2

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Emma Chase: Royally Endowed (Royally Series Book #3), 2017

Fordította
SERES NOÉMI

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Egy ágyban a herceggel (Uralkodj magadon! 1.), 2018, 2019
Királyi szerető (Uralkodj magadon! 2.), 2019

Copyright © 2017 by Emma Chase

Hungarian translation © Seres Noémi, 2019
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Bardi Erzsébet
Korrektor: Hoppe Adrienn
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2019

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

3
ISBN: 978-615-5875-17-5

4
 BEVEZETÉS

LOGAN

Vannak férfiak, akik a farkukkal gondolkodnak.

Ezt a típust mindenki ismeri. Könnyen szóba elegyednek, a
szemük mindig vibrál, kutatják a jó lábakat, a gyönyörű melleket és
a feszes fenekeket, amik után epekedhetnek.
Aztán vannak, akik túl sokat használják az agyukat. Ez a típus is
ismerős. A végtelenségig óvatosak, megfontoltak, és mindig
megválogatják a mondandójukat, mintha már előre tudnák, hogy a
szavaik bumerángként térnek vissza hozzájuk és hasítanak ki
belőlük egy darabot.
Én egyik fajtába sem tartozom.
Csakis a gyomromra hagyatkozom. Amikor figyelmeztetőleg
összerándul, gondolkodás nélkül cselekszem. Ha csak bökdös,
megállok és újraértékelem a helyzetet. Amikor megcsavarodik,
akkor pedig biztosra veszem, hogy valamit nagyon elcsesztem.
A gyomrom a legjobb barátom, a tudatom, a leghalálosabb
fegyverem.
Még soha nem hagyott cserben.
5
 A gyomrom súgta azt, hogy lépjek az ajtóhoz, hogy kopogjak be,
ő adta a számba a szavakat – könyörgő, ismeretlen, lelkiismeret-
furdalástól terhes szavakat –, melyeket örömmel mondtam ki, csak
hogy helyrehozzam a dolgokat.
Hogy visszaszerezzem őt.
Mert a gyomrom ugyan zseniális, én magam néhanapján egy
kibaszott idióta tudok lenni.
És tegnap volt ezen alkalmak egyike.
– Ellie. Én vagyok. Nyisd ki az ajtót, beszélnünk kell!
Mozgást hallottam a kemény tölgyfa ajtó másik feléről, de talán
nem is annyira hallottam és nem is a mozgó árnyakra lettem
figyelmes, hanem inkább csak éreztem őt. Éreztem, hogy odabent
van, a közelemben, és hallja, amit mondok neki.
– Tűnj innen, Logan!
A hangja erős volt, de magasabban csengett a szokásosnál.
Szomorúnak hallottam.
– Ellie, kérlek! Tudom, hogy egy szar alak voltam… – Nem
rajongtam érte, hogy a folyosóról könyörögjek neki, de hát, ha erre
van szükség… – Sajnálom. Engedj be!
Ellie-t nehéz felbosszantani és hamar megbocsát. A haragtartás
egyáltalán nem jellemző rá. Éppen ezért vájt az elevenembe, amit
ezután mondott. Kicsúszott a talaj a lábam alól, amikor
meghallottam.
– Igazad volt. A hercegnő húgának és az East Amboy testőrének
semmi keresnivalója egymás mellett. Úgyse húznánk sokáig.
Ezt mondtam volna? Mi a fene baj van velem?

6
 Amit iránta érzek, az egyetlen dolog az életemben, ami igazán
nagy fontossággal bír.
De ezt soha nem mondtam még el neki.
Ehelyett… minden más marhaságot igen.
Az ajtóra tapasztottam a tenyeremet és előrehajoltam, annyira
közel akartam lenni hozzá, amennyire csak lehetséges.
– Ellie…
– Meggondoltam magam, Logan.
Ha egy hulla beszélni tudna, épp ennyire lenne lapos és élettelen,
mint ahogy Ellie beszél most hozzám.
– Tündérmesében szeretném érezni magam. Szeretnék egy
kastélyt és egy fogatot… akárcsak Olivia… és te soha nem fogod
tudni megadni ezt nekem. Csupán a játékszered lennék. Soha nem
tudnál boldoggá tenni.
Tudom, hogy nem gondolta komolyan. Ezek az én szavaim voltak
– a magam bizonytalanságai, amit rázúdítottam –, amiket most a
képembe vág.
De akkor is fájdalmas volt ezt hallani. Fizikailag fájt. Mélyen
belemart a gyomromba, felmetszette vele a mellkasomat, és szinte
már hallottam, ahogy a bordáim repedeznek. Komolyan gondoltam,
amikor azt mondtam neki, hogy az életemet adnám érte, és most úgy
érzem, éppen ezt teszem.
Megmarkoltam a kilincset, hogy besétáljak s a szemébe nézzek.
Látni akartam, hogy nem komolyan mondja.
– Ellie…
– Be ne gyere! – sikította. Még soha nem hallottam ilyennek. –
Nem akarlak látni. Tűnj el innen! Végeztünk. Húzz el!
7
 Nehezen kaptam levegőt. Hiába, ez történik az emberrel, amikor
eluralkodik rajta a félelem. Lenyeltem a csalódottságomat,
felegyenesedtem, megfordultam és elsétáltam. Azt tettem, amit
akart.
Az agyam azt súgta, hogy szaporázzam a lépteim, kerüljek ki
innen minél hamarabb, felejtsem el az engem ért veszteséget, és
kezdjem el nyalogatni a sebeimet. A szívem viszont, ez az átkozott
bajkeverő, túlzottan összetört ahhoz, hogy bármit is súgjon.
De aztán félúton a lépéseim lassulni kezdtek, majd megálltam.
Mert a gyomrom… megrándult. Tiltakozott. Azt üvöltötte, hogy
nem jól van ez így. Ez nem Ellie, hanem valaki más.
Valami nagyon nem volt rendben.
Körülnéztem az üres folyosón, egyetlen őrt vagy cselédet sem
láttam a közelben. Visszapillantottam az ajtóra. Csukva volt, és
csend uralkodott.
Sarkon fordultam és visszameneteltem. Nem kopogtam, vártam
vagy kértem engedélyt. Egyetlen mozdulattal lenyomtam a kilincset,
és beléptem.
A látványtól földbe gyökerezett a lábam.
Mindenre számítottam, de erre biztosan nem.
Erre nem…

8
 ELSŐ FEJEZET

LOGAN

Öt évvel korábban

– Látni óhajtott, Nicholas herceg?

Az az igazság, hogy amikor a hatalom először ajánlotta fel, hogy
a királyi testőrség tagja legyek, egyáltalán nem érdekelt. Az ötlet,
hogy egy önimádó arisztokrata sarkában lihegjek, aki szerelmes a
saját hangjába, őszintén szólva nem vonzott. Akkor úgy láttam,
hogy a testőrök csupán egy lépéssel állnak feljebb a ranglétrán az
inasfiúknál, én pedig nem vagyok senki inasa.
Mozgalmasságra vágytam, dicsőségre, célokra. Valami olyannak
akartam a része lenni, ami nálam sokkal nagyobb. Valami nemesnek
és maradandónak.
– Igen, Logan. Foglaljon helyet!
Elég hamar megmutattam, mit tudok a seregben. És Winston – a
Palota biztonsági főnöke – hamar észre is vette a képességeimet.
Olyasvalakiket kerestek Nicholas herceg biztonsági csapatába, akik

9
különleges adottságokkal bírnak. Olyan fiatal srácokat, akik
gyorsak, lojálisak, és ha kell, kegyetlenek is tudnak lenni. Valakiket,
akiknek egy kés is elegendő, hiszen se fegyverre, de még késre sincs
szükségük ahhoz, hogy győzzenek.
Csupán néhány hét telt el, és már máshogy tekintettem a
munkámra. Kihívásnak éreztem, kötelességnek. A fontos férfiak
mindig urai a helyzetnek, cselekszenek, hatalmuk van arra, hogy az
életet könnyebbé tegyék a nem annyira fontos emberek számára.
Akire én vigyázok, az megengedheti magának, hogy könnyű élete
legyen.
És a fiatal herceg, aki itt ült velem szemben, az íróasztala mögött
a luxusrezidenciájának könyvtárában, fontos ember.
– Hány éves, Logan?
– Az aktám szerint huszonöt.
Ha Szent Péter az emberek halásza volt, akkor én az emberek
olvasója. Ez egy olyan képesség, ami ebben a pozícióban igen
fontos. – Az embernek éreznie kell a másik szándékait, olvasnia a
szeméből és a lába nyomából. – Érdemes tudnia, hogy mire készül
és milyen ember.
Nicholas Pembrook jó ember. Jó a szíve.
És ez ritkaság.
A fontos emberek általában trógerek.
Megrándult a szája.
– Azt tudom, hogy mi áll az aktájában. De én nem ezt kérdeztem.
– Nem könnyű bolonddá tenni. Eleget hazudtak már neki életében
ahhoz, hogy meghallja, ami átlátszó. – Valójában hány éves?
A szemébe néztem, és azon tűnődtem, hová akar kilyukadni.
10
 – Huszonkettő.
Lassan bólintott. Közben a hüvelykujjával a másik tenyerét
masszírozta és gondolkodott.
– Akkor ezek szerint… tizenöt évesen jelentkezett a hadsereghez?
Hazudott a korát illetően? Mert ez elég korainak tűnik.
Megvontam a vállamat.
– Nem voltak túl éles eszűek a sorozási irodában. Magas növésű
voltam már akkor is, szálkás, és kemény az ökölharcban.
– De még csak gyerek volt.
– Soha nem voltam gyerek, felség. Még annyira sem, mint maga.
A gyerekkor az az időszak, amikor az ember elfuserál dolgokat,
próbál rájönni, ki is ő és mit akar kezdeni magával. Ekkor még
engedélyezett, hogy seggfej legyen. Nekem nem adatott meg ez a
privilégium, ahogy Nicholasnak sem. A mi utunk már a születésünk
előtt elrendeltetett. Teljesen más volt az utunk, de mindegy, hogy
kunyhóban vagy palotában nő fel az ember, a környezet elvárásai és
követelményei elég hamar kiverik az emberből az ártatlanságot.
– Miért jött el otthonról ilyen fiatalon?
Most rajtam volt a sor, hogy vigyorogjak magamban. Azért én
sem vagyok hülye.
– Tudja, hogy miért. Benne van az aktáimban.
Elég jó aránnyal meg tudom ítélni, hogy ki a tuskó, hiszen
közülük jövök, bűnözők közül, akik kevésbé sikeresek, inkább csak
bagatell, aljas senkik, akik veszélyesnek szerettek volna tűnni, akik
az ember arcába mosolyognak, meglapogatják a hátadat, de rögvest
beléd szúrják a késüket.

11
 A nagyapám a börtönben halt meg. Gyilkosságért vitték be, amit
egy fegyveres rablás során követett el. Az apám is ott fog meghalni,
remélhetőleg előbb, nem pedig utóbb. Ő gondatlanságból elkövetett
emberölésért került tömlöcbe. Aztán vannak nagybátyáim is, akik
egész bűnlajstrommal bírnak, unokatestvérek, akiket fényes nappal,
az utcán öltek meg, és nagynénéim, akik gondolkodás nélkül
bocsátották áruba a lányaik testét.
Mire tizenöt lettem, tudtam, hogy ha ezek között a szar alakok
között maradok, én is bűzleni fogok. És akkor két lehetőségem lesz:
az egyik a börtön, a másik pedig a temető.
Egyik sem tetszett igazán.
– Miről van szó valójában? Tényleg ezekre a kérdésekre akarja a
válaszomat?
Mindig jobb rövidre zárni a dolgokat.
A szürke szemével rám hunyorított. Az arca kutató volt, a válla
kissé görnyedt, mintha egy elefánt ülne rajtuk.
– Most, hogy megvan Henry, a királynő azt akarja, hogy két
napon belül térjünk vissza Wesscóba. De ezt maga is tudja.
Bólintottam.
– Szeretném magammal vinni Oliviát a nyárra.
Egy darabig elleneztem a csinos New York-i cukrásszal való
kapcsolatát. Telebeszélte Nicholas fejét és vakmerővé tette, de jó
ember volt. Keményen dolgozott és őszintének tűnt. Igazán törődött
Nicholasszal, és nem a rangja vagy a bankszámlája miatt. Ezek mind
nem érdekelték, sőt valószínűleg ha ezek nincsenek, még boldogabb
lett volna. Boldoggá tette Nicholast.

12
 És abban a két évben, amit a koronázott herceg oldalán töltöttem
el, megtanultam, hogy az igazi boldogság az, amit még soha nem
láttam rajta.
– Maga szerint bölcs dolog lenne? – kérdeztem.
Olivia Hammond egy édes nő volt. A Palota viszont nagyon
fortélyos, és képes az édeset savanyúvá változtatni.
– Nem. De akkor is ezt akarom tenni.
Az arckifejezése nyers volt és ártatlan. Vágyakozó. Egy kívülálló
azt hinné, hogy nincs az a dolog, amivel egy király nem rendelkezik.
Nicholasnak van magánrepülőgépe, szolgái, kastélyai és több pénze,
mint amit az életben el lehet költeni, de egyetlen pillanatra sem
emlékszem, amikor azt tehette, amit igazán szeretett volna. Vagy
amikor olyat csinált volna, amikről nagyon jól tudta, hogy nem
tehetné meg.
Csodáltam ezért, de nem irigyeltem.
– Olivia jönni szeretne, de aggódik amiatt, hogy egyedül kell
hagynia a húgát a nyárra. Ellie még fiatal, iskolába jár és hát…
meglehetősen naiv.
Volt benne valami vadság is. Ez olyan világosan látszott, ahogy a
rózsaszín tincs a hajában, ami mellé kék és zöld is került abban a két
hónapban, amíg New Yorkban voltunk.
– Igen, láttam, hogy vonzza a bajt – jegyeztem meg.
– Pontosan. Ezenkívül pedig egyedül kell vinnie a kávézót,
Martyval az oldalán. Az apjuk pedig…
– Alkoholista.
Könnyedén kiszúrom őket. Már egy kilométerről megérzem
róluk.
13
 – Igen – sóhajtott Nicholas. – Nézze, Logan, eleget volt velem
ahhoz, hogy tudja, nem bízom meg senkiben egykönnyen. De
magában bízom. – Beletúrt a fekete hajába, majd a szemembe
nézett. – Éppen ezért kérem, hogy maradjon New Yorkban. Segítsen
Ellie-nek, vigyázzon rá… gondoskodjon a biztonságáról. Megteszi?
Ellie kedves lány, de amint már mondtam, nem vagyok senki
szolgája vagy dajkája. A királyi család védelméről gondoskodni
olyan kötelesség, amit magam választottam. De az, hogy egy
amerikai tinire vigyázzak, felért egy migrénnel.
Nicholas kitekintett az ablakon.
– Tudom, hogy ez nagy kérés. Nem ez a munkája, úgyhogy
nyugodtan mondhat nemet. De nincs senki más, akit erre
kérhetnék… senki más, akire hagyatkozhatnék. Úgyhogy
szívességként értelmezném, ha igent mondana.
Ááá… a fenébe!
Nekem is van egy öcsém. Ha azt mondanám, bárcsak ne lenne,
ezzel még nagyon keveset mondtam. És én nem úgy gondolok rá,
mint Nicholas az öccsére, arra a kis taknyosra, akivel kapcsolatban
azt kívánja, bárcsak nőne már fel, vagy pedig Olivia, akit néha
felbosszant a kishúga. A világ sokkal jobb hely lenne, ha az öcsém
nem élne benne. És ezt a nézetet mások is osztják.
De ha testvért választhatnék magamnak, inkább esne az előttem
ülő emberre a választásom, mint a saját öcsémre.
És pontosan ezért tudom, hogy borzasztóan meg fogom bánni,
már abban a pillanatban, amikor igent mondok.
– Jamesnek van egy kisfia otthon, egyéves lehet, úgyhogy
biztosan ragaszkodni fog ahhoz, hogy hazatérjen önnel. Tommy
14
viszont örömmel maradna. A Bronx mintha az otthona lenne. Mi
ketten, valamint Cory és Liam távol tartjuk a lányt a bajtól, és
segítünk, hogy gondtalanul menjen az üzlet nyáron.
Széles mosoly terült el Nicholas arcán, a szemében pedig
megkönnyebbülés csillant. Felállt, felém nyújtotta a kezét, és
hálásan paskolta meg a vállamat.
– Köszönöm, Logan. Igazán. Ezt nem felejtem el.
Ez a nyár… biztosan más lesz, mint az eddigiek.

15
 MÁSODIK FEJEZET

ELLIE

Ha zenéről van szó, régimódi vagyok. Az anyámat okolhatom ezért.

Korai emlékeim közé tartozik, ahogy az All of My Love című Led
Zeppelin-számot énekli nekem, altatódalként. Amikor a család
kávézójában sürgött-forgott – amit róla neveztek el Amelia’snak –,
mindig szólt a rádió. Többnyire csak a torokhangú, lelket rázó,
túlfűtött női énekeseket hallgatta, és mi is vele együtt a nővéremmel.
Mély benyomást tett rám ez az élmény.
Ha valaki ismeri Janis Joplint, amint teljes mellbedobással énekli
a Bobby McGee-t, soha nem akar mást hallgatni.
Ma reggel, hajnali négy után Laura Branigan Gloria című számát
választottam. Az ő vidám, életerős hangja dübörgött a
dobhártyámon, hiszen rám fért egy kis jókedv.
Olivia tegnap utazott el Wesscóba. Őszintén boldog vagyok
miatta. Megérdemelte már, hogy végre egy jóképű macsó, de
aranyszívű herceg istenítse, kényeztesse és imádja. Liv
megérdemelné az egész világot, még ha csak három hónapról van is
szó.
16
 De akkor is nagyon fog hiányozni.
És van még egy aprócska részlet… már huszonnégy órája nem
aludtam. Egy szemhunyásnyit sem. És ha ez még csak a kezdet,
akkor elég sok álmatlan éjszakára számíthatok a jövőben. Végzős
vagyok a középiskolában: vizsgákra kell készülnöm, projekteket kell
teljesítenem, egyéb iskolán kívüli kötelezettségeim is vannak, mint
például ez a kávézó, amit üzemeltetnem kell.
Ki a fenének lenne ideje aludni?
Feltekertem a hangerőt a telefonomon, és bekaptam egy
evőkanálnyi kávéport, majd leöblítettem egy korty hideg
feketekávéval. Nem szolgálunk fel instant kávét a vendégeinknek,
mert az eléggé undorító.
De azért teljesen nem megvetni való. Igen hatásos. Imádom a
koffeint. Imádom. Szinte repülök és beindulok tőle, úgy érzem, hogy
Wonder Woman rég elveszett unokatestvére vagyok, és nem létezik
olyan dolog, amit ne tudnék megcsinálni.
Legszívesebben vénásan adagolnám, ha lehetséges lenne.
Már rég függő lennék, ha nem riasztanának az elfeketedett fogak,
a lecsúszott élet és a minden valószínűség szerint túladagolás miatt
beálló vég. Középiskolás vagyok, nem pedig seggfej.
Miután lenyeltem az életelixíremet, visszatértem a dalhoz –
riszálni kezdtem a csípőmet és a vállamat, előre-hátra ráztam a
sellőszerű, sokszínű csíkkal melírozott, szőke hajamat. A lábujjamra
emelkedve pörögtem és ráztam a fenekemet. Még akár
szökellhetnék is, gondoltam, akár egy balerina, miközben
megtöltöm a pulton lévő pitésedényeket a fincsi, frissen szeletelt

17
gyümölccsel, majd pedig kinyújtom a belisztezett tésztát, melyek a
két tucat pite tetejére kerülnek. És mindezt még nyitás előtt.
Az anyám pitéje – és az ő saját receptje – miatt lett népszerű az
Amelia’s. Ez tartott életben minket az utóbbi években. Eddig
naponta csak egy tucattal kellett készíteni, de amióta kiderült a
nővérem románca a koronázott wesscói herceggel, a női rajongók,
azok, akik figyelemmel kísérik a királyi család életét, az eddig kevés
érdeklődést tanúsító járókelők, sőt néhány flúgos cserkész is… épp a
mi kávézónkba jár.
Az üzlet virágzott, megnőtt a bevétel, de a munkamennyiség is a
duplájára növekedett, és így, hogy a nővérem nem volt itthon, a
munkaerő a felére csökkent. Vagyis kevesebb mint a felére. Inkább
a kétharmadára, hiszen Olivia vitte a munka oroszlánrészét.
Mostanáig én csak lazsáltam. Ezért ragaszkodtam hozzá annyira,
hogy menjen csak el Wesscóba. Megesküdtem, hogy képes vagyok
felnőni a feladathoz és a kezemben tartani a dolgokat, amíg távol
lesz.
Tartoztam neki ennyivel.
És ha tényleg szeretném állni a szavamat, akkor jobb lesz, ha
igyekszem a pitékkel.
Egy kis lisztet szórtam a tésztára, és elkezdtem nyújtani. Amint
elérte a tökéletes méretet és vastagságot, felkaptam a nyújtófát és
beleénekeltem a fogantyújába, ahogy a sztárok is csinálják.
– Calling Gloriaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa…
Aztán megfordultam.
– ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

18
 És gondolkodás nélkül elhajítottam a nyújtófát, akár egy
csatabárdot… egyenesen a srác fejének, aki a konyhaajtóban állt.
Nem hallottam, hogy bejött.
Viszont pislogás nélkül, fél kézzel elkapta. Csupán két centire
lehetett az arcától. Igazán pompás mutatvány volt.
Balra billentette a fejét, majd áthatóan rám nézett.
– Szép dobás.
Logan St. James.
Testőr. Igazi nagymenő. A legvonzóbb srác, akit valaha láttam –
és ebbe beletartoznak a regényhősök, a filmsztárok, külföldiek és
hazaiak egyaránt. Ő a tökéletes keveréke a kisfiúsan helyes, a
veszélyesen vonzó és a kínzón rejtelmes típusnak. Ha a
képregényhős Superman, James Dean, Jason Bourne és egy brit-skót
jellegű, wesscói akcentussal rendelkező, bársonyos hangú srác
jegyeit mind összegyúrnánk egy emberbe, akkor az lenne Logan St.
James.
És én éppen most próbáltam leütni egy konyhaeszközzel,
pizsamanadrágban, micimackós pólóban, Spongya Bob-os
papucsban!
Melltartót viszont nem viseltem.
Nem mintha szándékomban állt volna.
– Jézus Isten! – kiáltottam fel, a mellkasomhoz kaptam, mint egy
idős nő, akinek szívritmus-szabályozója van.
Logan felhúzta a szemöldökét.
– Nem hallottad, hogy bejöttem?
A fenébe. Látta azt is, hogy táncoltam? És szökelltem is. Istenem,
hadd haljak meg itt és most.
19
 Megrántottam a fülesem zsinórját, hogy jobban halljam őt.
– Mi a csudát csinálsz te itt?! Legközelebb csapj egy kis zajt, ha
bejössz, hogy tudjam, nem vagyok egyedül. Akár szívrohamot is
kaphattam volna. És meg is ölhettelek volna a lélegzetelállító
nindzsaképességeimmel.
A szája sarka mosolyra húzódott.
– Nem, azt azért nem.
Letette a nyújtófát a pultra.
– Kopogtam a konyhaajtón, hogy ne ijesszelek meg, de el voltál
foglalva az… előadásoddal.
A vér hirtelen az arcomba szökött. Legszívesebben beleolvadtam
volna a lisztbe, aztán pedig elsüllyedtem volna, le, egészen a föld
magjáig.
Logan a kávézó elejére mutatott.
– Az ajtó nem volt bereteszelve. Azt hittem, hogy Marty már
megcsinálta a zárat.
Megkönnyebbültem, hogy végre volt okom ránézni.
Megfordultam, és kivettem az új zárat a fiókból. Még mindig benne
volt a csomagolásában.
– Nos, megvette, de tegnap annyi dolgunk volt, hogy nem maradt
ideje kicserélni.
Logan kivette a kezemből, és nézegetni kezdte.
– Majd én megcsinálom.
– Adjak csavarhúzót?
– Nem, köszönöm, van minden az autóban.
A pultra könyököltem, és ránéztem. Magas srác volt. És nemcsak
azért tűnt annak, mert én alig százhatvan centi vagyok, hanem mert
20
tényleg magas. Magas, mint egy szexisten. És keménykötésű. A
mellkasa széles, hátulról különösen jól mutatott a deltája a fekete
öltönyében.
– Olyan vagy, mint egy cserkészfiú.
Igazából bóknak szántam. De én egy kicsivel bénábban
flörtöltem, mint a Dirty Dancingben Jennifer Grey Patrick Swayze-
vel.
Megint mosolyra húzódott a szája sarka.
– Nem igazán.
Abban, ahogy ezt mondta, volt valami rosszfiús – valami
csibészes –, amitől gyorsabban vert a szívem és majd leesett az
állam.
Hogy leplezzem a reakciómat, hevesen bólogatni kezdtem.
– Igen, igaz… én sem… sohasem voltam…
Túl hevesen.
Annyira hevesen, hogy a könyököm megcsúszott a pulton elszórt
liszten, és majdnem fejbe vertem saját magam. De Logan nemcsak
hatalmas volt és izmos, hanem gyors is. Sebesen elkapta a karomat
és a derekamat, mielőtt a fejemet odaverem a pulthoz.
– Jól vagy, Ellie?
Lehajolt és feszülten bámult. Ezzel a tekintettel fogok álmodni
éjszaka… főleg, ha tudok aludni. Logannek hihetetlenül hosszú
szempillája volt. Vastag, hosszú és éjfekete. Fogadni mernék, hogy
nem az egyedüli testrésze, ami hosszú és vastag.
A szemem az ígéret földjére tévedt, ahol is a nadrágja elég szűk
volt ahhoz, hogy igazolja a feltevésemet. Lehet, hogy szolgálati
pisztollyal a zsebében jár, de a nadrágjában magnumot hord.
21
 Nyami.
– Igen, jól vagyok – sóhajtottam. – Csak… tudod… fáradt
vagyok. De minden oké… teljesen oké.
Megráztam magam.
Logan bólintott és ellépett tőlem.
– Megjavítom a zárat, aztán odaadom a kulcsot. Tartsd magadnál,
ne veszítsd el! Mostantól zárd be az ajtót magad után, ha elmész, és
akkor is, ha egyedül vagy itthon. Érted?
Ismét bólintottam. Livvy biztosan beszélt Logannel. Nem az én
hibám, hogy a kulcsok mindig megszöknek tőlem. Mindig egy
bizonyos helyre teszem le őket, aztán hogyhogy nem, lábat
növesztenek és elszaladnak.
Olyanok, mintha kis Houdinik lennének.

Miután kivettem az utolsó pitét is a sütőből és kiraktam a polcra

hűlni, felrohantam a szobámba, hogy átöltözzek a sulihoz. Lehet,
hogy a szekrényem nem olyan gazdag, mint egyes lányoké az
iskolában, de kihoztam a legtöbbet belőle: sötét farmert és egy
áttetsző, rövid ujjú, világos rózsaszín felsőt húztam, ami alá fehér
trikót vettem. Fekete balerinacipőt és fekete bőrdzsekit vettem fel
hozzá, amit még tavaly találtam a használtruha-boltban.
Szeretem az ékszereket, szeretem, ha úgy csörögnek rajtam,
amikor megyek, mint egy zenedoboz. Minden ujjamra gyűrűt

22
húztam, még annál is olcsóbb karkötőket a csuklómra, és egy hosszú
ezüst nyakláncot is felvettem.
Nem sminkeltem ki magam, és a szőke szemöldökömet se
dúsítottam sötét szemceruzával, mint Kylie Jenner, különben
ijesztően néznék ki, kábé mint egy sorozatgyilkos. A szememet
viszont kihúztam – gyakorlatilag egy egész tubus szemhéjtust
elhasználtam –, meg egy kis szempillaspirált és világos rózsaszín
szájfényt tettem fel.
Mikor pár perccel hat előtt lesiettem a hátsó lépcsőn, Logan már
elkészült a zárral, és Martyval, a pincérünkkel beszélgetett a
konyhában.
Marty McFly Ginsberg nemcsak az alkalmazottunk volt, hanem
Livvy és az én nagytesóm, csak egy másik anyától. És az az anya
még a mienkén is túltett, csúcsszuper volt.
– Szia, Kiscsibe! – üdvözölt és átölelt. És meg kell hagyni, nem
fukarkodott az öleléssel. – Hogy vagy? Hallottál valamit Livről?
Bólintottam.
– Nem küldött neked képet a szobájáról?
Marty sóhajtott egyet.
– Olyan, mintha meghalt volna és felment egy Nate Berkus
belsőépítész által tervezett mennyországba. – Marty elsöpört egy
zöld hajtincset az arcomból. – Hogy telt a tegnap este idelent?
– Jól – ásítottam. – Nem aludtam, de ez nem újdonság.
Marty megőrölte a kávébabot, megtöltött két filtert, és elkészítette
az első csésze kávét.
– Apád hogy bírja magát?
– Jól. Azt hiszem. Még nem ért haza.
23
 Nem volt gyakori eset, de ahhoz elég sűrűn esett meg, hogy ne
csináljak belőle nagy ügyet. Legalábbis nekem nem volt újdonság.
Logan lassan felém fordult.
– Ezt hogy érted?
Megvontam a vállamat.
– Még nincs itthon. Biztos szomorú volt, amiért Liv elment,
berúgott, és kiütötte magát a Mulligan’s bárban, vagy az is lehet,
hogy elaludt egy padon a bár és a kávézó között. Néha megesik.
Logan szeme úgy szikrázott, mintha tüzet gyújtottak volna benne.
– Azt akarod mondani, hogy odafent töltötted az éjszakát a
lakásban egyedül úgy, hogy közben idelent nyitva volt az ajtó?
– Igen. De ott volt velem Bosco.
Bosco a si-cu és csivava keverék kutyánk. Nem kifejezetten őrző-
védő fajta, hacsak nem veszi a fejébe, hogy halálra ijessze a
betolakodót az annyira csúnya, hogy már szép pofájával. És ha netán
egy betörő megpróbálna hot dogot lopni a hűtőből, biztos, hogy soha
nem jutna ki élve. Bosco elharapná a torkát, csak hogy megszerezze
az ételt.
– Nem olyan nagy ügy, Logan.
Logan Martyra nézett, és egy titkos, He Man képregénykarakter-
rajongóiklub-tekintetet váltottak egymással. Amikor Logan
visszafordult hozzám, az arca és a hangja kemény lett. Egyértelműen
dühös volt rám.
– Majd felváltva figyelünk rád a srácokkal. Maradhatunk akár
idelent is, ha kényelmetlen lenne neked a lakásban látni minket. De
mostantól valaki akkor is itt lesz veled, napi huszonnégy órában.
Többé nem leszel egyedül.
24
 Lassan bólintottam. Úgy éreztem, mintha pillangók szálldosnának
a gyomromban.
– Oké.
Szóval ilyen az, ha valaki vigyáz az emberre.
Félreértés ne essék, a nővérem saját testével védene, ha rólam van
szó, és utána még jól meg is rugdosná azt, aki rám merészel lőni. De
ez teljesen más volt.
Szexi. Tarzant idéző. Megnyugtató. Én voltam ennek az amúgy
nagyon is jóképű férfi figyelmének a középpontjában. Törődik
velem, megvéd… mintha ez lenne a munkája.
Mert ez is.
Livtől tudom, hogy Nicholas fullasztónak találja ezt a folyamatos
védelmet. Nekem viszont… jólesik.
Egy teherautó dübörgött felfelé a sétányon.
– Ez a Danish szállítmány lesz – jegyezte meg Marty. – Ha
megint megpróbál ránk sózni abból a sütőtökös süteményből, akkor
nincs mese, szét kell vernem pár koponyát. – Megropogtatta az
öklét. – Mindjárt jövök.
Ahogy Marty kiment a hátsó ajtón, a barátnőm, Marlow osont be
a konyhába.
– Helló, ribi! Mehetünk?
– Igen. Még öt perc.
Marlow igen tehetős családból származott. Az apja hedge fund
menedzser volt és amúgy egy nagy fasz, az anyja pedig egy nagyon
szép és szomorú nő, soha nem láttam egy pohár Pinot Grigio nélkül.
Marlow-t nem küldték magániskolába – jóllehet megtehették volna

25
–, de azt akarták, hogy „kemény” lány legyen belőle. Tudjon
tájékozódni az élet útvesztőiben.
Nem tudtam eldönteni, hogy az állami iskola javára írjam-e, vagy
Marlow esetében ez természetesen jött nála, de ha tippelnem kellett
volna egy lányra, aki meghódítja az egész világot, akkor Marlow-ra
tettem volna minden pénzemet.
– Az első ajtó be van zárva. Mi van vele?
– Logan megjavította a zárat – mondtam.
A világospiros, szív alakú szája mosolyra húzódott.
– Szép munka, Kevin Costner. Most már csak tűzőgéppel Ellie
homlokára kéne erősíteni a kulcsot, különben elveszíti.
Marlow a többi srácot is elnevezte. És amikor a kedvenc testőre,
Tommy Sullivan pár perccel később besétált, őt is a kitalált
becenevén szólította:
– Szia, Fincsi! – Az ujja köré csavarta a mézszínű haját,
megriszálta a csípőjét, oldalra billentette a fejét, akár egy
szexbomba.
Tommy, aki imádta a viccet, ahogy flörtölni is szeretett,
rákacsintott:
– Hahó, te kis csinos kiskorú! – Aztán biccentett egyet Logan
felé, és rám mosolygott. – Jó reggelt, Ellie kisasszony!
– Szia, Tommy!
Marlow peckesen előresétált.
– Három hónap, Tommy. Csupán három hónap, és hivatalosan is
nagykorú leszek. És akkor megerőszakollak, aztán eldoblak.
A sötét hajú ördög elmosolyodott.

26
 – Én is pont ezt gondolom egy jó randiról. – Aztán a hátsó ajtó
felé mutatott. – Készen álltok egy egész napos izgalmas tanulásra?
Az egyik biztonsági őr mindig elkísért az iskolába, amióta az
emberek és a sajtó odavolt Nicholas és Olivia gyakorlatilag még
nem publikus kapcsolatától. Biztosra akarnak menni, hogy senki
nem piszkál, és ezért egy sötétített, golyóálló terepjáróval visznek
iskolába, amikor esik az eső. Nem is olyan rossz.
Felkaptam a százkilós táskámat a sarokból.
– Nem hiszem el, hogy ez eddig nem jutott eszembe. Ellie, egy
hatalmas bulit kéne rendezned ma este! – kiáltott fel Marlow.
Tommy és Logan, ha gyakorolják előtte, akkor sem lettek volna
képesek ennyire egyszerre reagálni.
– Biztos, hogy nem.
Marlow megadóan feltartotta a kezét.
– Azt mondtam volna, hogy buli?
– Hatalmas buli – javította ki Tommy.
– Biztos, hogy nem. Csak azt akartam mondani, hogy
áthívhatnánk néhány barátunkat, hogy… együtt lógjunk. Persze csak
nagyon érett barátokat. Sőt… akár tanulócsoportot is alakíthatnánk.
A nyakláncommal játszottam, majd én is megszólaltam:
– Tulajdonképpen ez egy nagyon jó ötlet.
Bulit rendezni, amikor a szülők nincsenek otthon,
gimnazistahagyomány. És ha elmúlik ez a nyár, Liv valószínűleg
soha nem utazik el sehová. Szóval most vagy soha.
– Ez egy borzalmas ötlet – vonta össze a szemöldökét Logan.
Elég ijesztően néz ki, amikor ezt csinálja. De még így is vonzó.
Talán még szexibb.
27
 Marlow előrelépett, és készen állt a kihívásra.
– Nem tudjátok megállítani. És ez nem is a munkátok. Olyan ez,
mint amikor a Bush ikrek lebuktak abban a bárban a hamis
személyijükkel, vagy amikor Malián meglepetésszerűen rajtaütöttek,
amikor füvezett. A titkosszolgálat semmit sem tudott tenni, hogy
megállítsa őket. Csupán annyit tehettek, hogy gondoskodtak róla,
senki ne ölje meg őket.
Tommy zsebre dugta a kezét és hátradőlt, mint aki fontos ember.
– Végül is felhívhatjuk a nővérét. Ő még egy óceánnyi
távolságból is meg tudná állítani.
– Nem! – ugrottam egyet. – Ne fárasszátok magatokat ezzel. Nem
akarom, hogy aggódjon.
– Vagy bedeszkázhatjuk az ajtókat és az ablakokat – javasolta
Logan.
– Mert ugyebár nem lehetünk elég óvatosak.
Odamentem a két biztonsági elé, hogy tisztázzam a dolgot.
– Értem, hogy miért aggódtok. De van valami, amit meg kell
tennem. Akár a mottóm is lehetne: Citromot akarok szopogatni.
Tommy szeme kikerekedett.
– Hogy mi?
Elnevettem magam, és a fejemet csóváltam. A fiúk ostobák.
– Ismered a mondást: ha az élet citromlével kínál, csinálj belőle
limonádét. Én pedig szárazon szeretném szopogatni a citromot.
Egyiküket sem sikerült különösebben lenyűgözni.
– Szeretném megélni az élet minden egyes percét, megízlelni
mindent, amit csak adhat, jót és rosszat. – Felemeltem a farmerem
szárát, hogy megmutassam a bokámat. Egy apró citromot rajzoltam
28
oda. – Látjátok? Ha betöltöm a tizennyolcat, odatetováltatom, mint
egy emlékeztetőt, hogy mindent ki kell próbálni az életben, és
semmit sem szabad magától értetődőnek venni. És az, hogy ma este
áthívom a barátaimat, szintén beletartozik ebbe.
Az egyik srácról a másikra néztem. Tommy kezdett elgyengülni.
Logan azonban még mindig keményen tartotta magát.
– Nem lesz nagy buli. És csendesek leszünk. Esküszöm! Mindent
ellenőrzés alatt tartunk. És ti amúgy is itt lesztek velem. Akkor meg
mi baj lehet?

Minden.
Minden balul sült el.
Fél tizenegyre a kávézó étterem részében egy tűt sem lehetett
volna leejteni, annyi ember jött össze. És egyiküket sem ismertem.
Üres sörös- és likőrösüvegek hevertek mindenfelé az asztalokon, és
a konyhának olyan szaga volt, mint egy füvészkertnek.
Hogyan tudok ilyen helyzetekbe keveredni? Miért történik velem
ilyesmi? És hol a fenében van Marlow?
Valaki meglökött, amikor elhaladt mellettem.
Egy tengerész.
Igen, egy igazi tengerész – akárcsak Popeye –, csupa fehérben! És
még csak nincsenek is Flotta Napok.

29
 – Láttad? – dadogtam Logannek, aki olyan mogorván nézett,
hogy azt már nehéz lett volna fokozni. És még így is szexi volt.
– Mondtam, hogy rossz ötlet – morogta.
Erre dobbantottam egyet.
Mert már felnőtt vagyok. Majdnem.
– Ezt nem lenne szabad mondanod. Nem lenne szabad azt
mondanod, hogy ugye megmondtam. Ez gorombaság!
– Nem érdekel, hogy gorombaság-e. Hallgatnod kellett volna rám.
Ezentúl azt teszed, amit mondok, rendben?
Már ott volt a nyelvem hegyén, hogy megkérdezem, mit fog
tenni, ha mégsem teszem azt? Elnáspángol? Vagy megkötöz? Netán
odabilincsel magához? Ha ezzel jár, hogy nem engedelmeskedem a
Szexi Különleges Ügynöknek, akkor nagyon rossz kislány akarok
lenni.
De mielőtt még feltehettem volna a kérdéseimet, a konyhából egy
csattanás hallatszott, ami kizökkentett a piszkos fantáziámból, és
visszatértem a valóságba.
A zene annyira hangosan üvöltött, hogy a faszékek szinte
vibráltak, és csupán idő kérdése volt, hogy a szomszédok kihívják a
rendőröket. Fáradt voltam, és a fenébe is, a pitéket zabálják!
Kiszúrtam három – nem, négy – embert, akik ott álltak, és épp a
másnapra szánt pitéket lapátolták be a szájukba. Faszfejek!
– Igazad van. Húzzuk ki a dugót!
Logan sötétbarna szemét a plafonra vetette.
– Na végre!
Összedörzsöltem a kezemet, és mindent kigondoltam:

30
 – Lehet, hogy megpróbálhatnál hangosan fütyülni egyet, hogy rád
figyeljenek. Én pedig felállok egy székre, és azt kiáltom:
„Köszönöm, hogy eljöttetek. Nagyszerű buli volt. Remélem, hogy…
Ekkor jöttem rá, hogy Logan nem is figyel rám. Már nem is állt
ott mellettem, hanem elment, hogy kikapcsolja a zenét, majd tölcsért
formált a kezéből, és azt ordította: – Húzzatok a picsába!
Hiába, ő volt Logan St. James.

– Segíthetnél.
Miután mindenki elment, Logan hazaküldte Tommyt. Azt
mondta, hogy majd ő vállalja az éjszakás műszakot, a többiek pedig
majd leváltják reggel. Ellenőrizni akarta, hogy minden rendben lesz.
Az volt az érzésem, hogy Logan nem túl jó a feladatok
kiosztásában.
– Miért tenném? – kérdezte, majd a falnak támaszkodott és
végighúzta a hüvelykujját a telefonja kijelzőjén. – Megmondtam,
hogy ne szervezzetek bulit.
Hál’ istennek már megcsináltam a házi feladatot a rendelések
között a konyhában. Másnap egy négyórás teszt vár rám. De
ebédszünetben még tudok tanulni. Éppen a ragacsos, összetaposott
pitemaradékokat sikáltam fel a padlóról. A kukák csurig megteltek
üres pitéspapírokkal, a konyha is tiszta volt, az asztalok le voltak
törölve, csupán a padló hordozta még magán az éjszaka jegyeit.

31
 – Úriemberhez méltó lenne.
– Csakhogy én nem vagyok úriember, és nem sikálok padlót.
– Hát jó.
Oldalra billentette a fejét, mintha még mondani akarna valamit, de
mielőtt megszólalhatott volna, apám jelent meg az ajtóban.
Két nap után.
Ahogy bebaktatott, annyira nem is volt megdöbbenve.
Bizonytalanul állt a lábán, és egyenesen előrefelé nézett.
Apám is magas volt, akárcsak Logan. És széles vállú. Ráadásul
még jóképű is a maga munkásosztálybeli módján. Az a fajta férfi,
aki meló után zuhanyozik le, nem pedig előtte. Vagy legalábbis
régen így csinálta.
Mostanság, főleg, amikor ivászat után hazajött, még
görnyedtebbnek láttam őt és idősebbnek a koránál. Flanelinge
gyűrötten és mocskosan lógott rajta, feketés-őszes haja a szemébe
lógott.
– Mi ez itt, Ellie? – kérdezte.
Az volt a legfurább, hogy azt reméltem, hogy kiabál majd és
megbüntet. Elveszi a telefonomat, mint egy átlagos szülő, egy
átlagos apa… aki törődik a gyerekével.
– Én… nos… átjöttek néhányan, és egy kicsit buliztunk. De
mindent feltakarítok még nyitás előtt.
Még csak felém sem pillantott. Csupán röviden bólintott, amit
azért vettem észre, mert pont ránéztem.
– Megyek, lefekszem. Holnap majd segítek Martynak, amikor
elmész iskolába.

32
 Aztán átcsörtetett az asztalok között, át a lengő konyhaajtón a
hátsó lépcsőhöz, ami a lakásunkba vezetett.
Lehorgasztottam a fejemet, és folytattam a takarítást.
Néhány perccel később, anélkül, hogy felnéztem volna, így
szóltam Loganhez:
– Tudod, hogy nem kell ezt csinálnod.
– Pontosan mit?
– Aggódni. Feszült vagy, mintha attól félnél, bántani fog vagy
valami ilyesmi. Arra is alig volt ereje, hogy beszéljen hozzám. Soha
nem ütne meg.
Logan lenézett rám mélybarna szemével, mintha átlátna rajtam,
olvasna a gondolataim között.
– Nem csak ököllel lehet bántani. Sokféleképp meg lehet sérteni
az embereket. Nem igaz?
Általában nem szokott zavarni az ilyesmi. Nem hagyom, hogy
zavarjon. De az utóbbi pár napban én sem voltam a régi. Elfutotta a
könny a szememet.
– Utál engem – mondtam ki egyszerűen. De aztán kitört belőlem a
sírás, egész testemben rázkódtam. – Az apám utál engem!
Logan összeráncolta a homlokát, majd egy pillanattal később vett
egy nagy levegőt. Aztán a méretéhez képest meglepően tapintatosan
odajött hozzám, leült a földre törökülésben, a karját a térdére tette és
a falnak dőlt.
Közel hajolt hozzám, és odasúgta: – Szerintem ez nem igaz.
Megráztam a fejemet, és letöröltem a könnyeimet.
– Te nem tudsz semmit. Aznap éjjel, amikor megölték az
anyánkat, beteg voltam: fájt a torkom és köhögtem. Folyamatosan
33
panaszkodtam. A közelben lévő gyógyszertár zárva volt. Éppen
felújították, úgyhogy anyám lement az aluljáróba.
Amikor egy városban nő fel az ember, már egészen fiatalon
megtanítják neki a szülei, miszerint nincs az a pénz vagy ékszer, ami
értékesebb lehetne az ember életénél. Úgyhogy ha valaki el akarja
lopni tőlünk, inkább adjuk oda. Ezeket lehet pótolni.
– A gyilkosa írt nekünk egy levelet a börtönből. Azt mondta,
hogy sajnálja, nem akarta lelőni, a fegyvere egyszerűen csak…
elsült.
Amikor felnéztem, láttam, hogy Logan figyelmesen hallgat.
– Nem tudom, miért gondolja bárki is, hogy ettől majd jobban
érzi magát az ember. Sajnálja, és nem direkt csinálta. Ha más nem,
hát ez bizonyította, hogy anyám csupán rosszkor volt rossz helyen.
És… ha én nem lettem volna, apám életének értelme még mindig itt
lenne. És nem dramatizálom túl, ezek tények. Ezért nem bír még
csak rám nézni sem.
Mindketten hallgattunk pár percig. Én behajlított térdemen ültem.
Logan pedig maga elé bámult.
Aztán megdörzsölte a nyakát, és azt kérdezte:
– Tudod, hogy New Jersey-re azt mondják, Amerika hónalja?
– Mindig azt gondoltam, hogy ez baromság. Én szeretem Jersey-t.
– Ahol felnőttem, East Amboy, az pedig olyan, mint Wessco
mocska.
Rövid nevetés szakadt ki a torkomból.
– Volt egy srác, mindenki Wino Willie-nek hívta. Az egész napját
azzal töltötte, hogy koldult és az utcákat rótta, hátha talál valahol

34
egy kis aprót. Aztán megvette a legnagyobb és legolcsóbb üveg
likőrt, amihez csak hozzájutott.
Logan mély hangja, dallamos beszéde megnyugtatott. Olyan volt,
mint egy altatódal.
– De nem hívták mindig Wino Willie-nek. Valaha William volt.
És Williamnek csinos felesége és három kicsi gyereke volt.
Szegények voltak, és egy aprócska, egyszobás lakásban éltek a
negyediken, egy düledező házban, de boldogok voltak.
A hangja sötét lett.
– William éjszakai műszakban dolgozott egy boltban, kamionokat
pakolt ki és feltöltötte az árukészletet. Egyik este elköszönt a
felségétől, betakargatta a gyerekeit, és elindult dolgozni. Amikor
hazaért… minden, amit szeretett, mindenki, akiért élt és dolgozott,
semmivé lett. Csak hamu maradt utánuk.
Csendben nyeltem egyet.
– Tűz ütött ki, és a kis lakásban mindannyian meghaltak.
Egyvalakit kivéve. A legidősebb fiú, Brady életben maradt. Olyan
idős volt, mint én. Ő még ki tudott ugrani az ablakon, mielőtt a füst
őt is megfojtotta volna. Eltörte a lábát, de túlélte. És most azt
gondolnád, hogy mivel William mindent elveszített, két kézzel
kapaszkodott a fiúba, soha nem tévesztette szem elől.
Logan megvonta a vállát.
– Ehelyett, ahogy Brady kijött a kórházból, William felhívott egy
szociális munkást, aláírta a papírokat, és lemondott az egyetlen élő
gyerekéről.
A fejét rázta, és a hangja lágyabb lett az emlékezéstől.

35
 – Amikor eljöttek a fiúért, hogy elvigyék, az volt a legszomorúbb
dolog, amit valaha láttam. Brady ott állt a járdán, a mankójára
támaszkodva, és sírva kérlelte az apját, hogy hadd maradjon vele.
Willie még csak meg sem fordult. El sem köszönt tőle. Egyszerűen
elsétált… és koldulni kezdett.
– Miért? – követeltem a választ. Dühös voltam, és együttéreztem
egy olyan gyerekkel, akivel még sohasem találkoztam. – Miért tette
ezt?
Logan a szemembe nézett.
– Hogy saját magát büntesse, amiért nem volt ott, amikor
azoknak, akiket szeretett, a legnagyobb szükségük lett volna rá.
Amiért cserben hagyta és nem védte meg őket. Ez a legrosszabb,
amit egy férfi valaha is elkövethet. Ha képtelen biztonságba
helyezni a számára legdrágábbakat… akkor nem is érdemli meg
őket.
– De nem az ő hibája volt.
– Ő nem így látta.
Logan hangja bársonyosan és kedvesen zengett.
– Láttam az apád arcát, amikor a közelében vagy, Ellie. Nem utál.
Akár elhiszed, akár nem, saját magát utálja. Arra emlékezteted, ami
drága volt a számára, amit nem tudott megvédelmezni. Annyira
mélyre süllyedt a saját fájdalmában, hogy nem látja a tiédet és a
nővéredét, ahogy azt sem, hogy ő csak növeli a szenvedéseteket.
Gyenge és szomorú, és csak magával van elfoglalva. De ez csak
őróla szól. Nektek ehhez semmi közötök.
Ez nem segített rajtam, Logan szavaitól még nem javult meg
semmi. De egy külső szájából hallani mindezt – akinek nem volt
36
köze a dologhoz és így oka sem, hogy hazudjon –, nos, kicsit
könnyített a lelkemen.
Ekkor éreztem csak, hogy mennyire kimerült vagyok. Hirtelen
öntött el a fáradtság, olyan erővel és olyan váratlanul, hogy majd
levett a lábamról. Úgy éreztem magam, mintha hetven-, nem pedig
tizenhét éves lennék. Nos, legalább el tudtam képzelni, hogy milyen
érzés hetvenévesnek lenni.
Elnyomtam egy ásítást.
– Menj, feküdj le! – Logan felállt, megigazította a nadrágját, és
felvette a földről a seprűt. – Én majd befejezem.
Nagy nehezen felálltam.
– Azt hittem, hogy te nem sikálsz padlót.
Logan rám kacsintott, és ekkor, az alig megvilágított kis
kávézóban örökre ellopott egy darabkát a szívemből.
– A te esetedben kivételt teszek.
Elkezdett söpörni, de a konyhaajtóban megálltam.
– Köszönöm, Logan! Mindent köszönök.
Egy pillanatra rám nézett, majd kurtán bólintott.
– Nem kell megköszönnöd. Csak a munkámat végzem.

37
 HARMADIK FEJEZET

LOGAN

A következő két hétben kialakítottunk egy szokást. Én voltam Ellie-

vel a kávézóban a hajnali műszakban, majd a konyhában segítettem
Martynak teljesíteni a rendeléseket és mosogatni, miközben Tommy
elkísérte Ellie-t iskolába. Nem túl nemes munka, inkább nyüzsgő,
gyors ütemű, elszaladt vele az idő. Vacsoraidőig maradtam, amikor
megérkezett az egyik fiú – Cory vagy Liam –, és átvette az esti
műszakot.
Szeretem a kialakult szokásokat. Általuk kiszámíthatóak a napok,
könnyű szervezni őket. Minden ugyanaz, nap nap után.
Kivéve a dalokat, amiket Ellie a konyhában hallgat hajnali
négykor, miközben pitét süt. Azok mindig változók, mintha egy
végtelenített lejátszási listája lenne. Néhányat mintha jobban
szeretne a többinél, azokat ismétlő lejátszásra teszi. Ma a What a
Feeling című dal ment a nyolcvanas évek egyik vetkőzős filmjéből.
Tegnap a The Warrior, azelőtt pedig az I Love Rock and Roll film
zenéje volt porondon.

38
 És mindig táncolt a zenékre. Úgy ugrált körbe-körbe, mint ahogy
a napfény sugárzik vissza a tükörből.
Egyszer megkérdeztem tőle:
– Tényleg szükséges a zene?
Válaszként édesen mosolygott, és azt mondta:
– Te butus, a zenétől jobb ízük lesz a pitéknek.
Ezen a reggelen viszont Ellie különösen megviseltnek látszott.
Babakék színű szeme alatt olyan sötét karikák ültek, majdhogynem
véraláfutásnak tűntek. A pulton könyvek és jegyzetek hevertek
szanaszét, amikre időnként rápillantott, és magában motyogott,
miközben a piték tésztáját készítette.
– Sokat tanulsz – jegyeztem meg.
Felnevetett.
– Muszáj. A célegyenesben vagyok. Brenda Ravennel mondjuk a
búcsúbeszédet tanévzáráskor. Már felvettek a New York-i Egyetem
őszi szemeszterére, úgyhogy az érettségi a fincsi cseresznye lesz a
tudományos fagylaltkelyhem tetején.
Első ránézésre Ellie Hammond kicsit… szétszórtnak tűnhet,
mintha egy kicsit híg lenne a folyadék a szürkeállományában, de
semmi sem lehet messzebb az igazságtól, mint ez az első benyomás.
Nem üresfejű lány, csupán… naiv. Még tud bízni, és tele van
életkedvvel. Valamint a legizgágább fiatal nő, akit valaha ismertem.
– Jártál egyetemre? – kérdezte.
– Nem.
Egy tanácsadó azt mondta egyszer, hogy diszlexiás vagyok.
Kilencéves voltam ekkor. Megkönnyebbülésként hatott, hogy nem

39
vagyok egy béna pöcs. Aztán megtanította azt is, hogyan lendüljek
át ezen a problémámon, de még ma is nehezen olvasok.
– Soha nem voltam különösebben tehetséges a suliban.
Közelebb mentem a pulthoz, és rátettem a kezemet a nyújtófára,
amivel Ellie dolgozott.
Erre Ellie mozdulatlanná dermedt, mint egy kecses, szőke őzike.
– Majd én megcsinálom – mondtam. – Te csak tanulj. Eleget
néztem, hogyan kell, elboldogulok vele.
Ellie felnézett rám, mintha tálcán kínáltam volna neki az egész
világot.
– Komolyan?
– Persze. – Megvontam a vállamat, és igyekeztem figyelmen
kívül hagyni a hősöknek kijáró pillantását. – Nem szeretek csak úgy
álldogálni.
Ami igaz is, nem szeretek haszontalan lenni.
– Ööö… rendben. Köszi. – Kihúzta az egyik fiókot, és adott egy
fehér kötényt. – Ezt kösd magad elé.
Ennyi erővel egy csótányt is odatarthatott volna elém.
– Tényleg úgy nézek ki, mint aki ezt felveszi?
Ellie megvonta a vállát.
– Csináld, ahogy akarod, Mr. Túl-Szexi-Vagyok-Hogy-Kötényt-
Viseljek. De az a fekete ing nem fog olyan jól kinézni, amikor csupa
liszt lesz.
Felhorkantottam. De akkor is ott hagytam a pulton azt a
nyomorult kötényt. Nincs az az isten, hogy felkössem.

40
Furcsa megelégedéssel töltött el a sütés, amit persze soha nem
ismertem volna be. Akkor döbbentem rá erre, amikor a kéttucatnyi
pite utolsó darabját is kitettem a középső pultra hűlni. Jól néztek ki.
Ínycsiklandó volt az aranybarna leveles tészta, és az illata még ennél
is jobb volt. Ellie becsukta a hatalmas tankönyvét, és egy óriási
mosoly kíséretében arrébb pakolta a jegyzeteit.
– Ó, istenem. Köszönöm, Logan! Most már simán menni fog a
vizsga.
Megkönnyebbült. Én pedig nagy elégedettséggel nyugtáztam ezt.
Ezt követően bementünk a kávézó részbe, és levettük a székeket
az asztalokról. Minden mozdulatomat kísérte Ellie tekintete.
Próbálta ugyan titkolni, folyton elkapta a fejét, amikor
rápillantottam, de elég nővel volt már dolgom ahhoz, hogy tudjam,
mit jelentsen ez. Ellie érdeklődésébe kíváncsiság és elragadtatás
vegyült. Ártatlanul nézett rám, mint akinek semmi tapasztalata e
téren.
Aztán felhúzta a reluxát, s ezzel láthatóvá vált az odakint
várakozó tömeg. Most, hogy az emberek tudomást szereztek róla,
hogy a koronázott herceg elhagyta az épületet, sőt az országot is,
kicsivel kevesebben gyűltek össze, mint pár héttel ezelőtt.
Ellie visszament a konyhába… ahonnan rémült sikítás hallatszott.
– Neeeeeeeeeeeee!

41
 Adrenalin áramlott végig bennem, harcra készen rontottam be a
konyhába. Majd megláttam a sikítás okát.
– Bosco, neeeeeeeee!
Egy rágcsáló volt, kutya formájában. Beszabadult a konyhába, és
valahogy sikerült feltornáznia magát a pultra. Éppen a negyedik pite
eltüntetésén fáradozott.
Rohadtul lenyűgöző, hogy milyen gyorsan képes zabálni ez a dög,
hogy ekkora pofába mennyi minden befér. A gyomra már kerekedett
a lopott árutól, kezdett úgy festeni, mint egy kígyó, amikor lenyeli
áldozatát. Egy igen nagyot.
– Te tolvaj gazember! – kiáltottam.
Ellie lezavarta a pultról, én pedig az arcának szegeztem a
mutatóujjamat.
– Rossz kutya!
A kis köcsög erre visszamorgott rám.
Ellie ellökdöste Boscót a lépcsőig, ami a lakásba vezetett, és
rávágta az ajtót. Aztán mindketten megfordultunk és felmértük a
károkat. Két almás és egy meggyes pite teljesen megsemmisült, egy
barackos-almás pitének pedig a széle lett oda. Valamint
mancsnyomok éktelenkedtek a citromos habcsókon.
– Összesen hetet kell újra sütnünk – összegezte Ellie a történteket.
Összefontam a karomat a mellkasomon.
– Nagyon úgy tűnik.
– Ez órákig eltart.
– Ja.
– De muszáj. Nincs más választás.
Ezután néma csend következett. Nehézkes, jelentőségteljes csend.
42
 Oldalra pillantottam Ellie-re, aki addigra már engem nézett.
– Vagy… talán…? – kérdezte félénken.
A tönkretett tészta maradékát méregettem, s közben a
lehetőségeken elmélkedtem.
– Ha levágjuk a megrágott részeket…
– És kisimítjuk a habcsókokat…
– Valamint betesszük a sütőbe, megszárítani a nyálasakat…
– Nektek elment a maradék eszetek is?
Megpördültem, és megláttam Martyt a konyhaajtóban, a hátunk
mögött. Halálra vált arccal hallgatta az ötletelésünket. Ellie próbálta
menteni a menthetőt, de ami azt illeti, elég bénán.
– Marty! Mikor jöttél? Semmi rosszat nem akartunk.
A diplomácia nem perspektíva Ellie számára.
– Semmi rosszat, mi? – utánozta Ellie-t, ahogy belépett. – Csak
épp most záratjátok be a kávézót az ANTSZ-szel. Kutya rágta
süteménnyel etetni az embereket nektek nem közegészségügyi
kockázat?
– Csak egy gondolat volt – esküdözött Ellie, de közben már
nevetett.
– Pillanatnyi botlás – mondtam támogatólag.
– Csupán fáradtak vagyunk és…
– És már túl régóta vagytok idebent a konyhában. – Az ajtóra
mutatott. – Kifelé!
Amikor meg se mozdultunk, Marty a seprűért nyúlt.
– Gyerünk, tűnés!

43
 Ellie fogta a hátizsákját, én pedig kikísértem a hátsó ajtón,
miközben Marty úgy hadonászott a seprűvel, mintha élősködők
lettünk volna.

Odakint eleredt az eső. Köd borította az utcát. A szemem sarkából

láttam, ahogy Ellie feltette a kapucniját a fejére, de a tekintetem
előrefelé irányult. Ha azon a személyen tartja az ember a szemét,
akit védelmeznie kell, akkor azt nagyon rosszul teszi.
Sorra vettem, hogy ki van még az utcán, és olvastam a
testbeszédüket. Járókelők siettek munkába, egy hajléktalan srác ült a
sarkon, egy üzletember cigarettára gyújtott és a telefonjába
üvöltözött. Közel maradtam Ellie-hez, karnyújtásnyira voltunk
egymástól. Körbenéztem, hogy van-e potenciális veszélyforrás vagy
valaki, aki miatt esetleg még közelebb húzódhatnék hozzá. Végül is
ez is az ember természetéhez tartozik.
– Nem kell suliba menned?
– Még nem. Ez az utolsó hét, úgyhogy az első két óra lyukas,
akkor tanulhatok.
Írtam egy sms-t Tommynak, hogy elkísérem Ellie-t az iskolába,
majd ott találkozunk.
Az eső egyre hevesebben vert, és villám hasított végig a szürke
égen.

44
 – Szeretnél valahová elmenni addig is? – kérdeztem. Nem
akartam, hogy elázzon és megbetegedjen.
– Ismerek egy helyet – mondta, és az apró keze már rá is
kulcsolódott a csuklómra. – Gyere!
Mire áthaladtunk a Metropolitan kőárkádja alatt, ömlött az eső. A
bejárat lépcsőit több száz patakocska ostromolta. Odabent
márványpadló fogadott minket, meleg volt és száraz. Ellie lerázta a
vizet a kapucnijáról, és kihúzta alóla szivárványszínű haját.
Megcsapott az illata. Édes volt: őszibarack, narancsvirág és eső
illata keveredett.
– Anyánk sokszor hozott ide minket Oliviával.
A tárcámért nyúltam, Ellie viszont már fel is mutatta a
diákigazolványát, és két kupont csúsztatott oda a jegyszedőnek.
– Van vendégjegyem – mondta –, a diákok számára pedig kora
reggel ingyenes.
Még soha nem jártam múzeumban. Kísérőként sem. A királyi
család többet járt múzeumi eseményekre és gálákra, mint amit meg
tudnék számolni, de a figyelmem most sem a kiállított tárgyakon
volt. Ellie mellett sétáltam az egyik hatalmas helyiségből a másikba.
Folyamatosan beszélt, mintha képtelen lett volna elhallgatni.
– Mindig testőr szerettél volna lenni?
– Nem – morogtam.
– Akkor mi akartál lenni?
– Valami olyan, amiben jó vagyok.
Oldalra billentette a fejét, és rám nézett.
– Hogyan kerültél Nicholas oldalára?

