A fordítás az alábbi mű alapján készült: Kendall Ryan: The House

Mate (Roommates #3), 2017

Fordította

MEDGYESI CSILLA

Copyright © 2017. The House Mate by Kendall Ryan.

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency.

The moral rights of the author have been asserted.

Hungarian translation © Medgyesi Csilla

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó

Minden jog fenntartva!

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent: Szeress

és hazudj, 2018
Szeress és akarj, 2019

Szerelem első érintésre, 2019

Szeretni mindenáron, 2019

Az éjszaka ura, 2019

Fagyos szenvedély, 2020

Tüzes szenvedély, 2020

Szexi szelfi, 2020

A szobatárs (Társas játék 1.), 2020

A játszótárs (Társas játék 2.), 2021

Fordította: Medgyesi Csilla

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta

Szerkesztette: Komor Kata

Korrektúra: Drabon Zoltánné

Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2021

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:

+36 30 487 3552

admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu

www.facebook.com/alomgyar

instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-6145-01-7

ELSŐ FEJEZET

Max

Életem harmincnégy éve alatt nem találtam még olyan nőt, aki képes
lett volna lekötni. A haverjaim azzal ugrattak, hogy a
koncentrálóképességem

időtartama

nem

haladja

meg

egy

szúnyogét, és hagytam, hogy ezt higgyék, bár nem volt igaz – egy
évtizedes sikeres karrier állt mögöttem a hadseregben, ahol egy elit
rohamcsapatban szolgáltam, az elmúlt években pedig felépítettem a
saját vállalkozásomat, és büszke voltam rá. Nem, az égegyadta
világon semmi baj nem volt a figyelmemmel vagy az
elköteleződésemmel. Ha egyszer eldöntöttem valamit, akkor teljes
erőből bele is vetettem magam.
De a gondolat, hogy nap nap után ugyanahhoz a nőhöz menjek
haza – nos, legyen elég annyi, hogy ezért szerintem nem érte meg
lemondani a szabadságomról. Úgy szerettem a dolgokat, ahogy
voltak. Akkor jöttem és mentem, amikor nekem tetszett, egész
napokat végigdolgoztam, ha az üzlet megkövetelte, aztán leléptem a
hétvégére, ha ahhoz támadt kedvem. Úgy élveztem az életemet,
ahogy volt, és nem állt szándékomban változtatni rajta.

– Mikor fektettél le utoljára valakit? – kérdezte Matt, a jóbarátom és

alkalmazottam, és rám vigyorgott a söröskorsó pereme fölött.

Egyszerű volt az életem, és nagyra értékeltem az egyszerűséget.

Nem érdekeltek a bonyodalmak. Nem érdekeltek a zavaros

kapcsolatok vagy bonyolult érzelmek. Én voltam a világom

középpontja, és ez pontosan meg is felelt nekem. Tudtam, hogy

önző

vagyok, de elfogadtam.

Rájöttem, hogy Matt választ vár a kérdésére, ezért káromkodtam

egyet, és belekortyoltam a sörömbe.

– Morcos seggfejként viselkedsz az utóbbi időben az irodában –

tette hozzá nyomatékosan.

Krisztusom, olyan diszkrét, mint egy drogos, aki majd meghal a

következő adagért.

– Ugye tudod, hogy a főnököd vagyok? – meredtem rá, de csak

bemutatott. A pöcs.

Egy hosszú munkahét után a kedvenc éttermünk bárjában

iszogattunk. A Fireside Lodge kínálta a legjobb sajtburgert és a
leghidegebb sört a városban, így péntekenként általában itt találtuk
magunkat. Kicsit csodálkoztam is, hogy a tulaj még nem tette ki a
„foglalt” táblát a bárszékünk elé, olyan sok időt töltöttünk azon
ücsörögve.

– Még szerencse, hogy valaki elég tökös, hogy szóba hozza a dolgot
– mormogta Zach az orra alatt.

– Te húztad a rövidebbet? – kérdeztem Mattet. Nem volt rájuk

jellemző, hogy a magánéletemben vájkáljanak, de soha nem is
haboztak, hogy szóljanak, ha pocsék volt a kedvem.

A bosszantó akadékoskodásuk ellenére mindketten elég jó srácok

voltak. Velem dolgoztak, amióta három éve a semmiből létrehoztam
az építőipari vállalkozásomat. Mellettem álltak, hajlandóak voltak
fillérekért

dolgozni

nekem,

amíg

végre

megengedhettem

magamnak, hogy többet fizessek nekik. Most már elég jól ment az
üzlet, de kidolgoztuk érte a belünket, szóval minden relatív.

– Komolyan, haver! Rád férne, hogy legyen egy nő az életedben –

jegyezte meg Matt, és a félig üres söröspoharába bámult.

– Vagy legalább az ágyadban – tette hozzá Zach.

Az életemben? Kösz, azt már nem. De az ágyamban? Az nem is

olyan rossz ötlet. Próbáltam felidézni, mikor volt utoljára részem női
társaságban. Be kell vallanom, hogy elég régen, talán pár hónapja is
megvan már, de átkozott legyek, ha ezt elárulom nekik, ámbár
lehetséges, hogy igazuk van.
– Majd meggondolom – motyogtam, hogy ne tápláljam túlságosan az
egójukat.

– Jól van, mert az a cuki kiscsaj ott igencsak téged stíröl – mondta
Matt, és oldalba bökött.

A bár végében álló biliárdasztal felé tévedt a tekintete, az enyém

pedig követte. Vastagon ki volt húzva a szőke lány szeme, apró
sortot és olyan mélyen kivágott piros ujjatlan pólót viselt, hogy
kilátszott alóla a csipkés melltartója. Nem igazán volt az esetem, de
a farkamat ez nem érdekelte. Meghallotta az ötletet, hogy ma este
bebújhat egy meleg, nedves punciba, és máris benne volt a
játékban.

Mély lélegzetet vettem, elfordítottam a tekintetemet, még éppen

időben, hogy lássam, hogy a két haverom jelentőségteljesen
egymásra mosolyog. Seggfejek.

Harminc perccel később a szőke mellettem ült az autóban, és a

lakásom felé tartottunk. Amikor pár perccel később megérkeztünk,
összehúzott szemmel a felhajtómon parkoló ócska tragacsra
meredtem. Ez nem volt itt reggel, amikor elmentem itthonról.

Leparkoltam a behajtó másik oldalán, és kimásztam az autóból.

– Maradj itt egy percre! – mondtam a szőkének, aki bólintott,

mosolyra húzódtak fényes, vörös ajkai.

Megkerültem az ócska autót, aminek az üléséről egy nő mászott ki

éppen. A sötétszőke hajzuhatag félig eltakarta az arcát, de bárhol
felismertem volna azokat a fürtöket.

– Jenn?

Megtorpantam. Pár éve jártunk néhány hónapig, de azóta nem is

láttam őt.
Részben a kínos szakításunk miatt kerültem azóta is a
kapcsolatokat. Jenn készen állt valami többre: elköteleződésre,
stabilitásra… házasságra. Én viszont nem. Még mindig fájt az utolsó
beszélgetésünk emléke. A kellemes három hónapos kalandnak
néhány rövid szó vetett véget.

– Soha nem fogsz megállapodni? – kérdezte akkor.

– Valószínűleg nem.

Hűvösen válaszoltam. De legalább őszinte voltam.

– Szia, Max! – Most érzelemmentes és távolságtartó volt Jenn

hangja.

Magam sem tudom, hogy mire számítottam, de valószínűleg Jennek

megvolt az oka rá, ha hirtelen előkerült a semmiből.

– Mi a helyzet? Minden rendben?

Az aznap esti partneremre pillantottam a szélvédőn keresztül.

Lefagyott a mosoly az arcáról, és érdeklődve figyelt bennünket.

Jenn kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, és kiemelt belőle egy

gyerekülést – benne egy alvó babával.

Mi a fasz?

Hevesen zakatolni kezdett a szívem, és összerándult a gyomrom.

– Jenn? – Elakadt a hangom.

– A lányod.

Jenn letette a babaülést a lábam elé, és hátrált egy lépést.

Nem néztem le. Őszintén bevallom, nem bírtam rávenni magam,

hogy a babára nézzek, mert féltem attól, hogy mit fogok látni.
Tényleg az én lányom? Hasonlít vajon rám? Ez nem lehetséges –
vagy mégis?

Még mindig Jennt néztem, próbáltam rájönni, hogy mi a fasz

történik. Kínomban az autóm felé pillantottam, és láttam, hogy a

szőke a szeme előtt játszódó jelenetet figyeli, és a szája nyitva

maradt a döbbenettől.

– Végeztethetsz apasági tesztet, de a gyerek a tiéd. – Jenn letörölt

egy kósza könnycseppet az arcáról, benyúlt az autóba egy
sporttáskáért, és letette a babaülés mellé. – Sajnálom. De
egyszerűen képtelen vagyok tovább csinálni.

Hallottam a hangját, de nem bírtam felfogni a szavait.

– Mit akarsz ezzel mondani? Miről beszélsz?

– Nem bírom tovább, Max. Azt hittem, hogy képes leszek rá, de
kiderült, hogy nem. A te lányod is, szóval viseld gondját.

Jenn hangja remegett, ahogy lehajolt, és suttogott valamit a

kislánynak, aki még mindig mélyen aludt. Aztán beszállt a kocsiba,
és kifarolt a behajtómról.

– Jenn! – ordítottam és utánaintegettem, hogy álljon meg, de olyan

erővel lépett a gázra, hogy csikorogtak a kerekek, aztán már nem
volt sehol.

Mély lélegzetet vettem, de nem volt olyan hatásos, mint reméltem.

Úgy éreztem, mintha mázsás súly nyomná a mellemet. Mintha

megdermedtem volna, nem tudtam, mi lesz a felvonás következő

jelenete, és azt sem, hogyan kerültem egyáltalán bele ebbe a

színdarabba.

A szőke kimászott az autómból, mellém lépett, és lenézett a babára,

aki végigaludta az egész drámát.
– Milyen imádni való kislány! Az unokahúgod?

Ekkor néztem le először a babára. Megrebbent az apró szemhéja,

és kinyújtóztatta az egyik pizsamába bújtatott lábát. Fejbe vágott a
hirtelen fellépő vágy, hogy bevigyem őt a házba, a melegbe a hűvös
éjszakából.

– Nem. A lányom. – Felemeltem a babaülést, és védelmezően a

mellemhez szorítottam. Az enyém. A gondolatra kissé elöntött a

pánik. – Most mihez kezdjek? – kérdeztem inkább magamtól, mint a

szőkétől. Vagy talán az univerzumnak szántam a kérdést, mert az
eddig megszokott életem hirtelen fenekestül felfordult.

A szöszi vállat vont.

– Pisilnem kell.

Mindhárman bementünk a házba, letettem a babaülést a nappali

padlójára, és a fürdőszoba felé intettem. Miután végzett,
odamasírozott hozzám, lábujjhegyre állt, és megpuszilta az arcomat.

– Gondolom, vége a ma éjszakai terveinknek.

Bólintottam.

– Valami olyasmi.

– Hívok egy Ubert. Jobb lesz, ha ágyba dugod a kicsit – közölte, és

előhalászta a telefonját az aprócska farmersortból.

Felnyögtem magamban. Öt perccel ezelőtt semmi más nem járt a

fejemben a szexen kívül, most pedig mindez meghiúsult. Újra
felnyögtem.

– Meg is van – bökdöste a szöszi a telefonját. – Öt perc múlva már

itt se vagyok.
Újra megpuszilta az arcomat, és kiment a verandára, hogy megvárja
a taxit, miközben én próbáltam nem pánikba esni. Mi a faszt kellene
most tennem?

A párnákból várat építettem az ágyamon, nehogy a baba megüsse

magát valamiben, aztán megpróbáltam kivenni őt a hordozóból.

Komoly cucc volt az az ötpontos heveder. A baba alszik, az isten

szerelmére, nem pedig ejtőernyővel készül kiugrani egy
repülőgépből!

Miután végre kiszabadítottam, kiemeltem a hordozóból, és

lefektettem az ágy közepére. Majd én alszom a vendégszobában.

Poros volt ott az ágynemű, nem akartam, hogy a lányom azokban

aludjon. Nem sok mindent tudtam a kisgyerekekről, de azt igen,
hogy a tüdejük és a bőrük valószínűleg érzékenyebb, mint az

enyém.

Miután ezt elrendeztem, kinyitottam a sporttáskát, amelyet Jenn a

babával hozott. Egy bolyhos rózsaszín takaró, pár apró ruha, egy
csőrös pohár, pelenkák, törlőkendők és egy összehajtott papírlap
volt benne. Kinyitottam a levelet, és lenéztem Jenn kézírására.

Max,

tudom, hogy ez meglepetésként ér téged. Sajnálom, hogy csak így

rád borítom ezt az egészet, de tudom, hogy megbirkózol majd a
helyzettel. Biztos azt gondoltad, nem vagy rá képes, vagy talán csak
a felelősséget nem akartad vállalni, de te vagy a legerősebb férfi,
akit ismerek. Jobb leszel ebben nálam. Biztos vagyok benne.

Dylannek hívják. Most töltötte be az egyet, vasárnap volt a

születésnapja. Ebéd után aludni szokott, és imád fürdeni.

Köszönöm.

Szeretettel,
Jenn

Megfordítottam a lapot. Ennyi az egész? Semmi instrukció? Se

használati utasítás, semmi?! Tudom, mindenki azzal viccelődik, hogy
a férfiak nem olvasnak használati utasítást, de legalább egy
pillantást szívesen vetettem volna rá.

Összerándult a szívem a gondolatra, hogy Jenn Dylannek nevezte el

a lányunkat. Bob Dylan volt a kedvenc énekesem, és Jenn tudta ezt
– ugratott is miatta. Azt mondta, hogy múlt századi a zenei ízlésem.
Rájöttem, hogy az irántam érzett tiszteletét akarta kifejezni a
névválasztással. Akkor viszont miért tartotta titokban a terhességét?
Miért titkolta el előlem a gyereket?

A tekintetem visszavándorolt a babára… a lányomra. Kell még egy

kis idő, hogy hozzászokjak a gondolathoz.

Fogalmam sem volt, hogy mit fogok csinálni, de reméltem, hogy a

reggel majd hoz némi tisztánlátást.

***

Meghallottam a kerekek csikorgását a kavicsos felhajtón, és

kinéztem az ablakon. Hála istennek, megjött Tiffany!

Fel voltam pörögve a három csésze kávétól, és már harminc perce

fel-alá járkáltam a nappaliban.

Tiffany volt a személyi asszisztensem három éve. Ő gondoskodott

róla, hogy időben ki legyenek fizetve a számlák, beszerezte az
építkezésekhez szükséges anyagokat, és ami a legfontosabb, ő

tartott engem kordában. Igazi problémamegoldó volt, szóval épp rá

volt szükségem, bár ma éppen szabadnapja volt.

Tiffany szokás szerint kopogás nélkül lépett be a házba.

– Mi a gond? – kérdezte, miközben lerúgta a cipőjét a bejárati

ajtónál. Miután ilyen régóta dolgoztunk együtt, gyakorlatilag egy
családnak számítottunk. Legalábbis én így tekintettem a
kapcsolatunkra.

Mielőtt válaszolhattam volna, Tiffany szeme megállapodott Dylanen,

aki a nappali padlóján ült, és a vasárnap reggeli rajzfilmeket nézte,
ahogy én is szoktam kiskoromban. Csak éppen ezek a rajzfilmek
nem azok voltak, amelyekre emlékeztem. Túl erőszakosak, tele
sértő humorral, szóval találnunk kell majd a lányomnak valami
megfelelőbbet.

– Max? – csattant fel Tiffany hangja.

– Ja, tudom. Jobb lesz, ha leülsz.

Tiffany felvonta a szemöldökét, és leereszkedett a kanapéra, de

közben nem vette le a szemét a kislányról.

– A… tiéd?

– Igen.

Tiffany nagyot nyelt.

– Jenn?

Tudott a félresikerült kapcsolatomról. Igazság szerint Tiffany

próbálkozott is nálam. A Jenn-nel történt szakításunk után
megcsókolt a céges karácsonyi bulin, és megmarkolta a farmerem
elejét, pontosabban azt, ami alatta volt. És a következő kilencven
másodpercben hagytam, hogy a farkam gondolkozzon helyettem –

behúztam magammal az irodába, és visszacsókoltam. De aztán

észhez tértem. Finoman leállítottam őt, mert meg akartam őrizni a
munkakapcsolatunkat.

Megdörzsöltem a tarkómat, és felsóhajtottam.

– Lerakta őt nálam tegnap este. Azt mondta, hogy nem bírja tovább
csinálni.

Tiffany a mellkasára szorította a kezét.

– Hűha! Kávénál valami erősebbre lesz szükségem ma reggel –

viccelődött.

Leültem mellé a kanapéra.

– Tudod, hogy nem vagyok jó, amikor segítséget kell kérni.

– Nem, tényleg nem. De szükséged lesz rá.

Ismét csak bólintottam.

– Bármire van is szükséged, Max, én itt vagyok.

Nagyot nyeltem, és megdörzsöltem az arcomat. A tekintetem

Dylanre vándorolt, akit még mindig teljesen lekötött a tévé.

Kicseréltem a pelenkáját, miután reggel felébredt, adtam neki száraz

Cheeriost, és teletöltöttem tejjel a csőrös poharát. Kíváncsian figyelt,
miközben ittam a kávémat, de nem sírt, és nem követelte az
anyukáját, ami egyszerre nyújtott megkönnyebbülést és szomorított

el. Nem tudtam, hogy mit csinálok, de eddig minden rendben volt.

– Tudod, hogy nem szeretem elismerni, ha segítségre van

szükségem, de nem leszek képes mindezt egyedül végigcsinálni, ha
közben dolgoznom is kell. Végiggondoltam a dolgot, és nem akarom
a lányomat bölcsődébe adni, ahol nem ismer senkit.

Tiffany bólintott.

Igazság szerint sajnáltam azt a csöppséget, akit elhagyott az anyja,

és bűnösnek is éreztem magam, amiért nem tudtam a létezéséről.
– Szóval meg fogod tartani.

– Ja.

Tiffany rám mosolygott, és megpaskolta a kezemet.

– Talán itt az ideje mindent újrakezdeni, Max. Az univerzum talán így

próbál közbeavatkozni. Komolyan azt gondolom, hogy ez valami
nagyszerű dolognak a kezdete.

– Igazad van.

– Tényleg? – vigyorgott rám.

– Aha. Minden rendben lesz, igaz? Felveszek egy dadust. Hajlandó

vagyok rendesen megfizetni, de a lehető legjobbat akarom. Ez a
tökéletes megoldás. Néha tudok itthonról is dolgozni, szóval többet
lehetek itt, és Dylant sem kell egyik helyről a másikra hurcolni.

Tiffany összeráncolta a homlokát.

– Ó, rendben. Ez jó ötlet. Csak imádkoznod kell, hogy a dadus

azonnal tudjon kezdeni.

Tiffanynak igaza volt. Csak remélhettem, hogy az univerzum éppen

a megfelelő puzzle-darabot illeszti a helyére életem kirakós
játékában.

MÁSODIK FEJEZET

Addison

– Csak valami másra van szükséged. Újrakezdésre – erősködött a

legjobb barátnőm, Lara, és lehuppant a kanapéra, ahol az elmúlt
héten meghúztam magam. Lehúzta rólam a takarót, és az ölembe
hajított egy papírzacskót.

– Mi ez? – morogtam, és kidörzsöltem az álmot a szememből.

– Az új és jobb életed kezdete.

Beletúrtam a zacskóba, és kivettem belőle egy doboz vörös színű

hajfestéket, egy üveg élénk rózsaszín körömlakkot és vagy egy

tucatnyi divatmagazint – mindegyiknek a címlapjáról az harsogott,
hogy hányféleképpen tudom elérni, hogy még jobban odalegyen
értem a pasi.

Hát persze!

Felemeltem a hajfestékes dobozt, és felvontam a szemöldökömet.

– Ez most komoly?

– Az újrakezdés néha drasztikus. Szerintem megér egy próbát –

kacsintott rám.

– És ha nem akarom befesteni a hajamat, akkor ez a szín jól

mutatna az új szőke fürtjeiden? – vigyorogtam.

Lara a rövid platinaszőke hajával és ragyogó szürke szemével

tényleg dögösen nézne ki vörös melírcsíkokkal. De az én átlagos,
unalmas barna hajam? Nem annyira.

– Túlságosan is jól ismersz. – Felkapta a magazinokat az ölemből,

és belelapozott az egyikbe. – Arra gondoltam, hogy átnézzük ezeket,

hogy új ötleteket találjunk. Hogy elszakadjunk a megszokottól, és
valami másra koncentráljunk, mint, tudod… – Lapozott még egyet,
és tudatosan kerülte a szemkontaktust. – Az az incidens.

Úgy van.

Az incidens.

Kedves megfogalmazás volt a személyes életem teljes és végleges

összeomlására. Természetesen én mentálisan a sokkal pontosabb,
„Addison Személyes Apokalipszise” kifejezést használtam volna, de
az kissé hosszú volt. Nem mintha bárkit is hibáztathattam volna a
tönkrement életemért önmagamon kívül, mivel az egész azzal
kezdődött, hogy meleggé változtattam a fiúmat.

Tudom, hogy most mit gondoltok – azt, hogy ez nem lehetséges. De

biztosítalak benneteket, hogy bizony az. Én vagyok rá az élő példa.

Meg akartam kérdezni, hogy Lara részben abban a reményben

hozta-e ezeket a magazinokat, hogy ha megtanulom, hogyan kell
könyörgésre bírni egy férfit tíz könnyű lépésben, akkor a következő

pasim nem fog áldozatul esni a személyes balsorsomnak. Ehelyett

inkább úgy döntöttem, hogy ügyet sem vetek a magazinokra.

– A körömlakkot megtartom.

Lara bólintott.

– Szerintem is illik a stílusodhoz. Most pedig gyerünk, lapozd fel az

egyik magazint, és kezdj el tanulni! Helyrehozzuk az életedet, és ma
bele is vágunk.

Felhorkantottam.

– Van időgéped?

– Állj le! – Lara meglengetett az orrom előtt egy oldalt, amin egy kvíz
szerepelt. – Mi lenne, ha kiderítenénk, milyen színek illenek hozzád?
Tartsd az arcod elé a mintákat, hogy lássuk, ősz típus vagy-e, vagy
tavasz, vagy…

Hátrahanyatlottam a kanapéra.

– Nem kell ezt csinálnod, ugye tudod? Már az is nagyon kedves

tőled, hogy megengeded, hogy itt maradjak.

Lara a szemét forgatta, mint mindig, amikor ezt szóba hoztam.

– Nem gond! Tudom, hogy te is megtennéd értem fordított esetben.

– Csak éppen veled ez nem fordulhatna elő. – A fejem alatt lévő

párnába bokszoltam, és Lara felé fordultam. – Te okosan csinálod.

Szingli vagy, távol tartod magad a pasiktól…

– Mintha lenne választásom… – forgatta ismét a szemét.

– Akkor is jól teszed. Mert nem így végzed, a legjobb barátnőd

lakásának a kanapéján, állás és vonzerő nélkül.

Kifújtam egy unalmasan barna tincset az arcomból, Lara pedig

megragadta a csuklómat.

– Nem a te hibád! Egyszerűen csak nem tudtál róla…

A nem tudtam nem fejezte ki kellően a helyzetet.

Meg voltam döbbenve. Padlót fogtam. Romba dőltem.

Így utólag persze már látom az apró figyelmeztető jeleket.

Például, hogy ki akart próbálni néhány dolgot… amelyek nem igazán

voltak megszokottak számomra az ágyban, de ezt a viszonylagos
tapasztalatlanságom számlájára írtam. A nagy részéről nem is
hallottam annak, amit tőlem kért, és bár minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy a kedvében járjak, enyhén szólva sem voltam
valami ügyes a hámra erősített műpénisszel, amit a
születésnapomra kaptam tőle. Úgy tűnt, hogy minden alkalommal,
amikor próbáltam kilépni az óvatosan kialakított szexuális
komfortzónámból, ő frusztrált lett, én pedig kevésbé éreztem nőnek,
sőt embernek magam, mert nem tudtam megadni neki, amire
szüksége lett volna.

Talán másképpen alakultak volna a dolgok, ha már akkor is

olvasom ezeket a magazinokat. Talán. De lehet, hogy nem.

Visszatartott lélegzettel felidéztem azt az éjszakát, amikor arra
ébredtem, hogy üres mellettem az ágy. Hallottam a televízió halk
duruzsolását, és a régi, használt kanapé ismerős nyikorgását.

Megijedtem, hogy a pasim rosszul van, kilopóztam hát a nappaliba,

és megláttam, amint a kanapén ült, a keze a melegítőnadrágjában,
és egy melegpornó ment lehalkítva a tévében.

– Mi a franc…? – kérdeztem.

– Veled mi a franc van? – kérdezett vissza, ami elég abszurdan

hangzott. Elkapta a kezét az öléből, mintha megrázta volna az áram,
és elkerekedett a szeme.

– Ez… ez az, ami felizgat? Te… – dadogtam zavarodottan és

sértetten, bár reménykedtem benne, hogy van rá magyarázat.

– Istenem, Addison! – Gúnyoson rám mosolygott. – Ne legyél már

ilyen korlátolt! A fantázia nem azonos a valósággal. Azt hiszed, hogy
ha buja nővérnek öltözöl, akkor én azt gondolom, hogy meg akarsz
döngetni egy orvost?

– Várjunk csak, micsoda? – Az arcomhoz kaptam a kezemet, még

mindig nem értettem a logikáját, de éreztem, hogy mindjárt elsírom
magam. – Nem, de… – a tévé felé intettem.

– Ez sem más. Azt hittem, hogy a barátnőm megérti.

A torkomon akadtak a szavak, próbáltam megtalálni a

legmegfelelőbbeket, de végül csak annyit mondtam:

– Rendben. Csak adj egy kis időt, hogy feldolgozzam, oké? – Ha

szeretem őt, akkor ez nyilván nem lehet probléma. Fiatal vagyok.

Laza. Megértő barátnő.

Az után az éjszaka után kutakodtam egy kicsit az interneten, és

kiderült, hogy nem vagyok egyedül. Tényleg egy csomó pasi nézett
melegpornót, és mégsem volt meleg. Ez bizonyos szempontból
vigasztaló volt, így ismét belevetettem magam a próbálkozásba,

hogy boldoggá tegyem őt. Cuccokat vásároltam az interneten, és

utánanéztem bizonyos technikáknak, de minden alkalommal csak
még jobban összetörtem utána. Egyre bizonytalanabbá váltam
magamban és a képességemben, hogy a kedvére tudok tenni.

Larára pillantottam, azon tűnődtem, vajon ő is ugyanerre gondol-e,

de a tekintete rátapadt egy fotóra, ahol kis nyilak mutatták az erogén
zónákat.

Átlapoztam a fényes oldalakat tele parfümreklámokkal és salátát

majszoló boldog nőkkel, aztán megálltam a listánál, amelyik
pontokba szedte, hogyan tudom feltárni a bennem rejlő istennőt.

Talán ha képes lettem volna megtenni ezt Greg mellett, akkor

megőrizhettem volna valamennyit az önbizalmamból és a
méltóságomból ahelyett, hogy megszívtam volna.

– Jól van, rendben. Teszek egy próbát – motyogtam.

Végigfutottam a listát, ami például abból áll, hogyan kell a

fehérneműmre gondolnom a nap folyamán, aztán felnéztem Larára.

– Azt hiszem, a bennem rejlő istennő még unalmasabb, mint a külső

istennőm.

Lara felcsattant.

– Fejezd be, rendben?!

A következő rész a munkára fókuszált – hogyan mondjuk el a

főnökünknek, hogy mit akarunk, hogyan maradjunk szexik munka
közben is, milyen fehérneműt viseljünk az irodában. Összerándult a
gyomrom az iroda szó olvasásakor.

– Gondolod, hogy ez a karriertipp tényleg működik? – kérdeztem, és

próbáltam nem kimutatni a pánikot a hangomban. Nem elég, hogy
elveszítettem Greget, de együtt is dolgoztunk abban a kávézóban,
amit valamivel több mint két éve nyitott. Akkoriban próbáltam
meggyőzni magam, hogy feláldozom ugyan az álmaimat,

hogy segítsek neki valóra váltani az övéit, de mihelyt ez megtörténik,

végre lesz ideje rám is. Partnerek leszünk abban, hogy valóra
váltsuk a közös álmainkat.

Mostanra azonban eléggé biztos voltam benne, hogy csak olcsó

munkaerőnek voltam jó. Már nem is igen emlékeztem, mik voltak
annak idején az álmaim. Tinédzserként és fiatal felnőttként minden
évben nyári táborban dolgoztam, jelbeszédre, festésre és
kézművességre tanítottam gyerekeket. Tanév közben pedig
napköziben dolgoztam, és önkéntesként egy ifjúsági központban.

Azt hiszem, mindig is ez állt hozzám a legközelebb. Szóba is hoztam

Gregnek párszor. Azt egyszer biztosan megkérdeztem tőle, hogy ha
és

amikor

összeházasodunk,

szerinte

lesz-e

időm,

hogy

visszamenjek a főiskolára megszerezni a tanári diplomát. Szívesen

lettem volna beszédterapeuta.

De most…

Most huszonöt éves vagyok, és nincs semmim. És nem hiszem,

hogy a fehérneműm – bármilyen feltűnő legyen is – segítene valóra
váltani a karrierálmaimat. Munkát kell találnom. Méghozzá gyorsan.
– Mi volt az eddigi legrosszabb szakításod? – kérdeztem Larától.

Pislogott, és egy pillanatra becsukta a magazint.

– Azt hittem, hogy nem beszélünk a…

– Nem is. Most téged kérdezlek.

Felhúzta a pisze kis orrát, lebiggyesztette a szív alakú száját.

– Talán Tim Erickson. Az első gimis szerelmem. A szalagavató előtti

este dobott.

– Hogyan álltál talpra utána? Mit csináltál? – faggattam.

– Rengeteg kínai kaját ettem.

Mosolyogtam és bólintottam.

– Aztán elmentem a bálba egy igazán dögös fiúval.

Felvontam a szemöldökömet.

– Valóban?

– Ja, az unokatesómmal. – Felnevetett. – De az exem ezt nem tudta.

Ó, és szereztem egy félállást. Ott ismerkedtem meg az új fiúmmal.

– Hmm. – Letettem magam elé a magazint, és törökülésben

elhelyezkedtem a kihúzható kanapén.

– Ideadnád a laptopomat? – kérdeztem.

– Hohó, szinte látom, ahogy forognak a fogaskerekek a fejedben!

Mit tervezel?

– Talán van valami jó is az újrakezdésben. Bele is vágok! Lássuk

csak, kell… – nyitottam meg egy oldalt a keresőben – …találnom
egy új lakást. – Megnyitottam egy újabb oldalt. – Aztán új bútorokat
szerezni. – Megnyitottam a következő oldalt. – Kaját venni az
említett lakásba. – Újabb oldal következett. – És állást találni.

Lara kikapta a kezemből a laptopot.

– Talán egyszerre csak egy dologra koncentráljunk! Mindjárt

hiperventillálni fogsz.

Nem tagadhattam. Annyira elszorult a mellkasom, hogy fájt a

levegővétel.

– Jó, rendben.

– Nos, milyen állást szeretnél? – kérdezte Lara, pszichológushoz illő,

nyugodt hangon.

– Valami jobbat, mint az átkozott kávézó – szippantottam mélyet a

levegőből. – Azt se bánom, ha soha többé nem kell éreznem a kávé
illatát.

– Ne beszélj hülyeségeket! – sziszegte Lara, aki imádta a kávét.

– Jó. Rendben, beszéljünk komolyan. Talán gyerekekkel foglalkozni?

– Az jó. Tényleg jól bánsz a gyerekekkel. – Lara vadul gépelni

kezdett, aztán végigfutott az állásajánlatokon, míg én bambán

bámultam a monitort. – Ó, istenem, megtaláltam a tökéletes állást!

El sem fogod hinni!

Felém fordította a monitort, és megnéztem a hirdetést. Teljes állású

dadus. Egy egyedülálló apa keresett bentlakásos dadust a tizenkét
hónapos kislányának.

– Bentlakásos? – olvastam fel hangosan.

– Hát nem tökéletes? – kérdezte Lara. – Szállás és ellátás és igazi
munka. Mintha meghallgatásra talált volna minden imádságod.

Kedves és figyelmes, szerető és türelmes valakit keres. Pont,

amilyen te vagy!

– Kedves, hogy ezt mondod. – Ismét végigolvastam a leírást, és

elkerekedett a szemem, amikor elértem a fizetésig. Több volt –

sokkal több –, mint amennyit a kávézóban kerestem. És ha ráadásul

még lakbért sem kell fizetnem… – Gondolkodni sem kell rajta, igaz?
–

kérdeztem.

Lara elvigyorodott, én pedig az e-mail-címre klikkeltem, remélve,

hogy a dolog pont olyan tökéletes lesz, amilyennek látszott.

Próbáltam uralkodni magamon, de elöntött az izgalom és a remény,

és újult energiával pötyögtem a klaviatúrán.

Minden megváltozhat.

Csak meg kellett szereznem ezt az állást…

HARMADIK FEJEZET

Max

Sikerült! Túléltem az első három éjszakát egyedül a lányommal. Az

egész ház katasztrófa sújtotta övezetté vált, és szinte minden
alkalommal étteremben ettünk, de a túlélésre játszottam. Azok az
éttermek lettek az új kedvenceim, ahol leparkoltam a kijelölt helyre,
és kihozták az ételt. Nem sokat aludtam, és ezt megszenvedte a
munkám is. Tízszer nehezebb és rettenetesebb volt egy apró
emberke gondját viselni, mint korábban gondoltam. De életben
voltam, ahogyan Dylan is. Ez számít, nem igaz?
Dylan épp főzéshez használható műanyag mérőpoharakkal és
kanalakkal játszott a konyha padlóján. El kellett mennünk vásárolni.
Élelmiszert, játékokat – mindenre szükségünk volt. De nem akartam
megtölteni a házat haszontalan műanyag szeméttel.

Elhatároztam, hogy nem leszek őrült helikopter-szülő.1 Nem, laza

apa leszek. Arra akartam nevelni a kislányomat, hogy megtanulja
használni a számára szükséges eszközöket, nem pedig Disney-
hercegnőt nevelni belőle.

Megszólalt a csengő, és legszívesebben térdre estem volna a

boldogságtól. Azt jelezte ugyanis, hogy az egyik dadusjelölt, Addison
Lane megérkezett az állásinterjúra.

Körülnéztem a nappaliban, és felnyögtem magamban. Úgy nézett ki

a helyiség, mintha egy kézigránát robbant volna fel benne.

Ruhadarabok, piszkos edények, játékok hevertek mindenhol.

A francba!

Mivel már úgysem tehettem semmit, úgy döntöttem, hogy nem

foglalkozom vele, felvettem Dylant a padlóról, és elindultam ajtót
nyitni.

Nem vagyok vallásos ember, de elmormoltam magamban egy imát,

amikor megfogtam a kilincset, és megálltam egy pillanatra, mielőtt
kinyitottam volna az ajtót. Édes Istenem, kérlek, add, hogy kedves
és normális legyen, aki mélyen és végtelenül szereti a gyerekeket!
Az önéletrajza és a képesítése alapján tökéletesen megfelelt, szóval
az érzéseimre hagyatkozva fogok ma dönteni. Ha olyan kedves és
odaadó lesz az életben is, mint a telefonban, akkor az övé lehet az
állás.

Kinyitottam az ajtót, és a verandán ácsorgó nőre pillantottam.

– Ó, helló! – fordult felém a barna lány.

Úgy éreztem, mintha mellbe vágtak volna. Vágy áramlott a
levegőben, és felizzott az ölemben is. Csinos volt – amolyan
szomszédlány-típus, magas arccsonttal, telt ajkakkal, buja és hetyke
mellekkel, fekete szempillák keretezte széles barna szemekkel és
olyan alakkal, hogy majdnem padlót fogtam.

A fészkes fenébe! Kezdetnek nem valami jó.

– Olyan gyönyörű ez a hely! – jegyezte meg, és összefonta a két

karját maga előtt.

Kinéztem a kertre, megcsodáltam a látványt, próbáltam húzni az

időt, hogy lenyugodjak. Kizárólag a telek miatt választottam ezt a
helyet az építkezésre, amikor a hadsereg után hazatértem. Békés
szigetnek éreztem, mert a hatalmas vén tölgyek és a pekándiófák
eltakarták a házat az út felől, moha nőtt az árnyékukban, és
meglepett, hogy Addison is így érez. A legtöbben még csak észre
sem vették, vagy legalábbis nem tettek rá megjegyzést.

– Elnézést! Milyen udvariatlan vagyok, hogy be sem mutatkoztam.

Mindig összevissza beszélek, ha ideges vagyok. A nevem Addison.

Ideges? Azt hittem, csak az én szívem ugrik ki mindjárt a helyéről.

Kezet nyújtottam, és megszorítottam a finom kis tenyerét.

– Max Alexander. Ő pedig itt Dylan.

Boldog

mosoly

ömlött

el

Addison
telt

ajkán.

Dylan

visszamosolygott rá, köszönésképpen integetett neki a pufók kis

öklével.

A fenébe! Rá kellett volna csapnom az ajtót, mihelyt megláttam az

őrjítően formás idomait. Vagy talán bele kellett volna vennem a
hirdetésbe, hogy csak olyanok jöhetnek számításba, akiknek
legalább két szőrös szemölcs éktelenkedik az arcán. Ám egyiket
sem tettem, így kénytelen voltam figyelni, ahogy a csinos idegen és
a lányom között kialakul a kapcsolat.

Egyetlen másodperc alatt történt. Olyan gyorsan, hogy ha nem

néztem volna oda, akkor talán észre sem veszem. Most azonban
már nem lehetett letagadni. Dylan kinyújtotta a két karját, és
gügyögve kéredzkedett Addisonhoz. Ahogy az igazat megvallva én
is tettem volna.

Addison rám nézett, és észrevettem, hogy ugyanolyan gödröcske

van a jobb arcán, mint Dylannek. Még mindig vigyorogva a baba felé
intett.

– Nem bánja, ha megismerkedünk egymással?

– Egyáltalán nem.

Megráztam a fejemet, és beljebb léptem a küszöbről, betereltem

Addisont az előtérbe.

Addison tapasztalatról árulkodó ügyességgel vette át Dylant a

karomból, és ahogy egy pillanatra hozzám ért, az elég is volt ahhoz,
hogy vigyázzba álljon a farkam. Épp nyitottam a számat, hogy
megkérdezzek tőle valamit, de mielőtt esélyem lett volna
megszólalni, Addison lehuppant a padlóra, és leültette maga elé
Dylant.

– Helló, kisasszony! – Addison integetett, és gügyögni kezdett,

mihelyt Dylan megragadta az ujját, és boldogan megrázta. – Nagyon
barátságos vagy, nem igaz?

Tényleg az lenne? Törni kezdtem a fejemet, hogy vajon Dylan

ugyanígy viselkedett-e mindenkivel, akivel kapcsolatba került az
elmúlt pár napban. Nem emlékszem, hogy sírt volna, amikor egy
idegen beszélt hozzá, de nem is kéredzkedett oda senkihez, hogy
vegye fel.

– Szóval, meséljen a kicsiről! – nézett fel rám Addison. Nem kerülte

el a figyelmemet, hogy ebből a szögből pont beleláttam a blúza alá,
éppen csak annyira, hogy megpillantsam az izgató domborulatokat a
rózsaszín csipkemelltartója fölött.

Letérdeltem melléjük, hogy ne tudjam perverz módon stírölni a

jövendő dadusunkat. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy mi a
csudát mondjak, ezért aztán improvizáltam.

– Nos, önállóságra akarom nevelni őt. Nem akarom, hogy arról

álmodozzon, hogy eljön majd érte egy lovag fehér lovon, és a
gondját viseli. Azt akarom, hogy gyakorlatias és erős nő legyen.

Addison bólintott, és az arcába hullott egy selymes barna tincs.

– Ez remek! Miket szeret Dylan csinálni? Kimenni a parkba? Esti

mesét hallgatni?

Kinyitottam, aztán újra becsuktam a számat, mert semmi sem jutott

az eszembe. Az elmúlt három napban megtanultam, hogyan
nyugtassam meg Dylant, ha sírt, és hogyan cseréljem ki a
pelenkáját. Végre meg tudtam állapítani, hogy mikor éhes és mikor
kell aludnia, de ami a személyiségét illeti… hát, az ilyesmihez idő

kell. Márpedig az idő volt az egyetlen, amink nem sok volt még
együtt. Legalábbis mostanáig.
– Mi lenne, ha előbb a munka részleteit beszélnénk meg? –

kérdeztem.

Addison összeráncolta a homlokát, elvörösödött az arca, aztán

bólintott.

– Hát persze, jól hangzik!

Kuncogott, mert nyálbugyborékolt bukkantak elő Dylan szájából, én

pedig kényszerítettem magam, hogy a feladatra összpontosítsak.

– Rendben, szóval elolvastam az önéletrajzát, és minden rendben

lévőnek tűnik. Nagy tapasztalata van gyerekekkel ahhoz képest,
hogy milyen fiatal.

Ellágyult az arca.

– Tényleg nagyon szeretem a gyerekeket. Mindig is így volt. Ezt

ösztönösen érzi az ember, tudja?

– Azt hiszem – bólintottam. – Szóval, ez a munka kicsit más lesz,

mint a nyári tábor és a napközi. Teljes elköteleződést igényel, vagyis
ha Dylan felébred az éjszaka kellős közepén…

– …akkor munkában vagyok – vágott a szavamba ragyogó mosollyal

az arcán. – Az lesz a célom, hogy megkönnyítsem az életét, és
gondoskodjak róla, hogy nyugodt lehessen afelől, hogy Dylan
elégedett, és biztonságban van a nap minden percében.

Gyakran ébred fel az éjszaka közepén?

Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Talán…

– Nem. Általában nem. – Reméltem, hogy Addison nem vette észre

a bizonytalankodásomat, ezért gyorsan folytattam. – A bejárónő

szombatonként jön, és bár általában itthonról dolgozom, néha

szükségem lesz magára, hogy gondoskodjon Dylanről, amikor a
dolgozószobámban vagyok, hogy ne zavarjon a munkában.

– Nem gond.

Játékosan megcsavarta Dylan orrát, aki boldogan felvisított.

– Az ellátást és a szállást biztosítom, plusz a fizetését, és kap majd

egy bankkártyát, hogy azzal fedezze a kiadásait, meg azokat a

dolgokat, amelyekre Dylannek szüksége lehet.

– Hűha, maga aztán tényleg mindenre gondolt – jegyezte meg

Addison, és Dylan újra vidáman felvisított.

Megköszörültem a torkomat.

– Van kérdése?

– Khm, hol fogok aludni?

– Remek kérdés. – Feltápászkodtam, visszatartottam a

lélegzetemet, és odanyújtottam neki a kezemet. Megfogta, hogy
felsegíthessem, én pedig imádkoztam, hogy ne érezze az ujjaimon,
hogy mennyire ver a szívem. – Megmutatom.

Addison lehajolt, én pedig elfordítottam a fejemet, hogy ne bámuljam

meg a fenekét, ahogy a karjába veszi Dylant.

Hol fog aludni Addison? És én? Nem egészen húsz perce voltam
ennek a nőnek a társaságában, és máris keményebb voltam, mint
egy átkozott baseballütő. A francba, ha velem fog élni, akkor egy
sátorban kell majd aludnom a hátsó kertben, hogy távol tartsam
magam tőle. Bár, ha így haladnak a dolgok, akkor a nadrágomban
kialakult sátorban is aludhatok.

Visszafojtottam a nyögést, és gondolkodni próbáltam. Talán

megjátszhatnám, hogy teljesíthetetlenül magasak az elvárásaim, és
megmondhatnám neki, hogy még másokkal is beszélni akarok, vagy
talán…
Megfordultam, és megláttam, ahogy Dylan Addison karjában
kuncog, csillogó szemekkel figyeli a nőt, aki a karjában tartja, és
hirtelen minden megváltozott. Ez a dolog nem rólam szólt. Hanem
Dylanről. Arról, amire Dylannek szüksége volt, amit ő akart. És ő

nyilvánvalóan Addisont akarta.

– Ez itt Dylan szobája – nyitottam ki az első helyiség ajtaját, amikor

felértünk a lépcsőn, de csak résnyire, hogy Addison ne lássa,
gyakorlatilag semmi sincs benne a sporttáskán kívül, amit Dylan

anyja hagyott itt nekem. Gyorsan továbbléptem a következő

ajtóhoz, és kinyitottam. – Ez lenne a maga szobája.

Korábban

vendégszobaként

funkcionált,

így

semleges,

semmitmondó

bútorokkal

volt

berendezve,

semmiféle

otthonosságot nem sugárzott. Hátrapillantottam a vállam fölött, és

Addison bólintott.

– Nahát, egy franciaágy! Még sosem volt ilyenem – füttyentett.

– És a következő szoba – mutattam, és előre gyűlöltem magam érte
– az enyém.

Ami azt jelenti, hogy éjszakánként csak egy fal választ majd el
bennünket egymástól.

Ökölbe szorítottam a kezemet a zsebemben.

– Az az ajtó nyílik a dolgozószobámba, az pedig a folyosó végén a

vendégfürdőszobába, amelyen Dylannel osztoznak.

– Remek – bólintott. – És a fizetés?

Mély lélegzetet vettem. Megfelezhetném a fizetést, amit a

hirdetésben megjelöltem. Akkor talán nem vállalná a munkát. De
aztán újra Dylanre pillantottam, és eszembe jutott Addison
lenyűgöző önéletrajza.

– Maradnék annál, ami a hirdetésben szerepelt. Emelésről a

próbaidő lejárta után beszélhetünk, amikor már látjuk, hogyan
mennek a dolgok.

– Ez jól hangzik!

Beszámoltam neki az állással járó egészségbiztosításról és a

szabadnapokról, és lelkesen bólogatott, amikor befejeztem.

– Szóval, azt hiszem, már csak egy dolog maradt – jegyeztem meg.

Ez az egész Dylanről szól, emlékeztettem magam. Nem rólad! Róla.

A tekintetem még egyszer végigsiklott Addisonon. Talán könnyebb

lenne, ha úgy tennék, mintha valami baj lenne vele.

– Mikor tud kezdeni? – kérdeztem.

– Enyém az állás? – kérdezte, majd elvigyorodott, és erősebben

magához szorította Dylant. A kicsi elkapta egy hajtincsét és
megrántotta, de ha fájt is Addisonnak, nem adta semmi jelét.
– Abszolút! Ha megoldható, remek lenne, ha már holnap tudna
kezdeni. Tudom, hogy ez nagyon gyors, de…

– Nem, nem, semmi gond! Teljesen rendben van. – Visszaadta

nekem Dylant. – Klassz lesz, annyira izgatott vagyok!

– Mi is – bólintottam. – Szóval, holnap reggel nyolckor találkozunk?

– Itt leszek.

Istenem, mibe keveredtem?

Még váltottunk pár szót búcsúzásképpen, aztán kikísértem őt, majd

beültettem Dylant az etetőszékbe, és ebédet készítettem.

