
hiánya m iatt kezdett el fájni. N em volt könnyű látni a
m osolyt a sápadt kis arcokon. Egy hosszú, vörös, göndör

174
hajú kislány keltette fel a figyelmemet. A kórterm e aj­
tajánál álldogált bám észkodva, nem rám nézett, hanem
előbb az egyik oldalam ra, m ajd m ögém nagy kerek cso­
dálkozó szemekkel, m ielőtt közvetlenül rám pillantott.
L elassítottam a lépteim , és h átrasan d íto ttam , akkor vet­
tem észre, hogy a legtöbb szellem, akikre rám osolyog­
tam , és akiket m egszólítottam , követnek engem . Ő ket
látta a kislány. M egálltam , és szemügyre vettem az édes
kis arcát. Felállt egy b o t segítségével. Ú jra h átrap illan ­
to tt a többiekre, és m elegen m osolygott, és végül kis sze­
m ét rám em elte. - L átod őket? - kérdeztem suttogva,
attól ta rto tta m , hogy más is m eghallja, és azt hiszi m ajd,
hogy bolond vagyok. B ólintott, és eközben göndör, vö­
rös fürtjei is lágyan ringatóztak.
- T e is? - kérdezte egy kicsit hangosabban súgva. Bólin­
tottam . - Szuper - felelte széles vigyorral az arcán. H unyo­
rítottam , és továbbsiettem a játszóterembe. N em állhattam
meg, és beszélgethettem egy gyerekkel a folyosón a szelle­
mekről anélkül, hogy valakinek ez ne tű n t volna fel. Ez volt
az első eset, hogy olyan valakivel találkoztam, aki hozzám
hasonlóan látta a szellemeket. N ehéz volt csak úgy elsétálni
mellette. De tudtam , hogy ham arosan újra fogok találkozni
vele. Az volt a szándékom, hogy később megkeresem.
M egtaláltam az égszínkék ajtót az idézettel: „M a iga-
zabbul vagy önmagad. Senki sem lehetne elevenebb ná­
lad.” - festette rá dr. Seuss élénk színekkel. Valószínűleg
ez az a szoba. Benyitottam, és rögtön jobb kéz felől meg is
találtam a könyvespolcokat.

175
 Visszafordultam, és rámosolyogtam azokra a szelle­
mekre, akik a nyom om ban voltak, és bejöttek velem. -
Van közületek valakinek esetleg javaslata? - mindnyájan
rám bám ultak, volt olyan, aki közelebb jött hozzám , hogy
megnézzen vagy m egérintsen. N em éreztem sem m it. -
Senkinek? - a szoba ném a m aradt. Felsóhajtottam , és
visszafordultam a könyvekhez. - H át jó. Akkor választok
én egyet.
- A kedvencem: Ahol vad dolgok vannak - fordultam
meg hirtelen, azt remélve, hogy végül egyikük megszólal.
A szellemek valamennyien a vörös hajú kislányt bám ul­
ták, aki a folyosón volt.
A nyitott ajtónál álldogált, és rám mosolygott. - N em
fognak beszélgetni veled, tudod. N em tudnak - m ondta,
miközben besétált.
- N em tudnak? - kérdeztem, és mélyen a szemébe néz­
tem, amely sokkal idősebbnek tű n t apró testecskéjénél.
Szomorúan rázta a fejét, és hatalm asat sóhajtott. —N em ,
m ár többször megpróbáltam szóra bírni őket. Szeretik, ha
beszélsz hozzájuk - hirtelen elhallgatott. - Az igazság az,
hogy van köztük olyan, aki szereti, de ők nem tudnak vá­
laszolni. Ok olyan szellemek, akik azért küzdenek, hogy
visszatérhessenek, így itt m aradnak, és céltalanul bolyon-
ganak - sóhajtozva pillantott vissza rájuk a válla fölött. -
D e később elfelejtik, hogy kik ők, és m iért vannak itt. Ez
olyan szomorú. H a továbbm ennének az első helyről, akkor
a lelkűk egy másik testet ölthetne, és lehetőségük lenne egy
másik életre, e céltalan lét helyett.

176
 O dam entem hozzá, és leültem az előtte lévő székre. -
H onnan tudod ezt? - kérdeztem, elképedve azon, hogy va­
laki ilyen pici, és mégis sokkal többet tud nálam a szelle­
mekről, akiket egész életem ben láttam.
A fejét rázta. - Tudom , hogy Ő nem akar megijeszte­
ni engem. Ők mindnyájan félnek Tőle, de tudod, Ő nem
akarja, hogy féljek tőle. N em akarja, hogy közülük bárki is
féljen Tőle. Azt hiszem, csak azt szeretné, ha nem lennék
olyan, m int ezek.
A fejemet ingattam, és próbáltam rájönni, hogy kiről be­
szél. - Kire gondolsz? Ki az, akiről beszélsz?
A hom lokát ráncolta, és a szellemek, akik összegyűltek
a szobába, hirtelen eltűntek. - Félnek Tőle, m int ahogy az
előbb m ondtam . Ő az utolsó dolog, amire még emlékez­
nek, m ert Ő volt az utolsó, akit még életükben láttak. H át
nem butaság. Ez nem az Ő hibája. Csak elérkezett az ide­
jük. - M egmerevedtem a szavaitól, és belekapaszkodtam a
szék karfájába, amelyen ültem.
A szívem elkezdett őrülten kalapálni a mellkasomban,
amikor megkérdeztem tőle: - M it akarsz azzal m ondani,
hogy elérkezett az idő?
Egy pillanatig m éregetett, és aztán suttogni kezdett: -
Elérkezett az idő, hogy meghaljanak. M int ahogy az én
időm is közeleg. M ondta nekem. N em jellemző, de Ő meg­
szegheti a törvényt, ha akarja. Senki sem akadályozhatja
meg. Ez kizárólag az Ő döntése, rajta múlik. - Nagyot nyel­
tem , amikor ez a kislány a saját halálát említette.
- Ki m ondta neked? - kérdeztem újra.

177
 Csak a fejét rázta. - N e nézz ilyen szomorúan! Azt
m ondta, hogy ez a jelenlegi testem nagyon beteg, és ami­
kor meghalok, azonnal kapok egy újat, és vele egy új éle­
tet. A szellemek nincsenek arra kényszerítve, hogy a Föl­
dön bolyongjanak. Csakis azok, akik félnek továbbmenni,
m aradnak itt, és töltik az idejüket értelmetlenül. H a úgy
döntenek, hogy elhagyják a Földet, akkor új testben fognak
visszatérni, és új életet kapnak. A te lelkeddel is ugyanez
a helyzet. Ugyanazt m ondta, amit a kedvenc könyvem, a
Narnia krónikájának az írója, „nem csupán test vagyunk,
hanem testünk van. Igazából lelkek vagyunk.” - és elmoso­
lyodott, amikor erről a különleges dologról beszélt.
Mély levegőt vettem, hogy egy kicsit sikerüljön megnyu­
godni, m ielőtt tovább faggatom. - Ki az az Ő?
A homlokát ráncolta ismét. - A szerző? C. S. Lewis.
A fejemet ráztam. - Ki az, aki m indezt neked m ondta?
Ki az az O, akitől a szellemek félnek. Összehúzta a szemét,
és megfordult, hogy távozzon. - N em , várj még, kérlek...
Nekem tudnom kell, hogy ki Ö? - könyörögtem.
Visszapillantott rám, és a fejét tagadólag rázta. - Amíg nem
érkezik el a te időd, addig nem tudhatod meg - és elment.
A kezemben tartottam a könyvet, Ahol vad dolgok vannak,
és a gyerekekre vártam, hogy felolvassak nekik, de ő nem jött
velük. Mosolyt erőltettem az arcomra, és olyan vidáman ol­
vastam a szavakat, ahogy gyermekkoromból emlékeztem rá.
Sok gyerek más történeteket is követelt, amikor befejeztem,
kábultan hoztam a könyveket egyesével, amelyeket választot­
tak, míg a nővér nem figyelmeztetett, hogy ideje visszatérniük

170
a szobába vacsorázni. Sok-sok ölelés és hála után indultam
lefelé a folyosókon át. Ekkor m ár nem törődtem azzal, hogy
mosolyogjak a bolyongó szellemekre. N em tudtak nekem se­
gíteni. Biztos voltam abban, hogy az egyetlen, aki tudott, az a
kislány volt, aki beszélt vele, és a lelkem mélyén attól tartot­
tam, hogy tudom , ki az az O, és mit csinált.

- Van egy meglepetésem a számodra - m ondta Leif, am i­

kor belépett a nappaliba este hétkor. Felkaptam a fejem a
tankönyvből, amely nyitva hevert előttem az asztalon, és
rámosolyogtam. Ahogy m egláttam őt, csökkentette a ben­
nem tátongó űrt. Hozzám hajolt, lágyan megcsókolt, aztán
letett elém az asztalra egy prospektust.
- Gatlinburg, Tennesseeben? - kérdeztem, miközben
az előttem heverő prospektus címlapját olvastam, amelyen
hófödte csúcsok és ünnepi fényekkel feldíszített utcák képe
volt.
Somolygott, és leült mellém a székre. - Egy teljes hét­
vége síeléssel és vásárlással! A nagypapámnak van egy kis
hétvégi háza ott, m inden évben ilyenkor oda szoktunk
utazni. M ár beszéltem M irandával, aki megbeszélt m in­
dent az apukájával. Állja M iranda és Wyatt utazásának és
ott-tartózkodásának költségeit, az én szüleim pedig a tiédet
szeretnék fizetni, mivel olyan sokat segítettél nekem abban,
hogy szónoklatból ötöst kaptam. - H uncutul mosolygott.
- Azt is tudják, hogy úgysem megyek el, ha te nem jössz.

179
 Sítúrára m enni, hát nem ez volt a vágyaim netovábbja
most! Érzelmileg még mindig teljesen sebezhető állapot­
ban vagyok, ráadásul meg kell találnom D anket. Még azt
sem sikerült megtervezni, hogy hogyan fogjak hozzá.
- Hűha! - erőltettem mosolyt az arcomra. A tettetett
öröm öt biztatásnak vette, és kinyitotta a prospektust. Arról
kezdett beszélni, hogy mennyi m indent csinálhatunk majd
a hegy tetején. M egpróbáltam fékezni magam at, hogy ne
mondjak nem et, amikor anyukám jelent meg.
- Szia, Leif, ettél már? H oztam egy kis kínait, az ügynö­
kömmel vacsoráztam. Éhesek vagytok? - kérdezte.
- Annyira éhes vagyok, hogy egy egész lovat is felfalnék.
- felelte Leif lelkesen.
- Koszi, nem vagyok éhes - m ondtam . A gyomrom fel­
fordult az étel gondolatára is. Ekkor fogtam fel, hogy Leif
m ár m indent elm ondott neki a sítúrával kapcsolatban, pá­
nikba estem, hogy felesleges m inden próbálkozás, hogy
visszakozzak.
- Olyan fantasztikus lesz, Pagan! Margie néni meghívott
bennünket a birtokra a hálaadás napjára, de nem szeretné­
lek magammal vinni, hogy te is ott legyél, amikor át kell
élnie az első hálaadást Ted nélkül. Szüksége van rám , és én
akkor nyugodtan el tudok menni, ha te a barátaiddal a he­
gyekbe utazol, és velük töltőd a szünidőt. N em szeretném,
hogy em iatt szenvedj. így teljesen jó lesz. Leif, köszönöm.
Fel kell hívom ma este a szüléidét, hogy tisztázzuk a rész­
leteket. Szeretnék pénzt küldeni Pagannel, nem igazán tet­
szik a szüleidnek az az ötlete, hogy m indent ők fizessenek.

100
 Leif a fejét rázta. - N em , tényleg nem szükséges. Ők
akarják fizetni. Legmerészebb álmaikat is sikerült felülmúl­
ni a szónoklat ötösöm m el, amit Pagannek köszönhetek.
Nem is hálálhatnák meg jobban a segítséget, m int így -
fordult felém pajkos vigyorral az arcán, és aztán udvariasan
mosolygott vissza az anyukámra.
Ezt jó előre eltervezték, és m inden úgyis alakult, ahogy
akarták. Anyu nem m ondott nem et, meg sem kérdőjelez­
te. N em m aradt más választásom, m int elfogadni, ha csak
nem akartam m egbántani Leifet, aki nem ezt érdem el­
te, ahogy M iranda sem. N em kétséges, M iranda teljesen
fel volt dobódva az utazással kapcsolatban, pedig nekem
m inden vágyam az volt, hogy felkutassam D anket, de ez
nem teljesülhetett. M ost még azt sem tudtam , hogyan lás­
sak hozzá D ank kereséséhez. M inden tervem dugába dőlt.
H irtelen tám adt ötlettől vezérelve utánanéztem , hogy hol
koncertezik a Cold Sóul, esetleg elm ehetnék a koncertre,
és láthatnám őt, meggyőződhetnék róla, hogy valóságos.
Elm úlna az a borzasztó félelem, amely belülről őrölt, hogy
ő olyasvalaki, aki nem lehet az enyém, akit nem érinthetek.
H a esetleg meg is tudnám venni a jegyeket, az utazás költ­
ségeit akkor sem engedhetném meg magamnak.
- Lássuk csak, m it kell tenned holnap - m ondta anyu
mosolyogva. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél.
Felnéztem hirtelen, miközben a hom lokom at ráncol­
tam. - Mi?
K ikerekedett szemekkel nézett rám. - M enj, vegyél téli
cuccokat! Sokkal vastagabb téli holm ikra lesz szükséged!

181
Ó, m eglátod, igazán jó buli lesz! M ár annyira izgatott va~
gyök! T i csak csináljátok meg a házit! Én meg felhívom
M argie nénit, hogy m ielőbb m egtudja, o tt leszek nála
hálaadáskor. - Anyu elviharzott, Leif m egfordult, és dia­
dalittasan mosolygott, az egyik kezében egy doboz rizs, a
m ásikban evőpálcika volt.
- M ég az átlagnál is jobb fej az anyukád, de komolyan!
Wyatt szüleivel kisebb harcot kellett folytatni. O nagyon
könnyen belem ent. - M egpuszilta a fejem búbját, miután
visszajött az asztalhoz, hogy leüljön. - Jobb lenne, ha fel­
hívnád M irandát, és elm ondanád neki is a jó hírt, mielőtt
hozzáfognánk. M ár nagyon várja, hogy megtudja a híreket.
- Bólintottam, és a telefonom ért nyúltam. El kellett játsza­
nom Leif és az ő kedvéért, hogy mennyire izgatott vagyok.
A telefon csak egyet csörrent, és m ár fel is vette.
- Kérlek, m ondd, hogy anyukád beleegyezett! Légyszi,
légyszi, légysziii - könyörgött M iranda a vonal másik végén.
- Igen, belem ent - válaszoltam, miközben Leif felé so­
molyogtam.
- Fantasztikus! Nagyon jól fogjuk érezni magunkat! Vá­
sárlás hóban. H át nem romantikus? Valójában úgy értem ,
hogy mi lehet jobb, m int a havas kis utcák, amelyek tele
vannak boltokkal? Na, mindegy! Egy dologra azonban m ár
most figyelmeztetlek: nem vagyok hajlandó sílécet húzni
a lábamra. Ez az egy ki van csukva! Vásárolni akarok, és
nem a sürgősségire menni egy nagyon csúnya esés miatt.
Te fogsz síelni? - Leifre néztem , aki nyilvánvalóan m inden
szót hallott. Széles vigyorral az arcán nagyon bólogatott.

182
 - N em tudom , hogy van-e más választási lehetőségem
feleltem.
- N ekem van, és én nem fogok. Úgy értem , hogy te
nyugodtan elzúghatsz, és hideg és vizes lehet a hátsód!
Mindegy! D e én nem fogok.
Leif hangosan nevetett. - Téli overall lesz rajtad, M iran­
da, ne izgulj, ez szárazon tartja majd a hátsó feled! - m ond­
ta jó hangosan.
- Mindegy, én akkor sem fogok! O, fel kell hívnom
W yattet, hogy neki is elmondjam. El kell m ennünk vásárol­
ni, hogy legyenek igazi téli ruháink. Fel kell függesztened a
közösségi m unkát legalább egy vagy két délutánra. Akkor,
szia! H am arosan folytatjuk! - és m ár le is tette.
Én is letettem a telefont, és az asztalra raktam. - Alig
fogja kibírni az elkövetkező két hetet! N ekünk sem lesz
könnyű vele! - viccelődtem.
Leif helyeselt. - Szerintem veled nem lesz semmi baj. -
H ajolt vissza a székébe. - De mesélj inkább erről az önkén­
tes munkáról! - Nekem nem volt kedvem erről beszélni.
Az előttem fekvő füzetre m eredtem .
- N os, a kórházban önkénteskedem. M a felolvastam a
gyerekeknek. - Reménykedtem, hogy ez elegendő infor­
máció lesz a számára. Rásandítottam , és a szeméből ára­
dó csodálat lelkiismeret-furdalást váltott ki belőlem. N em
azért m entem önkéntesnek, m ert másokon szeretnék segí­
teni. C supán azért, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Bár
úgy tűnt, amit lehetett, m ár m egtudtam . Az a vörös hajú
kislány még csak gyerek, de úgy beszélt, m intha pontosan

183
tudná, hogy miről van szó. Úgy gondoltam, hogy holnap az
időseket faggatom ki, de tudom , igen kevés időm m aradt,
hogy kiderüljön, valamelyik közülük látta-e ezt az Ő t, akire
a kislány utalt.
- Nagyon különleges lány vagy Pagan M oore, és én hi­
hetetlenül szerencsés vagyok - m ondta Leif, a szemében
olyan érzéssel, amelyet nem érdemeltem.
A fejemet ráztam. - N em , hidd el, épp olyan vagyok,
m int bárki más. Tuti! M ost m ár tényleg csináljuk a házit!
- gyorsan tém át kellett váltanom, m ert különben sírva fa­
kadtam volna, és be kellett volna vallanom, hogy milyen
borzalmas nőszemély is vagyok valójában. Leif volt az én
vigaszom, támaszom, és milyen régóta használom őt erre.
M ost pedig a beteg embereket használom ki, hogy segítse­
nek megtalálni Danket. Vajon feladom valaha is bárm iért
ezt a keresést? Ennyire erős ez a szerelem?
-T e h á t ezen a héten azzal a velős kérdéssel kell szem­
besülnünk: M ennyire helyes, hogy a középiskolások a kávé
frissítő hatására bízzák magukat reggelente? Ugye milyen
fontos téma? - sikerült egy kis nevetést kipréselni magam ­
ból, de igen nehezemre esett. A laptopom ért nyúltam.
- Azt hiszem, érdemes lesz utánanéznünk a Google-
ban. M ert én azok közé tartozom , akik számára a kávé az
istenek nektárja, és szerintem szükségünk van rá eszeve­
szettül. A zonban azt hiszem, hogy a te tanárod ezt m ás­
képp gondolja.
Leif vállat vont. - Annyira utálom ezt a tém át, hogy nem
igaz! Szerinted az interneten tényleg találok anyagot hozzá?

184
 R ápillantottam , miközben entert nyomtam . - H át per­
sze. Nézzük csak meg az egészségtudatosak és a Starbucks
közötti vitát, egy kattintás, és meg is van.
Leif lehajolt, hogy a képernyőre nézzen, és vigyorgott. -
Remek, és m ost melyik oldalra álljak a beszédemben?