45
 – A hadseregben történt. Ügyesen helytálltam, és kiválasztottak
egy speciális tréningre.
– Mint James Bondot a haditengerészeti kommandóban?
– Valahogy úgy.
Ellie lehorgasztotta a fejét, miközben gondolkodott. A haja már
majdnem megszáradt, enyhén hullámos lett. Megállt az egyiptomi
kiállítás előtt. A szarkofágról visszatükröződő fény meleg tónusú
árnyékot vetett rá.
– Öltél már embert?
Óvatos voltam a válaszommal.
– Melyik, az alkotmányban szereplő jogszabály-kiegészítés védi
az embereket az önvádtól?
– Az ötödik.
Bólintottam.
– Elfogadom. Végleges válasz.
Nem hagyta, hogy eltereljem a figyelmét a kérdéséről. Hosszú,
halvány szempilláival kíváncsian pislogott rám.
– Szerintem én nem lennék rá képes.
Néhány lépéssel később megkérdezte:
– Ha embert ölnél, rosszul éreznéd magad miatta?
Őszintén válaszoltam, nem érdekelt, hihető-e vagy sem:
– Nem érezném rosszul magam. Vannak a világban olyanok,
akiket jobb nem életben hagyni.
Kinyitottam az ajtót előtte, s miközben belépett a következő,
divattémájú kiállítóhelyiségbe – amit csak halvány fényekkel
világítottak meg és a falak csábító, vörös színűek voltak –,
hümmögve emésztette a válaszomat.
46
 – És mi a helyzet a sötét színű ruhákkal? – kérdezte, amíg
végigsétáltunk a folyosón. – Olyan, mint egy kötelező erény, amit a
testőriskolában tanítottak neked.
Ellie-re néztem.
– Mindig ilyen sokat kérdezősködsz?
– Vannak dolgok, amiket szeretek tudni. – Megvonta a vállát. –
Szeretek emberek között lenni. Szóval? Mi a helyzet a ruhákkal?
A sötétkék nyakkendőmet tapogattam. Az egyetlen dolog, amire
emlékszem, hogy tetszett neki.
– A lovagoknak páncéljuk van, nekünk meg sötét ruhánk. El kell
vegyülnünk az emberek között.
– Ez elképzelhetetlen. Túl szexi vagy ahhoz, hogy bárhol
beleolvadj a tömegbe.
Elnyomtam a mosolyomat. Ellie olyan, mint egy flörtölő
kismacska, nagyon drága, de fogalma sincs, hogyan leplezze az
érzéseit, és még ha lenne is, valószínűleg akkor sem tenné. Ha Ellie
idősebb lenne, és nem azok lennénk, akik, komolyan
elgondolkodnék rajta, hogy flörtöljek vele. Szeretem azt adni, amit
kapok. Minden téren.
Pusztán kíváncsiságból megkérdeztem tőle:
– És te mi szeretnél lenni, amikor befejezed a sulit?
Hosszan, mélyen sóhajtott.
– Ez a milliós kérdés, ugye? – A fejét előre-hátra ingatta. – Nos,
ha anyagi biztonságot szeretnék, akkor könyvelő lennék. Okleveles
könyvvizsgáló. Jó barátságban vagyok a számokkal, és a cégeknek
mindig van szükségük könyvszakértőkre.
Kinyitottam a következő kiállításhoz vezető ajtót előtte.
47
 – Úgy érzem, itt egy de következik.
Az ajka mosolyra húzódott.
– Deeeeee… a könyvelésben nem igazán tudom elképzelni
magam.
– Akkor miben?
– Pszichológus szeretnék lenni. Szeretnék beszélgetni az
emberekkel, átsegíteni őket a gondjaikon. Azt hiszem, ez boldoggá
tenne.
Valami megütötte a szívemet, amikor ránéztem. Jólelkű lány.
Igazán megérdemelné a boldogságot.
Ellie megállt, és az egyik kiállítási tárgyat nézte. Egy ágy volt,
négy baldachinláb, amin arannyal szegélyezett, királykék és lila
függöny lógott. Elolvasta a leírást a falon lévő táblácskán. Őfelsége
második Reginald király és Margaret Anastasia, Wessco
királynőjének ágya.
– Ők Lenora királynő szülei, nem?
– De.
Vágyakozó sóhajtással nézett vissza az ágyra.
– Nem tudom elképzelni, milyen lehet így élni mindennap: egy
kastélyban, szolgákkal körülvéve, koronával a fejemen. Biztosan
tökéletes élet lehet. – A fényűző ágyra mutatott. – Lehet, hogy
Lenora királynő éppen ebben az ágyban fogant!
Elfintorodtam a gondolatra.
– Ezt inkább hagyjuk!
Ellie kinevetett. Volt valami ragyogás a nevetésében. Ahogy
továbbmentünk megnézni a következő termet, azt kérdezte:
– Milyen az időjárás Wesscóban?
48
 Felpillantottam a plafonra, ahol az eső még mindig dobolt a tetőn.
– Olyan, mint itt. Többnyire szürke az ég és hűvös van. Sokat
esik.
– Szeretem az esőt – mondta egy szuszra. – Olyan… otthonos
érzéssel tölt el. Egy kiadós égszakadás, pattogó tűz a kandallóban,
egy puha takaró és egy csésze tea egy régi téglaházban. Soha nem
akarnék elmenni onnan.
Kellemes képet festett le.
Ellie megállt Wessco koronázott hercege, Nicholas Arthur
Frederick Edward Pembrook portréja előtt. Ez a hivatalos portréja.
Akkor készült, amikor betöltötte a tizennyolcat. A katonai
egyenruháját viselte. Fejedelmien festett. De mivel ismerem, látom
az arckifejezésén a rezignáltságot és a szemében ülő unottságot.
Akár egy túsz, akinek semmi reménye a menekvésre.
Ellie a festményt bámulta, majd csendesen megjegyezte:
– Ezer darabra fogja törni a nővérem szívét, ugye?
Szükségem volt egy pillanatra, mielőtt válaszoltam neki:
– Nem szándékosan. És nem csak az ő szívét.

49
 NEGYEDIK FEJEZET

ELLIE

Egy héttel később

Fájt a fejem.
De megérte. Az összes éjjeli virrasztás, a rengeteg tanulás, a sok
koffein, amitől már amúgy is visszamaradtam a növésben. Ez mind
megérte. Mert végre vége.
Átszakítottam a célszalagot. Kitűztem a zászlómat a hegycsúcson.
Helyére illesztettem az utolsó hiányzó legódarabot.
Az egyetlen gond… hogy nincs tömeg, aki üvöltsön. Nincs senki,
akivel megoszthatnám az örömömet. Liv már alszik a világ másik
felén, Marty randira ment, apám pedig kiütötte magát valahol egy
kocsmában. Cory pedig, a ma esti testőröm az egyik asztalnál
horkolt.
Az emberek valószínűleg nem mondanák meg rólam, de szeretem
megosztani a dolgaimat másokkal. Szeretem elmesélni, hogy mi

50
történt velem, szükségem van rá, úgy, ahogy vízre és levegőre –
vagy mikrózható pattogatott kukoricára.
Éppen ezért valami ostobaságra készültem. Még Marlow-nak sem
mondtam el, pedig ő biztosan helyeselte volna.
Logan lakására indultam. Tudom, hogy ostobaság, de nem tudtam
megállni, mint ahogy a mágnes sem képes nem vonzani a másik
pólusát.
Egy héttel ezelőtt, a múzeumban meg mertem volna esküdni rá,
hogy… éreztem valamit. Valami kapcsolat volt közöttünk. Logan
volt a kedvenc testőröm. Ez már jelent valamit, nem?
Logan megadta a lakása címét – arra az esetre, ha szükségem
lenne rá –, ahol együtt lakik a többi biztonsági őrrel. Ott álltam az
épület előtt. Elég tűrhető helynek látszott. Nem volt portás, semmi
cicoma, ugyanakkor nem volt egy lelakott hely. Bekopogtam a
négyszázkilences lakás ajtaján. Végignéztem a folyosón, s közben
türelmetlenül toporogtam. A Fleetwood Mac Silver Springs című
száma szólalt meg a fejemben.
Majd kinyílt az ajtó. De nem Logan állt ott, hanem Tommy
Sullivan. Még soha nem láttam így korábban. Félmeztelen volt, a
csípőjére lecsúszott a szakadt farmerje és cigaretta lógott a szájában.
Tommy is szexi fiú volt. Nem az a fajta tökéletes Adonisz, mint
Logan, de jól nézett ki.
– Ellie! – köszönt, és rám mosolygott. Láthatóan örült nekem.
Tommy mindig vidám volt. Kivette a cigit a szájából. – Mit csinálsz
itt? Minden rendben?
– Igen. Minden. Logan itthon van?

51
 Tommy kérdőleg felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit,
hanem megfordult és bekiáltott.
– Lo!
Nekidőlt az ajtófélfának.
– Szívesen behívnálak, de nem készültünk vendégre. Elég nagy a
kupi.
Ez mozgatta meg a fantáziámat.
Aztán Logan jelent meg az ajtóban. Meglepettnek tűnt. De nem
igazán törődtem ezzel.
Más kötötte le a figyelmemet.
Logan sem viselt felsőt. Joey Lawrence halhatatlan szavai jutottak
eszembe… ez igen!
Bársonyos, feszes mellkas és váll – mindemellett bronzosan
napbarnított felsőtest, kivéve a színes tetoválásait, melyek teljesen
beborították az egyik vállát és végig a karját. A karja hatalmas volt,
dagadt az izomtól. A hasizma kemény, mint a kő. Kockahas, kevés
szőrrel, ami vidáman kanyargott lefelé a nadrágjába. Csodás testtel
bírt. Igazi férfitest volt.
Kinézett a folyosóra.
– Mi a baj?
– Semmi. Én…
– Egyedül jöttél?
Dühösnek tűnt, úgyhogy azon kezdtem gondolkodni, lehet, mégis
buta ötlet volt, talán a legbutább, amit valaha kiadott az agyam.
Pedig az évek alatt volt már pár balfogásom.
– Igen, én…
– Hol van Cory?
52
 Még ha Cory ébren is lett volna, vele nem szívesen osztottam
volna meg a jó híreket. És nem akartam, hogy idejöjjön velem.
Egyedül akartam beszélni Logannel.
– A kávézóban van.
– Meglógtál előle? – kérdezte Logan döbbenten.
– Nem igazán.
A szexi izmai megfeszültek, ahogy összefonta a karját.
– De akkor hogy kerülsz ide nélküle egészen pontosan?
Próbáltam előhozakodni valami jó kifogással, hogy ne kelljen
befeketítenem Coryt… de a hazugság soha nem ment igazán jól.
– Nos, elaludt.
Rossz válasz volt. Logan szeme kikerekedett, és látszott, hogy
dühös.
– Fáradt volt. Ne légy dühös rá ezért.
Beletúrt a sötét hajába. Feltűnt, hogy milyen puha és vastag a
haja. Elképzeltem, milyen lehetne az ujjaim között érezni.
Majd egy hang hallatszott a lakásból, de nem Tommyé.
– Gyerünk, Logan! Te következel.
Aztán megláttam a nőt. Nemcsak bögyös volt – mintha pontosan
miatta találták volna ki ezt a szót –, hanem hatalmas, fényes vörös
hajkorona borította a fejét, makulátlan bőr és olyan hosszú láb, mint
az én egész testem. Vékony derék, hatalmas mellek, amin egy
falatnyi fekete felsőt viselt csupán.
Úgy nézett ki, mint a Hooters férfimennyországának ideálja.
A zöld szemével először Loganre nézett, majd rám, aztán újra
vissza Loganre.

53
 – Bocsánat, nem hallottam, hogy látogatód jött. – Rám
mosolygott. – A kishúgod?
Mindenki tudja, hogy milyen hangot ad ki a lufi, amikor lassan
leeresztik. Nos, ezúttal az én szívem adta ki ezt a hangot.
Logan a lány meztelen karjára tette a kezét, mire a legfurcsább
érzelemkombináció ragadott magával. Egyszerre voltam szomorú és
dühös. Sírni akartam… és leharapni a kezét, mint egy erőszakos
csimpánz.
– Menj vissza, és mondd meg Tommynak, hogy ő jön.
Ő jön? Vetkőzős pókert játszhatnak?! Meg akarok halni. Meg
akarok halni. Meg akarok halni…
Miután a lány visszament a lakásba, kínomban egyik lábamról a
másikra helyeztem a testsúlyomat.
– Ne haragudj, hogy megzavartalak.
– Semmi baj – mondta kedvesen. – Miben tudok segíteni?
– Semmiben. Felejtsd el! Menj csak vissza a… barátnődhöz.
Logan megrázta a fejét.
– Ő Tommy barátnője.
De mit jelenthet Logannek a lány? Lehet, hogy több, mint egy
barát. Talán a szeretője?
A gyomrom felfordult. Akkora egy marha voltam!
– Az jó. A barátnők jók. – A hüvelykujjammal a hátam mögé
mutattam. – Nos, én csak… Megyek is. Itt se vagyok.
Hiszen semmi sem lehet nőiesebb, kifinomultabb annál, mint
amikor egy nő azt mondja: már itt sem vagyok. Ó, istenem! Valaki
szögezze már a falhoz a nyelvemet!
– Ellie…
54
 De én már sarkon is fordultam. Nem hívtam a liftet, hanem a
lépcsőt használtam. Próbáltam megőrizni a méltóságomat, miközben
ki akartam törölni a képet a fejemből, ahogy Logan megérintette
annak a lánynak a karját.
– Később, Logan.
– Basszus…
A becsapódó ajtó hangja csak még gyorsabb iramban kergetett
lefelé a lépcsőn.
Amikor kiértem az utcára, a levegő párás volt, az autók hangosan
dudáltak. Este tizenegy múlt, úgyhogy nem voltak túl sokan az
utcán, ahhoz viszont elég sokan, hogy eltűnjek Logan szeme elől, ha
esetleg utánam jön.
Vagy legalábbis ezt gondoltam… de Logan nem egy átlagos srác.
– Ellie! Várj!
Logan St. James semmiben sem volt átlagos.
Csupán egy háztömbnyire jutottam, amikor elállta az utamat.
Felvett egy inget, de csak félig gombolta be.
– Miért futottál el olyan gyorsan?
Megvontam a vállamat, majd a combom külső felén doboltam pár
ütemet.
– Tudod, hogy van ez. Az embernek sok a dolga, sietnie kell.
Logan a tekintetemet kereste.
– Miért jöttél ide? Mondd meg az igazat!
– Nem nagy ügy… – sóhajtottam. Kicsinek és ostobának éreztem
magam.
– Akkor is mondd el!
A repedéseket bámultam a járdán.
55
 – Emlékszel az utolsó vizsgára, amire tegnap tanultam?
Felhorkant.
– Igen. Fizika, ugye?
– Nos, megkaptam a jegyemet. – Kivettem a papírt a zsebemből
és felmutattam neki. – Kitűnő lett.
És most először hangosan kimondtam: – Levizsgáztam.
Logan a papírt bámulta, majd amikor kivette a kezemből,
éreztem, hogy az ujja az enyémhez ér.
– Ez igen – mondta csodálkozva. – Hát ez nagyszerű. Tudtam,
hogy okos lány vagy. – A hatalmas keze a vállam felé indult, és
megszorította. Mintha az egész testemben éreztem volna, hogy
megérintett. Melegség öntött el a fejem tetejétől a lábujjamig.
– Gratulálok, Ellie.
A szám mosolyra húzódott, de a szememből kicsordultak a
könnyek.
– Köszi. Csak… el akartam újságolni valakinek.
Neki. Kifejezetten neki.
Mert ő olyan nagyszerű, sőt, még annál is több. Azt érezteti
velem, hogy kellek még valakinek. Ő értékel, és úgy érzem, fontos
vagyok a számára, mintha olyan valaki lennék, aki érdemes a
védelmére. Tudva azt, hogy ez a férfi az életét adná azért, hogy
megvédjen, megóvjon a fájdalomtól és veszélytől… ez annyira
mámorító. Izgató és felkavaró is egyben.
Aaron Myersszel veszítettem el a szüzességemet azután, hogy
gimis lettem. Aaront már gyerekkorom óta ismertem, jó srác volt
mindig is, de ami köztünk kialakult, nem nevezném igazi
szerelemnek, csupán kipróbáltuk és jó volt. Szép emlék.
56
 De most azt kívántam, bárcsak vártam volna. Loganre. Tudom,
hogy butaság és soha nem fog megtörténni, de ha létezne egy feje
tetejére állított, párhuzamos világegyetem és megtörténne, az egész
világot megmozgatná értem. Egyszerűen sokkal élénkebbnek érzem
magam, ha csak mellette állok. Ilyet még senki mellett nem éreztem.
El sem tudom képzelni, talán csak álmodni mernék róla, hogy
milyen lenne, ha a karjaiban tartana, ha érezhetném az erejét, a
szenvedélyét, a gyengédségét, ha körülvenne és eggyé lennénk.
– Örülök, hogy nekem mesélted el a jó hírt. – Ismét megszorított.
– Gyere, hazakísérlek.
– Nem szükséges.
Amennyire szerettem Logan közelében lenni, annyira nem
akartam, hogy törje magát és teher legyek neki.
– Dehogynem. Egyedül nem biztonságos.
A felhőkarcolók felé fordítottam a fejemet.
– New Yorkban nőttem fel – ez az én városom –, jobban ismerem,
mint te. A Tribeca negyedben vagyunk, az isten szerelmére…
egyáltalán nem veszélyes környék.
– Gyönyörű, fiatal lány vagy, Ellie. Az egész világ veszélyes
számodra.
És persze a sok más szó közül én csak egybe kapaszkodtam…
gyönyörű.
Mert még mindig egy totál idióta vagyok.
Fél órával később beléptünk a kávézóba, ahol Cory szőke feje
még mindig a karján pihent az asztalra borulva. Logan egyenesen
odasétált hozzá, és belerúgott a szék lábába, majdnem Coryt is
leborítva.
57
 Cory felriadt és szitkozódni akart:
– Mi a…
Aztán megdörzsölte a szemét.
– Mi a helyzet, Lo?
– A helyzet az – mondta Logan halálosan nyugodtan, amitől
kirázott a hideg –, hogy most fogod magad, és visszahúzod a segged
a lakásunkba. Mára befejezted.
A fenébe!
– Cory, nem kell ezt tenned. Nem a te hibád. – Majd Logan felé
fordultam. – Nem az ő hibája.
De Logan rám se nézett. A szeme tőrként hatolt át Coryn.
– Jobb lesz, ha magad indulsz el, pajtás, mert azt biztos nem
szeretnéd, hogy én indítsalak útnak.
Cory összeráncolt homlokkal bámulta az asztalt, aztán hátratolta a
széket, ami hátrahanyatlott és nagyot szólt.
Logan bezárta mögötte az ajtót.
– Miért csináltad ezt? Hiszen én léptem le. Az én hibám.
Logan az ajtó felé mutatott.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy fejbe verted? Vagy drogot
tettél a teájába?
– Nem.
– Akkor pedig az ő hibája. És ezt ő is tudja.
– Nem adhatnál neki egy második esélyt?
– Nem. Ebben a munkában nem. – Közelebb lépett hozzám. –
Összpontosítanunk kell, és mindig készenlétben állni. Csupán egy
idiótát kell kifogni, aki megsebesít vagy megöl valakit. És mi van,
ha éppen akkor szunnyad el, amikor a nővéred és a herceg
58
toppannak be? – A hangja éles volt. – Mi van, ha történik veled
valami ma este?
És újra ide lyukadtunk ki. Már éreztem is a melegséget, ami
szétáradt a végtagjaimban. Logan minden szavával, minden
lélegzetvételével azt fejezi ki, hogy mennyire értékes vagyok a
számára.

59
 ÖTÖDIK FEJEZET

LOGAN

Ellie középiskolai ballagásának napján szikrázott a nap. Egyike volt

azon tiszta napoknak, amikor az ég a vörösbegy kék tojásának színét
idézte, s egyszerre volt langyos és hűvös az idő. A fekete
terepjáróban ültem, a parkolóból próbáltam megközelíteni az
Amelia’st, hogy felvegyem Ellie-t, Martyt és Ellie apját.
Tommy az anyósülésen ült. Tízpercnyi autókázás után
gyanakodva nézett rám a szeme sarkából.
– Ez a REO Speedwagon száma?
Kitettem az indexet és balra kanyarodtam.
– Hogy mi?
– Dúdolsz. Can’t Fight This Feeling a REO Speedwagontól, ha
jól emlékszem.
Hú. Nem is vettem észre.
A kezem lecsúszott a kormányról, miközben megvontam a
vállamat.
– Ellie csinált nekem egy válogatást… végül is nem olyan rossz,
mint ahogy számítottam rá.
60
 Tommy letolta a napszemüvegét egészen az orra hegyéig, és a
keret fölött bámult rám.
– Ki a fene vagy te most?
Rápillantottam és összeráncoltam a szemöldökömet. Aztán
ennyiben hagytam.
Tommy felnevetett, majd visszatolta a napszemüvegét az
orrnyergére. Egy perccel később ez a pöcs felém fordult és dalra
fakadt: Keep on Loving You.
Azon gondolkodtam, valahol félreállok, hogy bepakolhassam a
csomagtartóba ezt a marhát.

Tíz perccel később leparkoltam a kávézó mögött lévő sétányon, és

Tommyval bementünk a konyhába a hátsó ajtón keresztül.
Ellie üvöltő hangja üdvözölt minket…
– Bazd meg a seggem!
Félrenyeltem a saját nyálamat.
– Mit mondtál?
Ellie a mosogató előtt állt. Megfordult, kikerekedett szemmel
nézett ránk.
– Én nem… úgy értem, még soha nem próbáltam…
A szemöldököm egészen a hajam vonaláig felszaladt.
– Ez csak egy kifejezés!
Tommy az orra alatt motyogott:

61
 – Az amerikai lányok egészen különleges kifejezéseket ismernek.
Ellie egy fehér, pántos cipőt tartott a kezében.
– Kitörött a sarka. És nincs másik cipőm, ami megy ehhez a
ruhához! Cseszhetem.
A cipőért nyújtottam a kezem.
– Mutasd! – Alaposan megnéztem. – Van az autóban egy kis
folyékony ragasztó. Szerintem meg tudom csinálni.
Imádnivalón nézett rám.
– Egy igazi hős vagy, Logan. Legszívesebben megcsókolnálak
most ezért.
És az, ahogy mondta – izgatottan sóhajtva –, olyan volt, mintha
komolyan gondolta volna, nem pedig csak egy szófordulatként
hagyta el a száját.
De nem vagyok bolond. Tudtam, hogy Ellie kezd belém szeretni.
Látom, ahogy rám néz, amikor azt hiszi, hogy nem figyelek:
egyszerűen úgy istenít, mintha egy tizenöt méter magas piedesztálra
állítana. És van, hogy annyira leplezetlen vágyakozással bámul rám,
hogy úgy érzem, mintha a torkomban dobogna a szívem.
Mert hát Ellie nagyon vonzó lány… és fiatal és nem ismeri a
határait.
Lévén, hogy csak a nyárra szól a küldetésünk, nem éreztem
szükségét, hogy beszéljek neki erről, inkább továbbra is úgy tettem,
mint aki mindezeket a jeleket nem veszi észre.
– Ellie kisasszony, csodálatosan néz ki ma – bókolt neki Tommy.
És valóban. Az egyszerű, világos rózsaszín ruhájában, a csupasz,
karcsú karjaival és a színes, fényes, hosszú hajával, aminek a vége

62
begöndörödött, úgy nézett ki… mint egy hercegnő. Csak egy korona
hiányzott a fejéről.
– Köszönöm, Tommy!
Marty került elő a lengőajtó mögül az ebédlőből a hatalmas
csokor ezüst- és sötétkék színű lufijaival – amikre mindenféle
ballagási gratuláció volt felírva –, és eszeveszetten lóbálta őket.
– Elég lufit sikerült szerezned? – kérdeztem.
Ellie nevetett.
– Olivia küldte őket. Azt hiszem, lelkiismeret-furdalása van,
amiért nincs itt, pedig nem kellene.
Tommy ránézett az órájára.
– Mennünk kell. Nem késhetsz el a saját ballagásodról.
– Én pedig az első sorból akarom hallgatni a beszédedet – tette
hozzá Marty.
Az utóbbi három napban Ellie egész nap a búcsúbeszédén
dolgozott. Beledugta a kezét a ballagási talárjába, majd az üveges
szekrényt használva tükörnek feltette a sapkát a fejére. A fenébe.
Gyönyörűen festett.
– Hol van az apád? – kérdezte Tommy.
S a játékos csillogás, ami mindig ott bujkált Ellie hatalmas, kék
szemében… rögtön megfakult.
– Alszik. Nem jön.
Marty megköszörülte a torkát, és helytelenítő arckifejezést öltött,
de nem szólt egy szót sem. Mindannyian elindultunk az autóhoz.
Gyorsan odarohantam a csomagtartóhoz, hogy megjavítsam Ellie
cipőjének a sarkát, aztán a hátsó ablakon keresztül odanyújtottam
neki.
63
 – Tommy vezet most. Én majd utolérlek titeket. – A kávézó már
bezárt mára. – Én még egyszer ellenőrzöm, hogy minden be van-e
zárva.
Ellie feltette a szívecske alakú napszemüvegét.
– Oké, de ne késs el! Ti vagytok az egyetlen rajongótáborom.
Elvárom, hogy visítsatok és sikítsatok majd.
Bólintottam.
– A vadlovak nem vehetik fel velem a versenyt.

– Felkelni!
Eric Hammond hanyatt feküdt az ágyában. Még mindig az előző
esti szürke póló és nadrág volt rajta. Úgy bűzlött, akár egy
kocsmapadló. Meg se mozdult, amikor újra rákiáltottam. Se időm,
se türelmem nem volt, hogy szarakodjak vele.
– Hé! – pofozgattam. Visszafogtam magam, hogy ne vágjam
pofán úgy istenigazából. Ha kiütöm, az nem gyorsít a folyamaton.
– Hé! Gyerünk. Mennünk kell!
– Mi? – Horkolva vett levegőt, majd lassan sikerült képbe
kerülnie. – Mi a fenét keres itt?
Odamentem a szekrényéhez és kinyitottam az ajtaját.
Megpróbáltam előkotorni egy öltönyt.
– Ma van a lánya ballagása. Csak biztosra akarok menni, hogy
odaér, ahol amúgy a helye lenne.

64
 – Ellie? – kérdezte zavarodottan.
– Ó, hát emlékszik a lányára? Nem vettem volna rá mérget.
– Az ma van? – kérdezte, és megdörzsölte az arcát.
Találtam egy szürke öltönyt és hozzá egy fehér inget. Még mindig
be volt csomagolva, ahogy a tisztítóban kiadták. Ez jó lesz.
– Igen, ma van. És ő mondja a búcsúbeszédet.
Megvakarta a borostát az állán, majd lehorgasztotta a fejét.
– A fenébe. A rohadt életbe. – Felemelte a fejét és a szemembe
nézett. A hangja olyan volt, mint a zsírpapír zizegése. – Logan,
ugye?
Bólintottam.
Megfeszült az állkapcsom.
– Az most nem számít, hogy én mit gondolok.
– Maga nem értheti. – Kihúzta az éjjeliszekrénye fiókját, kivett
egy képet, s azt bámulta. Hozzá többet beszélt, mint hozzám.
Ránéztem Eric Hammondra, és láttam benne azt a férfit, aki
egykor volt. Erős és egyenes, nemes, de aztán az élet meggyötörte,
és egy szomorú, csont és bőr emberré változtatta.
– Téved – mondtam gyengéden. – Nagyon is értem.
Aztán a hangom éles lett.
– Csakhogy nem érdekel. Legalábbis maga nem. – Az ajtó felé
mutattam. – Ott álltam, a mellett az ajtó mellett, és végignéztem,
ahogy az elmúlt hat hétben mindennap darabokra törte a lányának a
szívét. Többé nem vagyok hajlandó elnézni.
Az volt a munkám, hogy gondoskodjak Ellie Hammond
biztonságáról. És nemcsak a teste, hanem az édes kis lelke
biztonságáról is. Elég jó vagyok abban, amit csinálok, de még ennél
65
is többet akartam. Meg akartam védeni, mert kedves teremtés és
okos és aranyos és értékes… és basszus… valakinek törődnie kell
vele.
– Most azonnal keljen ki abból az ágyból, mosakodjon meg, és a
következő néhány órában próbálja meg legalább tettetni, hogy
törődik a lányával.
Bólintott, majd letette a képkeretet az éjjeliszekrényre. Onnan már
láttam a képet. Egy családi fénykép volt: rajta Olivia kisgyerekként,
girbegurba fogakkal és kócosan. Az apja mögötte állt, komoly volt,
de boldog, a karjában pedig a kis Ellie a szőke hajával. Mintha
gyomron vágtak volna, amikor megláttam a mellette álló nőt, aki
mosolyogva nézett fel rá. Egy rövid szőke hajú nő… Ellie gyönyörű
arcával. Mint két tojás.
– Ő az, aki számít – suttogta Eric Hammond, s a hüvelykujjával
végigsimította a képet, a családját, ami hozzá tartozott.

Volt pár fotós Ellie ballagásán. Nem túl sokan, csak hárman.
A gimnázium bejáratához vezettem Mr. Hammondot, ahol egy
önkéntes diák várakozott, hogy a jegyünkért cserébe egy
programfüzetet nyomjon a kezünkbe.
Hirtelen egy újságíró toppant elénk, és szinte üvöltve kérdéseket
bombázott felénk, amikor elhaladtunk mellette:

66
 – Mr. Hammond, Nicholas herceg ellátogat az ünnepségre…? Mit
érez Olivia terhessége kapcsán…? A hercegé a gyerek…? Mr.
Hammond, mikor lesz az esküvő…?
Eric jól viselte a támadást. Nem reagált semmire, még csak a fejét
sem fordította feléjük. Ahogy odavezettem a helyére, csendesen
megkérdezte.
– Olivia tényleg terhes?
– Nem.
– Mindig ilyenek? Úgy értem, a riporterek.
A szám sarka mosolyra húzódott.
– Nem, általában százszor rosszabbak ennél.

Hátul álltam az ünnepség alatt, a szememet a tömegen tartottam,

főként a későn érkezőket és a korán távozókat figyeltem. Amikor
Ellie belefogott a beszédébe, pontosan meg tudtam volna nevezni
azt a pillanatot, amikor meglátta az apját, aki ott ült Marty mellett.
Elakadt a szava – de csak egy kicsit –, és egy pillanatra csupa
hitetlenkedés lett. Aztán elmosolyodott. Boldog volt.
És bár odabent voltunk, a nap sokkal fényesebben ragyogott ránk.

67
Marty azt mondta, hogy hazasétál az ünnepség után, úgyhogy az
iskola épülete előtt elköszönt tőlünk. Mikor Tommy az autóért
indult, Ellie apja is bejelentette, hogy ő is jobban szeretne
visszasétálni a kávézóba, hiszen olyan szép az idő.
Így hát küldtem egy sms-t Tommynak, hogy várjon meg minket a
kávézónál, és tisztes távolból követtem Ellie-t és az apját. Azt
akartam, hogy négyszemközt maradjanak, de azért igyekeztem a
közelükben maradni szükség esetére.
Ellie levette a talárját és a karjára terítette, a másik kezében pedig
a kalapját és a bizonyítványát lóbálta. Nagyjából félúton lehettünk
hazafelé, az utcán egy kicsivel kisebb lett a gyalogos forgalom, s
hallottam, amint Mr. Hammond halkan, de komolyan beszél a
legkisebb lányához.
– Nagyon szép voltál ma.
Ellie röviden nevetett.
– Kösz, apu.
Aztán jobban szemügyre vette a lányát, a szeme józan volt és
könnyek gyülekeztek benne.
– Mindennap gyönyörű vagy. Akárcsak az anyád.
Ellie lehajtotta a fejét.
– Sajnálom. Tudom, hogy ez elszomorít.
És az, hogy a lánya ezt mondta, talán még jobban elszomorította.
Mr. Hammond megállt egy aprócska, néhány paddal körülvett park
mellett, amelyből egy kis ösvény a szomszédos utcába vezetett.
Odavezette Ellie-t az egyik padhoz, és leültek. Hallottam, hogy
végre kimondta azokat a dolgokat, amiket már régen el kellett volna
mondania neki.
68
 Nem hallgattam őket tovább, hanem inkább a környezetet
figyeltem. A látómezőm szélén tartottam őket, de nem figyeltem oda
a beszélgetésre. Ez is a munkám része. Az egyetlen módja, hogy ne
kergessem őrületbe azokat az embereket, akikre vigyáznom kell,
hogy tiszteletben tartom a magánéletüket.
Függetlenül attól, hogy közeli és személyes kapcsolat alakulhat ki
közöttünk, egyszerűen vannak dolgok, amik nem tartoznak rám.
Nem sokkal később Ellie felállt, de Mr. Hammond még ülve
maradt.
– A nővéredet már elveszítettem, nem akarlak téged is szem elől
téveszteni – mondta neki szomorúan.
Könnyek csordultak Ellie szeméből, amikor az apja megölelte, s
közben azt bizonygatta:
– Ne sírj, apa, hiszen nem veszítetted el Oliviát, ahogy engem
sem fogsz. Szeretünk téged, és tudjuk, hogy mennyire nehéz… hogy
milyen szomorú vagy.
Aztán újra Eric Hammond mély hangját hallottam. Megtörölte a
szemét egy zsebkendővel és megsimogatta Ellie karját.
– Meg fogom próbálni. Megígérem, hogy mostantól minden
másképp lesz.
Hát én nem vettem volna erre mérget. Gyakran hallott ígéret volt
ez, amit szinte ugyanilyen gyakran meg is szegtek az emberek.
Karonfogva visszasétáltak a járdára, én pedig felvettem velük a
lépést. Ahogy hazafelé sétáltunk, Ellie hátranézett rám, de én
szándékosan nem néztem a szemébe, az utca irányába fordítottam a
fejemet. Nem akartam, hogy azt higgye, tudom, vagy hogy érdekel,

69
mi történt köztük az apjával épp az imént. Nem akartam, hogy
zavarban érezze magát.
Ahogy az Amelia’s bejáratához közeledtünk, megpillantottam egy
lenyitható tetejű, harsánypiros Volkswagen Bogárt Marlow-val,
Ellie barátnőjével a volán mögött, ami éppen leparkolt az út
közepén. Ráfeküdt a dudára, majd tölcsért formálva a kezéből a
vörös ajkai körül – melyek ugyanolyan színben pompáztak, mint az
autója –, elkiáltotta magát:
– Gyerünk! Hétvége Bernie-nél!
Az információim szerint Ellie egyik osztálytársa, Bernie Folger
végzős bulit tart a szülei nyaralójában Wildwoodban, New Jersey-
ben. De mielőtt elhangzott volna a szokásos kérdés, közöltem vele:
– Nem mehetsz egyedül.
Tommy éppen ekkor lépett ki a kávézóból.
– Tommy akár velünk is jöhetne! – üvöltötte Marlow. – Még
vezetni is hagyom, mert egy átkozottul jószívű csaj vagyok.
Tommy a szemembe nézett, és mindketten bólintottunk. Ellie
megölelte az apját és elköszönt tőle, majd felém fordult, és félénken
odalibegett hozzám a pántos magas sarkújában.
– Nos… akkor holnap, Logan.
Aztán az autóhoz sietett és bemászott hátra. Ahogy Tommy az
autó felé tartott, elhaladt mellettem, és meglapogatta a karomat.
– Mr. Hammondnak látogatója van.
Majd beült a volán mögé, és hármasban elhajtottak.
Kinyitottam az ajtót Mr. Hammond előtt, majd én is beléptem a
kávézóba. Ekkor pillantottam meg a vörös hajú látogatót, akit
Tommy említett.
70
 Ellington negyedik grófja felemelkedett a székéből.
Ránk mosolygott, úgy, ahogy mindig is szokott – melegen –, s
közben a kezét nyújtotta.
– Mr. Hammond. A nevem Simon Barrister. Örülök, hogy
találkozhatunk. Szeretnék üzletről beszélgetni önnel, egy olyan
üzletről, ami mindkettőnk számára elegendő nyereséget termelne.
Eric Hammond kezet rázott a gróffal.
– Milyen üzlet, Simon?
Ellington úr kék szeme felcsillant:
– Nos, a pitékről lenne szó.

71
 HATODIK FEJEZET

LOGAN

Tíz hónappal később

Egy királyi esküvő bármikor nagy eseménynek számít, de ha a

királyi esküvő egy korábban koronázott herceg házasságkötését
jelenti, aki feladta a trónt egy amerikai lányért, aki nélkül nem tudna
élni, az kész őrültekháza.
Ami pedig engem illet, kiemelt fontosságú esemény volt ez a
számomra, az érzékszerveim magas készültségi fokozaton
üzemeltek. Tele volt minden a sajtó embereivel, arisztokratákkal,
előkelőségekkel és hírességekkel. Valójában ez a mi munkánk, az
ilyen pillanatokra készített fel a tréning, amit elvégeztünk.
A biztonsági előkészületeket már hónapokkal az esemény előtt
tervezni kezdjük, mintha háború készülne. Mindenki tudja a
feladatát, mindenkinek megvan a helye. Ma este Nicholas hercegre
kell vigyáznom. Jóllehet soha nem távolodik el messzire Oliviától,
de rá is külön ember, Tommy vigyáz. Olivia, aki már hercegnő, úgy

72
ragyogott, akár egy diszkógömb. Csupa fehér selyem és rengeteg
ékszer borította a testét. Nicholas mosolya pedig fényesebb volt,
mint Olivia fején a tiara.
Az egész Palota sugárzott a pár boldogságától, és ma este, amikor
vacsoránál a házasságkötést ünneplik, a herceg teljesen mámoros
állapotba került.
Jóllehet az egész helyiséget az ellenőrzésem alatt tartottam,
mindig tudtam, hogy a pár éppen hol tartózkodik. Így hát, amikor
Nicholas felemelte a kezét és magához intett, azonnal reagáltam.
– Uram? – hajtottam fejet előtte.
– Hamarosan visszavonulunk a szobánkba, de Olivia aggódik
Ellie miatt.
Őt is szemmel tartottam egész este.
Pillanatnyilag a bárnál volt a tagadhatatlanul gyönyörű,
pezsgőszínű, selyem estélyi ruhájában, ami szépen kirajzolta az
alakját a megfelelő helyeken.
Vagyis… lehet, hogy inkább a legrosszabb helyeken, ami engem
illet.
Egyik előkelő kinézetű srác a másik után kínálgatta itallal,
felkérték táncolni vagy próbáltak jó benyomást tenni rá a
családfájukkal.
Idióta seggfejek.
Ellie pedig boldogan élt a Wesscóban megengedett, tizennyolc
éves kor utáni alkoholfogyasztásra vonatkozó törvény adta jogával.
Marty is ott volt mellette, ivott és nevetgélt – akárcsak Ellie apja –,
bár ő nem ivott. A szkepticizmusom ellenére tíz hónapja egy kortyot
sem ivott. Ellie középiskolai ballagása óta. Elkezdett dolgozni,
73
találkozókra járt itt Wesscóban, és józan volt. Örültem neki és
mindannyiuknak.
– Ellie is a védelembe vett személyek listáján van. Biztosra
akartak menni, nehogy valami baja essen.
Megnéztem, hogy ki felel érte ma este, csak hogy
megbizonyosodjak róla, jó kezekben van.
Olivia a húgára pillantott.
– De te sokkal jobban ismered őt, hallgat rád. Ha még fent marad,
miután apánk elmegy aludni, jobban szeretném, ha te figyelnél rá.
Nicholas szemébe néztem.
– Ma este már nem fogjuk elhagyni a szobánkat… – az arájára
kacsintott –, de az is lehet, hogy napokig. Mindketten nyugodtak
leszünk, ha tudjuk, hogy te vigyázol Ellie-re.
Felemeltem a kezemet.
– Gondoskodom a biztonságáról. Emiatt nem kell aggódni.

– Mondd csak, Ellie Hammond – szólalt meg Henry –, már legálisan

űzöd?
Ellie elvigyorodott, és felemelte a martinispoharát.
– Hivatalosan is tizennyolc.
Henry herceg, Nicholas öccse és egyben Wessco koronázott
hercege felhúzta a szemöldökét.

74
 – Te jó ég! Akkor gyakorlatilag szabad préda vagy. – Aztán
sóhajtott egyet és Ellie-re nézett. – Kár, hogy már rokonok vagyunk.
Jóllehet, sok ősömet nem zavarta az ilyesmi, a vérfertőzés nem az én
stílusom.
Ellie bólintott.
– A fenébe.
– De – Henry felemelte az egyik ujját – ez nem jelenti azt, hogy
nem érezhetjük jól magunkat együtt. Megmutatom majd neked
Wessco legszuperebb részeit. Az izgi és a nem túl izgi dolgokat, és
mindent, ami a kettő között van. Mit szólsz?
Ellie odavolt az izgalomtól.
– Számíthatsz rám…
– Elég – léptem közéjük. Határozott voltam és ellentmondást nem
tűrő. – A nővéred azt szeretné, ha visszavonulnál a szobádba –
mondtam Ellie-nek.
– Velem lesz – szabadkozott Henry.
Nem vette észre, hogy ezzel csak ront a dolgokon.
– A bátyja külön felhívta rá a figyelmemet, hogy ne bízzam a
gondjaira Ellie-t.
Henry, úgy tűnt, megbántódott. A szeme a bátyját kutatta a
teremben.
– Ez a nyavalyás… többé nem bízom benne. – A fejét csóválta. –
De még az a szerencsénk, hogy a bátyám és Ellie nővére teljesen el
lesznek foglalva a maguk kis szórakozásával. És amiről nem tudnak,
az nem fáj nekik.
Kockázatos helyzet volt ez. Egyrészt Henry herceg a főnököm,
immáron Nicholasnál magasabb rangú. Másrészt viszont
75
fékezhetetlen, önpusztító és felelőtlen. És a vadiúj rangja már most
veszített a fényéből. Úgyhogy nem létezik, hogy az édes Ellie-t a
gondjaira bízzam.
– Kérem, mérlegeljen, felséged!
Az arcára vegyes arckifejezés ült ki: kicsit meglepődött, hogy
ellentmondtam neki, ugyanakkor tisztelet suhant át rajta. Henry több
morális hiányossággal rendelkezett. Képtelen volt reálisan látni saját
magát és a hibáit.
Egy királyi balfék, de legalább elismeri.
– Elviszem Ellie-t a Kanos Kecskébe. St. James ügynöknek pedig
semmi miatt nem kell aggódnia. Az egész biztonsági csapatot
meghívom. Iszunk egy-két pohárral – vagy néhány tucattal –,
elénekelünk pár dalt, és minden rendben lesz.
– Hát ez igazán jól hangzik! – csapta össze Ellie a kezét. Aztán
felém fordult, és szívszaggató tekintettel nézett rám.
– Elmehetünk? Kérlek!
Láthatólag szórakoztatta a jelenet Henry herceget, ahogy Ellie a
válaszomra várt. Mert hivatásos szarkeverő is. Ez a munkája, ennek
él: felkavarja a szart, aztán hátradől és végignézi, amint mindenki
összekeni magát vele.
– Gyerünk, Logan – nyafogott Ellie könyörgő hangon.
Henry vigyorogva ölelte át Ellie vállát.
– Így van, gyerünk, Logan!
Csirkefogó.

76
Két órával később Ellie Hammond, az új Fairstone hercegnőjének
húga és Wessco jövendő királya a Kanos Kecske színpadán
karaokéztak. Együtt. Körbeugráltak és a Ramonestól az I Wanna Be
Sedated című számot énekelték.
Hát ide jut ez az istenverte királyság.
Hál’ istennek, Evan Macalisternek, a Kanos Kecske tulajának
sikerült távol tartani a sajtót. Miután véget ért a dal, a pár visszatért
a bárhoz, ahol Henry haverjai üvöltöztek. Egy magas, karcsú, barna
hajú nő, aki egész este a herceg csípőjéhez volt nőve, odacsusszant
mellé, és a fülébe súgott valamit.
Pontosan számontartottam az alkoholmennyiséget, amit Ellie az
este folyamán fogyasztott: három Martini a vacsoránál, aztán négy
whiskey a kocsmában, és éppen most gurította le az ötödiket, mintha
vizet ivott volna.
– Akár egy viking! – bátorította Henry.
– Éljenek a vikingek! – kiáltotta Ellie.
Amikor Henry herceg kikérte a következő italt, átvágtam magam
a tömegen, és Henryhez léptem.
– Eleget ivott – mondtam neki halkan.
– Jól érzi magát – felelte, és legyintett egyet a levegőbe.
– Még csak egy kislány – folytattam.

77
 Ellie védekezésbe fogott. Az ujjával megbökte a karomat, és
dadogni kezdett: – Hé! Ezt zokon veszem. Éter felnőtt vagyok. Éter.
Ööö… É-rett. – Oldalra billentette a fejét és levegőért kapkodott. –
Te jó ég! Csak most tűnt fel, hogy alig egy betű különbség van a két
szó között! Ez milyen furcsa!
Ismét Henry herceg felé fordultam.
– Ahogy mondtam is… az több volt, mint elég.
A bárpultnak dőlt, és két ujját kinyújtva Ellie felé hajolt.
– Ellie, hány ujjamat látod?
Ellie hunyorgott és összpontosított, míg végül elkapta Henry
kezét és megfogta, hogy ne mozogjon.
– Négyet.
– Nagyszerű válasz!
– Eltaláltam? – kérdezte Ellie reménykedve.
– Nem. Ha eltaláltad volna, akkor most igazán aggódnék – felelte
Henry, aki ezt követően a bárpultra csapott a tenyerével. – Még egy
kört!
Ellie ekkor esett le a székről. Elkaptam, mielőtt még a padlón
landolt volna, de éppen csak odaértem. Aztán Henryre pillantottam.
– Nos… az is lehet, hogy ma estére elértük a limitünket. – Ellie
karjára tette a kezét, egy kicsit megemelte az állát, és azt mondta: –
Mindig kiemelt fontossággal bír, hogy az ember képes legyen a saját
lábán kisétálni a kocsmából. A méltóság mindenekelőtt.
Ellie képtelen volt tartani a fejét, végül a vállamra hajtotta. – Jó’
vagyok – sóhajtotta, s éreztem alkoholos leheletét a bőrömön.

78
A Palota csendes volt, amikor a hármas fogat – Henry, Ellie és
Henry női kísérője – bebukdácsolt a hallba és onnan Ellie
lakosztályába. Nevetgéltek és sutyorogtak, miközben összevissza
botladoztak. Kinyitottam előttük az ajtót, majd leroskadtak a
nappaliban lévő székekre és a kanapéra.
Henry Ellie-t nézte, s a tekintete tisztábbnak tűnt, mint amilyen a
kocsmában volt.
– Ki akar kártyázni? – kérdezte, és megtapogatta a zsebét. –
Valahol van nálam egy pakli.
A barna hajú nő lebiggyesztette az ajkát.
– Fáradt vagyok, Henry.
Úgy tetszett, veszélybe került az esti szex.
Henry Ellie felé mutatott.
– Nem hagyhatom itt csak úgy. Még képes lesz álmában Janis
Joplint játszani. Nicholas pedig szó szerint meg fog ölni, és nem lesz
más választásom, mint hagyni neki.
Ellie szomorúan rázta a fejét.
– Janis Joplin – micsoda hang.
Majd elsírta magát.
– Ez annyira szomorú.
A kezével eltakarta az arcát, és zokogott.
– Pedig hogy szerette Bobby McGee-t!

79
 A fenébe!
Ha végzek Henryvel, Nicholasnak már nem sok dolga lesz, ha
meg akarja ölni.
Hogy visszatartsam magam egy főbenjáró vétség elkövetésétől,
inkább önként vállalkoztam:
– Majd én vigyázok rá, felség. Egész éjjel műszakban vagyok, és
Nicholas herceg is azt akarta, hogy tartsam szemmel őt.
Rám nézett, majd Ellie-re.
– Nem is tudom…
Ellie felemelte a fejét – végre befejezte a sírást –, majd
odabotorkált mellém és megölelte a karomat. Sóhajtott egyet,
beleszagolt és gyakorlatilag a magáévá tette.
– Nyugodtan itt hagyhatsz Logannel. Ő az én hősöm.
Henry gyanakvón tartotta a fejét.
– Szóval így állunk?
– Aha. – Ellie sóhajtott és a karomat simogatta. – Az én jóképű,
dühös őrzőangyalom.
Jézusom!
A szőke herceg a szemembe nézett – és azt latolgatta, érdemes
vagyok-e rá – úgy, ahogy férfi a férfi szemébe néz. Álltam a
tekintetét, nem is pislogtam. Egy pillanattal később Henry bólintott,
a kanapé karfájára csapott és felállt.
– Nos, nekem ennyi elég is.
Ellie összecsapta a kezét.
– Ez az!
És kis híján a kandallóba esett.
Odavezettem az egyik fotelhez.
80
 Henry játékosan meghajolt Ellie előtt, kezébe vette a kezét, és
csókot lehelt a kézfejére.
Ellie kacagott.
– Köszönöm a mai estét.
Henry térdre rogyott előtte.
– Jól érezted magad? Jobban, mint valaha? Vigyáznom kell a
hírnevemre.
Ellie bólintott, mosolygott, de alig tudta tartani magát.
– A legeslegjobban. Imádok itt lenni, és tudom, hogy nagyszerű
király lesz belőled.
Henry furcsa arckifejezést öltött. Szomorú volt és sóvárgó.
– Jószívű lány vagy, Ellie. El kell menned innen, amilyen hamar
csak tudsz.
Henry egyet pislogott, és már vissza is tért az arcára az
udvaribolond-mosolya. Odanyújtotta Ellie-nek az öklét.
– Üdvözöllek a családunkban!
Ellie megpróbálta eltalálni Henry öklét az övével… de nem
sikerült, és majdnem orrba verte a leendő királyt.
Henry nevetett, majd megfogta Ellie csuklóját, és segített neki
összeöklözni.
Aztán felállt, biccentett egyet felém, átölelte a hölgyet és kisétált
a szobából.

81
– Logan?
– Igen.
– Mikor van a szülinapod?
– Június hetedikén.
– Hm. Logan?
– Hm?
– Hány éves vagy?
Gondolkodás nélkül válaszoltam.
– Huszonhárom.
– Aha.
Már vagy félórája így ment ez. Ellie a kasmírmintás, antik
kanapén üldögélt, az üres kandallót bámulta, én pedig ott ültem
mellette. Levettem a cipőjét, de egy mozdulatot sem tett annak
érdekében, hogy elmenjen lefeküdni. De jobb is, ha még üldögél egy
kicsit.
– Logan?
– Igen?
– Mi a kedvenc színed?
– Nincs olyanom.
– Mindenkinek van.
– Akkor a kék.
– Világos- vagy sötétkék?
Ismét gondolkodás nélkül rávágtam.
– A világoskék.
Ellie felém fordította álmos fejét. Egyre lassabban pislogott a
hosszú szempilláival.
– Az én szemem is világoskék.
82
 Ezen elgondolkodtam egy pillanatra.
– Valóban.
Amióta ismertem Ellie Hammondot, amióta a közelében voltam,
próbáltam mindenfelé nézni, csak rá nem. Ez is a munkám része. De
ebben a pillanatban, csupán néhány centire tőle, nem lehetett
máshová nézni, csak őrá.
Így hát ránéztem.
A nyaka kecses volt, a válla egyenes és törékeny, a bőre
bársonyos és puha, s az arca rózsás. A szemöldöke világos és szép
ívű, a szeme kerek és mélyen ülő. A tekintete intelligens, s egy
csipetnyi csintalanság bujkált benne. Az arcát szeplők tarkították…
imádnivaló halvány kis szeplők, melyek a kecses orrán is láthatók
voltak.
– Logan?
– Igen?
– Nem érzem jól magam.
Hát igen. Ezt már vártam.
– Ne aggódj. Amint sikerül kihánynod azt, ami a gyomrodban
van, jobban leszel.
Eltorzult a gyönyörű arca.
– Hát, ez nem hangzik túl jól.
– Nem.
Néhány pillanatig Ellie gyors szuszogását lehetett hallani a
szobában.
És aztán:
– Logan?
– Igen?
83
 – Merre van a mosdó?
Eltakarta a száját, és az egész teste megrázkódott, ahogy felfordult
a gyomra. Gyorsan a karja alá nyúltam és segítettem neki felállni,
majd kivezettem a mosdóba. Ahogy átlépte a küszöböt, odaborult a
nyitott tetejű WC fölé. A karjával átölelte az ülőkét, és elárasztotta a
gyomrában fel nem szívódott alkohollal.
Megmarkoltam a haját és hátratartottam, közben pedig a másik
kezemmel óvatosan a hátát simogattam, és vigasztaló szavakat
mondtam neki. Jóllehet szokásommá sosem vált, de voltam már én
is ilyen állapotban – nem is egyszer –, és tudom, milyen pocsék
érzés.
Néhány hasonló kör után úgy tűnt, kiürült a gyomra. Ellie kezébe
adtam pár zsebkendőt, amibe beleköhögött és a száját törölgette
vele, miközben a falnak támaszkodott.
Odanyúltam, hogy lehúzzam a WC-t, mire Ellie felnyögött.
– Ez undorító. Undorító vagyok.
– Ezt fejezd be! – feddtem meg.
Egy kis idő múlva felém fordította a fejét, a száját még mindig
zsebkendővel takarta.
– Oda tudnád adni a fogkefémet és a fogkrémemet? Meg hoznál
egy pohár vizet is?
Bólintottam és úgy tettem, ahogy kérte. Világos rózsaszín volt a
fogkeféje, ugyanaz az árnyalat, mint a körömlakkja a kezén és a
lábán. Miután megmosta a fogát és kiöblítette a száját, visszatettem
mindent a mosdókagylóhoz.
– El tudsz sétálni a szobádig, vagy szeretnéd, hogy bevigyelek?
Egy grimasszal az arcán behunyta a szemét.
84
 – Képes vagyok rá.
Felsegítettem a padlóról, és szorosan fogtam, miközben
átbotorkált a szobán.
– Meleg van. – Felnyögött. – Megsülök.
Aztán hátralépett, és ledobta magáról a csinos selyemruháját,
mely a lábánál landolt. Nem volt rajta más, mint egy apró,
krémszínű bugyi és színben hozzá illő csipkés melltartó.
Elfordítottam a fejemet, de nem voltam elég gyors. Csinos lába,
lapos hasa, szív alakú feneke és huncutul tökéletes melle beleégett
az agyamba.
Ellie mellbimbói sötét rózsaszínűek – különlegesen mély
mályvaszínűek. Nyomorult gazembernek éreztem magam, amiért
tudomást szereztem erről.
Másrészt viszont… valami teljesen mást is éreztem.
A torkom összeszorult, mert most első alkalommal Ellie
Hammond egyáltalán nem tűnt kislánynak.
Felmászott a hatalmas ágyra – a csinos feneke az ég felé állt –,
majd összerogyott a közepén. Megfogtam a takaró szélét, ami az ágy
lábánál volt, és ráterítettem. Mindkettőnk érdekében betakartam.
– Logan?
– Igen?
– Nem fekszel ide mellém?
Lefeküdni egy félmeztelen nő mellé, aki úgy néz rám, mint egy
fagylaltra, amit alig vár, hogy elnyalogasson. Mi baj lehet?
Henry elítélő szeme bámult rám odabentről a fejemből.
– Szerintem nem…

85
 – Fogd meg a kezem – könyörgött halkan. – Ha megfogod, azzal
megállítod a pörgést.
Olyan volt, mintha kétfelé szakadtam volna, mintha két
különböző irányba tartanék. A kábult, megkérgesedett felem azt
mondta, hogy ne tegyem, túl veszélyes és felesleges is lenne. De a
másik, fiatalos énem – ami elgyengült és egyáltalán nem praktikus
szemmel nézte az eseményeket – azt mondta, hogy szeretne
megadni ennek a lánynak a világon bármit.
Ellie halkan felnyögött. Olyan csinosnak és elesettnek tűnt, hogy
nem tudtam megtagadni tőle.
Felmásztam az ágyra, és hanyatt feküdtem. A fejünk fölé
magasodó baldachin aranyozott oszlopait bámultam, bárányokat
számoltam, és felidéztem a gépkarabély összeszerelésének lépéseit,
hogy eltereljem a figyelmemet a csábító tiltott gyümölcsről, aki ott
feküdt mellettem.
Ellie kihúzta a karját a takaró alól és megérintett, én pedig nem
gondolkodtam tovább, megfogtam a puha kezét a kérges kezemmel.
– Köszönöm. – Ellie felsóhajtott, s egy kicsit megnyugodni
látszott a csukott szemhéja alatt.
Közelebb kúszott, az összefonódott kezünket a hasamra tette, s
nekem nyomta a ruganyos kis testét. A péniszem megkeményedett
és felágaskodott.
Pihenj! – mondtam a vadállatnak.
– És most aludj – mondtam halkan. – Itt vagyok.
– És soha nem hagynád, hogy bármi rossz történjen velem, ugye?
Becsuktam a szemem és nagyot nyeltem. Valami ismeretlen és
nevén nem nevezhető érzést éreztem a mellkasomban.
86
 – Soha.
De egy perccel később, amikor Ellie-re tekintettem, a szeme
nyitva volt és engem nézett. Az írisze sötétebb kék volt, sokkal
mélyebbnek látszott ebben a fényben.
– Mindig ezt teszed – suttogta.
– Mit?
– Megmentesz.
Elmosolyodtam, de csak egy kicsit.
– Nem bánom.
– Mert ez a munkád? – kérdezte.
– Igen.
– És azért is, mert egy picit legalább kedvelsz? Csak egy icipicit?
Nevetés csiklandozta a torkomat.
– Csak egy icipicit.
Megnedvesítette az ajkát, s közben még mindig engem nézett.
– És talán azért, mert amikor megmentesz, az olyan érzés…
mintha hozzád tartoznék? Még ha csak egy kicsit is?
Tudtam, hogy mit kellene válaszolnom erre, de képtelen voltam
azt a feleletet adni. Amúgy sem fog emlékezni semmire. Szóval
válasz helyett hagytam, hogy az ujjam lassan megcirógassa a csinos
arcát, a halántékától indulva egészen az álláig. Mintha jogom lett
volna megérinteni. Mintha hozzám tartozott volna.
– Így van, Ellie.
Sóhajtva behunyta a szemét. Aztán olyan sokáig csukva tartotta,
hogy azt hittem, elaludt. De aztán ismét megszólalt.
– Logan?
– Igen?
87
– Egy szép napon… én is szeretnélek megmenteni.

88
 HETEDIK FEJEZET

LOGAN

Hét hónappal később

Leparkoltam a terepjárót a lakás előtt, aminek Ellie megadta a címét.

Egy új lakás volt. Új szemeszter, új lakás – mondta.
Az esküvő után Nicholas herceg és Olivia hírneve Ellie
Hammondra is keményen rátelepedett. Egy fiúkból álló
rajongócsoportja verődött össze, és még a melle is egy külön oldalt
kapott a Twitteren: @Elliecici – ami nem volt túl eredeti. A szarrágó
paparazzók bármilyen alkalmat felhasználtak, hogy
rázoomolhassanak Ellie bizonyos testrészeire. Halálra idegesítettek.
Többször is vissza kellett fognom magam, hogy ne dugjam fel a
fotós seggébe a teleobjektívjét.
Ellie a nővérével és annak férjével élt az esküvő óta egy exkluzív
toronyházban, ami megkönnyítette a biztonsági feladatokat. De hogy
Ellie miért akart elköltözni, az rajtam kívül álló ok volt, és hogy

89
miért éppen novemberben, amikor farkasordító hideg volt odakint,
az külön rejtélynek számított.
Tommy mintha olvasott volna a gondolataimban.
– Nicholas herceg és a nővéred lakosztályánál elegánsabb hely
nem létezik. Mondd meg nekem, miért akarsz elköltözni?
Ellie felsóhajtott.
– Ha hiszitek, ha nem, Nicholasszal és Oliviával nem olyan
könnyű együtt élni. Friss házasok és egymásba vannak zúgva. A
szerelmük olyan, mint egy tündérmese. Mintha ők lennének
Hófehérke és a Herceg. Úgy érzem, hogy elpusztulok egyedül.
Annyira nyomasztó!
– Szóval akkor mi vagyunk a törpék? – kérdezte Tommy.
Felemeltem a kezemet.
– Stipi-stop, Szende!
Ellie nevetett és kinyitotta az ajtót, ahelyett, hogy megvárta volna,
hogy megtegyem helyette. Utálom, amikor ő nyitja ki. A járdán
értem utol, majd Tommy is kimászott, és Ellie másik oldalán
csatlakozott hozzánk. Mindhárman a hatalmas, kocka alakú épületet
néztük, ami Ellie új otthona lesz.
Annyira csúnya volt, lehangoló! Mintha elfelejtették volna
befejezni.
– Biztos vagy benne, hogy ez az a hely? – kérdeztem.
Ellie felkiáltott:
– Ez az! A legtökéletesebb hely.
– A legtökéletesebb hely, hogy felakassza magát az ember.
– Ne vicceljetek már – legyintett rám. – Gyerünk! Vigyük a
dobozokat!
90
 Kivettük a dobozokat a terepjáróból, és besétáltunk. Odabent csak
még elkeserítőbbnek tűnt a helyzet. A folyosó ázottkutya-szagtól
bűzlött, a lakásban egyetlen kis szoba volt, s a falról hullott a
vakolat. A padló néhány helyen rohadozott. A konyhában a legtöbb
szekrényről hiányzott az ajtó. A felszerelések ősrégiek voltak,
minden csupa zsír. A hely mintha arra várt volna, hogy lángra
lobbanjon.
És Ellie nem kifejezetten elővigyázatos a gyertyáival.
Letettem a kezemben lévő dobozt, és halkan odasúgtam
Tommynak.
– Megyek, beszélek a herceggel.
Bólintott.
– A számból vetted ki a szót.
Ellie-re mutattam.
– Ne hagyd egyedül!
Tommy nevetett.
– Ezen a helyen? Tesó, még csak pislogni sem fogok.
Nem sokkal ezután már a toronyházban ültem a könyvtárban,
szemben velem Nicholas.
– Ellie új lakásáról van szó. Látta már?
Elvigyorodott.
– Tegnap este egész vacsora alatt erről mesélt. Nagyon
izgatottnak tűnt, hogy végre egy kis függetlenséghez jut és a saját
lábára állhat.
– De nem látta még a helyet személyesen, ugye? – folytattam.
Megállt a keze, nem szöszmötölt tovább a papírokkal.
– Nem. De a hangjából ítélve azt hiszem, lehet, hogy látnom kéne.
91
 – Minél hamarabb, annál jobb.
Felállt a székéből, én pedig követtem a nappaliba, ahol Olivia az
új jótékonysági esemény papírjait bogarászta. Amióta Lord
Ellington megszerezte Ellie anyjának receptjét és olyan
gyorsasággal kezdte árusítani a pitéket, amilyen sebességgel csak
lehetett, a kávézó azóta nem szolgált fel pitét. Helyette meleg ételek,
hideg szendvicsek és forró kávé várta azokat, akik csak beléptek a
kávézóba.
Nicholas Olivia felé nyújtotta a kezét.
– Autókázzunk egyet.
Olivia felállt, s adott egy puszit Nicholas szájára.
– Hová megyünk?
– Ellie új lakásba költözik ma, meg kell néznünk.
– Azt mondta, hogy szeretné, ha várnánk ezzel, amíg
berendezkedik.
Nicholasszal találkozott a tekintetünk a felesége csinos feje felett.
– Hát lepjük meg. A húgod szereti a meglepetéseket.