– Minden remek lesz, kölyök! – motyogtam, minta Dylannek

beszélnék, nem pedig magamat próbálnám lélekben felkészíteni.

Holnaptól minden könnyebb lesz. Mihelyt Addison itt lesz, a dolgok

ugyanolyan nyugodtak lesznek majd, mint Dylan érkezése előtt.

Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, őrült kacagás szakadt

fel az aprócska lányom torkából, amitől megborsózott a hátam.

NEGYEDIK FEJEZET

Addison

Lassan kifújtam a levegőt, hogy megnyugodjak, aztán elfojtottam

egy boldog sikolyt, amikor kinyitottam az ajtót.

– Találd ki, mi történt?

Szélesre tártam a két karomat, de vigyáztam, hogy ne repüljenek ki

a kajászacskók a kezemből.

Lara megfordult, éppen valamilyen ételt kevergetett egy

serpenyőben a tűzhelyen.
Összeráncoltam a homlokomat, és csalódottan leeresztettem a
kezeimet.

– Hoztam vacsorát. Azt hittem, ma én vagyok a soros…

Lara vállat vont, és rám mosolygott.

– Arra számítottam, hogy elfoglalt leszel, ezért készítettem

csirkemasalát.

Behúztam magam mögött az ajtót, szinte remegtem az izgalomtól.

– De gondolom, nem ezért vagy ilyen izgatott – jegyezte meg Lara.

Megkerültem a kanapét, amelyet reggel nem csuktam össze, miután

felkeltem, és letettem az étellel teli papírzacskókat a konyhapultra.

– Nem. Nem ez az oka – szakadt ki belőlem az elfojtott sikoly,

aminek olyan volt a hangja, mint egy kipukkadt lufinak. –

Megkaptam az állást, és holnap már kezdek is!

– Szent szar! Ez aztán gyors volt. – Elkerekedett Lara szeme. –

Szóval, milyen volt?

– Azt hiszem, hogy tökéletes! A ház egy cuki kis utcában van. – A
szívemre szorítottam a kezemet.

Maxwell Alexander egy szépen karbantartott kétszintes téglaházban

lakott, egy régi fákkal körülvett nagy kertben. Nagyon kedves
otthona volt… fehér téglával, fekete redőnyökkel, széles verandával
és ragyogó vörösre festett bejárati ajtóval.

– A fák tetszenek a legjobban! Biztonságban érzed magad tőlük,

olyan, mintha az erdő közepén rejtőznél. – De ezt akár
szimbolikusan is lehet érteni, talán szó szerint rejtőzködni akartam.
Eddig. De többé már nem! Az új állásomban Dylan babával végre
önmagam lehetek. Teljesen és totálisan őszinte leszek. Kivéve
természetesen egy icipici részletet…

– Rendben, csajszi, lazíts! Csak dolgozni fogsz ott, nem oda

temetnek majd el – kuncogott Lara.

A szememet forgattam.

– Egyszerűen csak tökéletes a környezet! És a kislány, ó, istenem,

látnod kellene őt. Akár egy álom!

– Hogyan lehet egy egyéves olyan, mint egy álom? Bőgő

kakagépek – jegyezte meg Lara, és megborzongott.

– Egyáltalán nem sírt. Egyenesen hozzám kéredzkedett, és

csodásan viselkedett. Azt hiszem, minden tökéletes lesz!

Ismét nagyot sóhajtottam, és magam elé képzeltem a rendetlen

nappalit. Nemsokára tele lesz majd szétdobált játékokkal és
könyvekkel, én pedig ott leszek Dylannel, a gondját viselem, és azt
teszem, amire rendeltettem. És aztán esténként majd vacsorát
főzök, aztán Max hazajön, és…

És hagyom majd, hogy kettesben legyenek. És távol tartom majd

magam Maxtől, a dögös apukától. Mivel az új Addison két lábbal áll
a földön, és tisztában van mindennel, ami körülötte történik.

Lara kitálalta a csirkét, a gombát, a rizst és a szószt a tányérokra, én

pedig kivettem a szatyorból a naan kenyeret és a hummuszt.

Leültünk enni a sarokban álló apró asztalhoz.

– Mesélj, milyen volt a napod? Eddig csak én beszéltem –

szabadkoztam, és egy kissé csalónak éreztem magam, amiért meg

sem említettem, hogy Max mennyire szexi. Nem volt releváns, de
akkor is.
– Nem, nem – felelte Lara, és a villájára szúrt egy darab csirkét. –

Velem nem történt semmi érdekes. Viszont még többet akarok

hallani a tiédről. Folytasd!

– Nos… – kutattam az emlékezetemben. – Némi segítségre lesz

szükségem a babaszoba berendezésénél. Az az érzésem, hogy az
apuka nincs különösebben oda a dekorálásért. De ez jó móka lesz,
azt hiszem.

– És milyen az apuka? – Lara felvonta a szemöldökét. – Helyes?

Vállat vontam, és próbáltam nem elpirulni.

– Persze. Úgy értem, ja, gondolom.

Lara megrágta a falatot, lenyelte, aztán megkérdezte:

– Hogyan lett egyedülálló? Elvált vagy özvegy?

Összeráncoltam a homlokomat.

– Ó, én, khm, nem is kérdeztem.

Természetesen megfordult a fejemben, hogy megkérdezzem, de

mivel hevesen vert a szívem az izgalomtól a pasi közelében, ezért
arra gondoltam, jobb lesz nem sokat filózni azon, hogy mennyire
egyedülálló. Végül is állásinterjún voltam, nem rapid randin.

– Fura – csóválta Lara a fejét. – Férfiaknak szinte soha nem ítélik

oda a gyereket.

– Gondolom. Tényleg nem gondolkodtam el rajta.

– Túlságosan elbűvölt a festői környezet és a hobbitok erdeje? –

nevetett Lara.
– Ó, viccelődj csak nyugodtan, de én mondom neked, hogy te is
elájulnál a látványtól! Azt hiszem, tényleg segíthetek majd nekik.

Maxnek az az elképzelése, hogy Dylanből – így hívják a babát –

gyakorlatias nőt neveljen. Semmiféle hófehérkés nonszensz, csak

rózsaszín szerszámkészlet és jó erős munkamorál.

Lara lebiggyesztette a száját.

– Semmi jelmez?

– Nem, ha hercegnős. – Felvettem egy darab naan kenyeret, és

beleharaptam. – Szerintem ez jó hozzáállás. Egészséges.

– Ahogy gondolod. Te vagy a dadus – emelte fel megadóan a két

kezét, aztán újra felvette a villáját.

– Azt hiszem, ez tényleg működni fog, tudod? Nagyon, nagyon

klassz dolog lehet – ismételtem meg, aztán bekaptam egy újabb
falatot, bár alig éreztem az étel ízét.

Ehelyett a házra gondoltam. És Dylanre.

És arra, hogy mi lesz majd holnap, amikor teljesen egyedül leszek

ott.

Maxszel.

Ha észrevette volna, hogyan nézek rá, akkor biztosan nem kaptam

volna meg az állást. Csak remélni mertem, hogy a belőle áradó
karizma és az isteni testének látványa okozta hatás elmúlik majd, ha
pár napot eltöltünk egymás társaságában. Mert különben nagy bajba
kerülök. És nem állt szándékomban tönkretenni ezt a tökéletes
lehetőséget.

– Nem vagy ideges, hogy egy idegen férfival kell majd élned? –
kérdezte Lara, és egy percig csak pislogtam, mert biztos voltam
benne, hogy olvas a gondolataimban.

– Nem, nem, természetesen nem. Ez szakmai kérdés. Totál szakmai

– hebegtem, és Lara sokat sejtetően elvigyorodott.

– Egy szóval sem állítottam, hogy nem az. Hacsak nem gondolod…

– Nem, nem gondolom. Tegnap már mondtam, emlékszel?

Megesküdtem, hogy végeztem a férfiakkal. Nyilvánvalóan képtelen

vagyok helyes döntést hozni. Így történt Greggel is, és aztán bumm!

Minden álmom szertefoszlott. Pocsékba ment két évem!

– Azt hittem, hogy most nem románcról beszélünk – vágta rá Lara

könnyedén.

– Nem is. Csak mondom… – Megráztam a fejemet. – Ah, rosszul

fejeztem ki magam.

– Szóval dögös a pasi, mi? – kérdezte Lara, azzal a megértő

mosollyal az arcán.

Legszívesebben az ebédlőasztalba vertem volna a fejemet.

– Igen – vallottam be suttogva. – Vonzó. Magas és napbarnított és

izmos, és az az áll – tudod, néhány férfinak olyan határozott az
álla…

– Tudom – bólintott Lara.

– De mindegy is, mert nem lesz köztünk semmi – jelentettem ki.

– Mert megesküdtél, hogy végeztél a férfiakkal?

– És mert a főnököm – hadartam. – El tudod képzelni, milyen

katasztrófa sülne ki belőle? Nem leszek újra hajléktalan és
munkanélküli. Soha többé!

Lara vállat vont.

– Valószínűleg okosan teszed. De biztos, hogy ellent tudsz majd

neki állni?

Felhorkantottam.

– Persze – bólintottam. Aztán eszembe jutott, hogyan festett Max,

amikor kinyitotta az ajtót, kócosan, borostásan, lebiggyesztett
ajakkal, azokkal a rosszfiús tetoválásokkal mindkét alkarján. Soha
életemben nem találkoztam még, és főleg soha nem randiztam még
ilyen férfival. Az igazat megvallva ez volt annyira vonzó benne. De
az önpusztító, rossz döntéseket hozó Addisonnak kész, vége,

meghalt.

És úgy is marad.

ÖTÖDIK FEJEZET

Max

Bim-bam!

Megpördültem, miközben a kész kenyér kiugrott a pirítóból, és Dylan

felsikított az etetőszékében.

– Mi a… – Az órára pillantottam. Fél nyolc volt – pontosan harminc

perc lett volna még a dadus érkezéséig. Még meg sem fésülködtem,
és nem mostam fogat sem. És ami a konyhát illeti?

Körbenéztem, látok-e egyáltalán akár egyetlen üres pontot is a

konyhapulton. – A francba – motyogtam, beletúrtam a hajamba, és
elindultam a bejárati ajtóhoz. Kinyitottam, és Addisont a lépcsőn
találtam egy bőrönddel, lófarokba fogott hosszú barna hajjal.

– Jó reggelt! – csiripelte.
Ma

nem

volt

időm

foglalkozni

szokásos

reggeli

merevedésemmel, mivel babavisításra ébredtem, de Addison

megjelenése olyan volt, akár A pajkos dadus első napja című

pornófilm bevezető képsora, amitől megduzzadt a farkam.

– Ah, helló! Korán jött – köszöntöttem, és félreálltam, hogy

beléphessen az előtérbe. Megláttam a táskáját, és megdörzsöltem
az arcomat. – A francba, biztos szeretné elhozatni a holmiját.
Küldjek érte valakit, vagy…

Megrázta a fejét, és felemelte a kezét.

– Minden rendben! Elhoztam mindent, amire szükségem van.

Csak gyorsan felviszem a holmimat, és már kezdhetjük is.

– Tökéletes… – feleltem kissé bosszús hangon, miközben elhaladt

mellettem a lépcső felé, és próbáltam nem utánafordulni, és azt a
kerek barackra hasonlító hátsóját stírölni.

Istenem, még csak öt perc telt el, és máris úgy viselkedem, mint egy
szexőrült! Mi a baj velem?
Dylan megint felsikított, és berohantam a konyhába, kivettem a
kenyeret a pirítóból, és megkentem egy jó nagy adag mogyoróvajjal.

– Tessék, kölyök! – Letettem a pirítóst a tálcára. – Egy neked, egy

nekem.

Dylan a kenyeremért nyúlt, a sajátjára ügyet sem vetett, amit végül

én kezdtem el rágcsálni, és félrerugdaltam a padlóra hulló
morzsákat. Figyeltem, ahogy Dylan küzdött a pirítósával, és hirtelen
elöntött az aggodalom. Vajon helyesen teszem, hogy itt hagyom őt
egy idegennel?

Jelzett a kávéfőző, és egy pillanatra eltűnődtem, hogy egy bögrébe

töltsek-e, vagy kettőbe, de aztán rájöttem, hogy úgyis csak egy tiszta
bögre maradt a házban.

– Rendben, mindent elrendeztem – jelent meg Addison az ajtóban.

Világoskék, pöttyös blúzt viselt. Tip-top viselet volt, kiköpött Carol

Brady – nem mintha Addison elég idős lett volna ahhoz, hogy lássa
a Brady családról szóló sorozatot.

Addison körülnézett a konyhában, és megrándult az arca, de aztán

gyorsan elmosolyodott.

– Innen átveszem. – Dylanre vigyorgott, aki boldogan gügyögni

kezdett. – Már csak azt kell tudnom, hogy általában mi Dylan
napirendje.

Felém fordult, és összeráncoltam a homlokomat, mert nem tudtam,

mit válaszoljak.

– Napirendje? – csodálkoztam. Dylan még kisbaba volt. Nem igazán

voltak ellátandó feladatai.

– Igen, mi a rutinja?

Pislogtam.
– Mi, khm, afféle szabad lelkek vagyunk. Nem igazán van napi
rutinunk.

Addison oldalra biccentette a fejét, de az arckifejezése nyugodt és

komoly maradt.

– Király! Mivel új vagyok még itt, Dylannel idővel talán kialakítjuk a

saját rutinunkat. Meglepődne, ha tudná, hogy a megszokott rend
milyen sokat jelent a kisgyerekek számára. Biztosan látni fogja majd
a fejlődést.

– Biztosan. – Az ajtó felé pillantottam, aztán vissza Addisonra. –

Talán maradnom kellene, mivel ez még csak az első napja?

Itthonról is tudok dolgozni, amíg kitapasztal mindent. Nem akarom

csak úgy beledobni a mély vízbe.

Dylan felnevetett, és hirtelen kényelmetlennek éreztem az Addison

és köztem vibráló feszültséget. Ez a szegény lány biztosan azt hiszi,
hogy őrült vagyok. Az egyik pillanatban úgy viselkedem, mint egy
seggfej, a következőben pedig kéjsóváran bámulom őt.

Addison csak legyintett.

– Ne butáskodjon! Dolgoznia kell, Dylannek és nekem pedig

megszokott rendre van szükségünk. Ez a tökéletes megoldás
mindenki számára.

– Hagytam a hűtőn egy cetlit a fontos információkkal. És

telefonszámokkal.

Addison bólintott.

– Ezt értékelem.

Máris egy mogyoróvajfoltot törölgetett Dylan arcáról, és

összesöpörte a morzsákat a kicsi etetőtálcáján.
– Ne féljen használni őket, rendben? – mondtam, és hirtelen rossz
előérzetem támadt, nem akartam elmenni itthonról.

– Nem fogok. – Összeszedte a bögréket az ablak előtt álló asztalról,

és betette őket a mosogatóban tornyosuló koszos edények mellé. –

Majdnem nyolc óra van. Biztosan indulnia kell. Kér előtte egy kávét?
– intett a kávéfőző felé, de megráztam a fejemet.

– Nem, nem, én már ittam. Az a magáé.

Elvigyorodott.

– Kösz, ez igazán kedves!

– Ne féljen felhívni, ha valami baj van. A mobilszámom az első a

listán.

– Megígérem. És ne aggódjon! Megvan magának a számom, és

minden remekül fog menni – biztatott.

Egy pillanatra megjelent az arcán a gödröcske, és önkéntelenül

visszamosolyogtam rá.

– Ja.

Bólintottam, és nem tudom, hogyan csinálta, de húsz perccel később

sikerült kilökdösnie a saját házamból. Észre sem vettem, és egyszer
csak a lépcsőn álltam, ahol percekkel korábban Addison, a
teherautómra bámultam, és a zsebemben kutattam a kulcsok után.

Majdnem visszafordultam, hogy hangosan felolvassam neki, amit

leírtam. Már éppen lenyomtam volna a kilincset, amikor megjelent
Dylannel az ablakban, és mindketten búcsút intettek.

– Pá-pá, apuci! – gügyögte Addison. – Mondd szépen, hogy pá-pá!

Visszaintegettem neki, aztán nehéz szívvel elindultam az autómhoz.

Nem mozdultak az ablakból, amíg kitolattam a behajtón.
Közben pedig egyfolytában integettek nekem, és egészen addig
figyeltem őket a visszapillantó tükörben, amíg apró pontok nem
lettek.

Hogyan volt képes Jenn nálam hagyni Dylant, amikor nekem már
attól is összerándult a gyomrom, hogy magára hagyom őt a
dadussal? Megcsóváltam a fejemet, eltűnődtem a szülői lét

nehézségein,

és

minden

tőlem

telhetőt

megtettem,

hogy

elhallgattassam a fejemben azt a sürgető hangot, amelyik azt

követelte, hogy forduljak vissza, menjek haza, hogy ismét Dylannel
lehessek.

Talán ezért éreztem különösen hosszúnak az utat a munkába.

Mintha minden lámpa pirosra váltott volna, és a forgalom

csigalassúsággal haladt. Nem tudtam mást tenni, mint az órát
bámulni a műszerfalon, vagy várni, hogy rezegjen a telefonom, hogy
halljak valamit a baba felől. Tudtam, hogy bármelyik másodpercben
kaphatok egy üzenetet, hogy menjek haza, vagy hogy Dylan beteg
lett, vagy…

Mély lélegzetet vettem. Közeledtem az irodához, beparkoltam a

helyemre, és hirtelen elöntött a fáradtság.

– Kávé – motyogtam magamban. – Kávéra van szükségem.

Kiszálltam a teherautóból, kivettem a mobilt a zsebemből, és
lepillantottam a kijelzőre. Giccses, tudom, de Dylan nézett vissza
rám arról a fotóról, nyálbugyborékkal a száján. Tegnap készítettem
és beállítottam háttérképnek. Nulla üzenet.

– Valószínűleg még mindig reggeliznek – mormogtam, és némán

korholtam magamat. Nem beszélhetek magamban egész nap. Nem
leszek az a fajta fickó – az ideges szülő, aki ebédidőben hazaugrik,
mert nem bír távol maradni a gyerekétől.

Dylan jó kezekben van. Csak türelmesnek kell lennem. Meg tudom

csinálni!

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben másztam fel a lépcsőn az

irodámba, és csak négyszer ellenőriztem a telefonomat, mielőtt
kinyitottam volna az ajtót, és elindultam volna a kávéfőző felé.

Éppen behelyeztem a kávékapszulát, amikor Tiffany kissé még

ziláltan berobogott az ajtón.

– A csudába, én akartam először a kávéfőzőhöz férni! – pihegte, és

ziháló mellkasára szorította a kezét.

– Futottál?

Elmosolyodott.

– Talán.

Felnevetett, aztán leült az asztalom elé, és végigmentünk az

üzeneteken meg a napirenden. Párszor megállt, és tudtam, hogy a
nyelve hegyén van a kérdés Dylanről, de vagy a komoly tekintetem,
vagy a saját gátlásai megakadályozták benne, hogy fel is tegye azt.

Bármi volt is azonban az oka, hálás voltam érte.

– Rendben, azt hiszem, ez minden – jegyeztem meg, és a telefonom

rezegni kezdett a rusztikus faasztalon.
Elnézést sem kértem Tiffanytól, felkaptam a telefont. Dylan nézett
vissza rám egy fotóról, de ez most nem a háttérkép volt – ezen az
etetőszékben ült, és kevergetett valamit egy világossárga tálban, jó
nagy rendetlenséget csinálva maga körül, miközben hátravetett fejjel
nevetett. Legörgettem, és elolvastam az üzenetet.

ADDISON: Valaki szereti a banános palacsintát!

Egy kismajmos emojit is mellékelt az üzenethez, amin

elmosolyodtam.

– Minden rendben? – kérdezte Tiffany, és meglepődve láttam, hogy

még mindig itt van.

– Aha, minden remek!

Oldalra biccentette a fejét, aztán indulni készült.

– Akkor jó.

Az ajtóra meredtem, miután kilépett az irodámból, és még mindig

Dylan járt a fejemben, aki keverte a palacsintatésztát. Eszembe se
jutott volna főzni vele, vagy azt játszani, hogy segít nekem a
főzésben, hiszen még olyan kicsi volt. Túl ideges lettem volna a

tűzhely miatt, vagy hogy esetleg kézbe veszi az egyik kést…

A kávémat kortyolgattam, és nagyot fújtattam. Még ezekkel a

hipotetikus aggodalmakkal együtt is jobban éreztem magam, mint
bármikor az elmúlt három napban. Még mindig bennem volt a pánik,
hogy szülő lettem, hogy felelősséggel tartozom valakiért, de minden
egyes másodperccel jobban éreztem magam. Persze, Dylan közel
mehet a tűzhelyhez vagy a késekhez, amikor vele vagyok, de
tudtam, hogy Addison soha nem engedné, hogy ez megtörténjen.

Tudta, hogy mit csinál. Természetes ösztön vezette, nem úgy, mint
engem. És ahogyan Dylanre nézett… Tudtam, hogy Addison az
egyetlen, ami miatt nem kell aggódnom.
A következő pár órában mértem az időt – harminc percenként csak
egyszer engedtem meg magamnak, hogy ellenőrizzem a
telefonomat. De még ilyenkor sem küldtem üzenetet, nem kérdeztem
meg, hogy van Dylan. A lányoknak időre volt szükségük, hogy
kötödést alakítsanak ki egymással, nekem pedig dolgoznom kellett.
Isten a tanúja, hogy mennyire dolgoznom kellett.

Kettő körül azonban ismét pittyegett a telefonom, és egy újabb

fénykép érkezett. Ezúttal Addison és Dylan együtt nevettek valamin,
mindketten egy darab csillámló gyurmadarabot tartottak a kezükben.
Addison játékot vett neki? Igazán nem kellett volna.

Elolvadt a szívem, amikor elolvastam az üzenetet.

ADDISON: Ne aggódjon, a csil ám nem mérgező! Éppen azt

tanuljuk, hogy nem esszük meg a játéktésztát.

Felnevettem, mert elképzeltem, milyen arcot vágna Dylan, ha

megkóstolná a sós masszát. Biztosan egy életre megtanulná a
leckét.

Már éppen tettem volna le a telefont, amikor rezegni kezdett a

kezemben, és megjelent egy újabb üzenet.

ADDISON: Mikor ér haza a munkából? Elfelejtettem megkérdezni.

Gyorsan válaszoltam, tudattam vele, hogy hat körül érek haza, de

ismét rezgett a telefonom, mielőtt letettem volna.

ADDISON: Rendben, remek. Ami a vacsorát il eti… al ergiás esetleg

valamire? Van valami, amit nem szeret?

ÉN: Nem kel elmennie vásárolni.

Azonnal válaszolt. A biztonság kedvéért otthon hagytam a

babaülést, de nem akartam, hogy bajlódnia kelljen vele.

ADDISON: Túl késő. Vacsorát főzök, de előbb tudnom kel , nem

ölöm-e meg valamivel.
Elmosolyodtam. A bájos felszín alatt humor is rejtőzött.

ÉN: Csak mustár ne legyen benne, kérem! Minden más jöhet, nem
vagyok válogatós.

Addison apró hüvelykujjakat küldött válaszul.

Vigyorogva letettem a telefont az asztalra, és visszatértem a

munkához, de ismét nyílt az irodám ajtaja, mielőtt belemerülhettem
volna.

– Hé, van egy perced? – kukucskált be Tiffany, majd belépett, miután

bólintottam, aztán óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.

– Gondolkodtam, elég kemény lehetett az elmúlt pár napod. Nincs

kedvetek Dylannel átjönni hozzám ma este? Változatosságképpen
talán jólesne nektek valami házias étel.

– Köszönöm a meghívást, de már vannak terveink.

Tiffany a szemét forgatta.

– Senki nem hívja tervnek a kocsiban elfogyasztott gyorskaját.

Felnevettem.

– Nem erről van szó. Dylan új dadusa főz nekünk vacsorát.

– Ó – felelte feszült hangon. Majd egy kis szünet után hozzátette: –

Tűnődtem is, hogy hol lehet az a kis cukorfalat.

Bólintottam.

– Ja, otthon van, boldogan és biztonságban. De ahogy mondtam,

kedves tőled, hogy felajánlottad. Még egyszer kösz!

– Bármikor. Nyitott a meghívás.

Tiffany tétovázott, aztán távozott, és határozottan becsukta maga
után az ajtót.

Újra belevetettem magam a munkába, és egyszer csak észrevettem,

hogy magamban dúdolok.

Gondolatban megveregettem a saját vállamat, amiért ilyen jó munkát

végeztem. Minden tökéletes lesz most, hogy Addison velünk lakik,
és gondját viseli a kicsinek!

HATODIK FEJEZET

Addison

Kisöpörtem a hajat az arcomból, és a frissen kitakarított konyhára

meredtem.

Kétségtelenül nagy fába vágtam a fejszémet. Muszáj volt kidobni azt

a kevés ételt, ami a hűtőben maradt – a veszélyeshulladék-gyűjtők
valószínűleg alkalmasabbak lettek volna erre a célra, de megtettem,
ami tőlem telt. Könyékig sajgott a karom a mosogatástól, és
négykézláb kellett felsúrolnom a padlót, de kétség sem fért hozzá,
hogy jobban nézett ki a ház, mint korábban. Sőt, átkozottul jól nézett
ki.

Most, hogy Dylan odafönn szundikált, lehuppanhattam végre egy

székre, hogy receptet keressek az interneten a vacsorához. Istenem,
ez a kislány egy angyal! Reméltem, hogy Max tudja, milyen
szerencséje van vele. Egyszer sem hisztizett – egyetlenegyszer sem
egész nap. Még amikor éhes volt, akkor is csak betotyogott a
konyhába, és leült az etetőszéke elé, mint egy türelmes kiskutya, aki
várja, hogy kiengedjék az udvarra.

Játszani is könnyű volt vele. Még meg kellett tanulnia, hogy

osztozkodjon másokkal, de a korához képest jól értette a hangokat
és formákat, és figyelmesen hallgatott minden egyes szót, amikor
meséltem neki. Néhányszor még hozzá is tett pár szót – például,
hogy „madár” vagy „autó” vagy „ló”, és nagy ritkán azt is mondta,
hogy „pa-pa”.

És kétszer azt is, hogy „ma-ma”.

Nem tudom, hogy egyszerűen csak azért, mert a gyerekek ezeket a

szavakat gyakorlatilag egyszerre tanulták meg – mintha az egyik
nem létezne a másik nélkül –, vagy azért, mert az édesanyja is része
volt egy ideig az életének.

A nyugodtabb pillanatokat kihasználva, amikor rendet raktam a

nappaliban, körülnéztem, hogy találok-e bekeretezett fényképeket a
kandallópárkányon, amelyek azt mutatnák, hogy van egy nő is Max
és Dylan életében, de semmit sem találtam. Csak egy fényképet egy
idős hölgyről, ahogy átkarolta Maxet, aki egyenruhát viselt, de
egyetlen másik nő sem szerepelt a képeken. Mindegyik a
diplomaosztóján készült, vagy a barátokkal kempingezés és
tengerparti nyaralás közben. Még Dylanről sem volt fénykép. Sehol.

Ezt furcsának találtam. Annak alapján, amilyen odaadóan bánt vele

Max tegnap és ma reggel, nem tűnt olyan egoista pasinak, aki arra
sem veszi a fáradságot, hogy bekereteztessen egy fényképet a
lányáról. Természetesen lehetséges, hogy mivel pasi, egyszerűen
meg sem fordult a fejében, hogy változtasson a dolgokon.

Elképzelhetőnek tartottam, hogy a képeket még az anyukája

rendezte el, amikor Max beköltözött.

De akkor sem tűnt ez így normálisnak.

Felsóhajtottam,

és

továbbgörgettem

az

oldalon,
aztán

kiválasztottam a legínycsiklandóbb ételfotót, és elolvastam a hozzá

tartozó receptet. Gyors, hatékony mozdulatokkal összeszedtem a
hozzávalókat, és félresöpörtem a gondolatokat a fejemből, nehogy
felrobbanjak a kíváncsiságtól.

Nem ismertem túl jól Maxet. Lehet, hogy én voltam a gyereke

gondozója, de ez nem jogosított fel arra, hogy személyes kérdéseket
tegyek fel neki.

És mégis…

Mi történik, ha majd Dylan elég idős lesz ahhoz, hogy az anyjáról

kérdezzen? Nem kellene tudnom, hogy képben van-e ő is, vagy
hogy nem jelenik-e majd meg egyszer csak hétvégén, hogy elvigye
magával Dylant, és egyedül hagyjon engem a házban Maxszel?

Az agyam elakadt ennél a gondolatnál, magam elé képzeltem,

milyen lenne kettesben vacsorázni vele. És mit tartogathatna még az
az este…

Izgalom és aggodalom árasztotta el a szívemet. Már a gondolattól

majdnem elájultam, hogy kettesben vagyok vele. Max olyan…

ijesztő volt. Amikor napközben sms-t küldtem neki, mindig csak az

eldöntendő kérdésekre válaszolt. És még arra is komolyan felelt,
amikor azzal ugrattam, hogy nem akarom megölni a vacsorával.

Állandóan szigorú és egykedvű volt az arca, sugárzott róla az

aggodalom, így nehéz volt őt nem komolyan venni. Félelmetesnek
látszott, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért.

De aztán magam elé képzeltem, ahogy rámosolyog a kislányára –

azokban az erős, tetovált karjaiban tartotta, és elgyengült a térdem.

A jelenléte, az aurája szinte teljesen betöltötte a helyiséget, és

azonnal magával ragadott – mintha tojáshéjon táncoltam volna,
visszatartottam a lélegzetemet, csüngtem minden szaván… És
legszívesebben meglovagoltam volna, mint egy bikát a rodeón. Nem
mintha számított volna. Mert tényleg nem számított.

Megcsóváltam a fejemet, és újra átfutottam a receptet, amikor

kivágódott az ajtó, épp, amikor az első hozzávalóért nyúltam.

– Max! – kaptam levegő után. Annyira belemerültem az

ábrándozásba arról, hogy meglovagolom, mint egy bikát, miközben
az egyenruháját viseli, hogy nem is hallottam a teherautója hangját.

Max rám vigyorgott, és csak most vettem észre, hogy kissé

féloldalas a hófehér fogú mosolya, és ettől még határozottabbnak és
szögletesebbnek tűnt az álla.

Istenem, mi van velem és ennek a pasinak az állával?

– Korán hazaért.

Az órára siklott a tekintetem. Éppen csak négy óra múlt. Kiléptem az

előtérbe, Max pedig körülnézett a nappaliban, és elkerekedett a
szeme.

– Nem kellett volna ezt mind megcsinálnia… – mutatott a frissen

kiporszívózott szőnyegre és a lesikált bútorokra.

– Nem volt nagy ügy – feleltem. – Tényleg.

– Van takarítónőm…

– Tudom, tudom – hessegettem el. – De, tudja, én is itt élek, és ki

akartam venni a részem a munkából. – Vállat vontam. – Egyébként
is jobban szeretem a rendet a házban.

Besétált a konyhába, és úgy követtem, ahogy egy éhes kiskutya

követi a jutalomfalatokat. Az arcomról is biztosan sugárzott az
éhség, ahogy alaposan megnéztem a hátsóját abban a feszülő

nadrágban.
Nagyot nyeltem.

– Itt húzom meg a határt – közölte. – Nem főzhet vacsorát!

Biztosan kimerült.

A lábam sikongatva helyeselt, de akkor is megráztam a fejemet.

– Nem, egyáltalán nem. Már kerestem is receptet. Üljön le! Egész

nap dolgozott.

– Maga az, aki egész nap dolgozott – mutatott körbe a tiszta

konyhában, mire a szememet forgattam.

– A takarítás munka, persze, de Dylan nem az. Remek napunk volt!

Ez igaz is volt. Élvezet volt Dylannel lenni a sok rohangálás,

kergetőzés és a sok feladat egyidejű elvégzése ellenére. Máris mély
kötődést éreztem a kislány iránt, jutalom volt, hogy a gondját
viselhettem. Ez sokkal, de sokkal jobb volt, mint egész nap

papírpoharakban kávét nyomni a csipás szemű, zombiszerű

ingázók kezébe.

– Egyébként még alszik, szóval, ha felmegy az emeletre…

– Nem fogok zajt csapni – bólintott. – Nézze, sajnálom, hogy

hamarabb érkeztem haza a vártnál. Nem bírtam tovább távol
maradni. Kicsit ideges voltam, de be kell vallanom, hogy le vagyok
nyűgözve.

Elpirultam, próbáltam nem mutatni, hogy mennyire izgatott lettem.

Miért éreztem úgy, mintha piros pontot kaptam volna a kedvenc
tanáromtól, amikor Max megdicsért? Tudtam, hogy jó munkát
végeztem, sokkal többet tettem, mint amennyit elvártak tőlem. És
mégis…

Ahányszor csak ránéztem, úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt.

– Valójában azt akartam mondani, hogy talán fel kellene ébresztenie
őt. Ha sokkal tovább alszik, akkor este nem lesz hajlandó lefeküdni.

Boldogan vigyorogva bólintott.

– Rendben! Akkor megyek, és köszönök neki.

Elhagyta a helyiséget, és végre ismét lélegzethez jutottam,

miközben a döngő lépteit hallgattam a lépcsőn. Istenem, még egy
hét itt, és oxigénpalackra lesz szükségem!

Sokadik alkalommal csóváltam meg a fejemet, és nekiálltam a

vacsorának. Bepácoltam a marhahúst, a krumpli pedig már a
sütőben pihent. Csak meg kell sütnöm a húst és a spárgát, és kész
is a tökéletesen férfias étel!

Megterítettem, amíg a zöldség pirult, és hallgattam, ahogyan apa és

lánya nevetgélnek, miközben köszöntötték egymást. Ezek szerint
nem kellett sok, hogy Dylan felébredjen – felsikkantott, amint kinyílt a
szobája ajtaja, és egészen a konyháig lehallatszott a duruzsuló
beszélgetésük.

Egy órával később, amikor kész volt a szték, lehívtam a kis családot
a konyhába, és felszolgáltam az ételt. Apró falatokra vágtam
Dylannek a húst, és összenyomkodtam neki a krumplit, míg Max
beültette őt az etetőszékbe. Ahogy elmentünk egymás mellett, úgy
éreztem, mintha ismét kiszívták volna a levegőt a helyiségből,
mintha mindent betöltött volna a jelenléte.

– Nem kellett volna.

Elszorult a szívem. Le akartam őt nyűgözni, mindent megtenni, hogy

igazi otthonnak érezze a házát. Annyira vágytam a dicséretére,
mégis bolondnak éreztem magam.

Magamon

éreztem
Max

átható

tekintetét,

és

arra

összpontosítottam, hogy Dylan jóllakjon.

Jó ideje nem készítettem már ilyen házias ételt. Greg gluténmentes,

GMO-mentes, tejmentes vegán diétát követett.

Állandóan kritizált, amikor főzni próbáltam neki, ezért egy idő után
egyszerűen csak feladtam az egészet. Irracionálisnak tűnt, mégis
elöntötték a szememet a könnyek, és meg kellett erőltetnem magam,
hogy ne sírjak. Egyetlen napja voltam még csak itt, és mégis Max
helyeslése jelentett számomra mindent.

– Majd én megcsinálom. Cseréljünk helyet! – ajánlotta, de

elhessegettem.

– Minden rendben. Nem sértődöm meg, ha nem ízlik az étel.

Mit érdekel engem, ha pizzát akar rendelni, vagy elszalad egy

hamburgerért!

– Ki mondta, hogy nem ízlik az étel?

Óvatosan rápillantottam.

Max levágott egy jó nagy falat húst, és bekapta. Visszafojtott

lélegzettel vártam.

– Egyen! – parancsolt rám. – Vacsora után szabad lesz az estéje.

Majd én elmosogatok, és lefektetem Dylant.

– Ezt nem engedhetem – feleltem, de szigorúvá vált a tekintete.

– Komolyan gondoltam, amit korábban mondtam. Egész nap

dolgozott, megérdemel egy kis pihenést.

– De maga is dolgozott. Szüksége van…

– Hadd aggódjam én amiatt, hogy mire van szükségem!

A kijelentés rövidre zárt minden további vitát, és újult lendülettel

estem neki az ételnek. Részben azért, mert majd éhen haltam,
részben pedig, mert alig vártam, hogy eltűnjek parancsoló tekintete
elől, illetve azért is, mert égett az arcom, amikor Maxre és a
szükségleteire gondoltam.

Jézusom, ugyan milyen dadus képzeli el meztelenül a főnökét?

Egy szexéhes dadus, vágott vissza a bennem rejtőző kisördög.

Bekaptam egy nagy falat húst és alaposan megrágtam, miközben

azon voltam, hogy bármi másra gondoljak, csak ne a velem
szemben ülő férfira.

Kétségbeesetten vágytam elmenekülni Maxtől, ezért felpattantam az

asztaltól, mihelyt végeztem az étellel, és a farmerembe töröltem a
kezemet.

– Rendben, majdnem hat óra, szóval…

Körülnéztem. Már korábban rendet raktam, így nem maradt semmi

tennivaló a mosogatáson kívül. Ami azt jelentette, hogy mára
végeztem, és nem volt semmi dolgom.

– Igen. Menjen, és lazítson! – biztatott Max mosolyogva.

Elindultam fel a lépcsőn, aztán úgy döntöttem, jó lenne megfürödni

és pizsamába bújni – már a gondolattól jobb kedvem lett.
Teleeresztettem a kádat, és beültem a vízbe, élveztem a habfürdőt,
és bíztam benne, hogy Max mindent lerendez. A következő egy órát
önmagam meggyőzésével töltöttem. Max a főnököm, és nem fog
működni, hogy minden este hat óra után a

szobámban rejtőzködöm, mint egy nyolcvanöt éves macskás hölgy.

Le kell nyelnem a keserű pirulát, és szembenézni a démonjaimmal –

ebben az esetben a buja Maxszel –, és túllépni ezen a

kamaszlányos vonzalmon.

Egyetlen kiutat láttam, ha túlteszem magam rajta.

Miután végeztem a fürdéssel, kontyba fogtam a hajamat, felvettem a

pizsamámat, és újult erővel visszamentem a földszintre.

Mihelyt jobban megismerem Maxet és összebarátkozunk, azonnal

többnek fogom majd látni őt a ház pompás, alsóneműmodell-testű

uránál. Talán kinyithatunk egy üveg bort és beszélgethetünk.

Megtörhetjük a jeget. Talán még arra is lesz módom, hogy Dylan

édesanyjáról kérdezzem. Ám amikor visszaértem a konyhába, Maxet
a mosogató mellett találtam, egy porcelán kávésbögrével a kezében.

Elöntött a bűntudat. Talán levegőt sem volt ideje venni, amióta

belépett az ajtón, én pedig hagytam, hogy magára vállalja a
mosogatást, miközben én szórakozom.

Észrevette a jelenlétemet, felém fordult, és esküdni mernék, hogy

végigmért. Összefontam a karomat a mellem előtt, bár nem volt rá
szükség. Tudtam, hogy a flanelpizsama elrejti a tényt, hogy nem
viselek melltartót, de olyan átható volt Max tekintete, hogy
elbizonytalanodtam.

– Hol van Dylan? – kérdeztem.

– Alszik. Egy szempillantás alatt elaludt.

Bólintottam.

– Akkor jó. Másodszor csak egy fél órát szundikált, így valószínűleg
ki volt merülve. – Ismét a koszos edényekre pillantottam. – Nézze,
nem akar pár percet önmagára szánni? El tudom mosogatni a
maradékot.

Lenézett a mosogatóban maradt tányérokra.

– Biztos benne?

– Abszolút.

– Tudja, egy zuhany nem is hangzik olyan rosszul.

Elzárta a vizet, köszönetet mondott, és kiment a konyhából.

Olyan gyors és könnyű volt befejezni a mosogatást, ahogyan

vártam. Tíz percen belül végeztem, így pont annyi időm maradt
csak, hogy elővegyem az üveg bort, amit a boltban vettem.

Kinyitottam a palackot, töltöttem két pohárral, aztán hátraléptem, és

eltűnődtem, vajon nem vagyok-e túl merész. Mi van, ha Max nem
szereti a bort? Vagy ha nem akarja azzal tölteni az estét, hogy
felidézi a múltat a lánya dadusával? Vagy ha…

– Helló!

Megfordultam, és Max állt az ajtóban egy testhezálló fehér pólóban

és farmerben. Maga volt a megtestesült szexualitás.

Idegesen megrándult a gyomrom, elöntött a félelem és a vágy

ismerős elegye.

Ne feledkezz el a tervről! Bor, beszélgetés, hogy jobban megismerd

őt, emlékeztetett a belső hangom.

De valami azt súgta, hogy ez trükkösebb lesz, mint gondoltam.

HETEDIK FEJEZET

Max

Örömmel fogadtam a félig teli borospoharak látványát. Akárcsak

Addisonét, bár gyűlöltem magam a gondolatért, hogy mi az ördögért
nem dolgoztam ki valamiféle vésztervet arra az esetre, ha kettesben
maradunk. Talán kereshetnék egy új hobbit, ami miatt esténként
elmehetnék itthonról. Vagy bevallhatnám, hogy valójában én vagyok
Batman, és szuperül lefoglal, hogy harcoljak a bűnözők ellen. De
nem tettem. És most itt vagyunk. Nyakig a pácban.

– Ez az enyém? – kérdeztem.

Bólintott.

– Igen, cabernet. De csinálhatok kávét, ha inkább azt…

Megráztam a fejemet.

– Nem, a bor jól hangzik. Hosszú napom volt, és szívesen lazítok

egy kicsit.

Elmosolyodott, csábítóan megnyitva telt ajkát.

– Értem, hogy mire gondol.

Elindultam a nappali felé, és követett, bár eleinte bizonytalannak

tűnt, de leült mellém a kanapéra.

Közel hozzám.

Baromira közel.

Éreztem a samponja illatát, és már ettől is felforrósodott a vérem.

– Istenem, nem is értem, hogyan ihat vörösbort ezen a kanapén, és

engedheti, hogy egy kisgyerek csússzon-másszon rajta. Kiráz a
hideg a gondolattól is, hogy esetleg kilöttyintem az italt.

A szájához emelte a poharat, és vigyáztam, hogy semmit ne

lehessen leolvasni az arcomról.

Eszembe sem jutott, hogy a bútor elárulhat. Egyetlen épelméjű

kisgyerekes szülő sem venne fehér kanapét. De még ha eszembe is

jutott volna, akkor sem lett volna időm kicserélni. Nem sok mindenre
maradt időm. Az egyik nap még normálisan mentek a dolgok,
másnap pedig megjelent az életemben Dylan. Már fel sem tudtam
pontosan idézni, milyen volt a normális, ahogy magam elé képzeltem
a baba kerek arcát és a fogatlan kis vigyorát.

– A fehér szőnyegről már nem is beszélve Dylan szobájában –

tette hozzá Addison.

– Magamnak keresem a bajt – bólintottam. Még mindig nem tudtam,

mennyit áruljak el neki, eltűnődtem, hogy ködösítsek-e, vagy csak
meséljem el az egész mocskos történetet, hogy túlessünk rajta.
Szerencsére Addison megmentett a döntéstől.

– Tudja, gondolkodtam… – Az alsó ajkát harapdálta, és próbáltam

nem bámulni a buja rózsaszín görbületet. – A ház többi része olyan
otthonosnak tűnik. Talán egy kicsit kicsinosíthatnánk Dylan szobáját.
Nem tudom ugyan, hogy mennyi pénzt szánna rá…

– Remekül hangzik! – Belekortyoltam a boromba. – Csináljon vele,

amit csak akar!

– Nem akar beleszólni? – kérdezte értetlenkedve. – A maga

gyerekének a szobája, és nem szeretném magára erőltetni az
akaratomat.

Összeráncoltam a homlokomat és vállat vontam.

– Őszintén bevallva azt se tudnám, hogy hol kezdjek hozzá.

Teljesen magára bízom!

Felnevetett, tiszta, csengő kacagással, a hangja végigsimította a

bőrömet, és segített még jobban ellazulni.

– Nos, miért nem kísérletezünk egy kicsit?

Rámeredtem, elhessegettem a mocskos gondolatokat azzal

kapcsolatban, hogy mennyiféleképpen szeretnék kísérletezni vele,
és vártam, hogy folytassa.

– Talán közösen is megtervezhetnénk a szobáját. Körülnézett már

valaha a Pinteresten? – kérdezte.

Most rajtam volt a sor, hogy felnevessek.

– Ja… nem. Ez az az oldal, ahová nők tesznek fel fényképeket arról,

hogyan csinálnak kávésdobozból virágtartót, igaz?

– Előfordul olyan is. – Felvette a laptopot a kávézóasztalról, és a

kezembe nyomta. – Tessék, én letöltöttem a telefonomra, így
használhatja a laptopomat. Szóval, alapvetően olyan, mint egy
képkereső. Az ember vicces ötleteket keres, és csinál nekik egy
falat.

Meg is csinálom magának.

Áthajolt előttem, közben a karomhoz ért a melle. A haja az arca elé

hullott, és ismét megcsapott a samponjának levendulaillata, és vér
áradt a farkamba.

Előrehajoltam, hogy belekortyoljak a boromba, és hálát adtam az

isteneknek, hogy a számítógép eltakarta Addison elől az ölemet.

– Tessék! – Felnézett rám. – Most pedig írja be a keresőbe, hogy

„cuki babaszobaötletek”, és aztán használja a kis piros gombostűt,

hogy feltűzze a falára. Ebből megtudom, hogy milyen dolgokat
szeret. Én is csinálok egyet, és pár perc múlva majd
összehasonlítjuk a kettőt. Készen áll?

Bólintottam, aztán törni kezdtem a fejemet, hogy mi lenne a legjobb

Dylan szobájába. Azt akartam, hogy szép legyen – nem túl fodros,

és

egyértelműen

ne

csupa

rózsaszín

dekoráció

kristálycsillárokkal. Valami olyan, amihez majd felnőhet, és amit

élvezni fog.

Óvatosan gyűjtöttem a gombostűket, és eléggé magabiztosnak

éreztem a választásaimat, mire Addison szólt, hogy letelt az idő.

– Rendben, ki lesz az első? – kérdezte.

– Nincs rejtegetnivalóm.

Vállat vontam, és Addison felé fordítottam a laptopot.

Lenézett rá, aztán rám, majd vissza a monitorra.

– Nagyképernyős tévé? De hát Dylan egyéves, Max. Ráadásul csak

három gombostűje van – jegyezte meg. – Pedig legalább húsz
percig keresgéltünk.

– A tévé akkorra kell, amikor majd idősebb lesz. Vagy ha nézni

akarja Barney-t. Őszintén bevallom, hogy kiráz a hideg a fickótól. De
a gyerekek szeretik.

Addison felvonta a szemöldökét.

– És a Bob Dylan-poszter?

Egy pillanatig hallgattam, mérlegeltem a lehetőségeimet. Még mindig

nem döntöttem el, hogy mennyit meséljek el neki.

– Róla kapta a nevét.

Addison tekintete ellágyult, és leengedte az ölébe a telefonját.

– Ez annyira édes!

Nehéz és nyomasztó csönd ereszkedett közénk, majd Addison

szólalt meg ismét elgondolkodó arccal.

