Copyright © Roberto Bolaño, 1998

Hungarian translation © Kertes Gá bor, 2019

 
A fordítá s az alá bbi kiadá s alapjá n készü lt:
Los detectives salvajes, Barcelona, 2016
 
Fordította
Kertes Gá bor
 
Má sodik, javított kiadá s
Kiadja a Jelenkor Kiadó
Megjelent Budapesten 2019-ben
Felelő s kiadó Sá rkö zy Bence
Szerkesztette Greskovits Endre
Olvasó szerkesztő Gyö rke Má ria
Borító terv Tillai Tamá s
Mű szaki szerkesztő Széplaki Gyö ngyi
Nyomdai elő készítés Kaposvá ri Franciska
Elektronikus verzió eKö nyv Magyarorszá g Kft.
www.ekonyv.hu
 
ISBN 978-963-676-964-2

Az egymá shoz oly szerencsésen hasonlító

Carolina Ló peznek és Lautaro Bolañ ó nak

 
– Akarja, hogy Mexikó megmenekü ljö n?
Akarja, hogy Krisztus legyen a mi kirá lyunk?
– Nem.
MALCOLM LOWRY{1}
 

I.
MEXIKÓ BAN ELVESZETT MEXIKÓ IAK
(1975)

NOVEMBER 2.
Szívélyes fö lkérést kaptam, hogy csatlakozzam a zsigeri realizmushoz. Természetesen
elfogadtam. Nem volt beavatá si szertartá s. Jobb így.
NOVEMBER 3.
Nem tudom egészen pontosan, mi a zsigeri realizmus lényege. Tizenhét éves mú ltam, a
nevem Juan García Madero, első éves vagyok a jogi karon. Nem jogá sznak készü ltem, hanem
bö lcsésznek, de a nagybá tyá m addig erő ltette, hogy a végén belementem. Á rva vagyok.
Ü gyvéd leszek. Ezt mondtam a nagybá tyá mnak és a nagynénémnek, majd bezá rkó ztam a
szobá mba, és végigsírtam az éjszaká t. Vagy legalá bbis a nagy részét. Aztá n lá tszó lag
beletö rő dtem a dologba, és beléptem a dicső séges Jogtudomá nyi Kar kapujá n, viszont egy
hó nappal késő bb beiratkoztam Julio César Á lamo kö ltészeti mű helyébe a
Bö lcsészettudomá nyi Karon, ott ismertem meg a zsigeri realistá kat vagy zsigerrealistá kat,
ső t bélrealistá kat, ahogy idő nként szeretik magukat nevezni. Azt megelő ző en négy
foglalkozá son voltam má r, és soha nem tö rtént semmi, ezt persze képletesen mondom,
mert jobban belegondolva valami azért mindig tö rtént: fö lolvastuk a verseinket, Á lamo
pedig – attó l fü ggő en, hogy milyen volt a kedve – fö ldicsérte vagy a sá rba tiporta ő ket;
valaki fö lolvasott, Á lamo kritizá lt, valaki má s olvasott fö l, Á lamo kritizá lt, aztá n megint
valaki má s olvasott fö l, és Á lamo kritizá lt. Néha rá unt a dologra, és megkért bennü nket
(akik abban a pillanatban épp nem olvastunk fö l), hogy kritizá ljunk mi is, és akkor mi
kritizá ltunk, Á lamo pedig nekiá llt ú jsá got olvasni.
A mó dszer tö kéletesen alkalmas volt arra, hogy senki ne bará tkozzon senkivel, vagy ha
mégis, a bará tsá g mö gö tt mindig ott legyen a bá ntá s és a neheztelés.
Egyébként nem mondhatná m, hogy Á lamo jó kritikus lett volna, pedig folyton a kritiká ró l
beszélt. Most azt gondolom, hogy csak já ratta a szá já t. Tudta, mi az a perifrá zis. Nem
pontosan, de azért tudta. Viszont nem tudta, mi az a pentapodia (ahogy az mindenki
szá má ra ismert, ez a klasszikus verselés ö t verslá bbó l á lló idő mértékes versmértéke), és
nem tudta azt sem, mi az a nicharchusi (a phalaecusihoz hasonló verslá b), és azt sem, mi az
a tetrasztichon (négysoros versszak). Hogyan jö ttem rá , hogy nem tudja? Elkö vettem azt a
hibá t, hogy a legelső foglalkozá son rá kérdeztem. Nem tudom, mi já rhatott a fejemben. Az
egyetlen mexikó i kö ltő , aki kívü lrő l tudja mindezt, az Octavio Paz (az ő sellenségü nk), a
tö bbinek fogalma sincs az egészrő l, legalá bbis ezt mondta Ulises Lima néhá ny perccel
azutá n, hogy csatlakoztam, ő k pedig egy bará ti gesztussal befogadtak a zsigeri realizmus
tagjai kö zé. Hamarosan vilá gossá vá lt szá momra, hogy az Á lamó nak fö ltett kérdésekkel a
tapintatlansá gomat demonstrá ltam. Elő szö r azt hittem, elismerő en mosolyog rá m. Aztá n
rá jö ttem, hogy a mosoly való já ban megvető . A mexikó i kö ltő k (és fö ltételezem, á ltalá ban a
kö ltő k) gyű lö lik, ha emlékeztetik ő ket a tudatlansá gukra. De nem szeppentem meg, és
miutá n a kö vetkező foglalkozá son megsemmisítő en nyilatkozott néhá ny versemrő l,
megkérdeztem, tudja-e, mi az a rispetto. Á lamo azt hitte, hogy arra kérem, respektá lja
jobban a verseimet, és szó nokolni kezdett az objektív kritiká ró l (a vá ltozatossá g kedvéért),
vagyis arró l az aknamező rő l, melyen minden fiatal kö ltő nek muszá j á tkelnie egyszer, és így
tová bb, de félbeszakítottam, és miutá n tisztá ztam, hogy soha még a rö vidke életem sorá n
nem kértem kü lö n respektet a nyomorult alkotá saim szá má ra, ú jra nekiszegeztem a
kérdést, ezú ttal a lehető legtisztá bban artikulá lva.
– Ne gyere itt nekem faszsá gokkal, García Madero – vá laszolta Á lamo.
– A rispetto, kedves mester, egy strambottó hoz hasonló lírai, egész pontosan szerelmes
versforma, amely hat vagy nyolc, egyenként tizenegy szó tagos sorbó l á ll, az első négy sora
keresztrímes, a tö bbi pedig pá ros rímelésű . Példá ul… – É s má r készü ltem is, hogy
megemlítsek egy-két példá t, amikor Á lamo fö lpattant, és ezzel egyidejű leg lezá rtnak
tekintette a vitá t. Csak homá lyosan emlékszem, mi tö rtént azutá n (pedig nagyon jó a
memó riá m): Á lamo nevetett, és nevetett négy-ö t csoporttá rsam is, elképzelhető , hogy egy
rá m nézve kevéssé hízelgő viccen mulattak.
A helyemben senki má s nem tette volna be a lá bá t ú jra a mű helybe, de hiá ba a keserű
emlékek (vagyis há la a keserű incidenst felidéző emlékek hiá nyá nak, vagy inká bb az ezeket
sikeresen elfojtó mechanizmusnak), megjelentem a kö vetkező héten is, és pontos voltam,
mint mindig.
Azt hiszem, a sors vezérelt oda ú jra. Az volt az ö tö dik foglalkozá som Á lamo csoportjá ban
(de az is lehet, hogy a nyolcadik vagy éppen a kilencedik, mostaná ban vettem észre, hogy az
idő kénye-kedve szerint meghajlik vagy megnyú lik), és érezni lehetett a levegő ben a
feszü ltséget, a tragédia vá ltó á ramá t, mégsem tudta volna senki pontosan meghatá rozni, mi
ennek az oka. Kezdjü k azzal, hogy mindannyian ott voltunk, mind a hét beiratkozott
kö ltő palá nta, ez pedig még egyetlenegy foglalkozá son sem fordult elő korá bban. Azutá n:
idegesek voltunk. Még a má skor oly nyugodt Á lamo sem talá lta a helyét. Egy pillanatig arra
gondoltam, esetleg tö rténhetett valami az egyetemen, talá n lö vö ldö zés volt az
egyetemvá rosban, csak nem jutott el hozzá m a híre, vagy egy meglepetéssztrá jk,
meggyilkoltá k a kari déká nt, elraboltak egy bö lcsészprofesszort, vagy valami ehhez
hasonló . De nem tö rtént semmi ilyesmi, és az igazat megvallva senkinek nem volt oka az
idegességre. Legalá bbis senkinek nem volt rá észszerű oka. De a kö ltészet (a való di
kö ltészet) pontosan ilyen: megmutatkozik az elő érzetü nkben, megjelenik a levegő ben ú gy,
ahogy a fö ldrengések, amelyeket – azt mondjá k – megéreznek bizonyos, erre a célra
kifejezetten alkalmas á llatok. (Ilyenek a kígyó k, a férgek, a patká nyok és egyes madarak.)
Ami azutá n kö vetkezett, az letagló zó élmény volt, mégis á tjá rta valami, amit – a giccs
veszélyét is vá llalva – csodá latosnak kell neveznem. Belépett két zsigeri realista, és Á lamo –
elég kelletlenü l – bemutatta ő ket, bá r csak egyikü ket ismerte személyesen, a má sikat csak
hírbő l, azaz talá n ismerő sen csengett neki a neve, vagy hallott má r valakit beszélni ró la, de
azért ő t is bemutatta.
Nem tudom, mit kerestek ott. A lá togatá s egyértelmű en há ború s hangulatban telt, bá r nem
volt mentes a propagandisztikus és prozelitista felhangoktó l sem. A zsigeri realistá k eleinte
csö ndben, tapintatosan figyeltek. Á lamo ugyanakkor fö lvett egy diplomatikus és finoman
ironikus stílust, és figyelte, hogyan alakulnak a dolgok, aztá n – lá tva a vendégek
megillető dö ttségét – aprá nként nekibá torodott, és fél ó ra elteltével má r a szoká sos
mederben folyt a foglalkozá s. Aztá n elkezdő dö tt az ü tkö zet. A zsigeri realistá k
megkérdő jelezték az Á lamo á ltal alkalmazott kritikai mó dszertant; mire ő ó cska
szü rrealistá knak és pszeudomarxistá knak nevezte a zsigeri realistá kat, és e kirohaná sá ban
tá mogatta ő t a csoport ö t tagja is, azaz mindenki, kivéve egy csontsová ny figurá t – aki
mindig magá val hordta Lewis Carroll egyik kö nyvét, és szinte soha nem szó lalt meg – és
jó magamat, de ő szintén meg kell mondanom, meglepett a tö bbiek viselkedése, mivel
ugyanazok, akik má skor sztoikusan fogadtá k Á lamo kíméletlen kritiká já t, most
szenvedélyesen tá mogattá k ő t, és a hű séges védelmező inek bizonyultak (ez való ban
meglepetésként ért). Abban a pillanatban ú gy dö ntö ttem, én is hozzá teszem a magamét, és
Á lamo szemére vetettem, hogy fogalma sincs ró la, mi az a rispetto; mire a zsigeri realistá k
kereken bevallottá k, hogy ő k sem tudjá k, de ettő l még helyénvaló nak érezték az
észrevételemet, és ezt nem is titkoltá k; egyikü k megkérdezte, há ny éves vagyok, én azt
feleltem, hogy tizenhét, és még egyszer megpró bá ltam elő adni, mi is az a rispetto; Á lamo
vö rö slö tt a dü htő l; a csoport tagjai pedig azzal vá doltak, hogy beképzelt vagyok (egyikü k
azt is mondta, hogy akadémista sznob); a zsigeri realistá k megvédtek; én addigra má r
belemelegedtem, és fö ltettem a kérdést Á lamó nak, meg ú gy á ltalá ban a csoportnak, hogy
ugye, legalá bb arra emlékeznek, mi az a nicharchusi vagy a tetrasztichon. De senki sem
tudott vá laszolni.
A vita – vá rakozá sommal ellentétben – nem fulladt kö lcsö nö s anyá zá sba. Pedig imá dtam
volna, ezt el kell ismernem. É s bá r a csoport egyik tagja kilá tá sba helyezte, hogy egy nap be
fogja tö rni Ulises Lima orrá t, végü l nem tö rtént semmi, akarom mondani, semmi drasztikus,
mert én azért reagá ltam a fenyegető zésre (mely, ismétlem, nem ellenem irá nyult), és
biztosítottam a fenyegető ző t, hogy készséggel á llok rendelkezésére az egyetemvá ros
bá rmely szö gletében az á ltala megjelö lt napon és idő pontban.
Az este meglepő véget ért. Á lamo fö lszó lította Ulises Limá t, hogy olvassa fö l egy versét.
Amaz nem kérette magá t, és a dzsekije zsebébő l elő vett néhá ny koszos, gyű rö tt
papírdarabot. Iszonyat, gondoltam, ez a balfasz ö nként sétá l be a farkasverembe. Azt
hiszem, lehunytam a szemem, komolyan mondom, én szégyelltem magam helyette.
Mindennek megvan a maga ideje, a szavalá snak és az ö kö lharcnak is. É s ú gy éreztem, ez
most az utó bbira példa. Lehunytam a szemem – ahogy má r mondtam –, és hallgattam,
ahogy Lima megkö szö rü li a torká t. Hallgattam a kö rü lö tte formá ló dó kissé kínos csö ndet
(ha ez egyá ltalá n lehetséges, való já ban kétlem). É s végü l hallgattam a hangjá t, ahogy
fö lolvassa a legjobb verset, amit valaha hallottam. Utá na fö lá llt Arturo Belano, és kö zö lte,
hogy kö ltő ket keresnek, akik részt vennének egy folyó irat létrehozá sá ban, melyet a zsigeri
realistá k terveznek kiadni. Mindenki szeretett volna jelentkezni, de a vita utá n érzett
szégyenkezés miatt senki sem nyitotta ki a szá já t. Amikor vége lett a foglalkozá snak (a
megszokottná l késő bb), elkísértem ő ket a buszmegá lló ig. Tú l késő volt. Má r egyik busz sem
já rt, így fogtunk egy irá nytaxit a Reformá ig, onnan pedig együ tt elsétá ltunk egy bá rig a calle
Bucarelin, ahol aztá n hosszasan beszélgettü nk a kö ltészetrő l.
Nem volt egészen vilá gos szá momra a dolog. A csoport neve egyrészt vicc, má srészt viszont
teljesen komoly. Azt hiszem, sok évvel ezelő tt má r volt egy mexikó i avantgá rd csoport,
amelyet zsigeri realistá nak hívtak, de nem tudom, hogy tagjai író k, festő k, ú jsá gíró k vagy
forradalmá rok voltak-e. A hú szas vagy talá n a harmincas években mű kö dtek, de ebben sem
vagyok egészen biztos. Természetesen soha nem hallottam korá bban a csoportró l, de ezt
írhatjuk az irodalmi ü gyekben való tá jékozatlansá gom szá mlá já ra (a vilá g ö sszes kö nyve
arra vá r, hogy elolvassam). Arturo Belano szerint a zsigeri realistá knak nyoma veszett a
Sonora-sivatagban. Aztá n szó ba kerü lt egy bizonyos Cesá rea Tinajero, vagy Tinaja, nem
emlékszem – azt hiszem, akkor éppen egy pincérrel ü vö ltö ztem pá r ü veg sö r miatt –, és
beszéltek Lautréamont gró fjá nak Kö ltemények című kö tetérő l, valamirő l a
Kö lteményekben, ami ö sszefü gg azzal a bizonyos Tinajeró val, aztá n Lima titokzatos
kijelentést tett. Szerinte a mostani zsigeri realistá k há trafelé já rnak. Hogyhogy há trafelé?,
kérdeztem.
– Há ttal, egy pontot néznek, mikö zben tá volodnak tő le, egyenes vonalban az ismeretlen
felé.
Azt mondtam, hogy szerintem remek ö tlet így já rni, pedig való já ban egy szó t sem értettem
az egészbő l. Ha jobban belegondolok, teljesen értelmetlen há trafelé já rni.
Késő bb ú jabb kö ltő k érkeztek, zsigeri realistá k, nem zsigeri realistá k vegyesen, és
elviselhetetlenné vá lt a lá rma. Volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy Belano és Lima
megfeledkezett ró lam – lefoglalta ő ket, hogy legalá bb egy szó t vá ltsanak minden kü lö nc
figurá val, aki odakeveredett az asztalunkhoz –, de amikor hajnalodni kezdett,
megkérdezték, szeretnék-e csatlakozni a kompá niá hoz. Nem azt mondtá k, hogy „csoport”
vagy „mozgalom”, azt mondtá k, kompá nia, és ez tetszett nekem. Természetesen igennel
feleltem. Elég szimplá n zajlott minden. Egyikü k – Belano – kezet nyú jtott, azt mondta, hogy
most má r én is az ö véihez tartozom, aztá n elénekeltü nk egy ranchera dalt. Ennyi volt az
egész. A dal az elvesztett északi vá rosokró l szó lt, és egy asszony szemérő l. Mielő tt
kimentem az utcá ra há nyni, még megkérdeztem tő lü k, hogy Cesá rea Tinajero szemérő l
van-e szó . Belano és Lima rá m nézett, és azt mondtá k, kétség nem fér hozzá , zsigeri realista
vagyok, és együ tt á t fogjuk alakítani a latin-amerikai kö ltészetet. Reggel hatkor fogtam egy
má sik irá nytaxit – ezú ttal egyedü l –, ami aztá n elvitt a colonia Lindavistá ba, ahol lakom. Ma
nem mentem be az egyetemre. Az egész napot a szobá mba zá rkó zva tö ltö ttem, verseket
írtam.
NOVEMBER 4.
Visszamentem a bá rba a calle Bucarelin, de a zsigeri realistá k nem bukkantak fö l. Mikö zben
ő ket vá rtam, olvastam és írtam. A bá r tö rzsvendégkö re – néhá ny csö ndes és meglehető sen
rossz arcú részeg – le sem vette ró lam a szemét.
Ö tó rá nyi vá rakozá s mérlege: négy sö r, négy tequila, egy tá l sope, amit félbehagytam
(romlott volt), Á lamo legutó bbi verseskö tete kivégezve (ezt kifejezetten azért vittem
magammal, hogy rö hö gjü nk rajta az ú j bará taimmal), hét szö veg Ulises Lima stílusá ban
megírva, pontosabban az egyetlen á ltalam ismert Ulises Lima-vers stílusá ban, amit nem
olvastam, csak hallottam (az első a koporsó szagú sopéró l; a má sodik az egyetemrő l:
romokban lá ttam; a harmadik az egyetemrő l: meztelenü l futottam egy falká nyi zombi
kö zö tt; a negyedik a mexikó vá rosi holdró l; az ö tö dik egy halott énekesrő l; a hatodik egy
titkos tá rsasá g tagjairó l, akik Chapultepec csatorná iban éltek; és végü l a hetedik egy
elveszett kö nyvrő l és a bará tsá gró l), ennyi, plusz a fizikai és lelki magá nyérzet.
Néhá ny részeg megpró bá lt belém kö tni, de fiatal korom ellenére elég hatá rozott vagyok,
hogy szembeszá lljak bá rkivel. Az egyik fö lszolgá ló (amint megtudtam, Brígida a neve – azt
mondta, hogy emlékszik rá m arró l az estérő l, amikor ott já rtam Belanó val és Limá val)
megsimogatta a hajam. Mintha véletlen mozdulat lett volna, amikor egy szomszédos
asztalhoz ment fö lvenni a rendelést. Aztá n leü lt egy kicsit mellém, és célzott rá , hogy tú l
hosszú a hajam. Szimpatikus volt, de inká bb nem vá laszoltam semmit. Hajnali há romkor
hazamentem. Nem bukkantak fö l a zsigeri realistá k. Lehet, hogy má r nem lá tom ő ket
tö bbet?
NOVEMBER 5.
Még mindig nincs hír a bará taimró l. Két napja nem voltam az egyetemen. Á lamo mű helyébe
sem hinném, hogy visszamegyek. Ma délutá n megint já rtam az Encrucijada Veracruzaná ban
(a bá r a Bucarelin), de nyomá t sem lá ttam a zsigeri realistá knak. É rdekes: mennyire má s
arcá t mutatja egy ilyen természetű létesítmény, ha délutá n lá togatjuk meg, mint ha éjszaka
vagy aká r délelő tt. Bá rki azt mondaná , nem is ugyanarró l a bá rró l van szó . Ma délutá n
sokkal mocskosabbnak tű nt, mint amilyen való já ban. A rossz arcú éjszakai figurá k még nem
merészkednek elő , a vendégkö r, hogy is mondjam, bá tortalanabb, kiismerhető bb és
békésebb. Há rom alacsony beosztá sú , totá lrészeg irodista – való színű leg kö zhivatalnokok
–, egy teknő stojá sá rus az ü res kosará val, két gimis srá c, egy asztal mellett az enchiladá já t
fogyasztó ő sz hajú ú r. Má sok a fö lszolgá ló k is. Ezt a há rmat nem ismertem, egyikü k mégis
odajö tt hozzá m, és vá ratlanul azt mondta: biztosan te vagy a kö ltő . Zavarba ejtő kijelentés
volt, de be kell vallanom, jó lesett.
– Igen, kisasszony, kö ltő vagyok, de ö n ezt honnan tudja?
– Brígida mesélt ró lad.
Brígida, a pincérnő !
– É s mit mondott ró lam ö nnek? – kérdeztem, még nem mertem letegezni.
– Há t, hogy nagyon szép kö lteményeket írsz.
– Ezt nem is tudhatja. Még egy versemet sem olvasta – feleltem, és egy kicsit elpirultam, de
egyre jobban tetszett az irá ny, amerre a beszélgetés tartott. Aztá n eszembe jutott, hogy
Brígida mégiscsak elolvashatta valamelyik versemet… A vá llam fö lö tt! Ennek aztá n má r
nem ö rü ltem annyira.
A pincérnő (Rosario volt a neve) megkérdezte, hogy megtennék-e neki egy szívességet. Azt
kellett volna vá laszolnom, hogy „az attó l fü gg”, ahogy a nagybá tyá m tanította (orrvérzésig),
de há t, én ilyen vagyok, azt feleltem, simá n, mirő l lenne szó ?
– Szeretném, ha írná l nekem egy kö lteményt – vá laszolta.
– Nem gond. Valamelyik nap majd írok neked egyet – feleltem (elő szö r tegeztem le), és
villá mgyorsan megkértem, hogy hozzon egy má sik tequilá t.
– A vendégem vagy – mondta. – De a verset most fogod megírni.
Megpró bá ltam elmagyará zni neki, hogy a vers, az nem olyan, hogy csak ú gy megírja az
ember.
– Egyébként miért a nagy sietség?
Kissé zavaros volt a magyará zat; ha jó l értettem, a Guadalupei Szű zanyá nak tett ígéretérő l
volt szó , a dolog pedig ö sszefü ggö tt valakinek, egy nagyon kedves, rég nem lá tott
rokoná nak az egészségével, akinek nyoma veszett, hogy aztá n ú jra elő kerü ljö n. De mi kö ze
volt a versnek ehhez az egészhez? Egy pillanatig azt hittem, hogy mivel tú l sokat ittam, és
ó rá k ó ta nem ettem semmit, az alkohol és az éhség miatt elszakadtam a való sá gtó l. De aztá n
arra jutottam, hogy végü l is mindegy. Ha jó l emlékszem, épp ez volt a versírá s zsigeri
realizmus á ltal fö lkarolt premisszá inak egyike (azért a nyakamat nem tenném rá ):
ideiglenes elszakadá s a való sá g egy bizonyos fajtá já tó l. Aká rhogy is, a napnak ebben a
szaká ban nem volt sok vendég a bá rban, így aztá n lassacská n a má sik két pincérnő is
odajö tt az asztalomhoz, és má r kö rbe is vettek, lá tszó lag á rtatlan mó don (és való ban
á rtatlan mó don), viszont a dolog má s benyomá st kelthetett egy beavatatlan szemlélő ,
példá ul egy rendő r szá má ra: egy diá k ü l az asztalná l, há rom nő á ll kö rü lö tte, egyikü k jobb
csípő je hozzá ér a diá k bal vá llá hoz és karjá hoz, a má sik két nő a combjá val az asztal
szélének tá maszkodik (ami egészen biztosan nyomot hagy azokon a combokon), és
á rtatlan, irodalmi témá jú beszélgetést folytatnak, ami persze egészen má snak is tű nhet az
ajtó bó l nézve. Példá ul: egy kerítő , amint elmélyü lten cseveg a lá nyaival. Példá ul: egy kanos
egyetemista, aki nem hagyja magá t elcsá bítani.
Ú gy dö ntö ttem, jobb lesz véget vetni ennek. Fö lá lltam, ahogy tudtam, fizettem, szívélyes
ü dvö zletem kü ldtem Brígidá nak, majd tá voztam. Amikor kiléptem az utcá ra, néhá ny
má sodpercre elvakított a napfény.
NOVEMBER 6.
Ma sem mentem be az egyetemre. Korá n keltem, fö lszá lltam a buszra, amelyik az UNAM-ra
visz, de hamarabb leszá lltam, és a délelő tt nagy részét azzal tö ltö ttem, hogy a belvá rosban
kó boroltam. Elő szö r benéztem a Librería del Só tano kö nyvesboltba, és vettem egy Pierre
Louÿs-kö nyvet, aztá n á tmentem a Juá rez tú loldalá ra, vettem egy sonká s szendvicset, és
leü ltem egy padra az Alamedá n, hogy evés kö zben olvassak. Louÿs sztorijá tó l, de még
inká bb az illusztrá ció któ l kolosszá lis erekció m tá madt. Megpró bá ltam fö lá llni és elindulni,
de a farkam pillanatnyi á llapotá ban lehetetlen lett volna megmozdulnom anélkü l, hogy
magamra vonjam nem is csak a kö zvetlenü l mellettem elhaladó k tekintetét – és ezá ltal a
tö rvényszerű en bekö vetkező botrá nyt –, hanem a já ró kelő két ú gy á ltalá ban. Ezért aztá n
visszaü ltem a padra, becsuktam a kö nyvet, és lesö pö rtem a morzsá kat a dzsekimrő l és a
nadrá gomró l. Hosszú ideig figyeltem valamit, amirő l azt gondoltam, hogy mó kus, mert
lopva má szká lt egy fa á gai kö zö tt. Miutá n eltelt (nagyjá bó l) tíz perc, rá jö ttem, hogy nem
mó kus, hanem patká ny. Egy hatalmas patká ny! Teljesen lelombozott a fö lfedezés. Csak
ü ltem, mivel nem tudtam megmozdulni, és hú sz méterre tő lem ott csimpaszkodott az egyik
á gon egy kívá ncsi, éhes patká ny, talá n madá rtojá sok utá n kutatott, vagy a szél á ltal
fö lkapott, a fá k lombjá ig sodort morzsá k utá n (aligha), de lehet, hogy valami má s utá n.
Aztá n elszorult a torkom, és émelyegni kezdtem. Mielő tt még elhá nytam volna magam,
fö lpattantam, és elszaladtam. Ö t perc tempó s futá s utá n megszű nt az erekció m.
Este a calle Corazó nban voltam (pá rhuzamos az én utcá mmal), egy focimeccset néztem. A
gyerekkori bará taim já tszottak, bá r az esetü kben talá n tú lzá s gyerekkori bará tsá gró l
beszélni. Legtö bben még mindig gimibe já rnak, a tö bbiek otthagytá k az iskolá t, és a
szü leiknél dolgoznak, vagy nem csiná lnak semmit. Amió ta bekerü ltem az egyetemre,
hirtelen megnő tt a bennü nket elvá lasztó tá volsá g, és má r olyan, mintha két kü lö nbö ző
bolygó ró l szá rmazná nk. Megkértem ő ket, hogy hadd á lljak be én is. Nem igazá n jó a
vilá gítá s a calle Corazó nban, alig lehetett lá tni a labdá t. Meg aztá n idő rő l idő re arra já rt egy
autó , és meg kellett á llnunk. Kétszer megrú gtak, egyszer pedig eltalá lta a labda az arcom.
Ennyi elég is volt. Ma még olvasok egy kis Pierre Louÿst, aztá n lekapcsolom a villanyt.
NOVEMBER 7.
Mexikó vá rosnak tizennégymillió lakosa van. Nem fogom ú jra lá tni a zsigeri realistá kat.
Nem megyek vissza az egyetemre és Á lamo mű helyébe sem. Majd meglá tjuk, hogyan adom
be a dolgot a nagybá tyá méknak. Befejeztem Louÿs kö nyvét, az Aphroditét, és most halott
mexikó i kö ltő ket olvasok, jö vendő kollégá imat.
NOVEMBER 8.
Talá ltam egy csodá latos verset. Efrén Rebolledo írta (1877–1929), soha nem tanultunk ró la
semmit az irodalomó rá kon. Idemá solom:
A VÉ RSZOPÓ
Sö tét, dú s hajzatod kö rü lzuhogja
folyó ként hamvas vá lladat, a szű zit
s gö ndö r, friss á radatá n tovatű nik
vérvö rö s csó kom, mindmegannyi ró zsa.
 
É s hallom én, hajad lazítva-bontva,
hallom, zilá lva fü rtjeid gyű rű it,
ahogy kezed neszez; kö nnyű , lehű sít,
és borzongá som belevá s a csontba.
 
Tétova, bú gó bogara szemednek
fö lcsillagzik, ha meghallod a só hajt,
mely ú gy zokog, hogy való m belereszket,
 
s míg én haló dom, te, fekete rémem,
te szomjuhozó , szívó s vérszopó m vagy,
mely fulladá sig issza forró vérem.{2}
Amikor elő szö r olvastam (pá r ó rá ja), nem bírtam megá llni, bezá rkó ztam a szobá mba, és
maszturbá lni kezdtem, kö zben egyszer, kétszer, há romszor, ső t tízszer vagy tizenö tszö r is
fö lolvastam a verset, és magam elé képzeltem, ahogy Rosario, a pincérnő négykézlá b rá m
má szik, és arra kér, írjak verset annak a kedves, rég nem lá tott személynek, esetleg azért
kö nyö rö g, hogy nyá rsaljam fö l ott az á gyban a tü zesen izzó farkammal.
Miutá n így kö nnyítettem magamon, sikerü lt kicsit elemeznem a verset.
A „gö ndö r, friss á radat” értelmezése – szerintem – nem okoz semmiféle problémá t. Má s a
helyzet viszont a má sodik kvartina első két sorá ban: „hajad lazítva-bontva… zilá lva fü rtjeid
gyű rű it”, ami vonatkozhat aká r a „dú s hajzat… gö ndö r, friss á radat”-á ra, melyet szá lanként
hú z és bogoz ki, ugyanakkor a „zilá l” ige mö gö tt má s jelentés is megbú jhat.
A „fekete rémem” sem teljesen egyértelmű . Ez vajon a szeméremsző rzetre utal, a vá mpír
sö tét fü rtjeire, esetleg az emberi testbe vezető , kü lö nféle sö tétlő bejá ratokra? Egyszó val:
ezek ketten fajtalankodnak? Azt hiszem, ez a Pierre Louÿs-olvasmá ny még nem ü lepedett le
bennem.
NOVEMBER 9.
Mégis visszamentem az Encrucijada Veracruzaná ba, de nem azért, mert azt reméltem, hogy
ott talá lom a zsigeri realistá kat, hanem mert ú jra lá tni akartam Rosarió t. Írtam neki egy
formá s kis verset. Beszélek a szemérő l és a végtelen mexikó i lá tó hatá rró l, az elhagyott
templomokró l és a hatá rhoz vezető utak fö lö tt remegő délibá bokró l. Nem tudom, miért, de
ú gy emlékszem, hogy Rosario Veracruzbó l vagy Tabascó bó l szá rmazik, vagy még az is
lehet, hogy Yucatá nbó l. Mintha ő említette volna. De lehet, hogy csak képzelő dö m.
Elő fordulhat, hogy a bá r neve okolható a félreértésért, és Rosario se nem veracruzi, se nem
yucatá ni, hanem Mexikó vá rosban szü letett. Mindenesetre azt gondoltam, hogy ha a soraim
az otthoná tó l szö gesen eltérő tá jakat idéznek fö l benne (fö ltételezve, hogy veracruzi, amit
egyre kevésbé tartok való színű nek), az tö bb reménnyel kecsegtet majd, legalá bbis a
szá ndékaimat illető en. Aztá n majd jö n, aminek jö nnie kell.
Ma reggel a Villa de Guadalupe kö rnyékén bó klá sztam, kö zben á tgondoltam az életem. Nem
lá tom tú l fényesen a jö vő t, kü lö nö sen akkor nem, ha tová bbra sem já rok be az ó rá imra. De
való já ban mégiscsak egyvalami foglalkoztat, a szexuá lis elő menetelem. Nem tö lthetem az
egész életem recská zá ssal. (Foglalkoztat még a kö ltő i elő menetelem is, de szerencsésebb
egyszerre egy problémá ra koncentrá lni.) Vajon van bará tja Rosarió nak? Ha van, vajon
féltékeny és birtokló típus? Tú lsá gosan fiatal ahhoz, hogy férjnél legyen, de nem zá rhatom
ki ezt az eshető séget sem. Szerintem tetszem neki, ez elég nyilvá nvaló .
NOVEMBER 10.
Megtalá ltam a zsigeri realistá kat. Rosario Veracruzban szü letett. A zsigeri realistá k
egyenként megadtá k nekem a címü ket, én pedig mindegyikü knek megadtam a sajá tom. A
talá lkozó kat a Quito ká vézó ban tartjá k, a Bucarelin – az Encrucijadá ná l kicsit fö ljebb –, vagy
María Font há zá ban, a colonia Condesá ban, esetleg Catalina O’Hara festő nő há zá ban, a
colonia Coyoacá nban. (María Font, Catalina O’Hara, valamit fö lidéznek bennem ezek a
nevek, csak még nem tudom, mit.)
Amú gy jó l végző dö tt minden, bá r az este majdnem tragédiá ba torkollott.
A kö vetkező tö rtént: este nyolc kö rü l megérkeztem az Encrucijadá ba. A bá r tele volt, és a
kö zö nség má r nem is lehetett volna ennél nyomorultabb és rossz arcú bb. Rá adá sul még egy
vak is harmoniká zott és énekelt az egyik sarokban. De nem futamodtam meg, kerestem egy
szabad rést a bá rpultná l, és odakö nyö kö ltem. Rosario nem volt bent. Rá kérdeztem a
pincérnő nél, aki fö lvette a rendelést, de lehordott, hogy zű rö s, megbízhatatlan és beképzelt
vagyok. Az igaz, hogy kö zben mosolygott, mintha mégsem talá lna annyira szö rnyű nek.
Ő szintén szó lva nem értettem, mit akar. Aztá n megkérdeztem tő le, hova való si Rosario, ő
pedig azt felelte, hogy veracruzi. Megkérdeztem azt is, ő hova való si. Ide, a fő vá rosba,
vá laszolta. É s te? É n vagyok a sonorai lovag, feleltem hirtelen, nem tudom, miért. Való já ban
még sosem já rtam Sonorá ban. Ő elnevette magá t, így aztá n sikerü lt csevegnü nk egy kicsit,
de elhívtá k egy asztalhoz. Brígida viszont bent volt, és amikor a má sodik tequilá mná l
já rtam, odajö tt hozzá m, és megkérdezte, mi van velem. Brígida haragos, bú skomor, sértett
á brá zatú nő . Az emlékeimben má shogy szerepelt, de akkor részeg voltam, most pedig nem.
Vá laszul azt kérdeztem, mi van veled, Brígida, ezer éve. Igyekeztem fesztelennek, ső t
vidá mnak mutatkozni, pedig nem mondaná m, hogy boldog lettem volna. Brígida megfogta a
kezem, és a szívéhez szorította. Elő szö r ö sszerezzentem, és reflexszerű en majdnem
elhá trá ltam a pulttó l, ső t majdnem elszaladtam, de aztá n ö sszeszedtem magam.
– É rzed? – kérdezte.
– Mit?
– A szívem, te balfék. É rzed, hogy kalapá l?
Ujjheggyel bejá rtam a fö lkíná lt felü letet: a lenvá szon blú zt és Brígida mellét, amihez képest
tú lsá gosan szű knek tű nt a melltartó ja. De nyoma sem volt kalapá lá snak.
– Nem érzek semmit – feleltem mosolyogva.
– A szívem, te marha! Nem hallod, hogy kalapá l? Nem érzed, hogy mindjá rt szétszakad?
– Figyu, bocs, nem hallok semmit.
– Nyilvá n nem hallasz semmit a kezeddel, seggfej, csak szeretném, ha éreznéd. Nem
éreznek semmit az ujjaid?
– Nem igazá n… Nem.
– Jéghideg a kezed – mondta Brígida. – Milyen szépek az ujjaid, lá tszik, hogy soha nem
kellett dolgoznod.
Ú gy éreztem, hogy figyelnek, tanulmá nyoznak, vá jká lnak bennem. Brígida utolsó
megjegyzése kivá ltotta a pultot tá masztó rossz arcú alkoholistá k érdeklő dését. Egyelő re
nem kívá ntam ö sszetű zésbe keveredni velü k, ezért kijelentettem, hogy téved,
természetesen dolgoznom kell, hogy fizetni tudjam a tanulmá nyaimat. Ekkorra Brígida má r
ú gy tartotta fogva a kezemet, mintha a sorsom akarná kiolvasni belő le. Erre viszont
kívá ncsi voltam, má r nem tö rő dtem a potenciá lis néző kö zö nséggel.
– Ne legyél má r ilyen képmutató ! – mondta. – Nekem nem kell hazudnod, ismerlek má r.
Apuci kisfia vagy, de nagy benned a becsvá gy. É s szerencsés vagy. Eléred, amit a fejedbe
veszel. Bá r itt azt lá tom, hogy a sajá t hibá dbó l tö bbszö r is elvéted majd az utat, mert nem
tudod, mit akarsz. Szü kséged lenne egy kiscsajra, aki jó ban-rosszban kitart melletted. Nem
így van?
– De, abszolú t, folytasd csak, folytasd!
– De nem itt – felelte Brígida. – Ezeknek a pletyká s seggfejeknek nem muszá j tudniuk, mit
rejt a sorsod, nem?
Akkor mertem elő szö r nyíltan kö rü lnézni. Négy-ö t rossz arcú alkoholista kö vette
figyelmesen Brígida szavait, egyikü k emellett természetellenesen merev tekintettel
bá multa a kezemet, mintha a sajá t kezérő l lenne szó . Rá juk mosolyogtam, nehogy aztá n a
végén megharagudjanak, így adva tudtukra, hogy nekem semmi kö zö m ehhez az egészhez.
Brígida belecsípett a kezembe. Tű z égett a szemében, mintha bá rmelyik pillanatban arra
készü lne, hogy megü ssö n valakit, vagy sírva fakadjon.
– Itt nem tudunk beszélni, gyere utá nam.
Sú gott valamit egy má sik fö lszolgá ló fü lébe, aztá n intett. Az Encrucijada Veracruzana tele
volt, és a tö rzskö zö nség feje fö lé emelkedő fü stfelhő ben a vak harmoniká já nak hangja
lebegett. Megnéztem, há ny ó ra van, má r majdnem éjfél volt. Hogy elrepü lt az idő ,
gondoltam.
Mentem utá na.
Beléptü nk valami keskeny, hosszú ká s helyiségbe – raktá r és lomtá r lehetett –, ahol
halomban á lltak a rekeszek meg a bá r takarítá sá hoz szü kséges eszkö zö k (mosó porok,
sö prű k, hipó , egy ablaktisztító szerszá m, egy gumikesztyű készlet). Há tul volt egy asztal és
két szék. Brígida rá mutatott az egyikre. Leü ltem. Az asztal kerek volt, és egy csomó név volt
a lapjá ba vésve, tö bbségü k olvashatatlan. A pincérnő nem ü lt le, megá llt tő lem néhá ny
centiméterre, olyan éber volt, mint egy istennő vagy egy ragadozó madá r. Talá n arra vá rt,
hogy megkérjem, ü ljö n le. Megható dtam, milyen tartó zkodó , és hellyel kíná ltam.
Meglepetésemre ú gy dö ntö tt, hogy az ö lembe ü l. Kínos volt a helyzet, néhá ny má sodperccel
késő bb mégis riadtan vettem észre, hogy az értelmemtő l, szellememtő l, ső t a legsö tétebb
vá gyaimtó l elvá ló ö sztö neim olyan mértékben keményítették meg a farkamat, hogy azt má r
lehetetlen lepleznem. Brígida minden bizonnyal érzékelte az á llapotom, mert fö lá llt, és
miutá n odafö ntrő l végigmért, fö lajá nlotta, hogy lecummant.
– Mi?… – kérdeztem.
– Egy cumi. Nem akarod, hogy lecummantsalak?
Elő szö r értetlenü l néztem rá , aztá n a tényá llá s – aká r egy magá nyos, kimerü lt ú szó –
lassacská n utat tö rt tudatlansá gom sö tétlő tengerén. Brígida á llta a tekintetemet. Szigorú ,
fénytelen szeme volt. É s egy speciá lis voná sa, mely megkü lö nbö ztette az á ltalam azelő tt
megismert ö sszes emberi lénytő l: mindig (bá rhol, bá rmilyen helyzetben, minden
kö rü lmények kö zö tt) a má sik szemébe nézett. Brígida tekintete – erre jutottam – aká r
elviselhetetlenné is vá lhat.
– Nem értem, mirő l beszélsz – feleltem.
– Arró l, hogy leszoplak, életem.
Nem volt idő m vá laszolni, de talá n jobb is volt így. Brígida letérdelt – kö zben egy pillanatra
sem vette le ró lam a szemét –, lehú zta a cipzá ram, és a szá já ba vette a farkamat. Elő szö r a
makkot, majd néhá ny finom harapá s utá n – melyek hiá ba voltak gyö ngédek, nem éreztem
ő ket kevésbé nyugtalanító nak – az ö klendezés legkisebb jele nélkü l az egész péniszt.
Kö zben jobb kezével bejá rta az á gyékomat, a hasamat, a mellkasomat, és rendszeres
idő kö zö nként akkorá t ü tö tt rá m, hogy még mindig lá tszanak a lila foltjaim. A fá jdalom
való színű leg még kivételesebbé tette az á télt gyö nyö rt, ugyanakkor meggá tolta, hogy
elmenjek. Brígida idő nként fö lnézett a munká já bó l – kö zben persze nem engedte el a
hímvessző met –, és a tekintetemet kereste. Olyankor becsuktam a szemem, és fö lidéztem
magamban „A vérszopó ” című vers sorait, melyekrő l késő bb, má r az incidens utá n kiderü lt,
hogy egyá ltalá n nem „A vérszopó ” című vers sorai voltak, hanem részletek ö rdö gi keveréke:
kü lö nféle versek, a nagybá tyá mró l szó ló pró féciá k, gyerekkori emlékek, kamaszkoromban
imá dott színésznő k arca (példá ul Angélica María fekete-fehér arca), forgó szélként ö rvénylő
képek voltak. Eleinte megpró bá ltam kivédeni az ü téseket, de miutá n konstatá ltam, hogy
igyekezetem hiá bavaló , Brígida hajzatá nak szenteltem a kezem (festett vilá gos
gesztenyebarna volt, és nem tú l tiszta, ahogy volt alkalmam ellenő rizni), majd a
fü lcimpá já nak – ez apró volt, és vaskos, mégis természetfö lö ttien kemény, mintha nem
volna benne egy grammnyi hú s és zsír sem, csak porc, mű anyag, ső t éppen csak meglá gyult
fém –, amelyben jó kora alpakkakarika ló gott.
Amikor má r kü szö bö n á llt a végkifejlet, én pedig – azért, hogy ne nyö gjek fö l hangosan –
fö lemeltem mindkét ö klö m, és megfenyegettem a raktá r falá hoz lapulva settenkedő
lá thatatlan lényt, hirtelen kivá gó dott az ajtó (de nem csapott zajt), megjelent az egyik
pincérnő feje, majd szá raz figyelmeztetés hagyta el a szá já t:
– Gá z van!
Brígida azonnal félbeszakította kü ldetését. Fö lá llt, együ ttérző n a szemembe nézett, aztá n a
zakó mná l fogva odavezetett egy ajtó hoz, amelyet addig nem is vettem észre.
– Pá , életem – mondta a megszokottná l jó val rekedtebb hangon, kö zben megpró bá lt
betuszkolni a má sik szobá ba.
Egy csapá sra az Encrucijada Veracruzana vécéjében talá ltam magam, egy hosszú , keskeny,
téglalap alakú , nyomasztó helyiségben.
Tettem pá r bizonytalan lépést, még a hirtelen lezajlott események hatá sa alatt voltam.
Fertő tlenítő szagot éreztem, nedves volt a padló , és helyenként tó csá ban á llt a víz. Halvá ny,
mondhatni nulla volt a vilá gítá s. A két csorba kézmosó kö zö tt egy tü kö r ló gott – a szemem
sarká bó l lá ttam magam –, a foncsorban tü krö ző dő képtő l fö lá llt a sző r a há tamon. Némá n,
és igyekezve nem végigtocsogni a padló n – melyen, abban a pillanatban vettem észre, az
egyik vécétő l kiinduló patak csordogá lt –, a kívá ncsisá gtó l hajtva odaléptem a tü kö rhö z.
Megjelent benne egy ék alakú , mélyvö rö s, izzadsá gtó l gyö ngyö ző arc. Há trahő kö ltem, és
majdnem hanyatt estem. Az egyik vécében volt valaki. Hallottam, hogy morog és
szitkozó dik. Egy rossz arcú alkoholista, semmi kétség. É s akkor valaki a nevemen szó lított:
– García Madero kö ltő ú r.
Meglá ttam két á rnyalakot a piszoá rok mellett. Fü stfelhő be burkoló ztak. Talá n két buzi –
gondoltam –, de két buzi, aki tudja a nevem?
– García Madero kö ltő ú r, jö jjö n kö zelebb!
É s bá r a jó zan ész és az ó vatossá g azt diktá lta volna, hogy a kijá rat felé vegyem az irá nyt, és
haladéktalanul tá vozzam az Encrucijadá bó l, tettem két lépést a fü stfelhő felé. Két csillogó
szempá r, mint a farkasoké a szélviharban (kö ltő i szabadsá g, minthogy még sosem lá ttam
farkast; szélvihart igen, az viszont nem igazá n passzolt a két figurá t kö rü lvevő
fü stfü ggö nyhö z), engem figyeltek. Hallottam, hogy nevetnek. Hihihi. Marihuá naszag volt.
Megnyugodtam.
– García Madero kö ltő ú r, kiló g a szerszá ma.
– Mi?
– A péniszed… Kilá tszik.
Megtapogattam a sliccem. Való ban, a nagy sietségben és ijedelemben nem sikerü lt
elraknom a cerká t. Elpirultam, eszembe jutott, hogy elkü ldö m ő ket az anyjukba, de aztá n
erő t vettem magamon, lesimítottam a nadrá gom, és tettem még egy lépést feléjü k.
Ismerő snek tű ntek, megpró bá ltam á thatolni az ő ket kö rü lvevő sö tétségen, hogy fö lfedjem
az arcukat. Nem sikerü lt.
Aztá n egy kéz, majd egy kar bukkant elő az ő ket rejtő fü stgolyó bó l, és megkíná ltak a
marihuá ná s cigijü kkel.
– Nem dohá nyzom – mondtam.
– Ez fű , García Madero kö ltő ú r. Acapulco gold.
Megrá ztam a fejem.
– Nem szeretem – mondtam.
Ö sszerezzentem a szomszéd helyiségbő l á tszű rő dő zajoktó l. Valaki fö lemelte a hangjá t. Egy
férfi. Aztá n valaki kiabá lni kezdett. Egy nő . Brígida. Szinte lá ttam, ahogy a bá r tulaja ü tni
kezdi, és a segítségére akartam sietni, pedig tulajdonképpen nem igazá n érdekelt Brígida
(való já ban egyá ltalá n nem érdekelt). Amikor má r majdnem há trafordultam a raktá r felé, a
két ismeretlen visszatartott. É s elő bukkant az arcuk a fü stfelhő bő l. Ulises Lima és Arturo
Belano volt az.
Megkö nnyebbü lten fö lsó hajtottam, majdnem tapsoltam ö rö mö mben, és elmondtam nekik,
hogy má r napok ó ta ő ket keresem, aztá n megint a kiabá ló nő segítségére akartam sietni, de
nem hagytá k.
– Ne csiná lj magadnak problémá t, ezek ketten mindig ilyenek – mondta Belano.
– Kik ketten?
– A fö lszolgá ló csaj meg a fő nö ke.
– De há t megveri – mondtam, és csakugyan, má r tisztá n lehetett hallani a pofonokat. – Ezt
nem hagyhatjuk.
– Á , García Madero egy igazi kö ltő – mondta Ulises Lima.
– Nem hagyhatjuk, de a zajok néha félrevezetnek bennü nket. Hallgass rá m, és bízz bennem!
– tette hozzá Belano.
Az volt a benyomá som, hogy ő k ketten sok mindent tudnak az Encrucijada viselt dolgairó l,
és szerettem volna fö ltenni nekik pá r kérdést ezzel kapcsolatban, de nem tettem, nem
akartam tapintatlannak tű nni.
Amikor kiléptü nk a mosdó bó l, elvakítottak a bá r fényei. Az emberek ordítva beszélgettek.
Má sok a vak harmoniká s zenéjének dallamá ra énekeltek, egy boleró volt – legalá bbis
nekem ú gy tű nt –, ami egy reménytelen szerelemrő l szó lt, egy szerelemrő l, mely nem
csillapodott az évek sorá n, ső t egyre megalá zó bbá , méltatlanabbá , borzalmasabbá vá lt.
Limá ná l és Belanó ná l volt há rom-há rom kö nyv, ú gy néztek ki, mint a hozzá m hasonló
egyetemistá k. Mielő tt elindultunk volna, vá ll vá ll mellett odaá lltunk a pulthoz, kértü nk
há rom tequilá t, egy hú zá sra megittuk, aztá n nevetve elindultunk kifelé. Mielő tt kiléptü nk
volna az utcá ra az Encrucijadá bó l, még utoljá ra há tranéztem azzal a hiú reménnyel, hogy
meglá tom a raktá r ajtajá ban Brígidá t, de nem lá ttam.
Ulises Limá ná l a kö vetkező kö nyvek voltak:
Michel Bulteau, Matthieu Messagier, Jean-Jacques Faussot, Jean-Jacques N’Guyen That, Gyl
Bert-Ram-Soutrenom F. M. és má sok: Manifeste électrique aux paupières de jupes. Ő k az
Elektromos Mozgalom kö ltő i, a mi megfelelő ink Franciaorszá gban (azt hiszem).
Michel Bulteau: Sang de satin.
Matthieu Messagier: Nord d’eté naître opaque.
Arturo Belanó ná l a kö vetkező kö nyvek voltak:
Alain Jouffroy: Le parfait criminel.
Sophie Podolski: Le pays où tout est permis.
Raymond Queneau: Cent mille milliards de poèmes. (Ez utó bbi fénymá solat volt, és a
má solaton lá tható keresztirá nyú szakadá sok – tetézve az eleve ö sszevissza tapogatott
kö nyv viseltes á llapotá t – riadt papírvirá got formá ltak belő le, a szirmai a négy égtá j felé
meredeztek.)
Valamivel késő bb talá lkoztunk Ernesto San Epifanió val, ná la szintén volt há rom kö nyv.
Megkértem, hadd jegyezzem le a címü ket. A kö vetkező k voltak:
Brian Patten: Little Johnny’s Confession.
Adrian Henri: Tonight at Noon.
Spike Hawkins: The Lost Fire Brigade.
NOVEMBER 11.
Ulises Lima egy tető téri szobá ban lakik a calle Aná huacban, kö zel az Insurgenteshez.
Pará nyi kis szoba, há rom méter hosszú , kettő és fél széles, és kö nyvek mindenü tt. Az
egyetlen ablaká bó l – pará nyi, mint egy ö kö rszem – rá lá tni a szomszédos tető teraszokra,
ahol – Ulises Lima szerint Monsivá is azt á llítja – még mindig szoktak emberá ldozatot
bemutatni. A szobá ban csak egy vékony matrac van a fö ldö n, ezt Lima nappal – vagy amikor
vendégei vannak – fö ltekeri, és kanapéként haszná lja; van még egy pirinyó asztal, melyet
teljesen betö lt az író gépe, és egy magá nyos szék. A vendégek – értelemszerű en – leü lhetnek
a matracra vagy a padló ra, vagy á llniuk kell. Ma ö ten voltunk: Lima, Belano, Rafael Barrios
és Jacinto Requena, és a széket Belano foglalta el, a matracot Barrios és Requena, Lima
egész végig á llt (ső t kö zben néha tett pá r kö rt a szobá já ban), én pedig leü ltem a padló ra.
A kö ltészetrő l beszélgettü nk. Nem olvastá k még egyetlen versemet sem, mégis
mindannyian ú gy kezelnek, mint egy ú jabb zsigeri realistá t. Milyen spontá n és nagyszerű a
bajtá rsiassá g!
Kilenc kö rü l megérkezett Felipe Mü ller – ő tizennyolc éves, ezért egészen a
berobbaná somig ő volt a csoport legfiatalabb tagja. Így együ tt elmentü nk vacsorá zni egy
kínai ká vézó ba, aztá n éjjel há romig sétá ltunk, és beszélgettü nk az irodalomró l. Tö kéletesen
egyetértettü nk abban, hogy meg kell ú jítani a mexikó i kö ltészetet. A helyzetü nk (legalá bbis
én így értettem) tarthatatlan, Octavio Paz és Pablo Neruda birodalma kö zö tt
egyensú lyozunk. Azaz: két tű z kö zö tt.
Megkérdeztem a tö bbiektő l, hol tudná m megvenni azokat a kö nyveket, amelyek ná luk
voltak elő ző éjszaka. Nem lepett meg a vá laszuk: loptá k a francia kö nyvesboltbó l a Zona
Rosá ban, meg a Baudelaire kö nyvesboltbó l a calle General Martínezben, kö zel a calle
Horació hoz, a Polancó ban. Szerettem volna tö bbet megtudni a szerző krő l, és a tö bbiek
(mert amit elolvas az egyik zsigeri realista, azt rö gtö n utá na elolvassa mindenki) együ tt
bevezettek az elektromosok, Raymond Queneau, Sophie Podolski és Alain Jouffroy életébe
és munká ssá gá ba.
Felipe Mü ller megkérdezte – talá n egy kis éllel a hangjá ban –, hogy tudok-e franciá ul. Azt
feleltem, hogy egy szó tá rral el fogok boldogulni. Valamivel késő bb fö ltettem neki ugyanezt
a kérdést. Te nyilvá n tudsz franciá ul, ugye, tesó ? Nemleges volt a vá lasza.
NOVEMBER 12.
A Quito ká vézó ban talá lkozom Jacinto Requená val, Rafael Barriosszal és Pancho
Rodríguezzel. Este kilenc kö rü l lá tom, hogy megérkeznek, és intek nekik az asztalomtó l,
amelynél há rom termékeny ó rá t tö ltö ttem írá ssal és olvasá ssal. Bemutatnak Pancho
Rodrígueznek. Ugyanolyan pö ttö m, mint Barrios, és az arca olyan, mint egy tizenkét éves
gyereké, pedig má r betö ltö tte a huszonkettő t. Akarva-akaratlan azonnal szimpatikusak
vagyunk egymá snak. Pancho Rodrígueznek be nem á ll a szá ja. Neki kö szö nhető en
megtudom, hogy Ulises Lima – még Belano és Mü ller megjelenése elő tt (mindketten a
Pinochet-puccs utá n tű ntek fö l a fő vá rosban, ezért nem tartoznak az alapító k kö réhez) –
kiadott egy folyó iratot, benne María Font, Angélica Font, Laura Damiá n, Barrios, San
Epifanio, egy bizonyos Marcelo Robles (akirő l eddig még nem hallottam) és a Rodríguez
testvérek, Pancho és Moctezuma verseivel. Pancho véleménye szerint ő maga az egyik
legjobb fiatal mexikó i kö ltő , a má sik pedig Ulises Lima, akirő l azt á llítja, hogy a legjobb
bará tja. A lap címe (két szá m, mindkettő 1974-bő l) Lee Harvey Oswald volt, és teljes
egészében Lima finanszírozta. Requena (aki akkor még nem tartozott a csoporthoz) és
Barrios megerő síti Pancho Rodríguez szavait. Ez volt a zsigeri realizmus alapvetése,
mondja Barrios. Pancho Rodríguez nem osztja a véleményét. Szerinte folytatni kellett volna
a Lee Harvey Oswaldot, épp akkor hagytá k abba, amikor a legjobban ment, amikor az
emberek má r kezdték ő ket megismerni, teszi hozzá . Hogy milyen emberek? Há t nyilvá n a
tö bbi kö ltő , a bö lcsészkari egyetemistá k, a versíró kiscsajok meg akik heti rendszerességgel
lá togattá k a fő vá rosban szá rba szö kkenő tö bb szá z mű hely valamelyikét. Barrios és
Requena nem értenek vele egyet, bá r ő k is szívesen gondolnak vissza a folyó iratra.
– Sok kö ltő nő van?
– Elég gá z kö ltő nő nek nevezni ő ket – felelte Pancho.
– Rá juk is azt mondjá k, hogy kö ltő – tette hozzá Barrios.
– De sokan vannak?
– Soha nem voltak még ennyien Mexikó tö rténetében – mondta Pancho. – Fö lemelsz egy
kö vet, és rö gtö n talá lsz alatta egy csajt, aki a sajá t kis dolgairó l írogat.
– De hogyan volt képes rá Lima, hogy egymaga finanszírozza a Lee Harvey Oswaldot? –
kérdeztem.
Egyelő re bö lcsebbnek lá ttam nem feszegetni a kö ltő nő k kérdését.
– Ó , García Madero kö ltő ú r, egy olyan fickó , mint Ulises Lima, bá rmire képes a kö ltészetért
– vá laszolta elmerengve Barrios.
Aztá n a folyó irat – szerintem egyébként zseniá lis – címérő l beszélgettü nk.
– Nem biztos, hogy jó l értelmezem. Ulises Lima szerint a kö ltő k olyanok, mint Lee Harvey
Oswald. Ugye?
– Nagyjá bó l – vá laszolta Pancho Rodríguez. – É n megpró bá ltam rá venni, hogy legyen a címe
Sor Juana fattyai, annak mexikó iasabb a hangzá sa, de a cimborá nk odavan a gringó
sztorikért.
– Való já ban Ulises azt hitte, hogy má r létezik egy ilyen nevű kiadó , de rosszul tudta, és
amikor rá jö tt, hogy tévedett, ú gy dö ntö tt, hogy á tkereszteli a folyó iratot – mondta Barrios.
– Miféle kiadó ?
– A pá rizsi P.-J. Oswald, az, amelyik kiadta Matthieu Messagier egyik kö nyvét is.
– É s ez a fasz Ulises azt képzelte, hogy a merénylő nyomá n hívjá k Oswaldnak a francia
kiadó t. Pedig Pé Jé Oswald volt, nem pedig El Há Oswald, egyszer aztá n rá jö tt, és ú gy
dö ntö tt, megszerzi magá nak a nevet.
– Biztos Pierre-Jacques volt a francia fickó neve – mondta Requena.
– Vagy Paul-Jean Oswald.
– Van pénze a csalá djá nak? – kérdeztem.
– Nincs, Ulises csalá djá nak nincs pénze – felelte Requena. – Igazá bó l nincs má s rokona, csak
az anyja, nem? Legalá bbis én nem tudok senki má sró l.
– É n ismerem az egész csalá djá t – mondta Pancho. – Sokkal korá bban ismertem meg Ulises
Limá t, mint bá rmelyikő tö k, sokkal korá bban, mint Belano, és az egyetlen rokona az
anyuká ja. É s kezeskedem ró la, hogy nincs ló véja.
– De hogy tudott két lapszá mot is finanszírozni?
– Ú gy, hogy fü vet á rult – felelte Pancho. A má sik kettő nem szó lt semmit, nem cá folta
egyikü k sem.
– Nem tudom elhinni – mondtam.
– Pedig ez van. A ló vé a marihuá ná bó l jö n.
– Beszará s.
– Elmegy érte Acapulcó ba, aztá n szétteríti a fő vá rosban a kliensei kö zö tt.
– Fogd be, Pancho – mondta Barrios.
– Ugyan miért fogjam be? A csá vó nem egy kibaszott zsigeri realista? Akkor meg miért
fogjam be?
NOVEMBER 13.
Ma Limá t és Belanó t kísérgettem egész nap. Mentü nk gyalog, utaztunk metró n, buszokon,
irá nytaxival, aztá n megint gyalogoltunk, és egész ú ton szü net nélkü l beszélgettü nk. Néha
megá lltak egy-egy magá nhá z elő tt, aztá n bementek, és akkor meg kellett vá rnom ő ket az
utcá n. Amikor megkérdeztem tő lü k, mit csiná lnak, azt vá laszoltá k, hogy nyomozá st
folytatnak. É n mégis azt gondolom, hogy marihuá ná t szá llítanak há zhoz. Ú tkö zben
fö lolvastam nekik a legú jabb verseimet, ú gy tizenegy-tizenkettő t, és azt hiszem, tetszettek
nekik.
NOVEMBER 14.
Ma meglá togattam Pancho Rodríguezzel a Font lá nyokat.
Má r vagy négy ó rá ja ü ltem a Quito ká vézó ban, megittam há rom ká vét, és kezdett
alá bbhagyni az olvasá s és az írá s irá nti lelkesedésem, amikor megjelent Pancho, és
megkért, hogy kísérjem el. Ö rö mmel beleegyeztem.
A Font lá nyok a colonia Condesá ban laknak, egy elegá ns, csinos, emeletes há zban, van
kertjü k és a calle Colimá ra néző há tsó udvaruk is.
A kert semmi kü lö nö s, van benne néhá ny gö thö s fa, a fű sincs rendesen levá gva, de a há tsó
udvar, az má s tészta: ott terebélyesek a fá k, hatalmas nö vényeket lá tni, és olyan intenzív
zö ld a levelü k, hogy feketének lá tszik, van egy kú szó nö vényekkel befuttatott kis kú t (nem
merném azt mondani rá , hogy szö kő kú t – a medencéjében nincsenek halak, van viszont egy
elemes tengeralattjá ró , a lá nyok ö ccse, Jorgito Font tulajdona) és egy, a fő épü lettő l teljesen
fü ggetlen kis há z, ami korá bban való színű leg kocsiszínként vagy istá lló ként szolgá lhatott,
jelenleg viszont a Font lá nyok osztoznak rajta.
Mielő tt odaértü nk, Pancho figyelmeztetett:
– Angélica apuká ja egy kissé hibbant. Ne ijedj meg, ha valami furcsá t lá tsz, viselkedj
ugyanú gy, ahogy én, mintha nem tö rtént volna semmi kü lö nö s. Ha meg idegesítő lesz, akkor
majd lenyomjuk, és kész.
– Lenyomjuk? – kérdeztem, mert nem pontosan értettem, hogy mire céloz. – Mi ketten? A
sajá t há zá ban?
– A felesége ö rö kre há lá s lenne nekü nk. A fickó teljesen zakkant. Ká bé egy éve eltö ltö tt má r
egy kis idő t a vigyorgó ban. De ezt inká bb ne hozd szó ba a Font lá nyok elő tt, legalá bbis ne
mondd el nekik, hogy tő lem hallottad.
– Szó val bolond a fickó – mondtam.
– Bolond, és le van égve. Nem olyan régen még két kocsijuk volt, há rom szolgá ló lá nyuk, és
nagyszabá sú partikat rendeztek. Aztá n, nem tudom pontosan, miért, de szegény ö rdö g
valahol elvesztette a fonalat, és egy nap becsavarodott. Most pedig szépen le van égve.
– Mondjuk, elég sokba kerü lhet fö nntartani egy ekkora há zat.
– A sajá tjuk, ez az egyetlen dolog, ami megmaradt nekik.
– Mivel foglalkozott Font ú r, mielő tt megbolondult? – kérdeztem.
– É pítész volt, de nagyon rossz. Ő tervezte a Lee Harvey Oswald mindkét szá má t.
– Beszará s.
Miutá n becsö ngettü nk, megjelent az ajtó ban egy kopasz, bajuszos fickó , ú gy nézett ki, mint
egy eszelő s.
– Angélica apja – sú gta oda Pancho.
– Gondoltam – vá laszoltam.
A fickó nagyokat szö kellve odajö tt a kertkapuhoz, rá nk nézett, de a tekintetébő l olyan
erő vel sugá rzott a gyű lö let, hogy én ö rü ltem, hogy a kerítés tú loldalá n vagyok. Pá r
pillanatig habozott, mintha nem tudná , mitévő legyen, aztá n kinyitotta a kaput, és
imbolyogva elindult felénk. É n léptem há tra kettő t, Pancho viszont kinyú jtotta mindkét
karjá t, és szívélyesen ü dvö zö lte. Erre a férfi megtorpant, bizonytalanul kinyú jtotta az egyik
kezét, és betessékelt bennü nket.
Pancho gyorsan elindult a há z há tsó része felé, én pedig kö vettem. A Font lá nyok apja
visszament a nagy há zba, kö zben végig magá ban beszélt. Mialatt egy virá gokkal teli
folyosó hoz értü nk – mely a há zat megkerü lve kö tö tte ö ssze a kertet a há tsó udvarral –,
Pancho elmesélte, hogy Font ú r aggodalmá nak má sik forrá sa a lá nya, Angélica:
– María má r elvesztette a szü zességét – mondta Pancho –, Angélica viszont még nem, bá r
má r nem kell sok hozzá , az ö reg pedig tud a dologró l, és ettő l megő rü l.
– Honnan tudja?
– A szü lő i lélek rejtelmei, gondolom. Az a helyzet, hogy egész nap azon tö ri a fejét, melyik
briganti fogja majd deflorá lni a lá nyá t, és ezzel má r nem tud megbirkó zni egyedü l egy férfi.
Tulajdonképpen megértem, ha a helyében lennék, én is ugyanígy élném meg a dolgot.
– De van valami elképzelése, vagy mindenkire gyanakszik?
– Természetesen mindenkire gyanakszik, bá r két-há rom tag azért gyanú n fö lü l á ll: a
homá rok meg a nő vére. Nem hü lye az ö reg.
Nem értettem az egészbő l semmit.
– Tavaly Angélicá nak ítélték a Laura Damiá n kö ltészeti díjat, érted? Még csak tizenhat éves
volt.
Soha életemben nem hallottam még errő l a díjró l. Pancho késő bb elmesélte, hogy Laura
Damiá n kö ltő nő volt, aki 1972-ben, még hú széves kora elő tt meghalt, a szü lei pedig
létrehoztá k az emlékének szentelt díjat. Pancho szerint a fő vá ros má smilyen kö zö nsége
nagyon nagyra értékeli a Laura Damiá n-díjat. É rtetlenü l néztem rá , mintha azt mondaná m:
mekkora idió ta vagy te, Pancho, de ahogy vá rható volt, nem vette a lapot. Aztá n az égre
emeltem a tekintetem, és mintha lá ttam volna, hogy megmozdul a fü ggö ny az egyik emeleti
ablakban. Talá n csak a huzat volt, de amíg á t nem léptem a Font lá nyok kis há zá nak
kü szö bét, végig ú gy éreztem, hogy figyelnek.
Csak María volt otthon.
María magas, kreol bő rű , fekete és nagyon sima a haja, egyenes az orra (de abszolú t
egyenes) és finom ívű az ajka. Kellemes tá rsasá g lehet, bá r nem nehéz kitalá lni, hogy néha
hosszan elhú zó dó és szö rnyű dü hrohamai vannak. Ott á llt a szoba kö zepén, tá nclépéseket
gyakorolt, kö zben Sor Juana Inés de la Cruzt olvasott, Billie Holiday egyik lemezét hallgatta,
és szó rakozottan dolgozgatott egy akvarellen, amelyen két egymá sba karoló nő volt lá tható
egy vulká n lá bá ná l, kö rü lö ttü k lá vapatakok. Eleinte hű vö sen fogadott bennü nket, mintha
Pancho jelenléte terhes lenne a szá má ra, de mégis elviselné a hú ga irá nti tiszteletbő l, és
mert az udvari kis há z nem egyedü l az ö vé, hanem korrekt mó don kettejü ké. Igazá bó l rá m
se nézett.
Hogy tová bb rontsak a helyzeten, bá torkodtam egy kissé frivol megjegyzést tenni Sor
Juaná ra, így aztá n még inká bb magam ellen hangoltam (szerencsétlen utalá s volt a
vilá ghírű sorokra: „Balga férfiak, a nő t / mért bá ntjá tok oktalan? / Vétke oka, ok ha van, / ti
lehettek legelő bb”,{3} amit aztá n hiá bavaló mó don pró bá ltam helyrehozni a kö vetkező kkel:
„Megá llj te kedves á rny, kit el nem érek, / szerelmem illanó vará zsalakja, / szép á brá nd,
kiért meghalok kacagva, / édes ká prá zat, kiért kín az élet!”).{4}
Így aztá n csak á lltunk ott há rman, kö rü lvett minket a félszeg vagy bará tsá gtalan csö nd –
néző pont kérdése –, María Font pedig még csak rá nk se nézett, én azért néha vetettem rá
egy pillantá st, és vetettem egy pillantá st az akvarelljére (akarom mondani, lopva
szemü gyre vettem Maríá t, és lopva szemü gyre vettem az akvarelljét), Pancho Rodríguez
viszont – akit lá tható lag egyá ltalá n nem zavart a María és az apja á ltal mutatott ellenszenv –
a kö nyveket nézegette, és kö zben egy dalt fü työ részett, amelynek – má r amennyire ki
tudtam venni – semmi kö ze nem volt ahhoz, amit Billie Holiday énekelt, aztá n végre
elő kerü lt Angélica, és egyszerre megértettem Panchó t (ő volt az Angélica deflorá lá sá ra
tö rekvő jelö ltek egyike!), és félig-meddig megértettem a Font lá nyok apjá t is, bá r szá momra
– ezt ő szintén meg kell mondanom – nincs semmiféle jelentő sége a szü zességnek. (Hogy
messzebbre ne menjü nk, én magam is szű z vagyok. Hacsak nem tekintem deflorá ció nak a
Brígidá val folytatott megszakított fellá ció t. De vajon elmondható az esetrő l, hogy
szeretkezés volt? Nem kellett volna kinyalnom kö zben, hogy való ban szeretkezésnek
nevezhessü k a dolgot? A férfinak mindenképpen a nő vaginá já ba kell behatolnia a farká val,
hogy elveszítse a szü zességét, vagy jó a nő szá ja, feneke, esetleg hó nalja is? Vajon
ejakulá lnom is kell hozzá , hogy tényleg szeretkezésnek tekinthessü k a dolgot? Elég
kompliká lt ü gy.)
De vissza a témá hoz. Elő kerü lt Angélica, és abbó l, ahogy Panchó nak kö szö nt, elég vilá gosan
kiderü lt – legalá bbis szá momra –, hogy a srá c és a díjnyertes kö ltő nő kapcsolata mutat
bizonyos érzelmi perspektívá t. Futó lag bemutattak, aztá n megint magamra maradtam.
Együ tt kihú ztak egy spanyolfalat – így kettéosztottá k a szobá t –, aztá n leü ltek az á gyra, és
pusmogni kezdtek.
Odaléptem Maríá hoz, és tettem pá r megjegyzést az akvarellje milyenségét illető en. Rá m se
nézett. Má s taktiká t vá lasztottam: beszéltem a zsigeri realizmusró l és Ulises Limá ró l meg
Arturo Belanó ró l. Ennek megfelelő en (elszá ntan: egyre idegesebb lettem a spanyolfal
tú loldalá ró l érkező pusmogá stó l) zsigeri realista alkotá sként kezeltem a szemem elé tá ruló
akvarellt. María Font most elő szö r rá m nézett, és elmosolyodott:
– Leszarom a zsigeri realistá kat.
– Pedig azt hittem, hogy te is a csoport, akarom mondani mozgalom tagja vagy.
– Nem ő rü ltem meg… Talá n ha kerestek volna egy kevésbé gusztustalan nevet…
Vegetá riá nus vagyok. Mindentő l rá m tö r a há nyinger, aminek kö ze van a zsigerekhez.
– Te milyen nevet adtá l volna neki?
– Há t, nem is tudom. Talá n Mexikó i Szü rrealista Szekció .
– Azt hiszem, má r létezik egy Mexikó i Szü rrealista Szekció Cuernavacá ban. Rá adá sul az a
célunk, hogy egy egész Latin-Ameriká ra kiterjedő mozgalmat hozzunk létre.
– Egész Latin-Ameriká ra? Ne nevettess!
– Na jó , hosszú tá von ezt szeretnénk elérni, ha jó l értettem.
– É s te honnan bukkantá l fö l?
– Lima és Belano bará tja vagyok.
– É s hogyhogy soha nem lá ttalak még errefelé?
– Igazá bó l nem régó ta ismerem ő ket…
– Te vagy az a srá c Á lamo mű helyébő l, ugye?
Elpirultam, igazá bó l nem tudom, miért. Elismertem, hogy ott ismerkedtü nk meg.
– Szó val má r létezik egy Mexikó i Szü rrealista Szekció Cuernavacá ban – mondta
elgondolkodva María. – Talá n oda kéne kö ltö znö m.
– Az Excelsiorban olvastam. Néhá ny nagypapi meg nagymami, akik festéssel foglalkoznak.
Azt hiszem, egy csapat turista.
– Cuernavacá ban lakik Leonora Carrington – felelte erre María. – Ugye, nem rá célzol?
– Neeeem – vá laszoltam. Fogalmam sincs, ki az a Leonora Carrington.
Egyszer csak nyö gést hallottunk. Nem gyö nyö rteli volt – ezt azonnal tudtam –, hanem
fá jdalmas. Csak akkor eszméltem rá , hogy egy ideje má r nem hallatszott á t semmi a
spanyolfal tú loldalá ró l.
– Jó l vagy, Angélica? – kérdezte María.
– Persze, jó l vagyok, légy szíves, menj ki egy kicsit sétá lni, és vidd magaddal azt a srá cot is –
vá laszolta Angélica Font levegő utá n kapkodva.
María bosszú san, mint akinek elege van, fö ldhö z vá gta az ecseteit. A kö vö n lá tható
festéknyomokbó l ítélve nem ez volt az első alkalom, hogy a hú ga kicsivel tö bb teret kért
tő le a magá néletéhez.
– Gyere velem!
Kö vettem a há tsó udvar egy félreeső sarká ba, egy kú szó nö vényekkel borított magas fal
mellé, ahol egy asztal és ö t fémszék á llt.
– Szerinted ő k ketten most…? – kérdeztem, de rö gtö n megbá ntam, hogy ilyen kívá ncsi
voltam, és csak remélni tudtam, hogy ő is az. Szerencsére María tú lsá gosan dü hö s volt
ahhoz, hogy zokon vegye a dolgot.
– Dugnak? Dehogy, ugyan má r.
Egy darabig csak ü ltü nk csö ndben. María az asztal lapjá n dobolt az ujjaival, én pedig
egypá rszor keresztbe tettem a lá bam, aztá n tanulmá nyozni kezdtem az udvar
nö vényvilá gá t.
– Na jó , mire vá rsz, olvasd fö l a verseidet! – mondta.
Csak olvastam és olvastam, míg el nem zsibbadt a lá bam. Amikor a végére értem, nem
mertem megkérdezni, tetszettek-e neki. Azutá n María behívott ká vézni a nagy há zba.
A konyhá ban ott talá ltuk az anyjá t és az apjá t, éppen fő ztek. Mindketten boldognak tű ntek.
Bemutatta ő ket. Az apja má r nem nézett ki eszelő snek, és elég kedvesen viselkedett velem;
megkérdezte, mit tanulok, ö ssze tudom-e hangolni a tö rvényeket a kö ltészettel, mi van a jó
ö reg Á lamó val (kiderü lt, hogy ismerik egymá st, vagyis fiatalkorukban bará tok voltak). Az
anyja zavaros dolgokró l beszélt, alig emlékszem valamire: azt hiszem, említést tett egy
coyoacá ni spiritiszta szeá nszró l, amelyen nem olyan régen részt vett, és mesélt a negyvenes
évek egyik ranchera énekesének bolygó lelkérő l. Nem tudom, hogy viccelt-e, vagy
komolyan mondta.
A tévénél belebotlottunk Jorgito Fontba. María nem szó lt hozzá , és nekem se mutatta be.
Tizenkét éves, hosszú a haja, és ú gy ö ltö zik, mint egy koldus. Mindenkit prolinak szó lít. Így
beszél az anyjá val: figyelj, proli, nem csiná lom meg; az apjá val: hallod, proli; a nő vérével:
drá ga proliká m vagy tü relmes kis prolim; nekem pedig azt mondta: mi a pá lya, proli.
Errefelé – ha jó l tudom – a vá rosba kö ltö zö tt urbá nus indiá nokat szoká s prolinak hívni, de
Jorgito alighanem má s értelemben haszná lja a szó t.
NOVEMBER 15.
Ma megint a Font lá nyokná l.
Néhá ny apró eltéréstő l eltekintve minden ugyanú gy tö rtént, mint tegnap.
Panchó val a kínai ká vézó ban talá lkoztunk, az El Loto de Quintana Roó ban, a glorieta de los
Insurgentes kö zelében, és amikor má r tú l voltunk jó néhá ny ká vén meg néhá ny komolyabb
italon (ezeket én fizettem), fö lkerekedtü nk a colonia Condesa irá nyá ba.
A csö ngetésre ismét Font ú r jelent meg, az á llapota semennyiben sem tért el a tegnapitó l,
épp ellenkező leg, hatalmas léptekkel haladt az ő rü let felé vezető ú ton. Kiguvadt a szeme,
amikor megrá zta – a rezzenéstelen arcú – Pancho kezét; nem adta jelét, hogy engem is
fö lismert volna.
Csak Maríá t talá ltuk az udvari kis há zban: ugyanazon az akvarellen dolgozott, mint tegnap,
és ugyanazt a kö nyvet tartotta a bal kezében, mint tegnap, a lemezjá tszó bó l viszont most
Olga Guillot szó lt, nem pedig Billie Holiday.
A fogadtatá s is éppen olyan hű vö s volt.
Pancho ugyanakkor megismételte az elő ző napi gyakorlatait, majd helyet foglalt egy kis
fonott fotelban, és ott vá rta, hogy megérkezzen Angélica.
Ezú ttal ü gyeltem rá , hogy megtartsam magamnak a Sor Juaná val kapcsolatos
értékítéletemet, és elfoglaltam magam, elő bb a kö nyveket nézegettem, majd – María mellő l
ugyan, de azért tisztes tá volsá got tartva – az akvarellt. A kép lényegi á talakulá son ment
keresztü l. Ú gy emlékeztem, hogy a vulká n lá bá ná l á lló két nő merev vagy legalá bbis komoly
benyomá st keltett, most viszont egymá s karjá t csipkedték; egyikü k nevetett, vagy ú gy tett,
mintha nevetne, a má sikuk sírt, vagy ú gy tett, mintha sírna; mosó szeres flakonok, kopasz
babá k és patká nyokkal teli fonott kosarak ú sztak a lá vapatakokban (merthogy még mindig
vö rö s vagy cinó ber színü k volt); a nő k ruhá ja szakadt volt, és foltozott; vihar készü lő dö tt az
égen (vagy legalá bbis az akvarell fö lső részén); a kép alsó felére María odamá solta az
aktuá lis mexikó vá rosi idő já rá s-elő rejelzést.
A kép iszonyú volt.
Aztá n megérkezett Angélica, csak ú gy sugá rzott, és Panchó val megint szétnyitottá k a
spanyolfalat. Mikö zben María festett, végiggondoltam a dolgot: a legkisebb kétség sem fért
hozzá , Pancho azért hurcolt el magá val a Font lá nyok há zá hoz, hogy lefoglaljam Maríá t,
mikö zben ő Angélicá val rá térhet a lényegre. Ezt azért nem éreztem tú lsá gosan fairnek. Még
a kínai ká vézó ban megkérdeztem tő le, hogy tényleg zsigeri realistá nak tartja-e magá t.
Zavaros és hosszadalmas vá laszt adott. Beszélt a munká sosztá lyró l, a drogró l, Flores
Magó nró l, a mexikó i forradalom néhá ny egyedü lá lló figurá já ró l. Aztá n azt mondta, hogy
egészen biztosan bekerü lnek majd a versei Lima és Belano hamarosan megjelenő
folyó iratá ba. Ha pedig mégsem adnak ki, akkor megbaszhatjá k az anyjukat, tette hozzá .
Nem tudom, nekem valahogy az a benyomá som, hogy Panchó t egyetlen dolog érdekli: hogy
lefekü djö n Angélicá val.
– Angélica, jó l vagy? – kérdezte María, amikor felhangzottak, pont mint tegnap, a fá jdalmas
nyö gések.
– Igen, igen, jó l vagyok. Ki tudná l menni sétá lni?
– Persze – felelte María.
Tudomá sul vettü k a dolgot, és megint letelepedtü nk a fémasztalhoz, a kú szó nö vények alá .
Lá tszó lag minden ok nélkü l darabokban hevert a szívem. María tö rténeteket kezdett
mesélni a gyerekkorá ró l meg Angélica gyerekkorá ró l, kifejezetten unalmas tö rténetek
voltak, és nyilvá nvaló an csak azért mesélte el ő ket, hogy teljen az idő , én pedig ú gy tettem,
mintha érdekelnének. Az iskolá ró l, az első bulikró l, a gimirő l, a kö ltészet irá nt érzett
szerelmü krő l, arró l, hogy szeretnek utazni és megismerni má s orszá gokat, hogy
mindketten publiká ltak a Lee Harvey Oswaldban, az Angélicá nak odaítélt Laura Damiá n-
díjró l… Amikor ehhez a ponthoz értü nk – nem tudom, miért, talá n azért, mert María
elhallgatott egy pillanatra –, megkérdeztem tő le, ki volt Laura Damiá n. Teljesen ö nkéntelen
reakció volt. María azt vá laszolta:
– Egy kö ltő , aki fiatalon meghalt.
– Ennyit má r tudok. Hú szévesen. De mégis ki volt? Hogyhogy nem olvastam tő le soha
semmit?
– Olvastá l valamit Lautréamont-tó l, García Madero? – kérdezte María.
– Nem.
– Akkor természetes, hogy nem tudsz semmit Laura Damiá nró l.
– Tudom, mű veletlen vagyok, bocs.
– Nem ezt akartam mondani. Csak még nagyon fiatal vagy. Rá adá sul Laura egyetlen kö nyve,
a La fuente de las musas magá nkiadá sban jelent meg. Posztumusz kö nyv, a szü lei fedezték a
kö ltségeket, nagyon szerették a lá nyukat, ő k voltak az első olvasó i is.
– Biztos sok pénzü k van.
– Mibő l gondolod?
– Ha képesek rá , hogy sajá t zsebbő l fizessenek egy évente odaítélt kö ltészeti díjat, akkor
sok pénzü k van.
– Na jó , nem kell tú lozni! Angélica nem kapott sokat. Igazá bó l a díjnak nagyobb a
presztízsértéke, mint az anyagi. De még az sem tú lsá gosan nagy. Gondold meg, a díjat csak
hú sz évnél fiatalabb kö ltő k kaphatjá k meg.
– Ennyi idő s volt Laura Damiá n, amikor meghalt. Beteges.
– Nem beteges, inká bb szomorú .
– É s te ott voltá l a díj á tadá sakor? Személyesen a szü lő k adjá k oda?
– Persze.
– Hol, otthon, ná luk?
– Nem, az egyetemen.
– Melyik karon?
– A bö lcsészettudomá nyin. Ott tanult Laura.
– Beszará s, ez má r tényleg beteges.
– É n egyá ltalá n nem hiszem, hogy beteges volna. Szerintem egyedü l te vagy beteges, García
Madero.
– Figyelj má r! Kicsit mindig bassza a cső rö m, amikor ú gy szó lítasz, hogy García Madero.
Olyan, mintha én Fontnak szó lítaná lak.
– Mindenki így hív, nem értem, miért kéne nekem má sképp hívnom.
– Jó , mindegy, mesélj még Laura Damiá nró l! Te sosem pá lyá ztá l a díjra?
– Pá lyá ztam, de Angélica nyert.
– É s ki nyerte meg Angélica elő tt?
– Egy csaj Aguascalientesbő l, orvostanhallgató az UNAM-on.
– É s elő tte?
– Elő tte nem nyert senki, mert nem létezett a díj. Jö vő re lehet, hogy megint pá lyá zom, de az
is lehet, hogy nem.
– É s mire kö ltö d a pénzt, ha nyersz?
– Nagy való színű séggel elmegyek Euró pá ba.
Néhá ny pillanatig mind a ketten hallgattunk, María Font gondolatai ismeretlen orszá gokon
já rtak, az enyémek pedig azokon az ismeretlen férfiakon, akik durvá n szeretkeznek majd
vele. Ö sszerezzentem, amikor fö leszméltem. Lehet, hogy kezdek beleszeretni Maríá ba?
– Hogy halt meg Laura Damiá n?
– Elü tö tte egy autó Tlalpanban. Egyedü li gyerek volt, a szü lei teljesen ö sszetö rtek, ső t, azt
hiszem, az anyja megpró bá lt ö ngyilkos lenni. Szomorú lehet ilyen fiatalon elveszíteni
valakit.
– Rettentő szomorú lehet. – Kö zben elképzeltem María Fontot egy hó fehér, má r-má r albínó ,
kétméteres angol karjá ban, aki hosszú , ró zsaszín nyelvével matat María keskeny ajka
kö zö tt.
– Tudod, kinél kéne kérdező skö dnö d Laura Damiá nró l?
– Nem, kinél?
– Ulises Limá ná l. Bará tok voltak.
– Ulises Limá ná l?
– Ná la, szinte á llandó an együ tt voltak, együ tt tanultak, együ tt já rtak moziba, kö lcsö nadtá k
egymá snak a kö nyveiket, szó val nagyon jó bará tok voltak.
– Nem is tudtam – vá laszoltam.
Zajt hallottunk a kis há z felő l, és egy darabig vá rakozó á llá spontra helyezkedtü nk.
– Há ny éves volt Ulises Lima, amikor Laura Damiá n meghalt?
María nem vá laszolt azonnal.
– Ulises Limá t nem Ulises Limá nak hívjá k – mondta aztá n rekedtes hangon.
– Azt akarod mondani, hogy ez az író i á lneve?
María bó lintott, a tekintete elveszett a kú szó nö vények szö vevényes mintá i kö zö tt.
– Akkor mi az igazi neve?
– Alfredo Martínez vagy valami ilyesmi. Má r nem emlékszem. De amikor megismerkedtü nk,
nem Ulises Limá nak hívtá k. Laura Damiá n adta neki ezt a nevet.
– Beszará s, micsoda hír.
– Mindenki azt mondta, hogy szerelmes Laurá ba. De szerintem nem fekü dtek le egymá ssal.
Nekem az a gyanú m, hogy Laura szű zen halt meg.
– Hú szévesen?
– Persze, miért ne.
– Végü l is igazad van.
– Szomorú , nem?
– Há t az, szomorú . É s há ny éves volt akkor Ulises vagyis Alfredo Martínez?
– Eggyel fiatalabb, tizenkilenc vagy tizennyolc.
– Gondolom, Laura halá la rendesen padló ra kü ldte.
– Belebetegedett. Azt mondjá k, hajszá l vá lasztotta el a halá ltó l. Az orvosok nem tudtá k, mi
baja van, csak azt, hogy egyre kö zelebb a végá llomá s. Meglá togattam a kó rhá zban, de
teljesen kész volt. Egy nap aztá n jobban lett, és ezzel véget is ért a tö rténet, ugyanolyan
rejtélyesen, ahogy elkezdő dö tt. Azutá n Ulises otthagyta az egyetemet, és megalapította a
folyó iratá t. Ismered, ugye?
– Lee Harvey Oswald, igen, ismerem – hazudtam. Aztá n az jutott eszembe, hogy amikor
Ulises Lima tető téri szobá já ban já rtam, miért nem adtak egy példá nyt, legalá bb lapozgatni.
– Hogy lehet ilyen szö rnyű címet adni egy kö ltészeti lapnak?
– Nekem tetszik, szerintem nem olyan rossz.
– Borzasztó ízlésre vall.
– Te hogy nevezted volna el?
– Nem tudom. Talá n Mexikó i Szü rrealista Szekció .
– É rdekes.
– Tudtad, hogy apuká m tervezte az egész ú jsá got?
– Pancho mondott valami ilyesmit.
– Ez a legjobb a lapban, a dizá jn. Most mindenki gyű lö li apuká mat.
– Mindenki? Az ö sszes zsigeri realista? De miért gyű lö lnék? É pp ellenkező leg.
– Nem, nem a zsigeri realistá k, a tö bbi építész az irodá bó l. Azt hiszem, irigylik tő le, hogy
képes magá val ragadni a fiatalokat. Az a helyzet, hogy ezt nem tudjá k lenyelni, és most
rá fizet. A folyó irat miatt.
– A Lee Harvey Oswald miatt?
– Persze, mivel apuká m az irodá ban tervezte meg, most ő t okoljá k azért, ami megtö rténhet.
– Mégis mi tö rténhetne?
– Ezer dolog. Lá tszik, hogy nem ismered Ulises Limá t.
– Nem, nem ismerem – vá laszoltam –, de azért kezd némi fogalmam lenni ró la.
– Idő zített bomba – mondta María.
Abban a pillanatban tű nt fö l, hogy besö tétedett, és má r nem is lá tjuk, csak halljuk egymá st.
– Figyelj, muszá j elmondanom valamit, az elő bb nem mondtam igazat. Sosem volt a
kezemben a folyó irat, és majd meghalok érte, hogy vethessek rá egy pillantá st. Nem tudná d
kö lcsö nadni?
– Dehogynem, adok egyet ajá ndékba, van belő le tö bb példá nyom is.
– É s kö lcsö nadná l egy Lautréamont-kö nyvet is?
– Kö lcsö n, de azt mindenképpen vissza kell majd adnod, ő az egyik kedvenc kö ltő m.
– Megígérem – vá laszoltam.
María bement a nagy há zba. Egyedü l maradtam az udvaron, és egy pillanatra ú gy tű nt,
mintha nem is lenne ott kö rü lö ttü nk a vá ros. Azutá n hangokat hallottam a Font lá nyok kis
há zá bó l, és fö lkapcsoltak egy villanyt. Azt hittem, Angélica és Pancho lesz az, azt hittem,
Pancho mindjá rt kijö n hozzá m az udvarra, de nem tö rtént semmi. Miutá n María visszatért –
két példá nyt tartott a kezében a lapbó l, meg a Maldoror énekeit –, neki is fö ltű nt, hogy ég a
kis há zban a villany, és pá r má sodpercig kivá rt és figyelt. Aztá n hirtelen, amikor egyá ltalá n
nem szá mítottam rá , megkérdezte, hogy szű z vagyok-e még.
– Nem, dehogyis – hazudtam, aznap délutá n má r má sodszor.
– É s nehéz volt elvesztened a szü zességed?
– Egy kicsit – feleltem, miutá n egy pillanatra elgondolkodtam, mit vá laszoljak.
É szrevettem, hogy megint rekedtes lett a hangja.
– Van bará tnő d?
– Dehogy, persze hogy nincs – feleltem.
– É s akkor kivel csiná ltad? Egy kurvá val?
– Nem, egy sonorai lá nnyal, akivel tavaly ismerkedtem meg – vá laszoltam. – Csak há rom
napig voltunk együ tt.
– É s azó ta nem csiná ltad senkivel?
Majdnem elmeséltem neki a brígidá s kalandomat, de végü l ú gy dö ntö ttem, inká bb mégsem.
– Senkivel – feleltem, és gyalá zatosan éreztem magam.
NOVEMBER 16.
Fö lhívtam María Fontot telefonon. Azt mondtam neki, hogy szeretnék vele talá lkozni.
Kö nyö rö gtem, hogy talá lkozzunk. Megbeszéltü k, hogy ö sszefutunk a Quito ká vézó ban.
Amikor megérkezik – ú gy este hét kö rü l –, tö bben is kö vetik a szemü kkel attó l a pillanattó l
kezdve, hogy belép az ajtó n, egészen addig, míg le nem ü l az asztalhoz, ahol vá rok rá .
Gyö nyö rű ma este. Hímzett oaxacai ing van rajta, testhez simuló farmer, és bő rszandá l. A
vá llá n sö tétbarna tarisznyá t visel – szegélyén drapp ló figurá k –, tö mve kö nyvekkel és
papírokkal.
Megkértem, hogy olvasson fö l nekem egy verset.
– Ne fá rassz má r, García Madero! – felelte.
Nem tudom, miért, de elszomorított a vá lasza. Azt hiszem, fizikailag szü kségem lett volna
rá , hogy halljam egy versét a sajá t szá já bó l. Persze lehet, hogy a kö rnyezet nem volt a
legmegfelelő bb, a Quito ká vézó ban kavarogtak a hangok, a kiá ltá sok, a nevetések.
Visszaadtam neki a Lautréamont-kö nyvet.
– Má ris elolvastad? – kérdezte María.
– Persze – vá laszoltam –, egész éjszaka fö nt voltam, és olvastam, elolvastam a Lee Harvey
Oswaldot is, remek lap, tényleg ká r, hogy nem jelenik meg tö bbet. Nagyon tetszettek a
szö vegeid.
– É s egyá ltalá n nem is aludtá l?
– Még nem, de jó l érzem magam, totá l ébren vagyok.
María Font a szemembe nézett, és elmosolyodott. Egy fö lszolgá ló lépett oda hozzá nk, és
megkérdezte Maríá t, mit kér. Semmit, felelte, mindjá rt megyü nk. Az utcá n megkérdeztem,
siet-e valahová , mire azt felelte, hogy nem, csak az a helyzet, hogy nem kedveli a Quito
ká vézó t. Elsétá ltunk a calle Bucarelin a Reformá ig, á tmentü nk a tú loldalra, és megindultunk
az avenida Guerreró n.
– Ez a prostinegyed – mondta María.
– Nem is tudtam – feleltem.
– Karolj belém, nehogy engem is annak nézzenek!
Igazsá g szerint eleinte nem vettem észre semmiféle jelzést, amely megkü lö nbö ztette volna
az utcá t a magunk mö gö tt hagyott tö bbitő l. A forgalom ugyanolyan sű rű volt, és a já rdá n
jö vő -menő emberá radat sem kü lö nbö zö tt semmiben a Bucarelin hö mpö lygő tö megtő l.
Aztá n mégis (talá n befolyá solt María megjegyzése) fö lfigyeltem néhá ny eltérésre. Elő szö r is
a fények. A Bucarelin fehér a kö zvilá gítá s, az avenida Guerreró n inká bb borostyá n
á rnyalatú . Az autó k: a Bucarelin alig lehetett lá tni a já rda mellett parkoló kocsikat, a
Guerrero tele volt velü k. A bá rok és a ká vézó k a Bucarelin nyitottak voltak, és fényben
ú sztak, a Guerreró n – bá r volt belő lü k elég – mintha magukba zá rkó ztak volna,
titokzatosnak, diszkrétnek tű ntek az utcá ra néző kirakatok nélkü l. É s végezetü l a zene. A
Bucarelirő l hiá nyzott, gépkocsik és já ró kelő k zaja hallatszott mindenfelő l, a Guerreró n
viszont – ahogy egyre mélyebbre jutott az ember, fő leg a Violeta és a Magnolia kö zö tt –
mindent betö ltö tt a zene, a bá rokbó l és a parkoló kocsikbó l kiszű rő dő , a hordozható
rá dió kbó l á radó , a sö tét homlokzatú épü letek fényes ablakaibó l hö mpö lygő zene.
– Szeretem ezt az utcá t, egyszer majd ide fogok kö ltö zni – mondta María.
Egy csapat tinédzser prosti á lldogá lt a padká hoz lehú zó dott ö reg Cadillac mellett. María
megá llt, és odakö szö nt az egyiknek.
– Mizu, Lupe, ö rü lö k, hogy lá tlak.
Lupe nagyon sová ny volt, és rö vid volt a haja. Ugyanolyan szép volt, mint María.
– María! Basszus, tesó , ezer éve nem lá ttalak – mondta, és megö lelte.
A tö bbi lá ny tová bb tá masztotta a Cadillac motorhá ztetejét, de a szemü k megá llapodott
Maríá n, egykedvű en mérték végig. Rá m szinte egy pillantá st se vetettek.
– Azt hittem, meghaltá l – mondta vá ratlanul María. A brutá lis mondattó l megfagyott
bennem a vér. María tapintatos stílusá n néha akadnak tá tongó lyukak.
– Nagyon is élek. De nem sok híja volt. Ugye, Carmencita?
A Carmencita nevű csaj csak annyit felelt: „jessz”, majd tová bb tanulmá nyozta Maríá t.
– Gloria volt az, aki megadta magá t. Ismerted, nem? Tesó , micsoda zű rö s sztori, de senki
sem szerette az ö reglá nyt.
– Nem, nem ismertem – vá laszolta María, és kö zben mosolygott.
– Lekapcsoltá k a zsaruk – mondta Carmencita.
– É s csiná ltatok valamit? – kérdezte María.
– Negatív – mondta Carmencita. – Minek? Az agyá ra ment a sok titokzatos sztorija. Benyalt
mindent, szó val reménytelen volt.
– Milyen szomorú – felelte María.
– É s hogy megy az egyetem? – kérdezte Lupe.
– Megyeget – vá laszolta María.
– Még mindig kerü lget az a bika?
María elnevette magá t, és rá m nézett.
– A cimbora itt tá ncosnő – mondta Lupe a bará tnő inek. – A Modern Tá ncok akadémiá já n
talá lkoztunk, a Doncelesen.
– Ja, nem kell a kamu – mondta erre Carmencita.
– De komolyan, Lupe megfordult pá rszor a tá ncakadémiá n – mondta María.
– É s hogyhogy most itt gá lyá zik? – kérdezte az egyik, aki addig nem szó lalt meg, mind kö zü l
a legalacsonyabb, szinte má r tö rpe.
María rá nézett, és megvonta a vá llá t.
– Eljö ssz velü nk meginni egy ká vét? – kérdezte.
Lupe megnézte a jobb kezén az ó rá já t, aztá n végignézett a bará tnő in.
– Az van, hogy dolgozom.
– Csak egy kis idő re, aztá n majd visszajö ssz – mondta María.
– Picsá ba a munká val, itt talá lkozunk – mondta Lupe, és elindult Maríá val. É n mentem
utá nuk.
A Magnoliá ná l befordultunk balra, és elsétá ltunk az avenida Jesú s Garcíá ig. Ott megint
elindultunk dél felé, elmentü nk egészen az Héroes Revolucionarios Ferrocarrilerosig, és ott
beü ltü nk egy ká vézó ba.
– Ez az a csá vó , aki mostaná ban fű zni szokott? – kérdezte Lupe Maríá tó l.
María megint fö lnevetett.
– Ő csak egy bará t – mondta, aztá n odaszó lt nekem: – García Madero, ha fö lbukkan Lupe
stricije, akkor mindkettő nket meg kell majd védened.
Elő szö r azt hittem, viccel. Aztá n á tfutott a fejemen a gondolat, hogy komolyan beszél, és
egészen imponá ló nak talá ltam a dolgot. Abban a pillanatban nem is tudtam elképzelni
ennél szerencsésebb helyzetet, hogy nagyot nő jek María szemében. Boldognak éreztem
magam, elő ttü nk volt még az egész éjszaka.
– Az emberem elég vaskos – mondta Lupe. – Nem szereti, ha idegenekkel já rká lok errefelé.
– Elő szö r nézett rá m beszéd kö zben.
– De én nem vagyok idegen – mondta María.
– Nem, tesó , te nem.
– Tudod, hogy ismertem meg Lupét? – kérdezte María.
– Fogalmam sincs – feleltem.
– A tá ncakadémiá n. Lupe volt a kis bará tnő je Paco Duarténak, a spanyol tá ncosnak. Az
akadémia igazgató já nak.
– Hetente egyszer benéztem hozzá – mondta Lupe.
– Fogalmam sem volt ró la, hogy te tá ncolni tanultá l – mondtam.
– É n nem tanulok semmit, csak baszni já rtam oda – felelte Lupe.
– Nem neked mondtam, hanem Maríá nak – vá laszoltam.
– Tizennégy éves koromtó l – mondta María. – Tú l késő n kezdtem, hogy igazá n jó tá ncosnő
lehessen belő lem. De há t ez van.
– De mikor te tö k jó l tá ncolsz, tesó . Totá l fura, de tulajdonképpen ott mindenki félig
hibbant. Te lá ttad má r tá ncolni? – Azt feleltem, hogy nem. – Imá dná d.
María ingatta a fejét. Amikor megérkezett a fö lszolgá ló , kértü nk há rom ká vét, Lupe pedig
kért még egy sajtos szendvicset bab nélkü l.
– Nem igazá n tudom megemészteni – magyará zta.
– Hogy alakul a gyomrod? – kérdezte María.
– Mikor hogy, néha nagyon fá j, má skor pedig meg is feledkezem ró la. Az idegesség miatt.
Amikor má r nem tudom elviselni, szívok egy slukkot, és ü gy lezá rva. É s veled mi van? Má r
nem já rsz a tá ncakadémiá ra?
– Kevesebbet, mint régen – felelte María.
– Ez a dinnye egyszer meglepett Paco Duarte irodá já ban – mondta Lupe.
– Majdnem meghaltam a nevetéstő l – tette hozzá María. – Igazá bó l nem tudom, miért
kezdtem el nevetni. Lehet, hogy szerelmes voltam Pacó ba, és való já ban hisztérikus rohamot
kaptam.
– Jujj, nem hiszem, tesó , az a csigafaló nem a te típusod volt.
– É s mit csiná ltá l ezzel a Paco Duartéval? – kérdeztem.
– Frankó n? Há t semmit. Talá lkoztunk egyszer az utcá n, és mivel ő sem jö hetett hozzá m, én
sem ő hozzá , neki van egy gringó felesége, há t talá lkoztunk a tá ncakadémiá já n. É s azt
hiszem, ez így nagyon is tetszett a disznajá nak. Hogy megkú rhatott az irodá já ban.
É s a stricid engedte, hogy ilyen tá volra elkalandozz a terü letedtő l? – kérdeztem.
– É s te honnan tudná d, hol van a terü letem, csá vó ká m? Vagy hogy van stricim vagy nincs
stricim?
– Figyu, ne haragudj, ha megbá ntottalak, de María egy perce mondta, hogy a stricid
erő szakos arc, nem?
– Nekem nincs stricim, kiscsá vó . Mit gondolsz, hogy mert szó ba á llok veled, má r
sértegethetsz is?
– Nyugi, Lupe, nem sérteget senki – szó lt kö zbe María.
– Ez a barom megsértette az emberemet – mondta Lupe. – Ha a fü lébe jut, akkor neked
kampó , kiscsá vó , hipp-hopp ö sszecsomagol. Te biztos imá dná d az emberem farká t.
– Figyu, én nem vagyok homoszexuá lis.
– María ö sszes bará tja homokos, ezt mindenki tudja.
– Lupe, ne cseszegesd a bará taimat! Amikor ez a csaj megbetegedett – fordult felém María
–, Ernestó val kó rhá zba vittü k, hogy meggyó gyítsá k. Lá m, lá m, egyesek milyen hamar
elfelejtik a segítséget.
– Ernesto San Epifanió val? – kérdeztem.
– Igen – mondta María.
– Ő is tanult tá ncolni?
– Ő is – felelte María.
– Jaj, Ernesto, micsoda szép emlékeim vannak ró la. Emlékszem, fö lkapott, és repü lt velem,
egyenesen a taxihoz. Ernesto homokos – kö zö lte velem Lupe –, de erő s.
– Nem Ernesto rakott be a taxiba, te picsa, hanem én – mondta María.
– Aznap éjjel azt hittem, meg fogok halni – mondta Lupe. – Teljesen kész voltam, kicsivel
késő bb pedig má r szédü ltem és vért há nytam. De vö dö rnyit. Azt hiszem, való já ban az sem
érdekelt volna, ha meghalok. Nem csiná ltam semmi má st, csak a fiamra, a megszegett
ígéretemre és a Guadalupei Szű zanyá ra gondoltam. Egészen addig piá ltam, amíg szép
lassan feljö tt a hold, de mivel nem éreztem jó l magam, a tö rpe csaj, akit az elő bb lá ttá l,
megkíná lt egy kis Flexó val. Nem a legjobbkor; lehet, hogy megbuggyant a ragasztó , lehet,
hogy má r eleve nagyon rosszul voltam, mindenesetre agonizá lni kezdtem egy padon a plaza
San Fernandó n, és akkor megjelent itt a spanom és a bará tja, az az angyali homokos.
– Van egy fiad, Lupe?
– A fiam meghalt – felelte Lupe egyenesen a szemembe nézve.
– Há ny éves vagy egyá ltalá n?
Lupe rá m mosolygott. Széles, bá jos mosolya volt.
– Szerinted mennyi vagyok?
Inká bb nem kocká ztattam, és nem vá laszoltam semmit. María Lupe vá llá ra tette a kezét.
Egymá sra néztek, és egymá sra mosolyogtak vagy kacsintottak, nem tudom.
– Egy évvel fiatalabb, mint María. Tizennyolc.
– Mindketten oroszlá nok vagyunk – tette hozzá María.
– Te milyen jegyben szü lettél? – kérdezte Lupe.
– Nem tudom, igazá bó l sosem foglalkoztatott a dolog.
– Há t akkor te vagy az egyetlen mexikó i, aki nem tudja, milyen jegyben szü letett – mondta
Lupe.
– Melyik hó napban szü lettél, García Madero? – kérdezte María.
– Januá rban, januá r hatodiká n.
– Bak vagy, mint Ulises Lima.
– A híres Ulises Lima? – kérdezte Lupe.
Megkérdeztem, hogy ismeri-e. Má r kezdtem aggó dni, hogy kiderü l, Ulises Lima szintén já rt
a tá ncakadémiá ra. Egy tö redékmá sodpercre lá ttam magam, ahogy lá bujjhegyen tá ncolok
egy ü res tornateremben! De Lupe azt felelte, hogy csak hallomá sbó l, María és Ernesto San
Epifanio gyakran mesélt ró la.
Aztá n beszélni kezdett a halott fiá ró l. A baba négy hó napos volt, amikor meghalt. Betegen
szü letett, és Lupe megígérte a Szű zanyá nak, hogy otthagyja az utcá t, ha meggyó gyul a fia.
Az első há rom hó napban megtartotta az ígéretét, és a gyerek – legalá bbis szerinte – jobban
lett. De a negyedik hó napban megint ki kellett á llnia az utcá ra, és a gyerek meghalt. Elvette
tő lem a Szű zanya, mert megszegtem az eskü met. Abban az idő ben Lupe a Paraguayon
lakott egy épü letben, a plaza de Santa Catarina kö zelében, és a gyereket rá bízta egy
ö regasszonyra, hogy vigyá zzon rá éjszaká nként. Amikor egy reggel hazaért, azt mondtá k,
meghalt a fia. É s ennyi volt, mondta Lupe.
– Nem a te hibá d, ne legyél baboná s – mondta María.
– Hogyhogy nem az enyém? Ki szegte meg az ígéretét, ki mondta, hogy szakít ezzel az
élettel, és aztá n nem tartotta a szavá t?
– É s miért nem téged ö lt meg akkor a Szű zanya, miért a gyerekedet?
– A Szű zanya nem ö lte meg a fiamat – vá laszolta Lupe. – Elvitte magá val, tesó , és ez nagy
kü lö nbség. Engem azzal bü ntetett, hogy nincs mellettem, ő t elvitte egy jobb vilá gba.
– Á , ha így lá tod, akkor nincs semmi probléma, nem igaz?
– Persze, így minden rendben – tettem hozzá . – É s ti mikor ismertétek meg egymá st, a
gyerek elő tt, vagy utá na?
– Utá na – felelte María –, amikor ez épp leszegett fejjel rohant a falnak. Szerintem meg
akartá l halni, Lupe.
– Ha nincs Alberto, akkor nekem annyi – só hajtott Lupe.
– Alberto pedig, gondolom… a bará tod – mondtam. – Te ismered? – kérdeztem Maríá tó l, ő
pedig bó lintott.
– Ő a stricije – vá laszolta.
– De az ö vé nagyobb, mint a kis bará todé – mondta Lupe.
– Ugye, nem rá m célzol? – kérdeztem.
María fö lnevetett.
– Persze hogy rá d céloz, te hü lye – mondta.
Elvö rö sö dtem, aztá n elnevettem magam. María és Lupe velem együ tt nevetett.
– Mekkora Albertó é? – kérdezte María.
– Ugyanakkora, mint a kése.
– É s mekkora a kése? – kérdezte María.
– Ekkora.
– Na ne tú lozz – mondtam, pedig jobban tettem volna, ha inká bb témá t vá ltok. Hogy
mentsem, ami menthető , hozzá tettem: – Nincsenek is ekkora kések. – Egyre rosszabbul
éreztem magam.
– Jaj, tesó , és mitő l vagy ennyire biztos ebben a késdologban? – kérdezte María Lupétó l. –
Tizenö t éves kora ó ta megvan a kése, egy, a Bondojó ban dolgozó kurvá tó l kapta ajá ndékba.
Az ö reglá ny azó ta má r meghalt.
– De te odamérted hozzá a kést, vagy csak hasbó l mondod?
– Egy ekkora kés má r akadá lyoz a mozgá sban – erő skö dtem.
– Ő szokta mérni, nekem nem kell mérnem, engem aztá n nem érdekel, ő szokta mérni
magá nak, rá adá sul rendszeresen, naponta legalá bb egyszer, azt mondja, azért, hogy
ellenő rizze, nem lett-e kisebb.
– Fél, hogy ö sszemegy a fü tykö se? – kérdezte María.
– Alberto nem fél semmitő l, ő egy igazi gengszter.
– Akkor meg minek méricskél a késsel? Tényleg nem értem – mondta María. – É s még
véletlenü l sem vá gta meg magá t soha?
– Elő fordult, de szá ndékosan. Nagyon jó l bá nik a késsel.
– Azt akarod mondani, hogy a kibaszott stricid néha csak ú gy, szó rakozá sbó l megvá gja a
péniszét? – kérdezte María.
– Há t igen.
– Nem tudom elhinni.
– Frankó n. Odacsap egyet, de nem mindennap, oké? Csak amikor ideges, vagy nagyon
szarul van. De mérni, há t majdnem mindig méri. Azt mondja, jó t tesz a férfiassá gá nak. Azt
mondja, hogy ezt a szoká st is a kó terben vette fö l.
– Ez a fasz tuti pszichopata – mondta María.
– Nagyon finom a te kis lelked, tesó , nem vá god ezeket a dolgokat. É n azt mondom, mi rossz
van ebben? Minden kibaszott férfi folyton méregeti a farká t. Az enyém rendesen csiná lja.
Egy késsel. Rá adá sul a kést az első csajá tó l kapta, aki szinte anyja helyett anyja volt.
– É s tényleg akkora?
María és Lupe elnevette magá t. Alberto képzeletbeli alakja egyre nagyobb lett, és egyre
fenyegető bbé vá lt. Má r nem vá gytam rá , hogy fö lbukkanjon, és nem akartam mindená ron
megvédeni a lá nyokat.
– Egyszer rendeztek egy szopó partit az Azcapotzalcó n, egy erre szakosodott krimó ban, és
volt egy odavaló si ribanc, aki minden forduló t megnyert. Egyetlen buksza sem tudta tö vig
bekapni azokat a farkakat, amiket ő bekapott. Erre Alberto fö lá llt az asztalunktó l, és így
szó lt: vá rjatok egy percet, el kell intéznem valamit. Akik ott ü ltek velü nk az asztalná l, azt
felelték: tiszta sor, Alberto, nyilvá n ismerték má r. É n rö gtö n sejtettem, hogy szegény
ribancnak esélye sincs. Alberto megvetette a lá bá t a porondon, elő vette a vilá gnagy farká t,
egypá r ü téssel megadta neki a kezdeti lendü letet, és berakta a bajnoknő szá já ba. A ribancot
tényleg kemény fá bó l faragtá k, mert nekiveselkedett. É s szép lassan elkezdte benyelni
Alberto farká t, a tö megbő l dö bbent kiá ltá sok kísérték. Alberto egyszer csak megfogta a
ribancot a fü lénél, és betolta az egészet. Minek hú zni az idő t, mondta, és mindenki nevetett.
Még én is nevettem, bá r az az igazsá g, hogy kicsit szégyelltem magam, és féltékeny is
voltam. Pá r má sodpercig ú gy tű nt, a ribanc kibírja, aztá n mégis fulladozni kezdett…
– Beszará s, micsoda á llat ez a te Albertó d – mondtam.
– De meséld tová bb! Mi tö rtént? – kérdezte María.
– Há t semmi. A ribanc ü tni kezdte Albertó t, megpró bá lt kiszabadulni, Alberto viszont
nevetni kezdett, és azt mondta neki, hő , paci, hő , paci, mintha egy vadlovat ü lne meg. É rted,
ugye?
– Persze, mintha rodeó zna – feleltem.
– Nekem ez má r egyá ltalá n nem tetszett, és kiabá lni kezdtem, hogy hagyjad má r, Alberto,
kicsiná lod. De azt hiszem, nem is hallotta. Kö zben a ribanc arca egyre csak vö rö sö dö tt, a
szeme egészen tá gra nyílt (pedig cumi kö zben mindig csukva volt), és megpró bá lta eltolni
magá tó l Albertó t a lá gyéká ná l fogva, vagyis cibá lt mindent a zsebétő l az ö véig. Persze hiá ba,
mert minden egyes alkalommal, amikor rá ntott egyet valamin, hogy kiszabaduljon, Alberto
visszatartotta a fü lénél fogva. É s minden amellett szó lt, hogy Alberto lesz a győ ztes, ez
azonnal lá tszott.
– É s miért nem harapott bele a szerszá má ba? – kérdezte María.
– Mert zá rt kö rű parti volt. Ha beleharapott volna, Alberto biztosan megö li.
– Te nem vagy normá lis, Lupe – mondta María.
– Te sem, egyikü nk sem az, nem igaz?
María és Lupe fö lnevetett. É n tudni akartam, mi lett a tö rténet vége.
– Nem lett semmi – mondta Lupe. – A mama nem bírta tová bb, és elkezdett há nyni.
– É s Alberto?
– Há t, egy picivel korá bban elengedte. Nyilvá n. É rezte, hogy mi kö vetkezik, és nem akarta
ö sszemocskolni a nadrá gjá t. Így aztá n ugrott egyet, mint a pá rduc, csak há trafelé, és egy
csö pp sem ment rá . A tö bbiek meg veszettü l tapsoltak.
– É s te ebbe a vadá llatba vagy szerelmes? – kérdezte María.
– Szerelmes, há t nem tudom, hogy szerelmes vagyok-e. Kurvá ra szeretem, az igaz. Te is
szeretnéd, ha a helyemben lennél.
– É n? Bolond lennék.
– Igazi férfi – mondta Lupe, és a tekintete elveszett valahol a kirakatü vegen tú l –, ez a
színtiszta igazsá g. É s jobban megért, mint bá rki má s.
– Jobban kihaszná l, mint bá rki má s – mondta María há tradő lve, kö zben pedig rá csapott az
asztalra. Az ü téstő l ugrottak egyet a csészék.
– Nyugi van, tesó , ne hú zd fö l magad!
– Tényleg, ne hú zd fö l magad, azt csiná l az életével, amit akar – tettem hozzá .
– Te maradj ki ebbő l, García Madero! Te kívü lá lló ként lá tod ezeket a dolgokat, fingod sincs
ró la, mirő l van itt szó .
– Te is kívü lrő l lá tod. Baszd meg, a szü leidnél laksz, és nem vagy kurva, bocs, Lupe, nem
azért mondom, hogy megbá ntsalak.
– Ugyan, kiscsá vó , te engem nem tudsz megbá ntani – felelte Lupe.
– Pofa be, García Madero – mondta María.
Engedelmeskedtem. Egy ideig csö ndben ü ltü nk mindhá rman. Aztá n María a feminista
mozgalomró l kezdett beszélni, és idézte Gertrude Steint, Remedios Varó t, Leonora
Carringtont, Alice B. Toklast (tö k lesz, mondta Lupe, de María ü gyet sem vetett rá ), Unica
Zü rnt, Joyce Mansourt, Marianne Moore-t meg má sokat, akiknek nem emlékszem a nevére.
Huszadik szá zadi feministá kat, gondolom. Idézte Sor Juana Inés de la Cruzt is.
– Ő mexikó i kö ltő – mondtam.
– Rá adá sul apá ca, hallottam má r ró la – vá laszolta Lupe.
NOVEMBER 17.
Ma Pancho nélkü l mentem el a Font lá nyokhoz. (Nem ló ghatok egész nap Pancho nyaká n.)
Viszont ahogy kö zeledtem, egyre idegesebb lettem. Arra gondoltam, hogy María apuká ja
pá ros lá bbal fog kirú gni, hogy nem fogom tudni megfelelő en kezelni, hogy le fog teperni.
Nem volt bá torsá gom becsö ngetni, és egy darabig csak má szká ltam a kö rnyéken, kö zben
Maríá n, Angélicá n, Lupén és a kö ltészeten já rt az eszem. Aztá n a végén – ö nkéntelenü l –
eszembe jutott a nagynéném és a nagybá tyá m, és velü k az addigi életem. Gondtalannak,
ü resnek lá ttam, és biztos voltam benne, hogy soha nem lesz má r ugyanolyan.
Kimondhatatlanul ö rü ltem a dolognak. Azutá n lendü letes iramban visszamentem a Font
lá nyok há zá hoz, és becsö ngettem. Font ú r kinézett az ajtó n, és intett, mintha azt mondaná ,
ne menj sehova, vá rj egy pillanatot, mindjá rt nyitom. Aztá n eltű nt, de az ajtó t félig nyitva
hagyta. Kis idő mú lva megint fö lbukkant, és széles mosollyal az arcá n, az inge ujjá t
fö lgyű rve á tszelte a kertet. Az igazat megvallva mintha jobban lett volna. Betessékelt a
kapun, és azt mondta, ugye, te vagy García Madero?, és kezet nyú jtott. É n pedig
megkérdeztem, hogy van, uram, mire ő azt vá laszolta, hívjá l csak Quimnek, semmi uram,
ebben a há zban nem ragaszkodunk ezekhez a formasá gokhoz. Elő szö r nem értettem,
hogyan is kéne hívnom, és visszakérdeztem: Kim? (olvastam Rudyard Kiplinget), de ő azt
felelte, nem, Quim, a Joaquín katalá nul becézve.
– Sima ü gy, Quim – mondtam felszabadultan, ső t boldogan mosolyogva. – Engem Juannak
hívnak.
– Nem, jobb, ha téged ezutá n is García Maderó nak hívlak. Mindenki ú gy hív – vá laszolta.
Azutá n elkísért egy darabon a kertben (karonfogva vezetett), és mielő tt elengedett volna,
azt mondta, María elmesélte, mi tö rtént tegnap.
– Kö szö nö m, García Madero – tette hozzá . – Nagyon kevés hozzá d hasonló fiatalember van
manapsá g. Az orszá g szarrá megy, és má r nem is tudom, hogyan fogjuk rendbe rakni.
– Csak azt tettem, amit bá rki megtett volna – vá laszoltam kissé tétová n.
– Még a fiatalokbó l is, akik pedig elvileg a vá ltozá s zá logai, drogosok meg kurvapecérek
lesznek. Ezen má r nem lehet segíteni, ezen má r csak a forradalom segíthet.
– Tö kéletesen egyetértek, Quim – feleltem.
– A lá nyom szerint ú riemberként viselkedtél.
Megvontam a vá llam.
– Neki van néhá ny olyan bará tja, inká bb el se mondom, majd megismered ő ket – mondta. –
Nagyon azért nem zavar. Legyenek az embernek mindenféle ismerő sei, néha meg kell
má rtó zni a való sá gban, nem? Azt hiszem, egyszer ezt mondta, nem is tudom, talá n Alfonso
Reyes, de mindegy. María viszont néha tú lzá sokba esik, nem? É n persze nem ítélem el ezért,
má rtó zzon csak meg a való sá gban, de ha megmá rtó zik, mégsem jó , ha az megá rt neki, nem
igaz? Mert ha valaki tú lsá gosan megmá rtó zik, akkor az megá rthat neki, merthogy á ldozattá
vá lhat, nem tudom, érthető -e, amit mondok.
– É rthető – feleltem.
– Tehá t a való sá g á ldozatá vá , legfő képpen akkor, ha vannak, hogy is mondjam, má gneses
bará tai vagy bará tnő i, ugye? Olyan népek, akik ö nkéntelenü l vonzzá k a bajt, vagy
éppenséggel a bajkeverő ket, érted, amit mondok, ugye, García Madero?
– Há t persze.
– Példá ul ez a Lupe, a kislá ny, akivel tegnap talá lkoztatok. É n is ismerem, elhiheted, já rt
má r itt a há zamban, velü nk evett, és itt is aludt, egy éjszaká t vagy kettő t, nem fogok neked
tú lozni, nincs is semmi baj egy éjszaká val vagy kettő vel, de annak a lá nynak problémá i
vannak, igaz?, vonzza a problémá kat, erre céloztam, amikor az elő bb a má gneses
emberekrő l beszéltem.
– É rtem – mondtam. – Olyanok, mint a má gnes.
– Pontosan. É s há t ebben az esetben a má gnes valami rosszat, nagyon rosszat vonz
magá hoz, de mivel María még fiatal, nem tudatosul benne a veszély, igaz?, pedig ő
való já ban jó t akar cselekedni. Jó t cselekedni azokkal, akiknek szü ksége van rá , kö zben
viszont nem tö rő dik a veszélyekkel, amelyeket mindez magá ban rejt. Egyszó val szegény
lá nyom azt szeretné, ha a bará tnő je vagy ismerő se felhagyna azzal az élettel, amit él.
– Má r lá tom, hova akar kilyukadni, uram, akarom mondani, Quim.
– Má r lá tod, hova akarok kilyukadni? Na, hova is?
– Lupe stricijére célzol.
– Nagyszerű , García Madero, errő l van szó . Lupe stricijérő l. Mert lá ssuk csak, mi is Lupe a
szá má ra? A megélhetése, a munká ja, a hivatala, egyszó val a meló ja. É s mit csiná l egy
alkalmazott, ha meló nélkü l marad? Na, mondd meg, mit csiná l?
– Dü hö s lesz?
– Nagyon dü hö s lesz. É s kire lesz dü hö s? Há t arra, aki miatt bukta a meló já t, efelő l ne
legyen kétséged, nem a szomszédra lesz dü hö s, lehet persze arra is, de leginká bb arra lesz
dü hö s, aki elvette tő le a munká já t. É s ki fű részeli alatta az á gat, hogy munka nélkü l
maradjon? Há t a lá nyom. Így aztá n, kire lesz dü hö s? Há t a lá nyomra. Mellékesen a
csalá djá ra, tudod, milyenek ezek a népek, a bosszú juk rendszerint iszonyú , és nem vá logat.
Vannak éjszaká k, eskü szö m neked, amikor borzasztó rémá lmaim vannak – a fü vet nézve
fö lnevetett egy picit, mintha épp fö lidézné a rémá lmokat –, olyanok, hogy még a
legkeményebb arcokat is kiverné tő lü k a víz. Néha azt á lmodom, hogy egy vá rosban vagyok,
ami Mexikó vá ros, ugyanakkor mégsem Mexikó vá ros. Hogy is mondjam: a vá ros ismeretlen,
de má r ismerem a korá bbi á lmaimbó l. Ugye, nem untatlak?
– Nem, hogy jut eszedbe.
– Szó val a vá ros egyszerre kö dö sen ismeretlen és kö dö sen ismerő s. É n pedig ott kö rö zö k a
végtelen utcá in, egy szá llodá t vagy panzió t keresek, ahol szá llá st adná nak. De nem talá lok
semmit. Csak egy szutykos némá t talá lok. É s mindennek a tetejébe esteledni kezd, és
érzem, hogy amint lemegy a nap, az életem nem ér majd semmit, érted? Ahogy mondani
szoká s, ki leszek szolgá ltatva a természet erő inek. Rohadt egy á lom – tette hozzá
elgondolkodva.
– Jó l van, Quim, megnézem, itt vannak-e a lá nyok.
– Persze – felelte, de nem engedte el a karom.
– Majd benézek késő bb, hogy elkö szö njek – mondtam, csak hogy mondjak valamit.
– Tetszik nekem, ahogy tegnap este viselkedtél, García Madero. Tetszik nekem, hogy
vigyá ztá l Maríá ra, és nem gerjedtél be annyi kurva lá ttá n.
– Hallod, Quim, csak Lupe volt ott… É s a bará tnő m bará tnő je az én bará tnő m is – mondtam,
és fü lig vö rö sö dtem.
– Jó l van, menj csak, nézd meg a lá nyokat, azt hiszem, van ná luk még valaki, az a szoba
olyan forgalmas, mint… – Nem talá lt megfelelő hasonlatot, és elnevette magá t.
Olyan gyorsan hagytam magam mö gö tt, amilyen gyorsan tudtam.
Amikor má r majdnem elértem a há tsó udvart, há trafordultam, Quim Font pedig még
mindig ott á llt, csö ndesen nevetgélt, és a liliomfá kat nézegette.
NOVEMBER 18.
Ma megint a Font lá nyokná l voltam. Quim kijö tt elém a kapuhoz, és megö lelt. María,
Angélica és Ernesto San Epifanio is a kis há zban volt. Mindhá rman Angélica á gyá n ü ltek.
Amikor beléptem, ö sztö nö sen kö zelebb hú zó dtak egymá shoz, hogy ne lá ssam, mivel
foglalkoznak. Azt hiszem, Panchó ra szá mítottak. Akkor sem nyugodtak meg, amikor
kiderü lt, hogy én vagyok az.
– Jó lenne, ha mindig kulcsra zá rná d az ajtó t – mondta Angélica. – Akkor nem jö nne rá nk a
szívbaj.
Maríá val ellentétben Angélica arca halvá nyfehér, bá r van egy jellegzetes á rnyalata, amirő l
nem tudná m megmondani, hogy olajzö ld-e vagy ró zsá s, talá n mégis inká bb olajzö ld, az
arccsontja kiugró , a homloka széles, az ajka pedig vaskosabb, mint a nő véréé. Ahogy
meglá ttam, vagyis ahogy meglá ttam, hogy engem néz (amikor korá bban ott já rtam,
voltaképpen nem nézett rá m), ú gy éreztem, mintha a szívembe markolna egy vékony,
hosszú ujjú , ugyanakkor nagyon erő s kéz – ez a kép való színű leg csö ppet sem tetszene
Limá nak vagy Belanó nak, mégis tö kéletesen illik arra az érzésre, melyet akkor éreztem.
– Nem én voltam az utolsó – felelte María.
– De te voltá l az. – Angélica hangja magabiztos, szinte ellentmondá st nem tű rő volt, és
á tfutott a fejemen, hogy ú gy tű nik, mintha kettejü k kö zü l ő lenne az idő sebb. – Reteszeld be
az ajtó t, és ü lj le valahova – parancsolta aztá n nekem.
Ú gy tettem, ahogy mondtá k. A kis há z fü ggö nyei be voltak hú zva, a szobá ba zö ld fény
szű rő dö tt be sá rga bará zdá kkal. Leü ltem egy székre az egyik szekrény mellett, és
megkérdeztem, mi az, amit nézegetnek. Ernesto San Epifanio fö lnézett, és pá r má sodpercig
méregetett.
– Nem te voltá l az legutó bb, aki fö lírta, milyen kö nyvek vannak ná lam?
– De. Brian Patten, Adrian Henri és még egy, aki most nem jut eszembe.
– Spike Hawkins: The Lost Fire Brigade.
– Ú gy van.
– É s megvetted má r ő ket? – Enyhén cinikus volt a hangja.
– Még nem, de rajta vagyok.
– El kell menned egy angol nyelvű kö nyvesboltba. A sima mexikó i kö nyvesboltokban nem
fogod megtalá lni ő ket.
– Persze, persze, Ulises beszélt egy boltró l, ahova já rtok.
– Ó , Ulises Lima – mondta San Epifanio, jó l megnyomva az i-ket. – Biztosan a Baudelaire
kö nyvesboltba kü ldene, ahol sok francia kö ltészet van, de nagyon kevés az angol… É s kik
azok a „mi”?
– Mi? Hogyhogy kik? – kérdeztem értetlenü l. A Font lá nyok tová bb nézelő dtek, nem lá ttam
pontosan, de valamiféle tá rgyakat adogattak egymá snak. Idő nként fö lnevettek. Angélica
kacagá sa olyan volt, mint a forrá svíz.
– Akik abba a kö nyvesboltba já rnak.
– Ja, értem, a zsigeri realistá k, nyilvá n.
– Ne nevettess má r. Hisz abbó l a csoportbó l csak Ulises Lima és a kis chilei bará tja olvas. A
tö bbi egy csapat funkcioná lis analfabéta. Nekem ú gy tű nik, hogy csak azért lá togatjá k a
kö nyvesboltokat, hogy kö nyveket lopjanak.
– De aztá n csak elolvassá k ő ket, nem? – kérdeztem egy kissé morcosan.
– Nem, tévedsz, utá na odaajá ndékozzá k Ulisesnek vagy Belanó nak. Ő k elolvassá k a
kö nyveket, aztá n mesélnek ró luk, a tö bbiek meg ú gy tesznek, mintha olvastak volna példá ul
Queneau-t, pedig való já ban pusztá n elloptá k Queneau egy kö nyvét, nem pedig elolvastá k.
– Belano chilei? – kérdeztem, mert egyrészt megpró bá ltam má s irá nyba terelni a
beszélgetést, má srészt bevallom, nem tudtam.
– Te nem vetted észre? – kérdezte María, de kö zben nem vette le a szemét arró l, amit éppen
nézett.
– Há t jó , egy kicsit szokatlan volt a kiejtése, de azt gondoltam, hogy, nem is tudom, talá n
tamaulipasi vagy yucatá ni…
– Yucatá ninak tű nt? Ó , García Madero, te á rtatlan lélek. Azt hitte, hogy Belano yucatá ni –
mondta San Epifanio a Font lá nyoknak, és mindhá rman nagyot nevettek.
É n is nevettem.
– Nem tű nik yucatá ninak, de aká r az is lehetne – mondtam. – Emellett persze nem vagyok
Yucatá n-szakértő .
– Há t nem, nem yucatá ni. Chilei.
– É s régó ta él Mexikó ban? – kérdeztem, csak hogy mondjak valamit.
– A Pinochet-puccs ó ta – felelte María anélkü l, hogy fö lnézett volna.
– Sokkal régebb ó ta – mondta San Epifanio. – É n 1971-ben ismertem meg. Ú gy alakult, hogy
késő bb hazament Chilébe, és amikor jö tt a puccs, visszatért Mexikó ba.
– De akkor még nem ismertü nk téged – mondta Angélica.
– Akkoriban nagyon jó bará tok voltunk Belanó val – mondta San Epifanio. – Tizennyolc
évesen mi ketten voltunk a calle Bucareli két legfiatalabb kö ltő je.
– Elá rulná tok, mi az, amit néztek? – kérdeztem.
– A fotó imat. Lehet, hogy nem fognak neked tetszeni, de ha akarod, te is megnézheted ő ket.
– Fotó s vagy? – kérdeztem, mikö zben fö lá lltam, és elindultam az á gyhoz.
– Nem, csak kö ltő – mondta San Epifanio, és helyet szorított nekem. – Bő ven elég nekem a
kö ltészet is, bá r egy nap még az a csú fsá g is megeshet, hogy novellá kat fogok írni.
– Tessék – Angélica a kezembe nyomott egy kupac fotó t, amivel ő k má r végeztek –,
idő rendben kell ő ket nézni.
Ö tven-hatvan kép lehetett. Az ö sszes vakuval készü lt. Az ö sszeset ugyanabban a szobá ban
csiná ltá k, majdnem biztos, hogy egy szá llodai szobá ban, kivéve kettő t, ezeken egy gyéren
megvilá gított éjszakai utca volt lá tható , és néhá ny alak egy piros Mustangban. A
Mustangban ü lő alakok arcá t csak homá lyosan lehetett lá tni. A tö bbi fotó n egy tizenhat-
tizenhét éves, sző ke, rö vid hajú srá c lá tszott – bá r még az is lehet, hogy csak tizenö t volt –,
meg egy lá ny – aki két-há rom évvel lehetett idő sebb a srá cná l – és Ernesto San Epifanio.
Kétségkívü l volt egy negyedik személy is, ő készítette a fotó kat, de ő t sosem lehetett lá tni.
Az első pá r kép csak a sző ke srá cot mutatta, elő szö r fö lö ltö zve, aztá n egyre kevesebb
ruhá ban. A tizenö tö dik képtő l csatlakozott San Epifanio és a lá ny is. San Epifanio lila
kiskabá tot viselt. A lá ny elegá ns bá li ruhá t.
– Ki a srá c? – kérdeztem.
– Csö nd legyen, és nézd végig a fotó kat, utá na kérdezz! – vá laszolta Angélica.
– A szerelmem – felelte San Epifanio.
– Aha. É s a lá ny?
– A nő vére.
A huszadik kép kö rnyékén a sző ke srá c elkezdett belebú jni a nő vére ruhá iba. A lá ny – aki
egyébként nem volt annyira sző ke, viszont egy kicsit dundi volt – obszcén jeleket
mutogatott az ismeretlen fotó s felé. San Epifanio viszont – legalá bbis az első képeken –
megő rizte ö nuralmá t, egy mű bő r fotelban vagy az á gy szélén ü lt, és mosolygott, mégis
komoly maradt. Mindez azonban félrevezető volt, ugyanis a harmincadik vagy
harmincö tö dik képtő l kezdve San Epifanio is levetkő zö tt (a teste tú lsá gosan vékonynak
tű nt a hosszú lá bá val és a hosszú karjá val, csontsová nynak, még anná l is sová nyabbnak,
mint amilyen való já ban volt). A kö vetkező képek San Epifanió t mutattá k, amint
megcsó kolja a sző ke kamasz nyaká t, szá já t, szemét, há tá t, a félig á lló farká t, az á gaskodó
farká t (mellesleg elég figyelemreméltó darab volt a srá c tö rékeny kü lsejéhez képest),
kö zben a lá ny végig éberen figyelte ő ket, néha az egész alakja lá tható volt, néha csak a
testének egy része (má sfél karja, a keze, néhá ny ujja, a fél arca), de pá rszor az is elő fordult,
hogy csak a falra vetü lő á rnyéka lá tszott. Be kell vallanom, hogy soha életemben nem
lá ttam még ehhez hasonló t. Természetesen nekem senki sem szó lt ró la, hogy San Epifanio
homoszexuá lis. (Csak Lupe, de Lupe ró lam is azt mondta, hogy homoszexuá lis vagyok.) Így
aztá n igyekeztem nem kinyilvá nítani (a finoman szó lva kavargó ) érzelmeimet, és néztem
tová bb a fotó kat. Ahogy tartottam tő le, a kö vetkező képeken Brian Patten olvasó ja lá tszott,
amint épp seggbe dugja a sző ke kamaszt. É reztem, hogy elvö rö sö dö m, aztá n hirtelen
rá dö bbentem, hogy nem tudom, hogyan fogok a Font lá nyok és San Epifanio szemébe nézni,
miutá n megtekintettem az ö sszes fotó t. A seggbe dugott srá c arca grimaszba torzult, az volt
az érzésem, hogy félig a gyö nyö rtő l, félig a fá jdalomtó l. (Vagy a já tszott szerepe miatt, de ez
má r csak sokkal késő bb jutott eszembe.) San Epifanio arca pá r pillanatra mintha megnyú lt
és elkeskenyedett volna, mint egy borotva vagy mint egy erő s fénnyel megvilá gított
késpenge. Az esetet figyelemmel kísérő nő vér arcá n pedig szép sorban megjelent minden
lehetséges kifejezés a féktelen ö rö mtő l a legmélyebb szomorú sá gig. Az utolsó képeken
kü lö nféle pó zokban bukkantak fö l há rman együ tt az á gyban fekve, alvá st színlelve és a
fotó sra mosolyogva.
– Szegény srá c, ú gy néz ki, mintha kényszerítettétek volna – mondtam, hogy bosszantsam
San Epifanió t.
– Kényszeríteni? Az ő ö tlete volt az egész. Kis perverz a srá c.
– Mégis szereted tiszta szívedbő l – mondta Angélica.
– Szeretem tiszta szívembő l, de tú l sok kü lö nbség van kö zö ttü nk.
– Mint példá ul? – kérdezte Angélica.
– Vegyü k a pénzt, én szegény vagyok, ő pedig gazdag gyerek, akit babusgatnak, aki
megszokta a luxust, az utazá sokat, akinek abszolú t mindene megvan.
– Há t, itt nem lá tszik rajta, hogy gazdag lenne, vagy babusgatná k, akad egy-két egészen
elvetemü lt kép – mondtam tú lzottan ő szintén.
– Nagyon sok pénze van a csalá djá nak – mondta San Epifanio.
– Akkor mehettetek volna egy kicsivel jobb szá llodá ba is. Olyanok a fények, mint egy Santo-
filmben.
– Ő a hondurasi nagykö vet fia – mondta San Epifanio gyilkos pillantá st vetve rá m. – De ezt
ne mondd el senkinek! – tette hozzá , miutá n megbá nta, hogy elá rulta nekem a titká t.
Visszaadtam a kö teg fotó t, San Epifanio pedig zsebre rakta ő ket. A bal karomtó l alig néhá ny
centire ott volt Angélica meztelen karja. Ö sszeszedtem a bá torsá gom, és rá néztem az
arcá ra. Ő is éppen engem nézett. Azt hiszem, kicsit elpirultam. Boldognak éreztem magam.
É s azon nyomban tö nkretettem mindent.
– Ma nem volt itt Pancho? – kérdeztem, mint egy hü lyegyerek.
– Még nem – felelte Angélica. – Hogy tetszettek a képek?
– Meredekek – vá laszoltam.
– Ennyi? Meredekek? – San Epifanio fö lá llt, majd elhelyezkedett a széken, ahol korá bban én
ü ltem. Onnan méregetett a szoká sos gunyoros mosollyal az arcá n.
– Na jó : van bennü k kö ltő iség. De ha azt á llítaná m, hogy csak a kö ltő iséget lá ttam bennü k,
semmi má st, akkor hazudnék. Furcsa fotó k. É n azt mondaná m, hogy ez pornó . Nem rossz
értelemben, de szerintem ez pornó .
– Mindenki megpró bá lja beskatulyá zni a befogadó képességét meghaladó dolgokat –
mondta San Epifanio. – Fö lizgattak a képek?
– Nem – mondtam kategorikusan, bá r tulajdonképpen nem is voltam egészen biztos benne.
– Nem izgattak fö l, de nem is talá ltam ő ket ízléstelennek.
– Akkor nem pornó . Legalá bbis a szá modra nem kéne, hogy az legyen.
– Tulajdonképpen tetszettek – ismertem el.
– Akkor ne mondj má st: tetszettek, nem tudod, miért tetszettek, de tulajdonképpen nem is
ez szá mít, pont.
– Ki csiná lta a fotó kat? – kérdezte María.
San Epifanio Angélicá ra nézett, és fö lnevetett.
– Na, ez má r tényleg titok. Megesketett, hogy nem mondom el senkinek.
– Az egész Billy ö tlete volt. Nem mindegy, ki csiná lta a képeket? – kérdezte Angélica.
Ezek szerint a hondurasi nagykö vet fiá t Billynek hívjá k; nagyon talá ló , gondoltam.
Késő bb, nem tudom, miért, de fö lmerü lt bennem a gyanú , hogy Ulises Lima készítette a
fotó kat. Majd eszembe jutott Belano szá momra ú jdonsá gként ható nemzetisége. Aztá n
bá mulni kezdtem Angélicá t, de azért ú gy, hogy ne legyen teljesen nyilvá nvaló , leginká bb
akkor, amikor nem nézett rá m, épp egy verseskö tetet bú jt (Eugène Savitzkaya: Les lieux de
la douleur), és csak akkor dugta ki mö gü le a fejét, amikor hozzá fű znivaló ja tá madt a
vitá hoz, amelyet kö zben María és San Epifanio nyitott az erotikus mű vészetrő l. Aztá n
megint arra gondoltam, hogy elképzelhető , hogy Ulises Lima készítette a fotó kat, és
eszembe jutott az is, amit a Quito ká vézó ban hallottam, hogy Lima drogot terjeszt, és ha
drogot terjeszt – és ez gyakorlatilag tény, gondoltam magamban –, akkor aká r má st is
terjeszthet. Szó val eddig jutottam, amikor megjelent Barrios, a karjá n egy nagyon
szimpatikus amerikai lá nnyal (folyton mosolygott), akit Barbara Pattersonnak hívtak, és
egy kö ltő nő vel, akit nem ismertem, az ő neve Silvia Moreno volt, és akkor mindannyian
hozzá fogtunk marihuá ná t szívni.
Má r jó val késő bb – csak homá lyosan emlékszem rá (bá r nem a fű hatá sa miatt, mert azt alig
éreztem) – valaki megint fö ldobta a Belano-témá t, még az is lehet, hogy én voltam az, nem
tudom, és mindenki – Maríá t és engem kivéve – elmondta ró la a véleményét, pontosabban,
elmondta ró la a rossz véleményét, ezért aztá n egy alkalmas pillanatban kissé
félrevonultunk a csoporttó l – fizikailag és lelkileg egyará nt –, de még tá volró l is kö vetni
tudtam (talá n a fű hatá sa miatt), mirő l beszélnek. Lima is szó ba kerü lt, a Guerrero á llamban
és Pinochet Chiléjében tett beszerző kö rú tjai meg a fő vá rosi regényíró knak és festő knek
tová bbadott marihuá na. Mégis minek utazott Lima egészen a kontinens má sik végébe
marihuá ná ért? Nevetés hallatszott. Azt hiszem, én is nevettem. Azt hiszem, sokat nevettem.
Csukva volt a szemem. Azt mondtá k: Arturo arra kényszeríti Ulisest, hogy sokkal tö bbet
dolgozzon, mostaná ban nagyobb a kocká zat – és ez a mondat beleégett az agyamba.
Szegény Belano, gondoltam. Azutá n María kézen fogott, és kimentü nk az udvarra a kis
há zbó l, mint amikor ott volt Pancho, és Angélica kidobott minket, csak ezú ttal nem volt ott
Pancho, és nem is dobott ki minket senki.
Azutá n azt hiszem, elaludtam.
É jjel há romkor ébredtem, ott hevertem Jorgito Font mellett.
Fö lpattantam. Valaki lehú zta a cipő met, a nadrá gomat és az ingemet. Megpró bá ltam vakon
megkeresni ő ket, igyekeztem nem fö lébreszteni Jorgitó t. Elő szö r a tarisznyá mat talá ltam
meg a padló n, az á gy mellett, benne a kö nyveim és a verseim. Valamivel odébb megtalá ltam
a nadrá got, az inget és a dzsekit is egy székre terítve. A cipő m nem volt sehol. Kerestem az
á gy alatt, de csak a Jorgitó hoz tartozó teniszcipő ket talá ltam meg, ezekbő l tö bb pá rat is.
Fö lö ltö ztem, aztá n á tgondoltam, hogy fö lkapcsoljam-e a villanyt, vagy inká bb mezítlá b
tá vozzam. A két lehető ség kö zö tt ingadozva odamentem az ablakhoz. Ahogy elhú ztam a
fü ggö nyt, kiderü lt, hogy az emeleten vagyok. Végignéztem a sö tét udvaron, és lá ttam, ahogy
a hold megvilá gítja a Font lá nyok kis há zá t a fá k mö gö tt. Kicsivel késő bb észrevettem, hogy
nem a hold vilá gítja meg a há zat, hanem egy lá mpa, amely pontosan az ablakom alatt, talá n
egy kicsivel balra, a konyha kü lső falá n ló gott. Alig adott valami fényt. Megpró bá ltam
kivenni, hol lehet a Font lá nyok ablaka. Nem lá tszott semmi, csak á gak és á rnyékok. Pá r
pillanatig mérlegeltem a lehető séget, hogy visszabú jok az á gyba, és alszom, amíg
kivilá gosodik, de tö bb ok miatt is elvetettem az ö tletet. Elő szö r: azelő tt még sosem aludtam
ú gy má sná l, hogy ne szó ltam volna a nagybá tyá mnak és a nagynénémnek; má sodszor:
egybő l tudtam, hogy képtelen leszek ú jra elaludni; harmadszor: lá tnom kellett Angélicá t,
hogy miért, arra má r nem emlékszem, de abban a pillanatban égető szü kségét éreztem,
hogy lá ssam, hogy nézzem, ahogy alszik, hogy odakuporodjam az á gya elé, mint egy kutya,
vagy mint egy kisgyerek (szö rnyű hasonlat, mégis pontos). Így aztá n elosontam az ajtó ig, és
azt mondtam magamban: viszlá t, Jorgito, kö sz, só gor, hogy szorítottá l nekem egy kis helyet,
aztá n a szó bó l – só gor – sikerü lt bá torsá got és lendü letet merítenem, és macskamó d
kilopakodtam a szobá bó l a folyosó irá nyá ba, ahol olyan sö tét volt, mint a legsö tétebb
éjszaká ban, vagy mint egy moziban, ahol minden elpattant, még néhá ny szem is, és a falakat
kezdtem tapogatni, és végü l – a kö rutam végén, mely tú lsá gosan hosszú és nyomasztó volt
ahhoz, hogy részletesen beszá moljak ró la (rá adá sul utá lok elveszni a részletekben) –
megtalá ltam az emeletet a fö ldszinttel ö sszekö tő masszív lépcső t. Két lehető ség
kö rvonalazó dott bennem, ahogy ott á lltam a lépcső mellett mozdulatlanul, mint egy
só bá lvá ny (vagyis holtsá padtan, a kezem félig lendü lő , félig habozó pó zban). Vagy
megkeresem a nappalit a telefonnal, és most rö gtö n fö lhívom a nagybá tyá mat és a
nagynénémet – akik addigra való színű leg má r nem egy, nem kettő tisztességes rendő rt
ugrasztottak ki az á gybó l –, vagy megkeresem a konyhá t, ami az emlékeim szerint balra
volt, a hétkö znapokon haszná lt étkező mellett. Mérlegeltem pró és kontra mindkét
cselekménysort, és a csö ndesebb mellett dö ntö ttem, azaz a Font csalá d nagy há zá nak
mielő bbi elhagyá sa mellett. Nem csekély sú llyal szerepelt a dö ntést befolyá soló tényező k
kö zö tt az elő ttem hirtelen megjelenő plasztikus lá tomá s, melyben Quim Font ü lt a sö tétben,
egy fü les fotelban, vö rö slő kénfelhő be burkoló zva. Komoly erő feszítések á rá n sikerü lt
megnyugodnom. A há zban feltehető leg mindenki alszik, bá r az enyémmel ellentétben itt
nem lehetett hallani senki horkolá sá t. Miutá n eltelt néhá ny má sodperc – elegendő ahhoz,
hogy nagyjá bó l meggyő zzem magam, nem lebeg a fejem fö lö tt, legalá bbis nem á ll kü szö bö n
semmiféle veszély –, ismét nekiindultam. A há znak e szá rnyá ban halvá nyan megvilá gította
az utam a kinti lá mpa ragyogá sa, és hamarosan a konyhá ban talá ltam magam. Szakítva az
addig alkalmazott maximá lis ó vatossá ggal becsuktam az ajtó t, fö lkapcsoltam a villanyt, és
lerogytam egy székre, ú gy kimerü ltem, mintha megtettem volna egy kilométert hegynek
fö lfelé. Azutá n kinyitottam a hű tő t, tö ltö ttem magamnak egy pohá r tejet, és csiná ltam egy
sonká s-sajtos szendvicset osztrigaszó sszal és dijoni mustá rral. Miutá n megettem, még
mindig éhes voltam, így há t készítettem egy má sodik szendvicset, ezú ttal sajttal, salá tá val,
csemegeuborká val, és fö lszereltem még két-há romféle papriká val. Ettő l a má sodik
szendvicstő l sem csillapodott az éhségem, ezért kutatni kezdtem, há tha talá lok valami
komolyabbat. A hű tő mélyén egy mű anyag edényben megtalá ltam egy molés csirke
maradvá nyait, egy má sik edényben egy kevés rizst – való színű leg az aznapi ebéd
maradéká t –, aztá n kerestem még rendes kenyeret, nem csomagoltat, hanem fehér
kenyeret, és hozzá lá ttam a vacsora ö sszeá llítá sá hoz. Inni egy ü veg eperízű Lulú t
vá lasztottam, ami tulajdonképpen inká bb hibiszkuszos, mint epres. Leü ltem a konyhá ban,
és csö ndben falatoztam, kö zben a jö vő mre gondoltam. Torná dó kat lá ttam, hurriká nokat,
tengerrengéseket, tű zvészeket. Aztá n elmostam a serpenyő t, a tá nyért, az evő eszkö zö ket,
ö sszesö pö rtem a morzsá kat, és elhú ztam a kertre nyíló ajtó reteszét. Mielő tt kimentem,
lekapcsoltam a villanyt.
A Font lá nyok kis há za belü lrő l volt bezá rva. Kopogtattam, és Angélica nevét suttogtam.
Senki nem vá laszolt. Há tranéztem, az udvar á rnyai és a felbő szü lt á llatként á gaskodó kú t
eltá ntorított attó l, hogy visszamenjek Jorgito Font szobá já ba. Megint kopogtattam, ezú ttal
egy kicsivel hangosabban. Vá rtam pá r má sodpercet, és ú gy dö ntö ttem, taktiká t vá ltok,
odébb mentem pá r métert balra, és az ujjam hegyével megkocogtattam az ablak hideg
ü vegét. María, mondtam, Angélica, María, nyissá tok ki, én vagyok az. Aztá n csö ndben
maradtam, vá rtam a hatá st, de senki sem mozdult a há zban. Dü hö sen – bá r helyesebb lenne
azt mondani, hogy dü hítő en megsemmisü lve – odavonszoltam magam az ajtó elé, és há ttal
nekidő ltem, a tekintetem a semmibe révedt. É reztem, hogy most má r nem megyek sehova,
és így vagy ú gy, de elalszom a Font lá nyok kü szö bén, mint egy kutya (a zord éjszaká ban
á tfá zott kutya!), ú gy, ahogy azt – meggondolatlanul és elszá ntan – sajá t magam kívá ntam
néhá ny ó rá val korá bban. Tényleg kedvem lett volna sírva fakadni. Hogy ellensú lyozzam a
kö zeli jö vő m egén terpeszkedő sö tét zivatarfelhő ket, gondolatban végigvettem az ö sszes
kö nyvet, amelyeket el kell olvasnom, az ö sszes verset, amelyeket meg kell írnom. Utá na
arra gondoltam, hogy ha elalszom, akkor való színű leg Fonték szolgá ló ja fog belém botlani
reggel, majd azt kö vető en fö l fog ébreszteni, így ó vva meg attó l a szégyentő l, hogy Font
asszony vagy valamelyik lá nya, esetleg személyesen Quim Font talá ljon rá m. Bá r ha
tö rténetesen ez utó bbi akadna rá m – érveltem magamat biztatva –, való színű leg azt
gondolná , hogy fö lá ldoztam egy édes á lmokkal teli éjszaká t a lá nyai odaadó felü gyelete
érdekében. Arra jutottam, hogy ha fö lébresztenek, és meghívnak egy ká véra, akkor nincs
veszve semmi, de ha fö lrugdosnak, és kü lö nö sebb magyará zat nélkü l elzavarnak, akkor
minden reményem odalesz, és vajon hogy fogom megmagyará zni a nagybá tyá mnak, miért
szeltem á t mezítlá b az egész vá rost? Azt hiszem, ez volt az a kilá tá s, amely ú jra
fö lébresztett, talá n az elkeseredés késztetett rá , hogy – ö nkéntelenü l – nekiü ssem a tarkó m
az ajtó nak, mindenesetre vá ratlanul lépések hallatszottak a kis há zbó l. Pá r má sodperccel
késő bb kinyílt az ajtó , és egy á lmos, suttogó hang megkérdezte, mit keresek ott.
María volt az.
– Nincs meg a cipő m. Ha megtalá lná m, má r mennék is haza – feleltem.
– Gyere! – mondta María. – Csö ndben.
Kinyú jtott karral kö vettem, mint a vakok. Egyszer csak belebotlottam valamibe. María á gya
volt az. Megparancsolta, hogy fekü djek le, aztá n lá ttam, hogy visszamegy (a Font lá nyok kis
há za való já ban egészen nagy volt), és halkan bezá rja a résnyire nyitva maradt ajtó t. Nem
hallottam, hogy visszajö tt-e. Koromsö tét volt, igaz, pá r pillanat mú lva – mivel az á gy szélén
ü ltem, és nem fekü dtem, ahogy María parancsolta – má r ki tudtam venni az ablak
kö rvonalá t a hatalmas lenvá szon fü ggö nyö kö n keresztü l. Azutá n éreztem, hogy valaki
bebú jik az á gyba és elnyú jtó zik, majd éreztem – kö zben nem tudom, mennyi idő telhetett el
–, hogy az illető picit megemelkedik – való színű leg a fél kö nyö kére tá maszkodott –, és maga
felé hú z. A leheletébő l éreztem, hogy pá r milliméterre vagyok María arcá tó l. Az ujjai
bejá rtá k az arcomat, az á llamtó l eljutott a szememig, majd lezá rta, mintha aludni hívna, a
keze – csontos kéz – lehú zta a nadrá gom cipzá rjá t, és megkereste a farkamat; nem tudom,
miért, talá n mert olyan ideges voltam, kijelentettem, hogy nem vagyok á lmos. Tudom,
vá laszolta María, én sem. Ezutá n minden á tlényegü lt, és zű rzavarosan ö sszefonó dó konkrét
tö rténések kö vették egymá st, és tulajdonnevek és igék és fejezetek egy anató miai
kézikö nyvbő l, melynek ú gy tépkedtü k ki a lapjait, mint egy virá g szirmait. Visszafojtott
csö ndben já rtam be María meztelen testét, María gyö nyö rű ségesen meztelen testét, pedig
kedvem lett volna ü vö lteni, megü nnepelni minden egyes porciká já t, minden elő ttem
fö ltá ruló bá rsonyos és véget nem érő szö gletét. María nem volt olyan szemérmes, mint én,
rö videsen nyö gni kezdett, és az eleinte visszafogott és higgadt kézmozdulatai egyre
szélesebbek lettek (e pillanatban nem talá lok rá alkalmasabb szó t), a kezemet pedig olyan
helyekre kalauzolta, ahol az korá bban – ismeretek vagy szá ndék hiá nyá ban – még nem já rt.
Így tö rtént, hogy alig tíz perc alatt megtudtam, hol talá lható a nő i csikló , hogyan kell
masszírozni, simogatni, megszorítani, természetesen végig a gyö ngédség szabta hatá rokon
belü l, a hatá rokon, melyeket María velem ellentétben folyamatosan á tlépett, vagyis az
eleinte megfelelő bá ná smó dban részesü lő farkam nem sokkal késő bb má r kínokat á llt ki a
kezében; a kezében, melyrő l egyes pillanatokban, a szoba sö tétjében és a megviselt
á gynemű kö zö tt a só lyom karmai jutottak eszembe – olyan erő vel rá ngatott, hogy attó l
tartottam, gyö kerestü l ki akarja tépni a farkam –, má s pillanatokban pedig kis kínai tö rpék
(az ujjai voltak a kibaszott kínaiak!), akik lemérik és fö ltérképezik a heréimet egymá ssal és
a farkammal ö sszekö tő tereket és csatorná kat. Ezt kö vető en (miutá n a térdemig letolta a
nadrá gomat), rá fekü dtem, és beraktam neki.
– Nehogy bent menj el – mondta María.
– Igyekszem – vá laszoltam.
– Mi az, hogy igyekszel, te seggfej? Nehogy bent menj el!
Szétnéztem az á gy kö rü l, ekö zben María lá ba tö bbszö r ö sszekulcsoló dott és szétvá lt a
há tamon (életem végéig tudtam volna ezt folytatni). Messzebb fö lismertem Angélica
á gyá nak kö rvonalá t és Angélica csípő jének gö rbü letét, mintha egy szigetet fü rkésztem
volna egy má sik szigetrő l nézve. Hirtelen azt éreztem, hogy María ajka beszippantja a bal
mellbimbó mat, majdhogynem mintha a szívembe harapna. Ö sszerá ndultam, és egy lö késsel
tö vig toltam belé, legszívesebben odaszö geztem volna az á gyhoz (de az á gy rugó i
rettenetesen elkezdtek nyikorogni, ezért leá lltam), kö zben végtelen gyö ngédséggel
csó kolgattam a hajá t és a homloká t, és arra is jutott idő m, hogy eltö prengjek rajta, hogy
lehet az, hogy Angélica nem ébred fö l az á ltalunk csapott zajra. É szre sem vettem, mikor
mentem el. Természetesen sikerü lt kivennem idő ben, mindig is jó k voltak a reflexeim.
– Ugye, nem bent mentél el? – kérdezte María.
Megeskü dtem a fü lébe, hogy nem. Aztá n egy kicsit kifú jtuk magunkat. Megkérdeztem, volt-
e orgazmusa, és a vá lasza egészen vá ratlanul ért.
– Kétszer mentem el, García Madero, nem is vetted észre? – kérdezte abszolú t komolyan.
Ő szintén azt feleltem, hogy nem, nem vettem észre semmit.
– Még mindig kemény vagy – mondta María.
– Ú gy néz ki – vá laszoltam. – Még egyszer berakhatom?
– Oké – felelte.
Nem tudom, mennyi idő telt el. Megint elélveztem, megint kívü l. Ezú ttal nem tudtam
visszafojtani a nyö géseket.
– Most csiná lj meg kézzel! – mondta María.
– Nem volt egy orgazmusod sem?
– Nem, most nem volt egy sem, de azért élveztem. – Megfogta a kezem, kivá lasztotta a
mutató ujjam, és elkalauzolta a csikló ja kö rnyékére. – Csó kold meg a mellbimbó mat, meg is
haraphatod, de elő szö r csak ó vatosan – mondta. – Aztá n harapd egy kicsit erő sebben! É s
markold meg a nyakam! Simogasd az arcomat! Rakd be az ujjaidat a szá mba!
– Nem szeretnéd inká bb, hogy… megnyaljam a csikló dat? – kérdeztem, sikertelenü l
pró bá ltam megtalá lni a legvá lasztékosabb szavakat.
– Nem, egyelő re nem, elég az ujjaddal. De csó kold meg a cicimet.
– Csodá s melled van. – Képtelen voltam megismételni azt a szó t, hogy cici.
Ki sem takaró zva meztelenre vetkő ztem (vá ratlanul izzadni kezdtem), és azt kö vető en
nekilá ttam á tü ltetni a gyakorlatba María instrukció it. Elő szö r a só hajaitó l, majd a
nyö géseitő l megint fö lá llt a farkam. Ő is észrevette, és az egyik kezével végigsimított rajta,
aztá n má r nem bírta tová bb.
– Valami baj van, María? – suttogtam a fü lébe, attó l tartottam, hogy fö lsértettem a torká t
(szoríts, suttogta, szoríts), vagy tú lsá gosan erő sen haraptam meg a mellbimbó já t.
– Folytasd, García Madero! – mosolyodott el María a sö tétben, és megcsó kolt.
Amikor végeztü nk, azt mondta, hogy tö bb mint ö tszö r ment el. Az az igazsá g, hogy bá r
nagyszerű en hangzott, nehezemre esett elhinni a dolgot, de amikor végü l a szavá t adta,
nem volt má s vá lasztá som, elhittem.
– Mire gondolsz? – kérdezte María.
– Rá d – hazudtam, való já ban a nagybá tyá mra és a Jogtudomá nyi Karra gondoltam, meg a
folyó iratra, amit Belano és Lima fog kiadni. – É s te?
– A fotó kra gondolok – felelte.
– Milyen fotó kra?
– Ernesto képeire.
– A pornó képekre?
– Azokra.
Egyszerre borzongtunk meg mindketten. Ö sszetapadt az arcunk. Beszéltü nk, artikulá ltunk
– az orrunk á ltal kijelö lt tá volsá gnak há la –, de még így is éreztem az ajkamon az ő ajká nak
mozgá sá t.
– Csiná ljuk még egyszer?
– Csiná ljuk! – felelte María.
– Jó – mondtam kicsit émelyegve –, de ha meggondolod magad az utolsó pillanatban, akkor
szó lj!
– Miért gondolná m meg? – kérdezte María.
A spermá mtó l nedves volt a combja belső oldala. Kirá zott a hideg, és nem tudtam megá llni,
hogy ne só hajtsak fö l hangosan abban a pillanatban, amikor ú jra beléhatoltam.
María fö lnyö gö tt, én pedig fokozatosan, egyre nagyobb lelkesedéssel elkezdtem mozogni.
– Ha lehet, ne nagyon csapjá l zajt, nem szeretném, ha Angélica meghallana minket.
– Te ne csapjá l zajt! – vá laszoltam, és hozzá tettem: – Mit adtá l be Angélicá nak, hogy ilyen
mélyen alszik. Altató t?
Halkan elnevettü k magunkat mindketten, én a nyaká n, ő a pá rná ba fú rt arccal.
Amikor végeztem, még arra sem volt energiá m (a latin energiá bó l, az pedig az ó gö rö g,
mű kö dés jelentésű szó bó l), hogy megkérdezzem, élvezte-e, má r nem vá gytam semmi
má sra, csak hogy lassan á lomba merü ljek Maríá val a karomban. Ő viszont fö lkelt, és rá m
szó lt, hogy ö ltö zzek fö l, és menjek vele a nagy há z fü rdő szobá já ba. Amikor kiléptem az
udvarra, lá ttam, hogy má r hajnalodik. Aznap éjjel elő szö r lá thattam valamivel tisztá bban a
szerető m alakjá t. María fehér há ló inget viselt piros hímzéssel az ujjá n, a haja pedig egy
szalaggal vagy egy darab fonott bő rrel volt ö sszefogva.
Miutá n megszá rítkoztunk, eszembe jutott, hogy hazatelefoná lok, de María azt mondta, most
nyilvá n alszik a nagybá tyá m és a nagynéném is, inká bb majd késő bb.
– É s most? – kérdeztem.
– Most alszunk egy kicsit – felelte María, és á tkarolta a derekam.
De az éjszaka vagy a reggel még tartogatott szá momra egy utolsó meglepetést. A kis
há zban, az egyik sarokban ö sszekuporodva fö lfedeztem Barriost és az amerikai bará tnő jét.
Mindketten horkoltak. Legszívesebben fö lébresztettem volna ő ket egy puszival.
NOVEMBER 19.
Mindannyian együ tt reggeliztü nk. Quim Font, Font asszony, María és Angélica, Jorgito Font,
Barrios, Barbara Patterson és én. A reggeli a kö vetkező kbő l á llt: rá ntotta, sü lt
sonkaszeletek, kenyér, mangó lekvá r, eperlekvá r, vaj, lazacpá stétom és ká vé. Jorgito
megivott egy pohá r tejet. Font asszony (megpuszilta az arcom, amikor meglá tott!) sü tö tt
néhá ny lepényt, azt mondta rá juk, hogy crêpes, pedig kö zü k nem volt hozzá . A reggeli tö bbi
részét a szolgá ló lá ny készítette el (akinek nem tudom vagy elfelejtettem a nevét, ez
szerintem megbocsá thatatlan), a tá nyérokat Barriosszal ketten mostuk el.
Azutá n – amikor Quim elment dolgozni, Font asszony pedig tervezni kezdte a munkanapjá t
(nekem azt mondta, ú jsá gíró ként dolgozik egy ú j mexikó i csalá di lapná l) – végü l ú gy
dö ntö ttem, hazatelefoná lok. Csak Martita, a nagynéném volt otthon, és amikor meghallotta
a hangom, rö gtö n ordítozni kezdett, mint valami ő rü lt, aztá n meg sírva fakadt. Miutá n szép
sorban végighallgattam egypá r, a Szű zanyá hoz intézett fohá szt, néhá ny felelő sségre hívó
szó t, egy tö redékes kivonatot az éjszaká ró l, amelyet a „nagybá tyá mnak kellett á télnie
miattam”, egy inká bb cinkos, mintsem vá dló hangnemű figyelmeztetést egy elkerü lhetetlen,
a nagybá tyá m á ltal bizonyá ra még aznap reggel kiö tlö tt bü ntetésrő l, végre meg tudtam
szó lalni, és megnyugtattam, hogy jó l vagyok, néhá ny bará tommal tö ltö ttem az éjszaká t, de
ma sem fogok hazamenni, csak miutá n „lebukik majd a nap”, és má ris rohannom kell az
egyetemre. A nagynéném megígérte, hogy fö lhívja a nagybá tyá m munkahelyét, és
megesketett, hogy a há tralevő életemben mindig hazaszó lok, ha ú gy dö ntö k, hogy nem
tö ltö m otthon az éjszaká t. Néhá ny má sodpercig mérlegeltem, célszerű lenne-e személyesen
fö lhívnom a nagybá tyá m, de végü l ú gy dö ntö ttem, hogy nem szü kséges.
Lerogytam egy fotelba, és nem tudtam, mihez kezdjek. Elő ttem á llt még az egész délelő tt és
a nap há tralevő része, vagyis tisztá ban voltam vele, hogy elő ttem á llnak, és ennek tü krében
má smilyennek tű ntek, mint má s délelő ttö k és má s napok (amikor elveszett lélek voltam: én
az egyetemen, a gondolataim a szü zességem kö rü l bolyongtak), de nem tudtam mit kezdeni
a hirtelen jö tt vá ltozá ssal, olyan sok lehető ség kíná lkozott szá momra.
Az étel elfogyasztá sa utá n – ú gy faltam, mint egy farkas, mikö zben Font asszony
mú zeumokró l és mexikó i csalá dokró l beszélgetett Barbara Pattersonnal – enyhe á lmossá g
tö rt rá m, ugyanakkor ismét fö lébredt bennem a vá gy, hogy dugjak Maríá val (akire reggeli
kö zben igyekeztem nem rá nézni, amikor pedig mégis rá néztem, a tekintetemmel
igyekeztem a testvéri szeretet vagy az ö nzetlen bará tsá g eszméjéhez igazodni, ú gy
képzeltem, ezt azonosítani tudja az apja is, aki ugyanakkor a meglepetés legkisebb jelét sem
mutatta, amikor e korai ó rá n ott talá lt az asztala mellett; viszont María indulni készü lő dö tt,
Angélica indulni készü lő dö tt, Jorgito Font má r el is ment, Barbara Patterson éppen a
zuhanyzó ban volt, és csak Barrios és a szolgá ló keringett a nagy há z tá gas kö nyvtá rá ban –
mint egy elmondhatatlan hajó tö rés maradvá nyai –, így aztá n, hogy ne legyek ú tban – meg a
szimmetria irá nt érzett szelíd vá gy oká n –, ikszedszer is á tszeltem az udvart, majd
letá boroztam a lá nyok kis há zá ban, ahol az á gyak még nem voltak bevetve (ez vilá gosan
jelezte, hogy a bevetésü k a szolgá ló vagy bejá ró nő vagy szobalá ny – vagy harcedzett proli,
ahogy Jorgito nevezte – feladata volt; e kö rü lmény nemhogy nem kisebbítette María irá nti
tiszteletemet, hanem inká bb még nö velte is, fö lruhá zta egy olyan ledér és flegma voná ssal,
amely egyá ltalá n nem á llt neki rosszul), és szemü gyre vettem a „csodá k kapujá nak” még
mindig nedves színterét, és bá r a helyzet megérdemelte volna, hogy elsírjam magam, vagy
imá dkozni kezdjek, inká bb befekü dtem az egyik vetetlen á gyba (ahogy késő bb rá jö ttem,
Angélica, és nem María á gyá ba), és elaludtam.
Pancho Rodríguez ébresztett, ü tések sorá t zú dítva (kiegészítve egy rú gá ssal, bá r ebben
nem vagyok biztos) az egész testemre. Csak a jó neveltetésem akadá lyozott meg abban,
hogy egy, az á llkapcsá n elhelyezett ö kö lcsapá ssal ü dvö zö ljem. Miutá n jó napot kívá ntam
neki, kimentem az udvarra, és megmostam az arcom a szö kő kú tban (mindez pontosan jelzi,
hogy még aludtam), ekö zben Pancho érthetetlenü l motyogott valamit a há tam mö gö tt.
– Nincs senki a há zban – mondta. – Á t kellett ugranom a kerítésen, hogy bejussak. Mit
csiná lsz te itt?
Azt vá laszoltam, hogy ott éjszaká ztam (és a feszü ltséget enyhítendő hozzá tettem – mivel
aggasztott Pancho orrcimpá já nak remegése –, hogy Barrios és Barbara Patterson
ú gyszintén), ezutá n pedig megpró bá ltunk bejutni a nagy há zba a há tsó , a konyhai
bejá raton, majd a fő bejá raton, de mindkettő alaposan be volt zá rva.
– Ha meglá t valamelyik szomszéd, és kihívja a rendő rséget – mondtam –, nem lesz kö nnyű
elmagyará znunk, hogy nem betö rni szá ndékozunk.
– Leszarom. Néha szeretek kö rbematatni az oldalbordá im há zá ban – mondta Pancho.
– Rá adá sul – mondtam figyelmen kívü l hagyva Pancho megjegyzését – lá ttam, mintha a
szomszéd há zban megmozdult volna egy fü ggö ny. Ha jö n a rendő rség…
– Megdugtad Angélicá t, te segg? – kérdezte Pancho vá ratlanul, miutá n abbahagyta a
kukucská lá st a Font-há z utcai ablakain.
– Természetesen nem – nyugtattam meg.
Nem tudom, elhitte-e, vagy sem. Egy biztos, mindketten á tugrottunk a kerítésen, és
megkezdtü k a visszavonulá st a colonia Condesá bó l.
Ahogy gyalogoltunk (némá n, á t a Parque Españ á n, végig a Parrason, á t a Parque San
Martínon, majd a Teotihuacá non; ebben az idő ben csak há ziasszonyok, szolgá ló k és
csavargó k voltak az utcá n), azon gondolkoztam, mit mondott nekem María a szerelemrő l és
a fá jdalomró l, amit a szerelem fog majd Pancho fejére hozni. Mire az Insurgenteshez
értü nk, Pancho má r visszanyerte jó kedvét, és az irodalomró l beszélt, szerző ket ajá nlott,
megpró bá lt nem gondolni Angélicá ra. Azutá n letértü nk a Manzanilló ra, befordultunk az
Aguascalientesre, és utá na megint délre kanyarodtunk a Medellínre, amíg el nem értü k a
calle Tepejit. Megá lltunk egy ö temeletes épü let elő tt, és Pancho meghívott, hogy ebédeljek a
csalá djá val.
Lifttel fö lmentü nk a legfö lső emeletre.
Aztá n ahelyett, hogy bementü nk volna valamelyik laká sba – ahogy arra szá mítottam –,
felmá sztunk a lépcső n a tető teraszra. Szü rke, mégis ragyogó égbolt fogadott minket –
mintha atomtá madá s érte volna a vá rost –, a folyosó kat és a mosó konyhá kat pedig
elborította a cserepek és virá gok vibrá ló sokasá ga.
Pancho csalá dja két tető téri szobá ban lakott.
– Á tmenetileg – magyará zta Pancho –, amíg lesz elég zseton egy laká sra a kö zelben.
Formá lisan bemutatott az anyuká já nak, doñ a Panchitá nak, a tizenkilenc éves testvérének, a
catullusi kö ltő és szakszervezetis Moctezumá nak és a tizenö t éves kisö ccsének, a gimis
Norbertó nak.
Az egyik szoba napkö zben étkező ként és tévészobaként mű kö dö tt, éjszaká nként pedig
Pancho, Moctezuma és Norberto há ló szobá jaként. A má sik valamiféle gigantikus
ruhá sszekrény vagy gardró b volt, emellett pedig ott voltak a konyhai eszkö zö k (a
mozgatható tű zhelyet nappal kivitték a folyosó ra, éjszaka pedig ebben a szobá ban tá roltá k),
a hű tő gép és a matrac is, amin doñ a Panchita aludni szokott.
Amikor hozzá lá ttunk az ebédhez, csatlakozott hozzá nk egy bizonyos Piel Divina, a
huszonhá rom éves tető szomszédjuk, ő t zsigeri realista kö ltő ként mutattá k be. Amikor
indulni készü ltem (sok-sok ó rá val késő bb… elszá llt az idő ), még egyszer megkérdeztem, mi
a neve, ő pedig olyan természetesen és magabiztosan vá laszolta, hogy Piel Divina (sokkal
természetesebben és magabiztosabban, mint ahogy nekem sikerü lt volna kimondanom,
hogy Juan García Madero), hogy egy pillanatra elhittem, hogy Mexikó i Kö ztá rsasá gunk
tá voli folyó kanyarulataiban és mocsaraiban tényleg létezik az a bizonyos „isteni” Divina
csalá d.
Ebéd utá n doñ a Panchita elfoglalta magá t kedvenc szappanoperá ival, Norberto pedig
nekiá llt tanulni, beterítették az asztalá t a kö nyvek. Pancho és Moctezuma elmosogatott egy
mosogató tá lban, amely mellő l lá tszott a Parque de las Américas nagy része, a tá volban
pedig a fenyegető monstrumok – mintha má sik bolygó ró l érkeztek volna, egy kifejezetten
való szerű tlen bolygó ró l –, a Rendelő intézet, a Gyermekkó rhá z, a Kö zkó rhá z.
– Azért jó itt élni, ha eltekintesz a helyszű kétő l – mondta Pancho –, mert mindenhez kö zel
vagy, a fő vá ros kellő s kö zepén.
Piel Divina (akit Pancho és a testvére – ső t még doñ a Panchita is! – a legtermészetesebb
mó don Pielnek szó lított) meghívott minket a szobá já ba, ahol – azt mondta – ő riz még egy
kis marihuá ná t a legutó bbi partibó l.
– Minek is hú zzuk az idő t, drá ga cimborá m – mondta Moctezuma.
Piel Divina szobá ja – a Rodríguezék lakta két szobá val ellentétben – a csupaszsá g és az
ö nmegtartó ztatá s mintaképe volt. Nem lá ttam széthajigá lt ruhá kat, nem lá ttam há ztartá si
eszkö zö ket, nem lá ttam kö nyveket (Pancho és Moctezuma szegény volt, de az otthonuk
legvá ratlanabb szö gleteiben talá lkoztam Efraín Huerta, Augusto Monterroso, Julio Torri,
Alfonso Reyes, a má r említett Catullus – Ernesto Cardenal fordítá sá ban –, Jaime Sabines,
Max Aub, Andrés Henestrosa kö teteivel), csak egy keskeny matracot és egy széket – asztala
sem volt – meg egy jó minő ségű bő rkoffert, amiben a ruhá já t tartotta.
Piel Divina egyedü l élt, bá r az á ltala és a Rodríguez testvérek á ltal elmondottakbó l
kikö vetkeztettem, hogy nem sokkal azelő tt még ott élt egy nő (a fiá val, mindkettő
veszedelmes), aki tá voztakor rö pítette magá val a bú torok nagy részét is.
Egy darabig marihuá ná t szívtunk, és néztü k a lá tképet (ahogy má r mondtam, ez lényegében
nem á llt má sbó l, mint a kó rhá zak kö rvonalá bó l, a miénkhez hasonló tető k végtelen sorá bó l
és az égen lassan dél felé haladó alacsony felhő kbő l), azutá n Pancho mesélni kezdett az
aznap reggeli kalandjá ró l a Font lá nyok há zá ná l, és arró l, hogyan talá lkoztunk.
Kikérdeztek az esettel kapcsolatban – ezú ttal há rman együ tt –, de nem tudtak kiszedni
belő lem semmi olyat, amit má r ne mondtam volna el Panchó nak. Aztá n elkezdtek Maríá ró l
beszélni. A – nehezen érthető – szavaikbó l azt véltem kihá mozni, hogy Piel Divina és María
valamikor szerető k voltak. Meg azt, hogy Pielt kitiltottá k Fonték otthoná bó l. Tudni
akartam, hogy miért. Elmesélték, hogy Font asszony rá juk nyitott valamelyik éjszaka,
amikor a kis há zban dugtak. A nagy há zban fogadá st tartottak egy spanyol író tiszteletére,
aki nem sokkal azelő tt érkezett Mexikó ba, és az este egy pontjá n Font asszony szerette
volna bemutatni neki a nagyobbik lá nyá t – azaz Maríá t –, de nem talá lta. Így aztá n karon
fogta a spanyol író t, és a lá nya keresésére indult. Amikor megérkeztek a kis há zhoz, lá ttá k,
hogy nem ég a villany, bentrő l mégis ü tésekhez, ritmikus, dö ngő ü tésekhez hasonló zajt
hallottak. Font asszony minden bizonnyal nem gondolta végig, mit csiná l (ha
elgondolkodott volna, mielő tt cselekszik, mondta Moctezuma, visszakísérte volna a
spanyolt a fogadá sra, aztá n egyedü l ment volna vissza, hogy megnézze, mi tö rténik a lá nya
szobá já ban), szó val nem gondolt semmire, és fö lkapcsolta a villanyt. Elborzadva lá tta meg a
lá nyá t, Maríá t a há z há tsó felében, csak egy blú z volt rajta – a nadrá gja le volt tolva –, és Piel
Divina farká t szopta, mikö zben ő a tenyerével mért ü téseket María fará ra és puncijá ra.
– Méghozzá jó erő seket – tette hozzá Piel Divina. – Amikor fö lkapcsoltá k a villanyt,
rá néztem a fenekére, és tiszta piros volt. Tulajdonképpen meg is ijedtem.
– De miért ü tö tted? – kérdeztem dü hö sen, mikö zben attó l tartottam, hogy elpirulok.
– Mert megkérte rá , te drá ga, naiv lélek – felelte Pancho.
– Nehezen tudom elhinni – mondtam.
– Hallani furcsá bb dolgokró l is – mondta Piel Divina.
– Az egész egy francia nő , Simone Darrieux hibá ja – mondta Moctezuma. – Tudom, hogy
María és Angélica meghívta ezt a Simone-t egy feminista gyű lésre, és a végén, amikor jö ttek
kifelé, a szexrő l beszélgettek.
– Ki ez a Simone? – kérdeztem.
– Arturo Belano egyik bará tnő je.
– Odamentem hozzá juk. Mi a pá lya, lá nyok, kérdeztem, a kis kurvá k pedig de Sade má rkiró l
beszélgettek – mondta Moctezuma.
A tö rténet vége megjó solható volt. María anyuká ja mondani akart valamit, de nem tudott. A
spanyol – aki Piel Divina szerint szemmel lá tható an elsá padt María á gaskodó és
fö lkíná lkozó há tsó já nak lá tvá nyá tó l – azzal a gondoskodá ssal fogta karon, amellyel a
szellemi fogyatékosokat szoká s, és visszavontatta a fogadá sra. A kis há zra hirtelen
rá telepedett csö ndben Piel Divina hallotta, ahogy az udvaron beszélgetnek, mintha a kanos
fasz spanyolja valami becstelenségre akarná rá venni a szö kő kú tban tá maszt kereső
szegény Font asszonyt.
De aztá n hallotta, hogy a lépteik eltá volodnak a nagy há z irá nyá ba, María pedig azt mondta,
folytassá k.
– Ezt má r tényleg nem tudom elhinni – mondtam.
– A muteromra eskü szö m – felelte Piel Divina.
– Miutá n rá tok nyitottak, María tová bb akart szeretkezni?
– Ő má r csak ilyen – mondta Moctezuma.
– É s te honnan tudod? – kérdeztem percrő l percre fö lhevü ltebben.
– É n is megdugtam – mondta Moctezuma –, nincs ná la szenvedélyesebb csaj az egész
vá rosban, mondjuk én sosem ü tö ttem meg, az igaz, nekem nem tetszenek ezek a furcsa
dolgok. De neki igen, azt tudom.
– É n sem ü tö ttem meg, te marha, annyi tö rtént, hogy María tisztá ra odavolt de Sade
má rkiért, és ki akarta pró bá lni a korbá csot a fenekén – mondta Piel Divina.
– Ez igazá n jellemző Maríá ra – mondta Pancho –, nagyon kö vetkezetes az olvasmá nyaival.
– É s dugtatok tová bb? – kérdeztem. Vagy suttogtam, vagy ü vö ltö ttem, nem emlékszem, csak
arra emlékszem, hogy tö bbszö r is hosszan slukkoltam a fü ves cigibő l, és tö bbszö r rá m
kellett szó lniuk, hogy adjam tová bb, hogy nem csak nekem tekerték.
– Há t ja, dugtunk tová bb, vagyis ő tová bb szopott, én pedig a tenyeremmel csapkodtam a
fenekét, de egyre gyö ngébben vagy egyre kedvetlenebbü l, talá n az anyuká ja megjelenése
volt rá m rossz hatá ssal, de csak rá m, és mert nem volt má r kedvem dugni, meg a farkam is
lelankadt, má r nem akartam má st, csak fö lá llni, talá n benézni a fogadá sra, azt hiszem, volt
ott néhá ny híres kö ltő , az a spanyol, Ana María Díaz és Díaz ú r, Laura Damiá n anyuká ja és
apuká ja meg a tö bbiek: Á lamo, Labarca, Berrocal, Artemio Sá nchez, a tévés színésznő ,
América Lagos, meg azért egy kicsit tartottam tő le, hogy megint elő kerü l María anyuká ja,
de má r a kibaszott építésszel együ tt, tényleg má s se hiá nyzott volna.
– Ott voltak Laura Damiá n szü lei? – kérdeztem.
– Egészen konkrétan a casta diva szü lei – mondta Piel Divina –, de má s hírességek is, el se
hinnéd, én szeretek odafigyelni az ilyesmire, korá bban lá ttam ő ket az ablakbó l,
odakö szö ntem Berrocalnak, régebben já rtam a mű helyébe, nem tudom, emlékezett-e rá m,
vagy sem. Azt hiszem, kö zben meg is éheztem, és má r attó l ö sszefutott a nyá l a szá mban,
hogy elképzeltem miféle dolgokat ehetnek ott a má sik há zban. Igazá n nem esett volna
nehezemre, hogy megjelenjek odaá t, persze Maríá val együ tt, és nekiá lljak zabá lni. Eléggé ki
voltam nyú lva, biztosan a szopatá s miatt. De az igazat megvallva nem gondoltam a
szopatá sra, érted? Nem gondoltam María ajká ra, sem a farkamra tekeredő nyelvére, sem a
nyá lá ra, ami addigra má r a golyó im sző rén folyt lefelé…
– Ne nyú jtsd ilyen hosszú ra! – mondta Pancho.
– Elég má r a fényezésbő l! – mondta a testvére.
– Ne fá rassz má r! – tettem hozzá , hogy én se maradjak le, bá r való já ban totá l kimerü ltem.
– Jó l van, szó val megmondtam neki. Azt mondtam: María, folytassuk valamikor má skor,
legkö zelebb. Á ltalá ban itt dugtunk ná lam, idő korlá tok nélkü l, bá r ő sosem maradt egész
éjszaká ra, mindig elment hajnali négy vagy ö t kö rü l, ami rendesen nyű g volt, mert én
mindig fö lajá nlottam neki, hogy elkísérem, nem akartam hagyni, hogy egyedü l menjen el
így, éjszaka. De ő azt mondta, folytasd, ne á llj le, nincs semmi gond. É n pedig ú gy értettem,
hogy ü ssem tová bb a há tsó já t, te hogy értetted volna? – Ugyanú gy, felelte Pancho. – Így
aztá n ismét elkezdtem osztani a csapá sokat, vagyis az egyik kezemmel ü tö ttem, a má sikkal
pedig a csikló já t és a mellét simogattam. Nyilvá n arra gondoltam, hogy minél elő bb
végzü nk, anná l jobb. Rajtam nem mú lt. Persze nem akartam elmenni, mielő tt ő elment
volna. A kis kurva pedig iszonyú an elnyú jtotta, ettő l aztá n lendü letbe jö ttem, és egyre
erő sebben ü tö ttem. A fenekét, a combjá t, de a piná já t is. Ti még nem csiná ltá tok, srá cok?
Mindegy, ajá nlom. A hang, a csapá sok hangja elő szö r egy kicsit rosszulesik és kizö kkent,
ká bé olyan, mint egy tú lsá gosan nyers falat a tá nyéron, ahol a tö bbi dolog rendesen
megsü lt, de aztá n szépen ö sszhangba kerü l minden, amit csiná lsz, és ö sszhangba kerü lnek a
nyö gései, María nyö gései is, minden ü tés kivá lt egy nyö gést, és az egész fokozatosan
erő sö dik, majd elér egy pontig, amikor érzed, hogy má r lá ngol a feneke, és izzik a tenyered
is, a farkad pedig ú gy elkezd lü ktetni, mint egy szív, bumm, bumm, bumm…
– Ne vetíts má r, tesó ! – szó lt kö zbe Moctezuma.
– Frankó n. A szá já ban volt a farkam, de nem szorította, nem szopta, csak ciró gatta a nyelve
hegyével. Ú gy kezelte, mintha egy tokjá ban pihenő pisztoly lett volna. É rzed a kü lö nbséget?
Nem pisztoly a kézben, hanem pisztoly a tokjá ban, a hó na alatt vagy az ö vére akasztva, nem
tudom, értitek-e. De María is lü ktetett, lü ktetett a feneke és a combja, a nagyajka és a
csikló ja, tudom, mert két ü tés kö zö tt megsimogattam, odaraktam a kezem, és éreztem, ettő l
persze totá l begerjedtem, és ö ssze kellett szednem magam, hogy ne menjek el. É s ő nyö gö tt:
amikor ü tö ttem, akkor még jobban nyö gö tt, amikor nem ü tö ttem, akkor is sű rű n nyö gö tt
(nem lá ttam az arcá t), mégis, amikor ü tö ttem, akkor sokkal erő sebbek voltak, má rmint a
nyö gések, mintha kettészakadna a lelke, nekem pedig kedvem tá madt hozzá , hogy
megfordítsam, és beverjem neki, de ez szó ba sem jö hetett, megharagudott volna, ez a gá z
Maríá val, elég merész dolgokba belemegy, de csak ú gy, ahogy ő akarja.
– É s aztá n mi tö rtént? – kérdeztem.
– Há t, elment, aztá n én is elmentem, és ennyi.
– Ennyi? – kérdezte Moctezuma.
– Ennyi, eskü szö m. Megtö rö lkö ztü nk, vagyis én megtö rö lkö ztem, megfésü lkö dtem egy
kicsit, ő fö lhú zta a nadrá gjá t, és kimentü nk, hogy megnézzü k, mi tö rténik a fogadá son. Ott
aztá n szétvá ltunk. Hiba volt. Szétvá lnunk. Beszédbe elegyedtem Berrocal mesterrel, aki ott
á llt egyedü l az egyik sarokban. Aztá n odajö tt hozzá nk Artemio Sá nchez meg vele egy csaj,
egy ká bé harmincéves muff, akirő l azt mondtá k, az El Guajolote folyó irat szerkesztő ségi
titká ra, én meg egybő l megkérdeztem tő le, nincs-e szü kségü k a lapná l versekre, novellá kra
vagy filozó fiai szö vegekre, elmondtam, hogy tele vagyok kiadatlan szö vegekkel, beszéltem
neki a cimborá m, Moctezuma fordítá sairó l, és mikö zben csevegtü nk, fél szemmel a
szendvicses asztalt kerestem, mert há t kibaszottul megéheztem, és akkor megjelent María
anyuká ja és apuká ja, egy kicsivel mö gö ttü k pedig a híres spanyol kö ltő , és akkor ott véget is
ért a dolog: pá ros lá bbal rú gtak ki az utcá ra, és ellá ttak azzal a jó taná ccsal, hogy soha
tö bbet ne tegyem be a lá bamat a há zukba.
– É s María nem csiná lt semmit?
– Há t nem. Nem csiná lt semmit. Eleinte ú gy tettem, mint aki nem érti, mirő l van szó , értitek,
mintha nem is engem érintene a dolog, de aztá n, tesó , minek tová bb színlelni, egyértelmű
volt, hogy kivá gnak, mint egy kibaszott kutyá t. Szomorú voltam, amiért mindez Berrocal
mester elő tt tö rténik, ugyan miért ne legyek ő szinte, az a fasz biztosan rö hö gö tt magá ban,
mikö zben én há trá ltam az ajtó felé; hihetetlen, hogy volt idő , amikor, lehet azt mondani,
fö lnéztem rá .
– Berrocalra? Mekkora balfasz vagy te, Piel – mondta Pancho.
– Az az igazsá g, hogy eleinte korrektü l viselkedett velem. Ti nem igazá n tudjá tok ezt
elképzelni, fő vá rosiak vagytok, itt nő ttetek fö l, én ú gy érkeztem ide, hogy nem ismertem
senkit, és nem volt egy kurva pesó m se. De ennek má r há rom éve, akkor huszonegy voltam.
Olyan volt, mint egy akadá lyfutá s. É s Berrocal korrekt volt velem, befogadott a mű helyébe,
bemutatott olyan népeknek, akik tudtak nekem munká t szerezni, és a mű helyében
ismertem meg Maríá t. Az életem olyan volt, mint egy boleró – mondta hirtelen á lmodozó
hangon Piel Divina.
– Jó l van, folytasd: Berrocal téged nézett, és rö hö gö tt – szó ltam kö zbe.
– Nem, nem rö hö gö tt, de szerintem magá ban azért rö hö gö tt. É s Artemio Sá nchez is engem
nézett, de olyan picsarészeg volt, hogy fö l sem fogta, mi tö rténik. É s az El Guajolote
szerkesztő ségi titká rnő je is, szerintem ő lehetett a legjobban megrémü lve, de nem is
csodá lom, mert María anyuká já nak arcá t lá tva még az én há tamon is fö lá llt a sző r,
eskü szö m, azt hittem, fegyver van ná la. Szó val mindennek ellenére lassan há trá ltam, pedig,
cimborá k, leginká bb ahhoz lett volna kedvem, hogy rohanvá st lelépjek, kö zben még mindig
reménykedtem benne, hogy fö ltű nik María, hogy María félretolja a vendégeket, majd a
szü leit, és belém karol, vagy a vá llamra teszi a kezét (nem ismerek egyetlen nő t sem rajta
kívü l, aki nem a csípő jénél karolja á t a férfit, hanem a vá llá ná l), és valami szalonképes
mó don kivezet onnan, vagyis velem együ tt tá vozik.
– É s fö ltű nt?
– Fö ltű nni tulajdonképpen nem tű nt fö l. Az igaz, hogy lá ttam. Egy pillanatra kidugta a fejét a
tö bbi rohadék vá lla vagy feje fö lö tt.
– É s mit csiná lt?
– Semmit, bassza meg az anyjá t, nem csiná lt semmit.
– Lehet, hogy nem lá tott – mondta Moctezuma.
– Dehogynem lá tott. A szemembe nézett, de ú gy, ahogy szokott, tudjá tok, milyen, néha rá d
néz, és olyan, mintha nem lá tna, vagy mintha á thatolna rajtad a tekintete. Aztá n pedig
eltű nt. Így aztá n azt mondtam magamban: ö csém, ma este vesztettél, nem kell a balhé,
higgadtan lépj le. É s elkezdtem szépen visszavonulni, erre nekem ugrik María anyuká ja,
hogy baszná meg az anyjá t, én meg arra gondoltam, hogy a mami most legalá bbis tö kö n fog
rú gni vagy fö lpofoz, hű ha, gondoltam, vége a rendezett visszavonulá snak, jobb lesz
futá snak eredni, de addigra má r rá m is vetette magá t a ribancos kurva, mintha meg akarna
csó kolni, vagy belém harapni, és mit gondoltok, mit mondott kö zben…
A Rodríguez testvérek nem szó ltak semmit, bizonyá ra ismerték a vá laszt.
– Szidta az anyá dat? – kérdeztem tétová n.
– Azt mondta: micsoda szégyen, micsoda szégyen, csak ennyit, de ezt legalá bb tízszer
egymá s utá n, és kevesebb mint egy centire az arcomtó l.
– Hihetetlen, hogy ez a kurva boszorká ny szü lte Maríá t és Angélicá t.
– Vannak még furcsa dolgok – mondta Pancho.
– Még mindig a szerető d? – kérdeztem.
Piel Divina hallotta a kérdésem, de nem vá laszolt.
– Há nyszor dugtad meg? – kérdeztem.
– Má r nem is emlékszem – vá laszolta Piel Divina.
– De mit akarsz ezekkel a kérdésekkel? – kérdezte Pancho.
– Semmit, csak kívá ncsi voltam – feleltem.
Aznap este késő n mentem el a Rodríguez testvérektő l (velü k ebédeltem, velü k
vacsorá ztam, való színű leg ott is aludhattam volna, hatá rtalan volt a nagylelkű ségü k).
Amikor megérkeztem az Insurgentesre, a buszmegá lló ba, hirtelen megértettem, hogy má r
nincs se kedvem, se energiá m az otthon rá m vá ró hosszú és akadémikus vitá hoz.
Sorban mentek el elő ttem a buszok, amelyekre fö l kellett volna szá llnom, míg végü l
fö lá lltam a já rdaszegélyrő l, ahol addig meditá lva, és a forgalmat – jobban mondva a kocsik
arcomba vilá gító reflektorá t – figyelve ü ltem, és ú tnak indultam a Font csalá d há zá nak
irá nyá ba.
Mielő tt odaértem volna, telefoná ltam. Jorgito vette fö l. Mondtam neki, hogy hívja a nő vérét.
Hamarosan beleszó lt María. Lá tni akartam. Megkérdezte, hol vagyok. Azt feleltem, hogy
nem messze tő lü k, a plaza Popocatépetlö n.
– Vá rj egypá r ó rá t – mondta –, és majd jö ssz azutá n. Ne csö ngess be. Ugorj á t a kerítésen, és
ne csapj zajt, amikor bejö ssz. Vá rni foglak.
Nagyot só hajtottam, majdnem kimondtam, hogy szeretem (de nem mondtam ki), aztá n
leraktam. Minthogy nem volt pénzem, hogy beü ljek egy ká vézó ba, ott maradtam a téren,
leü ltem egy padra, írtam a napló mat, és Tablada verseskö tetét olvastam, amelyet Panchó tó l
kaptam. Pontosan két ó ra mú lva fö lá lltam, és a calle Colima felé vettem az irá nyt.
Kö rü lnéztem, mielő tt fö lugrottam és fö lkapaszkodtam volna a kerítésre. Lefelé
megpró bá ltam nem ká rt tenni a virá gokban, melyeket Font asszony (vagy a szolgá ló ) nevelt
a kert végében. Azutá n elindultam a sö tétben a kis há z felé.
María egy fa alatt vá rt rá m. Mielő tt még bá rmit mondhattam volna neki, szá jon csó kolt. A
nyelve a torkomig hatolt. Cigaretta- és drá gaétel-íze volt. Nekem cigaretta- és olcsó étel-
ízem. De mindkét étel jó volt. Abban a pillanatban elillant minden félelmem és minden
szomorú sá gom. Ahelyett, hogy bementü nk volna a kis há zá ba, ott rö gtö n, a fa alatt á llva
szeretkezni kezdtü nk. Hogy ne lehessen hallani a nyö géseit, María beleharapott a
nyakamba. Mielő tt még elmentem volna, kihú ztam a farkam (María azt mondta, á á á á á ,
amikor kihú ztam – talá n egy kicsit hirtelen), és rá élveztem a fű re, meg talá n a virá gokra is.
A kis há zban Angélica mélyen aludt, vagy mély alvá st színlelt, mi pedig még egyszer
szeretkeztü nk. Amikor aztá n fö lá lltam, olyan érzésem volt, mintha ketté akarná k szakítani
a testem, és tudtam, ha kimondom, hogy szeretem, azonnal el fog mú lni a fá jdalom, de nem
mondtam semmit, inká bb ellenő riztem a tá volabbi sarkokat, nem alszik-e valamelyikben
Barrios meg a Patterson lá ny, de nem volt má s, csak a Font lá nyok meg én.
Azutá n beszélgetni kezdtü nk, erre Angélica fö lébredt, fö lkapcsoltuk a villanyt, és még
soká ig dumá ltunk. Beszélgettü nk a kö ltészetrő l, Laura Damiá nró l, a díjró l és magá ró l a
halott kö ltő rő l, a folyó iratró l, amit Ulises Lima és Belano akart kiadni, Ernesto San Epifanio
életérő l, arró l, milyen arcot vá gna Huracá n Ramírez – Angélica egyik festő bará tja, aki
Tepitó ban lakik –, és milyet María bará tai a tá ncakadémiá ró l. Aztá n – sok-sok beszélgetés
és cigaretta utá n – Angélica és María is elaludt, én pedig lekapcsoltam a villanyt, bebú jtam
az á gyba, és gondolatban még egyszer szeretkeztem Maríá val.
NOVEMBER 20.
Politikai preferenciá k: Moctezuma Rodríguez trockista. Korá bban Jacinto Requena és
Arturo Belano is trockista volt.
María Font, Angélica Font és Laura Já uregui (Belano volt élettá rsa) egy radiká lis feminista
csoport, a „Mexikó i nő k, csatakiá ltá sra!” tagja volt. Vélhető en ott ismerték meg Simone
Darrieux-t, Belano bará tjá t, aki valamiféle szadomazo propagandista volt.
Ernesto San Epifanio alapította meg az első Mexikó i Homoszexuá lis Kommunista Pá rtot és
az első homoszexuá lis proletá rkommuná t Mexikó ban.
Ulises Lima és Laura Damiá n azt tervezte, hogy alapítanak egy anarchista csoportot: rá nk
maradt egy alapító nyilatkozat vá zlata. Régebben, még tizenö t évesen Ulises Lima
megpró bá lt belépni abba, ami még megmaradt Lucio Cabañ as terroristacsoportjá bó l.
Quim Font szintén Quim Font névre hallgató apja Barceloná ban szü letett, és az ebró i
csatá ban halt meg a polgá rhá ború ban.
Rafael Barrios apja belépett az illegalitá sban mű kö dő vasutas-szakszervezetbe.
Má jzsugorban halt meg.
Piel Divina apja és anyja Oaxacá ban szü letett, és Piel Divina elmondá sa szerint éhen haltak.
NOVEMBER 21.
Buli Catalina O’Hará ná l.
Reggel beszéltem telefonon a nagybá tyá mmal. Megkérdezte, mikor szá ndékozom
hazamenni. Folyton, vá laszoltam. A kínos csö nd utá n (gondolom, nem értette a vá laszomat,
csak nem akarta beismerni) megkérdezte, mibe keveredtem. Semmibe, feleltem. Ma este
itthon akarlak lá tni, Juan, mint annak a rendje, mondta, kü lö nben szá molhatsz a
kö vetkezményekkel. A há ttérbő l hallottam, hogy Martita néni sír. Okvetlenü l, vá laszoltam.
Kérdezd meg tő le, hogy drogozik-e, szó lalt meg a nagynéném, de a nagybá tyá m azt felelte,
hogy hallom én is, aztá n pedig megkérdezte, van-e elég pénzem. Buszra elég, mondtam, és
má r nem tudtam folytatni.
Igazá bó l má r buszra sem maradt pénzem. Bá r nem sokkal késő bb a dolgok vá ratlan
fordulatot vettek.
Catalina O’Hará ná l ott volt Ulises Lima, Belano, Mü ller, San Epifanio, Barrios, Barbara
Patterson, Requena és a bará tnő je, Xó chitl, a Rodríguez testvérek, Piel Divina, a festő nő ,
akivel Catalina megosztja a mű termét, és rajtuk kívü l sok ismeretlen ember, akikrő l még
nem is hallottam, és akik megjelentek, majd ú jra eltű ntek, mint egy sö tét folyó .
Amikor megérkeztü nk – María, Angélica és én –, nyitva volt a bejá rati ajtó , de miutá n
beléptü nk, csak a Rodríguez testvéreket talá ltuk ott, ő k az emeletre vezető lépcső n ü ltek, és
ketten szívtak egy marihuá ná s cigit. Kö szö ntü nk nekik, és leü ltü nk melléjü k. Azt hiszem,
má r vá rtak minket. Azutá n Pancho és Angélica fö lment, mi pedig magunkra maradtunk.
Valami perverz, kifejezetten nyugtató és ellazító zene szű rő dö tt be a há z há tsó felébő l
madarak, kacsá k, béká k, a szél és a tenger hangjá val, ső t a fö ldö n vagy kiszá radt fü vö n
ropogó emberi léptek zajá val, de így együ tt magá val ragadó volt az egész, mint egy
horrorfilm há ttérzenéje. Aztá n megérkezett Piel Divina, arcon csó kolta Maríá t (én má sfelé
néztem, egy nő krő l vagy a nő k á lmairó l készü lt grafiká kkal borított falat figyeltem), és
nekiá llt velü nk tá rsalogni. Nem tudom, miért – talá n a gá tlá saim miatt –, mikö zben
beszélgettek (Piel Divina gyakran megfordult a tá ncakadémiá n, egy hullá mhosszon volt
Maríá val), fokozatosan egyre tá volabb sodró dtam, magamba fordultam, és gondolkodni
kezdtem a Fontékná l aznap reggel á télt furcsa eseményeken.
Eleinte minden a normá lis mederben zajlott. Leü ltem az asztalhoz, hogy együ tt reggelizzek
a csalá ddal, Font asszony kedvesen jó reggelt kívá nt, Jorgito rá m se nézett (félig még aludt),
a szolgá ló bará tsá gosan intett, amikor megérkezett; idá ig minden rendben, annyira
rendben, hogy má r az is eszembe jutott, talá n életem végéig eléldegélhetek María kis
há zá ban. De akkor megjelent Quim, és a puszta lá tvá nyá tó l libabő rö s lettem. Mintha egész
éjszaka le sem hunyta volna a szemét, mintha az imént szabadult volna egy kínzó kamrá bó l
vagy egy rabló tanyá ró l, a haja zilá lt volt, a szeme véreres, nem borotvá lkozott (nem is
zuhanyozott), és valamitő l piszkos volt a keze, a kézfeje mintha jó dfoltos lett volna, az ujjai
pedig tintá tó l maszatosak. Természetesen nem kö szö nt, pedig én a lehető
legbará tsá gosabban kívá ntam neki jó reggelt. A felesége és a lá nyai nem is foglalkoztak
vele. Pá r perc mú lva má r én sem. A reggelije sokkal szegényesebb volt a miénknél: megivott
két csésze feketeká vét, majd elszívott egy gyű rö tt cigarettá t, amit nem egy dobozbó l,
hanem a zsebébő l halá szott elő , kü lö nö s szemmel nézett rá nk, kihívó nak tű nt, mégis
mintha á tnézett volna rajtunk. Amikor végzett a reggelivel, fö lá llt, és megkért, hogy
kö vessem, mert szeretne velem beszélni egy percet.
Maríá ra néztem, aztá n Angélicá ra, de nem lá ttam az arcukon semmi olyasmit, ami azt
sugallta volna, hogy ne fogadjak szó t, há t kö vettem.
Elő szö r léptem á t Quim Font dolgozó szobá já nak kü szö bét, és meglepetésként ért a szoba
mérete, sokkal kisebb volt, mint a há z tö bbi szobá ja. Fényképek és alaprajzok voltak
egymá s hegyén-há tá n a falra rajzszö gezve és szanaszét a padló n. A dolgozó szoba tö bb mint
felét a mű szakirajz-asztal és egy zsá moly foglalta el, nem is volt má s bú tor a szobá ban.
Dohá ny- és izzadsá gszag volt.
– Majdnem egész éjszaka dolgoztam, nem tudtam lehunyni a szemem – mondta Quim.
– Tényleg? – kérdeztem, és kö zben arra gondoltam, hogy rá faragtam, Quim bizonyá ra
hallotta, amikor megérkeztem elő ző éjszaka, és lá tott Maríá val a dolgozó szoba egyetlen,
apró cska ablaká bó l, most pedig kö vetkezik a fejmosá s.
– Tényleg, nézd a kezemet! – vá laszolta.
Mellmagassá gban kinyú jtotta mindkét kezét. Szemmel lá tható an remegtek.
– Valami tervrajzon? – kérdeztem kedvesen, mikö zben az asztalon kiterített papírokat
nézegettem.
– Nem – felelte Quim –, egy folyó iraton. Egy folyó iraton, ami mostaná ban fog megjelenni.
Nem tudom, miért, de rö gtö n arra gondoltam (vagy tudtam, mintha ő maga mondta volna
korá bban), hogy a zsigeri realistá k folyó iratá ró l van szó .
– Most mindenkinek jó l odabaszok, aki korá bban kritizá lt, ú gy á m – mondta.
Kö zelebb mentem az asztalhoz, ó vatosan fö lemeltem az egymá s hegyén-há tá n fekvő
lapokat, és tanulmá nyozni kezdtem az á brá kat és a rajzokat. A folyó iratterv kaotikus
mértani formá kbó l, nevekbő l és véletlenszerű en fö lskiccelt betű kbő l á llt. Szemernyi
kétségem sem volt afelő l, hogy szegény Font ú r az idegö sszeomlá s szélén á ll.
– Hogy tetszik, ha?
– Roppant érdekes – feleltem.
– Most majd megtudjá k azok a balfaszok, mi is az az avantgá rd, ugye? É s még hiá nyoznak a
versek, lá tod? Ide jö nnek majd a verseitek.
A terü let, amelyre rá mutatott, tele volt a szö veget utá nzó krikszkrakszokkal, de voltak kis
rajzok is, mint amikor valaki ká romkodik a képregényekben: kígyó k, bombá k, kések,
koponyá k, keresztbe tett lá bszá rcsontok, kis gombafelhő k. Emellett minden oldal
részletesen bemutatta Quim Font szélső séges elképzeléseit a grafikai tervezést illető en.
– Nézd, ez a kiadvá ny emblémá ja!
Egy (talá n mosolygó , de még való színű bb, hogy fá jdalmas gö rcsbe rá nduló ) kígyó harapott
a sajá t farká ba, arcá n mohó , szenvedő kifejezés, a tekintete mint két gombostű szegező dö tt
a fö ltételezett olvasó ra.
– De há t még nem tudja senki, mi lesz a folyó irat címe – mondtam.
– Az mindegy. A kígyó mexikó i, rá adá sul a kö rkö rö sséget szimbolizá lja. Te olvastá l
Nietzschét, García Madero? – kérdezte hirtelen.
Bű nbá nó an bevallottam, hogy nem. Aztá n végignéztem a folyó irat ö sszes (tö bb mint
hatvan) oldalá t, és amikor má r épp tá vozni készü ltem, Quim megkérdezte, hogyan alakul a
kapcsolatom a lá nyá val. Azt feleltem, hogy jó l, hogy Maríá val napró l napra jobban
megértjü k egymá st, aztá n ú gy gondoltam, inká bb nem mondok tö bbet.
– Mi, szü lő k sokat szenvedü nk – mondta –, fő leg itt a fő vá rosban. Há ny napja nem alszol
otthon?
– Ez volt a harmadik éjszaka – feleltem.
– É s anyá d nem aggó dik?
– Beszéltü nk telefonon, tudjá k, hogy jó l vagyok.
Quim tető tő l talpig végigmért.
– Fiam, nem nézel ki valami jó l.
Megvontam a vá llam. Csak á lltunk egy darabig szó tlanul, elmélá zva, ő az ujjaival dobolt az
asztalon, én pedig képzeletbeli há zak falakra rajzszö gezett régi tervrajzait nézegettem
(amelyeket való színű leg Quim sosem lá t majd megépü lni).
– Gyere velem! – mondta.
Kö vettem a szobá já ig, az emeletre, ez nagyjá bó l ö tszö r nagyobb volt a dolgozó szobá ná l.
Kinyitotta a gardró bot, és kivett egy sportos, zö ld inget.
– Pró bá ld fö l, lá ssuk, hogy á ll rajtad.
Egy pillanatig hezitá ltam, de Quim sü rgető en intett, mintha nem lenne vesztegetni való
idő nk. Letettem az ingem az á gy lá ba elé – hatalmas á gy volt, elfért volna rajta Quim, a
felesége és a há rom gyerekü k –, és belebú jtam a zö ld ingbe. Jó l á llt rajtam.
– Neked adom – mondta Quim. Aztá n benyú lt a zsebébe, és odanyú jtott nekem pá r
bankjegyet. – Hogy meghívd Maríá t egy ü dítő re.
Remegett a keze, remegett a kinyú jtott karja, de remegett a teste mellett ló gó má sik karja
is, az arcá val pedig ijesztő grimaszokat vá gott, ezért aztá n kénytelen voltam má s lá tnivaló
utá n nézni. Megkö szö ntem, de kö zö ltem vele, hogy nem fogadhatom el.
– Milyen furcsa – mondta Quim –, mindenki elfogadja a pénzem, a lá nyaim, a fiam, a
feleségem, a beosztottjaim – tö bbes szá mot haszná lt, pedig addigra má r pontosan tudtam,
hogy nincs egyetlen beosztottja sem, hacsak nem szá mítjuk a szolgá ló t, de ő nem a
szolgá ló ra célzott –, ső t még a fő nö keim is imá djá k a pénzem, ezért meg is tartjá k
maguknak.
– Nagyon szépen kö szö nö m – mondtam.
– Vedd má r el, és tedd zsebre, a picsá ba!
Elvettem a pénzt, és elraktam. Sok volt, de persze nem voltam elég nagypá lyá s, hogy ott
helyben megszá moljam.
– Megadom, amint tudom – mondtam.
Quim hanyatt dobta magá t az á gyra. A teste tompá n puffant, aztá n remegni kezdett. Egy
pillanatra elgondolkodtam, esetleg nem vízá gya van-e.
– Ne aggó dj, fiam! Azért vagyunk ezen a vilá gon, hogy segítsü k egymá st. Te segítesz nekem
a lá nyom ü gyében, én kisegítelek egy kis apró val, mondjuk extra zsebpénzzel a kiadá saidra,
nem?
Fá radt volt a hangja, a teljes kimerü ltség és az á lom hatá rá n, de a szeme még mindig nyitva
volt, idegesen pá sztá zta a plafont.
– Szerintem jó l sikerü lt a folyó irat, most majd elhallgattatom azokat a faszokat – mondta,
de má r csak suttogá s jö tt ki a szá já n.
– Tö kéletes lett – mondtam.
– Persze, nem véletlenü l vagyok építész – felelte. Majd egy kis szü netet tartva: – Mi is
mű vészek vagyunk, csak á tkozottul jó l titkoljuk a dolgot, nem?
– Persze, így van – vá laszoltam.
Ú gy tű nt, hogy horkol. Megnéztem az arcá t: nyitva volt a szeme. Quim?, szó lítottam. Nem
vá laszolt. Egészen lassan odamentem, és megérintettem a matracot. A belsejében valami
reagá lt a mozdulatomra. Alma méretű buborékok. Megfordultam, és kimentem a
há ló szobá bó l.
A nap tö bbi részét Maríá val és María nyomá ban tö ltö ttem.
Pá rszor esett. Amikor elő szö r elá llt az eső , elő bú jt a szivá rvá ny. Má sodszor nem bú jt elő
semmi, fekete felhő k meg az éjszaka a vö lgy fö lö tt.
Catalina O’Hara vö rö s hajú , huszonö t éves, van egy fia, elvá lt, csinos.
Megismertem Laura Já ureguit is, aki Arturo Belano élettá rsa volt. Sofía Gá lvezzel, Ulises
Lima reménytelen szerelmével érkezett a buliba.
Mindketten csinosak.
Nem, Laura sokkal csinosabb.
Tö bbet ittam a kelleténél. Zsigeri realistá k nyü zsö gtek mindenhol, bá r való já ban tö bb mint
a felü k á lcá zott egyetemista volt.
Angélica és Pancho korá n lelépett.
Az este egy bizonyos pontjá n azt mondta nekem María: kü szö bö n á ll a katasztró fa.
NOVEMBER 22.
Catalina O’Hará ná l ébredtem. Egészen korá n (María nem volt ott, a tö bbiek még aludtak)
megreggeliztem Cataliná val és a kisfiá val, Davyvel – akit el kellett vinnie az ó vodá ba –, és
kö zben eszembe jutott, hogy este, amikor má r csak néhá nyan maradtunk, Ernesto San
Epifanio azt mondta, van heteroszexuá lis, homoszexuá lis és biszexuá lis irodalom. A
regények á ltalá ban heteroszexuá lisak, a kö ltészet viszont kizá ró lag homoszexuá lis, a
novellá k – gondolom – biszexuá lisak, bá r ezt konkrétan nem mondta.
A kö ltészet roppant ó ceá njá ban kü lö nbséget tett szá mos á ramlat kö zö tt: buzik, bú zá k,
buherek, angyalká k, buzerá nsok, buzogá nyok, nimfó k, melegek. Mindazoná ltal a két
legjelentő sebb á ramlat a buziké és a bú zá ké. Walt Whitman példá ul buzi kö ltő volt. Pablo
Neruda bú za. William Blake minden kétséget kizá ró an buzi volt, Octavio Paz viszont bú za.
Borges meleg volt, azaz olykor vá ratlanul buzi is tudott lenni, má skor szimplá n aszexuá lis.
Rubén Darío angyalka volt, való já ban az angyalká k kirá lynő je és ideá lja.
– Spanyol nyelvterü leten, persze – tette tisztá ba a dolgot. – A fö ldkerekségen tová bbra is a
nemes lelkű Verlaine az ideá l.
San Epifanio szerint egy angyalká hoz kö zelebb á llnak a hú s-vér halluciná ció k és a rikító
ő rü ltekhá za, a buzik és a bú zá k viszont ide-oda csapongnak az etika és az esztétika kö zö tt.
Cernuda, a kedves Cernuda nimfó volt, kivételesen keserű pillanatokban azonban buzi
kö ltő , mikö zben Guillén, Aleixandre és Alberti buherként, buzerá nsként, illetve bú zaként
tartható szá mon. A Carlos Pellicerhez hasonló kö ltő k nagy á ltalá nossá gban mind
buzerá nsok, míg az olyanok, mint Tablada, Novo és Renato Leduc, buherek. A mexikó i
kö ltészetben való já ban nincsenek képviselve a buzi kö ltő k, bá r néhá ny optimista biztosan
azt mondaná , hogy ott van Ló pez Velarde vagy Efraín Huerta. Bú zá k viszont akadnak
bő ven, a veszekedő s (egy pillanatra azt hallottam, veszett) Díaz Miró ntó l a híres-neves
Homero Aridjisig. Egészen Amado Nervó ig kell visszanyú lnunk (fü ttyszó ), hogy talá ljunk
egy való di kö ltő t, vagyis buzit, nem pedig meleget, mint a rehabilitá lt és most oly híres
Manuel José Othó n, San Luis Potosí szü lö tte, aki fá rasztó ember, azt meg kell hagyni. É s ha
má r fá rasztó emberekrő l van szó : buzogá ny Manuel Acuñ a, José Joaquín Pesado pedig a
gö rö gö k erdei nimfó ja, ő k a mexikó i líra egy bizonyos á gá nak két ö rö kzö ld stricije.
– É s Efrén Rebolledo? – kérdeztem.
– Egy incifinci bú za. Az a kizá ró lagos érdeme, hogy ő , ha nem is az egyetlen, de
mindenképpen az első mexikó i kö ltő , akinek Tokió ban is kiadtá k a kö nyvét: Japá n versek,
1909. Diplomata volt, természetesen.
Végeredményben a kö ltészeti panorá ma alapvető en mindig azt az (underground)
kü zdelmet tü krö zte, mely folyamatosan zajlott a buzi és bú za kö ltő k kö zö tt, hogy magukhoz
ragadjá k a szó t. San Epifanio szerint a buherek vér szerint buzi kö ltő k, csak gyö ngeségü k
vagy kényelmességü k oká n elfogadjá k és tiszteletben tartjá k – azért nem minden esetben –
a bú zá k esztétikai és egzisztenciá lis kritériumait. Spanyolorszá gban, Franciaorszá gban és
Olaszorszá gban – a gyanú tlan olvasó vá rakozá saival pontosan ellentétes mó don – mindig is
hadosztá lynyi bú za kö ltő volt, mondta. Viszont az a helyzet, hogy egy buzi kö ltő , mint
példá ul Leopardi, bizonyos értelemben ú jraalkotja a bú zá kat, példá ul Ungarettit, Montalét
és Quasimodó t, vagyis a halá ltrió t.
– Pontosan ú gy, ahogy Pasolini festi á t az aktuá lis olasz bú za á ramlatot, jusson eszetekbe
szerencsétlen Sanguinetti esete (Pavesét meg sem említem, szomorú angyalka volt,
fajtá já nak egyetlen példá nya, vagy Dino Campaná t, aki kü lö n asztalná l, a reménytelen
angyalká k asztalá ná l eszik). Hogy Franciaorszá gró l má r ne is beszéljü nk (a nagyétkű ek
kitü ntetett nyelvével), ahol buzi kö ltő k szá zai, Villontó l elkezdve a mi tisztelt Sophie
Podolskinkig bezá ró lag, keblü k vérével ó vtá k, ó vjá k és fogjá k ó vni a jö vő ben a tízezernyi
bú za kö ltő t, és a melegekkel, nimfó kkal, buzerá nsokkal és buzogá nyokkal teli
holdudvarukat, irodalmi lapok kiemelkedő fő szerkesztő it, nagy formá tumú fordító kat,
egyszerű irodistá kat és a Bö lcselem Birodalmá nak diplomataó riá sait (ne feledjétek a Tel
Quel kö ltő inek szomorú és tragikus sorsá t). É s említésre sem érdemes az orosz forradalom
buzi á ramlata, amelyben, legyü nk ő szinték, egyetlen buzi kö ltő volt, egyetlenegy.
– Kicsoda? – kérdezték tö bben.
– Majakovszkij?
– Nem.
– Jeszenyin?
– Ő sem.
– Paszternak, Blok, Mandelstam, Ahmatova?
– Dehogy.
– Á ruld má r el, Ernesto, mindjá rt lerá gom a kö rmö m.
– Egyetlenegy – mondta San Epifanio –, mindjá rt eloszlatom a kétségeidet, mert ő aztá n
tető tő l talpig buzi, a sztyeppék és hó mező k buzija: Hlebnyikov.
Erő sen megoszlottak a vélemények.
– É s Latin-Ameriká ban há ny való di buzi kö ltő t talá lunk? Vallejó t és Martín Adá nt. Kész,
vége. Macedonio Ferná ndez? Talá n. A tö bbiek bú zá k, mint Huidobro, buzogá nyok, mint
Alfonso Cortés (bá r neki léteznek autentikusan buzis versei is), buzerá nsok, mint Leó n de
Greiff, elbuzerá nsodott nimfó k, mint Pablo de Rokha (angyalka manírokkal, melyek Lacant
is megő rjítették volna), buherek, mint Lezama Lima, Gó ngora hamis értelmező je, és Lezama
mellett buher a kubai forradalom ö sszes kö ltő je (Diego, Vitier, a rettenetes Retamar, a
kínkeserves Guillén, a vigasztalan Fina García), kivéve az elbű vö lő Rogelio Noguerast, a
já tékos buzi szellemmel megá ldott nimfá t. De folytassuk a sort. Nicaraguá ban tö bbségben
vannak a buzogá nyok, mint Coronel Urtecho, vagy a melegségre tö rekvő bú zá k, mint
Ernesto Cardenal. Bú za mindenki a mexikó i Los Contemporá neosbó l is…
– Nem – kiá ltotta Belano –, Gilberto Owen nem az!
– Tulajdonképpen Paz kö ltészete mellett – folytatta há borítatlanul San Epifanio – Gorostiza
Vég nélkü li halá la tekinthető a hisztérikus és otthon ü lő mexikó i bú za kö ltő k Marseillaise-
ének. A tö bbiek: Gelman nimfó , Benedetti bú za, Nicanor Parra buher, csipetnyi buzisá ggal,
Westphalen angyalka, Enrique Lihn buher, Girondo buzogá ny, Rubén Bonifaz Nuñ o
elbuzogá nyosodott buzerá ns, Sabines elbuzerá nsodott buzerá ns, a kedves és érinthetetlen
Josemilio Pe angyalka. De vissza Spanyolorszá gba, vissza a gyö kerekhez – fü ttyszó –:
Gó ngora és Quevedo bú za; San Juan de la Cruz és Fray Luis de Leó n buzi. Nincs értelme
tová bb sorolni. Most pedig a bú zá k és buzik kö zö tti kü lö nbségekrő l. Elő bbiek még
á lmukban is arra vá gynak, hogy egy harminccentis farok fö lnyissa és megtermékenyítse
ő ket, de ha eljö n az igazsá g pillanata, alig lehet beimá dkozni ő ket a rajongott stricijü k
á gyá ba. Azt hihetnénk, a buzik ezzel szemben egész életü ket ú gy élik le, hogy folyamatosan
egy dá kó kavarja fö l a belsejü ket, és amikor a tü kö rbe néznek (ezt végletesen imá djá k és
gyű lö lik egyszerre), sajá t beesett szemü kben egyenesen a Halá l Stricijét vélik fö lfedezni.
Strici: ez az a szó buzik és bú zá k szá má ra egyará nt, mely képes sértetlenü l á tkelni a semmi
(és a némasá g és a má ssá g) territó riumá n. Amú gy ha megvan a jó szá ndék, nincs semmi
akadá lya, hogy bú zá k és buzik jó bará tok legyenek, virtuó z mó don plagizá ljá k, kritizá ljá k,
dicsérjék, publiká ljá k vagy kö lcsö nö sen eltemessék egymá st az irodalom tomboló és
haldokló vilá gá ban.
– É s Cesá rea Tinajero? Ő buzi vagy bú za kö ltő ? – kérdezte valaki. Nem ismertem fö l a
hangjá t.
– Á , Cesá rea Tinajero maga a rettenet – vá laszolta San Epifanio.

