Ajánlom ezt a könyvet az öcsémnek,

akinek a szülinapja éppen

a Légy mellettem megjelenésének napjára esik.
Sok boldog szülinapot, Jesse James!
 1. FEJEZET

MOST MÁR BIZTOS, HOGY AZ ÉDES TEA LESZ A

halálom, és nem is csak azért, mert annyira cukros, hogy az
embert egyetlen korty is diabéteszes kómába taszíthatja.
Vagy azért, mert a bátyám kis híján hármas karambolt oko-
zott, amikor hirtelen megfordult a pick-upjával az országút
kellős közepén egyetlen pillanattal az után, hogy a következő,
mindössze kétszavas üzenet érkezett a telójára. Édes. Tea.
Nem. Hanem mert ezáltal összehozott a jó sorsom Jase
Winsteaddel, minden csaj álmainak fizikai megtestesülésével.
Jaj, szentséges Mária, ki első vagy minden anyák között,
ez nagyon ciki lesz!
Miért, ó miért kellett a tesómnak üzenetet küldenie
Jasenek, elárulva, hogy éppen arrafelé járunk, amerre lakik,
és megkérdeznie, hogy nem kell-e neki valami a boltból? Hi-
szen Camnek nem lett volna más dolga, mint körbejárni ve-
lem a környéket, és megmutatni, hogy mi merre van! Mond-
juk az is igaz, hogy amit így láthattam, messze túlszárnyalt
bármit, amit a táj nyújthatott volna.
Mert már kezdtem attól tartani, hogy ha még egy
sztriptízbár előtt elgurulunk, kénytelen leszek kinyírni vala-
kit.
Cam nagy sebességgel robogott, és közben rám sandított.
Órákkal ezelőtt elhagytuk a 9-es utat. Tekintete az arcomról a
kezemben tartott teára vándorolt. Felvonta a szemöldökét.
- Tudod, éppen erre való a pohártartó, Teresa!
Megráztam a fejemet.
- Semmi gond. Inkább fogom.
- Nekem mindegy. - Cam ekkor már az útra meredt.
 Úgy viselkedtem, mint valami dilinyós, miközben tisztá-
ban voltam vele, hogy el kellene lazulnom. Még csak az kel-
lene, hogy Cam rájöjjön, mi az oka annak, hogy úgy viselke-
dem, mint egy bekokózott idióta!
- Izé, én azt hittem, Jase a fősuli közelében lakik.
Ez azért elég mindennapi csevegésnek tűnik, nem? De
közben, jaj, istenem, biztos voltam benne, hogy a hangom
legalább egyszer elbicsaklott még ez alatt a nagyon-de-
nagyon nem ártatlan kérdés alatt is!
- Aha, persze, de az idő nagyobb részét az apja farmján töl-
ti. - Lassított, és jobbra fordult. A tea kis híján kirepült az ab-
lakon, de úgy kapaszkodtam bele, mintha az életem volna a
tét. Ez a tea nem megy innen sehova! - Ugye emlékszel még
Jackre?
Még szép, hogy emlékeztem! Jase ötéves öccse, aki min-
dennél többet jelent neki. Valami kényszeres módon, a Jase-
ről megtudott összes kis részletre teljesen tisztán emlékeztem,
gondolom valahogy úgy, ahogyan Justin Bieber rajongói is
mindent tudnak a bálványukról. Lehet, hogy nagyon cikin
hangzik, de akkor is ez volt az igazság. Ugyan sem ő, sem a
világon senki nem tudott róla, de az elmúlt három évben Jase
lassan kezdett egyre többet jelenteni nekem.
Egy barát volt.
Aki megmentette a bátyámat.
És akibe halálosan belezúgtam.
Aztán vagy egy évvel ezelőtt, amikor végzős lettem a
gimiben, Jase pedig egy alkalommal Cammel együtt nálunk
töltött néhány napot, egész más szintre lépett a dolog. Volt a
lényemnek egy része, ami ezt a lépést legszívesebben örökre
kitörölte volna - a másik része azonban nem volt hajlandó
megszabadulni az emléktől, ahogyan az ajka az enyémre forr,
a keze a testemet simogatja, és a szája valami egészen külön-
leges fájdalommal eltelve, nyögve mondja ki a nevemet.
Jaj, istenem!
Az életre kelő emlékek miatt az arcom azonnal égni kez-
dett, de szerencsére a napszemüvegem nagyon sokat takart,
így is jobbnak láttam elfordulni, kinézni az ablakon, és ha
nem tartottam volna attól, hogy Cam gyanút fog, legszíve-
sebben az ablakot is lehúzom, és kidugom a fejem. Minden-
képpen össze kell szednem magam. Ha Cam valaha megtud-
ja, hogy Jase megcsókolt, azonnal megöli, feldarabolja, és
elrejti valami ehhez hasonló eldugott kis út mentén.
Márpedig ez nagyon, de nagyon nagy veszteség volna.
Az agyam teljesen kiürült, és fogalmam sem volt, mi mást
mondhatnék. Mindenképpen el kellett terelni a gondolatai-
mat. A tea pohara párás lett, a kezem pedig egyre csak reme-
gett, ami miatt kis híján elejtettem az egészet úgy, ahogy van.
Talán megkérdezhettem volna Camtől, hogy van Avery, mert
egyszerűen imádott Averyről beszélni. Ez biztosan működött
volna. Aztán kérdezhettem volna a sulival kapcsolatban is,
vagy beszélhettem volna a gimiről, de a fejemben újra és újra
ugyanaz a gondolat jelent meg; hamarosan találkozhatok
Jase-szel, mégpedig olyan helyzetben, amikor esélye sem lesz
elmenekülni előlem.
Az utat szegélyező, sűrűn növő fák ritkulni kezdtek, és
hamarosan zöldellő legelők tűntek Fel közöttük. Cam befor-
dult egy keskenyebb útra. A pick-up összevissza pattogott a
lyukakban és kátyúkban, és a gyomrom is felfordult.
Behúztam a nyakamat, ahogyan elhaladtunk két barna fa-
oszlop között. Általában lánc feszülhetett közöttük - bár eb-
ben a pillanatban leakasztották és a földre dobták -, a bal ol-
dalon pedig festett tábla lógott, amin az állt: WINSTEAD:
MAGÁNTULAJDON. Hatalmas kukoricamezőre jutottunk.
A szárak mind száraznak és sárgának tűntek, és így ránézésre
közel álltak ahhoz, hogy egyszerűen kiszáradjanak és elpusz-
tuljanak. Kicsit távolabb néhány méretes lovat láttunk leg-
elészni egy foghíjas fakerítés mögött. Bal kéz felé tehenek
kóboroltak a legelőn, mindegyik kövér, és láthatóan na-
gyon elégedett a világgal.
Ahogyan közelebb értünk, feltűnt egy nagyon régi fészer.
Az a fajta ijesztő, ezeréves épület, amit A texasi
láncfürészesben is láttam. Még a szélkakas is ott volt a tete-
jén, amit meg mindig extrán kísértetiesnek éreztem!
A fészeren túl, kicsit messzebb, kétszintes lakóház. A va-
lamikor fehérre festett falak mostanra inkább szürkének tűn-
tek, és még onnan, a kocsiból is tisztán látszott, hogy sokkal
több helyen mállott le a festék, mint ahol még ép volt. A tetőt
több részen kék sátorlap fedte, és a kémény is mintha bárme-
lyik pillanatban össze akart volna omlani. A ház mellé poros,
vörös téglákat halmozott fel valaki, talán azért, mert meg
akarta javítani a kéményt, de aztán beleunt az egészbe, és in-
kább hagyta a fenébe. A fészer mögött ezen kívül még ott
volt egy több, lerobbant kocsinak örök nyugvóhelyéül szolgá-
ló roncstelep is, tele rozsdaette teherautókkal és személygép-
kocsikkal.
Felegyenesedtem egy kicsit, és a döbbenettől levegőt sem
kaptam. Tényleg ez Jase farmja? Mert valami megmagyaráz-
hatatlan okból kifolyólag én ehhez képest valami sokkal...
modernebbet képzeltem.
Cam a fészertől néhány méternyire leparkolta a pick-upot,
és leállította a motort. Rám nézett, majd követte a tekintete-
met a ház felé. Kikapcsolta az övét, és felsóhajtott.
- A szülei nagyon nehéz helyzetben vannak. Jase mindent
megtesz, hogy segítsen nekik a farm körül, meg minden, de
amint látod...!
 Ennek a farmnak sokkal több segítség kellett volna, mint
amit Jase megadhat.
Pislogtam.
- Elbűvölő.
Cam nevetett.
- Kedves, hogy ezt mondod.
Az ujjaim védekezőén szorították meg a csészét.
- Komolyan.
- Aha. - Ezzel előrefordította a baseballsapkáját, hogy a
sild árnyékolja a szemét. Barna hajtincsek bukkantak ki alóla.
Már éppen mondani akartam volna valamit, amikor a sze-
mem sarkából mozgásra lettem figyelmes.
A fészer mellől egy kisfiú robogott elő, egy mini-John
Deere traktoron ülve. Vastag karjai kinyújtva markolták a
kormányt, göndör, barna haja lobogott a szélben, és az arca
csak úgy sugárzott a szikrázó, augusztusi napsütésben. A
traktort Jase tolta, és annak ellenére, hogy a kocsiban ülve
nem hallottam semmit, biztos voltam benne, hogy motorhan-
got utánoz. A játék csak úgy pattogott az egyenetlen úton,
Jase nevetett, a kisöccse pedig azt kiabálta, hogy „Gyorsab-
ban! Told gyorsabban!”.
Jase megtette, amit a kölyök kert tőle, cikcakkban tolta a
traktort, és végül közvetlenül a pick-up előtt álltak meg. Jack
fékcsikorgást utánozott, és nem engedte el a kormányt. Ha-
talmas porfelhő szállt a levegőben.
Aztán Jase felegyenesedett.
Ó, istenem, a szám azonnal tátva maradt! Nincsen semmi
ezen a világon, ami rávehetne, hogy elforduljak az elém táru-
ló, lenyűgöző csodától!
Jase félmeztelen volt, és bőre verítéktől csillogott. Nem
voltam teljesen biztos benne, milyen felmenőkkel büszkél-
kedhet, de az tuti, hogy vagy spanyolok, vagy a Földközi-
tenger vidékének valamelyik más országából érkezhettek ide,
mert a bőre az évnek minden szakában éppen ilyen napbarní-
tottnak tűnik.
Miközben a traktort tolta, izmai lenyűgöző táncot jártak. A
melle tökéletesen domborodott, a válla pedig gyönyörű széles
volt. Ilyen izmokat csak akkor szerezhet az ember, ha nap-
hosszat bálákat emelget és dobál. Szó szerint szálkásra volt
gyúrva. A hasizma minden lépésre megfeszült, és elernyedt.
Tisztán kirajzolódott az összes kocka. Most azonnal meg
akartam érinteni. A farmere lelógott a csípőjén, és szinte már
túl sokat mutatott - annyira, hogy hirtelen eszembe jutott, ta-
lán nincs is rajta semmi a koptatott kék nadrág alatt.
Korábban még egyszer sem láttam a tetoválását a maga tel-
jes valójában. Mióta ismertem, mindeddig csak kibukkanó kis
részleteket láttam belőle, egy kis darabot a gallérja mögül,
vagy a bal vállán, a pólója alól kikandikálni. Egészen mosta-
náig nem tudtam, mit ábrázol.
Hatalmas volt - sötéttel satírozott, végtelen csomó, amely a
nyakszirttől indult ki, végigkanyargott és hurkolódott a bal
vállán, majd le, nagyjából a felkarja közepéig. Lent, az alsó
két burok egymással szemben, kígyóra emlékeztetett.
Tökéletesen illett hozzá.
Az arcomat azonnal forróság töltötte el, és indult lefelé a
torkomon. Kényszerítettem magam, hogy feljebb pillantsak,
és éreztem, hogy a szám teljesen kiszáradt.
Az inas karok izmai megfeszültek, amikor kiemelte az
ülésből, és a nyakába ültette Jacket. Megpördült, majd mély
hangon, szívből nevetett, amikor a kiskölyök boldogan sikí-
tozva csapkodott a karjaival.
A petefészkem majd felrobbant.
Letette Jacket a földre, Cam pedig kinyitotta a vezetőoldali
ajtót, kihajolt, és odakiáltott valamit a barátjának - de fogal-
mam sincs, mi lehetett az - Jase felegyenesedett, és a két ke-
zét maga mellé engedte. Hunyorogva nézte a kocsit.
Leírhatatlanul elbűvölő volt. Nem sokan élnek a földön,
akikről ezt el lehetne mondani. Talán az ünnepelt sztárok,
vagy a zenészek között akadnak néhányan, de valóban kivéte-
les érzés volt olyan szép embert látni, mint ő.
A haja kócos, vörösesbarna és hullámos. Az arca széles,
éles vonalú. Az ajka telt és nagyon is kifejező. Állkapcsa ha-
tározott vonalát halvány borosta árnyékolta. Nem voltak
ugyan gödrök az arcán, mint Camnek vagy nekem, de amikor
elmosolyodott, neki volt minden srác közül a legszélesebb és
legszebb mosolya.
Most azonban nem mosolygott.
Ó, nem, csak nézte a pick-upot, és az arcán feszültség tük-
röződött.
Teljesen kiszáradt a szám, és miközben a szélvédőn kifelé
meredve néztem, és minden gondolatomat kitöltötte, milyen
kellemes lehet gyereket csinálni Jase-szel, belekortyoltam a
teába. Nem mintha annyira siettem volna a szüléssel, de na-
gyon nem bántam volna, ha vele gyakorolhatom egy kicsit az
odáig vezető lépéseket. Képzeletben legalábbis.
Cam csak nézett engem, és olyan képet vágott, mintha el-
ment volna az eszem. Talán nem is tévedett olyan sokat.
- Te tényleg beleiszol a teájába?
- Ja, bocs! - Elpirultam, és leengedtem a csészét. Nem,
mintha számított volna. Nem ez lenne az első nyálcserénk.
A szélvédőn túl láttam, hogy Jase ajkai megmozdulnak, és
elmormol egy „basszust”, majd megfordul. Most mi van,
mégis elfut? Hogy merészeli? Hiszen itt a vacak, cukros teá-
ja!
Sietve kikapcsoltam az övemet, és kinyitottam az ajtót. A
lábain kicsusszant a lábujjtangás papucsból, és mivel Camnek
mindenképpen ilyen magas parasztverdát kellett vennie, ter-
mészetesen majdnem fél méterre voltam a talajtól.
Valamikor régen, nagyon kecsesen mozogtam. A rohadt
életbe, hiszen táncos voltam - képzett, és istentelenül tehetsé-
ges táncos akinek az egyensúlyérzékét a tornászok is megiri-
gyelhették volna. Ez azonban az előtt volt, hogy egy elbéná-
zott ugrással sikerült elszakítanom a térdemben a hátsó ke-
resztszalagomat, ezzel véget verve minden, profi tánccal kap-
csolatos álmomnak. Abban az egyetlen pillanatban minden-
nek vége lett - az álmaimnak, a céljaimnak és a jövőmnek is.
Most pedig hajszálnyira voltam attól, hogy arccal lefelé a
porban kössek ki. A dolog teljesen elkerülhetetlennek tűnt.
Kinyújtottam a kezem, próbáltam elkapni a kilincset, de
nem sikerült. A tropára ment lábammal fogok először földet
érni, és pontosan tudtam, hogy az nem fogja megtartani a sú-
lyomat. Hasra fogok esni, és szénné égetem magam Jase
előtt, ráadásul a tea is a fejemen köt majd ki.
Már zuhantam, de közben már őszintén reméltem, hogy
arccal lefelé landolok majd, mert akkor legalább nem kell
látnom, milyen tekintettel néz.
Valahonnan, nem is tudom honnan, két kar nyúlt ki, és két
kéz ragadta meg a vállamat. Az egyik másodpercben még
vízszintesen lebegtem, félig kint a pick-upból, a következő-
ben meg már függőlegesen állt a felsőtestem, és egy pillana-
tig mind a két lábam tehetetlenül rúgkapált a levegőben. Az-
tán meg már csak álltam, és a teát a mellkasomhoz szorítot-
tam.
- Szent isten! Még a nyakadat szeged! - szólalt meg mellet-
tem egy mély hang. - Minden rendben?
Ott álltam, közvetlenül a valaha látott legszebb mellkas
mellett, és megigézve figyeltem, ahogyan egy verítékcsöpp
végigfut a mellizmok között, majd le a lapos, kockás hason,
és eltűnik a has közepén felfelé növő finom kis szőrszálak
között, a farmere alá húzódó tökéletes vonalat alkotva.
Cam sietve kerülte meg a pick-upot.
- Nem ütötted meg a lábad, Teresa?
Nem. Minden rendben volt. Még annál is nagyobb rend-
ben. Vagy egy éve nem voltam ennyire közel Jase-hez, és
fantasztikus volt az illata - férfias, és éppen csak egy egészen
halványan érződött az arcszesz is. Felnéztem. Csak ekkor
döbbentem rá, hogy a napszemüvegem leesett az arcomról.
Jase szeme a szürkének valami egészen lenyűgöző árnyala-
ta volt. Amikor először láttam, meg is kérdeztem tőle, mert
azt hittem, valami kontaktlencse. Ő azonban csak kinevetett,
és hagyta, hogy körbenyomogassam.
Most nem nevetett.
Nagyot nyeltem, és kényszerítettem az agyamat, hogy fo-
rogni kezdjen.
- Itt van a cukros teád.
Jase felvonta a szemöldökét.
- Beverted a fejedet? - kérdezte Cam, és megállt mellet-
tünk.
Forróság öntötte el az arcomat.
- Nem. Talán. Nem tudom. - Aztán Jase felé nyújtottam a
teát, és mosolyt kényszerítettem az arcomra, miközben azon
imádkoztam, hogy ne tűnjön az egész olyan nagyon gázos-
nak, amilyennek érzem. - Tessék!
Jase elengedte a karomat, átvette a poharat, én pedig meg-
lepődve konstatáltam magamban, hogy talán jobb lett volna
kiöntenem az egészet, mert akkor még mindig a karomat fog-
ná.
- Kösz! Biztosan nincs semmi baj?
- Aha - motyogtam, és lepillantottam. A napszemcsóm a
kocsi kereke mellett hevert. Sóhajtva hajoltam le és vettem
fel, majd tisztogattam meg, mielőtt megint feltettem volna. -
Kösz, hogy... izé, elkaptál!
Jase egy pillanatig csak nézett, aztán megfordult, mert
meghallotta, hogy Jack felénk rohan, a kezében volt Jase pó-
lója is.
- Itt van! - kiabálta a kissrác, és úgy lobogtatta, mint egy
zászlót.
- Kösz! - mondta Jase, aki elvette tőle a pólót, és átadta ne-
ki a teát. Összeborzolta a kiskölyök haját, aztán legnagyobb
csalódottságomra felhúzta a pólóját, és eltakarta a csodálatos
felsőtestét. - Nem is tudtam, hogy Teresa is eljön veled.
A kánikula ellenére is borzongás futott végig a gerince-
men.
- Csak körbejártunk egy kicsit a városban, és megmutattam
neki, mi merre van - magyarázta Cam, és a kis korcs kutyára
vigyorgott, a mi szépen lassan óvakodott közelebb hozzám. -
Tudod, még soha nem volt itt a farmon.
Jase bólintott, és visszavette Jacktől a teát. Csak néhány
pillanatig volt a kiskölyök kezében a pohár, de jó esély volt
rá, hogy ennyi idő alatt vagy a felét kiitta. Jase a fészer felé
indult. Csak eddig voltam neki érdekes. Kész. A torkom ösz-
szeszorult, és azt kívántam, bárcsak ne is adtam volna neki
oda a teát.
- Te és Avery ugye eljöttök ma este a buliba? - kérdezte
Jase Camtől, és belekortyolt a teába.
- A luaura? A világért ki nem hagynánk! - vigyorgott Cam,
és az arcán megjelent a gödröcske. - Ne segítsünk az előké-
születben?
Jase megrázta a fejét.
- Majd az új húsik elintézik. - Hátrapillantott, rám nézett,
és egy pillanatig azt hittem, mindjárt megkérdezi, hogy nem
akarok-e én is elmenni. - Még van itt egy kis elintéznivalóm,
aztán megyek vissza.
Kis ujjak ragadták meg a rövidgatyám szárát, és rángatni
kezdték. Amikor lenéztem, szürke, nagyon kifejező, és na-
gyon fiatal szemekbe pillantottam.
- Szia! - mondta Jack.
Vigyorogtam.
- Szia!
- Csinos vagy - jegyezte meg, és pislogott.
- Köszönöm! - Jól van, most már hivatalosan is nagyon
csíptem a kiskölyköt. - Te meg nagyon aranyos vagy.
Jack elvigyorodott.
- Tudom.
Nevettem. Látszik, hogy Jase testvére.
- Jól van, ebből elég, Casanova! - mondta Jase, kiitta a teá-
ját, majd az üres poharat a legközelebbi szemetesbe hajította.
- Ne csajozz!
Jack azonban elengedte a füle mellett a megjegyzést, cs ki-
nyújtotta felém a kezet.
- Jack vagyok.
Megfogtam a kis kezet.
- Én pedig Teresa. Cam a bátyám.
Jack intett nekem, Hogy hajoljak le hozza, és a fülembe
suttogta.
- Cam még azt sem tudja, hogyan kell felnyergelni egy lo-
vat.
A srácokra pillantott. A buliról beszélgettek, de Jase egyre
csak bennünket nézett. Összetalálkozott a tekintetünk, ám
éppen úgy, ahogyan minden alkalommal azóta, hogy én is
elkezdtem járni a Shepherdre, megdöbbentően gyorsan más-
felé pillantott.
 A mellkasomban csalódott feszítés jelent meg, és vissza-
fordultam Jackhez.
- Akarsz tudni egy titkot?
- Aha! - A mosolya szélesebb lett, és az egész arca sugár-
zott.
- Én sem tudom, hogyan kell felnyergelni egy lovat. Mi
több, még soha nem ültem lóháton.
A szeme el kerekedett.
- Jase! - kiabálta, és megpördült, hogy a bátyja felé fordul-
jon. - Teresa még soha nem lovagolt!
Ennyit a nagy titokról.
Jase rám nézett, én pedig megvontam a vállamat.
- Így igaz! Halálosan rettegek a dögöktől.
- Akkor mutasd meg neki! - kiabálta Jack, odaszaladt Jase-
hez, és szó szerint rátapadt a lábára. - Öt is tanítsad meg,
ahogy engem tanítottál!
A szívem hatalmasat dobbant, részben a gondolattól, hogy
Jase lovagolni tanítana engem, részben pedig azért, mert
tényleg halálosan féltem a lovaktól.
- Nem „tanítsad", hanem „tanítsd", különben pedig biztos
vagyok benne, hogy Tessnek sokkal jobb dolga is van, mint
lovagolni tanulni.
Tess. Felsóhajtottam. A világon egyedül ő használta rám
ezt a nevet. Nem is tudom, hogy alakult így a dolog, de na-
gyon nem volt ellenemre. Cseppet sem. Miközben Jack han-
gosan kérdezte, hogy miért Teresaként mutatkoztam be neki,
Jase pedig elmagyarázta, hogy a Tess csak egy becenév, én
visszarepültem a legutolsó alkalomra, amikor így szólított.
„Te el sem tudod képzelni, milyen gondolatokat ébreszt
bennem, ha velem vagy ”, mondta, miközben az arca az ar-
comhoz simult, és emiatt hullámokban futott végig a bizsergés
a gerincem mentén. „Halvány fogalmad sincs róla, Tess!”
 - Nem gond, ha indulás előtt elmegyek, és dobok egy sár-
gát? Hamarosan mennünk kell - szólalt meg Cam, és vissza-
rántott a valóságba. - Megígértem Averynek, hogy még a buli
előtt vacsorázunk.
- Megmutatom, merre van - jelentette ki Jack, és megfogta
Cam kezét.
Jase felvonta a szemöldökét.
- Jack, biztos vagyok benne, hogy Cam tudja, merre van a
vécé.
- Semmi gond - mondta Cam. - Gyere, öcskös, mutasd az
utat!
Ők ketten elmentek a ház felé, mi pedig végre valóban ket-
tesben maradtunk. A gyomromban fura csomó alakult ki. A
meleg szellő belekapott a hajamba, és néhány kósza szálat
fújt az arcomba.
Jase olyan arccal nézte a foltos gyepen keresztül távolodó
Camet és Jacket, mint aki a süllyedő Titanic fedélzetén állva
figyeli az utolsó távolodó mentőcsónakot. Mondjuk ez egy
kicsit rosszulesett, mert olyan volt, mintha az, ha velem ma-
rad, ugyanolyan szörnyű lenne, mintha valaki tengerbe fullad,
vagy felfalják a cápák.
Karba fontam a kezemet, és felvontam a szemöldökömet.
Idegesen bizsergett a bőröm, azonban ami igazán dühített, az
a nyilvánvaló zavar volt Jase viselkedésében. Hiszen nem
volt ő mindig ilyen! És legalábbis addig az éjszakáig, amíg
megcsókolt, minden sokkal jobb volt kettőnk között.
- Hogy van a lábad?
Megdöbbentett a fordulat, amikor mégis hozzám szólt, és
hirtelen nem is tudtam, mit mondjak.
- Ööö, nem rossz. Már alig fáj.
- Cam mondta, mi történt, amikor lesérültél. Nagyon saj-
náltam. - Elhallgatott. - Mikor fogsz tudni újra táncolni?
 A másik lábamra helyeztem a súlyomat.
- Nem tudom. Remélem, nem sok idő, míg az orvosok
rendbe hoznak. Szóval szoríts nekem!
Jase összevonta a szemöldökét.
- Szorítok, istenem, ez akkor is gáz! Tudom, milyen sokat
jelent neked a tánc.
Csak bólintani tudtam, és a kelleténél sokkal jobban meg-
hatott a hangjából kicsendülő, őszinte együttérzés.
Szürke szeme végre visszatalált az enyémhez, és felsóhaj-
tottam. A szeme... ha belenéztem, minden alkalommal vagy
teljesen kiürült az agyam, vagy legszívesebben őrült és vad
dolgokat csináltam volna, libben a pillanatban olyan sötét-
szürkének tűnt, mint a viharfelhők.
Jase nagyon nem látszott boldognak.
Az egyik kezével verítéktől nedves hajába túrt, mélyen fel-
sóhajtott, és az állkapcsában remegni kezdett egy izom. A
bennem lakozó düh mostanra valami egészen más, és sokkal
bonyolultabb érzelemmé lett, ami miatt elszorult a torkom, és
égett a szemem. Egyfolytában azt mondogattam magamnak,
hogy nem tud róla, hogy semmiképpen nem tudhat róla, és
hogy nem az ő hibája, amiért így érzek, amiért ennyire fáj a
kegyetlen elutasítás. Hiszen én nem voltam neki más, mint
Cam kishúga! Na és persze az ok, amiért Cam olyan súlyos
bajba került majdnem négy évvel korábban, és amiért Jase is
minden hétvégéjét nálunk kezdte tölteni. Ami köztünk
esett, nem volt több egy lopott csóknál. Ennyi.
Megfordultam, és elindultam a kocsi felé, mert jobbnak
láttam beülni, és úgy megvárni Camet. Attól tartottam, még a
végén csinálok valami nagyon égőt, például elsírom magam,
vagy ilyesmi. Mióta lesérültem, minden napom kész érzelmi
hullámvasút volt, és az, hogy Jase-t látom, cseppet sem segí-
tett a helyzeten.
 - Tess! Várj! - szólt utánam Jase, és egyetlen nagy lépéssel
utolért. Olyan közel állt meg, hogy a kopott sportcipő orra kis
híján a lábujjaimat érte, majd kinyúlt felém, és tétován az ar-
comhoz közelítette ujjait. Nem ért hozzám, de a testéből ára-
dó hőt tisztán éreztem. - Beszélnünk kell.
 2. FEJEZET

A HAJTINCS, AMIT JASE AZ ARCOMBÓL PRÓBÁLT

kifésülni, a következő pillanatban már megint visszahullott.
Az imént kimondott szavak tétován lebegtek kettőnk között.
A gyomrom úgy szorult össze, ahogy színpadra lépés előtt
szokott. Amikor csak állok ott, pózolva a zsűri előtt, várva,
hogy a zene felcsendüljön végre, a mellkasomban hatalmas
jégtömbbel. Mindegy, mennyi táncversenyen indultam, vagy
hány meghallgatásra mentem el, minden alkalommal átéltem
ezt az egyeden, röpke másodpercet, amikor legszívesebben
kirohantam volna a világból.
Habár ez számtalan alkalommal megtörtént, végül egyszer
sem futottam el. És eltökéltem magamban, hogy most sem
futamodom meg a beszélgetés elől. Valamikor nagyon régen
sokkal gyávább voltam. Túlságosan féltem, hogy elmondjam
az igazságot Jeremyvel kapcsolatban. Ugyanis Jeremy volt az
a bizonyos, pokolból szalajtott expasi, és soha, senkinek nem
mondtam el, mi történt. Többé azonban már nem voltam gyá-
va. Itt, Jase-szel szemben egy más csaj áll.
Mélyet sóhajtottam.
- Igazad van. Tényleg beszélnünk kell.
Jase leengedte a kezét, majd a válla fölött hátrapillantott, a
ház felé. Nem szólt egy szót sem, csak a hátam közepére tette
a kezét. Nem voltam felkészülve az érintésére, ezért ijedtem-
ben ugrottam egyet, és aztán elpirultam.
- Akkor menjünk egy kicsit távolabb!
- Oké. - A szívem annyira erősen vert, hogy attól tartottam,
bármelyik pillanatban kiugorhat a helyéről.
 Végül annyira messzire azért nem sétáltunk el, csak oda,
ahonnan még láthattuk a házat. Biztos voltam benne, hogy
egy ekkora birtokon ennél jobban is el lehetne rejtőzni, ő
azonban egy karám felé irányított, szemben a lovak legelőjé-
vel.
- Nem akarsz leülni? - kérdezte, és mielőtt megnyugtathat-
tam volna, hogy minden a legnagyobb rendben, nagy kezei
már a csípőmet fogták. Levegőért kaptam, mert úgy emelt fel,
mintha kábé olyan nehéz lennék, mint Jack, aztán a kerítés
tetejére ültetett. - Fogadjunk, hogy így sokkal jobb a térded-
nek.
- A térdem...
- Nem lenne szabad megerőltetned a sok állással - felelte,
aztán karba fonta a kezét.
Erősen megszorítottam a durván gyalult deszkát. A térdem
volt ebben a pillanatban a legutolsó dolog, amiről szívesen
beszélgettem volna vele, ő azonban nem mondott semmit,
csak nézett rám átható pillantással, miközben arra vártam,
bökje már ki végre, mit is akar.
Persze max öt teljes másodpercig bírtam, aztán kimondtam
az első dolgot, ami az eszembe jutott.
- Milyen hülyeség!
- Micsoda? - értetlenül vonta össze a szemöldökét.
- Ennek a városnak a neve.
Hátravetette a fejét, hogy ne lógjanak az arcába a hosszabb
tincsek.
- Neked most tényleg az a bajod, hogy ez a neve a város-
nak?
- Spring Mills város egyáltalán? Mert te Spring Millsben
élsz, nem? - Aztán amikor láttam, mennyire zavartan néz
rám, megvontam a vállamat. - Úgy értem, nem Hedgesville-
hez vagy Falling Watershez tartozik? Mert csak attól még
nem lesz város, hogy valaki odaépít egy bazi nagy hipermar-
ketet!
Jase néhány pillanatig még nézett rám, aztán hahotázni
kezdett - mély, nagyon, de nagyon izgató hangon. Isten az
atyám, de rémesen csíptem, amikor így nevetett! És mindegy,
mennyire haragudtam rá, vagy mennyire szerettem volna tel-
jes erőből tökön rúgni, ilyenkor mintha a nap kelt volna fel.
A kerítésnek támaszkodott, és így pontosan egy magasság-
ba került a szemünk. Kinyúlt felém, majd megölelte a válla-
mat, és magához vont - éppen elég közel ahhoz, hogy ha fel-
emelem a fejem, akkor az ajkunk csak néhány centire lett
volna egymástól. A szívem szó szerint sorozatban dobálta a
pliékét a mellkasomban. Ha ennyire beindítja, hogy az előbb
hipermarketekről meg mondvacsinált városokról beszéltem,
akkor azonnal folytathatom a sort... Darksville, Sanghaj és...
- Néha azt hiszem, hogy valami nincsen rendben veled
odabenn - magához szorított, és az állát a fejem tetejére he-
lyezte. Azonnal a torkomban szakadt a lélegzetem. - De ne-
kem bejön... te jössz be nagyon. Tényleg. Pedig nem is tu-
dom, hogy ez mit mond el rólam.
Még hogy plié? A szívem most már úgy ugrált, mint vala-
mi nindzsa! Könnyen lehet, hogy e beszélgetés után mégsem
fogok a magam csendességében a sarokba vonulni. Lehiggad-
tam egy kicsit.
- Azt, hogy állati jó vagy?
Jase kuncogott, a keze végigsimított a gerincem mentén,
majd eltűnt onnan. Ő is felhúzta magát a kerítésre, mellém.
- Aha, valami ilyesmire gondoltam én is. - Hosszú másod-
perceken keresztül nem szóltunk egy szót sem, és a tekintete
végül megállapodott rajtam. A szeme színe most szinte fakó-
kéknek tűnt. - Viszont komolyan nagyon bírlak - ismételte
meg, most már sokkal kedvesebben. - És emiatt csak még
bizonytalanabb vagyok. Nem tudom, mi volna a helyes. Hidd
el, még csak azt sem tudom, hol kezdjem, Tess!
A nindzsa, ami egészen mostanáig a szívemben szakozott,
egy pillanat alatt holtan rogyott össze. Viszont ha tényleg
annyira akarja, akkor én szívesen segítek neki a keresésben.
Kezdhetnénk mondjuk azzal, hogy miért nem tudott válaszol-
ni egyetlen árva e-mailemre vagy SMS-emre sem, azóta a
bizonyos egy évvel ezelőtti éjszaka óta? Vagy, hogy miért
gondolja, hogy okosabb, ha már nem járkál haza többé
Cammel? Ezeket a kérdéseket ugyanis nem volt alkal-
mam feltenni neki.
- Nagyon sajnálom - jegyezte meg, és ahogyan felsóhajtot-
tam, a szívem kihagyott egy ütemet. - Mindent, ami kettőnk
között történt. Mindent elbaltáztam, és rohadtul sajnálom,
amiért mégis megtörtént.
A szám szóra nyílt, hang azonban nem jött belőle. Tényleg
azt mondta, sajnálja? Úgy éreztem, mintha teljes erőből gyo-
morszájon vágott volna, mert az én szótáramban ha valaki azt
mondja, sajnálja, akkor az azt jelenti, hogy megbánta, amit
tett. Én azonban nem bántam meg semmit. Nagyon nem!
És a csók... ahogyan megcsókolt, az végérvényesen bebi-
zonyította számomra, hogy igenis létezik fékezhetetlen von-
zalom, hogy ha az ember még többre vágyik, az - a létező
legkellemesebb módon - valóban fájdalmas lehet, és hogy
nem túloznak, akik azt állítják, hogy szinte elektromos szik-
rázást élnek át, amikor az ajkak egymáshoz érnek. Még hogy
megbántam? Hiszen idáig csak ennek az egyetlen csóknak az
emléke tartott életben, ez volt az a csók, amihez a korábban
kapott minden másikat hasonlítottam - igaz, abból azért
nem volt olyan nagyon sok - , és azokat is, amiket azóta kap-
tam - ami pedig ha lehet, még annál is kevesebb volt. Szá-
momra a csók, amit ő megbánt, életem legcsodálatosabbja
volt.
- Nagyon sokat ittam akkor este - jegyezte meg, és láttam,
hogy az állkapcsában a szíve dobbanásainak ütemére remeg
egy izom. - Részeg voltam.
Ahogyan felfogtam, mit mondott, a számat azonnal be-
csuktam.
- Te részeg voltál?
Elfordult, és miközben hunyorogva visszanézett rám, a ke-
zével a hajába túrt.
- Nem igazán voltam tudatában annak, amit teszek.
A hasamban rettenetes, tekergő érzés jelent meg. Ilyet
éreztem abban a pillanatban is, amikor rájöttem, hogy rosszul
érkezem vissza a talajra abból a bizonyos ugrásból. Az a ré-
mes bizonyosság, ami minden alkalommal csak előjele az
elkerülhetetlenül és hamarosan bekövetkező fájdalomnak.
- Hiszen egész este vagy két sört ha megittál!
- Kettőt? - Nem volt hajlandó a szemembe nézni. - Ó nem,
ennél biztosan sokkal több volt.
- Biztosan? - A hangom nagyon magasnak tűnt, és most
már valami egészen másfajta érzés kezdett felgyűlni bennem.
- Én nagyon tisztán emlékszem annak az estének minden pil-
lanatára, Jase! Még a két sört is alig ittad meg. Nem voltál te
részeg!
Erre nem szólt egyetlen szót sem, viszont az állkapcsa úgy
remegett, mintha arra készülne, hogy összetöri a saját fogait.
Hitetlenkedve néztem. Már az is elég gáz volt, hogy bocsána-
tot kért amiatt, amit tett, de hogy az egészet a részegségre
fogja? Ennél rosszabbat nem is tudtam volna elképzelni.
- Ezzel gyakorlatilag azt állítod, hogy ha nem lettél volna
részeg, akkor eszedbe sem jut megcsókolni! - Lecsusszantam
a kerítésről, megálltam előtte, és minden lelkierőmre szüksé-
gem volt, hogy ne vágjam gyomorszájon. Mondani akart va-
lamit, de nem hagytam. - Tényleg annyira undorító volt az
élmény?
Hirtelen felém kapta a fejét, és bármi futott is át az agyán,
attól mindenesetre a szeme szürkéje valahogy sokkal sötétebb
lett.
- Én ezt egy szóval sem mondtam. Nem volt undorító.
Csak...
- Hát rohadtul nem volt az! - Akadtak az életemben bizo-
nyos pillanatok, amikkel kapcsolatban Cam azt szokta mon-
dani, hogy nincs elég józan eszem, hogy tudjam, mikor kelle-
ne befognom a számat. És sajnos nagyon úgy nézett ki, hogy
ez is egy ilyen lesz. - Te csókoltál meg! Te simogattál! Te
mondtad, hogy nem is tudom, mit teszek veled...!
- Nagyon jól tudom, mit mondtam! - A szeme most már
dühösen, higanyszürkén villant. Egyetlen másodpercre sem
vette le rólam a tekintetét, miközben egy ragadozó kecsessé-
gével ő is leugrott a kerítésről. - De akkor sem tudom, miért
mondtam neked ezeket a dolgokat! Biztosan a sör tette, mert
egyszerűen el sem tudok képzelni más indokot, amiért azt
mondtam, vagy tettem volna, amit!
A fájdalom ekkorra vörösen izzó haraggá változott. Érez-
tem, hogy az ujjaim ökölbe szorulnak. Nem... az nem lehet,
hogy mindezt csak a két sör hozta ki belőle!
- Nem vagy te annyira puhapöcs! Nagyon is tudatában vol-
tál annak, amit csinálsz! És biztos vagyok benne, hogy te is
éreztél valamit, amikor megcsókoltál, mert nincsen ember a
földön, aki képes lenne így csókolni, és közben nem érezni
semmit! - Abban a pillanatban, hogy ezek a szavak elhagyták
a számat, a szívem hatalmasat dobbant. Az egy dolog, ha ezt
az ember fejben megfogalmazza, de amikor hangosan is ki-
mondja, már nyilvánvalóvá válik, mennyire... naiv tudok len-
ni.
- Mióta is vagy belem zúgva? Hát persze hogy azt hiszed,
nekem ez az egész olyan sokat jelentett! Jézusom, Tess, sze-
rinted mi a fenéért nem álltam veled szóba azóta sem? Ponto-
san tudtam, hogy egy csomó baromságot beleképzelsz majd!
- Miközben hallgattam, éreztem,, hogy az arcomra forróság
kúszik. - Hatalmas hiba volt! Nem tartalak vonzónak. Nem
ilyen értelemben.
Úgy rándultam össze, mint akit felpofoztak. És megeskü-
szöm bármire, tényleg olyan érzésem volt, mint akit pofon
vágtak, pedig a lényemnek volt egy része, ami még azzal is
könnyebben megbirkózott volna. Jobb lett volna akkor sarkon
fordulni és elrohanni, amikor azt mondta, hogy beszélni akar
velem. Vagy legalábbis sarkon fordulni és visszabicegni a
kocsihoz.
Csessze meg, hogy legyek bátor, és merjek szembenézni a
problémákkal! A torkomat fájdalom és szégyen fojtogatta, a
szemem könnyekkel telt meg. Most már biztos, hogy képtelen
vagyok elrejteni az érzelmeimet, és ezért nagyon örültem a
napszemüvegemnek, ami megtette helyettem. Ennek ellenére
biztosan volt valami a testbeszédemben, mert Jase lehunyta a
szemét.
- Basszus! - Elnyomott egy halk káromkodást, és az ajkai
körül a bőre sápadtabbnak tűnt. - Nem ezt akartam mondani.
Én...
- Pedig én azt hiszem, hogy pontosan ezt akartad! - csattan-
tam fel, és tettem hátra egy lépést. Jase-nek igaza van. Az az
éjszaka hatalmas hiba volt. Hiszen nem történt semmi, csak
elcsattant egy kósza csók, aztán mivel olyan sokáig nem ta-
lálkoztunk, hülye fejjel mindenféle érzelmet és jelentést kép-
zeltem bele. Azt hiszem, életemben nem éreztem olyan osto-
bának magam, mint abban a pillanatban.
- Nem tudtál volna ennél pontosabb lenni.
Megint szitkozódott, néhány nagy lépéssel odaállt közvet-
lenül elém, majd lehajtotta a fejét, amitől néhány hajtincse az
arcába hullt.
- Tess, szerintem te ezt nem...
Ahogyan tudatosult bennem a helyzet valószerűtlensége,
örömtelen nevetés tört fel a torkomból.
- Jaj, nagyon jól értem én, hidd el! Megbántad. Vettem.
Hiba volt. És nagyon nem szeretnéd, hogy bárki az eszedbe
juttassa, ami történt. Az én hibám volt. De most már nem
számít az egész. Tök mindegy! - Összevissza beszéltem, na-
gyon dühös voltam, és a lehető legbénább módon próbáltam
menteni ezt a menthetetlen helyzetet. De már nem tudtam
befogni a számat, és közben rá sem bírtam nézni. Képtelen
voltam rá, így inkább a fűfoltos sportcipőjére szegeztem a
tekintetemet. - Különben sem maradok túl sokáig.
Amint helyrejön a térdem, már húzok is innen, minél mesz-
szebb. Mégpedig ha minden igaz, akkor inkább előbb, mint
később. Úgyhogy nem kell aggódnod amiatt sem, hogy állan-
dóan összetalálkozol majd velem, és eszedbe juttatom, ami
történt. Nem mintha te lennél az egyetlen pasi, aki...
- Megcsókolt? - A hangja olyan meglepő éllel szólalt meg,
hogy kénytelen voltam felnézni. A szeme ezüstösen csillogó
réssé szűkült.
- Pontosan hány pasival is csókolóztál, Teresa?
Nem sokkal. Egy kezemen meg tudtam volna számolni
őket, azokhoz pedig, akikkel Jase után, két ujj is elég lett vol-
na. A büszkeségem azonban nem engedte, hogy ezt bevalljam
neki.
 - Éppen eléggel - válaszoltam, karba fonva a kezeimet. -
Több mint eléggel.
- Komolyan? – Valami különös kifejezés suhant végig az
arcán. - A bátyád is tud ezekről?
Horkantottam.
- Mert azt hiszed, az ilyesmit Cam orrára kötöm, mi?
Vagy, hogy van bármi beleszólása abba, hogy kit és hol csó-
kolok meg?
- Hol? - ismételte meg, és a fejét oldalra billentette, mintha
arra lett volna szüksége, hogy ennek a szónak a jelentését újra
és újra megforgassa az agyában. És amikor megbizonyoso-
dott róla, hogy valószínűleg tényleg azt akartam mondani,
amire ő is gondolt, hogy mondani akartam, a vállai megfe-
szültek. - Pontosan hol is csókoltad meg azokat a pasikat?
- Miből képzeled, hogy van hozzá bármi közöd?
A tekintete élesebben villant.
- Nagyon is sok közöm van hozzá!
Mi van, ez valami párhuzamos univerzumban él?
- Hát nagyon tévedsz!
- Tess...!
- Ne merészelj így hívni! - csattantam fel, miközben mély
levegőt vettem.
Felém nyújtotta a kezét, de elléptem előle. A legutolsó,
amire abban a pillanatban még szükségem volt, az érintése a
testemen. Csodálatosan szép arcára eltökélt kifejezés ült.
- Hol csókoltad...?
A ház bejárati ajtaja hangosan csattanva csapódott be a tá-
volban. Megúsztam. Jase tett hátra egy lépést, és amikor a
kisöccse boldogan rohant oda hozzá a füvön és a murván ke-
resztül, nagyot sóhajtott.
A kiskölyök vagy két méterről egyszerűen a karjába vetette
magát, és közben hangosan sikoltozott.
 - Superman-köpeny! Superman-köpeny!
Jase erre a hátára kapta, az meg azonnal belekapaszkodott
a nyakába, és úgy lógott le róla, mint valami emberi köpeny.
- Bocs, hogy ilyen sokáig tartott! - Cam elvigyorodott, és
nem is kapcsolt, hogy szinte tapintható cs elviselhetetlen fe-
szültség gyülekezik a levegőben. - Anyukád limonádét adott.
És almás sütit. Azt nem lehetett kihagyni.
Jase elmosolyodott, és közben le is hajtotta a fejét.
- Így már érthető.
Én meg eközben megkövülve álltam ott. Talán azt sem vet-
tem volna észre, ha egy madár pottyan a fejemre. Olyan erő-
sen szorítottam ökölbe az ujjaimat, hogy szinte teljesen el-
zsibbadtak.
Jase oldalra fordult, Jack pedig édesen mosolygott rám.
- Megtanulsz lovagolni?
Először nem is tudtam, miért kérdezi ezt, amikor pedig
eszembe jutott, hogy miről beszélgettünk korábban, azt nem
tudtam, mit válaszoljak. Őszintén kételkedtem benne, hogy
Jase szeretne engem még egyszer ezen a farmon látni, még ha
tudnék is magamnak növeszteni elég nagy csaj-tököket ah-
hoz, hogy felüljek egy ilyen szörnyeteg hátára.
Cam egyre csak nézett, felvont szemöldökkel, Jase a földre
szegezte a tekintetét, és az állkapcsa megfeszült, Jack pedig
boldog izgatottsággal várta, mit fogok felelni.
- Fogalmam sincs - jelentettem ki végül, és a hangomat re-
szelősnek hallottam. És mivel eltökéltem, hogy nem fogok
hülyét csinálni magamból, vigyort erőltettem a képemre. - De
ha mégis, akkor szeretném, ha te is segítenél majd, jó?
- Igen! - mosolygott Jack is. - Én meg tudlak tanítaszni!
- Tanítani! - mormogta Jase, és megfogta a hátán lógó Jack
lábát. - És mint már mondtam, öcskös, szerintem sokkal jobb
dolga is van.
 - Nincsen semmi jobb a lovaglásnál! - jelentette ki Jack ha-
tározottan.
Jase továbbra is az öccse lábát fogva, felemelte a fejét, és
rám nézett. Az arca zárkózottnak tűnt, és hirtelen azt kíván-
tam, bárcsak sohasem említettem volna a lovaglást. Még a
végén azt hiszi, tényleg komolyan gondoltam, és ezzel is csak
újabb alkalmat akarok teremteni, hogy találkozhassak vele.
Márpedig a mai után, isten az atyám, soha az életben nem
akarom látni még egyszer!
És még sokkal jobban fájt, amikor rádöbbentem, hogy ho-
gyan érzek vele kapcsolatban. A csók előtt nagyon közel ke-
rültünk egymáshoz - valódi jó barátok lettünk. SMS-eket vál-
tottunk. E-maileket. Beszélgettünk minden alkalommal, ami-
kor hazakísérte Camet. Most pedig mindennek vége.
Nem bőgök. Akkor sem bőgök. Ezt mantráztam magamnak,
miközben visszabicegtem a kocsihoz, és a jó lábammal fel-
lökve magam, beszálltam. Nem vagyok hajlandó bőgni egy
ilyen seggfej miatt! És azt is mondtam magamnak, hogy ne
bámuljam egyfolytában Jane-ben , ennek ellenére le sem bír-
tam venni a szemem róla, és az ő tesójáról, amíg az én tesóm
be nem szállt a kocsiba.
- Mehetünk? - kérdezte Cam, miután becsapta a sofőroldali
ajtót.
- Aha. - A hangomat természetellenesen mélynek hallot-
tam.
Csak egy futó pillantást vetett rám, majd elfordította a
slusszkulcsot. Összevonta a szemöldökét.
- Minden rendben?
- Aha - mondtam, és megköszörültem a torkomat - Csak az
allergiám.
Éppen ilyen kételkedő kifejezésre számítottam. Nem vol-
tam én allergiás semmire. Es Cam ezt pontosan tudta.
 *