– Tudom, hogy semmi közöm hozzá. De eltűnődtem, hogy… ha

esetleg valami történne magával, a szülei telefonszámát megadta,
de… – Elharapta a mondat végét, de tudtam, hogy mi fog
következni, még mielőtt kimondta volna. – Mi történt Dylan
anyukájával? Nem akarok kíváncsiskodni, de nem tudom,
számíthatok-e rá, hogy esetleg beállít, vagy mit mondjak, ha Dylan
idősebb lesz, és valaki megkérdezi… – folytatta bocsánatkérő
arccal.

Felsóhajtottam. Hát persze, hogy Addison eltűnődött a kérdésen. Ez

természetes. De hogyan árulhatnám el neki az igazat? Van
egyáltalán más választásom?

– Ami azt illeti, Dylan csak most jelent meg az életemben –

kezdtem, és eltűnődtem, hogyan tudnám a legjobban elmagyarázni,

mi történt Jenn-nel és velem. – Pár hónapig jártam az anyjával,
Jenn-nel, tavaly. Én nem álltam készen semmi komolyabbra, de ő

igen, így aztán szakítottam vele. Utána nem is hallottam felőle. Pár
nappal ezelőttig, amikor is a küszöbömön hagyta Dylant, és közölte,
hogy nem bírja tovább csinálni. Fogalmam sem volt róla, hogy
terhes.

– Ó, istenem! – Addison a szája elé kapta a kezét, de gyorsan

folytattam, mielőtt még többet reagálhatott volna.

– Nézze, tudom, hogy ez furcsa. De csak azért, mert alig öt napja

ismerem Dylant, még nem jelenti azt, hogy nem szeretem őt éppen
olyan mélyen, ahogyan bármelyik másik apa a lányát.

Nem tudom, miért, de fontos volt, hogy Addison tudomására hozzam

ezt. Nehéz lett volna tagadni, hogy védekező volt a hangsúlyom.
Dylan érkezése óta egyetlen percig sem éreztem azt, hogy áldozatot
hozok. Könnyű volt helyet találni neki az életemben

– tényleg hamar megszerettem a kicsit.

– Ez csak… – Megcsóválta a fejét. – Olyan sok mindent

megmagyaráz.

– Tényleg?

– Sehol nincsenek képek az újszülött Dylanről. És nem értettem,

miért ad a babának égett pirítóst mogyoróvajjal reggelire.

Felnevettem.

– Nyilvánvalóan még csak most tanulom a dolgot.

– Szóval mi történt Dylan édesanyjával? Hová tűnt? Látni akarja

majd újra Dylant?

Nagyot nyeltem. Én sem tudtam a választ ezekre a kérdésekre.

Hogyan

magyarázhattam

volna
meg

Addisonnak,

amikor

magamnak sem tudtam megmagyarázni? Én voltam az, aki elszúrta

a dolgot Jenne-nel. Talán, ha nem engedtem volna őt elmenni, vagy

ha mondtam volna neki valamit, bármit, amikor a családalapításról
beszélt, akkor nem szalasztottam volna el az első évet Dylan
életéből. Nem tudtam, hogy nézett ki, amikor megszületett, és nem
ünnepelhettem meg az első lépéseit vagy az első fogacskáját. Az
egész az én hibám volt. Mert Jenn már tudta, hogy terhes, amikor a
gyerekvállalásról faggatott. Ahelyett, hogy kérdezgettem volna, vagy
észrevettem volna, mennyire érzelmes ez a beszélgetés a részéről,
csak leírtam magamban az egészet, és elengedtem őt.

Az elmúlt napokban, amikor éjszaka egyedül feküdtem az

ágyamban, elkezdtem tűnődni, vajon mélyen legbelül nem sejtettem-
e az igazságot, csak kényelmesebbnek találtam, hogy ne vegyek
tudomást róla. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy milyen
következményekkel jártak a tetteim.

Jézusom, mi lett volna, ha Jenn nem hozza el Dylant nekem? Ha

számtalan más mérföldkövet elmulasztok az életéből, miközben
Dylan az apja nélkül nő fel?

Megköszörültem összeszorult torkomat, és vállat vontam, majd ismét

Addisonra fordítottam a figyelmemet, aki türelmesen várta a választ.

– Nem tudom, mik Jenn tervei, de bármi történjék is, mostantól

Dylan része lesz az életemnek – jelentettem ki végül.

Addison bólintott.

– Dylan olyan szerencsés kislány.

Megrándult az arcom, és ismét belekortyoltam a boromba.

– Ez azért vitatható.

Addison gyengéden megpaskolta a karomat, aztán elhúzta a kezét.

– Láttam, hogyan viselkedik vele. Ösztönösen érzi, mi a fontos, ha

szeretetről és figyelemről van szó. És hé, mindnyájunknak van mit

bánni az életben, tudja?

– Valóban?

Lebiggyesztette az ajkát, látszott rajta, hogy csatázik önmagával,

aztán túlságosan is nemtörődöm hangnemben folytatta.

– Hát persze. Hé, én meleggé változtattam a legutolsó pasimat,

szóval… tudja, az élet néha tele van meglepetésekkel.

– Maga nem változtatta őt meleggé – gúnyolódtam.

– Biztosíthatom, hogy egyértelműen meleg volt, és higgye el, nem

akarja tudni a részleteket.

– Nem így értettem. Nem maga változtatta őt meleggé.

Valószínűleg csak magának és másoknak sem merte bevallani, hogy

meleg, és magán csattant az ostor. Többekkel előfordul, mint
gondolná.

Addison a szemét forgatta, és ivott egy kortyot a borából.

– Komolyan, bármelyik férfi szerencsés lenne magával! Gyönyörű

és vicces és okos.

A sűrű szempillái alól rám nézett elgondolkodó arccal. Elpirult, de jól

állt neki.

– Köszönöm.
Megcsóváltam a fejemet, próbáltam tudomást sem venni a nyakában
lüktető érről és a melle halmáról.

– Csak tényeket közlök. De még mindig nem mutatta meg nekem,

hogy mit választott, pedig nyilvánvalóan sokkal jobb, mint az én
bababarlangom nagyképernyős tévével és egy Dylan-poszterrel.

– Ó, mindjárt meglátja!

Feloldotta a billentyűzárat, és a kezembe nyomta a telefonját.

Pontosan úgy nézett ki, mint egy igazi lányszoba – fehér polcok, tele
ragyogóan színes könyvekkel, plüssállatokkal és játékokkal. Puha,
bolyhos takarókat láttam, és az egyik képen a gyerekágy fölött egy
kézzel festett tábla lógott, rajta a szöveggel, hogy „Kicsi, de erős”.

Minden a galambszürke és a rózsaszín különböző árnyalataiban

pompázott, itt-ott egy kis sárgával. Csak fotók voltak, de valahogy
mégis különlegesnek éreztem őket. Mintha kimondottan Dylan
számára állították volna össze a berendezést.

– Ez nagyszerű! – vallottam be őszintén. – Le vagyok nyűgözve!

Addison vállat vont, és összeértek az ujjaink, amikor elvette tőlem a

telefonját.

– Ez az egyik kedvenc hobbim. Semmiség.

– Nem értek egyet.

Ismét csak a szemét forgatta.

– Mindig ilyen kemény önmagával? – faggattam.

Még jobban elpirult, és elgondolkodva forgatta a bort a poharában.

– Talán. Én csak… ezt nem értheti.

– Tegyen egy próbát – kértem, és volt valami a hangomban, amitől
kihúzta magát.

Nagyot fújt, és ismét összeráncolta a homlokát.

– Rendben. Érezte már valaha, hogy katasztrófa az élete?

Bólintottam.

– Amikor belevágtam az építési vállalkozásba, tudtam, hogy

felégetek magam mögött mindent, ami fontos nekem. Otthagytam a
hadsereget és az előléptetés ígéretét, hogy olyasmit csináljak,
amiben nem volt tapasztalatom. Ez is olyasmi, ahol az embernek
hagynia kell, hogy kialakuljanak a dolgok. Szeretek kétkezi munkát
végezni, és ha meg sem próbáltam volna…

Addison vadul rázta a fejét.

– Úgy érzem, hogy kész kudarc az életem, amióta az a dolog történt

Greggel, tudja? Csalódás vagyok. – Élénkpirossá vált az arca, ahogy
motyogva hozzátette: – Férfiügyekben. Ah, lehet, hogy csak a bor
beszél belőlem, de úgy érzem, hogy Greg tönkretette az

önbizalmamat. Hogy soha egyetlen férfi sem akar majd engem.

– Ha más körülmények között találkoztunk volna, akkor

bebizonyítanám, hogy mennyire téved – buktak ki belőlem a szavak,
még mielőtt megállíthattam volna őket, és elmélyült a hangom.

Addison rám meredt, leesett az álla, még pislogni is elfelejtett.

Mi a baj velem?

Persze hogy vonzódom hozzá, de még mennyire! Ha bárki más lett

volna, már egy órája kigomboltam volna a pizsamafelsőjét. A
pokolba, talán már a konyhaasztalon megkeféltem volna, ha benne
van a dologban.
De Addison nem valaki más volt. Dylan dadusa volt. És ráadásul
annak nagyszerű. Vonzódhattam hozzá, de a nadrágomban kellett
tartanom a farkamat – különösen most, hogy kemény voltam, mint a
kőszikla, már magától a gondolattól is, hogy szélesre tárja előttem a
lábait a konyhaasztalon.

Megköszörültem a torkomat, és a térdemre csaptam. Ideje volt

visszavonulni, mielőtt még jobban elcseszek mindent.

– Nos, ideje lefeküdni. Nagy nap lesz holnap.

– Ah, igen, jó éjt! – mormogta szinte suttogva.

Az asztalon hagytam a borospoharamat, és felálltam, vigyázva, hogy

Addison ne lássa meg az erekciómat, aztán felmasíroztam a
lépcsőn, és eltűntem a fürdőszobámban.

– A francba! – motyogtam a bajuszom alatt.

Totális szerencsétlenség vagyok. Lehet, hogy Addison már azon

tűnődik, összecsomagolja-e a holmiját, és elmeneküljön.

Aztán eszembe jutott, milyen arccal nézett rám. Mennyire kitágultak

a pupillái, hogyan remegtek az orrcimpái. Tényleg megmerevedtek
volna a mellbimbói a pizsamafelső alatt?

Ismét felnyögtem, és lenyúltam a feszülő cipzárhoz. Kizárt, hogy

el tudjak aludni, ha előbb nem szelídítem meg ezt az átkozott

vadállatot odabent. Megmarkoltam a farkamat, és arra gondoltam,
milyen puha és selymes lenne Addison bőre a mellkasomon.

Felidéztem a hajának levendulaillatát. A tüzet a szemében, amikor

majdnem bevallottam neki, hogy mennyire akarom őt.

Keményebben szorítottam magam, és elképzeltem, hogy a kezem

helyett Addison telt ajka fonódik a farkam köré, mozog rajtam,
miközben nyalogatja a makkot, incselkedik, aztán tövig a szájába
vesz.
A pokolba, mennyire szerettem volna beletúrni a hajába, és érezni,
ahogy a melle a combomhoz ér, miközben előttem térdel, a szájába
veszi az utolsó centit is, és még többért nyögdécsel.

Nem érezte magát szexinek és kívánatosnak? Kibaszott istennőnek

érzi majd magát, mire végzek vele! Ahogyan járt, ahogyan mozgatta
a csípőjét, tudtam, hogy isteni lenne az ágyban.

Vagy az asztal tetején.

Vagy a falnak döntve.

Vagy a kicseszett utcán, az sem érdekelne.

Elképzeltem magam, ahogy a combjai közé fekszem, és mélyen

belehatolok, érzem, amint a csípője hozzám dörgölőzik, miközben
megdolgozom azt az édes, rózsaszín puncit.

Basszus, ha magához engedne, utána ő lenne a legmagabiztosabb

nő a világon.

Felhúzódtak a golyóim, és elfojtottam egy nyögést, ahogy elöntött a

vágy, hogy elélvezzek. Keményebben és gyorsabban mozgattam a
kezemet, lehunytam a szememet, és elképzeltem magam körül
azokat az édes ajkakat, azt az elkerekedett szemet, ahogy felnéz
rám.

– Ba-asszus!

Forró, lüktető hullámokban élveztem el, átadtam magam az

eufóriának, minden izmom megfeszült. Nagyokat fújtattam, és

hagytam, hogy ismét kinyíljon a szemem.

Nem nagy ügy. Teljesen normális volt egy életerős férfi esetében, aki
együtt lakott egy szexi nővel. Az ismerős dadusfantázia. A mocskos
gondolataimban Addison volt a tökéletes érzéki boszorkány, aki alig
várta, hogy valaki a magáévá tegye.
És pontosan a gondolataim voltak az a terület, ahol maradnia is
kellett.

NYOLCADIK FEJEZET

Addison

Napfény ömlött el a szobában, pislogtam, az oldalamra fordultam,

hogy felvegyem a telefonomat az éjjeliszekrényről. Megnéztem,
mennyi az idő, és levegő után kapkodtam.

– A fenébe!

Kiugrottam az ágyból, és a baba szobájába rohantam, kinyújtottam a

kezemet, hogy letörölhessem a könnyeket, amelyek majd várnak
rám.

Miért nem működik a bébiőr? És miért nem ébresztett fel Max,

mielőtt elment? Már rég nincs itthon – valószínűleg egy órája
távozott, ami azt jelenti, hogy senki nem figyelt Dylanre, és ez
egyedül az én hibám. Ha baja esett, vagy éhes…

Belöktem az ajtót, és láttam, hogy Dylan a kiságyban álldogál,

boldogan gurgulázik, és megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Hála istennek! – leheltem, és elindultam felé, hogy a karomba

vegyem őt. Ahogy közelebb léptem, észrevettem még valamit – egy
darabka papírt, ugyanolyan fehéret, mint a kiságy, apró betűs
írással.

Addison,

sajnálom, hogy elkerültük egymást. A kicsi hajnalok hajnalán

felébredt, szóval együtt töltöttük a kora reggelt.

Megetettem és tisztába tettem, de szüksége volt még egy kis

alvásra, ezért arra gondoltam, majd felébreszti őt, ha kialudta magát.

Szép napot!

Max

Pislogtam. „Szép napot”? Ennyi? Mi a csudáért kelt fel olyan korán a

babával, amikor egész nap dolgoznia kell? Hacsak…

Megdörzsöltem az arcomat, aztán kivettem Dylant a kiságyból.

Túlléptem a megengedett határt tegnap este – túl gyorsan

túlságosan személyes dolgokról beszéltem Maxszel. És most
természetesen kerül engem. Greg is ugyanezt csinálta. Elzárkózott
tőlem, amikor először szóba hoztam a szexuális hajlamait, és egy
hétig alig szólt hozzám. Azt mondta, hogy lerohantam, mint egy
gőzhenger, hogy nem adtam neki időt, hogy természetes módon
kifejezhesse magát.

Ezt csináltam vajon Maxszel is?

Dylan lekéredzkedett a karomból, gyengéden letettem hát a

szőnyegre. A játékokkal teli kis dobozhoz totyogott, amit tegnap
vettem neki, én pedig körbenéztem a szobában.

Már ebből az egyetlen helyiségből tudnom kellett volna, hogy Dylan

nem régóta lakik itt. A helyiség teljesen üres volt, a pelenkázóasztalt,
a hozzá illő kiságyat és néhány alapvető

babaápolási kelléket leszámítva. Fehérek voltak a falak, nem voltak

függönyök. Inkább illett be apácacellának, mint babaszobának.

– Hamarosan változtatunk ezen, kis hölgy! – mondtam Dylannek.

– Lab-da – felelte, és felemelt egyet, hogy megmutassa.

– Okos kislány!

Ismét a karomba vettem őt, és levittem a földszintre, vigyáztam,

hogy ne ejtse el közben a labdát, és elkezdtük a napi rutinunkat.
Együtt készítettük el a reggelit, aztán ettünk, majd utána építettem
neki egy várat az előszobaszekrényben lévő tartalék ágyneműből.

Ahogy előző nap, most is küldtem fotókat és sms-eket Maxnek, és a

kijelzőn megjelenő kis pipák igazolták, hogy látta az üzeneteimet, de
úgy döntött, hogy nem válaszol rájuk.

Nos, semmi gond. Végül is tegnap sem válaszolt.

Ennek ellenére képtelen voltam elhessegetni a gondolatot, hogy

grimaszt vág, amint meglátja a nevemet felvillanni a telefonján.

Mintha már önmagában az üzenetem – bármiről szólt is – arra

emlékeztetné, hogy milyen pletykás, kíváncsi seggfej vagyok. És ezt
még meg is tetéztem és egymilliárdszor rosszabbá tettem azzal,
hogy elmeséltem neki a történetet Gregről… Max valószínűleg
kötelességének érezte, hogy megvigasztaljon, ez magyarázta a
bugyiszaggató kijelentését, de ez nem változtatott a tényen, hogy
átléptem a határt.

Ezen azonban már nem segíthettem, így Dylannel folytattuk a

napunkat, játszottunk, takarítottunk és együtt nevetgéltünk délután
három óráig, amikor is csöngettek.

Összeráncoltam a homlokomat, eltűnődtem, vajon Max csomagot

vár-e, de amikor kinyitottam az ajtót, egy magas, hosszú lábú nő

vigyorgott rám. Szürke kosztümöt viselt, amely tökéletesen kiemelte

a szeme színét és a csillogóan vörös haját.

Beharaptam az ajkamat, kínosan éreztem magam, amiért Dylannel

egész nap pizsamában maradtunk.

– Helló! Segíthetek?

– Ó, helló!

A hangja éppen olyan vidám volt, mint a mosolya, de valahogy

mégis túl élesnek és kellemetlennek hangzott – mintha gyakorolnia
kellett volna, hogy udvariasnak tűnjön. Belépett a házba, én pedig
hátráltam egy lépést, nem értettem, mi történik, ahogy felém

nyújtotta a kezét.

Megráztam, mivel nem tudtam, mi mást tehetnék.

– Tiffany vagyok, Max asszisztense. A környéken jártam, és Max

megkért, hogy ugorjak be, és tudassam, hogy ma sokáig dolgozik.
És azt is kérte, hogy nézzem meg, minden rendben van-e.

Az ágyneművár felé pillantott, amelyet nagyrészt a porszívó tartott

fenn, Dylan ugyanis azon lovagolt, mintha póni lenne.

– Hát itt van ez a kis angyal! – gügyögte Tiffany, ellépett mellettem,

és elindult egyenesen Dylan felé.

Elkerekedett a baba szeme, lemászott a porszívóról, és bebújt a

várba.

– Elnézést! – szabadkoztam. – Mindjárt le kell feküdnie. Egy kicsit

nyűgös.

– Semmi gond. – Tiffany letérdelt, és paskolni kezdte az ölét, mintha

egy kiskutyát akart volna valamilyen trükkre tanítani. –

Gyere ide, Dylan! Gyere, köszönj nekem!

Dylan nem mozdult, én pedig megköszörültem a torkomat.

– Szóval – fordult felém Tiffany –, minden rendben megy?

– Nagyon jól, köszönöm! – Próbáltam nem csikorgatni a fogamat, de

az agyamra ment ez a ribanc. Mi vagyok én, valami középiskolás
bébiszitter, akit ellenőrizni kell? Profi vagyok. Mi a csudáért küldte
volna ide Max ezt a nőt, hogy berontson, megzavarja a napi
rutinunkat anélkül, hogy előtte szólt volna nekem?
Pontosan. Bármiért tette is Max, az nem az asszisztensének a
hibája.

Felsóhajtottam, irracionális módon megbántva éreztem magam.

Aztán letérdeltem a padlóra Tiffany mellé, és intettem Dylannek,

hogy jöjjön oda hozzám. Engedelmeskedett, és Tiffany felé intettem.

– Dylan, köszönsz szépen Tiffanynak?

A baba integetett, és Tiffany lelkesen elkapta és megrázta a kis

kezét, mintha üzletet kötöttek volna.

– Örülök, hogy újra látlak, kisasszony! – gügyögte Tiffany.

– Ó, már találkoztak? – vontam fel a szemöldökömet. Max azt

mondta, hogy Dylan csak pár napja volt itt, mielőtt felvett engem.

De ez hétvégén történt, vagyis… – Max bevitte őt az irodába?

Féltékeny volnék? Ez nekem is új.

– Ó, igen, de már előtte is találkoztunk. Már régóta ismerjük egymás

Dylannel – kacsintott a babára. – Nem tudok túllépni rajta, hogy
milyen cuki. Olyan gyönyörű a szeme, mint az apjáé. – A hangsúlya
alapján úgy tűnt, hogy sokkal többet látott Max szeménél, és
küzdenem kellett, hogy közömbös maradjak.

– Az biztos – feleltem, és Dylan lemászott az ölemből, vissza a vára

menedékébe.

– El sem tudom képzelni, milyen Maxszel élni – folytatta Tiffany, aki

nyilvánvalóan nem érezte, milyen kínos nekem ez a téma.

– Ó, eddig könnyű volt. Talán csak a jó oldalát mutatta. Aggódnom

kellene? Nem hajtja le maga után a vécéülőkét, vagy valami még
ennél is rosszabbat tesz? – erőltettem vigyort az arcomra.
– Nem, nem, nem. Csak olyan precíz típus, tudja? Sok sikeres
üzletember az. Ráadásul a hadseregben szolgált. Biztos vagyok
benne, hogy szinte semmi dolga nincs a takarítónőjének.

Csöndben maradtam, nem akartam beszámolni neki arról a totális

káoszról, ami előző nap fogadott, és kissé megenyhültem, hogy
Tiffany nem tud olyan sokat Maxről, mint azt hiszi.

– Igen, említette a hadsereget.

– Aha, ranger volt. Nagy dolog!

Úgy mondta ezt, mintha ő maga nevezte volna ki Maxet.

– Ó, milyen érdekes! Nem is hinné az ember.

– Hacsak nem látja a tetoválásait. De maga nyilván nem látta azt,

amelyik a hátán van – kacsintott rám Tiffany, mire mosolyt

erőltettem az arcomra.

– Úgy van. Nos, értékelem, hogy beugrott, és ránk nézett. Ideje

lefektetni Dylant, de megmondhatja Maxnek, hogy idehaza minden
rendben. Remélem, nem kell túl sokáig dolgoznia.

Tiffany felsóhajtott.

– Munkamániás. Azt hiszem, ez a másik hibája. De igen, meg fogom

neki mondani, hogy minden rendben. Biztos, hogy nincs szüksége
valamire?

Dylanre pillantottam, és lebiggyesztettem a számat. Igazság szerint

azt reméltem, hogy vacsora közben beszélhetünk Maxszel a
babaszobáról, de ha nem jön haza időben…

– Nos, beszéltünk róla, hogy kicsit kicsinosítom a babaszobát.

Felhívná emiatt?
Tiffany felnevetett.

– Ó, intézze csak nyugodtan! Adjak egy hitelkártyát? – kérdezte,

majd beletúrt a hatalmas vörös retiküljébe, és kivett belőle egy arany
hitelkártyát.

– Ah, köszönöm! – vettem ki a kezéből.

– És egyetértek, hogy nem árt kissé feldobni a kicsi szobáját. Ne

felejtsen el becsempészni néhány babát és egy tiarát is a kis
hercegnőnek! – suttogta, és rám kacsintott.

Megköszöntem neki, és kikísértem. Miután becsukódott az ajtó,

bebújtam Dylan mellé a várba, és megpusziltam a homlokát.

Max küldhetett volna nekem egy sms-t. Hagyhatott volna egy

üzenetet, mielőtt elment dolgozni.

De nem, inkább ideküldte ezt a nőt, hogy ellenőrizzen.

Bosszúság keveredett bennem a növekvő önbizalomhiánnyal,

miközben felkaptam Dylant, és felvittem őt az emeletre.

– Gyere, Dylan! Alvás után bemegyünk a városba egy kis

vásárlásterápiára.

KILENCEDIK FEJEZET

Max

Addison piros Maximája nem állt a ház előtt, amikor leparkoltam, és

a villany sem égett odabenn.

Megnéztem a telefonomat, hátha nem vettem észre az üzenetét, de

nem volt semmi Tiffany sms-én kívül egy jövő heti megbeszéléssel
kapcsolatban.

Gyorsan tárcsáztam Addison számát, és beléptem a házba.

Néhányszor a nevét kiáltottam és Dylant szólongattam, aztán
felmentem a babaszobába. Üres és sötét volt, akárcsak az egész
ház.

Ismét hívtam Addisont. Aztán harmadszor is, de nem vette fel a

telefont.

– Valószínűleg minden rendben – motyogtam magamnak, de ez nem

lassította le a dübörgő szívverésemet. Zakatolt a vér a fülemben,
ahogy végiggörgettem a névlistán, és megálltam Tiffanynál.

Felhívtam, hallgattam, ahogy kicseng, aztán felvette a telefont.

– Szia! – köszöntött.

– Szia, ez furcsa kérdés lesz, de Addison nem hívott fel téged? –

kérdeztem.

Egy pillanatig nem válaszolt.

– Addison? A dadusod?

– Aha.

– Nem. Miért? Mi folyik ott? – kérdezte Tiffany. Valami zörgött a

háttérben, és bűntudatot éreztem, amiért megzavartam, de azért

tovább erősködtem.

– Most értem haza, és nincs itt senki. Arra gondoltam, nem hagyott-e
esetleg nálad üzenetet az irodában, csak elfelejtettél szólni nekem?

– Akarod, hogy átmenjek társaságnak? Talán segítsek valamiben?

– kérdezte.

– Nem, már így is eleget zavartalak. De azért kösz!

– Szólj, ha van valami!

Bontottam a vonalat, és lebámultam a készülékre, eltűnődtem, mi

legyen a következő lépés. Túl korai lett volna még szólni a
rendőrségnek – és ostobán éreztem volna magam, ha Addison és
Dylan csak elszaladtak valamiért. Nem volt jellemző Addisonra, hogy
ne küldjön előtte egy sms-t.

Megnyitottam a korábbi üzeneteket, újra megnéztem a fényképet az

almaszószos arcú Dylanről és a másikat a takaróvárról, amit
építettek, de egyik üzenetben sem volt utalás arra, hogy később
elmennének valahová.

Miért nem mondta Addison, hogy hová mennek? Biztosan sejtette,

hogy aggódni fogok. Talán az anyámat hívta fel? Vagy az apámat?

Legörgettem a számukig, és már éppen rákattintottam volna a

HÍVÁS-ra, amikor fényszórók világítottak be az ablakon.

Kiléptem a verandára, még mindig zakatolt a szívem, és láttam,

hogy Addison kiemeli Dylant az ülésből, a szabad keze pedig tele
van különböző színű és méretű szatyrokkal.

– Hadd segítsek!

Addison feszülten rám mosolygott.

– Kösz!

Odasiettem, elvettem tőle Dylant, felkaptam pár szatyrot, és

elszégyelltem magam, amiért elöntött a megkönnyebbülés, hogy

újra a karomban tartottam a babát. Hozzám bújt, a nyakamba fúrta

az arcát. Minden rendben volt. Dylan jól volt, és Addison is. Minden
rendben volt a világban.

De akkor miért kavarog még mindig a gyomrom?

Nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy mi jönne ki a számon,
ezért csak megfordultam, bevittem Dylant a házba, leraktam a
szatyrokat, aztán felvittem őt a szobájába. Gyorsan pizsamába
öltöztettem, aztán betettem a kiságyba. Nyilvánvalóan ki volt
merülve, ha zokszó nélkül lefeküdt. Olvastam neki egy mesét, és
perceken belül lecsukódott a szemhéja.

Egy hosszú percig csak álltam a kiságya mellett, és néztem őt.

Szülőnek lenni néha kemény dolog. Nem volt jele dulakodásnak a

házban. Nem volt váltságdíjat követelő levél, semmi okom nem volt
a pánikra. De a kezem akkor is izzadt a rettegéstől, és egyre
erősödött a dühöm.

Tudtam, hogy Addison szereti Dylant, de kinek képzelte magát, hogy

kiviszi őt a házból egy levél vagy egy gyors üzenet nélkül, hogy
tudassa, nem lesznek itt, amikor hazaérek? Még mindig nem múlt el
a görcs a gyomromból, és csak egyetlen embert okolhattam ezért.

Hallottam, ahogy Addison tesz-vesz a földszinten. Ökölbe

szorítottam a kezemet, és kettesével szedve a fokokat lerohantam a
lépcsőn. Addisont a nappali közepén találtam, éppen kipakolt a
színes szatyrokból.

– Hol az ördögben voltak?

Még le sem értem a lépcsőn, és egy pillanatig azon aggódtam, hogy

a hangos és durva kiabálás felébreszti a kicsit.

Addison elkerekedett, zavart szemmel pislogott.

– Ezt hogy érti?

– Úgy értem, hogy hol voltak? Nyolc óra van. Dylannek régen
ágyban lenne a helye. Hazajövök, és üresen találom a házat. Se

üzenet, se levél. Mi az ördögöt kellett volna gondolnom?

– V-v-á-ásárolni mentünk – hebegte. – Elmentem megvenni néhány
dolgot a babaszobába, ahogy tegnap este megbeszéltük, de aztán
késő lett, és Dylan éhes volt, így elmentünk vacsorázni. Nem hittem,
hogy ilyen sokáig leszünk távol.

A szívem meglágyult egy kicsit a gondolatra, hogy kettesben

vacsoráztak, jól érezték magukat, de ez sem törölte ki a nagyon is
valóságos rettegést és félelmet, amellyel szembe kellett néznem
miatta.

– Nem tudtam, hogy ma akarja elintézni.

– Említettem Tiffanynak, amikor beugrott. Azt hittem, elmondja majd,

mihelyt visszaér az irodába.

Szóra nyitottam a számat, azon tanakodtam, most mit mondjak, de

Addison lehajtotta a fejét, és elslisszant mellettem, ki a bejárati ajtón.
Nyitva hagyta maga mögött, és a semmibe bámultam, míg újra meg
nem jelent egy másik szatyorral a kezében.

– Nem tudom, szereti-e az olasz konyhát, de rendeltem valamit

magának is, és becsomagoltattam, hátha nem vacsorázott.

Valószínűleg még meleg.

Elvettem tőle a szatyrot, belenéztem, és spagettit és húsgombócot

találtam benne egy átlátszó dobozban, ami csak rám várt.

– Remélem, nem bánja, hogy egy apró falat hiányzik az egyik

húsgombócából. Dylan kíváncsi volt, milyen az íze.

Addison az alsó ajkát harapdálta, és a feszültség enyhült kissé az

izmaimban.

Kedves volt tőle, hogy gondolt rám, bár gondatlanság volt a részéről,
hogy nem tájékoztatott előre. Nem kellett volna megtennie ezt a
gesztust, de megtette. És világos volt, hogy máris kötődtek
egymáshoz Dylannel. Csak ez számított. Őszinte tévedés volt, hogy
nem számolt be nekem a terveiről, és biztos voltam benne, hogy ez

többször nem ismétlődik majd meg.

– Ígérje meg, hogy legközelebb küld nekem egy sms-t, rendben?

Felsóhajtottam, aztán közelebb léptem, hogy megnézzem, mit vett

Dylan szobájába. Mintha életre kelt volna a pinterestes fala –

könyvek, egy doboz, benne egy világosszürke könyvespolccal. És

egy bekeretezett Bob Dylan-lemez.

Órákba telhetett, mire rátalált, és most még túlzottabbnak éreztem

az előbbi reakciómat. Szép munka, seggfej!

– Sajnálom, hogy megijedtem – mondtam, miközben megnéztem

mindent. – Ez még új a számomra, és őszintén bevallom, hogy
halálra rémültem.

– Ne aggódjon emiatt! – Megkerülte a kanapét, és odaállt mellém.

Valószínűleg

nekem

is

bocsánatot

kellene

kérnem.

Végiggondoltam a dolgot, és eléggé szégyellem a tegnapi

viselkedésemet. Nem kellett volna beszélnem magának arról a
dologról Greggel. Gondolom, emiatt döntött úgy, hogy ma sokáig
dolgozik, én pedig ezért éreztem szükségét, hogy elmenjünk
itthonról, meg minden. Aztán túlságosan szégyelltem magam ahhoz,
hogy felhívjam. Fura érzésem volt, nem kellett volna annyi mindent
elmondanom.

– Az egyetlen dolog, amit sajnálnia kell, hogy az idejét pocsékolta

arra az idiótára. Tartom magam ahhoz, amit mondtam. Bármelyik
férfi szerencsés lenne magával.

Azonnal meg is bántam a bókot. Mintha hirtelen minden levegőt

kiszívtak volna a szobából, és nem maradt más, csak annak az
emléke, amit előző este mondtam neki, és a kölcsönös egyetértés,
hogy soha nem fogom bebizonyítani, hogy komolyan is gondoltam.

Addison félrefordította a fejét, csokoládébarna haja az arcába hullott.

Szinte viszketett a tenyerem, hogy odanyúljak, és a füle mögé
simítsam, közelebb húzzam magamhoz az arcát, amíg csak

centiméterekre lesz tőlem, és aztán… De onnan nem lett volna

megállás, és már így is kissé túlságosan közel kerültem a szakadék
széléhez.

– Legalább jó napja volt? – kérdeztem, mire visszanézett rám, és

elgondolkodott egy pillanatra.

– Igen, többnyire. De kicsit fura is.

– Őrület volt a bevásárlóközpontban?

Megrázta a fejét.

– Nem, nem erre gondoltam.

– Ne hagyja, hogy meghaljak a kíváncsiságtól!

Nagyot fújt, aztán vállat vont.

– Nem tudom pontosan, hogy mit csináltam rosszul. Egyértelmű,

hogy küldtem volna egy sms-t, de Tiffany beugrott délután, és szólt,
hogy ma későn jön haza, így meg sem fordult a fejemben, hogy
előbb megjön, mint mi, az meg pláne nem, hogy aggódni fog Dylan
miatt. És Tiffany tudta, hogy elviszem magammal a babát a
bevásárlóközpontba, mert odaadta a maga egyik hitelkártyáját, hogy
azt használjam, és feltételeztem, hogy felhatalmazta rá.

– Tiffany itt járt?

Mi az ördögért nem említette ezt nekem? Visszagondoltam a

beszélgetésünkre. Miért tett úgy, mintha fogalma sem lenne arról,
hol lehet Addison és Dylan? Hacsak nem azt feltételezte, hogy
napközben mennek majd el, ezért tényleg nem tudta, hogy este hol
lehetnek.

– Igen – biccentett Addison. Lebiggyesztette az ajkát. – Kissé fura

volt. Az volt az érzésem…

– Mi? – erősködtem.

Addison a füle tövéig elpirult.

– Nem akarok senkit bemártani.

– Ez fontos, Addison!

– Rendben – sóhajtott fel. – Félig-meddig bevallotta, hogy nagyon

jól… ismeri magát. Az volt az érzésem, hogy van valami maguk
között.

– Ah. – Kiszáradt a torkom, és megfordult a fejemben, hogy

kiveszem a telefont a zsebemből, és azonnal felhívom Tiffanyt, de
csak annyit válaszoltam: – Nincsen.

– Értem.

Addison ismét elfordította a fejét, mintha valami nagyon érdekeset

látott volna a sarokban.
– Volt… félig-meddig. Egyetlen alkalommal. Egyszer majdnem
összejöttünk, de leállítottam a dolgot, még mielőtt túl messzire
mentünk volna. Ha érzett is valamit irántam, az egyértelműen nem
volt kölcsönös, és majd beszélek vele erről.

– Ó, kérem, nem akarok bajt okozni! – emelte maga elé Addison a

két kezét, mintha egy focilabdát akart volna elkapni. – Csak nem
akartam, hogy azt higgye, ennyire nem törődöm Dylan
biztonságával. Legközelebb küldök egy sms-t.

Összeráncoltam a homlokomat.

– Több eszem van annál, hogy nemtörődömnek higgyem.

Félelemből jutottam rossz következtetésre.

Ismét lüktető csend töltötte be a fülemet, és visszafojtott lélegzettel

vártam, hogy Addison mondjon valamit, megszüntesse a csendet és
a várakozást.

– Nagyon kedves, hogy ezt mondja – suttogta lágyan.

– Komolyan beszélek. Maga csodás dadus. Egyetlen másodpercig

sem bánom, hogy felvettem.

Kivéve természetesen az összes alkalmat, amikor legszívesebben a

konyhapultra döntöttelek volna, hogy a nevemet kiáltsd a gyönyörtől.

Nyilvánvalóan nem én voltam az egyetlen, aki a kivételekre gondolt,

mert Addison megkérdezte:

– Azért sem, amit tegnap mondott? Arról… – Megköszörülte a torkát.

– Mi lett volna, ha nem vesz fel? Azt komolyan gondolta?

– Természetesen. Maga okos és gyönyörű és kedves. Maga… –

Észbe kaptam, és elhallgattam, mihelyt észrevettem a csillogást a

szemében, és hirtelen szűk lett a nadrágom. A francba! – Komolyan
beszéltem – fejeztem be.
– Ez sokat jelent nekem. – Nagyot nyelt. – Tényleg. Nem mintha
számítana.

– Miért nem? – kérdeztem, és magával ragadott a kipirult arcának

látványa. Legszívesebben végighúztam volna az ujjamat az álla
vonalán, hogy megérintsem a bőrét, és érezzem, olyan meleg-e,
amilyennek látszik.

– Mert felvett. Nyilvánvalóan – válaszolta még lágyabb hangon.

– Nyilvánvalóan – bólintottam.

Hosszú csend ereszkedett ránk, miközben vibrált köztünk a

feszültség. Alig centiméterekre voltam tőle, és csak annyit kellett
volna mondanom, hogy ennek nem szabadna megállítania
bennünket, és hogy mindezek ellenére akarom őt.

De aztán felhangzott a sírás az emeleten, és Addison talpra ugrott.

– Dylan. Valószínűleg tisztába kell tenni.

Elsietett a lépcső felé.

– Majd én – szóltam utána, de megrázta a fejét.

– Nem, nem. Egyen csak! Majd én elintézem – mondta, és eltűnt a

lépcsőn.

Az ételre néztem, ami még mindig a dohányzóasztalon feküdt. A

nehéz, izzó feszültség megszűnt.

És őszintén? Nem tudtam eldönteni, hogy csalódott vagyok-e, vagy

megkönnyebbültem.

TIZEDIK FEJEZET

Addison
Immár hivatalosan is túljutottam az első héten Dylan dadusaként, és
csak egy kicsit hoztam magam kínos helyzetbe.

Rendben, nagyon. Ám egy kis megaláztatással még meg tudok

birkózni, ha ezáltal megtarthatom ezt az állást, amíg csak lehet.

Dylan csodás volt, és minél több időt töltöttem vele, annál inkább
megszerettem. Ahányszor csak rám mosolyogott, azon kaptam
magam, hogy visszamosolygok, és megremegett a szívem, amikor
felnevetett.

Ami pedig Maxet illeti? Nos, kedvesen fogadta az összes malőrt, és

kétség sem férhetett hozzá, hogy változott a kapcsolatunk is.

Dylannel ellentétben Maxszel képesek voltunk beszélgetni

egymással, és lassan megszűntek az első napok kényelmetlenségei,
és természetesebbé váltak a beszélgetéseink. Pár nappal ezelőtt,
vacsora közben mesélt a katonai kiképzéséről. Megkérdeztem tőle,
miért a hadsereget választotta, és egy pillanatig elgondolkodva rám
nézett.

– Családi hagyomány. A nagyapám is a hadseregben szolgált. Ő a

megszokott utat választotta, de azt hiszem, megértette, amikor
otthagytam a sereget.

– Ezt hogy érti? – kérdeztem.

– Nos, mire visszatértem az utolsó külföldi bevetésből, az apám már

nyugállományba vonult, és az egész családom ebben a

városban telepedett le. Az apám mindig is kalandvágyó volt, de

engem jobban vonzott a stabilitás. Ő világot akart látni, én viszont
otthont akartam teremteni. – Max megcsóválta a fejét. – Ne értsen
félre, fontos munkát végeztem a hadseregben, de az, amit most
csinálok, hogy bepiszkolom a kezemet és új dolgokat építek, ez az,
amit igazán szeretek.
Egész este ezen a beszélgetésen gondolkodtam, azon tűnődtem,
vajon pontosan mit értett stabilitáson és otthonon. Ha nem volt
hosszú ideig együtt Dylan anyjával, akkor ez vajon azért történt, mert
nem ő volt a számára az igazi, vagy mert hajkurászta a nőket?

Ha egy olyan helyet akart, ahol álomra hajthatta a fejét, akkor ez

vajon azt jelentette, hogy elköteleződésre vágyott és szerelemre, és
minden ilyesmire?

Képtelen voltam kiverni ezeket a gondolatokat a fejemből, amióta

szépnek nevezett, és bevallotta, hogy akar engem. Amikor ma
reggel odaadtam neki a kávéját, ez volt az első, amit kérdezni
akartam tőle, akár egy gyerek, aki megerősítésre vágyik.
Elfordultam, és arra gondoltam: vajon ma is akar még engem? Még
mindig meg akarja nekem mutatni, mennyire nőnek tart?

Minden alkalommal belepirultam és izzadt a tenyerem, de nem

tudtam másra gondolni. És ha ezt nem lett volna elég nehéz kezelni,
ráadásul még a ki nem mondott válaszát is tudtam abból, ahogyan
rám nézett.

Tényleg nehéz leírni. Korábban is néztek már rám férfiak

érdeklődéssel, de ez valami egészen más volt. Néha úgy tűnt,
mintha látna engem, meztelenül és vágyakozva, néha pedig olyan
érzésem volt, mintha még ennél is mélyebbre látna – bele
egyenesen a lelkembe.

Közel álltam hozzá, hogy beszéljek is neki erről. Például egyik este,
amikor lefektette Dylant, letöltöttem egy buta kis filmet a

Netflixről, csak hogy nézzek valamit. Nehéz napunk volt, Dylan

nyűgösebb volt a szokásosnál, de úgy éreztem, hogy minden
idegszálam egyszerre nyugszik meg és izzik fel, mihelyt Max leült
mellém, és megkínált egy pohár borral.

– Kivel beszélt telefonon? – kérdezte.

Pislogtam,
aztán

eszembe

jutott

telefonhívás,

amit

vacsorakészítés közben fogadtam.

– Ó, a barátnőmmel, Larával. Együtt akar lógni a hétvégén.

– Meghívhatja ide is, tudja? Ez most már a maga otthona is.

Megráztam a fejemet.

– Nem, nem, minden rendben. Dylannel együtt megérdemelnek egy

kis időt kettesben.

– Tudja, először azt hittem, hogy az anyukájával beszél.

Felnevettem.

– Lara imádná ezt hallani. A kedvenc időtöltése parancsolgatni

nekem. Nem, az anyukám ritkán veszi fel a telefont. A járványügyi
hatóságnál dolgozik, és nagyon elfoglalt.

– Nehéz lehet nem hallani felőle.

Ellágyult a tekintete, és elsápadtam.

– Nem gond. Van más, ami leköt.

A tévére néztem, próbáltam másra koncentrálni, de tudtam, hogy

Max nem vette le rólam a szemét, és figyel. Úgy éreztem, hogy olvas
a gondolataimban, látja az emlékeimet és a fájdalmamat. Minden
beszélgetéssel közelebb éreztem magam hozzá, és ez egyre jobban
megviselt. De nem foglalkozhattam ezzel. Szerettem itt lenni, és
nem akartam mindent tönkretenni a vonzalmammal.

Miért érzem azt, hogy ez sokkal több köztünk egyszerű

vonzalomnál?

Egy kis idő távol Maxtől biztosan segíteni fog abban, hogy észhez
térjek. Lara majd gondoskodik róla, hogy kitisztítsa a fejemet.

***

Felsóhajtottam,

és

körülnéztem

Dylan

újonnan

befejezett

szobájában. Sablonokkal figurákat festettem a falakra, és új

bútorokkal rendeztem be a szobát. A hintaszék mellett volt egy
lemezjátszó, fölötte a falon pedig a Bob Dylan-album. Néha feltettem
neki egy lemezt napközben, és hintáztam vele. Máskor a székben
ültem, és figyeltem, ahogy mindent kihajigál a vadonatúj játékos
szekrényéből. Be kell vallanom, remek munkát végeztem a
szobájával!

Csípőre tett kézzel biccentettem, aztán elindultam a konyhába.

Átsétáltam a boltív alatt, Dylant az etetőszékében találtam, félig már

betermelte a palacsintáját, Max pedig előtte ült. Felém fordult, és
csillogott valami a szemében, amit nem tudtam mire vélni.
Talán vágy? Elhessegettem a gondolatot.

– Végre készen van Dylan szobája, én indulok is.

– Máris? Nem készíthet nekünk palacsintát úgy, hogy meg sem

kóstolja – érvelt Max. – Maradt még kávé is.

– Minden rendben. Egyórányi autóút áll előttem, szóval minél előbb

útra akarok kelni.

– Legalább vigyen magával egy kis kávét termoszban – intett a

kiöntő felé, de megráztam a fejemet.

– Szüksége lehet rá, ha egész nap egyedül lesz Dylannel.

– Valószínűleg igaza van.

Felkelt a székéből, és elindult felém. Tiszta, friss illata lassan

elöntötte az érzékeimet, és visszatartottam a lélegzetemet, hogy ne
ragadjon magával az iránta érzett vágy. Megmerevedtem, mihelyt
már csak centikre volt tőlem.

– Elnézést, csak kávéért indultam – mormogta.

A mellettem lévő kiöntőre pillantottam, és felsóhajtottam a

megkönnyebbüléstől, és egyben a csalódottságtól.

– Ó, hát persze.

– Nézze, tudom, hogy már mondtam, de nagyon köszönöm, hogy

gondoskodott Dylan szobájáról! Tényleg értékelem. Nem tudtam
volna megcsinálni maga nélkül.

Végigsiklott rajtam a tekintete, és éreztem azt az immár túlságosan

ismerős forróságot, amely elöntötte a nyakamat, és hamarosan az
arcomat is el fogja.

– Tényleg nem gond. Nos, jobb, ha megyek.

Búcsúzásképpen megpusziltam Dylant, intettem Maxnek, aztán
felkaptam a táskámat, és kisiettem az autómhoz.

Mihelyt biztonságban voltam a volán mögött, kihajtottam a feljáróról,

felhangosítottam a rádiót és lehúztam az ablakot, hagytam, hogy a
kora szeptemberi meleg levegő megtöltse a tüdőmet. Távol Maxtől
végre úgy éreztem, hogy kapok levegőt.

Végre aggodalom nélkül önmagam lehettem, és nem kellett

tojáshéjon lépkednem. Volt időm gondolkodni. Az út nagy részében
azonban képtelen voltam Maxen kívül másra gondolni.

Tudtam, hogy szerette az édesanyját, jól tanult, egész életében

ugyanazok voltak a barátai, de az egyetlen dolog, amit soha nem
említett, azok a nők voltak. Dylan anyján kívül semmi jel nem
mutatott arra, hogy valaha is együtt lett volna bárkivel, és mégis…

Egy ilyen férfi nem lehet magányos, nem igaz? A sűrű barna hajával
és a mély, sötét szemével biztosan rendszeresen a lába elé vetik
magukat a nők. Vajon enged a csábításnak, vagy inkább kapcsolatot
keres?