NOVEMBER 23.
Elmeséltem Maríá nak, hogy az apja pénzt adott nekem.
– Szerinted kurva vagyok? – kérdezte.
– Természetesen nem!
– Há t akkor ne fogadj el lét a vén bolondtó l!
Aznap délutá n elmentü nk egy Octavio Paz-elő adá sra. María hozzá m se szó lt a metró n.
Elkísért minket Angélica is, és a helyszínen, a Capilla Alfonsiná ban talá lkoztunk Ernesto San
Epifanió val. Az elő adá s utá n beü ltü nk egy étterembe a calle Palmá n, ahol nyolcvanasok
szolgá ltak fö l. Az étterem neve La Palma de la Vida volt. Hirtelen ú gy éreztem, csapdá ba
estem. Kö rü lö ttem a fö lszolgá ló k – akik egyik pillanatró l a má sikra elpatkolhattak –, María
kö zö nye – mintha má r rá m unt volna –, San Epifanio mosolya – tá voli és gunyoros –, ső t
még Angélica is – aki olyan volt, mint má skor –, mind-mind csapdá nak tű ntek, a sajá t
létezésemet kigú nyoló , élcelő dő megjegyzésnek.
Mindennek a tetejébe azt á llítottá k, hogy nem fogtam fö l semmit a konferenciá bó l, és még
az is lehet, hogy igazuk van, csak a kö ltő kezét figyeltem, ami végig a fö lolvasott szö veg
ü temére já rt, bizonyá ra egy tikk volt, ami még kamaszkorá ban ragadt rá .
– A gyerek maga a megtestesü lt mű veletlenség – mondta María –, tipikus jogi kari példá ny.
Inká bb nem reagá ltam. (Bá r szá mos vá lasz jutott eszembe.) Mire gondoltam éppen? A
bű zlő ingemre. Quim Font pénzére. Laura Damiá nra, a kö ltő re, aki oly fiatalon meghalt.
Octavio Paz jobb kezére. A mutató - és a kö zépső ujjá ra, a gyű rű sujjá ra, a hü velyk- és a
kisujjá ra, melyek ú gy hasítottá k a Capilla levegő jét, mintha a mi életü nk mú lna rajta. De
eszembe jutott az otthonom és az á gyam is.
Aztá n megjelent két hosszú hajú , bő rnadrá gos fazon. Zenésznek néztek ki, de a
tá ncakadémia hallgató i voltak.
Hosszú ideig megszű ntem létezni.
– Miért gyű lö lsz, María? Bá ntottalak? – kérdeztem a fü lébe suttogva.
Ő ú gy nézett rá m, mintha egy má sik bolygó ró l érkeztem volna. Ne legyél nevetséges,
mondta.
Ernesto San Epifanio hallotta a vá laszt, és volt valami nyugtalanító abban, ahogy rá m
mosolygott. Való já ban a tö bbiek is hallottá k, és ú gy mosolyogtak, mintha éppen készü lnék
megő rü lni! Azt hiszem, lehunytam a szemem. Megpró bá ltam bekapcsoló dni az egyik
beszélgetésbe. Megpró bá ltam szó ba hozni a zsigeri realista kö ltő ket. Az á lzenészek
kinevettek. María egyszer csak megcsó kolta egyikü ket, Ernesto San Epifanio pedig
megveregette a há tam. Emlékszem, elkaptam a kezét a levegő ben, vagy megszorítottam a
kö nyö két, és a szemébe nézve azt mondtam neki, hogy maradjon nyugton, nincs szü kségem
semmiféle együ ttérzésre. Emlékszem, hogy María és Angélica ú gy dö ntö tt, elmegy a
tá ncosokkal. Emlékszem, hogy valamikor az éjszaka folyamá n hallottam magam, ahogy azt
kiabá lom:
– Megdolgoztam az apá d pénzéért!
Arra nem emlékszem, hogy ott volt-e María, hogy hallja, vagy addigra má r egyedü l voltam.
NOVEMBER 24.
Hazamentem. Voltam a jogi karná l is (de nem mentem be). Szeretnék lefekü dni Maríá val.
Szeretnék lefekü dni Catalina O’Hará val. Szeretnék lefekü dni Laura Já ureguival. Néha
szeretnék á gyba bú jni Angélicá val, de Angélica szeme alatt percrő l percre nagyobbak a
kariká k, egyre sá padtabb, vékonyabb, tá volibb.
NOVEMBER 25.
Ma csak Barriost és Jacinto Requená t talá ltam a Quito ká vézó ban, és eléggé melankolikus
beszélgetést folytattunk, mintha kü szö bö n á llna valami visszafordíthatatlan vá ltozá s.
Mindenesetre sokat nevettü nk. Elmesélték, hogy Arturo Belano egyszer elő adá st tartott a
Casa del Lagó ban, és amikor ő kö vetkezett volna, mindent elfelejtett, azt hiszem, az elő adá s
témá ja a chilei kö ltészet volt, Belano pedig a horrorfilmekrő l rö gtö nzö tt beszédet. Má skor
Ulises Lima tartott elő adá st, és nem jelent meg senki. Így mú lattuk az idő t, amíg be nem
zá rtak.
NOVEMBER 26.
Nem talá ltam senkit a Quito ká vézó ban, és nem volt hozzá kedvem, hogy leü ljek egy
asztalhoz, és nekiá lljak olvasni a szomorká s délelő tti hangzavarban. Sétá ltam egy darabig a
Bucarelin, fö lhívtam Maríá t telefonon, nem volt otthon, kétszer is elmentem az Encrucijada
Veracruzana elő tt, harmadszorra má r bementem, és a pultná l ott volt Rosario.
Azt hittem, nem fog fö lismerni. Néha még én magam sem ismerek magamra! De Rosario
rá m nézett, rá m mosolygott, és egy kicsivel késő bb, miutá n kiszolgá lt egy rossz arcú
alkoholistá kkal teli asztalt, odajö tt hozzá m.
– Megírtad má r a kö lteményemet? – kérdezte, miutá n leü lt mellém. Rosarió nak sö tét szeme
van, azt mondaná m, hogy fekete. É s széles a csípő je.
– Nagyjá bó l – mondtam visszafogottan diadalittas érzéssel.
– Lá ssuk, olvasd fö l!
– A verseim nem szavalni, hanem olvasni való k – mondtam. Azt hiszem, José Emilio
Pacheco épp akkoriban jelentett ki valami hasonló t.
– Há t pont ezért, olvasd fö l! – kérte Rosario.
– Azt pró bá ltam mondani, hogy olvasd el inká bb magad.
– Nem, inká bb te. Ha én olvasom el, akkor lehet, hogy meg sem értem.
Talá lomra vá lasztottam egyet a legfrissebb verseim kö zü l, és fö lolvastam neki.
– Nem értem – mondta Rosario –, de mindegy, akkor is kö szö net érte.
Egy pillanatig abban bíztam, hogy behív a raktá rba. De Rosario nem Brígida volt, ez azonnal
lá tszott. Azutá n elgondolkodtam a kö ltő t az olvasó tó l elvá lasztó szakadékon, és mielő tt
észbe kaptam volna, má ris mély letargiá ba estem. Rosario elment, hogy kiszolgá ljon
néhá ny asztaltá rsasá got, aztá n visszajö tt hozzá m.
– Brígidá nak is írtá l verseket? – kérdezte a szemembe nézve, a combja hozzá ért az asztal
széléhez.
– Nem, csak neked – feleltem.
– Má r elpletyká ltá k, mi tö rtént legutó bb.
– Mi tö rtént legutó bb? – kérdeztem, mikö zben igyekeztem hű vö sen viselkedni, kedvesen
persze, de hű vö sen.
– Szegény Brígida sírt miattad – felelte Rosario.
– Nahá t, hogyhogy? Te lá ttad?
– Mindannyian lá ttuk. Tisztá ra meg van ő rü lve érted, kö ltő ú r. Alighanem van valami
kü lö nö s érzéked a nő khö z.
Azt hiszem, elpirultam, kö zben persze hízelgő nek éreztem, amit mondott.
– Nincs semmi… kü lö nö s – motyogtam. – Mesélt neked valamit?
– Sok mindent mesélt, akarod, hogy elmondjam?
– Aha – feleltem, bá r való já ban nem voltam egészen biztos benne, hogy hallani akarom
Brígida intim vallomá sait. Hirtelen visszataszító nak éreztem magam. Ö nző az emberi
természet, mondtam magamban, feledékeny és há lá tlan.
– De ne itt – mondta Rosario. – Nemsoká ra lesz egy szabad ó rá m. Tudod, hol van a gringó
pizzériá ja? Vá rj meg ott.
Azt vá laszoltam, hogy ú gy lesz, és kimentem az Encrucijada Veracruzaná bó l. Odakint borult
volt az ég, és az erő s szél arra késztette az embereket, hogy a megszokottná l gyorsabban
szedjék a lá bukat, vagy menedéket keressenek a boltok elő terében. Amikor elmentem a
Quito ká vézó elő tt, benéztem, de nem lá ttam egyetlen ismerő st sem. Megfordult a fejemben,
hogy még egyszer fö lhívom Maríá t, de nem hívtam.
A pizzéria tele volt, és mindenki á llva ette a pizzaszeleteket, amiket személyesen a gringó
vá gott fö l egy nagy konyhakéssel. Figyeltem egy darabig. Azon gondolkodtam, hogy elég
sok pénzt kereshet a bolton, és ö rü ltem, mert szimpatikusnak tű nt. Mindent ő maga csiná lt:
ő gyú rta a tésztá t, ő rakta rá a paradicsomot és a mozzarellá t, ő tette be a kemencébe, ő
vá gta fö l, ő adta ki a pultná l ö sszezsú foló dó vendégeknek, aztá n kezdte elö lrő l a kö vetkező
kö r pizzá val. Mindent, csak fizetni kellett má sná l. Ezzel a feladattal egy tizenö téves-forma,
kreol, egészen rö vid hajú srá cot bízott meg, aki folyamatosan, nagyon halk hangon
egyeztetett a gringó val, mintha még nem lenne biztos az á rakban, vagy gyö nge lenne
matematiká bó l. Egy idő mú lva fö lfigyeltem egy má sik furcsa apró sá gra. A gringó soha nem
vá lt meg a nagy konyhakésétő l.
– Má r itt is vagyok – mondta Rosario megcibá lva az ingem ujjá t.
Egész má shogy nézett ki az utcá n, mint az Encrucijada Veracruzaná n belü l. A szabadban
kevésbé volt hatá rozott az arca, a voná sai sokkal á ttetsző bbek, tü nékenyebbek voltak,
mintha az a veszély fenyegetné az utcá n, hogy lá thatatlanná vá lik.
– Sétá ljunk egy picit, aztá n meghívhatsz valamire, oké?
Elindultunk a Reforma felé. Rosario belém karolt, mielő tt á tkeltü nk az első ú ttesten, és
utá na má r el sem engedett.
– Szeretnék olyan lenni neked, mint az anyuká d – mondta –, de nehogy félreérts, én nem
vagyok kurva, mint az a Brígida, én segíteni akarok neked, jó l bá nni veled, melletted akarok
lenni, amikor híres leszel, életem.
Ez a nő nyilvá n bolond, gondoltam, de nem mondtam semmit, csak mosolyogtam.
NOVEMBER 27.
Egyre kompliká ltabb minden. Szö rnyű dolgok tö rténnek velem. Ü vö ltve ébredek
éjszaká nként. Egy tehénfejű nő vel á lmodom. Mereven rá m szö gezi a tekintetét. Való já ban
megindító a szomorú sá g a szemében. Ha ez még nem lenne elég, a nagybá tyá m
elbeszélgetett velem, „mint férfi a férfival”. Azt mondta, eskü djek meg, hogy nem szedek
drogokat. Nem, mondtam, nem szedek drogokat, eskü szö m. Egyá ltalá n?, kérdezte a
nagybá tyá m. Ez meg mit akar jelenteni?, kérdeztem vissza. Hogyhogy mit jelent?!, bő dü lt el.
Há t csak ennyi, hogy mit akar jelenteni, fogalmazz kicsit pontosabban, légy szíves!, feleltem,
kö zben ö sszehú ztam magam, mint egy csiga. Este fö lhívtam Maríá t. Nem volt otthon, de
beszéltem egy kicsit Angélicá val. Hogy vagy?, kérdezte. Igazsá g szerint nem tú l jó l,
vá laszoltam, tulajdonképpen elég rosszul. Beteg vagy?, kérdezte Angélica. Nem, ideges. É n
sem vagyok tú l jó l, mondta Angélica, alig alszom. Szerettem volna még kérdezni tő le má st is
– mint exszű z az exszű ztő l –, de nem kérdeztem.
NOVEMBER 28.
Tová bbra is szö rnyű dolgok tö rténnek, á lmok, rémá lmok, ö sztö nö k, amelyeket kö vetek, és
amelyeket képtelen vagyok irá nyítani. Mint amikor tizenö t éves voltam, és á llandó an
maszturbá ltam. Há rom recska naponta, ö t recska naponta, semmi sem volt elég! Rosario
hozzá m akar jö nni feleségü l. Azt mondtam neki, hogy nem hiszek a há zassá gban. Jó l van,
nevetett, há zasként, vagy sem, azt akarom mondani, hogy MUSZÁ J veled élnem. Együ tt
élni?, kérdeztem, UGYANABBAN a laká sban? Há t persze, ugyanabban a laká sban, vagy
ugyanabban a SZOBÁ BAN, ha nincs elég pénzü nk, hogy laká st BÉ RELJÜ NK. Ső t aká r egy
barlangban is, mondta, egyá ltalá n nem vagyok VÁ LOGATÓ S. Csillogott az arca, nem tudom,
hogy az izzadsá gtó l, vagy mert meggyő ző déssel hitte, amit mondott. Elő szö r ná la csiná ltuk,
a colonia Merced Balbuena egy elhagyatott kö rnyékén, pá r lépésre a Calzada de la Vigá tó l.
A szoba tele volt a falakra rajzszö gezett veracruzi képeslapokkal és moziszínészek
fényképeivel.
– Ez az első alkalom, apuciká m? – kérdezte Rosario.
Nem tudom, miért vá laszoltam azt, hogy igen.
NOVEMBER 29.
Ú gy sodró dom, mintha hullá mok dobá lná nak. Ma elmentem Catalina O’Hará hoz, pedig
senki sem hívott, és nem is szó ltam oda elő re. Véletlenü l épp otthon volt, nem sokkal
azelő tt ért haza, vö rö s volt a szeme, egyértelmű en a sírá stó l. Elő szö r nem ismert meg.
Megkérdeztem, miért sír. Szívü gyek miatt, felelte. Bele kellett harapnom a nyelvembe,
nehogy kimondjam, hogy ha szü ksége van valakire, rá m szá míthat, készen á llok bá rmire.
Ittunk egy whiskyt, szü kségem van rá , mondta Catalina, azutá n elmentü nk a fiá ért az
ó vodá ba. Catalina ú gy vezetett, mint egy ö ngyilkosjelö lt, én pedig rosszul lettem. A
hazaú ton – mikö zben én a fiá val já tszottam a há tsó ü lésen – megkérdezte, nem akarom-e
megnézni a képeit. Azt feleltem, hogy de. Végü l megittunk egy fél ü veg whiskyt, Catalina
pedig megint sírva fakadt, miutá n lefektette a fiá t. Ne menj oda hozzá , mondtam
magamban, egy ANYÁ RÓ L van szó . Aztá n sírok jutottak eszembe, azon gondolkodtam,
milyen lehet egy síron dugni, vagy egy síron aludni. Szerencsére pá r perccel késő bb
megérkezett a festő nő , akivel a há zat és a mű termet bérlik, és há rmasban nekiá lltunk
vacsorá t fő zni. Catalina bará tnő je szintén elvá lt, de lá tható an sokkal jobban viseli a dolgot.
Evés kö zben végig vicceket mesélt. Festő s vicceket. Sosem hallottam még nő t ilyen jó
vicceket mesélni (sajnos most egy sem jut eszembe). Azutá n – nem tudom, miért –
nekiá lltak Ulises Limá ró l és Arturo Belanó ró l beszélgetni. Catalina bará tnő je azt mondta,
hogy keresi ő ket egy két méter magas, szá zkiló s kö ltő , egy UNAM-os ü gyintéző nő
unokaö ccse, mert meg akarja verni mindkettő t. Mivel tudjá k, hogy keresi ő ket, fö lszívó dtak.
Mindenesetre Catalina O’Hará t nem győ zte meg ez a verzió , szerinte bará taink Cesá rea
Tinajero elveszett kéziratait kutatjá k fö l a fő vá ros folyó irattá raiban és antikvá riumaiban.
É jfélkor hagytam ott ő ket, és amikor kiléptem az utcá ra, hirtelen nem tudtam, merre
induljak. Fö lhívtam Maríá t, készen arra, hogy elmeséljek neki mindent a rosarió s esetemrő l
(és mellékesen a Brígidá val a raktá rban tö rtént afférró l), és bocsá natot kérjek tő le, de a
telefon csak csö ngö tt és csö ngö tt, és nem vette fö l senki. Fö lszívó dott az egész Font csalá d.
Így aztá n dél felé Ulises Lima tető téri szobá ja felé vettem az irá nyt. Amikor odaértem, nem
volt ott senki, ezért végü l – immá r sokadszor – elindultam a belvá ros, a calle Bucareli felé.
Mielő tt elmentem volna az Encrucijadá ig, belestem az Amarillo ká vézó kirakatá nak ü vegén
(a Quito zá rva volt). Az egyik asztalná l meglá ttam Pancho Rodríguezt. Egyedü l ü lt egy félig
ü res ká véscsésze mellett. Egy kö nyv volt elő tte, fél kézzel lefogta a lapokat, nehogy
becsukó djon, és kö zben kínzó fá jdalom nyoma lá tszott az arcá n. A kirakatbó l nézve egészen
ijesztő lá tvá nyt nyú jtott egyik-má sik grimasza. Vagy a kö nyv volt rá ilyen szívfacsaró
hatá ssal, vagy fogfá já s kínozta. Egyszer csak fö lemelte a fejét, és kö rü lnézett, mintha
érezné, hogy figyeli valaki. Elbú jtam. Amikor megint bekukucská ltam, Pancho még mindig
olvasott, de az arcá ró l eltű nt a fá jdalmas kifejezés. Aznap éjszaka Rosario és Brígida
dolgozott az Encrucijadá ban. Elő szö r Brígida jö tt oda hozzá m. Az arcá n neheztelést és
haragot, valamint a visszautasítottakra jellemző szenvedést lá ttam. Komolyan mondom,
sajná ltam! Mindenki szenved! Kértem egy tequilá t, és szemrebbenés nélkü l végighallgattam
a mondandó já t. Aztá n odajö tt Rosario, és azt mondta, olyan szomorú lá tvá ny, ahogy itt a
bá rpultná l á llva írok, mint egy á rva gyerek. Nincs egyetlen szabad asztal sem, vá laszoltam,
és írtam tová bb. A versem címe: „Mindenki szenved”. Nem érdekel, hogy bá mulnak.
NOVEMBER 30.
Tegnap éjjel ijesztő dolog tö rtént. Az Encrucijada Veracruzaná ban tá masztottam a pultot,
egykedvű en dolgoztam a napló mon meg néhá ny versemen (gond nélkü l tudok vá ltani a
mű fajok kö zö tt), amikor Rosario és Brígida anyá zni kezdte egymá st a bá r há tsó felében. A
helyi rossz arcú alkoholistá k gyorsan az egyik vagy a má sik pá rtjá ra á lltak, és olyan
lendü lettel kezdték ő ket biztatni, hogy egy csapá sra odalett az írá shoz szü kséges
koncentrá ció , így aztá n a lehető leggyorsabban tá voztam abbó l a lyukbó l.
Az utcá n az arcomba csapott a hű vö s levegő – nem tudom, há ny ó ra volt, de késő re já rt –, és
ahogy gyalogoltam, lassan visszanyertem, ha nem is az ihletet (létezik egyá ltalá n ihlet?), de
a hangulatot és a kedvet az írá shoz. Befordultam a Reloj Chinó ná l, és mentem tová bb a
Ciudadela felé, há tha talá lok egy ká vézó t, ahol dolgozhatom tová bb. Á tmentem a Jardín
Moreloson, mindig kihalt és kísérteties, de a zugaibó l titkos élet sejlik fö l, alakok és nevetés
(vagy nevetgélés) gú nyolja a magá nyos já ró kelő t (legalá bbis nekem akkor ú gy tű nt),
á tkeltem a Niñ os Héroesen, á t a plaza Pachecó n (ami José Emilio nagypapá já nak á llít
emléket, és most ü res volt, viszont á rnyak és nevetés nélkü l), és amikor arra készü ltem,
hogy letérek a Revillagigedó n az Alameda felé, az egyik sarkon fö lbukkant vagy testet ö ltö tt
Quim Font. A szívbajt hozta rá m. Ö ltö nyt és nyakkendő t viselt (de volt valami abban az
ö ltö nyben és a nyakkendő ben, amitő l egyszerű en nem á lltak ö ssze), és egy lá nyt vonszolt,
akit kemény kézzel tartott a kö nyö kénél fogva. Ugyanabba az irá nyba mentek, amerre én,
csak a tú loldalon, és pá r má sodpercig nem tudtam, mit tegyek. A lá ny, akit Quim vonszolt,
nem Angélica volt, ahogy elő szö r meggondolatlanul fö ltételeztem, bá r a tévedésben
kö zrejá tszott a magassá ga és a testalkata.
A lá ny kifejezetten csekély hajlandó sá got mutatva kö vette Quimet, bá r azt sem mondaná m,
hogy tú lsá gosan komoly ellená llá st fejtett ki. Amikor egy vonalba értem velü k – a
Revillagigedó n haladtunk az Alameda felé –, alaposan megnéztem ő ket, mintha csak biztos
akarnék lenni afelő l, hogy való ban Quim ez az éjszakai já ró kelő , nem pedig valamiféle
lá tomá s, aztá n egyszer csak ő is észrevett, és abban a pillanatban fö lismert.
– García Madero! – kiabá lta. – Testvér, ide, ide!
Á tmentem a tú loldalra, elő vigyá zatosan, vagy ú gy téve, mintha elő vigyá zatos volnék
(szü kségtelenü l, mivel abban a percben egyetlen já rmű sem kö zeledett a Revillagigedó n),
talá n azért, hogy néhá ny pillanattal elodá zzam a talá lkozá st María apjá val. Amikor
odaértem a szemkö zti já rdá hoz, a lá ny fö lemelte a fejét, és rá m nézett. Lupe volt az, akivel a
colonia Guerreró ban talá lkoztam. Ú gy viselkedett, mintha nem ismert volna meg.
Természetesen az volt az első gondolatom, hogy Quim és Lupe szá llodá t keres.
– Mintha csak az ég kü ldö tt volna ide, testvér! – mondta Quim Font.
Kö szö ntem Lupénak.
– Mizu? – kérdezte ő olyan mosollyal az arcá n, amitő l megá llt bennem az ü tő .
– Menedéket keresek ennek a kisasszonynak – mondta Quim –, de nem talá lok egy
tisztességes szá llodá t sem ezen a kibaszott kö rnyéken.
– Há t pedig van elég szá lloda – mondta Lupe. – Fogalmazz inká bb ú gy, hogy nem akarsz
sokat kö lteni!
– A pénz nem gond. Ha van, há t van, ha pedig nincs, akkor nincs.
Hirtelen fö ltű nt, hogy Quim nagyon ideges. Gö rcsö sen remegett a Lupét markoló keze,
mintha Lupe karja tele volna elektromossá ggal. Vadul pislogott, és az ajká t harapdá lta.
– Valami baj van? – kérdeztem.
Quim és Lupe egy darabig csak bá mult rá m (mindketten szinte fö lrobbantak), aztá n
elnevették magukat.
– Kibaszott nagy baj – mondta Lupe.
– Tudsz valami helyet, ahol el tudná nk bú jtatni a hö lgyikét? – kérdezte Quim.
Lehet, hogy nagyon ideges volt – ez nem is kétséges –, ugyanakkor nagyon boldog is.
– Nem tudok – vá laszoltam, csak hogy mondjak valamit.
– Ná latok kizá rt, ugye? – kérdezte Quim.
– Teljességgel kizá rt.
– Miért nem hagyod, hogy egyedü l oldjam meg a problémá imat? – kérdezte Lupe.
– Mert senki sem menekü lhet a szolidaritá som elő l! – felelte Quim, és rá m kacsintott. –
Azonkívü l tudom, hogy nem lennél rá képes.
– Igyunk egy ká vét – mondtam –, aztá n majdcsak eszü nkbe jut valami.
– Nem véletlenü l bíztam benned, García Madero – mondta Quim –, tudtam, hogy nem
hagysz cserben.
– De hisz abszolú t véletlenü l futottunk ö ssze! – feleltem.
– Jaj, a véletlenek – mondta Quim, és teleszívta a tü dejét, mintha ő volna a calle
Revillagigedo ó riá sa –, szart se érnek a véletlenek. Amikor eljö n az igazsá g pillanata, má r
minden meg van írva. Ezt hívtá k a kibaszott gö rö gö k sorsnak.
Lupe rá nézett, és ú gy mosolygott, ahogy a bolondokra szoká s. Miniszoknya és fekete
szvetter volt rajta. A szvetter mintha María szvettere lett volna, legalá bbis olyan illata volt,
mint Maríá nak.
Elindultunk, aztá n jobbra, a Victoriá n egészen a Doloresig. Ott beü ltü nk egy kínai ká vézó ba.
Velü nk szemben egy hullá nak kinéző fickó ü lt, ú jsá got olvasott. Quim kö rü lszaglá szott a
helyen, aztá n pá r percre bezá rkó zott a mosdó ba. Lupe a szemével kö vette, és egy pillanatig
ú gy nézett utá na, mint egy szerelmes nő . Abban a percben szemernyi kétségem sem volt
afelő l, hogy á gyba bú jtak egymá ssal, vagy éppen ezt tervezik a kö vetkező néhá ny percben.
Mielő tt Quim visszatért, megmosta a kezét, az arcá t, és bevizezte a hajá t. Mivel nem volt
tö rö lkö ző a mosdó ban, nem szá rította meg, és a homloká n csorgott lefelé a víz.
– Ezek a helyek fö lidézik bennem életem egyik legszö rnyű bb pillanatá t – mondta.
Aztá n elhallgatott. Lupéval mi is némá n ü ltü nk egy darabig.
– Amikor fiatal voltam, megismerkedtem egy némá val, egész pontosan egy sü ketnémá val –
folytatta Quim rö vid habozá s utá n. – A sü ketnéma rendszeresen já rt a hallgató i ká vézó ba,
ahova én is gyakran benéztem egy bará ti tá rsasá ggal az É pítészeti Karró l. Kö ztü k volt Pérez
Camarga, a festő , biztosan ismeritek a munká it, vagy legalá bbis ismerő s a neve. É s a
ká vézó ban mindig ott talá ltuk a sü ketnémá t, ceruzá t és já tékokat á rult, meg nyomtatott
szó ró lapokat a sü ketnémá k jelnyelvérő l, szó val mindenféle apró sá got, hogy keressen pá r
pluszpesó t. Szimpatikus arc volt, és pá rszor leü lt az asztalunkhoz. Az az igazsá g, hogy
szerintem néhá nyan ú gy kezelték… mondjuk elég idió ta mó don… mint a csapat
kabalafigurá já t, és azt hiszem, puszta szó rakozá sbó l tö bben is megtanultak a jelnyelvbő l
néhá ny elemet. Az is lehet, hogy maga a sü ketnéma tanított meg minket, má r nem
emlékszem. Mindenesetre valamelyik este beugrottam egy ilyen kínai ká vézó ba, mint ez, de
a colonia Narvartéban, és vá ratlanul belefutottam a sü ketnémá ba. Nem tudom, mi a fenét
kereshettem arrafelé, nem fordultam meg gyakran azon a kö rnyéken, talá n valamelyik
bará tnő mnél já rtam elő tte, egy biztos, kissé zavart voltam, mondhatjuk, hogy épp elkapott
egy szoká sos depresszió s hullá mvö lgy. Késő re já rt. A kínai ü res volt. Leü ltem a bá rpulthoz
vagy egy asztalhoz a bejá rat mellett. Eleinte azt gondoltam, hogy én vagyok az egyetlen
vendég a ká vézó ban. Amikor aztá n fö lkeltem, és elindultam a mosdó ba (hogy elvégezzem a
dolgom, vagy hogy kellő képpen kisírjam magam!), a ká vézó há tsó felében, egy
kü lö nteremfélében ott talá ltam a sü ketnémá t. Ő is egyedü l volt, ú jsá got olvasott, és nem
vett észre. Mik meg nem tö rténnek. Nem lá tott, amikor elmentem mellette, nem is
kö szö ntem neki. Azt hiszem, képtelen lettem volna elviselni a jó kedvét. De amikor
végeztem a mosdó ban, valahogy minden megvá ltozott, és ú gy dö ntö ttem, rá kö szö nö k. Még
mindig ott ü lt, olvasott, én pedig azt mondtam neki: szevasz, és egy kicsit megmozdítottam
az asztalá t, hogy észrevegyen. Erre a sü ketnéma fö lpillantott, olyan volt, mintha félig
aludna, rá m nézett, de nem ismert meg, és azt mondta: szevasz.
– Beszará s – mondtam, és libabő rő s lettem.
– Lá tom, veszed az adá st, García Madero – mondta Quim együ ttérző n –, én is megijedtem.
Az az igazsá g, csak komoly erő feszítések á rá n sikerü lt megá llnom, hogy ne menekü ljek
futva abbó l az ismeretlen kínaibó l.
– Nem tudom, mitő l ijedtél meg – mondta Lupe.
Quim nem foglalkozott vele.
– Nagy nehezen sikerü lt uralkodnom magamon, és nem rohantam ki ü vö ltve – mondta. – A
bizonyossá g tartott vissza, hogy a sü ketnéma egyelő re nem ismert fö l, és a tudat, hogy ki
kell fizetnem a fogyasztá som. Mindenesetre képtelen voltam befejezni a ká vémat, és
amikor má r az utcá n voltam, nem érdekelt senki és semmi, rohanni kezdtem.
– Nem csodá lom – mondtam.
– Mintha az ö rdö gö t lá ttam volna – mondta Quim.
– A figura gond nélkü l megszó lalt – mondtam.
– Gond nélkü l! Fö lnézett az ú jsá gbó l, és azt mondta: szevasz. Rá adá sul kellemes, szép
hangja volt, a francba.
– Nem az ö rdö g volt – szó lt kö zbe Lupe –, persze lehet, az ember sose tudhatja, de ebben az
esetben nem hinném, hogy az ö rdö g volt az.
– Figyelj, Lupe, én nem hiszek az ö rdö gben, ez csak egy szó fordulat – felelte Quim.
– É s mit gondolsz, ki volt az? – kérdeztem.
– Egy spicli. A rendő rség beépített embere – felelte Lupe fü lig érő vigyorral.
– Tényleg, igazad lehet – mondtam.
– É s miért jö tt volna oda hozzá nk ú gy téve, mintha néma lenne? – kérdezte Quim.
– Sü ketnéma – javítottam ki.
– Há t, mert egyetemistá k voltatok – vá laszolta Lupe.
Quim ú gy nézett Lupéra, mintha meg akarná csó kolni.
– Hogy te milyen okos vagy, Lupita.
– Ne gú nyoló dj velem! – mondta Lupe.
– Komolyan mondom, baszd meg.
É jjel egykor otthagytuk a kínai ká vézó t, és nekiá lltunk szá llodá t keresni. Kettő kö rü l végre
talá ltunk egyet a Río de la Lozá n. Ú tkö zben elmesélték, mi tö rtént Lupéval. A stricije
megpró bá lta megö lni. Amikor megkérdeztem, mi volt az indíték, azt vá laszoltá k, hogy Lupe
nem akar tö bbé dolgozni délutá nonként, hanem tanulni akar.
– Gratulá lok, Lupe – mondtam –, mit fogsz tanulni?
– Kortá rs tá ncot – vá laszolta.
– A tá ncakadémiá n Maríá val?
– Pontosan ott. Paco Duartéval.
– É s má r be is iratkoztá l, csak ú gy, még felvételizned sem kellett?
Quim mintha egy má sik dimenzió bó l nézett volna rá m:
– Lupénak is vannak befolyá sos bará tai, García Madero, és mindannyian készek vagyunk
segíteni neki. Nem kell letennie semmiféle szaros felvételi vizsgá t.
A szá lloda neve La Media Luna volt, és Quim Font minden elő zetes vá rakozá som ellenére –
miutá n megnézte a szobá t, és vá ltott pá r szó t négyszemkö zt a recepció ssal – elbú csú zott
Lupétó l, jó éjszaká t kívá nt neki, és azt taná csolta, hogy eszébe ne jusson elhagyni a hotelt
anélkü l, hogy szó lna elő tte. Lupe a szoba ajtajá ban á llva bú csú zott el tő lü nk. Nem kell
kikísérned, mondta Quim. Valamivel késő bb – amikor a Reforma felé sétá ltunk – elmondta,
hogy adnia kellett egy kis jattot a recepció snak, hogy kiadja Lupénak a szobá t, és ne
kérdező skö djö n tú l sokat, de ami még fontosabb, ha arra kerü lne a sor, még anná l is
kevesebb vá laszt adjon.
– Attó l félek – mondta –, hogy a stricije ma éjszaka végigjá rja a vá ros ö sszes szá llodá já t.
Céloztam rá , hogy a rendő rség esetleg meg tudná oldani az ü gyet, vagy legalá bbis
lekapcsolhatná k azt az embert.
– Ne legyél má r balfasz, García Madero, ennek a bizonyos Albertó nak rendő r bará tai is
vannak, szerinted hogyan tartaná fö nt nélkü lü k a prostitú ció s há ló zatá t. A rendő rség
ellenő rzi a fő vá ros ö sszes kurvá já t.
– Figyelj, Quim, ezt nehezen tudom elhinni – feleltem –, biztos vannak rendő rö k, akik egy
kis sá pért szemet hunynak, de hogy az ö sszes…
– Mexikó vá rosban, de egész Mexikó ban ugyanú gy a rendő rség ellenő rzi a prostitú ció t, jobb,
ha elhiszed nekem – mondta Quim. É s egy kicsivel késő bb hozzá tette: – Ebben a dologban
nem szá míthatunk senki má sra.
A Niñ os Héroesnél fogott egy taxit. Mielő tt beszá llt volna, meg kellett ígérnem neki, hogy
má snap kora reggel ott leszek ná la.
DECEMBER 1.
Nem mentem el a Font lá nyokhoz. Egész nap Rosarió val dugtam.
DECEMBER 2.
A Bucarelin sétá lva ö sszefutottam Jacinto Requená val.
Elmentü nk a gringó hoz két szelet pizzá ért. Evés kö zben azt mondta, hogy Arturo
hozzá fogott az első tisztogatá shoz a zsigeri realizmusban.
Megfagyott bennem a vér. Megkérdeztem, há ny embert rú gott ki. Ö tö t, vá laszolta Requena.
Gondolom, én nem vagyok kö zö ttü k, mondtam. Nem, te nem, felelte Requena. Nagyon
megkö nnyebbü ltem a vá laszá t hallva. A kirú gottak kö zö tt volt Pancho Rodríguez, Piel
Divina, és még há rom kö ltő , akiket nem ismertem.
Mikö zben én az á gyban tö ltö m az idő t Rosarió val, a mexikó i avantgá rd kö ltészeten
megjelennek az első repedések – gondoltam magamban.
Egész nap depresszió s voltam, de írtam és olvastam, mint egy gép.
DECEMBER 3.
El kell ismernem, jobban élvezem a dolgot az á gyban Rosarió val, mint Maríá val.
DECEMBER 4.
De melyikü ket szeretem? Tegnap egész éjjel esett. A bérhá z folyosó i ú gy néztek ki, mint a
Niagara-vízesés. Strigulá ztam a szeretkezéseket. Rosario fantasztikus volt, de inká bb nem
mondtam el neki, nem akartam befolyá solni a kísérletet. Tizenö tszö r élvezett el. Elő szö r be
kellett fognom a szá já t, nehogy fö lébressze a szomszédokat. A végén má r attó l féltem,
szívrohamot fog kapni. Néha ú gy tű nt, hogy elá jul a karomban, má skor meg ú gy feszü lt ívbe
a há ta, mintha kísértet zongorá zna a gerincén. É n há romszor mentem el. Aztá n kimentü nk
a folyosó ra, és megfü rö dtü nk a fö lö ttü nk levő folyosó ró l szakadó eső vízben. Kü lö nö s: az én
izzadsá gom meleg, Rosario izzadsá ga hideg, hü llő hideg, és keserédes íze van (az enyém
egyértelmű en só s). Ö sszesen négy ó rá n á t dugtunk. Aztá n Rosario megszá rított,
megszá rítkozott, egy szempillantá s alatt rendbe tette a szobá t (elképesztő , milyen há zias és
gyakorlatias ez a nő ), és lefekü dt aludni, mert má snap dolgoznia kellett. É n leü ltem az
asztalhoz, és írtam egy verset, amelynek a „15/3” címet adtam. Azutá n William Burroughst
olvastam, amíg vilá gosodni nem kezdett.
DECEMBER 5.
Ma éjféltő l hajnali fél ö tig dugtam Rosarió val, és megint mértem a teljesítményét. Tízszer
ment el, én kétszer. Mindenesetre a szeretkezéssel tö ltö tt idő hosszabb volt, mint tegnap.
Két vers kö zö tt (amikor Rosario aludt) elvégeztem néhá ny matematikai szá mítá st. Ha négy
ó ra alatt tizenö tszö r mész el, négy és fél ó ra alatt tizennyolcszor kéne elmenned, egyá ltalá n
nem tízszer. Rá m ugyanez érvényes. Lehet, hogy a megszoká s má r hatá ssal van rá nk?
Aztá n ott van María. Mindennap gondolok rá . Szeretnék talá lkozni vele, dugni vele, beszélni
vele, fö lhívni telefonon, de amikor eljö n a cselekvés ideje, képtelen vagyok megtenni felé az
első lépést. Rá adá sul ha hideg fejjel ö sszehasonlítom a Rosarió val és vele á télt szexuá lis
együ ttléteimet, kétségtelenü l el kell ismernem, hogy Rosarió val jobban élvezem a dolgot.
Legalá bbis tö bbet tanulok!
DECEMBER 6.
Ma délutá n há romtó l ö tig dugtam Rosarió val. Kétszer ment el, talá n há romszor – nem
tudom, de inká bb borítsa jó tékony homá ly a szá mot –, én pedig kétszer. Mielő tt dolgozni
indult volna, elmeséltem neki a lupés tö rténetet. Vá rakozá sommal ellentétben egyá ltalá n
nem mutatott megértést sem irá nta, sem Quim irá nt, sem énirá ntam. Beszéltem neki
Albertó ró l, Lupe stricijérő l, és meglepetésemre meglehető s együ ttérzéssel nyilatkozott
ró la, egy dolgot vetett a szemére – bá r ebbő l sem csiná lt kardiná lis kérdést –, azt, hogy
striciként dolgozik. Amikor elmeséltem neki, hogy ez az Alberto való színű leg rendkívü l
veszedelmes ember, és fö nná ll a veszély, hogy ha megtalá lja Lupét, meg fogja jelö lni, csak
annyit vá laszolt, hogy egy nő , aki elhagyja az emberét, az meg is érdemli, ső t még ennél is
rosszabbat érdemel.
– De neked nem kell aggó dnod, életem – mondta –, ez nem a te problémá d, istennek há la, a
te igaz szerelmed melletted á ll.
Rosario reakció ja elszomorított. Egy pillanatig magam elé képzeltem ezt az ismeretlen
Albertó t a hatalmas farká val meg a hatalmas késével, vérszomjas kifejezéssel a pofá já n, és
arra gondoltam, hogy Rosario vonzalmat érezne irá nta, ha talá lkozná nak az utcá n.
Azonkívü l: bizonyos értelemben ez a férfi kö zém és María kö zé á llt. Szó val, egy pillanatra
magam elé képzeltem Albertó t, ahogy a konyhakéshez méri a farká t, és elképzeltem mellé
egy – képtelen lennék megmondani, miféle – utalá sokkal és sugalmazá ssal teli szá m
dallamá t, ahogy az esti levegő vel együ tt beszű rő dik az ablakon (egy vészjó sló ablakon!), és
ez roppant szomorú vá tett.
– Ne gyö tö rje magá t, életem – mondta Rosario.
É s elképzeltem, ahogy María szeretkezik Albertó val. É s ahogy Alberto María fenekét
csapkodja. É s ahogy Angélica szeretkezik Pancho Rodríguezzel (ex zsigeri realista, há la
istennek!). É s ahogy María szeretkezik Piel Diviná val. É s ahogy Alberto szeretkezik
Angélicá val és Maríá val. É s ahogy Alberto szeretkezik Catalina O’Hará val. É s ahogy Alberto
szeretkezik Quim Fonttal. É s a végső pillanatban – ahogy a kö ltő mondja – elképzeltem,
ahogy Alberto ondó val borított testek sző nyegén lépdel (az ondó sű rű sége és színe
megtévesztő lá tvá nyt nyú jtott, mivel hasonlított a vérre és a szarra), és kö zeledik a
dombhoz, ahol én á llok, mozdulatlanul, mint egy szobor, pedig minden erő mmel azon
vagyok, hogy elfussak, leszaladjak a tú lsó lejtő n, és eltű njek a sivatagban.
DECEMBER 7.
Ma bementem a nagybá tyá m irodá já ba, és így szó ltam hozzá :
– Bá csiká m – mondtam –, együ tt élek egy nő vel. Ezért nem alszom otthon. De sem magá nak,
sem a nagynénémnek nem kell aggó dnia, mert tová bbra is já rok az egyetemre, és
szeretném is elvégezni. Amú gy nagyon jó l vagyok. Rendesen reggelizem. É s naponta
kétszer eszem meleget.
A nagybá tyá m rá m nézett, anélkü l, hogy fö lá llt volna az író asztalá tó l.
– Mibő l akarsz megélni? Talá ltá l munká t, vagy ő tart el?
Azt vá laszoltam, hogy még nem tudom, és hogy e pillanatban való ban Rosario fizeti az
amú gy nem tú l jelentő s kiadá saimat.
Tudni akarta, ki az a nő , akivel élek, én pedig elmondtam. Tudni akarta, mivel foglalkozik.
Elmondtam, talá n finomítottam kissé a fö lszolgá ló i munka profá nabb aspektusain. Tudni
akarta, há ny éves. Attó l a pillanattó l kezdve – szemben elő zetes elhatá rozá sommal –
minden vá laszom hazugsá g volt. Azt á llítottam, hogy Rosario tizennyolc éves, amikor
majdnem biztos, hogy legalá bb huszonkettő , az is lehet, hogy huszonö t, bá r ez csak tipp,
mert soha nem kérdeztem meg tő le, szerintem nem korrekt dolog kipréselni belő le ezt az
informá ció t, ha nem á rulja el magá tó l.
– Csak arra kérlek, hogy a végén ne csiná lj magadbó l hü lyét – mondta a nagybá tyá m, és
á tnyú jtott egy csekket ö tezer pesó ró l.
Mielő tt elmentem volna, megkért, hogy este hívjam fö l telefonon a nagynénémet.
Bevá ltottam a csekket a bankban, azutá n a belvá rosban cirká ltam a kö nyvesboltok kö zö tt.
Benéztem a Quito ká vézó ba. Elő szö r nem talá ltam ott senkit. Megebédeltem, visszamentem
Rosario szobá já ba, és soká ig olvastam meg írtam. Este visszamentem a Quitó ba, és ott
talá ltam a halá losan unatkozó Jacinto Requená t. Kijelentette, hogy az ő kivételével egyetlen
zsigeri realista sem dugta be az orrá t a ká vézó ba. Mindenki attó l tart, hogy esetleg ö sszefut
Arturo Belanó val, a félelmü k viszont teljesen indokolatlan, mivel a chilei napok ó ta nem
bukkant fö l. Requena azt mondja (kétségtelenü l ő a leglazá bb a zsigeri realistá k kö zü l),
hogy Belano még tö bb kö ltő t dobott ki a csoportbó l. Ulises Lima diszkréten a há ttérbe
hú zó dott, de azért ú gy tű nik, tá mogatja Belano dö ntéseit. Megkérdezem, ezú ttal kiket
rú gtak ki. Megemlít két kö ltő t, akiket nem ismerek, aztá n Angélica Fontot, Laura Já ureguit
és Sofía Gá lvezt.
– Kizá rt há rom nő t is! – kiá ltottam, nem tudtam uralkodni magamon.
Egy hajszá lon fü gg Moctezuma Rodríguez, Catalina O’Hara és az ő sorsa. Téged is, Jacinto?
Há t, elég szorgos ez a Belano, feleli Requena rezigná ltan. É s engem? Nem, ró lad egyelő re
nem beszélt senki, vá laszolja Requena tétová n. Megkérdezem, mi a kizá rá sok indoka. Nem
tudja. Ú jra megerő síti korá bbi kijelentését: Arturo Belano á tmeneti elmebaja. Aztá n
elmagyará zza (bá r ezt má r tudom), hogy Breton rendszeresen és kü lö nö sebb szívfá jdalom
nélkü l gyakorolta ezt a sportot. Belano Bretonnak képzeli magá t, mondja Requena.
Való já ban a mexikó i kö ltészet ö sszes capo di famigliá ja Bretonnak képzeli magá t, só hajt. É s
a kizá rt tagok mit mondanak? Nem alapítanak ú jabb csoportot? Requena fö lnevet. A kizá rt
tagok nagy része azt sem tudja, hogy kizá rtá k! É s akik tudjá k, azokat csö ppet sem érdekli a
zsigerrealizmus. Azt is lehet mondani, hogy Arturo szívességet tett nekik.
– Panchó t csö ppet sem érdekli? Piel Diviná t csö ppet sem érdekli?
– Ő ket lehet, hogy igen. A tö bbiek vá llá ró l csak levettek egy terhet. Most végre mehetnek
tová bb a népies kö ltő k nyomdokain, vagy csatlakozhatnak Paz talpnyaló ihoz.
– Szerintem nem valami demokratikus, amit Belano csiná l – mondtam.
– Há t igen, az igazat megvallva én sem mondaná m ró la, hogy éppen demokratikus.
– Talá lkoznunk kéne vele, hogy megbeszéljü k a dolgot – vetettem fö l.
– Senki sem tudja, hol van. Ulisesszel együ tt eltű nt.
Egy darabig csak bá multuk a kirakat ü vegén keresztü l a mexikó i estét.
Odakint az emberek sietnek, ö sszehú zzá k magukat, de nem ú gy, mintha vihartó l
tartaná nak, hanem mintha a vihar má r meg is érkezett volna. Ugyanakkor lá tszó lag senki
sem fél.
Késő bb Requena nekiá llt Xó chitlrő l és a szü letendő gyerekü krő l mesélni. Megkérdeztem,
hogyan fogjá k hívni.
– Franz – vá laszolta Requena.
DECEMBER 8.
Mivel nincs semmi dolgom, ú gy dö ntö ttem, megkeresem a vá ros kö nyvesboltjaiban Belanó t
és Ulises Limá t. Fö lfedeztem a Plinio el Joven antikvá riumot a Venustiano Carranzá n. A
Lizardi kö nyvesboltot a Doncelesen. A Rebeca Nodier antikvá riumot a Mesones és a Pino
Suá rez sarká n. A Plinio el Joven egyetlen alkalmazottja egy nagypapi volt, aki – miutá n
figyelmesen kiszolgá lta a „Colegio de México tanuló já t” – nem vesztegette az idő t, és énrá m
szerfö lö tt kevés figyelmet fordítva á lomba merü lt egy kupac kö nyv mellé odakészített
széken, így há t elloptam tő le Marcus Manilius Astronomicon című antoló giá já t Alfonso
Reyes elő szavá val és az Egy névtelen szerző napló já t egy má sodik vilá ghá ború s japá n
író tó l. Azt hiszem, a Lizardi kö nyvesboltban lá ttam Monsivá ist. Odamentem, hogy
megnézzem, milyen kö nyvet lapozgat, de ú gy, hogy ne vegye észre, amikor viszont
odaértem mellé, Monsivá is megfordult, rá m nézett, talá n el is mosolyodott, de elszá ntan
markolta a kö nyvet, még a címét is letakarta, aztá n odament az egyik eladó hoz. Eléggé
meglepett a viselkedése, ezért lenyú ltam Omar ibn al-Fá rid arab kö ltő egyik kö nyvecskéjét
– az egyetemen adtá k ki – és egy antoló giá t a City Lightstó l, fiatal észak-amerikai kö ltő k
verseivel. Amikor tá voztam, Monsivá is má r nem volt ott. A Rebeca Nodier kö nyvesboltban
maga Rebeca Nodier foglalkozik a vevő kkel, egy tö bb mint nyolcvanéves, teljesen vak
ö regasszony, megrö gzö tten fehér ruhá kat hord, melyek passzolnak a fogsorá hoz, mindig fö l
van szerelkezve egy bottal, és ha zajt hall – a padló fá bó l van –, rö gtö n ott terem a
kö nyvesbolt lá togató ja elő tt, Rebeca Nodier vagyok és így tová bb, hogy aztá n a végén
megkérdezze, hogy hívjá k az „irodalom szerelmesét”, akit „van szerencséje megismerni”,
majd arró l érdeklő djö n, milyen jellegű irodalmat keres az illető . Azt vá laszoltam, hogy a
kö ltészet érdekel, mire Nodier asszony meglepő mó don azt felelte, hogy minden kö ltő
csavargó , de azért az á gyban nem olyan rosszak. Legfő képp ha nincs pénzü k, tette hozzá .
Aztá n a koromró l kérdezett. Tizenhét, feleltem. Juj, de há t akkor maga még kis taknyos,
kiá ltott fö l. É s folytatta: ugye, nem akarja ellopni valamelyik kö nyvemet? Biztosítottam,
hogy inká bb meghalok. Beszélgettü nk egy darabig, aztá n leléptem.
DECEMBER 9.
A mexikó i kö nyvesboltos-maffia semmivel sem marad el a mexikó i irodalmá rmaffia mö gö tt.
A meglá togatott kö nyvesboltok: Librería del Só tano, egy alagsorban az avenida Juá rezen, itt
a (nagyszá mú , és makulá tlan egyenruhá t viselő ) személyzet szigorú megfigyelés alá
helyezett, melybő l egy Roque Dalton-, egy Lezama Lima- és egy Enrique Lihn-verseskö tettel
sikerü lt szabadulnom. A Librería Mexicaná t há rom szamurá j vezeti a calle Arandá ban,
kö zel a plaza de San Juanhoz, itt loptam egy Othó n-, egy Amado Nervo- (ó riá si!) meg egy
egészen vékonyka Efraín Huerta-kö nyvet. A Pacífico kö nyvesboltban a Bolívar és a 16 de
Septiembre sarká n loptam egy antoló giá t észak-amerikai kö ltő k verseivel Alberto Girri
fordítá sá ban és egy Ernesto Cardenal-kö nyvet. Délutá n, miutá n olvastam, írtam és dugtam
egy keveset, Gamboa egyik regényével, a Santá val tá voztam az Horacio antikvá riumbó l a
Correo Mayoron (itt ikrek az eladó k), ajá ndékba vittem Rosarió nak, meg egy Kenneth
Fearing-versvá logatá ssal, ezt egy bizonyos dr. Julio Antonio Vila fordította és lá tta el
elő szó val, melyben meglehető sen pontatlanul és igencsak megkérdő jelezhető mó don ír
arró l az utazá sró l, melyet Fearing tett Mexikó ba az ö tvenes években: „nyomasztó , de
gyü mö lcsö ző utazá s”, írja doktor Vila, és egy kö nyvvel a buddhizmusró l, ezt Alberto
Montes, Televisa kalandora írta. Montes kö nyve helyett inká bb a pehelysú lyú
exvilá gbajnok, Adalberto Redondo ö néletrajzá t szerettem volna, de a kö nyvlopá s egyik
kellemetlen velejá ró ja – fő leg egy hozzá m hasonló kezdő szá má ra –, hogy a vá lasztá sban
dö ntő szerepet já tszik a kíná lkozó alkalom.
DECEMBER 10.
Orozco kö nyvesbolt a Reformá n, az Oxford és a Praga kö zö tt: Nueve novísimos, kilenc
ú jsü tetű spanyol kö ltő , Robert Desnos: Corps et biens és Borges: Brodie jelentése. Milton
kö nyvesbolt a Milton és a Darwin sarká n: Vladimír Holan: É jszaka Hamlettel és má s versek,
egy Max Jacob-vá logatá s és egy Gunnar Ekelö f-vá logatá s. El Mundo kö nyvesbolt a Río
Nazason: Byron, Shelley és Keats vá logatott kö lteményei, Stendhal: Vö rö s és fekete (má r
olvastam) és Lichtenberg: Aforizmá k, Alfonso Reyes fordítá sá ban. Délutá n, amikor a
kö nyveket rakosgattam a szobá mban, Reyesen gondolkodtam. Reyes lehetne az én kis
menedékem. Elképzelhetetlen boldogsá g tö lti el az embert, ha csak ő t vagy azokat olvassa,
akiket ő szeretett. De ez tú lsá gosan egyszerű lenne.
DECEMBER 11.
Azelő tt semmire sem volt idő m, most mindenre van idő m. Buszok és metró k utasaként
éltem, naponta legalá bb kétszer kényszerü ltem rá , hogy észak–dél irá nyban á tszeljem a
vá rost. Most gyalog já rok mindenhova, sokat olvasok, sokat írok, mindennap szeretkezem.
A bérelt szobá nkban má r egész kis kö nyvtá r alakult ki a lopá sok és egyéb kö nyvesbolti
lá togatá sok eredményeként. A legutó bbi a Batalla del Ebro kö nyvesbolt: a tulajdonosa egy
Crispín Zamora nevű spanyol kisö reg. Azt hiszem, rokonszenvesek voltunk egymá snak. A
bolt természetesen a nap legnagyobb részében kihalt, és bá r don Crispín szeret olvasni,
nem derogá l neki, hogy ó rá kon keresztü l beszélgessen bá rmirő l. Nekem is muszá j néha
beszélgetnem. Elmeséltem neki, hogy két eltű nt bará tomat keresve szisztematikusan
bejá rom a fő vá ros kö nyvesboltjait, hogy kö nyveket lopok, mert nincs pénzem (don Crispín
azonnal nekem ajá ndékozott egy példá nyt az Euripidészbő l a Porrú a kiadá sá ban, Garibay
atya fordítá sá ban), hogy Alfonso Reyes rajongó ja vagyok, mert nemcsak gö rö gü l és latinul
tudott, hanem franciá ul, angolul és németü l is, és hogy má r nem já rok az egyetemre.
Mindenen jó l mulat, csak azon nem, hogy nem tanulok, mert kell, hogy legyen az embernek
szakmá ja. A kö ltészet bizalmatlansá got kelt benne. Amikor elá rultam neki, hogy kö ltő
vagyok, elmondta, hogy való já ban nem a bizalmatlansá g a megfelelő szó , és hogy volt dolga
néhá ny kö ltő vel. El akarta olvasni, miket írok. Amikor aztá n elvittem neki a verseket,
lá ttam, hogy kissé meglepő dö tt, és miutá n végzett az olvasá ssal, nem mondott semmit. Csak
megkérdezte, miért haszná lok annyi rossz hangzá sú szó t. Mire gondol, don Crispín?,
kérdeztem. Istenká romlá s, durvasá g, ká romkodá s, sértések. Á , ja, ezek, feleltem, há t,
gondolom, ilyen a természetem. Amikor aznap délutá n indulni készü ltem, don Crispín
nekem ajá ndékozta Cernudá tó l az Ocnost, és megkért, hogy tanulmá nyozzam a kö ltő t,
akinek – mi tagadá s – szintén pokolian nehéz természete volt.
DECEMBER 12.
Miutá n elkísértem Rosarió t az Encrucijada Veracruzana bejá ratá ig (lelkesen ü dvö zö lt az
ö sszes fö lszolgá ló – Brígidá t is beleértve –, mintha én is a tá rsulat vagy a csalá d tagjá vá
vá ltam volna, mindannyian meg vannak győ ző dve ró la, hogy egyszer a mexikó i irodalom
jelentő s alakja lesz belő lem), a lépteim kü lö nö sebb elő zetes elképzelés nélkü l a Río de la
Lozá ra vittek, a La Media Luna szá lló hoz, ahol Lupe lakik.
A recepció n – amely leginká bb egy virá gokkal és vérző szarvasokkal kitapétá zott dobozhoz
hasonlított, és sokkal perverzebb volt, mint ahogy emlékeztem rá – azt mondta egy tö pszli,
szekrényhá tú és nagy fejű figura, hogy nem lakik itt semmiféle Lupe. Kö veteltem, hogy
mutassa meg a nyilvá ntartá st. A recepció s erre azt felelte, hogy az lehetetlen, a
nyilvá ntartá s szigorú an bizalmas. Pró bá ltam meggyő zni, hogy a hú gomró l van szó , aki
elvá lt a só goromtó l, és éppen pénzt hoztam neki, hogy ki tudja fizetni a szobá t. A
recepció snak bizonyá ra volt egy hasonló helyzetbe kerü lt hú ga, mert rö gtö n sokkal
megértő bbnek bizonyult.
– A hú ga barna hajú , nagyon vékony, és hallgat a Lupéra?
– Pontosan.
– Vá rjon egy pillanatot, má ris szó lok neki.
Mikö zben a recepció s fö lment Lupéért, belenéztem a nyilvá ntartá sba. November 30-á n
bejegyeztek egy bizonyos Guadalupe Martínezt. Ugyanaznap bejegyezték még Susana
Alejandra Torrest, Juan Aparició t és María del Mar Jiménezt. Az ö sztö nö m azt sú gta, hogy
nem Guadalupe Martínez, hanem Susana Alejandra Torres az a Lupe, akit keresek. Inká bb
nem vá rtam meg, amíg lejö n a recepció s, és há rmasá val szedve a lépcső fokokat
fö lrohantam a má sodik emeletre, a 201-es szobá hoz, ebben lakott Susana Alejandra Torres.
Egyszer kopogtam. Lépéseket hallottam, egy becsukó dó ablakot, pusmogá st, megint
lépéseket, míg végü l kinyílt az ajtó , és szemtő l szemben velem ott á llt Lupe.
Most lá ttam elő szö r ennyire kisminkelve. Az ajka élénkvö rö sre volt festve, a szemén
szempillafesték, az arca pirosító val ö sszekenve. Azonnal megismert:
– María bará tja az – kiá ltotta leplezetlen ö rö mmel.
– Engedj be – mondtam. Lupe há tranézett, aztá n félreá llt az ajtó bó l. A szobá ban nő i ruhá k
hevertek ö sszevissza mindenfelé, a legeldugottabb helyekre is jutott belő lü k.
Rö gtö n tudtam, hogy nem vagyunk egyedü l. Lupén zö ld kö ntö s volt, és megá llá s nélkü l
dohá nyzott. Zajt hallottam a fü rdő szobá bó l. Lupe elő bb rá m, aztá n a résnyire nyitott
fü rdő szobaajtó ra nézett. Azt gondoltam, hogy ü gyfél van ná la. De aztá n meglá ttam egy
padló n heverő , rajzokkal teli papírlapot, az ú j zsigeri realista folyó irat terveit, és a
fö lismerés nyugtalansá ggal tö ltö tt el. Elég illogikus mó don azt képzeltem, hogy María van a
fü rdő szobá ban, azt képzeltem, hogy Angélica van a fü rdő szobá ban, nem tudtam, hogyan
fogom megmagyará zni nekik, mit keresek a La Media Luna szá lló ban.
Lupe, aki le nem vette ró lam a szemét, észrevette az arcomon a fö lismerést, és fö lnevetett.
– Má r kijö hetsz, a lá nyod bará tja az – kiabá lta.
Kinyílt a fü rdő szoba ajtaja, és fehér fü rdő kö penybe burkoló zva megjelent Quim Font. Ki
volt sírva a szeme, és rú zsnyomok voltak az arcá n. Lelkesen ü dvö zö lt. Egy dossziét tartott a
kezében a folyó irat terveivel.
– Lá tod, García Madero – mondta –, én mindig dolgozom, mindig nyitott szemmel já rok.
Aztá n megkérdezte, voltam-e ná luk.
– Ma nem néztem be – feleltem, aztá n megint eszembe jutott María, és minden
elviselhetetlenü l utá latosnak és szomorú nak tű nt.
Quimmel ketten leü ltü nk az á gy szélére, Lupe pedig bebú jt a takaró alá .
Aká rhogy nézzü k is, képtelen helyzet volt!
Quim mosolygott, Lupe mosolygott, és mosolyogtam én is, de egyikü nk sem mert
megszó lalni. Egy idegen azt hihette volna, hogy há rmasban akarunk szeretkezni.
Elvetemü lt ö tlet volt. Ha csak rá gondoltam, megremegett a gyomrom. Lupe és Quim
mosolygott tová bb. Hogy megtö rjem a csö ndet, szó ba hoztam a tisztogatá st, amit Arturo
Belano vitt véghez a zsigeri realistá k soraiban.
– É pp ideje volt – mondta Quim –, meg kell szabadulni a haszonleső ktő l és az
alkalmatlanoktó l. Csak a makulá tlan lelkek maradhatnak a mozgalomban, mint te is, García
Madero.
– Ez így van – ismertem el –, de az is igaz, hogy minél tö bben vagyunk, anná l jobb.
– Nem, a szá m puszta illú zió , García Madero. A szó ban forgó esetben ö t vagy ö tven egyre
megy. Má r beszéltem is errő l Arturó val. Hulljanak csak a fejek! Zsugorodjon csak
mikroszkopikus ponttá a kö zvetlen belső kö r!
Ú gy éreztem, ö sszevissza beszél, ezért nem szó ltam semmit.
– Mit tudná nk elérni az olyan balfaszokkal, mint Pancho Rodríguez? Mondd csak meg!
– Nem tudom – feleltem.
– Talá n szerinted jó kö ltő ? Ú gy lá tod, hogy példaadó mexikó i avantgá rd mű vész?
Lupe egy á rva szó t sem szó lt. Csak figyelt minket, és mosolygott. Megkérdeztem Quimet,
van-e valami híre Albertó ró l.
– Kevesen vagyunk, de még kevesebben leszü nk – mondta Quim titokzatosan. Nem tudom,
Albertó ra vagy a zsigeri realistá kra célzott-e.
– Angélicá t is kizá rtá k – mondtam.
– Angélicá t, a lá nyomat? Nahá t, ez azért tényleg vá ratlan, hallod, nem is sejtettem. É s ez
mikor tö rtént?
– Nem tudom, Jacinto Requena mesélte – feleltem.
– Egy Laura Damiá n-díjas kö ltő t! Merészség kell hozzá , az egyszer biztos! É s ezt nem azért
mondom, mert a lá nyom!
– Miért nem sétá lunk egyet? – kérdezte Lupe.
– Csö nd legyen, Lupita, gondolkozom.
– Ne legyél bunkó , Joaquín, engem te ne ints csö ndre, nem vagyok a lá nyod, vilá gos?
Quim halkan elnevette magá t. Nyuszinevetés volt, szinte arcizma se rezdü lt kö zben.
– Há t persze hogy nem vagy a lá nyom. Képtelen vagy há rom szó t leírni helyesen.
– Tényleg?! Azt hiszed, hogy analfabéta vagyok, te pö cs. Nyilvá n képes vagyok rá .
– Nem, nem vagy képes – mondta Quim, mikö zben elképesztő erő feszítések á rá n igyekezett
ö sszeszedni a gondolatait. Fá jdalmas kifejezés ü lt ki az arcá ra, ami emlékeztetett arra, amit
Pancho Rodríguezén lá ttam az Amarillo ká vézó ban.
– Akkor tegyél pró bá ra!
– Nem lett volna szabad ezt tenniü k Angélicá val. Ú gy já tszanak má sok érzéseivel ezek a
rohadékok, hogy egészen beleszédü lö k. Ennü nk kéne valamit. Nem érzem jó l magam –
mondta Quim.
– Ne legyél ekkora segg, tegyél pró bá ra! – mondta Lupe.
– Talá n Requena csak tú lzott, vagy talá n Angélica ö nként kérte a kizá rá sá t. Mivelhogy
kizá rtá k Panchó t…
– Pancho, Pancho, Pancho. Az a kibaszott szarhá zi nem létezik. Egy senki. Angélicá t aztá n
kurvá ra nem érdekli, hogy kizá rjá k, megö lik vagy díjat adnak Panchó nak. Ká bé ugyanaz a
fajta, mint Alberto – tette hozzá halkan, és a fejével Lupe felé bö kö tt.
– Ne hú zd fö l magad, Quim, csak azért mondtam, mert együ tt já rtak, nem?
– Mit mondtá l, Quim? – kérdezte Lupe.
– Semmit, amirő l tudnod kéne.
– Akkor tegyél pró bá ra, te barom! Mi a francot képzelsz ró lam?
– Gyö kerek – mondta Quim.
– Ez kö nnyű , adj papírt és ceruzá t!
Kitéptem egy lapot a fü zetembő l, és odaadtam neki a tollammal együ tt.
– Mennyit sírtam – mondta Quim, mikö zben Lupe fö legyenesedett az á gyban, fö lhú zta a
térdét, és a papírt a térdére tá masztotta –, mennyit, és mégis hiá ba.
– Minden rendbe fog jö nni – mondtam.
– Olvastá l valamit Laura Damiá ntó l? – kérdezte szó rakozottan.
– Nem, semmit.
– Tessék, nézd meg, hogy sikerü lt! – mondta Lupe, és megmutatta neki a papírt. Quim
ö sszehú zta a szemö ldö két, és azt mondta: elmegy. – Kérdezz má sikat, de most tényleg
legyen nehéz!
– Szorongá s – mondta Quim.
– Szorongá s? Ez is kö nnyű .
– Beszélnem kell a lá nyaimmal – mondta Quim –, beszélnem kell a feleségemmel, a
munkatá rsaimmal, a bará taimmal. Csiná lnom kell valamit, García Madero.
– Ne emészd magad, Quim, van idő d.
– Figyelj, egy szó t se errő l Maríá nak, értem?
– Kö ztü nk marad, Quim.
– Hogy sikerü lt? – kérdezte Lupe.
– Rendben, García Madero, ez így helyes. Majd neked ajá ndékozom Laura Damiá n kö nyvét.
– Milyen, hm? – Lupe megmutatta nekem a papírt. Kifogá stalanul leírta a szorongá s szó t.
– Jobb má r nem is lehetne – vá laszoltam.
– Á gró lszakadt – mondta Quim.
– Parancsolsz?
– Írd le azt, hogy á gró lszakadt – felelte Quim.
– Basszus, ez má r tényleg nehéz – mondta Lupe, és rö gtö n hozzá lá tott.
– Szó val, errő l egy szó t se a lá nyaimnak. Egyikü knek sem, megbízom benned, García
Madero.
– Természetesen – mondtam.
– Most jobb, ha elmész. Egy kis ideig még spanyolleckéket adok ennek a szamá rnak, azutá n
pedig cselekedni fogok én is.
– Rendben, Quim, akkor majd talá lkozunk.
Amikor fö lá lltam, megmozdult az á gy, és Lupe motyogott valamit, de nem emelte fö l a
szemét a papírró l. Lá ttam pá r javítá st. Nagyon igyekezett.
– Ha lá tod Arturó t vagy Ulisest, mondd meg nekik, hogy egyá ltalá n nincs rendjén, amit
tettek.
– Ha lá tom ő ket – feleltem vá llat vonva.
– Nem a legjobb ú t ahhoz, hogy bará tokat szerezzen az ember. Sem hogy megtartsa ő ket.
Ú gy tettem, mintha nevetnék.
– Szü kséged van pénzre, García Madero?
– Nincs, Quim, egyá ltalá n, kö szö nö m.
– Tudod, hogy szá míthatsz rá m. É n is voltam valamikor fiatal és bolond. Most menj! Mi is
fö lö ltö zü nk nemsoká ra, aztá n megyü nk, és eszü nk valamit.
– A tollam – mondtam.
– Mi? – kérdezte Quim.
– Indulok. Kérem a tollam.
– Hadd fejezze be – mondta Quim, kö zben a vá lla fö lö tt há tranézett Lupéra.
– Nézd meg, hogy sikerü lt – mondta Lupe.
– Hibá san írtad – felelte Quim –, most el kéne fenekeljelek.
Fö lidéztem magamban az á gró lszakadt szó t. Azt hiszem, én sem tudtam volna első re
helyesen leírni. Quim fö lá llt, és kiment a fü rdő szobá ba. Amikor visszajö tt, egy fekete-arany
ceruza volt a kezében. Rá m kacsintott.
– Add vissza neki a tollat, és írj inká bb ezzel – mondta.
Lupe visszaadta a tollat. Viszlá t, mondtam neki. Nem viszonozta a kö szö nést.
DECEMBER 13.
Fö lhívtam Maríá t. A cseléddel beszéltem. María kisasszony nincs itthon. Mikor ér haza?
Fogalmam sincs. Ki keresi? Nem akartam megadni a nevem, és leraktam. Beü ltem a Quito
ká vézó ba, há tha fö lbukkan valaki, de hiá ba. Megint fö lhívtam Maríá t. Senki sem vette fö l a
telefont. Elgyalogoltam a Montesig, ott lakik Jacinto. Nem talá ltam senkit. Ettem egy
szendvicset az utcá n, és befejeztem két tegnap elkezdett verset. Ú jabb telefon Fonték
laká sá ra. Ezú ttal egy azonosíthatatlan nő i hang vá laszolt. Megkérdeztem, Font asszonnyal
beszélek-e.
– Nem, nem vele – felelte a hang olyan hangszínnel, hogy fö lá llt a sző r a há tamon.
Egyértelmű en nem María hangja volt. De nem is a cselédé, akivel nem sokkal azelő tt
beszéltem. Csak Angélica maradt, vagy egy ismeretlen, talá n az egyik lá ny bará tnő je.
– Há t jó , kivel beszélek?
– Kivel akar beszélni? – kérdezte a hang.
– Maríá val vagy Angélicá val – vá laszoltam, és ez egyszerre volt hü lye és ijesztő érzés.
– Angélica vagyok – felelte a hang. – Kivel beszélek?
– Juannal – vá laszoltam.
– Mi ú jsá g, Juan? Hogy vagy?
Nem lehet Angélica, gondoltam, az teljességgel lehetetlen. De az is eszembe jutott, hogy
abban a há zban mindannyian bolondok, és aká r még ez is elképzelhető .
– Jó l vagyok – mondtam reszketve. – Otthon van María?
– Nincs – felelte a hang.
– Rendben, majd pró bá lkozom késő bb – mondtam.
– Hagysz neki ü zenetet?
– Nem – vá laszoltam, és leraktam.
A homlokomra tettem a kezem. Való színű leg lá zas voltam. Abban a pillanatban azt
kívá ntam, bá rcsak otthon lennék, a nagybá tyá mékná l, és tanulnék, vagy a tévét nézném, de
megértettem, hogy nincs visszaú t, nekem má r csak Rosario van, meg Rosario bérelt
szobá ja.
Szinte észre se vettem, de azt hiszem, sírva fakadtam. Csak bolyongtam a vá ros utcá in, és
amikor kö rü lnéztem, a colonia Aná huac valamelyik bará tsá gtalan utcá já nak kö zepén
talá ltam magam, agonizá ló fá cská k és má lló vakolatú falak kö zö tt. Beü ltem egy ká vézó ba a
calle Texcocó ban, és kértem egy ká vét. Langyosan érkezett. Nem tudom, mennyi ideig
voltam ott.
Amikor kiléptem az utcá ra, má r beesteledett.
Egy má sik fü lkébő l megint fö lhívtam a Font-há zat. Ugyanaz a nő i hang vá laszolt.
– Szia, Angélica, én vagyok az, Juan García Madero – mondtam.
– Szia – felelte a hang.
Szédü ltem. Az utcá n egy csapat gyerek focizott.
– Talá lkoztam apá ddal – mondtam. – Lupéval volt.
– Tessék?
– A szá llodá ban, ahol Lupét ő rizzü k. Ott volt az apá d.
– Mit csiná lt ott? – Monoton hang volt, mintha a holdhoz beszélne, gondoltam.
– Lupét szó rakoztatta – feleltem.
– Lupe jó l van?
– É l és virul – feleltem. – Apuká d viszont nem volt tú l jó bő rben. Ú gy lá ttam, hogy sírt is, bá r
amikor odaértem, ö sszeszedte magá t.
– Á – mondta a hang. – É s vajon miért sírt?
– Nem tudom – vá laszoltam. – Talá n lelkiismeret-furdalá sa van. Vagy a szégyen miatt. Arra
kért, hogy ne mondjam el neked.
– Mit ne mondj el nekem?
– Hogy ott talá lkoztunk.
– Á – mondta a hang.
– Mikor ér haza María? Nem tudod, hol van?
– A tá ncakadémiá n – felelte a hang. – Nekem is mindjá rt indulnom kell.
– Hova?
– Az egyetemre.
– Rendben, akkor viszlá t.
– Viszlá t – mondta a hang.
Gyalog visszamentem a Sullivanig. Amikor – a Cuauhtémoc-emlékmű magassá gá ban –
á tkeltem a Reformá n, hallottam, hogy valaki utá nam szó l.
– Fö l a kezekkel, García Madero kö ltő ú r!
Megfordultam, meglá ttam Arturo Belanó t és Ulises Limá t, aztá n elá jultam.
Amikor magamhoz tértem, Rosario szobá já ban fekü dtem, Ulises és Arturo az á gy két
oldalá ró l pró bá lta meg sikertelenü l belém diktá lni a frissen készü lt teá t. Megkérdeztem
tő lü k, hogy mi tö rtént, mire azt felelték, hogy elá jultam, há nytam, aztá n elkezdtem
ö sszefü ggéstelenü l beszélni. Elmeséltem nekik, hogy fö lhívtam a Font lá nyokat. Azt
mondtam, hogy abba betegedtem bele. Eleinte nem hitték el. Azutá n figyelmesen
végighallgattá k a részletes beszá moló mat a legutó bbi kalandjaimró l, és megszü letett a
diagnó zis.
Szerintü k abban gyö kerezett a probléma, hogy nem Angélica volt az, akivel beszéltem.
– Rá adá sul ezt még tudtad is, García Madero, ezért betegedtél meg – mondta Arturo –, ettő l
a kibaszott élménytő l.
– De mi az, amit tudtam?
– Hogy má svalaki az, és nem Angélica – vá laszolta Ulises.
– Nem, én nem tudtam – mondtam.
– Tudat alatt mégis – felelte Arturo.
– De akkor ki volt az?
Arturo és Ulises nevetett.
– Tulajdonképpen a megoldá s nagyon egyszerű és mulatsá gos.
– Ne gyö tö rj má r, nyö gd ki! – mondtam.
– Gondolkodj egy kicsit – felelte Arturo. – Lá ssuk csak, haszná ld a fejed: Angélica volt?
Egyértelmű en nem. María? Még kevésbé. Ki marad? A szolgá ló , de olyan késő n, amikor
telefoná ltá l, ő má r nincs ott, rá adá sul korá bban beszéltél vele, és fö lismerted a hangjá t,
igaz?
– Igaz – vá laszoltam. – A szolgá ló t kizá rhatjuk.
– Ki marad? – kérdezte Ulises.
– María anyuká ja és Jorgito.
– Nem hiszem, hogy Jorgito volt az, szerinted?
– Nem, Jorgito nem lehetett – ismertem el.
– É s el tudod képzelni, hogy María Cristina megjá tssza magá t?
– María Cristiná nak hívjá k María anyuká já t?
– Ez a neve – felelte Ulises.
– Nem, frankó n nem. De akkor ki volt az? Nem marad senki má s.
– Valaki, aki elég ő rü lt ahhoz, hogy utá nozza Angélica hangjá t – vá laszolta Arturo, és rá m
nézett. – Az egyetlen ember abban a há zban, aki képes ilyen bosszantó viccekre.
Néztem ő ket egy darabig, mikö zben lassacská n formá ló dni kezdett a vá lasz a fejemben.
– Meleg, meleg… – mondta Ulises.
– Quim – mondtam.
– Nem lehetett má s – mondta Arturo.
– A kurva szá já t!
Késő bb eszembe jutott a sztori, amit Quim mesélt a sü ketnémá ró l, és a
gyerekbá ntalmazó kra gondoltam, akik gyerekkorukban bá ntalmazott gyerekek voltak. Bá r
most, amikor mindezt leírom, nem lá tom ugyanolyan tisztá n az ok-okozati ö sszefü ggést a
sü ketnéma és Quim személyiségének á talakulá sa kö zö tt, mint abban a pillanatban. Azutá n
felbő szü lve kirontottam az utcá ra, és szá mtalan érmét elpazarolva pró bá ltam telefonon
elérni Maríá t. Beszéltem az anyuká já val, a szolgá ló val, Jorgitó val, aztá n késő este
Angélicá val (ezú ttal tényleg az igazi Angélicá val), de María egyszer sem volt otthon, Quim
pedig egyetlen alkalommal sem akart a telefonhoz jö nni.
Belano és Ulises Lima egy darabig velem tartott. Mikö zben az első telefonhívá sokat
intéztem, olvasnivaló ként odaadtam nekik a verseimet. Azt mondtá k, nem rosszak. A
zsigerrealizmus megtisztítá sa csak vicc, mondta Ulises. De a kirú gottak tudjá k, hogy csak
errő l van szó ? Dehogy, akkor egyá ltalá n nem lenne vicces az egész, felelte Arturo. Szó val
nem zá rtatok ki senkit? Persze hogy nem. É s akkor mit csiná ltatok mostaná ban? Semmit,
felelte Ulises.
– Van egy faszkalap, aki meg akar verni minket – ismerték be késő bb.
– De ti ketten vagytok, ő meg egyedü l.
– De mi nem vagyunk erő szakosak, García Madero – mondta Ulises. – Legalá bbis én nem, és
most má r Arturo sem.
Este – mikö zben tö bbszö r is megpró bá ltam fö lhívni a Font lá nyokat – talá lkoztam Jacinto
Requená val és Rafael Barriosszal a Quito ká vézó ban. Elmeséltem nekik, mit mondott
Belano és Ulises. Való színű leg kiderítettek valamit Cesá rea Tinajero dolgairó l, mondtá k.
DECEMBER 14.
A zsigeri realistá knak senki nem ad SEMMIT. Sem ö sztö ndíjat, sem megjelenési lehető séget
a folyó iratokban, de még kö nyvbemutató ra, felolvasó estre sem hívjá k ő ket.
Belano és Lima olyan, mint két kísértet.
Ha a szlengben a fasza azt jelenti, jó , a szar azt, hogy rossz, akkor mit jelent a faszar?
Ma nem érzem tú l jó l magam.
DECEMBER 15.
Don Crispín Zamora nem szeret a spanyol polgá rhá ború ró l beszélni. Megkérdeztem, hogy
akkor mi az oka, hogy a kö nyvesboltjá t erre a há ború s tö rténéseket fö lidéző névre
keresztelte. Elá rulta, hogy nem ő adta a nevet, hanem az elő ző tulajdonos, aki a
kö ztá rsasá giak tá bornoka volt, és az említett csatá ban ó ó ó riá si diadalt aratott. Don Crispín
szavaiban halvá ny iró niá t vélek fö lfedezni. Mesélek neki – mert megkért rá – a zsigeri
realizmusró l. Miutá n tesz néhá ny megjegyzést, mint példá ul: „a realizmus sosem zsigeri”, „a
zsigeriség az á lomvilá g sajá tja” és a tö bbi, melyek kissé meghö kkentenek, kijelenti, hogy
nekü nk, szegény srá coknak nincs má s lehető ségü nk, csak az irodalmi avantgá rd.
Megkérdezem tő le, egészen pontosan mit ért azon a kifejezésen, hogy „szegény srá cok”.
Nem vagyok épp tö kéletes példa a „szegény srá cokra”. Legalá bbis itt a fő vá rosban nem.
Aztá n eszembe jut a bérelt szoba, amit Rosario oszt meg velem, és a kezdeti tiltakozá som
alá bbhagy. Az irodalommal ugyanaz a probléma, mint az élettel is, mondja don Crispín, a
végén mindenkibő l gö rény lesz. Egészen addig az volt az érzésem, hogy don Crispín csak
beszél, hogy já rjon a szá ja. Tulajdonképpen én csak ü ltem egy helyben, ekö zben ő szü net
nélkü l pakolá szta a kö nyveket ide-oda, vagy leporolt egy raká s folyó iratot. Mégis egy
vá ratlan pillanatban don Crispín megfordult, és megkérdezte, mennyit kérnék azért, hogy
lefekü djek vele. Lá tom, hogy nem vet fö l a pénz, csakis ezért bá torkodom elő hozakodni az
ö tlettel. Megfagyott bennem a vér.
– Ezzel most mellényú lt, don Crispín – mondtam.
– Nézd, ne vedd rossz néven, tudom, hogy ö reg vagyok, ezért ajá nlok fö l valamit cserébe,
tekintsü k ká rtérítésnek.
– Don Crispín, maga homoszexuá lis?
Alighogy kiszaladt a szá mon, tudtam, hogy hü lye kérdés, és elvö rö sö dtem. Nem vá rtam meg
a vá laszt. Azt gondolta ró lam, hogy homoszexuá lis vagyok? Nem vagy az?, kérdezte don
Crispín.
– Ajjajaj, micsoda baklö vés, istenem. Figyelj, ne haragudj! – mondta don Crispín, és
elnevette magá t.
Elő szö r késztetést éreztem, hogy kirohanjak a La Batalla del Ebró bó l, aztá n ez elpá rolgott.
Don Crispín megkért, hogy adjam á t neki a székem, nehogy szívrohamot kapjon a
nevetéstő l. Amikor lecsillapodott, sű rű bocsá natkérések kö zepette azt mondta, hogy
értsem meg, ő egy félénk homoszexuá lis (hogy a koromró l má r ne is beszéljü nk, Juanito!),
és má r minden gyakorlatá t elvesztette a flö rtö lés nehéz, olykor pedig talá nyos
mű vészetében. Most biztosan azt gondolod, és jogosan, hogy mekkora szamá r vagyok,
mondta. Azutá n bevallotta, hogy legalá bb ö t éve nem fekü dt le senkivel. Mielő tt elindultam
volna, még erő skö dö tt, hogy az á télt kellemetlenségekért cserébe nekem ajá ndékozza
Szophoklész és Aiszkhü losz ö sszes mű veit a Porrú a kiadá sá ban. Azt vá laszoltam, hogy nem
ért semmiféle kellemetlenség, de udvariatlannak éreztem volna, ha nem fogadom el az
ajá ndéká t. Szar az élet.
DECEMBER 16.
Tényleg megbetegedtem. Rosario rá m parancsolt, hogy maradjak á gyban. Mielő tt elment
volna dolgozni, kö lcsö nkért egy termoszt valamelyik szomszédasszonytó l, és hagyott
nekem fél liter ká vét. Meg négy aszpirint. Lá zas vagyok. Elkezdtem és befejeztem két verset.
DECEMBER 17.
Ma já rt ná lam egy orvos, hogy megvizsgá ljon. Kö rü lnézett a szobá ban, megnézte a
kö nyveimet, aztá n megmérte a vérnyomá som, és tö bb helyen is megtapogatta a testem.
Azutá n sutyorogni kezdett Rosarió val a szoba egyik sarká ban, kö zben mozgatta a vá llá t,
hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavainak. Amikor elment, megkérdeztem Rosarió t,
mégis hogy gondolta, hogy anélkü l hív orvost, hogy elő bb megbeszéltü k volna. Mennyit
kö ltö ttél?, kérdeztem. Az nem fontos, apuciká m, csak te vagy fontos.
DECEMBER 18.
Ma délutá n épp rá zott a hideg a lá z miatt, amikor kinyílt az ajtó , és megjelent a nagynéném,
utá na a nagybá tyá m, mö gö ttü k pedig Rosario. Azt hittem, halluciná lok. A nagynéném
odavetette magá t az á gyamhoz, és elhalmozott puszikkal. A nagybá tyá m kemény maradt,
megvá rta, míg a nagynéném kiö nti a szívét, azutá n pedig megveregette a vá llam.
Nemsoká ra elő kerü ltek a fenyegető és vá dló szavak meg az intelmek. Egyszó val azt akartá k,
hogy azonnal menjek haza, vagy ha mégsem, akkor fekü djek be egy kó rhá zba, ahol
kimerítő en kivizsgá lná nak. Nemet mondtam. Zá rá sként ú jabb fenyegetések kö vetkeztek, és
amikor elmentek, én teli torokbó l nevettem, Rosario pedig keservesen zokogni kezdett.
DECEMBER 19.
Korá n reggel meglá togatott Requena, Xó chitl, Rafael Barrios és Barbara Patterson.
Megkérdeztem tő lü k, ki adta meg nekik a címemet. Ulises és Arturo, vá laszoltá k. Ezek
szerint má r elő kerü ltek, mondtam. Elő kerü ltek, aztá n megint eltű ntek, mondta Xó chitl.
Nemsoká ra befejezik a fiatal mexikó i kö ltő k antoló giá já t, mondta Barrios. Requena
fö lnevetett. Szerinte nem így van. Milyen ká r: egy pillanatig reménykedtem, hogy az én
szö vegeim is bekerü lnek a vá logatá sba. Most éppen pénzt gyű jtenek, hogy Euró pá ba
utazzanak, mondta Requena. Hogyan gyű jtenek? Há t zö ldet á rulnak fű nek-fá nak, vá laszolta
Requena. Az egyik nap lá ttam ő ket a Reformá n, és egy acapulco golddal teli tarisznya volt
ná luk. Nem tudom elhinni, mondtam, aztá n eszembe jutott, hogy amikor legutó bb lá ttam
ő ket, tényleg volt ná luk egy tarisznya. Nekem is adtak egy kicsit, mondta Jacinto, és elő vett
egy kis fü vet. Xó chitl azt mondta, hogy nem tenne jó t nekem, ha ebben az á llapotban
szívnék. Azt vá laszoltam, hogy ne aggó djon, má r sokkal jobban érzem magam. Neked sem
kéne szívnod, mondta Jacinto, ha nem akarod, hogy fogyatékos legyen a fiunk. Xó chitl azt
felelte, hogy a marihuá na nem fö ltétlen ká ros a magzatra. Ne szívjá l, Xó chitl!, mondta
Requena. A magzatra a negatív kisugá rzá s lehet ká ros, folytatta Xó chitl, meg a rossz ételek,
az alkohol, az anyá t érő fizikai erő szak, de nem a marihuá na. Azért jobb lesz, ha te mégsem
szívsz, mondta Requena. Ha szívni akar, há t szívjon, mondta Barbara Patterson. Ne szó lj
bele, gringó ribanc!, mondta Barrios. Miutá n megszü ltél, azt csiná lsz, amit akarsz, de addig
kibírod, mondta Requena. Mikö zben szívtunk, Xó chitl leü lt a szoba egyik sarká ba, azok
mellé a papírdobozok mellé, amelyekben Rosario az éppen nem hordott ruhá it tá rolta.
Arturo és Ulises nem pénzt gyű jt, mondta (bá r minek tagadni, tényleg ö sszeszedtek egy kis
tartalékot), hanem az utolsó simítá sokat végzik egy terven, amitő l mindenkinek leesik majd
az á lla. Vá rtuk a tová bbi részleteket, de Xó chitl elhallgatott.
DECEMBER 20.
Ma este há romszor dugtam Rosarió val. Má r meggyó gyultam. Mindenesetre – és leginká bb
azért, hogy ö rö met szerezzek neki – tová bbra is szedem a gyó gyszereit.
DECEMBER 21.
Semmi ú jdonsá g. Mintha megá llt volna az élet. Mindennap szeretkezem Rosarió val. Miutá n
elmegy dolgozni, írok és olvasok. Esténként kö rbejá rom a Bucareli bá rjait. Néha beugrom
az Encrucijadá ba, és a pincérnő k soron kívü l kiszolgá lnak. Hajnali négykor hazaér Rosario
(amikor éjszakai mű szakos), akkor eszü nk valami kö nnyű t a szobá nkban, á ltalá ban
olyasmit, amit készen hoz a bá rbó l. Aztá n szeretkezü nk, amíg el nem alszik, én pedig
nekiá llok írni.
DECEMBER 22.
Ma korá n reggel sétá lni indultam. Az volt a tervem, hogy a La Batalla del Ebro kö nyvesbolt
felé veszem az irá nyt, és don Crispínnel beszélgetek ebédidő ig, de amikor odaértem, zá rva
talá ltam a boltot. Így aztá n céltalanul elindultam, élveztem a reggeli napsü tést, és szinte
észre se vettem, má ris a calle Mesonesná l já rtam, ahol a Rebeca Nodier kö nyvesbolt van.
Annak ellenére, hogy első lá togatá som alkalmá val ezt a boltot má r kihú ztam az ígéretes
célpontok kö zü l, betértem. Nem volt senki. Elhaszná lt, édeskés levegő lengte kö rü l a
kö nyveket és a polcokat. Hangok szű rő dtek ki a há tsó szobá bó l, ebbő l arra kö vetkeztettem,
hogy a vak ö reglá ny belefeledkezett valamiféle ü zleti ü gybe. Amíg vá rakoztam,
belelapoztam pá r régi kö nyvbe. Alfonso Reyestő l a Simpatías y diferencias ö t kö tetén kívü l
ott volt az Ifigenia cruel, az El plano oblicuo és a Retratos reales e imaginarios, Julio Torritó l
a Prosas dispersas, egy bizonyos Eduardo Colín novellá skö tete, a Mujeres, ró la még sosem
hallottam, Tabladá tó l a Li-Po y otros poemas, Renato Leductó l a Catorce poemas
burocrá ticos y un corrido reaccionario, Juan de la Cabadá tó l az Incidentes meló dicos del
mundo irracional és José Revueltastó l a Dios en la tierra meg a Los días terrenales. Hamar
rá untam, és leü ltem egy fonott kisszékre. É pp elhelyezkedtem, amikor kiá ltá st hallottam.
Az első gondolatom az volt, hogy megtá madtá k Rebeca Nodiert, és mérlegelés nélkü l a
kö nyvesbolt belsejébe vetettem magam. Az ajtó mö gö tt meglepő lá tvá ny fogadott. Ulises
Lima és Arturo Belano egy régi kataló gust tanulmá nyozott az asztalon, és amikor
berontottam a szobá ba, ő k pedig fö lkaptá k a fejü ket, elő szö r lá ttam való di meglepetést az
arcukon. Mellettü k doñ a Rebeca elgondolkodó vagy merengő arccal nézte a plafont. Nem
volt semmi baja. Ő kiá ltott, de nem félelmében, hanem meglepetésében.
DECEMBER 23.
Ma nem tö rtént semmi. É s ha mégis tö rtént valami, arró l jobb nem beszélni, mert nem
értettem.
DECEMBER 24.
Pocsék kará csony. Fö lhívtam Maríá t. Végre tudtam vele beszélni! Elmeséltem neki mindent
Lupéró l, de azt mondta, hogy tud mindenrő l. Mi az, amit tudsz?, kérdeztem.
– Há t hogy otthagyta a stricijét, és végre beiratkozott a tá ncakadémiá ra – mondta.
– Tudod, hol lakik?
– Egy szá llodá ban – felelte María.
– Tudod, melyik szá llodá ban?
– Persze hogy tudom. A La Media Luná ban. Minden délutá n benézek hozzá , szegény nagyon
egyedü l van.
– Nem, nincs egyedü l, apá d gondoskodik ró la, hogy legyen, aki szó rakoztassa – mondtam.
– Apá m szent ember, és meggebed az olyan semmirekellő taknyosokért, mint te – mondta.
Tudni akartam, mit ért azon, hogy „meggebed”.
– Semmit.
– Halljam, mi a szart akarsz mondani?
– Ne kiabá lj! – mondta.
– Tudni akarom, hogy á llok! Tudni akarom, kivel beszélek!
– Ne kiabá lj! – hajtogatta.
Aztá n azt mondta, hogy dolga van, és lerakta.
DECEMBER 25.
Elhatá roztam, hogy soha tö bbet nem fogok lefekü dni Maríá val, mégis a kará csonyi
ü nnepek, a belvá ros utcá in sétá ló emberekbő l sugá rzó nyugtalansá g, szegény Rosario
tervei (arra készü l, hogy egy bá lteremben tö ltse a szilvesztert, természetesen velem, és
tá ncolni fogunk) csak még jobban fö lébresztik bennem a vá gyat, hogy ú jra lá ssam Maríá t,
levetkő ztessem, ú jra érezzem a há tamon ö sszekulcsoló dó lá bá t, és (ha ő ú gy ó hajtja)
rá csapjak a tö kéletes, feszes fenekére.
DECEMBER 26.
– Ma van szá modra egy meglepetésem, papuská m – jelentette be Rosario, alighogy hazaért.
Csó kolgatni kezdett, tö bbszö r is elmondta, hogy szeret, megígérte, hogy nemsoká ra ő is
olvasni fog – havonta két teljes kö nyvet –, hogy „fö lérjen hozzá m”, ettő l csak még
kínosabban éreztem magam, aztá n végü l kö zö lte, hogy soha még senki nem tette ő t ilyen
boldoggá .
Való színű leg ö regszem, mert az á radozá sá tó l végigfut a há tamon a hideg.
Fél ó rá val késő bb elsétá ltunk az El Amanuense Azteca kö zfü rdő ig a calle Lorenzo
Boturiniben.
Ez volt a meglepetés.
– Szép tisztá nak kell lennü nk most, hogy kö zeleg az ú jév – mondta Rosario, és kö zben
kacsintott egyet.
Igazá n kedvem lett volna ott helyben pofon vá gni, aztá n otthagyni, hogy soha tö bbé ne
lá ssam az életben. (Mostaná ban nincsenek kö télbő l az idegeim.)
Mégis ahogy tú ljutottunk a fü rdő tejü veg ajtajá n, a recepció fö lö tt elhelyezkedő falikép vagy
freskó hipnotikus erő vel vonta magá ra a figyelmemet.
A névtelen mű vész megfestett egy gondolataiba merü lő , papírlapra vagy pergamenre
jegyzetelő indiá nt. Kétségtelenü l ő volt a hely névadó ja, ő volt az a bizonyos azték írnok.
Mö gö tte meleg vizes medencék voltak há rmas sorokban, bennü k indiá nok és
konkvisztá dorok fü rö dtek, a gyarmati Mexikó lakó i, a két pap: Hidalgo és Morelos, Miksa
csá szá r és Sarolta csá szá rné, Benito Juá rez bará tai és ellenségei gyű rű jében, Madero elnö k,
Carranza, Zapata, Obregó n, vá ltozatos uniformisba ö ltö zö tt és egyenruha nélkü li katoná k,
fö ldmű vesek, mexikó vá rosi munká sok és filmszínészek: Cantinflas, Dolores del Río, Pedro
Armendá riz, Pedro Infante, Jorge Negrete, Javier Solís, Aceves Mejía, María Félix, Tin-Tan,
Resortes, Calambres, Irma Serrano és má sok, akiket nem ismertem fö l, mert a tá volabbi
medencékben fü rö dtek, és azok má r tényleg pindurká k voltak.
– Ü tő s, nem?
Csak á lltam ott csípő re tett kézzel. Ö nkívü letben.
Rosario hangjá ra szabá lyosan ö sszerezzentem.
Mielő tt a tö rö lkö ző nkkel és a szappanunkkal együ tt eltű ntü nk volna a folyosó kon, még
észrevettem, hogy a kép mindkét szélén kő fal hatá rolja a medencéket. A falon tú l pedig –
valamiféle síksá gon vagy a megszilá rdult tengerfelszínen – elmosó dott á llatfigurá kat
lá ttam, talá n á llati szellemeket (vagy botanikai szellemeket), melyek lesben á lltak a
falakná l, és sokasodtak a fortyogó , ugyanakkor néma terepen.
DECEMBER 27.
Visszamentü nk az El Amanuense Aztecá ba. Teljes siker. A szeparék tulajdonképpen apró ,
padló sző nyeggel borított szobá k, asztallal, fogassal, kanapéval és egy betonfü lkével, ebben
van a zuhany és a gő z. A gő zcsap – épp mint egy ná cis filmben – lent van a padló szinten. A
két teret elvá lasztó ajtó vastag, és fejmagassá gban (bá r nekem le kell hajolnom, mert
tú lsá gosan magas vagyok az építészeti ká nonhoz képest) nyílik egy nyugtalanító és folyton
pá rá s kajü tablak. Van éttermi szervizszolgá latuk. Bezá rkó zunk, és rendelü nk két Cuba
Librét. Letusolunk, ellazulunk a gő zben, pihenü nk, megszá rítkozunk a szó fá n, aztá n megint
letusolunk. Szeretkezü nk a zuhanykabinban, egy mindkettő nk testét homá lyba burkoló
gő zfelhő kellő s kö zepén. Dugunk, tusolunk, hagyjuk, hogy fojtogasson minket a gő z. Csak
egymá s kezét lá tjuk, a má sik térdét, néha a tarkó já t vagy a melle hegyét.
DECEMBER 28.
Há ny verset írtam?
Mió ta ez elkezdő dö tt: ö tvenö t verset.
Ö sszesen 76 oldalt.
Ö sszesen 2453 sort.
Má r lehetne kö nyvem is. Az ö sszes mű veim.
DECEMBER 29.
Ma este, amikor Rosarió t vá rtam az Encrucijada Veracruzana bá rpultjá ná l, odajö tt hozzá m
Brígida, és mondott valamit arró l, hogy mú lik az idő .
– Tö lts még egy tequilá t – mondtam –, és fejtsd ki, mire gondolsz.
É szrevettem valamit a szemében, amire csak egyetlen szó illik: diadal, bá r szomorú és
lemondó diadal volt, mely nem az élet rezdü léseit, inká bb a halá l apró rezdü léseit kö vette.
– Há t, hogy mú lik az idő – mondta Brígida, mikö zben tö ltö tt –, és te, aki nem is olyan rég
még ismeretlen voltá l, most mintha a csalá dhoz tartozná l.
– Leszarom a csalá dot – feleltem, mikö zben azon gondolkodtam, hol a fenében lehet
Rosario.
– Nem á llt szá ndékomban megsérteni – mondta Brígida. – Ö sszebalhézni sem akartam
veled. Ilyenkor, az ü nnepek alatt nem szeretek balhézni senkivel.
Egy ideig néztem, de nem tudtam, mit mondjak. Legszívesebben azt mondtam volna neki,
hogy Brígida, te meghü lyü ltél, de nekem sem volt kedvem a balhéhoz.
– Szó val – mondta Brígida, és há tranézett, mintha meg akarna győ ző dni ró la, hogy még nem
érkezett meg Rosario –, nyilvá n én is szívesen, szívesen beléd szerettem volna, és én is
szívesen ö sszekö ltö ztem volna veled, fizettem volna a rezsidet, fő ztem volna rá d, á poltalak
volna, amikor megbetegszel, de ha nem így alakult, há t ez van, ú gy kell elfogadnunk a
dolgokat, ahogy vannak, nem igaz? De azért szép lett volna.
– É n elviselhetetlen vagyok – mondtam.
– Olyan vagy, amilyen vagy, de a faszod legalá bb annyit ér, mint a sajá t sú lya aranyban –
felelte Brígida.
– Kö szö nö m – mondtam.
– Tudom, mirő l beszélek – mondta Brígida.
– É s mit tudsz még?
– Ró lad? – Brígida most má r mosolygott, és alighanem ez jelentette szá má ra a diadalt.
– Persze, ró lam – vá laszoltam, és kiü rítettem a tequilá s poharat.
– Hogy fiatalon fogsz meghalni, Juan, és szégyent fogsz hozni Rosarió ra.
DECEMBER 30.
Ma megint já rtam a Font lá nyokná l. Ma szégyent hoztam Rosarió ra.
Korá n fö lkeltem, reggel hét kö rü l, és céltalanul nekivá gtam a belvá rosi utcá knak. Mielő tt
kiléptem volna az ajtó n, hallottam, ahogy Rosario utá nam szó l: vá rj egy csö ppet, má r készü l
a reggelid. Nem vá laszoltam. Csö ndben becsuktam az ajtó t, és magam mö gö tt hagytam a
bérhá zat.
Hosszú ideig ú gy gyalogoltam, mintha egy má sik orszá gban lennék, kö zben fuldokoltam és
szédü ltem. Amikor a Zó caló hoz értem, végre kitá gultak a pó rusaim, kiizzadtam magambó l
mindent, és elmú lt a szédü lés.
Iszonyatos éhség vett rajtam erő t, és betértem az első ká vézó ba, amelyet nyitva talá ltam, a
Maderó n, egy kicsike hely volt, a Nueva Síbaris, kértem egy ká vét meg egy sonká s
szendvicset.
Nagyobb nem is lehetett volna a meglepetés, amikor a bá rpult mellett meglá ttam Pancho
Rodríguezt. Ott ü lt frissen fésü lt frizurá val (még nedves volt a haja) és vö rö s szemmel. Nem
lepő dö tt meg, amikor meglá tott. Megkérdeztem tő le, mit keres itt ilyen korá n, és ilyen tá vol
a sajá t kö rnyékétő l.
– Egész éjszaka kurvá ztam – vá laszolta –, há tha így végre sikerü l kibaszottul elfelejtenem te
is tudod, kit.
Fö ltételeztem, hogy Angélicá ra céloz, és mikö zben kortyoltam egyet a ká vémbó l, má ris
Angélica, María és a Font lá nyok kis há zá ba tett első lá togatá saim já rtak az eszemben.
Elö ntö tt a boldogsá g. Megéheztem. Pancho ezzel szemben kedvetlennek lá tszott. Hogy
fö lrá zzam, elmeséltem neki, hogy elkö ltö ztem a nagybá tyá m há zá bó l, és hogy egy nő vel
élek egy bérhá zban, ami mintha a negyvenes évek filmjeibő l maradt volna itt, de Pancho
képtelen volt odafigyelni rá m vagy éppenséggel bá rki má sra.
Miutá n elszívott pá r cigarettá t, azt mondta, hogy kicsit kinyú jtó ztatná a lá bá t.
– Hova akarsz menni? – kérdeztem, és bá r való já ban má r tudtam a vá laszt, azért készen
á lltam, hogy minden eszkö zt bevessek, ha mégsem egyezne meg azzal, amire szá mítok.
– Angélicá hoz – felelte Pancho.
– Tiszta sor – mondtam, és siető sen befejeztem a reggelit.
Pancho gyorsan rendezte a szá mlá mat (elő szö r tö rtént ilyesmi), aztá n kiléptü nk az utcá ra.
Kö nnyed érzés kö ltö zö tt a lá bunkba. Egyszerre má r Pancho sem ú gy nézett ki, mint akit
tö nkrevá gott az alkohol, és én sem voltam olyan taná cstalan, hogy mit is kezdjek az
életemmel, épp ellenkező leg, a reggeli napsü tés teljesen rendbe hozott minket, Pancho ú jra
vidá m volt, és eleven, kö nnyedén siklott a szavak hullá main, és a calle Maderó ban egy
cipő bolt kirakatü vegében meglá ttam ö nképem pontos má sá t: egy magas fickó t kellemes
voná sokkal – nem esetlen, és nem is betegesen félénk –, aki nagy léptekkel halad, és kö veti
ő t egy má sik, ná la alacsonyabb és zö mö kebb fickó , aki az igaz szerelme – de
tulajdonképpen mindegy is, mi! – nyomá ban já r.
Természetesen akkor még fogalmam sem volt ró la, mi mindent tartogat szá munkra ez a
nap.
Pancho egészen félú tig lelkesnek, kedélyesnek és kö zlékenynek mutatkozott, de az ú t
má sodik felében – ahogy kö zeledtü nk a colonia Condesa felé – megvá ltozott a viselkedése,
és mintha megint alá merü lt volna korá bbi félelmei kö zé, melyeket az Angélicá hoz fű ző dő
kü lö nö s (vagy inká bb drá mai és megfejthetetlen) kapcsolata vá ltott ki belő le. Az egész
probléma alapja – á rulta el má r ú jra rosszkedvű en – az a tá rsadalmi kü lö nbség, mely az ő
szerény munká scsalá dja és a fő vá rosi alsó kö zéposztá lyba szilá rdan beá gyazó dott Font
csalá d kö zö tt feszü l. Hogy lelket ö ntsek belé, azzal érveltem, hogy nem kérdés, ez való ban
lehet probléma a szerelmi viszony kialakítá sakor, mégis, mivel az ő viszonyuk má r
kialakult, az osztá lyok kö zö tt tá tongó szakadék jó val kö nnyebben á thidalható . Pancho erre
azt kérdezte, hogy mit akarok azzal mondani, hogy a viszony má r kialakult, elég idió ta
kérdés volt, inká bb nem is vá laszoltam rá , vagyis fordítottam egyet a dolgon: talá n ti
Angélicá val két á tlagos ember vagytok, az alsó kö zéposztá ly és a munká sosztá ly tipikus és
tő sgyö keres mintapéldá nyai?
– Nem, nyilvá n nem – vá laszolta Pancho elgondolkodva, mikö zben a taxi, amit a Reforma és
a Juá rez sarká n fogtunk, szédítő sebességgel rö pített minket a calle Colima felé.
Pontosan errő l beszélek, mondtam, mivel mindketten kö ltő k vagytok, Angélica és te is, mit
szá mít az, hogy egyikő tö k má s tá rsadalmi osztá lyba tartozik, mint a má sik.
– Igenis szá mít – mondta Pancho.
– Ne legyél má r mechanicista, haver – mondtam egyre felelő tlenebbü l boldogan.
A taxisofő r vá ratlanul az érveim mellé á llt:
– Ha ö n má r fö lpró bá lta a lá nyt, akkor szart se szá mítanak a sorompó k. Ha jó a szerelem, a
tö bbi nem szá mít.
– Lá tod? – mondtam.
– Há t nem – felelte Pancho –, én nem lá tom ilyen vilá gosan.
– Á lljon csak hatá rozottan a csaja elé, és felejtse el ezeket a kommunista faszsá gokat –
mondta a taxis.
– Miféle kommunista faszsá gokat? – kérdezte Pancho.
– Há t ezt a maszlagot a tá rsadalmi osztá lyokró l.
– Szó val maga szerint nem léteznek a tá rsadalmi osztá lyok – mondta Pancho.
A taxis eddig a visszapillantó tü kö rbő l beszélt hozzá nk, most viszont há trafordult, jobb
karjá t az utasü lés tá mlá já ra tette, bal kezével hatá rozottan tartotta a kormá nyt. Neki
fogunk menni valaminek, gondoltam.
– Az attó l fü gg, jelen esetben nem. A szerelemben mi, mexikó iak egyenlő k vagyunk. Isten
elő tt ú gyszintén – mondta a taxis.
– Mekkora faszsá gok ezek! – mondta Pancho.
– Bagoly mondja verébnek – vá gott vissza a taxis.
Attó l kezdve Pancho és a taxis vitá zni kezdett vallá sró l és politiká ró l, én pedig ezt
kihaszná lva gyö nyö rkö dtem az ablakban elsuhanó monoton tá jban: a Juá rez és a Roma
Norte homlokzataiban, aztá n eltű nő dtem Maríá n és azon, vajon mi az, ami elvá laszt
bennü nket, nem a tá rsadalmi kü lö nbség, sokkal inká bb a felgyü lemlő tapasztalat, és
eltű nő dtem Rosarió n és a bérelt szobá nkon meg az ott á télt csodá latos éjszaká kon, de
mégis kész voltam rá , hogy az egészet odaadjam egyetlen, Maríá val tö ltö tt pillanatért, María
egyetlen szavá ért, María egyetlen mosolyá ért. É s eszembe jutottak a nagybá tyá mék, ső t
mintha lá ttam volna is ő ket, ahogy karonfogva tá volodnak az egyik utcá n, amit érintettü nk,
és nem fordulnak meg a kö rnyező utcá kon veszélyesen ciká zva tovatű nő taxi utá n, ú gy
nyeli el ő ket a magá nyuk, ahogy Panchó t, a taxist és engem nyel el a sajá tunk. É s aztá n
rá jö ttem, hogy valami megtö rt az utolsó pá r napban, valami megtö rt abban a viszonyban,
amely Mexikó ú j kö ltő ihez vagy életem ú j nő ihez fű zö tt, de aká rmennyire tö rtem a fejem,
nem jö ttem rá , mi az, ha há tranéztem, a szakadék má r a há tam mö gö tt nyílt, egy szakadék,
mely ennek ellenére nem keltett bennem félelmet, egy szakadék, melyben nem voltak
szö rnyek, volt viszont sö tétség, némasá g és ü resség, a belém maró há rom szélső ség, igaz,
nem is mar nagyon, csak egy csiklandó s érzés a gyomorszá jamná l, mely néhá ny pillanatra
mégis hasonlít a félelemhez. Egyszer csak – mikö zben az arcom még mindig az ablakra
tapadt – rá kanyarodtunk a calle Colimá ra, és elhallgatott Pancho meg a taxis, de az is lehet,
hogy csak Pancho, mintha végü l lemondott volna ró la, hogy meggyő zze a taxist, és a
hallgatá som és Pancho hallgatá sa á tjá rta a szívemet.
A Font lá nyok há zá tó l néhá ny méterre szá lltunk ki.
– Itt valami nem stimmel – mondta Pancho, mikö zben a taxis az anyá nkat emlegetve
vidá man tá volodott.
Első pillantá sra minden rendben volt az utcá n, de én is éreztem, hogy a nagyon is eleven
emlékeimhez képest megvá ltozott a légkö r. A szemkö zti já rdá ná l két fickó t lá ttam egy sá rga
Camaró ban. Egyenesen minket néztek.
Pancho becsö ngetett. Néhá ny végtelennek tű nő má sodpercig semmiféle mozgá st nem
lá ttunk a há zban. A Camaro egyik utasa – az, amelyik az anyó sü lésen ü lt – kiszá llt, és a kocsi
tetejére kö nyö kö lt. Pancho nézte pá r má sodpercig, aztá n – egész halkan – megismételte,
hogy itt valami nem stimmel. A camaró s fickó ijesztő volt. Fö lidéztem azt a pá r alkalmat,
amikor elő szö r já rtam a Font lá nyok há zá ban, amikor a kapuban á lltam, vagy
gyö nyö rkö dtem a szemem elé tá ruló , titkokkal teli kertben. Nem is volt olyan régen, most
mégis ú gy éreztem, mintha évek teltek volna el azó ta. Jorgito jö tt ki a kapuhoz.
Amikor odaért hozzá nk, jelzett valamit a kezével, de nem értettü k, mit, és a parkoló Camaro
felé nézett. Nem viszonozta a kö szö nésü nket, és a rá csos kaput ú jra kulcsra zá rta
mö gö ttü nk. A kert elhanyagoltnak tű nt. De megvá ltozott a há z kü lseje is. Jorgito egyenesen
a fő bejá rathoz vezetett minket. Emlékszem, Pancho kérdő en rá m nézett, majd menet
kö zben há trafordult, és szemü gyre vette az utcá t.
– Ne á llj meg, te marha – mondta neki Jorgito.
A há zban Quim Font és a felesége vá rt minket.
– Má r ideje volt, hogy meglá togass, García Madero – mondta Quim, és erő sen megö lelt. Nem
szá mítottam ilyen meleg fogadtatá sra. Font asszony papucsot és zö ld-fekete pongyolá t
viselt, mintha csak most kelt volna fö l, aztá n késő bb megtudtam, hogy aznap éjszaka alig
aludt.
– Mi van itt? – kérdezte Pancho rá m nézve.
– Má rmint mi nincs – mondta Font asszony, mikö zben Jorgitó t simogatta.
Miutá n megö lelt, Quim odament az ablakhoz, és egyenesen kinézett rajta.
– Semmi ú j, apuci – mondta Jorgito.
Rö gtö n a sá rga Camaro utasaira gondoltam, és lassanként kialakult bennem egy kó sza
elképzelés arró l, mi tö rténik Fonték há zá ban.
– É ppen reggelizü nk, srá cok, nem kértek egy kis ká vét? – kérdezte Quim.
Kö vettü k a konyhá ba. Az asztalná l ott ü lt Angélica, María és… Lupe! Pancho meg se rezzent,
amikor meglá tta, de én majdnem dobtam egy há tast.
Nem kö nnyű fö lidézni, mi kö vetkezett ezutá n, első sorban azért, mert María ú gy ü dvö zö lt,
mintha nem is vesztü nk volna ö ssze, mintha azon nyomban ú jrakezdhettü k volna a
kapcsolatunkat. Csak arra emlékszem, hogy minden gö rcs nélkü l kö szö ntem Angélicá nak és
Lupénak, és hogy María megpuszilta az arcom. Aztá n leü ltü nk ká vézni, és Pancho
megkérdezte, mi tö rténik itt. Elhangzott mindenféle zű rzavaros vá lasz, és a lá rma
kö zepette Font asszony ö sszeveszett Quimmel. Font asszony azt á llította, hogy soha nem
volt még része ilyen rossz kará csonyi ü nnepekben. Gondolj a szegényekre, Cristina, vá gott
vissza Quim. Font asszony sírva fakadt, és kivonult a konyhá bó l. Angélica utá nament, és ez
Panchó bó l is kivá ltott egy mozdulatsort, amely aztá n befejezetlen maradt: fö lá llt a székérő l,
kö vette Angélicá t az ajtó ig, aztá n visszaü lt a helyére. Ekö zben Quim Maríá val együ tt
tá jékoztatott a tö rténtekrő l. Lupét megtalá lta a kerítő je a La Media Luna szá lló ban. Egy
kisebb civakodá s utá n – melynek részleteit nem értettem – sikerü lt Quimmel kiszabadulnia
a szá llodá bó l, és eljutottak a calle Colimá ba. Ez pá r napja volt. Amikor Font asszony
megtudta, mi tö rtént, fö lhívta a rendő rséget, és hamarosan meg is jelent egy já rő rkocsi. A
rendő rö k megjegyezték, hogy ha Fonték fö ljelentést kívá nnak tenni, akkor be kell menniü k
az ő rsre. Amikor Quim elmondta nekik, hogy Alberto meg a má sik fazon ott van a há zá val
szemben, a já rő rö k lementek, hogy beszéljenek a stricivel, Jorgito pedig a kapubó l lá tta,
hogy ú gy néz ki az egész, mintha régi haverok lennének. Vagy rendő r volt Alberto tá rsa is –
ahogy Lupe á llította –, vagy kellő képpen zsíros jattot kaptak a rendő rö k, hogy elfelejtsék az
esetet. Attó l a pillanattó l kezdve hivatalosan is megkezdő dö tt a Font-há z ostroma. A
já rő rö k elmentek. Font asszony megint fö lhívta a rendő rséget. Ú jabb já rő rö k jö ttek, de az
eredmény ugyanaz volt. Quim egyik bará tja telefonon azt javasolta, hogy valahogy tartson
ki az ostrom ellenére, amíg véget nem érnek az ü nnepek. Idő nként jö tt egy má sik kocsi is –
errő l is Jorgito szá molt be, az egyetlen, aki elég tö kö s volt, hogy meglesse a zaklató kat –, egy
Oldsmobile, leparkolt a Camaro mö gö tt, és Alberto meg a tá rsa – miutá n rö vid
megbeszélést folytattak az ú jonnan érkezett ostromló kkal – lá tvá nyosan, ső t félelemkeltő
mó don, csikorgó gumikkal és a dudá ra tenyerelve tá vozott. Nagyjá bó l hat ó rá val késő bb
má r ismét ott voltak, a korá bban ő ket vá ltó kocsi pedig elment. Ez a jö vés-menés – magá tó l
értető dő mó don – felő rö lte a csalá d idegeit. Font asszony nem volt hajlandó kilépni az
utcá ra, attó l félt, hogy elraboljá k. Quim – lá tva, hogy milyen irá nyt vesznek az események –
ugyanú gy nem mozdult ki, ő azt á llította, hogy a csalá d irá nt érzett felelő sségbő l, de én azt
hiszem, inká bb csak félt tő le, hogy megverik. Egyedü l Angélica és María lépte á t a há z
kü szö bét, kü lö n-kü lö n, mindketten egyetlen alkalommal, az eredmény lesú jtó volt.
Angélicá t inzultá ltá k, Maríá t pedig – aki vakmerő en elment a Camaro mellett –
megfogdostá k és fö lpofoztá k. Amikorra mi megérkeztü nk, má r Jorgito volt az egyetlen, aki
ki mert jö nni kaput nyitni.
Miutá n értesü ltü nk az elő zményekrő l, Pancho reakció ja nem vá ratott magá ra.
Most rö gtö n kimegy, és laposra veri azt a bizonyos Albertó t.
Quimmel megpró bá ltuk lebeszélni, de nem volt mit tenni. Így aztá n – miutá n negyedó rá n
keresztü l beszélt négyszemkö zt Angélicá val – Pancho az utca felé vette az irá nyt.
– Gyere velem, García Madero – mondta, én pedig kö vettem, mint valami hü lye.
Ahogy kiléptü nk, Pancho harci kedve tö bb nagysá grenddel csö kkent. Kinyitottuk a kaput a
Jorgitó tó l kapott kulcsokkal, és még egyszer visszanéztü nk a há zra. É n ú gy lá ttam, mintha
Quim a nappali ablaká bó l, Font asszony pedig az egyik emeleti ablakbó l figyelne minket.
Elég gá z ez az ü gy, mondta Pancho. Nem tudtam mit hozzá fű zni, ki kérte rá , hogy nyissa ki a
szá já t?
– Eddig tartott a sztori Angélicá val – mondta Pancho, amikor sorban végigpró bá lta az
ö sszes kulcsot, mielő tt megtalá lta volna a megfelelő t.
A Camaró ban há rman voltak, nem pedig ketten, ahogy kora reggel lá tni véltem. Pancho
hatá rozott léptekkel odament hozzá juk, és megkérdezte, mit akarnak. É n megá lltam pá r
lépéssel há trébb, így Pancho teste eltakarta elő lem a strici alakjá t. Sem én nem lá ttam ő t,
sem ő nem lá tott engem. De a hangjá t hallottam, erő teljes volt, mint egy ranchera énekes
hangja, arrogá ns, de nem minden ízében kellemetlen, egészen má s volt, mint amilyen
hangot elképzeltem volna hozzá , egy hang, amelyben nyoma sem volt a bizonytalansá gnak,
és amely kíméletlen kontrasztban á llt Panchó éval, aki dadogni kezdett, és tú l vékony
hangon beszélt, ez pedig villá mgyorsan inzultusokhoz és agresszió hoz vezetett.
Abban a pillanatban rá ébredtem – elő szö r az aznap reggel velü nk tö rténtek sorá n –, hogy
ezek a fickó k veszélyesek, és szerettem volna azt mondani Panchó nak, hogy forduljunk
meg, és menjü nk vissza a Font lá nyok há zá ba. De Pancho provoká lni kezdte Albertó t.
– Szá llj ki a kocsibó l, te barom – mondta.
Alberto fö lnevetett. Tett valami megjegyzést, amit nem értettem. Kinyílt a tú loldali ajtó , és
nem ő , hanem a tá rsa szá llt ki a kocsibó l. Kö zéptermetű volt, sö tét bő rű , eléggé kö pcö s.
– Tű nés innen, csá vesz! – Nem fogtam fö l azonnal, hogy hozzá m beszél.
Azutá n lá ttam, hogy Pancho há tralép, Alberto pedig kiszá ll a kocsibó l. Ami ezutá n jö tt, az
tú l gyorsan tö rtént. Alberto odalépett Panchó hoz (olyan benyomá st keltett, mintha
mindjá rt megcsó kolná ), Pancho pedig ö sszeesett.
– Ne nyú lj hozzá , csá vesz – mondta a sö tét bő rű figura a tú loldalró l a kocsi tetején
kö nyö kö lve. Nem tö rő dtem vele. Fö lemeltem Panchó t a fö ldrő l, és betá mogattam a há zba.
Amikor elértü k a kaput, visszanéztem. A két figura má r ú jra bent ü lt a sá rga Camaró ban, és
azt hiszem, nevettek.
– Jó l megbasztak, mi? – mondta Jorgito a bokrok kö zü l elő bú jva.
– Pisztoly volt a rohadékná l – mondta Pancho. – Ha ellená llok, lelő .
– Mindjá rt gondoltam – mondta Jorgito.
É n nem lá ttam semmiféle pisztolyt, de inká bb csö ndben maradtam.
Jorgitó val ketten bevittü k Panchó t a há zba. Amikor má r a verandá hoz vezető kö ves ú ton
já rtunk, Pancho szó lt, hogy ne, inká bb María és Angélica kis há zá ba akar menni, így aztá n
kö rbementü nk a kerten keresztü l. A nap há tralevő része eléggé gyalá zatos volt.
Pancho bezá rkó zott Angélicá val a kis há zba. A szolgá ló késő n érkezett, és nekiá llt
takarítani, ezzel mindenkit felidegesített, akit a kö zelben talá lt. Jorgito á t akart menni pá r
bará tjá hoz, de apuká ja és anyuká ja nem engedte. Maríá val és Lupéval nekiá lltunk ká rtyá zni
a kert sarká ban, ahol az első beszélgetéseink is zajlottak. Egy pillanatra olyan érzésem
tá madt, mintha megismételnénk ugyanazokat a mozdulatokat, mint amikor
megismerkedtü nk – amikor Pancho és Angélica bezá rkó zott a kis há zba, és kiparancsoltak
minket –, pedig má r semmi sem volt ugyanolyan.
Font asszony azt mondta ebéd kö zben a konyhaasztalná l, hogy el akar vá lni. Quim
fö lnevetett, és olyan mozdulatot tett, mintha értésü nkre adná , hogy a felesége
megbolondult. Pancho elsírta magá t.
Késő bb Jorgito bekapcsolta a tévét, és Angélicá val leü ltek, hogy megnézzenek egy
dokumentumfilmet a pó kokró l. Font asszony ká véval kíná lt bennü nket, akik még ott
maradtunk a konyhá ban. A szolgá ló bejelentette – mielő tt elment volna –, hogy má snap
nem fog jö nni. Quim vá ltott vele pá r szó t az udvaron, és á tadott neki egy borítékot. María
megkérdezte, hogy segélykérő ü zenet van-e benne. Az istenért, lá nyom, mondta Quim, még
nem vá gtá k el a telefonunkat. Az év végi jutalma volt.
Nem tudom egész pontosan, mikor, de Pancho elhagyta a há zat. Nem tudom egész
pontosan, mikor, de elhatá roztam, hogy maradok, és ott tö ltö m az éjszaká t. Az viszont
biztos, hogy vacsora utá n Quim félrehívott, és megkö szö nte a gesztust.
– Nem is vá rtam má st tő led, García Madero – mondta.
– Itt vagyok, ha szü kség van rá m – feleltem idió tá n.
– Most szépen elfelejtjü k a tréfá s szituá ció kat, amelyekbe együ tt keveredtü nk, és a vá r
védelmére fogunk koncentrá lni – mondta.
Nem értettem, konkrétan milyen tréfá s szituá ció kra utal, azt viszont értettem, mire utal a
vá rral kapcsolatban. Inká bb mégsem kérdeztem vissza, és bó lintottam.
– Jobb lesz, ha a lá nyok a há zban alszanak – mondta Quim –, biztonsá gi okokbó l, érted,
ugye, ha a szituá ció kü lö nö sen veszélyes, szerencsésebb egyetlen erő dítménybe
csoportosítani a sereget.
Mindenben egyetértettü nk, és aznap éjszaka Angélica a vendégszobá ban aludt, Lupe a
nappaliban, María pedig Jorgito szobá já ban. É n ú gy dö ntö ttem, hogy az udvari kis há zban
alszom, talá n abban a reményben, hogy María meglá togat, de miutá n jó éjszaká t kívá ntunk
egymá snak, és elvá ltunk, soká ig vá rtam hiá ba – María á gyá ban fekve, María illatá ba
burkoló zva, Sor Juana egy vá logatá skö tetével a kezemben, bá r képtelen voltam olvasni –,
amíg aztá n má r nem bírtam tová bb, és kimentem sétá lni a kertbe. Idehallatszott egy buli
elfojtott zaja a calle Guadalajara egyik há zá bó l vagy talá n az avenida Sonorá ró l.
Odamentem a kerítéshez, és kidugtam a fejem: a sá rga Camaro még mindig ott volt, bá r
nem lá ttam benne senkit. Visszamentem a há zhoz. A nappali ablaka vilá gított, és az ajtó ra
tapasztott fü llel ki tudtam venni néhá ny tompa hangot, de nem sikerü lt azonosítanom ő ket.
Nem mertem bekopogni. Inká bb megkerü ltem a há zat, és bementem a konyhai ajtó n. A
nappaliban María és Lupe ü lt a kanapén. Marihuá naszag volt. María piros há ló inget viselt –
amit elő szö r ruhá nak néztem –, a mellén a fehér hímzés egy vulká nt, egy lá vafolyó t és egy, a
megsemmisü lés hatá rá n á lló falut szimbolizá lt. Lupe még nem bú jt bele a pizsamá já ba –
bá r kétlem, hogy egyá ltalá n volt neki –, miniszoknyá t meg fekete blú zt viselt, és a kó cos
haja sejtelmesen vonzó kü lső t kö lcsö nzö tt neki. Elhallgattak, ahogy meglá ttak. Szerettem
volna megkérdezni ő ket, mirő l beszélgetnek, ehelyett inká bb csak leü ltem melléjü k, és
tá jékoztattam ő ket, hogy Alberto kocsija még mindig odakint á ll. Tudtak ró la.
– Sosem volt még ilyen fura szilveszterem – mondtam. María mindkettő nket megkérdezett,
hogy kérü nk-e egy csésze ká vét, majd fö lá llt, és kiment a konyhá ba. Kö vettem. Mikö zben
vá rta, hogy fö lforrjon a víz, há tulró l á tkaroltam, és azt mondtam neki, hogy szeretnék vele
lefekü dni. Nem vá laszolt. Hallgatá s beleegyezés, gondoltam, és megcsó koltam a nyaká t és a
tarkó já t. María illata – az illat, amelytő l lassan má r kezdtem elszokni – annyira fö ltü zelt,
hogy remegni kezdtem. Azonnal elengedtem. Nekidő ltem a konyha falá nak, és egy
pillanatig attó l tartottam, hogy elvesztem az egyensú lyom, vagy ott helyben elá julok, és
ö ssze kellett szednem magam, hogy visszatérjek a rendes kerékvá gá sba.
– Jó szíved van, García Madero – mondta a konyhá bó l kifelé menet, egy tá lcá n Nescafét,
cukrot és há rom forró vizes csészét tartva. Ú gy mentem utá na, mint egy holdkó ros.
Szerettem volna tudni, mit akart mondani azzal, hogy jó szívem van, de azutá n má r nem
szó lt hozzá m.
Hamar megértettem, hogy feszélyezi ő ket a jelenlétem. María és Lupe sokféle dolgot
szeretett volna megbeszélni egymá ssal, de én egyikbő l sem értettem semmit. Az egyik
pillanatban ú gy tű nt, mintha az idő já rá sró l beszélnének, a kö vetkező ben má r Albertó ró l, az
á lnok stricirő l.
Amikor beléptem a kis há zba, annyira fá radt voltam, hogy nem is gyú jtottam villanyt.
Odabotorká ltam María á gyá hoz – csak a gyö nge fény mutatta az utat, ami a nagy há zbó l
vagy az udvarró l vagy a holdtó l érkezett, nem tudom –, hasra vető dtem, és rö gtö n
elaludtam, le sem vetkő ztem.
Nem tudom, há ny ó ra volt, azt sem, hogy mennyi ideig maradtam így, mindenesetre jó
érzés volt, amikor pedig fö lébredtem, még sö tét volt, és egy nő simogatott. Beletelt egy kis
idő be, amíg rá jö ttem, hogy nem María az. Pá r pillanatig azt hittem, hogy á lmodom, aztá n
hogy Rosarió val együ tt reménytelenü l elnyelt a bérhá z. Á tö leltem a nő t, és megkerestem az
arcá t a sö tétben. Lupe volt az, és ú gy vigyorgott, mint egy nő stény pó k.
DECEMBER 31.
Ahogy mondani szoká s, csalá di kö rben ü nnepeltü k az ú jévet. Egész nap jö ttek-mentek a
régi bará tok a há zban. Nem sokan. Egy kö ltő , két festő , egy építész, Font asszony hú ga, a
néhai Laura Damiá n apja.
Az ő fö lbukkaná sá t szélső séges és titokzatos jelenségek kísérték. Quim pizsamá ban,
borostá san ü lt a nappaliban, és tévét nézett. Kinyitottam az ajtó t, és belépett Damiá n ú r, de
megelő zte egy hatalmas csokor vö rö s ró zsa, melyet félénk és feszélyezett (vagy
tá volsá gtartó és bosszú s) mozdulattal adott á t nekem. Bevittem a virá gokat a konyhá ba, és
mikö zben megpró bá ltam vá zá t vagy aká rmit talá lni nekik, hallottam, hogy Quim mond
valamit Damiá n ú rnak a hétkö znapok nyomorú sá gá ró l. Aztá n az ü nnepekrő l beszélgettek.
Má r nem ugyanazt jelentik, mint régen, mondta Quim. Pontosan, felelte Laura Damiá n apja.
Ne is mondd. Régen minden jobb volt, mondta Quim. Megö regedtü nk, mondta Laura
Damiá n apja. Akkor Quim mondott valami kü lö nö s dolgot: nem tudom, hogyan oldod meg,
hogy életben maradj, mondta, én má r jó ideje belehaltam volna.
Hosszas csö nd kö vetkezett, melyet csak Font asszony és a lá nyainak tá voli hangja tö rt meg,
akik éppen piñ atá t készítettek a há tsó udvaron, aztá n Laura Damiá n apja zokogá sban tö rt
ki. Nem tudtam legyő zni a kívá ncsisá gomat, és igyekezve minél kevesebb zajt csapni,
kiléptem a konyhá bó l, de szü kségtelen volt az elő vigyá zatossá g, mert a két férfi elmerü lt
egymá s tanulmá nyozá sá ban, Quim ú gy nézett ki, mint aki éppen most kelt fö l, fésü letlenü l,
kariká s szemmel, csipá san, gyű rö tt pizsamá ban ü lt, a papucsa félig lecsú szott a lá bá ró l –
tö rékeny lá ba volt, amint megfigyelhettem, egészen má smilyen, mint példá ul a
nagybá tyá mé –, Damiá n ú r arca pedig, mint mondani szoká s, szó szerint kö nnyekben
fü rdö tt – mondjuk a kö nnyei csak két patakban folytak, két mély patakban, melyek lassan
elnyelték az egész arcá t –, és ö sszekulcsolt kézzel ü lt Quimmel szemben egy fotelban.
Szeretném lá tni Angélicá t, mondta. Elő szö r tö rö ld meg az orrod, felelte Quim. Damiá n ú r
kivett egy zsebkendő t a zakó ja zsebébő l, és megtö rö lte a szemét és az arcá t, aztá n kifú jta az
orrá t. Kemény az élet, Quim, mondta, aztá n hirtelen fö lá llt, és mint egy alvajá ró , elindult a
fü rdő szoba felé. Ahogy elment mellettem, rá m se nézett.
Ezt kö vető en, azt hiszem, egy darabig az udvaron voltam, Font asszonynak segítettem
elő készíteni a vacsorá t, melyet ezen az utolsó 1975-ö s estén kívá nt rendezni. Minden év
végén vacsorá t rendezek a bará tainknak, mondta, ez má r hagyomá ny, bá r szívem szerint
idén nem rendeznék, tudod, nem vagyok ü nnepi hangulatban, de erő snek kell lennü nk.
Neki is szó ltam, hogy megérkezett Laura Damiá n apja. Alvarito minden évben eljö n,
mondta Font asszony, azt á llítja, nem ismer ná lam jobb szaká csot. Mi lesz a ma esti menü ?,
kérdeztem.
– Jaj, fiam, fogalmam sincs, azt hiszem, készítek nektek egy kis molét, aztá n korá n
lefekszem, idén nincs sok kedvem ü nnepelni, csodá lod?
Font asszony rá m nézett, és kitö rt belő le a nevetés. Azt hiszem, ez a nő nem teljesen
komplett. Azutá n megint megszó lalt a csö ngő tü relmetlen hangja, és Font asszony, miutá n
kivá rt pá r pillanatig, megkért, hogy menjek, nézzem meg, ki az. Amikor á tmentem a
nappalin, ott volt Quim és Laura Damiá n apja, egymá s mellett ü ltek a kanapén egy-egy
pohá rral a kezü kben, és valami mű sort néztek a tévében. A lá togató az egyik népies kö ltő
volt. Azt hiszem, be volt rú gva. Megkérdezte, hol van Font asszony, azutá n elindult
egyenesen a há tsó udvar felé – így elkerü lte a Quim és Laura Damiá n apja nyú jtotta
lehangoló lá tvá nyt –, és meg is talá lta a girlandjai meg a mexikó i papírzá szló cská i kö zö tt.
Fö lmentem Jorgito szobá já ba, ahonnan lá ttam, hogy a népies kö ltő épp két kézzel fogja a
fejét.
É rkezett viszont szá mtalan telefonhívá s. Elő szö r egy bizonyos Lorena telefoná lt – ex zsigeri
realista kö ltő –, hogy meghívja Maríá t és Angélicá t egy szilveszteri buliba. Azutá n telefoná lt
egy kö ltő Paz hívei kö zü l. Azutá n egy Rodolfo nevű tá ncos, aki Maríá val akart beszélni, ő
viszont nem akart a telefonhoz jö nni, és megkért, mondjam azt Rodolfó nak, hogy nincs itt,
amit automatikusan, anélkü l hogy ö rö met éreztem volna, megtettem, mintha má r tú l
volnék a féltékenységen, ami persze csodá s lenne, ha igaz lenne, mert a féltékenység nem jó
semmire. Azutá n telefoná lt a fő építész Quim stú dió já bó l. Meglepő mó don, miutá n beszélt
vele, Angélicá t is a telefonhoz hívatta. Amikor Quim megkért, hogy szó ljak Angélicá nak,
kö nnyes volt a szeme, és mikö zben Angélica beszélt, vagyis inká bb hallgatott, azt mondta,
hogy a kö ltészet a legszebb dolog, amit ezen az á tkozott vilá gon csiná lni lehet. Szó szerint
idézem. É n pedig, hogy ne mondjak neki ellent, bó lintottam (és mintha azt is mondtam
volna, hogy: kirá ly vagy, Quim, ami, aká rhogy nézzü k is, kretén szö veg). Aztá n egy darabig
Maríá val és Lupéval beszélgettem a lá nyok kis há zá ban, jobban mondva hallgattam, ahogy
beszélgetnek, és kö zben azon gondolkodtam, mikor és hogyan fog befejező dni a strici
ostroma.
Még mindig rejtély ö vezi a tegnap esti dugá st Lupéval, bá r az az igazsá g, hogy rég nem
élveztem ennyire a dolgot. Délutá n egykor lá tszó lag sor kerü lt az ebédre: elő szö r Jorgito,
María, Lupe és én ettem, aztá n fél kettő kor Font asszony, Quim, Laura Damiá n apja, a
népies kö ltő és Angélica. Mikö zben elmostam a tá nyérokat, hallottam, hogy a népies kö ltő
azzal fenyegető zik, hogy kimegy az utcá ra, és szembenéz Albertó val, ezt pedig Font asszony
taná csa kö vette, mely így szó lt: Julio, ne legyél má r debil! Utá na mindannyian bevonultunk
a nappaliba a desszerttel.
Délutá n letusoltam.
A testem tele volt zú zó dá sokkal, de nem tudom, ki okozta ő ket, Rosario vagy Lupe,
aká rhogy is, nem María volt az, és ez furcsa mó don fá jt nekem, bá r a fá jdalom tá volró l sem
volt olyan elviselhetetlen, mint amikor megismerkedtü nk. A mellemen, pont a bal
mellbimbó m alatt van egy akkora lila folt, mint egy szilva. A kulcscsontomon apró cska,
ü stö kö scsó va formá jú karmolá sok. A vá llamon is fö lfedeztem néhá ny nyomot.
Amikor visszamentem, mindenkit a konyhá ban talá ltam, épp ká véztak, néhá nyan ü lve,
má sok á llva. María megkérte Lupét, hogy mesélje el a sztorit a kurvá ró l, akit Alberto
majdnem megfojtott a farká val. Mintha hipnotizá ltá k volna ő ket. Kö zben néha
félbeszakítottá k Lupe tö rténetét, és kö zbeszó ltak, hogy ez de kemény, vagy ezek de
kemények, ső t egy nő i hang (Font asszonyé vagy Angélicá é volt) így szó lt, ez mekkora,
mikö zben Quim azt mondta Laura Damiá n apjá nak: lá tod, micsoda erő vel á llunk szemben.
Délutá n négykor elment a népies kö ltő , és kevéssel utá na megjelent Font asszony hú ga. A
vacsora elő készü letei fö lgyorsultak.
Ö t és hat kö zö tt sű rű sö dni kezdtek a vacsorameghívá s aló l magukat kimentő k
telefonhívá sai, és fél hétkor Font asszony azt mondta, nem bírja tová bb, elsírta magá t,
fö lment, és bezá rkó zott a szobá já ba.
Hét ó rakor Font asszony hú ga María és Lupe segítségével megterített, majd elő készítette a
konyhá t a szilveszteri vacsorá hoz. Mivel hiá nyzott néhá ny hozzá való , elment, hogy
beszerezze ő ket. Mielő tt elindult volna, Quim behívta a dolgozó szobá já ba, csak pá r
má sodpercre. Amikor Font asszony hú ga ismét megjelent, egy borítékot tartott a kezében,
gondolom, pénz volt benne, és a dolgozó bó l még kihallatszott, ahogy Font ú r utá naszó l,
rakja el a borítékot a pénztá rcá já ba, mert ellenkező esetben fö nná ll annak a veszélye, hogy
a sá rga Camaro utasai elraboljá k tő le, amit Font asszony hú ga eleinte mintha figyelmen
kívü l hagyott volna, aztá n mégis megfogadott, abban a pillanatban, amikor kinyitotta a
bejá rati ajtó t, és kilépett a há zbó l. A biztonsá g kedvéért mindenesetre Jorgitó val ketten
elkísértü k az utcai kapuig. É s tényleg, a Camaro még mindig ott á llt, de az utasai még csak
meg sem mozdultak, amikor Font asszony hú ga elment mellettü k, és eltű nt a calle
Cuernavaca felé.
Kilenckor leü ltü nk vacsorá zni. A vendégek tö bbsége kimentette magá t, és csak egy idő sebb
hö lgy csatlakozott – azt hiszem, Quim unokatestvére –, egy magas, vékony fickó , akit
építészként, pontosabban volt építészként mutattak be, ő maga helyesbített azonnal, és két
festő , akinek lö vése sem volt semmirő l. Font asszony a legjobb estélyi ruhá já ban bú jt elő a
szobá já bó l a hú ga tá rsasá gá ban, aki, miutá n megjö tt a vá sá rlá sbó l, elégedetlen volt a
vacsora elő készü leteinek á llá sá val, ezért az utolsó pillanatokban inká bb a nő vérének
segített ö ltö zkö dni. Ahogy kö zeledett az ú jév, Lupe egyre harapó sabb lett, és azt mondta,
nincs joga hozzá , hogy velü nk vacsorá zzon, ő majd eszik a konyhá ban, de María
hatá rozottan szembeszá llt vele, aztá n végü l egy olyan vita végén, melyet ő szintén szó lva
nem értettem, Lupe mégis ú jra leü lt a fő asztalhoz.
A vacsora szokatlanul indult.
Quim fö lá llt, és azt mondta, szeretne koccintani valaki egészségére. É n azt gondoltam,
biztos a felesége lesz az, mivel a helyzetét tekintve nem mindennapi lelkierő rő l tett
tanú bizonysá got, de nem, a tó sztot… nekem szá nta! Beszélt a fiatal koromró l és a
verseimrő l, megemlékezett a lá nyaihoz fű ző dő bará tsá gomró l (amikor errő l beszélt,
egyenesen Laura Damiá n apjá ra nézett, aki bó lintott), a hozzá fű ző dő bará tsá gomró l, a
beszélgetéseinkrő l, a vá ratlan talá lkozá sainkró l a fő vá ros utcá in, majd ú gy zá rta rö vid
beszédét – mely való ban rö vid volt, szá momra mégis végtelennek tű nt –, hogy megkért –
ekkor má r egyenesen rá m nézett –, hogy amikor idő sebb leszek, és felnő tt, felelő sségteljes
á llampolgá r lesz belő lem, ne mondjak majd ró la tú lsá gosan szigorú ítéletet. Amikor
elhallgatott, vö rö slö ttem a szégyentő l. María, Angélica és Lupe tapsolt. A szó rakozott festő k
ú gyszintén. Jorgito bebú jt az asztal alá , de ezt mintha senki nem vette volna észre. Font
asszony – akit a szemem sarká bó l figyeltem – szerintem legalá bb annyira szégyellte magá t,
mint én.
A mozgalmas kezdetet kö vető en a szilveszteri vacsora eléggé szomorú ra és csö ndesre
sikerü lt. Font asszony és a hú ga a fogá sok tá lalá sá val foglalatoskodott, María szinte hozzá
sem nyú lt az ételhez, Angélica nem annyira komor, mint inká bb bá gyadt hallgatá sba
sü llyedt, Quim és Laura Damiá n apja néha odafigyelt, mit mond az építész – aki
folyamatosan, finoman dorgá lta Quimet –, tö bbnyire mégis visszahú zó dó an viselkedtek; a
két festő csak egymá ssal beszélgetett, nagy ritká n esetleg Laura Damiá n apjá val, aki, mint
kiderü lt, szintén mű gyű jtő , María és Lupe pedig, bá r a vacsora elején ú gy tű nt, ő k tényleg
készen á llnak rá , hogy jó l érezzék magukat, végü l mégis fö lá lltak, hogy segítsenek az asztal
kö rü l forgoló dó asszonyoknak, és a végén eltű ntek a konyhá ban. Így mú lik el a vilá g
dicső sége, mondta Quim az asztal tú lsó végébő l.
Aztá n csö ngettek, mi pedig mindannyian ö sszerezzentü nk. María és Lupe kidugta a fejét a
konyhá bó l.
– Kinyitná valaki? – kérdezte Quim, de senki sem mozdult a helyérő l.
É n voltam az, aki végü l fö lá llt.
A kertben sö tét volt, de a kapu rá csa mö gö tt ki tudtam venni két alak kö rvonalá t. Arra
gondoltam, hogy Alberto meg a rendő rje az. É rthetetlen mó don kedvet éreztem a harchoz,
és hatá rozott léptekkel elindultam feléjü k. Aztá n amikor egy kicsit kö zelebb értem,
rá jö ttem, hogy a kapuban Ulises Lima és Arturo Belano á ll. Nem mondtá k, mi já ratban
vannak. Nem lepő dtek meg, hogy lá tnak. Emlékszem, az jutott eszembe: meg vagyunk
mentve!
Bő ven volt ennivaló , így Ulises és Arturo is leü lt az asztalhoz, Font asszony pedig fö ltá lalta
nekik a vacsorá t, mikö zben a tö bbiek a desszertet fogyasztottá k vagy beszélgettek. Amikor
befejezték a vacsorá t, Quim behívta ő ket a dolgozó szobá já ba. Laura Damiá n apja
gondolkodá s nélkü l kö vette ő ket.
Kicsivel késő bb Quim kihajolt a félig nyitott ajtó n, és behívta Lupét. Mi, akik a nappaliban
voltunk, ú gy néztü nk ki, mintha temetésre érkeztü nk volna. María szó lt, hogy menjek ki
vele az udvarra. Beszélt hozzá m egy darabig, ami elég hosszú nak tű nt, bá r bizonyá ra nem
tartott tová bb ö t percnél. Ez csapda, mondta. Azutá n mi is bementü nk az apja dolgozó já ba.
Meglepetésemre Á lvaro Damiá n vitte a prímet. Leü lt Quim székébe (aki félrehú zó dott az
egyik sarokba), és sorra írta alá a bemutató ra szó ló csekkeket. Belano és Lima mosolygott.
Lupe aggó dni lá tszott, de beletö rő dő en. María megkérdezte Laura Damiá n apjá tó l, mit
sü tö ttek ki. Laura Damiá n apja fö lnézett a csekkfü zetébő l, és azt felelte, hogy a lehető
leghamarabb meg kell oldani Lupe ü gyét.
– Elmegyek északra, tesó – mondta Lupe.
– Tessék? – kérdezte María.
– Most, velü k, apuká d kocsijá val.
Azonnal megértettem, hogy Quim és Laura Damiá n apja meggyő zte a bará taimat, hogy –
mehetnek bá rhova – vigyék magukkal Lupét, és így tö rjék á t a há z kö rü li ostromgyű rű t.
Azon lepő dtem meg a legjobban, hogy Quim kö lcsö nadta nekik az Impalá t, erre tényleg nem
szá mítottam.
Miutá n kiléptü nk a szobá bó l, Lupe és María elment csomagolni. Velü k mentem én is. Lupe
bő rö ndje szinte ü res volt, mivel amikor elmenekü lt a szá llodá bó l, a ruhá i nagy részét
otthagyta.
Amikor a tévében elü tö tték az éjfélt, mindannyian megö leltü k egymá st. María, Angélica,
Jorgito, Quim, Font asszony, a hú ga, Laura Damiá n apja, az építész, a festő k, Quim
unokatestvére, Arturo Belano, Ulises Lima és én.
Volt egy pillanat, amikor má r senki sem tudta, kit ö lel meg éppen, és hogy nem
ismétlő dnek-e az ö lelések.
Este tízig még lá tni lehetett a kerítés tú loldalá n Alberto és az ú toná lló i kö rvonalá t.
Tizenegyre má r eltű ntek, és Jorgito volt annyira bá tor, hogy kimenjen a kertbe,
fö lkapaszkodjon a kerítésre, és fö ntrő l szétnézzen az utcá n. Elmentek. Negyed egykor
titokban mindannyian á tmentü nk a gará zsba, és kezdetét vette a bú csú zkodá s. Megö leltem
Belanó t és Limá t, és megkérdeztem, mi fog tö rténni a zsigerrealizmussal. Nem vá laszoltak.
Megö leltem Lupét, és azt mondtam neki, hogy vigyá zzon magá ra. Vá laszul megpuszilta az
arcom. Quim kocsija egy fehér Impala volt, a legú jabb modell, és – mintha az utolsó
pillanatban meggondoltá k volna magukat – Quim meg a felesége tudni akarta, ki fog
vezetni.
– É n – felelte Ulises Lima.
Mikö zben Quim elmagyará zta Ulisesnek a kocsi néhá ny sajá tossá gá t, Jorgito szó lt, hogy
siessü nk, mert Lupe stricije visszatért. Néhá ny pillanatig mindenki elkezdett hangosan
beszélni, Font asszony pedig azt mondta: micsoda szégyen, hogy idá ig jutottunk. É n akkor
elrohantam a Font lá nyok kis há zá hoz, fö lkaptam a kö nyveimet, és visszajö ttem. A kocsi
motorja má r já rt, és a tö bbiek ú gy néztek ki, mint a só bá lvá nyok.
Lá ttam Arturó t és Ulisest a két első ü lésen és Lupét a há tsó n.
– Valakinek ki kell nyitnia az utcai kaput – mondta Quim.
Fö lajá nlottam, hogy kinyitom én.
Má r a já rdá n á lltam, amikor lá ttam kigyulladni a Camaro lá mpá já t, majd az Impala
lá mpá já t. Olyan volt, mint egy tudomá nyos-fantasztikus film. Mikö zben az egyik autó
kihajtott a há zbó l, a má sik kö zelebb gurult, mintha egymá shoz vonzaná ő ket egy má gnes
vagy a sors, az eredmény végü l is ugyanaz, mondaná k a gö rö gö k.
Hangokat hallottam, valaki a nevemen szó lított, elhaladt mellettem Quim kocsija, lá ttam
Alberto alakjá t, ahogy kiszá ll a Camaró bó l, és egy ugrá ssal ott terem a kocsi mellett,
amelyikben a bará taim utaznak. A tá rsai azt kiabá ltá k neki – anélkü l hogy kiszá lltak volna
–, hogy tö rje be az Impala egyik ablaká t. Miért nem gyorsít?, gondoltam. Lupe stricije
rugdalni kezdte az ajtó kat. Lá ttam, ahogy María elindul felém a kertben. Lá ttam a
verő emberek arcá t a Camaró ban. Egyikü k spanglit szívott. Lá ttam Ulises arcá t, és lá ttam a
kezét, ahogy Quim kocsijá nak mű szerfalá n matat. Lá ttam Belano arcá t, ahogy szenvtelenü l
nézi a stricit, mintha neki nem lenne semmi kö ze az egészhez. Lá ttam Lupét, ahogy
eltakarja az arcá t a há tsó ü lésen. Arra gondoltam, hogy az ajtó ü vege nem fog kibírni még
egy rú gá st, és egy pillanattal késő bb Alberto mellett talá ltam magam. Aztá n lá ttam, hogy
Alberto meginog. Alkoholszaga volt, bizonyá ra ő k is megü nnepelték a szilvesztert. Lá ttam a
jobb ö klö met (ez volt csak szabad, mivel a má sikban a kö nyveimet tartottam), amint ú jra
becsapó dik a strici testébe, és ezú ttal lá ttam, hogy ö sszeesik. Hallottam, hogy szó lítanak a
há zbó l, de nem mentem vissza. Belerú gtam az elő ttem fekvő testbe, és lá ttam, hogy végre
megmozdul az Impala. Lá ttam, hogy kiszá ll a két verő ember a Camaró bó l, és lá ttam, hogy
elindulnak felém. Lá ttam, hogy Lupe figyel a kocsibó l, és kinyitja az ajtó t. Tudtam, hogy
mindig is el akartam menni innen. Beszá lltam, és még mielő tt becsukhattam volna az ajtó t,
Ulises beletaposott a gá zba. Hallottam egy lö vést vagy valamit, ami lö vésre emlékeztetett.
Rá nk lő ttek, a kibaszott anyjukat, mondta Lupe. Há trafordultam, és a há tsó szélvédő n
keresztü l lá ttam egy á rnyat az utca kö zepén. Ebben az á rnyban – melyet keretbe foglalt az
Impala szabá lyos téglalap alakú há tsó szélvédő je – ott ö sszpontosult a vilá g minden
szomorú sá ga. Tű zijá ték, hallottam Belano hangjá t, mikö zben a kocsink ugrott egyet, és
maga mö gö tt hagyta a Font lá nyok há zá t, a verő emberek Camaró já t, a calle Colimá t, két
pillanat mú lva pedig má r az avenida Oaxacá n téptü nk a fő vá ros északi része felé.

II.
VAD NYOMOZÓ K
(1976–1996)

1
AMADEO SALVATIERRA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE REPÚ BLICA DE VENEZUELA, A PALACIO
DE LA INQUISICIÓ N KÖ ZELÉ BEN, 1976. JANUÁ R. Jaj, srá cok, mondtam nekik, ú gy ö rü lö k,
hogy eljö ttetek, gyertek csak beljebb, érezzétek otthon magatokat, és mikö zben elindultak
befelé a folyosó n, tulajdonképpen tapogató zva, mert a folyosó n sö tét van, az izzó pedig
kiégett, és még nem cseréltem ki (azó ta sem cseréltem ki), én boldogan szö kdécselve
elő resiettem a konyhá ba, és ott elő vettem egy ü veg Los Suicidas mezcalt, amit korlá tozott
darabszá mban, kizá ró lag Chihuahuá ban készítenek – tessék elképzelni –, és amibő l egészen
1967-ig évente két ü veggel kaptam postai ú ton. Amikor visszamentem, a srá cok má r a
nappaliban voltak, a képeimet nézegették, meg néhá ny kö nyvet vizsgá lgattak, én pedig nem
tudtam megá llni, és még egyszer elmondtam nekik, mekkora ö rö mö t szerez nekem a
lá togatá suk. Ki adta meg nektek a címemet, srá cok? Germá n, Manuel, Arqueles? Erre ú gy
néztek rá m, mintha nem értenének, aztá n egyikü k megszó lalt: List Arzubide, én pedig azt
mondtam, ü ljetek má r le, foglaljatok helyet, á , Germá n List Arzubide, a testvérem, ő sosem
feledkezik meg ró lam, még mindig olyan nagydarab és béketű rő ? Erre a srá cok megvontá k
a vá llukat, és azt felelték, az – persze, mitő l is ment volna ö ssze, nem igaz?, de ő k csak
ennyit mondtak: az –, én pedig erre azt mondtam, most szépen megkó stoljuk ezt a finom
mezcalt, és adtam nekik két poharat, ő k meg ú gy bá multak az ü vegre, mintha attó l félnének,
mindjá rt kipattan belő le egy sá rká ny, én meg elnevettem magam, de nem rajtuk nevettem,
hanem pusztá n a boldogsá gtó l és ö rö mö mben, hogy ott lehetek velü k, és akkor egyikü k
megkérdezte, hogy tényleg így hívjá k-e a mezcalt, ahogy a szemével lá tja, én pedig – még
mindig nevetve – odaadtam neki az ü veget, tudtam, hogy a név lenyű gö zi majd a srá cokat,
és egy kicsit há trébb hú zó dtam, ú gy pá r lépést, hogy jobban lá ssam ő ket, az isten á ldja meg
mindkettő t, milyen fiatalká k is voltak, vá llig érő hajjal, kö nyvekkel megrakodva, micsoda
emlékeket idéztek, aztá n azt kérdezte az egyikü k, biztos benne, Salvatierra ú r, hogy ez nem
halá los?, én meg azt feleltem, hogy lenne má r halá los, hisz minden csö ppje egészség,
életvíz, hajtsá tok fö l nyugodtan, és hogy példá t mutassak, teletö ltö ttem a poharam, és egy
kortyra megittam a felét, aztá n tö ltö ttem nekik is, de – a szaros kis kö lykei – elő szö r csak
belenyaltak, de aztá n, aztá n ízlett nekik, és elkezdtek férfiként inni. Na, srá cok, hogy ízlik?,
kérdeztem, és az egyikü k, a chilei azt mondta, hogy sosem hallott még a Los Suicidas nevű
mezcalró l, amit talá n kissé nagyképű nek éreztem, mert Mexikó ban alsó hangon is van
legalá bb kétszá zféle mezcalmá rka, így aztá n elég nehéz lenne mindet ismerni, és még
kevésbé, ha valaki nem idevaló si, persze ezt a srá c nem tudta, a má sik pedig azt mondta,
finom, majd hozzá tette, én sem emlékszem, hogy valaki említette volna, ezért el kellett
mondanom nekik, hogy szerintem ezt a mezcalt má r nem is gyá rtjá k, cső dbe ment a gyá r,
vagy fö lgyú jtottá k, vagy eladtá k, és a Refrescos Pascual palackozó ü zeme lett belő le, vagy az
ú j tulajdonosok ú gy gondoltá k, hogy ez a név nem kifejezetten piacképes, és há t, mi
tagadá s. Egy darabig hallgattunk, ő k á lltak, én ü ltem, kortyonként ízlelgettem a Los Suicidas
mezcal minden egyes csö ppjét, és ugyan ki emlékszik, mire is gondolhattam kö zben. Aztá n
egyikü k megszó lalt, Salvatierra ú r, Cesá rea Tinajeró ró l szeretnénk ö nt kérdezni. Mire a
má sik: és a Caborca folyó iratró l. A kibaszott kö lykei. Ö ssze volt kapcsolva az agyuk és a
nyelvü k. Egyikü k elkezdett beszélni, aztá n félbehagyta a mondandó já t, és a má sik ú gy tudta
folytatni a mondatot vagy a gondolatmenetet, mintha ő kezdte volna. Amikor pedig
kimondtá k Cesá rea nevét, fö lnéztem, és olyan érzés volt, mintha egy gézfü ggö nyö n, egész
pontosan sterilgéz-fü ggö nyö n á t lá tná m ő ket, és azt mondtam, srá cok, hagyjuk ezt a
Salvatierra urat, hívjatok csak Amadeó nak, ahogy a bará taim. Erre azt felelték, rendben,
Amadeo, és megint kimondtá k Cesá rea Tinajero nevét.
PERLA AVILÉ S, MEXIKÓ VÁ ROS, COLONIA MIXCOAC, CALLE LEONARDO DA VINCI, 1976.
JANUÁ R. 1970-rő l fogok beszélni. 1970-ben ismertem meg, a Porvenir Gimiben,
Talismá nban, mindketten ott tanultunk egy ideig. Ő 1968-tó l – akkor érkezett Mexikó ba –,
én ’69-tő l, bá r 1970-ig nem ismertü k egymá st. Igazá bó l nem lényeges, milyen okbó l,
mindketten megszakítottuk egy idő re a tanulmá nyainkat. Azt hiszem, ő pénzü gyi okokbó l,
én pedig mert hirtelen rettegés lett ú rrá a tudatomon. De aztá n visszamentem, és
visszament ő is, vagy a szü lei kényszerítették rá , hogy visszamenjen, és akkor
megismerkedtü nk. 1970-rő l van szó , én voltam a legidő sebb az osztá lyban, a legö regebb,
tizennyolc éves voltam, és má r az egyetemre kellett volna já rnom, nem a gimiben
tanulnom, de ott voltam a Porvenir Gimiben, és egy reggel, amikor má r ment az ó ra,
megjelent, és rö gtö n megakadt rajta a szemem, nem ú j tanuló volt, voltak bará tai, és egy
évvel fiatalabb volt ná lam, pedig ő is évet ismételt. Akkoriban a colonia Lindavistá ban
lakott, de néhá ny hó nap mú lva a szü lei elkö ltö ztek a colonia Ná polesba. A bará tja lettem. Az
első pá r nap – mikö zben gyű jtö ttem a bá torsá got, hogy megszó lítsam – néztem, ahogy az
udvaron focizik, imá dott focizni, én pedig a lépcső rő l figyeltem, és a szememben ő volt a
legszebb srá c, akit valaha lá ttam. A gimiben tilos volt a hosszú haj, neki mégis hosszú haja
volt, és amikor focizott, levette az ingét, és meztelen felső testtel já tszott. Szerintem pont
olyan volt, mint egy gö rö g, mint a gö rö g mitoló giá val foglalkozó magazinok gö rö gjei,
má skor pedig (ó rá n, amikor ú gy lá tszott, hogy alszik) mint egy katolikus szent. É n csak
figyeltem, és nem vá gytam tö bbre. Nem volt sok bará tja. Sokakat ismert, az igaz, sok
mindenkit ugratott (á llandó an nevetett), mindig poénkodott, de egyá ltalá n nem volt sok
bará tja, ha volt egyá ltalá n. Nem volt jó tanuló . Kémia- és fizikaó rá kon teljesen el volt
veszve. Szá momra ez fura volt, mert egyik sem volt olyan nehéz, elég volt egy kicsit
odafigyelni, hogy á tmenjen az ember, elég volt egy kicsit tanulni, de lá tszott, hogy alig tanul
valamit, vagy nem is tanul egyá ltalá n, és az ó rá kon is valahol má shol já rt az esze. Egyszer
odajö tt hozzá m, én Lautréamont gró fjá t olvastam a lépcső n ü lve, és megkérdezte, tudom-e,
kié a Porvenir Gimi. Ú gy megijedtem, hogy nem tudtam, mit vá laszoljak, azt hiszem,
kinyitottam a szá mat, de egyetlen hang sem jö tt ki rajta, eltorzult az arcom, és még az is
lehet, hogy remegni kezdtem. Nem volt rajta az inge, az egyik kezében tartotta, a má sikban
egy tarisznya volt, egy poros tarisznya a fü zeteivel, mosollyal a szá já n nézett rá m, én pedig
az izzadsá got figyeltem a mellén, ahogy szédítő tempó ban fö lszá rítja a kora esti szél vagy a
levegő (nem ugyanaz a kettő ), má r vége volt a legtö bb ó rá nak, nem tudom, mit kerestem
még az iskolá ban, vá rtam valakit, egy bará tot vagy bará tnő t, bá r nem való színű , mert
nekem sem volt tú lsá gosan sok bará tom vagy bará tnő m, talá n csak azért maradtam ott,
hogy nézzem, ahogy focizik, emlékszem, nedves szü rkén csillogott az ég, és hideg volt, vagy
akkor ú gy éreztem, hogy hideg van. Arra is emlékszem, hogy nem hallatszott má s, csak
néhá ny tá voli lépés zaja, elfojtott nevetés, az ü res iskola. Való színű leg azt gondolta, hogy
első re nem értettem, mert megint fö ltette ugyanazt a kérdést. Nem tudom, kié, feleltem,
nem tudom, egyá ltalá n valakié-e a gimi. Persze hogy valakié, mondta, az Opus Deié.
Való színű leg rö gtö n hü lyének is nézett, mivel azt mondtam neki, hogy nem tudom, mi az az
Opus Dei. Egy katolikus szekta, amelyik lepaktá l az ö rdö ggel, mondta nevetve. Így má r
értettem, és azt mondtam, hogy engem nem igazá n érdekel a vallá s, és hogy azt tudtam,
hogy a Porvenir Gimi az egyhá zhoz tartozik. Nem, mondta ő , az a lényeg, hogy az egyhá z
melyik szá rnyá hoz tartozik. Az Opus Deihez. É s kik tartoznak az Opus Deihez?, kérdeztem.
Erre leü lt mellém a lépcső re, és hosszú ideig beszélgettü nk, én pedig végig szenvedtem,
mert nem vette fö l az ingét, és egyre hű vö sebb lett. Emlékszem, mit mondott az első
beszélgetésü nk kö zben a szü leirő l: azt mondta, hogy naivak, és hogy ő is naiv, és azt
hiszem, azt is mondta, hogy tudatlanok (a szü lei és ő is), ső t együ gyű ek, amiért nem vették
korá bban észre, hogy az iskola az Opusé. A szü leid tudjá k, ki itt a fő nö k?, kérdezte. Anyá m
meghalt, feleltem, apá m pedig nem tudja, de nem is érdekli. Engem sem érdekel, tettem
hozzá , csak be akarom fejezni a gimit, és bejutni az egyetemre. É s milyen szakra?, kérdezte.
Irodalomra, feleltem. Akkor á rulta el nekem, hogy ő író . Milyen érdekes, mondta, én író
vagyok. Vagy valami ilyesmit. Csak ú gy mellékesen. Persze azt gondoltam, hogy ugrat. Így
lettü nk bará tok. É n tizennyolc voltam, ő pedig akkor tö ltö tte be a tizenhetet. Tizenö t éves
kora ó ta Mexikó ban élt. Egyszer elhívtam lovagolni. Apá mnak fö ldje volt Tlaxcalá ban, és
vett magá nak egy lovat. Ő azt á llította, hogy nagyon jó l tud lovagolni, én pedig szó ltam neki:
most vasá rnap elkísérem apá mat Tlaxcalá ba, ha akarsz, velü nk jö hetsz. Milyen kietlen fö ld
volt. Apá m épített egy vá lyogviskó t, és ennyi volt az egész, a tö bbi csak bozó t és aszott talaj.
Amikor megérkeztü nk, ő mosollyal az arcá n kö rü lnézett, mintha azt mondaná , rö gtö n
gondoltam, hogy nem valami puccos farmra jö vü nk, egy nagybirtokra, de ez azért tú lzá s.
Egy kicsit még el is szégyelltem magam apá m fö ldje miatt. Nem volt még egy á rva nyergü nk
sem, és a lovat a szomszédok gondoztá k. Egy ideig – mikö zben apá m elment a ló ért – csak
sétá ltunk a kiszá radt terepen. Szerettem volna beszélni neki pá r kö nyvrő l, amelyeket
olvastam, és amelyekrő l tudtam, hogy ő nem ismeri ő ket, de alig figyelt rá m. Sétá lt és
dohá nyzott, sétá lt és dohá nyzott, és a tá j kö zben nem vá ltozott semmit. Végü l meghallottuk
apá m kocsijá nak dudá já t, aztá n pedig megérkezett a férfi, aki a lovat gondozta, nem a ló
nyergében ü lt, a kantá rá ná l fogva vezette. Mire visszaértü nk a viskó hoz, apá m és a férfi má r
nem volt ott, elmentek a kocsival, hogy elintézzenek valamit, a ló pedig kipá nyvá zva vá rt
rá nk. Elő bb te lovagolj, mondtam. Nem, felelte (lá tszott, hogy valahol má shol já r az esze),
lovagolj te. Nem akartam vitatkozni, fö lü ltem a ló ra, és rö gtö n vá gtá ra fogtam. Amikor
visszaértem, ő a fö ldö n ü lt, a há tá val a viskó falá nak tá maszkodott, és dohá nyzott. Nagyon
jó l lovagolsz, mondta. Aztá n fö lá llt, odament a ló hoz, azt mondta, nincs hozzá szokva, hogy
sző rén ü lje meg a lovat, de azért fö lpattant rá , én pedig megmutattam neki, merre menjen,
azt mondtam, arrafelé van egy folyó , pontosabban egy folyó meder, ami most szá raz, de
amikor esik, akkor megtelik, és akkor szép, aztá n vá gtá zni kezdett. Jó l lovagolt. É n sem
vagyok rossz lovas, de ő legalá bb olyan jó volt, mint én, talá n még jobb, nem tudom, akkor
ú gy éreztem, hogy jobb, nem kö nnyű kengyel nélkü l vá gtá zni, ő mégis a ló há tá ra simulva
vá gtá zott, amíg el nem vesztettem szem elő l. Mikö zben vá rtam, megszá moltam a viskó
mellett elnyomott csikkeket, és kedvet kaptam hozzá , hogy megtanuljak dohá nyozni.
Ó rá kkal késő bb, amikor hazafelé tartottunk apá m kocsijá val, ő ü lt elö l, én há tul, azt
mondta, hogy az alatt a fö ld alatt való színű leg egy eltemetett piramis fekszik. Emlékszem,
apá m levette a szemét az ú tró l, és rá nézett. Piramisok? Azok, felelte, a talaj alatti réteg
biztosan tele van piramisokkal. Apá m nem szó lt semmit. É n megkérdeztem – a há tsó ü lés
sö tétjébő l –, mibő l gondolja. Nem vá laszolt. Azutá n má sró l kezdtü nk beszélgetni, de én
végig azon tű nő dtem, miért hozhatta szó ba a piramisokat. Eltű nő dtem a piramisokon.
Eltű nő dtem apá m sziklá s fö ldjén, és aztá n még hosszú idő mú lva is – amikor má r nem
talá lkoztunk –, minden alkalommal, amikor visszatértem azokra a puszta fö ldekre,
visszagondoltam az eltemetett piramisokra, és arra az egyetlen alkalomra, amikor ott
lovagolt a piramisok fö lö tt, és aztá n elképzeltem a viskó mellett is, amikor egyedü l maradt,
és rá gyú jtott.
LAURA JÁ UREGUI, MEXIKÓ VÁ ROS, TLALPAN, 1976. JANUÁ R. Mielő tt megismerkedtem
volna vele, César, César Amaga bará tnő je voltam, Césarnak pedig az UNAM rektori
tornyá ban tartott kö ltészeti mű helyben mutattak be, ott ismertem meg María Fontot és
Rafael Barriost, és ott ismertem meg Ulises Limá t is, akit abban az idő ben nem Ulises
Limá nak hívtak, nem is tudom, lehet, hogy má r Ulises Limá nak hívtá k, de mi az igazi nevén
szó lítottuk, valamilyen Alfredo volt, Césart is ott ismertem meg, és egymá sba szerettü nk,
vagy azt hittü k, hogy egymá sba szerettü nk, aztá n mindketten kö zremű kö dtü nk Ulises Lima
folyó iratá ban. Ez 1973 vége felé tö rtént, nem tudná m ennél pontosabban megmondani,
sokat esett azokban a napokban, arra emlékszem, mert mindig elá zva érkeztü nk a
talá lkozó kra. Aztá n megcsiná ltuk a folyó iratot – Lee Harvey Oswald, micsoda név – az
építészeti stú dió ban, ahol María apuká ja dolgozott, néhá ny pazar délutá n, borozgattunk, és
valamelyikü nk mindig vitt pá r szendvicset, Sofía, María vagy én, a srá cok sosem vittek
semmit, azaz mégis, eleinte igen, de aztá n azok, akik szoktak vinni valamit – vagyis a jó l
neveltek –, kiszá lltak a projektbő l, vagy legalá bbis má r nem jö ttek el a talá lkozó kra, aztá n
megjelent Pancho Rodríguez, és minden dugá ba dő lt, legalá bbis ami engem illet, én mégis
maradtam a folyó iratná l, vagyis já rtam tová bb a folyó iratos talá lkozó kra, leginká bb azért,
mert César is ott volt, leginká bb María és Sofía miatt (Angélicá val sosem voltunk bará tnő k,
olyan igazi bará tnő k), nem azért, mert publiká lni akartam a verseimet, az első szá mban
nem adtá k ki semmim, a má sodikban ú gy volt, hogy megjelenik egy versem, Lilith volt a
címe, de végü l nem tudom, mi tö rtént, mindenesetre nem kö zö lték. Césarnak viszont
megjelent egy verse a Lee Harvey Oswaldban, a vers címe – milyen bá jos – Laura és César
volt, de Ulises megvá ltoztatta (vagy meggyő zte Césart, hogy vá ltoztassa meg), és a végén
Laura & César lett belő le, ilyesmiket csiná lt Ulises Lima.
Szó val elő szö r megismertem Césart, aztá n Laura & César elkezdett já rni egymá ssal, vagy
valami ilyesmi. Szegény César. Vilá gos gesztenyebarna haja és elég magas termete volt. A
nagyanyjá ná l lakott (a szü lei Michoacá nban laktak), és vele éltem á t az első felnő ttkori
szexuá lis élményeimet. Jobban mondva vele éltem á t az utolsó kamaszkori szexuá lis
élményeimet. Vagyis az utolsó elő ttieket, ha jobban belegondolok. Moziba já rtunk, pá rszor
színhá zban is voltunk, akkoriban iratkoztam be a tá ncakadémiá ra, és néha César is elkísért.
A maradék idő nkben hosszú sétá kat tettü nk, és a kö nyvekrő l beszélgettü nk, amelyeket
olvastunk, vagy csak ú gy együ tt voltunk, és nem csiná ltunk semmit. Ez eltartott pá r
hó napig, talá n há rom-négy vagy kilenc hó napig, nem tö bb mint kilenc hó napig, aztá n egy
nap szakítottam vele, ebben viszont egészen biztos vagyok, én voltam az, aki kimondta,
hogy vége, bá r a pontos oká t má r elfelejtettem, és emlékszem, César elég jó l viselte,
egyetértett velem, ő má sodéves orvostanhallgató volt, én akkor iratkoztam be a
bö lcsészkarra, és aznap délutá n nem mentem be az egyetemre, elmentem Maríá hoz,
beszélnem kellett egy bará tnő vel, má rmint személyesen, nem telefonon, és amikor
megérkeztem a Colimá ba, María há zá hoz, nyitva talá ltam a kerti kaput, ez pedig elég
szokatlan volt – az a kapu mindig zá rva van, María anyuká já nak ez az egyik má niá ja –,
mindenesetre bementem és csö ngettem, aztá n kinyílt az ajtó , és egy fickó , akit még sosem
lá ttam, megkérdezte, kit keresek. Arturo Belano volt az. Huszonegy éves volt akkor, vékony,
nagyon hosszú volt a haja, és szemü veget hordott, egy borzasztó szemü veget, bá r nem volt
tú lsá gosan rö vidlá tó , alig pá r dioptria volt mindkét szemén, de a szemü vege akkor is
borzasztó volt. Csak pá r szó t vá ltottunk, ő Maríá ná l volt egy Aníbal nevű kö ltő vel, aki
akkoriban bele volt zú gva Maríá ba, de amikor megérkeztem, ő k má r éppen menni
készü ltek.
Még aznap ú jra lá ttam. Egész délutá n Maríá val beszélgettem, aztá n bementü nk a
belvá rosba, azt hiszem, kendő t venni, és beszélgettü nk tová bb (elő szö r Césarró l & Laurá ró l,
aztá n minden má sró l, ami volt és ami lesz), és végü l beü ltü nk egy kapucsínó ra a Quito
ká vézó ba, ahol María talá lkozó t beszélt meg Aníballal. Este kilenc kö rü l aztá n megjelent
Arturo. Ezú ttal egy tizenhét éves chilei volt vele, Felipe Mü ller, a legjobb bará tja, egy
nyakiglá b, sző ke figura, aki szinte sosem szó lalt meg, és mindenhova kö vette Arturó t.
Persze leü ltek hozzá nk. Aztá n jö ttek még má s kö ltő k is, valamivel idő sebbek, mint Arturo,
egyik sem a zsigeri realizmus tagja – egyebek mellett azért sem, mert a zsigeri realizmus
még nem is létezett –, kö ltő k, akik má r azelő tt Arturo bará tai voltak, hogy elutazott volna
Chilébe – példá ul Aníbal –, és akik ebbő l kö vetkező en ismerték tizenhét éves kora ó ta,
való já ban ú jsá gíró k és kö zhivatalnokok voltak, az a fajta szomorú tá rsasá g, amelyik sosem
mozdul ki a belvá rosbó l, a belvá ros bizonyos részeirő l, az avenida Chapultepectő l északra
és a Reformá tó l délre eső terü let címzetes kesergő i, az El Nacional bérmunká sai, az
Excelsior korrektorai, a Miniszterelnö ki Hivatal zugírnokai, akik miutá n letették a meló t,
kirajzottak a Bucarelire, és kinyú jtó ztattá k a csá pjaikat és a zö ld levélkéiket. É s bá r – ahogy
má r mondtam – keserű ek voltak, aznap este sokat nevettü nk, tulajdonképpen szü net nélkü l
nevettü nk. Aztá n pedig elsétá ltunk a buszmegá lló ig, María, Aníbal, Felipe Mü ller, Gonzalo
Mü ller (Felipe testvére, aki nem sokkal azutá n elutazott Mexikó bó l), Arturo és én. É s
mintha nagyon boldognak érezte volna magá t mindenki – nekem má r eszembe sem jutott
César, María nézte a fő vá ros egén csodá latos mó don, szinte hologramként elő bukkanó
csillagokat –, de még a léptü nk is kö nnyed volt, a tempó csigalassú , mintha haladná nk,
aztá n visszalépnénk, hogy késleltessü k a pillanatot, amikor ó hatatlanul meg kell érkeznü nk
a buszmegá lló ba, volt egy szakasz, amikor ú gy mentü nk egymá s mellett, hogy mindenki az
eget figyelte (a csillagokat, María sorolta a nevü ket), bá r Arturo má r sokkal késő bb
elmondta nekem, hogy ő nem a csillagokat nézte, hanem a laká sokban fö lgyú ló fényeket,
padlá sszobá hoz hasonló apró cska laká sok voltak a calle Versallesban vagy a Lucerná ban
vagy a calle Londresban, és abban a pillanatban tudta, hogy semmi nem tenné ő t
boldogabbá , mint hogy kettesben legyü nk egy ilyen laká sban, és tejfö lö s szendvicset
vacsorá zzunk, amit egy mozgó á rus készít a Bucarelin. De akkor nem ezt mondta
(bolondnak is néztem volna), azt mondta, hogy szeretné elolvasni néhá ny versemet, azt
mondta, hogy imá dja a csillagokat, az északi félteke és a déli félteke csillagait, azt mondta,
hogy adjam meg neki a telefonszá momat.
É n pedig megadtam neki a telefonszá momat, és má snap fö lhívott. Megbeszéltü nk egy
randit, de nem a belvá rosban, mondtam neki, hogy nem tudok kimozdulni a tlalpani
há zambó l, mert tanulnom kell, ő pedig azt felelte, tö kéletes, odamegyek, így legalá bb
megnézem magamnak Tlalpant, erre azt mondtam, nincs itt semmi lá tnivaló , fö lszá llsz a
metró ra, utá na egy buszra, utá na egy má sik buszra, de aztá n valamiért arra gondoltam,
hogy el fog tévedni, és azt mondtam, vá rj meg a metró megá lló ban, és amikor érte mentem,
egy gyü mö lcsö slá dá n ü lve talá ltam rá , a há tá val nekitá maszkodott egy fá nak, remek, ennél
jobb helyet keresve sem talá lhatott volna. Milyen szerencsés vagy, mondtam neki. Igen,
felelte, nagyon szerencsés vagyok. É s aznap délutá n mesélt nekem Chilérő l, nem tudom, ő
akart-e mesélni ró la, vagy én kértem rá , bá r elég ö sszefü ggéstelenü l beszélt, mesélt
Guatemalá ró l és El Salvadorró l is, bejá rta egész Latin-Ameriká t, legalá bbis az ö sszes
orszá got a csendes-ó ceá ni parton, és elő szö r csó koltuk meg egymá st, aztá n tö bb hó napon
á t együ tt voltunk, és ö ssze is kö ltö ztü nk, aztá n tö rtént, ami tö rtént, vagyis szétmentü nk, én
pedig hazakö ltö ztem anyá mhoz, és elkezdtem a bioló gia szakot (egyszer majd, remélem, jó
bioló gus lesz belő lem, szeretnék a genetikus bioló giá ra szakosodni), Arturó val pedig furcsa
dolgok kezdtek tö rténni. Akkor szü letett meg a zsigeri realizmus, elő szö r mindannyian azt
hittü k, hogy vicc, de aztá n rá jö ttü nk, hogy nem az. É s amikor rá jö ttü nk, hogy nem vicc,
néhá nyunk kö vette az á ramlatot – szerintem lendü letbő l, vagy mert olyan hihetetlen volt,
hogy má r megvaló sítható nak tű nt, vagy bará tsá gbó l, hogy ne veszítsü k el egy csapá sra a
bará tainkat –, és zsigeri realistá vá vá ltunk, de igazá n senki se vette komolyan, má rmint ú gy
igazá n-igazá n.
Akkorra má r egyre tö bb ú j bará tom lett az egyetemen, és egyre kevesebbet lá ttam Arturó t,
a bará tait, talá n María volt az egyetlen, akit néha fö lhívtam telefonon, vagy akivel néha
kimozdultam, de még a Maríá hoz fű ző dő bará tsá gom is kezdett kihű lni. Mindenesetre
nagyjá bó l mindig képben volt, mit csiná l Arturo, én pedig azt gondoltam: mégis miféle
baromsá gok jutnak ennek az arcnak az eszébe, hogy képes hinni ebben a sok hü lyeségben,
aztá n vá ratlanul, egy este, amikor nem tudtam aludni, fö lmerü lt bennem, hogy ez az egész
egy nekem címzett ü zenet része. Ezen az ú ton mondta el nekem, hogy ne hagyj el, nézd,
mire vagyok képes, maradj velem! É s akkor megértettem, hogy ez a fickó alapjá ban véve
szar alak. Mert az egy dolog, hogy az ember becsapja sajá t magá t, de az má r egészen má s,
hogy má sokat is becsap. Az egész zsigeri realizmus egy szerelmes levél volt, egy idió ta
madá r elmebeteg pá vá skodá sa a hold fényében, elég ó cska és jelentéktelen tö rténet.
De nem is errő l akartam beszélni.
FABIO ERNESTO LOGIACOMO, A LA CHISPA FOLYÓ IRAT SZERKESZTŐ SÉ GE,
MEXIKÓ VÁ ROS, A CALLE INDEPENDENCIA É S A LUIS MOYA SARKA, 1976. MÁ RCIUS. 1975
novemberében érkeztem Mexikó ba. Má s latin-amerikai orszá gokbó l jö ttem, ahol
gyakorlatilag egyik napró l a má sikra éltem. Huszonnégy éves voltam, és ú gy tű nt,
megfordul a szerencsém. Latin-Ameriká ban így zajlanak a dolgok, én inká bb nem is
keresem rá juk a magyará zatot. Amikor Panamá ban vegetá ltam, értesü ltem ró la, hogy
megnyertem a Casa de las Américas kö ltészeti díjá t. Nagyon ö rü ltem. Nem volt egy vasam
sem, és a pénzdíjbó l megvehettem a jegyem Mexikó ba, és ehettem egyet. A kü lö nö s csak az
volt, hogy abban az évben nem neveztem a Casa de las Américasná l. Ez az igazsá g. Az elő ző
évben kü ldtem nekik egy kö nyvet, de a kö nyv még csak egy nyomorult elismerő oklevelet
sem kapott. Aztá n a rá kö vetkező évben vá ratlanul értesü lö k, hogy megnyertem a díjat és a
díjjal já ró dollá rokat. Elő szö r arra gondoltam, hogy halluciná lok. É heztem. Ez az igazsá g, és
amikor valaki éhezik, az néha így jö n ki rajta. Aztá n az jutott eszembe, hogy egy má sik
Logiacomó ró l van szó , de tú lsá gosan sok volt az egybeesés, a má sik Logiacomo is argentin,
mint én, a má sik Logiacomo is huszonnégy, mint én, a má sik Logiacomo ugyanazzal a
címmel írt verseskö tetet, mint én. Na jó . Latin-Ameriká ban megtö rténik az ilyesmi, és nincs
értelme logikus magyará zaton tö rni a fejü nket, néha egyszerű en nem létezik logikus
magyará zat. Szerencsére én voltam az, aki megnyerte a díjat, és kész, késő bb aztá n azt
mondtá k a Casá bó l, hogy á tvezették az elő ző évrő l a kö nyvet, meg ehhez hasonló kat.
Így aztá n eljutottam Mexikó ba, berendezkedtem a fő vá rosban, és nem sokkal késő bb
kaptam egy telefonhívá st ettő l a srá ctó l, hogy interjú t akar velem csiná lni, vagy valami
olyasmit, én mindenesetre interjú t értettem. É s persze azt feleltem, hogy rendben, az az
igazsá g, hogy eléggé magá nyosnak és elveszettnek éreztem magam, nem ismertem egyetlen
fiatal mexikó i kö ltő t sem, és egy interjú – vagy legyen szó bá rmi má sró l – kivá ló ö tletnek
tű nt. Így aztá n még aznap talá lkoztunk, és amikor megérkeztem a talá lkozó helyére, lá ttam,
hogy nem egy kö ltő vá r rá m, hanem rö gtö n négy, és nem interjú t akarnak készíteni, hanem
kerekasztal-beszélgetést, há romoldalú pá rbeszédet, hogy kö zö ljék az egyik legjobb mexikó i
folyó iratban. A beszélgetésben részt venne egy mexikó i – az egyikü k –, egy chilei – a má sik
– és egy argentin – én. A maradék kettő csak fü lelt. A téma: az ú j latin-amerikai kö ltészet
egészségi á llapota. Jó téma. Így aztá n azt mondtam nekik, tö kéletes, amikor nektek jó ,
kezdhetjü k is, kerestü nk egy nyugodtabb ká vézó t, és nekiá lltunk beszélgetni.
Volt ná luk egy elő készített magnó is, de amikor szü kség lett volna rá , a vacak bedö glö tt.
Kezdhettü k elö lrő l. Ezzel elment vagy fél ó ra, én megittam két ká vét, ő k fizettek. Lá tszott,
hogy nincsenek hozzá szokva az ilyesmihez, má rmint a magnó hoz, má rmint hogy
kö ltészetrő l beszélgessenek, mikö zben veszi a magnó , má rmint hogy rendezzék a
gondolataikat, és vilá gosan kifejtsék ő ket. Szó val megpró bá ltuk még pá rszor, de nem
sikerü lt. Ú gy dö ntö ttü nk, hogy jobb lesz, ha mindenki leírja, ami eszébe jut, és aztá n majd
ö sszerakjuk, amit írtunk. Végü l a kerekasztal-beszélgetésen csak a chilei meg én
szerepeltem, nem tudom, mi lett a mexikó ival.
A délutá n há tralevő részében sétá lgattunk. É s kö zben tö rtént valami furcsa – nem tudom,
talá n miattuk, vagy a ká vétó l, amire meghívtak –, észrevettem rajtuk valami szokatlant,
mintha ott lennének, ugyanakkor mégsem lennének ott, nem tudom, hogyan mondjam el
érthető en, ő k voltak az első fiatal mexikó i kö ltő k, akiket megismertem, és talá n emiatt
éreztem szokatlannak a dolgot, de az a helyzet, hogy az utó bbi hó napokban
megismerkedtem fiatal perui kö ltő kkel, fiatal kolumbiai kö ltő kkel, fiatal kö ltő kkel
Panamá bó l és Costa Ricá bó l, és nem éreztem ehhez hasonló t. Nagy gyakorlatom volt fiatal
kö ltő kkel, és ebben az esetben valami nem stimmelt, valami hiá nyzott, a rokonszenv, a
bá tor kiá llá s néhá ny kö zö s eszméért, az ő szinteség, mely jellemzi a latin-amerikai kö ltő k
bá rmely ö sszejö vetelét. É s valamikor a délutá n folyamá n – ú gy emlékszem rá , mint ahogy
egy rejtélyes berú gá sra emlékszik az ember – szó ba hoztam a kö nyvemet, szó ba hoztam a
sajá t verseimet, és nem tudom, miért, de elmeséltem nekik, hogyan volt azzal a bizonyos
Daniel Cohn-Benditrő l szó ló verssel, egy verssel, amely nem volt se jobb, se rosszabb a
tö bbinél a Kubá ban díjat nyert kö tetben szereplő versek kö zü l, végü l mégsem kerü lt be a
kö nyvbe, biztos beszéltü nk a terjedelemrő l, az oldalak szá má ró l, ezek ketten (a chilei és a
mexikó i) azt mondtá k, iszonyú hosszú verseket írnak, én még nem olvastam ő ket, de azt
hiszem, még valami elméletü k is volt a hosszú versekrő l, versregénynek hívtá k ő ket, azt
hiszem, az ö tletet néhá ny francia talá lta ki, nem emlékszem pontosan, aztá n fogom magam
és elmesélem nekik – ő szintén szó lva, nem tudom, milyen okbó l –, hogyan volt azzal a
bizonyos cohn-bendites verssel, és az egyikü k megkérdezi, hogyhogy nincs benne a
kö nyvedben, és erre én azt felelem, hogy a Casa de las Américasban ú gy dö ntö ttek, hogy
kiveszik, és erre a mexikó i azt mondja, de, gondolom, engedélyt azért kértek, mire én azt
mondom, nem, nem kértek engedélyt, és erre a mexikó i azt kérdezi, kivették a kö nyvbő l, és
nem szó ltak neked semmit?, én pedig azt felelem, igen, igazsá g szerint elérhetetlen voltam,
mire a chilei megkérdezi, de miért vették ki?, és én elmesélem, amit a Casa de las
Américasbó l meséltek nekem, hogy nem sokkal azelő tt Cohn-Bendit tett néhá ny kijelentést
a kubai forradalom ellen, mire a chilei azt mondja, csak ezért?, mire én azt felelem,
szerintem igen, bá r a vers sem volt igazá n jó (én marha, mégis mit itattak velem ezek a
fickó k, hogy ilyeneket mondjak?), hosszú nak hosszú volt, de nem tú l jó , mire a mexikó i azt
mondja, a kurva anyjukat, de kedvesen mondja, ne értsetek félre, neheztelés nélkü l, mintha
tulajdonképpen megértő volna, mert nem lehetett kö nnyű dolga a kubaiaknak sem, mielő tt
megcsonkítottá k a kö nyvem, mintha tulajdonképpen még arra se venné a fá radsá got, hogy
lenézzen engem, vagy lenézze a havannai kollégá kat.
Az irodalom nem á rtatlan, ezt tudom, mió ta elmú ltam tizenö t éves. É s emlékszem, erre
gondoltam abban a pillanatban, de nem emlékszem, hogy kimondtam, vagy nem mondtam
ki. É s ha kimondtam, akkor milyen szö vegkö rnyezetben. Aztá n séta kö zben (de itt meg kell
jegyeznem, hogy má r nem ö ten sétá ltunk, hanem csak há rman, a mexikó i, a chilei és én, a
má sik két mexikó i fö lszívó dott a purgató rium kapujá ná l) mintha elértü nk volna a pokol
pereméhez.
Csö ndben gyalogoltunk mindhá rman, mintha megnémultunk volna, de a testü nk
mozdulatai kö zö s ü temet kö vettek, mintha valami mozgatna, majd tá ncra perdítene minket
ezen az ismeretlen terepen, akadozó , néma séta volt – talá n fogalmazhatok így –, aztá n
halluciná lni kezdtem, nem elő szö r aznap, és kétségtelenü l nem utoljá ra: a parkban, ahol
sétá ltunk, megjelent valamiféle tó , és a tó bó l kialakult valamiféle vízesés, a vízesésbő l pedig
kialakult egy folyó , ami keresztü lvezetett valamiféle temető n, és minden, a tó , a vízesés, a
folyó és a temető is zö ld volt, sö tét és néma. Ekkor arra gondoltam, két eset lehetséges:
vagy kezdek megő rü lni – ami elég nehezen elképzelhető , mivel mindig is a helyén volt az
eszem –, vagy bedrogoztak ezek a suhancok. É s akkor azt mondtam nekik, á lljatok meg,
á lljatok meg egy percre, rosszul érzem magam, pihennem kell, aztá n ő k is mondtak valamit,
de nem hallottam ő ket, csak lá ttam, hogy odajö nnek hozzá m, és rá ébredtem, eljutott a
tudatomig, hogy a szememmel mindenfelé embereket keresek, szemtanú kat, de nem volt
ott senki, éppen egy erdő n vá gtunk á t, és emlékszem, megkérdeztem tő lü k, miféle erdő ez,
mire azt vá laszoltá k, hogy a Bosque de Chapultepec, aztá n elvittek egy padhoz, és csak
ü ltü nk egy darabig, majd az egyikü k megkérdezte, mim fá j (milyen pontosan, milyen
helyesen haszná lta a „fá j” szó t), és nekem azt kellett volna felelnem, hogy fá j az egész
testem, az egész lelkem, de ehelyett azt vá laszoltam, hogy bizonyá ra a magassá g miatt van,
amihez még nem szoktam hozzá , az lehet rá m ilyen hatá ssal, amiatt vannak lá tomá saim.
LUIS SEBASTIÁ N ROSADO, LA RAMA DORADA KÁ VÉ ZÓ , MEXIKÓ VÁ ROS, COLONIA
COYOACÁ N, 1976. Á PRILIS. Má r Monsivá is is megmondta: Marinetti és Tzara tanítvá nyai, a
zajos, értelmetlen, giccses verseik pusztá n a tipográ fiai elrendezés terepén vívtak csatá kat,
és sosem léptek tú l a gyerekes szó rakoztatá s szintjén. Monsi az estridentistá kró l beszél, de
mindez illik a zsigeri realistá kra is. Senki nem figyelt oda rá juk, ezért vá logatá s nélkü l
sértegettek mindenkit. ’75 decemberében, nem sokkal kará csony elő tt volt balszerencsém
ö sszefutni néhá nyukkal itt, a La Rama Doradá ban – don Néstor Pesqueira, a tulajdonos is
megmondhatja, elég csú nya sztori volt. Az egyik – aki irá nyította ő ket – Ulises Lima volt, a
má sik – egy termetes, kö vér, kreol fickó – Moctezuma vagy Cuauhtémoc, a harmadikat Piel
Diviná nak szó lítottá k. É n ugyanitt ü ltem, Alberto Moore-t és a hú gá t vá rtam, és vá ratlanul
kö rbevesz ez a há rom eszelő s, leü lnek mellém két oldalró l, és azt mondjá k, Luisito,
beszélgessü nk a kö ltészetrő l, vagy tegyü k tisztá ba a mexikó i kö ltészet jö vő jét, vagy valami
ilyesmit. É n nem vagyok erő szakos ember, és természetesen ideges lettem. Azt gondoltam:
mit akarnak ezek itt, hogyan talá ltak meg, miféle szá mlá t akarnak most rendezni? Ez az
orszá g egy raká s szerencsétlenség, ezt el kell ismerni, az orszá g irodalma is egy raká s
szerencsétlenség, ezt is el kell ismerni, szó val nagyjá bó l hú sz percig beszélgettü nk (soha
ennyire nem gyű lö ltem még Albertito és a beképzelt hú ga pontatlansá gá t), és a végén még
osztottuk is egymá s véleményét néhá ny pontban. Való já ban a fó biá ink tekintetében
kilencven szá zalékban egyetértettü nk. Az persze nem kérdés, hogy végig kiá lltam amellett,
amit Octavio Paz csiná l az irodalmi színtéren. Az sem kérdés, hogy nekik mintha csak az
tetszene, amit ő k maguk csiná lnak. Még szerencse. Vagyis: ez volt a kisebb rossz, lehetett
volna rosszabb is, ha példá ul kijelentik, hogy a népies kö ltő k iskolá já hoz tartoznak, vagy
szegény Rosario Castellanost kö vetik, vagy tá rsul szegő dnek Jaime Sabines mellé (Jaimébő l
szerintem egy is éppen elég). Szó val, ahogy má r mondtam, volt néhá ny pont, amelyben egy
véleményen voltunk. Aztá n megérkezett Alberto, én pedig még mindig életben voltam,
addig elhangzott pá r hangosabb szó , néhá ny modortalan kifejezés, jelen volt egy, a La Rama
Dorada megszokott hangulatá tó l elü tő magatartá s – don Néstor Pesqueira is
megmondhatja –, de semmi komoly. É s amikor megérkezett Alberto, azt hittem, sikerü lt
kimentenem magam a beszélgetésbő l. De aztá n odajö n Julia Moore, fogja magá t és
kö zvetlen kö zelrő l megkérdezi tő lü k, hogy kicsodá k, és mi a tervü k aznap estére. Erre az,
amelyiket Piel Diviná nak szó lítottá k, egy pillanatig sem habozva azt vá laszolja, hogy semmi,
de ha van valami ö tlete, akkor mondja, ő abszolú t kapható bá rmire. Erre Julita azt mondja –
figyelmen kívü l hagyva, milyen szemmel néz rá a bá tyja meg én –, elmehetnénk tá ncolni a
Priapo’sba, ami egy elképesztő en kö zö nséges hely a colonia 10 de Mayó ban vagy a
Tepitó ban, csak egyszer voltam ott, és azt az egyetlen alkalmat azó ta is minden erő mmel
pró bá lom elfelejteni, de mivel sem Alberto, sem én nem tudok Julitá nak nemet mondani,
má r mentü nk is, Alberto kocsijá val, mellette Ulises Lima és én ü ltem az első ü lésen, Julita,
Piel Divina és az a Cuauhtémoc vagy Moctezuma pedig a há tsó n. Ő szinte leszek, én a
legrosszabbtó l tartottam, az ilyen népekben nem lehet megbízni, egyszer valaki mesélte,
hogy Monsit sarokba szorítottá k a Sanbornson, a Casa Bordá ban, vagyis igazá bó l Monsi
beü lt velü k egy ká véra, azt is mondhatná nk, hogy személyes kihallgatá son fogadta ő ket,
szó val részben az ő hibá ja volt, mindenki tudta, hogy a zsigeri realistá k olyanok, mint az
estridentistá k, és mindenki tudta, milyen véleménnyel van Monsi az estridentistá kró l, így
aztá n való já ban egy szava sem lehet amiatt, ami tö rtént, és amirő l tulajdonképpen senki
vagy csak nagyon kevesen tudjá k, mi is volt, egyszer majdnem megkérdeztem tő le, de
tapintatbó l, és mert nem szeretek sebeket fö ltépni, nem tettem, szó val tö rtént vele valami,
amikor talá lkozott a zsigeri realistá kkal, ezt mindenki tudta, mindenki, aki szerette vagy aki
titokban utá lta Monsit, persze sokféle fö ltételezés és vélekedés lá tott napvilá got, na
mindegy, erre gondoltam, mikö zben Alberto autó ja – a forgalomtó l fü ggő en – ment, mint a
golyó , vagy araszolt, mint egy csiga a Priapo’s felé, és a há tsó ü lésen Julita Moore megá llá s
nélkü l beszélt és beszélt és beszélt azokhoz a maffió zó zsigeri realistá khoz. Nem
pazarolnék szó t az említett diszkó leírá sá ra. Eskü szö m az istenre, azt gondoltam, hogy nem
fogunk élve kikerü lni onnan. Csak annyit mondanék, hogy a belső terét ékesítő
berendezéseket és emberpéldá nyokat mintha csak Lizardi El Periquillo Sarnientó já bó l,
Mariano Azuela Odalennjébő l, vagy Del Paso José Trigó já bó l, az „Onda” leggyö ngébb
regényeibő l és az ö tvenes évek legrosszabb erotikus filmjeibő l emelték volna ki talá lomra
(a bulá k kö zü l nem is egy Tongolelére hasonlított, aki azt hiszem, éppenséggel nem
forgatott az ö tvenes években, de kétségtelenü l forgathatott volna). Szó val, ahogy mondtam,
lementü nk a Priapo’sba, és leü ltü nk egy asztalhoz, kö zel a tá nctérhez, és mikö zben Julita
csacsacsá t vagy boleró t vagy danzó nt tá ncolt – nem igazá n vagyok otthon a popzene
vilá gá ban –, Albertó val beszélgetni kezdtü nk valamirő l (becsü letszavamra nem emlékszem,
mirő l), egy pincér pedig hozott nekü nk egy ü veg tequilá t vagy patká nymérget, amit szó
nélkü l elfogadtunk, ennyire kétségbeejtő volt a helyzet. Aztá n hirtelen – még annyi idő sem
telt el, míg valaki kimondja, „má ssá g” – be is rú gtunk, és Ulises Lima egy verset szavalt
franciá ul, hogy milyen okbó l, fogalmam sincs, mindenesetre szavalta, én nem tudtam ró la,
hogy beszél franciá ul – angolul talá n, ú gy emlékszem, hogy lá ttam valahol egy Richard
Brautigan-fordítá sá t, borzasztó kö ltő , de az is lehet, hogy John Giorno volt az, aki a fene se
tudja, hogy kicsoda, talá n magá nak Limá nak volt az á lneve; de franciá ul… azért ez egy picit
meglepett –, jó tagolá s, elfogadható kiejtés, és a vers, hogy is mondjam, ismerő s volt,
ismerő s, de talá n a formá ló dó részegség vagy a kíméletlen boleró k miatt nem sikerü lt
azonosítanom. Megfordult a fejemben Claudel, de sem én, sem ti nem képzeltétek volna
Limá ró l, hogy Claudelt szaval, nem igaz? Aztá n megfordult a fejemben Baudelaire és Catulle
Mendès (akinek pá r írá sá t lefordítottam egy egyetemi lap szá má ra), megfordult a fejemben
Nerval. Kissé szégyellem beismerni, de ezek a nevek fordultak meg a fejemben;
mentségemre el kell mondanom, hogy az alkoholgő zben rö gtö n fö ltettem magamban a
kérdést, nyilvá n, hogy mi kö ze is van Nervalnak Mendèshez, aztá n pedig megfordult a
fejemben Mallarmé is. Alberto, aki ú gy lá tszik, ugyanazon spekulá lt, mint én, azt mondta:
Baudelaire. Természetesen nem Baudelaire volt. Ez volt a vers, lehet, hogy ti kitalá ljá tok:
Mon triste cœur bave à la poupe,
Mon cœur couvert de caporal:
Ils y lancent des jets de soupe,
Mon triste cœur bave à la poupe:
Sous les quolibets de la troupe
Qui lance un rire général,
Mon triste cœur bave à la poupe,
Mon cœur couvert de caporal!
 
Ithyphalliques et pioupiesques
Leurs quolibets l’ont dépravé!
Au gouvernail on voit des fresques
Ithyphalliques et pioupiesques.
Ô flots abracadabrantesques
Prenez mon cœur, qu’il soit lavé!
Ithyphalliques et pioupiesques
Leurs quolibets l’ont dépravé!
 
Quand ils auront tari leurs chiques,
Comment agir, ô cœur volé?
Ce seront des refrains bachiques
Quand ils auront tari leurs chiques;
J’aurai des sursauts stomachiques
Moi, si mon cœur est ravalé:
Quand ils auront tari leurs chiques,
Comment agir, ô cœur volé?{5}
Egy Rimbaud-vers. Ami meglepő . Vagyis ha ú gy nézzü k, meglepő . Mert meglepő volt, hogy
franciá ul szavalja. Na mindegy. Egy kicsit fö lbosszantott, hogy nem talá ltam ki – elég jó l
ismerem Rimbaud mű veit –, de azért nem vettem a szívemre, ú jabb kö zö s pont, talá n mégis
kijutunk élve abbó l a lyukbó l. É s miutá n elszavalta Rimbaud-t, elmesélt ró la egy há ború s
tö rténetet, nem tudom, melyik há ború ró l – a há ború olyan téma, ami nem érdekel –, de volt
benne valami, egy kö telék Rimbaud, a vers és a há ború kö zö tt, való színű leg egy ocsmá ny
tö rténet, de addigra má r a fü lem és a szemem is má sféle ocsmá ny tö rténetecskékrő l
tudó sított (eskü szö m, hogy megö lö m Julita Moore-t, ha még egyszer elvonszol egy
Priapo’shoz hasonló lyukba), megbicsakló jelenetekrő l, ahol bű nö s, komor, fiatal srá cok
tá ncoltak szolgá latkész, reményvesztett fiatal lá nyokkal vagy reményvesztett fiatal
kurvá kkal az ellentétek sodrá sá ban, melyeket – elismerem – fö lnagyított a részegségem, ha
ez lehetséges. Aztá n valakik ö sszeverekedtek. Nem lá ttam semmit, csak a kiabá lá st
hallottam. Elő bukkant pá r kidobó a félhomá lybó l, egy vérző arcú fickó t vonszoltak.
Emlékszem rá , szó ltam Albertó nak, hogy jobb lesz, ha megyü nk, elfajulhatnak a dolgok, de
Alberto Ulises Lima sztorijá t hallgatta, és nem figyelt rá m. Emlékszem, lá ttam, hogy Julita
Ulises egyik bará tjá val tá ncol, és a kö vetkező emlékem az, hogy má r én boleró zom Piel
Diviná val, mintha á lmodtam volna, de ez van, talá n elő szö r éreztem jó l magam aznap este,
biztos, hogy elő szö r éreztem jó l magam aznap este. Azutá n, mint aki fö lébred, emlékszem,
azt suttogtam a partnerem (a tá ncpartnerem) fü lébe, hogy a viselkedésü nk biztosan
fö ltü zeli majd a tö bbi tá ncost és a néző ket. Hogy mi tö rtént azutá n, az zavaros. Valaki
beszó lt nekem. Ú gy éreztem magam, nem is tudom, hogy mindjá rt bebú jok az asztal alá , és
elalszom, vagy odabú jok Piel Divina mellkasá ra, és – megint csak – elalszom. De valaki
beszó lt nekem, és Piel Divina volt olyan lovagias, hogy félretoljon, és szembeszá lljon azzal,
akinek a szá já t elhagyta a sértés (nem tudom, mit mondtak, buzzancs vagy homokos,
nehezen szokom hozzá , pedig ideje lenne, tudom), de má r olyan részeg voltam, az izmaim
annyira elernyedtek, hogy nem tudott otthagyni egyedü l – ha egyedü l hagy,
ö sszeroskadtam volna –, ezért megelégedett azzal, hogy a tá nctér kö zepérő l viszonozza a
sértést. É n becsuktam a szemem, így pró bá lva meg kizá rni magam a helyzetbő l – Piel
Divina vá lla izzadsá gszagú volt, savanyú , egészen fura szaga volt, nem avas, még csak nem
is rossz szag, hanem savanyú , mintha sértetlenü l á tvészelt volna egy robbaná st egy vegyi
ü zemben –, és aztá n hallottam, hogy beszél, nem egy, hanem tö bb emberrel, legalá bbis
kettő nél tö bbel, és kö tekedő hangjuk volt. Aztá n kinyitottam a szemem, és istenem, nem a
minket kö rü lvevő embereket lá ttam, hanem sajá t magamat, a karom Piel Divina vá llá n, a
bal karom a csípő jén, az arcom a vá llá n, és lá ttam vagy éreztem a csípő s tekinteteket,
szü letett gyilkosok tekintetét, és akkor hirtelen megrettenve, a részegségemen
fö lü lkerekedve el akartam tű nni, nyelj el, fö ld!, csapjon belém egy villá m, kö nyö rö gtem,
egyszó val azt kívá ntam, bá rcsak meg sem szü lettem volna. Mekkora blamá zs. Vö rö slö ttem
a szégyentő l, há nyingerem volt, eleresztettem Piel Diviná t, és bizonytalanul imbolyogtam,
rá jö ttem, hogy kegyetlenü l megtréfá ltak, és meg is sértettek, mindezt egyszerre. Az volt az
egyetlen vigaszom, hogy magá t a tréfamestert is megsértették, nagyjá bó l olyan érzés volt,
mintha á rulá ssal legyő ztek volna a csatatéren (milyen csatá kró l, milyen há ború kró l beszélt
Ulises Lima?), de aztá n az igazsá g vagy az apokalipszis angyalai meghallgattá k volna hívó
kö nyö rgésem, és csodá latos mó don egy mindkettő nket, mindenkit elsö prő hatalmas
hullá mmal tettek volna pontot a megszégyenü lés és az igazsá gtalansá g végére. De addigra
lá ttam, a szemem befagyott tavá n keresztü l lá ttam (nem jó a metafora, a Priapo’sban
nagyon magas hő mérséklet uralkodott, de nem talá lok má sikat arra, hogy csak egy
pillanaton mú lt, hogy nem sírtam el magam, és ez alatt a „pillanat” alatt mindent
megbá ntam, meghá trá ltam, de a pupillá m elő tt maradt egy vékony, torzító réteg), ahogy
megjelenik Julita Moore elbű vö lő alakja, ö sszefonó dva azzal a Cuauhtémockal vagy
Moctezumá val vagy Netzahualcó yotllal, aki aztá n Piel Diviná val együ tt szembeszá llt
azokkal, akik belénk kö tö ttek, ekö zben Julita á tkarolta a derekam, és megkérdezte,
csiná ltak-e velem valamit ezek a gengszterek, aztá n kivezetett a tá nctérrő l, ki abbó l az
undorító lyukbó l. Miutá n kijutottunk, Julita segítségével elmentem a kocsiig, de félú ton
elsírtam magam, és amikor Julita bepakolt a há tsó ü lésre, azt mondtam, nem is, inká bb
kö nyö rö gtem neki, hogy menjü nk el, menjü nk el, Alberto, ő meg én, és hagyjuk itt a
tö bbieket a sajá t fajtá jukbó l való sá tá nfajzatok tá rsasá gá ban, anyuciká dra kérlek, Julita,
mondtam, ő pedig azt felelte, baszd meg, Luisito, elbaszod az estémet, ne fá rasszá l má r, és
akkor, emlékszem, azt mondtam, vagy kiabá ltam, vagy ü vö ltö ttem, hogy: amit velem tettek,
az rosszabb, mint amit Monsival, és Julita megkérdezte, mi az istent csiná ltak Monsival (és
azt is megkérdezte, melyik Monsiró l beszélek, Montsét vagy Monchit mondott, nem
emlékszem), mire azt feleltem: Monsivá is, Julita, Monsivá is, az esszéista, mire ő azt mondta,
á , egyá ltalá n nem lá ttam, hogy meglepő dö tt volna, istenem, micsoda belső tartá sa van
ennek a nő nek, gondoltam, és akkor azt hiszem, elhá nytam magam, aztá n sírva fakadtam,
vagy sírva fakadtam, és azutá n há nytam, de bent, Alberto kocsijá ban!, Julita pedig elnevette
magá t, de addigra má r a tö bbiek is kijö ttek a Priapo’sbó l, a kö rvonaluk kirajzoló dott egy
utcai lá mpa fényében, és arra gondoltam, mit tettem, mit tettem, olyan mélységesen
szégyelltem magam, hogy lerogytam a há tsó ü lésre, ö sszegö mbö lyö dtem, és ú gy tettem,
mintha aludnék. De hallottam, mit beszélnek. Julita kérdezett valamit, a zsigeri realistá k
pedig vá laszoltak, a hangjuk valahogy derű s volt, csö ppet sem agresszív. Aztá n Alberto
beszá llt a kocsiba, és azt kérdezte, mi a faszom van itt, mi ez a bű z?, mire én kinyitottam a
szemem, és a visszapillantó tü kö rben az ö vét keresve azt mondtam, ne haragudj, Alberto,
nem volt szá ndékos, nagyon rosszul érzem magam, aztá n beszá llt Julita az anyó sü lésre, és
azt mondta, az istenért, Alberto, hú zd le az ablakokat, ezt a bű zt… mire azt mondtam,
bocsá nat, Julita, de nem kell tú lozni, mire azt mondta: Luisito, olyan, mintha legalá bb egy
hete hulla lennél, mire én nevettem, de nem nagyon, má r egyre jobban éreztem magam, az
utca végén, a Priapo’s vilá gító cégtá blá ja alatt dü lö ngélő alakok mozogtak, de nem az
autó nk irá nyá ba, és akkor Julita Moore letekerte az ablaká t, és megpuszilta Piel Diviná t és
Moctezumá t vagy Cuauhtémocot, Ulises Limá t viszont nem, mert ő tá volabb á llt a kocsitó l,
az eget figyelte, aztá n Piel Divina bedugta a fejét az ablakon, és megkérdezte, hogy érzed
magad, Luis?, én pedig azt hiszem, nem is vá laszoltam, csak intettem, hogy jó l, hogy jó l
érzem magam, aztá n Alberto sebességbe tette a Dodge-ot, és lehú zott ablakokkal magunk
mö gö tt hagytuk Tepitó t, ú ton voltunk hazafelé.
ALBERTO MOORE, MEXIKÓ VÁ ROS, COLONIA NARVARTE, CALLE PITÁ GORAS, 1976.
Á PRILIS. Amit Luisito elmondott, az bizonyos fokig igaz. A nő vérem teljesen flú gos, ez tény,
de elbű vö lő , csak egy évvel idő sebb ná lam, most huszonkettő , emellett nagyon intelligens
nő . Most fogja befejezni az orvosit, gyermekgyó gyá sz szakirá nyon akar tová bbmenni. Nem
egy naiva. Ezt tisztá zzuk rö gtö n az elején.
Má sodszor: nem mentem ú gy, mint a golyó Mexikó vá ros utcá in, az égszínkék Dodge, amit
aznap vezettem, az anyá mé, és ilyen kö rü lmények kö zö tt nagyon visszafogott sofő r vagyok.
Az a há nyá s pedig megbocsá thatatlan.
Harmadszor: a Priapo’s Tepitó ban van, ami olyan, mintha azt mondaná nk, há ború s
ö vezetben vagy a senki fö ldjén vagy a vasfü ggö ny mö gö tti terü leten. A végén megpró bá ltak
belénk kö tni, a tá nctéren, de én nem lá ttam az egészbő l semmit, mert egy asztalná l
beszélgettem Ulises Limá val. A colonia 10 de Mayó ban, amennyire én tudom, nincs
semmiféle diszkó , a nő vérem is megmondhatja.
É s végü l negyedszer: nem én mondtam, hogy Baudelaire, Luis volt az, aki Baudelaire-t
mondta, meg Catulle Mendèst, ső t talá n még Victor Hugó t is, én csö ndben maradtam,
Rimbaud-ra emlékeztetett, de csö ndben maradtam. Ezt is mindenképpen tisztá zzuk.
Má sfelő l a zsigeristá k nem viselkedtek annyira rosszul, mint ahogy tartottunk tő le. É n csak
hallomá sbó l ismertem ő ket. A fő vá ros egy tizennégymillió lakosú falu, ez kö ztudott. Szó val
viszonylag jó benyomá st tettek rá m. A Piel Divina nevezetű – szegénykém – megpró bá lta
elcsá bítani a nő véremet. Az a Moctezuma Rodríguez (nem Cuauhtémoc) is pró bá lkozott. Az
este sorá n egy pillanatra ú gy tű nt, tényleg elhiszik, hogy van esélyü k. Szomorú lá tvá ny volt,
bá r el kell ismerni, volt egyfajta bá ja a jelenetnek.
Ami Ulises Limá t illeti, olyan benyomá st kelt, mintha folyton be lenne drogozva, de
franciá ul elfogadható an beszél. Azonkívü l elmesélt egy elég kü lö nleges tö rténetet Rimbaud
versével kapcsolatban. Szerinte a Le cœur volé ö néletrajzi mű , és arró l az ú tró l szó l, melyet
Rimbaud Charleville-bó l Pá rizsba tett, hogy csatlakozzon a kommü nhö z. Az említett –
gyalogosan megtett! – ú t kö zben Rimbaud talá lkozott egy csapat részeg katoná val, akik
elő szö r kigú nyoltá k, majd meg is erő szakoltá k. Ő szintén szó lva egy kissé nyers volt a
tö rténet.
De volt még má s is. Lima szerint néhá ny katona vagy legalá bbis a vezető jü k, a caporal a
„mon cœur couvert de caporal”-bó l, harcolt a mexikó i francia invá zió ban is. Természetesen
sem Luisito, sem én nem kérdeztem meg, mire alapozza ezt a kijelentését. De engem
érdekelt a sztori (Luisitó t nem, ő t inká bb az érdekelte, mi tö rténik vagy mi nem tö rténik
kö rü lö ttü nk), és még tö bbet akartam tudni. Aztá n Lima elmesélte, hogy 1865-ben Libbrecht
ezredes hadoszlopa – amelynek el kellett foglalnia Sonorá ban Santa Teresá t – nem adott
tö bb hírt magá ró l, és egy bizonyos Eydoux ezredes, aki a mexikó i északnyugaton mozgó
csapatok szá má ra hadtá pként szolgá ló erő d parancsnoka volt, harminc lovasbó l á lló
kü lö nítményt indított Santa Teresa felé.
A kü lö nítményt Laurent szá zados, valamint Rouffanche és Gonzá lez fő hadnagy vezette, ez
utó bbi mexikó i kirá lypá rti volt. Lima szerint az említett kü lö nítmény kétnapi lovaglá s utá n
megérkezett egy Villaviciosa nevű telepü lésre, Santa Teresa kö zelében, de soha nem talá lta
meg Libbrecht hadoszlopá t. Mindenki – kivéve Rouffanche fő hadnagyot és há rom katoná t,
akik meghaltak az eset sorá n – fogsá gba esett, mikö zben a falu egyetlen fogadó já ban
ebédeltek, kö zö ttü k a leendő caporal, az akkor még huszonkét éves ú jonc. A foglyokat – a
kezü k há trakö tve, a szá juk kenderkó ccal fö lpeckelve – elvitték a Villaviciosa fő parancsnoki
tisztét betö ltő férfi és egy csapat falubéli elö ljá ró elé. A parancsnok mesztic volt, és
egyformá n hallgatott az Inocencio és az Ő rü lt névre. Az elö ljá ró k ö reg parasztok voltak –
tö bbségü k mezítlá bas –, megnézték a franciá kat, aztá n visszavonultak taná cskozni egy
sarokba. Fél ó ra mú lva – és egy kis huzavona utá n két jó l elkü lö níthető csoport kö zö tt – a
franciá kat elvitték egy istá lló ba, ahol megfosztottá k ő ket a ruhá juktó l és a cipő jü ktő l, és a
fogva tartó k egy csapata rö videsen má r a megerő szakolá sukkal és kínzá sukkal tö ltö tte a
nap há tralevő részét.
É jfélre elvá gtá k Laurent szá zados torká t. Gonzá lez fő hadnagyot két ő rmesterrel és hét
kö zlegénnyel együ tt a fő utcá ra vezették, és fá klyafény mellett a katoná k sajá t lovait megü lő
á rnyalakok nyá rsaltá k fö l ő ket.
Hajnalra a leendő caporal és két kö zlegény elvá gta a kö teleit, és á rkon-bokron á t
megszö kö tt. Nem ü ldö zte ő ket senki, mégis csak a caporal élte tú l, hogy elmesélhesse a
tö rténetet. Két hétig bolyongott a sivatagban, mielő tt megérkezett volna El Tajó ba.
Kitü ntették, és Mexikó ban maradt egészen 1867-ig, amikor is visszatért Franciaorszá gba
Bazaine seregével (ha ugyan nem valaki má s vezette a franciá k seregét akkoriban), aki
visszavonult Mexikó bó l, sorsá ra hagyva így a csá szá rt.
CARLOS MONSIVÁ IS, MEXIKÓ VÁ ROS, GYALOG A CALLE MADERÓ N, A SANBORNS
KÖ ZELÉ BEN, 1976. MÁ JUS. Sem tő rbe csalá s nem volt, sem erő szakos incidens, semmi, de
semmi. Két fiatal srá c – talá n még a huszonhá rmat sem tö ltö tték be –, mindkettejü k haja
egészen hosszú volt, sokkal hosszabb, mint bá rmelyik kö ltő é (és megbízható informá ció im
vannak mindenki hajhosszá ró l), és gyerekes konoksá ggal, megszá llottan ragaszkodtak
hozzá , hogy Paznak nincs semmiféle érdeme – nem tetszik, mert nem tetszik –, képesek
voltak tagadni a nyilvá nvaló t, egy gyö nge (vagy inká bb gyö ngeelméjű ) pillanatomban José
Agustínra és Gustavo Sainzra emlékeztettek, de hiá nyzott belő lü k e két kivételes képességű
regényíró nk tehetsége, való já ban az égvilá gon minden hiá nyzott belő lü k, nem volt sem
pénzü k, hogy kifizessék a ká vénkat (nekem kellett fizetnem), sem nyomó s érveik, sem
eredeti érvrendszerü k. Két elveszett, eltévelyedett ember. Ami engem illet, szerintem
tú lsá gosan is nagylelkű voltam (nem a ká véra gondolok). Ső t még azt is fö lajá nlottam
Ulisesnek (a má siknak nem tudom, mi a neve, talá n chilei vagy argentin volt), hogy írjon
kritiká t arró l a Paz-kö nyvrő l, amelyikrő l beszélgetü nk. Ha jó l sikerü l, mondtam – de
hangsú lyoztam azt, hogy „jó l” –, megjelentetem. Erre azt felelte, hogy jó , megcsiná lja, és
majd elviszi hozzá m. É n erre azt mondtam, hogy hozzá m inká bb ne, mert anyá m megijedne,
ha meglá tná . Ez volt az egyetlen vicc, amit elsü tö ttem. De ő k komolyan vették (el sem
mosolyodtak), és azt mondtá k, hogy el fogjá k kü ldeni postá n. A mai napig vá rom.

2
AMADEO SALVATIERRA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE REPÚ BLICA DE VENEZUELA, A PALACIO
DE LA INQUISICIÓ N KÖ ZELÉ BEN, 1976. JANUÁ R. Azt mondtam, á , Cesá rea Tinajero. Hol
hallottatok ró la, srá cok? Erre egyikü k elmesélte, hogy egy kutató munká n dolgoztak az
estridentistá kró l, és meginterjú voltá k Germá nt, Arquelest és Maples Arcét, meg elolvastá k
a kor ö sszes folyó iratá t és kö nyvét, és a rengeteg név kö zö tt – feddhetetlen emberek neve
és ü res nevek kö zö tt, melyek má r nem jelentenek semmit, még csak rossz emlékként sem
gondolunk rá juk – megtalá ltá k Cesá rea nevét. É s?, kérdeztem. Csak néztek és
elmosolyodtak, mindketten egyszerre, a kibaszott kö lykö k, mintha ö ssze lettek volna kö tve,
nem tudom, érthető -e, furcsa volt, felelték, mintha ő lett volna az egyetlen nő , sű rű n
hivatkoztak rá , azt mondta mindenki, hogy jó kö ltő . Jó kö ltő nő ?, kérdeztem, hol olvastatok
valamit tő le? Nem olvastunk tő le semmit, felelték, sehol, és ez kívá ncsivá tett minket. Miért
tett kívá ncsivá titeket, srá cok?, no, fejtsétek ki egy kicsit bő vebben! Mindenki nagyon jó kat
írt ró la, vagy nagyon rosszakat, mégsem kö zö lte senki. Olvastuk a Motor Humano
folyó iratot, amit Gonzá lez Pedreñ o adott ki, Maples Arce avantgá rd kataló gusá t, Salvador
Salazar folyó iratá t, magyará zta a chilei, de Maples kataló gusá t kivéve sehol nem esik ró la
szó . Mindazoná ltal Juan Grady, Ernesto Rubio és Adalberto Escobar is megemlékezik ró la
egy-egy interjú ban, rá adá sul méltató szavakkal. Eleinte azt gondoltuk, hogy estridentista
volt, szimpatizá ns, mondta a mexikó i, de Maples Arce azt á llította, hogy soha nem tartozott
a mozgalmá hoz. Bá r az is lehet, hogy Maplest cserben hagyta a memó riá ja, jegyezte meg a
chilei. Ezt persze nem tartjuk való színű nek, mondta a mexikó i. Mivel estridentistaként
ugyan nem emlékezett rá , kö ltő ként viszont igen, mondta a chilei. A kibaszott kö lykö k. Ezek
a kibaszott fiatalok. Ö ssze voltak kö tve. Végigfutott rajtam a hideg. Pedig a kiterjedt
kö nyvtá rá ban nem ő rzö tt meg egyetlen verset sem a szó ban forgó személytő l, amely
igazolhatta volna az á llítá sá t, mondta a mexikó i. Ö sszefoglalva, Salvatierra ú r, Amadeo,
kérdező skö dtü nk itt is, ott is, beszéltü nk List Arzubidével, Arqueles Velá val, Herná ndez
Miró val, és nagyjá bó l ugyanaz volt az eredmény, tisztá n vagy kevésbé tisztá n, de mindenki
emlékszik rá , mondta a chilei, viszont senki nem ő riz tő le olyan szö veget, amelyet
fö lhaszná lhatná nk a munká nkban. É s, fiatalok, ez a kutató munka, ez mibő l is á ll pontosan?
Aztá n fö lemeltem a kezem, és mielő tt vá laszolhattak volna, tö ltö ttem még nekik a Los
Suicidas mezcalbó l, aztá n leü ltem a fotel szélére, és – eskü szö m – olyan érzés volt, mintha a
fenekemmel egy borotvapenge élére ü ltem volna.
PERLA AVILÉ S, MEXIKÓ VÁ ROS, COLONIA MIXCOAC, CALLE LEONARDO DA VINCI, 1976.
MÁ JUS. Nekem akkoriban kevés bará tom volt, amikor pedig vele talá lkoztam, má r
egyá ltalá n nem voltak bará taim. 1970-rő l beszélek, amikor mindketten a Porvenir Gimiben
tanultunk. Való já ban rö vid ideig, ami jó l mutatja, milyen szelektív az emlékezet, hogyan
nagyít fö l vagy kicsinyít le dolgokat akaratunk szerint, olyan nyelv, melyet ismerni vélü nk,
való já ban mégsem ismerü nk. Ezt szoktam neki mondani, de ő nem nagyon figyelt rá m.
Egyszer elkísértem hazá ig, amikor még kö zel lakott az iskolá hoz, akkor ismertem meg a
hú gá t. Nem volt senki má s a há zban, csak a hú ga, és soká ig beszélgettü nk. Nem sokkal
késő bb elkö ltö ztek, elmentek a colonia Ná polesba, és végleg abbahagyta a tanulá st.
Tö bbszö r is megkérdeztem tő le: nem akarsz egyetemre menni?, megvonod magadtó l a
felső oktatá s nyú jtotta lehető ségeket?, de ő csak nevetett, és azt mondta, hogy való színű leg
az egyetemtő l is csak annyival lenne okosabb, mint a gimitő l: semmivel. De mihez kezdesz
az életeddel?, kérdeztem, mit akarsz dolgozni?, ő pedig azt felelte, hogy fogalma sincs,
mondjuk nem is érdekli. Valamelyik délutá n, amikor elmentem hozzá lá togató ba,
megkérdeztem, hogy drogozik-e. Nem, nem drogozom, felelte. Egyá ltalá n?, kérdeztem. Mire
ő : szívtam marihuá ná t, de az elég régen volt. É s semmi má st? Nem, semmi má st, mondta, és
aztá n nevetni kezdett, kinevetett, bá r ez engem egyá ltalá n nem zavart, ellenkező leg,
szerettem, amikor nevet. Akkoriban megismerkedett egy híres film- és színhá zi rendező vel.
Egy honfitá rsá val. Néha mesélt ró la, arró l, hogyan szó lította meg a színhá z bejá ratá ná l, ahol
színpadra vitték egy Hérakleitoszró l vagy valamelyik má sik preszó kratikusró l szó ló
darabjá t, a mű a filozó fus írá sainak szabad értelmezésén alapult, és az adaptá ció kissé
fö lkavarta a kedélyeket az akkoriban oly békés Mexikó ban, de nem amiatt, amirő l a darab
szó lt, hanem mert szinte az ö sszes színész megjelent benne meztelenü l is a színpadon
valamelyik pillanatban. É n még a Porvenir Gimiben tanultam, az Opus Dei bű zétő l
kö rü lvéve, és minden idő met lefoglalta a tanulá s meg az olvasá s (azt hiszem, soha azó ta
nem olvastam annyit), és a ná la tett rendszeres lá togatá sok jelentették szá momra az
egyetlen szó rakozá st, egyben a legnagyobb ö rö mö t, nem tú l gyakran, mert nem akartam
unalmassá vagy nemkívá natossá vá lni, de kitartó rendszerességgel megjelentem ná la
délutá nonként, vagy amikor má r beesteledett, és két-há rom ó rá t beszélgettü nk, tö bbnyire
az irodalomró l, bá r ő mesélni szokott a film- és színhá zi rendező vel megesett kalandjairó l
is, lá tszott, hogy nagyon fö lnéz rá , nem tudom, szerette-e a színhá zat, a filmeket imá dta, ső t
most, hogy jobban belegondolok, akkoriban nem is olvasott sokat, kettő nk kö zü l én
beszéltem a kö nyvekrő l, én tényleg sokat olvastam, irodalmat, filozó fiá t, politikai esszét, ő
nem, ő moziba já rt, és eljá rt mindennap vagy talá n há romnaponta – tényleg elég gyakran –
a rendező há zá ba, és amikor egyszer azt mondtam neki, hogy tö bbet kellene olvasnia, azt
felelte, hogy má r elolvasott mindent, amire igazá n kívá ncsi volt – micsoda ö nteltség –, néha
így vá gta ki magá t, vagyis néha hasonlított egy neveletlen gyerekhez, de én mindent
megbocsá tottam neki, szá momra minden, amit tett, rendjénvaló nak tű nt. Egy nap
elmesélte, hogy ö sszeveszett a rendező vel. Megkérdeztem, miért, de nem akarta elá rulni.
Vagyis azt mondta, hogy irodalmi természetű nézeteltérésrő l volt szó , nagyjá bó l ennyit. Azt
sikerü lt még kihá moznom, hogy a rendező azt mondta, Neruda szar, és hogy Nicanor Parra
a spanyol nyelv legnagyobb kö ltő je. Valami ilyesmit. Természetesen való színű tlennek tű nt,
hogy ketten egy ilyen baná lis ok miatt vesszenek ö ssze. Az orszá gban, ahonnan szá rmazom,
mondta, az emberek hasonló dolgok miatt veszekednek. Oké, mondtam, Mexikó ban is
képesek egymá st megö lni semmiségekért, de azért nem a mű velt emberek. Jaj, micsoda
elképzeléseim voltak akkoriban a kultú rá ró l. Nem sokkal késő bb – Empedoklész egy
kö nyvével fö lszerelkezve – elmentem a rendező há zá hoz. A felesége fogadott, de kis idő
mú lva maga a rendező is megjelent a nappaliban, és beszélgetni kezdtü nk. Első ként azt
kérdezte tő lem, hogyan szereztem meg a címét. Azt vá laszoltam, hogy egy bará tomtó l
kaptam meg. Á , tő le, mondta a rendező , és rö gtö n tudni szerette volna, mi van vele, mivel
foglalkozik, miért nem lá togatja meg mostaná ban. Elmondtam, ami hirtelen eszembe jutott,
aztá n má sra terelő dö tt a szó . Onnantó l kezdve má r két emberhez já rtam lá togató ba, a
rendező hö z és hozzá , és hirtelen megértettem, hogy a lá tó kö rö m szinte észrevétlenü l
szélesedik és gazdagodik. Boldog napok voltak. Aztá n egy délutá n – miutá n még egyszer
érdeklő dö tt a bará tom felő l – a rendező végü l elmesélte, hogyan zajlott kö zö ttü k a
veszekedés. A tö rténete nem tért el jelentő sen a bará tom á ltal elmeséltektő l, a veszekedés
Neruda és Parra miatt tö rt ki, kettő jü k kö ltő i elveinek érvényességérő l vitá ztak, mégis volt
egy ú j elem abban, amit a rendező mesélt (és tudtam, hogy igazat mond): a veszekedés
kö zben a bará tom – amikor kifogyott a szélső ségesen nerudista á llá spontja védelmében
felsorakoztatott érvekbő l – elsírta magá t. É ppen ott, a honfitá rs rendező nappalijá ban,
kendő zetlenü l, mint egy tízéves gyerek, pedig akkoriban má r jó cská n betö ltö tte a
tizenhetet is. A rendező szerint a kö nnyek vá lasztottá k el ő ket, azok tartottá k tá vol a
bará tomat a há zá tó l, minden bizonnyal (a rendező szerint) szégyellte a reakció já t, melyet
egy amú gy teljesen hétkö znapi és a kö rü lményeknek megfelelő természetű és stílusú vita
vá ltott ki belő le. Mondd meg neki, hogy lá togasson meg, kérte a rendező , amikor
hazaindultam tő le aznap délutá n. A kö vetkező két nap sorá n a rendező á ltal mondottakon
és a bará tom jellemén meditá ltam, és azon, mi oka lehetett rá , hogy ne ossza meg velem a
tö rténet minden részletét. Amikor elmentem hozzá , á gyban talá ltam. Lá zas volt, és egy
kö nyvet olvasott a templomosokró l, a gó tikus székesegyhá zak titkairó l, valami ilyesmit,
igazá bó l nem értem, hogyan olvashatott ekkora szemetet, bá r ő szintén megvallva nem
elő szö r kaptam rajta efféle kö nyvekkel, néha krimikkel, má skor á ltudomá nyos kö nyvekkel,
tulajdonképpen az volt az egyetlen jó dolog ezekben az olvasmá nyokban, hogy sosem akart
rá venni, hogy én is olvassam el ő ket, velem ez épp fordítva volt, én amint elolvastam egy jó
kö nyvet, rö gtö n odaadtam neki, és néha hetekig vá rtam, hogy befejezze, és meg tudjuk
vitatni. Á gyban talá ltam, a templomosokró l szó ló kö nyvet olvasta, és ahogy beléptem a
szobá já ba, reszketni kezdtem. Egy darabig beszélgettü nk, azó ta má r elfelejtettem, mirő l.
Vagy talá n egy darabig csö ndben voltunk, én az á gy lá bá ná l ü ltem, ő elnyú jtó zva a
kö nyvével, fél szemmel egymá st figyeltü k, hallgattuk a felvonó zajá t, mintha mindketten
egy sö tét szobá ban volná nk, vagy eltévedtü nk volna a mező n, éjszaka, és csak a lovak zajá t
hallaná nk, én ellettem volna így egész nap, egész életemben. De megszó laltam. Meséltem
neki a rendező há zá ban tett legutó bbi lá togatá somró l, á tadtam a rendező ü zenetét, hogy
lá togassa meg, hogy vá rja, ő pedig azt felelte, csak vá rjon nyugodtan, én nem fogok
visszamenni. Aztá n ú gy tett, mintha tová bb olvasná a templomosokró l szó ló kö nyvet.
Megpró bá ltam meggyő zni, hogy Neruda kö ltészetének érdemei nem annullá ljá k Parra
kö ltészetének érdemeit. A vá lasza megdö bbentett, azt mondta: szarok Neruda kö ltészetére
és Parra kö ltészetére is. Bá torkodtam megkérdezni, akkor mire volt jó a vita, a veszekedés,
de nem vá laszolt. Aztá n elkö vettem egy hibá t, kicsit kö zelebb hú zó dtam, leü ltem mellé az
á gyra, elő vettem egy kö nyvet a zsebembő l, egy verseskö tetet, és fö lolvastam neki egy
részletet. Ő csö ndben hallgatta. A szó ban forgó részlet Narkisszoszró l és hermafroditá któ l
népes, szinte végtelen erdő krő l szó lt. Amikor befejeztem, nem fű zö tt hozzá semmit. Hogy
tetszik?, kérdeztem. Nem tudom, mondta, neked hogy tetszik? Erre azt feleltem, hogy
szerintem ilyenek a kö ltő k, hermafroditá k, és csak egymá s kö zö tt tudjá k megértetni
magukat. Azt mondtam: ilyenek a kö ltő k. Azt akartam mondani: ilyenek vagyunk mi, kö ltő k.
De ő ú gy bá mult rá m, mintha nem lenne hú s az arcomon, és csak a koponyá m lá tszana,
mosolygott, aztá n azt mondta, ne legyél giccses, Perla. Semmi má st. Elsá padtam,
há trahő kö ltem, de csak egy kicsit tudtam odébb hú zó dni, megpró bá ltam fö lá llni, de nem
sikerü lt, és ez alatt az idő alatt ő meg sem mozdult, csak nézett és mosolygott, mintha az
arcomró l levá lt volna a bő r, az izmok, a zsír, a vér, és csak a sá rgá sfehér csont maradt volna.
Eleinte képtelen voltam megszó lalni. Aztá n azt mondtam vagy azt suttogtam, hogy késő re
já r, és mennem kell. Fö lá lltam, elkö szö ntem tő le, és elmentem. Ő még csak fö l sem nézett a
kö nyvébő l. Ahogy mentem kifelé a néma há zban, á t az ü res nappalin, az ü res folyosó n, arra
gondoltam, hogy soha tö bbé nem fogom lá tni. Kicsivel késő bb bekerü ltem az egyetemre, és
az életem kilencvenfokos fordulatot vett. É vekkel késő bb, teljesen véletlenü l talá lkoztam a
hú gá val, épp trockista propagandá t osztogatott a bö lcsészkaron. Vettem tő le egy brosú rá t,
és megittunk együ tt egy ká vét. Akkoriban má r nem já rtam a rendező hö z, nem sok volt
há tra, hogy befejezzem az egyetemet, és verseket írtam, amelyeket szinte senki sem
olvasott. Magá tó l értető dő volt, hogy rá kérdezek, mi van a bá tyjá val. Erre a hú ga
apró lékosan ö sszefoglalta legutó bbi kalandjait. Beutazta egész Latin-Ameriká t, visszament
a szü lő hazá já ba, á télte egy á llamcsíny viszontagsá gait. Csak annyit tudtam kinyö gni: milyen
kellemetlen. Igen, mondta a hú ga, ő szeretett volna ott letelepedni, erre pá r héttel azutá n,
hogy megérkezik, a katonasá gnak puccsozni tá mad kedve, az pech. Pá r pillanatig nem
tudtuk, mit mondhatná nk még. Elképzeltem, ahogy bolyong egy fehér térben, egy szű z
térben, mely a szá ndéka ellenére lassanként bepiszkoló dik, megtelik firká kkal, ső t lassan az
emlékeimben élő arc is elmosó dott, mintha mialatt a hú gá val beszélgettem, a voná sai
ö sszeolvadtak volna mindazzal, amirő l a hú ga mesélt, nevetséges bá torsá gpró bá kró l,
félelmetes és értelmetlen felnő tté avatá si szertartá sokró l, mindennek kö ze nem volt ahhoz,
amit én annak idején elképzeltem szá má ra, ső t má r a hú ga hangja is kezdett elmosó dni,
ahogy a latin-amerikai forradalomró l beszélt, és a vereségekrő l, győ zelmekrő l és halá lró l,
melyek az ú tjá t fogjá k szegélyezni, és hirtelen má r egy má sodperccel sem tudtam volna
tová bb ü lve maradni, és azt mondtam, hogy ó rá ra kell mennem, és majd még talá lkozunk.
Emlékszem, két-há rom nappal késő bb a bá tyjá val á lmodtam. Vékony volt, csont és bő r, egy
fa alatt ü lt, hosszú hajjal, rossz ruhá kban és rossz cipő ben, és képtelen volt fö lá llni és
elindulni.
PIEL DIVINA, MEXIKÓ VÁ ROS, EGY TETŐ TÉ RI SZOBÁ BAN A CALLE TEPEJIBEN, 1976.
MÁ JUS. Arturo Belano soha nem kedvelt. Ulises Lima igen. Az ember megérzi az ilyesmit.
María Font kedvelt. Angélica Font soha nem kedvelt. De ez nem szá mít. A Rodríguez
testvérek kedveltek. Pancho, Moctezuma és a kis Norberto. Néha megszó ltak, néha Pancho
azt mondta, nem ért (fő leg amikor férfiakkal is lefekü dtem), de tudtam, hogy akkor is
kedvelnek. Arturo Belano nem. Ő soha nem kedvelt. Egyszer arra jutottam, hogy Ernesto
San Epifanio miatt van, Arturo meg ő bará tok voltak még hú széves koruk elő tt, mielő tt
Arturo elutazott volna Chilébe, á llító lag azért, hogy csatlakozzon a forradalomhoz, én pedig
korá bban Ernesto szerető je voltam – legalá bbis azt mondtá k –, de elhagytam. Pedig a
való sá gban csak pá r alkalommal fekü dtem le Ernestó val, az pedig má r nem az én hibá m,
hogy aztá n má sok fö lfú jjá k a dolgokat. Lefekü dtem María Fonttal is, és ezért Arturo Belano
ferde szemmel nézett rá m. É s lefekü dtem volna azon az estén a Priapo’s utá n Luis
Rosadó val is, de akkor Arturo Belano kizá rt volna a csoportbó l.
É n nem tudom – de most ő szintén –, hogy mit csiná ltam rosszul. Amikor Belanó nak
elmesélték, mi tö rtént a Priapo’sban, azt mondta, nem vagyunk mi sem kö tekedő k sem
stricik, pedig én nem tettem semmi má st, csak utat engedtem az érzelmeimnek. Csak annyit
tudtam elmotyogni a védelmemben (persze viccnek szá ntam, és kö zben nem is néztem a
szemébe), hogy a természet szö rnyű csodá ja vagyok. De Belano nem vette a lapot. Mindegy
volt neki, mit csiná lok, szerinte rosszul csiná ltam. Rá adá sul nem is én kértem fö l tá ncolni
Luis Sebastiá n Rosadó t. Ő kért fö l engem, mert seggrészegen épp olyanja volt. Tetszik
nekem Luis Rosado, ezt kellett volna mondanom, de inká bb nem mondtam semmit a
harmadik vilá g André Bretonjá nak.
Arturo Belano pikkelt rá m. Ami furcsa, mert elő tte igyekeztem jó l csiná lni a dolgokat. De
minden rosszul sü lt el. Nem volt pénzem, munká m, sem csalá dom. A lenyú lt cuccokbó l
éltem. Egyszer elloptam egy szobrot a Casa del Lagó bó l. Az igazgató , az a gö rény Hugo
Gutiérrez Vega azt á llította, hogy egy zsigeri realista volt. Belano azt mondta, hogy az kizá rt.
Kö zben biztos elvö rö sö dö tt szégyenében. De megvédett, azt mondta, hogy az kizá rt, persze
nem tudta, hogy én voltam. (Mi lett volna, ha tudja?) Pá r nappal késő bb Ulises elá rulta neki.
Piel Divina lopta el a szobrot. Ennyit mondott neki Ulises, nem is tulajdonítva nagy
jelentő séget a dolognak, mintha csak egy viccet mondott volna. Ulises ilyen, nem tulajdonít
nagy jelentő séget az efféle dolgoknak, inká bb szó rakoztató nak talá lja ő ket. De Belanó nak
eldurrant az agya, azt mondta, hogy tehettem ezt, a Casa del Lagó ban tö bb fö lolvasó estre is
leszerző dtü nk, most aztá n felelő snek érzi magá t a lopá sért. Mintha minden zsigeri realista
anyja lenne. Mindenesetre nem tett semmit. Szimplá n csak utá lt.
Néha kedvem lett volna laposra verni. Szerencsére békés természetű vagyok. Mellesleg azt
mondtá k, hogy Belano kemény, de én tudom, hogy nem volt kemény, lelkes volt, és a maga
mó djá n bá tor, de nem kemény. Pancho kemény. A cimborá m, Moctezuma kemény. É n is
kemény vagyok. Belano csak annak tű nt, de én tudtam, hogy nem az. Akkor miért nem
vertem ö ssze valamelyik este? Való színű leg tiszteletbő l. Bá r fiatalabb volt ná lam, rá adá sul
mindig is utá lt, és szarul bá nt velem, tulajdonképpen azt hiszem, hogy tiszteltem, és
hallgattam rá , idő rő l idő re pedig vá rtam volna tő le egy elismerő szó t, de sosem emeltem
kezet arra az istentelen rohadékra.
LAURA JÁ UREGUI, MEXIKÓ VÁ ROS, TLALPAN, 1976. MÁ JUS. Van egy dokumentumfilm,
azokró l a madarakró l szó l, akik kerteket, tornyokat, tisztá sokat építenek, hogy aztá n ott
lejtsék a ná sztá ncukat, nem lá tta véletlenü l? Tudta, hogy csak azok pá rosodnak, akik a
legjobb kertet, a legjobb tornyot, a legjobb tá ncteret építik, azok, akik a legbonyolultabb
tá ncokat adjá k elő ? Nem lá tta még soha azokat a nevetséges madarakat, akik képesek
végkimerü lésig tá ncolni, hogy meghó dítsá k a tojó t?
Ilyen volt Arturo Belano, egy ö ntelt, buta pá va. A zsigeri realizmus pedig az elcsigá zó
szerelmi tá nca, amelyet nekem szá nt. A probléma csak az volt, hogy én má r nem szerettem
ő t. Verssel meg lehet hó dítani egy lá nyt, de nem lehet verssel megtartani. De még egy egész
kö ltészeti mozgalommal sem.
Hogy miért talá lkoztam még egy ideig azokkal az emberekkel, akikkel ő is talá lkozott?
Egyszerű , ő k az én bará taim is voltak, még az én bará taim voltak, bá r nem kellett sok idő ,
hogy ő ket is megunjam. Engedje meg, hogy elmondjak magá nak valamit. Az egyetem, az
igazi volt, a Bioló gia Kar igazi volt, a taná raim igaziak voltak, a csoporttá rsaim igaziak,
azazhogy tapintható k, nagyjá bó l vilá gos célokkal, nagyjá bó l vilá gos tervekkel. Ő k nem. A
nagy kö ltő , Alí Chumacero (fö ltételezem, nem az ő hibá ja, hogy így hívjá k) való di volt, érti?,
a lá bnyomuk igazi volt. Az ö vék viszont nem volt igazi. Szerencsétlen kisegerek, Ulises
hipnotizá lta ő ket, Arturo pedig vitte mindet a vá gó hídra. Megpró bá lom ö sszegezni és
rö vidre fogni: az volt a legnagyobb gond, hogy szinte mindannyian elmú ltak má r
hú szévesek, mégis ú gy viselkedtek, mintha még nem tö ltö tték volna be a tizenö tö t. É rti?
LUIS SEBASTIÁ N ROSADO, BULI MOORE-É KNÁ L TÖ BB MINT HÚ SZ SZEMÉ LLYEL, A
KERTBEN FŰ BE SÜ LLYESZTETT REFLEKTOROKKAL, MEXIKÓ VÁ ROS, COLONIA LAS
LOMAS, 1976. JÚ LIUS. Hiá ba szó lt ellene minden, a logika és a való színű ségszá mítá s is,
mégis ú jra talá lkoztam Piel Diviná val. Nem tudom, hogyan szerezte meg a
telefonszá momat. Azt mondta, elő szö r fö lhívta a Línea de Salida szerkesztő ségét, és ott
megadtá k neki az otthoni szá momat. Hiá ba a jó zan ész diktá lta elő vigyá zatossá g (de há t, az
ö rdö gbe is!, mi, kö ltő k ilyenek vagyunk, nem igaz?), még aznap estére megbeszéltü nk egy
talá lkozó t az Insurgentes Suron egy ká vézó ban, ahova néha benéztem. Nyilvá nvaló an
megfordult a fejemben a gondolat, hogy ne egyedü l menjek a talá lkozó ra, de amikor
megérkeztem (fél ó ra késéssel) – készen arra, hogy rö gtö n sarkon forduljak, ha valaki
má ssal talá lom –, Piel Divina magá nyos lá tvá nya, ahogy szinte az asztalra borulva jegyzetel,
egy csapá sra melegséggel tö ltö tte meg az addig zsibbadó , fagyos mellkasom.
Kértem egy ká vét. Mondtam, hogy kérjen valamit ő is. A szemembe nézett, és szégyenkezve
elmosolyodott. Azt mondta, hogy má r nincs pénze. Nem szá mít, vá laszoltam, kérj, amit
akarsz, meghívlak. Erre azt mondta, hogy éhes, és kér egy enchiladá t. Itt nem csiná lnak
enchiladá t, mondtam, de hozhatnak egy szendvicset. Egy pillanatra ú gy tű nt, hogy mérlegel,
de aztá n azt felelte, rendben, egy sonká s szendvicset. Ö sszesen há rom szendvicset evett
meg. É jfélig beszélgettü nk. Nekem fö l kellett volna hívnom néhá ny embert, esetleg
talá lkoznom velü k, de nem hívtam senkit – azaz mégis, fö lhívtam anyá mat, onnan a
ká vézó bó l, hogy szó ljak, késő n fogok hazamenni –, és nem tö rő dtem a tö bbi tennivaló mmal.
Hogy mirő l beszélgettü nk? Sok mindenrő l. A csalá djá ró l, a faluró l, ahonnan szá rmazott, az
első napjairó l a fő vá rosban, arró l, milyen nehezen szokott hozzá a vá roshoz, az á lmairó l.
Kö ltő akart lenni, tá ncos, énekes, ö t gyereket nevelni (mint egy kéz ujjai, mondta, és
kinyú jtotta a kezét tenyérrel fö lfelé, majdnem hozzá ért az arcomhoz), szerencsét akart
pró bá lni a Churubusco stú dió ná l, azt mondta, volt Oceranskyná l meghallgatá son egy
színdarabhoz, festeni akart (részletekbe menő en elmesélte, milyen ö tletei vannak néhá ny
képhez), igazá bó l, mikö zben beszélgettü nk, egyszer csak kísértést éreztem, hogy
kimondjam: tulajdonképpen fogalma sincs, hogy mit akar igazá bó l, de inká bb hallgattam.
Aztá n hívott, hogy menjü nk fö l hozzá . Egyedü l lakom, mondta. Remegve megkérdeztem
tő le, hogy hol lakik. A Roma Suron, felelte, egy tető téri szobá ban, egészen kö zel a
csillagokhoz. Azt vá laszoltam, hogy igazá bó l má r tú l késő van, elmú lt éjfél, és le kell
fekü dnö m, mert má snap megérkezik Mexikó ba a francia regényíró , J. M. G. Arcimboldi, és
néhá ny bará tommal megmutatjuk neki a mi kaotikus fő vá rosunk nevezetességeit. Ki az az
Arcimboldi?, kérdezte Piel Divina. Jaj, ezek a zsigeri realistá k tényleg mű veletlenek. Az
egyik legjobb francia regényíró , feleltem, ennek ellenére szinte egyetlen munká ja sincs
lefordítva, má rmint spanyolra, kivéve egy-két regényt, azok Argentíná ban jelentek meg, de
természetesen én franciá ul olvastam. Egyá ltalá n nem ismerő s, mondta, és még egyszer
megpró bá lt rá venni, hogy menjü nk fö l hozzá . Miért akarod, hogy fö lmenjek?, kérdeztem a
szemébe nézve. Á ltalá ban nem szoktam ilyen vakmerő lenni. Mondani akarok neked
valamit, vá laszolta, valamit, amit értékelni fogsz. Mennyire fogom értékelni?, kérdeztem. Ő
ú gy nézett rá m, mint aki nem érti, és vá ratlanul agresszívan kérdezett vissza: mi az, hogy
mennyire?, hogy mennyi zsetont ér? Nem – tisztá ztam sietve –, mennyire fogom értékelni,
amit mondani akarsz. Vissza kellett fognom magam, nehogy megborzoljam a hajá t, nehogy
azt mondjam neki, butuská m, ne legyél má r ennyire defenzív. Kö ze van a zsigeri
realistá khoz. Juj, egyá ltalá n nem értékelném, mondtam. Ne haragudj, ne szívd mellre, de a
zsigeri realistá k (ú risten, micsoda név) teljesen kö zö mbö sek szá momra. Amit el kell
mesélnem neked, azt igenis értékelni fogod, valami nagy dobá sra készü lnek, el sem tudod
képzelni, mondta.
Nem tagadom, egy pillanatra á tfutott az agyamon egy terrorista akció képe, lá ttam, ahogy a
zsigeri realistá k megtervezik Octavio Paz elrablá sá t, lá ttam, ahogy megrohamozzá k a há zá t
(szegény Marie-José, igazá n ká r a tö rö tt porcelá nokért), lá ttam, ahogy kijö nnek a kipeckelt
szá jú , ö sszekö tö zö tt kezű -lá bú Octavio Pazzal, és má r viszik is a levegő ben vagy mint egy
sző nyeget, ső t lá ttam, ahogy eltű nnek a Netzahualcó yotl kö rnyékén egy ó cska, fekete
Cadillacben, mikö zben Octavio Paz ide-oda há nykoló dik a csomagtartó ban, de hamar
magamhoz tértem, biztos az idegeim voltak, az Insurgentesen néha végigsö prő
szélrohamok (a já rdá n beszélgettü nk), melyek képesek a gyalogosok és az autó sok fejébe
tá plá lni a legeszementebb gondolatokat is. Így aztá n ú jfent visszautasítottam az ajá nlatá t, ő
pedig megint győ zkö dni pró bá lt. Amit el fogok mesélni, mondta, az alapjaiban fogja
megrá zni Mexikó kö ltészetét, lehet, hogy Latin-Ameriká t mondott, nem, a vilá got biztos
nem, mondjuk, hogy a képtelen kijelentése a spanyol nyelv hatá rain belü lre korlá tozó dott.
Amit el akar nekem mesélni, az fö lforgatja majd a spanyol nyelvű kö ltészetet. Nahá t,
mondtam, talá n Sor Juana Inés de la Cruz egy ismeretlen kézirata? Sor Juana profetikus
írá sa Mexikó sorsá ró l? De természetesen nem, ezt a valamit a zsigeri realistá k talá ltá k, és a
zsigeri realistá k véletlenü l sem mutatkoztak volna a XVII. szá zad letű nt kö nyvtá rainak
kö rnyékén. Na, mi az?, kérdeztem. Elmondom otthon, felelte Piel Divina, és a vá llamra tette
a kezét, mintha hú zna magá val, mintha megint tá ncolni vinne a Priapo’s borzalmas
tá ncterére.
Remegni kezdtem, ő pedig észrevette. Miért mindig a legrosszabbak tetszenek?, gondoltam,
miért kell a leggorombá bbakhoz, a legmű veletlenebbekhez, a legreménytelenebbekhez
vonzó dnom? Ezt a kérdést évente kétszer szoktam fö ltenni magamnak. Nem tudom rá a
vá laszt. Azt mondtam neki, hogy ná lam vannak egy festő bará tom mű termének kulcsai.
Mondtam, hogy menjü nk oda, elég kö zel volt, hogy elsétá ljunk, ú tkö zben pedig elmesélhet
nekem mindent, amit csak akar. Azt gondoltam, hogy nem fog beleegyezni, de beleegyezett.
Hirtelen nagyon szép lett az este, a szél elü lt, csak egy lá gy szellő kísért minket séta kö zben.
Ő beszélt, de ő szintén megmondom, szinte semmire sem emlékszem abbó l, amit mondott.
Egyetlen gondolat já rt csak a fejemben, egyetlenegy kívá nsá g, hogy aznap este Emilio ne
legyen ott a mű teremben (Emilito Laguna, most építésznek tanul Bostonban, a szü lei
megelégelték a mexikó i bohéméletet, és odakü ldték: vagy Boston és egy építészi diploma,
vagy mehetsz dolgozni), hogy egyik bará tja se legyen ott, hogy, istenem, senki se nézzen be
a mű terembe az este há tralevő részében. É s az imá dsá gaim meghallgattattak. Nemcsak
hogy nem volt senki a mű teremben, de tiszta is volt, mintha Laguná ék cselédje nem sokkal
azelő tt ment volna el. É s ő azt mondta, milyen fain kis mű terem, itt aztá n tényleg kedvet
kap az ember a festéshez, én meg nem tudtam, mit csiná ljak (sajná lom, nagyon félénk
vagyok, és ilyen helyzetekben még inká bb), ezért megmutattam neki Emilio vá sznait – nem
jutott eszembe jobb ö tlet –, sorban odatá masztottam ő ket a falhoz, mö gü lem pedig
hallottam az elismerő mormolá sá t vagy éppen a kritikus megjegyzéseit (kö ze nem volt a
festészethez), de a képek egyá ltalá n nem akartak elfogyni, én meg azt gondoltam, a
mindenit, Emilio elég sokat dolgozott mostaná ban, ki gondolta volna, hacsak nem egy
bará tja vá sznai voltak, ami egyébként eléggé való színű , mert azt fél szemmel is lá ttam, hogy
tö bb stílushoz tartoznak, és első sorban egyes vö rö s, egészen paalenes vá sznakon lá tszott a
jó l kialakult stílus, de végü l is nem mindegy?, az az igazsá g, hogy rohadtul nem érdekeltek a
képek, de képtelen voltam kezdeményezni, és amikor má r a mű terem ö sszes fala tele volt
Laguna képeivel, leizzadva megfordultam, és megkérdeztem, mit gondol, ő pedig
farkasvigyorral az arcá n azt vá laszolta, hogy nem kellett volna ennyit fá radoznom. Való ban,
gondoltam, nevetségessé tettem magam, rá adá sul most belep a por, és bű zlö k az
izzadsá gtó l. Erre ő – mintha olvasott volna a gondolataimban – azt mondta, megizzadtá l, és
aztá n megkérdezte, van-e a mű teremben valami fü rdő szoba, ahol lezuhanyozhatok. Rá d
férne, mondta. Erre azt feleltem – gondolom, alig érthető en –, hogy igen, van egy zuhany,
bá r nem hinném, hogy van meleg víz. Erre ő azt mondta, jobb is, jobb a hideg víz, én mindig
hideg vízzel tusolok, a tető térben nincs meleg víz. É s én hagytam, hogy elvonszoljon a
fü rdő szobá ig, aztá n levetkő ztem, megnyitottam a csapot, és a hideg vízsugá rtó l majdnem
elvesztettem az eszméletem, ú gy ö sszerá ndult rajtam a hú s, hogy éreztem minden egyes
csontomat, becsuktam a szemem, lehet, hogy ü vö ltö ttem is, és akkor belépett a zuhany alá ,
és á tö lelt.
A tö bbi részletet inká bb megtartaná m magamnak, egyelő re még romantikus alkat vagyok.
Pá r ó rá val késő bb, ahogy a sö tétben fekü dtü nk, megkérdeztem tő le, ki adta neki ezt az oly
sokatmondó , oly talá ló nevet, Piel Divina, mert tényleg istenien csodá s bő re volt. Ez a
nevem, felelte. Jó l van, mondtam, ez a neved, rendben, de ki adta neked?, mindent tudni
akarok ró lad, az ember hajlamos ilyen zsarnoki és butuska dolgokat mondani szeretkezés
utá n. Azt vá laszolta: María Font, és elhallgatott, mintha hirtelen megrohantá k volna az
emlékek. A sö tétben lá ttam az arcélét, nagyon szomorú nak tű nt, tű nő dő volt, és szomorú .
Megkérdeztem – talá n egy csipetnyi iró niá val a hangomban (való színű leg a hatalmá ba
kerített a féltékenység és a szomorú sá g) –, hogy María Font volt-e az, aki megnyerte a
Laura Damiá n-díjat. Nem, felelte, az Angélica volt, María a nő vére. Tett még pá r
megjegyzést Angélicá ra, de ezekre má r nem emlékszem. A kérdés – lehet azt mondani –
magá tó l szaladt ki a szá mon: lefekü dtél Maríá val? A vá lasza (milyen gyö nyö rű és szomorú
arcéle volt Piel Diviná nak) megsemmisítő volt. Azt mondta: lefekü dtem Mexikó ö sszes
kö ltő jével. Abban a pillanatban hallgatnom kellett volna, vagy megsimogatnom, de én nem
hallgattam, és nem is simogattam meg, hanem kérdeztem tová bb, és minden kérdés
rosszabb volt, mint az elő ző , mindegyikkel mélyebbre sü llyedtem egy kicsit. Hajnali ö tkor
vá ltunk el. É n fogtam egy taxit az Insurgentesen, ő pedig gyalog eltű nt észak felé.
ANGÉ LICA FONT, MEXIKÓ VÁ ROS, COLONIA CONDESA, CALLE COLIMA, 1976. JÚ LIUS.
Kü lö nö s napok voltak. Pancho Rodríguez bará tnő je voltam. Felipe Mü ller, Arturo Belano
chilei bará tja szerelmes volt belém. De én jobban szerettem Panchó t. Hogy miért? Nem
tudom. De az biztos, hogy jobban szerettem Panchó t. Valamivel azelő tt nekem ítélték a
fiatal kö ltő knek szá nt Laura Damiá n-díjat. É n nem ismertem Laura Damiá nt. De ismertem a
szü leit és sokakat, akik kapcsolatban á lltak vele, vagy aká r a bará tai is voltak. Egy kétnapos
buli utá n fekü dtem le Panchó val. Az utolsó este lefekü dtem vele. A nő vérem azt mondta,
legyek ó vatos. De kicsodá m ő , hogy taná csokat adjon nekem? Ő lefekü dt Piel Diviná val és
Moctezuma Rodríguezzel is, Pancho ö ccsével. É s lefekü dt még egy kö ltő vel, akit ú gy hívtak,
a Sá nta, tö bb mint harmincéves volt, alkoholista, de legalá bb szorult annyi jó érzés Maríá ba,
hogy azt nem hozta haza. Az az igazsá g, hogy má r elegem volt belő le, hogy el kell viselnem a
szerető it. Miért nem az ő disznó ó ljukba mész dugni?, kérdeztem tő le egyszer. Nem
vá laszolt semmit, de sírva fakadt. Ő a nő vérem, és szeretem, de el kell ismerni, hogy egy
hisztérika. Pancho szó ba hozta valamelyik délutá n. Soká ig beszélt, má r azt gondoltam, hogy
vele is lefekü dt, de nem, ismertem a nő vérem ö sszes szerető jét, éjszaká nként az á gyamtó l
há rom méterre hallottam ő ket nyö gdécselni, elá rultá k ő ket a zajok, a mó d, ahogy elmennek
– visszafojtva vagy hangosan –, a nő véremnek szá nt szavaik.
Pancho soha nem fekü dt le vele. Pancho velem fekü dt le. Nem tudom, miért, de ő t
vá lasztottam, ső t néhá ny napig el is vakított a szerelmi má mor, bá r természetesen sosem
szerettem igazá n. Az első alkalom elég fá jdalmas volt. Nem éreztem semmit, csak a
fá jdalmat, de még a fá jdalom sem volt elviselhetetlen. Egy szá llodá ban csiná ltuk a colonia
Guerreró ban, amit – gondolom – kurvá k szoktak lá togatni. Miutá n elment, Pancho azt
mondta, hogy el akar venni feleségü l. Azt mondta, hogy szeret. Azt mondta, hogy a vilá g
legboldogabb nő jévé fog tenni. É n a szemébe néztem, és egy pillanatra azt gondoltam, hogy
megbolondult. Aztá n azt gondoltam, hogy való já ban fél, tő lem fél, és ettő l elszomorodtam.
Soha nem lá ttam még olyan pará nyinak, mint akkor, és ettő l még jobban elszomorodtam.
Még pá rszor csiná ltuk. Má r nem éreztem fá jdalmat, de nem éreztem ö rö mö t sem. Pancho
rá jö tt, hogy a kapcsolatunk olyan gyorsan ki fog hunyni, mint… nem is tudom, mint valami,
ami nagyon gyorsan ki szokott hunyni, mint egy gyá r lá mpá i a nap végén, vagy inká bb egy
irodaépü let vilá gítá sa példá ul, mely fü rgén belesimul az éjszakai névtelenségbe. Kicsit
giccses a kép, de Pancho ezt vá lasztotta volna. Egy giccses képet, melyen két-há rom
gusztustalansá g díszeleg. É s egy este rá jö ttem, hogy má r Pancho is rá jö tt, egy fö lolvasó est
utá n, ezért még aznap este megmondtam neki, hogy kö ztü nk mindennek vége. Jó l viselte.
Azt hiszem, egy hétig pró bá lkozott sikertelenü l, hogy megint á gyba vigyen. Aztá n
megpró bá lt lefekü dni a nő véremmel. Nem tudom, hogy sikerü lt-e neki. Valamelyik éjszaka
fö lébredtem, és María egy sziluettel dugott. Elég má r, gondoltam, szeretnék nyugodtan
aludni. Folyton Sor Juaná t bú jod, aztá n ú gy viselkedsz, mint egy kurva. Amikor
fö lkapcsoltam a villanyt, lá ttam, hogy Piel Divina az. Mondtam, hogy tű njö n el azonnal, ha
nem akarja, hogy hívjam a rendő rséget. María – érdekes mó don – nem tiltakozott. Piel
Divina fö lvette a nadrá gjá t, kö zben elnézést kért tő lem, amiért fö lébresztett. A nő vérem
nem kurva, mondtam neki. Tudom, csö ppet ellentmondá sos volt a viselkedésem. Vagyis
nem is a viselkedésem, hanem az, amit mondtam. De mindegy. Amikor Piel Divina elment,
bebú jtam a nő vérem á gyá ba, á tö leltem, és sírva fakadtam. Kicsivel késő bb dolgozni
kezdtem egy egyetemi színtá rsulatban. Volt egy kiadatlan kö nyvem, amit az apá m el akart
vinni pá r kiadó hoz, de nem hagytam. Nem já rtam a zsigeri realistá k rendezvényeire. Tudni
sem akartam ró luk. Késő bb María mesélte, hogy Pancho sincs má r a csoportban. Nem
tudom, kizá rtá k-e (kizá rta-e Arturo Belano), vagy ő vonult vissza, vagy egyszerű en má r
nem volt kedve semmihez. Szegény Pancho. Az ö ccse, Moctezuma viszont tová bbra is a
csoportban maradt. Azt hiszem, lá ttam egy versét egy antoló giá ban. Aká rhogy is, ná lunk
nem já rtak azutá n. Azt hallottam, hogy Arturo Belano és Ulises Lima eltű nt valahol északon,
egyszer apuká m és anyuká m beszélt valamit errő l. Anyuká m nevetett, emlékszem rá , azt
mondta: majd elő kerü lnek. Apá m mintha aggó dott volna. María is aggó dott. É n nem.
Akkorra a csoportbó l má r csak egyetlen bará tom maradt, Ernesto San Epifanio.