Amikor Olivia átlépte a lakás küszöbét, a szeme kikerekedett.

Láthatólag nem csupán Ellie lepődött meg.
Furcsa, pattogó hangokat hallottunk, ami remélhetőleg egy másik
lakásból jött.

92
 – Sziasztok! – köszöntötte Ellie a nővérét és a sógorát. – Nem
akartam, hogy ide gyertek, míg mindent el nem rendezek. Mit
gondoltok? Hát nem nagyszerű?
Nicholas arról volt ismert, hogy mindig tudta, mit mondjon, de ez
alkalommal ő is csak kereste a szavakat.
– Ez… valami…
Oliviától csak annyi tellett:
– Azta!
Ismét az a durrogó hang hallatszott. Mielőtt megjegyezhettem
volna, Nicholas megkérdezte:
– Mi ez a hang…?
– Lövés hangja – szólalt meg Tommy. – Minden húsz percben
lehet hallani. Ez a szegény ember harangja.
Egy szakállas csavargó, aki egy koszos, agyonhordott
ballonkabátot leszámítva meztelen volt, bekukucskált, majd beintett
az ablakon.
Visszaintettem.
– A szomszédok barátságosnak tűnnek.
Olivia odamasírozott az ablakhoz és lehúzta a reluxát, mire az
egész leszakadt.
Lehet, hogy fel kéne újítani ezt a helyet? Vagy inkább porig
rombolni.
– Miért van itt ilyen hideg? – kérdezte Nicholas.
Ellie elfintorodott.
– Nos, van egy kis gond a fűtéssel.
– Miféle gond?
– Hát az, hogy nincs.
93
 Ellie felemelte az ujját.
– De semmi gond. Van egy tervem.
Nicholas összeráncolta a homlokát.
– Alig várom, hogy halljam.
– Arra gondoltam, hogy beszerezhetnék egy kültéri tűzrakóhelyet,
és odatehetném az ablak alá, hogy a füst kimenjen az ablakon.
– Egy tűzrakóhely? – ismételte Nicholas.
– Nos – folytatta Ellie –, te is tudod, hogy az őslakos amerikaiak
tüzet gyújtottak a jurta belsejében, és a füst a középen lévő kis
lyukon távozott – magyarázta.
– Jurta? – értetlenkedett Tommy.
– Na jó – mondta Nicholas. – Tommy, legyen szíves, hozza
azokat a dobozokat. Logan, maga pedig azokat ott a másik oldalon.
Én pedig ezt viszem – mondta, és felemelte a két nagy dobozt, ami a
lábánál hevert.
– Mit csinálsz? – kérdezte Ellie.
– Nem fogsz itt maradni – közölte vele Nicholas.
– Tudom, hogy nem tökéletes…, de én szeretem – nyafogta Ellie.
– Találunk neked egy másik helyet, amit szerethetsz. Sőt, ha
akarod, megkérem a tulajt, hogy vegye ki a kéményt, ha ez boldoggá
tesz, de itt akkor sem maradhatsz. Szó sem lehet róla.
– De…
– Te jó ég! – sikította Olivia, és ugrott egy nagyot. – Ott egy
patkány! Egy hatalmas patkány!
– Ne bántsd! – kiáltott rá Ellie. – Már láttam korábban is. Meg
akartam próbálni etetni. Már el is neveztem Rémynek a L’ecsóból.
Olyan édes.
94
 – Rémy mindjárt nem lesz olyan aranyos, amikor álmodban
leharapja a lábujjadat – jegyeztem meg.
Rám szegezte az ujját. Édes volt és egyszerre dühös.
– Ezzel nem segítesz.
Olivia elkezdett bepakolni a dobozokba, mire Ellie odaugrott
hozzá.
– Várj, Liv! Támogatnod kell, a húgod vagyok.
– Nem maradhatsz itt, Ellie. Semmi esetre sem.
– De hiszen ennek a helynek bája van – nyafogta Ellie.
– Szerintem te összekevered a bájt az üzenettel, amit egy
sorozatgyilkos az áldozatai vérével írt fel a falra, amikor itt
rejtegette a hullákat.
Ellie mogorván nézett a nővérére, és a fejét csóválta.
– Hozzámentél egy herceghez, és rögtön elpuhultál, Liv.
Olivia nevetett.
– Soha nem voltam nagy rajongója Rémynek. Soha. – Az
újdonsült hercegnő az ajtó felé mutatott. – Gyerünk!
Aztán követte a férjét és Tommyt kifelé az ajtón.
Becsuktam a lábamnál lévő dobozt és felemeltem. Ellie a szoba
közepén állt, és szomorúan körbepillantott. Meg sem szólalt, és
olyan… aprónak meg lehangoltnak tűnt az üres lakásban.
Odamentem a háta mögé.
– Lesz majd egy másik hely.
A lilára színezett szőke tincse csak úgy rázkódott, miközben
nemet intett.
– De nem olyan, mint ez.
– Hanem jobb. Szebb, biztonságosabb. Ennél jobbat érdemelsz.
95
 Ekkor megfordult és nekem esett. A füle hegye rózsaszín lett, az
arca pedig vörös a dühtől.
– Bemártottál Nicholasnál! – sziszegte.
Ott volt bennem a kisördög. Szerettem volna kicsúfolni,
játszadozni vele, mint amikor a fiúk rángatják a lányok haját, csak
hogy lássam, hogyan reagál.
– Igen, így volt.
Ellie összefonta a karját. Egy édes, fortyogó fúria volt, egy cica,
aki éppen most fedezte fel, hogy vannak karmai.
– Nem gondoltam, hogy ilyen önző vagy, Logan.
Megvontam a vállamat.
– Most már legalább tudod.
A mellkasomnak szegezte az ujját.
– Örökös feketelistára kerültél, kishaver. Ezt nem bocsátom meg
neked. Soha.
Közelebb hajoltam hozzá, és halkan azt mondtam:
– Ha mostantól fogva a hátralévő éveidet úgy éled, hogy nem
bocsátasz meg nekem, nyereségként fogom elkönyvelni.
Kinyújtotta rám a nyelvét, majd megfordult és elmasírozott.
Istenem, még a nyelve is vonzó.
Valaki térítsen észhez!

96
 NYOLCADIK FEJEZET

LOGAN

Hat hónappal később

Ellie visszaköltözött a biztonságos toronyházba, ahol Nicholas

herceg és Olivia lakott. Az életük ment tovább: közösségi
események, nyilatkozatok, alkalmanként uralkodói kötelességekkel
tarkítva. Az idejük többi részében pedig azon dolgoztak, hogyan
terjesszék ki az Amelia’s jótékonysági étkeztetését. Eric Hammond
már majdnem két éve absztinens volt, belevetette magát a
jótékonykodásba, ezenkívül főzött, mosogatott, beszélgetett az
alkalmazottakkal és a támogatókkal – és azt tette, amire éppen
szükség volt, hogy zavartalanul működjön a kávézó.
A sajtó folyamatosan ott nyüzsgött a királyi pár körül.
Rendszeresen cikkeket írtak róluk, amiknek semmi közük nem volt
az igazsághoz. De Nicholas boldog házasságban élt, és elégedett az
amerikai életével. Olivia, Ellie és az apjuk pedig teljesen
alkalmazkodtak új életükhöz.

97
 Ellie közben alkalmanként… randizott… rengeteg bosszúságot
okozva ezzel a számomra.
Nyeszlett, fontoskodó, értéktelen pasik voltak Ellie ideáljai. Pedig
Ellie Hammond kitüntetés lehetett volna bárki számára, ehelyett
viszont túl olcsón adta magát. Szörnyen éreztem magam, amikor egy
újabb fickó jelent meg a színen, és aztán még annál is borzasztóbb
lett a hangulatom az elkövetkezendő hetekben, amikor együtt lógtak.
Tommy folyamatosan azt kérdezgette, hogy mikor következem én,
mire általában elküldtem a fenébe.
Nagyon is élvezte a mókamester szerepét, de túl nagy volt a szája.
Aztán egyik éjjel, amikor Ellie az éppen aktuális csávójával töltött
randiról tért haza, nemcsak dühös lettem, hanem egy pillanat alatt
kikeltem magamból.
– Az a köcsög fasz! – hallatszott.
Nem voltam egyedül.
Nicholas, Tommy és jómagam berohantunk a nappaliba, ahol
Olivia épp a komornyikért kiáltott.
– Hol van a baseballütőm? – kiáltotta, majd kinyitotta a szekrényt
és megismételte: – Hol az az istenverte baseballütőm?
– Olivia? – lépett oda hozzá Nicholas. – Mi a…
– Jézus Mária – sziszegte Tommy.
Ellie arcának jobb oldalán egy vörös horzsolás éktelenkedett.
Eleget verekedtem ahhoz, hogy tudjam, mi ez.
Valaki felpofozta.
Ellie.
Valaki kezet emelt rá, amit le fogok vágni. Azonnal megesküdtem
magamban mindenre, ami szent.
98
 – Olivia, nyugodj meg – kérlelte Ellie.
– David – mondta Nicholas a komornyiknak. – Hozzon egy jeges
borogatást, kérem.
A szemem Liamre vándorolt, aki Ellie mellett állt. Ő volt a soros
biztonsági ma este Ellie mellett.
– Mi történt?
– A hallban vártam a kisasszonyra, a lakásban. Ellie teljesen
felzaklatva érkezett – magyarázta Liam. – A srác utána, de ellöktem,
Ellie-t pedig beültettem az autóba és idejöttünk. Csak az autóban
vettem észre, hogy mi történt az arcával.
Nicholas odament Ellie-hez, és lassan az arcához emelte a kezét.
– Szabad?
Ellie bólintott, mire Nicholas óvatosan megvizsgálta a sérülést.
Megnyomta a hüvelykujjával az arcát, azt akarta megtudni, hogy
nem törött-e csontja.
– Jól vagyok – jelentette ki Ellie nyugodtan. – Mitchell ivott pár
sört és néztük a meccset. Tett egy kis pénzt az egyik csapatra,
speciel arra, amelyiket én utálok. A másik csapat pontot szerzett,
mire felnevettem. De csak vicceltem. Mire ő… – Ellie meglendítette
a karját és visszakézből bemutatott egy pofont. Összeszorult a
gyomrom.
– Megpofozott.
Könnyek szöktek a szemébe és elcsuklott a hangja.
– Én… teljesen ledöbbentem. Fogtam a telefonomat és
kirohantam. Végeztem vele. És azt hiszem, hogy a többiekkel is.
Olivia odament a húgához, közel húzta magához, és
megsimogatta szivárványszínű haját.
99
 – Úgy tűnik, nem tört el semmije – mondta Nicholas. Düh
torzította el a hangját, akár egy túl feszesre húzott gitárhúr. – De
azért nem ártana elmenned orvoshoz, Ellie.
– Nincs rá szükség, jól vagyok – rázta meg a fejét Ellie.
– Majd idehívok egy orvost – közölte Nicholas.
– Nem. Én csak… szeretnék egy fürdőt venni és elfelejteni azt,
ami történt. – Majd szipogott egyet. – Jól vagyok. De tényleg.
– És mi a helyzet a rendőrséggel? – kérdezte Olivia keményen. –
Ez támadásnak minősül, és annak a seggfejnek börtönben lenne a
helye.
Ellie feltartotta a kezét.
– Kérlek, Liv! Ha feljelentést teszünk, az benne lesz az
újságokban és felkerül a netre is…
– Kit érdekel az internet?! – fakadt ki Olivia.
De Ellie a szemébe nézett.
– Azt akarom, hogy felejtsük el. És arra kérlek, hogy te is felejtsd
el. Kérlek.
Olivia még makacskodott egy kicsit. Szomorúan, beletörődően
csóválta a fejét.
– Ha ezt szeretnéd…
– Ezt. – Nagyot sóhajtott, és az ujjaival hátrafésülte a haját. –
Most pedig elmegyek lefeküdni. Rendben?
Olivia szeme tele volt aggodalommal.
– Rendben. Akarod, hogy készítsek neked egy csésze teát?
Ellie bánatosan elmosolyodott. Olivia napról napra egyre inkább
hasonlított a férjére. – Nem, nem szeretnék teát. Csak le akarok
feküdni aludni.
100
 Aztán kisétált a szobából.

Miközben Liam Tommyval beszélgetett, Nicholas és Olivia pedig

lehajtott fejjel, halkan társalgott, Ellie után osontam. Éppen a
szobája ajtaja előtt kaptam el.
– Biztosan jól vagy? – kérdeztem.
A hangom meggyötörten hangzott. Sajnáltam őt és fáradt is
voltam.
Kihúzta magát, s kezét a kilincsen tartotta, miközben megfordult.
A szemében könnyek csillogtak.
– Biztosan azt gondolod, hogy ostoba vagyok – suttogta. A
mellkasom fájdalmasan összeszorult.
– Nem gondolom ezt. Sohasem tenném.
Csak pislogott rám, majd egy könnycsepp gördült le az arcán.
– Mindig rosszul döntök. Ideje lenne felnőnöm. Mert ez történik,
ha…
– Figyelj rám, Ellie – vágtam közbe. – Az olyan semmirekellők,
mint amelyik ma este bántott, olyanok, akár a mérges kígyók.
Ártalmatlannak tűnnek. Így működnek. De ez nem a te hibád.
Honnan tudhattad volna?
– Te tudtad volna.
Lehajtottam a fejem.

101
 – Mert nekem az az alapelvem, hogy senkiben sem bízom meg.
Ezzel te nem versenyezhetsz.
Elnevette magát, bár közben szipogott. Majd megszakadt a
szívem.
Ellie nem az a fajta lány, aki leugrik egy szikláról anélkül, hogy
körülnézne. Először nekifutna, aztán amikor elrugaszkodik, a karját
kitárja, a fejét pedig hátraveti. Szabadon, élettől duzzadón vág neki.
És nem hagyom, hogy bárki is elvegye tőle ezt.
– Ellie, te a jót látod az emberekben. Te tudsz bízni. És ez nagyon
jó, nagyon bátor dolog. Ezentúl majd én is jobban figyelek, és nem
hagyom, hogy ez még egyszer megtörténjen. Légy az, aki vagy. A
többit hagyd rám.
Szárazra törölte a szemét.
– Szóval azt akarod mondani, hogy ez olyan Jack és Rose-féle
dolog a Titanicból? Te is ugrasz meg én is…
– Nem. – A kezembe fogtam a kezét, s a hüvelykujjammal
dörzsölgettem a csuklóját. – Te ugrasz, én pedig ott leszek, hogy
elkapjalak.
Lassan közelebb hajoltam hozzá, és adtam egy puszit a
homlokára, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Az
ajkam elidőzött egy kicsit a rózsaszirom puhaságú bőrén,
belélegeztem a narancsvirág illatát, ami egy kis jázminnal
keveredett.
Aztán megfordultam és visszamentem a hallba.

102
A következő biztonsági műszak tizenegykor kezdődött, mint
mindig. Ekkor váltottak le minket Tommyval. Lementünk a lifttel,
de kivételesen nem mentünk haza rögtön, mint ahogy szoktunk,
hanem körbejártuk az épületet és a sétányra nyíló hátsó kijáratnál
vártunk. Tommy rágyújtott és nekidőlt a falnak.
Ránéztem az órámra és elkezdtem visszaszámolni: négy, három,
kettő…
Az ajtó kinyílt, és Nicholas Pembrook tűnt fel. Helytelenítőn
keresztbe fontam a karomat, Tommy pedig kifújt egy adag füstöt.
– Nem – szólalt meg.
– Semmi esetre se, felség – tettem hozzá.
Nicholas rezzenéstelen arccal nézett ránk.
– Fogalmam sincs, miről beszélnek. Csupán egy sétára indultam.
– Ja – nevetett Tommy. – Egy sétára, hogy szétverje annak a
köcsögnek a fejét, aki Ellie-t bántotta.
A herceg vonásai megkeményedtek, mire én Tommyra és
magamra mutattam.
– Erre vagyunk mi.
– Hogy távol tartsuk minden bajtól – tette hozzá Tommy. –
Minket senki nem fogna perbe, nincs vesztenivalónk, még csak egy
ablakunk se, amit bosszúból aztán betörhetnének.
Megvontam a vállamat.

103
 – Mi mindannyian ugyanúgy nézünk ki a sötét ruháinkban, senki
sem tud megkülönböztetni bennünket.
Nicholas ellenkezni próbált, de én folytattam:
– És egy hercegnek ennél jóval nagyobb feladatokat kell
megoldania.
– Miféle feladatokat?
Kinyílt az ajtó, és a lépcső tetején Olivia jelent meg.
Kezében a baseballütővel.
– Például gondoskodhatna arról, hogy a hercegnő kimaradjon
ebből.
A herceg bosszúsan nézett Oliviára, akit mindez nem tántorított
el.
– Mintha maga nem ugyanarra gondolt volna.
– Látszólag mindenkinek egy dolgon jár az agya.
Ekkor Ellie hangját hallottuk meg a földszintről. Karja összefonva
a mellkasán, szigorúan nézett a nővérére.
– Gyerünk, vedd el tőle.
Olivia a szemét forgatta és átadta a baseballütőket.
– Mondtam neked, hogy szeretném elfelejteni. Azt akarom, hogy
ígérjétek meg, itt és most, hogy felhagytok ezzel. – Ellie először a
nővérére nézett. – Liv?
Nem volt elragadtatva, de beadta a derekát.
– Jól van. Megígérem.
Aztán a sógorára nézett. Egy férfi mindig tudja, hogy mikor nem
győzhet.
– A szavamat adom, Ellie.
Aztán minket sem hagyott ki Tommyval.
104
 – Megígérem – mondta Tommy. Keresztet vetett és megcsókolta
az ujjait, majd az égre emelte.
Egyenesen Ellie szemébe néztem.
– Hagyom az egészet.
– Mondd, hogy megígéred – erőszakoskodott Ellie.
– Megígérem.
Néha előfordul, hogy hazudok.
Amint megbizonyosodtunk róla, hogy Nicholas herceg, Olivia és
Ellie biztonságban vannak, Tommyval elindultunk lefelé az utcán.
Mindketten tudtuk, hogy hová tartunk.

Bekopogtam, majd a falhoz lapultam, hogy ne láthasson a

kukucskálón keresztül. És mert Tommy talán a kelleténél többször
látta a Tommy Boyt, magas, női hangon bekiabált:
– Takarítás!
A bárgyú idióta résnyire nyitotta az ajtót, de ez is éppen elég volt.
Amint észrevett engem, kikerekedett a szeme, és megpróbálta az
arcomba csapni az ajtót. Benyomtam az ajtót, és a nyakánál fogva a
falnak szegeztem. A tenyeremben éreztem a pulzusát, akár egy
mezei nyúl szívét, amit épp széttépni készül a farkas.
– Rossz lánnyal kezdtél, öreg.
Hadarni kezdett.
– Várj! Én nem úgy értettem… Nem teheted ezt. Ki fognak rúgni.

105
 Felnevettem. Még a magam számára is elmebetegnek hallatszott a
nevetésem.
– Te fogsz… kirúgatni?
Elkomolyodtam.
– Letépem a pöcsödet és megzabáltatom veled. Aztán megetetlek
a disznókkal és csak bűzölgő disznószar marad belőled reggelre.
Majdnem sírva fakadt.
Tommy bezárta az ajtót és felhangosította a tévét. Nem annyira,
hogy a többi lakó reklamálhasson, de ahhoz eléggé, hogy elnyomja
ennek a köcsögnek a nyögéseit.
A torkánál fogva Tommynak löktem, aki visszalökte hozzám. A
balfasz előre-hátra kapkodta a fejét.
– Ne már, fiúk. Tudom, hibáztam. Ez így nem igazságos: ketten
egy ellen. Így esélyem sincs.
– „Ne már, fiúk” – utánozta Tommy vinnyogó hangon. – Tudod,
hogy miért minket választottak ki arra, hogy a királyi családot
védelmezzük? Két senkit, akik sehonnan sem származnak?
– Miért?
Tommy a fejét csóválta, már majdnem megsajnálta.
– Mert feleannyira sem vagyunk civilizáltak, mint ahogy
kinézünk.
Kis híján összehugyozta magát. Ami elég kellemetlen lett volna,
ezért inkább adtam neki egy szeletke reményt.
– Hagyom, hogy először te üss.
A pupillái kitágultak, a szeme könyörgőn bámult. Nem emelte fel
a kezét, nem lendítette felém.
A türelem sajnos soha nem volt az erősségem.
106
 – Az ajánlatom hamarosan lejár. Mostantól három másodperc.
Három… kettő…
Pánikba esett a majom, elővette az öklét és állon vert. Alig
mozdult meg a fejem.
Felnevettem.
– Ez igen. Már értem, hogy miért ütöd inkább a lányokat. Úgy
ütsz, mint egy kis picsa. – Tommyra néztem. – A húgod nagyobbat
üt.
Tommy felhorkant.
– Igen, de Janey egy különösen jó csaj.
Visszafordultam a szarzsák felé.
– Rosszul csinálod. Fordítsd el a csípődet, és vidd bele a válladat
is az ütésbe. Használd ki az egész tested lendületét. Ne csak az
öklöddel üss.
Megmutattam a pofáján, hogyan kell csinálni. Gyors voltam.
Kemény. És könyörtelen.
– Így ni. Látod?
Kétrét görnyedt és mindkét kezével a száját tapogatta. Vér
buggyant ki az ujjai közül. De én csak Ellie gyönyörű arcát láttam
magam előtt, amin egy szörnyű véraláfutás éktelenkedett ennek a
gazembernek a keze nyomán.
– Lo, szerintem nem értette meg elsőre – mondta Tommy. –
Lehet, hogy jobb lenne még egyszer megmutatni neki.
Ennél jobban nem érthettünk volna egyet.

107
Negyedórával később a srác nem volt több egy nyögdécselő
rongykupacnál, tele véraláfutással és szilánkokra zúzott csontokkal.
– A rohadt életbe – szitkozódott Tommy. Egy csepp vérre
mutatott a világosszürke inge elején. – Van egy kis ásványvized? –
kérdezte a rongykupactól.
Mikor nem érkezett válasz, Tommy megböködte a lábával.
– Hé! Van ásványvized?
A kupac nemlegesen felnyögött, mire Tommy undorodva a fejét
csóválta.
– Haszontalan balfasz. – Majd leköpte.
– Most komolyan? – kérdeztem Tommyt.
– Mi van? Ez a kedvenc ingem.
Tommyban van azért egy kis antiszociális vonás.
Leguggoltam, és a gallérjánál fogva felemeltem a szarzsákot. A
hangom nyugodt volt és komoly.
– Ha még egyszer meglátom, hogy Ellie Hammond közelébe
mész, akár csak rápillantasz az utcán… a puszta kezemmel öllek
meg.
Aztán Tommyval kisétáltunk az ajtón.
Hazafelé vettük az irányt. Tommy levette a szemét vérfoltos
ingéről, és rám nézett.
– Jól kiosztottad a végén.

108
 – Mire gondolsz?
Lementünk a lépcsőn az aluljáróba.
– Arra, hogy ha elég hülye és újra Ellie körül szaglászik majd,
akkor teljesen kicsináljuk, de azért nem öljük meg a végén, ugye?
Vártam egy pillanatot, mielőtt válaszoltam, és elgondolkodtam.
– Ja. Persze. Csak figyelmeztetni akartam.
Mint ahogy mondtam is… előfordul, hogy hazudok.

109
 KILENCEDIK FEJEZET

ELLIE

Logan már megint engem nézett.

Az utóbbi időben elég sokszor kaptam rajta. De még ha nem is
veszem észre, érzem. Olyan, mintha egy kéz végigsimítaná a
bőrömet. Melegség fog el… zsibbadni kezdek. És a hely a
homlokomon, ahol megpuszilt aznap éjjel… még mindig érzem.
Elbeszélgettünk Oliviával az olyan pillanatokról, amik
megváltoztatják az ember életét. Fontosak, de mégis olyan nehéz
észrevenni őket. Logan aggódott, hogy Mitchell megváltoztat majd.
De nem így lett.
Logan viszont elérte azt, hogy másképp gondolkodjam. Úgy tűnt,
mintha magától változott volna ez bennem, mindenféle előjel nélkül,
pedig lehet, hogy voltak jelek, csak nem vettem őket észre.
Most már tudom, hogy a felszín alatt kell kutatnom. Okosabbnak
kell lennem, meg kell kérdőjeleznem a külsőségeket, mások szavát.
A tetteik lehet, hogy teljesen különböznek attól, ami bennük lakozik.
Néhány nappal később elbeszélgettem erről Logannel. A hazug
emberekről, akik mindenféle ok miatt másnak állítják be magukat.
110
 Két ujját mutatta a jobb kezén, és azt mondta a maga határozott
hangján:
– Két biztos jele van annak, ha valaki hazudik: vagy babrál
valamivel, vagy pedig teljesen lefagy. Rá fogsz érezni, ha figyelsz.
Van bennük valami, ami természetellenesnek hat. Ha valaki nagyon
erőltetetten beszél, biztosra veheted, hogy egy kalap szar az, amit
mond.
A Fade Into You című szám szólt a telefonomról a Mazzy Star
előadásában, miközben belemártottam az ecsetet a festékesvödörbe,
aztán végighúztam a falon. Jó érzés festeni erre a dalra. Lassú, de
ritmusos.
Az Amelia’s legújabb helyszínén voltam. Oliviának és
Nicholasnak hála a kávézó egész üzletlánccá nőtte ki magát. „Fizess,
amennyit tudsz” volt a mottója az étteremnek az egész városban. Ez
volt a harmadik, és közeledett a nyitás napja, alig pár héten belül sor
kerül rá, úgyhogy elhatároztam, hogy segítek. Nicholas és Livvy a
konyhában serénykedtek, rendezkedtek, és közben kiskutyaszemmel
néztek egymásra.
Logan a falnak támaszkodott a hátam mögött, összefonta a karját
a mellkasán, a szeme éber volt és engem nézett. Amikor egy
rétegben átfestettem a falat, letettem az ecsetet a földre egy rongyra,
és szembefordultam vele.
– Mi van?
Elfordult az ablaktól – de persze egy perccel ezelőtt még nem arra
nézett –, és rám pillantott.
– Mi van?

111
 – Festékes lett a hajam? – Kicsavarodtam és megnéztem a
fenekemet. – Vagy beleültem valamibe?
Logan gúnyosan elmosolyodott.
– Nem.
– Akkor mi ez az elgondolkodó tekintet? Innen hallom, hogy
gondolkodsz.
Oldalra billentette a fejét és megvakarta.
– Meg kéne tanulnod verekedni.
– Mint Ronda Rousey? Ha Istennek az lett volna velem a terve,
hogy a Kevert Harcművészet mestere legyek, nem gondolod, hogy
egy kicsivel nagyobb testtel ajándékoz meg?
– Nem Ronda Rousey-ra gondoltam. – Logan a fejét rázta. –
Hanem önvédelemre. Meg kell tudnod védeni magad.
– Azt hittem, az a te munkád, hogy megvédj.
– Az is. És ez is része annak, hogy a munkámat végezzem.
Logan keresztbe fonta a karját, a bicepsze csak úgy dagadt,
feszült rajta az ingujj. A válaszomra várt.
– Jól van.
– Nagyszerű. – Odasétált hozzám, annyira közel, hogy éreztem az
illatát. Logannek mindig olyan jó illata volt… friss erdőillatra és
őszi avarra emlékeztetett.
Odatartotta elém a tenyerét.
– Üss bele! Lássuk, honnan indulunk.
Hátraléptem egyet, megvetettem a lábamat és felemeltem az
öklömet, majd ugrálni kezdtem, ahogy a bokszolók is csinálják.
Aztán beleadtam apait-anyait. Olyan erővel ütöttem bele Logan
nyitott tenyerébe, ami csak kitelt tőlem.
112
 Elég vagány volt, ami az én véleményemet illeti.
– Ez szánalmas volt – mondta Logan.
Született kritikus.
Egy grimasszal viszonoztam a véleményét.
– Keveredtél már verekedésbe valakivel?
– Hétévesen megtéptem Liv haját. Be akart köpni, mert eltörtem
anyánk tortatartó tányérját, és amikor megpróbálta visszaadni a
kölcsönt, bezárkóztam a fürdőszobába és ott vártam meg, amíg
apánk hazajött.
– Ez igen. – Logan felhúzta a szemöldökét. – Jól van. –
Összecsapta a tenyerét, majd hátrált egy lépést és széttette a lábát. –
Szem és here.
– Hogy mi?
– Egy férfi legsebezhetőbb része a szemgolyó és a heréje.
Az imént hallottak hatására a szemem Logan utóbbi testrészére
vándorolt.
És a szűk szövetnadrágjában az utóbbi elég… lenyűgöző volt.
Jelentőségteljes. Titokban már azért korábban is szemügyre vettem,
és bár soha nem láttam még egyetlen férfi nemi szervet sem
személyesen, bizton kijelenthetem, hogy Logan mellett bárkinek
kisebbségi komplexusa lenne.
Elkapta a tekintetemet, mire egy gyors, mélyről jövő kacagás
hagyta el a száját.
– Egyelőre maradjunk a szemnél – szögezte le, majdhogynem
csúfolódó hangon. – A pénisszel majd később foglalkozunk.
A pénisszel majd később foglalkozunk… lehet, hogy felcsavarta
valaki a fűtést idebent?
113
 A következő fél órában Logan megtanított rá, hogy a
hüvelykujjam félelmetes fegyver lehet. Aztán megmutatta, hogyan
kapjam félre a fejem egy ütés elől, vagy hogyan blokkoljam,
valamint miként hajoljak el egy támadás elől. Aztán sorra vettük,
mit csináljak a lábammal – a testem legerősebb részével –, hogy
megállítsam a támadót, majd elmeneküljek. Demonstrálta, hogyan
szorítsam össze az öklömet – a hüvelykujj mindig kint marad –, és
miként küldjem fel egy srác mogyoróit a torkán.
Amikor végeztünk, láthatóan kevésbé volt feszült, az arca sem
látszott olyan komornak, és büszkeség csengett a hangjában.
– Szép munka, Ellie – dicsért meg csendesen, miután a karomat
magam elé kaptam, hogy blokkoljak és megvédjem az arcomat. –
Nagyon ügyes.
– Köszi – mondtam.
De aztán minden olyan más lett, mintha a levegő sűrűbb lett volna
közöttünk, súlyosabb, sokkal… fülledtebb.
Logan lassan térdre ereszkedett előttem, de közben egész idő alatt
a szemembe nézett. Ebben a testhelyzetben megérinthettem volna a
vállát és beletúrhattam volna a dús hajába. Tökéletes magasságban
volt ahhoz, hogy odahajoljak hozzá és megcsókoljam… és én is
tökéletes magasságban voltam ahhoz, hogy visszacsókoljon… nem
csak a számon.
A lélegzetem szaporábbá vált. Azon tűnődtem, ő is érzi-e.
Tépőzár hangját hallottam. Logan kivett valamit a bokája mellől,
egy tokot, amiben egy apró, körülbelül hat centi hosszú ezüstkés
lapult. Még mindig térdelt, amikor kihúzta a kést és megcsillant a
pengéjén a napfény.
114
 – Ezt mindig tartsd magadnál – mondta komolyan. – Minden
eshetőségre fel kell készülni. Ha szoknyát viselsz, a combodat is
körbeéri ez a tépőzár.
Majdnem elnevettem magam. A legtöbb lány gyűrűre számít, ha
egy srác letérdel elé. Én egy halálos fegyvert kaptam. De akkor is…
olyan biztonságban éreztem magam… tudtam, hogy vigyáz rám.
Mintha különösen értékes lennék, aki megérdemli, hogy
vigyázzanak rá.
Elvettem tőle a kést és megvizsgáltam a meglepően erős és súlyos
eszközt. A mutatóujjamat a kés hegyére tettem.
Logan erősen megmarkolta a csuklómat.
– Óvatosan. Éles.
Egy apró vágás keletkezett az ujjam hegyén. Nem is éreztem
fájdalmat, a vér viszont kiserkent. A számba vettem az ujjamat,
hogy lenyaljam róla a pár csepp vért.
Logan megint csak nézett.
A számat nézte.
Mintha egy kicsivel gyorsabban emelkedett és süllyedt volna a
mellkasa, és mozgott az ádámcsutkája, amikor nyelt. Lehajtotta a
fejét, behajlította az erős hátát, és egyszer csak azt éreztem, hogy
feltépőzárazta a tokot a bokámra. Az érintése meleg volt és
magabiztos. Mindig ilyen szokott lenni: magabiztos és tapasztalt.
Logan ismerte a testét, tudta, hogyan használja.
Majdnem felnyögtem. A hang már ott volt szinte a torkomban, de
lenyeltem. Soha nem gondoltam, hogy a bokám az erogén zónám,
de most már teljesen biztos voltam benne. Logan ujjainak érintésétől

115
forró örömhullám indult el felfelé a combjaimon, ami a lábam között
ért célba.
Lüktettem, éreztem, hogy megdagadt és nehéz lett mindenem
odalent, ahogy rajtam tartotta a kezét.
Érezheti rajtam? Tudhatja? Olyan tudatos mindenben, mindig rám
van hangolva. Biztosan érzi, hogy felizgultam… lehet, hogy képes
kiszagolni a levegőből.
Logan lehúzta a nadrágom szárát, s rásimította a késre, amit
odarejtett. Majd mikor felállt, megtört a varázs. A levegő veszített a
sűrűségéből, a mélységéből… és minden újra visszatért a régi
kerékvágásba.
A régi kerékvágásba: ismét a hűséges testőrt és a hercegnő húgát
játsszuk.

Jóllehet, a huszadik születésnapomat ünnepeltük, úgyhogy most már

szuperhivatalosan is felnőtt lettem – nincs több tiniév –, Livvy
ragaszkodott hozzá, hogy tortát süssön nekem. Meghívta apánkat és
az összes biztonságit is, akik gyakorlatilag már családtagnak
számítottak. A toronyházban ünnepeltünk, a hivatalos alkalmakra
fenntartott, puccos étkezőben. Livvy tudta, hogy nem számít, hány
éves vagyok, imádom az ilyesmit.
Szalagok, lufik és virágok díszítették a helyiséget. A tortán pedig
húsz gyertya állt, plusz egy, ami arra volt hivatott, hogy szerencsét

116
hozzon. Egy szuszra kellett elfújnom, de csak utána kívántam. Aztán
mindenki együtt elénekelte nekem a Boldog szülinapot című dalt.
Tommy énekelt a leghangosabban, mert ő ilyen.
Majd, miközben David, a komornyik leszedte a tányérokat, apám
felállt, hogy odaadja az ajándékomat, de volt egy feltétele.
– Be kell csuknod a szemed – mondta. – És nincs leskelődés.
Sugárzott az arca, elégedettség és izgatottság látszott a vonásain,
amit már évek óta nem láttam rajta. Talán egy évtizede. El sem
tudtam képzelni, hogy mi lehet az ajándék. A harmadik éve tartó
józansága már eleve nagy ajándék volt, a legcsodálatosabb, amit
adhatott.
De… persze, ha ezt még szeretné fokozni, ki vagyok én, hogy
nemet mondjak neki?
Az egész társaság velünk tartott, ahogy kivezetett a lakásból. A
kezét a szemem elé tartotta, mert… hát igen… szoktam leskelődni.
Anélkül, hogy bármit is láttam volna, tudtam, hogy a lift felé
megyünk, majd amikor kiszálltunk, a levegőt hűvösebbnek éreztem,
a helyiség pedig olyan visszhangos volt.
Megálltunk, mire elvette a szemem elől a kezét. Amikor
kinyitottam a szemem, egy gyönyörű, boglárkasárga, lehajtható
tetejű BMW-t pillantottam meg. Az ülése sárgásbarna bőr, a
motorháztetőre pedig egy hatalmas piros masnit kötöttek. Fogalmam
sem volt a modellről vagy a lóerőről meg az ilyesmiről…
egyszerűen kimondhatatlanul gyönyörű volt.
Hatalmasat sikítottam örömömben.
Annyira hangosan, hogy a saját fülemet is bántotta. De nem
érdekelt.
117
 Apám nyaka köré kulcsoltam a karjaimat.
– Köszönöm! Annyira csodás!
– Apa… – Olivia hangjából egy cseppnyi aggodalmat éreztem ki,
ami arról árulkodott, hogy nem tudott semmit az ajándékról.
Apám megpuszilt, majd elengedett.
– Elég szép bevételeim voltak a Simonnal kötött üzletből. És
amúgy is, húszéves lett, Liv. Az iskolában is remekül tanul,
megérdemli. – Aztán visszanézett rám, sötétkék szeme csak úgy
csillogott, akárcsak a nővéremé.
– Az autó az én ajándékom, de a parkolóhely Nicholas
figyelmessége.
Odaszökelltem a sógoromhoz, és megöleltem. Mindenkinek
ölelés járt.
– Érvényes még a jogosítványod, Ellie? – kérdezte Olivia.
– Arra mérget vehetsz. – Örömömben táncra perdültem. – Szóval,
akkor vezethetem? Mondjuk most?
– Persze – felelte az apám. Mosolygott, és átnyújtotta a kezében
tartott kulcsot. – A tiéd, kiscsillag. – Megpuszilta az arcomat. –
Szeretlek, Ellie.
Újra megöleltem.
– Én is téged, apa.
Amikor megkerültem, hogy beüljek, a sógorom így szólt:
– Talán nem ártana, ha magaddal vinnéd az egyik fiút is. Hátha
valami gond adódik. Logan, nem bánná?
Logan bólintott.
Persze hogy nem.
Ott ugráltam előtte.
118
 – Nagyszerű lesz!
Logan furcsán nézett rám.
– Ja, igen. Nagyszerű – húzta el a száját.
A szememet forgattam, és beültem a volán mögé. Tökéletesen
passzolt hozzám.
Majd Tommy vetett keresztet Loganra nézve, mintegy megáldva
őt.
Latinul.
Logan játékosan meglökte.
– Te gúnyolódó.
Beszállt mellém az anyósülésre, én pedig dudáltam egyet, majd
egy felfelé mutatott hüvelykujjal gázt adtam. Elindultunk!

Kikanyarodtam a garázsból a keskeny, egyirányú utcára, és

Midtown felé hajtottunk.
Lassan.
Mert a forgalom nem törődött azzal, hogy szülinapom van.
Amint átjutottunk az alagúton és felhajtottunk az autópályára, a
forgalom enyhült. Kitúrtam a pénztárcámból egy érmét, és odaadtam
Logannek.
– Mi ez? – kérdezte.
A szél fújta a hajamat, én pedig felemeltem az állam és élveztem
a szelet és a langyos levegőt az arcomon. Magamba szívtam a

119
napfényízű levegőt, miközben Tracy Chapman Fast Car című
száma ment a lejátszón. Aktív memóriajavító technikák nélkül az
emberek az életük hetven százalékát elfelejtik. Ez az agyunk
kapacitásával kapcsolatos dolog. Csupán a maradék harminc
százalék kerül be a hosszú távú memóriába.
De erre a napra – erre a pillanatra – mindig emlékezni szeretnék.
– Ez a GPS-ünk. Ha fej, balra megyünk, ha írás, akkor jobbra.
Logan a fejét csóválta.
– Fura madár vagy te.
– Nem, én szabad madár vagyok. Ott voltál, amikor
megcsináltattam a tetoválásomat. De most dobd fel az érmét.
Gyorsan!
A szemét forgatta, de azért feldobta. Írás lett.
Kerékcsikorgás közepette három sávot váltottam egyszerre –
mögöttünk dühös dudálás hallatszott –, hogy le tudjunk hajtani a
kijárónál, ami vészesen közelgett.

Egy szabadtéri paintballterepen kötöttünk ki New Jersey-ben. Egy

fás, vidéki jellegű helynek tűnt, ami valószínűleg hemzsegett a
szúnyogoktól és a Lyme-kórtól. Amikor kiderült, hogy Logan soha
nem paintballozott még, mindkettőnk nevében jelentkeztem.
Nem volt más választásom.

120
 Tökéletes volt az időzítésünk. Éppen akkor akartak kezdeni egy új
csatát. A játékvezető összegyűjtötte az összes játékost egy mezőn, és
két csapatra osztotta. Kék és sárga mellényeket osztott ki, hogy meg
tudjuk különböztetni az ellenséget és a barátot.
Logan és én voltunk a legidősebb játékosok, így mindketten
csapatkapitányok lettünk. Az apró arcocskák nagy szemekkel
kísérték Logant, ahogy oda-vissza mászkált előttük. Úgy
magyarázott nekik, akár egy szexi, legújabb kori Winston Churchill.
– A hegyről fogunk támadni, a fák között csapunk le rájuk.
Leguggolunk a folyónál, és orvlövészként terítjük le őket.
Spóroljatok a munícióval, csak akkor lőjetek, ha a szemük fehérjét is
látjátok. Használjátok a fejeteket.
Én meg ezt mondtam a bandámnak:
– Hagyatkozzatok a szívetekre. Megkapják a magukét, vesszen ott
az összes a csatamezőn. Tudjátok, hogy mivel lehet csatát nyerni?
Győzni akarással! Kitartással! Utolsó vérig harcolunk ma!
Egy szőke kisfiú odasúgta a barátjának:
– Mi az, hogy utolsó vérig?
A fiúcska megvonta a vállát.
Egy másik pedig feltette a kezét.
– Nem kezdhetnénk? Ma van a szülinapom, és szeretnék már
tortát enni.
– Az enyém is ma van. – Belecsaptam a kezébe. – Akkor tesók
vagyunk.
Felemeltem a fegyveremet.
– És igen, a szülinapi torta lesz a hadizsákmányunk! Elmondom,
hogyan fogjuk csinálni. – Az óriásra mutattam a mező másik felén.
121
– Látjátok ott azt a nagyfiút? Először rá csapunk le. Össze kell
fognunk, hogy legyőzhessük. Le kell vágni a fejét – áthúztam a
nyakamon az ujjamat, mintha magamat fejezném le –, és akkor
kinyúlik a kutya.
Egy sovány, szemüveges kisfiú majdnem elhányta magát.
– Miért kéne megölni a kutyát? És miért kell levágni a fejét?
Egy varkocsos kislány pedig elsírta magát.
– Anya! Anya, nem akarok játszani.
– Nem – mentegetőztem –, nem így értettem…
De a kislány már rohant is az anyukája karjába. A nő ölbe vette a
gyereket, és meglehetősen csúnyán nézett rám, majd elvonultak.
Basszus.
Aztán ezt hallottam:
– Már most meglógnak tőled, kiscsaj? Ezt elcseszted.
Megfordultam, hogy lássam, ki ez a merész, wesscói akcentussal
beszélő férfi… Nagyon közel volt hozzám, szinte éreztem teste
melegét, láttam borostás állát. Az agyam egy pillanatra lefagyott, de
azért megtaláltam a módját, hogy csúfot űzzek belőle.
– Te jó ég, Logan, te mosolyogsz? Óvatosan, nehogy
megránduljon valamelyik arcizmod.
Aztán Logan olyat tett, amitől majd elolvadtam és megremegett a
térdem.
Nevetett.
Csodás volt.
Szinte bűncselekmény, hogy nem tesz ilyet többször. Vagy az is
lehet, hogy áldás. Mert Logan St. James mindennap egy szexi,
lenyűgöző férfi. Na de ha nevet is?
122
 Megáll tőle az ember szíve.
Magabiztosan visszament az ő oldalára, én pedig gúnyos
mosollyal konstatáltam a visszavonulását. A formaruhát viselő
rendező megfújta a sípját, és elmagyarázta a szabályokat. Hét percet
kaptunk, hogy elrejtőzzünk. Fél kézzel felhúztam a ravaszt a
paintballfegyveremen – mint Charlize Theron a Harag című filmben
–, és kivezettem a csapatomat a vadonba.
– Gyerünk, gyerekek! Menjünk, hogy hősök lehessünk.

Tömegmészárlás történt.
Esélyünk sem volt.
A végén próbáltuk lerohanni őket – ellenállást tanúsítani –, de
végül csak golyózáporba rohantunk, és mindenhol csupa kék
festékesek lettünk.
De legalább megpróbáltuk. Charlize büszke lett volna ránk.
Az egyik születésnapos gyerek anyukája adott nekünk Logannel
egy maradék pizzát, úgyhogy leültünk az egyik piknikasztalhoz és
megettük.
– Szerintem csaltál – mondtam neki egykedvűen.
– Nem kellett. – Ismét mosolygott. Fiatalabbnak nézett ki,
kisfiúsnak, és nem lettem volna meglepődve, ha rajzfilmbe illő
szívek lebegtek volna a fejem felett. – Bár amúgy sem szoktam
csalni.

123
 Ahogy Logan a „csalni” szót kiejtette a maga kis akcentusával,
érzéki, csodás ajkával, remegett a gyomrom. Rátettem a maradék
pizzát a papírtányérra, és arrébb toltam.
– Szeretsz nyerni.
Bólintott.
– Igen. De megleptél. Jól játszottál. Egy igazi harcos vagy. És ez
nagyon jó.
A piknikasztal málló, zöld festékét csipegettem, és furcsán
félénknek éreztem magam.
– Köszönöm.
Logan hangja halkra váltott. Majdhogynem… intim lett.
Ránéztem, és találkozott a tekintetünk.
– Tökéletes volt. Soha nem fogom elfelejteni.
Éreztem, ahogy a sötét szemét rajtam nyugtatta, az arcvonásaimat
olvasta.
– Örülök.
Egy pillanattal később az arcára mutatott.
– Sáros lett az arcod.
Megtöröltem a kezemmel.
– Lejött?
– Nem.
Még egyszer megpróbáltam letörölni, de ez alkalommal sem
sikerült. Logan átnyúlt az asztal felett, és az ujjaival végigsimította
az arcomat, fel, egészen a halántékomig, majd le az államig.
Lehunytam a szemem, annyira jólesett. Mintha kényeztetett volna.
Annyira el tudtam volna képzelni, de a fenébe is, szülinapom van,
most szabad álmodoznom! Úgy éreztem, mintha egy kicsivel
124
hosszabban nyugtatta volna a kezét az arcomon, mint ami feltétlenül
szükséges lett volna.
Amikor kinyitottam a szemem, elgondolkodva nézett rám,
sötétbarna szemében tüzet láttam, amiről tudtam, hogy nem csak
odaképzeltem.
Ez volt életem legjobb szülinapja.

125
 TIZEDIK FEJEZET

LOGAN

Két évvel később

Egy kibaszott idióta vagyok. Egy marha.

Egy ideje már gyanítottam… de most már biztos voltam benne.
– Tizenöt centi! Ostoba, érzelmektől vezérelt döntés! Mi a fenét is
gondoltam?
Ellie már nem Ellie többé. Nem az a lány, akit megismertem,
akinek csillogott a szeme és csak úgy gurgulázott a nevetése, akire
oda kellett figyelnem, hogy ne rohanjon bele a forgalom sűrűjébe,
mert annyira belefeledkezett egy történetmesélésbe.
– Mit gondolsz, Liv?
Vagy lehet, hogy soha nem is volt az, akinek hittem. Lehet, hogy
csak én magyaráztam be magamnak, hogy távol tartsam őt
magamtól.
Olivia elmosolyodott.
– Szerintem csodaszépen nézel ki.

126
 Mostanság képtelen voltam bármi másra figyelni, mint a csípője
ívére, az édesen duzzadó keblére, a csodás, kerek fenekére, amit
szinte a kezemben éreztem, és az illatára, ami megőrjített és elvonta
a figyelmemet mindenről.
Ellie felcsattant.
– Akkor is azt mondtad, hogy szép vagyok, amikor tizenkettő
voltam, tele volt a szám fogszabályzóval és minden ebéd után
kenyérmorzsák díszelegtek benne.
– Akkor is szép voltál, a kenyérnek ehhez semmi köze.
Ellie a szemét forgatta.
– Nincs nálam hiteled.
Az álmaimban is látom. Néha ott vagyunk a szobámban, mélyen
beléhatolok és lassan mozgok benne. Máskor pedig a tengerpartra
repítem magunkat, ahogy körülölel. Egyszer még a trónterembe is
odaképzeltem magunkat, a Palotában. De leggyakrabban a
piknikasztal jut eszembe, ami mellett a huszadik szülinapjakor
üldögéltünk. És az álmomban úgy csókolom, ahogy akkor is
akartam. Tisztában voltam vele, hogy ő is akarta. Aztán felkapom és
ráültetem az asztalra, lassan megszabadítom minden ruhadarabjától,
és csak csókolom tovább.
– Nicholas, mit gondolsz?
De hát ez nem történhet meg. Mindent megváltoztatna, mindent,
amit felépítettem magam köré. A haverjaim, a munkám, az egész
életem megváltozna. Mindig is többre vágytam, valami nemesre,
hosszan tartóra, és most itt vagyok, felküzdöttem magam. Ha Ellie-
vel bármi történne köztünk, mindez megsemmisülne.

127
 És olyan szeszélyes egy lány! Még fiatal, egyik fiútól a másikig
rohan, mindig más érdekli, mint egy levelibéka, ami a tavirózsa
egyik leveléről a másikra ugrik.
– Nagyon klasszul nézel ki. Igazán cuki vagy.
Ha bármi is történne köztünk, úgysem tartana sokáig, viszont
mindent összezavarna.
– Cuki? Jaj, ne! – Ellie mindkét kezével eltakarta az arcát.
A gyomrom azt súgta, hogy nem érné meg a kockázatot.
Nicholas odasúgta a feleségének: – A cuki az rossznak számít?
Úgyhogy elhatároztam, lezárom magamban a vonzalmamat egy
olyan nő iránt, aki nem az én súlycsoportom. Akire még csak
ránéznem se lenne szabad, nemhogy álmodozni róla.
– Hát persze hogy a cuki az rossz! – kiáltotta Ellie. – A kisegerek
cukik – s a kiskutya felé mutatott, ami Olivia ölében ült. – Bosco
cuki.
Mindig a gyomromra hagyatkozom. Soha nem téved.
Nicholas a temperamentumos ebre pillantott.
– Nem, ő nem cuki.
Olivia befogta a kutya fülét, és élesen nézett a férjére, aki
rákacsintott.
És simán is ment ez a terv, egészen a mai napig. Eddig a
pillanatig. Amikor Ellie kirontott az ajtón, s mint egy őrült magában
motyogott, a parkban pedig ráordított a galambokra.
Olivia megemlítette, hogy jó lenne megfürdetni Boscót, majd ő is
és a férje is kimentek a szobából.
Ellie Tommyra nézett.
– Nos? Mit gondolsz?
128
 Ellie a hajáról beszélt. Fodrásznál járt, hogy szép legyen a nagy
napon, a diplomaosztóján.
Tommy rákacsintott.
– Nekem tetszik.
Lehet, hogy meg kéne fojtanom ma éjjel, álmában.
Az élénk színek, amik Ellie haját szokták díszíteni, már nincsenek
sehol. Méz és fénylő aranyszín váltotta fel őket. Szinte könyörgött a
haja, hogy megérintsem, ahogy összevissza kunkorodott…
legszívesebben belekapaszkodtam volna.
Ellie csettintett egyet a nyelvével.
– Ez nem sok. Ennyit egy hulláról is el lehetne mondani.
A vállára omlott a haja – az arca sokkal szögletesebb lett így,
ahogy körbekeretezte, sokkal nőiesebb –, lélegzetelállító volt. A
bőre barnábbnak hatott, a válla sokkal finomabbnak tűnt, a melle
teltebbnek, a szeme pedig sokkal kékebben csillogott, mint valaha.
Tommy az ujját ingatta.
– Csak ha az a hulla ilyen csinos. Azért nekem is vannak
elvárásaim.
Majd végre én következtem. A vonásai reményteliek voltak,
várakozók. Megpillantottam a rózsaszín nyelvét, amint kidugta,
hogy végignyalja a felső ajkát. Ez már a péniszemet is érzékenyen
érintette, ahogy a nyelve az ajkát dörzsölte – beleharapott és aztán
benedvesítette –, olyan volt, mintha engem dörzsölgetett volna fel s
alá.
Az álmomban a piknikasztalon csináltuk ezt – elég gyakran
megjelent ez a kép a fejemben.
– Logan?
129
 Annyira elkalandoztam, hogy nem is hallottam, amikor kimondta
a nevemet. Egy darabig nem is reagáltam.
– Nos, majd visszanő – mondtam, mire elpirult zavarában. –
Végül is nem lehet olyan rossz kalapot viselni az elkövetkezendő fél
évben.
Lenyeltem a torkomban lévő gombócot.
– Csodaszép.
Ellie rám villantotta a szemét.
– Hogy mi?
Álltam a tekintetét, a hangom pedig megfontolt volt és
magabiztos.
– Csodaszépen nézel ki, Ellie.
Halványan rám mosolygott, s kutatóan nézett.
– Tényleg?
Nem vettem le róla a szemem. Képtelenség volt.
A leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam.
Annyira kibaszottul szép.

A diplomaosztó utáni fogadást a toronyház tetején tartották a

kertben. Pincérek nyüzsögtek, folyt a pezsgő és egy trió zenélt a
sarokban. Ott álldogáltam egy fal mellett, s a napszemüvegem
mögül vizslattam az embereket. Nem voltak sokan, csak Ellie közeli
barátai, csoporttársai, az apja és a család néhány barátja, valamint

130
pár üzlettárs Nicholas és Olivia jótékonysági vállalkozásából,
akikkel Ellie jó kapcsolatot alakított ki az elmúlt években.
Marlow, Ellie hebehurgya barátnője a gimiből odasétált hozzám.
Egy szívószálat tartott a cseresznyeszínű ajkai között, és
narancskoktélt szürcsölgetett. A tekintete először Ellie-re vándorolt,
majd rám.
A mutatóujját rázta.
– Jó vagy, Costner. Nagyon jó. De én átlátok rajtad.
A tarkóm izzadni kezdett, de az arcom meg se rezdült.
– Hagyjál, Marlow!
Nem rossz csaj, de nagy szarkeverő. Henryvel jól megértenék
egymást, ha a herceg még mindig egyedülálló lenne.
Elmosolyodott, s lassan, mint a macska, amikor már a mancsa
alatt ott van a ínycsiklandó kisegér, odaosont hozzám.
– Biztosan megőrjítelek.
Mintha hipnotizáltak vagy megátkoztak volna, a tekintetem
követte az övét… és mindketten Ellie-t bámultuk.
Hátravetette a fejét, úgy nevetett valamin, a szeme fénylett, akár
az ég odafent. A napsugár csak úgy ragyogott a haján, mintha glória
aranylott volna a fején.
– Nem mintha nem szerezhetnéd meg – suttogta a fülembe
Marlow.
Ellie rövid, fehér szoknyát viselt. A feneke minden mozdulatra
kivillant alóla, mintha csúfot űzött volna azzal, aki nézte. Az
imádnivaló mellei pedig egy fekete felső alól incselkedtek a
szemlélővel. Mindig arról álmodtam, hogy az ajkammal
megérintem, végigtapogatom a nyelvemmel, és addig szívogatom a
131
mellbimbóját, amíg sajogni nem kezd és rekedtes nem lesz a hangja
attól, hogy a nevemet nyögi.
– Ennyi év után – mondta Marlow –, végre itt a lehetőség.
A torkom mintha telement volna homokkal. A hangom reszelős
lett.
– Ne mondd el neki!
Parancs volt, nem kérés.
Marlow elnevette magát, a nevetése mélyről jött és szinte perzselt.
– Ne mondjam el? Jaj, Costner. Úgyse hinne nekem, hiába
próbálnám elmondani neki.

Amikor már a vége felé közeledett a fogadás s a nap is lebukott a

New York-i ég horizontján, Olivia akkor jelentette be a nagy hírt.
Amikor az apja felé nyújtott egy pohár pezsgőt, hogy köszöntőt
mondjon, így szólt:
– Nem ihatok.
Már két hónapja tudták. A munkám része, hogy tudjak bizonyos
dolgokról, és mivel én voltam az, aki elvittem őket az orvoshoz az
első vizsgálatra, már nem volt meglepetés. Ellie-nek viszont
fogalma sem volt róla. Kíváncsian vártam a reakcióját. Biztos
voltam benne, hogy meglepődik.

132
 Azt tervezték, hogy csak szűk körben tudatják, és nyilvánosan
megpróbálják addig titokban tartani, ameddig csak lehet, hiszen ha
egyszer a sajtó tudomására jut, akkor az egész világ tudni fogja.
– Dehogynem – mosolygott rá Ellie. – Ez egy kifejezetten pezsgő
nap. Meg kell ünnepelni a jó dolgokat. Gyerünk!
Olivia csillogó szeme találkozott Nicholaséval, s olyan kicsattanó
volt a mosolya, hogy majd megszólalt, hiszen a jó híreket jó
megosztani másokkal. A herceg nyájasan bólintott.
Olivia a húgára nézett, majd az apja sötétkék szemébe, s a hasára
tette a kezét.
– Nem… nem tehetem.
És ekkor leesett mindenkinek. Könny futotta el Olivia apjának
szemét, és magához ölelte a lányát. Ellie nem múlta alul önmagát:
sikított egyet, és örömében ugrálni kezdett, alig bírtam nevetés
nélkül. Aztán kinyújtotta a karját, és próbálta egyszerre megölelni a
nővérét és a sógorát.
Csodás jelenet volt. Családi pillanat.

Három hónappal később minden fenekestül felfordult.

Őskáosz mindenfelé.
A toronyházon kívül, az Amelia’s éttermeinél, bárhová, ahol
Nicholas és Olivia megjelent vagy megjelenhetett, újságírók,
paparazzók és megvadult rajongók követték őket. Amerikában nincs

133
királyság, de több mint boldogan kísérték figyelemmel a mi
királyságunk szereplőit. Mintha megőrültek volna a királyi csemete
érkezésének hírétől, mindenki megbolondult.
Megkettőztük a testőrséget.
Miután kiderült, hogy Olivia ikreket vár, megháromszoroztuk. És
még így is kivitelezhetetlenné vált minden. Irányíthatatlanná.
Veszélyessé.
Mert amikor egy vagy két ember szeretne kezet rázni az emberrel,
az nagyon szép gesztus, de amikor több ezer, az már kevésbé
kellemes. És az adott pillanatban mintha az egész világ elhatározta
volna, hogy kezet ráz Nicholasszal és Oliviával, még ha
belerokkannak is az egészbe.
Éppen ezért egyik késő este bekopogtam a könyvtár ajtaján,
amikor tudtam, hogy Nicholast ott találom.
– Bújj be! – kiáltotta.
Leültem vele szemben egy pillanatra, és csak néztük egymást.
Tudta, hogy mit akarok mondani neki, és nem akarta hallani.
– Nem tudom garantálni Olivia biztonságát – kezdtem bele. –
Legalábbis nem úgy, ahogy szeretném és ahogy szüksége lenne rá.
Túlságosan szabadon jár-kel. Nem tilthatom meg az embereknek,
hogy vele együtt használják a liftet, és nem tarthatom őket a hallon
kívül sem. És minél nagyobb lesz Olivia hasa, egyre nehezebb lesz.
A herceg hátradőlt a székében, és nagyot sóhajtott.
– Mit tegyünk?
– Jobb lenne kiköltözni a városból. Egy olyan helyre, amit
megfelelően védhetünk. Ahol senki nem jöhet-mehet anélkül, hogy

134
mi ne tudnánk róla. Az újságírók, a fényképészek és az őrültek nem
tudnának Olivia közelébe jutni.
Nicholas egy tollal kopogott az íróasztalán és hangosan
gondolkodott.
– De akkor nagyon elszigetelt lenne a hercegnő.
– De biztonságban lenne – világítottam rá.
– És boldogtalan.
– Igazán feltehetné a lábát pár hónapra. Nézhetne filmeket és
pihenhetne. Mindketten megtehetnék.
Nicholas csak nevetett.
– Ami tulajdonképpen csodálatos lenne, néhány napig… de aztán
lassan megbolondulnánk. Más lehetőség?
Megvontam a vállamat.
– Nos… egy kézenfekvő megoldás lenne. A Palotát nem csak
fényűzési célokból építették. Az az épület egy erőd. És az otthona. A
királyi család tagjai mindig ott éltek és nevelkedtek. Mielőtt ön
felrúgta ezt a hagyományt. Az őrök ki vannak képezve, a városban
élő emberek hozzá vannak szokva a királyi család jelenlétéhez. Tárt
karokkal üdvözölnék önt és Oliviát és a piciket is.
– A Palota nem épp Olivia kedvenc helye. A terhessége miatt
most amúgy is sokkal érzékenyebb, mint általában. Nem akarom
elszomorítani.
Ezt megértettem. A Palota tele volt a legkellemetlenebb sznob
bunkókkal. Olivia egyszer aranykalitkának nevezte a falait.
– Nem örökre kéne odaköltözni – magyaráztam. – Csupán
ideiglenesen.
Nicholas lassan bólintott.
135
 – Megfontolom. Köszönöm, Logan.
Fejet hajtottam.
– Jó éjt, uram.
Két hétig fontolgatta. Két hétbe telt neki, hogy meggyőzze a
csinos és állapotos feleségét, hogy ez szolgálná a legjobban a
jövendő gyermekeik érdekeit.
És aztán elkezdtük összepakolni a dolgainkat… és elindultunk
haza, Wesscóba.