Nem tudtam. Csak egyetlen Maxet ismertem, azt, akinek újdonság

volt az apaság. Vajon visszatér majd a randizáshoz, ha kicsit
lecsillapodnak a dolgok, és elfogadja a szerepét Dylan életében? És

ami még rosszabb, vajon egymásnak adják majd a kilincset a nők a

házban a szemem láttára? Vagy szállodába viszi majd őket, vagy
náluk tölti a hétvégéket? Ki kell majd mentenem őt Dylannél, tudva,
hogy hol jár és mit művel?

Erősebben szorítottam a kormányt, gyűlöltem, hogy összerándult a

gyomrom.

Természetesen csupán szakmai volt az érdeklődésem Max

magánélete iránt. A nőkkel való kapcsolata hosszú távon biztosan
hatással lesz majd Dylanre is.
Szép próbálkozás, te vesztes! Rengeteg egyedülálló szülő randizik.

Ráadásul, ha csak Dylanről szólt az egész, akkor miért éreztem

gyilkos indulatot már a gondolatától is, hogy egy másik nőt ölel a
karjaival, vagy ami még rosszabb, visz az ágyába?

Végig ez a gondolat kínzott, amíg elértem a szépségszalon

parkolójába, ahol a találkozót beszéltük meg Larával. Megszólalt a
szélharang, amikor kinyitottam az ajtót, és Larát az előtérben
találtam.

– Utálom, hogy egyórányi autóútra laksz! – bosszankodott. – Azt

szeretem, ha a közelben vagy.

Odaintettem neki.

– Neked is szia!

– Nos, nyilvánvalóan szia!

Futólag megölelt, aztán intett az egyik recepciósnak, hogy

megjöttünk. Bevezettek bennünket egy helyiségbe, amiben egy apró
szökőkút állt és egy sor szék, előttük mély vizestálakkal a lábunknak.

– Manikűrre és pedikűrre kértem magunknak időpontot –

magyarázta Lara. – Remélem, jó lesz így.

– Tökéletes!

Leereszkedtem az egyik székbe, és nagyot sóhajtottam.

– Hosszú volt a hét? – kérdezte.

– Tudod, milyen új munkahelyen kezdeni.

– És állandóan Mr. Dögös Testű közelében lenni? Nem

mondhatnám, hogy tudom – felelte Lara, mire a sarkamat reszelő
nő felkapta a fejét.

Lemosolyogtam rá, aztán összeszorított foggal visszafordultam Lara

felé.

– Kérlek, az isten szerelmére, ne nevezd őt így!

– Jó, jó, hívd, ahogy csak akarod. Hogy mennek vele a dolgok?

– A főnökömmel? Jól. Elégedett a teljesítményemmel.

Lara felvonta a szemöldökét.

– Ó, valóban?

Megszorítottam az orrnyergemet.

– Muszáj végigmennünk ezen minden alkalommal, amikor

beszélünk?

Az egész utat azzal töltöttem, hogy emlékeztessem magam, mi

minden miatt nem szabad Maxre gondolnom, most pedig úgy tűnt,
hogy Lara szentül elhatározta, hogy visszarángat oda újra.

Ugyanoda.

– Csak gondolkodtam. Jó móka lenne, tudod.

– Micsoda?

– Huncutkodni a főnök úrral.

– Van neki neve – vágtam vissza.

– Jól van, Maxszel! Gondolod, hogy érdekelné a dolog? – kérdezte

Lara.

Túlságosan jól ismert ahhoz, hogy rejtegessem a pirulást, ezért

inkább elfordultam.
– Nem beszélek erről többet.

– Szóval tényleg érdekelné! – visított fel, és vidáman tapsikolt. –

Érdekes. Mesélj!

– Van bizonyos… kölcsönös vonzalom kettőnk között. De már

mondtam neked, hogy egyelőre végeztem a férfiakkal. Az utolsó
alkalommal hajléktalanként végeztem. Ne feledd, hogy ezzel a
pasival élek, és biztosan nem akarod, hogy megint a kanapédon
aludjak.

– Az attól függ. Hány doboz jégkrémet kapok tőled? – kérdezte. –

Imádtam, hogy mindig tele volt velük a fagyasztóm.

Felvontam a szemöldökömet.

– Lara!

Megadóan feltartotta a kezét.

– Jól van, jól van, valószínűleg igazad van! Mindent a szemnek,

semmit a kéznek.

– Pontosan – bólintottam.

Magamra kellett volna tetováltatnom ezt a jelmondatot, hogy

folyamatosan emlékeztessen arra, mi a helyes. Ám ahogy teltel-
múltak a napok, bármilyen jól éreztem is magam, hogy együtt
lehetek a legjobb barátnőmmel, nem tudtam kiverni a fejemből a
gondolatot, hogy vajon Dylan hogy lehet. Hogy hiányzom-e neki.

Hiányzom-e az apukájának.

De pontosan ez volt az, ami miatt biztosabbnak éreztem magam a

dologban, mint valaha – Dylan, és az, hogy mennyire hiányzik
nekem a vigyorgó kis arca.
A legtöbb kapcsolat nem működőképes. Ezt világosan bizonyította a
statisztika. Ami azt jelentette, hogy még ha randiznánk is Maxszel,
alighanem szakítanánk, és akkor mi lenne? Elveszíteném az
állásomat, újra, az otthonomat, újra, és ami még rosszabb,
elveszíteném Dylant.

Ez túlságosan kockázatos, bármennyire szexi is Max.

Mindent a szemnek, semmit a kéznek!

Ez az új mantrám.

Ha Max is ugyanezt tenné, akkor minden rendben is lenne.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Max

Megkerültem a teherautót, belenéztem a csomagtartóba, és

letöröltem az izzadságcseppeket az arcomról.

– A francba! – mormogtam. Elfeledkeztem Zach kedvenc söréről, és

mivel arról volt híres, hogy mennyire válogatós, aligha fog
megbocsátani nekem. Gyorsan előkaptam a telefonomat, és küldtem
Mattnek egy sms-t, hogy hozzon belőle, aztán összeszedtem a
bevásárlószatyrokat és a dobozokat, és elindultam a bejárati
ajtómhoz.

Nem tagadhatom, éreztem némi lelkiismeret-furdalást – nem mintha

ez az én hibám lett volna. Valószínűleg szólnom kellett volna
Addisonnak, hogy a fiúk átjönnek megnézni a szezon első

ameikaifutball-meccsét, de nem akartam ezzel zavarni tegnap, amíg

a barátnőjénél volt. Aztán mire ma reggel találkoztunk, már annyira
belemerült a takarításba és a Dylannel való foglalkozásba, hogy
teljesen ki is ment a fejemből az egész. Most viszont szólnom kell
neki, alig öt percem van csak, mire a srácok megjönnek.
A konyhába érve Dylan és Addison nevét kiáltottam, aztán
lepakoltam a szatyrokat a pultra, és körülnéztem. Csönd uralkodott a
házban, és már éppen indultam volna az emeletre megkeresni őket,
amikor meghallottam a hangos nevetést a hátsó ablakon keresztül.

Sarkon fordultam, elindultam a hátsó ajtóhoz, kinyitottam és

megláttam Dylant, aki egy pöttyös bikiniben üldögélt, a kerek kis

pocakja rázkódott a nevetéstől, miközben forgott a locsolófej, és
vizet fröcskölt a fejére.

Addison mellette állt, és próbálta rábeszélni, hogy tipegjen át a

locsoló alatt. És, mint kiderült, Addison is bikinit viselt. Ami majdnem
ugyanolyan apró volt, mint Dylané.

Megkeményedett a farkam és nagyot nyeltem, próbáltam ügyet sem

vetni Addison hosszú, karcsú lábára és a sötétkék bikiniből kivillanó
aranybarna bőrére. A szemem valószínűleg kigúvadt, és csak
pislogtam, amikor meghallottam, hogy kinyílik mögöttem a bejárati
ajtó.

A francba!

– Hé, hol vagy? – visszhangzott Matt hangja a házból, ahogy átsétált

a konyhán Zachkel a sarkában. – Nem álltam meg útközben.

Csak szóltam Zachnek, hogy kivételesen kénytelen lesz igazi sört

inni.

– Csak mert szeretek lime-ot tenni a sörömbe…? – vágott vissza

Zach, aztán megtorpant, amikor meglátott, ahogy még mindig
mozdulatlanul a küszöbön ácsorogtam.

– Remélem, nem bánja – vigyorgott rám Addison. – De olyan

gyönyörű az idő, és arra gondoltam, hogy kiélvezzük az utolsó nyári
napsütést, tudja?
Kivörösödött a nyakam, és pontosan tisztában voltam vele, hogy
Zach és Matt is látják Addisont. Ahogy én is, a teste összes kerek és
telt idomát.

– Miért nem vesz fel valamit? – csattantam fel, aztán a haverjaimhoz

fordultam. – Adjatok egy percet, srácok! Kapcsoljátok be a tévét a
nappaliban, mindjárt jövök én is.

– Rendben – felelte Zach. – Majd iszom az undorító sörödet, de

istenre esküszöm, hogy megütök valakit, ha nem kapok csípős

csirkeszárnyat.

– Fejezd be! – motyogta Matt, aztán felém biccentett, és beterelte a

házba Zachet.

Átsiettem a kerten, és felkaptam Dylant a földről, majd felnyögtem,

amikor a vizes fürdőruhája benedvesítette az ingemet.

– Én is meg tudtam volna tenni – jegyezte meg Addison, de ügyet

sem vetettem rá.

– Hozhatott volna magának egy törülközőt is – morogtam az orrom

alatt. Így azonban végig fog masírozni a barátaim figyelő

tekintete kíséretében a nappalin, és hagyja, hogy megbámulják a

kerek seggét.

Ez nem is én vagyok. Féltékenység és seggfej macsó düh? Nem volt

rám jellemző, de a vérem kétségtelenül forrt a méregtől a
gondolatra, és nem bírtam elhessegetni, bármennyire próbáltam is.

Összeszorítottam a fogamat, felvittem Dylant a szobájába,

pizsamába bújtattam, aztán visszavittem a földszintre, és leültettem
a tévé elé a szőnyegre. Adtam neki pár műanyag játékot, hogy
elfoglalja magát, aztán letelepedtem a barátaim mellé, és próbáltam
a meccsre figyelni.

– Másképpen néz ki a lakás – jegyezte meg Matt.

– Tiszta – értett egyet Zach, én pedig bólintottam.

– Addison sok mindent megcsinál – mondtam, aztán a lépcsőre

pillantottam. Valószínűleg bármelyik pillanatban megjelenhet, és
akkor be kell majd mutatnom őt mindenkinek.

Bármit is vegyen magára, tudtam, hogy a barátaim ugyanúgy fogják

őt látni, ahogy én is a lelki szememmel – puha bőr és buja idomok.
Túlságosan kicsi volt rá a bikinifelső, és annyira kiemelte a mellét,
hogy másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy behatolok a
farkammal a két halom közötti szűk résbe, és fel-le siklok közöttük…

A zsebembe dugtam a kezemet, és hátradőltem a kanapén.

– Sokszor játszanak Dylannel a locsolóval? – kérdezte Zach ártatlan

arccal. Dylan megfordult, és gügyögni kezdett a neve hallatán. – És
ha igen, akkor a nap melyik szakában? Biztosan szívesen vennének
egy barátot.

Mattből kirobbant a nevetés.

– Ja, rám férne, hogy egy kicsit lehűtsem magam.

– Elég! – csattantam fel, de Zach csak bemutatott, aztán tovább

nézte a meccset.

Történt valami a képernyőn – valakivel szabálytalankodtak, vagy ő

szabálytalankodott –, de túlságosan el volt foglalva az agyam ahhoz,
hogy odafigyeljek. Csak azokra az átkozottul hosszú combokra
tudtam gondolni, és arra, milyen érzés lenne, ha a derekamra
fonódnának. Addison lófarokba fogott puha barna hajára, és arra,
hogyan mozogna az a lófarok, miközben a farkamat szopná.

Ez nagyon nem fog így működni.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha leteszem Dylant aludni – motyogtam,

aztán a karomba kaptam a kicsit, és olyan sebesen felrobogtam vele
az emeletre, mintha touchdownt akartam volna szerezni. Dylan
gügyögött nekem, miközben hallottam, hogy a barátaim odalent
lelkesen ünnepelnek, ezért csak megpusziltam a baba fejét, és
befektettem a kiságyába.

A francba, tényleg nem gondoltam át eléggé ezt a mai napot!

Dylannek ilyenkor már aludnia kellene, de ha el is alszik, a srácok

perceken belül fel fogják őt ébreszteni. Az amerikai futball és a
babák nem passzolnak egymáshoz. Ezentúl máshol kell majd
néznünk a vasárnapi meccseket. Olyan helyen, ahol a haverjaim
nem látják majd bikiniben a dögös dadusomat.

Felnyögtem, ahogy felvillant a lelki szemem előtt az a feszes kis

segge, és azt kívántam, bárcsak én se láttam volna. Mit a fenét

fogok kezdeni Addisonnal?

Természetesen volt egypár ötletem, de a legtöbbjükben bilincs és

illatos masszázsolaj is szerepelt.

Már ismét a hallban voltam, amikor hallottam, hogy becsukódik

Addison szobájának az ajtaja, és egy hosszú pillanatig vártam,
mérlegeltem a lehetőségeimet. Vajon hányszor csinálhatom még ezt

– újra meg újra, amikor a végeredmény mindig ugyanaz? Ez így nem

működik. Egyáltalán nem működik.

Az ajtajához masíroztam, és hangosan bekopogtam. Rövid szünet

után kikiáltott:

– Szabad!

Beléptem. Addison puha, térdig érő rózsaszín köntöst viselt. A

bikinije a padlón hevert a lába előtt, és egy pillanatra elterelte a
figyelmemet a tény, hogy meztelen a köntös alatt.

Nem kellett volna mást tennem, csak odasétálni hozzá, kioldani azt
az övet, lecsúsztatni a köntöst a padlóra, és aztán…
Sajgó vágy árasztotta el az ölemet, és rángatózni kezdett egy ideg
az államban.

– Ez nem fog működni – közöltem összeszorított ököllel. Szemét

dolog volt. Én is tudtam, de nem voltam képes leállítani magam.

– Nem… nem értem, mire gondol. – Megrázta a fejét. – Én csak…

– Ez. Az, hogy itt dolgozik. Egyszerűen nem fog működni.

– Várjunk csak, nem értem. – Kutatóan vizslatta az arcomat,

könnyek öntötték el a szemét. – Valami rosszat csináltam?

Mit is mondhattam volna? Nem. Csak nem bírok uralkodni a

kielégíthetetlen vágyamon, hogy hülyére keféljelek.

Addisonra meredtem, és a vérem még mindig pumpált, miközben

próbáltam egy értelmes választ megfogalmazni.

– Ha még mindig dühös rám, amiért a múltkor elvittem

magammal Dylant anélkül, hogy szóltam volna, én…

– Nem Dylanről van szó – vágtam közbe, és idegesen beletúrtam a

hajamba. – Nagyszerűen bánik vele. Csak…

Nem bírtam tovább, felmordultam, rávetettem magam, a karomba

kaptam, és az ajkára tapasztottam a számat. Egy szempillantás alatt
történt, de nem számított. Tökéletes érzés volt érezni az ajkát az
enyémen, az édes mentaízt a leheletén, a bőréből áradó forróságot.

Megmerevedett,

és

egy

másodpercre
eltűnődtem,

vajon

elhúzódik-e majd tőlem. Az lett volna a legjobb, mert seggfejként

viselkedtem vele, és igazán megérdemeltem volna az elutasítást. De
amikor már éppen eleresztettem volna őt, elnyíltak az ajkai, és
hozzám simult. Teljesen elvesztem volna, ha csak egy lépéssel is
tovább megyünk. Először beszélnünk kellett, és azután? Nos, majd
meglátom, hogyan alakulnak a dolgok.

Elhúzódtam, zihálva kapkodtam a levegőt, a farkam pedig lüktetett a

vágytól.

– Nem a te hibád, Addison! Az enyém. Annyira vonzódom hozzád,

mint még soha senkihez. A pokolba, még csak gondolni sem tudok
arra a bikinire anélkül, hogy ne akarnálak hülyére kefélni.

Elakadt a lélegzete. Még mindig a karomban tartottam, éreztem,

ahogy piheg, és bár elkerekedett a szeme, nem húzódott arrébb
tőlem.

– És aztán, miután meséltél az exedről és arról, hogyan ingatta meg

az önbizalmadat… – Megcsóváltam a fejemet, próbáltam kiadni
magamból, ami az agyamban kavargott. – Azóta csak arra tudok
gondolni, hogy megmutassam nekem, pontosan mennyire kívánlak.

Felpislogott rám egyszer, aztán másodszor is, és végigsimítottam a

hüvelykujjammal az arcán, mintha így akartam volna rábírni, hogy ne
fordítsa el a tekintetét, adja meg magát nekem, vallja be, hogy

mit akar.

Izzott közöttünk a feszültség, és visszatartottam a lélegzetemet,

vártam, hogy a villám fellobbantsa a tüzet. Ehelyett Addison kibújt a
karomból, és megszorította az övet a köntösén.
– De a főnököm vagy, Max. Tudom, hogy nem vagyok itt hosszú
ideje, de szeretem a lányodat, és nem akarom elveszíteni ezt az
állásomat, ha a dolgok… rosszra fordulnak. Mit tehetünk így? –

kérdezte. Alig kapott levegőt, kipirult az arca, és inkább

lehorgasztotta a fejét, mintsem rám nézzen.

De nekem elegem volt ebből a macska-egér játékból. Közelebb

léptem hozzá, és az ujjammal felemeltem az állát, hogy a szemébe
nézzek.

– Hétfőtől péntekig kilenc és öt között a főnököd vagyok. Az idő

többi részében csak egy férfi és egy nő vagyunk.

Szipogott, és elfordította a fejét.

– Ezt nem mondhatod komolyan!

– De igen. Éjszakánként és hétvégenként? Azért az időért nem

fizetlek. Bármi történik olyankor, az két ember között történik, nem
pedig főnök és a beosztottja között.

– És azt hiszed, hogy könnyű szétválasztani a kettőt? – vonta fel a

szemöldökét.

– Nem látom be, hogy miért ne lehetne – vágtam vissza. –

Mindketten ezt akarjuk. És csak akkor válik veszélyessé, ha

engedjük. Kedveljük egymást. Tiszteljük egymást. Barátok vagyunk,
akik ugyanakkor le is akarnak feküdni egymással. Biztosan képesek
leszünk alkalmi kapcsolatként kezelni mindaddig, amíg tudjuk, hogy
mi a helyzet.

– Alkalmiként – ismételte meg eltűnődve.

– Tudom, hogy mit tett veled az exed, és tudom, hogy ez

valószínűleg rendkívül elővigyázatossá tett téged, de soha nem
okoznék neked fájdalmat, vagy csinálnék olyasmit, ami miatt majd
nem tartod magad szexinek és kívánatosnak. Talán ez… – kerestem
a megfelelő kifejezést. – Talán ez a megállapodás kettőnk között
majd segít neked túllépni mindezen. Még mindig komolyan
gondolom, amit korábban mondtam.

– Max… – sóhajtott fel Addison.

– Ne gondold túl a dolgot! Felnőttek vagyunk, és nincs rá semmi

okunk, hogy ne élvezhessük egymás társaságát anélkül, hogy
kínossá válna a dolog. Ráadásul ez sem lenne kevésbé furcsa, mint
a mostani kapcsolatunk. Úgy kerülgetni egymást, mint két szerelmes
tinédzser?

Lebiggyesztette az ajkát, aztán megnyalta a telt alsó ajkát.

– Talán.

– Több mint talán – erősködtem, és ismét közelebb léptem, majd

átkaroltam a derekát. Lehajoltam, ismét megcsókoltam őt, de ezúttal
lassabban és mélyebben.

Basszus, nagyon jó volt az íze!

Először gyengéden csókolt vissza, de megnyílt a szája, mihelyt

kidugtam a nyelvemet, megsimogatott, és együtt táncolt a nyelvünk,
egyre gyorsabban kapkodtunk levegő után. Lüktetett a farkam,
hihetetlenül megkeményedett, és Addisonhoz simultam, azt akartam,
hogy érezze, mennyire akarom őt, mennyire szükségem van rá.

– Még át kell gondolnom – suttogta, ahogy pihegve elhúzódott tőlem.

– Dylan az első.

– Egyetértek. Dylan az első – bólintottam.

– Szóval… meggondolhatom? Csak egy napot kérek. Holnap

válaszolok, ígérem. – Ismét kibújt a karomból, félig lecsukta a
szemét, reméltem, hogy a vágytól. – Nem akarok elhamarkodott
döntést hozni.

– Ezt tiszteletben tartom. Szóval… akkor holnap.

– Holnap – bólintott.

Elhátráltam tőle, az egész testem megfeszült a vágytól, de némi

enyhülést adott, hogy Addison is ugyanolyan kétségbeesettnek
látszott, mint amilyennek én éreztem magam. Ha már ez is ekkora
erőfeszítésbe került, akkor milyen lesz huszonnégy órát várni az
esélyre, hogy végre úgy érhessek hozzá, ahogyan megálmodtam?
Erőt kell vennem magamon, hogy legyen türelmem kivárni.

Kiléptem az ajtón, és lementem a lépcsőn, vigyáztam, hogy ne

nézzek a barátaim szemébe. Úgy éreztem, a szemkontaktusból
azonnal tudnák, min töröm a fejemet, és próbálnának lebeszélni róla,
márpedig ezt akartam a legkevésbé.

Ha minden jól megy, akkor holnap végre látni fogom Addisont

meztelenül az ágyamban.

Forró vágy árasztotta el az ölemet, összeszorítottam a lábamat,

kétségbeesetten próbáltam valami másra gondolni. Ehelyett az
agyamban tovább zakatoltak a gondolatok Addisonról.

Vajon milyen régen volt utoljára olyan férfival, aki akarta őt?

Fontolóra vettem a kérdést, de már a gondolattól is ökölbe szorult a

kezem, hogy másik férfival volt, ezért ismét próbáltam témát váltani
a fejemben.

Annyira magamba merültem, hogy összerándultam, amikor Zach és

Matt felugrott, hogy megünnepelje a csapatunk újabb pontjait.

Felpattantam én is, de csak tessék-lássék módon. Zach felém

fordult, miután visszaültünk a kanapéra.

– Mi van veled, haver? – kérdezte.

Összeráncoltam a homlokomat.

– Ezt hogy érted?

– Úgy értem, hogy furcsán viselkedsz.

– Nem igaz! – ellenkeztem.

– De igen – vágott közbe Matt. – Mi a baj?

– Csak sok minden jár a fejemben. – Próbáltam ismét a tévére

koncentrálni, de mindkét barátom csak bámult rám, miközben
csöndesen itták a sörüket, és úgy figyeltek engem, mintha én lettem
volna a fő attrakció.

– Szerintem a dadus jár a fejedben – ugratott Zach. – Teljesen meg

is tudom érteni.

– Fogd be! – mordult rá Matt. – Még meghallja a nő!

– Pontosan – erősítettem meg.

– De ez nem jelenti azt, hogy Zach téved – tette hozzá Matt. –

Nyilvánvalóan odavagy a csajért.

– Vonzó nő. Na és? – forgattam a szememet.

– A tényen kívül, hogy együtt laksz vele? – kérdezte Matt.

– Ez a legkisebb problémád – tette hozzá Zach. – Csak nézz rá!

Kedves és visszafogottan szexi – tökéletes szomszédlány-típus. Az

ilyen mindig bajjal jár, haver!

– Ez meg mi az ördögöt akar jelenteni? – vágtam vissza.

Zach vállat vont.

– Csak annyit, hogy sok szerencsét vele, haver!

– Nem – vitatkoztam. – Áruld el, mire gondolsz!

Zach felsóhajtott.

– Rendben. Csak azt akarom mondani, hogy itt van ez a vonzó nő,
aki gondját viseli a házadnak és a lányodnak. Te nem csak
megkefélni akarod őt. Így viszont függni fogsz majd tőle, és ez azt
jelenti, hogy csak rossz vége lehet.

– Talán nálad az lenne – jegyeztem meg.

– Bárki számára az lenne – vágott közbe Matt.

Ügyet sem vetettem rájuk, és a meccsre összpontosítottam. Hamar

abbahagyták a károgást, és követték a példámat, de megragadtak
bennem a szavaik, folyamatosan visszhangoztak a fejemben.

Addison is ezt mondta, és ebben Zach és Matt is egyetértett.

Nagyon gyorsan veszélyessé válhatnak közöttünk a dolgok.

De a farkam már Addison puha szájának a gondolatára is lüktetett,

és tudtam, hogy már elkéstem a kétségekkel. Ha van rá esély, hogy
veszélyessé válhasson a helyzet Addisonnal, tuti, hogy élni fogok
vele!

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Addison

Nem véletlen, hogy még harmincöt évesen is egyedülálló.

Megakadt lemezként ismétlődtek ezek a szavak a fejemben, amióta

Max pár órával ezelőtt elhagyta a szobámat. Nem számított, hogy
mit mondok, vagy mivel próbálom meggyőzni magam; minden ide
tért vissza. Max tíz évvel idősebb nálam. És a főnököm.

Csak bajhoz vezethet ez az egész. Igaz?

Körbejártam a hátsó kertben, összeszedtem Dylan játékait, és
végiggondoltam mindent, ami korábban történt. Olyan gyorsan
történt minden – harminc perc leforgása alatt előbb majdnem
kirúgott, aztán előléptetett potenciális alkalmi szexuális partnerré.

Alkalmi.

Valószínűleg ez volt Max stílusa. Végül is a Tiffanyval folytatott

légyottja is „alkalmi” volt, mielőtt kiszállt belőle. És ugyanez volt a
helyzet Dylan anyukájával is. Vajon hány nővel volt alkalmi
kapcsolata? És mennyi időbe telt, amíg megunta őket? Dylan
anyjával csupán pár hónapig volt együtt… ez volt vajon a legtöbb,
amennyit kibírt? Ennyit jelentett nála az elköteleződés?

Lenéztem a füvön heverő Mr. és Mrs. Krumplifejre, a műanyag kezük

szerelmesen összefonódott.

– Ti hogyan csináljátok, srácok? – sóhajtottam fel. Rám bámultak

azzal az élettelen szemükkel, nagyot nyögtem, aztán behajítottam
őket a játékokkal teli szatyromba.

Rendben, szóval mi van, ha Max csak játszik a nőkkel? Azt mondta,

hogy nem fog nekem fájdalmat okozni. És addig nem is tud, amíg
észnél vagyok, nem igaz? És mi a helyzet akkor, ha igaza van? Mi
van, ha ahhoz, hogy lerázzam azt az egész Greg-dolgot, nem arra
van szükségem, hogy távol tartsam magam a férfiaktól, hanem arra,
hogy évek óta először vonzónak érezzem magam, olyan nőnek, akit
kívánnak?

Lebiggyesztettem az ajkamat, lerogytam a piknikasztal mellett álló

padra, ahonnan még nem szedtem össze a plüssállatokat a reggeli
teaparti után. Az összes csillogó műanyag szem rám meredt, és
felvettem a teáskannát, ha másért nem, hogy csináljak valamit.

– Azt kívánom, bárcsak valami erősebb lenne a képzelt teánál –

motyogtam, aztán töltöttem magamnak egy csészével, majd

megkínáltam a velem szemben ülő babát. – Max jó ember, jó apa. –
Olyan mélységesen szereti Dylant, hogy még én is éreztem, amikor
figyeltem őket együtt. De, ha ez az egész nem fog működni…

Begyömöszöltem

teáscsészémet

szatyorba,

aztán

betessékeltem utána a teapartin részt vevő játékokat is.

Milyen régen keféltek már meg rendesen… Minden lány tűzijátékot

érdemelt, nem igaz? Greg ezen a téren soha nem teljesített jól, ami
pedig a múltamban megforduló többi férfit illeti…

Eleve nem is voltak sokan. Olykor-olykor egy rövidke kapcsolatom

persze akadt, de senki komoly. Senki, aki miatt úgy éreztem volna,
hogy le kell szaggatnom magamról a ruhát, és meglovagolni őt, mint
egy bikát. Senki, aki Maxhez hasonló. Soha nem volt még
egyéjszakás kalandom sem, nem éltem át őrült, vad éjszakát. És
hová jutottam vele?

Huszonöt éves voltam, és gyakorlatilag szűz, ha azt számoljuk, hogy

hány férfi elégített ki. Mindig azt hittem, hogy ez az én hibám.

Azt hittem, valahogy olyan rossz vagyok a szexben, hogy képtelen

vagyok eljutni eddig a pontig, de mi van, ha adok Maxnek egy

esélyt…?

Istenem, beleborzongtam már a gondolatba is, ahogy a kemény

farka hozzám nyomódott.
Elléptem az asztaltól, és felkiáltottam, amikor ráléptem egy műanyag
teáskanálra. Belegyömöszöltem a szatyorba a többi mellé, majd
bemasíroztam a hátsó ajtón, és feltettem egy fazék vizet a tűzhelyre.

Nem számít, hogyan döntök, mindenképpen jó időbe telik majd,

amíg minden kiderül. Efelől kétségem sincs. Meg kell tanulnom
együtt élni a gondolattal, hogy Max asszisztense – a nő, akit minden
nap látott – majdnem együtt volt vele, ki tudja hány más nővel
együtt.

Hogy Max nem marad örökre az életem része. Hogy ez nem lesz
szerelem. De számomra soha nem is volt szerelem. Mi lesz akkor a
különbség?

Kivettem a vacsorához szükséges dolgokat a hűtőből, mindent

kipakoltam a pultra. Hatalmas üvöltés hallatszott a nappaliból, de
szinte alig fogtam föl. Mert csupán huszonkét órám maradt arra,
hogy eldöntsem, Max megéri-e a kockázatot, és halvány fogalmam
sem volt róla, hogy mit tegyek.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Max

– És egy extra nagy sült krumpli. Itt minden ilyen nagy? –

kérdeztem.

Zach visszanézett rám, ostoba vigyorral az arcán.

– Ja, már az első pár alkalom után is felfogtuk, amikor elmondtad

ugyanezt, főnök – felelte nevetve. – Hamburger, és annyi sült
krumpli, amennyit csak adnak. Mindjárt a rendelő ablakhoz érünk.

Kibámultam a hátsó ablakon, és a túlságosan is ragyogó logóra

bandzsítottam. Úgy tűnt, mintha két neontábla lenne. Becsuktam az
egyik szememet, és lassan eltűnt a második logó.

– Talán én is kérek egy hamburgert. És négy csirkefalatot Dylannek.

– Éjszaka közepe van, haver! Biztos vagyok benne, hogy Dylan már
régen alszik – vágott közbe Matt.

– A francba! – suttogtam. – Felhívtam Addisont? Szóltam neki,

hogy…

– Ezt már megbeszéltük – sóhajtott fel Zach. – Matt-tel felhívtuk őt,

mielőtt eljöttünk az irodából. Nem zavarta, hogy iszol valamit a
barátaiddal a születésnapodon.

– És mennyire élvezted – horkantott fel Matt.

Összeráncoltam a homlokomat. Még most is elmosódott kissé

minden előttem, és csak néhány apróságra emlékeztem az
éjszakából. Matt és Zach megjelentek az irodám ajtajában egy

órával azelőtt, amikor általában haza szoktam menni, és

ragaszkodtak hozzá, hogy menjek el velük valami ócska bárba, pár
épülettel arrébb. Beleegyeztem, mert azt hittem, hogy csak egyetlen
italt iszunk ünneplésképpen.

De az egy italból öt lett. Aztán elveszítettem a fonalat, ahogy

mindenre koccintottunk, a harmincötödik születésnapomtól kezdve
Peyton Manning nagyszerű irányítói képességéig. Az utolsó dolog,
amire többé-kevésbé emlékeztem, az volt, hogy a hahotázó Zach
követelésére koccintottunk, és ledöntöttünk egy felest J.Lo
hátsójának a tiszteletére is.

– Rossz hatással vagytok rám, srácok – panaszkodtam. Már a múlt

héten

megmondtam

neki,

hogy

nem
akarok

semmit

születésnapomra, de nem nagy meglepetésemre, nem hallgattak

rám.

– Ezért szeretsz minket – vágott vissza Zach, miközben Matt, az

önkéntes sofőrünk intett, hogy maradjunk csöndben, amíg rendel.

Beálltunk az átvevő ablaknál feltorlódott sorba – ami nyilvánvalóan

olyan emberekkel volt tele, akiket hajnal kettőkor kirúgtak a bárokból
–, miközben az ujjaimmal a farmeremen doboltam, és kissé
elcsodálkoztam azon, hogy milyen az anyaga.

Hogy nem vettem ezt soha észre józanul? Olyan puha! Mint az
unikornisok szőre…

– Még mindig úgy gondolom, hogy haza kellett volna menned azzal
a csajjal – jegyezte meg Zach. – Azt mondta, hogy ápolónő.

Szükséged lesz egyre holnap.

– Nekem ma éjszaka van szükségem egyre – mormogta Matt, és

Zach adott neki egy ötöst.

– Nem, nem, nem akarok ápolónőt! Addisont akarom –

motyogtam, és nagy nyögéssel hátradőltem az ülésen. – Szépek a

fogai. Észrevettétek már?

Zach pislogott, aztán Matt kinyúlt az ablakon, majd megfordult, hogy

a kezembe nyomjon egy étellel teli zacskót.

– Egyél, haver! A saját érdekedben – közölte Matt, én pedig bele

sem néztem a zacskóba, csak belenyúltam, és kihalásztam a
papírba csomagolt hamburgert.
Lehámoztam róla a csomagolást, haraptam belőle egy jó nagyot, és
élveztem a húsos, sajtos gyönyörűséget. Ritkán ettem gyorsételt, ez
pedig olyan forró és ízletes volt, hogy azon kaptam magam, hogy
eltűnődöm, vajon miért van ez így. Rágtam, aztán csak egy rövid
időre álltam le, hogy nyeljek.

– Olyan egyenesek.

– Micsoda? – kérdezte Zach, és hátranézett rám a válla fölött.

– Addison fogai. Csodás a mosolya! A múltkor Dylanre mosolygott,

és csak bámultam, hogy „hűha, micsoda klassz mosoly”, tudjátok?

Zach és Matt összenézett, de aztán Zach a zacskóra bökött, hogy

újra emlékeztessen, hogy egyek.

– Szükséged lesz némi vízre és aszpirinre is, ha hazaérsz –

jegyezte meg Matt.

– Addison tudni fogja, hogy mi a teendő – feleltem teli szájjal. –

Mindig tudja.

– Úgy van – sóhajtott fel Zach. – Rendben, mindjárt ott is vagyunk.

Az út fennmaradó részében a fiúk az ápolónőről beszélgettek, aki

rám hajtott. Tényleg csinos volt – telt és barna, a lábai, akár egy
táncosnőé. Pontosan az a fajta csaj volt, akit normális esetben
legszívesebben az ágyamhoz láncoltam volna, hogy egész
hétvégére ott is tartsam. De most, ha az ágyamra gondoltam, csak
egyetlen nőt tudtam elképzelni benne, meztelenül a takarón,
ahogyan rám vár.

– Rendben, itt is vagyunk.

Matt leparkolt, Zach pedig kinyitotta nekem a hátsó ajtót.

– Mi vagyok én, Hamupipőke? – kérdeztem. – Szállj vissza az

autóba! Képes vagyok egyedül is elsétálni az ajtóig, szőke herceg.

Zach felvonta a szemöldökét, és kirobbant belőle a nevetés, aztán

elővette a telefonját.

– Rendben! Ahogy akarod. De figyelmeztetlek, hogy videóra

veszem, ha elesel, és három percen belül fenn lesz az Instagramon,
hogy az egész világ lássa.

Beintettem neki és a mobilja kamerájának, majd kimásztam az

autóból, és egy pillanatra elcsodálkoztam, amikor megpördült
körülöttem a világ, mihelyt felálltam.

– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Matt.

Dühösen rámeredtem.

– Jól vagyok!

– Vigyázz, hogy ne ébreszd fel a babát! – kántálta Zach.

Elhessegettem őket.

– Menjetek haza! Jól vagyok.

Válaszra sem várva elindultam a bejárati ajtó felé, és hallottam,

ahogy elhajt az autó. A reflektor világítása nélkül elég sötét volt
idekint, de égett a veranda lámpája. Addison valószínűleg nekem
hagyta égve. Mert ennyire figyelmes.

Ügyetlenkedtem egy darabig a kulcsaimmal, aztán kinyitottam az

ajtót, és átbotorkáltam a küszöbön. Nem emlékeztem rá, hogy
milyen gyorsan mozog az ajtó, így nekicsapódott a falnak.

Megrándult az arcom.

– A francba!
Felgyulladt egy lámpa a nappaliban. Addison álmos szemekkel
meredt rám, egy nyitott könyv hevert az ölében.

– Rám vártál? – kérdeztem, és próbáltam nem tántorogni.

– Mi? Nem – rázta meg a fejét. – Elaludtam olvasás közben. Úgy

látom, jól szórakoztál.

Elhúzta a száját, én pedig piszkosul próbáltam felidézni, hogy

miért nem mehetek oda hozzá, és csókolhatom meg, de semmi sem

jutott az eszembe.

– Úgy látom, jót tenne neked egy kis víz. Gyere! – intett, hogy
kövessem, és vigyáztam, hogy csöndesen csukjam be magam
mögött az ajtót, mielőtt engedelmeskedem.

Egy pohár jeges vízzel várt a konyhában, és kibontotta a doboz

Ibuprofent, amelyet a mosogató fölötti szekrényben tartok.

– Arra nincs szükségem – motyogtam, aztán lehajtottam a friss,

hideg vizet. Megjegyeztem magamban, hogy később is innom kell
még, annyira üdítő volt.

– Akkor a kedvemért vedd be! – kérte, és felém nyújtott pár tablettát.

Elvettem és a számba dobtam, ha másért nem, hát azért, hogy rám
mosolyogjon azokkal a szabályos, fehér fogaival.

– Rendben, azt hiszem, ideje nyugovóra térni. Mit szólsz hozzá?

Elindult, én pedig ismét követtem, de ezúttal azt is figyeltem, ahogy

a kerek csípője ringott járás közben. Megfeszült a farkam,
ébredezett alkoholmámoros álmából a látványra.

Addison felvezetett a lépcsőn, be a hálószobámba. Felkapcsoltam a

lámpát. Egy árva muffin hevert az éjjeliszekrényemen, apró
zászlóval a tökéletes csokoládémázban, rajta „Boldog
születésnapot”

felirattal.

Pislogtam, csodálkozva bámultam a sütit.

– Ezt nekem csináltad?

– Dylannel ketten sütöttük – vont vállat. – Semmiség az egész.

Édesen elpirult, és elindultam felé.

– Nem semmiség! Olyan sokat teszel értem.

Megfogtam a kezét, köszönetet akartam mondani neki, de mihelyt a

bőréhez értem, belém csapott az az átkozott villám, és elöntött a
vágy, hogy magamhoz húzzam őt, és ismét érezzem a haja édes

levendulaillatát. Hogy az ajkait érezzem a számon.

Megvolt az oka, hogy miért nem szabad megtennem. Tudtam, hogy

így van, de átkozott legyek, ha eszembe jutott, mi az –

különösen, ahogy a selymes haja leomlott a hátán, és az apró sort

kiemelte a tökéletes fenekét.
Lenéztem a kezére, lehunytam az egyik szememet, hogy ne lássak
kettőt belőle, és eltűnődtem, vajon bizarr lenne-e, ha lehajolnék, és
megcsókolnám, ahogy a régi időkben szokták. Szerencsére Addison
elhúzta a kezét, mielőtt döntésre jutottam volna.

– Kellemesen telt a születésnapod? – kérdezte.

– Elment. Jobban élveztem volna, ha te is ott vagy.

Felvonta a szemöldökét.

– Valóban?

– Aha. Egy csaj odajött hozzám, és az ölembe ült, tudod –

mormogtam, és hirtelen teljesen elvarázsolt a nyakának kecses íve.

Addison összeszorította a száját, de aztán elmosolyodott.

– Ah, így már tényleg nagyon kellemes születésnapnak hangzik.

– Nem, leszállítottam magamról. – Megráztam a fejemet. – Te vagy

az egyetlen, akit az ölemben akarok tudni.

Elkerekedett a szeme, rózsaszínről égő vörösre váltott az arca.

– Ó, atyám! Tényleg ideje lefeküdnöd.

– Ide hallgass, ne tereld el a szót, csak azért, mert részeg vagyok!

Attól még igazat mondok.

Ismét megfogtam a kezét, és ezúttal olyan közel húztam magamhoz,

hogy teljesen hozzám simult. Fészkelődött a karomban, szinte
mintha küzdött volna magával, hogy elhúzódjon-e tőlem, de
átöleltem a derekát.

– Idén csak egyetlen ajándékot akartam a születésnapomra –

vallottam be neki. – És az te vagy.

A másik kezemmel megfogtam az állát, a szemembe nézett, láttam

az arcán, hogy vívódik magában.

Ideje kiderítenem, segíthetek-e neki dönteni.

Lehajoltam, az ajkára tapasztottam a számat, és ismét felizzott

közöttünk az az édes feszültség, lángra lobbantott bennem valamit,
amit azt hiszem, még soha nem éreztem. Még közelebb vontam
magamhoz, azt akartam, hogy érezze az erekciómat. Halk, vággyal
teli nyögés szakadt fel a torkából, és hozzám simult.

Válaszképpen én is felnyögtem, hozzádörgölőztem, a farkam éppen

a megfelelő ponton nyomódott az ölének. Istenem, mennyire
vágytam rá, hogy benne legyek! Hogy mélyen belehatoljak abba a
nedves, forró melegségbe, amelyet még a farmeren keresztül is
éreztem.

Felemeltem a kezemet, hogy megfogjam a mellét, hevesen zakatolt

a szívem, ahogy a bimbója megmerevedett az ujjaim alatt.

Meglepetésemre Addison ujjai lesiklottak a hasamon, megmarkolta a

farkamat, és simogatni kezdte a nadrágon keresztül.

Basszus, azt akarom, hogy most azonnal húzza le a cipzáramat, és

nyúljon a bokszerembe! Azt akarom, hogy incselkedjen, simogassa
a duzzadt farkamat, és aztán térdre hulljon előttem, és megtegye
mindazt, amit naponta háromszor elképzeltem, amióta csak
beköltözött hozzánk.

Ehelyett még egyszer megszorított, aztán elhúzta a kezét, hogy a

seggembe markoljon, és ismét közel húzzon magához.
Belevesztünk egymásba, elemésztett bennünket a szánk forrósága,
az érzés, ahogy a nyelvünk összesimult. Hátraléptem, magammal
húztam Addisont, amíg meg nem éreztem magam mögött az ágy
szélét, de elszámítottam magam, és hátrazuhantunk. Amikor a
szoba végre megszűnt forogni, és kinyitottam a szememet,
rádöbbentem, hogy egyedül fekszem az ágyon.

Addison lenézett rám, hegyesen meredeztek a bimbói, zihált a

mellkasa, és sajnálkozás sugárzott a szeméből.

– Részeg vagy – suttogta. – Sajnálom. De nem érzem ezt most

helyesnek.

Basszus!

– De akarlak téged – jelentettem ki. Tudtam, hogy szinte

érthetetlenül motyogok, és átkoztam is magamat érte.

Addison lassan megrázta a fejét.

– Tudom. És én is akarlak téged. De nem így. Holnap majd felnőtt

emberek módjára megbeszéljük a dolgot, amikor mindkettőnknek
lesz ideje észhez térni. – Kipirult arcára szorította a kezét. – Boldog
születésnapot, Max!

– Kösz.

Az ágyra hanyatlottam, és figyeltem, ahogy elhagyja a szobát,

miközben vágyakozva meredezett a farkam.

Kurva boldog születésnap, valóban.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Max

– Tiffany, behoznád nekem a legnagyobb doboz fájdalomcsillapítót,

amit csak találsz?

A homlokomra szorítottam a tenyeremet, és próbáltam kitalálni, mi

enyhíthetné a világ legsúlyosabb másnapossága okozta lüktető
fájdalmamat.

Szerencsére nem hánytam, vagy ha mégis, akkor tuti nem

emlékszem rá. Ami semmit nem jelent, mert már arra sem
emlékeztem, hogy a pokolba jutottam haza a bárból. El ne felejtsem
majd megkérdezni Zachtől.

Tiffany kinyitotta az irodám ajtaját, és letette a gyógyszeresüveget az

asztalom sarkára.

– Nincs másra szükséged?

– Kávéra – suttogtam rekedten. – És… ja, csak kávéra. A szemközti

csemegeboltból. Az erősebb, mint a miénk.

Aggodalmasan összeráncolta a homlokát, de sarkon fordult, és

becsukta maga mögött az ajtót.

Egész reggel Addisonra gondoltam, miközben gyűlöltem magam,

hogy ennyit ittam, és átkoztam a barátaimat, amiért ivásra
bátorítottak. Mielőtt eljöttem volna otthonról, Addisont a konyhában
találtam, épp muffint evett, egy apró darabka máz ragadt a szájára.
Szerettem volna odalépni hozzá, és lecsókolni róla, aztán megízlelni
a cukrot a nyelvén. De ehelyett csak töltöttem

magamnak egy kávét, és megkérdeztem tőle:

Van

valami

fogalmad

arról,

hogy
miért

ébredtem

csokoládémázzal borítva?

Óvatos mosoly ömlött el az arcán.

– Nem, de azt tudom, hogy hagytam egy sütit az éjjeliszekrényeden,

amikor ágyba dugtalak.

– Ó, részeg evés – nyögtem fel. – Lehet ennél rosszabb? És az

ingemen lévő ketchupból ítélve nem is ez volt az első forduló.

– Ősi hagyomány – bólintott, és rám kacsintott.

– Mondd, hogy nem csináltam semmi ostobaságot! – követeltem, de

összerándult a gyomrom a félelemtől.

– Én legalábbis nem tudok róla. Nem beszéltem a barátaiddal,

amikor hazahoztak, de azt megemlítetted, hogy… – Elpirult az arca.

– Kértél tőlem egy nagyon egyedi születésnapi ajándékot.

– Ah – feleltem óvatosan. – Értem. – Pár nappal korábban már

megvallottam neki, hogy akarom őt, így nem volt értelme
meghátrálni. – Nos, nem mondhatnám, hogy megbántam.

Különösen, mivel még mindig nem ismerem a válaszodat. Elárultad

tegnap este? – Tényleg olyan részeg voltam, hogy nem emlékeznék
egy ilyen kurva fontos dologra? Félelmetes volt a gondolat. –

Jézusom, eldöntötted, hogy mit akarsz, és én nem emlékszem rá?

Lenyelte a szájában lévő sütit, és megrázta a fejét.

– Nem, de…

– Tudod mit? Majd este beszéljük meg!

Úgy éreztem magam, mint a rab, akinek elhalasztották a kivégzését.
Miután olyan idióta módjára viselkedtem vele, szükségem volt még
egy esélyre, hogy jóvátegyek mindent, mielőtt Addison döntene.

Bólintott, én pedig felkaptam az aktatáskámat, és elindultam a

bejárati ajtó felé, még mielőtt meggondolhatta volna magát.

Annyira siettem, hogy véletlenül magammal vittem a kerámia

kávéscsészét is.