3
MANUEL MAPLES ARCE, MEXIKÓ VÁ ROS, BOSQUE DE CHAPULTEPEC, A CALZADA DEL
CERRÓ N SÉ TÁ LVA, 1976. AUGUSZTUS. Ez a fiatalember, Arturo Belano eljö tt hozzá m, hogy
interjú t készítsen velem. Egyetlenegyszer talá lkoztunk. Két srá c és egy lá ny volt vele, nem
tudom a nevü ket, szinte ki sem nyitottá k a szá jukat, a lá ny amerikai volt.
Mondtam nekik, hogy undorodom a magnetofontó l, mégpedig ugyanazért, amiért a
bará tom, Borges undorodott a tü krö ktő l. Ö n Borges bará tja volt?, kérdezte Arturo Belano
meglepett hangon, amit kissé bá ntó nak éreztem. Elég jó bará tok voltunk, feleltem,
mondhatni kö zeliek, régmú lt fiatalsá gunk idején. Az amerikai lá ny tudni akarta, miért
undorodott Borges a magnetofonoktó l. Gondolom, azért, mert vak volt, feleltem neki
angolul. Mi kö ze a vaksá gnak a magnetofonokhoz?, kérdezett vissza. Emlékezteti rá , milyen
veszélyes a hallá s, feleltem. Ha hallja a sajá t hangjá t, a sajá t lépteit, az ellenség lépteit. Az
amerikai lá ny a szemembe nézett, és bó lintott. Nem hiszem, hogy tú l jó l ismerte volna
Borgest. Az én mű veimet pedig szerintem egyá ltalá n nem ismerte, pedig engem John Dos
Passos fordított. Azt sem hiszem, hogy tú l jó l ismerte volna John Dos Passost.
De elkalandoztam. Hol is tartottam? Azt mondtam Arturo Belanó nak, hogy szeretném, ha
nem haszná lná a magnetofont, és hogy jobb lenne, ha itt hagyna ná lam egy kérdéssort. Ő
beleegyezett. Elő vett egy lapot, és ö sszeá llította a kérdéseket, mikö zben én megmutattam a
há z néhá ny szobá já t a tá rsainak. Amikor aztá n végzett a kérdő ívvel, hozattam egy kis italt,
és beszélgettü nk. Má r meginterjú voltá k Arqueles Velá t és Germá n List Arzubidét. Gondolja,
hogy bá rkit érdekelhet e pillanatban az estridentizmus?, kérdeztem. Természetesen,
mester, felelte, vagy valami ehhez hasonló t. É n azt gondolom, hogy az estridentizmus ma
má r tö rténelem, és mint olyan, csak az irodalomtö rténészeket érdekelheti, mondtam.
Engem érdekel, pedig nem vagyok tö rténész, felelte. Á , rendben.
Aznap este, mielő tt lefekü dtem volna aludni, elolvastam a kérdéssort. Egy lelkes,
tapasztalatlan fiatalember tipikus kérdései voltak. Még aznap éjszaka készítettem egy
vá zlatot a vá laszaimmal. Má snap letisztá ztam az egészet. Há rom nappal késő bb – pontosan
ú gy, ahogy megá llapodtunk – eljö tt a kérdő ívért. A cseléd bekísérte, de kifejezett kérésemre
azt mondta neki, hogy nem vagyok otthon. Aztá n á tadta a csomagot, amelyet én má r
elő készítettem a szá má ra: a kérdő ívet a vá laszaimmal és két kö nyvemet, amelyeket nem
mertem dediká lni neki (azt hiszem, a fiatalok mostansá g lenézik az efféle
szentimentalizmust). A két kö nyv az Andamios interiores és az Urbe volt. É n ott á lltam az
ajtó tú loldalá n, és hallgató ztam. A cseléd azt mondta: ezt Maples ú r hagyta itt ö nnek. Néma
csö nd. Arturo Belano biztosan á tvette a csomagot, és megnézte. Biztosan belelapozott a
kö nyvekbe. Milyen régen jelent meg ez a két kö tet (kivá ló papíron), mindkettő felvá gatlan.
Néma csö nd. Biztosan végigfutotta a kérdéssort. Aztá n hallottam, hogy megkö szö n mindent
a cselédnek, és elmegy. Ha egyszer ú jra meglá togat, gondoltam, akkor kiderü l, hogy jó l
tettem, ha egy nap bejelentés nélkü l megjelenik ná lam, hogy beszélgessen velem, hogy
meghallgassa a régi tö rténeteimet, figyelmembe ajá nlja a verseit, akkor kiderü l, hogy jó l
tettem. Minden kö ltő nek, még a legavantgá rdabbaknak is szü ksége van apá ra. De ezek
elhivatott á rvá k voltak. Soha nem jö tt el ú jra.
BARBARA PATTERSON, A HOTEL LOS CLAVELES EGYIK SZOBÁ JÁ BAN, MEXIKÓ VÁ ROS, AZ
AVENIDA NIÑ O PERDIDO É S A JUAN DE DIOS PEZA SARKA, 1976. SZEPTEMBER. A kurva
anyjá t a rojtos seggű , vén, faszszopó buzinak, az első perctő l lá ttam a tompa, unott kis
majomszemében a rosszindulatot, és azt mondtam magamban, ez a faszfej egyetlen
lehető séget sem fog kihagyni, hogy lekö phessen, a szétbaszott kurva anyjá t. Viszont hü lye
vagyok, mindig is az voltam, naiv, és nem figyeltem eléggé. Aztá n megtö rtént az, ami folyton
megtö rténik. Borges. John Dos Passos. Hopp, mintegy véletlenü l lehá nytuk Barbara
Patterson hajá t. Rá adá sul a balfasz ú gy nézett rá m, mintha megszá nt volna, mintha azt
mondaná , ezek a marhá k idehoztá k nekem ezt a fakó szemű gringó csajt, hogy
leszarhassam a fejét, aztá n Rafael is rá m nézett, és a seggfej tö rpéjének még a szeme sem
rebbent, mintha hozzá lenne szokva, hogy a Mexikó i Irodalom bá rmelyik fingszagú ,
székrekedéses vénembere tiszteletlenü l beszéljen velem. É s akkor a vén buzi azt mondja,
hogy nem szereti a magnó t, mikor csak nagy nehezen sikerü lt szereznem egyet, a
seggnyaló k meg azt felelik, oké, semmi probléma, itt helyben ö sszeá llítunk egy kérdéssort,
tisztelt Kö ltő ó riá s ú r a pleisztocénbó l, ahelyett hogy lerá ngattá k volna ró la a nadrá got, és
fö ldugtá k volna a magnó t a seggébe. Aztá n meg elkezd hencegni az ö reg, és fö lsorolja a
bará tait (mindegyik fél lá bbal vagy má r egészen a sírban), és odafordul hozzá m, mikö zben
kisasszonynak szó lít, mintha így jó vá tudná tenni az oká dékot, a blú zomon és a
farmeromon végigfolyó há nyá st, na mindegy, má r ahhoz sem volt erő m, hogy vá laszoljak
neki, amikor elkezdett angolul beszélni hozzá m, csak annyit, hogy igen vagy nem vagy nem
tudom, leginká bb nem tudom, és amikor kiléptü nk a há zá bó l, ami inká bb palota volt –
mégis honnan van ez a pénz, te dö glö ttpatká ny-baszó buzi, honnan volt pénzed, hogy
megvedd ezt a há zat? –, szó ltam Rafaelnek, hogy beszélnü nk kell, de Rafael azt felelte, még
egy kicsit ló gni akar Arturo Belanó val, én pedig azt mondtam, muszá j beszélnem veled, te
kibaszott fasz, ő meg csak, késő bb, Barbarita, késő bb, mintha csak egy kislá ny volnék, akit
minden éjszaka megronthat a legdisznó bb mó dokon, nem pedig egy ná la tíz centivel
magasabb és legalá bb tizenö t kiló val nehezebb nő (neki kell á llnom fogyó kú rá zni, de ezzel
a kurva mexikó i kajá val nem lehet), és akkor az mondtam, muszá j beszélnem veled, most
rö gtö n, a szaros strici meg ú gy csiná l, mint aki épp a tö két vakarja, csak bá mul, és
megkérdezi, mi van, babá m?, valami vá ratlan probléma?, szerencsére Belano és Requena
nem hallotta, mert elő ttü nk mentek, és – ami még fontosabb – engem sem lá ttak, mert
gyanítom, elég való színű , hogy eltorzult a meggyö tö rt arcom, legalá bbis én ú gy éreztem,
hogy á talakul, és a szemem megtelik halá los adag gyű lö lettel, és akkor azt mondtam neki,
baszd meg az anyá dat, te balfasz – ami még nem is volt igazá n durva –, aztá n sarkon
fordultam, és elmentem. Egész délutá n sírtam. Elvileg azért voltam Mexikó ban, hogy
elvégezzek egy Juan Rulfo munká ssá gá ró l szó ló posztgraduá lis kurzust, de egy
fö lolvasó esten, a Casa del Lagó ban megismertem Rafaelt, és azonnal egymá sba szerettü nk.
Legalá bbis én így éltem meg, Rafaelben nem vagyok egészen biztos. Még aznap este
elcibá ltam a Los Claveles hotelba – most is ott lakom –, és dugtunk a végkimerü lésig. Na jó ,
Rafael egy kicsit lusta, én viszont nem, és sikerü lt is formá ban tartanom, amíg a nap első
sugarai beterítették a Niñ o Perdidó t (mintha á jultan elterü ltek vagy berobbantak volna,
milyen bizarr hajnalok vannak ebben a kurva vá rosban). Má snap má r nem mentem be az
egyetemre, és egész nap a zsigeri realistá kkal beszélgettem jobbra-balra, akiket akkoriban
még nem hívtak zsigeri realistá nak, csak néhá ny félig-meddig egészséges, félig-meddig
beteg srá cró l volt szó . Tetszettek nekem. Olyanok voltak, mint a beatkö ltő k. Tetszett Ulises
Lima, Belano, María Font, egy kicsivel kevésbé Ernesto San Epifanio, az a beképzelt
homokos. Szó val tetszettek. É n jó l akartam érezni magam, velü k pedig biztosítva volt a
mó ka. Sok mindenkivel megismerkedtem, olyanokkal, akik idő vel eltá volodtak a csoporttó l.
Megismertem egy amerikai lá nyt Kansasbő l (én kaliforniai vagyok), a festő Catalina
O’Hará t, de nem igazá n bará tkoztunk ö ssze. Beképzelt kurva, aki azt hiszi, hogy ő talá lta fö l
a spanyolviaszt. Kurva, aki já tszotta a forradalmá rt, csak mert éppen Chilében volt a puccs
alatt. Szó val nem sokkal a vá lá sa utá n ismertem meg, és az ö sszes kö ltő meg volt veszve
érte. Még Belano és Ulises Lima is, akik nyilvá nvaló an aszexuá lisak voltak – vagy diszkréten
elintézték a dolgot egymá s kö zö tt, tudod, én kö rbenyallak, te kö rbenyalsz, de csak egy
kicsit, aztá n megá llunk –, még ő k is mintha teljesen megő rü ltek volna a kibaszott
cowgirlért. Rafael is. De én fogtam Rafaelt, és azt mondtam neki: ha tudomá somra jut, hogy
lefekszel azzal a kurvá val, levá gom a tö kö det. Erre Rafael fö lnevetett, és azt mondta, minek
vá gná d le a tö kö met, drá gá m, ha én egyszer csak téged szeretlek, de mintha még a szeme
(ez volt a legjobb Rafaelben, az arab szeme, nomá d sá trak és oá zisok szeme), még a szeme
is az ellenkező jét mondta volna. Azért vagyok veled, mert á llod a kö ltségeimet. Azért
vagyok veled, mert villantod a lét. Azért vagyok veled, mert egyelő re nem talá ltam olyat,
akivel jobb lenne együ tt lenni és dugni. Erre azt mondtam: Rafael, a kurva anyá d, te fasz, te
kibaszott marha, amikor eltű nnek majd a bará taid, én még mindig melletted leszek, én
elő re lá tom, hogy amikor egyedü l maradsz, és a segged is kiló g a gatyá dbó l, én leszek az, aki
majd melletted á ll, és segít neked. Nem ezek az emlékeikben és az irodalmi idézeteikben élő
redves, vén homokosok. É s még kevésbé a má sodvonalas guruid (Arturo és Ulises?,
kérdezte, de há t ő k nem a guruim, te mocskos szá jú gringó ribanc, hanem a bará taim), akik,
ahogy én lá tom a helyzetet, egy szép napon majd lelépnek. É s miért lépnének le?, kérdezte.
Nem tudom, feleltem, a kibaszott szégyen miatt, sajná latbó l, zavarukban, mert gyá vá k,
hatá rozatlanok, nincs ö nbizalmuk, és szégyenlő sek, de nem folytatom, mert nem elég
gazdag a spanyolom. Erre elnevette magá t, és azt mondta, boszorká ny vagy, Barbara,
gyerü nk, tessék csak nekiá llni, és befejezni azt a disszertá ció t Rulfó ró l, én most megyek, de
nemsoká ra itt leszek, én pedig ahelyett, hogy hallgattam volna rá , ledobtam magam az
á gyra, és nekiá lltam sírni. Mindenki el fog hagyni, Rafael, kiabá ltam a Los Claveles hotelban
a szobá m ablaká bó l, mikö zben Rafael eltű nt a tö megben, csak én nem, te fasz, csak én nem.
AMADEO SALVATIERRA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE REPÚ BLICA DE VENEZUELA, A PALACIO
DE LA INQUISICIÓ N KÖ ZELÉ BEN, 1976. JANUÁ R. É s mit mondott Manuel, Germá n és
Arqueles?, kérdeztem tő lü k. Mirő l mit mondtak?, kérdezett vissza az egyik. Há t Cesá reá ró l,
mondtam. Nem sokat. Maples Arce alig emlékezett rá , Arqueles Vela sem igazá n. List azt
mondta, hogy csak névrő l ismerte, amikor Cesá rea Tinajero Mexikó ban volt, ő Pueblá ban
élt. Maples szerint nagyon fiatal, nagyon csö ndes lá ny volt. É s nem mesélt nektek semmi
má st? Nem, semmi má st. É s Arqueles? Nem igazá n, semmit. É s hogy jutottatok el hozzá m?
Listen keresztü l, vá laszoltá k, ő mondta, hogy ö n, hogy te, Amadeo, biztosan tö bbet tudsz
ró la. É s mit mondott nektek Germá n ró lam? Hogy te tényleg ismerted, és hogy mielő tt
á tmentél volna az estridentistá khoz, Cesá rea csoportjá hoz, a zsigeri realizmushoz tartoztá l.
Beszélt még egy folyó iratró l, egy folyó iratró l, amit akkoriban adott ki Cesá rea, azt mondta,
Caborca volt a címe. Á , ez a Germá n, mondtam, és tö ltö ttem magamnak még egy pohá rral a
Los Suicidasbó l, ahogy haladtunk, lá tszott, hogy az ü veg nem éri meg az estét. De
fogyasszatok csak nyugodtan, nem kell szégyenlő skö dni, srá cok, ha nem lesz elég ez az
ü veg, lemegyü nk, és veszü nk egy má sikat. Persze, má s lesz, mint amit iszunk, de az is jobb a
semminél. Milyen ká r, hogy má r nem csiná lnak Los Suicidas mezcalt, milyen ká r, hogy
mú lik az idő , nem igaz?, milyen ká r, hogy meghalunk, hogy megö regszü nk, és hogy a jó
dolgok rohamtempó ban kerü lnek tő lü nk egyre tá volabb.
JOAQUÍN FONT, MEXIKÓ VÁ ROS, COLONIA CONDESA, CALLE COLIMA, 1976. OKTÓ BER.
Ahogy most telnek a napok, szenvtelenü l, az egymá st kö vető napok szenvtelenségével, azt
mondhatom, mindenféle harag nélkü l, hogy Belano romantikus alkat volt, gyakran hiú , de
fö lteszem, bízom benne, hogy jó bará tja a bará tainak, bá r igazá n senki sem tudta, mit
gondol, való színű leg még ő sem. Ulises Lima ezzel szemben sokkal radiká lisabb és
szívélyesebb volt. Néha mintha Vaché kisö ccse lett volna, má skor meg egy fö ldö nkívü li.
Fura szaga volt. Tudom, leszö gezhetem és megerő síthetem, mert két emlékezetes
alkalommal a há zamban fü rdö tt. De pontosítsunk: nem volt bü dö s, csak szokatlan szaga
volt, mintha abban a pillanatban lépett volna ki egy mocsá rbó l és egy sivatagbó l egyszerre.
Maximá lis nedvesség és szá razsá g, egyfelő l az ő sleves, má sfelő l a puszta, kihalt síksá g.
Egyszerre, uraim! Igazá n nyugtalanító szag volt! É s engem – olyan okokbó l, melyekre
szerencsésebb nem emlékezni – zavart. Má rmint a szaga. Személyiségét tekintve Belano
extrovertá lt volt, Ulises pedig introvertá lt. Vagyis én inká bb az utó bbira hasonlítottam.
Belano sokkal ü gyesebben navigá lt a cá pá k kö zö tt, mint Lima, és – nem is férhet hozzá
kétség – sokkal ü gyesebben, mint én. Jobban jö tt ki a dolgokbó l, tudott manő verezni,
fegyelmezettebb volt, természetesebben színlelt. A jó ö reg Ulises idő zített bomba volt, és
ami – kö zö sségi értelemben – még rosszabb: mindenki tudta vagy érezte, hogy idő zített
bomba, ezért logikus és megbocsá tható mó don senki nem akart hozzá tú lsá gosan kö zel
kerü lni. Jaj, Ulises Lima… Folyton csak írt, leginká bb erre emlékszem ró la, az elemelt
kö nyvek margó já ra, meg kü lö n lapokra, ezeket aztá n rendszerint elvesztette. É s soha nem
verseket írt, csak verssorokat, melyekbő l aztá n – kis szerencsével – kü lö nö s, hosszú
verseket á llított ö ssze… Belano ezzel szemben fü zetekbe írt… Még mindig tartoznak nekem
pénzzel…
JACINTO REQUENA, QUITO KÁ VÉ ZÓ , MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE BUCARELI, 1976. NOVEMBER.
Néha eltű ntek, de mindig legfö ljebb két-há rom napra. Ha megkérdezte valaki, hová
mennek, azt felelték, hogy ellá tmá nyért. Ennyi volt az egész, arró l a dologró l soha nem
beszéltek tú l sokat. Természetesen néhá nyan – akik a legkö zelebb á lltunk hozzá juk –
tudtuk, ha azt nem is, hogy hova mennek, de azt igen, hogy mit csiná lnak abban a néhá ny
napban. Volt, akit nem érdekelt a dolog. Má soknak nem tetszett, azt mondtá k, ez lumpen
viselkedés. A lumpenizmus: az értelmiségiek gyerekbetegsége. Megint má soknak
kifejezetten tetszett, első sorban azért, mert Lima és Belano bő kezű en szó rta a bű nö s ú ton
szerzett pénzt. Ez utó bbiak kö zé tartoztam én is. Nem á lltak tú l jó l a dolgaim. Xó chitl, a
pá rom há rom hó napos terhes volt. Nekem nem volt munká m. Egy szá llodá ban laktunk a
forradalmi emlékmű kö zelében, a calle Montesban, az apja fizette. Egy szoba volt
fü rdő szobá val és konyhá val, ami pici volt ugyan, de lehető vé tette, hogy ott fő zzü k meg az
ebédet, ami sokkal takarékosabb volt, mint ha mindennap étteremben kellett volna ennü nk.
A szoba, vagyis inká bb laká s má r jó val azelő tt Xó chitl apjá é volt, mielő tt nekü nk adta volna,
amikor a lá nya teherbe esett. Szerintem légyottokra haszná lta, vagy valami ilyesmi. Mielő tt
nekü nk adta volna, még megígértette, hogy ö ssze fogunk há zasodni. É n azonnal rá vá gtam,
hogy persze, azt hiszem, még meg is eskü dtem. Xó chitl inká bb nem mondott semmit, csak
az apja szemébe nézett. É rdekes fazon az ö reg. Nagyon idő s, simá n lehetne aká r a nagyapja
is, rá adá sul ú gy néz ki, hogy végigfut a hideg az ember há tá n. Legalá bbis amikor elő szö r
lá tja. Mit mondjak, az enyémen végigfutott. Megtermett volt, és keménykö tésű , jó l
megtermett, ami furcsa, mert Xó chitl alacsony termetű és vékony csontú . De az apja
megtermett volt, a bő re pedig egészen rá ncos és sö tétbarna (mondjuk ez má r igaz Xó chitlra
is), és amikor talá lkoztunk, mindig ö ltö nyt és nyakkendő t viselt, néha sö tétkék ö ltö nyt,
má skor barná t. Mindkét ö ltö ny jó minő ségű volt, de egyik sem volt ú j. Alkalmanként,
leginká bb este az ö ltö nyre fö lvett egy ballonkabá tot is. Amikor Xó chitl bemutatta nekem,
amikor elmentü nk hozzá , hogy segítséget kérjü nk, az ö reg rá m nézett, majd azt mondta,
gyere, négyszemkö zt akarok veled beszélni. Na, erre rá faragtunk, gondoltam, de nem volt
mit tennem, kö vettem, és fö lkészü ltem a legrosszabbra. De az ö reg csak annyit mondott,
nyissam ki a szá mat. Mi?, kérdeztem. Nyisd ki a szá dat, mondta. Így aztá n kinyitottam a
szá mat, az ö reg megnézte, és megkérdezte, hogyan vesztettem el a há rom hiá nyzó fogamat.
Egy verekedésben a gimiben, vá laszoltam. É s a lá nyom így ismert meg?, kérdezte. Igen, má r
így néztem ki, amikor megismert. Beszará s, mondta, akkor biztosan nagyon szeret. (Az ö reg
akkor hagyta ott a csalá djá t, amikor a pá rom hatéves volt, de ő havonta egyszer
meglá togatta a hú gaival.) Aztá n azt mondta: ha elhagyod, megö llek. Mikö zben ezt mondta, a
szemembe nézett, a kis patká nyszeme belefú ró dott az enyémbe – még a pupillá i is
rá ncosnak tű ntek azon az arcon –, de nem emelte fö l a hangjá t, mint egy kibaszott
gengszter Orol egyik filmjébő l, tulajdonképpen való színű leg az is volt. Természetesen
megeskü dtem neki, hogy sosem fogom elhagyni a lá nyá t, kü lö nö sen nem most, amikor a
gyerekem anyja lesz, és ezzel lezá rtuk a sajá tos beszélgetést. Visszamentü nk Xó chitlhoz, az
ö reg odaadta nekü nk a szerelmi fészke kulcsá t, biztosított bennü nket, hogy nem kell
aggó dnunk a bérleti díj miatt, azt ő elintézi, és adott nekü nk egy kö teg bankjegyet, hogy
elboldoguljunk.
Megnyugtató volt, amikor elment, megnyugtató volt tudni, hogy van tető a fejü nk fö lö tt. De
hamar rá jö ttü nk, hogy a pénz, amit az ö reg adott, alig elég a tú lélésre. Akarom mondani,
Xó chitllal voltak bizonyos extra kiadá saink, volt néhá ny extra szü kségletü nk, amelyeket az
atyai juttatá s nem fedezett. Példá ul nem kö ltö ttü nk ruhá ra, kü lö nö sebb gond nélkü l
hozzá szoktunk, hogy mindig ugyanabban a ruhá ban já rjunk, de kö ltö ttü nk mozira,
színhá zra, buszra és metró ra (bá r az az igazsá g, hogy mivel a kö zpontban laktunk, szinte
mindenhova gyalog já rtunk), ezekkel első sorban a Casa del Lago vagy az egyetem kö ltő i
mű helyeibe szoktunk eljutni. Mert tanulni, há t tanulni nem igazá n tanultunk, de nem volt
olyan mű hely, ahova ne néztü nk volna be legalá bb egyszer, mintha kitö rt volna rajtunk
valami szenvedély a mű helyek irá nt, csiná ltunk magunknak pá r szendvicset, aztá n
elégedetten betoppantunk, meghallgattuk a fö lolvasott verseket, meghallgattuk az
elemzéseket, és olykor még mi is elemeztü nk, Xó chitl gyakrabban, mint én, aztá n pedig –
má r éjszaka – hazamentü nk, és amikor fö lkerekedtü nk a buszmegá lló hoz vagy a metró hoz,
vagy éppen gyalog indultunk egyenesen hazafelé, akkor megettü k a szendvicseket, élveztü k
a fő vá rosi éjszaká t, amit én mindig is gyö nyö rű nek talá ltam, errefelé az éjszaká k á ltalá ban
hű vö sek, ragyogó k, de nem hidegek, ideá lisak arra, hogy az ember sétá ljon vagy dugjon,
hogy gondtalanul beszélgessen, Xó chitllal tulajdonképpen ezt is csiná ltuk, beszélgettü nk a
szü letendő fiunkró l, a kö ltő krő l, akiket meghallgattunk aznap este, a kö nyvekrő l, amelyeket
éppen olvastunk.
Pontosan egy ilyen kö ltő i mű helyben ismertem meg Ulises Limá t, Rafael Barriost és Piel
Diviná t. Akkor voltunk ott elő szö r vagy má sodszor, Ulises Lima pedig még nem já rt ott
korá bban, és amikor vége volt a foglalkozá snak, ö sszebará tkoztunk, és elmentü nk együ tt
sétá lni, aztá n buszra szá lltunk, és mikö zben Piel Divina megpró bá lta elcsá bítani Xó chitlt, én
hallgattam Ulises Limá t, vagy ő hallgatott engem, Rafael pedig bó logatott, mikö zben Ulises
beszélt, vagy mikö zben én beszéltem, és – tényleg – olyan volt, mintha lelki tá rsra talá ltam
volna, egy igazi kö ltő re, aki kö ltő tető tő l talpig, aki vilá gosan meg tudja fogalmazni mindazt,
amit én még csak érzek, amire vá gyom, és amit megá lmodok, életem egyik legszebb estéje
volt, és amikor hazaértü nk, Xó chitllal nem tudtunk elaludni, hanem hajnali négyig
beszélgettü nk. Késő bb megismertem Arturo Belanó t, Felipe Mü llert, María Fontot, Ernesto
San Epifanió t meg a tö bbieket, de egyikü k sem tett rá m olyan mély benyomá st, mint Ulises.
Persze nem csak Piel Divina pró bá lta meg lefektetni a pá rom, mindent megpró bá lt Pancho
és Moctezuma Rodríguez, ső t még Rafael Barrios is. Pá rszor mondtam is Xó chitlnak: miért
nem szó lsz nekik, hogy terhes vagy, talá n az elvenné a kedvü ket, és békén hagyná nak, de ő
csak nevetett, és azt mondta, nem zavarja, hogy udvarolnak neki. Rendben, te tudod,
mondtam. Nem vagyok féltékeny. De egy éjszaka – tisztá n emlékszem rá – Arturo Belano is
megpró bá lta megfű zni Xó chitlt, és ez azért tényleg elszomorított. Tudtam, hogy ő nem fog
á gyba bú jni egyikü kkel sem, de zavart a viselkedésü k. Lényegében olyan volt, mintha
lenéztek volna a kü lső m miatt. Mintha azt gondoltá k volna: az nem lehet, hogy ennek a
csajnak tetszik ez a szegény, szerencsétlen fogatlan. Mintha a fogaknak bá rmi kö ze volna a
szerelemhez. Arturo Belanó val viszont má s volt. Xó chitl mindig jó l szó rakozott azon, hogy
udvarolnak neki, de ez az eset má s volt, sokkal tö bb volt szá má ra, mint valami szó rakozá s.
Még nem ismertü k Arturo Belanó t, akkor lá ttuk elő szö r, elő tte sokat hallottunk má r ró la, de
ilyen-olyan okokbó l még nem mutattá k be nekü nk. Aztá n aznap este megjelent, és késő éjjel
az egész csapat fö lü lt egy ü res buszra (a buszon csak zsigeri realistá k utaztak!), egy
há zibuliba tartottunk, vagy a színhá zba vagy valaki fö lolvasó estjére, má r nem emlékszem,
és a buszon Belano leü lt Xó chitl mellé, egész ú ton beszélgettek, és fö ltű nt – nekem, aki
néhá ny sorral há trébb ü ltem, és reszkettem Ulises Lima meg a Bustamante gyerek mellett
–, szó val fö ltű nt, hogy má smilyen Xó chitl arca, ezú ttal tényleg jó l érezte magá t, hogy is
mondjam, elbű vö lte, hogy Belano ott ü l mellette, hogy neki szenteli ideje szá z szá zaléká t,
kö zben pedig a tö bbiek, de első sorban azok, akik má r korá bban megpró bá ltá k lefektetni, fél
szemmel figyelték a jelenetet, ugyanú gy, ahogy én, beszélgettek tová bb, nézték tová bb a
félig ü res utcá kat, és a busz tö kéletesen zá ró dó ajtajá t – mintha egy hamvasztó kemence
ajtaja lenne –, szó val folytattá k, amit éppen csiná ltak, de minden idegszá lukkal azt figyelték,
mi tö rténik az én Xó chitlom és Arturo Belano ü lésén. É s a helyzet egy pillanat alatt olyan
tö rékennyé vá lt, szinte má r a pattaná sig feszü lt, hogy azt gondoltam, ezek a balfaszok
biztosan tudnak valamit, amit én nem, itt valami kü lö nö s dolog zajlik, nem normá lis, hogy
ez a kurva busz á rnyékként já rja a vá ros utcá it, nem normá lis, hogy nem szá ll fö l senki, nem
normá lis, hogy minden ok nélkü l elkezdjek halluciná lni. De ahogy mindig, most is
tü rtő ztettem magam, és végü l nem tö rtént semmi. Késő bb az a pofá tlan Rafael Barrios azt
mondta nekem, hogy Belano nem tudta, hogy Xó chitl a pá rom. É n azt feleltem, hogy nem
tö rtént semmi, és ha tö rtént volna is, az az ő dolga lenne, Xó chitl velem él, nem pedig a
rabszolgá m, mondtam. De most jö n az ü gy érdekesebb része: attó l az estétő l fogva, amikor
Belano olyan komoly érdeklő dést tanú sított a pá rom irá nt azon a magá nyos, éjszakai ú ton
(épp csak annyi hiá nyzott, hogy szá jon csó kolja), senki má s nem pró bá lt meg tö bbé
udvarolni neki. Egyá ltalá n senki. Mintha a faszfejek sajá t magukat lá ttá k volna viszont a
kibaszott vezérü k alakjá ban, és amit lá ttak, az egyá ltalá n nem tetszett volna nekik. Még
valamit hozzá kell tennem: Belano flö rtje csak addig tartott, amíg az a véget nem érő
buszú t, azaz á rtalmatlan dolog volt, lehet, hogy akkor még tényleg nem tudta, hogy az a
fogatlan, aki néhá ny sorral há trébb ü l, tulajdonképpen annak a csajnak a pá rja, akit éppen
fű zni pró bá l, Xó chitl viszont tudta, és az a magatartá s, ahogy – fogalmazzunk így – a chilei
bó kjait fogadta, eltért attó l, mint ahogy példá ul Piel Divina vagy Pancho Rodríguez bó kjait
tű rte, vagyis ez utó bbiak esetében az ember lá tta, hogy Xó chitl jó l szó rakozik, jó l érzi
magá t, nevet, de Belanó val az arcéle, az arcá nak íve – amit lehető ségem volt megfigyelni
azon az éjszaká n – má smilyen érzelmekrő l á rulkodott. É s aznap éjszaka, má r a hotelban,
azt hiszem, a megszokottná l elgondolkodó bb, tá volibb kifejezést lá ttam Xó chitl arcá n. De
nem mondtam neki semmit. Azt hiszem, értettem az oká t. Így aztá n má s dolgokró l kezdtem
el beszélni, a fiunkró l, a versekrő l, amelyeket mi fogunk írni, egyszó val a jö vő rő l. É s nem
beszéltem Arturo Belanó ró l, sem a ténylegesen elő ttü nk tornyosuló problémá kró l, példá ul
hogy munká t kell talá lnom, hogy legyen elég pénzü nk laká st bérelni, hogy el tudjuk tartani
magunkat és a fiunkat. Nem, ahogy minden éjszaka, most is a kö ltészetrő l, az alkotá sró l és a
zsigeri realizmusró l beszéltem, az irodalmi mozgalomró l, mely ú gy illett a szellememhez és
a való sá ghoz fű ző dő viszonyomhoz, mintha rá m ö ntö tték volna.
Attó l a bizonyos értelemben végzetes estétő l fogva szinte mindennap talá lkoztunk velü k.
Ahova ő k mentek, mentü nk mi is. Hamar, azt hiszem, egy héttel késő bb meghívtak, hogy
vegyek részt a csoport egyik fö lolvasá sá n. Nem voltak olyan ö sszejö vetelek, amelyekrő l
hiá nyoztunk volna. Aztá n Belano és Xó chitl viszonya megdermedt az udvarias érintkezés
szintjén, bá r tová bbra is kö rü llengte egyfajta titokzatossá g (mely paradox mó don nem
bolygatta meg a pá rom pocakjá nak fokozatos nö vekedését), de nem lett belő le tö bb.
Való já ban Arturo sosem lá tta Xó chitlt. Akkor mi tö rtént aznap éjszaka azon a buszon, mely
kizá ró lag minket szá llított az ü res utcá kon, a fő vá ros sü vö ltő utcá in? Nem tudom.
Való színű leg egy fiatal lá ny, akinek még nem lá tszott a terhessége, pá r ó rá ra beleszeretett
egy holdkó rosba. Ennyi és nem tö bb.
A tö rténet tö bbi része elég hétkö znapi. Ulises és Belano néha eltű nt a fő vá rosbó l. Volt,
akinek ez nem tetszett. Má soknak mindegy volt. Nekem tetszett. Ulises egy alkalommal
adott nekem kö lcsö n, nekik idő rő l idő re sok pénzü k volt, nekem kevés. Nem tudom, honnan
szerezték, de nem is érdekel. Belano soha nem adott nekem kö lcsö n. Amikor elutaztak
Sonorá ba, éreztem, hogy a csoport elindult a megszű nés ú tjá n. Nem tudom, mintha elfá radt
volna a vicc. De való já ban nem zavart a dolog. Nem sok volt há tra a fiam szü letéséig, és
végre sikerü lt meló t szereznem. Egy este fö lhívott otthon Rafael, és azt mondta, hogy
visszajö ttek, de megint el fognak menni. Rendben, mondtam, a pénz az ö vék, csiná ljanak
vele, amit akarnak. Most Euró pá ba mennek, mondta Rafael. Tö kéletes, feleltem, nekü nk is
ezt kéne csiná lnunk. É s a mozgalom?, kérdezte Rafael. Miféle mozgalom?, mondtam, kö zben
az alvó Xó chitlt figyeltem. A szobá ban sö tét volt, és az ablakban ú gy pislogott a szá lloda
felirata, mint egy kibaszott gengszterfilmben, ebben a félhomá lyban intézte a disznó sá gait a
gyermekem nagyapja. Hogyhogy miféle, a zsigeri realizmus, felelte Rafael. Mi van a zsigeri
realizmussal?, kérdeztem. Ezt kérdem én is, mondta Rafael, hogy mi lesz a zsigeri
realizmussal. Mi lesz a folyó irattal, amit ki akartunk adni, mi lesz a tö bbi tervü nkkel?,
kérdezte Rafael olyan sajná latra méltó hangon, hogy ha Xó chitl nem alszik éppen, akkor teli
torokbó l fö lnevettem volna. A folyó iratot kihozzuk mi, feleltem, a tervek pedig velü k vagy
nélkü lü k, de mennek tová bb, mondtam. Rafael egy darabig nem szó lt semmit. Nem szabad
elveszítenü nk az irá nyt, motyogta. Aztá n megint elnémult. Való színű leg gondolkodó ba
esett. É n is hallgattam. Csakhogy én nem estem gondolkodó ba, én pontosan tudtam, hol
vagyok, és mit akarok csiná lni. É s ahogy tudtam, mit akarok csiná lni, mit fogok csiná lni
onnantó l kezdve, azt is tudtam, hogy Rafael végü l megtalá lja a helyes irá nyt. Fö lö sleges
hisztizni, mondtam neki, amikor elegem lett belő le, hogy ott ü lö k a félhomá lyban, a
telefonnal a fü lemen. Nem hisztizek, mondta Rafael, szerintem nekü nk is el kéne mennü nk.
É n nem mozdulok Mexikó bó l, vá laszoltam.
MARÍA FONT, MEXIKÓ VÁ ROS, COLONIA CONDESA, CALLE COLIMA, 1976. DECEMBER.
Apá mat be kellett adnunk egy bolondokhá zá ba (anyá m kijavít: pszichiá triai kliniká ra, de
vannak szavak, amelyeknek nincs szü ksége semmiféle má zra: a bolondokhá za az
bolondokhá za), nem sokkal azelő tt, hogy Ulises és Arturo visszajö tt Sonorá bó l. Nem tudom,
hogy mondtam-e má r, de apá m kocsijá val mentek el. Anyá m szerint ezzel az incidenssel –
mely az ő megítélése szerint lopá s, ső t rablá s volt – telt be a pohá r, emiatt ment tropá ra
apá m szellemi egészsége. É n nem értek vele egyet. Apá mat mindig is – finoman szó lva –
tá voli és ambivalens viszony fű zte az ö sszes tulajdoná hoz, a há zá hoz, a kocsijá hoz, a
mű vészeti albumaihoz, a folyó szá mlá já hoz. Olyan volt, mintha apá m folyamatosan
vetkő zö tt volna, folyton levetett volna magá ró l dolgokat – ö nként vagy kelletlenü l –, de
olyan balszerencsésen (vagy olyan lassan), hogy sosem tudta elérni a vá gyott
meztelenséget. É s ettő l – ahogy tulajdonképpen érthető – végü l megbolondult. De térjü nk
vissza a kocsihoz. Amikor Ulises és Arturo visszatért, én pedig ú jra talá lkoztam velü k a
Quito ká vézó ban – lényegében teljesen véletlenü l, bá r tulajdonképpen mi má sért já rtam
volna arra a szö rnyű helyre, ha nem azért, mert ő ket kerestem –, szó val amikor meglá ttam
Ulisest és Arturó t, alig ismertem meg ő ket. Egy fickó val voltak, akit nem ismertem, egy
tető tő l talpig fehérbe ö ltö zö tt fickó volt – szalmakalapot viselt, a feje egy bothoz hasonlított
–, és elő szö r azt hittem, hogy fö lismertek, csak ú gy tesznek, mintha nem vennének észre. A
calle Bucareli oldalá n a kirakat sarká ban ü ltek, a tü kö r és a „sü lt gö dö lye” feliratú tá bla
mellett, de ő k nem ettek semmit, két nagy bö gre ká vé volt elő ttü k, néha bá gyadtan
beleszü rcsö ltek, mintha betegek lennének, vagy halá losan á lmosak, bá r a fehér ruhá s fickó
mégiscsak evett, de nem sü lt gö dö lyét (ahogy ú jra kimondom a szavakat: „sü lt gö dö lye”,
rá m tö r a rosszullét), hanem enchiladá t, a Quito ká vézó híres és olcsó enchiladá já t, és volt
elő tte egy ü veg sö r. É s azt gondoltam: já tsszá k itt az ostobá t, lehetetlen, hogy ne ismerjenek
fö l, ő k sokat vá ltoztak, de én nem vá ltoztam semmit. Nem akarnak kö szö nni. Akkor
eszembe jutott apá m Impalá ja, utá na meg az, mit szokott mondani anyá m, hogy azt a kocsit
elképesztő en arcá tlan mó don raboltá k el tő le – a vilá g ilyet még nem lá tott –, és hogy
legjobb lenne fö ljelenteni ő ket a rendő rségen, aztá n apá mra gondoltam, aki rö gtö n
elkezdett ö sszevissza beszélni, ha valaki szó ba hozta a kocsit, Quim, az istenért, szó lt rá
ilyenkor anyá m, hagyd má r abba a bohó ckodá st, fá rasztó , hogy mindenfelé autó busszal
vagy taxival kell mennem, és a végén a sok utazá sra még rá megy a gatyá m is. É s amikor
anyá m ezt mondta, szegény apuká m fö lnevetett, és azt felelte, vigyá zz, a végén még pucér
maradsz. Anyá m pedig ezt nem érezte viccesnek, de én igenis annak éreztem: apá m nem
arra célzott, hogy anyá m a nadrá gjá val fog fizetni az utazá sért, hanem hogy a taxik meg az a
néhá ny busz, amelyekkel anyá m já rt, letépik anyá mró l a nadrá got, mint egy oroszlá n, és ő
ott marad meztelenü l. Így, ahogy most elmesélem, a dolog való színű leg egyá ltalá n nem
tű nik viccesnek, de ahogy apá m mondta, hirtelen, hatá rozottan, legalá bbis hatá rozott
hangon, tő le szokatlan mó don, igenis vicces és szó rakoztató volt. Aká rhogy is, anyá m azt
szerette volna elérni, hogy tegyü nk fö ljelentést, és szerezzü k vissza az Impalá t, én viszont
egyá ltalá n nem szerettem volna fö ljelentést tenni, merthogy a kocsi visszatér majd magá tó l
(ez is vicces, nem?), csak vá rni kell, idő t kell adni Arturó nak és Ulisesnek, hogy
visszajö jjenek, és visszaadjá k. É s most itt voltak, a fehér ruhá s fickó val beszélgettek, ú jra a
fő vá rosban, de nem ismertek fö l, vagy nem akartak fö lismerni, ú gyhogy volt elég idő m,
hogy szemü gyre vegyem ő ket, és végiggondoljam, mit kellene mondanom nekik, hogy az
apá m bolondokhá zá ban van, és adjá k vissza a kocsit, bá r ahogy telt az idő – nem tudom,
meddig voltam ott, az asztalok kiü rü ltek kö rü lö ttem, aztá n ú jra megteltek, a fehér fickó egy
percre sem vette le a kalapjá t, a tá l enchiladá ja pedig mintha sosem akart volna elfogyni –,
minden ö sszegabalyodott a fejemben, mintha a nekik szá nt szavaim nö vények lennének, és
hirtelen kiszá radtak volna, elvesztették volna a színü ket és az erejü ket, és meghaltak volna.
De semmi haszna nem volt a bolondokhá zá ba zá rt apá mra gondolnom – az ö ngyilkos
depresszió já val –, vagy a rendő rségi fenyegetést vagy frá zist a kezében ló bá ló anyá mra –
mintha az UNAM egyik pomponlá nya lenne (ahogy az is volt a tanuló évei alatt, szegény
anyu) –, mert hirtelen én is elkedvetlenedtem, széthullottam, és arra gondoltam (vagyis
inká bb az lü ktetett bennem folyamatosan, mint egy tamtam), hogy semminek nincs
értelme, hogy ü lhetek ott a Quito ká vézó asztalá ná l aká r a vilá g végéig (amikor a
gimná ziumba já rtam, volt egy taná runk, aki azt mondta, pontosan tudja, mit fog csiná lni, ha
kitö r a harmadik vilá ghá ború : visszamegy a falujá ba, mert ott még soha nem tö rtént semmi,
nem tudom, való színű leg poénnak szá nta, de bizonyos értelemben igaza volt, amikor
eltű nik az egész civilizá lt vilá g, Mexikó még mindig létezni fog, amikor elpá rolog vagy
széthullik a bolygó , Mexikó még mindig Mexikó lesz), vagy amíg Ulises, Arturo és a fehér
ruhá s ismeretlen fö lá ll, és elmegy. De egyikre sem kerü lt sor. Arturo észrevett, és fö lá llt,
odajö tt az asztalomhoz, és megpuszilta az arcom. Aztá n megkérdezte, odaü lnék-e hozzá juk,
vagy – még jobb – inká bb megvá rom ő ket ott, ahol ü lö k. Azt feleltem, hogy vá rok. Rendben,
mondta, és visszament a fehér ruhá s fickó asztalá hoz. Megpró bá ltam nem odafigyelni rá juk,
és ez egy darabig sikerü lt is, de végü l fö lnéztem. Ulises lehajtott fejjel ü lt, a haja eltakarta a
fél arcá t, és ú gy nézett ki, mintha mindjá rt elaludna. Arturo az ismeretlen fickó t nézte, néha
pedig engem, de mindkét tekintet – az, ahogy a fehér ruhá st nézte, és az, amelyik az
asztalomat kereste – kö dö s vagy tá voli volt, mintha Arturo má r réges-rég tá vozott volna a
Quito ká vézó bó l, és csak a kísértete maradt volna ott mogorvá n. Azutá n (vajon mennyi
idő vel azutá n?) fö lá lltak, és odaü ltek hozzá m. A fehér ruhá s fickó má r nem volt velü k. A
ká vézó kiü rü lt. Nem kérdeztem rá apá m kocsijá ra. Arturo azt mondta, hogy elmennek.
Vissza Sonorá ba?, kérdeztem. Arturo nevetett. Olyan volt a nevetése, mintha kö pkö dö tt
volna. Mintha lekö pte volna a sajá t nadrá gjá t. Nem, mondta, sokkal messzebb. Ulises még a
héten elutazik Pá rizsba. De jó , mondtam, megismerkedhet Michel Bulteau-val. É s a vilá g
leghíresebb folyó já val, tette hozzá Ulises. De jó , mondtam. Tényleg nem rossz, mondta
Ulises. É s te?, kérdeztem Arturó tó l. É n egy kicsivel késő bb indulok, Spanyolorszá gba. É s
mikor akartok visszajö nni?, kérdeztem. Megvontá k a vá llukat. Ki tudja, María, felelték. Soha
nem lá ttam még olyan szépnek ő ket. Tudom, hogy giccses dolog ilyet mondani, de soha
nem lá ttam még ő ket olyan szépnek, olyan csá bító nak. Bá r nem tettek semmit, hogy
csá bító k legyenek. Ellenkező leg: koszosak voltak, ki tudja, mennyi ideje nem zuhanyoztak,
mennyi ideje nem aludtak, kariká s volt a szemü k, és rá juk fért volna egy borotvá lkozá s
(Ulisesre nem, mert ő sző rtelen), de én attó l még megcsó koltam volna mindkettő t, nem is
tudom, miért nem tettem, á gyba bú jtam volna mindkettő vel, dugtunk volna á julá sig, aztá n
pedig néztem volna, ahogy alszanak, és aztá n dugtunk volna tová bb, végiggondoltam, ha
keresü nk egy szá llodá t, ha bebú junk egy sö tét szobá ba, idő korlá t nélkü l, ha levetkő ztetem
ő ket, és ő k levetkő ztetnek engem, akkor minden jó ra fordul, apá m ő rü lete, az odalett kocsi
és az a pá r pillanatra fojtogató vá vá ló szomorú sá g és erő , amelyet akkor éreztem. De nem
mondtam nekik semmit.

4
AUXILIO LACOUTURE, MEXIKÓ VÁ ROS, UNAM, BÖ LCSÉ SZETTUDOMÁ NYI KAR, 1976.
DECEMBER. É n vagyok a mexikó i kö ltészet szü lő anyja. Ismerem az ö sszes kö ltő t, és az
ö sszes kö ltő ismer engem. Akkor ismertem meg Arturo Belanó t, amikor tizenhat éves volt,
egy megszeppent gyerek, aki nem tudott inni. É n uruguayi vagyok, montevideó i, de egy nap
megérkeztem Mexikó ba, anélkü l hogy pontosan tudtam volna, miért, minek, hogyan és
mikor. 1967-ben érkeztem Mexikó vá rosba, de az is lehet, hogy 1965-ben vagy 1962-ben.
Má r nem emlékszem sem a dá tumokra sem a kó borlá s részleteire, egyetlen dolog biztos,
megérkeztem Mexikó ba, és má r nem mentem el innen soha tö bbet. Akkor érkeztem
Mexikó ba, amikor Leó n Felipe még élt – micsoda ó riá s, való di természet adta erő –, és Leó n
Felipe 1968-ban halt meg. Akkor érkeztem Mexikó ba, amikor még élt Pedro Garfias –
milyen nagyszerű ember, milyen bú skomor természet volt –, don Pedro pedig 1967-ben
halt meg, vagyis még 1967 elő tt kellett érkeznem. Vegyü k ú gy, hogy 1965-ben érkeztem
Mexikó ba. Egyértelmű en az a véleményem, hogy 1965-ben érkeztem (persze lehet, hogy
tévedek), és napró l napra, egyik ó rá t a má sik utá n tö ltö ttem azokná l az univerzá lis
spanyolokná l, egy kö ltő nő és egy angol á poló nő szenvedélyével, egy testvérei miatt aggó dó
kishú g szenvedélyével. Ő k pedig azt mondtá k – azzal a sajá tos spanyol akcentussal, mintha
bekariká zná k a z-ket és a c-ket, viszont az s-eket teljesen magukra hagyná k buja vá gyaikkal
–: Auxilio, ne forgasd má r fö l a laká st, Auxilio, hagyd békén azokat a papírokat, lá nyom, a
por és az irodalom mindig is jó l megfért egymá ssal. Mire én azt feleltem: don Pedro, Leó n
(na nézd, milyen fura, az ö reget, a tiszteletre méltó t tegeztem; viszont a fiatal mintha rá m
ijesztett volna, és ná la nem tudtam leszokni a magá zá sró l!), ezt hagyjá k csak rá m,
foglalkozzanak a sajá t dolgukkal, írjanak tová bb nyugodtan, és tegyenek ú gy, mintha én
lennék a lá thatatlan nő . Ő k pedig nevettek. Vagyis Leó n Felipe nevetett – bá r ő szinte leszek,
nem lehetett biztosan tudni, hogy épp nevet, a torká t kö szö rü li vagy ká romkodik –, don
Pedro viszont nem nevetett, Pedrito Garfias, milyen bú skomor ember volt, ő nem nevetett,
ő csak nézett rá m – olyan szemmel, mint két, naplementében csillogó tó , azok az erdő
mélyén meghú zó dó , még szinte érintetlen tavak, azok a végtelenü l szomorú és békés tavak,
melyek békéje szinte má r nem is e vilá gi –, és csak annyit mondott, ne fá radj, Auxilio, vagy
kö szö nö m, Auxilio, és nem mondott semmi má st. Micsoda isteni természete volt. Így aztá n
gyakran já rtam hozzá juk, mondhatná m ú gy is, hogy hű ségesen és megszakítá sok nélkü l,
nem terheltem ő ket a sajá t verseimmel, és igyekeztem hasznossá tenni magam, de azért
má st is csiná ltam. Kisebb munká kat. Megpró bá ltam kisebb munká kat szerezni. Mert
kö nnyű ugyan a fő vá rosban élni, ahogy azt mindenki tudja, hiszi vagy képzeli, de csak akkor
kö nnyű , ha van valamennyi pénzed, egy ö sztö ndíjad vagy munká d, nekem pedig nem volt
semmim, az á ttetsző tartomá nyig vezető utazá s sok mindentő l megfosztott, példá ul azoktó l
az energiá któ l, melyek ahhoz szü kségesek, hogy az ember képes legyen elvá llalni bá rmilyen
munká t. Így aztá n keringtem az egyetemen, egész pontosan a bö lcsészkaron, mondjuk,
hogy ö nkéntes munká kat vá llaltam, egy nap segítettem legépelni García Liscano taná r ú r
ó rá inak anyagá t, má skor francia szö vegeket fordítottam a francia tanszéken, megint
má skor kullancsként tapadtam rá egy színjá tszó csoportra, és nem tú lzok, nyolc ó rá t
tö ltö ttem azzal, hogy a pró bá kat néztem, szendvicseket vittem, és kísérleteztem a
fényekkel. Néha sikerü lt pénzt hozó munká t is szereznem, egy professzor a sajá t bérébő l
fizetett, hogy – mondjuk így – az asszisztense legyek, vagy a tanszékvezető k elérték, hogy
szerző dtessenek, vagy a kar szerző dtessen kétheti vagy egyhavi kö nnyű , legtö bbszö r nem
is létező munká ra, vagy a titká rnő k – micsoda szimpatikus lá nyok – elérték, hogy a
fő nö keik adjanak nekem egy kis meló t, így sikerü lt keresnem néhá ny pesó t. Ez volt nappal.
É jszaká nként bohém életet éltem a bará tnő immel és a bará taimmal, ami rendkívü l ö rö mteli
volt, ső t hasznosnak is bizonyult, mivel akkoriban nem volt sok pénzem, és néha még a
panzió ra sem futotta. De á ltalá ban azért volt pénzem. Nem akarok tú lozni. Volt elég
pénzem, hogy megéljek. Boldog voltam. Nappal az egyetemen éltem – mint egy szorgos
hangya, vagyis inká bb mint egy kabó ca –, jobbra-balra, az egyik irodá bó l a má sikba,
hallottam minden pletyká t, tudtam minden hű tlenségrő l és vá lá sró l, minden ö tletrő l és
tervrő l, esténként pedig megrá ztam magam, denevérré vá ltoztam, otthagytam az
egyetemet, és kísértetként bolyongtam a vá rosban (szeretném azt mondani, hogy
tü ndérként, de akkor vétenék az igazsá g ellen), ittam és vitá ztam és irodalmi
beszélgetéseken vettem részt (tudtam az ö sszesrő l), és taná csokat adtam a fiatal kö ltő knek,
akik akkoriban má r egyre gyakrabban jö ttek oda hozzá m – bá r még nem annyira, mint
késő bb –, egyszó val éltem a má nak, annak a kornak, melyet én vá lasztottam, a kornak, mely
kö rü lvett, a reszkető , vá ltozó , féktelen, boldog kornak. Aztá n megérkeztem 1968-ba. Vagy
megérkezett hozzá m 1968. Most mondhatná m, hogy má r elő re éreztem, hogy éreztem a
szagá t a bá rokban, ’68 februá rjá ban vagy má rciusá ban, má r azelő tt, hogy a ’68-as évbő l
ténylegesen a ’68-as év lett volna. Jaj, nevetnem kell, ha visszagondolok rá . Sírhatnékom
lesz tő le! Sírok? Mindent lá ttam, ugyanakkor nem lá ttam semmit sem. É rthető ez így? Bent
voltam az egyetemen, amikor a hadsereg megsértette az intézmény autonó miá já t, és
bevonult az egyetemvá rosba, hogy letartó ztasson vagy megö ljö n mindenkit. De nem. Az
egyetemen nem volt sok halott. A plaza de Tlatelolcó n, ott igen. Soha nem szabad
elfelejtenü nk ezt a nevet! De én az egyetemen voltam, amikor bevonultak a rohamrendő rö k
meg a hadsereg, és kitereltek mindenkit. Hihetetlen volt. É pp a mosdó ban voltam, a
bö lcsészkar egyik emeleti mosdó já ban, azt hiszem, a negyediken, nem tudom pontosan
megmondani. A vécén ü ltem, felhú zott szoknyá val (ahogy a vers vagy a dal mondja), és
Pedro Garfias rendkívü l kifinomult verseit olvasgattam, ő akkor má r egy éve halott volt, a
bú skomor don Pedro, elszomorította Spanyolorszá g és az egész vilá g, ki gondolta volna,
hogy épp ő t fogom olvasni a mosdó ban abban a percben, amikor a mocskos
rohamrendő rö k bevonulnak az egyetemre? Szerintem – engedjétek meg nekem ezt a
kitérő t – az élet tele van csodá latos és megfejthetetlen dolgokkal. É s pontosan Pedro
Garfiasnak kö szö nhetem, Pedro Garfias verseinek és annak a megrö gzö tt szoká somnak,
hogy a vécén olvasok, hogy én értesü ltem utolsó ként ró la, hogy bevonultak a
rohamrendő rö k, hogy bevonult a hadsereg, és hogy ellepnek mindent, amit csak tudnak.
Mondhatjuk, hogy zajt hallottam. Zajt a lelkemben! É s mondhatjuk, hogy azutá n a zaj
nő ttö n-nő tt, és ekkor má r odafigyeltem, hogy mi tö rténik, hallottam, hogy valaki lehú zza az
egyik szomszédos vécét, hallottam egy ajtó csapó dá st, lépteket a folyosó n, és fö lhallatszott a
kiabá lá s a parkbó l, a szépen á polt gyeprő l, mely ú gy vette kö rü l a bö lcsészkart, ahogy a zö ld
tenger vesz kö rü l egy bizalmas titkokkal és szerelemmel teli szigetet. Egyszer csak
kipukkadt Pedro Garfias kö ltészetének buboréka, becsuktam a kö nyvet, és fö lá lltam,
lehú ztam a vécét, kinyitottam az ajtó t, hangosan kiszó ltam, azt mondtam, hé, mi tö rténik
odakint, de senki nem vá laszolt, addigra eltű nt a mosdó ö sszes lá togató ja, azt mondtam, hé,
nincs itt senki?, tudtam elő re, hogy senki nem fog vá laszolni, lehet, hogy ismeritek ezt az
érzést. Aztá n megmostam a kezem, megnéztem magam a tü kö rben, egy magas, vékony,
sző ke alakot lá ttam, az arcá n néhá ny – má r tú lsá gosan sok – rá nccal, don Quijote nő i
vá ltozatá t – egyszer ezt mondta nekem Pedro Garfias –, aztá n pedig kimentem a folyosó ra,
és ott igen, azonnal rá jö ttem, hogy valami tö rténik, a folyosó ü res volt, és a lépcső k felő l
olyan kiabá lá s hallatszott, amely megdermeszt és tö rténelmet ír. Mit csiná ltam? Amit bá rki
má s csiná lt volna, kihajoltam egy ablakon, lenéztem, és katoná kat lá ttam, aztá n kihajoltam
egy má sik ablakon, és harckocsikat lá ttam, aztá n egy harmadikon, a folyosó végén, és
furgonokat lá ttam, ahova beterelték a letartó ztatott hallgató kat és taná rokat, mintha egy
má sodik vilá ghá ború s film keveredett volna María Félix vagy Pedro Armendá riz mexikó i
forradalomró l szó ló filmjei kö zü l valamelyikkel, egy sö tétlő vá szon apró , foszforeszká ló
figurá kkal, azt mondjá k, ilyesmit lá tnak a bolondok meg néhá ny pá nikrohamot á télő ember.
É s akkor azt mondtam magamban: maradj itt, Auxilio! Ne engedd, kislá ny, hogy téged is
begyű jtsenek! Maradj itt, Auxilio, ne lépj be ö nként abba a filmbe, kislá ny, ha be akarnak
vinni, akkor dolgozzanak meg érte, és elő bb talá ljanak meg! Aztá n visszamentem a
mosdó ba, és érdekes, nemcsak hogy a mosdó ba, hanem pontosan ugyanabba a vécébe
mentem vissza, ahol azelő tt voltam, és ú jra leü ltem a vécédeszká ra, má rmint ú jra felhú ztam
a szoknyá m, és letoltam a bugyim – ezú ttal mindenféle fizioló giai kényszer nélkü l (azt
mondjá k, pontosan ilyen helyzetekben hagyja cserben az embert a gyomra, de az én
esetemben nem így tö rtént) –, kinyitottam Pedro Garfias kö nyvét, és bá r nem akartam
olvasni, olvasni kezdtem, lassan, szó ró l szó ra, sorró l sorra, aztá n hirtelen zajt hallottam a
folyosó ró l, bakancsok zajá t?, szö ges bakancsok zajá t?, de hé, mondtam magamban, ez azért
sok lenne a véletlenekbő l, nem?, és akkor megszó lalt egy hang, mintha valami olyasmit
mondott volna, hogy minden rendben, de lehet, hogy valami má st, aztá n valaki, talá n
ugyanaz a rohadék, aki az elő bb megszó lalt, kinyitotta a mosdó ajtajá t, és belépett, én pedig
fö lhú ztam a lá bam, mint Renoir egyik baleriná ja, a bugyim bilincsbe zá rta a vékony
boká mat, ö sszekö tö tte a két cipő t a lá bamon – egy pá r sá rga mokaszint a legkényelmesebb
fajtá bó l –, és mikö zben vá rtam, hogy a katona egyenként ellenő rizze a vécéket, és
fö lkészü ltem, hogy ha arra kerü l a sor, ne engedjem kinyitni az ajtó t, védelmezzem az
UNAM autonó miá já nak utolsó bá styá já t – egy szegény uruguayi kö ltő nő , aki ú gy szerette
Mexikó t, mint bá rki má s –, és mikö zben vá rtam, hogy is mondjam, kü lö nö s csö nd telepedett
rá nk, mintha az idő – a színtiszta, nem a nyelvtani, sem a gesztusok és cselekedetek
meghatá rozta idő – széttö rt volna, és tö bb irá nyba folyt volna egyszerre, aztá n meglá ttam
magam, és lá ttam a katoná t, aki sajá t magá ban gyö nyö rkö dö tt a tü kö rben, ketten a
Bö lcsészettudomá nyi Kar negyedik emeletének nő i vécéjében, mozdulatlanul, mint a
szobrok, és ennyi volt az egész, azutá n hallottam a tá volodó lépteiket, hallottam, hogy
becsukó dik egy ajtó , és a fö lhú zott lá bam – mintha csak a sajá t dö ntése volna – visszatér az
eredeti helyzetébe. Ú gy saccolom, ká bé há rom ó rá n keresztü l maradtam így. Azt tudom,
hogy má r sö tétedett, amikor kimentem a vécébő l. Ú j volt a helyzet, elismerem, de tudtam,
hogy mit kell tennem. Tudtam, mi a feladatom. Így aztá n fö lkapaszkodtam a mosdó
egyetlen ablaká ba, és kinéztem. Lá ttam egy katoná t a messzeségben. Lá ttam egy harckocsi
kö rvonalá t vagy á rnyéká t. É s lá ttam a latin irodalom oszlopcsarnoká t és a gö rö g irodalom
oszlopcsarnoká t. Jaj, ú gy szeretem a gö rö g irodalmat, Pindarosztó l Jorgosz Szeferiszig.
Lá ttam a szelet, ú gy já rta be az egyetemet, mintha ö rö mét lelné a napvilá g utolsó
pillanataiban. É s tudtam, mit kell tennem. Tudtam. Tudtam, hogy ki kell tartanom. Így aztá n
leü ltem a nő i mosdó kő lapjaira, és az utolsó fénysugarakat kihaszná lva elolvastam még
há rom Pedro Garfias-verset, aztá n becsuktam a kö nyvet, becsuktam a szemem, és azt
mondtam magamban: Auxilio Lacouture, uruguayi á llampolgá r, latin-amerikai nő , kö ltő és
utazó , tarts ki! Semmi má st. É s aztá n végiggondoltam a mú ltamat ugyanú gy, ahogy most
gondolom végig. Olyan dolgokat gondoltam végig, amelyek titeket talá n nem érdekelnek
annyira, mint az, hogy most Arturo Belanó ra gondolok, a fiatal Arturo Belanó ra, akit akkor
ismertem meg, amikor még tizenhat-tizenhét éves lehetett, 1970-ben, amikor én má r a
fiatal mexikó i kö ltészet szü lő anyja voltam, ő viszont egy kö lyö k, aki még inni sem tudott, de
bü szkének érezte magá t, hogy a messzi Chilében Salvador Allende győ zö tt a vá lasztá sokon.
É n ismertem. Egy fü lsiketítő en zajos kö ltő i talá lkozó n ismertem meg az Encrucijada
Veracruzana bá rban – rémes gö rénylyuk vagy inká bb szemétdomb –, ahol rendszeresen
ö sszejá rt egy sokszínű csapat, fiatal és kevésbé fiatal reménységekkel. Ö sszebará tkoztunk.
Szerintem azért, mert annyi mexikó i kö zö tt mi voltunk az egyedü li dél-amerikaiak. A
korkü lö nbség ellenére, mindenféle kü lö nbségek ellenére ö sszebará tkoztunk! Elmondtam
neki, kicsoda T. S. Eliot, kicsoda William Carlos Williams, kicsoda Pound. Egyszer
hazavittem, beteg volt, részeg, hazavittem, á tkaroltam, ú gy hurcoltam a vézna há tamon, és
ö sszebará tkoztam az anyjá val, az apjá val és a hú gá val, annyira szimpatikus volt,
mindannyian szimpatikusak voltak. Az első dolog, amit az anyjá nak mondtam, ez volt:
asszonyom, nem fekü dtem le a fiá val. Mire ő : persze hogy nem, Auxilio, de ne hívj
asszonyomnak, hisz majdnem egyidő sek vagyunk. Az egész csalá ddal ö sszebará tkoztam.
Egy csalá d vá ndorló chilei, akik 1968-ban emigrá ltak Mexikó ba. Az én évem. Tö bbszö r is
vendégeskedtem hosszú ideig Arturo anyuká já nak há zá ban, egyszer egy hó napig, má skor
két hétig, volt, hogy má sfél hó napig. Mert addigra má r nem volt pénzem, hogy kifizessem a
panzió t, vagy hogy béreljek egy tető téri szobá t. Nappal bejá rtam az egyetemre, ezernyi
dolgom volt, éjszaka pedig éltem a bohémek életét, bará tnő knél és bará tokná l aludtam, és
lassan az ö sszes tulajdonomat szétszó rtam ná luk, a ruhá im, a kö nyveim, a folyó irataim, a
fotó im, én, Remedios Varo, én, Leonora Carrington, én, Eunice Odio, én, Lilian Serpas (jaj,
szegény Lilian Serpas), és csak azért nem bolondultam meg, mert végig megő riztem a
humorérzékem, nevettem a szoknyá imon, a cső nadrá gjaimon, a csíkos zoknijaimon, a
„bá tor herceg” bubifrizurá mon – mely a sző kébő l napró l napra lett egyre fehérebb –, a
fő vá rosi éjszaká t kutató kék szememen, a ró zsaszín fü lemen, ami egyetemi tö rténetek
tanú jaként egyará nt hallott elő léptetésekrő l, lefokozá sokró l, kisemmizésekrő l,
félreá llítá sokró l, talpnyalá sokró l, hízelgésekrő l, hamis érdemekrő l, nyikorgó á gyakró l,
melyeket szétszedtek, majd ú jra ö sszeraktak a vá ros éjszakai égboltjá n, melyet oly jó l
ismertem, azon az azték ü stként kavargó , elérhetetlen égbolton, mely alatt életö rö mmel
telve forgoló dtam Mexikó ö sszes kö ltő je és Arturo Belano tá rsasá gá ban, aki akkor tizenhat-
tizenhét éves volt, aztá n a szemem lá ttá ra kezdett el fö lnő ni, és aki 1973-ban ú gy dö ntö tt,
hazatér, hogy csatlakozzon a forradalomhoz. É s én voltam az egyetlen a csalá djá n kívü l, aki
kikísérte a buszpá lyaudvarra, mert szá razfö ldö n indult el, hosszú , nagyon hosszú ,
veszélyekkel teli ú t á llt elő tte, a szegény latin-amerikai srá cok beavatá si ú tja, bejá rjá k ezt az
abszurd kontinenst, és amikor Arturito Belano kihajolt a busz ablaká n, hogy bú csú t intsen
nekü nk, nemcsak az anyja sírt, hanem én is sírtam, és aznap este a csalá djá ná l aludtam,
leginká bb azért, hogy tartsam a lelket az anyjá ban, de má snap reggel elmentem, bá r nem
volt hova mennem – a szoká sos bá rok, ká vézó k és kocsmá k kivételével –, de akkor is
elmentem, nem szeretem kihaszná lni az embereket. É s amikor 1974-ben visszatért Arturo,
má r nem volt ö nmaga. Allende elesett, ő pedig tartotta a szavá t, ezt a hú ga mesélte. Arturito
lelkiismerete – az a szö rnyű latin-amerikai macsó lelkiismeret – tiszta volt, elméletileg nem
volt semmi oka a szégyenkezésre. Szeptember 11-én jelentkezett ö nkéntesnek. Képtelen
ő rséget á llt egy ü res utcá n. É jszaka kijá rt az utcá kra, lá tott dolgokat, aztá n pá r nappal
késő bb, egy rendő ri ellenő rzésnél letartó ztattá k. Nem kínoztá k meg, de pá r napig fogva
tartottá k, ő pedig végig férfiként viselkedett. A lelkiismerete biztosan nyugodt volt.
Mexikó ban vá rtá k a bará tai, a fő vá rosi éjszaka, a kö ltő k élete. De amikor visszatért, má r
nem volt a régi. Elkezdett má sokkal talá lkozni, ná la fiatalabbakkal, tizenhat-tizenhét-
tizennyolc éves taknyosokkal, megismerte Ulises Limá t (rossz tá rsasá g, gondoltam, amikor
meglá ttam), kinevette a régi bará tait, leereszkedő en bá nt velü k – mindenre ú gy nézett,
mintha ő lenne Dante, és most tért volna vissza a Pokolbó l, de nem is Dante, mintha ő lenne
maga Vergilius –, ez az érzékeny srá c elkezdett marihuá ná t szívni, má s néven fü vet, és
olyan anyagokat á rult, amelyeket inká bb elképzelni sem akarok. Aká rhogy is, tudom, hogy
igazá bó l megmaradt ugyanolyan szeretetre méltó nak, mint amilyen volt. Szó val, ha
talá lkoztunk – abszolú t véletlenü l, mert má r nem ugyanazokkal az emberekkel já rtunk
szó rakozni –, megkérdezte, hogy vagy, Auxilio, vagy azt kiabá lta, segítség! segítség!
segítség!!, az avenida Bucareli tú loldalá ró l, kö zben ugrá lt, mint egy majom, egy tacó val vagy
egy szelet pizzá val a kezében, mindig azzal a Laura Já ureguivel lá ttam – aki nagyon csinos
volt, de a szíve feketébb volt egy fekete ö zvegyénél –, és Ulises Limá val meg azzal a má sik
kis chileivel, Felipe Mü llerrel, néha még rá is vett, és odacsapó dtam a csoportjá hoz, de ő k
gluglu nyelven beszéltek, mint Cortá zar szereplő i, és bá r lá tszott, hogy kedvelnek, lá tszott,
hogy tudjá k, ki vagyok, akkor is csak gluglu nyelven beszéltek, így pedig nehéz kö vetni a
beszélgetés fonalá t és menetét, ezért végü l inká bb mentem tová bb a magam ú tjá n. De ne
gondolja senki, hogy kinevettek! Meghallgattak! É n viszont nem beszéltem gluglu nyelven,
és szegény gyerekek képtelenek voltak kilépni a szlengjü kbő l. Szegény, magukra hagyott
gyerekek. Mert ez volt a helyzet: senki nem szerette ő ket. Vagy senki nem vette ő ket
komolyan. Vagy néha az volt az ember benyomá sa, hogy tú lsá gosan komolyan veszik
magukat. É s egy nap azt mondtá k: Arturito Belano elment Mexikó bó l. É s hozzá tették:
reméljü k, hogy ezú ttal nem is jö n vissza. Ez pedig nagyon fö ldü hített, mert én mindig is
kedveltem ő t, és azt hiszem, be is szó ltam annak, aki ezt mondta (legalá bbis gondolatban),
de elő tte még volt elég lélekjelenlétem, hogy megkérdezzem, hová ment. De nem tudtá k
megmondani: Ausztrá liá ba, Euró pá ba, Kanadá ba, valahová ezek kö zü l. É s akkor
visszagondoltam rá , és visszagondoltam az anyjá ra – milyen nagylelkű volt –, a hú gá ra, a
délutá nokra, amikor empanadá t sü tö ttü nk ná luk, amikor cérnametéltet csiná ltam, és hogy
kiszá radjon a tészta, teleaggattuk vele a calle Abraham Gonzá lez-i laká sukat, a konyhá t, az
étkező t, az apró cska nappalit. É n nem tudok elfelejteni semmit, azt mondjá k, ez az én
bajom. É n vagyok a mexikó i kö ltő k szü lő anyja. É n vagyok az egyetlen, aki 1968-ban
kitartott az egyetemen, amikor a rohamrendő rség és a hadsereg bevonult. Egyedü l
maradtam a bö lcsészkaron, bezá rkó zva egy mosdó ba, étlen tö bb mint tíz napon á t, tö bb
mint tizenö t napon á t, má r nem emlékszem. Ott maradtam egy Pedro Garfias-kö nyvvel és a
tá ská mmal, fehér blú zt és égszínkék rakott szoknyá t viseltem, és bő ven volt idő m
gondolkodni és gondolkodni. De akkor még nem tudtam visszagondolni Arturo Belanó ra,
mert még nem ismertem. Azt mondtam magamban: Auxilio Lacouture, tarts ki, ha kimész,
elfognak (és való színű leg visszatoloncolnak Montevideó ba, mert nyilvá nvaló an nincsenek
rendben a papírjaid, te butus), lekö pnek, megvernek. É n kész voltam kitartani. Kitartani az
éhség és a magá ny dacá ra. Az első pá r ó rá t végigaludtam a vécén ü lve, ugyanazon,
amelyiken akkor ü ltem, amikor az egész elkezdő dö tt, és amelyikrő l a mimó zalelkem azt
hitte, hogy szerencsét hozott, de rettentő kényelmetlen ü lve aludni egy tró non, ezért végü l
inká bb ö sszekuporodtam a kö vö n. Á lmodtam, nem rémá lmok, hanem zenei á lmok voltak
ezek, á lmok vilá gos kérdésekkel, á lmok karcsú és biztonsá gos repü lő kkel, amelyek egyik
végétő l a má sikig behá ló zzá k Latin-Amerika ragyogó , fagyos, kék egét. Elgémberedve
ébredtem, farkaséhesen. Kinéztem az ablakon, a mosdó k melletti kis ablakon, és a szemem
elő tt kirakó s já tékként á llt ö ssze az egyetemvá ros darabjaibó l egy ú jabb nap reggele. Azon
az első reggelen megá llá s nélkü l sírtam, és há lá t adtam az ég angyalainak, hogy nem zá rtá k
el a vizet. Nehogy megbetegedj, Auxilio, mondtam, igyá l annyi vizet, amennyit akarsz, de
nehogy megbetegedj! Lerogytam a padló ra, há ttal nekidő ltem a falnak, és még egyszer
kinyitottam Pedro Garfias kö nyvét. Lecsukó dott a szemem. Való színű leg elaludtam. Aztá n
lépteket hallottam, és elrejtő ztem a vécémben (ez a vécé volt az a szoba, amire mindig
vá gytam, ez a vécé volt a lö vészá rkom, a duinó i kastélyom, a mexikó i vízkeresztem). Aztá n
Pedro Garfiast olvastam. Aztá n elaludtam. Aztá n kinéztem a kajü tablakon, és hatalmas
felhő ket lá ttam, rö gtö n Dr. Atl képei jutottak eszembe, és az á ttetsző tartomá ny. Aztá n
nekiá lltam szép dolgokon gondolkodni. Há ny verssort tudok fejbő l? Fö lidéztem, mormolni
kezdtem azokat, amelyekre emlékeztem, szerettem volna lejegyezni ő ket, de – bá r volt
ná lam toll – nem volt ná lam papír. Aztá n eszembe jutott: te buta, hisz kéznél van a vilá g
legjobb papírja. Így aztá n téptem a vécépapírbó l, és írni kezdtem. Aztá n elaludtam, és
á lmodtam, jaj, milyen vicces, Juana de Ibarbourouval, az 1930-as kö nyvével á lmodtam: La
rosa de los vientos, meg az első kö nyvével: Las lenguas de diamante, milyen gyö nyö rű címe
van, lenyű gö ző , szinte olyan, mintha avantgá rd kö nyv lenne, egy francia kö nyv tavalyró l, de
Juana de América 1919-ben publiká lta, vagyis huszonhét éves korá ban, milyen érdekes nő
lehetett akkoriban, az egész vilá g a lá ba elő tt hevert, megannyi ú riember vá rta, hogy
készségesen teljesíthesse parancsait (ezek az ú riemberek ma má r nem léteznek, még ha
Juana létezik is), megannyi modernista kö ltő vá rta, hogy életét adja a kö ltészetért,
megannyi pillantá s, megannyi bó k, megannyi szerelem. Aztá n fö lébredtem. Az já rt a
fejemben: én vagyok az emlékezet. Ez jutott eszembe. Aztá n megint elaludtam. Aztá n
fö lébredtem, és ó rá kon, talá n napokon keresztü l sírtam az elvesztegetett idő miatt, a
montevideó i gyerekkorom miatt, arcok miatt, amelyek még mindig fö lkavarnak (ső t ma
még anná l is jobban fö lkavarnak, mint korá bban), és amelyekrő l inká bb nem beszélnék.
Aztá n má r nem is tudtam, há ny napja vagyok bezá rva. Az ablakombó l madarakat lá ttam,
lá thatatlan helyekrő l benyú ló fá kat, vagyis á gakat, bozó tot, gazt, felhő ket, falakat, de nem
lá ttam embereket, és nem hallottam zajokat sem, és má r nem is tudtam, mennyi ideje
vagyok bezá rva. Aztá n ettem a vécépapírbó l – talá n eszembe jutott Charlot –, de csak egy
kis darabot, nem vett be tö bbet a gyomrom. Aztá n rá jö ttem, hogy má r nem vagyok éhes.
Aztá n fogtam a vécépapírt, amire írtam, bedobtam a vécébe, és lehú ztam. A víz hangjá tó l
ö sszerezzentem, és hirtelen arra gondoltam, hogy végem van. Arra gondoltam: minden
ravaszsá gom és ö nfelá ldozá som ellenére is végem van. Arra gondoltam: micsoda kö ltő i tett
volt megsemmisítenem az írá saimat. Arra gondoltam: jobb lett volna inká bb lenyelnem
ő ket, most végem van. Arra gondoltam: az írá s ö nteltsége, a megsemmisítés ö nteltsége.
Arra gondoltam: kitartottam, mert írtam. Arra gondoltam: meg fognak talá lni, mert
megsemmisítettem, amit írtam, megvernek, megerő szakolnak, megö lnek. Arra gondoltam:
a két dolog ö sszefü gg egymá ssal, írá s és pusztítá s, elrejtő zés és kézre kerü lés. Aztá n
leü ltem a tró nra, és behunytam a szemem. Aztá n elaludtam. Aztá n fö lébredtem. Gö rcsben
volt az egész testem. Lassan kö rbejá rtam a mosdó t, megnéztem magam a tü kö rben,
megfésü lkö dtem, megmostam az arcom. Jaj, milyen rosszul néztem ki. Nagyjá bó l ahogy
most, el tudjá tok képzelni. Aztá n beszédfoszlá nyokat hallottam. Azt hiszem, akkor má r
hosszú ideje nem hallottam semmit. Ú gy éreztem magam, mint Robinson, amikor rá talá l a
lá bnyomra a homokban. De az én lá bnyomom egy hang volt, és egy becsapó dó ajtó , az én
lá bnyomom véletlenszerű en a folyosó ra zú dított ü veggolyó k á radata volt. Aztá n Lupita,
Fombona professzor titká rnő je kinyitotta az ajtó t, és csak bá multuk egymá st szá jtá tva, de
nem jö tt ki szó a szá nkon. Elá jultam, talá n az izgalomtó l. Amikor ú jra kinyitottam a
szemem, Rius professzor irodá já ban talá ltam magam (milyen jó képű és bá tor volt Rius, és
ma is az!), bará tok és ismerő s arcok kö zö tt, egyetemi emberek, nem pedig katoná k kö zö tt,
és ez olyan csodá latos érzés volt, hogy elsírtam magam, képtelen voltam ö sszefü ggő en
elő adni a tö rténetemet, hiá ba kért meg rá hatá rozottan Rius, akit egyszerre há borított fö l és
tö ltö tt el ö rö mmel a tettem. É s itt a vége, bará taim. A legendá t hamar fö lkapta a
mexikó vá rosi szél, ’68 szele, egyesü lt a halottakkal és a tú lélő kkel, és mostanra mindenki
tudja, hogy az egyetemen kitartott egy nő abban a szépséges, baljó slatú évben, amikor
megsértették az autonó miá t. Azó ta sokszor végighallgattam, ahogy má sok mesélik a
tö rténetet, amelyben tizenö t napig éhezett az a nő , bezá rva egy mosdó ba, egy
orvostanhallgató vagy a rektori torony egyik titká rnő je, nem pedig egy uruguayi nő
papírok, munka és otthon nélkü l, amely hazavá rná . Ső t néha nem is nő volt, hanem férfi,
egy maoista hallgató , vagy egy emésztő rendszeri problémá kkal kü zdő taná r. É s amikor
ezeket a tö rténeteket, a sajá t tö rténetem vá ltozatait hallgatom, á ltalá ban (első sorban akkor,
ha nem vagyok ittas) nem szó lok semmit. Ha pedig részeg vagyok, megpró bá lom
bagatellizá lni az ü gyet! Nincs jelentő sége, mondom nekik, az egész csak egyetemi folkló r,
vá rosi folkló r, erre rá m néznek, és azt mondjá k: Auxilio, te vagy a mexikó i kö ltészet
szü lő anyja. Erre azt felelem (ha ittas vagyok, azt kiabá lom), hogy nem, én nem vagyok az
anyja senkinek, de az igaz, mindenkit ismerek, az ö sszes fiatal kö ltő t a fő vá rosban – azokat,
akik itt szü lettek, és azokat, akik vidékrő l érkeztek, meg akiket a hullá mok vetettek ide
Latin-Amerika má s tá jairó l –, és mindegyikü ket szeretem.

5
AMADEO SALVATIERRA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE REPÚ BLICA DE VENEZUELA, A PALACIO
DE LA INQUISICIÓ N KÖ ZELÉ BEN, 1976. JANUÁ R. Aztá n azt mondtam: na, srá cok, mi legyen,
ha elfogy a mezcal? Azt felelték: há t lemegyü nk, és veszü nk egy má sik ü veggel, Salvatierra
ú r, Amadeo, ne aggó djon emiatt! É s ennek tudatá ban, vagy mondhatná nk, ebben bizakodva
kortyoltam egy nagyot, ki is ü rü lt a poharam – milyen remek mezcalt készítettek régen
errefelé, ú gy á m –, aztá n fö lá lltam, odaléptem a kö nyvtá ramhoz, odaléptem a porosodó
kö nyvtá ramhoz, milyen régó ta nem poroltam le ezeket a polcokat!, persze nem azért, mert
má r nem szerettem a kö nyveket, nehogy azt higgyék, hanem mert az élet igencsak
tö rékennyé teszi az embert, rá adá sul el is ká bítja (szinte anélkü l, hogy észrevennénk,
uraim), ső t az is elő fordul – igaz, nem velem –, hogy megbaboná zza, vagy hosszá ban
kettészeli a bal agyféltekéjét, mindez persze csak képletesen utal a memó ria kérdésére,
nem tudom, érthető -e, amit mondok. Aztá n a srá cok is fö lá lltak a székü kbő l, éreztem a
leheletü ket a tarkó mon – persze képletesen szó lva –, majd anélkü l, hogy megfordultam
volna, megkérdeztem tő lü k, beszélt-e nekik Germá n, Arqueles vagy Manuel arró l, hogy
mivel foglalkozom, mivel keresem a mindennapi pesó imat. Azt felelték, nem, Amadeo, errő l
egyá ltalá n nem beszéltek. É n pedig azt mondtam – de nagyon emelkedetten –, hogy írok,
utá na azt hiszem, nevettem, vagy jó pá r má sodpercig kö hö gtem, srá cok, én írá ssal keresem
a kenyerem, mondtam, ebben a kibaszott orszá gban kizá ró lag ketten keressü k így a
kenyerü nket, Octavio Paz és én. Ezutá n – természetesen – á hítatos csö ndben néztek rá m, ha
szabad így fogalmaznom. Olyan csö ndben, ahogy á llító lag Gilberto Owen szokott figyelni.
Ezutá n azt mondtam – még mindig nekik há ttal á llva, a szemem még mindig a kö nyveim
gerincén –, itt dolgozom a szomszédban, a plaza de Santo Domingó n, kérvényeket,
fohá szokat és leveleket írok, aztá n megint fö lnevettem, és a nevetésem ereje fö lkapta a port
a kö nyveimrő l, és ekkor má r jobban lá tszottak a címek, az író k, a korabeli kiadatlan
anyagokat rejtő aktá k. De nevettek ő k is, érintette a tarkó mat a rö vid nevetésü k – ej, milyen
diszkrét srá cok voltak –, míg végü l aztá n megtalá ltam a keresett dossziét. Itt van, mondtam,
az életem és mellesleg az egyetlen dolog, ami megmaradt Cesá rea Tinajero életébő l. Erre ő k
ahelyett, hogy mohó n rá vetették volna magukat a dossziéra, hogy turká ljanak a papírok
kö zö tt, csak á lltak ott rezzenéstelenü l – és ez kü lö nö s volt, uraim –, majd megkérdezték,
hogy írok-e szerelmes leveleket is. Mindenfélét, srá cok, feleltem, és kö zben leraktam a
dossziét a fö ldre, majd tö ltö ttem egy ú jabb pohá rral a Los Suicidas mezcalbó l, anyá k
leveleit a gyerekeiknek, gyerekek leveleit a szü leiknek, asszonyok leveleit a bö rtö nben ü lő
férjü knek, és persze fiatal pá rok leveleit is, szerintem azok a legjobbak, mert olyan
á rtatlanok vagy mert olyan hevesek, mehet vegyesen minden, mint egy patiká ban, néha
pedig az írnok sajá t kú tfő bő l is hozzá tesz valamit. Á , milyen szép foglalkozá s, mondtá k. A
Santo Domingo á rká djai mö gö tt eltö ltö tt harminc év utá n má r nem annyira szép, feleltem,
kö zben kinyitottam a dossziét, és szimatolni kezdtem a papírok kö zö tt, hogy elő keressem
az egyetlen példá nyomat a Caborcá bó l, a folyó iratbó l, melyet titoktó l ö vezve és á brá ndok
kö zepette vezetett Cesá rea.
JOAQUÍN FONT, EL REPOSO ELMEGYÓ GYINTÉ ZET, MEXIKÓ VÁ ROS KÜ LTERÜ LETE,
CAMINO DEL DESIERTO DE LOS LEONES, 1977. JANUÁ R. Van irodalom arra az esetre, ha
unatkozná l. Bő ven. Van irodalom arra az esetre, ha nyugodt vagy. Ez a legjobb irodalom,
szerintem. Aztá n van irodalom arra az esetre is, ha szomorú vagy. É s van irodalom arra az
esetre, ha vidá m. Van irodalom arra az esetre, ha elfog a tudá sszomj. É s van arra az esetre,
ha el vagy keseredve. Ez az utolsó az, amelyiket Ulises Lima és Belano mű velni akart. Sú lyos
hiba, ahogy mindjá rt be fogjuk lá tni. Vegyü nk példá ul egy á tlagos olvasó t, egy nyugodt,
mű velt, tö bbé-kevésbé egészséges életvitelű , érett fickó t. Egy férfit, aki szépirodalmi témá jú
kö nyveket és folyó iratokat vá sá rol. Rendben, meg is van. Ez az ember el tud olvasni
mindent, amit arra az esetre írnak, ha valaki jó zan, ha valaki nyugodt, de el tud olvasni
bá rmilyen má s jellegű irodalmat is, kritikus szemmel, bizarr és sajná latos kompliká ció k
nélkü l, tá rgyilagosan. Ez az én véleményem. Nem akarok megbá ntani senkit.
Most vegyü k az elkeseredett olvasó t, azt, akinek vélhető leg az elkeseredettek irodalmá t
szá njá k. Mi az, amit lá tnak? Elő szö r is: egy kamasz olvasó ró l van szó , vagy egy éretlen,
bá tortalan felnő ttrő l, akinek az idegei gyakran fö lmondjá k a szolgá latot. Tipikus balfasz
(elnézést a kifejezésért), aki ö ngyilkos lenne, ha elolvasná a Werthert. Má sodszor:
korlá tozott olvasó . Miért korlá tozott? Pofonegyszerű , mert nem tud má st olvasni, csak
kétségbeesett irodalmat vagy kétségbeesettek szá má ra készü lt irodalmat, ez végü l is egyre
megy, az a fajta fickó vagy torzszü lö tt, aki képtelen egy szuszra elolvasni Az eltű nt idő
nyomá ban-t példá ul, vagy A vará zshegyet (ez szerény véleményem szerint a nyugodt,
jó zan, teljes irodalom modellje), vagy ha má r itt tartunk, akkor A nyomorultakat vagy a
Há ború és békét. Azt hiszem, vilá gosan beszéltem, nem? Jó l van, vilá gosan beszéltem. Ezt
megbeszéltem velü k, elmondtam nekik, figyelmeztettem ő ket, fö lhívtam a figyelmü ket a
veszélyekre, amelyekkel szembe kell majd nézniü k. Mintha a falnak beszéltem volna.
Tová bbá : az elkeseredett olvasó k olyanok, mint Kalifornia aranybá nyá i. Inká bb elő bb, mint
utó bb kimerü lnek! Hogy miért? A vá lasz nyilvá nvaló ! Az ember nem élheti le
elkeseredetten az egész életét, a test megroppan, a fá jdalom elviselhetetlenné vá lik, hideg,
bő vizű patakként folyik el a jó zan ész. Az elkeseredett olvasó (és még inká bb az
elkeseredett verskedvelő – ez utó bbi elviselhetetlen fajta, higgyék el nekem) végü l elfordul
a kö nyvektő l, és ó hatatlanul szimplá n csak elkeseredett lesz. Vagy meggyó gyul! É s akkor a
lá badozá si folyamat részeként lassacská n visszatér – egyfajta terá piaként, mintha vízben
fö loldott nyugtató tablettá k zá porozná nak rá –, szó val visszatér a jó zan, csö ndes,
ö sszpontosítani képes olvasó k szá má ra írt irodalomhoz. Ezt hívjá k (vagy ha má s nem hívja
is így, há t én így hívom) a kamaszkor és a felnő ttkor kö zö tti á tmenetnek. Ezzel persze nem
azt akarom mondani, hogy miutá n valakibő l nyugodt olvasó lett, má r nem olvas
elkeseredettek szá má ra írt kö nyveket. Persze hogy olvas! Leginká bb akkor, ha a kö nyvek
jó k vagy elfogadható k, esetleg egy bará tja ajá nlotta ő ket. De való já ban ezek untatjá k!
Való já ban ez a megkeseredett, szú ró - és vá gó fegyverekkel meg akasztott megvá ltó kkal teli
irodalom nem talá l ú gy utat a szívéig, ahogy egy nyugodt, á tgondolt, technikailag
tö kéletesen kivitelezett oldal képes rá . É n pedig szó ltam nekik. Figyelmeztettem ő ket.
Megmutattam nekik, milyen egy technikailag tö kéletesen kivitelezett oldal. Fö lhívtam a
figyelmü ket a veszélyekre. Nem kimeríteni az aranybá nyá t! Alá zattal! Kutatni, elveszni
ismeretlen tá jakon! De foná llal, kenyérmorzsá val vagy fehér kavicsokkal! Persze én bolond
voltam, bolonddá tettek a lá nyaim, Lima és Belano, Laura Damiá n, és nem hallgattak rá m.
JOAQUÍN VÁ ZQUEZ AMARAL, AZ EGYESÜ LT Á LLAMOK EGY KÖ ZÉ P-NYUGATI
EGYETEMÉ NEK EGYETEMVÁ ROSÁ BAN SÉ TÁ LVA, 1977. FEBRUÁ R. Nem, nem, nem,
dehogyis. Ez a Belano fiú nagyon szeretetreméltó volt, nagyon mű velt, és egyá ltalá n nem
volt agresszív. Amikor Mexikó ban já rtam, 1975-ben, hogy bemutassam a nagykö zö nségnek
– talá n fogalmazhatok így – Ezra Pound Cantó k című kö nyvének fordítá sá t – kétségtelenü l
nagyon szép kiadvá ny volt, a Joaquín Mortizná l jelent meg –, amely bá rmelyik euró pai
orszá gban sokkal népesebb kö zö nséget vonzott volna, ő és a bará tai megjelentek az
eseményen, és utá na – és ez az, ami fontos – ott maradtak velem beszélgetni, hogy ne
legyek egyedü l (kü lfö ldiként egy lényegében ismeretlen vá rosban az ember mindig há lá s az
ilyesmiért), és elmentü nk egy bá rba, má r nem emlékszem, melyik bá rba, talá n a
belvá rosban, a Szépmű vészeti kö rnyékén, és jó darabig beszélgettü nk Poundró l. Vagyis én
nem talá lkoztam ismerő s arcokkal a bemutató n, nem talá lkoztam a mexikó i kö ltészet
hírességeivel (ha ott voltak, sajná lattal kö zlö m, nem ismertem fö l ő ket), csak velü k
talá lkoztam, ezekkel az á lmodozó , tettre kész fiatalokkal, így van?, és ezért egy kü lfö ldi
mindig há lá s.
Mirő l beszéltü nk? A mesterrő l, természetesen, a Saint Elizabethben tö ltö tt napjairó l, a
figyelemre méltó Fenollosá ró l, valamint a kö ltészetrő l a Han- és a Szuj-dinasztiá ban – szó ba
kerü lt Liu Hsziang, Tung Csung-su, Vang Pi, Tao Csien (Tao Jü an-ming, 365–427), a
kö ltészetrő l a Tang-dinasztiá ban, Han Jü (768–824), Meng Hao-zsan (689–740), Vang Vej
(699–759), Li Taj-po (701–762), Tu Fu (712–770), Po Csü -ji (772–846) –, a Ming-
dinasztiá ban, a Csing-dinasztiá ban, Mao Ce-tungró l és végü l Pound mester dolgairó l,
amelyeket tulajdonképpen egyikü nk sem értett, még a mester sem, nem igaz?, mert ő
igazá n az euró pai irodalomhoz értett, de micsoda erő feszítés volt, micsoda lenyű gö ző
kívá ncsisá g Poundé, hogy hozzá nyú lt ehhez a rejtélyes nyelvhez, nem?, micsoda hit az
emberiségben, nem igaz? De beszéltü nk provanszá l kö ltő krő l is, a szoká sosakró l, tudjá tok:
Arnaut Daniel, Bertran de Born, Guiraut de Bornelh, Jaufre Rudel, Guilhem de Berguedan,
Marcabru, Bernart de Ventadorn, Raimbaut de Vaqueyras, Chastelain de Couci, az ó riá si
Chrétien de Troyes, és beszéltü nk a dolce stil nuovo olaszairó l is, Dante kispajtá sairó l, hogy
má st ne említsek: Cino da Pistoia, Guido Cavalcanti, Guido Guinizelli, Cecco Angiolieri,
Gianni Alfani, Dino Frescobaldi, de első sorban a mesterrő l beszéltü nk, az Angliá ban élő
Poundró l, a Pá rizsban élő Poundró l, a Rapalló ban élő Poundró l, a bö rtö nbe zá rt Poundró l, a
Saint Elizabethbe kerü lő Poundró l, az ú jra Olaszorszá gban élő Poundró l, a halá l kü szö bére
jutó Poundró l.
Hogy mi tö rtént azutá n? A szoká sos. Kértü k a szá mlá t. Ragaszkodtak hozzá , hogy ne
szá lljak be pénzzel, de ezt kategorikusan elutasítottam, én is voltam fiatal, tudom, hogy
abban a korban nem veti fö l az embert a pénz – ha pedig kö ltő , még kevésbé –, így aztá n
kiraktam a pénzem az asztalra, elég volt, hogy kifizessem az ö sszes fogyasztá st (voltunk
vagy tízen, a fiatal Belano, nyolc bará tja, kö ztü k két csoda szép lá ny, akiknek sajná latos
mó don elfelejtettem a nevét, meg én), de ő k – és most, hogy belegondolok, ez volt a nap
egyetlen furcsa pillanata – fogtá k a pénzt, visszaadtá k nekem, én megint leraktam az
asztalra, ő k pedig megint visszaadtá k, és akkor azt mondtam, srá cok, ha elmegyek meginni
egy italt vagy egy kó lá t (hehe) a tanítvá nyaimmal, soha nem hagyom, hogy ő k fizessenek, és
ezt a frá zist szeretetteljesen mondtam (imá dom a tanítvá nyaimat, és ő k – fö ltételezem – ezt
viszonozzá k), de erre azt felelték: eszébe ne jusson, mester, csak ennyit: eszébe ne jusson,
mester, és abban a pillanatban, mikö zben lassan dekó doltam ezt az igencsak tö bbértelmű
mondatot – talá n fogalmazhatok így –, végignéztem az arcukon, hét srá c és két csoda szép
lá ny, és azt gondoltam: nem, ő k sosem lennének a tanítvá nyaim, nem tudom, miért
gondoltam, igazá bó l addig nagyon korrektek, nagyon szimpatikusak voltak, de ezt
gondoltam.
Eltettem a pénzt a tá rcá mba, egyikü k kifizette a szá mlá t, aztá n pedig kiléptü nk az utcá ra –
csodá latos este volt, a kocsik és a nappali tö meg nyomasztó jelenléte nélkü l –, és egy
darabig sétá ltunk a szá llodá m irá nyá ba, mintha csak ú gy sodró dná nk, az is lehet, hogy
éppen tá volodtunk tő le, és ahogy haladtunk (de merre?), a srá cok kö zü l tö bben is
elbú csú ztak, megszorítottá k a kezem, és elmentek (a tá rsaiktó l má shogy bú csú ztak el,
legalá bbis nekem ú gy tű nt), és a csoport lassanként fogyni kezdett, de kö zben tová bb
beszélgettü nk, beszélgettü nk és beszélgettü nk, vagyis most, hogy belegondolok, talá n nem
is beszéltü nk annyit, talá n helyesbíthetnék, és azt mondhatná m, hogy gondolkodtunk és
gondolkodtunk, de nem hiszem, olyan késő i ó rá n má r senki sem gondolkodik tú l sokat, a
test pihenésre vá gyik. É s volt egy pillanat, amikor má r csak ö ten sétá ltunk céltalanul
Mexikó vá ros utcá in, lehet, hogy a legteljesebb csö ndben, poundi csö ndben, bá r a mestertő l
tá volabb má r nem is á llhatna a csö nd, nem igaz?, szavai egy olyan nemzetség szavai, mely
folyton-folyvá st kutat, nyomoz, és beszá mol minden tö rténésrő l. Még akkor is, ha e
szavakat kö rü lveszi a némasá g, percrő l percre erodá lja ő ket a csö nd, nem igaz? É s akkor
ú gy dö ntö ttem, hogy eljö tt az alvá s ideje, fogtam egy taxit, és elkö szö ntem tő lü k.
LISANDRO MORALES, MEXIKÓ VÁ ROS, COLONIA ESCANDÓ N, CALLE COMERCIO, SZEMBEN
A JARDÍN MORELOSSZAL, 1977. MÁ RCIUS. Az ecuadori regényíró , Vargas Pardo (a fickó nak
á ltalá ban fogalma sem volt semmirő l, a kiadó mban dolgozott korrektorként), ő mutatott be
az említett Arturo Belanó nak. Maga Vargas Pardo győ zö tt meg ró la – egy évvel korá bban –,
hogy kifizető dő lehetne, ha a szerkesztő ség tá mogatna egy folyó iratot, amelyben Mexikó és
Latin-Amerika legjobb tollforgató inak írá sait kö zö lnénk. Hallgattam rá , és kiadtam. Nekem
adtá k a tiszteletbeli fő szerkesztő i posztot, Vargas Pardo és pá r cimborá ja pedig rá tette a
kezét a szerkesztő bizottsá gra.
Az volt a terv – legalá bbis nekem így adtá k elő –, hogy a folyó irat népszerű sítené a kiadó
kö nyveit. Ez volt a fő cél. A má sodlagos cél az volt, hogy egy jó irodalmi folyó irat szü lessék,
amely nö veli a kiadó presztízsét, részben a tartalmá val, részben a résztvevő k kö re miatt.
Julio Cortá zart, García Má rquezt, Carlos Fuentest, Vargas Llosá t emlegették, a latin-
amerikai irodalom első szá mú figurá it. É n azt mondtam nekik – végig ó vatosan, hogy ne
mondjam, szkeptikusan –, hogy azzal is elégedett leszek, ha Ibargü engoitia, Monterroso,
José Emilio Pacheco, Monsivá is vagy Elenita Poniatowska szerepel benne. Azt felelték, hogy
persze, így lesz, hamarosan egymá st tapossá k majd, hogy a folyó iratunkban publiká ljanak.
Rendben, tapossá k csak, mondtam, végezzü nk jó munká t, de ne feledjétek a fő célt.
Népszerű síteni kell a kiadó t. Ő k azt mondtá k, hogy az egyá ltalá n nem gond, a kiadó meg fog
jelenni minden oldalon vagy minden má sodik oldalon, rá adá sul a folyó irat nagyon hamar
nyereséget fog termelni. Erre azt mondtam, uraim, a sorsa a ti kezetekben van. Az első
szá mban – ahogy kö nnyen ellenő rizhető – nem jelent meg sem Cortá zar, sem García
Má rquez, de még José Emilio Pacheco sem, viszont volt egy Monsivá is-esszénk, ami
tulajdonképpen megmentette a folyó iratot; a tö bbi szö veget Vargas Pardo hozta, egy esszét
egy Mexikó ba emigrá lt argentin regényíró tó l, aki Vargas Pardo bará tja volt, két részletet a
kiadó ná l hamarosan megjelenő regényekbő l, egy novellá t Vargas Pardo egy feledésbe
merü lt honfitá rsá tó l, és verseket, tú l sok verset. De legalá bb a kö nyvismertető blokkban
nem volt kifogá solnivaló m, a figyelem első sorban az ú jdonsá gainkra irá nyult, tú lsá gosan is
méltató hangnemben.
Emlékszem rá , hogy beszéltem Vargas Pardó val, miutá n végigolvastam a folyó iratot, és azt
mondtam neki: ú gy érzem, tú lsá gosan sok a vers, a verseket pedig nem veszik. Nem
felejtem el a vá laszá t: mi az, hogy nem veszik, don Lisandro, felelte, nézze csak meg Octavio
Pazt és a folyó iratá t. Jó l van, Vargas, feleltem, de Octavio az Octavio, és van az a luxus, amit
mi, tö bbiek nem engedhetü nk meg magunknak. Azt persze nem á rultam el, hogy má r
évszá zadok ó ta nem olvasom Octavio folyó iratá t, és nem tértem ki a „luxus” szó
értelmezésére sem, mellyel nem a kö ltő i tevékenységre utaltam, hanem a fá radsá gos
publiká lá sra, mivel szerintem verseket kiadni való já ban nem luxus, hanem kapitá lis
hü lyeség. Végü l aztá n nem fajult el a dolog, Vargas Pardo pedig elkészü lt a má sodik és a
harmadik szá mmal, aztá n a negyedikkel és az ö tö dikkel. Néha eljutottak hozzá m olyan
visszajelzések, hogy a folyó iratunk tú lsá gosan agresszív lett. É n azt hiszem, ez kizá ró lag
Vargas Pardo hibá ja volt, aki fegyverként haszná lta a lapot mindazok ellen, akik lenézték ő t,
amikor Mexikó ba érkezett, ideá lis eszkö z volt a kezében, hogy kiegyenlítsen néhá ny
szá mlá t (milyen haragtartó k és ö nteltek egyes író k!), de azért azt be kell vallanom, hogy
nem igazá n foglalkoztatott a dolog. Jó , ha egy folyó irat vitá t generá l, ezá ltal lesz eladható ,
szá momra pedig kisebb csodá nak tű nt, hogy egy folyó irat ennyi verssel eladható legyen.
Néha kívá ncsi voltam, miért érdekli annyira ezt a gö rény Vargas Pardó t a kö ltészet. Ő
tudomá som szerint nem kö ltő volt, hanem elbeszélő . Mibő l fakadt tehá t az érdeklő dése a
líra irá nt?
Bevallom, egy ideig spekulá ltam a dolgon. Arra jutottam, hogy buzi, talá n az is volt,
megnő sü lt ugyan (egyébként a felesége mexikó i), de talá n mégis az volt, akkor viszont:
miféle buzi?, plá tó i és lírai buzi, aki mondjuk beéri pusztá n az irodalmi síkkal, vagy ott volt
élete pá rja a folyó iratban megjelentetett kö ltő k kö zö tt? Nem tudom. Mindenki azt csiná l az
életével, amit akar. Semmi bajom nincs a buzikkal. Az viszont igaz, hogy egyre tö bben
vannak. A mexikó i irodalom a negyvenes években elérte a zenitjét, má r ami a buzikat illeti,
és én azt hittem, hogy ez a plafon á thatolhatatlan. De ma sokkal tö bben vannak, mint
valaha. Azt hiszem, mindezért a kö zoktatá s a hibá s, vagy az, hogy a mexikó iak egyre
hajlamosabbak a feltű nő skö désre, esetleg a filmek, a zene, mit tudom én. Maga Salvador
Novo mondta nekem egyszer, hogy mennyire meglepte némely hozzá lá togató ba érkező
fiatal viselkedése és nyelvhaszná lata. É s Salvador Novo tudta, mirő l beszél.
Így ismertem meg Arturo Belanó t. Egy délutá n Vargas Pardo beszélt nekem ró la és arró l,
hogy egy fantasztikus kö nyvö n dolgozik (ezt a kifejezést haszná lta), a fiatal latin-amerikai
kö ltészet megkérdő jelezhetetlen antoló giá já n, és kiadó t keres. É s ki ez a Belano?,
kérdeztem. Recenzió kat ír a folyó iratunkba, felelte Vargas Pardo. Ezek a kö ltő k, mondtam –
és lopva a reakció já t figyeltem –, olyanok, mint az elkeseredett stricik, akik behá ló zható nő t
keresnek, de Vargas Pardo lenyelte a csípő s megjegyzésem, majd azt mondta, nagyon jó a
kö nyv, és ha nem jelentetjü k meg mi (á , milyen ü gyesen haszná lja a tö bbes szá mot), akkor
megteszi majd egy má sik kiadó . Erre azt vá laszoltam (kö zben lopva tová bb figyeltem): hívd
be hozzá m, hozz ö ssze vele egy talá lkozó t, és majd meglá tjuk, mit tehetü nk.
Két nappal késő bb megjelent Arturo Belano a kiadó ban. Farmerdzseki és farmernadrá g volt
rajta. A dzseki ujjá n és a bal oldalá n befoltozatlan szakadá sok lá tszottak, mintha valaki
azzal szó rakozott volna, hogy nyilakkal és dá rdá kkal dobá lja. A nadrá gja, hogy is mondjam,
ha levette volna, megá ll magá ban. A lá bá n levő tornacipő nek ijesztő volt má r a lá tvá nya is.
Hosszú , vá llig érő haja volt, és bá r való színű leg mindig is sová ny volt, most még inká bb
annak tű nt. Mintha napok ó ta nem aludt volna. A mindenit, gondoltam, egy raká s
szerencsétlenség. De legalá bb az volt az ember benyomá sa, hogy tusolt aznap reggel. Így
aztá n azt mondtam: Belano ú r, lá ssuk csak azt az antoló giá t, amit készített. Mire ő : má r
odaadtam Vargas Pardó nak. Rossz kezdés, gondoltam.
Fogtam a telefont, és szó ltam a titká rnő mnek, hogy hívja Vargas Pardó t az irodá mba. Pá r
má sodpercig egyikü nk sem szó lalt meg. Bassza meg, ha Vargas Pardo egy picivel késő bb
érkezik, a fiatal kö ltő ott helyben elalszik nekem. Viszont az kétségtelen, hogy nem lá tszott
buzinak. Hogy gyorsabban teljen az idő , elmagyará ztam neki, hogy – mint tudvalevő – sok
verseskö tet jelenik meg, de keveset adnak el belő lü k. Igaz, vá laszolta, sok jelenik meg. Az
istenit, olyan volt, mint egy zombi. Egy pillanatra elgondolkodtam, nincs-e bedrogozva, de
mégis hogyan lehetne kideríteni? Nahá t, mondtam, és sok munká já ba kerü lt a latin-
amerikai versantoló giá já nak ö sszeá llítá sa? Nem, felelte, mindannyian a bará taim. A
szégyentelen. Ezek szerint, mondtam, nem lesz probléma a szerző i jogokkal, ö nnek
megvannak a meghatalmazá sai. Erre fö lnevetett. Vagyis – engedjétek meg, hogy kifejtsem –
elfordította a szá já t, vagyis meggö rbítette az ajká t, vagyis kivillantotta a sá rgá s fogait, és
kiadott valamilyen hangot. Eskü szö m, a nevetésétő l fö lá llt a sző r a há tamon. Hogy is
írhatná m le, milyen volt. Mintha tú lvilá gi nevetés lett volna? Mint azok a nevetések,
amelyeket egy kihalt kó rhá zi folyosó n sétá lva hall néha az ember? Valami olyasmi. Azutá n –
a nevetés utá n – ú gy tű nt, ismét belesü llyedü nk a csö ndbe, abba a kínos csö ndbe, ami a
frissen megismerkedett emberek kö zö tt tud kialakulni, vagy egy szerkesztő és egy zombi
kö zö tt, esetü nkben ez egyre megy, én viszont a legkevésbé sem akartam visszazuhanni
abba a csö ndbe, így aztá n beszéltem tová bb, beszéltem a szü lő hazá já ró l, Chilérő l, a
folyó iratomró l, amelyben kö zö lt néhá ny irodalmi kritiká t, arró l, néha milyen nehéz
megszabadulni egy raká s verseskö tettő l. De Vargas Pardo csak nem akart megérkezni
(biztos a telefonon ló g, és egy má sik kö ltő vel smú zol éppen!). É s azutá n, pontosan azutá n
á téltem egyfajta megvilá gosodá st. Vagyis volt egy megérzésem. Tudtam, hogy jobb lenne,
ha nem adná m ki azt az antoló giá t. Tudtam, hogy jobb lenne, ha semmit nem adnék ki ettő l
a kö ltő tő l. Elmehet Vargas Pardo a picsá ba a zseniá lis ö tleteivel együ tt. Ha vannak má s
érdeklő dő kiadó k, há t akkor adjá k ki ő k, én ugyan nem, én tudtam abban a vilá gos
pillanatomban, hogy ha kiadok egy ilyen kö nyvet, az balszerencsét hoz majd rá m, és má r az
is, hogy itt ü l ez a figura az irodá mban velem szemben, és néz rá m azzal az ü res szemével,
és mindjá rt elalszik, má r ez is balszerencsét hoz majd rá m, és a balszerencse való színű leg
má r ott lebeg a kiadó m teteje fö lö tt, mint egy bű zlő holló , vagy mint az Aerolíneas
Mexicanas egyik repü lő je, mely arra ítéltetett, hogy becsapó djon az irodá imat rejtő
épü letbe.
Aztá n hirtelen megjelent Vargas Pardo, kezében a fiatal latin-amerikai kö ltő k kéziratá t
lobogtatta, én pedig, igaz, nagyon lassan, de fö lébredtem az á lombó l, eleinte nem is
értettem egészen tisztá n, mirő l beszél Vargas Pardo, csak a nevetését hallottam, meg azt a
kibaszott reszelő s, életvidá m hangjá t, mintha az lenne a legjobb dolog, ami valaha tö rtént
vele, hogy ná lam dolgozhat – fizetett szabadsá g a fő vá rosban –, és emlékszem, olyan ká bult
voltam, hogy fö lá lltam, és kezet nyú jtottam Vargas Pardó nak, az istenért, kezet nyú jtottam
annak a fasznak, mintha ő volna a fő nö k vagy a vezérigazgató , én pedig egy kibaszott kis
alkalmazott, és arra is emlékszem, hogy rá néztem Arturo Belanó ra, ő viszont nem á llt fö l a
székébő l, amikor megérkezett az ecuadori, ső t nemcsak hogy nem á llt fö l, de még csak rá nk
se bagó zott, a fenébe, rá nk se nézett, lá ttam a sző rö s tarkó já t, és egy pillanatra az jutott
eszembe, hogy amit lá tok, az nem is élő személy, nem hú s-vér ember, akinek vér folyik az
ereiben, mint magá nak vagy nekem, hanem madá rijesztő , egy szalma- és mű anyag testet
borító rongyos ruhakupac vagy valami ilyesmi. Aztá n hallottam, hogy Vargas Pardo azt
mondja, má r minden készen á ll, Lisandro, Martita má ris hozza a szerző dést. Miféle
szerző dést?, motyogtam. Természetesen Belano kö nyvének a szerző dését, felelte Vargas
Pardo.
Erre megint leü ltem, és azt mondtam, nahá t, nahá t, hogy is van azzal a szerző déssel? Az a
helyzet, hogy Belano holnaputá n elutazik, vá laszolta Vargas Pardo, és addig le kell zá rni az
ü gyet. Hova is utazik?, kérdeztem. Há t, Euró pá ba, felelte Vargas Pardo, hogy fö lpró bá ljon
pá r skandiná v puncit (a kö zö nségesség Vargas Pardo szá má ra egyenértékű volt az
egyenességgel, ső t az ő szinteséggel). Svédorszá gba?, kérdeztem. Ú gy valahogy, felelte
Vargas Pardo, Svédorszá gba, Dá niá ba, hogy fá zzon egy kicsit. É s nem tudjuk elkü ldeni neki
a szerző dést?, javasoltam. Nem, Lisandro, mert ha elmegy Euró pá ba, nem lesz á llandó
lakcíme, rá adá sul ő is le akarja zá rni az ü gyet. É s ez a gö rény Vargas Pardo rá m kacsintott,
aztá n odatolta az arcá t az enyémhez (azt hittem, meg akar puszilni a sunyi buzerá nsa!), én
pedig nem tudtam, nem voltam képes há trébb ugrani, de Vargas Pardo nem akart má st,
csak sú gni valamit a fü lembe, belesuttogni pá r cinkos szó t. É s azt mondta, hogy nem kell
kifizetnü nk semmiféle elő leget, csak írjam alá , írjam alá most rö gtö n, nehogy meggondolja
magá t, és á tengedje a kö nyvet a konkurenciá nak. É s én szerettem volna azt mondani neki,
leszarom, hogy á tengedi-e a kö nyvet a konkurenciá nak, bá rcsak á tengedné nekik, ú gy
hamarabb cső dbe mennek, mint én, de ehelyett csak arra volt erő m, hogy elcsukló hangon
megkérdezzem tő le: ez a fickó be van drogozva, vagy mi? Vargas Pardo erre mennydö rgő
hangon fö lnevetett, majd megint sutyorogni kezdett: ú gy valahogy, Lisandro, ú gy valahogy,
persze, ezt sosem lehet tudni, de a kö nyv a lényeg, és itt is van, így aztá n ne halogassuk
tová bb a szerző dés alá írá sá t! De bö lcs dolog ez?… préseltem ki magambó l a kérdést
suttogva. Erre Vargas Pardo arca – volt rajta bő r rendesen – eltá volodott az enyémtő l, és
azt vá laszolta má r ú jra a megszokott hangjá n, azon a reszelő s, sztentori, amazonasi hangon
– melyet egy elképzelhetetlenü l narcisztikus megnyilatkozá sá ban ő maga definiá lt így –, há t
persze, há t persze. Majd odament a kö ltő hö z, megpaskolta a há tá t, hogy vagy, Belano,
kérdezte, aztá n a chilei fiatalember rá nézett, majd rá m nézett, és bamba mosoly ragyogta
be az arcá t. Egy fogyatékos mosolya, egy lobotó miá s mosolya, szentséges ég. Aztá n belépett
Martita, a titká rnő m, és letett az asztalra két példá nyt a szerző désbő l, Vargas Pardo pedig
nekiá llt tollat keresni, hogy Belano alá írja, nosza, egy apró cska alá írá s, de épp nincs ná lam
toll, mondta Belano, há t akkor tö ltő tollat a kö ltő nek, mondta Vargas Pardo. Mintha
egyszerre az ö sszes golyó stoll eltű nt volna az irodá mbó l. Természetesen mindig tartottam
pá rat a zakó m zsebében, de nem akartam elő venni ő ket. Ha nincs alá írá s, nincs szerző dés,
gondoltam. De Martita fö lforgatta az asztalomon a papírokat, és talá lt egyet. Belano alá írta.
É n is alá írtam. Még egy kézszorítá s, és az ü gy lezá rva, mondta Vargas Pardo. Megrá ztam a
chilei kezét. Figyeltem az arcá t. Mosolygott. Alig á llt a lá bá n, olyan á lmos volt, de
mosolygott. Hol lá ttam má r korá bban ezt a mosolyt? Rá néztem Vargas Pardó ra, mintha azt
kérdezném tő le, hol lá ttam má r korá bban ezt az á tkozott mosolyt. A minden ízében
védtelen mosolyt, mely mindannyiunkat magá val rá nt a pokolba. De Vargas Pardo má r a
chileitő l bú csú zkodott. Taná csokat adott neki az euró pai tartó zkodá sá hoz! Az a buzi
fö lidézte a fiatal éveit, amikor a kereskedelmi flottá ná l szolgá lt! Még Martita is nevetett a
tö rténetein! Rá jö ttem, hogy nincs mit tenni. A kö nyv meg fog jelenni.
É s én – hiá ba voltam mindig bá tor kiadó – elfogadtam, hogy a homlokomra kerü ljö n ez a
szégyenfolt.
LAURA JÁ UREGUI, MEXIKÓ VÁ ROS, TLALPAN, 1977. MÁ RCIUS. Mielő tt elutazott volna,
eljö tt hozzá m. Este hét kö rü l lehetett. Egyedü l voltam otthon, anyá mnak dolga volt. Arturo
elmesélte nekem, hogy elmegy, és hogy má r nem jö n vissza tö bbet. Sok szerencsét
kívá ntam neki, de meg sem kérdeztem tő le, hogy hova megy. Azt hiszem, ő a
tanulmá nyaimró l kérdezett, arró l, hogyan mennek a dolgaim az egyetemen, a bioló gia
szakon. Azt vá laszoltam, hogy remekü l. Azt mondta: É szak-Mexikó ban voltam, Sonorá ban,
talá n Arizoná ban is, de igazá bó l nem tudom. Aztá n elnevette magá t. Rö vid és szá raz
nevetés volt, nyuszinevetés. Igen, mintha be lett volna drogozva, de én ú gy tudom, ő nem
drogozott. Ulises Lima igen, ő beszedett bá rmit, rá adá sul – ez elég furcsa – alig lá tszott
rajta, az ember sosem tudhatta, mikor van Ulises bedrogozva, és mikor nincs. De Arturo
egészen má s volt, ő nem drogozott, ha én nem tudok ró la, akkor má s se fog. Azutá n megint
azt mondta, hogy elmegy. É n azt feleltem – még mielő tt folytathatta volna –, hogy szerintem
csodá latos ö tlet, nincs anná l jobb, mint utazni és megismerni a vilá got, sokféle vá rost,
sokféle égboltot, erre azt mondta, hogy az ég mindenfelé ugyanolyan, a vá rosok vá ltoznak,
de az ég ugyanaz, erre azt mondtam, hogy ez nem igaz, hogy szerintem nem igaz, rá adá sul
neki magá nak is van egy verse, amelyikben a Dr. Atl festette égboltokró l ír, amelyek
kü lö nbö znek a festészet vagy a bolygó ö sszes tö bbi égboltjá tó l, vagy valami ilyesmi. Az az
igazsá g, hogy má r nem volt kedvem vitatkozni. Eleinte ú gy tettem, mintha nem
érdekelnének a tervei, a fecsegése, nem érdekelne, mi az, amit el kell mondania nekem, de
aztá n rá jö ttem, hogy tényleg nem érdekel, és mó dfelett untat minden, aminek kö ze van
hozzá , és egyvalamit akarok igazá n, hogy elmenjen, és hagyjon nyugodtan tanulni, aznap
este sokat kellett tanulnom. Erre az mondta, szomorú , hogy el kell utaznia, és nélkü lem kell
fö lfedeznie a vilá got, hogy mindig azt gondolta, én mindenhová vele megyek majd, és
fö lsorolt pá r orszá got: Líbia, Etió pia, Zaire, és pá r vá rost: Barcelona, Firenze, Avignon, erre
aztá n nem tudtam má st mondani, megkérdeztem, mi kö ze van ezeknek az orszá goknak
ezekhez a vá rosokhoz, erre azt felelte: minden, mindenben kö zü k van egymá shoz, én pedig
azt mondtam, majd ha bioló gus leszek, akkor lesz elég idő m meg elég pénzem – mert nem
szá ndékozom autó stoppal kö rbejá rni a vilá got, és ki tudja, hol éjszaká zni –, hogy
megnézzem ezeket a vá rosokat és ezeket az orszá gokat. Erre azt mondta: nem megnézni
akarom ő ket, élni akarok bennü k, ú gy, ahogy Mexikó ban is éltem. Erre azt mondtam: há t
hajrá , legyél boldog, élj csak bennü k és halj meg bennü k, ha akarsz, én majd akkor utazom,
ha lesz pénzem. Akkor má r nem lesz rá idő d, felelte. Dehogynem lesz rá idő m, mondtam,
épp ellenkező leg, én rendelkezem majd az idő mmel, ú gy osztom majd be az idő met, ahogy
nekem tetszik. Erre ő : má r nem leszel fiatal. Szinte a sírá s hatá rá n volt, én pedig bá trabb
lettem tő le, hogy így kell lá tnom, ilyen keserű nek, és rá kiabá ltam: mi kö zö d van hozzá , hogy
mit csiná lok az életemmel, az utazá saimmal vagy a fiatalsá gommal? Erre ő rá m nézett,
lerogyott az egyik székbe, mintha hirtelen rá jö tt volna, hogy halá losan fá radt. Azt motyogta,
hogy szeret, hogy sosem fog tudni elfelejteni. Azutá n fö lá llt (az utolsó mondata utá n
legfö ljebb hú sz má sodperccel), és pofon vá gott. A hang végigvisszhangzott az egész há zon,
a fö ldszinten voltunk, de hallottam (miutá n a tenyere má r nem érte az arcomat), ahogy a
keze hangja fö lkú szik a lépcső n, és benyit az ö sszes emeleti szobá ba, leereszkedik a
kú szó nö vényeken, és ú gy gurul végig a kertben, mint egy csomó ü veggolyó . Amikor
magamhoz tértem, ö kö lbe szorítottam a jobb kezem, és az arcá ba vá gtam. Ő szinte meg se
rezzent. A karja viszont elég gyors volt, és rö gtö n kiosztott nekem még egy pofont. A kurva
anyá d, mondtam, te gyá va buzi, és kusza tá madá sba lendü ltem, ü tö ttem, karmoltam,
rú gtam. Ő meg sem pró bá lta elkerü lni az ü téseimet. Szaros mazochista!, kiabá ltam, aztá n
ü tö ttem és sírtam tová bb, egyre erő sebben, amíg a kö nnyektő l má r nem lá ttam má st, csak
fényt és á rnyékot, az ü téseim célpontjá ul szolgá ló test hatá rozott kö rvonalá t má r nem.
Aztá n leü ltem a fö ldre, és sírtam tová bb. Amikor fö lnéztem, Arturo mellettem volt, vérzett
az orra, emlékszem, vér szivá rgott a felső ajká ig, onnan a szá ja sarká ig, onnan pedig az
á llá ig. Bá ntottá l, mondta, ez fá j. Rá néztem, és pislogtam pá rat. Ez fá j, mondta, és
fö lsó hajtott. Te engem nem?, mondtam. Erre leguggolt, és meg akarta érinteni az arcomat.
Fö lpattantam. Ne érj hozzá m!, mondtam. Bocsá ss meg, mondta. Bá rcsak megdö glenél,
mondtam. Bá rcsak megdö glenék, felelte, aztá n azt mondta: biztos meg fogok dö gleni. Nem
hozzá m beszélt. Megint sírni kezdtem, és minél tová bb sírtam, anná l jobban kellett sírnom,
és csak egyetlen dolgot tudtam mondani, hogy menjen, hogy tű njö n el a há zambó l, és soha
tö bbé ne tegye be oda a lá bá t. Hallottam, hogy só hajt egyet, és becsuktam a szemem. É gett
az arcom, de igazá bó l nem is fá jdalmat éreztem, hanem szégyent, olyan volt, mintha a
bü szkeségem, a nő i méltó sá gom kapta volna a pofonokat. Tudtam, hogy soha nem fogok
neki megbocsá tani. Arturo fö lá llt (ott térdelt mellettem), és hallottam, hogy kimegy a
mosdó ba. Amikor visszajö tt, egy darab vécépapírral tö rö lgette az orra vérét. Mondtam,
hogy menjen, nem akarom tö bbé lá tni. Megkérdezte, hogy sikerü lt-e megnyugodnom. Ha
ró lad van szó , soha nem leszek má r nyugodt, feleltem. Erre megfordult, ledobta a fö ldre a
vérfoltos papírdarabot (mint egy drogos kurva a tamponjá t), és elment. Sírtam még egypá r
percig. Megpró bá ltam végiggondolni, mi tö rtént. Amikor má r jobban éreztem magam,
kimentem a mosdó ba, megnéztem magam a tü kö rben (piros volt az arcom bal oldala),
fő ztem magamnak egy ká vét, beraktam valami zenét, kimentem a kertbe, hogy megnézzem,
rendesen be van-e zá rva a kapu, aztá n elő szedtem pá r kö nyvet, és elhelyezkedtem a
nappaliban. De nem tudtam tanulni, így aztá n fö lhívtam telefonon egy bará tnő met az
egyetemrő l. Szerencsére otthon volt. Egy ideig csak ú gy beszélgettü nk, má r nem
emlékszem, mirő l, azt hiszem, a bará tjá ró l, és hirtelen, mikö zben ő beszélt, meglá ttam azt a
darab vécépapírt, amivel Arturo letö rö lte magá ró l a vért. Lá ttam, ahogy ott hever a fö ldö n,
gyű rö tt volt, fehér, vö rö s foltokkal, egy má r-má r élő tá rgy, és iszonyú rosszullét tö rt rá m.
Nagy nehezen azt mondtam a bará tnő mnek, hogy mennem kell, mert csö ngetnek, és
egyedü l vagyok otthon. Nehogy kinyisd!, mondta, lehet, hogy rabló vagy szatír, vagy ami
még való színű bb, egyszerre a kettő . Nem nyitom ki, csak megnézem, ki az. Van kerítés a
há zad kö rü l?, kérdezte a bará tnő m. Hatalmas kerítés, vá laszoltam. Aztá n leraktam, a
nappalin keresztü l kimentem a konyhá ba. Nem tudtam, mihez kezdjek. Bementem a lenti
fü rdő szobá ba. Téptem egy darab vécépapírt, és visszamentem a nappaliba. A véres papír
még mindig ott volt, de azon sem lepő dtem volna meg, ha má r egy fotel vagy az
étkező asztal aló l kerü lt volna elő . A kezemben tartott papírral letakartam Arturo véres
papírjá t, két ujjal megfogtam együ tt a kettő t, kivittem a vécébe, és lehú ztam.

6
RAFAEL BARRIOS, QUITO KÁ VÉ ZÓ , MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE BUCARELI, 1977. MÁ JUS. Hogy
mivel foglalkoztunk, zsigeri realistá k, miutá n Ulises Lima és Arturo Belano elutazott:
automatikus írá ssal, cadavre exquis-vel, egyszemélyes, kö zö nség nélkü li performance-szal,
contrainte versekkel, kétkezes, há romkezes írá ssal, maszturbatív írá ssal (jobb kézzel
írtunk, bal kézzel maszturbá ltunk, aki balkezes, az fordítva), madrigá lokkal, verses
regényekkel, mindig ugyanarra a szó ra végző dő szonettekkel, kizá ró lag há rom szó bó l á lló ,
falakra írt ü zenetekkel („Nem bírom tová bb”, „Laura, nagyon szeretlek” stb.), szemérmetlen
napló kkal, levélversekkel, projektív versekkel, megszó lító versekkel, antiversekkel, brazil
konkrét versekkel (szó tá r-portugá lul írva), pró zá ban írt krimiversekkel (a bű nü gyi
tö rténetek rendkívü l gazdasá gos szerkezetű ek, az utolsó mondatban vagy lehull a lepel,
vagy nem), példá zatokkal, fabulá kkal, abszurd színdarabokkal, pop-arttal, haikukkal,
epigrammá kkal (ezek való já ban Catullus utá nzatai vagy variá ció i voltak, szinte mind
Moctezuma Rodríguez tollá bó l), desperado versekkel (westernballadá kkal), georgiá nus
versekkel, élményversekkel, beat-versekkel, hamis szö vegekkel bpNichol, John Giorno, John
Cage (A Year from Monday), Ted Berrigan, Antoninus testvér, Armand Schwerner (The
Tablets) mintá já ra, lettrista betű versekkel, képversekkel, elektromos versekkel (Bulteau,
Messagier), véres versekkel (minimum há rom halottal), pornográ f versekkel
(heteroszexuá lis, homoszexuá lis és biszexuá lis variá nsokkal, fü ggetlenü l a kö ltő sajá t
orientá ció já tó l), apokrif versekkel a kolumbiai nadaistá k, a perui horaciá nusok, az uruguayi
katalepsziá sok, az ecuadori Tzá ntzicos, a brazil kannibá lok stílusá ban, proletá r nó -
színhá zzal… Még egy folyó iratot is kiadtunk… Mozgoló dtunk… Mozgoló dtunk… Megtettü nk
mindent, amit tudtunk… De semmi sem sikerü lt jó l.
JOAQUÍN FONT, EL REPOSO ELMEGYÓ GYINTÉ ZET, MEXIKÓ VÁ ROS KÜ LTERÜ LETE,
CAMINO DEL DESIERTO DE LOS LEONES, 1977. MÁ RCIUS. Néha Laura Damiá nra gondolok.
Nem gyakran, négy-ö tszö r naponta. Nyolc-tizenhatszor, ha nem tudok elaludni, ami logikus,
mert egy huszonnégy ó rá s napban elég sok emlék elfér. De á ltalá ban csak négy-ö tszö r
gondolok rá , és mindegyik alkalom, mindegyik emlékkapszula á tlagosan két percig tart, bá r
ezt nem á llíthatom biztosan, mert nem sokkal ezelő tt elloptá k az ó rá mat, és vaktá ban mérni
az idő t elég kocká zatos.
Amikor fiatal voltam, volt egy Dolores nevű bará tnő m. Dolores Pacheco. Ő való ban tudta
vaktá ban mérni az idő t. Szerettem volna lefekü dni vele. Dolores, szó val szeretnék eljutni
veled a csú csra, mondtam neki egy nap. Mit gondolsz, mennyi ideig lennénk a csú cson?,
kérdezte. Hogy érted ezt?, kérdeztem. Hogy mennyi ideig tart egy orgazmusod, mondta.
Elég soká ig, feleltem. De meddig? Nem tudom, soká ig, mondtam, micsoda kérdéseid
vannak, Dolores. Mennyire soká ig?, erő skö dö tt. Akkor megnyugtattam, hogy még sohasem
mértem le az orgazmusom, ő pedig azt mondta, Quim, csiná lj ú gy, mintha most orgazmusod
lenne, csukd be a szemed, és gondold azt, hogy elmész. Veled?, kérdeztem opportunista
mó don. Akivel akarod, mondta, csak gondolj erre, rendben? Okés, feleltem. Jó l van, mondta
ő , amikor elkezded, emeld fö l a kezed. Becsuktam a szemem, lá ttam magam, amint
rá má szom Doloresre, és fö lemeltem a kezem. Aztá n meghallottam a hangjá t, azt mondta:
egy Mississippi, két Mississippi, há rom Mississippi, négy Mississippi, és akkor má r nem
tudtam visszatartani a nevetést, kinyitottam a szemem, és megkérdeztem, mit csiná l.
Mérem az idő t, vá laszolta. Elmentél má r? Há t, nem tudom, mondtam, tová bb szokott
tartani. Ne hazudj nekem, Quim, mondta, négy Mississippire má r a legtö bb orgazmusnak
vége van, pró bá ljuk meg még egyszer, majd meglá tod. É n pedig becsuktam a szemem, és
elő szö r elképzeltem, ahogy rá má szom Doloresre, de aztá n má r nem képzeltem magam
mellé senkit, inká bb egy folyami hajó n voltam, egy steril, fehér szobá ban, amely nagyon
hasonlított ehhez, amiben most vagyok, és a falakon, egy rejtett hangszó ró n keresztü l
lassan beszivá rgott Dolores szá molá sa: egy Mississippi, két Mississippi, mintha a kikö tő bő l
hívná nak rá dió n, én viszont nem tudnék vá laszolni, pedig szívem szerint csakis egyetlen
dolgot szeretnék, vá laszolni, és azt mondani: hallanak engem?, jó l vagyok, élek, vissza
akarok menni. Amikor végü l kinyitottam a szemem, Dolores azt mondta, így lehet lemérni
az orgazmusokat, mindegyik Mississippi egy má sodperc, és nincs az az orgazmus, ami
tová bb tartana hat má sodpercnél. Doloresszel aztá n sosem dugtunk, de jó bará tok
maradtunk, és amikor férjhez ment (mielő tt még befejezte volna az egyetemet), elmentem
az eskü vő jére, és miutá n gratulá ltam neki, azt mondtam: kellemes Mississippiket! A
vő legény – aki hozzá nk hasonló an szintén építésznek tanult, de a fö lö ttü nk lévő évfolyamba
já rt, vagy nem sokkal azelő tt fejezte be az egyetemet – hallotta, amit mondtam, és azt hitte,
hogy a ná szú tjukra célzok, mert természetesen az Egyesü lt Á llamokba készü ltek. Sok idő
eltelt azó ta. Régó ta nem gondoltam Doloresre. Dolores tanított meg rá , hogyan lehet mérni
az idő t.
Most mérem, meddig tartanak az emlékeim Laura Damiá nró l. Leü lö k a fö ldre, és elkezdem:
egy Mississippi, két Mississippi, há rom Mississippi, négy Mississippi, ö t Mississippi, hat
Mississippi, és Laura Damiá n arca, Laura Damiá n hosszú haja bekö ltö zik a lakatlanul á lló
agyamba ö tven vagy szá zhú sz Mississippi erejéig, amíg má r nem bírom tová bb, kinyitom a
szá mat, és a levegő hirtelen kiá ramlik belő lem – ahhh –, vagy lekö pö m a falakat, és egyedü l
maradok, kiü rü lö k, a Mississippi szó visszhangzik a koponyá mban, ismét eloszlik a halá lra
gá zolt Laura testének képe, Laura szeme, ahogy a mexikó vá rosi égre mered, nem, a colonia
Roma egére, a colonia Hipó dromo–Condesa egére, a colonia Juá rez egére, a colonia
Cuauhtémoc egére, Laura szeme, ahogy megvilá gítja a Coyoacá n zö ldjét és szépiá já t, a tégla
és a kő ö sszes á rnyalatá t, aztá n megá llok, és tö bbszö r nagy levegő t veszek, mintha
rohamom lenne, és azt mormolom, menj, Laura Damiá n, menj, Laura Damiá n, aztá n végre
halvá nyulni kezd az arca, és a szobá m má r nem Laura Damiá n arca, hanem egy modern
bolondokhá za szobá ja – fö lszerelve minden létező kényelemmel –, és az engem fü rkésző
szem ú jra az á poló im szeme, nem pedig Laura Damiá n szeme (a tarkó já n!), és a csukló mon
nem azért nem csillog semmilyen ó raü veg, mert Laura elragadta, vagy arra kényszerített,
hogy lenyeljem, hanem mert elraboltá k tő lem az erre já rká ló bolondok, Mexikó nyomorult
bolondjai, akik megü tnek vagy sírnak, de nem tudnak egyá ltalá n semmit, á , tudatlanok.
AMADEO SALVATIERRA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE REPÚ BLICA DE VENEZUELA, A PALACIO
DE LA INQUISICIÓ N KÖ ZELÉ BEN, 1976. JANUÁ R. Amikor megtalá ltam a példá nyom a
Caborcá bó l, a karomra fektettem, rá néztem, majd lehunytam a szemem, hiszen én sem
vagyok kő bő l, uraim. Aztá n kinyitottam a szemem, és tová bb kutattam a lapok kö zö tt, majd
rá talá ltam Manuel papírjá ra, az Actual n.º 1-ra, amit kiragasztott Puebla vá rosfalá ra 1921-
ben, amelyikben a „mexikó i aktualista avantgá rdró l” beszél, mennyire rosszul hangzik,
mégis milyen szép, nem igaz?, és amelyikben azt is mondja: „az ő rü letem nem a
juttatá soktó l fü gg”, ej, micsoda kitérő kre képes a rongyos élet, „az ő rü letem nem a
juttatá soktó l fü gg”. De akadnak benne szép dolgok is, példá ul amikor azt mondja: „Szó lom
az ö sszes fiatal mexikó i kö ltő t, festő t és szobrá szt, akiket még nem rontott meg a
kormá nyzat léhű tő inek szennyes pénze, akiket még nem vesztegetett meg az á llami kritika
hitvá ny magasztalá sa és a trá gá r, pará zna kö zö nség tapsa, mindazokat, akik nem voltak
tá nyért nyalni Enrique Gonzá lez Martínez kuliná ris lakomá in, hogy intellektuá lis
menstruá ció juk cseppjeibő l teremtsenek mű vészetet, a nagy formá tumú ő szintéket, azokat,
akiket nem tett még tö nkre nacionalista médiá nk szá nalmas és bű zlő , pulque-szagú és
olajfü stö s ekcémá ja, ő ket szó lom a mexikó i aktualista avantgá rd nevében, jö jjenek,
harcoljanak velü nk együ tt a découvert tü ndö klő soraiban.” A szavak mestere volt Manuel. A
szavak mestere! Na most van azért néhá ny szó , amit nem értek. Példá ul: szó lom, bizonyá ra
azt akarja mondani, fö lkérem, szó lítom, biztatom vagy aká r fö lszó lítom, nézzü k csak,
keressü k ki a szó tá rban. Nem, a szó l csak tá rgyatlanul van benne. Végü l is lehet, hogy
létezik, lehet, hogy nem. Ső t ki tudja, az is lehet, hogy létezik egy hibajegyzék, és ahol azt
mondja, szó lom, helyette az kellene á lljon, hogy szó lítom, ami kifejezetten Manuelra
vallana, vagyis arra a Manuelra, akit én akkor ismertem. Persze az is lehet, hogy valami
latinizmus vagy neologizmus, mit lehet azt tudni. Vagy olyan kifejezés, amely azó ta kikopott
a haszná latbó l. É s ezt mondtam a srá coknak is. Azt mondtam: srá cok, ilyen volt Manuel
Maples Arce pró zá ja, tü zes és szenvedélyes, tele olyan szavakkal, amelyekre gerjedtü nk,
lehet, hogy ez a pró za most nem mond nektek semmit, de a sajá t korá ban magá val ragadta
a forradalom ezredeseit, csupa kemény embereket, akik lá ttak má sokat meghalni, és akik
ö ltek, de amikor elolvastá k vagy meghallgattá k Manuel szavait, só bá lvá nnyá vagy
kő bá lvá nnyá dermedtek, mintha azt gondoltá k volna: mi a faszom ez, pró za, olyan versek
ígéretével, mint a tenger, mint a tenger Mexikó egén. De nem akarok elkalandozni. A hó nom
alatt volt az egyetlen példá nyom a Caborcá bó l, a bal kezemben az Actual n.º 1, a jobb
kezemben a poharam a Los Suicidas mezcallal, és ivá s kö zben részleteket olvastam fö l
nekik abbó l a rég elmú lt 1921-es évbő l, majd megvitattuk ezeket – egy bekezdés és egy
korty mezcal, igazá n szép így olvasni és inni, lassan, bará ti tá rsasá gban (a fiatalok mindig is
a bará taim voltak) –, és amikor má r kevés maradt, tö ltö ttem még egy utolsó kö rt a Los
Suicidasbó l, gondolatban elbú csú ztam a jó ö reg elixíremtő l, és fö lolvastam az Actual zá ró
részét, az Avantgá rd Kataló gust, ami a maga idejében (és késő bb, hogyne, késő bb is) oly
vá ratlanul ért minket és má sokat is, alkotó kat és a téma tanulmá nyozó it egyará nt. A
Kataló gus Rafael Cansinos-Assens és Ramó n Gó mez de la Serna nevével indult. Há t nem
kü lö nö s? Cansinos-Assens és Gó mez de la Serna, mintha Borges és Manuel telepatikusan
kommuniká lt volna egymá ssal, nem? (Az argentin recenzió t is írt Manuel 1922-es
kö nyvérő l, az Andamios interioresrő l, tudtá tok?) É s így folytató dott: Rafael Lasso de la
Vega. Guillermo de Torre. Jorge Luis Borges. Cleotilde Luisi. (Ki volt Cleotilde Luisi?)
Vicente Ruiz Huidobro. A honfitá rsatok, mondtam az egyik srá cnak. Gerardo Diego. Eugenio
Montes. Pedro Garfias. Lucía Sá nchez Saornil. J. Rivas Panedas. Ernesto Ló pez Parra. Juan
Larrea. Joaquín de la Escosura. José de Ciria y Escalante. César A. Comet. Isac del Vando
Villar. Így, egy a-val, való színű leg ú jabb elírá s. Adriano del Valle. Juan Las. Micsoda név.
Mauricio Bacarisse. Rogelio Buendía. Vicente Risco. Pedro Raida. Antonio Espina. Adolfo
Salazar. Miguel Romero Martínez. Ciriquiain Caitarro. Na, ez se kutya. Antonio M. Cubero.
Joaquín Edwards. Való színű leg ő is honfitá rsam, mondta az egyik srá c. Pedro Iglesias.
Joaquín de Aroca. Leó n Felipe. Eliodoro Puche. Prieto Romero. Correa Calderó n. Figyeljétek,
mondtam, lassan má r csak vezetéknevekkel jö nnek, nem jó jel. Francisco Vighi. Hugo Mayo.
Bartolomé Galíndez. Juan Ramó n Jiménez. Ramó n del Valle-Inclá n. José Ortega y Gasset. De
mit keres don José ezen a listá n?! Alfonso Reyes. José Juan Tablada. Diego Rivera. David
Alfaro Siqueiros. Mario de Zayas. José D. Frías. Fermín Revueltas. Silvestre Revueltas. P.
Echeverría. Atl. Gondolom, az ó riá si Dr. Atl. J. Torres-García. Rafael P. Barradas. J. Salvat-
Papasseit. José María Yenoy. Jean Epstein. Jean-Richard Bloch. Pierre Brune. Ismeritek?
Marie Blanchard. Corneau. Farrey. Azt hiszem, innentő l Manuel má r csak hallomá sbó l
beszélt. Fournier. Riou. Bizony, a nyakamat rá . Mme. Ghy Lohem. Beszará s!, má r elnézést.
Marie Laurencin. Mintha kicsit javulna a dolog. Dunozer de Segonzac. Mégsem. De melyik
szarhá zi francia szó rakozhatott Manuellal? Vagy talá n valami folyó iratbó l má solt?
Honnegger. Georges Auric. Ozenfant. Alberto Gleizes. Pierre Reverdy. Végre kijutunk a
posvá nybó l. Juan Gris. Nicolas Beauduin. William Speth. Jean Paulhan. Guillaume
Apollinaire. Cyprien-Max Jacob. Jorge Braque. Survage. Coris. Tristan Tzara. Francisco
Picabia. Jorge Ribemont-Dessaigne. Renée Dunan. Arhipenko. Soupault. Bretó n. Paul
É louard. Marcel Duchamp. É s itt megegyeztü nk a srá cokkal abban, hogy legalá bbis
ö nkényes volt Franciscó nak hívni Francis Picabiá t és Jorge Braque-nak Georges Braque-ot,
ugyanakkor nem Marceló nak Marcel del Campó t és nem Pabló nak Paul É luard-t, „o” nélkü l,
ahogy azt a francia kö ltészet szerelmeseiként mi pontosan tudtuk. Hogy a hosszú „o”-s
Bretó nró l má r ne is beszéljü nk. É s az Avantgá rd Kataló gus folytató dott a hő sö kkel és az
elírá sokkal: Frankel. Sernen. Erik Satie. É lie Faure. Pablo Picasso. Walter Bonrad Arensberg.
Céline Arnauld. Walter Pach. Bruce. Mindennek a teteje! Morgan Russell. Marc Chagall. Herr
Baader. Max Ernst. Christian Schaad. Lipchitz. Ortiz de Zá rate. Correia d’Araujo. Jacobsen.
Schkold. Adam Fischer. Mme. Fischer. Peer Kroogh. Alf Rolfsen. Jeauneiet. Piet Mondrian.
Torstenson. Mme. Alika. Ostrom. Geline. Salto. Weber. Wuster. Kokodika. Kandinszkij.
Steremberg (moszkaui Szm.-i kom.). A zá ró jeles megjegyzés természetesen Manuelé.
Mintha az ö sszes atyafi – szó lt kö zbe az egyik srá c – tö kéletesen ismerte volna a tö bbieket,
Herr Baader, példá ul, vagy Coris vagy az a Kokodika, ami Kokoschká ra emlékeztet, vagy
Riou vagy Adam és Mme. Fischer. É s miért írt Moszkaut Moszkva helyett?, gondolkodtam
hangosan. De menjü nk tová bb! A moszkvai komisszá rt sorban kö vették az oroszok. Mme.
Lunacsarszkij. Ehrenburg. Tatlin. Koncsalovszkij. Maskov. Mme. Ekszter. Mlle. Monate.
Marevna. Larionov. Goncsarova. Bjelova. Sontine. Az n mö gö tt bizonyá ra Soutine rejtő zö tt.
Daiiblet. Doesburg. Raynal. Zahn. Derain. Walterowua Zur = Mueklen. Nincs mit hozzá fű zni,
ez a legjobb. Mondjuk Zur = Mueklenrő l (Mexikó ban) senki nem tudná megmondani, hogy
férfi vagy nő . Jean Cocteau. Pierre Albert-Birot. Metzinger. Jean Charlot. Maurice Reynal.
Pieux. F. T. Marinetti. G. P. Lucini. Paolo Buzzi. A. Palazzeschi. Enrique Cavacchioli. Libero
Altomare. Srá cok, lehet, hogy csal az emlékezetem, de engem ő Alberto Savinió ra
emlékeztet valamiért. Luciano Folgore. Milyen szép név, ugye?, a Duce hadseregében volt
egy ejtő ernyő sdandá r, amit így hívtak, Folgore. Homokos banda, jó l megbasztá k ő ket az
ausztrá lok. E. Cardile. G. Carrieri. F. Mansella Fontini. Auro d’Alba. Mario Betuda. Armando
Mazza. M. Boccioni. C. D. Carrà . G. Severini. Balilla Pratella. Cangiullo. Corra. Mariano,
Boccioni. Nem én ismétlek, hanem Manuel vagy a pocsék nyomdá szai. Fessy. Setimelli.
Carli. Ochsé. Linati. Tita Rosa. Saint-Point. Divoire. Martini. Moretti. Pirandello. Tozzi. Evola.
Ardengo. Sarcinio. Tovolato. Dä ubler. Doesburg. Broglio. Utrillo. Fabri. Vatrignat. Liege.
Norah Borges. Savory. Gimmi. Van Gogh. Grü newald. Derain. Cauconnet. Boussingault.
Marquet. Gernez. Fobeen. Delaunay. Kurk. Schwitters. Kurt Schwitters, szó lt kö zbe az egyik
srá c, a mexikó i, mintha megtalá lta volna a szedő gépek poklá ban eltű nt ikertestvérét.
Heyniche. Klem. Lehet, hogy ő Klee volt. Zirner. Gino. Az ö rdö gbe, ez má r tényleg a hab a
tortá n! Galli. Bottai. Ciocatto. George Bellows. Giorgio de Chirico. Modigliani. Cantarelli.
Soficci. Carena. Itt ér véget a kataló gus, de Carená t még fenyegető en kö veti, hogy „és a
tö bbi”. Amikor végeztem a hosszú lista fö lolvasá sá val, a srá cok letérdeltek vagy vigyá zzba
á lltak – eskü szö m, hogy nem emlékszem, és eskü szö m, hogy teljesen mindegy –,
vigyá zzban, mint a katoná k, vagy térdepelve, mint a hívő k, de megittá k a Los Suicidas
mezcal utolsó csö ppjeit, tisztelgésként azok elő tt az ismerő s vagy ismeretlen, megő rzö tt
vagy még a sajá t unoká ik á ltal is elfeledett nevek elő tt. É n pedig néztem azt a két srá cot,
akik egészen addig komolynak tű ntek, ott á lltak velem szemben, vigyá zzban, tisztelegtek a
zá szló elő tt vagy a csatá ban elesett tá rsaik elő tt, megemeltem a poharam, aztá n
fö lhajtottam a mezcalomat, én is ittam a halottaink tiszteletére.
FELIPE MÜ LLER, CÉ NTRICO BÁ R, BARCELONA, CALLE TALLERS, 1977. MÁ JUS. Arturo
Belano az anyjá hoz kö ltö zö tt Barceloná ban. Az anyja akkor má r pá r éve itt élt. Beteg volt,
pajzsmirigytú ltengése volt, és annyira lefogyott, hogy addigra má r ú gy nézett ki, mint egy
élő csontvá z.
É n akkoriban a testvéremnél laktam, a calle Junta de Comerció ban, ami egy chilei kavalká d
volt. Arturo anyja a Tallersben lakott, ebben a há zban, ahol most én lakom, ahol nincs
zuhany, a budi pedig a folyosó végén van. Amikor Barceloná ba jö ttem, hoztam neki egy
verseskö tetet, amit Arturo adott ki Mexikó ban. Ő megnézte, aztá n motyogott valamit, nem
tudom, micsodá t, valami zagyvasá got. Nem volt valami jó l. A pajzsmirigytú ltengéstő l
á llandó an lá zasan és kényszeresen izgett-mozgott, és gyakran sírva fakadt. Ú gy tű nt, a
szeme mindjá rt kiesik a szemgö drébő l. Remegett a keze. Néha asztmarohamai voltak, de
egymagá ban elszívott egy pakli cigarettá t naponta. Fekete dohá nyt szívott, ugyanú gy,
ahogy Carmen, Arturo hú ga, aki az anyjá val lakott, de szinte egész nap tá vol volt. Carmen a
Telefó nicá ná l dolgozott – takarított –, és a Kommunista Pá rtbó l talá lkozgatott egy
andalú zzal. Amikor – még Mexikó ban – megismerkedtem Carmennel, akkor trockista volt,
és az volt még mindig, mégis talá lkozgatott az andalú zzal, aki, ha nem is volt
meggyő ző déses sztá linista, minimum meggyő ző déses brezsnyevistá nak lá tszott, mondjuk
ebben az esetben ez tulajdonképpen mindegy. Szó val a trockistá k legkérlelhetetlenebb
ellensége, így aztá n elég mozgalmas lehetett a kapcsolatuk.
Az Arturó nak írt leveleimben minderrő l beszá moltam. Megírtam neki, hogy az anyja nincs
valami jó l, megírtam, hogy csonttá sová nyodott, hogy nincs pénze, hogy lassan megö li ez a
vá ros. Néha idegesítő voltam (nem volt má s vá lasztá som), és megírtam, valamit tennie kell
érte, kü ldjö n neki pénzt, vagy vigye vissza magá val Mexikó ba. Arturo vá laszai olyanok
voltak, hogy az ember néha nem tudta, komolyan vegye-e ő ket, vagy sem. Egyszer azt írta:
„Tartsatok ki! Hamarosan odautazom, és megoldok mindent. De egyelő re tartsatok ki!” Volt
képe. Azt vá laszoltam, hogy nem fog kitartani, egyes szá mban – mert a hú ga, amennyire én
lá ttam, jobban má r nem is lehetett volna, bá r mindennap veszekedett az anyjá val –, és hogy
azonnal csiná ljon valamit, kü lö nben el fogja veszíteni az egyenes á gi nő i felmenő jét. Abban
az idő szakban kö lcsö nadtam Arturo anyjá nak minden megmaradt dollá romat – ú gy kétszá z
lehetett –, egy 1975-ben Mexikó ban elnyert kö ltészeti díj maradéká t, abbó l az ö sszegbő l
tudtam megvenni a Barceloná ba szó ló jegyemet. Ezt persze nem írtam meg Arturó nak. Bá r
szerintem az anyja megírta, há romnaponta kü ldö tt neki levelet, gondolom, a
pajzsmirigytú ltengés miatt. A kétszá z dollá r igazá bó l arra volt elég, hogy kifizesse a
laká sbérletet, má sra nem nagyon. Egy nap levelet kaptam Jacinto Requená tó l, amelyben
egyebek mellett azt írta, hogy Arturo nem olvassa el az anyja leveleit. Az a gyö kér Requena
viccesnek tartotta a dolgot, de ez volt az utolsó csö pp a pohá rban, rö gtö n írtam egy levelet
Arturó nak, amelyben egyetlen szó sem esett a kö ltészetrő l, anná l tö bb viszont az
anyagiakró l, az egészségrő l és a csalá di problémá kró l. Arturo vá lasza hamar megérkezett
(sok mindent el lehet mondani ró la, de azt nem, hogy megvá laszolatlanul hagyna egy
levelet), és megnyugtatott benne, hogy má r kü ldö tt pénzt az anyjá nak, de nemsoká ra
valami sokkal nagyobb dologra készü l, munká t fog neki szerezni, mert az az anyja
problémá ja, hogy egész életében dolgozott, és most azért van padló n, mert haszontalannak
érzi magá t. Legszívesebben megírtam volna neki, hogy Barceloná ban nagy a
munkanélkü liség, hogy az anyja nincs munkaképes á llapotban, hogy má r olyan sová ny,
hogy az a legvaló színű bb, hogy a fő nö kei megijednek tő le, ha megjelenik egy á llá sinterjú n,
mert leginká bb egy auschwitzi tú lélő re hasonlít, mégsem írtam neki errő l semmit – fú jja
csak ki magá t, én is kifú jom magam –, ehelyett írtam a kö ltészetrő l, Leopoldo María
Paneró ró l, Félix de Azú á ró l, Gimferrerrő l, Martínez Sarrió nró l, olyan kö ltő krő l, akiket
mindketten szerettü nk, és Carlos Edmundo de Oryró l, a posztizmus létrehozó já ró l, akivel
akkoriban kezdtem el levelezni.
Egy délutá n Arturo anyja eljö tt hozzá m a testvérem laká sá ra. Azt mondta, hogy rettentő
bonyolult levelet kapott a fiá tó l. Megmutatta. A borítékban – Arturo levele mellett – volt egy
ajá nló levél, amelyet az ecuadori regényíró , Vargas Pardo írt a katalá n regényíró , Juan
Marsé szá má ra. Arturo elmagyará zta a levelében, hogy az anyjá nak annyit kellene tennie,
hogy elmegy Juan Marséhoz – nem messze a Sagrada Familiá tó l –, és á tadja neki Vargas
Pardo ajá nló levelét. Az ajá nlá s elég szá raz volt. Az első sorokban ü dvö zö lte Marsét, és
fö lidézett – igaz, meglehető sen kuszá n – egy fö ltételezhető en vicces esetet, mely a piazza
Garibaldi kö rnyékén tö rtént meg. Ezt kö vette Arturo meglehető sen felü letes bemutatá sa,
majd rö gtö n rá tért arra, ami való ban lényeges volt, írt a kö ltő anyjá nak helyzetérő l, és
megkérte Marsét, tegyen meg minden tő le telhető t azért, hogy munká t talá ljon neki.
Talá lkozni fogunk Juan Marséval!, mondta Arturo anyja. Ú gy lá tszott, hogy boldog, és
bü szke arra, amit a fia tett. Nekem azért voltak kétségeim. Szerette volna, hogy elkísérjem
Marséhoz. Ha egyedü l megyek, mondta, tú lsá gosan ideges leszek, és meg sem tudok majd
szó lalni, te viszont író vagy, és ha ú gy alakul, ki tudsz majd hú zni a pá cbó l.
Nem volt tú l csá bító ö tlet, de beleegyeztem, hogy elkísérem. Valamelyik délutá n
elindultunk. Arturo anyja egy kicsit jobban rendbe szedte magá t a szoká sosná l, de még így
is elszomorító lá tvá nyt nyú jtott. Metró ra szá lltunk a plaza Cataluñ á n, és leszá lltunk a
Sagrada Familiá ná l. Nem sokkal azelő tt, hogy megérkeztü nk volna, rá tö rt egy kezdő dő
asztmá s roham, és haszná lnia kellett az inhalá torá t. Maga Juan Marsé nyitott nekü nk ajtó t.
Kö szö ntü nk, Arturo anyja elmesélte neki, mit akar, eléggé belegabalyodott,
„szü kségletekrő l”, „sü rgő sségrő l”, „elkö telezett kö ltészetrő l”, „Chilérő l”, „betegségrő l”,
„szégyenletes kö rü lményekrő l” beszélt. Azt hittem, megbolondult. Juan Marsé megnézte az
á tnyú jtott borítékot, és beengedett minket. Kérnek valamit?, kérdezte. Nem, nagyon kedves,
vá laszolta Arturo anyja. Nem, kö szö nö m, mondtam én. Aztá n Marsé végigolvasta Vargas
Pardo levelét, kö zben megkérdezte tő lü nk, hogy ismerjü k-e Pardó t. A fiam bará tja, mondta
Arturo anyja, azt hiszem, egyszer já rt ná lunk, de nem, nem ismerem. É n sem ismerem.
Nagyon szimpatikus ember, ez a Vargas Pardo, mormolta Marsé. É s ö n má r hosszú ideje
nem él Chilében?, kérdezte Arturo anyjá tó l. Nagyon hosszú ideje, igen, olyan régó ta, hogy
má r alig emlékszem rá . Aztá n Arturo anyja nekiá llt Chilérő l és Mexikó ró l mesélni, majd
Marsé is nekiá llt Mexikó ró l mesélni, és egyik pillanatró l a má sikra ő k ketten má r tegezték
egymá st, nevettek, nevettem én is, talá n Marsé mondott egy viccet, vagy valami ilyesmi.
Véletlenü l van egy ismerő sö m, mondta, aki szolgá lhat valamivel, ami érdekelhet téged. Nem
munka, hanem ö sztö ndíj, olyan ö sztö ndíj, amivel a gyó gypedagó giai képzést tá mogatjá k.
Gyó gypedagó gia?, kérdezte Arturo anyja. Azt hiszem, így hívjá k, mondta Marsé, az értelmi
fogyatékosok oktatá sá hoz van kö ze, vagy a Down-kó ros gyerekekhez. Á , azt imá dná m,
mondta Arturo anyja. Maradtunk még egy darabig, aztá n elmentü nk. Hívj fö l holnap,
mondta Marsé az ajtó bó l.
Megá llá s nélkü l nevettü k a hazaú ton. Arturo anyja ú gy talá lta, hogy Juan Marsé jó vá gá sú
legény, gyö nyö rű szeme van, pompá s fickó , és igen szimpatikus, nyitott ember. Régó ta nem
lá ttam ilyen elégedettnek. Má snap telefoná lt, és Marsé megadta a nő telefonszá má t, aki az
ö sztö ndíjakró l dö nt. Egy hét mú lva Arturo anyja má r egy barcelonai iskolá ban tanult, hogy
értelmi fogyatékosok, autistá k, Down-kó rosok nevelő je legyen, de nemcsak tanult, hanem
gyakorlatokon is részt vett. Az ö sztö ndíj há rom évre szó lt, és évente hosszabbítottá k meg
az osztá lyzatok fü ggvényében. Nem sokkal késő bb bejelentkezett a Rendelő intézetbe, hogy
kezeljék a pajzsmirigytú ltengését. Eleinte azt hittü k, hogy meg fogjá k mű teni, de nem volt
rá szü kség. Így aztá n amikor Arturo megérkezett Barceloná ba, az anyja má r sokkal jobban
volt, az ö sztö ndíj ugyan nem volt tú lsá gosan bő kezű , de arra elég, hogy fenntartsa magá t,
ső t még arra is jutott belő le, hogy mindenféle csokolá dét vegyen, mert tudta, hogy Arturo
szereti a csokolá dét, és az euró pai csokolá dé – ahogy azt mindenki tudja – ezerszer jobb,
mint a mexikó i.

7
SIMONE DARRIEUX, PÁ RIZS, RUE DES PETITES É CURIES, 1977. JÚ LIUS. Amikor Ulises Lima
Pá rizsba jö tt, nem ismert senki má st, csak egy perui kö ltő t – aki korá bban Mexikó ba
emigrá lt – és engem. Csak egyszer lá ttam azelő tt, egy este a Quito ká vézó ban, amikor
Arturo Belanó val volt talá lkozó m. Beszéltü nk egy keveset há rmasban, amíg el nem fogyott
a ká vénk, aztá n Arturó nak és nekem mennü nk kellett.
Arturó t viszont jó l ismertem, bá r azó ta egyetlenegyszer sem lá ttam, és szinte biztosnak
tartom, hogy má r nem is lá tom tö bbet. Hogy mit csiná ltam Mexikó ban? Elvileg
antropoló giá t tanultam, gyakorlatilag viszont utazgattam, és fö lfedeztem az orszá got. Elég
sok buliban is já rtam, bá mulatos, mennyi szabadideje van a mexikó iaknak. A pénzbő l
(ö sztö ndíjas voltam) természetesen nem futotta mindenre, amire szerettem volna kö lteni,
így aztá n dolgozni kezdtem egy fotó snak – Jimmy Cetina volt a neve, egy szá llodai partin
ismertem meg, azt hiszem, a calle Londres-i Vasco de Quirogá ban –, ennek kö szö nhető en
szá mottevő en javult az anyagi helyzetem. Jimmy mű vészi aktokat csiná lt, így nevezte a
képeit, való já ban szoftpornó volt, egész alakos meztelen képek és kihívó pó zok vagy
sztriptízsorozatok, mindezt a stú dió já ban, egy épü let fö lső szintjén a Bucarelin.
Má r nem emlékszem, hogyan ismertem meg Arturó t, talá n egy fotó zá s utá n Jimmy Cetina
há zá ban, talá n egy bá rban, talá n egy buliban. Az is lehet, hogy annak az amerikainak a
pizzériá já ban, akit mindenki Jerry Lewisnak hívott. Mexikó ban az emberek a
legelképesztő bb helyeken ismerkednek. Szó val megismerkedtü nk, és szimpatikusak
voltunk egymá snak, bá r legalá bb egy év eltelt, mire lefekü dtü nk egymá ssal.
Ő t minden érdekelte, ami Franciaorszá gbó l szá rmazott, ebben a tekintetben egy kicsit naiv
volt, azt gondolta, hogy nekem – aki antropoló giá t tanultam – kö telező lenne ismernem
példá ul Max Jacob munká já t (a neve ismerő s volt, de ennyi), és amikor azt mondtam, hogy
nem, a francia fiatalok má sféle dolgokat olvasnak (esetemben: Agatha Christie-t), szó val
akkor nem akarta elhinni a dolgot, azt hitte, hogy csak ugratom. De megértő volt, hogy is
mondjam, ú gy tű nt, hogy folyton irodalmi fogalmakban gondolkodik, de nem volt fanatikus,
nem nézett le, ha még életedben nem olvastá l Jacques Rigaut-t, rá adá sul ő is szerette
Agatha Christie-t, és néha ó rá kon keresztü l beszélgettü nk valamelyik regényérő l,
megvitattuk a rejtélyeket (borzasztó a memó riá m, az ö vé viszont kivá ló ), rekonstruá ltuk
azokat a képtelen gyilkossá gokat.
Nem tudom, mi volt az, ami megfogott benne. Egyszer fö lvittem a laká somba – ahol há rom
má sik antropoló gushallgató val laktam, egy amerikai srá ccal Coloradó bó l és két francia
lá nnyal –, és végü l hajnali négykor kikö tö ttü nk az á gyban. De korá bban má r
figyelmeztettem egy furcsa voná somra. Azt mondtam neki félig komolyan, félig viccbő l – a
Modern Mű vészetek Mú zeumá nak kertjében nevetgéltü nk, ahol a szobrok vannak, azok a
borzasztó szobrok –, szó val azt mondtam: Arturo, soha ne fekü dj le velem, mert mazochista
vagyok. É s az milyen?, kérdezte. Szeretem, ha szex kö zben ü tnek. Erre Arturo abbahagyta a
nevetést. Komolyan mondod?, kérdezte. Totá lisan komolyan, feleltem. É s hogy szereted, ha
ü tnek?, kérdezte. Ü ssenek, mondtam, szeretem, ha pofon vá gnak, ha csapkodjá k a fenekem,
ilyesmi. Erő sen?, kérdezte. Nem, nem tú l erő sen, vá laszoltam. Há t, gondolom, nem sű rű n
dugsz Mexikó ban, mondta, miutá n elgondolkodott egy kicsit. Megkérdeztem, miért mondja
ezt. A nyomok miatt, Miss Marple, felelte, sosem lá ttam rajtad zú zó dá sokat. Persze hogy
szoktam szeretkezni, vá laszoltam, mazochista vagyok, nem hü lye. Arturo fö lnevetett. Azt
hiszem, azt gondolta, hogy viccelek. Így aztá n aznap éjjel, jobban mondva má r hajnalban,
miutá n bebú jtunk az á gyba, nagyon aranyos volt velem, és nem vitt rá a lélek, hogy
félbeszakítsam, ha végig akar nyalogatni, és gyö ngéden csó kolgatni akar, há t csiná lja, de
nemsoká ra észrevettem, hogy nincs merevedése, szó val kézbe vettem, és ciró gattam egy
darabig, de semmi, és akkor a fü lébe sú gva megkérdeztem, hogy nyomasztja-e valami, de
azt felelte, hogy nem, hogy jó l van, aztá n tová bb tapiztuk egymá st egy ideig, de nyilvá nvaló
volt, hogy nem fog neki fö lá llni, és akkor azt mondtam, jó l van, ne erő ltesd tová bb, ne
szenvedj tová bb, ha nem akarod, há t nem akarod, elő fordul, mire ő rá gyú jtott (egy Bali
nevű cigarettá t szívott, milyen érdekes név), és arró l a filmrő l kezdett beszélni, amit
utoljá ra lá tott, aztá n fö lkelt, meztelenü l má szká lt kö rbe-kö rbe a szobá ban, dohá nyzott, és a
dolgaimat nézegette, majd leü lt a fö ldre, az á gyam mellé, és bö ngészni kezdte a fotó imat –
azt a pá rat Jimmy Cetina mű vészi képei kö zü l, amelyeket megtartottam, nem tudom, miért,
talá n mert hü lye vagyok –, én pedig megkérdeztem, hogy fö lizgatjá k-e, mire ő azt
vá laszolta, hogy nem, de jó l néznek ki, és hogy én nagyon jó l nézek ki, te nagyon szép vagy,
Simone, mondta, és abban a pillanatban valamiért azt talá ltam mondani neki, hogy bú jjon
be az á gyba, és fekü djö n rá m, és paskolgassa az arcom vagy a fenekem, ő pedig rá m nézett,
és azt mondta, képtelen vagyok rá , Simone, aztá n kijavította magá t, és azt mondta, erre is
képtelen vagyok, Simone, de én azt feleltem, gyere, bá torsá g, bú jj be az á gyba, és ő bebú jt,
megfordultam, fö lemeltem a fenekem, és azt mondtam: lassan kezdj el ü tni, képzeld azt,
hogy ez csak egy já ték, aztá n kiosztotta az első ü tést, én pedig belefú rtam az arcom a
pá rná ba, nem olvastam Rigaut-t, mondtam, sem Max Jacobot, sem az unalmas Banville-t,
Baudelaire-t, Catulle Mendèst vagy Corbiere-t – kö telező olvasmá ny –, de olvastam de Sade
má rkit. Á , tényleg?, kérdezte. Tényleg, feleltem a farká t simogatva. Egyre nagyobb
meggyő ző déssel mérte a fenekemre az ü téseket. Mit olvastá l de Sade má rkitó l? A Filozó fia a
budoá rban-t, feleltem. É s a Justine-t? Természetesen, vá laszoltam. É s a Juliette tö rténetét?
Persze. É s a Szodoma szá zhú sz napjá t? Jó hogy. Addigra má r nedves voltam, nyö gdécseltem,
Arturo farka pedig ú gy á llt, mint egy pó zna, így aztá n megfordultam, szétraktam a lá bam, és
azt mondtam neki, tegye be, de ne csiná ljon semmi má st, ne mozduljon addig, amíg nem
szó lok. Pompá s érzés volt magamban érezni. Vá gj pofon!, mondtam. Ü sd meg az arcom!
Nyú lj be az ujjaiddal a szá mba! Megü tö tt. Erő sebben!, mondtam. Erő sebben ü tö tt meg. Most
kezdj el mozogni, mondtam. Pá r má sodpercen keresztü l csak a nyö géseim és a pofonok
hallatszottak a szobá ban. Aztá n ő is elkezdett nyö gni.
Napkeltéig szeretkeztü nk. Amikor befejeztü k, ő rá gyú jtott egy Balira, és megkérdezte,
olvastam-e de Sade má rki színdarabjait. Azt vá laszoltam, hogy nem, most hallom elő szö r,
hogy de Sade színdarabokat is írt. De nemcsak színdarabokat, mondta Arturo, hanem sok-
sok levelet is színigazgató knak, és ezekben arra buzdította ő ket, hogy mutassá k be a
darabjait. Persze senki sem volt elég bá tor, hogy színpadra vigyen aká r egyet is, mindenkit
lecsuktak volna (nevettü nk), bá r az az igazá n hihetetlen, hogy a má rki kitartott a szá ndéka
mellett, a leveleiben még arró l is talá lható kö ltségvetés, hogy mennyibe kerü lnének a
kosztü mö k, és az a legszomorú bb az egészben, hogy a szá mítá sai korrektek, rendben
vannak!, a darabok nyereségesek lettek volna. De pornográ fok voltak?, kérdeztem. Nem,
felelte Arturo, filozofikusak voltak, egy kevés szexszel.
Egy ideig szerető k voltunk. Egészen pontosan há rom hó napig, annyi idő mú lva kellett
visszamennem Pá rizsba. Nem minden éjszaka szeretkeztü nk. Nem talá lkoztunk minden
este. De kipró bá ltuk minden lehetséges mó don. Megkö tö zö tt, megkorbá csolt, perverz
dolgokat mű velt velem. Soha nem hagyott nyomot a testemen – kivéve a kipirosodott
fenekemet –, ami sok mindent elá rul arró l, milyen gyö ngéd volt. Ha egy kicsivel tö bb idő nk
van, akkor végü l megszoktam volna, vagyis szü kségem lett volna rá , ő pedig megszokott
volna engem. De egyá ltalá n nem adtunk magunknak idő t, csak bará tok voltunk. De Sade
má rkiró l, Agatha Christie-rő l beszélgettü nk, meg ú gy á ltalá ban az életrő l. Amikor
megismertem, ő éppolyan mexikó i volt, mint bá rmelyik má sik, de az utolsó napokban egyre
inká bb kü lfö ldinek érezte magá t. Egyszer azt mondtam neki: ti, mexikó iak ilyenek vagy
olyanok vagytok, mire ő azt felelte, én nem mexikó i vagyok, Simone, hanem chilei, egy kicsit
szomorú an mondta, az igaz, de elég elszá ntan.
Így aztá n, amikor megjelent ná lam Ulises Lima, és azt mondta, Arturo Belano bará tja
vagyok, nagy ö rö m tö ltö tt el, bá r aztá n késő bb, miutá n megtudtam, hogy Arturo is
Euró pá ban van, de még arra sem méltatott, hogy kü ldjö n nekem egy képeslapot, egy kicsit
dü hö s lettem. Addigra én má r a Paris-Nord Egyetem Antropoló gia Tanszékén dolgoztam,
elég bü rokratikus és unalmas munka volt, viszont így, hogy megérkezett ez a mexikó i,
legalá bb volt rá lehető ségem, hogy felfrissítsem a kissé berozsdá sodott spanyoltudá som.
Ulises Lima a rue des Eaux-ban lakott. Egyszer, egyetlenegyszer meglá togattam. Sosem
lá ttam anná l szö rnyű bb chambre de bonne-t. A cselédlaká snak csak egy sö tét, ocsmá ny
vilá gító udvarra néző miniatű r ablaka volt, amit nem is lehetett kinyitni. Alig volt elég hely
egy á gy meg egy meglehető sen rozzant ó vodai asztal szá má ra. Mivel nem volt se
ruhá sszekrénye, se gardró bja, a ruhá i még a bő rö ndjében voltak, vagy szanaszét dobá lva a
szobá ban. Há nyingerem lett, amikor beléptem. Megkérdeztem, mennyit fizet ezért. Amikor
megmondta, nyilvá nvaló lett, hogy tudatosan á tverték. Aki bedugott ide, az becsapott,
mondtam, ez egy egérlyuk, a vá ros tele van ennél jobb szobá kkal. Persze, nem kizá rt,
mondta, aztá n viszont azzal érvelt, hogy nem szá ndékozik ö rö kre Pá rizsban maradni, és
nem akarja azzal vesztegetni az idejét, hogy jobb szá llá st keres.
Nem sokszor talá lkoztunk, amikor mégis, akkor mindig ő keresett meg. Néha fö lhívott,
má skor pedig egyszerű en megjelent ná lam, és megkérdezte, nincs-e kedvem sétá lni egyet,
vagy meginni egy ká vét, vagy moziba menni. Á ltalá ban azt mondtam neki, hogy nem érek
rá , tanulok vagy a tanszéki munká mmal foglalkozom, de néha beleegyeztem, és elmentü nk
sétá lni. Á ltalá ban egy rue de la Lune-i bá rban kö tö ttü nk ki, tésztá t ettü nk, bort ittunk, és
Mexikó ró l beszélgettü nk. Ő szokott fizetni, és ezt most, hogy belegondolok, még mindig
furcsá nak talá lom, mert amennyire tudom, nem dolgozott. Sokat olvasott, mindig volt
néhá ny kö nyv a hó na alatt, mindegyik francia nyelvű , bá r az igazat megvallva egyá ltalá n
nem beszélt jó l franciá ul (ahogy má r említettem, igyekeztü nk spanyolul beszélni). Egyik
este mesélt a terveirő l. Ezek mindö ssze abbó l á lltak, hogy egy darabig Pá rizsban marad,
aztá n elutazik Izraelbe. Ahogy ezt kimondta, elmosolyodtam, félig hitetlenkedve, félig
dö bbenten. Miért pont Izraelbe? Mert ott lakik egy bará tnő je. Ez volt a vá lasza. Csak ezért?,
kérdeztem hitetlenkedve. Csak ezért.
É s csakugyan, egyetlen cselekedete sem utalt rá , hogy lenne valamiféle elő zetes terve.
Nyugodt természete volt, nagyon jó zan, kicsit zá rkó zott, de nem hű vö s, ellenkező leg, néha
nagyon is forró , má s, mint Arturo természete, aki lelkes volt, de néha ú gy tű nt, gyű lö li az
egész vilá got. Ulises nem, ő tisztelettudó volt, ironikus, de tisztelettudó , mindenkit
elfogadott olyannak, amilyen, és vele sosem volt olyan érzése az embernek, hogy
megpró bá l a privá t dolgaiban vá jká lni, pedig tapasztalatom szerint ez gyakran elő szokott
fordulni a latin-amerikaiak esetében.
HIPÓ LITO GARCÉ S, PÁ RIZS, RUE MARCEL PROUST, 1977. AUGUSZTUS. Nagyon
megö rü ltem, amikor a cimborá m, Ulises Lima fö lbukkant Pá rizsban, ez az igazsá g.
Szereztem neki egy jó kis szobá t a rue des Eaux-ban, majdnem ugyanott, ahol én laktam. A
Marcel Proustró l csak egy ugrá sra volt a laká sa, el kell menni balra, a rue René Boylesve
felé, aztá n bemész a Charles Dickensen, és má r ott is vagy a rue des Eaux-ban. Így aztá n,
ahogy mondani szoktá k, egy kö pésre laktunk egymá stó l. Az én szobá mban volt egy tű zhely,
és mindennap fő ztem, Ulises pedig rendszeresen eljö tt hozzá m ebédre. De én szó ltam neki:
akkor passzolnod kell egy kis pénzecskét is. Ő meg erre: adok pénzt, Polito, ne aggó dj,
szerintem jogos, te veszed az ennivaló t, rá adá sul fő zö l is. Mennyit kérsz? É n meg azt
feleltem, há t, adj szá z dollá rt, Ulises, és szó t se tö bbet. Ő meg azt mondta, hogy dollá rja má r
nincsen, csak frankja van, mindenesetre azt odaadta. Volt pénze, és jó hiszemű volt.
Egy nap viszont így szó lt: Polito, napró l napra rosszabb az étel, amit kapok, hogy lehet az,
hogy annyi pénzbe kerü l egy tá l kurva rizs? Elmagyará ztam neki, hogy Franciaorszá gban
drá ga a rizs, nem ú gy, mint Mexikó ban vagy Peruban, Ulises, itt egy kiló rizsre rá megy a
gatyá d, érted, mondtam. Rá m nézett, így, egy kicsit sandá n, ahogy a mexikó iak szoktak
nézni, és azt mondta, rendben, de legalá bb vegyél egy doboz paradicsomszó szt, mert má r
elegem van belő le, hogy rizst egyek magá ban. Vilá gos, feleltem, és veszek bort is, a nagy
sietségben mindig elfelejtem, de adnod kell még egy kis pénzt. Adott, má snap pedig
paradicsomszó sszal tá laltam a rizsét, meg egy pohá r vö rö sborral. De a rá kö vetkező napon
má r nem volt bor (az az igazsá g, hogy megittam), két nappal késő bb pedig elfogyott a
paradicsomszó sz is, és megint rizst evett magá ban. Aztá n makaró nit készítettem. Vá rjunk
csak, hadd gondolkozzam. Aztá n lencsét fő ztem, ami nagyon sok vasat tartalmaz, és laktató .
Amikor pedig elfogyott a lencse, akkor csicseriborsó t. Aztá n visszatértem a rizshez. Egy nap
Ulises fö lá llt, és félig viccesen a szemembe mondta: Polito, nekem az a gyanú m, hogy te itt
ü gyeskedsz. A te ételeid a legegyszerű bbek és a legdrá gá bbak egész Pá rizsban. Nem,
cimbora, feleltem, dehogy, édes haverom, te el se tudod képzelni, milyen drá ga az élet,
lá tszik, hogy nem te já rsz bevá sá rolni. Így aztá n adott még egy kis pénzt, de má snap má r
nem jö tt el ebédelni. Eltelt há rom nap, kö zben színét se lá ttam, aztá n benéztem hozzá a rue
des Eaux-ba, a szobá já hoz. Nem volt ott. De talá lkoznom kellett vele, ezért leü ltem a
folyosó n, és vá rtam.
É jjel há rom kö rü l megjelent. É s amikor meglá tott a folyosó n, a hosszú , bü dö s folyosó
sö tétjében, szétvetett lá bbal megá llt – ú gy ö t méterre tő lem –, és nem mozdult, mintha arra
szá mítana, hogy megtá madom. De a legkü lö nö sebb az volt, hogy hallgatott, miutá n megá llt,
nem szó lt semmit!, a retkes picsá ba, gondoltam, ez az Ulises tényleg haragszik rá m, és
mindjá rt itt helyben kiveri belő lem a szart, így aztá n kö rü ltekintő mó don inká bb ü lve
maradtam, egy á rnyék a fö ldö n egyá ltalá n nem fenyegető , nem így van?, és a nevén
szó lítottam, Ulises, haver, én vagyok, Polito, mire ő , á hhh, Polito, mi az ö rdö gö t keresel itt
ilyen késő n, Polito, és akkor rá jö ttem, hogy az elő bb nem ismert meg, és azon kezdtem
gondolkodni, kire szá mított ez a balfasz?, mit gondolhatott, ki vagyok én?, és anyá m életére
eskü szö m, akkor má r anná l is jobban féltem, mint azelő tt, nem tudom, talá n mert késő volt,
vagy a félhomá lyos folyosó miatt, vagy a megbokrosodó kö ltő i képzeletem miatt, a picsá ba,
még a hideg is kirá zott, és Ulises Lima á rnyalakja mö gé odaképzeltem egy má sikat is a
folyosó ra. Az az igazsá g, hogy má r a gondolattó l is féltem, hogy le kell majd mennem
nyolcemeletnyi lépcső n abban a kísértethá zban. Pedig legszívesebben futva menekü ltem
volna onnan. De a hirtelen félelem, hogy egyedü l maradhatok, erő sebb volt, fö lá lltam –
kiderü lt, hogy az egyik lá bam begö rcsö lt –, és megkértem Ulisest, hadd menjek be a
szobá já ba. Olyan képet vá gott, mint aki éppen akkor ébred, de azt felelte, persze, Polito, és
kinyitotta az ajtó t. Amikor má r bent voltunk, a lá mpafényben, éreztem, hogy a vér ú jra
megindul az ereimben, és amilyen pofá tlan vagyok, megmutattam neki a ná lam levő
kö nyveket. Ulises egyenként végignézte ő ket, és annyit mondott, rendben vannak, pedig
tudtam, hogy él-hal ezekért a kö nyvekért. Azért hoztam, hogy megvedd ő ket, mondtam.
Mennyit kérsz értü k?, kérdezte. Hasra mondtam egy ö sszeget, hogy lá ssuk, mi tö rténik.
Ulises rá m nézett, azt felelte, rendben, aztá n a zsebébe nyú lt, kifizetett, és bá mult tová bb
szó tlanul. Jó l van, pajtá s, mondtam, akkor megyek is, vá rjalak holnap valami finom
ebéddel? Nem, vá laszolta, ne vá rj. De benézel valamikor? Jusson eszedbe, hogy ha nem
eszel, éhen is halhatsz, mondtam. Soha tö bbet nem megyek, Polito, mondta. Nem tudom, mi
tö rtént velem. Bá r belü l majd beszartam a félelemtő l (halá lra rémített a gondolat, hogy
odakint végig kell mennem a folyosó n, és le kell mennem a lépcső n), kívü l mégis beszélni
kezdtem, a picsá ba, hirtelen má r beszéltem is, hallottam, ahogyan beszélek, mintha a
hangom má r nem is az enyém lenne, és a rohadék elkezdett volna ö ná lló an fecsegni. Szó val
azt mondtam, ez nem igazsá g, Ulises, ha lá tná d, mennyit kö ltö ttem élelmiszerre, mennyi
finomsá got vettem, most mi lesz velü k?, rohadjanak meg?, szétrepedek, ha nekem kell
megennem mindet, he?, Ulises, rontsam el a gyomrom, vagy kapjak epebajt a sok evéstő l?,
mondj má r valamit, Ulises, ne já tszd itt a sü ketet! Szó val ilyesmit, ebben a stílusban. É s
hiá ba mondtam magamban, hogy hallgass má r, Polito, ne legyél ennyire pofá tlan, ennek
még rossz vége lehet, tanuld meg, hol a hatá r, te gyö kér, odakint – abban a félig zsibbadt,
elérzéstelenített terü leten, ami azelő tt az arcom volt, az ajkam, a megalá zott nyelvem – csak
dő ltek tová bb a szavak (pedig életemben elő szö r nem akartam kiejteni ő ket!), és így
hallottam, hogy azt mondom: miféle bará t vagy te, Ulises, én a tenyeremen hordoztalak,
mintha nem is csak a cimborá m lennél, hanem a testvérem, haver, a kisö csém, a francba,
Ulises, most meg jö ssz itt nekem ezzel a lekezelő dumá val. É s a tö bbi és a tö bbi. Minek is
folytassam. Elég annyi, hogy beszéltem és beszéltem, Ulises pedig ott á llt elő ttem abban a
szobá ban, ami olyan kicsi volt, hogy inká bb koporsó nak tű nt, és nem vette le ró lam a
szemét, nyugodt volt, és hiá ba vá rtam tő le azt a mozdulatot, amelytő l tartottam, mintha
csak fö lhú zna, mint egy ó rá t, mintha azt mondaná magá ban, Politó nak még két perce van,
még má sfél perce van, még egy perce van, még ö tven má sodperce van Politó nak, szegény
cimbora, még tíz má sodperce van, én pedig, eskü szö m, mintha minden egyes sző rszá lat
lá ttam volna a testemen, mintha nyitva lenne a szemem, ugyanakkor egy má sik – lehunyt –
szempá r bejá rná a bő rö m minden négyzetcentiméterét, és szá mba venné minden egyes
sző rszá lam, egy csukott szempá r, mely mégis tö bbet lá t, mint a nyitott szemem, tudom,
kurvá ra zavaros ez az egész. Aztá n má r nem bírtam tová bb, ledő ltem az á gyra, mint egy
kurva, és azt mondtam neki: Ulises, rosszul érzem magam, cimbora, katasztró fa az életem,
nem tudom, mi van velem, igyekszem jó l csiná lni a dolgokat, de minden rosszul sü l el,
vissza kéne mennem Peruba, kinyír ez a szaros vá ros, má r nem az vagyok, aki voltam, és így
beszéltem tová bb, kiadtam magambó l mindent, ami mart belü lrő l, az arcom félig Ulises
takaró iba fú rtam, ki tudja, honnan szedte azokat a takaró kat, mindenesetre bü dö sek voltak
– nem a chambres de bonne-ok tipikus mocsokszaga volt, nem Ulises szaga, má smilyen
szag volt, talá n a halá l szaga, baljó s szag, mely végü l befészkelte magá t az agyamba, és
há trahő kö ltem tő le –, a retkes picsá ba, Ulises, honnan szedted ezeket a takaró kat, haver, a
halottashá zbó l? De Ulises csak á llt ott egy helyben, nem mozdult, hallgatott, és akkor arra
gondoltam, hogy itt a lehető ség, most elmehetek, aztá n fö lá lltam, kinyú jtottam az egyik
kezem, és megérintettem a vá llá t. Olyan volt, mintha egy szoborhoz értem volna.
ROBERTO ROSAS, PÁ RIZS, RUE DE PASSY, 1977. SZEPTEMBER. A mi padlá sterü nkben ká bé
tizenkét szoba volt. Kö zü lü k nyolcban latin-amerikaiak laktak, egy chilei, Ricardito
Barrientos, egy argentin pá r, Sofía Pellegrini és Miguelito Sabotinski, a tö bbiek pedig
peruiak voltunk, mindannyian kö ltő k, rendszeresek voltak a veszekedések.
Nem kis bü szkeséggel Passy kommuná nak vagy Passy agglomerá ció nak hívtuk a
padlá steret.
Á llandó an vitatkoztunk, és a kedvenc vagy talá n az egyedü li témá nk a politika és az
irodalom volt. Ricardito Barrientos szobá já t korá bban Polito Garcés bérelte – szintén perui
és szintén kö ltő –, de egyszer egy rendkívü li gyű lés utá n ú gy dö ntö ttü nk, hogy ultimá tumot
adunk neki. Vagy eltű nsz innen még ezen a héten, baszdmeganyá d, vagy lelö kü nk a lépcső n,
az á gyadba szarunk, patká nymérget rakunk a borodba, vagy valami ennél is rosszabbat
teszü nk. Szerencsére Polito értett a szó bó l, egyébként nem tudom, mi tö rtént volna.
Mindenesetre egy napon ú jra fö ltű nt, ú gy csú szott-má szott, ahogy mindig is szokott,
benézett egy szobá ba, aztá n egy má sikba, pénzt kért kö lcsö n (amit soha nem adott meg),
meghívatta magá t egy kis ká véra itt, egy kis matéra ott (a Sofía Pellegrini halá losan
gyű lö lte), kö nyveket kért kö lcsö n, elmesélte, hogy a héten talá lkozott Bryce Echeniquével
és Julio Ramó n Ribeyró val, hogy Hinostrozá val teá zgatott, a szoká sos hazugsá gokat, és ha
egyszer mondta volna el ő ket, még hihető k is lettek volna, ha kétszer, viccesek, de a
ö rö kö sen ismételgetve má r undort keltettek, szá nalmat, aggodalmat, mert kétség nem fért
hozzá , hogy Polito fejében valami nincs rendben. Persze kié van rendben kö zü lü nk, ú gy
igazá n rendben? Na jó , azért annyira gá zul, mint Polito, nem vagyunk.
Szó val egy nap fö ltű nt ná lunk, az egyik délutá n, amikor véletlenü l épp szinte mindannyian
ott voltunk (tudom, mert hallottam, ahogy bekopog a tö bbi ajtó n, hallottam a hangjá t, az
ö sszetéveszthetetlen „hogy vagy, haver”-já t), és egy idő mú lva rá vetü lt az á rnyéka a szobá m
kü szö bére, mintha nem merne belépni anélkü l, hogy behívná k, erre azt mondtam neki –
talá n tú lsá gosan durvá n –, mit akarsz, baszdmeganyá d, ő pedig nevetett azzal a balfasz
vihogá sá val, és azt felelte, jaj, Robertito, de rég lá ttuk egymá st, semmit sem vá ltoztá l,
testvér, de ö rü lö k, nézd, hoztam egy kö ltő t, szeretném neked bemutatni, egy cimbora a
Mexikó i Kö ztá rsasá gbó l.
Csak akkor vettem észre, hogy á ll mellette valaki. Izmos, kreol fickó volt indiá nos
voná sokkal. A szeme mintha cseppfolyó s lett volna, vagyis mintha letö rö lték volna az
arcá ró l, és orvosi mosolya volt, szokatlan lá tvá ny a Passy kommuná ban, ahol mindenkinek
népzenész- vagy ü gyvédmosolya volt.
Ez volt Ulises Lima. Így ismertem meg. Bará tok lettü nk. Bará tok a pá rizsi éjszaká ban.
Természetesen egyá ltalá n nem hasonlított Politó ra. Kü lö nben nem lettem volna a bará tja.
Nem emlékszem, mennyi ideig élt Pá rizsban. De az biztos, hogy bá r eléggé eltérő volt a
személyiségü nk, gyakran talá lkoztunk. Egy nap viszont azt mondta, hogy elmegy. Hogyhogy
elmész, pajtá s?, kérdeztem, mert amennyire én tudtam, imá dta ezt a vá rost. Azt hiszem,
nincs egészen rendben az egészségem, mosolygott. Valami sú lyos? Nem, egyá ltalá n nem
sú lyos, vá laszolta, de zavaró . Jó l van, mondtam, akkor semmi baj, igyunk egy kortyot, hogy
megü nnepeljü k. Mexikó ra!, mondtam. Nem megyek vissza Mexikó ba, felelte, Barceloná ba
megyek. É s miért oda, pajtá s?, kérdeztem. Van ott egy bará tom, egy darabig ná la fogok
lakni. Mindö ssze ennyit mondott, én pedig nem faggattam. Aztá n elmentü nk még borért, és
megittuk a Bir-Hakeim hídná l, én pedig elmeséltem neki a legfrissebb szerelmi
kalandjaimat. De neki má shol já rt az esze, így aztá n a vá ltozatossá g kedvéért a kö ltészetrő l
kezdtü nk beszélgetni, arró l a témá ró l, amelyet egyre kevésbé szeretek.
Emlékszem rá , Ulisesnek tetszett a fiatal francia kö ltészet. Ezt tanú síthatom. Szerintü nk, a
Passy agglomerá ció szerint a fiatal francia kö ltészet gusztustalan volt. Apuci kisfiai és
drogosok. É rtsd má r meg, Ulises, szoktam neki mondani, mi forradalmá rok vagyunk, mi
megjá rtuk Latin-Amerika bö rtö neit, hogyan is tetszhetne nekü nk egy olyan kö ltészet, mint
amilyen a francia? Az a fasz meg nem mondott semmit, csak nevetett. Egyszer Michel
Bulteau-val talá lkozott, én pedig elkísértem. Ulises pocsékul beszélt franciá ul, így aztá n
nagyobbrészt én beszéltem. Aztá n megismertem Matthieu Messagier-t, Jean-Jacques
Faussot-t és Adeline-t, Bulteau pá rjá t.
Egyikü k sem volt szimpatikus. Faussot-t megkérdeztem, el tudná -e intézni, hogy
megjelenjen egy cikkem a folyó iratban, ahol dolgozik – egy szaros popzenei folyó irat volt –,
és azt felelte, hogy elő szö r el kell olvasnia a cikket. Pá r nappal késő bb elvittem hozzá , de
nem tetszett neki. Messagier-tő l elkértem egy ö reg francia kö ltő címét, „a babérkoszorú s
kö ltő ” – á llító lag – talá lkozott Martín Adá nnal, amikor a negyvenes években Limá ban já rt,
de Messagier nem akarta megadni, és képtelen kifogá sokkal hozakodott elő , példá ul hogy
az ö reg nem fogad lá togató kat. De hiszen nem pénzt akarok tő le kö lcsö nkérni, mondtam,
csak interjú t akartok vele csiná lni, de mindegy volt, hiá ba pró bá lkoztam. Végü l Bulteau-nak
azt mondtam, hogy le fogom fordítani. Ez má r tetszett neki, és nem emelt semmiféle
kifogá st. Persze csak viccbő l mondtam. Aztá n eszembe jutott, hogy talá n nem is lenne rossz
ö tlet. Egy este, pá r nappal késő bb hozzá is lá ttam a munká hoz. A „Sang de satin” című
verset vá lasztottam. Azelő tt még soha nem fordult meg a fejemben, hogy verseket
fordítsak, pedig kö ltő vagyok, és szoká s azt hinni, hogy a kö ltő k má s kö ltő ket fordítanak. De
engem még nem fordított senki, szó val miért kellett volna nekem má st fordítanom?
Mindegy, ilyen az élet. Akkor az volt az érzésem, hogy nem rossz az ö tlet. Talá n Ulises miatt
volt, ő hatott még a legmegrö gzö ttebb szoká saimra is. Talá n azért, mert ú gy éreztem, hogy
ideje olyasvalamibe fognom, amit még nem csiná ltam korá bban. Nem tudom. Mindenesetre
elmondtam Bulteau-nak, hogy azt tervezem, lefordítom, és kö zlö m a fordítá st (mindig a
kö zlés a kulcsszó ) egy perui folyó iratban – ami nem létezett, csak kitalá ltam a nevét –, egy
perui folyó iratban, ahova Westphalen is írni szokott, mondtam, ő pedig készségesnek
mutatkozott – azt hiszem, fogalma sem volt ró la, ki az a Westphalen, éppú gy mondhattam
volna azt is, hogy egy folyó iratban, ahova Huamá n Poma vagy Salazar Bondy is írni szokott
–, én pedig hozzá lá ttam a munká hoz.
Nem emlékszem, hogy Ulises addigra má r elutazott-e, vagy még mindig erre má szká lt.
„Sang de satin.” Má r az első pillanattó l kezdve problémá im voltak ezzel a szaros verssel.
Hogy fordítsam le a címet? „Szaténvér” vagy „Selymes vér”? Tö bb mint egy hétig
gondolkodtam rajta. Aztá n egyszer csak rá m zú dult Pá rizs ö sszes borzalma, a francia nyelv
és a fiatal kö ltészet ö sszes borzalma, a megtű rt idegenségü nkbő l, abbó l a szomorú és
helyrehozhatatlan ténybő l fakadó borzalom, hogy dél-amerikaiként bolyongunk
Euró pá ban, a nagyvilá gban, és egybő l tudtam, hogy képtelen leszek tová bb dolgozni a
„Szaténvér” vagy „Selymes vér” fordítá sá n, tudtam, hogy ha folytatná m, akkor a végén
megö lném Bulteau-t a rue de Téhéran-i stú dió já ban, és aztá n tö rvényen kívü liként
menekü lnék Pá rizsbó l. Így aztá n végü l ú gy dö ntö ttem, nem viszem véghez a tervemet, és
miutá n Ulises Lima elutazott (nem emlékszem pontosan, mikor), tö bbé nem talá lkoztam a
francia kö ltő kkel.
SIMONE DARRIEUX, PÁ RIZS, RUE DES PETITES É CURIES, 1977. SZEPTEMBER. Sosem
szerzett semmit, ami aká r csak tá volró l is emlékeztetett volna a munká ra. Való já ban nem
tudom, mibő l élt. Volt pénze, amikor érkezett, az biztos – amikor talá lkoztunk, eleinte
mindig ő fizetett, egy ká vét, egy calvadost, pá r pohá r bort –, de aztá n a pénz hamar
elfogyott, és amennyire én tudom, nem volt semmilyen pénzforrá sa.
Egyszer elmesélte, hogy talá lt egy ö tezer frankos bankjegyet az utcá n. Onnantó l kezdve
mindig a fö ldet nézte gyaloglá s kö zben.
Valamivel késő bb megint talá lt egy elvesztett bankjegyet.
Volt pá r perui bará tja, akik néha adtak neki munká t, egy csapat perui kö ltő , akik
való színű leg csak névleg voltak kö ltő k, mert a pá rizsi lét – ez kö ztudott – elkoptat és fö lold
bá rmilyen hivatá studatot – hacsak nincs vasbó l –, elaljasít és feledésbe taszít. Legalá bbis
tö bbnyire ez szokott tö rténni a latin-amerikaiakkal, akiket én ismerek. Nem azt akarom
mondani, hogy Ulises Lima így já rt, de a perui bará tai igenis így já rtak. Létrehoztak
valamiféle takarító szö vetkezetet. Irodapadló t políroztak, ablakot mostak, ehhez hasonló
dolgokat, Ulises pedig kisegítette ő ket, amikor a szö vetkezet valamelyik tagja
megbetegedett, vagy a vá roson kívü l tartó zkodott. Á ltalá ban a helyettesítésnek szinte
mindig egészségü gyi oka volt, a peruiak nem utaztak tú l sokat, bá r nyaranta néhá nyan
elmentek szü retelni Roussillonba. Két-há rom fő s csoportokban utaztak, volt, aki egyedü l
indult ú tnak, és mielő tt elment, azt mondta, hogy a Costa Bravá ra megy nyaralni. Ká bé
há romszor talá lkoztam velü k, szá nalmas figurá k, tö bben is fö lajá nlottá k, hogy
lefekü dnének velem.
Amennyi pénzt keresel, mondtam egyszer Ulisesnek, az alig elég arra, hogy ne halj éhen,
szerinted honnan lesz pénzed, hogy Izraelbe utazz? Nemsoká ra, vá laszolta, és ezzel véget is
ért a tá rsalgá sunk az anyagiakró l. Tulajdonképpen most, hogy belegondolok, elég nehéz
meghatá rozni, milyen témá kró l beszélgettü nk. Arturó val teljesen egyértelmű volt a dolog
(alapvető en irodalomró l és szexrő l beszélgettü nk), Ulisesszel viszont bizonytalanok voltak
a hatá rok, talá n azért, mert ritká n talá lkoztunk (bá r ő , a maga mó djá n hű maradt a
bará tsá gunkhoz, hű maradt a telefonszá momhoz), talá n azért, mert olyan ember volt, vagy
olyannak lá tszott, akinek nincsenek elvá rá sai.
SOFÍA PELLEGRINI, PÁ RIZS, A JARDINS DU TROCADÉ RÓ BAN Ü LVE, 1977. SZEPTEMBER.
Elnevezték a rue des Eaux Krisztusá nak, és mindenki kinevette, még Roberto Rosas is, aki
azt mondta magá ró l, hogy a legjobb bará tja Pá rizsban. Alapvető en azért nevettek rajta,
mert hü lye volt, ezt mondtá k, csak egy menthetetlen hü lye képes hagyni, érveltek, hogy
Polito Garcés tö bb mint há romszor á tverje, arró l persze megfeledkeztek, hogy Polito
korá bban ő ket is á tverte. A rue des Eaux Krisztusa. Nem, én egyszer sem já rtam ná la,
tudom, hogy borzasztó dolgokat meséltek, hogy egy odú ban lakik, hogy raká sban á llnak
ná la Pá rizs leghaszontalanabb tá rgyai: szemét, folyó iratok, napilapok, a kö nyvesboltokbó l
lopott kö nyvek, amelyek gyorsan á tvették a szagá t, és aztá n bű zlö ttek, megpenészedtek, és
elképzelhetetlen mó don elszínező dtek. Azt mondtá k, napokig kibírja egy falat nélkü l,
hó napokig nem teszi be a lá bá t a kö zfü rdő kbe, de ez szerintem nem igaz, mert sosem
lá ttam tú lzottan koszosnak. Persze én nem igazá n ismertem, nem voltam a bará tnő je, de
egy nap megjelent a padlá sterü nkben a Passyban, és nem volt má s, csak én – én meg elég
rosszul éreztem magam, depresszió s voltam, ö sszevesztem a pá rommal, nem mentek jó l a
dolgaim –, amikor megjelent, akkor épp a szobá mba bezá rkó zva sírtam, a tö bbiek elmentek
a filmklubba vagy a sokféle politikai gyű lés valamelyikére, mindenki forradalmi aktivista
volt, Ulises Lima pedig végigjá rta a folyosó t, de nem kopogott egyetlen ajtó n sem, mintha
tudná , hogy nem talá l majd senkit, aztá n egyenesen az én szobá mhoz lépett, ahol egyedü l
ü ltem az á gyamon, és a falat néztem, majd belépett (tiszta és illatos volt), és ott maradt
velem, nem mondott semmit, csak annyit, hogy szia, Sofía, és csak á llt ott, amíg abba nem
hagytam a sírá st. Ezért aztá n jó szívvel emlékszem vissza rá .
SIMONE DARRIEUX, PÁ RIZS, RUE DES PETITES É CURIES, 1977. SZEPTEMBER. Ulises Lima
rendszeresen ná lam zuhanyzott. Nem voltam oda a dologért. Nem szeretek olyan
tö rö lkö ző t haszná lni, amelyet má r haszná lt valaki má s, fő leg ha az a valaki nem á ll hozzá m
kö zel fizikai, ső t lelki értelemben, de azért hagytam, hogy haszná lja a zuhanyzó mat, aztá n
mindig fogtam a tö rö lkö ző ket, és beraktam ő ket a mosó gépbe. Egyébként a laká somban
igyekezett rendet hagyni maga utá n, a maga mó djá n persze, de igyekezett, és ez a lényeg.
Miutá n letusolt, fö lmosta a zuhanyzó padló já t, és kiszedte a hajat a lefolyó bó l, ami talá n
semmiségnek tű nhet, de én sikító frá szt kapok tő le, undorodom a fü rdő ká dat eldugaszoló
hajcsomó któ l (és még inká bb, ha a hajcsomó nem a sajá tom!). Aztá n ö sszeszedte és
ö sszehajtotta a haszná lt tö rö lkö ző ket, és a bidén hagyta ő ket, hogy aztá n, amikor jó nak
lá tom, berakjam ő ket a mosó gépbe. Eleinte még sajá t szappant is hozott, de mondtam neki,
hogy nem szü kséges, egész nyugodtan haszná lhatja a szappanom és a samponom (de
eszébe ne jusson hozzá érni a szivacsomhoz).
Nagyon szertartá sos volt. Á ltalá ban egy nappal korá bban fö lhívott telefonon, és
megkérdezte, nem zavar-e, ha á tjö n, nincsenek-e vendégeim vagy valami dolgom, aztá n
konkretizá ltuk az idő pontot, má snap pedig pontosan megjelent, egy kicsit beszélgettü nk,
aztá n bevonult a fü rdő szobá ba. Utá na bizonytalan ideig nem jelentkezett. Néha egy hét telt
el, mire ú jra megjelent, má skor kettő vagy aká r há rom. Ez alatt az idő alatt, gondolom, a
kö zfü rdő kbe já rt.
Egyszer, a rue de la Lune-i bá rban azt mondta nekem, hogy szereti a kö zfü rdő ket, azokat a
helyeket, ahova a kü lfö ldiek já rnak fü rdeni, feketék a frankofó n Afriká bó l vagy magrebiek,
és a szegény egyetemi hallgató k is, mutattam rá , igen, azok is, mondta, de első sorban a
kü lfö ldiek. Emlékszem, egyszer megkérdezte tő lem, hogy já rtam-e má r a mexikó i
kö zfü rdő kben. Nem, természetesen soha. Azok tényleg kö zfü rdő k, mondta, van bennü k
szauna, tö rö kfü rdő , gő zfü rdő . Itt is vannak ilyenek, mondtam, csak azok drá gá bbak.
Mexikó ban nem, mondta, ott olcsó k. Igazsá g szerint még sosem gondolkodtam el a mexikó i
kö zfü rdő kö n. De ott biztos nem já rtá l kö zfü rdő kbe fü rö dni, mondtam. Nem, vá laszolta, volt
rá példa, de nem igazá n.
Kü lö nö s figura volt. A kö nyvek margó já ra jegyzetelt. Szerencsére tő lem nem kapott kö lcsö n
egyet sem. Hogy miért mondom? Mert nem szeretem, ha ö sszefirká ljá k a kö nyveimet. De
volt egy szoká sa, ami még anná l is megdö bbentő bb volt, mint hogy a margó kra jegyzetel.
Talá n el sem hiszitek, de kö nyvekkel zuhanyzott. Eskü szö m. Olvasott a zuhany alatt. Hogy
honnan tudom? Egyszerű . Szinte az ö sszes kö nyve nedves volt. Elő szö r azt hittem, hogy az
eső tő l, Ulises szeretett gyalogolni, csak ritká n szá llt metró ra, gyalog bejá rta Pá rizst az egyik
végétő l a má sikig, és amikor esett, bő rig á zott, mert sosem á llt meg, hogy megvá rja, míg
elá ll. Így aztá n a kö nyvei, legalá bbis azok, amelyeket a leggyakrabban olvasott, mindig
hullá mosak voltak egy kicsit, félig-meddig megkeményedtek, én pedig azt képzeltem, hogy
az eső tő l. De egyszer megfigyeltem, hogy egy szá raz kö nyvvel a kezében megy be a
fü rdő szobá ba, és amikor kijö n, a kö nyv má r nedves. Aznap a kívá ncsisá gom legyő zte a
tapintatot. Odamentem hozzá , és kikaptam a kezébő l a kö nyvet. Nemcsak a borító volt
nedves, hanem néhá ny belső oldal is, a margó n pedig a víztő l elmosó dott tintá jú jegyzetek
voltak, néhá nyat kö zü lü k talá n a zuhany alatt írt, és akkor azt mondtam, ú risten, ezt nem
hiszem el, olvasol zuhanyzá s kö zben, te megő rü ltél?, mire azt felelte, hogy nem tehet ró la,
de leszö gezte, hogy csak verseket olvas – ezt abban a pillanatban nem értettem, de most
má r értem, azt akarta mondani, hogy csak két-há rom oldalt olvas el, nem egy egész kö nyvet
–, erre elnevettem magam, ledő ltem a kanapéra, és ö sszegö rnyedtem a nevetéstő l, aztá n ő
is nevetni kezdett, és nevettü nk mindketten, hosszú ideig, nem emlékszem, meddig.
MICHEL BULTEAU, PÁ RIZS, RUE DE TÉ HÉ RAN, 1978. JANUÁ R. Nem tudom, honnan
szerezte meg a telefonszá mom, de egy éjszaka – má r talá n éjfél is elmú lt – fö lhívott az
otthoni szá momon. Michel Bulteau-t kérte. Mire én: én vagyok Michel Bulteau. Mire ő :
Ulises Lima vagyok. Szü net. Aztá n én: értem. Mire ő : ö rü lö k, hogy otthon talá llak, remélem,
még nem aludtá l. Mire én: nem, nem aludtam. Szü net. Mire ő : szeretnék veled talá lkozni.
Mire én: most? Mire ő : há t, igen, most, el tudok menni hozzá d, ha gondolod. Mire én: hol
vagy?, de valami má st érthetett, mert azt felelte: mexikó i vagyok. Aztá n rémleni kezdett –
egész homá lyosan –, hogy kaptam egy folyó iratot Mexikó bó l. Mindenesetre maga a név,
Ulises Lima, nem volt ismerő s. Folytattam: lá ttad má r valaha a Question Markot? Mire ő :
nem, nem lá ttam még ő ket. Mire én: azt hiszem, mexikó iak. Mire ő : a Question Mark? Mi az
a Question Mark? Mire én: egy rockbanda, természetesen. Mire ő : á larcban já tszanak?
Elő szö r nem értettem a kérdést. Á larcban? Nem, természetesen nem á larcban já tszanak.
Miért kéne á larcban já tszaniuk? Mexikó ban vannak olyan rockbandá k, akik á larcban lépnek
fö l? Mire ő : elő fordul. Mire én: nevetségesen hangzik, de érdekes lehet. Honnan hívsz? A
szá llodá dbó l? Mire ő : nem, az utcá ró l. Mire én: tudod, hogyan jutsz el a Miromesnil
metró megá lló ig? Mire ő : igen, persze, nem probléma. Mire én: hú sz perc mú lva. Mire ő : ott
leszek, és lerakta. Ahogy fö lvettem a zakó mat, hirtelen eszembe jutott: de hiszen azt sem
tudom, hogy néz ki! Hogy néznek ki a mexikó i kö ltő k? Egyetlenegyet sem ismerek! Csak egy
fotó t Octavio Pazró l. A Question Mark jutott eszembe, aztá n Elliott Murphie és valami, amit
Elliott mondott nekem, amikor New Yorkban já rtam: a mexikó i halá lfej, a fickó , akit
mexikó i halá lfejnek hívtak, és akit csak messzirő l lá ttam a kínai negyedben, egy
szó rakozó helyen a Franklin Street és a Broadway sarká n, a mexikó i halá lfej zenész volt, de
én csak egy sziluettet lá ttam, és megkérdeztem Elliottot, mit akar nekem mutatni azon a
fickó n, mire Elliott azt vá laszolta: olyan, mint a férgek, féregszeme van, és ú gy beszél, mint
a férgek. Hogy beszélnek a férgek? Rébuszokban, felelte Elliott. Oké. Vilá gos. É s miért hívjá k
mexikó i halá lfejnek?, kérdeztem. De Elliott má r nem hallott, vagy valaki má ssal beszélt, így
aztá n arra jutottam, hogy a fickó amellett, hogy csontsová ny, biztosan mexikó i, vagy
legalá bbis azt mondja mindenkinek, hogy mexikó i, esetleg valamikor já rt má r Mexikó ban.
De én nem lá ttam az arcá t, csak a sziluettjét, ahogy á tvonul a szó rakozó helyen. Egy
asszociá ció któ l mentes, metaforá k nélkü li sziluett, egy sziluett, mely pusztá n sziluett volt,
és nem is akart tö bb lenni anná l. Így aztá n fö lvettem a fekete zakó mat, megfésü lkö dtem, és
kiléptem az utcá ra, kö zben az az ismeretlen já rt a fejemben, aki az elő bb telefoná lt, meg a
mexikó i halá lfej, akit futó lag lá ttam New Yorkban. A rue de Téhérantó l a Miromesnil
megá lló ig csak néhá ny perc, ha az ember kilép, de á t kell kelni a boulevard Haussmannon,
aztá n végig az avenue Percier-n, majd egy darabon a rue La Boétie-n, ilyen késő n ezek má r
elég kihaltak, mintha este tíztő l rö ntgensugarakkal bombá zná k ő ket, kö zben arra
gondoltam, hogy jobb lett volna, ha a Monceau megá lló ná l talá lkozom az ismeretlennel,
akkor az ellenkező irá nyban kellett volna elindulnom, a rue de Téhéranró l a rue de
Monceau-ra, aztá n az avenue Ruysdaelen, majd a parc Monceau-t á tszelő avenue Ferdousin,
a park ilyenkor tele van anyagosokkal és dílerekkel meg mélabú s rendő rö kkel, akik má s
vilá gokbó l érkeztek a parc Monceau-ba, abbó l a lanyha félhomá lybó l, mely bevezeti a place
de la République Dominicaine fö ltű nését, ez megfelelő helyszín lett volna, hogy talá lkozzam
a mexikó i halá lfejjel. De én kö vettem az ú tvonalamat, egy má sik ú tvonalat a rue de
Miromesnil lépcső je felé, és megérkeztem a kihalt és patyolattiszta lépcső hö z. Bevallom,
soha azelő tt nem lá ttam még ilyen igéző nek, mégis ennyire elérhetetlennek a metró
lépcső jét. Pedig ugyanolyan lá tvá nyt nyú jtott, mint mindig. Hamar rá jö ttem, hogy az eltérő
perspektívá t én magam vetítem oda, mégpedig azért, mert igent mondtam rá , hogy ilyen
alkalmatlan idő pontban talá lkozzam egy ismeretlennel, pedig ez egyá ltalá n nem jellemző
rá m. De természetesen az sem, hogy visszautasítsam, ha szó lít a sors. Ott voltam, és ez volt
a lényeg. De egy irodistá n kívü l nem volt senki a lépcső nél, ő kö nyvet olvasott, és
való színű leg vá rt valakire. Így aztá n elindultam lefelé, ú gy dö ntö ttem, hogy vá rok ö t percet,
aztá n elmegyek, és nyomtalanul elfelejtem ezt az egészet. Az első kanyarná l talá ltam egy
rongyokba és kartonba csomagolt ö regasszonyt, aki aludt, vagy ú gy tett, mintha aludna.
Néhá ny méterrel odébb lá ttam egy fickó t – aki ú gy nézte az ö regasszonyt, mintha kígyó t
lá tna –, hosszú , fekete haja volt, a voná sai aká r egy mexikó i voná sai is lehettek, bá r e
tekintetben végzetesen tá jékozatlan vagyok. Megá lltam és figyeltem. Alacsonyabb volt
ná lam, viseltes bő rdzseki volt rajta, és négy-ö t kö nyv a hó na alatt. Hirtelen mintha
fö lébredt volna, és rá m szö gezte a tekintetét. Ő volt az, semmi kétség. Odalépett hozzá m, és
kezet nyú jtott. Hihetetlenü l furcsa kézfogá sa volt. Mintha lett volna benne egy kevés a
szabadkő mű ves-jelek és a mexikó i alvilá g kó djainak keverékébő l. De legalá bbis borzongató
és formailag kü lö nleges kézfogá s volt, mintha a kezemet megszorító kézen nem lenne bő r,
vagy csak egy burok lenne, egy tetová lt burok. De felejtsü k el most a kezet. Azt mondtam
neki, hogy szép esténk van, és javasoltam, hogy sétá ljunk egyet. Mintha még mindig nyá r
lenne, mondtam. Ő némá n kö vetett. Egy pillanatra attó l tartottam, hogy meg sem fog
szó lalni a talá lkozá sunk alatt. Megnéztem a kö nyveit, az egyik, az Ether-Mouth az enyém
volt, egy má sik Claude Pélieu-é, a tö bbi pedig való színű leg mexikó i szerző ké, akiknek még a
nevét sem hallottam. Megkérdeztem tő le, mió ta van Pá rizsban. Régó ta, felelte. Siralmasan
beszélt franciá ul. Fö lajá nlottam, hogy beszéljü nk angolul, és beleegyezett. A rue de
Miromesnilen sétá ltunk a Faubourg St.-Honoréig. Hosszú , gyors léptekkel haladtunk,
mintha fontos talá lkozó ra sietnénk, és késésben lennénk. Na most én nem nagyon szeretek
gyalogolni. Mégis azon az éjszaká n megá llá s nélkü l, teljes erő bő l gyalogoltunk, a Faubourg
St.-Honorén a rue Boissy d’Anglas-ig és onnan a Champs-É lysées-ig, ahol megint jobbra
fordultunk, egészen az avenue Churchillig, ott befordultunk balra – magunk mö gö tt hagyva
a Grand Palais bizonytalan á rnyéká t –, egyenesen a III. Sá ndor híd felé, nem lassítva a
tempó n, ekö zben a mexikó i – helyenként értelmezhetetlen angolsá ggal – megpró bá lt
kifejteni egy tö rténetet, melyet eléggé nehezemre esett megérteni, a tö rténet elveszett
kö ltő krő l és elveszett folyó iratokró l szó lt, és olyan mű vekrő l, melyek létezésérő l senki sem
tudott semmit, és egy Kaliforniá hoz vagy Arizoná hoz vagy valamelyik ezekkel hatá ros
mexikó i á llamhoz hasonló tá jon já tszó dott, egy képzeletbeli vagy való sá gos, de napszítta
vidéken, egy régmú lt és elfeledett korban, vagy legalá bbis egy olyan korban, amely má r a
legkevésbé sem volt lényeges a mai Pá rizsban, a hetvenes években. A civilizá ció hatá rain
kívü l eső tö rténet, mondtam. Erre ő : igen, igen, csakugyan így van, igen, igen. Erre azt
mondtam: szó val soha nem lá ttad a Question Markot? Erre ő : nem, nem lá ttam ő ket soha.
Erre azt mondtam, hogy egyszer meg kell néznie ő ket, mert nagyon jó k, de való já ban ezt
csak azért mondtam, mert nem tudtam, mi má st mondhatnék.