136
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

LOGAN

Visszatérni Wessco fővárosába, a Palotába, Nicholas herceg oldalán

olyan volt, mint belebújni egy régi, agyonhasznált bakancsba –
ismerős, kényelmes érzés –, melyben ugyanazokat az utcákat járja
az ember, ugyanazokkal az emberekkel találkozik és ugyanazt
csinálja nap mint nap.
„Csak egy icipici hó kell…”
Egy kivétellel. Ott volt körülöttem egy szőke, éneklő tündér, aki
pajzán gondolatokkal és mocskos fantáziával töltötte meg a fejemet,
régi bakancs ide vagy oda. A neve Ellie Hammond.
Amikor Nicholas elhatározta, hogy Olivia terhességének idejére
hazaköltözünk, Mr. Hammond úgy határozott, Amerikában marad,
és folytatja az Amelia’s jótékonysági tevékenységét. Nem tudtam,
Ellie mihez akar kezdeni. De a gondolat, miszerint előfordulhat,
hogy nélküle kell eljönnünk… elszomorított.
Persze nem fogok rámozdulni, de sokkal jobb érzés, ha magam
mellett tudhatom, láthatom. Szerettem volna a közelemben tartani. A
saját biztonsága érdekében természetesen.
137
 Olivia nagyszerű ötlete volt, hogy ez jó alkalom lenne Ellie
számára kihagyni egy évet, mielőtt elkezdi a doktori programot
pszichológiából. Úgyhogy eljött velünk, és a következő évet ő is
Wesscóban tölti.
„Csak egy icipici hó kell…”
Érkezésünk másnapjának reggelén Nicholas herceg
lakosztályának étkezőjében a hercegi pár éppen reggelizett. Az ajtó
mellett álltam, amikor meghallottam Ellie energiától duzzadó
énekhangját beáramlani, amitől kénytelen voltam elfojtani az örökös
mosolyt az arcomon.
– A Jégvarázst nézte tegnap este – jegyezte meg Olivia, és
beleharapott egy szelet pirítósba. – Annának képzeli magát, és azt
hiszem, ez azt jelenti, hogy én vagyok Elsa. – Összeráncolta a
szemöldökét. – Nem is tudom igazán, hogy ennek örüljek vagy sem.
„Anna” ekkor robbant be az étkezőbe. A haját néztem, a hosszú,
szőke haját, amit lófarokban viselt, az ajka csillogott, feszes, édes
testét pedig egy egyszerű sötétkék ruha fedte, amit övvel oldalt
megkötött a derekánál.
Ma éjjel ezzel fogok álmodni, hiszen csak egy rántás a masninál,
és leomlana róla az egész ruha, s alatta megpillanthatnám
tökéletesen meztelenül. Az Ellie-vel kapcsolatos álmaimban soha
nem szerepelt bugyi.
– Jó reggelt mindenkinek! – csicsergett, s cuppanós puszit
nyomott nővére arcára, aztán leült az asztalhoz, és töltött magának
egy csésze teát. – Hogy aludtatok ma éjjel? Én még soha ilyen jól!
Amit el is hiszek. Biztosan kimerült, miután kilométereket sétált a
Palotában tegnap este. Ellie az esküvő óta nem járt itt, akkor pedig
138
mindenki annyira el volt foglalva az előkészületekkel, hogy neki
sem maradt ideje felfedezni az épületet. Most pedig mindent látni
akart, mindenhová el akart sétálni, persze mindezt egyszerre. „Meg
akarta nyalogatni a wesscói citromot”, ahogy ő mondaná.
– Ezek a régi matracok lenyűgözőek – jegyezte meg Ellie, s
közben beleharapott a croissant-ba. – Sehol nem lehet már kapni
ilyeneket.
Meggondolatlan, éretlen csillogás tükröződött Henry szemében.
Jó nem származhat belőle.
– Ki akarsz próbálni valami igazán lenyűgözőt?
– Henry… – figyelmeztette Nicholas.
– Persze! – felelte Ellie.
Ez sehogy sem jó így. Rossz előérzetem támadt.
Az érzés csak tovább erősödött, amikor Nicholas, úgy tűnt, tudja,
mit szeretne javasolni az öccse.
– Ez már akkor sem volt biztonságos, amikor tízévesek voltunk!
Most valószínűleg csak még veszélyesebb lehet. Ki fogja törni a
nyakát.
Henry vállat vont.
– Csak ha leesik. – Henry Ellie felé nyújtotta a kezét. – Gyere,
erre!
Kimentek a helyiségből, s bár azonnal követni akartam őket, meg
kellett várnom Nicholast.
– Miről van szó? – kérdezte Olivia.
Nicholas megfogta Olivia kezét.
– Jobb, ha nem nézed meg.
Ellie éles, ugyanakkor boldog sikítása hallatszott be a folyosóról.
139
 Ez a kurva várakozás! Kirohantam az étkezőből Nicholas
herceggel és Oliviával a nyomomban.
Elborzadva álltunk meg egy hosszú, kanyargós lépcsősor alján.
Ellie meglovagolta a vastag, sötét fakorlátot a tetején. Lefelé nézett,
és készen állt a startra.
– Te jó ég! – kiáltotta Olivia.
Nicholas a fejét rázta.
– Mondtam, hogy ne nézd.
Ellie ellökte magát – gyorsabban, mint ahogy odaérhettem volna
hozzá –, és mintha egy jéghegy tetejéről indult volna, úgy csúszott
lefelé. Négy és fél méter magasan volt a márványpadló felett. Ha
elveszíti az egyensúlyát és egy kicsit is jobbra dől, átfordul a
korláton.
Ilyen lehet a szívroham.
Ellie végül biztonságban landolt a korlát végén, és puhán a talpára
érkezett, akár egy macska. A karjára tettem a kezem, és segítettem
neki felegyenesedni.
Nevetett.
– Ez… hihetetlen volt!
– Mondtam neked! – vigyorgott Henry büszkén.
– Mi volt hihetetlen? – kérdezte Sarah von Titebottum, Henry
jegyese, aki felénk közelített a folyosón és odasétált Henry oldalára.
Henry a vállára tette a karját, és megcsókolta.
– Csak megmutattam Ellie-nek a Palota legjobb csúszdáját.
– Neked is ki kéne próbálnod, Sarah – kiáltotta Ellie.

140
 – Nem – tiltakozott Henry összeráncolt homlokkal, és birtoklón
végigsimította Sarah hosszú, sötét haját. – Nem teheti. Szó sem lehet
róla.
Sarah felsandított Henryre a fekete keretű szemüvegén át.
– Miért nem?
– Mert akár ki is törheted a nya…
Elhallgatott a mondat közepén. Végre leesett neki. Nicholasra
mutatott.
– Nos… azt hiszem, igazad volt.
– Mindig igazam van – felelte Nicholas.
Henry felszegte az állát, és leckéztető hangszínt erőltetett magára:
– Nem kellett volna megmutatnom. Te pedig soha többé ne
csináld ezt!
– De… – kezdett Ellie ellenkezni.
– Nem. Egy alkalom bőven elég volt. A szerencsédet kísértetted
és végül nyertél… de csak a bolond kockáztat egynél többször. Ne
légy bolond! – Henry kézen fogta Sarah-t. – Hamarosan meg kell
jelennünk az erkélyen. Gyerünk, menjünk fel, nehogy elkéssünk. A
nagyi biztosan kiakadna.

– Képtelen vagyok rá.

A hatalmas piros és krémszínű táncteremben várakoztunk,
ahonnan ki lehetetett jutni a Palota északi oldalán lévő főerkélyre.

141
Lévén, hogy a királyi család összes számottevő tagja összegyűlt: a
királynő, Henry herceg, Nicholas herceg és Olivia hercegnő, a PR-
iroda kitalálta, hogy elkészíti a soron következő családi fényképet. A
család tagjainak meg kellett jelennie az erkélyen, és integetni a
Palota elé gyűlt, hatalmas tömegnek.
Sarah úrnő fehér lett, mint az alabástrom. Azt lehetne rá mondani,
hogy egy kicsit… félénk.
Henry a párnázott, antik székben ült és újságot olvasott.
– Jól van. – Lapozott egyet, és témát váltott. – Nincs kedved
elmenni megnézni az új Vin Diesel-filmet a moziban? Ma este lesz a
premier, és meghívtak. Szerintem nem lesz rossz.
Sarah összefonta a karját.
– Jól van? Hát csak ennyit tudsz mondani? Henry, ez az egyik
kötelességed – oktatta Sarah, majd magára mutatott. – És az én
kötelességem is lesz, onnantól fogva, hogy összeházasodunk.
Henry összehajtogatta az újságot, és felállt.
– De még vagy négy hosszú hónapig nem leszünk házasok. Ma
pedig egyszerűen nem állsz készen, és ez mind jól van így.
Sarah aggódva visszakérdezett:
– És mi lesz, ha soha nem állok készen?
– Nem kell előre aggódni. Mindig az adott napot kell csak
megoldani. – Henry a vállára tette a kezét. – Nagyszerű voltál az
eljegyzés bejelentésekor, az interjúk során…
– Egyetlen interjú volt csak, mert nem tudom, el tudnék-e viselni
egy csoport újságírót anélkül, hogy elájulnék vagy izgalmamban
hánynék.

142
 Minél inkább pánikba esett Sarah, annál nyugodtabb lett Henry –
valahogy Sarah ilyen hatással volt Henryre.
– De aztán túl lettél rajta. Minden interjún, és bájos voltál és
tökéletes. Ma pedig a nagyi, Nicholas, Olivia és én leszünk kiállítva
az erkélyre, mint az állatkerti állatok. Te pedig idebent maradsz és
szóval tartod Ellie-t. – Amikor Henry Ellie-re pillantott, Ellie
odaugrott.
– Azt nagyon értékelném, Sarah. Utálnám, ha egyedül kéne itt
lennem. Furcsa lenne.
Hazug. Ellie jól érezte magát a bőrében, teljesen mindegy volt,
hogy egyedül kellett maradnia valahol, vagy egy halom ember elé
kellett volna kiállnia. Ő egyszerűen ilyen volt. De szép tőle, hogy
megpróbálta jobb kedvre deríteni Sarah-t.
Sarah Henry fényes cipőjét nézte, s az arckifejezése olyan volt,
mintha meghasadt volna a szíve.
– Gondoltál már arra, hogy… talán inkább…
– Ne is fejezd be ezt az átkozott mondatot – figyelmeztette Henry.
– Miért ne? – kérdezte Sarah, és felemelte az állát. – Hiszen ez az
igazság.
– Az igazság? – gúnyolódott Henry. – Az igazság az, hogy nem
lennék itt, ha te nem vagy. Nem tudom, hogy hol lennék vagy hogy
mit csinálnék, de tudom, hogy biztosan valami rosszban sántikálnék
épp.
– Igaza van, Sarah – lépett oda hozzájuk Nicholas. – Előtted
Henry egy igazi katasztrófa volt. Nemtörődöm, elkényeztetett,
önpusztító…

143
 – Köszönöm, Nicholas – mondta Henry. – Azt hiszem, Sarah
ennyiből már meg is értette.
Nicholas hátba veregette az öccsét, és szemtelenül vigyorgott rá.
– Mindig örülök, ha segíthetek.
Henry zsebre vágta a kezét, elkezdett a sarkán hintázni, és azt
mondta Sarah-nak: – Én is ugyanezt mondhatom csak. Nem
gondolhatod komolyan, hogy azt szeretném, hogy valaki mással
légy, akinek a mindennapjaitól nem kapsz esetleg pánikrohamot.
Sarah a fejét csóválta.
– Nem, ez nem igaz. Soha nem lennék senki mással. Nem
akarnám. Az enyém vagy, Henry, és soha nem engedlek el.
Nyálas lett volna ez a jelenet, ha tényleg nem ennyire őszinték
egymással.
Sarah a gyémánt eljegyzési gyűrűjével babrált az ujján.
– Csak egyszerűen félek, hogy meg fogom alázni magam. És
ezzel téged is zavarba hozlak.
Erre Nicholas herceg visszafordult.
– Akkor még mindig nem érted. Nem létezik olyan – szó szerint
nem létezik –, amit Henry ne tett volna már meg, hogy zavarba
hozzon minket. – Ez is mutatja, hogy halhatatlanok vagyunk, már
immunisak az ilyesmire.
Henry a bátyjára nézett.
– Túlságosan is élvezed ezt.
Nicholas zöld szeme szinte ragyogott.
– Igen, tudom. Abba kéne hagynom, de nem tudom.
– Oké, figyelj – mondta Ellie, elhúzta a súlyos vörös függönyt, és
az ablakon kifelé mutogatott, az erkélyre. – Látod azt a cserepes
144
növényt a sarokban? Ha hánynod kell, akkor oda menjél. Aztán Liv
majd eltakar a csodásan hatalmas pocakjával. Senki nem fogja
észrevenni.
Olivia felemelte a hosszú, pöttyös szoknyája elejét, és közelebb
ment Ellie-hez és Sarah-hoz. – Biztos, hogy én is elhánynám
magam. Aki kitalálta, hogy reggeli rosszullétnek nevezze, annak
fogalma sem volt az egészről. Egész nap hányingerem van.
Valószínűleg Okádó Hercegnőknek nevezne el minket a sajtó… de
tulajdonképpen rosszabb is lehetne.
Sarah elnevette magát, és már nem volt annyira falfehér.
Ebben a pillanatban a királynő viharzott be a helyiségbe. Bézs
színű szoknyát és hozzá illő kabátot viselt, rubinpiros hajtókával. A
magas, szőke személyi titkára, Christopher állt mögötte, a kezében
egy jegyzetfüzettel. Mindenki mozdulatlanná dermedt. Az összes
férfi a szobában – magamat is beleértve – meghajolt, a hölgyek
pedig pukedliztek, mint ahogy azt a szokás megkövetelte az első
találkozáskor.
Ellie behajlította a térdét és kecsesen meghajolt, a fejét is lehajtva.
Jó kislány. Bántotta, hogy Nicholas és Olivia esküvője alkalmával
elfuserálta az első találkozást őfelségével, a királynővel. A cselédek
egy része még mindig „a szőke szélvészként” emlegette, aki
lekezelte a királynőt.
– Készen állunk? – kérdezte őfelsége mindannyiunktól.
Henry előrelépett.
– Felség, Sarah…
– Megteszek mindent, ami tőlem telik – fejezte be a mondatot
Sarah Henry helyett.
145
 Henry kérdőn nézett vissza rá, de Sarah magabiztosan bólintott.
– Meg akarom próbálni. Minden rendben lesz.
– Hát persze hogy minden rendben lesz – értett egyet a királynő
olyan határozottsággal, mintha a körülményeknek nem lenne
merszük közbeszólni. – Nem kell aggódni, senki sem őt fogja nézni.
Olyan lesz, mintha ott se lennénk. Úgyis mindenki Olivia hasát
fogja bámulni.
– A nép érdeklődése igen veszélyes dolog – magyarázta
Christopher. – Vannak, akik arra tesznek fogadásokat, hogy hetente
mennyit hízhat Olivia hercegnő.
Olivia lenézett a növekvő hasára.
– Remek.
– Oda se figyeljen rájuk, drágám. – A királynő odalépett hozzá, és
helyeslően mosolygott. – Csodásan néz ki. Egészséges. És ez nagy
örömömre szolgál. – Majd Nicholasra mosolygott. –
Mindkettőtöknek nagyon örülök.
– Köszönjük, Lenora királynő. – Olivia megfogta a férje kezét. –
Nem is lehetnénk ennél boldogabbak.
– Jóllehet – folytatta a királynő –, borzasztóan közeli a gyermekek
születésének várható és Henryék esküvőjének időpontja. Fontos,
hogy már időben beharangozzuk ezeket az eseményeket, hogy az
emberek ne érezzék magukat kirekesztve.
Olivia megsimogatta a hasát.
– Minden tőlem telhetőt megteszek.
A királynő megveregette a karját.
– Tudom, hogy így lesz.

146
 – A jövőben pedig – tette hozzá Nicholas – jobban igyekszünk
majd őfelsége tetszése szerint tervezni a dolgainkat.
Nicholas már megint ironizált. A királynő viszont mintha nem
vette volna magára, vagy csak nem érdekelte. Annyira hasonlítottak
egymásra.
– Ezt értékelni fogom. – Lenora bólintott. – Akkor mehetünk?
A királynő az erkély felé indult, majd megállt és visszafordult.
Ekkor vette csak észre Ellie-t, aki felhúzta az egyik szemöldökét,
amint a királynő körbesétálta s minden szögből szemügyre vette.
Ellie felemelte a fejét.
– Ellie Hammond vagyok, felség. Örülök, hogy újra
találkozhatom önnel.
– Igen, emlékszem magára. Kész felnőtt lett. Nagyon csinos.
– Köszönöm. Éppen most szereztem meg a diplomámat
pszichológiából.
– Értem. – Lenora királynő elgondolkodott egy pillanatra, majd az
erkély felé tekintett, aztán vissza Ellie-re. – Odaállhatna a nővére
mellé az erkélyen, hogy velünk üdvözölje a tömeget. Hiszen a
nővére házassága révén maga is családtag, ami bizonyos
privilégiumokkal jár. Erre mindenkit emlékeztetnünk kell.
Nicholas összeráncolta szemöldökét.
Ellie szeme pedig kikerekedett.
– A minde…
De ekkor észrevette magát.
– Úgy értem… igenis, felség. – Ismét meghajolt.

147
 Amint a királynő hátat fordított, Ellie szeme csillogott, az álla
pedig leesett. Rám nézett, felmutatta a hüvelykujját és ugrálni
kezdett.
Rámosolyogtam és bólintottam.
Aztán kisétáltak az erkélyre. Közben én bent álltam, és néztem,
ahogy Ellie elfoglalta a helyét a királyi család oldalán. Ahová
tartozott.

Másnap Nicholas herceg és a királynő a szalonban sakkozott. A

folyosón álltam, az ajtó nyitva volt, épp annyira, hogy hallhassam a
beszélgetésüket, és jóllehet, nem szoktam odafigyelni másokra, egy
bizonyos lány nevének említésére olyan lettem, mint egy pletykás
vénasszony, csüngtem minden egyes szavukon.
– Mik a terveid Eleanorral? – kérdezte a királynő.
– Milyen Eleanorral? – kérdezte Nicholas értetlenül.
– Olivia húgával, természetesen.
Szünet következett. Elképzeltem, ahogy Nicholas kíváncsian
felnéz a sakktábláról.
– Nem Eleanornak hívják.
– Nem? – lepődött meg a királynő. – Akkor Eloise? Vagy
Elizabeth?
– Nem. Egyik sem. Ellie a teljes neve. Csak Ellie.

148
 Ami engem illet, szerintem tökéletes név. Édes, vidám hangzású
szó. Arra lett kitalálva, hogy imádattal suttogják.
A királynőnek más volt a véleménye.
– Hm. Ez elég szerencsétlen választás.
Hallatszott a fa csattanása a márványon, ahogy egyikük lépett a
figurájával.
– Akárhogy is – folytatta Lenora királynő –, mi a terved Ellie-vel?
Nicholas sóhajtott egyet.
– Nincs tervem. Kihagyott egy évet az egyetemen. Majd segít
Oliviának, amikor megérkeznek a babák.
– Két nővért már felvettünk, és most folynak a dajkák interjúi a
Palotában. Szerinted mennyi segítségre lesz még szüksége
Oliviának?
Úgy hangzott, mintha Nicholas kortyolt volna valamiből. A pohár
odakoccant az asztalhoz, amikor letette.
– Olivia nem szeretne hivatásos dajkákat.
Rövid szünet következett, aztán csak egyetlen szó hagyta el a
királynő száját.
– Nicholas.
– Tudom.
– A dajka a gyermek első számú tanítója. Tőle tanulja meg, hogy
kicsoda ő, mik a kötelességei és hogyan kell viselje magát.
– Igen, tisztában vagyok a tényekkel.
– A gyerekeidnek már egészen fiatalon nyilvános eseményeken
kell megjelenniük. Lehet, hogy Amerikában elfogadható lenne, hogy
összevissza rohangáljanak, de itt bizonyosan nem tehetik ezt meg.
Nicholas elnevette magát.
149
 – Először hadd szülessenek meg. Aztán majd elkezdhetünk
aggódni a jövendő viselkedésükön.
De a királynő nem találta ezt olyan szórakoztatónak.
– Beszélned kell Oliviával, Nicholas.
– Majd kitaláljuk a feleségemmel, hogyan legyenek a dolgok –
válaszolta magabiztosan a herceg. – Most inkább a játékra figyelj.
Sakk!
Nehézkes csend telepedett közéjük.
– Visszatérve Ellie-re. Averdeennek új polgármestere van –
szólalt meg újra a királynő.
Averdeen délre van. A második legnagyobb város Wesscóban.
– George Fulton. Fiatal, jóképű, szinte hipnotikus
beszédkészséggel rendelkező férfi, amennyire igazak a hírek.
Nagyon fényes jövő áll előtte. Nem ártana egy kicsit támogatnunk
és a magunk oldalára állítani, az előttünk álló évekre való tekintettel.
Arra gondoltam, hogy meghívom a Palotába teázni. És
bemutathatnánk neki Ellie-t.
Gombóc lett a gyomromban. Kellemetlen, szorító érzés uralkodott
el rajtam.
– Nem a tizenhatodik században élünk már, nagymama –
válaszolta Nicholas szárazon. – Már nem házasság útján szerzünk
magunknak politikai kapcsolatokat.
– Pedig akkor is egy jóravaló fiatalember, az értesüléseim szerint
– folytatta a királynő. – Jó családból származik, tiszteletre méltó és
sikeres. Senkinek sem fog ártani, ha bemutatjuk őket egymásnak.
A polgármester villája Averdeenben gyakorlatilag felért egy
palotával. Csodaszép, fejedelmi villa. Az a fajta hely, ahol cselédek
150
lesnék Ellie minden óhaját, egy megbízható testőrgárdával, akik
megvédenék mindentől, és egy arany emberrel, aki imádná őt. Hogy
is ne imádná bármelyik férfi?
Nicholas sóhajtott egyet.
– Jól van.
– Nagyszerű.
Ismét a sakkfigurákat lehetett hallani, jó néhány gyors
mozdulatot, majd a királynő diadalittasan kijelentette: – Sakk-matt.
Döbbent, néma csend lett, majd Nicholas hebegni kezdett: – De
hát… ezt hogyan csináltad?
– Túl agresszív leszel, amikor a győzelem már csak
karnyújtásnyira van tőled. Minden más elkerüli a figyelmedet. Ez
sebezhetővé tesz. – Hallottam a szövet susogását, ahogy a királynő
felállt. – Dolgozhatnál egy kicsit a kitartásodon.

151
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

ELLIE

Egy hónappal később

Sok klassz dolog van abban, ha az ember egy palotában lakik. Jobb,
mint egy múzeumi kiállítás. Egyik hatalmas, történelmi, csodásan
elbűvölő szoba a másik után. Több négyzetkilométernyi kert olyan
színekkel, melyeknek még csak nem is tudtam a létezéséről.
Hatalmas vázák tele mindenféle frissen vágott virággal, itt-ott rájuk
bukkan az ember a folyosói kisasztalkákon. Amikor felébredek,
minden reggel egy csésze tea vár a nappalimban, az ágyamat
bevetik, a ruhámat kimossák és kivasalják kérés nélkül, valamint
egy nap kétszer rendbe rakják a szobámat.
Ez aztán az élet.
De azért van rossz oldala is. Nem annak, hogy a Palotában élek,
hanem annak, hogy az elit között kell lennem, akik a Palotában
élnek.

152
 – Egy rajongó? Mit értesz azon, hogy van egy rajongóm? –
kérdezte Livvy.
Winston irodájában voltunk. Ő volt a biztonságiak feje, és
eligazításra hívott minket: engem, Oliviát, Nicholast, Henryt és
Sarah-t. Logan is ott volt, a fal mellett állt, Winston asztala mögött.
A szívem hevesen vert. Az utóbbi időben nem sokszor láttam
Logant. Ha paranoiás lennék, azt mondanám, biztosan került engem.
– A rajongó nem feltétlenül az a szó, amit én használnék – vetette
közbe Logan. – Sokkal inkább… egy megszállott, aki nem kedvel
annyira.
Nicholas Olivia mellett ült egy karosszékben, és a felesége kezét
fogta.
– De miért engem? – kérdezte.
– A királyi család tagjainak terhessége általában kihozza az
őrültekből a legrosszabbat – felelte Winston.
– Hány levelet küldtek? – kérdezte Nicholas.
– Ez volt a harmadik – válaszolta Winston.
– Melyik postán adták fel őket? – kérdezte a sógorom.
– Mindig másik postáról, minden alkalommal: a West Rothshire-
iről, az averdeeniről, valamint a Bailey Glen-iről. Nincs
ujjlenyomat, se DNS. Mindegyik levél fenyegető hangvételű, és
Olivia hercegnőre meg a gyermekeire irányul.
– És mit ír a fenyegető pontosan? – kérdeztem. Rossz érzések
fogtak el.
Logan Winstont megelőzve válaszolt.

153
 – A részletek nem érdekesek. Ura vagyunk a helyzetnek.
Figyelmeztettük magukat, úgyhogy most már tudják, de… ne
aggódjanak. Semmi sem fog megvalósulni a fenyegetésekből.
– Ne aggódjunk? – ismételtem meg. – Ez olyan, mint a Trónok
Harca-féle marhaság. Hogy a fenébe ne aggódjunk?
Henry aztán elmagyarázta.
– Nem mintha nem kapnánk fenyegető e-maileket vagy egyéb
online fenyegetéseket. Mindig van egy ügyeletes marha. Tizenhat
éves koromra már vagy öt zaklatóm volt.
Henry megvonta a vállát.
– Addig nem is vagy igazán a királyi család tagja, amíg nem
zaklat valaki. Üdv a klubban, Olivia!
Ettől egy kicsit sem éreztem jobban magam.

A zaklatóról szóló hírek ellenére minden a régi kerékvágásban

haladt. Ezt jelenti közéleti személyiségnek, királyi közszereplőnek
lenni. Henry és Sarah esküvője már csak pár hónapnyi távolságban
volt, rengeteg hivatalos villásreggeli és ebéd és más események
előzték meg a közeledő nagy eseményt. Így hát a következő este egy
limuzinban ültem, és úgy éreztem magam, mint egy filmcsillag: egy
pompás, csillogó, ezüst koktélruha volt rajtam, Olivia és Nicholas
pedig úgy néztek ki, mint egy mesebeli pár. A Starlight Hallba

154
tartottunk, ahol Henry és Sarah barátai rendeztek egy fogadást az ő
tiszteletükre.
A fényképészek odakint vártak, a biztonságiak alkotta sorfalon
túl. Megrázkódtam, amikor eszembe jutott, hogy a nővérem
zaklatója is ott lehet köztük a tömegben. De aztán kitárult az ajtó, és
Logan állt ott, nyújtotta a kezét.
Amikor megérintettem, amikor a kezébe csúsztattam a kezemet és
éreztem, hogy az ujjai az ujjaimra fonódnak, mintha áramütés ért
volna, majd melegség áradt szét bennem. Megérinteni őt olyan volt,
mintha drogot vettem volna be. Függő lettem. Próbáltam nem
pánikolni emiatt. Tudva, hogy ő ott van és úgy vigyáz ránk, mint
egy erős, leküzdhetetlen őrangyal, biztonságban éreztem magam.
Logan soha nem hagyta, hogy bármi rossz történjen velünk.
És teljes szívemmel hittem benne, hogy nem létezik olyan, amire
ő ne lenne képes.

Találó név volt a Starlight Hall. Csodás hely, ahol a falakat

gyönyörű látképek díszítették, a mennyezetet pedig többezernyi
apró, fehér, fémmel keretezett üvegdarabka borította. A vendégek
hasonlóak voltak azoknak az eseményeknek a vendégeihez,
amelyeken Oliviával eddig megjelentünk. Fiatal, kifinomult
kékvérűek és idősebb arisztokrata urak és hölgyek keveréke, akik
giccses ékszereket viseltek és hatalmas kalapokat.

155
 Oliviával Simon Barristerrel és a feleségével, Frannyvel ültünk
egy asztalnál. Néhányszor már találkoztam velük az elmúlt év során.
Simonnal az apámmal folytatott üzlete miatt, és mert ő Nicholas
legjobb barátja. Liv akkor találkozott Frannyvel, amikor először járt
Wesscóban, és jól összebarátkoztak. Franny őszinte volt vele, és a
nővéremnek akkoriban igazán nagy szüksége volt valakire. Franny a
leggyönyörűbb nő volt, akit valaha láttam. Tökéletes porcelánbőrrel,
csillogó ónixszemmel és mahagóniszínű hajjal.
És vicces is volt, leginkább azért, mert annyira közvetlenül és
nyitottan viselkedett.
– Halálos – mondta Franny a nővéremnek. – A gyerekszülés úgy
fáj, majd beledöglik az ember. Annyira fáj, hogy az ember azt
kívánja, bárcsak meghalna.
Simon és Franny egy hároméves kisfiú, Jack szülei voltak, akinek
csillogó kék szeme és vörös haja volt, akárcsak az apjának.
– Szóval azt akarod ezzel mondani, hogy… annyira nem is rossz?
– viccelt Liv.
Franny nevetett, Simon pedig úgy nézett rá, mintha ez a világ
legvarázslatosabb hangja lenne.
– Csak próbállak felkészíteni – felelte Franny. – Bárcsak engem is
figyelmeztetett volna valaki!
Aztán az imádott férjére nézett, és végigsimította a karját.
– De aztán, amikor mégsem haltál bele és a karodba teszik azt a
kis csomagot, úgy érzed, mintha újjászülettél volna. Mintha
teljesítetted volna az élet legtökéletesebb, legfontosabb,
legcsodálatosabb feladatát.
Később a dajkákra terelődött a szó.
156
 Liv a kezében tartotta Nicholas kezét, és az ujján lévő gyűrűvel
játszott.
– Én semmit sem tudok a dajkákról, de nem hinném, hogy
szeretnék akár egyet is.
– Egyet?! – kiáltott fel Franny. – Ikreid lesznek, egy egész
hadseregre lesz szükséged.
A nővérem oldalra billentette a fejét, mint akit nem sikerült
Frannynek meggyőznie.
– Ne légy már egy amerikai picsa. A dajkák a kultúránk részei,
főleg ami téged és Nicholast illet. Nem is tudom elképzelni, mi lett
volna, ha az anyám nevel fel egyedül. Biztosan katasztrófa lett volna
belőle.
Simon Nicholas felé bökött a fejével.
– Remélhetőleg nektek nagyobb szerencsétek lesz velük. A
mieink egymás után kidöglöttek, akár a legyek.
Franny elvigyorodott. Ördögi mosolya volt és gyönyörű.
– Nem is értem, miért.
Simon is elvigyorodott, szórakoztatta Franny.
– Mert halálra rémiszted őket, drágám. – Aztán felénk fordult. –
Amikor a dajkák elviszik Jacket a parkba, Franny emlékezteti őket,
ha bármi történik a gyerekkel, elvágja a torkukat, amikor
visszajönnek.
Franny egy imádnivaló vállrándítással konstatálta a hallottakat.

157
Később vodkás vörös áfonyát kortyolgattam, míg a nővérem és
Nicholas a parketten andalogtak, és le nem vették volna egymásról a
szemüket. Simon és Franny is egymásba gabalyodva, a zene
ritmusára lépegetett. Henryt pillantottam meg a terem másik felében,
élénken magyarázott, és egy kisebb csoport vette körül, akik
hallgatták és hálásan nevettek minden szaván. Sarah néhány méterre
volt tőle, és a szőke húgával, Penelopéval beszélgetett, aki színésznő
Los Angelesben, és csupán néhány napra érkezett haza, majd
legközelebb az esküvőre fog ellátogatni.
Egy új dalba fogott az együttes – a Play That Song hangszeres
változatát játszották a Traintől. Néztem, ahogy Henry kivált az őt
körülvevő csoportból és odament Sarah-hoz. Váratlanul lecsapott rá,
átölelte a csípőjét és mindketten nevettek. Én is elnevettem magam,
amikor Henry szó szerint a táncparkettre vitte Sarah-t, ahol lassan
letette.
Ha sikerül valakit találnom, aki csak feleilyen imádattal néz rám,
mint ahogy Henry Pembrook Sarah von Titebottumra, az életem
hátralévő részében szerencsésnek fogom érezni magam.
Nagyot sóhajtottam. A szerelem mindenhol ott volt körülöttem.
Csak én búslakodtam egyedül.
Aztán a tekintetem arrébb vándorolt… nem kellett
végigpásztáznom a termet, hogy meglássam Logant. Tudtam, hogy

158
hol van. Mintha az agyam a nap huszonnégy órájában GPS-szel
követné őt.
A zene miatt lehetett, hogy a szívem olyan őrülten izgatottan
kezdett verni? Amikor ránéztem St. Jamesre a terem másik felében,
nem azt láttam rajta, hogy kutató pillantással fürkészné a tömeget,
hol ütheti fel a fejét a baj. Nem is maga elé nézett.
Hanem, amikor belemerültem a napi Logan-bámulásomba…
visszanézett rám.

Egy órával később a második italomat kortyolgattam, ami kezdte

jóleső bizsergéssel eltölteni a testem, miközben Sarah-val
beszélgettem a Wesscói Kékkabátosok Egyesületének jótékonysági
munkájáról. Néhány évvel ezelőtt elkezdett egy felolvasási
programot, és jóllehet, nem utazgat már velük, hiszen Henryvel
jegyesek lettek, de azért még mindig szervezett adománygyűjtést, és
a könyvek utaztatását is megtervezte. Szürreális volt belegondolni,
hogy egy nap királyné lesz. Őrült egy gondolat, de hát… Sarah
annyira normális, bájos, intelligens és őszinte! Megvolt benne
minden tulajdonság, ami egy királyné számára előírás.
Nevetgélt, történeteket mesélt nekem a barátjáról, Willardról és a
feleségéről, Lauráról, de egyszer csak a mondat közepén megtorpant
és elhallgatott. Az összes szín kiszaladt az arcából, olyan fehér lett,
akár a fal.

159
 A karjára tettem a kezemet.
– Sarah? Jól vagy?
Nem válaszolt.
Nem tudtam, hogy mit tegyek. Tudtam, hogy Sarah borzasztó
félénk, és nem akartam zavarba hozni. Így hát megfordultam és
Logan felé intettem. Azonnal odajött hozzánk, és rögtön szemügyre
vette Sarah-t.
– Sarah kisasszony! Mi a baj? – Logan követte a tekintetét. Egy
magas, ősz hajú férfi állt az ajtónál, akinek a látványa halálra
rémisztette. – Ő az? Aki az ajtónál áll?
Logan tett egy lépést az ajtó felé, mire Sarah elkapta a karját.
– Ne! Ne menjen a közelébe! Nagyon… veszélyes.
Sarah másik kezét is megfogtam, jéghideg volt.
– Semmi baj. Nem árthat nekünk. Logan soha nem engedné. Itt
vagyunk veled. Minden rendben lesz.
Sarah még csak nem is pislogott. Nem vette le a szemét a férfiról.
Abban sem voltam biztos, hogy hallotta-e, amit mondtam neki.
– Hívd ide Henryt! – mondta Logan. – Most.
Megszorítottam Sarah kezét, és ott hagytam Logannel. Aztán
átfurakodtam a tömegen, hogy megtaláljam a szőke herceget, aki a
bárnál beszélgetett a barátaival. Belefűztem a karom a karjába,
szélesen rámosolyogtam, majd hamisítatlan cockney akcentussal
közöltem vele: – Elnézésük’ urak. El kő rabolnom a herceget egy
kicsit.
Ahogy elhúztam onnan Henryt, halkan megkérdezte.
– Mi a baj?
– Sarah. Gyere, menjünk!
160
 Gyorsan és simán átszeltük a termet, igyekeztünk nem túlságosan
felhívni magunkra a figyelmet. Henry mosolygott és oda-
odabiccentett az embereknek, de a vonásai feszültségről árulkodtak.
Majd végül odaértünk Sarah-hoz.
– Az ajtónál álló úr – közölte vele Logan. – Ismeri?
Henry odafordult, s az egész teste lemerevedett.
– St. James, vigye Sarah-t a hátsó terembe.
– Kisebb termetű, mint amire emlékeztem – mondta Sarah
suttogó, levegős hangon.
– Sarah… – próbálkozott újra Henry.
– Gondolod, hogy azért, mert gyerek voltam, amikor utoljára
láttam? – kérdezte. – Vagy talán csak az agyam csinált belőle egy
szörnyet, valójában ő is csak egy ember. Egy szörnyűséges ember.
Sarah eltakarta a száját a kezével.
– Az anyám is itt van… Penny… nem látják… lehet, hogy…
Henry beletúrt Sarah hajába és magához húzta a lány arcát.
– Menj hátra Logannel és Ellie-vel. Én majd mindenről
gondoskodom.
Sarah pislogott és mélyeket lélegzett. Aztán megrázta a fejét.
– Nem. Képes vagyok szembenézni vele. Meg kell próbálnom.
Csak… maradj mellettem.
Henry hátrafésülte a haját.
– Mindig melletted maradok.
Sarah bólintott, majd a jövendőbeli király és királyné kéz a
kézben elindult az ajtónál álldogáló férfi felé, Logan és én pedig
követtük. Pár méterrel előtte megálltak. A férfi fejet hajtott Henry
előtt, és közömbösen Sarah-ra nézett.
161
 – Jól nézel ki, Sarah.
Sarah olyan erősen szorította meg Henry kezét, hogy kifehéredtek
az ujjbegyei.
– Nem hívott ide senki – mondta Sarah egy kicsivel több erővel a
hangjában.
A férfi megigazította a mandzsettáját.
– De hisz én vagyok a menyasszony apja. Nekem nem kell
meghívó. Még mindig vannak kapcsolataim a városban, hogy nézne
ki, ha nem jönnék el?
Sarah hangosan felnevetett.
– A menyasszony apja? Nem. – Megrázta a fejét. Ezt a
privilégiumot már rég elveszítetted, abban a pillanatban, amikor
kezet emeltél az anyámra. És rám.
A vallomás hallatán felkaptam a fejemet. Jaj, Sarah. Logan arca
rezzenéstelen maradt, továbbra is Sarah apját figyelte.
– Egy senki vagy előttem – közölte vele a lánya. – Még csak egy
kis árny sem vagy a tudatom legszélén. El kellett felejtenem téged.
Mi mindannyian elfelejtettünk. És a feledés homályában is fogsz
maradni. Azt akarom, hogy menj innen. El kell tűnnöd.
A férfi hezitált.
– Nem hinném, hogy itt…
Henry előrelépett, és fenyegető, éles hangon megszólalt:
– Ne csak menj innen – fuss! Amíg megteheted. Ha bármit
kiszivárogtatsz a sajtónak vagy bárkinek – ha csak elsuttogod a
nevét –, esküszöm az anyám nevére, hogy élve eltemetlek a Palota
alá, hogy Sarah a sírodon sétáljon minden egyes nap.

162
 A férfi néhány feszült pillanatig Henryre bámult. Aztán anélkül,
hogy Sarah-ra nézett volna, megfordult és elsétált.
– Szerintem… – Sarah-nak kis híján asztmás rohama lett, a
hangja alig volt hallható. – Szerintem most elmennék abba a hátsó
helyiségbe.
Henry bólintott, és elkísérte Sarah-t. Logan előttük ment, hogy
utat vágjak nekik a vendégek között, én pedig követtem őket. A
terem kicsi volt – egy kis nappali jellegű helyiség egyetlen asztallal,
amin egy kancsó víz kapott helyet, és egy dívánnyal. „Ájulós
dívány”-nak hívták. Azon tűnődtem, hogy régen, amikor a hölgyek
fűzője túl szűk volt, ide hozhatták-e őket, hogy aztán repülősóval
felébresszék.
Amint Logan becsukta mögöttünk az ajtót, Sarah két kézzel
eltakarta az arcát, és kitört belőle a zokogás. Henry leült a díványra
és az ölébe húzta őt, átölelve és ringatva tartotta. Öntöttem egy
pohár vizet, és odatettem Henry keze ügyébe.
– Nem is tudom, hogy miért sírok – hebegte Sarah. – Csak… úgy
meglepett.
Henry megsimogatta az állát és megpuszilta a homlokát, majd ezt
súgta neki:
– Olyan büszke vagyok rád. Remekül viselkedtél. És nagyon
bátor voltál.
– Ez volt az utolsó alkalom, Henry – Sarah a szemébe nézett. – Ez
az utolsó alkalom, hogy miatta sírok.
Henry bólintott és magához húzta Sarah-t.
Logannel titokban kisurrantunk, és halkan becsuktuk az ajtót.
Vele maradtam, amíg az ajtót őrizte, hogy senki ne zavarhassa
163
Sarah-t és Henryt. Hiába folytatódott tovább a fogadás, Logan
mellett volt az a hely, ahol a legszívesebben tartózkodtam.

164
 TIZENHARMADIK FEJEZET

ELLIE

A következő két hét során Lenora királynő a „szárnyai alá” vett. Azt
mondta, hogy van bennem „lehetőség”, és szeretné látni
kibontakozni. Nem akarok hazudni, izgalmas volt a figyelme
középpontjába kerülni, a társaságában lenni, még jegyzetelni is
elkezdtem a telefonomban, az apró megjegyzéseket, tanácsokat
illetően, amiket elejtett. Annyira elegáns nő, senkivel nem
találkoztam még eddig, aki ennyire ki tudta követelni magának a
figyelmet és ennyi önuralma lett volna. És úgy osztogatta a
parancsokat, akár egy főnök. Királynő, nagyanya, diplomata – és
George Patton tábornok női mása.
Fogalmam sem volt, hogy milyen lehetőséget láthatott bennem,
de ha arra gondolt, hogy a jövőben majd a Palota pszichológusa
leszek, akkor nyugodtan számíthat rám. Szívesen beleásnám magam
a királyi család lelki életébe, a családi viszonyokba, a
konfliktusokba és a passzívan agresszív megnyilvánulásokba.
Álommunka lenne, jobb, mint amikor dr. Melfi Tony Sopranót, a
maffiafőnököt analizálja.
165
 Semmi sem példázza ezt jobban, mint a soron következő délután,
amikor is a keleti kertben teáztunk: én, Lenora királynő, Livvy és a
királynő egyik barátja, George Fulton polgármester. Körülöttünk
tulipánok és harangvirágok nyíltak, s a fehér kerti asztal mellett
pillangók rebbentek tova, mintha csak az Alice Csodaországban
című könyv egyik oldaláról elevenedett volna meg a jelenet.
– Meséljen nekünk az új, közlekedéssel kapcsolatos
kezdeményezéséről, amin dolgozik – fordult a királynő Fultonhoz.
George Fulton fiatalnak tűnt ahhoz, hogy polgármester lehessen.
Talán huszonhét vagy huszonnyolc éves lehetett. Jóképű volt,
magas, szőke, igazi John Fitzgerald Kennedy-féle égimeszelő.
Tetszett az akcentusa, és kedvesen mosolygott.
Elmagyarázta a csúcstechnológiát, amit éppen a metrónál
vezetnek be, ami a kocsikat elektromos áram helyett mágneses
erővel hajtja majd.
– Ez zseniális – jegyezte meg a királynő. – Hát nem csodás,
Eleanor?
Nem javítottam ki. Nem vagyok jártas az etikettben, de az volt az
érzésem, hogy nem jó pont kijavítani a vendéglátót, főleg, ha az
maga Wessco királynője.
Úgyhogy csak bólintottam és mosolyogva válaszoltam.
– Igen, nagyon érdekes.
– Azt tervezzük, hogy az első felújított állomást átnevezzük
Margaret-Ana állomásnak az ön édesanyja után.
– Ez nagyon kedves lenne – jelentette ki a királynő. – Anyám is
szeretett előre gondolkodni, megelőzte a korát. – Aztán a
nővéremhez fordult, és a hatalmas pocakjára mutatott. – És ha már a
166
neveknél tartunk, Olivia, már régóta szerettem volna megbeszélni
veled a gyerekek nevét.
Liv letette a teáscsészéjét.
– A nevüket?
– Igen. Jóllehet, még nem tudjuk, hogy két fiú, két lány, vagy egy
fiú és egy lány lakik-e a pocakodban, de akkor is nagyon fontos,
hogy jól át legyen gondolva mindkét gyermek neve. Szimbolikusnak
és reprezentatívnak kell lenniük. Nicholas nagyapjának a vonala
eléggé el lett hanyagolva a családban az utóbbi időben, úgyhogy
Nicholasszal most jóvátehetitek mindezt.
– Ó! Nos… hát… van már valami konkrét javaslat?
– Ernstwhile.
Megállt a levegő – még a méhek is megszűntek zümmögni –,
amikor meghallottuk ezt a nevet. Ott lógott a levegőben, mint egy
rossz szag, ami nem akar elmúlni.
A nővérem nem volt benne biztos, hogy jól hallotta.
– Ernstwhile? – ismételte.
Jól hallotta.
– Igen. Egy szép és erőt sugárzó név, és történelmi jelentőséggel
bír. Ami pedig a fiút illeti…
– Az Ernstwhile lánynév? – kérdezte Liv tágra nyílt szemmel és
halálra vált arccal.
– Igen, persze. Nicholas nagynénjét hívták így. Nagyon
alkalmazkodó nő volt.
Egy ilyen névvel nem csodálom, hogy annak kellett lennie.
– Ami pedig a fiúnevet illeti, a Damienre gondoltam – jelentette
ki a királynő.
167
 Célzás Az Ómen című film zenéjére.
Olivián semmi más nem látszott, mint a nyers félelem. Titokban
nézte meg a filmet egyik éjjel, amikor a szüleink már elmentek
lefeküdni. Kilencéves volt és egy életre megijesztette. Még mindig
emlékszem, ahogy négyéves koromban átfésülte a hajamat és a 6-6-
6 tetoválást kereste.
– Nicholasszal kicsit… közkeletűbb nevekre gondoltunk.
A királynő megrázta a fejét.
– Ha például Bobnak vagy Tinának akarod őket elnevezni, akkor
egy bádogossal kellett volna házasságot kötnöd. Herceg a férjed.
Egy királynő unokája, ami kötelezettségekkel jár.
A nővérem általában élettel teli, mokány nő – a merészség a
családi vérvonalban van. De a terhesség, a költözés, a rendkívüli
nyomás, a jövendő Pembrook generáció cipelése, a könyörtelen
sajtó, ami még mindig nem tette túl magát azon, hogy Wessco
kedvenc fiával kötött házasságot, túl sok volt neki. Megpuhította.
Úgyhogy Olivia a szemem előtt adta meg magát.
– Azt hiszem, egy kicsit ledőlök.
– Szeretnéd, hogy veled tartsak? – kérdeztem.
– Nem. – A hangja remegett. – Egyedül is megleszek.
Szó nélkül feltápászkodott, és elindult a Palota felé.
Körülbelül tíz perc telt el, amikor megpillantottam a sógoromat,
aki épp felénk tartott, a zöld szeme fényes volt és szikrákat lövellt.
George fejet hajtott.
– Felség.

168
 – Fulton. – Nicholas biccentett, s közben keményen nézett a
nagyanyjára. – Ellie, George, megbocsátanátok nekünk egy
pillanatra?
Épp felállni készültünk, amikor a királynő feltartotta a kezét.
– Nem. Éppen teázunk. Biztos vagyok benne, hogy bármi, amit
mondani akarsz, az előttük sem lehet titok.
– Hát jó. Fejezd be!
A királynő meglepetten nézett.
– Mit?
– Tudod, hogy mit. Nem vagyunk sakkfigurák, nem kell uralnod
az egész sakktáblát.
Lenora királynő összefonta a karját.
– Oliviáról van szó, ugye?
Nicholas a Palota felé mutatott.
– A szobánkban van, és épp kisírja a szemét.
A királynő fújtatott egyet.
– Ez nevetséges. Egyszerűen csak túl érzékeny.
Nicholas felemelte a kezét.
– Persze hogy érzékeny. Hét és fél hónapos terhes az ikrekkel.
Folyamatosan kényelmetlenül érzi magát. Nem tud aludni, sőt, néha
még lélegezni is alig! A lesifotósok szinte bemásznak a Palota
falain, a sajtó darabokra tépi, ami ellen semmit sem tudok tenni, és
ráadásul még egy zaklató is írogat neki. Te pedig…
A királynő szavai úgy hasítottak a levegőbe, akár egy ostorcsapás.
– Vigyázz! A! Nyelvedre!

169
 A sógorom elhallgatott, és vett egy mély levegőt. A kezével
végigsimította az arcát, és a horizontot nézte. Amikor ismét a
nagyanyjára nézett, a tekintete már nyugodtabb volt, de rideg.
– Azért hoztam ide, hogy biztonságban legyen. Hogy pihenjen.
De ha ezt ellehetetleníted, akkor máshová viszem. És ha szeretnéd,
hogy kapcsolatod legyen a dédunokáiddal, akkor azt ajánlom, hogy
ezt fejezd be. – Elhallgatott, hagyta, hogy a szavai leülepedjenek,
majd még hozzátette: – Nem szeretném újra szóba hozni ezt a témát.
Remélem, hogy megértettük egymást.
A királynő nem válaszolt, csak fújtatott, akár egy sárkány, aki
meg akarja égetni egy herceg fenekét. Nicholas várta, hogy a
nagyanyja bólintson, majd amikor megtette, meghajolt előtte és
elsétált.
– Soha ne szüljön gyereket, Eleanor! – mondta keményen. –
Hálátlanok, mindegyik. Ezt jegyezze meg!
Kötelességtudóan pötyögni kezdtem a telefonomba.
Aztán George, Lenora királynő és én csendben üldögéltünk.
Kínos volt.
Próbáltam menteni a helyzetet.
– Szerintem az Ernstwhile aranyos név. Talán hívhatnánk…
Ernie-nek.
Őfelsége nem mosolyodott el.
Aztán George szólalt meg.
– Darabos.
Kérdőn felhúztam a szemöldökömet.
– Tessék?
Elmosolyodott és a királynő felé fordult.
170
 – Csupán egyetértettem őfelségével. A neveket jól végig kell
gondolni. Ami az apám rokonságát illeti – Darabosék –, ők olyan
szerencsétlenül döntöttek, hogy a legidősebb fiukat Barnának
nevezték. Egyáltalán nem gondolták át, legalábbis nem a
vezetéknevével egybeolvasva. – A fejét csóválta. – Vagy mondjam
ki hangosan?
A fejemben már hallottam is a nevet és felhorkantam.
Aztán én is hozzátettem a magamét: – Nekem meg volt egy olyan
osztálytársam, akit úgy hívtak: Fütty Imre. Ő volt a szurkolók
vezetője. Furcsa, de így volt.
George nevetett, de a királynő nem csatlakozott a
beszélgetésünkhöz. Láttam, hogy az ajka rángatózik.
– Az első lány, akibe a bátyám beleszeretett, Parish Ingrid
Natasha Anna volt. Szép akroníma volt és illett is rá.
Teli pofával röhögtem.
– Ó, istenem.
A királynő ivott egy kortyot a teájából, majd lezárta az ízetlen
társalgásunkat.
– A Nemzeti Múzeumban megnyílt az új Monet-kiállítás. George,
tervezi, hogy meglátogatja, amíg a városban van?
George elmosolyodott.
– Igen, terveztem, felség.
– Akkor magával kell vinnie Eleanort is. – Ezek után rám nézett.
– Még nem járt a múzeumban, ugye?
– Nem, még nem.
Lenora királynő bólintott.

171
 – Akkor hát megbeszéltük. Elmennek együtt, és eltöltenek ott egy
csodás estét.
George rám nézett a teáscsészéje felett és elpirult.
Ő is ugyanarra jöhetett rá, mint amire én. Éppen most szemeltek
ki minket egymásnak.
Nincs ez így jól, Lenora… nincs ez így jól.

Később elsétáltam Nicholas és Olivia szobájába, hogy megnézzem,

hogy van a nővérem. Logant pillantottam meg a folyosó másik
felén. Nem gondoltam, hogy szolgálatban van, hiszen aznap még
nem láttam, a testem pedig ugyanúgy reagált, mint ahogy mindig is,
amikor a közelemben éreztem. A pulzusom felszökött, gyorsabban
vettem a levegőt, remény és vonzódás töltötte ki a lelkemet, és
gombóc ült a torkomba.
Határozott lépésekkel egyenesen felém tartott. Olivia ajtaja előtt
találkoztunk. A szeme sötét volt, majdnem fekete, s azon tűnődtem,
mit fog mondani.
– Elmész ma este azzal a sráccal?
Nem éppen erre tippeltem.
Olyan közel hajolt hozzám, hogy alig kaptam levegőt.
– Azzal a sráccal?
– George Fultonnal, a polgármesterrel.

172
 – Á… igen. Ma találkoztam vele tea mellett. A királynő azt
javasolta, hogy menjünk el… tudod… mint barátok.
Nem tudom, miért tettem hozzá az utolsó két szót. Nem mintha
érdekelné Logant. Csak amikor összeszorította az állkapcsát és
elkapta a tekintetét, éreztem úgy, lehet, mégis fontos számára.
– Nincs rá okom, hogy vele tartsak, nemde? – A hangomban
megbúvó remény szánalmasan nyilvánvaló volt.
– Nincs – felelte gyengéden. – Egyáltalán nincs rá okod.
Egy pillanatig egyikünk se mozdult meg vagy pislogott.
– Szia, Lo! – köszöntötte egy másik biztonsági a folyosón. – Ma
este? A Katy’snél?
Logan bólintott, mire összerándult a gyomrom.
– Katy’s? – kérdeztem.
– Egy söröző. A felső osztály a Kanos Kecskébe jár, mi pedig a
Katy’sbe szoktunk menni a srácokkal.
– Akkor úgy tűnik, mindkettőnknek tervei vannak ma estére.
– Igen, úgy tűnik. – Megérintette a karomat, éppen hogy
megszorította. És az az ismerős, izgatott érzés szaladt át a testemen.
Egészen közel jött hozzám, miközben elhaladt mellettem és
belesuttogta a fülembe:
– Érezd jól magad, Ellie!
Aztán néztem, ahogy elsétál, határozott léptekkel, egyenes háttal,
és a feneke… szinte csöpögött a nyálam.
És ettől fogva a múzeumlátogatás ötlete, vagy bármilyen más
program, ahol Logan nincs jelen, egy foghúzással ért fel.

173
A Monet-kiállítás megnyitója a Wesscói Nemzeti Múzeumban nagy
eseménynek számított, akárcsak a Met-gála, kivéve az űrruhákat. A
stylist egy pompás királykék koktélruhát adott rám és ezüstszínű
platformos cipőt. A rövid, egyszerű vonalú ruha nagyszerűen
illeszkedett az alakomhoz, a szoknyarésze pedig kacérrá varázsolta
az öltözetet. A szőke hajamat begöndörítettük és kiengedtük.
Magabiztosnak és szépnek éreztem magam így. Felnőttnek. Nőnek,
aki egy kifinomult eseményen vesz részt, nem pedig egy lánynak,
aki az iskolai bálba készül. Ez újszerű érzés volt számomra.
A bejáratnál a sajtó fogadott minket. Vakuk villantak, kérdésekkel
bombáztak és lökdösődtek, hogy minél jobb helyre kerüljenek.
Mindegyikük az ígéretes politikusra és a hercegnő húgára volt
kíváncsi. Biztos, hogy holnap tele lesznek az újságok ezzel. Eddig
az esküvő érdekelte őket – és a melleim –, bár egyikről sem tudtak
meg igazán jelentős információkat. Vicces volt a megnyitó, kaland,
egy vad élmény, osztoztam egy kicsit a Nicholast és Oliviát
körülvevő figyelemben.
De a kamerák kereszttüzében az villant be: ez akár ez én életem
része is lehetne.
Már vannak kapcsolataim, jómódú, ismert emberek, olyanok, akik
városokat vezetnek, törvényt hoznak és egy egész országot
irányítanak. Hát erre gondolt a királynő, amikor azt mondta, hogy

174
van bennem lehetőség. Lehetőségem van rá, hogy olyan életet éljek,
mint a nővérem.
Ha szeretném.
És ez elég nagy kérdés, nemde? Mit gondolsz, hol leszel öt év
múlva? Ki leszel akkor? Mit szeretnél?

George Fulton egy álomférfi: vicces, vonzó, okos és figyelmes.

Megbeszéltük a kiállított képeket és beszélgettünk Monet életéről,
ahogy lassan az egyik képtől a másikig sétáltunk. Kedveltem
George-ot. Könnyű volt őt megkedvelni, ahogy Tommy Sullivant,
Martyt vagy Henryt.
Mint egy barátot.
De a szeme ragyogásától nem éreztem úgy, hogy elolvadna a
belsőm. Nem remegett meg a térdem a hangjától, és a bőrének az
illata nem idézett bennem mocskos, titkos gondolatokat.
Csak egyetlen srác van, aki képes volt erre.
Egyetlen, aki valaha ilyet váltott ki belőlem.
Így hát, mint minden másik randin is, amire elmentem – kezdve
öt évvel ezelőtt kora reggel, amikor lementem a kávézóba és ott
szemtől szembe találtam magam egy lélegzetelállítóan helyes
testőrrel –, a figyelmem elterelődött a partneremről és… Logannél
kötött ki.

175
 Az előttem lévő festményen egy nő hímzett, a lábánál pedig egy
kislány ült. Mellette a falon egy idézet állt – talán a Bibliából:
„Amikor gyerek voltam, úgy beszéltem, úgy gondolkodtam és úgy
érveltem, mint egy gyerek. De amikor felnőttem, elhagytam a
gyerekes dolgaimat…”
A bokámra pillantottam, ahol a citromtetkóm volt. Aztán éreztem
a combomat körülölelő késtartót, amit úgy viseltem, mint egy
eljegyzési gyűrűt. Ünnepélyesen, mindennap.
Már majdhogynem költői volt.
Csaló vagyok. Nem is használtam ki minden napot, amit a citrom
született jelképezni, hanem inkább rejtőzködtem a héja alatt, mert ott
biztonságos volt. Féltem belevágni életem legnagyobb kalandjába.
Félre kell tennem a gyerekes dolgaimat. Mint például a gimis
szerelmeket és a testőrömről szóló álmokat. Ezt mind magam
mögött kell hagyjam.
De az egyetlen mód, hogy megtegyem, ha szembenézek velük –
vele. Fel kell tárulkoznom előtte, kitenni elé a puszta, dobogó
szívemet, hogy lássa. És ha összetiporja, nos, akkor… kedvezőtlen
eredménnyel zárul ez a gondolatmenet… de a lényeg, hogy
megtudjam, Logan ugyanúgy akar-e engem, mint ahogy én őt, vagy
sem.
Ideje volt már kideríteni. Hallani akartam egyenesen az ő
szájából. Utána már továbbléphetek. Vele vagy nélküle. De nagyon
reméltem, hogy vele, és hogy nem csak én érzek úgy iránta.
George-dzsal találtunk egy kis falmélyedést a sarokban, ahol a
karjára tettem a kezem.
– Valamit el kell mondanom neked
176
 George elmosolyodott.
– A számból vetted ki a szót.
És aztán egyszerre szólaltunk meg.
– Alig várom, hogy újra lássalak.
– Mennem kell.
Amikor a szavaim eljutottak hozzá, zsebre dugta a kezét és
összeráncolta a homlokát.
– Nos… ez így elég kellemetlen.
– Sajnálom. Nagyszerű srác vagy, remek férfi… de… van valaki
más.
Már régóta ott volt valaki más, akiről fogalmam sem volt, hogyan
érez irántam. De meg kell tudnom. Esélyt kell adnom ennek az
egésznek.
George még egy pár pillanatig nézett, majd hozzám hajolt és adott
egy puszit az arcomra.
– Akárki is az, szerencsés fickó.
Hálásan mosolyogtam rá.
– Idehívom az autót, ott tesz ki, ahol szeretnéd.
– Nem, köszönöm. Megoldom. – A kezére tettem a kezem. – Jó
éjt, George.
George két testőre, akik vigyáztak ránk ma este, vele maradtak,
miközben én kisétáltam a múzeum hátsó ajtaján és hívtam egy taxit.
Ideje volt megkísértenem a sorsomat, kézbe venni az irányítást,
megfogni végre azt a citromot és addig szívni a levét, amíg ki nem
pukkad az arcom… és talán, ha jól mennek a dolgok, még le is
nyelhetem a nedűt.

177
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

ELLIE

Épp elég nyolcvanas években készült filmet láttam – Álmodj

rózsaszínt, Garni-zóna, Tizenhat szál gyertya –, hogy tudjam, hogy
kellene ennek történnie. Ahogy kiszállok a taxiból, szélfútta hajjal
besétálok a kocsma ajtaján, és addig keresem a szememmel, míg
találkozik a tekintetünk, aztán – bumm! – felhangzik egy romantikus
zene a háttérből. Intek neki, majd Logan hozzám siet,
szenvedélyesen megcsókol, ölébe kap és ennyi.
De a valóság… nem egy nyolcvanas évekből vett film.
Úgyhogy, amikor kiszálltam a taxiból, a ruhám beakadt az ajtóba
és elszakítottam. Beleléptem egy pocsolyába, ahogy átmentem az
utcán, s a víztől cuppogó lábam adta a romantikus zenei aláfestést.
Ó, istenem.
Lehajtottam a fejem és igyekeztem kerülni a szemkontaktust egy
csoportnyi sráccal, akik odakint dohányoztak a kocsma mellett,
aztán az ablakon belestem a Katy’s nevezetű kocsmába.
Volt egy elülső helyiség egy fa bárpulttal és néhány kerek asztal
székekkel. Láttam egy folyosót, ami hátrafelé vezetett és ahonnan
178
egy flanelinges férfi sétált előre, kezében egy biliárddákóval. Logan
a bárnál ült, barna haja a homlokába hullott, egy magas pohár állt
előtte, tele sörrel. Egy vállig érő gesztenyebarna hajú, csinos pultos
lány könyökölt vele szemben. És aztán Logan elnevette magát
valamin, amit a lány mondott neki. Látszottak a fehér fogai, a szeme
körül pedig nevetőráncok tűntek föl.
Féltékeny voltam – ronda, zöld féltékenység lett rajtam úrrá –,
csak úgy füstöltek tőle a füleim. Jóllehet hátrahőköltem a látványtól,
a lábam mintha odaragadt volna a földhöz, a kezem pedig az
üveghez.
És aztán csak még rosszabb lett.
Egy kislány szaladt ki a pult mögül, a haja lófarokba kötve
lobogott utána, a szájában cumi. A pultos lány a kislány után eredt,
de Logan már el is kapta, felvette a karjába, az ujjával játékosan
megfenyegette, amivel mosolyt csalt az arcára. A nő odament
hozzájuk és Loganhez közel felnézett rájuk.
Úgy tűnt, mint akik jól ismerik egymást, boldognak látszottak,
mint egy család.
Olyan volt, mintha véreztem volna belülről.
Valaki besétált mellettem a bárba, mire Logan az ajtó felé fordult.
És felém.
Kikerekedett a szeme, amikor észrevett, majd összeszűkült. A
nevemet tátogta, mint aki alig hiszi, hogy ott lát.
A fenébe!
Menekülőre fogtam.