185
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Az utcákat m ár feldíszítették, csillogó, fehér karácsonyi fé­

nyek pom páztak m inden fán. A boltok kirakataiban ünne­
pi finomságok roskadoztak. Meleg édességek és különle­
ges nyalánkságok illata töltötte be az utcákat, mivel szinte
m ajdnem m inden sarkon volt egy cukrászda. A hó csende­
sen szállingózott, a kabátunkra tapadt, miközben az utcán
sétáltunk. Wyatt m ár öt táskát tartott a kezében, amelyek
tele voltak M iranda frissen vásárolt cuccaival. A jeges idő­
ben m ajdnem lefagyott az orrom. Belebújtam a sálamba,
amennyire csak lehetett, az arcom at tekertem körül. N em
vagyok hozzáedződve az ilyen hideg időjáráshoz. N álunk
Floridában a telek sohasem szoktak ennyire hidegek lenni.
Leif szorosabban ölelt magához. - Gyerünk, m enjünk be
ebbe a kávézóba, és igyunk valamit, ami egy kicsit felmele­
gít bennünket!
- Nagyszerű ötlet! Nekem is szükségem van egy kis pi­
henésre, túl sok ez az öt táska, és itt legalább tuti, hogy
nem talál M iranda semmit, amit megvehet. - Jót nevettem
Wyatt nyavalygásán.

186
 Kinyújtóztam, majd levettem a sálat, ésW yattre pillan­
tottam. - N e hülyéskedj! T udod, hogy ő bármelyik áruház­
ban talál valamit, ahová csak betesszük a lábunkat. Eddig
öt helyen voltunk, és öt szatyor van a kezedben.
- Ugyan már! - m ondta M iranda, miközben szőrme­
kesztyűs kezével integetett. - Hogy lehetett volna ellenállni
ilyen cuki kis boltoknak? M indenhol venni kell valamit. -
Leif m ögöttem fulladozott a nevetéstől, mindnyájan oda­
m entünk az asztalhoz. Felsóhajtottam , mivel a kávézóban
olyan jó meleg volt, hogy úgy tűnt, a megfagyott orrom is
lassan kienged. Ez volt az egyetlen olyan testrészem, am e­
lyet nem tudtam beöltöztetni.
- M it kérsz? - kérdezte Leif, miközben levette a sálját,
és a nagy fekete kabátjára akasztotta, amelyet a mellettem
lévő székre rakott.
- Karamellás tejet tejszínhabbal - feleltem. M egfordult,
és igyekezett Wyatt után, aki a pultnál ácsorgott. M irandá­
ra pillantottam .
- Úgy érzem, az orrom rögtön leesik, annyira megfa­
gyott - m orgolódtam , és a kesztyűs kezemmel elkezdtem
dörzsölgetni.
Bólintott, és ő is ezt csinálta. - Teljesen igazad van!
M ost, hogy itt vagyunk benn, és m ár nem a vásárlásra kon­
centrálok, érzem, hogy az enyém is megfagyott.
Valami másról kezdtem beszélni, amikor észrevettem,
hogy egy szellem a pultnál álldogál, és az embereket bám ul­
ja zavart arckifejezéssel. M ost m ár tudtam , mi van velük,
m iért látszanak olyan elveszettnek, és összezavarodottnak,

187
és azt kívántam, bárcsak tehetnék értük valamit, ami segí­
tene nekik! M ár több életet megélhettek volna, ha tovább
mennek. H a a félelem nem tartotta volna vissza őket, és
kárhoztatja őket bolyongásra.
- Kit nézel ilyen szomorúan, hogy m ajdnem a könnyeid
potyognak? - kérdezte M iranda, miközben az arcához ért a
sálja, amit a nyakáról igyekezett lefejteni.
Elkaptam a tekintetem et a szellemről, és visszapillan­
tottam a barátnőm re. - Á, senkit sem, csak elbambultam.
- M iranda a válla fölött hátrasandított, de W yattet és Leifet
látta csak, ahogy felénk tartottak, a gőzölgő kávéscsészék­
kel a kezükben.
- M ár itt is vagyunk. Lássuk, hátha fagyott tagjainkba
végre visszatér az élet! - m ondta Wyatt vidáman, és köz­
ben M iranda elé tette a tejeskávéját. Én elvettem az enyé­
met Leiftől, és egy kicsit belekóstoltam, szükségem volt rá,
hogy a meleg átjárja a testemet. M iranda a kezébe vette a
bögréjét, és az orrához tette. N em bírtam kuncogás nélkül,
és Wyatt is nagyot nézett.
- Röhögjetek csak ki, nekem ez akkor is olyan jó érzés!
- A csészémet nézegettem, aztán úgy döntöttem , nem ér­
dekel, hogy milyen hülyén néz ki M iranda, én is fel akarom
melegíteni az orromat. A csésze melege nagyon kellemes
volt az orromnak.
- Benneteket, floridai lányokat m ár ilyen kis hideg is
megvisel?
M iranda lerakta a csészéjét, és kételkedő tekintettel
nézett Leifre. - Kis hideg? Ő rült vagy? M intha mínusz

100
harm inc lenne odakinn - sopánkodott, és visszatette a csé­
szét az orrához.
- A, nem is! Valójában mínusz hat fok van. Vagyis épp­
hogy mínusz.
A csészémet visszaraktam az asztalra. - Azért a mínusz
tíz fok sokkal hidegebb, minthogy kis hidegnek tartsuk -
védekezett M iranda. Rám somolygott, majd Leifre. Leif
karjaival átölelt eközben, én hagytam, és úgy tettem , m int­
ha az életem normális lenne: szeretem Leifet, és a szívem
nem tö rt volna össze egy másik srác m iatt, akit imádok, de
nem találom sehol, és attól félek, hogy nem látom többé.
A legjobb barátnőm hangos nevetése és boldogsága, a ba­
rátaim , akik körülvesznek, és ahogy együtt vásárolunk, ez
m ind olyan norm álisnak tűnt. Úgy tehettem , m intha rend­
ben volnék. Tettethettem , hogy boldog vagyok. Viselked­
hettem úgy, m intha egy bolyongó szellem sem haladt volna
át az orrom előtt a falon, Wyatt háta m ögött, aki azért vizs­
latja a körülötte lévő embereket, hogy hátha valaki tu d ­
ja a választ a kérdésére. Senki sem tud segíteni neki. Alig
bírtam tettetett mosollyal üldögélni, de ezt tettem , m ert
kizártam a körülöttem lévő természetfeletti világot, ahogy
egész eddigi életemben.

- Azon gondolkodtam , hogy ma este elm ehetnénk szó­

rakozni. Azt hiszem, nem igazán ideális a szüléidén lóg­
nunk, Leif, bár igen hideg van kinn - ráncolta a hom lokát

189
M iranda, ahogy kitekintett a H um m er ablakán, amit Leli
szülei béreltek a szám unkra, hogy használjuk, amíg itt va
gyünk.
-V agány srácok vagyunk, cicus, ne aggódj! - hajolt föle
Wyatt, és megcsókolta M iranda nyakát, aki elkezdett ké­
jesen nevetni. Visszafordultam az út felé előre, elkaptam u
tekintetem et a boldog párról.
- W yattnek igaza van, M iranda. A szüleim azért bérel­
ték nekünk ezt az autót, hogy könnyen eljuthassunk bár­
hová a környéken, még ilyen jeges időben is. A Palacsin­
tázó is egy olyan hely, am it szerintem nem szeretnétek
kihagyni! Palacsintahegyek vannak ott olyan töltelékekkel
és öntetekkel, hogy csak na! Csorog a nyálam m ár attól
is, ha rágondolok - felelte L eif széles mosollyal az arcán.
- O, száz kiló leszek, mire hazamegyünk innen. Annyit
eszünk itt. H a nem állítotok le a jobbnál jobb étterm ekben,
sikítógörcsöt kapok - biggyesztette le M iranda az ajkát a
hátsó ülésen.
Wyatt nevetett. - Vagy pedig m indet végigkóstolod.
M iranda incselkedve bökte oldalba. - C sönd legyen! Ne
emlékeztess a gyengeségemre, és arra, hogy mennyi fölös
kilót szedtem a csípőmre.
- Nekem tetszik, pont jó! - felelte Wyatt halkan, érzéki­
en suttogva, de mi is hallottuk elöl.
- Ide figyeljetek, ha nem higgadtok le ott hátul, akkor
kiteszlek benneteket az ú t közepén, és aztán gyalogolhattok
az étterem be - fegyelmezte meg őket Leif, és egy mosolyt

190
küldött hátra a megszeppent párnak a visszapillantó tükör­
ből.
Én az utat figyeltem, de a hulló hó m iatt egyre nehe­
zebben m ent. M egsim ítottam a biztonsági övemet, és egy
kis nyilalló fájdalmat éreztem, ahogy visszaemlékeztem
Dankre, a kórházi szobám ban álldogált, és azt m ondta,
hogy a biztonsági öv m entette meg az életemet. D e az
anyukám, meg azt m ondta, hogy kirepültem a kocsiból,
m ert nem volt bekötve a biztonsági övem, és pont ezen
m últ az életem. Ütközéskor a kocsi belsejében m aradtam .
Arra emlékszem, hogy valami nagyon súlyos dolog nehe­
zedik a mellkasomra, ami m iatt alig tudok levegőt venni.
A kocsiban voltam, amikor végül abbam aradt a pörgés. Azt
hittem , hogy a rám nehezedő súly m iatt fuldokoltam. D e
aztán kivettek a kocsiból, és a fűre fektettek. Olyan erős
volt a fájdalmam, hogy képtelen voltam kinyitni a szeme­
met. Hogyan kerültem ki a kocsiból? Valaki kivett onnan.
Valaki kikapcsolta a biztonsági övét, és kiemelt az összetört
kocsiból, és biztonságba helyezett a fűre. Soha többé nem
kérdeztem D anket a biztonsági övről.
M ost, ahogy a jeges hegyi utakon autóztunk, lassan
m inden részlet összeállt. Az a valaki, aki kiemelt a kocsiból
közvetlen a baleset után, ő volt az egyetlen személy, aki tu d ­
ta, hogy be voltam kötve. M iért is nem kérdeztem erre rá
még egyszer?Teljesen elfelejtettem, hogy bekapcsoltam -e a
biztonsági övét. Leif felbukkant az életemben, és nem volt
fontos, hogy mi történt, majd az események ide vezettek.

191
 - Jól vagy? - Leif kezét a lábamra tette, és megfogni u
kezem.
Lepleztem a fájdalmamat, és felé fordultam , hogy ezi
egy mosollyal is megerősítsem. - Igen.
A fejével a hófödte fenyvesekkel övezett táj felé fordult,
kifelé az ablakon. - H át nem gyönyörű?
Bólintottam , m ert igaza volt, de azért is, m ert ez jó
ürügy volt, hogy elkapjam a tekintetem róla, és a sötétbe
bámuljak.
- Leif! Figyelj! - törte meg Wyatt kétségbeesett hangja
hirtelen a H um m er m otorjának zaját, Leif berántotta a fé­
ket, és a kocsi letért az útról, az ellenkező oldalára csúszott,
mielőtt teljesen megállt pár m éterre attól a kocsitól, ame­
lyikre éppen akkor zuhant egy hatalmas jégdarab.
Leif hirtelen mozdulattal kinyitotta az ajtót. - Hívd a 911-
et! - kiáltott vissza nekem, és Wyatt is kiugrott a kocsiból.
Vakon nyúltam a táskám felé, de nem tudtam levenni a sze­
memet a füstölgő autóról, hátha látom őket. A lelkeket, a bal­
esetben meghalt utasokét. Erről tudni fogom, ha meghaltak.
- Rettenetes baleset történt előttünk! - hallottam M i­
randa hangját, ami mögülem jött, és tudtam , hogy megta­
lálta a telefonját, és m ár telefonál. Eldobtam a táskámat,
és Leif ülésére másztam át, hogy kiszálljak az ő ajtaján ke­
resztül, mivel az én oldalamon a hegy m iatt nem tudtam
kinyitni. A felborult autó szikrázott, Wyatt m egragadta Leif
karját, és hátrahúzta.
- Ne, em ber ne! - m ondta, és Leif úgy tűnt, kitépte
magát a szorításából, hogy megpróbáljon segíteni nekik.

192
A szikrák és a füst annyira közel volt a benzintartályhoz,
liogy a kocsi bármelyik pillanatban lángba borulhatott és
felrobbanhatott.
- Vissza! - üvöltötte M iranda, miközben kiugrott a ko­
csiból, és futott felénk a kezében a telefonnal.
- A hölgy azt m ondja a telefonban, hogy el innen. A füst
és a szikrák nagyon rossz jel, és azt is m ondta, hogy a m en­
tők és a tűzoltók m ár úton vannak, de nincs szükségük még
több sérültre, akit el kell látni, ez nem fog segíteni a kocsi­
ban lévőkön.
- Igaza van. Leif, gyere vissza! - Leif kétségbeesetten
pillantott rám.
-V issza, Pagan! - kiáltott. M ielőtt bárki reagálhatott
volna, a tűz lángra lobbant, és az előttünk lévő kocsi tel­
jesen lángba borult. Üvöltés visszhangzott a fülemben,
és m egremegtem arra a gondolatra, hogy a benn ülőkön
nem tudtunk segíteni. A rém ülettől derm edten álltunk ott
mindnyájan, és csak néztünk, semm it sem tudtunk ten ­
ni, hogy m egm entsük őket. M iranda kétségbeesetten sírt,
Wyatt nyugodt hangon próbálta csitítani. Leif magához
ölelt, távolabb húzott a lángoktól. Hagytam, hogy elvigyen,
de a szememet képtelen voltam levenni az autóról. Látnom
kell őket, ha meghaltak.
- N e nézd, Pagan - Leif hangja lágyan kérlelt. Nem értet­
te, hogy miért kell, hogy lássam, és nem mondhattam el neki.
Aztán m egláttam Danket. A sötétből lépett elő, és egye­
nesen a tűzbe m ent. Kiszabadultam Leif karjaiból, és a tűz
felé szaladtam. Itt van! D ank itt van!

193
 - Pagan, ne! - szólt Leif hangja mögöttem.
- Állítsd le! - kiabálta M iranda pánikkal a hangjában,
de képtelen voltam megállni. Itt van Dank! Benn volt.
A tűzben nem sérült meg. M ost értettem meg. Karok ra­
gadtak meg, és húztak vissza, de nem engedelmeskedtem,
viaskodtam velük.
- N e fogjatok vissza! Oda kell mennem! Látnom kell!
- könyörögtem, miközben küzdöttem Leif karjaival, és le
sem vettem a szemem az égő autóról. D ank két emberrel
bukkant elő, akik a két oldalán jöttek. Egy fiatal pár volt.
Elkezdtem a nevét kiáltozni, mivel Leif nagyon szorosan
tartott a karjaiban, és nem engedett el.
- Kérlek, légy szíves, engedj el! M ennem kell! - könyö­
rögtem, láttam , ahogy D ank megállt, és visszanézett rám.
A szemei briliánskéken ragyogtak a sötétben, csak nézte,
hogyan küzdők, és szólítom a nevén, Leif karjaiból. Itt volt,
olyan közel, és az emberek csak álltak mellette, és az égő
autót nézték, m intha épp m ost menekültek volna ki belő­
le. D ank elfordult tőlem, intett, és m indhárm an eltűntek.
Rém ülten néztem, ahogy m inden ismét sötét lett. Az autó
tovább égett, hallottam , hogy a tűzoltó közeledett.
- Gyere, Pagan, hátra, édesem - súgta a fülembe Leif.
- M eghaltak - suttogtam , tudtam , D ank ezért jött.
Leif magához húzott, és szorosan ölelt. Fogalma sem
volt arról, hogy mit láttam. D e nemcsak neki, hanem senki
másnak sem. Ok mindnyájan csak a lángoló járművet lát­
ták. Én pedig a gyönyörű lelket, aki elrabolta a szívemet,
a sötétségből bukkant elő, elvitte az égő autóban ragadt

194
emberek lelkét. Ő nem egy átlagos lélek volt. M indig azt
m ondta nekem, hogy ő más. M ost m egértettem , hogy mire
gondolt. M ás volt. Az ő léte hideg volt és magányos. Zo­
kogás rázta meg a testem , és Leif mellkasára borultam .
Öm löttek a könnyeim, m ert m egértettem , hogy D anknek
sohasem volt lehetősége a szerelemre. Szomorúságban élt.
A halállal kéz a kézben járt. H allottam Leif hangját, ahogy
vigasztalni próbált engem, de képtelen voltam felfogni a
szavait. Sem m it sem ért, amit m ondott. D anknek nem volt
esélye az életre és a boldogságra. A szívem annyira fájt,
hogy a légzésem akadozni kezdett. Ez túlságosan sok volt.
Volt egy határ, amit biztosan átléptem.
- N em , uram , nem sérült meg. Mi nem voltunk olyan
közel az autóhoz, és mindnyájan bekötöttük a biztonsági
övét, amikor beszálltunk a H um m erbe. N em tudja feldol­
gozni azt, aminek a tanúja volt... - Leif hangja vontatott
volt.
Egy ismeretlen hang beszélt m ögöttem. - Szükség van
arra, hogy kórházba szállítsuk, és gyógyszereket kapjon,
hogy megnyugodjon. Az ilyen érzelmi traum ának komoly
utóhatása lehet. - Szorosan kapaszkodtam Leifbe. N em
mehetek m ost kórházba. N em akarok több beteget és elve­
szett lelket látni. A fejemet a mellkasához érintettem .
- M eg van rémülve, és nem hagyhatom, hogy nélkülem
menjen. N em hagyhatom. - H allottam , ahogy Leif vitat­
kozik.
- Ö n is vele jöhet, de a hölgynek szüksége van orvosi el­
látásra. Ez nem normális, ahogy reagált ebben a helyzetben.

195
A másik lány egész jól kezelte a szituációt. Ő úgy tűnik, tel­
jesen összeomlott tőle.
- Értem , de én akkor sem engedem, hogy kórházba vi­
gyék - zárta le Leif a beszélgetést, hangja ellentmondást
nem tűrő volt.
- N em akarok kórházba m enni - m ondtam teljes pá­
nikban. Ellöktem magamtól Leifet, hogy máshol próbáljak
menedéket keresni. Senki sem értette, hogy m it láttam , mi
történt velem ma éjjel.
- N em - hallottam Leifet, ahogy tiltakozik, és egy pilla­
natra azt hittem , hogy nekem m ondja, amikor hirtelen egy
tűszúrást éreztem, és a világ elhomályosult, m ielőtt teljesen
elsötétült volna.

- ... nem , adtak neki egy injekciót, hogy lecsillapítsák. M eg­

próbáltam megállítani őket, de m egtörtént, m ielőtt bárm it
is tehettem volna - hallottam Leif hangját a sötétben.
- Felhívtam az anyukáját, rettentően aggódik miatta.
M ondtam neki, hogy ne jöjjön. N éhány óra múlva odare­
pülünk - M rs. M ontgom ery hangja teli volt aggodalom­
mal.
- Hogy van M iranda és Wyatt? - kérdezte Leif, mielőtt
ujjaival finom an elkezdte cirógatni a karomat. Felismer­
tem, ez az ő érintése volt.
- M indketten jól vannak. M iranda is. Csak nagyon ag­
gódik Paganért. M egnyugtattam, hogy Pagan csak pihen.

196
- N éhány percre csend lett. Hagytam, hogy simogasson,
olyan megnyugtató volt. Segített feldolgozni a rém ületet,
ami még mindig bennem volt. Tudtam , hogy fájdalom vár
rám , de még nem voltam kész szembenézni vele.
- Édesem, ő mindig ilyen labilis? M egértem, hogy egy
borzasztó esemény tanúja volt, de ő teljesen összeomlott, nem
lehet, hogy valamilyen mentális betegsége van, amiről te eset­
leg nem tudsz? - Leif nem mondott semmit először, kíváncsi
vagyok, hogy vajon a fejét rázta, vagy a vállát vonta-e meg.
H allottam , ahogy felsóhajt. - N em tudom , anya! -
m ondta csendesen. Leif úgy tűnt, sohasem volt képes meg­
érteni a problémáimat. M indig kíváncsi voltam, hogy vajon
észreveszi-e, hogyan nézem és látom a dolgokat, vagy nem
képes semm it sem érzékelni. Amikor nagy hangulatinga­
dozásaim voltak, akkor elnézte nekem. Lehet, hogy sok­
kal több m indent lát, m int gondoltam. Pánik kezdte szo­
rongatni a mellkasom arra a gondolatra, hogy Leifet is el
fogom veszíteni. N em fogja elnézni a komoly tüneteim et.
N em vagyok normális. Sohasem voltam az.
- N em ártana átgondolnod a kapcsolatotokat. N em
egészséges dolog belehabarodni valakibe, aki érzelmileg
ennyire sérülékeny. Azok az emberek, akik érzelmileg eny-
nyire gyengék, veszélyesek lehetnek. - Leif abbahagyta a
simogatást.
- N em kérdeztem a véleményedet. N e mondj többé
ilyen dolgokat Paganről. Érted? Nincs vele semmi baj, ami
veszélyes vagy bántó lenne. Csak ő sokkal mélyebb érzésű,
m int a többiek.