8
AMADEO SALVATIERRA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE REPÚ BLICA DE VENEZUELA, A PALACIO
DE LA INQUISICIÓ N KÖ ZELÉ BEN, 1976. JANUÁ R. Azt mondtam: srá cok, elfogyott a Los
Suicidas mezcal, ez egy kétségbevonhatatlan, vitathatatlan tény, mi lenne, ha egyikő tö k
lemenne, és venne egy ü veg Sauzá t, mire egyikü k, a mexikó i azt mondta: lemegyek,
Amadeo, és má r ugrott is az ajtó hoz, amikor megá llítottam, és azt mondtam, egy pillanat,
bará tom, itt maradt a pénz, de ő rá m nézett, és azt mondta, eszébe ne jusson, Amadeo, ezt
most mi fizetjü k, milyen szimpatikus srá cok voltak. Mielő tt elindult volna, még ellá ttam pá r
taná ccsal: azt mondtam, hogy menjen a Venezuelá n a Brasilig, és ott forduljon jobb kéz felé,
aztá n menjen fö l a calle Hondurasig, a plaza de Santa Catariná ig, ahol majd bal kéz felé kell
fordulnia, onnan egészen a Chiléig, és aztá n megint jobb kéz felé, fö l, mint aki a La
Laguinilla piacra megy, és amikor odaér, a bal oldali já rdá n, az El Buen Tono há ztartá si bolt
mellett meg fogja talá lni a La Guerrerense bá rt, el sem lehet téveszteni, és hogy a La
Guerrerensében azt kell mondania, én kü ldtem, a jegyző , Amadeo Salvatierra, majd
hozzá tettem, hogy ne késlekedjen. Aztá n tová bb kutakodtam a papírok kö zö tt, a má sik srá c
pedig fö lá llt a helyérő l, és vizsgá lgatni kezdte a kö nyvtá ramat. É n igazsá g szerint nem
lá ttam, csak hallottam, tett egy lépést, levett egy kö nyvet, visszarakta, a neszt hallottam,
amit a kö nyveim gerincén végigsimító ujja keltett! De nem lá ttam. Aztá n megint leü ltem,
eltettem a pénzt a tá rcá mba, és reszkető kézzel – bizonyos kor utá n az ember má r nem tud
olyan felszabadultan inni – vizsgá lgattam a megsá rgult, régi papírlapjaimat. Lehajtott fejjel
ü ltem, a szemem kissé elfelhő sö dö tt, a chilei srá c pedig csö ndben já rká lt a kö nyvtá ramban,
és én csak a mutató ujjá nak vagy a kisujjá nak hangjá t hallottam, á , milyen ü gyes keze van a
fiú nak, ú gy já rja végig a vaskos kö teteim gerincét, mint a villá m, az ujja: hú s és papír, hú s és
bő r surrogá sa, jó leső hang a fü lnek, á lmot hozó hang, való színű leg így já rtam, mert hirtelen
becsuktam a szemem (vagy talá n má r csukva volt elő bb is), és megjelent elő ttem a plaza de
Santo Domingo az á rká djaival, a calle Venezuela, a Palacio de la Inquisició n, a Las dos
estrellas kocsma a calle Loretó n, a La sevillana ká vézó a Justo Sierrá n, a Mi oficina kocsma a
Misioneró n, kö zel a Pino Suá rezhez – ahova nem engedtek be sem egyenruhá sokat, sem
kutyá kat, sem nő ket, kivéve egyet, az egyetlen kivételt –, és lá ttam, ahogy a nő ú jra
végigmegy ezeken az utcá kon, a Loretó n, a Soledadon, a Correo Mayoron, a Monedá n,
lá ttam, ahogy sietve á tkel a Zó caló n, á , micsoda lá tomá s, egy huszonpá réves nő a
kilencszá zhú szas években, ahogy á tkel a Zó caló n, oly szaporá n, mintha szerelmi talá lká ra
igyekezne, és késésben lenne, vagy mintha a belvá ros egyik boltjá ba tartana, mert vá r rá
egy kis munka, egy egyszerű ö ltö zetű nő , olcsó , de szép ruhá ban, a haja holló fekete, a há ta
egyenes, a lá ba nem tú l hosszú – de megvan benne az az utolérhetetlen bá j, mely az ö sszes
fiatal nő lá bá nak sajá tja, legyenek bá r sová nyak, kö vérek vagy kimondottan formá sak –, két
zsenge és eltö kélt lá b, rajtuk lapos, vagy egészen apró cska sarkú cipő , olcsó modell, de
csinos, és mindenekelő tt kényelmes, még véletlenü l sem arra készü lt, hogy az ember
siessen benne, hogy idő ben odaérjen a talá lká ra vagy a munká ba, habá r én pontosan
tudom, hogy ő egyá ltalá n nem talá lká ra siet, és munká ba sem vá rjá k. Akkor hová tart? Vagy
nem tart sehová , egyszerű en csak így szokott já rni? A nő má r á tért a Zó calo tú loldalá ra,
rá tér a Monte de Piedadra a Tacuba felé, itt nagyobb a tö meg, és má r nem tud olyan
gyorsan haladni, aztá n befordul a Tacubá ra, egyre lassabban, egy pillanatra elragadja tő lem
a sokasá g, de aztá n megint fö lbukkan, ott van, az Alameda felé megy, vagy talá n megá ll még
elő bb a postá ná l, most má r tisztá n lá tszik pá r papír a kezében, talá n levelek, de nem, nem
megy be a postá ra, elmegy az Alamedá ig, majd megá ll, mintha azért á llt volna meg, hogy
kifú jja magá t, és aztá n megy tová bb, ugyanazzal a tempó val, a parkban, a fá k alatt, és ahogy
vannak nő k, akik elő re lá tjá k a jö vő t, én lá tom a mú ltat, lá tom Mexikó mú ltjá t, és lá tom
ennek a nő nek a há tá t, aki az á lmomban tá volodik tő lem, én pedig azt kérdem tő le, hová
mész, Cesá rea?, hová mész, Cesá rea Tinajero?
FELIPE MÜ LLER, CÉ NTRICO BÁ R, BARCELONA, CALLE TALLERS, 1978. JANUÁ R. Ami
engem illet, 1977-ben tö rtént, hogy ö sszekö ltö ztem a pá rommal. Mindketten akkor
tö ltö ttü k be a hú szat. Talá ltunk egy laká st a calle Tallersban, és odakö ltö ztü nk. É n
korrektor voltam egy kiadó ná l, ő pedig ö sztö ndíjat kapott ugyanabban az oktatá si
kö zpontban, ahol Arturo Belano anyuká ja is ö sztö ndíjas volt. Ső t Arturo Belano anyuká ja
mutatott be minket egymá snak. Szintén 1977-ben tö rtént, hogy Pá rizsba utaztunk. Ulises
Lima chambre de bonne-já ban laktunk. Há t, mit mondjak, az Ulises nem volt tú l jó
passzban. A szoba ú gy nézett ki, mint egy szeméttelep. A pá rommal egy kicsit rendet
raktunk abban a kuplerá jban, de hiá ba sö prö gettü nk és mosogattunk, volt ott valami, amit
lehetetlen volt eltü ntetni. Esténként (a pá rom Ulises á gyá ban aludt, én pedig a fö ldö n)
valami csillogott a plafonon. A derengés forrá sa az egyetlen ablak volt – koszosabb má r
nem is lehetett volna –, de ú gy terjedt végig a falakon és a plafonon, mint a hullá mzó algá k.
Amikor hazamentü nk Barceloná ba, kiderü lt, hogy rü hesek vagyunk. Elég lesú jtó volt.
Egyedü l Ulisestő l kaphattuk el. Hogyhogy nem szó lt?, kérdezte panaszos hangon a pá rom.
Talá n nem tudta, feleltem. De akkor gondolatban visszatértem Pá rizsba, fö lidéztem azokat
az 1977-es napokat, és lá ttam, hogy Ulises vakaró zik, meghú zza a borosü veget, aztá n
megint vakaró zik, és ez az emlékkép meggyő zö tt ró la, hogy a pá romnak igaza van. Tudta, és
nem szó lt semmit. Egy darabig nehezteltem rá a rü h miatt, de aztá n elfelejtettü k, ső t még
nevettü nk is rajta. A kérdés az volt, hogy hogyan fogunk meggyó gyulni. Nem volt zuhany a
laká sunkban, és naponta legalá bb egyszer meg kellett mosdanunk timsó s szappannal, aztá n
be kellett kennü nk magunkat Sarnatín krémmel. Így aztá n 1977 nemcsak azért
emlékezetes, mert jó év volt, hanem azért is, mert volt benne nagyjá bó l egy-má sfél hó nap,
amikor á llandó an azokhoz a bará tainkhoz já rtunk, akiknek volt zuhanyzó juk. Az egyik ezek
kö zü l Arturo Belano volt. Nemcsak zuhanyzó ja volt, hanem egy hatalmas, lá bakon á lló
ká dja is, kényelmesen elfért benne há rom ember. A baj csak az volt, hogy Arturo nem
egyedü l élt, hanem hét-nyolc má sikkal együ tt, egyfajta vá rosi kommuná ban, és volt, akinek
nem tetszett, hogy a pá rommal ná luk fü rdü nk. Mindegy, végü l is nem sokszor fü rö dtü nk
ott. 1977-ben tö rtént, hogy Arturo Belano éjjeliő ri á llá st kapott egy kempingben. Egyszer
elmentem meglá togatni. Ú gy szó lítottá k, hogy seriff, és ezen mindig jó t mulatott. Azt
hiszem, azon a nyá ron tö rtént, hogy mindketten kö zö s megegyezéssel eltá volodtunk a
zsigeri realizmustó l. Kiadtunk egy folyó iratot Barceloná ban – nagyon kis kö ltségvetésű és
szinte alig terjesztett folyó irat volt –, és írtunk egy levelet, amelyben kiléptü nk a zsigeri
realizmusbó l. Nem tagadtunk meg semmit, nem kö pkö dtü nk a mexikó i tá rsainkra,
egyszerű en kimondtuk, hogy mi má r nem tartozunk a csoporthoz. Való já ban nagyon
lefoglalt minket a munká nk és a kü zdelem a tú lélésért.
MARY WATSON, LONDON, SUTHERLAND PLACE, 1978. MÁ JUS. 1977 nyará n
Franciaorszá gba utaztam a bará tommal, Hugh Marksszal. É n akkoriban irodalmat
hallgattam Oxfordban, és a szű kö s hallgató i ö sztö ndíjambó l éltem. Hugh segélyt kapott a
tá rsadalombiztosítá stó l. Nem voltunk szerető k, csak bará tok, igazsá g szerint részben ezért
indultunk el együ tt Londonbó l azon a nyá ron, mert mindkettő nknek zá tonyra futott az
elő ző érzelmi kapcsolata, viszont biztosak voltunk benne, hogy kö zö ttü nk mindez szó ba
sem jö het. Hugh-t elhagyta egy utá latos skó t lá ny. Engem elhagyott egy egyetemista srá c,
akit mindig kö rü lrajongtak a csajok, és akirő l azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé.
Pá rizsban elfogyott a pénzü nk, de ez nem vette el a kedvü nket az utazá stó l, így aztá n
valahogy kievickéltü nk a vá rosbó l, és stoppal elindultunk dél felé. Orléans kö rnyékén
fö lvett minket egy Volkswagen furgon. A sofő r német volt, és Hansnak hívtá k. Hozzá nk
hasonló an ő is délnek tartott a feleségével – egy Monique nevű francia nő vel –, és a pá r éves
kisfiá val. Hansnak hosszú haja volt, dú s szaká lla – ú gy nézett ki, mint Raszputyin, csak
sző kében –, és bejá rta az egész vilá got.
Nem sokkal késő bb fö lszedtü k Steve-et Leicesterbő l, aki egy ó vodá ban dolgozott, pá r
kilométerrel késő bb pedig Johnt Londonbó l, aki munkanélkü li volt, mint Hugh. A furgon
nagy volt, elfértü nk benne mindannyian, és rá adá sul – ezt azonnal észrevettem – Hans
szerette, ha van tá rsasá ga, vannak kö rü lö tte emberek, akikkel beszélgetni tud, akiknek el
tudja mesélni a tö rténeteit. Monique viszont kevésbé tű nt nyugodtnak ennyi idegen kö zö tt,
de azt csiná lta, amit Hans mondott, amellett pedig figyelnie kellett a gyerekre.
Kicsivel azelő tt, hogy megérkeztü nk volna Carcassonne-ba, Hans azt mondta, hogy el kell
intéznie valamit az egyik roussilloni faluban, és ha akarjuk, mindannyiunknak tud korrekt
munká t szerezni. Hugh-val ú gy gondoltuk, remek az ö tlet, és azonnal rá vá gtuk, hogy persze.
Steve és John megkérdezte, mirő l lenne szó . Hans azt vá laszolta, hogy szü retelnü nk kell egy
olyan terü leten, amelyik Monique egyik nagybá tyjá é. Amikor pedig befejezzü k a szü retelést
a nagybá csi terü letein, akkor jó pá r frankkal a zsebü nkben folytathatjuk az utunkat, mert
mikö zben dolgozunk, az étel és a szá llá s ingyen lesz. Amikor Hans befejezte,
mindannyiunknak tetszett az ajá nlat, és letértü nk a fő ú tró l, á thajtottunk egy sor pará nyi
falun – mindegyik sző lő kkel volt kö rü lvéve –, fö ldutakon mentü nk tová bb, olyan ez a hely,
mondtam Hugh-nak, mint egy labirintus, olyan – ezt viszont má r nem mondtam senkinek –,
hogy má s kö rü lmények kö zö tt ijesztő nek vagy taszító nak éreztem volna, példá ul ha nem
lenne itt Hugh, sem Steve, sem John, hanem egyedü l lennék. De szerencsére nem voltam
egyedü l. A bará taimmal voltam. Hugh olyan nekem, mintha a bá tyá m lenne. É s Steve is
szimpatikus volt az első perctő l kezdve. John és Hans, ő k má r má s tészta. John egyfajta
zombi volt, ő nem igazá n tetszett. Hans maga volt a megalomá n nyers erő , de szá mítani
lehetett rá , legalá bbis akkor így gondoltam.
Amikor megérkeztü nk Monique nagybá tyjá hoz, kiderü lt, hogy a munka csak egy hó nap
mú lva fog elindulni. Hans beterelt minket a furgonba – addigra má r biztos elmú lt éjfél is –,
és elmesélte, mi a helyzet. Rossz hírei vannak, mondta, de van egy vészmegoldá sa. Ne
vá ljunk szét, mondta, menjü nk el Spanyolorszá gba, és dolgozzunk a narancsszü reten. Ha
pedig az sem vá lik be, akkor vá rjunk, de Spanyolorszá gban, ahol minden olcsó bb. Mondtuk
neki, hogy nincs pénzü nk, alig maradt annyi, hogy enni tudjunk, kizá rt, hogy egy hó napig
kihú zzuk, legfö ljebb még há rom nap pihenésre futja. Hans erre azt vá laszolta, hogy ne
aggó djunk a pénz miatt, ő á llja a kö ltségeket, amíg el nem kezdü nk dolgozni. Mit kérsz
cserébe?, kérdezte John, de Hans nem vá laszolt, néha ú gy tett, mintha nem értene angolul.
Az igazat megvallva, nekü nk, tö bbieknek olyan volt az ajá nlat, mint egy égi á ldá s, és rö gtö n
el is fogadtuk, augusztus legelején já rtunk, és egyikü nknek sem volt kedve olyan korá n
visszamenni Angliá ba.
Aznap éjszaka Monique nagybá tyjá nak egyik lakatlan há zá ban aludtunk (a faluban nem volt
tö bb, mint harminc há z, és Hans elmondá sa szerint legalá bb a felü k az ö vé volt), és má snap
reggel elindultunk dél felé. Mielő tt megérkeztü nk volna Perpignanba, fö lvettü nk egy ú jabb
stoppost. Egy sző ke lá ny volt, kicsit kö vérkés, Ericá nak hívtá k, pá rizsi volt, és pá r percnyi
beszélgetés utá n ú gy dö ntö tt, hogy csatlakozik a csapatunkhoz, vagyis velü nk tart Valencia
felé, és egy hó napig narancsot szed ő is, aztá n fö ljö n Roussillonba, abba az eldugott faluba,
és együ tt fogunk szü retelni. Ahogy minket, ú gy ő t sem vetette fö l a pénz, ezért az ő
ellá tá sá ért is a német lesz a felelő s. Erica jö ttével viszont megtelt a furgon, és Hans
kijelentette, hogy má r nem á ll meg tö bb stoppos kedvéért.
Egész nap dél felé haladtunk. A csapatunk vidá m volt, de má r hosszú ó rá k ó ta ú ton voltunk,
jó lesett volna egy zuhany és valami meleg étel, aztá n kilenc-tíz ó ra folyamatos alvá s. Az
egyetlen ok, amiért még mindig ugyanú gy tele voltunk energiá val, mint az ú t elején, Hans
volt, aki megá llá s nélkü l beszélt, és vele vagy á ltala ismert emberekkel megesett
tö rténeteket mesélt. A legrosszabb hely a furgonban az anyó sü lés volt, vagyis a Hans
melletti ü lés, mi pedig sorban vá ltottuk egymá st. Amikor én kö vetkeztem, Berlinrő l
beszélgettü nk, a vá rosró l, ahol tizennyolc és tizenkilenc éves korom kö zö tt éltem.
Tulajdonképpen én voltam az egyetlen utas, aki valamennyire tudott németü l, és Hans ezt
kihaszná lva velem az anyanyelvén beszélt. De nem a német irodalomró l beszélgettü nk –
pedig ez a téma egyébként lenyű gö z –, hanem a politiká ró l, amire elő bb-utó bb mindig
rá unok.
Amikor á tléptü k a hatá rt, Steve vette á t a helyem, én pedig visszamentem a furgon egyik
há tsó ü lésére – ahol a kicsi Udo aludt –, és onnan hallgattam tová bb Hans fecsegését, a
vilá gmegvá ltó terveit. Azt hiszem, soha nem fordult még elő velem, hogy egy ismeretlen
ennyire nagylelkű en viselkedjen velem, és ennyire ellenszenves legyen.
Hans elviselhetetlen volt, rá adá sul borzasztó an vezetett. Pá r alkalommal eltévedtü nk.
Ó rá kig keveregtü nk a hegyekben, anélkü l hogy tudtuk volna, hogyan jussunk vissza a
Barceloná ba vezető ú tra. Amikor végre megérkeztü nk a vá rosba, Hans ragaszkodott hozzá ,
hogy megnézzü k a Sagrada Familiá t. Addigra má r mindannyian éhesek voltunk, és nem sok
kedvü nk volt székesegyhá zakat nézegetni, legyenek azok bá rmilyen szépek, de Hans
dirigá lt, és miutá n szá mtalan kö rt futottunk a vá rosban, végre megérkeztü nk a Sagrada
Familiá hoz. Mindannyiunknak tetszett (kivéve Johnt, ő t hidegen hagyta gyakorlatilag
minden mű vészi megnyilvá nulá s), bá r kétségtelenü l szívesebben ü ltü nk volna be egy jó
étterembe, hogy együ nk valamit. Hans viszont azt mondta, hogy Spanyolorszá gban az a
legbiztonsá gosabb, ha gyü mö lcsö t eszü nk, és otthagyott minket a Sagrada Familiá val
szemkö zti téren, egy padon, ő pedig elment Monique-kal és a kicsivel zö ldségest keresni.
Miutá n fél ó ra mú lva sem kerü ltek elő , mikö zben gyö nyö rkö dtü nk Barcelona ró zsaszín
alkonyá ban, Hugh megjegyezte, hogy való színű leg eltévedtek. Erica azt mondta, az sem
kizá rt, hogy itt hagytak minket, egy templom elő tt, tette hozzá , mint az á rvá kat. John – aki
ritká n beszélt, tö bbnyire akkor is hü lyeségeket – azt mondta, fö nná ll a lehető sége, hogy
Hans és Monique abban a pillanatban éppen meleg vacsorá t eszik egy jó étteremben. Steve-
vel nem szó ltunk semmit, de végiggondoltuk az ö sszes lehető séget, és azt hiszem,
mindkettő nknek az volt az érzése, hogy John vá ltozata á llhat legkö zelebb a való sá ghoz.
Este kilenc kö rü l, amikor má r éppen kezdtü nk kétségbeesni, megjelent a furgon. Hans és
Monique adott mindenkinek egy almá t, egy baná nt és egy narancsot, aztá n Hans elmondta,
hogy taná cskozott néhá ny helyivel, és szerinte az lenne a legjobb, ha egyelő re
elhalasztaná nk a tervezett valenciai expedíció nkat. Ha nem csal az emlékezete, mondta,
Barcelona kü lvá rosaiban vannak elég jó á rfekvésű kempingek. Egy kisebb napi ö sszegért
pihenhetü nk pá r napot, fü rö dhetü nk, napozhatunk. Mondanom sem kell, mindannyian
egyetértettü nk vele, és arra kértü k, hogy induljunk azonnal. Monique – erre pontosan
emlékszem – egyetlenegyszer sem nyitotta ki a szá já t.
Még há rom ó rá ba telt, mire megtalá ltuk a vá rosbó l kivezető utat. Ezalatt Hans elmesélte,
hogy amikor egy Lü neburg melletti tá maszponton katoná skodott, egy tankot vezetve
eltévedt, és a feljebbvaló i majdnem hadbíró sá g elé á llítottá k. Tankot vezetni, mondta,
sokkal bonyolultabb, mint furgont vezetni, nekem elhihetitek, srá cok.
Végü l kijutottunk a vá rosbó l, és fö lhajtottunk egy négysá vos autó pá lyá ra. A kempingek egy
terü leten csoportosulnak, mondta Hans, szó ljatok, ha meglá tjá tok ő ket. Az autó pá lyá n sö tét
volt, és egyik oldalon sem lehetett má st lá tni, csak gyá rakat, ü res telkeket, tá volabb pedig
hatalmas, rosszul megvilá gított épü leteket, mintha csak véletlenszerű en lennének ott,
mindegyiken lá tszottak a korai enyészet nyomai. Kicsivel késő bb aztá n beértü nk egy
erdő be, és megpillantottuk az első kempinget.
De aztá n egyik sem tetszett Hansnak, és mivel ő volt az, aki fizetni fog, folytattuk utunkat az
erdő ben, amíg a fenyő k á gai kö zü l elő nem bukkant egy felirat egy magá nyos, kék csillaggal.
Nem emlékszem, há ny ó ra volt, mindenesetre késő re já rt, mégis mindannyian – még a kis
Udo is – ébren voltunk, amikor Hans lefékezett az utat lezá ró sorompó elő tt. Aztá n
meglá ttuk a fickó t vagy annak a fickó nak a kö rvonalá t, aki fö lemelte a sorompó t, Hans
pedig kiszá llt a furgonbó l, és bement a kemping recepció já ra, mö gö tte a férfi, aki szabaddá
tette az utat. Kicsivel késő bb megint kijö tt, és vá ltott velü nk pá r szó t a vezető oldali ablakon
keresztü l. Azt a hírt hozta, hogy a kempingben nincsenek bérelhető sá trak. Gyorsan
szá molni kezdtü nk. Ericá nak, Steve-nek és Johnnak nem volt sá tra. Hugh-nak és nekem
igen. Ú gy dö ntö ttü nk, hogy Erica és én alszom az egyik sá torban, Steve, John és Hugh pedig
a má sikban. Hans, Monique és a kisgyerek a furgonban. Azutá n Hans visszament a
recepció ra, alá írt néhá ny papírt, és visszaü lt a volá nhoz. A fickó , aki beengedett bennü nket,
fö lü lt egy egészen picike biciklire, és ö reg lakó kocsikkal szegélyezett, kísérteties utakon
kalauzolt el minket a kemping egyik sarká ba. Olyan fá radtak voltunk, hogy mindannyian
azonnal elaludtunk, még csak le sem tusoltunk elő tte.
A rá kö vetkező napot a strandon tö ltö ttü k, este pedig, vacsora utá n elindultunk, hogy
igyunk valamit a kemping bá rjá nak teraszá n. Amikor megérkeztem, Hugh és Steve az
éjjeliő rrel beszélgetett, akivel elő ző este talá lkoztunk. É n leü ltem Monique és Erica mellé,
és szemü gyre vettem a helyet. A bá r – a kemping hű tü kö rképeként – szinte teljesen ü res
volt. Há rom hatalmas fenyő emelkedett ki a terasz betonjá bó l, és a gyö kereik néhá ny
helyen ú gy gyű rték fö l a betonaljzatot, mintha sző nyeg lenne. Pá r pillanatra
elgondolkodtam, való já ban mit is csiná lok én itt. Minden értelmetlennek tű nt. Az este sorá n
Steve és az éjjeliő r egyszer csak nekiá llt verseket olvasni. Honnan szedte Steve azokat a
verseket? Valamivel késő bb odacsapó dott mellénk néhá ny német (meghívtak minket egy
kö rre), egyikü k tö kéletesen utá nozta Donald kacsá t. Emlékszem – má r szinte az este
legvégén –, Hans ö sszevitatkozott az éjjeliő rrel. Hans spanyolul beszélt, és egyre
idegesebbnek tű nt. Egy ideig figyeltem ő ket. Volt egy pillanat, amikor ú gy lá tszott, Hans
elsírja magá t. Az éjjeliő rt viszont higgadtnak lá ttam, legalá bbis ő nem hadoná szott, és nem
voltak tú lzó gesztusai.
Má snap – még nem tértem egészen magamhoz az éjszakai berú gá sbó l –, amikor
megfü rö dtem a tengerben, talá lkoztam az éjjeliő rrel. Rajta kívü l nem volt senki a strandon.
A homokban ü lt, tető tő l talpig ruhá ban, ú jsá got olvasott. Amikor kijö ttem a vízbő l,
kö szö ntem neki. Ő fö lemelte a fejét, és viszonozta a kö szö nést. Nagyon sá padt volt, kó cos
volt a haja, mintha akkor kelt volna fö l. Aznap este, mivel nem volt semmi dolgunk, megint
ö sszejö ttü nk a kemping bá rjá ban. John nekiá llt szá mokat vá logatni a zenegépbő l. Erica és
Steve leü lt kettesben egy kü lö n asztalhoz. Az elő ző esti németek elutaztak, és csak mi
voltunk a teraszon. Késő bb aztá n befutott az éjjeliő r. Hajnali négyre má r csak Hugh, ő és én
maradtunk. Azutá n Hugh is lelépett, mi pedig ú gy dö ntö ttü nk az éjjeliő rrel, hogy együ tt
alszunk.
A bó dé, ahol az éjszaká kat tö ltö tte, olyan kicsi volt, hogy odabent csak egy gyerek vagy egy
tö rpe tudott volna kinyú jtó zni. Megpró bá ltunk térden á llva szeretkezni, de tú lsá gosan
kényelmetlen volt. Késő bb megpró bá ltuk egy széken ü lve. A végén má r csak nevettü nk, a
baszá s pedig elmaradt. Amikor hajnalodni kezdett, elkísért a sá tramig, aztá n elment.
Megkérdeztem, hol lakik. Barceloná ban, felelte. Egyszer el kell mennü nk együ tt
Barceloná ba, mondtam.
Má snap az éjjeliő r nagyon korá n érkezett a kempingbe, sokkal korá bban, mint ahogy
elkezdő dö tt volna a mű szakja, és együ tt lementü nk a strandra, aztá n elsétá ltunk
Casstelldefelsig. Este megint ö sszegyű ltü nk a bá r teraszá n, bá r aznap korá n bezá rtak, talá n
még tíz elő tt. Ú gy néztü nk ki, mint a há ború s menekü ltek. Hans elment a furgonnal
kenyérért, azutá n Monique szalá mis szendvicset készített mindenkinek. A sö rö ket a bá rban
vettü k, még mielő tt bezá rtak volna. Hans ö sszegyű jtö tt minket az asztala kö rü l, és azt
mondta, hogy két-há rom napon belü l tová bbindulunk Valenciá ba. Megteszem, amit tudok a
csapatért, mondta Hans. Ez a kemping az utolsó kat rú gja, tette hozzá , és kö zben az éjjeliő r
szemébe nézett. Aznap este nem volt zenegép, így aztá n Hans és Monique hozott egy rá dió s
magnó t, és egy darabig hallgattuk a kedvenc zenészeiket. Aztá n egy beszélgetés végén Hans
megint ö sszeveszett az éjjeliő rrel. Spanyolul beszéltek egymá ssal, de Hans néha lefordította
nekem a mondandó já t németre, és hozzá fű zö tt pá r megjegyzést az éjjeliő r vilá gfelfogá sá val
kapcsolatban. Szerintem unalmas volt a beszélgetés, ott is hagytam ő ket. Amikor Hugh-val
tá ncoltam, azért megfordultam, hogy megnézzem ő ket, és Hans ugyanú gy a sírá s hatá rá n
volt, mint elő ző este.
Szerinted mirő l beszélnek?, kérdezte Hugh. Biztos hü lyeségekrő l, vá laszoltam. Ezek ketten
utá ljá k egymá st, mondta Hugh. Alig ismerik egymá st, mondtam, de valamivel késő bb
végiggondoltam, amit Hugh mondott, és arra jutottam, hogy igaza van.
Má snap reggel az éjjeliő r még kilenc ó ra elő tt eljö tt értem a sá tramhoz, és vonattal
elmentü nk Castelldefelsbő l Sitgesbe. Az egész napot ott tö ltö ttü k a vá rosban. Mikö zben
sajtos szendvicset ettü nk a strandon, elmeséltem neki, hogy egy évvel azelő tt levelet írtam
Graham Greene-nek. Ú gy tű nt, hogy meglepő dik. Miért Graham Greene-nek?, kérdezte.
Szeretem Graham Greene-t, feleltem. Sose gondoltam volna, mondta, sokat kell még
tanulnom. Nem szereted Graham Greene-t?, kérdeztem. Nem olvastam tú l sok kö nyvét,
vá laszolta. Mit írtá l neki a levélben? Meséltem neki pá r dolgot az életemrő l meg Oxfordró l,
vá laszoltam. Eddig nem olvastam sok regényt, mondta az éjjeliő r, verset viszont elég sokat.
Azutá n megkérdezte, Graham Greene vá laszolt-e a levelemre. Igen, mondtam, írt egy rö vid,
de nagyon kedves vá laszt. Itt, Sitgesben, mondta az éjjeliő r, él egy regényíró , aki
ugyanabbó l az orszá gbó l szá rmazik, ahonnan én, egy alkalommal já rtam is ná la
lá togató ban. Melyik író ?, kérdeztem, bá r megspó rolhattam volna magamnak a kérdést,
mert szinte egyetlen latin-amerikai regényíró t sem olvastam még. Az éjjeliő r mondott egy
nevet – azó ta elfelejtettem –, aztá n elmondta, hogy a regényíró ja, aká rcsak Graham Greene,
nagyon kedvesen viselkedett vele. É s miért voltá l ná la?, kérdeztem. Nem tudom, mondta az
éjjeliő r, nem volt mit mondanom neki, és tényleg, szinte ki sem nyitottam a szá mat, amíg
ná la voltam. Egész végig meg sem szó laltá l? Nem egyedü l mentem, mondta az éjjeliő r,
hanem egy bará tommal, ő beszélt. De te nem mondtá l semmit a regényíró dnak, nem
kérdeztél tő le semmit? Nem, mondta az éjjeliő r, ú gy tű nt, a fickó depresszió s meg egy kicsit
beteg is, és nem akartam zavarni. Nem tudom elhinni, hogy nem kérdeztél tő le semmit,
mondtam. Ő kérdezett tő lem valamit, mondta az éjjeliő r furcsa tekintettel. Mi volt az?,
kérdeztem. Azt kérdezte, lá ttam-e a filmet, amit Mexikó ban forgattak az egyik regénye
alapjá n. É s lá ttad? Há t igen, mondta az éjjeliő r, véletlenü l lá ttam, ső t még tetszett is, a
probléma az volt, hogy nem olvastam a regényt, és ezért nem tudtam, mennyire volt hű a
film a szö veghez, vá laszolta az éjjeliő r. É s mit vá laszoltá l neki?, kérdeztem. Nem á rultam el,
hogy nem olvastam a regényt, mondta az éjjeliő r. De azt, ugye, elmondtad neki, hogy lá ttad
a filmet, kérdeztem. Szerinted?, mondta az éjjeliő r. Erre elképzeltem, ahogy ott ü l egy
Graham Greene-arcú regényíró elő tt, és ú gy éreztem, hogy csö ndben maradt. Nem mondtad
el neki, feleltem. De elmondtam, vá laszolta az éjjeliő r.
Két nappal késő bb sá trat bontottunk, és elindultunk Valenciá ba. Amikor elbú csú ztam az
éjjeliő rtő l, azt hittem, hogy akkor lá tom utoljá ra. Ú tkö zben, amikor rá m kerü lt a sor, hogy
odaü ljek Hans mellé, és beszélgessek vele, megkérdeztem tő le, min vitatkoztak az
éjjeliő rrel. Nem volt szimpatikus?, kérdeztem. Miért? Hans hallgatott egy darabig, ami elég
szokatlan volt tő le, á tgondolta a vá laszt, mielő tt megosztotta volna velem. Végü l
egyszerű en annyit mondott, hogy nem tudja.
Egy hétig voltunk Valenciá ban, ö sszevissza keringtü nk, a furgonban aludtunk, és munká t
kerestü nk a narancsü ltetvényeken, de nem talá ltunk semmit. A kis Udo megbetegedett, és
kó rhá zba vittü k. Csak megfá zott, de volt egy kis lá za, amit az életkö rü lményeink csak
sú lyosbítottak. Ennek kö vetkeztében Monique-nak eléggé savanyú lett a kedve, és elő szö r
lá ttam dü hö snek Hansra. Egy éjszaka szó ba kerü lt, hogy otthagyjuk a furgont, hogy Hans
meg a csalá dja mehessen tová bb egyedü l és békével, de Hans azt mondta, nem hagyhatja,
hogy magunk menjü nk tová bb, mi pedig elismertü k, hogy igaza van. A gond – mint mindig –
a pénz volt.
Amikor visszaértü nk Castelldefelsbe, szakadt az eső , és a kemping víz alatt á llt. É jfél volt. Az
éjjeliő r fö lismerte a furgont, és kijö tt elénk. É n az egyik há tsó ü lésen ü ltem, és lá ttam, hogy
keres a szemével, utá na megkérdezte Hanstó l, hol van Mary. Aztá n azt mondta, ha hagyná ,
hogy fö lverjü k a sá trakat, szinte biztosan elá rasztaná ő ket víz, így aztá n elvezetett minket
egy fá bó l és téglá bó l épü lt bungaló féléhez a kemping má sik végébe – egy kaotikus mó don
fö lépített bungaló ba, ahol legalá bb nyolc szoba volt –, és ott tö ltö ttü k az éjszaká t. Hans és
Monique, hogy spó roljanak, lementek a furgonnal a strandra. A bungaló ban nem volt á ram,
és az éjjeliő r nekiá llt gyertyá t keresni az egyik szobá ban, amely a karbantartá shoz
szü kséges eszkö zö k tá rolá sá ra szolgá lt. Végü l nem talá lt, így ö ngyú jtó kkal kellett
vilá gítanunk. Má snap reggel az éjjeliő r egy hullá mos, fehér hajú férfival jelent meg a
bungaló ban, aki ú gy ö tvenéves lehetett, és miutá n ü dvö zö lt bennü nket, beszélgetni kezdett
az éjjeliő rrel. Azutá n az éjjeliő r elmondta nekü nk, hogy ő a kemping tulajdonosa, és
megengedi, hogy ingyen ott maradjunk egy hétig.
Délutá n elő kerü lt a furgon. Monique vezette, és az egyik há tsó ü lésen vele volt Udo is.
Mondtuk neki, hogy jó l vagyunk, és nyugodtan csatlakozzanak hozzá nk, mert ingyen van, és
bő ven van elég hely mindenkinek, de Monique azt vá laszolta, hogy Hans beszélt telefonon a
dél-franciaorszá gi nagybá tyjá val, és az lesz a legjobb, ha mindannyian azonnal elindulunk
visszafelé. Megkérdeztü k, merre já r éppen Hans, és ő azt felelte, hogy van néhá ny elintézni
való ü gye Barceloná ban.
Még egy éjszaká t maradtunk a kempingben. Má snap reggel megjelent Hans, és azt mondta,
elintézett mindent, és azt az idő t, ami még há travan a szü ret kezdetéig, Monique
nagybá tyjá nak egyik há zá ban tö lthetjü k, nem kell csiná lnunk semmit, és sü ttethetjü k a
hasunkat. Aztá n félrehívta Hugh-t, Steve-et és engem, és azt mondta, hogy nem akarja lá tni
Johnt a csoportban. Az a fickó degenerá lt, mondta. Meglepő dtem, amikor Hugh és Steve is
helyeselt. É n azt mondtam, hogy engem a legkevésbé sem érdekel, hogy John velü nk tart-e,
vagy sem. De ki mondja meg neki? Együ tt odamegyü nk hozzá , ahogy kell. Nekem azért ez
má r sok volt, és inká bb nem vettem részt a dologban. Mielő tt ú tnak indultak volna,
kö zö ltem velü k, hogy néhá ny napig Barceloná ban maradok az éjjeliő rnél, és majd
csatlakozom hozzá juk egy hét mú lva a faluban.
Hansnak nem volt semmiféle kifogá sa, de indulá s elő tt még azt mondta, hogy legyek nagyon
ó vatos. Az a fickó rossz ember, mondta. Az éjjeliő r? Milyen értelemben? Minden
értelemben, mondta. Má snap reggel elutaztam Barceloná ba. Az éjjeliő r egy hatalmas
laká sban élt a Gran Víá n, az anyjá val és az anyja bará tjá val, egy, az anyjá ná l vagy hú sz évvel
fiatalabb figurá val. A laká snak csak a két végét laktá k. A belső oldalon, az udvarra néző
szobá ban lakott az anyja a szerető jével, a kü lső n pedig, egy Gran Víá ra néző , erkélyes
szobá ban lakott az éjjeliő r. Kö zépen volt még legalá bb hat ü res szoba, ahol a por és a
pó khá ló k mö gü l fö lsejlett a korá bbi lakó k jelenléte. Ezek kö zü l az egyik szobá ban tö ltö tt el
John két éjszaká t. Az éjjeliő r megkérdezte tő lem, miért nem ment el John a tö bbiekkel, és
amikor elmeséltem neki, elgondolkodott, és má snap Johnnal együ tt jelent meg a há zban.
Aztá n John fö lszá llt egy Angliá ba tartó vonatra, az éjjeliő r pedig má r csak hétvégenként
dolgozott, ú gyhogy rengeteg idő á llt rendelkezésü nkre. Igazá n kellemes napok voltak.
Késő n keltü nk, a kö rnyéken reggeliztü nk valamelyik bá rban, én egy csésze teá t, az éjjeliő r
pedig egy tejeská vét vagy egy konyakos ká vét, aztá n addig csavarogtunk a vá rosban, amíg a
fá radtsá g haza nem terelt minket. Természetesen akadtak problémá k, a leglényegesebb
kö zü lü k az volt, hogy nekem nem igazá n tetszett, hogy az éjjeliő r rá m kö lti a pénzét. Egy
délutá n, amikor egy kö nyvesboltban voltunk, megkérdeztem tő le, melyik kö nyvet szeretné,
és megvettem neki. Ez volt az egyetlen ajá ndék, amit tő lem kapott. Egy De Ory nevű
spanyol kö ltő vá logatá skö tetét kérte, erre a névre viszont pontosan emlékszem.
Tíz nappal késő bb elutaztam Barceloná bó l. Az éjjeliő r kivitt az á llomá sra. Megadtam neki a
londoni címemet és a roussilloni falu címét, ahol dolgozni fogok, arra az esetre, ha kedve
tá madna utá nam jö nni. Mégis, amikor elbú csú ztunk, szinte biztos voltam benne, hogy soha
tö bbet nem fogom lá tni.
A vonatú t – elő szö r voltam egyedü l annyi idő utá n – kifejezetten kellemes volt. Jó l éreztem
magam a bő rö mben. Volt elég idő m, hogy elgondolkodjak az életemen, a terveimen, azon,
hogy mi az, amit akarok, és mi az, amit nem. Megértettem – azt is lehet mondani, azonnal –,
hogy ezentú l nem kell tö bbé aggó dnom a magá ny miatt. Perpignanban fö lszá lltam egy
buszra, ami lerakott egy ú telá gazá sná l, onnan gyalog indultam Planèzesbe, ahol a tervek
szerint vá rtak rá m az ú titá rsaim. Kicsivel azelő tt érkeztem meg, hogy lebukott volna a nap,
és a harsogó zö ldesbarna sző lő ü ltetvényekkel teli dombok lá tvá nya, ha lehet, még inká bb
hozzá já rult, hogy megnyugodjon a lelkem. Amikor viszont megérkeztem Planèzesbe, az
engem fogadó arcok nem voltak tú lsá gosan biztató ak. Aznap este Hugh beszá molt
mindenrő l, ami a tá vollétemben tö rtént. Hans – anélkü l hogy tudni lehetne az okokat –
ö sszeveszett Ericá val, és má r nem szó lnak egymá shoz. Pá r napig Steve és Erica azt tervezte,
hogy esetleg elmennek, de aztá n Steve is ö sszeveszett Ericá val, és a szö kés terve feledésbe
merü lt. Mindezek tetejébe a kis Udo megint megbetegedett, és emiatt Monique és Hans
majdnem ö lre ment. Hugh szerint Monique el akarta vinni a fiá t egy perpignani kó rhá zba,
de Hans ellenkezett, azzal az ü rü ggyel, hogy a kó rhá zakban nemhogy nem gyó gyítjá k a
betegségeket, hanem egyenesen elő idézik ő ket. Má snap reggelre Monique szeme bedagadt
a sok sírá stó l vagy talá n a Hanstó l kapott ü tésektő l. A kis Udo mindenesetre meggyó gyult,
vagy magá tó l, vagy azoktó l a fő zetektő l, amelyekkel az apja itatta. Ami ő t magá t illeti, Hugh
elmondta, hogy ő az idő legnagyobb részét részegen tö ltö tte, mivel bő ven volt bor, rá adá sul
ingyen.
Aznap este, vacsora kö zben egyá ltalá n nem észleltem a feszü ltség semmilyen nyugtalanító
tü netét a tá rsaimon, és má snap, mintha csak engem vá rtak volna, elkezdő dö tt a szü ret. A
tö bbség a fü rtö k leszedésével foglalkozott. Hans és Hugh pedig puttonyozott. Monique
vezette az autó t, ami a sző lő t egy szomszédos falu szö vetkezetének préshá zá hoz szá llította.
Hans csapatá n kívü l dolgozott még velü nk há rom spanyol férfi meg két francia lá ny, akikkel
hamar ö sszebará tkoztam.
A munka fá rasztó volt, és való színű leg az volt az egyetlen elő nye, hogy a nap végére
senkinek sem maradt kedve veszekedni. Má rpedig sú rló dá sokhoz vezető okokban nem volt
hiá ny. Egy délutá n Hugh-val és Steve-vel szó ltunk Hansnak, hogy szü kség van még legalá bb
két munká sra. Hans osztotta a véleményü nket, de azt mondta, hogy lehetetlen. Amikor
rá kérdeztü nk, hogy miért volna lehetetlen, azt vá laszolta, hogy megígérte Monique
nagybá tyjá nak, hogy mindö ssze tizenegy alkalmazottal levezényli a szü retet, eggyel sem
tö bbel.
Délutá nonként, miutá n befejeztü k a munká t, lejá rtunk egy folyó hoz fü rö dni. Hideg volt a
víz, de a folyó elég mély volt hozzá , hogy lehessen benne ú szni, így á t tudtunk melegedni.
Azutá n beszappanoztuk magunkat, megmostuk a hajunkat, és visszamentü nk a há zba
vacsorá zni. A há rom spanyol egy má sik há zban kapott szá llá st, és kü lö n élték az életü ket,
bá r néha meghívtuk ő ket, hogy egyenek velü nk. A két francia lá ny a szomszédos faluban
lakott (ahol a szö vetkezet volt), és minden délutá n motorral mentek haza. Egyikü k neve
Marie-Josette volt, a má siké Marie-France.
Egy este – amikor mindannyian tö bbet ittunk a kelleténél – Hans elmesélte, hogy élt egy
ideig egy dá n kommuná ban, a vilá g legnagyobb és legjobban szervezett kommuná já ban.
Nem tudom, mennyi ideig beszélt. Néha fö lidegesítette magá t, és csapkodta az asztalt, vagy
fö lá llt, és mi, akik ü lve maradtunk, néztü k, ahogy megnő , ahogy elképzelhetetlen
mértékben megnyú lik, aká r egy ogre, egy ogre, akihez odalá ncolt minket a nagylelkű sége és
a pénztelenségü nk. Egy má sik este – mikö zben mindenki aludt – hallottam, ahogy Monique-
kal beszélget. Hans és Monique pont a fö lö ttem levő szobá ban lakott, és való színű leg aznap
este nem csuktá k be az ablakot. Aká rhogy volt is, hallottam ő ket, franciá ul beszélgettek, és
Hans azt mondta, hogy nem tudja elkerü lni, csak ennyit, hogy nem tudja elkerü lni, mire
Monique azt mondta, hogy de, de, meg kell pró bá lnia. A tö bbit nem értettem.
Amikor má r majdnem végeztü nk a munká val, egy nap megjelent Planèzesben az éjjeliő r, és
akkora ö rö mö t szerzett, hogy viszontlá tom, hogy azt mondtam neki, szeretem, és hogy
vigyá zzon magá ra. Nem tudom, miért mondtam, de ahogy megjelent a falu fő utcá já n
gyalogolva, olyan érzésem tá madt, hogy mindannyiunkra biztos veszély leselkedik.
Meglepő mó don ő is azt mondta, hogy szeret, és hogy velem szeretne élni. Boldognak tű nt.
Fá radtnak – stoppal jutott el a faluba, miutá n bejá rta szinte az egész kö rnyéket –, de
boldognak. Aznap délutá n, emlékszem rá , mindannyian lementü nk fü rö dni a folyó ra,
mindannyian Hans és Monique kivételével, és amikor levetkő ztü nk, és beugrottunk a vízbe,
az éjjeliő r kint maradt a parton, tető tő l talpig ruhá ban, ső t, tú lsá gosan sok ruha volt rajta,
mintha fá zna, pedig meleg volt. É s aztá n tö rtént valami, aminek lá tszó lag nincs semmi
jelentő sége, én mégis éreztem benne valakinek a kezét, a sors vagy Isten kezét. Mikö zben
fü rö dtü nk, megjelent a hídon há rom idénymunká s, leá lltak, és figyelni kezdtek minket –
Ericá t és engem –, egészen soká ig maradtak, két idő sebb férfi és egy kamasz, talá n nagyapa,
apa és fiú , egészen elnyű tt munkaruha volt rajtuk, és a végén egyikü k mondott valamit
spanyolul, az éjjeliő r pedig vá laszolt nekik, figyeltem a munká sok lefelé néző arcá t és az
éjjeliő r fö lfelé (a szikrá zó kék ég felé) néző arcá t, kö zben szó szó t kö vetett, mindenki
mondott valamit, a há rom napszá mos és az éjjeliő r, eleinte talá n kérdéseket és vá laszokat,
aztá n olyan volt az egész, mintha sablonos megjegyzéseket tennének, hétkö znapi
beszélgetés zajlott a hídon kö nyö klő há rom alak és az odalent á lló csavargó kö zö tt, és
ekö zben mi – Steve, Erica, Hugh és én – fü rö dtü nk, ide-oda ú szká ltunk a két part kö zö tt,
mint a hattyú k vagy a kacsá k, elvben kívü l rekedtü nk a spanyol tá rsalgá son, részben mégis
a tá rgyai voltunk, kü lö nö sen Erica és én, vizuá lis ö rö mö t és reményt nyú jtottunk. De a
napszá mosok egyszer csak elindultak (nem vá rtá k meg, hogy kijö jjü nk a vízbő l),
elkö szö ntek – annyit természetesen én is értek spanyolul, hogy „adió s” –, az éjjeliő r is
elkö szö nt tő lü k, és ezzel véget is ért az egész.
Este, vacsora kö zben mindenki berú gott. É n is berú gtam, de nem annyira, mint a tö bbiek.
Emlékszem, Hugh azt ü vö ltö zte, Dionü szosz, Dionü szosz. Emlékszem, Erica – aki mellettem
ü lt a hosszú asztalná l – megfogta az á llam, és szá jon csó kolt.
Biztos voltam benne, hogy valami rossz fog tö rténni.
Szó ltam az éjjeliő rnek, hogy bú jjunk á gyba. Nem hallgatott rá m. A szö rnyű angoljá hoz
kevert francia szavakkal beszélt egy bará tjá ró l, aki eltű nt Roussillonban. Nem is rossz
mó dszer a bará tod utá ni kutatá sra, mondta Hugh, hogy idegenekkel iszol. Ti nem vagytok
idegenek, mondta az éjjeliő r. Aztá n énekelni kezdtek, Hugh, Erica, Steve és az éjjeliő r, azt
hiszem, egy Rolling Stones-szá mot. Nem sokkal késő bb megjelent kettő a velü nk dolgozó
spanyolok kö zü l, nem tudom, ki ment el értü k. Nekem pedig egész végig azon já rt az agyam:
mindjá rt valami rossz fog tö rténni, de nem tudtam, mi lesz az, és azt sem, mit tehetnék,
hogy elkerü ljem, csak annyit, hogy fel kell vinnem az éjjeliő rt az á gyamba, és szeretkeznü nk
kell, vagy rá kell vennem, hogy aludjon.
Azutá n kijö tt Hans a szobá já bó l (Monique-kal korá n elvonultak, alighogy vége lett a
vacsorá nak), és megkért bennü nket, hogy ne legyü nk akkora zajjal. Emlékszem, a jelenet
tö bbszö r is megismétlő dö tt. Hans kinyitotta az ajtó t, egyenként végigmért bennü nket, majd
azt mondta, késő van, nem tud aludni a lá rmá tó l, amit csapunk, má snap dolgozni kell. É s
emlékszem, még véletlenü l sem hallgatott rá senki, amikor megjelent, azt mondtá k, persze,
persze, Hans, csö ndben leszü nk, de ahogy becsukó dott mö gö tte az ajtó , rö gtö n visszatért a
kiabá lá s és a nevetés. Aztá n Hans kinyitotta az ajtó t, csak egy fehér alsó nadrá g takarta a
meztelenségét, a hosszú , sző ke haja kó cosan á llt, és azt mondta, hogy akkor ennek itt
egyszer s mindenkorra vége, mindenki induljon el most azonnal, egyenesen a szobá já ba.
Erre fö lá llt az éjjeliő r, és azt mondta: figyelj, Hans, ne legyél má r idió ta, vagy valami
ilyesmit. Emlékszem, Hugh és Steve fö lnevetett, nem tudom, hogy azon, milyen képet vá gott
Hans, vagy azon, mennyi hiba volt az angol mondatban. Hans egy pillanatra meghö kkent,
kétkedő n á llt, de a kö vetkező pillanatban elü vö ltö tte magá t: hogy merészelsz?, csak ennyit,
és rá rontott az éjjeliő rre, aki nem kis tá volsá gra á llt tő le, így mindannyiunknak volt elég
ideje rá , hogy lá ssunk minden egyes részletet, ahogy a félmeztelen ó riá s szinte
rohamtempó ban keresztü lvá g a szobá n a szerencsétlen bará tom felé.
Aztá n viszont olyasvalami tö rtént, amire senki sem szá mított. Az éjjeliő r nem mozdult a
helyérő l, megő rizte a nyugalmá t, mikö zben a hú storony á tvá gott a szobá n, készen arra,
hogy ö sszecsapjon vele, és amikor Hans má r csak pá r centire volt tő le, a jobb kezében
elő bukkant egy kés (az éjjeliő r tö rékeny jobb kezében, ami csö ppet sem hasonlított egy
szü retelő kezéhez), majd fö lemelkedett, és pontosan Hans szaká lla alatt kö tö tt ki –
tulajdonképpen kissé belefú ró dott a bozontjá ba –, aki erre rö gtö n megtorpant, és azt
mondta németü l: mi ez? ez valami vicc?, aztá n Erica fö lkiá ltott, és félig kinyílt az ajtó , az
ajtó , amely mö gö tt ott volt Monique és a kis Udo, és szemérmesen kibukkant mö gü le – a
talá n épp meztelen – Monique feje. Aztá n az éjjeliő r elindult, pontosan az ellenkező irá nyba,
mint amelyikbe az imént Hans haladt nagy lendü lettel, és a kés – jó l lá ttam, mivel kevesebb
mint egy méterre voltam tő le – eltű nt a szaká llban, Hans pedig há trá lni kezdett, és bá r
nekem ú gy tű nt, hogy á tszelik az egész szobá t az ajtó ig, ahol Monique rejtő zö tt, való já ban
csak há rom lépést tettek, vagy talá n kettő t, aztá n megá lltak, az éjjeliő r leengedte a kést,
Hans szemébe nézett, majd há tat fordított neki.
Hugh szerint ez lett volna a megfelelő pillanat, hogy Hans rá vesse magá t az éjjeliő rre, és
legyű rje, de az a helyzet, hogy Hans nem mozdult, és talá n észre sem vette, hogy Steve
odalép hozzá , és megkíná lja egy pohá r borral, igaz, megitta, de mintha a levegő t kortyolta
volna.
Aztá n az éjjeliő r megfordult, és sértegetni kezdte Hansot. Lená cizta, azt mondta: mit akartá l
velem csiná lni, te ná ci? Hans pedig a szemébe nézett, motyogott valamit, és ö kö lbe
szorította a kezét, így mindenki azt hitte, hogy rá fogja vetni magá t az éjjeliő rre, most nem
fogja megá llítani semmi, de aztá n visszafogta magá t, Monique szó lt valamit, Hans
há trafordult, és vá laszolt neki, Hugh odament az éjjeliő rhö z, és odavonszolta egy székhez,
való színű leg tö ltö tt neki még egy kis bort.
A kö vetkező , amire emlékszem, az, hogy mindannyian fö lkerekedü nk, és elindulunk a hold
nyomá ban Planèzes utcá in. Fö lnéztü nk az égre: nagy, fekete felhő k takartá k. De a szél
elsodorta a felhő ket kelet felé, és ú jra elő bú jt a hold (erre mi kiabá lni kezdtü nk), aztá n
pedig ú jra elrejtő zö tt. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy olyanok vagyunk, mint a
kísértetek. Azt mondtam az éjjeliő rnek: menjü nk vissza a há zba, aludni akarok, fá radt
vagyok, de nem hallgatott rá m.
Az éjjeliő r egy eltű ntrő l beszélt, és nevetett, meg vicceket mesélt, amiket senki sem értett.
Amikor magunk mö gö tt hagytuk a falu utolsó há zait, ú gy dö ntö ttem, hogy ideje
hazamennem, ha most nem fordulok vissza, akkor má snap képtelen leszek fö lkelni.
Odamentem az éjjeliő rhö z, és megcsó koltam. Egy jó éjt-csó k volt.
Amikor hazaértem, má r minden lá mpa le volt kapcsolva, és teljes volt a csö nd. Odaléptem
egy ablakhoz, és kinyitottam. Nem hallatszott semmi. Aztá n fö lmentem a szobá mba,
levetkő ztem, és bebú jtam az á gyba.
Amikor fö lébredtem, az éjjeliő r ott aludt mellettem. Elbú csú ztam tő le, és elmentem
dolgozni a tö bbiekkel. Ő nem reagá lt, olyan volt, mintha halott lenne. A szobá ban
há nyá sszag terjengett. Délben visszatértü nk, de az éjjeliő r addigra elment. Az á gyamon
talá ltam egy ü zenetet, amelyben elnézést kért az éjszakai viselkedéséért, és azt írta, hogy
lá togassam meg Barceloná ban, amikor csak akarom, ő vá rni fog.
Hugh még aznap reggel elmesélte, mi tö rtént az este. Szerinte miutá n elmentem, az éjjeliő r
megő rü lt. Kö zel voltak a folyó hoz, és az éjjeliő r azt mondta, hogy valaki, egy hang szó lítja a
folyó tú loldalá ró l. Hugh pedig hiá ba mondta neki, hogy nincs ott senki, csak a víz hangjá t
hallani, rá adá sul azt is alig, az éjjeliő r tová bb bizonygatta, hogy van valaki odalent, a folyó
tú lpartjá n, és ő t vá rja. Azt hittem, hogy viccel, mondta Hugh, de amikor egy pillanatra nem
figyeltem oda rá , futni kezdett lefelé a lejtő n, a koromsö tétben, abba az irá nyba, amerre a
folyó t sejtette, bokrokon és szedreseken á t, teljesen vaktá ban. Hugh elmondá sa szerint
addigra az eredeti csapatbó l rajta kívü l má r csak az a két spanyol maradt, akiket
meghívtunk a bulinkba. Amikor aztá n az éjjeliő r eltű nt a lejtő n lefelé futva, mindhá rman
utá namentek, de sokkal lassabban, mert annyira sö tét volt, a lejtő pedig olyan meredek,
hogy elég lett volna egy botlá s, hogy a tö rténet zuhaná ssal és tö rö tt csontokkal végző djö n,
így aztá n hamar szem elő l vesztették az éjjeliő rt.
Hugh azt mondta, akkor azt hitte, hogy az éjjeliő r fejest szá ndékozik ugrani a folyó ba.
Viszont elég való színű volt, hogy egy kő re fog megérkezni – arrafelé rengeteg kő volt –,
vagy hogy fö lbukik egy fá ró l leszakadt á gban, esetleg belegabalyodik valami bozó tba.
Amikor leértek, ott talá ltá k az éjjeliő rt, a fű ben ü lt, és ő ket vá rta. De most jö n a legfurcsá bb
rész, mondta Hugh, amikor odamentem mö gé, villá mgyorsan megfordult, és alig egy
má sodperccel késő bb má r a fö ldö n fekü dtem, rajtam az éjjeliő r, a keze pedig a torkomat
szorongatta. Hugh azt mondta, minden olyan gyorsan tö rtént, hogy nem volt ideje
megijedni, de kétségtelen, hogy az éjjeliő r fojtogatni kezdte, a két spanyol pedig idő kö zben
félrevonult, és nem lá thattá k, nem is hallhattá k, rá adá sul ahogy az éjjeliő r keze a nyaká ra
tapadt (annyira má s volt a keze, mint amilyen addigra Hugh-é és az enyém, vá gá sokkal
teli), neki egy hang sem jö tt ki a torká n, még arra sem volt képes, hogy segítségért kiá ltson,
teljesen megnémult.
Meg is ö lhetett volna, mondta Hugh, de az éjjeliő r hirtelen rá ébredt, mit csiná l, elengedte, és
bocsá natot kért, Hugh meglá tta az arcá t (a hold ú jra elő bú jt), és rá dö bbent, hogy az – Hugh
szavait idézem – kö nnyekben fü rdik. De most kö vetkezik Hugh tö rténetének legmeglepő bb
pontja, szó val miutá n az éjjeliő r elengedte, és elnézést kért tő le, ő is sírva fakadt, azt
mondja, vá ratlanul fö lidézte a lá nyt, aki elhagyta, azt a skó t lá nyt, és hirtelen eszébe jutott,
hogy senki nem vá rja Angliá ban (a szü lei kivételével), és hirtelen megértett valamit, amit
nem volt képes elmagyará zni nekem, vagy nem sikerü lt jó l elmagyará znia.
Aztá n odaértek a spanyolok – egy spanglit szívtak –, és megkérdezték, miért sírnak, ő k
ketten pedig, Hugh meg az éjjeliő r, elkezdtek nevetni, és a spanyolok – milyen tisztességes
és mű velt srá cok, mondta Hugh – megértettek mindent, anélkü l hogy egy szó t kellett volna
szó lniuk, és megkíná ltá k ő ket a spanglival, aztá n négyen együ tt hazamentek.
É s most hogy érzed magad?, kérdeztem Hugh-tó l. Nagyon jó l érzem magam, vá laszolta
Hugh, vá rom má r, hogy vége legyen a szü retnek, és hazamenjü nk. É s mit gondolsz az
éjjeliő rrő l?, kérdeztem. Nem tudom, felelte Hugh, a te dolgod, neked kell végiggondolnod.
Amikor vége volt a munká nak – egy hét mú lva –, hazamentem Hugh-val Angliá ba. Az
eredeti tervem az volt, hogy még egyszer elutazom délre, Barceloná ba, de mire befejező dö tt
a szü ret, tú lsá gosan fá radt voltam, tú lsá gosan beteg, és ú gy dö ntö ttem, hogy legjobb lesz,
ha hazamegyek Londonba a szü leimhez, és talá n benézek az orvoshoz is.
Két hetet tö ltö ttem a szü leimnél, két szabad hetet, egyetlen bará tommal sem talá lkoztam
kö zben. Az orvos azt mondta, hogy „fizikailag kimerü ltem”, fö lírt pá r vitamint, és elkü ldö tt
a szemészhez. A szemész azt mondta, hogy szemü vegre van szü kségem. Kicsivel késő bb
elutaztam Oxfordba, a Cowley Road 25.-be, és szá mos levelet írtam az éjjeliő rnek. Mindent
elmeséltem neki arró l, hogyan érzem magam, mit mondott az orvos, hogy most szemü veget
hordok, és hogy amint szerzek pénzt, Barceloná ba akarok utazni, hogy lá ssam, leírtam,
hogy szeretem. Ú gy hat-hét levelet kü ldhettem neki viszonylag rö vid idő leforgá sa alatt.
Nem kaptam vá laszt. Aztá n megint elkezdő dö tt az iskola, megismerkedtem valaki má ssal,
és nem gondoltam rá tö bbet.
ALAIN LEBERT, CHEZ RAOUL BÁ R, FRANCIAORSZÁ G, PORT-VENDRES, 1978. DECEMBER.
Akkoriban ú gy éltem, mintha az ellená llá shoz tartoznék. Sajá t barlangom volt, és a
Libérationt olvastam Raoul bá rjá ban. Nem voltam egyedü l. Voltak még hozzá m hasonló k, és
sosem unatkoztunk. Esténként beszélgettü nk a politiká ró l, és biliá rdoztunk. Vagy
fö lidéztü k a nem sokkal azelő tt véget ért turistaszezont. Fö lidéztü k a tö bbiek hü lyeségeit, a
tö bbiek botlá sait, és dő ltü nk a nevetéstő l Raoul bá rjá nak teraszá n, kö zben néztü k a
vitorlá sokat vagy a csillagokat, a szikrá zó csillagokat, melyek jelezték, hogy jö nnek a rossz
hó napok, a kemény munka és a hideg hó napjai. Majd – részegen – mindenki ment a sajá t
dolgá ra egyedü l vagy kettesével. É n: a barlangomba, a kü lvá rosban, az El Borrado
sziklapartjá n, fogalmam sincs, miért hívjá k így, de annyira sosem érdekelt, hogy
megkérdezzek valakit, mostaná ban észrevettem magamon egy nyugtalanító tendenciá t,
elfogadom a dolgokat olyannak, amilyenek. Szó val, ahogy mondtam: minden éjjel
hazamentem a barlangomba, egyedü l, má r szinte félá lomban gyalogoltam, és amikor
hazaértem, gyertyá t gyú jtottam, nehogy az legyen, hogy rossz helyen kö tö k ki – az El
Borradó ban legalá bb tíz barlang van, ezeknek a fele lakott –, de sosem kö tö ttem ki rossz
helyen. Aztá n bebú jtam a Canadian Impetuous Extraprotector há ló zsá komba, és
gondolkodni kezdtem az életen, azokon a dolgokon, amelyek az ember orra elő tt tö rténnek,
és amelyeket néha megért, má skor – legtö bbszö r – pedig nem, aztá n az egyik gondolat
kö vette a má sikat, és anélkü l hogy észrevettem volna, má r el is aludtam, és szá rnyaltam
vagy kú sztam a fö ldö n, igazá bó l teljesen mindegy.
Reggelente az El Borrado olyan volt, mint egy alvó vá ros. Fő leg nyá ron. Mindegyik
barlangban laktak, volt, amelyikben négynél is tö bben, és tíz ó ra kö rü l lassan elő bú jtak az
emberek, kö szö ntek egymá snak, jó reggelt, Juliette, jó reggelt, Pierrot, és ha odabent
maradtá l a barlangodban, bebugyolá lva a há ló zsá kodba, akkor hallhattad ő ket, ahogy a
tengert méricskélik, a tenger fényét, és aztá n talá n egy bográ cs zajá t, mintha valaki vizet
forralna egy kempingfő ző n, ső t hallani lehetett még a tü zet adó ö ngyú jtó k hangjá t is, és a
gyű rö tt pakli Gauloises-ét, amely kézrő l kézre já rt, és hallhattad az ü hü mö ket és az a-á -kat
meg az o-lá -lá -kat, és persze mindig volt egy fogyatékos, aki az idő já rá sró l beszélt. Bá r
igazá bó l mindenen á thallatszott a tenger hangja, az El Borrado sziklá in megtö rő hullá mok
zaja. Aztá n ahogy véget ért a nyá r, kiü rü ltek a barlangok is, és csak ö ten maradtunk, aztá n
négyen, aztá n csak há rman, a Kaló z, Mahmú d és én. É s addigra má r a Kaló z és én is talá ltam
munká t az Isobelen, a kapitá ny pedig azt mondta, hogy foghatjuk a có kmó kunkat, és simá n
bekö ltö zhetü nk a legénységi kabinba, a fö lajá nlá st ö rö mmel fogadtuk, de nem akartunk
azon nyomban élni vele, mert a barlangokban volt privá t szférá nk, ső t sajá t életterü nk, a
hajó mélye viszont olyan volt, mintha egy szarkofá gban aludná nk, a Kaló zzal pedig
hozzá szoktunk a szabadtéri élet kényelméhez.
Szeptember kö zepétő l má r kijá rtunk az Oroszlá n-ö bö lbe, és pá rszor nem is ment rosszul,
má skor viszont á tkozottul rosszul ment, ami pénzben kifejezve azt jelenti, hogy amikor
nem ment rosszul, egy kis szerencsével futotta rá , hogy kifizessü k az ételt és az italt, a rossz
napokon viszont Raoulnak még a fogpiszká ló t is hitelbe kellett adnia. A rossz sorozat
kezdett annyira nyomasztó vá vá lni, hogy egyik este a nyílt tengeren azt mondta a kapitá ny,
hogy talá n minden a Kaló z balsorsa miatt van. Csak így egyszerű en, mintha épp azt
mondaná , hogy esik az eső , vagy hogy éhes. Erre a tö bbi halá sz azt mondta, hogy ha így van,
akkor miért nem dobjuk be ott helyben a tengerbe, és aztá n majd azt mondjuk a kikö tő ben,
hogy olyan részeg volt, hogy beleesett a vízbe. Félig viccbő l, félig komolyan, de egész
hosszan beszélgettü nk errő l. Szerencsére a Kaló z olyan részeg volt, hogy fö l sem fogta,
mirő l beszélü nk. Akkoriban jö ttek el hozzá m a barlangomba azok a szarrá gó csendő rö k is.
Volt egy fü ggő ben levő bíró sá gi ü gyem egy Albi melletti faluban, mert loptam egy
szupermarketben. Ez két évvel korá bban tö rtént, és ö sszesen egy bagettet, egy sajtot és egy
tonhalkonzervet vittem el. De az igazsá g keze messzire elér. Minden este berú gtam a
bará taimmal Raoul bá rjá ban. Folyamatosan ó csá roltam a rendő rséget (pedig az egyik
szomszédos asztalná l ott ü lt egy csendő r, akit lá tá sbó l ismertem, pastist ivott), a
tá rsadalmat, az embert folyton zaklató igazsá gszolgá ltatá st, és részleteket olvastam fö l
hangosan a Temps difficiles folyó iratbó l. Az asztalomná l hivatá sos halá szok és mű kedvelő k
ü ltek, meg hozzá m hasonló fiatal vá rosi srá cok, az a fauna, amelyet Port-Vendres-ba sodort
a nyá r, és amely – tová bbi értesítésig – megfeneklett a vá rosban. Egyik este egy Marguerite
nevű lá ny – akivel mindannyian le akartunk fekü dni – fö lolvasott egy Robert Desnos-verset.
É n nem tudtam, ki a franc az a Robert Desnos, de az asztalná l tö bben is ismerték, rá adá sul a
vers jó volt, utat talá lt az ember szívéhez. A teraszon ü ltü nk, az utcá n még egy nyomorult
macská t sem lehetett lá tni, de a há zak fényei ott vibrá ltak a falu ablakai mö gö tt, csak a sajá t
hangunk hallatszott, meg idő nként az á llomá sra vezető utcá n elhaladó kocsik tá voli zaja, és
magunk voltunk, vagyis azt képzeltü k, mert nem lá ttuk (legalá bbis én nem lá ttam), hogy a
terasz legtá volabbi asztalá ná l ü l még egy fickó . De aztá n, miutá n Marguerite fö lolvasta
Desnos versét, abban a pillanatnyi csö ndben, amely akkor tá mad, ha az ember valami
igazá n szépet hall – ez a pillanat eltarthat egy-két má sodpercig, de aká r egy egész életen á t
is, mert mindenki megtalá lja a sajá t ízlésének megfelelő t ezen a kö nyö rtelen, keserves
fö ldö n –, fö lá llt, és odajö tt hozzá nk a fickó a terasz tú loldalá ró l, és megkérte Marguerite-ot,
hogy olvasson fö l még egy verset. Aztá n megkérdezte, megengedjü k-e, hogy odaü ljö n
hozzá nk, és amikor azt feleltü k, hogy miért is ne, egész nyugodtan, visszament a ká véjá ért
az asztalá hoz, aztá n kilépett a sö tétbő l (Raoul rohadtul spó rol az á rammal), és leü lt
mellénk, onnantó l pedig bort ivott ő is, ahogy mi, és fizetett is pá r kö rt, pedig nem ú gy
nézett ki, mint akinek sok pénze van, de mivel a csapatunk éppen sú lyos vá lsá gban volt, há t
elfogadtuk, mi má st tehettü nk volna.
Hajnali négy kö rü l jó éjszaká t kívá ntunk egymá snak. A Kaló zzal kettesben elindultunk az El
Borrado felé. Eleinte – amikor Port-Vendres-bó l tartottunk kifelé – énekeltü nk, és elég jó
tempó ban haladtunk, aztá n – amikor az ú t má r meg sem érdemli ezt a nevet, csak egy
ö svény, amely á tvá g a sziklaparton a barlangok felé – má r csak rá érő sen, mert aká rmilyen
részegek is voltunk, mindketten tudtuk, hogy abban a sö tétben, a kavargó tengerrel a
mélyben, egyetlen rossz lépés is halá los lehet. Azon az ö svényen á ltalá ban folyamatos a zaj
éjszaka, de azon az estén, amelyikrő l beszélek, eléggé csö ndes volt, és egy darabig csak a
léptü nk zajá t hallottuk, és a sziklafalat nyaldosó szelíd hullá mokat. Mégis vá ratlanul
meghallottam valami má sféle zajt, és nem tudom, miért, de azt gondoltam, hogy kö vet
minket valaki. Megá lltam, megfordultam, fü rkésztem a sö tétséget, de nem lá ttam semmit.
Pá r méterrel elő ttem megá llt a Kaló z is, és vá rakozó n hallgatott. Nem szó ltunk egymá shoz,
nem is mozdultunk, csak vá rtunk. Nagyon tá volró l elért hozzá nk egy kocsi mormogá sa és
egy elfojtott nevetés, mintha megő rü lt volna a sofő r. Viszont a zajt, amit korá bban
hallottam, a léptek zajá t má r nem hallottuk ú jra. Biztos egy kísértet volt, mondta a Kaló z,
aztá n megint ú tnak indultunk. Azokban a napokban má r csak mi ketten laktunk a
barlangokban, mert Mahmú dot elvitte az unokatestvére vagy a nagybá tyja, hogy segítsen
neki elő készíteni a szü retet egy montpellier-i faluban. Mielő tt lefekü dtü nk volna, a Kaló zzal
még elszívtunk egy cigarettá t arccal a tenger felé. Azutá n jó éjszaká t kívá ntunk egymá snak,
és mindketten elbotorká ltunk a barlangunkig. Egy pillanatra elgondolkodtam a dolgaimró l,
a kö telező utamró l Albiba, az Isobel balszerencsés sorozatá ró l, Marguerite-ró l és Desnos
verseirő l, egy, a Baader–Meinhof-csoportró l szó ló hírrő l, amit aznap reggel olvastam a
Libérationban. Amikor má r lassan lecsukó dott a szemem, ú jra meghallottam a korá bbi zajt,
a kö zeledő és meg-megá lló léptek zajá t, az á rnyat, aki e lépések forrá sa volt, és a barlangok
sö tét szá já t kémlelte. Nem a Kaló z volt az, erre azonnal rá jö ttem, ismerem a Kaló z já rá sá t,
nem ő volt az. De tú lsá gosan fá radt voltam, hogy kibú jjak a há ló zsá kombó l, vagy talá n má r
aludtam is, mindenesetre hallottam a lépéseket, de azt gondoltam, hogy aká rki is a léptek
forrá sa, nem jelent szá momra semmiféle veszélyt, ahogy a Kaló z szá má ra sem, ha pedig
mégis balhét akar, há t megkapja, viszont hogy arra sor kerü ljö n, ahhoz egyenesen be kell
mennie valamelyikü nk barlangjá ba, de tudtam, hogy az idegen nem fog bemenni, tudtam,
hogy az idegen csak egy lakatlan barlangot keres, hogy ő is aludjon egyet.
Má snap reggel ott talá ltam. Egy székhez hasonló lapos kö vö n ü lt, a tengert nézte, és
cigarettá zott. Az ismeretlen volt az a Chez Raoul teraszá ró l, és amikor meglá tta, hogy
elő bú jok a barlangombó l, fö lá llt, és felém nyú jtotta a kezét. Nem szeretem, ha idegenek
érnek hozzá m, mielő tt megmostam volna az arcom. Így aztá n csak néztem egy ideig, és
megpró bá ltam megérteni, mit mond, de csak elszó rt szavakat sikerü lt fö lismernem,
„kényelem”, „rémá lom”, „lá ny”. Aztá n elindultam madame Francinet kertjébe, ott van egy
kú t, az ismeretlen pedig ott maradt, és szívta tová bb a cigarettá já t. Amikor visszaértem,
még mindig dohá nyzott (a fickó megszá llottan dohá nyzott), és amikor meglá tott, megint
fö lá llt, és így szó lt: Alain, meghívlak reggelire. Nem emlékszem, hogy megmondtam volna
neki a nevem. Miutá n elindultunk az El Borradó bó l, megkérdeztem, hogyan talá lt oda a
barlangokhoz, ki mondta el neki, hogy az El Borradó ban vannak barlangok, ahol tud majd
aludni. Azt vá laszolta, hogy Marguerite volt – azt mondta, a lá ny, aki Desnos-tó l olvasott –,
miutá n mi elindultunk a Kaló zzal, ő ott maradt Marguerite-tal és François-val, és
megkérdezte tő lü k, tudnak-e ajá nlani valami helyet, ahol éjszaká zhatna. Marguerite pedig
elá rulta, hogy a kü lvá rosban van pá r elhagyatott barlang, és a Kaló z meg én is ott lakom. A
tö bbi má r nem volt nehéz. Futá snak eredt, és utolért minket, aztá n kivá lasztott egy
barlangot, kiterítette a há ló zsá kjá t, és kész. Amikor megkérdeztem, hogyan tudott
tá jékozó dni a sziklá s parton, azon a rossz ú ton, amely meg sem érdemli, hogy ú tnak hívjá k,
azt vá laszolta, hogy nem volt olyan nehéz, mi elő tte mentü nk, ő pedig csak annyit tett, hogy
kö vette a nyomunkat.
Aznap reggel ká vét és croissant-t reggeliztü nk Raoul bá rjá ban, és az ismeretlen elá rulta,
hogy Arturo Belanó nak hívjá k, és egy bará tjá t keresi. Megkérdeztem tő le, miféle a bará tja,
és miért éppen itt keresi, Port-Vendres-ban. Ő elő vette az utolsó pá r frankjá t a zsebébő l,
kért két pohá r konyakot, és beszélni kezdett. Elmondta, hogy a bará tja egy má sik bará tjá ná l
lakott, elmondta, hogy a bará tja egy ideje valami munká ra vá rt, nem emlékszem, elmondta,
hogy a bará tja bará tja kidobta a bará tjá t, és amikor ezt megtudta, ő elindult, hogy
megkeresse. Hol lakik a bará tod?, kérdeztem. Nincs otthona, mondta. É s te hol laksz?,
kérdeztem. Egy barlangban, felelte, de mosolygott, mint aki viccel. Aztá n kiderü lt, hogy a
Perpignani Egyetem egy taná rá ná l lakik, Collioure-ban, itt nem messze, az El Borradó bó l
lá tni Collioure-t. Aztá n megkérdeztem, hogyan tudta meg, hogy a bará tja az utcá ra kerü lt.
Erre azt felelte: a bará tom bará tja mondta. Erre azt kérdeztem: ugyanaz, aki kidobta? Erre
azt felelte: ugyanaz. Erre azt kérdeztem: ha jó l értem, elő szö r kidobja, aztá n elmeséli
neked? Erre azt felelte: azért, mert megijedt. Erre azt kérdeztem: de mitő l ijedt meg az a
rossz bará t? Erre azt felelte: attó l, hogy a bará tom esetleg ö ngyilkos lesz. Erre azt
kérdeztem: szó val a bará tod bará tja, hiá ba van rossz elő érzete, hogy esetleg ö ngyilkos lesz
a bará tod, fogja magá t, és kidobja a bará todat? Erre azt felelte: így van, nem is
fogalmazhattá l volna pontosabban. De addigra má r mindketten nevettü nk, és félig részegek
voltunk, és amikor a vá llá n a kis há tizsá kjá val nekivá gott, hogy stoppal bejá rja a kö rnyék
falvait, szó val addigra má r eléggé ö sszebará tkoztunk, megebédeltü nk együ tt (a Kaló z
kicsivel késő bb csatlakozott hozzá nk), én pedig meséltem neki arró l, milyen
jogtalansá gokat kö vetnek el ellenem Albi bírá i, meg hogy hol dolgozunk, aztá n amikor má r
benne já rtunk a délutá nban, ú tra kelt, és csak egy hét mú lva lá ttam ú jra. De még addigra
sem talá lta meg a bará tjá t, bá r szerintem akkor má r nem foglalkoztatta annyira. Vettü nk
egy palack bort, és sétá lgattunk a kikö tő ben, kö zben elmondta, hogy egy éve dolgozott egy
hajó kirakodá sá ná l. Akkor csak pá r ó rá t volt itt. Ú gy tű nt, valamivel jobb ruhá kat visel, mint
legutó bb. Megkérdezte, mi a helyzet az ítéletemmel Albiban. É rdeklő dö tt a Kaló z és a
barlangok felő l is. Tudni akarta, még mindig ott lakunk-e. Elmondtam, hogy nem, má r
á tkö ltö ztü nk a hajó ra, igazá bó l nem is a hideg miatt – pedig má r érezni lehetett –, hanem
anyagi okokbó l, mert má r egy frank sem volt a zsebü nkben, és a hajó n legalá bb van meleg
étel. Nem sokkal késő bb elment. A Kaló z szerint a fickó belém szeretett. Nem vagy
normá lis, mondtam neki. Mi má sért jö tt volna vissza Port-Vendres-ba? Talá n itt felejtett
valamit?
Októ ber kö zepén megint fö lbukkant. É n a priccsemen fekü dtem, és tá tottam a szá mat,
amikor meghallottam, hogy odakint valaki a nevemet kiabá lja. Miutá n fö lmentem a
fedélzetre, lá ttam, hogy ott ü l a kikö tő egyik cö lö pén. Mi ú jsá g, Lebert?, kérdezte.
Lementem, hogy kö szö njek neki, aztá n rá gyú jtottunk egy-egy cigarettá ra. Hideg volt a
reggel, kissé kö dö s, és egy lelket sem lehetett lá tni a kö rnyéken. Való színű leg mindenki
Raoul bá rjá ban van, gondoltam. A tá volban hallani lehetett egy hajó csö rlő it, éppen
kirakodtá k. Menjü nk reggelizni, mondta. Rendben, menjü nk reggelizni, feleltem. De
egyikü nk sem mozdult. Egy alak kö zeledett a hullá mtö rő vége felő l. Belano elmosolyodott.
Basszus, mondta, ez Ulises Lima. Nem mozdultunk, megvá rtuk, hogy odaérjen hozzá nk.
Ulises Lima alacsonyabb fickó volt, mint Belano, de izmosabb. Ahogy Belano, ő is egy kis
há tizsá kot vitt a vá llá n. Alighogy meglá ttá k egymá st, elkezdtek spanyolul beszélni, bá r a
kö szö nésü k, a mó d, ahogy kö szö ntek egymá snak, elég hétkö znapi volt, és szimpla. Szó ltam
nekik, hogy elmegyek Raoul bá rjá ba. Belano azt mondta, rendben, majd megyü nk mi is, ott
talá lkozunk, aztá n otthagytam ő ket beszélgetni.
A bá rban ott volt az Isobel teljes legénysége, mindenki gyá szos hangulatban, és nem ok
nélkü l, bá r én azt szoktam mondani, hogy ha a dolgok rosszul á llnak, attó l, hogy
elszomorodik az ember, csak még rosszabb lesz a helyzet. Így aztá n, miutá n beléptem, és
végigmértem a vendégsereget, fennhangon elmondtam egy viccet, vagy kicsit hecceltem
ő ket, aztá n pedig kértem egy ká vét és egy croissant-t meg egy pohá r konyakot, és
belelapoztam az elő ző napi Libérationba, amelyet François szokott megvenni, és aztá n
mindig a bá rban hagyja. É pp a zaire-i jujukró l olvastam egy cikket, amikor belépett Belano
a bará tjá val, és egyenesen odajö ttek az asztalomhoz. Kértek négy croissant-t, és mind a
négyet megette az elő kerü lt Ulises Lima. Aztá n kértek há rom sonká s-sajtos szendvicset, és
megkíná ltak eggyel. Emlékszem, Limá nak furcsa hangja volt. Jobban beszélt franciá ul, mint
a bará tja. Nem tudom, mirő l beszélgettü nk, talá n a zaire-i jujukró l, mindenesetre a
beszélgetés kö zben Belano egyszer csak megkérdezte tő lem, nem tudnék-e munká t
szerezni Limá nak. Kedvem lett volna fö lnevetni. Mi itt mindannyian, mondtam, munká t
keresü nk. Nem, mondta Belano, ú gy értem, munká t a hajó n. Az Isobelen? De hisz épp az
isobelesek azok, akik munká t keresnek!, mondtam. É pp azért, ilyen helyzetben biztos van
egy szabad hely. É s tényleg, az Isobel halá szai kö zü l ketten kő mű vesként talá ltak munká t
Perpignanban, ami való színű leg minimum egy hétig lefoglalja ő ket. Meg kéne beszélnem a
dolgot a kapitá nnyal, mondtam. Lebert, mondta Belano, te biztosan el tudod intézni, hogy
megkapja a munká t a bará tom. Viszont nincs pénz, mondtam. De van egy priccs, mondta
Belano. Az a gond, hogy nem hiszem, hogy a bará todnak van fogalma a halá szatró l vagy a
hajó kró l, mondtam. Má r hogyne volna, mondta Belano, mi?, Ulises, ugye, hogy van?
Kibaszottul, felelte Lima. É n csak néztem ő ket, mert vilá gos volt, hogy ez nem lehet igaz, az
arcukra volt írva, de aztá n arra gondoltam, ki vagyok én, hogy ilyen biztos legyek benne,
mihez értenek má sok, sosem já rtam még Ameriká ban, mit tudom én, hogy néznek ki
arrafelé a halá szok.
Még aznap reggel beszéltem a kapitá nnyal, és szó ltam neki, hogy van egy ú j tagja a
legénységnek, a kapitá ny pedig azt vá laszolta: rendben, Lebert, kö ltö zzö n be Amidou
priccsére, de csak egy hétre. Amikor aztá n visszamentem Raoul bá rjá ba, Belano és Lima
asztalá n ott volt egy palack bor, Raoul pedig hozott há rom tá nyér hallevest, elég á tlagos
leves volt, de Belano és Lima evés kö zben ó dá kat zengtek „a francia konyha méltó
képviselő jérő l”, nem tudtam eldö nteni, hogy Raoulon mulatnak, magukon, vagy esetleg
komolyan mondjá k, szerintem komolyan mondtá k, utá na fő tt halas salá tá t ettü nk, ő k meg
ugyanú gy, gratulá lunk, mondtá k, pompá s salá ta meg autentikus provence-i salá ta, pedig
szemmel lá tható volt, hogy még roussilloni salá tá nak sem ment volna el. De Raoul boldog
volt, rá adá sul készpénzes vendégek voltak, és ennél tö bbet kívá nni sem akart volna. Aztá n
megjelent François és Marguerite, és meghívtuk ő ket, hogy ü ljenek le hozzá nk, Belano
pedig ragaszkodott hozzá , hogy mindannyian együ nk valami desszertet, aztá n kért egy
palack pezsgő t, de mivel Raoulnak nem volt pezsgő je, be kellett érnü nk egy ú jabb palack
borral, erre néhá nyan odajö ttek hozzá nk az Isobel halá szai kö zü l, akik ott voltak a
bá rpultná l, én pedig bemutattam ő ket Limá nak, azt mondtam, ő dolgozik majd velü nk, egy
mexikó i tengerész, ú gy bizony, mondta Belano, a Pá tzcuaro-tó bolygó hollandija, a halá szok
pedig kö szö ntek Limá nak, és kezet nyú jtottak neki, bá r ő k is furcsá lltak valamit Lima
kezén, persze nem halá szkéz volt, ez azonnal lá tszott, de biztos ú gy gondoltá k, mint én,
hogy mit tudja az ember, milyenek a halá szok abban a messzi orszá gban, a chapultepeci
Casa del Lago lélekhalá sza, mondta Belano, és így tová bb – ha nem csal a memó riá m –
egészen este hatig. Aztá n Belano fizetett, elkö szö nt, és elutazott Collioure-ba.
Aznap este Lima velü nk aludt az Isobelen. Má snap rossz napunk volt, reggel felhő s volt az
idő , ezért a hajó felszerelésének elő készítésével tö ltö ttü k a délelő ttö t és a délutá n egy
részét. Limá nak jutott a hajó fenék kitakarítá sa. Odalent olyan bü dö s volt – a rothadó halak
bű ze még a legrá termettebbet is leterítette –, hogy mindenki menekü lt a munká tó l, de a
mexikó i nem rettent vissza. Szerintem a kapitá ny azért csiná lta, hogy pró bá ra tegye. Azt
mondta, takarítsd ki a hajó feneket. Mire én azt mondtam: tegyél ú gy, mintha hozzá fogná l
takarítani, aztá n gyere fö l a fedélzetre két perc mú lva. De Lima lement, és lent is maradt
tö bb mint egy ó rá n keresztü l. Ebédre a Kaló z halragut készített, de Lima nem akart enni.
Egyél, egyél, mondta a Kaló z, de Lima azt felelte, hogy nem éhes. Tá volabb tő lü nk pihent
egy kicsit, mintha attó l tartana, hogy elhá nyja magá t, ha enni lá t minket, aztá n megint
lement a hajó fenékre. Má snap éjjel há romkor kifutottunk a tengerre. Pá r ó ra mú lva má r
mindannyian tudtuk, hogy Lima még soha életében nem já rt hajó n. Azért legalá bb bízzunk
benne, hogy nem esik itt nekü nk a vízbe, mondta a kapitá ny. A tö bbiek végigmérték Limá t,
aki nagyon igyekezett, de nem értett semmihez, utá na végigmérték a Kaló zt, aki addigra
má r részeg volt, és mivel nem tehettek má st, megvontá k a vá llukat, nem panaszkodtak, bá r
biztos, hogy abban a pillanatban irigyelték azt a két tá rsukat, akinek sikerü lt kő mű vesként
elhelyezkednie Perpignanban. Emlékszem, eléggé felhő s nap volt, délkelet felő l eső is
fenyegetett, de aztá n megfordult a szél, és a felhő k eltá volodtak. Délben kihú ztuk a há ló kat,
de csak pá r nyomorult semmiség volt bennü k. Mire eljö tt az ebéd ideje, mindannyian
kutyá ul éreztü k magunkat. Emlékszem, Lima megkérdezte, mió ta mennek így a dolgok, én
pedig azt feleltem, hogy legalá bb egy hó napja. A Kaló z – viccbő l – azt javasolta, hogy
gyú jtsuk fö l a hajó t, mire a kapitá ny azt mondta, hogy ha még egyszer valami hasonló t talá l
mondani, akkor beveri a képét. Aztá n északkelet felé kormá nyoztuk a hajó t, és délutá n
megint bedobtuk a há ló kat egy olyan helyen, ahol még soha nem halá sztunk azelő tt.
Emlékszem, kedvetlenü l dolgoztunk, kivéve a Kaló zt, aki ekkorra má r totá lisan részeg volt,
és ö sszefü ggéstelenü l beszélt a parancsnoki hídon, egy pisztolyt emlegetett, amit elrejtett,
vagy egy konyhakés pengéjét bá multa hosszasan, aztá n a kapitá nyt kereste a szemével, és
azt mondta, mindenkinek megvannak a hatá rai, meg ilyeneket.
Amikor sö tétedni kezdett, rá jö ttü nk, hogy tele vannak a há ló k. Kihú ztuk ő ket, és a
hajó fenéken tö bb hal volt, mint az ö sszes korá bbi napon együ ttvéve. Hirtelen mindannyian
nekiá lltunk veszettü l dolgozni. Mentü nk tová bb északkelet felé, megint bedobtuk a há ló kat,
és ú jra haltó l duzzadva hú ztuk ki ő ket. Még a Kaló z is nekifeszü lt a munká nak. Így telt az
éjszaka és így telt a reggel, nem aludtunk, kö vettü k a halrajt, ami az ö bö l keleti hatá ra felé
haladt. A má sodik napon este hatra a hajó fenék csordultig megtelt, ahogy még egyikü nk se
lá tta azelő tt soha, bá r a kapitá ny azt á llította, hogy tíz évvel korá bban má r lá tott egy
hasonló an tekintélyes fogá st. Amikor visszatértü nk Port-Vendres-ba, nagyon kevesen
hitték el, mi tö rtént velü nk. Kirakodtunk, aludtunk egy kicsit, és megint ú tra keltü nk.
Ezú ttal nem talá ltuk meg azt a nagy halrajt, de elég jó volt a fogá s. Az alatt a két hét alatt,
lehet azt mondani, hogy tö bbet voltunk a tengeren, mint a kikö tő ben. Utá na minden
visszatért a régi kerékvá gá sba, de tudtuk, hogy gazdagok vagyunk, mert a fizetésü nk a
fogá s szá zaléká ban volt meghatá rozva. Ekkor a mexikó i azt mondta, hogy jó l van, most má r
van elég pénze, hogy azt tegye, amit tennie kell, és otthagy minket. A Kaló zzal
megkérdeztü k, mi az, amit tennie kell. Utazni, felelte, abbó l, amit kerestem, tudok venni egy
repü lő jegyet Izraelbe. Biztos vá r ott egy nő cske, mondta a Kaló z. Ú gy valahogy, vá laszolta a
mexikó i. Aztá n elkísértem, hogy beszéljen a kapitá nnyal. Akkor még nem volt ott ná la a
pénz, a hű tő há zak nem azonnal fizetnek, fő leg ha ekkora szá llítmá nyró l van szó , ezért
Limá nak még pá r napig velü nk kellett maradnia. De má r nem akart az Isobelen aludni. Pá r
napig tá vol volt. Amikor legkö zelebb talá lkoztunk, azt mondta, Pá rizsban volt. Stoppal tette
meg az oda- és a visszautat is. Aznap este meghívtuk vacsorá zni Raoul bá rjá ba – a Kaló z
meg én –, azutá n elment a hajó ra aludni, bá r tudta, hogy hajnali négykor kifutunk Port-
Vendres-bó l az Oroszlá n-ö bö lbe, hogy – még egyszer – az elképesztő halraj nyomá ba
eredjü nk. Két napig voltunk a tengeren, de a fogá s csak kö zepes volt.
Onnantó l kezdve a kifizetéséig még há tralevő idő alatt Lima szívesebben aludt az El
Borrado egyik barlangjá ban. Egy délutá n elkísértü k a Kaló zzal, és megmutattuk neki,
melyik barlangok a legjobbak, merre talá lja a kutat, melyik utat kell kö vetnie esténként,
hogy ne zuhanjon le, szó val azt a pá r titkot, amelyek kellemesebbé teszik a szabad ég alatti
életet. Amikor nem voltunk a tengeren, akkor Raoul bá rjá ban talá lkoztunk egymá ssal. Lima
ö sszebará tkozott Marguerite-tal és François-val, meg egy negyvenö t év kö rü li némettel,
Rudolphfal, aki Port-Vendres-ban meg a kö rnyéken dolgozott, megcsiná lt mindent, amire
szü kség volt, és azt á llította, hogy tízéves korá ban a Wehrmacht katoná ja volt, és még
vaskeresztet is kapott. Amikor kiü lt az arcunkra a kétely, elő vette a medá lt, és megmutatta
mindenkinek, aki lá tni akarta: egy megfeketedett, rozsdá s vaskereszt volt. Aztá n lekö pte, és
á tkozni kezdte németü l meg franciá ul. Odatartotta a medá lt harminc centivel az arca elé, és
ú gy beszélt hozzá , mintha egy tö rpe lenne, grimaszolt neki, aztá n leengedte, és megvető en
vagy dü hbő l lekö pte. Egy este azt mondtam neki: ha annyira gyű lö lö d azt a kurva medá lt, a
faszért nem dobod má r be végre abba a kurva tengerbe? Erre Rudolph elhallgatott, mintha
elszégyellte volna magá t, és elrakta a vaskeresztet az egyik zsebébe.
Aztá n egy reggel végre megkaptuk a pénzü nket, és még aznap reggel ú jra megjelent Belano,
és megü nnepeltü k, hogy a mexikó i elutazik Izraelbe. É jfél kö rü l kikísértem az á llomá sra a
Kaló zzal. Limá nak éjjel tizenkettő kor kellett fö lszá llnia a pá rizsi vonatra, aztá n Pá rizsban
á tszá llnia az első Tel-Avivba tartó repü lő re. Egy lélek sem volt az á llomá son, eskü szö m.
Kint leü ltü nk egy padra, és a Kaló z nem sokkal késő bb elaludt. Jó l van, mondta Belano, az a
gyanú m, hogy most lá tjuk egymá st utoljá ra. Akkor má r hosszú ideje hallgattunk, és
ö sszerezzentem a hangjá tó l. Azt hittem, hogy hozzá m szó lt, de amikor Lima spanyolul
vá laszolt neki, tudtam, hogy nem velem beszél. Egy darabig csevegtek tová bb. Aztá n
befutott a vonat, a Cerbère-bő l jö vő vonat, Lima pedig fö lá llt, és elbú csú zott tő lem. Lebert,
kö szö nö m, hogy megtanítottatok hajó zni, ezt mondta. Nem akarta fö lébreszteni a Kaló zt.
Belano elkísérte a vonat ajtajá ig. Kezet fogtak, aztá n a vonat elment. Aznap este Belano az
El Borradó ban aludt, én a Kaló zzal visszamentem az Isobelre. Belano má snap má r nem volt
Port-Vendres-ban.

9
AMADEO SALVATIERRA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE REPÚ BLICA DE VENEZUELA, A PALACIO
DE LA INQUISICIÓ N KÖ ZELÉ BEN, 1976. JANUÁ R. Hirtelen meghallottam, hogy valaki beszél
hozzá m. Azt kérdezték: Salvatierra ú r, Amadeo, jó l érzi magá t? Kinyitottam a szemem, és
ott volt a két srá c, egyikü k kezében az ü veg Sauza, és azt feleltem, hogy semmi baj, srá cok,
csak egy kicsit elszunyó ká ltam, az én koromban az á lom a legvá ratlanabb és
legalkalmatlanabb pillanatokban képes elragadni az embert, kivéve amikor tényleg az
lenne a dolga, vagyis éjfélkor az á gyban, merthogy az a kurva á lom éppen akkor tű nik el,
vagy já tssza az eszét, és mi, ö regek csak forgoló dunk. De engem nem zavar, hogy nem tudok
aludni, mert így olvasá ssal tö ltö m az éjszaká t, és néha még arra is jut idő m, hogy á tnézzem
a papírjaimat. A baj csak az, hogy aztá n napkö zben bá rhol képes vagyok elaludni, még a
munkahelyemen is, így meg az ember tekintélye hamar odalesz. Ne aggó dj, Amadeo,
mondtá k a srá cok, ha szunyó ká lni akarsz egy kicsikét, szunyó ká lj bá tran, mi el tudunk jö nni
má skor is. Nem, srá cok, má r jó l vagyok, mondtam, lá ssuk, mi van azzal a tequilá val? Erre az
egyikü k kibontotta az ü veget, és tö ltö tt az istenek nektá rjá bó l a poharainkba, ugyanazokba,
amelyekbő l korá bban a mezcalt ittuk, ami egyesek szerint a hanyagsá g jele, má sok szerint
viszont ö rdö gien kifinomult dolog, mert ha mondjuk a mezcal vékony filmréteget képez a
pohá ron, a tequila is jobban érzi magá t, mintha sző rmebundá ba bú jtatná nk egy meztelen
nő t. Há t akkor egészségü nkre!, mondtam. Egészségü nkre!, felelték. Aztá n elő vettem a
folyó iratot – ami még mindig ott volt a hó nom alatt –, és elhú ztam az orruk elő tt. Á , ezek a
srá cok, mindketten utá nanyú ltak, mégsem tudtá k megfogni. Ez a Caborca első és utolsó
szá ma, mondtam, Cesá rea folyó irata, a zsigeri realizmus hivatalos kiadvá nya, ahogy
mondani szoká s. Persze a benne szereplő k nagy része nem tartozik a csoporthoz. Itt van
Manuel, Germá n, de nincs Arqueles, itt van Salvador Gallardo, és figyelem!: itt van Salvador
Novo is, itt Pablito Lezcano, Encarnació n Guzmá n Arredondo, és itt van csekélységem is,
aztá n jö nnek a kü lfö ldiek: Tristan Tzara, André Breton és Philippe Soupault, na?, micsoda
há rmas. Aztá n viszont má r hagytam, hogy kikapjá k a kezembő l a folyó iratot, és micsoda
ö rö m volt lá tni, ahogy bú jni kezdik azokat az ö reg, nyolcadrét méretű lapokat, Cesá rea
folyó iratá t, bá r elő szö r – a kozmopolita mindenü ket – a fordítá sokhoz lapoztak, Tzara,
Breton és Soupault verseihez, melyeket Pablito Lezcano, Cesá rea Tinajero és Cesá rea meg
csekélységem fordított ebben a sorrendben. Ha nem csal az emlékezetem, a há rom vers a
„Fehér mocsá r”, a „Fehér éjszaka” és a „Hajnal és vá ros” volt. Cesá rea ragaszkodott hozzá ,
hogy ez utó bbit „Fehér vá ros”-nak fordítsuk, de én nem mentem bele. Hogy miért nem? Há t,
mert csak, uraim, mert egy dolog a hajnal és vá ros, és valami egészen má s egy fehér színű
vá ros, ebben pedig nem engedek, bá rmennyire kedveltem is akkoriban Cesá reá t, nem
eléggé, az mondjuk igaz, de azért mégiscsak kedveltem. Nyilvá n – talá n Pablitó t kivéve –
mindhá rmunk franciatudá sa elég sok kívá nnivaló t hagyott maga utá n, ső t még ha
nehezetekre esik is elhinni, én ma má r egyá ltalá n nem is beszélem, mindenesetre akkor így
fordítottunk, Cesá rea nekiesett – ha megengeditek, hogy így fogalmazzak –, és ú jraírta a
kö lteményt, ahogy éppen akkor jó nak lá tta, én viszont inká bb elszá ntan ragaszkodtam az
eredeti megfoghatatlan szelleméhez és szö vegéhez egyará nt. Persze néha tévedtü nk, és a
versek olyanok lettek, mint egy patchwork, rá adá sul – bá rmily hihetetlen – voltak sajá t
ö tleteink is, sajá t véleményü nk. Vegyü k példá ul az én esetemet Soupault versével. Az igazat
megvallva: szá momra Soupault volt a szá zad legnagyobb francia kö ltő je, aki a legtö bbre
viszi majd, és lá m, má r ő sidő k ó ta nem hallani ró la semmit, pedig szerintem még él. Viszont
É luard-t egyá ltalá n nem ismertem, és tessék, hova jutott, mindö ssze a Nobelt nem kapta
meg, ugye? Aragó n kapott Nobelt? Nem, azt hiszem, nem. Char talá n igen, de való színű leg
akkoriban még nem írt verseket. Saint-John Perse kapott Nobelt? Nem tudok nyilatkozni a
kérdésben. Tristan Tzara egészen biztosan nem kapott. Hogy miket produká l az élet.
Azutá n a srá cok elolvastá k Manuel, List és Salvador Novo szö vegeit (ő t imá dtá k), aztá n én
kö vetkeztem (ne, az enyémet inká bb ne olvassá tok el, siralmas, csak idő pocsékolá s),
Encarnació n, Pablito. Ki ez az Encarnació n Guzmá n?, kérdezték. Ki ez a Pablito Lezcano, aki
Tzará t fordított, és ú gy írt, mint Marinetti, és akirő l azt mondjá k, ú gy beszélt franciá ul, mint
egy Alliance Française-ö sztö ndíjas? Olyan érzés volt, mintha ú jra fö lhú ztá k volna bennem a
rugó t, mintha megtorpant volna az éjszaka, és benézett volna az ablakon, majd így szó lt
volna hozzá m: Salvatierra ú r, Amadeo, megkapja a beleegyezésem, á lljon ki a porondra, és
szó nokoljon, amíg bírja szusszal, vagyis, szó val olyan volt, mintha véget ért volna az á lmom,
mintha a frissen lenyelt tequila talá lkozott volna a zsigereimben, az obszidiá nmá jamban a
Los Suicidas mezcallal, és fejet hajtott volna elő tte, ahogy az elvá rható , hiszen léteznek még
osztá lykü lö nbségek. Így aztá n tö ltö ttü nk még egy pohá rral, utá na pedig mesélni kezdtem
nekik Pablito Lezcanó ró l és Encarnació n Guzmá nró l. Encarnació n két verse nem tetszett
nekik, egészen ő szinték voltak velem, mankó val sem á llnak meg a sajá t lá bukon, ejha,
mindamellett ez elég kö zel á llt ahhoz, amit én gondoltam és gyanítottam, má rmint hogy
szegény Encarnació n nem igazá n a kö ltő nő i erényei miatt szerepel a Caborcá ban, sokkal
inká bb egy má sik kö ltő nő gyö ngesége miatt, nemde?, Cesá rea Tinajero gyö ngesége miatt,
aki nem tudni, mit lá thatott Encarnació nban, vagy pontosan mi mindenre kiterjedő
egyezségeket kö tö tt vele vagy sajá t magá val. Megszokott dolog ez a mexikó i irodalmi
életben, a bará tok publiká lá sa. É s bá r lehet, hogy Encarnació n nem volt jó kö ltő (ahogy én
magam sem), ső t az is lehet, hogy még csak kö ltő sem volt, se jó , se rossz (ahogy én magam
sem, jaj), viszont jó bará tnő k voltak Cesá reá val. É s Cesá rea képes volt a sajá t szá já tó l
megvonni a falatot a bará taiért! Így aztá n beszéltem nekik Encarnació n Guzmá nró l,
elmondtam, hogy itt szü letett a fő vá rosban 1903-ban, legalá bbis kö rü lbelü l, a szá mítá saim
szerint, és hogy egy mozi kijá ratá ná l ismerkedett meg Cesá reá val, ne nevessetek, ez az
igazsá g, nem tudom, melyik film volt az, de való színű leg szomorú volt, talá n az egyik
Chaplin lehetett, merthogy mindketten sírva jö ttek ki a vetítésrő l, aztá n egymá sra néztek,
és elnevették magukat, Cesá rea való színű leg hahotá zva – sajá tos humorérzéke volt, néha
majd szétrobbant, és elég volt hozzá egy szikra, egy pillantá s, és bumm!, Cesá rea má r
fetrengett is a nevetéstő l –, Encarnació n pedig, nos, azt hiszem, Encarnació n valamivel
visszafogottabban nevetett. Cesá rea abban az idő szakban egy bérhá zban lakott a calle Las
Crucesban, Encarnació n pedig egy nagynénjénél (szegénykémnek meghaltak a szü lei) a
calle Deliciasban, azt hiszem. Szinte egész nap dolgoztak mindketten. Cesá rea Diego
Carvajal tá bornok ú r irodá já ban – a tá bornok bará ti viszonyban volt az estridentistá kkal,
bá r fingja sem volt az irodalomró l, ez az igazsá g –, Encarnació n pedig eladó ként egy
ruhá zati boltban a Niñ o Perdidó n. Nem lehet tudni, miért lettek bará tnő k, mit lá thattak
egymá sban. Cesá reá nak nem volt az égvilá gon semmije, de elég volt egy pillantá st vetni rá ,
hogy az ember lá ssa, olyan nő , aki tudja, mit akar. Encarnació n épp ellenkező leg, nagyon
csinos volt, az igaz, és mindig nagyon á polt (Cesá rea midig azt kapta magá ra, amit éppen
talá lt, néha pedig még egy régimó di kendő t is viselt), de bizonytalan volt, és tö rékeny, mint
egy porcelá nszobrocska egy részeg csetepaté kö zepén. A hangja, hogy is mondjam,
sípszó hoz hasonlított, vékony volt, erő tlen, viszont rendszeresen fö lemelte, hogy hallani
lehessen, gyerekkora ó ta hozzá volt szokva szegénykém, hogy ne bízzon meg az
orgá numá ban, egyszó val sivító hangja volt, nagyon kellemetlen, és ezt a hangot aztá n csak
sok évvel késő bb hallottam ú jra, épp egy moziban lá ttam egy animá ció s rö vidfilmet, ahol
egy macska vagy egy kutya, de az is lehet, hogy egy kedves kis patká ny – tudjá tok, milyen
agyafú rt rajzfilmeket csiná lnak a gringó k – pontosan ugyanú gy beszélt, mint Encarnació n
Guzmá n. Ha néma lett volna, azt hiszem, tö bben is beleszerettek volna, de azzal a hanggal
lehetetlen volt. Emellett persze tehetsége sem volt. Cesá rea hozta el egy nap a gyű lésü nkre,
amikor csak mi voltunk ott, estridentistá k vagy estridentistaszimpatizá nsok. Eleinte
tetszett. Má rmint amíg meg nem szó lalt. Germá n való színű leg tö bbszö r is bó kolt neki, még
az is lehet, hogy én is. De ő tartó zkodó an és félénken viselkedett, és csak Cesá reá val
foglalkozott. Idő vel azonban kezdett megjö nni az ö nbizalma, és egy este kibö kte a
véleményét, a kritikai megjegyzéseit, a javaslatait. Manuel pedig nem tehetett má st, helyre
tette. Encarnació n, mondta, de hiszen ö nnek fogalma sincs a kö ltészetrő l, miért nem marad
inká bb csö ndben? Ebbő l aztá n persze istenes perpatvar kerekedett. Encarnació n, aki
való színű leg maga volt a megtestesü lt á rtatlansá g, nem szá mított ilyen ellenséges
fogadtatá sra, és ú gy elsá padt, hogy azt hittü k, menten elá jul ott nekü nk. Cesá rea, aki
mikö zben Encarnació n beszélt, rendszerint a há ttérbe hú zó dott, mintha ott sem lenne,
most fö lá llt, és azt mondta, hogy nem lehet így beszélni egy nő vel. De nem hallottad,
mekkora marhasá gokat mondott?, kérdezte Manuel. Hallottam, mondta Cesá rea – aki bá r
ú gy tű nt, mintha a há ttérbe vonulna, a való sá gban az á rva sorsra jutott bará tnő jének
egyetlen mozdulata sem kerü lte el a figyelmét –, de akkor is ú gy érzem, hogy bocsá natot
kell kérned azért, amit mondtá l. Rendben, akkor há t bocsá natot kérek, mondta Manuel, de
mostantó l kezdve ne nyissa ki a szá já t! Arqueles és Germá n egyetértett vele. Ha nem tudja,
mit beszél, akkor ne beszéljen, érveltek. Ez tiszteletlenség, mondta Cesá rea, megfosztani
valakit a szó lá s jogá tó l. A kö vetkező gyű lésre Encarnació n nem jö tt el, de Cesá rea sem. A
gyű lések informá lisak voltak, és – legalá bbis lá tszó lag – senki sem hiá nyolta ő ket. Csak
utá na, amikor Pablito Lezcanó val a belvá ros utcá in gyalogolva szavaltuk a reakció s
Tabladá t, akkor ébredtem rá , hogy Cesá rea nem volt ott, és rá ébredtem arra is, milyen
keveset tudok Cesá rea Tinajeró ró l.
JOAQUÍN FONT, EL REPOSO ELMEGYÓ GYINTÉ ZET, MEXIKÓ VÁ ROS KÜ LTERÜ LETE,
CAMINO DEL DESIERTO DE LOS LEONES, 1979. MÁ RCIUS. Egy nap meglá togatott egy
ismeretlen. Ennyire emlékszem 1978-bó l. Nem volt sok lá togató m, csak a lá nyom szokott
bejá rni, egy hö lgy meg egy má sik lá ny, aki szintén azt mondta magá ró l, hogy a lá nyom, és
kivételesen szép volt. Az ismeretlen sosem já rt még itt azelő tt. A kertben fogadtam, észak
felé néző arccal, pedig az ö sszes bolond dél vagy nyugat felé néz, de én észak felé néztem, és
így fogadtam. Az ismeretlen azt mondta, jó napot, Quim, hogy érzed magad? É n pedig azt
feleltem, hogy ugyanú gy, mint tegnap, és ugyanú gy, mint tegnapelő tt, aztá n megkérdeztem
tő le, hogy a régi építészirodá mtó l kü ldték-e, mert valamennyire ismerő snek tű nt az arca és
a fö llépése. Erre az ismeretlen fö lnevetett, és azt kérdezte, hogy lehet az, cimbora, hogy
nem emlékszel rá m, ugye, csak viccelsz? É n is nevettem, hogy a bizalmá ba fogadjon, majd
azt feleltem, hogy egyá ltalá n nem, ennél ő szintébb má r nem is lehetett volna a kérdésem.
Erre az ismeretlen azt mondta, Damiá n vagyok, Á lvaro Damiá n, a bará tod. É s folytatta: sok
éve ismerjü k egymá st, cimbora, hogy lehet az? É n pedig – azért, hogy megnyugtassam, és
nehogy elszomorodjon – azt vá laszoltam, persze, most má r emlékszem. Ő erre
elmosolyodott (bá r a szeme semmivel sem lett vidá mabb), és azt mondta, így mindjá rt má s,
Quim, mintha kö lcsö nvette volna az orvosaim és az á poló k hangjá t és aggodalmait. Miutá n
elment, azt hiszem, el is felejtettem, mert aztá n egy hó nappal késő bb megint eljö tt, és azt
mondta, én voltam má r itt, ismerő s ez a bolondokhá za, arra vannak a vizeldék, ez a kert
pedig észak felé néz. Egy ú jabb hó nappal késő bb pedig azt mondta: má r tö bb mint két éve
lá togatlak, cimbora, pró bá lj meg kutatni kicsit az emlékeid kö zö tt. Így aztá n igyekeztem, és
amikor legkö zelebb is eljö tt, így szó ltam hozzá , hogy van, Á lvaro Damiá n ú r, mire ő
elmosolyodott, de a szeme tová bbra is szomorú maradt, mintha valami nagy-nagy fá jdalom
lenne a mélyén.
JACINTO REQUENA, QUITO KÁ VÉ ZÓ , MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE BUCARELI, 1979. MÁ RCIUS.
Elég kü lö nö s volt. Tudom, hogy tiszta véletlen, de azért néha elgondolkodtat. Amikor szó vá
tettem Rafaelnak, azt felelte, hogy csak képzelő dö m. Azt mondtam: észrevetted, hogy most,
hogy Ulises és Arturo má r nem Mexikó ban él, mintha tö bb kö ltő lenne? Mi az, hogy tö bb
kö ltő ?, kérdezte Rafael. Velü nk egykorú kö ltő k, mondtam, 1954–55–56-ban szü letett
kö ltő k. É s ezt te honnan veszed?, kérdezte Rafael. Há t, mondtam, megfordulok erre-arra,
olvasok folyó iratokat, eljá rok fö lolvasó estekre, olvasok kulturá lis mellékleteket, ső t néha
még a rá dió ban is meghallgatom ő ket. É s hogy jut ennyi mindenre idő d egy kisgyerek
mellett?, kérdezte Rafael. Franz imá dja a rá dió t hallgatni, vá laszoltam. Bekapcsolom a
rá dió t, ő meg elalszik. Most má r versek is vannak a rá dió ban?, csodá lkozott Rafael. Igen,
feleltem. A rá dió ban és a folyó iratokban is. É s robbaná sszerű az egész. Naponta alakul egy
ú jabb kiadó , amely aztá n ú jabb kö ltő ket publiká l. É s mindez pont azutá n, hogy Ulises
elment. Fura, nem? É n nem lá tok benne semmi furá t, felelte Rafael. Vá ratlan és indokolatlan
sarjadzá s, a szá z iskola kivirá gzá sa, mondtam, és véletlenü l pont akkor tö rténik mindez,
amikor Ulises má r nincs itt, szerinted nem tú l sok az egybeesés? A tö bbségü k borzalmas
kö ltő , felelte Rafael, Paz, Efraín, Josemilio és a népies kö ltő k talpnyaló i, csupa szemét. Ezt
nem tagadom, mondtam, nem is erő sítem meg, de igazá bó l a szá muk az, ami nyugtalanít,
vagyis hogy ennyire sokan tű ntek fö l ilyen hirtelen. Ső t van egy figura, aki Mexikó ö sszes
kö ltő jének antoló giá já n dolgozik. Igen, mondta Rafael, tudok ró la. (Tudtam, hogy tud ró la.)
É s nem fognak szerepelni benne a verseim. É s ezt honnan tudod?, kérdeztem. Tá jékoztatott
egy bará tom, felelte Rafael, egyá ltalá n semmiféle kapcsolatot nem keres a zsigeri
realistá kkal. Erre azt vá laszoltam, hogy ez azért nem egészen így van, mert még ha az a
rohadék, aki az antoló giá n dolgozik, ki is hagyta Ulises Limá t, mégsem jutott erre a sorsra
María és Angélica Font, sem Ernesto San Epifanio, sem én. Tő lü nk igenis kért verseket,
mondtam. Rafael nem szó lt semmit, a Misterioson gyalogoltunk, ő pedig a lá tó hatá rt
figyelte, mintha tényleg lá tszana a lá tó hatá r, és nem foglalná k el a helyét há zak, fü stfelhő k,
a fő vá ros kora esti szmogja. É s ti meg is jelentek majd az antoló giá ban?, kérdezte Rafael
hosszú szü net utá n. María és Angélica nem tudom, régó ta nem talá lkoztam velü k, Ernesto
biztosan, én biztos nem. É s te hogyhogy?… kérdezte Rafael, de nem hagytam, hogy
befejezze. Mert én zsigeri realista vagyok, vá laszoltam, és ha az a rohadék nem rakja be
Ulisest, akkor inká bb velem se szá moljon.
LUIS SEBASTIÁ N ROSADO, FÉ LHOMÁ LYOS MŰ TEREM, MEXIKÓ VÁ ROS, COLONIA
COYOACÁ N, 1979. MÁ RCIUS. Igen, a jelenség való ban érdekes, de egyá ltalá n nem azokbó l
az okokbó l, amelyeket – pö ttyet együ gyű en – Jacinto Requena fö lvá zolt. Mexikó ban való ban
lezajlott egyfajta demográ fiai robbaná s a kö ltő k kö rében. Mondhatjuk, hogy ez 1977
januá rjá tó l vá lt kézzelfogható vá . Vagy 1976 januá rjá tó l. Lehetetlen pontosan meghatá rozni.
A vá ltozá shoz vezető szá mos ok kö zü l a legnyilvá nvaló bbak: a tö bbé-kevésbé tartó s
gazdasá gi fejlő dés (1960-tó l napjainkig), a kö zéposztá ly megerő sö dése és egy – kü lö nö sen
humá n terü leten – napró l napra javuló szerkezetű egyetem.
De nézzü k meg kö zelebbrő l ezt az ú j kö ltő i hordá t, amelyhez – legalá bbis koromná l fogva –
én is tartozom. A tú lnyomó tö bbség egyetemista. Jelentő s azok szá ma, akik az egyetemtő l
vagy az Oktatá si Minisztériumtó l fü ggő folyó iratokban és kiadó kná l publiká ljá k első
verseiket, ső t első kö nyveiket is. Hasonló képpen jelentő s részü k beszél (még ha képletesen
is) a spanyolon kívü l legalá bb egy má sik nyelvet, á ltalá ban az angolt, vagy kisebb ará nyban
a franciá t, és e nyelvek kö ltő it fordítjá k, de mellettü k nem hiá nyoznak az olaszbó l,
portugá lbó l és németbő l merítő ifjú fordító k sem. Néhá nyan a kö ltő i hivatá st kedvtelésbő l
megtoldjá k szerkesztő i munká kkal is, ami egyú ttal kedvez szá mos, gyakran egészen értékes
kezdeményezés megjelenésének e terü leten. Való színű leg még soha nem volt annyi fiatal
kö ltő Mexikó ban, mint ma. De jelenti-e mindez azt, hogy példá ul a harminc év alatti kö ltő k
ma jobbak, mint az ehhez a korosztá lyhoz tartozó k voltak a hatvanas években? Vajon
megtalá lható -e a harsogó an friss kö ltő k kö zö tt Becerra, José Emilio Pacheco, Homero
Aridjis megfelelő je? Ez egyelő re még nem dő lt el.
Ismael Humberto Zarco kezdeményezését ugyanakkor tö kéletesnek tartom. Ideje volt má r
elkészíteni a fiatal mexikó i kö ltő k antoló giá já t, mégpedig Monsivá is tö bb értelemben is
emlékezetes kö tetének szigorá val: La poesía mexicana del siglo XX! Vagy mint az a példá s
és modellértékű mű , melyet Octavio Paz, Alí Chumacero, José Emilio Pacheco és Homero
Aridjis hozott létre: Poesía en movimiento! El kell ismernem, hogy bizonyos értelemben
hízelgő nek éreztem, amikor Ismael Humberto Zarco fö lhívott a laká somon, és azt mondta:
Luis Sebastiá n, szeretnék tő led taná csot kérni. É n persze – taná cs ide vagy oda – má r
bekerü ltem az antoló giá já ba, mondjuk hogy természetesen (azt viszont nem tudtam, há ny
versemmel), és ú gy tudom, bekerü ltek a bará taim is, így aztá n a chez lui tett kiruccaná som
eleinte kizá ró lag taná csadó jellegű volt, há tha elsiklott valami fö lö tt, ami ebben a konkrét
esetben lehetett példá ul egy folyó irat, egy vidéki kö zlés, vagy egypá r név, amelyeket a
zarcó i tö rekvés egyetemes szá ndéka szerint nem lehetett figyelmen kívü l hagyni.
De az Ismael Humberto hívá sa és a lá togatá som kö zö tt eltelt idő – mindö ssze há rom nap –
alatt ú gy hozta a sors, hogy tudomá somra jutott a szerkesztő á ltal szerepeltetni kívá nt
kö ltő k szá ma, mely minden értelemben tú lzó volt, demokratikus, de kevéssé reá lis,
vá llalkozá sként ugyan kü lö nleges, a kö ltészet pró bakö veként viszont kö zépszerű . É s
megkísértett az ö rdö g, ö tleteket ü ltetett a fejembe a Zarco hívá sa és a talá lkozó nk kö zö tt
eltelt idő alatt, mintha a vá rakozá s lenne a Sivatag (ugyan miféle vá rakozá s?, te ú risten), a
lá togatá som pedig az a pillanat, amelyben az Ember kinyitja a szemét, és meglá tja a
Megvá ltó já t. É s ez alatt a há rom nap alatt kétségek kö zt gyö trő dtem. Vagyis Kétségek kö zt.
De ezt a gyö trő dést, amelytő l szenvedtem és kételyeim tá madtak (vagyis Kételyeim),
ugyanakkor élveztem is – ezt egész pontosan lá ttam –, mintha a lá ngok egyszerre
okozná nak fá jdalmat és gyö nyö rt.
A kö vetkező volt az ö tletem, vagyis erre éreztem kísértést: azt javaslom majd Zarcó nak,
hogy kö zö lje Piel Diviná t az antoló giá ban. Egyedü l az a szá m szó lt mellettem, minden má s
ellenem. Kezdetben, elismerem, olyan vakmerő nek éreztem az elképzelést, hogy majd
meghaltam a nevetéstő l. Szó szerint megijedtem magamtó l. Aztá n ú gy éreztem, hogy majd
meghalok a szégyentő l. Késő bb, amikor végü l má r képes voltam félig-meddig hideg fejjel
(persze csak képletesen szó lva) elemezni és végiggondolni a dolgot, méltó nak és
szomorú nak talá ltam, majd komolyan elkezdtem aggó dni a szellemi épségem miatt.
Mindenesetre voltam annyira megfontolt és ravasz, hogy ne jelentsem be a szá ndékomat az
első szá mú érdekelt félnek, azaz Piel Diviná nak, akivel havonta há romszor talá lkoztam,
vagy havonta kétszer, néha pedig csak egyszer vagy egyszer sem, mert gyakran hosszabb
idő re tá vol maradt, és kiszá míthatatlan volt, mikor bukkan fö l. A kapcsolatunk – miutá n
má sodszor is sor kerü lt transzcendens talá lkozá sunkra Emilito Laguna mű termében –
ingadozó pá lyá t kö vetett, néha fö lívelt (legalá bbis ami engem illet), má skor megszű nt
létezni.
Egy laká sban szoktunk talá lkozni, a csalá domé volt a Ná poleson, és ü resen á llt, ehhez
képest egészen kompliká lt volt a talá lkozó inkhoz alkalmazott mó dszer. Piel Divina fö lhívott
a szü leim laká sá n, de mivel én szinte sosem voltam otthon, ü zenetet hagyott Estéfano
néven. A nevet, eskü szö m, nem én javasoltam neki. Azt mondta, tisztelgés Stéphane
Mallarmé elő tt, egy író elő tt, akit csak hallomá sbó l ismertem (mint amú gy szinte
mindenkit), valamiféle kó sza képzettá rsítá s eredményeként mégis olyan volt nekem, mint
egy védő szellem. Egyszó val: a név, amit akkor haszná lt, ha ü zenetet hagyott, bizonyos
értelemben tisztelgés volt az elő tt, amirő l ő ú gy gondolta, hogy a legdrá gá bb szá momra.
Vagyis az á lnév tulajdonképpen az irá ntam érzett vonzalmat, vá gyat, ő szinte szü kséget
rejtette magá ban (nem merném szerelemnek nevezni), és ahogy teltek a hó napok, és má r
szá mtalanszor á tgondoltam a dolgokat, végü l megértettem, hogy mindez ujjongá ssal tö lt el.
Az ü zenetei utá n a glorieta de los Insurgentesen szoktunk talá lkozni egy makrobiotikus
tá plá lkozá ssal foglalkozó bolt bejá ratá ná l. Aztá n rendszerint bevetettü k magunkat a
vá rosba, az északi rész bá rjaiba és kocsmá iba a Villa de Guadalupe kö rnyékén, ahol én nem
ismertem senkit, és ahol Piel Divina a zavar legkisebb jele nélkü l mutatta be nekem a
bará tait és bará tnő it, akik egészen vá ratlan helyeken bukkantak fö l, és az á brá zatuk tö bbet
á rult el Mexikó bü ntetés-végrehajtá si rendszerérő l, mint a má ssá gró l, bá r a má ssá got –
ahogy azt egyszer megpró bá ltam neki elmagyará zni – szinte bá rhol lehetséges tetten érni.
(Példá ul a Szentlélekben, mondta akkor Piel Divina, ez az oktalan, nemes á llat.) Amikor
eljö tt az este, mint két zará ndok megszá lltunk valamelyik minimumkategó riá s, de valahogy
mégis sugá rzó (nem akarok érzelegni, de azt is mondhatná m: reményt keltő ) panzió ban
vagy hotelban a Bondojitó n vagy a Talismá n kö rnyékén. A kapcsolatunk fö ldö ntú li volt.
Nem akarok szerelmet emlegetni, nem fogok vá gyró l beszélni. Kevés kö zö s volt bennü nk:
pá r film, pá r népi kézmű vesfigura és az, hogy élvezettel mesélt reménytelen tö rténeteket,
én pedig élvezettel hallgattam ő ket.
Néha – ez ellen nem volt mit tennem – hozott nekem ajá ndékba a zsigeri realistá k
folyó irataibó l. Tő le egyikben sem lá ttam verset. Tulajdonképpen amikor eszembe jutott,
hogy beszéljek Zarcó nak a kö lteményeirő l, csak két versem volt Piel Diviná tó l, mindkettő
kiadatlan. Az egyik egy rossz Ginsberg-vers rossz utá nzata. A má sik egy pró zavers,
amelyben még Torri sem talá lt volna kivetnivaló t, furcsa volt, kö dö sen beszélt benne
szá llodá kró l és kü zdelmekrő l, és azt gondoltam, hogy én voltam az ihlető je.
A Zarcó val való talá lkozá som elő tti estén alig tudtam aludni. Ú gy éreztem magam, mint egy
mexikó i Jú lia, akit megbéklyó z a Montague-k és a Capuletek kérlelhetetlen csatá rozá sa. A
Piel Diviná val folytatott viszonyom titkos volt, legalá bbis addig a szintig, amíg befolyá som
volt a dolgok menetére. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a bará taim kö rében ne lett
volna ismert a homoszexualitá som, diszkréten kezeltem ugyan, de nem rejtegettem. Azt
azonban tényleg nem tudtá k, hogy szó ba á lltam egy zsigeri realistá val, mert hiá ba nem
hasonlított egyá ltalá n a tö bbiekre, mégiscsak zsigeri realista volt. Hogy érezné magá t
Albertito Moore, ha Piel Diviná t ajá nlaná m az antoló giá ba? Mit gondolna Pepín Morado?
Vajon azt hinné-e Adolfito Olmo, hogy megő rü ltem? Vagy maga a hű vö s, cinikus, egész
nyilvá nvaló an nem e vilá gi Ismael Humberto nem lá tna-e á rulá st a javaslatomban?
Így aztá n amikor beá llítottam Ismael Humberto Zarcó hoz, és megmutattam neki azt a két,
kincsként ő rzö tt verset, legbelü l fö lkészü ltem rá , hogy egy sor keresztkérdést fog rá m
zú dítani. É s így is lett, mert há t Ismael Humberto nem hü lye, és azonnal rá jö tt, hogy a
protezsá ltam tö rvényen kívü li, ahogy mondani szoká s. Szerencsére (Ismael Humberto nem
hü lye, de Isten sem az) nem kö tö tte ö ssze a zsigeri realistá kkal.
Keményen kü zdö ttem Piel Divina pró zaverséért. Azzal érveltem, hogy mivel egyá ltalá n
nincs megszabva az antoló giá ban szereplő kö ltő k szá ma, nem oszt, nem szoroz, ha kö zli a
bará tom szö vegét. A szerkesztő hajlíthatatlannak mutatkozott. Tö bb mint kétszá z fiatal
kö ltő t készü lt kiadni, tö bbségü ket csak egyetlen verssel, de Piel Diviná t mégsem.
A vitá nk egy pontjá n megkérdezte a védencem nevét. Nem tudom, feleltem kimerü lten és
megszégyenü lten.
Amikor ú jra talá lkoztam Piel Diviná val, egy gyö nge pillanatomban meséltem neki a
hiá bavaló erő feszítéseimrő l, hogy megjelenjen egy szö vege Zarco kö zelgő kö nyvében.
Abban, ahogy rá m nézett, mintha valami há lafélét lá ttam volna. Aztá n megkérdezte, hogy
szerepel-e Pancho vagy Moctezuma Rodríguez Ismael Humberto antoló giá já ban. Nem,
vá laszoltam, azt hiszem, nem. É s Jacinto Requena vagy Rafael Barrios? Ő k sem, feleltem. É s
María vagy Angélica Font? Ő k sem. É s Ernesto San Epifanio? Ingattam a fejem, bá r
való já ban nem tudtam, egyá ltalá n nem volt ismerő s a név. É s Ulises Lima? Egyenesen
belenéztem a sö tét szemébe, és azt feleltem, nem. Akkor jobb, ha én sem leszek benne,
mondta.
ANGÉ LICA FONT, MEXIKÓ VÁ ROS, COLONIA CONDESA, CALLE COLIMA, 1979. Á PRILIS.
1977 vége felé Ernesto San Epifanio kó rhá zba kerü lt, hogy meglékeljék a koponyá já t, és
eltá volítsanak egy aneurizmá t az agyá bó l. Egy hét mú lva viszont megint fö l kellett nyitniuk,
mert alighanem bennfelejtettek valamit a fejében. Az orvosok minimá lis reményt fű ztek
ehhez a má sodik operá ció hoz. Ha nem mű tik meg, meghal, ha megmű tik, akkor is, de talá n
nem annyira biztos. É n legalá bbis így értelmeztem, és én voltam az egyetlen, aki végig
mellette volt. É n és az anyja, bá r az anyja valahogy nem szá mított, mindennap megjelent a
kó rhá zban, és ettő l lá thatatlanná vá lt: amikor megjelent, olyan hatalmas nyugalom
jellemezte, hogy bá r belépett a terembe, és le is ü lt az á gy mellé, való já ban olyan volt,
mintha mégsem lépte volna á t a kü szö bö t, mintha végü l sosem lépte volna á t a kü szö bö t,
egy apró cska sziluett volt az ajtó fehér keretében.
Pá r alkalommal eljö tt a nő vérem is, María. É s Juanito Dá vila, má s néven a Johnny, Ernesto
legutolsó szerelme. A tö bbiek kö zö tt ott voltak a testvérei, a nagynénjei és olyan emberek,
akiket nem ismertem, és furá bbná l furá bb csalá di szá lak fű zték ő ket a bará tomhoz.
Nem jö tt el egyetlen író , egyetlen kö ltő , egyetlen volt szerető sem.
A má sodik mű tét tö bb mint ö t ó rá n á t tartott. É n elaludtam a vá ró teremben, és Laura
Damiá nnal á lmodtam. Laura eljö tt Ernestó ért, aztá n együ tt elmentek sétá lni egy
eukaliptuszerdő be. Nem tudom, léteznek-e eukaliptuszerdő k, vagyis én még sosem voltam
eukaliptuszerdő ben, de az á lomban megjelenő erdő rettenetes volt. A levelek ezü stö sek
voltak, és amikor sú roltá k a karomat, sö tét, ragacsos nyomot hagytak rajta. A talaj puha
volt, mint a fenyő erdő k tű levélpá rná ja, pedig az á lmomban eukaliptuszerdő szerepelt.
Egytő l egyig korhadt volt az ö sszes fa tö rzse, és elviselhetetlenü l bű zlö ttek.
Amikor fö lébredtem, nem volt senki a vá ró teremben, és elsírtam magam. Hogy lehet az,
hogy Ernesto San Epifanio egyedü l haldoklik egy mexikó vá rosi kó rhá zban? Hogy lehet,
hogy én vagyok az egyetlen, aki ott van, és vá rja, hogy valaki elá rulja, hogy meghalt, vagy
tú lélte azt a szö rnyű mű tétet? Miutá n kisírtam magam, azt hiszem, ú jra elaludtam. Amikor
fö lébredtem, ott volt mellettem Ernesto anyja, és érthetetlenü l motyogott valamit. Eltelt
egy kis idő , mire rá jö ttem, hogy csak imá dkozik. Azutá n bejö tt a nő vér, és azt mondta, hogy
minden rendben zajlott. A mű tét jó l sikerü lt, kö zö lte.
Néhá ny nappal késő bb Ernestó t kiengedték, és hazament. É n soha azelő tt nem voltam még
ná luk, mindig ná lam talá lkoztunk, vagy valamelyik bará tunkná l. De onnantó l kezdve
rendszeresen meglá togattam a laká sá n.
Az első pá r napban meg sem szó lalt. Figyelt és pislogott, de nem szó lalt meg. Mintha hallani
sem hallott volna. Az orvos mindenesetre azt taná csolta, hogy beszéljü nk hozzá , és bá njunk
vele ú gy, mintha nem tö rtént volna semmi. Így tettem. Az első nap kivá lasztottam a
kö nyvespolcá ró l egy kö nyvet, amelyikrő l egészen biztosan tudtam, hogy szereti, és
elkezdtem fö lolvasni neki. A tengerparti temető volt Valérytő l, de egyetlen apró cska
mozdulattal sem jelezte, hogy fö lismerte volna. É n olvastam, ő pedig nézte a plafont, a
falakat vagy az arcomat, de a lelke nem volt ott. Azutá n fö lolvastam neki Salvador Novo
egyik vá logatá skö tetébő l, de ugyanaz volt a reakció ja. Az anyja bejö tt a szobá ba, és
megérintette a vá llamat. Ne fá radjon, kisasszony, mondta.
Aprá nként mégis kezdte megkü lö nbö ztetni a zajokat, az alakokat. Az egyik délutá n
megismert. Angélica, mondta, és elmosolyodott. Soha nem lá ttam még ilyen szö rnyű , ilyen
esetlen, ilyen eltorzult mosolyt. Elsírtam magam. De ő nem vette észre, hogy sírok, és csak
mosolygott tová bb. Olyan volt, mint egy csontvá z. A haja – ami dü hítő en lassan indult ú jra
nö vésnek – még nem takarta el a koponyalékelés hegeit.
Kicsivel késő bb elkezdett beszélni. Nagyon magas, vékony hangja volt, mint egy furulyá nak,
és bá r fokozatosan egyre jobb csengése lett, ugyanolyan magas maradt, aká rhogy is, nem
Ernesto hangja volt, ebben egészen biztos voltam, olyan volt, mint egy debil kamasz hangja,
egy haldokló , gyá moltalan kamaszé. Korlá tozott volt a szó kincse. Nehezére esett nevén
nevezni bizonyos dolgokat.
Valamelyik délutá n, amikor megérkeztem hozzá juk, az anyja a kapuban fogadott, aztá n a
szobá já hoz vezetett, de olyan zaklatott á llapotban, hogy elő szö r azt hittem, rosszabbodott a
bará tom á llapota. De az anyai fö lindultsá g oka a boldogsá g volt. Kigyó gyult, mondta. Nem
értettem, mit akar mondani, azt hittem, hogy a hangjá ra céloz, vagy arra, hogy Ernesto
gondolatai má r tisztá bbak. Mibő l gyó gyult ki?, kérdeztem, kö zben megpró bá ltam
kiszabadítani a karomat. Hú zta az idő t, mielő tt elá rulta volna, mit akar mondani, de végü l
nem maradt má s vá lasztá sa. Ernesto má r nem homá r, kisasszony, mondta. Hogy Ernesto
má r nem micsoda?, kérdeztem. Abban a pillanatban belépett a szobá ba Ernesto apja, és
miutá n rá kérdezett, mit csiná lunk odabent, kijelentette, hogy a fia végre kigyó gyult a
homoszexualitá sbó l. Nem ezeket a szavakat haszná lta, én pedig inká bb nem vá laszoltam
semmit, és ú jabb kérdéseket sem tettem fö l, rö gtö n otthagytam azt a szö rnyű szobá t.
Mindenesetre mielő tt beléptem volna Ernestó hoz, hallottam, hogy az anyja azt mondja:
minden rosszban van valami jó .
Természetesen Ernesto tová bbra is homoszexuá lis volt, bá r néha nem emlékezett rá , mi is a
dolog lényege. A szexualitá s szá má ra á talakult valami tá voli dologgá , édes és izgató volt az
íze, de tá voli volt. Egy nap Juanito Dá vila fö lhívott telefonon, és azt mondta, hogy elmegy
északra, dolgozni fog, és hogy bú csú zzam el a nevében Ernestó tó l, mert neki nincs szíve
elkö szö nni tő le. Onnantó l kezdve má r nem volt tö bb szerető je életében. Kicsit megvá ltozott
a hangja, de nem eléggé: nem beszélt, sü vö ltö tt, nyö gö tt, amikor pedig erre sor kerü lt, az
anyjá n és rajtam kívü l mindenki má s menekü lt mellő le, az apja és a végtelenre nyú ló
protokoll-lá togatá sokon megjelenő szomszédok, és mindez tulajdonképpen
megkö nnyebbü lést hozott, olyan mértékű megkö nnyebbü lést, hogy egy alkalommal arra
jutottam, Ernesto szá ndékosan sü vö lt, hogy elű zze magá tó l ezt a szö rnyű nagy
figyelmességet.
Két hó nap elteltével az én lá togatá saim is ritkulni kezdtek. Amikor kijö tt a kó rhá zbó l, még
naponta eljá rtam hozzá , de amió ta beszélni kezdett, és a folyosó n sétá lt, egyre ritká bbá
vá ltak. Azért mégis minden este, lehettem bá rhol, fö lhívtam telefonon. Eléggé ő rü lt
beszélgetéseket folytattunk, néha én beszéltem megá llá s nélkü l, megtö rtént esetekrő l
meséltem, amelyek tulajdonképpen nem igazá n mozgattak meg, a sokszínű mexikó i életrő l
(ez is egy mó dszer volt, hogy elfelejtsem, Mexikó ban élü nk), amit akkoriban kezdtem
kiismerni, a bulikró l, a drogokró l, amiket kipró bá ltam, a férfiakró l, akikkel lefekü dtem,
má skor viszont ő beszélt, beolvasta a telefonba azokat a híreket, amelyeket kivá gott az
ú jsá gbó l (ez volt az ú j hobbija, talá n a kezelését végző terapeutá k javaslatá ra, ki tudja),
beszélt az ételrő l, amit evett, az emberekrő l, akik meglá togattá k, és a végére hagyott
valamit, amit az anyjá tó l hallott. Egy délutá n elmeséltem neki, hogy Ismael Humberto Zarco
tő le is kivá lasztott egy verset a most megjelent antoló giá já hoz. Melyik verset?, kérdezte az a
madá rkahang, a lelkembe metsző borotvapengehang. A kö nyv ott volt mellettem.
Megmondtam, melyiket. É s ezt a verset én írtam?, kérdezte. Azt hittem, nem is tudom, talá n
a – szoká sosná l mélyebb – hangszíne miatt, hogy viccel – ilyen viccei voltak, á rtatlanok, alig
lehetett megkü lö nbö ztetni ő ket a tö bbi mondandó já tó l –, de nem viccelt. Azon a héten nagy
nehezen sikerü lt valahogy idő t szakítanom rá , hogy meglá togassam. Egy bará tom, egy ú j
bará tom vitt el a há zá ig, de nem akartam, hogy bejö jjö n velem, vá rj meg itt, mondtam,
veszélyes a kö rnyék, mire visszaérnénk, lehet, hogy nem talá lná nk itt a kocsit. Furcsá llotta
a dolgot, mégsem mondott semmit, addigra má r én voltam a furcsa lá ny azokban a
kö rö kben, ahol mozogtam, és nem is alaptalanul. Rá adá sul igazat mondtam, Ernesto
kö rnyéke eléggé lepukkant az utó bbi idő ben. Mintha a mű téte szö vő dményei vetü lnének ki
az utcá kra is, a munkanélkü liekre és a kisstílű rabló kra, akik ú gy sü tkéreztek minden este
hétkor, mint a zombik (vagy a hírvivő k, akik hír nélkü l maradtak, vagy lefordíthatatlan
hírü k van), gépiesen fö lkészü lve a soron kö vetkező fő vá rosi estére.
Persze Ernesto nem fordított sok figyelmet a kö nyvre. Megkereste a versét, á , mondta –
nem tudom, hogy azért, mert vá ratlanul fö lismerte, vagy mert vá ratlanul még inká bb
elbizonytalanodott –, aztá n sorban elmesélte ugyanazokat a dolgokat, amelyeket má r
elmondott a telefonban.
Amikor kiléptem az utcá ra, ott talá ltam a bará tomat, a kocsi mellett á llt, és cigarettá zott.
Megkérdeztem, hogy tö rtént-e valami, amíg nem voltam ott. Semmi, felelte, nagyobb itt a
nyugalom, mint egy temető ben. Annyira azért mégsem lehetett nagy a nyugalom, mert
ö ssze volt borzolva a haja, és remegett a keze.
Ernestó t nem lá ttam tö bbet.
Valamelyik este fö lhívott telefonon, és elszavalt egy Richard Belfer-verset. Egy má sik este
én hívtam fö l ő t, Los Angelesbő l, és elmondtam neki, hogy lefekü dtem pá rszor a
színigazgató Francisco Segurá val, má s néven az Ö reglá ny Segurá val, aki legalá bb hú sz évvel
volt idő sebb ná lam. Milyen megható , mondta Ernesto. Biztosan nagyon okos az Ö reglá ny.
Tehetséges, nem okos, mondtam. Mi a kü lö nbség?, kérdezte. Elgondolkodtam a vá laszon, ő
pedig vá rt tü relmesen, és pá r pillanatig mindketten hallgattunk. Jó lenne ott lenni veled,
mondtam, mielő tt elbú csú ztam tő le. Szerintem is, felelte a fö ldö ntú li madá rhangjá n. Pá r
napra rá fö lhívott az anyja, és elmondta, hogy meghalt. Békésen ment el, mondta, mikö zben
otthon napozott egy fotelban ü lve. Elaludt, mint egy angyalka. Há ny ó rakor halt meg?,
kérdeztem. Ö t kö rü l, miutá n evett.
A régi bará tai kö zü l én voltam az egyetlen, aki elment a temetésére az északi vá rosrész
egyik tarkabarka temető jébe. Nem lá ttam egyetlen kö ltő t, egyetlen volt szerető t, egyetlen
irodalmi lapfő szerkesztő t sem. Egy csomó csalá dtagot és csalá di bará tot meg alighanem az
ö sszes szomszédot. Mielő tt hazaindultam volna a temető bő l, odalépett hozzá m két kamasz,
és megpró bá ltak elvonszolni. Azt hittem, hogy meg akarnak erő szakolni. Csak akkor tö rt fel
bennem a dü h és a fá jdalom Ernesto halá la miatt. Elő vettem a tá ská mbó l egy rugó s bicská t,
és azt mondtam nekik: megö llek titeket, kibaszott barmok. A két arc elszaladt, de én
ü ldö ztem ő ket egy darabig, két-há rom parcellá n á t a temető ben. Amikor végü l megá lltam,
fö ltű nt egy má sik gyá szmenet. Elraktam a bicská t a tá ská mba, és figyeltem, hogyan, milyen
odafigyeléssel helyezik a koporsó t a falfü lkébe. Azt hiszem, egy gyerek volt. De nem vagyok
benne biztos. Aztá n kisétá ltam a temető bő l, és elmentem egy belvá rosi bá rba, hogy
megigyak valamit egy bará tommal.

10
NORMAN BOLZMAN, TEL-AVIV, AZ EDITH WOLFSON PARK EGYIK PADJÁ N Ü LVE, 1979.
OKTÓ BER. Mindig is érzékeny voltam má sok fá jdalmá ra, mindig megpró bá ltam á térezni a
tö bbi ember fá jdalmá t. Zsidó vagyok, mexikó i zsidó , és ismerem mindkét népem tö rténetét.
Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Nem akarok bizonygatni semmit. Csak megpró bá lok
elmesélni egy tö rténetet, és talá n megérteni a rejtett mozgató rugó it, melyeket nem lá ttam a
megfelelő idő ben, és most nyomasztanak. Mindenesetre a tö rténetem nem lesz annyira
rendezett, mint amennyire szeretném. A benne já tszott szerepem a mérleg nyelveként
billeg majd a fény és a sö tétség, a nevetés és a kö nnyek kö zö tt, pontosan ú gy, ahogy a
mexikó i szappanoperá kban vagy a jiddis melodrá má kban szoká s.
Az egész tavaly februá rban kezdő dö tt, egy halotti lepelhez hasonló an vékony, szü rke
délutá non, abbó l a fajtá bó l, amelyik néha megrengeti Tel-Aviv egét. Valaki becsö ngetett a
rehov Há Somér-i laká sunkba. Amikor ajtó t nyitottam, ott á llt elő ttem a kö ltő , Ulises Lima, a
magá t zsigeri realistá nak nevező csoport vezető je. Azt nem mondaná m, hogy ismertem,
való já ban csak egyszer lá ttam azelő tt, de Claudia szokott ró la mesélni, és Daniel valamikor
fö lolvasta nekem néhá ny versét. Mindenesetre nem a fő erő sségem az irodalom, és
való színű leg sosem tudtam igazá n értékelni a verseit. Aká rhogy is, az elő ttem á lló férfi nem
ú gy nézett ki, mint egy kö ltő , inká bb koldusra emlékeztetett.
Nem kezdő dö tt jó l a dolog, ezt elismerem. Claudia és Daniel bent volt az egyetemen, nekem
pedig tanulnom kellett, így aztá n beengedtem, megkíná ltam egy csésze teá val, aztá n
elvonultam a szobá mba. Egy pillanatra ú gy tű nt, hogy minden visszatér a normá lis
kerékvá gá sba, elmerü ltem a marburgi iskola filozó fusaiban (Natorp, Cohen, Cassirer,
Lange) és Salomon Maimon mű veinek néhá ny magyará zatá ban, melyek kö zvetett mó don
megsemmisítő ek voltak az elő bbiekre nézve. Egy kis idő mú lva viszont – ami lehetett hú sz
perc, de aká r két ó ra is – az elmém kifehéredett, és a fehérség kö zepén lassan kirajzoló dott
Ulises Lima arca, a frissen érkezett vendég arca, és bá r minden fehér volt az elmémben, jó
ideig nem tudtam pontosan kivenni a voná sait (mennyi ideig?, nem tudom), mintha Ulises
arca a kö rnyezet fehérsége ellenére nem tisztult, hanem sö tétedett volna.
Amikor kiléptem a szobá mbó l, ott aludt a kanapén elnyú lva. Egy ideig figyeltem. Aztá n
visszamentem a szobá mba, és megpró bá ltam a tanulmá nyaimra koncentrá lni. Képtelen
voltam. Dolgom lett volna má shol, de nem éreztem helyénvaló nak, hogy magá ra hagyjam.
Á tfutott az agyamon, hogy fö lébresztem. Á tfutott az agyamon, hogy talá n kö vetnem kéne a
példá já t, és nekem is le kéne fekü dnö m aludni, de féltem, vagy nem éreztem volna
tisztességesnek, nem tudom megmondani. Végü l fogtam egy kö nyvet a polcomró l, egy
Natorp-kö tetet, a Religion innerhalb der Grenzen der Humanitä t című t, és leü ltem egy
fotelba Ulisesszel szemben.
Tíz kö rü l megérkezett Claudia és Daniel. Addigra mindkét lá bam begö rcsö lt, fá jt mindenem,
és ami még rosszabb, semmit nem értettem meg abbó l, amit olvastam, de amikor
meglá ttam ő ket az ajtó ban, még volt annyi lélekjelenlétem, hogy a szá mhoz emelt ujjal
csö ndre intsem ő ket, nem tudom, talá n mert nem akartam, hogy Ulises Lima fö lébredjen,
mielő tt beszélni tudtam volna Claudiá val, talá n mert má r hozzá szoktam, hogy csak az alvó
lélegzetvételének szabá lyos ritmusá t halljam. Persze hiá ba, mert amikor Claudia néhá ny
má sodpercnyi taná cstalansá g utá n fö lfedezte Ulisest a kanapén, azonnal kiszaladt a szá já n,
hogy beszará s vagy nemigaz vagy nemá r vagy nebassz!, mert bá r Claudia Argentíná ban
szü letett, és csak tizenhat évesen kö ltö zö tt Mexikó ba, igazá bó l mindig mexikó inak érezte
magá t, legalá bbis ezt á llítja, mit lehet azt tudni. Erre Ulises rö gtö n fö lébredt, és egybő l
Claudiá t lá tta maga elő tt, aki alig egy méterrő l vigyorgott rá , aztá n meglá tta Danielt is, aki
szintén vigyorgott, micsoda meglepetés.
Aznap este elmentü nk vacsorá zni a tiszteletére. É n elő szö r azt mondtam, hogy tényleg nem
tudok, mert végeznem kell a marburgi iskolá val, de Claudia nem hagyta annyiban, eszedbe
ne jusson, Norman, ne kezdjü k má r megint. A vacsora a vá rakozá saimhoz mérten
szó rakoztató an alakult. Ulises mesélni kezdte nekü nk a kalandjait, mi pedig mindannyian
nevettü nk, pontosabban szó lva mesélni kezdte a kalandjait Claudiá nak, de olyan elbű vö lő
mó don, hogy bá r való já ban szomorú volt mindaz, amit mesélt, mindannyian nevettü nk, és
tulajdonképpen ez a legjobb, amit tehet az ember ilyen helyzetekben. Aztá n elindultunk
hazafelé, az Arlozorovon, nagyokat szippantottunk a levegő bő l, Daniel és én elö l, jó cská n
elö l, Claudia és Ulises lemaradva, ú gy beszélgettek, mintha ú jra Mexikó vá rosban lennének,
és tengernyi idő á llna a rendelkezésü kre. Amikor aztá n Daniel szó lt, hogy ne menjek olyan
gyorsan, meg hogy hová rohanok annyira, azonnal témá t vá ltottam, megkérdeztem, milyen
napja volt, elmeséltem neki az első dolgot, ami eszembe jutott attó l az elmebeteg Salomon
Maimontó l, mindezt csak azért, hogy késleltessem azt az egyre kö zeledő pillanatot,
amelytő l annyira tartottam. Legszívesebben elmenekü ltem volna aznap éjjel, bá rcsak
megtettem volna.
Amikor hazaértü nk, még mindig volt annyi idő nk, hogy megigyunk egy teá t. Aztá n Daniel
végignézett rajtunk, és azt mondta, hogy elmegy aludni. Amikor hallottam, hogy becsukó dik
az ajtaja, én is hasonló an tettem, és bevonultam a szobá mba. Elterü ltem az á gyon, és
lekapcsolt villannyal hallgattam még egy darabig, ahogy Claudia beszélget Ulisesszel. Aztá n
kinyílt az ajtó , Claudia fö lkapcsolta a villanyt, megkérdezte, hogy má snap van-e ó rá m, és
vetkő zni kezdett. Megkérdeztem tő le, hol van Ulises Lima. A kanapén alszik, vá laszolta.
Megkérdeztem, mirő l beszélt vele. Nem beszéltem vele semmirő l. Aztá n én is levetkő ztem,
bebú jtam az á gyba, és ö sszeszorítottam a szemem.
Két héten á t ú j rendszer uralkodott ná lunk. Legalá bbis én így érzékeltem, és mélyen
fö lkavartak azok az apró részletek, amelyek korá bban talá n észrevétlenü l maradtak
elő ttem.
Claudia, aki eleinte ú gy tett, mintha nem venné észre az ú j helyzetet, végü l szembenézett a
tényekkel, és azt mondta, hogy egyre nyomasztó bbnak érzi a szituá ció t. Ulises má sodik
napja volt ná lunk, amikor egy reggel, mikö zben Claudia fogat mosott, azt mondta neki, hogy
szereti. Claudia azt vá laszolta, hogy tudja. Idá ig eljö ttem érted, mondta Ulises, eljö ttem,
mert szeretlek. Claudia azt felelte, hogy írhatott volna levelet is. Ulises rendkívü l
ö sztö nző nek talá lta a vá laszt, és írt neki egy verset, amit aztá n ebéd kö zben fö lolvasott
Claudiá nak. Amikor tapintatosan fö lá lltam az asztaltó l, mivel nem akartam hallani, Claudia
megkért, hogy maradjak, és ugyanerre kérte Danielt is. A vers való já ban egy mediterrá n
vá rosró l, gondolom, Tel-Avivró l, és egy csavargó ró l vagy koldus kö ltő rő l szó ló tö redékek
halmaza volt. Szerintem szép volt, és ezt ki is mondtam. Daniel osztotta a véleményem.
Claudia pá r percig hallgatott, tö prengő kifejezéssel az arcá n, majd azt mondta, hogy
való ban, bá rcsak ő is tudna ilyen szép verseket írni. Egy pillanatra elhittem, hogy most
minden rendező dik, hogy végre nyugtunk lesz, és ö nként fö lajá nlottam, hogy elmegyek egy
ü veg borért. De Claudia azt mondta, hogy má snap nagyon korá n bent kell lennie az
egyetemen, és tíz perc mú lva má r el is vonult a szobá nkba. Mi beszélgettü nk még egy
darabig, Ulises, Daniel meg én, megittunk még egy-egy csésze teá t, és aztá n mindenki
elment a szobá já ba. Há rom kö rü l fö lkeltem, hogy kimenjek a vécére, és ahogy lá bujjhegyen
á tosontam a nappalin, hallottam, hogy Ulises sír. Szerintem nem vette észre, hogy én is ott
vagyok. Hason fekü dt, azt hiszem, onnan, ahol én voltam, nem lá tszott má s a kanapén, csak
egy pú p, egy pokró ccal és egy régi kabá ttal betakart pú p, egy test, egy hú stö meg, egy szívbe
markoló an rá zkó dó á rnyék.
Nem szó ltam Claudiá nak. Tulajdonképpen abban a pá r napban kezdtem el rejtegetni elő le
dolgokat, néha nem mondtam el neki minden részletet a tö rténetbő l, vagy hazudtam. Ami
az egyetemi mindennapjainkat illeti, Claudia jottá nyit sem vá ltoztatott rajtuk, legalá bbis
egyetlen jel sem utalt ennek ellenkező jére. Ulises tel-avivi tartó zkodá sá nak első napjaiban
Daniel volt a rendszeres kísérő je, de két-há rom hét mú lva neki is vissza kellett térnie az
egyetemi feladataihoz, mert má r azt kocká ztatta, hogy veszélybe sodorja a vizsgá it.
Lassacská n csak egyvalaki á llt Ulises rendelkezésére, nevezetesen én. Csakhogy én
elmerü ltem a neokantizmusban, a marburgi iskolá ban, Salomon Maimonban, és zú gott a
fejem, mert minden éjjel, amikor kimentem vizelni, ott talá ltam Ulisest a sö tétben zokogva,
de nem is ez volt a legrosszabb, a legrosszabb az volt, hogy néha arra gondoltam: ma lá tni
fogom, ahogy sír, vagyis lá tni fogom az arcá t, mert addig csak hallottam, és ki mondhatná
meg biztosan, hogy amit hallottam, az sírá s volt, nem pedig nyö gdécselés, példá ul valaki
nyö gdécselése, aki éppen kiveri magá nak? É s amikor arra gondoltam, hogy lá tni fogom az
arcá t, elképzeltem, ahogy fö lemelkedik a sö tétben: egy kö nnyekben ú szó arc, melyet
megérint a nappali ablaká n keresztü l beszű rő dő holdfény. É s ezen az arcon annyi
keserű ség lá tszott, hogy má r attó l a pillanattó l kezdve, hogy fö lü ltem a sö tétben az á gyon,
és éreztem magam mellett Claudiá t, hallottam a kissé reszelő s légzését, mintha sú lyos kő
nehezedett volna a szívemre, és én is szerettem volna sírva fakadni. É s néha egészen soká ig
ü ltem az á gy szélén, visszafojtva a vizelési ingert, visszafojtva a sírá st, egyszerű en azért,
mert féltem attó l, hogy aznap este tényleg, hogy aznap este kiemelkedik az arca a sö tétbő l,
és lá tni fogom.
A szexrő l, a szexuá lis életemrő l má r ne is beszéljü nk, mivel ez abban a pillanatban
befuccsolt, amikor Ulises betette a lá bá t a laká sunkba.
Egyszerű en képtelen voltam rá . Vagyis képes lettem volna, de nem akartam. Amikor elő szö r
megpró bá ltuk, talá n a harmadik éjszaka, Claudia megkérdezte, mi van velem. Nincs velem
semmi, mondtam, miért kérdezed? Mert hulla csö ndben vagy, vá laszolta. É s pontosan ú gy is
éreztem magam, nem mint egy hulla, hanem mint egy lá togató , aki akaratlanul csö ppent a
halottak vilá gá ba. Csö ndben kellett maradnom. Nem nyö ghettem, nem kiabá lhattam, nem
só hajtozhattam, a legnagyobb kö rü ltekintéssel kellett elmennem. Ső t, Claudia
nyö gdécselése – ami azelő tt annyira fö lizgatott – néhá ny nap alatt elviselhetetlen zajjá
vá ltozott, és majdnem megő rjített, bá r mindig tartó zkodtam tő le, hogy ezt kifejezésre
juttassam, a fü lsértő zajokat pedig ú gy pró bá ltam meg elfojtani, hogy a tenyeremmel vagy
az ajkammal tapasztottam be a szá já t. Egyszó val kínszenvedéssé vá lt a szeretkezés, és a
harmadik vagy negyedik alkalommal má r megpró bá ltam elkerü lni, vagy késleltetni
bá rmilyen eszkö zzel. Mindig én fekü dtem le utoljá ra. Ott maradtam Ulisesszel (aki lá tszó lag
sosem volt á lmos), és mindenféle dolgokró l beszélgettü nk. Megkértem, hogy olvassa fö l,
amit aznap írt, az sem zavart, ha olyan versekrő l volt szó , amelyekbő l sü tö tt a Claudia irá nt
érzett szerelme. Nekem ezek is éppú gy tetszettek. Persze jobban kedveltem a tö bbit,
azokat, ahol olyan ú j dolgokró l írt, amelyeket nap mint nap lá tott, mikö zben egymagá ban
kó borolt Tel-Avivban a Giv’at Rokahban, a Har Shá lomban, a régi kikö tő siká toraiban
Jaffá ban, az egyetemvá rosban vagy a Jarkon Parkban, vagy azokat, ahol Mexikó t, a tá voli
Mexikó vá rost idézte fö l, vagy azokat, amelyekben – legalá bbis szerintem – tetten érhető
volt a formai kísérletezés. Bá rmelyiket a claudiá sok kivételével. De nem miattam, nem
azért, mert fá jdalmat okoztak volna nekem vagy aká r Claudiá nak, hanem mert igyekeztem
tá vol tartani magamat az ő fá jdalmá tó l, az ő ö szvérmakacssá gá tó l, az ő mélységes
hü lyeségétő l. Egy este ezt szó vá is tettem neki. Megkérdeztem tő le: Ulises, miért csiná lod
ezt magaddal? Ő ú gy tett, mintha nem hallotta volna, rá m sandított (de rá adá sul ú gy, hogy
rö gtö n az egyik kutyá m tekintete jutott ró la eszembe – mikö zben gondolatok szá zai
ciká ztak a fejemben – még gyerekkorombó l, amikor a colonia Polancó ban laktam, szó val a
kutyá t a szü leim elpusztítottá k, mert vá ratlanul rá kapott, hogy embereket marjon meg), és
aztá n beszélt tová bb, mintha nem is kérdeztem volna semmit.
Amikor aznap este lefekü dtem, szeretkeztem az alvó Claudiá val, és nyö gtem és kiabá ltam,
amikor végre sikerü lt elérnem a megfelelő en fö lajzott á llapotot, ami nem volt kö nnyű .
É s aztá n ott volt még a pénz. Mindhá rman – Claudia, Daniel és én is – tanultunk, és havi
já randó sá got kaptunk a szü leinktő l. Daniel esetében ez a já randó sá g szinte arra sem volt
elég, hogy megéljen. Claudia esetében bő ségesebb volt. Az enyém pedig pontosan a kettő
kö zö tt. Ha kö zö s alapot képeztü nk, ki tudtuk fizetni a laká st, a tanulmá nyokat, az
élelmiszert, és el tudtunk menni moziba vagy színhá zba, vagy vehettü nk pá r spanyol nyelvű
kö nyvet a Cervantes kö nyvesboltban, a rehov Zamenhofon. Ulises jö tte azonban mindent
fö lborított, neki ugyanis egy hét elteltével má r szinte semmi pénze sem maradt, nekü nk
pedig – ahogy a szocioló gusok mondjá k – egyik napró l a má sikra etetnü nk kellett egy ú jabb
éhes szá jat is. Mindamellett részemrő l ez nem volt probléma, kész voltam lemondani
bizonyos luxusró l. Daniel részérő l sem, bá r az igaz, hogy ő pontosan ugyanú gy élte az
életét, mint azelő tt. Ki gondolta volna, épp Claudia volt az, aki fö llá zadt az ú j helyzettel
szemben. Eleinte higgadtan és praktikusan kö zelítette meg a kérdést. Egyik este azt mondta
Ulisesnek, hogy munká t kell talá lnia, vagy meg kell kérnie valakit, hogy kü ldjö n neki pénzt
Mexikó bó l. Emlékszem, Ulises csak nézte egy darabig félmosollyal az arcá n, majd azt felelte,
hogy munká t fog keresni. Má snap este vacsora kö zben Claudia megkérdezte, hogy talá lt-e
meló t. Még nem, felelte Ulises. De voltá l kint az utcá n, és kerestél?, kérdezte Claudia. Ulises
éppen mosogatott, és nem fordult há tra, ú gy vá laszolta, hogy igen, volt kint, és keresett, de
nem já rt szerencsével. É n az asztalfő n ü ltem, lá ttam az arcá t, profilbó l, és nekem ú gy tű nt,
hogy mosolyog. Beszará s, gondoltam, mosolyog, boldogan mosolyog. Mintha Claudia a
felesége volna – egy kö vetelő ző feleség, egy feleség, aki azon aggó dik, vajon talá l-e munká t
a férje –, és ezt élvezné. Aznap éjszaka szó ltam Claudiá nak, hogy hagyja békén, má r így is
elég nehéz helyzetben van, nem hiá nyzik, hogy még ő is nyaggassa a munká val. Rá adá sul,
mondtam, szerinted milyen munká t kéne talá lnia Tel-Avivban, segédmunká s legyen?, piaci
hordá r?, mosogató ? Mit tudod te azt, vá laszolta Claudia.
A tö rténet természetesen megismétlő dö tt má snap és harmadnap is, és Claudia estérő l
estére egyre zsarnokibb mó don viselkedett, vá dolta, sértegette, hergelte, sarokba
szorította, de Ulises reakció ja mindig ugyanolyan volt, nyugodt, beletö rő dő , boldog, és igen,
minden alkalommal, amikor mi bementü nk az egyetemre, ő elindult meló t keresni,
megfordult erre-arra, viszont soha nem talá lt semmit, de persze a kö vetkező nap ismét meg
fogja pró bá lni. É s eljö tt a pillanat, amikor vacsora utá n Claudia kiterítette az asztalra az
ú jsá got, megkereste az á llá shirdetéseket, kimá solta ő ket egy papírra, megmutatta
Ulisesnek, hova kell mennie, melyik buszra kell fö lszá llnia, vagy merre tudja levá gni az utat,
mert Ulisesnek nem mindig volt pénze buszra, Claudia pedig azt mondta, hogy nem is kell
neki adni, mert szeret gyalogolni, és amikor Daniellel rá kérdeztem, hogy mégis hogyan fog
elgyalogolni példá ul Há Argazimig, a rehov Jó réig, Petá Tikvá ig vagy Ros Há Á jinig, ahol
kő mű veseket keresnek, ő mesélt nekü nk Ulises bolyongá sairó l Mexikó vá rosban – Ulises
elő tt, aki ekö zben ú gy mosolygott rá , mint egy férj, egy elpá holt férj, de mégiscsak férj –,
ahol mindig gyalog já rt, rá adá sul éjszaka, az UNAM-tó l Ciudad Satélitéig, ami szinte má r
olyan, mintha azt mondaná nk, hogy Izrael egyik végétő l a má sikig. A helyzet napró l napra
romlott. Ulisesnek má r egyá ltalá n nem volt pénze, de nem volt munká ja sem, egy este pedig
Claudia toporzékolva érkezett haza, azt mondta, hogy a bará tnő je, Isabel Gorkin lá tta
Ulisest a pá lyaudvaron, a Tel-Aviv É szakiban aludni, vagy a rehov Há Melech George-on
vagy a gan Meirben koldulni, majd hozzá tette, hogy ez megengedhetetlen, de olyan
hangsú llyal a „megengedhetetlen” szó n, mintha a koldulá s elfogadható lenne
Mexikó vá rosban, Tel-Avivban viszont nem, de a legrosszabb mégis az volt, hogy mindezt
nekü nk mondta, Danielnek és nekem, viszont ott volt mellettü nk Ulises is, az asztalná l ü lt a
helyén, és ú gy hallgatta az egészet, mintha ő lenne a lá thatatlan ember, aztá n Claudia
nyomatékosította, hogy Ulises becsap minket, hogy munkakeresésrő l itt aztá n szó sincsen,
és most akkor mit csiná ljunk.
Aznap este Daniel a szoká sosná l korá bban vonult el a szobá já ba, én pedig néhá ny perccel
késő bb kö vettem a példá já t, csak nem a szobá mba mentem (amelyen Claudiá val
osztoztam), hanem kimentem az utcá ra, céltalanul sétá ltam, és szabadon lélegeztem, tá vol
attó l a há rpiá tó l, akibe szerelmes vagyok. Amikor éjjel tizenkettő kö rü l hazaértem, és
kinyitottam az ajtó t, zene fogadott – Cat Stevens egyik dala, amit Claudia nagyon szeretett –,
aztá n hangokat hallottam. Volt valami a hangokban, ami miatt megá lltam, és nem mentem
tová bb a nappaliba. Claudia hangja volt, aztá n Ulises hangja, de nem a megszokott,
hétkö znapi hangjuk, legalá bbis nem Claudia hétkö znapi hangja. Rö gtö n rá jö ttem, hogy
verseket olvasnak fö l. Cat Stevens zenéjét hallgattá k, és rö vid, sziká r és szomorú , vilá gos és
kétértelmű , lassú és villá mgyors verseket olvastak fö l, a versek egy macská ró l szó ltak, aki
Baudelaire lá bá hoz dö rgö lő zik, meg egy macská ró l – talá n ugyanarró l –, aki egy
bolondokhá za lá bá hoz dö rgö lő zik! (Késő bb megtudtam, hogy Richard Brautigan versei
voltak Ulises fordítá sá ban.) Amikor beléptem a nappaliba, Ulises fö lnézett, és rá m
mosolygott. Nem szó ltam semmit, csak leü ltem melléjü k, sodortam egy cigarettá t, és
megkértem ő ket, hogy folytassá k. Amikor lefekü dtü nk, megkérdeztem Claudiá t, hogy mi
tö rtént. Ulises néha kihoz a sodrombó l, ennyi az egész, felelte.
Egy héttel késő bb Ulises elutazott Tel-Avivbó l. A bú csú zá skor Claudia ejtett pá r
kö nnycseppet, aztá n jó idő re bezá rkó zott a fü rdő szobá ba. Egy este – nem telt bele há rom
nap sem – Ulises fö lhívott minket telefonon a Walter Scholem kibucbó l. Ott élt Daniel egyik
unokatestvére, aki mexikó i volt, mint mi, és a kibuc tagjai befogadtá k. Azt mondta, hogy egy
olajü tő ben dolgozik. Hogy érzed ott magad?, kérdezte Claudia. Nem tú l jó l, felelte Ulises,
unalmas a munka. Kicsivel késő bb Daniel unokatestvére is fö lhívott minket telefonon, és
azt mondta, hogy kizá rtá k Ulisest. Miért? Mert nem dolgozott. Majdnem kigyulladt miatta a
gyá r, mondta. É s hol van most?, kérdezte Daniel, de az unokatestvérének fogalma sem volt,
való já ban pont ezért hívott minket, hogy megtudja, hol van, és rendezzék vele azt a
szá zdollá ros adó ssá got, amelybe a szö vetkezettel szemben verte magá t. Néhá ny napig
minden este vá rtuk, hogy megérkezzen, de Ulises nem bukkant fö l. É rkezett viszont egy
levél Jeruzsá lembő l. Megeskü szö m a szü leimre, bá rmire megeskü szö m, hogy teljesen
olvashatatlan volt. Má r maga a puszta tény, hogy megkaptuk, kétséget kizá ró an bizonyítja
az izraeli postaszolgá lat kiemelkedő minő ségét. Claudiá nak címezték, de a laká sunk szá ma
el volt írva, és az utca nevében há rom helyesírá si hiba is mutatkozott, kész rekord. Mindez
a borítékon. Belü l tová bb romlott a helyzet. A levelet, má r mondtam, képtelenség volt
elolvasni, pedig spanyolul írtá k, vagy legalá bbis erre a kö vetkeztetésre jutottam Daniellel.
De éppenséggel írhattá k volna ará miul is. Errő l, az ará miró l jut eszembe egy érdekes dolog.
Claudia, bá r megnézte a levelet, a legkisebb érdeklő dést sem mutatta a tartalma irá nt,
aznap este, amikor Daniellel megpró bá ltam megfejteni, elmesélt egy tö rténetet, amit
valamikor nagyon régen hallott Ulisestő l, amikor még mindketten Mexikó vá rosban éltek.
Ulises szerint – így mondta Claudia – lehet, hogy Jézus Krisztus híres példá zata a
gazdagokró l, a tevérő l meg a tű foká ró l egy elírá s kö vetkezménye. Ó gö rö gü l, mondta
Claudia elmondá sa szerint Ulises (de mió ta beszél Ulises ó gö rö gü l?), létezik a κά μηλος, azaz
a teve szó , de az η (éta) kiejtése hasonlított az i-hez, és van a κά μιλος, vagyis a ká bel, vastag
kö tél, horgonykö tél, ahol az ι (ió ta) való ban i-nek olvasandó . Ennek ismeretében
megfogalmazta a kérdést: mivel Má té és Luká cs is Má rk szö vegére tá maszkodott, a vélhető
hibá t vagy tévedést vajon nem ő , esetleg egy kö zvetlenü l ő t kö vető má soló kö vette-e el?
Egyetlen dolgot biztosan ki lehet jelenteni – Claudia hangsú lyozta, hogy Ulises á llá spontja
szerint –, mégpedig azt, hogy Luká cs az ó gö rö g nyelv alapos ismerő jeként orvosolta volna a
hibá t. Na most Luká cs beszélt ó gö rö gü l, de nem volt já ratos a zsidó k vilá gá ban, ezért
fö ltételezhette, hogy a tű foká n á tmenő vagy á t nem menő „teve” héber vagy ará mi eredetű
kö zmondá s. Az is érdekes – Ulises szerint –, hogy a hibá nak van egy má sik lehetséges
magyará zata is: a Frankfurti Egyetemen tanító Pinchas Lapide professzor ú r szerint
(micsoda csodanév, mondta Claudia) – aki a héber és az ará mi szakértő je – léteztek olyan
kö zmondá sok a galileai ará mi nyelven, amelyekben szerepelt a gamta, azaz a hajó kö tél szó ,
ha viszont ennek egyik má ssalhangzó já t elírjá k – ahogy az gyakorta elő fordul a héber és
ará mi szö vegekben –, akkor nagyon kö nnyen gamalnak, tevének olvasható , fő leg ha azt is
figyelembe vesszü k, hogy az ó ará mi és ó héber nyelvekben nem haszná ltak
magá nhangzó kat, azokat bele kellett „lá tni” a szö vegbe. Mindez elvezet bennü nket –
mondta Claudia elmondá sa szerint Ulises – egy kevésbé kö ltő i, sokkal inká bb realista
kö zmondá sig. Kö nnyebb egy hajó kö télnek vagy egy vastag kö télnek a tű foká n á tmenni,
hogynem a gazdagnak az Isten orszá gá ba bejutni. É s melyik kö zmondá s tetszett neki
jobban?, kérdezte Daniel. Mindketten tudtuk a vá laszt, de vá rtuk, hogy Claudia kimondja. A
hibá s, természetesen.
Egy héttel késő bb kaptunk egy képeslapot Hebronbó l. Aztá n egy má sikat a Holt-tenger
partjá ró l. Aztá n egy harmadikat Eilatbó l, amelyben azt írta, hogy sikerü lt pincérként
elhelyezkednie egy szá llodá ban. Aztá n hosszú ideig nem hallottunk ró la semmit. A lelkem
mélyén tudtam, hogy a pincérmeló ja nem fog tú l soká ig tartani, ahogy azt is tudtam, hogy
céltalanul utazgatni Izraelben, egyetlen dollá r nélkü l a zsebedben, néha aká r veszélyes is
lehet, de ezt nem mondtam a tö bbieknek, bá r azt hiszem, ezzel Daniel és Claudia is
tisztá ban volt. Néha vacsora kö zben beszéltü nk Ulisesrő l. Hogy mehet a sora Eilatban?,
kérdezte Claudia. Milyen jó lehet ott Eilatban!, mondta Daniel. Elmehetnénk meglá togatni a
jö vő hét végén, tettem hozzá én. Azutá n rö gtö n, szó nélkü l témá t vá ltottunk. Akkoriban a
Tractatus Logico-Philosophicust olvastam Wittgensteintő l, és bá rmit lá ttam vagy tettem, az
csak arra volt jó , hogy tudatosítsa bennem sajá t sebezhető ségem. Emlékszem,
megbetegedtem, pá r napot az á gyban tö ltö ttem, és Claudia – a szoká sos éleslá tá sá val –
elvette tő lem a Tractatust, majd eldugta Daniel szobá já ban, helyette pedig adott egy
regényt azok kö zü l, amelyeket ő szokott olvasni, A hatá rtalan ró zsa volt az, egy J. M. G.
Arcimboldi nevezetű franciá tó l.
Egyik este vacsora kö zben eszembe jutott Ulises, és szinte észre sem vettem, de ejtettem
néhá ny kö nnycseppet is. Mi baj?, kérdezte Claudia. Azt vá laszoltam, hogy ha Ulises
megbetegszik, akkor nem lesz mellette senki, aki gondoskodhatna ró la, ahogy ő és Daniel
gondoskodik ró lam. Aztá n kö szö netet mondtam nekik, és magamba roskadtam. Ulises erő s,
mint egy… vaddisznó , mondta Claudia, Daniel pedig nevetett. Annyira fá jt nekem Claudia
véleménye, a hasonlata, hogy megkérdeztem, ennyire érzéketlen-e minden irá nt. Claudia
nem vá laszolt, hanem nekiá llt mézes teá t készíteni nekem. Kiű ztü k Ulisest a sivatagba!,
kiá ltottam. Mikö zben Daniel azt mondta, ne tú lozzak, hallottam, ahogy a Claudia ujjai kö zé
fogott kaná l – a folyadékot és a mézréteget mozgá sban tartva – csilingelve kering a pohá r
belsejében, aztá n nem bírtam tová bb, és kérve kértem, kö nyö rö gtem, hogy nézzen rá m, ha
hozzá beszélek, mert vele beszéltem, nem pedig Daniellel, mert tő le szerettem volna
magyará zatot és vigaszt kapni, nem pedig Danieltő l. Erre Claudia megfordult, lerakta elém
a teá t, leü lt a megszokott helyére, és azt mondta, mit akarsz, mit mondjak neked, az az
érzésem, hogy félrebeszélsz, az a sok filozó fia elvette az eszed. Aztá n Daniel valami
olyasmit mondott, hogy juj, igen, tesó , az utó bbi két hétben ú gy rá kattantá l a
Wittgensteinre, a Bergsonra, a Keyserlingre (akit, ő szintén nem tudom, hogy vagy képes
elviselni), a Pico della Mirandolá ra, arra a Louis Claude-ra (Louis Claude de Saint-Martinra,
A vá gyakozó ember szerző jére utalt) meg az ő rü lt rasszista Otto Weiningerre, és jobb, ha
nem is tudom, még mi minden má sra. A regényemhez pedig hozzá sem nyú ltá l, kontrá zott
Claudia. Abban a pillanatban hibá t kö vettem el, mert megkérdeztem, hogy lehet ilyen
érzéketlen. Amikor Claudia rá m nézett, megértettem, hogy ezt most elbasztam, de akkor
má r tú lsá gosan késő volt. Az egész szoba beleremegett, amikor Claudia megszó lalt. Azt
mondta, hogy soha tö bbet ne nevezzem így. Azt mondta, hogy ha még egyszer kiejtem a
szá mon, akkor vége a kapcsolatunknak. Azt mondta, hogy az nem az érzéketlenség jele, ha
nem érdeklik kü lö nö sebben Ulises Lima kalandjai. Azt mondta, hogy a bá tyja meghalt
Argentíná ban, való színű leg halá lra kínozta a rendő rség vagy a hadsereg, na, az való ban
komoly. Azt mondta, hogy a bá tyja az ERP, a Forradalmi Néphadsereg soraiban harcolt, és
hitt az amerikai forradalomban, és ez véresen komoly. Azt mondta, hogy ha ő vagy a
csalá dja Argentíná ban lett volna, amikor kiteljesedett az elnyomá s, akkor való színű leg
mostanra mind halottak lennének. Ezeket mondta sorban, és aztá n sírva fakadt. Akkor má r
ketten vagyunk, mondtam. Nem ö leltü k meg egymá st, ahogy szerettem volna, de megfogtuk
egymá s kezét az asztal alatt, utá na Daniel azt javasolta, hogy sétá ljunk egyet, de Claudia azt
vá laszolta, hogy ne legyen buta, én még beteg vagyok, jobb lesz, ha megiszunk még egy teá t,
és lefekszü nk.
Egy hó nappal késő bb megjelent Ulises Lima. Egy hatalmas, majdnem kétméteres fickó volt
vele, mindenféle rongyokat viselt, egy osztrá k, akivel Ulises Beér-Sevá ban ismerkedett meg.
Mindketten ott aludtak ná lunk, a nappaliban, há rom napig. Az osztrá k a fö ldö n aludt, Ulises
a kanapén. A fickó neve Heimito volt – sosem tudtuk meg a vezetéknevét –, és szinte sosem
szó lt egy szó t sem. Ulisesszel angolul beszéltek, de csak a legszü kségesebbet, mi sosem
talá lkoztunk még senkivel, akit így hívtak volna, bá r Claudia azt mondta, hogy van egy
Heimito von Doderer nevű író , talá n ő is osztrá k, de nem biztos benne. Első rá nézésre
Ulises Heimitó ja fogyatékosnak tű nt, de legalá bbis hatá reset volt. Az viszont igaz, hogy elég
jó l elvoltak egymá ssal.
Amikor végü l elutaztak, kikísértü k ő ket a repü lő térre. Ulises, aki addig nyugodtnak,
egykedvű nek lá tszott, és ura volt ö nmagá nak, hirtelen elszomorodott, bá r az, hogy
elszomorodott, talá n nem a megfelelő szó . Mondjuk, hogy hirtelen komor lett. Az indulá s
elő tti este beszéltem vele, és elmondtam neki, ö rü lö k, hogy megismertem. É n is, mondta
Ulises. Az indulá suk napjá n, miutá n Ulises és Heimito á tjutott az utasellenő rzésen, és má r
nem lá thattak minket, Claudia elsírta magá t, és egy pillanatra á tfutott az agyamon, hogy
ugyan a maga mó djá n persze, de Ulisest szereti, aztá n rö gtö n el is hessegettem ezt a
gondolatot.

11
AMADEO SALVATIERRA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE REPÚ BLICA DE VENEZUELA, A PALACIO
DE LA INQUISICIÓ N KÖ ZELÉ BEN, 1976. JANUÁ R. Onnantó l kezdve egy ideig nem lá ttuk
Cesá rea Tinajeró t egyetlen gyű lésü nkö n sem. Furcsa volt, még most is furcsa elismerni, de
hiá nyzott nekü nk. Amikor Maples Arce meglá togatta Diego Carvajal tá bornokot, mindig
kihaszná lta az alkalmat, hogy megkérdezze Cesá reá t, mikor szá ndékozik fö lhagyni a
duzzogá ssal. De mintha a falnak beszélt volna. Egyszer elkísértem Manuelt, és beszéltem
Cesá reá val. Szó volt politiká ró l és tá ncró l – ő mindkettő nek nagy rajongó ja volt –,
irodalomró l viszont nem beszéltü nk. Abban az idő ben, srá cok, mondtam nekik, a
fő vá rosban rengeteg tá ncklub volt, mindenfelé, a legelő kelő bbek a belvá rosiak voltak, de
akadtak a kü lső kerü letekben is, Tacubayá ban, a colonia Observatorió ban!, a colonia
Coyoacá nban!, délen Tlalpanban, északon pedig a colonia Lindavistá ban! É s Cesá rea azok
kö zé a megszá llottak kö zé tartozott, akik egy kis tá ncért képesek voltak bejá rni a vá rost az
egyik végétő l a má sikig, bá r amennyire emlékszem, legjobban a belvá rosi klubokat szerette.
Mindig egyedü l ment. Má rmint mielő tt megismerte volna Encarnació n Guzmá nt. Ezt ma
nem nézik rossz szemmel, de abban az idő ben szá mos kü lö nbö ző félreértésre adott okot.
Egy alkalommal – nem emlékszem rá , milyen indíttatá sbó l, talá n mert megkért rá –
elkísértem. A tá nctér egy ü res telken fö lhú zott sá torban volt, valahol a Laguinilla felé
menet. Mielő tt bementü nk volna, azt mondtam: a kísérő d vagyok, Cesá rea, de ne
kényszeríts rá , hogy tá ncoljak, mert egyrészt nem tudok, má srészt nem is akarok
megtanulni. Cesá rea nevetett, de nem vá laszolt semmit. Micsoda érzés volt, srá cok,
egyszerre megrohantak az érzelmek. Emlékszem az apró , kerek asztalokra, pehelykö nnyű
fémbő l készü ltek, mint az alumínium, de kizá rt, hogy alumíniumbó l lettek volna. A tá nctér
egy szabá lytalan négyszö g alakú , megemelt deszkapadló volt. A zenekar – egy kvintett vagy
szextett – épp egy rancherá ra zendített rá , vagy talá n egy polká ra vagy danzó nra. Kértem
két ü dítő t, és amikor visszaértem az asztalunkhoz, Cesá rea má r nem volt ott. Hova tű ntél?,
kérdeztem magamban. Aztá n meglá ttam. Mit gondoltok, hol volt? Bizony, a tá nctéren,
egyedü l tá ncolt, ami manapsá g persze teljesen hétkö znapi dolog, semmi kü lö nö s, a
civilizá ció halad, de akkoriban majdhogynem nyílt provoká ció nak szá mított. Így aztá n,
srá cok, ott talá ltam magam egy igazá n vaskos dilemmá val, folytattam. Erre azt kérdezték:
és mit csiná ltá l, Amadeo? É n pedig azt feleltem, jaj, srá cok, amit ti is tettetek volna a
helyemben, há t kimentem a tá nctérre, és beá lltam tá ncolni. É s egy csapá sra megtanultá l
tá ncolni, Amadeo?, kérdezték. Há t, az az igazsá g, hogy igen, olyan volt, mintha a zene csak
rá m vá rt volna egész életemben, huszonhat évnyi vá rakozá s – ahogy Pénelopé vá rt
Odü sszeuszra, nem? –, és hirtelen minden gá tlá som, minden fenntartá som a mú lt kö débe
veszett, és beindultam, mosolyogtam, néztem Cesá reá t, olyan szép volt, annyira jó l tá ncolt
az a nő , lá tszott rajta, hogy hozzá van szokva a dologhoz, ha az ember becsukta a szemét
ott, a tá nctéren, el tudta képzelni, ahogy a munka végeztével otthon is tá ncra perdü l,
kö zben pedig fű szeres ká vét készít, vagy olvas, de én nem csuktam be a szemem, srá cok, én
tá gra nyílt szemmel néztem Cesá reá t, és mosolyogtam rá , ő pedig engem nézett, és
mosolygott rá m, mindketten élveztü k az életet, de annyira, hogy egy percre á tfutott a
gondolat a fejemen, hogy megcsó kolom, a dö ntő pillanatban aztá n mégsem mertem, végü l
is jó l voltunk mi ú gy, ahogy voltunk, és én nem vagyok az a tipikus nyomuló s seggfej. Csak
az első lépés nehéz, tartja a szó lá s, és így voltam én a tá nccal, srá cok, csak az első lépés volt
nehéz, aztá n pedig má r nem tudtam abbahagyni, volt egy idő szak – de ez má r sok évvel
késő bb tö rtént, miutá n Cesá rea eltű nt, és az ifjonti hév má r alá bbhagyott –, amikor életem
egyetlen célja kimerü lt abban, hogy kéthetente eljá rjak a fő vá ros tá ncklubjaiba. Arró l az
idő szakró l beszélek, srá cok, amikor harmincéves voltam, meg amikor negyven, meg amikor
má r jó cská n betö ltö ttem az ö tvenet is. Eleinte a feleségemmel mentem. Ő nem értette,
miért szeretem annyira a tá ncot, de elkísért. Jó l éreztü k magunkat. Azutá n, amikor ő
meghalt, egyedü l mentem. É s akkor is jó l éreztem magam, még ha a loká lok és a zene íze
vagy utó íze megvá ltozott is. Természetesen nem azért já rtam oda, hogy igyak, vagy hogy
tá rsasá got keressek, ahogy a gyerekeim gondoltá k – Francisco Salvatierra ü gyvéd, Carlos
Manuel Salvatierra pedig taná r –, két jó gyerek, akiket teljes szívembő l szeretek, bá r ritká n
lá tom ő ket, nekik má r megvan a sajá t csalá djuk, nem kevés problémá val, gondolom, végü l
is én má r megtettem értü k, amit megtehettem, szakmá t adtam a kezü kbe, ami má r tö bb,
mint amennyit az én szü leim megtettek értem, most má r kirepü ltek. Mirő l is beszéltem?
Hogy a fiaim azt gondoltá k, azért já rok a tá ncklubokba, hogy egy bará ti hangra leljek?
Tulajdonképpen lehet, hogy igazuk volt. De azt hiszem, nem ez ö sztö nzö tt arra, hogy
minden szombat este kimozduljak. A tá nc miatt mentem, és valahogy Cesá rea miatt is,
jobban mondva Cesá rea szelleme miatt, amely még mindig ott tá ncolt azokban a
szemlá tomá st haldokló létesítményekben. Ti szerettek tá ncolni, srá cok?, kérdeztem tő lü k.
Erre azt felelték, hogy az attó l fü gg, Amadeo, attó l fü gg, hogy kivel, egyedü l mindenesetre
nem. Á , ezek a srá cok. Aztá n megkérdeztem ő ket, hogy léteznek-e még tá ncklubok
Mexikó ban, mire azt felelték, hogy léteznek, nem sok, legalá bbis ő k nem sokat ismernek, de
léteznek. Néhá nyat, azt mondtá k, funky pincének hívnak – furcsa egy név –, és a zene, amire
rá zni szoktak, modern zene. Azaz gringó zene, nem?, kérdeztem, mire ő k: nem, Amadeo,
modern zene, de mexikó i zenészek csiná ljá k, mexikó i bandá k já tsszá k, aztá n elkezdték
sorolni a zenekarok furcsá bbná l furcsá bb nevét. Igen, néhá ny eszembe fog jutni. Las
Vísceras de los Cristeros, erre érthető mó don emlékszem, a zsigerek, ugyebá r. Los Caifanes
de Marte, Los Asesinos de Angélica María, Involució n Proletaria, furcsa nevek voltak, jó t
nevettü nk rajtuk, és megvitattuk ő ket, de miért Los Asesinos de Angélica María, miért kell
megö lni Angélica Maríá t, amikor olyan szimpatikus lá nynak tű nik?, kérdeztem. Mire ő k:
Angélica María csoda szimpatikus, Amadeo, biztosan valamiféle tiszteletadá sró l van szó ,
nem való s szá ndékró l, mire én: a Los caifanes nem egy film, amiben já tszott Anel? Mire ő k:
de igen, és já tszott benne María Félix fia is, hogy képben vagy, Amadeo. Mire én: ö reg
vagyok, de nem féleszű . Enriquito Á lvarez Félix, ú gy bizony, figyelemre méltó a srá c. Mire
ő k: geci jó a memó riá d, Amadeo, igyunk erre! Mire én: Involució n Proletaria?, az meg mi a
bá nat? Mire ő k: Fidel Velá zquez korcs fiai, Amadeo, az ú j munká sosztá ly, akik visszatérnek
a preindusztriá lis korba. Mire én: pont leszarom Fidel Velá zquezt, srá cok, aki mindig fö l
tudott minket villanyozni, az Flores Magó n volt. Mire ő k: egészségedre, Amadeo. Mire én:
egészség. Mire ő k: éljen Flores Magó n, Amadeo. Mire én: éljen, és ö sszeszorult a gyomrom,
mikö zben az elmú lt idő kre gondoltam, és arra, há ny ó ra van, vagyis há ny ó rakor merü l el az
éjszaka az éjszaká ban, soha nem hirtelen, a fő vá ros keselylá bú éjszaká ja, az éjszaka, amely
az unalomig hajtogatja, hogy jö vö k má r, jö vö k má r, de aztá n mindig késik, mintha ő , az
á tkozott is ott maradna, hogy gyö nyö rkö djö n az alkonyban, Mexikó kivételes alkonyaiban, a
pá vá skodó alkonyokban, ahogy Cesá rea nevezte ő ket, amikor Cesá rea még itt élt velü nk, és
a bará tunk volt. É s egyszerre mintha lá ttam volna Cesá reá t az irodá ban, Diego Carvajal
tá bornok irodá já ban, ahogy ott ü l az asztalá ná l, a csillogó író gépe mö gö tt, beszélget a
tá bornok testő reivel – akik á ltalá ban ott tö ltö tték szabad ó rá ikat, a fotelokban ü ldö gélve
vagy az ajtó nak tá maszkodva –, kö zben a tá bornok fö lemeli a hangjá t az irodá já ban,
Cesá rea pedig, hogy legyen mit csiná lniuk, vagy mert tényleg szü ksége volt rá juk, elkü ldte
ő ket, hogy ü zeneteket kézbesítsenek, vagy keressenek meg egy adott kö nyvet don Julio
Nodier kö nyvesboltjá ban, amelybe bele kell lapoznia, hogy merítsen egy-két ö tletet, vagy
kiolló zzon egy-két idézetet a tá bornok beszédeihez, amelyeket Manuel szerint maga
Cesá rea készített. Kivá ló beszédek voltak, srá cok, olyan beszédek, amelyek bejá rtá k
Mexikó t, és sokfelé lehoztá k ő ket a napilapok is, Monterreyben és Guadalajará ban,
Veracruzban és Tampicó ban, néha pedig mi is hangosan fö lolvastuk ő ket a ká véhá zi
gyű léseinken. É s Cesá rea ott rakta ö ssze ő ket ezen a kü lö nö s mó don: mikö zben dohá nyzott
és a tá bornok testő reivel beszélgetett, vagy mikö zben Manuellal vagy velem beszélgetett,
beszélt, de kö zben a beszédeket gépelte, mindent egyszerre, mennyi mindenre képes volt
az a nő , srá cok, pró bá lkoztatok má r valami ilyesmivel?, én igen, és lehetetlen, csak néhá ny
szü letett író nak sikerü l, meg néhá ny ú jsá gíró nak, beszélgetnek példá ul a politiká ró l, de
kö zben jegyzetet írnak a kertészkedésrő l vagy a spondeusi hexameterekrő l (amelyek,
kö ztü nk legyen szó lva, eléggé ritkasá gszá mba mennek). Szó val így teltek a napjai a
tá bornok irodá já ban, amikor pedig végzett a munká val – néha egész késő éjszaka –,
elkö szö nt mindenkitő l, ö sszeszedte a holmijá t, és elindult egyedü l, bá r nemegyszer akadt,
aki fö lajá nlotta, hogy elkíséri, néha személyesen a tá bornok, Diego Carvajal, az ember, aki
nem ismerte a félelmet, a nagy-nagyfő nö k, a bízd csak ide gondviselés, de Cesá rea, mintha
csak egy kísértettő l kapná az ajá nlatot, szó sem lehet ró la, tá bornok (így szó lította,
tá bornok, nem pedig tá bornok ú r, ahogy mindenki má s), tessék, a papírok a legfő bb
ü gyésznek, ezek a veracruzi kormá nynak, ezek a levelek Jalapá ba és ez a holnapi beszéde,
aztá n pedig elment, és senki sem lá tta má snapig. Diego Carvajal tá bornok ú rró l még nem
meséltem nektek, ugye, srá cok? Az én idő mben ő volt a mű vészetek pá rtfogó ja. Micsoda
férfi. Lá tnotok kellett volna. Elég alacsony termetű volt, sová ny, és akkoriban má r
kö zeledett az ö tvenhez, de egyszer lá ttam, ahogy szembeszá llt Martínez Zamora képviselő
zsandá rjaival, egymagá ban, lá ttam, ahogy a szemü kbe néz, nem is nyú lt a tokjá ban pihenő
Coltjá ért, de a zakó ja azért kigombolva, és lá ttam, ahogy a zsandá rok egészen ö sszehú zzá k
magukat, aztá n há trá lni kezdenek, és azt motyogjá k, bocsá sson meg, tá bornok ú r, a
képviselő ú r biztosan tévedett, tá bornok ú r. Feddhetetlen, kifogá stalan ember volt Diego
Carvajal tá bornok, azt meg kell hagyni, az irodalom és a mű vészetek szerelmese, pedig sajá t
bevallá sa szerint csak tizennyolc éves korá ban tanult meg olvasni. Srá cok, micsoda élete
volt annak az embernek!, mondtam. Ha elkezdenék ró la mesélni, hajnalig folytathatná m, és
még tö bb ü veg tequilá ra lenne szü kség, egy egész rekesz Los Suicidas mezcalra lenne
szü kség, hogy képes legyek aká r csak kö zelítő képet adni errő l a Mexikó n tá madt fekete
lyukró l! Arró l a csillogó fekete lyukró l! Holló fekete, mondtá k. Az, holló fekete, srá cok,
feleltem, holló fekete. Aztá n azt mondta az egyikü k, má ris megyek, és veszek még egy ü veg
tequilá t. Mire én azt feleltem, ugyan má r, és a mú ltbó l erő t merítve fö lá lltam, és
végigvonszoltam magam (mint a villá m vagy mint a villá m gondolata) a laká som sö tét
folyosó in, egészen a konyhá ig, aztá n kinyitottam az ö sszes szekrényt egy képzeletbeli ü veg
Los Suicidas nyomá ban, bá r pontosan tudtam, hogy nem maradt egyetlenegy sem,
ká romkodtam és anyá ztam, turká ltam a konzervlevesek kö zö tt – néha a fiaimtó l kapok
ilyesmit –, a haszontalan kacatok kö zö tt, de végü l elfogadtam a rohadt való sá got, és nyakig
merü lve a lá tomá saimba megpró bá ltam valami rá gcsá lnivaló t keresni: pá r csomag
fö ldimogyoró t, egy doboz chipotle papriká t, egy csomag só s kekszet, és egy első
vilá ghá ború s cirká ló sebességével elindultam velü k visszafelé, nem tudom, hogy az a
cirká ló egy folyó vagy egy folyó torkolat kö dében tévedt-e el, de mindenképpen eltévedt,
mert az az igazsá g, hogy a lépteim nem a nappaliba vezettek, hanem a szobá mba, a francba,
Amadeo, mondtam magamnak, való színű leg részegebb vagy, mint gondoltad, eltévedtem a
kö dben, má r csak egy lampion ló g az első á gyú tornyomon, de nem keseredtem el, és
megtalá ltam a helyes irá nyt, lépésrő l lépésre, csilingeltem a kö dharangommal, hajó a
folyó n, eltévedt hadihajó a tö rténelem folyamá nak torkolatá ban, és való igaz, hogy addigra
má r ú gy lépkedtem, mintha azt a cipő sarok-cipő orros tá ncot já rná m, nem tudom, szoktá k-e
még mostaná ban tá ncolni, remélem, nem, abbó l á ll, hogy a bal lá b sarká t a jobb lá b
cipő jének orrá hoz helyezik, majd rö gtö n a jobb lá b sarká t a bal lá b orrá hoz, nevetséges
tá nc, de elég sikeres volt egy idő ben, ne kérdezzétek, mikor, való színű leg Miguel Alemá n
hatéves regná lá sa alatt, egyszer én is tá ncoltam, mindannyian elkö vetü nk botlá sokat, aztá n
hallottam, hogy becsapó dik egy ajtó , hangokat hallottam, és azt mondtam magamban, ne
szerencsétlenkedj má r, Amadeo, menjél csak szépen a hangok felé, hasítsd csak a szú ette,
rozsdá s orroddal a folyó sö tétjét, és térj vissza a bará taidhoz, és így is tettem, megérkeztem
a nappaliba, a karomban egy csomó rá gcsá lnivaló val, a nappaliban pedig ott ü lt a két srá c,
engem vá rtak, és az egyikü k vett két ü veg tequilá t. Á , micsoda megkö nnyebbü lés volt elérni
a fényt, még akkor is, ha az alig volt tö bb kö dö s félhomá lyná l, micsoda megkö nnyebbü lés
volt kilépni a vilá gossá gba.
LISANDRO MORALES, LA SAETA MEXICANA PULQUERÍA, MEXIKÓ VÁ ROS, A LA VILLA DE
GUADELUPE KÖ RNYÉ KE, 1980. JANUÁ R. Amikor végü l megjelent Arturo Belano kö nyve, ő
má r fantomszerző volt, engem pedig egy hajszá l vá lasztott el attó l, hogy fantomkiadó
legyek. Mindig is tudtam. Vannak szerencsétlen, peches író k, akiktő l jobb futva menekü lni,
nem szá mít, hogy az ember hisz vagy nem hisz a balszerencsében, nem szá mít, hogy
pozitivista vagy marxista, ezeket a figurá kat kerü lni kell, mint a pestist. É s ezt a kezemmel a
szívemen mondom: az embernek bíznia kell az ö sztö neiben. Tudtam, ha kiadom a srá c
kö nyvét, a tű zzel já tszom. Megégettem magam, és bá r nem panaszkodom, mindig hasznos
ú jra szá mba venni a katasztró fa tanulsá gait, má sok is tanulhatnak még az én ká romon.
Mostaná ban sokat iszom, az egész napot a kocsmá ban tö ltö m, a kocsimmal a há zamtó l
messze parkolok le, és mielő tt hazaérek, kö rü lnézek, nehogy meglepetésszerű en
fö lbukkanjon egy pénzbehajtó .
Esténként nem tudok elaludni, és iszom tová bb. Alapos a gyanú m, hogy egy bérgyilkos
(vagy talá n kettő ) kö veti minden lépésem. Szerencsére má r a katasztró fa elő tt ö zvegy
voltam, így annyi vigaszom azért van, hogy megkíméltem szegény feleségem ettő l a
keserű ségtő l, az á rnyékvilá gba való á tkeléstő l, mely hosszú tá von minden szerkesztő sorsa.
É s bá r néha, esténként elkerü lhetetlenü l fö lteszem magamnak a kérdést, miért velem
kellett mindennek megtö rténnie, miért pont velem, tulajdonképpen elfogadtam a sorsomat.
Az egyedü llét megerő sít. Ezt Nietzsche mondta (akinek kiadtam a vá logatott idézeteit
zsebkö nyv formá ban – 1969-ben, amikor még izzott a tlatelolcó i gyalá zat –, természetesen
hatalmas siker volt), vagy Flores Magó n, ró la egy jogá szhallgató á ltal készített harcos
életrajzot jelentettü nk meg, nem is fogyott rosszul.
Az egyedü llét megerő sít. Szent igaz. Mégis sová ny vigasz, mert hiá ba szeretnék magam
mellé tá rsat, ebben a pillanatban a kutya sem jö n a kö zelembe. Sem az a gö rény Vargas
Pardo – aki most egy má sik kiadó ná l dolgozik, bá r a ná lam betö ltö tt pozíció já ná l
alacsonyabb beosztá sban –, sem az a szá mtalan irodalmi figura, aki annak idején
bará tsá gom oldalvizén haladt elő re. Senki sem akar egy mozgó célpont mellett sétá lni.
Senki sem akar melletted sétá lni, ha má r dö gszagod van. Legalá bb most má r tudom, amit
azelő tt csak gyanítottam: minden kiadó vezető nyomá ban ott já r egy bérgyilkos. Lehet
mű velt vagy írá studatlan bérgyilkos, a legsö tétebb érdekek szolgá latá ban, melyek néha – ez
a sors iró niá ja – sajá t ö nö s, hiú , ostoba érdekeink.
Vargas Pardó ra má r nem haragszom. Ső t néha má r nosztalgiá val gondolok rá .
Tulajdonképpen nem értek egyet azokkal, akik azt á llítjá k, hogy a vá llalkozá som buká sá t a
folyó irat okozta, amelyet nagy vidá man az ecuadori kezébe adtam. É n tudom, hogy má sfelő l
érkezett a balszerencse. Természetesen – a kriminá lis naivsá gá val – Vargas Pardo is
hozzá já rult a szerencsétlenségemhez, de való já ban nem ő a hibá s. Ő azt hitte, jó t cselekszik,
ezért nem hibá ztatom. Néha, amikor tö bbet iszom a kelleténél, kedvem tá mad elkü ldeni az
anyjá ba, ő t és az irodalmi figurá kat, akik megfeledkeztek ró lam, meg a sö tétben rá m
leselkedő bérgyilkosokat, ső t még a dicsfényben és a névtelenségben elsikkadó
nyomdá szokat is, de aztá n megnyugszom, és inká bb nevetek. É lni kell az életet, ez
mindennek a lényege, ilyen egyszerű . Ezt egy alkesz mondta nekem, akivel egyszer a La
Mala Senda bá rbó l kifelé jö vet talá lkoztam. Az irodalom nem ér semmit.
JOAQUÍN FONT, EL REPOSO ELMEGYÓ GYINTÉ ZET, MEXIKÓ VÁ ROS KÜ LTERÜ LETE,
CAMINO DEL DESIERTO DE LOS LEONES, 1980. Á PRILIS. Két hó napja meglá togatott Á lvaro
Damiá n, és kijelentette, hogy mondania kell nekem valamit. Mondd csak, vá laszoltam,
foglalj helyet, és mondd el, mi az! Vége a díjnak, mondta. Milyen díjnak?, kérdeztem. A fiatal
kö ltő k Laura Damiá n-díjá nak, mondta. Fogalmam sem volt, mirő l beszél, de rá hagytam. É s
mi ennek az oka, Á lvaro?, kérdeztem, Mi az oka? Az, hogy elfogyott a pénzem, felelte,
mindenem elvesztettem.
Kö nnyen jö tt, kö nnyen ment, szerettem volna mondani, mindig is meggyő ző déses
antikapitalista voltam, de mégsem mondtam, mert lá ttam a szomorú sá got az arcá n, és mert
szegény ember fá radtnak tű nt.
Hosszú ideig beszélgettü nk. Azt hiszem, beszéltü nk az idő já rá sró l és a bolondokhá zá bó l
lá tható gyö nyö rű tá jró l. Azt mondta: ú gy tű nik, ma meleg lesz. É n azt feleltem: való ban.
Aztá n hallgattunk egy darabig, vagyis én dudorá szni kezdtem, ő pedig hallgatott, aztá n
vá ratlanul azt mondta (ez most csak egy példa): nézd, pillangó . É n pedig azt feleltem: igen,
elég sok van belő lü k. É s miutá n eltö ltö ttü nk így egy kis idő t, beszélgettü nk, vagy kö zö sen
elolvastuk az ú jsá got (bá r aznap épp nem olvastuk el kö zö sen az ú jsá got), Á lvaro Damiá n
így szó lt: el kellett mondanom neked. Erre azt kérdeztem: mit kellett elmondanod, Á lvaro?
Erre azt felelte: hogy vége a Laura Damiá n-díjnak. Kedvem lett volna megkérdezni tő le,
hogy miért, miért kell épp nekem elmondania mindezt, de aztá n eszembe jutott, hogy elég
sokan – és kü lö nö sen idebent – el szoktak nekem mondani sok mindent, és bá r ez a
kommuniká ció s kényszer á ltalá ban tá vol á ll tő lem, mégis fenntartá s nélkü l elfogadom,
végü l is ha hallok valamit, azzal semmit se vesztek.
Aztá n Á lvaro Damiá n elment, hú sz nappal késő bb pedig bejö tt hozzá m a lá nyom, és azt
mondta, apu, ezt nem lenne szabad elmondanom neked, de szerintem jobb, ha tudod. Mire
én azt mondtam: mesélj, mesélj, csupa fü l vagyok. Mire ő : Á lvaro Damiá n fő be lő tte magá t.
Mire én: de hogy tehetett ekkora ostobasá got Alvarito? Mire ő : nagyon rosszul á lltak az
ü zleti ü gyei, cső dbe ment, má r szinte mindenét elvesztette. Mire én: de bekö ltö zhetett
volna hozzá m, ide a bolondokhá zá ba. Erre a lá nyom fö lnevetett, és azt mondta, hogy ez
nem ilyen egyszerű . Miutá n elment, elkezdtem Á lvaro Damiá non gondolkodni, meg a véget
ért Laura Damiá n-díjon, aztá n a bolondokon az El Reposó ban – ahol senkinek sincs hova
lehajtania a fejét – meg az á prilis hó napon – ami nem is kegyetlen, inká bb katasztrofá lis –,
és má r tudtam, szemernyi kétségem nem fért hozzá , hogy lesz ez még így se.

12
HEIMITO KÜ NST, BÉ CS, A PADLÁ SSZOBÁ JÁ BAN FEKVE A STUCKGASSÉ N, 1980. MÁ JUS.
Ulisesszel együ tt ü ltem a bö rtö nben Beér-Sevá ban, ahol a zsidó k az atombombá ikat
gyá rtjá k. É n mindent tudtam, mégsem tudtam semmit. Figyeltem, mi má st csiná lhattam
volna, a sziklá któ l figyeltem, perzselt a nap, aztá n legyű rt az éhség és a szomjú sá g, és
elvonszoltam magam a sivatagi bü fébe, ott kértem egy kó lá t és egy marhahú sos
hamburgert, bá r a tisztá n marhá bó l készü lt hamburgerek nem jó k, ezt én is tudom, hisz
mindenki tudja.
Az egyik nap megittam ö t Coca-Colá t, és hirtelen rosszul lettem, mintha a nap beszivá rgott
volna a kó la mélyére, és észrevétlenü l lenyeltem volna. Belá zasodtam. Elviselhetetlen volt,
mégis elviseltem. Meghú zó dtam egy sá rga szikla mö gö tt, megvá rtam, míg lemegy a nap,
aztá n ö sszegö mbö lyö dtem és elaludtam. Egész éjszaka nem hagytak nyugodni az á lmok.
Ú gy éreztem, hogy megérintenek az ujjaikkal. De az á lmoknak ö kle van, nem ujjai, szó val
való színű leg a skorpió k voltak. A leégett bő rö m mindenesetre sajgott. Amikor fö lébredtem,
még nem bú jt elő a nap. Keresni kezdtem a skorpió kat, mielő tt még menedéket talá lhattak
volna a kö vek alatt. Egyetlenegyet sem talá ltam! Ez elég ok volt arra, hogy ébren maradjak,
és gyanakodni kezdjek. Így is tettem. De aztá n muszá j volt elindulnom, mert innom és
ennem kellett. Így aztá n fö lá lltam – elő tte térdeltem –, és elgyalogoltam a sivatagi bü fébe,
de a pincér egyá ltalá n nem akart kiszolgá lni.
Miért nem szolgá lsz ki?, kérdeztem tő le. Talá n nem jó a pénzem, talá n nem épp olyan jó ,
mint bá rki má sé? Ő ú gy tett, mintha nem hallana, vagy talá n – azt gondoltam – nem is
hallott, lehet, hogy elment a hangom, annyit ő rkö dtem a sivatagban a sziklá k és a skorpió k
kö zö tt, és most hiá ba hittem, hogy beszélek, való já ban nem beszéltem. De ha nem az
enyém, akkor kié ez a hang, amit a fü lemmel hallok, gondoltam. Hogy némulhattam meg, ha
kö zben hallom magam, gondoltam. Aztá n szó ltak, hogy tá vozzam. Valaki a lá bam elé kö pö tt.
Provoká ltak. De én nem ü lö k fö l kö nnyen a provoká ció nak. Van elég tapasztalatom. Nem
akartam hallani, mit mondanak nekem. Ha tő led nem kapok hú st, akkor majd kapok egy
arabtó l, mondtam, és lassan kimentem a ká vézó bó l.
Ó rá kon á t kerestem egy arabot. Ú gy tű nt, hogy az arabok mind elpá rologtak. Végü l ú gy,
hogy észre sem vettem, megérkeztem pontosan ugyanoda, ahonnan elindultam, a sá rga
kő hö z. É jszaka volt, és hideg, Istennek há la, de nem tudtam elaludni, éhes voltam, és má r
nem volt tö bb víz a kulacsomban. Mitévő legyek?, kérdeztem magamban. Mit tehetnék
most, Szű z Má ria? A tá volbó l eljutott hozzá m a gépek morajlá sa, ezekkel gyá rtottá k a
zsidó k az atombombá ikat. Amikor fö lébredtem, elviselhetetlen volt az éhség. A zsidó k
dolgoztak tová bb Beér-Seva titkos létesítményeiben, de én képtelen lettem volna tová bb
kémkedni utá nuk, ha nem ehetek legalá bb egy falat szá raz kenyeret. Fá jt mindenem.
Leégett a nyakam és a karom. Má r nem is tudom, há ny napja nem szartam. De még képes
voltam menni! Még képes voltam ugrá lni, és ú gy kö rö zni a karommal, mint a motolla!
Szó val fö lá lltam, fö lá llt velem az á rnyékom is (mindketten térden á llva imá dkoztunk), és
elindultam a sivatagi bü fé felé. Azt hiszem, elkezdtem énekelni. É n ilyen vagyok. Gyaloglok.
É nekelek. Amikor fö lébredtem, egy zá rká ban voltam. Valaki ö sszeszedte a há tizsá kom, és
odadobta az á gyam mellé. Fá jt az egyik szemem, fá jt az á llkapcsom, sajgott a leégett bő rö m,
azt hiszem, valaki gyomorba rú gott, de a gyomrom nem fá jt.
Vizet!, mondtam. A zá rká ban sö tét volt. Figyeltem, hallatszik-e a zsidó k gépeinek hangja, de
nem hallottam semmit. Vizet!, mondtam, szomjas vagyok. Valami megmozdult a sö tétben.
Egy skorpió ?, gondoltam. Egy hatalmas skorpió ?, gondoltam. Tarkó n ragadott egy kéz.
Há trahú zta a fejem. Aztá n megéreztem az ajkamon egy lá bos peremét, majd a vizet. Utá na
elaludtam, és a Franz-Josefs-Kairó l meg az Aspernbrü ckérő l á lmodtam. Amikor kinyitottam
a szemem, a drá ga jó Ulisest lá ttam a szomszéd priccsen. É bren volt, a plafont nézte,
gondolkodott. Angolul kö szö ntem neki. Jó napot, mondtam. Jó napot, vá laszolta. Adnak enni
ebben a bö rtö nben?, kérdeztem. Adnak, vá laszolta. Fö lá lltam, és megkerestem a cipő met. A
lá bamon volt. Gondoltam, kö rü lnézek a zá rká ban. Gondoltam, fö lfedezem. A plafon sö tét
volt, koromfekete. A nedvességtő l vagy a koromtó l. Lehet, hogy mindkettő tő l. A falak
fehérek voltak. Feliratokat lá ttam rajtuk. Rajzokat a bal oldali falon, betű ket a jobb oldalin.
A Korá n? Ü zenetek? Hírek a fö ld alatti gyá rbó l? A há tsó falon volt egy ablak. Az ablakon tú l
volt egy belső udvar. Az udvaron tú l ott volt a sivatag. A negyedik falon volt egy ajtó . Az ajtó
rá csos volt, és a rá cson tú l volt egy folyosó . A folyosó n nem volt senki. Megfordultam, és
odamentem a drá ga jó Uliseshez. Heimitó nak hívnak, mondtam, és bécsi vagyok. Ő azt
felelte, hogy Ulises Limá nak hívjá k, és mexikó vá rosi.
Kicsivel késő bb reggelit hoztak nekü nk. Hol vagyunk?, kérdeztem a bö rtö nő rtő l. A gyá rban?
De a bö rtö nő r otthagyta az ételt, és elment. Jó ízű en ettem. A drá ga jó Ulises nekem adta a
reggelije felét, azt is megettem. Egész délelő tt tudtam volna folytatni. Aztá n nekiá lltam, és
megvizsgá ltam a zá rká t. Nekiá lltam, és megvizsgá ltam a feliratokat a falakon. A rajzokat. De
hiá ba. Nem lehetett megfejteni az ü zeneteket. Elő vettem egy tollat a há tizsá kombó l, és
letérdeltem a jobb oldali fal mellé. Rajzoltam egy tö rpét hatalmas farokkal. Á lló farokkal.
Aztá n rajzoltam egy má sik tö rpét hatalmas farokkal. Aztá n rajzoltam egy mellet. Aztá n
odaírtam, Heimito K. Aztá n elfá radtam, és visszamentem a priccsemre. A drá ga jó Ulises
elaludt, ezért aztá n igyekeztem nem zajt csapni, nehogy fö lébresszem. Lefekü dtem, és
gondolkodni kezdtem. A fö ld alatti ü zemekre gondoltam, ahol a zsidó k az atombombá ikat
gyá rtjá k. Egy focimeccsre gondoltam. Egy hegyre gondoltam. Havazott, és hideg volt. A
skorpió kra gondoltam. Egy virslivel teli tá nyérra gondoltam. Egy templomra gondoltam,
ami az Alpesi-kertben van, a Jacquingasse mellett. Elnyomott az á lom. Fö lébredtem. Megint
elnyomott az á lom. Aztá n meghallottam a drá ga jó Ulises hangjá t, és fö lébredtem. Egy
bö rtö nő r végiglö kdö sö tt minket a folyosó kon. Kimentü nk az udvarra. Azt hiszem, a nap
azonnal fö lismert. Fá jtak a csontjaim. De a leégett bő rö m nem, így aztá n sétá ltam és
edzettem. A drá ga jó Ulises leü lt a falnak dő lve, és ott maradt, mozdulatlanul, mikö zben én
kö rö ztem a karommal, és térdemeléseket csiná ltam. Nevetgélést hallottam. Pá r arab
nevetett, a sarokban ü ltek a fö ldö n. Nem foglalkoztam velü k. Egy-két, egy-két, egy-két.
Á tmozgattam az ízü leteimet. Amikor megint odanéztem abba az á rnyékos sarokba, az
arabok má r nem voltak ott. Lehasaltam a fö ldre. Fö ltérdeltem. Egy pillanatra á tfutott a
fejemen, hogy ú gy maradok. Térden á llva. De aztá n lehasaltam, és csiná ltam ö t
fekvő tá maszt. Tíz fekvő tá maszt. Tizenö t fekvő tá maszt. Fá jt mindenem. Amikor fö lá lltam,
lá ttam, hogy az arabok kö rbeü lik a fö ldö n a drá ga jó Ulisest. Elindultam feléjü k. Lassan.
Kö zben gondolkodtam. Talá n nem is akarjá k bá ntani. Talá n nem is arabok. Talá n Beér-
Sevá ban eltű nt mexikó iak. Amikor a drá ga jó Ulises meglá tott, azt mondta: legyen béke! É n
pedig megértettem.
Leü ltem mellé a fö ldre, a há tammal a falnak tá maszkodtam, és a kék szemem egy pillanatra
talá lkozott az arabok sö tét szemével. Fú jtattam. Fú jtattam, és lehunytam a szemem.
Hallgattam, mirő l beszél angolul a drá ga jó Ulises, de nem értettem, mit mond. Az arabok is
angolul beszéltek, de nem értettem, mit mondanak. A drá ga jó Ulises nevetett. Az arabok
nevettek. Megértettem a nevetést, és abbahagytam a fú jtatá st. Elnyomott az á lom. Amikor
fö lébredtem, egyedü l voltam a drá ga jó Ulisesszel. Egy bö rtö nő r visszavezetett minket a
cellá nkhoz. Enni kaptunk. Az ebédem mellé hoztak két tablettá t. A lá zra, mondtá k. Nem
vettem be ő ket. A drá ga jó Ulises azt mondta, hogy dobjam be ő ket a lyukba. De hova
vezethet ez a lyuk? A csatorná ba, mondta a drá ga jó Ulises. Biztos vagy benne? É s ha egy
raktá rba vezet? É s ha az egész egy hatalmas, nyirkos asztalon kö t ki, ahol osztá lyozzá k még
a legapró bb hulladékot is? Ö sszetö rtem a tablettá kat az ujjammal, és kiszó rtam a port az
ablakon. Aludtunk. Amikor fö lébredtem, a drá ga jó Ulises olvasott. Megkérdeztem, milyen
kö nyvet olvas. Vá logatott versek Ezra Poundtó l. Olvass fö l nekem valamit, mondtam. Nem
értettem semmit. Nem erő ltettem. Jö ttek értem, és kihallgattak. Megvizsgá ltá k az
ú tlevelemet. Kérdező skö dtek. Nevettek. Amikor visszamentem a cellá mba, letérdeltem, és
csiná ltam pá r fekvő tá maszt. Há rom, kilenc, tizenkettő . Aztá n leü ltem a fö ldre, a jobb oldali
fal mellé, és rajzoltam egy tö rpét hatalmas farokkal. Amikor befejeztem, rajzoltam még
egyet. É s aztá n odarajzoltam az egyik farokhoz a spriccelő gecit. Aztá n má r nem volt
kedvem rajzolni, és tanulmá nyozni kezdtem a tö bbi feliratot. Balró l jobbra és jobbró l balra.
Nem értek arabul. A drá ga jó Ulises sem. Mindenesetre olvastam. Talá ltam pá r szó t. Tö rtem
a fejemet. Megint fá jni kezdett a nyakamon a leégett bő r. Szavak, szavak. A drá ga jó Ulises
megkíná lt vízzel. É reztem a kezét a hó nom alatt, ahogy fö lfelé hú z. Aztá n elnyomott az
á lom.
Amikor fö lébredtem, a bö rtö nő r elvitt minket a zuhanyzó khoz. Adott mindenkinek egy
darab szappant, és azt mondta, hogy zuhanyozzunk le. Ú gy lá tszott, hogy ez a bö rtö nő r a
drá ga jó Ulises bará tja. Vele nem angolul beszélt. Spanyolul beszéltek. É ber maradtam. A
zsidó k folyton megpró bá lnak á tverni. Sajná ltam, hogy ébernek kell maradnom, de ez volt a
kö telességem. A kö telesség ellen semmit sem tehet az ember. Mikö zben hajat mostam, ú gy
tettem, mintha becsukná m a szemem. Ú gy tettem, mintha elcsú sznék. Ú gy tettem, mintha
edzenék. De való já ban nem csiná ltam má st, csak megnéztem a drá ga jó Ulises farká t. Nem
volt kö rü lmetélve. Szégyelltem, hogy tévedtem, hogy bizalmatlan voltam. Mindenesetre
nem volt má s vá lasztá som. Este levest kaptunk. É s pá rolt zö ldséget. A drá ga jó Ulises
nekem adta az adagja felét. Miért nem kérsz enni?, kérdeztem. Finom. Muszá j tá plá lkozni.
Muszá j edzeni. Nem vagyok éhes, felelte, egyél csak. Amikor lekapcsoltá k a lá mpá kat,
meglá togatott bennü nket a cellá nkban a hold. Kinéztem az ablakon. A sivatagban, a bö rtö n
udvará n tú l énekeltek a hiéná k. Egy sö tét, mozgékony kis csapat. Sö tétebb, mint az éjszaka.
É s nevettek is. É reztem, hogy valami csiklandozza a talpam. Nehogy belém kö ssenek,
gondoltam.
Má snap, reggeli utá n elengedtek minket. A spanyolul beszélő bö rtö nő r elkísérte a drá ga jó
Ulisest a jeruzsá lemi busz megá lló já ig. Beszélgettek. A bö rtö nő r tö rténeteket mesélt, a
drá ga jó Ulises pedig hallgatta, aztá n ő is elmesélt egy tö rténetet. A bö rtö nő r vett egy
citromfagyit Ulisesnek, és egy narancsot magá nak. Aztá n rá m nézett, és megkérdezte,
kérek-e én is fagylaltot. Kérsz egy fagylaltot, te nyomorult?, kérdezte. Egy gombó c
csokolá dét, vá laszoltam. Miutá n megkaptam a fagylaltomat, apró t kerestem a zsebemben. A
bal kezemmel a bal oldali zsebeket néztem végig. A jobb kezemmel a jobb oldali zsebeket.
Odanyú jtottam neki pá rat. A zsidó csak bá multa. A napon elolvadt a narancsfagyija csú csa.
É n elindultam visszafelé. Magam mö gö tt hagytam a buszmegá lló t. Magam mö gö tt hagytam
az utcá t és a sivatagi bü fét. Má r nem sok volt há tra a sziklá mig. Tempó san. Tempó san.
Amikor odaértem, rá tá maszkodtam a sziklá ra, és kifú jtam magam. Elkezdtem keresni a
térképeimet és a rajzaimat, de nem talá ltam semmit. Csak a meleg és az a zaj vá rt, amit a
skorpió k keltenek a lyukaikban. Bzzzz. Lerogytam a fö ldre, a térdemre. Az égen nem volt
egyetlen felhő sem. Egyetlen madá r sem. Mit tehettem volna azon kívü l, hogy figyelek.
Elbú jtam a sziklá k kö zö tt, há tha meghallom Beér-Seva zajait, de csak a szél hangja
hallatszott, forró port fú jt az arcomba, égetett. Aztá n meghallottam a drá ga jó Ulises
hangjá t, engem szó lított, Heimito, Heimito, merre vagy, Heimito? É s tudtam, hogy nem
rejtő zhetek el. Nem, még ha akarnék sem. Elő jö ttem a sziklá k kö zü l, a há tizsá kom az egyik
kezemben ló gott, és kö vettem a drá ga jó Ulisest, aki a sors á ltal nekem szá nt ú tra hívott.
Falvak. Lakatlan terü letek. Jeruzsá lem. Jeruzsá lembő l tá viratoztam Bécsbe, pénzt kértem. A
pénzem, az ö rö kségem, ezt kö veteltem.
Koldultunk. Szá llodá k bejá ratá ná l. Turistalá tvá nyossá gokná l. Az utcá n aludtunk. Vagy
templomok elő terében. Az ö rmény testvérkék levesét ettü k. A palesztin testvérkék
kenyerét.
Meséltem Ulisesnek arró l, amit lá ttam. A zsidó k ö rdö gi terveirő l. Ő azt mondta, aludj,
Heimito. Aztá n megérkezett a pénzem. Vettü nk két repü lő jegyet, és el is fogyott a pénzü nk.
Ez volt az ö sszes pénzem. Tévedés. Írtam egy lapot Tel-Avivbó l, és kö veteltem az egészet.
Repü ltü nk. Onnan fö ntrő l lá ttam a tengert. A tenger felszíne csalá s, gondoltam. Az egyetlen
való di délibá b. Fata morgana, mondta a drá ga jó Ulises. Bécsben esett az eső . De mi nem
vagyunk cukorbó l! Fogtunk egy taxit a Landesgerichtsstrasse és a Lichtenfelsgasse sarká ig.
Amikor megérkeztü nk, leü tö ttem a taxist, és otthagytuk. Elő szö r végigü gettü nk a
Josefstä dter Strassén, aztá n a Strozzigassén, majd a Zeltgassén, aztá n a Piaristengassén,
majd a Lerchenfelder Strassén, utá na a Neubaugassén, majd a Siebensterngassén a
Stuckgasséig, ott lakom. Utá na fö lgyalogoltunk az ö tö dikre. Fö lü gettü nk. De nem volt ná lam
a kulcs. Elvesztettem a padlá sszobá m kulcsá t a Negev-sivatagban. Nyugalom, Heimito,
mondta a drá ga jó Ulises, nézzü k végig a zsebeid. Végignéztü k. Mindet, egyenként. Semmi. A
há tizsá kot. Semmi. A há tizsá kban levő ruhá kat. Semmi. Elveszett a kulcsom a Negevben.
Aztá n eszembe jutott a tartalék kulcs. Van egy tartalék kulcs, mondtam. Nocsak, nocsak,
mondta a drá ga jó Ulises. Fú jtatott egyet. A fö ldö n ü lt, a há tá val az ajtó mnak tá maszkodva.
É n térdeltem. Aztá n fö lá lltam, a tartalék kulcsra gondoltam, és odamentem a folyosó végén
az ablakhoz. Az ablakbó l lá tni lehetett a lebetonozott belső udvart és a Kirchengasse tető it.
Kinyitottam az ablakot, eső á ztatta az arcom. Odakint egy kis mélyedésben ott volt a kulcs.
Amikor kihú ztam a kezem, az ujjaimon pó khá ló foszlá nyok voltak.
Bécsben éltü nk. Mindennap egyre tö bbet esett. Az első két napon nem mentü nk sehova. É n
kimozdultam. De nem sű rű n. Csak kenyérért és ká véért. A drá ga jó Ulises ki sem bú jt a
há ló zsá kjá bó l, olvasott, vagy az ablakon bá mult kifelé. Kenyeret ettü nk. Nem is ettü nk
semmi má st. É hes voltam. Harmadik este a drá ga jó Ulises fö lkelt, megmosakodott,
megfésü lkö dö tt, és elmentü nk sétá lni. A Figaro-há zzal szemben odamentem egy férfihoz, és
ö kö llel arcon ü tö ttem. A drá ga jó Ulises végignézte a zsebeit, mikö zben én lefogtam. Aztá n
megléptü nk a Grabenen, és eltű ntü nk a forgalmas kis utcá kon. A drá ga jó Ulises meg akart
inni egy sö rt egy gonzagagassei bá rban. É n kértem egy narancsos fantá t, és telefoná ltam
egyet, a bá r fü lkéjébő l, kö veteltem a pénzem, a pénzt, ami jogosan engem illet. Aztá n
elmentü nk, hogy talá lkozzunk a bará taimmal az Aspernbrü ckénél, de nem talá ltunk senkit,
és hazagyalogoltunk.
Má snap vettü nk virslit, sonká t, pá stétomot és még kenyeret. Mindennap voltunk az utcá n.
Metró ztunk. A Rossauer Lä nde megá lló ban talá lkoztam Udo Mö llerrel. É ppen sö rt ivott, és
ú gy nézett rá m, mintha skorpió lennék. Ez kicsoda?, kérdezte, és a drá ga jó Ulisesre
mutatott. Egy bará tom, vá laszoltam. Hol talá ltad?, kérdezte Udo Mö ller. Beér-Sevá ban,
feleltem. Beszá lltunk egy kocsiba a Heiligenstadt felé, onnan pedig S-bahnnal mentü nk a
Hernalsig. Zsidó ?, kérdezte Udo Mö ller. Nem zsidó , nincs kö rü lmetélve, vá laszoltam. Az
eső ben gyalogoltunk. Egy bizonyos Rudi gará zsa felé gyalogoltunk. Udo Mö ller németü l
beszélt velem, de nem vette le a szemét a drá ga jó Ulisesrő l. Arra gondoltam, hogy ez
csapda lesz, és megá lltam. Addigra má r tisztá n lá ttam, hogy meg akarjá k ö lni a drá ga jó
Ulisest. É s megá lltam. Azt mondtam, hogy jobban belegondolva dolgunk van. Miféle
dolgotok?, kérdezte Udo Mö ller. Dolgunk, feleltem. Bevá sá rlá s. Má r majdnem ott vagyunk,
mondta Udo Mö ller. Nem, mondtam, dolgunk van. Csak egy perc, és ott vagyunk, mondta
Udo Mö ller. Nem!, vá laszoltam. Eső folyt végig az orromon és a szememen. A nyelvem
hegyével lenyaltam magamró l, és azt mondtam, nem. Aztá n megfordultam, és szó ltam a
drá ga jó Ulisesnek, hogy jö jjö n velem, Udo Mö ller pedig elindult utá nunk. Ugyan, má r nincs
messze, gyere velem, Heimito, csak egy perc az egész. Nem!
Azon a héten zá logba csaptuk a tévét és egy falió rá t, emlék volt anyá mtó l. Metró ra szá lltunk
a Neubaugassén, á tszá lltunk a Stephansplatzon, és a Vorgartenstrasséná l vagy
Donauinselnél szá lltunk le. Ó rá kig sétá ltunk, és figyeltü k a folyó t. A vízszintet. Néha lá ttunk
a vízen ú szó kartondobozokat. Ezek szö rnyű emlékeket idéztek. Néha a Pratersternnél
szá lltunk le, és má szká ltunk a pá lyaudvar kö rü l. Embereket kö vettü nk. Sosem csiná ltunk
semmit. Tú lsá gosan veszélyes, mondta a drá ga jó Ulises, nem éri meg kocká ztatni.
É heztü nk. Voltak napok, amikor ki sem mozdultunk otthonró l. É n fekvő tá maszokat
nyomtam, tízet, hú szat, harmincat, a drá ga jó Ulises pedig egy kö nyvvel a kezében figyelt, és
kö zben ki sem bú jt a há ló zsá kjá bó l. De fő leg az ablakot nézte. A szü rke eget. Néha pedig
elnézett Izrael felé. Egy este, mikö zben a fü zetembe rajzolgattam, megkérdezte: mit
csiná ltá l te Izraelben, Heimito? Elmondtam neki. Kutattam, kutattam. A „kutattam” szó a
fü zetembe rajzolt há z és elefá nt mellett. É s te mit csiná ltá l, drá ga jó Ulisesem? Semmit,
vá laszolta.
Amikor elá llt az eső , ú jra kimozdultunk. Talá lkoztunk egy fickó val a Stadtpark megá lló ban,
és kö vettü k. A Johannesgassén a drá ga jó Ulises megfogta a karjá t, és amikor a fickó
megfordult, hogy megnézze, ki ragadta karon, én ö kö llel leü tö ttem. Néha elmentü nk a
neubaugassei postahivatalba – kö zel volt hozzá nk –, és a drá ga jó Ulises á tvette a leveleit.
Hazafelé elmentü nk a Rembrandt színhá z elő tt, és a drá ga jó Ulises aká r ö t percig is képes
volt gyö nyö rkö dni benne. Egypá rszor ott hagytam a színhá z elő tt, és bementem telefoná lni
egy bá rba! Ugyanaz volt a vá lasz! Nem akartá k odaadni a pénzem! Amikor visszamentem, a
drá ga jó Ulises még mindig ott volt, és a Rembrandt színhá zban gyö nyö rkö dö tt. Erre én
megkö nnyebbü lten fö llélegeztem, és hazamentü nk enni. Egyszer ö sszefutottunk há rom
bará tommal. A Franz-Josefs-Kaion gyalogoltunk a Julius Raab Platz felé, és hirtelen
megjelentek. Mintha egészen addig lá thatatlanok lettek volna. Nyomkö vető k. Felderítő k.
Kö szö ntek. A nevemen szó lítottak. Az egyikü k elém á llt. Gü nther, a legerő sebb. A má sik
balra tő lem. A harmadik a drá ga jó Ulisestő l jobbra. Nem tudtunk tová bbmenni.
Há trafordulhattunk és elmenekü lhettü nk volna, de nem mehettü nk tová bb. Rég lá ttuk
egymá st, Heimito, mondta Gü nther. Rég lá ttuk egymá st, Heimito, mondtá k mindannyian.
Nem! Nincs erre idő nk. De nem tudtunk merre menekü lni.
Sétá ltunk. Gyalogoltunk. Elmentü nk Juliushoz, a rendő rhö z. Megkérdezték, hogy a drá ga jó
Ulises ért-e németü l. Ismeri-e a titkot. Nem ért, vá laszoltam, nem ismeri a titkokat. De okos,
mondtá k. Nem okos, feleltem, de jó ember, csak alszik és olvas, és nem szokott edzeni. El
akartunk menni. Nincs mirő l beszélnü nk! Elfoglaltak vagyunk!, mondtam. A drá ga jó Ulises
rá juk nézett, és bó lintott. Most én voltam a mozdulatlan szobor. A drá ga jó Ulises
kö rü lnézett, kö rbejá rta Julius szobá já t, és mindenhova benézett. Nem maradt nyugton.
Rajzok. Gü nther egyre idegesebb volt. Elfoglaltak vagyunk, és el akarunk menni!, mondtam.
Akkor Gü nther vá llon ragadta a drá ga jó Ulisest, és azt kérdezte tő le: miért izeg-mozog
folyton, mint egy sajtkukac? Nyugi má r! Julius erre hozzá tette: ideges a patká ny. A drá ga jó
Ulises félreá llt az egyik oldalra, és Gü nther elő vette a bokszerét. Ne érj hozzá , mondtam,
egy héten belü l megkapom az ö rö kségem. Erre Gü nther elrakta a zsebébe a bokszert, és
belö kte a drá ga jó Ulisest a szoba egyik sarká ba. Aztá n a propagandá ró l beszéltü nk.
Papírokat mutattak nekem, és fotó kat. Az egyik fotó n én szerepeltem, há ttal á lltam. Ez én
vagyok, mondtam, ez egy régi fotó . Ú jabb fotó kat, ú jabb papírokat mutattak. Fotó kat egy
erdő rő l, egy kunyhó ró l az erdő ben, egy lanká s domboldalon. Ismerem ezt a helyet,
mondtam. Persze hogy ismered, Heimito, mondta Julius. Aztá n még tö bb szó kö vetkezett, és
még tö bb szó és még tö bb papír és még tö bb fotó . Mind régi! Hallgatá s, ravaszsá g, nem
szó ltam semmit. Aztá n elbú csú ztunk, és gyalog elindultunk hazafelé. Gü nther és Peter
elkísért minket egy darabon. De mi ketten, a drá ga jó Ulises és én, csö ndben haladtunk.
Ravaszul. Gyalogoltunk és gyalogoltunk. Gü nther és Peter metró ra szá llt, én meg csak
gyalogoltam és gyalogoltam a drá ga jó Ulisesszel. Szó tlanul. Mielő tt hazaértü nk volna,
bementem egy templomba. Az Ulrichkirchébe a Burggassén. É n bementem egy templomba,
a drá ga jó Ulises meg kö vetett, oltalmazta a lépteimet.
Megpró bá ltam imá dkozni. Megpró bá ltam nem gondolni a fotó kra. Aznap este kenyeret
ettü nk, és a drá ga jó Ulises az apá mró l kérdezett, a bará taimró l, az utazá saimró l. Má snap
nem voltunk az utcá n. Harmadnap viszont igen, mert a drá ga jó Ulisesnek el kellett mennie
a postá ra, és ha má r kint voltunk, ú gy dö ntö ttü nk, hogy nem megyü nk haza, hanem
megyü nk tová bb. Ideges vagy, Heimito?, kérdezte a drá ga jó Ulises. Nem, nem vagyok,
vá laszoltam. Miért nézel folyton há tra? Miért nézel jobbra-balra? Sosem á rt résen lenni,
vá laszoltam. Nem volt pénzü nk. Talá lkoztunk egy ö regemberrel az Esterhá zyparkban. A
galambokat etette, de a galambokat nem érdekelték a morzsá i. Há tulró l odamentem hozzá ,
és fejbe vertem. A drá ga jó Ulises á tnézte a zsebeit, de nem talá lt pénzt, csak pá r érmét és
kenyérmorzsá kat meg egy pénztá rcá t, amit aztá n elvittü nk. A pénztá rcá ban volt egy fotó .
Az ö reg hasonlít az apá mra, mondtam. Bedobtuk a pénztá rcá t egy postalá dá ba. Aztá n két
napig ki sem mozdultunk otthonró l, és a végén má r csak kenyérmorzsá ink voltak. Így aztá n
meglá togattuk Juliust, a rendő rt. Vele mentü nk. Beü ltü nk egy bá rba a Favoritenstrassén, és
meghallgattuk, mit mond. É n az asztalt néztem, az asztal felü letét és a szétszó ró dott Coca-
Cola-cseppeket. Ulises angolul beszélt Juliusszal, a rendő rrel, és elmesélte, hogy Mexikó ban
tö bb piramis van, mint Egyiptomban, rá adá sul nagyobbak is. Amikor fö lnéztem, a bá r
bejá rata mellett meglá ttam Gü nthert és Petert. Pislogtam egyet, és eltű ntek. De fél ó rá val
késő bb vagy ö t perccel késő bb megjelentek az asztalunkná l, és leü ltek mellénk.
Aznap este beszéltem a drá ga jó Ulisesszel, és elmeséltem neki, hogy ismerek egy vidéki
há zat, egy fakunyhó t egy lanká s, fenyvessel borított domb lá bá ná l. Elmondtam, hogy nem
akarom ú jra lá tni a bará taimat. Aztá n Izraelrő l beszéltü nk, a beér-sevai bö rtö nrő l, a
sivatagró l, a sá rga sziklá kró l és a skorpió kró l, amelyek csak éjjel bú jtak elő , amikor az
emberi szem má r nem volt képes kivenni ő ket. Talá n vissza kellene mennü nk, mondta a
drá ga jó Ulises. A zsidó k való színű leg megö lnének, mondtam. Nem csiná lná nak veled
semmit, felelte a drá ga jó Ulises. A zsidó k megö lnének, mondtam. Erre a drá ga jó Ulises egy
koszos tö rö lkö ző t tett az arcá ra, de mégis mintha tová bb nézett volna kifelé az ablakon. Egy
darabig még figyeltem, és azon gondolkodtam, honnan tudja, hogy nem csiná lná nak velem
semmit. Letérdeltem, és széttá rtam a karom. Tíz, tizenö t, hú sz fekvő tá masz. Aztá n
meguntam, és nekiá lltam rajzolni.
Má snap visszamentü nk a favoritenstrassei bá rba. Ott volt Julius, a rendő r, és még hat
bará tja. Fö lszá lltunk a metró ra a Taubstummengassén, és leszá lltunk a Pratersternnél.
Ordítozá st hallottam. Futottunk. Izzadtunk. Má snap az egyik bará tom szemmel tartotta a
há zam. Szó ltam a drá ga jó Ulisesnek. De ő nem lá tott semmit. Este megfésü lkö dtü nk.
Megmosakodtunk és elindultunk. A favoritenstrassei bá rban Julius, a rendő r a méltó sá gró l
beszélt nekü nk, az evolú ció ró l, Darwin mesterrő l és Nietzsche mesterrő l. É n fordítottam,
hogy a drá ga jó Ulises is értse a szavait, bá r én sem értettem semmit. A csontok imá dsá ga,
mondta Julius. Az egészség irá nti vá gy. A veszély erénye. Az elfeledettek kitartá sa. Bravó ,
mondta a drá ga jó Ulises. Bravó , mondtá k a tö bbiek. Az emlékezet hatá rai. A nö vények
éleslá tá sa. A parazitá k szeme. A fö ld elevensége. A katona érdeme. Az ó riá s ravaszsá ga. Az
akarat kú tja. Nagyszerű , mondta németü l a drá ga jó Ulises. Rendkívü li. Ittunk. É n nem
kértem sö rt, de elém raktak egy korsó val, és azt mondtá k, igyá l, Heimito, nem fog
megá rtani. Ittunk és énekeltü nk. A drá ga jó Ulises elénekelt pá r versszakot spanyolul, a
bará taim pedig ú gy néztek rá , mint a farkasok, és nevettek. Csakhogy ő k nem értették, mit
énekel a drá ga jó Ulises! É s én sem! Ittunk és énekeltü nk. Néha Julius, a rendő r azt mondta,
méltó sá g, becsü let, emlékezet. Ú jabb korsó kat raktak elém. Az egyik szememmel a korsó k
belsejében tá ncoló sö rt figyeltem, a má sik szememmel pedig a bará taimat. Ő k nem ittak. É n
négyet ittam minden korsó jukra. Igyá l, Heimito, nem fog megá rtani, mondtá k. A drá ga jó
Ulises is kapott inni. Igyá l, kis mexikó i, mondtá k, nem fog megá rtani. É s énekeltü nk. Egy
balladá t a vidéki há zró l, a lanká s domboldal lá bá ná l. É s Julius, a rendő r azt mondta: otthon,
szü lő fö ld, haza. A bá r tulaja is odajö tt hozzá nk, hogy velü nk igyon. Lá ttam, hogy rá kacsint
Gü ntherre. Lá ttam, hogy Gü nther viszonozza a kacsintá st. Lá ttam, hogy mindig elkerü li a
szemével azt a sarkot, ahol a drá ga jó Ulises ü l. Igyá l, Heimito, mondtá k, nem fog megá rtani.
É s Julius, a rendő r elégedetten mosolygott, és azt mondta, kö szö nö m, kö szö nö m, tudom,
tudom, nem olyan nagy dolog, ugyan má r. Rendkívü li. Eszméletlen. Aztá n azt mondta:
egyenesség, kö telesség, á rulá s, bű nhő dés. Ú jfent gratulá ltak neki, de akkor má r csak
néhá nyan mosolyogtak.
Aztá n elindultunk együ tt, mindannyian. Mint egy hagyma. Mint egy acélkéz ujjai. Mint egy
pá ncélkesztyű a szélben. De az utcá n lassan szétszakadoztunk. Egyre kisebb csoportokra.
Egyre tá volabb egymá stó l. Míg végü l szem elő l vesztettü k a tö bbieket. A mi csoportunkban
ott maradt Udo és még négy má sik bará tom. A Belvedere felé. A Karolinengassén, majd a
Belvederegassén. Pá ran beszélgettek, má sok inká bb nem szó ltak semmit, és a fö ldet
bá multá k a lá buk elő tt. Zsebre tett kézzel. Fö lhajtott gallérral. Megkérdeztem a drá ga jó
Ulisestő l: tudod, mit csiná lunk itt? É s a drá ga jó Ulises azt felelte, hogy nagyjá bó l má r van
elképzelése. Aztá n á tmentü nk a Prinz-Eugen-Strassén, és megkérdeztem a drá ga jó Ulisest,
hogy mégis miféle elképzelés lenne az. Mire ő azt felelte: nagyjá bó l ugyanaz, ami benned
kialakult, Heimito, nagyjá bó l ugyanaz. A tö bbiek nem értettek angolul, vagy ha
valamelyikü k értett is, akkor ú gy tett, mintha nem értene. Amikor beléptü nk a parkba,
nekiá lltam imá dkozni. Mit motyogsz, Heimito?, kérdezte Udo, aki mellettem jö tt. Ne, ne, ne,
mondtam, mikö zben a félretolt faá gak sorban végigsimítottak az arcomon és a hajamon.
Aztá n fö lnéztem az égre, és nem lá ttam egyetlen csillagot sem. Kiértü nk egy tisztá sra:
minden sö tétzö ld volt, még Udo és a bará taim á rnyéka is. Mozdulatlanul á lltunk, a lá bunk
szétvetve, fények tá ncoltak a fá kon és a nö vényzeten tú l, messze, elérhetetlen tá volsá gban.
Elő kerü ltek a bokszerek a bará taim zsebébő l. Egyetlen szó nélkü l! Vagy ha mondtak is
valamit, én nem értettem. De nem hiszem, hogy mondtak volna bá rmit. Egy titkos helyen
á lltunk meg, és nem volt szü kség szavakra! Azt hiszem, még csak egymá sra sem néztü nk!
Kedvem lett volna elkezdeni kiabá lni! Aztá n lá ttam, hogy a drá ga jó Ulises elő vesz valamit a
dzsekije zsebébő l, és rá veti magá t Udó ra. É n is megindultam. Megfogtam a nyaká ná l az
egyik bará tomat, és ö kö llel homlokon ü tö ttem. Há tulró l megü tö ttek. Egy, kettő , egy, kettő .
Egy má sik szembő l ü tö tt meg. É reztem az ajkamon a bokszer fémes ízét. De sikerü lt
megkapaszkodnom az egyik bará tom vá llá ban, és egy hirtelen mozdulattal le tudtam rá zni
a má sikat a há tamró l. Azt hiszem, eltö rtem valaki bordá já t. Elö ntö tt a forró sá g. Hallottam,
hogy Udo segítségért kiabá l. Betö rtem egy orrot. Menjü nk, Heimito, mondta a drá ga jó
Ulises. Kerestem, de nem lá ttam. Hol vagy?, kérdeztem. Itt, Heimito, itt, nyugodj meg!
Abbahagytam a verekedést. A tisztá son két test hevert a fű ben, a tö bbiek elmentek. Ú sztam
az izzadsá gban, és nem tudtam gondolkodni. Pihenj egy percet, mondta a drá ga jó Ulises.
Letérdeltem, és széttá rtam a karom. Lá ttam, hogy Ulises odamegy az elesettekhez. Egy
pillanatra azt hittem, hogy el fogja vá gni a torkukat, a kés még a kezében volt, aztá n arra
gondoltam, hogy legyen meg Isten akarata. De a drá ga jó Ulises nem emelt fegyvert az
elesett testekre. Á tnézte a zsebü ket, megérintette a nyakukat, odatette a fü lét a szá juk elé,
és azt mondta: nem ö ltü nk meg senkit, Heimito, mehetü nk. Beletö rö ltem a sérü lt pofá mat
az egyik bará tom ingébe. Megfésü lkö dtem. Fö lá lltam. Ú gy izzadtam, mint egy ló ! A lá bam
olyan nehéz volt, mint egy elefá nté! Mégis futottam, csak futottam, aztá n pedig gyalogoltam,
ső t fü työ résztem, amíg végü l ki nem értü nk a parkbó l. A Jacquingassén a Rennwegig. Aztá n
a Marokkanergassén a Konzerthausig. Aztá n a Lisztstrassén a Lothringerstrasséig. Az azt
kö vető napokat magunkban tö ltö ttü k. De néha voltunk az utcá n. Egyik délutá n lá ttuk
Gü nthert. Tá volró l rá nk nézett, aztá n elment. Nem foglalkoztunk vele. Egyik reggel lá ttunk
kettő t a bará taim kö zü l. Egy sarkon á lltak, és amikor meglá ttak minket, elmentek. Egyik
délutá n a Kä rntner Strassén a drá ga jó Ulises meglá tott egy neki há ttal á lló nő t, és odament
hozzá . A nő t én is lá ttam, de én nem mentem oda hozzá . Tíz méterre lemaradtam, aztá n
tizenegyre, aztá n tizenö tre, aztá n tizennyolcra. É s lá ttam, hogy a drá ga jó Ulises megszó lítja
a nő t, majd rá teszi a kezét vá llá ra, mire az megfordul, és a drá ga jó Ulises elnézést kér, a nő
pedig megy tová bb.
Mindennap elmentü nk a postá ra. Sétá lgattunk, és á ltalá ban az Esterhá zyparkban vagy a
Stiftskasernénél kö tö ttü nk ki. Néha a bará taim kö vettek minket. Mindig tá volró l! Egyik este
talá lkoztunk egy férfival a Schadekgassén, és kö vettü k. Bement a parkba. Ö reg, jó l ö ltö zö tt
férfi volt. A drá ga jó Ulises odalépett mellé, és leü tö tte. Á tnéztü k a zsebeit. Aznap egy
bá rban ettü nk, kö zel a laká somhoz. Aztá n fö lá lltam az asztaltó l, és telefoná ltam. Az
ö rö kségem, a pénzem, mondtam, mire a vonal tú lsó végérő l valaki azt vá laszolta: nem, nem,
nem. Aznap este beszéltem a drá ga jó Ulisesszel, de nem emlékszem, mirő l. Aztá n jö tt a
rendő rség, és elvittek minket a kapitá nysá gra, a Bandgasséra. Levették ró lunk a bilincset,
és kihallgattak minket. Kérdések, kérdések. Azt mondtam: nincs mit mondanom. Amikor
elvittek a zá rká ba, a drá ga jó Ulises nem volt ott. Má snap reggel jö tt az ü gyvédem. Azt
mondtam: ü gyvéd ú r, maga ú gy néz ki, mint egy elhagyatott szobor az erdő ben, erre ő
nevetett. Amikor abbahagyta a nevetést, azt mondta: mostantó l vége a viccelő désnek,
Heimito. Hol van a drá ga jó Ulisesem?, kérdeztem. A bű ntá rsadat letartó ztattá k, Heimito,
mondta az ü gyvédem. Egyedü l van?, kérdeztem. Természetesen, felelte az ü gyvédem, mire
én abbahagytam a remegést. Ha a drá ga jó Ulises egyedü l van, semmi sem tö rténhet vele.
Aznap este egy sá rga sziklá val és egy fekete sziklá val á lmodtam. A rá kö vetkező napon
talá lkoztam a drá ga jó Ulisesszel az udvaron. Beszéltü nk. Megkérdezte, hogy vagyok. Jó l,
feleltem, edzek, fekvő tá maszokat nyomok, hasizmozom, bokszolok az á rnyékommal. Ne
bokszolj az á rnyékoddal, mondta. É s te hogy vagy?, kérdeztem. Jó l, vá laszolta, jó l bá nnak
velem, jó az étel. Jó az étel!, mondtam. Aztá n megint kihallgattak. Kérdések, kérdések. É n
nem tudok semmit, mondtam. Heimito, mesélj nekü nk, mit tudsz, mondtá k. Erre én
beszéltem nekik a zsidó k dolgairó l, hogy atombombá t gyá rtanak Beér-Sevá ban, meg a
skorpió kró l, amelyek csak éjjel jö nnek ki a felszínre. Aztá n ő k fotó kat mutattak nekem, és
amikor meglá ttam a fotó kat, azt mondtam: halottak, halottakró l készü lt fotó k!, és nem
akartam tová bb beszélgetni velü k. Aznap este talá lkoztam a drá ga jó Ulisesszel a folyosó n.
Az ü gyvédem azt mondta: nem lesz semmi baj, Heimito, nem eshet semmi bajod, így szó l a
tö rvény, elmész majd vidékre, és ott fogsz élni. É s a drá ga jó Ulises?, kérdeztem. Ő egyelő re
még itt marad egy ideig. Amíg nem tisztá zó dik a helyzet. Aznap este egy fehér sziklá val és
Beér-Seva egével á lmodtam, amely ú gy csillog, mint egy kristá lypohá r. Má snap talá lkoztam
a drá ga jó Ulisesszel az udvaron. Az udvart zö ld fó liá val takartá k le, de ú gy tű nt, ez
egyikü nket sem zavarja. Mindkettő nkö n ú j ruha volt. Aká r testvéreknek is nézhettek volna
minket. Azt mondta: minden megoldó dott, Heimito. Az apá d a gondjaiba vesz téged. É s
veled mi lesz?, kérdeztem. É n visszamegyek Franciaorszá gba, mondta a drá ga jó Ulises. Az
osztrá k rendő rség kifizeti a jegyemet a hatá rig. É s mikor jö ssz vissza?, kérdeztem. Nem
jö hetek vissza 1984-ig. A nagy testvér évéig. De nekü nk nincs testvérü nk, mondtam. Ú gy
lá tszik, felelte. Az ö kö rnyá l zö ld színű ?, kérdeztem hirtelen. Lehet, hogy az, Heimito,
vá laszolta, de inká bb azt mondaná m, hogy színtelen. Aztá n leü lt a fö ldre, én pedig
elkezdtem edzeni. Futottam, fekvő tá maszokat nyomtam, fö ltérdeltem. Amikorra
befejeztem, a drá ga jó Ulises má r fö lá llt, és egy má sik elítélttel beszélgetett. Egy pillanatra
azt hittem, hogy Beér-Sevá ban vagyunk, és a felhő s ég csak a zsidó mérnö kö k trü kkje. De
aztá n pofon vá gtam magam, és azt mondtam, nem, Bécsben vagyunk, és a drá ga jó Ulises
holnap elmegy, aztá n soká ig nem térhet vissza, én pedig talá n hamarosan lá thatom az
apá mat. Amikor odamentem hozzá , a má sik elítélt odébbá llt. Beszélgettü nk. Vigyá zz
magadra!, mondta, amikor érte jö ttek, tartsd formá ban magad, Heimito. Nemsoká ra
talá lkozunk, mondtam, de nem lá ttam tö bbet.
MARÍA FONT, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE MONTES, A FORRADALMI EMLÉ KMŰ KÖ ZELÉ BEN,
1981. FEBRUÁ R. Nem sokkal azelő tt, hogy Ulises visszatért volna Mexikó ba, idekö ltö ztem.
Szerelmes voltam egy fickó ba, aki matematiká t tanított egy gimiben. A kapcsolatunk elég
viharosan indult, mert ő há zas volt, én pedig azt gondoltam, hogy sosem fogja elhagyni a
feleségét, de egy nap fö lhívott telefonon a szü leimnél, és azt mondta, hogy keressek egy
laká st, ahol ö sszekö ltö zhetnénk. Má r nem tudta elviselni a feleségét, és kü szö bö n á llt a
vá lá s. Ő há zas volt, két gyerekkel, és azt á llította, a nő a gyerekeit haszná lja arra, hogy
zsarolja. A beszélgetésü nk nem éppen az a megnyugtató fajta volt, sokkal inká bb az
ellenkező je, de egy biztos, má snap reggel nekiá lltam laká st keresni, legalá bb valami
á tmenetit, ahol majd élhetü nk kettesben.
Persze ott volt még a pénz, neki volt fizetése, de tová bbra is fizetnie kellett a laká s bérleti
díjá t, ahol a gyerekei éltek, rá adá sul havonta adott nekik valamennyit élelemre,
iskolá ztatá sra satö bbi. Nekem nem volt munká m, és az egyetlen jö vedelmem egy anyai
nagynénémtő l kaptam, hogy befejezzem a tá nc- és festészeti tanulmá nyaimat. Így aztá n
hozzá kellett nyú lnom a megtakarítá saimhoz, kö lcsö n kellett kérnem az anyá mtó l, és nem
is gondolhattam drá ga laká sra. Há rom nap mú lva Xó chitl szó lt, hogy van egy ü res szoba a
szá llodá ban, ahol Requená val élnek. Azonnal bekö ltö ztem.
A szoba nagy volt, fü rdő szobá val és konyhá val, pontosan Xó chitl és Requena szobá ja fö lö tt.
Még aznap este eljö tt hozzá m a matematikataná r, és hajnalig szeretkeztü nk. Má snap
viszont nem bukkant fö l, és bá r néhá ny alkalommal fö lhívtam telefonon az iskolá ban, nem
sikerü lt elérnem. Két nappal késő bb megint talá lkoztam vele, és kérdező skö dés nélkü l
elfogadtam a magyará zatait. Tö bbé-kevésbé így telt az első és a má sodik hét az ú j életembő l
a calle Montesban. A matematikataná r nagyjá bó l négynaponta megjelent, és a talá lká inknak
csak a napkelte, vagyis a kü szö bö ná lló ú jabb munkanap vetett véget. Aztá n eltű nt ismét.
Természetesen nem csak szeretkeztü nk, beszélgettü nk is. Mesélt a gyerekeirő l. Egyszer,
amikor a kisebbikrő l, a lá nyá ró l beszélt, elsírta magá t, és végü l azt mondta, hogy má r nem
ért semmit. Mit kéne értened?, kérdeztem. Rá m nézett, mintha valami butasá got mondtam
volna, mintha tú l fiatal lennék, hogy megérthessem ezeket a dolgokat, és nem vá laszolt.
Egyébként az életem nagyjá bó l ugyanú gy zajlott, mint azelő tt. Bejá rtam az ó rá kra,
korrektori á llá st szereztem egy kiadó ná l (borzasztó an rosszul fizetett), talá lkoztam a
bará taimmal, és hosszú sétá kat tettem Mexikó vá rosban. Xó chitllal a bará tsá gunk egyre
mélyü lt, nagymértékben annak a kö rü lménynek kö szö nhető en, hogy szomszédok lettü nk.
Délutá nonként – amikor nem volt ná lam a matematikataná r – lementem hozzá , és
beszélgettü nk, vagy já tszottunk a gyerekkel. Requena szinte sosem volt otthon (de az igaz,
hogy ő minden este megjelent), így Xó chitllal megbeszélhettü k a sajá t, nő i dolgainkat,
anélkü l hogy egy férfi jelenléte feszélyezett volna minket. É rthető mó don az első néhá ny
alkalommal a matematikataná r volt a beszélgetésü nk tá rgya, és az a sajá tos mó d, ahogyan
egy ú j kapcsolatró l gondolkodik. Xó chitl szerint a fickó való já ban beszari alak, aki fél
otthagyni a feleségét. É n azon az á llá sponton voltam, hogy ebben magá ná l a félelemnél
nagyobb szerepet já tszik a tapintat, vagyis az a tö rekvése, hogy ne okozzon fö lö slegesen
fá jdalmat. Tulajdonképpen eléggé meglepő dtem azon, hogy Xó chitl hatá rozottan az én
pá rtomat fogja, és nem á ll a matematikataná r feleségének oldalá ra.
Néha lejá rtunk a parkba a kis Franzcal. Egy este, amikor ott volt ná lam a matematikataná r,
meghívtuk Xó chitlékat vacsorá zni. A matematikataná r szeretett volna kettesben maradni
velem, de Xó chitl megkért rá , hogy mutassam be neki, én pedig azt gondoltam, hogy ez
kivá ló alkalom. Ez volt az első kö zö s vacsorá nk azon a helyen, amelyre má r ú gy
tekintettem, mint az ú j otthonomra, és bá r nem vittem tú lzá sba – a menü egy nagy
salá tá bó l, sajtokbó l és borbó l á llt –, Requena és Xó chitl hajszá lpontosan megjelent, a
bará tnő m pedig a legjobb ruhá já t vette fö l. A matematikataná r kétségtelenü l megpró bá lt
kedves lenni, amiért há lá s voltam neki, de nem tudom, talá n a szű kö s vacsora (akkoriban
kö teleztem el magam az alacsony kaló riatartalmú étrend mellett) vagy a tú l sok bor volt az
oka, hogy az este mégis katasztrofá lisan zá rult. Amikor a bará taim elindultak hazafelé, a
matematikataná r azt mondta rá juk, hogy parazitá k, olyan elemek, mondta, akik
megbénítjá k a tá rsadalmat, és megakadá lyozzá k, hogy az orszá g valaha lendü letet
vehessen. Azt feleltem neki, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint ő k, de ő azzal vá gott vissza,
hogy ez nem igaz, mert én tanulok és dolgozom, mikö zben ő k nem csiná lnak semmit.
Kö ltő k, érveltem. A matematikataná r a szemembe nézett, és tö bbszö r egymá s utá n
kimondta a szó t: kö ltő k. Naplopó k, nem kö ltő k, mondta, és rossz szü lő k, kinek jutna eszébe
elmenni vendégségbe, és otthon hagyni egyedü l a gyereket? Aznap este szeretkezés kö zben
a kis Franzra gondoltam, ahogy az alattunk levő szobá ban alszik, mikö zben a szü lei bort
isznak és sajtot esznek ná lam, és kö nnyelmű nek és felelő tlennek éreztem magam. Nem
sokkal késő bb – egy-két nap mú lva – szó lt Requena, hogy Ulises Lima visszajö tt Mexikó ba.
Egy délutá n, olvasá s kö zben meghallottam, hogy Xó chitl hív, a plafonon kopogtatott a sö prű
nyelével. Kihajoltam az ablakon. Itt van Ulises, mondta Xó chitl, nem jö ssz le? Lementem. Ott
volt Ulises. Nem szerzett nagy ö rö mö t, hogy viszontlá tom. Mindaz, amit ő és Belano
jelentett nekem, má r tú lsá gosan messze volt. Mesélt az utazá sairó l. Szerintem nagyon sok
mindent kiszínezett rajtuk. Mikö zben beszélt, já tszani kezdtem a kis Franzcal. Aztá n Ulises
azt mondta, hogy el kell mennie a Rodríguez testvérekhez, és megkérdezte, hogy nem
akarjuk-e elkísérni. Xó chitllal egymá sra néztü nk. Ha el akarsz menni, vigyá zok addig a
gyerekre, mondtam. Mielő tt elmentek volna, Ulises Angélicá ró l kérdezett. Otthon van,
feleltem, hívd fö l telefonon. Nem tudom, miért, de egészében véve valahogy elég
ellenségesen viselkedtem vele. Amikor elmentek, Xó chitl rá m kacsintott. Aznap este nem
jö tt el a matematikataná r. Megetettem a kis Franzot a szobá mban, aztá n lementem vele,
rá adtam a pizsamá já t, bedugtam az á gyba, és azon nyomban el is aludt. Levettem a polcró l
egy kö nyvet, leü ltem olvasni az ablakhoz, és kö zben a calle Monteson vilá gító fényszó ró val
elhú zó kocsikat figyeltem. Olvastam és gondolkodtam.
É jfélkor hazaért Requena. Megkérdezte, mit keresek ott, és hol van Xó chitl. Elmondtam,
hogy elment egy zsigerirealista-talá lkozó ra a Rodríguez testvérekhez. Miutá n megnézte a
fiá t, Requena megkérdezte, hogy ettem-e má r. Azt feleltem, hogy nem. Elfelejtettem enni.
De a gyereknek adtam vacsorá t, kö zö ltem.
Requena kinyitotta a hű tő t, kivett egy kis fazekat, és fö ltette a tű zre. Rizsleves volt.
Megkérdezte, hogy kérek-e. Igazá bó l egy dolgot nem akartam, fö lmenni a magá nyos
szobá mba, így aztá n azt vá laszoltam, hogy kérek egy keveset. Félhangosan beszélgettü nk,
hogy ne ébresszü k fö l a kis Franzot. Hogy mennek a tá ncó rá k?, kérdezte. Hogy megy a
festés? Requena csak egyszer já rt a szobá mban, a vacsora estéjén, de akkor tetszett neki,
amit festek. Jó l megy minden, feleltem. É s a versek? Má r régó ta nem írok, vá laszoltam. É n
sem, mondta. A rizsleves nagyon csípő s volt. Megkérdeztem, hogy Xó chitl mindig így fő z-e.
Mindig, vá laszolta, való színű leg csalá di hagyomá ny.
Egy darabig szó tlanul néztü k egymá st, és figyeltü k az utcá t, Franz á gyá t, a foltos festéket a
falakon. Aztá n Requena nekiá llt Ulisesrő l beszélni, és arró l, hogy visszajö tt Mexikó ba.
Nekem égett a szá m és a gyomrom, aztá n pedig észrevettem, hogy ég az arcom is. É n azt
gondoltam, hogy ö rö kre Euró pá ban marad, mondta. Nem tudom, miért, de abban a
pillanatban eszembe jutott Xó chitl apja, akit egyetlenegyszer lá ttam, épp tő lü k tá vozó ban.
Ahogy meglá ttam, há trahő kö ltem, sö tét alaknak tű nt. Az apá m, mondta Xó chitl, amikor
észrevette a rémü lt kifejezést az arcomon. A fickó egy fejmozdulattal ü dvö zö lt, aztá n
elment. A zsigerrealizmus halott, mondta Requena, el kéne felejtenü nk, és csiná lnunk kéne
valami ú jat. A szü rrealizmus mexikó i szekció já t, motyogtam. Innom kell valamit, mondtam.
Lá ttam, ahogy Requena fö lá ll, és kinyitja a hű tő t, és a fénye – sá rga volt – végigfut a padló n
egészen kis Franz á gyá nak lá bá ig. Lá ttam egy labdá t, egy pá r egészen apró papucsot, de
tú lsá gosan nagy volt ahhoz, hogy a gyerek papucsa legyen, megpró bá ltam fö lidézni Xó chitl
lá bá t, ami sokkal kisebb volt az enyémnél. Nem vettél észre valami szokatlant Ulisesen?,
kérdezte Requena. Ittam egy korty hideg vizet. Nem vettem észre semmit, feleltem.
Requena fö lá llt, és kinyitotta az ablakot, hogy kiszellő zzö n a szobá bó l a dohá nyfü st. Mintha
megbolondult volna, mondta Requena, halluciná l. Zajt hallottam a kis Franz á gya felő l.
Beszél á lmá ban?, kérdeztem. Nem, ez az utcá ró l jö n, mondta Requena. Kihajoltam az
ablakon, és megnéztem a szobá mat, nem égett a villany. Aztá n megéreztem Requena kezét
a derekamon, és nem mozdultam. Ő sem mozdult. Kis idő mú lva lehú zta a nadrá gom, és
éreztem a péniszét a fenekem kö zö tt. Nem szó ltunk semmit. Amikor befejeztü k,
visszaü ltü nk az asztalhoz, és rá gyú jtottunk egy cigarettá ra. Elmondod Xó chitlnak?,
kérdezte Requena. Szeretnéd, hogy elmondjam?, kérdeztem. Inká bb ne, vá laszolta.
É jjel kettő kor mentem haza, Xó chitl még nem jö tt meg. Má snap, amikor hazaértem a
festő ó rá mró l, Xó chitl fö ljö tt értem a szobá mba. Elmentem vele a boltba. Vá sá rlá s kö zben
elmesélte, hogy Ulises Lima és Pancho Rodríguez ö sszeveszett. A zsigerrealizmus halott,
mondta Xó chitl, ha legalá bb te is ott lettél volna… Azt mondtam neki, hogy má r nem írok
verseket, és hallani sem akarok a kö ltő krő l. Amikor hazaértü nk, Xó chitl megkért, hogy
menjek be hozzá . Nem volt bevetve az á gya, és az elő ző esti edények – a tá nyérok,
amelyekbő l Requená val ettü nk – ott á lltak mosatlanul Xó chitl és Franz délben haszná lt
tá nyérjai mellett a mosogató ban.
Aznap este sem jö tt a matematikataná r. Egy telefonfü lkébő l fö lhívtam a hú gomat. Nem
tudtam, mit mondjak neki, de beszélnem kellett valakivel, és nem volt kedvem ú jra lemenni
Xó chitlhoz. É ppen elcsíptem, indulni készü lt. Színhá zba ment. Mit akarsz?, kérdezte. Pénzre
van szü kséged? Egy darabig ö sszehordtam mindenféle zagyvasá got, aztá n mielő tt leraktam
volna, megkérdeztem, tudja-e, hogy Ulises Lima visszajö tt Mexikó ba. Nem tudta. Nem
érdekelte. Elbú csú ztunk egymá stó l, és leraktam. Aztá n fö lhívtam a matematikataná r
laká sá t. A felesége vette fö l a telefont. Igen?, mondta. É n hallgattam. A kurva anyá d, te
istenverte ribanc, szó lj bele!, mondta. Finoman leraktam, és hazamentem. Két nappal
késő bb Xó chitl szó lt nekem, hogy Catalina O’Hara bulit rendez, ahol való színű leg ö ssze fog
jö nni az ö sszes zsigeri realista, és a bulin majd kiderü l, van-e rá esély, hogy ú jraindítsuk a
csoportot, kiadjunk egy folyó iratot, és ú jabb tevékenységeket szervezzü nk. Megkérdezte,
hogy elmennék-e. Azt vá laszoltam, hogy nem, de ha ő menni akar, akkor tudok vigyá zni
Franzra. Aznap éjjel megint szeretkeztem Requená val, hosszú ideig, miutá n elaludt a
gyerek, nagyjá bó l há romig, és egy pillanatig azt gondoltam, hogy ő t szeretem, nem pedig a
kibaszott matematikataná rt.
Má snap Xó chitl elmesélte, hogy mi tö rtént a talá lkozó n. Pont mint egy zombis filmben.
Szá má ra véget ért a zsigerrealizmus, ami sajná latos, mert a versek, amiket mostaná ban ír,
mondta, tulajdonképpen zsigeri realista versek. Végighallgattam, de nem mondtam semmit.
Aztá n Ulisesrő l kérdeztem. Ő a fő nö k, mondta Xó chitl, de egyedü l van. Attó l a naptó l kezdve
nem volt tö bb zsigerirealista-gyű lés, és Xó chitl nem kért meg tö bbszö r, hogy vigyá zzak a
fiá ra éjszaká nként. A kapcsolatom a matematikataná rral kimú lt, de azért néha még
lefekü dtü nk egymá ssal, és néha még fö lhívtam a laká sá n, való színű leg mazochizmusbó l,
vagy ami még rosszabb, azért, mert unatkoztam. Egy nap azonban megbeszéltü nk mindent,
ami kö ztü nk tö rtént vagy nem tö rtént, és onnantó l kezdve nem talá lkoztunk tö bbet. Amikor
elment, mintha lá ttam volna rajta a megkö nnyebbü lést. Arra gondoltam, hogy otthagyom a
calle Montes-i szobá t, és hazakö ltö zö m anyá mhoz. Végü l ú gy dö ntö ttem, hogy nem megyek
el, hanem tartó san berendezkedem.