179
 Gyáva voltam? Igen. És ösztönös. Úgy rohantam végig az utcán,
mintha megint tizenhét lettem volna. Fél perccel később egy ismerős
hang szólalt meg mögöttem.
– Ellie! Állj meg!
Megálltam, mert nem volt értelme tovább futni. Próbáltam
levegőhöz jutni és előkészíteni a hazugságomat. Mert még nem
álltam készen, hogy elmondjam neki. Nem így, idekint az utcán, egy
kuka mellett, ami úgy bűzlött, mintha egy hulla oszladozott volna
benne. Megfordultam, és hatalmas mosolyt erőltettem az arcomra.
– Logan! Szia! Nahát, milyen jó, hogy találkozunk. Kicsi a világ.
A ruhámat bámulta és… idegesnek látszott. Pedig Logan soha
nem ideges.
– Mi van rajtad?
– Egy ruha.
– Egyszerűen… csodásan nézel ki.
Amikor már majdnem elmosolyodtam, felcsattant. És a
különleges ügynök haragja visszatért.
– Mi a fenét keresel itt, Ellie? Elvileg Fultonnal kellene lenned.
– Korán véget ért az esténk. Nem volt összhang, úgyhogy inkább
eljöttem… várost nézni. – Felemeltem a kezem, hogy… a házak felé
mutassak, ahol eldzsungelesedett a kert és beázott a tető. Ezt jobban
át kellett volna gondolnom. – És eltévedtem. Hiszen ismersz…
ostoba, hebehurgya Ellie.
Csípőre tette a kezét és szexin összeráncolta a homlokát.
– Nem lófrálhatsz csak úgy, főleg nem itt. Gyere! Itt az autóm,
hazaviszlek.
Egy részeg szólalt meg mögöttünk.
180
 – Majd én hazaviszlek, kiscsillag. Ott majd jól megmarkolod a
farkam és aztán meglátjuk.
Logannel egyszerre üvöltöttünk vissza neki.
– Fogd be!
– Baszd meg!
Aztán csendben sétáltunk egy darabig egymás oldalán. Logan
előrefelé nézett, én pedig őt kutattam a tekintetemmel. Próbáltam
leküzdeni az idegességemet, hogy elmondjam neki, amit egészen
eddig terveztem.
De ehelyett valami teljesen más szakadt ki belőlem.
– Ő a tiéd?
Logan összeráncolt homlokkal nézett rám.
– A kislány – pontosítottam. Úgy beszéltem, mintha Logan az
enyém lett volna, jóllehet tudtam, ehhez nincs jogom. – A tiéd?
– Nem.
Minden belső feszültség felengedett bennem.
– Nem. Ő Kathleen kislánya, a pultosé. A férjéé, Connoré a
kocsma. Együtt voltunk kiképzésen, ő még mindig sorállományban
van, jelenleg ide helyezték. Amikor a környéken vagyok, mindig
meglátogatom.
Ó! Egy barát felesége és gyereke. Így már sokkal jobb. Sőt.
Nagyszerű.
– Ez szép tőled.
Amikor a bár mögötti parkolóhoz értünk, Logan odavezetett egy
tiszta, szürke Nissan Altimához, és kinyitotta előttem az ajtót. Aztán
megkerülte az autót, elindította a motort és kikanyarodott.

181
 – A közelben laksz? – kérdeztem, mert ekkor jöttem csak rá, hogy
fogalmam sincs.
– Nem. A városon kívül élek, körülbelül húsz percre innen.
– Ó.
Elhallgattunk pár pillanatra.
Mígnem Logan tett fel egy kérdést:
– Meg akarod nézni, hogy hol élek?
Egy másodpercig nem jöttek a szavak a számra. Ennyi erővel azt
is kérdezhette volna, hogy szeretném-e látni a mennyországot. Vagy
Disneylandet vagy egy igazán szexi énekest.
– Igen! Szeretném. Menjünk!

Egy csendes utca végén egy hatalmas, kerítéssel körülvett terület

mellett parkoltunk le. A holdfény egy kétemeletes téglaépületet
világított meg, hatalmas körterasszal, rajta pedig egy fehér,
háromszemélyes hintaággyal. Egyetlen lámpa világította meg a
helyet. Az épület egyik oldalán egy kerek szoba látszott, ami felett
hegyes tető magasodott, mint egy kastélytorony. Egy rövid, földes
kocsifelhajtó vezetett a házhoz, építési törmelékkel feltöltve.
Mellette pedig egy létra és pár vödör feküdt egymás mellé rakva.
Az autó mellett álltam és bámultam. Le voltam nyűgözve.
– Ez igen.
Logan engem nézett. Az arcomat, a reakciómat.

182
 – Mikor vetted ezt? – kérdeztem.
– Néhány évvel ezelőtt. Amikor meghalt az apám, hagyott rám
egy kis pénzt, amit, mint kiderült, legálisan keresett meg. Ez,
mondjuk, meglepett.
– A börtönben halt meg? – Logan mesélt egy keveset az apjáról,
amikor a New York-i Egyetem könyvtárában tanultam és szünetet
tartottam. Akkoriban ő volt szolgálatban mellettem. – Sajnálom.
– Ne sajnáld. Nem volt nagy veszteség. Ez volt a leghasznosabb
dolog, amit a csirkefogó valaha is tett értem. – Megvonta a vállát. –
Emlékszel arra az egy hétre, amikor Wesscóba mentem?
Emlékeztem rá. Egy örökkévalóságnak tűnt az az egy hét.
– Akkor intéztem a papírmunkát, és aztán eltemettem. Egyik
napos délután a városban autókáztam, nem tartottam sehová…
elővettem egy érmét és feldobtam, hogy merre menjek.
Ezen elnevettem magam.
– Az én GPS-em.
A szeme az arcomat kutatta.
– Igen.
Izgatottság és büszkeség fogott el, hogy Logan még akkor is rám
gondolt, amikor ilyen messze volt.
– És itt kötöttem ki. Éppen árulták, bár félig sem volt még
befejezve, amikor először láttam. Csak az alap és a földszint volt
meg. De ígéretesnek látszott, érdemesnek tartottam tovább építeni.
Feltekintett a házra, én pedig szemügyre vettem a profilját. Az
erős, egyenes állkapcsát, az ajkának telt, buja görbületét, amit
imádok, ahogy a kis akcentusával beszél.

183
 – Megbíztam egy építési vállalkozót, hogy fejezze be a munkát,
hozza tető alá a házat. Az eredeti terveket használtuk, amit a házzal
együtt megvásároltam. Amíg New Yorkban voltunk, egy
házfelügyelő viselt gondot a házra, figyelt rá, hogy ne költözzenek
be a csövesek, és távol tartotta a csőcseléket. Amióta hazajöttünk, a
belsején dolgozom, próbálom lakhatóvá tenni.
Felnéztem a házra: masszív volt, biztonságos, a körülötte lévő
birtok pedig csendes és nyugodt. Ha elkészül vele, egy igazán meleg
otthon válik belőle… egy csodálatos, boldog hely, ahová szívesen
jön haza az ember esténként.
Igazi otthon lesz belőle.
De mintha megnyílt volna a föld a lábam alatt és süllyedni
kezdtem volna.
– Szóval akkor Wesscóban maradsz? Úgy értem, amikor majd
mind hazamentünk New Yorkba, miután a babák megszülettek.
Akkor nem is… jössz velünk?
Csak pislogott egy darabig, mint aki nem érti a kérdést. Aztán
megrázta a fejét.
– Persze hogy visszamegyek veletek. Hiszen te vagy a… úgy
értem, az én helyem a herceg mellett van. – A szemembe nézett. –
Ez jelenti számomra a mindent.
Logan az otthona felé emelte a tekintetét.
– Ez majd a későbbiekre szól. Majd ha le szeretnék telepedni. De
az is lehet, hogy csak egy befektetés lesz belőle.
A lábaim újra szilárd talajt fogtak.
– Meg akarod nézni belülről?
Annyira bólogattam, hogy még ugráltam is hozzá.
184
 – Igen, szeretném!
Együtt sétáltunk végig a kis ösvényen, egymás mellett. Logan a
derekamra tette a kezét. Egyszerre viszketett és égette a bőröm.
– Óvatosan, tele van törmelékkel, nem akarom, hogy eless.
De hisz úgyis elkapna, ha elesnék.
Logan házának belsejében viktoriánus stílus uralkodott. A hallban
egy hatalmas lépcsősor fogadott, melyet egy vastag korlát kísért fel
az emeleti fordulóba, ahonnan hatalmas szobák nyíltak. A
mennyezet magas volt, mindenütt fapadló, ami csak fel lett
csiszolva, de még nem lakkozták le. Logan meghúzott egy zsinórt.
Felkapcsolódott a puszta villanykörte, ami egy hosszú zsinóron
lógott, és aminek a helyére egy nap biztosan csillár kerül. A falak is
befejezetlenek voltak. Még látszottak a gerendák, a téglák és a
vezetékek.
Alig hallható léptekkel mentem Logan mellett. Olyan furcsa
érzésem volt, mintha egy megszentelt helyen járnék. Szobáról
szobára követtem. A leendő nappali helyén csak egy matrac feküdt a
padlón, amin egy tiszta lepedő és egy összehajtogatott takaró volt.
Hát itt aludt Logan. Itt hajtotta álomra a fejét minden este. Talán épp
meztelenül.
Egyszerűen hívogatott. Legszívesebben lefeküdtem volna oda,
hogy a meztelen testemmel érintsem az anyagot, amit az ő teste is
érintett, és az illatában fürdőzhessek.
Nem érdekelt, mennyire őrültségnek hangzik.
Annak ellenére, hogy még sok volt az üres tér és félkész
állapotban volt a konyha, az egyszerű, szürke márványpult, a
cseresznyefa konyhaszekrény, mögötte pedig a fehér és
185
üvegcsempés falrész azt sugallta, gyönyörű lesz ez a helyiség is. A
rozsdamentes acél mosogatómedence mögötti ablak a hátsó kertre
nézett, amitől még lehet, hogy a mosogatás is kedvelt elfoglaltság
lenne itt.
– Függönyökre van szükséged.
– Még falak sincsenek.
Nevettem.
– A függönyöktől lesz otthonos egy ház. Ők a ház szemöldökei.
Láttad már, hogy milyen ijesztő tud lenni egy emberi arc szemöldök
nélkül? Szerintem nem akarod ezt tenni ezzel a hellyel. Az összes
többi ház kinevetné.
Erre Logan is nevetett. Mélyről jövő, gazdag nevetés rázta a
mellkasát, amit szerettem volna még közelebbről érezni.
Az ujjbegyei felszaladtak a karomon.
– Gyere, a legizgalmasabb rész odafent van. Szeretném
megmutatni.
Logan felvette az elemlámpát a pultról, és bevilágította a felfelé
vezető utat a lépcsőn. A kerek toronyszobában kötöttünk ki. Talán
egy nap ez lesz majd a hálószobám. Hatalmas volt, olyan óriási,
hogy belefért volna az egész New York-i lakásunk és még a kávézó
is.
De nem ez volt a legjobb rész.
Hanem a mennyezet. Az égboltot ábrázolta, a hatalmas, sötét
éjszakát, melyet többszáznyi pislákoló csillag világított meg, mintha
maga a mennyország lett volna a mennyezet.
– Fényérzékelő lett beépítve az üvegbe – magyarázta Logan. – De
egy gombnyomásra is behúzható a tető, így nem égek le álmomban.
186
 – Logan… – elakadt a lélegzetem. – Ez varázslatos.
Közel állt hozzám, a karja egy lélegzetvételnyire volt az
enyémtől. A mosolya könnyed volt és nyugodt. – Örülök, hogy
tetszik.
A hangom alig volt hallható, nem kaptam levegőt. Aztán csak úgy
kicsúsztak a szavak a számon.
– Amikor már azt gondolnám, hogy nem tudsz jobban
elkápráztatni, megmutatod ezt.
Felém fordult és lehajtotta a fejét.
– Elkápráztatlak?
– Igen, mindig. Mindig is elkápráztattál.
Idebent, ebben az alig megvilágított szobában, az elemlámpa
fényével a földön, olyan titokzatos és biztonságos volt minden…
bájos és tökéletes. Egy másik világba csöppentünk, egy másik
dimenzióba, ahol semmi és senki más nem létezik. Csak Logan és
én, együtt, itt és most, a csillagok alatt.
– Logan?
– Igen?
– Szoktál… rám gondolni?
Nem pislogott és nem is fordult el. A sötét szeme csillogott. Állta
a tekintetemet.
– Hogy én…?
Megcsörrent a telefonja, így nem fejezhette be a mondatot.
Elővette a telefont a zsebéből és a füléhez tette.
– Igen? – Összeráncolta a homlokát és befogta a másik fülét,
ahogy próbálta érteni, mit mondanak neki. – Hogy mi? Hol vagy?
Jól van, azonnal megyek.
187
 Letette.
– Mennünk kell.

Csendben autóztunk. Logan egész viselkedése megváltozott. Az utat

nézte egy ne-bassz-már-ki-velem kifejezéssel az arcán, és a
kormányt markolta. A válla feszült volt, az alkarján pedig
kidagadtak az erek. Ahogy tovasuhantunk, észrevettem, hogy
megváltozott körülöttünk a díszlet. A külvárosi otthonok
elmaradtak, helyettük pedig lerobbant, graffitis épületek sorakoztak,
szögesdróttal körülvett helyek, elhagyatott házak, és a kirakatokon
fekete vasrács éktelenkedett.
Megálltunk egy sötét utcán, és leparkoltunk egy düledező ház
sarkánál. Logan benyúlt az ülése alá, és kivett egy apró, fekete
kézifegyvert. Apró volt, már majdnem aranyos, mindaddig, amíg
nem záporoztak belőle a golyók, és feltéve, hogy az ember túl tudta
tenni magát azon, hogy képes-e lelőni valakit. Felemelte a kezem és
a fegyver markolatára fonta.
– Ismételd el a szabályokat! – mondta.
Rögtön tudtam, hogy mire gondol. Néhány héttel ezelőtt Logan
megmutatta, hogyan üssek meg valakit szabályosan és egy kést
erősített a bokámra, majd elvitt lőgyakorlatra. Megtanította, hogyan
használjak fegyvert szükség esetén, anélkül, hogy közben lelőném
magam. Volt néhány szabály, amit elismételtetett velem.

188
 – Ne tedd az ujjadat a ravaszra, hacsak nem lőni akarsz. Ne célozz
senkire, hacsak nem akarod lelőni. Ne lőj rá senkire, hacsak nem
akarod megölni.
– Jó – bólintott.
– Maradj az autóban és zárd be az ajtót. Ha valaki megróbálná
betörni az ablakot, ne várj, ne figyelmeztesd, célozz és húzd meg a
ravaszt, és addig lőj vele, amíg golyó van benne. Hallasz engem,
Ellie?
Bólintottam és közben az utcát néztem az ablakon át. Aztán azt
suttogtam:
– Logan, veszélyben vagyunk?
A szája sarka felfelé görbült.
– Igen. Ha lett volna más választásom, nem hozlak ide, de nem
hagyhattalak egyedül a házban.
Csörömpölés és kiáltások hallatszottak a házból.
– Be kell mennem. – A szemembe nézett. – Maradj az autóban,
Ellie! Értetted?
– Igen.
És ezzel el is ment. Felszaladt a lépcsőn, és bement a bejárati
ajtón.
Csend vett körül. Baljós csend. Egy autó sem dudált, senki nem
sétált az utcákon és beszélgetett, még csak egy kutya sem ugatott
sehol. Ezek egy város megszokott hangjai lennének, az élet hangjai.
Ezeknek a hiánya azt jelentette, hogy az élet elköltözött innen, vagy
csak rettegett mutatkozni. Akármi volt is a valóság, ez nem az a
hely, ahol az ember szívesen tartózkodik.

189
 Ekkor hirtelen kivágódott az ajtó, amin Logan az előbb bement,
majd egy hatalmas csattanással visszacsukódott és kiesett a helyéről.
Logan állt a lépcső tetején, és szó szerint a járdára hajított egy
srácot. Nagyot esett, de hamar talpra ugrott, a kezében egy hatalmas
kést tartott. A szívem a torkomban dobogott. Logan a srácra vetette
magát, az viszont Logan gyomra felé lendítette a kést. De Logan
gyors volt, hátraugrott, és természetellenes szögben hátracsavarta a
srác kezét, aki elejtette a kést, térdre esett és visított.
Logan felállította, és az autó motorháztetőjére nyomta az arcát.
– Elég lesz, Logan. Elég. – Egy idősebb, alacsony nő jött ki a
házból, akinek hosszú, sötét haja már őszbe hajlott. Aztán mások is
megjelentek mögötte, de egy nő különösen megragadta a
figyelmemet. Vékony volt, talán a harmincas éveiben járhatott.
Ugyanaz a sötét haj, de az arca… meglepetten nézett Loganre.
És ekkor jöttem rá… ezek az emberek Logan családja. Akikről
szinte sohasem beszélt. A srác, aki még mindig az autó
motorháztetejéhez volt szögezve, hasonlított Loganre. Talán az
unokatestvére lehetett, vagy esetleg a testvére.
Logan arrébb rúgta a kést a földön, aztán kivette a telefonját a
zsebéből.
– Mit csinálsz? – kérdezte a fiatalabb nő. Mindannyian
körbeállták az autó mögött.
– A zsarukat hívom, hogy vigyék be.
– Ezt nem teheted – mondta az idősebb nő. – Már így is
próbaidőn van. Le fogják csukni.
– Hát csukják.
A nő a mellkasának szegezte az ujját.
190
 – Ő a fiam.
Logan a házra mutatott.
– Késsel üldözte az unokatestvérét…
A fiatalabb nő odalépett.
– Már túl régen elmentél, Logan. Ian keresi a legtöbbet közülünk.
Egyetértés moraja hallatszott a többiek felől.
– Mi a fenét fogunk csinálni anyával, ha lecsukják?
– Keressetek munkát, az isten szerelmére! Egy normális munkát.
Te meg menj iskolába és próbálj meg élhető életet teremteni magad
köré!
– Nekünk ez az életünk!
Logan a fejét csóválta. Meg volt döbbenve.
A nővére gúnyosan mosolygott.
– Csak nem fenn hordod az orrod, hogy a királyi család seggét
nyalod, Logan? Hát baszd meg, egyikünknél sem vagy jobb.
– Ja persze. – Logan az orra alatt káromkodott egyet.
Erre a nő lekevert neki egy pofont, csak úgy csattant. Láttam,
ahogy Logan feje oldalra billen. Az agyam elborult. Düh uralkodott
el rajtam.
Amikor a ribanc odament, hogy még egyszer felpofozza Logant,
kimásztam az autóból, az ég felé tartottam a fegyvert, és meghúztam
azt a kibaszott ravaszt.
BUMMM!
Ahhoz képest, hogy csak egy kis fegyver volt, nagyot szólt.
Mindenki rám figyelt. Ennyit Logan szabályairól.
Valószínűleg Logan nővérére foghattam a fegyvert.

191
 – Felhívod, hogy segítsen, ő otthagy csapot-papot, iderohan, aztán
felpofozod?
Nem lenne szabad így bánniuk Logannel. Addig nem engedem,
amíg én itt vagyok.
– Ellie… – szólt Logan élesen.
– Meg ne merd ütni még egyszer. Soha többé! Értetted?
– Ellie – mondta Logan kedvesebben, mert már visítottam. És a
kezem is remegett.
– Azt akarom, hogy kérj tőle bocsánatot. Most azonnal.
A csaj összeszorította a száját, és majd meggyilkolt a szemével.
Leeresztettem a karomat és a lábára céloztam. Megteszem, ha
kell. Nem fog meghalni tőle, de rohadtul fog fájni.
– És hihető legyen, mert különben elveszíted a kibaszott
lábujjadat.
– Ellie! – kiabált rám Logan.
De én nem figyeltem rá.
A szarzsák bátyja nevetett, az anyja pedig legszívesebben letépte
volna a fejemet. De én még mindig Logan nővérére
összpontosítottam.
Lassan Logan felé fordult. A hangja tele volt gyűlölettel.
– Sajnálom, Logan.
Ezt hallván a dühöm némiképp alábbhagyott. Kimerültem… és
szomorú voltam. Nem volt ez így rendben, Logan nem ezt
érdemelte. Őt szeretniük, támogatniuk és csodálniuk kellett volna.
De ezek itt borzalmas emberek voltak.
A fejemet ráztam.
– Nem érdemlitek meg őt. Egyikőtök sem.
192
 Leeresztettem a fegyvert.
– Nem mehetnénk haza, Logan?
Logan még mindig a motorháztetőnek szorította a bátyját, de
aztán elengedte, és a srác a karját tapogatva beszaladt a házba.
Logan az anyjához fordult, csendesen és nyugodtan így szólt:
– Ne hívj többé! Nem fogok jönni.
Amikor mindketten az autóban ültünk, odaadtam Logannek a
fegyvert. Megjegyzés nélkül elvette, biztosította, majd visszatette az
ülés alá.
– Rendben vagy? – kérdeztem.
– Jól vagyok.
Logan elindította a motort, végigmentünk az utcán, majd
felkanyarodtunk az autópályára. Egyre távolabb kerültünk ettől a
szomorú helytől.
Nagyot sóhajtottam.
– Szóval ők a családod.
– Igen, ők azok.
Néztem, ahogy vezetett. Mert megtehettem, mert szerettem a
közelében lenni.
– Büszkének kellene lenned.
– Büszkének? – csattant fel hitetlenkedve.
– Igen, arra, aki lettél. Arra, amivé váltál… mert ha innen
indultál…
– Köszi – mondta egy perccel később. – És hálás vagyok azért is,
amit tettél. Aranyos volt tőled, hogy így… kiálltál értem.
– Aranyos? – kérdeztem vissza, mintha épp egy csúnya szót
használt volna.
193
 – Nagyon aranyos – próbálkozott tovább Logan.
– Totál kemény voltam. Ijesztő. Rettenetes. Grrrrr.
És erre a csirkefogó kinevetett. Ha nem ilyen édesen tette volna,
akkor dühbe gurulok. De így nem igazán vettem fel.
– Megígérted, hogy az autóban maradsz – emlékeztetett.
– Igen. De mivel nem így tettem, ezért megmentettelek még egy
pofontól. – Hangsúllyal ejtettem ki minden egyes szót, Logant
utánozva. – Ezt abszolút pozitívumnak értelmezem.
Ismét csak nevetett.

Felmutatta a személyijét a biztonsági ellenőrzőponton, majd

áthajtottunk a Palota kapuján. Az udvar nyugati felén parkolt le,
Nicholas és Olivia lakosztályának bejárata közelében. Egy
egyenruhás őr állt odakint, de elég messze parkoltunk, egy fa alatt,
úgyhogy meghitten tudtunk beszélni. Súlyos volt a levegő az
autóban. Belélegeztem Logan illatát: fa-, hűvöslevegő- és igazi
férfiillat. Figyeltem a pulzusát a nyakán, lassú volt és kimért.
Szerettem volna odahajolni és megcsókolni azon a ponton.
De ennyi volt. Ideje lett volna menni. Most… vagy soha.
– El kell mondanom neked valamit, Logan.
– Késő van, Ellie. Jobb lenne, ha…
– De…
– Most menj!

194
 Sokkal könnyedebben szaladtak ki a számon a szavak, mint
gondoltam. Mert igazak voltak.
– Tetszel nekem, Logan.
Lehunyta a szemét, de nem tűnt meglepettnek.
– Ellie…
– Mindig is tetszettél. Mindig te voltál az. Mindig.
– Nem akarod, hogy…
– És még annál is többet érzek…
– Ne…
– Kívánlak. Annyira kívánlak, hogy éjszakánként néha úgy
érzem, ég a bőröm, a csontom.
– A rohadt életbe…
– Nem tudok gondolkodni, nem tudok enni… Amikor alszom,
csak téged látlak. – Megdörzsöltem a nyakam. Olyan szoros voltam
odalent és úgy vágytam rá. – És amikor magamhoz érek…
– Jézusom, Ellie! – Úgy hangzott, mint aki fuldoklik.
– …csak téged érezlek. Téged, Logan.
És aztán elhallgatott. De tudom, hogy minden szavamat hallotta.
– Te is szeretnél engem, Logan? Te is érzed?
Láttam, ahogy nagyot nyel, legszívesebben kiszívtam volna az
ádámcsutkáját, annyira szexisnek találtam.
Amikor megszólalt, összeszorította a fogát.
– Nem. Én nem szeretném ezt. Ez… nem nekem való dolog.
Fájtak a szavai. Szorított az oldalam, nyomott a mellkasom, alig
tudtam lélegezni. Fájt… annyira nagyon fájt. Reméltem, akartam…
és azt gondoltam, hogy ma este… hogy Logan érzett irántam
valamit…
195
 De aztán nemcsak sóhajtottam egyet, hanem szinte fuldokoltam.
Mert ránéztem – igazán ránéztem –, talán most először. Nyitott
szemmel. Annak a férfinak az arcába néztem, aki megtanította
nekem, honnan tudhatom, hogy valaki hazudik.
Az arckifejezése üres volt és komor. A barna szeme
kifejezéstelen. Ostoba.
„Az arckifejezésük természetellenes – mondta volna. – Ha még a
szavai is erőltetettek, biztos lehetsz benne, hogy hazudik” – mondta
nekem.
És lassan elmosolyodtam.
– Te hazudsz.

196
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

LOGAN

Ellie meg akar ölni.

A szavaival, a tekintetével, az ártatlannak tűnő érintésével – a kar-
és csípőmozdulataival, ahogy elhalad mellettem – és a csábító,
aprócska ruhájával, amit ma viselt. Te jó isten! Kész katasztrófa
vagyok, teljes káosz, amióta tegnap este rám mosolygott az autóban.
Azzal a magabiztos mosolyával, amikor is hazugnak nevezett. Hiába
tagadtam, Ellie nem hitt nekem.
– Te hazudsz. A fenébe is.
A hangom hideg volt és nyers. Mindkettőnk érdekében.
– Ellie, én nem érzem így…
– Tetszem neked, Logan?
Nagyot nyeltem.
– Nem erről van szó.
– Ez is hazugság! – cincogta. Élvezte a helyzetet. – Ez olyan, mint
egy képesség! Hát ilyen lehet a bőrödben lenni?

197
 Ellie a mellkasom felé emelte a kezét, én pedig próbáltam hátrálni
az autó adta csekély lehetőségekhez mérten, mintha tényleg égetett
volna a keze. Rossz mozdulat.
– Félsz, Logan?
Rohadtul meg voltam rémülve. Egy lánytól. Egy csábító,
gyönyörű lánytól, aki mindjárt megtör.
– Nem félek.
– Én viszont félek tőled. A családodtól, akik között felnőttél, de
hát ez érthető. Ez a dolog köztünk…
– De hát nincs köztünk semmi, Ellie.
Csak legyintett egyet.
– Persze hogy van köztünk valami. – Aztán közelebb hajolt és halk
hangon szólalt meg. Taktikát váltott. – Szeretnél megcsókolni,
Logan?
És csupán a szavak, a puszta sugallat, olyan erőteljes hatással
volt rám – milyen nagyszerűen édes is lenne megcsókolni Ellie-t –,
ahogy elképzeltem, hogy az ajkait szopogatom, megtalálom a fogait
és aztán találkozom az édes, nedves, kutató nyelvével.
Biztosan úgy hangzott a válaszom, mint egy olyan férfié, akit
kínoznak, mert kínzott is, a szó legigazabb értelmében.
– Nem.
Ellie megnedvesítette az ajkát, a mellkasa megemelkedett, s egyre
közelebb jött hozzám, a mellét… csupán két centivel kellett volna
lehajtanom a fejem, hogy megízleljem.
– Te hazug – suttogta.
Felnyögtem.
– Ellie… bassza meg.
198
 – Igen, addig is el fogunk jutni. – Mosolygott, és annyira édes
volt, hogy legszívesebben összevissza csókoltam volna, aztán a
térdemre fektettem volna, hogy felemeljem a ruháját és
elnáspángoljam, majd ott is megcsókoljam.
Próbáltam kiverni a fejemből a gondolatot. Próbáltam ismét ura
lenni a helyzetnek.
– Ellie… – a Palota felé mutattam. – Menj a szobádba!
Szánalmas volt.
A szeme csillogott.
– Nem akarsz velem jönni?
A fenébe is, dehogynem.
– Nem.
A kék szeme megenyhült, rám pillantott, majd egy sóhajtás
kíséretében kibámult a szélvédőn. Aztán valami csoda folytán
kiszállt az autóból.
De mielőtt becsukta az ajtót, még meggondolatlanul odavetette:
– Ez is hazugság.
Miután Ellie újra a Palota biztonságában volt, hazamentem, de
nem találtam nyugalmat.
Ellie teljesen kitöltött. Éreztem őt, mintha csak átitatta volna a
falakat a narancsvirágillatával, láttam őt minden szobában, mintha
ott maradt volna a lelke. A szavai ott visszhangoztak a fejemben, a
legtökéletesebb szavak, amiket bárki is mondott nekem.
Annyira vágyom rád…
Amikor megérintem magam…
És aztán én is ezt tettem. A markomba vettem a péniszemet és azt
képzeltem, hogy Ellie finom bőrét érzem a forró húsomon.
199
Ledobtam magam a matracra, keményen és gyorsan dolgoztam, míg
végül elélveztem. Homorítottam a hátammal és az ő neve szakadt ki
belőlem, az üres falak pedig visszhangozták.
De még így sem tudtam elaludni. Még egyszer kénytelen voltam
elélvezni, ez alkalommal már lassabban. Közben elképzeltem a
testét, ahogy fölém magasodik, és mindent, amit csinálna velem, ha
hagynám. És azt is, amit én tennék vele, ha hagyná. Mohó, mocskos,
durva dolgokat. Elképzeltem az összes helyet, ahol megdugnám és
az összes helyet, ahol hagyná, hogy ráélvezzek: a szájába, a mellére,
a hajára, a fenekére, majd mélyen eltemetkezve a szoros puncijában.
Mintha megnyíltak volna a zsilipek, és az eddigi vágyaim, a
gondolataim, amiket kordában tartottam, most felszabadultak és
kicsúsztak az irányításom alól. Olyan egyszerű lett volna megadni
magam. És annyira csodálatos. Szinte fáj, amikor belegondolok,
hogy mennyire jó lenne.
De aztán más fájdalmaim lennének.
Hiszen elveszítenék mindent. Mindent, amit felépítettem magam
köré. A kötelességemet, a nemes feladataimat. Nekem csak ezek
vannak. A srácok a csapatban, a királyi család tagjai, ők az egyetlen
család, ami körülvesz. És ha átlépem Ellie-vel a határt, ha csak
egyetlen lábujjamat is átdugom ezen a határon, akkor ez mind
odalesz. Füstté válik. Nem lesz utána semmi.
Basszus.
Arra is gondoltam, hogy beteget jelentek, hogy elkerüljem a
kísértést. De ez gyávaság lett volna.
Úgyhogy késő délután a Kanos Kecskébe mentem, és néztem,
ahogy Ellie táncolt és énekelt a színpadon. Mindent megtett, hogy
200
megtörje az ellenállásomat, hogy kísértsen, hogy csúfot űzzön
belőlem, hogy megbabonázzon.
És működött neki.
Biztosan gyáva alak vagyok.
– Ellie simán leénekli őket – jegyezte meg Tommy.
Ami igaz is volt. Már egy csomó komoly dalon túl volt a
karaokegépnél: What About Love, Angel of the Morning, Silver
Springs.
Nem vagyok hülye. Tudtam, hogy a dalokon keresztül próbál
hozzám szólni.
És épp egy új dalba fogott: Piece of my Heart. Én pedig néztem
őt. Képtelen voltam bármi mást nézni. Beleélte magát, lehunyta a
szemét, és úgy zümmögött, mint Janis Joplin. Dobálta a haját és
rázta a fenekét.
Én pedig megkeményedtem. Akár a kő.
Mindez Ellie miatt.
Körözött a medencéjével, én pedig elképzeltem, ahogy elkapom a
keskeny csípőjét és tartom, miközben rajtam lovagol, a péniszemhez
dörzsöli a punciját.
– Szinte olyan, mintha valakinek énekelne – bökött meg Tommy.
Felnyögtem.
Erre felcsillant a szeme:
– Szeretnél esetleg megosztani valamit velünk, Lo?
– Nem.
– Vedd el… – énekelte Ellie.
Bassza meg! A gondolat, hogy a hátán fekszik, felnéz rám azzal a
nagy, kék szemével és könyörög… nem sok híja volt.
201
Tulajdonképpen tettem is egy lépést az átkozott színpad felé.
Legszívesebben megfogtam és átvetettem volna a vállamon, és
kivittem volna innen a szexi seggét, mint egy barlanglakó a prédáját.
Mintha hozzám tartozna.
Ehelyett hátat fordítottam a színpadnak, és a bár mögött lévő
fényes üvegeket vettem szemügyre. Soha nem voltam nagyivó, de
most nagy hasznát vettem volna vagy egy tucat felesnek.
– Megnézem, hogy minden rendben van-e a Palotában, aztán ma
korán hazamegyek – mondtam Tommynak.
És nem éreztem magam rosszul, amiért így döntöttem. Mert az
önvédelem felülírja a gyávaságot.
Tommy lassan, mindentudón bólintott.
– Csináld csak. Én inkább figyelem Ellie alkatrészeit az este
további részében. Fuss, Forrest, fuss!
Lepattintottam Tommyt.
Kisétáltam az ajtón, Ellie hangja pedig még ezek után is kísértett.

Ott hagytam az autót Tommynak a bárnál, én pedig

visszakutyagoltam a Palotáig, abban reménykedve, hogy séta
közben kiverem majd a fejemből Ellie-t. Ránéztem, hol tart a
nyomozás Olivia hercegnő és Nicholas zaklatója ügyében. Még
mindig nem sikerült elcsípnünk az anyaszomorítót. Olyan, mint egy
szellem. Itt-ott elszórja az ízetlen leveleit, aztán elpárolog. És aztán

202
csak fokozódik a helyzet. A legutóbbi levél mellett már fényképek is
voltak. A Palota kertjében készültek Oliviáról, amint Simon
Barrister feleségével, Francisszel és Jackkel, a hároméves kisfiával
piknikeznek.
A képeket nem nagy látótávolságú objektívvel készítették, ami azt
jelenti, hogy a csirkefogónak sikerült bejutnia a Palota területére. És
pont ezért küldte el őket: azt akarta, hogy tudjuk, valahogy
besurrant. Egyre közelebb merészkedett. A Palota körül
megerősítettük az őrséget, de akkor is sokat rágtam magam ezen,
rendkívül idegesített. Ahogy Winston is mondta, a megszállott
idióták elkerülhetetlenek. Nem ismeretlenek az olyan jól ismert
emberek előtt, mint a királyi család tagjai. Ezernyi dologért imádják
őket a rajongók, de mindig akad egy, aki máglyán szeretné látni
őket.
De ennek az egynek egyre kellemetlenebb volt a jelenléte. Merész
volt. És rossz hangulattal töltött el, úgyhogy elhatároztam, másnap
beszélek Winstonnal ez ügyben.
Vacsoraidő környékén elautóztam a Palotából, de nem haza
mentem. Nem voltam rá képes, túl nagy volt ott a kísértés. A papok
mindig azt mondták, hogy a maszturbációtól meg lehet vakulni, én
pedig szerettem volna megóvni a látásomat.
Úgyhogy inkább Katy kocsmájába mentem. Már belépéskor
üdvözöltek. Kértem egy korsó sört, és bementem biliárdozni egyet a
hátsó, ablaktalan, sötét helyiségbe. Első osztályú hely volt, hogy
kizárjam a fejemből, ami nem oda való, hogy eltöltsem az időt, ami
itt nagyon gyorsan telt. Kellemes hely volt a felejtéshez… és a
rejtőzködéshez.
203
 Játszottam pár kört a törzsvendégekkel. Aztán játszottam egyet
magam is. Arra összpontosítottam, hogy pontosan betaláljak a
golyókkal a lyukakba. Kikapcsolt, mintha jógáztam volna. Egy
kicsivel később, miután eltettem a nyolc golyót a sarki zsebbe,
felegyenesedtem és kinyújtóztattam a nyakamat. Visszamentem a
bárhoz még egy korsó sörért.
Láttam, hogy Kathleen a karjában tartja a kislányt. Mindenki
csöndben volt és komoly tekintettel bámulta a falra erősített tévét.
A dákó kiesett a kezemből és csattant a padlón.
Egy pillanatig nem tudtam megmozdulni, se gondolkodni, de még
csak lélegezni sem.
Megbabonázott, amit láttam.
Fekete füst ömlött ki a Kanos Kecske ablakán. A vörös
lángnyelveket csak úgy fújta a szél, amik kúsztak felfelé a falon.
Úgy fogta körül az épületet – mohón nyaldosta – és zárta el a
világtól, mintha soha ott sem lett volna.
– Szegény Macalister – suttogta valaki. – Remélem, nincs baja.
Mintha a lelkem megfagyott volna, s az egész testem sóbálvánnyá
merevedett. Tudtam – a csontjaimban éreztem –, hogy Ellie odabent
van.
A következő pillanatban már rohantam, minden izmom
megfeszült, mintha az életemért futottam volna… mert nem is csak
mintha. Úgy éreztem, mintha valami folyadékban mozognék,
zselatin vesz körbe, mint egy rémálomban, amiben mindenkinek
volt már része. Hiába erőlködtem, rohantam teljes erőmből, nem
tudtam elég gyors lenni.
Mozogj, gyerünk, baszd meg, mozogj!
204
 Magam előtt láttam az arcát, mosolygott, nevetett a szeme,
táncolt, hullámzott a mozgása.
Megígértem neki. Megesküdtem, hogy vigyázok rá. A testőre
leszek, egy fal, ami nem enged át semmi rosszat, és nyugodtan
repkedhet. Nem akarom cserben hagyni.
Éreztem a füstszagot. Felnéztem és láttam a szürke ködöt, a
levegőben terjengő hamut, de csakis előre koncentráltam. Egyik
lábam a másik után. Közeledtem hozzá.
Jövök. Már majdnem ott vagyok.
Nincs most idő szomorkodni vagy vádaskodni. Még nincs.
Láttam a fejemben, mindent előre tudtam: hogyan jutok el hozzá,
hogyan találom meg, aztán a karomba veszem, testemmel védem őt.
Kiviszem a lángok közül. Ott leszek neki.
Megmentem.
Mert ez vagyok én. Ez a munkám. Ezért vagyok itt, ez az egyetlen
oka, amiért itt vagyok.
Hozzám tartozik.
Ellie az enyém, vigyáznom kell rá. Meg kell mentenem. Örökre,
mindig.
Végre megláttam a Kanos Kecskét. Megpillantottam az ajtót a
lángok között. Utat törtem magamnak a tömegben. Éreztem a
forróságot az arcomon, égette a bőrömet, fullasztó volt és perzselő.
A tüdőmet és a torkomat fojtogatta a kesernyés füst, ami betöltötte a
levegőt. De nem érdekelt. Ellie idebent van, mellette kell lennem.
Átvágtam magam az embereken, csupán pár lépésnyire voltam az
ajtótól… amikor hátulról meglöktek és a földre zuhantam.

205
 A szívem üvöltött, még ha a torkom képtelen is volt rá.
Kapálóztam, küzdöttem, meg akartam semmisíteni azt, ami
megállított.
De valami súlyos nehezedett rám, aztán még valami, a földhöz
szegezett.
Később rájöttem, hogy a tűzoltók azok, elkaptak és
visszatartottak. A fülembe üvöltöttek, de nem hallottam semmit.
Csak az ajtót láttam. Aztán már én is üvöltöttem. Ami csak kifért a
tüdőmön.
Elli-t hívtam. A nevét kiáltottam.
De a saját hangomat sem hallottam.
Elnyomta a pokol, a pattogás süketítő hangja, ahogy a faszerkezet
szilánkokra hasadt. A Kanos Kecske teteje beszakadt, vörös szikrák
özönlöttek mindenfelől, akár egy vulkán tört volna ki.
Mindent vagy mindenkit felfaltak a lángok.

206
 TIZENHATODIK FEJEZET

LOGAN

– Hol voltál?
Olivia, Fairstone hercegnője, az úrnőm és még annál is több,
hamuszürke arccal nézett rám. A szeme mint két zafír, ami odakint
maradt az esőben: rideg volt és nedves.
Nem tudom, hogy vádlón kérdezte-e, vagy csak én hallottam úgy,
mintha hibáztatna.
Hol voltál? Miért nem voltál ott? Mit csináltál, te haszontalan
kutya?
Vagy az is lehet, hogy… ez csak az én bűntudatom, ami élve
eléget.
Válaszra nyitottam a számat, de a szavak a torkomon akadtak.
Meg kellett köszörülnöm, hogy megszólalhassak.
– Tommyval voltam. Én hamarabb eljöttem.
A Guthrie Ház nappalijában gyűltünk össze: én, Olivia, Nicholas,
Henry és Sarah, hogy a híreket várjuk, míg a tűzszerészek
nyomoztak és Winston, valamint a Fekete Öltönyösök különítménye
is kutatott. Evan Macalistert, a Kanos Kecske tulaját
207
füstmérgezéssel kórházba szállították. Tommy is bent feküdt
eszméletlenül. Agyrázkódást kapott egy gerendától, ami ráesett.
Mindkettőjüket kihozták a lángoló épületből, a többi testőrnek
sikerült kijutni a saját lábán.
Kivéve Ellie-t.
– Miért? – kérdezte Olivia.
Megdörzsöltem a szemem.
– Én nem… – Tartsd magad, nehogy összeomolj! – Nem
emlékszem…
Amikor tizenhét éves voltam, a seregben végignéztem, ahogy egy
férfi meghal mellettem. Infravörössel céloztak rá, pont a szívére.
Emlékszem, ahogy a dzsekijén tátongó lyukat bámultam, az anyag
megperzselődött. Nem vérzett, legalábbis nem rögtön. És először
még csak el sem esett, állva maradt.
Egy álló halott, aki a mellkasán tátongó lyukat nézte, és várta,
hogy vérezni kezdjen.
Most én is így éreztem magam.
Éreztem a fájdalmat, éles, erős fájdalmat, agóniát, amit soha nem
ismertem ezelőtt. Olyan volt, mintha valami gyülekezett volna, egy
szökőár, aminek a hullámai egyre magasabbra törtek.
Ki kell bírnom, egy kicsit még tartanom kell magam.
Képtelen voltam Ellie-re gondolni. Nem láttam magam előtt az
arcát, a csodás, kék szemét, a legcsodásabb szempárt, amit valaha
láttam. A hangját… a nevetését. Egy rossz szó, egy gondolat, és
lesújt rám az ár. Térdre kényszerít, és nem hiszem, hogy… valaha
fel tudnék állni.

208
 Nicholas herceg lépett a szobába. Az arckifejezése feszült volt és
várakozásteljes. Olivia is látta rajta.
– Mi az? – kérdezte, és várta, hátha követi még valaki a
helyiségbe Nicholast. – Látom az arcodon, hogy tudsz valamit. Mi
az, Nicholas? – Olivia hangja éles volt, már majdnem hisztérikus, és
a hangja csak úgy visszhangzott az ereimben. – El kell mondanod!
Nicholas megfogta Olivia karját, megsimogatta a haját, majd a
hasára tette a tenyerét.
– Nyugodj meg, szerelmem.
Aztán Nicholas a földet bámulta.
– Találtak egy telefont, amiről azt gondolják, hogy talán Ellie-é.
Azt akarják, hogy nézd meg, hátha azonosítani tudod.
Olivia bólintott, a férje pedig a kijárat felé mutatott a karjával.
Egy férfi lépett be, műanyag zacskóval a kezében, benne pedig egy
elszenesedett kupac. Amikor megfordította, nyomokban még látni
lehetett a halvány rózsaszín tokot és egy strasszkövekből kirakott E
betű maradványait.
Egyik vasárnap vette a tavaszi vásáron, nem sokkal az után, hogy
Wesscóba érkeztünk. Közönséges bizsunak tűnt, de Ellie számára
igazi kincs volt. Kézzel készítették, szerinte egyedülálló darab volt
az egész világon. Annyira örült neki!
Olivia néhány pillanatig a telefont bámulta, aztán sírásba torzult
az arca, a szája elé tette a kezét, és egy szörnyű, nyüszítő hang
szakad ki a torkából, amit az anyakutyák szoktak kiadni magukból,
amikor elviszik a kiskutyáikat.

209
 Nicholas a karjába zárta, de Olivia nem tudott megnyugodni,
kapkodta a levegőt, Nicholas ingjébe markolt fájdalmában, s
könnyek mosták az arcát.
– Tudnám, Nicholas. Figyelj rám! Érezném. Tudnék róla, ha…
Olivia összeszorította a szemét és a fejét csóválta.
Kezdtem elgyengülni és összeroppanni.
– Nem hiszem el – suttogta, mintha csak imát mormolna vagy egy
kívánságot. – Nem hiszem el.
– Ssss… – Nicholas az arcát simogatta, letörölte a könnyeit a
hüvelykujjával, és megesküdött: – Hát akkor én sem hiszem.
Egymás szemébe néztek egy pillanatig, majd Olivia vett egy mély
levegőt, és próbálta összeszedni magát. Megdörzsölte a nedves arcát
az egyik kezével, a másikkal pedig a hasát simogatta.
– Az apám… fel kell hívnom. Nem akarom, hogy a hírekből tudja
meg…
Henry felállt, de nem engedte el Sarah kezét, aki ott ült a kandalló
mellett.
– A nagyi már felhívta az apátokat. A gép már úton van New
York felé, hogy idehozza.
Rám nehezedett a valóság. Maga a királynő sem hitte, hogy végül
Ellie majd hazatelefonál valahonnan és közli, hogy csak egy ostoba
félreértés vagy baleset volt az egész.
Azt sejti, hogy ez a történet máshogy fog végződni. Úgy, hogy
Eric Hammondra is szükség lesz, hogy itt legyen az egyetlen
megmaradt lányával. Szükségük lesz egymásra.
A szökőár hulláma egyre magasabbra emelkedett.

210
 Felálltam, a mozdulataim gyorsak és darabosak voltak, mint egy
bábué.
– Mennem kell.
Ki kell jutnom innen.
– A kórházba megyek, megnézem, hogy Tommy felébredt-e.
Rögtön jelentem, ha valamit megtudok.
Amint Nicholas herceg helyeselve bólintott, már kint is voltam az
ajtón. Majdnem futottam.
De a folyosón egy hang megállított.
– Logan.
Sarah úrnő hangja. Megfordultam. Sarah barna szeme részvéttel
volt tele.
– Én csak… azt akarom, hogy tudja, nem a maga hibája. Tudom,
hogy úgy érezheti – mondta, és a fejét rázta közben –, de nem a
maga hibája.
Sarah kedves, szelíd lány. Sugárzik belőle a jóság, és bárkire
ráragad, aki a közelében van, úgy borul rá az emberre, mint egy
vigasztaló takaró. Ezért olyan védelmező vele Henry, ezért viseli
gondját olyan körültekintőn.
De ebben a pillanatban a vigasztalás csak még jobban összetört.
Úgyhogy csak bólintottam, és szó nélkül meghajoltam előtte,
majd olyan gyorsan távoztam, ahogy csak tudtam.

211
A steril, hideg kórházban, Tommy szobája előtt döbbentem rá, hogy
úgy nézek ki, mint a kétnapos kutyaszar. Az arcomról és a kezemről
lehorzsolódott a bőr, ahogy a tűzoltók a földhöz szegeztek. Csupa
fekete korom voltam, és olyan szagot árasztottam, mintha a
pokolból jöttem volna. Akik elmentek mellettem, kíváncsi szemmel
néztek rám. Volt, akinek ijedtség, másoknak aggodalom vagy
óvatosság ült a tekintetében.
De egyáltalán nem érdekelt. Semmit nem éreztem.
Valahol be volt kapcsolva egy tévé, a hírek mentek, a tűzeset
legújabb fejleményeit taglalták, de próbáltam kizárni magamból.
A szemem találkozott Janey Sullivan, Tommy heves, vörös hajú
nővérének sárgászöld szemével. Janey azonnal megölelt hosszú,
erős karjával.
– Szia, Lo.
Tommy felé böktem a fejemmel, aki csukott szemmel,
mozdulatlanul feküdt a kórházi ágyon.
– Hogy van?
Janey odapillantott rá.
– A bátyám mindig is keményfejű volt. Ez alkalommal hasznára
volt ez a tulajdonsága. Az orvos azt mondja, hogy rendbe jön…
Tommy ágya mellett Mr. és Mrs. Sullivan mintha a fiukkal
beszélgettek volna anélkül, hogy Tommy egy szót is szólt volna.
– …hacsak a szüleink halálra nem untatják a szövegükkel.
Felhorkantam, de nem sikerült elmosolyodnom. Aztán Janey arca
elkomolyodott, a hangja pedig meglágyult.
– Azt beszélik, hogy nem találják Olivia hercegnő húgát.

212
 Forróság öntötte el a torkomat, mintha teljesen elzáródott volna a
levegő útja.
Bólintottam.
– Tommy azt mondta, hogy kedveltétek egymást Ellie-vel.
Ezernyi emlék rohant meg hirtelen, behunytam a szemem, hogy le
tudjam küzdeni őket.
– Jaj, Logan. Annyira sajnálom.
Megráztam a fejem és megtöröltem a szemem.
– Még mindig keresik. Hivatalosan semmit sem mondtak.
Janey a vállamra tette a kezét és megszorította.
– Ha bármire szükséged van, itt vagyunk. Te is családtag vagy.
Sokszor előfordul, hogy téged jobban kedvelünk, mint Tommyt.
Erre már megmozdult az ajkam. Nem mosolyodtam el, de egy
fintornál talán többet sikerült magamra erőltetnem. Ahogy Tommy
is mondta, Janey jó csaj.
Az ajtó felé mutattam.
– Láthatom?
– Persze. Gyere be! Majd lecsalom a szüleimet a földszintre, hogy
együnk valamit, és akkor elüldögélhetsz vele egy kicsit. Legalább
megpihennek a fülei.
Miután Sullivanék kimentek a szobából, leültem Tommy mellé a
székre, szemügyre vettem az arcát: majdnem olyan fehér volt, mint a
lepedő. Kötés volt a tarkóján, ami alatt néhány tucat kapocs és öltés
fogta össze a sebet.
Keményen néztem az arcát, azt akartam, hogy kinyissa a szemét.
– Megbolondulok, Tommy. Ébredj fel, pajtás! – Előrehajoltam, és
átöleltem a térdemet. – Mondd, hogy tudod, hol van! Kimentetted…
213
vagy elment egy sráccal. Az sem érdekelne. Csak biztonságban
legyen.
Nyomást éreztem a szemgolyómban, ami elhomályosította a
látásomat. A hangom megtört.
– Mondd, hogy jól van! Te vagy az utolsó reményem.

A bánat a legélesebb penge, felkaszabolta a belsőmet, ahogy

hazafelé vezettem. Sötét volt és esett az eső. Hideg, könyörtelen
felhőszakadás volt, ami átnedvesíti az ember ruháját és bőrig áztatja.
De ennek ellenére nem voltam dermedt.
Összeomlott bennem a fal. Hatalmas, súlyos darabokra esett szét.
Nem tiltakoztam a fájdalom ellen, amikor megrohant és belém mart.
Az autómban ültem a ház előtt, belesüppedtem az ülésbe, és
hagytam, hogy egészben felfaljon, s ezernyi penge aprítson
darabokra. Amikor kiszálltam, az eső átáztatott. Az autó tetejére
tettem a kezem és felnyögtem a szomorúságtól, az agóniától.
Tetszik a nyakkendőd.
Itt volt velem. Csodás volt és gyönyörű, és olyan élettel teli.
Egy nap… én is megmentelek.
És ott volt az a sok év, azok a pillanatok, amikor tudtam, nagyon
is jól tudtam, hogy mit érzek iránta, de túl elővigyázatos voltam,
hogy lépjek.
Tetszel nekem, Logan.

214
 A férfiaknak nem szabad habozniuk. Az olyan férfinak, mint
amilyen én vagyok, nem szabad. Főleg nem akkor, ha egy ilyen
nőről van szó. Hiszen nem akármilyen lány volt Ellie. Az első
pillanattól különleges volt.
Szoktál rám gondolni?
A szavai ott visszhangoztak az agyamban, suttogva ismételték
önmagukat, mint egy gúnydal, ahogy a ház felé lépkedtem.
Mindig is te voltál az. Mindig.
Mennyi hiba és eltékozolt lehetőség.
Te is érzed?
Annyira sajnálom. Olyan kibaszottul sajnálom.
Térdre ereszkedtem, mert a lábam már képtelen volt megtartani.
A hátam meggörnyedt és az égre emeltem az arcomat. Hagytam,
hogy az eső kimossa a szememből a megbánást és a szomorúságot.
El kellett volna mondanom neki. Meg kellett volna neki adnom,
amit akart. Bármit megadnék… meghalnék azért, hogy
visszamehessek és elmondhassam neki az igazat.
Én is érzem, Ellie. Mindig is éreztem.

215
 TIZENHETEDIK FEJEZET

ELLIE

Egy fehér fény.

Ez volt az első dolog, amit láttam, amikor kinyitottam a szemem.
Hunyorítottam, aztán pislogtam az erős fény miatt. Csobogó víz
hangja ütötte meg a fülemet. Nem is… eső a háztetőn. Harmatos
rózsa egy májusi kertben, sült csirke, amiből kétszer is vettem.
Ha már A muzsika hangjából idézek, akkor nagyon magamon
kívül kell lennem. Túl sok folyékony bátorságot öntöttem magamba
a Kecskében. Eltartott egy percig is, hogy magamhoz térjek és
rájöjjek, hol vagyok. És kinek a háza tetején kopog az eső és hogy a
fenébe kerültem ide.
Aztán eszembe jutott minden. Eltakartam a szemem a kezemmel,
hogy ne világítson bele a veranda fénye.
Logan házánál voltam.
Látni akartam, beszélni vele, és tudtam, hogy Tommy vigyázó
szeme mellett képtelenség lenne. Úgyhogy néhány órával az után,
hogy rájöttem, Logan is hasonlóan érez, kimásztam a mosdó
ablakán. Hál’ istennek a testalkatom olyan, amilyen, mert a rés
216
borzasztó szűk volt. Amikor kijutottam, végigsiettem a sétányon,
leintettem egy taxit, és idejöttem.
De természetesen Logan nem volt itt. És én hülye, ott hagytam a
telefonomat a bárpulton, úgyhogy még csak fel sem tudtam hívni. A
verandán lévő hintaágy elég kényelmesnek tűnt, most pedig már
bizton állíthatom, hogy szuper.
Felültem, megdörzsöltem a szemem és lesimítottam a hajam,
hogy normálisan nézzek ki. Aztán valami zajt hallottam a lépcső
felől. Nyüszítést, mintha egy sebzett állat hangja lett volna. Lassan
odasétáltam, és ekkor láttam meg Logant.
Ott volt, kint az esőben, az úton térdelt, kétrét görnyedt és a
homlokát az alsó lépcsőhöz nyomta. Szavakat nyökögött, amiket
nem értettem. Tudtam, hogy valami szörnyű dolog történt.
– Logan?
Felegyenesedett és a vádlijára ült, a pupillája kitágult, a szemében
vadság tükröződött, soha nem láttam még ilyennek. Elveszítette
minden önuralmát. Egy vágás volt az arcán és fekete csíkok a
ruháján. A szája tátva maradt, majd lassan becsukta. Csak bámult
rám és nehezen lélegzett.
– Igazi vagy…?
Felém nyújtotta a kezét. Remegett.
Lementem a lépcsőn, ki az esőbe.
– Persze hogy igazi vagyok, Logan.
Éreztem, hogy könnyek gyülekeztek a szememben. Annyira
elkeseredettnek látszott.
– Jól vagy? Megsérültél? Mi történt?

217
 Letérdeltem a vizes ösvényre, megfogtam a kezét és az arcomhoz
szorítottam. Amint megérintett, vett egy mély, szaggatott levegőt és
odarántott magához. Megölelt. A karjába zárt, mintha megpróbált
volna magába szívni. Annyira erősen szorított, hogy alig kaptam
levegőt.
És nem csak a keze remegett, mindenhol remegés lett úrrá rajta.
A hátát simogattam és suttogtam neki:
– Minden rendben, Logan. Semmi baj. Itt vagyok. Sssss… Itt
vagyok neked.
Megborzongott.
– Hát akkor nem voltál ott – nyögte a nyakamnak támasztva a
fejét. – Nem voltál ott és senki sem tudta… nem találtalak.
Hátrahajolt, az arca olyan volt, mint akinek megszakadt a szíve. A
karomat fogta és egész testében remegett.
– Ne csinálj ilyet még egyszer! Soha többé!
– Jól van – próbáltam csendesíteni, és az eső áztatta arcát
simogattam. – Nem csinálok ilyet többé. Mindig tudni fogod, hogy
hol vagyok. Megígérem.
– Mindig – ragaszkodott hozzá. Ismét magához húzott, szorosan
ölelt.
– Igen. Mindig.
Alig mondtam ki e szavakat, amikor Logan ajkait az enyémekre
tapasztotta. Teljesen az övé voltam, vadul birtokolt. Beletúrt a
hajamba és elkeseredetten szorított, mozdulatlanná dermedtem,
ahogy az ajkait erősen az enyémhez nyomta. Megízlelt és vadul
felnyögött.

218
 Nem érzéki, örömteli csók volt, hanem inkább sürgető,
követelőző. Őrületes. Bármi történt is, nagyon megrázhatta. És
valahol mélyen tudtam, hogy szüksége van erre, hogy érezzen
engem. Logan ajka a szám széle felé közelített, majd megcsókolta az
arcomat, a lehunyt szememet, majd egészen a homlokomig
beborított csókokkal. Elidőzött ott, az ajkai a bőrömön vacogtak.
Az eső pedig hullott ránk, elnehezítette a ruhánkat, csöpögött a
hajunk végéről, s patakokban folyt le a karunkon. Logan a
homlokomhoz nyomta a homlokát, de csukva tartotta közben a
szemét.
A szavai élettelenek voltak, üresek.
– Tűz ütött ki a Kanos Kecskében. De már vége. – Aztán
grimaszba torzult az arca. – Azt hittem, hogy odabent rekedtél. Azt
hittem, hogy elveszítettelek.
A nyakát öleltem és közelebb húztam magamhoz. És a
szörnyűség, amit mondott, bekúszott az agyamba és a torkomat
fojtogatta.
– Jaj, ne! Annyira sajnálom, Logan. Miattad jöttem ide, nem
tudtam… Nem veszítettél el engem. Itt vagyok.
És én is sírtam, a könnyek összekeveredtek az esővel és
végigfolytak az arcomon.
Logan kinyitotta a csodás barna szemét, és a sötét szempilláján
csillogó, súlyos cseppek csüngtek. A hangja tiszta volt és
felszabadult.
– Gondolok rád.
Elakadt a lélegzetem.
– Komolyan?
219
 Megsimogatta a nedves hajamat, de a homlokát még mindig az
enyémhez szorította.
– Folyamatosan.
Megsimogatta az arcomat.
– Tetszel.
Egyszerre sírtam és mosolyogtam.
– Reméltem, hogy ezt fogod mondani.
Végighúzta a hüvelykujját az alsó ajkamon és a szemembe nézett.
– Én is érzem, Ellie.
– Tényleg?
Bólintott.
– Mindig is éreztem. Az első perctől fogva.
Megsimogattam az állán, az arcán és a nyakán lévő borostát. Meg
akartam érinteni.
És aztán Logan óvatosan a kezébe fogta az arcomat és
megcsókolt. Először olyan volt, mintha csak az ajkamra suttogta
volna a csókot. Felágaskodtam és visszacsókoltam. Éreztem a puha,
telt ajkait. Ugyanannyit vett el, amennyit adott. Alaposan megízlelt.
Felsóhajtottam, amikor megéreztem a nyelve simogatását. Lassan,
de határozottan indult felfedezőútra. Ficánkolt az ajkaim között, s a
gyomrom remegett. Egyszerűen csodás volt.
Logan a felső ajkamat szopogatta, majd lemondóan sóhajtott
egyet és elengedett.
Végigsimította a hajamat, aztán a vállamat, majd a karom
következett. Mintha képtelen lett volna meglenni az érintésem
nélkül.
– Vissza kell mennünk a Palotába. A nővéred…
220
 – Ó, te jó ég, Liv, biztosan odavan az aggodalomtól.
Én vagyok a legrosszabb testvér a világon. Valakinek
érdemrenddel kell jutalmaznia.
– Fel kell hívnom.
Logan felállt, de közben fogta a kezemet. Az autóhoz sétáltunk az
esőben, a sáros felhajtón.
– A kocsiban van a telefonom. Hívd fel útközben!

LOGAN

Könnyek között fogadták Ellie-t, amikor visszavittem a Palotába.

Összevissza ölelgették. A sárga szobába mentünk, mert a királynő
maga is látni akarta, hogy Ellie él és sértetlen. Henry és Sarah is ott
voltak, ahogy Nicholas herceg és Olivia is, aki abban a pillanatban
megrohamozta a húgát, ahogy beléptünk, zokogott, aztán már Ellie
is zokogott. És bocsánatot kért. Elmesélte, hogy kiment a Kanos
Kecskéből, hogy levegőzzön egy kicsit, sétált egyet, aztán eltévedt.
Majd órákkal később egyszerűen egymásba futottunk az utcán,
amikor hazafelé sétáltam a kórházból.
Ez volt a legnagyobb hazugság, amit valaha hallottam. Nem volt
semmi értelme… de mindenki olyan boldog volt és felszabadult,
hogy életben van, hogy senki nem kérdőjelezte meg.