A West Woods épületnél tett ki. Miután megkértem, hogy

adja át üdvözletemet Averynek, nagyon óvatosan kiszálltam a
kocsijából, és elindultam felfelé a keskeny ösvényen, a Yost
Hall irányába. A zsebemből előhalásztam a kulcskártyámat.
Őszintén szólva hatalmas mákom volt a kolesszal. Mivel a
helyzet úgy hozta, hogy csak nagyon későn adtam be az
igénylést, a Kenamond Hall és a Gardiner Hall, az a két ko-
lesz, ahová a gólyákat hagyományosan el szokták helyezni,
már betelt. Nem sok híja volt, hogy ne is tudjak szobát találni.
Viszont vagy egy nappal a szemeszter kezdete előtt bemen-
tem a tanulmányi osztályra, és könyörögtem nekik, hogy ke-
ressenek valamilyen helyet - tök mindegy, milyet. A másik
lehetőségem az lett volna, hogy odaköltözöm
Cam albérletébe, és igaz ugyan, hogy nagyon szeretem
Camet, annyira azért mégsem, hogy a lakótársa akarjak lenni.
Bőgtem egy sort, aztán behajtásra kerültek bizonyos szí-
vességek is, és végül a West Woodsban kaptam helyet, ami-
ben a másik két kolesz apró szobáihoz képest valódi lakosztá-
lyokat alakítottak ki.
A kártyámmal kinyitottam az ajtót, és beléptem a kelleme-
sen hűvös előtérbe, majd elindultam felfelé a lépcsőn. Persze
a harmadikra lifttel is mehettem volna, de úgy gondoltam, ez
a kis mozgás nem fog ártani, különösen úgy, hogy az orvosok
szigorúan eltiltottak minden, ennél megerőltetőbb tevékeny-
ségtől. De persze tudtam, hogy ez nem tarthat már sokáig.
Nem is lehet másképpen, hiszen ha azt akartam, hogy tavasz-
szal megint a stúdióban legyek, mindenképp formába kellett
hoznom magam.
 Mire elértem a lakásom ajtajához, már nagyon lihegtem.
Mindig megdöbbentem, amikor azzal szembesültem, hogy a
testem ennyire rövid idő leforgása alatt Terminátorból
Spongyabobbá vált.
Hatalmasat sóhajtottam, aztán a kártyát lehúztam az ajtó
leolvasójában, és beléptem a lakásunk közös nappalijába.
Nem akartain semmit, csak bevetni magam az ágyamba, be-
bújni a párna alá, és úgy tenni, mintha ez a mai nap egyálta-
lán meg sem történt volna.
Valószínűleg túl sokat kértem.
Fújtam egyet, mikor észrevettem a hálószoba ajtajának ki-
lincséről csüngő élénk rózsaszín sálat. Lehunytam a szemem,
és felnyögtem.
A rózsaszín sál azt jelentette, hogy az ember csak saját fe-
lelősségére léphet be - más szavakkal, hogy a szobatársamat
éppen édes, nagyon édes szerelemben részesíti valaki. Vagy
ezt, vagy azt, hogy odabent nagyon csendesen veszekednek
egymással - és ha tényleg ez történik, akkor hamarosan na-
gyon hangosan fognak veszekedni.
De legalább a vécé szabad volt.
Odabicegtem a csupa kopott, barna bőrkanapéhoz, és egy
vemhes hegyi kecske kecsességével leültem, magam mellé
dobva a táskámat is. A bénábbik lábamat feltettem a kisasz-
talra, és kinyújtóztam, azt reméltem, így majd valamelyest
csökken a fájdalom a térdemben.
A fal másik oldaláról érkező dobbanás miatt kis híján ösz-
szecsináltam magam. A vállam felett hátrapillantva, komoran
tekintettem a fal felé. Vagy egy másodperccel később tompa
nyögés hallatszott, amitől minden szál hajam az égnek állt.
Nagyon nem úgy hangzott, mint az a fajta élvezettel teli
nyögés, ami a nagy O peremén tör fel az emberből. Nem
mintha tudtam volna, hogy ez pontosan milyen. Még csak
néhány alkalommal szexeltem, és mindegyik azzal ért véget,
hogy a pokolba kívánóim minden egyes romantikus lányre-
gényt, ami elhitette velem, hogy olyan lesz, mintha a felle-
gekben járnék. De ez akkor is valahogy különös volt.
A lábamat nem vettem le a kisasztalról, de azért felegyene-
sedtem, és próbáltam a fülemet hegyezve kideríteni, vajon mi
folyik odabent. Debbie Lamb, a szobatársam, másodéves
volt, és valóban nagyon kedves lánynak tűnt. Nem ekézett
halálra amiatt, hogy a hirtelen megjelenésemmel elvesztette
az egyedül töltött félév esélyét, és minél többet beszélgettünk,
annál inkább éreztem, hogy nagyon okos és nagyon aranyos.
A pasija azonban egészen más lapra tartozott.
Néhány másodperccel később már meg is hallottam a na-
gyon is könnyen felismerhető férfinyögést. Az arcomat egyet-
len pillanat alatt forróság töltötte el, és szégyenemben olyan
gyorsan fordultam előre, hogy kis híján meghúzódott a nya-
kam. Megragadtam a párnát, és az arcomra nyomtam.
Most már biztos, hogy dugnak.
Én meg itt ülök, és úgy hallgatózom, mint valami zakkant
perverz.
- Jaj, istenem! - A hangomat tompának éreztem. - Miért
kellett nekem idejönni?
A térdemben ekkor a fájdalom felizzott, és ez azonnal
eszembe is juttatta az okokat.
Lassan leengedtem a párnát. A velem szemben nyíló, a la-
kás másik szobájába vezető ajtó, továbbra is zárva maradt.
Mióta a suli megkezdődött, egyetlenegyszer sem láttam a la-
kótársainkat. Meg voltam győződve róla, hogy láthatatlanok,
vagy lámák, netalán tanúvédelem alatt állnak, és így kényte-
lenek egész nap a szobájukban bujkálni. Az tuti. hogy élnek
még, mert nagy néha hallottam matatni odabent, míg én a
nappaliban voltam. Amikor azonban, megneszelték, hogy én
idekint mozgok, minden zaj azonnal elhallgatott.
Fura.
A drapp színű párnát a mellkasomnak nyomtam, aztán a
táskámért nyúltam, és elővettem belőle a mobilomat. Eszem-
be jutott, hogy talán küldhetnék egy üzit Sadinak, de azóta
szóba sem álltam vele, hogy júliusban eljöttem a stúdióból.
Egyetlen barátomat sem kerestem azóta.
A legtöbben New Yorkban éltek. Sadi idén kezdte a ta-
nulmányait a Joffrey Balettiskolában, ugyanabban a suliban,
ahova nekem is teljes tandíjtérítéses ösztöndíjam volt. A ba-
rátaim mind élik az életüket - ők élik meg az én álmaimat. Az
ösztöndíjat ugyanakkor még nem buktam el. Az oktatók fenn-
tartották nekem azzal az ígérettel, hogy ha a sérülésem szépen
gyógyul, akkor jövő ősszel megint megpróbálhatom.
Visszadobtam a telómat a táskámba, és hátradőltem. Ma-
gamhoz szorítottam a párnát. Dr. Morgan, a specialista, aki az
NYVE klinikáján megműtött, kilencven százalék esélyt adott
a teljes gyógyulásra, feltéve, hogy nem sérülök meg újra. A
legtöbben ezt biztosan nagyon jó esélynek tartanák, de az
igazat megvallva, én majd összecsináltam magam a fennma-
radó tíz százalék miatt. Még gondolni sem akartam rá.
Negyven-akárhány perccel később kinyílt a szobánk ajtaja,
és kilépett rajta Debbie, az ujjaival próbálva lesimítani vállig
érő haját. Amikor észrevett, azonnal elpirult.
- Jaj! Nagyon régóta itt vagy?
- Nem, csak néhány perce jöttem haza... - Elhallgattam, és
közelebbről megnéztem magamnak Debbie-t, aki virágmintás
blúzának aljával babrált. A szeme vörös volt és dagadt. Biz-
tosan veszekedtek. Már megint. Biztosan ki is békültek, de az
igazat megvallva, annyit veszekedtek, hogy csodáltam, hogy
egyáltalán marad még idejük a békülős szexre is.
 Megjelent Erik is, vadul simogatva a mobilja kijelzőjét.
Rövid, fekete haja felfelé állt. Nem tagadhatom, hogy nagyon
jóképű volt, de őszintén szólva nem értettem, mit eszik rajta
annyira Debbie. Vagy akárki. Igaz, hogy nagymenőnek szá-
mított abban a klubban, amibe Jase is tartozott, és amolyan
helyi kosárlabdasztár volt középiskolában, de emellé olyan
személyiség párosult, amit leginkább egy sarokba szorított
hiénáéhoz lehetett volna hasonlítani.
A telót a farmere zsebébe csúsztatta, majd rám mosolygott,
de amolyan ideges mosollyal, aminek láttán összerándult a
gyomrom.
- Minden rendben, Debbie? - kérdeztem.
- Még szép! - felelte Erik, és hangosan kacagott.
Szigorú tekintetet vetettem rá, aztán elfordultam tőle, és
láttam, hogy Debbie határozottan bólogatni kezd.
- Aha, minden oké. Megyünk, és vacsizunk valamit a buli
előtt. Te nem jössz?
Már éppen válaszoltam volna, de Erik megelőzött.
- Nekem úgy tűnik, a térde már így is nagyon fáj, úgyhogy
talán okosabb lenne, ha maradna.
Becsuktam a számat.
Debbie idegesen nézett rám, Erik azonban ekkor már a ki-
járat felé terelte.
- És a bulira nem jössz?
Nem mintha bárki meghívott volna, de közben pontosan
tudtam hogy ha mégis megjelennék, senki egyetlen szót sem
szólna érre, kivéve persze Jase-t, és vele eszemben sem volt
találkozni.
- Még nem tudom.
Debbie vonakodott indulni.
- Nos, akkor jó...
 - Gyere már, cicám! Kurva éhes vagyok! - Erik megragad-
ta a karját, de olyan erősen, hogy láttam, milyen mélyen be-
lemélyednek az ujjai. - Így is késésben vagyunk!
A gyomrom kellemetlenül égni kezdett, amikor észrevet-
tem ezt a szorítást. Hányszor fogta meg Jeremy az én karomat
ugyanilyen durván? Már nem is számoltam. És ahogy láttam,
hogy Debbie-vel is ez történik, felfordult a gyomrom. Olyan
emlékek tolultak fel az agyamban, amit pedig jobb szerettem
volna örökre eltemetve hagyni.
Debbie bizonytalan mosolya elhalványult.
- Ha gondolod, küldj egy SMS-t... ha esetleg bármire szük-
séged volna.
Erik mormogott még valamit az orra alatt, és aztán el is
tűntek. Én meg ott ültem a kanapén, egyik lábam felpolcolva
a kisasztalon, és gondolatban visszaröppentem néhány évet a
múltba.
„Pontosan tudod, milyen kurvára éhes vagyok!”, mondta
Jeremy majd közelebb hajolt, és megszorította a felkaromat,
míg a fájdalomtól fel nem kiáltottam. A kocsit hirtelen na-
gyon szűkösnek éreztem, és mintha nem lett volna elég leve-
gő. „Mi tartott ennyire sokáig? Megint a telón lógtál?”
„Nem!” Pontosan tudtam, hogy okosabb, ha mozdulatlan-
ná merevedek, és nem próbálok elhúzódni tőle, mert akkor
csak még jobban feldühítem. „Cammel beszélgettem.”
Egy kicsit engedett a szorításán.
„Otthon van?"
Megráztam a fejemet.
„Nem, telefonon...
„ Telefonon?”Az arckifejezése egy egyetlen másodperc le-
forgása alatt változott át aranyosról rettenetessé. Nyüszítet-
tem, ahogyan ujjal, a pulcsimon keresztül is a húsomba váj-
tak. „Azt hittem, nem a telefonon lógtál!"
 Kényszerítettem magam, hogy kiverjem a fejemből ezt az
emléket, és közben örültem is, amikor tudatosult bennem,
hogy az egyetlen érzés, amit ébresztett, a mérhetetlen harag.
Nagyon hosszú ideig ugyanis hányinger tört rám már Jeremy
gondoltára is, de szerencsére ezek a napok elmúltak.
Jeremy bántalmazó volt - de én már nem voltam áldozat
többé.
Túltettem magam azon, amit velem csinált. Túltettem. Túl-
tettem. Túltettem.
Elszakítottam a tekintetemet az ajtóról, és addig szorítot-
tam a párnát a mellkasomhoz, míg a karjaim sajogni kezdtek.
Nem volt persze semmi bizonyítékom arra, hogy Erik veri
Debbie-t, inkább csak valamilyen hatodik érzék mondatta
velem, csakhogy sajnos pontosan tudtam, hogy a legsúlyo-
sabb sérülések nem láthatók. Pedig Erik közel sem csinálja
olyan okosan, mint Jeremy.
Az este fennmaradó részében a földszinti kajaautomatából
vásárolt vackokkal tömtem magam, és próbáltam minél töb-
bet megtanulni töriből. Korán lefeküdtem aludni.
Ahogy ott hevertem az ágyamban, félig már az álom vilá-
gában, rádöbbentem, mennyire kimondhatatlanul bénának
érzem magam. Néhány nap múlva tizenkilenc leszek, szom-
bat este van, én meg tíz előtt lefekszem aludni.
Na jó, a béna közel sem jó szó arra, aminek érzem maga-
mat.
Az oldalamra fordultam, a fal felé, és ahogyan az álom
magába szippantott, azon töprengtem, vajon Jase elutasítása
akkor is ilyen rettenetesen rosszul esett volna, ha nincs tönk-
remenve a lábam.

*
 Amikor nem sókkal később a telefonom csilingelősére fel-
ébredtem, először úgy éreztem, megfoghatatlanul távolról
szól. Pislogtam, és azt sem tudtam, hol vagyok. Az éjjeliszek-
rényen levő óra zölden világító számlapja szerint hajnali ne-
gyed kettő volt. Megint felhangzott a csilingelés.
Csapkodó kézzel próbáltam rátalálni a telóra, amikor pedig
sikerült, az arcomhoz emeltem, és a kijelzőre meredtem. El-
olvastam az üzit. Azt hittem, még mindig álmodom. Még
egyszer elolvastam. Biztos, hogy jól ismerem a betűket? Az-
tán felültem, és kipislogtam a szememből az álmot. A sötét
szobában annyira kivehetők lettek a részletek, hogy lássam, a
szoba másik oldalába állított ágyban senki nem fekszik.
Megint lenéztem a telóra.
Beszélnünk kell.
Jase-től jött.
A második űzi is befutott. Itt vagyok kint. A szívem meg-
dobbant. Jase itt van.
 3. FEJEZET

BIZTOS VOLTAM BENNE, HOGY MÉG MINDIG ál-

modom.
Legalábbis nagyon így éreztem magam, amikor beleléptem
a tangapapucsomba, majd felkaptam a belépőkártyámat. Egy
pillanatig átfutott a fejemen, hogy talán mégsem kellene fog-
lalkozni ezzel az SMS-sel, de a testem természetesen mintha
saját akaratának engedelmeskedett volna.
Előre tudtam, hogy ezért reggel majd biztosan le akarom
karatézni magamat.
Amikor kiléptem a lakásból, félig arról is sikerült meg-
győznöm magam, hogy ez az egész csak valami nagyon beteg
poén, mert hát mégis honnan tudhatná Jase, melyik koleszban
lakom? És még ha tudta volna is, hogy a West Woods az, ez a
kolesz hat bazi nagy épületből áll. És gyanítottam, hogy nem
kérdezte meg Camet.
Miközben a korlátba kapaszkodva lépkedtem lefelé a lép-
csőn, a gyomrom mindenféle bonyolult kis csomóba gyűrő-
dött. A kinti sötétség beszivárgott a lépcsőforduló ablakain
keresztül. Lehet, hogy tényleg csak álmodom, és ez az egész
hamarosan átcsap valami rémálomba? A korlát hirtelen kí-
gyóvá változik, mint a Kísértethistóriá-ban - pedig atyám,
mennyire utálom a kígyókat!
Óvatosan elengedtem a korlátot, majd egy kicsit távolabb
húzódtam tőle, és inkább ugrándozva tettem meg az utolsó
néhány fokot az első emeletig. Az előtér totál kihalt volt, csak
a mosókonyha felől áramlott ki valami tompa zúgás és suso-
gás.
 Amikor kiléptem az éjszakába, az egész testem lúdbőrözni
kezdett. Bárcsak lett volna annyi eszem, hogy hozok ma-
gammal egy kardigánt! Döbbenetesen hideg volt.
Megálltam a lépcsőfeljáró tetején, és úgy szorítottam a be-
lépőkártyámat, hogy kis vonalakat metszett a bőrömbe. Te-
kintetem végigpásztázta a gyalogösvényt, és az azt övező fák
sorát is. Egyik padon sem ült senki. Nem volt itt egy lélek
sem. A tücskök cirpelésén kívül nem hallatszott más, csak
valami távoli nevetés, meg zene tompa és ütemes dübörgése,
amelyet néhány másodpercenként ellenpontozott egy-egy vi-
dám kiáltás.
A szívem fájdalmasat dobbant, ahogyan leléptem a lépcső-
ről, és egyik kezemmel a fülem mögé fésültem egy arcomba
hulló tincset. Ez tényleg csak egy vicc volt. Vagy az is lehet,
hogy Jase nem is nekem akarta küldeni azt az üzit, és hogy
éppen mást vár egy másik kolesz előtt. Féltékenység támadt
bennem, amikor eszembe jutott, hogy az éjszaka közepén egy
másik lánnyal SMS-ezik, ami persze értelmetlen baromság
volt.
Bicegve mentem előre az ösvényen egy jó darabig, és köz-
ben újra és újra bepillantottam a fák és a sűrű bokrok közé.
Aztán megálltam az ösvény közepén, és az arcom lángolni
kezdett. A súlyomat áthelyeztem a fájós lábamról. Mégis mi a
fenét csinálok én itt? Még a telómat sem hoztam magammal.
Ez vagy tévedés, vagy valami vacak poén, vagy...
Ebben a pillanatban egy árnyék vált el az egyik fa sötét
törzsétől, és indult felém a bokrok között. Magas volt, és
amikor kilépett a lámpa vetette fénytócsába, a szám szó sze-
rint tátva maradt. Ez tényleg Jase volt, de mi a fenét csinált ez
ott? Amikor felém fordult, láttam. hogy a kezét éppen abban
a pillanatban veszi el a sliccéről. Ó, szent isten!
 - Jase ? - szólítottam meg sziszegve, és sietve indultam fe-
lé.
Amikor meghallotta a hangomat, felemelte a fejét.
- Itt vagy hát! - jegyezte meg olyan hangsúllyal, mintha
legalábbis ezer éve várt volna rám. Aztán mosolyra húzódott
az ajka. - Tényleg itt vagy.
Amikor megláttam ezt a félmosolyt, a mellkasomban va-
lami feszíteni kezdett, de aztán felidéztem magamban, hogy
mit mondott nem is olyan régen, és az érzés nagyon gyorsan
és nagyon erőteljesen alábbhagyott.
- Te tényleg pisiltél?
Az a félmosoly vigyorrá szélesedett.
- Igen, ki kellett mennem.
- De éppen a bokorba?
- Valakinek csak meg kell locsolnia!
A szám megrándult, amint rápillantottam. Egy rakoncátlan
tincs az arcába hullt, és félig eltakarta a szemét. A retró stílu-
sú póló majd szétszakadt a mellkasán és a vállain. Amikor
pedig felemelte a kezét, hogy kifésülje az arcába hulló hajszá-
lakat, a pólója és a nadrágja között kivillant a hasa is - ami
konkrétan kőkeménynek tűnt.
Kényszerítettem magam, hogy felemeljem a tekintetemet,
mert most nagyon nem hiányzott volna, hogy észrevegye,
mennyire bámulom.
- Részeg vagy.
- Ááá... - Úgy imbolygott, mintha egy számomra nem ér-
zékelhető, titokzatos erő vonzaná egyik irányba. - Azért az
egy kicsit túlzás, hogy részeg vagyok. A legrosszabb esetben
is max be vagyok nyomva egy kicsit.
Ezután elkezdett jobbra dőlni, én meg kíváncsian vontam
fel a szemöldökömet. Ekkor vettem csak észre a padra helye-
zett kis rózsaszín dobozt.
 - Ez a tiéd?
Követte a tekintetemet, és elvigyorodott.
- Basszus! Teljesen el is felejtettem. Hoztam neked egy kis
ajándékot.
Még jobban felvontam a szemöldökömet, amikor elkezdett
előrefelé dőlni. Ha nem lép egyet előre a legutolsó utáni pil-
lanatban, tuti, hogy arccal a földön csattan. Aztán felvette a
dobozt.
- Mi van benne?
A kezembe nyomta.
- Valami, ami legalább olyan fincsi, mint én.
Amikor lepillantottam a dobozra, rettentően nőiesen hor-
kantós nevetés tört fel belőlem. Az átlátszó műanyag tetőn
keresztül megláttam egy hatalmas muffint. Aztán Jase-re pil-
lantottam.
Felvonta az egyik vállát.
- A muffin finom. Gondoltam, leszek olyan jó, és megosz-
tom veled.
- Kösz! - szétfeszegettem a dobozt, és a kisujjamat bele-
dugtam a mázba. Aztán lenyalogattam, és önkéntelenül is fel-
nyögtem a gazdagon édes íztől.
Jase nagyot nyelt, aztán elfordult.
- Asszem, inkább leülök. Talán jobb lenne, ha te is... tudod,
a lábad miatt.
Mintha egyetlen pillanatra is képes lennék elfelejtkezni ró-
la.
Jase aggódva figyelte minden mozdulatomat. A térdemet
most még, a szokásosnál is merevebbnek éreztem.
- Fáj? - Válaszolni szerettem volna, de nem hagyta. - Tel-
jesen elfelejtkeztem róla. Pedig biztosan nem lenne szabad
terhelned, meg...
 - Minden rendben. - Gyorsan beleharaptam a muffinba.
Olyan volt, mint egy cukormázas orgazmus. - Kérsz?
- Hülyéskedsz? Persze.
Kettétörtem, és az egyik felét átadtam neki. Öt másodperc
sem kellett hozzá, és felfalta. Persze én is gyorsan végeztem
az enyémmel, és miután a dobozt a közeli szemetesbe dob-
tam, felsóhajtottam.
- De ugye nem csak azért jöttél, hogy muffint hozz nekem?
- Hát nem.
- És... és akkor miért vagy itt, Jase?
Nem felelt azonnal, de amikor a szürke szempár tekintete
megtalált, meglepően élesen és érzelmesen csillant.
- Beszélni szerettem volna veled.
- Már beszéltél velem, és azt hiszem, el is mondtál min-
dent, amit akartál. Úgyhogy nagyon meglepődtem, amikor
egyszer csak feltűntél itt a kolesz előtt. - Úgy éreztem ma-
gam, mint valami rosszindulatú banya, amiért ezt csak így a
fejéhez vágom, de akkor is ez volt az igazság. És őszintén
szólva meg is érdemelte, hogy banya legyek vele. Nem va-
gyok én senkinek a lábtörlője!
Jase elfordult, és a válla megfeszült. Közelebb lépett, majd
leült mellém. Rám nézett, és megcsapott az enyhe alkohol-
szag. Egy szó nélkül megfogta a kezem, én meg elkerekedett
szemmel néztem, amint az arcához emeli, tenyérrel felfelé
fordítja, és belecsókol.
Aha. Tuti részeg.
Mintha elektromos bizsergés Futott volna végig a tenyere-
men ott ahol az ajka hozzáért. Az agyam teljesen kiürült, mi-
közben néztem, hogyan helyezi vissza a kezemet az ölembe.
- Egy barom vagyok - mondta.
Lassan pislogtam egyet.
 - Nem lett volna szabad azt a sok baromságot mondanom
neked. Nem volt helyes, és hazudtam. - Mélyet sóhajtott,
majd a tekintetét a mellettünk levő, üres padra szegezte. -
Aznap este nem voltam részeg. Nagyon nem.
A szívem már abban a pillanatban hevesen verni kezdett,
hogy megcsókolta a tenyeremet, és egy fokkal még erősebben
kalapált, ahogy szavainak jelentése eljutott a tudatomig. Csak
suttogást tudtam kipréselni a mellkasomból.
- Tudom.
- És tényleg nem gondoltam, hogy különösebb jelentősége
lesz majd számodra, mert fogalmam sem volt, hogy belém
vagy esve, vagy valami ilyesmi. - A szája sarka kis félmo-
solyra húzódott. Pedig ezt aztán nagyon eltalálta. Az a csók a
világot jelentette számomra.
- Csak... csak nem lett volna szabad megcsókolnom téged
aznap este. Nem azért, mert gusztustalan volt vagy valami
efféle, hanem azért, mert te Cam kishúga vagy. Érinthetetlen.
Mialatt néztem, a mellkasomból a feszültség átköltözött a
gyomromba. Ennek meg mi baja van? Az, hogy Cam a gye-
rekkori barátja? Most komolyan? Szerettem volna alaposan
kupán vágni, ugyanakkor azonban szerettem volna odabújni
az ölébe is, mert ha ez a hatalmas probléma, ami miatt nem
lehetünk együtt, akkor ezen biztosan könnyen segíthetünk.
Nem? Vagy számít ez egyáltalán?
Közben pedig az igazság az, hogy csak ültem ott, és
ugyanúgy bámultam, mint minden alkalommal, amikor átjött
Camhez látogatóba. De megfogadtam, hogy ha valamiért vi-
hogni kezdek, lekeverek magamnak egyet.
- Az a pillanat... azon az éjjelen elvesztettem a fejemet,
Tess. Te... te gyönyörű vagy. Mindig is gyönyörű voltál, az
isten verje meg, és ez cseppet sem változott.
 Szóval gyönyörűnek lát - na, várjunk csak egy percet! El-
vesztette a fejét? Majd szétszakadtam, hiszen egyszerre érez-
tem hatalmas boldogságot, és rettenetes sértettséget. Megráz-
tam a fejem.
- Különben pedig csak annyit akartam mondani, hogy na-
gyon sajnálom. - Rám pillantott, de az arca fele árnyékba bo-
rult. - És ha most azt mondod, én vagyok a világ legnagyobb
seggfeje, tökéletesen megértem.
Amit korábban mondott, olyan volt, mintha szándékosan
belerúgott volna egy darázsfészekbe, a most hallottak azon-
ban valamelyest csökkentették a lángoló haragot.
- Nem tartalak seggfejnek.
Jase egy pillanatra megmerevedett, majd hirtelen felém
fordult, és a fejét megint oldalra billentette. A tekintetünk
összetalálkozott, és én rádöbbentem, hogy képtelen vagyok
elszakadni a pillantásától.
- Te annyira... kedves vagy!
Kedves? Nagy nehezen sikerült megállnom, hogy ne köp-
jek a földre. Hát persze hogy Jase kedvesnek és aranyosnak
tart, és olyan ártatlannak, mint valami hatalmas plüssmackót.
De nagyon nem azt szerettem volna, hogy ilyennek lásson.
Ő szakította meg a szemkontaktust, és ahogyan elfordult
tőlem, mintha minden korty levegő kifutott volna a tüdőmből.
Megnyaltam az alsó ajkamat, és a belépőkártyámat újra és
újra végighúztam a pizsialsómon.
- Szóval úgy gondoltad, hogy nyerő ötlet lenne eljönni
hozzám az éjszaka kellős közepén, és ezt, közölni velem?
- Azért nincsen az éjszaka kellős közepe - mondta, halvá-
nyan mosolyogva. - Inkább kora késő este van.
Felvontam a szemöldökömet.
- Ennek semmi értelme.
 - Ha te is megittál volna tizennyolc sört, akkor látnád az ér-
telmet.
Csücsörítve emlékeztettem magam, hogy most csak egy
kicsit van benyomva.
- És nem tudtál volna várni, nem is tudom, amíg kijóza-
nodsz, és akkor erre a beszélgetésre verőfényben került volna
sor?
- Nem tudtam - felelte pillanatnyi habozás nélkül és olyan
gyorsan, hogy azonnal megértettem, mennyire fontos volt
neki, hogy megértsem, mit miért tesz. - És a buli is szar volt.
- Tényleg? - Valamiért nem tudtam magam elé képzelni azt
a Hawaii-bulit, ami tényleg annyira szar lehetett volna.
Jase bólintott, és összevonta a szemöldökét.
- Ez... ezt már nagyon régóta el akarom mondani neked.
Próbáltam sörbe fojtani, de nem ment. Aztán úgy döntöttem,
jobb lesz, ha inkább elmondom, még mielőtt alkoholmérge-
zést kapok.
Vagyis a buli mégsem volt annyira szar, egyszerűen csak
olyan bűntudat munkált benne, hogy inkább eljött hozzám.
Hirtelen magam sem tudtam, mit is gondolhatnék erről. Ko-
rábban szinte kényszeresen vonzódtam hozzá, olyannyira,
hogy magamnak is sikerült bebeszélnem, mennyire őrülten és
mélységesen szerelmes vagyok belé. Na és azon az éjszakán,
amikor csókolóztunk, akkor azt hittem... nos, egy csomó
marhaságot hittem.
Hogy amikor másnap felkel, a kis Jézus és a szüleim előtt
bevallja, hogy halálosan és menthetetlenül szerelmes belém.
Ja, és azt, hogy ennek a fordulatnak mindenki nagyon örül
majd, köztük Cam is. Hogy egy érettségizős lány, és egy má-
sodéves főiskolás kapcsolata igenis működhet. Hogy Jase
majd Cam helyett engem látogat meg minden hétvégén, hogy
ott lesz minden bemutatómon, és ha már a balettsuliba járok,
akkor is rendszeresen meglátogat New Yorkban, és...
És persze ezek egyike sem történt meg.
Jase és Cam még azelőtt elment otthonról, hogy én feléb-
redtem volna, és aztán legközelebb csak akkor találkoztunk,
amikor járni kezdtem a Shepherdre. Aztán tavaly valamikor
eljött az a pont, amikor azt hittem sikerült túltennem magam
ezen az egész Jase-ügyön, sikerült az ostoba, naiv képzelgé-
seimre fogni, és még randiztam is néhányszor. De az igazság
az, hogy soha nem sikerült magam mögött tudni. Nem sike-
rült feldolgoznom. Ami most már egészen nyilvánvalóan lát-
szik.
És most, hogy Jase itt volt előttem, a közelemben, hirtelen
újra észrevettem mindazt, ami annak idején vonzott benne - a
kedvessége, a humora, az intelligenciája. És annak ellenére,
hogy ezeknek a személyiségjegyeknek némelyike most nem
igazán volt jelen a beszélgetésünkben, azért pontosan tudtam,
hogy nem vesztek ki belőle. A tény, hogy hajnali egy múlt, és
ő képes volt felkutatni engem csak azért, mert bocsánatot sze-
retett volna kérni, fájdalmasan egyértelművé tette a dolgokat.
Hátradőlt, és kinyújtotta hosszú lábait.
- Tess... Tess... Tess...
- Mi van? - Miután vagy egy percig bámultam egy szögle-
tesre nyírt bokrot, kényszerítettem magam, hogy forduljak
vissza hozzá.
Jase megint engem nézett, de az arcából semmit nem tud-
tam kiolvasni. A szeme szinte ezüstösen csillogott, és a tekin-
tete lejjebb vándorolt. A torkából morgáshoz hasonló, mély
hang tört fel, félig káromkodás, félig nyögés. Nem tudtam
mire vélni. Követtem a tekintetét, és amikor megláttam, mit
néz, reszketegen, meglepetten kaptam levegő után.
 Nem volt rajtam melltartó, és a vékony atléta nem sokat
rejtettel abból, ahogy a hűvös éjszakai levegő hatott rám.
Márpedig ebben a pillanatban nagyon is hatott.
Két mellbimbóm megkeményedve feszült neki az anyag-
nak. Forróság árasztotta el az arcomat, és már éppen össze-
fontam volna a karomat a mellkasom előtt, amikor rádöbben-
tem, hogy Jase még mindig engem bámult. Megkövülten.
Vagyis ahhoz képest, hogy az előbb azt mondta, csak egy pil-
lanatra vesztette el a fejét...
Na, várjunk csak! Ezúttal tényleg részeg volt.
Eltakartam magam.
- Mi van? - ismételtem meg az előző kérdést.
Lassan feljebb emelte izzó tekintetét, és isten az atyám, el-
időzött néhány pillanatra az ajkamon.
- Miért jöttél ide? Miért pont ezt a sulit választottad?
A kérdés teljesen váratlanul ért, nem kis mértékben a
hangsúly miatt, ahogyan feltette. Mintha soha eszébe sem
jutott volna, hogy ebben az életben én is itt lehetek, abban a
suliban, ahova ő is jár.
- Én... a lábam... - Mi van, nem tudok kinyögni egy nyo-
moruk mondatot sem? Könnyed szellő támadt, és játszani
kezdett a hajammal. - Nem volt semmi jobb ötletem.
- Gondolom, soha nem is akartál főiskolára járni.
- Nem. Vagyis nem így.
- És akkor... - Elhallgatott, és megfogott egy tincset. A fü-
lem mögé fésülte, de közben az ujja az arcomhoz is hozzáért,
mire elektromossághoz hasonló remegés futott végig a gerin-
cem mentén. A keze vagy fél pillanatig nem mozdult az ar-
comról, aztán aláhullt a kettőnk közötti ürességbe; az üres-
ségbe, amely hirtelen sokkal kisebbnek tűnt, mint korábban. -
Mit tanulsz?
 Beletelt néhány pillanatba, míg az agyam lekövette a hirte-
len témaváltást.
- Alapfokú pedagógiát.
A szája mosolyra görbült, jobb karját lelógatta a pad hát-
támlája mögé, miközben egyetlen pillanatra sem vette le ró-
lam a tekintetét.
- Az nagyon különleges embert kíván.
- Hogy érted ezt? - Az igazat megvallva elég kapkodva el-
döntött fő szakirány volt, hiszen nem is igazán terveztem to-
vábbtanulni. Egyszerűen kinyitottam a felvételi tájékoztatót,
és ráböktem valamire. A tanítást mindig amolyan stabil, hosz-
szú távú elfoglaltságnak tekintettem - egy afféle B tervnek,
amit sohasem akartam élesíteni.
- A kölykök nagyon kemények tudnak ám lenni, Tess, kü-
lönösen ebben a korban!
- Te már csak tudod! - mosolyogtam, és visszagondoltam,
milyen aranyos volt a kisöccsével. - De szeretem a gyereke-
ket.
Az arcán árnyék suhant keresztül.
- Aha, nos figyu, azt hiszem, jobb lesz, ha indulok. Nagyon
késő van, és szerintem te is jobban szeretnél most már vissza-
feküdni. - Elkezdett felállni, de aztán meggondolta magát. -
És ugye még mindig barátok vagyunk mi ketten? Mint... mint
azelőtt.
Mint az előtt, hogy megcsókolt? Megacéloztam magam,
mert a szívem megint darabokra akart szakadni. Szóval ennyi.
Annak ellenére, hogy gyönyörűnek tart és vonzódik hozzám,
nem hajlandó megtenni azt a bizonyos utolsó lépést. Nem
tudtam, hogy Cam miatt, vagy valami más oka van, minden-
esetre, amit irántam érez, nem bizonyul elég erősnek. Nem
számít.
 Barátok persze lehetünk. Szerencsére én sem ügy tervez-
tem, hogy huzamosabb időn keresztül ebbe a suliba járok
majd. Ha a térdem rendbe jön, akkor a lehető leggyorsabban
befejezem a megkezdett szemesztert, és már indulok is vissza
a stúdióba.
Jase... Jase pedig megint csak egy emlék lesz.
Mosolyt erőltettem magamra.
- Aha, barátok vagyunk.
- Jó. Király. - És az arcára olyan széles mosoly ült, aminek
a láttán minden bizonnyal országszerte megszámlálhatatlan
bugyi csusszant volna le egy pillanat alatt. Felállt, és csak
néztem, ahogyan megbotlik, majd bal felé dől. Széjjeltárta a
két karját, próbálta visszanyerni az egyensúlyát.
- Hoppá...
Amikor azonban a kocsi kulcsát halászta elő a zsebéből,
határozottan felálltam. Ez alkalommal semmi fájdalmat nem
éreztem a térdemben.
- Eszedbe se jusson, hogy vezetsz!
Rám nézett, és felnevetett.
- Hiszen semmi bajom!
- Egy fenét nincs! Még állni sem tudsz!
- Nos, ebben az esetben szerencse, hogy vezetni ülve szok-
tak az emberek.
Elkerekedett a szemem.
- Jase...!
Újabb tántorgó lépést tett, én azonban elkaptam a felkarját,
és megszorítottam. Az ujjaimnak esélyük sem volt összezá-
ródni a bicepszén. Nagyon meglepte az érintésem, és azonnal
felém kapta a tekintetét. De én is meglepődtem azon, amit
csinálok. Meleg bőrének érintése lángra lobbantotta a teste-
met, de persze azonnal kihasználtam a helyzetet.
 Kikaptam a kezéből a slusszkulcsot, aztán elengedtem a
karját, és hátrébb léptem.
- Mondtam, hogy eszedbe se jusson.
Jase nem próbálta visszaszerezni.
- Akkor mit csináljak? Aludjak itt a padon?
Mondhattam volna, hogy hívja fel valamelyik haverját, de
persze nem ezt mondtam.
- Nálam alhatsz.
Elkerekedett a szeme, aztán felnevetett.
- Nálad?
Nem értettem, mi olyan nevetséges ezen.
- Aha, miért?
Már éppen válaszolt volna, de aztán úgy tűnt, inkább meg-
gondolta magát. Másodperceken keresztül csak néztünk egy-
másra, szótlanul.
- Cam meg fog ölni.
- Cam engem fog megölni, ha megtudja, hogy hagytalak
így a volánhoz ülni. Különben pedig van egy kanapé a lakás-
ban. Nem velem kellene egy ágyban aludnod.
A szeme a tompa lámpafényben is megcsillant, és ettől a
tekintettől szó szerint a fülem hegyéig pirultam.
- A kanapén vagy az ágyadban - jelentette ki végül - , tök
mindegy, mert ha a tesódon múlik, halott ember vagyok.
Amire valóban volt bizonyos esély, azonban pontosan tud-
tam, hogy ha hagyom ilyen állapotban vezetni, Cam még an-
nál is dühösebb lesz. Különben pedig az a lehetőségünk sem
volt meg, hogy vagy Jase, vagy én felhívjuk Camet, és ké-
rünk tőle egy fuvart haza. Soha nem tudnánk kimagyarázni,
mit keres itt.
- Camnek nem kell megtudnia.
Úgy tűnt, Jase hiszi is, meg nem is a dolgot, de azért ami-
kor sarkon fordultam, és elindultam vissza a kolesz épülete
felé, botladozva utánam indult. Egy szót sem szóltunk, amíg
vissza nem értünk a lakás ajtajához, és be nem mentünk.
- Debbie még nincs itthon - mondtam, és felkapcsoltam az
állólámpát. - Talán egész estére ott marad...
- Eriknél - vágott a szavamba Jase, és körbepillantott a kis
közös nappaliban. Sejtettem, hogy nem most először jár
ilyenben. - Még mindig a buliban vannak. Ki lakik a másik
szobában?
- Gőzöm sincs - felvettem a földről az egyik párnát, és a
kanapéra helyeztem, közvetlenül a kartámla mellé. - Egyszer
sem találkoztam velük. Szerintem vámpírok lehetnek, vagy
valami ehhez hasonló.
Kuncogva lépett el mellettem, és leült a kanapéra. Egy má-
sodperc sem kellett, és már a hátán feküdt, a szeme lehunyva,
és mellkasa egyenletes ütemben emelkedett és süllyedt. Hű-
ha! Milyen állat lehet, ha valaki ennyire gyorsan el tud alud-
ni!
Nagyot sóhajtottam, majd a saját szobámba mentem, és
felkaptam az ágyam végéről a steppelt takarót, amit még anya
készített nekem. Visszavittem a nappaliba. Jase meg sem
mozdult, ahogyan odaálltam hosszú lába és a kisasztal közé,
de a szeme nyitva volt, és ezüstösen csillogó tekintetét le sem
vette rólam.
- Barátok vagyunk? - mormogta.
Annyira meglepődtem, hogy a csalódottság szinte fel sem
tűnt, de ő csak mosolygott rám. Hogy lehet valaki ekkora idi-
óta, mint én? Ráterítettem a takarót, majd elindultam vissza, a
szobámba.
Olyan gyorsan mozdult, hogy azt hittem, ennyire részegen
ez nem is lehetséges. Megragadta a csuklómat, és meglepően
gyengéd, mégis határozott szorítással odaszögezett maga
mellé.
 - Tess? - kérdezte, félig lehunyt szemmel. - Barátok va-
gyunk?
A hüvelykujja lassú, szinte lusta mozdulatokkal indult meg
a tenyeremen körözve. A lélegzetem is kihagyott. Ez az
egyetlen kis mozdulat is félelmetesen bonyolult dolgokat tett
az agyammal, és azt hiszem, ki is égette egy kicsit.
- Igen. Barátok.
- Jó - ismételte meg, amit korábban a padon ülve mondott.
- Király.
Nem engedett el, inkább odahúzott magához, hogy végül a
csípőm egészen nekinyomódott a kanapénak. Annyi gondolat
kavargóit a fejemben, és olyan sebességgel, hogy el sem tu-
dom képzelni, miért mondtam neki azt, amit ez után mond-
tam.
- Honnan tudtad, melyik kokszban lakom?
- Az legyen az én titkom. - A keze elindult felfelé a karo-
mon, és csak közvetlenül a könyököm alatt állapodott meg,
azon a bizonyos, különösen érzékeny részen.
Most mit csinál? Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy
barátok nem szoktak így viselkedni egymással. Nekem leg-
alábbis a srác barátaimmal eszembe sem jutott volna. De per-
sze nem sok srác barátom volt, és azok is mind a stúdióból.
És így még Jase sem érintett meg soha. Még azokban a má-
sodpercekben sem, közvetlenül a csók előtt. Akkor csak be-
szélgettünk, aztán jó éjszakát kívántam neki, megöleltem, és
amikor vissza akartam húzódni, ő nem engedett, aztán... aztán
elvesztette a fejét. Vajon most is ez történik majd? Részeg. Es
az biztos, hogy ami engem illet, vagy ezer nagyon jó okot
tudtam volna kapásból mondani, miért lenne okosabb elhú-
zódni tőle.
Mégsem tettem.
Na ezért vagyok hülye.
 Még mindig nem mozdultam.
Az apró körök miatt, amiket a hüvelykujja leírt a bőrömön.
elektromos ütésekhez hasonló bizsergés futott végig a teste-
men újra és újra. Fájdalomhoz hasonló érzés támadt a mell-
bimbómban, és lejjebb indult. Az ajkaim saját akaratuknak
engedelmeskedve el nyíltak, Istenem, pedig lehetett volna
ennél több eszem is! Pontosan tudtam, mi lesz ennek a vége,
de még életemben nem történt meg velem, hogy egy egyszerű
érintés ilyen érzéseket keltsen életre bennem. El sem tudtam
képzelni, hogy a belső szerveim ilyen elképesztően kéjes
csomókba tudnak tekeredni, ha egy hüvelykujj megsimogatja
a könyökhajlatomat.
- Aha, barátok vagyunk - mormogta megint, aztán lehúzott
magára.
A pulzusom az egekben volt, mégsem álltam ellen. Még a
gondolat sem fogalmazódott meg bennem, amint a feje köze-
lebb emelkedett hozzám, és forró lehelete végigcsapott elő-
ször az ajkamon, aztán az arcomon is. Reszkettem, amikor a
mellkasa felemelkedett, és az enyémhez simult.
Az én mellkasomban ugyanakkor valami nagyon mélyről
érzelem kelt életre, és a pánik fémes ízével öntötte el a szá-
mat. Szinte a semmiből robbant a fejembe a józan ész. Olyan
akaraterőre leltem, aminek a létezése még engem is megdöb-
bentett, és csak ennek köszönhetem, hogy nem lettem megint
pincsikutya, akinek a homlokára van tetoválva, hogy SZA-
BAD A PÁLYA!
Félrekaptam a fejem, és felültem, de Jase csak nem enge-
dett el. Elvesztettem az egyensúlyomat, ő sakál részeg volt,
nem igazán fogta erősen a karomat, és ráadásul a takaró is ott
volt, vagyis minden készen állt a tragédiához. Valami módon
sikerült a lábát belegabalyítani a takaróba. Hátraléptem, és
nekiütköztem a kisasztalnak, ő azonban felem mozdult, mi-
közben továbbra is próbált közelebb húzni magához, egyszer-
re legördülve az ágyról, és felülve. Végül persze mind a ket-
ten a földön kötöttünk ki.
Hanyatt zuhantam a padlóra, Jase testének súlya pedig rám
nehezedett, és kinyomott belőlem minden szuszt. Eltelt egy
pillanat, majd pislogva nyitottam ki a szememet. Tökéletesen
oda voltam szögezve a padlóhoz, de úgy, hogy se a karomat,
se a lábamat nem tudtam megmozdítani.
- Ó, istenem! - mondtam, amikor sikerült kipréselnem ma-
gamból egy halk nyögést. - Élsz még?
Mély hangon nevetett fel, miközben feltámaszkodott, és
végre leemelte rólam a felsőteste súlyát. A levegő sziszegve
töltötte meg a tüdőmet.
- Élek. Hű, basszus... Jól vagy?
- Aha. Te?
Sűrű, fekete szempillái félig lecsukódtak, és vigyorogva
válaszolt.
- Nem tudom. Asszem összetörtelek.
- Azt kérdeztem, te jól vagy-e? - A hangomat még én ma-
gam is különösnek hallottam. A súlya és a közelsége miatt a
vér dübörögve áramlott a fülemben. - Ne az érdekeljen, hogy
én össze vagyok-e törve.
- Én viszont miattad aggódom igazán, de azért kösz, hogy
felfogtad az esésemet. Ez nagyon kedves volt tőled, Tess -
kuncogott, és istenem, pontosan tudtam, hogy mennyi csaja
volt eddig, de akkor is mi a fenéért kellett neki ennyire ked-
ves, bár nagyon esetlen részegnek lennie? Mocorogtam, mert
ki akartam szabadítani a karomat, ő meg egy kicsit másképp
feküdt, és a testünk hirtelen pontosan úgy feszült egymásnak,
hogy jó legyen. Megdermedtem, amikor a mellkasából feltört
az a mélyről jövő, nagyon szexis morgás, felemeltem a tekin-
tetemet, és a szemébe néztem. Egyikünk sem mozdult. Egyi-
künk sem beszélt. Az ajka szétvált, ahogyan kis, gyors sóhaj
szakadt fel belőle. Az én mellkasom felemelkedett, mert
reszketegen kaptam levegő után. A pizsialsóm vékony anya-
gán keresztül éreztem, hogy megkeményedik a combom kö-
zött. Totál egyértelműen. Nagy volt és vastag.
A testemen édes és szédítő forróság kúszott végig.
Láttam, hogyan néz rám, és a pillantásától több ponton is
lüktetni kezdtem. Képtelen voltam levenni róla a tekintete-
met, miközben a szeme színe folyékony ezüstté vált. A resz-
ketés hullámokban rohant végig rajtam. A lüktetés mélyen a
bensőmben már elviselhetetlenül erős lett, és kisugárzott a
végtagjaimba is.
A tekintete egy egészen kicsit tompa fényűnek tűnt, és ne-
kem megint emlékeztetnem kellett magam, hogy Jase sakál
részeg - de persze ez a tudat nem csökkentette a vágyat.
- Ez... nagyon váratlan volt - jegyezte meg olyan hangon,
hogy az idegeim azonnal ronggyá lettek. - Tess, én... - Aztán
lehunyta a szemét, és kifújta a levegőt. - Nagyon jó érzés, ha
alattam vagy. Túlságosan jó!
A szívem előbb kihagyott egy ütemet, de aztán megint fel-
gyorsult. Ez a pillanat olyan vágyat ébresztett bennem, ami-
hez hasonlót még nemigen tapasztaltam, és nem is értettem.
Csak annyit tudtam, hogy legszívesebben most azonnal kör-
befonnám a testemmel, és nem engedném el soha többé.
- A „jó” nem is igazán a megfelelő szó. Jobb lenne a „töké-
letes”? - Kicsit mintha magában beszélt volna. - A rohadt
élet! - morogta, majd a csípője körözni kezdett, lassan előre-
nyomódott, és éppen azon a helyen feszült nekem, ahol a leg-
erősebb volt a kínnal teli vágy. A lábujjam ökölbe szorult, és
levegő után kaptam. Izmos testén remegés futott végig. - Te
hiszel a végzetben?
 Fogalmam sem volt, honnan jött ez a kérdés, és az igazat
megvallva, nem is sikerült áthatolnia a gondolataimat elfedő
ködön.
- Nem tudom - suttogtam. - Te?
- Úgy értem, hiszel abban, hogy vannak dolgok, amik szin-
te végzetszerűen történnek meg? - mormogta, aztán lehajtotta
a fejét, és az ajka a nyakamat simította végig. Újabb megle-
pett sóhaj szakadt fel belőlem. - Hogy mindegy, mit teszel,
vagy mit próbálsz bebeszélni magadnak, vannak dolgok,
amik egyszerűen megtörténnek. Hogy vannak dolgok, amiket
az ember nem akadályozhat meg.
A testemet ekkorra már rég nem a gondolataim irányítot-
ták, nem értettem, mit mond, és azt sem tudtam egészen biz-
tosan, hogy ő érti-e a saját szavait. A jobb karom azonban
ekkorra kiszabadult, felemeltem, és lassan végigsimítottam a
lágy hajtincseket.
Az ajka megint kényeztetni kezdte a nyakamat, és a nyelve
hegye egyszerre megjelent a lüktető vénán. Megrezzentem,
mire az altestünk megint egymásnak nyomódott. Megcsókolt
újra és újra ugyanazon a ponton, megharapdált, de csak olyan
erősen, hogy ne maradjon nyoma, de az érzés akkor is min-
dent elsöprővé lett.
- Soha nem tudtad. - Az egyik karjára támaszkodott, míg a
másik kezével végigsimította az arcomat, és hátranyomta a
fejemet.
A vérem a fülemben dübörgött, és olyannak hallottam,
mintha távoli vihar mennydörgése lenne minden szívverésem.
- Mit nem tudtam?
Megrázta a fejét, és a hüvelykjével végigsimította az alsó
ajkamat.
- Hogy nem mindig... Cam miatt mentem el hozzátok.
Nem ő volt az egyetlen ok, amiért minden hétvégén odautaz-
tam. - A meglepetés miatt kikerekedett a szemem, ő pedig ezt
látva csak nevetett. - Sokszor azért mentem, hogy téged lát-
hassalak. Igazi perverz vagyok, tudom. Hány éves is voltál
akkor? Tizenhat? Bassza meg!
Ezek a szavak, együtt az érzéssel, hogy rajtam fekszik,
szinte atomrobbanással értek fel. Abban a pillanatban azon-
ban nem volt idő vagy lehetőség arra, hogy alfélé belső mo-
nológot folytassak a szavai jelentéséről, vagy éppen kételked-
jek abban, hogy valóban igazak. Ennyire még én sem vagyok
kényszeres. Lehajtotta a fejét, és a testem megfeszült. Meg
fog csókolni, de nem fogom eltolni magamtól. Ezúttal nem.
Az után, amit az előbb beismert, semmiképpen. Különösen
azért, mert a mellkasomban megint megjelent az a kelleme-
sen feszítő érzés, ami egyetlen szempillantás alatt kitörölt az
agyamból minden rossz és nyomorult emléket.
Az ajka előbb végigsimított az orrnyergemen, majd a hom-
lokomra mozdult, és megcsókolta. Aztán Jase legördült ró-
lam, és az oldalára feküdt. A kéz, ami eddig az arcomat si-
mogatta, most a két mellem között lecsúszott, és közvetlenül
a köldököm fölött állapodott meg. Édes csókja felperzselte a
mellkasomat, de én ennél sokkal többre vágytam. Arra, hogy
az ajkai elinduljanak lejjebb is.
Csakhogy nem tették.
Felé fordultam, és kinyitottam a szememet. Amikor rádöb-
bentem a kegyetlen igazságra, a szám is tátva maradt: Jase ott
hevert mellettem a földön, és mélyen aludt.
 4. FEJEZET