13
RAFAEL BARRIOS, A HÁ ZA NAPPALIJÁ BAN Ü LVE, KALIFORNIA, SAN DIEGO, JACKSON
STREET, 1981. MÁ RCIUS. Lá ttá tok a Szelíd motorosokat? Igen, a filmet Dennis Hopperrel,
Peter Fondá val és Jack Nicholsonnal. Valahogy ú gy voltunk mi akkoriban. De első sorban
valahogy ú gy volt Ulises Lima és Arturo Belano, mielő tt elutaztak volna Euró pá ba. Mint
Dennis Hopper és a tü kö rképe: két erő tő l duzzadó , eleven á rnyék. Nem mintha bá rmi
kifogá som lenne Peter Fondá val szemben, de egyikü k sem hasonlított rá . Mü ller igen, ő
hasonlított Peter Fondá ra. Ő k ketten viszont pontosan ugyanolyanok voltak, mint Dennis
Hopper, és ez nyugtalanító és csá bító volt, má rmint nyugtalanító és csá bító szá munkra,
akik ismertü k ő ket, akik a bará taik voltunk. É s ezzel nem akarok ítélkezni Peter Fonda
fö lö tt. Nekem tetszett Peter Fonda, aká rhá nyszor adjá k a tévében azt a filmet, amit Frank
Sinatra lá nyá val és Bruce Dernnel csiná lt, mindig megnézem, még ha hajnali négyig fö nn
kell is maradnom. Mindenesetre egyikü k sem hasonlított hozzá . Dennis Hopperrel viszont
pont fordítva volt. Mintha tudatosan utá noztá k volna. Egy gyalogos Dennis Hopper duó
Mexikó vá ros utcá in. Mr. Hopper, aki egyenletesen szétterü l két keletrő l nyugatra elvonuló
sö tét porfelhő formá já ban, majd nyom nélkü l eltű nik a vá ros tú lsó felén (hiszen ez
elkerü lhetetlen), arrafelé, amerre nincsenek kivezető utak. É n pedig néha rá juk néztem, és
annak ellenére, hogy kedveltem ő ket, azt gondoltam, mégis mi ez a színjá ték?, mégis mi ez a
szemfényvesztés, mi ez a kollektív ö ngyilkossá g? É s egy este, nem sokkal 1975 szilvesztere
elő tt, nem sokkal azelő tt, hogy elmentek volna Sonorá ba, megértettem, hogy ő k ilyen
mó don politizá lnak. Ezzel ma má r nem tudok azonosulni, akkor pedig nem lá ttam á t, nem
tudom, hogy ez jó volt-e vagy rossz, helyes vagy helytelen, de ő k ilyen mó don politizá ltak,
így befolyá soltá k politikailag a való sá got, nézzétek el nekem, ha nem egészen vilá gos, amit
mondok, mostaná ban egy kicsit ö ssze vagyok zavarodva.
BARBARA PATTERSON, A HÁ ZA KONYHÁ JÁ BAN, KALIFORNIA, SAN DIEGO, JACKSON
STREET, 1981. MÁ RCIUS. Dennis Hopper? Politika? A kurva anyjá t! Az a seggsző rszá lon
csü ngő szarcsimbó k! Ugyan mit tud az a balfasz a politiká ró l. É n mondtam neki: foglalkozz
a politiká val, Rafael, foglalkozz a nemes célokkal, a picsá ba, te a nép kibaszott gyermeke
vagy, az a fasz meg ú gy nézett rá m, mintha egy raká s szar volnék, egy darabka szemét,
valami képzelt magassá gbó l nézett le rá m, és azt vá laszolta: az nem gyerekjá ték, Barbarita,
lassan a testtel, és visszafekü dt aludni, nekem pedig mennem kellett a munká ba, aztá n meg
az egyetemre, végü l is egész nap volt valami dolgom, egész nap van valami dolgom, jö ttem-
mentem, az egyetemrő l a munká ba (felszolgá ló vagyok egy hamburgeresnél a Reston
Avenue-n), és amikor hazaértem, rendszerint nem vá rt má s, csak az alvó Rafael, a mosatlan
tá nyérok, a koszos padló , az ételmaradékok a konyhá ban (de az a seggfej nekem nem
csiná lt vacsorá t!), az egész há z egy há nyinger, mintha egy csapat pá viá n já rt volna ná lunk,
és akkor nem volt mit tennem, nekiá lltam takarítani, sö prö getni, aztá n elmentem a boltba,
és teletö mtem a hű tő t kajá val, és amikor Rafael fö lébredt, megkérdeztem: írtá l valamit,
Rafael?, elkezdted má r a regényedet a chicanó k életérő l San Diegó ban?, és Rafael ú gy nézett
rá m, mintha a tévében lá tna, és azt vá laszolta: írtam egy verset, Barbarita, én erre
lemondó an azt mondtam, hogy ez csú cs, te fasz, olvasd fö l, Rafael pedig kinyitott két doboz
sö rt, az egyiket nekem (pedig tudja az a fasz, hogy nem lenne szabad sö rt innom), és
fö lolvasta a kibaszott versét. É s való színű leg azért, mert tulajdonképpen még mindig
szeretem, szinte észre sem vettem, a vers (persze csak ha jó volt) má ris megríkatott, és
mire Rafael végzett a fö lolvasá ssal, az arcom nedves volt, és csillogott, ő pedig odajö tt
hozzá m, éreztem az illatá t – annak a fasznak mexikó i illata volt –, és á tö leltü k egymá st,
egész gyö ngéden, aztá n, mondjuk ú gy fél ó rá val késő bb nekiá lltunk szeretkezni, utá na
pedig Rafael megkérdezte, mit fogunk ma vacsorá zni, dundiká m?, én pedig fö lkeltem, és
ú gy, meztelenü l kimentem a konyhá ba, és megcsiná ltam neki a tü kö rtojá sait sonká val és
baconnel, és fő zés kö zben az irodalom és a politika já rt a fejemben, és eszembe jutott, hogy
amikor Rafaellel még Mexikó ban éltü nk, elmentü nk egy kubai kö ltő hö z, meglá togatjuk,
Rafael, mondtam, te a nép gyermeke vagy, és az a buzi – akarod vagy sem – észre kell hogy
vegye, milyen tehetséges vagy, mire Rafael azt mondta: de az a helyzet, Barbarita, hogy én
zsigerrealista vagyok, mire én azt feleltem, ne legyél má r balfasz, a faszod zsigeri realista,
az, vagy te nem akarsz szembenézni a kibaszott realitá ssal, drá gá m?, szó val elmentü nk
Rafaellel a forradalom nagy lírikusá hoz, ahol elő ttü nk já rt má r az ö sszes mexikó i kö ltő ,
akiket Rafael igazá n utá lt (pontosabban akiket Belano és Lima igazá n utá lt), furcsa volt,
mert mindketten éreztü k a szagró l – a kubai hotelszobá já nak olyan szaga volt, mint a
népies kö ltő knek, mint az El delfín proletario folyó irat kö ltő inek, mint Huerta feleségének,
mint a mexikó i sztá linistá knak, a szaros forradalmá roknak, akik kéthetente kaptak fizetést
a kincstá rtó l –, mindenesetre azt mondtam magamban, és megpró bá ltam telepatikusan
ü zenni Rafaelnek is: ezt most ne baszd el, most ne nyú lj mellé, Havanna fia pedig jó l
fogadott minket, egy kicsit fá radtan, egy kicsit bú skomoran, de azért lényegében jó l, aztá n
Rafael beszélt neki a fiatal mexikó i kö ltészetrő l, de a zsigeri realistá kró l nem (mielő tt
beléptü nk, azt mondtam neki, hogy ha megpró bá lja, kinyírom), én meg improvizá ltam
valami tervet egy folyó iratró l, és azt mondtam, hogy a San Diegó -i egyetem fogja
finanszírozni, a kubait pedig érdekelte a dolog, érdekelték Rafael versei, érdekelte a kurva
képzeletbeli folyó iratom, aztá n hirtelen, amikor az interjú má r a végéhez kö zeledett, a
kubai – aki addigra má r teljesen ú gy nézett ki, mintha aludna – vá ratlanul a zsigeri
realizmusró l kérdezett minket. Nem tudom megmagyará zni. Az a kurva szá llodai szoba. A
csö nd meg a tá voli liftek. A korá bbi lá togatá sok szaga. A kubai fickó á lomtó l, unalomtó l
vagy alkoholtó l elnehezedő szemhéja. A vá ratlan szavai – melyeket mintha egy hipnotizá lt,
megigézett ember mondott volna ki –, mindez hozzá já rult ahhoz, hogy elhagyja a szá mat
egy apró kiá ltá s, egy kiá ltá s, amely leginká bb mégis egy lö véshez hasonlított. Biztos az
izgalom, ezt mondtam nekik. Aztá n mindhá rman hallgattunk egy darabig, a kubai bizonyá ra
azon gondolkodott, vajon kicsoda ez a gringó hisztérika, Rafael azon, hogy beszéljen vagy
ne beszéljen a csoportró l, én pedig azt ismételgettem magamban, hogy te szaros kurva, egy
nap majd ö sszevarrjuk azt a kibaszott szá dat. Aztá n hallottam – mikö zben má r lá ttam
magam otthon, ahogy a gardró bba zá rva, a szá m helyén egy hatalmas, ö sszefü ggő varral,
ú jra és ú jra elolvasom a Lá ngoló síksá g novellá it –, hogy Rafael a zsigeri realistá kró l beszél,
hallottam, hogy a kurva kubai csak kérdez és kérdez, hallottam, hogy Rafael azt feleli, hogy
igen, hogy talá n, meg hogy a kommunizmus gyerekbetegsége, hallottam, hogy a kubai
nyilatkozatokró l beszél, kiá ltvá nyokró l, ú j alapokró l, nagyobb ideoló giai tisztá nlá tá sró l, és
akkor nem tudtam má r tová bb visszafogni magam, kinyitottam a szá mat, és azt mondtam,
hogy ennek má r vége, Rafael most csak ö nmagá t képviseli, egyszerű en azért van itt, mert jó
kö ltő , erre Rafael kö zbeszó lt, hallgass, Barbarita, én pedig azt feleltem, te csak ne mondd
nekem, hogy hallgassak, te seggfej, a kubai pedig azt mondta, jaj, a nő k, és megpró bá lt
kö zbelépni a redves, undorító , tö kö s macsó szarsá gaival, de én azt mondtam, a szarba, a
szarba, a szarba, csakis ö ná lló an akarunk publiká lni a Casa de las Américasná l, mire a kubai
nagy komolyan rá m nézett, és azt vá laszolta, hogy ez csak természetes, a Casa de las
Américasná l mindenkit ö ná lló an publiká lunk, há t, azt jó l teszik, vá laszoltam, mire Rafael
azt mondta, nyugi van, Barbarita, a mester a végén még olyasmire fog gondolni, amire nem
kéne, mire én azt feleltem, hogy a kibaszott mester gondoljon csak, amit akar, de a mú lt az a
mú lt, Rafael, a te jö vő d az pedig a te jö vő d, nem?, erre aztá n a kubai még anná l is
komolyabban nézett rá m, és a szeme mintha azt ü zente volna, hogy ha most Moszkvá ban
lennénk, kislá ny, akkor a pszichiá triá n kö tnél ki, ugyanakkor – és ezt is pontosan éreztem –
mintha azt gondolta volna, na jó , nem olyan vészes a dolog, az ő rü let az csak ő rü let, ő rü let
meg egy kis depresszió , és végeredményben mindhá rman amerikaiak vagyunk, Kalibá n
gyermekei, elvesztü nk a nagy amerikai ká oszban, és azt hiszem, ettő l megenyhü ltem, mert
lá ttam a befolyá sos ember szemében a szimpá tia szikrá já t, a megértés szikrá já t, mintha azt
mondaná , nem akarok rosszat neked, Barbara, tudom, hogyan mennek ezek a dolgok, erre
aztá n – amilyen idió ta vagyok – elmosolyodtam, Rafael elő vette a verseit, ú gy ö tven oldalt,
és azt mondta, ezek a verseim, elvtá rsam, a kubai pedig fogta a verseket, megkö szö nte,
majd egy pillanat mú lva Rafaellel együ tt fö lá llt – mint egy lassított felvételen, mint a villá m,
egy kettő s villá m vagy egy villá m és az á rnyéka, de lassítva –, és abban a
tö redékmá sodpercben azt gondoltam, hogy minden rendben, bá rcsak minden rendben
lenne, lá ttam magam, ahogy egy kubai tengerparton fü rdö k, és lá ttam magam mellett
Rafaelt, ú gy há rom méterre tő lem, mikö zben amerikai ú jsá gíró kkal beszélget, New York-i,
San Franciscó -i népekkel, IRODALOMRÓ L beszélgettek, POLITIKÁ RÓ L beszélgettek, a
paradicsom kapujá ban.
JOSÉ „KESELYŰ ” COLINA, QUITO KÁ VÉ ZÓ , MEXIKÓ VÁ ROS, AVENIDA BUCARELI, 1981.
MÁ RCIUS. Ennél kö zelebb nem is jutottak aztá n a politiká hoz azok a seggfejek. Egyszer
já rtam az El Nacionalban, valamikor 1975 kö rnyékén, és ott volt Arturo Belano, Ulises Lima
meg Felipe Mü ller, vá rtá k, hogy fogadja ő ket don Juan Rejano. Hirtelen fö lbukkant egy
meglehető sen gusztusos sző ke csaj (ebben szakértő vagyok), és bevá gott az elbaszott
kö ltő k sora elé, akik ú gy gyü lekeztek az odú ban, ahol don Juan Rejano dolgozott, mint a
legyek. Természetesen egyikü k sem méltatlankodott (szegények, de ú riemberek, a
barmok), persze mi a szart is mondhattak volna, szó val a sző ke csaj fogja magá t, és
odamegy don Juan író asztalá hoz, és á tad neki egy kö teg lapot, valami fordítá st, ha jó l
hallottam (elég jó fü lem van), és don Juan – Isten nyugosztalja békében, nem sok ilyen
embert talá lni – fü lig érő szá jjal megkérdezi, mi ú jsá g, Veró nica (az a gö rény spanyol velü nk
iszonyú an bá nt), miféle jó szél hozta erre, aztá n az a Veró nica odaadja neki a fordítá sokat,
és beszélget egy kicsit az ö reggel, vagyis Veró nica beszél, don Juan pedig bó logat, mint akit
hipnotizá ltak, aztá n a sző ke csaj fogja a csekkjét, elrakja a pénztá rcá já ba, megfordul, és
eltű nik azon az elbaszott, szutykos folyosó n, ezutá n don Giovanni – mikö zben nekü nk még
mindig csorog a nyá lunk – egy pillanatra mintha megpihent vagy elgondolkodott volna,
Arturo Belano pedig – ő volt a szíve csü cske, rá adá sul éppen ő ü lt hozzá a legkö zelebb –
fogja magá t és megkérdezi: mi tö rtént, don Juan, mi já r a fejében?, és don Rejas, mintha
csak egy kurva á lombó l vagy kurva rémá lombó l ébredne, rá néz, és azt feleli: tudjá k, ki volt
ez a lá ny?, és ezt spanyol akcentussal mondta, Belano szemébe nézve – ami rossz jel,
Rejano, bá r ezt ti aligha tudtá tok ró la, amellett, hogy zsémbes volt, á ltalá ban mexikó i
akcentussal beszélt –, szegény ö reg, elég rossz véget ért, na mindegy, a lényeg, hogy azt
kérdi tő le, tudod, Arturo, ki ez a lá ny?, és Belano azt feleli, passz, mondjuk azt lá tom, hogy
szimpatikus, kicsoda? Trockij dédunoká ja!, vá laszolja don Rejas, Veró nica Volkow, maga
Lev Davidovics dédunoká ja (vagy unoká ja, de nem, azt hiszem, a dédunoká ja), mire Belano
– elnézést, folyton elkalandozom – azt mondta, zsírkirá ly, és elrohant Veró nica Volkow
utá n, Lima pedig Belano utá n vetette magá t, a Mü ller gyerek még ott maradt egy percig,
hogy fö lmarkolja a csekkjeiket, aztá n rohant ő is, mint akit puská bó l lő ttek ki, Rejano pedig
nézte, ahogy eltű nnek a Szutyok Folyosó já n, kö zben pedig mintha mosolygott volna
magá ban, mintha azt mondta volna, szá nalmas, elbaszott kiscsá vó k, és szerintem –
való színű leg – a spanyol polgá rhá ború ra gondolt, a halott bará taira, a hosszú , emigrá ció ban
tö ltö tt évekre, ső t szerintem még a kommunista pá rttagsá ga is eszébe jutott – bá r az nem
passzolt igazá n Trockij dédunoká já hoz, de don Rejas ilyen volt, alapjá ban véve érzelmes,
jó lelkű ember –, aztá n visszatért a Fö ld bolygó ra, a Revista Mexicana de Cultura, az El
Nacional kulturá lis mellékletének elbaszott szerkesztő ségébe, és azok, akik
ö sszezsú foló dtunk a rossz levegő jű irodá ban, meg akik a sö tét folyosó n senyvedtek, végü l
vele együ tt visszatértü nk a kurva való sá gba, és mindannyian megkaptuk a csekkjeinket.
Késő bb, miutá n nyélbe ü tö ttem don Giovannival egy cikkem megjelenését – egy festő
haveromró l szó lt –, kiléptem az utcá ra a lap két munkatá rsá val együ tt, készen arra, hogy
má ris piá lni kezdjü nk, és észrevettem a tö bbieket egy ká vézó ü vegén keresztü l. Azt hiszem,
a ká vézó a La Estrella Errante volt, nem emlékszem pontosan. Velü k volt Veró nica Volkow.
Utolérték. Meghívtá k valamire. Egy darabig, amíg a tá rsaim kitalá ltá k, hova menjü nk, á lltam
a já rdá n, és ő ket figyeltem. Boldognak tű ntek. Belano, Lima, Mü ller és Trockij dédunoká ja.
Az ablakon á t lá ttam, hogy nevetnek, lá ttam, hogy szakadnak a nevetéstő l. Való színű leg
soha tö bbet nem fognak vele talá lkozni. A Volkow csajszin vilá gosan lá tszott, hogy jó
tá rsasá gbó l való , há rmuknak viszont a homloká ra volt írva, hogy a Lecumberri vagy az
Alcatraz vá r rá juk. Nem tudom, mi volt velem. Becsszó nem tudom. Elö ntö tt a gyö ngédség,
pedig a „Keselyű ” Colina sosem szokott elérzékenyü lni. Azok a faszok Veró nica Volkowval
nevetgéltek, de vele együ tt Lev Trockijjal is. Sosem fognak ennél kö zelebb kerü lni a
bolsevik pá rthoz. Való színű leg soha nem is akarnak ennél kö zelebb kerü lni. Don Ivá n
Rejá novra gondoltam, és éreztem, hogy a szívem elö nti a szomorú sá g. De a boldogsá g is, a
picsá ba. Há t ilyen furcsa dolgok tö rténtek az El Nacionalná l a fizetési napokon.
VERÓ NICA VOLKOW, EGY BARÁ TNŐ JÉ VEL É S KÉ T BARÁ TJÁ VAL, MEXIKÓ VÁ ROSI
REPÜ LŐ TÉ R, NEMZETKÖ ZI INDULÁ SOK OLDALA, 1981. Á PRILIS. José Colinas ú r tévedett,
amikor azt á llította, hogy soha tö bbet nem fogom lá tni a két chilei lakost, Arturo Belanó t és
Felipe Mü llert, valamint a mexikó i lakost, honfitá rsamat, Ulises Limá t. Ha az á ltala – a
való sá ghoz kevéssé hű en – elmesélt események 1975-ben tö rténtek, akkor való színű leg egy
évvel késő bb ismét talá lkoztam az említett fiatalemberekkel. Ha nem tévedek, 1976
má jusá ban vagy jú niusá ban tö rtént, egy lá tvá nyosan derü lt, ső t szikrá zó éjszaká n, az ilyen
éjszaká kon évrő l évre lassan, fokozott ó vatossá ggal kö zlekedü nk – mi, mexikó iak, és a
meglepett kü lfö ldi lá togató k is –, én személy szerint ö sztö nző nek, ugyanakkor hatá rozottan
szomorú nak talá lom ő ket.
Az esetnek nincs kü lö nö sebb jelentő sége. Egy mozi bejá ratá ná l tö rtént a Reformá n, egy
amerikai vagy talá n egy euró pai film bemutató já nak napjá n.
De az is lehet, hogy valamelyik mexikó i rendező filmje volt.
É n néhá ny bará tommal jelentem meg, és nem is tudom, hogyan, vá ratlanul meglá ttam ő ket.
A díszlépcső n ü ltek, dohá nyoztak és beszélgettek. Ő k má r korá bban észrevettek engem, de
nem jö ttek oda hozzá m kö szö nni. Igazá bó l ú gy néztek ki, mint a koldusok, borzasztó an
disszoná ns hatá st keltettek ott, a mozi bejá ratá ná l a jó l ö ltö zö tt, frissen borotvá lt emberek
kö zö tt, akik a díszlépcső n fö lfelé menet ú gy kerü lték ki ő ket, mintha attó l tartaná nak, hogy
valamelyikü k kinyú jtja a kezét, és a lá buk kö zé csú sztatja. Szerintem legalá bb egyikü k
drogok hatá sa alatt volt. Azt hiszem, Belano volt az. A má sik – talá n Ulises Lima –
dudorá szva olvasott, és egy kö nyv margó já ra jegyzetelt. A harmadik (nem, nem Mü ller volt
az, egész biztosan nem, Mü ller magas és sző ke, ez pedig tö pszli és barna volt) rá m nézett, és
rá m mosolygott, mintha ő tényleg fö lismert volna. Nem volt má s vá lasztá som, én is
kö szö ntem neki, és amikor nem figyeltek oda a bará taim, odamentem hozzá juk, és
ü dvö zö ltem ő ket. Ulises Lima ugyan viszonozta a kö szö nésem, de nem á llt fö l a lépcső rő l.
Belano gépiesen fö lá llt, de ú gy nézett rá m, mintha nem ismerne. A harmadik azt mondta, te
vagy Veró nica Volkow, aztá n fö lsorolta néhá ny versem, amelyek nem sokkal azelő tt
jelentek meg egy folyó iratban. Ú gy lá tszott, egyedü l neki van kedve beszélgetni, ú risten,
gondoltam, csak nehogy Trockijró l beszéljen, de nem Trockijró l beszélt, hanem a
kö ltészetrő l, megemlített egy folyó iratot, amelyet egy kö zö s bará tunk adott ki (kö zö s
bará t?, rettenet!), és aztá n mondott még valami má st is, de azt má r nem értettem.
Amikor indulni készü ltem – talá n egy percig lehettem ott velü k –, Belano alaposabban
megnézett, és fö lismert. Á , Veró nica Volkow, mondta, és az arcá ra kiü lt egy szá momra
rejtélyesnek tű nő mosoly. Hogy megy a versírá s?, kérdezte. É n nem tudtam, mit feleljek egy
ilyen hü lye kérdésre, és megvontam a vá llam. Hallottam, hogy keres az egyik bará tom.
Elbú csú ztam tő lü k. Belano kezet nyú jtott, én pedig megrá ztam. A harmadik adott egy
puszit. Egy pillanatra azt hittem, hogy a végén még képes lesz otthagyni a bará tait a
lépcső n, és csatlakozik az én tá rsasá gomhoz. Majd talá lkozunk, Veró nica, mondta. Ulises
Lima nem á llt fö l. Amikor má r befelé mentem a moziba, még egyszer megnéztem ő ket.
Csatlakozott hozzá juk egy negyedik is, vele beszélgettek. Azt hiszem – de nem vagyok
benne biztos –, Pérez Camarga volt az, a festő . Viszont arra emlékszem, hogy jó l ö ltö zö tt
volt, tiszta, és mintha kissé idegesen viselkedett volna. Késő bb, az elő adá s végén lá ttam
Pérez Camargá t, vagyis azt a hozzá hasonló fickó t, de má r nem lá ttam a há rom kö ltő t, és
ebbő l arra kö vetkeztettem, hogy a lépcső n ezt a negyedik alakot vá rtá k, és egy rö vid
megbeszélés utá n tá voztak.
ALFONSO PÉ REZ CAMARGA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE TOLEDO, 1981. JÚ NIUS. Belano és
Lima nem volt forradalmá r. Nem voltak író k sem. Néha írtak verseket, de azt sem
mondaná m ró luk, hogy kö ltő k lettek volna. Drogdílerek voltak. Első sorban marihuá ná val
foglalkoztak, de tartottak készleten gombá t is ü vegedényekben, eredetileg bébiételes
ü vegcsékben á rultá k, és bá r első rá nézésre undorító volt – egy magzatvizet tartalmazó
kristá lyedényben ú szká ló babakakihurka –, végü l rá kaptunk a kurva gombá kra, és
legtö bbszö r ezt kértü k tő lü k: gombá t Oaxacá bó l, gombá t Tamaulipasbó l, gombá t Huasteca
veracruzi vagy a potosíi részérő l, igazá bó l totá l mindegy, honnan. A gombá t aztá n bulikon
vagy szű k kö rben fogyasztottuk. Hogy ki az a mi? Hozzá m hasonló festő k, építészek, mint
szegény Quim Font (való já ban éppen ő volt, aki bemutatott minket egymá snak, nem is
sejtve – legalá bbis szeretném ezt fö ltételezni –, hogy hamarosan milyen kapcsolatba
kerü lü nk). Mert ezeknek a kö lykö knek való já ban nagyon jó szimata volt az ü zlethez.
Amikor megismertem ő ket (szegény Quim há zá ban), a kö ltészetrő l és a festészetrő l
beszélgettü nk. Vagyis: a mexikó i kö ltészetrő l és a mexikó i festészetrő l (létezik
má smilyen?). Aztá n nem sokkal késő bb a drogokra terelő dö tt a szó . É s a drogokró l
á ttértü nk az ü zletre. Pá r perc mú lva má r ki is vittek a kertbe, és egy jegenye á rnyéká ban
meg is kó stoltattá k velem a marihuá ná jukat. Első osztá lyú volt, ú gy bizony, amilyet nagyon
régen kó stoltam utoljá ra. Így aztá n az ü gyfelü k lettem. Mellesleg ingyenreklá mot csiná ltam
nekik tö bb festő és építész bará tomná l, akik aztá n szintén Lima és Belano ü gyfelei lettek.
Szó val egy bizonyos optiká n keresztü l nézve a dolgot ez elő relépés volt, hogy azt ne
mondjam, megkö nnyebbü lés. Fö ltételezem, legalá bb tisztá k voltak. É s az ember
beszélgethetett velü k a mű vészetrő l, mikö zben lezá rt egy ü gyletet. É s fö ltételeztü k, hogy
nem akarnak á tverni vagy csapdá ba csalni minket. Biztos hallottatok azokró l a trü kkö krő l,
amelyeket a jö ttment drogdílerek szoktak alkalmazni. É s tulajdonképpen diszkrétek voltak
(legalá bbis ezt gondoltuk ró luk), és pontosak, megvolt a biztos há tterü k, fö l lehetett ő ket
hívni azzal, hogy szü kségem van holnapra ö tven gramm acapulco goldra, mert
meglepetésbulit tartok, ő k pedig nem kérdeztek semmi má st, csak a helyet és az idő t, még
csak szó ba se hoztá k a pénzt, bá r ezzel kapcsolatban természetesen sosem volt okuk
panaszra, zokszó nélkü l kifizettü k, amit kértek, ö rö m ilyen ü gyfelekkel dolgozni, nem igaz?
É s ment minden, mint a mesében. Néha természetesen voltak nézeteltérések. Á ltalá ban a
mi hibá nkbó l. A bizalmunkba fogadtuk ő ket, és – ez má r csak így szokott lenni – vannak
olyan emberek, akikkel jobb bizonyos tá volsá got tartani. Megbosszulta magá t a
demokratikus beá llítottsá gunk, mert példá ul ha egyik-má sik buli vagy ö sszejö vetel
kü lö nö sen unalmasra sikeredett, akkor néha behívtuk ő ket, tö ltö ttü nk nekik egy italt,
megkértü k ő ket, hogy meséljék el részletesen, pontosan honnan szá rmazik az az á ru, amit
be fogunk venni, vagy el fogunk szívni, szó val efféle á rtatlan dolgokat, minden bá ntó
szá ndék nélkü l, ő k pedig ittak a tö ményeinkbő l, ettek az ételeinkbő l, de valahogy, hogy is
mondjam?, talá n tá volsá gtartó mó don, hű vö sen, mintha ott lennének, de mégsem, vagy
mintha mi rovarok lennénk, vagy olyan tehenek, akikbő l minden este vért csapolnak, és
akiket mégis célszerű ö sztö kélve életben tartani, de egyetlen mozdulatuk sem á rulkodott
kö zelségrő l, szimpá tiá ró l vagy ragaszkodá sró l. É s bá r á ltalá ban részegek voltunk, vagy be
voltunk á llva, ezt észrevettü k, és néha, hogy piszká ljuk ő ket, végig kellett hallgatniuk
minket, a megjegyzéseinket, a véleményü nket, hogy való já ban mit is gondolunk ró luk.
Természetesen sosem tartottuk ő ket való di kö ltő nek. Forradalmá rnak meg aztá n végképp
nem. Dílerek voltak, és kész! Mi példá ul tiszteljü k Octavio Pazt, ő k viszont a gő gö s
tudatlansá gukban kerek perec megvetették. Ez elfogadhatatlan, nem igaz? Egyszer, nem
tudom, miért, de mondtak valamit Tamayó ró l, valamit Tamayo ellen, na, az má r mindennek
a teteje volt, nem emlékszem pontosan a kontextusra – az az igazsá g, hogy má r arra sem
emlékszem, hol voltunk, talá n ná lam, talá n nem, nem is érdekes –, az biztos, hogy valaki
Tamayó ró l és Cuevasró l beszélt, egyikü nk pedig ó dá kat zengett José Luis keménységérő l,
az erő rő l és a bá torsá gró l, amely kivétel nélkü l az ö sszes mű vébő l sugá rzik, meg arró l, hogy
milyen szerencsések vagyunk, hogy kortá rsaik és honfitá rsaik lehetü nk, és akkor
valamelyikü k azt mondta (mindketten ott voltak az egyik sarokban, emlékszem rá , az egyik
sarokban vá rtak a pénzü kre), hogy Cuevas bá torsá ga, keménysége vagy ereje, nem is
tudom, csak ü res blö ff, és a kijelentés rö gtö n dermesztő hatá ssal volt rá nk,
mindannyiunkban kibontakozott valamiféle jeges fö lhá borodá s, nem tudom, ez érthető -e,
majdnem fö lfaltuk ő ket élve. Azt akarom ezzel mondani, hogy néha mulatsá gos volt
hallgatni ő ket. Tulajdonképpen olyanok voltak, mint két fö ldö nkívü li. De ahogy egyre
kö zelebb kerü ltek hozzá nk, ahogy egyre jobban megismertü k ő ket, vagy egyre
figyelmesebben meghallgattuk ő ket, a pó zolá suk má r inká bb szomorú lá tvá ny volt,
ellenérzést szü lt. Persze nem voltak kö ltő k és nem voltak forradalmá rok, de szerintem még
nemü k sem volt. Hogy mit akarok ezzel mondani? Há t hogy ú gy tű nt, a szex nem érdekli
ő ket (csak a pénz érdekelte ő ket, amit ki tudnak belő lü nk préselni), de a kö ltészet és a
politika sem, bá r lá tszatra igyekeztek idomulni a fiatal baloldali kö ltő sablonos ideá ljá hoz.
De nem, a szex nem érdekelte ő ket, ezt biztosan tudom. Hogy honnan tudom? Egy
bará tnő mtő l, egy építész bará tnő mtő l, aki dugni akart az egyikkel. Belanó val, azt hiszem. A
dö ntő pillanatban aztá n nem tö rtént semmi. Lankadt farkak.
14
HUGO MONTERO, EGY SÖ R MELLETT A LA MALA SENDA BÁ RBAN, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE
PENSADOR MEXICANO, 1982. MÁ JUS. Volt egy szabad hely, én pedig azt mondtam
magamnak, ugyan, miért ne vegyem be a haveromat, Ulises Limá t a Nicaraguá ba tartó
csapatba? Ez januá rban tö rtént, nem indult rosszul az ú j év. Rá adá sul azt hallottam, hogy
Lima elég rossz passzban van, és arra gondoltam, hogy bá rkinek visszahozza az életkedvét
egy kis kiruccaná s a forradalomba. Így aztá n nem szó ltam senkinek, csak elintéztem a
papírokat, és fö lraktam Ulisest a Managuá ba tartó repü lő re. Természetesen nem voltam
vele tisztá ban, hogy ezzel a dö ntésemmel én magam teszem a nyakamra a kö telet; ha
tudtam volna, Ulises Lima ki nem teszi a lá bá t Mexikó vá rosbó l, de há t az ember má r csak
ilyen, lelkes, és aminek meg kell tö rténnie, az végü l meg is tö rténik, csak bá buk vagyunk a
sors kezében, nem igaz?
Na jó , szó val, ott tartottam, hogy fö lraktam Ulises Limá t a repü lő re, és azt hiszem, má r a
fö lszá llá s elő tt kiszagoltam, mi hozza majd rá m a bajt azon a kirá ndulá son. A mexikó i
delegá ció t egy kö ltő , a fő nö kö m, Á lamo vezette, és amikor meglá tta Ulisest, azonnal
elfehéredett, és félrehívott. Mit keres itt ez a balfasz, Montero?, kérdezte. Jö n velü nk
Managuá ba, feleltem. Á lamo tová bbi mondandó já t inká bb nem ismételném meg, mert
való já ban nem vagyok rossz ember. Kö zben arra gondoltam: ha nem akartad, te naplopó ,
hogy ez a kö ltő is velü nk jö jjö n, akkor miért nem te magad felü gyelted a meghívó kat, miért
nem vetted a fá radsá got, hogy te magad hívj fö l mindenkit, akinek el kellett jö nnie. Ezzel
nem azt akarom mondani, hogy nem lett volna rá képes. Á lamo személyesen hívta meg a
legkö zelebbi puszipajtá sait, nevezetesen a népies kö ltő k bandá já t. Személyesen hívta meg a
legkedvesebb talpnyaló it is, aztá n sorban a mexikó i irodalom nehéz- és pehelysú lyú it –
mindannyian helyi bajnokok voltak a sajá t sú lycsoportjukban –, de ahogy az lenni szokott,
mert ebben az orszá gban nem ismerik az illemet, az utolsó pillanatban két-há rom gö rény
lemondta az utat, és kénytelen voltam én pó tolni a hiá nyt – Neruda szavaival élve. Akkor
jutott eszembe Lima, valahonnan a tudomá somra jutott, hogy ú jra Mexikó ban van, és
rendesen meg van zuhanva, én pedig az a fajta vagyok, aki ha szívességet tehet valakinek,
akkor szívességet tesz, nincs ezzel mit tenni, Mexikó nevelt így, szó val ez van.
Persze most meló nélkü l maradtam, és néha, amikor olyan a hangulatom, amikor a má snap
elém tá r egyet a fő vá ros apokaliptikus hajnalai kö zü l, akkor azt gondolom, hogy rosszul
tettem, és hogy meghívhattam volna má st is, egyszó val elbasztam, de alapjá ban véve nem
bá ntam meg, amit tettem. Ott voltunk há t a repü lő n, ahogy má r meséltem, és most má r
Á lamo is tudta, hogy az ú tra beslisszolt Ulises Lima, én meg igyekeztem meggyő zni:
nyugalom, mester, nem lesz semmi gond, a szavamat adom, mire Á lamo végigmért – talá n
fogalmazhatok ú gy, hogy izzó tekintettel –, és azt felelte: rendben, Montero, a te problémá d,
meglá tjuk, hogyan oldod meg. Erre azt vá laszoltam: a mexikó i pavilon lesz messze a
legjobb, fő nö k, fő a hidegvér és a nyugalom, nehogy aztá n aggó djon itt nekem. Addigra má r
Managua felé repü ltü nk a koromfekete égbolton, és az író delegá ció nk tagjai ú gy vedeltek,
mintha tudná k vagy sejtenék, vagy valaki leadta volna nekik a dró tot, hogy a repü lő le fog
zuhanni, én pedig fö l-alá já rká ltam egyiktő l a má sikig a folyosó n, ü dvö zö ltem a
jelenlevő ket, szétosztottam pá r papirost a mexikó i író k nyilatkozatá val – a pamfletet Á lamo
rakta ö ssze a népies kö ltő kkel, szolidaritá sul Nicaragua testvéri népével, aztá n én
tisztá ztam le (és javítottam ki, miért titkolná m) –, hogy akik még nem ismerték – ő k
jelentették a nagy tö bbséget –, azok is elolvassá k, és akik még nem írtá k alá – ő k má r csak
néhá nyan voltak –, azok is odavéssék az alá írá sukat az „Alulírottak:” bekezdéshez, vagyis
pontosan Á lamo és a népies kö ltő k, az apokalipszis kvintettjének kézjegye alá .
É s akkor, mikö zben beszereztem a hiá nyzó alá írá sokat, eszembe jutott Ulises Lima, lá ttam
az ü lésnek tá maszkodó boglyas fejét, mintha rosszul lenne vagy aludna, így vagy ú gy, de
csukva volt a szeme, és grimaszolt, mintha rémá lom gyö tö rné, gondoltam, és az jutott
eszembe, szó val hogy a haver nem akarja majd csak ú gy, szó nélkü l alá írni a nyilatkozatot,
és egy pillanatra – mikö zben a repü lő jobbra-balra imbolygott, és a legrosszabb félelmeink
lá tszottak beigazoló dni – eljá tszottam a gondolattal, hogy tő le nem kérem el az alá írá sá t,
hogy egyszerű en megfeledkezem ró la, merthogy én bará ti szívességként szereztem neki ezt
az utat, azért, mert rossz passzban volt, vagy legalá bbis ezt mondtá k ró la, nem azért, hogy
szolidaritá st vá llaljon emezekkel vagy amazokkal, de aztá n mégis arra gondoltam, hogy
Á lamo meg a népies kö ltő k nagyító val fogjá k ellenő rizni az „alulírottakat”, és én fogok
megfizetni érte, ha ő hiá nyzik. É s a kétely – Othó n szavaival élve – befészkelte magá t a
tudatomba. Odamentem há t Uliseshez, és megérintettem a vá llá t, mire ő azonnal kinyitotta
a szemét – mint egy kibaszott robot, akit valami okkult, a bő rébe épített mechanizmust
mű kö désbe hozva fö lébresztettem –, és ú gy nézett rá m, mintha nem ismerne, mégis
fö lismerne engem, nem biztos, hogy ez érthető (való színű leg nem az), aztá n leü ltem a
mellette levő ü lésre, és azt mondtam, nézd, Ulises, van egy kis gond, az ö sszes mester
alá írta itt ezt a faszsá got az á llító lagos szolidaritá sunkró l a nicaraguai író kkal és Nicaragua
népével, és má r csak a te alá írá sod hiá nyzik, de ha nem akarod alá írni, akkor sincs semmi
baj, azt hiszem, el tudom simítani a dolgot, erre megszó lalt, de olyan hangon, hogy a szívem
szakadt meg: hadd olvassam el, én elő szö r nem is értettem, mi a faszró l beszél, aztá n
fö lfogtam, odanyú jtottam neki egy má solatot a nyilatkozatbó l, és lá ttam – hogy is mondjam
– elmerü lni a szavak kö zö tt?, valahogy így, aztá n hozzá tettem: mindjá rt jö vö k, Ulises,
kö rü lnézek a repü lő n, há tha a kapitá nynak szü ksége van a segítségemre, de te csak olvass
addig nyugodtan, nem kell sietni, és ne érezd magad nyomá s alatt, ha akarod, alá írod, ha
nem, nem, aztá n ú gy tettem, ahogy mondtam, fö lá lltam, és elindultam a repü lő orrá ba, így
mondjá k, orr, ugye?, na mindegy, az elejébe, egy darabig még osztogattam a tetves
nyilatkozatot, és beszélgettem a mexikó i és a latin-amerikai irodalom nagyjaival (tö bb
Mexikó ba emigrá lt író is ott volt velü nk, há rom argentin, egy chilei, egy guatemalai és két
uruguayi), akiken az utazá s ezen szakaszá ra má r kezdtek kiü tkö zni az alkoholmérgezés
első tü netei, és amikor visszatértem Ulises helyéhez, ott talá ltam az alá írt nyilatkozatot, a
precízen ö sszehajtogatott lapot az ü res ü lésen, és Ulisest, a szeme ú jra csukva volt, a dereka
egyenes, de a szeme csukva, fogalmazzunk ú gy, hogy mintha borzasztó an szenvedne, vagy
aká r ú gy, hogy mintha méltó sá ggal viselné ezt a szenvedést (vagy valami má st). Aztá n má r
nem is lá ttam tö bbet, amíg meg nem érkeztü nk Managuá ba.
Nem tudom, mit csiná lt az első pá r napban, de az biztos, hogy nem ment el egyetlen
fö lolvasá sra, egyetlen talá lkozó ra, egyetlen kerekasztal-beszélgetésre sem. Néha eszembe
jutott, basszus, mit hagy ki. Az élő tö rténelmet, ahogy mondani szoká s, egy folyamatos bulit.
Emlékszem, hogy kerestem a szá llodai szobá já ban – aznap, amikor Ernesto Cardenal
fogadott minket a minisztériumban –, de nem talá ltam, a recepció n pedig azt mondtá k,
hogy má r napok ó ta nem lá ttá k arrafelé. Há t, mit lehet tenni, mondtam magamban, biztosan
piá l valamerre, vagy egy nicaraguai bará tjá ná l van, vagy mit tudom én, sok volt a munká m,
nekem kellett ü gyelnem az egész mexikó i delegá ció ra, nem tö lthettem azzal a napom, hogy
Ulises Lima utá n kajtassak, má r az is nagy szívesség volt, hogy bejuttattam a csoportba. Így
aztá n nem tö rő dtem vele, a napok pedig teltek – Vallejo szavaival élve –, aztá n egy délutá n,
emlékszem, odajö tt hozzá m Á lamo, és azt kérdezte, Montero, hova a picsá ba tű nt a
bará tod?, má r régó ta nem lá ttam. Erre azt gondoltam: a faszba, tényleg, Ulises eltű nt.
Ő szintén megmondom, eleinte nem voltam pontos tudatá ban az elő ttem kibontakozó
helyzetnek, nem lá ttam á t az elő ttem vá ratlanul, egy tompa puffaná ssal fö ltá ruló életszerű
és kevésbé életszerű eshető ségek tá rhá zá t. Azt gondoltam, biztosan itt má szká l valahol, és
bá r nem á llítom, hogy egy pillanat mú lva má r meg is feledkeztem ró la, mondhatjuk, hogy
elnapoltam a problémá t késő bbre. De Á lamo nem napolta el, és még aznap este, a
nicaraguai és a mexikó i kö ltő k testvéri vacsorá já n ú jra megkérdezte, hova a picsá ba tű nt
Ulises Lima. Mindennek a tetejébe Cardenal kibaszott komá i kö zü l az egyik Mexikó ban
tanult, és ismerte Ulisest, és ahogy megtudta, hogy ő is a delegá ció nk tagja, rö gtö n lá tni
akarta, hogy ü dvö zö lje a zsigeri realizmus atyjá t, így mondta – kö pcö s, félig kopasz
nicaraguai fickó volt, valahonnan emlékeztem rá , lehet, hogy pá r évvel azelő tt én
szerveztem neki felolvasó estet a Szépmű vészetiben, nem is tudom –, szerintem félig viccelt,
fő leg abbó l gondolom, ahogy ezt a „a zsigeri realizmus atyjá t” mondta, mintha nevetne,
mintha csak ugratná a jelen levő mexikó i kö ltő ket, és az az igazsá g, hogy ú gy nevettek vele,
mint akik értik a viccet, még Á lamo is nevetett, részben mert jó l érezte magá t, részben mert
kö vetnie kellett a pokoli etikettet, nem ú gy a nicá k, akikre inká bb csak á tragadt a nevetés,
vagy csak kényszeredetten mosolyogtak, mert há t nagy az isten á llatkertje, és a kö ltő k
kifutó ja sem kicsi benne.
Amikor végre megszabadultam ezektő l a parazitá któ l, má r éjfél is elmú lt, má snap pedig
haza kellett hajtanom mindenkit Mexikó vá rosba, és az az igazsá g, hogy hirtelen
kimerü ltnek éreztem magam, a gyomrom is kavargott, émelyegni nem émelyegtem, de
majdnem, ezért aztá n ú gy dö ntö ttem, hogy iszom egy kilépő t a szá lloda bá rjá ban, ahol még
ú gy-ahogy tisztességes italokat lehetett kapni, Managua má s létesítményeivel ellentétben,
ahol az emberek gyakorlatilag mérget ittak tisztá n, én nem tudom, mire vá rnak a
sandinistá k, hogy lépjenek valamit az ü gyben. A szá lloda bá rjá ban pedig ott talá ltam don
Pancracio Montesolt, aki bá r guatemalai volt, a mexikó i delegá ció val érkezett, egyebek
mellett azért, mert nem volt semmiféle guatemalai delegá ció , és mert Mexikó ban élt má r
legalá bb harminc éve. Don Pancracio lá tta, hogy elszá ntan nekiá llok piá lni, és ugyan eleinte
nem szó lt semmit, aztá n mégis felém fordult, és azt mondta, ifjú Montero, kissé
nyugtalannak lá tom ma este, csak nem szerelmi bá nat? Valami ilyesmit kérdezett don
Pancracio. É n pedig azt feleltem, bá r ú gy lenne, don Pancracio, csak fá radt vagyok, idió ta
vá lasz volt, aká rhogy is nézzü k, mert sokkal jobb fá radtnak lenni, mint szenvedni egy
nő cske miatt, de ezt vá laszoltam, don Pancracio pedig minden bizonnyal észrevette, hogy
bá nt valami, mert á ltalá ban kicsit ö sszeszedettebben beszélek, így aztá n – valami
elképesztő fü rgeséggel – leszá llt a bá rszékrő l, á tvá gott a bennü nket elvá lasztó téren, és egy
kecses szö kkenéssel elhelyezkedett mellettem. Akkor há t, mi a baj?, kérdezte. Az, hogy
elvesztettem a delegá ció egyik tagjá t, feleltem. Don Pancracio ú gy hunyorgott rá m, mintha
nem lá tna tisztá n, aztá n kért egy dupla whiskyt. Egy darabig mindketten csak ü ltü nk
némá n, piá ltunk, és az ü vegen keresztü l bá multunk kifelé abba a sö tét térbe, ami Managua
vá rosa volt, ideá lis hely ahhoz, hogy elvesszen benne az ember, má rmint a szó szoros
értelmében, egy vá ros, amelyet csak a postá sai ismernek, és ahol a mexikó i delegá ció is
eltévedt tö bbszö r is, ezt tanú síthatom. Azt hiszem, hosszú ideje most elő szö r kezdtem
otthon érezni magam. Pá r perccel késő bb fö ltű nt egy sová nyka és jelentéktelen kö lyö k, és
egyenesen odament don Pancració hoz, hogy autogramot kérjen tő le. Magá val hozta az
egyik kö nyvét is, egy Mortiz-kiadá st, olyan gyű rö tt és kopott volt, mint egy bankjegy.
Hallottam, ahogy dadog valamit, aztá n elment. Don Pancracio má r-má r tú lvilá gi hangon
szó lt pá r szó t csodá ló inak tö megérő l. Azutá n kisebb hadosztá lynyi utá nzó ja kö vetkezett. É s
végü l egy kosá rlabdacsapatra való ó csá rló ja. De szó ba hozta a velencei-mexikó i Giacomo
Moreno-Rizzó t is, aki érthető okokbó l nem volt tagja a delegá ció nak, bá r amilyen hü lye
vagyok, ahogy don Pancracio kimondta a nevét, tisztá ra azt hittem, hogy Moreno-Rizzo ott
van, hogy egy pillanattal azelő tt lépett be a szá lloda bá rjá ba, ami persze minden
szempontbó l való színű tlen volt, hiszen a delegá ció nk – minden hibá ja mellett – egy
szolidá ris és baloldali delegá ció volt, Moreno-Rizzo pedig, ahogy mindenki tudja, Paz
cselédje volt. Szó val don Pancracio kifejtette, vagy legalá bbis utalt rá , milyen elszá ntan
tö rekszik rá Moreno-Rizzo, hogy alattomban hasonlatossá vá ljon ő hozzá , don
Pancració hoz. De Moreno-Rizzo pró zá ja nem tudja levetkő zni azt az egyszerre á lszent és
erő szakos stílust, amely egyébként oly jellemző az Ameriká ban partra vető dő euró paiak
mindegyikére, akik az ellenséges kö zegben való tú lélés érdekében arra kényszerü lnek,
hogy szinte kizá ró lag ü res gesztusokbó l építkezve hő skö djenek, mikö zben az ö vé, az
enyém, mondta don Pancracio, Reyes tö rvényes ö rö kö sének pró zá ja – talá n má s szá já bó l ez
jobban hangzott volna –, a Moreno-Rizzo-féle dermesztő hamisítvá nyok eskü dt ellensége.
Aztá n don Pancracio rá kérdezett: és melyik mexikó i író hiá nyzik? Ö sszerezzentem a
hangjá tó l. Az, akit Ulises Limá nak hívnak, vá laszoltam, és éreztem, hogy libabő rö s leszek. Á ,
mondta don Pancracio. É s mió ta hiá nyzik? Fogalmam sincs, vallottam be, lehet, hogy az első
naptó l kezdve. Don Pancracio megint hallgatá sba merü lt. Intett a pultosnak, hogy tö ltsö n
neki még egy whiskyt, végü l is az Oktatá sü gyi Minisztérium fizette. Nem, nem az első
naptó l, mondta don Pancracio – aki hallgatag ember ugyan, de nyitott szemmel já r –, én
ö sszefutottam vele a szá llodá ban az első napon és a má sodik napon is, tehá t akkor még
megvolt, bá r az igaz, hogy nem emlékszem, hogy má shol is lá ttam volna. Kö ltő ? Persze,
bizonyá ra kö ltő , mondta, meg sem vá rva a vá laszomat. É s a má sodik nap utá n má r nem
lá tta tö bbet?, kérdeztem. A má sodik este utá n, mondta don Pancracio. Nem, nem lá ttam. É s
most mit csiná ljak?, kérdeztem. Elő szö r is ne szomorkodjon fö lö slegesen, mondta don
Pancracio, elő bb-utó bb minden kö ltő elveszik, aztá n tegyen bejelentést a rendő rségen. A
sandinista rendő rségen, pontosított. De nem volt elég vér a pucá mban, hogy fö lhívjam a
rendő rséget. Se a sandinistá t, se a somozistá t, a rendő rség az mindig rendő rség, lehet, hogy
az alkohol miatt vagy az ablakon tú li éjszaka miatt, de nem volt gyomrom meghú zni egy
ilyen kaliberű lépést Ulises Limá val szemben.
Pedig ez a dö ntés késő bb még nyomasztani fog, mivel má snap reggel, mielő tt elindultunk
volna a repü lő térre, Á lamo a fejébe vette, hogy ö sszegyű jti az egész delegá ció t a szá lloda
egyik halljá ban, és végső szá mvetést tart a managuai tartó zkodá sunkró l, ami persze csak
még egy kis ü res szó cséplés volt. Miutá n mindannyian egyértelmű en biztosítottuk a
nicaraguai népet megingathatatlan szolidaritá sunkró l, és má r mindenki a szobá já ba tartott
a csomagjaiért, odajö tt hozzá m Á lamo az egyik népies kö ltő tá rsasá gá ban, és megkérdezte,
hogy elő kerü lt-e végü l Ulises Lima. Nem volt má s vá lasztá som, beismertem, hogy nem,
hacsak nem alszik éppen a szobá já ban. Há t akkor vessü nk véget a bizonytalansá gnak most
azonnal, mondta Á lamo, és belépett a liftbe, nyomá ban a népies kö ltő vel és velem. Ulises
Lima szobá já ban ott talá ltuk Aurelio Praderá t, a kö ltő t és remek stilisztá t, aki elá rulta, amit
má r tudtam, hogy Ulises ott volt az első két napon, de aztá n elpá rolgott. É s miért nem
szó ltá l errő l Hugó nak?, bö mbö lte Á lamo. Az ezt kö vető magyará zatok elég zavarosak
voltak. Á lamo a hajá t tépte. Aurelio Pradera azt mondta, hogy nem érti, miért ő t vonjá k
felelő sségre, pont ő t, akinek egy egész éjszaká n keresztü l el kellett viselnie Ulises Lima
fennhangon elő adott lá zá lmait, véleménye szerint ez igazsá gtalansá g. A népies kö ltő leü lt
az á gyra, ahol feltehető en a kavarodá s okozó já nak kellett volna aludnia, és nekiá llt
lapozgatni egy irodalmi folyó iratot. Valamivel késő bb észrevettem, hogy megjelent egy
má sik népies kö ltő is, és mö gö tte az ajtó ban ott á llt don Pancracio Montesol a 405-ö s szoba
falai kö zö tt kialakuló ban levő drá ma néma szemlélő jeként. Persze azonnal megértettem,
hogy má r nem én vagyok felelő s a mexikó i delegá ció operatív igazgatá sá ért.
Vészhelyzetben ez a szerep Julio Labarcá t, a népies kö ltő k marxista teoretikusá t illette, aki
olyan eréllyel vette á t az irá nyítá st, amely abban a pillanatban rá m tá volró l sem volt
jellemző .
Az volt az első dö ntése, hogy hívjuk a rendő rséget, majd ö sszehívott egy rendkívü li ü lést
azok részvételével, akiket a delegá ció „gondolkodó fejeinek” nevezett, tehá t azokkal az
író kkal, akik hébe-hó ba véleménycikkeket, rö vid esszéket, politikai kö nyvkritiká t is írtak (a
„kreatív fejek” kö zé a kö ltő k és az elbeszélő k tartoztak, így példá ul don Pancracio, és
létezett még a „forró fejű ek” szekció ja, azaz a kezdő ké és az első kö nyveseké, mint Aurelio
Pradera és talá n maga Ulises Lima is, és a „gondolkodó -kreatív fejeké”, ez volt a crème de la
crème, és ezt a címet mindö ssze két népies kö ltő birtokolta, Labarcá val az élen), és miutá n
nyíltan és eltö kélten kiértékelték magá t az incidenst, valamint azt az ú j helyzetet, amelyet
az incidens szü lt vagy teremtett, arra a kö vetkeztetésre jutottak, hogy a legjobb, amit a
delegá ció tehet, az, hogy kö vetjü k az eredeti menetrendet, vagyis még aznap tová bbi
késlekedés nélkü l hazautazunk, és a Lima-ü gyet az illetékes ható sá gokra bízzuk.
Arró l, hogy milyen politikai visszhangot eredményezhet egy mexikó i kö ltő eltű nése
Nicaraguá ban, igazá n borzasztó dolgok hangzottak el, de aztá n szá mba véve, hogy Ulises
Limá t nagyon kevesen ismerték, és hogy az ő t ismerő keveseknek legalá bb a fele má r
rosszban volt vele, a riadalom rö gtö n tö bb fokkal alá bbhagyott. Ső t még az az eshető ség is
szó ba kerü lt, hogy az eltű nése talá n észrevétlenü l marad.
Késő bb megérkeztek a rendő rö k, és én Á lamó val és Labarcá val együ tt beszéltem eggyel, aki
azt á llította magá ró l, hogy nyomozó , és akit Labarca azonnal elkezdett „elvtá rsazni”,
„elvtá rsam” így, „elvtá rsam” ú gy, és igazsá g szerint ahhoz képest, hogy rendő r volt,
szimpatikusnak és megértő nek tű nt, bá r nem mondott semmit, amit korá bban má r ne
mérlegeltü nk volna. É rdeklő dö tt az „író elvtá rs” szoká sairó l. Elmondtuk, hogy
természetesen nem ismerjü k a szoká sait. Tudni akarta, hogy volt-e valami „kü lö ncsége”
vagy „gyö ngéje”. Á lamo azt felelte, hogy azt sosem lehet tudni, a testü let éppolyan
vá ltozatos volt, mint az emberiség, az emberiség pedig – ez tudvalevő – gyö ngeségeinkbő l
á ll ö ssze. Labarca tá mogatta (a maga mó djá n), és hozzá tette, lehet, hogy Lima degenerá lt,
de az is lehet, hogy nem az. Milyen értelemben degenerá lt?, tudakolta a sandinista
nyomozó . Azt nem tudná m pontosan megmondani, felelte Labarca, igazá bó l nem ismertem,
még a repü lő n sem lá ttam. Ugyanazzal a repü lő vel érkezett, mint mi, ugye? Persze, Julio,
vá laszolta Á lamo. Aztá n á tpasszolta a labdá t nekem: te ismered, Montero (mennyi bá torsá g
koncentrá ló dott ezekben a szavakban), mesélj ró la, milyen volt. É n rö gtö n mostam a
kezemet. Ismét elmagyará ztam az egész tö rténetet az elejétő l a végéig, a beszá moló mat az
Á lamo és Labarca arcá ra kiü lő unalom és a nyomozó ő szinte érdeklő dése kísérte. Amikor
végeztem, azt mondta, á , nem semmi, micsoda élete van az író knak. Aztá n arró l
érdeklő dö tt, miért voltak olyan író k, akik nem akartak Managuá ba utazni. Személyes
okokbó l, felelte Labarca. Nem azért, mert szembefordultak a forradalmunkkal? Hogy
gondolhat ilyet, dehogy, felelte Labarca. Kik azok az író k, akik nem akartak eljö nni?,
kérdezte a nyomozó . Á lamo és Labarca ö sszenézett, aztá n rá m néztek. É n kinyitottam azt a
nagy szá mat, és elsoroltam a neveket. Jaj, a francba, mondta Labarca, ezek szerint Marco
Antonió t is meghívtuk? Igen, mondta Á lamo, jó ö tletnek tű nt. É s nekem miért nem szó lt
errő l senki?, kérdezte Labarca. Szó ltam Emilió nak, ő pedig leokézta, felelte Á lamo
neheztelve, amiért Labarca elő ttem kérdő jelezi meg a hatalmá t. É s ez a Marco Antonio, ez
kicsoda?, kérdezte a nyomozó . Egy kö ltő , felelte Á lamo szá razon. De miféle kö ltő ?, firtatta a
nyomozó . Szü rrealista kö ltő , felelte Á lamo. A PRI, a Nemzeti Forradalmi Pá rt szü rrealistá ja,
pontosított Labarca. Lírai kö ltő , tettem hozzá . A nyomozó pá rszor bó lintott, mintha azt
mondaná , értem má r, bá r szá munkra vilá gos volt, hogy szart sem ért az egészbő l. Szó val ez
a lírai kö ltő nem akart szolidaritá st vá llalni a sandinista forradalommal? Na jó , mondta
Labarca, azért ez így ebben a formá ban egy kicsit erő s. Gondolom, nem tudott eljö nni,
mondta Á lamo. Bá r Marco Antonio, na igen, mondta Labarca, és elő szö r nevette el magá t.
Á lamo elő vett egy pakli Delicadost, és kö rbekíná lta. Labarcá val vettü nk belő le, de a
nyomozó egy mozdulattal visszautasította, és rá gyú jtott egy kubai cigarettá ra, ezek
erő sebbek, mondta olyan kihívó hangon, hogy az teljesen vá ratlanul ért minket. Mintha azt
mondta volna: mi forradalmá rok erő s dohá nyt szívunk, mi, igazi férfiak igazi dohá nyt
szívunk, mi, akik konkrétan alakítjuk a jelent, való di dohá nyt szívunk. Erő sebb, mint a
Delicados?, kérdezte Labarca. Kapadohá ny, elvtá rsak, hamisítatlan dohá ny. Á lamo halkan
elnevette magá t, és azt mondta: alig hiszem el, hogy eltű nt kö zü lü nk egy kö ltő , de igazá bó l
azt akarta mondani: mit tudsz te a dohá nyró l, te kibaszott fasz. Kubai dohá nnyal tö rlö m ki a
seggem, mondta Labarca szinte szemrebbenés nélkü l. Hogy mondja, elvtá rs?, kérdezte a
nyomozó . Leszarom a kubai dohá nyt, ahol egy Delicados ég, ott a tö bbit el lehet nyomni.
Á lamo megint nevetett, a nyomozó pedig mintha azon hezitá lt volna, hogy most elsá padjon,
vagy csodá lkozó arckifejezést ö ltsö n. Majd azt mondta, remélem, elvtá rs, hogy ezt nem
valami há tsó szá ndékkal mondja. Sem há tsó , sem elü lső szá ndékkal, ú gy mondom, ahogy az
imént hallotta. Egy Delicadosszal semmi sem veheti fö l a versenyt, mondta Labarca. Á ,
mekkora gengszter ez a mi Julió nk, sutyorgott Á lamo felém fordulva, hogy a nyomozó ne
vegye észre, milyen kemény kü zdelem á rá n tudja csak elfojtani a nevetést. É s mire alapozza
ezt a kijelentését?, kérdezte a fü stfelhő be burkoló zó nyomozó . É szrevettem, hogy az
események ú j irá nyt vettek. Labarca fö lemelte a kezét, és megrá zta, pá r centire a nyomozó
orrá tó l, mintha fö l akarná képelni: ne fú jja a fü stö t az arcomba, hallja, mondta, egy kicsivel
tö bb tapintatot. A nyomozó ezú ttal hezitá lá s nélkü l elsá padt, mintha rosszul lett volna a
dohá nya erő s aromá já tó l. A fenébe, egy kicsivel tö bb tiszteletet, elvtá rsam, majdnem orrba
vá gott. Orr?, még hogy orr, mondta Labarca rezzenéstelen arccal Á lamó nak, ha nem tudja
megkü lö nbö ztetni a Delicados illatá t egy kö teg kö zö nséges kubai dohá nyétó l, akkor
magá nak cső dö t mondott az orra, elvtá rs, ami ö nmagá ban még nem lenne gond, de ha egy
dohá nyos vagy nyomozó orrá ró l van szó , akkor minimum aggasztó . De a Delicados vilá gos
dohá ny, Julio, mondta Á lamo, mikö zben majd megszakadt a nevetéstő l. Rá adá sul édes a
papírja, mondta Labarca, ezt kizá ró lag Kína egyes részein lehet beszerezni. É s Mexikó ban,
Julio, mondta Á lamo. É s Mexikó ban, nyilvá n, mondta Labarca. A nyomozó vetett rá juk egy
gyilkos pillantá st, aztá n hirtelen elnyomta a cigarettá já t, és – megvá ltozott hangnemben –
azt mondta, hogy aktá t kell nyitnia az eltű nt személyrő l, és hogy ezt az intézkedést csak a
kapitá nysá gon lehet foganatosítani. Ú gy tű nt, készen á ll, hogy mindannyiunkat
letartó ztasson. Akkor há t, mire vá runk még, mondta Labarca, menjü nk a kapitá nysá gra,
elvtá rs. Montero, szó lt még oda nekem kifelé menet, hívd fö l a nevemben a kulturá lis
minisztert. Oké, Julio, vá laszoltam. A nyomozó mintha hezitá lt volna pá r pillanatig. Labarca
és Á lamo má r a szá lloda halljá ban volt. Rá m nézett, mintha taná csot kérne tő lem. É n ú gy
tettem, mintha ö ssze lenne bilincselve a csukló m, de nem értette a célzá st. Mielő tt elindult
volna, azt mondta: tíz percen belü l itt lesznek. É n megvontam a vá llam, és há tat fordítottam
neki. Egy kis idő mú lva megérkezett don Pancracio Montesol, vakító an fehér guayabera
ingben és egy kö nyvekkel teli Gigante reklá mszatyorral a colonia Chapultepecbő l. No,
megoldó dik lassan az ü gy, Montero bará tom? Drá ga bará tom, don Pancracio, feleltem, az
ü gy ugyanú gy á ll, mint tegnap vagy tegnapelő tt, elvesztettü k szegény Ulises Limá t, és a
hibá s – tetszik vagy sem – én vagyok, mert én rá ngattam el idá ig.
Don Pancracio szoká sá hoz híven a legkevésbé sem akart megvigasztalni, és néhá ny percig
mindketten hallgattunk, ő az utolsó elő tti whiskyjét itta, és egy preszó kratikus filozó fus
kö nyvét olvasta, én két kézzel a fejemet tá masztva szü rcsö ltem a daiquirimat a szívó szá llal,
és sikertelenü l pró bá ltam meg elképzelni Ulises Limá t – bará tok és pénz nélkü l, egyedü l
abban a zű rzavaros orszá gban –, mikö zben hallottuk a delegá ció nk tagjainak eszmecseréjét
és kiá ltá sait, akik ú gy bolyongtak a szomszédos épü letszá rnyakban, mint a gazdá tlan
kutyá k vagy a sebesü lt papagá jok. Tudja, hogy mi a legrosszabb az irodalomban?, kérdezte
don Pancracio. Tudtam, de ú gy tettem, mintha nem tudná m. Micsoda?, kérdeztem. Az, hogy
az ember a végén ö sszebará tkozik az irodalmá rokkal. É s a bará tsá g – igaz, nagy kincs –
kinyírja a kritikai érzéket. Egyszer, mondta don Pancracio, Monteforte Toledo letette az
ö lembe a kö vetkező feladvá nyt: egy kö ltő elveszik egy ö sszeomlá s szélén á lló vá rosban, a
kö ltő nek nincs pénze, sem bará tai, nincs senkije, akihez fordulhatna. Emellett
természetesen nem szá ndékozik, de kedve sincs odamenni senkihez. Hosszú napokon
keresztü l bolyong a vá rosban vagy az orszá gban, nem is eszik, vagy csak maradékokon él.
Má r nem is ír. Vagyis a szellemével ír, azaz félrebeszél. Minden jel arra mutat, hogy a halá la
elkerü lhetetlen. Elő revetíti a teljes leépü lése. É s a szó ban forgó kö ltő mégsem hal meg.
Hogy menekü l meg? É s így tová bb és így tová bb. Borgesre emlékeztetett, de nem mondtam
neki, anélkü l is eleget cseszegetik a kollégá i azzal, hogy itt plagizá lja meg ott plagizá lja
Borgest, hogy szépen plagizá lja, vagy épp kínosan – Ló pez Velarde szavaival élve. Tehá t
végighallgattam, utá na pedig kö vettem a példá já t, azaz ü ltem némá n. Aztá n jö tt egy fickó , és
szó lt, hogy má r a szá lloda bejá ratá ná l á ll a kisbusz, ami kivinne minket a repü lő térre, én
pedig azt feleltem, hogy rendben, megyü nk, de elő bb még rá néztem don Pancració ra, aki
addigra má r leká szá ló dott a bá rszékérő l, és mosolygó arccal nézett rá m vissza, mintha
megtalá ltam volna a feladvá ny megoldá sá t, pedig nyilvá nvaló volt, hogy nem talá ltam meg,
és nem jö ttem rá semmire, még csak fö l sem fogtam, rá adá sul szartam az egészre, így aztá n
rá kérdeztem: arra a kérdésre, amit a bará tja adott fö l, mi volt a vá lasz, don Pancracio? Erre
don Pancracio rá m nézett, és azt mondta: melyik bará tom? Há t valamelyik bará tja, Miguel
Á ngel Asturias, a kö ltő feladvá nya, aki elveszik, de tú léli. Á , az, mondta don Pancracio, mint
akit á lmá bó l keltettek, igazá bó l má r nem is emlékszem, de ne aggó djon, a kö ltő nem hal
meg, elsü llyed, de nem hal meg.
Amit igazá n szeretsz, az megmarad veled, mondta valaki, aki ott á llt mellettü nk, és hallotta,
mirő l beszélü nk, egy sző ke fickó kétsoros ö ltö nyben és vö rö s nyakkendő ben, ő volt San
Luis Potosí fizetett kö ltő je, és abban a pillanatban, mintha a sző ke fickó mondata lett volna
az eldö rdü lő rajtpisztoly – ebben az esetben inká bb bú csú pisztoly –, jó kora zű rzavar
kerekedett, amelyben mexikó i és nicaraguai író k dediká ltá k egymá snak a kö nyveiket, de
még a kisbuszban is, ahová nem fértü nk be mindannyian (mi, a tá vozó k, és a minket
bú csú ztató k), olyannyira nem, hogy hívnunk kellett még há rom taxit, hogy kiegészítő
logisztikai tá mogatá st nyú jtsanak a hurcolkodá shoz. Természetesen én hagytam el
utolsó ként a szá llodá t. Elő tte még elintéztem pá r telefonhívá st, és hagytam egy levelet arra
a rendkívü l való színű tlen esetre, ha Ulises visszatérne. A levélben azt taná csoltam neki,
hogy azonnal forduljon a mexikó i nagykö vetséghez, ott majd intézkednek a hazaú tjá ró l.
Fö lhívtam a kapitá nysá got is, beszéltem Á lamó val és Labarcá val, ő k biztosítottak afelő l,
hogy a repü lő téren talá lkozunk. Aztá n fogtam a bő rö ndjeimet, hívtam egy taxit, és
tá voztam.

15
JACINTO REQUENA, QUITO KÁ VÉ ZÓ , MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE BUCARELI, 1982. JÚ LIUS. É n
kísértem ki Ulises Limá t a repü lő térre, amikor elutazott Managuá ba, részben azért, mert
nem akartam elhinni, hogy tényleg meghívtá k, részben pedig azért, mert aznap reggel nem
volt semmi dolgom, aztá n kimentem elé akkor is, amikor visszaérkezett Mexikó vá rosba,
leginká bb azért, hogy lá ssam az arcá t, meg hogy rö hö gjü nk egy kicsit, de miutá n
észrevettem az ú tró l hazatérő író k sorá t – tö kéletes kettes oszlopba fejlő dtek –,
bá rmennyire igyekeztem, bá rmennyire tolakodtam, nem sikerü lt megpillantanom a senki
má ssal ö ssze nem téveszthető alakjá t.
Ott volt Á lamo és Labarca, Padilla és Byron Herná ndez, a régi bará tunk, Logiacomo,
Villaplata, Sala meg a kö ltő nő , Carmen Prieto, a vészjó sló Pérez Herná ndez és a fennkö lt
Montesol, ő viszont nem.
Elő szö r arra gondoltam, hogy Ulises elaludt a repü lő n, és nemsoká ra két stewardess
kíséretében fog fö ltű nni, ú gy istenesen bebaszva. Legalá bbis szerettem volna ezt hinni,
mivel nem vagyok az a pá nikoló s fajta, bá r az igazat megvallva má r ettő l a lá tvá nytó l is
(fá radtan és elégedetten hazatérő értelmiségiek csoportja) rossz elő érzetem tá madt.
A sort – szá mos kézitá ská val megrakodva – Hugo Montero zá rta. Emlékszem, intettem neki,
de nem lá tott vagy nem ismert meg, az is lehet, hogy nem akart megismerni. Miutá n minden
író tá vozott, kiszú rtam Logiacomó t, aki mintha nem szá ndékozott volna elhagyni a
repü lő teret, odamentem há t hozzá , hogy kö szö njek, kö zben ü gyeltem, hogy ne ü ljö n ki az
arcomra az aggodalom. Volt vele egy má sik argentin, egy magas, kö vér, kecskeszaká llas
figura, akit nem ismertem. Pénzrő l beszéltek. Legalá bbis pá rszor hallottam a dollá r szó t
szá mos vibrá ló felkiá ltó jel tá rsasá gá ban.
Miutá n kö szö ntem neki, Logiacomo első elképzelése az volt, hogy ú gy tesz, mintha nem
emlékezne rá m, de aztá n bele kellett tö rő dnie az elkerü lhetetlenbe. Ulisesrő l kérdeztem.
Rémü lten nézett rá m. A tekintetében rosszallá st is lá ttam, mintha nyitott sliccel vagy egy
gennyes sebbel az arcomon mutogatná m magam a repü lő téren.
Végü l a má sik argentin szó lalt meg. Azt mondta: mennyi papírmunká t kellett
végigcsiná lnunk a miatt a balfasz miatt, a bará tod? Rá néztem, aztá n Logiacomó ra, aki épp a
vá ró teremben keresett valakit a szemével, és nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy komoly
képet vá gjak. A má sik argentin azt mondta: kicsit megfontoltabban kellene viselkednie
(Logiacomó hoz beszélt, kö zben rá m se nézett), eskü szö m, ha talá lkozom vele szemtő l
szembe, szétrú gom a tö két, szét én. De mi tö rtént?, motyogtam, elő hú zva a legjobb
mosolyomat, vagyis: a legrosszabbat. Hol van Ulises? A má sik argentin mondott valamit az
irodalmi lumpenproletariá tusró l. Te mirő l beszélsz?, kérdeztem. Erre megszó lalt
Logiacomo is, gondolom, hogy lecsillapítson minket. Ulises elpá rolgott, mondta. Hogyhogy
elpá rolgott? Kérdezd meg Monteró tó l, mi is csak most tudtuk meg. Eltartott egy darabig,
mire megértettem, hogy Ulises nem a visszaú ton tű nt el (képzeletben lá ttam, ahogy fö lá ll a
helyérő l, végigmegy a folyosó n, talá lkozik egy stewardesszel – aki rá mosolyog –, bemegy a
mosdó ba, bezá rja az ajtó t, majd eltű nik), hanem Managuá ban, a mexikó i író delegá ció
lá togatá sa alatt. Há t, ennyi. Má snap elmentem Monteró hoz a Szépmű vészetibe, és ő azt
mondta, hogy Ulises hibá já bó l el fogja veszíteni az á llá sá t.
XÓ CHITL GARCÍA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE MONTES, A FORRADALMI EMLÉ KMŰ
KÖ ZELÉ BEN, 1982. JÚ LIUS. Fö l kellett hívnunk Ulises anyuká já t, vagyis ez volt a
legkevesebb, amit tehettü nk, de Jacintó nak nem volt szíve azt mondani neki, hogy a fia
eltű nt Nicaraguá ban, bá r én pró bá ltam meggyő zni, hogy nem olyan nagy ü gy, Jacinto,
ismered má r Ulisest, a bará tja vagy, és tudod, milyen, de Jacinto azt vá laszolta, hogy eltű nt,
ennyi, pont ú gy, ahogy Ambrose Bierce, pont ú gy, ahogy a spanyol polgá rhá ború ban elesett
angol kö ltő k, pont ú gy, ahogy Puskin, csak Ulises esetében a felesége – má rmint Puskin
felesége – maga a Való sá g volt, a francia – aki végzett Puskinnal – a Contra, Szentpétervá r
hava pedig az az ű r, amelyet Ulises Lima hagyott maga utá n – má rmint az enervá ltsá ga, a
lustasá ga, a gyakorlati érzékének hiá nya –, és a pá rbajsegédek (a bű nsegédek, ahogy Jacinto
fogalmazott) tulajdonképpen a Mexikó i Kö ltészet vagy a Latin-Amerikai Kö ltészet, mert
szolidá ris delegá ció ként kö vetkezetesen kiá lltak az egyik legjobb kortá rs kö ltő mellett még
annak halá lá ban is.
Így érvelt Jacinto, de mégsem hívta fö l Ulises anyuká já t, mire én azt mondtam neki: na
figyelj, vizsgá ljuk meg a helyzetet, azt az asszonyt még véletlenü l sem az fogja érdekelni,
hogy a fia Puskin-e vagy Ambrose Bierce, a helyébe képzelem magam, anya vagyok, és ha
egy napon egy kibaszott rohadék megö li nekem Franzot (Isten ő rizz!), akkor nem arra
fogok gondolni, hogy meghalt a nagy mexikó i (vagy latin-amerikai) kö ltő , hanem vonaglani
fogok a fá jdalomtó l és az elkeseredéstő l, és nem, még csak tá volró l sem fogok az
irodalomra gondolni. Efelő l biztosíthatlak, mert anya vagyok, és tudom, milyenek az
á tvirrasztott éjszaká k, az ijedség és a gondoskodá s, amellyel egy kurva kis taknyos já r, így
aztá n biztosíthatlak ró la, hogy az lesz a legjobb, ha fö lhívjuk telefonon, vagy elmegyü nk
hozzá Ciudad Satélitébe, és elmondjuk, mi az, amit tudunk a fiá ró l. Jacinto azt mondta:
való színű leg má r tudja, Montero biztos elmondta má r neki. É n pedig azt kérdeztem: de
hogy lehetsz ilyen biztos benne? Erre Jacinto elhallgatott, én pedig folytattam: de hisz még
az ú jsá gokban sem jelent meg a hír, senki nem mondott semmit, mintha Ulises soha nem is
já rt volna Kö zép-Ameriká ban. Erre Jacinto azt felelte: tényleg. Erre én azt mondtam: mi
nem tehetü nk semmit, nem hinnének nekü nk, de ha az anyjá ró l van szó , ő t biztosan
meghallgatná k. El fogjá k hajtani a francba, mondta Jacinto, semmi má st nem érü nk el vele,
csak hogy még jobban aggó dik majd, még tö bb mindent kell majd végiggondolnia, ő jó l van
ú gy, ahogy van, amirő l nem tudsz, az nem fá j, mondta Jacinto, mikö zben a laká sban fö l-alá
sétá lva elő készítette Franz ételét, amirő l nem tudsz, azon nem gondolkodsz,
tudatlansá gban élni az má r majdnem olyan, mint boldogsá gban élni.
Erre én azt kérdeztem tő le: hogy mondhatod magadró l, hogy marxista vagy, Jacinto, hogy
mondhatod, hogy kö ltő vagy, ha aztá n ilyen kijelentéseket teszel, ü res frá zisokkal akarod
megvívni a forradalmat? Mire Jacinto azt felelte, hogy ő szintén szó lva ő má r semmilyen
mó don nem akarja megvívni a forradalmat, de ha egy este mégis kedve tá madna hozzá , há t
akkor nem is rossz az ö tlet, frá zisokkal és boleró kkal, és azt is hozzá tette, hogy amennyire
aggó dom, ú gy néz ki, mintha én tű ntem volna el Nicaraguá ban, de honnan veszed, kérdezte,
hogy Ulises tényleg eltű nt Nicaraguá ban, lehet, hogy egyá ltalá n nem is tű nt el, lehet, hogy
sajá t akaratá bó l dö ntö tt ú gy, hogy ott marad, végü l is Nicaragua való színű leg olyan, mint az
1975-ö s á lmaink, az orszá g, ahol mindannyian élni akartunk. Aztá n visszagondoltam ’75-re,
amikor Franz még nem szü letett meg, és megpró bá ltam visszaemlékezni, milyen volt Ulises
akkoriban, milyen volt Arturo Belano, de egyetlen dolgot sikerü lt csak tisztá n fö lidéznem,
Jacinto arcá t, a fogatlan angyalmosolyá t, és elö ntö tt a gyö ngédség, legszívesebben ott
helyben megö leltem volna ő t és Franzot is, legszívesebben elmondtam volna
mindkettő jü knek, hogy szeretem ő ket, de rö gtö n azutá n megint eszembe jutott Ulises
anyuká ja, és ú gy éreztem, hogy nem tehetjü k meg, hogy ne mondjuk el neki, hol van a fia,
szenvedett má r eleget szegénykém, és tová bb erő skö dtem, hogy hívja fö l telefonon, hívd fö l
telefonon, Jacinto, és mesélj el neki mindent, amit tudsz, de Jacinto azt mondta, hogy nem ő
az illetékes, és nincs kedve kó sza hírek alapjá n spekulá lni, erre azt mondtam neki: maradj
egy picit Franz mellett, mindjá rt jö vö k, ő pedig nem mozdult, csak nézett rá m szó tlanul,
amikor pedig a kezembe vettem a tá ská m, és kinyitottam az ajtó t, azt mondta: legalá bb
pró bá ld meg nem festeni az ö rdö gö t a falra. Erre azt feleltem: csak annyit fogok mondani
neki, hogy a fia má r nincs Mexikó ban.
RAFAEL BARRIOS, A HÁ ZA FÜ RDŐ SZOBÁ JÁ BAN, KALIFORNIA, SAN DIEGO, JACKSON
STREET, 1982. SZEPTEMBER. Néha vá ltottunk egy-egy levelet Jacintó val, ő volt az, aki
kö zö lte velem, hogy eltű nt Ulises. De nem levélben mondta el. Fö lhívott telefonon, a bará tja,
Efrén Herná ndez laká sá ró l, amibő l arra lehetett kö vetkeztetni, hogy – legalá bbis szerinte –
sú lyos a helyzet. Efrén fiatal kö ltő volt, aki hasonló kö lteményeket akart csiná lni, mint mi,
zsigeri realistá k. Nem ismerem, azutá n tű nt fö l, hogy én má r idekö ltö ztem Kaliforniá ba, de
Jacinto szerint nem ír rosszul a csá vó . Kü ldj tő le pá r verset, mondtam neki, de Jacinto
mindig csak leveleket kü ld, így aztá n nem tudom, hogy rosszul ír-e vagy jó l, hogy zsigeri
realista verseket ír-e, vagy sem, persze az is vilá gos – ha lehetek ő szinte –, hogy magam sem
tudom igazá n, milyen a zsigeri realista kö ltészet. Mint Ulises Limá é példá ul. Lehet. Nem
tudom. Egy biztos, Mexikó ban minket má r nem ismer senki, akik pedig ismernek, azok csak
nevetnek rajtunk (mi vagyunk az a példa, amelyet nem szabad kö vetni), és talá n nem is ok
nélkü l. Ezért aztá n mindig ö rvendetes (legalá bbis há lá s dolog), ha akad egy fiatal kö ltő , aki
ú gy ír, vagy ú gy akar írni, ahogy a zsigeri realistá k. Tehá t ezt a kö ltő t Efrén Herná ndeznek
hívjá k, és az ő telefonjá ró l vagy pontosabban az ő szü leinek laká sá ró l hívott fö l Jacinto
Requena, hogy kö zö lje velem, eltű nt Ulises Lima. Végighallgattam a tö rténetet, majd azt
mondtam: nem tű nt el, ú gy dö ntö tt, hogy Nicaraguá ban marad, ami lényeges kü lö nbség.
Mire ő : ha ú gy dö ntö tt volna, hogy Nicaraguá ban marad, akkor azt kö zö lte volna velü nk is,
én kikísértem a repü lő térre, és egyá ltalá n nem volt szó arró l, hogy ne akarna visszajö nni.
Mire én: lassan a testtel, brother, ú gy tű nik, mintha nem ismernéd Ulisest. Mire ő : eltű nt,
Rafael, hidd el, még az anyuká já nak sem szó lt semmit, ne akard megtudni, mekkora pert
varrt a szépmű vészetis balfaszok nyaká ba az ü gy miatt. Mire én: na ne bassz! Mire ő : azt
hiszi, hogy a népies kö ltő k meggyilkoltá k a fiá t. Mire én: ez de durva! Mire ő : jaja, ha egy
anyá nak hozzá nyú lnak a fiá hoz, akkor képes oroszlá nként kü zdeni érte, legalá bbis ezt
á llítja Xó chitl.
BARBARA PATTERSON, A HÁ ZA KONYHÁ JÁ BAN, KALIFORNIA, SAN DIEGO, JACKSON
STREET, 1982. OKTÓ BER. Pocsék volt az életü nk, de miutá n Rafael megtudta, hogy Ulises
Lima nem tért vissza egy nicaraguai ú tjá ró l, kétszer olyan pocsék lett.
Ez nem mehet így tová bb, mondtam neki egy nap. Rafael nem csiná lt semmit, nem
dolgozott, nem írt, nem segített takarítani, nem já rt bevá sá rolni, egyetlen dolgot csiná lt,
mindennap megfü rdö tt (ez tény, Rafael tiszta, mint szinte az ö sszes kibaszott mexikó i), és
hajnalig nézte a tévét, vagy kiment az utcá ra, és sö rö zö tt vagy focizott a kö rnyék elbaszott
chicanó ival. Amikor hazaértem, ott talá ltam a há z elő tt, a lépcső n vagy a fö ldö n ü lt egy
izzadsá gtó l bű zlő América pó ló ban, itta a Técatéjá t, dumá lgatott a bará taival – egy csapat
agyhalott kamasszal, akik ú gy hívtá k, hogy „kö ltő ” (és ez, ú gy lá tszott, hogy nem zavarja) –,
velü k volt egészen addig, amíg el nem készü ltem a kibaszott vacsorá val. Akkor Rafael
elkö szö nt tő lü k, ő k pedig, oké, kö ltő , holnap talá lkozunk, kö ltő , majd má skor folytatjuk a
csevejt, kö ltő , és aztá n rö gtö n bejö tt a há zba.
Igazá bó l forrt bennem az indulat, szétvetett a dü h, és tényleg kedvem lett volna mérget
tenni a kibaszott rá ntottá já ba, de uralkodtam magamon, elszá moltam tízig, arra gondoltam,
hogy mostaná ban rossz passzban van, a baj csak az volt, hogy tudtam, hogy ez a rossz passz
má r tú lsá gosan régó ta tart, egészen pontosan négy éve, és még ha akadtak is benne jobb
pillanatok, az igazat megvallva a rosszak lényegesen gyakoribbak voltak, nekem pedig
lassan kezdett elfogyni a tü relmem. De egyelő re még kitartott, mindig megkérdeztem tő le,
hogy milyen napja volt (hü lye kérdés), mire ő rendre azt felelte – mit felelhetett volna? –,
hogy jó , á tlagos, olyan amilyen. Aztá n megkérdeztem: mirő l beszélgetsz azokkal a
srá cokkal? Mire ő : sztorizom nekik, megtanítom ő ket az élet dolgaira. Aztá n hallgattunk egy
darabig, a tévé ment kö zben, mindketten belemerü ltü nk a tojá srá ntottá nkba, a
salá tadarabjainkba, a paradicsomszeleteinkbe, és kö zben azon gondolkodtam, mi az, hogy
az élet dolgaira, te szerencsétlen, te nyomorult, miféle dolgokra tanítod ő ket, te szá nalmas
kis ingyenélő , te szá nalmas kis parazita, te kibaszott seggfej, ha én nem lennék, most a híd
alatt aludná l. De nem mondtam neki semmit, csak néztem, ennyi. De mintha még a
tekintetem is zavarta volna. Megkérdezte: mit nézel, te sző ke, mit kombiná lsz? É n pedig
együ gyű mosolyt erő ltettem magamra, nem vá laszoltam, és elkezdtem leszedni az asztalt.
LUIS SEBASTIÁ N ROSADO, FÉ LHOMÁ LYOS MŰ TEREM, MEXIKÓ VÁ ROS, COLONIA
COYOACÁ N, CALLE CRAVIOTO, 1983. MÁ RCIUS. Egy délutá n fö lhívott telefonon. Hogy
szerezted meg a szá momat?, kérdeztem. Nem sokkal azelő tt kö ltö ztem el a szü leim há zá bó l,
ő t pedig má r nagyon rég nem lá ttam. Volt egy pillanat, amikor ú gy éreztem, hogy teljesen
tö nkremegyek a kapcsolatunkban, és sü rgő sen véget vetettem a dolognak, nem talá lkoztam
vele tö bbet, nem mentem tö bbé, ha hívott, és nem kellett hozzá sok idő , hogy eltű njö n, hogy
má sfelé forduljon, hogy má s kalandok utá n nézzen, bá r való já ban – ezt mindig is tudtam –
vá gytam rá , hogy fö lhívjon, hogy megkeressen, hogy szenvedjen. De Piel Divina nem
keresett, és egy ideig, nagyjá bó l egy évig egyikü nk sem tudott semmit a má sikró l. Így aztá n
kellemes meglepetésként ért, amikor fö lhívott telefonon. Hogy szerezted meg a szá momat?,
kérdeztem. Fö lhívtam otthon a szü leidet, és ő k adtá k meg, felelte, egész nap hívtalak, sosem
vagy otthon. Só hajtottam egyet. Jobban ö rü ltem volna neki, ha nehezebben talá l rá m.
Mindenesetre Piel Divina ú gy beszélt, mintha a mú lt héten talá lkoztunk volna utoljá ra, így
aztá n nem volt mit tennem. Beszélgettü nk egy darabig, a dolgaim felő l érdeklő dö tt,
megemlítette, hogy lá tta egy versemet az Espejo de Méxicó ban, és egy novellá mat fiatal
mexikó i elbeszélő k egy frissen megjelent antoló giá já ban. Megkérdeztem, hogy tetszett-e
neki a novella – akkoriban kezdtem el ismerkedni a narratíva bonyolult mű vészetével, és
még bizonytalanok voltak a lépteim. Azt felelte, hogy nem olvasta. Belenéztem a kö nyvbe,
amikor lá ttam a nevedet, de nem olvastam el, nincs pénzem, mondta. Aztá n elhallgatott, én
is elhallgattam, és egy ideig mindketten csö ndben voltunk, hallgattuk a fő vá ros
telefonfü lkéinek recsegését és tompa kattogá sá t. Emlékszem, hallgattam és mosolyogtam,
kö zben elképzeltem Piel Divina arcá t – ahogy ő is mosolyog, ott á ll a Zona Rosa vagy a
Reforma valamelyik já rdá já n, a há tá n ló g a fekete tarisznyá ja, és leér egészen a kopott, szű k
farmerba bú jtatott fenekéig –, a szö gletes arcá t, melyen egyetlen milligramm zsír sem volt,
a vastag, sebészi pontossá ggal metszett ajká nak mosolyá t – mint egy fiatal maja szerzetes –,
és nem bírtam tová bb (éreztem, hogy kö nnyek szö knek a szemembe), még mielő tt elkérte
volna, megadtam neki a címemet (azt a címet, amely való színű leg má r megvolt neki), és azt
mondtam, hogy jö jjö n, most azonnal, ő pedig nevetett, nevetett az ö rö mtő l, és azt felelte,
hogy onnan, ahol most van, legalá bb két ó rá ba fog telni, mire megérkezik, én pedig azt
vá laszoltam, hogy nem baj, kö zben majd készítek valami vacsorá t, és vá rni fogom.
Narratoló giai értelemben az lett volna a megfelelő pillanat, hogy lerakjam a telefont, és
tá ncra perdü ljek, de Piel Divina mindig megvá rta, míg elfogynak az érméi, és nem rakta le.
Luis Sebastiá n, mondta, valami nagyon fontosat kell neked mondanom. Majd elmondod,
amikor megérkeztél, vá laszoltam. Olyasmit, amit má r régó ta el akartam neked mondani,
folytatta. A hangja szokatlanul bizonytalan volt. Abban a pillanatban gyanítani kezdtem,
hogy valami nincs rendben, hogy Piel Divina nem azért hívott fö l, mert lá tni akar, vagy mert
pénzre van szü ksége. Mi a baj?, kérdeztem. Mi tö rtént? Hallottam, ahogy a nyilvá nos telefon
elnyeli az utolsó érmét is, levelek hangjá t hallottam, a szá raz leveleket hordó szelet, talá n
egy fatö rzsö n fö lfelé kú szó lá ngok hangjá t, talá n ö sszekuszá ló dó és kibogozó dó , majd a
semmibe vesző ká belek hangjá t. Kö ltő i gyö trelem. Emlékszel rá , hogy el akartam neked
mesélni valamit, de a végén nem meséltem el?, teljesen hétkö znapi volt a hangja. Mikor?,
hagyta el a szá mat a hü lye kérdés. Régebben, felelte Piel Divina. Azt feleltem, hogy nem
emlékszem, aztá n bizonygatni kezdtem, hogy mindegy, majd elmondja, amikor má r itthon
lesz. Megyek, és veszek valamit, vá rlak, mondtam, de Piel Divina nem rakta le. É s ha ő nem
rakta le, akkor én hogy rakhattam volna le? Így aztá n vá rtam, és hallgattam, ső t biztattam,
hogy beszéljen. Ő pedig kiejtette Ulises Lima nevét, és ú gy folytatta, hogy eltű nt valahol
Managuá ban (nem lepő dtem meg, a fél vilá g Managuá ba já rt), de igazá bó l nem is tű nt el,
vagyis: mindenki azt hiszi, hogy eltű nt (ki az a mindenki?, szerettem volna fö ltenni neki a
kérdést, a bará tai, az olvasó i, a munká ssá gá t naprakészen kö vető kritikusok?), de ő tudja,
hogy nem eltű nt, hanem való já ban elrejtő zö tt. De miért rejtő zö tt volna el Ulises Lima?,
kérdeztem. Ez itt a lényeg, felelte Piel Divina. Régebben beszéltem neked errő l, emlékszel?
Nem, feleltem alig hallható hangon. Mikor? É vekkel ezelő tt, amikor elő szö r lefekü dtü nk,
felelte. Végigfutott a há tamon a hideg, ö sszeszorult a gyomrom, visszahú zó dott a herém.
Nehezemre esett megszó lalni. Hogy emlékezhetnék rá ?, motyogtam. Egyre sü rgető bbnek
éreztem, hogy lá ssam. Javasoltam, hogy fogjon egy taxit, mire ő azt vá laszolta, hogy nincs
pénze, biztosítottam ró la, hogy majd én kifizetem, a há zam kapujá ban fogom vá rni. Piel
Divina éppen vá laszolni készü lt valamit, amikor a vonal megszakadt.
Á tfutott a fejemen, hogy letusolok, de inká bb elhalasztottam a dolgot akkorra, amikor
megérkezik. Aztá n szenteltem egy kis idő t arra, hogy rendet tegyek a há zban, majd
lecseréltem az ingem, és kimentem elé az utcá ra. Tö bb mint fél ó rá t vá rtam rá , és kö zben
egész idő alatt nem csiná ltam semmi má st, csak megpró bá ltam fö lidézni azt az alkalmat,
amikor elő szö r szeretkeztü nk.
Ahogy kiszá llt a taxibó l, sokkal vékonyabbnak tű nt, mint amikor legutó bb lá ttam, sokkal-
sokkal vékonyabb és elnyű ttebb volt, mint az emlékeimben, de még mindig Piel Divina volt
az, és ö rü ltem, hogy lá tom: kezet nyú jtottam neki, de ő nem fogta meg, rá m vetette magá t,
és á tö lelt. A folytatá s nagyjá bó l az elképzeléseim szerint alakult, a vá gyaim szerint, nem ért
egy csipetnyi csaló dá s sem.
É jjel há romkor fö lkeltü nk, készítettem egy má sodik vacsorá t, ez most hidegvacsora volt, és
megtö ltö ttem whiskyvel a poharainkat. Mindketten éhesek és szomjasak voltunk. Aztá n
evés kö zben Piel Divina megint szó ba hozta Ulises Lima eltű nését. Nevetséges volt az
elmélete, rö gtö n megbukott, ha az ember egy kicsit is megvizsgá lta. Szerinte Lima egy
szervezet elő l menekü lt – eleinte legalá bbis így értettem –, amelyik meg akarja ö lni, ezért
dö ntö tt ú gy, hogy nem tér vissza Managuá bó l. Nézhettü k aká rhonnan, a tö rténet
való szerű tlen volt. Minden azzal az ú ttal kezdő dö tt – Piel Divina elmondá sa szerint –,
amelyet Lima és a bará tja, Belano tett É szak-Mexikó ba 1976 elején. Az utá n az ú t utá n
mindketten menekü lni kezdtek, elő szö r együ tt, a fő vá rosban, aztá n má r mindketten a
maguk ú tjá n, Euró pá ban. Amikor megkérdeztem, minek mentek a zsigeri realizmus alapító i
Sonorá ba, Piel Divina azt vá laszolta, hogy Cesá rea Tinajeró t akartá k megkeresni. Miutá n
Lima élt néhá ny évet Euró pá ban, visszatért Mexikó ba. Talá n azt hitte, hogy addigra má r
minden elfelejtő dö tt, de a bérgyilkosok megjelentek az egyik éjszaka – egy gyű lést
kö vető en, amelyen Lima megpró bá lta ú jra ö sszeterelni a zsigeri realistá kat –, ezért aztá n
megint menekü lnie kellett. Amikor megkérdeztem, hogy miért akarná valaki megö lni
Limá t, Piel Divina azt felelte, hogy nem tudja. Te nem utaztá l vele, ugye? Piel Divina intett a
fejével. Akkor honnan tudsz errő l az egészrő l? Ki mesélte el neked? Lima? Piel Divina azt
felelte, hogy nem, neki María Font mesélte (elmagyará zta, kicsoda María Font), neki pedig
az apja. Azutá n elmondta, hogy María Font apja egy bolondokhá zá ban van. Ha ez
hétkö znapi szituá ció lett volna, abban a pillanatban fö lnevetek, de ahogy Piel Divina
kimondta, hogy a szó beszéd egy bolondtó l szá rmazik, végigfutott a há tamon a hideg. É s
elszomorodtam, majd azt gondoltam, hogy szerelmes vagyok.
Aznap éjszaka hajnalig beszélgettü nk. Reggel nyolckor be kellett mennem az egyetemre.
Piel Diviná nak pó tkulcsokat adtam a laká shoz, és megkértem, hogy vá rjon meg. Az
egyetemrő l fö lhívtam telefonon Albertito Moore-t, és megkérdeztem, emlékszik-e Ulises
Limá ra. Zavaros volt a vá lasza. Emlékezett, de mégsem, ki is volt az az Ulises Lima?, egy
elveszett szerető d? Tová bbi szép napot kívá ntam, és leraktam. Aztá n fö lhívtam Zarcó t, és
fö ltettem neki ugyanezt a kérdést. A vá lasz ezú ttal sokkal magabiztosabb volt: az egy ő rü lt,
mondta Ismael Humberto. Egy kö ltő , mondtam. Ú gy valahogy, mondta Zarco. Elutazott
Managuá ba a mexikó i író delegá ció val, és elveszett, mondtam. Biztosan a népies kö ltő k
delegá ció já val volt, mondta Zarco. É s nem tért vissza hozzá juk, eltű nt, mondtam. Néha
tö rténik ilyesmi az efféle népekkel, mondta Zarco. Ennyi?, kérdeztem. Há t, ennyi, vá laszolta
Zarco, ilyen egyszerű a képlet. Amikor hazaértem, Piel Divina éppen aludt. Mellette ott
fekü dt – kinyitva – az utolsó verseskö tetem. Aznap este, vacsora kö zben fö lajá nlottam, hogy
maradjon, és lakjon ná lam néhá ny napig. Ez volt a tervem, felelte Piel Divina, de azt
akartam, hogy te kérj meg rá . Valamivel késő bb hozott egy bő rö ndö t, abban volt minden
tulajdona: semmije sem volt, két ing, egy poncsó , amit egy zenésztő l lopott, néhá ny zokni,
egy elemes rá dió , egy fü zet, amelyben valamiféle napló t vezetett, és nagyjá bó l ennyi. Így
aztá n odaajá ndékoztam neki egy régi nadrá gomat – kicsit talá n tú l testhez á lló volt rajta, de
imá dta –, há rom ú j inget – ezeket az anyuká m vá sá rolta nekem nemrég –, és valamelyik
este, miutá n végeztem a munkahelyemen, még egy cipő boltba is elmentem, és vettem neki
egy pá r csizmá t.
A kö zö s életü nk rö vid volt, de boldog. Harmincö t napig éltü nk együ tt, és minden este
szeretkeztü nk, utá na soká ig beszélgettü nk, és mindig otthon ettü nk, ő fő zö tt, az ételei
tö bbnyire bonyolultak voltak, néha viszont nagyon egyszerű ek, de mindig ízletesek. Egyik
este elmesélte, hogy tízéves volt, amikor elő szö r szeretkezett. Nem akartam, hogy elmesélje
a részleteket. Emlékszem, elfordítottam a fejem az egyik falon ló gó Pérez Camarga-metszet
felé, és arra kértem Istent, adja, hogy az az első alkalom egy kamasz lá nnyal, egy kissrá ccal
vagy kislá nnyal tö rtént meg, és nem megerő szakoltá k. Egy má sik este, vagy talá n még
ugyanaznap este elmesélte, hogy tizennyolc évesen érkezett a fő vá rosba, nem volt pénze,
nem voltak ruhá i, nem voltak bará tai, akikhez fordulhatott volna, és nagyon nehezen viselte
a dolgot, amíg aztá n egy ú jsá gíró bará tja, akivel lefekü dt, bevitte az El Nacional
papírraktá rá ba, hogy ott aludjon. Ha má r ott voltam, mondta, arra gondoltam, hogy az
ú jsá gírá s a sorsom, ezért egy ideig tá rcá kat írt, de a szerzeményeit senki sem akarta
publiká lni. Aztá n ö sszekö ltö zö tt egy nő vel, gyereke lett, és tengernyi munká ja, de egyik sem
á llandó . Még mozgó á rus is volt az Azcapotzalco vonalon, de végü l volt egy – szó szerint –
késhegyre menő vitá ja a fickó val, akitő l az á rut kapta, és kilépett. Egy este, mikö zben belém
hatolt, megkérdeztem tő le, hogy ö lt-e má r embert. Nem akartam fö ltenni neki ezt a kérdést,
nem akartam hallani a vá laszá t – ha igazat mond, ha hazudik –, és beleharaptam az
ajkamba. Ő azt vá laszolta, hogy igen, és megkettő zte az ü temet, én pedig fö lsírtam, amikor
elélveztem.
Abban az idő szakban egyetlen vendéget sem fogadtam otthon, fö lfü ggesztettem a
lá togatá sokat, volt, akinek azt mondtam, hogy nem érzem jó l magam, má soknak, hogy egy
teljes egyedü llétet és maximá lis koncentrá ció t igénylő munká n dolgozom, és az az igazsá g,
hogy amíg Piel Divina velem élt, írtam is valamit, ö t-hat rö vid verset, és bá r nem lettek
rosszak, való színű leg nem fogom ő ket publiká lni soha, bá r ezt sosem lehet tudni. Az
elmesélt tö rténeteiben mindig fö ltű ntek a zsigeri realistá k, és bá r eleinte zavart, hogy ró luk
beszél, aprá nként hozzá szoktam, és amikor véletlenü l mégsem bukkantak fö l, én voltam az,
aki rá kérdezett: amikor ott voltá l abban a há zban a Calzada Camaronesen, hol voltak a
Rodríguez testvérek?, amikor ott laktá l abban a szá llodá ban a Niñ o Perdidó n, merre lakott
Rafael Barrios?, mire ő á trendezte az elbeszélése darabká it, és mesélt ezekrő l az á rnyakró l,
az alkalmi fegyverhordozó iró l, a fantomokró l, akik felékesítették a végtelen szabadsá gá t, a
végtelen magá nyá t.
Egy este megint beszélt nekem Cesá rea Tinajeró ró l. É n azt mondtam, való színű leg csak
Lima és Belano talá lta ki, hogy alá tá masszá k a sonorai ú tjukat. Emlékszem, meztelenü l
fekü dtü nk az á gyon, a nyitott ablakon tú l Coyoacá n égboltja, Piel Divina oldalra fordult, és
á tö lelt, az á lló farkammal a heréjét kerestem, a herezacskó já t, az akkor még lankadt farká t,
aztá n Piel Divina megszó lalt, kispofá m (azelő tt soha nem szó lt még hozzá m ilyen
kö zö nségesen), azt mondta, kispofá m, megragadott a vá llamná l fogva, és azt mondta, nem
igaz, Cesá rea Tinajero létezett, talá n még mindig létezik, aztá n elhallgatott, de figyelt
tová bb, a szeme tá gra nyitva a sö tétben, mikö zben az á lló péniszemmel finoman paskoltam
a heréjét. Aztá n megkérdeztem, hogyan szerzett tudomá st Belano és Lima Cesá rea Tinajero
létezésérő l, pusztá n udvarias kérdésnek szá ntam, de ő azt felelte, hogy egy interjú bó l indult
ki a dolog, akkoriban Belanó nak és Limá nak nem volt pénze, és interjú kat csiná ltak egy
folyó iratnak, egy tetves folyó iratnak, amelyik a népies kö ltő k kö réhez tartozott, vagy nem
sokkal késő bb csatlakozott a népies kö ltő k kö réhez, mert akkor, ahogy most is, mondta Piel
Divina, elképzelhetetlen volt, hogy valaki ne tartozzon a két oldal valamelyikéhez, milyen
oldalakró l beszélsz?, suttogtam – a péniszem a herezacskó ja mentén kú szott fö lfelé, és a
hegye má r elérte a pénisze tö vét, ami addigra má r duzzadni kezdett –, a népies kö ltő k és
Octavio Paz oldalá ró l, és épp ahogy Piel Divina kimondta, hogy „Octavio Paz oldalá ró l”, a
keze á tsiklott a vá llamró l a tarkó mra, merthogy én minden kétséget kizá ró lag azok kö zé
tartoztam, akik Octavio Paz oldalá n á llnak, bá r a teljes kép ennél á rnyaltabb volt, de
aká rhogy is, a zsigeri realistá k nem tartoztak a két tá bor egyikéhez sem, az ú j-PRI-
pá rtiakhoz és a má ssá ghoz sem, az ú jsztá linistá khoz és a kifinomultak kö zé sem, azokhoz
sem, akiket az á llamkincstá r tartott el, és azokhoz sem, akiket az egyetem, azokhoz sem,
akik eladtá k magukat, és azokhoz sem, akik bevá sá roltak, azokhoz sem, akik a
hagyomá nyban ragadtak, és azokhoz sem, akik a tudatlansá gukat ö nteltséggel leplezték, a
fehérekhez és a feketékhez sem, a latin-amerikanistá khoz és a kozmopolitá khoz sem. De a
lényeg az, hogy megcsiná ltá k ezeket az interjú kat (a Pluralnak?, ugye, a Pluralnak, miutá n
kidobtá k onnan Octavio Pazt?), aztá n persze megkérdeztem, mégis hogy lehet, hogy a
pá rosnak pénzre volt szü ksége, ha egyszer drogot á rultak?, de lényeg a lényeg, Piel Divina
szerint pénzre volt szü kségü k, és elmentek meginterjú volni pá r ö reget, akikre má r senki
nem emlékezett, az estridentistá kat, Manuel Maples Arcét – 1900-ban szü letett, és 1981-
ben halt meg –, Arqueles Velá t – 1899-ben szü letett és 1977-ben halt meg – és Germá n List
Arzubidét – 1898-ban szü letett, és való színű leg ő is a kö zelmú ltban halt meg, de az is lehet,
hogy nem, nem tudom, kü lö nö sebben nem is érdekel –, az estridentistá k irodalmi
értelemben siralmas, akaratlanul is mulatsá gos tá rsasá got alkottak. Aztá n az egyik
estridentista valamikor az interjú sorá n megemlítette Cesá rea Tinajeró t, erre azt mondtam
neki, hogy én majd kiderítem, mi tö rtént Cesá rea Tinajeró val. Aztá n szeretkeztü nk, de
olyan érzés volt, mint aki ott van, de még sincs ott, mint aki nagyon lassan tá volodik, mégis
képtelenek vagyunk megérteni, amikor bú csú t int.
Nem sokkal azutá n Piel Divina elkö ltö zö tt tő lem. Elő tte beszéltem még pá r bará tommal,
olyanokkal, akik mexikó i irodalomtö rténettel foglalkoznak, de senki sem tudott adatokkal
szolgá lni arró l, hogy ez a kö ltő való ban létezett-e a hú szas években. Egy este Piel Divina
elismerte, tényleg elképzelhető , hogy Belano és Lima csak kitalá lta Cesá reá t. Most ő k is
eltű ntek, mondta, és má r senki nem tudja megkérdezni ő ket. Megpró bá ltam megnyugtatni:
majd elő kerü lnek, mondtam, mindenki, aki elhagyja Mexikó t, végü l visszatér valamikor.
Ú gy tű nt, hogy nem győ ztem meg, és egy reggel, amikor én bent voltam a munkahelyemen,
lelépett, még egy bú csú levelet sem hagyott. Elvitt magá val valamennyi pénzt is, nem sokat,
csak amennyit az író asztalom egyik fió kjá ban tartottam, ha esetleg szü ksége lenne rá , amíg
nem vagyok otthon, egy nadrá got, néhá ny inget és egy Fernando del Paso-regényt.
Napokon á t nem csiná ltam semmi má st, csak rá gondoltam, és vá rtam egy telefonhívá st,
amelyre sosem kerü lt sor. A kö rnyezetembő l csak egyvalaki lá tta, amíg ná lam lakott,
mégpedig Albertito Moore, egyik este, amikor Piel Diviná val elmentem moziba, kifelé
menet vá ratlanul belebotlottunk. Bá r a talá lkozá s rö vid volt, és szű kszavú , Albertito rö gtö n
gyanú t fogott az elzá rkó zá som és a kifogá saim természetét illető en. Amikor má r tudtam,
hogy Piel Divina nem fog visszajö nni, fö lhívtam Albertitó t telefonon, és mindent
elmeséltem neki. Ú gy tű nt, leginká bb Ulises Lima managuai eltű nése érdekli. Hosszú ideig
beszéltü nk, aztá n arra a végkö vetkeztetésre jutott, hogy lassan, de biztosan mindenki
megő rü l. Albertito nem rokonszenvezik a sandinista célokkal, bá r azt sem lehet mondani,
hogy Somoza-pá rti lenne.

16
AMADEO SALVATIERRA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE REPÚ BLICA DE VENEZUELA, A PALACIO
DE LA INQUISICIÓ N KÖ ZELÉ BEN, 1976. JANUÁ R. A srá cok szerencsére nem siettek sehova.
Leraktam a rá gcsá lnivaló t egy asztalká ra, kibontottuk a chipotlés konzerveket,
mindenkinek adtam fogpiszká ló t, tö ltö ttü nk a tequilá bó l, és egymá s szemébe néztü nk. Hol
is tartottunk, srá cok?, kérdeztem, mire azt felelték, Diego Carvajal tá bornok – mű pá rtoló és
Cesá rea Tinajero fő nö ke – egész alakos portréjá ná l, kö zben odakint az utcá n sziréná zá s
hallatszott, elő szö r egy já rő rkocsi sziréná ja, aztá n egy mentő é. A halottakra és a
sebesü ltekre gondoltam, és az jutott eszembe, hogy ez volt a tá bornok ú r, halott és sebesü lt
egyszerre, ahogy Cesá rea csak egy hiá nyzó , én pedig egy lelkes, részeg vénember. Aztá n azt
mondtam a srá coknak, hogy ezt a fő nö kdolgot nem kell szó szerint venni, ha az ember
megismerte Cesá reá t, rö gtö n rá jö tt, hogy soha nem tudna elfogadni egy fő nö kö t, vagy
munká ba á llni egy ú gynevezett stabil munkahelyen. Cesá rea gyorsíró volt, má r mondtam,
ez volt a szakmá ja, és jó titká rnő volt, csakhogy a természete, szó val a má niá i
hangsú lyosabbak voltak az érdemeinél, és ha nincs Manuel kö zbenjá rá sa – ő szerzett neki
munká t a tá bornok ú rná l –, szegény Cesá rea arra lett volna ká rhoztatva, hogy a fő vá ros
legsö tétebb katakombá iban kó boroljon. Aztá n megint megkérdeztem ő ket, hogy tényleg
(de tényleg-tényleg) soha nem hallottak még Diego Carvajal tá bornokró l? Mire azt felelték,
hogy nem, Amadeo, még soha, mi volt, Obergó n- vagy Carranza-pá rti?, Plutarco Elías Calles
embere volt, vagy való di forradalmá r? Való di forradalmá r, feleltem olyan szomorú hangon,
amilyen a vilá gon nincs, és amellett Obregó n embere, nincs olyan, hogy tisztasá g, srá cok, ne
á ltassá tok magatokat, az élet szar, a tá bornok ú r sebesü lt és halott volt egyszerre, mégis
bá tor ember. Aztá n nekiá lltam arró l az estérő l beszélni nekik, amikor Manuel elmesélte
nekü nk az avantgá rd vá rosró l szó ló tervét, Estridentó polist, és miutá n végighallgattuk,
kinevettü k, mert azt hittü k, hogy viccel, de nem, nem viccelt, Estridentó polis
megvaló sítható vá ros volt – legalá bbis megvaló sítható a képzelet tekervényes ú tjain –,
Manuel Jalapá ban akarta fö lépíteni egy tá bornok segítségével, ezt mondta nekü nk, Diego
Carvajal tá bornok segíteni fog nekü nk, hogy megépítsü k, mire néhá nyan megkérdeztü k,
hogy ki a fasz ez a tá bornok (pont ú gy, ahogy a srá cok kérdezték meg tő lem aznap este),
Manuel pedig elmesélte a tö rténetét, és srá cok, mondtam nekik, az ő tö rténete alig
kü lö nbö zik oly sok má s férfi tö rténetétő l, akik a forradalmunkban harcoltak, és
fö lemelkedtek, emberek voltak, akik meztelenü l léptek be a tö rténelem forgó szelébe, majd
csillogó és rettenetes rongyokban léptek ki belő le, így já rt Diego Carvajal tá bornok ú r is, aki
analfabétaként lépett be, amikor pedig kilépett, meg volt ró la győ ző dve, hogy Picasso és
Marinetti egyará nt pró fétá k, hogy pontosan minek a pró fétá i, azt nem tudta, igazá n soha
nem is tudta meg, srá cok, de ennél tö bbet azért mi se nagyon tudunk. Egy délutá n
elmentü nk hozzá az irodá já ba. Ez még valamivel azelő tt tö rtént, hogy Cesá rea csatlakozott
volna az estridentistá khoz. A tá bornok eleinte kissé hű vö sen viselkedett, mintha tá volsá got
tartana. Nem á llt fö l, hogy ü dvö zö ljö n bennü nket, és amikor Manuel sorban bemutatott
minket, szinte ki sem nyitotta a szá já t. Viszont mindegyikü nk szemébe nézett, mintha lá tni
akarta volna, mi van az elménkben, mi rejlik a lelkü nk mélyén. Azon gondolkodtam: vajon
hogy tudott Manuel ö sszebará tkozni ezzel az emberrel, mert há t első lá tá sra a tá bornok
nem kü lö nbö zö tt a tö bbi katoná tó l, akiket a forradalom hullá ma partra sodort a
fő vá rosban, fegyelmezett, szigorú , bizalmatlan, erő szakos ember benyomá sá t keltette,
szó val egyá ltalá n nem a kö ltészet jutott ró la az ember eszébe, bá r nyilvá n én is tudom, hogy
voltak fegyelmezett és szigorú kö ltő k, ahogy elég bizalmatlanok és erő szakosak is, vegyü k
példá ul Díaz Miró nt, de inká bb ne is feszegessü k a dolgot, néha az a benyomá som, hogy
kö ltő és politikus – fő leg Mexikó ban – egy és ugyanaz, legalá bbis azt mondaná m, hogy
ugyanarra a kú tra já rnak. De akkor még fiatal voltam, tú lsá gosan is fiatal és idealista,
vagyis: romlatlan voltam, és mélyen érintettek ezek az elcseszett dolgok, szó val
elmondhatom, hogy első re nem tetszett nekem Diego Carvajal tá bornok. De aztá n tö rtént
valami egészen egyszerű dolog, és minden megvá ltozott. Miutá n a tá bornok felnyá rsalt
minket a tekintetével, majd unottan és hű vö sen végighallgatta Manuel bevezető szavait,
hívta az egyik testő rét, az Equitativo névre hallgató jaki indiá nt, és megparancsolta, hogy
hozzon tequilá t, kenyeret és sajtot. Nem kellett má s, ezt volt az a vará zspá lca, amellyel a
tá bornok megnyitotta a szívü nket, persze így elmesélve szá nalmasan hangzik, még
szá momra is szá nalmasan hangzik!, de akkor olyan hatá sa volt a puszta gesztusnak, ahogy
félretolta a papírjait az író asztalá n, és azt mondta nekü nk: lépjenek bá tran kö zelebb, hogy
az lerombolt volna bennü nk bá rmilyen fenntartá st vagy elő ítéletet, és ahogy az vá rható
volt, odaléptü nk az asztalhoz, és elkezdtü nk inni, ettü k a kenyeret meg a sajtot, ami a
tá bornok ú r elmondá sa szerint francia szoká s, és ebben (ahogy mindenben) Manuel
egyetértett vele, há t persze hogy francia szoká s, teljesen hétkö znapi lá tvá ny a kocsmá kban
a boulevard du Temple kö rnyékén vagy a Faubourg Saint-Denis kö rnyékén, aztá n Manuel
és Diego Carvajal tá bornok nekiá llt Pá rizsró l beszélgetni, és arró l a sajtos kenyérrő l, amit
Pá rizsban lehet enni, meg arró l a tequilá ró l, amit Pá rizsban lehet inni, és hogy még elhinni
is nehéz, milyen jó l bírjá k az italt, milyen jó l bírjá k a piá lá st azok a kibaszott pá rizsiak ott a
bolhapiac kö rnyékén, mintha Pá rizsban, gondoltam magamban, minden egy utca
kö rnyékén vagy egy hely kö rnyékén tö rténne, és soha nem egy konkrét utcá ban vagy egy
konkrét helyen, aztá n késő bb megtudtam, hogy ez annak volt betudható , hogy Manuel még
nem já rt a fény vá rosá ban, ahogy a tá bornok ú r sem, viszont – ki tudja, miért – mindketten,
azt hiszem, tö bbre hivatott vonzalmat vagy szenvedélyt éreztek az irá nt a tá voli és
vélhető en má morító metropolisz irá nt. É s ha má r elérkeztü nk ehhez a ponthoz, engedjetek
meg egy kitérő t: évekkel késő bb, amikor a bará tsá gnak, amelyben Manuel részesített, má r
jó ideje nyoma veszett, egy reggel az ú jsá got olvasva tudomá st szereztem ró la, hogy
fö lkerekedik Euró pá ba. A kö ltő , Manuel Maples Arce – így a hír – ú tra kel Veracruzbó l, a
célá llomá sa Le Havre. Nem azt írtá k, hogy az estridentizmus atyja Euró pá ba megy, de még
csak azt sem, hogy az első mexikó i avantgá rd kö ltő ú tnak indul az ö reg kontinensre, hanem
egyszerű en a kö ltő , Manuel Maples Arce. De talá n még azt sem írtá k, hogy a kö ltő , lehet,
hogy a hír ú gy szó lt, hogy dr. Maples Arce egy francia kikö tő be tart, onnan pedig má s
mó don (vonaton, szilaj lovas fogaton!) folytatja majd ú tjá t Olaszhonba, ahol is megkezdi
konzuli, alkonzuli vagy kulturá lis attaséi munká já t Mexikó Ró mai Nagykö vetségén. Nos. A
memó riá m má r nem olyan, mint régen. Elfelejtek dolgokat, elismerem. De aznap reggel,
amikor elolvastam a hírt, és megtudtam, hogy Manuel végre meg fogja ismerni Pá rizst,
ö rü ltem, ú gy éreztem, hogy a szívem megtelik ö rö mmel, akkor is, ha Manuel má r nem tart a
bará tjá nak, akkor is, ha az estridentizmusnak má r vége, akkor is, ha az életü nk annyira
megvá ltozott, hogy addigra má r csak nagy nehezen ismertü k meg egymá st. Manuelra és
Pá rizsra gondoltam, amit ugyan nem ismerek, de á lmaimban néha má r meglá togattam, és
az jutott eszembe, hogy ez az ú t minket igazol, hogy a maga titokzatos mó djá n – nem
viccelek – igazsá got szolgá ltat nekü nk. Természetesen Diego Carvajal tá bornok ú r sosem
hagyta el Mexikó t. 1930-ban megö lték egy tisztá zatlan há tterű lö vö ldö zésben a Rojo y
Negro nyilvá noshá z belső udvará n, ez akkoriban a calle Costa Ricá ban volt talá lható , innen
néhá ny sarokra, és azt beszélték, hogy a Miniszterelnö ki Hivatal egyik fejesének kö zvetlen
védelme alatt á llt. A perpatvarban meghalt Diego Carvajal tá bornok ú r, az egyik gorillá ja,
há rom terrorista Durango á llambó l és egy akkoriban nagyon híres kurva, Rosario
Contreras, akirő l azt beszélték, hogy spanyol. Voltam a temetésén, és a temető bő l kifelé
jö vet talá lkoztam List Arzubidével. List szerint (aki a maga idejében szintén já rt
Euró pá ban) a tá bornok ú rnak politikai okokbó l á llítottak kelepcét, épp ellenkező leg, mint
ahogy a sajtó á llította, merthogy ez hatá rozottan bordélyhá zi perpatvart vagy szenvedélyes,
illetve szerelmi természetű okokat sejtetett a há ttérben, amelyekben Rosario Contrerasnak
kiemelkedő szerep jutott. List szerint – és ő személyesen já rt a bordélyban – a tá bornok ú r
első sorban a legeldugottabb szobá ban szeretett kefélni, a szobá cska nem volt tú l nagy,
rendelkezett azonban azzal az elő nnyel, hogy a há z belsejében volt, tá vol a zajoktó l, egy
belső udvar mellett, ahol egy szö kő kú t is volt. A kefélés utá n a tá bornok ú r gyakran kiment
az udvarra, hogy elszívjon egy szivart, és eltű nő djö n a posztkoitá lis szomorú sá gon, a hú s
kibaszott szomorú sá gá n, elgondolkodjon a kö nyveken, amelyeket még nem olvasott. Szó val
List szerint a gyilkosok elhelyezkedtek azon a folyosó n, amelyikrő l a bordély fő bb szobá i
nyíltak, és errő l a helyrő l belá ttá k a belső udvar minden szö gletét. Ez pedig azt jelzi, hogy
ismerték a tá bornok ú r szoká sait. Vá rtak és vá rtak, mikö zben a tá bornok ú r Rosario
Contrerasszal kefélt, aki – értesü léseim szerint – elhivatott kurva volt, pedig nem volt híjá n
a visszavonultatá sá ra irá nyuló ajá nlatoknak, ő mégis mindig a fü ggetlenséget vá lasztotta,
vannak még furcsa dolgok. É s ú gy lá tszik, a kefélés elhú zó dott, és alapos lehetett, mintha a
kerubok vagy puttó k ú gy akartá k volna, hogy Rosario és a tá bornok ú r hiá nytalanul ö rö mét
lelje az utolsó kö zö s szerelmi élményben, legalá bbis itt, a Fö ld bolygó mexikó i részén.
Teltek há t az ó rá k, Rosario és a tá bornok ú r teste ö sszefonó dott, és ahogy a fiatalok vagy a
kevésbé fiatalok mondjá k manapsá g, ment a kú rá s vagy a cummantá s vagy a tö cskö lés vagy
a reszelés vagy a szú rá s vagy a tö més, szó val ment a vízszintes lambada, lezavartak pá r
menetet, csakhogy ez az utolsó menet szá mukra má r az ö rö kkévaló sá gig tartott. A
gyilkosok ekö zben vá rakoztak és unatkoztak, egyú ttal nem szá mítottak arra, hogy a
tá bornok ú r a pisztolyá val az ö vén vagy a zsebében vagy a hasa elő tt a nadrá gjá ba dugva
lép majd ki az udvarra, pedig ő ennyire a szoká sok rabja volt. Amikor aztá n végü l kilépett
az udvarra, hogy elszívjon egy szivart, kitö rt a lö vö ldö zés. List szerint a tá bornok ú r
kísérő jét addigra má r kü lö nö sebb gond nélkü l levadá sztá k, így amikor elkezdő dö tt a
patá lia, há rman voltak egy ellen, rá adá sul szá molhattak a meglepetés erejével is. De Diego
Carvajal tá bornok ú r talpig férfi volt, rá adá sul még a reflexei sem koptak meg, és a dolgok
nem ú gy alakultak, ahogy a tá madó k vá rtá k. Bá r eltalá lta az első pá r lö vés, volt elég
lélekjelenléte, hogy elő hú zza a pisztolyá t, és viszonozza a tü zet. List szerint a tá bornok ú r a
szö kő kú t mö gé bú jva bá rmeddig vissza tudta volna verni a tá madá st, mert bá r a gyilkosok
tö kéletes pozíció kat foglaltak el, a tá bornok ú ré sem volt rosszabb semmivel, ezért sem
egyik, sem má sik fél nem mert kezdeményezni. Csakhogy a zajra kilépett a szobá já bó l
Rosario Contreras, és egy golyó halá lra sebezte. A folytatá s kaotikus volt: a tá bornok ú r
való színű leg a segítségére sietett, hogy megmentse, az is lehet, hogy rá jö tt, hogy a nő
meghalt, és a dü he fö lü lkerekedett a megfontoltsá gá n: fö lá llt, a gyilkosok felé fordult, és
folyamatosan tü zelve elindult feléjü k. Így haltak meg régen Mexikó tá bornokai, srá cok,
mondtam nekik, nem gondoljá tok? Mire azt felelték: nem tudjuk, fogalmunk sincs, mit
gondoljunk, Amadeo, olyan ez az egész, mintha egy filmet mesélnél. Errő l megint eszembe
jutott Estridentó polis a mú zeumaival, a bá rjaival, a szabadtéri színhá zaival, az ú jsá gaival, az
iskolá ival és az á tutazó kö ltő k szá má ra készü lt szá llá shelyeivel, ahol hajlékra talá lhatott
volna Borges vagy Tristan Tzara, Huidobro vagy André Breton is. É s ú jra lá ttam magam
elő tt a tá bornok urat, ahogy velü nk tá rsalog. Lá ttam, ahogy tervezget, lá ttam, ahogy az
ablakba kö nyö kö lve iszik, lá ttam, ahogy fogadja a Manuel ajá nló levelével érkező Cesá rea
Tinajeró t, lá ttam, ahogy egy Tablada kö nyvet olvas, talá n épp azt, amelyikben don José Juan
azt írja: „Félelmes égen / csillagró l á lmodik a / csalogá ny dala.” Ami olyan, mintha azt írná ,
srá cok, mondtam nekik, hogy lá tta a kü szkö dést és az á lmokat, ahogy mindez eggyé vá lik a
kudarcban, és ezt a kudarcot ö rö mnek hívjá k.
JOAQUÍN FONT, LA FORTALEZA PSZICHIÁ TRIA, MEXIKÓ VÁ ROS, TLALNEPANTLA, 1983.
MÁ RCIUS. Most, hogy szegény bolondok vesznek kö rü l, szinte senki sem jö n hozzá m
lá togató ba. A pszichiá terem mindenesetre azt mondja, hogy minden eltelt nappal egy
picikét jobban vagyok. A pszichiá teremet José Manuelnak hívjá k, szerintem szép neve van.
Amikor ezt elmondom neki, ő mindig nevet. Nagyon romantikus név, szoktam neki
mondani, kö nnyen beleszerethet bá rmelyik lá ny. Milyen ká r, hogy amikor a lá nyom
meglá togat, olyankor ő szinte sosincs bent, mert lá togatá s szombaton és vasá rnap van,
akkor viszont a pszichiá terem pihen, havonta egy szombat és egy vasá rnap kivételével,
amikor is ü gyel. Ha lá tná d a lá nyom, mondom neki, beleszeretnél. Nahá t, don Joaquín,
vá laszolja. De én csak erő skö dö m: ha lá tná d, José Manuel, ú gy zuhanná l a lá ba elé, mint egy
megsebzett madá r, és egy csapá sra megértenél egy csomó mindent, amit most nem értesz.
Mint példá ul?, kérdezi szó rakozott hangon, olyan hangon, amely illendő en kimért akar
lenni, de én tudom, hogy való já ban nagyon is kívá ncsi. Mint példá ul? De akkor inká bb
elhallgatok. Néha jobb hallgatni. Ú jra leereszkedni a fő vá ros katakombá iba, és imá dkozni
némá n. Ebben a bö rtö nben a belső udvarok ideá lisak a hallgatá shoz. Négyszö gletű ek és
hatszö gletű ek, mintha Garabito mester tervezte volna ő ket, mindegyik a nagy udvarra
vezet, amely ú gy nagyjá bó l há rom futballpá lyá nyi terü letű , és hatá ros azzal a névtelen ú ttal,
amelyiken a tlalnepantlai busz kö zlekedik, tele munká sokkal és dologtalanokkal, akik
mohó n nézik, hogyan bó klá sznak a bolondok az udvaron a La Fortaleza egyenruhá já ban
vagy félmeztelenü l vagy a szegényes utcai ruhá jukban, ha nemrég érkeztek, és még nem
sikerü lt szá mukra egyenruhá t talá lni, nem mondom, hogy a méretü kben, mert itt nem
sokan hordanak a méretü knek megfelelő egyenruhá t. Ez a nagy udvar természetes kö zeg a
hallgatá shoz, bá r amikor elő szö r meglá ttam, azt gondoltam, hogy elviselhetetlen lehet itt a
zaj és a bolondok halandzsá zá sa, és csak soká ra vettem rá magam, hogy sétá ra induljak
azon a pusztá n. Hamar megértettem viszont, hogy ha létezik olyan hely a La Fortalezá ban,
ahonnan ú gy menekü lnek a hangok, mint a rémü lt nyulak, akkor az a hely a nagy udvar
volt, magas rá csok védték a névtelen sugá rú ttó l, ahol a kinti emberek biztonsá gban
suhantak el já rmű vü k belsejében, tulajdonképpen a szó szoros értelmében vett já ró kelő ket
szinte nem is lehetett lá tni, habá r elvétve leá llt a rá cs mellett egy-egy bolond valamelyik
szó rakozott rokona vagy azok, akik szívesebben maradtak a kerítésen tú l, de csak egy
pillanatra, aztá n ő k is folytattá k az ú tjukat. Az épü letek mellett, az udvar tú lsó végében
talá lható k az asztalok és a padok, ahol a bolondok esetenként meg szoktak osztani néhá ny
szó rakoztató percet a csalá djukkal, akik baná nt, almá t vagy narancsot hoznak nekik.
Mindenesetre nem maradnak ott hosszú ideig, mert ha sü t a nap azon a részen, akkor
elviselhetetlen a meleg, ha pedig fú j a szél, akkor azok a bolondok, akik sosem fogadnak
lá togató kat, ott, azok alatt az ereszek alatt szoktak menedéket keresni. Amikor a lá nyom
eljö n hozzá m lá togató ba, arra kérem, hogy maradjunk a lá togató teremben, vagy menjü nk
az egyik hatszö gletű udvarra, bá r tudom, hogy szerinte nyugtalanító és riasztó a
lá togató terem, és a kis udvarok is azok. A nagy udvaron ugyanakkor tö rténnek olyan
dolgok, amelyeket nem akarom, hogy a lá nyom lá sson (a pszichiá terem szerint ez annak a
jele, hogy rohamosan javul az á llapotom), és olyan dolgok is, amelyeket egyelő re inká bb
megtartanék magamnak. Mindenesetre ó vatosnak kell lennem, és nem lankadhat a
figyelmem. Legutó bb (egy hó nappal ezelő tt) a lá nyom elmesélte, hogy eltű nt Ulises Lima.
Má r tudok ró la, mondtam. É s honnan tudsz ró la?, kérdezte. Á , az ö rdö gbe. Olvastam egy
ú jsá gban, feleltem. De hisz nem jelent meg egyetlen ú jsá gban sem!, mondta. Na jó : akkor
biztos csak á lmodtam, mondtam. Nem á rultam el neki, hogy a nagy udvar egyik bolondja
mesélte el nekem ú gy két hete. A bolondnak még az igazi nevét sem tudom, de itt mindenki
Chucho vagy Chuchito néven emlegeti (való színű leg Jesú snak hívjá k, de inká bb kerü lnék
bá rmiféle vallá sos utalá st, mert egyrészt nem tartozik a tá rgyhoz, má srészt csak
hozzá já rulna a nagy udvar csö ndjének fö lkavará sá hoz), és ez a Chucho vagy Chuchito
odajö tt hozzá m – ami nem szokatlan, az udvaron mindannyian odamegyü nk egymá shoz,
majd odébbá llunk, azok is, akik le vannak szedá lva, azok is, akiknek rohamosan javul az
á llapota –, és odasú gta, ahogy elment mellettem: Ulises eltű nt. Má snap ú jra megtalá ltam –
talá n tudat alatt kerestem, és felé irá nyítottam a lépteimet, igen lassú , igen tü relmes léptek
voltak, olyan lassú ak, hogy az a névtelen ú ton elhaladó buszok utasaiban szerintem néha
má r azt a benyomá st kelti, mintha nem mozogná nk, de mozgunk, efelő l a legkisebb
kétségem sincs –, és amikor meglá tott, remegni kezdett az ajka, mintha má r a puszta
lá tvá nyom is aktivá lta volna benne a sü rgő s ü zenetet, és ahogy elment mellettem, ismét
hallottam ugyanazokat a szavakat: Ulises eltű nt. De csak akkor értettem meg, hogy Ulises
Limá ró l van szó , a fiatal zsigeri realista kö ltő rő l, akit utoljá ra a csillogó Impalá m volá njá ná l
lá ttam 1976 első perceiben, és megértettem, hogy az ég ismét fekete felhő kbe burkoló zik,
hogy Mexikó fehér felhő i fö lö tt ott lebegnek elképzelhetetlen sú lyukkal és rémisztő
hatalmukkal a fekete felhő k, és hogy vigyá znom kell magamra, jobb, ha beletemetkezem az
á lcá mba és a hallgatá sba.
XÓ CHITL GARCÍA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE MONTES, A FORRADALMI EMLÉ KMŰ
KÖ ZELÉ BEN, 1984. JANUÁ R. Amikor Jacintó val elvá ltunk, apuká m azt mondta, hogy szó ljak
neki, ha elfajulná nak a dolgok, és ő majd elintéz mindent. Apuká m néha rá nézett Franzra,
és azt mondta, milyen sző ke, kö zben arra gondolt (biztos vagyok benne, még ha nem
mondta is ki), hogy hogyan lehetséges, hogy ilyen színű lett a gyerek haja, amikor a
csalá domban mindenki barna, és Jacinto is az. Apuká m imá dta Franzot. Szö szkém, mondta
neki, hol van az én szö szkém, és Franz is szerette ő t. Mindig szombaton vagy vasá rnap jö tt
el hozzá nk, és elvitte sétá lni a gyereket. Amikor hazaértek, csiná ltam neki egy jó erő s ká vét,
apuká m pedig csak hallgatott, ü lt az asztalná l, és Franzot nézte vagy az ú jsá got olvasta,
aztá n elment.
Szerintem azt gondolta, hogy Franz nem Jacinto fia, és ez néha dü hített egy kicsit, má skor
viszont szó rakoztatott. Emellett a szakítá som Jacintó val egyá ltalá n nem fajult el, így nem
kellett semmiért sem szó lnom apuká mnak. Ha elfajult volna, talá n akkor sem szó ltam volna
neki semmit. Jacinto kéthetente eljö tt megnézni a gyereket. Néha alig beszéltü nk, csak
elvitte, aztá n visszahozta, és elment, má skor viszont, miutá n visszahozta, ott maradt velem
egy ideig, megkérdezte, mi a helyzet velem, én pedig, hogy mi a helyzet vele, és aká r éjjel
kettő ig, há romig is beszélgettü nk egymá ssal arró l, mi tö rtént velü nk, milyen kö nyveket
olvastunk mostaná ban. Szerintem Jacinto félt az apuká mtó l, és ezért nem jö tt gyakrabban,
mert félt, hogy ö sszefuthat vele. Nem tudta, hogy akkorra apuká m má r nagyon beteg volt,
és bajosan tudott volna á rtani bá rkinek. De apuká mnak pá ratlan híre volt, és bá r senki sem
tudta minden kétséget kizá ró an, hogy hol dolgozik, ö sszetéveszthetetlen volt a kü lseje, és
folyton azt mondta, a titkosszolgá lattó l vagyok, legyen velem nagyon ó vatos. Mexikó i
rendő r vagyok, legyen velem nagyon ó vatos. É s még ha a betegség miatt rosszabbul nézett
is ki, vagy lassabban mozgott is, ez nem igazá n szá mított, ső t csak még fenyegető bbnek
lá tszott tő le. Egy este ott maradt velem vacsorá zni. Nagyon jó kedvem volt, és jó lesett, hogy
apuká mmal eszem, hogy együ tt lá tom Franzcal, hogy beszélgetü nk. Má r nem emlékszem,
mit csiná ltam neki, való színű leg valami egyszerű vacsorá t. Evés kö zben megkérdeztem,
miért lett belő le rendő r. Nem tudom, hogy komolyan kérdeztem-e, egyszerű en arra
gondoltam, hogy még soha nem kérdeztem meg azelő tt, és jobb késő bb, mint soha. Azt
felelte, hogy nem tudja. Nem szeretett volna má s lenni?, kérdeztem. Azt felelte, hogy de.
Micsoda?, kérdeztem. Mi szeretett volna lenni? Fö ldmű ves, felelte, én pedig nevettem, de
amikor elment, elgondolkodtam a dolgon, és egy csapá sra lehervadt a jó kedvem.
Akkoriban viszont nagyon jó ban lettem Maríá val. María még mindig fö lö ttü nk lakott, és bá r
elvétve akadtak udvarló i (néhá ny éjszaka ú gy hallottam, mintha papírbó l volna a plafon),
egyedü l élt, mió ta szakított a matematikataná rral, és ez a kö rü lmény, má rmint az, hogy
egyedü l élt, hozzá já rult ahhoz, hogy teljesen megvá ltozzon. Tudom, mirő l beszélek, mert
egyedü l élek tizennyolc éves korom ó ta. Bá r ha jobban belegondolok, én sosem éltem
egyedü l, mert elő bb Jacintó val éltem, most pedig a gyerekkel. Talá n azt akartam mondani
ezzel, hogy fü ggetlenü l, a szü lő i há zon kívü l. Aká rhogy is, Maríá val még kö zelebbi bará tnő k
lettü nk. Vagy igazi bará tnő k lettü nk, mert lehet, hogy azelő tt nem voltunk azok, és a
bará tsá gunk má sokra épü lt, nem pedig sajá t magunkra. Miutá n Jacintó val szakítottunk,
rá kaptam a kö ltészetre. Elkezdtem verseket olvasni és verseket írni, mintha ez lenne a
legfontosabb. Azelő tt is írtam má r pá r versikét, és azt hittem, hogy sokat olvasok, de miutá n
ő elment, komolyan elkezdtem olvasni és írni. Onnan szakítottam rá idő t – bá r nem volt sok
–, ahonnan tudtam.
Akkoriban má r elhelyezkedtem pénztá rosként az egyik Gigantéban, kö szö nhető en annak,
hogy apuká m beszélt egy bará tjá val, akinek volt egy bará tja, aki a colonia San Rafaelban
vezette a Gigantét. María pedig titká rnő ként dolgozott a Nemzeti Szépmű vészeti Intézet, az
INBA egyik irodá já ban. Napkö zben Franz iskolá ba já rt, és egy tizenö t éves kislá ny szokta
elhozni – aki ezzel keresett pá r pesó t –, és aztá n elmentek egy parkba, vagy otthon
megvá rtá k, hogy hazaérjek a munká bó l. Esténként, vacsora utá n María lejö tt hozzá m, vagy
én mentem fö l hozzá , és sorban fö lolvastam neki a verseket, amelyeket aznap írtam – a
Gigantéban, vagy mikö zben a vacsorá t melegítettem Franznak, vagy elő ző éjszaka,
mikö zben néztem az alvó Franzot. A televízió t – amíg Jacintó val éltem, megvolt ez a ká ros
szenvedélyem – má r szinte csak akkor kapcsoltam be, ha volt valami bombahír, és nem
akartam lemaradni ró la, aztá n má r akkor sem. Hogy mondjam, egyszerű en csak leü ltem az
asztalhoz – amit odébb toltam, most az ablakná l volt –, és nekiá lltam verseket olvasni vagy
verseket írni, amíg le nem ragadt a szemem az á lmossá gtó l. A verseimet aká r tíz-
tizenö tszö r is á tírtam. Amikor talá lkoztam Jacintó val, fö lolvastam neki ő ket, ő pedig
megosztotta velem a véleményét, de az igazi olvasó m María volt. Végü l legépeltem a
verseimet, és eltettem ő ket egy mappá ba, amely napró l napra hízott, nem kis
megelégedésemre és ö rö mö mre, mintegy fizikai bizonyítékaként annak, hogy a kü zdelmem
nem hiá bavaló .
Miutá n Jacinto elment, soká ig nem fekü dtem le má s férfival, és Franzon kívü l az egyetlen
szenvedélyem a kö ltészet volt. Pont fordítva, mint María, aki abbahagyta az írá st, és minden
héten má sik szerető t vitt haza. Há rmat-négyet is megismertem kö zü lü k. Néha azt mondtam
neki: tesó , mit lá tsz ebben a fickó ban, ez nem hozzá d való , ez még a végén megver, de María
azt felelte, hogy ő nagyon jó l kézben tudja tartani a helyzetet, és igaza is volt, kézben
tartotta, de azért nemegyszer fö l kellett rohannom a szobá já ba – megrémü lve a lehallatszó
kiá ltá soktó l –, és azt mondanom a szerető jének, hogy tű njö n el azonnal, kü lö nben hívom az
apuká mat, aki a titkosszolgá latná l dolgozik, és akkor majd jó l megkapja a magá ét. Kibaszott
rendő rkurvá k, ü vö ltö tte az egyikü k az utca kö zepérő l, emlékszem, mi pedig az ablakban
ú gy elkezdtü nk nevetni Maríá val, mint az eszelő sö k. De á ltalá ban nem volt sok problémá ja.
A kö ltészet pedig má smilyen probléma volt. Miért nem írsz tö bbet, tesó ?, kérdeztem
egyszer, ő pedig azt felelte, hogy nincs kedve, ennyi az egész, egyszerű en nincs kedve.
LUIS SEBASTIÁ N ROSADO, FÉ LHOMÁ LYOS MŰ TEREM, MEXIKÓ VÁ ROS, COLONIA
COYOACÁ N, CALLE CRAVIOTO, 1984. FEBRUÁ R. Egy reggel fö lhívott Albertito Moore a
munkahelyemen, és azt mondta, hogy kutya egy éjszaká ja volt. Elő szö r arra gondoltam,
hogy valami durva buliban volt, de amikor hallottam, hogy dadog, és remeg a hangja,
rá jö ttem, hogy valami má s van a szavai mö gö tt. Mi tö rtént?, kérdeztem. Szö rnyű éjszaká m
volt, mondta Albertito, el sem tudod képzelni. Egy darabig azt hittem, hogy mindjá rt elsírja
magá t, de hirtelen, anélkü l hogy szó lt volna egy szó t is, rá ébredtem, hogy aki itt sírva fog
fakadni, aki itt sírni fog vigasztalanul, az én leszek. Mi tö rtént?, kérdeztem. A bará tod,
mondta Albertito, bajba keverte Julitá t. Piel Divina, mondtam. Ő , felelte Albertito, én nem
tudtam. Mi tö rtént?, kérdeztem. Egész éjszaka nem aludtam, Julita sem aludt egész éjszaka,
este tízkor telefoná lt, kint volt ná la a rendő rség, nem akarta, hogy a szü leink megtudjá k,
mondta Albertito. Mi tö rtént?, kérdeztem. Szar ez az orszá g, mondta Albertito. Nem
mű kö dik a rendő rség, sem a kó rhá zak, sem a bö rtö nö k, sem a hullahá zak, sem a
temetkezési vá llalkozá sok. Annak a fickó nak megvolt Julita címe, és a rendő rség volt olyan
pofá tlan, hogy tö bb mint há rom ó rá n keresztü l faggassa. Mi tö rtént?, kérdeztem. É s az
egészben az a legrosszabb, mondta Albertito, hogy aztá n Julita oda akart menni, hogy
megnézze, tisztá ra kiborult, és a kurva rendő rö k, akik elő szö r még le akartá k tartó ztatni,
fö lajá nlottak neki egy fuvart a hullahá zhoz, és egészen való színű , hogy megerő szakoltá k
volna egy sö tét siká torban, de Julita tajtékzott, és nem hallgatott az okos szó ra, má r indulni
készü lt, amikor az ü gyvéddel, akit én vittem magammal – Sergio García Fuentes, azt hiszem,
ismered –, a sarkunkra á lltunk, és azt mondtuk neki, hogy nélkü lü nk nem megy sehova. Ú gy
tű nt, hogy ez zavarja egy kicsit a rohadékokat, és megint elkezdtek kérdező skö dni.
Lényegében azt akartá k tudni, hogy mi volt az elhunyt neve. Akkor eszembe jutottá l, arra
gondoltam, hogy te biztosan tudod az igazi nevét, de természetesen nem mondtam semmit.
Julita ugyanerre gondolt, de csú cs az a csaj, csak annyit á rult el, amennyit akart.
Való színű leg a rendő rség nem is já rt ná lad. Mi tö rtént?, kérdeztem. Amikor aztá n a
rendő rö k elmentek, Julita má r nem tudott elaludni, szó val ott voltunk há rman – Julita,
szegény García Fuentes és én –, és ő rszobá ró l hullahá zra já rtunk, hogy azonosítsuk a
bará tod holttestét. Végü l, García Fuentes egy haverjá nak há la, megtalá ltuk a camaronesi
ő rszobá n. Julita azonnal fö lismerte, bá r a fél arca szét volt roncsoló dva. Mi tö rtént?,
kérdeztem. Ő rizd meg a nyugalmad, mondta Albertito. García Fuentes bará tja azt mondta,
hogy a rendő rség ö lte meg egy lö vö ldö zésben Tlalnepantlá ban. A rendő rség néhá ny dílert
keresett. Ezt a címet kaptá k: egy munká sszá lló Tlalnepantla felé. Amikor megérkeztek, a
há zban levő k ellená lltak, és a rendő rség mindenkit megö lt, kö zö ttü k a bará todat. Az
egészben az a gá z, hogy amikor sor kerü lt az azonosítá sukra, Piel Diviná ná l csak Julita
címét talá ltá k. Nem volt bejelentkezve, senki sem tudta a nevét, sem az á lnevét, az egyetlen
nyom a nő vérem címe volt. A tö bbiek, ú gy tű nik, ismert bű nö ző k voltak. Mi tö rtént?,
kérdeztem. Így aztá n senki sem tudja, hogy hívjá k, Julita meg kiborul, nekiá ll bő gni,
kitakarja a holttestet, azt mondja Piel Divina, azt kiá ltja, Piel Divina, ott a hullahá zban,
hallhatta aká rki, aztá n García Fuentes megfogta a vá llá t, á tö lelte, biztos tudod, hogy García
Fuentes mindig szerelmes volt egy kicsit Julitá ba, én pedig ott maradtam szemtő l szemben
a holttesttel, nem volt szép lá tvá ny, errő l biztosíthatlak, a bő re má r a legkevésbé sem volt
istenien csodá s, bá r nem sokkal azelő tt ö lték meg, inká bb hamuszü rke volt, mindenfelé
vérö mlenyekkel, mintha megverték volna, és volt rajta egy hatalmas vá gá s a nyaká tó l a
lá gyéká ig, bá r az arcá n viszonylag nyugodt kifejezés ü lt, a halottak nyugalma, ami nem
nyugalom, egyá ltalá n semmi, csak halott hú s emlékek nélkü l. Mi tö rtént?, kérdeztem.
Reggel hétkor elindultunk haza az ő rszobá ró l. Egy rendő r még megkérdezte, hogy mi
fogjuk-e á tvenni a holttestet. Azt vá laszoltam, hogy nem, csiná ljanak vele, amit akarnak.
Csak a nő vérem alkalmi szerető je volt, semmi tö bb, aztá n García Fuentes adott egy kis
csú szó pénzt az egyik hivatalnoknak az ő rszobá n, és onnantó l biztosak lehettü nk benne,
hogy nem fogjá k tö bbet zaklatni Julitá t. Késő bb, reggeli kö zben megkérdeztem Julitá t, mió ta
talá lkozgatott azzal az arccal, és azt felelte, hogy azutá n jö tt vele ö ssze, hogy ná lad lakott
egy ideig. De hogyan talá lt meg?, kérdeztem tő le. Ú gy néz ki, hogy a noteszedbő l szerezte
meg Julita telefonszá má t. Ő nem tudta, hogy drogot á rul. Azt gondolta, hogy a levegő bő l él,
abbó l a pénzbő l, amit olyanoktó l kap, mint te vagy ő . Ha valaki ilyen tá rsasá gba keveredik,
az végü l mindig besá rozó dik, mondtam, és Julita sírva fakadt, García Fuentes pedig azt
mondta, hogy ne tú lozzak, meg hogy most má r vége az egésznek. Mi tö rtént?, kérdeztem.
Nem tö rtént semmi, most má r vége az egésznek, felelte Albertito. De én akkor sem tudtam
elaludni, és szabadnapot sem tudtam kivenni, a cégnél nyakig ü lö k a munká ban.

17
JACINTO REQUENA, QUITO KÁ VÉ ZÓ , MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE BUCARELI, 1985.
SZEPTEMBER. Két évvel azutá n, hogy eltű nt Managuá ban, Ulises Lima visszatért Mexikó ba.
Onnantó l fogva kevesen talá lkoztak vele, és ha valaki talá lkozott, tö bbnyire az is véletlen
volt. A tö bbség szá má ra halott volt mint ember, és halott mint kö ltő .
É n talá lkoztam vele egyszer-kétszer. Elő szö r a Maderó n futottam vele ö ssze, má sodszor
pedig elmentem hozzá . A colonia Guerreró ban lakott egy bérhá zban – ahova csak aludni
já rt –, és abbó l élt, hogy marihuá ná t á rult. Nem volt sok pénze, és azt a keveset, amije volt,
odaadta a nő nek, akivel élt, egy Lola nevű csajnak, akinek volt egy fia is. Annak a bizonyos
Lolá nak nagyon harcias kü lseje volt, Dél-Chiapasbó l szá rmazott, vagy talá n guatemalai volt,
szeretett tá ncolni, ú gy ö ltö zö tt, mint egy punk, és mindig rosszkedvű volt. De a gyereke
szimpatikus volt, és lá tszott, hogy Ulises is megkedvelte.
Egyszer megkérdeztem, merre já rt. Azt vá laszolta, hogy végigment egy folyó n, amely
ö sszekö ti Mexikó t Kö zép-Ameriká val. Amennyire én tudom, ilyen folyó nincs. Mindenesetre
azt mondta, hogy ő végigjá rta ezt a folyó t, és most má r elmondhatja magá ró l, hogy ismeri
az ö sszes kanyarulatá t és oldalá gá t. Erdei folyó volt, vagy sivatagi folyó vagy egy
szakaszonként sivatagi folyó vá alakuló erdei folyó . Munkanélkü liek, szegények és éhező k,
ká bító szer és fá jdalom soha nem szű nő á ramlata. Felhő folyó , amelyen tizenkét hó napon á t
hajó zott, és ezalatt szá mtalan szigetet és telepü lést talá lt – bá r nem az ö sszes sziget volt
lakott –, kö zben néha ú gy gondolta, hogy ö rö kre letelepszik, néha, hogy meg fog halni.
A meglá togatott szigetek kö zü l kettő fö lü lmú lta az ö sszes tö bbit. A mú lt szigete, mondta,
ahol csak a mú lt idő létezett, a helyiek pedig unatkoztak, és tö bbé-kevésbé boldogok voltak,
de amelyre olyan sú llyal nehezedett a képtelen való , hogy a sziget napró l napra egy kicsit
mélyebbre sü llyedt a folyó ban. É s a jö vő szigete, ahol egyetlen idő létezett, a jö vő , és
amelynek lakó i á lmodozó k és erő szakosak voltak, olyan erő szakosak, mondta Ulises, hogy
elő bb vagy utó bb való színű leg fö lemésztik majd egymá st.
Aztá n hosszú idő telt el, amíg viszontlá ttam. Megpró bá ltam má s kö rö kben mozogni, má s
dolgokkal foglalkoztam, munká t kellett keresnem, valamennyi pénzt kellett adnom
Xó chitlnak, és má s bará taim is voltak.
JOAQUÍN FONT, LA FORTALEZA PSZICHIÁ TRIA, MEXIKÓ VÁ ROS, TLALNEPANTLA, 1985.
SZEPTEMBER. A fö ldrengés napjá n megint lá ttam Laura Damiá nt. Hosszú ideje nem éltem
á t hasonló lá tomá st. Lá ttam dolgokat, lá ttam gondolatokat, és mindenekelő tt lá ttam a
fá jdalmat, de nem lá ttam Laura Damiá nt, Laura Damiá n homá lyos alakjá t, a sejtelmesen
kirajzoló dó ajká t, ahogy azt mondja, még ha a lá tszat má st mutat is, minden rendben van.
Rendben Mexikó ban, fö ltételezem, vagy a mexikó iak otthoná ban, esetleg a mexikó iak
fejében. A nyugtató k tehettek ró la, pedig a La Fortalezá ban, hogy spó roljanak, alig egy-két
tablettá t kaptak a bentlakó k, és azt is csak a magukbó l leginká bb kivetkő zö ttek. Vagyis
lehet, hogy mégsem a nyugtató k tehettek ró la. Az biztos, hogy má r régó ta nem lá ttam, de
amikor rengeni kezdett a fö ld, megjelent. É s egybő l tudtam, hogy a katasztró fa utá n minden
rendben lesz. Vagy talá n a katasztró fa pillanatá ban hirtelen minden rendben lett, csak hogy
ne kelljen meghalnia. Pá r nappal késő bb meglá togatott a lá nyom. Hallottá l a fö ldrengésrő l?,
kérdezte. Persze hogy hallottam, feleltem. Sokan meghaltak? Nem, nem sokan, felelte a
lá nyom, de azért jó néhá nyan. Sok bará tunk meghalt? Amennyire én tudom, egy sem, felelte
a lá nyom. Annak a kevés bará tunknak, akik még megvannak, nincs szü kségü k semmiféle
fö ldrengésre Mexikó ban, hogy meghaljanak, mondtam. Néha azt gondolom, hogy nem is
vagy bolond, mondta a lá nyom. Nem vagyok bolond, feleltem, csak ö sszezavarodtam. De
elég régó ta ö ssze vagy zavarodva, mondta a lá nyom. Az idő csak illú zió , vá laszoltam, és
azokra gondoltam, akiket má r régó ta nem lá ttam, ső t azokra, akiket még sohasem lá ttam.
Ha tudná lak, kivinnélek innen, mondta a lá nyom. Nem sü rgő s, mondtam, és a mexikó i
fö ldrengésekre gondoltam, ahogy elő tö rnek a mú ltbó l, és kolduslá bukon egyenesen az
ö rö kkévaló sá gba vagy a nagy mexikó i semmibe tartanak. Ha rajtam mú lna, még ma
kivinnélek innen, mondta a lá nyom. Ne aggó dj, vá laszoltam neki, bizonyá ra nélkü lem is van
elég problémá d az életben. A lá nyom csak nézett rá m, és nem vá laszolt. A fö ldrengés alatt a
La Fortaleza betegei kizuhantak az á gyukbó l, mondtam neki, má rmint azok, akik nem
lekö tö zve alszanak, és senki sem volt ott, hogy felü gyelje a termeket, mert az á poló k
kimentek az ú tra, néhá nyan pedig bementek a vá rosba, hogy kiderítsék, mi tö rtént a
csalá djukkal. Pá r ó rá n keresztü l a bolondok sajá t maguk urai voltak. É s mit csiná ltak?,
kérdezte a lá nyom. Nem sokat, néhá nyan nekiá lltak imá dkozni, má sok kimentek valamelyik
udvarra, a tö bbség aludt tová bb, az á gyá ban vagy a fö ldö n. Még szerencse, mondta a
lá nyom. É s te mit csiná ltá l?, kérdeztem udvariassá gbó l. Semmit, lementem egy bará tnő m
laká sá ba, és ott voltunk há rmasban. Kivel?, kérdeztem. A bará tnő mmel és a fiá val. É s nem
halt meg egyik bará tunk sem? Egyik sem, felelte a lá nyom. Biztos vagy benne? Teljesen
biztos. Milyen kü lö nbö ző ek vagyunk egymá stó l, mondtam. Miért?, kérdezte a lá nyom. Mert
én anélkü l hogy kimozdultam volna a La Fortalezá bó l, tudom, hogy való színű leg tö bb
bará tunk is halá lra zú zta magá t a fö ldrengésben. Nem halt meg senki, mondta a lá nyom.
Mindegy, mindegy, feleltem. Egy ideig hallgattunk, és a La Fortaleza bolondjait figyeltü k,
akik ú gy já rká ltak fö l-alá , mint a kismadarak, szerá fok vagy szarfoltos hajú kerubok. Milyen
elszomorító , mondta a lá nyom, legalá bbis én így értettem. Azt hiszem, elsírta magá t, de
megpró bá ltam nem foglalkozni vele, és sikerü lt is. Emlékszel Laura Damiá nra?, kérdeztem.
Alig ismertem, felelte, és te sem ismerted jobban. A drá galá tos apja a bará tom volt,
mondtam. Egy bolond leguggolt, és há nyni kezdett az egyik vasajtó ná l. Te csak azutá n
bará tkoztá l ö ssze az apjá val, hogy Laura má r meghalt, mondta a lá nyom. Nem, feleltem, én
má r Á lvaro Damiá n bará tja voltam, mielő tt megtö rtént volna a tragédia. Rendben, mondta
a lá nyom, nem fogunk ezen ö sszeveszni. Aztá n mesélt egy darabig a vá ros egész terü letére
kiterjedő mentési munká latokró l, amelyekben ő is részt vesz, vagy részt vett, vagy szeretett
volna részt venni (vagy amelyeket messzirő l lá tott), és elmesélte azt is, hogy az anyja azt
fontolgatja, hogy végleg elkö ltö zik a fő vá rosbó l. Ez érdekelt. Hova?, kérdeztem. Pueblá ba,
felelte a lá nyom. Szerettem volna megkérdezni tő le, mik a terveik velem, de mikö zben
Pueblá n tö prengtem, megfeledkeztem a dologró l. Aztá n a lá nyom elment, én pedig egyedü l
maradtam Laura Damiá nnal, Laurá val meg a La Fortaleza bolondjaival, és a hangja, a
lá thatatlan ajka azt mondta, hogy ne aggó djak, ha a feleségem elmegy majd Pueblá ba, ő
mellettem marad, és engem soha nem fognak kidobni a bolondokhá zá bó l, de ha egy nap
mégis kidobná nak, akkor ő majd velem jö n. Jaj, Laura, só hajtottam. Aztá n Laura
megkérdezte tő lem – ú gy tett, mintha nem tudná –, hogy halad a fiatal mexikó i kö ltészet,
hozott-e a lá nyom híreket a fő vá ros fiatal lírikusainak hosszú és véres menetelésérő l. Azt
feleltem, hogy jó l halad. Hazudtam, azt feleltem, hogy jó l halad, szinte mindenki publiká l, a
fö ldrengéssel pedig évekre lesz elég témá juk. Ne a fö ldrengésrő l beszélj nekem, mondta
Laura Damiá n, a kö ltészetrő l beszélj, mit mesélt még a lá nyod. Egyszerre fá radtnak éreztem
magam, mélységesen fá radtnak, és azt feleltem, minden jó l halad, Laura, mindenki jó l van.
É s még mindig olvassá k a verseimet?, kérdezte. Még mindig, feleltem. Ne hazudj, Quim,
mondta Laura. Nem hazudok, feleltem, és behunytam a szemem.
Amikor kinyitottam, a La Fortaleza belső udvarain ténfergő bolondok gyű rű je ö sszezá rult
kö rü lö ttem. Má s rémü lten elkezdett volna kiabá lni, elkezdett volna jajveszékelve
imá dkozni, meztelenre vetkő zö tt és futá snak eredt volna, mint egy ő rü lt amerikai focista,
megtö rt volna a megvadult bolygó ként forgó szemek tö mkelege elő tt. De én nem. A
bolondok kö rü lö ttem kö rö ztek, de én mozdulatlanul ü ltem – mint Rodin gondolkodó ja –,
csak néztem ő ket, aztá n néztem a fö ldet, egymá ssal birkó zó vö rö s és fekete hangyá kat
lá ttam, de nem szó ltam, nem is csiná ltam semmit. Az ég mélykék volt. A fö ld vilá gosbarna,
kavicsos és gö rö ngyö s. A felhő k fehérek voltak, és nyugat felé haladtak. Aztá n fö lnéztem a
bolondokra, akik ú gy ténferegtek, mintha bá buk lennének az egyre tébolyultabb sors
kezében, és ú jra behunytam a szemem.
XÓ CHITL GARCÍA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE MONTES, A FORRADALMI EMLÉ KMŰ
KÖ ZELÉ BEN, 1986. JANUÁ R. Onnantó l lett érdekes a dolog, amikor publiká lni akartam.
Hosszú ideig csak írtam és javítottam, aztá n megint csak írtam, és sok verset dobtam a
kuká ba, de elérkezett a nap, amikor megpró bá ltam publiká lni néhá nyat, és sorban kü ldtem
a verseimbő l folyó iratoknak és kulturá lis mellékleteknek. María elő re figyelmeztetett. Nem
fognak vá laszolni, mondta, még csak el sem fogjá k olvasni az írá saidat, személyesen kéne
bemenned, és kérned, hogy mondjá k el a véleményü ket szemtő l szembe. Így is tettem. Volt,
ahol nem fogadtak. De volt, ahol igen, és beszélni tudtam a szerkesztő ségi titká rral vagy az
irodalmi rovat vezető jével. Az életemrő l kérdeztek, mit olvasok, mit publiká ltam addig,
milyen mű helyekbe já rtam, milyen egyetemet végeztem. Naiv voltam: meséltem nekik a
zsigeri realistá khoz fű ző dő kapcsolatomró l. Tö bbségü knek fogalma sem volt ró la, kik azok
a zsigeri realistá k, de a csoport említése fö lkeltette az érdeklő désü ket. Zsigeri realistá k?
Há t ő k meg kik voltak? Akkor elmeséltem – nagy vonalakban – a zsigeri realizmus rö vid
tö rténetét, ő k pedig mosolyogtak, néhá nyan jegyzeteltek is, fö lírtak egy nevet, rá kérdeztek
pá r részletre, aztá n megkö szö nték, és azt mondtá k, hogy majd fö lhívnak, vagy nézzek be
két hét mú lva, és akkor vá laszolnak. De voltak – igaz, kevesebben –, akik emlékeztek Ulises
Limá ra és Arturo Belanó ra – bizonytalanul, példá ul nem tudtá k, hogy Ulises Lima még
mindig él, vagy hogy Belano má r nem a fő vá rosban lakik, de ismerték ő ket –, emlékeztek a
hozzá szó lá saikra a nyilvá nos fö lolvasá sokon, ahol Ulises és Arturo rendszeresen belekö tö tt
a kö ltő kbe, emlékeztek a semmivel sem ö sszeegyeztethető á llá spontjukra, emlékeztek az
Efraín Huertá hoz fű ző dő bará tsá gukra, és ú gy néztek rá m, mint valami fö ldö nkívü lire, azt
mondtá k, szó val te zsigeri realista voltá l, mi?, és aztá n azzal folytattá k, hogy sajná ljá k, de
nem tudjá k kö zö lni egyetlen versemet sem. María – akihez egyre kedvetlenebbü l fordultam
taná csért – azt mondta, hogy ez normá lis, ilyen a mexikó i és való színű leg az ö sszes latin-
amerikai irodalom, egy merev szekta, ahol kö ltséges dolog a bű nbocsá nat. De én nem
akarom, hogy bá rmit megbocsá ssanak nekem, feleltem. Persze, tudom, mondta, de ha
publiká lni akarsz, jobb, ha nem emlegeted tö bbet a zsigeri realistá kat.
Mindenesetre nem adtam fö l. Má r elegem volt abbó l, hogy a Gigantéban dolgozzam, és ú gy
éreztem, hogy megérdemel a kö ltészetem, ha nem is egy kis tiszteletet, de egy kis figyelmet.
Ahogy teltek a napok, fö lfedeztem ú jabb folyó iratokat is, nem azokat, amelyekben
szerettem volna megjelenni, hanem má sokat, olyan lapokat, amelyek tö rvényszerű en
fö lbukkannak egy tizenhatmillió lakosú vá rosban. Az igazgató ik és fő szerkesztő ik szö rnyű
férfiak és nő k voltak, ha soká ig nézte ő ket az ember, akkor rá jö tt, hogy egytő l egyig a
csatorná kbó l má sztak elő , szá mű zö tt hivatalnokok és bű nbá nó gyilkosok keveréke voltak.
Ő k viszont még sosem hallottak a zsigeri realizmusró l, és egyá ltalá n nem is voltak
kívá ncsiak a sztorira. Az irodalomró l alkotott képü k ó megá ja (és való színű leg alfá ja is)
Vasconcelos volt, bá r nem volt nehéz kitalá lni, mennyire csodá ljá k Mariano Azuelá t, Yá ñ ezt,
Martín Luis Guzmá nt, akiket való színű leg csak má sok elmondá sa alapjá n ismertek. Ezek
kö zü l a folyó iratok kö zü l az egyiket Tamalnak hívtá k, és a lapigazgató egy bizonyos
Fernando Ló pez Tapia volt. Ott, a kulturá lis rovatukban – két oldal volt – kö zö lték az első
versemet, és Ló pez Tapia személyesen nyú jtotta á t nekem a csekket, amely méltá n
megilletett. Miutá n bevá ltottam, aznap este megü nnepeltü k a dolgot, moziba mentem
Maríá val és Franzcal, aztá n megvacsorá ztunk egy belvá rosi étteremben. Belefá radtam a
siető s étkezésekbe, és szerettem volna kényeztetni magam egy kicsit. Onnantó l kezdve nem
írtam tö bb verset, legalá bbis nem annyit, mint korá bban, elkezdtem tá rcá kat írni, tá rcá kat
Mexikó vá rosró l, cikkeket olyan kertekrő l, amelyek létezésérő l má r csak kevesen tudnak,
napihíreket koloniá lis épü letekrő l, riportokat egyes metró vonalakró l, és lassanként
mindent, vagy szinte mindent publiká ltam, amit írtam. Fernando Ló pez Tapia helyet
szorított nekem a folyó irat bá rmelyik részében, és szombatonként ahelyett, hogy elmentem
volna Franzcal Chapultepecbe, bevittem magammal a szerkesztő ségbe, és mikö zben ő egy
író géppel já tszott, én segítettem ö sszeá llítani a kö vetkező szá mot a Tamal maroknyi
á llandó munkatá rsá nak, mivel ezzel kapcsolatban mindig akadtak problémá k, sok munká ba
kerü lt, hogy idő ben kijö jjö n a lap.
Megtanultam tö rdelni, korrektú rá zni, néha még a fotó kat is én vá lasztottam ki. Rá adá sul
mindenki szerette Franzot. Természetesen azzal, amit a folyó iratná l kerestem, nem tudtam
otthagyni a munká mat a Gigantéban, de még így is ö rü ltem neki, mert mikö zben az
á ruhá zban dolgoztam, fő leg amikor kü lö nö sen fá rasztó volt a munka – példá ul a végtelenbe
nyú ló péntek délutá nonként vagy hétfő reggelenként –, kikapcsoltam, és elkezdtem a
kö vetkező cikkemen gondolkodni, a tá rcá n, amelyet példá ul Coyoacá n mozgó á rusairó l
gondoltam ki, vagy a Villa de Guadalupe-i tű znyelő krő l vagy bá rmi má sró l, és má r repü lt is
az idő . Fernando Ló pez Tapia egy nap fö lajá nlotta, hogy írjak portrékat má sod- vagy
harmadvonalas politikusokró l, gondolom, a bará tairó l vagy bará tok bará tairó l, de én
visszautasítottam. Nem tudok má sró l írni, csak olyan dolgokró l, amelyekhez kö tő dö m,
mondtam, mire ő azt kérdezte: de mi van a colonia 10 de Mayo há zaiban, amitő l kö tő dsz
hozzá juk? É s én nem tudtam mit vá laszolni, de kitartottam az eredeti elhatá rozá som
mellett. Egy este Fernando Ló pez Tapia elhívott vacsorá zni. Megkértem Maríá t, hogy
nézzen rá Franzra, és elmentü nk egy étterembe a Roma Suron. Az az igazsá g, hogy valami
jobbra, valami kifinomultabbra szá mítottam, de a vacsora kö zben nagyon sokat mulattam,
bá r szinte egy falatot sem ettem. Aznap este szeretkeztem a Tamal igazgató já val. Akkor má r
régó ta nem fekü dtem le egyetlen férfival sem, és az élmény nem bizonyult tú lsá gosan
kellemesnek. Egy héttel késő bb megismételtü k a dolgot. Aztá n a rá kö vetkező héten. Néha –
ő szintén szó lva – megsemmisítő volt az egész éjszaká t ébren tö lteni, aztá n munká ba menni
kora reggel, és ó rá kon keresztü l alvajá ró ként címkézni a termékeket. De volt bennem
életvá gy, és a szívem mélyén tudtam, hogy így kell tennem.
Egy este Fernando Ló pez Tapia megjelent a calle Montesban. Azt mondta, hogy lá tni
szeretné, hol lakom. Bemutattam neki Maríá t, aki eleinte elég hű vö sen viselkedett, mintha ő
valami hercegnő lenne, szerencsétlen Fernando pedig egy írá studatlan paraszt.
Szerencsére, azt hiszem, ő észre sem vette María célzá sait. Tulajdonképpen elbű vö lő en
viselkedett. É s ez tetszett nekem. Egy idő mú lva María hazament, én pedig egyedü l
maradtam Franzcal és Fernandó val. Akkor elmondta, hogy azért jö tt, mert lá tni szeretett
volna, aztá n ú gy folyatta, hogy most ugyan má r lá tott, de még mindig lá tni szeretne.
Szamá rsá g volt, de jó lesett, hogy ezt mondja. Aztá n fö lmentem Maríá ért, és négyesben
elmentü nk vacsorá zni egy étterembe. Egy csomó t nevettü nk aznap este. Egy héttel késő bb
elvittem a Tamalba María pá r versét, és kö zö lték ő ket. Ha a bará tnő d írni szeretne, mondta
Fernando Ló pez Tapia, mondd meg neki, hogy folyó iratunk lapjai a rendelkezésére á llnak.
A gond csak az volt – ahogy arra hamarosan rá jö ttem –, hogy María, hiá ba végzett
egyetemet meg minden, szinte egyá ltalá n nem tudott pró zá t írni, má rmint kö ltő i szá ndéktó l
mentes, hibá tlanul kö zpontozott, nyelvtanilag helyes pró zá t. Így aztá n napokon á t
dolgozott egy tá ncró l szó ló cikken, de aká rhogy pró bá lta, aká rhogy igyekeztem is segíteni
neki, képtelen volt megcsiná lni. Végü l egy remek vers lett a dologbó l, amely „A tá nc
Mexikó ban” címet kapta, és miutá n odaadta nekem, hogy elolvassam, lefű zte a tö bbi verse
mellé, és megfeledkezett ró la. María erő teljes kö ltő volt, egyértelmű en jobb példá nak
oká ért ná lam, de nem tudott pró zá t írni. Ká r volt érte, de így el is szá llt az esély, hogy
rendszeresen együ ttmű kö djö n a Tamallal, bá r nem hiszem, hogy ez kü lö nö sebben zavarta
volna, mintha undorodott volna a folyó irattó l, mintha a folyó irat nem az ő nívó já t
képviselte volna, de persze María ilyen, és én így szeretem.
A kapcsolatom Fernando Ló pez Tapiá val még tartott egy ideig. Ő há zas volt – ezt kezdettő l
fogva gyanítottam –, volt két gyereke – a nagyobbik hú széves –, és nem szá ndékozott
elvá lni a feleségétő l (de én sem engedtem volna neki, hogy megtegye). Szá mos alkalommal
elkísértem ü zleti vacsorá kra. Ú gy mutatott be, mint a legtermékenyebb szerző jét. É n
igyekeztem, hogy való ban az legyek, és voltak hetek, amikor – a Gigantéval az egyik oldalon,
a folyó irattal a má sikon – alig tudtam fenntartani á tlagban a napi há romó rá s alvá st. De nem
zavart, mert jó l mentek a dolgaim, ú gy, ahogy szerettem volna, hogy menjenek, és bá r nem
akartam má r tö bb verset kö zö lni a Tamalban, gyakorlatilag kisajá títottam a kulturá lis
oldalakat, és kö zö ltem Jacinto meg a tö bbi bará tom verseit, akiknek nem volt hol
kö zzétenniü k az alkotá saikat. É s sokat tanultam. Mindent megtanultam, amit meg lehet
tanulni egy fő vá rosi folyó irat szerkesztő ségében. Megtanultam tö rdelni, hirdető kkel
egyezkedni, nyomdá kkal bá nni, olyan emberekkel beszélni, akik elvileg fontosnak tű nnek.
Természetesen senki sem tudta, hogy egy Gigantéban dolgozom, mindenki azt hitte, hogy
abbó l élek, amit Fernando Ló pez Tapia fizet nekem, vagy hogy egyetemista vagyok – én, aki
sosem voltam egyetemista, még a gimit sem fejeztem be –, és ennek is megvolt a maga
szépsége, olyan volt, mintha Hamupipő ke meséjében élnék, és bá r aztá n vissza kellett
mennem a Gigantéba, és visszavedlenem eladó vá vagy pénztá rossá , engem ez nem zavart,
és ö sszeszedtem minden erő met vagy még anná l is tö bbet, hogy mindkét munká mat jó l
végezzem, a Tamalt azért, mert szerettem, és mert sokat tanultam, a Gigantét azért, mert el
kellett tartanom Franzot, ruhá t és iskolai felszerelést kellett vennem neki, fizetnem kellett a
calle Montes-i szobá nkat, mert szegény apuká m addigra elég rossz passzban volt, és má r
nem tudott kisegíteni a bérleti díjjal, Jacintó nak pedig még sajá t magá ra sem volt pénze.
Egyszó val dolgoznom kellett, és tolni Franz és a sajá t magam szekerét. É s így is tettem,
emellett pedig írtam és tanultam.
Egy nap Fernando Ló pez Tapia azt mondta, hogy beszélnie kell velem. Amikor bementem
hozzá , azt mondta, hogy kö ltö zzü nk ö ssze. Azt hittem, hogy viccel – Fernando néha így
ébredt, kedve tá madt ö sszekö ltö zni bá rkivel –, és arra gondoltam, hogy aznap este
való színű leg egy szá llodá ban fogunk majd kikö tni, és szeretkezü nk, aztá n majd elmú lik a
kedve, hogy laká st tegyen alá m. De ezú ttal komolyan gondolta az ajá nlatot. Természetesen
nem á llt szá ndéká ban elhagyni a feleségét, legalá bbis nem egy csapá sra, hanem aprá nként,
szisztematikus lépések sorá val, az ő szavaival élve. Napokon á t beszélgettü nk errő l a
lehető ségrő l. Pontosabban fogalmazva: Fernando beszélt, vá zolta az érveket pró és kontra,
én pedig hallgattam és véleményeztem. Amikor végü l nemet mondtam neki, ú gy tű nt, hogy
nagyon csaló dott, és pá r napig dü hö s volt rá m. Addigra én má r má s folyó iratokhoz is
kü ldtem a szö vegeimbő l. A tö bbségü k elutasított, de volt néhá ny, ahol elfogadtá k ő ket. A
kapcsolatom Fernandó val, nem tudom, miért, de megromlott. Mindent kritizá lt, bá rmit
csiná ltam, amikor pedig lefekü dtü nk egymá ssal, még erő szakos is volt. Má skor rá tö rt a
gyö ngédség, ajá ndékokat hozott, a legkisebb dolgon elsírta magá t, és ú gy berú gott az este
végére, mint egy régi piá s.
Amikor lá ttam, hogy a nevem má s folyó iratokban is megjelenik, az siker volt.
Biztonsá gérzettel tö ltö tt el, és attó l a pillanattó l kezdve tá volodni kezdtem Fernando Ló pez
Tapiá tó l és a Tamal folyó irattó l. Eleinte nem volt kö nnyű , de má r hozzá voltam szokva a
nehézségekhez, és nem há trá ltam meg egyetlen pillanatra sem. Aztá n talá ltam egy
korrektori á llá st egy ú jsá gná l, és otthagytam a Gigantét. A kilépésem egy vacsorá val
ü nnepeltü k meg, amelyre rajtam kívü l eljö tt Jacinto, María és Franz. Aznap este, mikö zben
épp vacsorá ztunk, eljö tt hozzá m Fernando Ló pez Tapia, de nem akartam neki ajtó t nyitni.
Egy ideig az utcá ró l kiabá lt, aztá n elment. Franz és Jacinto az ablakbó l figyelték, és
nevettek. Hogy hasonlítanak egymá sra. Mi ketten Maríá val viszont nem akartunk még csak
kinézni sem, és ú gy tettü nk (vagy talá n nem is kellett igazá n ú gy tennü nk), mintha
hisztérikus rohamunk lenne. Való já ban nem csiná ltunk má st, csak egymá sra néztü nk, és
egyetlen szó nélkü l elmondtunk egymá snak mindent, amit el kellett mondanunk.
Emlékszem, ü ltü nk a sö tétben, Fernando kiabá lá sa, elkeseredett kiabá lá sa pedig tompá n
fö lhallatszott az utcá ró l, aztá n má r nem lehetett hallani semmit, elmegy, mondta Franz,
elviszik, erre egymá sra néztü nk Maríá val, minden színjá ték nélkü l, komolyan, fá radtan, de
készen arra, hogy folytassuk, aztá n néhá ny má sodperc mú lva fö lá lltam, és fö lkapcsoltam a
villanyt.
AMADEO SALVATIERRA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE REPÚ BLICA DE VENEZUELA, A PALACIO
DE LA INQUISICIÓ N KÖ ZELÉ BEN, 1976. JANUÁ R. Aztá n az egyik srá c megkérdezte tő lem:
és hol vannak Cesá rea Tinajero versei?, én pedig kimá sztam Diego Carvajal tá bornok ú r
halá lá nak mocsará bó l vagy az emlékének fortyogó levesébő l, egy ehetetlen és érthetetlen
levesbő l, amelyik, azt hiszem, ott fü gg a sorsunk fö lö tt, mint Damoklész kardja vagy mint
egy tequilareklá m, és azt feleltem: az utolsó oldalon, srá cok, és csak néztem az ü de, éber
arcukat, aztá n kö vettem a szememmel a régi oldalakon végigsimító kezü ket, majd ismét az
arcukat, és egyszerre ő k is rá m néztek, és azt kérdezték, ugye, nem ugratsz minket,
Amadeo?, jó l érzed magad, Amadeo?, nem akarod, hogy csiná ljunk neked egy ká vét,
Amadeo?, én pedig azt gondoltam, á , az ö rdö gbe, biztosan részegebb vagyok, mint
gondoltam, és tétova léptekkel fö lá lltam, odamentem a tü kö rhö z a nappaliban, és
belenéztem. Még mindig én voltam az. Nem az az ö nmagam, akihez végső soron má r
hozzá szoktam, de mégiscsak ö nmagam. Aztá n azt feleltem nekik, srá cok, nem ká véra van
szü kségem, hanem még egy kis tequilá ra, erre odahoztá k a poharam, és teletö ltö tték, én
pedig megittam, és így sikerü lt elszakadnom a tü kö r kibaszott foncsorá tó l, amelyre addig
tá maszkodtam, akarom mondani: el tudtam vá lasztani a kezemet a régi tü kö r felü letétő l
(de azért elő tte még lá ttam, ahogy az ujjlenyomataim ott maradnak rajta, mint tíz apró arc,
akik kó rusban igyekeznek elmondani nekem valamit, de olyan elképesztő en gyorsan, hogy
képtelenség volt ő ket megérteni). Amikor pedig ú jra leü ltem a fotelomba, ismét
megkérdeztem ő ket, mit gondolnak most, hogy ott van elő ttü k az utá nozhatatlan Cesá rea
Tinajero egy való di verse, mindenféle kö zvetítő nyelv nélkü l, pusztá n a vers, erre ő k rá m
néztek, aztá n – a folyó irattal a kezü kben – megint lemerü ltek ebbe a hú szas évekbő l itt
maradt pocsolyá ba, ebbe a lehunyt, porral teli szembe, és azt felelték, az ö rdö gbe, Amadeo,
csak ez az egy van tő le?, ez az egyetlen kö zö lt verse?, én pedig azt feleltem, talá n csak
suttogtam: há t, igen, srá cok, nincs tö bb. É s hozzá tettem, talá n azért, hogy tényleg
fö lmérjem, mit gondolnak: kiá brá ndító , nem? De ő k mintha nem is hallottak volna,
szorosan ö sszedugtá k a fejü ket, nézték a verset, és egyikü k, a chilei talá n elgondolkodott,
mikö zben a cimborá ja, a mexikó i mosolygott, képtelenség kedvét szegni ezeknek a
srá coknak, gondoltam magamban, és levettem ró luk a szemem, elhallgattam,
kinyú jtó ztattam a tagjaimat a fotelban, reccs, reccs, mire egyikü k a hang hallatá n fö lemelte
a fejét, és rá m nézett, mintha csak biztos akarna lenni benne, hogy még egyben vagyok, de
utá na visszatért Cesá reá hoz, én pedig á sítottam vagy só hajtottam egyet, és egy
má sodpercig, igaz, nagyon tá volró l, de fö lrémlett elő ttem néhá ny kép Cesá reá ró l és a
bará tairó l, egy sugá rú ton gyalogoltak a fő vá ros északi részén, és milyen furcsa, a bará tai
kö zö tt ott lá ttam sajá t magam, aztá n ú jra á sítottam egyet, erre pedig az egyik srá c megtö rte
a csö ndet, és tisztá n, jó l érthető en azt mondta, hogy a vers érdekes, a má sik pedig helyeselt
kö zben, és azt mondta, hogy nemcsak hogy érdekes, hanem ő má r lá tta egyszer, még
taknyos korá ban. Hogyan?, kérdeztem. Az á lmaimban, mondta a srá c, nem lehettem tö bb
hétévesnél, és lá zas voltam. Cesá rea Tinajero versét? Lá tta hétévesen? É s megértette?
Tudta, hogy mit jelent? Mert való színű leg jelent valamit, nem? A srá cok erre rá m néztek, és
azt vá laszoltá k, hogy nem, Amadeo, egy vers nem fö ltétlen jelent valamit azon tú l, hogy
vers, bá r emez, Cesá rea verse elvileg még csak azt sem. Így aztá n megkértem ő ket, hogy
hadd nézzem meg, és kinyú jtottam a kezem, mint aki alamizsná t kér, ő k pedig elhelyezték
gö csö rtö s ujjaim kö zö tt a Caborca egyetlen fennmaradt példá nyá t. É s megpillantottam a
verset, amelyet má r annyiszor lá ttam azelő tt:
Sion
 
É s megkérdeztem a srá cokat, azt kérdeztem tő lü k, srá cok, mi az, amit ki tudtatok há mozni
ebbő l a versbő l?, és hozzá tettem, hogy srá cok, én má r tö bb mint negyven éve nézem, de
kurvá ra nem értettem meg belő le semmit. Ez az igazsá g. Minek hazudjak nekik. Mire ő k azt
felelték: ez egy vicc, Amadeo, a vers egy vicc, ami valami nagyon komoly dolgot takar. De
mit jelent?, kérdeztem. Hadd gondolkodjunk egy kicsit, Amadeo, mondtá k. Persze,
gondolkodjatok csak, hogyne, mondtam. Hadd tanakodjunk egy kicsit, aztá n há tha
fö llebbentjü k a fá tylat a rejtélyrő l, Amadeo, vá laszoltá k. Há t persze, jó lenne, ha
fö llebbentenétek, vá laszoltam. Aztá n fö lá llt az egyik, és kiment a fü rdő szobá ba, fö lá llt a
má sik, és kiment a konyhá ba, én pedig elszunyó ká ltam, ő k meg kényü kre-kedvü kre
já rká ltak az otthonom poklá ban, akarom mondani, az emlékek poklá ban, amellyé az
otthonom vá lt, én pedig hagytam, hadd csiná ljá k, és elszunyó ká ltam, mert má r nagyon
késő re já rt, és elég sokat ittunk addig, bá r idő nként hallottam, ahogy já rká lnak, mintha
torná zná nak, hogy megmozgassá k az elzsibbadt végtagjaikat, és idő nként hallottam a
hangjukat, kérdéseket tettek fö l és vá laszoltak egymá snak, nem tudom, de nagyon komoly
dolgokró l lehetett szó , mert a kérdések és a vá laszok kö zö tt hosszú csö ndek kö vetkeztek, és
kevésbé komolyakró l, mert nevettek is, á , micsoda srá cok, gondoltam, á , micsoda remek
este, régó ta nem ittam má r annyit, nem beszélgettem annyit, nem idéztem fö l annyi
emléket, és nem éreztem magam olyan jó l. Amikor ú jra kinyitottam a szemem, a srá cok
fö lkapcsoltá k a villanyt, és elő ttem gő zö lgö tt egy csésze ká vé. Idd meg, mondtá k.
Parancsotokra, vá laszoltam. Emlékszem, hogy mikö zben a ká vét szü rcsö ltem, a srá cok
ismét leü ltek velem szemben, és a Caborcá ban kö zö lt tö bbi szö vegrő l beszélgettek. Akkor
há t, kérdeztem, mi a rejtély? Erre a srá cok rá m néztek, és azt felelték: nincs rejtély,
Amadeo.