221
 Én nem szóltam semmit, végig pókerarcot vágtam, közömbösen
hallgattam. Soha nem tudnék hazudni Nicholasnak. De van pár
beszélgetés, amit le kell folytatnunk, és nem állt szándékomban még
aznap este megejteni.
Más terveim voltak. Fontos tervek. Alig vártam, hogy nekiálljak.
De ezeket a terveket el kellett halasztanom, mert a királynő egy-
egy pohár bort hozatott mindenkinek. Albert, a komornyik nekem is
adott egy pohárral. Furcsa volt együtt inni ezekkel a fontos
emberekkel, olyan érzés, mintha közéjük tartoznék. Mintha nekem is
idebent lenne a helyem, ahelyett, hogy odakint az ajtót vigyáznám.
Elhessegettem a gondolatot, amikor Ellie elkérte Olivia telefonját,
hogy felhívja az apjukat New Yorkban. Ismét sírás következett. Eric
Hammond pár napon belül amúgy is eljött volna látogatóba, de
most, hogy Ellie előkerült, az őrült rohanás, hogy minél hamarabb
Olivia mellett legyen, egy kicsit alábbhagyhatott.
Miután mindenki megitta a pohár bort, ideje volt menni. És
mozgásba hozni a terveimet.
Amelyeket ismét feltartóztattak.
Erre pedig egyáltalán nem számítottam. Valószínűleg senki más
sem.
– Szeretnénk összeházasodni – mondta Henry a királynőnek,
miközben Sarah kezét fogta.
Őfelsége bólintott.
– Persze. És így is lesz. Hamar elrepül ez a kis idő, és még sok az
intéznivaló is.
– Nem – rázta a fejét a szőke herceg. – Ma este szeretnénk
összeházasodni. Itt. És most.
222
 Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyen zavart vagy
inkább meglepett tekintettel a királynőt. De pillanatnyilag mindkettő
ott ült a szemében.
– Hogy micsoda?
– Ellie meg is halhatott volna – mondta Henry összeszedetten és
nyugodtan. Már előre kitervelte. Tudta, hogy mit akar, és eltökélte
magát, hogy véghez is viszi. – Anya és apa is fiatalon haltak meg.
És az egyetlen vigasz, hogy olyan sok boldog évet tölthettek együtt
előtte. Az élet rövid, nagyi. Olyan hamar elillan. – Henry közelebb
húzta magához Sarah-t. – Nem szeretnék egy perccel se több időt
eltölteni úgy, hogy nem vagyok még Sarah férje.
– Senkinek nem kell tudnia, csak mi tudunk majd róla, és titokban
tartjuk – javasolta Sarah. – Aztán természetesen megtartjuk a
hivatalosan tervezett ceremóniát is.
– Nehéz nap lesz az Sarah számára – magyarázta Henry. – Persze
meg fogja tenni, mert tudja, hogy ez az elvárás, de csupa idegesség
és aggodalom lesz. Itt viszont csak az öröm jutna neki belőle.
Sarah előrehajolt, és könyörgő szemmel folytatta:
– Kérem, értse meg, felség!
Aztán Henry is hozzátette:
– Igen, kérlek.
Könnyedén nemet mondhatott volna. A királyi család tagjainak
szüksége van a királynő engedélyére, hogy megházasodhassanak,
így szól a törvény. Még egy nem tervezett esemény során is a
törvény, az törvény.
Én viszont már régóta gyanítottam, amit talán senki más. Az
acélos külső ellenére őfelségének, Lenora királynőnek volt egy
223
gyenge pontja. Egy aprócska pont, ami ritkán mutatkozott meg… de
akkor is ott volt.
Sarah-ról Henryre nézett és vissza, aztán a vállukra tette a kezét.
– Ez egy nagyon szép gondolat. Romantikus.
Összefonta a karját:
– Christopher, szóljon az érseknek, hogy szükségünk van a
szolgálataira. Azt ne említse neki, hogy miért.
Christopher meghajolt és elsietett, hogy teljesítse a parancsot. A
királynő ismét Sarah-ra nézett. – Már csak egy ruha kell.
– Van – biztosította a királynőt. – Fehér és tökéletes, még soha
nem volt rajtam.
– Jól van – bólintott a királynő. – Akkor már csak a tiarára lesz
szükségünk. Szerencsére van egypár a Palotában.
Hát így házasodott össze Wessco jövendő királya és királynéja,
éjfélkor, a kertben, az eső után kitisztult szabad ég alatt.
Szegény öreg, zsörtölődő Fergus – aki először Nicholas
komornyikja volt, majd immáron Henryt szolgálta a Guthrie Házban
– hegedűn játszott, miközben Sarah úrnő a lámpásokkal
megvilágított ösvényen sétált végig. Vadvirágcsokrot tartott a
kezében, a haját kiengedte, és egyenes, ujjatlan ruhát vett fel,
aminek a dereka szűk volt, a szoknyarésze pedig rövid és habos.
Úgy nézett ki, mint egy mesebeli hercegnő, aki elkóborolt a
könyv lapjairól.
Amikor az érsek megkérdezte, hogy akarja-e Henryt férjéül, a
válasz mintha egyenesen a szívéből szakadt volna ki.
– Igen, akarom.

224
 Később, amikor Henry megcsókolhatta a menyasszonyt, a karjába
vette… Olyan volt az arckifejezése, mintha egy csillagot tartott
volna a kezében, a mennyország egy féltve őrzött, szent darabkáját.
Ebben a pillanatban értettem meg és fogadtam el, hogy amikor
majd Ellie sétál így oda hozzám, kimondjuk a boldogító igent és
felhúzzuk egymás ujjára a gyűrűt… én is ugyanígy fogok rá nézni.
Már most is így néztem rá.
Nem is tudtam már visszaemlékezni, hogy mit is gondoltam –
amikor olyan elszántan küzdöttem ellene –, amikor azt hittem, hogy
ez lehetetlen. De ennek ma este vége.
Ellie a kertben állt és a ceremóniát nézte. Odamentem és mögé
álltam, közel ahhoz, hogy belélegezhessem az illatát, de azért ahhoz
elég távol, hogy feltűnést keltsünk.
– Ma este meglátogatlak a szobádban – suttogtam a hajába. – Ha
nem szeretnéd, most közöld velem. Nem bírom tovább, Ellie.
– Másra sem vágyom, Logan. – Megfordult, és a kék szeme csak
úgy csillogott a holdfényben. – Látogass meg ma este… várni
foglak.

225
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

ELLIE

Gyertyákat gyújtottam a szobámban, a hosszú, elefántcsontszínű

gyertya a kandallón állt, míg az illatos gyertyákat az éjjeliszekrényre
helyeztem. Lekapcsoltam a csillárt és megmostam a fogam, majd
beletúrtam a hajamba és az egyik oldalon a fülem mögé tűrtem. Az
elázott kék ruhámat már kicseréltem egy rövid, rakott szoknyás
sifonruhára, amikor visszaértünk a Palotába. Most levettem, és
csupán egy pezsgőszínű selyem hálóing volt rajtam, alatta pedig
nem viseltem melltartót.
Belenéztem a tükörbe. A szemem csillogott, az arcom ki volt
pirosodva, és minden idegvégződésem élt és érzett.
Remegtem.
Nem az idegességtől – Logan mellett soha nem voltam ideges,
annyira óvatos és gondoskodó volt velem –, hanem az izgalom
miatt. A rajtam eluralkodott vágy miatt, ami kavargott bennem,
amitől felforrt a vérem, a szívem pedig majd kiugrott a helyéből.
Olyan régóta és olyan erősen vágytam rá.
És most itt van.
226
 Istenem, kérlek, add, hogy siessen!
Henry és Sarah csodálatos esküvője után pezsgővel koccintottunk.
De nem úgy, mint korábban, amikor visszatértünk a Palotába, ez
alkalommal Logan nem csatlakozott hozzánk. Az ajtó mellett állt,
várt és figyelt. Olivia úgy ragaszkodott hozzám, mintha össze
lettünk volna nőve, folyamatosan a karomat fogta vagy a kezemet
érintette meg, mintha időről időre meg kellett volna győződnie róla,
hogy tényleg ott vagyok. Nem hibáztattam érte. Szörnyen éreztem
magam, hogy így ráijesztettem, és az apámra és mindenki másra is.
De ugyanakkor a sürgető késztetés, hogy a szobámba nyargaljak
és Logant várjam, úgy égetett belülről, hogy alig bírtam elviselni.
Végül, végül jó éjszakát kívántunk egymásnak. Addigra Logan már
eltűnt, nem állt az ajtónál, olyan volt, mintha felszívódott volna az
árnyak között. Senki nem vette észre, csak én. Visszasétáltam
Oliviával és Nicholasszal a lakosztályukig, majd megöleltem a
nővéremet, a sógoromat, aztán visszavonultam a szobámba.
És vártam. Már olyan régóta vártam, hogy szinte hozzászoktam.
De a bennem lévő izgatottság most erősebb volt, mint valaha.
Sokkal élesebb, égetőbb, lázasabb. A testem minden izma
megfeszült, a bőröm érzékeny volt, túlságosan is érzékeny. A fogam
összeszorítottam, a vér csak úgy zsibogott a fülemben, és az
visszhangzott odabent: hamarosan. Hamarosan itt lesz.
Kopogást hallottam az ajtón.
Megélénkültem.
Odarepültem az ajtóhoz és kinyitottam.
Mielőtt még levegőt vehettem volna vagy meggyőződhettem
volna róla, hogy tényleg Logan az, belépett a szobámba és odahúzott
227
magához, belerúgott az ajtóba, ami egy csattanással becsukódott,
majd megpörgetett és a falhoz szorított. És csak csókolt és csókolt,
elszántan és vadul.
Vörösboríze volt – mintha tölgyfa és feketeszeder íze keveredett
volna bele –, és egyszerűen megrészegültem a szájától. Logan úgy
emelt fel, mintha súlytalan lettem volna, az ujjai a combjaim köré
fonódtak, majd végigsimított a tenyerével. A csípőjét a lábam közé
fúrta, s a falhoz szegezett, mire én nedves lettem és sajgott
mindenem, úgy kívántam.
Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a lassan égő tűz a
legmelegebb. Ez biztosan igaz lehetett, hiszen Logannel olyanok
voltunk, mintha a pokol tüze égett volna közöttünk.
Megrántotta a selyem hálóingem övét és ledobta a földre. Majd az
egész leesett rólam, és szeme elé tárultak csupasz melleim. Logan
mohó volt, fel akart falni. Hirtelen nyalogatni és harapdálni kezdett,
szélesre nyitotta a száját, mintha az egész mellemet be akarta volna
kapni, mintha a bőröm minden centiméterét egyszerre meg akarta
volna ízlelni.
Aztán visszatért a számhoz, hosszan, mélyen csókolt, mígnem
már reszkettem a karjában.
– Megadom neked, édes Ellie. – Nehezen lélegzett. – Esküszöm,
annyira édes lesz, hogy sajogni fogsz… de most… én csak…
A csípőmmel körözni kezdtem, majd odadörzsöltem magam a
kőkemény péniszéhez, fel-le..
– Tudom, tudom, Logan. Csináld… kérlek.
Magamban akartam tudni. Azt akartam, hogy mélyen belém
hatoljon.
228
 Megszorítottam a vállát, megragadtam a kikeményített ingét.
Éreztem, milyen férfias, ahogy a kezem között tartottam. Az illata, a
nyögései, a keze erős szorítása, a forró nyelvének tánca. Logan
egész testében erős volt és kemény, finoman férfias.
Levette az egyik kezét a lábamról, és éreztem, hogy letépi
magáról a nadrágját, hallottam, ahogy kicsatolta az övét és
kiszabadította magát.
Igen, igen…
Látni akartam teljes valójában, mindent látni akartam. A
kezemben akartam tartani, dörzsölgetni és hallani, ahogy felnyög.
De hirtelen eltűnt belőlem ez a vágy, amikor megéreztem a forró,
selymes bőrét a bőrömön. A lábam között éreztem a péniszét.
Sikamlós voltam, ő pedig akkora, hogy szinte át kellett verekednie
magát a szűk résen. Felemeltem a térdemet, hogy jobban belém
tudjon hatolni.
Lassan, egyenletesen, mereven haladt befelé. Hihetetlenül hosszú
volt. Megszorítottam, ahogy köré fonódtam, mígnem teljesen belém
temetkezett, jó mélyen, s a szőrzete csiklandozta a combom belső
felét.
Annyira teljesnek éreztem magam. Összeszorítottam a
hüvelyizmaimat, hogy még mélyebben érezzem magamban.
Leheletét az ajkamon éreztem, a homlokát pedig az enyémnek
szorította.
– Ellie – suttogta. Ennél édesebb szót még nem is hallottam. –
Ellie… Ellie…
Vadul csókoltuk egymást, behatoltam a szájába a nyelvemmel,
kényeztettem, nyalogattam, kutattam odabent. Logan csípője hátra,
229
majd ismét előre mozdult. Együtt nyögtünk fel, mohón faltuk
egymást. Ismét hátrahúzta a csípőjét, ezúttal még hátrább, ott maradt
egy kicsit, majd ismét előrelendült, ez alkalommal keményebben.
És szépen lassan felvettük a ritmust: újra és újra belém csúszott a
nedves pénisze, én pedig megszorítottam, majd újra hátrahúzta a
csípőjét.
Sokkal jobb volt, mint amiről álmodtam, mint amit valaha
elképzeltem. Annyira mesés és csodás és tökéletes, és életem végéig
szeretnék úgy élni, hogy Logan kemény pénisze bennem van.
Csak döfködött és döfködött.
Ahogy dugtunk, éreztem, hogy szüksége van rám, hogy szeret.
A csípője a lábam között körözött, ringatózott, s ahogy újra és
újra belém hatolt, a csiklómat is dörzsölte. Az izgalom és a kéj egyre
jobban elhatalmasodott a lábam között.
– Abba ne hagyd! Ó, istenem, még… még… még…
Megharaptam a nyakát, a fülcimpáját, de nem csak óvatosan.
Mert annyira jó érzés volt. És ha nem teszek így, akkor felkeltem az
egész házat, úgy sikítok.
A mellemen éreztem a hatalmas kezét, megszorította, s a csípője
csattant a lábam között. Olyan vadak voltunk és nyersek.
Gondolkodás nélkül mozogtunk és egymáshoz dörgölőztünk. Úgy
nézett ki, mint egy dugás, úgy hallatszott, mint egy üzekedés… de
igazából szerelmeskedtünk.
A kezem között tartottam az arcát, megcsókoltam a nyitott száját
és belélegeztem, amit ő kilélegzett.
– Élvezz belém, Logan!

230
 Erre kiszakadt belőle egy nyögés, egy hosszú, mélyről jövő
nyögés, majd olyan erősen hatolt belém, hogy hátravetettem a fejem.
– Élvezz belém! – Beletúrtam a hajába, majd végighúztam a
kezem a hátán, benyúltam az inge alá és a bőrét kényeztettem. –
Érezni akarom, érezni akarlak. – Aztán csak azt ismételgettem: –
Kérlek… kérlek… kérlek… kérlek…
Már majdnem ott voltam, közel jártam. Megbillentettem a
csípőmet, és gyönyör hasított belém, vártam, hogy ő is robbanjon.
– Kérlek… kérlek… Logan…
A nevét ismételtem, majd hátravetettem a fejem,
nekitámasztottam a falnak, és mintha csillagok robbantak volna a
szemhéjam mögött. A lábamat köré zártam és mindenhol
megszorítottam, és élveztem, és élveztem…
Logan még egy utolsót lökött rajtam, majd a bőrömbe temette a
nyögését. Éreztem, ahogy pulzált a pénisze, s ahogy belém áramlott
a forró ondója, ettől csak még intenzívebb lett az orgazmusom.
Percekkel később, mikor a kéj zsibbadt lábú mámorrá szelídült,
Logan felemelte a fejét és az ajkamat az övéhez vezette. Gyengéd
csókot lehelt rám. Az ujjai az arcomat simogatták, úgy kényeztetett,
mintha legalábbis üvegből lennék. Gyengéden kihúzta belőlem a
péniszét és leeresztette a lábamat a padlóra.
Logannek dőltem, a térdem remegett. Szó nélkül kigomboltam az
ingét és lehúztam a válláról. Látni akartam. Élvezni akartam a
gyönyörű teste minden centiméterét. És ő is vágyott rám. Benne volt
a mosolyában, az elnehezedett szemhéjában, az arckifejezésében.

231
 Amikor megszabadítottam a ruháitól, térdre ereszkedett, majd
megcsókolta a mellemet. Aztán lejjebb vándorolt a nyelve egészen a
hasamig.
Szexin rám mosolygott, majd a karjába vett és az ágyhoz cipelt.
És ott, ahogy megígérte… édesen kényeztetett tovább.

LOGAN

Miután egymáséi lettünk, Ellie-vel lezuhanyoztunk.

Gyönyörű volt vizesen.
Megmostam a haját, megdörzsöltem a fejbőrét, s hátrahajtottam a
fejét, amikor a sampont kinyomtam a tubusból, s így az imádnivaló
mellei felágaskodtak, csak az ajkamra vártak. És ezek a szépségek
olyan jóízűek is voltak, mint amilyen gyönyörűek.
Aztán mindenhol máshol is megmostam Ellie-t,
végigmasszíroztam a lábát, hogy másnap ne fájjon. Megcsókoltam a
homlokát, mire úgy mosolygott rám, mintha én lettem volna az
egész világ királya. De legalábbis az ő világának a királya.
Olyan régóta vágytam rá és olyan nagyon, úgyhogy amikor
megéreztem, milyen szűk, sikamlós és forró odabent, elveszítettem a
fejem. De a zuhany végül megnyugtatott, s ekkor már fel tudtam
neki tenni a kérdést, amit korábban kellett volna, a
fogamzásgátlással kapcsolatban. Hiszen a munkám része, hogy

232
mindenhogy biztonságban tartsam, de most, hogy őszinte legyek,
elveszítettem a fejemet.
Ellie azt felelte, hogy már évek óta gyógyszert szed. Ez egy
csajos dolog, mondta szokatlan félénkséggel.
Én pedig megnyugodtam. Élveztem, ahogy egymáshoz ért a
bőrünk, hogy semmi nem volt közöttünk.
De ha gyermekünk születne, őróla is gondoskodnék, bármit
megadnék neki, amire csak szüksége lenne.
Vannak bizonyos dolgok, amikben jó vagyok – a harc és a dugás,
csaták és fegyverek, megérzem a veszélyt és tudom, hogyan tartsam
távol…
De a szerelem… tudatlan voltam e téren. A világ még soha nem
lökött elém ilyesmit, idegen volt ez az érzés.
Amiben viszont biztos voltam, hogy képes lennék meghalni Ellie-
ért, hogy ölni tudnék érte, és hogy érte élnék. A szívverésem
ütemében visszhangzott bennem az eskü. Ő volt a legfontosabb
ember az életemben. Az volt már a legelejétől, és mindig az is
marad. Nem lesz soha senki más.
Nem tudom, hogy legalább egy kicsit is jó tudok-e majd lenni a
szerelemben. Nem tudom, hogyan csinálják. De Ellie-ért ezt is
megtanulom.
Mindent meg fogok tenni, hogy jól csináljam.

233
Az oldalunkon feküdtünk, és simogattuk egymást, mosolyogva csak
bámultuk a másikat. Régebben azt gondoltam, hogy az „elvesztek
egymás szemében” kifejezés ostobaság. Egy baromság. Úgy értem,
most komolyan, mi a fenét jelenthet ez?
Most… láthatólag mégis érteni vélem.
Mert Ellie megbabonázott. Az arca egy örökké változó táj:
minden arckifejezése édes, szexi, és ha lehet, még varázslatosabb,
mint az előző. Az ajka ezerféleképp tudott mosolyogni, a szeme
csillogott, s a kék végtelen számú árnyalata kavargott benne.
Ha egyszer úgy halhatok meg, hogy Ellie Hammond arcát
nézhetem közben, akkor szerencsés embernek mondhatom magam.
– Mikortól tudod? Már az elejétől? – kérdezte.
Az egyik tincsével játszottam, az ujjaim között ízlelgettem a
puhaságát és visszagondoltam.
– Azt hiszem, a múzeumban kezdődött. Amikor flörtölni kezdtél
velem… én pedig azt gondoltam, hogy ha egy kicsivel idősebb
lennél, le sem tudnál vakarni magadról.
A szemöldöke az égig emelkedett.
– Olyan régóta? Ezt nem sejtettem.
– Nem akartam, hogy tudd. Azt gondoltam, hogy ha elhessegetem
a gondolatot és elég sokáig figyelmen kívül hagyom, akkor majd
elmúlik. – Megcsókoltam az orrát, és mint egy összeesküvő, a
fülébe súgtam. – De aztán nem így lett.
– Tudtad, hogy tetszettél nekem?
Felnevettem.
– Igen. A pókerarcod… nos, neked nincs olyan.

234
 Ellie kiöltötte rám a nyelvét, azt az édes nyelvét, amivel évekig
csúfolt. A szájához hajoltam és szopogatni kezdtem a nyelvét, majd
megcsókoltam. Aztán nevetve azt mondtam:
– Azt hittem, hogy csak egy fellángolás volt. Egy kislányos
hóbort, ami majd elmúlik, mire felnősz.
Ellie rám feküdt és adott egy puszit az orromra, s ugyanazon a
titkos hangon azt suttogta:
– Pedig nem az volt.
– Nem. – Beletúrtam a nedves tincsei közé. Felszabadultam és…
csodásan elégedett voltam.
– És most mi lesz? – kérdezte.
Válaszra nyitottam a számat, de ekkor kopogtak.
– Ellie? Én vagyok. Fent vagy?
Olivia volt az. A kilincs megmozdult, de hál’ istennek zárva volt
az ajtó. Különben elég megdöbbentő élményben lett volna része a
hercegnőnek. A mosdó felé böktem a fejemmel, mire Ellie bólintott.
Egy perccel később hallottam, hogy beszélgetni kezdtek.
– Minden rendben? – kérdezte Ellie.
– Igen, csak… látni akartalak. Rémálmom volt. Nicholas még
mindig alszik. Nem akartam felébreszteni, de meg kellett
győződnöm róla, hogy minden rendben van veled.
Hallottam, hogy Ellie kiment a hallba, valószínűleg, hogy
megnyugtassa a nővérét.
– Jól vagyok, Livvy. Annyira sajnálom. Soha többé nem
ijesztelek meg, megígérem.
– Szeretlek, Ellie.
– Én is szeretlek.
235
 Aztán a hangszíne viccelődő lett.
– És titeket is… még akkor is, ha Ernie és Omen lesz a nevetek.
Együtt nevettek ezen.
Amikor hallottam, hogy Ellie becsukta a hálószobája ajtaját,
kiléptem a fürdőszobából.
– Tiszta a terep. – Elvigyorodott, s közben elfordította a zárat.
Az ágyra dőltem, majd a közepére másztam és beletúrtam a
hajamba. Néztem, ahogy felém sétál.
– El kell mondanom Nicholas hercegnek – mondtam ki egy
szuszra.
– Ellie ledobta a köntösét és csatlakozott hozzám az ágyon.
Lebiggyesztette az ajkát.
– Akarod, hogy én mondjam el neki? – kérdeztem tőle.
Rám mászott, az imádnivaló fenekét feltolta.
– Nem. Értem a helyzetet.
De szerintem nem értette. Nem fogta fel a bonyodalmakat vagy a
változásokat, amiket a kapcsolatunk hozhat.
De én már beletörődtem. Azt fogom tenni, amit tennem kell, hogy
együtt lehessünk.
Ellie pihe-puha csókokat lehelt az oldalamra.
– Talán várhatnál és gondolkodhatnánk ezen… legalább míg az
ondód kiürül a testemből.
Hangosan felnevettem.
– Basszus… hogy miket nem mondasz?
Szégyenlősen elmosolyodott, aztán mélyebben kutatott tovább a
szájával, a hasamnál, majd a köldökömnél és aztán még lejjebb.

236
 – Pillanatnyilag jobban szeretném, ha azokra a dolgokra
összpontosítanál, amik bemennek a számba, nem pedig arra, amik
kijönnek.
Egy szuszra kiszaladt belőlem a levegő.
– Ó igen? – kérdeztem és beletúrtam a hajába, majd
megragadtam, de csak annyira, hogy éppen érezze.
– Igen. – Ellie megnyalta az ajkát. – Nagy, kemény dolgokra
gondoltam.
Végighúztam a fogsoromat az alsó ajkamon, úgy, ahogy
legszívesebben a halvány, puha mellével tenném és ahogy
hamarosan meg is teszem.
– Igen.
Bólintott, majd csibész módon elmosolyodott.
– Elképzelted már? – kérdezte. – Hogy ezt csinálom veled?
Mosolyra húzódtak az ajkaim, tudtam, hogy szereti.
– Ez a kedvenc gondolatom.
Megfogtam a keményedő péniszemet és végighúztam az ajkain.
– Erre gondolsz? Ezt szeretnéd?
Erre nagyot nyögött. A bőrömön éreztem.
– Igen, nagyon szeretném.
A szemembe nézett közben és kidugta a kis nyelvét, megnyalta a
hegyét. A nyelvéhez dörzsöltem a péniszemet és éreztem, hogy
milyen nedves és meleg.
Hihetetlen érzés volt. Egyszerűen fantasztikus.
És még a fantasztikusnál is jobb.

237
 Ellie kinyitotta a rózsaszín száját, de aztán megállt. Rám nézett és
várt… hogy vezessem. Kényeztetni akartam. Beledugtam a szájába
a farkam hegyét, majd tovább ereszkedtem a meleg szájában.
Lehunyta a szemét, mintha ez lett volna a legcsodásabb dolog,
amit valaha megízlelt.
Próbált kicsinálni.
Amikor a péniszem hegye elérte a torkát, megálltam. És Ellie alig
várta, hogy irányíthasson. Körbefogta a kezével, s a száját fel-le
mozgatta. Annyit kapott be belőlem, amennyit csak tudott.
Nedves volt és puha és csodálatos.
Istenítette a péniszemet. Szinte le akarta nyelni. Ölelte és
csókolta, imádta minden egyes ütemre, ahogy a csodás ajkai közt
tartotta.
Ellie úgy nyalta a péniszemet, mint egy nyalókát, s úgy tartotta a
tenyerében a golyóimat, mint legújabb kedvenc játékszerét. Egyre
gyorsabban ziháltam, lélegzetem egyre súlyosabb lett.
– Ellie… – figyelmeztettem, mert éreztem, hogy a bennem
feltörekvő forró, folyékony nedv készen áll kitörni. – Ellie…
Egyre gyorsabban mozgott, egyre keményebben pumpált, egyre
erősebben szívogatta, hogy előidézze bennem az örömet.
Én pedig nem bírtam tovább.
– …basszus… basszus…
Egy félbemaradt nyögéssel elélveztem a szájába, le a torkán, és
csak pulzáltam tovább. Olyan érzés volt, mintha repültem volna, s
úgy hangzott, mintha meg akarnék halni.
Amikor kitisztult az agyam az örömmámor után, megragadtam a
gyönyörű Ellie-t és magamra húztam. Egyetlen gondolat járt a
238
fejemben, az, ami akkor aznap a múzeumban: szeretem azt adni,
amit kapok.

A nap már a horizonton volt, s aranyszínűre festette a padlót. Addig

araszolt, mígnem elérte Ellie arcát. A mellkasom a hátát érte.
Feltámaszkodtam és néztem az arcát, ahogy összeráncolta, majd az
orrát húzta fel, ahogy lassan ébredezett és pislogott a beáradó
fényben. Aztán beletemettem az arcomat a hajába és a nyak puha
hajlatába. Szex- és Ellie- és énillata volt. Ellie megfordult s a
hátamra kényszerített, majd eltakarta az ablakot a gyönyörű kis
testével, és csókokkal borította az arcomat és a szemhéjamat. Heves
volt, de gyöngéd.
– Ez egy álom. Vissza kell aludnom. Még nincs reggel. – A
mellkasomhoz szorította az arcát, és csak ölelt és csimpaszkodott. –
Ne hagyj itt!
És ahogy mondta, az a gyomromba markolt. Mert ez nem
viccelődés volt.
Megfogtam az állát és felemeltem a fejem, hogy a szemébe
nézhessek.
– Miről van szó?
– Mondd, hogy együtt maradunk! Úgy, mint most – esdekelt.
Nem tétováztam.

239
 – Együtt leszünk. Mindennap, minden éjszaka úgy, mint most. –
Megcsókoltam, és ezzel megpecsételtem a szavainkat.
Aztán hozzátettem:
– De beszélnem kell Nicholas herceggel, mielőtt bárki megtudja.
Még az előtt, hogy elmondod a nővérednek.
– De…
– Olyan, mintha a bátyám lenne, Ellie. Számít a véleménye. Nem
akarom, hogy azt higgye, nem tisztellek eléggé, vagy csak
kihasznállak. Tisztázni akarom előtte a szándékaimat, és azt akarom,
hogy tőlem hallja elsőként. Megbízik bennem, és nem akarom, hogy
azt gondolja rólam, ugyanolyan vagyok, mint a többi seggfej, akik
elszomorították és becsapták.
Ellie elgondolkodott ezen, a szeme meleg volt és fényes,
majdnem úgy fénylett, mint az ezüst.
– Gondolod, hogy dühös lesz?
– Nem hinném, hogy ő vagy bárki más boldog lesz. – Ellie arcát
simogattam. Olyan gyönyörű volt. – Terveik voltak veled.
– Gondolod, hogy bajba kerülünk?
– Ez attól függ, mit értesz bajon. – Megvontam a vállamat. –
Lehet, hogy börtönbe vetnek, amiért osztályon felül dugtam. –
Kitapogattam a fenekét és belecsíptem. – De tudod, mit? Megérte.
Ellie beleharapott a karomba.
– Ne aggódj – a kezembe vettem a kezét és összefontam az
ujjainkat. – Minden rendben lesz, megígérem.
Úgy tűnik, néha előfordul, hogy úgy hazudok, nem is tudok róla.

240
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

LOGAN

Azt terveztem, hogy még aznap beszélek Nicholasszal Ellie-ről, de

egy gyermekjótékonysági eseményen kellett beszédet mondania,
helikopterrel utaztunk a helyszínre, és így nem volt rá lehetőségünk,
hogy négyszemközt beszélgessünk. Másnap Olivia rossz bőrben
volt, úgyhogy a herceg egész napra bezárkózott a hálószobájukba.
És ez így ment tovább a következő nap és az azt követőn is.
Próbáltam elcsípni, hogy egy pillanatra egyedül maradhassak vele,
de mindig közbejött valami.
Ugyanakkor semmi sem állhat Ellie és az én utamba. Bármi vagy
bárki megpróbálná, eltüntetném az útból. Tartottuk a távolságot,
amikor mások is voltak körülöttünk, és próbáltunk normálisan,
barátként viselkedni.
Aztán éjszaka bementem a szobájába, vagy amikor nem tudtam,
akkor ő jött az enyémbe. Azt mondta a nővérének, hogy moziba
megy, én pedig önként jelentkeztem, hogy elkísérem. De mozi
helyett hozzám mentünk, ahol nem kellett vigyáznunk, bátran és

241
hangosan szeretkezhettünk. Bolondultunk egymásért. Nem bírtunk
betelni egymással. És annyira jó volt… annyira könnyed.
A negyedik nap mind együtt voltak reggelinél: Ellie, Olivia,
Nicholas, Henry és Sarah. Ellie egy titokzatos, meleg mosolyt
küldött felém. Elhatároztam, hogy most már tényleg elmondom a
hercegnek.
Megköszörültem a torkomat.
– Nicholas herceg…
– Ajándék érkezett önnek, Olivia hercegnő. Úgy tűnik, a
kicsiknek szól. – Sylvie, az új cseléd egy dobozt tett le Olivia elé,
amit rózsaszín és kék papírba csomagoltak és egy fehér masni volt a
tetején.
– Köszönöm, Slyvie.
Olivia csak nézte egy darabig az ajándékot, majd elkezdte
leszedni róla a csomagolópapírt, és egy viseltes, barna kartondoboz
tűnt ki alóla. Egy összehajtott papír volt az oldalához tűzve. És
valami miatt nagyon rosszat sejtettem. Nem úgy nézett ki, mint
valami, amit a királyi család egyik ismerőse küld.
Odamentem és Olivia elé tettem a kezemet, hogy
megakadályozzam, hogy kinyissa.
– Átesett ez biztonsági ellenőrzésen? – kérdeztem a cselédet.
A szemei kikerekedtek.
– Nem. A bejáratnál találtuk. Azt gondoltam, hogy behozom.
Elvettem Oliviától a dobozt. Könnyű volt. A komódra tettem,
messze az asztaltól, aztán fogtam az oldalamon lévő kést és
felvágtam az egyik szélét. Csupán annyira, hogy bele lehessen
kukucskálni.
242
 És amikor így tettem, rögtön átkozódni kezdtem.
– Mi az? – kérdezte Ellie. Felállt, a szeme kikerekedett a
kíváncsiságtól – Üdének és ártatlannak látszott. Valami azt súgta,
hogy ő is veszélyben van.
– Mi van a dobozban, Logan? – kérdezte Olivia.
Megráztam a fejemet.
– Ezt bízzák csak rám, nem kell aggódniuk miatta.
– Logan. – A hangja sokkal erőteljesebb volt, szinte parancsoló. –
Mi van a dobozban?
– Igen. Mi az? – suttogta Ellie. – Gyerünk, Morgan Freeman, mit
rejt a doboz?
Nicholas behunyta a szemét, gondterheltnek és egykedvűnek tűnt.
Aztán bólintott egyet.
– Kiskutyák – mondtam. Utáltam, hogy ki kellett mondanom
ezeket a szavakat. – Két kicsi.
Sarah eltakarta a száját, Henry pedig közelebb húzta magához.
Olivia átölelte a hasát, benne az ikreket.
– Élnek?
Mereven nemet intettem. A dühöm pedig nőttön nőtt.
– Mit mond az üzenet? – kérdezte Olivia. Félelmet hallottam a
hangjában.
Ismét Nicholasra néztem. A felesége köré fonta a karját.
– Olvassa fel, Logan!
Megfogtam egy ronggyal, hogy ne töröljem le az
ujjlenyomatokat, majd kinyitottam.

243
 A szemem rögtön Ellie-re vándorolt, megöleltem a tekintetemmel,
és tudattam vele, hogy semmi bántódásuk nem lehet, se neki, se a
nővérének. Addig nem, amíg én élek.
Aztán felolvastam nekik:
– Azt írja… hamarosan.

A szék a falon csattant. Apró fadarabkák repkedtek a levegőben és

szanaszét szóródtak a padlón. Nicholas herceg nagy szakértője
annak, hogyan öltse magára a közömbösség álarcát, hogy elrejtse az
érzéseit. Nem sűrűn fordult elő, hogy elveszítette volna a türelmét.
De amikor megtörténik, az látványos.
Egy kis tálalóasztalka volt a következő, amivel együtt egy
porcelánváza is repült.
– A rohadt paraszt!
Winston irodájában voltunk, és éppen megnéztük a biztonsági
felvételeket, amik a hátsó bejáratnál készültek, ahol a csomagot
találták. Semmi lényegest nem találtunk rajta.
Az egyik pillanatban a bejárat üres volt, aztán műszakváltáskor
többen átmentek rajta, és amikor az utolsó ember is elhaladt, a
doboz már ott volt. Nem lehetett kikockázni, hogy melyik munkás
tehette oda, így hát mindegyiket kikérdeztük.

244
 Akárki is járatta velünk a bolondját, jól ismeri a Palotát.
Bejáratos, vagy legalábbis az lehetett, és ettől csak még ijesztőbb
volt az egész.
Árulás történt. Felségárulás.
Nicholas az ajtó felé indult, de az öccse elállta az útját.
– Hová mész?
– Megyek, megkeresem a szerencsétlent.
– Azért csinálja, hogy kihívjon maga ellen – emlékeztette rá. –
Azt akarja, hogy hibázz, és akkor még többet árthat.
– Akkor majd én megkönnyítem neki! – vicsorogta Nicholas. – És
amikor már elég közel jött, darabokra tépem a rohadt szemétládát.
Henry nyugtatólag felemelte a kezét, mintha csak egy hídon álló
öngyilkosjelöltet akarna lebeszélni róla, hogy ugorjon.
– Higgy nekem, én már csak tudom. Ha Sarah-ról lenne szó, az
egész világot felgyújtanám. De ha elveszíted a fejed, azzal csak még
rosszabbá teszed az egészet. Őrjítő… de tudod, hogy mi az igazság.
Nicholas arca eltorzult a frusztrációtól. Szinte összeért az orruk
Winstonnal.
– Találja meg! – a hangja csak úgy dübörgött, mint egy királynak,
akivé nevelték. – Nem érdekel, mit kell tennie, engedje el a pórázról
a legvadabb kutyáit, nézzen be minden szekrénybe, minden lyukba,
forgassa fel az összes házat ebben a nyomorult városban, de találja
meg.
Winston bólintott. Már jócskán benne járt a korban, de képes
lenne fejbe lőni valakit, miközben a teáját kortyolgatja, és még csak
ki sem löttyintené. Teljességgel lojális a koronához.
– Meglesz, felség.
245
 Nicholas immáron egy kicsivel nyugodtabban, de az is lehet,
hogy kimerülten bólintott.
– A feleségemmel leszek.
Így hát ez a nap is veszendőbe ment.

A következő napot Winston irodájában töltöttem, a terveket

elemeztük, ami Henry herceg és Sarah úrnő esküvőjét illette.
Minden szögből megvizsgáltuk az intézkedéseket, a gyenge
pontokat kerestük, próbáltuk megszüntetni őket egy fenyegetés
esetén.
Ellie-t egész nap nem láttam, ezért a hiánya már szinte mardosott
belül, szükségem lett volna rá, ki voltam éhezve a jelenlétére. A
közelemben akartam tudni, szerettem, ha látótávolságban van.
Aztán amikor véget ért a műszakom, kaptam egy sms-t tőle. Azt
írta, hogy találkozzunk.
A tróntermet mostanság már nem használták az ítéletek
meghozatalára, hanem nyilvánosan látogatható helyisége volt a
Palotának, az útvonal szerves része, de ilyenkor, fél tizenegykor
üresen tátongott. Amikor beléptem, csak úgy visszhangzott a szoba.
Csupán az elektromos gyertyák világítottak a falon. Ellie a
drágakövekkel kirakott trón mellett állt, az emelvényen, és a
trónszék arany karfáján húzta végig a kezét.

246
 Amikor észrevett, hozzám szaladt. Örömteli volt ezt látni.
Elkaptam, ahogy ugrott, és a karomba zártam, ő pedig úgy fonta
körém a lábát, akár a szőlőinda.
– Hiányoztál – sóhajtotta a számhoz közel.
Ő is érezte az ellenállhatatlan vágyat, azt a kellemetlen viszketést,
ami csak akkor csillapodott, ha együtt voltunk.
– Én is hiányoztam neked? – kérdezte.
Erre felnyögtem.
– Egyszerűen égetett a vágy. Rólad álmodom még akkor is,
amikor ébren vagyok.
Szélesen mosolygott és elpirult. Aztán megfogta az ingemet és
elkezdte kigombolni.
– És miről álmodsz? Mondd el!
A medvebőr szőnyegre vittem a kandalló elé.
– Egy órával ezelőtt a konyhámba képzeltelek, ahogy nincs rajtad
semmi, csak egy bugyi és egy szűk pamuting, amiben látszottak a
csintalan és csodálatos melleid.
A nyakamba nevetett, majd lehajolt, hogy végignyalja a háborús
sólyomtetoválásomat a vállamon és a karomon.
– És táncoltál – folytattam, s közben beleharaptam a
fülcimpájába. – Ráztad az édes, feszes kis fenekedet, mint amikor a
pitéket sütötted a kávézóban.
Ellie hátrahajtotta a fejét, hogy a szemembe nézhessen:
– Nem is gondoltam, hogy észrevetted.
A fogam közé vettem az alsó ajkát és végignyaltam a nyelvem
hegyével.
– Mindent észrevettem.
247
 Lefejtettem a lábát a csípőmről, de amikor a lába elérte a
medveszőrt, nem telepedett le rá, mint ahogy gondoltam, hanem
komisz fény csillant a szemében. Az arany trónszék felé hátrált,
engem pedig húzott magával.
– Nekem is volt egy álmom. Ezért mondtam, hogy itt
találkozzunk.
Beleült a királyi székbe, s az egyik lábát feltette az ülőrészre,
felemelte a piros ruhája szoknyarészét, és kivillantotta a meztelen
punciját.
Komisz, okos lány.
Ellie bedugta az egyik ujját a puncijába, mire a péniszem
rángatózni kezdett és megmerevedett, a szívverésem pedig az
egekbe szökött.
– Elképzeltem, ahogy itt megízlelsz.
Megnyaltam az ajkaimat.
– Szóval erről van szó?
– Igen. – Ravaszul mosolygott és a hangomat utánozta. – Aztán te
ülsz bele a trónszékbe, én pedig meglovagollak.
Ez egy megszentelt hely volt. A trón egy szent ereklye, mint az
oltár a templomokban, vagy az olyan ijesztő szobor, amely, bármit
csinál az ember, mindig követi a tekintetével, és arra vár, hogy bűnt
kövessen el. De ebben a pillanatban, nem érdekelt.
– Ezért a pokolra kerülök – suttogtam.
Ellie elvigyorodott.
– Akkor ki kell hoznunk mindent ebből a helyzetből, ha már úgyis
el kell égned.
Nem rossz ötlet.
248
 Mint a bűnös, aki valójában vagyok, térdre ereszkedtem, és
szétterpesztettem a lábát a kezemmel. A türelmetlenség durvává tett.
A vádliját a vállamra tettem és megcsókoltam a lába között. Olyan
puhának éreztem, ahogy az ajkamhoz ért a bőre! Forró volt és
sikamlós. És édes, mint az olvasztott cukor.
– Te jó… – kezdte Ellie, de nem fejezte be. Az utolsó szavak egy
nyögésbe torkolltak.
Tovább nyalogattam, szinte harapdáltam, akár egy érett
őszibarackot. Örökké tudtam volna ezt csinálni, együtt lélegezni
vele. Ellie lejjebb csúszott a trónról és megemelte a csípőjét, még
inkább felkínálva magát. Belédugtam a nyelvemet, ő pedig
felnyögött és még jobban körém fonódott. Megragadtam a csípőjét
és előre-hátra mozgattam, hogy a nyelvemmel dughassam, s
végigkarcoltam a puha combját az államon lévő borostával.
Aztán a duzzadt csiklójára összpontosítottam. Egy kemény,
izgatni való kis csomócska volt. Szétnyitottam az ujjaimmal és ott is
megcsókoltam, kényeztettem, kis körökben dörgöltem hozzá a
nyelvemet, míg a lábai megremegtek, a csípője pedig meg-
megrándult.
Ellie egy kiáltással elélvezett – vad volt és szégyentelen.
Belemarkolt a hajamba, ahogy a csípőjével körözött a szám előtt.
Óvatosan megnyaltam, ahogy az örömmámor utolsó hulláma is
elült. Megtöröltem a számat az ingujjammal, és még egyszer utoljára
megcsókoltam a puha punciját.
Aztán felálltam és letéptem magamról az ingemet. Felhajtottam a
ruháját. Érezni akartam a puszta bőrét a bőrömön. Letoltam a
nadrágomat, éppen csak annyira, hogy kiszabadítsam a követelőző
249
péniszemet, aztán felkaptam Ellie-t, és a trónszékre ültettem az
ölembe. A lábai lovaglóülésben átfogtak és a puncija – nedvesen és
forrón – ott incselkedett a péniszem felett.
Egyetlen mozdulattal lenyomtam és beléhatoltam, teljesen
beletemetkeztem a csodás, szoros kis hüvelyébe. Mindketten
felnyögtünk.
Ellie megsimogatta az arcomat, s bágyadt, elnehezedett tekintettel
a szemembe nézett.
– Gyerünk, kislány! – sziszegtem. – Lovagolj meg! Váltsd valóra
az álmodat!
A mocskos parancsom felébresztette. Előre-hátra mozgatta a
csípőjét, s végigdörzsölte a péniszemet. A lélegzete egyre nehezebbé
vált, akárcsak a mellkasa.
Gyorsított, s ahogy megtalálta a ritmust, élvezte.
Csodaszép volt.
– Imádom a farkadat – lihegte Ellie. – Olyan hatalmas, teljesen
kitölt… olyan jó… nagyon jó…
– A farkam azt gondolja, hogy megfelelő méretű vagy.
Együtt nevettünk ezen, titkosan, kifulladva, ahogy csak a szeretők
tudnak.
De aztán nem volt több viccelődés. Megmarkoltam a fenekét,
belevájtam az ujjaimat a húsába, segítettem neki mozogni. Egyre
keményebben és vadabbul lovagolt rajtam. Egyre forróbbnak
éreztem őt odalent, a golyóim megkeményedtek, érezték, hogy
mindjárt robbannak a kéjtől és elárasztják, megtöltik Ellie-t.
– Élvezz el velem, Ellie – nyögtem. – Gyere velem!
A számba vettem a mellbimbóját és szünet nélkül szívogattam.
250
 – Ah… ah… ah… – nyögte.
És aztán körém zárta magát és kifejte a péniszemet. Az
orgazmusom mintha a lelkem mélyéről szakadt volna ki belőlem.
Aztán kissé kábán, de semmiképp sem fáradtan vagy
elcsigázottan tovább csókolóztunk, csiklandoztuk egymást: csupa
kedves, incselkedő érintésben részesítettük egymást.
Később, amikor öltözködni kezdett, és lehajolt, hogy felvegye a
ruháját, annyira letaglózott a fenekének a látványa, hogy észre sem
vettem, hogy kinyílt a trónterem ajtaja és három ember lépett be
rajta.
Rajtam még nem volt ing, és a nadrágom sem volt begombolva.
Megpördültem, Ellie-t pedig a hátam mögött tartottam, hogy
megóvjam a tekintetektől.
– Logan? – vont kérdőre Nicholas herceg, s úgy pislogott, mintha
szellemet látott volna.
Olivia hercegnő és Henry herceg arcán ugyanaz a kifejezés ült.
Mielőtt még valami választ hebeghettem volna, Ellie kikukucskált
mögülem.
– Helló, srácok… mizu?

– Ti meg mi a fenét csináltok?!

251
 Ez volt a baj azzal, ha hagytam, hogy a farkam irányítson. Ő nem
gondolkodik. Vagy ha mégis, akkor csak egy dologra tud
összpontosítani. Ostoba csirkefogó.
– Felmértétek, hogy milyen nemtörődömség volt ez részetekről?
Hát persze. Utána.
Miután Olivia kisiccelte Ellie-t a trónteremből, hogy saját maga
vallassa ki, engem Nicholas az irodájába szólított.
Bólintottam.
– Igen, ostobaság volt.
Olyan kurvára nagy ostobaság volt.
Nicholas mögött Henry fel-le járkált, a kezében pedig egy
hatalmas, nyitott könyvet tartott.
– Végül is még megvan odalent a börtön, nemde? – kérdezte a
szőke herceg a bátyjától. – Amikor hat- vagy hétéves lehettem,
akkor bukkantam rá egyszer. Hetekig rémálmaim voltak tőle. –
Végül rámutatott egy képre a könyvben, és automatikusan
elmosolyodott. – Ez az eszköz úgy néz ki, mint ami nagy fájdalmat
tud okozni. Szerintem rögtön rendeljünk belőle kettőt.
Húúú. Pedig még viccelődtem is Ellie-vel a börtönről.
Nicholas oda sem figyelt az öccsére. A falhoz szögezett a
tekintetével.
– Bárki rátok nyithatott volna, Logan. A cselédek, látogatók…
fotósok.
A gyomrom görcsbe rándult a gondolatra, hogy Ellie meztelen
testrészeit fotózzák a beleegyezése nélkül, majd a címlapokra kerül,
és az egész világ azon rágódik. Jézusom!

252
 – Akasztunk még embereket? – kérdezte Henry elgondolkodva.
Amikor nem kapott rá választ, még hozzátette: – Ha nem, akkor újra
be kell vezetni ezt a szokást.
Justin Timberlake ezt biztosan úgy énekelné meg, mintha
sorozatgyilkos lennék.
Nicholas sóhajtott egyet és megvakarta a homlokát.
– Mióta megy ez?
Felemeltem a fejemet.
– Ez attól függ, hogy mit ért ezen, uram.
Henry összecsapta a könyvet.
– Nem tetszett, ahogy Ellie-re nézett az esküvőn. – Összekulcsolta
a kezét az asztalon, majd előrehajolt és rám bámult. – Úgy érti, hogy
mióta dugja a lányt, aki olyan nekünk, mintha a kishúgunk lenne?
Egypár pillanatig álltam a dühös tekintetét, s lassan levegőt
vettem.
– Nos… ez egy eléggé új fejlemény.
Aztán megerősödött a hangom, mert nem szégyelltem én semmit
ezen.
– De már nagyon régóta szeretem Ellie-t.
Nem akartam kimondani, még csak rágondolni se… de ez volt az
igazság. Az egyszerű és egyenes igazság.
Erre mintha csillapodott volna Henry haragja.
Kopogtak az ajtón.
– Tessék! – szólt ki Nicholas.
Sarah úrnő lépett be. Még pizsama volt rajta, csak felkapott rá egy
elefántcsontszínű köntöst, az arcán pedig kritikus tekintet ült.
Henryre hunyorított a szemüvege mögött.
253
 – Szóval hát így lesz ez ezentúl? Csupán néhány napja, hogy
házasok vagyunk, és máris át kell kutassam a Palotát, hogy a közös
ágyunkba rángassam a férjemet?
Henryt mintha egy láthatatlan kötél húzta volna Sarah-hoz,
odament hozzá.
– Soha nem lesz szükség arra, hogy berángass az ágyba,
kedvesem. Még oda is kötözhetsz, amikor csak akarsz, boldogan
engedelmeskedem.
Megcsókolta Sarah-t, aki menten elpirult.
– De akkor miért vagy idelent ahelyett, hogy velem lennél a
hálószobánkban?
– Mert vészhelyzet van.
– Miféle vészhelyzet?
– Úgysem fogod elhinni.
– Próbáljuk ki.
– Logan és Ellie dugtak.
Sarah automatikusan rám nézett. Az arca a vörös egyre mélyebb
árnyalatát öltötte.
– Biztos vagyok benne, hogy ennél finomabban is
megfogalmazhatnád.
Henry higgadtan bólintott.
– Igazad van, ne haragudj. Hadd próbáljam meg újra. Logan és
Ellie úgy dugtak a Palotában, mint a kielégíthetetlen, kéjvágyó
nyulak.
Sarah a fejét rázta.
– Reménytelen vagy.
A herceg arcán széles mosoly terült el:
254
 – A vonzerőm része.
– Nem is tudom, mit fogok kezdeni veled.
Henry ismét megcsókolta.
– Vigyél az ágyadba! Feltétlen.
Henry a bátyja felé biccentett: – Magadra hagyhatlak?
– Igen. Jó éjt, Henry, jó éjt, Sarah.
És a boldog ifjú házasok kimentek a szobából, egyedül hagyva
Nicholas herceggel, aki átható tekintettel bámult rám az asztal másik
végéből. Nem tudtam olvasni az arckifejezésében. Pedig ez az
ember, akit tisztelek és csodálok, aki sokkal több volt nekem mindig
is, mint egy vezető, egy báty, mint egy vér szerinti rokon.
– Nicholas herceg…
– Nem vagyok bolond, Logan.
Már az elején meg kellett volna mondanom neki. Találnom kellett
volna egy pillanatot, valahogy ki kellett volna eszközölnöm. Mielőtt
még egy ujjal is Ellie-hez nyúlok.
– Nem, persze hogy nem az.
– Gyanítottam, hogy lehet némi vonzalom Ellie és maga között
egy ideje, talán még az előtt, hogy maga is ráébredt volna.
– Igen, értem, hogy… – kezdtem.
– Maga megtestesít mindent, amit Ellie számára valaha is
kívántam. Mindent, amiért imádkoztam.
Ez meglepett, s ez a hangomon is érződött.
– Komolyan?
– Hát persze. – Bólintott, és rám mosolygott. Melegség volt a
szemében. – Maga jó ember, odaadó, keményen dolgozik és

255
hűséges. Tudom, hogy mindenek elé fogja helyezni Ellie
boldogságát és vigyázni fog rá. Olivia ugyanezt gondolja.
Úgy éreztem, mintha megáldott volna Nicholas. Lenyűgöző érzés
volt.
De ezt követően elkomorodtak a vonásai.
– De… Logan…
Felemeltem a kezemet, hogy megállítsam, mert tudtam, mit akar
mondani.
– Nem kell kimondania. Tudom. Holnap reggel az lesz az első
dolgom, hogy beszélek Winstonnal.

256
 HUSZADIK FEJEZET

ELLIE

– Te felkapaszkodott, arrogáns picsa!

Úgy üvöltöttem, ahogy beléptem Olivia és Nicholas privát
étkezőjébe, mint Jeanne d’Arc a francia csatamezőn. Egyenesen ide
jöttem, miután beszéltem Logannel. Az pedig az után történt, hogy
találkozott Winstonnal és visszaadta neki a sötét öltönyét vagy mi a
fenét, amit a testőrök hordanak. Ez azt jelentette, hogy már nem volt
többé testőr.
Szerettem Nicholast, jó srácnak tartottam, amitől csak még
elszomorítóbb lett ez az értelmetlen intézkedése.
– Ellie! – állt fel a nővérem.
– Elbocsátotta Logant – panaszkodtam. Aztán vádló szemmel
néztem a férjére, aki szótlanul és mozdulatlanul ült. – Hogyan
tehetted ezt vele? Ez a munka az élete, a mindent jelenti neki.
– Azért nem a mindent. – Nicholas nyugodt zöld szemmel bámult
rám, nem látszott rajta meglepettség. – Csak a rend kedvéért, nem
bocsátottam el. Ő mondott fel.
– De elbocsátottad volna, ha nem mond fel.
257
 – Igen, ez igaz.
A nővérem lassan a férje felé fordult.
– Nicholas?
– Előbb hagytam volna egy sebésznek, hogy a saját feleségét
operálja meg, mint Logannek, hogy rád és Ellie-re vigyázzon.
Voltam az ő cipőjében. Választanom kellett a szerelem és a
kötelesség között, és tudom, hogy mi ennek a vége.
– Ennek így semmi értelme. Logan nyugodtan lehetne egyszerre
testőr és az én párom.
– Komolyan? – kérdezte a sógorom. – És egészen pontosan,
hogyan tudna ez működni? A következő bálra, amit Henry és Sarah
esküvője alkalmából szervezünk, Logan oldalán akarsz megjelenni,
mint a párja és mint vendég?
Ezen már gondolkodtam. Elképzeltem, ahogy Logan karján
vonulok be, együtt táncolunk, nevetünk, miközben egy tökéletes
szmokingban feszít, mint James Bond.
– Nos… igen. Nem lenne rossz.
Nicholas bólintott.
– És hogyan élvezné a fogadást és foglalkozna veled… ha még az
ajtót is őriznie kéne?
Forrt bennem a düh. Egyre frusztráltabb lettem, mert éreztem,
hogy Nicholasnak igaza van. És nem tetszett, hogy igaza van.
– Hát akkor nem lenne épp szolgálatban.
– Jól van, akkor képzeljük csak el, milyen lenne az, amikor
szolgálatban van. Mindannyian megjelenünk egy eseményen, kezet
rázunk, virágokat fogadunk el. Aztán hirtelen eldördül egy lövés.
Mit csinál Logan? Kit fog először biztonságba helyezni?
258
 – Nem tudom.
– Dehogynem tudod. Ne gondolkodj, csak válaszolj! Kit?
Kimondtam a legelső gondolatot, ami eszembe jutott, az egyetlen
választ.
– Engem. Engem védene.
Nicholas előrehajolt, a vonásai meglágyultak.
– Hát persze. És ez így is van rendjén, nem várnék tőle mást. – A
nővéremre nézett. – De az a helyzet, hogy nekem meg Oliviára kell
gondolnom és a gyerekeinkre. És a férfinak, aki arra lett kijelölve,
hogy Oliviát védje, tényleg Oliviát kell védenie. Nagyon kedvelem
Logant, mindig is kedveltem. Megbízom benne és örömmel
hagyatkoznék rá. Tetszik az ötlet, hogy együtt vagytok, Ellie. De
amit irántad érez, alkalmatlanná teszi arra, hogy ellássa a munkáját.
Ez ennyire egyszerű.
Mintha hatalmas súlyok lettek volna a mellkasomon. Bűntudatom
volt.
– Ez akkor sem igazságos így.
– Az élet sosem az – felelte Nicholas kedvesen. – Logannek
választania kellett. Ő megértette, hogy mivel jár mindez. Tudta,
hogy vagy téged választ, vagy pedig a munkáját. És ő téged
választott.

LOGAN
259
– Akkor is szívás.
Az oldalamon feküdtem a matracon, a félig elkészült nappaliban,
és Ellie-t hallgattam, ahogy az élet igazságtalanságain mérgelődik.
Néztem, ahogy világossárga függönyöket aggat a karnisokra, amiket
ma reggel tettem fel.
Az egyik ingemet viselte, semmi mást. Nagy volt rá, de amikor
felnyújtózkodott, hogy megigazítsa a függönyt, kivillant a csodás
feneke.
Ha már a szívásnál tartunk…
Bámulatos feneke volt. Legszívesebben megpusziltam és
megnyaltam volna, s örömmel hallgattam volna a nyüszítését, ahogy
elélvez, amikor megdugom. A péniszem harcra készen állt,
kőkemény volt, a golyóim pedig lüktettek.
Jó lenne, ha mihamarabb befejezné a szöszmötölést azokkal a
nyomorult függönyökkel.
– Pedig ez így van. Ezt akkor is tudtam, amikor jelentkeztem a
biztonságiakhoz, és akkor is tökéletesen tisztában voltam vele,
amikor először meglátogattalak a szobádban.
Ellie hátranézett a válla felett. A szőke haja csak úgy fénylett a
napfényben, az ing pedig felfelé araszolt a combján, ahogy
megfordult.
– Hát ezért nem közelítettél felém a New York-i évek alatt? Még
akkor sem, amikor már tudtad… hogy tetszel nekem? Mert akkor fel
kellett volna adnod a munkádat?
– Azért nem közeledtem hozzád, mert fiatal voltál. És nem voltam
benne biztos, hogy leállnál-e egy ilyen fickóval, mint én vagyok.
Ellie megrázta a fejét.
260
 – Te butus.
Aztán méricskélni kezdte a munkát, amit az ablakon végzett.
Oldalra billentette a fejét és hátrált… egyenesen a karomba.
Elkaptam a keskeny derekát, megfordítottam és magam alá
gyűrtem a matracon. Aztán elkezdtem dolgozni rajta, hogy
kihámozzam az ingemből, hogy előkerüljenek a csinos mellei,
amiket nem győztem kényeztetni.
Beletúrt a hajamba.
– De hát mihez kezdünk így, Logan?
– Most per pillanat? Eszméletlenül megduglak.
Ellie-nek tetszett az ötlet. Mosolygott.
– És aztán?
A mennyezetet néztem és gondolkodtam.
– Aztán felviszem ezt a matracot, és a csillagok alatt is
megduglak.
Ettől már elnevette magát.
– Na jó, és holnap?
A csípőmet a lába közé ékeltem, majd lassan beléhatoltam.
– Megismétlem az egészet elölről. – Egyre gyorsabban
lélegeztem, hiszen olyan jó érzés volt Ellie-ben lenni. – De más és
más pózokat próbálunk ki közben. Könnyedén fel tudlak emelni,
úgyhogy szerintem elég kreatív leszek.
– Logan… – nyögte Ellie és felemelte a csípőjét, szavak nélkül
kérlelt, hogy hatoljak belé teljesen. Hogy a magamévá tegyem, és
alattam nyögdécseljen meg tekergőzzön.
Megfogta a csípőmet és belemélyesztette a hüvelykujját a
medencémbe, ahogy magába húzott.
261
 – Nagyon jó így. Teljesen magadba nyomsz.
Egy örömhullám szaladt fel a gerincemen, mélyen,
szenvedélyesen csókoltam, az ajkamat erősen az övéhez nyomtam,
de már túl messzire mentünk, hogy itt megálljunk.
– Nem tudok betelni veled, Ellie… soha nem elég belőled…

ELLIE

Arra ébredtem, hogy Logan csókolgatja a tarkómat.

Mindig korábban ébred, mint én, de ki fogom találni, hogyan
nyissam ki hamarabb a szememet, hogy gyönyörködhessek az
arcvonásaiban, a pihent, nyugodt arckifejezésében. Azon tűnődtem,
vajon álmában is mosolyog-e a szája, vagy épp komoly, mint amikor
szolgálatban van. Egyszer úgyis kiderítem.
A szuszogásával csiklandozta a nyakamat, és csak csókolt és
csókolt. Az ajka finoman melegítette a bőrömet. Kinyitottam a
szemem, a nap besütött a szobába, de már nem olyan vakítóan, hála
a függönyeimnek. Végül nem jutottunk fel az emeletre előző éjszaka
– jól lestrapáltam a srácot. A lepedő puha volt és meleg a meztelen
testem alatt, a matrac és a párna sem lehetett volna tökéletesebb.
Olyan kellemesen éreztem magam, alig akart elférni a szívem a
mellkasomban.

262
 A hátamra fordultam és belenéztem Logan mélybarna szemébe,
amit az első pillanattól kezdve imádtam. A haja összevissza állt,
néhány tincs a szemébe hullott, amitől fiatalosnak, kisfiúsan
nemtörődömnek látszott.
Logan mosolya elhalványult, és ráncok jelentek meg a homlokán,
ahogy rám nézett. A kezébe fogta az arcomat, és kitörölte a
könnycseppet a szemem sarkából.
– Mi a baj, Ellie?
Észre sem vettem, hogy könnyezem. Talán azért sírtam, mert
engem választott, miközben tudta, hogy ez mivel fog járni, mit kell
feladnia értem. Vagy azért, hogy itt voltunk ebben a friss fa- és
otthonillatú házban. Vagy lehet, hogy azért, mert a karjában
ébredtem, a csókjaira. Ő volt a mindenem.
Bármire képes lettem volna érte. Korábban nem értettem ezeket a
szavakat, de most már tudom, mit jelentenek. Tudom, hogy mit
érzett apám anyám iránt, és mit érez Liv a férje iránt.
Dédelgetni akarom Logant, imádni. Hiszen testem-lelkem, a
szívem máris imádta.
Az egyetlen dolog, amit még adhattam neki, azok a szavaim
voltak.
– Szeretlek, Logan. – A szívem majd kicsordult. – Szeretlek,
szeretlek, szeretlek…
A szája sarka mosolyra húzódott, majd közelebb hajolt hozzám.
– Ellie, én…
Csattanás hallatszott odakintről. Majd dudálás következett,
kiáltozás és veszekedés hangjai.
– Mi a fene… – átkozódott.
263
 Felkelt a matracról, farmert húzott, és félmeztelenül elindult
kifelé.
– Maradj itt!
Nem hallgattam rá. Begomboltam magamon az ingét és
beleugrottam a fekete cicanadrágomba, majd utolértem a folyosón.
A függönyt nélkülöző ablakokon át embereket láttam. Rengeteg
embert. Autók és furgonok sorakoztak odakint.
A fene beléjük.
Logan kinyitotta a bejárati ajtót, és vagy száz fényképezőgép
kattanását hallottam egyszerre, mintha golyószóróval lőttek volna.
Rengeteg riporter, fényképész állt odakint… Logan udvarán.
Aztán egy helyen megtört az emberáradat, szétvált a tömeg, és
James tülekedett előre a házhoz, majd bevágta maga mögött az ajtót.
James Logan jó barátja volt, Nicholas biztonsági csapatának egy
korábbi tagja. Az első nyáron visszament Nicholasszal és Oliviával
Wesscóba, és jelenleg a Palotában őrzi a királyi családot.
– Jó reggelt, Lo. – Felém biccentett. – Ellie kisasszony.
– Mi a fene folyik itt, James? – kérdezte Logan.
James bocsánatkérőleg lehajtotta a fejét.
– Miattatok vannak itt. – Rám nézett, majd Loganre, akinek a
homlokába hullott a szőke haja. – Miközben a sajtó várja, hogy
megszülessenek az ikrek, valamint közeleg az esküvő napja is, ettől
függetlenül botránnyal is jó lenne kitölteni a réseket a lapokban. És
erre ti ketten vagytok a legmegfelelőbb alanyok.
Logan körém fonta a karját.
– Amúgy meg – folytatta James – itt az autó. A királynő látni
óhajt. Most.
264
 Ez nem hangzott valami jól.