MINTHA FORREST GUMP személyesen költözött vol-

na be a fejembe. Egyre csak azt ismételgette nekem, hogy az
a hülye, aki mondja. Tényleg jobb lett volna, ha nem törődöm
Jase SMS-ével. És tényleg jobb lett volna, ha lelkesen helye-
selek, amikor seggfejnek nevezte magát. Jobb lett volna, ha
telefonálok valakinek, és hazavitetem. Nem lett volna szabad
többre vágynom egy homlokpuszinál. És okosabb lett volna,
ha nem hagyom, hogy elhiggyek bármit abból - bármennyire
is szerettem volna - , amit tegnap éjjel mondott nekem, mert
pontosan tudtam, mennyire részeg.
A részeg ember szavai, a józan ember gondolatai. Apa
mindig ezt mondogatta nekem, de igazából soha nem hittem
neki. Most már másképpen látom a dolgot.
Éjjel végül nem sikerült a kanapéra imádkoznom Jase-t,
úgyhogy a feje alá gyűrtem egy párnát, és ráterítettem a taka-
rót. Aztán leültem a kanapéra, és isten az atyám, azt tervez-
tem, hogy visszamegyek a saját ágyamba. De aztán figyelni
kezdtem, ahogy alszik, és teljesen elvesztem a látványban.
Tényleg totál hülye vagyok. És miközben azt néztem, meny-
nyire lágyak a vonásai, szépen lassan én is álomba merültem.
Amikor vasárnap reggel felébredtem, a takaró, amit én terí-
tettem rá, már rajtam volt. A fejem pedig a kanapé karja he-
lyett a párnáján feküdt. És Jase nem volt sehol.
A lényemnek egy nagy része mindenképpen hinni szerette
volna a tegnap hallottakat, és azt, hogy ez az egész valóban
jelentett valamit, mert az a csók... annyira, de annyira édes
volt. És közben mégsem felejthettem el, hogy sakál részeg
volt, és most, mire felébredtem, már el is húzott valahová.
Sokat jelentett nekem, hogy az éjjel bocsánatot kért, mert úgy
éreztem, most már elindulhatunk valamerre, lehetünk barátok
- ugyanakkor legszívesebben fenéken billentettem volna ma-
gamat, amiért olyan kétségbeesetten rohantam hozzá tegnap
este, és amiért annyira szerettem volna, hogy megcsókoljon.
Bárhol máshol, csak nem a homlokomon. Pedig istenem,
még az a homlokpuszi is annyira... édes volt!
- Basszus! - A tenyerembe ejtettem a fejemet.
Rettenetesen megörültem a tegnapi üzenetnek. Hiszen már
azt is elhitettem magammal, hogy szándékosan kitörölte a
számomat, és... nos, csajból vagyok. Ennél jobb indokom
nem is lehetne. Szigorúan csak barátok vagyunk, próbáltam
újra és újra elismételni magamnak, mert valahogy minden-
képpen el kellett érnem, hogy valóban így is tekintsek ma-
gunkra.
- Nem úgy nézel ki, mint akinek túl nyugis éjszakája volt.
Debbie hangjára felemeltem a fejemet. Ott állt az ajtóban,
a kezében két csésze kávéval.
- Óóó...
Barna haját neonlila csattal fogta össze, közelebb lépett, és
az egyik csészét a kezembe nyomta.
- Kérdezhetek?
- Rajta! - Bementem a szobánkba, cs törökülésben leültem
az ágyamra. - Még az is lehet, hogy válaszolok.
Lerúgta a szandálját, majd elhelyezkedett a szemben levő
ágyon, és vigyorogva nézett rám.
- Szóval, ma reggel hazaértem, ó nem is tudom... olyan
hajnali négy körül, és azt hittem, rosszul látok, mert egy bi-
zonyos Jase Winstead feküdt a padlón totál kiütve, te pedig
ott hevertél a kanapén, aranyosan összegömbölyödve, mint
valami kisbaba.
Éreztem, hogy lassan forróság kúszik fel az arcomon.
 - Ööö, hát igen...
Debbie kuncogva hallgatta, mennyire dadogok.
- Nos, én úgy gondolom, hogy ha Jase váratlanul megjele-
nik valahol, akkor általában inkább az ágyban, nem pedig a
padlón szokott aludni. Csak halk megjegyzés volt, persze, de
akkor is: beszélj! Mit keresett itt? Láttam a bulin, és úgy tűnt,
nemigen van hangulata az egészhez... Hűha! Értem már! -
Még szélesebben vigyorgott. - Valahol máshol szeretett volna
lenni, mégpedig itt, veled!
Ez nem semmi logikai vargabetű volt azért!
- Erről szó sincs. - Amikor észrevettem a tekintetében csil-
lanó kétkedést, belekortyoltam az agyoncukrozott kávéba, és
legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy pontosan hol
is szokott még Jase váratlanul megjelenni. - Komolyan. Elég
régóta ismerjük már egymást. Ugye tudtad, hogy a tesóm,
Cam, a legjobb barátja?
- Igen, nagyon jól tudom, ki a tesód. Mindenki tudja. - Le-
simította a haját. - De azt nem tudtam, hogy te is ennyire jó
barátságban vagy Jase-szel.
Megvontam a vállamat.
- Részeg volt, úgyhogy nem engedhettem meg, hogy ko-
csival menjen haza. Ezért itt aludt a kanapén. Ennyi az egész.
Nem valami izgalmas sztori.
Felvonta a szemöldökét.
- Na és pontosan miért jött éppen ide sakál részegen?
Baaasszuuus! Jó kérdés. Nagyon kortyoltam a kávémból,
mert időt szerettem volna nyerni.
- Valaki máshoz ment, vagy valami ilyesmi. És mivel any-
nyira részeg volt, küldött nekem egy SMS- t.
Debbie felvonta az orrát.
- Ez tényleg elég uncsi sztori.
Felnevettem.
 - Bocs!
- A fenébe is, azt hittem, hallok majd néhány mocskos kis
részletet, és akkor rajtad keresztül élem ki a titkos vágyai-
mat... - Aztán, amikor látta mennyire elkerekedik a szemem,
felnevetett. - Ugyan már, hát te is tudod, hogy Jase... nem is
tudom, izzik a szenvedélytől. Olyan, akiről az ember úgy kép-
zelni, hogy csak egyszer kefél vele, és máris megváltozik az
egész élete.
- Egyszer kefél vele, és megváltozik az élete? - kérdeztem
vissza bután. Szexeltem már néhány alkalommal, de azok
közel sem voltak ilyenek. - Ez nagypályás farkaló tehetségre
utal!
Debbie olyan erősen nevetett, hogy hanyatt kellett dőlnie
az ágyán, és csak a szerencsén múlt, hogy közben nem ömlött
ki a kávé a műanyag pohárból.
- Farkaló tehetség? Jézusom...!
Én is vigyorogtam, és a számhoz emeltem a poharat.
- Ugye Erik nem jött haza veled?
- Nem.
Éreztem, hogy a feszültség elszáll belőlem valamelyest. Ha
Erik is látta volna, hogy Jase itt aludt, biztosan azonnal rohant
volna Camhez meg a többi klubtárshoz a hírrel.
- Kérhetek egy hatalmas szívességet? Megtennéd, hogy
nem beszélsz erről az egészről Eriknek? Nem szeretném, ha
egyesek esetleg helytelen következtetést vonnának le...
- Biztosan azt tennék - ugratott.
- Igen. És azt sem szeretném, ha emiatt Cam teljesen feles-
legesen bekattanna.
Az oldalára fordult, és a poharát az éjjeliszekrényre helyez-
te.
- Mert Cam olyan túlságosan védelmezős nagytestvér?
Horkantottam.
 - Hát, lehet mondani.
- Azért nagyon jó lehet, ha van valaki, aki ennyire vigyáz
az emberre! - felelte, és kinyújtotta a lábát. - Viszont tuti,
hogy a pokolba kívánod, ha a pasiddal is így viselkedik.
Megint ittam egy korty kávét, és úgy gondoltam, most már
ideje témát váltani.
- Ami a pasikat illeti... Nagyon meglepő, hogy Erik nem
kísért haza a buliból.
Beharapta az alsó ajkát.
- Inkább ott akart maradni, úgyhogy...
Vagyis amit Erik akar, az úgy is van. Pont, mint Jeremy.
Lenéztem a csészémre, és éreztem, hogy mondanom kellene
valamit, de volt egyfajta láthatatlan határvonal, amit nem sze-
rettem volna átlépni. És mégis, ha most nem mondok semmit,
akkor olyan, mintha elfogadnám a helyzetet. A suliban annak
idején soha, senki egyetlen szót sem szólt, amikor Jeremy a
legjelentéktelenebb indokkal is a folyosón rángatta a karomat,
vagy üvöltött velem. Mindenki elfordult, így sokkal köny-
nyebb volt nekik.
Becsuktam a szemem, és éreztem, hogy a tehetetlenség
amolyan régi barátként megint rám talál, és tudtam, nem lesz
könnyű megszabadulni tőle. Pedig azóta én már más ember
lettem. Nem voltam áldozat többé.
Amikor megszólalt Debbie telefonja, kinyitottam a sze-
mem, és láttam, mennyire sietősen húzza elő a zsebéből.
- Szia, kicsim, éppen csak... - Hirtelen elharapta a monda-
tot, és nekem minden izmom megmerevedett. - Igen, tudom...
Igen! Csak azért jöttem el, hogy igyák egy csésze kávét. Te...
- Még mindig az ágyon fekve, két lábát a földre tette. Aztán
amikor felállt, összetalálkozott a tekintetünk. Az orcáján vö-
rös foltok jelentek meg. Aztán gyorsan elfordult, és kisietett a
szobából. - Erik, kicsim, ne haragudj! Nem tudtam, hogy...
 Az ajtóban megtorpant, és lehajolt, hogy felvegye az imént
lerúgott szandált. A pamut rövidnadrág felcsúszott a comb-
ján, láthatóvá téve a bőrt, közvetlen a csípője alatt. Levegő
után kaptam, de a kis hangot minden bizonnyal elnyomta az,
amit Erik mondott neki éppen.
Rengeteg zúzódást láttam, kék-zöld volt a bőre, de helyen-
ként már sárgállni kezdett. Akadtak régebbiek, némelyek vi-
szont nagyon is frissek lehettek, és élénklila foltként éktelen-
kedtek a bőrén. Ezek legfeljebb egynaposak.
Debbie felegyenesedett, és a szandálját a kezében lógatta.
- Most azonnal megyek hozzád! Csak tankolnom kell...
igen tudom, hogy tegnap este szóltál miatta, de már annyira
késő volt... - Felsóhajtott. - Ne haragudj!
A mellkasomban megjelenő nyomás miatt, mintha levegőt
sem tudtam volna venni, miközben figyeltem, hogyan csukja
be az ajtót maga mögött. Lehunytam a szemem, és képtelen
voltam kitörölni az agyamból az imént látottakat. Pontosan
tudtam, mit jelentenek, és hogy miért került az a rengeteg zú-
zódás éppen oda, ahol rendes esetben soha, senki nem venné
észre.
Mert így nem derülhet ki ez a mocskos kis titok.

Éreztem, hogy a pólóm a hátamhoz tapad, és a térdem is

egyre jobban sajog. Ebben a rettenetes kánikulában kész kín-
zás volt elsétálni a Whitehallban tartott törióráról a campus
nyugati részében lévő zeneelméletórára. És az egészet csak
még rosszabbá tette a tudat, hogy ha enni is akarok még, ak-
kor kénytelen leszek hamarosan visszavonszolni a seggemet a
campus keleti részébe.
 - Jobb lett volna, ha buszra szállsz - jegyezte meg Calla
Fritz, és megigazította vállán a futártáskáját. - Semmi különö-
sebb oka nincsen annak, hogy ilyen messzire gyalog menj.
- Nincsen semmi bajom.
- Aha, a kamuriasztóm meg kiakadt. - Calla kihúzta hosz-
szú, szőke lófarkát a futártáska pántja alól. Csak vagy egy
hete ismertem, azóta, hogy megkezdődött a suli. Együtt jár-
tunk törire és zeneelméletre is, de ez a néhány napos ismeret-
ség is elég volt ahhoz, hogy konstatáljam, ha nagyon akar,
akkor rettenetesen bunkó tud lenni.
Debbie-n kívül pedig, ha jól sejtem, ő volt a másik barát-
nőm. Averyt természetesen nem számítottam a barátnőim kö-
zé, hiszen ő Cammel járt, és így kénytelen volt jóban lenni
velem. Anya még a suli kezdete előtt elmondta nekem, hogy
azt a néhány embert, akikkel a legrégebb óta ápol igen közeli
barátságot, éppen a főiskola, első évében ismerte meg.
Nagyon kételkedtem benne, hogy ez velem is megtörténik
majd. Még Sadival sem volt igazán közeli a barátságom, pe-
dig vele ötéves korunk óta együtt táncoltam.
- Azóta bicegsz, hogy elértük a focipályát - tette hozzá
Calla.
A verejték miatt a napszemüvegem lecsúszott egészen az
orrom hegyére. Visszatoltam, és rámosolyogtam. Calla Fritz
alacsony volt, a teste csupa ív, és emiatt mindig azokra az
1950-es évekbeli pinup csajokra emlékeztetett, akik a tánc-
karban táncoltak, és egy rakás pénzt kerestek vele.
Azonban Calla messze nem volt annyira tökéletes - aho-
gyan én magam sem.
A bal arcán dudorodó sebhely húzódott végig, a szája sar-
kától egészen a füléig. Ha elég vastagon festette magát, már
éppen csak látszott. Nem tudom, hogy szerezte, soha nem
kérdeztem tőle. Gondoltam, ez is olyasmi, amit az ember
vagy elmond magától a másiknak, vagy nem.
- Mindig bicegek egy kicsit - feleltem végül. A béna lába-
mat egyébként sem lett volna olyan egyszerű ellepleznem,
hiszen szinte fényesen csillogó, friss, rózsaszín heg virított a
térdkalácsomon. Persze szívesen rejtegettem volna, de az au-
gusztusi forróság miatt a hosszú ruha gondolatára is elszédül-
tem. - Különben pedig jót tesz a mozgás.
Horkantott.
- Mi a fenéről beszélsz? Az én combomnak, na, annak
tényleg több mozgás kellene. Amire viszont neked szükséged
van, az egy szép nagy hamburger.
- Láttad már, milyen a seggem? Nagyon sok hamburgerrel
kötöttem mostanában nagyon is testközeli kapcsolatot. Rá-
adásul a sültkrumplival ugyancsak beszelő viszonyba kerül-
tem.
- Azzal nincsen semmi baj. Az én combjaim meg a
tejturmixszal randiznak.
Felnevettem, és amikor beléptünk a campus két részét ösz-
szekötő alagútba, felsóhajtottam. Mivel a föld alatt futott,
vagy húsz fokkal hűvösebb volt odabent.
- Szerinted észrevenné valaki, ha fognám magam, és lehe-
verednék ide a földre? - kérdezte Calla.
- Szerintem igen, de akkor már én is csatlakoznék hozzád.
A séta fennmaradó részében Calla egyfolytában amiatt
nyavalygott, hogy neki - aki óvodapedagógiát hallgatott - kö-
telező zeneelméletre járnia. Persze nem hibáztattam emiatt.
Lehet, hogy nem a legnehezebb tárgy, de nem is a legérdeke-
sebb. Az előadó nemigen tette oda magát, hiszen végső soron
szinte nem volt senki az osztályban, aki önszántából vette
volna fel a tárgyat.
 A fősuli rettentő különös hely - mint a gimi, csak minden-
féle szülői befolyás nélkül. Többnyire. Még mindig olyan
tárgyakat kellett tanulnunk, amihez nem volt semmi kedvünk,
viszont most már legalább fizetnünk kellett érte, ami őszintén
szólva nagyon gáz.
Az előadó félig sem telt meg, mi mégis valahol hátul ke-
restünk helyet magunknak. Bementünk a sor közepéig, és
amikor végre leültünk, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A
térdem nagyon hálás volt. A napszemüvegemet a homlokom-
ra toltam, és kicsit rosszulesett a tudat, hogy a homlokomon
finom verítékréteg alakult ki. Nincs is annál jobb, mint ami-
kor az ember csurom izzadtan ül be órára. Annyira vártam
már, hogy beköszöntsön az ősz!
- Majd tíz perccel a vége előtt ébressz fel! - jegyezte meg
Calla, és lecsúszott a széken. Nem vette le a napszemüvegét.
- Tudod, mert akkor legalább magammal elhitethetem majd,
hogy próbáltam odafigyelni.
Elvigyorodtam.
- Oké-zsoké.
Miközben egyre többen jöttek be az előadóba, elővettem a
füzetemet, és próbáltam megtalálni, legutóbb hova jegyzetel-
tem. Nem is vettem észre, hogy valaki egyre közeledik a bal
kéz felőli szabad hely felé, és csak akkor döbbentem rá, hogy
ott van, amikor a szék megnyikordult a súlya alatt. Arrafelé
fordultam, és az állam a földön koppant.
Jase Winstead önelégülten nyúlt el a széken, hosszú lábai
kinyújtva, karjai lazán lógnak a szék háttámlája mögött. Ko-
pott farmer és póló volt rajta, és egészen úgy viselkedett, mint
akinek valóban itt kellene lennie. Mi több, még a hátizsákját
is magával hozta, és most a lába mellé, a földre tette.
Csak az a baj, hogy fogalmam sem volt, miért jött oda.
A szája egyik sarkát különös kis félmosolyra húzta.
 - Szia!
Gyorsan körbepillantottam, mert meg akartam győződni
róla, hogy valóban a jó osztályban vagyok. Mellettem Calla is
Jase-t bámulta, és most már levette a napszemüvegét. Tény-
leg a jó osztályban voltunk.
- Szia!
A mosoly mintha egy egészen kicsit szélesedett volna.
- Meglepődtél?
- Aha - feleltem, és sikerült kiszakítanom magam a kábu-
latból.
- De te mi a fenét keresel itt?
Hosszú ujjával a füzetén dobolt.
- Múlt héten beszéltem a tanulmányi tanácsadómmal, mert
szerettem volna, hogy tutira meglegyen minden kreditem.
Mint kiderült, a zeneelmélettel még adós vagyok, és ez volt
az egyetlen alkalom, amikor volt üres hely. Úgyhogy kicsit
későn ugyan, de feliratkoztam. - Egy pillanatra elhallgatott,
miközben a tekintete az arcomat fürkészte. A teste a nyugodt
lazaság emlékműve lehetett volna, a szemében mégis volt
valami rettenetesen szenvedélyes és lángoló. - Hogy egészen
pontos legyek, már korábban is itt ültem előtted. Te nem vet-
tél észre, de én akkor is láttalak.
Jase semmiképpen nem tudhatta, milyen órákat vettem fel,
és tuti, hogy ennek a mostani találkozónak sincsen a világon
semmi köze a múltkori, késő éjszakai látogatásához. Az
agyammal persze tökéletesen tudatában voltam mindennek,
ugyanakkor ez még nem akadályozhatta meg, hogy feltámad-
jon a remény, és elkezdjek valami többet beleképzelni.
- Nos, ez... Hogy is mondjam... király.
Jase mosolya most már teljes volt.
Az arcomat elárasztotta a forróság, és kapkodva fordultam
másfelé. Oké. Ezt azért tudom majd kezelni. Jase-szel a múlt-
kor mindent tisztáztunk. Minden egyértelmű. Minden. Csak
barátok vagyunk, semmi több. És mindaz, amit szombaton
mondott nekem, közte azzal, hogy milyen érzés volt neki raj-
tam lenni, semmit nem jelentett. Csak a pia beszélt belőle. Ez
persze újabb hatalmas hiba volt. Kénytelen voltam beleka-
paszkodni ebbe a gondolatba, mert a tapasztalat azt mutatta,
hogy minden egyéb csak végtelen fájdalmat okoz.
Rápillantottam, de csak a szemem sarkából. A tekintete
még mindig az arcomra tapadt, most azonban elindult lefelé,
az ölemre.
A jobb lábam ki volt nyújtva, és ahogyan a füzetet tartot-
tam, tökéletesen láthatóvá vált a térdemet elcsúfító műtéti
heg. Éreztem, hogy az arcom, ha lehet, még jobban lángol, és
ezért a füzetet a jobb lábamra tettem.
- Ez az előadás rémesen unalmas - jegyezte meg Calla, és
Jase felé nyújtotta a kezét. - Ja, egyébként Calla vagyok.
Jase bal kézzel nyúlt felé, majd miközben a kezét rázta, a
tekintete csak futólag mérte végig Calla arcát. Egyetlen pilla-
natra sem állapodott meg a sebhelyén, és emiatt a tapintatos-
ság miatt képzeletben beírtam neki egy piros pontot.
- Én pedig...
- Jase Winstead - vágott a szavába Calla. - Ismerlek. Úgy
értem persze, nem ismerlek-ismerlek, csak hallottam már ró-
lad.
Jase széles arccsontjának felső része egészen halvány ró-
zsaszín árnyalatra váltott. Ez meg mi? Tényleg elpirult?
- Valóban? - kérdezte.
Calla bólintott, és az ajkára mindentudó, szinte titkos mo-
soly ült.
- Azt hiszem, hogy a fősulin nincsen egyetlen lány sem,
aki ne hallott volna rólad.
Ó, jézusom!
 Jase kuncogott.
- Ja, így már értem...
- Tényleg? - kíváncsian néztem rá.
Az előadó ebben a pillanatban lépett be a terembe, és Jase
azonnal felé fordította minden figyelmét. Beharapta az alsó
ajkát. Volt ebben a gesztusban valami kisfiús, ugyanakkor
végtelenül érzéki. A gyomrom összerándult, amikor eszembe
jutott, milyen lett volna, ha az én alsóajkamat harapdálja úgy,
ahogyan a nyakammal tette. A bőröm erre azonnal bizseregni
kezdett, mintegy emlékeztetőként, milyen volt. Az egész tes-
temen remegés futott végig, amikor eszembe jutott, milyen
csodálatosan mozgatta rajtam a csípőjét.
Jézus úristen, dugjon már meg valaki!
- Tényleg hallottam már olyasmit, hogy elég népszerű va-
gyok... - jegyezte meg.
- A hölgyek körében? - fejeztem be a mondatot, miközben
a táskámból elővettem a tollamat.
Oldalvást rám pillantott.
- Talán.
- Tuti - mormogta Calla.
Elvigyorodtam, amikor láttam, Jase mennyire kényelmet-
lenül mocorog a széken. Talán nem tetszett neki, hogy így
felemlegetik az annyira azért nem szeplőtelen hírét?
Érdekes.
- Szóval... - mondtam, mert egyszerűen nem tudtam meg-
állni, hogy ne szurkálódjak egy kicsit. Ahogy az előadó a ze-
ne hat alapösszetevőjéről kezdett beszélni, már halkabban
folytattam. - És ezek a bizonyos hölgyek csupa jó vagy csupa
rossz dolgot mondanának rólad?
Jase nem válaszolt azonnal, inkább a ritmus és a dallam
szavakat firkálta a füzetébe. Gondoltam, nem is nagyon van
szükség válaszra.
 - Attól függ, kit kérdezel.
- Miért függene ettől?
Megint megjelent az arcán az a széles vigyor.
- Nos, több okból is, viszont biztosíthatlak, hogy a meg-
kérdezett csajok túlnyomó része csak és kizárólag csupa jót
mondana rólam. - Szürke szemének tekintete megragadta az
enyémet, majd lehajtotta a fejét, de olyan közel, hogy forró
lehelete felperzselte az arcomat. - Jobban mondva csodálatos
dolgokat mesélnének.
A szívem hatalmasat dobbant. Mi van, most flörtöl velem?
Nagyot nyeltem.
- Miféléket?
Mivel erre már nem válaszolt semmit, kényszerítettem ma-
gam hogy az előadóra figyeljek. Éreztem, ahogyan Calla me-
redten néz engem. Fogalma sem volt róla, milyen régóta is-
merem már Jase-t, és biztosan azt gondolta, hogy én is azok-
nak a csajoknak az egyike vagyok, akik annyi, de annyi
klassz dolgot mesélhetnének róla.
Szerettem volna azt mondani, hogy egyszerűen csak réme-
sen nagyképű, de tekintve, milyen fantasztikusan csókol, biz-
tos voltam benne, hogy minden másban is legalább ilyen fan-
tasztikus. Még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy a csajok
képesek az interneten lelkendezni a vele töltött éjszakákról.
Jase helyezkedett, én pedig megmerevedtem, amikor meg-
éreztem a leheletét a nyakamon, közvetlenül a fülcimpám
alatt, azon a bizonyos érzékeny kis ponton, ami miatt moco-
rogni kezdtem a székemen - ugyanazon a ponton, ahol a
múltkor megharapdált, megnyalogatott, és végül meg is csó-
kolt. Még halkabban beszélve hozzátette:
- Ó, én azt hiszem, te pontosan tudod, miféle csodálatos
dolgokat mesélnek rólam.
 *
Fogalmam sincs, pontosan miről is beszéltünk zeneelmé-
let-előadáson. Teljességgel elvonta a figyelmemet a tény,
hogy Jase ott volt, közvetlenül mellettem. Minden alkalom-
mal, amikor a lába vagy a karja egészen véletlenül az enyém-
hez ért, mintha eszemet vesztettem volna.
És ráadásul ez egy egész féléven keresztül tartani fog!
A lényemnek egy része azt akarta, hogy ez rohadtul dühít-
sen, de az igazat megvalva, semmi értelme nem lett volna
hazudni magamnak. A zeneelméletet összehasonlíthatatlanul,
izgalmasabbá tette a tudat, hogy hetente három alkalommal
találkozhatok majd Jase-szel.
Hiszen mi rossz van abban, ha az ember lánya szívesen tar-
tózkodik egy szép pasi társaságában?
Jasse Callával és velem együtt lépett ki az épületből, és
úgy éreztem, mintha a nap fénye erősebbé vált, a hőmérséklet
pedig legalább 10 fokkal felemelkedett volna, amikor ott állt
mellettem.
- Merre mentek? - kérdezte, és egyik kezével a hajába túrt.
- Én a koleszba - felelte Calla. Megigazította a napszem-
üvegét, és közben rám pillantott. - Neked nincs valami dol-
god a campusz keleti részében?
Bólintottam, és már előre sajnáltam magam a hosszú és
kínkeserves gyaloglás miatt.
- Aha, végül tényleg oda kell majd mennem. A Knuttiban
lesz órám. Szerencsére van vagy egy órám arra, hogy átérjek.
- Én elvihetnélek - ajánlotta fel Jase, és megállt a bölcsé-
szettudományi tanszék épülete melletti pavilonnál. A tekinte-
te egy pillanatra lefelé mozdult, de annyira azért nem gyor-
san, hogy ne vettem volna észre, hogy a térdemet nézi. Meg-
merevedtem. - Lehetnék a személyi sofőröd - tette még hozzá
olyan vigyorral, ami nagyon, de nagyon rossz dolgok ígéretét
hordozta.
Egy pillanatra teljesen elvesztem ebben a vigyorban, és a
gyomrom is ezernyi görcsbe tekeredett, de végül szerencsére
sikerült összeszednem magam.
- Kösz, de az neked jókora kerülő volna.
Jase intett valakinek, aki a nevén szólította, de a tekintetét
egyetlen pillanatra sem vette le rólam.
- Elviszlek. Különben is itt parkolok valahol hátul.
- De...
- Annyira nem nagy ügy. - Az egyik elhaladó kocsi szélvé-
dőjéről a szemébe csillant a napfény, amitől hunyorított. -
Egyébként én is arrafelé tartok.
- Ez tényleg nagyon kedves volna tőled - mondta Calla, és
a pillantása azt üzente, hogy okosabb lenne befogni a számat.
- Tudod, eléggé fáj a térde.
Azonnal elpirultam.
- A térdem egyáltalán nem fáj olyan nagyon. És a mozgás
is jót tesz neki. A gyaloglás hasznos... - Aztán felsikoltottam,
amikor Jase az egyik karját a derekam köré fonta, majd leha-
jolt, és egyszerűen a vállára vett. Mintha semmi súlyom nem
lett volna. A táskám lecsússzam a vállamról, és a járdán csat-
tant. - Mit művelsz?
- Nagyon türelmetlenné tesz, hogy csak állunk itt ebben a
gatyarohasztó melegben, és arról dumálunk, vajon el tudsz-e
majd sétálni a campus keleti részbe vagy sem.
Belekapaszkodtam a pólója hátába, és a szemembe hulló
haj miatt semmit nem láttam.
- Akkor menj magad! Mi a fene köze van mindennek ah-
hoz, hogy úgy viselkedsz velem, mint valami primitív bar-
langlakó?
 - Nem gondolod komolyan, hogy hagylak odáig gyalogol-
ni! - A karjával átfogta a combomat, veszedelmesen közel
ahhoz, hogy a seggemet megérintse. - Csak ennyi.
Calla nevetett.
- Nos, így is el lehet dönteni egy vitát.
Felemeltem a fejem, és a hajam mögül veszedelmesen vil-
logó szemekkel néztem rá.
- Ezzel nemigen segítesz.
Ő azonban csak mosolygott rám, majd lehajolt felvette a
földről a táskámat, és átadta Jase-nek.
- Akkor később!
- Áruló! - morogtam.
- Kösz! - Jase sarkon fordult, és én az életemért kapaszkod-
tam, ahogy elindult az úton.
- Hogy vagy ott fent?
- Mit gondolsz, hogy vagyok? - csattantam fel.
Ahogyan elhaladtunk egy csapat diák mellett, ránk néztek,
és felnevettek. Az egyik srác még oda is kiáltott nekünk.
- Szóval így tud Jase annyi csajt felhajtani!
Az egész testem megmerevedett.
Jase váratlanul megpördült, mire megint felsikoltottam.
Hátrafelé lépkedve, kuncogva válaszolt.
- Aha, mindig akad olyan, akinek kell egy kis noszogatás.
- Én benne lennék egy kis noszogatásban - felelte egy lágy,
nőies hang. - Már ha majd nem leszel ennyire elfoglalt.
Káromkodtam.
Jase ciccegve fordult vissza.
- Tess, vigyázz a szádra, légy szíves!
Az egyik kezemmel még mindig belé kapaszkodva, a má-
sikkal alaposan vesén vágtam.
- Aú!
Széles vigyor ült az arcomra.
 - Ha a másik kezem is szabad lenne...
Pontosan tudtam, mire gondol.
- Ha csak egy pillanatra is azt mered gondolni, hogy...
umff! - Ahogyan hirtelen felugrott a levegőbe, és visszazu-
hantunk, minden levegő kiszaladt belőlem. - Te seggfej!
- Azt hiszem, el kell, hogy fenekeljelek!
A szám már éppen szóra nyílt volna, hogy valami különö-
sen ékes visszavágással válaszoljak, de ebben a pillanatban
elértük a kocsiját, és a fenekelés nem is tűnt annyira rossz
ötletnek. Pedig biztos voltam benne, hogy csak ugrat, mert
Cam kishúgának a seggéhez azért mégsem merne hozzáérni.
Előbb a földre ejtette a táskámat, majd kinyitotta az ajtót.
Ahogyan a keze megmozdult, tenyerének durvább, bőrkemé-
nyedéses részei végigsimítottak a combomon. A kánikula el-
lenére is reszketés futott végig rajtam, és némán átkoztam a
testemet, amiért így reagál az érintésére.
Felnyúlt, majd megfogta a csípőmet.
- Most már elengedheted a pólómat.
- Ja, jó - feleltem, és szót fogadtam.
A vállai rázkódtak a nevetéstől, és aztán a testem elülső ré-
sze végig hozzádörzsölődött, ahogyan letett a földre. Ettől a
váratlan súrlódástól megint bent szakadt a lélegzetem, és a
testem bizonyos részeibe kellemes izgalom költözött. És an-
nak ellenére, hogy a lábam már a földön volt, Jase nem vette
le a kezét a csípőmről.
- Kész - mondta, most mélyebb hangon, mint korábban, és
aztán végre elengedett. - Ugye be tudsz szállni egyedül is?
Kisöpörtem az arcomból a hajamat, majd felsóhajtottam.
- Nem vagyok nyomorék.
- Ezt egy szóval sem mondtam.
- Tudod, nagyon jól tudok járni, és éppen ezért nagyon
ügyesen mászók be Jeepekbe is.
 Ezután felkapta a táskámat, és a hátsó ülésre dobta.
- Na, azt gondolom.
Mikor pedig csak nézett rám egy ideig felvont szemöldök-
kel, rádöbbentem, hogy addig nem lesz hajlandó megmoz-
dulni, amíg be nem szálltam. Felsóhajtottam, sarkon fordul-
tam, és felmásztam az ülésbe. Villantott egy vigyort, becsapta
az ajtót, majd kocogva megkerülte a kocsit.
Amikor a motor beindult, a szellőzőkből meleg levegő
kezdett áramlani, belekapva a hajamba. Rám nézett, és a
szemei tisztán, szürkén csillantak.
- Oké. Szóval miért nem szeretnéd, hogy elvigyelek?
Most, hogy elkomolyodott, kényelmetlenül mocorogni
kezdtem.
- Nem arról van szó, hogy ne akartam volna.
- Tényleg? - Felnyúlt, majd levette a napellenzőre akasztott
napszemüveget. Feltette, majd hátradőlt az ülésben. Néhány
hajtincse előrehullt, hozzáérve a pilótaszemüveg keretéhez.
Jézusmáriaszentjózsef, rettenetesen jól nézett ki
napszemcsóban!
És annak ellenére, hogy most már semmi nem látszott a
szeméből, a tekintete mintha továbbra is fogva tartott volna.
Senki a világon nem tud olyan áthatóan és ellenállhatatlanul
nézni az ember szemébe, mint Jase Winstead. Mintha semmi
nem maradhatott volna rejtve előle, és rétegről rétegre bele
tudott volna látni az emberbe.
- A szombat este miatt? Akkor eléggé be voltam nyomva.
Basszus, attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem a kolesz
épületébe, teljes filmszakadásom van.
A tarkómon bizsergés futott végig.
- Teljes?
Megrázta a fejét.
 - Úgyhogy fogalmam sincs, mit tettem és mondtam, de az
tuti, hogy mondtam valamit, ami miatt nem voltál hajlandó
beszállni a kocsimba.
Persze, tudtam mennyire részeg volt szombaton, ennek el-
lenére lényem egy része legszívesebben tökön rúgta volna
azért, amit most mondott. Mert annyira részeg csak nem lehe-
tett, hogy ne emlékezzen rá, amikor elmondta nekem, hogy
Camet több alkalommal is csak miattam látogatta meg, vagy
arra, hogy mi történt a földön heverve. Hatalmas erőfeszíté-
sembe került, hogy ne ordítsam le a fejét, de közben pontosan
tudtam, hogy az egésznek nem volna semmi értelme. Sakál
részeg volt, és mégis csak én voltam, aki kimentem hozzá, és
beengedtem a koleszba. Ez az egész csak amolyan átmeneti
botlás volt, semmi több, és nem hagyhattam, hogy még job-
ban megbonyolítson egy már eleve nagyon elkúrt helyzetet.
Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam.
- Nem tettél vagy mondtál semmit.
Erre egy pillanatig hallgatott.
- De én akkor is a földön aludtam, te meg a kanapén.
- Igen... izé, elájultál, és már nem tudtalak felrángatni a ka-
napéra. - Megvontam a vállamat. - Én meg odafeküdtem, és
elaludtam.
- Kedves! - Felnevetett. Azután másodperceken keresztül
csak néztük egymást, és nekem az volt az első gondolatom,
hogy mindjárt kiugróm a kocsiból, és elmenekülök. - Ugye
még mindig barátok vagyunk?
És amikor ezt meghallottam, mérhetetlenül szomorú lettem
annak ellenére, hogy tudtam, mennyire részeg volt, amikor
mindazt mondta.
- Igen.
- És kérlek, javíts ki, ha tévedek, de a barátok el szokták
vinni egymást kocsival, ugye?
 Bólintottam, és már tudtam, merre fog tartani ez a beszél-
getés.
- De akkor miért csinálsz olyan nagy ügyet ebből?
Elfordultam, majd nagyot fújtam. Persze mindegy, meny-
nyire rövid időt töltöttem el a társaságában, az semmit nem
segített megvalósítani az elhatározásomat, miszerint véget
vetek ennek az idióta rajongásnak.
- Egyszerűen csak nem akarom, hogy mindenki azt gondol-
ja... - Piszkálni kezdtem a szoknyám szegélyét, és megráztam
a fejem. - Nos, nagyon sok minden van, amit a mostani álla-
potomban nem tudok megtenni... nem tudok táncolni, edzeni,
futni, de még kocogni sem, bármilyen lassú kocogásról van is
szó. Járni viszont tudok. És számomra most ez a csúcs.
Egy kicsit ostobának éreztem magam, amiért ezt az egészet
elmondom neki, és őszintén kételkedtem benne, hogy megér-
tené, milyen érzés nekem, aki állandóan mozgásban voltam,
hogy most egy ilyen lajhárszerepre vagyok kényszerítve. És
most nem azokra az aranyos kis babalajhárokra gondolok.
- Ó, én meg azt hittem, hogy a lelked mélyén valahol egész
idő alatt abban reménykedtél, hogy egyszer majd a vállamra
kaplak! - felelte, és hátramenetbe kapcsolt.
Felnevettem.
- Bocs, hogy csalódást kell okoznom!
- Te soha nem okozhatsz nekem csalódást. - Tolatás köz-
ben a válla fölött pillantott hátra, és eszembe jutott, hogy ész-
revette-e, mennyire felgyorsult a pulzusom, amikor ezt mond-
ta. - De értem, mit akartál mondani. Nagyon nehéz lehet
egyik pillanatról a másikra lemondani valami olyasmiről, ami
addig olyan természetes volt, mint a levegővételt.
- Igen. - Egy cérnaszálat kezdtem húzogatni a szoknyám
szélében. - Nagyon hiányzik az a pörgés és a rohanás, ami a
tánccal együtt jár. Érted te ezt? A kirobbanó energiát. Engem
ez mindig megnyugtatott, és... - Még csak abban sem lehet-
tem biztos, hogy van-e egyáltalán bármi értelme annak, amit
mondani akarok. - És attól tartok, elvesztettem.
Direktbe kapcsolta a sebváltót, és egy kicsit lazábban fogta
a kormányt. Miközben a parkolóban manőverezett, nem szólt
egy szót sem.
- Tudod, azért a táncon kívül még van egy csomó dolog,
amit az ember csinálhat.
Mint a szex? Biztos voltam benne, hogy ha jobban bele-
gondolunk, az is nagyon megnyugtató tud lenni.
- Akarod tudni, számomra mi az, amiben a legjobban meg
tudom találni a békét? - kérdezte, és nyilvánvalóan fogalma
sem volt, milyen félelmetesen mocskos gondolatok kergetik
egymást a fejemben. - A lovaglás.
Pislogtam néhányat.
- Aha...
Elvigyorodott.
- Komolyan mondom, semmivel nem lehet összehasonlíta-
ni az érzést! Komolyan, Tess! Érezted már valaha tánc köz-
ben úgy, mintha repülnél?
- Igen - suttogtam, konkrétan sokkoltan. Mert éppen ez volt
az, ami a legjobban hiányzott.
Bólintott.
- Mert akkor is ilyen érzése van az embernek, amikor a
nyeregben ül. Ki kellene próbálnod. Szerintem biztosan tet-
szene.
Mocorogtam az ülésen, nem is tudtam, erre mit válaszol-
hatnék. Most akkor meghívott a szülei farmjára? Számít ez
egyáltalán? Számomra ráadásul felszállni egy ló hátára éppen
annyira vakmerőnek tűnik, mint egy vérszomjas T-rexszel
fogócskázni.
 - Nem vagy éhes? - kérdezte, ezzel témát váltva, mielőtt
még válaszolhattam volna. - Mert éppen a klubba tartok. Biz-
tosan ott lesz Cam és Avery is. És hidd el, sokkal jobb a kaja,
mint a menzán.
Elhittem. Megvontam a vállamat.
- Ugyan már! - mondta, és megbökte a karomat. - Gyere,
kajálj velünk!
Az ajkam megrándult, ahogyan rápillantottam. Ez... ez ép-
pen az a fajta Jase volt, amilyennek megismertem. Szívózós.
Nyílt. Jókedvű. Olyasvalaki, akivel az ember őszintén tud
beszélgetni. És bármennyire hülyének tűnjön is a dolog, a
lelkem mélyén hirtelen azt kezdtem kívánni, bárcsak vissza-
emlékezne mindenre, ami szombat este a kokszban történt.
De persze az is lehet, hogy sokkal jobb így.
- Nem szeretnék lerázhatatlan kishúg lenni.
- Nem vagy az.
Vetettem rá egy száraz pillantást.
- Hiszen vagy a fél életemben Camen lógtam. Még a
fősulira is követtem.
- Te nem követted, Tess! - Lelassított, majd megállt egy
stoptáblánál, és rám pillantott. Megint visszatért az a félmo-
soly. - És tudod, mit?
Nem tudtam ellenállni, én is elmosolyodtam.
- Mit?
- Camet nem érdekli, hogy tényleg követted-e ide vagy
sem. Egyszerűen csak rettenetesen boldog, hogy itt vagy -
felelte. - És engem sem érdekel, hogy követted-e vagy sem.
Mert nagyon örülök, hogy megtetted.
 5. FEJEZET