18
JOAQUÍN FONT, MEXIKÓ VÁ ROS, COLONIA CONDESA, CALLE COLIMA, 1987. AUGUSZTUS. A
szabadsá g olyan, mint egy prímszá m. Mire hazamentem, minden megvá ltozott. A feleségem
má r nem ott élt, és a szobá mban most Angélica lá nyom aludt a pá rjá val, egy ná lam
valamivel idő sebb színhá zi rendező vel együ tt. A legkisebbik gyerekem ugyanakkor
kisajá tította a kerti há zat, és megosztotta egy indiá n arcú lá nnyal. Ő is és Angélica is
dolgozott egész nap, bá r egyikü k sem keresett tú l sokat. María lá nyom egy szá llodá ban
lakott a forradalmi emlékmű kö zelében, és alig talá lkozott a testvéreivel. A feleségem, a
hírek szerint, ú jra férjhez ment. A színhá zi rendező végü l is egészen tiszteletre méltó nak
bizonyult. Az Ö reglá ny Segura harcostá rsa volt, vagy a tanítvá nya, nem tudná m pontosan
megmondani, és se pénze, se szerencséje nem volt sok, de abban bízott, hogy egy nap
színpadra á llít majd egy darabot, és egy csapá sra hírnevet és vagyont szerez magá nak.
Esténként, vacsora kö zben szeretett errő l mesélni. A fiam pá rja ezzel szemben á ltalá ban
nem szó lt egy szó t sem. Szimpatikus volt.
Első éjszaka a nappaliban aludtam. Tettem egy pokró cot a kanapéra, leheveredtem, és
lehunytam a szemem. A szoká sos zajokat hallottam. De mégsem. Volt bennü k valami, amitő l
mégis má smilyenek voltak, bá r elő szö r nem tudtam rá jö nni, mi az. De má smilyenek voltak,
és nem hagytak aludni, így aztá n az éjszaká kat a kanapén ü lve tö ltö ttem, a bekapcsolt tévé
elő tt, résnyire nyitott szemmel. Aztá n á tkö ltö ztem a fiam régi szobá já ba, és ettő l jobb lett a
kedvem. Való színű leg azért, mert a szoba még ő rzö tt valamit a gondtalan, boldog
kamaszkor hangulatá bó l. Nem tudom. Aká rhogy is, há rom nappal késő bb a szoba má r
teljesen á tvette a szagom, azaz ö regemberszaga lett, bolondszaga, és minden ugyanolyanná
vá lt, mint azelő tt. Depresszió s voltam, és nem tudtam, mit csiná ljak. Ü ltem egy helyben, és
hagytam, hogy teljenek az ó rá k az ü res há zban, amíg haza nem jö tt valamelyik gyerekem a
munká bó l, akkor aztá n vá ltottunk pá r szó t. Néha csö rgö tt a telefon, én pedig fö lvettem.
Igen? Ki beszél? Nem ismert senki, és én sem ismertem senkit.
Egy hétre rá , hogy hazakö ltö ztem, má r sétá kat is tettem a kö rnyéken. Az első sétá k rö videk
voltak, kö rbejá rtam a há ztö mbö t, és ü gy lezá rva. Viszont aprá nként fö lbá torodtam, és az
eleinte tétova sétá im egyre messzebbre vezettek. A kö rnyék megvá ltozott. Kétszer
megtá madtak. Elő szö r néhá ny konyhakésekkel fö lfegyverkezett gyerek. Má sodszor pá r
idő sebb alak, akik, miutá n nem talá ltak pénzt a zsebeimben, rendesen ellá ttá k a bajomat.
De én má r nem érzek fá jdalmat, ezért nem zavart. Ez is egy olyan dolog, amit a La
Fortalezá ban tanultam. Aznap este Lola, a fiam pá rja fertő tlenítette a sebeimet, és azt
mondta, hogy jobban teszem, ha bizonyos helyeket elkerü lö k. É n azt vá laszoltam, hogy nem
zavar, ha néha megvernek. Szereted?, kérdezte. Nem szeretem, vá laszoltam, ha mindennap
megvernének, azért azt nem szeretném.
Egy este a színhá zi rendező azt mondta, hogy az INBA oda fog neki ítélni egy ö sztö ndíjat.
Megü nnepeltü k. A fiam elment a pá rjá val egy ü veg tequilá ért, a lá nyom pedig ü nnepi
vacsorá t csiná lt a rendező vel, bá r az igazat megvallva, egyikü k sem tudott fő zni. Nem
emlékszem, mit készítettek. Ennivaló t. É n megettem mindent. De nem volt tú l jó . Igazá n a
feleségem értett ezekhez a dolgokhoz, de ő most má shol él, és nem kapható az efféle
rö gtö nzö tt vacsorá kra. Leü ltem az asztalhoz, és reszketni kezdtem. Emlékszem, hogy a
lá nyom rá m nézett, és megkérdezte, rosszul vagyok-e. Csak fá zom, feleltem, és ez volt az
igazsá g, az évek sorá n érzékeny lettem a hidegre. Egy pohá rka tequila segített volna, de
nem ihatok tequilá t és semmilyen má s alkoholt sem. Így aztá n reszkettem a hidegtő l, és
ettem, kö zben hallgattam, mit beszélnek. Egy szebb jö vő rő l beszélgettek. Semmiségekrő l,
való já ban mégis egy szebb jö vő rő l beszélgettek, és bá r ez a jö vő nem foglalta magá ban sem
a fiamat és a pá rjá t, sem engem, mi is mosolyogtunk, beszélgettü nk, és terveket sző ttü nk.
Egy héttel késő bb az ö sztö ndíj odaítélésében illetékes ü gyosztá lyt kö ltségvetési
megszorítá sok miatt bezá rtá k, és a színhá zi rendező végü l nem kapott semmit.
Megértettem, hogy elérkezett a cselekvés ideje. É s cselekedtem. Fö lhívtam néhá ny régi
bará tot. Elő szö r senki nem emlékezett rá m. Merre já rtá l?, kérdezték. Honnan kerü ltél elő ?
Mesélj, mi tö rtént veled? Azt mondtam nekik, hogy most jö ttem haza kü lfö ldrő l. A Fö ldkö zi-
tenger kö rü l utazgattam, éltem Olaszorszá gban és Isztambulban. Kairó ban is já rtam, ott az
épü leteket néztem meg, építészet, ami ígéretet hordoz. Ígéretet? Igen, a pokol ígéretét. Mint
a Tlatelolco épü letei, csak nincs annyi zö ld terü let. Mint Ciudad Satélite, csak nincs
vezetékes víz. Mint Netzahualcó yotl. Mindannyian halá lt érdemelnénk, az ö sszes építész.
Tuniszban és Marrá kesben voltam. Marseille-ben. Velencében. Firenzében. Ná polyban. De
jó neked, Quim, de miért jö ttél vissza? Mexikó menthetetlenü l szarrá megy. Gondolom,
képben vagy. Persze, képben vagyok, vá laszoltam, nem voltam szű kében az informá ció nak,
a lá nyaim mexikó i ú jsá gokat kü ldtek nekem a szá llodá kba, ahol laktam. De Mexikó a hazá m,
és hiá nyzott. Sehol sem olyan jó , mint itt. Na ne szó rakozz, Quim, ezt biztos nem mondod
komolyan. De, egész komolyan. Egész komolyan? Eskü szö m, egész komolyan, néha reggeli
kö zben – ahogy a Fö ldkö zi-tengerben gyö nyö rkö dtem, meg azokban a kicsike
vitorlá sokban, amelyekért annyira odavannak az euró paiak –, szó val néha elsírtam magam,
amikor Mexikó vá rosra gondoltam, a mexikó vá rosi reggelikre, és tudtam, hogy elő bb vagy
utó bb haza kell mennem. Volt, aki azt mondta: figyelj csak, téged nem utaltak be egy
pszichiá triá ra? É n pedig azt feleltem, de, csak az má r nagyon régen volt, rö gtö n azutá n
mentem el kü lfö ldre, hogy kikerü ltem onnan. Orvosi javallatra. É s a bará taim mindig jó t
mulattak azon, hogy így kivá gtam magam, vagy éppen má shogy, mert mindig színeztem
valamit a sztorin, és azt mondtá k, á , mondjad, Quim, én pedig kihaszná ltam a lehető séget,
és megkérdeztem, hogy nem tudnak-e nekem valami munká t, egy apró cska á llá st egy
építészirodá ban, jö het bá rmi, alkalmi munka, csak hogy lassan megbará tkozzam a
gondolattal, hogy keressek valami á llandó t, erre pedig azt szoktá k vá laszolni, hogy nagyon
rossz a munkapiaci helyzet, hogy sorra zá rnak be az építészirodá k, hogy Andrés del Toro
lelépett Miamiba, hogy Refugio Ortiz de Montesinos Houstonban nyitotta meg a mű helyét,
szó val el tudod képzelni, mondtá k, és el tudtam képzelni, ső t elképzelnem sem kellett, de én
csak hívogattam ő ket tová bb, pró bá ra téve a tü relmü ket, és meséltem nekik a vilá g
boldogabbik felén megesett kalandjaimró l.
Mivel olyan kitartó voltam, végü l megkaptam egy mű szaki rajzoló i á llá st egy építész
mű helyében, akit nem ismertem. A fickó akkoriban indult, és miutá n megtudta, hogy nem
mű szaki rajzoló vagyok, hanem építész, megkedvelt. Esténként, amikor bezá rtuk a boltot,
elmentü nk egy bá rba, ami az Ampliació n Popocatépetlben van, a calle Cabrera felé. A bá r
neve El Destino volt, és rendszeresen elidő ztü nk ott, beszélgettü nk az építészetrő l és a
politiká ró l (a figura trockista volt), az utazá sokró l és a nő krő l. Juan Arenasnak hívtá k. Volt
egy ü zlettá rsa, akit én alig lá ttam, egy ká bé negyvenéves, kö vér fickó , aki szintén építész
volt, de sokkal inká bb hasonlított egy titkos ü gynö khö z, és nem sű rű n fordult meg a
stú dió ban. Így aztá n az iroda gyakorlatilag Juan Arenasbó l és belő lem á llt, és mivel nem
igazá n volt mit csiná lnunk, beszélgetni viszont szerettü nk, há t a nap jó részét
beszélgetéssel tö ltö ttü k. Esténként hazafuvarozott, és mikö zben á tszeltü k a rémá lomba,
kó kadt rémá lomba illő fő vá rost, néha azon gondolkodtam, hogy Juan Arenas az én boldog
reinkarná ció m.
Egy nap meghívtam ebédre. Vasá rnap volt. Nem volt otthon senki, és levest meg francia
omlettet készítettem neki. A konyhá ban ettü nk. Jó érzés volt ott lenni, hallgatni, ahogy a
kertben csipegetnek a madarak, és lá tni, ahogy Juan Arenas, ez a derék srá c jó étvá ggyal
eszik. Egyedü l élt. Nem a fő vá rosban szü letett, hanem Ciudad Maderó ban, és néha
elveszettnek érezte magá t ebben a hatalmas vá rosban. Késő bb megérkezett a lá nyom a
pá rjá val, és ott talá ltak minket, ahogy a tévét nézzü k, és ká rtyá zunk. Azt hiszem, a lá nyom
az első pillanattó l kezdve tetszett Juanito Arenasnak, aki onnantó l fogva egyre sű rű bben
jö tt lá togató ba. Néha á lmodozni kezdtem, és lá ttam magunkat, ahogy ott élü nk együ tt a
calle Colima-i há zban, a két lá nyom, a fiam, a színhá zi rendező , Lola és Juan Arenas. A
feleségem nem, ő t nem lá ttam velü nk. De a dolgok sosem ú gy alakulnak, ahogy az ember
elképzeli, és ahogy megéli ő ket az á lmaiban, és egy szép napon Juan Arenas és a tá rsa
bezá rta az irodá t, és leléptek anélkü l, hogy elmondtá k volna, hova mennek.
Megint neki kellett á llnom, és sorra fö l kellett hívnom a régi bará taimat, hogy szívességet
kérjek. Tapasztalatbó l tudtam, hogy érdemesebb mű szaki rajzoló i meló t keresni, mint
építészit, így aztá n nem kellett hozzá sok idő , hogy ú jra kemény munká val teljenek a
napjaim. Ezú ttal egy coyoacá ni irodá ban. Egy este a fő nö keim meghívtak egy buliba. A
má sik lehető ség az volt, hogy elsétá lok a legkö zelebbi metró megá lló ig, és hazamegyek, de
otthon való színű leg nem fogok talá lni senkit, így aztá n elfogadtam a meghívá st, és
elmentem. A buli egy há zban volt, egész kö zel az enyémhez. A há z pá r pillanatig ismerő snek
tű nt. Azt gondoltam, hogy má r já rtam ott korá bban, de aztá n rá jö ttem, hogy nem, csak
annyi tö rtént, hogy egy bizonyos vá rosrész bizonyos idő szakban épü lt há zai ú gy
hasonlítottak egymá sra, mint egyik tojá s a má sikra, erre aztá n megnyugodtam, és
egyenesen a konyhá ba mentem, hogy keressek valami ennivaló t, mert reggeli ó ta nem
ettem egy falatot sem. Nem tudom, mi tö rtént velem, de hirtelen nagyon megéheztem, ami
nem fordul elő velem tú l gyakran. Nagyon gyö tö rt az éhség, és nagyon szerettem volna
sírni, de nagyon boldog voltam.
Szinte szá rnyaltam a konyhá ig, és amikor megérkeztem, a konyhá ban két férfit és egy nő t
talá ltam, akik lelkesen beszélgettek egy halottró l. É n fogtam egy sonká s szendvicset, és
megettem, aztá n ittam két korty kó lá t, hogy lecsú sszon a szendvics a torkomon. Egy picit
mintha szá raz lett volna a kenyér. De finom volt, így aztá n fogtam még egy szendvicset,
most egy sajtosat, és megettem, de ezú ttal nem hirtelen, hanem aprá nként, tudatosan
megrá gva, és kö zben mosolyogtam ú gy, ahogy annyi évvel azelő tt szoktam mosolyogni. A
beszélgető há rmas pedig – a két férfi és a nő – rá m nézett, lá ttá k a mosolyom, és rá m
mosolyogtak, erre egy kicsivel kö zelebb léptem hozzá juk, és meghallottam, mirő l
beszélnek: egy holttestrő l beszélgettek, egy temetésrő l, egy bará tomró l beszéltek, egy
építészrő l, aki meghalt, és ez a pillanat megfelelő nek tű nt, hogy hozzá tegyem, ismertem.
Ennyi volt. Egy halottró l beszélgettek, akit ismertem, aztá n á ttértek má s témá kra is,
gondolom, mert nem maradtam ott, hanem kimentem a kertbe, egy ró zsabokrokkal és
fenyő kkel teli kertbe, odamentem a rá csos vaskerítéshez, és elkezdtem figyelni a forgalmat.
Egyszerre lá ttam, ahogy elmegy elő ttem a régi, ’74-es Impalá m – kicsit megkopott az évek
sorá n, horpadá sok lá tszottak a sá rhá nyó kon és az ajtó kon, lepattogzott ró la a festék –,
egészen lassan, lépésben haladt, mintha csak engem keresne a fő vá rosi éjszaka utcá in, és
olyan hatá st gyakorolt rá m, hogy azutá n tényleg elkezdtem reszketni, két kézzel
kapaszkodtam a kerítés rú djaiba, nehogy elessek, és nem is estem el, szent igaz, de leesett a
szemü vegem, a szemü vegem lecsú szott az orromró l, és egy bokorban, egy nö vény vagy egy
ró zsatő alatt kö tö tt ki, nem tudom, csak a hangjá t hallottam, és tudtam, hogy nem tö rö tt el,
aztá n arra gondoltam, hogy ha most lehajolnék, hogy fö lvegyem, mire fö lá llnék, az Impala
má r eltű nne, de ha nem pró bá lom meg, akkor nem fogom lá tni, ki vezeti azt a kísértetkocsit,
az 1975 utolsó , 1976 első ó rá iban elveszett kocsimat. É s ha nem tudom meg, ki vezeti,
akkor mi értelme lenne annak, hogy lá ttam? Aztá n eszembe jutott valami még kü lö nö sebb
dolog. Az já rt a fejemben: leesett a szemü vegem. Az já rt a fejemben: egy pillanattal ezelő tt
még azt sem tudtam, hogy szemü veget hordok. Az já rt a fejemben: most kezdem érezni a
vá ltozá sokat. Há t ennyi, most, hogy má r tudtam, hogy tudom, szemü vegre van szü kségem,
hogy lá ssak, ö sszeszedtem a bá torsá gom, lehajoltam, megtalá ltam a szemü vegem (micsoda
kü lö nbség, ha rajtam van vagy nincs!), fö legyenesedtem, és az Impala még mindig ott volt –
amibő l arra kö vetkeztetek, hogy olyan gyorsasá ggal cselekedtem, mely csak néhá ny
bolondnak adatik meg –, lá ttam az Impalá t, és a szemü vegemen, azon a szemü vegen á t,
amelyrő l addig a pillanatig azt sem tudtam, hogy létezik, belefú rtam a tekintetem a
sö tétségbe, és a sofő r alakjá t kerestem, kicsit félve, kicsit szorongva, mert azt gondoltam,
hogy Cesá rea Tinajeró t fogom lá tni az eltű nt Impalá m volá njá ná l, az eltű nt kö ltő t, aki kiutat
talá lt az eltű nt idő bő l, hogy visszaadja nekem azt a gépkocsit, amelyet a legjobban
szerettem az életemben, amely a legtö bbet jelentette nekem, és amelyet a legrö videbb ideig
volt lehető ségem élvezni. De nem Cesá rea vezetett. Való já ban nem vezette senki a kísértet-
Impalá mat! Így képzeltem. De aztá n végiggondoltam, hogy az autó k nem já rnak
egymagukban, és hogy azt a szakadt Impalá t való színű leg egy tö pszli, szerencsétlen és
sú lyosan depresszió s honfitá rsam vezeti, aztá n – hatalmas teherrel a vá llamon –
visszamentem a buliba.
Mégis, amikor má r félú ton já rtam, eszembe jutott egy ö tlet, és visszafordultam, de má r nem
volt ott az Impala az utcá n, lá ttam, de eltű nt, volt, nincs, az utca á talakult félhomá lyos
fejtö rő vé, amelybő l szá mos részlet is hiá nyzik, és az egyik hiá nyzó részlet – érdekes mó don
– éppen én magam vagyok. Az Impalá m elment. É s én – az nem egészen volt vilá gos
szá momra, hogyan –, én is elmentem. Az Impalá m visszatért az emlékezetembe.
Visszatértem az emlékezetembe.
Egyszerre rá jö ttem – alá zatosan, ö sszezavarodva, mikö zben lerohant a totá lis mexikó isá g
érzése –, hogy a véletlen irá nyítja a sorsunkat, és abban a viharban mindannyian oda
fogunk veszni, és biztos voltam benne, hogy csakis a legravaszabbak – nyilvá n én nem –
tudnak majd a felszínen maradni még egy kis ideig.
ANDRÉ S RAMÍREZ, EL CUERNO DE ORO BÁ R, BARCELONA, CALLE AVENIR, 1988.
DECEMBER. Az életem kudarcra volt ítélve, Belano, ú gy, ahogy mondom. Egy régmú lt
napon hagytam el Chilét 1975-ben, egész pontosan má rcius 5-én, este nyolckor, elrejtő ztem
a Napoli teherszá llító rakterében, vagyis szimpla potyautasként és anélkü l, hogy tudtam
volna, hol lesz szá momra a végá llomá s. Nem fogom untatni a hajó ú t nagyobbrészt
szerencsétlen tö rténéseivel, de annyit még elmondok, hogy tizenhá rom évvel fiatalabb
voltam, és Santiagó ban a kö rnyékemen (a pontossá g kedvéért, La Cisterná ban) azzal a
kedves becenévvel illettek, hogy Szuperegér, fö lidézve azt a bá jos és igazsá gos á llatká t, aki
oly sok délutá non á t szó rakoztatott minket gyermekkorunkban. Egyszó val szerénységem
fö l volt készü lve – legalá bbis fizikailag, ahogy mondani szoká s –, hogy megbirkó zzon egy
ilyen kaliberű ú t minden viszontagsá gá val. Ne is beszéljü nk az éhségrő l, a félelemrő l, a
tengeribetegségrő l, az elő ttem hol elmosó dott, hol rémisztő formá ban megjelenő
bizonytalan sorsró l. Mindig volt egy jó tét lélek, aki lejö tt a hajó fenékre, és odanyú jtott
nekem egy darab kenyeret, egy ü veg bort, egy tá nyérka bolognai makaró nit. Má srészrő l
volt idő m, hogy szabadon á tgondoljam a dolgaimat, ami a korá bbi életemben szinte
elképzelhetetlen volt, mivel egy modern nagyvá rosban, ahogy azt mindenki tudja, aki
kimarad, az lemarad. É s ilyen mó don végig tudtam gondolni a gyerekkoromat – mivel ha az
ember be van zá rva egy hajó mélyére, akkor a legjobb, ha szorosan ragaszkodik egy
bizonyos rendhez –, nagyjá bó l a Panama-csatorná ig, onnantó l kezdve pedig, vagyis amíg az
á tkelés tartott az Atlanti-ó ceá non (jaj, milyen messze já rtam má r addigra szeretett
hazá mtó l, ső t az amerikai kontinenstő l, amit ugyan nem ismertem, mégis ú gy éreztem,
hogy benső séges viszony fű z hozzá ), tulajdonképpen boncolgatni kezdtem az akkor véget
érő kamaszkoromat, majd arra a kö vetkeztetésre és végleges elhatá rozá sra jutottam, hogy
mindennek meg kell vá ltoznia, bá r az igaz, hogy akkor még nem volt vilá gos elő ttem,
hogyan is fogjak hozzá , merre fordítsam a lépteimet. Igazá bó l – engedje meg, hogy ezt
mondjam – ezt a formá t vá lasztottam a sok kö zü l, hogy agyonü ssem az idő t, és hogy ne
menjen tö nkre, ne gyengü ljö n el a szervezetem, mivel ö nmagá ban má r attó l majdnem
megő rü ltem, hogy ennyi idő t tö ltö ttem abban a nedves, morajló sö tétségben, amit nem
kívá nok az ellenségemnek sem. Viszont egy reggel megérkeztü nk Lisszabon kikö tő jébe, és a
gondolataim egészen má s kö rü l kezdtek forogni. Talá n nem meglepő , hogy má r az első
napon nekiindultam volna, hogy partra szá lljak, de az egyik olasz tengerész elmondá sa
szerint – ő volt az egyike azoknak, akik néha megetettek – jobb volt nem erő ltetni az
á tkelést a portugá l tenger és a szá razfö ld kö zö tt. Így aztá n vá rnom kellett, és még két
tová bbi napig – ami szá momra két hétnek tű nt – be kellett érnem azzal, hogy egy ü res
hordó belsejében elrejtő zve hallgassam az á tszű rő dő hangokat a hajó kitá rt rakterébő l –
ú gy nézett ki, mint egy bá lna torka –, percrő l percre lettem egyre betegebb és egyre
tü relmetlenebb, idő nként csak ú gy rá m tö rt a vá ltó lá z, míg végü l egy este fö lszedtü k a
horgonyt, és magunk mö gö tt hagytuk a sü rgő -forgó portugá l fő vá rost, amelyet a
lá zá lmaimban fekete vá rosként képzeltem el, ahol az emberek feketében já rnak, a há zak
ébenfá bó l vagy fekete má rvá nybó l épü lnek, talá n azért, mert a lá zas ká bulatban egyszer
eszembe jutott Eusebio a ’66-os angliai vilá gbajnoksá gró l – ahol velü nk, chileiekkel oly
igazsá gtalanul elbá ntak –, a remekü l szereplő vá logatott fekete pá rduca.
É s folytattuk az utat, megkerü ltü k az Ibériai-félszigetet, én pedig tová bbra is beteg voltam,
de annyira, hogy az egyik este néhá ny olasz fö lvitt a fedélzetre, hogy levegő zzek kicsit,
onnan lá ttam a messzi fényeket, és megkérdeztem, hogy mi az, a vilá g (a velem oly
mostohá n bá nó vilá g) melyik részéhez tartoznak azok a fények, az olaszok pedig azt
vá laszoltá k, Afriká hoz – mintha csak azt mondaná k, cső r, mintha csak azt mondaná k, alma
–, erre aztá n még anná l is sokkal jobban reszketni kezdtem, mint azelő tt, a vá ltó lá z má r
szinte epilepsziá s rohamra emlékeztetett, pedig csak vá ltó lá z volt, aztá n hallottam, hogy az
olaszok otthagynak a fedélzeten ü lve, és félrevonulnak, mint aki odébb megy, hogy ne
zavarja a beteget, mikö zben elszív egy cigarettá t, és hallottam, hogy az egyik olasz azt
mondja a má siknak: ha meghal itt nekü nk, legjobb lesz a tengerbe dobnunk, a má sik olasz
pedig azt vá laszolta: rendben, rendben, de nem fog meghalni. É s bá r én nem beszéltem
olaszul, ezt mégis teljesen tisztá n értettem, végü l is mindkét nyelv ú jlatin, ahogy egy
nyelvészprofesszor mondaná . Tudom, hogy maga á tesett hasonló vá lsá gos pillanatokon,
Belano, ezért nem fogom hosszú ra nyú jtani. A félelemtő l vagy az életvá gytó l, a tú lélési
ö sztö ntő l vezérelve végü l mozgó sítottam minden erő met, és odaszó ltam az olaszoknak,
hogy jó l vagyok, nem fogok meghalni, melyik a kö vetkező kikö tő ? Aztá n megint
levonszoltam magam a hajó fenékre, bekuporodtam a kuckó mba, és elaludtam.
Amikor megérkeztü nk Barceloná ba, má r jobban éreztem magam. A kikö tés utá ni má sodik
éjszaka titokban elhagytam a hajó t, és kisétá ltam a kikö tő bő l, mint egy munká s az éjszakai
mű szakbó l. Csak az volt ná lam, amit viseltem, és tíz dollá r, amit még Santiagó bó l hoztam
magammal az egyik zoknimba rejtve. Az élet tele van csodá latos pillanatokkal, és
mindegyik má s, mint a tö bbi, de én sosem fogom elfelejteni a barcelonai Ramblá t és a
szomszédos utcá kat, amelyek ú gy tá rultak ki elő ttem, mint egy nő karjai, akit az ember
ugyan még sosem lá tott, mégis fö lismeri benne élete nő jét! Nem telt – eskü szö m – há rom
ó rá ba sem munká t talá lnom. Egy chilei, ha erő s a karja, és nem lusta, megél aká rhol, ezt
mondta nekem apuká m, amikor elmentem hozzá elbú csú zni. É n jó szívvel lekevertem volna
egy pofont az ö regnek, baszná megazanyjá t, de az egy má sik tö rténet, és nem akarom itt
szítani az indulatokat. Egy biztos, azon az emlékezetes éjjelen beá lltam mosogató nak –
mikö zben még el sem mú lt belő lem az a ringató zó érzés, amelyet a hosszú tengeri utazá s
okoz az emberben – a La Tía Joaquina nevű létesítményben, a calle Escudillersben, hajnali
ö t kö rü l végeztem a bá rban, aztá n fá radtan, de elégedetten a Conchi panzió felé vettem az
irá nyt – aminek elég jó pofa neve volt –, a La Tía Joaquina egyik pincére ajá nlotta, egy
murciai srá c, aki szintén abban a lyukban á llomá sozott.
Két napig voltam a Conchi panzió ban – ahonnan végü l muszá j volt lelépnem, mert kitartó an
ragaszkodtam hozzá , hogy nem adok le papírokat a rendő rségi nyilvá ntartá sba vételhez –,
és egy hétig a La Tía Joaquiná ban, pontosan addig, amíg a fő mosogató fö l nem épü lt a
makacs influenzá já bó l. A kö vetkező néhá ny napban já rtam má s panzió kban is, a calle
Hospitalban, a calle Pintor Fortunyn, a calle de la Boqueríá ban, míg egy nap talá ltam egyet a
Junta de Comerció n – ez volt az Amelia panzió , milyen édes és aranyos neve volt –, ahol
nem kértek tő lem papírokat azzal a feltétellel, hogy megosztom a szobá mat két má sik
fickó val, és hogy minden alkalommal, ha megjelenik a rendő rség, szó nélkü l elbú jok egy
dupla falú ruhá sszekrényben.
Az első pá r hetem azzal telt Euró pá ban – nem nehéz elképzelni –, hogy munká t kerestem,
és dolgoztam, mivel hetente kellett fizetnem a szá llá sért, rá adá sul az étvá gyam – ami a
tengeri á tkelés alatt mérséklő dö tt vagy szinte el is mú lt – a szá razfö ldö n anná l is sokkal
mohó bban tért vissza, mint ahogy emlékeztem rá . De mikö zben gyalogoltam az egyik
helyrő l a má sikra, vagyis a panzió bó l a munká ba vagy az étterembő l a panzió ba,
fokozatosan olyasvalami tö rtént velem, amire még soha azelő tt nem volt példa. Nem kellett
hozzá sok idő , hogy fö lfigyeljek rá , mert azt á lszerénység nélkü l á llíthatom, hogy azért
mindig ébren já rtam, és oda szoktam figyelni, mi tö rténik velem. Rá adá sul a dolog elég
egyszerű volt, bá r eleinte, mi tagadá s, aggasztott. Magá t is aggasztotta volna. Ö sszefoglalva:
mondjuk, hogy sétá ltam a Ramblá n, életvidá man, egy hétkö znapi ember hétkö znapi
problémá in gondolkodva, és hirtelen elkezdtek szá mok tá ncolni a fejemben. Mondjuk,
elő szö r az 1, aztá n a 0, aztá n az 1, aztá n megint az 1, aztá n a 0, aztá n megint a 0, aztá n ismét
az 1, és így tová bb. Elő szö r azt hittem, hogy mindez a Napoli gyomrá ba zá rva eltö ltö tt
idő nek kö szö nhető . De igazá bó l jó l éreztem magam, rendesen ettem, nem volt problémá m
az emésztésemmel, rendszerint ú gy végigaludtam a hat-hét ó rá mat, mint egy mormota,
még véletlenü l sem fá jt a fejem, így aztá n valami má s kellett hogy legyen a há ttérben. Aztá n
a kö rnyezetvá ltozá sra gyanakodtam, ami az én esetemben orszá g- ső t kontinens-, félteke-
és életmó dvá ltozá st is jelentett, mindent egyszerre. Aztá n – má s se hiá nyzott volna – az
idegeim szá mlá já ra írtam a dolgot, a csalá domban elő fordult má r ő rü let, ső t delirium
tremens is, senki sem tö kéletes. De ezek kö zü l egyik magyará zat sem volt meggyő ző , és
lassanként alkalmazkodtam, hozzá szoktam a szá mokhoz, amelyek egyébként – ugye,
milyen érdekes a természet – csak akkor jutottak az eszembe, amikor gyalogoltam, vagyis
amikor nem volt dolgom, soha nem munka kö zben, soha nem evés kö zben, vagy amikor
bebú jtam az á gyba a szobá mban, amelyen harmadmagammal osztoztam. Aká rhogy is, nem
volt tú l sok idő m tö prengeni a dolgon, mert a megoldá s hamar megérkezett, és teljesen
vá ratlanul. Egy délutá n az egyik munkatá rsam a konyhá n adott egy totó szelvényt, amire
nem volt szü ksége. Nem emlékszem, miért, de nem akartam kitö lteni, így aztá n elvittem a
panzió ba. Aznap este, amikor hazafelé sétá ltam a félig kihalt Ramblá n, megint megjelentek
a szá mok, és azonnal ö sszekapcsoltam ő ket a totó val. Bementem egy bá rba a Rambla de
Santa Mó nicá n, és kértem egy ká vét meg egy ceruzá t. De a szá mok egyszerre eltű ntek.
Teljesen kiü rü lt az agyam! Amikor kimentem, ú jbó l elő jö ttek: lá ttam egy ú jsá gost, 0, lá ttam
egy fá t, 1, lá ttam két részeget, 2, és így tová bb, amíg ö ssze nem á llt a tizennégy eredmény.
De az utcá n nem volt ná lam toll, hogy lejegyezzem ő ket, így aztá n ahelyett, hogy elindultam
volna a panzió m felé, végigmentem a Ramblá n lefelé, aztá n elindultam vissza, fö lfelé,
mintha csak most keltem volna fö l, és vá rna rá m egy vidá m este! A San José piac mellett egy
ú jsá gosná l vettem egy tollat. Ahogy megá lltam a tollért, a szá mok eltű ntek, és hirtelen ú gy
éreztem, mintha a szakadék szélén á llnék. Aztá n mentem tová bb fö lfelé a Ramblá n, de a
fejem teljesen kiü rü lt. Első kézbő l tanú síthatom, az ember ilyenkor szenved. Aztá n hirtelen
visszatértek a szá mok, elő vettem a totó mat, és elkezdtem lejegyezni ő ket. A 0 volt az X, nem
kellett zseninek lennem, hogy kitalá ljam, az 1 volt az 1, és a 2 volt a 2 – ami egyébként egész
ritká n jelent meg pislá kolva a fejemben. Egyszerű , nem? Amikor odaértem a plaza
Cataluñ á ra a metró hoz, má r végeztem is a totó val. De aztá n belém bú jt az ö rdö g, és
elindultam lefelé, mint egy alvajá ró , vagy mint akinek nincs ki a négy kereke, lassan, megint
a Rambla de Santa Mó nica felé, a totó t pá r centiméterre tartottam az arcom elő tt, és
ellenő riztem, hogy a sorban megjelenő szá mok megfelelnek-e azoknak, amelyeket
lejegyeztem a szerencsét hozó papirosomra. Egyá ltalá n nem! Lá ttam a nullá kat, egyeseket
és ketteseket – mind vilá gos volt, mint az éjszaka –, de má s volt a sorrendjü k, a szá mjegyek
nagyobb sebességgel kö vették egymá st, és a Liceo magassá gá ban megjelent egy szá m,
amelyet addig még nem lá ttam, a 3. Nem meditá ltam tová bb a dolgon, hazamentem aludni.
Aznap este, mikö zben levetkő ztem a sö tét szobá ban, és hallgattam, hogyan horkol az a két
idió ta szobatá rsam, azon gondolkodtam, hogy kezdek megbolondulni, és ezt annyira
viccesnek talá ltam, hogy muszá j volt leü lnö m az á gyra, és befognom a szá mat, hogy ki ne
tö rjö n belő lem a hangos nevetés.
Má snap fö ladtam a totó mat, és há rom nap mú lva én voltam a kilenc telitalá latos egyike. Az
első gondolatom az volt – ezt csak az tudja megérteni, akivel tö rtént má r hasonló –, hogy
nem fogjá k odaadni nekem a pénzt, mert illegá lis bevá ndorló vagyok Spanyolorszá gban. Így
aztá n még aznap elmentem egy ü gyvédhez, és elmeséltem neki mindent. Martínez ú r – mert
így hívtá k ezt a Lora del Ríó -i zugü gyvédet – gratulá lt a nyereményhez, és rö gtö n
megnyugtatott. Spanyolorszá gban, mondta, Amerika gyermekei sosem kü lfö ldiek, de mivel
való ban rendhagyó mó don léptem be az orszá g terü letére, ezt rendbe kell tennü nk. Utá na
fö lhívott telefonon egy ú jsá gíró t a La Vanguardiá tó l, aki aztá n fö ltett nekem pá r kérdést,
készített pá r fényképet, és má snap má r híres is voltam. Amennyire tudom, két-há rom
ú jsá gban is megjelentem. A telitalá latos potyautas, mondtá k. Kivá gtam a cikkeket, és
hazakü ldtem ő ket Santiagó ba. Készítettek velem pá r interjú t a rá dió nak is. Egy hét mú lva
elrendező dö tt a helyzetem, és má r nem voltam papírok nélkü li bevá ndorló , volt egy há rom
hó napos, munkavá llalá sra nem jogosító tartó zkodá si engedélyem arra az idő re, amíg
Martínez megpró bá l szerezni valami jobbat. A nyeremény elérte a 950 000 pesetá t, ami
akkoriban nagy pénz volt, és bá r az ü gyvéd legalá bb 200 000-et legombolt ró lam, igazsá g
szerint azokban a napokban gazdagnak éreztem magam, rá adá sul gazdagnak és híresnek,
és szabadon azt csiná lhattam, amit akartam. Az első napokban kerü lgetett a gondolat, hogy
ö sszecsomagoljak, és visszamenjek Chilébe, a pénzem elég lett volna, hogy belefogjak egy
vá llalkozá sba Santiagó ban, de végü l 100 000 pesetá t á tvá ltottam dollá rra, és elkü ldtem
anyá mnak, én pedig maradtam Barceloná ban, amely ú gy tá rulkozott ki elő ttem – elnézést a
hasonlatért –, mint egy virá g. Rá adá sul az 1975-ö s évben já rtunk, és a hazá mban elég
nyakatekert volt a helyzet, így aztá n a kezdeti kétségeim utá n ú gy dö ntö ttem, hogy
folytatom a megkezdett utam. A konzulá tuson némi vonakodá s utá n beleegyeztek – miutá n
tapintatosan és egy kis pénzzel segítettem a dö ntésben –, hogy ú tlevelet adjanak nekem.
Nem mentem má sik panzió ba, de sajá t szobá t kértem, nagyobbat, jobb levegő vel (és rö gtö n
meg is kaptam, mit mondhatnék, a sors az Amelia há z kegyeltjévé tett), fö lhagytam a
mosogatá ssal, és minden idő met arra szá ntam, hogy olyan munká t talá ljak, amely
megfelelne az ambíció imnak. Délig vagy egyig aludtam. Aztá n elmentem ebédelni egy
étterembe a calle Fernandó ban vagy egy má sikba a calle Joaquín Costá ban – ezt egy igazá n
szimpatikus ikerpá r vezette –, késő bb pedig kó borolni kezdtem Barceloná ban a plaza
Cataluñ á tó l a Coló n sétá nyig, a Paraleló tó l a Vía Layetaná ig, teraszokon ká vézgattam,
tintahal tapast ettem borral a taverná kban, sportlapokat olvasgattam, és mérlegeltem, mi
lehetne a kö vetkező lépésem, a lépés, amely ugyan a lelkiismeretem elő tt má r nyílt titok
volt, de (bá r szertelen és hézagos) kö zépiskolai neveltetésem folytá n mégsem akartam
kerek perec kimondani. É s ekö zben, elá rulom, még az az idió ta Descartes is eszembe jutott,
ennél tö bbet talá n ká r is mondani errő l. Descartes, Andrés Bello, Arturo Prat, akik ott
hagytá k lá bnyomukat a mi hosszú és keskeny fö ldsá vunkon. De nem lehet a végtelenségig
feszíteni a hú rt, egy délutá n aztá n fö lhagytam a tépelő déssel, és beismertem magamnak,
hogy tulajdonképpen még egy telitalá latot akarok a totó n, nem pedig munká t keresni,
telitalá latot a totó n, mindegy, milyen eszkö zö kkel, de leginká bb azzal az eszkö zzel, amelyet
ismertem. Természetesen tudatá ban voltam – ne nézzen rá m ú gy, mintha bolond volnék –,
hogy ez a remény, ez a vá gy – ahogy Lucho Gatica mondaná – irracioná lis, ső t példá tlanul
irracioná lis, mert lá ssuk csak, milyen erő vagy milyen meghibá sodá s vetítette azokat a
szá mokat az elmém legtisztá bb részébe?, ki diktá lta ő ket?, hittem én a kísértetekben?,
tanulatlan voltam talá n, vagy baboná s alkat, aki a harmadik vilá g mélyérő l érkezett a
mediterrá neum eme sarká ba?, vagy talá n a velem tö rténtek pusztá n csak a sors szerencsés
együ ttá llá sá nak kö szö nhető k, vagy egy ember lá zá lmainak, aki félig beleő rü lt egy olyan
tengeri á tkelés sorá n á télt má r-má r embertelen élményekbe, amelyet egyetlen utazá si
iroda sem merne fö lvenni ajá nlatai kö zé?
Pá r napig hatalmas kétségek kö zt ő rlő dtem. Má srészrő l elismerem, rohadtul nem érdekelt
az egész (paradox, de így van), és ahogy teltek a napok, má r nem kerestem tová bb, nem
szemléztem a La Vanguardia á ltal oly nagyvonalú an ö sszegyű jtö tt á llá shirdetéseket, és bá r
a szá mok nem jelentkeztek a nyeremény ó ta (gondolom, az á télt sokk miatt), mikö zben egy
kora este a galambokat etettem a Ciudadela Parkban, és valami fá jdalommentes egérú ton
tö prengtem, azt hiszem, megtalá ltam a megoldá st. Ha nem jö nnek vissza hozzá m a szá mok,
én megyek el a szá mok bú vó helyéhez, és aztá n kicsalogatom vagy kirugdosom onnan ő ket.
Szá mos megoldá st kipró bá ltam, ezeket szakmai megfontolá sbó l inká bb megtartaná m
magamnak. Azt mondja, hogy ne tegyem? Akkor nem tartom meg, hogyne. A há zszá mokkal
kezdtem. Végigjá rtam a calle Oleguert és a calle Cadená t, végignéztem és fö ljegyeztem a
há zszá mokat. Ami jobb kéz felő l volt, az volt az 1, ami bal kéz felő l, az a 2, az X-ek azok az
emberek voltak, akiknek nekimentem, és a szemembe néztek. Nem volt eredménye.
Megpró bá ltam kocká zni, egymagamban, egy calle Princesa-i bá rban, La Cruz del Sur volt a
neve, ma má r nem létezik, akkoriban egy argentin bará tom vezette. Ennek sem volt
eredménye. Má skor csak fekü dtem az á gyon teljesen kiü resedett fejjel, és
elkeseredésemben fenyegettem a szá mokat, hogy jö jjenek vissza, de képtelen voltam
gondolkodni, képtelen voltam fö lidézni az egyest, amely ő rü letemben má r a vagyon és az
otthon megtestesítő je lett. Kilencven nappal azutá n, hogy nyertem a totó n, amikor má r
tö bb mint ö tvenezer pesetá t elkö ltö ttem flancolá sra és hiá bavaló kollektív szelvényes
fogadá sokra, eszembe jutott a megoldá s. El kell kö ltö znö m a kö rnyékrő l. Ilyen egyszerű . Az
ó vá ros szá mai elfogytak, legalá bbis szá momra, el kell tehá t kö ltö znö m. Kó borolni kezdtem
az Ensanchéban, érdekes negyed volt, amelyet egészen addig csak a plaza Cataluñ á ró l
figyeltem suttyomban, nem mertem á tlépni a ronda de la Universidad á ltal kijelö lt hatá rt,
legalá bbis nem tudatosan, nem a kö rnyék vará zsá ra nyitott érzékekkel, ami ugyanaz,
mintha azt mondaná nk: nem já rt arra védtelenü l a csupa szem, sebezhető , egyszó val az
antennaember.
Az első pá r napban csak a Gracia sétá nyon mozogtam – fö lfelé –, és a Balmesen – lefelé –, de
a kö vetkező napokon má r megpró bá lkoztam a szomszédos utcá kkal is, Diputació n, Consejo
de Ciento, Aragó n, Valencia, Mallorca, Provenza, Roselló n és Có rcega, ezeknek az utcá knak
az a titka, hogy ká prá zatosak, mégis befogadó ak, mondhatná m ismerő sek. Amikor –
minden esetben – megérkeztem a Diagonalhoz, véget ért a sétá m, amely néha egyenes
vonalakbó l épü lt fö l, má skor megszá mlá lhatatlan cikcakkbó l. Azt persze el lehet képzelni,
hogy nemcsak ú gy néztem ki, mint aki eltévedt, hanem aká r bolondnak is nézhettek, bá r
szerencsére abban az idő ben – és ez most is így van, hogyne – Barceloná ban szinte
mindenki fö l volt ruhá zva a tolerancia erényével. Természetesen ú j gö ncö ket vettem (mert
bá r bolond voltam, annyira azért nem, hogy azt gondoljam, hogy az V. kerü leti panzió
szagá t á rasztó ruhá mban észrevétlen maradhatnék), tehá t a sétá im sorá n fehér ingben, a
Harvard Egyetem monogramjá val ellá tott nyakkendő ben, égszínkék, V nyakú szvetterben
és élre vasalt fekete nadrá gban pompá ztam. Az egyetlen régi darab a mokaszinom volt,
mert a séta dolgá ban mindig fontosabb volt szá momra a kényelem az eleganciá ná l.
A há rom első nap nem éreztem semmit. A szá mok, lehet azt mondani, fö ltű nő mó don tá vol
maradtak. De valami nem engedte a benső mben, hogy elhagyjam azt a véletlenszerű en
kijelö lt terepet. A negyedik napon, mikö zben fö lfelé gyalogoltam a Balmesen, fö lnéztem az
égre, és egy templom tornyá n meglá ttam a kö vetkező feliratot: Ora et labora. Nem tudná m
megfogalmazni pontosan, mi volt az, ami vonzott benne, de az biztos, hogy éreztem valamit,
volt egy elő érzetem, tudtam, hogy kö zel van az a valami, ami csá bít és kínoz, és amire
beteges eltö kéltséggel vá gyok. Tová bbmentem, és a torony má sik oldalá n azt olvastam:
Tempus breve est. A feliratok mellett szá mos á brá ra is fö lfigyeltem, amelyek matematikai
és geometriai képzeteket keltettek bennem. Mintha lá ttam volna az angyal arcá t. Onnantó l
kezdve az a templom lett kó borlá saim kiinduló pontja, bá r szigorú an megtiltottam
magamnak, hogy behatoljak a belsejébe.
Egy reggel – vá rakozá somnak megfelelő en – visszatértek a szá mok. A szá msorok eleinte
ö rdö giek voltak, de nem kellett hozzá sok idő , hogy megtalá ljam a logiká jukat. Az volt a
titok nyitja, hogy engedelmeskedjek. Azon a héten kitö ltö ttem há rom totó t (négy
kombiná ció val), és vettem két lottó szelvényt. Ahogy ö n is lá thatja, nem voltam teljesen
biztos az interpretá ció mban. Volt egy tizenhá rom talá latosom a totó n. A lottó n nem volt
semmi. A kö vetkező héten megint megpró bá ltam, de ezú ttal csak a totó t. Volt egy
tizenhá rom plusz egyesem, és elvittem tizenö tmillió t. Hogy meg tud vá ltozni az ember
élete! Nagy hirtelen tö bb pénzem volt, mint amennyirő l valaha is á lmodtam. Megvettem egy
bá rt a calle del Carmenben, és rö gtö n kü ldettem az anyuká mért és a nő véremért. Nem én
magam mentem, mert egyszerre befészkelte magá t belém a félelem. É s ha lezuhan a repü lő ,
amivel utazom? É s ha megö lnek Chilében a katoná k? Egyszerű en még ahhoz sem volt erő m,
hogy otthagyjam az Amalia panzió t, és egy hétig ki sem mozdultam, fejedelmi ellá tá sban
részesü ltem, és a telefonhoz tapadtam, de keveset beszéltem, mert attó l tartottam, hogy
elkö vetek valami meggondolatlansá got, ami miatt aztá n a bolondokhá zá ban kö tö k ki,
egyszó val megrémítettek azok az erő k, amelyeket én magam hívtam elő . Az, hogy anyuká m
megérkezett, sokat segített abban, hogy megnyugodjak. Az ember anyjá ná l senki sem képes
jobban megnyugtatni a kedélyeket! Rá adá sul az anyuká m egybő l jó ban lett a panzió
fő nö kasszonyá val, és elég volt egy szempillantá snyi idő , má ris mindenki empanadá t és
pastel de chocló t evett, amit az anyá m sü tö tt, hogy lekenyerezzen engem, és mellékesen
lekenyerezze az ott menedéket talá ló tö bbi hajó tö rö ttet is, akik javarészt jó emberek voltak,
de akadt kö ztü k néhá ny csirkefogó is, a munká jukba merü lő , ijesztő arcok, akik só vá ran
néztek rá m. Pedig én nem fukarkodtam a bará tsá gommal! Azutá n belevá gtam az ü zletbe. A
calle del Carmen-i bá rt egy étterem kö vette a calle Mallorcá ban, elegá ns hely volt, ahova a
kö rnyék irodistá i já rtak reggelizni és ebédelni, és kis idő elteltével má r hatalmas hasznot
hozott. A rokonsá g megérkezése utá n má r nem lakhattam tová bb a panzió ban, így aztá n
megvettem egy laká st a Sepú lveda és a Viladomat sarká n, amit fö l is avattam egy
nagyszabá sú bulival. A nő k a panzió bó l, akik sírtak, amikor elkö ltö ztem, ú jra elsírtá k
magukat, amikor kö szö ntő beszédet mondtam az ú j otthonomban. Anyá m el sem akarta
hinni. Ennyi szerencse, és ilyen vá ratlanul! A nő vérem má shogy élte meg, a pénztő l
beképzeltebb lett, mint valaha, legalá bbis én még sosem lá ttam ilyennek azelő tt. Beraktam
pénztá rosnak a calle Mallorca-i étterembe, de néhá ny hó napon belü l elő á llt az a szituá ció ,
hogy dö ntenem kellett, vagy ő megy – akibő l idő kö zben elviselhetetlen sznob lett –, vagy a
teljes alkalmazotti gá rdá m, és ami még fontosabb, a vendégeim jó része. Így aztá n
kiemeltem onnan, és beraktam egy fodrá szatba a calle Luná n, ami nagyjá bó l a laká sunk
mellett volt, a ronda de San Antonio tú loldalá n. Természetesen ez idő alatt szü ntelenü l
kerestem tová bb a szá mokat, de alighogy a magam kezébe vettem a sorsomat, mintha
elpá rologtak volna. Volt pénzem, voltak vá llalkozá saim, de első sorban sok munká m volt,
ami miatt – legalá bbis az első hó napok tü ndö klése kö zben –, szinte észre sem vettem a
hiá nyukat. Amikor aztá n lassan leü lt bennem a lelkesedés, ahogy elmú lt a má mor, és
visszatértem az V. kerü let utcá ira, ahol a betegség és a halá l hozzá tartozott a
mindennapokhoz, ismét eszembe jutottak, ső t egészen kü lö nö s és a való sá gtó l
elrugaszkodott kö vetkeztetésekre jutottam, hogy megmagyará zzam magamnak a csodá t,
amelynek szerves része voltam. De nem volt szerencsés tú l sokat gondolkodni a dolgon.
Bevallom, valamelyik este egészen megriadtam magamtó l, nyilvá n el tudja képzelni, és nem
fog messze já rni a való sá gtó l.
A tö prengés sorá n szü letett szá mos félelem egyike az volt, hogy elveszítek, eljá tszok
mindent, mindent, amit nyertem, majd fá radsá gos munká val fö lépítettem. De ennél is
sokkal nagyobb félelemmel tö ltö tt el – efelő l biztos lehet –, hogy a szerencsém természete
utá n szimatoljak. Jó chileiként az elő rejutá s vá gya beleivó dott a zsigereimbe, de a
Szuperegér énem – ami bennem volt, és való já ban bennem van a mai napig – bö lcsen féken
tartott, és egy vékonyka belső hang azt mondta: ne kísértsd a sorsot, te idió ta, elégedj meg
azzal, amid van. Egy este a calle Balmes-i templommal á lmodtam, és ezú ttal érteni véltem a
szá raz ü zenetét: Tempus breve est, Ora et labora. Az idő , ami szá munkra adatott a Fö ldö n,
nem tú l hosszú . Imá dkozni kell és dolgozni, nem pedig a totó val tö nkrevá gni az ember
idegeit. Ennyi volt az egész. Azzal a tudattal ébredtem, hogy megtanultam a leckét! Aztá n
meghalt Franco, jö tt az á tmenet, aztá n a demokrá cia, és az orszá g olyan tempó ban kezdett
á talakulni, hogy az ember alig hitt a szemének. Milyen szép dolog demokrá ciá ban élni.
Kérvényeztem és megkaptam a spanyol á llampolgá rsá got, kü lfö ldre utaztam, Pá rizsba,
Londonba, Ró má ba. Mindig vonattal. Volt má r Londonban? Az á tkelés a Csatorná n, az egy
kibaszá s. Ha az csatorna, akkor én vagyok a ró mai pá pa! Még anná l is rosszabb, mint a
Penas-ö bö l Chilében. Egy reggel Athénban ébredtem, és a Parthenó n lá tvá nyá tó l kö nnybe
lá badt a szemem. Semmi sem tá gítja ú gy az ember kulturá lis lá tó kö rét, mint az utazá s.
Rá adá sul finomítja az érzékeit is. Megismertem Izraelt, Egyiptomot, Tunéziá t, Marokkó t. Az
utazá saim végén egyetlen meggyő ző déssel tértem haza: semmik vagyunk. Egy nap ú j
szaká csnő érkezett a calle Mallorca-i bá romba. Szokatlanul fiatal volt a pozíció hoz, és nem
is volt tú lsá gosan képzett, de azonnal fö lvettem. Rosá nak hívtá k, és szinte észre sem
vettem, má ris elvettem feleségü l. Az első fiamnak a Caupolicá n nevet akartam adni, de
végü l Jordinak neveztü k el. A má sodik lá ny lett, és a Montserrat nevet kapta. Amikor a
gyerekeimre gondolok, legszívesebben elsírná m magam ö rö mö mben. Elég megnézni az
asszonyokat: anyuká m, aki féltett a há zassá gtó l, most olyan Rositá val, mint a borsó meg a
héja. Az életem – lehet azt mondani – má r tö kéletesen sínen volt. Milyen tá voli volt má r a
Napoli és az első napjaim Barceloná ban, hogy a La Cisterná ban irá nyt vesztett
gyerekkoromró l má r ne is beszéljü nk! Volt csalá dom, néhá ny imá dni való gyerkő cö m,
feleségem, aki mindenben segített (de akit az első adandó alkalommal leszereltem az
éttermem konyhá já bó l, a jó bó l is megá rt a sok), egészség és pénz, tulajdonképpen nem
szenvedtem hiá nyt semmiben, mégis, néha este, amikor egyedü l maradtam az ü zletben
valamelyik megbízható pincérem vagy a mosogató fiú tá rsasá gá ban – ez utó bbit nem lá ttam,
csak hallottam, ahogy a konyhá ban buzgó lkodik az utolsó kupac mosatlan edénnyel –, és
nekiá lltam megcsiná lni az elszá molá st, egész kü lö nö s ö tletek rohantak meg, hogy is
mondjam, nagyon is chilei ö tletek, és olyankor éreztem, hogy valami hiá nyzik, és nekiá lltam
gondolkodni, mi lehet az, de a hosszas gondolkodá s és tö prengés utá n mindig ugyanarra a
kö vetkeztetésre jutottam: hiá nyoznak a szá mok, hiá nyzik a szá mok fö lvillanó szikrá ja a
szememben, persze ezt ú gy is megfogalmazhatjuk, hogy hiá nyzott egy célkitű zés, vagy
hiá nyzott a célkitű zés. Ami azt jelenti – legalá bbis az én olvasatomban –, hogy szerettem
volna megérteni a jelenséget, amely lendü letet adott a sorsomnak, megérteni a szá mokat –
amelyek akkor má r oly régó ta nem gyulladtak ki a fejemben –, és férfihoz méltó an elfogadni
a való sá gukat.
Akkor tö rtént, hogy á lmot lá ttam, és megá llá s nélkü l olvasni kezdtem, egyá ltalá n nem
voltam tekintettel sem magamra, sem a szemem vilá gá ra, olvastam, mint egy ő rü lt,
mindenféle kö nyveket, tö rténelmi életrajzoktó l kezdve – ezek voltak a kedvenceim –
okkultista írá sokon á t Neruda verseiig. Az á lom egészen egyszerű volt. Való já ban nem is
á lom volt, inká bb néhá ny szó , szavakat hallottam á lmomban, de nem az én hangomon. A
szavak a kö vetkező k voltak: a nő stény tö bb ezer petét rak. Mit gondol? Hogy talá n
hangyá kkal vagy méhekkel á lmodtam. É n mégis tudom, hogy nem hangyá k vagy méhek
voltak. Akkor ki lehet az, aki tö bb ezer petét rak? Nem tudom. Az viszont biztos, hogy a
peteraká s pillanatá ban egyedü l volt, és a hely, ahol lerakta a petéket, olyan volt – elnézést,
ha ez most kissé tudá lékosan fog hangzani –, mint Plató n barlangja, hasonlított a pokolhoz
vagy a mennyhez, ahol csak a dolgok á rnyéká t lá tni, mostaná ban rá kaptam a gö rö g
filozó fusokra. A nő stény tö bb ezer petét rak, mondta a hang, és én tudtam, hogy mondhatná
aká r azt is, a nő stény tö bb millió petét rak. É s egyszerre megértettem, hogy ebben rejlik a
szerencsém, ott fészkel az egyik magá ra hagyott (de reményteljes helyzetben magá ra
hagyott) petében Plató n barlangjá ban. É s azonnal fö lfogtam, hogy való színű leg sosem
fogom megérteni a szerencsém, az égbő l zá porozó pénz nyitjá t. De jó chileiként harcba
szá lltam a tudatlansá ggal, és csak olvastam, olvastam tová bb, az sem zavart, ha néha
á tolvastam az egész éjszaká t, korá n reggel kinyitottam a bá rjaimat, dolgoztam
fá radhatatlanul, magamba szívtam azt a hamisítatlan hangyaszorgalmat, amely a reggeli és
délutá ni Barcelona sajá tja, és amely néha kicsit olyan, mint egy rossz szoká s, aztá n rendre
bezá rtam a bá rokat, megcsiná ltam az elszá molá st, az elszá molá s utá n pedig nekiá lltam
olvasni, és sokszor el is aludtam egy széken ü lve (ez mondjuk minden chileivel
rendszeresen elő fordul), aztá n hajnalban fö lébredtem, amikor Barcelona ege szinte lilá skék
vagy ibolyakék, és ahogy az ember meglá tja ezt az eget, legszívesebben azonnal dalra
fakadna vagy elsírná magá t, de én, miutá n fö lnéztem az égre, csak olvastam tová bb pihenő
nélkü l, mintha tudná m, hogy meg fogok halni, és mielő tt meghalok, még meg akarná m
érteni, mi tö rténik kö rü lö ttem, a fejem fö lö tt és a lá bam alatt.
Egyszó val vért izzadtam, bá r igazsá g szerint ebbő l nem vettem észre semmit. Nem sokkal
késő bb megismertem ö nt, Belano, és munká t adtam magá nak. A mosogató fiú m
megbetegedett, és helyettest kellett fö lvennem. Nem emlékszem má r, hogy ki kü ldte magá t
hozzá m, bizonyá ra egy má sik chilei. Ez akkoriban tö rtént, amikor én rendszeresen késő
estig bent maradtam az étteremben, és ú gy tettem, mintha a szá mlakö nyveket
ellenő rizném, de való já ban csak bá mészkodtam, nem mozdulva a székembő l. Egy este
bementem, hogy ü dvö zö ljem, emlékszik?, és komoly benyomá st tett rá m a mű veltsége.
Lá tszott magá n, hogy sokat olvasott, hogy sokat utazott, és hogy nem igazá n van jó
passzban. Szimpatikusak voltunk egymá snak, és milyen érdekes, még huszonnégy ó ra sem
telt bele, má ris olyan ő szintén beszéltem magá val, ahogy azelő tt éveken á t senkivel.
Meséltem magá nak a totó ró l (az má r kö ztudomá sú volt), de meséltem a fejemben lü ktető
szá mokró l is, a féltve ő rzö tt titkomró l. Meghívtam magamhoz is, a csalá domhoz, és á llandó
munká t ajá nlottam ö nnek az egyik bá romban. A meghívá st elfogadta (anyuká m empanadá t
készített), de hallani sem akart arró l, hogy beá lljon hozzá m dolgozni. Azt mondta, hogy nem
tudja magá t elképzelni, ahogy hosszú tá von egy bá rban dolgozik, mert kö ztudott, hogy a
vendégekkel való kapcsolattartá s há lá tlan feladat tud lenni, és hamar kiég benne az ember.
Mindenesetre – és a sú rló dá sok ellenére, amelyek idő nként minden fő nö k-beosztott
viszonyban jelen vannak – azt hiszem, bará tok lettü nk. Még ha ö n nem is vette észre,
szá momra meghatá rozó volt az a korszak. Soha még annyira nem kerü ltem kö zel a
szá mokhoz, má rmint tudatosan, ú gy, hogy én kerestem velü k a talá lkozá st, nem ú gy, hogy
ő k jö ttek el hozzá m. Ö n a Cuerno de Oro konyhá já n mosogatott, én pedig a kijá rat
kö zelében ü ltem egy asztalná l, kiterítettem a kö nyvelést és a regényeimet, és becsuktam a
szemem. Azt hiszem, a tudat, hogy ö n is ott van, bá torsá got ö ntö tt belém. Lehet, hogy
mindez bolondsá g. Hallott má r a Hú svét-sziget-elméletrő l? Az elmélet azt mondja, hogy
Chile a való di Hú svét-sziget, tudja, keletrő l az Andok hegylá ncai hatá roljá k, északró l az
Atacama-sivatag, délrő l az Antarktisz, és nyugatró l a Csendes-ó ceá n. A Hú svét-szigeten
szü lettü nk, és ahogy a négy égtá j felé kémlelü nk, mi, chileiek vagyunk sajá t magunk
moaijai. Egy este – mikö zben ö n mosogatott, Belano – azt képzeltem, hogy még mindig a
Napoli teherhajó n vagyok. Ö n biztosan emlékszik arra az estére. Azt gondoltam, hogy a
Napoli gyomrá ban haldoklom, ott felejtettek a jelenlétemrő l tudó tengerészek, mindenki
elfelejtett, és végső delíriumomban azt á lmodom, hogy megérkeztem Barceloná ba, és
meglovagolom a vibrá ló szá mokat, pénzt keresek, eleget ahhoz, hogy á thozzam a
csalá domat, és hogy megengedjek magamnak némi luxust, és az á lmomban szerepelt a
feleségem is, Rosa, meg a gyerekeim, a bá rjaim, aztá n az jutott eszembe, hogy bizonyá ra
azért ilyen élénk az á lmom, mert meg fogok halni, mert a Napolin haldoklom a hajó fenéken,
kö rü lvesz a romlott levegő és az émelyítő szagok, és akkor azt mondtam magamban, nyisd
ki a szemed, Andrés, nyisd ki a szemed, Szuperegér, de nem az én hangomon mondtam,
hanem olyan hangon, amely szabá lyosan megrémisztett, és nem is tudtam kinyitni a
szemem, de a Szuperegér-fü lemmel hallottam magá t, Belano, ahogy a tá nyérjaimat
mosogatja a bá rom konyhá já ban, és akkor azt mondtam magamban, a picsá ba, Andrés,
most nem ő rü lhetsz meg, ha á lmodsz, akkor á lmodj tová bb most rö gtö n, te idió ta, ha pedig
nem á lmodsz, akkor nyisd ki a szemed, és ne félj! Erre kinyitottam a szemem, és itt voltam a
Cuerno de Oró ban, a szá mok pedig ú gy pattogtak a falakon, mint a radioaktivitá s – mintha
végü l Barceloná ra hullott volna az atombomba –, szá mok végtelen tö mege, ha sejtettem
volna, akkor inká bb még csukva tartottam volna a szemem egy ideig, de kinyitottam,
Belano, fö lá lltam a székembő l, és kimentem a konyhá ba, ahol maga dolgozott, és ahogy
meglá ttam, kedvem tá madt hozzá , hogy elmeséljem ezt az egész histó riá t, emlékszik?, kicsit
reszkettem, és izzadtam, mint egy disznó , senki nem hitte volna el, hogy abban a
pillanatban az agyam jobban mű kö dik, mint valaha, jobban, mint most, talá n ezért nem
mondtam magá nak semmit, jobb munká t ajá nlottam, készítettem egy Cuba Librét, és
bevittem magá nak, megkérdeztem a véleményét pá r kö nyvrő l, de nem mondtam el, mit
éltem á t elő tte.
Attó l az estétő l kezdve tudtam, hogy talá n egy kis szerencsével ú jra nyerhetnék a totó n, de
nem já tszottam tö bbet. A nő stény tö bb ezer petét rak, mondta a hang az á lomban, és az
egyik pete eljutott egészen odá ig, ahol én voltam. Má r nem akarok tö bb totó t. Jó l mennek az
ü zleteim. Most ö n elutazik, de remélem, jó benyomá st tettem ö nre. Talá n egy kissé
szomorká s, de jó benyomá st. Elkészítettem a végelszá molá sá t, és hozzá csaptam egy hó nap
fizetett szabadsá got, vagy talá n két hó napot. Ne mondjon semmit, má r kész van. Ö n azt
mondta nekem egyszer, hogy nem valami tü relmes, de szerintem ez nem igaz.
ABEL ROMERO, ALSACIEN KÁ VÉ ZÓ , PÁ RIZS, RUE DE VAUGIRARD, A LUXEMBOURG-KERT
KÖ ZELÉ BEN, 1989. SZEPTEMBER. Víctor ká vézó já ban tö rtént, a rue Saint-Sauveurö n, 1983.
szeptember 11-én. Ö sszejö ttü nk pá ran, mazochista chileiek, hogy emlékezzü nk arra a
szomorú dá tumra. Lehettü nk ú gy hú szan-harmincan, elszó rva a létesítmény belsejében és a
teraszon. Vá ratlanul valaki – nem tudom, ki – elkezdett a gonoszsá gró l, a bű nrő l beszélni,
amely beterít minket hatalmas, fekete szá rnyá val. Ugyan, kérem! Hatalmas, fekete szá rny!
Lá tszik, hogy mi, chileiek nem tanulunk semmibő l! Aztá n ahogy vá rható volt, a vita elfajult,
és még kenyérdarabok is rö pkö dtek az asztalok kö zö tt. Való színű leg egy kö zö s bará tunk
mutatott be minket abban a ricsajban. Vagy egyszerű en csak bemutatkoztunk egymá snak,
és ő mintha fö lismert volna. Ö n író ?, kérdezte. Nem, feleltem, rendő r voltam Guató n
Hormazá bal idején, most pedig egy szö vetkezetben dolgozom, irodá k padló já t és ablakait
pucolom. Veszélyes munka lehet, mondta. Ha az embernek tériszonya van, feleltem, ha
nincs, akkor inká bb unalmas. Aztá n bekapcsoló dtunk az á ltalá nos tá rsalgá sba. A
gonoszsá gró l, az á rtó szá ndékró l, ahogy má r mondtam. Belano bará tunk tett két-há rom
eléggé talá ló megá llapítá st. É n meg sem szó laltam. Sok bor elfogyott aznap éjszaka, és
miutá n elindultunk hazafelé, nem tudom, miért, pá r saroknyit ott gyalogoltam mellette.
Akkor megosztottam vele, ami má r egy ideje a fejemben já rt. Belano, mondtam, a kérdés
veleje az, hogy megtudjuk, hogy a gonoszsá g (vagy a bű n vagy gaztett, ha ö n így akarja
nevezni) alkalom szü lte vagy megfontolt. Ha megfontolt, akkor tudunk ellene kü zdeni,
nehéz legyő zni, de van rá mó d, nagyjá bó l mint két egyenlő sú lycsoportú bokszoló esetén.
Ha viszont alkalom szü lte, akkor baszhatjuk. Isten legyen irgalmas hozzá nk, ha ugyan
létezik. É s ezzel el is mondtam mindent.

19
AMADEO SALVATIERRA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE REPÚ BLICA DE VENEZUELA, A PALACIO
DE LA INQUISICIÓ N KÖ ZELÉ BEN, 1976. JANUÁ R. Hogyhogy nincs rejtély?, kérdeztem.
Nincs rejtély, Amadeo, mondtá k. Majd azt kérdezték: mit jelent szá modra ez a vers?
Semmit, feleltem, nem jelent semmit. É s miért mondod, hogy vers? Há t, mert Cesá rea azt
mondta, gondoltam végig. Csakis ezért, mert nem vontam kétségbe Cesá rea szavá t. Ha az a
nő azt á llította volna, hogy egy reklá mszatyorba csomagolt szardarab vers, elhittem volna
neki, mondtam. Az elég modern, mondta a chilei, és aztá n említést tett egy bizonyos
Manzoniró l. Alessandro Manzoni?, kérdeztem, mert eszembe jutott A jegyesek fordítá sa a
feddhetetlen mű értő , Remigio Ló pez Valle tollá bó l, ami kö rü lbelü l 1930-ban jelenhetett
meg Mexikó ban, nem vagyok benne biztos, Alessandro Manzoni?, de azt felelték: Piero
Manzoni!, a szegény mű vész, aki konzervdobozba csomagolta a sajá t szará t. Á , a mindenit.
Egyre ő rü ltebb a mű vészet, mondtam, mire azt felelték: mindig is ő rü lt volt. Abban a
pillanatban mintha szö cskék á rnyéka jelent volna meg a nappali falá n, a srá cok mö gö tt és
kétoldalt, mintha a plafontó l ereszkedtek volna lefelé, és a tapétá n akartak volna
elslisszolni a konyha irá nyá ba, de végü l mégis elmerü ltek a padló ban, ezért aztá n
megdö rzsö ltem a szemem, és azt mondtam, na jó , mi lenne, ha egyszer s mindenkorra
elmagyará zná tok nekem a verset, mert kis tú lzá ssal má r legalá bb ö tven éve á lmodom vele.
A srá cok pedig izgatottan ö sszedö rzsö lték a kezü ket – drá ga kis angyalok –, és odajö ttek
mellém. Kezdjü k a címmel, mondta az egyikü k, szerinted mit jelent? Sion, a Sion-hegyet
Jeruzsá lemben, feleltem habozá s nélkü l, vagy a svá jci Sion vá rosá t – németü l Sitten – Valais
kantonban. Remek, Amadeo, lá tszik, hogy gondolkodtá l má r rajta, és melyiknél maradsz a
két lehető ség kö zü l?, a Sion-hegynél, ugye? Azt hiszem, igen, vá laszoltam. Nyilvá nvaló an,
mondtá k. Most vegyü k a vers első részletét, mit lá tunk? Egy egyenes vonalat, és rajta egy
téglalapot, mondtam. Jó l van, mondta a chilei, felejtsd el a téglalapot, tegyél ú gy, mintha
nem létezne. Nézd csak az egyenes vonalat! Mit lá tsz?
 

 
Egy egyenes vonalat, vá laszoltam. Mi má st lá thatnék, srá cok? É s mit sugall szá modra ez az
egyenes vonal, Amadeo? A lá tó hatá rt, feleltem. Egy asztal felü letét, mondtam. Nyugalmat?,
kérdezte egyikü k. Igen, nyugalmat, békét. Jó l van: a lá tó hatá rt és nyugalmat. Most nézzü k a
vers má sodik részletét.
 

 
Mit lá tsz, Amadeo? Há t egy hullá mos vonalat, mi má st lá thatnék? Jó l van, Amadeo,
mondtá k, most egy hullá mos vonalat lá tsz, az elő bb egy egyenes vonalat lá ttá l, amely
nyugalmat sugallt, most pedig egy hullá mos vonalat lá tsz. Ez is a nyugalmat juttatja
eszedbe? Há t nem, feleltem, és hirtelen megértettem, hova akarnak kilyukadni, mire
akarnak rá vezetni. Mit sugall szá modra a hullá mos vonal? Egy dimbes-dombos lá tó hatá rt?
A tengert, hullá mokat? Lehet, lehet. Azt az elő érzetet, hogy vége a nyugalomnak? Mozgá st,
fordulatot? Egy dimbes-dombos lá tó hatá rt, mondtam. Esetleg hullá mokat. Most nézzü k a
vers harmadik részletét:
 
 
Van egy cikcakkos vonalunk, Amadeo, ami sok minden lehet. Egy cá pa fogai, srá cok? Egy
hegyes-vö lgyes lá tó hatá r? A Nyugati-Sierra Madre? Így van, sok minden. Aztá n egyikü k így
szó lt: amikor kicsi voltam, még hatéves sem lehettem, gyakran á lmodtam ezzel a há rom
vonallal, az egyenessel, a hullá mossal és a cikcakkossal. Abban az idő szakban, nem tudom,
miért, a lépcső alatt aludtam, vagy legalá bbis a lépcső mellett, egy nagyon alacsony
szobá ban. Való színű leg ez nem otthon volt, talá n á tmenetileg laktunk a há zban, de az is
lehet, hogy a nagyszü leimnél voltam. É s minden este, miutá n elnyomott az á lom, megjelent
az egyenes vonal. Addig minden rendben is ment. Az á lom tulajdonképpen kellemes volt.
De aprá nként megvá ltozott a kép, és az egyenes vonal á talakult hullá mos vonallá . Erre
rendszerint émelyegni kezdtem, egyre jobban kimelegedtem, és elvesztettem a
kapcsolatom a kü lvilá ggal, a való sá ggal, és mindennél jobban vá gytam vissza az egyenes
vonalhoz. Ennek ellenére a hullá mos vonalat tíz alkalombó l kilencszer a cikcakkos vonal
kö vette, amikor pedig megérkezett, az leginká bb olyan érzetet keltett a benső mben, mintha
széthasítaná nak, de nem kívü lrő l, hanem belü lrő l, és a hasadá ssal já ró fá jdalomtó l – amely
a gyomrombó l indult ki, de hamarosan má r a fejemben és a torkomban is éreztem –
egyetlen mó don lehetett megszabadulni, ha fö lébredek, bá r fö lébredni sem volt
éppenséggel egyszerű . Elég kü lö nö s, nem?, mondtam. Há t, igen, felelték, kü lö nö s. Igazá n
kü lö nö s, mondtam. Néha bevizeltem az á gyba, mondta egyikü k. Nahá t, nahá t, mondtam.
É rted má r?, kérdezték. Há t, srá cok, az igazat megvallva nem, vá laszoltam. A vers egy vicc,
mondtá k, egészen kö nnyű megérteni, Amadeo, nézd: adj hozzá mindegyik részlet
téglalapjá hoz egy vitorlá t, így:
 
 
Így mit kaptunk? Egy hajó t?, mondtam. Pontosan, Amadeo, egy hajó t. A cím – Sion –
való já ban a navigá ció szó ra utal. Ennyi az egész, Amadeo, egyszerű bb nem is lehetne, sok
rejtély nincs benne, mondtá k a srá cok, én pedig szerettem volna azt vá laszolni nekik, hogy
levettek a vá llamró l egy terhet, legszívesebben ezt mondtam volna nekik, vagy hogy a Sion
utalhat arra is, hogy simó n, azaz lehet a mú ltbó l ú tjá ra indított chicano igenlés, de csak
annyit mondtam, á , a mindenit, aztá n odamentem a tequilá s ü veghez, és tö ltö ttem
magamnak még egy pohá rral. Ez minden, ami Cesá reá tó l megmaradt, egy hajó a nyugodt
tengeren, egy hajó a zú goló dó tengeren, és egy hajó a viharos tengeren. A fejem, higgyék el,
egy pillanatig ú gy há borgott, mint a tenger, és nem hallottam, mit mondanak a srá cok, bá r
fö lfogtam néhá ny mondatot, néhá ny elejtett szó t, gondolom, azt, amire szá mítani lehetett: a
Tollaskígyó hajó ja, egy kisfiú vagy kislá ny éjszakai lá zgö rbéje, Ahab kapitá ny EEG-je vagy a
bá lna EEG-je, a tenger felszíne, ami a cá pá k szá má ra a hatá rtalan pokol kapuja, a vitorla
nélkü li hajó pedig aká r koporsó is lehet, a téglalap-paradoxon, a tudat-téglalap, Einstein
lehetetlen téglalapja (egy vilá gegyetemben, ahol elképzelhetetlenek a téglalapok), egy
Alfonso Reyes-oldal, a kö ltészet kiá brá ndultsá ga. Aztá n, miutá n megittam a tequilá mat,
ismét megtö ltö ttem a poharam, és megtö ltö ttem az ö véket is, majd azt mondtam, igyunk
Cesá reá ra, a szemü kbe néztem – milyen elégedettek voltak a kibaszott srá cok –, és
koccintottunk, mikö zben a kishajó nk há nykoló dott a zord szélben.
EDITH OSTER, AZ ALAMEDA EGYIK PADJÁ N Ü LVE, MEXIKÓ VÁ ROS, 1990. MÁ JUS.
Mexikó ban, a fő vá rosban csak egyszer talá lkoztam vele, a María Morillo mű vészeti galéria
bejá ratá ná l, a Zona Rosá ban, délelő tt tizenegykor. Kimentem az utcá ra, hogy elszívjak egy
cigarettá t, ő pedig épp arra já rt, és kö szö nt nekem. Á tjö tt az ú ton, és azt mondta, szia,
Arturo Belano vagyok, Claudia mesélt nekem ró lad. Tudom, ki vagy, mondtam. É n akkor
tizenhét éves voltam, és szerettem verseket olvasni, de tő le még nem olvastam semmit.
Viszont nem ment be a galériá ba. Nem nézett ki tú l jó l, mintha egész éjszaka nem aludt
volna, de jó képű volt. Má rmint abban a pillanatban ú gy lá ttam, hogy jó képű , ennek ellenére
nem tetszett. Nem volt az esetem. Miért jö tt ide kö szö nni?, gondoltam. Miért jö tt á t az ú ton,
és miért á llt meg a galéria bejá ratá ná l?, gondoltam. Odabent nem volt senki, én pedig
hívtam, hogy menjü nk be, de azt felelte, hogy jó lesz odakint. Mindketten a napon á lltunk,
én cigarettá val a kezemben, ő pedig – mintha porfelhő be burkoló zott volna – alig egy
méterre tő lem, engem nézett. Nem tudom, mirő l beszéltü nk. Azt hiszem, hívott, hogy
igyunk meg egy ká vét a szomszédos étteremben, de azt feleltem, hogy nem hagyhatom ott a
galériá t. Megkérdezte, hogy szeretem-e a munká mat. Csak á tmeneti, mondtam, a jö vő héten
kilépek. Rá adá sul nagyon rosszul fizetnek. Sok képet adsz el?, kérdezte. Eddig egyet sem
vettek, vá laszoltam, aztá n elkö szö ntü nk egymá stó l, és elment. Nem hiszem, hogy
tetszettem neki, bá r késő bb azt mondta, hogy az első pillanattó l kezdve tetszettem.
Akkoriban kö vér voltam, vagy azt gondoltam magamró l, hogy kö vér vagyok, és az idegeim
kezdték fö lmondani a szolgá latot. Sírtam éjszaká nként, de vasakaratom volt. Amellett két
életem volt, vagyis egy életem, amely mintha kettő lett volna. Egyrészrő l filozó fiahallgató
voltam, és alkalmi munká kat vá llaltam – mint ez volt a María Morillo-galériá ban –,
má srészrő l beléptem egy illegalitá sban mű kö dő trockista pá rtba, ami valami kö dö s
elképzelésem szerint a sajá t érdekeimet szolgá lta, bá r nem volt egészen vilá gos szá momra,
mik is az érdekeim. Egy délutá n, mikö zben szó ró lapokat osztogattunk a dugó ban á lló
kocsiknak, hirtelen belefutottam anyá m Chryslerébe. Szegény majdnem infarktust kapott a
lá tvá nytó l. É n meg olyan zavarba jö ttem, hogy odanyú jtottam neki a stencilezett lapot, és
azt mondtam, olvassa el, aztá n há tat fordítottam neki, de ahogy tá volodtam, még hallottam,
hogy azt mondja, otthon majd beszélü nk. Otthon folyton csak beszéltü nk. A véget nem érő
pá rbeszédek rendszerint orvosi, filmmű vészeti, irodalmi, gazdasá gi, politikai taná csokba
torkolltak.
Sok év eltelt, mire ú jra lá ttam Arturo Belanó t. Az első eset 1976-ban volt, a má sodik, 1979-
ben?, 1980-ban? Dá tumokbó l nem vagyok tú l jó . Barceloná ban tö rtént, azt nem lehet
elfelejteni, odakö ltö ztem a pá rommal, az udvarló mmal, a bará tommal, a vő legényemmel,
Abraham Manzurral, a festő vel. Azelő tt Olaszorszá gban, Londonban, Tel-Avivban éltem.
Egy nap Abraham fö lhívott telefonon Mexikó vá rosbó l, és elmondta, hogy szeret, hogy
Barceloná ba kö ltö zik, és szeretné, ha én is vele mennék. É n akkor Ró má ban voltam, és nem
voltam tú l jó l. Igent mondtam. Megbeszéltü nk egy romantikus talá lká t a pá rizsi
repü lő téren, onnan pedig vonattal utaztunk volna tová bb Barceloná ba. Abrahamnak volt
egy ö sztö ndíja vagy valami hasonló , való színű leg a szü lei ú gy dö ntö ttek, hogy nem á rtana
neki, ha Euró pá ban tö ltene egy kis idő t, és tá mogattá k anyagilag. De biztosat nem tudok.
Abraham arcá t lassan elnyeli elő lem egy folyton nö vekvő gő zfelhő . Akkoriban jó l mentek a
dolgai, való já ban mindig is jó l mentek. Pont annyi idő s volt, mint én, ugyanabban az évben,
ugyanabban a hó napban szü lettü nk, de mikö zben én csak bó klá sztam, nem tudva, mihez
kezdjek, ő vilá gosan tudta, mit akar, és nagy volt a munkabírá sa, picassó i energiá i voltak,
így mondta, és bá r néha ő sem érezte jó l magá t, néha ő is megbetegedett vagy szenvedett,
mindig képes volt rá , hogy folyamatosan ö t ó rá t, nyolc ó rá t fessen mindennap, beleértve a
szombatot és a vasá rnapot. Vele szeretkeztem elő szö r. Mindketten tizenhat évesek voltunk.
Azutá n hullá mzó volt a kapcsolatunk, tö bbszö r is szakítottunk – ő sosem tá mogatta a
politikai szerepvá llalá som, nem azt akarom mondani, hogy jobboldali lett volna, de nem
érdekelte a pá rtpolitika, való színű leg nem volt rá ideje –, nekem má s szerető im voltak, ő
pedig já rni kezdett egy Nora Castro Bilenfeld nevű lá nnyal, de amikor má r ú gy nézett ki,
hogy együ tt fognak élni, szétmentek, aztá n én pá rszor bekerü ltem a kó rhá zba, megvá ltozott
a testem. Így há t vonattal Pá rizsba utaztam, és vá rtam Abrahamot a repü lő téren. Tíz ó ra
elteltével megértettem, hogy má r nem fog jö nni, és sírva otthagytam a repteret, bá r csak
késő bb jutott el teljesen a tudatomig, hogy sírtam. Aznap este kerestem egy olcsó szá llodá t
a Montparnasse-on, és ó rá kon á t gondolkodtam mindazon, ami addig az életemet jelentette,
és amikor a testem má r nem bírta tová bb, abbahagytam a gondolkodá st, ledobtam magam
az á gyra, bá multam a plafont, aztá n lehunytam a szemem, és megpró bá ltam elaludni, de
nem tudtam, napokat tö ltö ttem így, á lmatlanul, bezá rkó zva a szá llodá ba, csak reggelente
mentem ki az utcá ra, szinte nem ettem semmit, szinte fü rö dni sem fü rö dtem, székrekedés
gyö tö rt, erő s fejfá já s, egyszó val elment a kedvem az élettő l.
Amíg aztá n egyszer elaludtam. Azt á lmodtam, hogy ú ton vagyok Barceloná ba, és hogy az
utazá s olyan, mintha – valami titokzatos és dinamikus mó don – nullá ró l ú jrakezdeném az
életem. Amikor fö lébredtem, kifizettem a szá mlá t, és fö lszá lltam a legelső Spanyolorszá gba
tartó vonatra. Az első pá r napban a Rambla de Capuchinoson laktam egy panzió ban. Boldog
voltam. Vettem egy kaná rit, két cserép muská tlit meg egy csomó kö nyvet. De pénzre volt
szü kségem, és muszá j volt fö lhívnom anyá mat. Amikor beszéltem vele, megtudtam, hogy
Abraham mint az ő rü lt, napokon á t keresett mindenfelé Pá rizsban, és a csalá dom má r
elkö nyvelte, hogy nyomom veszett. Anyá m megkérdezte, hogy normá lis vagyok-e. Még
igen, feleltem, és fö lnevettem, valamiért viccesnek talá ltam, má rmint a vá laszomat talá ltam
viccesnek, nem azt, hogy anyá m azt fö ltételezi ró lam, hogy nem vagyok normá lis. Aztá n
meséltem neki arró l, hogy hosszasan vá rakoztam a repü lő téren, de Abraham cserben
hagyott. Senki sem hagyott cserben, kislá nyom, mondta anyá m, az a helyzet, hogy
ö sszekeverted a dá tumokat. Furcsa volt ezt anyá m szá já bó l hallanom. Ú gy hangzott, mintha
Abraham Manzur szó vivő je volna. Mondd meg, hol vagy, és Abraham má ris érted megy,
mondta anyá m. Megadtam a címem, megkértem, hogy kü ldjö n egy csekket, és leraktam.
Két nappal késő bb megjelent Abraham a panzió mban. A talá lkozó nk hű vö s légkö rben
zajlott. É n azt hittem, hogy nem sokkal azelő tt érkezett Pá rizsbó l, pedig való já ban majdnem
ugyanakkor rendezkedett be Barceloná ban, mint én. Egy étteremben ebédeltü nk a Gó tikus
negyedben, aztá n elvitt magá hoz, néhá ny utcá val odébb, kö zel a plaza Sant Jauméhez, az
ismert katalá n-mexikó i galériatulajdonos, Sofía Trompadull laká sá ra, ami addig á llt
Abraham rendelkezésére, ameddig akarta, mivel a Trompadull má r nem nagyon já rt
Barceloná ba. Má snap elmentü nk a dolgaimért a panzió ba, és á tkö ltö ztem hozzá . A
kapcsolatom Abrahammal mindenesetre tová bbra is hű vö s maradt, nem nehezteltem rá a
pá rizsi cserben hagyá s miatt – amelyet talá n a sajá t figyelmetlenségem okozott –, de
tá volsá gtartó an viselkedtem, mintha belemennék, hogy a felesége legyek, és megosszam
vele az á gyat, együ tt já rjunk kiá llítá sokra és mú zeumokba, vagy vacsorá kra a barcelonai
bará tainkkal, de semmi tö bb. Hó napok teltek el így. Egy nap megjelent Barceloná ban Daniel
Grossman. Ő tudta, hol lakik Arturo Belano, és szinte mindennap meglá togatta. Egyik
délutá n elkísértem. Beszélgettü nk. Belano pontosan emlékezett rá m. Má snap
visszamentem hozzá , ezú ttal egyedü l. Elmentü nk ebédelni egy olcsó étterembe – ő hívott
meg –, és ó rá kon á t beszélgettü nk. Azt hiszem, elmeséltem neki az egész életemet. Ő is
beszélt, olyan dolgokró l mesélt, amelyeket azó ta elfelejtettem, mindenesetre kettő nk kö zü l
én beszéltem tö bbet.
Onnantó l kezdve hetente legalá bb kétszer talá lkoztunk. Egy alkalommal meghívtam
hozzá nk – má r hogyha tekinthetem otthonnak a Trompadull barcelonai laká sá t –, és má r
majdnem indulni készü lt, amikor megjelent Abraham. Lá ttam, hogy Abraham féltékeny.
Kö szö nt, megcsó kolta a homlokom, aztá n bezá rkó zott a mű termébe, mintha ezzel a
gesztussal megleckéztetné Arturó t. Miutá n ő elment, benyitottam a mű terembe, és
megkérdeztem, mi baja van. Nem vá laszolt, de aznap este szokatlanul durva volt
szeretkezés kö zben. Azt hittem, hogy most az egyszer má s lesz. Végü l nem éreztem semmit.
Hirtelen megértettem, hogy a kapcsolatom Abrahammal a végéhez érkezett. Ú gy
dö ntö ttem, hogy elutazom Mexikó ba, és filmezni tanulok, folytatom az egyetemet,
beszéltem anyá mmal, és má snap kü ldö tt egy jegyet Mexikó vá rosba. Amikor elmondtam
Arturó nak, hogy elmegyek, lá ttam a szemében a szomorú sá got. Azt gondoltam: ő az
egyetlen, aki megérzi majd, ha nem leszek itt. Egyszer – de ez még azelő tt tö rtént, hogy
eldö ntö ttem volna, hogy otthagyom Abrahamot – elmeséltem neki, hogy tá ncolok. Ő azt
hitte, hogy egy revü ben tá ncolok vagy sztriptízelek. Ez nagyon vicces volt, nem, mondtam,
még csak az hiá nyozna, hogy egy revü ben tá ncoljak, modern tá nccal foglalkozom. Igazá bó l
még sosem képzeltem el magam, ahogy fö llépek egy revü ben, valamelyik szá nalmas
mű sorszá mban, vagy ahogy sö tét emberek kö zö tt, sö tét loká lokban élek, de amikor Arturo
tévedésbő l ezt mondta, életemben elő szö r elgondolkodtam ezen a lehető ségen is, és
vonzó nak, ső t fá jdalmasan vonzó nak éreztem a profi tá ncosnő k életének (elképzelt)
tá vlatait, de aztá n mégsem gondoltam tö bbet erre, mert az életem má r e nélkü l is elég
kompliká lt volt. Még két hetet voltam Barceloná ban, és mindennap talá lkoztunk. Sokat
beszélgettü nk, szinte mindig ró lam. Beszéltem neki a szü leimrő l, a vá lá sukró l, a
nagyapá mró l, a mexikó i alsó ruhá zat kirá lyá ró l, beszéltem az anyá mró l, aki megö rö kö lte
nagyapá m birodalmá t, az apá mró l, aki orvosnak tanult, és akit imá dtam, beszéltem neki a
kamaszkoromban a kiló kkal vívott kü zdelmemrő l (ő alig akarta elhinni, mert addigra má r
nagyon vékony voltam), a trockista pá rtban vá llalt szerepemrő l, a szerető imrő l, a
pszichoanalitikus kezeléseimrő l.
Egyik reggel elmentü nk egy castelldefelsi lovardá ba, ahol Arturo bará tja volt a fő nö k, és
egész napra kaptunk tő le két lovat teljesen ingyen. É n egy mexikó vá rosi lovasklubban
tanultam meg lovagolni, ő pedig egyedü l, Chile déli részén, gyerekkorá ban. Az első pá r
métert kö nnyű vá gtá ban tettü k meg, aztá n szó ltam, hogy versenyezzü nk. Az ú t egyenes és
keskeny volt, és fö lvezetett egy fenyvessel szegélyezett dombra, majd ismét leereszkedett
egy kiszá radt folyó mederig, a folyó n tú l pedig volt egy alagú t, és az alagú t végén a tenger.
Vá gtá ztunk. Eleinte tapadt a lová val az enyémre, de aztá n nem tudom, mi tö rtént velem,
ö sszeolvadtam a lovammal, még nagyobb sebességre kapcsoltam, és lehagytam Arturó t.
Abban a pillanatban azt sem bá ntam volna, ha meghalok. Tudtam, tudatá ban voltam, hogy
sok mindenrő l nem meséltem neki, amirő l talá n mesélnem kellene, vagy mesélnem kellett
volna, és arra gondoltam, hogy ha ló há ton halok meg, vagy ledob a ló , esetleg durvá n kiü t a
nyeregbő l egy fenyő á g, Arturo tudni fog mindent, amirő l még nem beszéltem neki, és
megért majd mindent, anélkü l hogy a szá mbó l kéne hallania. De miutá n fö lértem a dombra,
majd a fenyő erdő t magam mö gö tt hagyva lefelé tartottam a kiszá radt folyó mederhez, a
halá lvá gybó l boldogsá g lett, boldog voltam, mert ló há ton ü ltem, és vá gtá ztam, boldog, mert
éreztem a szelet az arcomon, bá r kicsivel késő bb má r attó l féltem, hogy leesem, mert a lejtő
sokkal meredekebb volt, mint ahogy szá mítottam rá , és akkor má r nem akartam meghalni,
ez csak já ték volt, és nem akartam meghalni, legalá bbis nem abban a pillanatban, így
fokozatosan mérsékeltem a tempó t. Aztá n meglepő dolog tö rtént. Arturo nyílként hú zott el
mellettem, de még lá ttam, hogy rá m néz, és kö zben mosolyog, a mosolya olyan volt, mint
Vigyori ú ré, pedig a kalandos élete sorá n má r elvesztette pá r fogá t, mindenesetre a mosolya
ott maradt, mikö zben ő a lová val puskagolyó ként szá guldott tová bb a kiszá radt folyó meder
felé, olyan sebesen, hogy azt gondoltam, ló és lovasa együ tt fog legurulni a poros kö veken,
és amikor leszá llok, és kilépek majd a buká s kö zben fö lkavarodott porfelhő bő l, ott talá lom
a tö rö tt lá bú lovat, mellette pedig a szétloccsant fejű , halott Arturó t, a szeme nyitva, ettő l
aztá n megijedtem, megsarkantyú ztam a lovam, és mentem tová bb lefelé a folyó hoz, persze
elő szö r a porfelhő tő l nem lá ttam semmit, amikor pedig a porfelhő eltű nt, a folyó mederben
nem volt sem ló , sem lovas, semmi, csak a tá volban, a fá k mö gö tt megbú vó autó pá lyá n
elhú zó kocsik zaja, a nap csillogá sa a meder szá raz kö vein, és az egész olyan volt, mint
valami vará zslat, az egyik pillanatban még Arturó val voltam, majd a kö vetkező ben megint
egyedü l, és akkor má r való ban megijedtem, annyira, hogy nem mertem leszá llni a ló ró l,
szó lni sem szó ltam semmit, csak kö rü lnéztem minden irá nyba, de egyá ltalá n nem lá ttam
nyomá t, mintha elnyelte volna a fö ld vagy az ég, és amikor má r majdnem sírva fakadtam,
meglá ttam, szó tlanul figyelt az alagú t bejá ratá ná l, az á rnyékban, mint egy rossz szellem,
aztá n megsarkantyú ztam a lovam, elindultam felé, és azt mondtam, baszd meg, Arturo,
kurvá ra rá m ijesztettél, ő erre végtelenü l szomorú an nézett rá m, és bá r ú gy tett, mintha
nevetne, akkor má r – de nem elő bb – vilá gos volt, hogy belém szeretett.
Az indulá som elő tti este elmentem hozzá . Az utazá sró l beszélgettü nk. Megkérdezte, hogy
biztos vagyok-e a dolgomban. Azt vá laszoltam, hogy nem, de itt van ná lam a jegy, és nincs
mit tennem. Megkérdezte, ki fog kikísérni a repü lő térre. Azt vá laszoltam, hogy Abraham és
egy bará tnő m. Arra kért, hogy ne menjek el. Soha senki nem kérte még tő lem ú gy, hogy ne
menjek el, ahogy ő kérte. Azt mondtam, hogy ha szeretkezni akar velem (azt mondtam: ha
dugni akarsz velem), akkor csiná ljuk most. Az egész nagyon szirupos volt. Ha dugni akarsz,
dugjunk most. Most?, kérdezte. Most rö gtö n, feleltem, és anélkü l hogy megvá rtam volna,
belemegy-e vagy sem, kibú jtam a szvetterembő l, és levetkő ztem. De nem szeretkeztü nk
(vagy talá n pontosan ilyen mó don szeretkeztü nk, hogy nem szeretkeztü nk), mert nem
keményedett meg neki, viszont á tö leltü k egymá st, és a kezével oda-vissza bejá rta a lá bam, a
kezével simogatta a puncim, a hasam, a mellem, és amikor megkérdeztem, mi van vele, azt
felelte: nincs velem semmi, Edith, én pedig arra gondoltam, hogy nem tetszem neki, hogy az
én hibá m, de ő azt mondta, hogy nem, nem a te hibá d, az enyém, nem á ll fö l, vagy talá n azt,
hogy nincs merevedésem, vagy valami ilyesmit. Aztá n azt mondta: ne aggó dj. Erre én: én
nem aggó dom, ha te nem aggó dsz. Mire ő : én nem aggó dom. Erre aztá n elmondtam neki,
hogy má r majdnem egy éve nem menstruá lok, hogy egészségü gyi problémá im vannak,
hogy kétszer megerő szakoltak, hogy félek, és dü hö s vagyok, hogy forgatni akarok egy
filmet, hogy terveim vannak, és mikö zben engem hallgatott, simogatta a testem, és figyelt,
és hirtelen minden, amit mondtam, hü lyeségnek tű nt, aludni szerettem volna, elaludni vele
együ tt a fö ldre terített matracá n abban a picike laká sban, csak belegondoltam, és má r el is
nyomott az á lom, hosszú , békés, há borítatlan á lom volt, és amikor fö lébredtem, napfény
szű rő dö tt be a há z egyetlen ablaká n, és egy rá dió hallatszott a tá volbó l, egy munká ba
induló munká s rá dió ja, Arturo pedig ott volt mellettem, aludt, egy kicsit ö sszekuporodva,
mellkasig betakaró zva, és egy darabig csak figyeltem, kö zben azon gondolkodtam, milyen
lenne az életem, ha vele maradnék, de aztá n eldö ntö ttem, hogy gyakorlatiasnak kell
lennem, és nem szabad á lmokba ringatnom magam, aztá n nagyon ó vatosan fö lkeltem, és
elmentem.
Elég gyá szosra sikerü lt a visszatérésem Mexikó ba. Eleinte anyá mná l laktam, aztá n
kibéreltem egy kis há zat Coyoacá nban, és fö lvettem pá r ó rá t az egyetemen. Valamelyik nap
elgondolkodtam Arturó n, és ú gy dö ntö ttem, hogy fö lhívom. Mikö zben a szá mot tá rcsá ztam,
fulladozni kezdtem, és azt hittem, mindjá rt meghalok. Egy hang azt mondta, hogy Arturo
spanyol idő szerint este kilencig nem megy be dolgozni. Amikor leraktam, az volt az első
gondolatom, hogy bebú jok az á gyba, és alszom egyet. De szinte ugyanabban a pillanatban
megértettem, hogy nem fogok tudni aludni, így aztá n inká bb olvastam, fö lsö pö rtem,
kitakarítottam a konyhá t, megírtam egy levelet, és értelmetlen dolgokon gondolkodtam
egészen éjfélig, akkor megint tá rcsá ztam. Ezú ttal Arturo vette fö l. Nagyjá bó l tizenö t percet
beszéltü nk. Onnantó l kezdve minden héten fö lhívtuk egymá st, néha én hívtam ő t a
munkahelyén, má skor ő hívott engem otthon. Egy nap azt mondtam neki, hogy kö ltö zzö n
hozzá m Mexikó ba. Azt felelte, hogy nem léphet be az orszá gba, Mexikó nem ad neki
beutazó vízumot. Azt mondtam, hogy repü ljö n Guatemalá ba, és majd Guatemalá ban
talá lkozunk, ott ö sszehá zasodunk, és akkor gond nélkü l be tud majd lépni. Hosszú napokig
beszélgettü nk errő l a megoldá sró l. Ő ismerte Guatemalá t, én nem. É jszaká nként néha
Guatemalá ró l á lmodtam. Egy délutá n meglá togatott az anyá m, és elkö vettem azt a hibá t,
hogy meséltem neki a dologró l. Elmeséltem a guatemalai á lmaimat, és a
telefonbeszélgetéseimet Arturó val. Csak fö lö slegesen kompliká ltam a dolgokat. Anyá m
emlékeztetett az egészségü gyi problémá imra, talá n sírva is fakadt, bá r nem hiszem,
legalá bbis nem emlékszem, hogy lá ttam volna kö nnyeket az arcá n. Egy má sik délutá n
apá mmal érkezett, és együ tt kérleltek, hogy menjek el egy híres orvoshoz kivizsgá lá sra.
Nem volt mit tennem, bele kellett egyeznem, mert tő lü k kaptam a pénzt. Szerencsére az
orvosná l nem volt semmi gond, Edith minden problémá ja a mú lté, mondta nekik.
Mindenesetre a kö vetkező pá r napban tová bbi két híres orvosná l já rtam kivizsgá lá son, és
az ő diagnó zisuk nem volt olyan kedvező . A bará taim érdeklő dtek, hogy mi van velem. Csak
egyikü knek á rultam el, hogy szerelmes vagyok, de Euró pá ban él a szerelmem, és nem
talá lkozhatunk Mexikó ban. Beszéltem neki Guatemalá ró l. A bará tom azt mondta, hogy
egyszerű bb, ha én megyek vissza Barceloná ba. Addig ez nem jutott eszembe, de amikor
végiggondoltam, tiszta idió tá nak éreztem magam. Miért ne mehetnék vissza Barceloná ba?
Megpró bá ltam rendezni a problémá imat a szü leimmel. Szereztem pénzt az ú tra. Beszéltem
Arturó val, és elmondtam neki, hogy megyek. Amikor megérkeztem, ő ott volt a repü lő téren.
Tulajdonképpen valahogy arra szá mítottam, hogy nem lesz ott senki. Vagy hogy má sok is
lesznek, nem csak Arturo, valamelyik bará tja, valamelyik bará tnő je. Így kezdő dö tt az ú j
életem Barceloná ban.
Egy délutá n, mikö zben aludtam, nő i hangot hallottam. Azonnal fö lismertem Arturo egyik
régi szerető jét. É n Santa Teresá nak hívtam. Idő sebb volt ná lam, ká bé huszonnyolc éves
lehetett, és folyton fantasztikus dolgokat meséltek ró la. Aztá n meghallottam Arturo hangjá t,
ahogy azt mondja, egészen halkan, hogy alszom. Pá r percig sutyorogtak tová bb. Aztá n
Arturo kérdezett valamit, amire a volt szerető je igennel felelt. Má r sokkal késő bb rá jö ttem,
hogy Arturo azt kérdezte tő le, akarja-e lá tni, ahogy alszom. Santa Teresa igennel felelt. Ú gy
tettem, mintha aludnék. Elhú ztá k az egy szem há ló szobá t a nappalitó l elvá lasztó fü ggö nyt,
majd Arturo és Santa Teresita belépett a sö tétbe. Nem akartam kinyitni a szemem. Késő bb
megkérdeztem Arturó t, ki volt ná lunk. Ő kimondta Santa Teresa nevét, és a virá gokra
mutatott, amelyeket a nő hozott nekem. Ha annyira szeretitek egymá st, gondoltam, még
most is együ tt kéne lennetek. De igazá bó l tudtam, hogy Arturo és Santa Teresa má r sosem
fog ú jra ö sszekö ltö zni. Kevés dologban voltam biztos, de ehhez nem fért kétség. Nem fért
hozzá semmiféle kétség, hogy szeret. A kö zö s életü nk első pá r napja nem volt kö nnyű . Ő
nem szokott hozzá , hogy megossza má ssal a kis laká sá t, én pedig nem szoktam hozzá , hogy
olyan szegényes kö rü lmények kö zö tt éljek. De mindig beszélgettü nk, és ez megédesítette a
mindennapjainkat. A kimerü lésig beszélgettü nk. Fö lkeléstő l lefekvésig. É s emellett
szeretkeztü nk. Az első napokban rossz volt, nagyon ü gyetlenü l csiná ltuk, de ahogy teltek a
napok, egyre jobban ment. Mindenesetre nem tetszett, hogy annyira erő lteti, hogy nekem is
legyen orgazmusom. É n csak azt szeretném, hogy élvezd, mondtam neki, ha el akarsz
menni, menj el, miattam ne tartsd vissza. Attó l kezdve egyszerű en nem ment el (szerintem
csak azért, hogy ellenkezzen velem), és végig tudtunk dugni aká r egy egész éjszaká t is, ő
pedig azt mondta, hogy szereti így csiná lni, hogy nem megy el, de pá r nap mú lva má r
rettenetesen fá jt a heréje, és muszá j volt elmennie, még ha nekem nem sikerü lt is.
A má sik probléma a szagom volt, a vaginá m szaga, a vá ladékom szaga. Abban az idő ben
nagyon erő s volt. É s mindig szégyelltem. Ha valahol dugtam, a szag gyorsan eluralkodott a
szoba minden szö gletében. Arturo laká sa pedig olyan kicsi volt, és olyan gyakran
szeretkeztü nk, hogy a szagom nem tartotta tiszteletben a há ló szoba hatá rait, hanem
behatolt a tő le mindö ssze egy fü ggö nnyel elvá lasztott nappaliba, aztá n a konyhá ba, ami
csak egy apró cska helyiség volt, még ajtó sem volt rajta. A legrosszabb pedig az volt, hogy a
laká s Barcelona kö zpontjá ban volt, az ó vá rosban, és Arturo bará tai nap mint nap
fö lbukkantak, bejelentés nélkü l, nagyrészt chileiek, de voltak mexikó iak is, példá ul Daniel,
és nem tudtam, mit szégyelljek jobban, ha a chileiek veszik észre a szagot, akiket alig
ismertem, vagy a mexikó iak, akik lényegében a kö zö s bará taink voltak. Aká rhogy is,
gyű lö ltem a szagomat. Az egyik este megkérdeztem Arturó t, hogy volt-e má r dolga olyan
nő vel, akinek ehhez hasonló szaga lett volna. Azt mondta, hogy nem. Elsírtam magam.
Arturo hozzá tette, hogy olyannal sem volt még dolga, akit ennyire szeretett volna. Nem
hittem neki. Azt mondtam, hogy Santa Teresá val biztosan jobban élvezte. Azt felelte, hogy
igen, a szexet jobban élvezte, de engem jobban szeret. Aztá n ú gy folytatta, hogy Santa
Teresá t is nagyon szerette, de ő t má shogy. Ő nagyon szeret téged, mondta. Ennyi
gyö ngédségtő l há nynom kellett. Megígértettem vele, hogy nem nyitunk ajtó t, ha megjelenik
valamelyik bará tja, és a szag még nem tű nt el a laká sbó l. Azt vá laszolta, hogy ő arra is
készen á ll, hogy soha senki má ssal ne talá lkozzon rajtam kívü l. Persze azt gondoltam, hogy
viccel. Aztá n nem tudom, mi tö rtént.
Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Abbó l éltü nk, amit ő keresett, mivel én
hatá rozottan megtiltottam anyá mnak, hogy pénzt kü ldjö n nekem. Nem akartam azt a pénzt.
Munká t kerestem Barceloná ban, és végü l elkezdtem magá nó rá kat adni héberbő l. Kü lö nc
katalá noknak, akik a kabbalá t vagy a Tó rá t tanulmá nyoztá k, és ennek alapjá n olyan eretnek
kö vetkeztetésekre jutottak, amelyek csak arra voltak jó k – amikor az ó ra végén egy bá rban
egy csésze ká vé vagy az otthonukban egy csésze tea mellett elmesélték ő ket –, hogy
fö lá lljon tő lü k a sző r a há tamon. Esténként beszélgettem Arturó val a tanuló imró l. Egyszer
elmesélte, hogy Ulises Limá nak van egy sajá tos elmélete Jézus egyik példá zatá ró l, valami
héber nyelvű elírá s vagy félreértés alapjá n, de nem tudta jó l elmagyará zni, vagy
elfelejtettem, vagy – és ez a legvaló színű bb – amikor elmesélte, nem igazá n figyeltem oda
rá . Akkoriban szerintem má r kihunyt a bará tsá g Arturo és Ulises kö zö tt. Ulisesszel
há romszor talá lkoztam Mexikó ban, és az utolsó alkalommal, amikor elmondtam neki, hogy
visszamegyek Barceloná ba Arturó hoz, arra kért, hogy ne tegyem, és azt mondta, hogy ha
elmegyek, nagyon fogok neki hiá nyozni. Elő szö r nem értettem, mit akar ezzel mondani, de
aztá n rá jö ttem, hogy belém szeretett, vagy valami ilyesmi, és nevető gö rcsö t kaptam ott,
elő tte, de hiszen Arturo a bará tod!, mondtam, aztá n elsírtam magam, és amikor fö lnéztem
rá , észrevettem, hogy Ulises is sír, de nem, nem sírt, rá jö ttem, hogy csak megpró bá l sírni,
megpró bá l kö nnyeket elő csalni, és hogy néhá ny má r elő is bukkant a szemébő l. Mihez
kezdek majd egyedü l?, mondta. Az egész jelenetben volt valami szü rreá lis. Amikor
elmeséltem a dolgot Arturó nak, ő nevetett, és azt mondta, hogy nem tudja elhinni, aztá n
gecilá dá nak nevezte a bará tjá t. Tö bbet nem kerü lt szó ba a dolog, de ez alatt a má sodik
barcelonai tartó zkodá som alatt néha eszembe jutott Ulises, és eszembe jutottak a kö nnyei
meg az, hogy szerinte mennyire egyedü l fog maradni Mexikó ban.
Egy este piros molét készítettem, és Arturó val nyitott ablakná l ü ltü nk le enni, mert nagyon
meleg volt, nyá r dereka lehetett, és hirtelen hatalmas zaj hallatszott be az utcá ró l, mintha
az egész vá ros kivonult volna tü ntetni valamiért, de igazá bó l nem tü ntettek semmiért, csak
a focicsapat győ zelmét ü nnepelték. Má r megterítettem az asztalt, és nagy gonddal
elkészítettem a molét, de olyan nagy volt az utcai zaj, hogy nem hallottuk egymá s szavá t, így
aztá n kénytelenek voltunk becsukni az ablakot. Meleg volt, és a piros molés csirke nagyon
csípő sre sikeredett. Arturo izzadt, én izzadtam, és hirtelen minden tö nkrement ú jra, én
pedig elsírtam magam. Az volt a furcsa, hogy amikor Arturo megpró bá lt á tö lelni, elö ntö tt a
fortyogó dü h, és nekiá lltam sértegetni. Szerettem volna megü tni, de ehelyett hirtelen azon
kaptam magamat, hogy sajá t magamat ü tö m. Kö zben azt mondtam: én, én, én, és addig
ü tö ttem a mellkasom a hü velykujjammal, amíg Arturo le nem fogta a kezem. Késő bb azt
mondta, hogy attó l félt, eltö rö m az ujjam, vagy felsértem a mellkasom, vagy a kettő t
egyszerre. Végü l megnyugodtam, és kimentü nk az utcá ra, szü kségem volt egy kis friss
levegő re, de aznap este millió nyi ember volt odakint, ellepték a Ramblá t, néhá ny sarkon
nagy szemeteskuká k torlaszoltá k el az utat, má shol néhá ny srá c azon ü gykö dö tt, hogy
autó kat borítson fö l. Zá szló kat lá ttunk. Ü vö ltve nevető embereket, akik furcsá n néztek rá m,
mert én komoly arccal mentem elő re, kö nyö kkel tö rve utat magamnak, kerestem az á hított
levegő t, szü kségem volt a levegő re, de eltű nt, mintha egész Barcelona egy hatalmas
tű zvésszé vá ltozott volna, á rnyakkal, kiá ltá sokkal és futballrigmusokkal teli sö tét tű zvésszé.
Aztá n hallottuk a rendő rségi sziréná k vijjogá sá t. Megint kiá ltá sokat. Betö rő ü vegek zajá t.
Futni kezdtü nk. Azt hiszem, ott lett vége mindennek Arturo és kö zö ttem. Esténként írni
szoktunk. Ő egy novellá n dolgozott, én a napló mon, verseken és egy filmforgató kö nyvö n.
Egymá ssal szemben ü ltü nk, és kö zben tö bb csésze teá t megittunk. Nem azért írtunk, hogy
publiká ljunk, hanem hogy megismerjü k ö nmagunkat, vagy hogy lá ssuk, meddig vagyunk
képesek eljutni. Amikor pedig nem írtunk, megá llá s nélkü l beszélgettü nk, az életérő l, az
életemrő l, fő leg az enyémrő l, bá r Arturo néha mesélt a bará tairó l, akik a latin-amerikai
gerillahá ború kban haltak meg, néhá nyat névrő l má r ismertem, voltak, akik já rtak is
Mexikó ban, amikor én trockista pá rttag voltam, de nagy részü krő l most hallottam elő szö r.
É s azutá n is szeretkeztü nk, bá r én minden este egyre tá volabb kerü ltem, akaratlanul,
anélkü l hogy tö rekedtem volna rá , anélkü l hogy tudtam volna, merre tartok. Nagyjá bó l
ugyanú gy, ahogy korá bban Abrahammal tö rtént, csak most egy kicsit rosszabb volt, most
nem volt semmim.
Egy este, mikö zben Arturo szeretkezett velem, elmondtam neki. Elmondtam, hogy azt
hiszem, lassan megő rü lö k, hogy ú jra jelentkeznek a tü netek. Hosszasan beszéltem.
Meglepett a vá lasza (az volt az utolsó alkalom, hogy Arturo meglepett), azt mondta, ha én
megő rü lö k, akkor ő is megő rü l, ha mellettem lehet, az sem zavarja, ha meg kell ő rü lnie. Te
szeretsz já tszani az ö rdö ggel?, kérdeztem. Nem az ö rdö g az, akivel já tszom, felelte.
Megkerestem a szemét a sö tétben, és megkérdeztem, hogy komolyan beszél-e. Persze hogy
komolyan beszélek, mondta, és hozzá m simult a testével. Aznap este nyugodt volt az
á lmom. Má snap reggelre tudtam, hogy el kell hagynom, minél elő bb, anná l jobb, és délben
fö lhívtam anyá mat a Telefó nicá tó l. Azokban az években sem Arturo, sem a bará tai nem
fizettek a nemzetkö zi hívá saikért. Sosem tudtam meg, hogy milyen mó dszert alkalmaznak,
de az biztos, hogy tö bb is volt, és való színű leg tö bb milliá rd pesetá val ká rosítottá k meg a
Telefó nicá t. Odamentek egy telefonhoz, bedugtak pá r ká belt, és ennyi, má r volt is vonaluk,
kétségkívü l az argentinok voltak a legjobbak, aztá n a chileiek jö ttek, de egyetlen mexikó ival
sem talá lkoztam soha, aki tudta volna, hogyan kell á tverni a telefont, ami talá n annak
tudható be, hogy mi nem voltunk fö lkészü lve a modern korra, vagy talá n annak, hogy az
akkoriban Barceloná ban élő kisszá mú mexikó inak volt elég pénze, hogy ne kelljen tö rvényt
szegnie. A megpiszká lt telefonokat kö nnyen fö l lehetett ismerni a kö rü lö ttü k – fő leg éjszaka
– kialakuló sorokró l. Ezekben a sorokban keveredett Latin-Amerika krémje és a legalja, a
régi pá rttagok az erő szaktevő kkel, a volt politikai foglyok a kö nyö rtelen
ékszernepperekkel. Amikor meglá ttam ezeket a sorokat – a mozibó l hazafelé tartva, példá ul
a plaza Ramalleras-i fü lkénél –, remegni kezdtem, és dermedten éreztem, ahogy a fémes
hideg – mint valami acélrú d – végigfut a testemen a tarkó mtó l a sarkamig. Kamaszok, fiatal
nő k csecsemő kkel, idő sebb hö lgyek és urak, vajon mire gondoltak ott, éjjel tizenkettő kor
vagy egykor, mikö zben arra vá rtak, hogy befejezze a beszélgetést egy ismeretlen, akinek a
mondandó já t nem hallhattá k, de sejthették, mert a beszélő á ltalá ban gesztikulá lt vagy sírt
vagy hosszasan hallgatott, kö zben bó logatott vagy ingatta a fejét, miben bíztak ezek az
emberek a sorban á llva, hogy nemsoká ra rá juk kerü l a sor, és addig nem tű nik fö l a
rendő rség? Csak ebben? Mindenesetre ennek is há tat fordítottam. Fö lhívtam anyá mat, és
pénzt kértem tő le.
Az egyik délutá n elmondtam Arturó nak, hogy elutazom, és má r nem élhetü nk tová bb
együ tt. Megkérdezte, miért nem. Azt vá laszoltam, hogy má r nem tudom elviselni.
Bá ntottalak valamivel?, kérdezte. Semmivel, én mű velek magammal szö rnyű dolgokat.
Egyedü llétre van szü kségem. A végén má r kiabá ltunk egymá ssal. Á tkö ltö ztem Danielhez.
Néha Arturo á tjö tt, és beszélgettü nk, de minden eltelt nappal egyre fá jdalmasabb volt
lá tnom ő t. Amikor megérkezett anyá mtó l a pénz, fö lszá lltam a ró mai repü lő re, és
elutaztam. Ezen a ponton talá n meg kéne említenem a kiscicá mat. Mielő tt ö sszekö ltö ztü nk
volna, Arturo valamelyik bará tnő je vagy exszerető je a vá ratlan elkö ltö zésekor rá hagyott
hat kiscicá t, amelyeket a macská ja ellett. Rá hagyta a cicá kat, ő pedig vitte magá val a
macská já t. Egy darabig, amíg a cicá k még tú lsá gosan kicsik voltak, Arturó ná l laktak. Aztá n –
miutá n megértette, hogy a bará tnő je vagy exszerető je soha tö bbé nem jö n má r vissza –
megpró bá lt nekik gazdá t talá lni. A tö bbségü ket befogadtá k a bará tai, viszont egy szü rke
kiscica nem kellett senkinek, és én ö rö kbe fogadtam Abraham bosszú sá gá ra, mert attó l
tartott, hogy ö ssze fogja karmolni a vá sznait. A Zía nevet adtam neki, egy má sik cica
emlékére, amit egyszer Ró má ban lá ttam egy délutá n. Amikor elutaztam Mexikó ba, Zía jö tt
velem. Amikor visszatértem Arturó hoz Barceloná ba, Zía elkísért. Azt hiszem, imá dta a
repü lő utakat. Amikor á tmenetileg Daniel Grossmanhoz kö ltö ztem, természetesen vittem
magammal Zíá t is. É s amikor fö lszá lltam a Ró má ba tartó repü lő gépre, ott volt a macska az
ö lemben, egy szalmatá ská ban, most végre ő is megismeri majd Ró má t, a vá rost, ahonnan –
legalá bbis névtanilag – szá rmazott.
Az életem egy katasztró fa volt Ró má ban. Minden rosszul alakult, és az volt a legrosszabb –
legalá bbis késő bb ezt mondta mindenki –, hogy nem akartam segítséget kérni senkitő l.
Csak Zía volt nekem, és nem érdekelt semmi má s, csak Zía, és hogy legyen mit ennie. Az
viszont igaz, hogy sokat olvastam, bá r amikor megpró bá lom fö lidézni az olvasmá nyaimat,
utamat á llja valamiféle ingatag, forró fal. Talá n Dantét olvastam olaszul. Vagy talá n Gaddá t.
Nem tudom, mindkettő t ismertem má r spanyolul. Daniel volt az egyetlen ember, aki a
homá lyos utalá sokná l tö bbet tudott a hollétemrő l. Kaptam tő le néhá ny levelet. Az egyikben
azt írta, hogy Arturó t lesú jtotta a tá vozá som, és aká rhá nyszor talá lkozik vele, mindig ró lam
kérdez. Ne add meg neki a címem, írtam, ez képes eljö nni hozzá m Ró má ba. Nem fogom
megadni, írta Daniel a kö vetkező levelében. Rajta keresztü l tudtam meg azt is, hogy anyá m
és apá m nyugtalan, és mindketten gyakran telefoná lnak Barceloná ba. Ne add meg nekik a
címemet, írtam Danielnek, és megígérte, hogy ú gy lesz. Hosszú leveleket írt. É n rö videket,
szinte mindig csak egy levelező lapot. Rö vid ideig éltem Ró má ban. Egy cipő boltban
dolgoztam, és a via della Lucén, a Trasteverében laktam egy panzió ban. Esténként, miutá n
hazaértem, levittem sétá lni Zíá t. Á ltalá ban elmentü nk egy parkba, a San Egidio-templom
mö gé, és miutá n a macska bebú jt a nö vények kö zé, én kinyitottam egy kö nyvet, és olvasni
pró bá ltam. Való színű leg Dantét olvastam, gondolom, vagy Guido Cavalcantit vagy Cecco
Angiolierit vagy Cino da Pistoiá t, mert az olvasmá nyaimbó l csak a kö nnyű , esti ró mai
szellő ben lengedező meleg vagy talá n csak langyos fü ggö nyre emlékszem, meg nö vényekre
és fá kra és lépések zajá ra. Egy este talá lkoztam az ö rdö ggel. Nem emlékszem semmi má sra.
Talá lkoztam az ö rdö ggel, és má r tudtam, hogy meg fogok halni. A munkahelyemen a
cipő bolt tulajdonosa lá tta, hogy zú zó dá sok vannak a nyakamon, és egy héten á t figyelt.
Aztá n szeretkezni akart velem, de nemet mondtam. Egy nap Zía eltű nt a parkban, nem
abban, amelyik a San Egidio mö gö tt van, hanem egy má sikban, a via Garibaldin, ott
nincsenek fá k, sem vilá gítá s, Zía egyszerű en tú lsá gosan messzire kó borolt, és elnyelte a
sö tétség.
Reggel hétig kerestem. Aztá n fö lkelt a nap, és az emberek lassan elindultak a
munkahelyü kre. Aznap nem akartam bemenni a cipő boltba. Lefekü dtem, jó l betakaró ztam,
és elaludtam. Amikor fö lébredtem, visszamentem az utcá ra megkeresni a macská mat. Nem
talá ltam. Valamelyik este Arturó val á lmodtam. Mindketten egy irodaépü let legfö lső szintjén
á lltunk – egy olyan kizá ró lag ü vegbő l és acélbó l készü lt épü let volt –, kinyitottunk egy
ablakot, és lenéztü nk, éjszaka volt, én nem akartam leugrani, de Arturo rá m nézett, és azt
mondta, ha te leugrasz, akkor én is. Szerettem volna azt mondani neki: te ostoba, de má r
arra sem volt erő m, hogy sértegessem.
Egy nap kinyílt a szobá m ajtaja, és belépett rajta anyá m és az ö csém, aki az izraeli
hadseregben szolgá lt, és szinte egész évben Izraelben élt. Azonnal bevittek egy ró mai
kó rhá zba, és két nap mú lva má r egy repü lő n ü ltem, ú ton Mexikó felé. Ahogy késő bb
megtudtam, anyá m elutazott Barceloná ba, és az ö csém segítségével kihú zta Danielbő l a
ró mai címemet, mert ő elő szö r nem akarta elá rulni.
Mexikó ban bekerü ltem egy magá nkliniká ra, Cuernavacá ban, és az orvosok rö gtö n tudattá k
anyá mmal, hogy ha én nem teszek hozzá semmit a dologhoz, akkor a vég elkerü lhetetlen.
Akkoriban negyven kiló t nyomtam, és alig tudtam já rni. Aztá n megint repü lő re szá lltam,
majd fö lvettek egy Los Angeles-i kó rhá zba. Ott megismertem egy doktor Kalb nevű orvost,
akivel aprá nként ö sszebará tkoztam. Harmincö t kiló s voltam, délutá nonként néztem a tévét,
és nagyjá bó l ennyi. Anyá m bekö ltö zö tt egy Los Angeles-i szá llodá ba, a belvá rosban, a 6th
Streeten, és mindennap meglá togatott. Egy hó nappal késő bb má r fö lszedtem magamra egy
keveset, megint elértem a negyvenkiló s szintet. Anyá m nagyon ö rü lt, és visszament
Mexikó vá rosba, hogy foglalkozzon egy kicsit a cégeivel. Azt az idő t, amíg anyá m tá vol volt,
azzal tö ltö ttü k doktor Kalbbal, hogy ö sszebará tkozzunk egymá ssal. É telekrő l
beszélgettü nk, nyugtató kró l és má sféle gyó gyszerekrő l. Kö nyvekrő l nem sok szó esett, mert
doktor Kalb csak bestsellereket olvasott. Beszélgettü nk a moziró l. Sokkal tö bb filmet lá tott,
mint én, és imá dta az ö tvenes évek mozijá t. Délutá nonként bekapcsoltam a tévét, és
kerestem valami filmet, amit majd megbeszélhetek vele, de a gyó gyszereimtő l rendszerint a
film kö zepén elaludtam. Amikor aztá n beszéltem doktor Kalbbal, ő mindig elmesélte nekem
azt a részt, amit nem lá ttam, bá r addigra tö bbnyire má r nem emlékeztem arra a részre sem,
amit lá ttam. Ezekrő l a filmekrő l hézagos emlékeim vannak, az orvosom laikus, ugyanakkor
lelkes optiká já n á tszű rő dő képek és jelenetek. Hétvégenként rendszerint megjelent anyá m.
Péntek este érkezett, és vasá rnap este visszament Mexikó vá rosba. Egyszer azt mondta,
hogy azt tervezi, véglegesen Los Angelesbe kö ltö zik. Nem magá ba a vá rosba, hanem valami
jó helyre a kö rnyéken, mint példá ul Corona del Mar vagy Laguna Beach. É s mi lesz a
gyá rral?, kérdeztem. A nagypapá nak nem tetszene, ha lá tná , hogy eladod. Mexikó lassan
szétrohad, mondta erre anyá m, elő bb vagy utó bb el kell majd adnunk. Néha valamelyik
bará tommal jelent meg, anyá m azért hívta meg ő ket, mert az orvosok szerint – így doktor
Kalb szerint is – jó hatá ssal volt az egészségemre, ha talá lkozom a „régi cimborá kkal”. Egy
szombaton Gretá val jelent meg, egy bará tnő mmel a gimibő l, akit azó ta nem lá ttam, egy
má sik szombaton egy srá ccal, akire még csak nem is emlékeztem. Hozd ide inká bb a sajá t
bará taidat, mondtam neki az egyik este, és pró bá ld meg jó l érezni magad. Amikor ilyeneket
mondtam, anyá m csak nevetett, mintha nem venné komolyan a szavaimat, néha viszont
elsírta magá t. Nem randizol senkivel? Nincs bará tod?, kérdeztem. Elismerte, hogy
talá lkozgat egy fickó val Mexikó vá rosban, aki hozzá hasonló an elvá lt, vagy ö zvegy, nem
erő ltettem meg tú lsá gosan magam, hogy mindent tisztá n értsek, való színű leg igazá bó l nem
érdekelt a dolog. Négy hó nap mú lva má r negyvennyolc kiló t nyomtam, és anyá m
megkezdte az elő készü leteket, hogy á tszá llítsanak egy mexikó i kliniká ra. Egy nappal
azelő tt, hogy elutaztam volna, doktor Kalb elbú csú zott tő lem. Megadtam neki a
telefonszá momat, és megkértem, hogy néha hívjon fö l. Amikor elkértem az ö vét, valami
kö ltö zkö dést hozott fö l ü rü gyként, hogy ne kelljen megadnia. Nem hittem neki, de azért ezt
nem mondtam a szemébe.
Hazautaztunk Mexikó vá rosba. Ezú ttal a colonia Buenos Aires egyik kliniká já ra kerü ltem.
Tá gas, napfényes szobá m volt, parkra néző ablakom és tévém tö bb mint szá z csatorná val.
Reggelente letelepedtem a parkban, és regényeket olvastam. Délutá nonként bezá rkó ztam a
szobá mba, és aludtam. Egy nap eljö tt hozzá m lá togató ba Daniel, aki nem sokkal azelő tt
érkezett Barceloná bó l. Nem tervezte, hogy soká ig marad Mexikó ban, és alighogy megtudta,
hogy kó rhá zban vagyok, lá tni akart. Megkérdeztem, hogy nézek ki. Azt mondta, jó l, csak
nagyon sová ny vagyok. Mindketten nevettü nk. Akkoriban má r nem fá jt a nevetés, ami jó jel
volt. Mielő tt elment volna, Arturó ró l kérdeztem. Daniel elmondta, hogy ú gy tudja, má r nem
Barceloná ban él, mindenesetre má r jó ideje nem lá ttá k egymá st. Egy hó nap mú lva má r
ö tvenkiló s voltam, és hazamentem a kó rhá zbó l.
Az életem viszont nem sokat vá ltozott. Anyá m há zá ban laktam, és nem mozdultam ki az
utcá ra, nem azért, mert nem tudtam volna, hanem mert nem akartam. Anyá m nekem adta a
régi kocsijá t, egy Mercedest, de egyetlenegyszer vezettem, és akkor is majdnem
karamboloztam. Bá rmi képes volt megríkatni. Egy messzirő l lá tott há z, a kö zlekedési
dugó k, a já rmű veikben rekedt emberek, a napisajtó olvasá sa. Egy este Abraham fö lhívott
telefonon Pá rizsbó l, ahol egy fiatal mexikó i festő ket bemutató gyű jteményes kiá llítá son
szerepelt. Az egészségi á llapotomró l akart beszélni, de nem hagytam. Aztá n a festészetérő l
beszélt, az elő menetelérő l, a sikereirő l. Amikor elbú csú ztunk, rá jö ttem, hogy végre nem
ejtettem egyetlen kö nnycseppet sem. Nem sokkal késő bb – ö sszhangban anyá m azon
dö ntésével, hogy Los Angelesbe kö ltö zik – ú jra fogyni kezdtem. Egy nap – bá r a gyá rat még
nem adtuk el – repü lő re szá lltunk, és letelepedtü nk Laguna Beachen. Az első két hetet a régi
Los Angeles-i kó rhá zamban tö ltö ttem, ahol á tfogó orvosi vizsgá latokon estem á t, majd
bekö ltö ztem anyá mhoz egy kis há zba a Lincoln Streeten, Laguna Beachben. Anyá m já rt má r
itt korá bban, de egy dolog az, ha az ember á tutazó ban van, és valami egészen má s a
mindennapi élet. Egy darabig – jó korá n reggel – fogtuk a kocsit, és elindultunk, hogy
keressü nk valami má s helyet, ami tetszene nekü nk. Já rtunk Dana Pointban, San
Clementében, San Onofréban, és végü l kikö tö ttü nk egy faluban a Cleveland National Forest
egyik nyú lvá nyá ban – Silverado volt a neve, mint a filmben –, és kibéreltü nk egy kertes,
kétszintes há zat, aztá n vettü nk egy rendő rkutyá t, és anyá m elnevezte Hugó nak, a bará tja
utá n, akit épp most hagyott ott Mexikó ban.
Két évig laktunk itt. Ez alatt az idő alatt anyá m eladta nagyapá m legfontosabb gyá rá t, én
pedig periodikus és egyre rutinszerű bb orvosi vizsgá latokon estem á t. Anyá m havonta
egyszer elutazott Mexikó ba. Amikor visszajö tt, rendszerint regényeket hozott, azokat a
mexikó i regényeket, amelyekrő l tudta, hogy tetszenek nekem, a szoká sos régi regényeket
vagy az ú jabbakat José Agustíntó l, Gustavo Sainztó l vagy a ná luk fiatalabbaktó l. De egy nap
rá jö ttem, hogy má r képtelen vagyok elolvasni ő ket, és a spanyol nyelvű kö nyvek lassan
há ttérbe szorultak. Nem sokkal azutá n anyá m, elő zetes bejelentés nélkü l, egy bará tjá val
jelent meg, egy Cabrera nevű mérnö kkel, aki Guadalajará ban dolgozott egy építő cégnél. A
mérnö k ö zvegy volt, és volt két ná lam valamivel idő sebb gyereke, ő k az Egyesü lt
Á llamokban éltek, a keleti parton. Kö zte és anyá m kö zö tt békés és szemre tartó s volt a
viszony. Egy este nekiá lltunk a szexrő l beszélgetni anyá mmal. Azt mondtam neki, hogy vége
a szexuá lis életemnek, aztá n egy hosszú vita végén anyá m elsírta magá t, á tö lelt, és azt
mondta, hogy én vagyok az ő kislá nya, és soha nem fog magamra hagyni. Ezt leszá mítva
szinte sosem veszekedtü nk. Az életü nk kimerü lt abban, hogy olvastunk, néztü k a tévét
(sosem já rtunk moziba), és hetente egyszer bementü nk Los Angelesbe, ahol megnéztü nk
egy kiá llítá st vagy koncertet. Silveradó ban nem voltak bará taink, kivéve egy nyolcvanas
zsidó há zaspá rt, akikkel anyá m – legalá bbis nekem ezt mondta – a bevá sá rló kö zpontban
ismerkedett ö ssze, velü k há rom- vagy négynaponta talá lkoztunk, mindig csak pá r percre, és
mindig ná luk. Anyá m azt mondta, kö telességü nk meglá togatni ő ket, mert az ö regeket
baleset érheti, vagy vá ratlanul meghalhat egyikü k, és a má sik nem tudná , mit tegyen – ezt
azért én kétségbe vontam, mert az ö regek a má sodik vilá ghá ború ban egy német
koncentrá ció s tá borban is éltek, és nem volt ismeretlen elő ttü k a halá l. De anyá m boldog
volt, hogy segíthet nekik, én pedig nem akartam ellenkezni vele. A há zaspá r neve Schwartz
volt, ő k pedig ú gy hívtak minket, hogy a mexikó i hö lgyek.
Egy hétvégén, amikor anyá m Mexikó vá rosban volt, meglá togattam ő ket. Az volt az első
alkalom, hogy egyedü l mentem, és bá r nem erre szá mítottam, soká ig voltam ná luk, és
tulajdonképpen egész kellemesen elbeszélgettü nk. É n limoná dét ittam, Schwartzék pedig
tö ltö ttek maguknak egy-egy pohá r whiskyt, azt á llítva, hogy az ő korukban ez a legjobb
orvossá g. Beszélgettü nk Euró pá ró l, amit elég jó l ismertek, és Mexikó ró l, ahol já rtak má r
pá rszor. A Mexikó ró l kialakult képü k azonban ennél hamisabb és felü letesebb má r nem is
lehetett volna. Emlékszem, a hosszú beszélgetés végén rá m néztek, és azt mondtá k, hogy én
minden kétséget kizá ró an mexikó i vagyok. Persze hogy mexikó i vagyok, mondtam.
Mindenesetre nagyon szimpatikusak voltak, és egyre gyakoribbá vá ltak a lá togatá saim.
Néha, amikor nem érezték jó l magukat, fö lhívtak, és megkértek, hogy aznap vá sá roljak be
nekik a boltban, vagy vigyem el a szennyesü ket a mosodá ba, vagy kerü ljek az ú jsá gos felé,
és vegyek nekik ú jsá got. Néha a Los Angeles Postot kérték, má skor a silveradó i helyi lapot,
ezt a tö kéletesen érdektelen, négyoldalas, bulvá rformá tumú ú jsá got. Szerették Brahms
zenéjét – ő t egyszerre talá ltá k á lmodozó nak és megfontoltnak –, és csak elvétve néztek
tévét. Rá m pontosan ennek a fordítottja volt igaz, szinte sosem hallgattam zenét, de szinte
egész nap ment a tévém.
Amikor má r legalá bb egy éve itt laktunk, Schwartz ú r meghalt, én pedig elkísértem
anyá mmal Schwartz asszonyt a temetésre a Los Angeles-i zsidó temető be. Megpró bá ltuk
meggyő zni, hogy jö jjö n a mi kocsinkkal, de Schwartz asszony nemet mondott, és aznap
reggel bérelt limuzinnal ment, a halottaskocsi mö gö tt, egyedü l, legalá bbis mi ezt hittü k
anyá mmal. Amikor megérkeztü nk a temető be, a limuzinbó l kiszá llt egy ká bé negyvenéves
fickó – borotvá lt koponyá val, tető tő l talpig fekete ruhá ban –, és ú gy segített kiszá llni
Schwartz asszonynak, mintha az udvarló ja lenne. A hazaú tná l megismétlő dö tt a jelenet:
Schwartz asszony beü lt a kocsiba, aztá n beszá llt a kopasz fickó , majd elindultak, anyá m
fehér Nissanjá val szorosan a nyomukban. Miutá n megérkeztü nk Silveradó ba, a limuzin
megá llt Schwartzék há za elő tt, a kopasz segített kiszá llni Schwartz asszonynak, majd
visszaü lt a limuzinba, és a kocsi azonnal elhajtott. Schwartz asszony egyedü l maradt a
kihalt já rdá n. Még szerencse, hogy kö vettü k, mondta anyá m. Leá llítottuk a kocsit, és
odamentü nk hozzá . Schwartz asszony mintha egészen má shol já rt volna, mereven nézte azt
a pontot az utca végén, ahol a limuzin eltű nt. Bekísértü k a há zba, és anyá m csiná lt nekü nk
egy teá t. Addig Schwartz asszony nem ellenkezett, de miutá n belekortyolt a teá ba, eltolta a
csészét, és kért egy pohá r whiskyt. Anyá m rá m nézett. A szemében ott csillogott a győ zelem
fénye. Aztá n megkérdezte, hol van a whisky, és tö ltö tt egy pohá rral. Vízzel vagy víz nélkü l?
Tisztá n, csillagom, mondta Schwartz asszony. Jéggel vagy jég nélkü l?, hallatszott anyá m
hangja a konyhá bó l. Tisztá n!, ismételte meg Schwartz asszony. Onnantó l kezdve még
szorosabb lett a kapcsolatunk. Amikor anyá m Mexikó ba utazott, én rendszerint az egész
napot Schwartz asszonyná l tö ltö ttem, ső t ott is aludtam ná la. É s bá r Schwartz asszonynak
nem volt szoká sa esténként enni, olyankor salá tá t és vaslapon sü lt sztéket készített, és
belém diktá lta. Ő leü lt mellém – a kö zelben a whiskyspohará val –, és arró l mesélt, milyen
volt a fiatalkora Euró pá ban, amikor az étel, így mondta, szü kséglet volt, és luxus. Lemezeket
is hallgattunk, és megbeszéltü k a helyi híreket.
Schwartz asszony hosszú és békés gyá széve alatt megismerkedtem egy férfival
Silveradó ban – vízvezeték-szerelő volt –, és lefekü dtem vele. Nem volt jó élmény. A szerelő t
Johnnak hívtá k, és ú jra talá lkozni akart velem. Azt mondtam neki, hogy nem, nekem
egyszer elég volt. De nem győ zte meg a nemleges vá laszom, és onnantó l kezdve mindennap
fö lhívott telefonon. Egy alkalommal anyá m vette fö l a telefont, és egy darabig kö lcsö nö sen
sértegették egymá st. Egy héttel késő bb ú gy dö ntö ttü nk anyá mmal, hogy nyaralni megyü nk
Mexikó ba. Elő szö r a tengernél voltunk, aztá n elmentü nk a fő vá rosba. Nem tudom, miért, de
anyá m kitalá lta, hogy nekem muszá j lá tnom Abrahamot. Valamelyik este fö lhívott
telefonon, és megbeszéltü k, hogy má snap talá lkozunk. Abraham akkor má r végleg
otthagyta Euró pá t, és letelepedett Mexikó vá rosban, ahol volt egy mű terme, és ú gy tű nt, jó l
mennek a dolgai. A mű terem Coyoacá nban volt, egészen kö zel a laká sá hoz, és a vacsora
utá n szerette volna, ha megnézem a legú jabb képeit. Nem tudná m megmondani, hogy
tetszettek-e vagy sem, való színű leg kö zö mbö sek voltak szá momra, nagy méretű vá sznak
voltak, nagyon hasonlítottak egy katalá n festő munká ira, akire Abraham fö lnézett –
legalá bbis akkoriban, amikor Barceloná ban lakott –, persze az igaz, hogy a sajá t szű rő jén
á tengedve: ahol azelő tt okkerek és fö ldszínek dominá ltak, most sá rgá k, vö rö sek, kékek
voltak. Megmutatott egy rajzsorozatot is, ez má r egy picivel jobban tetszett. Aztá n
beszéltü nk a pénzrő l, ő beszélt a pénzrő l, a peso bizonytalansá gá ró l, arró l a lehető ségrő l,
hogy elkö ltö zik Kaliforniá ba, a bará tokró l, akiket régó ta nem lá ttunk.
Aztá n hirtelen, teljesen vá ratlanul Arturo Belanó ró l kérdezett. Meglepő volt, mert Abraham
sosem szokott ilyen direkt kérdéseket fö ltenni. Azt vá laszoltam, hogy nem tudok ró la
semmit. É n igen, akarod, hogy elmondjam? Elő szö r arra gondoltam, hogy azt vá laszolom,
nem, aztá n mégis azt feleltem, hogy mondja, szeretném tudni. Valamelyik este a kínai
negyedben talá lkoztam vele, mondta, és elő szö r nem ismert meg. Egy sző ke bigével volt.
Elégedettnek tű nt. Kö szö ntem neki, egy apró krimó ban voltunk, szinte egy asztalná l ü ltü nk
(itt Abraham fö lnevetett), és hü lye dolog lett volna ú gy tennem, mintha nem vettem volna
észre. Beletelt egy kis idő be, amíg eszébe jutott, ki vagyok. Aztá n odahajolt hozzá m, az arca
szinte odatapadt az enyémhez – nyilvá nvaló volt, hogy részeg, való színű leg én is az voltam
–, és ró lad kérdezett. É s mit mondtá l neki? Azt mondtam, hogy az Egyesü lt Á llamokban élsz,
és jó l vagy. É s ő mit mondott? Há t, ő azt mondta, hogy most megkö nnyebbü lt, vagy valami
hasonló t, mert néha azt gondolta, hogy meghaltá l. Ennyi volt az egész. Visszafordult a
sző kéhez, és nem sokkal késő bb a bará taimmal odébbá lltunk.
Két héttel késő bb visszamentü nk Silveradó ba. Egy délutá n talá lkoztam Johnnal az utcá n, és
azt mondtam neki, hogy megö lö m, ha tová bbra is zaklat a telefonhívá saival. John elnézést
kért, és azt mondta, hogy szerelmes volt belém, de most má r nem az, és nem fog tö bbet
hívni. Akkoriban ö tvenkiló s voltam, nem fogytam, és nem is híztam, anyá m pedig boldog
volt. A kapcsolata a mérnö kkel megszilá rdult, ső t má r arró l beszéltek, hogy
ö sszehá zasodnak, bá r anyá m szá já bó l sosem hangzott teljesen komolyan a dolog. Egy
bará tnő jével kö zö sen nyitott egy mexikó i kézmű ves boltot Laguna Beachben, és bá r az
ü zlet nem hozott neki tú l sok pénzt, nem is volt nagyon veszteséges, viszont a velejá ró
kö zö sségi élet pontosan az a fajta élet volt, amelyre anyá m vá gyott. Egy évvel Schwartz ú r
halá la utá n Schwartz asszony megbetegedett, és be kellett fekü dnie egy Los Angeles-i
kliniká ra. Má snap meglá togattam, de aludt. A klinika a belvá rosban volt, a Wilshire
Boulevardon, kö zel a Douglas MacArthur Parkhoz. Anyá mnak el kellett mennie, de én meg
akartam vá rni, amíg Schwartz asszony fö lébred. A probléma a kocsi volt, mert ha anyá m
elmegy nélkü lem, akkor ki fog engem visszavinni Silveradó ba? Hosszas vita végén anyá m
azt mondta a folyosó n, hogy eljö n értem este kilenc és tíz kö zö tt, ha pedig valami
kö zbejö nne, akkor ideszó l telefonon a kliniká ra. Mielő tt elment volna, megígértette velem,
hogy nem mozdulok onnan. Nem tudom, mennyi idő t tö ltö ttem Schwartz asszony
szobá já ban. A klinika éttermében ebédeltem, és beszélgetésbe elegyedtem egy nő vérrel. A
nő vért Rosario Á lvareznek hívtá k, és Mexikó vá rosban szü letett. Megkérdeztem, milyen az
élet Los Angelesben, ő pedig azt mondta, hogy mindennap má s, néha nagyon jó is tud lenni,
má skor meg nagyon rossz, de kemény munká val elő re lehet jutni. Megkérdeztem, mió ta
nem já rt Mexikó ban. Tú l régó ta, felelte, nincs pénzem a nosztalgiá zá sra. Aztá n vettem egy
napilapot, és megint fö lmentem Schwartz asszony szobá já ba. Leü ltem az ablakhoz, és
megkerestem az ú jsá gban a mú zeumokat és a mozimű sort. Volt egy film a South Alvarado
Streeten, amit hirtelen kedvem tá madt megnézni. Nagyon rég nem já rtam moziban, és a
South Alvarado Street nem volt messze a kliniká tó l. Viszont ahogy odaá lltam a pénztá rhoz,
elment tő le a kedvem, és tová bbmentem. Mindenki azt mondja, hogy Los Angeles nem
gyalogosoknak való vá ros. A West Pico Boulevardon elmentem a Valencia Streetig, aztá n
balra fordultam, és a Valenciá n visszagyalogoltam a Wilshire Boulevardig, ö sszesen kétó rá s
séta volt, nem siettem, kö zben megá lltam lá tszó lag teljesen érdektelen épü letek elő tt, vagy
elmélyü lten figyeltem az autó forgalmat. Este tízkor anyá m megjö tt Laguna Beachbő l, és
hazamentü nk. Amikor má sodszor meglá togattam, Schwartz asszony nem ismert meg.
Megkérdeztem a nő vért, hogy volt-e má r ná la lá togató . Azt vá laszolta, hogy egy idő sebb
hö lgy já rt ná la reggel, és nem sokkal azelő tt ment el, hogy én megérkeztem. Ezú ttal a
Nissannal mentem, mert anyá m és a mérnö k – aki nem sokkal azelő tt érkezett – elment
Laguna Beachbe a mérnö k kocsijá val. A nő vér, akivel beszéltem, azt mondta, hogy Schwartz
asszonynak má r nincs sok há tra. A kó rhá zban ebédeltem, aztá n a szobá ban ü csö rö gtem,
gondolkodtam, este hatig. Majd beszá lltam a Nissanba, és elindultam, hogy tegyek egy kö rt
Los Angelesben. A kesztyű tartó ban volt egy térkép, amit alaposan á ttanulmá nyoztam,
mielő tt beindítottam a motort. Aztá n sebességbe tettem a kocsit, és kihajtottam a
kliniká ró l. Tudom, hogy elmentem a Civic Center, a Music Center és a Dorothy Chandler
Pavilion elő tt. Aztá n besoroltam az Echo Park felé, és elvegyü ltem a Sunset Boulevardon
haladó kocsik kö zö tt. Nem tudom, mennyi ideig vezettem, de az biztos, hogy egy pillanatra
sem szá lltam ki a Nissanbó l, és hogy Beverly Hillsben lehajtottam a 101-esrő l, és kis
utcá kon bolyongtam Santa Monicá ig. Ott rá hajtottam a 10-esre vagy a Santa Monica
Freewayre, és visszamentem a belvá rosba, aztá n á t a 11-esre, végig a Wilshire
Boulevardon, bá r nem tudtam lehajtani ró la, csak késő bb, a 3rd Street kö rnyékén.
Amikorra visszaértem a kliniká ra, este tíz ó ra volt, és Schwartz asszony meghalt. Meg
akartam kérdezni, hogy egyedü l volt-e, amikor meghalt, de aztá n inká bb mégsem
kérdeztem semmit. A teste má r nem volt a szobá ban. Leü ltem az ablakhoz, egy kicsit
kifú jtam magam, megpró bá ltam magamhoz térni a Santa Monica-i utambó l. Bejö tt egy
nő vér, és megkérdezte, hogy rokona vagyok-e Schwartz asszonynak, és hogy mit keresek
ott. Azt vá laszoltam, hogy a bará tnő je vagyok, és egyszerű en csak pró bá lok megnyugodni.
Megkérdezte, hogy sikerü lt-e má r megnyugodnom. Azt feleltem, igen. Aztá n fö lá lltam és
elmentem. É jjel há romkor érkeztem meg Silveradó ba.
Egy hó nappal késő bb anyá m há zassá got kö tö tt a mérnö kkel. Az eskü vő Laguna Beachben
volt, és eljö ttek a mérnö k gyerekei, az egyik testvérem és anyá m Kaliforniá ban szerzett
bará tai. Egy darabig Silveradó ban laktak, aztá n anyá m eladta a Laguna Beach-i boltot, és
elkö ltö ztek Guadalajará ba. É n még egy ideig nem akartam elmenni Silveradó bó l. Így anyá m
nélkü l a há z sokkal nagyobbnak, csö ndesebbnek és hű vö sebbnek tű nt, mint azelő tt.
Schwartz asszony há za még egy ideig ü resen á lt. Délutá nonként fogtam a Nissant, és
elmentem egy bá rba a faluban, ittam egy ká vét vagy egy whiskyt, és ú jraolvastam pá r régi
regényt, amelyeknek elfelejtettem a cselekményét. A bá rban megismerkedtem egy fickó val,
aki a nemzeti parkná l dolgozott, és szeretkeztü nk. Perrynek hívtá k, és tudott pá r szó t
spanyolul. Egy este Perry azt mondta, hogy a hü velyemnek kü lö nö s szaga van. Nem
mondtam semmit, és azt hitte, hogy megbá ntott. Megbá ntottalak?, kérdezte, ne haragudj, ha
megbá ntottalak. De én valami má son gondolkodtam, má s arcokon (ha lehetséges arcokon
gondolkodni), és nem bá ntó dtam meg. Mindenesetre az idő m legnagyobb részét egyedü l
tö ltö ttem. Minden hó napban érkezett egy csekk anyá mtó l a bankba, a napjaim pedig azzal
teltek, hogy rendezgettem a há zat, sö prö gettem, fö lmostam, elmentem a boltba, fő ztem,
mosogattam, gondoztam a kertet. Nem hívtam fö l senkit telefonon, és nekem csak anyá m
telefoná lt, hetente egyszer pedig apá m vagy valamelyik testvérem. Ha volt kedvem,
délutá nonként eljá rtam egy bá rba, ha pedig nem volt, otthon maradtam, és olvastam, az
ablak mellett, ú gy, hogy ha fö lnézek, lá ssam Schwartzék ü resen á lló há zá t. Egy délutá n
megá llt elő tte egy kocsi, és kiszá llt belő le egy zakó s, nyakkendő s fickó . Kulcsok voltak ná la.
Bement, aztá n tíz perc mú lva kijö tt. Nem ú gy nézett ki, mintha Schwartzék rokona lenne.
Pá r nappal késő bb két nő és egy férfi is meglá togatta a há zat. Kifelé menet az egyik nő
kirakott egy hirdető tá blá t, hogy a há z eladó . Aztá n sok nap eltelt, mire megint jö tt valaki, de
egy nap, délben, mikö zben a kertben foglalatoskodtam, gyerekzsivajt hallottam, és
meglá ttam egy harmincas pá rt, amint befelé tartanak a há zba, elő ttü k az egyik nő , aki
korá bban ott já rt. Azonnal tudtam, hogy megveszik a há zat, és mikö zben á lltam ott, mint a
só bá lvá ny, arra gondoltam, ott helyben, a kertben, le sem véve a kesztyű t, hogy elérkezett
az idő , hogy én is tová bbá lljak. Aznap este Debussyt hallgattam, és Mexikó ra gondoltam,
aztá n valahogy eszembe jutott a macská m, Zía, majd végü l fö lhívtam anyá mat telefonon, és
megkértem, hogy szerezzen nekem munká t Mexikó vá rosban, mindegy, mit, mert
hamarosan indulok. Egy hét mú lva anyá m megjelent Silveradó ban az ú jdonsü lt férjével, és
két nappal késő bb, vasá rnap este má r repü ltem is Mexikó vá rosba. Az első munkahelyem
egy mű vészeti galéria volt a Zona Rosá ban. Nem sokat fizettek, de a munka nem is volt
megerő ltető . Aztá n munká ba á lltam a Fondo de Cultura Econó mica egyik tagozatá ná l, az
angol nyelvű filozó fia részlegen, és a munkaü gyi helyzetem stabilizá ló dott.
FELIPE MÜ LLER, BARCELONA, A PLAZA MARTORELL EGYIK PADJÁ N Ü LVE, 1991.
OKTÓ BER. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezt a sztorit Arturo Belano mesélte nekem,
mert ő volt az egyetlen kö zü lü nk, aki szívesen olvasott tudomá nyos-fantasztikus
kö nyveket. Azt mondta, hogy egy Theodore Sturgeon-novella, bá r lehet, hogy valaki má s
írta, esetleg maga Arturo, szá momra Theodore Sturgeon neve nem mond semmit.
A tö rténet – szerelmi tö rténet – egy dú sgazdag és rendkívü l okos lá nyró l szó l, aki egy szép
napon beleszeret a kertészébe vagy a kertésze fiá ba vagy egy fiatal csavargó ba, aki
véletlenü l odavető dik a lá ny valamelyik birtoká ra, és a kertésze lesz. A lá ny azon tú l, hogy
gazdag és okos, akaratos és kissé szeszélyes is, há t az első adandó alkalommal á gyba viszi a
srá cot, és bá r nem tudja pontosan, hogy tö rténhetett, ő rü lten beleszeret a fiú ba. A csavargó
– aki tá volró l sem olyan okos, mint a lá ny, rá adá sul tanulatlan is, cserébe viszont angyalian
tiszta – szintén beleszeret a lá nyba, persze, ahogy az természetes, adó dnak bizonyos
kompliká ció k. A romá nc első szakaszá ban a lá ny fényű ző kastélyá ban élnek, és mindketten
azzal tö ltik az idő t, hogy mű vészeti albumokat nézegetnek, ínyencfalatokat esznek, régi
filmeket néznek, de tö bbnyire egész á lló nap szeretkeznek. Aztá n egy ideig a kastély
kertészének há zá ban laknak, azutá n pedig egy hajó n (lehet, hogy a Franciaorszá g folyó in
kö zlekedő uszá lyok egyikén, mint abban a Jean Vigo-filmben), és aztá n keresztü l-kasul
bejá rjá k az Egyesü lt Á llamokat egy-egy Harley-n, ami a csavargó régó ta dédelgetett á lma
volt.
Mikö zben a lá ny a szerelmének él, ü zleti vá llalkozá sai tová bb gyarapodnak, és mivel a pénz
vonzza a pénzt, napró l napra egyre nagyobb a vagyona. Természetesen a csavargó – akinek
tö bbnyire fogalma sincs ró la, mi tö rténik kö rü lö tte – kellő en tisztességes, és meggyő zi a
lá nyt, hogy vagyona egy részét fordítsa kö zhasznú tevékenységre vagy jó tékonykodá sra (a
lá ny egyébként persze mindig is így tett az ü gyvédei ú tjá n vagy egy sokszínű alapítvá nyi
há ló zaton keresztü l, de ezt nem mondja el a fiú nak, hogy az így azt hihesse, az egész az ő
kezdeményezésére tö rténik), aztá n persze megfeledkezik az egészrő l, mert való já ban a
csavargó nak még kö zelítő elképzelése sincs a szerelmét á rnyékként kö vető vagyon
nagysá gá ró l. Szó val egy ideig, hó napokig, talá n egy vagy két évig a milliomoslá ny és a
szerető je elmondhatatlanul boldogan élnek. De egy nap (vagy egy este) a csavargó
megbetegszik, és bá r a vilá g legjobb orvosai jö nnek el hozzá , hogy megvizsgá ljá k, semmit
sem lehet tenni, a szervezete nem bocsá tja meg neki balsorsú gyerekkorá t, nélkü lö zésekkel
teli kamaszkorá t, nyugtalan életét, melyet a lá ny tá rsasá gá ban eltö ltö tt csekélyke idő épp
csak elfeledtetni és megédesíteni volt képes. A tudomá ny erő feszítésének ellenére a végső
stá diumú rá k végez az életével.
Néhá ny napig ú gy néz ki, hogy a lá ny megbolondul. Beutazza az egész bolygó t, szerető i
vannak, sö tét ü gyekben vesz részt. De végü l hazatér, és nem sokkal azutá n – mikö zben
kimerü ltebbnek lá tszik, mint valaha – ú gy dö nt, hogy elindít egy projektet, amely bizonyos
értelemben má r valamivel a csavargó halá la elő tt ott csírá zott az elméjében. Egy
tudó scsapat kö ltö zik a kastélyá ba. Kö zben a kastély rekordidő alatt és kettő s értelemben is
á talakul, a belső tér korszerű laborató riummá , a kü lső terek pedig – a kert és a kertész há za
– az édenkert má solatá vá . Hogy megvédjék magukat az idegen tekintetektő l, magas falat
emelnek a birtok kö ré. Ezutá n elkezdő dnek a munká latok. Kis idő elteltével a tudó sok
beü ltetik a csavargó kló njá t egy – bő ségesen megfizetett – kurva petesejtjébe. Kilenc
hó nappal késő bb a kurvá nak fia szü letik, akit á tad a lá nynak, majd eltű nik.
A lá ny ö t éven á t egy seregnyi szakértő vel együ tt neveli a gyereket. Miutá n eltelt ez az idő , a
tudó sok a lá ny petesejtjébe beü ltetik a sajá t maga kló njá t. Kilenc hó nappal késő bb a
lá nynak kislá nya szü letik. Leszerelik a kastély laborató riumá t, eltű nnek a tudó sok, és a
helyü kre megérkeznek a nevelő k, a mű vészgyá mok, akik meghatá rozott tá volsá gbó l fogjá k
figyelni mindkét gyerek fejlő dését a lá ny elő zetesen fö lvá zolt tervét kö vetve. Amikor má r
minden rendben halad, a lá ny eltű nik, és ismét utazni kezd, ú jra a felső tízezernek
rendezett partikra já r, veszélyes kalandokba ugrik fejest, szerető i vannak, a neve ú gy
ragyog, mint a sztá roké. De idő rő l idő re, a legnagyobb titoktartá ssal ö vezve visszatér a
kastélyba, és ú gy, hogy a gyerekek ne lá ssá k, ellenő rzi a fejlő désü ket. A csavargó kló nja
pontos má sa annak, akibe beleszeretett, ugyanaz a tisztasá g, ugyanaz az á rtatlansá g.
Csakhogy most minden szü kségletét kielégítik, és az élete nyugodtan zajlik a já tékai és a
taná rai kö zö tt, akik minden elengedhetetlen dologra megtanítjá k. A lá ny kló nja pontos
má sa sajá t magá nak, a nevelő i pedig sorban megismételnek minden eredményt és minden
hibá t, minden mú ltbéli tö rténést.
Természetesen a lá ny csak ritká n hagyja, hogy a gyerekek meglá ssá k, bá r néha elő fordul,
hogy a csavargó kló nja – aki sosem unja meg a já tékot, és bá tor természete van –
megpillantja a kastély valamelyik fö lső emeletének fü ggö nye mö gö tt, és a keresésére
indulva futá snak ered, de mindig hiá ba.
Mú lnak az évek, a gyerekek nő nek, napró l napra egyre elvá laszthatatlanabbak. Egy nap a
milliomosnő megbetegszik, nem szá mít, mitő l, halá los vírustó l vagy rá kban, és egy
nyilvá nvaló an jelképes kü zdelem végén megadja magá t, és fö lkészü l a halá lra. Fiatal még,
negyvenkét éves. A két kló n az egyedü li ö rö kö se, és mindent elő készít, hogy abban a
pillanatban hozzá jussanak hatalmas vagyoná nak egy részéhez, amikor há zassá got kö tnek.
Aztá n meghal, az ü gyvédei és a tudó sai pedig keservesen megsiratjá k.
A tö rténet az alkalmazottak ü lésével zá rul, miutá n fö lolvastá k a végrendeletet. Néhá nyan, a
naivabbak, a milliomosnő belső kö reitő l tá volabb á lló k fö lteszik azokat a kérdéseket,
amelyeket Sturgeon szerint az olvasó i is fö ltehetnek. É s ha a kló nok nem mennek bele a
há zassá gba? É s ha a srá c és a lá ny ugyan szereti egymá st – ehhez, ú gy tű nik, nem fér kétség
–, de ez a szeretet sosem lépi majd á t a szorosan vett testvéri kapcsolat hatá rá t? Muszá j
tö nkretenni az életü ket? Kö telezni kell ő ket, hogy ú gy éljenek együ tt, mint két
életfogytiglanra ítélt fogoly?
Vita vitá t kö vet. Morá lis és etikai kérdések vető dnek fö l. A korelnö k ü gyvéd és tudó s
azonban gyorsan eloszlatja a kétségeket. Ha a fiatalok nem egyeznek bele a há zassá gba, ha
nem szeretnek egymá sba, akkor megkapjá k a nekik já ró pénzt, és szabadon azt tehetnek,
amit akarnak. A fiatalok kapcsolatá nak alakulá sá tó l fü ggetlenü l a tudó sok – egy éven belü l
– beü ltetik egy donor testébe a csavargó ú jabb kló njá t, ö t évvel késő bb pedig megismétlik
az operá ció t a milliomosnő ú jabb kló njá val. É s amikor ezek az ú j kló nok elérik a
huszonhá rom, illetve tizennyolc éves kort, akkor lehet bá rmilyen az egymá shoz fű ző dő
viszonyuk – azaz szerethetik egymá st testvérként vagy lehetnek szerető k –, a tudó sok vagy
a tudó sok leszá rmazottai ú jabb két kló nt fognak beü ltetni, és így tová bb az idő k végezetéig,
vagy amíg a milliomosnő hatalmas vagyona el nem fogy.
Itt ér véget a tö rténet. A naplementében kirajzoló dik a milliomosnő és a csavargó arca,
majd a csillagok és a végtelen. Kicsit lehangoló , nem? Kicsit felemelő , mégis kicsit
lehangoló . Ahogyan az ő rü lt szerelmekkel lenni szokott, nem? Végtelen plusz végtelen az
végtelen. Felemelő plusz lehangoló az lehangoló . Nem?

20
XOSÉ LENDOIRO, TRAIANUS TERMÁ I, RÓ MA, 1992. OKTÓ BER. Pá ratlan ü gyvéd voltam.
Egyformá n el lehetett mondani ró lam, hogy: Lupo ovem commisisti és Alter remus aguas
alter tibi radat harenas. É n mindenesetre inká bb a catullusi bö lcsességre szorítkoznék: noli
pugnare duobus. Egy nap majd elismerik az érdemeimet.
Akkoriban utazgattam és kísérleteztem. Jogi taná csadó i vagy jogá szi hivatá som gyakorlá sa
elég jö vedelmet biztosított szá momra, hogy tartó san a kö ltészet nemes mű vészetének
szentelhessem magam. Unde habeas quaerit nemo, sed oportet habere, ami egyszerű en
szó lva annyit tesz, senkit sem érdekel, honnan szá rmazik a vagyonod, de ehhez az kell,
hogy legyen. Alapigazsá g, ha az ember a legtitkosabb kü ldetésének akarja szentelni magá t:
a kö ltő ket megbaboná zza a pénz lá tvá nya.
De térjü nk vissza a kísérleteimhez: ezek – legalá bbis első kö rben – csak abbó l á lltak, hogy
utazgattam és mindent megfigyeltem, de aztá n hamarosan értésemre jutott, hogy tudat
alatt Spanyolorszá g eszményi térképének megkonstruá lá sa a célom. Hoc erat in votis, ez
volt minden vá gyam, ahogy a halhatatlan Horatius mondja. Természetesen elindítottam egy
folyó iratot. Talá n szabad azt mondanom, hogy mecéná s és szerkesztő , lapigazgató és
sztá rkö ltő voltam egy személyben. In petris, herbis vis est, sed maxima verbis: a kö veknek
és a fü veknek szá mos erénye van, de a szavaknak még tö bb.
A kiadvá nyom rá adá sul leírható volt az adó bó l, ami azért nem volt há trá ny. Nem akarok
senkit untatni, a részleteknek nincs helye a kö ltészetben, ez volt mindig az alapelvem,
amellett hogy Paulo maiora canamus: szá lljon a dal kissé magasabban, ahogy Vergilius
mondta. Egybő l a lényegre kell térni, a tá rgyra, az érdemi részre. Volt egy folyó iratom, és
volt egy csö ppet sem érdemtelenü l jó hírű ü gyvédi irodá m jogtudó sokkal, zugü gyvédekkel
és jogfacsaró kkal, nyaranta pedig utazgattam. Az élet mosolygott rá m. Egy nap mégis azt
mondtam magamban: Xosé, má r mindenhol voltá l a vilá gon, incipit vita nova, itt az idő ,
hogy bejá rd Spanyolorszá g ú tjait, még ha nem vagy is Dante, itt az idő , hogy bejá rd a mi oly
sokat há borgatott és szenvedett, egyú ttal még oly kevéssé ismert Spanyolorszá gunk
ö svényeit.
A tettek embere vagyok. A szó t tett kö vette: vettem egy lakó kocsit, és elindultam. Vive
valeque. Bejá rtam Andalú ziá t. Mily szép Granada, mily kecses Sevilla, s Có rdoba mily
szigorú . De én tö bbet akartam, eljutni egészen a gyö kerekig, a jog doktoraként és
bü ntető jogá szként nem nyughattam, amíg meg nem talá lom a helyes utat, ahogy ius est ars
boni et aequi, vagy libertas est potestas faciendi in quod iure licet, a megvilá gosodá s
forrá sá t. A beavatá s nyara volt. Azt mondogattam magamban: nescit vox missa reverti, a
kimondott szó nem tér vissza, a nyá jas Horatiustó l. Ü gyvédként ez az á llítá s kemény dió
lehet. De nem ú gy kö ltő ként. Errő l az első utamró l felbuzdulva, de kissé ö sszezavarodva
tértem haza.
Hamarosan elvá ltam a feleségemtő l. Kü lö nö sebb drá ma nélkü l, és kö zben nem okoztam
ká rt senkinek, mert szerencsére a lá nyaink má r nagykorú ak voltak, emellett elég
értelmesek ahhoz, hogy megértsenek, fő leg a nagyobbik. Tartsd meg a há zat és a tossai
nyaraló t, mondtam, és szó t se tö bbet. A feleségem meglepő mó don beleegyezett. A
tová bbiakat olyan ü gyvédekre bíztuk, akikben ő megbízott. In publicis nihil est lege
gravius: in privatis firmissimum est testamentum. Nem is tudom, ezt most miért mondtam.
Mi kö ze a végrendeletnek a vá lá shoz. Megcsalnak a rémá lmaim. Aká rhogy is, legum omnes
servi sumus, ut liberi esse possimus, amivel azt akarom mondani, hogy a tö rvényt kell
szolgá lnunk, hogy szabadok lehessü nk, ez a legfontosabb eszmény.
Egyszerre buzogni kezdett bennem az energia. É reztem, hogy megfiatalodom: leszoktam a
dohá nyzá sró l, reggelente futni já rtam, lelkesen részt vettem há rom jogtudomá nyi
konferenciá n, kettő t kö zü lü k régi euró pai fő vá rosokban tartottak. A folyó iratom nem
bukott meg, ső t épp ellenkező leg, a kö ltő k, akik belekó stoltak a folyó m vizébe, egy
emberként sorakoztak fö l mö gö ttem. Verae amicitiae sempiternae sunt, jutott eszembe a
tanult Ciceró tó l. Aztá n nyilvá nvaló an tú lzott ö nbizalombó l kiadtam egy kö nyvet a
verseimmel. Sokba kerü lt a kiadá sa, a kritiká k (négy darab) pedig egy kivételével
kedvező tlenek voltak. Mindenért Spanyolorszá got, az optimizmusomat és az irigység
farkastö rvényeit okoltam. Invidia ceu fulmine summa vaporant.
Amikor eljö tt a nyá r, fogtam a lakó kocsit, és elhatá roztam, hogy bejá rom elő deim fö ldjét,
vagyis az á rnyas, ő si Galiciá t. Já mbor szá ndék vezetett, amikor hajnali négykor ú tnak
indultam, fogaim kö zö tt a halhatatlan és nyomasztó Quevedo szonettjeit mormolva.
Galiciá ba érve sorra lá togattam a tengerö blö ket, megkó stoltam a mustjaikat és
beszélgettem a tengerészeikkel, mert há t natura maxime miranda in minimis. Aztá n
megerő sö dö tt lélekkel és megnyílt érzékekkel elindultam a hegyek felé, a boszorká nyok
fö ldje felé. Kempingekben aludtam, mert egy csendő r ő rmester figyelmeztetett, hogy a
forgalmas kö zségi vagy já rá si utak mellett veszélyes a szabadban tá borozni, kü lö nö sen
nyá ron, amikor a rosszéletű népek – cigá nyok, énekmondó k és tivornyá zó k – az egyik
diszkó bó l mennek a má sikba a kö dö s éjszakai ö svényeken. Qui amat periculum in illo
peribit. Egyébként a kempingek nem voltak rosszak, és nemsoká ra má r dokumentá lhattam
is a felém á radó érzelmeket és szenvedélyt, mert miutá n rá juk leltem e zugokban,
elemezhettem, ső t aká r katalogizá lhattam is ő ket a térképemre fü ggesztett szemmel.
Ezen az ú ton esett meg velem az – mikö zben az egyik említett létesítményben
tartó zkodtam –, ami most tö rténetem meghatá rozó eleme lesz. Vagy legalá bbis ez az
egyetlen elem, amely érintetlenü l konzervá lta a szomorú és hiá bavaló tö rténetben rejlő
boldogsá got és csodá t. Mortalium nemo est felix, mondja Plinius. Meg azt hogy: felicitas cui
praecipua fuerit homini, non est humani iudicii. De jobb, ha rá térek a lényegre. Ahogy má r
mondtam, egy kempingben voltam, Castroverde kö rnyékén, Lugo tartomá nyban, egy
hegyes, ligeterdő kkel és mindenféle bozó tossal tarkított tá jon. Olvastam, jegyzeteltem és
tapasztalatokat gyű jtö ttem. Otium sine litteris mors est et homini vivi sepultura. Bá r lehet,
hogy tú lzok. Egyszó val (legyü nk ő szinték): halá losan unatkoztam.
Egy délutá n, mikö zben épp egy olyan kö rnyéken sétá ltam, amely minden bizonnyal szá mot
tarthatott volna egy paleontoló gus érdeklő désére, sor kerü lt arra a szerencsétlenségre,
amelyet most el fogok mesélni. Fö lbukkant egy csapat kempingező a hegyrő l lefelé jö vet.
Megrendü lt arcukat lá tva nem kellett hozzá tú l sok ész, hogy rá jö jjek, valami rossz tö rtént
velü k. Egy mozdulattal megá llítottam ő ket, és elértem, hogy beavassanak. Kiderü lt, hogy
egyikü k unoká ja beleesett egy akná ba vagy szakadékba vagy hasadékba a hegyen.
Bü ntető ü gyvédi gyakorlatom azt mondatta velem, hogy azonnal cselekedni kell, facta, non
verba, így aztá n, mikö zben a tá rsasá g egyik fele folytatta ú tjá t a kempingbe, én a tö bbiekkel
fö lmá sztam a meredek domboldalon, és megérkeztü nk oda, ahol elmondá suk szerint a
szerencsétlenség tö rtént.
A hasadék mély volt, és kifü rkészhetetlen. Az egyik kempingező azt mondta, hogy
Ö rdö gtorok a neve. Egy má sik kijelentette, hogy a helyiek bizton á llítjá k, csakugyan itt lakik
a gonosz vagy legalá bbis valamelyik fö ldi megtestesítő je. Megkérdeztem, mi az eltű nt
gyerek neve, mire az egyik kempingező azt felelte: Elifaz. A helyzet má r ö nmagá ban is
szokatlan volt, a vá lasza utá n viszont egyenesen fenyegető vé vá lt, mert nem mindennapos,
hogy hasadék nyeljen el egy ilyen kü lö nö s nevű gyereket. Szó val Elifaz?, mondtam vagy
suttogtam. Ez a neve, felelte az, akivel beszéltem. A tö bbiek – mű veletlen irodistá k és
funkcioná riusok Lugó bó l – csak néztek rá m, de nem szó ltak semmit. Alapos és megfontolt
ember vagyok, de emellett a tettek embere. Non progredi est regredi, jutott eszembe.
Kö zelebb mentem há t a hasadék szá já hoz, és a gyerek nevét kiá ltottam. Csak baljó s
visszhang érkezett vá laszként. Kiá ltá s – az én kiá ltá som –, melyet a fö ld mélye vérző
foná kjá vá kifordítva kü ldö tt vissza hozzá m. Végigfutott a há tamon a hideg, hogy leplezzem,
azt hiszem, fö lnevettem, azt mondtam a tö bbieknek, hogy ez aztá n csakugyan mély, majd
fö lvetettem a lehető séget, hogy az ö vü nket ö sszekö tö zve kezdetleges kö telet készíthetnénk,
hogy egyikü nk – természetesen a legsová nyabb – leereszkedjen, és fö lderítse a szakadék
első métereit. Taná cskoztunk. Cigarettá ztunk. Senki sem tá mogatta az ö tletemet. Egy idő
mú lva megjelentek azok, akik tová bbmentek a kempingbe, és meghoztá k az első erő sítést
meg a leereszkedéshez szü kséges szerszá mokat. Homo fervidus et diligens ad omnia est
paratus, gondoltam.
Megkö tö ztü nk egy castroverdei suhancot, amilyen alaposan csak tudtuk, és míg ö t, ereje
teljében levő férfi tartotta a kö telet, az ifjú egy zseblá mpá val fö lszerelkezve lassan
ereszkedni kezdett. Hamarosan eltű nt a szemü nk elő l. Mi fö ntrő l kiabá ltunk neki, mit lá tsz?,
és a mélybő l – egyre gyö ngébben – hallottuk a vá laszá t: semmit! Patientia vincit omnia,
figyelmeztettem, és biztattuk tová bb. De lá tni má r a zseblá mpa fényét sem lá ttuk, bá r a
keskeny fénysugá r elvétve meg-megvilá gította a barlang felszínhez legkö zelebb eső falait,
mintha a suhanc épp a feje fö lé irá nyítaná a lá mpá t, hogy megá llapítsa, há ny méter mélyre
ereszkedhetett má r. Egyszer csak, mikö zben épp errő l a fényrő l beszélgettü nk, fö ldö ntú li
ü vö ltést hallottunk, és mindannyian odahajoltunk az akná hoz. Mi tö rtént?, kiabá ltuk. Az
ü vö ltés megismétlő dö tt. Mi tö rtént? Mit lá ttá l? Megtalá ltad? A mélybő l nem vá laszolt senki.
A nő k kö zü l pá ran imá dkozni kezdtek. Nem tudtam, hogy fö lhá borodjak-e, vagy
elmélyedjek a jelenségben. Stultorum plena sunt omnia, mutatott rá Cicero. A fö lderítő nk
egyik rokona arra kért bennü nket, hogy hú zzuk fö l az ifjú t. A kö telet tartó ö t ember nem
volt rá képes, és segítenü nk kellett nekik. A mélybő l érkező kiá ltá s tö bbszö r is
megismétlő dö tt. Végü l elszá nt erő feszítések á rá n sikerü lt fö lhoznunk a felszínre.
A srá c életben volt, és nem szá mítva néhá ny zú zó dá st a karjá n meg a szétszakadt farmerjá t,
nem lá tszott rajta sérü lés. A nő k a biztonsá g kedvéért megtapogattá k a lá bá t. Egy csontja
sem tö rt el. Mit lá ttá l?, kérdezte tő le a rokona. A srá c nem akart vá laszolni, és az arcá hoz
emelte a kezét. Abban a pillanatban á t kellett volna vennem az irá nyítá st, és kö zbe kellett
volna lépnem, de szemlélő i szerepkö rö mnél fogva, hogy is mondjam, megbaboná zott az
á rnyak és haszontalan tettek színjá téka. Má sok – apró bb vá ltoztatá sokkal – megismételték
a kérdést. Fö lidéztem, talá n fennhangon, hogy occasiones namque hominem fragilem non
faciunt, sed qualis sit, ostendunt. A suhanc egyértelmű en gyö nge jellem volt. Adtak neki egy
korty konyakot. Nem tanú sított ellená llá st, és ú gy ivott, mintha ezen mú lna az élete. Mit
lá ttá l?, ismételte a csoport. A srá c erre beszélni kezdett, de csak a rokona hallotta, aki ú jra
fö ltette neki ugyanazt a kérdést, mintha nem hinne a sajá t fü lének. Az ifjú azt felelte: lá ttam
az ö rdö gö t.
Attó l a pillanattó l kezdve ká osz és zű rzavar lett ú rrá a mentő csapaton. Quot capita, tot
sententiae, volt, aki azt mondta, hogy a kempingbő l telefoná ltak a csendő rségre, és az lenne
a legjobb, ha vá rná nk. Má sok a gyerekrő l érdeklő dtek, vajon lá tta-e a suhanc a leereszkedés
valamelyik pillanatá ban, vagy hallotta-e, de a vá lasz nemleges volt. A tö bbiek azzal voltak
elfoglalva, hogy az ö rdö g milyenségérő l kérdező skö djenek, lá tta-e az egész testét, vagy csak
az arcá t, milyen volt, milyen színű és így tová bb. Rumores fuge, mondtam magamban,
kö zben gyö nyö rkö dtem a tá jban. Azutá n egy má sik, a kempingbő l induló csoporttal
megjelent a gondnok és a nő k zö me, kö ztü k az eltű nt gyerek anyja, aki soká ig nem értesü lt
a tö rténtekrő l, el is mondta annak, akit érdekelt, hogy épp vetélkedő t nézett a tévében. Ki
van odalent?, kérdezte a gondnok. Némá n rá mutattak a suhancra, aki még mindig ott
pihent a fű ben. Az anya abban a pillanatban – tehetetlenü l – odament a barlang szá já hoz, és
a fia nevét kiabá lta. Senki sem vá laszolt. Megint kiá ltott. Erre a barlang ü vö ltö tt egyet, ami
olyan volt, mintha vá laszolt volna.
Pá ran elsá padtak. A tö bbség tá volabb lépett az akná tó l, attó l tartva, hogy hirtelen kinyú lik
belő le egy kö dkéz, és magá val viszi ő ket a mélységbe. Akadt, aki azt mondta, hogy egy
farkas él odalent. Vagy egy elvadult kutya. Addigra beesteledett, és az elemlá mpá k és
kempinggá zlá mpá k fénye halá ltá ncot já rva kelt egymá ssal versenyre, és a hegy nyílt sebe
volt a tá nc má gneses kö zéppontja. Az emberek sírtak vagy galegó ul beszélgettek – azon a
nyelven, amelyet gyö kereimet vesztve má r elfelejtettem –, és kö zben remegő kézzel
mutattak a szakadék szá ja felé. Ide nem érvényes, hogy caelo tegitur qui non habet urnam.
A csendő rség még mindig nem bukkant fö l. Bá r teljes volt a zű rzavar, elhatá rozá s szü letett.
Meglá ttam, hogy a kemping gondnoka a dereká ra hurkolja a kö telet, és megértettem, arra
készü l, hogy alá szá lljon. Bevallom: ezt magasztos cselekedetnek éreztem, és odamentem
hozzá , hogy gratulá ljak. Xosé Lendoiro, ü gyvéd és kö ltő , mondtam, mikö zben há lá val telve
felé nyú jtottam a kezem. Ő rá m nézett, mosolygott, mintha má r ismerne valahonnan. Aztá n
– á ltalá nos reménykedés kö zepette – elindult lefelé abban a gyalá zatos akná ban.
Ha ő szinte akarok lenni, ahogy sokan az ott ö sszesereglettek kö zü l, én is a legrosszabbtó l
tartottam. A kemping gondnoka addig ereszkedett, amíg el nem fogyott a kö tél. Amikor
elérte ezt a pontot, mindannyian azt gondoltuk, hogy visszafordul, aztá n egy pillanatra
mintha ő lentrő l, mi pedig fö ntrő l hú ztuk volna a kö telet, és a kutatá s csú fos kavarodá sba
és kiabá lá sba fulladt. Megpró bá ltam békét teremteni, addito salis grano. Ha nem a
bíró sá gokon edző dtem volna, a dü hö dt tá rsasá g a lá bamná l fogva dobott volna be az
akná ba. Mindenesetre végü l felü lkerekedtem. Nem kis erő feszítések á rá n sikerü lt szó t
vá ltanunk a gondnokkal, és dekó doltuk a kiá ltá sait. Azt kérte, hogy engedjü k el a kö telet.
Így is tettü nk. Tö bbeknek is jeges kéz szorította ö ssze a szívét, amikor lá ttá k eltű nni a
maradék kö téldarabot a szakadékban, mint ahogy egy egér farka tű nik el a kígyó torká ban.
Azt mondtuk egymá snak, hogy a gondnok minden bizonnyal tudja, mit csiná l.
Egyszerre az éjszaka még inká bb éjszaka lett, a fekete lyuk pedig, ha lehet, még feketébb, és
akik pá r perccel azelő tt még tü relmetlenségtő l hajtva rö vid sétá kat tettek kö rü lö tte,
fö lhagytak ezzel, mert ú gy vá lt kitapintható vá a lehető ség, hogy megbotlanak, és elnyeli
ő ket a szakadék, ahogy néha a bű nö k vá lnak kitapintható vá . Idő rő l idő re egyre elfojtottabb
ü vö ltések tö rtek fö l odalentrő l, mintha az ö rdö g visszavonulna a fö ld mélyére a frissen
elejtett prédá ival. A felszíni csapaton belü l – ez mondanom sem kell – szü net nélkü l
keringtek a legmerészebb teó riá k. Vita brevis, ars longa, occasio praeceps, experimentum
periculosum, iudicium difficile. Voltak, akik folyton az ó rá jukat nézték, mintha az idő dö ntő
szerepet já tszana ebben a kalandban. Voltak, akik kö rben á llva dohá nyoztak, és voltak, akik
gondoskodtak az elveszett gyerek meg-megszédü lő nő rokonairó l. Voltak, akik a késlekedő
csendő rséget á tkoztá k. Hirtelen – mikö zben a csillagokat figyeltem – eszembe jutott, hogy
ez az egész fö lö ttébb hasonlít don Pío Baroja egyik novellá já hoz, amelyet még joghallgató i
éveim alatt olvastam a Salamancai Egyetemen. A novella címe A szakadék, és a hegy mélye
elnyel benne egy pá sztorfiú cská t. Egy jó l megkö tö zö tt bojtá r leereszkedik utá na, de
eltá ntorítja az ö rdö g ü vö ltése, és visszafordul a gyerek nélkü l, akit ugyan nem lá tott, de
sebesü lt nyö gdécselése kintrő l is tisztá n hallható . A novella zá ró jelenetébő l sugá rzik az
abszolú t tehetetlenség, a félelem végü l erő sebbnek bizonyul a szeretetnél és a
kö telességnél, ső t a csalá di kö teléknél is: a mentő csapatbó l – amely, ez igaz, nehézfejű és
baboná s baszk pá sztorokbó l á ll – senki sem mer leereszkedni az első á ltal eldadogott
tö rténetet hallva, mely szerint – nem biztos, hogy jó l emlékszem – lá tta az ö rdö gö t, vagy
érezte vagy érzékelte vagy hallotta. In se semper armatus Furor. Az utolsó jelenetben a
pá sztorok visszatérnek há zaikba, még a gyerek rémü lt nagyapja is, és egész éjszaka
hallgatjá k – szeles éjszaka volt, gondolom – a szakadékbó l kihallatszó sirá nkozá st. Errő l
szó l don Pío novellá ja. Korai novella, azt hiszem, amelyben még nem bontotta ki teljesen
szá rnyait kimagasló pró zá ja, mindamellett jó novella. Há t ez jutott eszembe, mikö zben a
há tam mö gö tt kavarogtak az emberi szenvedélyek, és a szemem a csillagokat szá mlá lta:
mert a kö rü lö ttem zajló tö rténet megegyezett Baroja novellá já val, és Spanyolorszá g még
ma is Baroja Spanyolorszá ga volt, azaz egy olyan Spanyolorszá g, ahol a szakadékok
nincsenek betemetve, és ahol a gyerekek még mindig meggondolatlanok, és beléjü k esnek,
és ahol az emberek dohá nyoznak és á juldoznak – és talá n egy kissé tú lzá sba viszik
mindkettő t –, és ahol a csendő rség soha nem jelenik meg, amikor szü kség lenne rá .
Aztá n hallottunk egy kiá ltá st, nem artikulá latlan ü vö ltés volt, hanem szavak, valami
olyasmi, hogy hé, fö ntiek, hé, ti faszok, és bá r persze akadt, aki arró l képzelgett, hogy ez
maga az ö rdö g, aki még nem lakott jó l, és el akar vinni még egyet, a tö bbség odahajolt a
szakadék pereméhez, és lá ttuk a gondnok zseblá mpá já nak fényét – a csó va egy
Polü phémosz tudatá ban bolyongó szentjá nosbogá rhoz hasonlított –, és megkérdeztü k a
fényt, hogy jó l érzi-e magá t, a fény mö gö tt á lló hang pedig azt felelte, hogy kitű nő en,
fö ldobom nektek a kö telet, aztá n egy alig észlelhető zaj hallatszott az akna falá tó l, majd
tö bb sikertelen pró bá lkozá s utá n a hang azt mondta, hogy dobjatok le ti egy má sik kö telet,
és nem sokkal késő bb a dereká n és a hó na alatt megkö tö zve kihú ztuk az eltű nt gyereket,
akinek má r nem is remélt fö lbukkaná sá t sírá s és nevetés kö szö ntö tte, majd miutá n
kioldoztuk a gyereket, ledobtuk a kö telet, és kimá szott a gondnok is, az este há tralevő része
pedig – most, hogy má r nem vá rok semmire, emlékszem – véget nem érő fieszta volt, O
quantum caliginis mentibus nostris obicit magna felicitas, galegó fieszta a hegyek kö zö tt,
merthogy a kempingező k galegó funkcioná riusok és irodistá k voltak, és én is ennek a
fö ldnek a fia voltam, a gondnok pedig – akit ú gy emlegettek, hogy a chilei, merthogy ez volt
a nemzetisége –, ő is szá mű zö tt galegó któ l szá rmazott, ahogy ezt a vezetékneve – Belano –
is jelezte.
Az alatt a két nap alatt, amit még ott tö ltö ttem, hosszú beszélgetéseket folytattam vele, de a
legfontosabb, hogy beszá molhattam neki irodalmi érdeklő désemrő l és kalandjaimró l. Aztá n
visszatértem Barceloná ba, és nem hallottam tö bbet felő le, egészen addig, míg két év
elteltével fö l nem bukkant az irodá mban. Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott,
pénzszű kében volt, és nem volt munká ja, így aztá n, miutá n alaposan megnéztem, és kö zben
magamban azon tö prengtem, melyik lenne célszerű bb: ha kidobná m az utcá ra, supremum
vale, vagy ha mentő ö vet dobnék neki, végü l az utó bbi vá ltozat mellett dö ntö ttem, és azt
mondtam, hogy talá lhatok szá má ra pá r kritiká t az Ü gyvédi Kamara lapjá ban – amelynek én
szerkesztettem az irodalmi rovatá t –, legalá bbis egyelő re, késő bb majd meglá tjuk. Aztá n
nekiajá ndékoztam az utolsó kiadott verseskö tetemet, és figyelmeztettem, hogy a
kritiká inak a kö ltészet mű fajá ra kell korlá tozó dniuk, mivel a pró zaiakat a kollégá m, Jaume
Josep szokta ö sszedobni, a vá lá sok szakértő je és hosszú pá lyá t befutott pederaszta, akit
csak a mazochista tö rpeként ismernek a hímringyó k hordá i a Rambla kö rnyéki
kocsmá kban, így utalva alacsony termetére és az erő szakos és indulatos természetű
selyemfiú k irá nt érzett vonzalmá ra.
Azt hiszem, nem já rok messze az igazsá gtó l, ha azt mondom, hogy fö lfedeztem az arcá n
némi csaló dottsá got, való színű leg annak kö szö nhető en, hogy azt remélte, kö zö lhet majd
valamit az irodalmi folyó iratomban, ezt viszont abban a pillanatban képtelenség lett volna
fö lajá nlanom neki, mivel a szerző im elképesztő en magasra tették a lécet, nem tö ltö ttü k
tétlenü l az idő t, a folyó iratomban a barcelonai irodalom legnagyobbjai fordultak meg, a
kö ltészet crème de la crème-je, és a dolog nem ú gy mű kö dö tt, hogy mindö ssze két, bará ti
hangulatban és meglehető sen csapongó eszmecserével telt nyá ri napra való tekintettel
má ró l holnapra rö gtö n nagyvonalú leszek. Discat servire glorians ad alta venire.
Mondhatjuk, hogy így kezdő dö tt a má sodik korszak az Arturo Belanó hoz fű ző dő
viszonyomban. Havonta egyszer talá lkoztunk, az irodá mban, ahol – mikö zben a
legvá ltozatosabb ü gyekkel foglalkoztam – eleget tettem irodalmi kö telezettségeimnek is, és
rendszerint itt jelentek meg – akkor még má s idő k já rtak – Barcelona, ső t egész
Spanyolorszá g és Latin-Amerika legnemesebb és legnevesebb író i és kö ltő i is, akik
vá rosunkban já rva eljö ttek hozzá m, hogy kö szö ntsenek. Emlékszem, az is elő fordult, hogy
Belano ö sszetalá lkozott a folyó irat valamelyik szerző jével vagy a vendégeimmel, és e
talá lkozá sok nem vezettek olyan kielégítő eredményre, ahogy elvá rtam volna. De mivel
lekö tö tt a munká m és sok má s élvezet, nem fektettem rá elég hangsú lyt, hogy
figyelmeztessem, és nem figyeltem kellő képpen az efféle talá lkozá sokbó l tá plá lkozó
morajra sem. A moraj hasonlított egy autó konvoj vagy motoros raj zajá ra, a kó rhá zi
parkoló kban megfigyelhető nyü zsgésre, a moraj azt mondta, vigyá zz magadra, Xosé, éld az
életed, ó vd a tested, nincs sok idő , a boldogsá g kérészéletű , viszont tudatlansá gomban
mégsem tudtam értelmezni, vagy azt képzeltem, hogy ez a moraj nem is nekem szó l, hanem
neki, hogy ez a kü szö bö ná lló katasztró fa moraja, a hatalmas Barceloná ban elveszett
tá rgyak moraja, ü zenet, amely nem rá m vonatkozik, verssor, amelynek semmi kö ze nincs
hozzá m, hozzá viszont van, pedig való já ban kifejezetten a szá momra író dott. Fortuna
rerum humanarum domina.
Mindamellett e talá lkozó k Belano és a folyó iratom szerző i kö zö tt nem voltak mentesek
bizonyos bá jtó l. Egy alkalommal az egyik ifjam – aki azó ta fö lhagyott az írá ssal, és most
politiká val foglalkozik, elég nagy sikerrel – meg akarta ü tni. Az ifjam természetesen nem
mondta komolyan a dolgot – bá r ezt való já ban soha nem lehet tudni –, az viszont biztos,
hogy Belano ú gy tett, mintha nem értené: azt hiszem, megkérdezte, hogy a szerző m tud-e
karatézni, vagy valami hasonló t (fekete ö ves volt), és aztá n migrénre hivatkozva kitért a
kü zdelem elő l. Ezeken az eseteken elég jó l szó rakoztam. Azt mondtam: gyerü nk, Belano,
á lljon ki a véleménye mellett, érveljen, szá lljon szembe az irodalom legnagyobbjaival, sine
dolo, de ő azt mondta, hogy fá j a feje, nevetett, és megkért, hogy fizessem ki a havi szerző i
illetményét az ü gyvédek lapjá ná l, majd behú zott farokkal eloldalgott.
Gyanú t kellett volna fognom attó l a behú zott faroktó l. Arra kellett volna gondolnom: mit
jelent ez a behú zott farok, sine ira et studio. Meg kellett volna kérdeznem magamtó l, milyen
á llatoknak van farka. Kö nyveket, kézikö nyveket kellett volna fö llapoznom, és pontosan
értelmeznem kellett volna a castroverdei kemping volt gondnoká nak lá ba kö zö tt borzoló dó
sző rö s farkat.
Mégsem így tettem, hanem éltem tová bb az életem. Errare humanum est, perseverare
autem diabolicum. Egy nap meglá togattam a nagyobbik lá nyomat, és zajokat hallottam.
Természetesen van kulcsom, tö rténetesen majdnem a vá lá somig ebben a há zban éltü nk
együ tt mind a négyen, a feleségem, a két lá nyom és én, a vá lá s utá n vettem egy tornyos
há zat Sarriá ban, a feleségem vett egy manzá rdlaká st a plaza Moliná n, és odakö ltö zö tt a
kisebbik lá nyommal, én pedig ú gy dö ntö ttem, hogy odaajá ndékozom a régi laká sunkat a
nagyobbiknak, aki kö ltő volt, mint én, és a lapom első szá mú szerző je. Ennek megfelelő en
volt kulcsom, bá r nem já rtam arrafelé tú l gyakran, legtö bbszö r azért lá togattam meg, hogy
elhozzak egy kö nyvet, vagy mert ná la tartottuk a szerkesztő bizottsá gi ü léseket. Tehá t
beléptem, és zajokat hallottam. Diszkréten – ahogy egy apá hoz és egy modern férfihoz illik
– belestem a nappaliba, de nem lá ttam senkit. A zajok a folyosó végérő l érkeztek. Non vis
esse iracundus? Ne fueris curiosus, ismételtem pá rszor magamban. Mindenesetre osontam
tová bb a régi laká somban. Elmentem a lá nyom szobá ja mellett, benéztem, de nem volt ott
senki. Tová bblopakodtam lá bujjhegyen. Bá r má r jó cská n délelő ttre já rt az idő , félhomá ly
uralkodott a há zban. Nem gyú jtottam villanyt. A zajok – kö zben rá jö ttem – abbó l a szobá bó l
érkeztek, amely egykor az enyém volt, és egyébként még mindig ugyanolyan á llapotban
volt, ahogy a feleségemmel hagytuk. Résnyire kinyitottam az ajtó t, és meglá ttam a
nagyobbik lá nyomat Belano karjá ban. Amit a lá nyommal mű velt, az – legalá bbis első lá tá sra
– leírhatatlan volt szá momra. Ide-oda rá ngatta az á gyam hatalmas felü letén, rá má szott,
jobbra-balra forgatta, mindezt rémes nyö gések, ordítá sok, bő gések, bú gá sok, obszcén zajok
kíséretében, amelyektő l lú dbő rzö tt a há tam. Mille modi Veneris, jutott eszembe Ovidiusszal
szó lva, de ez azért mindennek a teteje volt. Mégsem léptem á t a kü szö bö t, nem mozdultam,
némá n, megbaboná zva á lltam, mintha hirtelen visszakerü ltem volna a castroverdei
kempingbe, és az ú jgalegó gondnok megint alá szá llt volna a szakadékba, én pedig megint
ott lennék a vaká ció zó funkcioná riusokkal a pokol szá já ná l. Magna res est vocis et silentii
tempora nosse. Nem szó ltam semmit. Csö ndben maradtam, és elmentem ú gy, ahogy jö ttem.
Viszont nem jutottam tú l messzire a régi laká somtó l, a lá nyom laká sá tó l, mert a lépteim egy
kö zeli ká vézó ba vezettek, amelyet minden bizonnyal á talakított az ú j tulajdonosa – a hely
sokkal modernebb lett, csillogó mű anyag asztalokkal és székekkel –, itt aztá n kértem egy
tejeská vét, majd á tgondoltam a helyzetet. A szukaként viselkedő lá nyomró l hullá mokban
jelentek meg a képek a fejemben, és minden hullá m végére ú sztam az izzadsá gban, mintha
lá zas lennék, ezért aztá n, miutá n megittam a ká vét, kértem egy konyakot, hogy kiderü ljö n,
valami erő sebbel sikerü l-e végre lecsillapítanom magam. Végü l a harmadik pohá rná l
sikerü lt. Post vinum verba, post imbrem nascitur herba.
Ugyanakkor nem fogantak bennem szavak vagy kö ltészet, még csak egy á rva verssor sem,
megfogant viszont a hatalmas bosszú vá gy, megszü letett a szá ndék, hogy elégtételt vegyek,
az engesztelhetetlen elhatá rozá s, hogy fizetnie kell ennek a botcsiná lta Julien Sorelnek a
szemtelensége és arcá tlansá ga miatt. Prima cratera ad sitim pertinet, secunda ad
hilaritatem, tertia ad voluptatem, quarta ad insaniam. A negyedik pohá r elveszi az ember
eszét, mondta Apuleius, és ez volt az, ami hiá nyzott nekem. Ezt olyan tisztá n lá ttam abban a
pillanatban, hogy még ma is elérzékenyü lö k, ha rá gondolok. A pincérnő – a lá nyommal
egyidő s kislá ny – a bá rpult tú loldalá ró l figyelt. Vele szemben egy nő ü dítő t ivott, és kö zben
kérdő ívekkel foglalatoskodott. Lelkesen beszélgettek, bá r a pincérnő néha odafordította
felém a tekintetét. Fö lemeltem a kezem, és kikértem a negyedik pohá r konyakot. Talá n nem
tú lzok, ha azt mondom, hogy éreztem valamiféle együ ttérző gesztust a pincérnő ben.
Ú gy dö ntö ttem, hogy eltaposom Arturo Belanó t, mint egy csó tá nyt. Két héten á t – delirá lva,
zaklatottan – teljesen alkalmatlan idő pontokban megjelentem a régi laká somban, a lá nyom
laká sá ban. Négyszer leptem meg ő ket, ugyanú gy intim pillanatokban. Ebbő l kétszer az én
há ló szobá mban voltak, egyszer a lá nyom há ló szobá já ban, egyszer pedig a nagy
fü rdő szobá ban. Az utolsó alkalommal nem volt lehető ségem rá , hogy meglessem, csak
hallottam ő ket, de a má sik há rom esetben a sajá t szememmel lá thattam, ahogy lá ngolva,
felelő tlenü l, szégyentelenü l kiélik magukat e szö rnyű aktusokban. Amor tussisque non
celatur: a szerelmet és a kö hö gést nem lehet eltitkolni. De vajon szerelem-e, amit egymá s
irá nt éreznek ezek a fiatalok?, kérdeztem magamtó l nemegyszer, fő leg amikor titokban és
lá zban égve tá voztam a há zambó l, miutá n valamiféle rejtélyes erő tő l vezérelve szemtanú ja
lettem azoknak az elmondhatatlan tetteknek. Szerelmet érzett Belano a lá nyom irá nt?
Szerelmet érzett a lá nyom az irá nt a Julien Sorel-utá nzat irá nt? Qui non zelat, non amat,
mondtam vagy suttogtam magamban, amikor – hirtelen megvilá gosodva – rá jö ttem, hogy a
viselkedésem nem is egy szigorú apa viselkedése, hanem egy féltékeny szerető é. Mit
éreztem há t akkor? Amantes, amentes. Szerelmesek, esztelenek, dixit Plautus.
Ú gy dö ntö ttem, hogy megelő ző intézkedésként puhatoló zom ná luk, a magam mó djá n adok
nekik még egy utolsó esélyt. Ahogy tartottam tő le, a lá nyom szerelmes volt a chileibe.
Biztos vagy benne?, kérdeztem. Persze hogy biztos vagyok, vá laszolta. É s mit akartok
csiná lni? Semmit, apu, felelte a lá nyom, aki ezekben a dolgokban egyá ltalá n nem hasonlít
rá m, ső t épp ellenkező leg, az anyja pragmatizmusá t ö rö kö lte. Adeo in teneris consuescere
multum est. Kicsivel késő bb taná cskoztam Belanó val. Bejö tt az irodá mba, ahogy minden
hó napban, hogy á tadjon nekem egy kö ltészeti kritiká t az Ü gyvédi Kamara lapjá ba, és hogy
kifizessem. Rendben, Belano, mondtam, amikor ott volt elő ttem, egy alacsony széken ü lt,
ö sszeroppantotta a diplomá im tö rvényes sú lya és a masszív, há rom méterszer má sfeles
tö lgyfa író asztalomon a nagy kö ltő k ezü stö zö tt keretben díszelgő fényképeinek aranysú lya.
Azt hiszem, most jö tt el az idő , mondtam, hogy elő relépj. É rtetlenü l nézett rá m. Minő ségi
elő relépésrő l beszélek, mondtam. Egy pillanatig mindketten hallgattunk, aztá n kifejtettem,
mire gondolok. Azt akarom (az az elhatá rozá som, mondtam), hogy a kamarai lap
kritikusá bó l a folyó iratom rendszeres szerző jévé lépjen elő . Azt hiszem, az egyetlen
megjegyzése egy elég halk „hű ha” volt. Ahogy lá tni fogod, magyará ztam, elég nagy a
felelő sségem, a folyó iratnak napró l napra nő a presztízse, Spanyolorszá g és Latin-Amerika
illusztris kö ltő i publiká lnak benne, gondolom, te is olvasod, és nem kerü lte el a figyelmed a
mostaná ban kö zö lt Pepe de Dios, Ernestina Buscarraons vagy Manolo Garcidiego Hijares,
hogy a rendszeres szerző i csapatunkat alkotó fiatal matadorainkat ne is említsem: Gabriel
Cataluñ a, akit a mutató i arra predesztiná lnak, hogy ő legyen a mindannyiunk á ltal vá rva
vá rt nagy, kétnyelvű kö ltő nk, Rafael Logroñ o, aki rettentő en fiatal, mégis zavarba ejtő a
kö ltő i ereje, Ismael Sevilla, aki frappá ns és vá lasztékos, Ezequiel Valencia, aki jelenleg
képes Spanyolorszá g legkivá ló bb radiká lisan modern szonettjeinek megalkotá sá ra, lá ngoló
szívű és hű vö sen intelligens stiliszta, ugyanakkor természetesen ne feledkezzü nk meg a
verskritika két gladiá torá ró l, a szinte mindig kö nyö rtelen Beni Algecirasró l, és az
Autó noma taná rá ró l, az ö tvenes évek kö ltészetének szakértő jérő l, Toni Melillá ró l. Férfiak
egytő l egyig, zá rtam a mondandó mat, és engem ért az a megtiszteltetés, hogy vezessem
ő ket, a nevü k méltó rá , hogy bronzbetű kkel csillogjon ennek a téged is befogadó orszá gnak
az irodalmá ban – az ó hazá éban, ahogy felétek mondjá k –, te pedig a tá rsasá gukban
dolgozná l.
Aztá n elhallgattam, és egy darabig néztü k egymá st, jobban mondva én néztem, valamiféle
jelet kerestem az arcá n, amely leleplezné, mi zajlik le a fejében abban a pillanatban, de
Belano csak a fotó imat nézegette, a mű tá rgyaimat, a diplomá imat, a képeimet, a
bilincsgyű jteményemet (tö bbségü k 1940 elő tti volt, a gyű jtemény tö bbnyire rémü lettel
vegyes érdeklő dést vá ltott ki az ü gyfeleimbő l, valami viccet vagy ízléstelen szellemességet
a jogá szkollégá imbó l és csodá lattal vegyes elragadtatá st a hozzá m ellá togató kö ltő kbő l), az
irodá mban tartott, jó l megvá logatott kö nyveim gerincét – tö bbségü k XIX. szá zadi spanyol
romantikus kö ltő k első kiadá sa volt. Szó val a szeme ú gy já rta be a tá rgyaimat, mint egy
patká ny, mint egy apró , mérhetetlenü l ideges patká ny. Mit gondolsz?, szö geztem neki a
kérdést. Erre rá m nézett, én pedig egy csapá sra megértettem, hogy az ajá nlatom sü ket
fü lekre talá lt. Belano megkérdezte, mennyit szá ndékozom fizetni neki. Csak néztem, és nem
vá laszoltam. A tö rtető má ris a pénztá rcá ra gondolt. Csak nézett rá m, és vá rta, mit
vá laszolok. É n ő t néztem, és pó kerarcot vá gtam. Azt hebegte, hogy ugyanannyi lesz-e a
fizetése, mint a kamara lapjá ban. Fö lsó hajtottam. Emere oportet, quem tibi oboedire velis.
A tekintete – kétségem nem volt felő le – egy gyá va patká ny tekintete volt. Nem fizetek,
mondtam. Csak a nagyon nagy neveknek, a fajsú lyos szignó knak, te egyelő re csak néhá ny
kritiká val foglalkozol majd. Ő erre ú gy ingatta a fejét, mintha azt idézné: O cives, cives,
quaerenda pecunia primum est, virtus post nummos. Aztá n azt felelte, hogy még
meggondolja, és elment. Miutá n becsuktam az ajtó t, a kezembe temettem az arcom, és egy
darabig gondolkodtam. Tulajdonképpen nem akartam á rtani neki.
Olyan volt, mintha aludnék, mintha á lmodnék, mintha rá talá lnék a való di
ó riá stermészetemre. Amikor fö lébredtem, elindultam a lá nyomhoz, készen arra, hogy
lefolytassak vele egy hosszú , apa-lá nya beszélgetést. Való színű leg régó ta nem beszéltem
vele, rég nem hallgattam meg a félelmeit, az aggodalmait, a kételyeit. Pro peccato magno
paulum supplicii satis est patri. Aznap este elmentü nk vacsorá zni egy jó étterembe a calle
Provenzá n, és bá r csak az irodalomró l beszéltü nk, a bennem lakozó ó riá s ú gy viselkedett,
ahogy szá mítottam rá : elegá ns volt, derű s, megértő , tele tervekkel, imá dta az életet. Má snap
meglá togattam a kisebbik lá nyom, és kocsival elmentü nk La Florestá ba, egy bará tnő m
há zá ba. Az ó riá s kö rü ltekintő en vezetett, és szó rakoztató an beszélt. Amikor elbú csú ztunk, a
lá nyom adott egy csó kot a homlokomra.
Ez még csak a kezdet volt, de a benső mben, az agyam lá ngoló tutajá n má r éreztem az ú j
attitű dö m megnyugtató hatá sá t. Homo totiens moritur quotiens amittit suos. Szerettem a
lá nyaimat, tudtam, hogy egy hajszá lon mú lt, hogy elveszítsem ő ket. Lehet, gondoltam, hogy
tú lsá gosan egyedü l maradtak, tú l hosszú ideig voltak az anyjukkal – megalkuvó asszony, aki
rá adá sul eléggé hajlamos rá , hogy elhanyagolja magá t –, és most fontos, hogy elő lépjen az
ó riá s, és megmutassa nekik, hogy életben van, és gondol rá juk – nem tö bbet –, olyan
egyszerű volt az egész, hogy dü hö s voltam (vagy talá n csak szégyelltem magam), amiért
nem tettem meg korá bban. Egyébként az ó riá s megjelenése nem csak abban segített, hogy
javuljon a viszonyom a lá nyaimmal. É szrevettem egy szembeö tlő vá ltozá st az ü gyfelekkel
való mindennapi kapcsolattartá sá ban az irodá mban: az ó riá s nem félt semmitő l, vakmerő
volt, azonnal eszébe jutottak a legvá ratlanabb trü kkö k, bá rminemű félelemtő l mentesen,
behunyt szemmel, pillanatnyi hezitá lá s nélkü l képes volt eligazodni a bonyolult és
szö vevényes jogi ú tvesztő kben. Az irodalmi kapcsolatokró l má r ne is beszéljü nk. Ezen a
terepen – és ezt való di ö rö mmel konstatá ltam – az ó riá s fennkö lt volt, és méltó sá gteljes, a
vilá g fö lé tornyosuló robaj és szidalmak, folytonos á llítá s és tagadá s, az élet forrá sa.
Má r nem kémkedtem a lá nyom és a szá nalmas szerető je utá n. Odero, si potero. Si non,
invitus amabo. Ugyanakkor teljes szigorral lesú jtottam Belanó ra. Ú jra megtalá ltam a békét.
É letem legszebb idő szaka volt.
Most azokra a versekre gondolok, amelyeket megírhattam volna, de mégsem írtam meg, és
legszívesebben nevetnék és sírnék egyszerre. De akkoriban nem gondoltam a versekre,
amelyeket megírhattam volna: megírtam ő ket, azt hittem, megírom ő ket. Akkoriban
kiadtam egy kö nyvet: elértem, hogy a kor egyik legnagyobb presztízsű kiadó já ná l jelenjen
meg. Természetesen én á lltam minden kö ltséget, ő k csak nyomdá ba kü ldték és
terjesztették a kö nyvet. Quantum quisque sua nummorum servat in arca, tantum habet et
fidei. Az ó riá s nem aggó dott a pénz miatt, ellenkező leg, forgatta, elosztotta, gyakorolta
fö lö tte a hatalmat ú gy, ahogy az egy ó riá stó l elvá rható , félelem nélkü l, szégyenérzet nélkü l.
A pénzrő l persze kitö rö lhetetlen emlékeim vannak. Ezek az emlékek ú gy csillognak, mint
egy részeg az eső ben vagy egy beteg az eső ben. Tudom, volt idő , amikor a pénzem viccek és
tréfá k leitmotivja volt. Vilius argentum est auro, virtutibus aurum. Tudom, volt idő , a
folyó iratom pá lyafutá sá nak elején, amikor fiatal szerző im vagyonom eredetén élcelő dtek.
Azzal az arannyal fizetsz a kö ltő knek, mondtá k, amelyet tisztességtelen pénzemberektő l
kapsz, sikkasztó banká roktó l, drogcsempészektő l, nő k és gyerekek gyilkosaitó l,
pénzmosó któ l, korrupt politikusoktó l. De én nem vesző dtem azzal, hogy vá laszoljak a
koholmá nyokra. Plus augmentantur rumores, quando negantur. Valakinek védenie kell a
gyilkosokat, védenie a becsteleneket, védenie azokat, akik vá lni akarnak, és nincs kedvü k
hozzá , hogy a feleségü k elvigye minden vagyonukat, valakinek ő ket is védenie kell. É s az
ü gyvédi irodá m védte mindannyiukat, az ó riá s pedig mindannyiukat fö loldozta, de
megkérte mindezért a megfelelő á rat. Ez a demokrá cia, ostobá k, mondtam nekik, tessék
megtanulni. Ha tetszik, ha nem. A megkeresett pénzen viszont nem jachtot vettem, hanem
irodalmi folyó iratot alapítottam. É s bá r tudtam, hogy ez a pénz perzseli néhá ny fiatal kö ltő
lelkiismeretét Barceloná ban és Madridban, amikor volt egy szabad percem, há tulró l, néma
csö ndben odamentem hozzá juk, és megbö ktem a vá llukat a tö kéletesen manikű rö zö tt
ujjam hegyével (nem ú gy, mint most, amikor még a kö rmö m alatt is vérzik), és belesú gtam
a fü lü kbe: non olet. Nincs szaga. A Barcelona és Madrid vizeldéiben megkeresett
pénzérméknek nincs szaga. A Zaragoza vécéiben megkeresett pénzérméknek sincs szaga. A
Bilbao csatorná iban talá lt pénzérméknek sincs szaga. É s ha van is szaguk, akkor kizá ró lag
pénzszaguk van. Olyan szaguk van, mint a dolgoknak, amiket az ó riá s éppen venni akar
rajtuk. A fiatal kö ltő k megértették mindezt, és bó lintottak, bá r elő fordulhat, hogy nem
fogtá k fö l teljes egészében, mit akarok nekik mondani, miféle rémisztő és véget nem érő
leckét szeretnék elü ltetni abban a tö kkelü tö tt fejü kben. É s ha mégis akadt olyan, aki első re
nem értette meg – amit azért kétlek –, megértette, amikor lá tta a publiká lt szö vegeit,
amikor érezte a frissen nyomott oldalak illatá t, amikor lá tta a nevét a borító n vagy a
tartalomjegyzékben, megérezte, való já ban mihez hasonlít a pénz szaga: az ó riá s erejéhez és
eleganciá já hoz. Akkor aztá n véget ért az élcelő dés, mindannyian fö lnő ttek, és kö vettek
engem.
Mindannyian, kivéve Arturo Belanó t, ő nem kö vetett, anná l az egyszerű okná l fogva, hogy
nem hívtam. Sequitur superbos ultor a tergo deus. É s az engem kö vető k mindegyike
karriert indított az irodalom vilá gá ban, vagy megszilá rdította a korá bban elindított, de még
gyerekcipő ben já ró karrierjét, kivéve Arturo Belanó t, mert ő elmerü lt abban a vilá gban,
ahol mindennek szaga van, minden szar-, vizelet-, rothadá s-, nyomor- és betegségszagú , a
vilá gban, ahol fullasztó és zsibbasztó volt a bű z, és az egyetlen dolog, amelynek nem volt
szaga, a lá nyom teste volt. É s én egyetlen ujjamat sem mozdítottam, hogy véget vessek
annak a kó ros kapcsolatnak, hanem kivá rtam. É s egy nap megtudtam – ne kérdezzék,
hogyan, mert nem emlékszem –, hogy még a lá nyom, a gyö nyö rű nagyobbik lá nyom is
bű zleni kezdett a castroverdei kemping szerencsétlen volt gondnoka szerint. Bű zleni
kezdett a lá nyom szá ja. É s a bű z fö lkú szott a há z falá ra, ahol akkoriban a castroverdei
kemping szerencsétlen volt gondnoka lakott. É s a lá nyom – akinek nem hagyom, hogy bá rki
megkérdő jelezze a higiénés szoká sait – folyton szá jat ö blített, fö lkelés utá n, délelő tt, ebéd
utá n, délutá n négykor, hétkor, vacsora utá n, lefekvés elő tt, mégis képtelen volt eltü ntetni a
szagot, kiirtani vagy elfedni a bű zt, amelyet ú gy szagolt vagy szimatolt ki a gondnok, mint
egy sarokba szorított á llat, és bá r a lá nyom két fogmosá s kö zö tt is Listerine-nel ö blö gette a
szá já t, a szag nem mú lt el, á tmenetileg eltű nt, csak hogy aztá n a legalkalmatlanabb
pillanatokban ismét fö lbukkanjon, hajnali négykor, a gondnok széles, hajó tö rö tt á gyá n,
amikor az félá lomban odafordult a lá nyomhoz, és rá má szott, elviselhetetlen szag volt,
amely kikezdte a tü relmét és az odafigyelését, a pénz szaga, a kö ltészet szaga, és talá n a
szerelem szaga is.
Szegény lá nyom. A bö lcsességfogam, mondogatta. Szegény lá nyom. Az utolsó
bö lcsességfogam épp készü l kibú jni. Ezért bü dö s a szá m, mondta a castroverdei kemping
egyre kedveszegettebb volt gondnoká nak. A bö lcsességfog! Numquam aliud natura, aliud
sapientia dicit. Egy este meghívtam vacsorá zni. Csak te gyere, mondtam, bá r addigra má r
alig talá lkozott Belanó val, de én kikö tö ttem: csak te gyere, lá nyom. É jjel há romig
beszélgettü nk. É n beszéltem neki az ó riá s á ltal elegyengetett ú tró l, az ú tró l, amely az igazi
irodalomhoz vezet, ő beszélt a bö lcsességfogá ró l, azokró l az ú j szavakró l, amelyeket ez a
kibú jó bö lcsességfog helyezett el a nyelvén. Kicsivel késő bb, egy irodalmi ö sszejö vetelen,
szinte nem is tulajdonítva neki jelentő séget, mintegy mellékesen a lá nyom bejelentette,
hogy szakított Belanó val, és jobban belegondolva, nem nézné jó szemmel, ha ő tová bbra is
részt vehetne a folyó irat illusztris kritikusi csapatá nak munká já ban. Non aetate verum
ingenio apiscitur sapientia.
Az á rtatlan szívem! Abban a pillanatban szerettem volna azt mondani neki, hogy Belano
sosem tartozott a kritikusok csapatá hoz, ami egészen nyilvá nvaló volt, ha valaki fö llapozta
a folyó irat utolsó tíz szá má t. De nem szó ltam semmit. Az ó riá s megö lelte, és megbocsá tott
neki. Az élet ment tová bb. Urget diem nox et dies noctem. Julien Sorel meghalt.
Akkoriban, hó napokkal azutá n, hogy Arturo Belano teljesen eltű nt az életü nkbő l, egy
éjszaka á lmomban ismét hallottam azt az ü vö ltést, amely egyszer a castroverdei
kempingben tö rt elő az akna szá já bó l. In se semper armatus Furor, ahogy Seneca mondta.
Remegve ébredtem. Emlékszem, hajnali négy ó ra volt, és ahelyett, hogy visszabú jtam volna
az á gyba, megkerestem a kö nyvtá ramban Pío Baroja novellá já t, A szakadékot, bá r nem
egészen tudtam, hogy minek. Kétszer olvastam el, amíg megvirradt, elő szö r lassan, még az
á lom kö dfelhő itő l elgémberedve, má sodszor gyorsan, tö bbszö r is visszatérve egyes
bekezdésekhez, amelyeket kü lö nö sen meghatá rozó nak éreztem, vagy amelyeket nem
sikerü lt megértenem. Kö nnyes szemmel megpró bá ltam harmadszor is elolvasni, de az á lom
legyű rte az ó riá st, és elaludtam a kö nyvtá r foteljá ban.
Amikor reggel kilenckor fö lébredtem, fá jt minden porciká m, és minimum harminc centivel
alacsonyabb lettem. Lezuhanyoztam, fogtam don Pío kö nyvét, és bementem az irodá ba.
Miutá n ott elrendeztem néhá ny fontos ü gyet, nil sine magno vita labore dedit mortalibus,
meghagytam, hogy ne zavarjanak, és ismét á tadtam magam A szakadék szigorá nak. Miutá n
befejeztem, behunytam a szemem, és a férfiak félelmére gondoltam. Miért nem ereszkedett
le senki, hogy kiszabadítsa a gyereket?, kérdeztem magamban. Miért félt még a sajá t
nagyapja is?, tettem fö l a kérdést. Ha azt gondoltá k, hogy meghalt, miért nem ment le senki
fö lhozni az apró testét, a fenébe is?, kérdeztem magamban. Azutá n becsuktam a kö nyvet, és
já rká lni kezdtem az irodá mban, mint egy ketrecbe zá rt oroszlá n, egy idő utá n má r nem
bírtam tová bb, ledő ltem a kanapéra, ö sszehú ztam magam, amennyire csak tudtam, és
hagytam, hogy folyjanak az ü gyvédkö nnyek, a kö ltő kö nnyek és az ó riá skö nnyek, együ tt
oldó dva fö l az izzó magmá ban, de a legkevésbé sem kö nnyítettek a lelkemen, inká bb toltak
tová bb az akna szá ja felé, a nyitott hasadék felé, amelyet (az irodá m tá rgyait elfá tyolozó )
kö nnyek ellenére is egyre tisztá bban lá ttam, a hasadék felé, amelyet – nem tudom, miért,
való já ban nem á llt szá ndékomban – egy fogatlan szá jjal azonosítottam, fogakkal teli szá jjal,
megkö vü lt mosollyal, egy fiatal lá ny nyitott szemérmével, a fö ld mélyérő l engem bá muló
szemmel, á rtatlan szem volt (de valahogy mégis sö tét), mert én tudtam, hogy a szem azt
képzeli, hogy mikö zben engem néz, ő t nem nézi senki, elég abszurd helyzet volt, mert há t
elkerü lhetetlen volt, hogy mikö zben ő minket néz, a hozzá m hasonló ó riá sok és volt ó riá sok
ő t nézzék. Nem tudom, mennyi ideig maradtam így. Aztá n fö lá lltam, bementem a mosdó ba,
hogy megmossam az arcom, és szó ltam a titká rnő mnek, hogy mondja le minden aznapi
programomat.
Az azt kö vető hetekben mintha á lomban éltem volna. Mindent jó l csiná ltam, ahogy szoktam,
de má r nem a sajá t bő rö mben voltam, hanem azon kívü l, facies tua computat annos,
figyeltem magam, részvétet éreztem, szigorú ö nkritiká t gyakoroltam, gú nyoló dtam a
nevetséges modoromon, az allű rjeimen és az ü res mondataimon, melyekrő l tudtam, hogy
nem vezetnek sehová .
Hamar megértettem, mennyire hiá bavaló volt minden tö rekvésem: a tö rvények aranyló
labirintusá ban utat kereső k éppú gy, mint azok, amelyeket az irodalom mélységének
mélysége felé indítottam ú tnak. Interdum lacrimae pondera vocis habent. Rá jö ttem arra,
amit Arturo Belano má r talá lkozá sunk első napjá tó l fogva tudott: csapnivaló kö ltő vagyok.
Mondjuk a szerelemben még mindig teljesítettem, vagyis még mindig fö lá llt, bá r az
étvá gyam meredeken csö kkent: rossz volt lá tni magam baszá s kö zben, rossz volt lá tni
magam az akkori bará tnő m védtelen testén (szerencsétlen, á rtatlan lélek!), akit hamarosan
el is vesztettem. Aprá nként inká bb az ismeretlenek felé fordultam, lá nyokat kerestem,
akiket bá rok és egész éjjel nyitva tartó diszkó k pultjainá l szedtem ö ssze, és akiket –
legalá bbis eleinte – még meg tudtam téveszteni a korá bbi ó riá serő m szemérmetlen
demonstrá lá sá val. Néhá nyan kö zü lü k – fá j kimondanom – a lá nyaim lehettek volna. Ez a
fö lismerés nemegyszer in situ ért, és ú gy felkavart, hogy kedvem tá madt volna ü vö ltve,
nagyokat szö kellve kirohanni a kertbe, persze a szomszédokra való tekintettel ezt
mellő ztem. Aká rhogy is, amor odit inertes, tová bbra is lefekü dtem nő kkel, és boldoggá
tettem ő ket (az ajá ndékokat, amelyekkel azelő tt a fiatal kö ltő ket halmoztam el, most má r az
eltévelyedett fiatal lá nyoknak adtam), az ő boldogsá guk pedig késleltette az én
boldogtalansá gom kezdetét, mely végü l akkor jö tt el, amikor elaludtam, és a hasadék
szá já bó l fö lszá lló kiá ltá sokkal á lmodtam, vagy azt á lmodtam, hogy ezekkel á lmodom,
Galiciá val, amelynek egésze egy vadá llat pofá já ra emlékeztetett, egy hatalmas, fá jdalmasan
nagyra szétfeszített zö ld szá jra, a há ttérben a lá ngoló égbolt, az elhamvadó vilá g, annak a
harmadik vilá ghá ború nak az ü szkö s maradvá nyai, amely soha nem tö rtént meg, legalá bbis
nem az én életemben, a farkast pedig néha Galiciá ban csonkítottá k meg, má skor viszont
Baszkfö ld, Asztú ria, Aragó nia, ső t! aká r Andalú zia is lehetett má rtíromsá gá nak színtere, és
az á lomban, emlékszem, mindig Barceloná ban kerestem menedéket, egy civilizá lt vá rosban,
de a farkas még Barceloná ban is ú gy ü vö ltö tt, hogy majd megszakadt, de szétszakadt az ég
is, és minden elveszett.
Vajon ki kínozta?
Nemegyszer fö ltettem magamnak ezt a kérdést.
Ki miatt ü vö ltö tt a farkas minden éjjel vagy hajnalban, mikö zben kimerü lten zuhantam az
á gyamba vagy idegen kanapékra?
Insperata accidunt magis saepe quam quae, mondtam magamban.
Azt gondoltam, hogy az ó riá s az.
Egy darabig megpró bá ltam alvá s nélkü l aludni. Csak a fél szemem lehunyva. Bejutni
valahogy az á lom siká toraiba. De bá rmennyit erő lkö dtem, csak a szakadék nyílá sá ig
jutottam, nemo in sese tentat descendere, ott megá lltam, és hallgattam: a nyugtalan á lmom
horkaná sait, a tá voli zajokat, melyeket az utcá ró l hozott a szél, a mú ltbó l érkező tompa
morajlá st, az ijedt kempingező k értelmetlen szavait, a szakadék kö rü l taná cstalanul
kö rö ző k lépteinek zajá t, a kempingbő l érkező erő sítés megjö ttét bejelentő hangokat, egy
anya sírá sá t (aki néha a sajá t anyá m volt!), a lá nyom értelmezhetetlen szavait, a kö vek
hangjá t, amelyek apró guillotine-pengeként zuhantak alá , amikor a gondnok elindult lefelé
a gyerekért.
Egy nap ú gy dö ntö ttem, hogy megkeresem Belanó t. A sajá t érdekemben tettem, a sajá t
egészségem érdekében. De mintha nyomtalanul elnyelték volna a kontinense életében oly
gyalá zatosnak bizonyult nyolcvanas évek. Néha fö lbukkantak olyan kö ltő k a folyó iratom
szerkesztő ségében, akik korukná l vagy nemzetiségü knél fogva ismerhették volna,
tudhattá k volna ró la, hol él, mit csiná l, de az az igazsá g, hogy ahogy mú lt az idő , a neve
lassan elmosó dott. Nihil est annis velocius. Amikor ezt elmondtam a lá nyomnak, kaptam
tő le egy ampurdani címet meg egy szemrehá nyó pillantá st. A címen egy olyan há z volt, ahol
hosszú ideje nem lakott senki. Egy kü lö nö sen kilá tá stalan éjszaká n még a castroverdei
kempinget is fö lhívtam. Bezá rt.
Egy idő utá n azt hittem, megszokom majd, hogy egy ő rü lt ó riá ssal élek, és hogy
éjszaká nként ü vö ltés szá ll fö l a szakadékbó l. Békét kerestem, és ha nem békét, akkor
kikapcsoló dá st a tá rsasá gi életben (amit az eltévelyedett lá nyok miatt egy kissé
elhanyagoltam) és a folyó iratom bő vítésében, valamiféle hivatalos kitü ntetésben, melyet a
Generalitat galegó emigrá ns voltom miatt mindig is vonakodott megadni nekem. Ingrata
patria, ne ossa quidem mea habes. Békét kerestem a kö ltő khö z fű ző dő kapcsolataimban és
a partnereim odaadá sá ban. Nem talá ltam meg. Talá ltam viszont reményvesztettséget és
ellenszegü lést. Alabá stromnő ket, akik elvá rtá k, hogy selyemkesztyű s kézzel bá njak velü k
(és mindannyian tú llépték má r az ö tvenéves kort!), funkcioná riusokat a castroverdei
kempingbő l, akiknek a szemében lá ttam, hogy pusztá n a jó vá tehetetlentő l megrémü lt
galegó k, és a lá tvá nyuktó l csak még jobban eluralkodott rajtam a sírhatnék, de talá ltam a
porondon megjelenő ú j folyó iratokat is, amelyek a létezésü kkel folyamatosan sakkban
tartottá k az enyémet. Békét kerestem, de nem talá ltam meg.
Azt hiszem, addigra má r fejbő l el tudtam mondani don Pío novellá já t, periturae parcere
chartae, de tová bbra sem értettem az egészbő l semmit. Az életem lá tszó lag a
kö zépszerű ség megszokott terepén zajlott, de tudtam, hogy má r a pusztulá s fö ldjén já rok.
Végü l halá losan megbetegedtem, és otthagytam a munká t. Az elveszett személyiségem
visszaszerzésére tett végső erő feszítésként megpró bá ltam elintézni, hogy nekem ítéljék
Barcelona Vá ros Nagydíjá t. Contemptu famae contemni virtutes. Akik tudtak az egészségi
á llapotomró l, azt hitték, hogy valamiféle posztumusz elismerést szeretnék kapni még
életemben, és nyersen bírá ltak. É n csak megpró bá ltam ú gy meghalni, hogy sajá t magam
vagyok, nem pedig egy fü l a szakadék szélén. A katalá nok csak azt értik meg, ami jó nekik.
Végrendeletet írtam. Fö losztottam a javaimat – bá r nem volt olyan sok belő lü k, mint
gondoltam – a csalá dom nő tagjai és két eltévelyedett lá ny kö zö tt, akiket idő kö zben
megkedveltem. Nem is akarom elképzelni, milyen arcot vá gnak majd a lá nyaim, ha
megtudjá k, hogy két éjszakai pillangó val kell osztozniuk a pénzemen. Venenum in auro
bibitur. Aztá n leü ltem az elsö tétített irodá mba, és – mint egy diorá má ban – lá ttam, ahogy
elmegy elő ttem a gyö nge test és az erő s agy, mint az egymá st gyű lö lő férj és feleség, aztá n
karonfogva elmegy elő ttem az erő s test és a gyö nge agy, a má sik mintapá r, egy parkban
voltak, ami olyasmi lehetett, mint a Ciudadela Park (bá r esetenként inká bb olyan volt, mint
a Gianicolo a piazzale Giuseppe Garibaldi kö rnyékén), rettentő fá radtak voltak, és
fá radhatatlanok, a rá kbetegek vagy prosztataká rosultak tempó já ban, szép ruhá ban, a
méltó sá g egyfajta rémisztő dicsfénye ö vezte ő ket, az erő s test és a gyö nge agy jobbró l balra,
a gyö nge test és az erő s agy pedig balró l jobbra sétá lt, és minden alkalommal, amikor
ö sszetalá lkoztak, kö szö ntek egymá snak, de nem á lltak meg, nem tudom, jó lneveltségbő l-e,
vagy azért, mert – ha felü letesen is, de – ismerték egymá st a korá bbi sétá ikró l, és az jutott
az eszembe: az istenért, beszéljenek, beszéljenek, beszélgessenek, a pá rbeszéd maga a kulcs
bá rmely ajtó hoz, ex abundantia cordis os loquitur, de a két férfi, a gyö nge agy és az erő s agy
csak biccentett a fejével, a két nő pedig, a gyö nge test és az erő s test talá n csak biccentett a
szemével (szemmel nem lehet biccenteni, mondta nekem egy nap Toni Melilla, de mekkorá t
tévedett, persze hogy lehet biccenteni, ső t még meg is lehet hajolni), mint két bü szke szuka
megpuhítva a sors kemencéjében, ha élhetek ezzel a kifejezéssel, bá r nyilvá nvaló an
értelmetlen kifejezés, mégis édes, mint egy hegyoldalon elveszett szuka.
Aztá n befekü dtem egy barcelonai kliniká ra, aztá n befekü dtem egy New York-i kliniká ra,
aztá n egy éjszaka a fejembe szá llt a rossz galegó vérem, kitéptem magambó l a szondá kat,
fö lö ltö ztem, és elutaztam Ró má ba, ahol befekü dtem az Ospedale Britannicó ba – ott
dolgozik egy orvos bará tom, Claudio Palermo Rizzi, aki nem tú l gyakori szabad perceiben
kö ltő –, és miutá n elvégeztek rajtam szá mtalan tesztet és gaztettet (amelyeket má r
elvégeztek Barceloná ban és New Yorkban is), elő á lltak azzal a diagnó zissal, hogy má r csak
néhá ny nap van há tra az életembő l. Qui fodit foveam, incidet in eam.
Há t itt vagyok, nincs má r kedvem visszamenni Barceloná ba, de ahhoz sincs bá torsá gom,
hogy végleg itt hagyjam a kó rhá zat, bá r minden este fö lö ltö zö m, és sétá lni indulok a ró mai
hold alatt, amelyet életem egy olyan tá voli korszaká ban ismertem és csodá ltam meg
elő szö r, amelyrő l naivan azt gondoltam, hogy boldog és feledhetetlen, ma mégis gö rcsö s
hitetlenséggel tudom csak fö lidézni. É s a lépteim tévedhetetlenü l vezetnek a via Claudiá n a
Colosseumig, aztá n a viale Domus Aureá n a via Mecenatéig, majd a via Botta utá n balra
fordulok a via Terme di Traianó n, és má r meg is érkeztem a pokolba. Etiam periere ruinae.
Azutá n hallgatom sorban a szakadék szá já bó l széllö késszerű en feltö rő ü vö ltéseket, és
eskü szö m, megpró bá lom megérteni ezt a beszédet, de aká rhogy erő lkö dö m, nem sikerü l.
Legutó bb meséltem errő l Claudió nak. Te kuruzsló , mondtam neki, minden este sétá lni
megyek, és halluciná ció im vannak. Mit lá tsz?, kérdezte a poéta-doktor. Nem lá tok semmit,
hangos halluciná ció k. Mit hallasz?, kérdezte lá tható megkö nnyebbü léssel az á llító lagos
szicíliai nemes. Ü vö ltéseket, mondtam. Jó l van, akkor semmi komoly, figyelembe véve az
á llapotodat, az érzékenységedet, aká r azt is mondhatná nk, hogy ez tulajdonképpen
normá lis. Komoly vigasz.
Aká rhogy is, a leírhatatlan Claudió nak sem mesélek el mindent, ami velem tö rténik.
Imperitia confidentiam, eruditio timorem creat. Példá ul: nem mondtam el neki, hogy a
csalá dom nem tud a pillanatnyi egészségi á llapotomró l. Példá ul: nem mondtam el neki,
hogy hatá rozottan megtiltottam nekik, hogy meglá togassanak. Példá ul: nem mondtam el
neki, hogy teljes bizonyossá ggal tudom, hogy nem az Ospedale Britannico falai kö zt fogok
meghalni, hanem valamelyik este a Parco di Traianó ban a bokrok alatt elrejtő zve. Vajon
sajá t magam, a sajá t szá ndékom vonszol majd el végső nö vényi bú vó helyemre, vagy má sok
lesznek azok, ró mai tolvajok, ró mai hímringyó k, ró mai pszichopatá k rejtik majd el a
testemet – tettü k bű njelét – az égő csipkebokrok alá ? Aká rhogy is, tudom, hogy a
termá kban vagy a parkban fogok meghalni. Tudom, hogy az ó riá s vagy az ó riá s á rnyéka
majd ö sszehú zza magá t, mikö zben ü vö ltések lö vellnek ki a Domus Aureá bó l, majd
szétterü lnek egész Ró ma fö lö tt – fekete és erő szakos felhő –, és tudom, hogy az ó riá s majd
azt mondja, vagy azt suttogja: mentsék meg a kisdedet, és tudom, hogy senki sem fogja
meghallani a kérését.
Há t eddig tartott a kö ltészet, ez a rossz ribanc, aki á lnokul kö vetett annyi éven á t. Olet
lucernam. Most elmesélhetnék két-há rom viccet, de így hirtelen csak egy jut eszembe,
méghozzá az az egy is galegó s. Nem tudom, hogy ismeritek-e. Egy ember fogja magá t, és
nekiindul gyalog egy erdő ben. Példá nak oká ért én magam, gyalogolok egy olyan erdő ben,
mint a Parco di Traiano, vagy mint a Traianus termá i, de elvadulva, az erdő irtá sok nélkü l.
Szó val gyalogol az illető , gyalogolok az erdő ben, és szembejö n ö tszá zezer síró galegó . Erre
megá llok (a délceg ó riá s, a kívá ncsi ó riá s, még egyszer utoljá ra), és megkérdezem tő lü k,
miért sírnak. Megá ll az egyik galegó , és azt feleli: mert egyedü l vagyunk, és eltévedtü nk.

21
DANIEL GROSSMAN, AZ ALAMEDA EGYIK PADJÁ N Ü LVE, MEXIKÓ VÁ ROS, 1993. FEBRUÁ R.
Má r évek ó ta nem lá ttam, és amikor visszamentem Mexikó ba, az volt az első dolgom, hogy
ró la kérdezzek, Norman Bolzmanró l, merre van, mit csiná l. A szü lei azt mondtá k, hogy tanít
az UNAM-on, és sok idő t tö lt egy Puerto Á ngel kö zelében bérelt há zban, ahol nincs telefon,
Norman pedig oda szokott visszavonulni, hogy írjon és gondolkodjon. Aztá n fö lhívtam a
tö bbi bará tomat. Kérdező skö dtem. Elmentü nk vacsorá zni. Így tudtam meg, hogy Claudiá val
mindennek vége, és Norman most egyedü l él. Az egyik nap talá lkoztam Claudiá val egy
festő nél, akit akkor ismertü nk meg mindhá rman – Claudia, Norman és én –, amikor még
egyikü nk sem volt tö bb hú szévesnél. Akkoriban a szó ban forgó festő való színű leg – ú gy
szá molom – még tizenhét sem volt, és mindannyiunknak az volt a véleménye, hogy igazá n
jó festő lesz belő le. A vacsora ízletes volt, a kaja abszolú t mexikó i, gondolom, a
tiszteletemre, mivel egy elég hosszú ra nyú lt tá vollét utá n tértem vissza Mexikó ba, aztá n
Claudiá val kimentü nk a teraszra, és a há zigazdá nkat kritizá ltuk, Claudia gyö nyö rű volt,
kinevette a festő t, emlékszel, kérdezte, hogy ez a marha megfogadta, hogy jobb lesz, mint
Paalen? Há t, aztá n rosszabb lett, mint Cuevas! Nem tudom, komolyan mondta-e, Claudiá nak
sosem tetszett Cuevas, de a festő vel, Abraham Manzurral gyakran talá lkozott, Abrahamnak
akkor má r neve volt a mexikó i mű vészeti életben, a képei jó l fogytak az Egyesü lt
Á llamokban, aká rhogy is, az biztos, hogy má r nem az a rendkívü l ígéretes fiatal volt, akivel
a hetvenes évek Mexikó vá rosá ban talá lkoztunk – Claudia, Norman és én –, és akirő l egy
picit jó indulatú an – a festő két-há rom évvel fiatalabb volt ná lunk, és ebben a korban
néhá ny év eltérés még szá mít – ú gy tartottuk, hogy ő a mű vész megtestesítő je vagy a
mű vész elhivatottsá gá nak megtestesítő je. Lényeg a lényeg, Claudia ma má r má shogy lá tta.
Ahogy én is. Pontosabban: má r nem vá rtunk tő le semmit. Csak egy tö pszli, elég vaskos
mexikó i zsidó volt, sok bará ttal és sok pénzzel. É n viszont, hogy messzebb ne menjü nk: egy
magas, vékony mexikó i zsidó , munka nélkü l, Claudia pedig egy gyö nyö rű argentin–mexikó i
zsidó , PR-es a fő vá ros egyik legjelentő sebb galériá já ban. Mindannyian nyitott szemmel,
bezá rva egy sö tét folyosó ra, nem mozdulunk, vá rakozunk. Na ne legyü nk pá toszosak.
É n viszont – legalá bbis aznap éjszaka – nem voltam pá toszos, nem kritizá ltam senkit, nem
is ű ztem gú nyt a festő bő l, aki volt olyan kedves, és meghívott magá hoz vacsorá zni, még ha
nem is má sért, csak hogy dicsekedjen, meséljen a dallasi és San Diegó -i kiá llítá sokró l, ahogy
hallom, ezek a vá rosok szinte má r a Mexikó i Kö ztá rsasá g részét képezik. Aztá n elkísértem
Claudiá t és Claudia partnerét – egy ná la ú gy tíz évvel vagy talá n tizenö ttel is idő sebb
ü gyvéd volt, elvá lt fickó egyetemista gyerekekkel, egy német cég mexikó i leá nyvá llalatá nak
igazgató ja, mindenen aggó dott, és má r arra sem emlékszem, milyen becenéven szó lította
néha Claudia, nem sokkal azutá n szakítottak, ilyen volt Claudia, ilyen most is, egyetlen
kapcsolata sem tartott tová bb egy évnél. Az az igazsá g, hogy nem beszélhettü nk tú l sokat,
nem ö nthettü k ki a szívü nket, nem tehettü k fö l egymá snak azokat a kérdéseket, amelyeket
fö l kellett volna tennü nk. Az estébő l a vacsorá ra emlékszem, arra, hogy jó ízű en ettem, a
festő és pá r bará tja képeire elszó rva a tú lsá gosan is tá gas nappaliban, Claudia mosolygó
arcá ra, az éjszakai fő vá ros utcá ira és a – reméltnél valamivel hosszabb – hazaú tra a szü leim
há zá ig, ahova arra az idő re kö ltö ztem, amíg egy kicsit rendező dik a helyzetem.
Nem sokkal késő bb elindultam Puerto Á ngelbe. Az utat busszal tettem meg, a fő vá rostó l
Oaxacá ig, aztá n Oaxacá bó l egy má sik vonalon Puerto Á ngelig, és amikor végü l
megérkeztem, fá radt voltam, sajgott mindenem, és má r csak arra vá gytam, hogy bedő ljek
az á gyba, és aludjak egyet. Norman há za a kü lvá rosban volt, egy La Loma nevű kö rnyéken,
kétszintes kertes há z, a fö ldszint betonbó l, az emelet fá bó l, cseréptető vel, és volt egy apró ,
elvadult kertje, tele murvafü rttel. Norman természetesen nem szá mított rá m, mégis amikor
meglá ttuk egymá st, az volt az érzésem, hogy ő az egyetlen ember, aki ö rü l, hogy
visszajö ttem. Ahogy a busz rá tért Oaxaca ú tjaira, az idegenség érzése – amely azó ta velem
volt, hogy Mexikó vá ros repü lő terének betonjá ra léptem – észrevétlenü l oldó dni kezdett, én
pedig á tadtam magam a tudatnak, hogy ismét Mexikó ban vagyok, és megfordulhatnak a
dolgok, bá r való já ban nem tudtam, hogy a fordulat – ha bekö vetkezik – jó vagy rossz
irá nyba mutat-e majd, a fordulatok tö bbnyire má r csak ilyenek, Mexikó tö bbnyire má r csak
ilyen. Norman viszont csodá latosan fogadott, és ö t napig nem foglalkoztunk semmi má ssal,
csak fü rö dtü nk a tengerben, olvastunk a teraszon az á rnyékban – a fü ggő á gyaink szö geken
ló gtak, de a szö gek aprá nként megadtá k magukat, és a há tsó nk a végén má r a padló t sú rolta
–, sö rö ztü nk, és hosszú sétá kat tettü nk La Loma egyik részén, ahol rengeteg szikla volt, és a
strand mellett, egy lépésre az erdő tő l ott á lltak a halá szok lezá rt bó déi, amelyekbe egy
tolvaj aká r egy jó l irá nyzott rú gá ssal is bejuthatott volna, és nem volt elő ttü nk kérdés, a
rú gá s rést ü tö tt volna a falon, vagy ö sszedö ntö tte volna az egész építményt.
Az ingatag viskó k – bá r ez csak most jut eszembe, akkor nem gondoltam rá – nemegyszer
furcsa érzést keltettek bennem, de ez nem a bizonytalansá g vagy a szegénység volt, hanem
inká bb a fö lkavaró gyö ngédség vagy a sorsszerű ség, való színű leg nem fogom tudni
elmagyará zni. Norman ú gy hívta a helyet, hogy a „fü rdő ”, bá r amíg én ott voltam, nem
lá ttam, hogy bá rki fü rdö tt volna Puerto Á ngelnek ezen a felén, a meglehető sen mogorva
strandokon. A nap tö bbi részében beszélgettü nk – fő leg politiká ró l, az orszá g helyzetérő l,
amit eltérő néző pontbó l szemléltü nk, mégis mindketten egyformá n sú lyosnak ítéltü nk –,
aztá n Norman bezá rkó zott a dolgozó szobá já ba, és egy esszén dolgozott Nietzschérő l,
amelyet a Revista del Colegio de México lapjain akart megjelentetni. Most visszagondolva
rá , azt hiszem, nem beszéltü nk sokat. Vagyis nem beszéltü nk sokat magunkró l. Talá n én
mondtam valamit magamró l az egyik este. Azt hiszem, elmeséltem az ö sszes kalandomat,
az életem Izraelben és Euró pá ban, de beszélgetni nem beszélgettü nk.
Amikor má r hatodik napja voltam ott, egy vasá rnap reggel visszamentü nk a fő vá rosba.
Hétfő n Normannak tanítania kellett az egyetemen, nekem pedig munká t kellett keresnem.
Norman fehér színű Renault-já val indultunk el Puerto Á ngelbő l, a kocsit csak akkor
haszná lta, ha Oaxacá ba jö tt, a fő vá rosban jobb szeretett tö megkö zlekedéssel mozogni.
Eleinte, azt hiszem, ugyanarró l beszélgettü nk, mint az alatt a hat nap alatt, A morá l
genealó giá já hoz című Nietzsche-kö tetrő l – amelyben Norman minden egyes ú jraolvasá skor
(nagy fá jdalmá ra) tová bbi csatlakozá si pontokat talá lt a filozó fus és a Németorszá got nem
sokkal késő bb hatalmá ba kerítő ná cizmus kö zö tt –, az idő já rá sró l, az évszakokró l –
amelyekrő l azt gondoltam, hogy hiá nyozni fognak, de Norman biztosított ró la, hogy
gyorsan el fogom ő ket felejteni –, emberekrő l, akiket há trahagytam, és akiknek néha, de
okvetlenü l szerettem volna egy-egy képeslapot kü ldeni. Nem tudom, melyik pillanatban
kezdett el Claudiá ró l beszélni. Csak arra emlékszem, hogy valahogy tudtam, mert onnantó l
kezdve azonnal befogtam a szá mat, és hallgatni kezdtem. Azt mondta, hogy a kapcsolatuk
kicsivel azutá n ért véget, hogy ő dolgozni kezdett az egyetemen – ezt én má r tudtam –, de a
szakítá s nem volt – pedig sokan ezt gondoltá k – fá jdalmas. Te tudod, ő milyen, mondta,
mire én azt feleltem, hogy igen, tudom. Majd ú gy folytatta, hogy onnantó l kezdve a
kapcsolataiban egyre inká bb elhidegü lt a nő ktő l. Aztá n elnevette magá t. Tö kéletesen
tisztá n emlékszem a nevetésére. Nem lá tszott egyetlen autó sem az ú ton, csak a fá k, a
hegyek és az ég, meg a Renault hangja, ahogy tolja maga elő tt a levegő t. Azt mondta, hogy
lefekszik nő kkel, vagyis még mindig szeret lefekü dni nő kkel, de valamiért, még nem
teljesen érti, hogy miért, egyre tö bb problémá ja akad ebbő l a szempontbó l. Milyen jellegű
problémá k?, kérdeztem. Problémá k, problémá k, mondta Norman. Nem á ll fö l?, kérdeztem.
Norman fö lnevetett. Ez az, nem gerjedsz be?, kérdeztem. Az csak a tü net, mondta, nem a
probléma. Má r vá laszoltá l is, mondtam, nem á ll fö l. Norman megint nevetett. Le volt hú zva
az ablaka, és a szél borzolta a hajá t. Bronzbarna volt a bő re. Boldognak lá tszott. Mindketten
nevettü nk. Néha nem gerjedek be, mondta, de milyen má r ez a szó , hogy begerjed? Nem,
néha nem keményedik meg, de ez csak tü net, ső t pá rszor még csak nem is tü net. Pá rszor
csak vicc, mondta. Megkérdeztem, hogy nem talá lt-e valakit ez alatt az idő alatt – a kérdésre
kézenfekvő nek tű nt a vá lasz –, Norman pedig azt felelte, hogy de, bizonyos értelemben
igenis talá lt valakit, de mindketten ú gy gondoltá k – a nő elvá lt, kétgyerekes filozó fia-
taná rnő volt, akirő l valamiért azt képzeltem, hogy csú nya, de legalá bbis csú nyá bb, mint
Claudia –, hogy még vá rnak, nem siettetik az eseményeket, jegelt kapcsolat volt.
Aztá n a gyerekekrő l beszélt, a gyerekekrő l ú gy á ltalá ban, majd konkrétan a Puerto Á ngel-i
gyerekekrő l, megkérdezte, hogy mit gondolok a Puerto Á ngel-i gyerekekrő l, de igazsá g
szerint én semmit sem gondoltam a magunk mö gö tt hagyott telepü lés gyerekeirő l,
való já ban fö l sem tű nt, hogy léteznek!, szó val Norman rá m nézett, és azt mondta:
aká rhá nyszor rá juk gondolok, megtalá lom a helyem. Szó szerint. Megtalá lom a helyem.
Arra gondoltam: jobb lenne, ha helyettem az utat nézné, meg arra: valami baj van. De nem
mondtam neki semmit. Nem mondtam: ó vatosan vezess!, nem kérdeztem: mi a baj,
Norman? Ehelyett a tá jat figyeltem – fá k és felhő k, hegyek, lá gy dombok, a tró pusok –,
mikö zben Norman má r valami má sró l beszélt, egy á lomró l, Claudia egyik á lmá ró l, mikori?,
nem olyan régi, fö lhívta telefonon valamelyik hajnalban, és elmesélte, nyilvá n még mindig
nagyon jó bará tok. É s tudod, mirő l szó lt az az á lom?, kérdezte. Mi az, tesó , mondtam,
szeretnéd, hogy megfejtsem? Egy á lom tele színekkel, a há ttérben csatá val, egy tá volodó
csatá val, amely tá volodtá ban hú zza maga utá n az ö sszes értelmezési lehető séget. De
Norman azt mondta: a meg nem szü letett gyerekeinkkel á lmodott. Ne bassz, mondtam. Ezt
jelenti az á lom. Szerinted a tá volodó csata a meg nem szü letett gyerekeitek? Nagyjá bó l,
felelte Norman. Ő k a harcoló alakok. É s a színek? Az a maradék, mondta Norman, a
maradék kibaszott absztrakció ja.
Ezutá n a festő re gondoltam, meg az absztrakt képeire, és valamiért ú gy éreztem, ki kell
mondanom Normannak (való színű leg beszéltü nk má r errő l korá bban, még Puerto
Á ngelben), hogy az a seggfej Abraham Manzur eddig má sodosztá lyú szorító kban kü zdö tt,
talá n hogy témá t vá ltsak, vagy talá n mert semmi má st nem tudtam mondani abban a
pillanatban, amikor tulajdonképpen egyá ltalá n nem szá mított, mit is mondok, mert
Norman kezében volt az irá nyítá s, és én hozzá fű zhettem bá rmit, nem vá ltoztatott a
cá folhatatlan tényen, a Renault szá zhú sszal szá guld az elhagyott ú ton. Lá ttad a képeit?,
kérdezte Norman. Néhá nyat, mondtam. É s hogy tetszettek?, kérdezte Norman, mintha
mindaz, amirő l Puerto Á ngelban beszéltü nk, elfelejtő dö tt volna. Rendben voltak, feleltem.
É s Claudiá nak hogy tetszettek? Nem kö zö lte velem a véleményét, feleltem. Egy darabig így
folytattuk. Norman beszélt a mexikó i festészetrő l, az utak á llapotá ró l, az egyetemi
politizá lá sró l, az á lmok értelmezésérő l, a Puerto Á ngel-i gyerekekrő l, Nietzschérő l, én pedig
nagy ritká n kö zbeszú rtam valami tő mondatot vagy valami kérdést, ami csak arra volt jó ,
hogy tisztá zzunk pá r fogalmat, bá r igazsá g szerint addigra má r szartam a fogalmakra,
egyetlen dolgot akartam, minél elő bb megérkezni a fő vá rosba, hogy aztá n soha az életben
ne tegyem be tö bbet a lá bam Oaxaca á llamba.
Aztá n Norman azt mondta: Ulises Lima. Emlékszel Ulises Limá ra? Persze hogy emlékeztem.
Hogyan is felejthettem volna el. Norman így folytatta: mostaná ban gyakran gondolok rá ,
mintha Ulises Lima része lenne a mindennapjainak, vagy része az életének, mikö zben én
biztosan tudtam, hogy legfö ljebb kö zjá ték volt, rá adá sul meglehető sen zavaró kö zjá ték.
Aztá n Norman rá m nézett, mintha kacsintá sra vá rna, vagy egy cinkos szó ra, de én csak
annyit mondtam neki, az utat nézd, a vezetésre figyelj, mert kö zben a Renault kicsit jobbra
sodró dott, és má r elértü k a padká t, bá r ez lá tszó lag nem zavarta Normant, egy hirtelen
kormá nymozdulattal egyenesbe á llította, a megfelelő sá vban, és megint rá m nézett, mire
azt kérdeztem, mi van? Ulises Limá ra, persze, emlékszem, arra a néhá ny napra, amíg velü nk
volt Tel-Avivban, mire Norman: nem vettél észre semmi kü lö nö set, semmit, ami eltérne a
megszokottó l?, a hipernormá lis Norman. É n pedig azt feleltem: naná !, mert Ulises ilyen volt,
és titokban ilyennek szerettü k, ő nem, Norman nem, ő k ketten nem voltak bará tok,
leginká bb csak hallomá sbó l ismerte, azokbó l a tö rténetekbő l, amelyeket kamaszként
meséltü nk egymá snak Ulisesrő l, viszont Claudia és én igen, mert akkoriban még azt hittü k,
hogy író k leszü nk, és mindent odaadtunk volna, hogy a zsigeri realistá khoz, ehhez a
meglehető sen patetikus csoporthoz tartozzunk, a fiatalsá g á tverés.
Erre Norman azt mondta: ez nem a zsigeri realistá kró l szó l, te marha, nem értettél meg
semmit. Mire én: akkor mirő l szó l? Norman pedig – nagy megkö nnyebbü lésemre – levette
ró lam a szemét, és pá r percig az ú tra koncentrá lt, majd azt vá laszolta: az életrő l, arró l, hogy
mit vesztü nk el anélkü l, hogy észrevennénk, és arró l, hogy mit szerezhetü nk ebbő l vissza.
É s mi az, amit visszaszerezhetü nk?, kérdeztem. Amit elvesztü nk, azt sértetlenü l
visszaszerezhetjü k. Kö nnyen megcá folhattam volna, de ehelyett én is letekertem az ablakot,
és hagytam, hogy a langyos szél belekapjon a hajamba, a fá k elképesztő gyorsasá ggal
siklottak el mellettü nk. Mit szerezhetü nk vissza?, kérdeztem, és nem érdekelt, hogy egyre
nagyobb a sebesség, és egyre kevesebb az egyenes szakasz az ú ton, talá n mert Norman
mindig is biztonsá gosan vezetett, és képes volt rá , hogy kö zben beszéljen, engem figyeljen,
cigarettá t keressen a kesztyű tartó ban, meggyú jtsa, ső t néha elő re is nézzen, de ezalatt ne
vegye le a lá bá t a gá zpedá lró l. Bá rmikor dö ntő szerepet já tszhatunk ú jra, abban a
pillanatban, amikor csak akarjuk, mondta. Emlékszel arra a néhá ny napra, amíg Ulises
velü nk volt Tel-Avivban? Persze hogy emlékszem, mondtam. Tudod, miért ment Tel-
Avivba? Persze hogy tudom, az elbaszott Ulises szerelmes volt Claudiá ba, feleltem. Ő rü lten
szerelmes volt Claudiá ba, javított ki Norman, annyira ő rü lten, hogy nem lá tta meg, mi van
tő le egy karnyú jtá snyira. Nem vett az észre ló faszt sem, mondtam, igazá bó l nem tudom,
hogy is nem patkolt el. Tévedsz, mondta Norman (való já ban Norman ezt ü vö ltve mondta),
tévedsz, tévedsz, akkor sem tudott volna meghalni, ha meg akar halni. Na jó , ő Claudiá ért
ment, Claudiá hoz ment, mondtam, de nem alakultak jó l a dolgai.
Igen, ő Claudiá ért ment, mondta nevetve Norman. Kibaszott Claudia, milyen gyö nyö rű volt,
emlékszel? Persze hogy emlékszem, feleltem. É s emlékszel, hol aludt Ulises, amíg ná lunk
volt? A kanapén, mondtam. Azon a kurva kanapén!, mondta Norman. Maga a megtestesü lt
romantikus szerelem. Kü szö b. Senki fö ldje. Aztá n motyogott valamit, de olyan halkan, hogy
iszonyú an meg kellett erő ltetnem magam, hogy kihá mozzam a szavait az ú ton nyílként
sü vítő Renault zajá bó l és a karomon az arcomig fö lkú szó menetszél zajá bó l: néha este,
mondta, nekiá llt sírni. Mi van?, kérdeztem. Néha éjszaka, amikor fö lkeltem, hogy kimenjek a
vécére, hallottam, hogy zokog. Ulises? Ő , te soha nem hallottad? Nem, feleltem, én
végigalszom az éjszaká t. Milyen szerencsés vagy, mondta Norman, bá r ez ú gy hangzott,
mintha inká bb azt mondaná , milyen peched van, tesó . É s miért sírt?, kérdeztem. Nem
tudom, felelte Norman, soha nem kérdeztem meg tő le, én csak kimentem a fü rdő szobá ba,
és amikor á tmentem a nappalin, hallottam, ennyi az egész, még az is lehet, hogy nem is sírt,
lehet, hogy éppen kiverte, és az élvezettő l nyö gdécselt, azt hallottam, érted? Nagyjá bó l
értem, vá laszoltam. De az is lehet, hogy mégsem verte ki, mondta Norman. Vagy hogy nem
is sírt. Há t akkor? Lehet, hogy aludt, mondta Norman, lehet, hogy Ulises á lmá ban
produká lta a nyö géseket. Sírt á lmá ban? Veled sosem fordult még elő ?, kérdezte Norman.
Há t, az igazat megvallva nem, vá laszoltam. Az első pá r éjszaka félelmetes volt, mondta
Norman, félelmetes volt ott maradni, á llni a nappaliban, a félhomá lyban, és ő t hallgatni.
Egyszer mégis maradtam, és egy csapá sra megértettem mindent. Mit kellett megértened?,
kérdeztem. Mindent, mindennek a lényegét, mondta Norman, és aztá n elnevette magá t.
Hogy mirő l á lmodik Ulises Lima? Nem, nem, mondta Norman, és a Renault még jobban
nekiiramodott.
Milyen érdekes: a nekiiramodá stó l eszembe jutott az osztrá k ó riá s, akivel Ulises egy hó nap
elteltével megjelent, és azt mondtam Normannak: emlékszel arra az osztrá k fickó ra, Ulises
bará tjá ra? Mire Norman fö lnevetett, és azt vá laszolta, persze, hogyne, de nem errő l van szó ,
amikor Ulises visszajö tt Tel-Avivba, má r nem volt a régi, a régi volt, de nem volt a régi, má r
nem zokogott éjszaká nként, má r nem sírt, alaposan szemmel tartottam, és ez fö ltű nt, talá n
az a kibaszott Ulises má r nem engedte meg magá nak ezt a luxust, vagy mit tudom én. Aztá n
Norman így folytatta: még az elején tö rtént, amikor egyedü l volt, és a kanapén aludt. Akkor
tö rtént, nem pedig késő bb. Persze, persze, mondtam. Jó val azelő tt, hogy megjelent volna az
osztrá kkal. É s soha nem mondott semmit? Má rmint mirő l?, kérdezte Norman. Baszd meg,
há t egyá ltalá n semmit, feleltem. Erre Norman megint fö lnevetett, és azt mondta: Ulises
azért sírt, mert tudta, hogy semmi nincs lezá rva, tudta, hogy ismét vissza kell majd mennie
Izraelbe. Az ö rö k visszatérés? Egy szart az ö rö k visszatérés! Itt és most! De Claudia má r
nem Izraelben él, mondtam. Az a hely Izrael, ahol Claudia él, mondta Norman, lehet
aká rmelyik elbaszott hely, mindegy, hogy hogy hívod. Mexikó , Izrael, Franciaorszá g,
Egyesü lt Á llamok, a Fö ld bolygó . Nem biztos, hogy értem, mirő l beszélsz, mondtam, Ulises
tudta, hogy a kapcsolatod Claudiá val tö nkre fog menni? É s akkor ő ú jbó l megpró bá lhatná ?
Nem értettél meg semmit!, mondta Norman. Nekem nincs semmi kö zö m az egészhez.
Claudiá nak sincs semmi kö ze. Ső t néhá nyszor még annak a rohadék Ulisesnek sincs. Csak a
zokogá s szá mít. Há t nem, mondtam, tényleg nem értelek.
Aztá n Norman rá m nézett, és eskü szö m, ugyanazt a kifejezést lá ttam az arcá n, amelyet
tizenhat vagy tizenö t éves korá ban, ez a kifejezés volt rajta, amikor megismerkedtü nk a
gimiben, sokkal vékonyabb volt, madá rarca és a mostaniná l sokkal hosszabb haja volt, a
szeme fénylett, és a mosolyá tó l az embernek rö gtö n bele kellett szeretnie, az a mosoly azt
mondta, hogy most itt vagyunk, most meg má r amott. Abban a pillanatban termett ott a
busz, Norman pedig félrerá ntotta a kormá nyt, hogy elkerü lje, és elrepü ltü nk. Elrepü lt
Norman, elrepü ltem én is, elrepü ltek az ü vegdarabok. É s mindannyian ott landoltunk, ahol
landoltunk.
Amikor magamhoz tértem, egy pueblai kó rhá zban voltam, és a szü leim vagy a szü leim
á rnyéka mozgott a szoba falá n. Aztá n jö tt Claudia, és homlokon csó kolt, azt mondjá k,
hosszú ó rá kon á t ü lt az á gyam mellett. Pá r nappal késő bb elmondtá k, hogy Norman
meghalt. Má sfél hó nap mú lva kiengedtek a kó rhá zbó l, és odakö ltö ztem a szü leimhez. Néha
ismeretlen rokonok és elfelejtett bará tok érkeztek lá togató ba. Nem volt kellemetlen a
helyzet, de ú gy dö ntö ttem, hogy kü lö nkö ltö zö m. Kibéreltem egy kis laká st a colonia
Anzuresben, volt fü rdő szobá ja, konyhá ja és egyetlen szobá ja, aztá n aprá nként má r
hosszabb sétá kra is vá llalkoztam a fő vá rosban. Sá ntítottam, néha eltévedtem, de a sétá k jó t
tettek. Egy reggel nekiá lltam munká t keresni. Nem volt rá szü kségem, mert a szü leim
biztosítottak ró la, hogy szá míthatok a segítségü kre, amíg nem érzem magam elég erő snek.
Bementem az egyetemre, és beszéltem Norman két kollégá já val. Ú gy lá tszott, meglepő dnek,
hogy ott lá tnak, de azt mondtá k, hogy Norman volt az egyik legkivá ló bb ember, akit
ismertek. Mindketten filozó fiataná rok voltak, és mindketten Cuauhtémoc Cá rdenas
vonalá hoz tartoztak. Megkérdeztem ő ket, mit gondolt Norman Cá rdenasró l. Vele volt,
mondtá k, a maga mó djá n, ahogy mi mindannyian, de vele volt. Akkor jö ttem rá , hogy
tulajdonképpen nem Norman pá rthovatartozá sa érdekel, hanem valami má s, de hogy mi az,
azt magamnak sem sikerü lt vilá gosan megfogalmaznom. Néhá nyszor együ tt vacsorá ztam
Claudiá val. Normanró l akartam beszélni, el akartam mesélni Claudiá nak, mirő l
beszélgettü nk Normannal a visszaú ton Puerto Á ngelbő l, de Claudia azt mondta,
elszomorítaná , ha errő l beszélnénk. Rá adá sul, tette hozzá , a kó rhá zban folyton csak az
utolsó pá rbeszédedet ismételgetted Normannal. É s mit mondtam? Amit minden delirá ló
mondani szokott, vá laszolta Claudia, néha megszá llottan hajtogattá l pá r mondatot a tá jró l,
má skor pedig olyan hirtelen vá ltottá l témá t, hogy lehetetlen volt kö vetni.
Bá rmennyire erő ltettem a dolgot, nem sikerü lt kibogoznom semmit. Egy este á lmomban
megjelent elő ttem Norman, és azt mondta, hogy nyugodjak meg, ő jó l van. Arra gondoltam –
nem tudom, hogy még az á lomban, vagy miutá n ü vö ltve fö lébredtem –, hogy Norman
mintha a mexikó i mennyorszá gban lenne, nem pedig a zsidó mennyorszá gban, és véletlenü l
sem a filozó fusok vagy a marxistá k mennyorszá gá ban. De melyik az a kibaszott mexikó i
mennyorszá g? A színlelt boldogsá g, vagy ami a boldogsá g mö gö tt van, az ü res gesztusok,
vagy ami megbú jik (hogy tú léljen) az ü res gesztusok mö gö tt. Valamivel késő bb munká ba
á lltam egy reklá mü gynö kségnél. Egy este részegen megpró bá ltam fö lhívni Arturo Belanó t
Barceloná ban. A szá mon, ami nekem megvolt, azt mondtá k, hogy nem lakik ott senki ilyen
néven. Beszéltem Mü llerrel, a bará tjá val, és ő mondta el, hogy Arturo Olaszorszá gban él.
Mit csiná l Olaszorszá gban?, kérdeztem. Nem tudom, felelte Mü ller, gondolom, dolgozik.
Miutá n leraktam, nekiá lltam megkeresni Ulises Limá t a fő vá rosban. Tudtam, meg kell
talá lnom, hogy megkérdezzem, mit akart mondani Norman az utolsó beszélgetésü nkkel. De
nem egyszerű vá llalkozá s megtalá lni valakit a fő vá rosban.
Hó napokon á t ide-oda má szká ltam, metró ztam és zsú folt buszokon utaztam, olyan
embereknek telefoná ltam, akiket nem ismertem és nem is á llt szá ndékomban megismerni,
há romszor megtá madtak, eleinte senki sem tudott vagy senki sem akart tudni Ulises
Limá ró l. Egyesek szerint alkoholista és narkó s lett. Erő szakos arc, akitő l menekü ltek még a
legkö zelebbi bará tai is. Má sok szerint megnő sü lt, és minden idejét a csalá djá nak szentelte.
Volt, aki azt mondta, hogy a felesége japá n szá rmazá sú , vagy valami kínaiak egyetlen
ö rö kö se, akiknek ká vézó lá ncuk van a fő vá rosban. Minden homá lyos és lehangoló volt.
Egy nap egy bulin bemutattá k nekem a nő t, akivel Ulises együ tt élt egy darabig, nem a
kínait, egy korá bbit.
Vékony volt, és kemény volt a tekintete. Beszélgettü nk egy kicsit az egyik sarokban á llva,
mikö zben a bará tai fö lszippantottá k a kokaint. Azt mondta, hogy van egy fia, de a fiú nak
má s az apja. Ulises mindenesetre olyan volt a szá má ra, mint egy apa.
Mint egy apa a fiad szá má ra? Ú gy valahogy, felelte. Mint egy apa a fiam szá má ra és apa a
szá momra. Egy darabig csak figyeltem, attó l tartottam, hogy gú nyoló dik velem. A szemén
kívü l mindene sebezhető ségrő l á rulkodott.
Aztá n beszélt a drogokró l, talá n ez volt az egyetlen téma, amirő l szerinte volt értelme
beszélni, és megkérdeztem, hogy Ulises drogozott-e. Eleinte nem, vá laszolta, csak á rulta, de
mellettem belekó stolt a drogba. Megkérdeztem, hogy írt-e. Nem hallotta, vagy talá n nem
akart vá laszolni. Megkérdeztem, hogy tudja-e, hol talá lhatom meg Ulisest. Fogalma sem
volt. Lehet, hogy meghalt, mondta.
Az volt az a pillanat, amikor rá jö ttem, hogy ez a nő beteg, az is elképzelhető , hogy nagyon
beteg, és nem tudtam, mi má st mondhatnék neki, legszívesebben otthagytam volna, és
elfelejtettem volna ö rö kre. Mégis ott maradtam mellette (vagy a kö zelében, mert a jelenléte
hosszabb tá von elviselhetetlen volt), amíg véget nem vetett a bulinak a hajnal. Ső t még
azutá n is, együ tt indultunk el, és együ tt sétá ltunk el a legkö zelebbi metró ig. A Tacubayá n
szá lltunk fö l. Így hajnalban mintha a metró ö sszes utasa beteg lett volna. Ő az egyik irá nyba
ment, én a má sikba.
AMADEO SALVATIERRA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE REPÚ BLICA DE VENEZUELA, A PALACIO
DE LA INQUISICIÓ N KÖ ZELÉ BEN, 1976. JANUÁ R. Egy darabig hallgattunk. A srá cok
fá radtnak tű ntek, és én is fá radt voltam. De mi tö rtént Encarnació n Guzmá nnal?, kérdezte
hirtelen az egyikü k. Még véletlenü l sem szá mítottam erre a kérdésre, mégis ez volt az
egyetlen kérdés, amellyel lehető vé vá lt a folytatá s. Nem siettem el a vá laszt. Vagy talá n
elő szö r telepatikusan vá laszoltam – megszokott dolog ez a vén iszá kosok kö zö tt –, de aztá n
szembesü lve a helyzettel kinyitottam a lepcses szá mat, és azt mondtam: semmi, srá cok,
nem tö rtént vele semmi, ahogy Pablito Lezcanó val és velem sem, de ha tudni akarjá tok, há t
Manuellal sem. Az élet mindannyiunkat elrakott a magunk helyére, vagy arra a helyre,
ahova ő szá nt minket, aztá n annak rendje és mó dja szerint megfeledkezett ró lunk.
Encarnació n férjhez ment. Tú lsá gosan szép volt ahhoz, hogy pá rtá ban maradjon.
Mindannyiunkat meglepett, amikor egy délutá n megjelent a ká vézó ban, ahol ö ssze
szoktunk gyű lni, és meghívott minket az eskü vő jére. Talá n nem is volt komoly a meghívá s,
és való já ban csak fö l akart vá gni. Persze gratulá ltunk neki, azt mondtuk, micsoda ö rö m,
Encarnació n, milyen csodá s meglepetés, de aztá n nem mentü nk el az eskü vő jére, bá r az is
lehet, hogy volt, aki elment. Hogy hogyan érintette Cesá reá t Encarnació n Guzmá n
Arredondo eskü vő je? Há t rosszul, gondolom, bá r Cesá reá ná l sosem lehetett tudni, hogy az a
rossz mennyire rossz, esetleg még anná l is rosszabb-e, de az nem kétséges, hogy egyá ltalá n
nem ízlett neki a dolog. Abban az idő szakban – anélkü l hogy észrevettü k volna – minden
menthetetlenü l csú szott a szakadékba. A szakadék szó talá n mégis tú lzó . Abban az
idő szakban mindannyian csú sztunk lefelé a lejtő n. É s senki sem gondolt rá , hogy ú jra
megpró bá ljon visszakapaszkodni, talá n Manuel, a maga mó djá n, de rajta kívü l senki má s.
Kibaszott rohadt élet, igaz, srá cok?, mondtam. Mire ő k: tényleg ú gy tű nik, Amadeo. Aztá n
Pablito Lezcano jutott az eszembe, aki nem sokkal késő bb szintén meghá zasodott, de az ő
eskü vő jére, mert polgá ri volt, el is mentem, és a vacsorá ra gondoltam, amelyet Pablito
menyasszonyá nak apuká ja szervezett – hamisítatlan lagzi volt egy nagy, koloniá lis
épü letben, ami má r nincs meg, ott az Arcos de Belén felé, ha jó l emlékszem, a calle
Deliciasban –, volt mariachi, beszéd a vacsora elő tt és utá n, és ú jra lá ttam, ahogy Pablito
Lezcano – izzadsá gtó l gyö ngyö ző homlokkal – fö lolvassa a verset, amelyet a
menyasszonyá hoz és a menyasszonya csalá djá hoz írt – mely onnantó l kezdve má r mintha a
sajá t csalá dja lett volna –, de mielő tt fö lolvasta volna, rá m és a mellettem á lló Cesá reá ra
nézett, és rá nk kacsintott, mintha azt mondaná , ne szomorkodjatok itt nekem, bará taim,
mindig is ti lesztek az én való di, titkos csalá dom, ezt persze csak én mondom, és
elképzelhető , hogy rosszul értelmeztem. Pá r nappal Pablito há zassá gkö tése utá n Cesá rea
végleg elhagyta a fő vá rost. Véletlenü l futottunk ö ssze egy délutá n a mozi kijá ratá ná l, ami
má r ö nmagá ban is kü lö nö s, nemde? É n egyedü l voltam, Cesá rea szintén, és menet kö zben
megbeszéltü k a filmet. Melyik film volt az? Nem emlékszem, srá cok, bízom benne, hogy az
egyik Charles Chaplin volt, de tényleg nem emlékszem rá . Arra viszont emlékszem, hogy
mindkettő nknek tetszett, erre igen, és az is biztos, hogy a mozi az Alamedá val szemben
volt, és hogy Cesá reá val elő szö r elindultunk á t az Alamedá n, aztá n tová bb, a belvá ros felé,
és emlékszem, hogy kö zben megkérdeztem Cesá reá t, mi van vele, ő pedig azt vá laszolta,
hogy elmegy a fő vá rosbó l. Aztá n kitá rgyaltuk Pablito eskü vő jét, és a csevej valamelyik
pontjá n vá ratlanul szó ba kerü lt Encarnació n Guzmá n. Cesá rea volt az eskü vő jén. Csak hogy
mondjak valamit, megkérdeztem, milyen volt, ő pedig azt felelte, hogy nagyon szép és
megható , ezekkel a szavakkal. É s szomorú , ahogy az ö sszes eskü vő , tettem hozzá . Nem,
mondta Cesá rea – és így meséltem a srá coknak is –, az eskü vő k nem szomorú ak, Amadeo,
hanem vidá mak. Igazsá g szerint én nem Encarnació n Guzmá nró l akartam beszélgetni,
hanem Cesá reá ró l. Mi lesz a folyó iratoddal?, kérdeztem. Mi lesz a zsigeri realizmussal? Ő
nevetett a kérdéseket hallva. Emlékszem a nevetésére, srá cok, mondtam, lassan leszá llt a
fő vá rosra az éjszaka, Cesá rea pedig ú gy nevetett, mint valami kísértet, mint a lá thatatlan
nő , akivé nem sokkal késő bb vá lik majd, a nevetésétő l ö sszeszorult a lelkem, a nevetése
arra késztetett, hogy menekü ljek mellő le, ugyanakkor bizonyossá ga volt annak, hogy nincs
egyetlen olyan hely sem, ahova menekü lhetnék. Aztá n eszembe jutott, hogy megkérdezzem,
hova megy. Nem fogja megmondani, gondoltam, ilyen Cesá rea, nem akarja, hogy tudjam. De
megmondta: Sonorá ba, haza, és ezt azzal a természetességgel, ahogy má s a pontos idő t
mondja ki, vagy azt, hogy jó napot. De miért, Cesá rea?, kérdeztem. Nem lá tod, hogy ha most
elmész, sutba dobod az irodalmi pá lyá dat? Van fogalmad ró la, micsoda kulturá lis sivatag
Sonora? Mit fogsz ott csiná lni? Efféle kérdéseim voltak. Kérdések, amelyeket akkor tesz fö l
az ember, srá cok, amikor nem igazá n tudja, mit mondjon. Cesá rea rá m nézett, mikö zben
gyalogoltunk, és azt mondta, hogy itt má r nincs semmije. Megbolondultá l?, kérdeztem.
Megzavarodtá l, Cesá rea? Itt van a munká d, a bará taid, Manuel nagyra értékel, én nagyra
értékellek, Germá n és Arqueles is nagyra értékel, a tá bornok nem tudna mihez kezdeni
nélkü led. Te testestü l-lelkestü l estridentista vagy. Te segíteni fogsz nekü nk megépíteni
Estridentó polist, Cesá rea, mondtam. Erre elmosolyodott, mintha egy remek viccet
meséltem volna, amit viszont má r hallott, és azt mondta, hogy egy hete otthagyta a
munká já t, azonkívü l ő sosem estridentista volt, hanem zsigeri realista. Ahogy én is,
mondtam vagy kiá ltottam, mi, mexikó iak inká bb vagyunk zsigeri realistá k, mint
estridentistá k, de mit szá mít, az estridentizmus és a zsigeri realizmus csak ü rü gy ahhoz,
hogy elérjü nk oda, ahova való já ban meg akarunk érkezni. É s hova akarunk megérkezni?,
kérdezte. A modernbe, Cesá rea, vá laszoltam, a kibaszott modernbe. É s ez utá n, de csak ez
utá n, megkérdeztem, hogy tényleg otthagyta-e a meló já t a tá bornok ú rná l. Ő pedig azt
felelte, hogy persze, tényleg. É s mit szó lt hozzá ?, kérdeztem. Tajtékzott, nevetett Cesá rea.
É s? Ennyi, nem hiszi, hogy komolyan gondolom, de ha azt képzeli, hogy vissza fogok jö nni,
há t arra ugyan vá rhat ítéletnapig.
Szegény fickó , mondtam. Cesá rea nevetett. Vannak rokonaid Sonorá ban?, kérdeztem. Nem,
azt hiszem, nincsenek, felelte. É s akkor mit fogsz csiná lni?, kérdeztem. Há t, keresek valami
munká t és egy helyet, ahol lakhatom, felelte Cesá rea. É s ennyi az egész?, kérdeztem. Ez az a
jö vő , ami rá d vá r, Cesá rea, kicsi lá ny?, kérdeztem, bá r azt való színű leg nem mondtam, hogy
kicsi lá ny, lehet, hogy csak gondoltam. Aztá n Cesá rea rá m nézett – egy rö vidke pillantá s
volt, amú gy sandítva –, és azt mondta, ez minden halandó kö zö s jö vő je, hogy talá ljon egy
helyet, ahol lakhat, és egy helyet, ahol dolgozhat. Tulajdonképpen te reakció s vagy,
Amadeo, mondta (de szeretettel mondta). É s így tová bb még egy darabig. Mintha
vitatkozná nk, de vita nélkü l. Mintha vá dolná nk egymá st, de vá dak nélkü l. Egyszerre
megpró bá ltam elképzelni Cesá reá t Sonorá ban – még valamivel azelő tt, hogy megérkeztü nk
volna az utcá hoz, ahol majd ö rö kre el fogunk vá lni –, megpró bá ltam elképzelni ő t
Sonorá ban, de nem tudtam. Lá ttam a sivatagot, vagyis azt, amilyennek a sivatagot
képzeltem – sosem já rtam még ott, persze lá ttam a moziban és a tévében, de sosem voltam
ott, srá cok, mondtam nekik, Isten lá tja lelkem –, a sivatagban pedig lá ttam egy végtelen
szalagon mozgó foltot, és a folt Cesá rea volt, a szalag pedig az ú t, amelyik egy vá rosba vitt,
vagy egy névtelen faluba, aztá n mint egy mélabú s keselyű , leereszkedtem, és megpihentem,
vagy a fá jó képzeletem megpihent egy kö vö n, és onnan figyeltem a gyalogló Cesá reá t, de
má r nem ugyanaz a Cesá rea volt, akit ismertem, hanem egy má sik nő , egy kö vér, feketébe
ö ltö zö tt indiá n asszony a Sonora-sivatag napja alatt, és azt mondtam, vagyis megpró bá ltam
kimondani, hogy viszlá t, Cesá rea Tinajero, zsigeri realistá k anyja, de csak egy szá nalmas
ká rogá s jö tt ki a szá mon, megpró bá ltam kimondani, hogy minden jó t, drá ga Cesá rea,
minden jó t kívá n Pablito Lezcano és Manuel Maples Arce, ü dvö zö l Arqueles Vela és az
elnyű hetetlen List Arzubide, ü dvö zö l Encarnació n Guzmá n és Diego Carvajal tá bornok ú r,
de csak gurgulá zá s hagyta el a torkom, mintha szívrohamom lenne – kopogjuk le –, vagy
asztmarohamom, de aztá n megint lá ttam, hogy ott gyalogol mellettem Cesá rea, olyan
hatá rozott volt, olyan elszá nt, olyan bá tor, mint mindig, és azt mondtam neki: Cesá rea, jó l
gondold meg, ne cselekedj elhamarkodottan, légy kö rü ltekintő , mondtam, de ő nevetett, és
azt felelte: Amadeo, tudom, mit csiná lok, aztá n beszélgettü nk a politiká ró l, bá r ezt a témá t
Cesá rea egyre kevésbé kedvelte, mintha a politiká val együ tt bolondult volna meg ő is,
furcsa elképzelései voltak a témá val kapcsolatban – azt mondta példá ul, hogy a mexikó i
forradalom a XXII. szá zadban fog eljö nni, mintha ez az ő rü ltség vigaszt nyú jthatna bá rkinek
is, nem igaz? –, de beszélgettü nk az irodalomró l is, a kö ltészetrő l, a fő vá ros legfrissebb
tö rténéseirő l, az irodalmi szalonok beszédtémá iró l, arró l, miket ír Salvador Novo,
tö rténetekrő l torreá dorok, politikusok és mezzoszoprá nok életébő l, olyan témá kró l,
amelyekben hallgató lagosan nem szoká s elmélyedni, vagy nem is lehet elmélyedni. Aztá n
Cesá rea megá llt, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami nagyon fontos dolog, amit
elfelejtett, nem mozdult, a fö ldet nézte, vagy talá n az éppen arra já ró gyalogosokat figyelte,
de anélkü l hogy lá tta volna ő ket, a homloká t rá ncolta, srá cok, mondtam, aztá n pedig rá m
nézett, elő szö r nem lá tott, de aztá n mégis, elmosolyodott, és azt mondta, viszlá t, Amadeo.
É s ez volt az utolsó alkalom, hogy élve lá ttam. Magasztos volt. É s itt véget ért minden.