Logannel a királynőt vártuk a szalonjában. A vaníliasárga és a

fenyőszín csodás kombinációja uralta a helyiséget. Ugyanaz a ruha
volt rajtunk, amit előző este levetettünk.
Lenora királynő úgy viharzott be, mint egy dühös hadvezér, ha a
katonai uniformisnak a rózsaszín szoknya, kabát és kalap is
megfelel.
Logan meghajolt, én pedig pukedliztem egyet.
Jó néhány magazint csapott az asztalra, főként bulvárlapokat. Az
összes velem foglalkozott a szalagcímekben. A csillogó szemű
királyi rokon lealacsonyodott egy koszos, durva biztonságihoz,
akinek a családi háttere is elég homályos. Remek.
– Nagyot csalódtam magában, Eleanor – csóválta a fejét a
királynő. – Szegény George! Pedig olyan ígéretes parti lett volna
magának a fiatal polgármester. El sem tudom képzelni, mit fog
szólni erre.
– Ami azt illeti, ma reggel kaptam tőle egy hálálkodó sms-t. Azt
írta, hogy már régóta tetszett neki az egyik cselédlány, de most már
lesz hozzá mersze, hogy elhívja valahová.
A királynő felemelte az orrát.
– Sokkal magasabbra is juthatott volna egy fontossággal bíró
ember oldalán.

265
 Logan felé fordult.
– Maga pedig… az lett volna a dolga, hogy védelmezze
Eleanort…
Előreléptem, és a szavába vágtam. Tudtam, hogy udvariatlan
leszek, de egyáltalán nem érdekelt. – Igenis védelmezett engem.
Azóta, amióta először találkoztunk. Minden lehetséges módon. Ne
merészelje megkérdőjelezni a királyság iránt érzett lojalitását.
– Ellie! – sziszegett rám Logan. Mert még most is engem próbált
védeni.
Lenora királynő a fejét csóválta.
– Magából akár Madame Eleanor, Lady Eleanor vagy Eleanor
hercegnő is lehetett volna… maga pedig kidobta az ablakon ezt a
lehetőségét.
– A nevem nem Eleanor, hanem Ellie. És Logan St. James igenis
fontossággal bíró férfi. Ha ezt nem látja, akkor az a maga
szegénysége. Nekem nincs szükségem semmiféle címre. – Loganre
néztem. – Csak rád.
A királynő felcsattant, persze uralkodói stílusban:
– Te jó ég!
A háta mögött lévő festmény felé fordult, ami a férjét, Edwardot
ábrázolta, és a fejét csóválta, ahogy bámulta, mintha ő lenne az
egyetlen, aki megérti.
Aztán mély levegőt vett, és újra Loganra nézett.
– Hagyjon magunkra, kérem!
Logan egy pillanatig tétovázott – rám nézett és a válaszomat várta
–, én pedig bólintottam. Mélyen meghajolt a királynő előtt és kiment
a szalonból, majd becsukta maga mögött az ajtót.
266
 Lenora királynő közelebb lépett hozzám.
– Egyszer én is voltam olyan fiatal, mint maga. Bár abban biztos
vagyok, hogy az unokáim nem gondolnak erre. Maga tele van
reménnyel, szépséggel és bolond hittel. Azt hiszi, hogy a szerelem
bármire gyógyír lehet. Mindenféle bajt meggyógyít. – A fejét
csóválta, és közben a szemembe nézett. – De ez nem igaz. És
jóllehet, nekem más terveim voltak önnel, maga már eldöntötte a
sorsát. Őszintén minden jót kívánok, hogy találja meg a testőre
oldalán az igazi boldogságot.
Majd büszkén visszasétált az íróasztala mögé.
– Még valamit, Ellie. Ha azt hiszi, hogy a dolgok ezentúl majd
könnyen fognak menni, hogy egyszerűen csak elvágtatnak a
naplementébe, jobb lesz, ha felkészül, hogy a valóság egészen más
lesz.

267
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

LOGAN

Egy antik székben ültem a királynő szalonja előtt és Ellie-re vártam.

Velem szemben Christopher, őfelsége személyi titkára. Erős,
nagydarab, szótlan fickó, szinte még kölyök.
Elgondolkodtatott.
– Christopher, űz valami küzdősportot? Nem bokszol vagy valami
ilyesmi?
Megigazította a szemüvegét.
– Vívok.
Vívás. Igen, ezzel ki tudok egyezni.
Megszólalt a telefon az asztalán.
– Igen? Igen, azonnal. – Rám nézett. – Winston szeretne pár szót
váltani önnel.
Megmarkoltam a kilincset.
– Mondja meg Ellie-nek, hogy majd keresem, ha itt végzett. –
Aztán, ahogy elhaladtam az asztala mellett, még hozzátettem: –
Beszélnünk kéne. A kiképzéséről. Maga a királynő személyi titkára,
folyamatosan vele van, maga az utolsó védelmi vonala. Jó lenne, ha
268
tisztában lenne vele, mit kell tennie bizonyos helyzetekben. Tudnék
mutatni egypár dolgot.
– Rendben – gondolkodott el, majd bólintott.

Winston irodájában folyt a készülődés, Winston pár sráccal az

esküvő biztonsági intézkedéseit vette sorra. Lévén, hogy én már nem
vagyok bennfentes, elhallgattak, amint beléptem az ajtón.
– Beszélni akartál velem?
Winston üres tekintete gyanakvóvá tett.
– Csak azt akartam mondani, hogy kijelöltem egy testőrt és egy
autót sofőrrel neked és Hammond kisasszonynak.
Egy pillanatig azt hittem, hogy rosszul hallok.
– Miért?
– Ami a rövid távú terveket illeti, a testőr majd távol tartja a
sajtót. Hosszú távon pedig majd védelmeznek titeket. És ebbe az
autó és a sofőr is beletartozik.
– Nem akarok testőrt a házamba.
– Engem viszont nem érdekel, hogy mit szeretnél, St. James. Ez a
protokoll része, de ezt te is tudod.
Majdnem elnevettem magam. Hiszen a protokoll az
arisztokratáknak való, nem pedig egy olyan szegény ördögnek, mint
én vagyok.
– Majd én elintézem a sajtót. És Ellie-t is meg tudom védeni.

269
 Az volt az ijesztő Winston hangjában, hogy nem volt semmilyen
dallama a beszédének. Érzelemmentesen szólt. Nem lehetett érezni
rajta sem szomorúságot, sem frusztráltságot. Nem keveredett vitába
az emberrel. Olyan, mint a Terminátor. Mindegy, hogy mit mond
vagy tesz az ember, akkor is folytatja a feladatát, teszi a dolgát.
– Nem vagy rá képes megvédeni őt. Ez itt a lényeg.
Az egyik új fiú – egy nagydarab, nagyszájú fickó – ekkor
megszólalt a kanapéról. – Hagyd ránk a biztonsági feladatokat. Te
csak arra figyelj, hogy boldoggá tedd az aranytojást tojó tyúkot.
Összeszűkült a szemem és tettem két lépést a srác felé, amikor
észrevettem az oldalamon Winstont. Készenlétbe helyezte magát
szükség esetére.
– Mi a fenét akarsz?
Ostobán megvonta a vállát.
– Azt mondtad, hogy te nem fogsz szmokingot húzni és pezsgőt
iszogatni Henry herceg és Sarah úrnő oldalán az esküvői fogadáson.
Úgy értem, jó neked. Meg kell ragadnunk minden lehetőséget, hogy
feljebb kapaszkodjunk. Te pedig megfogtad az isten lábát. Azt
mondom, hogy csak élvezd, akármeddig tart is.
Az első reakcióm az volt, hogy beverem a pofáját és kiütöm. De
aztán az arcára néztem, és őszinte ostobaságot láttam rajta. Nem
akart pöcsfej lenni velem… és valahogy ettől csak még
szánalmasabb volt az, amit mondott.

270
Ellie nyitva hagyta a szobája ajtaját. A nyitott erkélyajtó előtt állt és
nézte a szakadó esőt. Az ég szomorú szürke volt, és hűvös szél fújta
a függönyöket, ami Ellie hajának mézillatát hozta felém.
Szokatlanul nyugodt volt. Elmélkedő. Azon tanakodtam
magamban, min gondolkodhat.
Óvatosan mögé lopództam, és a dereka köré fontam a karom,
majd a mellkasomhoz húztam. Megcsókoltam a halántékát.
Esőillatot éreztem a bőrén. Friss, tiszta illatot.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Nézem a vihart. Hát nem gyönyörű?
Oldalra billentettem a fejemet, hogy láthassam az arcát.
– Lélegzetelállító.
Elmosolyodott.
– Jól vagy? Úgy értem, a királynővel folytatott beszélgetés után…
Ellie visszafordult, hogy az eget szemlélhesse.
– Igen, jól. De azt hiszem, Nicholas nem véletlenül hívja
csatabárdnak.
– Hát nem. – Felnevettem. – Jól kiérdemelt becenév ez a részéről.
Megcsókoltam a nyakát és a fülét. El kellene mondanom
dolgokat, beszélnünk kéne bizonyos témákról, de úgy vágytam rá.
Magam alatt akartam tudni és mindenhol érezni.
– Bolondulok érted, Ellie. Teljesen odavagyok. Nagyon akarlak.

271
 Felém fordult és a nyakamat ölelte. Az édes, kék szemében
ugyanazt a vágyat láttam, ami engem is elborított.
– Hát hadd legyek a tiéd, Logan. Itt vagyok – mondta lágyan. – A
tiéd vagyok.
Lassan megcsókoltam. Aztán az ágyra fektettem és lehámoztam
róla a pulóvert és a leggingst.
Ellie nézte, ahogy leveszem az ingemet. A tekintete követte a
kezemet. A szemével kényeztetett, miközben kigomboltam a
nadrágomat és ledobtam a földre. Folyamatosan a szemét néztem,
majd meztelenül felmásztam hozzá az ágyra.
A szél és az eső odakint dühöngött, Ellie és én pedig
elmenekültünk a magunk kis paradicsomába. A nevemet sóhajtotta,
amikor belécsusszantam, majd rám csimpaszkodott. Közel tartottam
magamhoz, ahogy lassan mozogtam benne, s közben kedves
szavakat, szent ígéreteket suttogtam neki.
Őszinte volt és tiszta a szeretkezésünk. Nemcsak a testünk lett
egy, hanem a lelkünk is. Amikor ma reggel azt mondta nekem, hogy
szeret, ez volt az első alkalom, hogy valaki ezeket a szavakat
kiejtette előttem. Az egyetlen alkalom. És ez annyira értékes dolog
volt számomra, hiszen Ellie maga egy nagy kincs, egészen
beleremegtem ebbe az érzésbe.
Nagy örömünket leltük egymásban, együtt élveztünk el.
Csodálatos volt, olyan, mint a szerelem. Ami Ellie-vel köztünk volt,
amit az adott pillanatban csináltunk, életem végéig azt szerettem
volna csinálni – valami nemes és tartós dolgot. Tiszta, jó és igaz
dolgot.

272
 ELLIE

A következő néhány nap őrülten nehéz volt. Azt hittem, hogy már
hozzászoktam a sajtóhoz, a kisujjukból kiszopott, kitalált
történeteikhez, de ez most engem is próbára tett. Gyakorlatilag
Logan háza előtt vertek tábort, a járdán, és arra vártak, hogy
meglássanak minket. A titkos kis szentélyünkből cirkuszi porond
lett.
Mindenhová követtek minket. Logan majdnem verekedésbe
keveredett a bolhapiacon, amikor egy paparazzo ízléstelen
megjegyzést tett a mellemre. Csak a biztonságiaknak köszönhető,
hogy megállították Logant, nehogy összetörje annak a seggfejnek az
állkapcsát.
Logan be akarta fejezni és csodálatos otthonná változtatni a házat.
Egyszer elejtettem neki, hogy építésznek vagy belsőépítésznek
kellene állnia, ha netán egy másik karriert szeretne. Csak félig
vicceltem. De nem reagált rá, bizonyára még nehezére esett, hogy
ott kellett hagynia a munkáját. Keményebb volt ez számára, mint
ahogy először gondolta. Bármikor, amikor nyilvánosan
mutatkoztunk, feszült volt és hallatlanul csendes, nem mintha előtte
egy pletykafészek lett volna. De éjszaka a Palotában, amikor
szeretkeztünk, akkor az igazi Logan volt velem. Azzal a szempárral

273
nézett rám, amit jól ismertem, úgy mosolygott rám, úgy csókolt és
úgy suttogott nekem, mint a férfi, akit szeretek.
Ezekben a pillanatokban, amikor csak ketten voltunk és a világ
többi része nem létezett, minden tökéletesnek tűnt. Boldogok
voltunk. Ilyenkor bepillantást nyerhettem abba, hogy milyen lesz a
jövőnk, ha keresztül tudjuk verekedni magunkat a kezdeti
nehézségeken.

Egy héttel később, amikor elérkezett Henry és Sarah ünnepi

báljának a napja, csodával határos módon nem lehetett látni egyetlen
kukkolót sem a titkos, kerti fogadáson, aminek rendkívül örültem.
Ez csak rájuk tartozott. Semmi szükség nem volt megosztaniuk a
világgal életüknek ezt az eseményét.
A bál az első közös megjelenésünk lesz Logannel. Alig vártam,
hogy kart karba öltve felvezessen, és alig vártam, hogy lássam az
arcát, amikor majd meglátja a ruhámat: egy hosszú, feszes estélyi
ruhát, aminek a színe olyan, mint amikor megcsillan a nap a
tengeren. Látni engedte a dekoltázsomat és kihangsúlyozta a
fenekemet. Sőt mi több, ha a @Elliecici egykori Twitter-oldal
népszerű volt, akkor a @EllieSzexiFeneke az egész világot
meghódítja. Nem mintha érdekelt volna, mivel az egyetlen hely,
ahol szerettem volna szerepelni, az Logan St. James csintalan
fantáziája.

274
 Livvyvel és Sarah-val egész álló nap szépítkeztünk. A királyi
rezidencián a Varázs csapat kezelésbe vett bennünket: megmosták
és beszárították a hajunkat, manikűrt és sminket is kaptunk. Aztán
pontosan hétkor a Palota lépcsőjénél találkoztunk a fotózásra.
Sarah egy piros, pánt nélküli estélyi ruhát viselt. Lélegzetelállító
volt, ahogy tengernyi kis csigába fel volt tűzve a haja. Henry
meglepően jóképű volt a szmokingjában, és nem tudta levenni a
szemét újdonsült feleségéről.
Olivia a hatalmas, kerek és csodaszép pocakjával remekül nézett
ki a smaragdzöld, félvállas sifonruhájában, amihez egyszerű, lapos
talpú cipőt viselt.
A Palota Jillian Sabel fotóst kérte fel, hogy készítsen beállított és
pillanatképeket is a királyi családról. Logan késett. Próbáltam hívni,
de csak a hangposta válaszolt. Sms-t is küldtem neki, de nem
válaszolt. Egyre idegesebb lettem, ahogy nélküle kezdődött a
fényképezkedés a lépcsőn. Ugyan nem készült volna róla portréfotó,
de arra gondoltam, hogy csináltathattunk volna párat, amin csak mi
ketten szerepelünk. Az csodálatos lett volna.
Hol lehetett?
Aztán ideje volt beállni a sorba gratulálni, és nélküle kezdődött el
a bál is.
Szörnyű, maró érzés terült szét a gyomromban. Logan az utóbbi
időben annyira feszült volt és szomorú! Egy kis hang elültette
bennem az aggodalmat. Mi van, ha történt vele valami? Baleset
vagy egy sérülés, de elhessegettem ezeket, mert valahol mélyen
tudtam, hogy vele nem történik ilyesmi.

275
 Írtam neki egy sms-t, és még egyszer felhívtam. Nem érdekelt,
hogy elkeseredettnek fogok tűnni a szemében, hiszen mindig
őszinték vagyunk egymással, nem játszmázunk, legalábbis eddig azt
hittem, hogy nem.
A bálterem bejáratát néztem, reméltem, hogy megjelenik, mert
még mindig reménykedtem.
Majd egy órával később a fehér kesztyűs pincérek felszolgálták a
tökéletes, elegánsan tálalt vacsorát, amikor is minden reményem
szertefoszlott, és a csalódottságom végül dühbe fordult.
Mert Logan nem jött.

Amikor bekanyarodtunk a házhoz, kihaltnak, csendesnek és sötétnek

tűnt. Egy fekete terepjáró állt a kocsifelhajtón, a biztonságiaké. A
két srác, akiket nem ismertem, az autóban ült. Bólintottak a
testőrömnek, Jamesnek, amikor az becsukta az autó ajtaját
mögöttem. Kértem, hogy ne jöjjön velem – nem akartam
hallgatóságot.
Logant a konyhában találtam. Az asztalnál ücsörgött a sötétben.
Az inge kigombolva és egy fekete szmokinghoz való nyakkendő
lógott a nyakában.
Rengeteg érzés kavargott bennem egyszerre. Amióta találkoztuk,
először láttam őt elveszettnek. Az őrangyalomnak eltörött a szárnya.
Én pedig szerettem volna meggyógyítani, megmenteni, ahogy ő is

276
mindig megmentett engem. És szeretni, amíg csak meg nem találja
ismét a helyét a világban.
De más érzések is dúltak bennem. Megbántott, megalázott és
ezért dühös voltam rá.
– Mi a baj, Logan?
Nem nézett rám, hanem továbbra is a félig üres likőrösüveget
bámulta.
– Idióta vagyok. Úgy nézek ki, mint egy idióta.
Közelebb mentem hozzá, elég közel ahhoz, hogy érezzem a
whiskey szagát, ami körbelengte.
– Ez nem igaz. És ezt te is tudod.
Felemelte az ujját, hogy kijavítson.
– Idióta lettem volna, ha elmegyek veled ma este a bálba.
– De miért?
Az ajtó felé mutatott.
– Minden benne van az újságokban. Én vagyok az a rohadt East
Amboy-i testőr, aki a hercegnő húgát döngeti, hogy belőle is egy
elkényeztetett királyi rokon válhasson. Őrök vannak a házam körül,
mintha képtelen lennék megvédeni magam. Vagy téged.
– Engem nem érdekel, hogy mit mondanak, és téged sem kéne,
hogy érdekeljen. Hazudnak. Nicholasról, Oliviáról és Henryről is
folyamatosan hazudoznak. És velem kapcsolatban is, de hát ezt is
tudod.
A fejét rázta.
– De az teljesen más, amikor személyesen tapasztalom ezt meg.
Én csak annyit akartam, hogy valami nagynak, valami

277
jelentőségtelinek a részese lehessek. Most pedig semminek sem
vagyok a része.
Próbáltam nem fintorogni. Hát nem látja, hogy ő az én részem, a
minek a részese?
– De azt mondtad, hogy nincs ezzel bajod – emlékeztettem.
– Tudom, hogy mit mondtam!
– Azt mondtad, tudtad, mire vállalkozol, amikor eldöntötted, hogy
meglátogatsz a szobámban aznap éjjel.
Gyűlöltem azt, ahogy most beszéltem, mintha éretlen, nyafogó
tinédzser lettem volna.
– De nem csak erről van szó. Hanem rólad is. A királynőnek igaza
volt, Ellie.
– Mivel kapcsolatban?
– Azzal, hogy feladod.
– Feladom?
– Igen. A kastélyt, a hintót és azt a tündérmesét, amiben a
nővérednek része van. Én soha nem leszek rá képes, hogy megadjam
neked mindezt. Elvesztegeted a lehetőségeidet. Fontos, hogy ezt
most megértsd, ne csak öt évvel később, amikor már késő lesz és
neheztelsz rám emiatt.
A falat bámultam, mert ha az arcába bámulok, biztos voltam
benne, hogy elsírom magam. És erős akartam lenni. Dühös. Soha
nem tudtam dühöngeni, de megpróbáltam minden tőlem telhetőt.
– Hát baszd meg, Logan! Azt gondolod, hogy én ez vagyok? Azt
gondolod, hogy nekem tényleg ez a fontos?

278
 – Csak próbáltam minden szögből megközelíteni a helyzetet.
Felkészülni. Sokkal egyszerűbb lenne neked. A királyi családdal
rokonságban lenni jó dolog, ezért senki sem néz le.
– Mindkettőnk számára járhatna előnyökkel.
Az arca elkomorodott, méreg gyűlt a szemében, amit annyira
szeretek.
– Én a magam útját járom. Vigyázok magamra és a körülöttem
lévőkre. Mint ahogy mindig is. Már csak a gondolat, hogy az
emberek úgy fognak rám nézni, mint egy aranyásóra, mint egy
baromra, aki csak kihasznál téged, megbetegít. Ettől ölni tudnék,
nem bírom elviselni.
A hangjában lévő indulat megijesztett. Logan eddig csak
kedvesen, körültekintően beszélt velem. Hallani most, hogy ennyi…
gyűlölettel beszél… fájt.
– El akartál egyáltalán jönni ma este? Miért nem hívtál fel? Vagy
azt akartad, hogy egy szó nélkül aggódjam át az estét?
Elviselhetetlen csend követte a kérdéseimet. És meg is adta a
választ.
– Ez egy ostoba húzás volt, Logan.
Az asztalon lévő üveget bámulta.
– Sajnálom. El akartam menni, elkezdtem öltözködni, majd
megnéztem magam a tükörben és… képtelen voltam. – Sóhajtott
egyet. – Időre van szükségem, hogy kitaláljam, hogyan éljem az
életemet tovább.
– Hát majd együtt kitaláljuk – próbálkoztam.
De semmit nem mondott erre. Olyan érzés volt, mintha a
mellkasom összeroppant volna.
279
 Mert „időre” volt szüksége, és mindketten tudjuk, hogy ez mit
jelent.
– Akkor te most… szakítasz velem?
Rövid szünet következett, és egy pillanatra a szomorúságom
olyan mélyre zuhant, hogy lélegezni sem tudtam. Mintha
fuldokoltam volna.
Aztán Logan odadobott nekem egy mentőmellényt.
– Nem, Ellie. – Felállt, egy kicsit megtántorodott, aztán közelebb
jött hozzám. – Nem. Én csak…
Emlékeztem erre a feleslegességérzésre, az apámmal töltött
évekből. A visszautasítás fájdalma beszivárgott a csontjaimba és
megdermesztett. Emlékeztem rá, milyen érzés úgy szeretni valakit,
aki még csak rá sem akar nézni az emberre, nemhogy beszélgetni.
Hát most így éreztem.
– Jól van, Batman, kucorogj csak egyedül a barlangodban. Én
megyek.
– Nem ezt…
De én már rohantam is az ajtó felé.
Logan azonnal utánam sietett és becsukta előttem az ajtót.
– Nem ezt akarom. – A vállamon éreztem a kezét, a közelsége
elgyengített, a hangja rekedtes volt és sajnálkozó. – Te
megtestesítesz mindent, amire csak egy férfi vágyhat. Mindent,
amire én vágyom. Ez meg csak úgy rajtam van. Majd kidolgozom
magamból.
Bólintottam.
– Hát legyen így. Majd tudasd velem, ha sikerült.

280
 Ismét megfogtam a kilincset, de az ajtó meg sem mozdult. Logan
annyira erős volt, és most ez is idegesített.
– Ellie, én…
– Engedj ki! Hadd menjek el, ha egyszer el akarok menni. –
Felemeltem a hangomat. – Nem kell csupán azért itt tartanod, mert
képes vagy rá!
Amikor újra az ajtó felé nyúltam, levette róla a kezét.
Kinyitottam, és kirohantam a verandára, majd le a lépcsőn.
– Várj! – Logan keze a karomra kulcsolódott, nem durván, de
állhatatosan.
Aztán James acélos hangja hallatszott, az autó közelében állhatott.
– Hagyd elmenni!
Logan felkapta a fejét.
– Hogy mit mondtál?
James közelebb jött hozzánk.
– Azt mondtam, hogy hagyd elmenni, Logan.
De Logan nem engedett el. Hirtelen úgy éreztem magam, mint
egy gazella, aki két dühös oroszlán között vergődik, akik bele
akartak marni egymás torkába.
– Te most ezt komolyan mondod nekem? Komolyan azt
gondolod, hogy valaha is ártanék neki?
James hangja nyugodt volt, de erőteljes. Nem nyitott vitát.
– Azt hiszem, hogy alaposan a pohár fenekére néztél és most
elkeseredett vagy. Ha nem Logan lennél, már rég a földre fektettelek
volna és a lábam a torkodat szorongatná. Ismerlek, Logan. Tudom,
hogy soha nem akarnád bántani, de akkor is azt mondom neked,
hogy most hűtsd le a magad és hagyd elmenni Ellie-t.
281
 Logan a barátját bámulta egypár pillanatig, majd megcsóválta a
fejét, és szó nélkül elengedte a karomat. Még csak rám sem nézett.
Besétált a házba és bevágta maga mögött az ajtót.

282
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

LOGAN

Csak úgy kopácsolt a fejemben valami, úgy visszhangzott a

koponyám belsejében, mint egy lövés. Langyos napfény világította
meg az arcomat, amikor végre felnyitottam a szemhéjamat. Olyan
volt, mintha lézerfény világított volna a szemembe: égette az
agyamat.
A padlón voltam. És a reggeli napfény a mosogatómedence fölül
világított rám. Azt hiszem, Ellie konyhai függönyeit ölelhettem.
Miután elment múlt éjjel, hülyére ittam magam… még annál is
hülyébbre… a konyhában. És úgy tűnt, hogy ott el is aludtam.
Megdörzsöltem sajgó arcomat és visszaemlékeztem a vitánkra Ellie-
vel, hogy majdnem összeverekedtem Jamesszel és hogy Ellie elment
azért, amit csináltam… azazhogy nem csináltam.
Ó, istenem, hogyan voltam képes ilyen pöcsfejjé válni ilyen rövid
idő alatt? Ismét hallottam a kopácsolást… most már inkább
kopogásszerű hang volt… és rájöttem, hogy nem a fejemből jön,
hanem a bejárat felől.

283
 Ki a fene lehet az? Ilyenkor – megnéztem a telefonomat –, reggel
hatkor? A nyelvem mint a smirglipapír. Feltápászkodtam és
megtettem a hosszú és fájdalmas utat a bejárati ajtóig.
Minek is vettem ekkora házat? Hát mert egy faszfej vagyok.
Egyértelmű.
Kinyitottam az ajtót, és azon tűnődtem, hogy álmodom-e. Vagy
még mindig részeg lehettem.
Egy herceg állt a verandámon.
– Jó reggelt, Logan! – üdvözölt Nicholas.
Fontolgattam, hogy meghajlok előtte, mint ahogy kellene, de
nem, nem voltam rá képes. Ha meghajolok, akkor orra esek és tuti,
lehányom.
– Jó reggelt, felség. – A háta mögé tekintettem, és megláttam
Jamest. Az autó mellett álldogált. Joviálisan intett. Viszonzásképp
visszabiccentettem és örültem, hogy nem sértődött meg, pedig
eléggé nagy seggfejként viselkedhettem múlt éjszaka.
– Mit csinál itt? – kérdeztem.
– Teát hoztam. – A kezembe adta az egyik fedeles papírpoharat. –
James azt mondta, hasznát venné egy erős teának.
Jamesnek igaza volt.
– Köszönöm – és lepattintottam a fedelet. – Ha azért jött, hogy
Ellie-ről beszéljünk…
– Tulajdonképpen nem. De… én a maga helyében elkerülném
Oliviát. Magával hozta New Yorkból a baseballütőjét, a terhessége
pedig eléggé ingerlékennyé teszi.
– Köszönöm a figyelmeztetést.

284
 A herceg felnézett a veranda tetejére, majd bepillantott a házba a
vállam felett.
– Látni akartam, hogyan halad a házzal.
– A házzal?
Nicholas bólintott.
– Igen. Ellie említette, hogy saját maga végzi a belső
munkálatokat.
– Így van.
– Arra gondoltam, hogy eljövök és segítek.
Nem. Túl korán van még. Az agyam nem vette fel az üzemi
hőfokot.
– Segíteni?
Nicholas mintha megbántódott volna ezen.
– Korábban házakat építettem, Logan. Három kontinensen is.
Hasznomat venné.
Megráztam a fejemet.
– Tudom… én csak…
– És a falazás kétemberes meló. Hacsak nem jön át valaki más a
srácok közül…
– Nem. – Megráztam a fejem és próbáltam tisztán látni. – Nem…
Tommy anyja nem is engedné ki őt a szobájából. Mindenki más
dolgozik, így hát magam csinálom.
Aztán Nicholas olyan hangon közölte, amely nem tűrt ellenvetést:
– Hát akkor ma nem.

285
Miután megmutattam a házat a hercegnek, nekiláttunk a munkának.
A gipszkartonozás és a glettelés nem épp könnyű munka és amúgy
is elég meleg volt aznap, úgyhogy délre már csuromvíz voltam. A
múlt éjszaka összes mérgét kiizzadtam magamból. Rendeltünk pár
szendvicset egy néhány tömbbel arrébb lévő bárból, és miután
teleittuk magunkat és lezuhanyoztunk, kevésbé éreztem magam
pocsékul.
Volt egyszer egy film – elfelejtettem a címét –, ami arról szólt,
hogy egy egész napos kemény munka nem is zárulhat
tökéletesebben, mint egy üveg sörrel. Akárki ötlete volt, tudta, hogy
mit beszél. A hátsó kertben üldögéltünk Nicholasszal,
mindegyikünk kezében egy hideg sörrel, s néztük a naplementét.
Mély rózsaszín és narancsszínekben ragyogott, mintha isten tűzbe
borította volna az eget. Ellie-re gondoltam… arra, hogy mennyire
szerettem volna, hogy vele nézzem, ahogyan a nap lebukik a
horizont alá. A karomban tartottam volna, az ölemben, minden
egyes este.
– Elmesélek valamit, amiről még nem beszéltem senkinek –
szólalt meg Nicholas, s közben az eget nézte. – Amikor először
hazamentem az után, hogy lemondtam a trónról és részt vettem az
első hivatalos eseményen… kényelmetlenül éreztem magam.
A sörösüvegét bámulta és a címkéjét piszkálta.

286
 – Megváltozott, ahogy rám néztek. Érezni lehetett a levegőben.
Akkor értettem meg, hogy előtte fogalmam sem volt, milyen
tisztelet járt ki nekem és milyen hatalmat tartottam a kezemben.
Egészen addig a pillanatig, amíg kevesebb nem lett. Addig ez
természetes volt.
Bólintottam. Pontosan ezt éreztem. Azt, hogy kevesebb vagyok.
Még a családban, ahonnan származom, sem éreztem soha, hogy
lenéztek volna. Vagy legalábbis tizenöt éves korom óta nem.
Keményen dolgoztam és a legjobb voltam abban, amit csináltam.
Nekem csak ez számított. A gondolat, hogy egyesek azt hiszik,
próbálok megszerezni valami olyasmit – olyasvalakit – amit, akit
nem érdemlek… kellemetlen. Olyan, mintha rothadt étel lenne az
ember fogai között. Minél hamarabb el kell távolítani.
– És tudja meddig tartott ez az érzés? – kérdezte Nicholas.
– Meddig?
– Körülbelül öt percig. Eddig tartott, amíg észrevettem Oliviát a
szoba túlsó felében. És aztán az jutott eszembe – ő kell nekem. Meg
akarom tartani, szeretni, szeretve lenni általa… örökre. Nagyszerű,
elképesztő nő. Aztán azt kérdeztem magamtól: – Miért érdekel az
emberek véleménye, amikor soha nem figyeltem oda rájuk? –
Csettintett egyet. – És ezzel seggbe is rúgtam azt a kellemetlen
érzést. És újra önmagam voltam.
Húztam egyet a sörből.
– Ilyen egyszerűen?
Nicholas elgondolkodva nézett rám.

287
 – Amikor Oliviára nézek… mintha az egész világ elhalványodna
mellette. És ő az egyetlen dolog, amit látok, az egyetlen, amit látni
akarok. Örökre.
Ostobán mosolyogtam.
– Igen… én is hasonlóan érzek.
– Akkor igen, ez ennyire egyszerű.
Nicholas megitta a sörét.
– Amúgy meg mindezek után… még mindig herceg vagyok, és
bárkit megölhetek a szobámban a puszta kezemmel. Úgyhogy… –
Hozzáütötte az üvegét az enyémhez koccintás gyanánt. –
Egészségünkre!

288
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

ELLIE

Miután eljöttem Logantől múlt éjszaka, nem mentem vissza a bálba.

Képtelen voltam. Nem tudtam elképzelni, hogy ismét mosolyt
ragasztok az arcomra és úgy teszek, mintha minden rendben lenne,
mintha nem egy mázsás súly nyomná a mellkasom. Szomorú
voltam, de nem sírtam, mert nem éreztem, hogy Logannel
mindennek vége lenne köztünk és meg kéne siratnom, ami volt.
Sokkal inkább azt éreztem, mintha megakadtunk volna valahol egy
kanyargós úton, és nem tudjuk, hogyan tovább.
Olivia bejött hozzám a szobámba. Korán visszavonult, mert
hamar elfárad, még lapos sarkúban is megdagadt a lába és a bokája.
A lábujjai úgy néztek ki, mint tíz túltöltött hurka, az a fajta, amiből
Bosco rögtön egy csomaggal képes lenne megenni. Apánk a
következő héten érkezik Wesscóba, úgyhogy itt lesz, amikor a babák
megszületnek, és Boscót is hozza magával, a kis ördögöt. Jó lesz
látni az apámat, beszélgetni egy nagyot és megölelni őt. Hiányzik. Ő
jó abban, hogy emlékeztessen rá, még ha az élet bonyolult is, mindig
ki lehet találni, hogyan tovább.
289
 Livvel a férfiakról beszélgettünk. Arról, hogy milyen ostobák és
makacsok tudnak lenni. Azt mondta, hogy a változás mindenki
számára nehéz, de a vezetőknek, mint Nicholas és Logan, különösen
az. Olivia sok mindenre rávilágított, bölcs tanácsokat adott.
Aztán felajánlotta a baseballütőjét.
Imádom.
Aztán egyedül maradtam. Az ágyon feküdtem és a mennyezetet
bámultam. A telefonomon a Howie Day-től a Collide című számot
hallgattam. Mindig szerettem ezt a dalt. Logannel kettőnkre
emlékeztetett. Hogyan fonódott össze az életünk az évek alatt.
Annyi emlék, annyi pillanat. Kerülgettük egymást, néztük egymást,
majd más irányt vett az életünk és próbáltunk küzdeni ellene… de
végül egymás mellé sodort minket az élet. Összefont, összekapcsolt
bennünket.
Soha nem volt senki, akit ennyire nekem szánt volna a sors, mint
Logan St. Jamest.
És annak ellenére, ahogy múlt éjszaka alakultak a dolgok, azt
gondoltam, hogy ő is ugyanígy érez. Emlékeztem, ahogy az arcomat
simogatta, ahogy rám nézett, mintha én lettem volna az egyedüli,
amit lát a világból. Suttogást hallottam a fejemben, imádni való
szavakat, ahogy dédelgetett. Tudtam, éreztem őt a bensőmben.
A dal szövege elgondolkodtatott, hogy mit érezhet most Logan.
Azt mondta, hogy részese akart lenni valaminek, most pedig
semminek sem a részese.
Elveszítette a helyét a világban, kicsúszott a talaj a lába alól.
Egy olyan férfinak, mint ő, biztosan szörnyű lehet. És mert
szeretem, türelmesnek kell lennem vele és támogatnom kell. Kiállt
290
mellettem, de nekem meg többet kellett volna tűrnöm, segíteni neki,
hogy megtalálja az új helyét.
Figyelembe véve, hogy pszichológus szeretnék lenni, lehettem
volna több empátiával iránta.
Kézbe vettem a telefonom, és bepötyögtem Logannek egy
üzenetet:
Szeretlek.
De mielőtt még rányomhattam volna a küldés gombra, valaki
kopogott az ajtón. Egy pillanatig azt gondoltam, hogy Olivia jött
vissza. Aztán elmosolyodtam, amikor elképzeltem, hogy lehet,
Logan az, eljött, hogy megkeressen, ugyanakkor, amikor én is őt
próbáltam elérni. Hát nem romantikus?
Lemásztam az ágyról, és izgatottam az ajtóhoz mentem.
De amikor kinyitottam, az izgatottságom nyomban alábbhagyott.
A mosoly is lefagyott az arcomról.
Nem Logan volt az.

Cain Gallagherként mutatkozott be. És világosan láttam, hogy

dühös.
Ott volt a szavaiban, ahogy elsziszegte a nevét, és abban, ahogy
rám szegezte a fegyvert. A harmincas évei vége felé járhatott,
áltagos magasságú, vékony, de erős testalkatú. A szeme apró és
szúrós, mint két mérgezett nyíl. Határozottan rám fókuszált.

291
 Elmesélte, hogy az anyja a Palotában dolgozott, ő pedig itt nőtt
fel, kertészsegédként alkalmazták fiatalabb korában. Aztán
elköltözött és megházasodott, de soha nem lett olyan az élete,
amilyennek szerette volna.
Amilyet érdemelt volna.
Az anyja néhány évvel ezelőtt meghalt, ő pedig visszaköltözött
Wesscóba.
És ekkor csúsztak ki a dolgok az irányítása alól. Elveszítette a
házát és az állását, a házassága is darabjaira hullott, de nem miatta,
hanem amiatt, amit vele tettek.
És valahogy ezt az egészet Nicholas Pembrook hibájaként rótta
fel.
Mert Nicholasnak megvolt mindene, pedig semmit sem érdemelt
volna.
Úgyhogy Cain Gallagher elhatározta, hogy helyre teszi a
dolgokat, hogy kiegyenlítse a számláját.
Ő gyújtotta fel a Kanos Kecskét, ő küldte a leveleket és a dobozt a
nővéremnek. És Cain lesz az, aki elveszi Nicholas feleségének és a
gyerekeinek az életét. Méghozzá ma.
Nem tudtam, hogy miért mondja el nekem mindezt, de azt
gondoltam, hogy cserébe meg fog ölni, és akkor igazán nem számít
majd.
Könnyen ki lehetett volna jelenteni, hogy Cain Gallagher őrült, de
nem gondoltam, hogy tényleg az lenne. Legalábbis nem klinikai
eset. Nagyon jól tudta, hogy mit tesz. Tudta azt is, hogy ez rossz,
csak egyszerűen nem érdekelte.
Mert annyira dühös volt.
292
 Rám szegezte a pisztolyt, éreztem a fém szagát, kis híján éreztem
a fém hidegét is. A sikítás bent ragadt a torkomban, annyira féltem.
Fel akartam tartani a kezem és leguggolni, kikerülni a pisztolya
csövét és rohanni, de nem tudtam. Kővé dermedtem. Tudtam, ha
rosszul döntök, egy csapásra mindennek vége.
Úgyhogy nem kiáltottam, harcoltam vagy kapálóztam. Amikor
azt mondta, hogy üljek le, leültem. Olyan csendben, ahogy csak
tudtam.
Alig lélegeztem.
Kopogás hallatszott a hálószobám ajtaján, és a fegyver
megremegett Cain kezében. Szorosan behunytam a szemem és
vártam, hogy lőjön. De nem történt semmi.
Lövés helyett Logan csodálatos hangját hallottam.
– Ellie. Én vagyok az, nyisd ki! Beszélnünk kell.
Cain a hátam mögé került és a fegyvert az ajtóra tartotta.
Jaj, ne. Jaj, ne. Ne, ne, ne, ne, ne…
– Menj el, Logan!
– Ellie, kérlek. Egy gyökér voltam. Tudom… Bocsánat. Engedj
be!
Legszívesebben azt üvöltöttem volna neki, hogy mindent értek és
már meg is bocsátottam neki és szeretem.
De így csak megöletném.
Úgyhogy hazudnom kellett.
– Igazad volt. A hercegnő húga és az East Amboy-i testőr nem
illik össze. Úgysem tartana sokáig.
– Ellie…

293
 – Meggondoltam magam Logan, szeretnék részt venni egy
tündérmesében. Azt akarom, ami Oliviának is kijutott… a kastélyt
és a fogatot… és ahogy te is mondtad, soha nem lennél képes
megadni ezeket nekem. Csak nyűg lennék a nyakadon és soha nem
lennél képes boldoggá tenni.
Szinte éreztem a megdöbbenését, a fájdalmát. Úgy sajnáltam.
Annyira nagyon.
A kilincs megmozdult.
– Ellie…
Pánikba estem, úgy üvöltöttem, ahogy csak a torkomon kifért.
– Ne gyere be! Nem akarlak látni! Tűnj innen, Logan! Végeztünk.
Menj el!
Kérlek, menj – könyörögtem csendesen. – Kérlek, menj – sírta a
lelkem.
Menj és legyen csodálatos életed, Logan. Szeress meg valakit
mélyen és igaz módon. Ezt kívántam neki. Ezt szerettem volna neki.
Szép életet, örömet, szépséget és nevetést.
Hallottam, hogy távolodnak a lépései. Elhagyott. És örültem. A
vállam leeresztettem és felszabadultan felsóhajtottam.
Aztán Cain a halántékomhoz illesztette a fegyvert.
– Hívd fel a nővéredet!
Az ijedtségtől ismét összeugrottak az izmaim. Épp válaszolni
akartam neki, amikor az ajtó kivágódott.

294
 LOGAN

Egy gondolat ismétlődött a fejemben. Egy ígéret:

Megölöm ezt az embert.
Amiért Ellie-hez nyúlt, amiért megijesztette és amiért fegyvert
mert tartani a fejéhez.
Nem fogja élve elhagyni ezt a szobát.
– Vedd el a fegyvert a fejétől! – mordultam rá, s közben
felmértem a köztünk lévő távolságot, számolgattam a
másodperceket, hogy mennyi idő alatt tudnám elérni.
Ellie szeme tágra nyílt a döbbenettől és a félelemtől, az arca
falfehér volt.
– Bármit is gondolsz – sziszegte a férfi –, akármennyire gyors is
vagy, azt megígérhetem, hogy a golyó gyorsabb nálad. Azelőtt
lyukas lesz a feje, hogy egy ujjal is hozzám érnél.
Hogy alátámassza a szavait, közelebb vitte a fegyvert Ellie
halántékához.
– Csukd be az ajtót!
Összeszorítottam a fogamat és becsuktam azt a kibaszott ajtót.
Mert nem tudok odaérni Ellie-hez időben.
Még nem.
Megfogta a karjánál Ellie-t, s a fegyvert a lapockájához fogta,
majd hátrálni kezdett, de Ellie-t végig maga előtt tartotta pajzsként.
Ellie sírva a fejét rázta.
– Miért nem mentél el, Logan? Legalább te biztonságban lennél.
– Soha nem foglak magadra hagyni, megesküdtem. Soha.

295
 – Hogy oda ne rohanjak – köpködte a szavakat a férfi. Aztán azt
mondta, hogy üljek le a székbe a kandalló mellett, és tegyem a két
karomat a hátam mögé. Majd valami műanyagszerű zörgést
hallottam.
– Kötözd meg! – parancsolt Ellie-re. – De erősen, különben
mindkettőtöket lelövöm.
A csuklómon éreztem Ellie érintését… és hogy meghúzta a
gyorskötözőt. Azt a kurva gyorskötözőt. Szinte képtelenség
kinyújtani vagy széttépni, akármennyi adrenalin vagy düh szoruljon
is az emberbe.
Amikor Ellie végzett, lökdösni kezdte, és elindultak az ajtó felé.
Legalább már mindketten a szemem előtt voltak, így könnyebb lesz
lépnem, ha a helyzet úgy adódik.
– Túl sok a testőr a nővéred szobája körül. Hívd fel, és mondd
meg neki, hogy jöjjön ide! Most.
– És akkor mit akarsz csinálni? – kérdeztem. Magamon akartam
tartani a figyelmét. – Azt hiszed, hogy csak úgy hagyják, hogy
kisétálj a hercegnővel?
– Jobban teszik. Ha nem, akkor beleeresztek kettőt a hasába.
Lehet, hogy nem hal meg tőle, de a két szörnyeteggel legalább
végzek, akiket cipel.
– Nem fogsz a nővérem közelébe jutni, te beteg fasz – sziszegte
Ellie.
Erre a férfi fel akarta pofozni visszakézből, de Ellie felemelte az
alkarját és blokkolta a támadást, mint ahogy évekkel ezelőtt
tanítottam neki.
Ez az, kislány!
296
 A férfi elkapta Ellie-t a hajánál fogva, és erősen magához húzta,
hogy ránézzen.
– Hívd fel!
– Nem! – kiáltotta Ellie, hiába csordult ki közben egy könnycsepp
a szeméből.
Le fogom tépni a fejét a kibaszott nyakáról. Erre megesküszöm.
Aztán hirtelen különösen nyugodt lett. Elgondolkodott. Elengedte
Ellie-t, felemelte a karját és a fejemre célzott a fegyverrel.
– Hívd fel, vagy kiloccsantom az agyát! Őrá nincs szükségem,
hiszen itt vagy te.
Elfojtott nyüszítés hagyta el Ellie torkát, majd még több
könnycsepp csordult le az arcán.
– Nem…
– Tíz másodperced van. Számolok.
– Logan… – suttogta Ellie. Nem tudta, mit tegyen, de nem
telefonálhatott.
Ezt mindketten tudtuk.
– Figyelj rám, Ellie, nincs semmi baj. Minden rendben van,
szerelmem.
A fejét rázta és sírt.
– Mit tegyek?
Belenéztem a tökéletes, kék szemébe, és gondolatban
megöleltem, vigasztaltam és erőt adtam neki.
– Tudod, hogy mit szeretnék, mit csinálj.
A csodálatos arcát néztem, minden ívet és görbületet az eszembe
akartam vésni.

297
 – Szeretlek, Ellie – nyögtem. – Már korábban el kellett volna
mondanom, többször is. Nagyon szeretlek. Az utóbbi pár hét volt
életem legszebb időszaka. Szebb, mint amiről valaha álmodtam,
pedig rengeteget álmodoztam rólad. Köszönöm, édesem, hogy
ennyire szeretsz.
Az arca görcsbe rándult.
– Én is szeretlek, Logan. Kérlek, ne hagyj itt… kérlek.
– Sssss… ne sírj, minden rendben lesz. Esküszöm, Ellie.
Megígérem, hogy minden rendben lesz.
És őszintén így hittem. Mert Isten biztosan létezik, egy ilyen nő
nem lesz csak úgy, mint Ellie Hammond. Őt megtervezték. És ha
van Isten, akkor vigyázni fog rá, megvédi őt.
Gyűlölöm, hogy nem én lehetek az. Én szeretnék az a férfi lenni,
aki a karjában tartja és megvédi. De még ha nem jut is ki nekem
ebből a kegyből, amikor ennek vége lesz, akárhogy is alakul… Ellie
sértetlen lesz.
Ebben teljes szívemmel hittem. A szívemmel, ami hozzá tartozik.
Felém nyújtotta a kezét.
– Logan.
– Csukd be a szemed! Ellie, csukd be a szemed és tudd, hogy
szeretlek.
Nem csukta be a szemét, hanem a földre esett és zokogott.
Egy pillanattal később rám vetette magát. Betakart a testével, a
szék köré fonta a karját és így ölelt.
– Ellie, fejezd be! – Megrettentem, hogy akár le is lőheti ez a
hülye.
De nem lőtt. És Ellie sem fejezte be.
298
 Addig nem, amíg a kezembe nem nyomta a szék mögött a hideg
fémet, a kést, amit még évekkel ezelőtt erősítettem a lábára. Ott nem
láthatta ez a fasz. Amikor Ellie a szemembe nézett, a pupillái
szűkebbek voltak és megnyugodott, majdnem hogy felszabadult
volt.
Megfordult, és egyenesen a fegyver csövébe nézett.
– Oké, felhívom a nővéremet.
– Állj fel! – A gazember lerángatta rólam Ellie-t és az asztal felé
lökdöste, a telefonhoz. Ellie szöszmötölt a telefonnal, leejtette a
kagylót, hogy időt nyerjek, hogy levághassam a gyorskötözőt a
csuklómról.
Vártam, hogy a fickó lejjebb eressze a fegyvert, vagy az
oldalához emelje, hogy ne közvetlenül Ellie-re célozzon vele.
Aztán mozgásba lendültem. Felugrottam, és elkaptam a
rohadékot.
Egy lövés dördült, aztán még egy…
Erősen megmarkoltam, a nyaka roppanása hallatszott csak. Vége
volt. Holtan zuhant Ellie lába elé.
A karomba vettem Ellie-t, aki alig állt a lábán. Újra biztonságban
érezhette magát. Alaposan végigtapogattam, nincs-e rajta sebesülés.
– Megütött? Bántott valahol?
Megrázta a fejét, majd elsírta magát.
– Logan, te vérzel!
– Csak egy karcolás. – Az ajtó felé terelgettem, a vállam lüktetett.
Ellie felkapott az ágyról egy felsőt, ahogy kimentünk a folyosóra.
Ott nekidőltem a falnak, majd lecsúsztam a padlóra. Segítségért

299
kiáltott, majd sürgölődés támadt, ahogy az emberek odasiettek
hozzánk.
Ellie kettőbe tépte a felsőt, és az egyik felét a vállamnak nyomta,
a másikat pedig a karomnak, mire felnyögtem, mert fájt.
– Nagyon vérzel.
Hú. Tényleg. A fehér anyag elég gyorsan pirosra színeződött.
Megvontam a vállamat.
– Két karcolás. Ne aggódj!
De Ellie aggódott. A csodás szája pengevékonnyá szűkült, és a
szemöldökét is összeráncolta.
Felé billentettem a fejemet.
– Nagyon csinos vagy ma, Ellie.
A szeme felcsillant.
– Ezt most komolyan mondod? Be vagy szívva?
Elvigyorodtam. Ja, repülök.
– Csókolj meg, szerelmem!
Csók helyett rám kiabált.
– De Logan, hiszen téged meglőttek.
Aztán magamhoz húztam, egy hosszú csókkal befogtam a száját.
És aztán… minden elsötétedett.

300
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

ELLIE

Két héttel később

Logant lovaggá üti a királynő a Koronáért hozott rendkívüli

áldozatáért. Ma kaptuk meg a hivatalos állásfoglalást. Hamarosan
„Sir” Logan lesz Logan St. James.
A részleteken még nem gondolkodtam el, de az volt az érzésem,
hogy ez a cím sok hálószobai játékunkat megszínesíti a jövőben.
A történetet az újságok is megírták. Hogyan mentette meg Logan
a családot: megvédte Olivia hercegnőt, a két kisbabát és a húgát is.
Igazi hőst faragtak belőle. Nem mintha ez új lett volna számomra,
hiszen Logan az én hősöm volt, de most már Wesscóé is.
Bár a kar- és váll-lövése utáni lábadozás során úgy viselkedett,
mint egy csecsemő.
Tipikus férfi.
Szerintem egy részét direkt csinálta. Viszket a kötésem, hideg a
leves… a péniszem kemény, nem akarsz idejönni és segíteni rajtam?

301
 Az orvos azt mondta, hogy semmilyen fárasztó tevékenységet
nem szabad folytatnia, de ami ezt illeti, Logan és számomra teljesen
mást jelentett ez a fogalom. Még nem szakadtak fel a varratai, nem
mintha nem tett volna meg érte mindent.
Szörnyű beteg volt. Szexis és töprengő és nagyon édes –
szerencséjére.
Mindennap elmondta, hogy szeret. Minden egyes nap. Ez volt az
első dolga kora reggel, és az utolsó, mielőtt elaludtunk egymás
karjában. És boldog voltam, hogy ezt mondta. Megdobogtatta a
szívemet minden alkalommal.
Logan végül elfogadta, hogy a házat vegyék körül a biztonságiak,
mivel aznap, amikor kiengedték a kórházból, odaköltöztem hozzá.
Már nem morgott a kollégáira, mint az elején.
Amikor látta, hogy a férfi a fejemhez tartja a fegyvert, alapjaiban
megváltoztatta.
Most már elfogadta, hogy egy kisebb hadsereg vigyázzon rám, a
házra és az új életünkre, amit közösen építgettünk. Összebarátkozott
a biztonsági srácokkal, elmondta nekik, hogy mit csinálnak rosszul,
és rájuk szólt, amikor azon kapta őket, hogy a fenekemet bámulják.
Eddig még nem tett nagy lépéseket, hogy munkát találjon, de
hajlott rá, hogy megalapítsa a saját biztonsági cégét. Ez olyasmi,
amiben profi, amit jól tud, ez volt a hivatása, a kötelessége, ahogy ő
mondta. Egyelőre rendben voltunk anyagilag. A megtakarításaiból
éltünk, és arra koncentráltunk, hogy befejezzük a házat és Logan
teljesen meggyógyuljon.
Bármibe is fog majd a későbbiekben, biztosan sikeres lesz benne,
hiszen ő nem tud ennél kevesebbet nyújtani.
302
 A királynőnek igaza volt. A szerelem nem gyógyír mindenre, nem
old meg minden bajt varázsütésre. Inkább inspiráció, motiváció… és
nagy-nagy ajándék.

Két héttel később

– Te jó ég! Imádlak!
Logan hangja zene volt füleimnek, az erős mellkasát a hátamnak
nyomta, s a szavaitól még nedvesebb lettem. Forró és kemény volt
bennem a pénisze. A fejemet az ép vállának támasztottam és a
karommal átöleltem a nyakát a hátam mögött.
– Logan… – sóhajtottam.
Végigsimította az ajkamat, mire én bekaptam az ujjait, s
végigkarcoltam a fogammal az ujjbegyeit. Aztán lejjebb csúsztatta a
kezét, a mellemet kényeztette, s a mellbimbómat csipkedte. Ettől
csak még inkább felizgultam és csak nőttön-nőtt a kéj a lábam
között. Elfordítottam a fejem, hogy megkeressem az ajkait, az
enyémeken akartam érezni.
Megcsókolt, tudta, hogy erre van szükségem.
Majd lejjebb csúszott a keze. Megtalálta a csiklómat, s tökéletes
ritmusban dörzsölgette a pénisze mozgásával egy időben.
– Igen… igen – lihegtem a szájába, a hangom elfúlt.

303
 Egyre közelebb volt az érzés, és végül elborított. A hátam görcsbe
rándult, mindenem megfeszült és az érzés végighullámzott a
testemen. Logan magához szorított az erős karjával, én pedig köré
fonódtam.
Aztán, amikor elgyengült a testem, a mosdókagyló felé irányította
a felsőtestem. Az arcomat a hideg márványon pihentettem, ő pedig
beletúrt a hajamba.
Aztán megdugott.
Megmarkolta a csípőmet, majd keményen és gyorsan mozgott
bennem, közben teljesen magánkívül volt, fel-felnyögött minden
mozdulatnál. Tetszett, amikor elélvezett: éreztem a forró pénisze
pulzálását, ahogy mélyen megtöltött az ondójával. Érdesen lihegett a
lapockám felett, amikor rám borult, s még egyet döfött belém.
Aztán pehelykönnyű, édes csókok áradata következett. Így
indítottuk a napunkat.
Megadtuk a módját.
Miután kicsusszant belőlem, hozzá bújtam és megcsókoltam
mentás fogkrémtől friss ajkát. Aztán megláttam, hogy mennyi az idő
a karóráján.
– A fenébe! El fogunk késni!
Beugrottam a zuhanyzóba és teljesen eltekertem a csapot.
Logan gúnyosan rám mosolygott.
– Szóval így állunk? Megkaptad, amit akartál.
Nevettem, s közben felé fordultam, hogy egy rövid csókot
leheljek az ajkára.
– Végül is, igen.
Játékosan belecsípett a fenekembe.
304
 – Csak egy darabka hús vagyok neked.
– Nem. Hanem egy darabka szexi hús. És szeretlek.
A mahagóniszínű szemei már majdnem aranyszínre váltva
csillogtak. Így nézett rám mindig, amikor kimondtam, hogy
szeretem.
Még egy csókot loptam tőle, aztán tényleg zuhanyoznom kellett.
Ha elkésünk, soha nem bocsát meg Livvy.
Múlt éjszaka azt akarta, hogy aludjunk ott a lakosztályukban, én
viszont itt akartam maradni, Logan házában, a mi házunkban. Ez
volt a kedvenc helyem, sokkal jobban szerettem itt lenni, mint a
Palotában.
Kapkodva törölköztem meg, így vizes hajjal szaladtam a
kocsifelhajtón álló fekete terepjáróhoz. A ruhám és Logan
szmokingja a Palotában várt minket, ahol a stylistcsapat elragadóvá
varázsol majd bennünket.
Harry, a fiatal biztonságis srác épp Bartholomew-val vitatkozott,
egy jól megtermett másik testőrrel.
– Benned nincs meg, tesó.
– Dehogynem. El sem hinnéd.
Fogalmam sem volt, hogy min versenyeztek, de most nem is
érdekelt.
– Mindkettőtök seggét szétrúgom, ha valamelyikőtök nem visz
azonnal a Palotába! – kiáltottam.
Döbbenten meredtek rám.
És aztán mozgásba lendültek.
– Elég veszélyes kis játékszer, nemde? – jegyezte meg Harry
Logannek, ahogy bemásztunk a hátsó ülésre.
305
 Logan csak nevetett, majd rám nézett.
– Egy nap jó anya lesz belőled.
A fejemet ráztam, ahogy őt néztem.
– Ezt sikerült megállapítanod az előbbi megnyilvánulásomból?
– Igen. Teljesen ugyanolyan vagy, mint Tommy anyukája, és ő a
legjobb, akit ismerek.
És ekkor eszembe jutott valami, amiről még nem beszéltünk.
– Szeretnél – utánoztam Logan akcentusát – apa lenni?
– Hát persze. – Ellágyult az arca. – Ha te leszel az anya, akkor
nagyon szeretnék.
Melegség áradt szét bennem.
– Én is. De előbb talán nem ártana majd összeházasodnunk.
Logan megcsókolta a tenyeremet és mosolygott.
– Ez a terv.
Jó tudni.
De ma csak egyetlen esküvő számított: Henryé és Sarah-é.

Sarah a fésülködőasztalnál ült, a St. George-katedrális hátsó,

menyasszonyi szobájában. Hihetetlenül lenyűgözően nézett ki a
rövid ujjú, fehér csipke menyasszonyi ruhában, aminek a
szoknyarésze két tüllszintből állt, amire egy katedrálishosszúságú
csipkefátyol került. Tökéletes ara volt. Egy sötét hajú Barbie
menyasszony.

306
 A tükörben nézegette magát, és azt ismételgette: – Minden
rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz.
– Szedett valami drogot? – kérdezte Penelope von Titebottum,
Sarah húga, s a liliomból és orgonából álló csokorral a nővérére
mutatott. A csokor illett a levendulaszínű koszorúslányruhájához. –
Sarah, mit szedsz?
– Bárcsak szednék valamit! – Sarah lehunyta a szemét és
mélyeket lélegzett. – Ez egy nyugtató technika, amit anyánk egy
meditációs specialistája tanított nekem. „Addig mondogasd, amíg
elhiszed.” Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Nagyon is
rendben lesz.
Tényleg úgy hallatszott, mintha be lenne szívva.
Szegény nővérem kidöcögött a mosdóba, úgy tűnt, mint aki nem
érzi magát kényelmesen a lila kismamaruhájában, amit a hatalmas
hasa fölött cuki kis fehér masni díszített.
Én nem vagyok részese az esküvői ceremóniának, csak eljöttem
szépítkezni és segíteni Sarah-nak, hogy nyugodt maradjon, már
amennyire ez lehetséges. És, hogy… elkapjam Livvy babáit, ha kell.
– Jól vagy, Livvy? – kérdeztem tőle. – Sápadtnak tűnsz.
Megdörzsölte a karomat.
– Ez az egyetlen szín, amit már jó ideje viselek. – Aztán lassan
kifújta a levegőt… akárcsak Sarah.
– Minden rendben lesz… Minden rendben lesz…
– Minden rendben lesz – közölte vele a nővérem határozottan. Ő
volt az egyetlen a helyiségben, aki már végigment a halálsoron,
úgyhogy reméltem, hogy Sarah elfogadja a véleményét.
Sarah felállt és bólintott.
307
 – Igazad van. Esküvők mindennap történnek. – Megvonta a vállát.
– Úgy értem, tudja valaki, hogy hányan gyülekeznek odakint?
Olivia becsukta a szemét és megdörzsölte a derekát.
Penelope próbált segítőkész lenni:
– Nem olyan sok. Csupán néhány ezer.
Liv lassan beleült az egyik székbe a fal mentén, és mélyeket
lélegzett.
– Ezrek. Gyerekjáték! – állapította meg Sarah, nem túl
meggyőzően. – És akik tévén keresztül nézik, nem lehetnek többen,
mint néhány…
– Millióan? – legyintett Penelope. – Több tízmillióan.
Sarah bólintott.
És aztán lerogyott az öltözőasztalhoz, és mindkét kezével
eltakarta az arcát.
– Ó, istenem! Kérlek… tégy csodát.
Liv ekkor kezdett lihegni.
– Huh-huh. Ah-ah!
Jaj, ne.
Sarah megpördült.
– Olivia… elkezdődött?
A nővérem a pocakját fogta és bólintott.
– Sajnálom. Sajnálom, tudom, hogy…
– Ez csodálatos! – kiáltotta Sarah és az égbe emelte a karját. –
Köszönöm, istenem! Ez az!
– Nem is sajnálod, hogy elvonom majd az emberek figyelmét? –
kérdezte Olivia, és közben nyögött.