De ez nem számít. A mai estére kell összpontosítanom. Valami olyat

kellett tennem, hogy ne utasíthassa el az ajánlatomat. Csak azt kell
még kitalálnom, hogy mi legyen az.

Normális esetben Tiffanyt kértem volna meg az ilyesmire – a

legszebb virág- és gyümölcskosarakat tudta kiválasztani, nekem
nyilvánvalóan fogalmam sem volt az ilyesmiről. De ha Addisonról
van szó? Nos, tudtam, hogy ebben az esetben ez nem lehetséges .
Ha meg akarom nyerni magamnak Addisont, akkor ezt magamnak
kell elintéznem. Ennyit megérdemel!

Napközben szép lassan elterveztem mindent. Leadtam a rendelést

az

élelmiszerboltban

és

virágárusnál.

Különleges

bort

választottam. Tökéletesen fogom csinálni, gondoltam, és mire

hazaértem, csak ez az egyetlen dolog lebegett a szemem előtt.
Míg Addison tisztába tette Dylant, én körberohantam a nappaliban,
összeszedtem a játékokat, és még kiporszívózni is maradt időm.
Mikor visszajött a földszintre, szóltam neki, hogy lazítson a
nappaliban, és bízza csak rám a konyhát. Tiltakozott ugyan, de
végül engedett.

Letakarítottam a tűzhelyet, a pultokat és a csempét, aztán nekiláttam

a főzésnek.

– Mit művelsz? – kérdezte Addison, ahogy próbált a tűzhelyhez

menni, de elhessegettem onnan.

– Nem-nem, a vacsora meglepetés lesz. Te csak foglalkozz

Dylannel!

Főzés közben hallottam, ahogy Addison a másik szobában a

lányommal játszik, mesét olvas neki, megmutatja, hogyan kell
egymásra rakni az építőkockákat, és összerándult a gyomrom.

Két héttel ezelőtt ilyenkor kibontottam volna egy sört, és

ezredszerre is rendeltem volna valami kaját. Vagy talán hazahoztam

volna magammal egy nőt, hogy megmelegítse az ágyamat, egy
idegent, mert csak ilyen társaságot választottam magamnak,
egészen mostanáig… mostanáig, mert már itt volt nekem Dylan.

És… itt volt nekem Addison.

Visszanézve egy kissé sajnáltam a régi önmagamat – a magányos,

nemtörődöm létezésemet, ahogy egyik nőtől a másikig vándoroltam.

Mert nem volt kihez hazajönnöm.

Jenn-nel is így volt. Annak idején a barátnőmként gondoltam rá, de

még ez a meghatározás is arra sarkallt, hogy meneküljek, amilyen
gyorsan csak tudok. És vajon valóban a barátnőm volt?

Nem igazán. Így visszagondolva már el kell ismernem, hogy szinte

semmit sem tudtam róla. Csak átjött néha, gyorsan keféltünk egyet,
aztán a telefonjára meredt, miközben ettünk valamit. Soha nem
faggatott az álmaimról, és én sem kérdeztem, hogy ő mit szeretne.

Együtt voltunk, de külön. Fura, hogy már akkor is tisztában voltam

azzal, hogy nem ezt akarom az élettől. A miénk egyáltalán nem volt
baráti vagy társkapcsolat. Csak kölcsönös magány. Mégis ez volt a
leghosszabb kapcsolatom. Jenn mellett csak egyéjszakás
kalandjaim és futó viszonyaim voltak, amikre már alig emlékeztem.

Bármennyire élveztem is esetleg egy nő társaságát, egyikben sem

volt meg az a fajta energia és melegség, amit Addison hozott a
házba. Vele olyan könnyű volt beszélgetni – mintha a legsötétebb
titkaimat is megoszthatnám vele, és megértene mindent, amit
mondok. Ő is megnyílt előttem. Mesélt a hülye exéről és az anyjáról,
beengedett az életébe.

Pár napja együtt ültünk a kanapén, néztünk valamit a tévében, és

oldalra biccentette a fejét.

– Tényleg kemény lehetett így rádöbbenni, hogy egyedülálló szülő

leszel.

Bólintottam.

– Azt hiszem, az volt, igen.

– A legtöbb embernek van rá kilenc hónapja, hogy felkészüljön, de

neked még ennyi sem jutott. Amikor az ember együtt lát téged
Dylannel, nem is gondolná.

– Ezt miért mondod? – faggattam.

A tévére mutatott.

– Csak erre a dadusra gondolok a filmben. Gyakorlatilag egyedülálló

szülő. Ilyen volt az enyém is, nálunk viszont más a helyzet. Te jó apa
vagy.
Megremegett a szívem.

– Köszönöm! Nem is tudtam, hogy volt dadusod.

Bólintott, de nem vette le a szemét a képernyőről.

– Egy kicsit hasonlított is erre a hölgyre.

A nő a tévében molett volt, őszülő hajjal és könnyű mosollyal, és

kedvesnek látszott.

– Az anyám még egy hülye egyenruhát is hordatott vele. –

Addison megcsóválta a fejét. – Egyedülálló szülő volt, akárcsak te.

De megtette, ami tőle telt.

– Ez nem nagy dicséret.

– A tudomány nem vár. Apa nélkül az anyám nem igazán követhette

az álmait, és minden energiáját a felnevelésemre fordította. Nem az
ő hibája volt.

– Tényleg? – kérdeztem.

Addison rám nézett, szomorúság és fájdalom sugárzott az arcáról.

– Minden szülő más. Csak azt akarom, hogy tudd, te jó apa vagy.

Kacagás hangzott fel a másik szobából, félbeszakítva a

visszaemlékezést, és elmosolyodtam magamban, ahogy magam elé
képzeltem a két lányt. Ha nem tudtam volna, hogy nem így van,

akár anya és lánya is lehettek volna. Olyan remekül kijöttek

egymással szinte az első perctől kezdve.

– Rendben, kész a vacsora! – kiáltottam át nekik, aztán a művemre

mutattam.
– Hűha! – Addison mosolyogva lépett be a konyhába, Dylannel a
csípőjén. – Mi ez az egész?

– Reggeli vacsorára. Kétszer is sütöttél palacsintát a múlt héten, így

arra gondoltam…

Még szélesebbre húzódott a mosolya.

– Azt hiszem, kiderült a titkom. Csak így lehet sütit enni reggelire,
hogy az ember közben megőrizze a méltóságát, ezért ez a kedvenc
kajám.

– Sejtettem.

Felvágtam egy palacsintát a kicsinek, és beültettem őt a székébe,

míg Addison telepakolta a palacsintáit friss bogyós gyümölccsel és
házi készítésű tejszínhabbal.

– Nem is gondoltam, hogy tudsz főzni – jegyezte meg.

– Egy kis internetes segítséggel… – vallottam be, mire felnevetett.

– Mondtam neked, hogy rákapsz majd a Pinterestre!

Leültem az asztalhoz a saját tányérommal, és megbeszéltük a

napunkat.

– Mi a helyzet a másnapossággal? Elmúlt már, vagy még mindig

megvan? – kérdezte teli szájjal.

Elvigyorodtam.

– Hát, kemény volt a reggelem, de délre jól lettem.

– Tényleg nem kellett volna főznöd és kitakarítanod – mondta

Addison, de megráztam a fejemet.

– Én akartam. Keményen dolgozol, és azt akarom, hogy tudd,

mennyire értékelem ezt.
Gyanúsan ellágyult a tekintete, és elfordította a fejét.

Egy ideig mindhárman csak ettünk és beszélgettünk, Dylan is

csatlakozott boldog sikolyokkal, amikor összetörtem neki egy szem
epret. Addisonnal letakarítottuk az asztalt, és ittunk egy csésze
koffeinmentes kávét, míg a baba a padlón játszott az edényekkel. Ez
volt életem legcsaládiasabb estéje, és olyan boldog voltam, mint egy
dagonyázó vaddisznó. Ki gondolta volna?

Most már csak az hiányzik, hogy tökéletesen fejeződjön be ez az

este…

– Dylannek majd leragadnak a szemei, szóval jó lenne, ha

lefektetnéd, és lazítanál egy kicsit, amíg elmosogatok.

– Ezt nem mondhatod komolyan. Te…

Felemeltem a kezemet.

– Nem vitatkozom.

Addison a piszkos edényekkel teli mosogatóra nézett, aztán Dylanre.

– Majd visszaadom neked a kölcsönt.

– Nem fogod – vágtam vissza.

Felvette a kicsit és kivitte a konyhából, én pedig figyeltem, ahogy

járás közben ring a csípője. Valami rezegni kezdett a zsebemben, és
összerezzentem meglepetésemben. Ez majd megtanít rá, hogy ne
hagyjam ilyen totálisan hipnotizálni magam Addison teste által.

Lepillantottam a kijelzőre, és egy számomra ismeretlen számot

láttam.

– Biztosan valami ügynök lesz – mormogtam, de azért felvettem. –

Halló?
– Szia! – felelt egy ismerős női hang a vonal túlsó végéről, és
majdnem kiejtettem a kezemből a telefont.

– Jézusom, Jenn? Hol a pokolban vagy?

Düh, pánik és frusztráció öntötte el az agyamat.

– A környéken. Csak látni szeretném, hogy vagytok Dylannel.

– És erre nem gondoltál akkor, amikor leraktad őt a küszöbömön?

Vagy bármikor azóta? – csattantam fel.

Csönd volt a vonal végén, aztán dühösen felsóhajtott.

– Max, ne…

– Nem, te ne csináld! Nem szabadulhatsz meg tőle, mint egy zsák

krumplitól, hogy aztán egy héttel később felhívj, és a lányom után
érdeklődj.

– A kettőnk lánya – javított ki csöndesen.

Hogyan lehet ennyire nyugodt? Mintha egyáltalán nem is lettek volna

érzelmei, csak felmondana egy szöveget, amelyet jóval a hívás előtt
megfogalmazott magában.

– Te hoztad őt ide, aztán leléptél. Így most már az én lányom, Jenn!

Ismét csönd volt a vonal végén, aztán folytatta a mondandóját,

mintha nem is mondtam volna semmit.

– Megtaláltad a krémet, amit a táskában hagytam? Dylannek néha

csúnya kiütést okoz a pelenka, és…

– Gondját viselem Dylannek! A kiütés elmúlt – csattantam fel.

Felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Mintha minden problémája

megoldódott volna.
– Ezt jó hallani. Jól eszik? Kérdezősködik utánam? – faggatott
reménykedve.

Kérdezősködik utána? Mintha Jenn-nek a saját önző érdekéből

lenne szüksége arra, hogy Dylan sírjon az anyja után. Haragra
lobbantam a gondolatra, és összeszorítottam a fogaimat.

– Most leteszem a telefont.

– Jobb lenne, ha nem tennéd. Nem akarok tolakodni, csak tudni

akarom, hogy vagytok. Megbirkózol a feladattal?

Kinyomtam a telefont, aztán döbbenten a készülékre meredtem.

Vajon hová mehetett? Nekem kellett volna annak lenni, aki

kérdéseket tesz fel. Miért léptél le? Miért tartottad titokban előttem
Dylan létezését?

És azt, amelyiktől összeszorult a szívem a rettegéstől : Vissza fogsz

jönni, hogy ismét elvedd őt tőlem? Ehelyett folytatnom kellett az
életemet úgy, hogy azon tűnődöm, mikor történik majd ez meg, ha
egyáltalán megtörténik. Rosszul voltam a gondolattól. Csak
reménykedhettem, hogy a tény, hogy Jenn ilyen hosszú ideig távol
maradt, azt jelenti, hogy boldog volt a választásával, és biztosan
tudja, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy Dylan velem
maradjon.

Az emeleten Addison elzárta a zuhanyt, és ismét a jelenre

koncentráltam. Nem hagyhattam, hogy Jenn megfosszon a ma
estétől – már így is túl sokat elvett tőlem, például a lányom teljes
első évét. A mai este egy álom volt, amiről eddig nem is tudtam. Túl
rövid az élet, és túlságosan kevés benne az ehhez hasonló pillanat,
hogy hagyjam, hogy az ismeretlentől való félelem elrabolja tőlem.

Egyelőre kizárólag Addisonra összpontosítok.

És gondoskodom róla, hogy ezt ő is tudja.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Addison

Beléptem a zuhany alá, és belélegeztem a forró gőzt, azt remélve,

hogy az kitisztítja majd a gondolataimat. Mi tagadás, kellemes érzés
volt, hogy Max gondoskodott olyan apróságokról, mint a vacsora és
a ház rendbetétele, így lazíthattam egy kicsit, de… Hogy a pokolba
kellene lazítanom?

Megfordultam, hagytam, hogy a forró víz a hátamat érje, és

lehunytam a szememet. Nem teljes negyvennyolc órám volt arra,
hogy megvitassam magammal, hogy elfogadjam-e Max ajánlatát, és
még mindig éppen annyira össze voltam zavarodva, mint amikor
előállt vele. Párszor majdnem fel is hívtam Larát lelki támogatásért,
de az utolsó pillanatban mindig letettem a telefonomat, és
hátrahanyatlottam az ágyamon.

Természetesen tudtam, hogy mit mondana. Papagájként

megismételné pontosan ugyanazt, amit én mondtam neki, amikor
legutóbb beszéltünk egymással. Hogy rossz ötlet lefeküdni a
főnökömmel, egyenes út a hajléktalanság felé. De Lara nem
találkozott még Maxszel. Nem tudhatja, milyen nehéz a választás,
mennyire lehetetlen belenézni Max sötét szemébe, és nem megadni
neki mindent, amit csak akar.

Kinyitottam a szememet, a mosdószivacsomért nyúltam, és addig

sikáltam vele a bőrömet, amíg rózsaszínű nem lett, és bizseregni
kezdett.

Azért nem hívtam fel Larát, mert nem akartam őt meghallgatni, mint
ahogy nem akartam meghallgatni az agyamnak azt a részét sem,
amelyik figyelmeztetett, ne képzeljem el, milyen lenne az ágyban
feküdni, meztelenül kitárulkozva Max előtt, és érezni magamon a
forró, izmos testét. Érezni, ahogyan a vastag farka a bejáratomhoz
dörzsölődik, érezni, ahogy mozog bennem azzal a parancsoló
erővel, amit vártam tőle.
Kitágult az orrcimpám, és hátrahajtottam a fejemet, hagytam, hogy a
vízsugár benedvesítse a hajamat, és kimossa belőle a makacs
gyurmadarabokat, amelyek a tincsek közé ragadtak.

Dylan volt itt a valódi probléma. Dylan volt az első. Ebben még Max
is egyetértett.

De nem tudhattam, hogyan végződnek majd a dolgok, és ennek

következtében milyen hatással lesznek majd rá. És ha Max
meggondolja magát azzal kapcsolatban, mennyire legyen alkalmi a
kapcsolatunk…? Akkor Dylannek megint lehetne anyukája. Én
lennék az anyukája.

Elöntött a melegség a gondolattól, de elhessegettem. Túlságosan

előreszaladtam! Nem kell mást tennem, csak kilépni a zuhany alól,
felöltözni, és dönteni a mai estét illetően.

Tudtam, hogy mit akarok csinálni, és tudtam, hogy mi az okos

választás. De pillanatnyilag úgy tűnt, hogy Maxszel egy időben
tudjuk majd meg a döntést, mert még mindig fogalmam sem volt,
hogy mit válasszak.

Elzártam

csapot,

míg

teljesen

elállt

víz,

aztán
megszárítkoztam, és belebújtam a puha pamutruhába, amit
behoztam magammal a fürdőszobába.

Szokatlan dolog volt a részemről, hogy nem pizsamát vettem fel

zuhanyozás után, de csinos akartam lenni azok után, amit Max tett
ma este. Nem azért, mert igent készültem mondani, hanem azért,

mert ez randinak tűnt. Nem mintha randi lenne, inkább…

Felsóhajtottam. Most már magamat is összezavartam. Isten tudja,

hogyan hangzik majd, ha megpróbálom elmagyarázni Maxnek, mit
érzek.

A hálószobámban leültem a sminkasztalhoz, és kontyba fogtam a

félig nedves hajamat. Normális esetben ez így jó is lenne, de… Max
kitakarított, és főzött nekem. Olyan édes!

Az apró rózsaszín sminktáskára tévedt a tekintetem, kinyitottam, és

kipakoltam belőle a legszükségesebbeket. Egy kis alapozó,
szempillafesték, ajakápoló, és már készen is voltam.

Vajon ezért végzett el mindent a ház körül? Mert azt akarta, hogy
lekötelezve érezzem magam? Azt gondolta, ez esetleg meggyőz,
hogy lefeküdjek vele?

Elhessegettem a gondolatot.

Gregre jellemző lett volna az ilyesmi – ha érdekelte volna egyáltalán,

hogy lefeküdjön velem. Állandóan manipulált engem, hogy elérje,
amit akart, de nem hittem, hogy Max ilyesmit csinálna.

Csak azt akarta, hogy különlegesnek érezzem magam, én pedig

cserében azt akartam, hogy ő is különlegesnek érezze magát. Ennyi
az egész.

Mély lélegzetet vettem, és megálltam a lépcső tetején. Odalentről

egy ismerős dal lágy akkordjai csendültek fel, de nem tudtam volna
megmondani, melyik nóta az. Erőt vettem magamon, lesétáltam a
lépcsőn, és Maxet a nappaliban találtam a kanapén ülve, előtte a
kávézóasztalon egy friss csokor rózsa és margaréta hevert.

– Hűha, gyönyörűek ezek a virágok!

– A tiéd. Hogy megköszönjem mindazt, amit Dylanért és értem tettél.

Elmosolyodtam.

– Ha hetente megajándékozol azért, mert elvégzem a munkámat,

akkor…

– Nem tartozott a munkádhoz így berendezni Dylan szobáját. Csak

meg akartam mutatni neked, hogy mennyire értékelem.

Beharaptam az alsó ajkamat, és erősen megszívtam.

– Egyáltalán nem jelentett gondot.

– Akkor nem jelent gondot az sem, hogy elfogadd a virágot.

A szememet forgattam.

– Kérsz még kávét, vagy…

– Van egy bontott palack bor a konyhában, ha szeretnéd.

– Rendben – bólintottam. – Szívesen. Kérsz…

– Már töltöttem magamnak. Kutyaharapást szőrével, tudod. Csak

nem akartalak alkohollal befolyásolni, hacsak nem szeretnéd.

Szeretném-e? Eléggé biztos vagyok benne, hogy csak így tudok

majd túljutni ezen az estén. Kirohantam a konyhába, töltöttem
magamnak egy egészséges adagot, és közben ismét a zenére
koncentráltam.

Halk és édes volt a hangja.

Mihelyt megtöltöttem a poharamat, visszasétáltam a nappaliba.

– Azt hittem, kizárólag Bob Dylant hallgatsz. Elvis Costellót is

szereted?

– Minden jó zenét szeretek.

Találkozott a tekintetünk, és majdnem felmenekültem a lépcsőn.

Max úgy nézett rám, mint oroszlán a gazellára. Vagy még

pontosabban, mint egy éhező férfi egy szelet szaftos meggyes
pitére.

Nyeltem egyet, aztán letelepedtem mellé a kanapéra.

– Ma nem küldtél nekem sms-t. Azt hittem, Dylannel elmenekültetek

Peruba – jegyezte meg.

– Beszéltünk róla, de Dylant nem érdekelte. Lefoglalta, hogy

nyálbuborékokat fújjon, és megpróbáljon megkóstolni egy
katicabogarat. Talán majd holnap – nevettem.

Max is kuncogott, és a borába kortyolt.

– Szóval, mit csináltatok még, srácok?

– Ó, tudod, kutyákról olvastunk, aztán elmentünk a kisállat-

kereskedésbe, hogy élőben is lássunk párat.

– Viccelsz velem? Dylan mit szólt hozzá?

Elvigyorodtam, mert eszembe jutott, hogyan nyújtotta oda Dylan a

pufók ujjait az egyik barna foltos kölyökkutyának.

– A kiskutyákra mutogatott, és babának szólította őket.

Max elvigyorodott.

– Mondd, hogy nem rejtegetsz egy kiskutyát valahol a házban?

Megráztam a fejemet.

– Még nem, de nem sok híja volt. Azt hiszem, Dylan nevet adott
minden kutyának a boltban.

– Ó, tényleg?

– Aha. A legtöbbnek „labda” a neve, de egypárnak zavarba ejtően

„madár”.

Max ismét felnevetett.

– Nem csodálom. Én is „labda” voltam az ittléte első két napjában.

Oldalra biccentettem a fejemet.

– Igen, el tudom képzelni, miért. Nagyon kerek a fejed.

Sértődést tettetett, én pedig csak vigyorogtam. Aztán csönd

ereszkedett közénk, én pedig visszaidéztem a mai nappal
kapcsolatos emlékeimet, próbáltam felidézni valami cukit, amit Dylan
mondott vagy csinált, hogy ne térjünk a lényegre – legalábbis
egyelőre ne. De semmi sem jutott szembe, Max szemében pedig
megjelent az az intenzív, éhes csillogás. Tudtam, hogy mire gondol,
mit akar.

Bátorításképpen ittam egy korty bort.

– Szóval – szólalt meg.

– Szóval – ismételtem meg, és hevesen vert a szívem.

– Gondolkodtál a javaslatomról? – kérdezte.

Gondolkodtam bármi máson is? Nemet kellene mondanom. Talán,

ha nemet mondok, akkor ad nekem még egy napot vagy talán egy
hetet. Elég időt, hogy ne legyek gyáva nyúl, amikor ismét felteszi a
kérdést.
– Igen.

– És mit gondolsz?

– Azt gondolom… – Elakadtam, majd kimondtam az első szavakat,

amelyek az eszembe jutottak. – Azt gondolom, hogy nem tudom. Azt
hiszem, akarom, de… egyúttal nem is akarom.

Elgondolkodva bólintott.

– És mi az, amiért nem akarod?

– Ideges vagyok Dylan miatt. Ha történik valami közöttünk… –

válaszoltam, de képtelen voltam rávenni magam, hogy befejezzem a

mondatot.

– Gondolod, hagyom majd, hogy a kettőnk közötti személyes ügyek

meggátolják, hogy a lányom a lehető legjobb gondoskodást kapja?

– Nos, nem – ismertem be. – De az érzelmek zűrössé válhatnak, és

arra késztetik az embert, hogy úgy viselkedjen, ahogyan előtte nem
állt szándékában. Mi lesz, ha kínosan alakulnak a dolgok, és úgy
döntesz, hogy elküldesz? Biztos vagyok benne, hogy találsz mást is,
aki ugyanolyan jó, aki…

– Senki sem olyan jó a lányomnak, mint te! Ti ketten

elválaszthatatlanok vagytok. Ezt tudom, és nem engednélek el
semmi miatt, ami közöttünk történik, soha. Jobb, ha ezt most
mindjárt tisztázzuk.

– Ó! – feleltem. Égett a fülem, és tudtam, hogy hamarosan forró lesz

az arcom is, biztos jeleként annak, milyen hízelgő a véleménye.

Elhúzta a száját.

– Szóval ez az oka, hogy nem akarod. És mi az, amiért akarod?

Rápislogtam, hitetlenkedve, hogy egyáltalán miért kell ezt
megkérdeznie.

– Ahogyan rám nézel. Még soha senki nem nézett így rám. –

Megcsóváltam a fejemet, próbáltam megtalálni a módját, hogy az

igazat mondjam, de ne hangozzon túl giccsesnek. – Kíváncsi
vagyok, azt hiszem. Arra, milyen egy olyan férfival lenni, aki tudja,
mit akar, és aki miatt úgy érzem magam… – Mintha tűzben égne az
egész testem? – Mint egy igazi nő – fejeztem be a mondatot, és
rekedt volt a hangom a szégyentől. – Akinek köszönhetően
kívánatosnak érzem magam.

Tűz csillogott Max szemében, és bólintott.

– Kívánatos is vagy.

Óvatosan kivette a kezemből a borospoharat, és közben a

mutatóujjával gyengéden megérintett. Még ettől az apró érintéstől is
libabőrös lett a karom, és gyakorlatilag ziháltam, ahogy átnyúlt
előttem, letette az italomat az asztalra, és elárasztotta az érzékeimet
a férfias illata.

Aztán felém fordult, megfogta a kezemet, és olyan mélyen a

szemembe nézett, hogy biztos voltam benne, a lelkembe lát.

– Hadd bizonyítsam be neked!

Eljött hát a pillanat. Ez volt az én esélyem. Megszoksz vagy

megszöksz.

Visszafojtott lélegzettel bólintottam, és Max olyan közel hajolt

hozzám, míg végül csak egy hajszálra volt tőlem az ajka. Aztán az
enyémre tapadt a szája, és megadtam neki magam. Azonnal.

Meleg és hívogató volt a szája, átfogta a tarkómat, a nedves

hajamba túrt. Először gyengéden csókolt, mintha adott volna még
egy utolsó esélyt arra, hogy meggondoljam magam, de mihelyt
megéreztem a bőre érintését, azonnal tudtam, hogy nem fogom őt
elereszteni. Most már nem, amikor csak egy lélegzetvételre voltam a

mennyországtól.

Kinyújtotta a nyelvét, és kinyitottam a számat, hogy elfogadjam az

invitálását. Gyengéden az alsó ajkamhoz érintette a nyelvét,
incselkedett, és játékra csábított. Összefonódott a nyelvünk, Max
elmélyítette a csókot, és vágyakozó nyögés szakadt fel a torkomból.

A csók máris kevés volt. Zakatolt a szívem, lüktetett a vér a

fülemben, és többet akartam. Megragadtam a tarkóját, hogy a
tudomására hozzam, mire van szükségem.

Mintha csak válaszolt volna a ki nem mondott könyörgésre,

becsúsztatta a kezét a ruhám alá, fel az apró selyembugyin, be a
melltartóm alá. Az egyik kezével a mellemet masszírozta, simogatta
és becézgette, minden egyes érintéssel egyre közelebb és közelebb
ért a bimbómhoz. Mire a hüvelykujja és a mutatóujja közé fogta, már
azon tűnődtem, vajon ennyitől is képes lennék-e elélvezni.

Felvillanyozott az érintése, elkábított a csókja, és öt percen belül

máris elfeledkeztem arról, miért is kellett volna harcolnom e
tökéletes, színtiszta extázis ellen.

– Köszönöm – motyogtam a szájába, ahogy egyre erősebben

csipkedte a bimbómat.

Az ajkamba mosolygott.

– Köszönöm? – Felvonta sötét szemöldökét, rám nézett, és éreztem,

hogy ég az arcom. – Kibaszottul édes vagy, ugye tudod?

Aztán megpuszilta két oldalról az arcomat, enyhítve ezzel a szégyen

forróságát, aztán visszatért az ajkamhoz, a kezével pedig lenyúlt a
bugyimhoz.
Szétnyitottam neki a lábaimat, hagytam, hadd érezze, milyen
nedvessé és vágyakozóvá tett, de csak beakasztotta a hüvelykujját a
gumírozott derékrész alá, ott várt, addig izgatott, míg végül még
hevesebben ziháltam, mint azelőtt.

– Max… – mormogtam, bár fogalmam sem volt, mi fog

legközelebb kibukni a számon.

– Bújj ágyba velem!

A szemébe néztem, tudtam, hogy ez az utolsó esélyem a

meghátrálásra. De még így sem jutott eszembe egyetlen érv sem,
hogy miért mondjak neki nemet.

– Rendben – leheltem.

Megfogta a kezemet, és felvezetett az emeletre, el a szobám előtt,

be az övébe. Tágasabb volt, mint az enyém, bár üresek voltak a
falak és a fiókos szekrények teteje. Egyszerű kék paplan borította az
ágyat, és egy pillanatra elbizonytalanodtam, mit kellene tennem.

Greg mellett megszoktam, hogy bebújok a takaró alá, és úgy

vetkőzöm le, hogy ne lásson meg, de azok alapján, ahogyan Max
rám nézett – mintha magába akarná szívni a látványt –, tudtam,
hogy ez most nem lehetséges.

Vele nem.

Nagyot nyeltem, erőt gyűjtöttem, hogy levegyen magamról a ruhát,

de aztán elakadt a lélegzetem, és megbűvölve néztem, ahogy Max
lehámozta magáról a vékony fekete pólót. Tisztán láttam a széles,
fekete katonai tetoválásokat mindkét bicepszén, ahogy megfeszültek
az izmai, amikor a cipzár után nyúlt, a karcsú derekát és a feszes
hasát.

Komplett idiótának éreztem magam, de szinte folyt a nyálam, és

elgyengült a térdem. Halkan felnyögtem, és ekkor egyetlen
mozdulattal lerántotta magáról a nadrágot és a bokszert, és feltárult
előttem a legnagyobb hímtag, amit valaha láttam.

Vágy izzott fel a lábaim között, és megfordult a fejemben, hogy

egyszerűen az ágyra lököm őt. Emberemlékezet óta nem voltam már
férfival, ilyennel pedig még soha, mint Max. Ahogy néztem őt, abban
sem voltam biztos, hogy a pokolba fog egyáltalán elférni bennem.

A tekintete követte az enyémet, és mosolyra húzódott a szája,

amikor észrevette, hogy pontosan mit is bámulok.

– Ne aggódj, bébi! Meg fogsz birkózni vele, és gondoskodom majd

róla, hogy készen állj rám.

TIZENHATODIK FEJEZET

Max

Csak néztem Addisont, és azon tűnődtem, vajon látja-e, hogy majd

kiugrik a szívem a mellkasomból. De ha látta is, nem adta semmi
jelét, túlságosan elterelte a figyelmét minden más, amit nyújthattam
neki.

Nem vette le rólam a szemét, csak megnyalta az ajkát, és bólintott,

mintha megállapodásra jutott volna magával. Aztán lassan térdre
hullott előttem, és a kezébe vett.

– Ah, basszus, ne! – nyögtem, bár gyűlöltem magam, amiért

megállítom őt.

Elkerekedett a szeme a döbbenettől.

– Mi? Valami rosszat csináltam?

– Egyáltalán nem. Istenem, ez annyira rendben van. De látni

akarlak. – Elhúztam magamról a kezét, és segítettem neki felállni. –

Minden porcikádat.
Lassan, gyengéden átbújtattam a ruhán a fejét, és hagytam, hogy
lehulljon mellém a padlóra. Addison egyszerű, fehér csipkés
fehérneműt viselt, amilyet a nők általában szoktak. Már a látványtól
lüktetni kezdett a farkam.

nyakára

tapasztottam

számat,

végigcsókoltam

kulcscsontjától a füléig, miközben kikapcsoltam a melltartóját, és

hagytam, hogy leessen róla. Hátra akartam húzódni, hogy
megnézzem magamnak, de lassan kellett haladnom.

A tarkójára tettem a kezemet, és a fülébe suttogtam.

– Mostantól a tiéd a választás. Ha végig akarod csinálni, akkor

leveheted a bugyidat. – Végigsimítottam a csipkés anyagot, éreztem
a nedvességet a bugyi elején. – Ha nem, akkor még mindig
visszafordulhatsz.

Addison tétovázott, merev bimbója a mellkasomhoz ért, aztán ismét

lehajolt, ezúttal azért, hogy lehúzza a bugyiját, majd kilépett belőle.

Most végre láthattam őt teljes egészében – mindent, a csinos

rózsaszín mellbimbóitól a lábai között csillogó rózsaszín húsig.

– Most pedig feküdj az ágyra! – szóltam rá.

– De én…
A farkamra pillantott, és ismét megnyalta az ajkát.

Összeszorítottam

szememet,

és

erőért

fohászkodtam.

Elveszítettem volna a macsó híremet, ha ezt bárki meghallja, de

tényleg azt akartam, hogy ez az alkalom tökéletes legyen. Minden,
amiről csak bármelyikünk is álmodott. Már így is közel jártam a
csúcshoz, nem akartam, hogy leszopjon, és ettől túl gyorsan
elélvezzek.

– Majd annak is eljön az ideje. Most látni akarlak.

Megfogtam a vállát, és irányítottam, hogy üljön az ágy szélére.

Hátracsúszott, még mindig összezárt lábakkal, én pedig mély

lélegzetet vettem, egy másodpercig sem foglalkoztam a sürgető

vággyal, hogy meg tudjam őrizni a józan eszemet. Innen már tényleg
nem volt visszaút. Tudtam, hogy valószínűleg borzalmas ötlet – a
múltamat és az elköteleződéssel kapcsolatos ellenérzésemet
figyelembe véve biztos kudarc. Ezt minden korábbinál világosan
láttam most, ahogy az ágyamon heverő karcsú testét néztem.

De ez volt a lényeg, nem igaz? Addison már az ágyamban volt,

készen állt, rám várt, és bár még nem tettem őt a magamévá, az

egész így is jobb volt, mint bármelyik nővel, akivel azelőtt dolgom
volt – helyesnek éreztem, amit teszek. Nem hagyhattam őt elmenni,
most már nem.
Talán soha többé.

Elhessegettem ezt a félelmetes gondolatot, lenéztem Addison

összeszorított combjaira, aztán fel a szemébe. Még mindig engem
bámult, várta, hogy közelebb menjek hozzá. Az alsó ajkába harapott,
és most először vettem csak észre, hogy nemcsak az arca, hanem a
nyaka és a melle is elpirult. Annyira édesen festett.

Megfogtam az egyik térdét, ő pedig szétnyitotta a lábait, felfedte a

combjai között rejtező csinos rózsaszín területet.

– Bassza meg! – nyögtem. Az övé volt a leggyönyörűbb punci, amit

életemben láttam, és alig vártam, hogy a lábai közé fúrjam az
arcomat, és halljam, ahogy Addison könyörög nekem. Már majdnem
meg is tettem, amikor ismét félbeszakított.

– Tudnod kell, hogy elég régen nem voltam már férfival. – Még
jobban elvörösödött az arca és a melle. – Szóval… legyél velem
gyengéd, rendben?

Bemásztam a lábai közé, megfogtam a tarkóját, és a számhoz

húztam az ajkait. Félénken fogadott, és kisimítottam egy tincset az
arcából.

– Ne aggódj! – nyugtattam. – Ma éjjel a gondodat fogom viselni.

Újabb gyengéd csókot nyomtam az ajkára, amelyet viszonzott, a

mellkasomra fektette a kezét, végighúzta rajta a körmeit. Kéjesen
felnyögtem, amitől megijedt, úgy festett, mint akit éppen megütöttek.

– Valamit… – kérdezte, de megráztam a fejemet.

– Semmi rosszat nem tehetsz! Nem, amikor velem vagy –

mormogtam. – Mindent akarok, amid csak van. Bármit akarsz is

adni, én azt akarom. De fogd vissza magad, Addison, mert nekem

sem áll szándékomban!

Egy hosszú pillanatig a szemembe nézett, és aztán bólintott.

Ezúttal ő húzott engem közelebb magához, finoman és gyengéden

csókolt, mintha minden mozdulat bók lenne, amelyet kimondottan
nekem szánt. Lassan mozogtunk együtt, nem törődtünk a zakatoló
szívünkkel, a csókra összepontosítottunk, arra, ahogy a szánk
összeért és a nyelvünk egymásba fonódott. Ez még csak a kezdete
volt annak, amit akartunk – amire szükségünk volt.

A karomban tartottam, miközben megcsókolt, a telt kebléhez

szorítottam a mellkasomat, és élveztem minden egyes pillanatot,
amikor elakadt vagy felgyorsult a légzése.

Nem is emlékszem, mikor éreztem utoljára ennyire intimnek a

csókolózást, és úgy tűnt, hogy egy örökkévalóság óta vagyunk már
egymás karjában, amikor Addison elhúzódott tőlem.

– Akarlak! – szólalt meg rekedt, vágytól égő hangon. – Most azonnal

akarlak!

– Még nem – ráztam meg a fejemet. Mivel egy ideje már nem volt
férfival, valamit meg kellett tennem, mielőtt szeretkeztük, és majd
szétrobbantam, annyira vágytam rá, hogy meg is tegyem.

Lassan végigcsókoltam a testét, kicsit elidőztem a mellénél, a

halmokat

masszíroztam,

és

cseresznyepiros

bimbókat

szívogattam. Levegő után kapott, ahogy hangos cuppanással

eleresztettem a mellét, aztán nyöszörögni kezdett, többért esedezett,
de erre esélye sem volt – ezúttal nem. Ehelyett még lejjebb
ereszkedtem, megcsókoltam a puncija fölötti barna háromszöget,
aztán végre szemtől szembe kerültem a csinos rózsaszín ölével, és
végignyaltam, míg elértem a csúcsán lévő érzékeny kis pontig.

Addison felkiáltott, felvont szemöldökkel lenézett, én pedig

felvigyorogtam rá.

– Akarod, hogy abbahagyjam? – kérdeztem.

Megrázta a fejét, és visszahanyatlott az ágyra, két kézzel

belemarkolt a hajamba.

– Lazíts! – Ismét megcsókoltam, végighúztam a nyelvemet az ölén,

mielőtt visszatértem a csiklójához, és kényeztetni kezdtem.

Remegett a nyelvem minden apró mozdulatára, összerándultak a

combizmai. Annyira sajgott már a farkam, hogy magam is
megdöbbentem, de nem tehettem magamévá Addisont – még nem.

Addig nem, amíg legalább egyszer el nem élvezett.

Egy ujjal belehatoltam, és éreztem az édes, nedves forróságot, ami

rám várt odabent. Borzasztóan szűk volt, és a kezemnek nyomta a
csípőjét, ahogy mozgattam benne az ujjamat, egyre mélyebbre
fogadott magába, egyre keményebben dugta magát. Közben
egyfolytában csókoltam őt, köröztem a nyelvemmel a csiklóján,
imádtam minden apró rángását, szisszenését és nyögését.

– Ó, Max! – suttogta rekedten. – Max, én…

De nem tudom, mit akart mondani, mert halkan felnyögött, aztán

egyre hangosabban és hangosabban, ahogy mind gyorsabban
mozgott az ujjamon. A hüvelye összerándult, és megremegett az
ujjam körül, én pedig belé nyomtam még egy ujjamat, amikor
felkiáltott a gyönyörtől.

– Ó, istenem, én, én… – kapkodott levegő után.

– Mondd ki, bébi! Mondd el nekem, hogy mit érzel! – biztattam, még
mindig az ölébe fúrt arccal.

– Olyan nagyot élvezek – nyöszörögte. – Kefélj tovább, abba ne

hagyd! A farkadra van szükségem! Azt akarom, hogy érezd, ahogy
elélvezek.

Basszus!

A mocskos beszéd volt a végzetem. Ki gondolta volna, hogy Addison

ilyen lesz majd? Istenem, de még mennyire akartam valami mást is
belédugni…

A farkam lüktetett és sajgott, miközben Addison elélvezett.

Felnéztem rá, alig bírtam megállni, hogy rá ne másszak, és mélyen

beléhatoljak. De tudtam, hogy nem bírnám sokáig, ha most azonnal
megbasznám, és nem akartam elsietni. Meg akartam ismerni
minden apró nyögést és sóhajt, amelyre csak képes volt. Ezért
lassan engedtem csak magához térni, játszadoztam vele,
nyalogattam és izgattam, míg véget ért az orgazmusa. Felhúzódtam
a melléhez, amikor végre lenyugodott, végighúztam a körmömet a
kerek halmokon, hosszan és mélyen szívogattam az érzékeny
bimbókat.

– Tökéletes a cicid – mormogtam, és Addison a hajamba túrt.

– Mikor fejezed be az incselkedést? – kérdezte, és megrángatta a

rövid fürtöket.

– Amikor olyan kedvem lesz – vontam vállat.

Felült, elhúzta magától a számat, aztán a lüktető hímtagomhoz

nyomta az ölét. Mozogni kezdett. – Kérlek, Max! – suttogta. – Azt
akarom, hogy megdugj!

Egy pillanatra kikapcsolt az agyam, kiütötte Addison nedves

forrósága. A farkam olyan lett, mint egy vadállat, dühöngött, lüktetett,
és annyira elnehezült a vágytól, hogy az már fájt. Lesz még
alkalmam arra, hogy megismerjem minden porcikáját. Nagyobb
szükségem volt arra, hogy megbasszam ezt a nőt, mint a következő

lélegzetvételre.

A kezembe fogtam az állát, a számhoz húztam az ajkát, és lassan,

gyengéden megcsókoltam, miközben visszafektettem őt az ágyra.

Amint a háta a matrachoz ért, megmarkoltam a farkamat, és

simogatni kezdtem a bejáratát, a csiklójához dörzsöltem a vastag
makkomat, míg végül vonaglani kezdett alattam.

– Kérlek… – kapott levegő után, ahogy megszakította a csókot, és

ismét a tenyerembe fogtam az arcát, és mélyen a szemébe néztem.

Eljött a pillanat.

Egy örökkévalóság után Addison végre az enyém lesz, teljesen az

enyém!

Feltérdeltem, kivettem egy óvszert az éjjeliszekrényből, és a sajgó

farkamra húztam, aztán ismét izgatni kezdtem Addisont, mély
lélegzetet vettem, mielőtt végre lassan belehatoltam a makkommal.

Centiről centire haladtam, figyeltem, ahogy elkerekedik a szeme, és

tökéletes kis ó-ra nyílik az ajka.

– Baaasszus, olyan szűk vagy! – nyögtem, és még erősebben

összeszorult körülöttem, amitől úgy éreztem, hogy nyomban
elveszítem az átkozott eszemet.

– Olyan… – lihegte, aztán az egyik kezével megfogta az arcomat,

lehúzott magához, és ismét megcsókolt. – Olyan nagy vagy! –

suttogta az ajkamba. – Olyan jó érzés!

A szájába mosolyogtam, és még mélyebbre hatoltam, amíg végre

tövig benne voltam, és elégedett kis nyögés szakadt fel Addisonból.
– Szólj, ha fájdalmat okozok! – mondtam, de megrázta a fejét.

– Csodás érzés!

– Te is az vagy!

Ismét megcsókoltam, aztán visszahúzódtam, még mindig lassú

tempót diktálva. Majdnem beleőrültem, olyan volt mozogni benne,
mintha futóhomokban lépkednék, de muszáj volt megvárnom, hogy
először magára figyeljen – megtalálja a ritmust, azt, hogyan kövesse
a mozdulataimat a csípőjével, hogyan csókoljon egy ütemre a
mindkettőnkben növekvő vággyal.

De emiatt fölösleges volt aggódnom. Könnyedén és gond nélkül

felvette a ritmusomat, együtt mozgatta velem a csípőjét.

Összefonódott a nyelvünk, ahogy mélyebben csókolt, és tudtam,

hogy többet akar, mindenemet akarja.

A karomban tartottam őt, egyre gyorsabban mozogtam benne, ő

pedig még feszesebbé vált körülöttem. Nem hittem volna, hogy

lehetséges, de még keményebbnek éreztem magam, mint korábban,
és a nyakába fúrtam az arcomat. Éreztem, hogy ismét közeledik a
csúcshoz, megfeszül a teste, készen állt egy újabb orgazmusra.

A hátamba vájta a körmeit, én pedig a nyaka selymes bőrét

szívogattam, hogy nyomot hagyjak rajta.

Elakadt a lélegzetünk, őrjítő mozgásba kezdtünk, szorítottuk

egymás, ahol értük. A mellét masszíroztam, hátrahúzódtam, hogy
még mélyebben megbaszhassam, ő pedig a karomba kapaszkodott.

– Én még soha… – kapott levegő után, és megrázta a fejét. – Még

soha nem volt ennyire jó. Tökéletes a farkad. Csodálatos vagy!

Olyan érzés…
A torkára forrasztottam a szót, ahogy keményen a bimbójába
haraptam, és még szorosabban magához rántott, csak ennyire volt
ideje, mielőtt összerándult körülöttem a hüvelye, és éreztem, ahogy
elélvez.

– Ez az, bébi, élvezz nekem! – morogtam, és küzdöttem, hogy

visszafogjam magam, amíg végez.

– Azt akarom, hogy velem élvezz! – pihegte rekedten. – Látni

akarlak közben.

A francba, ezt volt a legszexibb dolog, amit ma este hallottam.

Hátrahúzódtam, megmarkoltam a csípőjét, és magamhoz rántottam

vele, keményen és mélyen basztam, míg felhúzódtak a golyóim, és
megszűnt a feszülés az alhasamban, majd hullámokban elöntötte az
egész testemet az eufória. A szűk és mohó puncija kipréselte
belőlem az utolsó cseppeket is, szárazra szívott. Ha volt még bármi
kétségem is afelől, hogy ez jó ötlet-e, akkor az azonnal el is tűnt.

Addison jobb, szexibb és szűkebb volt az összes nőnél, akivel eddig

dolgom volt, és a szemébe néztem, miközben együtt elélveztünk,
mert meg akartam vele osztani ezt az intenzív, édes

pillanatot.

Visszanézett rám, és tudtam, hogy azt érezi, amit én is – ez valami

különleges volt. Tökéletes.

A csöndben együtt lihegtünk pár másodpercig. Aztán elhúzódtam

tőle, megszabadultam az óvszertől, és a szemetesbe hajítottam,
aztán visszabújtam az ágyba.

– Most mi lesz? – kérdezte, összefonta a karját a mellén, és

sebezhetőbbnek tűnt, mint valaha.

Elhúztam a karját, és megérintettem a bimbóját.

– Gyere ide, és feküdj mellém!

– Valószínűleg inkább a saját szobámban kellene aludnom, de egy
kicsit még maradhatok. – Felvonta a szemöldökét, mosoly játszott a
szája szögletében. – Nem néztem volna ki belőled, hogy szeretsz
összebújni.

– Nem is. De ma este megeshet, ha hagyod, hogy hátulról

átkaroljalak.

Átmásztam rajta, a mellkasomhoz húztam, és átöleltem meztelen

testét. Mély levegőt vettem, belélegeztem a bőre, a haja és a szex
illatát, amely még mindig körülöttünk terjengett.

Kurvára tökéletes!

– Azt mondanám, ez elég jól ment – jegyezte meg.

– Egyet kell értenem. – Megpusziltam a haját. – És most már

biztosan tudom, hogy igazam van. Idióta volt, aki elhitette veled,
hogy nem vagy jó az ágyban.

Közelebb bújt hozzám.

– Köszönöm!

– Nem, én köszönöm!

Megmarkoltam a mellét, mire kuncogni kezdett, aztán felém fordult.

– Tényleg úgy gondolom, hogy ez működni fog.

– Nekem sincs kétségem efelől.

– De megtennél valamit értem?

– Mi lenne az?

– Soha többé ne süss palacsintát! – Elvigyorodott, és felhúzta az

orrát. – Nem tudom, hogyan csináltad, de sikerült elérned, hogy
egyszerre legyenek ropogósak és nyúlósak.
Felnevettem.

– Családi hagyomány. Nem az én hibám, hogy nem tudod értékelni.

– Talán ez az a hagyomány, amelyiket nem kéne átadni Dylannek?

– Talán. – Kisimítottam egy tincset Addison arcából, aztán a

szemébe néztem. – Ami azt illeti, egyébként is remélem, hogy Dylan
nem sok mindent örökölt tőlem.

– Ezt hogy érted?

– Nem akarom, hogy őt is belerángassák abba a „katonacsalád

vagyunk” baromságba, mint engem. Amivel egyébként nincs is
semmi baj, azt hiszem, és nem azért nem akarom, mert lány vagy
ilyesmi, de azt szeretném, hogy valóban nyomot hagyjon maga után
a világban. A hadsereg nagyszerű dolog, és nem bánom, ha ezt az
utat választja, de…

– Halálra rémítene vele? – kérdezte Addison.