197
 Arra gondoltam , hogy milyen mélyen szeretem Dankel,
és nem tudnék vele vitatkozni. Sokkal mélyebbek az érzé­
seim, m int az normális.
- N e haragudj, édesem! N em lett volna szabad ezt mon­
danom, de ez csak anyai aggódás a részemről. A legjobbal
akarom neked. Győződj meg róla magad!
Szerettem volna kinyitni a szememet, és azt mondani,
hogy hallgass anyukádra. Én nem vagyok elég jó neked. De
nem tettem , m ert önző voltam, és féltem.

198
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

N em tudom , milyen hosszú volt az ú t hazafelé. Az idő úgy

elfolyt észrevétlenül. N em volt se éj, se nappal. Szinte kép­
telen voltam időben kibújni az ágyból. Almaim ban ott volt
Dank. Ezért mindig csak aludtam volna. N em tudtam be­
szélni semmiről sem, nem készültem még fel rá.
Láttam a kérdéseket és az aggódást Leif tekintetében
hazafelé a repülőn, de nem szóltam hozzá. N em akartam a
szemébe nézni most, hogy m ár tudta, hogy mentális prob­
lémáim vannak, még ha nem is tudta, hogy mik ezek. Azt
gondolta, hogy őrült vagyok, és ez nem egyedül az én prob­
lémám. Az volt az igazi bajom, hogy olyan srácba vagyok
szerelmes, aki nem lehet az enyém. Olyan lelkeket láttam ,
akik elveszetten bolyongtak a Földön, és egy lélek m egtá­
m adott, hogy megöljön. Én voltam az egyetlen, aki em ­
lékezett, hogy D ankW alker az iskolánkba járt, és ha még
egyszer csak a nevét is említem, mindenki azt fogja rólam
hinni, hogy elvesztettem az eszemet. így voltak problém á­
im, de nem pszichiátriai természetűek. H anem természet-
felettiek.

199
 Kopogás riasztott fel gondolataimból, a hang irányábn
fordultam , és a csukott ajtóra bám ultam , tudtam , hogy
anyukám az. Az én nagyon aggódó édesanyám! Hogyan
magyarázhatnám meg neki, hogy olyan mély a lelki fájdal­
mam, hogy nem is biztos, hogy ez gyógyítható? Olyan vesz­
teség ért az életemben, amely nem pótolható.
- Gyere be! - a hangom rekedt volt, mivel m ár régen
beszéltem. Anyukám lassan nyitotta ki az ajtót, és egy pil­
lanatra megállt belül, m intha próbálta volna átvenni a hely
rezgését, m ielőtt odaér hozzám.
- M a sem fogsz iskolába menni? - kérdezte mosolyog­
va, amely nem fejezte ki valódi érzéseit.
M ár képtelen voltam követni, hogy milyen nap van, de
azt tudtam , hogy nem állok készen, hogy iskolába menjek.
N em álltam készen arra, hogy találkozzak Leiffel, M irandá­
val vagy Wyattel. Magányra volt szükségem, amelyet a szo­
bám nyújtott, és belső erőre, amellyel képes leszek elviselni
az életet. A fejemet ráztam, és színlelt mosolya eltűnt az ar­
cáról, helyette az aggódás jelei tükröződtek a homlokán.
- Drágám , m ár több m int egy hete hiányzol az iskolá­
ból. Hagytam, hogy itthon maradj, m ert abban remény­
kedtem, hogy hátha sikerül feldolgoznod azt a traum át,
amit átéltél. D e m ost m ár aggódok, hogy nem fogsz tudni
kikecmeregni belőle. U tánanéztem a tüneteidnek az inter­
neten, a poszttraum ás stressz szindróma jelei figyelhetők
meg nálad. Szörnyűséges rémálmok gyötörnek, és kiabálsz
álmodban, azt üvöltőd dank, vagy reng vagy teng, nem ér­
tem pontosan, miközben zokogsz. N em vagy hajlandó

200
elhagyni a szobádat, telefonálni, látogatókat fogadni. Ami­
kor beszélni próbálok veled, akkor m intha nem is lennél
jelen. N em figyelsz rám.
Ü ltem ott, és hallgattam. Attól szenvedtem, hogy a szí­
vem darabokra tört, és lehetetlen meggyógyítani, de ezt nem
fogom elmondani neki. Csak csendben maradtam . Úgy
tűnt, hogy ezt a csendet bátorításnak vette. - Néhány telefo­
nom ba került, és sikerült egy időpontot kérnem egy pszichi­
átertől. El kell, hogy vigyelek hozzá. Ő tényleg nagyon jó, és
csak kamaszokkal foglalkozik. Nagyon jókat hallottam róla,
és nem kell senkinek elmondanunk, hogy elmegyünk hoz­
zá vizsgálatra. - Könnyek jelentek meg anyukám szemében.
Letörölte, és halkan fellélegzett. - Az az igazság, hogy m ár
jó néhány évvel ezelőtt is el kellett volna mennünk. Amikor
még kicsi voltál, és olyan emberekről meséltél, akik a falon
keresztül közlekednek. Azt hittem, hogy ez csak a fantáziád
szüleménye, de most m ár kíváncsi vagyok, hogy vajon mi­
lyen belső problémád van, és ez a traum a, amit most átéltél,
mit idézett elő - szipogott. - M agadban beszélsz éjszakán­
ként. Hallom, mintha valakivel beszélgetnél. Drágám, szük­
séged van segítségre!
Bólintottam . Tudtam , hogy ezzel csillapíthatom a félel­
mét. Rettenetesen aggódott, és egyik dolgot sem tudtam
volna megmagyarázni neki anélkül, hogy ne gondolja azt,
hogy őrült vagyok.
Mosolygott a könnyein keresztül, és bólintott. - Rendben.
Még van egy kis idő, hogy felkelj, és letusolj. Aztán felöltözz,
és elmegyünk dr. Hockensmithhez. M a vár bennünket.

201
 Bólintottam ismét, és néztem, ahogy anyu kilép a szo­
bából, az ajtót nyitva hagyta, hogy arra emlékeztessen, fel
kell kelnem. Bele kellett egyeznem, hogy a pszichiáter meg­
vizsgál. Anyu csak a pénzt pazarolja, de tudtam , hogy el
kell m ennem , és nem nekem van erre szükségem, hanem
anyának. U táltam , hogy felidegesítettem őt, de nem láttam
semmi kiutat abból a kétségbeesésből, ami emésztett.

Hatalm as, kétszintes, fehér stukkós épület volt, amely a

Mexikói-öböl fölé magasodott. Anyukám lelassított, és rá­
nézett a házra, amely akkora volt, hogy legalább öt család
kényelmesen elfért volna benne. De ez nem egy családi ház
volt. Ez a vidám épület a tengerparton egy olyan hely volt,
ahol kamasz lányokat gyógyítottak, akik mentális beteg­
ségektől szenvedtek. Anyura pillantottam , aki várta, hogy
először én moccanjak meg. C sendben otthon összeszed­
te a dolgaimat, m iután beleegyeztem, hogy pszichiáterhez
forduljunk a poszttraum ás stressz szindrómám mal, és elis­
m ertem , hogy segítségre van szükségem. Kész voltam be­
leegyezni bárm ibe, amitől anyu gyökeres változást remélt
az állapotomban. N em vagyok pszichopata, ez volt az első
diagnózis, am it a doktornő adott, és m inden rendben volt,
hogy befeküdjek.
- Szeretnél néhány telefont lebonyolítani, m ielőtt be­
költözöl? Az egyik szabály itt, hogy nem lehet nálad telefon.
-A n y u arckifejezése azt m utatta, hogy félt attól, hogy erre

202
a hírre, hogyan fogok reagálni. Bólintottam , Leifre és M i­
randára gondoltam. T udatnom kell velük, hogy hol leszek
egy darabig. Anyu intett. - Rendben. Elkezdem behordani
a cuccaidat, aztán m ajd megnézed, hogy m indened meg-
van-e - m indezt elcsukló hangon m ondta, m int aki alig
bírja visszatartani m agában a sírást. Egész jól kezelte ezt
a helyzetet, és nagyon erős volt, mivel azt hitte, hogy erre
van szükségem.
K inyújtottam a kezemet felé, megfogtam az övét, és
megszorítottam. - Anyu. Jól vagyok. Szerintem ez segíte­
ni fog. N e nézz ilyen szomorúan! M inden rendben lesz!
- bólintott, miközben könnyek lepték el a szemét. Tudtam ,
hogy m iatta kell, hogy jobban legyek. M eg kell találnom
a módját, hogyan tudok D ank hiányával együtt élni.
Anyu elindult a csomagjaimmal a kezében a lépcső irá­
nyába, kezembe vettem a telefonomat, és M iranda számát
tárcsáztam először.
- N a végre, láttam a nevedet a kijelzőn! Pagan, rettene­
tesen megijesztettél!
Elmosolyodtam a megkönnyebbüléstől a hangja hal­
latán. - Sajnálom - mély levegőt vettem. - Poszttraumás
stressz szindrómát diagnosztizáltak nálam. Azt várom,
hogy felvegyenek ebbe a gyógyintézetbe, ahol hasonló be­
tegséggel küszködő embereket kezelnek. N em m aradhat
nálam a telefonom, de azt m ondták, hogy látogatókat fo­
gadhatok, ha van kedved eljönni valamikor. - M iranda n a­
gyon csendben volt, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy
talán megszakadt a vonal.

203
 - Szóval, ők rendbe tudnak téged hozni... m árm int ezt?
- kérdezte lassan, m intha teljesen meg lenne rémülve.
- Igen, meg fognak gyógyítani - m ondtam megnyugta­
tóan. De tudtam , hogy ez nem igaz. N em fogok m ár rend­
be jönni soha többé. M indössze m egtanulom , hogyan éljek
úgy, hogy azok, akiket szeretek, ne aggódjanak értem.
- Beszéltél m ár Leiffel? - a hangja nem volt olyan vi­
dám, m int azelőtt, és ez fájt, m ert az én hibám volt.
- N em , téged hívtalak először.
Sóhajtva m ondta: - Szeretlek. - Ereztem, könnyek lepik
el a szememet. Én is szeretem őt. - Hívd fel Leifet! Feltét­
lenül meg foglak látogatni!
- Rendben. Szia! - Kinyomtam, és hívtam Leifet.
- Pagan - m ondta ugyanolyan megkönnyebbüléssel a
hangjában, m int M iranda.
- Szia - m ondtam . M eg kellett erősítenem, mielőtt
ugyanazt elm ondom , amit m ár M irandának.
- M a m ár jobban vagy? Remélem, Pagan, m ert őrülten
hiányzol. - Elmosolyodtam, ahogy meghallottam a meleg­
séget a hangjában, ez mindig megnyugtatott.
- Poszttraumás stressz szindrómám van, Leif. A pszi­
chiáter állapította meg.
- M i az? Gyógyszereket fogsz kapni, hogy rendbe jöjj? -
a hangjában pánikot éreztem.
- Igen. Problém át okoz feldolgozni olyan megrázkód­
tatásokat, amit átéltünk. T i normálisan megbirkóztatok
vele. Én nem. Lehet, hogy ezt valamilyen vegyi egyen­
súlyhiány okozza, még nem tudják. Ezért itt m aradok egy

204
pszichiátriai központban egy időre. M inden valószínűség
szerint ham arosan rendbe jövök. N em tarthatom m agam ­
nál a telefonomat, de látogatókat fogadhatok.
Leif úgy tűnt, hogy egy jó nagy levegőt vett. - Tehát
meglátogathatlak? M ennyi ideig leszel ott?
- Igen, meg, de hogy mennyi ideig leszek benn, még
nem tudom pontosan.
- Nagyon sajnálom, hogy ez történik veled, Pagan. Any-
nyira sajnálom - a hangja tele volt fájdalommal és b ű n tu ­
dattal.
- Figyelj rám, Leif! Ez azért történik, m ert valami nincs
rendben velem. Valami m iatt m ost derült ki. De ham arosan
jobban leszek. - N ekem legalább annyira volt szükségem
erre a hazugságra, m int neki. M iután még többször is meg­
nyugtattam , letettem a telefont, és a kocsi ülésén hagytam.
A neszesszerem m aradt m ár csak a hátsó ülésen, így azt is
magamhoz vettem, és a lépcső felé indultam . Ez lesz az új
otthonom , legalábbis egy darabig.

Halványsárgára festett falai voltak a szobának, am it kaptam ,

egy kis kör alakú ablakkal, amely a tengerpartra nézett. Fél
órával ezelőtt búcsúztam el anyától. Arra gondoltam , hogy
ezt az egészet csak érte teszem. Segít neki abban, hogy el­
múljon a félelme, hogy megőrülök. És sikerült a szobámból
is kimozdítania, amely D ank emlékével van teli, és talán
segít nekem m egtanulni, hogy lehet élni nélküle.

205
 Egy idősebb hölgy álldogált kinn a homokon egy zacs­
kóval a kezében, amelyben úgy tűnt, kenyér volt, amelyet a
feje körül repkedő sirályoknak dobált. Nem lehetett idevaló­
si, m ert nem vette észre, hogy nem így kellene etetnie őket.
Lehet, hogy pszichiátriai beteg volt, áld kezelésre szorult, és
most a kismadarakról gondoskodott. Nem tudtam eldönteni.
Elfordultam az éhes m adarak seregétől, és kis szobá­
m at kezdtem tanulmányozni, amely feleakkora volt, m int
egy átlagos hálószoba. Mivel ezen a helyen huszonöt beteg
gyógyítására volt egyszerre lehetőség, amit tíz nővér és két
orvos látott el, a szobák nem lehettek túlságosan nagyok,
habár a ház kétszintes volt. Egy egyszemélyes ágy volt kö­
zépen, egy kis kör alakú fehér asztallal, amelyet kagyló for­
májú lámpa díszített. Egy ovális tükör lógott a falon, alatta
egy háromfiókos fésülködőasztal. Szemben a falnál állt egy
igen kicsi ruhásszekrény, amelybe összesen tizenöt ruha­
darabot lehetett beakasztani, és három pár cipőt tartani.
A nap folyamán csak egy órát lehetett a szobában tartóz­
kodni. Ezt lehetett egyben, de elosztva az egész napra. így
érték el, hogy a páciensek nap közben minél több időt tölt­
senek más emberekkel. A magányból fakadó depressziót
ennek a szabálynak a bevezetésével is kezelték.
Az ébresztőórára pillantottam, amelyet a kerek asztalon
hagytak. Tíz percre állítottam be, ennyit terveztem itt tölte­
ni. Szükségem volt egy kis sétára. Egyébként pedig szerettem
volna, ha még marad időm, hogy visszatérhessek. Kiléptem
a folyosóra, és becsuktam magam mögött az ajtót. Kaptam
egy kis kulcsot, amit a zsebemben tartottam, és bezártam

206
vele a szobámat. Néhány beteg miatt kellett a lopásokat így
megelőzniük. Egyébként sem volt megengedve, hogy értékes
dolgokat hozzanak magukkal, de azok számára, akiknek ezek
hiánya személyiségzavart okozott volna, bárm it bevihettek,
csak kisebb mennyiségben. Nekem a ruháimra volt szüksé­
gem. így bevihettem őket, de csak keveset.
Hirtelen egy ajtó nyílt ki a folyosón, és egy bozontos, bar­
na hajú, nagy kerek keretes szemüveges lány bámult rám, és
hirtelen becsapta a szobájának az ajtaját. Hallottam, ahogy
a kulcs kattant a zárban. Könnyen megijedt, és megrémült.
Ő bizonyára tényleg poszttraumás stressz szindrómában
szenved, azaz PTSD -ben, ahogy itt hívják. Tekintetem a töb­
bi csukott ajtóra révedt, és azon merengtem, hogy vajon itt
a folyosón mindenkinek ugyanaz-e a baja. Ha igen, akkor
nagyon hangosak lehetnek az éjszakák, a rémálmok miatti
kiabálásoktól.
Lesétáltam a lépcsőkön a társalgóba, vagy ahogy ők ne­
vezték, a nagyterembe. Itt voltak a tévék, vígjátékokat lehe­
tett nézni, az asztalokon pedig társasjátékok voltak. N em
volt sem számítógép, sem internet-elérhetőség biztosítva a
betegek számára. Az egyik nővér kedvesen mosolygott rám,
ahogy elsétált mellettem, kezében egy kosár nassolnivaló­
val.
- H am arosan uzsonnázunk. Nézelődj még egy kicsit itt
a közelben, aztán bekaphatsz valamit, és a többi beteggel is
megismerkedhetsz. Sok hozzád hasonló korú van köztük.
- A pszichiátriai betegséggel küzdő kamaszokkal való ta­
lálkozás lehetősége nem igazán dobott fel. D e semm it sem

207
szóltam. Inkább odasétáltam a hátsó udvarra nyíló terasz­
ajtóhoz.
- N em tudod kinyitni. Bezárták. Tudod, m iattunk, őrül­
tek miatt, nehogy kedvünk kerekedjen kipróbálni, hogy tu ­
dunk-e repülni. Bár nem gondolnám , hogy a homokra esés
közben halálosan megsérülnénk. - M egfordultam, hogy
lássam a lányt, akinek festett szőke haja volt, amely körül­
belül a válláig érhetett, de varkocsba kötötte össze a feje
tetején. Élénkvörös rúzst viselt, amely nagyon elütött a sá­
padt arcszínétől.
- Kösz.
M egvonta a vállát. - Semmiség. H a szeretnél kimenni,
és gyönyörködni a tengerpartban, akkor meg kell kérned
egy nővért, hogy veled menjen. De szeretnek kifogásokat
keresni, hogy ne kelljen. - Eszembe jutott a hölgy, aki oda-
kinn a m adarakat etette. Ő egyedül volt.
N em igazán akartam tudni, hogy ki volt a hölgy, így is­
mét bólintottam . Egyik oldalról a másikra billegette a fejét,
és úgy tett, m intha valamit alaposan vizsgálna.
- Te ugye nem vagy dilis? - N em is vártam ilyen pontos
megfigyelést egy ilyen különös lánytól. Összességében az
orvosok hiszik azt, hogy szükségem van segítségre. Vállat
vontam, bizonytalankodtam, hogy m it is válaszoljak.
- N os, úgy tűnik, hogy szerintük az vagyok.
Felhúzta sötét szemöldökét, amit nem szőkített be. -
Tévednek. Ahogy m ár azelőtt is. - Azon gondolkodtam,
hogy vajon itt magára gondol. A nővérre pillantottam , aki
egy íróasztal m ögött ült, és a laptopján dolgozott. Úgy

208
tűnt, nem reagált a vádra, amely az itt élő emberektől érte,
egyszerűen nem vette magára. - K arén tudja, hogy igazam
van. Csak nem vallja be. Ugye K arén nővér? A szőke lány a
nővérre vigyorgott, aki felpillantott, kedvesen nézett, majd
visszatért a gépeléshez. - O tudja, csak túlságosan leköti a
twitterezés, hogy bevallja.
A nővér a mellette lévő papírkazal felé nyúlt, és arrébb
rakta, m ielőtt visszanézett a szőke lányra. - Csak a gyógy­
szereket és vizsgálati eredményeket rögzítem.
- Bla, bla, bla. N a, ne hülyítsen m ár, ez egy Twitter-
lotyó. Ezzel foglakozik a teljes kib... időben.
A nővér rendreutasítóan nézett rá. - A stílus, kérem! Tíz
percet fog veszíteni a szobájában tölthető idejéből, ha nem
vigyáz.
A szőke vállat vont, és visszatekintett rám. - Ahogy
m ondtam , nem mindig van igazuk itt. Látom a te szemed­
ben is. Te nem vagy őrült. N eked nincsenek dém onok a
szem edben, m int az ittlévők többségének. - Felállt, kinyúj­
tózott, és kilátszott a nagyon fehér lapos hasa, és a köl-
dökpiercingje. —Egyébként meg Gee a nevem. - A kezét
nyújtotta felém, és én is a magam ét, de az utolsó pillanat­
ban elrántotta. - Egyes számú szabály, hogy senkivel se fogj
kezet! Ez a hely tele van elmebetegekkel!
Elmosolyodtam. - Fogadjunk, hogy te nem tartozol kö­
zéjük.
Hangos röhögésben tört ki. - Ó, nem , én csak akkor
csavarodok be, ha jönnek. - O débb állt, és közben m egütö-
gette a papírokat, amivel a nővér dolgozott, ahogy elhaladt

209
mellette. - N e twitterezzen olyan sokat, K arén, nem tesz
jót a szemnek. Álljon le azzal a szarral!
- T í z perc, Gee! - m ondta a nővér anélkül, hogy felné­
zett volna.
Gee visszalesett rám, és hunyorított. - N em szeretik az
ilyen trágár szavakat, ha csúnyán szoktál beszélni, akkor itt
tartsd a szád!
- H úsz perc, Gee! - m ondta újra a nővér, még mindig
a képernyőre koncentrálva. Gee ismét hangosan röhögött,
hátat fordított, és az ebédlő felé indult.
A nővér felpillantott. - Gee kétségtelenül, egy igen kü­
lönleges eset. M ajd megtanulod kezelni őt. Itt az uzsonna­
idő, az ebédlőben ehetsz, ha szeretnél valamit bekapni, és
találkozhatsz a többi beteggel is.
Elmosolyodtam. - Köszönöm, de nem igazán vagyok
éhes. Itt m aradhatok, és nézhetem egy kicsit a tévét? - K a­
rén nővér bólintott, és visszatért a munkájához. A fotelbe
kuporodtam , a tévé képernyőjét bám ultam , és magányo­
sabbnak éreztem magam, m int valaha.