VISZONYLAG GYORSAN FELADTAM A KÜZDELMET,

amit Jase-szel az autón vagy gyalog kérdéssel kapcsolatban
vívtam. Nagyjából akkoriban, amikor a campuson mindenfelé
árnyékot adó juharfák hatalmas levelei élénkzöldből lenyűgö-
ző vörös, arany és barna színekre váltottak. A szeptember
szinte észrevétlenül fordult októberbe, akkor viszont olyan
hatalmas esőzés kezdődött, mintha soha nem akarna véget
érni. Már jócskán benne jártunk az őszben, és minden reggel
és este hideg levegő áramlott be a főiskola területére a
Potomac-folyóról, igen hosszú és igen kemény tél ígéretét
hordozva.
Jase hetente legalább egyszer berakott egy muffint a Jeep
hátsó ülésére, és mivel nem akarta, hogy megolvadjon, egy
kis hűtőládát is betett a kocsiba. Miközben a campus keleti
része felé tartottunk, együtt faltuk fel az álomszerű édessége-
ket. Biztos voltam benne, hogy legalább öt kilót felszedek
majd így a fenekemre, de rövid idő alatt egy csomó ízt végig-
kóstolhattam - Twix, Oreo, eper, fehér csoki, Maoam (ami
azért kicsit undi volt), banános csoki, és étcsokis, ami bűnö-
sen finom volt, szinte kedvem lett volna elmenni a templom-
ba, és meggyónni.
Aznap vörös bársony muffint ettünk valami krémsajtos be-
vonattal a tetején.
Mennyei volt.
Nem tudom, honnan szerzi ezeket, de bárki készíti is őket,
az biztosan megérdemli a csodálatosság aranyérmét.
Mire a szerdai zeneelméletnek vége lett, az égen vastag,
szürke felhők tornyosultak. Esni fog. Megint. És nekem na-
gyon vigyáznom kell a térdemre, amikor a víz miatt csúszós
lesz a járda. Ha seggre esek, akkor a büszkeségemnél sokkal
több is sérülhet.
Integettem Callának, amikor beszálltam a Jeepbe. Abban a
pillanatban, hogy Jase elfordította a slusszkulcsot, a műhol-
das rádióból megszólalt az Elvis Presley adó. Fúj. Miközben
ő kifelé tolatott, én előrehajoltam, és átkapcsoltam a kemény
rockot játszó Octane-re.
Jase azonnal lefékezett - sőt, teljesen megállt, közvetlenül
a parkoló kellős közepén.
- Ugye nem akarod azt mondani, hogy hozzányúltál a rá-
dióhoz?
- Mi van? - kérdeztem ártatlanul.
Mostanra több kocsi is próbált volna kimenni a parkolóból,
de feltorlódtak a keresztben álló Jeep előtt. Jase arcából tisz-
tán láttam, hogy nem érdekli a dolog.
- Te elkapcsoltad a Királyt, hogy... - a rádióra nézett, és el-
húzta a száját - hogy Godsmacket hallgass?
- Hé! A Godsmacket nehogy lehúzd!
- Nincsen nekem semmi bajom velük. - Megszólalt egy
kocsi dudája, de Jase-t hidegen hagyta. - Egészen addig, amíg
nem kapcsolod el Elvist miattuk.
- Képtelen vagyok Elvist hallgatni.
A szája tátva maradt, és a szemöldöke a homloka tetejére
szaladt.
- Ne haragudj, de nem barátkozhatok veled.
Kuncogtam.
Jase szeme összeszűkült, és végre - hála istennek - hátra-
menetbe kapcsolta a Jeepet.
- Hatalmas szerencséd, hogy ennyire aranyos vagy, külön-
ben pörgőrúgással repülnél a kocsiból.
Most már hangosan nevettem, és hátradőltem az ülésben.
 - Azért ugyanezt én is mondhatnám rólad, és a nagyon is
megkérdőjelezhető ízlésedről - és amikor láttam, mennyire
dühösen néz rám, széles mosolyra húzódott a szám. - A
countryt jobb lenne örökre kitörölnünk.
- Ó, nem tudod te, mi az igazán jó zene! - Jase balra for-
dult. - Nekem kell tanítanom téged.
A mellkasomban valami forróság támadt, de próbáltam
nem tudomást venni róla. Miközben parkolót keresett, egy-
folytában a zenéről beszélgettünk. Viszonylag sokáig tartott a
dolog, mert egy csomó szabad hely mellett egyszerűen el-
ment. Tudtam miért csinálja. Azért hagyja figyelmen kívül a
távolabbi helyeket, mert nem akarja, hogy megerőltessem a
lábam, és habár általában dühíteni szokott, ha emiatt sajnál-
nak, ebben az esetben nem szóltam egy rossz szót sem. Vé-
gül, miután jó pár alkalommal megkerültük a parkolót, sike-
rült találni egy üres helyet a Sara Creed épület és a klub kö-
zött.
Nagyon kedves volt tőle, talán még udvariasnak is nevez-
hetném, de nem hagyhattam befurakodni a fejembe a gondo-
latot, hogy ennél többet jelenthet.
- Jack hogy van? - kérdeztem, ezzel félbeszakítva a Johnny
Cash-sel kapcsolatos lelkendezését.
A szemeiben megjelent valami büszke csillogás, amire a
szívem majd elolvadt.
- Minden rendben van vele. Idén előkészítő osztályba
ment, a tanára, Mrs. Higgins azt mondja, ő a legokosabb az
egész csoportban.
Mosolyogtam, és kicsusszantam az ülésből.
- És biztos vagy benne, hogy a te öcséd?
- Ez meg mit akar jelenteni? - Megkerülte a kocsit, és még
mielőtt bármit tehettem volna, kikapta a hátsó ülésről a tás-
kámat. Azok a szürke szemek most egészen különös tekintet-
tel néztek engem. - Hát persze hogy az én öcsém.
- Csak poén volt. - A táskámért nyúltam, de a vállára vette.
- Érted. .. mivel ő a legokosabb kölyök a csoportban, nem
voltam benne biztos, hogy lehet közöttetek bármilyen vérro-
konság.
A tekintetéből egy pillanat alatt eltűnt az a gyanakvás, és
elmosolyodott.
- Ha-ha. Jack tőlem örökölte az intelligenciáját, a szépségét
és az elbűvölő modorát is.
- Aha. Na, mindegy.
Kuncogva tartotta a táskámat az egyik kezében, mialatt a
másikkal a vállamat fogta át. Karjának súlya teljesen váratla-
nul nehezedett rám, és a tarkóm hirtelen bizseregni kezdett,
aztán ezek a kis bizsergő remegések végigfutottak a karomon
is.
Jase számára persze ennek az egésznek nemigen volt külö-
nösebb jelentősége, talán nem is vette észre, milyen szemek-
kel néznek ránk, miközben felfelé lépkedünk a lépcsőn, és
olyanok mellett haladunk el, akik ismerik - őt lényegében
mindenki ismerte. Én persze tökéletesen emlékeztem, mikor
viselkedett velem így először - azon az estén, amikor minden
előzetes figyelmeztetés nélkül megjelent nálunk.
Ha jól rémlik, a Cam ügye utáni hétvégén történt a dolog.
A bátyám akkorra bevette magát a pincébe, csak előtte a seg-
gére vert apa teljes whiskykészletének. Ja se biztosan SMS-
ezett vele, és bármilyen beszélgetést folytattak is ők ketten,
Jase nagyon aggódni kezdett. Azonnal eldobott mindent, ko-
csiba vágta magát, és több óra vezetés után felbukkant ná-
lunk.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, amikor megláttam,
amint ott áll az előszobában, és anyával meg apával beszél-
get. Még sohasem találkoztam ilyen jóképű pasival - a haja
sokkal rövidebb volt, a szeme azonban már akkor is éppen
ilyen acélszürke, és a tekintete azonnal rám talált, ahogyan,
mondjuk ki, ott bujkáltam, és a nappali ajtaja mögül leskelőd-
tem.
Megcsillant valami ebben a tekintetben, és attól tartottam,
azért, mert úgy gondolja, én vagyok Cam minden bajának
forrása. Akkor éjjel fagyott, ahogyan errefelé decemberben
mindig lenni szokott, de a ház légköre egy pillanatra fullasz-
tóan forróvá vált.
Azután megint elrejtőztem, ezúttal azonban már a torná-
con, összegömbölyödve az egyik rattan székben. Felnéztem,
és csak figyeltem a csillagokat, miközben próbáltam megér-
teni, vajon hogy történhetett mindez meg velem.
És így talált rám Jase. Ahelyett, hogy alaposan lehordott
volna amiatt, ami Jeremyvel történt, és amiatt, amit Cam tett,
miután kiderült az igazság, inkább a karácsonyról kezdett be-
szélgetni, a táncról, meg hogy mi a kedvenc tantárgyam a su-
liban, és úgy általában a világon mindenről, aminek semmi
köze sem volt a családomat kis híján darabokra szaggató
eseményhez. És azóta egyetlenegyszer sem kérdezett engem
Jeremyről, és nem hozta fel a Cammel kapcsolatos dolgokat
sem. Ezek a kettőnk világában egyszerűen nem léteztek.
Már jégkockák voltak az ujjaim helyén, amikor Jase átka-
rolta a vállamat, és visszavezetett a házba, a melegbe. Azt
hiszem, abban a pillanatban szerettem bele igazán.
Ezért gondolom, hogy az ilyen egyszerű gesztusok semmi
különösebb jelentőséggel nem bírtak számára.
Azonban ami engem illet, a gyomrom, és úgy általában az
egész bensőm kis csomókba görcsölődött, amit csak tovább
Fokozott, amikor a karja meghúzta a hajam, és a fejbőrömből
égető hullámok indultak ki. A levegő bennszorult, a tekinte-
temet hirtelen felkaptam, és bár magam sem számítottam rá,
de egy pillanatra összeakadt az övével. Megálltunk, és nem
mozdultunk ott, a kék-aranyra festett, kétszárnyú ajtó előtt.
A szeme ezüstösnek látszott, afféle mély, világító szürké-
nek, ami élesen elkülönült a pupilla fekete körétől. Képtelen
lettem volna megfejteni, mit mondanak nekem ezek a sze-
mek, de volt bennük valami kínzóan perzselő, és még valami
más is, ami ellenállhatatlanul vonzott hozzá. Az ajkaim el-
nyíltak.
Jase lesütötte a szemét. Szája már éppen szavakat formá-
zott volna, de ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és a ki-
felé áramló hűvös levegő azonnal beléfojtott minden monda-
nivalót. Elfordult, de az ajkán titokzatos, különös mosoly ját-
szott.
A karja azonnal lecsúszott a vállamról, amint beléptünk
annál a bejáratnál, ahol a kaját is rendelni kellett, és a táská-
mat is csak ekkor adta vissza nekem. Az ujjaink egymáshoz
simultak, miközben átvettem tőle, és éreztem, hogy a teste-
met melegség árasztja el.
Ő lehajtotta a fejét, de olyan veszedelmesen közel, hogy az
ajka szinte az arcomat simogatta, miközben beszélt.
- Van valami, amit csak nemrég vettem észre.
Most, hogy ennyire közel álltam hozzá, a pulzusom két tel-
jesen különböző ok miatt is az egekben volt. Tekintetemmel
megkerestem, és szinte azonnal megtaláltam az asztalt, ami
mellett a bátyám is ült.
Szerencsére a helyiség másik végében volt, és onnan, ahol
álltam. Avery rézvörös haját is tisztán láttam. Háttal ültek
nekünk.
- Mit? - kérdeztem, miközben próbáltam rendesen lélegez-
ni.
 Nem válaszolt azonnal, és a tudat, hogy ami most történik,
hihetetlenül intim és ugyanakkor nyilvános is egyszerre, fel-
őrölte az idegeimet.
- Mostanában sokkal többször pirulsz el.
Ettől persze azonnal elöntött a vörösség.
Kicsit szélesebb lett az a ferde mosoly.
- Kíváncsi vagyok, hogy most vajon mi jár a fejedben.
Na, az tuti, hogy inkább haljak ezer halált, mintsem be-
avassam azoknak a bizonyos gondolatoknak csak az egyikébe
is!
- Semmi.
- Na persze... - Egyik ujjával végigsimította forró arcomat,
majd elhúzódott. Aztán végigmérte a kajára várók sorát, és
hozzátette: - Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de én mindjárt
éhen halok.
Lassan bólintottam, és követtem a sorba. Én is hihetetlenül
ki voltam éhezve, de ennek semmi köze nem volt a kajához -
őt akartam. Azt akartam, hogy megérintsen, hogy megint
megcsókoljon, rám villantsa azt a jellegzetes félmosolyát,
amitől a fejem össze szokott zavarodni, és közben pontosan
tudtam, hogy nem lenne szabad így éreznem.
Különösen most, hogy pár perc múlva ott ülünk majd mind
a ketten a bátyám mellett, és neki biztosan nagyon nem lenne
ínyére, hogy majd összepisilem magam a legjobb barátja mi-
att.
A sorban állással töltött időt arra használtam fel, hogy ki-
csit összeszedjem magam. Végül sült csirkés salátát rendel-
tem, mert azt mondtam magamnak, hogy a zöldségek majd
biztosan csökkentik a ropogósra sült hús elfogyasztása miatti
bűntudatomat. Jase persze egy egész kosár hasábburit kért,
meg egy olyan hamburgert, amitől egy pillanat alatt akkora
lenne a seggem, mint egy ház.
 Aztán a tányérokkal a kezünkben elindultunk Camék felé.
Miközben a fehér abrosszal megterített asztalok labirintusá-
ban próbáltuk megtalálni az odavezető utat, mindenfelé csa-
jok bújtak egymáshoz, bámultak bennünket, és kuncogtak
félhangosan. Úgy tűnt, Jase észre sem veszi a dolgot. Egészen
addig, míg meg nem fordult, és az ajka önelégült kis mosoly-
ra nem húzódott.
Résnyire szűkült szemekkel néztem rá.
- Hahó! - mondta Avery, és megütögette a maga melletti
helyet, miközben a mosolya őszinte örömet sugárzott. Az a
lángoló haj, és az a csodálatosan kerek szem... nagyon szép
ez a csaj! - Már éppen arról beszéltünk, merre járhattok ti ket-
ten.
Sikeresen ellenálltam, hogy kimutassam, mennyire meg-
szédített, amikor azt hallottam, hogy „ti ketten”. Mintha mi is
egy pár lennénk.
- Szia!
Cam furcsa arccal nézett rám, miközben hátradőlt, és ujjai-
val Avery hajtincsei között játszott. Lassan kezdtem úgy
érezni, hogy a világnak is vége lenne, ha akár egyetlen pilla-
natig nem érne hozzá valamelyik testrészével Avery valame-
lyik testrészéhez.
- Mi a pálya?
- Füves, zöld téglalap, amin focizni szokott az ember. -
Jase leült a székre, ami pontosan szemben volt azzal, amit én
kinéztem, és gyors vigyort villantott a bátyámra.
- Nagyon elmés! - felelte Cam, és a szemét forgatta,
- Szerintem is - válaszolta Jase.
Vigyorogva ültem le Avery mellé, majd gyorsan odaintet-
tem Britnek és Jánosnak, őket annyira még nem ismertem.
Általában itt ültek ők is az asztalnál. Brit ízlése miatt - ugyan-
is a hasábburihoz majonézt szokott enni - a gyomrom is fo-
rogni szokott, de ezúttal szerencsére inkább pizzát választott.
Jacob egy vastag könyv fölé görnyedt, és az arckifejezéséből
úgy láttam, nemigen érti, amit olvas.
- Esik már? - kérdezte hirtelen Avery.
Megráztam a fejem, majd kibontottam a csomagolásából a
műanyag villát.
- De már nagyon lóg a lába.
Avery felsóhajtott, és Britre pillantott.
- Tuti, hogy abban a pillanatban szakad le, amikor elindu-
lunk a nyugati campus felé.
- Amilyen mákunk van! - Brit könyökkel megbökte Jaco-
bot. - Kölcsönadod a kalapodat, nehogy megázzunk?
Jacob felnézett, és ezzel egy időben a kezét a keményka-
lapjára tette. Ahogy így elnéztem, egy kicsit Bruno Marsra
emlékeztetett.
- Bocs, de nem hagyhatom, hogy vizes legyen a hajam.
Brit az oldalába döfte az egyik ujját.
- Nem mondhatnám, hogy úriember vagy!
- Még szerencse, hogy soha nem állítottam magamról. -
Fekete szemeiben boldogság csillant, és felém fordult. - Szí-
vem, őszintén remélem, hogy te majd sokkal jobb barátokat
találsz magadnak, mint ezek ketten.
- Hé! - Brit szája tátva maradt. - Mi a fene volt ez? Ha ba-
rátnőkről van szó, én igazi, első osztályú áru vagyok! Kér-
dezd csak meg Averyt!
Avery bólintott, majd a jobb keze eltűnt az asztal alatt.
- Így igaz.
Elmosolyodtam, és a villát a ropogósra sült csirkébe döf-
tem.
- Én azt hiszem, Brit nagyon kedves lány.
- Köszi! - felelte a szőke, és gonosz pillantást vetett Jacob-
ra.
 Miközben sikerült az utolsó darabig kiennem a csirkét a sa-
látából, a beszélgetés egyik témáról a másikra terelődött,
kezdve azon, hogy , Cam tesz egy próbát, és tavasszal elmegy
a United válogatására, egészen az aktuális, hétvégi buliig.
- Nem tudom, mennyire lesz nagy a banzáj - jegyezte meg
Jase. Már felfalta a hamburgerét, és most csak a burit csipe-
gette. - Azt hallottam, hogy Erik és Brandon szervezi. Te
ugye elmész? - kérdezte Camet.
Cam először Averyre pillantott.
- Megyünk?
Avery az ajkába harapott, és bólintott.
- Azt hiszem.
Nem sokat tudtam Averyről, de azt igen, hogy nagyon
nagy dolog, ha bulizni megy, mert úgy tűnik, az efféle dolgok
nemigen vonzzák.
Brit és Jacob persze mindenképpen menni akart, én pedig a
salátámra összpontosítottam, és próbáltam kihalászni belőle
az uborkákat. A gimiben a tánc miatt nemigen mehettem bu-
liba, úgyhogy fogalmam sem volt, milyen lehet egy főiskolai.
Persze nem úgy tűnt, mintha lenne esélyem a közeli jövőben
bármi tapasztalatot szerezni.
- Ugye te is jössz? - kérdezte Jase, és egy pillanatra nem is
tudtam volna megmondani, hogy kihez beszél. Felvonta a
szemöldökét. - Tess, azt kérdeztem, ugye te is jössz.
Csak pislogtam meglepetten, amikor megértettem, hogy
rólam van szó.
- Aha... - A hangomat károgónak hallottam, úgyhogy meg-
köszörültem a torkomat, és hozzátettem. - Igen. Elmehetek.
- Na, várjunk csak! Mi van? - Cam karja lecsusszant Avery
válláról. Szent szar! Hívják a mentőket, már nem érnek egy-
máshoz!
 Előrehajolt, és szikrázóan kék szemével rám nézett. - Te
csak tizennyolc...
- Már majdnem tizenkilenc - szakítottam félbe, és elhatá-
roztam, hogy ezt hatalmas különbségnek tekintem majd. Hi-
szen a szülinapom november másodikára esik, az pedig nem
egészen egy hónap múlva lesz!
- Aha, vagyis még nem ihatsz - felelt Cam, és Jase-re pil-
lantott. - Te komolyan éppen most hívtad meg a húgomat egy
klubbulira?
Ó, Jézusom, azt hiszem, testvérgyilkosságba fognak haj-
szolni!
- Kínos! - mormogta Jacob, és becsukta a könyvét.
Jase a szájába dobott egy burit.
- Miért, te meg a csajodat viszed el egy klubbuliba.
- Az más - felelte Cam.
Felsóhajtottam.
- Cam, most már befoghatnád...!
- Nagyon nem tetszik nekem az ötlet, hogy egy klubházban
lógj! Azok a srácok...
- Pont olyanok, mint én - szakította félbe Jase, és rám ka-
csintott. Az arcom égni kezdett.
- Pontosan. - Cam szavak helyett szinte csak morgott. - És
ennél többet nem is kell mondanod.
Brit kuncogott.
- Cam, te hány éves voltál, amikor először bulizni mentél?
- És nehogy azt mondd, hogy az más - csatlakoztam én is a
vitához, miközben elszántan beledöftem a villámat egy salá-
tába. - Mert te még csak tizenöt voltál, amikor már bőven bu-
lizgattál.
Cam hátradőlt, és csak ekkor vettem észre, hogy Avery ke-
ze egész idő alatt a combját simogatta. Téves riasztás! Egy
pillanatra sem szakadtak el egymástól.
 - De igenis más - válaszolta Cam nyomatékosan. - Mert én
pasi vagyok.
- Hű basszus, most ez komoly? - Jase szeme elkerekedett,
és vigyorogni kezdtem. - Mondjuk azért még így is maradtak
kétségeim.
- Pedig veled ellentétben nekem nem lenne szükségem egy
hajvágásra. - Cam felvett az asztalról egy üveg vizet. - Szinte
kedvem lenne befonni.
- Na, abban én is benne lennék! - csatlakozott Jacob is a
beszélgetéshez. - Fonásban nagyon jó vagyok.
Jase beszippantotta az alsó ajkát.
- Azt hiszem, passzolok, de azért kösz!
Jacob felsóhajtott.
- Erről szól az életem.
Avery a füle mögé fésült egy hajtincset.
- Pedig tényleg nem lenne rossz, ha te is eljönnél velünk.
Cam...
- Olyan pillantást vetett a bátyámra, amitől az azonnal be-
fogta a száját. - Camnek nincs ellenvetése. Olyannyira, hogy
mi fogunk odavinni.
A tesóm megint beszélni kezdett volna, de ez alkalommal
Jase torkolta le.
- Ha pedig Cam mégsem akar elvinni, velem még mindig
jöhetsz. Vagyis mindegy, hogyan, de mindenképpen ott le-
szel. Akkor ezt meg is beszéltük.
- És ha minden kötél szakad, velem is jöhet - szólt közbe
Brit. - Igaz ugyan, hogy nem vagyok a legjobb sofőr, úgy-
hogy...
- Majd mi elvisszük! - sóhajtotta Cam. - Tök mindegy.
A mosolyom még szélesebb lett, amikor azt láttam, hogy
közös összefogással sikerült legyőzni a tesóm ellenállását.
Máris izgatottan vártam a bulit, hiszen mégiscsak ez életen
első főiskolai bulija - még ha ez elég béna dolog is. A tekinte-
tem szinte véletlenül tévedt az asztal túloldalára. Mindenkép-
pen találnom kell valami csinit, mondjuk egy szexis blúzt.
Talán sikerülne rávennem Averyt, hogy jöjjön el vásárolni
velem.
Jacob megrázta a fejét, és a tekintete valahova a hátunk
mögé tévedt.
- Ó, haver, már megint kezdődik!
Brit leszegte a fejét, és kezét a szeme elé emelte.
- Még nézni sem bírom. Komolyan. Szerencsétlen csaj he-
lyett érzem kínosan magam.
Félig megfordultam a székemen, hátrapillantottam, és
azonnal megláttam, miről beszélnek. A gyomrom görcsbe
rándult, miközben Debbie-t és Eriket néztem, ahogyan ott
állnak az asztalok végében, a hatalmas kosfejjel díszített fal
előtt. Erik szája egész idő alatt be sem állt, szerencsétlen csaj
pedig halálsápadtan hallgatta.
- Nem ő a szobatársad? - kérdezte Jase halkan.
Bólintottam, és a vállam felett hátralesve ugyan, de le sem
bírtam venni róluk a szememet.
- Aha. És a pasija, ö...
- Egy pöcs - felelte Jase, és amikor ezt meghallottam, meg-
lepetten fordultam felé. Felvett egy újabb burit. - Úgy értem,
hogy első osztályú, elkúrt kis pöcs.
- Az bizony! - Cam Avery felé fordult, és megölelte a de-
rekát. Az állát a vállára támasztotta, és lehunyta a szemét. -
Néha egészen jó fej, de mintha nem tudná, hogyan kell helye-
sen viselkedni. - Lehajolt, majd megcsókolta Avery nyakának
az oldalát. - Én ezzel szemben, pontosan tudom.
Jase horkantott.
- De ugye azért még szeretsz? - mormogta neki Cam.
 A tekintetem egy időre Jase-re tapadt, és képtelen voltam
ellenállni. A vállam fölött megint hátrapillantottam. Erik ép-
pen Debbie karját szorította, és egyfolytában járt a szája.
Nem tudom, mit mondott, mindenesetre úgy tűnt, most már
az előttük lévő asztalnál ülök figyelmét is felkeltette.
Fel akartam állni, és letépni Debbie-ről Erik ujjait. Jobban
mondva fel akartam állni, és teljes erőből tökön rúgni Eriket.
Aztán kényszerítettem magam, hogy visszaforduljak, és érez-
tem, hogy szavak formálódnak a torkomban - olyan szavak,
amik elárulhatják a titkomat.
Jacob azonban ebben a pillanatban megrázta a fejét, fel-
emelte a kezét, majd nyújtózott.
- A csajok totál hülyék. Nem akarok megsérteni senkit, de
ez az igazság.
Brit elhúzta a száját.
- Na persze.
- Kifejtenéd? - Avery belehajolt Cam ölelésébe. Pontosan
úgy festettek, ahogyan egy szerelmespárnak kell.
- Figyelj, én nem tudom, mi van a gatyájában, mennyire
okos, vagy mennyire jó fej. - Jacob hátradőlt, és még mindig
Eriket meg Debbie-t nézte, akik ekkorra már az ajtón kívülre
értek, de folyamatosan vitatkoztak ott is. Úgy tűnt, Debbie-
nek bármelyik pillanatban eleredhetnek a könnyei. - De egy
csaj, aki képes elviselni ezt a baromságot, hát az rohadtul hü-
lye!
Megmerevedtem, és a villa félúton megállt a kezemben.
Egy darab salátalevél imbolygott rajta. Britet teljesen hidegen
hagyta Jacob megjegyzése, de persze nekik, kettőjüknek fo-
galma sem lehetett róla, hogy én is egyike voltam azoknak a
bizonyos hülye csajoknak.
 És annak ellenére, hogy soha többé nem hagyom magam
azzá válni, nem lehetséges, hogy legbelül mindig egy hülye
csaj maradok?
Leengedtem a kezem, és mintha jeges ujjak zongoráztak
volna végig a gerincemen. Már nem volt semmi étvágyam.
Avery elnémult, ahogyan Jase és a bátyám is. Mert ők persze
pontosan tudták, miről van szó. Hát persze hogy tudták.
Averynek soha nem mondtam el, de biztos voltam benne,
hogy Camtől tudott a történtekről, hiszen évekkel korábban
éppen emiatt ment mellékvágányra Cam élete.
Mert nem volt bennem elég bátorság, vagy elég józan ész,
vagy bármi, ami ahhoz kell, hogy bevalljam másoknak az
igazságot, és egyszerűen csak kirúgjam Jeremyt. És ez az
események olyan láncolatát indította el, ami kis híján teljesen
tönkretette a bátyám életét.
- Mindjárt kezdődik a következő órám, úgyhogy azt hi-
szem, indulok - mondtam, majd felkaptam a táskámat, és mi-
közben felálltam, a vállamra vettem. - Nem szeretném, ha
elkapna az eső.
- Teresa! - Cam hangja higgadtan csengett. - Te...
- Majd később találkozunk. - A tekintetemet mereven a sa-
látára szegeztem, mert nem mertem senkinek a szemébe néz-
ni.
Aztán a maradék kajámat a szemetesbe dobtam, és azon az
ajtón keresztül, amelyiken nem sokkal korábban bejöttünk,
sietve távoztam. Szándékosan szerettem volna minél távolabb
kerülni attól a kijárattól, ahol Debbie és Erik veszekedett.
Vastag, fekete felhők gyűltek az égen, és a levegőt megtöltöt-
te a közelgő eső illata.
A torkomat fojtogatni kezdte egy érzés, miközben a járdára
léptem. Jacob nem gondolta komolyan, amit mondott. Ezt
persze értettem, de a szavakban rejlő igazság akkor is nagyon
fajt. És ez sokkal több volt a szégyennél. Nem akartam
Jeremyre gondolni - soha többé. Csakhogy olyan volt, mint
valami elcseszett ajakherpesz, ami felbukkant újra és újra. Ha
megtehetném, hogy minden vele kapcsolatos emléket egysze-
rűen kitörjük az agyamból, szíves örömest megtenném.
Talán mégsem vagy meg túl rajta, suttogta nekem egy ide-
gesítő belső hang, de azonnal elnyomtam.
- Tess!
Csak félúton jártam még felfelé a hegyen, megálltam, meg-
fordultam, és a szívem megint azt csinálta, amit mindig szo-
kott, amikor meghallottam az ő hangját. És ezen nem változ-
tatott, hogy éppen az imént töltöttem vele vagy két órát, aho-
gyan az sem, hogy egész véletlenül a múltam legmocskosabb
emléke került napvilágra. Reménytelen eset voltam.
Ahogyan közelebb jött, az ajkán halvány mosoly játszott.
Finoman megfogta a karomat, és elhúzott a járdáról, így kike-
rültünk a mindenfelé siető hallgatók útjából. Egy fa alatt áll-
tunk meg, és én még szorosabban fogtam a táskámat.
- Elég sietve távoztál - jegyezte meg. - Pedig én még sze-
rettem volna kérdezni tőled valamit.
Még mindig a karomat fogta, ujjainak érintése égette a bő-
römet.
- Mit?
Úgy nézett rám, mintha Jacob az előbb nem is mondott
volna semmi bántót, én pedig nem is rohantam volna el behú-
zott farokkal. Ehelyett elmosolyodott, majd lefelé végigsimí-
totta a karomat, és ujjával kis köröket rajzolt a csuklómra.
Uram, te jóisten, ha most Cam kijön utánunk, és meglát-
ja...!
- Van már valami programod holnap órák utánra? - kérdez-
te.
 A szemem elkerekedett és, jézusmáriaszentpéter, olyan ér-
zésem volt, mintha vagy egymillió válasz egyszerre akarna
előtörni belőlem. Most komolyan? Tényleg? Szó szerint küz-
denem kellett, hogy válaszolni tudjak.
- Ööö... nos, egyből eljövök a campusról, utána meg még
nem tudom.
- Helyes.
Vártam, hogy elmagyarázza, miért helyes, de nem mondott
semmit.
- Helyes?
- Aha. - Közelebb lépett, de olyan közel, hogy a cipője orra
az enyémhez ért. - Mert én már tudom.
 6. FEJEZET