Tudhattam volna, hogy átlát majd rajtam.

– Ennyire nyilvánvaló?

Elvigyorodott.

– Azt hiszem, ezzel a legtöbb szülő így van. Van bizonyos

elképzelésük arról, hogy minek kéne lennie a gyereküknek, mit
kellene csinálnia. Az anyám azt akarta, hogy sebész legyek. Azt
hiszem, majdnem szívinfarktust kapott, amikor közöltem vele, hogy
tanár akarok lenni.

– Ó, tényleg?

Addison bólintott.

– Vannak, akik szerint a tanítás a legnemesebb hivatás a világon,

igaz? Nos, az én anyám… nem így érezte. Szerinte a tudomány
mindennek az alfája és az ómegája. – Vállat vont. – Amivel semmi
baj, de szerintem a gyerekeknek jobb, ha a szülők nem próbálják
rájuk kényszeríteni az akaratukat.

– Talán így van. De veled és velem a szüleink pontosan ezt tették.

Szóval, mit jelent ez a számunkra?

– El vagyunk cseszve, gondolom – mosolygott.

– Lehet, de nem bánom.

– Én sem. Amikor arra gondolok, hogy mit jelent szülőnek lenni,

akkor többet gondolok arra, amit az anyám jól csinált, mint arra, amit
elrontott. Nagy volt rajta a nyomás. Azt hiszem, hogy ha a helyében
lettem volna, akkor én is ugyanezt teszem – vont vállat.

– És mi lett volna, ha minden a kedved szerint történik?

– Azt még nem tudom. Nem vagyok szülő. És mi a helyzet veled?

Mi az álmod?

Ezen elgondolkodtam egy percre. Nem sokat foglalkoztam a

jövőmmel – legalábbis azon kívül, hogy mit akarok kezdeni a
vállalkozásommal. De most, hogy itt volt Dylan…

– Egyszer majd nagy családot szeretnék, azt hiszem. Feleséget, aki

ugyanúgy szereti Dylant, mint én. És még néhány gyereket. Nagy
karácsonyokat…

Addison bólintott.

– Kedves álom.

– Kösz.

Egy pillanatra csend ereszkedett közénk, aztán megnyikordult az

ágy, ahogy Addison felült.
– Ha már az álmoknál tartunk, ideje lefeküdni aludni.

– Ó, rendben.

Nem tudtam elhessegetni a halvány csalódottságot, amit éreztem,

de felkeltem, követtem Addisont az ajtóhoz, és vártam, hogy
összeszedje a holmiját. Onnan már nincs visszaút, ha együtt
alszunk, és egy szobán osztozunk. Megegyeztünk, hogy lassan
haladunk, és egyelőre alkalmi marad a kapcsolatunk, és nem állt
szándékomban máris visszakozni.

– Jó móka volt – jegyezte meg Addison.

– Jobbat is választhattál volna nálam.

Rám kacsintott.

– Így van. De kedvellek és szeretem Dylant, és senki sem fog

elrabolni tőle. – Aztán lábujjhegyre állt, gyorsan és édesen
megcsókolt. – Jó éjszakát!

– Jó éjt! – feleltem, és aztán már ott sem volt, én pedig becsuktam

mögötte az ajtót.

Csodásan kellett volna éreznem magam. Remekül alakult az este.

De mégis volt valami, amitől összeszorult a gyomrom. Talán az,

hogy veszélyes vizekre eveztem – végül is még soha nem jártam
senkivel. Talán a kockázat miatt lehetett, amit ezzel vállaltam. Vagy
inkább arról lehet szó, amit Addison mondott. Szereti Dylant, és
Dylan is szereti őt. Ez lehet valami nagyszerűnek a kezdete
számunkra. És én…

Nos, én csak reménykedhettem benne, hogy nem szúrtam el

mindent, ahogy mindig.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Addison
MAX: Milyen volt a napjuk a csinos hölgyeknek?

Lebámultam az sms-re, és akaratom ellenére mosoly ömlött el az

arcomon.

ÉN: Csodás napunk volt! A kicsi minden formához megtalálta a

megfelelő lyukat, méghozzá segítség nélkül.

Nem akarom elkiabálni, de szerintem rendkívüli tehetség!

Átvettem Dylant az egyik karomból a másikba, és letettem a telefont,

hogy töltsek magamnak még egy csésze kávét. Hosszú volt az
éjszaka. Bár éjfél előtt ágyba kerültem, egészen hajnalig
forgolódtam, visszajátszottam a fejemben minden Maxszel töltött
pillanatot. Tökéletes volt. Sőt egyenesen varázslatos, bármilyen
giccsesen is hangzott ez. Szó szerint fájt az arcom, olyan sokat
mosolyogtam, és odáig fajult a helyzet, hogy tudtam, le kell
higgadnom, mielőtt elindulunk a délutáni sétára. Ha idegenek ilyen
őrülten boldognak látnak, még azt hihetik, hogy a zárt osztályról
szöktem meg, és elraboltam valakinek a gyerekét.

Nagyot kortyoltam a csészémből, ügyesen eltartottam Dylan elfoglalt

kis kezének a hatósugarából.

– Nem, nem, édes bogaram! Forró, emlékszel?

Rám villantotta a három fogát, és bólintott. Majd elolvadt a

szívem, és megpusziltam a selymes, pufók kis arcát.

Nem is emlékszem, voltam-e valaha ilyen boldog és elégedett

életemben. Természetesen abban a másodpercben, hogy felötlött
bennem ez a gondolat, azonnal követte is az aggodalom, de
elhessegettem. Nem! Nem vagyok hajlandó szorongani, és
tönkretenni minden jót a félelem miatt, hogy bármelyik pillanatban
minden elromolhat. Komolyan, Maxszel még nem is vagyunk egy
pár.
Úgy döntöttünk, hogy lassan haladunk előre, és majd meglátjuk,
hogyan végződik. Egy dologban azonban egyetértettünk arra az
esetre, ha nem működik majd.

Dylan az első.

Visszagondoltam az állásinterjúra Maxszel, és elöntött a

nyugtalanság. Az a sötét felhő egész idő alatt fölöttem tornyosult, és
azt kívántam, bárcsak másképpen viselkedtem volna. Tisztázhattam
volna magam, amikor a szakmai tapasztalatomról és a
képzettségemről kérdezett. Tudathattam volna vele, hogy igen, bár
elég kredittel rendelkeztem ahhoz, hogy megszerezzem a
diplomámat, még egy osztályt el kellett volna végeznem ahhoz, hogy
taníthassak, de elsodort az élet.

Valószínűleg ez sem változtatott volna semmin. Akkor is megkaptam

volna az állást, és minden rendben lett volna. Utólag már minden
világos volt. De akkor kétségbe voltam esve, és rettegtem, hogy
elveszítem ezt a lehetőséget. Na de most mi lesz?

Dylanre pillantottam, és felsóhajtottam. Most már nem vállalhattam

ezt a kockázatot.

Rezgett a telefonom, és letettem a kávésbögrét, hogy felvegyem.

MAX: Ha már a megfelelő dolgok behelyezésénél tartunk a

megfelelő lyukba, ráérsz később?

Az üzenetet vicces, szemöldökhúzogatós emoji követte, és kirobbant

belőlem a nevetés.

Gyorsan bepötyögtem a választ.

ADDISON: Nagyon elegáns, Mr. Alexander! Bármilyen romantikus

megjegyzés volt is, még mindig sajgok kissé a tegnapi után, így
lehet, hogy szükségem lesz egy kis meggyőzésre.
Még mindig kuncogtam a játékos ugratáson, amikor egy pár perccel
később megszólalt a csengő.

– Kíváncsi vagyok, hogy az új párnát hozzák-e a pelenkázóra, amit a

szobádba rendeltem – mondtam Dylannek, miközben beültettem a
székébe, és megérintettem az orra hegyét. – Mindjárt visszajövök,
szívem!

Az ajtóhoz szaladtam, és kinéztem a kukucskálón. A küszöbön álló

nő azonban nem úgy nézett ki, mint egy csomagszállító, és
összeráncoltam a homlokomat. Dögösen festett. Sötétszőke haja
lágy hullámokban omlott a vállára. Megfeszült a szűk póló a telt
mellén, a testhez simuló farmer kiemelte a gömbölyű vonalait, és
tökéletes volt a sminkje.

Kinyitottam az ajtót, és udvarias mosolyt erőltettem az arcomra.

– Helló! Segíthetek?

A nő pislogott egyet, aztán még egyet, amikor is fejbe kólintott a

felismerés. Dylan anyja az!

Eddig azt hittem, hogy Dylan az apukájára hasonlít. Ugyanolyan

arcokat vágott, mint Max, és az állán lévő gödröcskét is örökölte tőle.
De most, ahogy a nőre bámultam, akiről tudtam, hogy Jenn az,
rádöbbentem, hogy egyáltalán nem volt igazam. Dylan a
lélegzetelállítóan gyönyörű anyja kiköpött mása volt.

Kiszökött belőlem a levegő, mint egy lyukas lufiból, és próbáltam

gondolni valamire… bármire, amit mondhatnék.

Jenn szerencsére megszabadított a tehertől.

– Ki maga? – kérdezte, és gyanakodva végigmért.

Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne simítsam le a kócos

hajamat. Egészen addig, míg eszembe nem jutott, hogy egy
buggyos AC/DC-póló és egy kopott leggings van rajtam, amelyet
főiskolás korom óta hordtam.

– A dadus vagyok. Addisonnak hívnak.

Szélesebbre tártam az ajtót, és intettem, hogy lépjen be. Abból, amit

Max mesélt nekem, tudtam, hogy a nő nem bolond, és nem szólt,
hogy tartsam őt távol a lányától. Nem az új dadus feladata, hogy
közölje a nővel, aki életet adott Dylannek, hogy nem szívesen látott
vendég, de ugyanakkor Max azt sem mondta nekem, hogy
engedjem őt be a házba.

Átkoztam magam, amiért nem erősködtem, amikor az elején

felhoztam a kérdést. Max olyan biztosnak tűnt abban, hogy Jenn
kikerült a képből…

– Helló, Addison, Jenn vagyok! Dylan mamája.

Belépett az előtérbe, és körülnézett.

Követtem a tekintetét, és majdnem elsírtam magam a

megkönnyebbüléstől, amikor a szemén keresztül láttam a helyet.

Tiszta volt minden, de az is látszott, hogy ez egy otthon. A kanapé

mellett épített pokrócvárból és a lábasokból összerakott
dobkészletből egyértelműen kitűnt, hogy játszottam a babával, és
ettől kissé jobban éreztem magam.

– Azonnal észrevettem a hasonlóságot – jegyeztem meg, és

bevezettem őt a konyhába, miközben azon tűnődtem, vajon
helyesen cselekszem-e. – Pont úgy néz ki, mint maga. – Az órára
pillantottam, és rádöbbentem, hogy Max harminc percen belül

itthon lesz, és akkor majd meghozhatja a szükséges döntést.

Jenn felsikoltott, amint megpillantotta a kicsit, aki egy tölcsérrel és

különböző nagyságú színes gumifánkokkal játszott.

– Itt van az én kislányom!

Félrehúzódtam, vadul kavargott a gyomrom, ahogy vártam, mi
következik, és próbáltam meggyőzni magam, hogy ne essen rosszul,
bármi is történik. Jenn volt Dylan anyja. Igaz, hogy itt hagyta őt, de
ez nem változtatott a tényen, hogy kilenc hónapig a méhében hordta
Dylant, és nevelte őt az élete első évében.

Dylan éppen csak felpillantott, aztán visszatért a játékaihoz.

Megfeszült Jenn szája, dühösnek tűnt, de biztos voltam benne, hogy

inkább fájdalmat érez, és azonnal megsajnáltam.

– Valószínűleg csak fáradt – jelentettem ki határozottan. – Úgy

döntött, hogy a napközbeni kétszeri alvás a kisbabáknak való, így
próbáljuk túlélni a délutáni nyűglődést. Dylan, itt az anyukád.

Kijössz a székből, hogy köszönj neki?

Dylan felkapta a fejét, amikor kitártam a karomat, és kivettem a

székéből. Jenn várakozóan nyújtotta a kezét, de Dylan megrázta a
fejét.

– Nem.

Másodpercről másodpercre egyre kínosabbá vált a helyzet. A

telefonomra pillantottam, azon tűnődtem, kiosonjak-e, hogy mégis
felhívjam Maxet. Nem akartam egyedül hagyni a kicsit Jenn-nel, de
ugyanakkor kezdtem azon gondolkodni, vajon nem követtem-e el
hibát, amikor beengedtem őt a házba.

Ingerültség ömlött el Jenn csinos arcán, és szorosabban öleltem

magamhoz a kicsit. Egyáltalán nem az a könnyes találkozás volt,
amilyenre számítottam.

– Max tudja, hogy jön, vagy felhívjam, hogy tudassam vele, hogy
beugrott?

– Ami azt illeti, beszéltem vele tegnap este.

A megjegyzése hallatán forogni kezdett körülöttem a világ, és
ezernyi gondolat villant fel bennem egyszerre. Miért nem tett Max
említést a telefonhívásról? Több alkalma is lett volna rá, tegnap este
és ma reggel is, amikor reggelizés közben csevegtünk, és
megcsókolt búcsúzáskor. Egy sms is elég lett volna, ha esetleg
elfeledkezett a dologról.

De nem felejtette el. Elég nagy dolog volt ahhoz, hogy el lehessen
feledkezni róla. Ami azt jelentette, hogy direkt hallgatta el előlem.

Erre csak két oka lehetett. Egy, ha a hívás Jenntől több volt
egyszerű

telefonhívásnál, és Max nem akarta megbántani az érzéseimet, vagy

ha a dologgal kapcsolatos érzelmeim egyáltalán nem számítottak,
mert csak egy gyors menetet jelentettem a számára. És mindkét
lehetőségtől majdnem elhánytam magam.

A boldogságom utolsó cseppjei is elolvadtak, és megköszörültem a

kiszáradt torkomat.

– Igen, nos, említette, hogy ma korán hazaér, és egy fél órán belül
meg is kell jönnie. Éppen neki akartam látni a vacsorának. Talán
játszhatna Dylannel, és beszélgethetne velem, amíg főzök?

Jenn bólintott, és szinte dacosan kivette a babát a karomból.

Dylan egy másodpercig ellenkezett, és azon tűnődtem, hogy meg

kell-e küzdenem ezzel a nővel, de aztán a baba megnyugodott.

– Nahát, látja? Csak szüksége volt egy másodpercre, hogy eszébe

jusson, ki a mamája.

Elfordultam, hogy Jenn ne lássa, mennyire célba talált a szúrása, és

megsebezte a szívemet.

Jenn nem hazudott. A tények azok tények, de istenem, azért nagyon

fájt!
Igyekeztem beszédbe elegyedni vele, miközben a konyhában
sürgölődtem, és előkészítettem a csirkét és a zöldségeket a
sütéshez.

De nem volt könnyű, és alig tudtam megállni, hogy ki ne mondjam,

ami a nyelvem hegyén volt.

Ki a fasz hagyja el az egyetlen gyermekét?

Hogy merészel besétálni ide azok után, ami történt?

Legyen szíves visszahúzni oda, ahol volt, és soha többé ne is jöjjön

vissza!

Önző dolog volt a részemről, én is tudtam. Az lenne az ideális, ha

Dylan életében az anyja és az apja is részt venne. A sajátom elé
kellett helyeznem az érdekeit, bármennyire fájt is.

Kavarogtak bennem az érzelmek, és közel álltam a síráshoz, amikor

pár perccel később kinyílt a bejárati ajtó.

– Hé, kinek az autója… – Max elharapta a mondat végét, amint

belépett a konyhába, és leesett az álla a meglepetéstől. – Szia,
Jenn!

Ah, mi folyik itt?

– Hiányzott a kislányom – felelte Jenn egyszerűen, és idétlenül

megpaskolta Dylan popsiját, miközben közelebb húzta magához a
kicsit.

Egyre zavarodottabban figyeltem a jelenetet. Jenn úgy vizslatta

Maxet, mintha ő lenne a vacsora, és eltűnődtem, vajon tényleg
Dylan miatt jött-e vissza. Egy dolog azonban világos volt, és ettől
kissé kevésbé éreztem magam borzalmasan. Maxnek nyilvánvalóan
fogalma sem volt arról, hogy Jenn ide készült ma este.

Max Jennről rám, aztán Dylanre pillantott, aki boldogan gügyögött és

rugdosott. Mosoly váltotta fel a zavart kifejezést az arcán, ahogy
letette az aktatáskáját, és a karjába vette a lányát.

– Szia, kismackó! Hiányoztál a papának. – Megpuszilta Dylan arcát,

és figyelmeztetően Jennre nézett. – Vacsora után beszélünk!

Ezt figyelmeztetésnek kellett volna vennem, hogy lépjek le. De

maradtam, mert mazochista vagyok, és nem tudtam, hogyan
kezeljem a helyzetet. A következő negyvenöt perc olyan

kínszenvedést jelentett, amilyet az ellenségemnek sem kívánok,

ahogy figyeltem, hogyan hízeleg Jenn Maxnek, és használ ki minden
létező alkalmat, hogy felemlegesse a közös múltjukat.

Újratöltötte a borospoharát, és olyan éles hangon nevetett fel, hogy

végigfutott a hátamon a hideg.

– Emlékszel, amikor elmentünk a Cabóba, és olyan sok tequilát ittál,

hogy felmásztál a színpadra, és elvetted a rumbatököt, hogy zenélj a
mariachi bandával?

Max mosolygott és bólintott, a villájára szúrt egy darab csirkét, aztán

abbahagyta az evést, hogy adjon Dylannek egy falat rizst.

– Nem, ami azt illeti, de vannak fényképeim, amelyek bizonyítják,

hogy megtörtént.

– Átéltünk szép időket… – Jenn elharapta a mondat végét, és

megfogta Max kezét.

– Rendben! – robbant ki belőlem, és ellöktem magam az asztaltól,

hamis mosolyt erőltettem az arcomra. – Szóval, elintézek néhány
telefont, és hagylak benneteket… azt csinálni, amit terveztetek az
estétekkel. Jenn – fordultam felé, és odaintettem neki –, örülök, hogy
megismertem! Max, kiálts majd, ha azt akarod, hogy megfürdessem
a babát.

Kirohantam a helyiségből, mintha a sátán kutyái üldöznének, de még

így sem sikerült elérnem a szobám ajtaját, mielőtt patakzani kezdtek
a könnyeim.

A francba, a francba, a francba!

Hogyan hagyhattam, hogy ilyen mélyen és gyorsan szerelembe

essek? Maxszel és Dylannel is. Lehet, hogy most mindennek vége,
még mielőtt elkezdődött volna. Max nem úgy tűnt, mint aki vevő
Jenn próbálkozásaira, de nem is igazán állította le őt. És ez mind
nem magyarázza, hogy miért nem tett említést nekem Jenn
hívásáról, vagy ami még fontosabb, miért nem vonta őt félre abban a
pillanatban,

amikor hazaért, és kérdezte meg tőle, hogy mit keres itt.

Letöröltem az arcomat, és az alsó ajkamat harapdáltam.

Őrület ez az egész! Össze kell szednem magam.

Éppen csak sikerült lebeszélnem magam a sírásról, amikor kopogtak

az ajtómon.

– Gyere be!

Max belépett a szobába, és mély lélegzetet vettem, miközben

leültem az ágy szélére.

– Minden rendben? – kérdezte gyengéden, aggodalomtól csillogó

szemmel.

– Ah, nem vagyok túl jól, ami azt illeti. – Próbáltam nem bámulni az
izmos, tetovált karját, mert ettől csak azt kívántam, bárcsak körém
fonná őket, és megvigasztalna. – Csak kicsit megrázott a dolog, úgy
éreztem magam odalent, mintha megzavartam volna a családi
életeteket. – Sikerült lenyelnem az éles megjegyzést a múlt
felemlegetéséről, de nem volt könnyű.

Nem az én dolgom szóba hozni. Semmi közöm hozzá!

– Engem is megrázott. Addison, fogalmam sem volt, hogy Jenn meg
fog jelenni.

– Felhívott téged tegnap. Akkor nem említette?

Volt benne annyi tisztesség, hogy elszégyellje magát, miközben

vállat vont.

– Szólnom kellett volna róla neked, de semmitmondó beszélgetés

volt. Arra biztosan nem utalt, hogy vissza akar térni a képbe a
közeljövőben.

Gyerekkoromban soha nem adatott meg nekem az a luxus, hogy

mindkét szülőm egy fedél alatt éljen. Bármennyire fáj is, meg kell
tennem azt, ami a babának a legjobb. Ha ez azt jelenti, hogy
hátralépek, akkor azt fogom tenni.

– Talán így a legjobb. – Égett a torkom, de erőt vettem magamon. –

Ha Dylan megkaphat mindkettőtöket, akkor így kell lennie. Nem

akarok az utatokba állni. Menj vissza a földszintre, és élvezd a
családoddal töltött időt, Max! Nekem úgyis van mit csinálni.

Max tétovázott, frusztrált nyögés kíséretében a hajába túrt.

– Ez ismeretlen terület a számomra, és fogalmam sincs, hogyan

kezeljem. Nem kaptam használati utasítást hozzá, Addison. Kérlek,
adj nekem egy esélyt, hogy végiggondoljak mindent, mielőtt leírsz
engem, rendben?

– A tegnap este valószínűleg mindenképpen hiba volt, Max. Édes

fantázia, és most visszatért a realitás, tudod?

Megfeszült az arca, de nem válaszolt.

– Gyerünk, menj vissza a családodhoz, legyél a lányoddal és az

anyjával! Majd máskor beszélünk.
Elfordultam, és lehunytam a szememet, ki sem nyitottam, amíg egy
perccel később meg nem hallottam, hogy becsukódik az ajtó
mögötte. Ekkor arccal az ágyra vetettem magam, és a párnámba
sikítottam.

Mi van akkor, ha Max nyújtott nekem pár orgazmust? Ez most már

mind nem számít. Nem vagyok a barátnője, és nem tettünk
egymásnak ígéreteket. Csak a dadus vagyok. Itt az ideje, hogy ne
feledkezzek el erről.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Max

Az előttem heverő dossziéra meredtem, és rádöbbentem, hogy már

vagy tucatszorra olvasom el ugyanazt a sort, és még mindig éppen
úgy nem értem, mint a legelején.

Basszus! Totál összezavart ez a dolog Addisonnal, a Jenn

megjelenése okozta drámáról már nem is beszélve.

Idegesen doboltam az ujjaimmal az asztalon, és azon tűnődtem,

hogyan tovább. Azt tudtam, hogy hová akarok eljutni. A gondolataim
azonnal visszatértek az Addisonnal töltött éjszakára.

Addison csodálatos volt! Érzéki, szexi, és már attól is lüktetni kezdett

a farkam, ahogy magam elé idéztem a gömbölyű idomait. És ami
még fontosabb, kedveltem őt. Tényleg kedveltem. Hasonló volt a
humorérzékünk, és olyan jól kijöttünk egymással. Ezért is nem
tértem még mindig magamhoz, amiért gyakorlatilag lerázott.

Felkaptam egy ceruzát, és szórakozottan kockákat kezdtem rajzolni

a papírdossziéra.

Addison szinte hidegen viselkedett, amikor gyakorlatilag közölte

velem tegnap este, hogy hiba volt ez az egész közöttünk. Nekem
azonban nem tűnt hibának. Aztán ma reggel beszélni akartam vele.
Elmesélni neki, mi történt Jenn és köztem, miután ő elment
lefeküdni, de még csak rám sem akart nézni azon kívül, hogy
röviden és nem túl meggyőzően jó reggelt kívánt.

Az ajtón felhangzó kopogás rántott vissza a gondolataimból.

Felnéztem, és Tiffany állt a küszöbömön, erőltetett mosollyal az

arcán.

– Szia, főnök! Hogy mennek a dolgok?

Vállat vontam, és visszamosolyogtam rá.

– Rendben, és nálad?

Lefagyott a mosolya, belépett az irodába, és becsukta maga mögött

az ajtót.

– Mit gondolsz, Max, kit tudsz ezzel átverni? Csak akkor firkálsz így,
ha bosszant valami. Valamit rosszul csináltam?

Értetlenül összeráncolta a homlokát, de megráztam a fejemet.

– Nem, egyáltalán nem, csak… – Nem tudtam, illik-e ilyesmiről

beszélni vele, de egyértelműen hasznomra vált volna egy nő

véleménye, és a Tiffanyval folytatott rövid afférom aligha minősült

kapcsolatnak. Mivel a barátom és az asszisztensem volt, úgy
döntöttem, nem baj, ha megkérdezem, mit gondol erről az egész
kalamajkáról. – …Jenn beugrott tegnap este.

Tiffany felvonta a szemöldökét, levegő után kapott, és lerogyott az

íróasztal túloldalán álló székbe.

– Az a Jenn? Az exed?

Mogorván bólintottam.
– Aha. Szuperkínos volt. Nem szólt előre, hogy jönni fog, és azt
hiszem, elkeserítette Addisont, hogy minden figyelmeztetés nélkül
megjelent.

Tiffany összehúzta a szemét, és elgondolkodva méregetett.

– Miért keserítené ez el Addisont?

Felkészületlenül ért a kérdése. Tényleg, miért is? Ha nem

jelentettem semmit Addisonnak, ha szerinte hibát követtünk el, akkor
meg kellett volna könnyebbülnie, amikor azt hitte, hogy Jenn
visszatér az életembe. Hacsak nem az keserítette el, hogy esetleg
elveszítheti az állását. Nem mintha szemrehányást tehettem volna

neki ezért. Dylan csak rövid ideje volt velem, de máris úgy éreztem,
olyan lenne elveszíteni őt, mint egy végtagot.

– Ez bonyolult – feleltem végül. – És mindjárt lesz egy

megbeszélésem, ami fontosabb a magánéletemnél. Bocs, nem
kellett volna szóba hoznom a dolgot. Mi a helyzet? Mit akartál
mondani? –

kérdeztem, és várakozóan ránéztem.

Úgy tűnt, Tiffany tétovázik, mintha többet akart volna mondani a

témáról, de aztán végül bólintott.

– Csak emlékeztetni akartalak a megbeszélésre, és szólni, hogy

rendeltem nektek ebédet a Benito’sból, hogy ehessetek a
konferenciateremben.

– Kösz!

Őszintén hálás voltam neki, hogy legalább egy dolog rendben volt az
életemben. Tiffany jó munkaerő volt, és mindig gondoskodott rólam.

Elhessegette a hálálkodásomat, és felállt.

– Itt vagyok, ha ki akarod ereszteni a gőzt, Max. Elmehetünk inni…
és beszélgetni. Ezt ne feledd!

Kihátrált az irodámból, és becsukta maga mögött az ajtót, én pedig

utánabámultam.

Ez különös volt. Akkor is a kiereszteni a gőzt kifejezést használta,

amikor egyszer felemlegette azt, ami pár éve történt kettőnk között.

Biztos voltam benne, hogy akarattal tette, és eltűnődtem, hogy

ahogy a dolgok jelenleg állnak, vajon nem várnak-e rám újabb
bonyodalmak.

Letettem a ceruzát, felvettem a dossziét, és elhatároztam, hogy a

nap további részében a munkára fogok összpontosítani. Ha nem
szedem össze magam, akkor egyáltalán nem kell majd Addison
miatt aggódnom, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy
dadust tartsak.

A következő pár óra szinte elrepült, ahogy belevetettem magam a

munkába. Egy dolog teljesen világos volt számomra, amikor a nap
végén végre fellélegezhettem.

Egy teljes nap sem telt el azóta, hogy beszéltem Addisonnal, de

máris hiányzott nekem. Nem hagyhattam annyiban a dolgot anélkül,
hogy legalább ne próbáljam meg kideríteni, mit érez valójában.

***

Úton hazafelé végiggondoltam, mit mondjak Addisonnak, de minden

gondolatomat mintha elfújta volna a szél, mihelyt pár perccel később
besétáltam az ajtón.

Iszonyatos rendetlenség fogadott, játékok és csőrös poharak

hevertek mindenfelé. Csokoládénak tűnő foltok – kérlek, Istenem,
add, hogy csokoládé legyen! – tarkították a nappali falát, és egy
tejtócsa éktelenkedett az előszoba kövén.
– Helló! – kiáltottam, és a félelemtől lüktetni kezdett a vér az
ereimben.

Mi van, ha Addison elesett és megsérült? Mi van, ha a kicsi egyedül

volt egész nap, és én még csak nem is tudtam róla? Annyira el
voltam foglalva a saját kis drámámmal, hogy egész nap ide sem
szóltam telefonon. De pár másodperccel később már el is illantak a
félelmeim, amikor Addison befordult a sarkon Dylannel a karjában.

– Szia! – köszöntött erőtlen hangon. Karikák sötétlettek a szeme

alatt, és apró tésztadarabok lógtak a hajából. – Valakinek nagyon
rossz napja van – suttogta.

Mintha csak erre várt volna, Dylan vérfagyasztó sikolya rázta meg a
levegőt.

– Jön a foga, azt hiszem – kiabálta Addison, hogy halljam,

miközben a sikongató, dühtől megfeszült kicsit ringatta. – Semmi

sem használ.

Letettem az aktatáskámat, és Dylanért nyúltam. Elcsendesedett,

nem

ellenkezett,

szorosan

hozzám

bújt.

Amint

kezdtem

megnyugodni, a nyakamba mélyesztette a három fogát.

– Azt a hétsz…– elharaptam a káromkodás végét, eltoltam őt
magamtól, és döbbentem rámeredtem.

Dylan, a démonbébi visszanézett rám, nem látszott az arcán, hogy

bánná, amit tett, miközben a nyáladzó szájába tömte az öklét.

– Ja, bocs! Azt hiszem, ezzel kellett volna kezdenem – jegyezte meg
Addison, és a kulcscsontján éktelenkedő fognyomokra bökött. –

Nem túl kellemes. Éppen meg akartam fürdetni levendulaolajos

vízben, hogy megnyugodjon.

Remegni kezdett Dylan alsó ajka, és összerándult a gyomrom az

együttérzéstől. Még a démonbébiknek is szükségük volt szeretetre.

Ismét magamhoz szorítottam őt, de nem annyira közel, mint az

előbb, és figyeltem, mikor készül harapni.

– Lazíts egy kicsit, én pedig megfürdetem Dylant, rendben?

Látszott Addisonon, hogy legszívesebben vitába szállna velem, de

aztán gyanúsan üvegessé vált a tekintete, és bólintott.

– Jó. Azt hiszem, egy csésze tea és talán egy kis jóga, vagy ilyesmi
után jobban érzem majd magam.

Megfordult, néztem, ahogy elmegy, és egyszerre éreztem magam

tehetetlennek és elkeseredettnek.

Hogyan szaródhatott el ilyen gyorsan a tökéletes kis életem?

Felvittem a babát az emeletre, tiszta szívből reméltem, hogy ez csak

egy zökkenő volt az úton, nem pedig valami ígéretesnek a
katasztrofális végkifejlete. Dylan és én rendben leszünk. Erről
gondoskodom, de a többivel mi lesz? Azzal, hogy elhallgattam az
igazságot, hogy megjelent Jenn, hogy Dylan előadta az ördögűzőt –
mi
lesz, ha ez túl soknak bizonyul, és Addison úgy dönt, hogy kiszáll,
amíg lehet?

Még folyt a víz, amikor a fürdőszobába értem, és elzártam a csapot.

Dylan

halkan

nyöszörgött,

miközben

gyorsan

levetkőztettem, és megnéztem, jó-e a víz hőmérséklete, mielőtt

betettem a kádba.

Azonnal elcsöndesedett, mihelyt megmártózott a vízben, és

megkönnyebbülten felsóhajtott.

Utáltam hallani, amikor sír. Mielőtt lefekszem, utána kell néznem,

találok-e valami más gyógyírt a fogzásra, mert ez nem sokat ér.

A padlóra térdeltem, feltűrtem az ingemet, aztán bedobáltam pár

fürdőjátékot a vízbe. Pár áldott percig csend volt. És aztán túl nagy
lett a csend. Dylan abbahagyta a pancsolást, a popsija nem
csúszkált a kád fenekén. Abbamaradt a gügyögés, nem úsztatta a
gumikacsát a víz tetején. És amikor lepillantottam az arcára, láttam,
hogy megfeszül az intenzív koncentrálástól, ami csak egy dolgot
jelenthet.

– Ne, ne, nenenenene! – Dylan hóna alá nyúltam, próbáltam kikapni

őt a vízből, de elkéstem. Buborékok emelkedtek a felszínre a
mélyből, és két barna valami követte őket, ami tuti, hogy nem
csokoládé volt.

– Addison! – üvöltöttem, Dylan pedig felnevetett. – Addison! –

kiáltottam újra rémülten, mert Dylan olajtól síkos teste kicsúszott a
kezemből. Utánakaptam, és halálra váltan figyeltem, ahogy
kinyújtotta a duci kis kezét, hogy elkapja az egyik lebegő valamit.

Már éppen elérte volna, amikor Addison berohant az ajtón levegő

után kapkodva.

– A francba!

A hangja éppen annyi időre terelte el Dylan figyelmét, hogy meg

tudtam őt ragadni, és kiemelni a kádból. Hozzám bújt a vizes kis

testével, és tovább nevetett.

– Hah – jegyezte meg Addison, és végre elmosolyodott a fáradt

szeme. – Lehet, hogy csak székrekedése volt.

Felnyögtem, Addison pedig felkapott egy törülközőt, kivette a kicsit a

kezemből, és alaposan belebugyolálta.

– Mi lenne, ha átvinnéd a saját fürdőszobádba, gyorsan

lemosdatnád, én pedig eltüntetném ezeket a nyomokat? – kérdezte,
apró mosolyra húzódott a szája széle, amitől olvadni kezdett a jég a
mellkasomban.

Addison nem fog dobni bennünket. Nos, legalábbis Dylant biztosan

nem.

Kezdetnek megteszi.

Köszönetet mondtam neki, aztán besiettem Dylannel a

hálószobámhoz tartozó fürdőbe, hogy befejezzük a babafürdetési
rituálét. Harminc perccel később Dylan már a pelenkázóasztalon
elbóbiskolt, amikor pizsamába öltöztettem.

– Úgy fog aludni, mint a bunda – jegyezte meg Addison a küszöbről.

Felé fordultam, és láttam, hogy vele ugyanez lesz a helyzet.

– Egész nap nem aludt, szar volt a palacsintában.

Pontosan az ilyen odavetett megjegyzések voltak azok, amelyeket

Addison talán nem is viccnek szánt, amiktől előbb kuncogni, aztán
pár másodperccel később teli torokból nevetni kezdtem.

– Szar a palacsintában – ismételtem meg, igyekeztem halkan

beszélni, hogy ne ébresszem fel a kicsit.

Addison is nevetni kezdett, és az ajkához emelte az ujját.

– Istenre esküszöm, hogy rád hagyom őt, ha felébreszted!

Kivagyok – suttogta fenyegetően.

Bólintottam, felvettem Dylant, és egyetlen finom mozdulattal áttettem

a kiságyba. Addisonnal úgy lopakodtunk ki a szobából,

mint a tolvajok. Nem is szólalt meg, amíg a nappaliba nem értünk.

– Nos, ez nem volt semmi! – motyogtam, a hajamba túrtam, és

szánakozva lenéztem a teljesen átázott ingemre. Csak akkor
döbbentem rá, hogy a vizes pamut teljesen átlátszik, és kiemeli a
hasamat és a mellkasomat, amikor Addison fojtott hangon
felnyögött. Találkozott a tekintetünk, és láttam, hogy elönti a pír az
arcát.

A kurva életbe! Bármilyen szarul is állnak a dolgok, Addison még

mindig akar engem.

Köszönöm, istenem!

– Nézd, ami a tegnap estét illeti…

– A főnököm vagy – vágott közbe gyorsan. – Nem tartozol nekem

magyarázattal.

– De több akarok lenni ennél. Komolyan, Addison! Szóval tudnod

kell, hogy szerintem nem követtünk el hibát. Azt hiszem, hogy amit
tettünk, az valami csodálatosnak a kezdete lehetne. Ne mondj le
róla, kérlek!

Addison rám meredt, és a mellére szorította a kezét.

– N-nem akarsz véget vetni neki? Azt hittem, azzal, hogy Jenn
visszajön meg minden, ti ketten ismét együtt lesztek.

Legszívesebben seggbe rúgtam volna magam, amiért nem

erőltettem tegnap este a dolgot, és kényszerítettem arra Addisont,
hogy végighallgasson. De a francba, azt mondta, hogy nem akar
velem lenni, szóval mi értelme lett volna az egésznek? Most viszont
rájöttem, hogy nem fogom harc nélkül feladni, az kizárt.

– Azért jött, hogy visszacsábítson magához. Közöltem vele, hogy

nem érdekel, de megvitathatjuk, hogy mikor láthatja Dylant, ezt
azonban elhárította.

Még mindig nem tudtam elhinni, hogy Jenn mennyire őszinte volt
velem. Nem is szégyellte, hogy mik a szándékai, és hogy nem
szereti

a lányunkat. Ez volt a mocskos igazság.

Lassan megcsóváltam a fejemet, és vállat vontam.

– Nem való anyának, azt hiszem. Egyetértett velem abban, hogy ha

nem tudunk együtt lenni, akkor az lesz a legjobb, ha teljes szülői
felügyeletet kapok Dylan felett. Beleegyezett, hogy per nélkül
hozzájárul, ha nem támasztok vele szemben anyagi követeléseket.

Szóval megtettem. Jövő héten aláírjuk a papírokat.

Szar ügy volt. Nem akartam boldog lenni miatta, mert Dylan
megérdemelt volna egy szerető anyát, de igazság szerint így volt a
legjobb. Ha Jenn csak azért akarta Dylant az életébe, hogy
visszaszerezzen engem, az egyáltalán nem anyai szeretet.
– Sajnálom, hogy így történt, Max! Bárcsak mondtál volna valamit!
Annyira aggódtam a saját érzelmeim miatt, eszembe sem jutott,
milyen nehéz lehetett neked, hogy Jenn megjelent.

Közelebb léptem hozzá, és elöntött a megkönnyebbülés, hogy

Addison nem húzódott el.

– Nem tudhattad, hogyan alakultak a dolgok. Már eleve szólnom

kellett volna neked arról, hogy Jenn felhívott. Újrakezdhetnénk? –

kérdeztem, magamhoz húztam őt, és a derekára tettem a kezemet.

–

Ágyba bújsz, megiszod a kamillateádat, és kialszod magad, én pedig

rendbe teszem a házat. Aztán holnap újrakezdjük az elejéről.

Elmondunk egymásnak mindent. Mit érzünk, mi miatt aggódunk, és

azt is, ha veszélyben érezzük magunkat, vagy ha egy kis
egyedüllétre van szükségünk. Teljes őszinteség, és valódi,
felnőttekhez méltó kapcsolat. Mit mondasz?

Addison felemelkedett, és megpuszilta a számat, de láttam, hogy

egy pillanatra elkomorult az arca.

– Rendben – mormogta, átkarolta a nyakamat, és magához ölelt. –

Annyira akarom ezt, Max.

Erősen megszorítottam, aztán eleresztettem őt, és hátraléptem.

– Ha menni akarsz, akkor most menj! Az agyam tudja, hogy fáradt

és kifacsart, de a farkam egyértelműen le se szarja.

Addison oldalra biccentette a fejét, eltűnt a komorság az arcáról, és

érdeklődő fény csillant fel a szemében.

– Fáradt vagyok, de nem annyira fáradt.

– Nem-nem. – Megfogtam a vállát, sarkon fordítottam, és a szobája
felé tereltem. – Szó sem lehet róla! Valószínűleg még nem mostam
le magamról teljesen a kakit, neked pedig tésztadarabok lógnak a
hajadból, arról már nem is beszélve, hogy keresztbe áll a szemed a
kimerültségtől. Holnap majd egy új napra ébredünk.

Tiszta ruha, tiszta ház, tiszta baba…

– Tiszta haj – tette hozzá Addison nevetve, és engedelmesen

elindult a folyosón.

– És aztán majd te meg én éjszaka összepiszkolhatjuk magunkat –

tettem hozzá.

Addison megfordult, és egy hosszú pillanatig rám meredt,

szemlátomást annyira izgatta a gondolat, hogy majdnem
visszarángattam magamhoz, hogy nekidöntsem valaminek.

– Ígéred? – kérdezte.

– Ó, de még mennyire! Cserkész becsszó.

És már alig vártam.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Max

A szakácskönyvre meredtem, és felnyögtem.

– Szerencsétlen… – motyogtam magam elé.

Nem elég, hogy elfelejtettem hozzáadni a vajat, de ráadásul öt

evőkanál lisztet kevertem bele öt teáskanálnyi helyett. Felvettem a
tálat, és a szemétbe borítottam a tartalmát. Harmincpercnyi
méricskélés és kevergetés ment a kukába.
– Szeje – motyogta Dylan, aki próbált felvenni egy kósza Cheero-
darabot a tálcájáról.

Felnyögtem, és lehajoltam, hogy a szemébe nézhessek.

– Kérlek, tegyél apucinak egy szívességet, és ne áruld el

Addisonnak, kitől tanultad ezt, rendben, kicsim?

Felragyogott a szeme, és felnevetett.

– Assin?

Hevesen zakatolt a szívem, és megcsiklandoztam az állát.

– Addisont mondtál? Mondd újra: Addison.

– Assin – kuncogta vidáman.

Rendben, lehet, hogy elszúrtam a málnafelfújtat, de a kicsi most

először próbálta meg kimondani Addison nevét. Ha a saját érzelmi
reakciómból indulok ki, akkor Addison teljesen odalesz tőle.

Kinyitottam a tűzhely ajtaját, és bekukucskáltam a piruló rostélyosra.

Pont úgy nézett ki, mint a képen, és isteni volt az illata is. Csak
abban bízhattam, hogy én elég leszek desszertnek.

Csengettek, mire megtöröltem a kezemet a farmerem derekába

dugott konyharuhában.

– Mindjárt visszajövök – mormogtam a kicsinek, és elindultam az

ajtó felé. Kinyitottam, és anyám állt a küszöbön várakozó arccal.

– Hol az én kisbabám? – kérdezte, elnyomakodott mellettem, és

körülnézett odabent Dylant keresve.

– Szia neked is, csodálatos édesanyám! – vigyorogtam, és

lehajoltam, hogy nyomjak egy puszit az arcára. – Ezt nevezem, nem
tartott sokáig, hogy tékozló fiúból nemkívánatos személlyé váljak!
Anyám megpaskolta a mellkasomat, és a szemét forgatta.

– Ne butáskodj! Mindig lesz számodra hely a szívemben, kedvesem.

Csak éppen Dylané a többi része – kacsintott rám. – Nos, hol az a
kis angyal?

A konyha felé intettem, és anyu elsietett. Viccelődtem vele, de az

volt az igazság, hogy nem is lehettem volna boldogabb, amiért a
szüleim megnyitották a szívüket Dylan előtt. Szerető, de visszafogott
szülők voltak, figyelmesek, ám szigorúak. De nagyszülőnek? Ez a
pici lány az ujja köré csavarta őket. Csak néhányszor látták őt
élőben, amióta hozzám költözött, mert az apám gyomorhurutot
kapott, és nem akarta megfertőzni a babát, de hetente háromszor
videócseteltünk, és alig várták, hogy ismét megdögönyözhessék
Dylant, mihelyt apám jobban lett. Alig fértek a bőrükbe, amikor
megkérdeztem, Dylan náluk aludhat-e ma este.

Fura lesz nélküle. Annyira hozzászoktam már a jelenlétéhez, a halk

sóhajtozásához éjszaka, és a reggeli puszikhoz. De az után a
néhány kemény nap után, amin átmentünk, ma este teljesen
Addisonra és arra akartam összpontosítani, ami kettőnk között
alakult. Addison megérdemelte az osztatlan figyelmemet, mert
lassan kezdett világossá válni előttem, hogy ez akár valami komoly
dolog is lehet közöttünk.

Anyám már ki is vette Dylant az etetőszékből, mire visszatértem a

konyhába, és a vállára vette a pelenkatartó táskát.

– Ne feledd, nem szereti a hideg vizet, szobahőmérsékletűt adj neki!

– mondtam anyámnak, és lehajoltam, hogy megborzoljam a lányom
puha fürtjeit. – És utálja a borsót. Ki fogja köpni, ha próbálkozol vele,
és nem lesz hajlandó semmi mást enni. Szőlőt sem kaphat, csak ha
felvágod neki…

– Hosszában – vágott közbe anyám szárazon, és tettetett

sértődöttséggel megcsóválta a fejét. – Esküszöm, úgy csinálsz,
mintha felnőttként keltél volna ki egy tojásból. Túlélted a
kisgyerekkorodat, szóval ne magyarázz nekem, kölyök! – Magához
szorította a kicsit, aztán hozzám lépett. – Most pedig adj szépen
anyádnak

egy

búcsúcsókot,

hogy

eltűnhessek

innen,

és

megpróbálhasd elcsábítani a dadust.

Megmerevedtem, és döbbent hitetlenkedéssel meredtem rá.

– Honnan… ezt hogy érted?

– Azt mondtad, hogy randid van, azért kell vigyázni Dylanre.

Láttam a dadusodat, és beszéltem is vele párszor, amikor

videócseteltünk, és bolond lennél, ha nem csapnál le rá – vont vállat.
– És az arckifejezésedből ítélve azt mondanám, hogy
bebizonyosodott a gyanúm. Ne szúrd el, Addison jó fogásnak tűnik.

Ezzel anyám sarkon fordult, elindult az ajtó felé, és olyan gyorsan

eltűnt, ahogy jött.

„Ne szúrd el!”, valóban. Nincs semmi nyomás rajtam.

Jelzett a sütőbe épített óra, megmentve attól, hogy túl sokáig

gondolkodjam a szigorú figyelmeztetésen, és lehajoltam, hogy
kivegyem a marhahúst. Betöltötte a konyhát a sült hús és hagyma
illata.
– Istenem, mennyei az illata! – jegyezte meg Addison, amikor
belépett a konyhába, és a pultra hajította a kulcsait.

Elvigyorodtam, és letettem a tepsit a tűzhelyre, aztán felé fordultam.

– Köszi! Nem is hallottam, hogy megjöttél.

Elküldtem egy szépségszalonba, hogy kényeztesse magát, azt

reméltem, hogy ott majd eltüntetik a tegnap esti tésztás haj és kakis
fürdővíz emlékeit. Ragyogott az arca, ami már önmagáért beszélt,
de csillogott a szeme a könnyektől. Letörölte őket, és mosolyt
erőltetett az arcára.

– Pont akkor értem ide, amikor anyukád távozott. Szinte kicsattant

az energiától. Úgy nézett ki, mint egy kisgyerek karácsony reggel.

– Igen, nagyon izgatott volt – értettem egyet vele, de összerándult a

gyomrom, ahogy közelebb léptem hozzá, és megfogtam a kezét. –

Ne próbáld meg elterelni a figyelmemet. Mi folyik itt? Miért sírsz,

Addison?

Felhorkantott, de a hang fojtott zokogásba fulladt, és majd

kettéhasadt a szívem. Egyáltalán nem így terveztem a ma estét.

Mosolyt akartam csalni az arcára.