210
 TIZENHATODIK FEJEZET

A z étkező hatalmas helyiség volt, öt hosszú asztallal, ame­

lyekhez egyenként tíz-tíz ember tudott letelepedni, önkiszol­
gáló jellegű büfé volt, ahol a nővérek töltötték meg a betegek
tányérját. Ez volt az egyetlen olyan helyiség, ahol hatalmas
ablakok voltak. Az egész déli falon sok nagy ablak volt, ame­
lyek m ind a tengerpartra néztek. Megköszöntem a nővér­
nek, hogy a ragyogó piros színű tálcámat telerakta sajtos
tésztával, amely nagyon ínycsiklandónak tűnt, valamint
grillcsirkecsíkokkal, cézársalátával, zöldbabbal, egy hatal­
mas magos zsemlével, és egy szelet sütivel, amit már tudtam
előre, hogy meg sem fogok kóstolni. Az ablakokhoz közeli
asztalok voltak a legnépszerűbbek, mivel m ár alig m aradt
hely üresen, és azt a néhányat is siettek elfoglalni, a különle­
ges kilátás miatt. Úgy döntöttem , hogy az egyik ablaktól tá­
vol eső asztalhoz fogok letelepedni. N em akartam küzdeni,
hogy elvegyem bárki kedvenc helyét. Vettem egy műanyag
csésze jegesteát, és a hátsó asztalsor felé indultam.
-T ő g y é ’ m á’ cukrot a teádba! N em elég édös, és iszo­
nyú pocsék n é ’küle - nézett görbe szemmel a kezemben

211
lévő teára egy szálkás, barna hajú, nagy barna, kerek szemű
lány. A szemfoga egy kicsit kiállt, az orra pedig szeplős volt.
Úgy nézett ki, m intha egy farmról került volna elő.
- Koszi, de nem iszom olyan édesen a teám at - m ond­
tam , és ő az orrát piszkálta.
- Ja, té floridai vagy akko’. N em gyüttem m é’ rá, hogy
m ér csiná’játok úgy, m intha északról lönnétök. T é sokkal
délibb vagy, m int mi a Mississippinél, oszt mi tudjuk, hogy
a jegestéába sokka’ több cukor köll.
Keményen küzdöttem, hogy megértsem a tájszólása mi­
att, de mosolyogtam, és visszafordultam az asztal felé, m ert
időközben észrevettem, hogy másik két lány is érkezett. Az
egyik az a barna, bozontos hajú csaj volt, aki becsapta az
ajtót, és bezárta belülről, m iután engem látott, a másik pe­
dig, Gee. Egy pillanatig haboztam , és azon gondolkodtam ,
hogy jobb lenne átülni egy másik asztalhoz, amikor Gee
kihívó vigyorral az arcán pillantott rám. Gyorsan rájöttem ,
hogy jobb lesz az eredeti tervnél maradni. Gee azt várta,
hogy odébbállok, de én meg nem akartam , hogy azt higgye,
félek tőle. Kicsit meglepődtem, hogy ezzel az ijedős lánnyal
üldögél. Gee egyébként nem volt annyira félelmetes és ide­
gesítő személy, m int amilyennek első látásra tűnt.
- Té velük, azza’ a kettővel fogsz ülni? - kérdezte a vidéki
lány.
M egvontam a vállam. - M iért ne?
Felvihogott. - M er’ Gee kemény dió, azér’. Én m on­
dom neköd, hogy ő tiszta dilinyós. - Alig bírtam magamba
fojtani a nevetést, mivel hirtelen eszembe jutott, hogy ez a

212
hely tényleg egy elmegyógyintézet. És itt m indenki dilinyós
egy kicsit.
- Kösz, de megismerkedtem Geevel, és rendes. - A m el­
lettem lévő lány úgy bám ult rám, m intha komolyabb m eg­
figyelésre szorulnék.
- Ugye te sem skizó vagy? M er’ neköm tudni köll. N em
vagyok jól, ha skizók vannak körülöttem.
-V isszanéztem Geere, és azt kezdtem találgatni, vajon
neki skizofréniája van?
A fejemet ráztam. - N em , nekem PT SD -ém van.
M egkönnyebbülten mosolygott. - Az jó, azza’ elvagyok.
Veled könnyű lesz. Én bipoláris vagyok. Anyám azér’ ho­
zott be, m er’ m ögpróbáltam kinyírni magam m ostanában.
Hirtelen megtorpantam , és rácsodálkoztam erre a barát­
ságos, ártatlan, egyszerű lányra, hogy lehet, hogy egy ilyen
csaj véget akar vetni az életének. - Miért? - szakadt fel be­
lőlem a kérdés, és hogy megkérdeztem, engem is meglepett.
A vállát vonogatta. - N éha annyira elszomorodok, hogy
az hihetetlen - m ondta teljesen komolyan, és én elkezdtem
vacogni. Képtelen voltam felfogni, hogy vannak olyanok,
akik egyidősek velem, teljesen norm álisnak tűnnek, és ilyen
belső problémákkal küzdenek. A tálcám at a bozontos bar­
na hajú lánnyal szemben tettem le. - Jó vo’t veled beszél­
getni - m ondta a vidéki lány mosolyogva.
- N e ülj a közelembe, Henrietta! M iért, Henrietta?
M ert azt hiszem, hogy én olyan bántó tudok lenni. M ind­
járt sírva fakadok itt az átkozott ebédlőben! - m ondta Gee
mosolyogva, miközben a távolodó lány alakját nézte.

213
 - Hagyd békén! - állította le a barna, bozontos hajú,
mielőtt egy falat sajtos m akarónit vett a szájába.
Gee visszavigyorgott a bozontos barnára. - D e olyan
vicces H enriettát piszkálni. N éha alig bírom ki, hogy ne
mondjam: még nem öttem eleget. Haggyá’ m á’, Gee, vagy
megmondalak! - utánozta Gee H enriettát élethűen. A bo­
zontos barna vigyorgott, és lenyelte a szájában lévő falatot.
- Szóval nem vagy őrült? Jess vagyok, bocs az előzmé­
nyekért, de nem szoktam ismerkedni azokkal az őrültekkel,
akik jönnek. Én is elég őrült vagyok, és nincs szükségem
még több őrültre magam körül. Túlságosan sok időt töl­
tök Geevel. - Gee röhögött, és kinyújtotta a nyelvét, ahol
szintén volt piercingje, de ez ezüstből készült. Meglepődve
bám ultam a nyelvét, és ő hangosan felröhögött.
- Nyugi, Pagan. N em eszlek meg, nem szoktam embereket
enni - szórakozott a megjegyzésén, és a mellette ülő lány felé
fordult. - M ondtam én Jessnek, hogy mi jól ki fogunk jönni
egymással. Láttam, hogy nincs veled semmi baj. Csak érdekes
vagy. Képtelenek voltunk rájönni, hogy neked mi a bajod.
A tányéromon lévő étel fölé hajoltam, de idő közben
elment az étvágyam.
- PT SD - m ondtam , miközben rápillantottam.
-T e h á t azt gondolják, hogy ért egy traum a, és az ké­
szített ki. Mi az igazi bajod, m ert azt látjuk, hogy te nem
vagy őrült? M it csináltál, ami m iatt idekerültél? - kérdezte
Jess, mielőtt még egy falat sajtos makarónit kapott volna
be. Visszanéztem a nővérekre, akik ekkor kezdtek le-föl sé­
tálni a folyosón.

214
 - Ez az, amiről nem igazán szeretnék beszélni. - A ke­
zembe vettem a zsemlét, és abban reménykedtem, ha el­
kezdem a számba töm ni, talán abbahagyják a faggatózást.
Gee bólintott, és oldalba lökte Jesst. - Nézd Robertát! Épp
most fogdossa össze Kim tányérját. A pokolba, ott van Karén
nővér! M ost ad egy új tányért Robertának, és ráveszi, hogy
mosson kezet. - Gee kaján tekintettel nézett rám. - Roberta
az az őrült, aló szuper abban, hogyan koszoljon be m indent...
- Ő kényszerbeteg. - fejezte be Jess, és vigyorgott. Való­
színűleg R oberta baját szórakoztatónak találták. Gee meg­
kocogtatta a fogával a nyelvpiercingjét.
- R ohadt vicces - m ondta vihogva.
- Tíz perc mínusz holnap, Gee - hallatszott K arén nő­
vér hangja mögülem.
Jess a szemét forgatta. - M iért csinálod ezt, amikor tu ­
dod, hogy meghallhatja?
Gee megvonta a vállát. - M ert megtehetem. Vagy m ert
nem szeretek a szobámban lenni.Tudod, a hangok a fejem­
ben kicsit túl hangosak, amikor egyedül vagyok. - Gee rám
somolygott, és újra beleharapott az almás pitéjébe.

M egkönnyebbültem, amikor ágyba bújtam. Vacsora után

a társalgóba küldtek bennünket az úgynevezett „társalgási
időre”, ami azt jelentette, hogy m indenkit arra biztattak,
hogy beszéljen. Én nem akartam beszélni. N em volt mit
m ondanom . Annyira unatkoztam , hogy kínom ban azon

215
kaptam magam at, hogy bolyongó lelkeket kezdtem keres­
ni. Órák óta egy sem bukkant fel, míg végül rádöbbentem ,
hogy egyet sem láttam még itt, amióta b etettem a lába­
m at ebbe az épületbe. Valószínűleg a szellemek féltek ettől
a helytől. N em is hibáztattam őket. A tenger hullámainak
csapódását hallgattam, ami kívülről hallatszott be, és re­
méltem, hogy ma éjjel csak ezt fogom hallani.
Végül egy tompa kiáltást hallottam. Összerezzentem, és a
takarómba temetkeztem. N em ijesztett meg igazán, de fájt.
Ők valóban olyan dolgoktól szenvedtek, amit én nem értet­
tem. Másik üvöltés visszhangzott a folyosón. Valaki kinyitot­
ta az ajtaját, és rémülten rohangált. Az ajtómra pillantottam,
hogy meggyőződjek róla, biztos bezártam-e. Egy nővér be­
szélgetett az üvöltővel, és sok ajtó nyílt ki, és csukódott be.
- Sosem fogok elaludni - motyogtam a sötétben. Kibúj­
tam az ágyból, odasétáltam az ablakhoz, hogy nézzem ho­
gyan csapódnak a hullámok a parthoz a holdfényben. A hul­
lámokról eszembe jutott az utolsó éjszaka, am it Dankkel
töltöttem. A hullámok közül m entett ki, amikor azok már
majdnem örökre elnyeltek. M ár elfogadtam a sorsom, míg
arra nem eszméltem, hogy a karjai körém fonódnak. Fájda­
lom ütött a szívembe, a kezem a gyomromra tettem , hogy
egyben tartsam magam. Újabb üvöltés hangja jött néhány
szobából. Egy forró könnycsepp gördült végig az arcomon.
Teljesen egyedül voltam most először az életemben. Vissza­
ültem az ágyra, a térdeimet felhúztam a mellkasomhoz, és a
karjaimmal szorosan átöleltem. A pilláim kezdtek elnehezül­
ni, a tompa kiáltások kezdtek elcsitulni.

216
 Ahogy kezdtem álomba m erülni, a zene megszólalt.
K üzdöttem , hogy ébren maradjak. Ismerős dallam volt az,
az altató. Az egész napi kimerültség és a végtelen magány
érzése úgy tűnt, elmúlik, ahogy felcsendült a dal. D ank
hangjának melegsége töltötte be a szívem, és elaludtam.

- M ár van is egy látogatód, és a srác csúcsszuper, ennivaló-

an cuki - m ondta Gee, miközben büszkén lépett a könyv­
tárba, ahol tuti biztos, hogy egyetlen percet sem töltött
még el eddig. Fölnéztem a Büszkeség és balítélet igen kopott
bőrkötéses kiadásából, a könyvespolcon a fal mellett találtam.
- Látogatóm jött? - Biztos Leif lesz az. - Kösz. - álltam fel,
és követtem Geet a nagyterembe, ahol a látogatások zajlottak.
Leif arcáról eltűnt a gondterhelt arckifejezés, amikor megpil­
lantott, és mosoly jelent meg az arcán.
- Pagan - mondta, miközben felállt, és szenvedélyes öle­
léssel magához húzott. Szorosan bújtam hozzá, nehéz volt el­
nyomni a könnyeimet.
- Annyira boldog vagyok, hogy eljöttél - suttogtam, remél­
ve, hogy az érzéseim nem sugároznak át a hangomon.
-Veszettül hiányoztál, Pagan - susogta a hajam fölött, és
álltunk, miközben szorosan öleltük egymást, míg valaki nem
kezdte el köszörülni a torkát, ekkor vonakodva ugyan, de elhú­
zódtam. Karén nővér a szemöldökét ráncolta, és a fejét rázta.
- Gyerünk Twitter-lotyó, ez sokkal szórakoztatóbb, mint
az a szar, amit a tévében látunk - szólt oda a foteléből Gee.

217
 - H úsz perc, Gee! - felelte K arén nővér kifejezéstelen
arccal.
- M a m ár nem m aradt egy kis kib... időm sem, Karén
nővér.
Visszanézett rá, és az ujjával Geere m utatott: - Húsz
perc m ínusz holnap, és elveszíti m inden idejét erre a hét­
re, ha még egy szót szól.
Gee a szemeit forgatta, és a foteltám láját ütögette. -
Gyerünk, cuki fiú, csak folytasd! H add lássuk! - m ondta
Gee gúnyolódva.
- Gee, menj és segíts Ashley nővérnek az ebédkészí­
tésben!
Gee K arenre nézett, és duzzogva felállt. - Ez nagyon
jó buli, tudod, Karén! N em vagy túlságosan vicces, ez
nem tréfa! - Gee a száját nyalogatta, ahogy L eif m ellett
elhaladt, és rám hunyorított. M egfogtam Leif kezét, és a
nagyterem legtávolabbi csücskébe vezettem, ahol se tévé,
se társasjáték nem volt. M ajdnem üres volt.
Leif komoly arccal m éregetett. - Itt m indenki ilyen?
- Úgy tű n t, nagyon megviselte a hely. Felkacagtam , és
elkezdtem rázni a fejem.
- N em , de ő ugye az egyik legborzasztóbb? - L eif még
m indig döbbentnek látszott. M osolyogtam.
- N agyon szórakoztatóak, ha egyszer m ár tudod, hogy
ártalm atlanok. Annyira sajnálom őket Leif! - és a fejemet
ráztam . - Egyébként mesélj inkább, mi van a suliban ve­
letek, M irandával! Hogy vannak a többiek?

218
 Leif arcán m egkönnyebbült mosoly jelent meg. - Úgy
látszik, sokkal jobban vagy már! - és gyengéden m egérin­
tette az arcomat. - Ú risten, mennyire hiányoztál!
- T e is! K öszönöm , hogy m a eljöttél. Szükségem volt
m ár nagyon, hogy a külvilágból valakivel beszélgessek.
M esélj, hogy vannak a többiek!
Szom orúan elm osolyodott. - A ggódunk m iattad. N a ­
gyon hiányzol nekünk, folyton csak rólad beszélünk. Sem ­
mi egyéb nem történik. - Szerettem volna azt m ondani
neki, hogy egész idő alatt csak rá gondoltam , de ez nem
igaz, m ert D ankre gondoltam . H allottam őt tegnap este.
Itt volt velem az álm om ban.
- Elhoztad a házit? - kérdeztem a kezében lévő táskára
pillantva.
- Igen, itt van. Tényleg itt akarsz tanulni? - A két lány
felé nézett, akik nem olyan rég érkeztek, és elkezdtek
m onopolizni. D e úgy tű n t, összekülönböztek, és egymás­
hoz kezdték dobálni a játékpénzt, miközben üvöltöztek.
K arén nővér berohant, és próbálta szétválasztani a vesze-
kedőket, miközben közölte velük, hogy mennyi m agány­
ban eltölthető időt vesztettek el.
- M it riogatnak itt m indenkit az idővel? Ez azt jelenti,
hogy mennyi időt szórakozhatnak itt?
N evettem , és a fejem et ráztam . - N em , épp az ellen­
kezőjét! N api egy órát tölth etü n k összesen egyedül a
szobánkban. Az a bü n tetés, ha ezt az időt lecsökkentik.
A szobában egyedül eltöltött idő az, am ire m indenki vá­
gyik.

219
 Leif szomorúan sóhajtott fel, és a fejét ingatta. - Te nem
vagy idevaló Pagan - nézett vissza rám a homlokát ráncolva.
Vállat vontam. - Csak, m ert nem verekedek, szidom a
nővéreket, és a fejemben nem szólnak hangok, az nem je­
lenti azt, hogy nekem nincs semmi bajom. - Egyetértőén
bólintott. Megszorította a kezem.
- Szeretlek, nem foglak elhagyni soha - mondta halkan
suttogva. Könnybe lábadt a szemem, és a könnyeimen át
mosolyogtam rá.
-T u d o m - szerettem volna még többet is mondani, de
nem tudtam.
- O, Rómeó, m iért vagy te Rómeó?! - szólalt meg Gee,
aki egy halom törülközővel a kezében éppen a lépcső felé
haladt.
Hangos nevetés tört ki belőlem. - Ártalmatlan - nyug­
tattam meg Leifet, de aztán elgondolkodtam egy pillanatra.
- Rendben, lehet, hogy annyira nem ártalmatlan. D e nem
akar semmi rosszat sem. - Leif arcára visszatért a rémület.
- Esténként bezárod az ajtódat? - kérdezte, és közben
körülnézett, nehogy valaki meghallja, amit mondott, és
megtorolja rajta.
Elmosolyodtam, és bólintottam. - De csak m ert olyan
sok az üvöltözés és rohangászás éjjel. Az éjszakai hangosko­
dás, és ehhez hasonló.
Mélyen a szemembe nézett. - Kérlek, siess meggyógyul­
ni, és gyere haza! Ez a hely nem neked való!
-T u d o m .