CALLA AZ AJTÓBAN ÁLLT, kezében egy zacskó hosz-

szúkás gumicukorral.
- Szóval, akkor fogalmad sincs, mit fogsz ma csinálni?
- Nem. - Lehúzogattam az ujjatlan felsőmet. - Jase csak
annyit mondott, hogy játszós ruhában menjek. Ez elég, nem?
Tekintete végigmérte a farmergatyámat és a sportcipőmet.
- Azért ehhez még egy kicsit meleg van, nem, csajszi? Le-
het, hogy a farmer egy cseppet erős lesz.
Vágyakozva meredtem a kis szekrényre meg a benne ár-
válkodó rövidnadrágra, de tényleg nagyon nem szerettem
volna azzal foglalkozni az egész együtt töltött idő alatt, hogy
megláthatja a sebhelyemet. Persze hülyeség volt éppen emiatt
aggódni, és tudtam is, de ezen akkor sem változtathattam. És
egyébként sem volt annyira nagy a meleg, mint mondjuk egy
hónappal korábban.
- A farmer marad.
Calla tovább vizsgálgatott, és közben a lófarka végével ját-
szott.
- Tudod, annyira egyébként nem is feltűnő. Csak megjegy-
zem. Amúgy - folytatta, mielőtt akár egyetlen szót is vála-
szolhattam volna - hol van Debbie?
Az üres ágyra pillantottam, amiben az előző este nyilván-
valóan nem aludt senki.
- Nem tudom. - Valamikor tegnap láttam utoljára, és akkor
is csak berohant a szobába, majd másodpercekkel később már
távozott is.
- Na és a többi lakótárs?
 - Jó kérdés. - A tekintetemet elszakítottam az ágyról. - Még
mindig nem láttam őket.
- Kísérteties - suttogta, majd az ajtójuk felé fordult, és óva-
tosan közelebb osont. - Úgy érzem, be kell kopognom.
- Ne!
- De...!
Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom, és a szívem
majd kiugrott a helyéből. Felkaptam az ágyra dobott készülé-
ket, és gyorsan elolvastam a kijelzőn megjelenő üzenetet.
- Odakint vár.
Calla elvigyorodott.
- Hűha! Akkor menjünk!
Felkaptam a kistáskámat, majd küldtem Jase-nek egy gyors
választ, és a telómat beledobtam. Elindultunk kifelé a
koleszból, és elhaladtunk egy csomó olyan lakás mellett,
amiben teljesen normális emberek a teljesen normális lakó-
társaikkal laknak együtt.
- Szóval akkor ez egy rendes randi? - kérdezte Calla, mi-
közben a lift felé fordult, és engem is abba az irányba kény-
szerített, erővel terelve el a lépcső felől. - Ugye az?
- Nem.
Csodálkozva vonta fel a szemöldökét, amikor bezárult a
lift ajtaja.
- Pedig szerintem bejössz neki.
Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy ez tényleg
egy randi, és tényleg tetszem Jase-nek. Mert nagyon örülök,
hogy megtetted. Megijedtem, amikor rádöbbentem, hogy
mindjárt kuncogni kezdek. Jó, már annak a gondolata is osto-
baság, hogy ez tényleg egy randiszerűség volna. Megráztam a
fejemet.
- Már megmondtam. Egy jó ideje ismerjük egymást. És a
bátyám legjobb...
 - Barátja - szakított félbe Calla. - Igen, már mondtad. De
most nem a bátyáddal fog találkozni, ugye? Hanem veled. És
nagyon kétlem, hogy a bátyád miatt akar elvinni téged vala-
hová.
Válaszra nyitottam a számat, de amikor rádöbbentem, hogy
tényleg, eszembe sem jutott, hogy ezt az egészet csak Cam
miatt csinálja, azonnal bezártam. De akkor mégis mi lehet az
oka? A hasamra tettem a kezemet. Nem akartam, hogy sajnál-
jon, vagy efféle. És ami még ennél is rosszabb lenne, mi van,
ha azért teszi, mert úgy tekint rám, mintha a kishúga lennék?
Nos, mondjuk ez utóbbi talán tényleg erős egy kicsit.
- Hűha, komolyan mondom, ijesztő képet vágsz! Megeről-
tettem magam, és ellazultam egy kicsit.
Calla persze azonnal nevetni kezdett, amikor megállt a lift,
és kinyílt az ajtaja.
- Így már jobb.
- Tényleg? - Láttam, hogy bólint, erre hátrasimítottam a
hajamat, majd leengedtem a két kezemet, és kiléptem a lift-
ből. Az előtér dugig volt emberekkel. A többség vagy a kana-
pékon, vagy az székekben ült. Odamentem az ajtóhoz, és
azonnal észrevettem a bejárat közelében, járó motorral vára-
kozó Jeepet.
- Mondhatok valamit? - kérdezte Calla, amikor kiléptünk.
A szívem vadul zakatolt.
- Persze.
Lassan mosolyra húzódott az ajka, és egyszeriben úgy su-
gárzott, hogy az feledtette az arcán levő sebhelyet is.
- Ezt mindenképpen el kell mondanom, úgyhogy kapasz-
kodj! Ez a pasi...
- Micsoda? - kérdeztem vissza, és megfordultam, még mie-
lőtt a Jeephez értem volna. Calla a környékről származott, és
habár fiatalabb Jase-nél, azért tudhat olyan dolgokat, amikről
nekem eddig senki nem beszélt. Nem mintha számított volna.
Nem számíthatott. Hiszen mi ketten barátok vagyunk.
Basszus, mint valami rohadt lemezjátszó, ami mindig csak
ugyanazt fújja!
Calla felsóhajtott, és távolabb lépett tőlem.
- Ez a pasi rohadt szexis. Csak ennyit akartam mondani.
Éreztem, hogy mosolyogni kezdek, majd nevetésben török
ki.
Minden izmom megfeszült, de egy pillanat alatt kiengedett
a testemből a feszültség.
- Aha, ebben kénytelen vagyok egyetérteni.
Calla a Jeepre pillantott, és ujjaival intett búcsút.
- Jó szórakozást!
Én is integettem neki, majd megfordultam, nagy levegőt
vettem, és elindultam oda, ahol a kocsi várakozott. Jase nem
szállt ki, csak áthajolt az utasoldalra, és belülről nyitotta ki
nekem az ajtót. Barna haja az arcába hullott, és megsimította
a szempilláit. A rádióból Luka Bryan énekelt.
- Szállj csak be, csinibaba!
- Helló! - felmásztam az utasülésbe, majd becsaptam az aj-
tót, és kénytelen voltam elismerni, hogy nagyon jólesett ez a
köszöntés. Miközben persze azzal is tisztában voltam, hogy
ez nem valami egészséges dolog. Ahogyan a biztonsági övért
nyúltam, ránéztem, és minden lelkierőmre szükségem volt,
hogy ne kezdjem el bámulni és megnyalni a számat.
Félmeztelen volt.
Nagyon is lehetséges - és természetesen erre gondolkodás
nélkül feltettem volna egy nagyobb összeget a nem létező
pénzemből - hogy az egész világon Jase-nek volt a legtökéle-
tesebb teste. A hasizmai még akkor is gyönyörűen kirajzolód-
tak, amikor ült, és ránézésre is kőkemények voltak. Tekinte-
tem végigsimított inas karján, cs a tetkó finoman rajzolódó
vonalain.
- Sikerül? - kérdezte fél vigyorral.
Mivel fogalmam sem volt, mire gondol, nem válaszoltam
semmit, csak bámultam kukán. Erre ő halkan felnevetett,
majd kinyúlt, és elvette a kezemből a félig kihúzott övét.
Ahogyan áthúzta előttem, és bekapcsolta, az ujjai finoman
megsimították a mellemet.
Olyan nyers és zsigeri érzés rohant keresztül az egész tes-
temen, hogy levegő után kellett kapnom.
Amikor az öv egy kattanással a helyére került, felemelte a
fejét, rám nézett, és a szeme ezüstösen csillant.
- Minden rendben?
Bólintottam.
Még mindig szélesen vigyorogva visszahelyezkedett a sa-
ját ülésébe, majd hátranyúlt, és előrevett egy kis rózsaszín
dobozt. Észre sem vettem, hogy ott van. Istenem, tényleg ösz-
sze kellene kapni magam!
Átadta.
- A felét már megettem. Nem bírtam ki.
Mosolyogva nyitottam ki a dobozt, majd beleharaptam a
muffinba. Hihetetlen, mennyire része lett az életemnek ez a
sütievés!
Állandóan jóleső izgalommal töltött el, hogy soha nem
tudhattam, legközelebb milyen ízesítéssel ajándékoz majd
meg.
Csak egy harapás kellett hozzá, hogy teljesen elolvadjak.
- Uram, te jóisten, ebben mogyoróvajas csokidarabkák
vannak?
Bólintott.
- Bezony. Király a cucc, nem?
- Képes lennék életem végéig enni.
 Jase mély hangon felnevetett, majd kikanyarodtunk a par-
kolóból.
Nem voltam egészen biztos benne, hogy képes lennék
megszólalni, amíg be nem fejeztem a muffint, és ezzel együtt
el nem tűnt belőlem annak a röpke és minden bizonnyal telje-
sen óvatlan érintésnek az emléke. Ekkorra azonban már az
országúton jártunk, és éppen Martinsburg felé tartottunk.
- Szóval akkor hová megyünk? - kérdeztem.
- Meglepetés. - A szeme sarkából pillantott rám. - Bár az
igazat megvallva, szerintem kicsit meleged lesz a farmerben.
Az időjárásjelentés szerint délután vagy harminc fok lesz.
Ami persze szokatlanul meleg ahhoz képest, hogy már bő-
ven benne jártunk az októberben, de tök mindegy.
- Jó vagyok.
Megint megjelent az a félmosoly.
- Tudom.
Felé fordultam, bámultam rá, majd nevetésben törtem ki.
- Te most... Ez az imént nagyon...
- Kedves volt?
Megráztam a fejem, és közben úgy vigyorogtam, mint va-
lami eszement.
- Inkább gáz.
Kuncogott, kinyúlt, és átváltotta a csatornát egy bluest ját-
szó adóra.
- Szerintem meg csábító.
Már éppen megkérdeztem volna tőle, hogy mégis miért
akar velem csábítóan viselkedni, de szerencsére még időben
meggondoltan magam. Mert bármi lett volna is a válasz, mire
elhangzik, tuti, hogy komplett idiótának érzem magam.
A tekintetemet a kinti tájra szegeztem tehát, szorosan ösz-
szefontam az ölemben az ujjaimat.
- Szóval... hogy megy a suli?
 A gyomrom is begörcsölt, annyira rémesen bénának érez-
tem ezt a kérdést, ugyanakkor Jase-nek, látszólag semmi nem
tűnt fel.
- Egész jól. Tavasszal le is diplomázom, feltéve, hogy a
következő félévben sikerül felvennem minden szükséges tár-
gyat.
- Ez csodálatos! - Szélesen, talán kicsit túlságosan szélesen
mosolyogtam. Fogalmam sem volt, mit tervez a fősuli befeje-
zése után, de gyanítottam, hogy eszébe sem lesz itt maradni.
Nem mintha ez engem annyira érdekelne, persze.
- És a diplomáddal mit tervezel?
Egy kicsit mocorgott az ülésben, és miközben az egyik ke-
zét le sem vette a kormányról, a másikkal végigsimított a
combján.
- Nos, környezetvédelmi tanulmányokból diplomázom,
úgyhogy konkrétan bárhova elmehetnék, de én akkor is úgy
terveztem, hogy itt maradok, és max. mindennap bejárok
majd Washingtonba... Már ha sikerülne megcsípnem valami
melót a Belügyminisztériumban, vagy itt, a fősulin. Tudtad,
hogy Kearneysville határától nem messze van egy agrártu-
dományi kutatóállomás?
- Nem akarsz elmenni innen? - A kérdés talán egy kicsit túl
gyorsan érkezett.
- Nemigen tudnék - felelte, majd ugyanolyan gyorsan hoz-
zátette: - Tudod, nagyon szeretem ezt a környéket.
Ugyanakkor nem kerülte el a figyelmemet, hogyan feszül
meg hirtelen a válla. Az alsó ajkamat harapdálva odafordul-
tam hozzá.
- Hogyhogy nemigen tudnál?
Erre már nem válaszolt semmit, csak a rádióhoz nyúlt, és
megint átváltott valami countryzenéi csatornára. Éppen arról
énekeltek, hogy könnycseppek hullnak bele valami pasi söré-
be, de az igazat megvallva nem figyeltem. Vajon mit értett
azon, hogy nem tud elmenni innen? Hiszen nincsen semmi,
ami itt tartaná! Ráadásul, ha valóban a Belügyminisztérium-
ban sikerülne állást találnia, oda utazhatna az országban, aho-
va csak akar.
Ujjaival kócos hajába túrt, majd rám pillantott.
- Na és te?
- Én? - Éreztem, hogy témát akar váltani.
- Aha, te. Te ezen a környéken képzeled el a jövődet? -
Nem lehetett nem észrevenni a hangjából kicsendülő gúnyt. -
Tanárként?
Felingerelt ez a hangnem.
- Ez meg pontosan mit is akar jelenteni?
Felnevetett, de nem is tudom miért, valahogy száraznak és
durvának éreztem ezt a nevetést.
- Ugyan már, Tess! Te egy halom dedóst akarsz tanítani?
Komolyan?
Felé fordultam, és a mellem előtt karba fontam a kezem.
- Nem értem, most ezzel mit akarsz mondani. Korábban
úgy tűnt, mintha a tanítást te is nagyon jó ötletnek tartanád, és
én...
- Tényleg jó ötlet, de akkor sem...
- Mi? - Éreztem, hogy felcsattanok, mintha csak saját ma-
gamat próbálnám védeni. - Nem micsoda?
- Nem te vagy. - Rám pillantott, miközben a kocsi a
Oucen Streetre fordult. - Nem illik hozzad.
Meredten néztem rá, aztán örömtelenül felnevettem.
- Na, ez jó ostobán hangzik! Honnan lenne bármi fogalmad
arról, hogy mi vagyok én és mi nem? - Hirtelen mérhetetlen
harag támadt bennem, de olyan váratlanul, hogy úgy éreztem,
jobb is, ha nem tudom az okát. - Hiszen alig ismersz, Jase!
- Igenis ismerlek.
 Fújtam.
- Egy frászt!
Megint megjelent az arcán az a rettenetesen dühítő félmo-
soly.
- Ó, Tess...!
- Te csak ne ó-tessezz itt nekem! Tudni akarom, miért
gondolod, hogy annyira rettenetes tanár lenne belőlem!
- Én egy árva szóval sem mondtam, hogy rettenetes tanár
lenne belőled. - Az arcán jókedvű kifejezés suhant végig, és
szerettem volna tudni, mégis mit tart annyira hihetetlenül mu-
latságosnak. - Biztos vagyok benne, hogy király tanár lenne
belőled. A kölykök imádnának, és talán még úgy is éreznéd,
hogy megtaláltad a helyed. De hidd el nekem, hogy valójában
nem erre vágysz.
- Csak hogy tudd, imádok a gyerekekkel lenni. A stúdióban
önként jelentkeztem, hogy segítsek a kisebbeket tanítani. -
Néztem meredten kifelé, és azt figyeltem, hogy a bevásárló-
központok meg a lakóházak, mennyire gyorsan adják át a he-
lyüket az erdőknek meg a nyílt mezőknek. - Persze azt gon-
dolsz, amit akarsz.
- Aha. Te még mindig nem érted, mit akarok mondani.
- Na persze - vágtam vissza, még mindig kicsit mérgesen.
Felsóhajtott.
- Még egyszer mondom, hogy te fantasztikus tanár lennel.
Tess, de te... táncos vagy. Mindig is az akartál lenni.
Összeszorítottam a szememet, mintha csak ezzel kizárhat-
nám az igazságot.
- Nem igaz, hogy mindig táncos akartam lenni.
- Nem?
- Nem.
- Nem hiszek neked - felelte. - És meg is mondom, miért
nem. Mióta csak lábra álltál, táncolsz. És ebbe a suliba is csak
addig jársz, amíg a táncot nem folytathatod. Vagy tévedek?
Ez az egész tanárbaromság csak amolyan B terv arra az eset-
re, ha mégsem táncolhatnál. De valójában nem erre vágysz.
Hiszen te magad vallottad be nekem.
Szóra nyílt a szám, kis híján meg is mondtam neki, meny-
nyire téved, és isten az atyám, magam sem értem, miért nem
ezek a szavak jöttek elő belőlem.
- Egy éve még nem is álmodtam volna arról, hogy itt ülök
majd, ráadásul főiskolásként. Még amolyan távoli lehetőség-
ként sem. És igazad van. Ha dr. Morgan a jövő hónapban
közli velem, hogy három hónapon vagy akármennyi időn be-
lül újra táncolhatok, megyek és táncolni fogok, mert mindig
is ezt szerettem csinálni. Miért olyan nagy baj ez? Nem le-
szek itt, ahol minden pillanatban úgy érzem, hogy semmit
sem értek a világon.
Jase egy kis ideig csak hallgatott.
- Miért lenne ezzel bármi baj?
Úgy éreztem magam, mint aki meztelenre vetkőzött, és az-
tán minden különösebb ok nélkül pucér seggel táncikált egy
sort. Kétségbeesetten tettem fel a kezemet.
- Akkor meg mi értelme van ennek az egész beszélgetés-
nek?
Jase elvigyorodott, és megrántotta az egyik vállát.
- Honnan tudhatnám? Te kezdted.
- Ez nem igaz!
Azonnal visszavágott.
- Dehogynem! Te kérdezted meg, hogy mit tervezek csi-
nálni, én meg úgy gondoltam, udvariasságból visszakérdezek.
Becsuktam a szememet.
- Legszívesebben orrba vágnálak. - Kuncogott. - Most plá-
ne - tettem hozzá, egy gyilkos pillantás kíséretében.
 Lelassított, és befordult egy keskeny útra, ami mintha is-
merős lett volna valahonnan. Oldalra billentette a fejét, le
sem vette a szemét az útról, miközben eltelt néhány szívdob-
banásnyi szünet.
- Nos, ha valóban az lesz a vége, hogy a környéken ma-
radsz, és tanításra adod a fejed, akkor biztos vagyok benne,
hogy csodálatos tanár válik belőled. Ha pedig mégsem, az is
jó lesz, mert tudom, mennyire sokat jelent neked a tánc.
Képtelen voltam bármilyen értelmes választ kinyögni, vi-
szont ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy hova tartunk.
Felültem, és meredten néztem a láncon lógó táblát.
- A farmra jöttünk?
- Aha.
Idegesség és feszültség töltötte el a testemet.
- Miért?
- Van valami, ami egy ideje nem hagy nyugodni. - Kacsin-
tott, viszont közben a gyomrom görcsbe rándult, és úgy kel-
lett elnyomnom a feltörő fájdalmas nyögést. - Majd meglátod.
Elkerekedett szemmel bámultam ki a szélvédőn, miközben
szépen lassan végiggurultunk az egyenetlen földúton. A ku-
koricaföldeken és a legelésző teheneken túl megláttam azt,
ami - ide a rozsdás bőkét- nem tudta nyugton hagyni Jase-t.
A gerincemen szinte tapinthatóan rohant végig a felelem,
és eszembe jutott a beszélgetésünk a tánc meg a lovaglás ha-
sonlóságáról.
- Ó, anyám...!
Jase kuncogva parkolta le a Jeepet az istálló előtt.
- Pedig még azt sem tudod, miért kellene anyádnak itt len-
nie.
A szívem kezdett egyre hevesebben verni, izzadt tenyere-
met a farmerembe töröltem, és nagyot nyeltem. Semmire nem
vágytam kevésbé, mint arra, hogy rettenetes halált haljak ép-
pen az előtt a pasi előtt, aki után titokban majd összepisiltem
magam.
- Jase, én tényleg nem vagyok biztos benne, hogy ez annyi-
ra nyerő ötlet. Mi van, ha leesek, és...
Egyik ujját az ajkamra tette. Kimondhatatlanul meglepett a
dolog.
- Hallgass! - mondta csendesen, és a hirtelen sötétszürkévé
váló szemének tekintete egészen rabul ejtett. - Nem kell majd
tenned semmi olyasmit, amit nem szeretnél. Érted? Csak any-
nyit kérek, hogy bízz bennem. Ugye megbízol bennem?
Mielőtt válaszolhattam volna, megmozdult az ujja, és lá-
gyan végigsimította az alsó ajkamat. Majd végigsimított az
államon is, és hirtelen eltűnt onnan, a nyomában támadt hi-
degségbe pedig egészen beleborzongtam.
- Tess?
Felsóhajtottam, bólintottam, de gyanítottam, hogy hirtelen
talán abba is beleegyeztem volna, hogy egy húsdarálóban
nyúlkáljak, csak ígérje meg, hogy megint ott lesz az ujja az
ajkamon.
- Megbízom benned.
- Helyes. - Egy pillanatra felvillant a mosolya, azután ki-
szállt a Jeepből.
Követtem a tekintetemmel, és az egész világ forgott velem
egy kicsit. Igazat mondtam. Megbíztam benne, és számomra
ennek hatalmas jelentősége volt. Mert Jeremy óta egyetlen
srácban sem tudtam igazán megbízni, természetesen a tesóm
kivételével.
Jase-nek viszont az első pillanattól kezdve a kezébe adtam
volna az életemet.
 7. FEJEZET