– Mondd el! Fáj valamid? – kérdeztem, és a karomba vontam.

– N-nem. Ó, istenem, olyan ostobaság! Amikor a mamád köszöntött,

Dylan a nevemen szólított. Assinnak hívott. – Addison felnevetett,
aztán szipogni kezdett. – Biztosan azt gondolod, hogy idióta vagyok.

– Éppen ellenkezőleg, azt gondolom, hogy csodálatos vagy, és

elakad tőled a lélegzetem! – Hátrahúzódtam, és Addison szemébe
néztem. – És a világot jelenti számomra, hogy így szereted a
lányomat.

– Ő a legklasszabb kölyök a világon – jegyezte meg Addison. –

Nem kellett volna megkérned a szüleidet, hogy vigyázzanak rá ma
éjjel, tudod?

– Tudom. De ezt akartam.

Az ajkára tapasztottam a számat, és megesküdtem magamnak,

hogy egyelőre csak egy csók lesz. Romantikus estét terveztem
Addisonnal, vacsorával és egész éjjel tartó kényeztetéssel. De a
vágy lavinája abban a másodpercben elöntött, ahogy összeért a
szánk, és közelebb húztam őt magamhoz.

Kinyitotta a száját, az enyémhez érintette a nyelvét, felnyögött,

ahogy szorosabban öleltem.

Olyan édes és… olyan puha volt a bőre. Méz- és fahéjillata volt.

Elhúzódtam tőle, és levigyorogtam rá.

– Isteni az illatod! Ha csapdának szántad, hogy kinyaljalak, akkor

fölöslegesen pazaroltad az energiát. Egyébként is csak erre tudok
gondolni.

Addison arca kipirult a vágytól, és a számra tapadt a tekintete.

– Nagyszerű szád van, Max – vallotta be lágyan.

A szavaira forró vér áramlott a farkamba, és morogva lecsaptam a

nyakára. Végighúztam a nyelvemet a selymes bőrön, aztán finoman
összezártam a fogaimat a húsán, és közben hagytam, hogy a kezem
felfelé vándoroljon a testén, és megmarkolja a mellét.

Azonnal megmerevedett a bimbója, és morzsolgatni kezdtem az

ujjaim között. Ívbe feszült a háta, közelebb simult hozzám, az ölét a
vágyakozó farkamhoz nyomta.

Ó, igen! Hogy hiányozhatott ez nekem annyira, amikor csak egyszer

csináltuk előtte?
De, a csudába is, az az egy alkalom észbontó volt! Eszembe jutott,
milyen érzés volt, ahogy a puncija az ujjamat szorította, és a vacsora
elfogyasztása hirtelen a drága idő fölösleges elpazarolásának tűnt.

– Mennyire vagy éhes? – kérdeztem lágyan, az ajkammal még

mindig Addison nyakára tapadva.

Éreztem a rázkódást, ahogy kuncog, és megrázta a fejét.

– Nem nagyon. Miért, van valami jobb ötleted?

Félresöpörtem a postát, ami délután óta még mindig a pulton hevert,

és a levelek konfettiként beterítették a padlót. Aztán megragadtam
Addison derekát, és felültettem a konyhapultra. A torkából feltörő
mély nyögés hatására felrántottam a blúzát, és ügyesen kioldottam a
melltartója elején lévő kapcsot. Kibuggyant a melle, és
felszisszentem.

– Megölsz, Addison! Mintha egyenesen a fantáziámból keltél volna

életre, hogy kínozz.

A derekára szorítottam a kezemet, ezzel jeleztem neki, hogy dőljön

előre, és a fogaim közé vettem az egyik mellbimbóját.

Addison átfogta a csípőmet a lábaival, hátrahanyatlott a feje, és

nyögés szakadt fel a torkából. Rádöbbentem, hogy maradt még egy
szabad kezem, becsúsztattam hát kettőnk közé, és kicsit feljebb
húztam a szoknyáját. Felkiáltott, amint megmarkoltam az apró,
csipkés bugyin keresztül. Mélyen a számba szívtam a mellbimbóját,
a nyelvemmel tovább ingereltem, aztán eleresztettem.

– Érzem, milyen kurvára nedves vagy…

Előrebukott a feje, és a szemembe nézett.

– Annyira felizgatsz, Max. Nem tudok másra gondolni, csak arra,

hogy milyen jó érzés, amikor bennem vagy.

Megmarkoltam a bugyiját, és lerántottam róla. Addison levegő

után kapkodott, egész testében remegett. Hagytam, hogy a bugyi a
padlóra hulljon, aztán megfogtam a vágyakozó punciját. Gyengéden
markoltam, és a nedves forrósága szinte égette a bőrömet.

– Max – lehelte, megrázkódott, és átkarolta a vállamat az egyik

karjával. – Előttünk áll az egész éjszaka. Lehetne ez most kemény
és gyors? – esedezett.

Megesküdtem, hogy ez az éjszaka kizárólag Addisonról szól majd,

és ha ő kemény és gyors menetet akar, akkor keményet és gyorsat
is

fog kapni.

Eleresztettem őt, mindkét kezemmel a cipzáramat rángattam,

feltéptem a farmeromat, és kiszabadítottam a farkamat. Kettőnk
között meredezett, én pedig megragadtam, majd egy rövid és
tökéletes pillanatig a csupasz puncijára meredtem. Korábban is
láttam már, de csak félhomályban. Itt és most totálisan felfedve
hevert előttem, olyan nedvesen és síkosan, mintha életre keltek
volna az álmaim.

Megsimítottam a farkammal, azt kívántam, bárcsak egyszerre

lehetnék mindenhol. Nyalhatnám a punciját… döngethetném őt a
farkammal… a hajába túrhatnék, miközben leszop… figyelhetném,
ahogy a gyönyörű arcát elönti a pír a vágytól, miközben felrobbanok,
és forró ondóval terítem be azokat a tökéletes ciciket.

Addison tekintete a kezemre tapadt, ahogy egyenletes

mozdulatokkal járt fel-alá a duzzadt hímtagomon, míg megjelent egy
csillogó csepp a makk végén.

– Ha nem dugsz meg most azonnal…

Addison kinyújtotta a kezét, és végighúzta a hüvelykujját a sajgó

makkomon, letörölve róla a csillogó cseppet. Szédelgő fejjel
figyeltem, amint a szájába veszi a hüvelykujját, és szopni kezdi.
– Óvszer – motyogtam félig transzban, ahogy lebámultam rá. –

Kell hogy legyen…

– Fogamzásgátlót szedek, és a múlt hónapban teszteltek –

mormogta Addison elakadó lélegzettel. – Te…

– Ó, igen – morogtam válaszképpen. Dylan úgy fogant, hogy

használtam óvszert. Ez volt az első alkalom, hogy anélkül készültem
együtt lenni valakivel.

Beléhatoltam, előrenyomultam, összeszorítottam a fogaimat, hogy

ne káromkodjak. A puncija tökéletesen körbeölelt, egyre jobban
szorított, ahogy centiről centire beljebb hatoltam.

– Istenem, Max! – Addison levegő után kapott, ringatta a csípőjét, és

a vállamba kapaszkodott. – Annyira jó!

Próbáltam gondolkodni, próbáltam megőrizni az önuralmamat, de

esélyem se volt rá. Felnyögtem, és átadtam magam a vadállati
énemnek, beléhatoltam, amilyen mélyen csak tudtam. Addison két
kézzel megmarkolta a seggemet, szavak nélkül, nyögésekkel sarkallt
keményebb tempóra, miközben a csípőjénél fogva a farkamra
rántottam újra és újra, hosszú, mély lökésekkel.

A nevemet nyögte, először lassan és halkan, aztán egyre

gyorsabban, én pedig még mélyebben döfködtem.

– Fogadd be a farkamat, bébi! – Felnyögtem, mert tudtam, hogy

Addison milyen közel van már a csúcshoz, megbabonázva figyeltem,
ahogy elnyílt a szája, és elkerekedett a szeme. – Fogadd be az
egészet, és hagyd, hogy érezzem, ahogy elélvezel!

Kettőnk

közé

csúsztattam
a

kezemet,

hogy

két

ujjal

masszírozhassam a csiklóját. Addison felkiáltott, megrázkódott, a

puncija újra és újra összezáródott körülöttem. Az érzés felszította a
tüzet, lüktetett tőle a vér az ereimben, ahogy a farkam megrándult és
kilövellt, én pedig a nevét nyögtem.

– Basszus, Addison! Olyan kurva jó!

Utána még hosszú ideig így maradtunk, miközben a testünk

magához tért az orgazmusból. Addison mozdult elsőként, nagyot
nyelt, rám borult, a nyakamba fúrta az arcát.

– Nos, ez kellemes „Isten hozott otthon!” köszöntés volt – kuncogta

lágyan.

Otthon. Ez Addison otthona is. A gondolatnak meg kellett volna

rémítenie, de nem így történt. Ami azt illeti, inkább megmelengette a
szívemet.

Nem állt szándékomban az első egyedül töltött éjszakánkat

kérdésekkel tönkretenni, vagy azzal, hogy bármelyikünkre nyomást

gyakoroljak. Pillanatnyilag tökéletesen álltak a dolgok. Ezen az

éjszakán egyszerűen csak Addisonnal akartam lenni, és reggel
mellette felébredni, aztán majd meglátjuk, mi lesz.

– Mit szólnál, ha ennénk egy kis sültet, aztán ágyban töltenénk az

estét, filmet néznénk, és…
Elharaptam a mondta végét, és hagytam, hogy a tekintetem a pucér
mellére vándoroljon. Azonnal megmerevedtek a bimbói, mire
válaszképpen megrándult a farkam, és azt kívántam, bárcsak
egyáltalán szóba se hoztam volna a sültet.

– Benne vagyok, különösen az „és” részében – kacsintott rám

pajkosan.

Hátraléptem, és lesegítettem őt a pultról, olyan jól éreztem magam,

mint még soha életemben.

Mi van, ha ez a szerelem? Bármi is legyen, elfogadom.

HUSZADIK FEJEZET

Addison

– Majom – mutattam a bébipáviánra, amelyik az üvegen keresztül

bámult minket. – Ki tudod mondani, hogy majom?

Dylan elmosolyodott, és boldog sikollyal az üveghez nyomta az

arcát.

– Majomhangokat hallatott ma reggel, miközben felöltöztettem –

kuncogott Max. – Azt hiszem, csak kéreti magát.

– Na, csak várj, amíg fagylalttal lekenyerezem! – Felkaptam Dylant,

puszit nyomtam a homlokára, aztán beültettem a babakocsiba. –
Majd éhen halok. Te nem?

Maxre pillantottam, és próbáltam nem elolvadni. Meleg késő

szeptemberi napunk volt, Max kifakult katonai pólót viselt, amely

szabadon hagyta a látványosan izmos alkarját és a bicepszeit, meg
egy kopott farmert. A többi kisgyerekes anyuka nem is próbálta
rejtegetni, hogy majd elájul a látványtól, és nem is hibáztattam őket.
A többi anyuka… Te nem is vagy anyuka, butus. A csudába, abba
kell ezt hagynom!

Az elmúlt három hétben azonban egyre nehezebb és nehezebb lett

elválasztani a fantáziát a realitástól. A konyhaszexes és
vacsorakészítős éjszaka csak egy volt a sok közül, amit egy ágyban
töltöttünk. Ami azt illeti, egyetlen éjszakát kivéve mindet egymást
átölelve töltöttünk, és az az egy is csak azért maradt ki, mert
elkaptam a Max apját ledöntő vírus egy gyengébb változatát, és nem

akartam vele megfertőzni a többieket. Kialakítottunk egy saját

életritmust, szinte természetes módon beosztottuk, ki keljen fel
Dylanhez az éjszaka közepén. Max általában néhány perccel
előttem kelt fel, hogy bekapcsolja a kávéfőzőt.

– Tudnék enni, az biztos – felelte Max, és lazán átkarolta a

derekamat, ahogy átsétáltunk az állatkerten.

Ilyen volt az életem, és néha legszívesebben megcsíptem volna

magam, hogy megbizonyosodjam róla, nem álmodom. Most már
csak abban bízom, hogy nem ébredek fel.

– Mit kérsz, csokoládét vagy vaníliát? – kérdezte Max, és beállt a

sorba az egyik fagylaltot árusító kocsi elé.

– Dylannel megfelezünk egy vegyes adagot – feleltem, és máris

hiányzott a karjának ismerős érintése. A Max iránt érzett vágyam
olyan volt, akár egy láz. Nem számított, hányszor szeretkeztünk,
mindig újnak érződött. Ez egészen odáig fajult, hogy boldogan
maradtam volna vele és a kicsivel odahaza, és nem hiányzott volna
semmi más. Pontosan ezért terveztem egy kiruccanást Larával ma
estére, ami elméletileg a szabadnapom volt. Nem akartam távol
lenni Maxtől. Ellenkezőleg, még közelebb akartam kerülni hozzá.

Hogy kimondhassam a szót, amely pattanásig megtöltötte a

szívemet. Szeretlek. Ami azt jelentette, hogy tényleg muszáj volt egy
kis időt távol töltenem tőle, hogy rendet tegyek a fejemben, vagy azt
kockáztattam, hogy elsietem a dolgokat, és tönkreteszem a
legjobbat, ami valaha történt velem.

– Hölgyem – nyújtotta nekem Max a papírba csomagolt édes

tölcsért.

Kerestünk egy padot, és leültünk szorosan egymás mellé, míg ettünk

és beszélgettünk. Dylan majdnem annyi fagyaltot kent magára, mint
amennyit megevett, de Maxszel ez nem zavart bennünket.

Szerencsére

hasonlított

felfogásunk

gyereknevelésről. A koszt le lehet takarítani, és hagyni kell a

gyerekeket, hadd legyenek gyerekek.

Gyengéden megsimogattam Dylan haját, és elöntötte a melegség a

szívemet. Ő volt az életünk középpontja. Soha nem gondoltam
volna, hogy ennyire tudok szeretni egy gyereket, amíg Dylan meg
nem jelent az életemben, és végre tudtam, hogy nagy családot
akarok. Hugicákat, akikkel Dylan játszhat, és öcsikéket, akik majd
ugratják ő.

Elhessegettem a gondolatot, mielőtt meggyökerezhetett volna a

fejemben. A pillanatnak éltünk. És most minden remekül megy. Mi
értelme lenne összekavarni vagy erőltetni a dolgokat.

– A városban maradsz ma este, vagy hazajössz? – kérdezte Max, és

bekapta az utolsó falat tölcsért.

– Hazajövök, ha csak nem azt szeretnéd, hogy ne tegyem.

Lopva Maxre pillantottam, és összerándult a gyomrom.

– Ó, én bizony azt akarom, hogy gyere haza. Csak tudni akartam. –

Max felém hajolt, csókot nyomott a számra, és az az ismerős fény

csillogott a szemében. – Megvárlak.

***

Larával a kedvenc szusiéttermünkbe mentünk, és beszélgetés

közben Max szavai forogtak a fejemben, az érzéki emlékeztetője,
hogy mire megyek majd haza.

– Szóval, közöltem vele, hogy nem érdekel, hogy majdnem végleges

a válása. Majd felhívhat, ha alá vannak írva a papírok –

horkant fel Lara. – Nincs szükségem ilyesfajta drámára az

életemben. – Felvette az evőpálcikát, és betuszkolt a szájába egy
hatalmas adag sárkánytekercset. Kidudorodott az arca, mint egy
mókusé, és teli szájjal folytatta: – Nos, elég az én szánalmas
szerelmi

életemből! Mesélj, mi a helyzet Mr. Szexi Főnökkel?

Belemártottam az alaszkai tekercsemet a szójaszószban, aztán

bekaptam, hogy időt nyerjek, miközben próbáltam megfogalmazni
magamban, hogyan magyarázzam el Larának a dolgokat.

Szerencsére a wasabitól elakadt a lélegzetem, és könnyes lett a

szemem, így újabb húsz másodpercet nyertem, amíg belekortyoltam
a langyos teába.

– Khm, ja. Szóval, együtt vagyunk. Nagyjából – magyaráztam,

letettem az evőpálcikát, és felvettem helyette a szakés csészét.

– Nagyjából? Ez meg mit jelent?! – ráncolta Lara a homlokát. –

Vagy együtt vagytok, vagy nem vagytok együtt, nem igaz?

– Nos, együtt alszunk. Ugyanabban az ágyban. És nagyrészt együtt
töltjük a hétvégét és a szabadidőnket is.

Lara mosolyogva bólintott.

– Monogám a kapcsolatotok?

Felkészületlenül ért a kérdése, és egy nagy sóhaj kíséretében

hátradőltem a bokszban. Az lenne? Én azt gondolom, hogy igen, de
valójában soha nem beszéltünk róla. Fogalmam sem volt, hogy Max
még mindig úgy gondolja-e, hogy az alkalmi szakaszban vagyunk,
és csupán élvezzük egymás társaságát.

– Nem igazán tudom – vallottam be, és reméltem, hogy nem olyan

vörös az arcom, mint amilyennek éreztem. – Mi csak, tudod, lassan
haladunk.

Lara sasszeme az arcomra tapadt, és levegő után kapott.

– Szent szar! Máris szerelmes vagy! De úgy igazából! – Nagy

csattanással kiesett az evőpálcika a kezéből, megfogta a csuklómat,
sürgetően megszorította. – Ne próbálj átverni, Addison, túl régóta
ismerjük egymást! Őrülten belezúgtál, igaz?

Nem is próbáltam tagadni. Larának igaza volt. A legjobb barátnők

voltunk attól a naptól kezdve, hogy megismerkedtünk, amikor a

jégpálya sarkában rám talált, sírva. Leült mellém, majd befagyott a

seggünk, míg lelkesítő beszédet tartott nekem, mint egy igazi profi.

Vártam, hogy most is belekezdjen a rá annyira jellemző

győzködésbe, de megremegett bennem valami, amikor megláttam

az arcán az aggodalom jeleit.

– Mi az? Miért nézel rám így? – faggattam, és próbáltam elhúzni tőle

a kezemet.
– Ó, édesem! Annyira szorítok neked minden alkalommal, amikor
meglátom, hogyan csillan fel az arcod, ha róla vagy a kicsiről
beszélsz. De már eltelt egy hónap, és ti, srácok együtt laktok. Közös
háztartásban. Fülig szerelmes vagy, ám fogalmad sincs, hogy hol
állsz vele. Nem te mondtad, hogy ez az egész egy beszélgetéssel
kezdődött, alkalmi kapcsolatról és szórakozásról? Elköteleződés
nélkül?

Megnedvesítettem az ajkaimat, és bólintottam.

– Nos, igen. Így kezdődött. De…

– Semmi de. Max a kezdetektől egyenes volt veled, és ha csak nem

szólt, hogy változtak a dolgok, akkor attól tartok, hogy nagyon meg
fogod égetni magad. – Eleresztette a csuklómat, és hátradőlt az
ülésen, az alsó ajkát harapdálta. – Tudom, hogy nem tudod meg
nem történtté tenni a dolgot. Szerelmes vagy, és ez egyhamar nem
is fog megváltozni. De legalább ülj le vele, és beszéljétek meg!
Legyél vele őszinte! Mondd el neki, hogy tudod, alkalmi kapcsolatot
terveztetek, de kezdesz beleszeretni, és ha biztos benne, hogy nem
vállal elköteleződést, akkor meg kell védened magad.

Megvédenem magam? Vagyis… elmenni?

Már a puszta gondolatától is visszamászott a torkomon a szusi, amit

korábban lenyeltem.

– Azt nem tehetem. Hagyjam el Dylant? – Vagy Maxet?

Rémület hasított belém, és rádöbbentem, hogy sokkal messzebb

jutottam, mint gondoltam volna. Mostanra el sem tudtam képzelni az

életemet bármelyikük nélkül.

A francba! Nem akarom elijeszteni Maxet azzal, hogy bevallom neki,

hogyan érzek, de Larának igaza van. Megígértük egymásnak, hogy
nem teszünk semmit, ami fenyegeti a családban betöltött
pozíciómat, megegyeztünk, hogy Dylan az első. Most azonban már
szinte lehetetlennek tűnt kettéválasztani a dolgokat. Ha véget ér a
kapcsolatunk, akkor vajon tényleg képes lennék visszatérni oda,
hogy csak Dylan dadusa vagyok? És aztán mi lesz, figyelem majd,
ahogy Max randira készülődik valaki mással? Kizárt! Azok az
érzelmek csak tovább erősödnek majd, minél tovább folytatjuk ezt.
Most azonnal tudnom kellett, hogy Maxszel azonos hullámhosszon
vagyunk-e érzelmileg, ha azt akartam, hogy legyen esélyem
legalább a szívem egy aprócska részét megmenteni a pusztulástól.

Felvettem a csészémet, ledöntöttem a maradék szakémat, és

intettem a pincérnőnek.

Amikor majd hazaérek, bebújok Maxhez az ágyba, és még egyszer

megjutalmazom magamat, mert holnap nem lesz más választásom,
mint megkérdezni tőle, hogy hogy állunk. Ami azt jelenti, hogy talán
a mai lesz az utolsó közös éjszakánk.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Max

Annyira jó, Max, pont így, ah!

Addison halk, pihegő nyögései a világ legédesebb zenéjeként

visszhangoztak a fülemben, és fészkelődni kezdtem az íróasztalom
mögött, ahogy felállt a farkam.

Azt gondolná az ember, hogy amennyit keféltünk, már hozzászoktam

a dologhoz, vagy legalábbis képes voltam túlélni a napot anélkül,
hogy ez eszembe jutott volna. Azonban esélyem sem volt rá. Egyre
jobb lett, minél többször csináltuk. Mostanra már ismertem Addison
testét. Annak minden egyes élvezetes négyzetcentiméterét. Tudtam,
hogy mitől nyögdécsel, mitől sikít fel.

A múlt éjszaka különösen csodás volt. Amikor beállt a ház elé az

Uber, azon tűnődtem, vajon Addison nem lesz-e túlságosan fáradt,
de majdnem lenyeltem a nyelvemet, amikor belépett a szobába egy
szál magas sarkú cipőben, és semmi más nem volt rajta. Be volt
csípve, az biztos, de ez nem magyarázta a vadságát. Amikor hátulról
megdöngettem, olyan keményen elélveztem, hogy majdnem
elájultam.

Benyúltam az asztal alá, és megszorítottam az öregfiút, aztán

megrándult az arcom. Alig vártam, hogy délután öt legyen.

Rendeltem egy hatalmas csokor virágot, hogy megünnepeljük

Addison egy hónapos évfordulóját Dylan dadusaként, és alig vártam,
hogy odaadhassam neki. Odáig vetemedtem, hogy

kémkedtem utána a Pinteresten, hogy kiderítsem, mi a kedvenc

virága. Talán megkérdezem anyut, nem tudná-e elvinni magához
Dylant vacsorára, és akkor Addisonnal…

– Hé, főnök, van egy perced? – Tiffany állt az ajtóban savanyú

ábrázattal.

A francba! Ha valami munkaügyről van szó, ami miatt tovább kell

maradnom…

– Persze, gyere be!

Belépett, az asztalomhoz lépett, és leült velem szemben.

– Mit tehetek érted? – kérdeztem, és Tiffany testbeszédéből

éreztem, hogy valami baj van. Magamban búcsút intettem a munka
utáni perverz szexfantáziáimnak, és felsóhajtottam.

– Ami azt illeti, olyasmiről van szó, amit én tehetek érted – felelte, és
átnyújtott egy darab papírt, amit a markában szorongatott.

Elvettem tőle, és összeráncolt homlokkal lenéztem rá.

– Egy főiskolai tárgyjegyzék? Nem értem.

– Addisoné – felelte halkan. – Emlékszel, amikor dadust kerestél,

megkértél, hogy adjak fel egy hirdetést, és keressek valakit főiskolai
végzettséggel?
Pislogva Tiffanyra meredtem, és azon tűnődtem, hogy mi a pokolról
beszél.

– Emlékszel, milyen izgatott voltál a végzettsége miatt, mert

pedagógus?

Bólintottam, és összerándult a gyomrom, ahogy végigfutott a

szemem a dokumentumon.

– Nos, azt éreztem, hogy valami nincs rendben, amikor elmentem a

házadhoz. Kutakodni kezdtem, és egy ismerősöm leellenőrizte őt
nekem. Max, Addisonnak nincsen pedagógusi végzettsége.

Hazudott. És ha ez nem elég, az utolsó állása egy elcseszett

kávézóban volt. Hogyan teszi ez alkalmassá őt arra, hogy Dylanről

gondoskodjon? És ha erről hazudott, akkor mi másban nem mondott

még igazat? – Tiffany előrehajolt, és gyengéden megfogta a
kezemet. – Egyszerűen nem bírom elviselni a gondolatot, hogy
valaki olyanra hagyod azt az édes kicsi lányt, akiben nem szabad
megbízni!

Zúgott a fejem, ahogy felfogtam a szavait. Addison hazudott nekem?

– Max – szólalt meg egy halk, remegő hang a nyitott ajtóban.

Addison állt ott, a karjában Dylannel, és sápadt volt az arca. – Nem

úgy van, ahogy gondolod.

Tiffany élesen felnevetett.

– Valóban? Szóval azt állítod, hogy lediplomáztál?

– N-nem. – Addison a csípőjére ültette Dylant, és a füle mögé tűrte a

haját. – Nem diplomáztam le. De ez csak technikai kérdés. Rossz
tantárgyat vettem fel, ami nem felelt meg a követelményeknek, így
három kredittel kevesebbem volt, mint amennyi kellett volna.
Négyes átlagom volt. Egyszerűen csak nem volt időm visszamenni a
főiskolára, és levizsgázni az utolsó tárgyból, amint elkezdtem
dolgozni az exem kávézójában. És mivel nem volt elég kreditem, így
nem kaptam meg a tanári diplomát.

Döbbenten meredtem rá, zakatolt a vér az ereimben, ahogy

felálltam.

– Miért nem mondtad ezt el nekem? Az önéletrajzodban hazudni, az

egy dolog, Addison. De nagyon sok mindent megosztottunk
egymással az életünkről. – A legnagyobb titkainkat, vagy legalábbis
én azt hittem. – És ezt mégis egész idő alatt elhallgattad előlem.

– Azt hittem, hogy majd…

– Mit? Hogy majd kirúg miatta? – vágott közbe Tiffany, és dühösen

Addisonra meredt. – Azt is kellene tennie.

Felállt, Addisonhoz lépett, és a babáért nyúlt. Addison ösztönösen

hátralépett.

– Max…

Még mindig nem tértem magamhoz, csak pislogtam, nem tudtam,

mit mondjak.

– Miért jöttél ide? Minden rendben a kicsivel? – kérdeztem élesebb

hangon, mint szándékoztam.

– Dylan jól van – felelte Addison, még mindig krétafehér arccal. –

Csak beszélni akartam veled valamiről… Nem érdekes.

Hidegen biccentettem.

– Rendben, nos, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha visszamész a

házba. Majd beszélünk, ha hazaértem munka után. Dylan itt
maradhat.
Addison úgy festett, mint akit arcul ütöttek, de a fenébe is, ő volt az,
aki hazudott! Szükségem volt egy percre, hogy összeszedjem a
gondolataimat, mielőtt olyat mondok, amit később majd megbánok.

Addison lassan átadta a babát az önelégültnek látszó Tiffanynak.

A zavar ködén keresztül emlékezetembe véstem, hogy ezt majd

alaposabban

átgondoljam.

Az

asszisztensem

túlságosan

elégedettnek tűnt az új fejlemény kapcsán, és ez baromira nem

tetszett nekem.

Összerándult gyomorral figyeltem, ahogy Addison sarkon fordul, és

végigsiet a folyosón. Tiffany gügyögni kezdett a dühösnek látszó
Dylannek, odamentem hozzájuk, és gyengéden elvettem a babát a
karjából.

– Majd én fogom őt. – Megpusziltam Dylan homlokát, és magamhoz

öleltem. – Tudod, bár értékelem, hogy figyelemmel kíséred az
érdekeimet, azt hiszem, hogy nem helyénvalón kezelted ezt a dolgot
Addisonnal. Túlléptél a határon, Tiffany.

Volt benne annyi tisztesség, hogy elkomorodjon, elpirult és bólintott.

– Bocs, főnök. Csak segíteni próbáltam.

Azt mondta, amit ilyenkor mondani illik, de ahogy közelebbről is

megnéztem magamnak, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki
sajnálja az egészet. Ami azt illeti, győzedelmesen csillogott a szeme.
Mihelyt rájövök, hogyan tisztázzam a helyzetet Addisonnal, azt is el
kell majd döntenem, hogyan kezeljem Tiffanyt. Azok után, amit ma
tett, és ahogyan elfelejtette korábban megemlíteni, hogy
meglátogatta Addisont, kezdtem úgy érezni, hogy az irántam
tanúsított érzelmei lassan lehetetlenné teszik, hogy továbbra is
nekem dolgozzon.

Amikor Tiffany elhagyta az irodámat, becsuktam mögötte az ajtót, és

felnyögtem.

Nem egészen húsz perccel ezelőttig minden csodásan alakult, most

pedig minden elkúródott! Nem tudtam többé, hogy kiben bízhatok.

Itt volt ez a tökéletes apró emberke, aki számított rám, hogy

olyanokkal veszem körül magunkat, akikben meg lehet bízni, és
eltűnődtem, vajon nem vallottam-e kudarcot.

Felsóhajtottam, és Dylan homlokára hajtottam a fejemet.

Mi a fenét csináljak most?

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Addison

A fürdőszobai tükör előtt álltam, a tükörképemre meredtem, és azon

tűnődtem, vajon hogyan romolhattak el ilyen gyorsan a dolgok.

– Az egész a te hibád! – motyogtam vádlón a meggyötört arcnak,

ami könnyben ázó szemekkel nézett vissza rám.

Bármennyire fájt is ez az egész összehangolt támadás, amit

végrehajtottak ellenem Max irodájában, neki volt igaza. Hazudtam
neki aznap, amikor megismerkedtünk, és gyakorlatilag azóta is
mindennap hazudtam neki, mivel az elmúlt egy hónapban sem
tisztáztam vele a helyzetet. De az az átkozott összetörte ma a
szívemet!
Még mindig magam előtt láttam a hideg kifejezést az arcán, amikor
közölte velem, hogy távozzak. És a Tiffany arcán játszó halvány
mosolyt.

– Micsoda ribanc!

Kétség sem férhetett hozzá, hogy magamnak köszönhettem ezt az

egészet, de Tiffany még ezerszer rosszabbá tette a helyzetet. És
még tovább rontotta a tény, hogy pontosan azért mentem el Max
irodájába, hogy elmondjam neki az igazat, és bevalljam, hogy
őrülten beleszerettem.

Könnyek csorogtak le az arcomon, ahogy elfordultam a tükörtől, és a

bőröndömbe gyömöszöltem a piperecuccaimat.

Azt hittem, hogy fájt, amikor Greggel szakítottunk, de ahhoz képest,

amit most érzek, amikor úgy tűnik, hogy Max nélkül kell leélnem a
hátralévő életem, az apróság volt, akár egy papírlap okozta apró
karcolás. Most úgy érzem, mintha egy csordányi bölény taposta
volna meg a szívemet, és szart sem tehettem ellene.

– Szia!

Max hangja rántott vissza a gondolataimból, és levegő után kaptam.

– Nem is hallottam, hogy megjöttél. Elnézést, pár perc, és eltűnök az

utadból.

Max a bőröndre pillantott, amelyet már teletömtem ruhákkal, és

mogorva kifejezés ömlött el az arcán.

– Szóval elmész?

Megmerevedtem, úgy bámultam rá, mintha elveszítette volna az

eszét.

– Természetesen. Te és az „Ördög Pradát visel” gyakorlatilag

kirúgtatok. Mi mást tehetnék?
Legszívesebben a lábai elé vetettem volna magam, hogy a
bocsánatáért könyörögjek. Hogy elmondjam neki, soha nem akartam
becsapni. Kétségbeejtő helyzetben voltam, és tudtam, hogy képes
leszek Dylan gondját viselni, de mi lett volna az értelme? Max már
az irodájában tudtomra adta, hogy nem akarja hallani a
mentegetőzésemet.

– Már nem tudom nélküled elképzelni a házat – mondta egyszerűen.

– És Dylan is elveszett lenne, ha nem lennél mellette.

Nem hagytam, hogy akár csak a remény szikráját is felébresszék

bennem a szavai. A tény, hogy a lánya szeret engem, nem változtat
semmin.

– Erről akartam beszélni veled. Tudom, hogy fura, de szeretnék

lehetőséget kapni arra, hogy időt tölthessek Dylannel, miután

elmegyek. Talán nem azonnal, de pár hét múlva, amikor eltelt már
egy kis idő. – És három percnél hosszabb időre abba tudom hagyni
a sírást. – Szeretném elvinni őt a parkba, meg ilyesmi. Tisztában
vagyok vele, hogy már nem bízol bennem, de legalább gondolkodj
rajta! Dylan már így is eleget veszített, Max.

Vadul csillogott Max szeme, ahogy közelebb lépett, megfogta a két

kezemet, és kivezetett a fürdőszobából a hálószobámba.

– Nem tudok semmi másra koncentrálni, ha csomagolni látlak –

vallotta be. – Rosszul vagyok tőle. És nem akarom, hogy

visszagyere, és néha elvidd Dylant a parkba.

Erre számíthattam, de mégis úgy éreztem, mintha újra

gyomorszájon vágtak volna.

– Kérlek, Max…

– Nem, Addsion! Nekem kellene könyörögnöm neked. Egyáltalán

nem akarom, hogy elmenj! Maradj! Annyira helytelenül kezeltem a
dolgot az irodámban. Csak annyit hozhatok fel a mentségemre, hogy
meg voltam döbbenve. Tiffany szó szerint éppen akkor közölte
velem a hírt, és pár másodperccel később megjelentél a küszöbön.

Ha lett volna tíz percem, hogy felfogjam a dolgot, akkor nagyon

másként kezeltem volna.

– Szóval azt mondod, hogy azt akarod, hogy maradjak, és legyek

továbbra is Dylan dadusa?

Öröm és szomorúság olvadt össze bennem valami hányingerkeltő

eleggyé, és nagyot nyeltem. Képes leszek vajon erre? Képes leszek

itt maradni ebben a házban, és nem együtt lenni Maxszel?

– Nem – felelte, és megsimogatta a hüvelykujjával a csuklómat. –

Azt akarom, hogy maradj, de nem Dylan dadusaként.

Még mindig próbáltam felfogni a szavai értelmét, amikor fél térdre

ereszkedett, felnézett rám, és tűzben égett az a gyönyörű

szeme.

– Azt akarom, hogy a menyasszonyomként maradj!

Forogni kezdett körülöttem a világ, remegett a szívem, ahogy

hitetlenkedve lenéztem rá.

– Komolyan beszélsz?

Szomorúan rám mosolygott, és bólintott.

– Igen. Dylant megajándékoztad a szereteteddel, mindkettőnket az

időddel, megosztottad magad velem, és tudom, hogy a múltad
ismeretében ez mekkora bátorságot igényelt. Megértem, ha nem
tudod megbocsátani nekem, ahogyan veled bántam az irodában, de
valamire ma rájöttem. Kurvára szeretlek. Ha nem így lenne, akkor
másképpen éreztem volna magam a tudattól, hogy hazudtál nekem.
A szégyen majdnem olyan erősen hatott rám, mint a szerelmi
vallomása. Mi történik itt?

– Max, én…

– Hadd fejezzem be! Gondolnom kellett volna rá, hogy mennyit

bizonyítottál már nekünk, és mennyire megbízom benned. Szóval, a
következő a véleményem arról, ami történt. Teljes mértékben képes
voltál arra, hogy gondoskodj Dylanről, és tudtad, hogy a diploma
megszerzése csupán formalitás. Aztán, ahogy telt az idő, egyre
jobban féltél attól, hogy ezt eláruld nekem. – Összeráncolta a
homlokát, felvonta sötét szemöldökét. – Az nem tetszik, hogy úgy
érezted, nem lehetsz őszinte velem, de aztán rájöttem, hogy ez
részben az én hibám. Gondoskodnom kellett volna róla, hogy
biztosnak érezd a helyedet. El kellett volna mondanom neked, hogy
Dylannel együtt mennyire kedvelünk, mennyire szükségünk van rád.
Akkor nem féltél volna attól, hogy elmondd ezt nekem, és tudtad
volna, hogy ilyesmi soha nem szakíthat szét bennünket.

A csípőmre tette a kezét, és megszorított.

– Szóval kegyelmezz meg nekem, és mondd, hogy te is szeretsz

engem! Mondd, hogy elfeledkezhetünk erről az egészről, és párként

léphetünk tovább! Gyere hozzám feleségül, Addison! Kérlek! Együtt

felneveljük Dylant; visszamehetsz a főiskolára, ha akarsz. Bármire
kész vagyok, ami boldoggá tesz téged. Csak ne menj el!

Mint a szivacs, olyan száraz volt a szám, amikor próbáltam

kimondani a szavakat. Éppen megszólaltam volna, amikor
felhangzott a sírás a szomszéd szobából.

Dylan.

– A francba! – motyogta Max, keserűem felnevetett, és felállt. –

Betettem a kiságyba pár játékkal, hogy beszélhessünk, de

nyilvánvalóan elege lett a várakozásból. Tudom, hogy őrült nap volt
a mai, szóval azt szeretném, ha végiggondolnád a dolgot. Csak
ígérd meg, hogy nem mész el!

– Rendben. Jó, kipakolok.

Figyeltem, ahogy kiment a szobából, és az elmúlt órák eseményei

okozta adrenalin még mindig dübörgött az ereimben. Bármennyire is
felvillanyozott, hogy Max kimondta azt az sz-szel kezdődő szót, nem
tehettem róla, eltűnődtem, vajon nem reflexszerű reakció volt-e a
részéről a gondolatra, hogy elveszíthet engem. Mi lesz, ha
érzelmileg ismét teljesen átadom magam neki, igent mondok, és
holnapra meggondolja magát? Ez már megtörtént velem egyszer.

Mindent és még annál is többet adtam Gregnek, és ottmaradtam a

semmivel, amikor úgy döntött, hogy kihúzza a lábam alól a
szőnyeget. Biztosra kellett mennem. Biztosnak kellett lennem abban,
hogy Max is biztos magában.

Gondolkodási időt ajánlott, amit el fogok fogadni. Tudtam, hogy mit

akarok. Maxet és Dylant, örökkön örökké. Max volt az, akiben nem
voltam biztos, és halálosan megrémített, hogy veszélynek tegyem ki
magam.

Elmormoltam magamban egy rövid imát, és visszatettem a

bőröndömet az ágyra.

Kérlek, Uram, add, hogy igaz legyen! Nem hiszem, hogy kibírná a
szívem, ha nem így lenne.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Max

Ne sürgesd őt!

Dylan ajtaja előtt álltam három órával a leánykérés után, és

megbénított a bizonytalanság. Addison egy szót sem szólt az
egészről sem a vacsora, sem a fürdetés alatt, de még akkor sem,
amikor megittunk egy pohár bort.

Az irodai incidens után az egész délutánt azzal töltöttem, hogy

marcangoltam magam, amiért olyan keményen bántam vele.

Különösen annak fényében, ahogyan megölelte Dylant. Ugyanolyan

szerelmes volt a lányomba, ahogyan én, és ez megmutatkozott
mindenben, amit tett. Kit érdekelt pár főiskolai kredit?

Mihelyt túljutottam az első meglepetésen, és rádöbbentem, hogy

akár el is veszíthetem Addisont, azonnal világossá vált számomra,
hogy végérvényesen az életem részének akarom őt. De a „Hozzám
jössz feleségül?” kérdésemet döbbent csend fogadta. Egyáltalán
nem erre számítottam. Csak azt remélhettem, hogy mihelyt lesz egy
kis ideje gondolkodni, rájön majd, hogy milyen csodálatos lenne. Mi
hárman együtt, mint egy igazi család. Ki tudja? Egyszer talán
lehetünk majd négyen is… vagy akár öten.

A gondolatra egy kissé enyhült a szorítás a mellkasomban.

Dylan ajtajánál álltam, az ajtóra szorítottam a fülemet, és

megkönnyebbülten ellazultam a csend hallatán. Az irodában elég
nyűgös volt, a délutáni alvás is elmaradt, így korán ágyba dugtam.

Az első tizenöt perc maga volt a pokol, Dylan bőgött és nyöszörgött,

a nevünket kiabálta.

– Papaaaaaa… Assinnnn!

Egész idő alatt az ajtaja előtt ücsörögtem a folyosón, vívódtam

magammal, hogy bemenjek-e hozzá, és felvegyem, de Addison
határozott volt ebben a kérdésben, szerinte meg kellett adnunk
Dylannek az esélyt, hogy magától megnyugodjon. Természetesen
ezt még az előtt mondta, hogy könnyezni kezdett a szeme, és
elszaladt a konyhában.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Addison tényleg szereti Dylant, és
boldog lenne, ha tudná, hogy abbamaradt a bömbölés.

Teljesen elgémberedtem, mire felkászálódtam, és csöndesen

elindultam lefelé a földszintre.

– Elaludt végre – mormogtam Addisonnak, aki a konyhaasztalnál ült

egy bögre teával.

Megkönnyebbülten felnyögött.

– Hála istennek! Nem bírom hallani, amikor így sír.

Belepusztulok.

Mögé léptem, a vállára tettem a kezemet, és masszírozni kezdtem a

megfeszült izmokat. Jólesően hümmögött, előrebukott a feje.

– Ez nagyon jó!

Egyre hevesebben vert a szívem, miközben masszíroztam a vállát.

Mindketten csak céltalanul lődörögtünk egymás mellett egész este, a

saját gondolatainkba merülve. Én azon aggódtam, hogy vajon igent
mond-e majd, de ki tudja, hogy mi járt Addison fejében? Talán azon
tűnődött, le akarja-e kötni magát egy olyan pasi mellett, akinek még
soha nem volt igazi kapcsolata, és aki egy csomó zűrrel jár együtt?

A francba, nem akartam őt sürgetni, de fogalmam sem volt, hogy

kezdjek-e gyűrűt nézni. Talán hirtelen kibukik majd belőle, hogy
egyáltalán nem is akar velem lenni.

Utáltam a bizonytalanságot.

Addison hátranyúlt, gyengéden megszorította a csuklómat, hogy

leállítson. Aztán felállt, és felém fordult.

– Mivel a kicsi már alszik, talán te és én is a szokásosnál korábban

ágyba bújhatnánk – szólalt meg, de közben nem nézett a
szemembe.

– Együtt? – kérdeztem, és pokolian reméltem, hogy arra gondol,

amire én.

Bólintott, és megnedvesítette az ajkait.

– Ha akarod.

Ó, de még mennyire akartam! De nem vettem a fáradságot, hogy ezt

ki is mondjam. Csak lehajoltam, és a karomba kaptam Addisont.

Halkan felsikoltott, aztán a szája elé kapta a kezét, és mindketten

megmerevedtünk.

Csönd honolt a házban, mire kuncogni kezdtem.

– Majdnem felébresztetted a kis szörnyeteget... – suttogtam, ahogy

elcipeltem Dylan csukott ajtaja előtt, be a szobámba. Az ágyhoz
léptem, gyengéden lefektettem Addisont. Ördögi gondolat villant fel
az agyamban, és rávigyorogtam. – ...ami remek ötletet adott egy kis
játékra.

– Az a neve, hogy „engedjük szabadon a szörnyet”? Mert szerintem

ezt egy párszor eljátszottuk már – vágott vissza fapofával.

Azonnal elillant a kínos feszültség utolsó morzsája is, és mindketten

halkan felnevettünk.

– Nem. Az a neve, hogy „Milyen csöndesen tudsz elélvezni?”.

Elkerekedett a szája, és kitágultak a pupillái.

– Érdekesen hangzik. Hogyan kell játszani?

– Nos – feleltem, és forrni kezdett a vérem, ahogy a játékszabályok

megfogalmazódtak a fejemben. – Te nem játszol. Te csak csöndesen
hátradőlsz, miközben én különböző dolgokat teszek a testeddel,
hogy sikolyt csikarjak ki belőled. Az benne a trükk, hogy véget ér a
játék, ha felébreszted Dylant.

Felvillant a szeme, és a mellbimbói kidudorodtak a vékony póló alatt.

– És hogyan győzhetek?

– Akkor győzöl, ha hagyod, hogy újra és újra kielégítselek, és

közben elég csöndben maradsz ahhoz, hogy folytathassuk. –

Lerántottam a pólómat, a padlóra hajítottam, aztán az övem után

nyúltam. – Mit mondasz, Addison? Akarsz velem játszani?

Az ölemre vándorolt a tekintete, és nem kellett lenéznem ahhoz,

hogy tudjam, máris kőkemény a farkam, ami pontosan látszott még a
farmeren keresztül is. Elsőre remek ötletnek tűnt ez a játék, de aztán
azon tűnődtem, hogy vajon én hogy a pokolban fogok csendben
maradni, amikor legszívesebben vonyítottam volna, mint egy állat
már a puszta gondolatától is, hogy ismét Addisonban lehetek.

– Aha – suttogta, és megsimogatta a farkamat a farmeren keresztül.

– Igen, játszani akarok veled.

Kioldottam az övemet, kigomboltam a farmeremet, és egyetlen gyors

mozdulattal lerántottam magamról. A bokszer lett volna a következő,
de azt magamon hagytam, mert szükségem volt rá, hogy maradjon
valami kettőnk között, még ha csak egy ilyen vékony anyag is az.
Máskülönben nem bíztam volna abban, hogy nem mondok-e le az
egész játékról, még mielőtt egyáltalán elkezdtük volna.

– Olyan a tested, akár egy szobor – suttogta Addison, és végigsiklott

rajtam a tekintete, izzó nyomot hagyva maga után. –

Kemény és gyönyörű.

Lesiklott a két keze a saját testén, és gyorsan letolta a combján a

leggingset. Teljesen meztelen volt deréktól lefelé, amikor végzett, és
felnyögtem, amint megpillantottam a puncijához vezető keskeny
szőrcsíkot. A hosszú, karcsú lába még őrizte a késő nyári nap
csókját, és elképzeltem, ahogy a nyakam köré fonódik.

– Basszus, olyan jól nézel ki, Addison!

A párnára dőlt, és szégyenlősen elmosolyodott.

– És most mi jön?

Jó kérdés. Különösen, mivel olyan sok mindent akarok csinálni

veled.

– Mindent a maga idejében. Először is meg kell kötöznöm a kezedet,

hogy tisztességes legyen a játék, és biztos lehessek benne, hogy
hagysz majd zavartalanul dolgozni.

Elkerekedett a szeme, kitágultak a pupillái.

– Megkötözöl? Biztos vagy benne, hogy ez szükséges?

– Nem – ráztam meg a fejemet. – Egyáltalán nem, de ha az ember

kitalál egy játékot, akkor meghatározhatja a szabályokat. Ezúttal én
vagyok a főnök.

Lehajoltam, hogy kihúzzam az övemet a nadrágomból, aztán

felálltam, és a markomba szorítottam a bőrt.

– Csússz lejjebb! – parancsoltam rá, és rekedt lett a hangom a

gondolattól, hogy mi következik.

Egy pillanatra eltűnődtem, vajon Addison nem fog-e meghátrálni.