220
Tompa üvöltések hallatszottak, miután lefeküdtem a szo­
bámban. Betakartam a fejem, és kizártam a hangokat. Egész
nap arra vártam, hogy visszabújhassak az ágyamba, és mély
álomba merüljek, ahol majd remélhetőleg újra hallani fo­
gom D ank zenéjét. Sokszor jutottak eszembe azok az idők,
amikor nekem zenélt, és a karjaiban tartott, megcsókolt.
A szemeim lecsukódtak, és a zene megszólalt. Küzdöttem,
szerettem volna nyitva tartani a szemeim, és a szobámban
találni őt. O tt volt. Ereztem a jelenlétét. Az altatót játszotta a
gitárján, és én kétségbeesetten próbáltam kinyitni a szeme­
met. Olyan érzés volt, m intha egy fekete takaró borított vol­
na be, amit képtelen voltam levenni magamról. D e ahelyett,
hogy pánikba estem volna emiatt, megmelengetett. Egyelőre
elég volt a biztonság érzése, amit a jelenléte adott. A gitáron
játszott, majd elkezdett énekelni. Tudta, hogy itt vagyok, és
eljött hozzám. N em voltam egyedül. Az üvöltés és ajtócsap­
kodás zaja elcsitult, és csak a zenét hallottam, amely betöl­
tötte a bennem tátongó űrt. Szerettem volna megfordulni, a
zene forrásának irányába nézni, és a karjaiba vetni magam.
De az álom győzött, képtelen voltam tovább harcolni.

- Csak nem te vagy az éppen, első számú kis kedvenc? -

Gee őgyelgett a szobám körül a folyosón, amikor kiléptem a
folyosóra a félórás szundikálásom után. H a nem lenne éjsza­
kánként a zene, és D ank nem lenne velem, m ár elvesztettem
volna az eszemet a hely egyhangúsága miatt. - Látogatóm

n i
érkezett? - kérdeztem tőle, ahogy a szobájába fordult be ép­
pen.
- Igen - m ondta, és becsapta az ajtót maga mögött. Ki
van zárva, hogy m aradt magányos ideje mára. A saját fülem­
mel hallottam, amikor Karén nővér kétnapi idejét vette el
a reggelinél. Valaki néhány perc múlva biztos fogja keresni.
Elindultam a lépcsőn lefelé, izgatott voltam, ki az, aki lá­
togatóba jött. Abban a pillanatban, amikor megpillantottam
M irandát a bejárati ajtó előtt állni, aki a kezeit védekezőn
keresztbe tette a mellkasa előtt, rögtön szaladni kezdtem.
- Szólt Gee, hogy látogatód van? - állított meg Karén
nővér, miközben a szemöldökét ráncolta, és rám pillantott.
Bólintottam, nem akartam bemószerolni Geet, hogy a szo­
bájába ment. - Hol van? - kérdezte Karén nővér.
Felhúztam a szemöldökömet, és vállat vontam. - Azt hit­
tem, hogy ő is visszajön ide. - Karén nővér a folyosót bám ul­
ta, a homlokát ráncolta, m intha azon gondolkodott volna,
hogy talán csak ő nem vette észre, hogy Gee visszajött. Bó­
lintott, és visszament a számítógépéhez írni.
M iranda magához ölelt, ahogy odaértem hozzá. Olyan jó
volt látni! - Kérlek, gyere velem! - súgta a fülembe.
Felkacagtam. - N em lehet.
- Segítek megszökni. Csajszi, ezek az emberek nagyon di­
lisek, ki kell innen szabadulnod! - M ajdnem felnevettem. -
Ez a Gee csaj kemény dió, és nem is jött vissza. Figyeltem őt.
H a nélküled jött volna vissza, bizony isten felmentem volna,
és saját kezűleg állok bosszút érted - ekkor m ár nem tudtam
uralkodni tovább magamon, és hangosan felnevettem.

111
 - Gyere, menjünk oda, ott tudunk beszélgetni - megfog­
tam a kezét, és hátravezettem, ahol Leiffel beszélgettem két
nappal ezelőtt.
M iranda visszapillantott a lépcső felé. - M ég mindig nem
jött le. Lehet, hogy szólni kellene a nővérnek, suttogott m ö­
göttem. Letelepedtem az egyik fotelbe, és a mellettem lévő
másikra m utattam .
- Nem . N em m ondok semmit K arén nővérnek. Gee
nem rossz ember. Csak szeret hatással lenni az emberekre.
Talán több figyelmet igényel, m int mások. És nem akarom
bem ártani őt. Kedvel engem, és szeretném, hogy ez így m a­
radjon. Láttam , hogy mit művel azokkal, akiket nem szeret.
- M iranda barna szeme kikerekedett. Próbáltam megnyug­
tatóan mosolyogni rá. - Nincs semmilyen erőszak, és nem is
fejszés gyilkos, nyugi!
M iranda láthatóan egy kicsit megnyugodott, és keresztbe
rakta a lábait, aztán közelebb hajolt hozzám, hogy jobban
lássa a szememet: - Szóval, jól bánnak itt veled? Az őrül­
tek kedvelnek, és nincs senki sem, aki bánt téged? M ert ha
van, akkor én majd lerendezem! N em lesz se közel, se tá­
vol egyetlen idegbajos sem, aki szemétkedni m erne az én
csajszikámmal! Erről biztosíthatlak! - Szemének elszántsága
megmelengette a szívem.
Somolyogtam. - M indenki nagyon rendes, de koszi a tá­
mogatást!
A válla fölött K arén nővérre sandított. - Remélem, a
többi nővér azért jobban figyel a betegekre, m int ez. T u­
dod, hogy aT w ittert nyomogatja?

223
 TIZENHETEDIK FEJEZET

1 agan - dr. Janice sétált oda hozzám a nagyteremben,

ahol épp monopoliztam Geevel, aki csalt, és R oberta ellen­
ségesen méregette Geet emiatt.
- Igen, doktornő? - kérdeztem. Rámosolygott a lányok­
ra. Egy m appát szorongatott a kezében.
- Itt az idő, hogy értékeljünk. Kérlek, gyere velem! - fel­
álltam a földről, ahol lótuszülésben foglaltam helyet.
- A francba, annyira élveztem veled a játékot, Peggy
Ann. Biztos azt fogják neked m ondani, hogy nem vagy
idegbeteg, és hazaküldenek. - Gee nyelvpiercingjét vil­
lantotta felém, és hunyorított. Az utóbbi néhány napban
Peggy Annek hívott. Ez egy kicsit idegesítő volt, de nem ért
annyit, hogy szóvá tegyem. M osolyt erőltettem az arcom ­
ra, és követtem a doktornőt. M ég nem álltam készen arra,
hogy hazamenjek. D ank jött éjszakánként, és attól féltem,
hogy ha hazamegyek, akkor újra elhagy. A mellkasom m ár
megint fájt, eszembe jutott, hogy mennyire üres leszek nél­
küle. Dr. Janice kinyitotta az irodája ajtaját, és addig tarto t­
ta, amíg beléptem.

224
 - Kérlek, nézd el a rendetlenséget az íróasztalomon.
Ilyenkor átnézem a heti dolgaimat előre, és mindig kicsúsz­
nak a dolgok a kezeim közül. - Bocsánatkérően mosolygott
rám, az íróasztalához sétált, és megállt mögötte. - Kérlek,
foglalj helyet! - m ondta, és rám utatott a mellettem lévő fe­
kete bőrfotelekre. Beletelepedtem az egyikbe, dr. Janice pe­
dig a kezébe vette a mappáját. Szemüvegét, amely eddig egy
gyöngyláncon lógott a nyakában, az orrnyergére csúsztatta.
- Úgy tűnik, hogy te vagy a lelkileg legegészségesebb
páciensünk hosszú idő óta. Jószívű vagy, és olyanokkal is
barátkozol, akik a nehezebb eseteink közé tartoznak, ez
is azt a diagnózist erősíti meg, hogy nem vagy mentálisan
beteg. Olyanokkal jó kapcsolatba kerülni, m int Georgia
Vain, nem könnyű, és Jess, az ő egyetlen barátnője, aki fé­
lelemből és önfenntartó ösztönből került vele baráti kap­
csolatba. A nővérek értékelése is egyértelmű volt, úgy vélik,
hogy nagyon kedves és m egértő vagy. Úgy viselkedsz, m int
aki megérti, hogy m entálisan beteg emberek veszik körül,
és türelm es vagy hozzájuk. Nagyon kedves beteg vagy, de
ugyanakkor ez azt m utatja, hogy nagyon stabil is. - Dr.
Janice a m appáját az íróasztalra tette, lecsúsztatta a szem­
üvegét, és óvatosan a mellére ejtette. - Alapvető tény: hogy
nem itt van a helyed!
Bólintottam , tudtam , hogy semmi értelme nincs a vitá­
nak a doktornővel arról, hogy mégis beteg vagyok, és m a­
radnom kellene. Dr. Janice újra az előtte fekvő m appára
kukkantott. - Alaposan áttanulm ányoztam a beutalódat,
amely azért javasolja a felvételedet, hogy segítsünk annak

225
a traum ának a feldolgozásában, amely ért téged. Egyéb
körülmények között nem szeretem más orvosok vélemé­
nyét felülvizsgálni, de téged alaposan félrediagnosztizáltak.
M ost m ár csak az a kérdés merül fel bennem , Pagan M oo-
re, hogy m iért zárkózol ennyire magadba, hogy édesanyád
orvosi segítséget kért neked?
Nagyot nyeltem, m ert félelem fogott el arra a gondolat­
ra, hogy m a hazaküldenek, és éjjel nem lesz velem Dank.
Ürügyet kellett találnom, hogy maradhassak. Visszanéztem
dr. Janice-re, és kíváncsi voltam, hogy ha őszinte lennék
hozzá, az igazság m iatt vajon itt tartana-e. H a bevalla-
nám neki, hogy halott embereket látok, vajon meggondol­
ná-e magát? Elkezdtem beszélni, és elképzeltem anyukám
könnyáztatta szemét, amikor tegnap bejött meglátogatni.
Nagyon hiányzik nekem, és aggódik miattam . Bántottam
őt, pontosabban azért bánkódott, m ert azt hiszi, hogy be­
teg vagyok. H a beism erném, hogy szellemeket látok, való­
ban őrültnek titulálnának. Egy teljesen új problémával di­
agnosztizálnának, és anyukámat felemésztené az aggódás.
Csak egy éjszakát próbálok még nyerni. M ég egy lehető­
séget, hogy halljam Danket, és legyőzzem azt az ólmos ál­
mosságot, amely megakadályozza mindig, hogy lássam őt.
M eg fogom találni a módját, hogy beszéljek vele.
- A z autóbaleset nyomaszt még mindig, aminek szem­
tanúja voltam, és azért zárkózom magamba, m ert nem sze­
retek rágondolni. Azért egyeztem bele, hogy idejövök, hogy
megnyugtassam anyukámat. Teljesen megijesztettem őt az­
zal, hogy ennyire magamba fordultam. Az itt-tartózkodásom

226
ébresztett rá erre, és ezt a felismerést viszem el innen m a­
gammal. Az itt élő lányok épp olyanok, m int én, csak nekik
mentális betegségük van, amely megnehezíti számukra, hogy
normális életet éljenek. De ők ugyanúgy emberek. Ugyan­
úgy vannak érzéseik, és vágynak arra, hogy elfogadják őket.
Nagyon örülök, hogy megismertem őket. Önnek igaza van,
nekem nincs pszichiátriai betegségem, m int a többieknek,
de így, hogy együtt voltam velük, sikerült megtanulni, hogy
elfogadjam, aminek tanúja voltam.
Dr. Janice mosolygott. - N os, mindez csak még jobban
alátámasztja a diagnózisomat. Teljesen egészséges vagy, és
sokkal érettebb a kortársaidnál. Szeretnéd felhívni anyu­
kádat, hogy te m agad közöld vele a jó hírt, hogy hazame­
hetsz? - Itt volt az alkalom, hogy még egy éjszakát kérjek.
El kell búcsúznom. Ki kell, hogy nyissam ma a szememet,
hogy lássam őt. N em mehetek el úgy, hogy nem láttam.
- Dr. Janice, problém át jelentene, ha még ma éjszaka
m aradnék, és csak reggel m ennék el? Szeretnék együtt va­
csorázni az új barátaim m al, és elköszönni mindenkitől.
Dr. Janice elégedett mosollyal pillantott rám, és bólin­
tott. - Azt hiszem, így lesz a helyes.
Az íróasztalán heverő telefonra sandítottam . - Akkor
megengedi, hogy felhívjam anyukámat, hogy elmondjám
neki, hogy reggel elmehetek? - Az a gondolat, hogy holnap
reggel hazamehetek, újra mosolyt csal a doktornő arcára.
M egkönnyebbült.

227
A tálcámmal odam entem Gee és Jess asztalához, és lehup­
pantam velük szemben. Gee a fejét ingatta ide-oda, ezt
mindig akkor csinálta, ha valamin nagyon gondolkodott,
és többször a nyelvpiercingjét kocogtatta a fogaival.
- Ugye el fogsz menni, Peggy Ann? - Rámosolyogtam,
és bólintottam . Fájdalmasan felsóhajtott. - Fogadjunk,
hogy hazaküldenek, m ert nincs semmi bajod. Szerintem
még egyszer sem üvöltöztél éjjel. Persze, neked természe­
tesen O énekel. Nekem másfajta élményeket tartogat. Be­
szarnék az ijedségtől, ha a szobámba jönne. Lehet, hogy
nem vagy dilis, de az jelent valamit, hogy te nem félsz attól,
akivel semmi esetre sem kerülnék összetűzésbe.
M egmerevedtem a szavaira. Tudja, hogy D ank éjszakán­
ként eljön hozzám, és énekel nekem. H onnan tudja? Látta
őt? O is lát szellemeket? M i a bajom? Én is skizó vagyok?
Ő rült röhögésben tört ki, és rám kacsintott.
- Azt hiszed Peggy Ann, hogy te mindenkinél különb
vagy? H át nem! D e kib... nem! - suttogta, miközben oda­
hajolt hozzám, hogy a nővérek nehogy meghallják, hogy
káromkodik, és további dolgokat vonjanak meg tőle.
- Mi a fészkes fene van veled? Bevetted a mai gyógyszere­
idet, Gee, m ert úgy beszélsz, m intha az átlagosnál is jobban
elment volna az eszed - m ondta Jess a szemöldökét ráncol­
va, mielőtt belapátolt volna egy nagy kanál fekete borsót a
szájába. Gee le sem vette rólam a szemét. Különös fény csil­
lant a szemében, élvezte, ahogy kiült az arcomra a döbbenet.
- Csak azok láthatják, akikért eljön. Peggy Ann! Tudod?
Csak azok, akiknek az ideje közeleg. Tudom , m iért van itt.

228
- a fejét ingatta ide-oda, és közelről bám ult rám. - D e ne­
kem nem énekelt. N em . N em énekelt.
Jess hangosan sóhajtott fel, és dühösen nézett Geere.
- H a nem hagyod abba ezt a pszichopata szöveget, szó­
lok K arén nővérnek, hogy nyomjon a nyugtatót seggedbe
- zsémbelődött.
- Ki az az Ő? - kérdeztem G eet halkan, attól tartottam ,
hogy valójában ő sem tudja.
Szomorú mosoly futott át vörös ajkain, és a fejét rázta. -
Szóval akkor nem érted jött. H át ez merőben szokatlan! Te
láthatod őt, sokat vagy vele együtt, de mégsem érted jött.
O az egyetlen, aki ezt megmondhatja neked. - Gee felállt az
asztaltól, az étel a tálcáján érintetlen maradt, és elviharzott.
Jess csak bám ult rám, és a fejét rázta szomorúan. - M ost
is a nyelve alá rejtette a tablettáit, és a vécébe köpte. Szól­
nom kell valakinek, m ielőtt még jobban meg nem őrül.
Fogadni m ernék, hogy túl messzire megy a gyógyszerei
nélkül, és valami végzetes dolgot csinál. - Jess bekapta a
húsfalatot, felállt, és odam ent Ashley nővérhez.
M a este elhatároztam , hogy újra megkérdezem D anket,
de nagyobb félelmet okozott, hogy elhagy engem, m int
pszichopata barátnőm szavai.

Az utolsó farm erem et is bepakoltam a bőröndöm be, és

behúztam a zipzárt. A fiókok is üresek voltak, és a szek­
rényben sem lógott m ár egyetlen ruhám sem. O dasétáltam

229
a kerek, fehér asztalhoz, a kezembe vettem a képeslapot,
amit Leif és M iranda küldött nekem. M inden reggel elol­
vastam, és mosolyt csalt az arcomra. A neszesszerem első
zsebébe csúsztattam , és leültem az ágyamra. Engedélyt
kaptam, hogy akkor lépjek be a szobámba, amikor akarok.
Az elvonulásra vonatkozó szabály többé m ár nem vonatko­
zott rám, és egyébként is csomagolnom kellett. A szobám
nem volt nagyobb, m int anyukám gardróbszekrénye, de
mégis nehéz lesz reggel itt hagyni. Ahogy otthon, itt ez a
szoba őrzi számomra Danket. M eg fogja őrizni az emlékét.
Ashley nővér sétált végig a folyosón, a csengőt rázva, azt
jelezte, hogy kapcsoljuk le a villanyokat. Felálltam, megiga­
zítottam a takarót az ágyamon, és bebújtam, mielőtt odaha­
joltam, hogy lekapcsoljam a lámpát. M a éjjel el fog jönni,
és beszélek vele. N em kell aggódnom azért, hogy elhagy, és
nem jön vissza, m ert reggel hazamegyek. Tudni akartam,
hogy Gee honnan tudta, hogy ki O, és esetleg m ást is tu­
dott-e róla. Ő ugyanaz az Ő volt, akiről a vörös hajú kislány
mesélt a kórházban? A kislány azt m ondta, hogy az az O
hamarosan jön, hogy elvigye.
Dank volt az, aki elvitte azt a párt, akik az autótűzben hal­
tak meg. Ez lenne az ő dolga? O az a lélek, aki megy, és elviszi
a többi lelket, amikor meghalnak? Behunytam a szememet, és
vártam. Azon gondolkodtam, amit láttam, és amit Gee és a
kislány mondott. Ezek arra utaltak, hogy Dank valamilyen őr­
féleség lehet. Lehet, hogy angyal. Visszafordultam, és a zenére
vártam. Vártam Danket, és azt, hogy énekelni fog.
N em jött többé.