308
 – Vond el az összes ember figyelmét, kérlek! Ha bárki is
gyanítani fogja, hogy lassan elkezdődik a szülés, rám senki nem fog
figyelni. Tökéletes időzítés. – A jövendő királyné lehiggadt. – Képes
leszel kibírni a ceremóniát? Nem akarom, hogy bajod legyen.
A nővérem arca eltorzult.
– El tudok menni a padokig, de szeretnék minél hamarabb beérni
a kórházba, úgyhogy ha az érsek elkezd hablatyolni, akkor majd
jelzek. Ha felnyögök, tudni fogjátok.
A nővérem mokánysága visszatért.
Aztán az jutott eszembe:
– Hékás! A babák nemcsak egy napon fogják ünnepelni a
szülinapjukat, hanem Henry és Sarah házassági évfordulójával is
egybe fog esni a születésük. A királynő annyira dühös lesz.
Mielőtt elkezdődött a ceremónia, Logant kint találtam a
főhajóban. Gyönyörű volt a hely. A fény megvilágította az
ablakokat, amelyek szenteket és bibliai jeleneteket ábrázoltak a
gazdagon díszített ólomüvegen. Amikor végre megakadta a szemem
Loganen, olyan volt, mintha széllökés ért volna. Nem találkoztunk
azóta, hogy elváltunk öltözködni a Palotában. Szmokingban volt.
A mindenit, de jól nézett ki!
A kabát szabása kiemelte széles vállát, a grafitszürke nyakkendő
pedig kihangsúlyozta a férfias nyakát és kifinomult, de huncut
kinézetet kölcsönzött neki. Mintha egy romantikus regény lapjairól
lépett volna elő. A nadrág is tökéletesen illett rá, kiemelte az izmos
combját, a kemény, formás fenekét és a vastag, igen megnyerő
királyi ékszert a lába között. Már korábban is láttam Logant
szmokingban, de most teljesen más hatást keltett.
309
 Mert már az enyém volt.
És az, ahogy rám nézett, ahogy a szeme végigvándorolt rajtam,
kezdve az ezüstpántos magas sarkúmtól, a világos rózsaszín
szaténruhámon át egészen a szőke, göndör tincsekig, amik a fejem
tetején voltak összetűzve, úgy tűnt, elakadt a lélegzete.
Nagyot nyelt.
– Akár egy angyal, Ellie. – Halkan beszélt és biccentett egyet. –
Mint egy pompás desszert… amit az első adandó alkalommal el
fogok fogyasztani.
Soha nem fogok tudni betelni a komisz, de imádni való szavaival.
De aztán eszembe jutott, hogy miért kerestem meg, és hogy
mindenféle evészettel még jócskán várni kell.
Tudtam, hogy a vendégek már itt-ott felbukkantak, úgyhogy
felpipiskedtem, hogy Logan fülébe tudjam súgni:
– Elkezdődött a szülés.
Az autóért akart rohanni, hogy rögtön a kórházba vigye Oliviát.
De lebeszéltem róla, bár ragaszkodott hozzá, hogy a nővérem egy
idióta, ha tényleg várni akar. Aztán minden feltűnést mellőzve
odament az oltárhoz, ahol Henry állt és a tanúja, Nicholas.
Mindketten fejedelmien néztek ki elegáns katonai egyenruhájukban.
– Hogy mi?! – kiáltotta Nicholas. Az arca elkomorodott és egy
kissé elsápadt.
Az egész templom mozdulatlanná dermedt és a herceg felé forult,
s úgy bámult rá, mint a manökenekre szokás a kifutón.
Felhúztam a ruhám alját, és odatipegtem hozzájuk a magas
sarkúmban. Tucatnyi márványoszlop mellett haladtam el, amik a
magasan lévő mennyezetet tartották. Befurakodtam Nicholas és
310
Henry közé. Logan úgy beszélt, mint egy futballedző, aki a
következő játékot tervezi.
– Minden rendben, srácok. Minden a legnagyobb rendben.
Most én tűnhettem úgy, mint aki szívott.
Nicholas tágra nyitotta a zöld szemét.
– Nem, semmi nincs rendben.
– Olivia tudja, hogy mit csinál. Soha nem tenné ki veszélynek a
babákat – bizonygattam. – Kérlek, Nicholas, csináld, amit mond. –
Bátorítólag rámosolyogtam. – Boldog feleség, gondtalan élet.
Nem hatotta meg, az arca mogorva maradt, az állkapcsa pedig,
mint a gránit.
– Hogy van Sarah? – kérdezte Henry.
– Jól. Sokkal nyugodtabb most, hogy valami elvonja majd az
emberek figyelmét.
– Jól van – sóhajtotta Henry, s idegesen a nadrágjába dörzsölte a
kezét. – Örülök.
– Csak várj, amíg majd meglátod őt, Henry. El fogod dobni az
agyad.
Felnevetett.
– Mindig eldobom.
Henry a bátyja karján nyugtatta a kezét.
– Minél hamarabb elkezdjük, annál hamarabb jöhetnek a babák.
Így van?
Nicholas tétovázott, végül bólintott.
Mindenki elfoglalta a helyét, majd Logannel mi is megkerestük a
helyünket a harmadik padsorban.
Megszólalt az orgona, és ezzel megkezdődött az esküvő is.
311
 Elsőnek a királynőt kísérte be az unoköccse, aki sztoikus
arckifejezést öltött, láthatólag semmit sem tudott arról, hogy mi
folyik a színfalak mögött. Az egész gyülekezet meghajolt és
pukedlizett.
Miután a koszorúslányok és az imádni való virágszóró kislányok
elvonultak, Livvy döcögött be. Kétszer is meg kellett állnia, hogy
levegőt vegyen a hatalmas pocakja miatt, de közben végig
mosolygott. Szinte érezni lehetett a levegőben, hogy a hírcsatornák a
királyi babavárás-hisztéria utolsó fázisába érkeztek.
Nicholas előrelépett, amikor Olivia az oltárhoz ért és leültette egy
párnázott székre, amit ő rendelt a szertartásra, hogy az oltár jobb
oldalára tehessék. Csendesen váltottak pár szót… vitatkoztak egy
pillanatig, majd Olivia gyengéden megcsókolta a csuklóját, hogy
megnyugtassa békülékeny hercegét. Nicholas megdörzsölte az állát,
de feszült volt az arca. Aztán elfoglalta a helyét Henry mellett.
És aztán felhangzott a menyasszonyt üdvözlő zene.
A tömeg Sarah-ra tekintett, s helyeslően bólogattak, hogy milyen
csinos, de aztán rögtön a hercegnőre terelődött a szó, akinél
valószínűleg elkezdődött a szülés. Sarah nem vette le a szemét
Henryről, ahogy feléje sétált. Még egy kicsit sem tűnt ijedtnek.
Úgy nézett ki, mint egy szerelmes menyasszony.
Henry elébe ment menyasszonyának és gyengéden nézett rá.
– Szia.
Sarah félénken rámosolygott.
– Szia.
– Micsoda őrület – suttogta.
– Legalább illik hozzánk, nemde?
312
 Henry elegánsan a karját nyújtotta, Sarah pedig elfogadta.
És aztán összeházasodtak. Minden sokkal nagyszerűbb volt, mint
az összes Disney hercegnős esküvő együttvéve.
Miután az érsek bejelentette, hogy Henry és Sarah immáron férj
és feleség, és amikor a padsorok közti folyosó felé fordultak, Henry
előreengedte Oliviát.
– A vajúdó nőké az elsőbbség.
– Ennyit az időzítésről – motyogta Nicholas az orra alatt.
Aztán odasétált a nővéremhez, a karjába vette és kivitte a
templomból.
A látvány történelemkönyvekbe kívánkozott.
Logan megfogta a kezemet és utánuk siettünk. Nicholas betette
Livvyt a Rolls-Royces hátsó ülésére, Logan pedig odamorogta a
sofőrnek:
– Menjen arrébb! Én vezetek.
A kórház felé Oliviának már ötperces fájásai voltak.
Összeszorította a szemét és próbált lélegezni. Miután elmúlt a görcs,
belesüppedt az ülésbe.
– Ó, istenem… ez mekkora szííííívás – mondta, mint egy igazi
hölgy.
Mert hát ő volt az én nővérem: a királyi hercegnő.

313
A királynéknek nem kell sorba állniuk a szülőszobán. És a királyi
család bármely más tagjának sem. Az csak káoszt okozna. És az
nem a hagyomány része.
Az autóból hívtam fel apánkat, amikor még a kórház felé
tartottunk. Rengeteg biztonsági volt jelen, minden ajtó előtt őr állt.
Ebben a kórházban született a királyi család összes tagja, kivéve
Nicholas apját, úgyhogy már hozzászoktak az ilyesmihez.
A következő tizenegy órában a kórházi automatából származó
löttyöt ittuk és hideg szendvicseket ettünk. Én elaludtam Logan
mellkasán, és azt álmodtam, hogy az apám engedélyét kérte, hogy
elvehessen feleségül.
El akartam mesélni Logannek az álmomat, de amikor
felébredtem, Nicholas épp jött ki a szülőszobából, és egyáltalán nem
úgy nézett ki, mint egy herceg. Kimerültnek látszott, a haja zilált
volt, az álla pedig borostás.
Úgy nézett ki, mint egy újdonsült apuka, szóval határtalanul
boldognak.
– Kisfiú! – jelentette be. Mi voltunk az elsők, akik megtudtuk. –
És egy kislány!
Logan kezet rázott vele és megveregette a hátát, aztán mi is
megöleltük az apámmal.
Abban, hogy a szülőszoba várótermében tartózkodhat az ember az
a legjobb, hogy elsőként nézhetjük meg a babákat, megfoghatjuk, és
mindenki más előtt tudhatjuk meg a nevüket.
Elsőként tartottam a karomban Lilliana Amelia Calista Ernstwhile
Pembrookot. Tökéletes kisbaba. Logan ott állt mellettem, és együtt
néztük a kis kerek arcát, a fekete haját, a szemét, aminek az alakja
314
olyan volt, mint a nővéremé, bár ami a színét illetti, még korai lett
volna megmondani, hogy szürke, zöld vagy sötétkék.
Aztán cseréltünk apámmal.
És azonnal szerelmes lettem Langdon Henry Eric Thomas
Pembrookba. Ugyanolyan tökéletes volt, mint az öt perccel fiatalabb
húga. A haja fekete, de benne talán több volt Nicholasból, főleg a
szemét örökölte.
Olivia kimerült volt, de boldog. Nem bírt betelni a két kicsi
látványával, és ezen senki nem is csodálkozott.
Miközben apámmal ott ültünk Olivia ágyának egyik oldalán,
Logan és Nicholas az ablakhoz ment, és arról kezdtek beszélni, hogy
hol álljanak a sajtó képviselői, amikor pár nap múlva elhagyják a
kórházat. A fotósok abba a zónába kerülnek a kórház körül, ahol
drónokról tilos fényképezni. Mert hát akármilyen tökéletesek,
szépek és ártatlanok az ikrek, ők nem csak kisbabák.
Soha nem lesznek csupán kisbabák.
Mindenki szeretne majd belőlük egy darabkát.
– Nem, nekem ez így nem tetszik – mondta Logan. Keresztbe
fonta a karját és a fejét csóválta. – Így túl nehéz megállapítani, hogy
ki van jelen, kit engedhetünk közelebb.
Korábban is védelmező volt a magatartása, de amióta Cain
Gallagher rést ütött a biztonsági pajzson, azóta még komolyabban
vette a védelmünket, hiába nem volt már a királyi testőrség tagja.
– Mindig így szokott lenni – panaszkodott Nicholas. – A kórház
elhagyása nyilvános esemény. Ez a hagyomány.
– Hát akkor kezdjünk új hagyományba. Azt hiszem, erről van
némi fogalmad.
315
 A sógorom leült Olivia mellé egy székbe és megfogta a kezét.
– Hívd meg őket a Palotába – javasolta Logan. – Az őrök ott majd
ellenőrzik az okmányaikat, megállítják őket a kapunál, és
lefotózhatják, ahogy kiveszed a babákat az autóból és az új
otthonukba viszitek. Így sokkal biztonságosabb lenne.
Nicholas és Olivia egymásra néztek, majd Nicholas megcsókolta
a kezét.
– Úgy tűnik, új hagyományt teremtünk.

Lenora királynő nem volt az a kifejezett ölelgetős fajta. Puszikat

sem dobott a levegőbe. Jobban szerette meglapogatni az ember fejét,
vállát.
De a babák… nos, ők babák.
És gyönyörűek. Imádni valók. Annyira aranyosak, akár a
kiscicák…
De Lenora királynő tényleg nem volt az az ölelgetős fajta. Olivia,
jóllehet, azt gondolta, hogy azért majd szívesen kézbe veszi őket.
Így hát két héttel később, amikor a kis herceget és hercegnőt
bemutatták Lenora királynőnek mint királyi nagymamának, Olivia
rögtön a mit sem sejtő fenséges karjaiba tette Lilliana hercegnőt.
– Ó. Nos… ő… jól van. – A királynő úgy fogta Lilyt, mintha egy
időzített bomba lett volna, ami bármikor robbanhat. Kemény volt

316
vele és távolságtartó. Aztán őfelsége rámosolygott a kisbabára. –
Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Lilliana hercegnő.
És a kislány elsírta magát.
Hangosan és szívszaggatón.
Amikor Olivia odament, hogy elvegye, Lenora királynő felemelte
az állát.
– Hagyd itt!
És lenézett az apró kis csomagra a kezében, és úgy beszélt
hozzá… mint egy ölebhez. Egy felső osztálybeli ölebhez.
– Nem. Nem, nem. Ez így nem lesz jó. – Letette maga mellé a
díványra és kétszer is összecsapta a kezét. Gyorsan és élesen. És
csodák csodája, egy kis nyöszörgés után Lilliana abbahagyta a sírást
és a királynőre pislogott.
– Köszönöm. Így már sokkal jobb.
A királynő olyan volt, mint Mary Poppins sokkal ijesztőbb és
komiszabb kiadása.
– Most, hogy összeszedted magad, te, a bátyád és én, elmegyünk
sétálni egyet a kertbe.
Intett a nővérnek, aki betette az ikreket a babakocsiba.
– Egy kicsit hideg van a sétához, nem gondolod? – kérdezte
Nicholas.
– Butaság. A friss levegő jót tesz a kisbabáknak. Mindennap
sétáltam veled és Henryvel, és nézd meg, milyen csodás fiúk
lettetek.
– Ezt nem tudtam – mondta Nicholas gyengéden.
– Nos, tele vagyok meglepetésekkel. – A királynő belebújt egy
pár világosbarna bőrkesztyűbe. – Megbizonyosodunk róla, hogy
317
rendesen be vannak-e bugyolálva. Minden reggel sétálni fogok
velük. Christopher, jegyezze fel a napirendembe. Ez lesz a mi
közösen eltöltött időnk.
Az őrök kinyitották a dupla francia ajtót, és Lenora királynő
kitolta az ikreket a babakocsiban a hűvös, felhős ég alatt elterülő
kertbe. Beszélt hozzájuk, miközben sétáltak. A hangja beszivárgott
az épületbe, ahol hallhattuk.
– Tudjátok, én a Landlow Kastélyban születtem egy januári
hóvihar idején. Mivel az utak járhatatlanok voltak, a bába elkésett.
Így hát a nagyanyám segített a világra. Szörnyű nő volt, nagyon
szigorú és rideg, nem pedig olyan melegszívű és kellemes
személyiség, mint én…
Logan átölelt, és azt suttogta:
– Most már hivatalosan is mindent láttam.

318
 EPILÓGUS

LOGAN

Öt évvel később

A konyhából beszűrődő halk zene hangjára ébredtem.

Innen tudtam, hogy hol van Ellie. Három évvel ezelőtt kezdődött.
Akkor kezdett el korábban kelni. Legtöbbször a konyhában találom,
néha a dolgozószobában, de majdnem mindig a kedvenc dalait
hallgatja. Ma a Say You Won’t Let It Go volt soron.
Ez a dal szólt az esküvőnkön.
Még sötét volt kinn, nem kelt fel a nap és zuhogott az eső.
Vasárnap volt, és jóllehet minden nap munkanap, ha az ember a
saját vállalkozásában dolgozik, ma nem fogok dolgozni az S&S
Biztonságnak. A nevünket a St. James és Sullivan – vagy Sullivan
és St. James, attól függ, melyikünket kérdezik – betűkből találtuk ki.
Tommy belevágott velem a kalandba, és majd kidolgoztuk a
belünket, hogy sikeresek legyünk. De szerettük a munkánkat, és
megbecsültek bennünket a partnereink.

319
 Van egy csapatunk, akik otthoni biztonsági rendszereket
telepítenek, de a fő vonal a kiképzés és a személyi testőrök
szerződtetése, biztonsági megfigyelés, magántulajdon őrzése. Még a
királyi Palota is szerződtetett párat a srácaink közül, mert a
legjobbakként híresültünk el.
Nem harcos klub voltunk, akárkit nem vettünk fel. Csak olyan
embereket vállaltunk, akiknek természet adta képességük volt a
testőri feladatokhoz, akik komolyan gondolták ezt az állást, és akik
hajlandóak voltak keményen dolgozni.
Felkeltem, belebújtam a fekete futónadrágomba, és lesétáltam a
földszintre. Az első évben, amikor beköltöztünk, befejeztem a házat.
És sokkal jobb lett, mint ahogy előtte elképzeltem. A téglától
erősnek tűnt, a fa- és a földszínek pedig széppé varázsolták… Ellie-
nek köszönhetően igazi otthon lett belőle. Minden szobába függönyt
tett, képeket lógatott a falra. Átmentem az egyik jobb oldali szobán,
amelyiket együtt festettünk kékre.
Ellie-t a konyhapultnál találtam, frissen sült pogácsát pakolt épp
egy tálba, hogy hűljön.
Hátradöntötte a fejét a vállamnak, s a haja megcsiklandozta a
mellkasomat.
– Hát nem vagy fáradt a múlt éjszaka után? – kérdezte.
Megcsókoltam a halántékát és beleszagoltam a bőrébe.
– Soha nem fogok elfáradni abban, hogy szeretkezünk, Ellie.
A kezemet lejjebb csúsztattam formás kis hasára, ahol a
kisbabánk aludt. Ellie olyan édes kismama. Ahogy nézem őt együtt
növekedni a kisbabával, képtelen vagyok ellenállni neki.
Bár az is igaz, hogy mindig is képtelen voltam.
320
 És az is kiderült, amikor elhatároztuk, hogy nem védekezünk, a
sok együttlétnek… sok kisbaba a vége. Ellie a negyedik hónapban
volt, és a harmadik gyerekünket vártuk.
– Gyerünk, Declan! Ugorj, elkaplak.
A kis hang rázendített a konyhapulton lévő bébiőrön át.
– Így. Látod, Declan?
Ő a hároméves Finn volt, aki a másfél éves Declant tanítgatta,
hogyan meneküljön a kiságyból.
Ellie-vel együtt nevettük el magunkat.
Mennydörgés morajlott felettünk. Megcsiklandoztam Ellie nyakát
az orrommal.
– Esik. Jane hercegnő mérges lesz, hogy nem lovagolhat a
póniján.
A Palotába készültünk megünnepelni Henry és Sarah legidősebb
lánya, Jane negyedik születésnapját. Nem rendeztek hivatalos
ünnepséget, csak a családi kör volt hivatalos.
– Henry majd beviszi neki a pónit – mondta Ellie.
– A királynő imádni fogja – mondtam szarkasztikusan, és a
fejemet csóváltam. – Jane hercegnő az ujja köré csavarta az apját.
– Mintha ti nem ugyanezt csinálnátok Finn-nel – csúfolódott
Ellie.
– Finn nem szeretne pónit. Ő páncélöklöt szeretne karácsonyra.
Tegnap mondta. Bár arról fogalmam sincs, hogy a Mikulás segítői
hogyan fogják ezt kivitelezni.
Ellie nevetett, és közben rám mutatott.
– Le sem tagadhatod, hogy a te fiad.
Megdörzsöltem a szemem.
321
 – Igen, az enyém. De szerintem a páncélököl ötlete az apádtól
jöhetett. Katonásat játszottak a múlt héten.
Ellie apja kéthavonta Wesscóba utazott, már évek óta ingázott.
Még mindig absztinens volt és még mindig New Yorkban élt. Az
Amelia’s étteremláncot irányította, ami egykori szeretett feleségének
a nevét viselte. Reméltem, hogy ez része volt a folyamatnak, hogy
végre megbékéljen a halálával. Megtartotta egy részét a különös
kávézónak, ami a felesége álma volt és ráadásul szépen virágzott.
Egy puffanás, és aztán üdvrivalgás hallatszott a bébiőrből.
– Anya, apa! Megcsinálta! Declan kiugrott a kiságyából.
Kiugrott!
– És a mi félelmet nem ismerő Declan fiunk pedig teljesen rád
ütött.
Épp fel akartam menni az emeletre, hogy rendet tegyek a fiúk
között, amikor Tommy Sullivan jelent meg, a hátsó ajtón jött be, és
leült a konyhapulthoz. Meglehetősen szerencsétlenül festett.
Mint sok más diák, akik kihagytak egy évet, Ellie sem ment
vissza az egyetemre, hogy elvégezze a mesterképzést
pszichológiából, de ha valaha úgy dönt, hogy mégis szeretné, száz
százalékban támogatni fogom. Egyelőre viszont elégedettnek,
boldognak tűnt, hogy gondoskodhat a két fiunkról és vezetheti a
háztartást, valamint hogy én pedig róla gondoskodom.
Függetlenül attól, hogy nem szerezte meg a fokozatát, nagy
hasznát vettük a képzettségének, sokat segített, nemegyszer adott
tanácsot a családnak és a barátoknak is.
– Szerintem ennyi volt – mondta Tommy. – Tényleg vége.

322
 Tommy Abigail Haddockról beszélt, a lenyűgöző, gesztenyebarna
hajú doktornőről, akivel öt évvel ezelőtt találkozott a kórházban,
miközben a fejsérüléséből próbált épp felgyógyulni. Lopott tőle egy
csókot, miközben tettette, hogy önkívületi állapotban van.
És azóta hullámvasút volt az élete. A szerelem és vágy örökös
fogócskájában éltek. Mindketten túl keményfejűek voltak ahhoz,
hogy beismerjék, szeretik egymást, jobban, mint szeretnék.
– Abby azt mondta, hogy randizni megy azzal a dokival, akivel
együtt dolgozik. – Rám nézett. – Lehet, hogy el kéne kapnunk azt a
srácot.
Elfújtam a csészém fölött kavargó gőzt.
– Oké.
Ellie egyikünkről a másikunkra nézett, és összevonta a
szemöldökét.
– Nem lesz itt semmiféle bunyó.
Tommy felé mutattam, hogy oké, de Ellie észrevette és
belebokszolt a karomba. Én pedig elmosolyodtam, mert mindig
annyira édes volt, amikor mérgeskedett.
Amikor hallottam, hogy a fiúk a lépcsőt elzáró kiskaput rázzák,
elindultam felfelé, s a feleségemet a konyhapulton könyökölve
hagytam, amint épp próbálta meggyőzni a legjobb barátomat, hogy
meséljen el neki mindent, hogy segíthessen.
Mint ahogy nekem is segített. Megmentett.
Megmentettük egymást.

323
Az eső ellenére Jane hercegnő születésnapi bulija vidáman telt.
Ellie-nek igaza volt. Henry behozta a pónit a lányának. Valószínűleg
soha nem fogják kiűzni a lószagot a bálteremből.
A királynő csak szaglászott és a homlokát ráncolta, de láttam
rajta, hogy a világon mindennél jobban élvezi a gyerekek
bohóckodását. Ravaszul titkolta, de a szeme villanásából is olvasni
tudtam, észrevettem az arcán alkalmanként megjelenő mosolyt, és
hogy bólogatott, amikor azt hitte, senki nem figyel.
És jóllehet, Jane hercegnő nem őfelsége ikreinek egyike, olyan,
mintha az árnyéka lenne. Még csak négyéves volt, de már most
istenítette a dédimamát, követte és utánozta őt, minden tőle telhetőt
megtett, hogy olyan fenséges legyen, mint a dédnagyanyja. A
királynő is örömét lelte benne.
Ahogy Ellie nem ment vissza az egyetemre, úgy Nicholas és
Olivia sem mentek vissza New Yorkba. Olivia már másként gondolt
a Palotára, inkább a biztonságot látta benne, mint azt, hogy egy
kalitka lenne. És a család, ahogy körülvette őket, Nicholas már nem
nyűgként gondolt az udvari kötelességeire, ahogy régen. Elkezdte
élvezni őket. Élvezte, ahogy a gyerekeinek tanítgatta a családfát, és
lassacskán elkezdte őket felkészíteni a leendő szerepükre, amit egy
nap majd el kell játszaniuk, ha ezt választják. Az, hogy Wesscóban
maradtak, Ellie, Tommy és az énszámomra is örömteli döntés volt.

324
Nicholas többé nem volt a főnököm. A legjobb barátok lettünk. Sőt,
családtagok, ami még jobb.
És Ellie-vel nem csak mi potyogtattuk a gyerekeket. Az ötéves
Langdon herceget és Lilliana hercegnőt a most féléves Theo követte.
Henrynek és Sarah-nak pedig Jane hercegnő mellett ott volt már a
hároméves Edward is – ő és Finn a legjobb barátok lettek, egymás
bizalmasai – és az édes újszülött, Margaret.
Az élet sok fordulatot hozott, amiket nem láthattunk előre.
Megváltoztatta azt, hogy mire vágytunk, miről álmodtunk, és olyan
áldást kaptunk, amit el sem tudtunk volna képzelni. Mostanában már
nem gondolom azt, hogy szeretnék valami jelentőségtelinek a része
lenni, ami nálam is nagyobb. Hiszen már a részese vagyok. Az
otthon, ahol Ellie-vel lakunk, a család, amit létrehoztunk, a
legnemesebb, a legértékesebb dolog, amit el tudok képzelni. Nem
volt szükségem semmi másra.

Mire hazaértünk a Palotában tartott születésnapi buliról, már

besötétedett. Még mindig esett. Ellie-vel megfürdettük a fiúkat,
aztán mind összebújtunk a kanapén. Rajtam csak egy pizsamanadrág
volt, ők hárman pedig gyapjúpizsamába öltöztek. Bebújtunk a puha
takaró alá, a tűz ropogott a kandallóban, odakint pedig esett az eső
és süvített a szél.

325
 Miközben Declan rám mászott, mintha én lettem volna a saját
külön bejáratú játszótere, Ellie esti mesét olvasott Finn-nek a gonosz
sárkányokról és egy hősről, aki megmenti a királykisasszonyt… aki
majd megmenti a hőst.
– És boldogan éltek, míg meg nem haltak. – Ellie és Finn együtt
mondták az utolsó szavakat, majd becsukták a mesekönyvet.
A legidősebb fiunk csak bámulta a csodaszép anyukáját, mintha ő
lenne a mindentudó, gyönyörű királynője az egész világegyetemnek.
– És azért, mert ők herceg és hercegnő? Mint Liv néni és Nick
bácsi? Ezért győzték le a sárkányt és aztán ezért élnek boldogan?
Ellie a fiunk orrához dörgölte az orrát, majd megsimogatta a sötét
haját.
– Nem, kicsim. A boldog élet nem csak a királyi család
kiváltsága. – És ez a csodaszép nő olyan szerelemmel és odaadással
nézett rám, ahogy egy nő csak egy férfira nézhet.
– Mindannyian boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

Vége

326
327
 ELSŐ FEJEZET

Pace

Az őrületbe kerget ez a szőke tyúk. Már a bejáratnál lekoptattam

volna, ha nem lennének óriási műmellei, amelyekkel még szeretnék
később eljátszadozni.
Colton jótékonysági szervezetének a puccos gáláján veszünk
részt, és az ötezer dolláros belépőnek köszönhetően remélhetőleg
végül összejön annyi pénz, amennyiből évekig finanszírozni lehet
majd a hamarosan megnyíló iskolát és kórházat. Nemes a cél. De
már alig várom, hogy leléphessek innen.
– Pace? – A kísérőm megrángatja szmokingba bújtatott karomat.
– Mit mondtál, melyik a bátyád?
Az, aki kurvára pont úgy néz ki, mint én, vágnám rá
legszívesebben. Ehelyett csak egyenesen arrafelé bökök, ahol Colton
beszélget az adományozók egy csoportjával. – Ott középen. Ő
Colton. És mellette a menyasszonya, Sophie.
Állandóan ikreknek néznek bennünket. Colton ugyan három évvel
idősebb nálam, de külsőleg sokban hasonlítunk egymáshoz –
328
mindketten magasak vagyunk, sötét a hajunk, és mélykék a
szemünk. A legfőbb különbség köztünk a viselkedésünk; míg
Colton szigorú és komoly, addig én barátságos, nyílt és laza fickó
vagyok. Az élet túl rövid ahhoz, hogy komolyan vegyük. De a jelek
szerint nehéz észrevenni a hasonlóságokat egy olyan valaki számára,
aki csupán három darab agysejttel rendelkezik.
– Bemutatsz neki?
Meg akar ismerkedni a családommal? Azt már nem. De ahelyett,
hogy azt válaszolnám, amit nem akar hallani, belekortyolok a
bourbonömbe, és úgy teszek, mintha nem hallottam volna a kérdést.
Sheenával a fitneszklubban ismerkedtem meg, és elhívtam
magammal. Nem akartam egyedül részt venni ezen a Colton és
Sophie számára olyan fontos eseményen, és arra gondoltam, hogy
kellemes lesz valakivel beszélgetni a vacsora alatt. Sajnos azonban
Sheena semmi másról nem akart beszélgetni, csak a legújabb
tökéletesítő szépészeti beavatkozásáról, és arról, hogyan győzte meg
a plasztikai sebész, hogy egy számmal nagyobb implantátumot
válasszon, de nyilvánvalóan nem akart tőle mást, mint lefektetni.
Nem mondod, szivi, hogy meg akart kefélni. A bal oldalon
álljanak sorba, uraim.
Két órája hallgatom a süketelését, és már nem akarok mást, csak
megkefélni az autóm hátsó ülésén, aztán hazavinni. Ízléses, tudom.
De képzeljétek el, milyen érzés tízezer dollárt költeni a világ
legidegesítőbb randijára. Egy jó szopás a legkevesebb, amit
megérdemlek.
Valami azt súgja, hogy hétfőn új finteszklub után nézhetek…

329
 Idén már hatszor váltottam edzőtermet. Egy vagyont fizetek a
tagságok lemondására. Talán ideje lenne stratégiát váltani. Á, minek.
Rengeteg hely van a városban futógépekkel és súlyzókkal, és nem
izgat, hogy edzőtermet kell váltanom, ha nem akarok összefutni az
egyéjszakás kalandjaimmal.
– Szerezzünk neked még egy pohár pezsgőt! – A bár felé terelem
Sheenát.
Elhúzom a csíkot, mihelyt elhelyezkedik a bárszéken, azt
hazudom, hogy a mosdóba kell mennem. De egyenesen átvágok a
helyiségen Sophie-hoz és Kylie-hoz.
Sophie Evans, a bátyám menyasszonya csodásan néz ki ma este.
Hosszú selyemruhát visel drága nyaklánccal, a haját valamiféle
kontyba fogta össze. Boldognak tűnik.
– Szia, hugi – köszöntöm egy kézcsókkal.
Nem bánok vele másképpen a testvére halála óta, mert tudom,
hogy nem is akarná, de igyekszem nagyon kedvesnek lenni vele.
Nem tört meg annak ellenére, amin keresztülment, és ezért nagyon
hálás vagyok. Coltonnak egy erős asszonyra van szüksége, és
Sophie tökéletesen kiegészíti őt. A magam részéről nem tervezek a
közeljövőben megállapodni, de remélem, hogy egy szép nap találok
majd egy olyan klassz csajt, mint Sophie. Még mindig úgy
gondolom, hogy Colton kamuzott, amikor elmesélte, hogyan
ismerkedtek meg, de ez nem is igazán számít. Colt szerencsés fickó,
és ezzel ő maga is tisztában van.
– Szia, Pace – vigyorog fel rám Sophie.
Kylie-hoz fordulok, akit próbáltam megfejteni az elmúlt pár
hónapban. A bátyámnak dolgozik, ő intézi a jótékonysági szervezet
330
napi ügyeit, és biztos vagyok benne, hogy ő szervezte meg a mai
gálát is. Csodálatosan fest – a mélybíbor színű ruha gyönyörűen
kiemeli a vonalait, gesztenyebarna haja laza hullámokban omlik a
vállára, ragyogóan zöld szeme csak úgy csillog. A tekintetétől
borzongás fut végig a gerincemen, le egészen az ölemig.
Keményedni kezd a farkam. Mi a fasz? Kylie tökéletes és
összeszedett. Pontosan az ellenkezője a kísérőmnek.
– Nagyszerűen sikerült az este. Gratulálok. – A számhoz emelem
a kezét, és a bőrébe suttogok, miközben figyelem a szemét.
Megrándul az arca az érintésemre, és elhúzza a kezét, de
kedvesen rám mosolyog. – Köszönöm, Pace.
Melegség önt el, ahogy kimondja a nevemet. Hallani akarom,
ahogyan nyögi, miközben elélvez, látni akarom, ahogy a zöld szeme
elsötétedik a vágytól, figyelni, ahogy darabokra hullik alattam.
Tudom, hogy egyedülálló anya, és távol kellene tartanom magam
tőle. Semmiben sem hasonlít azokhoz a nőkhöz, akikkel általában
randizom, de van benne valami hipnotikus.
– Hol a kísérőd? – kérdezi Sophie.
– Nem is tudom – füllentem.
Látom Sheenát a szemem sarkából, még mindig a bárnál van, és a
mixerrel beszélget. Remek. Talán meg tudok tőle szabadulni. Nem
bánnám, ha inkább az előttem álló elegáns, intelligens szépséggel
mehetnék haza.
– Reméltem, hogy megismerkedhetek vele – jegyezi meg Sophie.
Sophie nem érti, hogy miért nem mutattam még be egyetlen
nőnek sem, akivel jártam. Mindannyian csak egy rövid időre
fordulnak meg az életemben. Ráadásul nem is hiszem, hogy jól
331
kijönnének egymással. Sophie kissé mélyebb dolgok iránt
érdeklődik, mint a körömlakk és a márkás retikül. A bátyám jól
választott.
– Nem azzal a nővel jöttél? – kérdezi Kylie, és a terem túlsó
végébe mutat.
Követem a tekintetét, ami Sheenán állapodik meg.
Bassza meg!
Sheena éppen háttal a bárpulton fekszik. A csöcsei gyakorlatilag
kibuggyannak a ruhájából, és a mixer egymás után önti le a torkán a
tequilákat.
Krisztusom! Ez nem egy egyetemista buli, hanem egy formális
estély, ahol milliomosok, politikusok és az ország leghíresebb
művészei vesznek részt. Fontos cél miatt gyűltünk össze, nem pedig
azért, hogy seggrészegre igyuk magunkat, és egy átkozott bárpult
tetején táncoljunk. De valami azt súgja, hogy a kísérőm ezzel nincs
tisztában.
Nem jövök gyakran zavarba, és a francba, legalább annyira
imádom elereszteni és jól érezni magam, mint bárki más, de ez nem
a megfelelő idő és hely az ilyesmire. Kissé elpirulok, és
összeszorítom a fogaimat.
Az olyan nőket szeretem, akik tudnak viselkedni – akiknek van
tartásuk, és összeszedettek, ha szükséges, de elengedik magukat az
ágyban. A tekintetem találkozik Kylie-éval, és valami azt súgja,
hogy ő pontosan ilyenfajta nő.
– Ja, Sheena vicces – jegyzem meg, és ökölbe szorítom a
kezemet, hogy próbáljam eltitkolni a valódi érzéseimet.

332
 Kylie összeráncolja a homlokát. – Bemutatkoztam neki korábban,
és azt mondta, hogy Trinának hívják.
– A francba. Tényleg? – Beletúrok a hajamba. Kylie tekintete
arról árulkodik, hogy tudnom kellett volna erről.
Sophie egy pillanattal később kimenti magát, és hálás vagyok,
amiért magamra hagy Kylie-val.
– Hozhatok neked valamit inni? – ajánlom fel, és flörtölve
rámosolygok.
Félénk, zárkózott mosollyal válaszol. – Nem kellene
visszamenned a kísérődhöz?
Hátrapillantok a vállam felett Sheenára vagy Trinára, vagy hogy
is hívják valójában, és tudom, hogy egy csöpp kedvem sincs több
időt tölteni vele. Az előttem álló gyönyörű nővel ellentétben a
kísérőmről már el is felejtkeztem. Lehet, hogy korábban szexinek
gondoltam őt, de most már világosabban látok. Sheena ruhája túl
rövid, a melle túl nagy még az én egyébként méretes kezem számára
is, miközben Kylie tökéletesen arányos, lágy és kerekded,
amilyennek egy nőnek lennie kell. Képes lennék órákat eltölteni
azzal, hogy felfedezzem a testét. A nyelvemmel. És a farkammal. A
gazember lüktetni kezd már a puszta gondolatra is.
– Úgy tűnik, hogy gondoskodnak róla – jegyzem meg.
A mixer ügyet sem vet a többi vendégre, annyira lefoglalja, hogy
befűzze Sheenát. Az övé lehet, nem érdekel. Sok szerencsét, haver!
Kylie leteszi az üres borospoharát az egyik elhaladó pincér
tálcájára. – Nem igazán szoktam inni. Általában egy-két pohár bor a
maximum.

333
 Jó tudni. Elraktározom az információt. Eszembe jut a fia. – Hol
van Max?
Elmosolyodik, mintha a kisfia említése önmagában jobb kedvre
derítené. Ez tetszik, de fogalmam sincs, hogy miért. – A
bébiszitterével. Már biztos ágyban van.
Még mindig emlékszem arra a nyári napra a medencénél, amikor
elvettem tőle a síró babát, és egész délután játszottam vele. Nem is
tudom, hogy miért tettem. Így utólag visszatekintve talán azért, mert
Kylie-n látszott, hogy segítségre van szüksége. Soha nem szerettem
szenvedő nőket látni. Bár Kylie nem tehetetlen. Az az érzésem, hogy
soha nem hátrál meg a kihívások elől, és elég erős és határozott
ahhoz, hogy bármiben sikert érjen el. Szexi tulajdonság, az már
egyszer biztos.
Szopogatom a bourbonömet, Kylie pedig udvariasan mosolyog a
vendégekre, és egyre súlyosbodik a ránk telepedő csend. Úgy érzem,
hogy nincs bennünk semmi közös, és nem jut eszembe semmi, amit
mondhatnék, semmi, ami itt tartaná velem ezt a szépséget. Olyan
sok mindent szeretnék megtudni róla, de egyikhez sincsen semmi
közöm. Például, hogy milyen az íze, milyen hangokat ad ki
magából, amikor elélvez. Azt is tudni szeretném, hogyan lett
egyedülálló anya, és Max apja vajon képben van-e még. Egyszer
próbáltam kifaggatni Coltont, de csak nagyon nagy vonalakban
válaszolt. A seggfej. Ha díjaznák a legrosszabb kerítőket, akkor
biztosan a bátyám nyerne.
– Vacsorázz velem valamikor a héten! – szakad ki belőlem. Nem
is ezt akartam mondani, de mihelyt elhagyják a szavak a számat,
azonnal érzem, hogy így helyes.
334
 – Ez kedves tőled, Pace, de… – Elhallgat, mintha még folytatni
akarná, de nem teszi. A testbeszéde is elutasító. A nők ilyenkor
általában közelebb hajolnak, a karomra teszik a kezüket, vagy
nekem nyomják a mellüket, Kylie viszont egyenesen áll, mintha
mindenáron el akarná kerülni a fizikai kontaktust.
– Egyedül jöttél? – Abszolút semmi közöm nincs hozzá, de
megérte leperkálni tíz rongyot csak azért, hogy kiderítsem, jár-e
valakivel.
– Igen.
– Nincs fiúd? – erősködöm. Tudnom kell, hogy mivel állok
szemben.
– Nem volt senkim Max apja óta – feleli csöndesen.
A bennem lakozó alfahím diadalittasan veri a mellét. – Az elég
hosszú idő.
– Valóban – mormogja.
– Csak egy vacsoráról van szó, Kylie. Nem azt ajánlottam, hogy
belépek az életedbe, és a fiad apja leszek. – Felvillantom a híres,
játékos, féloldalas mosolyomat a gödröcskékkel együtt. Azt
hallottam, hogy eléggé ellenállhatatlan, és most is erre számítok.
– Pontosan ezért nem tehetem. Sajnálom.
Bassza meg! Miért vagyok ilyen kibaszott idióta?
– Ó. – Életemben először nem találom a szavakat. Krisztusom.
Szedd össze magad, Pace!
– Ráadásul valami azt súgja, hogy ha ilyen nők érdekelnek – a bár
felé int, ahol Sheena vagy Trina éppen az előadását tartja –, akkor
aligha érdekelhetnek az olyan nők, mint én.

335
 Várjunk csak egy percet. Ebben téved. – Miért gondolod ezt? –
Belenézek a szemébe. Ha lekicsinylően akar beszélni magáról,
akkor nem fogom vissza magam, bebizonyítom neki, hogy nincs
igaza.
– Pace. Nézz már rá! Olyan… mint egy felfújható szexbaba.
Kis híján felnevetek, amikor rádöbbenek, hogy nem önmagával
van baja, csak az ízlésemet kifogásolja. – Egy ilyenfajta nő csak egy
dologra jó, és ezt mindketten tudjuk.
Felvonja a szemöldökét, várja, hogy megmagyarázzam, mit értek
ez alatt.
– Hogy jól megbasszák – felelem.
– Faragatlan vagy. – Felcsillan a szeme, megrándul a szája széle,
ahogy próbálja elfojtani a mosolyt.
– Egyenes vagyok, és ez tetszik neked.
Vállat von. – Legalább őszinte vagy. Már ez is több, mint ami a
legtöbb férfiról elmondható.
– Gyere el velem vacsorázni! Csak egyetlen egyszer, Kylie. Mi
veszítenivalód van?
Szinte látom, ahogy forognak a fogaskerekek a fejében, és
egyetlen rövid, csodálatos pillanatig azt hiszem, hogy van nála
esélyem.
– Viszlát, Pace. – Sarkon fordul, és elsétál, hosszú lába átviszi a
termen, és hevesen ver a szívem.
Bassza meg!
– Kylie, várj!
Megfordul, szexin rám kacsint. – Érezd jól magad Malibu Barbie-
val!
336
Ennek még nincs vége.
Mindent megteszek, hogy végül én nyerjek.

337
 MÁSODIK FEJEZET

Kylie

Ez nem az igazi életem.

Az igazi életem nem estélyi ruhákból, selyembugyikból és puccos
vacsorákból áll, hanem éjjel kétórai etetésekből, büfifoltos
jóganadrágokból és Cheerios-darabkák kihalászásából a kanapé
párnái közül. De csodálatos érzés tettetni, még ha csak egy rövid
időre is.
Colton ragaszkodott hozzá, hogy vegyem igénybe a limuzint, és
most itt ülök a hátsó ülésen, egyesével kiveszem a fülbevalóimat, és
beleejtem őket a táskámba. A város csillogó fényei elrobognak
mellettünk, ahogy végighajtunk az autópályán, a gondolataim pedig
visszatérnek az estélyre. Az esemény jól sikerült, még annál is
jobban, mint vártam. De természetesen nem az adománygyűjtés
részletei foglalkoztatnak. Hanem egy bizonyos 188 centi magas,
izmos férfi, akit Pace Drake-nek hívnak. A főnököm öccse. És
kizárt, hogy a valódi énem felkeltse a figyelmét.

338
 Kuncogok magamban, amikor eszembe jut, hogy nem is tudta a
kísérője valódi nevét. Fel kellett volna háborodnom azon, hogy
tudomást sem vett róla, ehelyett nekem bókolt, és randira hívott. De
fura módon inkább hízeleg a hiúságomnak. Csodálatos érzés, amikor
az ember felkelti egy olyan jóképű pasas érdeklődését, mint Pace.
Különösen, ha egy hozzám hasonló nőről van szó. Pace megkaphat
bárkit, akit csak akar. És valami érthetetlen okból rám vetett szemet
– a terhesség utáni testemmel együtt, amelyik még mindig
kerekdedebb, mint szeretném.
De elutasítottam, mert tudom, hogy így volt a legjobb. Személyes
tapasztalataim vannak a hozzá hasonló férfiakkal. És egy icipicit
szkeptikus vagyok velük, tekintve, hogy az utolsó pasas, akivel
együtt voltam, lelépett, mihelyt megtudta, hogy terhes vagyok, és itt
hagyott egyedül egy gyerekkel.
Max az egyetlen férfi, akire jelenleg időm van. És az egyetlen
férfi, akinek odaadom a szívemet.
Nem tudom megállni, hogy elővegyem az iPhone-omat, és
végignézzem Max fényképeit. Ahogyan nem fogok tudni ellenállni
annak sem, hogy bemenjek a szobájába, és hallgassam a lélegzését,
behajoljak a kiságyába, hogy érezzem a finom illatát, bár tudom,
hogy esetleg felébresztem vele. De egy anya képtelen ellenállni a
babája pufi kis combjainak és nagy, kerek pocakjának.
Kedves volt Pace-től, hogy érdeklődött Max után. Nyáron, amikor
először találkoztam vele Colton medencepartiján, Pace kikapta a
kezemből a visító, fogzó Maxet, és egész délután úszkált vele,
dajkálta őt. Colton sem értette, mi volt ez a hirtelen érdeklődés a
részéről a baba iránt. Meggyőződésem volt, hogy egyszerűen csak
339
megsajnálta a bátyja alkalmazottját. Teljesen ki voltam borulva,
amikor kibújt Max első két foga. És ez látszott is rajtam.
Bármennyire hízeleg is Pace érdeklődése, nincs bajom a
cölibátussal és azzal, hogy a karrieremre és az anyaságra
összpontosítsak. Hm, ez nem teljesen igaz. Tényleg hiányzik egy
férfi az életemből. Hiányzik az erős karok ölelése, egy borostás áll
dörzsölése, az abszolút biztonság érzése. Amikor majd újra készen
állok egy kapcsolatra, az csak olyan férfival lesz, aki mellett
biztonságban érzem magam. Pace Drake-ben pedig nincsen semmi
biztonságos.
Sőt, kimondottan veszélyes alak. Fiatal. Szexi. Gazdag.
Gondtalan. Sötét, mohó tekintete forró, vad szexet ígért. Borzongás
fut végig rajtam, ahogy eszembe jut, hogyan reagált a testem a
figyelő tekintetére. Igen, biztos vagyok benne, hogy egy vadállat az
ágyban, valószínűleg az állóképességéhez méltó gigantikus fasszal,
nem mintha valaha is megbizonyosodnék róla.
A limuzin sofőrje behajt a ház elé, és elhessegetem az őrült
gondolatokat. A fantáziálás csodálatos, de ideje visszatérni a valódi
életemhez.

340
 HARMADIK FEJEZET

Pace

Egyfolytában rá gondolok szombat este óta. Nem, nem Malibu

Barbie-ra. Elfogadtam tőle a felajánlott szopást a hazafelé vezető
úton – közepes volt –, aztán kitettem a háza előtt. Azóta sem
hallottam felőle. Ami rendben is van, mivel valamiért képtelen
vagyok kiverni Kylie-t a fejemből.
Kétségem sincs felőle, hogy azonnal átlátott rajtam, mert
pimaszul szememre vetette az egyéjszakás kalandomat. Tudom,
hogy nincs helyünk a másik világában, de muszáj tennem egy
próbát.
Amikor ebédidőben megérkezem Colton irodájához, az
asszisztensének az asztala mellett találom, éppen átlapoz egy
csomag aktát.
– Szia, bátyó. – Üdvözlésképpen rácsapok a hátára. – Van egy
perced a kedvenc fivéred számára?
Kihúzza magát, és összehúzott szemöldökkel rám mered. – Van
más választásom?
341
 A szememet forgatom. Tudom, hogy nem szereti, ha munka
közben zavarják. Szar ügy. Én is kisegítettem párszor Sophie
ügyében. – Nem. Na, gyere!
Belépek az irodájába, hallom magam mögött a lépteit. Napközben
általában nem szoktam inni, de ahelyett, hogy helyet foglalnék az
egyik plüss karosszékben, amelyből tökéletes kilátás nyílik Los
Angelesre, inkább az italos szekrényhez lépek. A pokolba is, muszáj
ellazulnom! Olyan merev voltam, mint egy átkozott szűzlány, mióta
csak Kylie elutasította a meghívásomat szombat este. A nők nem
mondanak nekem nemet, így enyhe kifejezés, hogy értetlenül állok a
helyzet előtt.
– Kérsz egyet? – kérdezem, miközben kiveszek egy poharat és
egy palack drága bourbont a szekrényből.
Colton megrázza a fejét. – Mi van veled, ember? Minden
rendben?
Iszom egy kortyot, és azonnal rájövök, hogy az alkohol rossz ötlet
volt. Már így is ideges és frusztrált vagyok. A szesztől csak még
zaklatottabb leszek. Leteszem a poharat, leülök Coltonnal szemben a
bőrfotelbe, és nagyot sóhajtok. – Mesélj nekem Kylie-ról!
Colton összehúzza a szemét. – Azt már nem! Te és Kylie? –
Megrázza a fejét, felpattan. – Nem! Kurvára nem! Ha azért jöttél,
hogy erről beszéljünk, akkor már mehetsz is. – Az ajtó felé mutat,
rendíthetetlen az arca.
A francba! – Nem vagy vicces. – Meggondolom magam, a
szekrényhez masírozok, felkapom a poharamat, és lehajtom a
maradék italomat. Kurvára égeti a torkomat, feloldja a
mellkasomban kavargó furcsa érzéseket.
342
 – Komolyan beszélek, Pace, Kylie rendes lány. Nincs rá szüksége,
hogy belegabalyodjon a te… dolgaidba…
– Dolgaimba? – Most már dühös vagyok. Colton szerint nem
vagyok elég jó Kylie-nak.
– Megdugod és eldobod. Megkeféled és kirúgod. Hívd, ahogy
akarod, nem fog megtörténni. Kylie-val nem.
– Tudom, seggfej. El akartam hívni randevúra, hogy elvigyem
vacsorázni, élvezzem a társaságát.
Ismét összeráncolja a homlokát, elmélyednek az arcán a ráncok. –
Azt állítod, hogy nem akarod megdugni?
– Ne legyél már ilyen idióta! Persze hogy meg akarom dugni.
Csak azt mondom, hogy nem tűnnék el utána szó nélkül.
– Hanem mit csinálnál? Hozzá költöznél? Feleségül vennéd?
Felnevelnéd a fiát? – kérdezi kihívóan.
– Ennyire nem gondoltam előre. Krisztusom! – Fel-alá mászkálok
az irodájában, és fogalmam sincs, hogy miért. Ez az egész
beszélgetés stresszel. Azért jöttem ide, mert azt reméltem, hogy
megszerzem Kylie telefonszámát, ehelyett vizsgáztatnak. Colton
megint előadja az idősebb testvért, ahogy olyan gyakran szokta. A
faszfej.
– És pontosan ez az, amiért nem akarom, hogy kikezdj vele.
Nincs terved. Kylie-nak olyan férfira van szüksége, akinek van
terve. Nem olyan valakire, akinek csak az a célja, hogy szórakozzon.
Belezuhanok a fotelba, utálom az aggódó testvér szerepét,
amelyet olyan tökéletesen alakít.

343
 – Kylie-nak olyan valakire van szüksége, aki készen áll egy
komoly kapcsolatra. Ez pedig nem te vagy, és ez nem jó ötlet,
mindketten tudjuk.
– Ahogyan nem volt jó ötlet feleségül venni azt a kibaszott ribanc
Stellát sem. De nem hallgattál rám. Kénytelen voltál magadtól
rájönni. – Ökölbe szorítja a kezét. Utálja, amikor szóba hozom az
exét. Szar ügy.
– Nem felejtkeztél el a szombati eljegyzési partiról, ugye?
– Persze hogy nem – felelem. Totál elfelejtettem, hogy ezen a
hétvégén lesz. Még szerencse, hogy Collinsszal már megvettük az
ajándékot. – Hol is lesz? A Beverly Hills Country Clubban? –
Szemtelenül rávigyorgok. Az utolsó eljegyzései partiját ott tartották.
Colton káromkodni kezd, nyilvánvalóan nem értékeli a
szarkasztikus humoromat. – Nem, seggfej. Semmi puccos buli.
Sophie-ról beszélünk, vagy elfelejtetted?
Sophie. Természetesen nem felejtettem el. Egyáltalán nem
hasonlít Colton első feleségére, hála az istennek. Az a sátáni ribanc
képes lett volna megenni reggelire a tökeidet, ha nem figyeltél oda.
Megmarkolom a golyóimat, ahogy eszembe jut, és végigfut a
hátamon a hideg.
– Otthon tartjuk. Hatkor. Grillezni fogunk és játszani – fejezi be
Colton.
– Kylie is ott lesz? – kérdezem vigyorogva.
– Takarodj innen! – sziszegi, és hozzám vágja a tűzőgépet, ami a
falnak csapódik. Visszatértem a pályára, kezdődjön a játék.

344
Szombat délután az ugródeszkán ülök, meztelen lábamat a
medencébe lógatom, miközben várom, hogy elkezdődjön a parti.
Sophie és Colton a hátsó kertben van, az érkező vendégeket és az
ajándékokat fogadják, mutogatják az eljegyzési gyűrűt. Kylie-nak
még mindig semmi jele. Ahogy teltek a napok, egyre kevésbé értem,
hogy miért vagyok oda ennyire ezért a nőért. Aztán meglátom őt, és
minden érzés azonnal visszatér.
Fehér, áttetsző nyári ruhát és szandált visel. A haját egyszerű
lófarokba fogta. Klasszul néz ki. Van valami természetes és
egyszerű benne. Képtelen vagyok levenni róla a szememet. A
tekintetem lesiklik a pucér lábszárán. Formás és szépen le van sülve.
Eltűnődöm, vajon rendszeresen fut-e. A karja kinyújtva, és egy
pufók baba totyog mellette, az egyik ujját markolja.
Eltelt már némi idő azóta, hogy utoljára láttam a kis fickót – nem
is tudtam, hogy azóta megtanult járni. Figyelem őket az
ugródeszkáról.
Kylie a jövendőbeli menyasszonyhoz és vőlegényhez vezeti a fiát,
aztán felveszi őt a karjába, megöleli Sophie-t és Coltont, minden jót
kíván nekik, bár nem vagyok elég közel ahhoz, hogy halljam, mit
beszélnek.
Aztán meglátom, hogy Collins megérkezik az apánkkal, így
lehuppanok az ugródeszkáról. A nadrágom szára vizes lett.
Átsétálok a teraszon.

345
 – Helló, öreg. – Köszönésképpen hátba veregetem az apámat.
– Pace Alexander – vigyorog, és megölel.
Túl régen nem találkoztunk. Tavalyelőtt karácsonykor, azt
hiszem. Biztos vagyok benne, hogy van egy új, fiatal barátnője, aki
lefoglalja minden idejét. Apu még mindig dolgozik, mindannyian
próbáljuk rávenni, hogy vonuljon végre vissza. Így több időt
tölthetne velünk Los Angelesben. Fogadni mernék, hogy Colton és
Sophie hamarosan elkezdi a gyerekgyártást.
– Hogy hívják? – faggatom.
– Kit?
– Túl fittnek és boldognak látszol. Csak egy nő lehet az oka.
Szemérmesen elmosolyodik, Coltonra fordítja a tekintetét, aztán
visszanéz rám. – Nem mondok semmit.
– Legalább annyit árulj el, hogy idősebb-e nálam.
– Hány éves is vagy?
– Huszonöt.
– Ne aggódj emiatt, fiam. Most pedig mutasd meg, hol van az a
kedves Sophie, akiről már olyan sokat hallottam.
Collinsszal átkísérjük a kerten, hogy bemutassuk a jövendőbeli
menyének. Sophie azonnal megkedvelteti magát az apámmal, ami
nem igazán meglepő. Édes, kedves, talpraesett lány, akivel könnyű
kijönni. Mindenféléről beszélgetünk, de a szememet Kylie-n tartom.
A mellére szorítja Maxet, miközben forognak a füvön, idáig
hallatszanak a kisfiú boldog sikolyai. Colton furcsán néz rám,
amikor észreveszi, hogy őket bámulom. Úgy döntök, hogy
odamegyek hozzájuk, míg Colton apuval van elfoglalva, így nem
tud közbeavatkozni.
346
 Mivel Max itt az egyetlen apróság, és Colton otthona nem igazán
gyerekbarát, így Kylie elhozta a baba játékait, hogy legyen mivel
lefoglalni őt. Okos húzás. A kert máris autókkal és különböző színű
és méretű labdákkal van teleszórva.
Max éppen egy zöld traktort taszigál az anyja felé pufók kis
karjával, amikor a közelükbe érek.
– Helyesen neveled, úgy látom. – A John Deere traktor felé
biccentek.
Kylie felnéz, és elvigyorodik. – Nem is tudtam, hogy más
autómárkát is ismersz a BMW-n és a Mercedesen kívül.
Rajtakapott, és nem is tudja. Valóban egy BMW M3-at vezetek. –
Egy férfi azért mindig tudja értékelni a jó gépeket. – Lekuporodom a
földre. – A lényeg a részletekben van. Látod? – Felnyitom az ülés
alatti titkos rekeszt.
Max tapsikolni kezd, amikor beledobálok pár fűszálat a tartályba,
aztán visszacsukom a fedelét. Élvezettel ücsörög a füvön, nyitogatja
és csukogatja a tartály fedelét, míg beszélgetek az előttem álló
gyönyörű anyukájával.
Kylie lehuppan a földre, és illedelmesen keresztbe rakja a lábát,
mivel ruha van rajta. Pár percig csöndben ücsörgünk, figyeljük,
ahogyan Max játszik.
A fia nem hasonlít Kylie-ra. Valószínűleg az apja olajbarna bőrét
és sötét haját örökölte. De a viselkedése az anyjáé. Széles mosolya
és boldog sikolyai Kylie ragyogó mosolyára és szívből jövő
nevetésére emlékeztetnek. Ugyanolyan kíváncsi tekintettel figyeli a
környezetét is, mint az anyja. Mindketten nyugodtak és
megfontoltak, és van ebben valami, ami tetszik nekem.
347
 – Nem akarsz inni valamit? – Kylie valamiféle jelbeszédet
használ, miközben kommunikál vele, és egy pillanattal később Max
megismétli a mozdulatokat. Kylie erre kivesz a táskájából egy kék
műanyag csőrös poharat, és odanyújtja Maxnek. A gyerek a
szájához emeli, és olyan mélyen hátrahajtja a fejét, hogy a
lendülettől a hátára dől, és ott is marad a földön. Olyan mohón iszik,
mint egy sivatagi vándor. Csöndben heverészik, és közben van
időm, hogy Kylie-t nézzem. Valóban megnézzem.
A napfény kiemeli a haja vörös árnyalatát. A bőre hihetetlenül
puhának látszik, és olyan telt az ajka, amilyenért más nők tízezreket
fizetnek egy plasztikai sebésznek.
Meztelen válla keskeny és napbarnított. Ragacsos ujjacskák
nyúlnak utána, és Kylie egy pillanatig sem habozik, felkapja Maxet
a karjába, hagyja, hogy a kisfiú nedves puszikkal borítsa be az arcát.
Fogalmam sincs, milyen érzés lehet, amikor egy apró test
csimpaszkodik az emberbe, és ennyire boldog pusztán attól, hogy a
közelében lehet. Nehéz elfordítani a tekintetemet.
Max lehajítja a poharat, felkel az anyja öléből, és odatotyog
hozzám. – Szia, kis haver – köszöntöm, és figyelmes szemébe
nézek. Némán néz, de látom, hogy forognak a kerekek az agyában.
Próbálja kitalálni, hogy ki vagyok, és mit csinálok. Kedvelem az
anyukádat, kis haver, legyél jó fiú! Kinyújtom a kezemet,
megkérdezem, tud-e pacsit adni, és megteszi, boldog rikoltással
belecsapja a ragacsos tenyerét az enyémbe. Aztán nekem ront, és
mászni kezd rajtam, mint egy fán.
– Max, ezt ne csináld… – Kylie utána nyúl, de elhessegetem a
kezét.
348
 – Semmi gond. Feltéve, hogy megengeded.
Kylie kinyitja, aztán becsukja a száját, végiggondolja a dolgot. –
Nem, részemről oké. Nem gyakran játszik férfiakkal, szóval, azt
hiszem, még a hasznára is válhat. Csak annak örülök, hogy nem
szégyellős. Már várom, hogy mikor kezdődik az a korszak az
életében.
Lenézek Max hatalmas, ragyogó kék szemébe. – Nem félsz tőlem,
ugye, haver?
Max felsikkant, és az arcomra csap. Oké, akkor ez el is döntötte a
kérdést.
A következő tizenöt percet azzal töltöm, hogy repülőgépeset
játszom vele a kertben, békákra vadászunk, és hagyom, hogy
beledugja az ujjait a medence vízébe, miközben fogom, hogy bele
ne essen.
Kylie szenvtelen arccal figyel bennünket, és azt kívánom, bárcsak
tudnám, hogy mi jár a fejében. És bár beszélget a többi vendéggel, a
szemét szinte egy pillanatra sem veszi le rólunk.
Max belefárad a játékba, és az anyja után nyúl. – Mami – szólal
meg kissé reszelős hangon.
Odaadom Kylie-nak, a kezem finoman végigsiklik közben a
meztelen vállán. Meleg és virágszirompuha a bőre, rám kapja a
tekintetét. – Köszönöm.
– Bármikor. – Zsebre dugom a kezemet. A tekergő kis test nélkül
kissé haszontalannak érzem a karjaimat.
A Colton és Sophie által felfogadott fényképész odaér hozzánk. –
Akarnak egy közös képet?

349
 Kylie megmerevedik, és látom, hogy már nyitja a száját, hogy
nemet mondjon.
– Ez csak egy fénykép – emlékeztetem. Kétségbeesetten elhárít
mindent, ami közelebb hozna bennünket egymáshoz. – Kérlek...
Kylie a csípőjére teszi Maxet, így mindketten szemben vagyunk a
kamerával, én pedig átkarolom a vállát, mindkettőjüket magamhoz
ölelem, és ragyogó mosolyt villantok a fotósra.
Készít pár felvételt, aztán leereszti a gépet. – Milyen cuki a
babájuk.
– Ó, Max nem… – Elharapom a mondat végét, és gondolatban
seggbe rúgom magam. Majdnem azt mondtam, hogy Max az enyém
– nem is az –, de hirtelen rádöbbenek, hogy nem bánnám, ha az
emberek az ellenkezőjét gondolnák. Nem bánnám, ha azt hinnék,
hogy ez a gyönyörű nő és a kisfia hozzám tartozik.
Kylie rám néz, azon tűnődik, hogy miért nem javítottam ki a
fotóst.
Vállat vonok, felvonom a szemöldökömet, hogy nem bánja-e.
Összeráncolja a homlokát, rágcsálni kezdi az alsó ajkát, de nem szól
egy szót sem, visszafordítja a figyelmét Maxre.
Észreveszem, hogy a partiszerviz alkalmazottjai elkezdik
kihordani az ételt a teraszon álló hosszú asztalra. – Együnk valamit?
– Igen – vágja rá Kylie, aztán elmutogatja az „evés” szót
Maxnak, aki lelkesen megismétli a jeleket.

350