NEM MA FOGOK MEGHALNI. Egyre csak ezt mantráz-

tam magamban, miközben kikászálódtam a kocsiból a raga-
csos melegbe. Nem úgy tűnt, mintha a nyár ki akarná engedni
a markából ezt a vidéket.
Remegett a kezem, ahogy Jase megállt mellettem. Sajnos
mostanra felkapott egy fehér pólót, úgyhogy már nem volt
min legeltetnem a szememet. Ami azért nagy kár volt, mert
ha már mindenképpen a nyakamat kell szegnem, akkor sze-
rettem volna, ha az utolsó kép, amit ebben az életben látok, az
a széles mellkasa és a kockás hasa.
Nyikorogva tárult fel az istálló ajtaja, és egy idősebb férfi
lépett ki rajta. Habár életemben nem találkoztam még vele,
azonnal levettem, hogy ő Jase édesapja. Amikor ránéztem,
olyan érzésem támadt, mintha őt nézném, csak vagy harminc
évvel későbbi kiadásban.
A haja neki is éppen olyan sűrű és sötétbarna volt, mint
Jase-é, a bőre vagy amiatt, hogy olyan sokat van a napon,
vagy valami régen elfeledett ősnek köszönhetően sötétbarna,
ugyanakkor éppen olyan magas és karcsú volt, mint a fia.
Kemény tekintetű, szürke szemét előbb Jase-re emelte, majd
rám nézett, és megint vissza a fiára.
Letette a murvával felszórt földre a kezében tartott fém-
vödröt azután összevonta a szemöldökét. Egy halvány, vi-
szont határozotton meglepett mosoly játszott az ajkán.
Jase elvigyorodott, majd megéreztem a tenyerét a hátam
tövében.
- Szia, apa! Bemutatom neked Teresát. Cam húga.
Felismerés villant a szemében.
 - Cam kishúga? A táncos?
Éreztem, hogy az arcom egyetlen pillanat alatt elpirul. Ezt
meg honnan az ördögből tudhatta? És ha ez az apró kis rész-
let egyenesen a bátyámtól származott, akkor ki tudja, mi
minden mást is elmondhatott neki.
- Igen, ő az - felelte Jase, majd egy leheletnyivel feljebb
vitte a tenyerét a hátamon.
- Üdvözlöm! - szólaltam meg végre, és annyira bénán inte-
gettem neki, amennyire csak emberileg lehetséges.
Jase apjának mosolya hirtelen szélesebb lett, és ahogyan
elindult felénk, olyan mozdulattal billentette oldalra a fejét,
ami nagyon emlékeztetett Jase-re.
- Az nem lehet, hogy maga bármilyen vérrokonságban le-
gyen Cammel! Az nem lehet, hogy egy ennyire csinos lány
akár egyetlen génen is osztozzon azzal a randa gazemberrel.
Meglepetésemben hangosan felnevettem, és azonnal eldön-
töttem magamban, hogy nagyon bírom a pasit.
- Ahogyan az is hihetetlen, hogy ezzel a másik akasztófavi-
rággal jött ide. - És közben a fejével Jase felé biccentett, aki
rosszkedvűen vonta össze a szemöldökét. - Biztos vagyok
benne, hogy itt valami tévedés lehet.
Kész. Nagyon bírom a pasit.
- Igaza van. Fogalmam sincs, ki ez a csávó itt mellettem.
Jase rosszkedvű pillantása most már határozott haragnak
adta át a helyét, ahogyan felém fordult, és lenézett rám.
- Mi van?
Vigyorogtam.
Az apja ebben a pillanatban kacsintott, és megértettem,
hogy Jase nemcsak a kinézetét, de a lenyűgöző személyiségét
is neki köszönheti.
- Szóval, miért is jöttetek? - A farzsebéből elővett egy pi-
ros vászon zsebkendőt, és miközben a szemét le sem vette a
fiáról, megtörölgette vele a kezét. - Jack anyáddal együtt le-
ment Bettyhez.
- Tudom. Mindennap ott van suli után. - Jase elvette a ke-
zét a hátamról, és azon a helyen, ahol egy pillanattal koráb-
ban még hozzám ért, hirtelen bizseregni kezdett a bőröm. -
Meg akarom mutatni Tessnek a lovakat.
Mr. Winstead egyre csak őt nézte.
- Nos, ha bármi kell, hátul leszek.
- Nem lesz gond, apa. - Jase már éppen fordult volna.
- Nem is neked mondtam. - Végigmért, és a szemében
huncut fény csillant. - Ha ez a kölyök olyat csinál, amit nem
kellene, csak szóljon, és gondoskodom róla, hogy megemle-
gesse.
- Jaj, istenem! - Jase felnyögött, és az állát dörzsölte. - Tess
csak egy barát, apa!
- Aha, persze! - Az apja elindult hátrálva, és a kezébe vette
a vödröt. - Ha egy ennyire csinos lánnyal csak barátok vagy-
tok, akkor valamit nagyon rosszul csinálsz, fiam!
Most már szinte fülig érő szájjal fordultam Jase felé.
- Eszedbe se jusson! - figyelmeztetett. Úgy nézett ki, mint
aki legszívesebben ott helyben megfojtaná az apját, de inkább
leengedte a kezét, és megfogta az enyémet. - Képzeld csak el,
mennyire kínos lehet, ha az embert a saját fia döngöli bele a
földbe!
Az apja csak nevetett, majd mintegy véletlenül lenézett az
fonódó kezünkre.
- Barátok, mi?
- Apa! - sóhajtotta Jase.
Kuncogtam, miközben Jase a karomat megrántva elindult a
kerítés felé, az apja pedig eltűnt az istállóban.
- Jó fej az apukád.
Horkantott.
 - Na persze.
- Egy kicsit úgy viselkedett, mintha... nemigen hoznál haza
csajokat.
- Nem is szoktam. - Megtorpant, majd felém fordult, elen-
gedte a kezemet, és átlépett az alacsony falon. - De mivel ép-
pen az imént találkoztál a faterral, már biztosan sejted, miért.
Legbelül teljesen lenyűgözött a gondolat, hogy elhozott
engem az otthonába, ahova talán még egyetlen más lányt
sem. Ugyanakkor nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy mi
ketten csak barátok vagyunk, míg az a bizonyos többi lány,
valószínűleg egészen mást jelentett számára.
- Segítek - mondta, majd a két kezét a csípőmre tette, és
minden erőlködés nélkül átemelt a falon. - Megérkeztünk.
- Egyedül is át tudtam volna mászni - mormogtam.
Megrántotta a vállát.
- Tudom. - Megint megfogta a kezem, és a magas füvön
keresztül a karám felé vezetett. - Óvatosan. Ideköltözött egy
átkozott földikutya, vagy egy egész földikutyacsalád, és min-
denhol lyukak vannak.
- Vigyázok - válaszoltam, de valahogy képtelen voltam a
Farmra meg a földikutyákra koncentrálni. Minden gondola-
tomat kitöltötte, hogy éreztem a keze súlyát, és azt, ahogyan
az ujjai az enyémre kacsolódnak, és ezek mellett lyukaknak
és földikutyáknak már nem maradt hely a fejemben.
Némán vezetett a deszkákból összerótt karám kerítésének
vaskapuja felé. Elengedte a kezem, és kiakasztotta a kaput
zárva tartó kampót, ami hangos nyikorgás kíséretében tárult
fel.
Megtorpantam.
- Nem vagyok biztos benne, hogy ez olyan jó ötlet.
Könnyed mosollyal az arcán lépett oda hozzám.
- Ne félj! Azt mondtad, megbízol bennem.
 Egyik lábamról a másikra álltam, és a válla felett hátrales-
tem. A karám távolabbi végében két ló legelt, fekete farkuk-
kal lustán csapkodtak néha.
- Meg is bízom.
- Akkor gyere!
Az egyik, fekete-fehér foltos ló felemelte hatalmas fejét, és
ránk nézett. Aztán egész testével a kerítés felé fordult. Egyi-
kük sem volt felnyergelve.
- Nem fognak agyontaposni. - Megint megfogta a kezemet.
- És nem is azt várom tőled, hogy felülj rájuk.
Felkaptam a fejemet.
- Tényleg nem?
Halványan elmosolyodott, majd gyengéden a fülem mögé
fésült egy arcomba lógó tincset.
- Nem. Ez most csak az ismerkedésről szól
- Még soha nem akartam lovakkal ismerkedni.
- Imádni fogod őket. - Tovább húzott volna, de biztosan
észrevette az arcomon a bizonytalanságot. - Tényleg nagyon
szelíd mind a kettő. Jack vagy egymillió alkalommal lovagolt
már velük, és hidd el, ha csak a leghalványabb veszélye is
lenne annak, hogy emiatt megsérül, a közelükbe sem enged-
ném.
Ebben egészen biztos voltam.
- Jól van - mondtam, és mélyen felsóhajtottam. - Akkor
lássuk!
Esélyt sem hagyott, hogy meggondoljam magam. Néhány
pillanat múlva már a karámban voltunk. A földön fémvödör
állt, tele gabonával.
- Idehívom őket, jó? Valószínűleg vágtatni fognak, mert
lassan etetési idő van. Úgyhogy ne ijedj meg!
Összeszorult a torkom, de bólintottam.
 Egészen addig a pillanatig, amíg Jase tökéletesen formált
szájához nem emelte két ujját, és éleset nem füttyentett, úgy
tűnt, teljesen alaptalan minden félelmem. Erre a két ló azon-
nal felkapta a fejét, és vágtatni kezdtek felénk. Patájuk fülsi-
ketítőén dobogott a kiszáradt földön.
Hű, basszus!
Tettem hátra egy lépést, és bele is ütköztem a Jase izmos
teste jelentette megmozdíthatatlan falba, sőt, kicsit vissza is
pattantam róla. Amikor próbáltam volna félreállni, két kéz
jelent meg a csípőmön, és miközben nem hagyta, hogy egy
lépést is mozduljak, magához szorított.
- Semmi baj! - Forró lehelete a fülemet simította, és majd-
nem széjjelszakadtam, mert rettenetesen izgultam a felénk
vágtató óriások miatt, miközben ugyancsak rettenetesen iz-
gultam a felismeréstől, hogy Jase magához szorít. - Nagyon
jól csinálod.
Megszorítottam a karját, és szorosan lehunytam a szeme-
met. A szívem vagy ezerrel vert a mellkasomban, mert már a
föld is beleremegett, ahogy a lovak egyre közelebb értek. Az-
tán a levegő porral telt meg, és meleg légvonat simított végig
az arcomon. Még közelebb bújtam Jase-hez, próbálva elhú-
zódni az érzés elől.
- Valaki szeretne bemutatkozni neked, Tess! - Az állát a fe-
jem tetejére tette, amitől persze a pulzusom még jobban az
egekbe szökött. - Jobban mondva két valaki.
- Jól van.
Kis szünet.
- Be van csukva a szemed?
- Nem.
Elvette az állát a fejemről, és éreztem, hogy a nevetése a
mellkasában remeg.
 - Be van csukva a szemed. - És megint nevetett. - Nyisd
ki!
Halkan káromkodva lassan kinyitottam a szememet, és
ijedten rándultam össze. A karja még szorosabban ölelt.
- Hű, apám...!
A fekete-fehér ló volt közelebb, mindössze néhány lépés-
nyire. De a barna sem állt sokkal távolabb, halkan horkantott,
és a sörényét rázta. Tágra nyílt szemekkel néztem a két álla-
tot.
- De ezek ugye nem húsevők, vagy ilyesmi? Mert olyan
nagyok, hogy szerintem fél fogukra sem lennék elég.
Jase hahotázott, és közben a keze feljebb mozdult, hogy
végül a gyomrom magasságában, közvetlenül a mellem alatt
állapodjon meg.
- A lovak nem esznek embert, te kis hülye!
Megmerevedtem.
- Egyszer mindent el kell kezdeni.
A fekete-fehér ló felhúzta az ajkát, és kicsit olyan volt,
mintha rám mosolyogna.
- Ez itt a kis Barátságos úr. Jack Baba Egynek nevezi -
szólal meg Jase halkan, megnyugtató hangon beszélve, én
viszont válaszolni sem tudtam, hiszen a szívem a torkomban
dobogott, ahogyan a hüvelykje lassú köröket kezdett rajzolni
a trikóm vékony anyagán keresztül, és többször is hozzáért a
melltartóm aljához. - A barna meg Baba Kettő.
A szám teljesen kiszáradt.
- Legalább könnyen eszébe jut.
Jasc kuncogott, és ujjal most már fel-le simogattak, egé-
szen a köldökömig, majd megint vissza. Mintha nem is lett
volna tudatában, hogy mit tesz velem, és mintha nem is vette
volna észre, hogyan reagálok ezekre az apró érintésekre.
- Egyetértek. Baba Egy valódi neve Villám.
 A ló, mintha értette volna a nevét, felemelte a fejét, és
megrázta borzas sörényét.
- A Villám egy kicsit jobb névnek tűnik - ismertem be, és
ahogyan teltek a másodpercek, éreztem, hogy egyre jobban
megnyugszom. Talán éppen ez volt Jase szándéka. Elterelni a
figyelmemet ezekkel a finom, szinte ártatlan érintésekkel. És
az igazat megvallva működött is a dolog.
- Na és Baba Kettő?
- Úgy érted az, aki úgy bámulja a vödröt, mintha maga
volna a gabona szent Mekkája? - Felnevettem, és az arca az
enyémhez dörzsölődött. - Az ő neve Mennydörgés. És most
mind a kettőt megetetjük. Mégpedig közösen.
A súrlódás, ahogyan ujjai a felsőm anyagán csúsztak, apró
remegések egész özönét indította el a gerincem mentén.
- Kézzel?
Mikor meghallottam a válaszként feltörő jóízű nevetést, a
szám önkéntelenül is mosolyra húzódott.
- Igen. Kézzel.
- Miután láttam, mekkora foga van, inkább passzolnék.
- Nem lesz gáz! - A keze ekkor eltűnt a hasamról, és az uj-
jai a csuklómra kulcsolódtak. Lassan előrenyújtotta a keze-
met.
- Csak nyugodtan.
A szívem hatalmasat dobbant.
- Jase!
Villám azonnal közelebb lépett, és nedves orrát a tenye-
rembe nyomta. Próbáltam minél kisebbre összehúzni magam,
és arra számítottam, hogy bármelyik pillanatban leharaphatja
szegény kis ujjaimat. De nem tette. Halkan nyerített, és meg-
bökdöste a kezemet.
Jase a másik kezemet végigvezette a ló állkapcsa ívén,
egészen a hegyes fülekig.
 - Látod? - szólalt meg. - Annyira nem is rossz a helyzet,
ugye?
Megráztam a fejem, és begörbített ujjakkal vakargattam a
ló sűrű, puha szőrét. Úgy tűnt, Villám előre megérzi, merre
fog mozdulni a simogató kéz, mert oldalra fordította a fejét,
bele egyenesen a tenyerembe, hogy a következő pillanatban
már a sörényébe túrtak az ujjaim. És valóban, egyáltalán nem
volt rettenetes érzés.
Jase megmozdult mögöttem, és a lóval kapcsolatos minden
gondolatom egyetlen pillanat alatt elszállt. A csípője ponto-
san odailleszkedett a fenekem vonalához, mire az ajkamba
haraptam, és megfeszített figyelemmel kezdtem koncentrálni
a Villám orrát díszítő, világos foltra.
Éreztem őt. Éreztem Jase-t, és ez alapján a világon semmi
kétség nem lehetett bennem azzal kapcsolatban, hogy a ket-
tőnk közelsége őt sem hagyja hidegen. Ez a tudat, valamint a
hosszú keménység ami a fenekemnek nyomódott, összezavar-
ta a fejemet, éppen úgy ahogyan azon a bizonyos szombat
éjjelen. A nyakamon forróság kúszott végig. Valahol a gon-
dolataim mélyén azt mondogattam magamnak, hogy nagyon
is természetes a részéről ez a fizikai reakció. Hiszen ő egy
pasi. A testünk egymásnak feszül. A pasiknak attól is feláll,
ha kicsit megfújja a szél. Úgyhogy az lesz a legérettebb, ha
egyszerűen nem veszek tudomást erről a helyzetről. Csak-
hogy a testem úgy döntött, nem hallgat az agyam hideg logi-
kájára. A gyomromba tompa feszítés költözött, az ereimen
pedig lángoló, édes vágyakozás rohant végig.
- Annyira nem is ijesztőek, igaz? - A hangja most zengőbb
volt, mélyebb. - Mint a kutyák. Jobban mondva, mint az
olyan kutyák, amik közben legalább száz kilót el tudnak vinni
a hátukon. - Ekkor elengedte a kezemet, és ellépett tőlem. A
teste helyén maradt hideg űr egyszerre mélységes szomorú-
sággal töltött el. - Bízz bennem!
Aztán a seggemre csapott.
Felkiáltottam, és dühös tekintettel már éppen felé fordul-
tam volna, de Villámnak láthatóan nem nagyon tetszett, hogy
egyszerre nem ő van a figyelem középpontjában, és az orrá-
val megböködte a karomat.
- Hű...!
- Semmi baj. Az előbb még simogattad. És jól viselkedett,
mert nem harapta le a kezedet.
A hallottakon töprengtem, miközben Villám sötéten csillo-
gó szemei egyfolytában rám tapadtak. Megvakargattam a füle
mögött, de még mindig nagyon be voltam tojva. A két ló, kü-
lönösen ilyen közelről, akkorának tűnt, mint egy ház, és kép-
telen voltam elképzelni magamat ahogyan egy ilyen hatalmas
állat hátán ülök. Különösen akkor nem, ha még Villámnak is
hívják.
Jasc visszalépett mellém, és a vödröt kettőnk közé, a földre
tette. Mennydörgés persze egyfolytában a sarkában maradt,
és izgatottan csapkodott a farkával. Jase letérdepelt, kivett
egy marék zabot, majd felállt. A barna orr azonnal a tenyere
fele lendült, ő pedig elégedetten fordult hátra, felém.
- Ennyire könnyű az egész!
Nem éreztem álmaim netovábbjának, hogy lovat kézből
etessek, mégsem ellenkeztem, amikor Jase az én tenyerembe
is öntött némi zabot. Óvatos mozdulattal nyújtottam Villám
felé.
- Látnod kellene magad! - Jase hangosan nevetett, és a fejét
rázta. - Aranyos!
És minden bizonnyal egy kicsit nevetséges is. Az arcomat
melegség árasztotta el, miközben Villám az orrával a tenye-
remben turkált.
 - Ilyen válogatós vagy?
Jase elvigyorodott, majd a szabad kezével megsimogatta
Villám nyakát.
- Szerintem azért húzza az időt, mert bejössz neki.
- Tényleg? - Elmosolyodtam, majd lassan kinyúltam felé a
szabad kezemmel, és végigsimítottam az elegáns orrot. Egyik
végtelen pillanat a másik után telt el, miközben egyre csak
azon töprengtem, hogy mégis hogyan kötöttem ki éppen itt.
Ez az egész sokkal több volt, mint amolyan indokolatlan is-
merkedés a lovakkal. És ekkor már értettem, mire készül
Jase. Mindent visszavezettem arra a bizonyos beszélgetésre a
kocsijában. Meg akarja találni a módját, ho-
gyan helyettesíthetné számomra az izgalmat és a boldogságot,
amit mostanáig a tánc jelentett.
A tény, hogy egyáltalán érdekli ez az egész, és hogy kész
rááldozni az idejét, nagyon meghatott. Még annál is jobban,
mint az egy évvel korábban lopott csók, vagy a szinte észre-
vétlen kis simogatások és érintések. A megindultságtól a tor-
kom is elszorult, de közben Villám egyre csak a zabot esze-
gette a tenyeremből, és megcsiklandozott.
El sem tudtam képzelni, miért tartja ezt Jase ennyire fon-
tosnak. Igen, barátok vagyunk - egészen pontosan egy ideje
azok vagyunk. Persze, amikor Camet látogatta meg akkor
régen, akkor ezzel együtt engem is meglátogatott, de ez akkor
is inkább barátinak tűnt, semmi többnek.
Nem mintha olyan hatalmas tapasztalattal rendelkeznék a
barátkozással kapcsolatban.
És ahogyan ott álltam, csalódottan várva, hogy a könnyű
szellő legalább valamelyest felfrissítse finom verítékben für-
dő arcomat, rádöbbentem, hogy... szinte nincs is barátom.
Mert ha Sadi és a többiek, akikkel a stúdióban együtt táncol-
tam, igazi barátok lettek volna, akkor nem maradt volna meg
közöttünk a kapcsolat annak ellenére is, hogy már nem
ugyanaz a cél vezérli a tetteinket? Nem csak az irigység vagy
a keserűség vert falat közénk, mert így, hogy a tánc megszűnt
összekötni bennünket, nem maradt semmi egyéb, ami megte-
hette volna.
Nagyot nyeltem, és próbáltam elűzni a torkomba költöző,
égető érzést.
- Tényleg olyan, mintha repülne az ember?
Ja se rám pillantott, és bólintott.
- Igen.
Megint nagyot nyeltem, majd visszafordultam Villám felé,
és amikor minden szem zabot kievett a tenyeremből, akkor a
vödörbe markoltam, és adtam neki meg. Volt ebben az
egészben valami egyszerű szépség - a farmon uralkodó csend,
a gondtalan tettek.
- Nem is annyira gázos - ismertem be csendesen.
- Tudom. És ha egyszer megérted, mit jelent számodra az
itt, még sokkal jobb lesz.
Az ajkamba haraptam, és visszagondoltam arra, amit a
Jeepben mondtam neki.
- Mióta lettél ilyen bölcs?
- Én mindig is félelmetesen bölcs voltam. Olyannyira,
hogy sokszor már átoknak élem meg.
Halkan felnevettem.
- De az igazat megvallva, most csak a tapasztalat beszélt
belőlem. Ha nem azzal vagy folyamatosan elfoglalva, hogy
várd, mi fog történni legközelebb, akkor rá fogsz döbbenni,
hogy a dolgok szinte maguktól is megtörténnek, Tess! Bízz
bennem! Eljönnek a dolgok, amik mindent megváltoztatnak
az életedben... Átértékeled majd, mit szeretnél igazán, és azt
is, aminek önmagadat tartod. Minden a világon más fényben
fog feltűnni még akkor is, ha elsőre talán nem is olyan jó a
változás. - Aztán megrántotta a vállát, és Mennydörgésre sze-
gezte a tekintetét. - És van, hogy végül minden olyan jól ala-
kul, amiről korábban álmodni sem mertél volna.
A hangja olyan határozottan és magabiztosan csengett,
hogy kétség sem maradt bennem azt illetően, hogy már bi-
zony átélt ilyen váratlan változásokat.
- Mondhatok valamit? - kérdezte, néhány perc eltelte után.
- Amit tegnap Jacob mondott a klubházban... szerintem nem
volt igaza.
Ez a hirtelen témaváltás totál készületlenül ért. Villám még
mindig a tenyeremből evett, én pedig Jase-re meredtem.
- Tessék?
Mennydörgés eközben végzett, megfordult, és ügetve tá-
vozott, Jase a farmere szárába törölte a kezét. Aztán lassú lép-
tekkel odajön, ahol én álltam, és finoman vakargatni kezdte
Villám füle tövet.
- Pontosan tudod, miről beszélek, Tess! És tudom, miért
kellett utána olyan hirtelen elrohannod.
Az első gondolatom az volt, hogy egyszerűen letagadok
mindent, hiszen a tagadás a legtöbb esetben sokkal könnyebb,
mint szembenézni az igazsággal. Különösen akkor, ha az
igazság egy kicsit megalázó. Jase azonban nagyon is jól tud-
ta, mi az igazság, így biztosra vehettem, hogy ha most taga-
dok, totál hülyét csinálok magamból.
- Nem nagyon szeretnék erről beszélni.
- Tess...
- Hidd el, boldogan le tudnám élni az életem fennmaradó
részét, ha soha többé nem kellene hallanom azt a nevet, vagy
arra gondolni, hogyan viselkedett, és milyen volt vele lenni,
és közben... - A hangom elcsuklott, de erőt vettem magamon,
és felsóhajtottam. - Egyszerűen csak nem akarok emlékezni
semmire sem vele kapcsolatban.
 Pillanatnyi néma csend.
- De azt ugye tudod, hogy soha nem fogod tudni kitörölni a
fejedből, és így jobb, ha elfogadod, hogy Jacobnak nem volt
igaza?
Felsóhajtottam, és figyeltem, amint Villám a zab maradé-
kát próbálja kiszedni a tenyeremből.
- Pedig igazat mondott.
- Nem...
- Igazat mondott. Én is egyike voltam azoknak a „hülye
csajoknak”, akik hagyják, hogy a pasijuk verje őket. - Felne-
vettem, de a nevetésemet még én magam is hamisnak hallot-
tam. - És aztán majdnem sikerült még a bátyám életét is tönk-
retennem, csak mert hagytam, hogy addig fajuljanak a dol-
gok, ameddig. Hidd el, pontosan tudom.
- Pedig az alapján, amit mondasz, nyilvánvaló, hogy nem
tudsz te lószart se! - Jase megfogta a kezemet, és lesodorta
róla a zab maradékát. - Nem igaz, hogy kis híján tönkretetted
a bátyád életét. Az ő döntése volt, hogy nekimenjen annak a
kis pöcsfejnek, nem te mondtad neki. És őszintén szólva, sze-
rintem igaza is volt. A helyében én tutira hidegre teszem a
szarházit.
Hirtelen felé kaptam a tekintetemet, de azokban az acél-
szürke szemekben nem láttam egyebet, csak őszinteséget.
- Ugyan, Jase. Ezt nem hiszem el.
Csodálkozva nézett rám.
- Pedig megtettem volna. És tudod mit? Hiába tudom,
mekkora hiba lett volna, biztos vagyok benne, hogy megte-
szem. Éppen úgy döntöttem volna, ahogyan Cam. Ez az egész
nem a te hibád volt. Nem érdekel, mi zajlott közted és a kö-
zött a pöcs között - szinte köpve mondta ki a szót ami a hála-
adás napján történt, nem a te hibád.
 Képtelen voltam elfordítani róla a tekintetemet, és isten az
atyám, minden erőmmel azon voltam, hogy elhiggyem, amit
mond. Ez a rémes múlt sokkal nehezebb súlyként nyomta a
vállamat, mint a gondolat, hogy akár a jövő is elromolhat.
Ugyanakkor tényleg kevésbé éreztem magam felelősnek. A
tekintetemet mégis a földre szegeztem, aztán meg a távozó
Villámot bámultam. Most, hogy már nyilvánvalóan egyikünk
sem törődött vele, jobbnak látta, ha fogócskázik egy kicsit
Mennydörgéssel.
Jase még mindig nem engedte el a kezemet, és egyik ujjá-
val folyamatosan a csuklómat simogatta.
- És nem voltál hülye.
Felnéztem rá, és elfojtottam egy keserű nevetést.
- Jól van. És egyébként miért mondod mindezt nekem? Azt
akarod elérni, hogy egy kicsit jobban érezzem magam?
- Nem, azért, mert ez az igazság. - Vonásaira zaklatott kife-
jezés ült ki, a száját annyira összeszorította, hogy ajkai vé-
kony vonalakká váltak. - Mennyi idős is voltál, amikor járni
kezdtél azzal a sráccal?
Megrántottam a vállam.
- Hány éves voltál, Tess? - A hangja határozottan csendült,
és tudtam, nem fogja feladni.
Megráztam a fejem, próbáltam kiszabadítani a kezemet a
szorításából, de nem hagyta. Legszívesebben elbújtam volna
a mögöttünk levő, bálákból rakott magas és vastag fal mögé. -
Tizennégy éves voltam, amikor járni kezdtünk... Nyáron,
közvetlenül az előtt, hogy gimibe mentem volna. Most bol-
dog vagy?
Pedig mindennek tűnt, csak boldognak nem.
- Az rettenetesen fiatal.
Az ujjaim tehetetlenül szorultak ökölbe.
- Igen, de ő...
 - Akkor ugye még nem kezdett verni? - Jase olyan szenvte-
lenül mondta ki a szót, hogy önkéntelenül is összerezzentem.
Aztán a szája körüli ráncok egy kicsit ellágyultak. - Mikor
ütött meg először?
Erre könnyű volt válaszolni, mert az emlék még mindig
rémesen elevenen élt bennem.
- Nem sokkal a tizenhatodik szülinapom után. Véletlenül
ráléptem az új sportcipőjére.
Jase elfordult. Az állkapcsában ugrálni kezdett egy izom.
Közel tíz hónap telt el az első és az utolsó olyan alkalom kö-
zött, amikor Jeremy megütött. Tíz hónapon keresztül őriztem
a titkot, rejtegettem a zúzódásokat, és rágódtam azon, hogy
mivel érdemeltem ki ezt az egészet.
Tíz hónapon keresztül, amit soha, de soha nem szeretnék
még egyszer átélni.
- Hiszen még tizenhat évesen is nagyon fiatal voltál! Még
mindig nagyon fiatal vagy. - A hangja kimért, de egyenletes
volt. - El sem tudom képzelni, mi mindenen kellett keresz-
tülmenned, de akkor is csak gyerek voltál még, Tess. Nem
voltál hülye. Csak rémült.
Valahonnan a semmiből megjelent a torkomban egy gom-
bóc, és amikor megszólaltam, a hangomat reszelősnek érez-
tem.
- Végig azt hittem, az egész az én hibám.
- Nem a te hibád volt! - A szeme sajátos, ezüst fénnyel
csillogott.
- Kérlek, mondd, hogy te is pontosan tudod, nem a te hibád
volt!
- Tudom - feleltem, majd gyorsan pislogtam, és a torkomat
köszörültem. - Nem az én hibám volt, amit tett velem, azon-
ban az, hogy elhallgattam, ami történik, csak tovább rontotta
a helyzetet.
 - Tess...
- Értem, hogy mit akarsz mondani, de akkor is szólnom
kellett volna valakinek. Ezt még te sem vitathatod. Az, hogy
csendben maradtam, rohadtul nem egy hőstett, hanem azt mu-
tatja, mennyire gyenge vagyok... A gyávaság pedig olyan,
mint a rák, ami szépen lassan felfalja a bensődet, és kurvára
összekuszálja az agyadat. Most már tudom. Akkor azonban
nem tudtam, és... - Elhallgattam, majd reszketeg lélegzetet
vettem, és a fejemet ingattam. Ebben a pillanatban jutott
eszembe Debbie. - És hogy is mondjam csak, most már más a
helyzet.
- Ebben biztos vagyok, de akkor sem voltál se hülye, se hi-
bás. És mivel én mondom ezt, úgy is van. Vita lezárva.
Most komolyan?
- Vita lezárva?
Bólintott, és az ajka mosolyra húzódott.
- Aha. Amit én mondok, az úgy is van.
- Na, persze.
A mosolya még szélesebb lett, és finoman meghúzta a ka-
romat. A szeme most már sokkal melegebb szürke árnyalattal
csillogott.
- Szerintem elég egyértelmű, hogy ki a főnök.
Felnevettem, ami az igazat megvallva még engem is rette-
netesen meglepett, tekintve, milyen komoly dolgokról be-
szélgettünk pár pillanattal korábban.
- Az biztos, hogy nem te vagy.
Vigyorgott.
- Ó, dehogynem. Mindig is én voltam a főnök. Csak a szín-
falak mögül irányítottam a dolgokat. Ráadásul olyan ügyesen,
hogy te magad sem ismerted fel az igazságot.
Az égre emeltem a tekintetemet, és az a különös, égető ér-
zés, ami a beszélgetés elején költözött a szemembe, mostanra
elmúlt. Pontosan értettem, mit akar mondani. Annak ellenére,
hogy nem volt valami könnyű elfogadnom, hogy annak ide-
jén nem én voltam a hibás, pontosan tudtam, hogy Jase meny-
nyire megszállottan hisz az igazában. Ez pedig sokat jelentett.
Nagyon, de nagyon sokat.
- Szóval hogy tetszett az ismerkedés? - kérdezte, és olyan
érzésem támadt, mintha egy hatalmas, sűrű felleg szívódott
volna fel az égről. Most már hivatalosan is visszatértünk a
biztonságos témák területére. - Nem volt rettenetes élmény,
ugye?
- Nem - válaszoltam, és rámosolyogtam. - Cseppet sem.
- Akkor mit szólnál, ha legközelebb fel is ülnél valame-
lyikre? Mondjuk Villámra.
A gyomrom egy egészen kicsi szaltót vetett.
- Ó...
- Én is veled leszek - tette hozzá, és lehajtotta a fejét. -
Egész idő alatt.
Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogyan gyakorlati-
lag ott ülök az ölében, a karja a derekamat öleli, magához
szorít, és... nos, forróság öntött el. Erőnek erejével be kellett
húznom vészféket az én kis pornóexpresszemen, mielőtt még
vészesen felnőtt tartalmak jelennek meg a fejemben.
Jase csak kuncogott, a maga sajátos, mély és szexis hang-
ján, és közelebb lépett. A tornacsukája orra az én cipőm orrá-
hoz ért, és kénytelen voltam hátrahajtani a fejemet, ha a sze-
mébe akartam nézni.
- Úgy érzem, bejönne neked a dolog.
- Micsoda? - Összevontam a szemöldökömet, és csak re-
ménykedni tudtam, hogy ezt elszántnak látja majd, nem bé-
nának. - Ja, nem!
- A holnapi zeneelméleten gondolkodtam. Nem a barokk
jön most? Tisztára be vagyok zsongva tőle.
 Az ajka megint mosolyra húzódott.
- Kétlem, hogy ettől zsongtál be, vagy, hogy az ilyesmi
akár csak fel tudna izgatni.
- Az viszont tuti, hogy te sem.
- Ha te mondod! - A tekintetében erősebb lett az a huncut
kis fény. - De akkor is azt hiszem, rám gondoltál.
Horkantottam. Vagy inkább röfögtem.
- Azt te csak hiszed, ember! Eszembe sem jutottál.
- Nagyon bénán hazudsz.
- Te meg nagyon béna vagy ezzel a túlméretes egoddal.
Még a bátyámnál is jobban el vagy telve magaddal, pedig
hidd el, az teljesítmény!
- Mondhatsz, amit csak akarsz, én akkor is tudom, mi az
igazság. - Ekkor lehajtotta hozzám a fejét, és ahol az ajka vé-
gigsimította az arcomon, izzóan forró ösvényt rajzolt. - Lá-
tod? Máris pipacspiros vagy, pedig még semmit sem csinál-
tam.
- Csak a nap miatt - válaszoltam, miközben elhúzódtam tő-
le, még mielőtt valami hatalmas ostobaságra ragadtatom ma-
gam; mondjuk, két kézzel megmarkolom az arcát, magamhoz
rángatom, és lereperem. - Lehet, hogy napszúrást kaptam.
Felnevetett.
- Hiszen felhős az ég!
Fújtattam.
- Mintha ez jelentene bármit is!
- Mondhatok valami?
Oldalra billentettem a fejemet, és vártam, mit fog mondani.
Úgy tűnt, az a felháborítóan magabiztos vigyor beleégett a
képébe.
- Szerintem aranyos.
 - Micsoda? - Nagyon reméltem, hogy nem rólam van szó,
mert nagyon nem szerettem volna, ha Jase engem csak „ara-
nyosnak” lát.
- Te vagy aranyos. - Megfogta az egyik tincsemet, és a vé-
gével csiklandozni kezdte a nyakamat, miközben nekem min-
den erőmre szükségem volt, nehogy kiöltsem rá a nyelvemet.
- Meg ez az egész kis színjáték... Ahogy próbálod beadni ne-
kem, hogy nem én járok folyamatosan a fejedben. Még azt is
el tudom képzelni, hogy csak ülsz egyedül a koleszban, és
egyfolytában a nevemet írogatod a füzetedbe.
- Jézusom! - felnevettem.
- Na, és persze álmodozni is szoktál rólam, igaz? Ébren
maradsz, aztán...
A nevetésem belefojtotta a szót. A következő pillanatban
pedig már lendült felé az ökölbe szorított kezem, hogy teljes
erőből mellkason bokszoljam. Amit mondott, az olyan nevet-
séges volt, hogy nem is létezik rá szó. Na, jó... az álmodozás-
sal kapcsolatban azért volt némi igaza. Jobban mondva elég
sok álmomban volt tevékeny főszereplő. Az öklöm végül so-
ha nem ért célba. Megdöbbentően gyors reflexszel elkapta a
felé lendülő karomat, és még ugyanazzal a könnyed mozdu-
lattal magához is rántott.
Lenyűgöző.
- Verekedni nem valami szép dolog - jegyezte meg vigyo-
rogva. - Ahogyan az sem, ha hitegetni próbálod magad.
Most, hogy a mellem teljesen az övének nyomódott, kicsit
nehezebbnek éreztem a beszédet. A mellbimbómból hullá-
mokban sugárzott a kellemes bizsergés.
- Pedig te vagy, aki összevissza beszél. A múltkor azt
mondtad, nagyon sajnálod, hogy megcsókoltál, akkor meg
mégis miért járnál egyfolytában éppen te a fejemben? Már
tovább is léptem, haver!
 Abban a pillanatban, amikor ezek a szavak elhagyták a
számat, és a tekintetünk összekapcsolódott, rádöbbentem, mi-
lyen hatalmas hibát követtem el. Fogalmam sincs, mi járha-
tott éppen akkor a fejében, de az biztos, hogy az ezüstös sze-
mek tekintete megigézett. Valahogyan sikerült eljutnunk az
ártatlan ugratástól és piszkálódástól - mert azért nem tagadha-
tom, az előbb mondtam néhány durva lódítást is - idáig... és
közben persze még azt sem tudtam volna megmondani, hova
is jutottunk.
Az arca hirtelen egészen elkomolyodott.
- Soha nem mondtam, hogy megbántam azt a csókot.
- Pedig én tuti biztos vagyok benne, hogy ezt állítottad.
A szeme higanyként izzott.
- Én pedig tuti biztos vagyok benne, hogy nem.
Lassan ingatni kezdtem a fejemet. Zavar lett úrrá rajtam, és
el sem tudtam képzelni, mit mondhatnék.
- Nem bántam meg, hogy akkor megcsókoltalak.
A mellkasomban a szívem vagy háromszoros sebességgel
zakatolt.
- Nem bántad meg?
- Nem. - Egy rövid pillanatra félrefordult, az állkapcsában
ugrált egy izom, aztán visszanézett rám, és a tekintetünk ösz-
szetalálkozott. - Pedig az lenne a helyes. Bárcsak így érezhet-
nék!
- Én nem bánom - suttogtam, még mielőtt megállíthattam
volna magam. - Egyetlen pillanatig sem bántam.
Egy ideig csak nézett rám, néma csendben, aztán miközben
még mindig a két csuklómat fogta, felemelte a karját, és né-
hány centivel hátrébb tolt magától. Ó, miért is nem tudom
tartani a számat?
- Basszus! - mondta reszelős hangon, és a következő pilla-
natban megint magához vont.
 Lehajtotta a fejét, és még mielőtt észbe kaphattam volna,
hogy mi történik, az ajka már az enyémre forrt. Az agyam
vagy három lépéssel lemaradva követte az eseményeket, de
Jase máris csókolt - csókolt. Az ajka az enyémen volt, és nem
volt benne semmi gyengéd vagy óvatos.
Egy másodperc alatt lángra lobbantam.
Az ajka az ajkamat simogatta, és közben két kezével meg-
fogta az arcomat, majd hátrafeszítette a fejemet. Lábujjhegyre
emelkedtem, és ujjaim a mellkasára simultak. Éreztem, hogy
a tenyerem alatt a szíve ugyanolyan hevesen ver, mint az
enyém. Jase megremegett, az ujjai az arcomat kényeztették,
és azt hiszem, néhány pillanatig levegőt venni is elfelejtettem.
Majdnem három éve vagyok halálosan belezúgva, egy éve
találkoztak először az ajkaink, erre most... Istenem, Jase
megcsókolt!
Az agyam tótágast állt, és az érzékeim egészen összezava-
rodtak. Megremegtem, hiszen éppen úgy kezdte harapdálni az
alsó ajkamat, ahogyan korábban a nyakammal is tette, aztán a
nyelve hegyét finoman az ajkaim közé dugta, és gyengéden
rávett, hogy szétnyissam őket. Most már mélyebben csókolt,
megízlelve - egyszerre irányítva, és felszabadítva. És ez most
semmiben nem hasonlított arra a lopott csókra, ami egy éve
csattant el. Hallottam, hogy valahonnan mélyen, a mellkasá-
ból szenvedéllyel teli, mély morgás szakad fel.
Itta az ízemet.
Egy pillanat töredékéig megijedtem, hogy mi lesz, ha az
apja ránk talál így, ebben a helyzetben, ami, hát valljuk be,
elég ciki lett volna. De aztán, ahogyan az ujjai már a torko-
mon simítottak végig, majd a vállamon keresztül le egészen a
csípőmig, minden ehhez hasonló gondolat nyomtalanul szí-
vódott fel a semmibe. Hogy rajtakapnak bennünket? Kit ér-
dekel?
 A szívem egyre hevesebben vert, hogy a végén azt hittem,
ennél gyorsabb már nem lehet, ő pedig mind szorosabban tar-
totta a csípőmet. Felemelt, de egyetlen pillanatra sem szakí-
totta meg a csókot. A combommal átöleltem a derekát, a kar-
jaimmal pedig a nyakát, ujjaimmal puha hajába túrva.
Elindult, és fogalmam sem volt, merre megyünk. Ugyan-
akkor totál lenyűgözött, mennyi mindent tud egyszerre csi-
nálni - a nyelve az enyémet simogatta, a keze a fenekemet
fogta, és közben egyetlen alkalommal sem botlott meg.
Minden érzékem üvölteni kezdett, ahogyan letérdepelt, és a
következő pillanatban rádöbbentem, hogy lefektet a szénára.
Izmos teste fölém hajolt, esélyem sem lett volna a menekülés-
re. A vékony kis szénaszálak a bőrömet szurkálták, de az ajka
továbbra is perzselően tapadt az enyémre, és ahogyan meg-
éreztem magamon a súlyát, mintha minden levegő kiszaladt
volna a tüdőmből. Egészen belesüppedtünk a szénába, illato-
sán vett körül bennünket. Jase keze megjelent az egyik com-
bomon, és a lábamat a sajátja köré húzta. Ez most nagyon
más volt, mint amikor részegen jött fel hozzám. Most mind a
ketten tudtuk, hogy igenis tisztában van mindennel, ami tör-
ténik. Mind a ketten jelen voltunk.
A nyomás - pontosan azon a helyen, ahol ő a legkemé-
nyebb, én pedig a legjobban ellágyult voltam - nemigen adott
esélyt az értelmes gondolatoknak. Éreztem őt, amikor pedig
az altestét hozzám nyomta, olyan élesen csapott végig a gyö-
nyör az egész testemen, hogy hangosan nyögtem fel. Aztán
felvéve a teste diktálta ritmust, én is felemeltem, és hozzá-
nyomtam a csípőmet. A válaszként feltörő nyögés pedig
olyan hangosnak tűnt, mintha mennydörgés szólt volna a vé-
remben.
- A rohadt élet! - mormogta bele a számba. - A mocskos
rohadt élet, Tess, én...
 Az ajka megint az enyémre forrt, de már mélyebben, és
sokkal lassabban. Szinte gyengéden. Nem biztos, de a dere-
kamra tapadó keze mintha egy kicsit megremegett volna,
majd az ujjai becsusszantak a felsőm alá. Abban ugyanakkor
száz százalékig biztos vagyok, hogy az én ujjaim határozottan
remegtek, miközben a hajába túrtak. Tenyerének bőre a ha-
samat karistolta, én pedig még közelebb nyomtam magam
hozzá, mert sokkal, de sokkal többet akartam ennél.
Abban a pillanatban, amikor mintha semmi nem létezett
volna a csókjaink jelentette valóságon, Jase ízén és a bennem
támadó érzéseken kívül, tudtam, kész lennék odaadni magam
neki.
Ott, a farmon.
Egy istálló mellett.
A szénában.
Az ajka ebben a pillanatban eltűnt az enyémről, én pedig
kétségbeesetten nyögtem fel, mert azonnal hiányozni kezdett.
Öntelt kis nevetését hallva a vágy villámgyorsan rohant végig
a testemen, és az ajka megint ösvényt perzselt végig a nya-
kamon. Hátrahajtottam a fejem, és hagytam, hogy azt tegyen
velem, amit csak akar.
Ő pedig megtette.
Előbb megcsókolta az állkapcsom alatti érzékeny kis pon-
tot, aztán a nyakamat kényeztette. Borostája szurkálta a bő-
römet, az ajka érintése pedig mintha gyógyír lett volna. Az
egész testem kéjes fájdalommal vágyott rá, vágyott többre -
vágyott mindenre, ami ezen túl történhet.
Aztán mintha csak egy kút mélyén lennék, meghallottam
egy közeledő kocsi hangját. Először azt hittem, a képzeletem
játéka az egész - jobban mondva reménykedtem benne, hogy
az. De teltek a másodpercek, a zaj pedig határozottan hango-
sabb lett.
 Jase felpattant, tett hátra egy lépést. Annak ellenére, hogy
igazi kánikula volt, hirtelen nagyon hidegnek éreztem a leve-
gőt. A tekintetem szinte megbabonázva járta végig a testét. A
pólójába meg a karját borító, finom szőrszálakba széna ra-
gadt. A figyelmem a csípője alatt megállapodott néhány má-
sodpercre, majd végignéztem magamon is.
A felsőm a melltartómig fel volt gyűrve.
A kocsi ekkor befordult az úton, és a magasra nőtt, sárga-
zöld kukoricaszárakon túl valami vörös villant.
Még mindig túlságosan le volt lassulva az agyam, hogy ezt
mind egyszerre értelmezni tudja, éppen ezért teljesen készü-
letlenül ért, amikor Jase odalépett hozzám, megfogta a keze-
met, és felállított.
Jobbra dőltem, és ahogyan próbáltam visszanyerni az
egyensúlyomat, a sérült lábamra támaszkodtam. Jase szeren-
csére elkapott, még mielőtt baj történt volna, megvárta, míg
visszanyerem az egyensúlyomat, miközben úgy lihegtem,
mintha éppen most táncoltam volna végig egy egész előadást
a színpadon.
- Basszus, Tess! - mondta, és az ujjai végigsimítottak az
felsőm szélén. Én csak álltam ott, mint valami agyhalott, ő
pedig gyorsan megigazította az összevissza gyűrt ruhámat. -
Ez...
A kocsi éppen Jase Jeepje mellett állt meg, az ajtó nyiko-
rogva kitárult, és egy kis alak ugrott ki belőle. Női hang szólt.
- Jase! - hallottam egy gyerek kiáltását. Jack a karám felé
fordult. - Jase!
Teljesen lefagytam, mert tudtam, hogy csupa széna va-
gyok, tisztára ki vagyok pirulva, és így összességében úgy
festhetek, mint aki bármelyik pillanatban szívrohamot kaphat.
Jase-re néztem.
 - Ne haragudj! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie -
mondta, aztán sarkon fordult, és magamra hagyott.
 8. FEJEZET

JACK BELEVETETTE MAGÁT JASE KITART karjaiba,

ő meg felkapta a kiskölyköt, és megpörgette, de úgy, hogy ha
valaki ott áll a közelükben, tutira kiverik a szemét. Jack bol-
dogan sikoltott, a szemét szorosan lecsukva, a száját kitátva.
A mellkasomba feszítő érzés költözött, ahogyan kettejüket
figyeltem. Jase... Egy napon fantasztikus apa lesz belőle.
Nem, mintha attól kellene tartanom, hogy valaha is az én
gyermekem apja lesz, hiszen szerinte én nem voltam egyéb,
mint egyetlen hatalmas, két lábon járó hiba. Ez a tudat rette-
netesen fájt, csak azt nem tudtam, hogy miért. Ugyanis
eszemben sem volt a közeli jövőben gyereket szülni, de ezt
hiába ismételgettem, a mellkasomat feszítő érzés cseppet sem
lett könnyebb.
Jack rúgkapált, hogy most már szeretné, ha letennék, és
abban a pillanatban, hogy a lába a földet érte, rohanni kezdett
felém. Kis karjával átölelte a lábamat, felnézett rám, és olyan
édesen mosolygott, hogy az hihetetlen. Ez a kölyök egyszerű-
en csodálatos volt!
- Megtanultál már lovagolni a lovacskákon? - kérdezte, és
kicsit meglepődtem, hogy ilyesmire is emlékszik.
Kényszeredetten elmosolyodtam.
- Megetettem őket, de meg nem jutottam el odáig, hogy
fel üljek rájuk. - Na és persze, tekintve, milyen gyorsan halad
a tanítás, ha Jase-szel kettesben vagyunk, erre belátható időn
belül nem is fog sor kerülni.
- Miért nem tanítaszod meg? - kérdezte Jack a bátyjától.
 - Tanítod - javította ki Jase szórakozottan. Aztán odalépett
mellé, és megfogta Jack karját. - Olyan vagy, mint egy kis
amőba.
Jack zavartan vonta össze a szemöldökét, de nem engedte
el a lábamat.
- Mi az az amőba?
Jase egy kicsit nevetett, aztán megint megpróbálta lefejteni
rólam a kis karokat.
- Valami olyasmi, ami állandóan belekapaszkodik minden-
be. Szerintem most már elég volt.
Egy másodpercig úgy tűnt, Jacknek eszébe sincs elengedni,
de aztán lazított a meglepően erős szorításon. Jase felnézett
rám, és a következő pillanatban már el is rántotta tőlem a kis-
öccsét. Amikor a tekintetünk összetalálkozott, ő gyorsan el-
fordult.
Öröm és boldogság! Micsoda hatalmas buli lesz a visszaút!
De közel sem akkora, mint először találkozni az édesany-
jával, miközben úgy nézek ki, mint akit éppen alaposan meg-
csináltak ott, a szénakazalban. Ami azért nem is áll annyira
messze az igazságtól.
Mrs. Winstead elég kedvesen mosolygott rám, ahogyan a
két fiú nyomában elindultam a kocsihoz, de a vonásain tisztán
tükröződött, mennyire meg van lepődve.
Nagyon csinos asszony volt, az arcán csak a szája és szeme
körül látszott néhány halvány ránc. Farmer volt rajta, meg
viseletes ing, és csak úgy sugárzott belőle, hogy nem csak
nagyon jól feltalálja magát a farmon, de akkor sem esik le a
gyűrű az ujjáról, ha dolgoznia kell.
Mély sóhaj kíséretében nyújtottam neki kezet, miközben
Jase megint ölbe vette a kisöccsét, és aztán úgy kapta a vállá-
ra, ahogyan egy zsák krumplit szokott az ember. Itt nemigen
lesz bemutatás. Ez most nem olyan volt, mint amikor az apjá-
val találkoztunk. Azután semmiképpen, ami történt. Rémesen
kínos volt a helyzet, és rám tört az érzés, hogy nekem semmi
keresnivalóm itt. És ez így is volt. A torkom égni kezdett, ami
csak tetézte a mellkasomba költöző feszítő érzést.
Tudtam, hogy pipacspiros az arcom.
- Üdvözlöm! Teresa vagyok. - Jase hirtelen felém kapta a
fejét, amikor meghallotta, mennyire reszelős a hangom, mire
megköszörültem a torkomat, és az anyja szemébe nézve hoz-
zátettem. - Cam húga.
A felismerés láthatóan megcsillant a sötétbarna szemek-
ben.
- Ó, hát persze! Hogy van a bátyja mostanában?
Mivel úgy éreztem, sikerült biztonságos területre találni,
egy kissé megkönnyebbültem.
- Egész jól. Úgy tervezi, hogy jövő tavasszal próbajátékra
megy a D. C. Unitedba.
- Tényleg? Hát ez nagyon jó hír! - Aztán Jase-re pillantott,
aki megint Superman köpenyét játszott az öccsével. Istenem,
milyen aranyosak voltak így, ketten! Sóhaj. - Tudta, hogy
régebben Jase is focizott?
- Anya! - nyögött fel Jase.
Bólintottam.
- Igen, Cam említette néhány alkalommal, de soha nem
mondta, hogy végül miért hagyta abba.
Mrs. Winstead már éppen válaszolt volna, de ebben a pil-
lanatban Jase maga elé vette Jacket, és letette a földre.
- Most már indulnunk kell, anya. - És közben szinte kerülte
a tekintetemet. - Gyere, Tess!
Két karomat a mellkasom előtt keresztbe fontam, és tettem
hátra egy lépést. A nyelvembe kellett harapnom, nehogy
megszólaljak. Nem vagyok én kutya, hogy bárkinek a paran-
csaira ugorjak!
 - Én is menni akarok! - Jack azonnal a Jeep felé vetette
magát, de Jase még idejében elkapta.
- Most nem, kisöreg, ezúttal itt maradsz.
Jack alsó ajka remegni kezdett.
- De menni akarok.
- Tudom, de vissza kell vinnem Tesst. Ugye megérted?
Jack szája legörbült, és nyilvánvalónak tűnt, hogy egy má-
sodperc múlva a történelem legnagyobb hisztijének leszek
szem- és fültanúja. Jase letérdelt elé, és miközben felvont
szemöldökkel a szemébe nézett, két kezét a kiskölyök vállára
tette. Leereszkedett hozzá, hogy egy szinten legyen Jackkel,
pedig tudtam, hogy az ő korában levő srácok nemigen szok-
ták ezt tenni.
- Aztán visszajövök hozzád, oké? Elmegyünk, és
fagyizunk. Na, ehhez mit szólsz?
Jack tekintete fényleni kezdett, de Jase anyja rosszallóan
nézett.
- Jase, akkor nem fog vacsorázni. Már megint.
Jase kidugta a nyelvét.
- Megeszünk mi mindent, ugye?
Jack kuncogott.
- Meg.
- Oké. Akkor tűnés be a házba! - felállt, és a vállánál fogva
a ház felé fordította Jacket, ahol Mrs. Winstead már várt a
kissrácra.
- Nemsokára visszajövök. - Aztán felem fordult, és érez-
tem, hogy megfeszülök.
Annyira kínos volt a helyzet, mint amikor először álltam
színpadon, de felemeltem a kezem, és tétován integettem
Jacknek és Mrs. Winsteadnek.
- Örülök, hogy megismerhettem!
 Mrs. Winstead szélesen elmosolyodott, előbb Jase-re, majd
megint rám nézett.
- Remélem, nem utoljára volt nálunk!
Ó, basszus, már gyülekezik a szarcunami!
Bólintottam, mert hát mi mást tehettem volna. Jack kisza-
kította magát Mrs. Winstead karjából, és odarohant hozzám,
hogy még egyszer, utoljára megöleljen. Viszonoztam az öle-
lést, és azonnal éreztem, hogy ezt a kiskölyköt nehéz nem
szeretni.
Lényem egy része legszívesebben maradt volna, és aztán
majd visszastoppolna valahogy a campusra, de pontosan tud-
tam, mennyire furán venné ki magát, ha megteszem. Éppen
ezért, amikor Jack elengedett és visszament a házhoz, elindul-
tam a Jeep felé. Jase, aki mindig tudott úriemberként visel-
kedni, ha nagyon akart, kinyitotta nekem az ajtót. Nem kö-
szöntem meg neki.
Beszállt a kocsiba, majd akkorát sóhajtott, amekkorát még
én sem sóhajtottam soha. És ez nagyon dühített, mert ő mégis
miért érzi magát dühösnek és szomorúnak? A száját szigorú-
an összeszorítva megfordult, majd a kocsival elindult a mur-
vával felszórt úton. Addig nem is szólt hozzám, amíg el nem
értünk a hosszú, kanyargós bekötőút végéig.
- Tess...
- Hallgass! - vágtam a szavába. - Hidd el, nemigen tudsz
most olyat mondani, ami egy kicsit is érdekelne! És ha most
megint elkezded, hogy ami történt, az hatalmas hiba volt... ~
A hangom a legcikibb módon csuklott el. - Akkor torkon vág-
lak, ezt megígérhetem! Komolyan.
Az ajka megrándult, mintha valójában azt gondolná, hogy
csak viccelek vele.
- Én azért nem így mondtam volna, de...
 - Ne! - figyelmeztettem, mert éreztem, hogy talán valami
ennél is rosszabbal fogja majd folytatni. - Csak annyit kérek,
hogy vigyél haza! - Össze kellett szorítom az ajkamat, ha
nem akartam, hogy úgy remegjen, mintha valami szánalmas
kis nyúlnyál lennék, és közben pontosan tudtam, hogy látja
rajtam, mennyire erőlködöm. - Haza akarok menni, és kész.
Egy szívdobbanásnyi néma szünet.
- Bassza meg! - sziszegte.
Ahelyett, hogy kifordult volna az országútra, megállította a
kocsit. A Jeep motorja alapjáraton ketyegett, ő pedig felém
fordult az ülésében.
- Te ezt nem érted, Tess!
A szememet forgatva már éppen mondtam volna valami
vitriolosat, de aztán hirtelen úgy elszorult a torkom, hogy
nem jött ki rajta semmi hang.
- Igazad van. Nem értem. Vonzódsz hozzám. Akarsz en-
gem, de közben egyfolytában ellöksz magadtól. Cam miatt?
Mert őszintén szólva, ennél bénább indokot nem is tudnék
elképzelni, Jase! Cam a bátyám, és nem az a dolga, hogy az
ártatlanságom felett őrködjön.
Jase arca eltorzult, mintha valami nagyon savanyúba hara-
pott volna.
- Na jó, ez olyan kép volt, amit soha nem szerettem volna
magam előtt látni.
- Jaj, fogd már be!
A vonásai kisimultak, és erősen megszorította a kormányt.
- Na jó, nem Cam miatt van. Az elején talán ez is benne
volt, mert ha az ember a legjobb barátja húga után fut, azzal
megszegi a legfontosabb törvények egyikét, de az igazat
megvallva ezt fel tudnám dolgozni.
 - Sőt, már nyilvánvalóan sikerült is - motyogtam, és tekin-
tetemet az ablakra függesztettem. - A farkadnak legalábbis.
És nagyon gyorsan.
Jase félrenyelt, és felköhögött.
- Tess, én... Hidd el, hogy te nem akarsz igazán velem len-
ni. Őszintén szólva, tuti nem akarnál ebbe a helyzetbe kerül-
ni. Keserűen felnevettem.
- Hűha! Szóval akkor ez lesz a legújabb magyarázat? Hogy
nem te dobsz ki, hanem igazából én nem akarlak téged? Ra-
vasz!
- Nem erről van szó - tiltakozott. - Vannak dolgok, amiket
nem tudsz velem kapcsolatban, ha pedig tudnád, akkor nem
ülnél most itt. Higgy nekem!
Megint felé fordultam, és kíváncsian vontam fel a szemöl-
dökömet.
- Talán megöltél valakit? Aztán feldaraboltad a hullát, és
felzabáltattad a disznókkal?
- Mi van? - Értetlenül nézett rám. - Dehogy!
- Akkor megvertél és megerőszakoltál valami csajt? Van
egy halom gyereked valahol a pincében? Vagy titokban terro-
rista vagy?
Az arcából egy csomó mindent ki lehetett olvasni, de fő-
ként undorodó volt.
- Basszus! Dehogy!
- Jól van - mondtam lassan. - Akkor viszont nem tudom,
mit tehettél, ami annyira rettenetes, hogy ne akarnék veled
lenni.
Elfordult, és a fejét ingatta.
- Még mindig nem érted, Tess! Egyszerűen nem lehetsz az
enyém.
- De már a tiéd vagyok - válaszoltam, aztán a következő
pillanatban rémülten csuktam be a számat. Basszus, ezt én
mondtam? Ijedten néztem rá, és láttam, hogy a szeme elkere-
kedik.
Ó jézusmáriaszentjózsef, ezt hangosan kimondtam?
Pedig igaz volt. Lehet, hogy még ő maga sem tud róla, és
az is lehet, hogy ő nem akar, de akkor is Jase-é vagyok. Még
ha akartam volna, sem változtathattam volna meg az iránta
érzett érzéseimet.
- Én nem... - kezdte, és a tekintete elsötétedett. - Én nem
akarlak megbántani.
De... volt valami, amit nem mondott ki, és ez a ki nem
mondott „de” olyan volt, mintha tőrt döftek volna a szívem-
be.
Először a mellkasomra nehezedett súly, aztán szétterjedt az
egész testemben. Felsóhajtottam, és lehunytam a szememet.
Én ilyen szánalmas módon öntöttem ki neki a szívemet, és ő
válaszképpen csak ennyit tud mondani? Még soha életemben
nem éreztem magam ennyire megalázva, és most nem akar-
tam semmi egyebet, mint eltűnni a szeme elől.
- Kérlek, vigyél haza!
Nem mozdult, csak ült tovább a vezetőülésben.
- Tess...!
- Haza akarok menni.
Egy szívdobbanásnyi szünet következett. Ő pedig az ölébe
ejtette a kezét.
- Ő a fiam! - kiáltotta olyan hangosan, hogy megijesztett
engem saját magát is, aztán halkabban, de olyan halkan, hogy
nem is lehettem biztos benne, mondott-e egyáltalán valamit,
hozzátette: - Jack a fiam!
 9. FEJEZET