230
A reggeli nap megcsillant a halványsárga falon, amikor fel­
álltam a táskámmal, és körbenéztem, hogy nem felejtet­
tem-e ott valamit. Válaszok nélkül kell elm ennem . A gon­
dolataim visszatértek Geehez. A neszesszeremet feljebb
csúsztattam a vállamon, és elindultam lefelé, hogy m egta­
láljam. Szerettem volna beszélni vele még egyszer, mielőtt
elmegyek. El akartam köszönni, és megkérni arra, hogy
magyarázza el újra, hogy ki is az, akire gondolt, akiről azt
gondolja, hogy hallotta a szobámban. A nagyterem üres
volt, az ebédlőből szűrődtek ki hangok, ahol mindenki ép­
pen reggelizett. O tt lesz Gee. A bőröndöm et az ajtó mellé
tettem , és bem entem , hogy elbúcsúzzak.
M ikor beléptem a zsúfolt ebédlőbe, a távoli asztalra pil­
lantottam . Jess a végén üldögélt egyedül, és a tányérjába
bám ult, miközben az ételt lapátolta a szájába. A felszolgáló
pultra néztem, a nővérek éppen befejezték a betegek ki­
szolgálását. M indnyájan leültek az asztalukhoz, és ettek.
K arén nővér odakukkantott felém, bólintott nekem szo­
m orú mosollyal az arcán. O dasétáltam Jesshez, és leültem
vele szemben.
- Elm ent - m ondta Jess, miközben újabb sajtfalatot tö­
m ött be a szájába.
- Gee m ent el? Ezt akarod mondani? - kérdeztem za­
vartan. Akkor láttam őt utoljára, amikor m últ éjjel felmen­
tem a szobámba, egy másik csapat lánnyal üldögélt, és kár­
tyázott.

231
 Jess rám nézett, és a szemöldökét ráncolta. - Elkezdte
püfölni őket ma hajnalban négy körül. Üvöltözni kezdett,
károm kodott, és be kellett nyugtatózniuk. Rom lott az álla­
pota, és dr. Janice nem tartja itt azokat, akik annyira sérül­
tek, hogy veszélyesek önmagukra. Átszállíttatja a kórházba,
ahol a zárt osztályon tartják őket lakat alatt. - Jess a fejét
rázta, és egy nagyot kortyolt a kakaójából. - Tudtam , hogy
elég ham ar bezsuppolják. A skizókkal mindig ez van.
G om bócot éreztem a torkom ban. -T u d o d , hogy melyik
kórházba vitték?
Jess a fejét rázta. - N em , m ert én sohasem fogok annyira
megőrülni, hogy engem is bedugjanak oda.
Felálltam. - N os, akkor m inden jót! Örülök, hogy meg­
ismertelek. - U tólag visszatekintve furcsán hangzott, m ert
m indketten tudtuk, hogy nem volt igaz. így egyszerűen el­
mosolyodtam, és elköszöntem. Bólintott, a szája egy da­
rab szalonnával volt tele, még nézett egy darabig utánam ,
ahogy az ablakok felé haladtam , amelyek az öbölre néztek.
M egfordultam, és az ajtó felé tartottam . K arén nővér oda­
jött hozzám.
- M ajd anyukádnak alá kell írnia a zárójelentést -
m ondta, és elindult utánam az ajtó felé.
O dafordultam hozzá. - G eet kórházba szállították? -
A nővértől is szerettem volna hallani.
- Sajnos igen. M ár nem volt biztonságos neki itt. Szo­
rosabb pórázra van szüksége, m int amit mi tudunk biztosí­
tani. - H irtelen nagyot nyeltem, m ert hatalmas gombócot
éreztem a torkom ban, miközben mellette sétáltam lefelé

232
a folyosón. Anyukám várt rám , hogy végre üdvözöljük egy­
mást. A nagyterem ben ácsorgott, figyelte, ahogy felé köze­
ledtünk. A vállam fölött K arén nővérre sandítottam , mie­
lőtt még túl közel értünk volna anyuhoz, hogy hallja.
- Melyik kórházban van? - szerettem volna találkozni
vele.
K arén nővér rám mosolygott. - A M ercy M edicalben. -
Ez volt az a kórház, ahová önkéntesnek jelentkeztem. Mivel
azonban pszichiátriai betegként regisztráltak, nem fogják
engedélyezni többé, hogy a kórházban dolgozzak. Annak
még kisebb az esélye, hogy látogatóként keressem fel.
- Pagan, úgy nézel ki, m int aki savanyú citrom ba ha­
rapott - m ondta anyu, amikor közelebb értünk. O dajött
hozzám, magához ölelt, és szorosan tarto tt egy darabig. -
Annyira örülök, hogy hazajössz. H am arosan felszedsz egy
pár kilót.
M osolyogtam, és élveztem a nyugalmat a karjaiban. -
Biztos, ha korlátlan mennyiségű lesz a pizza és a kínai - ug­
rattam . Nevetett, és egy kicsit elhúzódott tőlem.
- Azt sose m ondtam , hogy én fogok főzni! - A szeme
könnyes volt, de tudtam , hogy ezek m ost örömkönnyek.

233
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

x x lltam , és a konyhaasztalt bám ultam , amely tele volt

üres üdítősüvegekkel, két üres pizzásdobozzal, és egy
fél csokitortával, amelyen Isten hozott itthon Pagan! fel­
irat volt olvasható a fehér m arcipánon. Leif, M iranda
és W yatt leptek m eg ma este ezzel. Négy órával ezelőtt
találtam itt hárm ójukat, am ikor hazaértem , kezükben az
üdítőkkel, pizzával, és a tortadobozzal. Jó étvággyal fal­
tuk be az ételeket, és közben nagyon jót szórakoztunk
az elm egyógyintézetben átélt kalandjaim on, amelyekből
az derült ki, hogy egész otthonosan éreztem o tt magam .
A mosolygó arcuk, önfeledt, ism erős nevetésük felm e­
legítette a bensőm et, és m egszabadított a hidegségtől,
ami m indig áth ato tt m ostanában. L eif szorosan ölelt,
m iközben a nappal iban ücsörögtünk, végre m indenem
megvolt, ami annyira hiányzott. K endra elesett, m iköz­
ben a piram isform ációt gyakorolták a pom ponlányokkal,
és m egsérült a jobb lába. M iranda arcán inkább elégté­
tel látszott az eset m iatt, m int együttérzés. A főiskolai
megfigyelők is eljöttek, hogy m egnézzék Leifet az egyik

234
újrajátszott m érkőzésén, és m ár két főiskola ajánlott fel
neki ösztöndíjat.
Leif elvolt nélkülem. Jó volt tudni, hogy rendben volt
akkor is, amikor nem vagyok jelen az életében, enyhítette
a bűntudatom at. N em köthetem le őt. K ülönösen akkor
nem, amikor ennyire sajgott a szívem D ankért. M ég ha
nem is találom D anket, akkor is tudtam , ő az egyetlen, aki
érdekel. Vissza fog jönni. T udta, hogy szükségem van rá,
és vissza fog jönni értem. M ég ha nem is látom, akkor is
érzem, hogy közel van hozzám. Felpillantottam a lépcső­
re, tudom , nem fog eljönni ma. A hálószobám, akkor is
biztonságos hely most. M ég ha nem is láthatom , m ondha­
tom meg neki, hogy szeretem, és bárhová hajlandó vagyok
elmenni, csak hogy vele legyek. M ég akkor is, ha azt sem
engedi, hogy ismerjem vagy megértsem.
Az újrahasznosítható hulladékos kukába dobtam az
üdítősdobozokat, amely az udvari kijáratnál van, és elin­
dultam felfelé, hogy lefeküdjek. A mai nap rémesen kime­
rítő volt, és holnap újra iskolába megyek. H irtelen eszembe
jutott az az üres pad, ahol D ank angolirodalom-órán ült, és
ismét hatalmas ű rt éreztem a bensőm ben.

Megszólalt a zene. Egy pillanat alatt kinyitottam a szeme­

met, amikor felismertem, hogy Dank játssza az altatódalo­
mat. Felegyenesedtem az ágyamban, és a székre sandítottam,
de az üres volt, a muzsika mégis szólt. Csak egy percbe telt,

235
hogy rájöjjek álmos tompultságomon keresztül is, a zene
nem a szobámban van, de még csak nem is a házból jön.
A muzsika hangja a nyitott ablakon keresztül szűrődik be.
Felpattantam, és futottam, hogy lássam, honnan árad. Vajon
Dank kinn van az éjszakában? A hátsó udvar sötét volt és
ködös. A zene valahonnan az éjszakából szólt. Belebújtam a
dzsekimbe, beleléptem a cipőmbe, és aztán irány lefelé, majd
ki a hátsó ajtón át. Halkan csuktam be magam mögött az
ajtót, nehogy felébresszem anyut. H a a sötétben bolyongás
közben elcsípne, jól kiosztana, és visszavinne a diliházba.
A zene m ost úgy tűnt, m intha az erdőből jönne. Elm en­
tem a kerti fészerhez, hogy egy zseblámpát keressek. T ud­
tam , hogy anyu tart egyet ott az asztalon. Egyszer csak elő­
került, megnéztem, hogy jók-e benne az elemek, és a sötét
udvar felé indultam.
M iért van D ank itt kinn a sötétben, és játssza itt az alta­
tódalomat? A járdán lépdeltem, amit anyukám csináltatott,
hogy elsétálhasson a mi hátsó kertünktől a halastóig, az
erdőn át. Falevelek ropogtak a lábam alatt. M agam ba foj­
tottam a félelmet. M eg kell találnom Danket, m ielőtt még
néhány fura figura talál rám. A zene egyre beljebb csaloga­
tott az erdőben. A zseblámpa fénye nem sokat ért. A sűrű
köd m iatt szinte semmit sem lehetett látni. Egyre csak az
járt a fejemben, hogy D ank itt van valahol. Azt szeretné,
hogy rátaláljak. M i m ásért játszaná a dalát, ha nem azért,
hogy meghalljam, és kicsalogasson ide?
Fény csillant a sötétségben a ködön keresztül. Elin­
dultam abba az irányba, tudtam , hogy a zene onnan szól.

236
Ahogy közeledtem, úgy lett a fény egyre ragyogóbb. M i­
után keresztülmentem egy köddel borított szakaszon, egy
kis tisztásra értem. Egy fényes gömb lebegett a fák körül,
amelyek a tisztást szegélyezték. A zseblámpát a dzsekim
zsebébe gyömöszöltem, m ielőtt egy óvatos lépést tettem a
fénygömb felé. D ank zenéje a fényből szólt.
Zavarodottan, fürkésző tekintettel kutattam át a tisztást,
hogy megtaláljam D anket. D e üres volt, csak én és a zenélő
fény volt ott. M iért játssza D ank dalát? Lassan iszonyú fé­
lelem hasított belém. O sohasem csalogatna engem a sötét
erdőbe egyedül. Ez valaki más volt. Valaki más az, aki azt
akarja, hogy éjnek évadján kibújjak az ágyamból, és ott­
hagyjam az otthonom nyugalmát.
- H allod, hogy kalapál a szíved, majd kiugrik a helyéről,
Peggy Ann? - H irtelen hátrafordultam , ahogy meghallot­
tam Gee hangját. A tisztás legtávolabbi sarkában álldogált,
és engem nézett. N em úgy nézett ki, m int G ee az elme­
gyógyintézetből. Rövid szőke haja lobogott az éjszakai szél­
ben, vörös ajka ezüstös fénnyel csillogott a holdfényben.
Egy lépést hátráltam , azt akartam , hogy a távolság m egma­
radjon kettőnk közt.
- M it csinálsz, Gee? - kérdeztem, miközben megpró­
báltam elrejteni előle a pánikomat. Csillogó ajkait lebigy-
gyesztette, és a fejét ide-oda billegette.
- H m , kis csinibaba. N em is vagy te annyira bombázó.
Az egyetlen normális lány a házban, ha-ha-ha! Te voltál csak
annyira hülye, hogy barátkoztál velem. - Kétségbeesetten néz­
tem körbe, azon gondolkodtam, hogy nyerhetnék egérutat.

237
 - Jess volt a barátod - feleltem, hogy lefoglaljam, amíg
megpróbálom kitalálni, hogyan meneküljek el előle.
Gee elkezdett hangosan nevetni. - Jess egy olyan el­
mebajos volt, akit könnyedén m anipuláltam. Te azonban
úgy kerültél közel hozzám, hogy semm it nem tettem ezért.
Te önként tetted. Megbíztál bennem . - Elhallgatott, és el­
kezdett közelíteni hozzám, miközben eszelősen nevetett. -
Engem küldtek, hogy helyrehozzam a hibát. Én m iattad
voltam ott. Első éjjel megpróbáltalak elvinni - m orgott dü­
hösen. - D e O m ár ott term ett. M ég megölni sem tudtalak,
m ert O ott volt. Vigyázott rád. Bolond emberi lény vagy!
Egyszerű lélek lakik benned. O vigyáz rá.
Elkezdett ide-oda lépegetni előttem, mintha egy hatalmas
macska lenne, aki áldozatát készül becserkészni. Még egy lé­
pést tettem hátra, gonoszán nevetett, mintha így adta volna
a tudtom ra, hogy menekülési kísérletem éppannyira elvetélt
ötlet, mint amennyire őrült ő. - Ez az O dolga. Engem azért
küldtek, hogy rendbe hozzam, amit elrontott. Megszegte a
törvényt a te esetedben. Ezt nem engedheti meg magának.
Ha nem hozza rendbe ezt a hibát, akkor meglakol. Ki kell
javítani. - Elkezdte a fejét ide-oda ingatni újra, úgy tanulm á­
nyozott, m intha ismeretlen fajhoz tartoznék. Észrevettem,
hogy a szemében nem látszik most őrület, inkább olyan volt,
mint egy macska. Tekintete furcsán izzott. N em emberi lény
volt. N em is egy elmebeteg. Valami... más volt.
- Mi vagy te, Gee? - kérdeztem.
Mosolygott. - Tényleg tudni szeretnéd? - Abbahagyta
a megfélemlítésemet, és körültekintett a tisztáson, m intha

230
valakire várna. M ég van rajta kívül más is itt? - Fogadni
m ernék, hogy tudod, amióta lejárt az időd. M indenről tu d ­
nod kellett volna. A te időd m ár régen lejárt. Olyan vagy,
m int egy könyvtári könyv, amelynek lejárt a kölcsönzési
ideje. Tik-tak, tik-tak. Az értékes időm et rablód. Ez nem
az én dolgom. Ez az Ő dolga - sziszegte, miközben ismét a
tisztást figyelte, és rájöttem , hogy D ank az, akire vár.
- Kicsoda Dank? - kérdeztem. Elvigyorodott a kér­
désemre, és felhúzta az egyik szemöldökét, amely m ost
ugyanolyan szőke volt, m int a haja.
- M it gondolsz, ki ő, Peggy Ann? - gúnyolódott.
- Ő viszi el azokat, akik meghalnak - feleltem suttogva,
magam is féltem kim ondani ezeket a szavakat. Gee eszelő­
sen vihogni kezdett.
- N os, ha ez így lenne, akkor az egész sokkal könnyebb
lenne. D e tekintve azt, hogy te még mindig itt vagy, ez ennél
bonyolultabb. D ank nem szállító, én vagyok az. - Álltam,
és mélyen a nagy, sötét szemébe néztem , amely ugyanúgy
csillogott, m int az ajka.
- Tehát Peggy Ann, én vagyok az, aki lefelé vagy felfelé
viszem a lelkeket - m ondta mogorván. - Te igen könnyű
eset vagy. Te fel fogsz menni. Kapni fogsz egy új testet és
egy új életet, a lelkeddel ugyanaz lett volna, m int m inden
jó lelkekkel. Örökké élnek, újra és újra. D e NEM ! - kiáltott
a sötétbe, miközben vörös szikrák repkedtek az ujjaiból. -
N EM . Pagan, ez nem történt meg. H O G Y A POKOLBA?
A helyes kis lelked egy helyes fiatal testben van, és nagyon
bájos a mosolyod, a járásod, a nevetésed, és érdekes vagy.

239
Szellemeket látsz, és te olyan bátor vagy, és így tovább. -
Elhallgatott és mereven rám bám ult. - Elbűvölted. M ég
senkinek sem sikerült ez!
Elkezdett ide-oda lépegetni, miközben úgy nézett rám,
mintha ő sem tudná, mit tegyen velem. - így most nekem kell
helyrehoznom ezt a hibát. Túlságosan gyenge, hogy megte­
gye. Akar téged. N em akarja, hogy a lelkedet felvigyem, és új
életet élhess. Képtelen elviselni annak a gondolatát, hogy a
dolgok véget érjenek a számodra. - A szemei kikerekedtek,
felemelte a karjait, és keserűségében felsóhajtott. - Engem
azért küldtek, hogy elvigyelek az O közreműködésével, vagy
anélkül. Végül O is itt lesz. N e aggódj! Hamarosan látni fo­
god a szexi képét! - Gee megint úgy kezdett föl-alá járkálni
és ágaskodni, m int egy macska.
- M ég mindig nem m ondtad el nekem, hogy ki Ő -
m ondtam , miközben hátráltam.
- Ki? M ég mindig nem tudod? És én még azt hittem,
hogy elég világosan beszélek - gúnyolódott, és hirtelen meg­
állt előttem, hogy vörös körmű ujjaival az arcomat meg­
érintse. Beleremegtem az ismerős jeges érintésbe. Annak a
szőkének volt ilyen az érintése, aki megpróbált megfojtani.
- Te voltál az, aki próbált megfojtani! - m ondtam rekedt
hangon, keresve a hasonlóságot azzal a szőkével, akiről azt
hittem , hogy D ank megölte.
Vigyorgott, és a fejét rázta. - N em , Peggy Ann, az nem
én voltam. Az Ky volt, egy másik szállító, akit a szerelmed
megsemmisített. M ost m ár tényleg láthatod, hogy mennyi­
re nem szeretem ezt a feladatot, amellyel m ost megbíztak.

240
N em igazán fog nekem örülni. N em akarom, hogy harag­
jában ellenem forduljon, amikor kinyírom a kis kedvencét.
Ki a franc akar a kib... halállal szórakozni?! - Hatalm as
gombóc szorongatta a torkomat.
- A Halál. - Alig bírtam megismételni.
- Engedd el! - töltötte meg D ank hangja a tisztást, és
Gee m egderm edt. A szorítása egy pillanatra lazult egy ki­
csit, de aztán még erősebben markolt. Alig bírtam levegőt
venni.
- NEM ! - hasított bele D ank hangja a sötétségbe.
A szorítása nem engedett. Elállt a lélegzetem, miközben
bám ultam őt, ahogy tekintete félelemmel és gyűlölettel volt
tele, ahogy D ankre pillantott.
- Itt az idő. Engem küldtek. N em szegheted meg a tör­
vényt! Ő egy lélek, akire egy új élet vár. Újra meg fogod
őt találni. Itt a vége - könyörgőtt Gee, miközben D ankre
nézett. O dalépett hozzá, és levette Gee kezét a nyakamról.
Melegség hűsítette a szúró fájdalmat, amit Gee jeges érin­
tése okozott.
- Sajnálom - suttogta, miközben a szemembe nézett.
Bólintottam , bár nem igazán értettem , hogy m iért kér bo­
csánatot, de tudtam , hogy mindegy, bárm iért is, meg fogok
neki bocsátani. A m ögötte feltörő vad kacaj hatására D ank
sötétkék szeme csillogó zafírszínűre változott. M egfordult,
és haragos tekintettel nézett Geere. - Hagyd őt, és én meg­
hagyom az életed! - ultim átum a határozott és kemény volt.
Gee csak állt, félelemmel a szemében nézett Dankre.
- N em hagyhatom, ha csak nem végzed el a dolgodat, és

241
vihetem el ezt a lelket. - D ank a fejét rázta, és úgy tűnt,
hogy a szemével fájdalmat okozott Geenek, akinek az arca
eltorzult, és hátrált. - Ide hallgass! N em én kértem , hogy
én legyek az, akinek packáznia kell a Halállal. Ideküldtek.
N ekem nem volt választásom. - Rám m utatott. - Én ked­
velem őt. Azt is értem , hogy mit látsz benne, de meg kell
halnia. Az idő elérkezett.
D ank megfordult, és odalépett hozzá. - N EE EEE EE M
- üvöltötte. Gee rém ült arccal hátrált. Dankhez fordultam ,
megfogtam a karját.
- Ne, Dank, kérlek! - Megállt, és visszafordult hozzám.
- Érted, hogy m it akar? Ő nem a barátod, Pagan, bár
nagyon jól játssza a szerepét.
Közelebb léptem hozzá. - Te vagy a Halál, és nekem
meg kell halnom. - H irtelen levettem róla a szemem, és
Geere pillantottam . - És ő el fog vinni.
D ank a fejét rázta, és dühösen nézett Geere. - Ez olyan
egyszerűnek tűnik. Elhitette veled, hogy meghalsz, és majd
új életet kapsz. - Mellkasából morgó hang szakadt ki, és
Gee hátrébblépett, teste láthatóan remegett. - D e ez nem
így működik, ugye Gee? - m ondta ingerülten, és éreztem,
hogy izmai megfeszültek az ujjaim alatt.
- Azért vagyok itt, hogy kijavítsam a hibát. Te megsér­
tetted a törvényt, amit nem lehet. N em tarthatod meg
őt, Halál! O nem egy házi kedvenc, akivel játszadozhatsz.
O egy lélek, és te csupán annyit tehetsz vele, hogy elve-
heted a testét, amiben él, amikor elérkezett az idő. N em
birtokolhatod a lelkeket.