22
SUSANA PUIG, KATALÓ NIA, CALELLA DE MAR, CALLE JOSEP TARRADELLAS, 1994. JÚ NIUS.
Fö lhívott telefonon. Régó ta nem beszéltem vele. Azt mondta, el kell menned erre meg erre a
strandra, ekkor és ekkor. Hogy mondod?, kérdeztem. El kell menned, el kell menned, felelte.
Megő rü ltél? Részeg vagy?, kérdeztem. Légy szíves, vá rlak, mondta, és megismételte a
strand nevét meg a napot és az idő pontot, amikor vá rni fog. Nem tudsz eljö nni hozzá m?,
kérdeztem. Itt nyugodtan beszélhetnénk, ha azt akarod. Nem akarok beszélni, felelte, má r
nem akarok beszélni, mindennek vége, nincs értelme beszélni, mondta. Kedvem lett volna
lerakni, de nem tettem. Nem sokkal azelő tt vacsorá ztam, és épp egy filmet néztem a
tévében, egy francia filmet, nem emlékszem, mi volt a címe, sem a rendező vagy a színészek
nevére, csak arra, hogy egy énekesnő rő l szó lt – kissé hisztérikus lá ny volt, azt hiszem –,
meg egy nyomorult fickó ró l, akibe a lá ny megmagyará zhatatlan mó don beleszeret.
Szoká somhoz híven a tévé egészen halkan ment, és mikö zben beszélgettü nk, nem vettem le
ró la a szemem: szobá k, ablakok, olyan emberek arca, akik nem tudom pontosan, mit
kerestek abban a filmben. Az asztalt má r leszedtem, és a kanapén volt egy kö nyv, a
regénybe épp aznap este akartam belekezdeni, miutá n meguntam a filmet, és á gyba bú jtam.
Ugye, eljö ssz?, mondta. Miért?, kérdeztem, de való já ban má svalamin gondolkodtam, az
énekesnő ö nfejű ségén, a gyű lö lettő l feltartó ztathatatlanul á radó kö nnyein, bá r nem tudom,
lehet-e ezt így mondani, nehéz a gyű lö lettő l sírni, nehéz annyira gyű lö lni valakit, hogy
keservesen sírni kezdjen az ember. Hogy lá ss, mondta. Még egyszer utoljá ra, még egyszer
utoljá ra, erő skö dö tt. Ott vagy még?, kérdeztem. Egy pillanatra azt hittem, hogy lerakta, nem
ez lett volna az első eset, biztosan nyilvá nos telefonró l hívott, simá n el tudtam képzelni, a
faluja tengerparti sétá nyá nak egyik fü lkéjébő l, a falujá bó l, amely vonattal mindö ssze hú sz
percre volt az enyémtő l, kocsival tizenö tre, nem tudom, aznap este miért gondolkodtam el
a tá volsá gon, de mégsem rakhatta le, hallottam az autó k zajá t, hacsak nem zá rtam be
rosszul az ablakom, és a zaj a sajá t utcá mbó l jö tt. Ott vagy még?, kérdeztem. Igen,
vá laszolta, eljö ssz? Milyen fá rasztó ! Minek menjek, ha nem fogunk beszélni? Minek menjek,
ha má r nincs mirő l beszélnü nk? Tulajdonképpen nem tudom, mondta. Való színű leg lassan
megő rü lö k. É n is ugyanezt gondoltam, de nem mondtam ki. Talá lkoztá l a fiaddal? Igen,
vá laszolta. Hogy van? Nagyon jó l, felelte, nagyon jó képű , napró l napra egyre nagyobb. É s a
volt feleséged? Nagyon jó l, felelte. Miért nem mész vissza hozzá ? Ne kérdezz
ostobasá gokat!, mondta. Má rmint bará tilag, mondtam, tö rő dhetne veled egy kicsit. Ezt
való színű leg viccesnek tartotta, hallottam, hogy fö lnevet, aztá n azt mondta, hogy a felesége
(nem azt mondta, hogy a volt felesége, azt mondta, a felesége) nagyon jó l elvan ú gy, ahogy
van, neki pedig semmi kedve most tö nkretenni az életét. Tú l tapintatos vagy, mondtam.
Nem ő tö rte ö ssze a szívem, mondta. Milyen giccses! Milyen szentimentá lis! A tö rténetet
természetesen má r fejbő l tudtam.
A harmadik este mesélte el, mikö zben kö nyö rgö tt, hogy adjak be neki egy adag Novalgint a
véná já ba, ezt a szó t haszná lta, „a véná mba”, nem intravéná san, ami végü l is ugyanaz, de
mégsem, én pedig természetesen beadtam neki, egy-kettő , szép á lmokat, de mindig
beszélgettü nk, és minden este egy kicsit tová bb, aztá n végü l elmesélte az egész tö rténetet.
Akkor azt gondoltam, hogy szomorú sztori, nem ö nmagá ban a tö rténet miatt, hanem azért,
ahogy elmesélte. Most nem emlékszem pontosan, mennyi idő t tö ltö tt a kó rhá zban, talá n tíz-
tizenkét napot, igen, az biztos, hogy nem tö rtént kö zö ttü nk semmi, talá n néhá nyszor
hosszabban néztü nk egymá sra, mint ahogy az beteg és á poló nő kö zö tt megszokott, de
semmi tö bb, én nem sokkal azelő tt zá rtam le a kapcsolatom (nem merném jegyességnek
nevezni) egy rezidenssel, tehá t a kö rü lmények megfelelő ek lettek volna, de nem tö rtént
semmi. Két héttel azutá n, hogy hazaengedték, az ü gyeleti idő mben beléptem az egyik
kó rterembe, és ú jra ott talá ltam. Nem hittem a szememnek! Nesztelenü l odamentem az
á gyá hoz, és kö zelebbrő l is megnéztem, ő volt az. Kikerestem a kó rlapjá t: hasnyá lmirigy-
gyulladá sa volt, bá r nem kapott nazogasztrikus szondá t. Amikor visszamentem a terembe
(a szobatá rsa má jzsugorral haldoklott, á llandó felü gyeletre volt szü ksége), kinyitotta a
szemét, és kö szö nt. Hogy vagy, Susana, kérdezte. É s kinyú jtotta a kezét. Nem tudom, miért
nem volt elég megszorítanom a kezét, de odahajoltam hozzá , és megcsó koltam az arcá t. A
szobatá rsa má snap reggelre meghalt, és amikor visszamentem, ö vé volt az egész szoba.
Aznap este szeretkeztü nk. Ő még egy kicsit gyö nge volt, még mindig infú zió t kapott, és fá jt
a hasnyá lmirigye, de szeretkeztü nk, és bá r aztá n belegondoltam, hogy ez
meggondolatlansá g volt részemrő l, a bű n hatá rá t sú roló meggondolatlansá g, az az igazsá g,
hogy még soha nem éreztem magam olyan boldognak a kó rhá zban, talá n csak akkor,
amikor megkaptam az á llá st, de az má s természetű boldogsá g volt, nem lehet ahhoz mérni,
amit akkor éreztem, mikö zben vele szeretkeztem. Persze má r tudtam (ő maga mesélte el,
amikor elő szö r befekü dt a kó rhá zba), hogy korá bban nő s volt, és van egy fia – bá r nem
hallottam ró la, hogy a felesége valaha is meglá togatta volna a kó rhá zban –, de tö bbnyire a
má sik tö rténetrő l mesélt, amelyikben „ö sszetö rt a szíve”, amú gy frivol tö rténet volt, bá r ő
fö l sem fogta az egészet.
Bá rki má s (egy tapasztaltabb vagy gyakorlatiasabb lá ny) tudta volna, hogy ez a dolog
kö ztü nk nem tarthat soká ig, legfö ljebb addig, amíg a kó rhá zban marad, de én á brá ndokat
kergettem, és figyelmen kívü l hagytam az elő ttü nk á lló ö sszes akadá lyt. Ez volt az első eset
(és az utolsó ), hogy á gyba bú jtam valakivel, aki ennyivel (tizenhat évvel) idő sebb volt
ná lam, de egyá ltalá n nem zavart, épp ellenkező leg, élveztem. Az á gyban gyö ngéd volt,
gyakorlott, és néha nagyon vad, nem szégyellem kimondani. Bá r ahogy teltek a napok,
ahogy a kó rhá z emléke lassan fö loldó dott a mú ltban, egyre jobban érezni lehetett rajta,
hogy má shol já r az esze, és egyre tö bb idő telt el a lá togatá sai kö zö tt. Ahogy má r mondtam,
egy tengerparti faluban lakott, hasonló ban, mint az enyém, alig hú sz percre tő lem vonattal,
tizenö tre kocsival, és este néha megjelent ná lam, és maradt má snap reggelig, má skor pedig
én nem á lltam meg a falumban, hanem vezettem tová bb az ö véig, ami olyan volt, mint
besétá lni az oroszlá n barlangjá ba, mert ő – bá r ezt soha nem mondta ki, de én tudtam –
nem szerette, ha meglá togatjá k. A kö zpontban lakott, a há z há tulja szomszédos volt a falu
mozijá val, így aztá n ha horrorfilmet adtak, vagy nagyon hangosan szó lt a filmzene, hallani
lehetett a konyhá bó l a kiabá lá st vagy a magasabb hangokat, és nagyjá bó l tudni lehetett –
fő leg ha az ember má r lá tta elő tte a filmet –, hol já rnak, megvan-e má r a gyilkos, vagy sem,
mennyi van még há tra a végéig.
Az utolsó elő adá s utá n a há z mély csö ndbe burkoló zott, mintha az épü letet hirtelen elnyelte
volna egy bá nya akná ja, csak ebben az akná ban volt valami folyékony, valami a víz alatti
vilá gbó l, mert nem sokkal késő bb má r halakat képzeltem magam elé, a mélytengerek lapos,
vak halait. Ezt leszá mítva kész katasztró fa volt az otthona: a padló koszos volt, az egész
nappalit betö ltö tte egy hatalmas, papírokkal teli asztal, mellette má r csak pá r széknek
jutott hely, a fü rdő szoba rettenetes volt (vajon ilyen á llapotban van az ö sszes facér fickó
mosdó ja?, remélem, hogy nem), nem volt mosó gépe, és a lepedő k is bő ven hagytak
kívá nnivaló t maguk utá n, ahogy a tö rö lkö ző k is, a konyharuha, a ruhá i, egyszó val minden,
kész katasztró fa, és mindez akkor, amikor já rni kezdtü nk, ha ez egyá ltalá n ténylegesen
megtö rtént, én mondtam neki, hogy hozza a szennyesét hozzá m, van egy egész jó
mosó gépem, majd berakom, de mintha a falnak beszéltem volna, azt mondta, kézzel mos,
egyszer fö lmentü nk a tető re, az épü letben csak a há zinéni lakott a fö ldszinten, ő pedig az
első emeleten, a má sodikon nem lakott senki, bá r az egyik éjszaka, mikö zben szeretkeztü nk
(vagy mikö zben megbaszott, ez utó bbi kö zelebb á ll a való sá ghoz), zajokat hallottam,
mintha fö lö ttü nk valaki odébb tolna egy széket vagy egy á gyat, mintha valaki az ajtó tó l
elsétá lna az ablakig, vagy mintha valaki fö lá llna az á gyró l, és odamenne az ablakhoz, ami
aztá n nem nyílt ki, bizonyá ra a szél volt az, az ö reg há zakban furcsa zajokat hallani, ezt
mindenki tudja, nyikorognak a téli estéken, szó val, fö lmentü nk a padlá sra, megmutatta a
mosodá t – egy betonbó l készü lt, lecsupaszított mosó teknő volt, mintha valaki, egy korá bbi
bérlő egy elkeseredett délutá njá n nekiesett volna kalapá ccsal –, és azt mondta, hogy ott
mos, persze kézzel, és nincs szü ksége mosó gépre, aztá n megnéztü k, milyen a kilá tá s a falu
há ztető ire, az ó don utcá k tető teraszaiban mindig van valami megfoghatatlan szépség, a
tenger, a sirá lyok, a templom harangtornya, minden vilá gosbarna színű , sá rga, mint a
fénylő fö ld vagy a fénylő homok. Késő bb, ahogy az elkerü lhetetlen volt, kinyílt a szemem, és
rá ébredtem, hogy ez az egész értelmetlen. Nem szerethetsz valakit, aki nem szeret téged,
nem tarthatsz fö nt egy kapcsolatot pusztá n a szexért. Elmondtam neki, hogy kö ztü nk vége,
neki pedig nem volt semmiféle kifogá sa, mintha kezdettő l fogva tudta volna. De bará tok
maradtunk, és néha, azokon az estéken, amikor nagyon magá nyosnak és depresszió snak
éreztem magam, fogtam a kocsit, és elmentem hozzá . Együ tt vacsorá ztunk, aztá n
szeretkeztü nk, de má r nem maradtam ott ná la éjszaká ra. Aztá n megismerkedtem valaki
má ssal, semmi komoly, és má r ennyi sem volt.
Egyszer vitatkoztunk. Hogy min? Elfelejtettem. Nem féltékenységi ü gy volt, arra
emlékszem, ő egyá ltalá n nem volt féltékeny. Napokig nem hívott fö l, én pedig nem
lá togattam meg. Írtam neki egy levelet. Azt írtam, hogy fö l kell nő nie, muszá j vigyá znia
magá ra, mert tö rékeny az egészsége (el volt meszesedve az epevezetéke, a má jenzimjei az
egekben, kiterjedt fekélyes vastagbélgyulladá sa volt, nemrég épü lt fö l a
pajzsmirigytú ltengésbő l, olykor-olykor fá jtak az ő rlő fogai!), és hogy talá lja meg az élete
értelmét, mert még olyan fiatal, felejtse el azt, aki „ö sszetö rte a szívét”, vegyen egy
mosó gépet. Fél napig írtam neki a levelet, aztá n ö sszetéptem, és nekiá lltam sírni. Azutá n
hívott fö l telefonon még egyszer utoljá ra.
Talá lkozni akarsz velem, de nem fogunk beszélni?, kérdeztem. Így van, mondta, így van,
nem fogunk beszélni, csak tudni szeretném, hogy a kö zelben vagy, de nem fogunk talá lkozni
sem. Megbolondultá l? Nem, nem, nem, felelte. Nagyon egyszerű . De egyá ltalá n nem volt
egyszerű . Rö viden ö sszefoglalva azt akarta, hogy lá ssam. Te nem fogsz lá tni engem?,
kérdeztem. Nem, nekem esélyem sem lesz rá , hogy lá ssalak, alaposan á ttanulmá nyoztam a
terepet, le kell á llítanod a kocsit a benzinkú t kanyarjá ban, le kell parkolnod a padká ra, és
onnan majd lá thatsz, még ki sem kell szá llnod a kocsibó l. Ö ngyilkos akarsz lenni, Arturo?,
kérdeztem. Hallottam, hogy fö lnevet. Ö ngyilkos, dehogy, legalá bbis egyelő re nem, mondta
alig hallható hangon. Van egy jegyem Afriká ba, pá r napon belü l elutazom. Afriká ba, Afrika
melyik részére?, kérdeztem. Tanzá niá ba, vá laszolta, má r beadtam magamnak az ö sszes
létező oltá st. Eljö ssz?, kérdezte. Nem értek semmit, feleltem, nem lá tom semmi értelmét.
Pedig van!, mondta. Há t szá momra nincs, te fasz, mondtam. Veled van értelme, mondta. É s
mit kell csiná lnom?, kérdeztem. Csak le kell parkolnod a benzinkú t utá ni első kanyarban, és
utá na vá rnod. Meddig? Nem tudom, ö t percig, mondta, ha a megbeszélt idő ben érsz oda,
akkor csak ö t percig. É s aztá n?, kérdeztem. Aztá n vá rsz még tíz percet, és elmész. Ennyi az
egész. É s Afrika?, kérdeztem. Afrika majd utá na jö n, mondta (a hangja ugyanolyan volt,
mint má skor, egy hajszá lnyit ironikus, de egyá ltalá n nem egy ő rü lt hangja volt), az a jö vő . A
jö vő ? Klassz jö vő . É s mit akarsz ott csiná lni?, kérdeztem. A vá lasza szoká s szerint kö dö s
volt, azt hiszem, azt mondta: mindenfélét, dolgozom, a szoká sos dolgokat, valami ilyesmit.
Amikor leraktam, nem tudtam, hogy mi lepett meg jobban, a meghívá s vagy az, hogy
elutazik Spanyolorszá gbó l.
A talá lkozó napjá n betű rő l betű re betartottam az utasítá sait. Az orszá gú t magassá gá bó l, a
padká n leá llított kocsibó l jó l be lehetett lá tni szinte az egész ö blö t, egy apró strand volt,
amely nyá ron menedéket nyú jt a kö rnyék nudistá inak. Balra tő lem dombok és szirtek sora
lá tszott, kö zö ttü k néha fö lbukkant egy-egy nyaraló , jobbra tő lem a vasú t, egy bozó tos
terü let, majd egy kis vö lgy tú loldalá n a strand. Szü rke nap volt, és amikor megérkeztem,
nem lá ttam senkit. Az ö bö l egyik sarká ban volt a Los Calamares Felices bá r, egy kékre
festett rozoga faépítmény, egy lelket sem lehetett lá tni a kö rnyékén. A má sik végében volt
pá r szikla, amelyek mö gö tt még kisebb, a nyilvá nos tekintetektő l még inká bb védett ö blö k
rejtő ztek, nyá ron a nudistá k nagy része ezekben sereglett ö ssze. Fél ó rá val a megadott
idő pont elő tt értem oda. Nem akartam kiszá llni a kocsibó l, de tíz perc vá rakozá s és két
cigaretta utá n a légkö r a szó minden értelmében kezdett fojtogató vá vá lni odabent. Amikor
kinyitottam a kocsi ajtajá t, hogy kiszá lljak, megá llt egy kocsi a Los Calamares Felices elő tt.
Figyelmesen megnéztem: kiszá llt belő le egy férfi, egy hosszú , egyenes hajú , vélhető leg fiatal
fickó , és miutá n kö rü lnézett (csak fö lfelé nem, arra nem, ahol én voltam), há tat fordított a
bá rnak, és eltű nt a szemem elő l. Nem tudom, miért, de egyre idegesebb lettem. Visszaü ltem
a kocsimba, és bezá rtam az ajtó kat. Má r komolyan azon gondolkodtam, hogy elmegyek,
amikor egy má sodik kocsi is leparkolt a Los Calamares Felices elő tt. Egy férfi és egy nő
szá llt ki belő le. A férfi, miutá n megvizsgá lta az első kocsit, a szá já hoz emelte a kezét, és
kiá ltott vagy fü tyü lt egyet, nem tudom, mert abban a pillanatban elment mellettem egy
kamion, és nem hallottam semmit. A férfi és a nő vá rt egy pillanatig, aztá n elindultak egy
fö ldú ton a strand irá nyá ba. Valamivel késő bb a Los Calamares Felices takará sban levő
részébő l elő jö tt az első férfi, és elindult feléjü k. Nyilvá nvaló an ismerték egymá st, mert a
férfival kezet fogtak, a nő pedig megpuszilta. Aztá n – egy olyan mozdulattal, amely
szá momra végtelenü l lassú nak tű nt – a má sodik férfi keze egy pontra mutatott a strandon.
A sziklá k kö zü l elő bukkanva két férfi kö zeledett a bá r felé, a homokban gyalogoltak,
pontosan azon a hatá ron, ahol a hullá mok eltű ntek. Bá r nagyon tá vol voltak, az egyikü kben
fö lismertem Arturó t. Villá mgyorsan kiszá lltam a kocsibó l, nem tudom, miért, talá n arra
gondoltam, hogy lemegyek a strandra, bá r rö gtö n rá jö ttem, hogy ahhoz hatalmasat kellene
kerü lnö m, á t kellene mennem egy gyalogosalagú ton, és amikorra odaérnék, addigra
való színű leg má r senkit sem talá lnék ott. Így aztá n ott maradtam a kocsim mellett, és
figyeltem. Arturo és a kísérő je megá llt a strand kö zepén. A kocsival érkező két férfi elindult
feléjü k, a nő leü lt a homokba, és vá rt. Amikor négyen ö sszetalá lkoztak, az egyik férfi, Arturo
kísérő je lerakott a fö ldre egy csomagot, és kibontotta. Aztá n fö lá llt, és há tralépett. Az első
férfi odament a csomaghoz, kivett belő le valamit, és ő is há tralépett. Aztá n Arturo lépett
oda a csomaghoz, ő is kivett belő le valamit, és hasonló an já rt el, mint a má sik. Most Arturo
és az első férfi valami hosszú ká s dolgot tartott a kezében. A má sodik férfi odament az
első hö z, és mondott neki valamit. Az első bó lintott, a má sodik visszavonult, de kicsit ö ssze
lehetett zavarodva, mert a tenger felé indult el, és egy hullá m ö sszevizezte a cipő jét, ettő l
aztá n a má sodik férfi ugrott egyet, mintha megharapta volna egy piranja, aztá n gyorsan
elindult az ellenkező irá nyba. Az első férfi rá sem nézett: lá tszó lag bará ti hangnemben
beszélgetett Arturó val, aki ú gy mozgatta a bal lá bá t, mintha azzal szó rakoztatná magá t,
hogy a csizmá ja orrá val rajzol valamit a nedves homokba – egy arcot, szá mokat –, mikö zben
a má sikat hallgatja. Arturo kísérő je há trá lt pá r métert a sziklá k felé. A nő fö lá llt, és odament
a má sodik férfihoz, aki a homokban ü lve a cipő jét tisztogatta. A strand kö zepén csak Arturo
és az első férfi maradt. Aztá n fö lemelték, amit a kezü kben tartottak, és egymá shoz ü tö tték.
Első lá tá sra olyan volt, mint egy-egy bot, és elnevettem magam, mert megértettem, Arturo
azért hívott ide, hogy lá ssam ezt, ezt a bohó ckodá st, igaz, kü lö nö s hangulatú bohó ckodá s
volt, de mégiscsak bohó ckodá s. Aztá n mégis befészkelte magá t egy gondolat a fejembe. É s
ha nem botok voltak? Hanem kardok?
GUILLEM PIÑ A, MALLORCA, ANDRATX, CALLE GASPAR PUJOL, 1994. JÚ NIUS. 1977-ben
ismerkedtü nk meg. Sok idő eltelt azó ta, sok minden tö rtént. Akkoriban minden reggel
megvettem két napilapot és tö bb folyó iratot is. Mindent elolvastam, teljesen képben
voltam. Rendszeresen talá lkoztunk, de mindig az én felségterü letemen, azt hiszem, én csak
egyszer já rtam ná la. Eljá rtunk együ tt ebédelni. É n fizettem. Sok idő eltelt azó ta. Barcelona
megvá ltozott. A barcelonai építészek nem vá ltoztak, de Barcelona igen. Mindennap
festettem, nem ú gy, mint most, mindennap, csak tú l sok volt a bulikbó l, tú l sok a
gyű lésekbő l, tú l sok a bará tokbó l. Má morító volt az élet. Azokban az években volt egy
folyó iratom, és szerettem. Kiá llítá saim voltak Pá rizsban, New Yorkban, Bécsben,
Londonban. Arturo idő nként eltű nt. Szerette a folyó iratomat. Az eladatlan példá nyokbó l
szoktam ajá ndékozni neki, és kapott tő lem egy grafiká t is. Bekeretezve adtam oda neki,
mert tudtam, hogy nincs rá pénze, hogy bekereteztessen bá rmit. Milyen grafika volt? Egy
vá zlat egy festményhez, amit végü l nem csiná ltam meg. A má sik avignoni kisasszonyok.
Megismerkedtem a munká m irá nt érdeklő dő mű kereskedő kkel. De nem igazá n érdekelt a
munká m. Azokban az években csiná ltam há rom Picabia-hamisítvá nyt. Tö kéletesek voltak.
Kettő t eladtam, egyet pedig megtartottam. A hamisítá sban lá ttam egy halvá ny
reménysugarat, de legalá bb reménysugá r volt. A keresett pénzbő l vettem egy Kandinszkij-
rézkarcot meg egy arte povera darabot, való színű leg ezek is hamisítvá nyok voltak. Néha
fö lü ltem a repü lő re, és visszajö ttem Mallorcá ra. Meglá togattam a szü leimet Andratxban, és
hosszú sétá kat tettem a kö rnyéken. Alkalmanként elnéztem apá mat – aki szintén festett –,
amikor kiment a mező re a vá sznaival és az á llvá nyá val, és kü lö nö s gondolatok fordultak
meg a fejemben. Gondolatok, amelyek halott vagy a tenger mélyén haldokló halaknak
tű ntek. De aztá n má s dolgokra gondoltam. Akkoriban Palmá ban volt egy mű termem. Ide-
oda hurcoltam a képeket. A szü leimtő l a mű terembe hordtam ő ket, a mű terembő l pedig a
szü leimhez. Aztá n rá untam a dologra, és fö lü ltem egy Barceloná ba tartó gépre. Arturo
hozzá m já rt zuhanyozni. Ná la nem volt zuhany, nyilvá n, és mindig eljö tt hozzá m a
Molinerre, a plaza Cardona mellé.
Beszélgettü nk, sosem vitatkoztunk. Megmutattam neki a képeimet, ő pedig azt mondta,
fantasztikus, imá dom ő ket, meg efféle dolgokat, amitő l aztá n mindig zavarba jö ttem.
Tudom, hogy szívbő l mondta, mégis zavarba jö ttem tő le. Aztá n rendszerint elhallgatott,
rá gyú jtott, én pedig teá t vagy ká vét fő ztem, vagy elő vettem egy ü veg whiskyt. Nem tudom,
nem tudom, gondoltam, lehet, hogy jó az, amit csiná lok, lehet, hogy a helyes ú ton já rok. A
képző mű vészet végső soron megfoghatatlan. Vagy annyira megfogható , hogy senki sem
fogadja el a legnyilvá nvaló bb olvasatá t – én a legkevésbé. Arturo abban az idő ben néha
lefekü dt a bará tnő mmel. Ő nem tudta, hogy a lá ny a bará tnő m. Vagyis tudta, hogy a
bará tnő m, persze hogy tudta, hiszen én mutattam be ő ket egymá snak, csak azt nem tudta,
hogy a bará tnő m. Hébe-hó ba lefekü dtek egymá ssal, mondjuk havonta egyszer. Szerintem
vicces volt. Bizonyos szempontbó l nagyon is naiv tudott lenni. A bará tnő m a calle Deniá ban
lakott, pá r lépésre tő lem, volt kulcsom a laká sá hoz, és néha reggel nyolckor megjelentem
ná la, hogy elő keressek valamit az egyik ó rá mhoz, valamit, amit ottfelejtettem, és ott
talá ltam Arturó t az á gyban, vagy mikö zben épp reggelit készített, és ú gy nézett rá m, mintha
azt kérdezné magá ban, na most a bará tnő je vagy a bará tnő je? Szerintem vicces volt. Jó
reggelt, Arturo, mondtam neki, és néha vissza kellett fognom magam, hogy ne nevessek.
Kö zben én lefekü dtem egy má sik bará tnő mmel is, csak sokkal gyakrabban, mint ahogy a
bará tnő m fekü dt le Arturó val. Problémá k. Az élet tele van problémá kkal, bá r azokban az
években az élet csodá s volt Barceloná ban, a problémá kat pedig ú gy hívtuk, meglepetések.
Aztá n jö tt a csaló dá s, én az egyetemen tanítottam, és nem éreztem jó l magam. Nem
akartam az elméleti alapvetéseimet magyará zni a mű veimmel. Tanítottam, és a kollégá imat
két tisztá n elkü lö níthető csoportba lehetett sorolni: ott voltak a szélhá mosok (a
kö zépszerű ek és a semmirekellő k) és azok, akik a pulpituson tú l jó l vagy rosszul, de
képző mű vészeti pá lyá n is mozogtak a tudomá nyos munka mellett. Aztá n hirtelen rá jö ttem,
hogy a két csoport kö zü l egyikbe sem akarok tartozni, és fö lmondtam. Elmentem tanítani
egy kö zépiskolá ba. Milyen pihentető volt. Mintha lefokoztak volna fő hadnagybó l
ő rmesterré? Kö rü lbelü l. Talá n ő rvezető vé. Bá r én nem éreztem magam sem fő hadnagynak,
sem ő rmesternek, sem ő rvezető nek, pö cegö dö r-takarító voltam, szennyvízcsatorná k
tisztító munká sa, az alakulatá tó l elkó borolt vagy mellő zö tt utá sz. Természetesen annak
ellenére, hogy az emlékeimben az egyik á llapotbó l a má sikba vezető ú t nyers, durva, a
reménytelent, a hirtelent jellemző á rnyalatokat kap, az események ü teme jó val
mérsékeltebb volt. Ö sszeismerkedtem egy milliomossal, aki rendszeresen vá sá rolta a
mű veimet, a folyó iratom az elhanyagolá s, majd az éhhalá l sorsá ra jutott, má s lapokat
alapítottam, kiá llítá saim voltak. De mindez má ra má r nem létezik: csak a szavak, nem a
tények a tanú im. Egy biztos, egy nap mindennek vége lett, és magamra maradtam, a hamis
Picabiá m volt az egyetlen térképem, az egyetlen igazi kapaszkodó m. Egy munkanélkü li a
fejemre olvashatná , hogy hiá ba volt meg mindenem, nem tudtam boldog lenni. É n a gyilkos
fejére olvashatná m végzetes tettét, ő pedig az ö ngyilkos fejére olvashatná végső ,
elkeseredett vagy megmagyará zhatatlan tettét. Egy biztos, egy nap mindennek vége lett, és
akkor szétnéztem magam kö rü l. Má r nem vettem annyi folyó iratot és ú jsá got. Nem voltak
kiá llítá saim. A kö zépiskolai rajzó rá imat a szerénység és a komolysá g, bá r (igaz, ez nem tö lt
el kü lö nö s bü szkeséggel) valamennyi humor is jellemezte. Arturo akkorra má r régen eltű nt
az életü nkbő l.
Nem ismerem az eltű nése oká t. Egy nap ö sszeveszett a bará tnő mmel, mert megtudta, hogy
a bará tnő m, vagy lefekü dt a má sik bará tnő mmel, és az elmondta neki, te milyen hü lye vagy,
nem vetted észre, hogy Guillem bará tnő je a bará tnő je?, vagy valami effélét, a beszélgetések
az á gyban néha titokzatosak, néha á rulkodó k. Nem tudom, de nem is szá mít. Az viszont
biztos, hogy elutazott, és hosszú ideig nem lá ttam. É n persze nem akartam, hogy így legyen.
Igyekszem megő rizni a bará taimat. Igyekszem kedves és bará tsá gos lenni, nem siettettem
az utat a komédiá bó l a tragédiá ba, azt ú gyis elintézi az élet. A lényeg a lényeg, egy nap
Arturo eltű nt. Teltek az évek, és nem talá lkoztunk ú jra. Aztá n egy nap a bará tnő m azt
mondta: talá ld ki, ki hívott fö l telefonon tegnap este. Szerettem volna azt felelni neki:
Arturo Belano, vicces lett volna, ha egybő l kitalá lom, de má s neveket mondtam, aztá n
fö ladtam. Mindenesetre megö rü ltem, amikor azt mondta, hogy Arturo. Há ny éve nem
lá ttuk? Sok, olyan sok, hogy inká bb nem is szá moltuk ö ssze, nem is emlékeztü nk vissza
rá juk, bá r én emlékeztem mindegyikre, kivétel nélkü l. Szó val egy nap Arturo megjelent a
bará tnő mnél, ő fö lhívott, én pedig á tmentem hozzá , hogy talá lkozzunk. Rendesen kiléptem,
futottam. Nem tudom, miért eredtem futá snak, de tényleg így tettem. Majdnem éjjel
tizenegyre já rt, hideg volt, és amikor megérkeztem, ott talá ltam egy fickó t, aki – hozzá m
hasonló an – má r tö bb mint negyvenéves volt, és ahogy elindultam felé, ú gy éreztem
magam, mint a Lépcső n lemenő akt, csak én nem mentem lefelé semmiféle lépcső n, azt
hiszem.
Aztá n tö bbszö r is talá lkoztunk. Egy nap megjelent a mű termemben. É n éppen ü lve
szemléltem egy há romszor két méteres festmény mellé odakészített apró cska vá sznat.
Arturo rá nézett az apró cska festményre, aztá n a nagy festményre, és megkérdezte, mik
ezek. Szerinted?, kérdeztem. Csonthá zak, mondta. Pontosan, csonthá zak voltak. Akkorra én
má r alig festettem, és egyá ltalá n nem voltak kiá llítá saim. Azok, akik még velem együ tt
voltak fő hadnagyok, mostanra má r szá zadosok, ezredesek lettek, ső t egyikü k, a drá ga jó
Miguelito tá bornoki vagy tá bornagyi címig vitte. Má sok meghaltak AIDS-ben,
tú ladagolá sban vagy má jzsugorban, vagy egyszerű en eltű ntnek nyilvá nítottá k ő ket. É n
tová bbra is pö cegö drö ket takarítottam. Tudom, hogy mindez szá mos értelmezésre adhat
lehető séget, és ezek tö bbsége meglehető sen ború s vilá gba kalauzol. Pedig a helyzetem a
legkevésbé sem volt ború s. Voltaképpen jó l éreztem magam, kutattam, figyeltem, figyeltem,
ahogy figyelek, olvastam, nyugodtan éltem. Keveset alkottam. Ez talá n fontos lehet. Arturo
ezzel szemben sokat alkotott. Egyszer talá lkoztam vele a mosodá bó l kifelé jö vet. É pp
indultam haza. Há t te?, kérdezte. Lá tod, megyek haza a tiszta ruhá val. De há t nincs otthon
mosó géped?, kérdezte. Elromlott ú gy ö t éve, vá laszoltam. Aznap délutá n Arturo fö lment a
félemeletre a fényudvaron, és megnézte a mosó gépem. É n csiná ltam magamnak egy teá t
(akkoriban má r nem ittam szinte semmit), és néztem, ahogy megvizsgá lja a mosó gépet. Egy
pillanatra má r azt hittem, hogy megjavítja. Nem mintha valami illuzó rikus dolog lett volna,
mindenesetre ö rü ltem volna neki. Végü l a mosó gép tová bbra sem volt hajlandó
megmozdulni. Egy má sik alkalommal meséltem neki egy balesetemrő l. Talá n azért
meséltem el, mert észrevettem, hogy a sebhelyeimre sandít. A baleset Mallorcá n tö rtént.
Autó baleset volt. Majdnem odalett benne mindkét karom és az arckoponyá m. A testem
tö bbi részén nem volt szinte egy karcolá s sem. Furcsa baleset, nem igaz? Nagyon furcsa,
mondta Arturo. Aztá n elmesélte, hogy ő hatszor volt kó rhá zban két év leforgá sa alatt.
Melyik orszá gban?, kérdeztem. Itt, vá laszolta, a Valle Hebró nban, azelő tt pedig a Josep
Truetá ban Gironá ban. É s miért nem szó ltá l?, meglá togattunk volna. Mindegy, nincs
jelentő sége. Egyszer megkérdezte, hogy nem érzem-e magam depresszió snak. Nem,
vá laszoltam, néha ú gy érzem magam, mint a Lépcső n lemenő akt, de ez aká r kellemes érzés
is lehet, példá ul ha az ember egy bará ti ö sszejö vetelen van, persze kevésbé kellemes, ha
épp a Paseo de Graciá n sétá l, de á ltalá nossá gban jó l érzem magam.
Egy nap, nem sokkal azelő tt, hogy utoljá ra eltű nt, eljö tt hozzá m, és azt mondta: rossz
kritiká t fogok kapni. Készítettem neki egy kamillateá t, és nem szó ltam semmit, szerintem
ennyit tehet az ember, ha muszá j meghallgatnia egy tö rténetet, legyen az szomorú vagy
vidá m. De aztá n ő sem szó lt semmit, és egy darabig csak ü ltü nk, ő nézte a teá já t vagy a
teá já ban ú szó citromszeletet, én pedig szívtam a Ducadosom, azt hiszem, azon kevesek
kö zé tartozom, akik Ducadost szívnak, má rmint azon kevesek kö zé a generá ció mbó l, má r
maga Arturo is ultra light cigarettá kat szívott. Egy idő utá n, csak hogy megszó laljak,
megkérdeztem: itt alszol Barceloná ban?, ő pedig nemet intett a fejével, amikor
Barceloná ban maradt, rendszerint a bará tnő mnél aludt (kü lö n szobá ban, bá r ez a
pontosítá s mindent ö sszezavar), nem ná lam, együ tt vacsorá ztunk persze, és néha
há rmasban elmentü nk kerü lni egyet a bará tnő m kocsijá val. Mindenesetre megkérdeztem,
hogy itt alszik-e, de azt mondta, hogy nem lehet, vissza kell mennie a faluba, ahol lakik, egy
tengerparti falu volt, vonattal kicsivel tö bb mint egy ó rá ra innen. Aztá n megint
elcsö ndesedtü nk mindketten, és megpró bá ltam visszagondolni, mit is mondott arró l a
rossz kritiká ró l, de minél tö bbet gondolkodtam rajta, anná l kevésbé értettem, így aztá n
fö lhagytam a gondolkodá ssal, és inká bb kivá rtam, mert – az á ltalá nos vélekedéssel
szemben – ezt teszi a Lépcső n lemenő akt is, és pontosan ennek kö szö nheti a kü lö nö s
kritiká it.
Egy darabig nem hallatszott semmi má s, csak a zaj, amit a teá já t kortyoló Arturo keltett, az
utcá ró l beszű rő dő tompa hangok, pá rszor pedig a fö l- vagy lemenő lift. Aztá n hirtelen,
amikor má r nem gondoltam semmire, és nem hallottam semmit, megismételte, hogy egy
kritikus durvá n le fogja hú zni. Nincs ennek tú l nagy jelentő sége, mondtam neki. A pá lyá val
já ró kellemetlenség. Dehogy nincs jelentő sége, mondta. Sosem foglalkoztá l vele, mondtam.
Most foglalkozom, biztosan kispolgá r lett belő lem, mondta. Ezt kö vető en elmagyará zta,
hogy az utolsó elő tti és a legutó bbi kö nyve kö zö tt oly mértékű a hasonló sá g, hogy az má r
fö lér egy megoldhatatlan feladvá nnyal. É n olvastam az utolsó elő tti kö nyvét, és tetszett, de
fogalmam sem volt ró la, mirő l szó l a legutó bbi, így aztá n nem tudtam semmit hozzá fű zni a
dologhoz. Azért rá kérdeztem: milyen jellegű a hasonló sá g? Feladvá nyok, Guillem, felelte.
Feladvá nyok. A kibaszott Lépcső n lemenő akt, a kibaszott Picabia-hamisítvá nyaid,
feladvá nyok. De hol itt a probléma?, kérdeztem. Az a probléma, mondta, hogy a kritikus –
egy bizonyos Iñ aki Echavarne – egy cá pa. Rossz kritikus?, kérdeztem. Nem, jó kritikus,
felelte, legalá bbis nem rossz kritikus, de egy kibaszott cá pa. É s honnan tudod, hogy
recenzió t fog írni a legutó bbi kö nyvedrő l, ha az még nincs is a kö nyvesboltokban? Mert
amikor legutó bb bent voltam a kiadó ban, fö lhívta a sajtó fő nö kö t, és kért egy példá nyt az
elő ző regényembő l. Na és?, mondtam. É n meg ott voltam a sajtó fő nö k asszony elő tt, ő pedig
azt mondta, szevasz, Iñ aki, micsoda véletlen, Arturo Belano épp itt van, itt á ll elő ttem, az a
rohadék Echavarne meg nem mondott semmit. Mit kellett volna mondania? Legalá bb
annyit, hogy szevasz. É s abbó l, hogy nem mondott semmit, te arra a kö vetkeztetésre
jutottá l, hogy darabokra fog szedni?, kérdeztem. É s ha darabokra szed? Nem szá mít! Nézd,
mondta Arturo, Echavarne nemrég ö sszetű zésbe keveredett a spanyol irodalom Cató já val,
Aurelio Bacá val, ismered? Nem olvastam, de tudom, ki az, mondtam. Az egész mö gö tt egy
kritika á llt, amelyet Echavarne írt Baca egyik bará tjá nak a kö nyvérő l, nem tudom, hogy a
kritika jogos volt-e, vagy sem, én nem olvastam a kö nyvet. Egy biztos, annak az író nak ott
volt Baca, hogy megvédje. É s az a kritika, amelyben Baca a kritikust bírá lta, az olyan volt,
amitő l az ember elsírja magá t. Na most mellettem nincsenek ilyen szemforgató k, hogy
megvédjenek, nincs abszolú t senki, így aztá n Echavarne nyugodtan kínpadra vonhat. De
még Aurelio Baca sem védhetne meg, mert a kö nyvemben – nem abban, amelyik ki fog
jö nni, hanem az utolsó elő ttiben – kigú nyolom, bá r eléggé kétlem, hogy olvasott volna
tő lem bá rmit. Te kigú nyolod Bacá t? Kinevetem egy kicsit, felelte Arturo, bá r nem hiszem,
hogy aká r ő , aká r má s észrevette volna. Ez kizá rja Bacá t mint védő t, ismertem el, kö zben
pedig azon gondolkodtam, hogy én sem vettem észre azt a viccet, amely e pillanatban a
bará tomat aggasztja. Így van, mondta Arturo. Há t akkor jö jjö n Echavarne kínpadja,
mondtam, nem mindegy?, ezek csak semmiségek, neked kéne a legjobban tudnod.
Mindannyian meg fogunk halni, gondolj az ö rö kkévaló sá gra. De Echavarne bizonyá ra
tö rleszteni akar valakin, mondta Arturo. Annyira rossz ember? Nem, nem, nagyon is jó
ember, felelte Arturo. Akkor? Nem errő l van szó , arró l van szó , hogy karbantartsa az izmait,
mondta Arturo. Az agya izmait?, kérdeztem. Mindegy, milyen izmokat, én leszek Echavarne
pofozó gépe a má sodik vagy a nyolcadik menetéhez Bacá val, mondta Arturo. Lá tom má r, ez
egy régi ü gy, mondtam. De neked mi kö zö d ehhez az egészhez? Semmi, én csak a pofozó gép
leszek, felelte Arturo. Egy darabig nem szó ltunk semmit, gondolkodtunk, kö zben a lift fö l-le
já rt, és olyan volt a hangja, mint az évek zaja, amíg nem talá lkoztunk. Ki fogom hívni
pá rbajra, mondta végü l Arturo. Akarsz a pá rbajsegédem lenni? Konkrétan ezt kérdezte.
Olyan érzés volt, mintha belém vá gtak volna egy injekció s tű t. Elő szö r a szú rá s, aztá n a
folyadék, amely nem a véná mba, hanem az izmomba kerü lt, borzongá st kivá ltó , jéghideg
folyadék volt. Az ö tlet eszementnek tű nt, és légbő l kapottnak. Nem szoká s csak ú gy kihívni
valakit olyasmiért, amit még nem tett meg, gondoltam. De aztá n eszembe jutott, hogy az
élet (vagy az illú zió ja) szü ntelenü l olyan tettekért hív pá rbajra minket, amelyeket sosem
kö vettü nk el, ső t néha olyan tettekért is, amelyeket meg sem fordult a fejü nkben elkö vetni.
A vá laszom igenlő volt, és rö gtö n utá na arra gondoltam, hogy talá n tényleg létezik vagy
létezni fog az ö rö kkévaló sá gban a Lépcső n lemenő akt vagy esetleg a Nagy ü veg. Aztá n arra
gondoltam: és ha a recenzió pozitív lesz? É s ha Echavarnénak tetszik Arturo regénye?
Akkor amellett, hogy légbő l kapott, nem lenne egyú ttal igazsá gtalan is kihívni ő t pá rbajra?
Lassacská n tö bb kérdő jel is fö lsorakozott elő ttem, de ú gy dö ntö ttem, nem most fogok
megfontoltnak mutatkozni. Mindennek megvan a maga ideje. Elő szö r azt vitattuk meg,
milyen fegyvereket haszná ljanak. É n a pirosra festett vízzel teli léggö mbö ket javasoltam.
Vagy egy kalaplengető s-csapkodó s csatá t. De Arturo ragaszkodott hozzá , hogy szablyá val
legyen. Első vérig?, ajá nlottam. Arturo fogcsikorgatva – de való já ban az a gyanú m, hogy
megkö nnyebbü lve – elfogadta a javaslatomat. Aztá n elmentü nk szablyá t keresni.
Az első ö tletem az volt, hogy menjü nk el egy tipikus turistaboltba, ahol a toledó i pengéktő l
kezdve a szamurá jkardokig mindent á rulnak, de amikor a bará tnő m megtudta, mit
tervezü nk, azt mondta, hogy a – má r elhunyt – apja rá hagyott egy pá r kardot, így
elmentü nk hozzá , megnéztü k ő ket, és tényleg való di kardok voltak. Miutá n lelkiismeretesen
megtisztogattuk ő ket, ú gy dö ntö ttü nk, hogy jó k lesznek. Aztá n megfelelő helyet kerestü nk.
É n a Ciudadela Parkot javasoltam, éjfélkor, de Arturo hajlott egy nudista strandra, félú ton
Barcelona és a falu kö zö tt, ahol lakott. Aztá n megszereztü k Iñ aki Echavarne telefonszá má t,
és fö lhívtuk. Eltartott egy ideig, mire meggyő ztü k, hogy nem valami viccrő l van szó . Arturo
ö sszesen há romszor beszélt vele. Végü l Iñ aki Echavarne azt mondta, hogy beleegyezik, és
kö zö ljü k vele a dá tumot és az idő pontot. A pá rbaj délutá njá n egy falatozó ban ettü nk Sant
Pol de Marban. Sü lt bébitintahalat és garnélá t. A bará tnő m (aki addig elkísért bennü nket,
de nem tervezte, hogy jelen lesz a pá rbajná l), Arturo és én. Elismerem, az ebéd egy kissé
gyá szos volt, de Arturo kö zben elő vett egy repü lő jegyet, és megmutatta nekü nk. Azt
gondoltam, hogy a jegy Chilébe vagy Mexikó ba szó l majd, és hogy aznap este Arturo
valamiféleképpen elbú csú zik Kataló niá tó l és Euró pá tó l. De a repü lő jegy egy Dar es-Salaam-
i já ratra szó lt ró mai és kairó i á tszá llá ssal. Akkor má r tudtam, hogy a bará tom teljesen
megbolondult, és ha az a kritikus, Echavarne nem ö li meg a kardlappal a fejére mért
csapá ssal, akkor az afrikai fekete vagy vö rö shangyá k fogjá k majd fö lfalni.
JAUME PLANELLS, SALAMBÓ BÁ R, BARCELONA, CALLE TORRIJOS, 1994. JÚ NIUS. Egy
reggel fö lhívott a bará tom és kollégá m, Iñ aki Echavarne, és azt mondta, hogy segédre van
szü ksége egy pá rbajhoz. É n egy kicsit má snapos voltam, szó val elő szö r nem értettem, mirő l
beszél Iñ aki, rá adá sul nem gyakran keresett telefonon, és még ritká bban ilyen korá n. Aztá n
miutá n elmagyará zta a dolgot, arra gondoltam, hogy csak ugrat, és rá hagytam a dolgot,
szoktak néha ugratni, és tulajdonképpen nem zavar a dolog, rá adá sul Iñ aki egy picit fura
alak, fura, de vonzó , az a fajta, akit a nő k nagyon jó képű nek talá lnak, a férfiak pedig
szimpatikusnak, de talá n kicsit tartanak is tő le, és titokban csodá ljá k. Nemrég volt egy
vitá ja Aurelio Bacá val, a nagy madridi regényíró val, és annak ellenére, hogy Baca kígyó t-
béká t oká dott rá , épp csak ki nem á tkozta, Iñ aki jó l jö tt ki a harcos talá lkozó bó l, mondjuk,
hogy dö ntetlennel zá rtak.
Az volt az érdekes, hogy Iñ aki nem Bacá t bírá lta, hanem Baca egyik bará tjá t, így aztá n el
lehet képzelni, mi tö rtént volna, ha kö zvetlenü l Madrid szent emberével akasztja ö ssze a
bajszá t. Szerény véleményem szerint a probléma abban gyö kerezett, hogy Baca Unamuno
típusú író volt – ami az utó bbi években elég gyakori –, aki az első adandó alkalommal
moralizá lá ssal teli szó cséplésbe kezdett, a tipikus spanyol, példá ló zó és indulatos
szó cséplésbe, a jó zan észre meg a szent és sérthetetlen dolgokra hivatkozó szó cséplésbe,
Iñ aki viszont kifejezetten provokatív kritikus volt, kamikaze kritikus, aki élvezte, hogy
ellenségeket szerez magá nak, és gyakran vastagon tú llő tt a célon. Elkerü lhetetlen volt, hogy
egymá snak essenek valamikor. Vagy hogy Baca nekiessen Echavarnénak, rendreutasítsa,
megcibá lja a fü lét, adjon neki egy tockost, valami ilyesmi. Ugyanakkor végeredményben
mindketten a baloldalnak nevezett és egyre nehezebben kö rü lhatá rolható kö rbe tartoztak.
Szó val, miutá n Iñ aki mindent elmagyará zott a pá rbajró l, azt gondoltam, hogy ugrat, a Baca
á ltal elszabadított indulat csak nem lehet olyan erő s, hogy az író k mostantó l sajá t kezü kbe
vegyék az igazsá gszolgá ltatá st, rá adá sul pont ilyen szentimentá lis formá ban. De Iñ aki
tisztá zta, hogy má sró l van szó , egy kicsit zavarba jö tt, azt mondta, ez egy má sik ü gy, de el
kellett fogadnia a kihívá st (lehet, hogy teljesen rosszul emlékszem, de mintha a Lépcső n
lemenő aktot emlegette volna, nem értem, mi kö ze van Picassó nak ehhez az egészhez?), és
mondjam má r meg végre, hogy hajlandó vagyok-e a segédje lenni, vagy sem, merthogy
nincs vesztegetni való ideje, a pá rbajra még aznap délutá n sor fog kerü lni.
Végü l nem volt má s vá lasztá som, igent mondtam, persze, hol talá lkozzunk, és mikor, bá r
aztá n, miutá n Iñ aki lerakta, azon kezdtem gondolkodni, hogy talá n épp most merü ltem
nyakig valami szarba – én, aki ú gy-ahogy jó l élek, és mint aká rki má s, ö rü lö k néha egy-egy
jó l eltalá lt viccnek, de azért ne essü nk tú lzá sokba –, alighanem épp most keveredek bele
egy csetepatéba azok kö zü l, amelyek mindig rosszul végző dnek. Aztá n mindennek a
tetejébe gondolkodni és tö prengeni kezdtem (ezt a hibá t ilyen esetekben soha, de soha nem
szabad elkö vetni), és arra a kö vetkeztetésre jutottam, hogy az is elég kü lö nö s, hogy Iñ aki
engem kért fö l pá rbajsegédnek, mivelhogy nem igazá n tartozom a legkö zelebbi bará tai
kö zé, ugyananná l az ú jsá gná l dolgozunk mindketten, néha talá lkozunk a Giardinettó ban
vagy a Salambó ban vagy a Laie bá rjá ban, de bará tok, ú gy igazá n bará tok nem vagyunk.
É s mivel má r csak pá r ó ra volt há tra a pá rbajig, fö lhívtam Iñ akit, vajon otthon talá lom-e, de
nem, ú gy lá tszik, hogy miutá n telefoná lt nekem, azonnal elment hazulró l, nem tudom, talá n
hogy megírja az utolsó tá rcá já t, vagy a legkö zelebbi templomba ment, ezért aztá n, ha má r
így já rtam, fö lhívtam Quima Monistrolt a mobiljá n, mert kö zben bevillant a fejembe, ha
nő vel megyek, a dolgok nem alakulhatnak olyan csú ful, bá r természetesen Quimá nak nem
mondtam el az igazat, azt mondtam, Quima, drá gá m, szü kségem van rá d, Iñ aki
Echavarnéval kell talá lkoznom, és szeretnénk, ha te is ott lennél, Quima pedig megkérdezte,
hogy há ny ó rakor, mire én azt feleltem, hogy má ris, szívem, erre Quima azt mondta,
rendben, gyere értem a Corte Ingléshez, vagy valami ilyesmit. Miutá n leraktam,
megpró bá ltam még beszélni két-há rom bará tommal, mert hirtelen rá jö ttem, hogy sokkal
idegesebb vagyok a szoká sosná l, de nem sikerü lt elérnem senkit.
Fél hatkor meglá ttam Quimá t, a plaza Urquinaona és a Pau Claris sarká n cigarettá zott,
csiná ltam egy kissé meredek manő vert, és egy pillanat mú lva az elszá nt riporternő má r ott
is ü lt mellettem. Mikö zben sofő rö k szá zai dudá ltak rá nk, és a tü kö rben má r lá tszott egy
kö zlekedési rendő r fenyegető sziluettje, rá léptem a gá zra, és besoroltunk az A–19-es felé,
Maresme irá nyá ba. Quima természetesen megkérdezte, hová dugtam Iñ akit – a fickó ért
odavannak a nő k, ezt el kell ismerni –, így aztá n muszá j volt elmondanom neki, hogy a Los
Calamares Felices bá rban vá r minket, Sant Pol de Mar szélén, egy kis ö bö l mellett, amely
tavasszal és nyá ron á talakul nudista stranddá . Az ú t há tralevő részét – nem tartott hú sz
percig sem, a Peugeot-m ú gy megy, mint a szél – tű kö n ü lve tettem meg, kö zben Quima
sztorijait hallgattam, és hiá ba vá rtam a megfelelő pillanatot, hogy bevalljam neki, való já ban
miért megyü nk Maresmébe.
A bajt tetézendő Sant Polban eltévedtü nk. Pá r helyi arc azt mondta, hogy ugyanarra kell
elindulnunk, mintha Calellá ba mennénk, de kétszá z méter utá n, miutá n elmentü nk egy
benzinkú t mellett, el kell fordulnunk balra, mintha a hegyekbe mennénk, aztá n jobbra, á t
egy alagú ton – de milyen alagú ton? –, majd megint rá térni egy parttal pá rhuzamos ú tra, és
a végén ott emelkedik majd a Los Calamares Felices néven ismert magá nyos és kihalt
létesítmény. Fél ó rá n keresztü l vitatkoztunk és veszekedtü nk Quimá val, de végü l
megtalá ltuk a kérdéses bá rt. Elkéstü nk, és pá r pillanatig azt hittem, hogy Iñ aki má r nem
lesz ott, de a piros Saabja volt az első dolog, amit meglá ttam – való já ban a piros Saabja volt
az egyetlen dolog, amit meglá ttam, egy homokos, bozó tos sá von á llt –, aztá n a kihalt
épü letet, a Los Calamares Felices koszos ablakait. Leá lltam Iñ aki kocsija mellé, és dudá ltam
egyet. Szó nélkü l ú gy dö ntö ttü nk Quimá val, hogy a Peugeot-ban maradunk. Nem sokkal
késő bb fö ltű nt Iñ aki, ott volt az étterem tú loldalá n. A vá rakozá saimmal ellentétben nem
vetette a szemü nkre a késést, és akkor sem lá tszott dü hö snek, amikor meglá tta Quimá t.
Megkérdeztem, hogy hol van az ellenfele, Iñ aki pedig elmosolyodott, és megvonta a vá llá t.
Aztá n há rmasban elindultunk a strand felé. Miutá n Quima megtudta, miért vagyunk ott
(Iñ aki mesélte el neki, objektívan és vilá gosan, kevés szó val, én nem lettem volna rá képes),
olyan izgatottnak tű nt, mint még soha, és egy pillanatra bizonyos voltam benne, hogy
minden jó l fog végző dni. Mindhá rman nevetgéltü nk egy darabig. A strandon egy lelket sem
lehetett lá tni. Nem jö tt el, mondta Quima csipetnyi csaló dá ssal a hangjá ban.
Aztá n elő bukkant két alak a sziklá k kö zü l a strand északi végén. Nagyot dobbant a szívem.
Utoljá ra tizenegy vagy tizenkét éves koromban keveredtem verekedésbe, és azó ta mindig
kerü ltem az erő szakos cselekedeteket. Ott vannak, mondta Quima. Iñ aki rá m nézett, aztá n a
tengerre, és csak akkor értettem meg, hogy az egész jelenet valahogy menthetetlenü l
nevetséges, és van valami nevetséges abban is, hogy én ott vagyok. A sziklá k kö zü l
elő bukkanó két alak tová bb kö zeledett, a strand peremén, aztá n megá lltak tő lü nk ú gy szá z
méterre, de elég kö zel hozzá , hogy lá ssuk, egyikü k csomagot tart a karjá ban, amelybő l
kilá tszik két kard vége. Jobb, ha Quima itt marad, mondta Iñ aki. Miutá n meghallgattuk és
elutasítottuk kísérő nk ellenvéleményét, lassan elindultunk kettesben, hogy talá lkozzunk
azzal a bolond duó val. Szó val folytató dik ez az ostobasá g?, ezt mondtam, emlékszem,
mikö zben gyalogoltunk a homokban, szó val a való sá gban is lezajlik ez a pá rbaj, nem csak a
képzeletü nkben?, szó val engem vá lasztottá l tanú nak ehhez az ő rü ltséghez?, mert pontosan
azokban a pillanatokban ébredtem rá vagy ért a fö lismerés, hogy Iñ aki azért vá lasztott
engem, mert a való di bará tai (ha voltak neki, talá n Jordi Llovet vagy valami hozzá hasonló
értelmiségi) kereken nemet mondtak volna rá , hogy asszisztá ljanak egy ilyen
esztelenséghez, ő pedig tudta ezt, mindannyian tudtá k, kivéve engem, az idió ta
zsurnalisztá t, aztá n arra gondoltam: az istenért, az egész a miatt a rohadék Baca miatt van,
ha nem ment volna neki Iñ akinak, akkor ez az egész most nem tö rténne meg, de aztá n
má sra má r nem volt idő m gondolni, mert odaértü nk a má sik kettő hö z, és az egyikü k
megkérdezte: melyikő tö k Iñ aki Echavarne?, erre Iñ aki arcá ra néztem, de azzal a hirtelen
félelemmel, hogy ő azt feleli, én vagyok az (abban a pillanatban az idegességtő l azt
képzeltem, hogy Iñ aki bá rmire képes), de Iñ aki elmosolyodott, mintha felhő tlenü l boldog
lenne, és azt mondta, hogy ő az, ezutá n a má sik rá m nézett, és bemutatkozott, azt mondta:
Guillem Piñ a vagyok, a pá rbajsegéd, majd hallottam a sajá t hangom: szia, Jaume Planells
vagyok, a má sik pá rbajsegéd, és megmondom ő szintén, most, hogy visszagondolok, rá m tö r
a há nyinger, vagy legszívesebben a fö ldre dobná m magam, és megszakadnék a nevetéstő l,
de akkor inká bb azt éreztem, hogy ö sszeszorul a gyomrom, és fá zom, mert tulajdonképpen
hideg volt, és má r csak a lenyugvó nap néhá ny fénysugara vilá gította meg a strandot, azt a
strandot, az apró ö blö cskéket és sziklaperemeket, ahol tavasszal az emberek mindenü ket
levetkő zik, és ennek csak a part menti vonat utasai a szemtanú i, akiket a lá tvá ny a
legkevésbé sem izgat, ilyen a demokrá cia és a tapintat, Galiciá ban maguk az utasok
á llítaná k meg a vonatot, hogy leszá lljanak nudistá kat kasztrá lni, na mindegy, ilyesmik
já rtak a fejemben, amikor azt mondtam, szia, Jaume Planells vagyok, a má sik pá rbajsegéd.
Aztá n ez a Guillem Piñ a kibontotta a kezében tartott csomagot, és ott fekü dtek csupaszon a
kardok, ső t ú gy lá ttam, halvá ny fény csillan az acél-?, bronz-?, vas-? pengéken – én
egyá ltalá n nem értek a kardokhoz, de annyira azért mégis, hogy megá llapítsam, nem
mű anyagbó l voltak –, aztá n elő renyú jtottam a kezem, és ujjheggyel megérintettem a
pengéket, persze fémbő l voltak, és amikor visszahú ztam a kezem, megint lá ttam a
csillogá st, egészen halvá ny fényü k volt, mintha éppen ébredeznének – legalá bbis ezt
mondtá k volna Iñ aki bará tai, ha lett volna benne elég bá torsá g vagy tisztesség, hogy
megkérje ő ket, hogy kísérjék el, és ha ő k el is kísérték volna, amit kétlek –, aztá n ú gy
éreztem, hogy tú lsá gosan sok a véletlen, vagy legalá bbis tú l tö mény a véletlen: a hegyek
mö gé lebukó nap, a kardok csillogá sa, és akkor végre meg tudtam kérdezni (kitő l?, nem
tudom, Piñ á tó l, való színű leg magá tó l Iñ akitó l), hogy ez most tényleg komoly, a pá rbaj
tényleg komoly lesz, majd hangosan bejelentettem, bá r nem tú lsá gosan acélos hangon,
hogy nem akarok rendő rségi balhéba keveredni, még véletlenü l sem. A folytatá s zavaros
volt. Piñ a mondott valamit mallorcaiul. Aztá n odaadta Iñ akinak a kardokat, hogy vá lasszon.
Ő nem siette el a dolgot, mindkettő t végigmérte, elő szö r az egyiket, aztá n a má sikat, majd a
kettő t egyszerre, mintha egész életében csak muskétá sost já tszott volna. A kardok má r nem
csillogtak. A má sik, a sértett író (de ki és hogyan sértette meg, ha egyszer még meg sem
jelent az az á tkozott, gyalá zó recenzió ?) megvá rta, hogy Iñ aki vá lasszon. Az égbolt tejszü rke
volt, és sű rű kö d ereszkedett alá a dombokró l és a kertekbő l. Zavarosak az emlékeim. Azt
hiszem, Quima azt kiabá lta: hajrá , Iñ aki, vagy valami hasonló t. Aztá n – kö zö s megegyezéssel
– Piñ á val együ tt há trá bb léptem. Egy szelíd hullá m bevizezte a nadrá gom szá rá t.
Emlékszem, hogy lenéztem a mokaszinomra, és szitkozó dtam. Arra is emlékszem, hogy
milyen obszcén, torz érzést keltett bennem a nedves zokni és a mozdulataimra kiadott
hang. Piñ a a sziklá k felé há trá lt. Quima fö lá llt, és valamivel kö zelebb ment a pá rbajozó khoz.
Ő k egymá shoz ü tö tték a két kardot. Emlékszem, hogy leü ltem egy bucká ra, levettem a
cipő m, és egy zsebkendő vel akkurá tusan kitö rö ltem belő le a nedves homokot. Aztá n
eldobtam a zsebkendő t, és figyelni kezdtem az – egyre sö tétebb – lá tó hatá rt, de kö zben
Quima egyik keze megpihent a vá llamon, és a má sikkal a kezembe nyomott egy élő , nedves,
visszataszító tá rgyat, amelyet valamivel késő bb sikerü lt csak azonosítanom, a zsebkendő m
volt, visszakaptam, visszatért, mint egy á tok.
Emlékszem, hogy elraktam a zsebkendő t a zakó m zsebébe. Késő bb Quima majd azt mondja,
hogy Iñ aki ú gy bá nt a karddal, mint egy profi, és hogy a kü zdelem minden pillanatá ban
fö lényben volt. De én ezt nem tudná m megerő síteni. A kü zdelem egyenlő en indult. Iñ aki
kétkezes csapá sai elég ó vatosak voltak, megelégedett azzal, hogy a kardjá val eltalá lja az
ellenfele kardjá t. É s há trá lt, folyton há trá lt, nem tudom, talá n azért, mert félt, vagy azért,
hogy tanulmá nyozza a má sikat. Az ellenfele ü tései viszont egyre hatá rozottabbak lettek,
egyszer még szú rá ssal is megpró bá lkozott, az volt az első a kü zdelem sorá n, fogta a kardot,
elő revetette a jobb lá bá t és a jobb karjá t, a kard hegye pedig majdnem elérte Iñ aki
nadrá gjá n a varrá st. Erre Iñ aki mintha fö lébredt volna egy abszurd á lombó l, csak hogy egy
csapá sra belecsö ppenjen egy má sikba, amelyben má r való s volt a veszély. Attó l a pillanattó l
kezdve sokkal agilisabb léptekkel, sokkal gyorsabban mozgott, még mindig há trá lt, bá r nem
egyenes vonalban, hanem kö rö zve, ily mó don néha szembő l lá ttam, má skor profilbó l,
megint má skor há ttal. Mit csiná lt ekö zben a tö bbi szemlélő ? Quima a homokban ü lt, a
há tam mö gö tt, és néha hurrá zott egyet Iñ akinak. Piñ a viszont á llt – jó val há trébb anná l a
kö rnél, ahol a kardforgató k mozogtak –, mégpedig olyan arccal, mintha má r hozzá lenne
szokva az efféle dolgokhoz, vagy mint aki éppen alszik.
Egy megvilá gosodott pillanatomban biztos voltam benne, hogy mindannyian
megbolondultunk. De ezt a megvilá gosodott pillanatot megelő zte egy
szupermegvilá gosodott szuperpillanat (ha megengeditek, hogy így fogalmazzak), amikor
azt gondoltam, hogy ez a jelenet abszurd életü nk észszerű kö vetkezménye. Nem bü ntetés
volt, hanem egy rá nc, amely hirtelen kisimult, és mi végre meglá thattuk egymá st kö zö s
emberségü nkben. Nem renyhe bű neink bizonyítéka volt, hanem csodá latos és hiá bavaló
á rtatlansá gunk jele. De nem ez a lényeg. Nem ez a lényeg. Mi nem mozdultunk, ő k pedig
mozogtak, és mozgott a strand homokja is, de nem a szél miatt, hanem attó l, amit ő k tettek,
és amit mi tettü nk, vagyis semmit, azaz figyeltü nk, és mindez együ tt volt maga a rá nc, egy
pillanatnyi szupermegvilá gosodá s. Aztá n semmi. Sosem volt igazá n jó a memó riá m, arra
épp elég, hogy ellegyek ú jsá gíró ként. Iñ aki tá madá sba lendü lt, az ellenfele pedig
ellentá madott, és én rá jö ttem, hogy ez így még ó rá kig eltarthat, amíg elbírja a kezü k a
kardot, elő vettem egy cigarettá t, de nem volt tü zem, megnéztem az ö sszes zsebemben,
fö lá lltam, odamentem Quimá hoz, de kiderü lt, hogy má r régen leszokott, egy éve vagy egy
évszá zada. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy odamegyek Piñ á hoz, és tő le kérek tü zet, de
ezt mégis tú lzá snak éreztem. Leü ltem Quima mellé, és a pá rbajozó kat figyeltem. Kö rö ztek
tová bb, bá r egyre lomhá bbak lettek a mozdulataik. Rá adá sul az volt az érzésem, hogy
beszélnek egymá ssal, de a hullá mok zaja elnyomta a hangjukat. Szó ltam Quimá nak, hogy
szerintem ez az egész ostobasá g. Egyá ltalá n nem, mondta. Aztá n hozzá tette, hogy szerinte
nagyon romantikus. Kü lö nö s nő ez a Quima. Egyre jobban kívá ntam azt a cigarettá t. A
tá volban Piñ a leü lt a homokba ugyanú gy, ahogy mi, és az ajka kö zü l kobaltkék fü stcsík
szá llt fö l. Nem bírtam tová bb. Fö lá lltam, és odamentem hozzá , kö zben akkorá t kerü ltem,
hogy véletlenü l se tévedjek a pá rbajozó k pá lyá já nak kö zelébe. Az egyik dombró l egy nő
figyelt minket. Egy kocsi motorhá zá ra tá maszkodott, és szemellenző t formá lt a kezébő l. Azt
hittem, a tengert figyeli, de aztá n rá jö ttem, hogy nyilvá nvaló an minket néz.
Piñ a szó nélkü l felém nyú jtotta az ö ngyú jtó já t. Rá néztem az arcá ra: sírt. Bá r addig lett volna
kedvem beszélgetni, ezutá n egy csapá sra elment. Így aztá n visszamentem Quimá hoz, és
megint megnéztem a nő t, aki egyedü l á llt a domb tetején, néztem Iñ akit és az ellenfelét, de
azon kívü l, hogy néha ö sszeü tö tték a kardjukat, má r nem igazá n csiná ltak semmit, csak
kerü lgették és tanulmá nyoztá k egymá st. Ahogy lehuppantam Quima mellé, a testem olyan
hangot adott, mint egy homokkal teli zsá k. Aztá n lá ttam, ahogy Iñ aki kardja magasabbra
emelkedik, mint ahogy az a bö lcs belá tá s és a muskétá sfilmek szerint taná csos, és lá ttam,
ahogy kinyú lik az ellenfele kardja, a hegye pedig alig pá r milliméterre á ll meg Iñ aki szívétő l,
és azt hiszem – még ha ez nem is lehetséges –, lá ttam, hogy Iñ aki elsá pad, és hallottam,
hogy Quima azt mondja, ú risten, vagy valami ilyesmit, és lá ttam, hogy Piñ a messzire dobja a
cigarettá já t, a domb irá nyá ba, és lá ttam, hogy a dombon má r nincs senki, sem a nő , sem a
kocsija, aztá n a má sik egy hirtelen mozdulattal visszahú zta a kard hegyét, Iñ aki pedig
elő renyomult, és ü tést mért a kardlappal a vá llá ra, szerintem bosszú bó l az á télt
ijedelemért, Quima fö lsó hajtott, én is fö lsó hajtottam, és fú jtam pá r fü stkariká t annak a
rettenetes strandnak a romlott levegő jébe, a szél pedig azonnal elvitte a kariká imat, nem
hagyott idő t semmire, Iñ aki és az ellenfele pedig folytatta tová bb végestelen-végig,
végestelen-végig, mint két ostoba gyerek.

23
IÑ AKI ECHAVARNE, GIARDINETTO BÁ R, BARCELONA, CALLE GRANADA DEL PENEDÉ S,
1994. JÚ LIUS. Egy darabon a Kritika kíséri a Mű vet, majd a Kritika elenyészik, és a Mű vet az
Olvasó k kísérik tová bb. Az ú t lehet hosszú vagy rö vid. Ezutá n az Olvasó k egyenként
meghalnak, és a Mű magá ra marad, bá r aprá nként ú jabb Kritika és ú jabb Olvasó k
szegő dnek mellé az ú ton. Aztá n a Kritika ú jra meghal, az Olvasó k ú jra meghalnak, és a Mű a
csontjaikkal szegélyezett ú ton folytatja tová bb a magá nyba vezető ú tjá t. Ha valaki kö zelít
hozzá , ha megpihen az oldalvizén, az tévedhetetlen jele a biztos halá lnak, mégis ú jabb
Kritika és ú jabb Olvasó k kö zelítik meg fá radhatatlanul és kérlelhetetlenü l, hogy eleméssze
ő ket az idő és a sebesség. Végü l a Mű menthetetlenü l magá ra marad a Végtelenségben. É s
egy nap a Mű meghal, ahogy meghal minden, ahogy egyszer kihuny majd a Nap, elpusztul a
Fö ld, a Naprendszer, a Tejú t, és az emberek legrejtettebb emléke is. Ami komédiaként
indul, annak tragédia a vége.
AURELIO BACA, KÖ NYVVÁ SÁ R, MADRID, 1994. JÚ LIUS. Muszá j elismernem, de nemcsak
magammal vagy a tü kö rrel szembenézve vagy a remélhető leg minél tá volabb elérkező
halá lom ó rá já n, hanem a fiaim és a feleségem elő tt, a lépésrő l lépésre fö lépített jó zan
életemre visszatekintve, hogy: 1. Sztá lin idejében nem tékozoltam volna el a gulagon a
fiatalsá gomat, de golyó val a tarkó mban sem végeztem volna. 2. McCarthy idején nem
vesztettem volna el az á llá som, de ü zemanyagot sem kellett volna á rulnom egy
benzinkú ton. 3. Viszont Hitler idejében azok kö zé tartoztam volna, akik a szá mű zetés ú tjá t
vá lasztjá k, és Franco idejében sem komponá ltam volna szonetteket a Caudilló nak vagy az
á ldott Szű zanyá nak, ahogy oly sok tő rő lmetszett demokrata tette. É s ezek a dolgok
ö sszefü ggnek. A bá torsá gomnak vannak hatá rai, ez nyilvá nvaló , de a gyomrom sem vesz be
mindent. Ami komédiaként indul, annak tragikomédia a vége.
PERE ORDÓ Ñ EZ, KÖ NYVVÁ SÁ R, MADRID, 1994. JÚ LIUS. Egykor Spanyolorszá g (és Latin-
Amerika) író i azért léptek a kö zélet porondjá ra, hogy á thá gjá k a hatá rait, megreformá ljá k,
fö légessék, forradalmasítsá k. Spanyolorszá g (és Latin-Amerika) író i tö bbnyire tehető s
csalá dokbó l szá rmaztak, konszolidá lt vagy rangos csalá dokbó l, és amikor tollat ragadtak, e
tá rsadalmi pozíció ellen fordultak vagy lá zadtak fö l: az írá s lemondá s, ellenszegü lés, néha
ö ngyilkossá g volt. Szembeszá llá s a csalá ddal. Ma Spanyolorszá g (és Latin-Amerika) író inak
egyre nyugtalanító bb há nyada szá rmazik az alsó bb osztá lyokbó l, a proletariá tusbó l és a
lumpenproletariá tusbó l, és szá mukra az írá s gyakorlá sa legtö bbszö r eszkö z a tá rsadalmi
ranglétrá n való fö lkapaszkodá shoz, eszkö z a gyarapodá shoz, mikö zben kínosan
odafigyelnek rá , nehogy á thá gjanak bá rmit is. Nem azt mondom, hogy ne lennének
mű veltek. Ugyanolyan mű veltek, mint a korá bbiak. Vagy majdnem. Nem á llítom, hogy ne
lennének szorgalmasak. Sokkal szorgalmasabbak, mint a korá bbiak! De emellett sokkal
kö zö nségesebbek. Ú gy viselkednek, mint a vá llalkozó k vagy a gengszterek. De nem
tagadnak meg semmit, vagyis csak azt tagadjá k meg, amit lehet, mert kínosan ü gyelnek rá ,
hogy ne szerezzenek ellenségeket, vagy ha mégis, akkor lehető leg a védtelenebbek kö zü l.
Nem egy eszméért lesznek ö ngyilkosok, hanem ő rü letbő l vagy dü hbő l. Az ajtó k –
visszavonhatatlanul – sorra tá rulnak ki elő ttü k. Ezért aztá n az irodalom olyan, amilyen. Ami
komédiaként indul, annak elkerü lhetetlenü l komédia a vége.
JULIO MARTÍNEZ MORALES, KÖ NYVVÁ SÁ R, MADRID, 1994. JÚ LIUS. Mesélek nektek
valamit a kö ltő k becsü letérő l most, hogy itt sétá lunk a Kö nyvvá sá ron. Kö ltő vagyok. Író
vagyok. Kritikusként is szereztem valamicske hírnevet. 7 ∙ 3 = 22 bó dé így szemre, de a
való sá gban még sokkal tö bb. Korlá tozott a lá tó terü nk. Mindenesetre sikerü lt helyet
szereznem magamnak ezen a kö nyvvá sá ron. Magam mö gö tt rommá tö rt kocsikat hagytam,
az írá s hatá rait, a 3 ∙ 3 = 9-et. Nem volt kö nnyű . Magam mö gö tt hagytam az A-t és az E-t,
néha visszatérek á lmaimban az erkélyhez, amelyen ott ló gnak véresen kiterítve. Tanult
ember vagyok: csak a kifinomult bö rtö nö ket ismerem. Amú gy a kö ltészet és a bö rtö n
mindig kö zel á llt egymá shoz. Ennek ellenére a vonzalmam forrá sa a mélabú . Vajon épp
ébren á lmodom, vagy tényleg kakasok kukorékolnak a Kö nyvvá sá r tú lsó végén? Egyik sem
elképzelhetetlen. Viszont a kakasok hajnalban kukorékolnak, és most az ó rá m szerint déli
tizenkettő van. Bolyongok a vá sá ron, és ü dvö zlö m a kollégá kat, akik hozzá m hasonló an
mélá n bolyonganak. Méla ∙ méla = bö rtö n az irodalom égboltjá n. Bolyongok. Bolyongok. A
kö ltő k becsü lete: az ének, melyet fakó bü ntetésként hallgatunk. Fiatal arcokat lá tok, a
kiá llított kö nyveket nézik, és érméket keresnek a zsebü kben, amely oly sö tét, aká r a
remény. 7 ∙ 1 = 8, ezt mondom magamban, mikö zben fél szemmel e fiatal olvasó kat nézem,
és tá voli, mosolygó arcuk helyét elfoglalja egy formá tlan, jéghegyhez hasonlatosan lassú
kép. Mindannyian elmegyü nk az erkély alatt, ahol az A és E betű ló g, a vérü k csorog rá nk, és
beszennyez minket ö rö kre. De az erkély olyan fakó , mint mi magunk, és a fakó sá g sosem
tá mad a fakó sá gra. Má srészrő l mentségemre legyen mondva, az erkély is velü nk bolyong.
Má s fö ldrajzi szélességeken ezt ú gy hívjá k, maffia. Lá tok egy irodá t, lá tok egy bekapcsolt
szá mító gépet, lá tok egy kihalt folyosó t. Fakó sá g ∙ jéghegy = kihalt folyosó , amelyet a
félelmü nk megtö lt emberekkel, a Folyosó vá sá ron bolyongó alakokkal, akik nem kö nyvet
keresnek, hanem a bizonyossá gaink ű rjét alá tá masztó bizonyossá got. Így értelmezzü k az
életet a teljes reménytelenség pillanataiban. Csü rhe. Pribékek. A bonckés a testekbe vá g. A
és E ∙ Kö nyvvá sá r = ú jabb testek; kö nnyű , izzó testek, mintha tegnap éjjel seggbe dugott
volna a szerkesztő m. A halá l megfelelő vá lasznak tű nhet, mondaná Blanchot. 31 ∙ 31 = 962
jó ok. Tegnap fö lá ldoztunk egy fiatal dél-amerikai író t vá rosunk á ldozati oltá rá n. Mikö zben
a vére sajá t ambíció ink féldombormű vére csö pö gö tt, a kö nyveimre és a felejtésre
gondoltam, ami végre értelmet nyert. Egy író – így hatá roztunk – nem lehet olyan, mint egy
író . Legyen olyan, mint egy banká r, kü lö nö sebb traumá k nélkü l felnö vő apuci kisfia,
matematikataná r vagy bö rtö nhivatalnok. Legyen fa formá jú . Így há t, paradox mó don,
bolyongunk. A sajá t faszerű ségü nk ∙ az erkély fakó sá ga = a diadalunk folyosó ja. Miért nem
veszik észre a fiatalok, akik olvasó k a szó való di értelmében, hogy mind hazugok vagyunk?
Hisz elég rá nk nézni! A képü nkö n szélhá mossá gunk bélyege! De nem, nem veszik észre, mi
pedig teljesen bü ntetlenü l sorolhatjuk: 8, 5, 9, 8, 4, 15, 7. É s bolyonghatunk és
kö szö nhetü nk egymá snak (én legalá bbis kö szö nö k mindenkinek, a zsű ritagoknak és a
hó héroknak, a há zigazdá knak és a tanuló knak), és méltathatjuk a buzit hatá rtalan
heteroszexualitá sá ért, az impotenst a férfiassá gá ért, a felszarvazottat makulá tlan
becsü letéért. É s senki sem só hajt fö l: van bő r a képü kö n. Pedig csak az éjszaka csö ndje van,
amikor négykézlá b elindulunk a má glyá k felé, amelyeket valaki egy rejtélyes ó rá n és
érthetetlen céllal meggyú jtott szá munkra. A sors vezet bennü nket, bá r semmit sem bíztunk
a sorsra. Egy író legyen olyan, mint egy cenzor, mondtá k eleink, és mi majdnem a
végkifejletig kö vettü k ezt a bá rsonyos gondolatot. Egy író legyen olyan, mint egy napilap
ú jsá gíró ja. Egy író legyen olyan, mint egy tö rpe, és LEGYEN képes életben maradni. Ha
emellett nem kellene olvasnunk is, a munká nk egy fü ggő pont lenne a semmi kö zepén, egy
végtelenü l leegyszerű sített mandala, a némasá gunk, annak bizonyossá ga, hogy
kikristá lyosodott fél lá bunk má r a halá l térfelén á ll. Képzelgések. Képzelgések. Oroszlá nok
akartunk lenni a mú lt egy elfelejtett rá ncá ban, de csak kiherélt macska lett belő lü nk.
Kiherélt macská k vagyunk, a feleségeink elvá gott torkú macská k. Ami komédiaként indul,
annak titkosírá si gyakorlat a vége.
PABLO DEL VALLE, KÖ NYVVÁ SÁ R, MADRID, 1994. JÚ LIUS. Mesélek nektek valamit a kö ltő k
becsü letérő l. Volt idő , amikor nem volt pénzem, és a nevem sem az volt, ami most:
munkanélkü li voltam, és Pedro García Ferná ndeznek hívtak. De tehetséges és szeretnivaló
voltam. Megismerkedtem egy nő vel. Sok nő vel megismerkedtem, de a lényeg, hogy
megismerkedtem egy nő vel. Ez a nő – akit célszerű bb nem megnevezni – belém szeretett. A
postá n dolgozott. Postahivatalnok, ezt mondtam, amikor a bará taim megkérdezték, mit
csiná l a feleségem. Való já ban ez csak eufemizmus volt, hogy ne kelljen azt mondanom, hogy
postá s. Egy ideig együ tt laktunk. A feleségem reggelente elment munká ba, és nem jö tt haza
délutá n ö tig. É n akkor keltem fö l, amikor meghallottam az ajtó csukó dá sa á ltal keltett halk
zajt (ő mindig ü gyelt, hogy ne zavarjon), aztá n írni kezdtem. Fennkö lt dolgokró l írtam.
Kertekrő l, hajdani vá rakró l, ilyesmirő l. Amikor aztá n elfá radtam, olvastam. Pío Barojá t,
Unamunó t, Antonio és Manuel Machadó t, Azorínt. Ebédidő ben elmentem egy étterembe,
ahol ismertek. Délutá n javítottam. Amikor hazaért a munká bó l, rendszerint beszélgettü nk
egy darabig, de mirő l beszélhet egy író egy postá ssal? É n arró l beszéltem, amirő l írtam, és
amirő l terveztem, hogy írni fogok: egy Manuel Machadó ró l szó ló glosszá ró l, egy
Szentlélekrő l szó ló kö lteményrő l, egy esszérő l, amelynek első mondata így szó lt: nekem is
fá j Spanyolorszá g. Ő azokró l az utcá kró l beszélt, amerre já rt, és a levelekrő l, amelyeket
kézbesített. Beszélt a bélyegekrő l – kö ztü k néhá ny ritkasá gró l –, és azokró l az arcokró l,
amelyeket hosszú ra nyú ló délelő ttje sorá n lá tott levélkihordó ként. Azutá n, amikor má r
nem bírtam tová bb, elkö szö ntem tő le, és csavarogni mentem Madrid bá rjaiba. Néha részt
vettem kö nyvbemutató kon. Első sorban az ingyenpiá ért meg a szendvicsekért. A Casa de
Américá ba já rtam beképzelt latin-amerikai író kat hallgatni. Az Ateneó ba já rtam elégedett
spanyol író kat hallgatni. Azutá n talá lkoztam a bará taimmal, és a mű veinkrő l beszélgettü nk,
vagy elmentü nk, és együ tt meglá togattuk a Mestert. De az irodalmi fecsegés mö gü l én
tová bbra is kihallottam a feleségem lapos sarkú cipő jének zajá t, hallottam, ahogy ú jra és
ú jra, némá n bejá rja a kézbesítési terü letét, kapaszkodik a sá rga kofferébe vagy kocsijá ba –
ez azon mú lt, milyen vaskosak a kézbesítendő levelek –, és akkor mindig elmerengtem, a
pillanatokkal azelő tt még szellemes, csípő s nyelvem rongydarabbá vá lt, és mély, ö sztö nö s
némasá gba merü ltem, amelyet – szerencsémre – a Mesterrel együ tt a tö bbiek á ltalá ban ú gy
értelmeztek, mint az elmélkedő , mérlegelő , filozofikus hajlamom megnyilvá nulá sá t. Amikor
má r hajnaltá jt hazafelé tartottam, néha megá lltam azon a kö rnyéken, ahol a feleségem
dolgozni szokott, és katoná s vagy kísérteties mozdulatokkal utá noztam, szimulá ltam,
imitá ltam a napi teendő it. A végén egy fá nak tá maszkodva elsírtam és elhá nytam magam,
és azt kérdeztem magamtó l, hogyan lehetek képes együ tt élni azzal a nő vel. Soha nem
talá ltam meg a vá laszt, vagy ha mégis, az nem tű nt elfogadható nak, ennek ellenére nem
hagytam el. Soká ig éltü nk együ tt. Amikor írá s kö zben néha szü netet tartottam, magamat
vigasztalva arra gondoltam, hogy az mégiscsak rosszabb lenne, ha hentes volna. Jobban
ö rü ltem volna neki – leginká bb azért, hogy kö vessem a divatot –, ha rendő r. A rendő r jobb,
mint a postá s. Mindenesetre a postá s jobb, mint a hentes. Aztá n írtam, csak írtam tová bb –
kö zben hisztiztem magamban, vagy az á julá s kerü lgetett –, és egyre jobban elsajá títottam a
szakma fogá sait. Így mú ltak az évek, és ekö zben végig kitartattam magam a feleségemmel.
Végü l megnyertem a Madridi Ö nkormá nyzat Ú j Hangjai díjat, és egyik napró l a má sikra a
zsebembe kerü lt há rommillió peseta és egy munkaajá nlat a fő vá ros egyik legnevesebb
napilapjá tó l. Hernando García Leó n szerfö lö tt elismerő recenzió t írt a kö nyvemrő l. Az első
és a má sodik kiadá s kevesebb mint há rom hó nap alatt elfogyott. Szerepeltem két
tévémű sorban, bá r az a benyomá som, hogy az egyikbe azért hívtak meg, hogy bohó cot
csiná ljanak belő lem. Most a má sodik regényemen dolgozom. É s elhagytam a feleségem. Azt
mondtam, hogy nem illik ö ssze a természetü nk, de nem akarok neki rosszat, remélem, hogy
minden jó l alakul majd a szá má ra, és tudja, hogy mindig mindenben szá míthat rá m. Aztá n
bedobozoltam a kö nyveim, becsomagoltam a ruhá im egy bő rö ndbe, és elkö ltö ztem. Nem
emlékszem, melyik klasszikus mondta, de a szerelem mindig a győ ztesekre mosolyog. Nem
sokkal késő bb ö sszekö ltö ztem egy má sik nő vel. Laká st béreltem Lavapiésben, ezt a laká st
má r én fizetem, és itt boldog és termékeny az életem. A mostani feleségem angol szakos, és
verseket ír. Kö nyvekrő l szoktunk beszélgetni. Néha pedig nagyon jó ö tletei vannak. Azt
hiszem, kitű nő pá rt alkotunk: az emberek rá nk néznek, és bó lintanak, valahogy a jö vő t és a
jó zan, megfontolt optimizmust testesítjü k meg a szemü kben. Mégis amikor esténként a
dolgozó szobá mban az utolsó simítá sokat végzem a heti tá rcá mon, vagy á tnézek pá r oldalt a
regényembő l, néha lépteket hallok az utcá n, és elfog az érzés, szinte a bizonyossá g, hogy a
postá snő az, aki alkalmatlan idő ben indult el kihordani a leveleket. Kihajolok az erkélyen,
de nem lá tok senkit, vagy esetleg az ü gyeletes hazafelé tartó részegest, amint eltű nik az
utcasarkon. Nincs semmi baj. Nincs ott senki. De mégis, amikor visszaü lö k az
író asztalomhoz, megint hallom a lépteket, és akkor má r tudom, hogy dolgozik a postá snő ,
és még ha nem lá tom is, szá momra a legrosszabb idő pontban já rja be a kö rzetét. Akkor
otthagyom a heti tá rcá mat, otthagyom azt a fejezetet a regényembő l, és megpró bá lok
verset írni, vagy a napló mnak szentelni az este há tralevő részét, de nem sikerü l. A lapos
sarkú cipő zaja ott visszhangzik a fejemben. Alig hallható hang, és tudom, hogyan kell
elű znö m: fö lkelek, elsétá lok a há ló szobá ig, levetkő zö m, bebú jok az á gyba, ahol a feleségem
illatos teste vá r, szeretkezem vele, néha végtelenü l gyö ngéden, má skor erő szakosan, aztá n
elalszom, és azt á lmodom, hogy bekerü lö k az Akadémiá ra. Vagy nem. Ez csak egy példa.
Tulajdonképpen néha azt á lmodom, hogy bekerü lö k a pokolba. Vagy nem á lmodom semmit.
Vagy azt á lmodom, hogy kasztrá ltak, és ahogy mú lik az idő , kibú jik a lá bam kö zö tt egy pá r
apró cska here – mint két színtelen olajbogyó –, én pedig félelemmel vegyes szeretettel
simogatom és titokban tartom ő ket. A reggel elű zi a kísérteteket. Persze errő l nem beszélek
senkinek. Erő snek kell mutatkoznunk. Az irodalom vilá ga olyan, mint a dzsungel. É n
rémá lmokkal, halluciná ció kkal fizetek meg a kapcsolatomért a postá snő vel. Nincs ezzel baj,
elfogadom. Ha kevésbé lennék érzékeny lélek, biztos vagyok benne, hogy má r nem is
emlékeznék rá . Néha legszívesebben fö lhívná m telefonon, elkísérném kézbesítés kö zben, és
– elő szö r életemben – megnézném, hogyan dolgozik. Néha legszívesebben talá lkoznék vele
egy bá rban a kö rnyékén, amely má r nem az enyém, és az életérő l kérdezném: van-e má r ú j
szerető je, kézbesített-e Malajziá ban vagy Tanzá niá ban postá ra adott levelet, még mindig
szokott-e kapni kará csonykor prémiumot. De nem teszem. Megelégszem azzal, hogy hallom
az egyre halkuló lépteit. Megelégszem azzal, hogy a végtelen vilá gegyetemre gondolok. Ami
komédiaként indul, annak horrorfilm a vége.
MARCO ANTONIO PALACIOS, KÖ NYVVÁ SÁ R, MADRID, 1994. JÚ LIUS. Tessék, valami a
kö ltő k becsü letérő l. Tizenhét éves voltam, és fékezhetetlen vá gyat éreztem, hogy író legyek.
Fö lkészü ltem. De addig sem maradtam nyugton, míg készü lő dtem, mert megértettem, hogy
ha így teszek, sosem fogok győ zedelmeskedni. Fegyelem és egyfajta simulékony bá j, ez a két
kulcs, hogy elérd, amit kitű zö l. Fegyelem: mindennap nem kevesebb mint hat ó rá t kell írni.
Mindennap írni, aztá n délutá n javítani és este megszá llottként olvasni. Bá j vagy simulékony
bá j: meg kell lá togatni az író kat a lakhelyü kö n, vagy beszédbe elegyedni velü k a
kö nyvbemutató kon, és mindegyikü knek pontosan azt kell mondani, amit hallani akar. Azt,
amit kétségbeesetten akar hallani. É s tü relmesnek kell lenni, mert a dolog nem mindig
mű kö dik. Vannak olyan rohadékok, akik meglapogatjá k a há tad, aztá n ha talá lkoztunk is,
nem emlékszem. Vannak kemény, kegyetlen, piszkos rohadékok. De nem mindegyik ilyen.
Fontos a tü relem, és keresni kell. A legjobbak a homoszexuá lisok, de vigyá zat, fontos tudni,
mikor kell megá llni, muszá j egészen pontosan tudni, mit akar az ember, ellenkező esetben
ú gy já rhat, hogy ingyen seggbe rakja valamelyik vén kommunista buzi. Négybő l há romszor
ugyanez a helyzet a nő kkel is: azok a spanyol író nő k, akik be tudnak protezsá lni valahová ,
á ltalá ban idő sek és csú nyá k, és néha nem éri meg az á ldozat. A legjobbak a má r ö tvenes
éveikben já ró vagy az idő skor kü szö bén á lló heteroszexuá lisok. Aká rhogy is: muszá j a
kö zelü kbe férkő zni. Muszá j a kertedet nevelgetni a haragjuk és neheztelésü k á rnyéká ban.
Természetesen be kell magolnod az ö sszes mű vü ket. Kétszer-há romszor idézned kell
belő lü k minden beszélgetés sorá n. Buzgó n idézned kell belő lü k! Egy jó taná cs: soha ne
illesd kritiká val a mester bará tait! A mester bará tai szentek, és egy rosszkor elejtett
megjegyzés megfordíthatja a sors kerekét. Egy jó taná cs: kö telességed megvetni a kü lfö ldi
regényíró kat, és élesen kö szö rü lni rajtuk a nyelved, kü lö nö sképpen ha amerikaiak, franciá k
vagy angolok. A spanyol író k gyű lö lik kü lfö ldi kortá rsaikat, és ha negatív kritiká t kö zö lsz
egyikü krő l, az mindig jó fogadtatá sra talá l. Aztá n hallgass és figyelj. É s alakítsd ki a
munkakö rnyezeted. Délelő tt írj, délutá n javíts, este olvass, és az ü res ó rá idban gyakorold a
diplomá ciá t, a tettetést, a simulékony bá jat. Tizenhét éves koromban író akartam lenni.
Hú szévesen megjelent az első kö nyvem. Most huszonnégy vagyok, és szinte szédü lés fog el
néha, amikor visszatekintek. Hosszú utat tettem meg, megjelent négy kö nyvem, és
kényelmesen megélek az írá sbó l (bá r ha ő szinte akarok lenni, sosem voltak nagy igényeim,
csak egy asztal kellett, egy szá mító gép és kö nyvek). Hetente írok egy jobboldali madridi
ú jsá gba. Most prédiká lok, ká romkodom, és tisztá ra mosdatok bizonyos politikusokat (azért
nem viszem tú lzá sba). Az író i pá lyá ra vá gyó fiatalok kö vetendő példá t lá tnak bennem. Van,
aki azt mondja, hogy én vagyok Aurelio Baca javított kiadá sa. Nem tudom.
(Mindkettő nknek fá j Spanyolorszá g, bá r szerintem ebben a pillanatban neki jobban fá j,
mint nekem.) Lehet, hogy ő szintén mondjá k, de lehet, csak azért, hogy elbízzam magam, és
elkényelmesedjek. Ha ez a céljuk, akkor nem adom meg nekik az ö rö mö t: ugyanazzal az
á llhatatossá ggal dolgozom, mint korá bban, termelek tová bb, és gondosan á polom a
bará tsá gaimat. Még nem tö ltö ttem be a harmincat, mégis ú gy tá rul fö l elő ttem a jö vő , ahogy
a ró zsa nyílik ki, egy tö kéletes, illatozó , kü lö nleges ró zsa. Ami komédiaként indul, annak
diadalmenet a vége, nem?
HERNANDO GARCÍA LEÓ N, KÖ NYVVÁ SÁ R, MADRID, 1994. JÚ LIUS. Ahogy minden nagy
dolog, ez is egy á lommal kezdő dö tt. Nem olyan régen, kevesebb mint egy éve flangá ltam
egyet a leginká bb irodalmi kö tő désű ká vézó k egyikében, és elbeszélgettem nagybeteg
Spanyolorszá gunk szá mos szerző jével. A megszokott ricsaj kö zepette mindannyian
megerő sítették (és ebben az esetben egybehangzó véleményü k nem ébreszt gyanú t), hogy
a legutó bbi kö nyvem, ha nem tartozott is a legkapó sabbak kö zé, egyike volt a
legolvasottabbaknak. Nincs kizá rva, én nem foglalkozom a kalmá rokkal. Viszont a
dicséretek fá tyla mö gö tt fö lsejlett egy á rny. A kortá rsaim dicsértek, a legfiatalabbak
mesterként tekintettek rá m – és ezt bü szkén vá llaltá k –, de a hízelgés fá tyla mö gö tt
megéreztem valami ismeretlen leheletét, fenyegető kö zelségét. Mi volt az? Nem tudtam. Egy
hó nappal késő bb, mikö zben egy repü lő tér indulá si vá ró já ban épp arra készü ltem, hogy
néhá ny napra itt hagyjam a mi gyű lö lkö dő Spanyolorszá gunkat, odalépett hozzá m há rom
fiatalember – nyurgá k és égszínkékek voltak –, és kertelés nélkü l kijelentették, hogy a
legutó bbi kö nyvem megvá ltoztatta az életü ket. Kü lö nö s volt, bá r természetesen nem ő k
tettek első ként ilyen természetű észrevételt, még véletlenü l sem. Folytattam az utam.
Ró má ban á tszá lltam. A duty free shopban méregetni kezdett egy érdekes kinézetű férfi.
Osztrá k volt, és ü zleti ú ton já rt (nem kérdeztem meg, mivel foglalkozik), Hermann Kü nst
volt a neve, és mivel elbű vö lte az elő ző kö nyvem – amelyet spanyolul olvasott, mert
amennyire én tudom, még nem fordítottá k le németre –, szeretett volna autogramot kérni
tő lem. Dicsérő szavai letagló ztak. Miutá n megérkeztem Nepá lba, a szá llodá ban egy alig
tizenö t éves srá c megkérdezte, hogy én vagyok-e Hernando García Leó n. Igennel feleltem,
és má r készü ltem, hogy borravaló t adjak neki, amikor a gyerkő c a mű veim lelkes
rajongó já nak vallotta magá t, és egy pillanat mú lva – szinte még fö locsú dni sem volt idő m –
má r véstem is az alá írá som a Biká k és angyalok kö zö tt egy eléggé megviselt példá nyá ra, az
1986-os, nyolcadik spanyol kiadá sra, hogy pontosak legyü nk. Sajná latos mó don abban a
pillanatban kö zbejö tt egy vá ratlan kellemetlenség – most inká bb nem részletezném,
micsoda –, így szegényebb lettem azzal az élménnyel, hogy kikérdezzem e fiatal olvasó t,
milyen kalandos ú ton-mó don jutott el a kö nyvem a kezébe. Aznap éjjel Keresztelő Szent
Já nossal á lmodtam. A fej nélkü li alak odalépett a szá llodai á gyamhoz, és azt mondta: menj
el Nepá lba, Hernando, és megnyílnak elő tted egy csodá latos kö nyv lapjai. De hiszen
Nepá lban vagyok, vá laszoltam neki á lmomban motyogva. De a Keresztelő megismételte:
menj el Nepá lba, Hernando, s a tö bbi, s a tö bbi, mintha ő lenne az irodalmi ü gynö kö m.
Má snap reggelre megfeledkeztem az á lomró l. Mialatt a katmandui hegyek kö zö tt
kirá ndultam, vá ratlanul szembe talá ltam magam egy csapat turistá val a mi megzavarodott
Spanyolorszá gunkbó l. Fö lismertek (mondanom sem kell, én egyedü l meditá ltam egy szikla
mö gö tt), és rö gtö n kö vetkezett a szoká sos kérdezz-felelek, mintha egy televízió s mű sor
felvételén lettü nk volna. Honfitá rsaim tudá sszomja nagy, kínzó , olthatatlan volt.
Dediká ltam két példá nyt. Aznap este – má r ú jra a szá llodá ban – megint Keresztelő Szent
Já nossal á lmodtam, de most azzal a vá ltoztatá ssal, azzal a szá mottevő vá ltoztatá ssal, hogy
ezú ttal elkísérte egy á rnyék, egy lefá tyolozott lény, aki a há ttérbe hú zó dva figyelt,
mikö zben a fej nélkü li alak beszélt. Szó noklata lényegében megegyezett az elő ző estivel.
Arra buzdított, hogy lá togassak el Nepá lba, nekem ígérte egy csodá latos kö nyv kalandjá t,
amely méltó a legbravú rosabb tollhoz. Ezek az á lmok megismétlő dtek, gyakorlatilag
minden éjszaka, végig a keleti utam sorá n. Visszatértem Madridba, és miutá n kelletlenü l
engedelmeskedtem az elmaradhatatlan interjú k hívó szavá nak, elutaztam Orejuela de
Argandá ba – ez egy hegyi falucska vagy kö zség – azzal az eltö kélt szá ndékkal, hogy
belevá gjak az alkotó munká ba. Ismét Keresztelő Szent Já nossal á lmodtam. Apá m, Hernando,
ez azért má r tú l sok, mondtam magamnak az á lom kö zepén, és olyan mentá lis
erő feszítéssel, amelyet csak az engedhet meg magá nak, akinek az idegei necces
helyzetekben edző dtek, sikerü lt hirtelen fö lébrednem. A szoba elmerü lt a kasztíliai éjszaka
termékeny csö ndjében. Kinyitottam az ablakot, és beleszippantottam a tiszta, hegyvidéki
levegő be. Nem hiá nyzott az a tá voli korszak, amikor még két dobozzal elszívtam naponta,
bá r egy tö redékmá sodpercig arra gondoltam, hogy nem lenne rossz rá gyú jtani egy cigire.
Mintha nem lett volna vesztegetni való idő m, az á lmatlansá gom kihaszná lva papírokat
ellenő riztem, leveleket fejeztem be, cikkek és konferenciá k jegyzeteit készítettem el, ez a
rabszolgasors vá r egy sikeres író ra, amit képtelenek lennének megérteni azok a
megkeseredett és irigy szerző k, akik sosem lépik tú l a kétezres példá nyszá mot. Aztá n
visszafekü dtem az á gyba, és ahogy tö rténni szokott, azonnal elaludtam. A feketeségbő l –
mintha Zurbará n festette volna – ismét elő lépett Keresztelő Szent Já nos, és a szemembe
nézett. Intett a fejével, majd azt mondta: itt hagylak, Hernando, de nem maradsz egyedü l.
Végignéztem a tá jon, mely ú gy tisztult ki aprá nként, mintha szellő vagy angyali lehelet
oszlatná el a pá rá t és a sö tétséget, ekö zben mégis megő rizte a reggel sajá tosnak mondható
gyá szá t. A há ttérben, az á gyamtó l ú gy há rom méterre, egy sziklatö mb mellett vá rakozott a
lefá tyolozott á rny. Ki vagy?, kérdeztem. Remegett a hangom. Mindjá rt elsírom magam,
gondoltam meglepő dve az á lom kö zepén ama borongó s reggelen. De mégis erő t vettem
magamon, és megismételtem a kérdést: ki vagy? Erre az á rny megremegett, vagy egy
hatá rozott (és az egész testére kiterjedő ) mozdulattal lerá zta magá ró l a hajnali harmatot,
vagy a szemem kapaszkodó nélkü l egyszerű en elhitette velem, hogy az á rny megrá zkó dik,
holott nem tette, mindenesetre miutá n megrá zta magá t, elindult az á gyam felé – a lá ba
mintha nem érintette volna a fö ldet, én mégis hallottam a kö vek hangjá t, a kö vek boldogan
énekeltek, ahogy a há tukon érezték a talpá t, csikorgá s és csö ngés egyszerre, morajlá s és
susogá s, mintha a kö vek mezei fü vek lennének, a lá b pedig levegő vagy víz –, akkor aztá n
hatalmas erő feszítések á rá n fö legyenesedtem az á gyban, és a fél kö nyö kö mre tá maszkodva
megkérdeztem tő le, ki vagy, és mit akarsz tő lem, te á rny, mi rejtő zik a fá tylad mö gö tt, de az
á rny tová bb kö zeledett a hamuszü rke kö vek és kavicsok impériumá ban, míg oda nem ért az
á gyam mellé, aztá n megá llt, és a kö vek nem énekeltek, nem turbékoltak, nem bú gtak
tová bb, hatalmas csö nd telepedett a szobá mra, a vö lgyre meg a hegyoldalakra, lehunytam a
szemem, és azt mondtam, bá torsá g, Hernando, já rtá l te má r ennél rosszabb á lmokban is,
aztá n megint kinyitottam a szemem. Akkor az á rny levette a fá tylá t – talá n csak egy kendő
volt –, és megjelent elő ttem Szű z Má ria, de a fénye nem vakított – ahogy a bará tnő m,
Patricia Ferná ndez-García Errá zuriz á llítja, neki szá mos ehhez hasonló tapasztalatban volt
része –, hanem kellemesen simogatta a pupillá m, nagyjá bó l megfelelt a reggeli fénynek. É s
mielő tt még elnémultam volna, megkérdeztem: mit akarsz, Ú rnő m, a te szerény szolgá dtó l?
Mire ő : Hernando, gyermekem, azt akarom, hogy írj egy kö nyvet. A beszélgetésü nk
há tralevő részérő l nem mesélhetek. De írtam. Ú gy lá ttam neki a munká nak, hogy a bő rö met
is kész vagyok vá sá rra vinni a vá llalkozá sban, és há rom hó nap elteltével a kezemben volt
há romszá zö tven flekk, amit le is raktam a szerkesztő m asztalá ra. A címe: A New Age és a
spanyol lépcső . Azt mondjá k, ma tö bb mint ezer példá ny fogyott belő le. Természetesen
nem dediká ltam az ö sszeset, nem vagyok Superman. Ami komédiaként indul, annak
elkerü lhetetlenü l rejtély a vége.
PELAYO BARRENDOÁ IN, KÖ NYVVÁ SÁ R, MADRID, 1994. JÚ LIUS. Elő szö r is: itt vagyok,
leszedá lva, még a fü lembő l is antidepresszá ns folyik, bejá rtam ezt a kü lső re oly szimpatikus
kö nyvvá sá rt, ahol annyi, de annyi olvasó ja van Hernando García Leó nnak, és annyi, de
annyi olvasó ja van Bacá nak is – bá r ő García Leó n ellenpó lusa, éppoly boldog, mint amaz –,
és ahol jut néhá ny olvasó még az ö reg bará tomnak, Pere Ordó ñ eznek is, ső t még nekem is,
hogy tová bb ne menjü nk, hogy messzebbre ne menjü nk, nekem is megvan a magam olvasó i
kö re, a kiégettek, a vesztesek, akiknek apró lítiumbombá k vannak az agyá ban, Prozac-
folyó k, Epaminol-tavak, Rohypnol-holttengerek, betemetett Trankimazin-kutak, a
testvéreim, akik azért csü ngnek az ő rü letemen, hogy tá plá ljá k a sajá tjukat. É s itt van velem
az á poló nő m, bá r az is lehet, hogy nem á poló nő , hanem szociá lis munká s vagy speciá lis
nevelő , az is lehet, hogy ü gyvéd, mindenesetre itt van velem egy asszony, aki ú gy néz ki,
mintha az á poló nő m lenne, legalá bbis erre lehet kö vetkeztetni abbó l, milyen készségesen
nyú jtja felém a csodá latos pirulá kat, az agyamat szaggató bombá kat, amelyek
megakadá lyozzá k, hogy modortalansá got kö vessek el, egy nő , aki ott sétá l az oldalamon, és
ha megfordulok, a légies á rnyéka hozzá ér az én esetlen, nagydarab á rnyékomhoz, és az
á rnyékom mintha szégyenkezne, amiért ott hö mpö lyö g az ö vé mellett, de ha az ember
jobban megnézi – és így teszek én is –, akkor mégiscsak tö kéletesen boldognak lá tszik, hogy
ott hö mpö lyö ghet. Az én á rnyékom a Harmadik É vezred Maci Lacija, az ö vé pedig Hü patia
tanítvá nya. É s pontosan ezért a pillanatért szeretek ott lenni, leginká bb azért, mert az
á poló nő m ö rü l, hogy ennyi kö nyvet lá that egy helyen, és ö rü l, hogy ott sétá lhat az
ú gynevezett spanyol kö ltészet vagy spanyol irodalom leghíresebb bolondja mellett. É s ez az
a pillanat, amikor kedvem tá mad rejtélyesen mosolyogni vagy rejtélyesen dudorá szni, ő
pedig megkérdezi, miért nevetek, vagy miért dudorá szom, mire én azt felelem, hogy azért
nevetek, mert nevetségesnek érzem ezt az egészet, mert nevetségesnek érzem, hogy
Hernando García Leó n ú gy tesz, mintha ő lenne Keresztelő Szent Já nos vagy Loyolai Szent
Igná c, vagy Boldog Escrivá de Balaguer, és mert nevetségesnek érzem a hullá mpala
bó déikban elbariká dozott író k elszá nt harcá t a hírnévért és az olvasó kért. Erre rá m néz, és
megkérdezi, miért dudorá szom. É n pedig azt felelem, hogy ezek versek, a dudorá szá s egy-
egy vers, amelyeket most gondolok ki, és pró bá lom ő ket memorizá lni. Ezutá n az á poló nő m
mosolyog és bó lint, elégedett a vá laszaimmal, és azokban az esetekben, amikor hatalmas a
tö meg, és a cső dü let veszélyes méreteket ö lt (az á poló nő m elmondá sa szerint Aurelio Baca
bó déjá nak kö zelében), a keze a kezemet keresi, és gond nélkü l meg is talá lja, majd lassan
kéz a kézben á tkelü nk a tű ző napon és a fagyos á rnyékon, az á rnyéka vontatja az
á rnyékomat, de mindenekelő tt a teste vontatja a testemet. É s bá r nem ez az igazsá g (azért
mosolygok, hogy ne ü vö ltsek, azért dudorá szom, hogy ne imá dkozzam vagy ká romoljak), az
á poló nő mnek elég, bő ven elég az én vá ltozatom, mindez nem á rul el sokat a pszicholó gusi
képességeirő l, de anná l tö bbet az életre való hajlamá ró l vagy arró l, hogy imá d a Retiró ra
zá porozó napsugarakban fü rdeni, és fékezhetetlenü l vá gyik a boldogsá gra. É s ez az a
pillanat, amikor olyan – legalá bbis bizonyos szemszö gbő l nézve – kevéssé kö ltő i dolgokra
gondolok, mint a munkanélkü liség (az á poló nő m nemrég tö rt ki belő le, há la annak, hogy
bolond vagyok) vagy a jogi tanulmá nyok (az ü gyvédnő m nemrég nyergelt á t a spanyol
regények olvasá sá ra, há la annak, hogy bolond vagyok), és a munkanélkü liség az
elvesztegetett ó rá k tá rsasá gá ban egyetlen vö rö s gö mbként emelkedik fö l a szemem elő tt,
emelkedik és emelkedik tová bb, amíg sírva nem fakadok, Daidalosz gyá szolja Ikarosz
sorsá t, a ká rhozott Daidalosz, aztá n megint leszá llok a Fö ld bolygó ra, a Kö nyvvá sá rra, és
megpró bá lkozom egy félmosollyal, csak az á poló nő mnek, de mégsem ő lá tja, hogy
mosolygok, hanem az olvasó im – a vesztesek, a lemészá roltak, az ő rü letembő l tá plá lkozó
ő rü ltek, akik végü l végezni fognak velem, végezni fognak a végtelen tü relmemmel –, és
lá tnak a kritikusaim – akik kö zö s fotó t szeretnének velem, de nem viselnék el a tá rsasá gom
nyolc ó rá ná l tová bb –, lá tnak a tévé szerkesztő -mű sorvezető i – akik csodá ljá k Barrendoá in
ő rü letét, mikö zben megfontoltan ingatjá k a fejü ket –, de ő nem, ő sosem, a buta, az ostoba,
az á rtatlan, a késve érkező , akit csak az irodalom érdekel, mikö zben nem gondol bele a
romlott vagy makulá tlan oldalak mö gö tt megbú vó poklokba, aki imá dja a virá gokat, de nem
tudja, hogy a vá zá k mélyén szö rnyek élnek, aki a Kö nyvvá sá ron sétá l, és vontat engem, aki
mosolyog a rá m ujjal mutogató fotó sokra, aki az á rnyékomat és a sajá t á rnyéká t is vontatja,
a tudatlan, a kifosztott, a nincstelen, aki tú l fog élni, az egyetlen vigaszom. Ami komédiaként
indul, annak ü res halotti ima a vége.
FELIPE MÜ LLER, CÉ NTRICO BÁ R, BARCELONA, CALLE TALLERS, 1995. SZEPTEMBER. Ez
egy reptéri tö rténet. Arturo mesélte nekem a barcelonai repü lő téren. Két író tö rténete.
Tulajdonképpen elég zavaros. A reptereken hallott tö rténetek kö nnyen felejthető k, hacsak
nem szerelmi tö rténetrő l van szó , de ez nem az. Azt hiszem, ismertü k ezeket az író kat,
legalá bbis Arturo ismerte ő ket. Barceloná bó l, Pá rizsbó l vagy Mexikó bó l? Azt nem tudom.
Az egyikü k perui, a má sikuk kubai, bá r ezt nem tudná m szá zszá zalékos biztonsá ggal
kijelenteni.
Amikor Arturo elmesélte nekem a tö rténetet, nemcsak a nemzetiségü ket tudta, hanem a
nevü ket is említette. De nem igazá n figyeltem oda rá . Azt hiszem, jobban mondva
való színű nek tartom, hogy a mi generá ció nkhoz tartoztak, azaz az ö tvenes években
szü lettek. Arturo szerint – erre viszont egészen pontosan emlékszem – mindkettejü k sorsa
példaértékű volt. A perui marxista volt, legalá bbis az olvasmá nyai ebbe az irá nyba
mutattak: ismerte Gramscit, Luká csot, Althussert. De olvasta Hegelt és Kantot meg a
gö rö gö k kö zü l is néhá nyat. A kubai boldog elbeszélő volt. É s ezt nagy kezdő betű kkel kell
leírnom: Boldog Elbeszélő . Nem olvasott teoretikusokat, csak regényíró kat, kö ltő ket,
novellistá kat. Mindketten – a perui és a kubai – szegény csalá d sarjaként nevelkedtek,
elő bbi proletá r-, utó bbi fö ldmű vescsalá dban. Ö rö mteli volt a gyerekkoruk, nyitottak voltak
az ö rö mre, mó dfelett vá gytak a boldogsá gra. Arturo azt mondta, hogy biztosan nagyon szép
gyerekek voltak. Szerintem mondjuk minden gyerek szép. Természetesen egészen korá n
fö lismerték magukban az irodalmi elhivatottsá got: a perui verseket írt, a kubai novellá kat.
Mindketten hittek a forradalomban és a szabadsá gban. Nagyjá bó l ú gy, ahogy az ö tvenes
években szü letett tö bbi latin-amerikai író . Aztá n megértek: a perui és a kubai elő szö r
belekó stolt a csillogá sba, kiadtá k a szö vegeiket, a kritika egyként ü dvö zö lte az írá sokat, ú gy
tartottá k ő ket szá mon, mint a kontinens legjobb fiatal szerző it, egyiket a kö ltészet, má sikat
a pró za terü letén, és ki nem mondva ugyan, de vá rni kezdték tő lü k a meghatá rozó mű vet.
É s akkor megtö rtént, ami meg szokott tö rténni a legjobb latin-amerikai szerző kkel is, vagy
az ö tvenes években szü letett szerző k legjobbjaival is: mintegy kinyilatkoztatá sként
megjelent elő ttü k a fiatalsá g, a szerelem és a halá l szenthá romsá ga. Hogyan befolyá solta ez
a jelenés a mű veiket? Eleinte alig érzékelhető mó don: mintha finoman elmozdulna egy
ü veglapra helyezett má sik ü veglap. Csak néhá ny kö zeli bará tjuk vette észre. Azutá n má r
visszafordíthatatlanul ú ton is voltak a katasztró fa vagy a szakadék felé. A perui elnyert egy
ö sztö ndíjat, és elkö ltö zö tt Limá bó l. Bejá rta Latin-Ameriká t, de nem sokkal késő bb hajó ra
szá llt, és Barcelona, azutá n Pá rizs felé vette az irá nyt. Arturo, azt hiszem, Mexikó ban
ismerkedett meg vele, de Barceloná ban lettek igazi bará tok. Abban az idő ben minden jel
arra mutatott, hogy ü stö kö sszerű en ível majd fö lfelé az irodalmi pá lyá ja, de nem lehet
tudni, miért, a spanyol szerkesztő k és író k – kevés kivételtő l eltekintve – mégsem igazá n
érdeklő dtek a munká ssá ga irá nt. Késő bb tová bbá llt Pá rizsba, és ott perui maoista
hallgató kkal kerü lt kapcsolatba. Arturo szerint a perui mindig is maoista volt, szertelen és
felelő tlen maoista, egy szalonmaoista, de Pá rizsban, ilyen-olyan eszkö zö kkel – mondjuk így
– meggyő zték, hogy ő Mariá tegui reinkarná ció ja, a kalapá cs vagy az ü llő , nem emlékszem
pontosan, amellyel szét fogjá k zú zni a Latin-Amerika-szerte szabadon gará zdá lkodó
papírtigriseket. Hogy miért gondolta Belano, hogy a perui bará tja komolytalan? Igazá bó l
megvolt rá az oka: a perui egyik nap képes volt rettenetes, pamfletszagú szö vegeket írni, a
rá kö vetkező nap pedig egy szinte má r olvashatatlan esszét Octavio Pazró l, amelyben
hemzsegtek a mexikó i kö ltő re nézve hízelgő , ő t dicső ítő mondatok. Nehezen lehetett
komolyan venni mindezt egy maoistá tó l. Nem volt kö vetkezetes. Való já ban a perui mindig
is szö rnyű esszéket írt, a nincstelen parasztok szó szó ló já nak szerepében éppú gy, mint Paz
kö ltészetének védelmező jeként. De tová bbra is jó kö ltő volt, alkalmanként nagyon is jó ,
merész és ú jító . Egy nap a perui ú gy dö ntö tt, hogy hazatér Peruba. Talá n ú gy gondolta,
elérkezett a pillanat, hogy az ú j Mariá tegui visszatérjen szü lő fö ldjére, talá n ki akarta
haszná lni az ö sztö ndíjá bó l megspó rolt pénzét, hogy egy olcsó bb helyen élve nyugodtan és
tö retlenü l dolgozhasson az ú jabb mű vein. De nem volt szerencséje. Alig tette be a lá bá t a
limai repü lő térre, létrejö tt a Fényes Ö svény – mintha csak ő t vá rtá k volna –, egy
kézzelfogható fö lforgató erő , mely azzal fenyegetett, hogy behá ló zza egész Perut. Így,
érthető mó don a perui nem vonulhatott vissza egy hegyi faluba, hogy ott írjon tová bb.
Onnantó l kezdve minden rosszul alakult a szá má ra. Eltű nt a perui irodalom fiatal
ü dvö skéje, és fö ltű nt egy fickó , aki egyre jobban félt, és egyre mélyebbre sü llyedt az
ő rü letben, egy fickó , aki szenvedett, ha csak rá gondolt, hogy Barceloná t, Pá rizst hagyta ott
azért a Limá ért, ahol vagy a kö ltészetét nézték le, vagy ő t magá t gyű lö lték halá losan,
revizionistá nak, á ruló kutyá nak tartottá k, és ahol a rendő rség szemében – speciá lis mó don,
de mégis – ő volt a millenarista gerillamozgalom ideoló giai vezető je. Azaz a perui egy
csapá sra zá tonyra futott egy olyan orszá gban, ahol éppú gy eltehette ő t lá b aló l a rendő rség,
mint a Fényes Ö svény kö vető i. Ennek is, annak is volt indítéka bő ven, egyik is, má sik is ú gy
érezte, hogy megsértette ő ket a verseiben. Attó l a pillanattó l kezdve minden, amit azért
tett, hogy biztonsá gban tudja a sajá t életét, elkerü lhetetlen mó don kö zelebb vitte a
pusztulá shoz. Rö viden: a perui elvesztette a fonalat. Korá bban lelkes rajongó ja volt a
négyek csoportjá nak és a kulturá lis forradalomnak, most Blavatszkaja asszony tanainak
kö vető je vá lt belő le. Visszatért a katolikus egyhá z kö telékébe. Buzgó híve lett II. Já nos
Pá lnak és kérlelhetetlen ellensége a felszabadítá si teoló giá nak. A rendő rség azonban nem
hitt ebben a metamorfó zisban, és a neve tová bbra sem kerü lt le a potenciá lisan veszélyes
személyek listá já ró l. A bará tai viszont – azok a kö ltő k, akik vá rtak tő le valamit – tényleg
elhitték, amit mond, és nem á lltak vele szó ba tö bbet. Nemsoká ra még a felesége is
otthagyta. De a perui kitartott a lá zá lma mellett, és nem engedett a negyvennyolcbó l. Ment
az orra utá n. Természetesen nem keresett egy vasat sem. Odakö ltö zö tt az apjá hoz, ő
tartotta el. Miutá n az apja meghalt, az anyja tartotta el. Ekö zben a perui persze írta,
termelte tová bb a hatalmas és besorolhatatlan kö nyveit, melyekben néha megcsillant a
tö rékeny, ragyogó humor. É vekkel késő bb tö bbszö r célzott arra, hogy 1985 ó ta nem volt
dolga nő vel. Tová bbá : eltű nt belő le a szégyenérzet, a szemérem és a tapintat utolsó nyoma
is. Tú lzá sba vitte (vagyis, minthogy latin-amerikai író kró l beszélü nk, a szoká sosná l is
nagyobb tú lzá sba) má sok dicséretét, és egyá ltalá n nem érezte, mikor vá lik nevetségessé az
ö nimá data. Mindenesetre idő nként gyö nyö rű verseket írt. Arturo szerint a perui – Whitman
mellett – magá t tartotta a két legnagyobb amerikai kö ltő egyikének. Fura tö rténet. A kubai
esete má s. A kubai boldogan élt, és boldog, radiká lis szö vegeket írt. De homoszexuá lis volt,
és a forradalmi ható sá gok nem ó hajtottá k tolerá lni a homoszexualitá st, így aztá n egy
rö vidke pillanatig tartó tü ndö klést kö vető en – mely sorá n két magas színvonalú regényt írt
(szintén rö videket) – má r vonszoltá k is végig a forradalomnak nevezett moslék és ő rü let
kellő s kö zepén. Aprá nként elvették tő le azt a keveset, amije volt. Elvesztette a
munkahelyét, nem adtá k ki tö bbet a mű veit, megpró bá ltá k beszervezni besú gó nak,
kö vették, ellenő rizték a levelezését, és végü l bö rtö nbe zá rtá k. A forradalmá roknak lá tszó lag
két elvá rá sa volt: a kubai gyó gyuljon ki a homoszexualitá sbó l, majd, immá r egészségesen,
dolgozzon a hazá já ért. Mindkettő nevetséges. A kubai kitartott. Jó (vagy rossz) latin-
amerikaiként nem félt sem a rendő rségtő l, sem a szegénységtő l, és attó l sem, hogy nem
adjá k ki tö bb kö nyvét. Megszá mlá lhatatlan kalandot élt á t a szigeten, és jö hetett bá rmilyen
elnyomá s, mindig tudott magá ra vigyá zni. Egy nap lelépett. Eljutott az Egyesü lt Á llamokba.
Egymá s utá n jelentek meg a mű vei. Ha lehet, még nagyobb buzgalommal vetette magá t a
munká ba, de Miamit nem neki teremtették. New Yorkba kö ltö zö tt. Szerető i voltak. AIDS-es
lett. Kubá ban má ris azt mondtá k: lá tjá tok, ha itt maradt volna, akkor most nem halna meg.
Egy ideig Spanyolorszá gban élt. Kemény volt az utolsó néhá ny napja: szeretett volna
befejezni egy kö nyvet, de szinte má r annyi ereje sem maradt, hogy leü ljö n az író gép elé.
Mindenesetre befejezte. Néha kiü lt a New York-i laká sa ablaká ba, és arra gondolt, mennyi
mindent elérhetett volna, és végü l mi az, amit elért. Az utolsó napjai a magá ny, a fá jdalom
és a má r visszavonhatatlanul elveszett dolgok miatt érzett dü h jegyében teltek. Nem akart
tová bb szenvedni egy kó rhá zban. Amikor befejezte az utolsó kö nyvét, ö ngyilkos lett. Ezt
mesélte nekem Arturo, mikö zben a repü lő t vá rtuk, amellyel végleg elhagyta
Spanyolorszá got. A forradalmi á lom… lá zas rémá lom. Mi ketten chileiek vagyunk, mondtam
neki, mi nem tehetü nk semmirő l. Rá m nézett, de nem vá laszolt. Aztá n fö lnevetett. Adott két
puszit az arcomra, és elment. Ami komédiaként indul, annak vígmonoló g a vége, csak most
má r nem nevetü nk.

24
CLARA CABEZA, PARQUE HUNDIDO, MEXIKÓ VÁ ROS, 1995. OKTÓ BER. Octavio Paz
titká rnő je voltam. El sem tudjá k képzelni, mennyi munká m volt. Leveleket írtam,
megtalá lhatatlan kéziratokat talá ltam meg, telefonon beszéltem a folyó irat szerző ivel, olyan
kö nyveket szereztem be, amelyek má r csak egy-két amerikai egyetemen voltak fellelhető k.
Két évvel azutá n, hogy elkezdtem don Octavió nak dolgozni, má r kró nikus fejfá já s gyö tö rt,
mindig délelő tt tizenegy kö rü l tö rt rá m, és nem mú lt el este hatig, bevehettem bá rmennyi
aszpirint. Leginká bb azt szerettem, amikor a tulajdonképpeni há zimunká val
foglalkozhattam, ha példá ul reggelit készítettem, vagy a szolgá ló nak segítettem elkészíteni
az ebédet. Akkor jó l éreztem magam, rá adá sul a pihenés jó t tett a megtépá zott lelkemnek.
Á ltalá ban reggel hét kö rü l érkeztem meg a há zba – olyan korá n még nincsenek forgalmi
dugó k, és ha vannak, akkor sem tartanak olyan soká ig, és nem olyan borzasztó ak, mint
csú csidő ben –, aztá n ká vét és teá t fő ztem, narancslevet készítettem, pá r pirító st, amolyan
egyszerű cske reggelit, aztá n a tá lcá val bementem don Octavio szobá já ba, és azt mondtam,
don Octavio, ébredjen, ú j nap virradt. Mindenesetre első ként mindig María José asszony
nyitotta ki a szemét, és mindig vidá man ébredt, a hangja megtö rte a sö tétséget, ahogy azt
mondta: hagyd a reggelit az éjjeliszekrényen, Clara, én pedig azt feleltem, jó reggelt,
asszonyom, ú j nap virradt. Aztá n visszamentem a konyhá ba, és elkészítettem a sajá t
reggelimet, valami kö nnyű t, olyasmit, mint az asszonyoméknak, ká vét, narancslevet, egy-
két pirító st lekvá rral, aztá n bementem a kö nyvtá rba, és nekilá ttam a munká nak.
Nem tudjá k elképzelni azt a rahedli levelet, amit don Octavio kapott, de azt sem, hogy
milyen nehéz volt ő ket osztá lyozni. Gondolom, azt sejtik, hogy a szélró zsa minden irá nyá bó l
és mindenféle ember írt neki, kezdve má s, hozzá hasonló Nobel-díjasokkal, a fiatal angol,
olasz vagy francia kö ltő kig bezá ró lag. Nem á llítom, hogy don Octavio mindegyikre vá laszolt,
talá n a kapott leveleknek ú gy tizenö t-hú sz szá zaléká ra, de a tö bbit is osztá lyozni és
archivá lni kellett, ki tudja, miért, én legszívesebben kihajítottam volna ő ket a szemétbe. Az
osztá lyozá si rendszer mindenesetre egyszerű volt, szétvá logattuk ő ket nemzetiség szerint,
és amikor a nemzetiség nem volt egyértelmű (ez tö bbnyire a spanyolul, angolul és franciá ul
írt levelekre volt jellemző ), akkor nyelvek szerint. Mikö zben a levelezéssel dolgoztam, néha
elképzeltem a slá ger-, pop- vagy rockénekesek titká rnő inek egy munkanapjá t, és azt
kérdeztem magamban, hogy vajon nekik is olyan rengeteg levéllel kell-e megkü zdeniü k,
mint nekem. Lehetséges, de az biztos, hogy nem írnak nekik ennyiféle nyelven. Néha don
Octavio még kínai leveleket is kapott, és ezzel mindent elmondtam. Ilyen esetekben a
levelet félre kellett tennem egy kü lö n rekeszbe, amely a marginalia excentricorum nevet
kapta, ezt don Octavio hetente egyszer nézte á t. Majd azt mondta – bá r ez csak nagy ritká n
fordult elő –: Clarita, fogja a kocsit, és menjen el Nagahiro bará tomhoz. Rendben, don
Octavio, feleltem, a dolog persze nem volt olyan egyszerű , mint ahogy ő tá lalta. Elő szö r is a
fél délelő ttö m azzal tö ltö ttem, hogy azt a bizonyos Nagahiró t kerestem telefonon, amikor
aztá n végre elértem, azt mondtam neki, don Nagahiro, van pá r dolog, amit le kéne
fordítania, ő pedig adott egy idő pontot a hét valamelyik napjá ra. Néha elkü ldtem a
leveleket postá n vagy futá rral, ha viszont a papírok fontosak voltak – ez rendszerint
lá tszott azon, milyen arcot vá g don Octavio –, há t akkor személyesen mentem, és addig nem
mozdultam Nagahiro ú r mellő l, amíg legalá bb egy rö vid ö sszefoglaló t nem adott a papír
vagy levél tartalmá ró l, az ö sszefoglaló t aztá n én gyorsírá ssal lejegyeztem a fü zetembe, majd
letisztá ztam, kinyomtattam, és leraktam don Octavio író asztalá ra, a bal szélére, hogy
amikor jó nak lá tja, vethessen rá egy pillantá st, és kielégíthesse a kívá ncsisá gá t.
Emellett ott voltak a don Octavio á ltal kü ldö tt levelek is. Az aztá n tényleg kiborító munka
volt, mivel hetente sok levelet írt, nagyjá bó l ú gy tizenhatot, a vilá g legmeglepő bb pontjaira,
és ezt elképesztő volt lá tni kö zelrő l, mert az emberben fö lmerü lt a kérdés, mégis hogyan
teremthetett ennyi bará tsá got ez az ember ilyen kü lö nbö ző , ső t azt mondaná m, ellentétes
helyeken, mint példá ul Trieszt és Sydney, Có rdoba és Helsinki, Ná poly és Bocas del Toro
(Panama), Limoges és Ú jdelhi, Glasgow és Monterrey. É s mindenki szá má ra volt egy
bá torító szava, volt egy olyan gondolata, amelyet mintha fennhangon kimondott volna, és
ez – fö ltételezem – elgondolkodtatta a levelező partnerét, aki aztá n tö rhette a fejét a dolgon.
Nem fogom elkö vetni azt a hibá t, hogy fö lfedjem, mirő l írt a leveleiben, csak annyit á rulok
el, hogy nagyjá bó l ugyanarró l, amirő l az esszéiben és a verseiben: szép dolgokró l, sö tét
dolgokró l és a má ssá gró l, amin én magam is sokat gondolkodom – fö lteszem, sok má s
mexikó i értelmiségihez hasonló an –, mégsem sikerü lt még megfejtenem, hogy mirő l is szó l.
De volt má s feladatom is, és nagyon is szívesen vá llaltam az á poló nő i teendő ket, nemhiá ba
vettem részt tö bb első segély-tanfolyamon is. Nem mondhatná m, hogy don Octavio
akkoriban még makkegészséges lett volna, mindennap gyó gyszereket kellett szednie, és
minthogy mindig a dolgai já rtak a fejében, megfeledkezett ró la, mikor kell bevennie az
orvossá gait, és végü l teljesen ö sszekavarodott – ezt talá n má r bevettem délben, vagy talá n
ezt a má sikat nem vettem be reggel nyolckor –, végü l hatalmas rendetlenség tá madt a
tablettá k kö rü l, és ennek – ezt bü szkén mondhatom – én vetettem véget, ső t még arra is
gondom volt, hogy akkor is német precizitá ssal vegye be azokat, amelyeket be kellett
vennie, ha én nem vagyok ott. Ennek érdekében fö lhívtam telefonon otthonró l vagy onnan,
ahol éppen voltam, és megkérdeztem a szolgá ló t, bevette má r don Octavio a nyolcó rá s
tablettá it?, a szolgá ló pedig megnézte, és ha a mű anyag tégelyben elő re kikészített pirulá k
még ott voltak, akkor rá parancsoltam: vigye be neki, és vetesse be vele ő ket. Néha nem a
szolgá ló val beszéltem, hanem az asszonyommal, de ugyanú gy: bevette má r az orvossá gá t
don Octavio?, María José asszony pedig nevetett, és azt mondta, jaj, Clarisa – ő néha
Clarisá nak szó lított, nem tudom, miért –, a végén még féltékeny leszek, és amikor María
José asszony ezt mondta, én szinte elpirultam, szinte má r attó l féltem, hogy lá tja, hogy
elpirulok, milyen buta tud lenni az ember, ugyan, hogy lá thatta volna, ha egyszer telefonon
beszéltü nk?, de azutá n is hívtam má skor is, és pró bá ltam elérni, hogy vegye be a
gyó gyszereit a megfelelő idő ben, mert ha nem, akkor nem érnek semmit, nincs igazam?
De volt má s feladatom is, mégpedig én á llítottam ö ssze don Octavio napirendjét, tele
tá rsadalmi eseményekkel, vagyis ü nnepségekkel és konferenciá kkal, meghívó kkal
kiá llítá smegnyitó kra, szü letésnapokkal vagy honoris causa doktorikkal, igazsá g szerint ha
elment volna minden programra, szegénykém egy sort sem tudott volna írni, nemhogy az
esszéibő l, de még a verseibő l sem. Így aztá n, miutá n elrendeztem a napirendjét, ő k María
José asszonnyal gó rcső alá vették, és elvetettek pá r dolgot, én pedig néha a kis kuckó mbó l
figyeltem ő ket, és azt mondtam magamban: rendben, don Octavio, bü ntesse ő ket a
kö zö nyével.
Aztá n jö tt a Parque Hundido korszaka, maga a hely – ha kívá ncsiak a véleményemre – a
legkevésbé sem érdekes, azelő tt talá n az volt, de má ra dzsungel lett belő le, ahol rabló k és
erő szaktevő k, szeszkazá nok és rosszéletű nő k portyá znak.
A dolog így tö rtént. Egy reggel – még nem volt nyolc ó ra sem, amikor megérkeztem a há zba
– talpon talá ltam don Octavió t, a konyhá ban vá rt rá m. Alighogy meglá tott, azt mondta:
Clarita, ugye, megteszi nekem azt a szívességet, hogy elvisz egy bizonyos címre a kocsijá val.
Mit gondolnak? Mintha bá rmikor elő fordult volna, hogy nemet mondtam valamire, ha
megkért. Így há t azt feleltem: ahová csak mondja, don Octavio. De ő csak intett, nem
mondott semmit, és elindultunk. Elhelyezkedett mellettem a kocsiban, ami – mellékesen
legyen mondva – csak egy Volkswagen, vagyis nem igazá n kényelmes. Ahogy ott ü lt
mellettem a réveteg tekintetével, egy picit megsajná ltam, amiért nem á llhatok valami jobb
autó val a szolgá latá ra, de mégsem mondtam semmit, mert kö zben eszembe jutott, hogy ha
elnézést kérek, azt lényegében szemrehá nyá sként is értelmezheti, mert végeredményben ő
az, aki a fizetésem adja, és ha nem telik jobb kocsira, akkor azt lehet mondani, hogy ez
részben az ő hibá ja, pedig ezt soha, még á lmomban sem vetettem volna a szemére. Ezért
aztá n hallgattam, igyekeztem minél jobban palá stolni a gondolataimat, és beindítottam a
motort. Az első pá r utcá t talá lomra vá lasztottam ki. Aztá n tettü nk egy kö rt Coyoacá nban, és
végü l rá kanyarodtunk az Insurgentesre. Amikor fö ltű nt a Parque Hundido, utasított, hogy
á lljak meg, ahol tudok. Aztá n kiszá lltunk, és don Octavio – miutá n kö rü lnézett egy kicsit –
bevetette magá t a parkba, amelyrő l ebben az idő ben nem lehet elmondani, hogy tele lenne,
de azért nem is ü res. Biztosan fö lidéz valamilyen emléket, gondoltam. Ahogy haladtunk
befelé, a park egyre elhagyatottabb lett. Fö ltű nt, hogy a parkot hihetetlen mértékben
tö nkretette a nemtö rő dö mség, a hanyagsá g, az eszkö zhiá ny vagy a leggyalá zatosabb
felelő tlenség. Amikor má r a park mélyén já rhattunk, leü ltü nk egy padra, és don Octavio
figyelni kezdte a fá k lombjá t vagy az eget, aztá n elmormolt pá r érthetetlen szó t. Még
mielő tt elindultunk, fogtam az orvossá gait meg egy kis ü veg vizet, és mivel má r itt volt az
ideje, hogy bevegye ő ket, kihaszná ltam, hogy ü lü nk, és odaadtam neki. Don Octavio rá m
nézett, mintha megbolondultam volna, de egy pisszenés nélkü l bevette a tablettá it. Majd így
szó lt: maradjon itt, Clarita, aztá n fö lá llt, és elindult egy tű levelekkel borított fö ldú ton, én
pedig szó t fogadtam. Kellemes volt a kö rnyezet, ezt el kell ismernem, a park tö bbi ö svényén
néha fö lbukkant egy-egy szolgá ló lá ny, aki á tvá gott az erdő n, vagy tanuló k, akik aznap
reggel inká bb nem mentek be az ó rá kra, kö nnyedén lehetett levegő t venni, aznap
való színű leg nem volt olyan nagy a légszennyezés, idő nként még talá n madá rcsicsergést is
hallottam. Ekö zben don Octavio gyalogolt. Egyre nagyobb kö rö kben haladt, és néha letért
az ö svényrő l, és rá lépett a sok taposá stó l beteg fű re, amelyet a kertészek való színű leg má r
nem is gondoztak.
Akkor vettem észre a má sik férfit. Szintén kö rbe-kö rbe já rká lt, és a léptei ugyanazt az
ö svényt kö vették, csak ellenkező irá nyban, így aztá n tö rvényszerű en szembe kellett
talá lkoznia don Octavió val. Olyan érzés volt, mintha megszó lalt volna egy vészjelzés a
mellkasomban. Fö lá lltam, és megfeszítettem minden egyes izmomat arra az esetre, ha
kö zbe kellene lépnem, nemhiá ba végeztem karate- és dzsú dó tanfolyamot néhá ny éve
Takesi Ken doktorná l, akinek Jesú s García Pedraza volt a való di neve, és a szö vetségi
rendő rségnél szolgá lt. De nem volt rá szü kség: amikor a férfi ö sszetalá lkozott don
Octavió val, még csak fö l sem nézett. Így aztá n nem mozdultam, és a kö vetkező ket lá ttam:
amikor don Octavio ö sszetalá lkozott a férfival, megá llt, és mintha elgondolkodott volna,
majd ú gy tett, mintha tová bbmenne, de ezú ttal nem olyan véletlenszerű en és kényelmesen
haladt, mint pá r perccel azelő tt, hanem mintha arra a pillanatra készü lne, amikor a két
pá lya, az ö vé és az ismeretlené ú jra talá lkozni fog. É s amikor az ismeretlen ismét elment
don Octavio mellett, ő megfordult, és való di érdeklő déssel figyelni kezdte. Az ismeretlen
visszanézett don Octavió ra, és azt mondaná m, hogy fö lismerte, amiben persze nincs semmi
meglepő , hisz ismeri mindenki – és amikor azt mondom, mindenki, azt szó szerint értem.
Miutá n hazaértü nk, don Octavio kedve érezhető en megvá ltozott. Virgoncabb volt, tele
energiá val, mintha a hosszú reggeli séta fö lfrissítette volna. Emlékszem, hogy ú t kö zben
elszavalt néhá ny gyö nyö rű verssort angolul, és én megkérdeztem, hogy ki a sorok szerző je,
ő pedig mondott egy nevet, talá n egy angol kö ltő neve lehetett, má r nem emlékszem, aztá n
– mintha témá t akarna vá ltani – megkérdezte, miért viselkedtem olyan idegesen, és
emlékszem, hogy elő szö r nem vá laszoltam, talá n csak fö lkiá ltottam, hogy jaj, don Octavio,
de utá na elmagyará ztam neki, hogy a Parque Hundido nem kifejezetten békés kö rnyék,
nem olyan hely, ahol az ember nyugodtan sétá lhat, és ú gy meditá lhat, hogy kö zben nem kell
attó l félnie, hogy gonosztevő k tá madjá k meg. Erre don Octavio rá m nézett, és a hangja
mintha egy farkas szívébő l szó lt volna, amikor azt mondta: engem még a kö ztá rsasá gi elnö k
sem tá madhat meg. Olyan magabiztosan mondta, hogy elhittem neki, és inká bb nem is
tettem hozzá semmit.
Má snap, amikor megérkeztem, don Octavio má r vá rt. Elindultunk anélkü l, hogy bá rmit
mondott volna, én pedig – én naiv – mentem Coyoacá n felé, de amikor don Octavio rá jö tt,
szó lt, hogy haladéktalanul vegyem az irá nyt a Parque Hundido felé. A tö rténet
megismétlő dö tt. Don Octavio otthagyott egy padon, és kö rö zve sétá lni kezdett ugyanott,
ahol elő ző nap. Elő bb odaadtam neki az orvossá gait, és ő kü lö nö sebb hozzá fű znivaló nélkü l
bevette ő ket. Kicsivel késő bb fö lbukkant a má sik férfi, ő is sétá lt. Amikor don Octavio
meglá tta, nem tudta megá llni, hogy ne nézzen rá m a tá volbó l, mintha azt mondaná : lá tja,
Clarita, én sosem csiná lok semmit csak ú gy, ok nélkü l. Az ismeretlen szintén rá m nézett,
aztá n don Octavió ra, és egy má sodpercre ú gy éreztem, hogy hezitá l, hogy
elbizonytalanodnak a léptei. De nem fordult vissza, ahogy tartottam tő le, hanem don
Octavió hoz hasonló an ment tová bb, aztá n megint ö sszetalá lkoztak, és amikor talá lkoztak,
fö lemelték a tekintetü ket a fö ldrő l, és egymá s szemébe néztek, én pedig ú gy lá ttam, hogy
eleinte mintha mindketten odafigyelnének a má sikra, de a harmadik kö rben má r teljesen
elmerü ltek magukban, és má r egymá sra sem néztek, amikor ö sszetalá lkoztak. Azt hiszem,
akkor figyeltem fö l rá , hogy egyikü k sem beszél, má rmint egyikü k sem szavakat mormol,
hanem szá mokat, mindketten szá moltak, nem tudom, talá n a lépteiket – ez a leglogikusabb
dolog, ami most eszembe jut –, mindenesetre valami ilyesmit, szá mokat véletlenszerű en,
talá n ö sszegeket vagy maradékokat, szorzatokat vagy há nyadosokat mormoltak. Mire
hazaindultunk, don Octavio eléggé elfá radt. A szeme ragyogott – micsoda szép szeme van –,
de egyébként ú gy nézett ki, mintha versenyt futott volna. Bevallom, egy pillanatig
aggó dtam, és ú gy éreztem, hogy ha valami baja tö rténne, azért én lennék a felelő s. Magam
elé képzeltem don Octavió t egy szívroham kö zben, magam elé képzeltem halottként, aztá n
megjelentek elő ttem azok a mexikó i író k és kö ltő k, akik annyira szeretik (kü lö nö sen a
kö ltő k), kö rbevettek a vá ró teremben azon a kliniká n, ahova orvosi kivizsgá lá sokra já rt don
Octavio, és meglehető sen ellenséges tekintettel az arcukon azt kérdezték tő lem, mi az
ö rdö gö t csiná ltam az egyetlen mexikó i Nobel-díjassal, miként tö rténhetett, hogy á jultan
talá ltak don Octavió ra a Parque Hundidó ban, ezen a legkevésbé sem kö ltő i és egyébirá nt a
fő nö kö m irodalmi teendő itő l oly tá vol eső helyszínen. É s nem tudtam mit vá laszolni nekik a
képzeletemben, csak az igazsá got, ugyanakkor tudtam, hogy ez nem fogja ő ket
megnyugtatni, akkor pedig minek mondjam, jobb lenne inká bb, ha csö ndben maradnék,
szó val ilyesmiken já rt az eszem, mikö zben vezettem a kocsit a vá ros napró l napra egyre
elviselhetetlenebb ú tjain, és gondolatban elmerü ltem a vá dló szavakkal és bírá latokkal teli
szituá ció kban, amikor don Octavio vá ratlanul megszó lalt, menjü nk az egyetemre, Clarita,
meg kell beszélnem valamit egy bará tommal. É s bá r abban a pillanatban don Octavio
ugyanolyan normá lisnak tű nt, mint má skor, ugyanannyira ura volt magá nak, mint má skor,
az az igazsá g, hogy addigra a szívembe má r bekö ltö zö tt a nyugtalansá g, egy meglehető sen
sö tét elő érzet terhe. Fő ként hogy délutá n ö t kö rü l don Octavio behívott a kö nyvtá rá ba, és
megkért, hogy készítsek egy listá t a mondjuk 1950 utá n szü letett mexikó i kö ltő krő l, igaz, a
kérés egyá ltalá n nem volt kirívó an szokatlan, mégis fö lö ttébb nyugtalanító volt, ha
figyelembe vesszü k, milyen tö rténetbe keveredtü nk. Azt hiszem, don Octavio megérezte,
hogy nyugtalan vagyok, persze egyá ltalá n nem volt nehéz dolga, mert remegett a kezem, és
ú gy éreztem magam, mint egy kismadá r a zivatarban. Fél ó rá val késő bb megint behívott, és
amikor megá lltam elő tte, a szemembe nézett, és megkérdezte tő lem, hogy megbízom-e
benne. Micsoda kérdés, don Octavio, mondtam, hogy juthat ilyesmi az eszébe? Ő pedig,
mintha nem hallott volna, megismételte a kérdést. Persze hogy megbízom, feleltem, senki
má sban nem bízom annyira, mint magá ban. Erre folytatta: arró l, amit most mondok, és
amit lá ttá l, meg amit holnap fogsz lá tni, egy szó t sem senkinek. É rtem? Anyá mra eskü szö m,
isten nyugosztalja, mondtam. Erre olyan mozdulatot tett, mintha legyeket hessegetne el, és
azt mondta, én ismerem azt a srá cot. Csakugyan?, kérdeztem. Mire ő : sok évvel ezelő tt,
Clarita, néhá ny szélső balos megszá llott azt tervezte, hogy elrabol. Ne mondja, don Octavio,
mondtam, és megint remegni kezdtem. Há t igen, folytatta, minden kö zszereplő ki van téve
efféle kellemetlenségeknek, Clarita, ne remegjen, tö ltsö n magá nak egy whiskyt vagy
aká rmit, de nyugodjon má r meg. É s ez a férfi egyike azoknak a terroristá knak?, kérdeztem.
Azt hiszem, igen, felelte. É s mi okbó l akartá k elrabolni, don Octavio?, kérdeztem. Az rejtély,
mondta, talá n fá jt nekik, hogy nem foglalkozom velü k. Elképzelhető , mondtam, az
emberekben sokszor ok nélkü l is felgyü lemlik a neheztelés. De talá n mégsem ez á llt a
há ttérben, talá n csak egy vicc volt. Szép kis vicc, mondtam. Az biztos, hogy végü l soha nem
kísérelték meg az emberrablá st, mondta, de nagy csinnadrattá val bejelentették, így jutott a
fü lembe. É s mit csiná lt, amikor tudomá st szerzett ró la?, kérdeztem. Semmit, Clarita,
nevettem egy sort, és aztá n elfelejtettem ő ket ö rö kre, mondta.
Má snap reggel ismét elmentü nk a Parque Hundidó ba. Rossz éjszaká m volt, alig aludtam, a
feszü lt idegá llapotomra még Amado Nervo írá sai sem tudtak gyó gyírral szolgá lni (csak
zá ró jelben, don Octavió nak sosem mondtam, hogy Amado Nervó t szoktam olvasni, inká bb
Carlos Pellicert vagy José Gorostizá t, és természetesen olvastam ő ket is, de ha az ember
meg akar nyugodni, jobb esetben pedig elaludni, akkor – gondolom, ebben egyetértü nk –
nem sok értelme van Pellicer vagy Gorostiza kö ltészetét olvasni, igazsá g szerint ilyen
esetekben néha az a legjobb, ha az ember nem olvas semmit – még Amado Nervó t sem –,
hanem nézi a televízió t, és minél butá bb a mű sor, anná l jobb), és olyan hatalmas kariká k
voltak a szemem alatt, hogy a smink nem tudta ő ket eltakarni, de még a hangom is rekedt
volt egy kicsit, mintha éjszaka elszívtam volna egy doboz cigarettá t, vagy tú l sokat ittam
volna, vagy valami ilyesmi. De don Octavio ebbő l nem vett észre semmit, beszá llt a
Volkswagenbe, és elindultunk a Parque Hundido felé, szó nélkü l, mintha egész életü nkben
ugyanígy tettü nk volna, és pontosan ez volt az egyik dolog, ami a leginká bb felborzolta az
idegeimet, hogy az emberi természet ilyen hirtelen és kö nnyedén képes alkalmazkodni
bá rmihez. Szó val: ha nyugodtan – ahogy kell – végiggondoltam a dolgot, és azt mondtam
magamban, hogy eddig kétszer voltunk a Parque Hundidó ban, és ez még csak a harmadik
lá togatá sunk lesz, amit elég nehezemre esett elhinni, mert tényleg olyan érzés volt, mintha
má r sokkal tö bbszö r já rtunk volna ott, és ha elfogadtam, hogy eddig kétszer voltunk, há t az
még rosszabb volt, mert akkor legszívesebben fö lü vö ltö ttem volna, vagy nekimentem volna
egy kő falnak a Volkswagenemmel, ezért aztá n muszá j volt uralkodnom magamon, a
kormá nyra koncentrá ltam, és nem gondoltam a Parque Hundidó ra, sem arra az
ismeretlenre, aki ugyanakkor ment ki a parkba, amikor mi. Egyszó val aznap reggel nem
elég, hogy kariká s volt a szemem, és nyú zott voltam, de megmagyará zhatatlan mó don a
megszokottná l sokkal érzékenyebb is voltam. Jó llehet, aznap reggel a vá rakozá saimhoz
képest valami egészen má s tö rtént.
Megérkeztü nk a Parque Hundidó ba. Ez eddig vilá gos. Bevettü k magunkat a parkba, és
leü ltü nk a szoká sos padra, egy nagy, sű rű lombú fa oltalmá ban, bá r gondolom, ez is
ugyanolyan beteg volt, mint a fő vá ros ö sszes fá ja. Aztá n don Octavio ahelyett, hogy egyedü l
hagyott volna a padon, ahogy a korá bbi alkalmakkor tette, megkérdezte, hogy elvégeztem-e
az elő ző napi megbízá sá t, én pedig azt feleltem, hogy igen, don Octavio, csiná ltam egy listá t
rengeteg névvel, mire ő elmosolyodott, és megkérdezte, hogy megjegyeztem-e a neveket, én
pedig ú gy néztem rá , mintha azt kérdezném, hogy most szó rakozik-e velem, majd
elő vettem a listá t a zsebembő l, és megmutattam neki, mire azt mondta: Clarita, derítse ki,
melyikü k az a srá c. Pontosan ezt mondta. É n pedig fö lá lltam, mint egy idió ta, és ú gy vá rtam
az ismeretlent, de hogy jobban teljen az idő , mikö zben vá rakozom, gyalogolni kezdtem, és
egyszer csak észrevettem, hogy kö vetem azt a pá lyá t, amelyet don Octavio já rt be a korá bbi
alkalmakkor, erre aztá n megá lltam, nem mertem rá nézni, és a szemem arra a pontra
szegeztem, ahol meg kellett jelennie a kérdéses személyazonossá gú ismeretlennek. É s meg
is jelent, ugyanabban az idő ben, mint az elő ző két alkalommal, és sétá lni kezdett. Akkor
má r nem akartam tová bb hú zni a dolgot, odaléptem hozzá , és megkérdeztem, hogy hívjá k,
mire azt felelte, Ulises Lima vagyok, zsigeri realista kö ltő , az utolsó elő tti a Mexikó ban
megmaradt zsigeri realista kö ltő k kö zü l, szó szerint, és igazá bó l – mit mondjak maguknak –
a neve egyá ltalá n nem hangzott ismerő sen, pedig elő ző este don Octavio utasítá sá nak
megfelelő en végignéztem legalá bb tíz kortá rs és kevésbé kortá rs versantoló gia
tartalomjegyzékét, kö zö ttü k Zarco híres antoló giá já t is, amely tö bb mint ö tszá z fiatal kö ltő t
sorakoztat fö l. De a neve egyá ltalá n nem volt ismerő s. Aztá n megkérdeztem: tudja ö n,
kicsoda az az ú r, aki ott ü l? Mire ő : igen, tudom. Mire én (biztosra akartam menni): kicsoda?
Mire ő : Octavio Paz. Mire én: nincs kedve leü lni mellé egy kicsit? Ő erre megvonta a vá llá t,
vagy valami hasonló mozdulatot tett, amit ú gy értelmeztem, hogy beleegyezik, és
elindultunk együ tt a padhoz, ahonnan don Octavio kö vette kitü ntetett figyelemmel minden
mozdulatunkat. Amikor odaértü nk hozzá , ú gy éreztem, hogy nem á rtok vele, ha formá lisan
bemutatom ő ket egymá snak, így aztá n azt mondtam: don Octavio Paz, Ulises Lima, zsigeri
realista kö ltő . Erre don Octavio, mikö zben hellyel kíná lta ezt a bizonyos Limá t, azt mondta:
zsigeri realista, zsigeri realista (mintha a név egy kicsit ismerő s lenne neki), az nem Cesá rea
Tinajero kö ltő i csoportja volt? Lima pedig leü lt don Octavio mellé, és fö lsó hajtott, vagy
valami fura hangot adott ki a tü dejével, és azt felelte, de, így hívjá k Cesá rea Tinajero
csoportjá t. Aztá n nagyjá bó l egy percig hallgattak, egymá st nézték. Elég kibírhatatlan perc
volt, ha lehetek ő szinte. A tá volban, a bokrok kö zö tt megjelent két csavargó . Azt hiszem,
kissé ideges lettem, és ezért tá madt az a rossz ö tletem, hogy megkérdezzem don Octavió t,
miféle csoportró l van szó , és vajon ismerte-e ő ket. Okosabb lett volna az idő já rá sró l
érdeklő dnö m. Erre don Octavio rá m nézett azzal a szép szemével, és azt felelte, Clarita, a
zsigeri realistá k idején én még alig voltam tízéves, ez valamikor 1924 kö rü l tö rtént, nem?,
kérdezte ahhoz a Limá hoz fordulva. Ő pedig azt vá laszolta, hogy igen, kö rü lbelü l akkor, a
hú szas években, de annyi szomorú sá g volt a hangjá ban, annyi… érzés vagy érzelem, hogy
azt gondoltam, soha nem fogok má r ennél szomorú bb hangot hallani. Azt hiszem, rosszul is
lettem. Megsebzett don Octavio szeme, az ismeretlen hangja, a reggel, a park – ugye, milyen
kö zö nséges hely?, amilyen leromlott á llapotban van –, nem tudom, hogyan, de mélyen,
legbelü l. Így aztá n hagytam, hadd beszélgessenek nyugodtan, és eltá volodtam pá r méterre,
a legkö zelebbi padig, azzal az ü rü ggyel, hogy tanulmá nyoznom kell a napi programot,
mellékesen magammal vittem a mexikó i kö ltő k legfrissebb generá ció inak neveibő l
ö sszeá llított listá t, és végignéztem az elejétő l a végéig, de Ulises Lima nem volt sehol, errő l
kezeskedhetem. Meddig beszélgettek? Nem soká ig. Messzirő l ú gy lá tszott, hogy a
beszélgetés oldott, nyugodt, megértő hangulatban zajlik. Azutá n a kö ltő , Ulises Lima fö lá llt,
kezet fogott don Octavió val, és elment. Lá ttam, hogy a park egyik kijá rata felé tart. A
bozó tosban korá bban lá tott csavargó k – akik most má r há rman voltak – kö zeledtek felénk.
Menjü nk, Clarita, hallottam don Octavio hangjá t.
Má snap ú gy, ahogy sejtettem, nem mentü nk el a Parque Hundidó ba. Don Octavio délelő tt
tízkor kelt, és egy cikken dolgozott, amelyet a folyó irata kö vetkező szá má ban kellett
kö zö lnie. Volt egy pillanat, amikor legszívesebben fö ltettem volna neki még pá r kérdést a
mi kis há romnapos kalandunkró l, de valami belü l azt sú gta (a jó zan eszem, való színű leg),
hogy ne erő ltessem a dolgot. Tö rtént, ami tö rtént, és ha nekem, az egyetlen szemtanú nak
sem volt fogalmam ró la, mit lá ttam, talá n legjobb lesz megmaradnom a tudatlansá gban.
Nagyjá bó l egy héttel késő bb don Octavio az asszonyommal együ tt elutazott egy amerikai
egyetemre, hogy ott elő adá s-sorozatot tartson. Természetesen én nem kísértem el. Egy
reggel, mielő tt még hazajö ttek volna, elmentem a Parque Hundidó ba azzal a reménnyel
vagy félelemmel, hogy még egyszer lá tom majd megjelenni Ulises Limá t. Annyi volt az
egyetlen kü lö nbség, hogy ezú ttal nem szem elő tt helyezkedtem el, hanem elbú jtam pá r
bokor mö gö tt, persze tö kéletesen belá ttam a tisztá st, ahol don Octavio elő szö r talá lkozott
az ismeretlennel. A vá rakozá s első perceiben ezerrel zakatolt a szívem. Dermesztő volt,
mégis, amikor megérintettem az arcom, olyan érzés fogott el, mintha egyik pillanatró l a
má sikra szétrobbanhatna. Aztá n jö tt a csaló dá s, és amikor délelő tt tíz kö rü l elindultam
hazafelé a parkbó l, azt is mondhatná m, hogy boldog voltam, de ne kérdezzék, miért, mert
nem tudná m megmondani.
MARÍA TERESA SOLSONA RIBOT, JORDI’S GYM FITNESZTEREM, KATALÓ NIA, MALGRAT,
CALLE JOSEP TARRADELLAS, 1995. DECEMBER. A tö rténet szomorú , de ha visszagondolok
rá , nevetni tá mad kedvem. Ki kellett adnom a laká som egyik szobá já t, és mivel ő volt az első
jelentkező , és elég jó embernek tű nt – pedig a dél-amerikaiakat mindig kissé bizalmatlanul
fogadom –, ő kö ltö zö tt be. Elő re kifizetett két hó napot, aztá n bezá rkó zott a szobá já ba. É n
akkoriban minden versenyen és kiá llítá son részt vettem Kataló niá ban, és volt egy pincérnő i
munká m is a La Sirena pubban, Malgrat turistanegyedében, a tenger mellett. Amikor
megkérdeztem, hogy mivel foglalkozik, azt vá laszolta, hogy író , és valamiért rö gtö n arra
gondoltam, hogy egy ú jsá gná l dolgozhat, és lehet azt mondani, hogy akkoriban kü lö nö s
rokonszenvet éreztem az ú jsá gíró k irá nt. Ezért aztá n ú gy gondoltam, hogy nagyon jó l fogok
viselkedni, és rö gtö n az első este odamentem a szobá já hoz, bekopogtam az ajtó n, és
meghívtam, hogy vacsorá zzon velem és Pepével egy pakisztá ni bü fében. Természetesen
Pepével alig ettü nk valamit, egy salá tá t vagy valami ilyesmit, de a tulaj, John ú r a bará tunk
volt, és ez eltö lt egyfajta bü szkeséggel.
Aznap este kiderü lt, hogy nem dolgozik egyetlen ú jsá gnak sem, hanem regényeket ír. Pepe
erre fö llelkesedett, mert fanatikusan rajong a klasszikus detektívtö rténetekért, és elég
soká ig beszélgettek. É n ekö zben csipegettem a salá tá mat, és ő t figyeltem, ahogy beszél,
vagy Pepét hallgatja, és kö zben ö sszeá llítottam a személyisége vá zá t. Jó étvá ggyal evett, és
jó l nevelt volt, első re ennyi. Aztá n ahogy az ember tová bb figyelte, fö ltű ntek má s dolgok is,
amiket nehéz megfogni, mint a halakat a tenger szélén, ahol még nem tú l mély a víz, és
lá tod, ahogy a sö tét (a víznél sö tétebb) és gyors valamik elsuhannak a lá bad mellett.
Má snap Pepe elutazott Barceloná ba, hogy induljon a katalá n Mr. Olympiá n, és má r nem jö tt
vissza. Aznap reggel a nappaliban futottunk ö ssze, egész korá n, mikö zben gyú rtam.
Mindennap gyú rok. A nyá ri szezonban korá n reggel, mert akkor kevesebb idő m van, és
teljesen ki kell haszná lnom a napot. Szó val ott voltam, a nappaliban, fekvő tá maszokat
nyomtam a padló n, ő pedig megjelenik, és azt mondja, jó reggelt, Teresa, aztá n bemegy a
fü rdő szobá ba – azt hiszem, nem is reagá ltam semmit, vagy csak odabö ktem valamit, nem
szoktam hozzá , hogy félbeszakítsanak –, aztá n megint hallottam a lépteit, a fü rdő szoba vagy
a konyha becsukó dó ajtajá t, és valamivel késő bb megkérdezte, van-e kedvem meginni egy
teá t. Azt feleltem, hogy van, és egy darabig néztü k egymá st. Ú gy tű nt, sosem lá tott még
ilyen nő t, mint én. Nincs kedved gyú rni egy kicsit?, kérdeztem. Csak ú gy mondtam, nyilvá n.
Nem nézett ki tú l jó l, és má r rá is gyú jtott. Ahogy vá rható volt, nemmel vá laszolt. Az
emberek csak akkor figyelnek oda az egészségü kre, amikor má r kó rhá zba kerü ltek.
Lerakott egy csésze teá t az asztalra, és bezá rkó zott a szobá já ba. Valamivel késő bb má r
hallatszott is az író gépe kopogá sa. Aznap má r nem beszéltü nk. Viszont má snap reggel hat
kö rü l megint megjelent a nappaliban, és fö lajá nlotta, hogy reggelit készít nekem. É n olyan
korá n nem eszem és nem iszom semmit, mégis valahogy sajná ltam volna nemet mondani
neki, így aztá n hagytam, hogy megint csiná ljon nekem egy teá t, és ha má r ott van, elő vegye
az egyik szekrénybő l az Amino Ultrá -s és a burneres dobozt, mert való színű leg elő ző este
be kellett volna vennem ő ket, de elfelejtettem. Na mi, kérdeztem, soha nem lá ttá l még olyan
spinét, mint én? Nem, felelte, soha. Elég ő szinte volt, de valahogy ú gy, hogy kö zben nem
tudtad, bá ntó nak vagy hízelgő nek érezd az ő szinteségét.
Aznap délutá n, miutá n lejá rt a munkaidő m, fö lmentem érte, és fö lvetettem, hogy menjü nk
el sétá lni. Azt vá laszolta, hogy inká bb otthon maradna, és dolgozna. Meghívlak egy pohá rra,
mondtam. Megkö szö nte, de nemet mondott. Má snap reggel együ tt reggeliztü nk. Mikö zben
gyú rtam, azon gondolkodtam, mi lehet vele, mert má r hét negyven volt, és még mindig nem
bú jt elő . Amikor nekiá llok gyú rni, á ltalá ban hagyom, hogy a gondolataim teljesen szabadon
kó boroljanak. Elő szö r egy konkrét dologra gondolok, példá ul a munká mra vagy a
versenyeimre, de aztá n szabadjá ra engedem a gondolataimat, és éppú gy kö rü ljá rhatom a
gyerekkoromat, mint azt, hogy mihez kezdek majd egy év mú lva. Aznap reggel Manoli
Salaberten já rt az eszem, aki bá rhol nevezett, megnyert mindent, amit meg lehetett nyerni,
és azt kérdeztem magamban, hogyan lehet képes erre Manoli, amikor hirtelen
meghallottam, hogy nyílik az ajtaja, és nem sokkal késő bb megkérdezte, hogy kérek-e teá t.
Persze hogy kérek, vá laszoltam. Amikor behozta, fö lá lltam, és leü ltem vele az asztalhoz.
Ezú ttal ká bé két ó rá t beszélgettü nk, fél tízig, de akkor el kellett rohannom a La Sirena
pubba, mert az ü zletvezető – egy bará tom – megkért, hogy intézzek el valamit a
takarító nő kkel. Mindenfélérő l beszéltü nk egy keveset. Megkérdeztem, hogy min dolgozik.
Azt mondta, hogy egy kö nyvö n. Megkérdeztem, hogy szerelmes regény-e. Nem tudta, mit
vá laszoljon. Ú jra fö ltettem a kérdést, és azt felelte, hogy nem tudja. Ha te sem tudod,
csillagom, akkor ki a franc fogja tudni. De az is lehet, hogy ezt má r este mondtam neki,
amikor má r kö zvetlenebb volt a viszonyunk. Mindenesetre a szerelmi téma ott volt a
kedvenceim kö zö tt, és errő l beszélgettü nk, amíg aztá n megint el kellett mennem.
Elmondtam, hogy tudnék egy s má st mesélni neki a szerelemrő l. Meg hogy já rtam a
Nanival, Girona tartomá nyi testépítő bajnoká val, és azzal az élménnyel a tarsolyomban ú gy
érzem, hogy ó rá kat adhatnék a témá ró l. Megkérdezte, mennyi ideje nem randizok má r vele.
Kö rü lbelü l négy hó napja, mondtam. Ő hagyott el téged?, kérdezte. Igen, ismertem el, ő
hagyott el. De most Pepével já rsz, mondta. Elmagyará ztam neki, hogy Pepe remek ember,
olyan, mint egy falat kenyér, a légynek se tudna á rtani. De nem ugyanaz, mondtam.
Arturó nak volt egy szoká sa, amirő l nem tudom megmondani, hogy jó vagy rossz-e.
Meghallgatott, és nem foglalt á llá st. É n szeretem, ha az emberek kimondjá k a
véleményü ket, még ha az ellentétes is az enyémmel. Egy délutá n elhívtam, hogy nézzen be a
La Sirená ba. Azt mondta, hogy nem iszik, ezért aztá n elég hü lyén venné ki magá t, ha
bemenne egy pubba. Majd csiná lok neked egy teá t, mondtam. De nem nézett be, és
tö bbszö r má r nem hívtam. Befogadó vagyok, és bará tsá gos, de nem szeretek rá tapadni
senkire.
Nem sokkal késő bb mégis fö lbukkant a pubban, és én magam készítettem el neki a
kamillateá já t. Onnantó l kezdve mindennap benézett. Rosita, a má sik pincérnő azt hitte,
hogy van kö ztü nk valami. Amikor ezt elmondta nekem, nevetnem kellett. Aztá n kicsit
á tgondoltam a dolgot, és még jobban nevetnem kellett. Hogy lehetne bá rmi kö ztem és
Arturo kö zö tt?! De aztá n, bá r nem volt semmi értelme, megint végiggondoltam a dolgot, és
rá jö ttem, hogy szeretnék a bará tnő je lenni. Addig csak két dél-amerikaival volt dolgom,
egyik sem volt kellemes élmény, és nem volt kedvem megint ú gy já rni. É s nem voltam még
egyetlen regényíró val sem. Ez dél-amerikai volt, és író , én pedig rá jö ttem, hogy szeretnék a
bará tnő je lenni. Amellett jobb egy bará ttal megosztani a laká st, mint egy ismeretlennel. De
nem praktikus okok miatt akartam a bará tnő je lenni. Egyszerű en így éreztem, és nem
kutattam magamban az oká t. Neki is szü ksége volt valakire, ezt azonnal észrevettem. Egyik
reggel megkértem, hogy meséljen magá ró l. Mindig csak én beszéltem. Akkor sem mesélt
semmit, de azt mondta, hogy kérdezzek tő le, amit csak akarok. Megtudtam, hogy Malgrat
kö zelében lakott, és hogy nem sokkal azelő tt kö ltö zö tt el onnan. Nem mondta el, miért.
Megtudtam, hogy elvá lt, és hogy van egy fia. A fiú Arenys de Marban lakott. Egyszer egy
héten, szombatonként elment hozzá . Néha együ tt utaztunk a vonaton. É n Barceloná ba
mentem, hogy talá lkozzam Pepével vagy a Muscle konditermes bará tnő immel és
bará taimmal, ő pedig Arenysbe, hogy talá lkozzon a fiá val. Egyik este, mikö zben a
kamillateá já t itta a La Sirená ban, megkérdeztem tő le, mennyi idő s. Tö bb mint negyven,
mondta, pedig nem lá tszott rajta, én legfö ljebb harmincö tnek tippeltem volna, ezt el is
mondtam neki. Aztá n anélkü l, hogy megkérdezte volna, elá rultam neki, mennyi idő s
vagyok. Harmincö t éves. Erre megjelent egy mosoly az arcá n, és ez egyá ltalá n nem tetszett
nekem. Feszélyezett vagy kö zö nyö s kis mosoly volt. Na jó , nem tetszett nekem az a mosoly.
É n alapvető en harcos alkat vagyok. Igyekszem az élet pozitív oldalá t nézni. Nincsenek
szü kségszerű en rossz vagy elkerü lhetetlen dolgok. Aznap este, miutá n elmosolyodott, nem
tudom, miért, de elmondtam neki, hogy nincs gyerekem, pedig imá dná m, még há zas sem
voltam soha, és sok pénzem sincs – ez azért lá tszott –, de azt vallom, hogy az élet szép is
lehet, vonzó , és hogy meg kell pró bá lni boldogan élni. Nem tudom, miért mondtam neki
ennyi blő dséget. Rö gtö n megbá ntam a dolgot. Ő persze csak annyit mondott, hogy vilá gos,
vilá gos, mintha valami ostoba tyú kkal beszélne. Lényeg a lényeg: beszélgettü nk. Egyre
tö bbet. Reggelente reggeli kö zben, esténként pedig amikor benézett a La Sirená ba a
munká ja végén, vagy amikor szü netet tartott a munká ban, mert az író k mintha á llandó an
dolgozná nak: emlékszem, félá lomban még hajnali négykor is hallottam a gépe kopogá sá t.
É s mindenrő l szó esett. Egyszer, mikö zben nézte, ahogy sú lyzó zom, megkérdezte, miért
kezdtem el a testépítést. Há t mert tetszik, vá laszoltam. Mió ta csiná lod?, kérdezte. Tizenö t
éves korom ó ta, feleltem. Neked nem tetszik? Nem érzed nő iesnek? Rendellenesnek lá tod?
Nem, felelte, de nincs tú l sok ilyen csaj. A fenébe, néha való ban kihozott a sodrombó l. Azt
kellett volna vá laszolnom erre, hogy én má r nem vagyok csaj, nő vagyok, de ehelyett azt
mondtam, hogy egyre tö bb nő foglalkozik ezzel. Azutá n, nem tudom, miért, de elmeséltem
azt az esetet, amikor Pepe fö lajá nlotta, hogy lépjek fö l pá rszor Gramanetben, két éve, egy
gramaneti diszkó ban. Mindenki kapott egy mű vésznevet. Az enyém Miss Samson lett. A go-
go lá nyok emelvényén kellett pó zolnom, és sú lyokat emelnem. Ennyi volt az egész. De
nekem nem tetszett a név. É n nem vagyok semmiféle Miss Samson, én Teresa Solsona Ribot
vagyok, pont és kész. De ez is egy esély volt, nem is fizettek rosszul, és Pepe azt mondta,
hogy bá rmelyik este fö lbukkanhat egy fickó , akinek az a munká ja, hogy szaklapokba
keressen modelleket. Végü l aztá n nem bukkant fö l senki, vagy ha fö l is bukkant, én nem
tudok ró la. Mindenesetre munka volt, és elvégeztem. Mi nem tetszett neked ebben a
munká ban?, kérdezte. Há t, feleltem, miutá n végiggondoltam a dolgot, nem tetszett a
mű vésznév, amit kaptam. Nem arró l van szó , hogy ellene lennék a mű vészneveknek, de
szerintem ha valaki ú j nevet akar fö lvenni, akkor az ő joga, hogy kivá lassza. É n még
véletlenü l sem vá lasztottam volna a Miss Samsont. Nem lá tom magam Miss Samsonként.
Gagyi név, primitív, na mindegy, nem ezt vá lasztottam volna. É s milyen nevet vá lasztottá l
volna? Kim, mondtam. Kim Basinger miatt?, kérdezte. Tudtam, hogy ezt fogja gondolni.
Nem, mondtam, Kim Chizevsky miatt. É s ki az a Kim Chizevsky? Há t a sportá g egyik nő i
bajnoka, feleltem.
Még aznap este valamivel késő bb megmutattam neki egy fotó albumomat Kim Chizevsky, a
tö kéletes Lenda Murray, Sue Price és Laura Creavalle, Debbie Muggli, Michele Ralabate és
Natalia Murnikoviene képeivel, aztá n sétá ltunk egyet Malgratban, ká r, hogy nem volt
kocsink, mert ha van, elmehettü nk volna má shová , példá ul egy diszkó ba Lloretben, ott sok
embert ismerek, na jó , mindenhol sok embert ismerek. Má r mondtam: kö nnyen
bará tkozom, nyitott vagyok a boldogsá gra, és hol a boldogsá g, ha nem az emberekben?
Végü l így lettü nk egyre kö zelebbi bará tok. Ez a megfelelő szó . Tiszteltü k egymá st,
mindketten éltü k a magunk életét, de napró l napra egyre tö bbet beszélgettü nk. Vagyis
szoká sunkká vá lt, hogy beszélgessü nk. Á ltalá ban én kezdeményeztem, nem tudom, miért,
talá n azért, mert ő író volt. Aztá n demokratikus mó don ő folytatta. Sok mindent megtudtam
az életérő l. A felesége elhagyta, imá dta a fiá t, egy idő ben sok bará tja volt, de szinte má r
senki sem maradt kö zü lü k. Egyik este elmesélte, hogy Andalú ziá ban volt egy kis
kompliká ció ja egy csajjal. Tü relmesen végighallgattam, és a végén azt mondtam neki, hogy
hosszú az élet, és rengeteg nő van a vilá gon. Ott kerü lt sor kö zö ttü nk az első komolyabb
nézeteltérésre. Ő azt á llította, hogy nem: szá má ra nem volt rengeteg, aztá n elmondott egy
verset, és én megkértem, hogy írja le a noteszembe, hogy megtanulhassam. Egy francia
fickó verse volt. Nagyjá bó l a test szomorú sá gá ró l szó lt, és hogy ő , a verset író kö ltő má r
elolvasott minden kö nyvet. Nem tudom, mit gondoljak, mondtam, én nagyon keveset
olvasok, de szerintem mindenképp lehetetlen, hogy valaki el tudja olvasni a vilá g ö sszes
kö nyvét, bá rmilyen sokat olvasson is, mert gondolom, az rengeteg kö nyv. É s nem is az
ö sszes kö nyvrő l beszélek, a jó kró l és a rosszakró l, hanem csak a jó kró l. Abbó l is rengeteg
kell hogy legyen! A nap huszonnégy ó rá já t olvasá ssal kéne tö ltenie! É s a rosszakró l má r ne
is beszéljü nk, mert azokbó l sokkal tö bb is lehet, mint a jó kbó l, de ahogy mindenbő l az
életben, azért kell lennie jó nak is, amit érdemes lehet elolvasni. Aztá n elkezdtü nk a
„szomorú testrő l” beszélgetni. Mit akar ezzel mondani? Hogy má r megbaszta a vilá g ö sszes
nő jét? Hogy pontosan ú gy, ahogy elolvasott minden kö nyvet, lefekü dt a vilá g ö sszes nő jével
is? Ne haragudj, Arturo, mondtam, de ez a vers nettó baromsá g. Sem egyik, sem má sik
dolog nem lehetséges. Erre ő fö lnevetett, ú gy lá tszik, szeretett velem beszélgetni, és azt
mondta, hogy de az, lehetséges. Nem, mondtam, nem lehetséges, aki ezt írta, az egy ö ntelt
majom. Biztos, hogy nagyon kevés csajjal volt dolga, az egyszer biztos. É s biztos, hogy nem
is olvasott el annyi kö nyvet, mint amennyivel kérkedik. Még szerettem volna jó l
megmondani neki a magamét, de folyton megakasztott, hogy ott kell hagynom a pultot,
hogy kiszolgá ljam a vendégeket. Arturo a bá rpultná l ü lt, és amikor kimentem a pultbó l,
vetettem egy pillantá st a há tá ra vagy a nyaká ra, szegénykém, vagy az arcá t kerestem az
italos polcok tü krében. Aztá n befejeztem a munká t – aznap éjjel há romkor végeztem –, és
elindultunk hazafelé, azt javasoltam, hogy ugorjunk be egy afterba ott a tengerparti ú ton,
de ő azt mondta, hogy á lmos, így aztá n hazamentü nk, de menet kö zben megkérdeztem –
mintha elfogadtam volna a dolgot –, hogy mihez lehet kezdeni, miutá n má r elolvastá l
mindent, és lefekü dtél mindenkivel, má rmint persze a francia kö ltő , mire ő azt felelte, lehet
vilá got lá tni, utazgatni, én erre azt mondtam, há t te aztá n még Pinedá ig sem utazol el, ő
pedig nem vá laszolt semmit.
Milyen érdekes, attó l az estétő l kezdve má r nem tudtam kiverni a fejembő l a verset, nem
mondom, hogy folyamatosan, de azért gyakran gondoltam rá . Még mindig baromsá gnak
tartottam, de nem tudtam kiverni a fejembő l. Valamelyik este, amikor Arturo nem nézett be
a La Sirená ba, elmentem Barceloná ba. Vannak ilyen dolgaim: néha nem tudom, mit
csiná lok. Má snap délelő tt tízkor katasztrofá lis á llapotban jö ttem vissza. Amikor hazaértem,
ő be volt zá rkó zva a szobá já ba. Bebú jtam az á gyamba, és a gépe kopogá sá t hallgatva
elaludtam. Délben kopogtatott az ajtó mon, de mivel nem vá laszoltam, benyitott, és
megkérdezte, hogy jó l érzem-e magam. María, nem mész be dolgozni?, kérdezte. Basszá k
meg a munká t. Készítek neked egy teá t, mondta. Még mielő tt behozta volna, fö lkeltem,
fö lö ltö ztem, fö lvettem egy fekete napszemü veget, kimentem, és leü ltem a nappaliban. Azt
hittem, há nyni fogok, de nem tö rtént semmi. Az arcomon volt egy zú zó dá s, amit semmivel
sem tudtam á lcá zni, szó val vá rtam a kérdéseit. De ő nem kérdezett semmit. Csak a csodá n
mú lt, hogy aznap nem rú gtak ki a La Sirená bó l. Este elmentem szó rakozni a bará taimmal,
hogy megigyunk valamit, Arturo pedig elkísért. Egy pubba mentü nk a tengerparti sétá nyon,
aztá n ö sszefutottunk má s bará tokkal is, és Blanesban és Lloretban folytattuk a piá lá st. Az
este sorá n valamikor azt mondtam Arturó nak, hogy végre fö l kéne hagynia a
marhasá gokkal, és azzal kéne foglalkoznia, amivel igazá n akar, vagyis a fiá val és a
regényekkel. Ha ezek szá modra a legfontosabbak, akkor foglalkozz velü k, mondtam. Ő
szeretett, de mégsem igazá n szeretett a fiá ró l beszélni. Mutatott egy képet a gyerekrő l,
nagyjá bó l ö téves lehetett, kikö pö tt apja volt. Milyen rohadt szerencsés vagy te, mondtam.
Igen, nagyon szerencsés vagyok, felelte. Akkor mi a bá natért akarsz elmenni? Miért akarod
kocká ra tenni az egészséged, ha tudod, hogy nem szolgá l tú l jó l, mi? Miért nem a
munká ddal foglalkozol, meg azzal, hogy boldog legyél a fiaddal, és hogy keress egy nő t, aki
igazá n szeret? É rdekes: ő nem volt részeg, de ú gy viselkedett, mintha az lenne. Azt mondta,
hogy kijö n rajta a tö bbiek részegsége. Vagy talá n én voltam olyan részeg, hogy nem tudtam
eldö nteni, ki részeg, és ki nem az.
Régebben te is leittad magad?, kérdeztem tő le valamelyik reggel. Persze, mondta, ahogy
mindenki má s, bá r azért jobb szerettem jó zan lenni. Azt mindjá rt gondoltam, mondtam.
Egyik este ö sszebalhéztam egy fickó val, aki megpró bá lt rá m nyomulni. A La Sirená ban
tö rtént. A fickó sértegetni kezdett, én pedig azt mondtam neki, hogy menjü nk ki, és
ismételje meg ott, amit mondott. Nem vettem észre, hogy a fickó nincs egyedü l. Ezek a
hirtelen indulatok visznek majd egyszer a sírba. A fickó kijö tt utá nam, én pedig
á tkulcsoltam, és a fö ldhö z vá gtam. A bará tai megpró bá ltá k megvédeni, de a La Sirena
ü zletvezető je és Arturo lebeszélte ő ket. Addig a pillanatig fö l sem fogtam az egészet, de
amikor meglá ttam Arturó t és az ü zletvezető t, nem tudom, mi tö rtént velem, szabadnak
éreztem magam, ez volt a legfontosabb, de kö zben azt is éreztem, hogy szeretnek,
tá mogatnak, védelmeznek, éreztem, hogy megérte, és ennek ö rü ltem. É s milyen érdekes,
aznap este valamivel késő bb megjelent Pepe, és hajnali ö tkor nekiá lltunk szeretkezni, ez
pedig má r maga volt a csú cs, a tö kéletes boldogsá g, becsuktam a szemem az á gyban, és
végiggondoltam, mi minden tö rtént velem aznap este, a durva dolgokat, aztá n a szép
dolgokat meg azt, hogy a szép dolgok fö lü lkerekedtek a durva dolgokon, és hogy ehhez még
igazá n nem is kellett tú lsá gosan durvá nak lenniü k, má rmint a szép dolgoknak, na mindegy,
elég, ha én értem, szó val ilyen dolgokon gondolkodtam, és má smilyeneket suttogtam Pepe
fü lébe, aztá n hirtelen, katt, eszembe jutott Arturo, hallottam a gépe kopogá sá t, és ahelyett,
hogy megemésztettem volna ezt a képet, ahelyett, hogy azt mondtam volna magamban,
„Arturo is jó l van”, ahelyett, hogy „mindenki jó l van, a bolygó folytatja pá lyá já t az idő
ó ceá njá n”, szó val ehelyett, hogy mondjam, elgondolkodtam a lakó tá rsamon, a lakó tá rsam
lelkiá llapotá n, és szilá rdan eltö kéltem, hogy segítek neki. Má snap reggel aztá n – mikö zben
Pepével nyú jtottunk, és Arturo a megszokott helyén ü lve figyelt minket – nekitá madtam.
Nem tudom, pontosan mit mondtam neki. Talá n hogy vegyen ki egy nap szabadsá got,
merthogy a maga ura, és menjen, tö ltse a napot a fiá val. Ha pedig ezt mondtam, akkor
való színű leg annyira kitartó voltam, hogy végü l Arturo beadta a dereká t, Pepe pedig azt
mondta, hogy elmegy vele, hogy elviszi Arenysig.
Aznap este Arturo nem bukkant fö l a La Sirená ban.
É n éjjel há romkor indultam haza, és ott talá ltam a parti sétá ny egyik telefonfü lkéjében. Má r
messzirő l kiszú rtam. Egy csapat részeg turista kerü lgette a mellette lévő telefont, ami
lá tszó lag nem mű kö dö tt. Egy kocsi á llt a padká ná l, az ajtaja nyitva, a zene teljes hangerő n.
Ahogy kö zelebb értem (a Cristiná val voltam), Arturo alakja egyre tisztá bban lá tszott. Má r
jó val azelő tt, hogy lá thattam volna az arcá t (há ttal á llt nekem, a fü lke falá nak
tá maszkodva), tudtam, hogy sír, vagy mindjá rt elsírja magá t. Létezik, hogy részeg? Vagy
bedrogozott? Ezek a kérdések fordultak meg a fejemben, mikö zben a Cristiná t magam
mö gö tt hagyva fö lgyorsítottam a lépteimet, és odaértem Arturo mellé. Ott egy pillanatra
belém villant a gondolat – mikö zben a turistá k furá n méregettek –, hogy talá n mégsem ő az.
Hawaii ing volt rajta, amit még sosem lá ttam. Megérintettem a vá llá t. Arturo, mondtam, azt
hittem, hogy ma Arenysben fogsz aludni. Ő megfordult, és azt mondta, szia. Aztá n lerakta a
telefont, és beszélgetni kezdett velem meg a Cristiná val, aki kö zben utolért. É szrevettem,
hogy elfelejtette kivenni a visszajá ró t. Tö bb mint ezerö tszá z peseta volt. Aznap este, miutá n
kettesben maradtunk, megkérdeztem, hogy milyen volt Arenysben. Azt mondta, jó . A
felesége együ tt él egy fickó val, egy baszkkal, és boldognak lá tszanak, a fia pedig jó l van. É s
még?, kérdeztem. Ez minden, vá laszolta. Kinek telefoná ltá l? Arturo rá m nézett, és
elmosolyodott. Annak a nyomorult andalú z nő nek?, kérdeztem. Annak az eszementnek, aki
az orrodná l fogva vezetett? Igen, felelte. É s beszéltél vele? Csak egy keveset, mondta, az
angolok végig visítoztak, és zavaró volt. De ha egyszer má r nem beszéltél vele, akkor meg
mi az ö rdö gö t csiná ltá l ott, a telefonba kapaszkodva?, kérdeztem. Ő vá llat vont, de miutá n
á tgondolta, azt vá laszolta, hogy arra készü lt, hogy megint fö lhívja. Hívd fö l innen, mondtam.
Nem, felelte, soká ig beszélek, aztá n az egekbe szö kik majd a telefonszá mlá d. Te kifizeted a
sajá t részed, én meg az enyémet, motyogtam. Nem, mondta. Amikor kijö n a szá mla,
remélem, hogy én má r Afriká ban leszek. Ú risten, de hü lye vagy, mondtam, na menj má r,
telefoná lj nyugodtan, én megfü rdö k, szó lj, ha befejezted.
Emlékszem, letusoltam, aztá n bekrémeztem az egész testem, ső t még arra is volt idő m,
hogy a fü rdő szoba pá rá s tü kre elő tt megcsiná ljak pá r gyakorlatot. Amikor befejeztem,
Arturo ott ü lt az asztal mellett, elő tte egy kamillatea meg egy csésze tejes tea nekem,
letakarva a csészealjjal, hogy ne hű ljö n ki. Telefoná ltá l? Igen, felelte. É s mi volt? Lerakta,
vá laszolta. Nem tudja, mit veszít, mondtam. Fú jt egyet. Hogy témá t vá ltsunk,
megkérdeztem, hogy halad a kö nyvével. Jó l, felelte. Megnézhetem? Bemehetek a szobá dba,
hogy megnézzem? Rá m nézett, és igennel vá laszolt. A szobá ja nem volt tiszta, de koszos
sem volt. Az á gya nem volt bevetve, a ruhá i a fö ldö n, néhá ny kö nyv szanaszét dobá lva.
Nagyjá bó l mint az enyém. Az ablakhoz kö zel, egy kis asztalon tartotta az író gépet. Leü ltem,
és á tnéztem a papírjait. Persze semmit sem értettem, de nem is szá mítottam rá , hogy érteni
fogok bá rmit. Tudom, hogy az élet titka nem a kö nyvekben van megírva. De azt is tudom,
hogy olvasni jó – ebben mindketten egyetértettü nk –, tanulsá gos lehet, vagy vigaszt
nyú jthat. Ő kö nyveket olvasott, én folyó iratokat, mint a Muscle Mag vagy a Muscle & Fitness
vagy a Bodyfitness. Aztá n beszélgetni kezdtü nk arró l a nagy szerelemrő l. A nagy szerelmed,
én neveztem így, hogy ugrassam, egy csaj, akit még nagyon régen ismert meg, amikor a lá ny
tizennyolc éves volt, nem olyan régen viszont ú jra lá tta. Mindig katasztrofá lisak voltak a
visszaú tjai Kataló niá ba. Elő szö r, mondta, majdnem kisiklott a vonat, má sodszor ő
betegedett meg, negyvenfokos lá za volt, szabá lyosan rá tapadt a priccsre, a pokró cok alatt
izzadt, még a kabá tjá t sem vette le. É s az a csaj hagyta, hogy ilyen betegen fö lszá llj a
vonatra?, kérdeztem, mikö zben a dolgait nézegettem, tulajdonképpen nem sok mindene
volt. Az a csaj nem szeret, Arturo, gondoltam. Felejtsd el, mondtam. Ott kellett hagynom,
mondta, el kellett jö nnö m, hogy lá ssam a fiamat. Szeretném megismerni, mondtam. Má r
megmutattam a képét, mondta. Tényleg nem értem, mondtam. Mit nem értesz?, kérdezte.
É n sosem hagyná m, hogy egy beteg bará tom – még ha má r nem is szeretném, vagy má r
nem is lennék belé szerelmes – negyvenfokos lá zzal fö lszá lljon a vonatra, mondtam. Elő szö r
á polná m, tö rő dnék vele, hogy legalá bb félig visszanyerje az egészségét, és csak azutá n
hagyná m elmenni. Néha komoly lelkiismeret-furdalá som van, gondoltam, de az a
legfurcsá bb, hogy nem tudom, miért, mit ronthattam el, hogy lelkiismeret-furdalá som
legyen. Te jó ember vagy, mondta. É s te a rossz embereket szereted?, kérdeztem. Elő szö r
még nem mert idekö ltö zni hozzá m, mondta, még csak tizennyolc éves volt. Ne folytasd,
mondtam, mert magadra haragítasz. Az a csaj gyá va, te pedig egy idió ta vagy, gondoltam. Itt
nincs má r semmi dolgom. Miért vagy ilyen szirupos? Szerettem, mondta. Elég!, mondtam,
nem akarok tö bb szamá rsá got hallani. Aznap este megint a tetves andalú z ribancró l
beszéltü nk, meg a fiá ró l. Nincs elég pénzed?, kérdeztem. Azért mész el, mert nincs pénzed?
Nem keresel eleget? Adok kö lcsö n. Ebben a hó napban nem kell bérleti díjat fizetned. É s a
jö vő hó napban sem. Nem kell fizetned, amíg nem lesz elég pénzed. Van pénzed a
gyó gyszereidre? Já rsz orvoshoz? Van pénzed, hogy já tékokat vegyél a fiadnak? Tudok
kö lcsö nadni. Van egy bará tom, aki egy já tékboltban dolgozik. Van egy bará tnő m, aki nő vér
a rendelő intézetben. Mindenre van megoldá s.
Má snap reggel megint elmesélte az andalú z nő tö rténetét. Szerintem nem aludt az éjszaka.
Ez az utolsó tö rténetem, mondta. Hogyhogy ez lesz az utolsó tö rténeted?, kérdeztem. Talá n
meghaltá l, vagy mi van? Néha az idegeimre mész, Arturo.
Az andalú z nő tö rténete nagyon egyszerű volt. Akkor ismerkedtek meg, amikor a lá ny még
csak tizennyolc éves volt. Ezt má r tudtam. Aztá n a lá ny szakított vele, de levélben, benne
pedig ott maradt az a furcsa érzés, mintha a való sá gban sosem ért volna véget a
kapcsolatuk. Idő rő l idő re fö lhívta a lá nyt telefonon. Így teltek az évek. Mindketten élték a
sajá t életü ket, mindketten boldogultak, ahogy tudtak. Arturo megismerkedett egy má sik
nő vel, beleszeretett, ö sszehá zasodtak, szü letett egy fiuk, elvá ltak. Aztá n Arturo
megbetegedett. Egy hajszá l vá lasztotta el a halá ltó l: sorozatos hasnyá lmirigy-gyulladá sok,
péppé ment má j, fekélyes vastagbél. Egy nap fö lhívta az andalú z nő t. Akkor má r hosszú
ideje nem beszélt vele telefonon, de aznap – talá n mert nagyon rosszul volt, és szomorú nak
érezte magá t – fö lhívta. A csajt nem érte el a régi szá má n, azó ta sok év eltelt, ezért
nyomoznia kellett utá na. Nemsoká ra meglett az ú j szá m, és sikerü lt beszélnie vele. A csaj,
az a disznó kis jó indulattal nagyjá bó l ugyanabban a cipő ben já rt, mint ő . Ú jraindult kö ztü k a
pá rbeszéd. Ú gy tű nt, mintha nem is telt volna el annyi idő . Arturo leutazott délre. Még nem
épü lt fö l teljesen, mégis elutazott, hogy talá lkozzon a nő vel. Ő nagyjá bó l hasonló helyzetben
volt, amikor Arturo megérkezett, ugyan nem voltak fizikai fá jdalmai, de idegi problémá k
miatt kezelték. A csaj azt mondta, hogy lassan megő rü l, patká nyokat lá tott, hallotta a
patká nyok apró lépteit a laká sa falain, szö rnyű á lmai voltak vagy nem tudott aludni,
undorodott a gondolattó l, hogy kilépjen az utcá ra. Ő is elvá lt. Neki is katasztrofá lisan
sikerü lt a há zassá ga, és katasztrofá lis szerető i voltak. Egy hétig tudtá k elviselni egymá st.
Amikor aztá n Arturo elindult haza, Kataló niá ba, a Talgo majdnem kisiklott. Arturo
elmondá sa szerint a mozdonyvezető megá llt a mező kö zepén, aztá n leszá lltak a kalauzok,
és végigjá rtá k a pá lyá t, amíg aztá n talá ltak egy kilazult fémlapot, a vonat alvá zá nak egy
leló gó darabjá t. Ő szintén szó lva nekem nem kerek, miért nem vették észre korá bban. Vagy
Arturo mesélte el rosszul, vagy részeg volt az ö sszes vasutas. Arturo ú gy meséli, hogy az
utasok kö zü l ő volt az egyetlen, aki leszá llt, és végigjá rta a pá lyá t. Talá n akkor tö rtént –
mikö zben a kalauzok a vonat hasá ró l leesett fémlapot vagy fémlemezt keresték –, hogy ő
kezdte elveszteni az eszét, és a menekü lésre gondolt. De a legrosszabb csak utá na jö tt:
Arturo ö t napja volt Kataló niá ban, amikor elgondolkodott rajta, hogy visszamegy, vagyis
lassan rá jö tt, hogy nincs má s vá lasztá sa, vissza kell mennie. Az alatt a pá r nap alatt naponta
legalá bb egyszer, de volt, hogy aká r hétszer is beszélt az andalú z nő vel. Tö bbnyire
vitatkoztak. Má skor arró l beszéltek, mennyire hiá nyzik a má sik. Egy vagyont kö ltö tt
telefonra. Végü l, mikö zben még egy hét sem telt el, ú jra fö lü lt a vonatra, és visszament.
Arturo má sodik ú tja – aká rhogy pró bá lja is szépíteni – éppolyan katasztrofá lisan zá rult,
mint az első , vagy még anná l is sokkal rosszabb eredménnyel. Egyetlen dologban volt
biztos, abban, hogy szerelmes abba az elbaszott andalú z nő be. Aztá n megbetegedett, és
visszament Kataló niá ba, lehet, hogy az andalú z nő dobta ki, lehet, hogy ő nem bírta tová bb,
és ú gy dö ntö tt, hogy visszamegy, lehet, hogy má s oka volt rá , de az biztos, hogy nagyon
beteg volt, és az a csaj hagyta, hogy legalá bb negyvenfokos lá zzal fö lszá lljon a vonatra, ezt
pedig én biztosan nem hagytam volna, Arturo, mondtam, még az ellenségemnek sem, bá r
nincsenek ellenségeim. Erre azt mondta: el kellett vá lnunk, elpusztítottuk egymá st. Na ne
fá rassz, mondtam neki. Az a csaj sosem szeretett téged. Annak a csajnak hiá nyzik egy
kereke, és ettő l való színű leg kedvesnek lá ttad, de szeretni, ú gy igazá n szeretni sosem
szeretett. É s legkö zelebb, amikor ott talá ltam a La Sirena bá rpultjá ná l, azt mondtam neki:
neked a fiadra és az egészségedre kell gondolnod. Foglalkozz a fiaddal, és foglalkozz az
egészségeddel, apuká m, és lépj tú l ezeken a tö rténeteken. Nem kö nnyű elhinni, hogy egy
ilyen intelligens fickó mégis ilyen hü lye legyen.
Aztá n elmentem egy testépítő versenyre, egy kisebb verseny volt La Bisbalban, és má sodik
lettem, amitő l aztá n nagyon boldog voltam, utá na pedig ö sszejö ttem egy Juanma Pacheco
nevű sevillaival, aki kidobó ként dolgozott a diszkó ban, ahol a versenyt tartottá k, és egy
ideig ő is testépítő volt korá bban. Amikor visszamentem Malgratba, Arturo nem volt ott.
Talá ltam egy ü zenetet az ajtajá ra tű zve, amiben tudatta velem, hogy há rom napig tá vol lesz.
Nem mondta, hova megy, de arra kö vetkeztettem, hogy elment, hogy talá lkozzon a fiá val.
Késő bb, jobban belegondolva rá jö ttem, hogy nincs szü ksége há rom nap tá vollétre ahhoz,
hogy a fiá t meglá togassa. Amikor négy nap mú lva visszajö tt, boldogabbnak lá tszott, mint
valaha. Nem akartam rá kérdezni, hol volt, ő pedig nem mondta el. Egyszerű en megjelent
egy nap a La Sirená ban, és ú gy elegyedtü nk szó ba egymá ssal, mintha akkor talá lkoztunk
volna elő szö r. Ott maradt a pubban zá rá sig, aztá n hazasétá ltunk. Nekem lett volna még
kedvem beszélgetni, és javasoltam, hogy igyunk meg még valamit egy bará tom bá rjá ban, de
ő azt mondta, hogy inká bb hazamenne. Mindenesetre nem siettü nk hazafelé, ilyen késő n
szinte má r senki sincs a parti sétá nyon, az estét pedig kellemessé teszi a tenger felő l érkező
szellő , és a még nyitva levő néhá ny szó rakozó helyrő l kiszű rő dő zene. Nekem volt még
kedvem beszélgetni, és meséltem neki arró l, mi volt Juanma Pachecó val. Mit gondolsz?,
kérdeztem, miutá n befejeztem. Szimpatikus neve van, felelte. Való já ban Juan Manuelnak
hívjá k, tettem hozzá . Gondoltam, felelte. Azt hiszem, szerelmes vagyok, mondtam. Ő
rá gyú jtott egy cigarettá ra, és leü lt egy padra a sétá nyon. É n leü ltem mellé, és beszéltem
tová bb, ső t abban a pillanatban megértettem, legalá bbis azt hiszem, hogy megértettem
Arturo minden ő rü lt lépését, mindent, amit addig tett, és amire most készü l, aznap este
legszívesebben én is elmentem volna Afriká ba, mikö zben a tengert néztü k, a tá voli
fényeket, a halá szhajó k bá rká it; ú gy éreztem, bá rmire képes vagyok, de első sorban arra,
hogy messzire elmenekü ljek. Szeretném, ha jö nne egy vihar, mondtam. Ha sokat emlegeted,
mindjá rt elered az eső . Nevettem. Mit csiná ltá l az elmú lt napokban?, kérdeztem. Semmit,
mondta, gondolkodtam, filmeket néztem. Melyik filmet lá ttad? A Ragyogá st, mondta.
Rémisztő az a film, mondtam, évekkel ezelő tt lá ttam, és alig tudtam utá na elaludni. É n is
lá ttam még sok évvel ezelő tt, mondta Arturo, és aztá n egész éjszaka nem aludtam. Kivá ló
film, mondtam. Nagyon jó , mondta ő . Egy darabig hallgattunk, a tengert néztü k. Nem
lá tszott a hold, és addigra a halá szcsó nakok fényei is eltű ntek. Emlékszel arra a regényre,
amin Torrance dolgozott?, kérdezte hirtelen Arturo. Milyen Torrance?, kérdeztem. A rossz
ember a filmben, a Ragyogá sban, Jack Nicholson. Tényleg, a rohadék egy regényen
dolgozott, mondtam, bá r igazá bó l nem nagyon emlékeztem rá . Tö bb mint ö tszá z oldal,
mondta Arturo, és kö pö tt egyet a strand felé. Azelő tt sosem lá ttam, hogy kö pö tt volna. Ne
haragudj, fá j a gyomrom, mondta. Nyugi, mondtam. Tö bb mint ö tszá z oldalná l tartott, és
csak két mondatot ismételt a végtelenségig, minden lehetséges formá ban, nagybetű vel,
kisbetű vel, két hasá bban, alá hú zva, mindig ugyanazt a két mondatot, semmi má st. É s mi
volt az a két mondat? Nem emlékszel? Nem, nem emlékszem, borzasztó rossz a memó riá m,
csak a fejszére emlékszem, és hogy a gyerek meg az anyja megmenekü l a film végén. Csak
munka, semmi mó ka. Jack unatkozik, mondta Arturo. Ő rü lt volt, mondtam, de abban a
pillanatban má r nem a tengert néztem, hanem Arturo arcá t kerestem magam mellett, ő
pedig ú gy nézett ki, mint aki épp készü l ö sszeomlani. Lehet, hogy jó regény lett volna. Na ne
hozd rá m a frá szt, mondtam, hogy lehet jó egy regény, amiben csak két mondat ismétlő dik?
Olyan, mintha nem tisztelné az olvasó t, az élet má r ö nmagá ban is tele van szeméttel,
nemhogy még megvegyek egy kö nyvet, amiben csak annyi á ll, hogy „Csak munka, semmi
mó ka. Jack unatkozik”, az olyan, mintha én teá t szolgá lnék fö l whisky helyett, csalá s és
pofá tlansá g, szerinted nem? Zavarba ejtő en jó zan vagy, Teresa, mondta. Belenéztél abba,
amit írok?, kérdezte. É n csak akkor megyek be a szobá dba, ha behívsz, hazudtam. Aztá n
mesélt egy á lmá ró l, de lehet, hogy az má r má snap reggel volt, mikö zben én szoká s szerint
gyú rtam, ő pedig az asztal mellő l figyelt, a kamillateá já val, és olyan arccal, mint aki má r egy
hete nem aludt.
Szerintem szép á lom volt, ezért emlékszem rá . Arturo arab kisfiú volt benne, aki a kisö ccsét
kézen fogva elmegy egy indonéz jogtulajdonoshoz, hogy lefektessen egy transzó ceá ni
telefonká belt. Két indonéz katona fogadja. Arturo ruhá ja arab ruha. Az á lomban ká bé
tizenkét éves lehet, a kisö ccse ú gy hat vagy hét felé já rhat. Az anyja tá volró l figyeli ő ket, de
aztá n az alakja elhomá lyosul. Arturo és a kisö ccse egyedü l marad, de mindketten hordanak
az ö vü kö n egy-egy vaskos, rö vid, horgas pengéjű arab tő rt. Együ tt tartjá k a ká belt, ami ú gy
néz ki, mintha kézzel vagy há zilag készü lt volna. É s van ná luk egy hordó is, valami sű rű ,
zö ldesbarna színű folyadékkal, ez a pénz, hogy kifizessék az indonézeket. Mikö zben vá rnak,
a kisö ccse megkérdezi Arturó tó l, há ny méter hosszú a ká bel. Méter?, mondja Arturo, inká bb
kilométer! A katoná k há zikó ja fá bó l van, és a tenger mellett á ll. Mikö zben a fiú k vá rnak, egy
má sik, idő sebb arab betolakszik eléjü k a sorban, és bá r Arturó nak elő szö r eszébe jut, hogy
megá tkozza, vagy legalá bbis a szemére veti tiszteletlenségét – ezért ellenő rzi is, hogy a
helyén van-e még a gö rbe tő re –, hamar elá ll a szá ndéká tó l, amikor az idő s arab mesélni
kezd az indonéz katoná knak meg annak, aki éppen hallani akarja. A tö rténet egy szicíliai
ü nneprő l szó l. Arturo azt mondta, hogy mikö zben hallgattá k, a kisö ccsével boldogok voltak,
olyan magasztos volt, mintha az ö reg verset szavalna. Szicíliá ban van egy homokgleccser. A
gleccsert tarkabarka néző kö zö nség figyeli tisztes tá volbó l, kivéve kettő t: egyikü k fö lmá szik
a domb tetejére, amely tá masztékul szolgá l a gleccsernek, a má sik odaá ll a domb lá bá hoz,
és vá r. Aztá n a fö lső nekibuzdul, tá ncolni kezd, vagy a fö ldet rugdalja, mire a gleccser
legkü lső rétege má llani kezd, és nagy homoktö megeket rá nt magá val, a homok pedig abba
az irá nyba zú dul, ahol az alsó tá rsa á ll. De az nem mozdul. Egy má sodpercig ú gy lá tszik,
hogy maga alá fogja temetni a homok, de az utolsó pillanatban odébb szö kken, és
megmenekü l. Eddig tartott az á lom. Az indonéz égbolt szinte má r zö ld volt, a szicíliai szinte
má r fehér. Arturó nak régó ta nem volt ilyen boldog á lma. Lehet, hogy az á lombéli Indonézia
és Szicília egy má sik bolygó n volt. Véleményem szerint, mondtam, ez az á lom azt jelenti,
hogy megfordul a szerencséd, mostantó l kezdve minden jó l alakul majd. Tudod, ki volt a
kisö cséd az á lomban? Sejtem, vá laszolta. A fiad! Ahogy ezt kimondtam, Arturo
elmosolyodott. Viszont pá r nappal késő bb megint beszélt nekem az andalú z nő rő l. Nem
éreztem jó l magam, és elkü ldtem a picsá ba. Most má r tudom, hogy nem lett volna szabad,
bá r mégsem volt igazá n jelentő sége a dolognak. Azt hiszem, beszéltem neki az élet
kihívá sairó l, azokró l a dolgokró l, amelyekben hiszek, amelyekbe kapaszkodok, hogy
tová bbra is a felszínen maradjak. Olyan volt, mintha haragudtam volna rá , pedig való já ban
nem így volt. Ő sem haragudott rá m. Aznap este nem jö tt haza aludni. Emlékszem, mert az
volt az első este, hogy fö ljö tt hozzá m Juanma Pacheco, akinek kéthetente volt egy
szabadnapja, és ha má r á tjö tt Malgratba, szerette volna kihaszná lni az idő t. Bezá rkó ztunk a
szobá mba, és szeretkezni pró bá ltunk. Nekem nem ment. Tö bbszö r is megpró bá ltam, de
nem ment, talá n Juanma izmai miatt, petyhü dtek voltak, miutá n annyi ideje nem já rt a
konditeremben. De való színű leg mégis inká bb miattam nem ment. Idő rő l idő re fö lkeltem,
és kimentem a konyhá ba vizet inni. Az egyik ilyen alkalommal, nem tudom, miért,
bementem Arturo szobá já ba. Az asztalá n ott volt az író gépe, és egy raká s gépelt oldal
tö kéletes rendben. Mielő tt belelapoztam volna, eszembe jutott a Ragyogá s, és végigfutott a
há tamon a hideg. De Arturo nem volt ő rü lt, és én ezt tudtam. Aztá n kö rbejá rtam a szobá t,
kinyitottam az ablakot, leü ltem az á gyra, hallottam a lépteket a folyosó n, megjelent az
ajtó ban Juanma Pacheco arca, megkérdezte, hogy van-e valami bajom, semmi, nyugi,
mondtam, gondolkodom, aztá n meglá ttam a berá molt bő rö ndö ket, és tudtam, hogy el fog
utazni.
Négy kö nyvet adott nekem ajá ndékba, de még nem olvastam el ő ket. Egy hét mú lva
elbú csú ztunk, én kísértem ki a malgrati á llomá sra.