Vadul lüktetett az ér a nyakában, ebből tudtam, hogy izgatja a dolog,

de a megkötözés olyan szintű bizalmat igényelt, amelyet talán még
nem érdemeltem ki. Különösen azok után, ahogyan délután
viselkedtem vele.

Zúgott a vérem, amikor lassan lejjebb csúszott az ágyon, és biztatás

nélkül a feje fölé emelte a két karját.
– Így?

A mozdulattól felcsúszott a pólója, felfedte a lapos hasát, és kivillant

a melle.

Csodás!

– Aha – feleltem, az ágyra térdeltem, és a csuklója köré tekertem a

barna bőrt. Majdnem egy teljes percbe tellett, mire szorosan
megkötöztem a kezét, és az ágytámla léceihez erősítettem az övet.

Hátradőltem, hogy megcsodáljam a művemet, és felmordultam.

– Valóra vált az álmom – vallottam be, és miközben lenéztem rá,

magamba szívtam a látványt. Felegyenesedtem, az ágy lábához
léptem, és minden idegszálam életre kelt az izgatott várakozástól.

Libabőrös lett a combja, amint megmarkoltam a bokáját, és lassan

szétfeszítettem.

– Ne feledd a szabályokat, Addison! Csendben kell maradnod,

különben vége a játéknak!

Bólintott, vágy égett a szemében, ahogy elhelyezkedtem a combjai

között. A puncija máris nedves volt, a rózsaszín hús csillogott a
halvány lámpafényben, és finoman végighúztam rajta az ujjam
hegyét. Addison megmerevedett, és fújt egyet.

– Eddig jó – mormogtam, és bólintottam. – Olyan csöndes vagy,

szerelmem!

Gyengéden köröztem a forró húsán, alig értem a bőréhez, de

minden egyes körrel közelebb jutottam a csiklójához. Percek teltek
el, miközben gyengéden ráleheltem, és úgy tettem, mintha
festővászon lenne a bőre. Felnyögött, és az ajkába harapott, amikor
a hüvelykujjam végre végigsimított a csiklóján.

– Tökéletes! – motyogtam, és semmire sem vágytam jobban, mint

nekiesni, és élve felfalni őt, de tudtam, hogy ellen kell állnom a
kísértésnek. Újra és újra megismételtem a mozdulatot, alig értem a
csiklójához, és csak figyeltem, ahogy megfeszültek és remegtek
Addison izmai.

– Max… – suttogta, és ívbe feszült a háta. – Keményebben! Kérlek,

simogass erősebben!

Akartam. Istenem, de még mennyire akartam, de a következő egy

órában sikeresen ellenálltam a kísértésnek, hogy kicsikarjak Addison

testéből minden nyögést, minden szisszenést, minden sóhajt.

Mire végre mélyen belecsúsztattam a farkamat, Addison már

négyszer elélvezett, és közel járt egy újabb orgazmushoz. Annyira
fel voltam húzva, hogy szinte azonnal csatlakoztam hozzá, amint
megfeszült körülöttem. Felrobbantam a testében, rekedt nyögésként
szakadt fel az ajkamról a neve.

Heves lihegésünk hangja betöltötte a szobát, amikor pár perc múlva

végre elcsendesedett a zúgás a fülemben. Nagy nehezen
feltérdeltem, és gyengéden leoldottam az övet Addison csuklójáról.

Vörös nyomok maradtak utána az aranybarna bőrén, és lehajoltam,

hogy mindegyiket megcsókoljam.

– Fájdalmat okoztam? – kérdeztem, és megsimogattam a

hüvelykujjammal a nyomokat.

– Nem – felelte pihegve. – De én magamnak majdnem. A végén már

nem bírtam nyugton maradni, és azt hiszem, majdnem eltörtem az
ágytámlát. – Lehúzta a két karját, körém fonta, és magához vont egy
gyors csókra. – A pirosság nem érdekes.

Holnapra már el is múlik, és abszolút megérte.

– Ebben az esetben hetente tarthatnánk egy játéknapot. – A vérem

máris forrni kezdett a gondolatra, de csak egy pillanatra villant fel
Addison ragyogó mosolya.
– Rendben, de a következő alkalommal én találom ki a szabályokat.

A hátamra gördültem, nyújtózkodtam, mire Addison hozzám bújt, és

olyan tökéletesen összeillett a testünk, mint egy kirakós két darabja.
Soha életemben nem hittem volna, hogy ilyen érzelmekkel leszek
képes szeretni valakit. Nem egészen két hónap leforgása alatt
azonban találtam két olyan embert is, akik a boldogságom

nélkülözhetetlen részeivé váltak… kulcsfontosságúvá ahhoz, hogy

rend legyen a világomban.

Addison közelebb húzódott, a derekamra fonta az egyik lábát, és

álomba szenderült. Megfogadtam magamban, hogy mindent
megteszek majd, hogy eloszlassam a kétségeit, és gondoskodjam
róla, hogy így alszom majd el minden este. Vele az oldalamon.

Mert bármi más azt jelentené, hogy nem élek teljes életet.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Addison

Fény ömlött be a szobába, és egy nagy sóhaj kíséretében

kinyitottam a szememet.

Éppen a legjobb álmom közepén jártam. Maxszel és Dylannel a

strandon voltunk, és homokvárat építettünk. Gyönyörű nap volt,
lágyan fújdogált a szellő, és tökéletes nyugalom öntött el. Most
azonban, az új nap bántóan erős fényében gyorsan elillant a
nyugalom érzése. Balra néztem, láttam, hogy üres az ágy másik
fele, csak egy üzenet várt a párnán.

Az oldalamra gördültem, beszívtam Max párnájának az illatát, aztán

felkaptam az üzenetet, és széthajtottam a papírlapot.

Elmosolyodtam a macskakaparás láttán.

Gyönyörű a reggel, és majd éhen haltunk, ezért elsétálunk a

pékségbe csokoládés croissant-ért. Apuci azt mondta, hogy túl
csinos vagy ahhoz, hogy felébresszen, de egyet hozunk neked is,
szóval ne egyél.

Szeretettel:

Dylan

Elöntöttek az érzelmek, és nagy nyögéssel hátrahanyatlottam az

ágyra. Csodálatos volt a tegnap éjszaka! Már Max varázslatos

kezének a gondolatától is remegett a combom. De nem

tagadhattam, hogy emiatt csak még jobban féltem attól, ami
következni fog.

Tudtam, hogy így vagy úgy válaszolnom kell a leánykérésre,

méghozzá hamarosan. Sikerült megúsznom a dolgot tegnap éjjel, de
kétségem sem volt afelől, hogy napközben ismét felmerül majd a
kérdés. Különösen a tegnap éjjel intimitása után.

Az órára pillantottam, és hirtelen elöntött a pánik. Dylan és Max

valószínűleg bármelyik percben megjöhet. Szóval az egyetlen
észszerű

dolgot

tettem.

Belebújtam

egy

strandpapucsba,

megmostam a fogamat, és elrohantam.

Egy órával később Larával szemben ültem a kedvenc kávézónkban,

és a barátnőm rémülten meredt rám.
– Legalább egy sms-t küldtél neki, hogy tudja, hogy eljöttél
otthonról?

Kínosan feszengtem a székemen, alakokat rajzoltam a tejeskávé

habjába az ujjammal, és megráztam a fejemet.

– Nem, még nem.

– De azt mondtad, hogy Max hagyott neked egy üzenetet, hogy

hamarosan hazaérnek, és hoznak neked reggelit. Nem gondolod,
hogy tanácstalan lesz majd, hogy hová tűntél?

Lara nem akart megbántani, mégis úgy éreztem, hogy védekeznem

kell.

– Gondolom, igen, de nem igazán jutott eszembe. Csak azt tudtam,

hogy el kell tűnnöm onnan, méghozzá gyorsan. – Felnyögtem, és a
kezembe temettem az arcomat. – Esküszöm neked, Lara, úgy
éreztem, mintha összezáródnának körülöttem a falak.

– A leánykérés miatt? – faggatott gyengéden.

– Nem. – Legalábbis nem teljesen. – Tudom, hogy Maxszel és

Dylannel akarok lenni. Még soha életemben nem akartam semmit
ennyire. De nem tehetek róla, amikor eszembe jut Greg, kénytelen

vagyok megkérdőjelezni a saját ítélőképességemet. Mi lesz, ha igent

mondok, és minden ugyanúgy végződik majd?

– Gondolom, az ugyanúgy alatt nem azt érted, hogy Max is közli

majd veled, hogy meleg, ugye? – puhatolózott, és belekortyolt a
macchiatójába.

Majdnem hangosan felnevettem a felvetésre, de annyira ki voltam

borulva, hogy ez végül visszatartott tőle.

– Nem, Max egyértelműen heteroszexuális. Úgy értettem, mi van, ha

végül úgy dönt, hogy mégsem engem akar?
Lara határozottan megrázta a fejét.

– Tudod, aggódtam miattad, amikor a múltkor azt mondtad, nem

vagy benne biztos, hogy Max kapcsolatot akar-e. De most? Csajszi,
egy csöppet sem félek. Tudod, miért?

Lassan megráztam a fejemet.

– Mert megkérte a kezedet! El akar köteleződni melletted. Ezt

biztosan nem tenné, ha nem tudná pontosan, hogy mit akar. A
csudába is, annak alapján, amit mondtál, még a gyermeke anyját
sem kérte feleségül! Ez elég nagy lépésnek tűnik egy olyan pasi
esetében, aki már az elköteleződésnek a gondolatát is gyűlöli. –
Lara széttárta a két kezét. – És ami a Greggel való összehasonlítást
illeti, hadd kérdezzek tőled valamit! Kérte tőled Max, hogy add fel a
karrierálmaidat, hogy támogasd az övét?

Szórakozottan harapdáltam az alsó ajkamat, és megráztam a

fejemet.

– Kérte tőled, hogy mondj le a pénzedről és az idődről, és fektesd az

üzletébe? Vagy mondta valaha, hogy amikor a barátaiddal töltöd az
idődet, pedig dolgozhatnál a vállalkozásában is, azzal azt bizonyítod,
hogy ő nem elég fontos a számodra?

– Nem.

Ami azt illeti, Max még biztatott is, hogy ne foglalkozzak olyan

sokat Dylannel, és legalább egy héten egyszer szánjak egy kis időt
magamra és Larára is. És amikor arról beszélgettünk, hogy valóba
nem szereztem meg a diplomámat, akkor biztatott, hogy menjek
vissza tanulni, ha akarok.

– Szóval Greg mindent megkövetelt tőled. Mit kért tőled Max?

Amikor Lara így fogalmazott, akkor valóban butaságnak tűnt a

kettejük összehasonlítása.
– Csak a szerelmemet – vallottam be csöndesen.

– Ahogyan azt kell is – biccentett Lara elégedett mosollyal.

Lehajtottam a maradék tejeskávémat, és zakatolt a szívem a

reménytől, amely elöntötte a mellkasomat.

– Nos? – meredt rám Lara. – Mi az ördögre vársz? Húzd haza a

seggedet, és hagyd, hogy az a szexi pasi gyűrűt húzzon az ujjadra,
mielőtt elrabolom őt tőled!

Felálltam, és megöleltem Larát.

– Köszönöm! Mindig észhez tudsz téríteni, amikor letérek a helyes

útról. Szeretlek, Lara!

Elhúzódott, és nevetve ellökött magától.

– Te fizeted a szusit a jövő héten. Most pedig menj! Vége a

szünetemnek, vissza kell mennem dolgozni.

Hazafelé úton megfordult a fejemben, hogy felhívom Maxet, és a

telefonban bevallom neki, hogy mit érzek. De ehelyett félretettem a
telefonomat, és megfogalmaztam magamban, amit mondani akarok,
és szentül elhatároztam, hogy ezúttal nem fogom elszúrni, mint
akkor, amikor megkérte a kezemet, és meg sem tudtam szólalni.

***

Amikor egy órával később besétáltam az ajtón, és meghallottam,

ahogy Max azon a reszelős baritonján Dylan kedvenc dalát énekli,

elöntött a színtiszta boldogság. Ez lehet az életem, ha helyesen

cselekszem.

Beléptem a nappaliba, és Max felém fordult a padlóról, ahol Dylannel

ücsörögtek.
– Szia! – köszöntött védekező hangon. – Kezdtünk egy kicsit
aggódni, de nem akartalak zaklatni, ha csak egy kis távolságra volt
szükséged. Minden rendben?

Greg soha nem aggódott, nem zavarta, hogy zaklat, vagy távolságra
van szükségem. Csak az számított neki, ha ő akart valamit, vagy
neki volt szüksége rám. Csak még biztosabbá váltam magamban a
ténytől, hogy Max nyilvánvalóan eltűnődött, vajon hová lettem, de
mégis az én szükségleteimet helyezte előtérbe.

Annyira szerettem volna odarohanni hozzá, letörölni az aggodalom

ráncait a homlokáról, de megálltam pár lépésre tőle, és dobtam egy
csókot Dylannek, aki kuncogni kezdett.

– Minden tökéletes. Vagy legalábbis az volt – vontam vállat. –

Amíg majdnem el nem szúrtam azzal, hogy beijedtem. Szeretlek.

Szeretem Dylant, és magam sem tudom, hogy egyáltalán miért

haboztam. Kérdezz meg újra, Max! – kértem, és remegett az
idegességtől a gyomrom. – Kérlek!

Megfeszült az álla az eltökéltségtől, szenvedély izzott fel a

szemében, és ettől azonnal elillant a félelmem, hogy esetleg
tétovázni fog, vagy egyenesen elutasít. Fél térdre emelkedett, és
lassan benyúlt a nadrágja zsebébe.

– Biztosan örülsz, hogy visszajöttél, mert miközben Dylannel

elvoltunk croissant-t venni, elmentünk egy ékszerbolt mellett, és nem
lehetett őt eltántorítani.

Elővett egy dobozt, és hangos kattanással kinyitotta. Ámultan

meredtem a csodálatos gyémánt eljegyzési gyűrűre, amelyik rám
kacsintott. Egyszerűen tökéletes volt.

– Addison, magaddal ragadtál attól a naptól fogva, hogy

megismertelek. A bölcsességeddel és a humoroddal, azzal az
édességgel, ahogyan Dylannel bánsz… – A kicsi gügyögni kezdett,
felnézett a kockákról, amelyekkel játszott, és rám vigyorgott. –

Ahogyan szembeszállsz az élet nehézségeivel, amitől jobb emberré

akarok válni, egészen addig, ahogyan felizgatsz az ágyban. Semmit
sem tudok elképzelni, ami boldogabbá tehetne annál, hogy a
feleségem legyél.

Őszinteség sugárzott az arcáról, ahogy felnézett rám, és egy

másodpercet sem vesztegettem. Térdre estem előtte, hanyatt
döntöttem a szőnyegen, és csókokkal borítottam az arcát.

– Igen! Igen, igen, igen! – Dylan felvisított, mellém mászott, és

nyálas babapuszikat nyomott Max arcára.

– Assin! – bömbölte, tapsikolni kezdett, és mind a hárman

nevetésben törtünk ki.

Max megmarkolta a tarkómat, egy másodpercre magához húzott, és

mélyen a szemembe nézett.

– Annyira szeretlek! – Megfogta a kezemet, és elégedett bólintással

az ujjamra húzta a gyűrűt. – És most már az enyém vagy, örökkön
örökké.

Lebámultam a gyűrűre, és szinte túláradó boldogság öntött el.

– Te pedig az enyém.

– Másképp el sem tudnám képzelni – mormogta Max, és gyengéden

megsimogatta az arcomat az ujja hegyével.

– Nos, úgy értem, hogy az enyém vagy, de azonnali értelemben –

feleltem, és kuncogni kezdtem a boldogságtól.

– Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte Max, és gyanakodva oldalra

biccentette a fejét.
– Azt jelenti, hogy játékeste van, haver! És ma én leszek a
ceremóniamester. Jól teszed, ha elég vizet iszol, és talán

gondoskodhatnál

megfelelő

szénhidrátbevitelről

is.

Megpaskoltam az arcát, aztán felálltam, és a karomba vettem

Dylant. – Szükséged lesz az erődre.

Elsasszéztam, direkt ringattam kissé a csípőmet, ahogy bementem a

konyhába a csokoládés croissant-omért.

– Addison! – szólt utánam Max nevetve. – Félnem kellene?

– Ó, igeeeeen.

EPILÓGUS

Max

Egy évvel később…

– Kérem, csináljanak helyet a menyasszonynak és a vőlegénynek az

első táncukhoz férjként és feleségként!

A karomba vontam és magamhoz szorítottam Addisont, a nyakába

fúrtam az arcomat, hogy belélegezzem az illatát. A zűrös résznek
vége, és az este fennmaradó részét a csajaimmal tölthettem végre,
a szeretteinkkel és barátainkkal körülvéve.
Ha megölnek sem tudtam volna felidézni, miért utasítottam el
annyira korábban a házasság gondolatát. A tavalyi év Addisonnal és
a kicsivel az életem legjobb éve volt, mindennap hálát adtam a
sorsnak, amiért egymásra találtunk.

Addison úgy döntött, hogy az első pár évet otthon tölti, és Dylant
neveli, míg én dolgozom, és közben órákat vesz a helyi egyetemen,
hogy amikor Dylan óvodába megy, ő is taníthasson a helyi általános
iskolában. Mindketten egyetértettünk abban, hogy szeretnénk még
pár gyereket, különösen most, hogy Jenn lemondott Dylanről, és
Addison hivatalosan is örökbe fogadta őt. Addison nem akart addig
teherbe esni, amíg az örökbefogadás nem válik hivatalossá, mert
nem akarta, hogy Dylan úgy érezze, hogy kevésbé a közös
gyerekünk, mint a többi, akiket talán majd szerencsénk lesz

felnevelni.

Az elmúlt hónapokban azonban, miután minden elrendeződött,

élvezettel „próbálkoztunk”, és már alig vártam, hogy újabb
kisbabával bővüljön a mi kis családunk.

– Szeretlek, Mrs. Alexander! – mormogtam Addison édesen illatozó

hajába.

– Én is szeretlek, Mr. Alexander! – suttogta Addison a fülembe, és a

lélegzetétől hevesebben vert a szívem, ő pedig pontosan tudta, hogy
ezt a hatást váltja majd ki belőlem. Hozzám szorította a mellét, és
szorosabban ölelte a nyakamat.

– Nagyon pajkos feleség vagy – motyogtam, és kuncogva

megmarkoltam a derekát.

Hirtelen hangos nevetés követett, és még éppen időben

egyenesedtem ki, hogy lássam, ahogy Dylan szalad felénk, a
mosolytól kirajzolódnak a gödröcskék az arcán. Szemlátomást elege
lett a koszorúslányruhából, és sikerült félig lehámoznia magáról,
miközben az anyám bánatos mosollyal kergette őt.
– Elnézést, de olyan, mint az angolna.

– Semmi baj, majd mi elintézzük! – mosolygott Addison, és lehajolt,

hogy felvegye Dylant. A kicsi átölelt bennünket a húsos kis karjaival.

– Dylan is táncol?

– Természetesen, édesem – feleltem, és ringani kezdtem a zene

ütemére.

– Köszönöm, Max! – Addison Dylanre nézett, aztán vissza rám. –

Köszönöm, hogy befogadtál, és engedted, hogy Dylan anyukája

legyek. Ajándék ő a számomra, ahogyan te is.

Elszorult kissé a torkom, ahogy elöntött a szerelem.

– Nem is tudtam, mennyire üres az életem, amíg ti ketten meg nem

jelentetek.

– Így tökéletes, ahogyan a mai nap is az volt. Pontosan úgy történt

minden, ahogy akartam. Család, móka, tele nevetéssel és
szeretettel

– jegyezte meg Addison lágy mosollyal, aztán szélesen elvigyorodott

az izgatottságtól. – És holnap Hawaii! Egy teljes hetet tölthetünk
majd a paradicsomban.

– Én már ott vagyok, kicsim – mormogtam, és magamhoz

szorítottam őket. – Én már ott is vagyok.
1. fejezet

Scarlet

Hangos puffanással zuhanok a földre. Amikor kinyitom a szememet,

minden sötét körülöttem.

Mi a franc történt?

Ne már! Ez furcsa. Mintha a sötétségbe vegyülne valami

halványszürkés világosság is. Talán a fejem fölött világít valami?

Elaludtam. Leestem az ágyról?

Megpróbálok felülni, de nem tudok mozogni. Miért nem tudok
mozogni? Belém hasít a félelem, mert 99,99%-ban biztos vagyok
benne, hogy nem aludtam el. Nem szoktam sziesztázni. Nincs időm
ilyesmire.

Meg aztán, ha elaludtam volna, akkor nem lenne a fülemben

fülhallgató, amiből éppen a Proclaimers 500 Miles című száma szól
teljes hangerővel.

Na, várjunk csak! Futottam, nem sziesztáztam. Akkor mi a francért

nem tudok megmozdulni? Fészkelődni kezdek, de csupasz
karomnak útját állja valami. Olyan az anyaga, mint egy szőnyeg.

Mi a fasz?!

A Proclaimers elhallgat egy pillanatra, aztán újra elindul a dal. A

pillanatnyi csendben rádöbbenek, mi a helyzet, és megfagy a vér az
ereimben.

Nem. Az nem lehet. Egyszerűen… képtelenség. A fenyegetések

nem lehettek valósak. Nem létezik, hogy engem tényleg elraboltak.

Próbálom tagadni, de a józan ész hangja mást suttog a fejemben.

Bizony elraboltak. Valósak voltak a fenyegetések. És most meg

fognak ölni. Hallgatnom kellett volna Ryanre és Christine-re. Miért is
nem hallgattam rájuk?

Hát persze! Azért, mert sosem veszek semmit elég komolyan.

Most viszont… A torkomban dobog a szívem. Megpróbálom

kinyújtani a kezemet, és az ujjaim megérintenek valamit… ez tényleg
egy szőnyeg?

Zavaros gondolataim között helyet követel a valóság.

Bele vagyok csavarva egy szőnyegbe. A picsába! Ez nem lehet igaz.

A Proclaimers tovább bömböl a fülemben, és hirtelen valami
csapódást érzek. Mi volt ez? Talán egy ajtó? Csak nem léptek
közelednek?

Halk hangokat hallok. Próbálom felfogni, mit mondanak, de a zene

tompítja a hangot, aztán…

Valami puffan az oldalamon, ám a szőnyeg szerencsére visszafogja.

Most tényleg belém rúgott valaki?!

Értelmes nő vagyok. Életrevaló. Egész életemet Manhattanben

töltöttem, és háromszor próbáltak meg kirabolni az utcán. Nem
vagyok ijedős kis virágszál, de hiába jártam egy karitatív
szervezetnél női önvédelmi tanfolyamra kétszer is, arról valahogy
nem esett szó, mit tegyek, ha egy szőnyegbe csavarva térek
magamhoz, miután elrabolt valaki, mégpedig valószínűleg ugyanaz,
aki már többször névtelenül megfenyegetett.

A dal folytatódik, a Proclaimers rendületlenül sorolja, mit meg nem

tennének a kedvesükért. Aztán hirtelen valaki felordít.

– Mit csináltál?! – A férfihang olyan erős, hogy szó szerint belehasít

a fülembe. Haragos és nagy hatalmú emberre vall.

A félelemtől reszketni kezdek.

– De hát azt mondtad, hogy ez a nő majd helyrehozza! – szólal

meg egy másik, magasabb hang, aztán újra átveszi a terepet a

Proclaimers.

Ki mondta vajon, hogy én helyre tudok hozni bármit? Mégis mit? És

hol? Töröm a fejem, de a gondolataim zavarosak, hiszen rettegek,
és ha tudnék, már futnék is el innen.

Megint beszélnek, nem értem, és teljesen össze vagyok zavarodva.

Mit kellene helyrehozni? Kinek? Talán akkor mégsem akarnak

megölni? Remek, mert még úgysem akartam meghalni. Ma még
nem.

Holnap sem. Meg úgy egyáltalán, semmikor sem.

Hirtelen érzem, hogy kigöngyölnek a szőnyegből. Zötykölődöm, mint

egy felrúgott kődarab.

Te jó ég! Te jó ég, most mi lesz?

Gyorsan ki kell eszelnem valamit!

Gurulok tovább, a fülhallgató kiesik a fülemből, és végre kigurulok a

szőnyegből. Vakít a fény, ahogy fekszem a hátamon, és a
mennyezetet bámulom.

Bőr bútorok és szőnyegtisztítószer illata csapja meg az orromat.

Felpattanok, és megingok, mint egy részeg. Körbefordulok, hátha

megpillantom a kijáratot, de érzem, hogy egy nagy kéz nehezedik a
vállamra.

A tenyere forró, mintha a zsebéből húzta volna ki. Az érintésétől

végigfut rajtam a bizsergés.

Hűha! Ilyen még sosem történt velem.

Elhúzódom, megtántorodom, és egy bőrkárpitos karosszék

támlájába kapaszkodom. – Kérem, ne öljön meg! Helyre fogom
hozni, amit kell.

Lehajtott fejjel beszélek, a velem szemben álló férfinak csak a

szakadt farmeres lábát látom, és fogalmam sincs, jó ötlet-e

megpróbálni vele alkudozni. A racionalitás azonban most nem

játszik, átvette a kormányzást az életösztön.

Arra számítok, hogy megüt vagy szidalmazni kezd, de egyiket sem

teszi. Síri csend honol, csak a Proclaimers-dal szűrődik ki halkan az
elgurult fülhallgatóból.
Várom, mit lép a szakadt farmeres emberrabló. Várom, hogy
közelebb lépjen. Hogy megöljön. De nem teszi.

– A picsába! – mormolja, mintha csak magában beszélne.

– Kérem! – suttogok, és végre összeszedem a bátorságomat, hogy

felnézzek, és szemügyre vegyem a fogvatartómat. – Kérem, ne
bántson…

Elakad a szavam. Ilyen kék szempárt még sosem láttam. Micsoda

tekintet! Különösen azért lenyűgöző, mert az arca is elképesztően
vonzó, annak ellenére, hogy egy egészen picit ferde az orra, és az
arccsontja felett egy nagyon halvány sebhely húzódik. Sűrű,
bozontos, szőke haja az arcába hullik, az ajkát összepréseli.

Micsoda vad, gyönyörű férfi! És milyen kár, hogy pont ki akar nyírni.

A lelkem mélyén meg vagyok győződve róla, hogy itt a vége, fuss el
véle. Ez a fickó nem fél attól, hogy keményen bánjon másokkal.

Árad belőle a nyers, állati energia, de annyira, hogy kiráz tőle a

hideg.

Gyönyörű és brutális. Így írnám le az arcát. Az utolsó arcot, amit

életemben látni fogok.

Hát ennyi volt. Hallgatnom kellett volna rájuk, de nem tettem.

Ostoba voltam.

Remegő ajkamba harapok, kihúzom magam, és bár könnybe lábad

a szemem, uralkodom magamon, hogy ne sírjak.

Még ne.

Előbb megpróbálok az eszére hatni.

2. fejezet

Legend

Agyoncsapom ezt a barmot. Mindent megtettem érte, de most

esküszöm, kinyírom.

Eddig is rosszul álltak a dolgok, de ez már tényleg mindennek a

teteje. Ebből képtelenség kimászni.

Mindig meg voltam győződve róla, hogy ha börtönbe kerülök, ahogy

már

annyian

megjósolták,

akkor

az

saját

bűncselekményem miatt lesz. De úgy tűnik, mégsem. Minimum

huszonöt év, de lehet, hogy életfogytiglan, mert Lökött elrabolta az
NYC Magazine-ban említett, negyven év alatti legbefolyásosabb nőt.

Aki még csak harmincegy lesz.

Jézusom, mekkora kibaszott baklövés!

Scarlett Priest, az előkelő, hűvös szőkeség itt van az irodámban, a

Legenda nevezetű új szórakozóhelyen, amit nemrég nyitottam, de
máris a tönk szélén áll. Reszket a félelemtől, de a szemembe néz,
és talán azt hiszi, mindjárt végzek vele. Mégis, mi mást gondolna,
hiszen elraboltuk.

Elönt a harag, Lökött pedig az ajtó felé sompolyog, mint aki

menedéket keres. Legalább annyi esze van, hogy tudja, hogy ezt
most jobban elcseszte, mint eddig bármit. Ha bárki más követett
volna el egy ilyen hibát, már kinyírtam volna.

Most mi a francot csináljak? Kármentés. Már ha egyáltalán lehet.

– Helyrehozom, amit kell, megteszek mindent, ami tőlem telik –

ismétli a nő. A hangja remeg, de a szavai tiszták, érthetőek. – Csak

hagyjon életben!

Mi járhat a fejében? Fogalmam sincs, mit akar helyrehozni. Nem

tudom, miről beszél… biztos hallotta, amit Lökött mondott.

– Mit hallottál? – kérdezem.

Hátraveti a fejét, mintha még a hangomtól is iszonyodna. Nem

érdekel, nem vagyok hajlandó megsértődni, elvégre akár
sikoltozhatna is, vagy fenyegethetne a zsarukkal, börtönnel, az FBI
embereivel, vagy a befolyásos családja vagyonával.

A fogai apró harapásnyomot hagynak az ajkán, látom, ahogy nyel

egyet, és nem is értem, miért tűnik fel minden rezdülése.

Talán azért, mert a börtönben rá fogok gondolni mindennap, amíg a

szabadságról ábrándozom, és a jó életről, amit megígértem
magamnak. Pompás életről, remek életről, ami…

Félbeszakítom a gondolataimat, mert Scarlett Priest szóra nyitja a

száját.

– Mást nem hallottam. Csak a Proclaimerst, ahogy arról énekelnek,

hogy ötszáz mérföldet gyalogolnának.
Most hogy mondja, én is hallom a dalt a márványpadlóra esett fehér
fülhallgatóból.

Hirtelen döntésre jutok. Az ilyen döntések már nem egyszer

mentették meg Lökött életét, az enyémről nem is beszélve. Most
csak két lehetőségem van, és mivel mindkettő börtönbe juttat, ha
rosszul sül el, jobb lesz, ha okosan cselekszem.

– Tényleg olyan zseniális vagy, amilyennek mondanak? – kérdem,

és az asztalomról felemelem az NYC Magazine példányát, ami ezt
az egész kalamajkát elindította.

Scarlett Priest lehajtja a fejét, és meglepve veszi szemügyre a saját

fotóját a címlapon. Photoshoppal megdolgozták ugyan, de szerintem
élőben sokkal szebb. Nem mintha a véleményem számítana.

Egy pillanat múlva rám emeli szürke szemét.

– Még annál is zseniálisabb vagyok – feleli. A hangja halk és

tartózkodó, de elszántságot és önbizalmat sejtet. Megnyalja
rózsaszín ajkát, és hozzáteszi: – Főleg, ha az életem múlik rajta.

Az elefáncsonttoronyból alászállt hercegnő ezek szerint gyors

észjárással is meg van áldva. Jó tudni.

– Tudod, hogy hol vagy, és én ki vagyok?

Körbepillant az irodámban, feltűnik neki Lökött, ahogy ott ácsorog

tőle balra. Ismét a szemembe néz.

– Nem, fogalmam sincs. Egyébként is, ha kell, bármit azonnal

elfelejtek, még ha láttam is. Én vagyok a megtestesült diszkréció.

Az életösztöne erősebb, mint a félelme. Ez kapóra jön.

– Szerencsés vagy, Scarlett, mert úgy döntöttem, csak rajtad múlik,

megmenekülsz-e.

Na persze! És hogy én megmenekülök-e… ezen is eltűnődöm.

3. fejezet

Scarlet

Hogy megmenekülök-e?

Igazán kecsegtető ajánlat, főleg hogy ilyen telt ajkak ejtik ki a

szavakat, és ilyen vonzó arc néz rám. Talán túl szép, hogy igaz
legyen? És mi ez az akcentus? Csak nem a déli államokból
származik a fickó? Alig hallhatóan, de egy árnyalatnyit kitűnik a
beszédéből.

Nyelek, mert gombócot érzek a torkomban. Nem számít, miféle

akcentusa van. Csak az számít, hogy ezt élve megússzam.

Felszegem a fejem, és egyenesen a szemébe nézek, hátha a

határozottság segít. Nem esik nehezemre az arcába bámulni. Szent
ég! Még sosem láttam senkit, aki ilyen nyers és ilyen vonzó.

Ne ezen járjon az eszed, hanem azon, hogyan fogod ezt megúszni!

–

csattan fel bennem a józan ész hangja.

– Honnan tudhatom, hogy nem fogsz becsapni?

A szeme sem rebben. Mintha kőből faragták volna az arcát.

Teljesen szenvtelen. Csak… mintha az állkapcsa megfeszülne egy

kicsit.
– Sehonnan. De nincs más választásod, mint meghallgatni az
ajánlatomat.

Elképesztő a hangja, érzem, hogy körülvesz az erő, ami sugárzik

belőle. Legszívesebben belerogynék az egyik bőrkárpitos fotelbe, és
védekezőn összegömbölyödnék. Nem, jobb, ha nem. Inkább futnék,

el innen, gyorsan, mert a jelenléte teljes káoszt idéz elő bennem.

Csakhogy itt van a szobában rajta kívül még egy fickó, akinek
valahogy sikerült engem elrabolnia, amikor hazafelé kocogtam egy
fotózásról. Nem hinném, hogy csak úgy futni hagyna.

Marad az egyetlen, amit nem vehetnek el tőlem: a merészségem.

– Akkor hadd halljam! Nincs sok időm, ma estére terveim voltak, és

nemsokára fel fog tűnni mindenkinek, hogy eltűntem.

Anyám büszke lenne rá, hogy a burkolt fenyegetést milyen rátarti

magabiztossággal mondtam ki. Mindig arra tanított, hogy az
önbizalom a legfontosabb, és ha épp bizonytalan vagyok, akkor is
úgy kell tennem, mintha tökéletesen magabiztos lennék.

Bárcsak még itt lenne, és személyesen is elmondhatná ezt!

Megsajdul a szívem, annyira hiányzik. De közben farkasszemet

nézek az ellenfelemmel.

Megint megfeszül az állkapcsa, és attól tartok, felbosszantottam.

Ne légy ostoba, Scarlett!

Észbontóan kék szeme olyan áthatóan fürkész, mintha a csodás

sminkem alá akarna férkőzni, amit a stylist készített nekem a
fotózáshoz. Persze a szőnyegbe csavarva biztosan elkenődött, de
ezt most tényleg leszarom. Kit érdekel a smink, amikor az életem
forog kockán?
– Merész nő, az biztos – szólal meg a fickó, aki tőlem balra ácsorog.
Neki is van némi akcentusa, erősebb, mint a fogvatartómé, és
nyilvánvalóan a déli államokból származik.

Mellette a földön hatalmas, csíkos szőrű kutya fekszik. Úristen, ez a

dög akkora, hogy simán felfal. Szerencsére nem acsarkodik.

– Fogd be a szád, Lökött! – mondja a kék szemű férfi, továbbra is

farkasszemet nézve velem.

Lökött? Ez meg miféle név? Elgondolkodom rajta, de ekkor a

fogvatartóm egy szék felé int.

– Ülj le és figyelj!

Legszívesebben kikérném magamnak, hogy úgy szól rám, mint egy

kutyára, de tudom, hogy most okosabb csendben maradni.

Lehuppanok hát a bőrkárpitos fotelbe, ő pedig beszélni kezd.

4. fejezet

Legend

Scarlett Priest a bőrfotelből mered rám, amit az egyik alkalmazottam,

Zoe választott, amikor berendeztük a klubot. Lettek volna ötleteim
nekem is, de Zoe azt mondta, nem hajlandó rám bízni, mert akkor
úgy fog kinézni a szórakozóhely, mint valami francia bordélyház. És
igaza is volt. Nem igazán dicsekedhetek kifinomult, elegáns
ízlésvilággal.
Azt mondják, a pénz nem garancia a jó ízlésre, és ez baromira igaz
is. De az ízlés tanulható. Lassan, apránként. Ennek a nőnek viszont
már semmit nem kell tanulnia róla, ez nyilvánvaló.

Scarlett anyja híres manöken volt, még én is felismertem a nevét,

amikor a cikket elolvastam. Szerintem annak idején minden kamasz
fiú róla ábrándozott recskázás közben. Olyan híres volt, mint Cindy
Crawford és Christie Brinkley. Öt éve hunyt el, és az egész ország
gyászolta.

Scarlett jóval alacsonyabb, mint az anyja volt, és ilyen magassággal

nem való a kifutóra, de minden egyéb tekintetben hasonlít rá.
Ugyanaz a szőke hajkorona, viharos szürke szempár, és hihetetlen,
nőies formák. Az ilyen alak sosem megy ki a divatból.

Mielőtt a Legendát megnyitottam, sosem találkoztam hozzá hasonló

nőkkel. Most viszont ő a legutolsó esélyem, hogy megmentsem a
klubot. Ha nem sikerül visszacsalogatnom az embereket, akkor
mindent elveszítek, amiért eddig kurvára

keményen megdolgoztam. Minden pénzem, sőt egy csomó pénz,

ami nem is az enyém, most kockán forog. Pedig azt hittem, nem
veszíthetek.

És nem is fogok. Mert Scarlett Priest helyrehozza.

Ha hinnék egy jóságos istenben, mostanra rászoktam volna az

imádkozásra. De semmiféle isten nem volt jó hozzám soha, úgyhogy
mindent egyedül értem el egész életemben. Csakhogy most saját
erőből nem tudok tovább kapaszkodni. Szükségem van némi
segítségre. Valakire, aki kihúz a csávából. Szükségem van Scarlett
Priestre, pedig utálom, ha rá vagyok szorulva mások segítségére.

Hát lássuk, mit érünk vele.

Hátradőlök, és összefonom a karomat. – Neked rengeteg a követőd.

Figyelik, hová jársz, és ők is odamennek. Megveszik a termékeket,
amiket ajánlasz.
Scarlett összehúzza a szemét. – Na és?

– Ez itt a Legenda.

Pislog a klub neve hallatán, mintha fogalma sem lenne, eszik-e vagy
isszák. A picsába! Ezek szerint hiába is álmodoztam arról, hogy New
Yorkban mindenki megismerje a Legenda nightclub nevét.

– Legenda? Mármint… az új szórakozóhely, ami nemrég nyílt? És

már… be is zárt? – Scarlett félrehajtja a fejét. Lassan beszél, és a
szavai akkorát ütnek, mint egy jól irányzott csapás.

Ezek szerint igencsak hiába álmodoztam arról, hogy a klub menő

lesz. Olyan, mintha már nem is létezne.

– Nem zárt be – szűröm a fogaim közt.

Felszegi a fejét. És kíváncsian felvonja a szemöldökét. A

kíváncsiság még mindig jobb, mint a rettegés, főleg, mert így talán
könnyebb lesz őt meggyőzni.

– Nem valami lövöldözés volt itt? Mindenki azt hitte, hogy ezek után
bezárt a klub, hiszen azért egy ilyen eset nem semmi.

Lökött ismét szóra nyitja a száját, pedig jobb lenne, ha befogná. –

A megnyitó éjszakáján történt. Valaki úgy döntött, borsot tör Gabe

orra alá. De nem zártunk be, ezért vagy most itt, kisasszony. Hogy
idecsalogassad az embereket.

Magamban háromig számolok, és mély lélegzetet veszek, mert ez a

hülyegyerek teljesen kiborít.

– Lökött, takarodj kifelé! – parancsolok rá, mire a pasas úgy néz

rám, mint egy sértődött öcskös. Senki mástól nem tűrném el, őt
viszont egész fiatal korom óta ismerem, és tényleg amolyan
testvérféle.
– Na de…

Nem

hagyom,

hogy

végigmondja.

Fagyos

pillantással

elhallgattatom a tiltakozását.

A cingár kis fickó végre kisurran, és halkan becsukja az ajtót maga

mögött. Persze odakint hallgatózni fog, mint egy hatéves óvodás, de
remélem, kussol, és nagyon remélem, hogy sikerül meggyőznöm
Scarlett Priestet, hogy tegye, amire kérni akarom.

Rápillantok, ahogy ott ül ölbe tett kézzel, és elámulok, mennyire

nyugodtnak tűnik, pedig nyilván nagyon fél. Pajzsként veszi körül az
önfegyelem.

Nem gondoltam volna, hogy ezt vonzónak találom majd, de mégis

lenyűgöz.

Leplezetlenül figyel engem. Úgy mér végig, mintha egy tigris lennék
a bronxi állatkert egyik ketrecében. Tart tőlem, de próbálja titkolni. Az
biztos, hogy megvan a magához való esze.

Összeszedem a gondolataimat, de nem várja meg, hogy beszéljek.

Megelőz.

– Tehát azt akarod, hogy bevessem a befolyásomat, és valahogy

meggyőzzem az embereket, hogy látogassák a klubodat, ugye?
Merész a csaj.

Felszegem a fejemet. – Elvégre influencer vagy, nem?

– De felkérésre dolgozom, és megválogatom a felkéréseimet. Az

emberrablás nem előny. – Összeszorítja a fogát, mint aki vitára
készül, és kurvára szeretném látni, hogy indulatba jön.

Gabe, állj le! Elég ebből a baromságból. Huszonöt év vagy akár

életfogytiglan. Ez forog kockán! Szedd össze magad, ne hülyéskedj!

– Akkor ezt vedd felkérésnek, Scarlett. Kivéve persze, ha túl nagy

falat. Talán annyira mégsem vagy jó, amennyire annak hiszed
magad – teszem hozzá kihívóan. Van egy olyan érzésem, hogy a
manhattani kis hercegnő nem szereti, ha bárki kétségbe vonja a
képességeit. Ennél biztosan nagyobb az egója.

Összepréseli az ajkát, én pedig próbálom elhessegetni a gondolatot,

hogy milyen érzés lenne, ha a farkamon csücsörítene.

Na persze! Ilyenre ne is gondolj! A Fifth Avenue-i finom úrinő és a

mississippi nyomortelepről New Jerseybe szakadt csavargó nem
passzol össze. Különben is, találok magamnak nőt, amikor csak
akarok, ezzel sosem volt problémám. Csakhogy azok a nők nem
tudnának segíteni a jelenlegi bajomon, Scarlett Priest viszont igen.

Kihúzza magát ültében. – Mondtam, hogy még annál is jobb vagyok,

mint amilyen a hírem. Csak ilyesmit nem szoktam elvállalni.

– Mármint mit? – kérdem, és már-már ott tartok, hogy ígérek neki

bármit, csak segítsen. Kétségbe vagyok esve, és utálom ezt a
kiszolgáltatottságot.

– Mármint azt, hogy elrabolnak, és az életben maradásom feltételéül

szabják, hogy megmentsek egy vállalkozást. Úgyhogy szíves
elnézésedet kérem, az ilyesmiben nincs tapasztalatom. –
Ahogy keresztbe teszi a lábát, hallom, hogy a fotel kárpitja súrolja a
bőrét.

Ne bámuld már a lábait, haver! Aranyból is lehet a puncija, akkor

sem jutsz a közelébe.

Előrehajolok, és a súlyos fa íróasztal szélének támaszkodom.

Alaposan át kell gondolnom, mit mondok. A segítségére van

szükségem, úgyhogy ki kell találnom, mivel nyerhetném meg.

– Ne ezen aggódj, hanem azon, hogy mi a másik lehetőség.

Gyerekjáték neked, hogy megcsináld. Ha azt teszed, amit mondok,

többé nem kell félned tőlem. Eltűnök az életedből, rémálmaidban
sem látsz többet.

Scarlett ismét az ajkát harapdálja, és legszívesebben én is

megharapdálnám.

A francba, ezt nézni is veszélyes! Gondolnom sem szabad rá. Soha

nem nyúlhatok hozzá egy ujjal sem. Ki van zárva!

Hiába próbálok parancsolni magamnak, ösztönösen megfeszül

minden porcikám, amikor közelebb hajol.

– És mit tekintesz sikeres teljesítésnek? Ezt tisztáznunk kell, mielőtt

döntök, hogy lehetséges-e. – Széttárja a karját, majd a széke
karfájára teszi tökéletesen manikűrözött kezét, és folytatja. – Ha a
klub már teljesen halott, és senki be nem tenné ide a lábát, akkor én
ehhez kevés vagyok. És nem akarok minden erőmet bevetve
dolgozni, hogy aztán a végén mégiscsak kinyírjatok, amiért nem
tettem csodát.

Már a nyelvemen van, hogy nem vagyunk a maffia, és nem

szokásunk túszul ejtett nőket kinyírni, sőt Lökött eddig sosem rabolt
el senkit, most is csak segíteni akart. De ezt nem mondhatom el
Scarlettnek, és azt sem, hogy Lökött nem tehet róla, hogy kicsit
ütődött. Nem akarok rács mögé kerülni, úgyhogy nem adok ki
semmiféle információt.

Ami Lököttel történt, arról én tehetek, ezért aztán befogom a számat,

és hagyom, hogy Scarlett a legrosszabbat feltételezze.

Védelmeznem kell Lököttet, még akkor is, ha most legszívesebben

agyoncsapnám, amiért ilyen szar helyzetbe hozott minket.

Különben pedig arról sem ő tehet, hogy szar helyzetben vagyunk.

Hanem én, úgyhogy nekem kell helyrehoznom. Tehát tárgyalnom

kell Scarlettel.

– Kölcsönöket kell visszafizetnem, különben a hitelezőimnek

jogukban áll minden tulajdonomat elvenni. Azt tekintem sikeres
teljesítésnek, ha sikerül fizetnem, és nem veszik el mindenemet.

Hetente egyszer gyere el a klubba, szombat esténként, hozd a

barátaidat, szelfizz, posztold ki, hogy itt vagytok. Hozd be az
embereket a klubba, hogy legyen bevétel és törleszthessek.

– Hetente egyszer? – Scarlett szeme elkerekedik. – A követőim

ebből rögtön tudni fogják, hogy valami nem stimmel. Sosem járok
vissza semmiféle szórakozóhelyre heti rendszerességgel. Legfeljebb
minden második szombaton, és legfeljebb három vagy négy
alkalommal.

Ismét keresztbe teszi a hófehér lábait, és alig bírok magammal,

annyira felizgat a látvány.

Ez a nő most tényleg alkudozik velem?

Lököttnek igaza volt. Merész a csaj. Annyit én is megtanultam már

az életben, hogy tisztában kell lennem a saját értékemmel.

Scarlett Priest egyértelműen sokra tartja magát, és ez lenyűgöz,

főleg azért, mert vakmerően tárgyal.
Úgy döntök, engedek egy kicsit.

– Két egymást követő szombat, utána pedig minden második hét.

Egészen addig, amíg azt nem mondom, hogy elég. – Felé nyújtom a
kezem. – Áll az alku?

Felsóhajt, és kicsit bent tartja a levegőt, mielőtt kifújná. Amolyan

zenféle marhaság, én is ezt csináltam régen a nagyobb
összecsapások előtt, hogy lenyugodjak. Ezek szerint megkapom,
amit kértem.

Kész mázli.

Lehet, hogy mégiscsak tartozom Lököttnek egy bocsánatkéréssel.

Talán.
1 Pszichológiai fogalom, azokra a szülőtípusokra értik, akik
állandóan a gyerekük fölött
„köröznek”, túlzásba vitt gondoskodásukkal (minden lépésüket
követik) túlféltik és hibázni sem hagyják őket.
Document Outline
Címoldal
Copyright
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Epilógus
Könyvajánló
Kiadói utószó
Kiadói reklám