242
 - N em viszem el a lelkét. Élni fog. A halála nem követ­
kezett be.
Gee felemelte a kezét haragjában. - Igen, tudjuk. M ert
T E megakadályoztad. Neki bele kellett volna halnia az au­
tóbalesetbe. Azért voltál ott, hogy a lelkét kivedd a testéből.
Ky feladata lett volna, hogy felvigye őt. D E NEM ! Kivetted
a testét, és m egm entetted.
A lábaim felm ondták a szolgálatot, annyira mélyen
érintettek Gee szavai. A kórházbeli kislány szavai jutottak
eszembe:
„Ne nézz ilyen szomorúan! Ő azt mondta, hogy ez a test,
amely nagyon beteg, hamarosan meghal, és kapok egy új tes­
tet és életet. A lelkek nincsenek arra kárhoztatva, hogy a Föl­
dön bolyongjanak. Csak azok maradnak itt, akik túlságosan
félnek továbbmenni. H a úgy döntesz, hogy elhagyod a földet,
akkor új testben és élettel térsz vissza. A te lelkeddel is ugyan­
ez a helyzet. Ugyanazt mesélte nekem, mint az az ember, aki
a kedvenc könyvemet írta, a Narnia krónikáját, hogy nem a
testünk vagyunk. Testünk van. De valójában lelkek vagyunk.”
D ank felém kapott, m ielőtt a földre rogytam. Felnéztem
rá. - M egism ertem egy kislányt a kórházban. O találko­
zott veled. Beteg volt, és közel volt a halálhoz, azt m ondtad
neki, hogy a teste beteg, és ne féljen a haláltól, m ert új
testet fog kapni.
D ank a fejét rázta elgyötört tekintettel. - Tudom , mire
gondolsz, és ne!
Gee felé néztem, és ő levette rólam a tekintetét, elrévedt
a távolba. Volt valami, ami fontos volt, de én nem tudtam

243
róla. Visszanéztem Dankre. - M i az, amit nem akartok el­
m ondani nekem, Dank? M iért nem viszed el a testem et, és
hagyod, hogy újra éljek? Veled lehetek akkor is, s az életem
nincs megpecsételve, és neked sem kell törvényt szegni.
Gee a fejét rázta, és visszafordult hozzám.
D ank lehunyta a szemét. - N em fogsz visszatérni - sut­
togta rekedten.
- M iért? Azt m ondtad a kislánynak, hogy ő visszajön.
Gee azt m ondta, hogy egy másik testet kapok, és élhetek
tovább, ez az, ami a lelkekkel történik. - D ank kinyújtotta
felém a kezét, és megfogta az arcomat. Hüvelykujjával az
ajkaimat cirógatta. Szörnyű volt látni a fájdalmat a szemé­
ben. Szerettem volna véget vetni ennek a fájdalomnak. M i­
ért nem engedi?
- Pagan attól a perctől, hogy beléd szerettem, és úgy
döntöttem , hogy megszegem a törvényt, m inden megválto­
zott. Te vagy a gyengém. Téged választottalak a törvények
helyett. H a egyszer elvisznek, ott fogsz m aradni. Soha töb­
bé nem láthatlak, és esélyem sem lesz, hogy a közeledben
legyek. Én a Halál vagyok. Én nem tudok a fényben élni, te
viszont ott fogsz. Örökre. Soha többé nem fogsz visszatérni
a Földre. Képtelen vagyok ellenállni neked, és nem fogják
hagyni, hogy magam mellett tartsalak - lehajolt, és lágyan
megcsókolta az orrom. M egremegtem az érintésétől. M eg­
telt a szemem könnyel. Képtelen voltam elviselni azt a gon­
dolatot, hogy soha többé nem láthatom őt.
- És ha visszautasítja, hogy elvigye a tested, akkor el
kell szenvednie ennek a következményét. H ajlandó vagy

244
elm ondani neki ezt is, Halál? H ajlandó vagy elm ondani
neki azt is, hogy soha többé nem járhatsz a Földön sza­
badon H alálként, hanem Pokolra küldenek? Olyan mélyre
süllyedsz, m int a bukott angyalok. H a ő él, te lényegében,
meghalsz. - Gee állt csípőre tett kézzel, és D anket nézte.
- A döntés a tiéd. Egyszer és m indenkorra megfosztanak
az erődtől. És leviszlek téged. Az igazat megvallva utálok
lemenni. - M ajd hirtelen rám pillantott. -T e élhetsz, örök­
kévaló életed lesz, míg ő a Pokol tüzén ég a többi bukott
angyallal és bűnössel együtt. Vagy velem jössz, hogy a fény­
ben élj, hagyod, hogy folytassa azt az életét, amelyet az em ­
ber terem tése óta él. Úgy, ahogy mindig is, Halálként.

245
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A sötét ég elkezdett háborogni a fénymag körül. M eg­

ragadtam D ank karját m indkét kezemmel, nehogy el­
tűnjön. - M i történik? - kérdeztem , m iközben a szél sü-
vítése hallatszott a távolból. D ank a fejét rázta, és G eere
nézett.
Gee először D ankre, m ajd rám pillantott. - El fogják
vinni őt. M iattad kitaszított lesz. Elbukik. Törvényt szegett.
- Gee kiabálni kezdett, mivel viharos szél tám adt a tisztá­
son. Elengedtem D anket, és arrébb léptem, tudtam , hogy
ezt le kell állítanom, és ő nem fogja elm ondani, hogyan.
- M it tehetek? - kiáltottam Geenek.
A m ögöttem álló Dankre nézett. - O nem olyan, m int a
többi emberi lény. Ez az, am iért beleszerettél, és senki más
nem tudott elbűvölni . H add döntsön ő!
- NEM ! - üvöltötte D ank m ögöttem , szenvedéllyel a
hangjában, m ár a pánik határán. O dafutottam G eehez, at­
tól féltem, hogy D ank visszatart.
- M ondd meg! - követeltem. Visszanézett rám, ragyo­
gó vonásai még inkább túlviláginak tűntek. A vihar egyre

246
inkább erősödött. Szőke haját vadul felborzolta, és így kü­
lönleges halhatatlanság sugárzott a megjelenéséből.
- Csak akkor nyerhet megbocsátást, ha te meghalsz. O a
Halál, és neki el kell fogadnia a lelkedet. Én csak azt tehe­
tem , amire felhatalmaztak, megölöm a tested, de ha vona­
kodik is, végül a Halálnak kell elvennie a lelkedet.
- NEM! SOHA SEM FOGOM ! Ő EGY ÚJ LÉLEK! AZ
ÉN GYENGESÉGEM M IA TT N E M B Ű N H Ő D H ET! -
üvöltött Dank mögöttem, és közben húzott vissza Geetől.
N em törődött D ank tiltakozásával, folyamatosan engem
bám ult, és a vihar egyre nagyobb lett. Az én kezemben volt
a megoldás, amit D ank nem fog elismerni, és Gee túlsá­
gosan meg volt rémülve, hogy elmondja nekem. M ár meg­
próbálta. A barát, azt hiszem, akit az elmegyógyintézetben
szereztem, m inden körülmények között az m arad. N em
volt gonoszság a tekintetében, m int amit a másik szállító
szemében láttam. Próbált csendesen meggyőzni. M i le­
gyen? H a D ank a visszautasítja, hogy elvigye a lelkem, ak­
kor hogyan tud m ajd megölni engem, még ha a karjaiba
is sétálok? D ank a karjaival küzdött a vihar ellen, amely
ráncigálta őt, de engem és G eet nem. Ez csakis miatta
volt. Felpillantottam rá, és m egérintettem szenvedő arcát,
amely tele volt eltökéltséggel, hogy m inden áron megm ent,
hajlandó volt elfogadni azt is, hogy a Pokol szippantsa be.
- Szeretlek - m ondtam , arca eltorzult a fájdalomtól.
- Én nem vagyok ember, nekem nincs szívem, amivel
szeressek, ahogy az emberek szoktak. Halhatatlan isten
vagyok, aki felsőbb hatalommal bír, m ert kezemben van a

247
halál kulcsa. D e te vagy az életem. És én a tiéd. - Könnyeim
végigfolytak az arcomon, ahogy az arcára néztem annak, aki
sokkal mélyebben fejezte ki az érzését, mint az én gyenge
„szeretlek” mondatom . A viharos erejű szél letépte rólam
karjait, és állt, m int egy isten, mialatt egy fekete tölcsér for­
málódott körülötte. A szívem őrülten kalapált a mellkasom­
ban, és Geehez futottam, tudtam , hogy nem tehetek mást.
El tud vinni engem, láttam a szemében. Ez volt az egyetlen
mód, hogy megállítsam ezt. Gee nézett rám, ahogy közelebb
értem hozzá, észrevettem, hogy remény csillant a szemében.
- Segíts neki! Tedd meg, amit lehet! Ne engedd, hogy
elvigyék, kérlek! - kiabáltam túl a vihart, amely elszakított
a Haláltól. Gee bólintott, és visszapillantott D ankra a vál-
laim fölött.
- M eghozta az áldozatot. Véget ért - jelentette ki m él­
tóságteljes hangon. Szemeit rám emelte, és m egérintette a
fejemet.
A levegő eltűnt körülöttem. Többé nem tudtam oxigént
szippantani a tüdőm be. M inden akaraterőmre szükségem
volt, hogy ne próbáljak levegő után kapkodni. H a D ank
látja a küzdelmem, tudtam , hogy harcolni fog értem , hogy
megszabadítson Geetől. A hideg, nyirkos földre zuhantam ,
és testem elernyedt az éles fájdalomtól, amit a tüdőm ben
éreztem. A vihar elvonult. N em hallottam többé, és nem
éreztem többé. A fájdalom gyorsan elmúlt, és elnyelt a sö­
tétség.

248
A kávé és a bacon illata töltötte be minden érzékemet. Beszív­
tam az illatukat, csodásán kellemes volt erre ébredni. Felül­
tem, és körbepillantottam a szobában. Az ágyamban voltam.
Nagyot nyeltem, és összeszorult a torkom a fájdalomtól. Meg­
érintettem a mellkasomat, és nagyon érzékeny volt, mintha
átlyukasztottak volna ott, ahol a tüdőm van. M inden valóság
volt! Kábultan álltam fel, és sétáltam az ablak felé, hogy ki­
nézzek, a házunk mögötti erdőre. Maradt-e valami nyoma a
hurrikánerejű szélnek, ami tegnap éjjel itt végigsöpört? A fák
ugyanúgy álltak a helyükön, mint amikor tegnap éjjel ott sétál­
tam. A faleveleket lágyan mozgatta a szellő. Ez nem igaz! Fel­
ajánlottam magamat a Halálért. Gee el tudott vinni. A magam
szemével láttam. Danknek vajon még mindig van hatalma,
hogy leállítsa, még ha a Pokol el is ragadta? Életben vagyok, és
itthon, lélegzem, pedig azt kértem, hogy itthagyhassam ezt a
testet, és legyen vége az életemnek a Földön.
- N em - suttogtam az ablaküveghez érintve az arcom,
és könnyek szöktek a szemembe. - M eg akartam halni. Ez
az élet m it sem ér, ha te elmész. N em élhetek tovább ab­
ban a tudatban, hogy te nem vagy tö b b é ... - Zokogás rázta
meg a testem , és a lábaim megrogytak, a padlóra zuhan­
tam . Testem összegömbölyödött, m int egy labda, csak így
voltam képes elviselni a fájdalmat a mellkasomban. így le­
hetetlen volna tovább élni. Biztos voltam abban, hogy Gee
tudta, hogyan m enekülhet meg Dank.
Ez. Ez az élet, amelyben D anket Pokolra ítélték, és ne­
kem pedig úgy folytatódik m inden, m intha semmi sem tör­
tént volna, maga a pokol.

249
 - M ondd, Peggy Ann, te mindig ilyen melodrámai
vagy? - összerezdültem Gee hangjára, és a sírástól dagadt
szememmel kerestem. Az ágyam szélén ücsörgött. Hosz-
szú, vékony lábait keresztbe tette, és ide-oda ingatta a fejét,
miközben engem bám ult. - H át te igen különleges em ber
vagy - m ondta mosolyogva.
Iszonyú düh kezdett felforrni bennem , felálltam, és ha­
ragos tekintettel néztem rá. Átvert. Elhitette velem, hogy
meg tudja akadályozni D ank pusztulását.
- O, Peggy Ann, légy szíves, ne nézz ilyen pszichopata
arckifejezéssel rám, és lélegezz mélyeket! - torpant meg egy
pillanatra, és önelégülten vigyorgott. - M ost m ár felléle­
gezhetsz! - U táltam az önelégült és pimasz stílusát, főleg
azután, ami Dankkel történt.
- H azudtál nekem! - suttogtam hidegen, miközben kö­
zelebb léptem hozzá.
Gee lassan rázta a fejét. - N em hazudtam . Hagyd abba,
hogy engem okolsz a történtekért. Nincs jogod bántani en­
gem. Hagyd abba ezt a drámázást, drágám! Tudom , hogy
szereted őt. Szar ügy, felfogom, hogy sokkal mélyebbek az
érzéseid iránta egy szimpla szerelemnél, ami oly gyakori
nálatok, embereknél. Tudom , hogy az emberek többsége
nem dobná oda vakon a lelkét az örökkévalóságnak, nem is
értették, hogy ezt tetted azért, hogy m egmentsd a Halált.
Ez valóban igen ritka.
- Keményebben kellett volna próbálkoznod! Nála hatal­
masabb erő ragadta el. Megölhettél volna. Odaléptem hoz­
zád, felajánlottam magam áldozatnak - a kezemmel befogtam

250
a számat, amikor zokogás tört fel belőlem, és hallottam anyu­
kám lépteit a folyosón. Lefagytam, nem is tudtam , mit te­
gyek. M intha kitéptek volna egy darabot a bensőmből. N em
volt erőm, hogy enyhítsem a fájdalmat, amit éreztem.
A hálószobaajtó kinyílt, anyu az ágyamra kukkantott,
elmosolyodott, és finoman becsukta az ajtót. Álltam leme­
redve, és összezavarodva attól, aminek a szemtanúja voltam.
Visszapillantottam Geere, aki még mindig az ágyam szélén
üldögélt. Anyu nem is nézett rá. Gee megfordult, és ütöge-
tett valamit a kezével, miközben rám mosolygott. Levettem
róla a szemem, és arra a helyre sandítottam , amit üresen
hagytam, amikor ma reggel felébredtem, és m ost vettem
észre, hogy még mindig ágyban vagyok. Közelebb léptem,
és megnéztem, hogy mi az, ami az alvó testemnek tűnik.
- Azt hiszem, egy „sajnálom” egyelőre megteszi. Tudod,
hogy rám kiabáltál, és csúnya dolgokat m ondtál nekem?
Kinda előre figyelmeztetett, hogy itt lenn nem valami ró­
zsás a helyzet, és majd rám hozzák frászt. - Elkaptam a te­
kintetem a testem ről, és Geere emeltem, aki felettébb elé­
gedettnek látszott. - A bocsánatkérésedre várok. Halljuk,
Peggy Ann, tudom , hogy ez jár - az ajkait biggyesztette, és
közben ide-oda ingatta a fejét.
- H alott vagyok? - kérdeztem, miközben újra a testem ­
re pillantottam . - Úgy értem , hogy a testem halott?
Gee egy nagyot sóhajtott. - H át persze! M ost m ár itt az
ideje, hogy végre kim ondd, hogy mennyire sajnálod, hogy
ilyeneket m ondtál, amikor m egtettem azt, amire kértél.
N a, gyerünk, hadd halljam!

251
 A fejemet ráztam , és még mindig a testem et tanulm á­
nyoztam, m ielőtt a tükörhöz léptem. Ugyanazt láttam ben­
ne, m int mindig, csak a hibáim nélkül, amelyek eltűntek az
arcomról. Tökéletes volt a tükörképem.
- Mi van? M it keresek én itt? Anyukám nem vette észre,
hogy meghaltam? Hol van Dank? Elengedték? El fogsz en­
gem vinni? Vagy én is bolygó lélek leszek? - M ost kezdtem
el először reménykedni, amióta felébredtem. Újra a tükörbe
néztem, és megérintettem az arcomat. Puha és sima volt, ahol
könnyeknek kellett volna lennie.
Gee vigyorgott. - Beletelik egy kis időbe, amíg megszo­
kod, mivel tizenhét évig volt tested, hogy most m ár nincs.
Elfelejted, hogy a dolgok, amiket jól tudsz, azok nem úgy
vannak, ahogy gondolod. M int az is, hogy annyira zokogtál
a padlón, teljes drámai átéléssel, és azt gondoltad, hogy
könnyezel, legalábbis azt hitted, hogy érzed. - Gee a fejét
ingatta, és felállt.
- M ost hova mész? El fogsz vinni? Hol van Dank? - kér­
deztem újra, és ő felemelte a kezét védekezőn.
- H át jó, először is még mindig nem kértél tőlem bocsá­
natot, és azt hiszed, hogy így követelőzhetsz?
- Sajnálom. H ol van most Dank?
Gee a szemöldökét ráncolta. - Ez nem hangzott valami
őszintén. - Behunytam a szememet, és azt tapasztaltam,
hogy hiába csukom be, mégis látok. Félelmetes! - A szeme­
id nincsenek csukva, Peggy Ann, csak azt hiszed! M ár el­
magyaráztam, hogy működik, ideje, hogy abbahagyd! M ost
olyan bam bán bámulsz, m int ahogy a szellemek szoktak.