AZ ELSŐ PILLANATBAN AZT HITTEM, ROSSZUL

hallottam. Biztos voltam benne, hogy csakis valami mást
mondhatott, mert egyszerűen nem tartottam hihetőnek, hogy
Jack a fia legyen. Az öccse volt.
De ahogyan néztem őt, a sápadt arcát, a szürke szemekbe
költöző őszinte csillogást, már tudtam, hogy az előbb valami
olyasmit hallottam, amit talán soha, senkinek nem mondott
még el, és éppen ezért csakis az igazság lehet.
Megráztam a fejem, és nem értettem semmit.
- Jack a fiad?
Jase még egy pillanatig fogva tartotta a tekintetemet, de az-
tán elfordult, és kinézett a szélvédőn. Másodpercek teltek el,
mire újra beszélni kezdett.
- A rohadt életbe! Én... Erről senki nem tud, Tess. A szüle-
im persze igen, és Cam is, de ő soha, senkinek nem árulná el
a titkomat. És rajtuk kívül még senkinek nem mondtam el.
Habár azon nem csodálkoztam, hogy Cam tud Jase titkáról,
azon egy kicsit megdöbbentem, hogy a bátyám nekem sem
árulta el. De persze, igazság szerint nekem semmi közöm
nem volt Jase-hez.
El sem tudtam képzelni, hogyan kellene kezelnem ezt a
helyzetet, úgyhogy néztem rá, és nem mondtam egyetlen szót
sem. A gondolatok vadul kergették egymást a fejemben. Jack
és Jase persze nagyon hasonlított egymásra, de a testvérek
között ez annyira nem meglepő, Jase nyilvánvalóan nagyon
közel állt Jackhez, és a kisfiú is nagyon szerette őt, de ez
megint csak nem volt olyan szokatlan a testvérek között. Il-
letve úgy tűnt, sokszor Jase minden más elé helyezi
Jack érdekeit, de ezt teheti az ember a testvére kedvéért is.
De ők ketten nem testvérek.
Hanem apa és fia.
Szent szar!
Egyszerre egy egész csomó dolog értelmet nyert. Attól
kezdve, hogy milyen profin bánt Jackkel, egészen a legutóbbi
beszélgetésünkig. Amikor azt mondta, az életben a legjobb
dolgok néha csak úgy megtörténnek. És ez azt is megmagya-
rázta, miért hagyta abba a focit, ahogyan azt is, miért szeretne
a diploma után olyan munkát vállalni, amivel nem kell elköl-
töznie a kölyök közeléből.
Itt akar lenni a fiával, és nem érdekli, hogy a világ mit hisz
a kapcsolatukról. Ugyancsak megmagyarázta, miért nem szo-
kott csajokat idehozni, mert igaz, hogy jelen pillanatban nem
vállal aktív részt a gyerek felnevelésében, elképzelhető, hogy
ezen valamikor a jövőben változtatni szeretne majd. És nem
volna igazságos egy ilyen terhet egy akármilyen csaj nyakába
zúdítani. Ezt mindet megértettem. És totál lefagytam.
Jase apa.
Ő volt a FILF két lábon járó példája - „apa, akit megdug-
nék ”, már ha van a MILF- nek pasi megfelelője.
Összeszorítottam a szememet. Ó, jézusom, el sem tudom
hinni, hogy nekem pont ez jutott az eszembe! De Jase akkor
is apa volt.
Lassan kifújtam a levegőt, aztán hatalmasat nyeltem, mert
felém nyúlt, és kiszedett a hajamból egy szénaszálat. Az ujjai
között játszott vele egy kicsit, én pedig tátott szájjal néztem.
- Ő... Ő tudja?
Jase megrázta a fejét.
- Nem. Azt hiszi, hogy a nagyszülei a valódi szülei.
 - Miért? - kimondtam a kérdést, mielőtt még átgondolhat-
tam volna, mennyire tolakodó. Istenem, milyen bunkó va-
gyok! De mindenképpen tudni akartam a választ. Tudni akar-
tam, hogy Jase, aki nyilvánvalóan imádja a kisfiút, hogyan
adhatja a nevelését más emberek kezébe.
- Ez az egész elég nagy katyvasz - válaszolt, és hátradőlt az
ülésben. A kezével megdörzsölte az arcát, és felsóhajtott. - A
születése óta a sajátjukként nevelik. Még hivatalosan örökbe
is fogadták. így elmondva úgy tűnik, igazi gennyláda vagyok,
mi? - Rám nézett, és a szemében olyan mélységes fájdalom
csillant, hogy a mellkasom egészen összeszorult. - Még arra
sem vagyok képes, hogy a saját fiamat felneveljem. Basszus,
a szüleim nevelik helyettem, és ő még csak nem is tud erről!
Álmaid pasija, mi?
Gyorsan pislogtam, a szám kinyílt, de az igazat megvallva,
gőzöm sem volt, mit válaszoljak.
Rekedten felnevetett, és a fejét a fejtámlának vetette. A
vállaiból csak most tűnt el a feszültség.
- A saját gyerekemet nem én nevelem - ismételte megint,
és sejtettem, hogy ezt nagyon sokszor szokta a saját szemére
vetni. - Öt éve a szüleim nevelik. Meg akarnám én változtat-
ni, de ezeket az éveket már akkor sem kapnám soha vissza, és
azt sem tudom, hogyan változtathatnék. Ha elmondom neki,
akkor az egész világa darabokra hullik. Márpedig ezt nem
akarom. Ráadásul a szüleim szívét is darabokra törném vele,
mert ők mindig is a sajátjukként tekintettek rá. - Becsukta a
szemét. - Hát apa az ilyen?
Megint humortalan nevetés tört fel belőle, én pedig fel-
egyenesedtem.
- Akkor is te vagy az apja.
- Jaj, ugyan már! - A mosolyából látszott, mennyire sem-
mirekellőnek tartja magát. - Éppen az előbb közöltem veled,
hogy van egy fiam. Még huszonkettő sem vagyok, és van egy
ötéves fiam, akit a szüleim nevelnek. Számolj már utána,
Tess! Tizenhat voltam, amikor fogant. Tizenhat. Még gimis.
Te sem tagadhatod, hogy erre azért nem lehet az ember any-
nyira büszke.
- Talán szégyelled magad miatta?
A tekintete kiélesedett, és láttam rajta, hogy a kérdést újra
és újra megforgatja a fejében, mielőtt válaszolna.
- Nem - felelte végül halkan. - Nem szégyellem Jacket.
Soha nem fogom szégyellni. De azt igenis szégyellem, hogy
nem vagyok képes megfelelni a kötelességeimnek, és nem
tudok jó apja lenni.
Beleharaptam az ajkamba. Egy teherautó zúgott el mellet-
tünk az úton, és én annyi, de annyi mindent szerettem volna
kérdezni tőle.
- Azt mondtad, hogy tizenhat voltál, amikor megfogant.
Még kiskorú. Egy gyerek. Miben különbözik ez attól, hogy
én is gyerek voltam még, amikor Jeremy azt tette velem?
- Ég és föld a különbség. - Lehunyta a szemét. - Mert az én
esetemben a kor nem ment fel.
- Miért, te hány tizenhat évest ismersz, aki tudja, hogyan
kell felnevelni egy gyereket? - kérdeztem követelőzve.
- Nagyon sokan vannak, akik tudják.
- És? Ez nem azt jelenti, hogy minden egyes tizenhat éves
készen áll a gyereknevelésre. Az tuti, hogy tizenhat éves ko-
romban én minden lettem volna, csak kész nem. És annak
ellenére mondom ezt, hogy a szüleim tutira sokat segítettek
volna. - Aztán hirtelen elhallgattam, mert eszembe jutott,
mennyire hülye vagyok. Hiszen eddigi ismereteim szerint két
ember szükséges ahhoz, hogy gyereket csináljon. - Ráadásul
te nem is egyedül vagy felelős azért, ami történt. Biztos va-
gyok benne, hogy volt egy anya is. Hol...?
 - Nem akarok róla beszélni - mondta olyan hangon, hogy
önkéntelenül is összerezzentem. - Ennek az egésznek semmi
köze nincsen hozzá.
Hűha! Itt aztán nem kispályás baba-mama dráma játszód-
hatott le!
- És a szülői segítség nem ugyanaz, mint amikor örökbe
fogadják a te gyerekedet. - Szúrós szemmel nézett rám. -
Amikor elmondtam a szüleimnek, mi történt, persze nagyon
pipa lett mind a kettő, de azt akarták, hogy fejezzem be a su-
lit, menjek főiskolára, és focizzak tovább. Nem akarták, hogy
mindezt feladjam.
- És nem is kárhoztatom őket emiatt - feleltem halkan. De
akkor is, mi a helyzet a kedves mamával?
- Mivel nem álltam még készen arra, hogy apa legyek, vá-
laszthattam: vagy ez, vagy örökbe adom Jacket idegeneknek.
És bármennyire rettenetesen hangzik is, először nem akartam,
hogy bármi közöm legyen hozzá. Nem akartam foglalkozni
vele, még meg sem született, még rá sem nézhettem, de én
már lemondtam róla... - A hangja elcsuklott, és megköszörül-
te a torkát. Egészen nyilvánvalónak tűnt, hogy bárki volt is az
anya, az a születés után közvetlenül kikerült a képből, és
mégis, majd meghaltam a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, ki
volt az. - Úgyhogy a szüleim elmentek a hivatalba, örökbefo-
gadásért folyamodtak, és persze meg is kapták az engedélyt.
így visszatekintve persze már látom, mennyire rohadtul önző
módon viselkedtem. Akkor kellett volna a sarkamra állnom,
és összeszedni magam, de nem tettem meg. És most már
semmit nem tehetek, hogy ezen változtassak.
- De hiszen akkor is része vagy Jack életének, Jase! És lá-
tom rajtad, mennyire szeretnéd, ha minden másképpen alakult
volna. Nem ez a legfontosabb? Hogy mindennek ellenére is
ennyire szereted?
 Jase megint hátrahajtotta a fejét, és kifújta a levegőt.
- A saját életemnél is jobban szeretem, de ez még nem
ment fel a saját döntéseim súlya alól.
A harag észrevétlenül vett erőt rajtam, és hirtelen azt is el-
felejtettem, mennyire szeretném tudni, ki az anya.
- Nem is olyan régen még te magad mondtad nekem, hogy
csak tizenhat éves voltam, és túlságosan fiatal... hogy éppen
ezért nem hibáztathatom magam, amiért nem beszéltem sen-
kinek Jeremyről. Nekem felmentést ad a korom és a tapaszta-
latlanságom, de neked nem?
Válaszra nyitotta a száját.
- Vagy rosszul látom? Mert ha igazam van, akkor ez na-
gyon igazságtalan, és szörnyen szubjektív. - Ha egyszer bein-
dulok, engem nem könnyű megállítani. - Nem teheted meg,
hogy azt mondod, ne törődjek a múltban hozott döntéseimmel
és tetteimmel, miközben saját magadra nem érvényes ugyan-
ez a szabály!
Jase az ülésbe süppedt, és a torka úgy mozgott, mintha a
megfelelő választ próbálná megtalálni, de hiába.
- Hát, basszus! Erre nem tudok mit mondani.
- Sejtettem.
Az ajka mosolyra húzódott ugyan, de a tekintete továbbra
is halálosan komoly maradt.
- Nincs... nincs neked erre szükséged. - Felém fordult, és
a szeme éppen olyan színűnek tűnt, mint az ég vihar idején. -
Még fiatal vagy, és előtted az élet.
Felvontam a szemöldökömet.
- Ennek meg mégis mi a franc köze van bármihez is? Fon-
tos vagy nekem, Jase! Nagyon. Érted? És veled akarok lenni.
- Az arcom megint égni kezdett, de már nem tudtam abba-
hagyni. - Szerintem ez teljesen nyilvánvaló, ennek ellenére
úgy hozol döntéseket, és képzelsz be magadnak dolgokat,
hogy az én véleményemet nem is kéred ki. Honnan tudhat-
nád, hogyan érzek bármivel kapcsolatban, ha nem kérdezed?
- És ezzel kapcsolatban hogyan érzel, Tess? - Az állkap-
csában megfeszültek az izmok, és a szeme szürke izzással
villant. - Még mindig olyan nagyon szeretnél velem lenni?
Még az után is, hogy mindezt elmondtam neked? Azt gondo-
lod, tényleg olyan nagyon okos dolog, ha mi ketten összejö-
vünk? Mi lesz, ha tényleg együtt leszünk? És mi lesz, ha
tényleg megszereted Jacket?
A mellkasom előtt karba fontam a kezemet.
- Miért nem akarod, hogy közel kerüljek hozzá? Mintha
azt mondtad volna, hogy én kiváló...
- Mert el akarsz menni innen, Tess! Mert fel sem merül
benned, hogy itt maradj! És rohadjak meg, ha hagyom, hogy
tönkretedd a fiam életét csak azért, mert meg akarod dugatni
magad!
Összerezzentem ezekre a szavakra. A torkomat könnyek
fojtogatták, és a szemem is égni kezdett. Tényleg ennyit tart
rólam? Mindazok után, amit elmondtam neki? Mindazok
után, amit ő mondott nekem, és tett értem? Mindent, ami köz-
tünk történt, képes összefoglalni azzal, hogy egyszerűen meg
akarom dugatni magam?
A tudat, hogy ezt gondolja rólam, sokkal jobban fájt, mint
bármilyen elutasítás fájhatott volna.
- Tudod mit, Jase? - A hangom remegett, de ki akartam
mondani, ami a szívemet nyomja. - Semmit sem változtál a
szememben attól, hogy van egy gyereked, és még csak a
szádra sem vagy hajlandó venni az anyja nevét. Viszont az,
hogy ennyire rohadékként viselkedsz velem, és hogy levonsz
rólam mindenféle kibaszott következtetéseket, elég ahhoz,
hogy azt akarjam, ezentúl semmi közünk se legyen egymás-
hoz.
 10. FEJEZET

JASE PÉNTEKEN NEM JÖTT BE ÓRÁRA.

Az igazat megvallva nemigen lepődtem meg rajta, hogy
habár a barokk zenével foglalkozó óra már elkezdődött, Jase-
nek se híre, se hamva. Miután kihajtottunk a bekötőútról, az
egész visszaút alatt rettenetes feszültség uralkodott a kocsi-
ban.
Amit mondtam, az az utolsó szóig igaz volt. Persze, kis hí-
ján eldobtam az agyamat, amikor megtudtam, hogy Jack a
kisfia. Ez talán a legutolsó dolog volt, amire számítottam
volna, így visszatekintve persze összeállt a kép, de ez a hely-
zet akkor is vérgáz volt. Csakhogy nem tekintettem Jase-re
más szemmel. Vagy legalábbis nem teljesen. Na jó, ez azért
nem volt egészen igaz. Természetes, hogy egy kicsit más
szemmel néztem rá. Hiszen mégiscsak apuka, az isten sze-
relmére! Én persze nem ismerek egyetlen embert sem, aki
nagyjából olyan idősen, mint én, már apa lenne, de ettől még
nem tartottam kevesebbnek, és nem változtathatta meg az
iránta táplált érzelmeimet. Azt persze el kell ismernem, hogy
így sokkal bonyolultabb lenne egy kapcsolat.
Ami egyébként sem lett volna olyan baromi egyszerű.
De akkor is ott volt az a kiskölyök, akinek egy napon majd
biztosan be kell vallania az igazságot, és bármilyen csaj lesz
is mellette akkor, neki készen kell állnia erre, és elfogadni a
helyzetet. Ki tudja, ez a csaj én is lehetnék akár, de úgy tűnik,
Jase nemigen szeretné nekem megadni ezt az esélyt.
Ahogy neki is mondtam, az fájt a legjobban, hogy olyan-
nak gondol, amilyennek mondott. Hogy képes lennék Jack
életének részévé válni, és közben eszembe sem jutna, milyen
hatással lenne a lelkére, ha hirtelen eltűnnék.
Jase szeme többször is, újra és újra rám talált a hazafelé
úton, de aztán minden alkalommal félrekapta a tekintetét.
Azon kívül, hogy elköszönt, nem szólt egy árva szót sem.
Vagyis ennyi volt.
És emiatt nagyon fájt a szívem.
Nem hívott fel, és nem akartam megint én lenni az, aki
kezdeményez, mert semmi kedvem nem volt egy rideg eluta-
sításhoz.
Jack a fiam.
Tudtam, hogy rettenetesen hülye vagyok, de a szívem vér-
zett Jase miatt. Igaz, hogy velem úgy viselkedett, mint egy
díjnyertes pöcs, de Jacket szívből szerette, és felemésztette,
hogy gyerekként olyan döntéseket kellett meghoznia, amik az
egész életére kihatnak.
És éppen úgy, ahogyan engem, a döntései őt sem hagyják
nyugodni.
Na, és persze ott van az a bizonyos anya, aki elhagyta őket,
és akiről Jase nem hajlandó beszélni sem. Ő merre lehet? Va-
jon még mindig errefelé lakik? És Jase hangja azért lett olyan
kemény már az említéstől is, mert a szíve mélyén még mindig
őt szereti?
A mellkasomba fájdalom költözött, és képes lettem volna
felpofozni magam, mert ennyire hülye vagyok. Hogyan le-
hetnék féltékeny egy olyan emberre, akinek még a nevét sem
tudom? De volt itt még valami - egy sokkal súlyosabb igaz-
ság és úgy sejtettem, elsősorban a csaj miatt nem akar Jase
senkivel semmi komolyabb kapcsolatba belevágni, nem pedig
Jack jóléte miatt.
Nem mintha számított volna.
 Azt mondta, hogy én csak egy tévedés vagyok, és az, hogy
bevallott nekem egy ennyire komoly dolgot, és őszintén be-
szélt a múltjáról, még nem jelenteti azt, hogy más szemmel
lát. Na persze, értettem én, miért taszít el magától, de ettől
még ugyanúgy eltaszított.
Nem lett volna szabad hagynom, hogy megcsókoljon. Per-
sze akkor még nem tudhattam, mi lesz a vége, de most, ahogy
az órán a mellettem üresen álló székre pillantottam, a szívem
fájdalmasan dobbant. Az este szinte egy szemhunyásnyit sem
aludtam, és reggelre makacsul belém költözött ez a fájdalom.
Minden érzésem és minden gondolatom zavaros katyvasszá
tömörült.
Na és most?
Most csak pipa voltam.
Nem én akartam megcsókolni őt - sem most, sem az első
alkalommal. Nem én voltam, akinek minden oka meglett vol-
na, nehogy komoly kapcsolatba keveredjen. Ő kezdeménye-
zett, és ő volt, aki az egyik pillanatban még úgy csókolt, hogy
az ember lányának lelke teljesen megzavarodott bele, a kö-
vetkezőben pedig ellökött magától.
Igaz, hogy nincsen olyan hatalmas tapasztalatom a pasik-
kal, a szexszel és a barátkozással kapcsolatban, de ahhoz ép-
pen eleget tudok, hogy érezzem, mennyire akart már azelőtt
is, hogy megcsókolt volna. A teste nem hazudott, és abban a
pillanatban megéreztem, amint odaállt mögém, amikor Vil-
lámot etettük. De persze tudom én, hogy a vágy és az érzel-
mek egészen más lapra tartoznak.
Basszus, hiszen én is rendszeresen ráizgulok egy-egy pasi-
ra, akivel éppen találkozom!
Azt is megértem, hogy még ha van is egy fia, ez nem azt
jelenti, hogy ezentúl megvon magától minden örömet - Jase
határozottan akart engem. De lehetséges-e, hogy volt valami
ennél több is?
Biztosan kellett lennie. Azt szerette volna, hogy átéljek va-
lami mást is, aminek semmi köze a tánchoz, és az, amit teg-
nap mondott nekem, hogy ami Cammel történt, az nem az én
hibám, az nagyon árulkodó volt. Hiszen ez azt jelentette,
hogy érdekli, mi történik velem, vagy nem?
Hát persze hogy valamennyire azért érdekli, hiszen Cam
kishúga vagyok... A rohadt életbe!
Egyre jobban rápörögtem, és már nem tudtam nyugodtan
megülni a fenekemen, a tollamat pedig addig szorítottam, míg
sikerült eltörni a kupakját. Addig spannoltam magam, míg
már szinte lángra lobbantott a harag - mert sokkal jobb volt
dühösnek lenni, mint megbántottnak.
De istenem, ami még ennél is jobban felkúrta az agyamat,
hogy itt ülök ezen az istenverte zeneelmélet-órán, és tuti,
hogy elkaszálnak a félév végén, mert ahelyett, hogy figyel-
nék, most is azzal töltöttem az elmúlt fél órát, hogy ezen a
seggfejen rágódtam.
- A barokk időszakában jelent meg a tonalitás - mondta
éppen Gibson professzor. - A tonalitás olyan zenei nyelv,
amelyben a középpontban a hangok magasság szerint, meg-
határozott sorrendben szerepelnek - ezt nevezzük hármas-
hangzatnak.
Mi van?
Most, hogy így az előadás felénél agyban is bekapcsolód-
tam, konkrétan halvány gőzöm sem volt, miről beszél Gibson
professzor. És ahogyan folytatódott az előadás, ez a helyzet
csak fokozódott.
- A barokk időszak legismertebb zeneszerzői; Johann Se-
bastian Bach...
 Legszívesebben Jase-t töröltem volna képen ezzel a Sebas-
tian Bachhal.
- Minden rendben van? - kérdezte Calla az óra végén.
Összepakoltam a füzeteimet, és bólintottam.
- Aha, csak nagyon fáradt vagyok.
Nem szólt egy szót sem, csak felállt. Törin megkérdezte,
milyen volt a tegnapi nap, és mivel éreztem, hogy nem lennék
képes káromkodások nélkül elmondani az igazságot, egysze-
rűbbnek láttam annyit felelni, hogy minden nagyon klassz
volt.
Annak ellenére, hogy a nap szikrázóan sütött, az épületből
kilépve olyan hideg vett körül, hogy hálát adtam az eszem-
nek, amiért farmert vettem. Szegény Calla viszont csak egy
piros rövidgatyát húzott, és úgy tűnt, mindjárt befagy a fene-
ke.
- Tudod, minden alkalommal, amikor Gibson Sebastian
Bachot emlegeti, nekem az a rockénekes jut eszembe a
nyolcvanas évekből. Tudod, amelyik olyan jól nézett ki.
Mondjuk, őszintén kétlem, hogy a valódi... - Befordultunk a
sarkon, és felsóhajtott. - Hű, apám...!
Kíváncsi voltam, mire csodálkozhatott rá ennyire, úgyhogy
miközben a hideg miatt átöleltem magamat, követtem a tekin-
tetét. És csak pislogtam. A dugig tömött parkolón keresztül
egy rövidre vágott, barna hajú srác közeledett. A kocsik fo-
lyamatosan áramlottak a parkolóban, ő pedig átvágott egy
Volkswagen és egy kisteher között. Sötétkék nadrágot viselt,
és a Shepherd szürke pólója csak úgy feszült a széles válla-
kon és a csodálatos mellkason. Mintha egy főiskolai reklám-
szórólapról lépett volna le.
Néhány alkalommal láttam már korábban is a Whitchall
környékén - nehéz is lett volna nem észrevenni. Nagyon jó-
képű volt, határozott vonásokkal, és érzéki, széles ajkakkal.
Callára pillantottam.
- Ez meg kicsoda?
- Nem ismered? - kérdezett vissza, és próbálta lejjebb húz-
ni a rövidgatya szárát. - Ez Brandon Shriver.
- Brandon Shriver? - kivettem a táskámból a napszemüve-
gemet, és feltettem. - Szexis név.
- Szerintem is. De őszintén szólva, csodálom, hogy nem
ismeritek egymást. Cam és Jase társaságába tartozik.
Vigyort erőltettem az arcomra. Jase. Jelenleg ugyanis ép-
pen azzal voltam elfoglalva, hogy úgy tegyek, mintha ez a
személy nem létezne. Csak sajnos kevés sikerrel.
- Tavasszal kezdte az utolsó félévet, de valamivel idősebb
nálam. - Calla arca azonnal elpirult. Azt tudtam, hogy ő húsz-
éves, de akkor sem jött össze a matek. Szerencsére Calla
megelőzött, és megfejtette helyettem. - Néhány évig szolgált
a tengerentúlon. Ha jól tudom, tanár szakos, ami azért egy
kicsit fura. Mert ez a pasi túl szexis ahhoz, hogy tanár legyen.
- Hé! - Oldalba böktem a könyökömmel. - Én is tanár sza-
kos vagyok!
- De neked nem szeretnék aranyos gyerekeket szülni. Vele
viszont - a srácra nézett, és nagyot sóhajtott - , vele más a
helyzet... Hűha, már itt is van!
És valóban itt is volt. Felugrott a járdára, és átvágott a kis,
füves négyszögön. Mindössze néhány méterre ment el mellet-
tünk, és felénk pillantott. Abban a pillanatban megjegyeztem
magamnak, milyen csillogó, zöld szeme van. Az a lángoló
tekintet előbb Callán mérte végig, majd rám ugrott, és a kö-
vetkező másodpercben már megint visszatért Callára.
Ő kapkodva integetett neki, és az arca éppen olyan élénk-
pirossá vált, mint a körme.
- Szia!
 - Szia! - Brandonnak mély, férfias hangja volt. A válla fö-
lött hátrapillantott, majd odajött hozzánk. - Hihetetlen ez a
forgalom. Remélem, nem szerettetek volna mostanában haza-
indulni.
Néma másodpercek teltek el, és végül Calla megrázta a fe-
jét.
- Nem, én még biztosan maradok néhány óráig. És te,
Teresa?
Persze pontosan tudta, hogy lesz még néhány órám, de úgy
döntöttem, hagyom magam sodortatni az árral.
- Én sem. Azt hiszem a legjobb lesz, ha gyalog indulok a
campus keleti részébe. - Ami elég szokatlan volt, hiszen az
elmúlt napokban állandóan kocsival vitettem át magam. Fura,
hogy egyetlen pillanat alatt szinte minden így megváltozhat.
Aztán úgy döntöttem, félresöpröm ezt a gondolatot.
Brandon bólintott, és a füzetével megcsapkodta a combját.
- Téged mintha már láttalak volna valahol - mondta nekem,
és annyira hunyorgott, hogy már alig látszott valami a zöld
szemekből. - Van olyan óra, amire mindketten járunk?
Ha van, tuti, hogy mostantól ez lesz a kedvencem. Mivel a
nap egy hatalmas felhő mögé rejtőzött, a napszemüvegemet a
fejem tetejére toltam, és ezzel a rövidebb hajszálakat is kisö-
pörtem az arcomból.
- A bátyját ismered - válaszolt helyettem Calla.
- Tényleg? - Brandon megint őt nézte.
- Igen. - Calla úgy fordította a fejét, hogy az arcának az az
oldala, ahol a sebhely van, ne látszódjon. - Cameron Hamil-
ton húga.
- Ne szívass! - Brandon ajka őszinte mosolyra húzódott, és
nekem eszembe jutott, van-e ezen a világon olyan hely, ahol
nem az lenne rólam az első infó, hogy Cam húga vagyok. -
Most már látom. Aha... a szemed.
 Éreztem, hogy az arcom lángolni kezd.
- Különben Cam nagyon jó arc - jegyezte meg Brandon, és
egyik lábáról a másikra állt. - De ő nem klubtag, ugye? Nem
abban van, amelyikben Jase Winstead is.
A rohadt életbe, most már nevetséges, mennyire nem tudok
megszabadulni ettől a pasitól!
- Nem, de ő és Jase nagyon jó barátok, és egy csomó
klubbulira együtt mennek.
- Mint most hétvégén is? - kérdezte, és amikor bólintottam,
csodálkozva nézett a feltűnően néma Calla felé. - Te is mész?
Calla megköszörülte a torkát.
- Á nem, melóznom kell.
Brandon egyébként nagyon is egykedvű arcán érdeklődés
villant.
- Hol dolgozol?
Öregem, ez a beszélgetés legalább olyan nyögvenyelős,
mintha két majom próbálna egyszerre megkefélni egy foci-
labdát. Ugyanakkor nagyon aranyos is volt, ahogyan Calla
mintegy lopva, újra és újra Brandont bámulta. Miközben
Brandon kérdéseire válaszolgatott, oldalra fordultam, és a
megdöbbenéstől kis híján hanyatt estem. Egy túlságosan is
ismerős fekete-szürke Jeep került ki egy kistehert, majd állt
meg a padka mellett. Lehúzódott az ablak, és tátva maradt a
szám.
Jase ült a volánnál, fején sötétkék baseballsapka, a sild hát-
rafordítva. Sűrű, sötétbarna hajának tincsei kikandikáltak a
sapka alól.
Ó, apám, a sapkás pasiktól mindig elgyengülök!
És a jelek szerint ugyanígy elgyengülök az olyan pasiktól
is, akik már apukák, és baseballsapkát hordanak.
 Jase acélszürke szemének pillantása megtalálta Brandont.
Amikor azonban észrevettem, mennyire elsötétül az arca, úgy
éreztem, mindjárt megszakad a szívem.
- Hé, Shriver, mi a pálya, haver?
Brandon elvigyorodott.
- Semmi, haver. És nálad?
Jó kérdés.
- Csak Tessért jöttem. - Az arcán kicsit erőltetett mosoly
jelent meg. - Kész vagy, Tess?
Ez meg mi az öreg ördög? A szemöldököm a homlokomra
szaladt. Azok után, ami tegnap történt, most eljött értem? Mi-
után megcsókolt, aztán bocsánatot kért miatta, aztán a nya-
kamba zúdította, hogy van egy fia, és a végén még vérig is
sértett? Ez a gyökér valami alternatív valóságban él, amiben
mindez teljesen oké?
- Tess? - kérdezte, és a türelmetlenség tisztán kicsendült a
hangjából.
A harag perzselni kezdte a bensőmet, és kis híján sarkon
fordultam, és döngő léptekkel távoztam is onnan, ekkor
azonban észrevettem, milyen kíváncsi tekintettel figyeli a je-
lenetet Calla és Brandon. Habár semmit nem szerettem volna
jobban, mint jó keményen bemutatni Jase-nek, úgy gondol-
tam, nem volna valami szerencsés jelenetet rendezni itt, a
campus kellős közepén. Ha most elkezdek itt hisztizni, azzal
túlságosan magamra vonom a figyelmet, márpedig én csak
akkor szerettem a figyelem középpontjában lenni, amikor a
színpadon táncoltam. Talán azért volt ez, mert régebben
Jeremy olyan sokszor rendezett jelenetet a jelenlétemben.
Megszorítottam a hátizsákom pántját, majd Callához és
Brandonhoz fordultam.
- Később találkozunk.
 Brandon egy kicsit meglepetten nézett, de aztán simán bú-
csút intett. Calla meg úgy vigyorgott rám, mintha Jase éppen
az imént kérte volna meg a kezem, én meg igent mondtam
volna neki. Fúj! Hihetetlenül dühösen vágtam keresztül a fü-
ves részen, feltéptem az utasoldali ajtót, majd beszálltam, és
úgy vágtam be magam mögött, hogy csak úgy csattant. Jase
ölében egy rózsaszín doboz hevert, és pontosan tudtam, ha
most meg merészeli próbálni, hogy azt a vackot odaadja ne-
kem, akkor az egészet a képébe nyomom.
A szeme valamivel sötétebb szürkére vált, miközben azt
figyelte, hogyan kötöm be magam. Eltelt egy kis szünet, majd
megszólalt.
- Brandon Shriver?
Csücsörítve dőltem hátra az ülésben.
- Azt hiszem még nem voltam itt, amikor ez a beszélgetés
elkezdődött, mert lövésem sincs, miért mondod ki a nevét.
Jase állkapcsa megfeszült.
- Vele beszélgettél.
- Aha - mondtam lassan. - És Calla is. És még csak nem is
ismerem.
Sebességbe tette a kocsit, majd a tekintetét a szélvédőn túl-
ra szegezte.
- Nekem nem éppen úgy tűnt, mintha nem ismernétek
egymást. Azt ugye tudod, hogy ő még nálam is idősebb? Túl-
ságosan öreg hozzád...
Felegyenesedtem, és szó szerint eltátottam a számat, úgy
figyeltem.
- Ez most komoly, baszd meg?
Pislogott néhányat, aztán a szeme összeszűkült.
- Erre a hisztire semmi szükség.
- Én akkor hisztizek, baszd meg, amikor csak akarok,
baszd meg! - csattantam fel. - Faszfej!
 Az ajka megrándult, és látszott rajta, hogy egyre dühösebb
lesz.
- De akkor is, komolyan mondom, hogy Brandon... nos,
nagyon sok mindenen keresztülment, és neked tényleg semmi
szükséged arra, hogy részed legyen abban a sok baromság-
ban, amit átélt.
- Hát, igazán köszönöm a jó tanácsot, apuci!- Dühös pil-
lantást vetett rám, de álltam. - Csak az a baj, hogy nem kér-
tem belőle! És tudtommal, akkor és azzal beszélgetek, akivel
csak... na, várjunk! - A mellkasomban az az ostoba, mégis
létfontosságú izomcsomó megrándult. - Te féltékeny vagy?
- Mi van? - horkantott, és ekkor már a kokszokhoz közeli
parkolónál jártunk. - Nem vagyok én féltékeny, vagy ilyesmi!
És őszintén, ennek az egésznek az érzelmekhez semmi köze.
Brandon tényleg jó srác, de...
- Hihetetlen vagy, basszus! - Mérgemben ugráltam az ülé-
sen, és emiatt persze leesett a földre a táskám. - Különben is,
miért beszélünk egyfolytában Brandonról?
Néma csend.
- A 45-ősön baleset történt, miközben a farmról idefelé jöt-
tem, úgyhogy semmiképpen nem érhettem volna el az elő-
adást - mondta, mintha ezzel bármit is megmagyarázna. -
Tessék, itt a muffin. Snickersszel van megtöltve, és...
- Dugd fel magadnak a muffinodat! - Csak nézett rám me-
redten, hitetlenkedve, mint aki nem tudja értelmezni a vá-
laszt. Az én gondolataim persze sebesen robogtak. - Mi a
franc köze van ennek bármihez?
- Csak annyi, hogy nem szándékosan lógtam el az előadást.
Nem akartam, hogy azt hidd, direkt csináltam. - Még szép,
hogy ez volt az első gondolatom, de rohadjak meg, ha ezt va-
laha bevallom neki! Végigsimított a sapkáján, és mélyebben
az arcába húzta. - Szóval ezért nem voltam bent, és ezért va-
gyok most itt. És szerencsére működött is a dolog, mert meg-
vártál...
- Egy frászt vártam rád!
Rám pillantott, és lesütötte a szemét.
- Akkor mégis Brandonnal dumáltál.
- Istenem! - Tehetetlenül emeltem fel a karomat. - Ez a
párbeszéd egyre értelmetlenebb, pedig volnának sokkal fon-
tosabb dolgaink is!
- Mik azok, Tess? - kérdezte, miközben megállt egy ke-
reszteződés kellős közepén. A többi kocsi négy irányból is
feltorlódott.
- Nagyon jól tudod, miről beszélek! Tegnap...
- A tegnap, az tegnap volt. - Hátradőlt az ülésben, és az ar-
cát dörzsölgette. - Egy kicsit kicsúsztak a kezemből a dolgok,
de az ilyesmi megesik néha.
Hihetetlen.
- Megesik? Milyen gyakran? Neked teljesen mindennapos,
hogy mész az utcán, és egészen véletlenül lesmárolsz egy út-
ba eső csajt? Hogy megbotlasz, és éppen belezuhansz egy
csaj csókjába? Mert ha ez így van, akkor nagyon vacak egy
életed lehet!
- Hát... - Az ajkán olyan mosoly jelent meg, ami egyszerre
volt csábító és huncut, de úgy döntöttem, most nem fogja
tudni bevetni. Felsóhajtott. - Tess, te egy nagyon szép lány
vagy, én meg pasiból vagyok, és...
- Jaj, fogd már be! - Kikerekedett a szeme. - Be se fejezd
ezt a béna mondatot, amivel a béna indokok legbénábbikát
próbálod lenyomni a torkomon! Valld be, hogy vonzódsz
hozzám!
- Sohasem állítottam az ellenkezőjét. - Csak nézett rám
meredten, az állkapcsában egyfolytában ugrált az az izom,
közben meg a forgalom továbbra is képtelen volt megmoz-
dulni.
- És természetesen ez itt a legnagyobb baj, vagy tévedek?
Hogy vonzódsz hozzám. Hogy igenis akarsz engem, de Jack
miatt úgy érzed, okosabb, ha eltaszítasz magadtól. - A szívem
vagy ezerrel dobogott, olyan dühös voltam, és csak úgy öm-
löttek belőlem a szavak. Tudtam, hogy mindenképpen ki kell
mondanom azokat a dolgokat, amik bennem megfogalmazód-
tak. - Ja persze, meg mert, ugye, nekem csak az kell, hogy
valaki alaposan megdugjon!
Két kezével a kormányra csapott. Tehetetlennek meg vagy
még ezer más dolognak is éreztem magam, forrt bennem a
harag, és gyorsan kicsatoltam az övemet. Jase megmereve-
dett.
- Tess...!
- Fogd be! Komolyan! Ez nagyon gáz! Senkivel nem tehe-
ted meg, hogy előbb megcsókolod, aztán bocsánatot kérsz.
Kétszer! Rettenetesen megbántottál. És azt sem teheted meg,
hogy sakál részegre iszod magad, és aztán nagyon ügyesen
közlöd, hogy nem emlékszel arra, amit mondtál! - Lehajol-
tam, és felkaptam a hátizsákomat. Most azonnal el kell tűnöm
innen, különben vagy beverem a képét, vagy bőgni kezdek,
pedig mind a kettő egyformán ijesztő lehetőség. - Tudod,
hogy nagyon kedvellek! Mióta is tudod már? Basszus, hiszen
ezt is a szememre vetetted! De te nem akartál semmi töb-
bet, csak annyit, hogy legyünk barátok, és én megértem,
ahogy azt is, hogy nem vagy mindennapi helyzetben. Hogy
van egy fiad.
- Akit nem én nevelek...
- De akkor is te vagy az apja! - Teli torokból sikoltottam,
és amikor hátradőlt az ülésben, kellett néhány pillanat, amíg
visszanyertem a nyugalmamat. - Nézd, én próbálok minden-
nel kapcsolatban nagyon megértő lenni. De ha barátok va-
gyunk, akkor nem csókolhatsz meg. És ha barátok vagyunk,
akkor befogod a szádat, ha azt látod, hogy más srácokkal be-
szélgetek!
Jase felsóhajtott.
- Igazad van.
A torkomban valami ostobán lángoló érzés jelent meg.
Igazat adott nekem, pedig nem ez lett volna most a megfelelő
válasz. Magam sem tudom, miért, pedig ezzel könnyen véget
vethettem volna ennek az egésznek. Jase olyan csomagot
hordozott magával, amit én nem akartam magamra venni. De
az a hülye égető érzés nem hagyott nyugodni. A kilincs felé
nyúltam. Az a büszkeségnek nevezett valami nem engedte,
hogy itt üljek mellette a kocsiban, és meghallgassam, amit
mondani akar nekem.
- Később találkozunk.
- Tess! - Utánam nyúlt, de ekkor már kiszálltam a Jeepből,
és a zsúfolt út közepén jártam. - Ugyan, ne csináld már! Meg
kellene...
- Semmit sem kellene tennünk! Légy jó! - Ezzel bevágtam
az ajtót, és sarkon fordultam. A mellkasomra nehezedő súly
azzal fenyegetett, hogy elindul felfelé a torkomba, és ha oda
beköltözik, annak nem lesz jó vége. Valahogy úgy, mint ami-
kor az ember a Szerelmünk lapjait nézi.
Éppen ezért csak mentem tovább a sávok között, és amikor
hallottam, hogy a nevemet üvölti, egyszerűen nem vettem
róla tudomást. Attól a rémes súlytól járni is alig bírtam, de
végül sikerült összeszednem a darabokra szakadt önbecsülé-
sem maradékát.
Jase, a csókjai, a lovaglás, és egyáltalán minden, ami vele
kapcsolatos, elmehet a fenébe. Eddig mindig ő fordított hátat
nekem. Hát most rajtam a sor.
 11. FEJEZET

AZNAP ÉJJEL ÚGY BŐGTEM, mint valami dühös, kö-

vér kisbaba.
Szerencsére Debbie egész éjjelre kimaradt Erikkel, úgy-
hogy nem volt egyetlen szemtanúja sem ennek a szánalmas
könnypartinak. De amit Jase-nek mondtam, azt helytelen lett
volna magamban tartani. Ha tényleg barátok akarunk marad-
ni, vagy legalábbis egy társaságba akarunk járni, akkor szó
sem lehet több csókolózásról, hogy a többit ne is említsem,
mert az a helyzet, hogy habár a pillanat hevében mindig
olyan csodálatosnak tűnt, ha jobban belegondolok, messze
nem volt az.
Igen, testileg vonzódik hozzám. Igen, érdekli, hogy mi tör-
ténik velem. És igen, én is akarom őt. Ugyanakkor van egy
fia, és biztosan kell lennie valahol a világban egy anyának is.
És persze bármennyire mélyek voltak is a velem kapcsolatos
érzelmei, annyira mégsem, hogy ledöntsék a láthatatlan fala-
kat, amiket kettőnk közé húzott.
És persze annak ellenére, hogy mindezt az agyam felfogta,
a szívem majd’ beleszakadt.
Az igazat megvallva nagyon kételkedtem abban is, hogy
olyan jó ötlet volna barátkozni. Tudtam annyira őszinte lenni
magammal, hogy beismerjem, nem lennék képes különvá-
lasztani a kedves gesztusokat az iránta táplált érzelmeimtől,
és minden kis tettébe megpróbálnék belemagyarázni valamit.
Ráadásul Jase a jelek szerint képes különösebb gondolkodás
nélkül cselekedni, ha rátör a testi vonzalom. Az istenit, hiszen
olyan nagyon sokat nem voltunk azért kettesben, de amikor
mégis, akkor mintha mindig történt volna köztünk valami!
 És ezek szerint ez mindig így lesz.
És ez csak még jobban fájt, mert pontosan tudtam, hogy ha
félretenném a logikát, és hagynám, hogy a hormonjaim irá-
nyítsanak, akkor megkaphatnám Jase-t. Végül. Azonban te-
kintve, hogyan érzek iránta, ennyivel biztosan nem elégednék
meg, és így csak még nagyobb fájdalmat okoznék saját ma-
gamnak.
Ami persze csak megerősítené benne a bizonyosságot,
hogy én csak arra hajtok.
A halántékom kínzóan lüktetett, pedig még délelőtt kilenc
óra sem volt, amikor megjelent Debbie, és közvetlenül a
nyomában Erik.
- Szia! - Erik ledobta magát az ágyamra, és feltette hosszú
lábait. - Mi a helyzet?
Egy pillanatig csak meredtem rá, majd Debbie felé fordul-
tam. Az arcán bocsánatkérő kifejezés suhant keresztül.
- Nem sok minden. Próbálok itt tanulni egy kicsit - felel-
tem, és a bioszkönyv felé biccentettem. - Nagyjából ennyi.
Erik hátradőlt, és a könyökére támaszkodott.
- Szombat reggel van, te meg tanulsz? - Felnevetett, az én
lelki szemeim előtt pedig megjelent a kép, ahogy olyat rúgok
bele, hogy lerepül az ágyamról. - Hűha! Biztosan nincsen va-
lami jobb dolgod?
A szemem összeszűkült.
- Vagy az is lehet, hogy nagyon szorgalmas - jelentette ki
Debbie, miközben az ágyam szélére telepedett. Rám villantott
egy mosolyt. - Biosz? Szerintem az az egyik legnehezebb...
- Az alapfokú biosz azért annyira nem durva - nevetett
megint Erik, és a fejét ingatta. Most az egyszer egyetértettem
vele, de talán azért, mert valami megmagyarázhatatlan okból
kifolyólag érdekeltek a természettudományok. - Amit Deb az
előbb elfelejtett megemlíteni, hogy elsőévesként őt megvág-
ták bioszból, úgyhogy kénytelen volt még egyszer nekifutni.
Debbie arca pirossá vált, és karba fonta a két kezét.
- Kösz szépen, Erik!
A pasi megrántotta a vállát.
- Még szerencse, hogy legalább jól nézel ki. - Aztán olyan
vigyort villantott, amiről tutira meg volt győződve, hogy ret-
tenetesen csábító, pedig az igazat megvallva gyomorforgató-
an nyálas volt. - Mert ez az egész intelligencia, izé... Nos...
Debbie-re pillantottam, és annyira nyilvánvalóan elszé-
gyellte magát, hogy vaknak vagy totál önzőnek kellett volna
lennem, hogy ne vegyem észre. A harag villámgyorsan és
megállíthatatlanul csapott fel bennem, a szám szóra nyílt, és
mielőtt megakadályozhattam volna, már közöltem is vele:
- Mekkora egy seggfej vagy!
Erik azonnal felém kapta a fejét, és a szeme elkerekedett.
Hallottam, hogy Debbie levegő után kap.
- Mit mondtál? - kérdezte Erik.
Egyrészt már túl késő volt ahhoz, hogy visszaszívjam,
másrészt nem is igen szerettem volna.
- Nagyon jól hallottad. - Ezzel felvettem a könyvemet és a
füzetemet. Felálltam, majd mind a kettőt a hátizsákomba tet-
tem. - Csak egy seggfej mondana ilyesmit a barátnőjére. Eb-
ből pedig az következik, hogy egy seggfej vagy.
Debbie mozdulatlanná merevedve ült az ágyon, és a szája
tátva maradt. Az arcán két vörös folt jelent meg. Erik szája
úgy mozgott, mintha éppen egy vagon trágárságot akarna a
nyakamba zúdítani, de volt annyi esze, hogy visszafogja ma-
gát. És én bármiben lefogadtam volna, hogy tudom ennek a
visszafogottságnak az okát.
Cam.
 - Most pedig elmegyek a könyvtárba. - Kedvesen moso-
lyogva a vállamra vetettem a táskámat, majd Debbie-re néz-
tem. - Bocs!
A tekintete olyan furcsán és üvegesen csillogott, hogy a
gyomrom is felfordult. Miközben kifelé indultam, az előbbi
elégedettség gyorsan kezdett felszívódni bennem, és csak
amikor kiértem a folyosóra, akkor értettem meg, milyen kife-
jezés jelent meg Debbie szemében.
A félelem.