25
JACOBO URENDA, PÁ RIZS, RUE DU CHERCHE-MIDI, 1996. JÚ NIUS. Nem kö nnyű errő l
mesélnem. Kö nnyű nek tű nik, de ha megkaparod picit a felszínt, rö gtö n kiderü l, hogy nem
az. Arrafelé az ö sszes tö rténet ilyen, nem kö nnyű ró luk mesélni. É n évente legalá bb
há romszor utazom Afriká ba, á ltalá ban a vá lsá ggó cokba, és amikor hazajö vö k Pá rizsba, az
olyan érzés, mintha még mindig á lmodnék, és nehezemre esne fö lébredni, bá r nem kizá rt,
legalá bbis elméletileg, hogy rá nk, latin-amerikaiakra a borzalmak nincsenek olyan hatá ssal,
mint má sokra.
Ott ismertem meg Arturo Belanó t, a luandai postahivatalban, egy forró délutá non, amikor
nem volt semmi má s dolgom, mint hogy egy vagyont kö ltsek pá rizsi telefonhívá sokra.
Elszá ntan kü zdö tt a faxos ablakná l a postavezető helyettesével, mert az tú l sok pénzt akart
tő le kérni, én pedig segítettem elsimítani a dolgot. Megesik az ilyesmi, és mivel mindketten
Dél-Amerika déli felérő l szá rmazunk, ő chilei volt, én argentin, ú gy dö ntö ttü nk, hogy együ tt
tö ltjü k a nap há tralevő részét, való színű leg az én ö tletem volt, mindig kedveltem a
tá rsasá got, szeretek beszélgetni, megismerni má s embereket, az sem zavar, ha hallgatnom
kell, bá r néha való já ban a sajá t dolgaimon gondolkodom, mikö zben ú gy néz ki, mintha
figyelnék.
Hamar rá jö ttü nk, hogy tö bb kö zö s van bennü nk, mint azt gondoltuk volna, én legalá bbis
rá jö ttem, de gondolom, hogy Belano is, mindenesetre nem mondtuk ki, nem méltattuk
elismerő en a má sikat, mindketten nagyjá bó l ugyanakkor szü lettü nk, mindketten
elszakadtunk sajá t hazá nktó l, miutá n megtö rtént, ami megtö rtént, mindkettő nk szerette
Cortá zart, szerette Borgest, egyikü nknek sem volt tú l sok pénze, és mindketten ú gy
beszéltü k a portugá lt, hogy abban aztá n nem volt sok kö szö net. Végü l is tipikus negyven-
egynéhá ny éves latin-amerikai srá cok voltunk, akik ö sszefutnak egy afrikai orszá gban,
amely épp a szakadék vagy az ö sszeomlá s szélén á ll, jelen esetben ez mindegy volt. Az
egyetlen kü lö nbség azon alapult, hogy én visszamegyek Pá rizsba, miutá n végzek a
munká mmal – fotó s vagyok a La Luna ü gynö kségnél –, szerencsétlen Belano viszont
Afriká ban marad, miutá n befejezi az ö vét.
De miért, testvér?, kérdeztem valamikor az este sorá n, miért nem jö ssz velem Euró pá ba?
Talá n még azt is megpendítettem, hogy ha nincs pénze az ú tra, adok neki kö lcsö n, az ember
mond ilyen dolgokat, ha nagyon részeg, és az éjszaka kö rü lö tte nemcsak kü lfö ldi, hanem
mély, jó mély, olyan mély, hogy ha egy kicsit nem figyelsz oda, elnyel téged, és elnyeli
azokat is, akik ott vannak melletted, de ezekrő l a dolgokró l ti nem tudtok semmit, ti sosem
voltatok Afriká ban. É n voltam. Belano szintén. Mindketten szabadú szó k voltunk. Ahogy
má r mondtam, én a La Luna ü gynö kségnek, Belano egy madridi ú jsá gnak dolgozott, ami
alamizsná t fizetett egy-egy cikkéért. É s bá r egyelő re nem á rulta el, hogy miért marad,
békében mentü nk tová bb, és a luandai éjszaka vagy az éjszaka rutinja (amit nem kell szó
szerint érteni: Luandá ban a rutin csak arra volt jó , hogy az ember bebú jjon az á gy alá ) egy
bizonyos Joã o Alves, egy szá zhú sz kiló s fekete lebujá ba sodort minket – ahol talá lkoztunk
pá r ismerő ssel, ú jsá gíró kkal és fotó sokkal, rendő rö kkel és stricikkel –, és ott beszélgettü nk
tová bb. Vagy mégsem. Lehet, hogy ott elvá ltunk, hogy sokan má sokhoz hasonló an a
cigarettafü stben ő t is elvesztettem szem elő l, megismeri ő ket az ember a munká ja kö zben,
beszél velü k, aztá n elveszti ő ket szem elő l. Pá rizs má s. Ott az emberek eltá volodnak
egymá stó l, egyre apró bbak lesznek, de van rá idő – akkor is, ha nem kell –, hogy
elbú csú zzon tő lü k az ember. Afriká ban nincs, ott az emberek beszélnek, elmesélik a
problémá ikat, aztá n elnyeli ő ket egy fü stfelhő , és eltű nnek egy csapá sra, ahogy Belano is
eltű nt aznap este. Az emberben pedig fö l sem merü l, hogy ezzel vagy amazzal talá lkozik
majd a reptéren. Nem kizá rt, nem mondom, hogy lehetetlen, de nem ú gy tervezel. Így aztá n
aznap este, miutá n Belano eltű nt, nem is gondoltam rá tö bbet, nem gondoltam rá , hogy
kö lcsö nadjak neki, hanem ittam és tá ncoltam, aztá n elaludtam egy széken, és amikor
fö lébredtem (reszkettem, de inká bb a félelemtő l, mint a má snapossá g miatt, mert féltem,
hogy kiraboltak, én nem szoktam olyan helyekre já rni, mint Joã o Alvesé), má r megvirradt,
és amikor elindultam, hogy kinyú jtó ztassam a lá bamat, ott talá ltam az udvaron,
cigarettá zott, és engem vá rt.
Ez á m a figyelmesség, ú gy bizony.
Onnantó l kezdve mindennap talá lkoztunk, néha meghívtam ebédre, má skor ő hívott meg
vacsorá ra, olcsó n kijö tt, nem evett sokat, reggelente megitta a kis kamillateá já t, ha pedig
nem volt kamilla, há rsfá t kért, mentá t vagy valami gyó gynö vényt, ami épp kéznél volt, nem
ivott ká vét, sem fekete teá t, nem evett semmit, ami olajban sü lt, mintha muzulmá n lett
volna, nem evett disznó t, nem ivott alkoholt, és mindig volt ná la egy raká s tabletta. Hallod,
Belano, mondtam neki egy nap, ú gy nézel ki, mint valami mozgó patika, ő erre kissé
kedvetlenü l fö lnevetett, mintha azt mondaná , ne szó rakozz velem, Urenda, nem csípem az
efféle vicceket. A nő ü gyeket, amennyire én tudom, leginká bb egy szá l maga intézte. Egy este
Joe Rademacher, az amerikai ú jsá gíró tö bbedmagunkkal meghívott minket egy tá ncos
buliba a Para negyedbe, hogy megü nnepeljü k az angolai kikü ldetésének végét. A buli egy
magá nhá z há tsó részében volt, egy dö ngö lt talajú udvaron, és annyi pipi volt ott, hogy ö rö m
volt nézni. Modern férfiak voltunk, mindannyian el voltunk lá tva a megfelelő
ó vszervá lasztékkal, kivéve Belanó t, aki az utolsó pillanatban csatlakozott a csoporthoz,
első sorban azért, mert én ragaszkodtam hozzá . Nem mondaná m, hogy nem tá ncolt, mert
igenis tá ncolt, de amikor megkérdeztem, hogy van-e ná la gumi, vagy hogy kér-e egyet az
enyémek kö zü l, kereken visszautasított, és azt mondta: Urenda, nekem nincs szü kségem
ilyen praktiká kra, vagy valami hasonló hangzá sú dolgot, szó val az a gyanú m, hogy beérte a
tá nccal.
Amikor visszamentem Pá rizsba, ő Luandá ban maradt. Azt tervezte, hogy tá volabb megy a
parttó l, mert beljebb még hemzsegtek az ellenő rizetlen, fegyveres bandá k. Mielő tt
elutaztam volna, volt még egy utolsó beszélgetésü nk. A mondandó ja elég zavaros volt.
Egyfelő l azt a kö vetkeztetést szű rtem le belő le, hogy szá má ra az élet nem jelent semmit, és
csak azért szerezte a munká t, hogy szép halá la legyen, nem szokvá nyos halá l, szó val valami
efféle marhasá got, nyilvá nvaló an az én korosztá lyom annyi Marxot és Rimbaud-t olvasott,
hogy a végén má r felfordult tő le a gyomrunk (nem mentegető zésként mondom, legalá bbis
nem olyan értelemben, ahogy gondoljá tok, ebben az esetben nem az olvasmá nyok értékérő l
van szó ). Má sfelő l viszont – és ez volt a paradoxon – Belano vigyá zott magá ra, mindennap
szertartá sosan bevette a tablettá it, egyszer elkísértem egy luandai gyó gyszertá rba,
kerestü nk valami Ursocholhoz hasonló szert, ami tulajdonképpen ursodeoxycholsav, és
nagyjá bó l ez tartotta nyitva az elmeszesedett epevezetékét, vagy valami ilyesmi, Belano
pedig ezekben a harcokban ú gy viselkedett, mintha az egészsége nagyon is szá mítana neki,
lá ttam, ahogy bemegy a gyó gyszertá rba azzal a pokolian rossz portugá ljá val, lá ttam, ahogy
végignézi a polcokat elő szö r betű rendben, aztá n véletlenszerű en, és amikor az á tkozott
ursodeoxycholsav nélkü l tá voztunk, azt mondtam neki, hallod, Belano, ne aggó dj (mert
lá ttam, hogy á tsuhan az arcá n a pokol á rnyéka), kü ldö k neked, amint megérkezem
Pá rizsba, mire azt felelte: csak orvosi receptre lehet kapni, én meg elnevettem magam, és
arra gondoltam, hogy ez a cimbora élni akar, dehogyis akar ő meghalni.
Mindenesetre a dolog nem oldó dott meg. Szü ksége volt a gyó gyszerekre. Ez nem volt
kérdés. Nemcsak Ursocholra, hanem Mesalazinra és Omeprazolra is, az első kettő t pedig
naponta kellett szednie, négy Mesalazin tablettá t a fekélyes vastagbelére és hat
ursodeoxycholsavast az elmeszesedett epevezetékére. Az Omeprazol nem volt
létfontossá gú , ezt nem tudom, talá n a nyombélfekélyére szedte, vagy a gyomorfekélyére
vagy egy refluxos nyelő cső gyulladá sra, aká rhogy is, nem naponta szedte. Az egészben az
volt az érdekes – remélem, még kö vettek –, hogy ü gyelt rá , hogy meglegyenek az
orvossá gai, ü gyelt rá , hogy ne egyen semmit, ami hasnyá lmirigy-gyulladá st vá lthatna ki –
má r há rmon tú l volt, nem Angolá ban, még Euró pá ban, ha Angolá ban is kapna egyet,
biztosan meghalna –, értitek, ü gyelt az egészségére, és mégis, amikor beszéltü nk egymá ssal,
mondjuk mint férfi a férfival – bá r szö rnyen hangzik, így hívjá k ezeket a napesti
beszélgetéseket –, értésemre adta, hogy ő azért van ott, hogy megö lesse magá t, és
gondolom, ez nem ugyanaz, mint hogy megö lje magá t vagy ö ngyilkos legyen, a nü ansznyi
kü lö nbség abban á ll, hogy nem veszed a fá radsá got, hogy te magad megtedd, bá r
lényegében egyformá n gyá szos ez is, az is.
Miutá n visszamentem Pá rizsba, elmeséltem a dolgot a feleségemnek. Simone francia, és
megkérdezte, hogy nézett ki az a bizonyos Belano, megkért, hogy írjam le a kü lsejét, ne
fukarkodjak a részletekkel, majd azt mondta, hogy megérti. De hogy érthetnéd meg? É n
nem értettem. Az volt a má sodik estém otthon, az á gyban fekü dtü nk, a lá mpá k lekapcsolva,
így meséltem el neki a dolgot. É s a gyó gyszereket megvetted?, kérdezte Simone. Nem, még
nem. Há t akkor vedd meg ő ket holnap, és azonnal kü ldd el neki! Elkü ldö m, mondtam, de
még mindig azon gondolkodtam, hogy valahol sá ntít a tö rténet, Afriká ban az ember folyton
fura tö rténetekkel talá lkozik. Te el tudod képzelni, hogy valaki azért utazzon el a vilá g
tá voli sarká ba, mert keresi a halá lt?, kérdeztem a feleségemtő l. Ez tö kéletesen elképzelhető ,
vá laszolta. De mégis, egy negyvenéves férfiró l?, kérdeztem. Ha kalandorszelleme van, akkor
tö kéletesen elképzelhető , mondta a feleségem, aki mindig is hajlott a romantiká ra, pedig ez
kissé szokatlan egy pá rizsi nő ben, ő k á ltalá ban sokkal inká bb pragmatikusak és spó roló sak.
Így aztá n megvettem Belanó nak a gyó gyszereket, és elkü ldtem ő ket Luandá ba, kicsivel
késő bb pedig kaptam egy lapot, amelyben megkö szö nte.
Ú gy szá moltam, hogy az elkü ldö tt adaggal kihú zza hú sz napig. Hogy mit csiná l azutá n?
Visszajö n Euró pá ba, vagy meghal Angolá ban, gondoltam. É s megfeledkeztem a dologró l.
Hó napokkal késő bb talá lkoztam vele ú jra Kigaliban a Grand Hotelban, én ott szá lltam meg,
ő pedig idő nként bejá rt, hogy haszná lja a faxot. Szívélyesen ü dvö zö ltü k egymá st.
Megkérdeztem, hogy még mindig ugyananná l a madridi lapná l van-e, és azt vá laszolta, hogy
igen, bá r most dolgozik mellette pá r dél-amerikai lapnak is, így aztá n kismértékben
gyarapodott a jö vedelme. Má r nem akart meghalni, de annyi pénze sem volt, hogy
visszamenjen Kataló niá ba. Aznap este együ tt vacsorá ztunk a há zban, ahol lakott (Belano
sosem szá llodá ban szá llt meg, mint a tö bbi kü lfö ldi ú jsá gíró , hanem magá nhá zakná l, ahol
á ltalá ban kevés pénzért kibérelt egy szobá t, egy á gyat vagy egy sarkot, ahová le tudta
hajtani a fejét), és Angolá ró l beszélgettü nk. Elmesélte, hogy volt Huambó ban, hogy bejá rta a
Kwanza folyó t, hogy volt Cuito Cuanavaléban és Uigében, hogy a cikkeivel elért bizonyos
sikereket, és hogy a szá razfö ldö n jutott el Ruandá ba (ami elvileg szinte lehetetlen volt,
részben a domborzati tényező k, részben a politikai helyzet miatt), elő szö r Luandá bó l
Kinshasá ba, majd onnan tová bb, néha a Kongó folyó n, má skor pedig bará tsá gtalan erdei
ö svényeken egészen Kisanganiba, aztá n pedig Kigaliba, ö sszesen tö bb mind harminc napig
volt ú ton megá llá s nélkü l. Amikor befejezte, nem tudtam, hogy elhiggyem-e, vagy se. Elvileg
elképzelhetetlen. Rá adá sul a tö rténetet félmosollyal az arcá n mesélte, amitő l aztá n
hajlottam rá , hogy ne higgyem el.
Megkérdeztem, hogy van. Azt felelte, hogy Angolá ban beteg volt egy darabig – hasmenés –,
de most má r jó l van. Aztá n mondtam neki, hogy egyre jobban veszik a képeimet, és ha
akarja – és azt hiszem, ezú ttal tényleg komolyan mondtam –, tudok kö lcsö nadni, ő viszont
hallani sem akart a dologró l. Aztá n csak ú gy félvá llró l megkérdeztem, mi a helyzet a hő n
á hított halá llal, és azt felelte, hogy most má r nevetnie kell, ha csak rá gondol, de majd
személyesen meglá tom má snap, milyen a való di halá l, aminél nincs fö ljebb és nincs lejjebb.
Hogy is mondjam, megvá ltozott. Aká r egész nap megvolt a tablettá i nélkü l, és nem lá tszott
idegesnek. Bá r amikor talá lkoztunk, épp megnyugodott, mert gyó gyszereket kapott
Barceloná bó l. Ki kü ldte ő ket?, kérdeztem, egy nő ? Nem, egy bará tom, mondta, egy bizonyos
Iñ aki Echavarne, akivel egyszer pá rbajoztam. Verekedtetek?, kérdeztem. Nem,
pá rbajoztunk, mondta Belano. É s ki nyert? Nem tudom, vagy én ö ltem meg ő t, vagy ő
engem, felelte Belano. Fantasztikus!, mondtam. Igen, fantasztikus, mondta ő .
Má srészrő l nem lehetett nem észrevenni, hogy uralta, vagy elkezdte uralni a kö rnyezetét,
amire én sosem voltam képes, rá adá sul objektívan nézve ez csak a nagy csatorná k
kikü ldö ttjei szá má ra volt elérhető a szuperprivilegizá lt helyzetü kben, meg néhá ny
szabadú szó nak, akik a pénzhiá nyt szerteá gazó bará ti kapcsolatokkal és speciá lis
helyismerettel pó toltá k, hogy bá rhova eljussanak.
Sová nyabb volt, mint Angolá ban, tulajdonképpen csontsová ny volt, de nem nézett ki
betegesen, inká bb egészségesnek tű nt, legalá bbis én így lá ttam annyi halá l kö zepette.
Hosszabb volt a haja – való színű leg ő maga vá gta –, és a ruhá ja ugyanaz volt, mint
Angolá ban, csak leírhatatlanul koszosabb és szakadtabb. Hamar megértettem, hogy
elsajá tította annak a terepnek a zsargonjá t, szlengjét, ahol az élet nem ér semmit, és ahol –
a pénz mellett – ez az egyetlen kulcs, ami minden ajtó t kinyit.
Má snap a menekü lttá borokba utaztam, és amikor visszaértem, ő má r nem volt ott. A
szá llodá ban talá ltam egy ü zenetet, amelyben sok szerencsét kívá nt, és azt kérte, hogy ha
nem nagy fá radsá g, kü ldjek neki gyó gyszereket, miutá n visszaértem Pá rizsba. Az ü zenet
mellett ott volt a címe. Elmentem hozzá , de nem talá ltam otthon.
Amikor ezt elmeséltem a feleségemnek, a legkevésbé sem lepő dö tt meg. De Simone,
mondtam, talá n egy a millió hoz volt az esélye, hogy ú jra talá lkozzunk. Megtö rténik az
ilyesmi, hangzott a titokzatos vá lasza. Má snap megkérdezte, hogy elkü ldö m-e a
gyó gyszereket. Má r elkü ldtem, vá laszoltam.
Ezú ttal nem maradtam soká ig Pá rizsban. Visszamentem Afriká ba, de má r azzal a
bizonyossá ggal, hogy megint talá lkozni fogok Belanó val. Az ú tjaink mégsem keresztezték
egymá st, és bá r érdeklő dtem utá na a helyi veterá n ú jsá gíró kná l, egyikü k sem ismerte,
annak a kevésnek pedig, aki emlékezett rá , fogalma sem volt ró la, hogy hova utazott el.
Ugyanígy já rtam a kö vetkező alkalommal és azutá n is. Talá lkoztá l vele?, kérdezte a
feleségem, miutá n hazaértem. Nem talá lkoztam, vá laszoltam, talá n visszament Barceloná ba
vagy Chilébe. De az is lehet, mondta a feleségem, hogy valahol má shol van. Lehet, mondtam
neki, ezt má r sosem fogjuk megtudni.
Míg aztá n Libériá ba nem kellett utaznom. Ti tudjá tok, hol van Libéria? Igen, Afrika nyugati
partjá n, nagyjá bó l Sierra Leone és Elefá ntcsontpart kö zö tt, igen, de tudjá tok, ki van
kormá nyon Libériá ban, a jobboldal vagy a baloldal? Ezt biztosan nem tudjá tok.
1996 á prilisá ban érkeztem meg Monroviá ba Freetownon, Sierra Leonén keresztü l, má r
nem tudom, melyik humanitá rius szervezet bérelte a hajó t, amelynek az volt a kü ldetése,
hogy tö bb szá z, az amerikai nagykö vetségen vá rakozó euró pait evakuá ljon – ez volt az
egyetlen ú gy-ahogy biztonsá gos hely Monroviá ban azok szerint, akik má r já rtak ott, vagy
akik hallottak kö zvetlen beszá moló kat arró l, hogy mi zajlik ott –, akikrő l aztá n az igazsá g
pillanatá ban kiderü lt, hogy pakisztá niak, indiaiak, magrebiek, bá r akadt kö ztü k egy-két
fekete bő rű angol is. A tö bbi euró pai, ha fogalmazhatok így, má r jó val korá bban lelépett
abbó l a lyukbó l, és csak a személyzetü ket hagytá k há tra. Egy latin-amerikai szá má ra elég
nehezen emészthető volt a gondolat, hogy az egyetlen biztonsá gos hely az amerikai
nagykö vetség, ugyanakkor vá ltoznak az idő k, gondoltam, miért ne kaphatnék majd én is
menedéket az amerikai nagykö vetségen, mindenesetre ú gy éltem meg a dolgot, hogy rossz
ó men, tévedhetetlen jele annak, hogy minden rosszul fog elsü lni.
Egy csapat libériai katona – egyikü k sem volt még hú széves – kísért el minket egy
há romszintes há zig a New Africa Avenue-n, korá bban ez volt a Hotel Ritz vagy a régi Crilló n
libériai kiadá sa, most viszont egy nemzetkö zi ú jsá gíró -szervezet menedzselte, amelynek
egészen addig még nem hallottam hírét. A szá lloda – most sajtó kö zpontnak nevezték – azon
kevés dolgok egyike volt, amelyek még mű kö dtek a fő vá rosban, és ebben nem
elhanyagolható szerepet já tszott az Egyesü lt Á llamok ö t tengerészgyalogosá nak jelenléte is,
akik néha ő rjá ratoztak, de az idő tú lnyomó részét a nagyszalonban tö ltö tték, és az orszá guk
televízió s stá bjaival ittak, vagy kö zvetítő szerepet vá llaltak az ú jsá gíró k és egy csapat fiatal
mandinka katona kö zö tt, akik idegenvezető ként és testő rként szolgá ltak, ha valaki
kiutazott Monrovia forrongó negyedeibe, vagy – bá r ez ritkasá g és esztelenség volt – a
fő vá roson kívü li terü letekre, a névtelen falvakba (bá r mindegyiknek volt neve, és azelő tt
voltak lakó i is, gyerekek, munka), amelyek – első sorban má sok beszá moló i szerint vagy a
CNN-en minden este lá tott riportok alapjá n – hű képet formá ltak a vilá gvégérő l, az emberi
ő rü letrő l, a mindannyiunk szívében ott lakozó gonoszró l.
A sajtó kö zpont emellett szá llodaként is mű kö dö tt, ennek megfelelő en az első napon be
kellett jegyeznü nk magunkat a nyilvá ntartó kö nyvbe. Amikor rá m kerü lt a sor, én má r két
francia bará tommal beszélgetve a whiskymet ittam, és nem tudom, miért éreztem
kényszert, hogy visszalapozzak a kö nyvben egy nevet keresve. Nem ért meglepetésként,
amikor megtalá ltam Arturo Belanó ét.
Két hete volt ott. Egy német csoporttal együ tt jelentkezett be, két fickó val és egy csajjal egy
frankfurti napilaptó l. Rö gtö n megpró bá ltam elérni, de nem talá ltam meg. Egy mexikó i
ú jsá gíró azt mondta, hogy hét napja nem bukkant fö l a kö zpontban, és ha tudni akarok
valamit ró la, akkor érdeklő djek az amerikai nagykö vetségen. Eszembe jutott az a régi
beszélgetésü nk Angolá ban, a vá gya, hogy megö lesse magá t, és megfordult a fejemben, hogy
most tényleg sikerü lni fog neki. A németek, azt mondtá k, má r elutaztak. Vonakodva, de
mivel a lelkem mélyén tudtam, hogy nem tehetek má st, elmentem a nagykö vetségre, hogy
érdeklő djek. Senki nem tudott semmit, de az utat kihaszná lva készítettem pá r fotó t.
Monrovia utcá iró l, a nagykö vetség udvará ró l, pá r arcró l. Amikor visszamentem a
kö zpontba, talá lkoztam egy osztrá kkal, aki ismert egy németet, aki lá tta Belanó t, még
mielő tt eltű nt volna. Ez a német viszont – a napfényt kihaszná lva – a nappal minden percét
az utcá n tö ltö tte, ezért hosszú ra nyú lt a vá rakozá s. Emlékszem, hogy este hét kö rü l
belekezdtü nk egy pó kerpartiba pá r francia kollégá val, és az á ramszü netek miatt
elő relá tó an gyertyá ró l is gondoskodtunk, mert pá ran azt mondtá k, hogy ezek á ltalá ban
akkor kezdő dnek, ha má r leszá llt az este. De az á ram nem ment el, és a parti hamar
á ltalá nos apá tiá ba torkollott. Emlékszem, ittunk, Ruandá ró l és Zaire-ró l beszélgettü nk, meg
azokró l a filmekrő l, amiket Pá rizsban lá ttunk mostaná ban. É jfélkor, amikor má r csak én
voltam a kísértet-Ritz nagyszalonjá ban, megérkezett a német, és Jimmy, egy fiatal zsoldos
(de kinek a zsoldosa?), aki a portá s és a pultos munká já t is ellá tta, szó lt nekem, hogy Herr
Linke, a fotográ fus, má r ú ton van a szobá ja felé.
A lépcső n értem utol.
Linke angolja kezdetlegesnek is alig volt nevezhető , egy szó t sem tudott franciá ul, de jó
embernek lá tszott. Amikor sikerü lt vele megértetnem, hogy szeretnék informá ció hoz jutni
a bará tom, Arturo Belano hollétérő l, udvariasan megkért (bá r ú gy grimaszolt kö zben, hogy
az kissé mérsékelte a kérése udvariassá gá t), hogy vá rjam meg a szalonban vagy a bá rban,
mert le kell tusolnia, de aztá n azonnal lejö n. Tö bb mint hú sz percet vá rtam rá , és amikor
végre ott volt mellettem, arcszesz- és fertő tlenítő szaga volt. Botladozva, hosszú ideig
beszélgettü nk. Linke nem ivott alkoholt, és azt mondta, hogy e tulajdonsá ga miatt figyelt fö l
Arturo Belanó ra, akkoriban még nyü zsö gtek az ú jsá gíró k a sajtó kö zpontban, sokkal tö bben
voltak, mint most, és mindenki alaposan berú gott minden este, még néhá ny híres arc is a
tévébő l – olyanok, akiknek Linke szerint példá t kellene mutatniuk kö telességtudatbó l,
komolysá gbó l –, akik aztá n végü l tö bbnyire az erkélyekrő l há nytak. Arturo Belano nem
ivott, és ez adta a lö kést Linkének, hogy beszédbe elegyedjen vele. Emlékszik rá , hogy
há rom napot tö ltö tt a kö zpontban, minden reggel elment, és vagy napkö zben ért vissza,
vagy miutá n beesteledett. Egyetlen alkalommal – ekkor viszont volt vele két amerikai – kint
tö ltö tte az éjszaká t, megpró bá ltak interjú t készíteni George Kensey-vel, Roosevelt Johnson
legfiatalabb és legvéresebb kezű , a kran etnikumhoz tartozó tá bornoká val, de az
idegenvezető jü k mandinka volt, így érthető mó don nem érezte magá t biztonsá gban, ezért
otthagyta ő ket Monrovia valamelyik keleti negyedében, és egy egész éjszaká ra volt
szü kségü k, hogy visszaérjenek a szá llodá ba. Linke szerint Arturo Belano má snap soká ig
aludt, két nappal késő bb pedig – ugyanazokkal az amerikaiakkal, akik megpró bá ltá k
meginterjú volni Kensey-t – elutazott Monroviá n kívü lre, vélhető en északra. Mielő tt elindult
volna, Linke adott neki egy csomag kö hö géscsillapító cukorká t ajá ndékba, amit egy berni
bioü zemben gyá rtottak – legalá bbis én így értettem –, és azutá n má r nem lá tta viszont.
Megkérdeztem tő le az amerikaiak nevét. Az egyiket tudta: Ray Pasteur. Azt hittem, hogy
viccel, és megkértem, hogy ismételje meg, talá n még nevettem is, de a német komolyan
beszélt, rá adá sul tú lsá gosan fá radt volt, hogy vicceljen. Mielő tt elment volna lefekü dni,
elő vett egy papírdarabot a farmerja farzsebébő l, és leírta: Ray Pasteur. Azt hiszem, New
York-i, mondta. Má snap Linke á tkö ltö zö tt az amerikai nagykö vetségre, hogy megpró bá ljon
kijutni Libériá bó l, én pedig elkísértem, hogy lá ssam, tud-e ott valaki valamit errő l a
Pasteurrő l, de teljes volt a ká osz, és nem sok értelmét lá ttam erő ltetni a dolgot. Amikor
otthagytam, Linke a nagykö vetség kertjében fényképezett. Készítettem ró la egy képet, és ő
is készített ró lam egyet. Az enyémen Linke lá tszik kamerá val a kezében, a fö ldet nézi,
mintha hirtelen valami fű ben rejtő ző , csillogó tá rgy vonta volna magá ra má gnesként a
figyelmét, eltérítve a lencsémtő l a tekintetét. Az arcá n nyugodt kifejezés ü l, szomorú és
nyugodt. Az ö vén (szerintem) én lá tszom, a Nikonom ló g a nyakamban, és egyenesen
belenézek az objektívbe. Való színű leg mosolygok, és az ujjaimmal a győ zelem V-jét
formá lom.
Há rom nappal késő bb én is megpró bá ltam elutazni, de nem tudtam elhagyni a vá rost.
Nyilvá nvaló an egyre javul a helyzet – tá jékoztatott a nagykö vetség egyik funkcioná riusa –,
de a kö zlekedési ká osz az orszá g politikai megtisztulá sá val ellentétes irá nyú pá lyá n mozog.
Nem tú l nagy meggyő ző déssel hagytam ott a nagykö vetséget. Megpró bá ltam megkeresni
Linkét a kertben vadkempingező tö bb szá z vá rakozó kö zö tt, de nem talá ltam. Belefutottam
egy ú jabb osztag, Freetownbó l frissen érkezett ú jsá gíró ba és még néhá nyba, akik – isten
tudja, hogyan – valahonnan Elefá ntcsontpartró l helikopterrel jutottak el Monroviá ba. De a
tö bbség – ahogy én is – má r hazafelé készü lő dö tt, és naponta megjelentek a
nagykö vetségen, hogy megnézzék, van-e hely valamelyik Sierra Leonéba tartó já raton.
Akkor tö rtént, az alatt a pá r nap alatt – amikor má r nem volt semmi dolgunk, amikor má r
megírtunk és lefotó ztunk mindent, amit el lehet képzelni –, hogy fö lajá nlottá k nekem meg
pá r má siknak, hogy tegyü nk egy kö rutat az orszá g belsejében. A tö bbség természetesen
visszautasította az ajá nlatot. De há rman elfogadtuk, egy francia a Paris Matchtó l, egy olasz a
Reuter ü gynö kségtő l és én. A kö rutat egy fickó szervezte, aki a kö zpont konyhá já n
dolgozott, és nemcsak pá r bankó t akart keresni, hanem szeretett volna egy pillantá st vetni
a falujá ra is, ami alig volt hú sz vagy talá n harminc kilométerre Monroviá tó l, mégsem já rt
má r ott legalá bb fél éve. Az utazá s alatt (a szakadt Chevynket a szaká cs egyik bará tja
vezette, fö lfegyverkezve egy gépkarabéllyal és két grá ná ttal) elmondta nekü nk, hogy a
mano etnikumhoz tartozik, a felesége pedig gio, mindketten a mandinká k bará tai (a sofő r
mandinka volt) és a kranok ellenségei – ő ket kannibá loknak tartotta –, meg azt is, hogy nem
tudja a csalá djá ró l, hogy élnek-e, vagy meghaltak. A picsá ba, mondta a francia, az lenne a
legjobb, ha visszafordulná nk, de má r legalá bb félú ton já rtunk, és az olasszal mindketten
boldogok voltunk, hogy ellő hetjü k a maradék tekercseinket is.
Így kereszteztü k – anélkü l hogy egyszer is belefutottunk volna kö zú ti ellenő rzésbe –
Summers kö zséget és Thomas Creek falut, a bal oldalunkon néha-néha fö lbukkant a Saint
Paul folyó , aztá n eltű nt, az ú t elég rossz volt, néha az erdő mélyén haladt, talá n régi
kaucsukü ltetvényeken, má skor pedig a síksá gon, ahonnan fö lsejlettek, ha nem is lá tszottak
tisztá n a tő lü nk délre emelkedő lanká s dombok. Egyetlenegyszer egy tö kéletes á llapotban
levő fahídon keresztü l á tkeltü nk egy folyó n, a Saint Paul mellékfolyó já n, de csak a
természet kíná lkozott, hogy lencsevégre kapjuk, nem mondaná m, hogy burjá nzó természet
volt, még csak nem is egzotikus, valamiért egy gyerekkori utamra emlékeztetett
Corrientesben, még ki is mondtam, odaszó ltam Luiginak, ez ú gy néz ki, mint Argentína,
franciá ul mondtam, ezen a nyelven mindhá rman megértettü k egymá st, mire a fickó a Paris
Matchtó l rá m nézett, és kifejtette, reméli, hogy csak ú gy néz ki, mint Argentína, amit
ő szintén szó lva nem egészen értettem, rá adá sul nem is hozzá beszéltem, nem igaz?, és mit
akart ezzel mondani?, hogy Argentína vadabb és veszélyesebb, mint Libéria?, hogy ha a
libériaiak argentinok lennének, akkor má r halottak lennénk? Nem tudom. Aká rhogy is, a
megjegyzése egy csapá sra megtö rte a vará zst, és legszívesebben ott rö gtö n kérdő re vontam
volna, de tapasztalatbó l tudom, hogy semmit sem nyer az ember azzal, ha belenavigá lja
magá t ilyen vitá kba, rá adá sul a békaevő má r eleve morcos volt egy kicsit, amiért
leszavaztuk, és nem fordultunk vissza, és valahogy ki kellett eresztenie a gő zt, emellett
persze folyton a szerencsétlen feketéket szapulta, akik csak pá r pesó t akartak keresni, és
viszontlá tni a csalá djukat. Így aztá n nem foglalkoztam vele – bá r magamban azt kívá ntam,
hogy dugja seggbe egy majom –, és tová bb beszélgettem Luigival, olyan dolgokró l
meséltem, amelyekrő l má r azt hittem, hogy elfelejtettem ő ket, nem is tudom, példá ul a fá k
nevérő l, mert ezek az én fantá ziá mban Corrientes ö reg fá ihoz hasonlítottak, és Corrientes
ö reg fá inak nevét viselték, bá r természetszerű leg nem Corrientes fá i voltak. É s há t az érzett
lelkesedéstő l való színű leg ú gy tű nt, mintha szellemes lennék, legalá bbis sokkal
szellemesebb, mint amilyen vagyok, ső t Luigi nevetgélésébő l és a kísérő ink fel-felhangzó
hahotá zá sá bó l ítélve talá n még vicces is voltam, így haladtunk elő re, magunk mö gö tt
hagytuk azokat a corrientesi fá kat – nyugodt, bajtá rsias hangulatban, kivéve persze a
franciá t, Jean-Pierre-t, aki egyre morcosabb volt –, és kiértü nk egy fá tlan részre, mellettü nk
csak a bozó t, betegnek lá tszó cserjék, meg a csö nd, amelybe néha belehasított egy
magá nyos madá r hangja, a madá r csak rikoltozott és rikoltozott, de senki sem vá laszolt
neki, erre aztá n mi is egyre idegesebbek lettü nk, Luigi és én, de má r tú lsá gosan kö zel volt a
cél, és mentü nk tová bb.
Valamivel azutá n, hogy meglá ttuk a telepü lést, elkezdő dö tt a lö vö ldö zés. Minden nagyon
gyorsan tö rtént, egy pillanatra sem lá ttuk, ki lő rá nk, a lö vö ldö zés pedig nem tartott tová bb
egy percnél, de mire befordultunk a kanyarban, és lényegében beértü nk Black Creekbe, a
bará tom, Luigi meghalt, a kö zpontban dolgozó fickó nak pedig vérzett az egyik karja, és
csö ndesen nyö szö rgö tt az anyó sü lés alatt ö sszekuporodva.
Addigra mi is automatikusan lefekü dtü nk a Chevy padló já ra.
Pontosan emlékszem rá , mit csiná ltam: megpró bá ltam ú jraéleszteni Luigit, szá jbó l szá jba
lélegeztettem, aztá n szívmasszá zst adtam neki, amíg a francia meg nem érintette a vá llam,
és remegő és koszos ujjal rá nem mutatott az olasz homloká nak bal oldalá ra, ahol egy
olajbogyó nagysá gú lyuk lá tszott. Amikor megértettem, hogy Luigi meghalt, má r nem
hallatszottak a lö vések, és a csö ndet csak a Chevy kö rü l á ramló levegő hangja tö rte meg, és
a faluba vezető ú t kö veit és kavicsait egymá shoz préselő kerekek zaja.
Megá lltunk valahol, való színű leg Black Creek fő terén. Az idegenvezető nk há trafordult, és
azt mondta, hogy megkeresi a csalá djá t. A sajá t ingébő l tépett cafatokbó l készü lt
nyomó kö tés volt a sérü lt karjá n. Gondolom, ő maga vagy a sofő r készítette neki, de még
elképzelni sem tudom, pontosan mikor, talá n szá mukra megvá ltozott az idő fogalma, és
má r nem volt tö bbé kö ze a mi idő érzékelésü nkhö z. Nem sokkal azutá n, hogy az
idegenvezető nk elment, megjelent négy ö reg, biztosan a Chevy zaja vonzotta oda ő ket. Nem
szó ltak egy szó t sem, megá lltak egy romokban á lló há z ereszének védelme alatt, és onnan
figyeltek minket. Sová nyak voltak, és a betegek egykedvű ségével mozogtak, egyikü k
meztelen volt, mint Kensey és Roosevelt Johnson kran gerillá i kö zü l néhá nyan, bá r az
egyértelmű volt, hogy az ö reg nem volt semmiféle gerilla. Olyan volt, mintha most ébredtek
volna, ugyanú gy, ahogy mi is. A sofő r lá tta ő ket, de nem mozdult a volá n mö gü l, izzadt és
dohá nyzott, kö zben pedig néha vetett egy pillantá st az ó rá já ra. Kis idő mú lva kinyitotta az
ajtó t, és intett az ö regeknek, mire ő k visszaintettek – anélkü l hogy elmozdultak volna az
eresz védelme aló l –, aztá n kiszá llt, hogy ellenő rizze a motort. Miutá n végzett, hosszas és
érthetetlen magyará zkodá sba kezdett, mintha a kocsi a miénk lenne. Rö viden: azt akarta
mondani, hogy az elején tö bb a lyuk, mint egy tésztaszű rő n. A francia megvonta a vá llá t, és
odébb rakta Luigit ú gy, hogy le tudjon mellé ü lni. Az volt az érzésem, hogy asztmá s rohama
van, de azon tú l nyugodtnak lá tszott. Gondolatban há lá t adtam neki, mert kevés dolgot
gyű lö lö k ú gy, mint a hisztérikus franciá kat. Késő bb megjelent egy kamasz lá ny, rá nk nézett,
de meg sem á llt, végü l eltű nt a térbe torkolló sok kis utca egyikén. Miutá n eltű nt a szemü nk
elő l, teljes lett a csö nd, és csak a fü lü nket nagyon hegyezve hallhattunk valami olyasmit,
mintha a nap visszaverő dne a já rmű vü nk tetején. Szellő sem mozdult.
El fogunk patkolni, mondta a francia. Együ ttérző volt a hangja, így aztá n kö zö ltem vele,
hogy a lö vések má r rég elhallgattak, és azok, akik csapdá t á llítottak nekü nk, való színű leg
kevesen voltak, talá n csak pá r bandita, akik ugyanú gy megijedtek, mint mi. Egy szart,
mondta a francia, ez a falu ü res. Csak akkor fogtam fö l, hogy senki má s nincs a téren, és
eljutott a tudatomig, hogy ez egyá ltalá n nem normá lis, vagyis nem kizá rt, hogy a franciá nak
igaza van. Nem félelmet éreztem, hanem dü hö t.
Kiszá lltam a kocsibó l, és hosszasan vizeltem a legkö zelebbi falná l. Aztá n visszamentem a
Chevyhez, vetettem egy pillantá st a motorra, és nem lá ttam semmit, amitő l ne mehettü nk
volna el ugyanú gy, ahogy jö ttü nk. Készítettem néhá ny képet szegény Luigiró l. A francia és a
sofő r szó tlanul figyelt. Aztá n Jean-Pierre, mintha régó ta rá gó dott volna a dolgon, megkért
rá , hogy készítsek ró la egy fotó t. Nem kérettem magam. Lefényképeztem ő t és a sofő rt,
aztá n megkértem a sofő rt, hogy fényképezzen le minket Jean-Pierre-rel, aztá n megkértem
Jean-Pierre-t, hogy fényképezzen le Luigi mellett, de nemet mondott arra hivatkozva, hogy
az má r tú lsá gosan morbid lenne, és a kö ztü nk lassan kibontakozó bará tsá g ismét
megszakadt. Azt hiszem, sértegettem. Azt hiszem, ő is sértegetett engem. Aztá n mindketten
beszá lltunk a Chevybe, Jean-Pierre a sofő r mellé, én Luigi mellé. Legalá bb egy ó rá t voltunk
ott. Ezalatt Jean-Pierre-rel tö bbszö r is fö lvá zoltuk, mennyivel szerencsésebb lenne, ha
hagyná nk a szaká csot, és angolosan tá vozná nk a falubó l, de az érveink ellenére a sofő r
hajthatatlan maradt.
Azt hiszem, hogy a vá rakozá s kö zben egy pillanatra elnyomott a rö vid és nyugtalan á lom,
mindenesetre á lom volt, való színű leg Luigiró l á lmodtam, meg egy elviselhetetlen
fogfá já sró l. A fá jdalom rosszabb volt, mint az olasz halá lá nak tudata. Amikor izzadsá gban
ú szva fö lébredtem, Jean-Pierre a sofő rü nk vá llá ra hajtott fejjel aludt, mikö zben amaz ú jabb
cigarettá ra gyú jtott, és egyenesen meredt maga elé a kihalt tér gyá szosan sá rga há ttere
elő tt, karabéllyal a térdén.
Végü l elő kerü lt az idegenvezető nk.
Egy sová ny nő jö tt mellette – akit elő szö r az anyjá nak néztü nk, de aztá n kiderü lt, hogy a
felesége –, és egy nyolcéves gyerek, aki vö rö s pó ló t és kék színű rö vidnadrá got viselt. Itt
kell hagynunk Luigit, mondta Jean-Pierre, nem jut mindenkinek hely. Pá r percig
vitatkoztunk. Az idegenvezető és a sofő r Jean-Pierre pá rtjá t fogta, és végü l engednem
kellett. A nyakamba akasztottam Luigi kamerá it, és kiü rítettem a zsebeit. A sofő rrel ketten
kiemeltü k a Chevybő l, és leraktuk valami szalmatető szerű ség á rnyéká ba. Az idegenvezető
felesége mondott valamit a sajá t nyelvén – akkor szó lalt meg elő szö r –, Jean-Pierre pedig
bá mulni kezdte, és megkérte a szaká csot, hogy fordítson. Ez elő szö r nem akart rá á llni, de
aztá n elá rulta, hogy a felesége azt mondta, hogy jobb lesz, ha a holttestet berakjuk a teret
kö rü lvevő há zak valamelyikébe. Miért?, kérdeztü k egyszerre Jean-Pierre-rel. A nő olyan
nyugodt és higgadt volt – legalá bbis abban a pillanatban ú gy tű nt szá munkra –, hogy ettő l,
hiá ba volt lerobbanva, volt valami kirá lynő i a megjelenésében. Mert itt meg fogjá k enni a
kutyá k, mondta egy ujjal a holttest felé bö kve. Jean-Pierre-rel ö sszenéztü nk, és
fö lnevettü nk, há t persze, hogy is nem gondoltunk erre, logikus. Így aztá n megint fogtuk
Luigi holttestét, és miutá n a sofő r berú gta azt az ajtó t, amelyiket a legtö rékenyebbnek lá tta,
mi leraktuk a holttestet az egyik dö ngö lt padló jú szobá ban, ahol hegyekben á lltak a
pá lmaszö vetek és az ü res kartondobozok, és ahol olyan mértékben elviselhetetlen volt a
szag, hogy lefektettü k az olaszt, és olyan gyorsan tá voztunk, amilyen gyorsan csak lehetett.
Amikor a sofő r beindította a Chevyt, mindannyian ö sszerezzentü nk, kivéve az ö regeket,
akik tová bbra is az eresz aló l figyeltek minket. De hova megyü nk?, kérdezte Jean-Pierre. A
sofő r intett, amivel vagy azt akarta jelezni, hogy ne zavarjuk, vagy hogy nem tudja. Má sfelé,
mondta az idegenvezető . Akkor néztem meg elő szö r a gyereket: az apja lá bá t á tkarolva
aludt. Menjü nk, amerre ő k gondoljá k, mondtam Jean-Pierre-nek.
Egy darabig a falu kihalt utcá in bolyongtunk. Miutá n elhagytuk a teret, rá tértü nk egy
egyenes utcá ra, majd balra fordultunk, itt a Chevy nagyon lassan haladt, szinte sú rolta a
há zak falá t, a szalmatető k ereszét, míg aztá n kiértü nk egy nyitott terepre, ahol egy nagy,
egyszintes bá dogbarakk á llt, akkora volt, mint egy ipari raktá r, a homlokzatá n pedig azt
olvashattuk nagy, piros betű kkel, hogy „CE-RE-PA, Ltd.”, és alatta: „Já tékü zem, Black Creek
& Brownsville”. Ezt a szaros falut nem is Black Creeknek hívjá k, hanem Brownsville-nek,
hallatszott Jean-Pierre hangja. Mikö zben nem vettü k le a szemü nket a barakkró l, mi
há rman – a sofő r, az idegenvezető és én – má s véleményen voltunk. A falu Black Creek volt,
Brownsville való színű leg kissé keletebbre volt, de Jean-Pierre érthetetlen mó don tová bb
hajtogatta, hogy nem Black Creekben vagyunk, ahogy az egyezség szó lt, hanem
Brownsville-ben. A Chevy á tszelte a tisztá st, és rá tért egy zá rt erdő n á tvezető ú tra. Most
má r tényleg Afriká ban vagyunk, mondtam Jean-Pierre-nek, sikertelenü l pró bá ltam meg
lelket ö nteni bele, ő csak a magunk mö gö tt hagyott já tékü zemmel kapcsolatban vá laszolt
valami értelmetlenséget.
Az ú t csak tizenö t percig tartott. A Chevy há romszor leá llt, és a sofő r azt mondta, hogy – kis
szerencsével – legfö ljebb annyi élet van benne, hogy kitartson Brownsville-ig. Ahogy
hamarosan megtudtuk, Brownsville ö sszesen harminc há zbó l á llt egy tisztá son. Á tkeltü nk
négy kopá r dombon, és má r meg is érkeztü nk. A falu Black Creekhez hasonló an félig kihalt
volt. A Chevynk a szélvédő re írt „sajtó ” szó val fö lkeltette a maradék lakó k érdeklő dését,
akik egy hosszú , mű helyhez hasonló fahá z bejá ratá bó l integettek nekü nk, ez volt a falu
legnagyobb épü lete. Két fegyveres fickó tű nt fel az ajtó ban, és elkezdtek nekü nk kiabá lni. A
kocsi ú gy ö tven méterre á llt meg tő lü k, aztá n a sofő r és az idegenvezető kiszá llt tá rgyalni.
Emlékszem, hogy mikö zben a há z felé haladtak, Jean-Pierre azt mondta, ha meg akarunk
menekü lni, akkor be kell rohannunk az erdő be. Megkérdeztem a nő tő l, hogy kik azok az
emberek. Ő azt mondta, hogy mandinká k. A gyerek a nő ö lébe hajtott fejjel aludt, és a szá ja
sarká bó l kis nyá lpatak szivá rgott. Azt mondtam Jean-Pierre-nek, hogy – legalá bbis
elméletileg – bará tok kö zt vagyunk. A francia vá lasza cinikus volt, de lá tni lehetett, ahogy
fizikailag szétá rad a nyugalom (a cseppfolyó s nyugalom) az arca minden bará zdá já ban.
Emlékszem rá , és most rossz érzés, de akkor jó volt. Az idegenvezető és a sofő r az
ismeretlenekkel együ tt nevetett. Aztá n kijö tt még há rom fickó a hosszú há zbó l, szintén á llig
fö lfegyverkezve, és a há ztó l figyeltek minket, mikö zben az idegenvezető és a sofő r
visszajö tt a kocsihoz a két má sikkal. Tá voli lö vések hallatszottak, és Jean-Pierre-rel
lehú ztuk a fejü nket. Aztá n fö lá lltam, kiszá lltam a kocsibó l, és ü dvö zö ltem ő ket, az egyik
fekete kö szö nt, a má sik szinte egy pillantá st sem vetett rá m – merthogy el volt foglalva
azzal, hogy fö lnyissa a Chevy motorhá ztetejét, és megvizsgá lja a végérvényesen halott
motort –, kö zben arra gondoltam, hogy nem fognak megö lni minket, odanéztem a hosszú
há z felé, és hat-hét fö lfegyverzett embert lá ttam, kö ztü k két fehér fickó t, akik elindultak
felénk. Az egyikü k szaká llas volt, és két kamerá t viselt az oldalá ra vetve, szakmabéli, ahogy
arra kö nnyen rá lehetett jö nni, bá r abban a pillanatban még mindig tá vol já rtak tő lem, és
nem tudatosult bennem, hogy ez az a kolléga, akit mindenfelé megelő z a híre, vagyis –
ahogy a szakmá ban mindenki – én is ismertem a nevét és a munká it, de sosem lá ttam
személyesen, még fényképen sem. A má sik Arturo Belano volt.
Jacobo Urenda vagyok, mondtam neki reszketve, nem tudom, hogy emlékszel-e rá m.
Emlékezett. Hogyne emlékezett volna. De akkor annyira nem e vilá gi lá tvá nyt nyú jtott, hogy
való színű tlennek tartottam, hogy emlékezzen bá rmire, plá ne rá m. Ezzel nem pontosan azt
akarom mondani, hogy nagyon megvá ltozott volna, való já ban egyá ltalá n nem vá ltozott
semmit, ugyanaz a fickó volt, akit Luandá ban és Kigaliban lá ttam, talá n én voltam az, aki
megvá ltozott, nem tudom, de az biztos, hogy azt gondoltam, má r semmi sem lehet
ugyanolyan, mint azelő tt, és ez érvényes volt Belanó ra és az emlékére is. Egy pillanatra
majdnem cserben hagytak az idegeim. Azt hiszem, Belano észrevette, és megpaskolta a
há tam, majd a nevemen szó lított. Aztá n kezet rá ztunk. Az enyém – ahogy rémü lten
fö lfedeztem – vértő l szennyes volt. Belanó é – és ezt is a rémü lethez hasonló érzés volt lá tni
– makulá tlan volt.
Bemutattam neki Jean-Pierre-t, ő pedig bemutatott a fotó snak. Emilio Ló pez Lobo volt az, a
madridi fényképész a Magnum ü gynö kségtő l, a szakma egyik élő legendá ja. Nem tudom,
Jean-Pierre hallott-e má r ró la (Jean-Pierre Boisson, Paris Match, mondta Jean-Pierre
minden megillető dö ttség nélkü l, amibő l arra lehetett kö vetkeztetni, hogy nem ismeri, vagy
az adott kö rü lmények kö zö tt fikarcnyit sem érdekli, hogy megismerhet egy ilyen jeles
figurá t), én igen, én fotó s vagyok, és nekü nk Ló pez Lobo olyan volt, mint Don DeLillo az
író knak, csodá latos fotó s, a címoldalak pillanatfelvételeinek vadá sza, kalandor, a fickó
megnyerte az ö sszes létező díjat Euró pá ban, és má r minden lehetséges alakban
megö rö kítette az emberi hü lyeséget és hanyagsá got. Amikor én kö vetkeztem, hogy kezet
fogjak vele, azt mondtam: Jacobo Urenda a La Luna ü gynö kségtő l, Ló pez Lobo pedig
elmosolyodott. Nagyon sová ny volt, valamivel negyven fö lö tt já rhatott, ahogy mi
mindannyian, és ú gy nézett ki, mint aki ittas vagy fá radt, vagy épp készü l megő rü lni, vagy
egyszerre mindhá rom.
A há zban katoná k és civilek gyű ltek ö ssze. Első pillantá sra nehéz volt ő ket
megkü lö nbö ztetni. Odabent keserédes, nyirkos szag volt, a vá rakozá s és a fá radtsá g szaga.
Az első gondolatom az volt, hogy kimegyek, és szívok a kinti, kevésbé romlott levegő bő l, de
Belano figyelmeztetett, hogy jobb, ha nem mutatjuk magunkat fö lö slegesen, a dombokon
kran orvlö vészek posztolnak, és a levegő be rö píthetik a fejü nket. Szerencsénkre – ezt
viszont csak késő bb tudtam meg – nem bírtá k egész napon á t a lesben á llá st, rá adá sul nem
is céloztak pontosan.
A há zban – két hosszú ká s szoba volt – nem lá tszott má s berendezés, csak egy polcrendszer
há rom hosszú , szabá lytalan sorban, volt, amelyik fémbő l, volt, amelyik fá bó l volt, de
mindegyik ü resen á llt. A padló dö ngö lt fö ldpadló volt. Belano elmagyará zta a helyzetü nket.
A katoná k szerint a kranok kö rbevették Brownsville-t, és azok, akik megtá madtak minket
Black Creeknél, Kensey tá bornok haderejének elő futá rai voltak, aki éppen Kakata és Harbel
ostromá hoz csoportosítja á t az embereit, hogy aztá n tová bb nyomuljon Monroviá ba, a még
Roosevelt Johnson á ltal ellenő rzö tt negyedek felé. A katoná k má snap reggelre tervezték,
hogy elindulnak Thomas Creek irá nyá ba, ahol az elmondá suk szerint ott volt Taylor egyik
tá bornoká nak, Tim Earlynek egy csapata. A katoná k terve – ebben hamar egyetértettü nk
Belanó val – kivitelezhetetlen és kétségbeesett volt. Ha igaz, hogy Kensey á tcsoportosítja az
embereit a zó ná ban, a mandinka katoná knak nem lesz má r egyetlen esélye sem, hogy
visszatérjenek a sajá tjaikhoz. A civilek terve lényegesen jobb volt, ő ket ú gy tű nt, egy nő
vezeti, ami meglehető sen szokatlan dolog Afriká ban. Pá ran Brownsville-ben akartak
maradni, hogy ott vá rjá k a fejleményeket. Má sok – a tö bbség – északnyugat felé tartottak
volna a mandinka nő vel, hogy á tkeljenek a Saint Paulon, és elérjék a brewerville-i utat. A
terv, má rmint a civilek terve nem volt esztelen, bá r még Monroviá ban hallottam tö bb
ö ldö klésrő l is a Brewerville-t Bopoluval ö sszekö tő ú ton. A halá lzó na viszont keletebbre
volt, kö zelebb Bopoluhoz, mint Brewerville-hez. Miutá n végighallgattuk ő ket, Belanó val és
Jean-Pierre-rel ú gy dö ntö ttü nk, hogy velü k tartunk. Belano szerint ha sikerü l elérnü nk
Brewerville-t, akkor megmenekü ltü nk. Nagyjá bó l hú sz kilométeres gyaloglá s vá rt rá nk régi
kaucsukü ltetvényeken és tró pusi ő serdő n keresztü l, a folyó n való á tkelésrő l má r nem is
beszélve, de ha elérjü k az utat, má r csak tíz kilométerre leszü nk Brewerville-tő l, onnan
pedig má r csak huszonö t kilométer Monrovia egy olyan ú ton, amely bizonyá ra még mindig
Taylor katoná inak kezében van. Má snap reggel fogunk indulni, nem sokkal azutá n, hogy a
mandinka katoná k elindultak az ellenkező irá nyba, hogy szembenézzenek a biztos halá llal.
Aznap este nem aludtam.
Elő szö r Belanó val beszéltem, aztá n elbeszélgettem egy darabig az idegenvezető nkkel, aztá n
megint Arturó val és Ló pez Lobó val egyeztettem. Ez tíz és tizenegy kö zö tt lehetett, és
addigra má r nehéz volt mozogni a lassan teljes sö tétségbe boruló há zban, hisz a sö tétséget
csak a félelemű ző ként vagy á lmatlansá g ellen elszívott cigarettá k parazsa tö rte meg. A
nyitott kapuban két katona sziluettjét lá ttam, guggolva ő rkö dtek, és akkor sem fordultak
há tra, amikor kö zelebb léptem hozzá juk. Lá ttam a csillagokat és a dombok sziluettjét is, és
megint a gyerekkorom jutott eszembe. Biztosan azért, mert a gyerekkoromat a vidékkel
kapcsolom ö ssze. Aztá n a polcokat tapogatva visszamentem a há z há tsó részébe, de nem
talá ltam meg a helyem. Nagyjá bó l éjfél lehetett, amikor rá gyú jtottam egy cigarettá ra, és
utá na megpró bá ltam elaludni. Tudom, hogy boldog voltam (vagy azt hittem, hogy boldog
vagyok), mert má snap elindulunk vissza Monroviá ba. Tudom, hogy boldog voltam, mert
belecsö ppentem ebbe a kalandba, és éreztem, hogy élek. Így aztá n a feleségemre és az
otthonomra gondoltam, aztá n Belanó ra, arra, hogy milyen jó volt ú jra lá tni, milyen jó l néz
ki, jobban, mint Angolá ban, amikor meg akart halni, és jobban, mint Kigaliban, amikor má r
nem akart meghalni, de nem is akarta itt hagyni ezt az Istentő l elhagyott kontinenst, és
amikor elnyomtam a cigarettá t, elő vettem egy má sikat, ez má r tényleg az utolsó volt, és
hogy egy kicsit fö lvidítsam magam, még halkan – vagy magamban! – elkezdtem dudorá szni,
egy Atahualpa Yupanqui-dalt, te jó ég, Atahualpa Yupanqui, és csak akkor értettem meg,
hogy borzasztó ideges vagyok, és ha el akarok aludni, szü kségem lesz valakire, akivel
beszélhetek, akkor aztá n fö lá lltam, vakon tettem pá r lépést, elő szö r halá los csö ndben (egy
tö redékmá sodpercre azt gondoltam, hogy mindannyian halottak vagyunk, hogy a bennü nk
élő remény csak illú zió , és szinte kényszert éreztem, hogy menekü ljek, ész nélkü l
elrohanjak abbó l a bű zlő há zbó l), aztá n má r hallottam a horkolá st, és a még ébren levő k
alig hallható mormolá sá t, akik gio vagy mano nyelven, mandinka vagy kran nyelven,
angolul vagy spanyolul beszélgettek a sö tétben.
Abban a pillanatban az ö sszes nyelvet gyű lö letesnek éreztem.
Ezt most értelmetlen így elmondani, tudom. Minden nyelv, minden mormolá s csak
ideiglenes eszkö z arra, hogy kiszá míthatatlan ideig megő rizzü k identitá sunkat.
Tulajdonképpen az az igazsá g, hogy nem tudom, miért éreztem ő ket gyű lö letesnek, talá n
azért, mert abszurd mó don eltévedtem abban a két hosszú szobá ban, mert eltévedtem egy
régió ban, melyet nem ismertem, egy orszá gban, melyet nem ismertem, egy kontinensen,
melyet nem ismertem, egy hosszú ká s, furcsa bolygó n, vagy talá n mert tudtam, hogy
aludnom kéne, de mégsem ment. Aztá n tapogató zni kezdtem a falat keresve, majd leü ltem a
fö ldre, és hatalmasra nyitottam a szemem, há tha lá tok valamit, de nem lá ttam, azutá n pedig
ö sszekuporodtam a fö ldö n, becsuktam a szemem, és azt kértem Istentő l (akiben nem
hiszek), hogy ne betegedjek meg, mert holnap hosszú gyaloglá s vá r rá m, aztá n elnyomott az
á lom.
Amikor fö lébredtem, valamivel hajnali négy elő tt já rhatott az idő .
Pá r méterre tő lem Belano és Ló pez Lobo beszélgetett. Lá ttam fö lragyogni a cigarettá jukat,
és az első gondolatom az volt, hogy fö lá llok, odamegyek hozzá juk, hogy osztozzam velü k a
bizonytalansá gban, amelyet a kö vetkező nap tartogat szá munkra, csatlakozzam ahhoz a két
á rnyékhoz – még ha négykézlá b is vagy térden á llva –, akiket a cigarettá k mö gö tt sejtettem.
De nem tettem. Valami a hanghordozá sukban megakadá lyozott benne, volt valami az
á rnyékok hangulatá ban, néha mindkettő sű rű , tö mzsi, harcias volt, má skor viszont
tö redezett és széteső , mintha az á rnyékot vető testek má r nem is lennének ott.
Így aztá n visszafogtam magam, ú gy tettem, mintha aludnék, és hallgató ztam.
Ló pez Lobo és Belano majdnem reggelig beszélgetett. Ha leírom mindazt, amit mondtak, az
félig-meddig elveszi az erejét annak, amit ő ket hallgatva éreztem.
Elő szö r az emberi nevekrő l beszéltek, és érthetetlen dolgokat mondtak, mintha két
cselszö vő , két gladiá tor hangjá t hallottam volna, halkan beszéltek, és szinte mindenben
egyetértettek, bá r a prímet Belano vitte, és provokatív jellegű ek, nyersek voltak az érvei
(ezeket tö redékesen hallottam, mintha a hosszú ká s há zban egy hangsugá r vagy pá r
véletlenszerű en fö lá llított panel megakadá lyozná , hogy megértsem az egyik felét annak,
amit mondanak), az megbocsá thatatlan, hogy valakit Ló pez Lobó nak hívjanak,
megbocsá thatatlan, hogy valakit Belanó nak hívjanak, ilyesmik, bá r lehet, hogy tévedek, és a
beszélgetés tá rgya ennek szö ges ellentéte volt. Aztá n má sró l beszéltek: vá rosnevekrő l, nő i
nevekrő l, kö nyvcímekrő l. Belano azt mondta: mindannyian félü nk a hajó tö réstő l. Aztá n
elhallgatott, nekem pedig csak akkor tű nt fö l, hogy Ló pez Lobo addig szinte egy szó t sem
szó lt, Belano pedig tú l sokat beszélt. Egy pillanatra azt hittem, hogy elalszanak, és má r én is
arra készü ltem, fá jt minden csontom, fá rasztó nap volt mö gö ttü nk. Pontosan akkor
hallottam meg ú jra a hangjukat.
Eleinte nem értettem semmit, talá n mert má shogy fordultam, vagy talá n mert ő k beszéltek
halkabban. Megfordultam. Egyikü k dohá nyzott. Megint fö lismertem Belano hangjá t. Azt
mondta, hogy amikor megérkezett Afriká ba, ő is azt akarta, hogy megö ljék. Tö rténeteket
mesélt Angolá bó l és Ruandá bó l, ezeket én má r ismertem, és nagyjá bó l mindannyian
ismerjü k, akik most itt vagyunk. Aztá n Ló pez Lobo hangja félbeszakította. Megkérdezte
(teljesen tisztá n hallottam), miért akart meghalni. Belano vá laszá t nem hallottam, de
sejtettem, ami nem volt nagy kunszt, mivel lényegében azért má r ismertem. Elveszített
valamit, és meg akart halni, ennyi volt az egész. Aztá n hallottam Belano nevetését, és arra
gondoltam, hogy azon nevet, amit elveszített, a nagy veszteségén, sajá t magá n és a tö bbi
dolgon, amirő l nem tudok, és nem is akarok tudni. Ló pez Lobo nem nevetett. Azt hiszem,
annyit mondott: nahá t, ú risten, vagy valami ehhez hasonló megjegyzése volt. Aztá n
mindketten csö ndben maradtak.
Késő bb, de hogy mennyivel késő bb, azt nem tudom pontosan megmondani, hallottam
Ló pez Lobo hangjá t, nem tudom, mit mondott, talá n megkérdezte, mennyi az idő . Mennyi az
idő ? Valaki megmozdult mellettem. Valaki nyugtalanul forgoló dott á lmá ban, Ló pez Lobo
pedig megint kiejtett pá r torokhangot, mintha ú jra megkérdezné, hogy há ny ó ra van, mégis
biztos vagyok benne, hogy ezú ttal má st kérdezett.
Belano azt felelte, hogy hajnali négy van. Abban a pillanatban beletö rő dtem, hogy nem
fogok tudni aludni. Aztá n Ló pez Lobo beszélni kezdett, és reggelig elhú zó dott a monoló gja,
amit csak nagy néha szakított meg Belano egy-egy érthetetlen kérdéssel.
Azt mondta, hogy volt két fia és egy felesége, ahogy Belanó nak is, ahogy mindenkinek, egy
há za, kö nyvei. Aztá n mondott valamit, amit nem értettem. Talá n a boldogsá gró l beszélt.
Utcá kat említett, metró megá lló kat, telefonszá mokat. Mintha keresne valakit. Aztá n néma
csö nd. Valaki kö hö gö tt. Ló pez Lobo megismételte, hogy volt egy felesége és két fia.
Meglehető sen harmonikus élet. Valami ilyesmi. Harcos Franco-ellenesség és fiatalkor a
hetvenes években, amely nem volt híjá n a szexnek és a bará tsá goknak. Szinte véletlenü l lett
fotó s. Semmiféle jelentő séget nem tulajdonított a hírnévnek, a presztízsnek vagy az efféle
dolgoknak. Szerelembő l há zasodott. Az élete olyan volt, amire azt szoktá k mondani, boldog
élet. Egy nap véletlenü l kiderü lt, hogy a nagyobbik fiú beteg. Nagyon ü gyes gyerek volt,
mondta Ló pez Lobo. A betegség sú lyos volt, tró pusi eredetű , és Ló pez Lobo természetesen
azt gondolta, hogy ő fertő zte meg a gyereket. Mindenesetre miutá n elvégezték rajta a
megfelelő vizsgá latokat, az orvosok nyomá t sem talá ltá k a vérében a kó rnak. Egy ideig
Ló pez Lobo tová bb kereste a betegség lehetséges forrá sait a gyerek szű k kö rnyezetében, de
nem talá lt semmit. Végü l Ló pez Lobo megő rü lt.
A feleségével eladtá k a madridi há zukat, és á tkö ltö ztek az Egyesü lt Á llamokba. A beteg
gyerekkel és az egészséges gyerekkel. A kó rhá z, ahová fö lvették a beteg gyereket, drá ga
volt, a kezelés pedig hosszú , így aztá n Ló pez Lobó nak vissza kellett mennie dolgozni, és a
felesége maradt a gyerekekkel, amíg ő megbízá sokat vá llalt. Sokfelé já rt, mondta, de mindig
visszatért New Yorkba. Néha jobb á llapotban talá lta a gyereket – mintha győ zelemre á llna a
betegséggel szemben –, má skor stagná lt vagy romlott az á llapota. Néha Ló pez Lobo leü lt
egy székre a beteg gyerek szobá já ban, és a két fiá val á lmodott: lá tta szorosan egymá s
mellett a mosolygó , védtelen arcukat, és akkor rá jö tt – nem tudni, hogyan –, hogy
szü kségszerű , hogy ő , Ló pez Lobo megszű njö n létezni. A felesége kibérelt egy laká st a West
81st-ö n, és az egészséges gyerek ott tanult egy kö zeli iskolá ban. Egy nap, mikö zben
Pá rizsban egy arab orszá gba szó ló vízumra vá rt, fö lhívtá k telefonon, és tá jékoztattá k, hogy
a beteg kisgyerek á llapota rosszabbodott. Otthagyta a fü ggő munká it, és fö lszá llt az első
New Yorkba tartó repü lő re. Amikor megérkezett a kó rhá zba, mintha minden belesü ppedt
volna egyfajta torz normalitá sba, és akkor má r tudta, hogy elérkezett a vég. Há rom nappal
késő bb a gyerek meghalt. A hamvasztá sró l ő maga intézkedett, mivel a felesége teljesen
ö sszeomlott. Ló pez Lobo tö rténete idá ig nagyjá bó l kö vethető volt. Ami ezutá n kö vetkezett,
az mondatok és képek halmaza volt, amit most megpró bá lok rendszerezni.
Ló pez Lobo feleségének szü lei még a gyerek halá lá nak napjá n vagy egy nappal késő bb
megérkeztek New Yorkba. Volt egy vitá juk az egyik délutá n. Egy szá lloda bá rjá ban voltak a
Broadwayn, kö zel az 81st Streethez, mindenki együ tt, apó sá ék, a kisebbik fia és a felesége,
Ló pez Lobo pedig sírva fakadt, és azt mondta, hogy szereti mindkét gyerekét, és hogy ő a
felelő s a nagyobbik fiú halá lá ért. Vagy talá n nem is mondott semmit, nem volt vita sem, és
az egész csak Ló pez Lobo fejében já tszó dott le. Aztá n Ló pez Lobo berú gott, a gyerek
hamvait egy metró kocsiban felejtette New Yorkban, és egy szó t sem szó lva senkinek
visszament Pá rizsba. Egy hó nappal késő bb megtudta, hogy a felesége visszakö ltö zö tt
Madridba, és el akar vá lni. Ló pez Lobo alá írta a papírokat, mikö zben azt gondolta, hogy
csak á lmodta az egészet.
Jó val ezutá n hallottam Belano hangjá t, azt kérdezte, mikor tö rtént ez a „szerencsétlenség”.
Olyan volt a hangja, mint egy chilei parasztnak. Két hó napja, felelte Ló pez Lobo. Aztá n
Belano megkérdezte, mi van a má sik fiú val, az egészséges gyerekkel. Az anyjá val él,
vá laszolta Ló pez Lobo.
Addigra má r ki tudtam venni a deszkafalnak tá maszkodó sziluettjü ket. Mindketten
dohá nyoztak, és mindketten fá radtnak tű ntek, de ez a benyomá s talá n a sajá t fá radtsá gom
szá mlá já ra volt írható . Ló pez Lobo má r nem beszélt, csak Belano, ahogy az elején, és – mily
meglepő – a sajá t tö rténetét mesélte ú jra meg ú jra, ugyanazt a se fü le, se farka tö rténetet,
de kü lö nö s mó don minden egyes ismétléskor egy kicsit jobban lerö vidítette, míg végü l má r
csak annyit mondott: meg akartam halni, de megértettem, hogy jobb, ha nem teszem meg.
Csak akkor fogtam fö l teljesen, hogy Ló pez Lobo arra készü l, hogy aznap a katoná kkal
tartson, nem pedig a civilekkel, és Belano nem fogja hagyni, hogy egyedü l haljon meg.
Azt hiszem, elaludtam.
Legalá bbis azt hiszem, aludtam pá r percet. Amikor fö lébredtem, má r fokozatosan
beszű rő dö tt a há zba az ú j nap fénye. Horkolá st hallottam, só hajokat, á lmukban beszélő
embereket. Aztá n meglá ttam az indulá shoz készü lő dő katoná kat. Mellettü k ott volt Ló pez
Lobo és Belano. Fö lá lltam, és kértem Belanó t, hogy ne menjen. Belano vá llat vont. Ló pez
Lobo arca szenvtelen volt. Tudja, hogy meg fog halni, és nyugodt, gondoltam. Belano arca
ezzel szemben egy eszelő sére hasonlított: má sodpercenként vá ltotta rajta egymá st a
dermesztő félelem és a féktelen ö rö m. Karon fogtam, és meggondolatlan mó don sétá lni
indultam vele odakint.
Gyö nyö rű reggel volt, olyan sú lytalanul kék, hogy felá llt tő le az ember sző re. Ló pez Lobo és
a katoná k lá ttá k, hogy kimegyü nk, de nem szó ltak semmit. Belano mosolygott. Emlékszem,
hogy elmentü nk a haszná lhatatlan Chevynk felé, és kö zben tö bbszö r is azt mondtam neki,
hogy ostobasá g, amit tenni akar. Hallottam az éjszakai beszélgetést, ismertem be, és
minden okom megvan rá , hogy azt fö ltételezzem, a bará tod ő rü lt. Belano nem szakított
félbe: az erdő t és a Brownsville-t kö rü lvevő dombokat figyelte, idő nként pedig bó lintott.
Amikor megérkeztü nk a Chevyhez, eszembe jutottak az orvlö vészek, és egy pillanatra
elfogott a pá nik. Abszurdnak éreztem. Kinyitottam az egyik ajtó t, és beü ltü nk az autó ba.
Belano meglá tta Luigi vérét a ká rpiton, de nem mondott semmit, és én sem éreztem
alkalmasnak a helyzetet, hogy magyará zkodni kezdjek. Egy ideig mindketten hallgattunk.
É n a kezembe temettem az arcomat. Aztá n Belano megkérdezte, hogy észrevettem-e,
milyen fiatalok a katoná k. Mindannyian kibaszottul fiatalok, vá laszoltam, és ú gy gyilkoljá k
egymá st, mintha já ték lenne. Valahogy mégis szép, mondta Belano, mikö zben az ablakon á t
a kö d és a fény kö zé rekedt erdő t nézte. Megkérdeztem, miért kíséri el Ló pez Lobó t. Hogy
ne legyen egyedü l, vá laszolta. Ezt má r tudtam, má s vá laszra szá mítottam, valami meggyő ző
érvre, de nem mondtam neki semmit. Nagyon szomorú nak éreztem magam. Mondani
akartam még valamit, de nem talá ltam a szavakat. Aztá n kiszá lltunk a Chevybő l, és
visszamentü nk a hosszú ká s há zba. Belano ö sszeszedte a dolgait, és elindult a katoná kkal
meg a spanyol fotó ssal. Elkísértem az ajtó ig. Jean-Pierre jö tt mellettem, és abszolú t
értetlenü l nézte Belanó t. A katoná k lassan má r elvonultak, mi pedig ott helyben
elbú csú ztunk tő le. Jean-Pierre megszorította a kezét, én megö leltem. Ló pez Lobo
elő rement, és Jean-Pierre-rel megértettü k, hogy nem akar tő lü nk elbú csú zni. Aztá n Belano
futá snak eredt – mintha egy pillanatra azt hinné, hogy a hadoszlop mégis nélkü le megy el –,
utolérte Ló pez Lobó t, és ú gy lá ttam, hogy beszélgetni kezdenek, ú gy lá ttam, hogy nevetnek,
mintha kirá ndulni indulná nak, így keltek á t a tisztá son, és aztá n belevesztek a sű rű be.
Ami minket illet, a visszatérésü nk Monroviá ba szinte kompliká ció k nélkü l zajlott. Hosszú
volt, és kellemetlen, de egyik oldal katoná ival sem talá lkoztunk. Akkor érkeztü nk meg
Brewerville-be, amikor leszá llt az este. Ott elbú csú ztunk a velü nk tartó k nagy részétő l, és
má snap reggel egy humanitá rius szervezet kisbusza á tszá llított minket Monroviá ba. Jean-
Pierre egy nappal késő bb má r el is utazott Libériá bó l. É n még két hétig maradtam. A
szaká cs, a felesége és a fia bekö ltö zö tt a Sajtó kö zpontba, és ö sszebará tkoztam velü k. Az
asszony á gynemű t cserélt, és padló t sö pö rt, és ha néha kihajoltam a szobá m ablaká n, lá ttam
a gyereket, ahogy a tö bbi gyerekkel vagy a szá llodá t ő rző katoná kkal já tszik. A sofő rt nem
lá ttam tö bbet, de élve megérkezett Monroviá ba, ami valahol mégiscsak ö rö m.
Természetesen a pá r nap alatt, amíg még maradtam, megpró bá ltam fö lkutatni Belanó t, és
kideríteni, mi tö rtént a Brownsville – Black Creek – Thomas Creek há romszö gben, de
egyértelmű en nem derü lt ki szinte semmi. Egyesek szerint a terü letet most Kensey
fegyveres bandá i ellenő rzik, má sok szerint Lebon tá bornok egy hadoszlopa, azt hiszem, így
hívtá k, a tizenkilenc éves tá bornoknak a teljes terü leten sikerü lt helyreá llítania Taylor
uralmá t, Monroviá tó l egészen Kakatá ig, ami magá ba foglalta Brownsville-t és Black Creeket
is. De sosem derü lt ki, hogy ez igaz-e vagy sem. Valamelyik nap elmentem egy
sajtó tá jékoztató ra, egy loká lba, kö zel az amerikai nagykö vetséghez. A sajtó tá jékoztató t egy
bizonyos Wellman tá bornok tartotta, és a maga mó djá n megpró bá lta megvilá gítani az
orszá g helyzetét. A végén bá rki kérdezhetett tő le, amit csak akart. Amikor má r mindenki
elment, vagy belefá radt, hogy olyan kérdéseket tegyen fö l, amelyekrő l tudtuk, hogy
tulajdonképpen értelmetlenek, én is fö ltettem pá r kérdést, Kensey tá bornokró l, Lebon
tá bornokró l meg a Brownsville és Black Creek falvakban uralkodó helyzetrő l, arró l, hogy
mit lehet tudni a spanyol nemzetiségű fotó s, Emilio Ló pez Lobo és a chilei nemzetiségű
ú jsá gíró , Arturo Belano sorsá ró l. Wellman tá bornok alaposan megnézett, mielő tt vá laszolt
volna (de má sokkal is így tett, talá n rö vidlá tó volt, és sehonnan sem tudott szemü veget
szerezni magá nak). Szű kszavú an annyit mondott, hogy informá ció i szerint Kensey
tá bornok má r legalá bb egy hete halott. Lebon csapatai meggyilkoltá k. Ugyanakkor Lebon
tá bornok is meghalt, ú toná lló k végeztek vele Monrovia egyik keleti negyedében. Black
Creekrő l azt mondta: „Black Creekben nyugalom uralkodik.” Szó szerint. Brownsville-rő l,
bá r ezt pró bá lta leplezni, még soha nem hallott.
Két nappal késő bb elutaztam Libériá bó l, és soha tö bbé nem tértem vissza.
26
ERNESTO GARCÍA GRAJALES, PACHUCAI EGYETEM, MEXIKÓ , PACHUCA, 1996. DECEMBER.
Uram, a legnagyobb alá zattal azt mondhatom, hogy Mexikó ban – de ha szigorú an vesszü k,
az egész vilá gon – én vagyok az egyetlen, aki a zsigeri realistá kat tanulmá nyozza. Ha Isten is
ú gy akarja, szeretnék kiadni ró luk egy kö nyvet is. Reyes Arévalo taná r ú r azt mondta, hogy
az egyetemü nk kiadó ja talá n megjelentetné. Természetesen Reyes Arévalo taná r ú r sosem
hallott a zsigeri realistá kró l, és szíve szerint tö bbre tartana egy monográ fiá t a mexikó i
modernistá kró l vagy egy kritikai kiadá st Manuel Pérez Garabitó ró l, a legkivá ló bb pachucai
kö ltő rő l. De a kitartá som aprá nként meggyő zte ró la, hogy nem á rt kutatnunk a radiká lisan
modern kö ltészetü nk egyes aspektusait sem. Mellesleg így aztá n elvezetjü k Pachucá t a XXI.
szá zad kü szö bére. Igen, lehet azt mondani, hogy én vagyok a legfontosabb kutató , a
legautentikusabb forrá s, ez tulajdonképpen mégsem érdem. Való színű leg én vagyok az
egyetlen, aki a téma irá nt érdeklő dik. Má r szinte senki sem emlékszik rá juk. Sokan
meghaltak kö zü lü k. Má sokró l nem tudni semmit, eltű ntek. De vannak, akik még aktívak.
Jacinto Requena példá ul most filmkritikus, és a pachucai filmklubot vezeti. Neki
kö szö nhetem, hogy fö lkeltette az érdeklő désem a csoport irá nt. María Font a fő vá rosban
lakik. Nem ment férjhez. Ír, de nem publiká l. Ernesto San Epifanio meghalt. Xó chitl García
folyó iratoknak és hétvégi mellékleteknek dolgozik a fő vá rosi sajtó ban. Azt hiszem, hogy
má r nem ír verseket. Rafael Barrios eltű nt az Egyesü lt Á llamokban. Nem tudom, hogy él-e
még, vagy meghalt. Angélica Font nemrég adta ki a má sodik verseskö tetét, alig
harmincoldalas kö nyv, nem is rossz, roppant elegá ns kiadá s. Piel Divina meghalt. Pancho
Rodríguez meghalt. Emma Méndez ö ngyilkos lett. Moctezuma Rodríguez politiká val
foglalkozik. Azt mondjá k, hogy Felipe Mü ller még Barceloná ban van, há zas, és van egy fia,
boldognak tű nik, néha az ottani haverjai kö zlik egy-egy versét. Ulises Lima még mindig a
fő vá rosban él. Tavaly nyá ron meglá togattam. Egy jelenség. Bevallom ö nnek, hogy eleinte
még egy kicsit tartottam is tő le. Amíg ná la voltam, egész végig taná r ú rnak szó lított. De
tesó , mondtam, hiszen fiatalabb vagyok ná lad, miért nem tegező dü nk inká bb. Ahogy akarja,
taná r ú r, vá laszolta. Á , ez Ulises. Arturo Belanó ró l nem tudok semmit. Nem, Belanó val nem
talá lkoztam személyesen. Sokakkal igen. Nem ismertem sem Mü llert, sem Pancho
Rodríguezt, sem Piel Diviná t. Nem ismertem Rafael Barriost sem. Juan García Maderó t?
Nem, ő nem ismerő s. Biztos, hogy sosem tartozott a csoporthoz. Nézze, ha én mondom ezt,
a téma legnagyobb szaktekintélye, akkor az nem lehet véletlen. Mindannyian nagyon
fiatalok voltak. Megvannak a folyó irataik, a rö plapjaik, ma má r fö llelhetetlen
dokumentumok. Volt egy tizenhét éves kissrá c, de nem García Maderó nak hívtá k. Nézzü k
csak… Bustamante volt a neve. Csak egy verset kö zö lt egy fénymá solt folyó iratban, a
fő vá rosban készü lt, az első szá m alig hú sz példá nyban, rá adá sul az első szá m volt az
egyetlen. É s nem mexikó i volt, hanem chilei, mint Belano vagy Mü ller, akinek emigrá nsok
voltak a szü lei. Nem, amennyire tudom, ez a Bustamante má r nem ír verseket. De a
csoporthoz tartozott. A mexikó vá rosi zsigeri realistá khoz. Persze, mert létezett egy má sik
zsigeri realista csoport is, valamikor a hú szas években, az északi zsigeri realistá k. Ezt nem
tudta? Na igen. Bá r ró luk aztá n végleg nincs sok írá sos emlék. Nem, nem véletlen
egybeesés. Inká bb tiszteletadá s volt. Jelzés. Vá lasz. Ki tudja. Mindenesetre én inká bb nem
keverednék el ezekben az ú tvesztő kben. A fö ldolgozott anyagokra szorítkozom, és az
olvasó vagy a kutató majd levonja a sajá t kö vetkeztetéseit. É s azt hiszem, hogy a kis
kö nyvem jó l fog sikerü lni. A legrosszabb esetben elhozom Pachucá ba a modernitá st.
AMADEO SALVATIERRA, MEXIKÓ VÁ ROS, CALLE REPÚ BLICA DE VENEZUELA, A PALACIO
DE LA INQUISICIÓ N KÖ ZELÉ BEN, 1976. JANUÁ R. Mindenki elfelejtette, csak én nem,
srá cok, mondtam nekik, most, hogy má r ö regek vagyunk, és kilá tá stalan a helyzetü nk, talá n
valaki emlékszik rá , de akkoriban mindenki elfelejtette, és aztá n lassan elfelejtették
ö nmagukat is, mert ez a vége, ha az ember elfelejti a bará tait. Kivéve engem. Legalá bbis
most így érzem. É n megő riztem a folyó iratá t, és megő riztem az emlékét. Való színű leg
belefért az életembe. Ahogy sok má s mexikó i, én is cserben hagytam a kö ltészetet. Ahogy
mexikó iak ezrei, én is há tat fordítottam a kö ltészetnek. Ahogy tö bb szá zezer mexikó i, én
sem olvastam és írtam tová bb verseket, amikor elérkezett a pillanat. Onnantó l kezdve az
életem az elképzelhető legszü rkébb mederben zajlott. Mindent megtettem, megtettem, amit
lehetett. Egy nap azon vettem észre magam, hogy leveleket, értelmezhetetlen papírokat
írok a plaza de Santo Domingo á rká djai alatt. Olyan meló volt, mint bá rmelyik má sik,
legalá bbis nem volt rosszabb sok korá bbi munká mná l, de hamarosan rá jö ttem, hogy itt
nagyon soká ig fogok maradni, odalá ncolva az író gépemhez, a tollamhoz és a fehér
papírjaimhoz. Nem rossz munka. Néha még nevetek is. É ppú gy írok szerelmes leveleket,
mint kérvényeket, bíró sá gi beadvá nyokat, pénzü gyi reklamá ció kat, kérelmeket, amelyeket
kétségbeesett emberek kü ldenek a kö ztá rsasá g bö rtö neibe. É s jut idő m rá , hogy
beszélgessek a kollégá immal – hozzá m hasonló an szívó s írnokokkal, ezzel a kihaló félben
levő fajtá val –, vagy hogy elolvassam irodalmunk legú jabb csodá it. A mexikó i kö ltészet
menthetetlen: nemrég azt olvastam, hogy az egyik legkifinomultabb kö ltő nk azt hitte, hogy
a Pensil Florido valami színes ceruza, nem pedig egy virá gokkal teli kert vagy park, ső t
oá zis. De a pensil nem egyszerű en kertet jelent, hanem azt is, hogy felfü ggesztett, ló gó ,
fü ggő . Ti tudtá tok ezt, srá cok, kérdeztem, tudtá tok, vagy most ezzel jó l beletenyereltem? A
srá cok pedig ö sszenéztek, majd azt mondtá k, hogy tudtá k, de kö zben a testbeszédü k aká r
azt is jelezhette, hogy nem. Cesá reá ró l nem volt semmiféle hírem. Egy nap egy kocsmá ban
ö sszebará tkoztam egy sonorai ö reggel. Az ö regember tö kéletesen ismerte Hermosilló t,
Cananeá t meg Nogalest, és megkérdeztem, hogy hallott-e valaha Cesá rea Tinajeró ró l. Azt
felelte, hogy nem. Nem tudom, mit mondhattam, de az ö reg azt hitte, hogy a feleségemrő l
vagy a nő véremrő l vagy a lá nyomró l beszélek. A vá laszá t hallva arra gondoltam, hogy
való já ban én is alig ismertem. Azt hiszem, akkor kezdő dö tt el a felejtés. Erre most azt
mondjá tok, srá cok, hogy Maples Arce beszélt nektek Cesá reá ró l. Vagy List vagy Arqueles,
teljesen mindegy. Ki adta meg nektek a címemet?, kérdeztem. List, Arqueles vagy Manuel,
nem szá mít. A srá cok pedig rá m néztek, vagy talá n mégsem – akkor má r jó ideje
hajnalodott, a calle Venezuela zaja hullá mokban tö rt a há zra –, és abban a pillanatban
lá ttam, hogy az egyik srá c elaludt a kanapén ü lve, de a há ta nyílegyenes volt, mintha ébren
lenne, a má sik pedig lapozgatni kezdte Cesá rea folyó iratá t, de ő is ú gy nézett ki, mintha
aludna. Ekkor azt mondtam nekik, srá cok, ú gy néz ki, fö lkelt a nap, ú gy néz ki, megvirradt.
É s az alvó kinyitotta azt a nagy szá já t, és azt mondta, tényleg, Amadeo. Ezzel szemben az
ébren levő nem is foglalkozott velem, tová bb lapozgatta a folyó iratot, tová bbra is
félmosollyal a szá já n, mintha épp egy elérhetetlen lá nyró l á lmodozna, mikö zben a szeme
végigjá r azon az egyetlen versen, amely Cesá rea Tinajeró tó l fennmaradt Mexikó ban. É s
hirtelen azt hittem – a fá radtsá gtó l és az elfogyasztott alkoholtó l ká bult fejjel –, hogy az
beszél, amelyik ébren van. Mire megkérdeztem: hasbeszélő vagy, fiam? Az alvó pedig azt
felelte, nem, Amadeo, vagy talá n azt mondta, dehogy, Amadeo, vagy talá n á -á vagy fenéket
vagy frá szt, vagy talá n azt mondta, hogy szó sincs ró la, vagy negatív vagy isten ments, vagy
talá n csak annyit mondott, hogy ugyan. É s az ébren levő rá m nézett – ú gy kapaszkodott a
folyó iratba, mintha el akarná k venni tő le –, aztá n vissza a versre, és olvasott tová bb, mintha
lenne valami olvasnivaló Cesá rea Tinajero á tkozott folyó iratá ban, gondoltam aztá n.
Lesü tö ttem a szemem, és bó lintottam. Ne kenő djö n el, Amadeo, mondta egyikü k. Nem is
akartam rá juk nézni. Mégis rá juk néztem. É s lá ttam a két srá cot, az egyik ébren volt, a
má sik aludt, és az alvó azt mondta, ne aggó djon, Amadeo, mi meg fogjuk magá nak talá lni
Cesá reá t, még ha minden kö vet meg kell is mozgatnunk ott északon. Ezutá n akkorá ra
nyitottam a szemem, amekkorá ra csak tudtam, és ő ket vizslatva azt mondtam: én nem
aggó dom, srá cok, miattam nem kell fá radnotok. Erre azt mondta az alvó : igazá n nem
fá radsá g, Amadeo, ö rö m. De én kitartottam: miattam igazá n nem kell. Erre az alvó
fö lnevetett, vagy kiadott valami hangot a torká val, amit nevetésként is lehetett értelmezni,
trillá zott vagy dorombolt, vagy talá n fulladozni kezdett, és azt felelte: nem miattad
csiná ljuk, Amadeo, Mexikó ért tesszü k, Latin-Ameriká ért, a harmadik vilá gért, a
bará tnő inkért, mert van hozzá kedvü nk. Vajon vicceltek? Vagy nem vicceltek? Aztá n az alvó
nagyon furcsá n kezdte szedni a levegő t, mintha a csontjaival lélegezne, és azt mondta: meg
fogjuk talá lni Cesá rea Tinajeró t, és meg fogjuk talá lni Cesá rea Tinajero ö sszes mű vét is. É s
az az igazsá g, hogy erre kirá zott a hideg, aztá n rá néztem az ébren levő re, aki még mindig
Cesá rea Tinajero egyetlen létező versét tanulmá nyozta, és azt mondtam: nekem ú gy tű nik,
hogy valami baja van a bará todnak. Erre az, amelyik olvasott, fö lemelte a tekintetét, és ú gy
nézett rá m, mintha egy ablak mö gö tt lennék, vagy ő lenne egy ablak tú loldalá n, és azt
mondta: nyugalom, nincs semmi baj. Kibaszott elmebajos srá cok! Mintha nem volna semmi,
hogy valaki á lmá ban beszél! Mintha nem volna semmi, hogy valaki á lmá ban fogadalmakat
tesz! Aztá n végignéztem a nappalim falá n, a kö nyveimen, a fotó imon, a foltokon a plafonon,
majd rá juk néztem, és a lá tvá ny olyan volt, mintha egy ablak tú loldalá n lennének, az egyik
nyitott szemmel, a má sik csukott szemmel, de mindketten engem néztek, talá n kifelé
néztek?, talá n befelé néztek?, nem tudom, de az biztos, hogy az arcuk elfehéredett, mintha
az É szaki-sarkon lennének, és ezt meg is mondtam nekik, erre az alvó hangosan fö llélegzett,
és azt mondta: inká bb mintha az É szaki-sark leereszkedett volna Mexikó vá rosig, Amadeo,
ezt mondta, aztá n megkérdeztem: srá cok, nem fá ztok?, kö ltő i kérdés volt, vagy mégsem,
mert az igenlő vá laszt hallva elhatá roztam, hogy azonnal fő zö k nekik egy kis ká vét – bá r
való já ban mégiscsak kö ltő i kérdés volt, ha fá ztak, elég lett volna há trébb lépniü k az
ablaktó l –, majd azt kérdeztem tő lü k: srá cok, megéri?, megéri a fá radsá got?, de tényleg,
megéri?, mire az alvó azt mondta, faszar lesz. Aztá n fö lá lltam (minden csontom recsegett),
elmentem az ebédlő asztal mellett levő ablakig, kinyitottam, aztá n elmentem – szabatosan
szó lva – a nappali ablaká ig, és kinyitottam, utá na pedig elvonszoltam magam a kapcsoló ig,
és lekapcsoltam a villanyt.

III.
SONORA-SIVATAG
(1976)
JANUÁ R 1.
Ma rá jö ttem, hogy amit tegnap írtam, azt való já ban ma írtam: az egész december
harmincegyedikét januá r elsején írtam, vagyis ma, amit pedig december harmincadiká n, azt
harmincegyedikén, vagyis tegnap. Amit ma írok, azt való já ban holnap írom, ami szá momra
ma lesz, és tegnap, de valahogy holnap is: lá thatatlan nap. Azért nem kell tú lzá sba esni.
JANUÁ R 2.
Elhagytuk a fő vá rost. Hogy szó rakoztassam a bará taimat, fö ltettem nekik pá r kényes
kérdést, de a kérdések tulajdonképpen fejtö rő k voltak, rejtvények (kü lö nö sen ha a mai
Mexikó irodalmi életét vesszü k), ső t talá ló s kérdések. Egy kö nnyű vel kezdtem: mi a
szabadvers?, kérdeztem. A hangom ú gy visszhangzott a kocsiban, mintha mikrofonba
beszélnék.
– Amiben nem fix a szó tagszá m – mondta Belano.
– É s még?
– Ami nem rímel – mondta Lima.
– É s még?
– Ami nem haszná l kö tö tt versmértéket – jelentette ki Lima.
– Jó l van. Akkor most egy nehezebbet. Mi az a tetrasztichon?
– Mi? – kérdezte mellettem Lupe.
– Egy négysoros versforma – mondta Belano.
– É s a szinkó pa?
– Atya-gatya – mondta Lima.
– Nem tudom – mondta Belano. – Valami zenei dolog?
– Hideg, hideg. Szabad a gazda?
Lima belebá mult a visszapillantó tü kö rbe. Belano egy má sodpercre rá m nézett, de aztá n ő t
is jobban érdekelte, mi van mö gö ttem. Lupe is há tranézett. É n inká bb nem fordultam há tra.
– A szinkó pa – mondtam – az a jelenség, amikor egyes szavak belsejébő l elveszik egy-egy
hangzó . Példá ul így lesz a latorbó l latrok, csö rö gbő l csö rget. Na jó . Folytassuk. Most egy
kö nnyű jö n. Mi az a szextina?
– Hatsoros versszak – felelte Lima.
– É s még? – kérdeztem.
Lima és Belano mondott valamit, de nem értettem. A hangjuk mintha ú szott volna az
Impalá ban. Há t, van még má s is, mondtam. É s elmagyará ztam. Aztá n megkérdeztem, hogy
tudjá k-e, mi az a glü koni (verssor a klasszikus verselésben, katalektikus logaédi
tetrapodiaként lehetne definiá lni) és a hémiepesz (a gö rö g verselésben a daktilikus
hexameter első egysége) vagy a hangszimbolika (az az ö ná lló jelentéstö bblet, amelyet egy
szó vagy verssor hangcsoportjai képesek magukra ö lteni). De Belano és Lima egyetlen
kérdésre sem tudta a vá laszt, Lupéró l nem is beszélve. Így aztá n megkérdeztem tő lü k, mi az
az epanortó zis – ez a logikai fordulat abbó l á ll, hogy az ember visszatér a má r korá bban
mondottakhoz, mégpedig azzal a céllal, hogy azokat megerő sítse, finomítsa, vagy aká r
ellentmondjon nekik –, majd azt is megkérdeztem, hogy tudjá k-e, mi az a pü thiambus (nem
tudtá k), a mimiambus (nem tudtá k), a homeoteleuton (nem tudtá k), és a paragogé (ezt
tudtá k), ső t az volt a véleményü k, hogy az ö sszes mexikó i és a legtö bb latin-amerikai kö ltő
paragogikus, aztá n megkérdeztem tő lü k, hogy tudjá k-e, mi az a hapax vagy hapax
legomenon, és mivel nem tudtá k, elmondtam. A hapax a lexikográ fiá ban vagy a
szö vegbírá latban haszná lt szakszó , olyan kifejezést jelö l, amelyre csak egyetlen példa akad
egy adott nyelvben, egy adott író ná l vagy egy adott szö vegben. Ezen aztá n meditá ltunk egy
darabig.
– Most egy kö nnyebbet kérü nk – mondta Belano.
– Jó . Mi az a zadzsal?
– Basszus, nem tudom, ennyire mű veletlen vagyok – mondta Belano.
– Szerinted, Ulises?
– Arab hangzá sa van.
– Szerinted, Lupe?
Lupe rá m nézett, de nem mondott semmit. É n hisztérikusan nevetni kezdtem, gondolom, az
idegességtő l, de azért elmagyará ztam nekik, mi az a zadzsal. Miutá n pedig abbahagytam a
nevetést, elmondtam Lupénak, hogy nem rajta nevettem, nem a mű veletlenségén (vagy a
kulturá latlansá gá n), hanem mindannyiunkon.
– Na jó , mi az a szaturnuszi?
– Fogalmam sincs – felelte Belano.
– Szaturnuszi? – kérdezett vissza Lupe.
– A kiazmus? – folytattam.
– A micsoda? – kérdezte Lupe.
Anélkü l, hogy becsuktam volna a szemem – és mikö zben lá ttam a tö bbieket is –, lá ttam a
vá rosbó l kivezető ú ton nyílként szá guldó kocsit. Olyan érzés volt, mintha ú szná nk a
levegő ben.
– Mi az a szaturnuszi? – kérdezte Lima.
– Egyszerű . Az archaikus latin kö ltészet egyik kétes értelmezésű verssora. Vannak, akik ú gy
gondoljá k, hogy idő mértékes természetű , má sok szerint ü temhangsú lyos. Ha az első
feltevést fogadjuk el, akkor a szaturnuszi ú gy elemezhető , mint egy katalektikus jambikus
dimeter és egy itifallikus félsor, bá r vannak má s variá nsai is. Ha ü temhangsú lyosként
értelmezzü k, akkor két félsorbó l á ll, az első ben há rom hangsú lyos szó taggal, a má sodikban
kettő vel.
– Milyen kö ltő k haszná ltá k a szaturnuszit? – kérdezte Belano.
– Livius Andronicus és Naevius. Vallá sos és megemlékező versekben.
– Sok mindent tudsz – mondta Lupe.
– Há t, az a helyzet, hogy tényleg – mondta Belano.
Megint rá m tö rt a hisztérikus nevetés. A hangom azon nyomban ki is szabadult a kocsibó l.
Szegény á rva, gondoltam.
– Csak memó ria kérdése. Memorizá lom a definíció kat, ennyi az egész.
– Még nem mondtad el, mi az a kiazmus – mondta Lima.
– A kiazmus, a kiazmus, a kiazmus… Oké, a kiazmus lényege, hogy fordított sorrendben
ismétli meg egy szó szerkezet két elemét.
É jszaka volt. Szilveszter éjszaká ja. Ú jév hajnala. Há tranéztem, és ú gy lá ttam, hogy senki sem
kö vet minket.
– Na jó , még egyet – mondtam – Mi az a proceleuzmatikus?
– Ezt te talá ltad ki, García Madero – mondta Belano.
– Nem. A klasszikus verselés egyik verslá ba, négy rö vid szó tagbó l á ll. Nincs meghatá rozott
ritmusa, ezért szimplá n idő mértékes formá nak tekinthető . É s a molosszus?
– Na, ezt má r tényleg most talá ltad ki – mondta Belano.
– Nem, becsszó . A molosszust a klasszikus verselésben há rom hosszú szó tag alkotja hat
morá ban. Az ictus vagy az első és a harmadik szó tagra esik, vagy egyedü l a má sodikra.
Kombiná lni kell má s verslá bakkal, hogy versformá t alkosson.
– Mi az az ictus? – kérdezte Belano.
Lima kinyitotta a szá já t, majd becsukta.
– Az ictus – vá laszoltam – az ü temek lü ktető je, ritmikai nyomaték. Itt kéne szó t ejtenem az
arsisró l, ami a ró mai verselésben a verslá b nyomatékos verseleme, vagyis az a szó tag,
amelyre az ictus esik, de inká bb menjü nk tová bb a kérdésekkel. Most egy kö nnyű jö n, bá rki
megvá laszolhatja. Mi a bisyllabus?
– Két szó tagbó l á lló verslá b – felelte Belano.
– Nagyon jó , má r épp ideje volt – mondtam. – Kéttagú . Nagyon ritka, rá adá sul ez a lehető
legrö videbb a spanyol verselésben. Szinte mindig hosszabb verssorokhoz kapcsolva jelenik
meg. Most egy nehezet. Mi az az aszklépiadészi.
– Fogalmam sincs – mondta Belano.
– Aszklépiadészi? – kérdezte Lima.
– A szamoszi Aszklépiadész nevébő l szá rmazik, ő haszná lta a legtö bbet, bá r alkalmazta
Szapphó és Alkaiosz is. Kétféle formá ja létezik: a kis aszklépiadészi tizenkét szó tagbó l á ll,
két aiol kó lonba (vagy egységbe) rendezve, az első egy spondeusbó l, egy daktilusbó l és egy
hosszú szó tagbó l á ll, a má sodik egy daktilusbó l és egy katalektikus trocheusi dipodiá bó l. A
nagy aszklépiadészi verssor tizenhat szó tagos, mivel a két aiol kó lon kö zé beá gyazó dik egy
katalektikus daktilusi dipodia.
Má r a vá ros hatá rá n já rtunk. Tö bb mint szá zhú sszal mentü nk ó rá nként.
– Mi az az epanalepszis?
– Fogalmunk sincs – felelték a bará taim.
A kocsi sö tét utakon haladt, vilá gítá s nélkü li kö rnyékeken, ahol csak nő k és gyerekek voltak
az utcá kon. Aztá n olyan kö rnyékeken szá guldottunk keresztü l, ahol még mindig az ú jévet
ü nnepelték. Belano és Lima csak nézett elő re, mindketten az utat figyelték. Lupe arca az
ablakü veghez tapadt. Ú gy lá ttam, hogy elnyomta az á lom.
– É s az epanadipló zis? – Nem vá laszolt senki. – Olyan mondattani alakzat, amelyben egy
mondat, verssor vagy versszak első szava vagy szó csoportja megismétlő dik a mondattani
vagy verstani egység végén. Miguel Herná ndeznél, példá ul:
 
Lenne a kínom kisebb, csak ne lenne
édes ró zsa szememnek arcod, édes,
érdes bogá ncs ujjamnak bő rö d, érdes,
s csend ne volna a hangod, mérges csend ne!
 
Gyilkos bü rö k hangod fü lemnek, gyilkos,
égek szavadtó l s kö zeledben égek,
késel égni, ha olajommal kések,
s kínt hoz szavam olaja néked, kínt hoz.
 
Oh, csak tö vis kezed, ha érem; ó h, csak
zá rna hozzá d egyszer s szá zszor ne zá rna;
csobog patak-tested, – ö lelném s elcsobog.
 
Kó csag e bá nat, karcsu, méla kó csag,
á rva, mint só haj, s mint egy jaj, oly á rva,
konok, ha téved és ha szenved is, konok.{6}
 
Egy darabig csö ndben maradtam, és nézelő dtem az ablakon. Az volt a benyomá som, hogy
Lima eltévedt, mindenesetre legalá bb nem kö vetett minket senki.
– Folytasd – mondta Belano –, valamit csak fogunk majd tudni.
– Mi az a katakrézis? – kérdeztem.
– Ezt tudtam, de elfelejtettem – mondta Lima.
– Olyan metafora, amely beépü l a normá lis, hétkö znapi nyelvhaszná latba, és ezért má r nem
is érezzü k metaforá nak. Példá ul: sző lő szem, ü vegnyak. É s az arkhilokhoszi?
– Ezt má r tényleg tudom – mondta Belano. – Ezt a versformá t haszná lta Arkhilokhosz,
nyilvá n.
– Nagy kö ltő – mondta Lima.
– De mibő l á ll? – kérdeztem.
– Nem tudom, elszavalhatom neked fejbő l Arkhilokhosz egyik versét, de nem tudom, mibő l
á ll az arkhilokhoszi – vá laszolta Belano.
Így aztá n elmondtam nekik, hogy az arkhilokhoszi kétsoros versszak (disztichon), és
tö bbféle szerkezete is lehet. Az első ben egy daktilusi hexametert kö vet egy katalektikus
daktilusi trimeter. A má sodikban… de ekö zben má r kezdett elnyomni az á lom, és hallottam,
ahogy beszélek, hallottam, ahogy a hangom visszhangzik az Impalá ban, olyasmiket
mondtam, hogy jambikus dimeter és daktilikus tetrameter meg katalektikus trocheusi
dimeter. Aztá n hallottam, ahogy Belano szaval:
 
Ó , te szív, te ű zhetetlen gondok á ltal meggyö tö rt,
légy erő s há t és a rosszal szembevetve melledet
á lld a harcot, tartva hű n a baj kö zö tt is elveid,
rendü letlen; s má s szemének győ ztesen se légy kevély,
á m legyő zve, kö nnyeket titkon se hullass, csü ggedő n,
hanem ö rö mnek és keservnek – jó ban-rosszban egyará nt –
vess hatá rt, s fogadd el há t az emberélet ritmusá t.{7}
 
Aztá n nagy erő feszítések á rá n kinyitottam a szememet, Lima pedig rá kérdezett, hogy ezek
Arkhilokhosz sorai voltak-e. Belano annyit felelt, hogy faszá n, Lima pedig azt mondta erre,
hogy mekkora kö ltő vagy mekkora penge kö ltő . Aztá n Belano há trafordult, és elmagyará zta
Lupénak (nem mintha ő t érdekelte volna), ki volt paroszi Arkhilokhosz, kö ltő és zsoldos,
aki Krisztus elő tt 650 kö rü l élt Gö rö gorszá gban, Lupe erre nem mondott semmit, ami
szerintem tö kéletesen elfogadható vá lasz volt. Aztá n az ablaknak tá masztott fejjel
félá lomba merü ltem, és hallottam, hogy Belano és Lima egy kö ltő rő l beszélget, aki
elmenekü lt a csatamező rő l, nem érdekelte az efféle cselekedettel já ró szégyen, vagy hogy
elveszik a becsü lete, ellenkező leg, kérkedett a dologgal. Aztá n megjelent á lmomban egy
fickó , aki épp egy csontmező n kelt á t, de a szó ban forgó fickó nak nem volt arca, vagy
legalá bbis nem lehetett lá tni, mert messzirő l figyeltem. Egy domb lá bá ná l á lltam, és alig
lehetett levegő t kapni a vö lgyben. A fickó meztelen volt, hosszú volt a haja, és eleinte arra
gondoltam, hogy Arkhilokhosz az, de tulajdonképpen bá rki lehetett. Amikor kinyitottam a
szemem, még mindig késő éjszaka volt, de má r nem a fő vá rosban voltunk.
– Hol vagyunk? – kérdeztem.
– A querétaró i ú ton – felelte Lima.
Lupe is ébren volt, és a sö tétbe borult tá jat figyelte a két, rovarra hasonlító szemével.
– Mit nézel? – kérdeztem.
– Alberto kocsijá t – felelte.
– Nem kö vet minket senki – mondta Belano.
– Alberto olyan, mint egy kutya. Ismeri a szagom, és meg fog talá lni – mondta Lupe.
Belano és Lima nevetett.
– Hogyan talá lna meg, ha egyszer nem mentem szá zö tven alá , mió ta elhagytuk a vá rost? –
mondta Lima.
– Még mielő tt megvirrad – felelte Lupe.
– Na jó – mondtam –, mi az az alba?
Sem Belano, sem Lima nem nyitotta ki a szá já t. Való színű leg Albertó n já rt az eszü k, így
aztá n én is gondolkodtam rajta egy sort. Lupe nevetett. A rovarszeme engem keresett:
– Na lá ssuk, okoska, te tudod, mi az a dzsó ?
– Marihuá ná s cigi – mondta Belano anélkü l, hogy há trafordult volna.
– É s az, hogy pú ró ?
– Valaki, aki nagyon ö reg – mondta Belano.
– É s a dilló ?
– Hadd vá laszoljak én – mondtam, mert tulajdonképpen minden kérdés nekem szó lt.
– Oké – vá laszolta Belano.
– Nem tudom – mondtam rö vid gondolkodá s utá n.
– Te tudod? – kérdezte Lima.
– Há t, nem – felelte Belano.
– Bolond – mondta Lima.
– Ú gy van, bolond. É s a meszkaléró ?
Egyikü nk sem tudta há rmunk kö zü l.
– Pedig nagyon kö nnyű . Meszkaléró az indiá n – mondta nevetve Lupe. – É s mi a kó ter?
– A bö rtö n – felelte Lima.
– É s kicsoda a jagelló ?
Egy ö t kamionbó l á lló konvoj hú zott el mellettü nk a fő vá ros felé a bal oldali sá vban.
Mindegyik kamion ú gy nézett ki, mint egy megégett kar. Egy darabig mindent elnyomott a
kamionok zaja és a szénné égett hú s szaga. Aztá n az ú t ismét sö tétbe borult.
– Ki az a jagelló ? – kérdezte Belano.
– A rendő r – mondta Lupe. – É s a zö ld festék?
– Marihuá na – felelte Belano.
– Ezt most García Maderó nak – mondta Lupe. – Mi az a fa testá poló ?
Belano és Lima egymá sra nézett, és mindketten fö lnevettek. Lupe rovarszeme nem engem
nézett, hanem a há tsó ablakban fenyegető en szétterü lő homá lyt. A tá volban meglá ttam egy
kocsi lá mpá já t, aztá n egy má sikét.
– Nem tudom – feleltem, és kö zben magam elé képzeltem Alberto arcá t: a hatalmas orra
kö vetett minket.
– Baseballü tő – mondta Lupe.
– É s a csotrogá ny? – kérdeztem.
– Há t kocsi – mondta Lupe.
Becsuktam a szemem: nem akartam lá tni Lupe szemét, és nekitá masztottam a fejem az
ablaknak. Á lmomban lá ttam a fö ltartó ztathatatlan fekete csotrogá nyt, Alberto orra utazott
benne egy-két szabadnapos rendő rrel, készen arra, hogy a szart is kiverjék belő lü nk.
– Mi az a batá r? – kérdezte Lupe.
Egyikü nk sem szó lt semmit.
– Kocsi – mondta Lupe, és nevetett.
– Na jó , Lupe, most te jö ssz, mi az a manikű r? – kérdezte Belano.
– Ez kö nnyű . Manió ka – felelte Lupe.
Egy pillanatra elképzelhetetlennek éreztem, hogy szeretkeztem ezzel a nő vel.
– É s az mit jelent, hogy elsinkel – kérdezte Lupe.
– Nem tudom, szabad a gazda – mondta Belano anélkü l, hogy rá nézett volna.
– Ugyanazt, mint hogy kifingat – mondta Lupe –, csak má shogy. Amikor valakit elsinkelnek,
akkor eltü ntetik, amikor valakit kifingatnak, lehet, hogy eltü ntetik, de az is lehet, hogy
megbasszá k. – A hangja ugyanolyan vészjó sló volt, mintha azt mondta volna, hogy
antibacchius vagy palimbacchius.
– É s mi az, hogy puncsol, Lupe? – monda Lima.
Valami szexualitá ssal kapcsolatos dologra gondoltam, Lupe puncijá ra, amit megérintettem,
de nem lá ttam, María puncijá ra, Rosario puncijá ra gondoltam. Azt hiszem, hogy tö bb mint
szá znyolcvannal mentü nk ó rá nként.
– Há t smú zol – mondta Lupe, és ú gy nézett rá m, mintha olvasna a gondolataimban: – Te
meg mire gondoltá l, García Madero? – kérdezte.
– Mit jelent, hogy valaki hesszel? – kérdezte Belano.
– A fö ltű nést kerü lve szemmel tart – felelte Lupe eltö kélten.
– É s az a csá vó , aki kerá zik?
– Az fü vet szív – mondta Lupe.
– É s aki bekokszol?
– Az kipró bá lja a kokaint – mondta Lupe.
– É s mi az, hogy partiba vá gni? – kérdezte Belano.
Lupe elő szö r Belanó ra nézett, aztá n rá m. É reztem, hogy a szemébő l kiugrik a két rovar, és
letelepednek, egyik a bal térdemre, a má sik a jobbra. Mint a villá m, ú gy hú zott el mellettü nk
a fő vá ros felé egy ugyanolyan fehér Impala, mint a miénk. Amikor eltű nt mö gö ttü nk,
tö bbszö r is dudá lt, így kívá nt nekü nk szerencsét.
– Partiba vá gni? – mondta Lima. – Nem tudom.
– Amikor tö bb férfi dug meg egy nő t – mondta Lupe.
– Tö bbszö rö s kö zö sü lés, pontosan, te aztá n mindent tudsz, Lupe – mondta Belano.
– É s te tudod, mit jelent, hogy valaki benne van a csá vá ban? – kérdezte Lupe.
– Persze hogy tudom – felelte Belano. – Azt jelenti, hogy má r benne vagy a bajban,
belekeveredtél a dologba, akarod vagy sem. De értelmezhető burkolt fenyegetésként is.
– Vagy nem annyira burkoltként – mondta Lupe.
– É s szerinted? – kérdezte Belano. – Mi most benne vagyunk a csá vá ban?
– Csá vó , mi aztá n benne, nyakig – felelte Lupe.
A kocsik fényei hirtelen eltű ntek mö gö ttü nk. Az volt az érzésem, hogy egyedü l mi
bolyongunk Mexikó ú tjain ezen a késő i ó rá n. De pá r perc mú lva – a tá volban – megint
fö lbukkantak. Két kocsi volt, és mintha csö kkent volna kö ztü nk a tá volsá g. Elő refordultam,
és a szélvédő n egy csomó szétlapított rovart lá ttam. Lima vezetés kö zben két kézzel fogta a
kormá nyt, az autó pedig ú gy rá zkó dott, mintha rá tértü nk volna egy burkolatlan ú tra.
– Mi az az epikédeion? – kérdeztem.
Nem vá laszolt senki.
Egy darabig mindannyian hallgattunk, mikö zben az Impala utat tö rt magá nak a sö tétben.
– Mondd el, mi az az epikédeion – kérte Belano, de kö zben nem fordult há tra.
– Olyan szerzemény, amelyet a holttest elő tt szoktak szavalni – mondtam. – Nem szabad
ö sszekeverni a thrénosszal, a gyá szdallal. Az epikédeion formá ja a drá mai keretbe foglalt
dal volt. Daktiloepitritust haszná ltak benne, késő bb pedig elégikus versmértéket.
Nem volt hozzá fű znivaló juk.
– Beszará s, milyen szép ez a kibaszott ú t – mondta Belano valamivel késő bb.
– Kérdezz még! – mondta Lima. – Te hogyan definiá lná d a thrénoszt, García Madero?
– Há t, ugyanaz, mint az epikédeion, csak nem a holttest elő tt szavaljá k.
– Jö het a kö vetkező – mondta Belano.
– Mi az az alkaioszi? – kérdeztem.
Furcsa volt a hangom, mintha nem is én beszéltem volna.
– Négy alkaioszi sorbó l á lló versszak – mondta Lima. – A sorokbó l kettő tizenegy szó tagos,
egy kilenc szó tagos és egy tíz szó tagos. A gö rö g kö ltő Alkaiosz alkalmazta, innen a neve.
– Nem két tizenegy szó tagos – mondtam. – Két tíz szó tagos, egy kilenc szó tagos és egy
trocheusi tízes.
– Elképzelhető – mondta Lima. – Végeredményben teljesen mindegy.
Belano rá gyú jtott egy cigarettá ra a kocsi szivargyú jtó já ró l.
– Ki honosította meg az alkaioszi stró fá t a latin kö ltészetben? – kérdeztem.
– Pajtá s, ezt mindenki tudja – felelte Lima. – Te tudod, Arturo?
Belano kezében még ott volt a szivargyú jtó , és mereven nézte, bá r a cigarettá ja má r égett.
– Persze – mondta.
– Kicsoda? – kérdeztem.
– Horatius – felelte Belano, és visszadugta a szivargyú jtó t a helyére, aztá n letekerte az
ablakot. A beá ramló levegő ö sszeborzolta a hajunkat Lupéval.
JANUÁ R 3.
Culiacá n kü lvá rosá ban reggeliztü nk egy benzinkú ton, tojá st ranchero mó dra, tü kö rtojá st
sonká val és baconnel, lá gytojá st. Mindegyikü nk megivott két csésze ká vét, Lupe pedig egy
nagy pohá r narancslevet. Kértü nk négy sonká s-sajtos szendvicset az ú tra. Aztá n Lupe
visszavonult a nő i mosdó ba, mi há rman pedig elmentü nk a férfiba, ott aztá n megmostuk az
arcunkat, a kezü nket és a nyakunkat, és kö nnyítettü nk magunkon. Amikor kiléptü nk a
szabadba, az ég olyan mélykék volt, amilyennek nem sokszor lá ttam még életemben, és
akadtak bő ven észak felé tartó kocsik. Lupe nem volt sehol, ezért aztá n – miutá n vá rtunk
annyit, amennyit az illem megkö vetel – visszamentü nk érte a nő i mosdó ba. É pp a fogá t
mosta, amikor megtalá ltuk. Ő rá nk nézett, mi pedig szó nélkü l kimentü nk. Lupe mellett, a
má sik mosdó fö lé hajolva á llt még egy ká bé ö tvenéves nő , a tü kö r elő tt fésü lte a derékig
érő , fekete hajá t.
Belano azt mondta, hogy be kell mennü nk Culiacá nba fogkefét venni. Lima megvonta a
vá llá t, és azt felelte, hogy neki mindegy. É n amellett érveltem, hogy nincs vesztegetni való
idő nk, pedig tulajdonképpen idő nk az pont volt bő ven. Végü l győ zö tt Belano ö tlete.
Culiacá n kü lvá rosá ban egy szupermarketban megvettü k a fogkeféket meg azokat a
testá polá si kellékeket, amelyekre szü kségü nk lehet majd, aztá n megfordultunk, be sem
néztü nk a vá rosba, hanem mentü nk tová bb.
JANUÁ R 4.
Kísértetként suhantunk á t Navojoá n, Ciudad Obregó non és Hermosilló n. Sonorá ban
voltunk, bá r nekem má r Sinaloa ó ta az volt az érzésem, hogy Sonorá ban vagyunk. Az ú t két
oldalá n néha pitajakaktuszokat, fü gekaktuszokat vagy kandelá berkaktuszokat lá ttunk a
déli verő fényben. Megpró bá ltunk Cesá rea Tinajero nyomá ra bukkanni Hermosillo vá rosi
kö nyvtá rá ban. Belano, Lima és én sem talá ltam semmit. Amikor visszaértü nk a kocsihoz,
Lupe a há tsó ü lésen aludt, a já rdá n pedig két férfi á llt mozdulatlanul, ő t figyelték. Belano
rö gtö n arra gondolt, elképzelhető , hogy Alberto az, meg az egyik bará tja, és szétvá ltunk,
hogy kö rbevegyü k ő ket. Lupe ruhá ja fö l volt csú szva a csípő jéig, és a férfiak zsebre tett
kézzel maszturbá ltak. Tű nés innen, mondta Arturo, mire a két fickó elvonult, de kö zben
há tra-há trafordultak felénk. Aztá n megérkeztü nk Caborcá ba. Nyilvá n volt valami oka, hogy
így hívtá k Cesá rea folyó iratá t, mondta Belano. Caborca kisvá ros Hermosilló tó l
északnyugatra. A szö vetségi autó pá lyá n mentü nk Santa Aná ig, ott pedig letértü nk nyugatra
egy aszfaltozott ú tra. Á thajtottunk Pueblo Nuevó n és Altaron. Mielő tt megérkeztü nk volna
Caborcá ba, lá ttunk egy elá gazá st és egy tá blá t egy falu nevével: Pitiquito. De mi egyenesen
mentü nk tová bb, és miutá n megérkeztü nk Caborcá ba, bejá rtuk a vá roshá za és a templom
kö rnyékét, beszéltü nk mindenkivel, de hiá ba kerestü nk bá rkit, aki hírekkel szolgá lt volna
Cesá rea Tinajeró ró l, míg aztá n lassan rá nk esteledett, és visszaszá lltunk az autó ba, mert
Caborcá ban még egy panzió vagy egy apró szá lloda sem volt, ahol megszá llhattunk volna
(vagy ha volt, há t nem talá ltuk meg). Így aztá n aznap este a kocsiban aludtunk, miutá n
pedig fö lébredtü nk, visszamentü nk Caborcá ba, megtankoltunk, és á tmentü nk Pitiquitó ba.
Ú gy érzem, tö rténni fog valami, mondta Belano. Pitiquitó ban jó ízű en megebédeltü nk, és
megnéztü k a pitiquitó i San Diego-templomot, de csak kívü lrő l, mert Lupe azt mondta, hogy
nem akar bemenni, és nekü nk sem volt hozzá tú l sok kedvü nk.
JANUÁ R 5.
É szakkelet felé tartunk egy jó minő ségű ú ton, egészen Cananeá ig, aztá n déli irá nyba, egy
burkolatlan ú ton Bacanuchi kö vetkezik, aztá n 16 de Septiembre, majd Arizpe. Má r nem
tartok Belanó val és Limá val, amikor kérdező skö dni indulnak. Lupéval a kocsiban
maradunk, vagy elmegyü nk meginni egy sö rt. Arizpe utá n megint jobb az ú t, és lemegyü nk
egészen Baná michiig és Huépacig. Huépac utá n vissza Baná michiba, de most nem á llunk
meg, aztá n megint Arizpe kö vetkezik, ahonnan kelet felé megyü nk tová bb egy pokoli
szakaszon egészen Los Hoyosig, onnan pedig egy lényegesen jobb ú ton Nacozari de García
felé.
Nacozaribó l kifelé menet megá llít minket egy já rő r, és kéri a kocsi papírjait. Ö n
Nacozariban lakik?, kérdezi Lupe a rendő rtő l. A já rő r rá néz, és azt feleli, nem, hogy jut
ilyesmi az eszébe, Hermosilló ban lakik. Belano és Lima nevet. Kiszá llnak, hogy
kinyú jtó ztassá k a lá bukat. Aztá n Lupe is kiszá ll, és Arturó val egymá s fü lébe sú gnak pá r
szó t. A má sik já rő r is kiszá ll az autó bó l, és odamegy a tá rsá hoz, hogy megbeszéljen vele
valamit, amaz épp azzal van elfoglalva, hogy kibogozza Quim kocsijá nak iratait és Lima
jogosítvá nyá t. A két já rő r Lupét nézi, aki pá r méterre eltá volodik az ú ttó l, a kö ves, sá rga
terepbő l itt-ott sö tétebb foltok emelkednek ki, apró nö vények, de olyan barná s-zö ldes-lilá s
színü k van, hogy az embernek ö sszeszorul a gyomra. Á llandó sö tétségnek kitett barna, zö ld
és lila.
É s ö nö k hova való siak?, kérdezi a má sodik já rő r. Mexikó vá rosba, hallatszik Belano vá lasza.
Mexiqilló ba?, kérdezi a já rő r. Ú gy valahogy, feleli Belano dermesztő mosollyal az arcá n. Ki
ez a balfasz?, kérdezem magamban, és kö zben nem a já rő rre gondolok, hanem Belanó ra, de
Limá ra is, aki a motorhá ztető n tá maszkodik, és a lá tó hatá r egy pontjá ra néz, valahol a
felhő k és a quebracho fá k kö zö tt.
Aztá n a rendő r visszaadja a papírokat, majd Lima és Belano megkérdezi, melyik a
legrö videbb ú t Santa Teresá ba. A má sodik já rő r visszamegy a kocsijá hoz, és elő vesz egy
térképet. Amikor elindulunk, a já rő rö k fö lemelt kézzel intenek nekü nk bú csú t. Az
aszfaltozott ú tbó l hamar fö ldú t lesz. Nincsenek kocsik, csak néha egy-egy zsá kokkal vagy
emberekkel megrakott furgon. A kö vetkező telepü léseken hajtunk á t: Aribabi, Huachinera,
Bacerac és Bavispe, aztá n rá jö vü nk, hogy eltévedtü nk. Nem sokkal azelő tt, hogy
beesteledne, vá ratlanul fö ltű nik egy telepü lés a tá volban, talá n Villaviciosa az, talá n nem, de
má r nincs kedvü nk megkeresni a bekö tő utat. Elő szö r lá tom idegesnek Belanó t és Limá t.
Lupébó l semmilyen reakció t nem vá lt ki a telepü lés lá tvá nya. Ami engem illet, nem tudom,
mit gondoljak, lehet, hogy furcsa dolgokat érzek, lehet, hogy csak aludni szeretnék, ső t az is
lehet, hogy á lmodom. Aztá n rá fordulunk egy borzasztó á llapotban levő , végtelennek tű nő
ú tra. Belano és Lima megkér, hogy tegyek fö l nekik nehéz kérdéseket. Gondolom, a verstani,
retorikai, stilisztikai kérdésekre gondolnak. Fö lteszek egyet, aztá n elalszom. Lupe is alszik.
Mikö zben á lomba merü lö k, hallom, hogy Belano és Lima beszélget. Mexikó vá rosró l
beszélnek, szó ba kerü l Laura Damiá n és Laura Já uregui meg egy olyan kö ltő , akirő l egészen
idá ig nem hallottam, és nevetnek, szimpatikus lehet ez a kö ltő , jó arc, olyan emberekrő l
beszélnek, akik folyó iratokat adnak ki, és az elmondottakbó l arra kö vetkeztetek, hogy ezek
naiv, egyszerű vagy szimplá n elkeseredett emberek. Szeretem hallgatni ő ket. Belano tö bbet
beszél, mint Lima, de mindketten elég sokat nevetnek. Szó ba kerü l Quim Impalá ja is. Néha,
amikor megszaporodnak a ká tyú k az ú ton, a kocsi akkorá kat ugrik, hogy Belano szerint ez
nem normá lis. Lima szerint viszont az nem normá lis, hogy milyen hangok jö nnek a
motorbó l. Még mielő tt mély á lomba merü lnék, egyértelmű vé vá lik szá momra, hogy egyikü k
sem tud semmit az autó kró l. Amikor fö lébredek, Santa Teresá ban vagyunk. Belano és Lima
dohá nyzik, és az Impala a vá ros kö zpontjá ban kering.
Megszá llunk egy szá llodá ban, a Hotel Juá rezben a calle Juá rezben, Lupe egy szobá ban, mi
há rman pedig egy má sikban. A mi szobá nk egyetlen ablaka egy siká torra néz. A siká tor
calle Juá rezbe torkolló végén néhá ny á rnyék gyü lekezik, és halkan egyezkednek, bá r idő rő l
idő re elhangzik egy-egy sértés, vagy valamelyikü k minden ok nélkü l kiabá lni kezd, ső t –
hosszasabb megfigyelés utá n – az egyik á rnyék képes fö lemelni a kezét, és a Hotel Juá rez
ablaká ra mutat, arra, amelyikbő l én figyelem ő ket. A siká tor má sik végén halmokban á ll a
szemét, a sö tétség pedig – ha lehet – még nagyobb, bá r az épü letek kö zü l kiemelkedik egy,
ez kissé jobban meg van vilá gítva, a Hotel Santa Elena há tsó homlokzata, rajta egy apró cska
ajtó , amelyet egy konyhai alkalmazotton kívü l senki sem haszná l, ő egyszer csak megjelenik
egy vö dö r szeméttel, és miutá n visszatér az ajtó hoz, megá ll mellette, és a nyaká t nyú jtva
tanulmá nyozza egy darabig a calle Juá rez forgalmá t.
JANUÁ R 6.
Belano és Lima egész délelő tt a vá rosi anyakö nyvi hivatalban, a statisztikai hivatalban, pá r
templomban, a Santa Teresa-i kö nyvtá rban, az egyetemi levéltá rban és az egyetlen ú jsá g, az
El Centinela de Santa Teresa irattá rá ban volt. A fő téren talá lkozunk, hogy együ tt
ebédeljü nk, egy kü lö nö s szobor mellett, amely a helyiek franciá k fö lö tt aratott győ zelmének
á llít emléket. Délutá n Belano és Lima folytatja a kutatá st, a bö lcsészkar első emberétő l
kaptak idő pontot, egy Horacio Guerra nevű szerencsétlentő l, aki, mily meglepő , szakasztott
Octavio Paz-hasonmá s, csak ő kisebb, de még a nevében is, ha jó l figyelsz, García Madero,
mondta Belano, Horatius, a kö ltő nem Octavianus Augustus csá szá r idején élt? Azt
vá laszoltam, hogy nem tudom. Hadd gondolkodjam, mondtam. De erre nem volt idejü k, és
má sra terelték a szó t, amikor aztá n elmentek, megint magamra maradtam Lupéval, és
eszembe jutott, hogy meghívom moziba, de mivel a pénz Limá ná l és Belanó ná l volt, én
pedig elfelejtettem kérni tő lü k, nem tudtam meghívni Lupét a moziba, ahogy szerettem
volna, és be kellett érnü nk azzal, hogy Santa Teresá ban bó klá szunk, és a belvá rosi boltok
kirakatá t nézegetjü k, aztá n visszamentü nk a szá llodá ba, és nekiá lltunk tévét nézni a
recepció melletti szobá ban. Volt ott két ö reglá ny is, és miutá n egy darabig méricskéltek
minket, megkérdezték, hogy férj és feleség vagyunk-e. Lupe azt felelte, hogy igen. Nem volt
má s vá lasztá som, rá hagytam. Mondjuk én végig azon gondolkodtam, amit Belano és Lima
kérdezett tő lem, hogy Horatius vajon Octavianus idején élt-e – szerintem igen –, első re azt
mondtam volna, hogy igen, de aztá n volt egy olyan érzésem, hogy Horatius finoman szó lva
sem volt Octavianus híve, Lupe az ö reglá nyokkal beszélgetett – mi tagadá s, két kifejezetten
pletyká s ö reglá ny volt –, de nekem valamiért még mindig Octavianus és Horatius já rt a
fejemben, és fél fü llel a szappanoperá t hallgattam a tévében, fél fü llel pedig Lupe meg az
ö reglá nyok fecsegését, és hirtelen akkorá t puffant a memó riá m, mint amikor leomlik egy
dü ledező fal, és lá ttam, ahogy Horatius harcba indul Octavius vagy Octavianus ellen, és
Brutus vagy Cassius oldalá n, akik megö lték Caesart, és vissza akartá k á llítani a
kö ztá rsasá got – basszus, még csak nem is vettem be LSD-t –, lá ttam Horatiust Philippiben
huszonnégy évesen, alig volt idő sebb, mint Belano és Lima, csak hét évvel idő sebb, mint én,
és ez a rohadék Horatius a messzeséget figyelte, aztá n teljesen vá ratlanul megfordult, és
rá m nézett! Szervusz, García Madero, mondta latinul, én meg kibaszottul értettem latinul,
Horatius vagyok, Venusiá ban szü lettem Kr. e. 66-ban, egy felszabadított rabszolga fiaként,
akinél szeretetre méltó bb apá t kívá nni sem lehetne, tribunusként csatlakoztam Brutus
híveihez, készen rá , hogy csatá ba induljak, a philippi csatá ba, amelyet elveszítü nk majd, de
a sorsom arra rendelt, hogy kü zdjek, a philippi csatá ba, ahol az emberek sorsa a tét, aztá n
az egyik ö reglá ny megérintette a karomat, utá na megkérdezte, hogy mi szél hozott engem
Santa Teresá ba, és egyszerre lá ttam Lupe mosolygó s szemét, aztá n a má sik ö reglá ny
szemét – ahogy szikrá t szó rva nézi Lupét és engem –, én pedig azt feleltem, hogy ná szú ton
vagyunk, asszonyom, aztá n fö lá lltam, és mondtam Lupénak, hogy jö jjö n, fö lmentü nk a
szobá já ba, és eszelő sen elkezdtü nk kú rni, mintha má snap meg kellene halnunk, míg aztá n
beesteledett, és meghallottuk Lima és Belano hangjá t, akik kö zben hazaértek, és csak
beszéltek, beszéltek, beszéltek a szobá jukban.
JANUÁ R 7.
Amire fény derü lt: Cesá rea Tinajero já rt itt. Nem talá ltuk nyomá t sem az anyakö nyvben,
sem az egyetemen, sem a plébá nia levéltá rá ban, sem a kö nyvtá rban, amely ki tudja, miért,
helyet biztosít a régi Santa Teresa-i kó rhá z, a jelenleg – egy forradalmi hő s nevét viselő –
Sepú lveda Kö zkó rhá z irattá rá nak. Ugyanakkor a Centinela de Santa Teresá ná l
megengedték Belanó nak és Limá nak, hogy á tnyá lazzá k a lap hírlaptá rá nak korban
megfelelő részét, és az 1928-as hírek kö zö tt, jú nius 6-á n említést tesznek egy Pepe
Avellaneda nevű torreá dorró l, aki José Forcat istá lló já nak két biká já val kü zdö tt meg Santa
Teresa aréná já ban, méghozzá figyelemre méltó sikerrel (két fü l), és az 1928. jú nius 11-ei
szá mban portrét és interjú t kö zö ltek ró la, a cikkben egyebek mellett azt írjá k, hogy ez a
bizonyos Pepe Avellaneda egy Cesá rea Tinaja [sic!] nevű nő tá rsasá gá ban utazik, aki
mexikó vá rosi szü letésű . A hír mellett nincs fénykép, de a helyi ú jsá gíró szerint Cesá rea
„magas, csinos és illedelmes”, ami ő szintén szó lva nem tudom, mit akar jelenteni, hacsak
nem így akarja kiemelni a torreá dor és nő i kísérő je kö zö tti aszimmetriá t, ugyanis
Avellanedá ró l kissé bá rdolatlanul azt írja, hogy nagyon vékony, alacsony termetű , alig
szá zö tven centis férfi nagy, homorú fejjel, Belanó t és Limá t ez a leírá s Hemingway egyik
torreá dorá ra emlékeztette (az író tó l sajnos még nem olvastam semmit), Hemingway
tipikus, balszerencsés, bá tor, de igencsak szomorú , tulajdonképpen halá losan szomorú
torreá dorá ra, ecsetelték, bá r én ennyi informá ció alapjá n nem mernék ilyen dolgokat
kijelenteni, rá adá sul egy dolog Cesá rea Tinajero, és egy má sik Cesá rea Tinaja, de a bará taim
nem foglalkoznak ezzel, szerintü k sajtó hiba, elírá s vagy az ú jsá gíró elhallá sa, de lehetett
aká r szá ndékos hiba is Cesá rea Tinajero részérő l, hogy hibá san adja meg a nevét, esetleg
vicc, leheletfinom megoldá s, hogy elfedjen egy leheletfinom nyomot.
A hír tová bbi része lényegtelen, Pepe Avellaneda a biká kró l beszél: érthetetlen és
ö sszefü ggéstelen dolgokat mond, de olyan visszafogottan, hogy ettő l egy pillanatig sem
hangzik tudá lékosnak. Utolsó nyomként a jú lius 10-ei Centinela de Santa Teresa szá mol be
arró l, hogy a torreá dor (vélhető en a kísérő jével együ tt) ú tnak indul Sonoyta felé, ahol Jesú s
Ortiz Pachecó val, a monterreyi torreá dorral együ tt lép majd az aréná ba. Így aztá n Cesá rea
és Avellaneda nagyjá bó l egy hó napig volt Santa Teresá ban, kö zben nyilvá nvaló an nem
csiná ltak semmit, turistá skodtak, bejá rtá k a kö rnyéket, vagy bezá rkó ztak a szá llodá jukba.
Lényeg a lényeg, Lima és Belano szerint má r van valakink, aki ismerte Cesá rea Tinajeró t, jó l
ismerte, és való színű leg még mindig Sonorá ban lakik, bá r a torreá dorokkal az ember
sohasem tudhatja. Az érvemre vá laszul, má r hogy ez az Avellaneda mostanra való színű leg
halott, kijelentették, hogy akkor is ott van még nekü nk a csalá dja és a bará tai. Így most má r
Cesá rea mellett kerestü k a torreá dort is. Horacio Guerrá ró l ő rü lt sztorikat meséltek. Ismét
megerő sítik, hogy Octavio Paz hasonmá sá ró l van szó . Ső t azt mondjá k – bá r nem tudom,
hogyan tudhattak meg ró la ennyi mindent az alatt a kevés idő alatt, amíg ná la voltak –, hogy
a kísérő i Paz kísérő inek kikö pö tt má sai itt, Sonora á llam eldugott sarká ban. Mintha ebben
az elfeledett tartomá nyban pá r hasonló an elfeledett kö ltő , esszéista és taná r reproduká lná
a bá lvá nyaikró l a média á ltal terjesztett frá zisokat és mozdulatokat.
Hangsú lyozzá k, hogy Guerra eleinte kifejezetten érdeklő dő nek mutatkozott Cesá rea
Tinajero személye irá nt, de ez az érdeklő dés szertefoszlott, amint Belano és Lima kiemelte
munká ssá gá nak avantgá rd jellegét és szű k terjedelmét.
JANUÁ R 8.
Sonoytá ban nem talá ltunk semmit. Visszafelé megint megá lltunk Caborcá ban. Belano
kitartott amellett, hogy nem lehet puszta véletlen, hogy Cesá rea ezt a címet adta a
folyó iratá nak. De ezú ttal sem bukkantunk semmire, ami á rulkodott volna a kö ltő
jelenlétérő l a faluban.
Hermosillo hírlaptá rá ban viszont má r a keresés első napjá n rá akadtunk Pepe Avellaneda
halá lhírére. Régi, megsá rgult lapokon olvastuk, hogy a torreá dor meghalt Agua Prieta
aréná já ban, nekirontott a bika, mikö zben ő a halá los dö fést készü lt bevinni, ebben
Avellaneda az alacsony termete miatt sosem teljesített kiemelkedő en: ahhoz, hogy egyes
biká kat megö ljö n, fö l kellett ugrania, és ez alatt az ugrá s alatt a kis teste védtelen maradt, az
á llat pedig aká r egy apró ö kleléssel is megsebezhette.
Nem szenvedett soká ig. Avellaneda a szá llodai szobá já ban vérzett el, az Agua Prieta-i
Excelsiorban, két nappal késő bb pedig eltemették a falu temető jében. Nem volt mise. A
temetésre ellá togatott a polgá rmester a legfontosabb vá rosi méltó sá gokkal, Jesú s Ortiz
Pacheco, a monterreyi torreá dor meg néhá ny bikaviadal-rajongó , akik lá ttá k meghalni, és
szerettek volna végső bú csú t venni tő le. A hírt olvasva fö lmerü lt bennü nk két-há rom
kérdés, amelyek félig-meddig megvá laszolatlanul maradtak, mindamellett ú gy dö ntö ttü nk,
hogy elmegyü nk Agua Prietá ba.
Elő szö r is – Belano á llá spontja szerint – az a legvaló színű bb, hogy az ú jsá gíró hallomá sbó l
beszélt. Természetesen nem kizá rt, hogy a legfontosabb hermosilló i lapnak volt tudó sító ja
Agua Prietá ban, és ő tá viratozott a tragikus eseményrő l a szerkesztő ségbe, az viszont
egyértelmű (mondjuk nem tudom, miért), hogy a tö rténet itt, Hermosilló ban megszépü lt,
hosszabb lett, csiszoló dott, irodalmibbá vá lt. Egy kérdés: ki virrasztott Avellaneda holtteste
mellett? É rdekes kö rü lmény: ki ez az Ortiz Pacheco, aki mintha á rnyékként kö vette volna
Avellanedá t. Együ tt turnéztak Sonorá ban, vagy merő véletlen volt a jelenléte Agua
Prietá ban? Ahogy tartottunk tő le, nem talá ltunk tö bb hírt Avellanedá ró l az hermosilló i
hírlaptá rban, mintha totá lis feledésbe merü lt volna, miutá n tudó sítottak a halá lá ró l, persze
ez így szokott lenni, ha egyszer kimerü l az informá ció s aranybá nya. Ezért aztá n elmentü nk
a Pilo Yá ñ ez Bikaviadalklubba az ó vá rosban, ami tulajdonképpen egy enyhén spanyolos
hangulatú csalá di bá r volt, itt szoktak gyü lekezni a bikaviadal hermosilló i rajongó i. A
klubban senki sem hallott a Pepe Avellaneda nevű tö pszli torreá dorró l, de miutá n
elmondtuk, hogy mikor volt aktív – a hú szas években –, meg azt, hogy melyik aréná ban halt
meg, elirá nyítottak minket egy kisö reghez, aki mindent tudott Ortiz Pachecó ró l – má r
megint! –, viszont a kedvence Pilo Yá ñ ez volt, a Caborcai Szultá n (ismét Caborca), bá r
szá munkra ú gy tű nt – persze mi kevéssé voltunk já ratosak a mexikó i bikaviadalok
vilá gá nak ú tvesztő iben –, hogy ez a becenév inká bb egy bokszoló hoz illene.
A kisö reg neve Jesú s Pintado volt, és emlékezett Pepe Avellanedá ra, Pepín Avellaneda
balszerencsés torreá dor volt, mondta, de a legbá trabbak egyike, nem kizá rt, hogy sonorai,
esetleg Sinaloá bó l vagy Chihuahuá bó l szá rmazott, de Sonorá ban csiná lt karriert, azaz
Sonora legalá bbis befogadta, Agua Prietá ban halt meg, egy Ortiz Pachecó val és Efrén
Salazarral kö zö s viadalon, Agua Prieta legnagyobb ü nnepén, 1930 má jusá ban. Señ or
Pintado, nem tudja, hogy volt-e csalá dja?, kérdezte Belano. A kisö reg nem tudta. Nem tudja,
hogy volt-e vele egy nő az ú tjain? A kisö reg fö lnevetett, és Lupéra nézett. Mindannyiukkal
voltak nő k, vagy szereztek maguknak, ahol tudtak, vá laszolta, akkoriban a férfiak mind
ő rü ltek voltak, de az volt néhá ny nő is. De nem emlékszik rá ?, kérdezte Belano. A kisö reg
nem emlékezett. Ortiz Pacheco él még?, kérdezte Belano. A kisö reg azt felelte, hogy él. Nem
tudja, hol talá lhatná nk meg, señ or Pintado? A kisö reg azt mondta, hogy van egy rancha El
Cuatro kö rnyékén. Az micsoda, kérdezte Belano, telepü lés, ú t, étterem? Az ö reg ú gy nézett
rá nk, mintha hirtelen fö lismert volna bennü nket valahonnan; aztá n azt felelte, hogy egy
telepü lés.
JANUÁ R 9.
Hogy ne legyen olyan unalmas az ú t, nekiá lltam olyan feladvá nyokat rajzolni, amelyeket
évszá zadokkal ezelő tt tanultam az iskolá ban. Bá r errefelé nincsenek charró k. Itt senki sem
já r sombreró ban. Itt csak sivatag van, délibá bnak lá tszó telepü lések meg kopasz hegyek.
– Ez micsoda? – kérdeztem.

Lupe ú gy nézett rá m, mint akinek nincs kedve já tszani, és nem mondott semmit. Belano és
Lima nem tudta.
– Egy elégikus verssor? – kérdezte Lima.
– Nem. Egy mexikó i fö ntrő l nézve – mondtam. – É s ez?

– Egy pipá zó mexikó i – mondta Lupe.

– É s ez?

– Egy tricikliző mexikó i – felelte Lupe. – Egy tricikliző mexikó i gyerek.

– É s ez?

– Ö t mexikó i egy vizeldében – mondta Lima.

– É s ez?
– Egy bicikliző mexikó i – mondta Lupe.
– Vagy egy kö téltá ncos mexikó i – mondta Lima.
– É s ez?

– Egy mexikó i a hídon – mondta Lima.

– É s ez?

– Egy síelő mexikó i – felelte Lupe.

– É s ez?

– Egy mexikó i, aki éppen elő hú zza a pisztolyait – mondta Lupe.

– Beszará s, te mindegyiket tudod – mondta Belano.
– Te meg egyet sem – mondta Lupe.
– Persze, mert én nem vagyok mexikó i – felelte Belano.
– É s ez? – kérdeztem, mikö zben megmutattam a rajzot, elő szö r Limá nak, majd a
tö bbieknek.

– Egy mexikó i a lépcső n fö lfelé – felelte Lupe.

– É s ez?

– Basszus, ez nehéz – mondta Lupe.

A bará taim egy idő re abbahagytá k a nevetést, és a rajzot nézegették, mikö zben én a tá jat
figyeltem. Lá ttam valamit, ami messzirő l ú gy nézett ki, mint egy fa. Amikor odaértü nk
mellé, rá jö ttem, hogy egy virá g: egy hatalmas, halott virá g.
– Szabad a gazda – mondta Lupe.
– Egy tü kö rtojá st sü tő mexikó i – mondtam. – É s ez?

– Két mexikó i egy olyan kétszemélyes biciklin – felelte Lupe.

– Vagy két kö téltá ncos mexikó i – mondta Lima.
– Na, akkor most egy nehezet – mondtam.
– Ez kö nnyű : egy keselyű sombreró ban – mondta Lupe.
– É s ez?

– Nyolc beszélgető mexikó i – mondta Lima.

– Nyolc alvó mexikó i – mondta Lupe.
– Ső t nyolc mexikó i egy lá thatatlan kakasviadal kö rü l – mondtam. – É s ez?

– Négy mexikó i virraszt egy koporsó ná l – mondta Belano.

JANUÁ R 10.
Mozgalmas utunk volt El Cuatró ig. Szinte egész nap ú ton voltunk, elő szö r megpró bá ltuk
megkeresni El Cuatró t – az ú tmutatá sok szerint ká bé szá zö tven kilométerre északra volt
Hermosilló tó l –, elő szö r a szö vetségi autó pá lyá n, majd miutá n elértü k Benjamín Hillt, balra,
kelet felé, egy fö ldú ton, ahol eltévedtü nk, és ú jra kikeveredtü nk az autó pá lyá ra, de ezú ttal
tíz kilométerre délre Benjamín Hilltő l, lassan azt gondoltuk, hogy El Cuatro nem is létezik,
de aztá n megint lekanyarodtunk a Benjamín Hill-i lehajtó ná l (igazsá g szerint El Cuatro felé
jobb az első kijá ratná l lehajtani, amelyik tíz kilométerre van Benjamín Hilltő l), kö rü lö ttü nk
a holdbéli tá jakat néha kis zö ld parcellá k vá ltottá k, de a vidék mindenü tt kihalt volt, aztá n
megérkeztü nk egy Félix Gó mez nevű faluba, ahol egy fickó szétvetett lá bbal és csípő re tett
kézzel megá llt a kocsink elő tt, és sértegetni kezdett bennü nket, aztá n má sok azt mondtá k,
hogy errefelé kell El Cuatró ba menni, aztá n majd forduljunk amarra, és utá na megérkezü nk
egy El Oasis nevű faluba, amely a legkevésbé sem hasonlított oá zisra, a há zainak
homlokzatá n tulajdonképpen tü krö ző dö tt a sivatag minden nyomorú sá ga, aztá n megint
fö lhajtottunk az autó pá lyá ra, kö zben Lima azt mondta, hogy a Sonora-sivatag egy szar,
Lupe meg hozzá tette, ha hagyná k, hogy ő vezessen, má r rég megérkeztü nk volna, erre aztá n
Lima beletaposott a fékbe, kiszá llt, és azt mondta Lupénak, hogy tessék. Nem tudom, mi
tö rtént azutá n, egy biztos, mindannyian kiszá lltunk az Impalá bó l, hogy kinyú jtó ztassuk a
lá bunkat – a tá volban lá tszott az autó pá lya és néhá ny északnak tartó kocsi, való színű leg
Tijuaná ba vagy az Egyesü lt Á llamokba mentek, néhá ny pedig délnek, Hermosilló ba,
Guadalajará ba vagy a fő vá rosba –, aztá n elkezdtü nk Mexikó vá rosró l beszélgetni,
nekiá lltunk napozni (ö sszehasonlítottuk a lesü lt alkarunkat), dohá nyozni és
Mexikó vá rosró l beszélgetni, Lupe pedig azt mondta, hogy neki má r nem hiá nyzik senki.
Ahogy ezt kimondta, arra gondoltam, hogy furcsa, mert nekem sem hiá nyzik senki, bá r én
inká bb magamban tartottam a dolgot. Aztá n mindenki beszá llt a kocsiba, kivéve engem,
mert én épp gö rö ngyö ket dobá ltam mindenfelé, a lehető legmesszebbre, és bá r hallottam,
hogy hívnak, nem fordultam meg, és a legapró bb jelét sem mutattam annak, hogy
visszamennék, míg Belano azt nem mondta: García Madero, vagy beszá llsz, vagy itt
maradsz, akkor aztá n megfordultam, és elindultam az Impala felé, akaratlanul is elég
messzire keveredtem, és a visszaú ton néztem Quim kocsijá t, kö zben arra gondoltam, hogy
elég koszos, elképzeltem, hogy Quim az én szememmel lá tja az Impalá já t, vagy hogy María
az én szememmel lá tja az apja Impalá já t, és tényleg, nem nézett ki tú l jó l, a fényezése szinte
teljesen eltű nt a sivatagi porréteg alatt.
Aztá n visszamentü nk El Oasisba és Félix Gó mezbe, végü l rá bukkantunk El Cuatró ra, egy
Trincheras nevű faluhoz tartozik, ott ebédeltü nk, és megkérdeztü k a pincért meg a
szomszéd asztal vendégeit, hogy tudjá k-e, merre talá lható az extorreá dor Ortiz Pacheco
rancha, de ezek még a nevét sem hallottá k azelő tt, így aztá n bó klá sztunk egy darabig a
faluban, Lupéval ki sem nyitottuk a szá nkat, Belanó bó l és Limá bó l viszont dő lt a szó , de
nem Ortiz Pachecó ró l, Avellanedá ró l vagy Cesá rea Tinajeró ró l beszéltek, hanem
mexikó vá rosi pletyká kró l vagy olyan latin-amerikai kö nyvekrő l és folyó iratokró l,
amelyeket még azelő tt olvastak, hogy megkezdtü k volna ezt a bolyongá st, vagy filmekrő l,
mindenesetre szá momra elég sikamló snak tű ntek az érintett témá k, és való színű leg Lupe is
így érezte, mert mindketten hallgattunk, aztá n hosszú kérdező skö dés utá n talá ltunk az
(akkor éppen kihalt) piacon egy fickó t – volt ná la há rom papírdoboz tele kiscsibékkel –, aki
el tudta magyará zni, hogyan juthatunk el Ortiz Pacheco ranchá ra. Így aztá n visszaü ltü nk az
Impalá ba, és megint ú tnak indultunk.
Félú ton El Cuatro és Trincheras kö zö tt le kellett térnü nk balra, egy fü rjre emlékeztető csú cs
lá bá ná l vezető ú tra, de miutá n lekanyarodtunk, ú gy lá ttuk, hogy az ö sszes csú cs, az ö sszes
magaslat, de még a sivatag formá ja is fü rjre emlékeztet – persze tö bbféle pozitú rá ban –, így
a végén má r fö ldú tnak sem nevezhető csapá sokon bolyongtunk, ami biztosan nem haszná lt
a kocsinak, de nem haszná lt nekü nk sem, míg aztá n az ú t véget ért egy há zná l, hirtelen
kibontakozott a porfelhő bő l egy, a XVII. szá zadi misszió kra emlékeztető építmény, és kijö tt
elénk egy ö reg, hogy fogadjon minket, majd azt felelte, hogy ez a ranch, a La Buena Vida
ranch csakugyan a torreá dor Ortiz Pachecó é, és hogy ő személyesen (de ezt csak azutá n
mondta el, hogy méricskélt minket egy darabig) maga Ortiz Pacheco.
Aznap este élvezhettü k a régi matador vendégszeretetét. Ortiz Pacheco hetvenkilenc éves
volt, de a memó riá já t megedzette az elmondá sa szerint vidéki, szerintü nk sivatagi élet.
Pontosan emlékezett Pepe Avellanedá ra (Pepín Avellaneda, a legszomorú bb tö rpe, akit
életemben lá ttam, mondta), és arra a délutá nra, amikor megö lte a bika Agua Prieta
aréná já ban. Pacheco ott volt a szá lloda nagytermében tartott virrasztá son – ahol megjelent
gyakorlatilag mindenki, aki szá mít Agua Prietá ban, hogy végső bú csú t vegyen tő le –, és a
tumultuó zus jelenetekkel tarkított temetésen is, amely szép, szomorú lezá rá sa volt a
kolosszá lis ü nneplésnek, mondta. Természetesen emlékezett a nő re, aki Avellanedá val já rt.
Magas volt – á ltalá ban ezek tetszenek a tö pszliknek –, csö ndes, de nem félénkségbő l vagy
tapintatbó l, hanem inká bb kényszerű ségbő l hallgatott, mintha beteg lenne, és nem tudna
beszélni, fekete hajú nő volt, vékony és erő s, indiá n voná sokkal. Hogy Avellaneda szerető je
volt-e? Ehhez a legkisebb kétség sem fér. A hites pá rja nem, mert Avellaneda nő s volt, és a
felesége, akit régen elhagyott, Los Mochisban lakott, Sinaloá ban, a torreá dor pedig – Ortiz
Pacheco szerint – havonta vagy kéthavonta (vagy amikor éppen tudott, bassza meg!)
kü ldö tt neki pénzt. A bikaviadal akkoriban nem olyan volt, mint ma, hogy még a kezdő
novilleró k is meggazdagodnak belő le. De az biztos, hogy akkoriban Avellaneda ezzel a
nő vel élt. A nevére nem emlékezett, de tudta, hogy a fő vá rosbó l jö tt, és hogy mű velt volt,
gépíró vagy gyorsíró . Amikor Belano kimondta Cesá rea nevét, Ortiz Pacheco azt vá laszolta,
hogy igen, így hívtá k. Cesá reá t érdekelte a bikaviadal?, kérdezte Lupe. Nem tudom, felelte
Ortiz Pacheco, az is lehet, hogy igen, az is lehet, hogy nem, de ha valaki kitart egy torreá dor
mellett, akkor elő bb-utó bb megszereti ezt a vilá got. Aká rhogy is, Ortiz Pacheco csak kétszer
lá tta Cesá reá t, utoljá ra Agua Prietá ban, ebbő l aztá n arra kö vetkeztetett, hogy akkor még
nem régó ta voltak szerető k. Mindenesetre Ortiz Pacheco szerint a nő egyértelmű en
hatá ssal volt Pepín Avellanedá ra.
Példá ul a halá la elő tti este a két torreá dor Agua Prieta egyik bá rjá ban ivott, és nem sokkal
azelő tt, hogy mindketten elmentek volna a szá llodá ba, Avellaneda elkezdett Aztlá nró l
beszélni. Elő szö r olyan volt a hangja, mintha valami titkot osztana meg vele, mintha
tulajdonképpen nem is szívesen beszélne, de ahogy teltek a percek, egyre lelkesebb lett.
Ortiz Pachecó nak fogalma sem volt ró la, mit jelent az „Aztlá n”, a szó t soha nem hallotta még
életében. Így aztá n Avellaneda mindent elmagyará zott neki egészen az elejétő l, beszélt neki
az első mexikó iak szent vá rosá ró l, a mítoszvá rosró l, az ismeretlen vá rosró l, Plató n való di
Atlantiszá ró l, és amikor – mindketten félrészegen – visszamentek a szá llodá ba, Ortiz
Pacheco arra gondolt, hogy ezekért az eszelő s gondolatokért csakis Cesá rea lehet a felelő s.
A virrasztá s alatt Cesá rea az idő nagy részében egyedü l volt, bezá rkó zott a szobá já ba, vagy
egy sarokban ü lt az Excelsior ravatalozó vá á talakított nagyszalonjá ban. Egyetlen nő sem
fejezte ki neki részvétét. Csak a férfiak, és kizá ró lag négyszemkö zt, mert senki figyelmét
nem kerü lte el, hogy ő csak a szerető . A temetésen nem mondott egy szó t sem, beszélt a
telepü lés kincstá rnoka – a kincstá rnoksá g mellett ő volt, mondjuk így, Agua Prieta hivatalos
kö ltő je – és a bikaviadal-szö vetség elnö ke, Cesá rea viszont nem. Ortiz Pacheco szerint nem
lá ttá k, hogy aká r egyetlen kö nnycseppet is ejtett volna. Az viszont igaz, hogy elintézte, hogy
a sírkö ves fö lvéssen pá r szó t Avellaneda síremlékére, a szavakra Ortiz Pacheco nem
emlékezett, mindenesetre furcsa szavak voltak, ha nem csal az emlékezete, olyasmik, mint
az Aztlá n, bizonyá ra Cesá rea talá lta ki ő ket az eseményre. Nem azt mondta, hogy kérte,
hanem, hogy kitalá lta. Belano és Lima megkérdezte, hogy mégis miféle szavak lehettek
azok. Ortiz Pacheco elgondolkodott egy pillanatra, de végü l azt felelte, hogy nem emlékszik.
Aznap éjszaka a ranchon aludtunk. Belano és Lima a nappaliban (sok szoba volt, de
mindegyik lakhatatlan á llapotban), Lupe és én a kocsiban. Rö gtö n napfelkelte utá n
fö lébredtem, és vizeltem egyet az udvaron, gyö nyö rkö dtem a sivatagban némá n suhanó
fakó sá rga (és egyszerre kék) fénysugarakban. Rá gyú jtottam, aztá n egy ideig a horizontot
figyeltem, és lélegeztem. A tá volban mintha meglá ttam volna egy porfelhő t, de aztá n
rá jö ttem, hogy csak egy alacsony felhő az. Alacsony és mozdulatlan. Az jutott eszembe,
milyen furcsa, hogy nem hallani á llathangokat. Bá r ha az ember odafigyelt, néha madá rdal
hallatszott. Amikor megfordultam, meglá ttam Lupét, az Impala egyik ablaká n kihajolva
figyelt. A rö vid, fekete haja kó cos volt, és mintha vékonyabb lett volna, mint azelő tt, mintha
fokozatosan lá thatatlanná vá lna, mintha fá jdalommentesen fö loldaná a reggel, mégis
szebbnek lá ttam, mint azelő tt.
Együ tt bementü nk a há zba. A nappaliban ott talá ltuk Limá t, Belanó t és Ortiz Pachecó t,
mindannyian egy-egy bő rfotelban ü ltek. Az ö reg torreá dor be volt bugyolá lva egy hosszú ,
színes sá lba, és dö bbent arckifejezéssel aludt. Mikö zben Lupe ká vét készített, én
fö lkeltettem a bará taimat. Ortiz Pachecó t nem mertem fö lébreszteni. Azt hiszem, halott,
suttogtam. Belano nyú jtó zott egyet, ropogtak a csontjai, és azt mondta, hogy rég nem aludt
ilyen jó l, aztá n ő maga vá llalkozott rá , hogy fö lébressze a vendéglá tó nkat. Reggeli kö zben
Ortiz Pacheco elmesélte, hogy nagyon furcsa á lma volt. A bará tjá val, Avellanedá val
á lmodott?, kérdezte Belano. Nem, dehogy, felelte Ortiz Pacheco, azt á lmodtam, hogy tízéves
vagyok, és a csalá dom Monterreybő l Hermosilló ba kö ltö zik. Akkoriban ez biztos nagyon
hosszú ú tnak szá mított, mondta Lima. Nagyon hosszú volt, igen, felelte Ortiz Pacheco, de
boldog.
JANUÁ R 11.
Elmentü nk Agua Prietá ba, az Agua Prieta-i temető be. Elő szö r a La Buena Vida ranchró l
Trincherasig, aztá n Trincherastó l Pueblo Nuevó ig, Santa Aná ig, San Ignació ig, Ímurisig,
Cananeá ig, majd Agua Prietá ig, kö zvetlenü l az arizonai hatá r mellé.
A tú loldalon Douglas fekszik, egy amerikai vá ros, a kettő kö zö tt pedig a hatá rá tkelő és a
hatá rő rö k. Douglasen tú l, ú gy hetven kilométerre északnyugatra talá lható Tombstone, ahol
a legjobb amerikai pá rbajhő sö k laktak. Egy ká vézó ban, ebéd kö zben hallottunk két
tö rténetet: az egyik a mexikó iak bá torsá gá t illusztrá lta, a má sik az amerikaiakét. Az
egyikben Agua Prieta-i szü letésű volt a fő szereplő , a má sikban tombstone-i.
Miutá n tá vozott a tö rténetek mesélő je – egy hosszú , ő sz hajú fickó , aki ú gy beszélt, mintha
kö zben fá jna a feje –, az ő t hallgató fickó lá tszó lag minden ok nélkü l nevetni kezdett, mintha
csak pá r perc elteltével sikerü lt volna értelmet talá lnia a nem sokkal azelő tt hallott
tö rténetekben. Való já ban két viccrő l volt szó . Az első ben a seriff az egyik segédjével kiemel
a cellá já bó l egy rabot, és elviszik egy tá vol eső helyre a pusztasá gban, hogy megö ljék. A
fogoly tudja ezt, és félig-meddig beletö rő dik a rá vá ró sorsba. Hajnalodik a zord téli
reggelen, és a hó héraival együ tt a fogoly is a sivatagban tá madó hidegre panaszkodik. Egy
adott pillanatban viszont a fogoly nevetni kezd, és a seriff megkérdezi, mi az ö rdö gö n mulat
olyan jó l, talá n elfelejtette, hogy mindjá rt megö lik, és ú gy temetik el, hogy senki se talá lja
meg, vagy egyszerű en csak megő rü lt. A fogoly azt vá laszolja – és ez az egész vicc lényege –,
azon mulat, hogy tudja, pá r perc mú lva ő má r nem fog fá zni, de a tö rvény embereinek meg
kell majd tenniü k a visszautat is.
A má sik tö rténet Agua Prieta tékozló fiá nak, Guadalupe Sá nchez tá bornoknak a
kivégzésérő l szó l, aki, miutá n fö lá llt vele szemben a kivégző osztag, utolsó kívá nsá gként azt
kérte, hogy elszívhasson egy szivart. Az osztagot vezető tiszt teljesítette a kívá nsá gá t. Adtak
neki még egy utolsó havannaszivart. Guadalupe Sá nchez nyugodtan rá gyú jtott, és szép
lassan szívni kezdte a szivart, ízlelgette, kö zben a hajnalt figyelte (mert a tombstone-ihoz
hasonló an ez a tö rténet is hajnalban já tszó dik, ső t való színű leg ugyanazon a hajnalon,
1912. má jus 15-én), és a fü stfelhő be burkoló zó tá bornok olyan nyugodt, olyan merengő ,
olyan békés volt, hogy a hamu a szivaron maradt, talá n épp ez volt a célja a tá bornoknak,
hogy lá ssa a sajá t szemével, vajon kihagy-e a pulzusa, vajon á rulkodik-e majd bá torsá gá nak
hiá nyá ró l megremegő keze, de a havannaszivar elfogyott, és a hamu nem hullott a fö ldre.
Akkor a tá bornok eldobta a csikket, és szó lt, hogy amikor jó nak lá tjá k.
Ez volt a két tö rténet.
Amikor a tö rténetek címzettje abbahagyta a nevetést, Belano fennhangon fö ltett pá r
kérdést: vajon tombstone-i szü letésű a fogoly, aki meg fog halni Tombstone mellett?
Tombstone-i szü letésű a seriff és a segédje?, vajon Agua Prieta-i szü letésű volt Guadalupe
Sá nchez?, Agua Prieta-i szü letésű a kivégző osztag tisztje?, miért végeztek ú gy a tombstone-i
fogollyal, mint egy kutyá val?, miért végeztek Lupe Sá nchez [sic!] tá bornok ú rral, mint egy
kutyá val? A ká vézó ban mindenki ő t nézte, de senki nem vá laszolt. Lima vá llon ragadta, és
azt mondta: menjü nk, tesó . Belano rá nézett, mosollyal az arcá n, és letett pá r bankjegyet a
pultra. Aztá n elmentü nk a temető be, hogy megkeressü k Pepe Avellaneda sírjá t – aki azért
halt meg, mert fö lö klelte egy bika, vagy mert tú lsá gosan alacsonyka volt, és ü gyetlen a
karddal –, a síron pedig a Cesá rea Tinajero á ltal írt sírfeliratot, de aká rmennyit
keveregtü nk, nem talá ltuk meg. Soha nem lá ttunk még olyan temető t, amely ennyire
hasonlított volna egy labirintushoz, mint az Agua Prieta-i, és a temető legvénebb sírá só ja,
az egyetlen, aki minden egyes halottró l pontosan tudta, hova fö ldelték el, elment
szabadsá gra, vagy beteg volt.
JANUÁ R 12.
Ha valaki kitart egy torreá dor mellett, akkor elő bb-utó bb megszereti ezt a vilá got?,
kérdezte Lupe. Ú gy tű nik, mondta Belano. É s ha valaki egy rendő rrel randizik, akkor végü l
megszereti a rendő rö k vilá gá t? Ú gy tű nik, mondta Belano. É s ha valaki egy stricivel
randizik, akkor végü l megszereti a stricik vilá gá t? Belano nem vá laszolt. Fura, mert ő
á ltalá ban tö rekszik rá , hogy minden kérdést megvá laszoljon, még ha nem lenne is
szü kséges vagy célszerű megvá laszolni ő ket. Lima viszont egyre kevesebbet beszél, és
tö bbnyire arra szorítkozik, hogy kifejezéstelen arccal vezesse az Impalá t. Azt hiszem,
amilyen vakok voltunk, nem vettü k észre, hogy Lupe lassan megvá ltozik.
JANUÁ R 13.
Ma telefoná ltunk elő szö r a fő vá rosba. Belano beszélt Quim Fonttal. Quim azt mondta, hogy
Lupe stricije tudja, hol vagyunk, és elindult, hogy megkeressen bennü nket. Belano azt
felelte, hogy az lehetetlen. Alberto kö vetett minket a vá ros hatá rá ig, de ott sikerü lt
lerá znunk. Igen, mondta Quim, de aztá n visszajö tt a há zamhoz, és megfenyegetett, hogy
megö l, ha nem á rulom el, merre tartunk. Á tvettem a telefont, és azt mondtam, hogy
beszélni akarok Maríá val. Hallottam Quim hangjá t. Sírt. Szó val?, kérdeztem. Maríá val
akarok beszélni. Te vagy az, García Madero?, zokogott Quim. Azt hittem, talá n má r otthon
vagy. Itt vagyok, mondtam. Ú gy tű nt, hogy Quim szipog. Belano és Lima halkan beszélgetett
egymá ssal. Tá volabb vonultak a telefontó l, és ú gy tű nt, hogy aggó dnak. Lupe ott maradt
mellettem, a telefon mellett, mintha fá zott volna, bá r nem volt hideg, há ttal nekem, a
benzinkú t felé nézett, ahol a kocsink á llt. Szá llj fö l az első buszra, és gyere vissza a
fő vá rosba, hallatszott Quim hangja. Ha nincs pénzed, majd kü ldö k. Van pénzü nk bő ven,
feleltem. Ott van María? Nincs itt senki, egyedü l vagyok, zokogta Quim. Egy darabig
mindketten hallgattunk. Hogy van a kocsim?, kérdezte hirtelen, a hangja mintha a
tú lvilá gró l érkezett volna. Jó l, mondtam, minden rendben van. Egyre kö zelebb jutunk
Cesá rea Tinajeró hoz, hazudtam. Ki az a Cesá rea Tinajero?, kérdezte Quim.
JANUÁ R 14.
Vettü nk pá r ruhá t Hermosilló ban, és fü rdő ruhá t mindenkinek. Aztá n fö lszedtü k Belanó t a
kö nyvtá rban (ott tö ltö tte az egész délelő ttö t, mert meg volt győ ző dve ró la, hogy egy kö ltő
mindig hagy maga utá n írá sos nyomokat, bá rmennyire is ez ellen szó ltak eddig a
bizonyítékok), és lementü nk a tengerpartra. Bahía Kinó ban béreltü nk két szobá t egy
panzió ban. A tenger sö tétkék volt. Lupe még soha nem lá tta.
JANUÁ R 15.
Kirá ndulá s: az Impalá nk végiggurult a Kaliforniai-ö bö l egyik partjá ba kapaszkodó ú ton,
egészen Punta Chuecá ig, a Cá pa-szigettel szemben. Aztá n elmentü nk El Dó larba, a Kacsa-
szigettel szemben. Lima Donaldkacsa-szigetnek hívja. Kifekü dtü nk egy kihalt strandra, és
ó rá kon á t fü veztü nk. Chueca-Cá pa, Dó lar-Kacsa, persze ezek csak nevek, de nekem sö tét
elő érzetekkel tö ltik meg az elmémet, ahogy Amado Nervo egyik kollégá ja mondaná . De mi
van ezekben a nevekben, ami képes fö lkavarni, elszomorítani, fatalistá vá tenni, elérni, hogy
ú gy nézzek Lupéra, mintha ő lenne az utolsó nő a Fö ld színén? Nem sokkal naplemente
elő tt tová bbmentü nk fö l, észak felé. Ott emelkedik El Desemboque. Koromsö tét volt az
elmém. Azt hiszem, még reszkettem is. Aztá n visszamentü nk Bahía Kinó ba, egy sö tét ú ton,
ahol idő nként szembejö tt velü nk egy-egy kisbusz, tele seri indiá n népdalokat éneklő
halá szokkal.
JANUÁ R 16.
Belano vett egy kést.
JANUÁ R 17.
Megint Agua Prietá ban. Reggel nyolckor indultunk Bahía Kinó bó l. A kö vetkező ú tvonalon
haladtunk: Bahía Kinó tó l Punta Chuecá ig, Punta Chuecá tó l El Dó larig, El Dó lartó l El
Desemboquéig, El Desemboquétó l Las Estrellasig és Las Estrellastó l Trincherasig.
Nagyjá bó l 250 kilométer borzasztó á llapotban levő utakon. Ha a Bahía Kino – El Triunfo –
Hermosillo utat vá lasztottuk volna, és Hermosilló tó l San Ignació ig az autó pá lyá t, onnan
pedig a Cananeá ba és Agua Prietá ba vezető utat, akkor egészen biztosan kényelmesebb
utunk lett volna, és hamarabb megérkezü nk. Mégis mindannyian egyetértettü nk, hogy jobb
alig vagy egyá ltalá n nem forgalmas utakon kö zlekedni, emellett vonzó volt a gondolat, hogy
ismét benézzü nk a La Buena Vida ranchra. De az El Cuatro, Trincheras, La Ciénaga á ltal
alkotott há romszö gben eltévedtü nk, és végü l ú gy dö ntö ttü nk, hogy megyü nk tová bb elő re,
Trincheras felé, és elnapoljuk a lá togatá st az ö reg torreá dorná l.
Amikor leparkoltuk az Impalá t az Agua Prieta-i temető nél, má r esteledett. Belano és Lima
becsö ngetett az éjjeliő rhö z. Kis idő mú lva kihajolt egy férfi, akit a nap szinte má r feketére
égetett. Szemü veget viselt, és volt az arca bal oldalá n egy hosszú heg. Megkérdezte, mit
akarunk. Belano azt vá laszolta, hogy a sírá só t keressü k, Andrés Gonzá lez Ahumadá t. A fickó
végigmért bennü nket, és megkérdezte, hogy ki keresi, és miért. Belano azt vá laszolta, hogy
Pepe Avellaneda sírja miatt. Beszélni akarunk vele, mondtuk. É n vagyok Andrés Gonzá lez
Ahumada, mondta a sírá só , és ez nem a megfelelő idő pont egy sírkerti lá togatá shoz. Kérem,
legyen megértő , mondta Lupe. É s mi az érdeklő dés oka, ha szabad tudni?, kérdezte a sírá só .
Belano odament a rá cshoz, és halkan beszélgetett pá r percig a férfival. A sírá só tö bbszö r
bó lintott, aztá n visszabú jt a há zikó já ba, majd ú jra megjelent egy hatalmas kulccsal a
kezében, és szabaddá tette elő ttü nk az utat. Kö vettü k a temető fő utcá já n, egy ciprusokkal és
ö reg tö lgyekkel szegélyezett sétá nyon. Viszont ahogy befordultunk a keresztutcá kra, má r
lá ttunk pá rat a régió ra jellemző kaktuszok kö zü l: bokorkaktuszokat, oszlopkaktuszokat, ső t
néhá ny fü gekaktuszt is, mintha csak ezek emlékeztetnék a halottakat, hogy Sonorá ban
vannak, nem pedig má shol.
Ez a torreá dor Pepe Avellaneda sírja, mondta a férfi egy elhagyatott sarokban lévő
sírfü lkére mutatva. Belano Limá val együ tt odalépett, és megpró bá ltá k elolvasni a vésetet,
de a fü lke a negyedik szinten volt, és az éjszaka lassan leereszkedett a temető utcá ira. Egyik
síron sem volt virá g – kivéve egyet, amelyrő l négy mű anyag szegfű ló gott –, a feliratok nagy
részét pedig belepte a por. Aztá n Belano ö sszekulcsolta a kezét, és egy kis nyerget vagy
kengyelt formá lt, Lima pedig belelépett, és fö lmá szott, amíg az arca má r sú rolta az
Avellaneda fotó já t védő ü veglapot. Ezutá n az egyik kezével megtisztította a sírkö vet, és
hangosan fö lolvasta a szö veget: „José Avellaneda Tinajero, matador, Nogales, 1903 – Agua
Prieta, 1930.” Ennyi az egész?, hallatszott Belano hangja. Ennyi, felelte Lima, a hangja
rekedtebb volt, mint valaha. Aztá n egy ugrá ssal lent termett, és ugyanú gy tett, mint Belano
az elő bb: bakot tartott, amin aztá n Belano fö lmá szott. Lupe, add ide az ö ngyú jtó t, mondta.
Lupe odament ehhez a két bará tombó l fö lépü lő szá nalmas alakzathoz, és szó nélkü l
odanyú jtott neki egy doboz gyufá t. É s az ö ngyú jtó m?, kérdezte Belano. Ná lam nincs, tesó ,
mondta Lupe azon az édes hangjá n, amelyhez még mindig nem szoktam hozzá . Belano
meggyú jtott egy gyufá t, és odaemelte a fü lke elé. Amikor elaludt, meggyú jtott egy má sikat,
aztá n egy harmadikat. Lupe nekitá maszkodott a szemkö zti falnak, és ö sszekulcsolta a
hosszú lá bá t. A fö ldet nézte, és mintha elgondolkodott volna. Lima is a fö ldet nézte, de az
arcá n csak az erő lkö dés lá tszott, ahogy Belanó val egyensú lyozott. Miutá n elfogyasztott hét
gyufá t, és pá rszor megégette az ujjbegyeit, Belano fö ladta a dolgot, és leszá llt. Szó tlanul
indultunk el az Agua Prieta-i temető kijá rata felé. A kerítésnél aztá n Belano a sírá só kezébe
nyomott pá r bankjegyet, és elmentü nk.
JANUÁ R 18.
Amikor Santa Teresá ban beléptü nk egy ká vézó ba, a hatalmas tü kö rben a pult mö gö tt
lá thattam, mennyire megvá ltoztunk. Belano napok ó ta nem borotvá lkozik. Lima sző rtelen,
de azt mondaná m, hogy nagyjá bó l ugyanannyi ideje nem fésü lkö dö tt, mint amió ta Belano
fö lhagyott a borotvá lkozá ssal. É n csont és bő r vagyok (á tlagban há romszor kefélek minden
este). Csak Lupe van jó l, azaz: jobban néz ki, mint amikor elindultunk Mexikó vá rosbó l.
JANUÁ R 19.
Cesá rea Tinajero a halott torreá dor unokatestvére volt? A tá voli rokona? Vagy csak rá íratta
a fü lkére a sajá t vezetéknevét, odaadta a sajá t vezetéknevét Avellanedá nak, ezá ltal mintegy
kimondva, hogy a férfi az ö vé? Viccbő l tapasztotta a sajá t vezetéknevét a torreá doréhoz?
Talá n így kö zö lte, hogy itt já rt Cesá rea Tinajero? Tulajdonképpen mindegy. Ma megint
telefoná ltunk a fő vá rosba. Quimnél nyugodt a helyzet. Belano beszélt vele, Lima beszélt
vele, de amikor én akartam beszélni vele, a vonal megszakadt, pedig bő ven volt még
pénzü nk. Az volt az érzésem, hogy Quim nem akar beszélni velem, és lerakta a telefont.
Utá na Belano fö lhívta az apjá t, Lima az anyjá t, aztá n Belano fö lhívta Laura Já ureguit. Az első
két beszélgetés viszonylag hosszú volt, és kimért, az utolsó viszont nagyon rö vid. Csak Lupe
és én nem hívtam fö l senkit a fő vá rosban, mintha nem lenne hozzá kedvü nk, vagy nem
lenne kivel beszélnü nk.
JANUÁ R 20.
Ma reggel, mikö zben egy nogalesi ká vézó ban reggeliztü nk, lá ttuk Albertó t a Camaró ja
volá njá ná l. A kocsival megegyező színű , rikító sá rga ing volt rajta, mellette pedig egy
bő rkabá tos, rendő rkinézetű pasas ü lt. Lupe azonnal fö lismerte: elsá padt, és szó lt, hogy ott
van Alberto. Nem hagyta, hogy kiü ljö n az arcá ra a félelem, de tudtam, hogy fél. Lima a Lupe
szeme á ltal jelzett irá nyba nézett, és azt mondta, hogy való ban, ott van Alberto meg az
egyik hű séges cimborá ja. Belano lá tta elhaladni a kocsit a ká vézó kirakata elő tt, mégis azt
mondta, hogy halluciná lunk. É n kristá lytisztá n lá ttam Albertó t. Lépjü nk le innen most
rö gtö n, mondtam. Belano rá nk nézett, és azt mondta, hogy ne is á lmodjak ró la. Elő szö r
elmegyü nk a nogalesi kö nyvtá rba, aztá n – ú gy, ahogy terveztü k – visszamegyü nk
Hermosilló ba, hogy folytassuk a kutatá st. Lima egyetértett vele. Tetszik, hogy ilyen
csö kö nyö s marha vagy, mondta. Így aztá n befejezték a reggelit (sem Lupe, sem én nem
tudtam má r tö bbet enni), utá na pedig otthagytuk a ká vézó t, beszá lltunk az Impalá ba, és
kiraktuk Belanó t a kö nyvtá r bejá ratá ná l. Bá torsá g, basszus, ne lá ssatok kísérteteket,
mondta, mielő tt eltű nt volna. Lima egy darabig még bá multa a kö nyvtá r kapujá t, mintha
azon gondolkodna, mit vá laszoljon Belanó nak, aztá n sebességbe tette a kocsit. Te lá ttad,
Ulises, mondta Lupe, ő volt az. Azt hiszem, ő , felelte Lima. Mit fogunk csiná lni, ha megtalá l?,
kérdezte Lupe. Lima nem vá laszolt. Leá llítottuk a kocsit egy kihalt utcá ban, egy
kö zéposztá lybeli negyedben, ahol a kö rnyéken nem lá ttunk sem bá rokat, sem boltokat,
kivéve egy zö ldség-gyü mö lcsö st, Lupe pedig nekiá llt részleteket mesélni a gyerekkorá bó l,
aztá n én is elmeséltem pá r tö rténetet abbó l az idő bő l, amikor gyerek voltam, csak hogy
gyorsabban teljen a vá rakozá s, nem má sért, és bá r Ulises nem szó lt egyetlen szó t sem,
hanem a volá n mellő l ki sem szá llva nekiá llt olvasni, azért érezni lehetett, hogy figyel rá nk,
mert néha fö lemelte a fejét, rá nk nézett, és mosolygott. Amikor elmú lt dél, elmentü nk
Belanó ért. Lima leá llt egy kö zeli tér kö rnyékén, és azt mondta, hogy menjek oda a
kö nyvtá rhoz. Ő Lupéval az Impalá ban marad, ha esetleg fö lbukkanna Alberto, és
menekü lniü k kéne. Sietve tettem meg a négysaroknyi utat, amely elvá lasztott a kö nyvtá rtó l,
nem néztem se jobbra, se balra. Belano egy hosszú , fá bó l készü lt, az évek sorá n
megsö tétedett asztal mellett ü lt, elő tte Nogales helyi ú jsá gá nak tö mérdek bekö tö tt
évfolyama. Amikor megérkeztem, fö lemelte a fejét – ő volt a kö nyvtá r egyetlen vendége –,
és egy intéssel jelezte, hogy menjek, ü ljek le mellé.
JANUÁ R 21.
Abbó l a gyá szportrébó l, amelyet a nogalesi ú jsá g kö zö lt annak idején Pepín Avellanedá ró l,
csak Cesá rea Tinajero képe maradt meg bennem, ahogy egy lehangoló sivatagi ú ton
gyalogol, kéz a kézben a tö rpe torreá dorral, ugyanakkor ez a tö rpe torreá dor harcol, hogy
ne menjen ö ssze még jobban, harcol, hogy nő jö n, és aprá nként ténylegesen nő ni kezd, amíg
el nem éri az egy méter hatvanat, tegyü k fö l, és aztá n eltű nik.
JANUÁ R 22.
El Cubó ban vagyunk. Hogy Nogalesbő l eljusson az ember El Cubó ba, le kell menni az
autó pá lyá n Santa Aná ig, onnan aztá n nyugatra, Santa Aná tó l Pueblo Nuevó ig, Pueblo
Nuevó tó l Altarig, Altartó l Caborcá ig, Caborcá tó l San Isidró ig, San Isidró tó l tová bb kell
menni a Sonoytá ig, az arizonai hatá rig vezető ú ton, de még elő bb le kell kanyarodni egy
fö ldú tra, és menni ká bé huszonö t-harminc kilométert. A nogalesi ú jsá g a torreá dor „hű
bará tnő jérő l, El Cubo á ldozatkész tanító nő jérő l” beszélt. A faluban elmegyü nk az iskolá hoz,
de elég egyetlen pillantá s, hogy rá jö jjü nk, 1940 utá n épü lt. Itt biztosan nem tanított Cesá rea
Tinajero. Ha viszont kapará szunk egy kicsit az iskola alatt, megtalá lhatjuk a régi iskolá t.
Beszélü nk a tanító nő vel. Ő tanítja a gyerekeket spanyolul és papagó ul. A papagó k
Arizoná ban és Sonorá ban élnek. Megkérdezzü k a tanító nő tő l, hogy ő papagó -e. Nem, nem
az. Guaymasi vagyok, mondja, a papuská m majo indiá n volt. Megkérdezzü k, miért tanít
papagó ul. Azért, hogy ne tű njö n el a nyelv, mondja. Mexikó ban nagyjá bó l kétszá z papagó
maradt. Az tényleg nagyon kevés, ismerjü k el. Arizoná ban ká bé tizenhatezren vannak, de
Mexikó ban csak kétszá zan. É s El Cubó ban há ny papagó maradt? Ká bé hú sz, mondja a
tanító nő , de nem szá mít, én folytatom tová bb. Aztá n elmeséli, hogy a papagó k nem így
nevezik magukat, hanem ó dhemnek, a pimá k sajá t neve ó ob, a seriké konká ak. Elmondjuk,
hogy voltunk Bahía Kinó ban, Punta Chuecá ban meg El Dó larban, és hallottuk, hogy a
halá szok seri népdalokat énekelnek. A tanító nő mintha meglepő dne. A konká ak, mondja,
alig vannak hétszá zan, talá n annyian se, és nem foglalkoznak halá szattal. Pedig azok a
halá szok, mondtuk, megtanultak egy seri népdalt. Az lehet, mondja a tanító nő , bá r az a
való színű bb, hogy becsaptá k magukat. Késő bb meghívott minket, hogy ebédeljü nk ná la.
Egyedü l él. Megkérdezzü k, hogy nem szeretne-e elkö ltö zni Hermosilló ba vagy a fő vá rosba.
Azt feleli, nem. Szereti ezt a helyet. Aztá n meglá togatunk egy papagó indiá n ö regasszonyt,
aki egy kilométerre lakik El Cubó tó l. Az ö regasszony há za vá lyogbó l készü lt. Há rom szobá ja
van, kettő ü res, egyben pedig ő lakik az á llataival. A szag viszont alig érzékelhető , kisö pri az
ü veg nélkü li ablakokon befú jó sivatagi szél.
A tanító nő elmagyará zza az ö regasszonynak az anyanyelvén, hogy Cesá rea Tinajeró ró l
szeretnénk megtudni pá r dolgot. Az ö regasszony végighallgatja a tanító nő t, majd rá nk néz,
és azt mondja: juj. Belano és Lima ö sszenéz egy má sodpercre, és biztos vagyok benne, az a
kérdés já r a fejü kben, hogy ez a juj most jelent valamit papagó ul, vagy pusztá n az a
fö lkiá ltá s, amelyre mindannyian gondolunk. Jó természete volt, mondja az ö regasszony. Egy
jó emberrel élt együ tt. Mindketten jó emberek voltak. A tanító nő rá nk néz, és mosolyog.
Milyen volt az az ember?, kérdezi Belano, kö zben kü lö nbö ző magassá gokat mutat a kezével.
Kö zéptermetű , feleli az ö regasszony, elég sová ny, kö zéptermetű , elég vilá gos szemű . Ilyen
vilá gos?, kérdezi Belano, és levesz a falró l egy mandulabarna faá gat. Olyan vilá gos, feleli az
ö regasszony. Ilyen kö zéptermetű ?, kérdezi Belano, mikö zben a mutató ujjá val egy
meglehető sen alacsony termetet mutat. Olyasmi, kö zéptermetű , feleli az ö regasszony. É s
Cesá rea Tinajero?, kérdezi Belano. Egyedü l, mondja az ö regasszony, az emberével ment el,
de egyedü l tért vissza. Mennyi ideig volt itt? Az iskola idején, jó tanító nő , feleli az
ö regasszony. Egy évig?, kérdezi Belano. Az ö regasszony ú gy néz Belanó ra és Limá ra, mintha
nem is lá tná ő ket. Lupéra szeretettel néz. Kérdez tő le valamit papagó ul. A tanító nő fordít:
melyik kö zü lü k az embered? Lupe mosolyog, nem lá tom, a há tam mö gö tt á ll, de tudom,
hogy mosolyog, és azt feleli, egyik sem. Cesá reá nak sem volt embere, mondja az
ö regasszony. Egy nap kísérettel ment el, de egyedü l jö tt vissza. Azutá n is tanító nő maradt?,
kérdezi Belano. Az ö regasszony mond valamit papagó ul. Az iskolá ban lakott, fordítja a
tanító nő , de má r nem tanított. Most jobb vilá g van, mondja az ö regasszony. Na persze,
mondja a tanító nő . É s aztá n mi tö rtént? Az ö regasszony pagagó ul beszél, olyan szavakat fű z
egymá s utá n, amelyeket csak a tanító nő ért meg, de kö zben rá nk néz, és a végén
elmosolyodik. Egy darabig még az iskolá ban lakott, aztá n elment, mondja a tanító nő . Ú gy
fest, hogy egészen lefogyott, csontsová ny lett, de nem vagyok benne teljesen biztos, néha
ö sszekeveri a dolgokat, mondja a tanító nő . Má sfelő l szá mba véve, hogy nem dolgozott, és
nem kapott fizetést, szerintem nem lenne kü lö nö s, ha lefogyott volna, mondja a tanító nő .
Nem hiszem, hogy sok pénze jutott ételre. Evett, mondja az ö regasszony hirtelen, mire
mindannyian ö sszerezzenü nk. É n adtam neki enni, az anyuká m adott neki enni. Csont és
bő r volt. A szeme beesett. Olyan volt, mint egy korallsikló . Korallsikló ?, kérdezi Belano.
Micruroides euryxanthus, feleli a tanító nő , egy mérges kígyó . Lá tszik, hogy jó bará tnő k
voltak, mondja Belano. É s mikor ment el? Egy idő utá n, feleli az ö regasszony, de nem
mondja meg pontosan, hogy mennyi idő re is gondol. A papagó k szá má ra, mondja a
tanító nő , nagyjá bó l ugyanolyan értelmetlen, hogy ennyi vagy annyi ideig tart valami, mint
hogy ennyire vagy annyira ö rö kkévaló . É s milyen á llapotban volt, amikor elment?, kérdezi
Belano. Vékony volt, mint egy korallsikló , felelte az ö regasszony.
Késő bb, még valamivel azelő tt, hogy beesteledett volna, az ö regasszony elkísért minket El
Cubó ba, hogy megmutassa a há zat, ahol Cesá rea Tinajero lakott annak idején. A kö zelében
volt néhá ny kará m – mindegyik a végét já rta, a kará mrudak elkorhadtak –, mellette pedig
egy viskó , ahol régen való színű leg a fö ldmű velő eszkö zö ket tarthattá k, bá r most éppen ü res
volt. A há z kicsi volt, egy kiszá radt udvaron á llt, és amikor megérkeztü nk, fény szű rő dö tt ki
az egyetlen utcá ra nyíló ablaká n. Bekopogunk?, kérdezte Belano. Nincs semmi értelme,
mondta Lima. Így aztá n visszafordultunk, a dombok kö zö tt elgyalogoltunk a papagó
ö regasszony há zá hoz, megkö szö ntü nk mindent, amit értü nk tett, aztá n jó éjszaká t
kívá ntunk neki, és egymagunkban visszamentü nk El Cubó ba, bá r tulajdonképpen ő volt az,
aki egyedü l maradt.
Aznap este a tanító nő nél aludtunk. Vacsora utá n Lima nekiá llt William Blake-et olvasni,
Belano elment sétá lni egyet a tanító nő vel a sivatagban, és amikor visszajö ttek, bezá rkó ztak
a tanító nő szobá já ba, mi pedig Lupéval elmosogattunk, aztá n kimentü nk, és a csillagokat
figyelve elszívtunk egy cigarettá t, aztá n szeretkeztü nk az Impalá ban. Amikor
visszamentü nk a há zba, Lima má r ott aludt a fö ldö n a kö nyvvel a kezében, és a tanító nő
szobá já bó l kihallatszó ismerő s moraj jelezte, hogy sem ő , sem Belano nem fog má r fö ltű nni
az este há tralevő részében. Így aztá n betakartuk Limá t egy pokró ccal, megá gyaztunk
magunknak a fö ldö n, és lekapcsoltuk a villanyt. Reggel nyolckor a tanító nő bement a
szobá já ba, és fö lébresztette Belanó t. A vécé a há tsó udvaron volt. Amikor visszajö ttem, az
ablakok má r nyitva voltak, és az asztalon fű szeres ká vé gő zö lgö tt.
Az utcá n bú csú ztunk el. A tanító nő nem akarta, hogy elvigyü k a kocsival az iskolá ig. A
visszaú ton Hermosilló ba má r nemcsak olyan érzésem volt, hogy já rtunk má r ezen a
kibaszott vidéken, hanem hogy itt is szü lettem.
JANUÁ R 23.
Meglá togattuk a Sonorai Kulturá lis Intézetet, a Nemzeti Indiá nü gyi Intézetet, a Népi
Kultú rá k Fő igazgató sá gá t (Sonorai Terü leti Kirendeltség), az Oktatá sü gyi Nemzeti
Taná csot, az Oktatá sü gyi Minisztérium Irattá rá t (Sonorai Térség), a Nemzeti Antropoló giai
és Tö rténeti Intézetet (Sonorai Terü leti Kö zpont) és a Pilo Yá ñ ez Bikaviadalklubot
má sodszor. Csak ebben az utolsó ban lá ttak minket szívesen. Cesá rea Tinajero nyomai
fö lbukkannak, majd eltű nnek. Hermosillo égboltja vérvö rö s. Belanó tó l elkérték a papírokat,
a papírjait, amikor szerette volna megnézni a falusi tanító k régi nyilvá ntartó kö nyveit,
amelyekben benne kell lennie, milyen sors vá rt Cesá reá ra, miutá n elhagyta El Cubó t.
Belano papírjai nincsenek rendben. Az egyetem egyik titká rnő je azt mondta, hogy
kevesebbért is kitoloncolhatná k. Hova?, kiabá lta Belano. Há t a hazá já ba, fiatalember,
vá laszolta a titká rnő . Nem tud olvasni?, mondta Belano, nem lá tta, hogy az á ll ott, hogy
chilei vagyok?, az is jobb lenne, ha itt helyben fő be lő nének! Kihívtá k a rendő rséget, mi
pedig futva tá voztunk. Fogalmam sem volt ró la, hogy Belano illegá lisan van az orszá gban.
JANUÁ R 24.
Belano napró l napra idegesebb, Lima pedig egyre inká bb magá ba fordul. Ma lá ttuk Albertó t
meg a rendő r bará tjá t. Belano nem lá tta vagy nem akarta lá tni. Lima lá tta, neki viszont
mindegy. Csak Lupét és engem nyugtalanít (de nagyon) az elő re lá tható ö sszecsapá s a volt
stricijével. Nincs komoly baj, mondta Belano, hogy megspó rolja a vitá t, végü l is kétszeres
tú lerő ben vagyunk. É n olyan ideges voltam, hogy elkezdtem nevetni. Nem vagyok gyá va, de
nincsenek ö ngyilkos hajlamaim sem. Nekik van fegyverü k, mondta Lupe. Nekem is, felelte
Belano. Aznap délutá n engem kü ldtek el az Oktatá sü gyi Irattá rba. Azt mondtam, hogy
cikket írok egy mexikó vá rosi folyó iratnak a harmincas évek sonorai falusi iskolá iró l. Milyen
fiatalka a riporter, mondtá k a titká rnő k, mikö zben a kö rmü ket festették. A kö vetkező
nyomra bukkantam: Cesá rea Tinajero 1930-tó l 1936-ig volt tanító nő . Az első á llá sa El
Cubó ban volt. Késő bb tanított Hermosilló ban, Pitiquitó ban, Bá bacó ban és Santa Teresá ban.
Azutá n kikerü lt Sonora á llam tanító i testü letébő l.
JANUÁ R 25.
Lupe szerint Alberto má r tudja, hol vagyunk, melyik panzió ban lakunk, milyen kocsival
kö zlekedü nk, és csak a kedvező alkalmat vá rja, hogy meglepetésszerű en lecsapjon rá nk.
Megnéztü k az hermosilló i iskolá t, ahol Cesá rea dolgozott korá bban. É rdeklő dtü nk a
harmincas évek ö reg tanító i utá n. Megadtá k az akkori igazgató címét. A há za a régi á llami
bö rtö n mellett volt. Az épü let kő bő l készü lt. Há rom szintje van, és a tornya magasabb az
ö sszes tö bbi ő rtoronyná l, ami nyomasztó érzést kelt a szemlélő ben. Az ö rö kkévaló sá gnak
épü lt, mondta az igazgató .
JANUÁ R 26.
Elutaztunk Pitiquitó ba. Ma Belano azt mondta, hogy talá n az lenne a legjobb, ha
visszamennénk a fő vá rosba. Limá nak mindegy. Azt mondja, hogy eleinte fá rasztó volt
annyit vezetnie, de most má r hozzá szokott a volá nhoz. Ső t, amikor alszik, még akkor is
azzal á lmodik, hogy ugyanezeken az utakon vezeti Quim Impalá já t. Lupe nem beszél ró la,
hogy vissza kellene mennü nk a fő vá rosba, annyit mond, hogy a legjobb lenne elrejtő znü nk.
É n nem akarok elvá lni tő le. De terveim sincsenek. Akkor há t elő re, mondja Belano. Amikor
elő rehajolok az anyó sü léshez, hogy kérjek tő le egy cigit, észreveszem, hogy remeg a keze.
JANUÁ R 27.
Pitiquitó ban nem talá ltunk semmit. Egy darabig á csorogtunk a Caborcá ba vezető ú t mellett,
ami elá gazik El Cubo felé, azon gondolkodtunk, hogy meglá togassuk-e ú jra a tanító nő t, vagy
sem. Belanó é volt az utolsó szó , mi pedig tü relmesen vá rtunk, és kö zben az utat figyeltü k,
az autó kat, amelyek nagy ritká n elhú ztak mellettü nk, a vakító an fehér felhő ket, amelyeket a
Csendes-ó ceá n felő l hozott a szél. Míg aztá n Belano azt mondta, hogy menjü nk Bá bacó ba,
Lima pedig szó nélkü l rá adta a gyú jtá st, jobbra kanyarodott, és má r ott sem voltunk.
Az ú t hosszú volt, és olyan helyeken já rtunk, ahol azelő tt még soha, bá r a déjà vu érzése,
legalá bbis bennem, végig jelen volt. Pitiquitó bó l Santa Aná ba mentü nk, ott pedig
fö lhajtottunk az autó pá lyá ra. A pá lyá n elmentü nk Hermosilló ig. Hermosilló ná l rá tértü nk
arra az ú tra, amelyik Mazatá n felé visz, keletre, majd Mazatá ntó l La Estrellá ig. Onnantó l
kezdve elfogyott az aszfaltú t, és fö ldutakon mentü nk tová bb Bacanorá ig, Sahuaripá ig és
Bá bacó ig. A bá bacó i iskolá bó l visszakü ldtek minket Sahuaripá ba – ez volt az
ö nkormá nyzati székhely –, mert nagy való színű séggel ott talá lható k a nyilvá ntartá sok. De
ú gy tű nt, mintha a bá bacó i iskolá t, a harmincas évek bá bacó i iskolá já t elsö pö rte volna egy
hurriká n. Ahogy az első pá r napban, megint a kocsiban aludtunk. É jszakai zajok:
farkaspó kok, skorpió k, ezerlá bú ak, tarantulá k, fekete ö zvegyek, ó riá svarangyok. Mindegyik
mérgező , mindegyik halá los. Alberto jelenléte (helyesebb lenne azt írnom, kö zelsége) egyes
pillanatokban olyan való s, mint az éjszakai zajok. Bá baco kü lterü letén – ahova nem tudom,
miért, de visszamentü nk – elalvá s elő tt a kocsi bekapcsolt vilá gítá sá ná l beszélgetü nk
mindenfélérő l, csak Alberto nem kerü l szó ba. Beszélgetü nk a fő vá rosró l, beszélgetü nk a
francia kö ltészetrő l. Aztá n Lima lekapcsolja a vilá gítá st. Bá bacó ban is sö tét van.
JANUÁ R 28.
É s ha talá lkozunk Albertó val Santa Teresá ban?
JANUÁ R 29.
Ezt talá ltuk: egy még ma is aktív tanító nő elmeséli, hogy ismerte Cesá reá t. 1936-ban
talá lkoztak elő szö r, a beszélgető partnerü nk akkor hú széves volt. Ő abban az évben kapta
meg az á llá st, és Cesá rea is alig pá r hó napja tanított az iskolá ban, ezért aztá n természetes
volt, hogy ö sszebará tkozzanak. Nem hallott ró la, mi tö rtént a torreá dor Avellanedá val, és
nem tudott semmilyen má s férfiró l sem. Amikor Cesá rea abbahagyta a tanítá st, soká ig nem
értette, de elfogadta, ú gy gondolta, ez is csak egy olyan kü lö ncség, amely egyedivé tette a
bará tnő jét.
Egy idő re, hó napokra, talá n egy évre eltű nt. De egy reggel ott talá lta az iskola ajtajá ban, és
fö lélesztették a bará tsá gukat. Akkoriban Cesá rea harmincö t-harminchat éves lehetett, ő
pedig azt gondolta ró la – még ha erre most nem is bü szke –, hogy vénlá ny. Sikerü lt munká t
talá lnia Santa Teresa első konzervgyá rá ban. Egy szobá ban lakott a calle Rubén Daríó ban,
ami akkoriban a peremvidékhez tartozott, és egy egyedü lá lló nő szá má ra veszélyes volt, és
kevéssé ajá nlott. Hogy tudott-e ró la, hogy Cesá rea kö ltő ? Nem tudta. Amikor még
mindketten az iskolá ban dolgoztak, gyakran lá tta, hogy az ü res osztá lyteremben ü lve egy
nagyon vastag, fekete borító jú fü zetbe ír valamit, ami mindig ná la volt. Arra gondolt, hogy
való színű leg napló . É s abban az idő ben, amikor Cesá rea a konzervgyá rban dolgozott, ha
talá lkoztak Santa Teresa kö zpontjá ban, hogy moziba menjenek, vagy elkísérje vá sá rolni, ő
pedig késve érkezett, mindig ú gy talá lt rá Cesá reá ra, hogy épp egy fekete borító jú fü zetbe
írt valamit, a fü zet olyan volt, mint az elő ző , csak kisebb, misekö nyvhö z hasonlított, és a
bará tnő je betű i, azok az egészen apró betű k ú gy siklottak a lapjain, mint a tá madá sba
lendü lő rovarok. Soha nem olvasott fö l neki semmit. Egyszer megkérdezte, mirő l ír, és
Cesá rea azt vá laszolta, hogy egy gö rö g nő rő l. A gö rö g nő neve Hü patia volt. Idő vel kikereste
a nevet egy lexikonbó l, és megtudta, hogy Hü patia alexandriai filozó fus volt, akit 415-ben
megö ltek a keresztények. Azt gondolta, talá n tú lsá gosan elhamarkodottan, hogy Cesá rea
azonosult Hü patiá val. Nem kérdezett tő le semmi má st, vagy ha mégis, akkor azt má r
elfelejtette.
Szerettü k volna megtudni tő le, hogy Cesá rea szokott-e olvasni, és emlékszik-e pá r címre.
Való ban, sokat olvasott, de a tanító nő nem emlékezett egyetlenegyre sem azok kö zü l a
kö nyvek kö zü l, amelyeket Cesá rea a kö nyvtá rbó l vett ki, és amelyeket mindenfelé
széthagyott. Reggel nyolctó l este hatig dolgozott a konzervgyá rban, ezért aztá n nem jutott
tú l sok ideje az olvasá sra, de a tanító nő nek az a gyanú ja, hogy az alvá sbó l csípett le ó rá kat,
hogy az olvasá snak szentelhesse ő ket. Aztá n a konzervgyá rnak be kellett zá rnia, és Cesá rea
egy ideig munka nélkü l maradt. Ez 1945 kö rü l tö rtént. Egy este, mozi utá n elkísérte a bérelt
szobá já ig. Addigra a tanító nő má r meghá zasodott, és kevesebbet talá lkozott Cesá reá val,
mint régen. Még csak egyszer já rt azelő tt a calle Rubén Daríó -i szobá ban. A férje, aki szent
ember volt, nem nézte jó szemmel, hogy Cesá reá val bará tkozik. A calle Rubén Darío
akkoriban ú gy nézett ki, mint egy kaná lis, ahol Santa Teresa ö sszes mocska kikö t. Volt
arrafelé pá r pulquería, ahol hetente legalá bb egyszer véres szó vá ltá s tö rt ki; a bérhá zak
szobá it á llá s nélkü li munká sok vagy a vá rosba nemrég bekö ltö zö tt fö ldmű vesek foglaltá k
el; a gyerekek tö bbsége nem já rt iskolá ba. A tanító nő tisztá ban volt ezzel, mert Cesá rea
személyesen vitt el kö zü lü k néhá nyat az iskolá já ba, hogy beírassa ő ket. Lakott még ott
néhá ny kurva meg a stricijeik. Nem volt ajá nlatos arra já rni egy tisztességes nő szá má ra
(talá n az hangolta Cesá rea ellen a tanító nő férjét, hogy ilyen helyen él), és ezt eddig csak
azért nem vette észre, mert első alkalommal a há zassá gkö tése elő tt já rt ott, amikor – a sajá t
szavaival élve – még á rtatlan és elő vigyá zatlan volt.
De ez a má sodik lá togatá s má smilyen volt. A szegénység és a calle Rubén Darío
elhanyagoltsá ga halá los fenyegetésként zú dult rá . A szoba, ahol Cesá rea lakott, tiszta volt,
és rendezett – ahogy az elvá rható egy volt tanító nő tő l –, mégis sugá rzott belő le valami,
amitő l ö sszeszorult a szíve. A szoba kegyetlen bizonyítéka volt annak a má r-má r
lekü zdhetetlen tá volsá gnak, amely kö zte és a bará tnő je kö zö tt feszü lt. Nem arró l volt szó ,
hogy a szoba rendetlen vagy bü dö s lett volna (ahogy Belano kérdezte), vagy hogy a
szegénység á tlépte volna a tisztes szegénység hatá rá t, vagy hogy a calle Rubén Darío
piszká bó l jutott volna Cesá rea szobá já nak minden sarká ba, a dolog ennél sokkal
megfoghatatlanabb volt, mintha a való sá g kifordult volna magá bó l abban az elveszett
szobá ban, vagy ami még rosszabb, mintha az idő mú lá sá val valaki – Cesá rea, ki má s? –
ö ntudatlanul meghajlította volna a való sá got. Ső t volt még egy ennél is rosszabb lehető ség:
hogy Cesá rea tudatosan fordította ki magá bó l a való sá got.
Mit lá tott a tanító nő ? Lá tott egy vasá gyat, egy papírokkal teli asztalt, amelyen két kupacban,
halomban á llt tö bb mint hú sz, fekete borító jú fü zet, lá tta Cesá rea ruhá it, ahogy a szobá ban
faltó l falig kihú zott kö télen ló g az a kevés, amije volt, lá tott egy indiá n sző nyeget, egy
gyertyatartó t és a gyertyatartó n egy paraffin fő ző lapot, há rom kö nyvtá ri kö nyvet, a
címü kre nem emlékszik, egy pá r lapos sarkú cipő t, egy fekete harisnyá t, amely az á gy aló l
ló gott ki, egy bő rkoffert az egyik sarokban, egy feketére festett szalmakalapot, amely az ajtó
mö gé szö gelt picike fogason ló gott, és ételt: lá tott egy darab kenyeret, egy ká vétartó t meg
egy cukortartó t, lá tott egy fél tá bla csokolá dét, amellyel Cesá rea megkíná lta, de ő
visszautasította, és lá tta a fegyvert: a csontmarkolatú rugó s kést, amelynek a Caborca szó
volt a pengéjébe vésve. Amikor pedig megkérdezte Cesá reá t, hogy mire kell neki a kés, ő azt
felelte, hogy halá losan megfenyegették, aztá n elnevette magá t, de ú gy, idézte fö l a tanító nő ,
hogy a hangja kitö rt a szoba négy fala kö zü l, ki a lépcső há zbó l, és elérte az utcá t, ahol aztá n
elhalt. A tanító nő a kö vetkező pillanatban ú gy érezte, hogy a calle Rubén Daríó ra rá szakad a
hirtelen, tö kéletesen megszerkesztett csö nd, a rá dió k szinte elhallgattak, az ott élő k
diskurá lá sa hirtelen elhalkult, és csak Cesá rea hangja maradt. Aztá n a tanító nő meglá tta
vagy lá tni vélte a falon a konzervgyá r alaprajzá t. É s mikö zben hallgatta, milyen
mondandó ja van Cesá reá nak, aki nem dadogott, de nem is hadart, hallgatta a szavait,
melyeket jobb szeretne elfelejteni, mégis tö kéletesen emlékszik rá juk, ső t érti is ő ket, most
má r érti, a tanító nő szeme bejá rta a konzervgyá r alaprajzá t, amelyet Cesá rea rajzolt –
bizonyos részeit nagyon alaposan és részletesen, má sokat bizonytalanul és elnagyolva – és
lá tott el széljegyzetekkel, bá r néha a betű i olvashatatlanok voltak, má shol csupa nagybetű ,
ső t felkiá ltó jelekkel is ellá tta a szö veget, mintha Cesá rea a sajá t készítésű térképével
megtalá lta volna ö nmagá t a munká ban, vagy olyan voná saira talá lt volna rá , amelyeket
korá bban nem ismert. Ezutá n, bá r nem volt hozzá kedve, a tanító nő nek muszá j volt leü lnie
az á gy szélére, és muszá j volt becsuknia a szemét, és ú gy hallgatnia tová bb Cesá rea szavait.
Ső t, bá r egyre rosszabbul érezte magá t, volt lélekjelenléte megkérdezni, hogy mi célbó l
rajzolta meg a gyá r alaprajzá t. É s bá r Cesá rea mondott valamit a kü szö bö ná lló idő krő l, a
tanító nő nek az volt a gyanú ja, hogy ha Cesá rea ennyi idő t szá nt az értelmetlen alaprajz
elkészítésére, akkor annak nem volt má s oka, mint az egyedü llét. De Cesá rea a hamarosan
bekö szö ntő idő krő l beszélt, a tanító nő pedig, mielő tt témá t vá ltott volna, megkérdezte,
mégis milyen idő k azok, és mikor érkeznek. Cesá rea erre megjelö lt egy dá tumot: nagyjá bó l
ú gy 2600-ban. Kicsivel kétezer-hatszá z utá n. É s miutá n hallotta, milyen nevetést, elfojtott,
alig hallható kacajt vá lt ki a tanító nő bő l ez a kó sza dá tum, Cesá rea ismét fö lnevetett, de
ezú ttal a mennydö rgő nevetés megmaradt sajá t szobá ja hatá rain belü l.
Attó l a pillanattó l kezdve, idézi fö l a tanító nő , csö kkenni kezdett a Cesá rea szobá já ban
vibrá ló feszü ltség – amelyet persze lehet, hogy csak ő érzett –, míg végü l teljesen
fö loldó dott. Aztá n hazament, és legkö zelebb csak két héttel késő bb lá tta Cesá reá t. Cesá rea
akkor mondta el neki, hogy elmegy Santa Teresá bó l. Bú csú ajá ndékot is hozott, az egyik
fekete borító jú fü zetét, való színű leg a legvékonyabbat kö zü lü k. Megvan még?, kérdezte
Belano. Nem, má r nincs meg. A férje elolvasta és kidobta a szemétbe. Vagy egyszerű en
elveszett, most nem ugyanabban a há zban laknak, mint akkor, és az apró tá rgyak néha
elvesznek a kö ltö zéskor. De elolvasta a fü zetet?, kérdezte Belano. Igen, elolvasta,
lényegében a mexikó i oktatá si rendszerrő l szó ló jegyzetekbő l á llt, néhá ny kö zü lü k nagyon
á tgondolt volt, má sok totá lisan nem helyénvaló ak. Cesá rea gyű lö lte Vasconcelost, bá r néha
ez a gyű lö let inká bb szerelemnek tű nt. Volt kö ztü k egy terv az írá studatlansá g tö meges
fö lszá molá sá ra, de a tanító nő alig értette, mert a jegyzetek kaotikusak voltak, az
olvasmá nylistá k a gyerekek, kamaszok és fiatal felnő ttek szá má ra pedig ellentmondtak
egymá snak, ha nem feszü lt éppen kö ztü k kibékíthetetlen ellentét. Példá ul: a gyerekeknek
szá nt első olvasmá nylistá n ott szerepeltek La Fontaine és Ezó pusz fabulá i, a má sodik
listá bó l viszont eltű nt La Fontaine. A harmadik listá n fö ltű nt egy népszerű kö nyv az
Egyesü lt Á llamok gengszterharcairó l – ezt az olvasmá nyt talá n, de csak talá n a kamaszok
szá má ra javasolta, ugyanakkor semmiképp sem a gyerekek szá má ra –, mely rö gtö n el is
tű nt a negyedik listá ró l, hogy á tadja a helyét egy kö zépkori mesegyű jteménynek. Az ö sszes
listá n szerepelt A kincses sziget Stevensontó l és az Aranykor Martító l, e kö nyveket a
tanító nő inká bb a kamaszok szá má ra tartotta megfelelő nek.
Ez utá n a talá lkozó utá n soká ig nem hallott ró la semmit. Meddig?, kérdezte Belano. É vekig,
felelte a tanító nő . Aztá n egy nap megint talá lkoztak. A Santa Teresa-i bú csú n tö rtént,
amikor a vá ros megtelt az á llam minden szö gletébő l érkező vá sá rozó kkal.
Cesá rea egy gyó gyfü ves pult mö gö tt á llt. A tanító nő elment mellette, de mivel a férje
tá rsasá gá ban volt, meg egy bará ti há zaspá rral, szégyellt kö szö nni neki. Vagy talá n nem is
szégyen volt, hanem félénkség. Ső t az is lehet, hogy nem szégyen volt, és nem is félénkség:
egyszerű en nem akarta elhinni, hogy az a gyó gyfü veket á ruló nő az ő régi bará tnő je lehet.
Cesá rea sem ismerte fö l ő t. Az asztala mö gö tt ü lt – az asztal egy széles palló volt négy
falá dá n –, és egy asszonysá ggal beszélt az eladó portéká já ró l. Megvá ltozott a kü lseje: kö vér
volt, mérhetetlenü l kö vér, és bá r a tanító nő nem lá tott egyetlen ő sz tincset sem, amely
elcsú fította volna a fekete hajá t, a szeme kö rü l iszonyú mély rá ncok és kariká k voltak,
mintha hó napokig vagy talá n évekig elhú zó dott volna a Santa Teresá ba, a Santa Teresa-i
bú csú ba tartó ú tja.
A tanító nő má snap egyedü l is visszament, és Cesá rea megint ott volt. Most éppen á llt, és
sokkal nagyobbnak tű nt, mint az emlékezetében. Legalá bb szá zö tven kiló t nyomhatott, és
egy boká ig érő szü rke szoknyá t viselt, ami még jobban kiemelte a kö vérségét. A meztelen
karja farö nkhö z hasonlított. A nyaká t hatalmas toka rejtette el, de a feje még megő rizte
Cesá rea Tinajero fejének nemességét: nagy feje volt kiugró csontokkal, boltozatos
koponyá val és magas, tiszta homlokkal. Az elő ző nappal ellentétben a tanító nő most
odament hozzá , és jó napot kívá nt. Cesá rea rá nézett, de nem ismerte meg, vagy ú gy tett,
mintha nem ismerné meg. É n vagyok az, mondta a tanító nő , a bará tnő d, Flora Castañ eda. A
név hallatá n Cesá rea ö sszerá ncolta a homloká t, és ú jra fö lá llt. Megkerü lte a gyó gyfü ves
palló t, és odament hozzá , mintha nem lá tná jó l olyan messzirő l. A vá llá ra tette a kezét (a két
mancsá t, mondta a tanító nő ), és pá r má sodpercig az arcá t fü rkészte. Jaj, Cesá rea, milyen
feledékeny vagy, szó lalt meg a tanító nő , hogy mondjon valamit. Cesá rea csak ekkor
mosolyodott el (bambá n, tette hozzá a tanító nő ), és azt felelte, hogy persze, hogy is
felejthette volna el. Aztá n beszélgettek egy kicsit, mindketten leü ltek az asztal mö gé, a
tanító nő egy kinyitható székre, Cesá rea pedig egy lá dá ra, mintha együ tt szolgá lná k ki a
vevő ket a gyó gyfü ves pultocská ná l. É s bá r a tanító nő hamar rá jö tt, hogy nem sok
mondanivaló juk van egymá snak, elmesélte Cesá reá nak, hogy má r van há rom gyereke, és
hogy még mindig az iskolá ban dolgozik, de mesélt má s, abszolú t jelentéktelen, Santa
Teresá ban tö rtént eseményekrő l is. Aztá n eszébe jutott, hogy megkérdezi Cesá reá tó l, vajon
meghá zasodott-e, vannak-e gyerekei, de végü l egyetlen kérdést sem sikerü lt
megfogalmaznia, mert magá tó l rá jö tt, hogy nem há zasodott meg, és gyerekei sincsenek, így
aztá n beérte azzal, hogy megkérdezze, hol lakik, Cesá rea pedig azt felelte, hogy olykor
Villaviciosá ban, má skor El Palitó ban. A tanító nő tudta, hol van Villaviciosa, bá r még sosem
já rt arra, de El Palitó ró l akkor hallott elő szö r. Megkérdezte, hogy merre van ez a falu,
Cesá rea pedig azt vá laszolta, hogy Arizoná ban. A tanító nő erre elnevette magá t. Azt
mondta, mindig is az volt a gyanú ja, hogy Cesá rea az Egyesü lt Á llamokban fog kikö tni. É s
ennyi. Elbú csú ztak. Má snap a tanító nő nem ment ki a vá sá rra, de egész nap azon
gondolkodott, illendő lenne-e meghívni magukhoz Cesá reá t ebédre. Megbeszélte a férjével,
vitatkoztak, de ő győ zö tt. Má snap egészen korá n visszament a vá sá rba, de amikor odaért,
Cesá rea pultjá ná l egy kendő á rus asszony ü lt. Soha tö bbé nem talá lkoztak.
Belano megkérdezte, hogy mit gondol, lehet, hogy Cesá rea meghalt? Elképzelhető , mondta
a tanító nő .
Ennyi. A beszélgetés utá n Belano és Lima hosszú ó rá kra a gondolataiba merü lt. A Hotel
Juá rezben szá lltunk meg. Este mind a négyen ö sszegyű ltü nk Lima és Belano szobá já ban, és
megbeszéltü k, hogy mit fogunk csiná lni. Belano azt mondta, hogy elő szö r menjü nk el
Villaviciosá ba, aztá n majd meglá tjuk, hogy visszafordulunk-e a fő vá rosba, vagy
tová bbmegyü nk El Palitó ba. El Palitó val az a gond, hogy ő nem léphet be az Egyesü lt
Á llamokba. Miért?, kérdezte Lupe. Mert chilei vagyok, felelte. Engem sem fognak beengedni,
mondta Lupe, pedig nem vagyok chilei. García Maderó t sem. Engem miért nem?, kérdeztem.
Van valakinél ú tlevél?, kérdezte Lupe. Senkinél nem volt, kivéve Belanó t. Este Lupe moziba
ment. Miutá n megérkezett a szá llodá ba, azt mondta, hogy nem akar visszamenni a
fő vá rosba. É s mit fogsz csiná lni?, kérdezte Belano. Sonorá ban maradok, vagy á tmegyek az
Egyesü lt Á llamokba.
JANUÁ R 30.
Tegnap éjszaka rá nk talá ltak. Lupéval a szobá nkban dugtunk, amikor kinyílt az ajtó , és
belépett Ulises Lima. Ö ltö zzetek gyorsan, mondta, Alberto a recepció n beszélget Arturó val.
Szó nélkü l azt tettü k, amit mondott. Mű anyag zsá kokba pakoltuk a cuccunkat, és lementü nk
a fö ldszintre, kö zben igyekeztü nk nem zajt csapni. A há tsó ajtó n tá voztunk. A siká torban
sö tét volt. Menjü nk el a kocsiért, mondta Lima. Az avenida Juá rezen nem volt egyetlen lélek
sem. Elgyalogoltunk a szá llodá tó l há romutcá nyira, ott parkolt az Impala. Lima attó l tartott,
hogy lesz valaki a kocsiná l, de a kö rnyék kihalt volt, így ú tra keltü nk. Elmentü nk a Hotel
Juá rez mellett. Az utcá ró l lá tszott a recepció egyik fele és a szá lloda bá rjá nak kivilá gított
kirakata. Ott volt Belano, vele szemben pedig Alberto. Az Albertó t kísérő rendő rt nem
lá ttuk semerre. Viszont Belano sem lá tott minket, Lima pedig ú gy érezte, hogy nem lenne
bö lcs dolog dudá lni. Mentü nk egy kö rt a há ztö mb kö rü l. A pribék, mondta Lupe,
való színű leg fö lment a szobá nkba. Lima ingatta a fejét. Sá rga fény vetü lt Belano és Alberto
fejére. Belano beszélt, de éppú gy beszélhetett volna a má sik is. Nem lá tszottak dü hö snek.
Amikor ismét arra já rtunk, má r mindketten rá gyú jtottak. Sö rö ztek és dohá nyoztak. Mint
két bará t. Belano beszélt: ú gy mozgatta a bal kezét, mintha egy vá rat vagy egy nő i sziluettet
rajzolna le. Alberto nem vette le ró la a szemét, és néha elmosolyodott. Dudá lj egyet!,
mondtam. Mentü nk még egy kö rt. Amikor ismét fö ltű nt a Hotel Juá rez, Belano épp kinézett
az ablakon, Alberto pedig a szá já hoz emelt egy doboz Tecatét. Egy férfi és egy nő
vitatkozott a szá lloda bejá ratá ná l. Alberto rendő r bará tja egy kocsi motorhá ztetejére
tá maszkodva figyelte ő ket, nagyjá bó l tíz méterrő l. Lima há romszor dudá lt, és lassított.
Belano má r elő bb meglá tott minket. Megfordult, odament Albertó hoz, mondott neki
valamit, mire Alberto megragadta az ingénél fogva, de Belano taszított rajta egyet, és
futá snak eredt. Amikor megjelent a szá lloda kijá ratá ban, a rendő r elindult felé, kö zben
pedig az egyik kezével benyú lt a kabá tjá ba. Lima dudá lt még há rmat, és nagyjá bó l hú sz
méterre a Hotel Juá reztő l megá llt az Impalá nkkal. A rendő r elő vette a pisztolyá t, de Belano
futott tová bb. Lupe kinyitotta a kocsi ajtajá t. Alberto megjelent a szá lloda elő tti já rdá n,
pisztollyal a kezében. É n azt reméltem, hogy a kése lesz ná la. Abban a pillanatban, amikor
Belano beszá llt a kocsiba, Lima gá zt adott, és villá mgyorsan odébbá lltunk Santa Teresa
gyéren kivilá gított utcá in. Nem tudni, hogyan, de Villaviciosa felé indultunk, amit
mindannyian jó jelnek véltü nk. É jjel há rom kö rü l viszont má r teljesen eltévedtü nk.
Kiszá lltunk a kocsibó l, hogy kinyú jtó ztassuk a lá bunkat, és semerre sem lá tszott semmiféle
fény. Soha nem lá ttam még annyi csillagot az égen.
Az Impalá ban aludtunk. Reggel nyolckor, a hidegtő l elgémberedve ébredtü nk. Csak
kö rö zü nk, kö rö zü nk a sivatagban, de nem talá lunk egyetlen falut vagy aká r egy nyomorult
ideiglenes tá bort sem. Pá rszor eltévedü nk a kopá r dombok kö zö tt. Néha az ú t szakadékok
és szirtek kö zö tt vezet, má skor ú jra leereszkedü nk a sivatagba. Erre já rtak a csá szá ri
seregek 1865-ben és ’66-ban. Miksa csá szá r seregének puszta említésétő l meg kell
szakadnunk a nevetéstő l. Belano és Lima – ő k má r azelő tt, hogy Sonorá ba utaztak volna,
hallottak valamit az á llam tö rténetérő l – azt mondjá k, hogy volt egy belga tá bornok, aki
megpró bá lta bevenni Santa Teresá t. Egy belga a belga sereg élén. Dő lü nk a nevetéstő l. Egy
belga–mexikó i sereg. Természetesen eltévedtek, bá r a Santa Teresa-i tö rténetíró k szeretik
ú gy beá llítani, hogy a falu karhatalmi erő i győ zték le ő ket. Mekkora vicc. Feljegyeztek egy
csetepatét Villaviciosá ban is, való színű leg a belgá k utó védje és a falu lakó i kö zö tt. Lima és
Belano jó l ismeri ezt a tö rténetet is. Rimbaud-t említik. Bá rcsak hallgattunk volna az
ö sztö neinkre, mondjá k. Mekkora vicc.
Este hatkor talá lunk egy há zat az ú t mentén. Tortillá t adnak babbal, amit nagylelkű en
kifizetü nk, és friss vizet, amit kö zvetlenü l egy tö khéjbó l iszunk meg. A parasztok
mozdulatlanul nézik, ahogy eszü nk. Merre van Villaviciosa? Itt, a dombok mö gö tt, mondjá k.
JANUÁ R 31.
Megtalá ltuk Cesá rea Tinajeró t. Viszont Alberto és a rendő r is megtalá lt minket. Minden
sokkal egyszerű bben tö rtént, mint ahogy elképzeltem, mondjuk én egészen má shogy
képzeltem a dolgot. Villaviciosa kísértetfalu. É szak-Mexikó elveszett gyilkosainak
telepü lése, Aztlá n leghívebb tü kre, mondta Lima. Nem tudom. Inká bb egy falu fá radt és
unatkozó emberekkel.
A há zak vá lyogbó l épü ltek, azzal a kü lö nbséggel a tö bbi faluhoz képest, ahol ebben az
elmebajos hó napban já rtunk, hogy az ittenieknek szinte kivétel nélkü l van első és há tsó
udvara is, és néhá ny udvar le is van betonozva, ami elég szokatlan. A telepü lés fá i
agonizá lnak. Amennyire lá ttam, van két bá r, egy élelmiszerbolt és semmi má s. A tö bbi
lakó há z. A piacot az utcá n tartjá k, a fő tér já rdá in vagy a falu legnagyobb épü letének
á rká djai alatt, ez a polgá rmester há za, ahol lá tszó lag nem lakik senki.
Nem volt nehéz megtalá lni Cesá reá t. Kérdező skö dtü nk utá na, és elirá nyítottak a mosoda
felé, a telepü lés keleti részébe. A mosó teknő ik kő bő l vannak, és ú gy helyezték el ő ket, hogy
az első teknő magassá gá ban megjelenő vízsugá r, amely egy keskeny facsatorná ban
ereszkedik alá , elég legyen tíz asszony nagymosá sá hoz is. Amikor megérkeztü nk, csak
há rom mosó nő t talá ltunk. Cesá rea á llt kö zépen, azonnal fö lismertü k. Há tulró l nézve, ahogy
a mosó teknő fö lé hajolt, Cesá reá ban nem volt semmi kö ltő i. Olyan volt, mint egy szikla vagy
mint egy elefá nt. A hatalmas feneke arra az ü temre mozgott, ahogy a karja – két tö lgyfarö nk
– gyú rta, sú rolta, ö blítette a ruhá t. A hosszú haja majdnem a dereká ig ért. Mezítlá b volt.
Amikor megszó lítottuk, há trafordult, és fesztelenü l megá llt elő ttü nk. A má sik két mosó nő is
há trafordult. Egy pillanatig Cesá rea és a tá rsai szó tlanul néztek minket: a jobb oldali ú gy
harmincéves volt, de éppú gy lehetett aká r negyven vagy ö tven is, a bal oldali nem volt tö bb
hú szná l. Cesá reá nak fekete szeme volt, és mintha az udvarbó l magá ba szívta volna az
ö sszes napfényt. Rá néztem Limá ra, má r nem mosolygott. Belano ú gy pislogott, mintha egy
homokszem zavarná a lá tá sban. Nem tudom pontosan megjelö lni, melyik pillanatban, de
elindultunk Cesá rea Tinajero há za felé. Emlékszem, hogy Belano – mikö zben kihalt
siká torokban gyalogoltunk a kíméletlen napsü tésben – megpró bá lkozott valami
magyará zattal, tö bbféle magyará zattal is, emlékszem rá , és emlékszem utá na a hallgatá sra.
Aztá n tudom, hogy valaki egy sö tét és hű vö s szobá ba kalauzolt, ahol ledő ltem egy matracra,
és elaludtam. Amikor fö lébredtem, Lupe ott fekü dt mellettem, aludt, a karja és lá ba a testem
kö ré fonó dott. Eltartott egy darabig, mire megértettem, hol vagyok. Hangokat hallottam, és
fö lá lltam. A szomszédos szobá ban Cesá rea beszélgetett a bará taimmal. Amikor beléptem,
senki nem nézett rá m. Emlékszem, hogy leü ltem a fö ldre, és rá gyú jtottam. A szoba falain
ö sszekö tö zö tt gyó gynö vénykö tegek voltak. Belano és Lima cigarettá zott, de a szag, amit
éreztem, nem dohá nyszag volt.
Cesá rea az egyetlen ablak kö zelében ü lt, néha kinézett rajta, és az eget figyelte, én pedig,
nem tudom, miért, hirtelen szerettem volna sírva fakadni, de nem tettem. Soká ig így
maradtunk. Egyszer csak Lupe is megjelent a szobá ban, és szó nélkü l leü lt mellém. Azutá n
mind az ö ten fö lá lltunk a helyü nkrő l, és kimentü nk a sá rga, má r-má r fehér utcá ra.
Való színű leg esteledett, bá r még hullá mokban érkezett a meleg. Elsétá ltunk a kocsihoz.
Ú tkö zben csak két emberrel talá lkoztunk: egy ö regemberrel, aki az egyik kezében elemes
rá dió t tartott, meg egy ká bé tízéves gyerekkel, aki dohá nyzott. Az Impala belseje tű zforró
volt. Belano és Lima beszá llt elő re. É n beá gyaztam magam Lupe és Cesá rea Tinajero
mérhetetlen humá numa kö zé. Aztá n a kocsi panaszosan elindult Villaviciosa fö ldes utcá in,
de végü l kiértü nk az ú tra.
Má r a telepü lésen kívü l já rtunk, amikor észrevettü nk egy velü nk szemben haladó kocsit.
Való színű leg kö rö s-kö rü l kilométerekre nem volt má s autó az ö véken és a miénken kívü l.
Egy pillanatra azt hittem, hogy ö ssze fogunk ü tkö zni, de Lima félrerá ntotta a kormá nyt, és
fékezett. Porfelhő borította be a koravén Impalá nkat. Valaki ká romkodott. Lehet, hogy
Cesá rea volt az. É reztem, hogy Lupe teste az enyémhez tapad. Amikor a porfelhő elü lt, a
má sik kocsibó l kiszá llt Alberto és a rendő r, és rá nk szegezték a pisztolyukat.
Ú gy éreztem, mintha beteg lennék: nem hallottam, mit mondanak, de lá ttam, hogy mozog a
szá juk, és az volt a gyanú m, hogy azt parancsoljá k, szá lljunk ki. Sértegetnek minket,
hallottam Belano hitetlenkedő hangjá t. A kurva anyjukat, mondta Lima.
FEBRUÁ R 1.
A kö vetkező tö rtént. Belano kinyitotta a kocsi ajtajá t, és kiszá llt. Lima kinyitotta a kocsi
ajtajá t, és kiszá llt. Cesá rea Tinajero rá m nézett, aztá n Lupéra, és azt mondta, hogy ne
mozduljunk. Tö rténjen bá rmi, ne szá lljunk ki. Nem ezeket a szavakat haszná lta, de ezt
akarta mondani. Tudom, mert ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy hozzá m szó lt. Ne
mozdulj, mondta, aztá n kinyitotta a kocsi ajtajá t, és kiszá llt.
Az ablakon keresztü l lá ttam Belanó t, ahogy cigarettá zva, a má sik kezével a zsebében
kö zeledik feléjü k. Mellette ott volt Ulises Lima, és egy kicsivel há trébb – ú gy imbolygott,
mint egy kísértet-csatahajó – lá ttam Cesá rea Tinajero pá ncélozott há tá t. Ami ezutá n
tö rtént, az elég zavaros. Azt hiszem, Alberto sértegette ő ket, és kérte, hogy adjá k á t neki
Lupét, azt hiszem, Belano erre azt vá laszolta, hogy menjen érte maga, tessék, vigye, az ö vé.
Talá n ez volt az a pillanat, amikor Cesá rea megkérdezte tő lü k, hogy meg fognak-e ö lni
minket. A rendő r nevetett, és azt felelte, hogy csak a kis kurvá t akarjá k. Belano megvonta a
vá llá t. Lima a fö ldet nézte. Aztá n Alberto az Impala felé fordította a só lyomszemét, de hiá ba
keresett minket. Talá n a lemenő nap fényének tü krö ző dése megakadá lyozta, hogy a strici
tisztá n kivegyen minket. Belano felénk bö kö tt a cigarettá t tartó kezével. Lupe ö sszerezzent,
mintha a cigaretta parazsa miniatű r nap lenne. Ott vannak, te barom, tessék, a tiéd mind a
kettő . Rendben, megnézem, hogy van a nő m, mondta Alberto. Lupe teste az enyémhez
tapadt, és bá r mindkettő nk teste rugalmas volt, minden csikorogni kezdett. Lupe volt
stricije csak két lépést tudott tenni. Ahogy Belano mellé ért, ő rá vetette magá t.
Az egyik kezével lefogta Alberto pisztolyt tartó kezét, a má sik kivá gó dott a zsebébő l, és a
Caborcá ban vá sá rolt kést markolta. Mielő tt még mindketten a fö ldre kerü ltek volna, Belano
má r Alberto mellkasá ba mélyesztette a pengét. Emlékszem, a rendő r eltá totta a szá já t,
egészen nagyra, mintha hirtelen az ö sszes oxigén eltű nt volna a sivatagbó l, mintha nem
hinné el, hogy pá r egyetemista ellená lljon neki. Aztá n Ulises Lima rá rontott. Hallottam egy
lö vést, és ö sszehú ztam magam. Amikor megint kidugtam a fejem a há tsó ü lés fö lö tt, lá ttam,
hogy a rendő r a fö ldö n forog Limá val, míg végü l megá lltak az ú t szélén, Ulises alul, a rendő r
pedig Ulises fejéhez tartotta a pisztolyt, és lá ttam Cesá reá t, Cesá rea Tinajero hatalmas
tö megét, alig bírt futni, mégis futott, aztá n rá juk zuhant, és hallottam még két lö vést, aztá n
kiszá lltam a kocsibó l. Nem volt kö nnyű elvá lasztani Cesá rea testét a rendő r és a bará tom
testétő l.
Mindhá rman véresek voltak, de csak Cesá rea volt halott. Lá tszott a golyó ü tö tte lyuk a
mellkasá n. A rendő r gyomorsebtő l vérzett, Limá nak pedig a jobb karjá n volt egy karcolá s.
Fogtam a pisztolyt, amely megö lte Cesá reá t, valamint megsebesített két má sik embert, és
elraktam az ö vembe. Mikö zben fö lsegítettem Ulisest, lá ttam, hogy Lupe ott zokog Cesá rea
teste mellett. Ulises azt mondta, hogy nem tudja mozgatni a bal karjá t. Azt hiszem, eltö rt,
mondta. Megkérdeztem, hogy fá j-e. Nem fá j, mondta. Akkor nem tö rt el. Hol a picsá ban van
Arturo?, kérdezte Lima. Lupe azonnal abbahagyta a zokogá st, és há tranézett: Belano
nagyjá bó l tíz méterre tő lü nk lovagló ü lésben ü lt a strici mozdulatlan testén. Jó l vagy?,
nyö szö rö gte Lima. Belano fö lá llt, de nem vá laszolt. Leporolta magá t, és tett pá r bizonytalan
lépést. A haja az arcá hoz tapadt az izzadsá gtó l, és folyton a szemét tö rö lgette, mert
á llandó an belehullottak a cseppek a homloká ró l és a szemö ldö kérő l. Amikor lehajolt
Cesá rea holtteste mellé, észrevettem, hogy vérzik az orra és az ajka. Most mit csiná lunk?,
gondoltam, de nem szó ltam semmit, inká bb elindultam, hogy megmozgassam kicsit az
á tfagyott tagjaim (de mégis mitő l fagytam á t?), egy darabig néztem Alberto testét és a
Villaviciosá ba vezető kihalt utat. Néha hallottam, hogy a rendő r nyö szö rö gve kéri, hogy
vigyü k kó rhá zba.
Amikor megfordultam, Lima és Belano a Camaró ra tá maszkodva beszélgetett. Belano azt
mondta, hogy ezt elbasztuk, csak azért talá ltuk meg Cesá reá t, hogy aztá n elhozzuk szá má ra
a halá lt. Azutá n má r nem hallottam semmi má st, míg valaki meg nem érintette a vá llam, és
azt nem mondta, hogy szá lljak be a kocsiba. Az Impala és a Camaro lehajtott az ú tró l, és
elindult befelé a sivatagba. Nem sokkal azelő tt, hogy leszá llt volna az éjszaka, megint
megá lltak, mi pedig kiszá lltunk. Az eget csillagok borítottá k, de nem lehetett lá tni semmit.
Hallottam, ahogy Belano és Lima beszélget. Hallottam a rendő r nyö szö rgését, aki
haldoklott. Aztá n má r nem hallottam semmi má st. Tudom, hogy becsuktam a szemem.
Valamivel késő bb Belano odahívott magá hoz, és ketten együ tt beraktuk Alberto meg a
rendő r holttestét a Camaro csomagtartó já ba, Cesá rea holttestét pedig a há tsó ü lésre. Ez az
utolsó mű velet egy ö rö kkévaló sá gig tartott. Aztá n rá gyú jtottunk, vagy elaludtunk az
Impalá ban, vagy arra gondoltunk, hogy végre megvirradt.
Aztá n Belano és Lima azt mondta, hogy jobb lenne, ha kettévá lná nk. Otthagytá k nekü nk
Quim Impalá já t. Ő k megtartottá k a Camaró t meg a holttesteket. Belano elő szö r nevette el
magá t: méltá nyos ü zlet, mondta. Most visszamész Mexikó vá rosba?, kérdezte Lupétó l. Nem
tudom, vá laszolta Lupe. Minden rosszul sü lt el, ne haragudj, mondta Belano. Azt hiszem, ezt
nem Lupénak mondta, hanem nekem. De most megpró bá ljuk elrendezni, mondta Lima. Ő is
nevetett. Megkérdeztem tő lü k, mi a tervü k Cesá reá val. Belano megvonta a vá llá t. Nincs má s
vá lasztá s, ő t is el kell temetniü k Alberto és a rendő r mellé, mondta. Hacsak nem akarunk
eltö lteni egy kis idő t a bö rtö nben. Nem, nem, mondta Lupe. Nyilvá n nem, feleltem.
Megö leltü k egymá st, és Lupéval beszá lltunk az Impalá ba. Lá ttam, hogy Lima a kormá ny
felő li oldalhoz megy, de Belano megá llítja. Egy darabig beszélgettek. Aztá n Lima beü lt az
anyó sü lésre, Belano pedig á tvette a kormá nyt. Majd egy végtelen pillanatig nem tö rtént
semmi. Két kocsi á ll a sivatagban. Visszatalá lsz az ú tra, García Madero?, kérdezte Belano.
Természetesen, vá laszoltam. Utá na lá ttam, ahogy a Camaro imbolyogva elindul, és a két
kocsi egy szakaszon együ tt haladt a sivatagban. Aztá n elvá ltunk. É n elindultam az ú t
irá nyá ba, Belano pedig nyugat felé fordult.
FEBRUÁ R 2.
Nem tudom, hogy ma februá r má sodika vagy harmadika van-e. Lehet, hogy februá r
negyedike, esetleg ö tö dike vagy hatodika. Ami minket illet, teljesen mindegy. Ez a mi
gyá szdalunk.
FEBRUÁ R 3.
Lupe azt mondta, hogy mi vagyunk az utolsó zsigeri realistá k Mexikó ban. É n a fö ldö n
fekü dtem, dohá nyoztam, és néztem egy darabig, majd azt feleltem, hogy vegyél vissza.
FEBRUÁ R 4.
Néha elmerü lö k a gondolataimban, és elképzelem Belanó t és Limá t, ahogy ó rá kig á snak egy
sírgö drö t a sivatagban. Miutá n pedig leszá ll az este, lá tom, ahogy elindulnak, és beveszik
magukat Hermosilló ba, ahol lerakjá k a Camaró t valamelyik utcá ban. Attó l a pillanattó l
kezdve má r nincsenek képek. Tudom, hogy ő k busszal akartá k folytatni az ú tjukat a fő vá ros
felé, tudom, hogy ott szerettek volna ú jra talá lkozni velü nk. De sem Lupénak, sem nekem
nincs kedvem visszamenni. Talá lkozunk a fő vá rosban, mondtá k. Talá lkozunk a fő vá rosban,
mondtam, mielő tt a két kocsi elvá lt volna egymá stó l a sivatagban. Nekü nk adtá k a
megmaradt pénz felét. Aztá n amikor magunkra maradtunk, odaadtam a felét Lupénak. A
biztonsá g kedvéért. Tegnap este visszamentü nk Villaviciosá ba, és Cesá rea Tinajero
há zá ban aludtunk. Megkerestem a fü zeteit. Jó l lá tható helyen voltak, ugyanabban a
szobá ban, ahol aludtam, amikor elő szö r ott já rtunk. A há zban nincs villany. Ma az egyik
bá rban reggeliztü nk. Az emberek néztek minket, de nem szó ltak semmit. Lupe szerint addig
maradhatná nk itt, ameddig csak akarná nk.
FEBRUÁ R 5.
Ma este azt á lmodtam, hogy Belano és Lima lerakja Alberto Camaró já t Bahía Kino egyik
elhagyatott tengerpartjá n, majd bevetik magukat a tengerbe, és egészen Baja Californiá ig
ú sznak. Megkérdeztem ő ket, minek akarnak Baja Californiá ba menni, mire azt felelték:
hogy eltű njü nk, aztá n egy nagy hullá m eltakarta ő ket a szemem elő l. Amikor elmeséltem az
á lmot Lupénak, azt mondta, hogy hü lyeség, ne aggó djak, Lima és Belano való színű leg jó l
van. Délutá n a má sik bá rban ebédeltü nk. A tö rzsvendégek ugyanazok voltak. Senki sem
szó lt, amiért bekö ltö ztü nk Cesá rea há zá ba. Mintha senkit sem zavart volna a jelenlétü nk a
faluban.
FEBRUÁ R 6.
Néha ú gy gondolok vissza az ö sszecsapá sra, mintha csak á lmodtam volna. Megint lá tom
magam elő tt Cesá rea Tinajero há tá t, mintha egy évszá zadokkal ezelő tt elsü llyedt hajó tatja
lenne. Megint lá tom, ahogy rá veti magá t a rendő rre és Ulises Limá ra. Lá tom, ahogy a
mellébe fú ró dik a lö vedék. Aztá n lá tom, ahogy rá lő a rendő rre, vagy eltéríti az utolsó lö vést.
Lá tom meghalni, és érzem a teste sú lyá t. Aztá n elgondolkodom. Azon gondolkodom, hogy
Cesá reá nak talá n egyá ltalá n nem volt szerepe a rendő r halá lá ban. Aztá n Belanó ra és
Limá ra gondolok – az egyik sírt á s a há rom holttestnek, a má sik bekö tö tt jobb kézzel figyeli
a munká t –, majd eszembe jut, hogy Lima volt az, aki megsebesítette a rendő rt, mert a
rendő rt megzavarta, hogy Cesá rea megtá madta, Ulises pedig kihaszná lta ezt a pillanatot,
hogy eltérítse a fegyver csö vét, és a rendő r gyomrá ba irá nyítsa a golyó t. Néha a
vá ltozatossá g kedvéért megpró bá lom fö lidézni Alberto halá lá t, de nem sikerü l. Remélem,
hogy a pisztolyokat is melléjü k temették. Vagy egy kü lö n gö dö rbe temették ő ket a
sivatagban. Mindenesetre az a lényeg, hogy otthagytá k a pisztolyokat is! Emlékszem, hogy
amikor beraktam Albertó t a csomagtartó ba, á tnéztem a zsebeit. A kést kerestem,
amelyikkel a péniszét mérte. Nem talá ltam meg. Néha a vá ltozatossá g kedvéért Quimre és
az Impalá já ra gondolok, amelyet való színű leg má r soha nem fog lá tni. Néha nevetnem kell.
Má skor nem.
FEBRUÁ R 7.
Az ennivaló olcsó . De itt nincs munka.
FEBRUÁ R 8.
Elolvastam Cesá rea fü zeteit. Amikor megtalá ltam ő ket, azt gondoltam, hogy elő bb-utó bb
fö ladom ő ket postá n a fő vá rosba, Lima vagy Belano címére. Most má r tudom, hogy nem így
lesz. Semmi értelme fö ladnom ő ket. A teljes sonorai rendő rség a bará taim nyomá ban lehet.
FEBRUÁ R 9.
Visszamentü nk az Impalá hoz, visszamentü nk a sivatagba. Boldog voltam ebben a faluban.
Mielő tt elindultunk volna, Lupe azt mondta, hogy amikor csak akarunk, visszajö hetü nk
Villaviciosá ba. Miért?, kérdeztem. Mert az emberek befogadnak minket. Ő k is gyilkosok,
ugyanú gy, ahogy mi. Mi nem vagyunk gyilkosok, vá laszolom. A villaviciosaiak sem, ezt csak
ú gy mondtam, feleli Lupe. Egy nap a rendő rség el fogja kapni Belanó t és Limá t, de minket
sosem fog megtalá lni. Jaj, Lupe, annyira szeretlek, de nagyobbat má r nem is tévedhetnél.
FEBRUÁ R 10.
Cucurpe, Tuape, Meresichic, Opodepe.
FEBRUÁ R 11.
Carbó , El Oasis, Félix Gó mez, El Cuatro, Trincheras, La Ciénega.
FEBRUÁ R 12.
Bamuri, Pitiquito, Caborca, San Juan, Las Maravillas, Las Calenturas.
FEBRUÁ R 13.
Mi van az ablak mö gö tt?
Egy csillag.
FEBRUÁ R 14.
Mi van az ablak mö gö tt?

Egy kifeszített lepedő .

FEBRUÁ R 15.
Mi van az ablak mö gö tt?
 

{1} Gö ncz Á rpá d fordítá sa

{2} Majtényi Zoltá n fordítá sa
{3} Timá r Gyö rgy fordítá sa
{4} Já noshá zy Gyö rgy fordítá sa
{5} „Szegény szivem kiá ll a tatra, / szű zdohá nnyal paskolt szivem: / freccsen a forró zupa
rajta, / szegény szivem kiá ll a tatra: / vad rö hejben tö r ki a banda / és szitkozó dik éktelen, /
szegény szivem kiá ll a tatra, / szű zdohá nnyal paskolt szivem. // Hogy is viselné el az á rva /
trá gá r kaszá rnya-szitkaik! / A kormá nyon sok mocskos á bra, / hogy is viselné el az á rva? /
Ó , tenger, nagy abrakadá bra, / vedd szivem s mosd tisztá ra itt! / Hogy is viselné el az á rva /
trá gá r kaszá rnya-szitkaik? // Ha má r bagó juk is kevés lesz, / mit tegyü nk, ellopott
szivem? / Jö nnek bacchusi bö ffenések, / ha má r bagó juk is kevés lesz, / az émelygéstő l mit
se érzek, / amíg taposnak szívemen: / ha má r bagó juk is kevés lesz, / mit tegyü nk, ellopott
szivem?” Somlyó Gyö rgy fordítá sa
{6} Andrá s Lá szló fordítá sa
{7} Marticskó Jó zsef fordítá sa