252
 - Kérlek, bocsáss meg nekem! Csak végre m ondd meg,
hol van Dank? - kértem.
Gee mosolygott. - Rendben. Az az igazság, hogy én sem
tudom pontosan - vont vállat, és sétált el mellettem.
- M it akarsz ezzel mondani?
M egfordult, és rám mosolygott. - Az egész olyan zava­
ros. Engedted, hogy megöljem a tested, de term észetesen a
szeretett férfiú nem volt hajlandó kivenni a lelked a tested­
ből. Tudtam , hogy ez fog történni, pedig te hajlandó voltál
önként elhagyni a testedet. így én ott hagytam az örvénylő
hurrikánt tegnap éjjel, és visszahoztam a holttestedet ide.
Tudtam , hogy a lelked vissza fog jönni a tested elpusztítása
utáni megrázkódtatás m iatt, mivel a számadás ideje követ­
kezik. V ártam , hogy lássam, elég lesz-e... - hirtelen m eg­
állt, és önelégülten somolygott. - Őszintén én egy pillanatig
sem kételkedtem. Láttam , hogy milyen elszánt vagy, hogy
m egm entsd őt. Tudtam , hogy a lelked mélyéről szólsz, és
vártam , hogy elhagyja a lelked a testedet. És valóban így
is történt, és így rögtön lehetővé vált, hogy elvigyelek, és
aztán irány felfelé. - Az alsó ajkát harapdálta, és vállat vont.
- Mi? - kérdeztem, és hatalm asat sóhajtottam a meg­
könnyebbüléstől arra a gondolatra, hogy D ank még mindig
a Halál, és nem a Pokol tüzén ég.
- D e semmiben sem vagyok igazán biztos. Kedvellek té­
ged. Ez volt az, amit bokros teendőim közepette is tudtam
tenni, és igen kellemesen telt veled az elmúlt pár hét. Nos,
végül, amikor D ank elkergette Kyt, engem bíztak meg a fel­
adattal, hogy győzzem meg önfejű barátunkat, hogy engedje

253
el a lelkedet. Egyébként az a helyzet, hogy én sem tétlenke-
dek, és halogathatom a dolgokat azzal, hogy veled beszél­
getek, és te millió kérdéssel bombázol. A te lelked nem fog
jönni. Nem fog elindulni, egy bizonyos erő itt tartja. - sóhaj­
tott, és komor arccal nézett rám. - Én sem tudom , mi fog
történni. Te vagy az első ilyen eset. Lehet, hogy a Halálnak,
ha akarja, ha nem, el kell majd vinnie. Fogalmam sincs róla.
Az a véleményem, hogy jobban teszed, ha visszatérsz a tes­
tedbe, és éled az életedet. Attól tartok, hogy a Halálnak nem
adnak még egy esélyt a lázadásra. H a nem térsz vissza a tes­
tedbe, akkor bolyongó lélekként maradsz itt az idők végeze­
téig. Azt m ondanom sem kell neked, hogy mit jelent bolygó
léleknek lenni, m ert azt már jól tudjuk mindketten. M indig
látod őket. Szeretnéd ezt a lehangoló létformát? Nézd, nem
hagyhatod, hogy elkárhozzon a semmiért. - Odasétált, ahol
a testem feküdt élettelenül. - H a m ár a Pokolban kell égnie
az idők végezetéig, nem teheted vele, hogy abban a tudat­
ban legyen, hogy elveszett lélek vagy. Pedig meg fogja tudni.
M indent megtesznek, hogy ezt megtudja. Ez mindennél na­
gyobb fájdalom és szenvedés lenne. M it jelentene a számá­
ra, ha megtudja, hogy feladtad az örök életet, amiért ő oly
keményen küzdött, ez akkora fájdalmat okozna neki, amit
te sohasem fogsz felfogni. - Letekintett a testemre. - A te
döntésed.Térj vissza, és élj! Miatta! - aztán elment.
O tt álltam egy darabig a testem fölé hajolva, és néz­
tem, könnyek futottak végig az arcomon, habár m ost m ár
tudtam , hogy csak a könnyek emlékét érzem. Lélek vol­
tam. N em tudtam sírni. M egérintettem az arcom at és a

254
testem et, hideg volt. Az a gondolat, hogy visszatérjek bele,
és éljek, míg D ank soha többé nem térhet vissza a Földre,
teljesen elviselhetetlen volt. - Te vagy az életem értelme,
Dank! Hogyan tudnék élni nélküled? - suttogtam a szobá­
ban, és tudtam , hogy nem számít, milyen fájdalmas is az
élet számomra, akkor sem okozhatok neki még több fájdal­
mat. El kell viselnem az életet, hogy ne kínozza bűntudat
m iattam , hogy elveszett lélek lettem. Ő m indent feladott
értem. Vállalom a szomorúságot, ha ez az, amivel csök­
kenthetem a fájdalmát. Visszabújtam az ágyba, és melegség
futott át rajtam, ahogy újra összekapcsolódtam a testem ­
mel. A szemem kinyílt, és elkezdtem zokogni.
- Pagan, drágám! H ajlandó vagy végre felkelni, és le­
jönni, hogy egyél? - Anyukám állt a lépcsőnél, és rám m o­
solygott, fogalma sem volt róla, hogy amikor legutóbb a
szobámban járt, egy halott testet látott.
- Igen, bocs. Biztos, hogy azért aludtam tovább, m ert
újra a saját ágyamban lehetek. - Feljött hozzám, és letele­
pedett mellém.
- Olyan jó érzés, hogy m últ éjjel újra itthon voltál. Itt­
hon m aradhatsz, ha szükséged van egy napra, hogy egy
kicsit összeszedd magad. - Átgondoltam , hogy itthon
m aradok a szobámban, és tudtam , hogy sokkal nehezebb
lenne. El kellett m ennem , szükségem volt arra, hogy m á­
sokkal beszéljek. Szükségem volt rá, hogy lássam az életet,
és megtaláljam, hogyan élhetek tovább. N em okozhattam
fájdalmat Danknek. Im m ár érte élek.

255
 HUSZADIK FEJEZET

x \n y u elküldte Leifet iskolába nélkülem, és megmagyaráz­

ta neki, hogy én majd később fogok menni. Leif az egyik
olyan dolog volt az életemben, amit rendeznem kellett. Ha
ebben a form ában kell élnem, nem használhatom ki to­
vább. Sohasem fogom őt úgy szeretni, ahogy megérdemli.
A barátom volt, a biztonságérzetem forrása. N em engedhe­
tem meg magamnak, hogy a barátnője maradjak, nemcsak
azért, m ert ez nem fair Leiffel, de ez árulás is lenne, hiszen
senkié sem lehetek többé csakis Danké. N em élhetek más­
képp. így is nagyon nehéz lesz. El kell vágnom m inden kö­
teléket, amely gyötri a m ár amúgy is sérült lelkemet.
M ire odaértem az iskolába, m ár az angolirodalom-óra
véget ért. A folyosó tele volt diákokkal. Szorosan m agam ­
hoz öleltem a könyveimet, és a késést jelző rózsaszín cet­
lit pedig a kezemben szorongattam. Csak ezt tehetem.
Ez visszhangzott újra és újra a fejemben. M iranda került
elő a tömegből, derűsen nézett rám, amikor észrevett.
- Pagan! H urrá, megjöttél! M ár annyira hiányoztál!
M ost m ár nem lesz az ebéd annyira unalmas, és... O,

256
Istenem! Képzeld csak, mi történt! - Alig bírtam követni,
olyan gyorsan hadarta a szavakat, és egy percbe telt, mire
sikerült felfogni, hogy valamilyen választ vár tőlem a „kép­
zeld csak” m ondatára.
- Mi? - m ár erőltetni sem tudtam a mosolyt.
Rám mosolygott, és körbelesett, nehogy valaki meghall­
ja, m ielőtt visszafordult hozzám. - D ank Walker itt van,
m árm int a mi iskolánkban. Beiratkozott a sulinkba. El
tudod ezt képzelni? Azt hiszem, hogy tavaly Alabamában,
M obile-ban járt gimibe, amikor a bandájával megcsinálták
a nagy slágerüket, amelyet az Államokban m indenütt el­
kezdtek játszani, csak itt délkeleten nem. O, el se hiszem!
Nálunk? Fogadjunk, hogy ha ide fog járni a gimibe, a mi
kis tengerparti városunk iránt is megnövekszik az érdeklő­
dés. Tényleg nem tudom elhinni!
D erm edten álltam, amikor felfogtam a szavait. D ank itt
van? Hogyan? A rocker, akiről beszél, nem él. Pánik lett
úrrá rajtam , elszorult a torkom , és mély levegőt kellett ven­
nem.
- Hol? - sikerült megkérdezni, és tudtam , hogy képte­
len vagyok leplezni a kétségbeesett kifejezést az arcomon.
M iranda szélesen mosolygott, és Leif felé intett a fejével.
- Jobb lesz, ha m ost eltünteted a sztár iránti lelkesedést
az arcodról. O tt jön a pasid.
Épp csak Leifre pillantottam , és m ár a barátnőm kezé­
ért nyúltam. - M ondd meg, kérlek, hol van. Most! - A sze­
mei elkerekedtek erre a kérésemre. Azt fogja hinni, hogy
újra elm ent az eszem.

257
 - H át valahol erre. - m ondta jelentőségteljesen, és Leif
felé pillantott, mosolyt erőltetett az arcára, de a szeme ag­
gódó maradt.
- Tudtad, hogy Pagan ilyen nagy Cold Soul-rajongó? -
sandított rám Leif. De időt sem hagytam, hogy reagáljon
erre. Szükségem volt rá, hogy megtaláljam Danket.
- M ennem kell. M ajd később találkozunk - m ondtam
magyarázat helyett, és rohantam , hogy átverekedjem m a­
gam mielőbb a tömegen. M ár alig bírtam , hogy ne m ond­
jam ki hangosan a nevét!
-Visszavisznek az elmegyógyintézetbe, ha nem hig­
gadsz le - hallottam D ank hangját a fülemben, ahogy in­
cselkedett velem, és megfordultam. Természetesen nem a
fülembe sugdosott, és nem is volt ott a közelemben.
- Hol vagy? - suttogtam halkan. Egy kacagást hallot­
tam , összerándultam, és hátrapillantottam , de egy elsős
párt láttam csak, csókolóztak.
- Az asztalnál - m ondta egyszerűen. M egfordultam, és
elindultam az iskola főbejáratához. Azon a helyen várt rám,
ahol a legelső alkalommal kiszúrtam. M indkét kezemmel
belöktem az ajtót, és futásnak eredtem.
Épp úgy álldogált ott, ahogy az első nap m egpillantot­
tam őt, mosolygott felém, ahogy a sarokhoz értem , elejtet­
tem a könyveimet, és a karjaiba vetettem magam. Zokogás
tö rt fel belőlem. Végre itt van! K éptelen voltam szóhoz jut­
ni, mivel arcom at a mellkasába tem ettem , és sírtam meg­
állíthatatlanul. Rá akartam nézni, megcsókolni és kérdez­
ni, de úgy tűnt, képtelen voltam az érzelmeimet kordában

258
tartani, teljesen elragadtak. Az ölébe vont, és visszaült az
asztal tetejére.
- Örülsz nekem? - kérdezte, miközben közel hajolt a
fülemhez. Meleg lehelete csiklandozta a fülemet. A mell­
kasán nevettem, és bólintottam , még mindig nem voltam
biztos benne, hogy meg tudok szólalni. - Jöttem volna m ár
ham arabb is, de várnom kellett addig... - fejezte be hirte­
len, visszahúzódtam egy kissé, hogy az arcába nézzek.
- D e mire vártál? - kérdeztem, szükségem volt a meg­
nyugtatására, hogy nem fog elmenni. D ank ujjaival letöröl­
te arcomról a könnycseppeket, felemelte az államat, hogy
közvetlenül rubinkék szemébe nézhessek.
- N em térhettem vissza addig, amíg nem döntöttél.
Amíg meg nem hoztad a végső áldozatot, amely felülírta
az általam megszegett törvényt. - A fejemet ráztam, nem
értettem , hogy milyen áldozatról beszél.
- A halálomra gondolsz? Hogy hajlandó voltam meg­
halni az utolsó éjjel? M i tarto tt olyan sokáig? Gee jött a
szobámba, és ő éppolyan tanácstalan volt, m int én.
Elmosolyodott. - N em a halálodra gondolok, habár ez
sem volt kis áldozat. Azonban az istenek ezt egy kicsit önző
dolognak tartják.Tudod, az emberek akkor adják fel az éle­
tüket, amikor m ár nem bírják elviselni a fájdalmat többé.
Könnyebb elmenekülni előle. Arról az áldozatról beszélek,
amikor nem meghal az ember, hanem épp ellenkezőleg: él.
Homlokával m egérintette az enyémet. -T u d o d , Gee el­
játszotta a maga szerepét. Ő pontosan tudta, hogy mi tör­
ténik. N em isten ugyan, de ő is halhatatlan, és ő is itt van

259
az idők kezdete óta. T udta, hogy az önfeláldozás m indent
megváltoztat. A teljesen önzetlen cselekedet.
A fejemet ráztam, és a szemöldökömet ráncoltam . -
M ire gondolsz? - Felkacagott, és rájöttem, hogy ez a leg­
szebb hang a világon.
- Te az életet választottad, és nem akartál többé megsza­
badulni a fájdalmaktól. N em akartál élni nélkülem, mégis
amikor m egtudtad, hogy a pusztulásom értelmetlen, nem
tudtad elviselni ezt a gondolatot. Azt választottad, hogy
m iattam fogsz élni. - Bólintottam , egyetértettem vele, de
még mindig nem voltam biztos abban, hogy nincs-e más
oka is annak, hogy itt van velem.
- Szépséges lelkem - motyogta, és az állam cirógatta.
- Amikor a végső önzetlen áldozatot meghoztad, az eltün­
tette a hibámat. Bebizonyítottad, hogy méltó vagy az oda­
adásomra. Hogy a Halál szerelme légy.
Ujjaimmal m egérintettem tökéletes ajkait, meg akartam
csókolni. Olyan közel bújtam hozzá, amennyire csak tu d ­
tam. - Mivel az életet választottam, ezért élhetsz tovább?
- kérdeztem meglepetten.
Bólintott. - Ez még jobb - m ondta, és megcsókolta az
állam, aztán az arcom, meg is feledkeztem arról, amiről
beszélgettünk. A közelében teljesen elgyengített a vágy, és
egy lágy nyögés szakadt fel belőlem.
- O, ez csodálatos - súgta, ahogy csókjaival elindult a
nyakam felé, és tovább a kulcscsontomig. A vállaiba ka­
paszkodtam, mivel tudtam , hogy bármelyik pillanatban
elájulhatok a gyönyörtől. Ereztem, hogy meleg nyelve a

260
bőröm et kóstolgatja, és m ajdnem megfulladtam, ahogy
egyre szorosabban bújtam hozzá, vágytam rá. Visszahúzó­
dott, és a légzése szaggatott volt.
-V igyázok rád - m ondta, és közben olyan mélyen né­
zett a szemembe, hogy beleremegtem.
- Vigyázol rám? - kérdeztem, megcsókoltam az állát, és
elkezdtem csókolni lefelé a nyakáig.
- N e itt. N em bírom tovább, Pagan. Olyan erős ben­
nem a vágy... - m ondta fátyolos hangon, ahogy a mellka­
sához ölelt. - M ost m ár az enyém vagy. Amíg itt a Földön
vagy, hozzám tartozol. Semmi sem bánthat. - Ereztem a
hangjában a lágy hum ort. - Teljességgel lehetetlen azt bán­
tani, akit a Halál véd. - Elmosolyodtam. Azt akartam , hogy
örökre a karjaiban maradhassak. D e kérdések m erültek fel
bennem , és meg kellett kérdeznem. Vajon m eddig élvezhe­
tem a jelenlétét?
- Akkor örökre veled maradhatok? - kérdeztem, miköz­
ben le sem vettem a szememet róla. Egy kissé megremegett
tökéletes formájú ajka.
- N em egészen. Az enyém leszel, amíg a Földön élsz.
A tested meg fog öregedni, az öregedést nem tudjuk meg­
állítani. Egy nap m ajd el kell hagynod ezt a testet, és új
életet kezdesz.
- M eg fogok öregedni, és el kell hagynom téged, és az­
tán? Új életet kezdek, és nem is fogok tudni rólad? M eg
fogod várni, hogy elég idős legyek, és csak akkor jössz el
hozzám? N em , Dank! NEM ! Én ezt nem akarom! Szeret­
nélek m egtartani örökre!

261
 D ank átfogta az arcomat, és a szemembe nézett. - Pagan,
te egy egyszerű lélek vagy. Úgy kell élned, m int ahogy a lel­
kek. Nincs más választásod. Az, hogy szerethetlek téged,
és vigyázok rád, amíg a Földön vagy, egy olyan ajándék,
amit még remélni sem m ertem . M indössze ennyi lehet a
miénk. Én a Halál vagyok, egy istenség. Én nem vagyok,
és nem voltam soha lélek. A hideg lelkeket viszem el, vagy
azokat a lelkeket, akiknek a teste halott, és oda küldöm
őket, amit megérdemelnek. Ezért vagyok a világon. - A fe­
jemet ráztam, és átöleltem, m intha bármelyik pillanatban
eltűnhetne.
- H alhatatlan akarok lenni. M indig veled akarok len­
ni. Nincs semmilyen lehetőség erre? - Szomorúan rázta a
fejét, aztán abbahagyta, és mogorva tekintettel nézett el a
vállaim fölött.
- Menj el, Gee, ez nem a te dolgod! - a hangja olyan
jéghideggé változott, ahogy csak a Halál képes szólni. M eg­
fordultam , G eet láttam, ahogy egyik keze a csípőjén volt, és
úgy mosolygott, m intha versenyt nyert volna.
- O, de engem ez nem érdekel! Éppen ez a szépség ben­
ne - m ondta derűsen, és rám tekintett. - N em fog m indent
elmondani neked, m ert azt hiszi, hogy az elméd nem al­
kalmas rá, hogy felfogja a bonyolultságát. N e add fel ilyen
könnyen, Peggy Ann!
D ank rám ordult. - N e szólítsd így!
Gee vigyorgott, és hunyorított felém. Rendben. Fizess,
és nyerj!

262
 Újra D ankre pillantottam . - M iről beszél, D ank, m ondd
el nekem! Bárm it megteszek, am it kell, csak ne kelljen el
válnom tőled. N em akarok megöregedni. Olyan akarok
m aradni örökre, m int m ost vagyok. Bárhová veled tartok,
ahová mész. Kérlek!
D ank sóhajtott, karjai a derekam köré fonódtak, és meg­
szorítottak. - Egyszer majd elm ondom . Amikor itt lesz az
ideje. Van egy m ód, de nem lesz könnyű. T öbbet kell oda
adnod, m int amit valaha képes leszel. Ilyen döntést még
sohasem hoztak, és ez egy egyszerű lélek számára lehetet
len. A lelkek olyan gyengék az érzelmeik miatt.
Gee hangosan felnevetett m ögöttem. - A lelkek általa
bán gyengék érzelmileg, de van egy, aki egyáltalán nem az.
Bízz benne legalább egy kicsit! Olyan döntést hozott, amil
más lelkek nem tudnak, nem lett volna erejük meghozni.
Az ő lelke nem átlagos, vagy sohasem lesz a tiéd.
Gyengéden nézett rám, és mosolygott. - Tudom .
A szeméből áradó melegség hatására elsötétült előttem a
világ.
- Nézz körül, Peggy Ann! - szólalt meg m ögöttem Gee.
N em szívesen vettem le a szemem Dankről, de kénytelen
voltam, hogy elköszönjek tőle. M ár el is tűnt.
D ank elkeseredetten sóhajtott fel. - H a nem akarót! őt
többé látni, biztosíthatlak róla, hogy nem fogod.
H irtelen megmerevedtem. - Mi? Ne!
Vigyorgott. - Nyugi, Pagan, nem fogom bántani. Min
dig mosolyt csal az arcodra, és ő is törődik veled. Ezért
örökre biztonságban lesz, és megjutalmazom.

263
 M osolyogtam, és megsimogattam sötét fürtjeit. - Szó­
val, Halál, m it is tegyünk?

- Először is szakítanod kell Leiffel, és én is veled leszek.

Az a gondolat, hogy összetöröm Leif szívét, nagyon fáj­
dalmas volt. Előre bűntudat m ardosott azért, m ert fájdal­
m at fogok okozni neki.
A fejemet ráztam, és könyörgő tekintettel néztem
Dankre. - Kérlek, engedd, hogy egyedül csináljam. Nem
lehetsz ott, az még rosszabbul fog esni neki.
D ank arckifejezése hajthatatlan m aradt. Sajnálom,
Pagan, de nem engedhetem, hogy ezt egyedül tedd meg.
O nem az, akinek gondolod. N em bízom a reakciójában.
M egmosolyogtam D ank bizalmatlanságát, hogy azt hi­
szi, meg kell védenie Leiftől. Leif ártalmatlan. M egtört len­
ne, de nem veszélyes.
D ank felállt, a földre tett, maga elé, és megfogta a ke­
zem. - Pagan, nem is tudom , hogyan m ondjam el neked
ezt, de ... Leif nem ember.

264