Miközben órákat töltöttem a csendes és hűvös könyvtár-

ban, képtelen voltam megszabadulni egy bizsergő, baljós ér-
zéstől. Nem lett volna szabad leseggfejeznem Eriket. Nem
mintha nem lett volna az. Tényleg egy seggfej volt, de a
Debbie szemében megcsillanó félelem túlságosan is a régi
önmagamra emlékeztetett.
Jeremyt soha, senki nem merte seggfejnek nevezni. Szem-
től szembe legalábbis. Ha azonban mégis megtörtént volna a
dolog, akkor tuti, hogy engem hibáztatott volna, ahogyan két-
ségtelen, hogy Erik is Debbie-t teszi felelőssé az egészért. Es
emiatt rettenetesen éreztem magam.
Rádöbbentem, hogy gőzöm sincs, mit olvastam a legutolsó
fejezetben, erre felsóhajtottam, és a két tenyeremmel meg-
dörzsöltem az arcomat. Nem sok értelme volt most a tanulás-
nak. A szavak masszává folytak össze a fejemben. Képtelen
voltam bármi logikát találni a táplálékláncban és az ökoszisz-
témában.
Becsuktam hát a könyvet, és végigpillantottam az üresen
álló asztalokon. A második emeleten rajtam kívül nem volt
egy teremtett lélek sem. Sóhajtva bányásztam elő a
mobilomat a táskámból. Nem volt se nem fogadott hívásom,
se olvasatlan üzenetem. Na, persze. Egyáltalán minek néztem
meg? Nem mintha arra számítottam volna, hogy Jase keres,
és az sem biztos, hogy örültem volna neki, ha megteszi.
Gyenge hazugság.
Mire sikerült összeszednem magamban a bátorságot, és
visszamenni a koleszba, az egész lakást üresen találtam.
Debbie ágya érintetlen, nem voltak törött vagy földre dobált
holmik, de ezen annyira nem is lepődtem meg. Erik még egy-
szer sem tört-zúzott, ha dühös volt. Ahogyan Jeremy sem,
soha.
Nyolc óra volt már, mikor elhatároztam, hogy ideje zuha-
nyozni, és elkezdeni készülődni a bulira. A lényem egyik fele
szerette volna inkább hagyni az egészet a fenébe, de mégis ez
volt az első buli, amire a fősulin meghívtak, és vagy elme-
gyek, és megpróbálok Jase szemébe nézni, vagy otthon mara-
dok, és magányosan sajnálom magamat.
Végül úgy döntöttem, hogy ezúttal lemondok az önsajná-
latról.
Na és persze, ha elmegyek a bulira, azzal magamnak is bi-
zonyíthatom, hogy már túltettem magam Jase-en - hogy bíz-
hatok magamban akkor is, ha ő a közelemben van.
Megszárítottam, aztán laza kontyba fogtam a hajam, és
felvettem egy fekete leggingset. Aranyos kis blúzt persze
nem szereztem, úgyhogy egy hosszított, lezser, piros pöttyös
blúzt és a kedvenc, agyonkopott, farmer, hűdemini szoknyá-
mat vettem fel. A telefonom
akkor szólalt meg, amikor már a lapos talpú cipőbe bújtat-
tam a lábamat.
A telót a belépőkártyámmal együtt a farzsebembe csúsztat-
tam, majd nagyot sóhajtottam, és kiléptem az ajtón. A ma es-
te nagyon klassz lesz. Ma este minden a legnagyobb rendben
lesz. Én is pontosan olyan vagyok, mint bármelyik másik,
normális, tizenkilenc éves csaj, aki buliba indul. Jól fogom
érezni magam.
Cam szorosan a padka mellé parkolta Avery kocsiját. Oda-
szaladtam, és megfogtam a hátsó ajtó kilincsét, Cam pedig
abban a pillanatban visszahajolt az utasülésről, miközben
Avery arca olyan pipacspiros lett, amilyet még nem láttam.
Beszálltam, és szélesen elvigyorodtam.
- Gyerekek, kész csoda lesz, ha sikerül úgy lediplomázno-
tok, hogy még nem szaladgál a lábatok körül egy focicsapatra
való kölyök!
Avery szeme elkerekedett.
- Ó, istenem, dehogy...!
Nevetve csatoltam be az övemet, és Cam a visszapillantó
tükörből rám nézett. Villantottam rá is egy mosolyt.
- Mi van? Nem akartok gyerekeket?
- Hát a közeli jövőben biztosan nem - felelte.
- De ez azt jelenti, hogy beszélgettetek már a dologról? -
Eszembe jutott, vajon Jase megbeszélte-e Jack anyjával a
dolgot. Nyilván nem rögtön tizenhat évesen, de talán később
akartak.
Avery arca most már inkább bordó lett.
- Nem igazán. Úgy értem, ez nem olyasmi, amivel viccelni
lehet. Nem mintha mi ne gondolnánk komolyan a kapcsola-
tunkat. - Megsimogatta Cam karját, a bátyám pedig viszonoz-
ta a pillantását. Aztán Avery felém fordult, és elvigyorodott. -
Egyébként nagyon jól nézel ki. Tetszik ez a blúz.
- Köszi! Te is csinos vagy - feleltem, mert tényleg az volt.
Farmert viselt zöld blúzzal, ami csodálatosan illett vörös ha-
jához. - Nem tudod, sokan lesznek ezen a bulin?
 - Nem túl sokan - válaszolta Cam, és kikanyarodott. - Ez
nem nagy buli, valószínűleg halálra fogod unni magad.
- Dehogy fogja - mosolygott Avery. - Jacob lemondta
ugyan, de Brit biztosan ott lesz.
Annak ellenére, hogy a gyomrom egy kicsit még mindig
forgott a buli gondolatára, ezt hallva egy kicsit megnyugod-
tam.
- Az klassz.
- Ollie? - kérdezte Avery.
Magamban mosolyogtam. Korábban néhányszor találkoz-
tam Ollie-val, Cam régi szobatársával. Még tavasszal diplo-
mázott le, és nem mondhatnám, hogy barátok voltunk, de
azért ismertem.
- Lehet, hogy később beugrik. - Cam kinyújtotta a kezét, és
oda sem nézve összefonta az ujjait Averyvel.
Az ablakon túlra függesztettem a tekintetemet, és egy ki-
csit kényelmetlenül éreztem magam. Nem azért, mert képte-
lenek voltak levenni egymásról a kezüket - ezt már megszok-
tam - , hanem, mert a gyomromba mintha beleköltözött volna
egy apró, zöld szemű banya. Nem lenne szabad féltékenynek
lennem a kettőjük szerelmére.
Megráztam a fejemet, és megköszörültem a torkom.
- Milyen mesterszakot is csinál Ollie?
- Orvosit.
Kikerekedett a szemem.
- Komolyan? Te szent szar! Nem is hittem volna, hogy... -
Hoppá, hogy is fogalmazzak? - Szóval azt hittem, az agysejt-
jei nagy részét elszívta.
Avery kuncogott.
- Én is.
- Ollie sokkal okosabb, mint a legtöbben gondolják - felelt
Cam. Éppen a Sheetz mellett húztunk el, és ezt látva ellenáll-
hatatlan vágy tört rám, hogy jalapenós sajttal töltött pereccel
tömjem magam. - Szerintem még ő maga sem fogja fel,
mennyire okos.
Aztán ők ketten arról kezdtek beszélgetni, hogy szerintük
van valami Ollie és Brit között, csak sajnos egyik fél sem haj-
landó semmit megosztani velük. Olyan erősen szorítottam
össze az ujjaimat, hogy belesajdultak, és közben egyfolytában
a kocsi ablakán túli, fekete világra meredtem. Amikor Cam
jobbra fordult, és több olyan kis utca mellett haladt el, ahol
még közvilágítás sem volt, elszorult a torkom.
Végül majdnem az utca végében fékezett le, és beállt egy
üres parkolóhelyre, szemben egy jókora, háromemeletes ház-
zal, amiben úgy tűnt, az összes lámpa fel van kapcsolva. A
gyomrom tótágast állt, amikor kiszálltam a kocsiból, és mé-
lyet szippantottam a hűvös, éjszakai levegőből. Felmerült
bennem, hogy talán félre kellene vonnom Camet, és közölni
vele, hogy mindent tudok Jackről, de valahogy mégsem tűnt
helyesnek. Végül is semmi közöm hozzá.
Avery mellém lépett, és a karját a karomba fonta.
- Kész vagy?
Bólintottam. Miközben mind a hárman átkeltünk az úton,
és elindultunk a bejárati ajtó felé, csak arra tudtam gondolni,
vajon hogyan fog reagálni Jase a jelenlétemre. Ideges lesz?
Vagy boldog? Vagy bepipul?
Leszarom. Különben sem miatta vagyok itt.
Cam kinyitotta nekünk az ajtót, Avery pedig megfogta a
kezemet, és behúzott. Még soha nem voltam ilyen fősulis
klubházban, és éppen ezért nem is tudtam, mire számítsak.
De akkor is meglepett, amit láttam.
Az előszoba tiszta volt, és nem különösebben büdös. A be-
járat mellett közvetlenül sportcipők sora állt, és a falon sem
láttam egyetlen lyukat sem. De persze fogalmam sincs, miért
gondoltam, hogy lyukak lennének a falon.
- Hé! - kiáltotta Cam, miközben ellépett mellettünk, és be-
ment a nappaliba. - Mi a pálya?
Avery a plafonra nézett, és kiszabadította a kezét Cam ujjai
közül.
- Hűha! Halkabban nem lehetett volna?
Több srác is volt a szobában, mindegyik a kanapé körül
tömörült, és a tévét bámulta. Éreztem, hogy bizseregni kezd a
tenyerem, amikor észrevettem Eriket. Felnézett, találkozott a
tekintetünk, de aztán gyorsan visszafordult a tévé felé, és to-
vább nézte a meccset. Kicsit természetellenesen egyenes hát-
tal ült, így elsőre úgy tűnt, minden rendben van a mellette ülő
Debbie-vel. Rám nézett, elmosolyodott, és integetett.
Visszaintegettem neki, és eszembe jutott, hogy elnézést
kellene kérnem tőle a reggeliért, de aztán rájöttem, talán nem
ez a legjobb ötlet, amikor Erik ott van mellette, vagy akár
csak a közelében.
Brandon Shriver Erik mellett ült, egyik kezében egy Xbox-
vezérlővel, a másikban egy üveg sörrel. Biccentett nekem,
majd a vezérlőt a magasba tartva Camre nézett.
- Nem akarsz beszállni?
- Nem. - Cam levette a baseballsapkáját, majd megfordítot-
ta. - Csináljátok csak!
- A sör odakint van, haver - szólalt meg ekkor egy szőke
srác, akit még soha nem láttam. Egy alaposan megkopott, régi
kerevet kartámláján ült. Fekete szemének tekintete végigsu-
hant Averyn, aztán azonnal megállapodott rajtam. Ivott egy
kortyot a kezében tartott üvegből, és elvigyorodott. - És ha
minden igaz, a sörpongmeccs is elkezdődött.
Visszamosolyogtam rá. A srác nagyon aranyos volt, még
akkor is, ha a haja nem sötétbarna, és a szeme nem szürke.
Sőt, ebben a pillanatban ezeket inkább jó pontként könyvel-
tem el. Még szélesebb lett a mosolyom.
- Állat - felelte Cam, és Avery vállára tette a kezét. - És le-
veszed a szemed a húgomról, hülyegyerek!
Tátva maradt a szám.
A srác kuncogott, és kacsintott.
- Értettem, apuci!
- Cam! - Avery ököllel gyomron vágta, én pedig a szé-
gyentől vörös arccal fordultam el. - Hagyd már abba! - tette
hozzá, és megint gyomron vágta.
Cam csak megvonta az egyik vállát, majd elindult a ga-
rázsba vezető, nyitott ajtó felé.
- Mi van? Belementem, hogy eljöhet, de azt nem ígértem,
hogy nem fogja megbánni!
Kiléptem, utolértem őket, és könyökkel teljes erőből az ol-
dalába vágtam, és amikor fájdalmasan felnyögött, elégedett-
ség töltött el.
- Nem hiszem, hogy bármihez az engedélyedet kellene
kérnem, te seggfej!
- Igaza van - jegyezte meg Avery is.
Cam elhúzta a száját.
Gyilkos pillantást vetettem rá, ha esetleg eszébe jutna,
hogy megint meg merészeljen szólalni. Mert akkor tényleg
fájni fog neki. Először megborzolta a kontyomat, aztán gyors
mozdulattal elhajolt a lendülő karom elől, és ugyanazzal a
lendülettel lehajolt, hogy megcsókolja Averyt.
- Nem akarsz beszállni egy sörpongmeccsbe?
Avery a fejét rázta.
- Asszem ezt szkippelem. Teresa?
Lövésem se volt, mi az a sörpong.
- Én is.
 - Akkor megleszel nélkülem? - kérdezte Cam halkan
Averytől, majd megint homlokon csókolta. - Kint leszek.
Csodálkozva néztem. A kint leszek, konkrétan azt jelentet-
te, hogy az üres napozószékek előtt. Könnyed futással ment
oda a pingpongasztal körül csoportosuló srácokhoz, mi pedig
a söröshordó felé indultunk, és színükig töltött, piros poha-
rakkal a kezünkben mentünk vissza a helyünkre.
Figyeltem egy kicsit a bátyámat, majd belekortyoltam a
keserű italba. Aztán megint kortyoltam.
- Nem sok csaj van itt.
Avery hátrahajolt, és kinyújtotta a lábát.
- Én sem sok klubbuliba szoktam eljönni, de ezek inkább
amolyan csendesülősek szoktak lenni. Főképp a srácok barát-
női vannak itt.
Aú! Megint ittam.
- Akkor én kilógok a sorból.
Avery rám mosolygott.
- Őszinte választ akarsz, vagy léleknyugtatóst?
Felnevettem.
- Fájdalmasan őszintét.
Avery mosolya még szélesebb lett, és a szeme körül egy
csomó nevetőránc jelent meg.
- Nos, mondjuk inkább úgy, hogy ha meg akarsz ismer-
kedni valakivel, akkor a legtutibb helyen vagy.
Horkantottam, majd az asztal felé fordultam.
- Nem mintha erre túl sok esélyem lenne, amíg Cam itt
van.
- Ez igaz. De mi van azzal a sráccal a nappaliban? - Ivott
egy korty sört, majd leengedte a poharát. - A neve Eddie. És
az igazat megvallva, nagyon kedves pasi, úgyhogy...
 A vállam fölött hátrapillantottam, és azt ugyan nem láttam,
mi folyik a nappaliban, de a játék és a nevetés hangja tisztán
kihallatszott.
- Ha szóba állnék vele, Cam valószínűleg kiverné az összes
fogát.
Avery felnevetett.
- Majd én elterelem a figyelmét!
A következő egy órát azzal töltöttük, hogy a nagy csel
részleteit tervezgettük, de a beszélgetés végül átcsapott arra a
kirándulásra, amit Avery és Cam a Pocono-hegységbe terve-
zett az őszi szünetre.
- Nagyon romantikusan hangzik.
Avery arca majdnem olyan vörös lett, mint a haja.
- Cam akart oda menni.
- Elolvadok! - Aztán figyeltem, ahogyan mosolyog. Ki hit-
te volna, hogy a bátyám ilyen kis plüssmackó! - Igazán büsz-
ke vagyok rá!
Avery felnevetett.
- Szerencsés vagyok, hogy velem van.
- Szerintem inkább ő a szerencsés.
Egy labda húzott el mellettünk, és csapódott neki a falnak,
közvetlenül a dartstábla mellett. Avery a fejét rázva figyelte,
ahogyan az egyik srác félig futva, de inkább botladozva utána
veti magát.
- Hogy van a térded?
- Egész jól, csak néha fáj. A hálaadás előtti héten kell visz-
szamennem kontrollra.
- Szurkolok neked. - Az asztal felé pillantott. Cam úgy vo-
naglott, ami csakis győzelmi tánc lehetett. Vagy epilepsziás
roham.
- Nem hiányzik a tánc? - kérdeztem.
Bólintott.
 - Dehogynem. Rettenetesen. - Majd egy pillanatnyi szünet
következett, és nagyot nyelt. - Melyik volt a legjobb fellépé-
sed?
A szeme csak úgy csillogott, mint amikor a legutóbbi fel-
lépésemről meséltem neki - közvetlenül azelőtt, hogy sikerült
így elszúrnom az egészet. Igaz, évek óta nem táncolt, de még
mindig szenvedélyesen gondolt rá. Ebben a pillanatban meg-
fogadtam, hogy ha törik, ha szakad, de elérem, hogy megint
táncolni kezdjen.
Aztán csak néztem meredten az üres poharamba, és azon
töprengtem, vajon merre lehet Jase. Nem láttam ugyan a ház
előtt a Jeepet, de tudtam, hogy egy csomóan a ház mögött
parkoltak le. És mivel tényleg nem miatta jöttem, elhatároz-
tam, hogy akkor sem fogok rákérdezni.
De nem ám.
Vajon miért itt lakik a klubházban, ahelyett, hogy a farmon
élne? Nem szeretne minden pillanatban Jack közelében lenni?
Vagy éppen ellenkezőleg?
Suttyomban megittam még egy pohár sört, majd amikor
Cam elkezdett az asztal mellett álló srácok gyűrűjéből sze-
mezni Averyvel, még egyet. Valamikor az este folyamán
megjött egy másik lány is, de ahogyan az egyik srác azonnal
átölelte a derekát, kétségem sem maradt, hogy ő is egy barát-
nő.
Aztán befutott Brittany is. Rövid, szőke haja kis lófarokba
fogva. Nem egészen három perccel az után, hogy odajött
hozzánk, és előbb Averyt, majd engem is megölelt, megjelent
Ollie. A garázskapun keresztül jött be, hosszú haja kiengedve
lógott a vállára.
Felemelte két karját, és gyakorlatilag mindenki egyszerre
üvöltötte a nevét. Széles, elégedett mosoly terült az arcára.
- Jaj, hát ennyire hiányoztam, srácok?
 Brit a szemét forgatta, de még mielőtt egyetlen szót is
szólhatott volna, Ollie szorosan mögé bújt.
- Kedves Avery, Teresa kisasszony? Hogy vannak a höl-
gyek ezen a csodás estén?
Kuncogtam, és a fejemet ingattam.
- Kiválóan.
- Klassz! - Majd elkapta Brit kis lófarkát. - Egy pillanatra
el kell, hogy raboljalak, SÍ?
Brit az égre emelte a tekintetét, de az arca a lehető legcsi-
nosabb rózsaszín árnyalatra pirult.
- Egy pillanat, és itt vagyok. Senor Köcsög csak nem fog-
lalhat le olyan sok ideig!
- De le fog - javította ki Ollie, mire Brit arca még vörösebb
lett.
Néztem őket, ahogyan lassan felszívódnak az éjszakában,
aztán Averyhez fordultam.
- Érdekes - mormogta.
Elvigyorodtam.
- Úgy tűnik, tényleg együtt vannak.
Felvonta a szemöldökét, és bólintott.
- Azt hiszem, itt tényleg van valami.
Szegény májam alaposan megszenvedte az egész Erik-
Debbie dolgot, tetézve Jase távollétével, azonban az elfo-
gyasztott sör mennyisége határozottan javított a hangulato-
mon. Mire a negyedik pohár feléig eljutottam, már az sem
érdekelt, hogy Jase nincs itt. Még az is lehet, hogy valamivel
később, amikor a terveinknek megfelelően Avery elcsalja va-
lahova Camet, bemegyek, és megkeresem Ernestet... vagy
Edwint. Vagy bármi legyen is a neve. És akkor majd bebizo-
nyítom magamnak, hogy a Jase-nél sokkal kevésbé gázos hát-
térrel megvert pasik is tudnak ugyanolyan jól csókolni, ha
nem jobban.
 Ez volt a tervem. De előtte még el kellett mennem a klo-
tyóra, mert azt hittem, mindjárt szétdurranok.
- Megyek, pisilek - jelentettem ki, és ebben a pillanatban
megint keresztülröppent egy pingponglabda a garázson, és
megint nekicsapódott a dartstáblának. - Nem kérsz valamit?
Avery megrázta a fejét, és a szinte teljesen érintetlen poha-
rára nézett.
- De ha jót akarsz, akkor menj fel, és keresd meg a máso-
dikon a vécét - ajánlotta mosolyogva. - Az nem annyira undi.
- De azért az is undi?
Bólintott.
- Kicsit.
- Akkor kívánj sok szerencsét!
Kuncogva húzta fel az orrát, jelezve, hogy mennyire gusz-
tustalannak tartja a klubház vécéjét.
- Hidd el, szükséged lesz rá.
Elindultam az ajtó felé, és Cam abban a pillanatban ellökte
magát az asztaltól, és odarohant Avery mellé. Mintha egész
idő alatt csak arra várt volna, hogy elhúzzak végre, és meg-
csókolhassa. És atya-gatya, úgy csókolta meg, hogy az nem
ér. Két kezével finoman megfogta Avery arcát, aztán lassan
lejjebb és lejjebb hajolt hozzá, míg az orruk teljesen össze
nem ért.
Éreztem, hogy az ajkam mosolyra húzódik, de közben a
mellkasom össze is szorult - irigyeltem őket. Pedig nem lett
volna szabad. Nem volt helyes féltékenynek lenni a saját bá-
tyám boldogságára. Mind a ketten megérdemelték, hogy ilyen
gyönyörű szerelmet találjanak, de akkor is, bármit megadtam
volna, hogy megéljem azt, amit ők éreznek. Hogy tudjam,
milyen az, amikor a szerelem begyógyítja a sebeket, nem pe-
dig újakat ejt az emberen.
 Éééés még az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy egy ki-
csit be is csíptem.
A nappaliban Erik és Brandon ujjai csak úgy szálltak a
kontroller billentyűin. Mindkettőjük arcára az eltökéltség és a
feszült figyelem maszkja ült. Debbie felnézett rám. A pasija
mellett ült a kanapé karfáján, és a szeméből azonnal láttam,
mennyire halálosan unalmasnak tartja az egészet.
Már majdnem megkérdeztem tőle, hogy mégis miért üldö-
gél itt, ha ennyire unja magát, de aztán csak egy együtt érző
mosolyt villantottam rá. Ugyanis pontosan tudtam a miértet.
Erik azt akarja, hogy ott legyen mellette, ahol szemmel tudja
tartani. Ahol őt is kontroll alatt tudja tartani. Elindultam felfe-
lé a lépcsőn, és a torkomra valami keserű íz ült. Mindenkép-
pen el kell tűnnöm ebből a szobából, még mielőtt
leseggfejezem újra.
Beletelt egy kis időbe, míg sikerült felmennem a lépcsőn.
Úgy tűnt, a térérzékelésem egy kicsit ingoványos lett, mert
amikor felértem, és végignéztem a folyosón, mintha kicsit
hullámzani kezdett volna.
- Basszus...!
Mindkét oldalon ajtók nyíltak, azonban a legutolsó kivéte-
lével mindegyik zárva volt - abban pedig minden jel szerint a
Mountain Dew dobozok szenvedélyes gyűjtője lakott.
Fúj.
Más választásom nem lévén, elkezdtem kinyitogatni az aj-
tókat, kezdve a hozzám legközelebb esővel. Halkan kopogtat-
tam, majd amikor semmi válasz nem érkezett, lenyomtam a
kilincset. Zárva volt. Remélem, nem éppen ez a vécé. A kö-
vetkező megint egy hálószoba volt, azt követően pedig a mo-
sókonyha volt, a padlón halmokban álló farmergatyákkal és
koszos zoknikkal.
 Szentséges atyám, kellene egy anya ennek a sok kölyök-
nek! Becsuktam az ajtót, még mielőtt elkezdtem volna bele-
pakolni a mosógépbe ezeknek a szegény elhagyott fiúcskák-
nak a szennyesét, majd átléptem egy pár sportcipő fölött, amit
valaki éppen a folyosó kellős közepén érzett jónak levetni. És
a következő ajtó elé álltam. Határozottan bekopogtattam, az-
tán válasz hiányában a kilincs felé nyúltam, és lenyomtam.
Az ajtó azonnal kitárult, de ez sem a vécé volt, hanem egy
újabb hálószoba. Egy szépen rendben tartott hálószoba, és...
Szentséges isten!
A szoba nagyon nem volt üres.
Persze tudtam, mit látok, mégis beletelt néhány pillanatba,
míg az agyam felfogta, és szépen lassan feldolgozta a képet.
És ez a néhány pillanat mintha az örökkévalóságig tartott
volna.
Jase egy széken ült, háttal a takarosán rendezett íróasztal-
nak. Az asztalon láttam egy rózsaszín dobozt. Persze tudtam,
mi van benne... És ettől az egész helyzet valamiért sokkal
rémesebbnek tűnt. Az inge félig kigombolva, mintha hirtelen
elunta volna, hogy ezzel vacakoljon. Lába széles terpeszben,
állkapcsa összeszorítva, karja ernyedten lóg.
És nem volt egyedül.
 12. FEJEZET

JASE MELLETT EGY OLYAN CSAJ ÁLLT, akihez ké-

pest a legjobb napjaimon is max. úgy nézek ki, mint egy adag
másnapos hányás. Gyönyörű volt. Hosszú, sűrű, fekete haja
csillogott, feszes, napbarnított teste pedig épp a megfelelő
helyeken tűnt lágynak és dombomnak.
És nem volt rajta blúz.
Mindössze egy farmer miniszoknyát és szexis piros mell-
tartót viselt, bizonyítva, hogy igenis létezik a gravitációval
dacoló mell. Ráadásul ezek a mellek még igazinak is tűntek.
Párszor láttam már a csajt a campuson, minden alkalommal
éppen ilyen gyönyörű lányok társaságában. Még a nevét sem
tudtam, de abban a pillanatban olyan intenzív gyűlöletet érez-
tem iránta, mintha ugyanarra a szerepre pályáznánk egy kü-
lönösen fontos előadás válogatóján. És képtelen voltam le-
venni róluk a szememet. Lehet, hogy a sör miatt. Vagy a mel-
lek miatt. Tudtam, hogy erőt kell vennem magamon.
Másodpercek teltek el az ajtó nyitása és a között, amíg Jase
és a lány észrevette, hogy ott vagyok. Aztán mind a ketten
felém fordultak. Valami megvillant abban a sötétszürke
szempárban, és a száj résnyire kinyílt. Amint a tekintetünk
összetalálkozott, előbb forróság öntött el, majd jeges hideg.
Hát ezért nem láttam egész este!
Nyilvánvalóan nem okozott neki különösebb lelki traumát,
ha más csajokat kellett megfektetnie.
Nevetés gyűlt fel a torkomban, és még mielőtt gátat vethet-
tem volna neki, kibuggyant belőlem. A kezemet a szám elé
kaptam, mert a nevetés szinte hisztérikusnak tűnt. Nem lett
volna szabad annyit innom.
 A csaj felvonta tökéletes ívű szemöldökét, és értetlenül né-
zett rám. Megvetően lebiggyedő ajkai vékony vonallá keske-
nyedtek.
- Segíthetek?
A gyomrom többször, gyors egymásutánban szakot vetett.
Sóbálvánnyá merevedve álltam, és úgy éreztem, darabokra
hullok. Ennek a csajnak is muffint szokott adni? Jézusom...
ennek még a gondolatát sem tudtam volna elviselni!
Aztán sikerült megmozdítani a lábamat, és szavakat kipré-
selni a számból.
- Bocs, de a vécét keresem.
- Nyilván látod, hogy ez nem az - vágott vissza.
Az arcom megint lángolni kezdett, és gombóc gyűlt a tor-
komban. Jase engem csókolt. Nem egészen negyvennyolc
órával azelőtt. Engem simogatott. Nekem mesélt el mindent
Jackről. Most már láttam, mennyire hülye voltam, amikor ezt
a sok apróságot összegyúrtam a fejemben, és valami sokkal
komolyabbat képzeltem bele.
- Ne haragudjatok! - mondtam megint, és a tekintetem
Jase-re ugrott, aki ebben a pillanatban felállt a székről. - Én...
- Megint képtelen voltam megszólalni, mert úgy éreztem, a
torkomban gyülekező gombóc miatt minden szó bennszakad.
Annyira gyorsan szerettein volna eltűnni onnan, hogy amikor
sarkon fordultam, a bal térdemet alaposan belevertem az aj-
tóba. Felszisszentem a hirtelen fájdalomtól.
- Szerencsétlen - mormogta a csaj.
Az arcom mostanra lángolt. Tényleg el kell tűnnöm innen!
- Tess! - szólt utánam Jase. - Várj egy kicsit... Tess!
Eszemben sem volt. Hallottam, hogy ő az én nevemet ki-
áltja, a csaj meg az övét. Már el is felejtettem, hogy eredetileg
miért jöttem fel ide, és lerohantam a lépcsőn. A szívem olyan
hevesen vert, hogy a gyomrom is felfordult miatta. Egyszerre
éreztem zavart és döbbenetét. Be sem fordultam a nappali
felé, inkább azonnal a konyhából nyíló oldalajtó irányába
szaladtam.
A józan ész semmibe veszett, és olyan gyorsan eltűnt, mint
annak a csajnak a blúza. Kiléptem a hűvös éjszakai levegőre,
és... csak mentem tovább. Követtem a gyomokkal benőtt re-
pedések kusza vonalát a járdán, majd hirtelen behúzódtam két
parkoló kocsi közé. Onnan jobbra fordultam, és csak mentem
egyenesen.
Megszólalt persze egy halk hangocska a fejemben, és azt
mondogatta, hogy idiótán viselkedem, és rémesen túlreagá-
lom ezt az egészet, de ekkor már dugóhúzóban repültem lefe-
lé. Csak annyit tudtam biztosra, hogy képtelen lennék ott ma-
radni a bulin. Hogy képtelen lennék Jase vagy bárki más
szemébe nézni az után, hogy így félbeszakítottam ezt a telje-
sen egyértelmű helyzetet.
Megszólalt a telefonom, de hagytam, hadd csengjen.
Haza akartam menni.
Úgy értem, haza-haza, nem vissza a koleszba. Szerettem
volna visszaforgatni az időt, egészen májusig, és bele sem
kezdeni abba az átkozott ugrásba, ami az egész életemet tönk-
retette. Ha megtehetném, akkor most nem lennék itt. Nem
lennék Jase közelében.
Mire elértem az utolsó házakat , amik után már egészen a
főútvonalig csak kivilágítatlan utcák húzódtak, tudtam, hogy
okosabb lett volna hazavitetni magam Averyvel. De nem
akartam elrontani az estjét. Megkérhettem volna Debbie- t is,
de akkor meg Erik kattant volna be. Én...
A mobilom megint vibrálni kezdett a farzsebemben, de
még mindig nem vettem róla tudomást.
A sör miatt a térdemben izzó fájdalom is csak tompa saj-
gássá csendesült. Vagy talán a mellkasomban feszülő bánat
miatt tűnik minden egyéb annyira furcsán jelentéktelennek?
És az is lehet, hogy csak és kizárólag a sör hibája, hogy egy-
általán eszembe jutott gyalog nekivágni a campusig tartó,
vagy két kilométeres túrának most, az éjszaka közepén.
Az utolsó házban teljes sötétség és néma csend honolt, és
ekkor meghallottam, hogy egy kocsi fékeveszett sebességgel
robog végig az utcán. Rettenetesen megrémültem tőle. Aztán
megálltam az út végén, és a kontyomból kiszabadult tincseket
hátrafésültem az arcomból.
Engem csókolt meg. Engem simogatott. Engem ölelt. Azt
mondta, segíteni akar nekem találni valamit, amitől a táncon
kívül is repülhetnék.
A szememet marták azok a hülye könnyek, de csak részben
a bánat miatt - másrészt azért, mert tudtam, milyen hatalmas
ostobaság volt egyáltalán gyalog elindulni haza. Aztán elen-
gedtem a hajamat, a szél pedig azon nyomban belekapott, és
játszani kezdett a tincseimmel.
Mégis mi a fenét művelek én itt? Ha nem megyek vissza,
Camre tuti a frászt hozom. Talán arra is képes lesz, hogy hív-
ja a rendőröket, tűzoltókat, minden istennyilát. Na és Jase?
Lehet, hogy most totál pszichopatának tart, de azt mondta...
illetve mintha azt mondta volna... de biztosan tévedtem.
A szememet összeszorítottam, próbálva gátat vetni a pa-
takzó könnyeknek. Annyira fájt Jase-t egy másik lánnyal lát-
ni, mintha valaki alaposan pofán rúgott volna. Már abban sem
voltam biztos, hogy csupán gyerekesen bele vagyok zúgva -
mert ha az ember egy másik csajjal látja a pasit, akibe bele
van zúgva, még nem szokott így viselkedni.
Felnéztem, és máris gyűlöltem magam, amiért csupa könny
a szemem. Ez nem én vagyok. Én nem vagyok ilyen. Én
nem...
 Ebben a pillanatban két fényszóró széles kévéje jelent meg
az úton, gyorsan közeledve. Félig elfordultam, és a szívem a
torkomba ugrott. Egy Jeep. De nem lehet.
Semmiképpen.
Aztán megcsikordult a fék, és a kocsi megállt, közvetlenül
mellettem, én pedig a nyitott utasoldali ablakon keresztül
egyenesen Jase arcába meredtem. A szemét árnyék takarta
ugyan, de az ajka dühös, vékony vonallá vált.
- Nem hallottad, hogy hívlak?
Nem jutott eszembe olyan válasz, amiben ne lett volna
benne, hogy „nyald ki”.
Jase áthajolt az anyósülés fölött, és most, hogy a fény az
arcába vetült, már láttam, hogy a szeme olyan árnyalatú, akár
a viharos égbolt.
- Szállj be!
- Egy frászt! - Kimondtam ugyan, de a rohadt életbe, nem
tudom elhinni, hogy ennyire fáj!
Dühösen nézett rám.
- Most azonnal szállj be, Tess!
- Azt már nem.
Elfordult, és mélyen felsóhajtott, majd visszafordult felém.
- Mit képzelsz, mit csinálsz itt tök egyedül a semmi köze-
pén? Remélem, nem azt, amire gondolok, mert ennyire hülye
még te sem lehetsz!
És ebben a pillanatban átszakadt az érzelmeimet kordában
tartó gát. A düh vad hullámokkal csapott keresztül rajtam.
Drámakirálynőből fénysebességgel lettem hisztis picsa.
- Hogy én vagyok hülye? Te vagy a hülye, amiért megkér-
dezed, hogy mit csinálok, amikor teljesen egyértelmű! Haza-
gyalogolok.
Úgy nézett rám, mintha most ismertem volna be, hogy iga-
zából farkam van.
 - Gyalogolsz?
- Baj van a füleddel? - csattantam fel. Nem mondhatnám,
hogy ez volt életem legvitriolosabb visszavágása, de azért
elégedettséggel töltött el a látvány, hogy milyen harag jelenik
meg a szemében.
- Elment az eszed, basszus? - Mikor nem feleltem, szitko-
zódva fordította neki a kereket a padkának. A motort le sem
állította, csak kiugrott a kocsiból, és egy pillanattal később
már előttem állt. Sokkal magasabb volt nálam, de én abban a
pillanatban nem láttam magam előtt semmi mást, csak azt,
hogy az inge még mindig félig ki van gombolva. - Először is
egy forgalmas országúton gyalogolsz. Ha egy kocsi kicsit is
közelebb jön a padkához, azonnal elüt. És akkor meghalsz,
Tess!
Mintha éppen az előbb mondottakat akarná nyomatékosí-
tani, hatalmas sebességgel zúgott el mellettünk egy kocsi, a
lehúzott ablakokon keresztül zene dübörgött belőle. Tökéletes
időzítés. Karba fontam a kezemet.
- Én...
- Vagy mi van, ha valaki megáll? - Aztán amikor elkezd-
tem elfordulni, megfogta az arcomat, visszafordított, és kény-
szerített, hogy a szemébe nézzek. - És ez a valaki nem csak
kedvesen hazavinni akar majd. Ugye érted, hogy mire cél-
zok?
Elsápadtam.
- Igen, de...
- A térdedről nem is beszélve. Az eszedbe sem jutott? -
Basszus, ez a pasi megállíthatatlan! Még mindig fogta az ál-
lamat, és én pislogni sem igen mertem. - Azt hiszed, majd jót
tesz a műtött térdednek, ha ennyire megerőlteted? És ponto-
san miért is?
 Szóra nyitottam a számat, és már éppen mondani akartam
valamit, ami tuti, hogy egy cseppet sem segített volna a hely-
zeten, de amikor végre megszólaltam, valami egészen más
jött ki:
- Neki vetted a muffint?
Hogy mondhattam ekkora baromságot, basszus? Soha töb-
bé nem iszom egy kortyot sem. Bassza meg a sör hordóstul,
mindenestül!
Jase tekintete nem engedte el az enyémet, és úgy éreztem,
egy örökkévalóság telik el, mire elengedett, és káromkodva
elhúzta a kezét.
- Szállj be a kocsiba, Tess! És ne merészelj vitatkozni! -
Már éppen kezdett volna elfordulni, de aztán hirtelen meg-
pördült, és megint rám nézett. - Bassza meg!
Esélyt sem adott, hogy kövessem. Pont, mint azon a napon,
amikor először jött oda hozzánk zeneelmélet-előadáson, az
egyik pillanatban még ott álltam, két lábbal a földön, a követ-
kezőben pedig már a vállán lógtam. A világ a feje tetejére
állt, és a hajam az arcomba hullt.
- Mi a fenét csinálsz? - sikoltottam, és belekapaszkodtam
az ingébe. - Azonnal tegyél le!
- Egy frászt teszlek! Nem fogok itt állni, és vitatkozni ve-
led! - Ezzel a Jeephez ment, és feltépte az ajtót. - Majd akkor
beszélgetünk, ha már...
- Nem akarok beszélgetni veled! - Nyitott tenyérrel, teljes
erőből a hátára csaptam. Ő azonban egy hang nélkül megfor-
dult, aztán letett az ülésbe. - Te...
- Ha ki merészelsz szállni ebből a rothadt ülésből, isten az
atyám, rád ülök! - figyelmeztetett.
- Én nem... Mi van? Rám ülsz? Ez meg honnan jött?
Jase megragadta az ajtót.
- Ott maradsz!
 - Nem vagyok a kutyád!
Behajolt a kocsiba, és az arcát egészen közel tolta az
enyémhez. Innen úgy tűnt, a szeme az ezüst valami egészen
lenyűgözően szép árnyalatára váltott.
- Maradsz! Ha ki merészelsz szállni, akkor visszahozlak.
Mint a kutya a botot!
Felhúztam az orromat.
- Mondhatom, nagyon kedves képi világod van!
- Csak gondolkodj el ezen a képen! - Ezzel hátralépett, és
bevágta az ajtót.
Nem is igen hagyott időt, hogy alaposan elvitázzunk erről
az egész kutyás-visszahozós dologról, mert még mielőtt az
agyam felfoghatta volna, mi történik velem, ő már a kocsiban
ült, gázt adott, és elindultunk.
- Azt a muffint nem neki szántam.
Egy szavát sem hittem.
- Hanem neked! Basszus, még most sem tudom elhinni,
hogy gyalog elindultál! - A fejét ingatta, ujjával elszánt moz-
dulattal a hajába túrt. - Miért? Miattam?
- Nem. Mit képzelsz? Csak nagyon szerettem volna haza-
jönni.
- Aha. Jó szarul hazudsz!
- Te meg jó szar megfigyelő vagy! - vágtam vissza, és a
kezemet karba fontam. A gyomromban meglöttyent a sör. -
Különben is, miért vagy itt? Nem vár a hálószobában egy
félmeztelen picsa?
- Aminek nyilván semmi köze ahhoz, hogy így elrohantál.
Kinyitottam a számat, de aztán meggondoltam magam.
Basszus! Összeszorítottam az ajkamat, és meredten néztem ki
a kocsiból.
- Nyilvánvaló, hogy megzavartalak benneteket.
- Őszintén szólva, örülök, hogy megtetted.
 Örömtelenül felnevettem.
- Aha, na persze!
Jobbra kanyarodott, és közben egy pillanatig nem vála-
szolt.
- Ez nem az volt, aminek gondolod! Tudod, mit csinál-
tunk? A világon semmit.
- Jase, ne nézz már komplett hülyének! Őszintén szólva,
nem tartozol semmilyen magyarázattal. Nem. Mert, ha visz-
szaemlékszel, mi csak barátok vagyunk. Azzal beszélgetsz és
azzal kefélsz, akivel csak akarsz. Én is azzal beszélgetek és
kefélek, akivel csak akarok. Végső soron nem vágyom másra,
csak hogy valaki jól megdug...
- De igenis tartozom neked magyarázattal, a rohadt életbe!
- Megszorította a kormányt. - És... na, várj csak! Azzal ke-
félsz, akivel csak akarsz? Mégis kivel...?
A lélegzetem megint elakadt, azon a bizonyos rettenetesen
kínos módon, és a szemembe könnyek szöktek.
- Nem akarok erről beszélni.
- Pedig beszélnünk kell! - szakított félbe, határozott han-
gon. Tegnap óta beszélnünk kell.
- Van telefonom, nem? - csattantam fel, és felé pördültem
az ülésben, egyik tenyeremmel a műszerfalra támaszkodva. -
Nem mintha próbáltál volna felhívni, vagy ehhez hasonló.
A szeme sarkából nézett rám.
- Úgy gondoltam, okosabb lenne hagyni, hogy lehiggadj.
Ma este akartam veled beszélni, csak Cam ne lett volna min-
dig a környéken.
- Ja, csak az a baj, hogy közben kicsit sok dolgod lett,
nem? - Istenem, pontosan tudtam, hogy ez mennyire kényes
picsásan hangzik. Tudtam, hogy ezt azonnal abba kell hagy-
nom.
Jase felsóhajtott.
 - Nem én hívtam fel a szobámba, Tess. Magától jött.
- És, gondolom, aztán egészen véletlenül levette a blúzát.
Sokszor szokott ez veled csak úgy megtörténni? - Felnevet-
tem. - Milyen érdekes egy életed van neked! Megbotlasz, az-
tán pont beleesel a csajok csókjába, és ők meg tök véletlenül
levetkőznek neked!
Megjelent az az átkozott félmosoly.
- Nem tagadom, tényleg csodálatos az életem...
- Fogd be!
Felsóhajtott.
- Tess, az igazat mondom, érted? A neve Steph. Néhány-
szor összejöttem vele, de az utóbbi időben már semmi nem
volt köztünk. Még csak azt sem tudtam, hogy ma este itt lesz.
Egyszerűen csak megjelent a szobámban, és levette a blúzát.
Horkantottam.
Az állkapcsában ugrálni kezdett egy izom.
- Többet is akart, persze. Nem fogok kamuzni, egy pillana-
tig megfordult a fejemben a dolog, minden pasinak megfor-
dulna, de aztán nemet mondtam, mert én nem vele szeretnek
együtt lenni. És nem történt semmi. A blúzát vagy egy perc-
cel az előtt vette le, hogy ránk nyitottad az ajtót.
Néhány pillanatig csak néztem rá meredten, majd elfordul-
tam, és a kinti sötétségbe bámultam. Ha most elhiszem, amit
mond, az olyan, mintha szánt szándékkal kilépnék egy robo-
gó kocsi elé. És közben az isten verje meg, annyira szerettem
volna hinni neki! A mellkasomban lüktetett valami, és egy-
folytában azt üvöltötte a fülembe, hogy nem hazudik.
- A rohadt életbe, Tess, hiszen még muffint is vettem ne-
ked! - Aztán elhallgatott. - Tényleg azt hiszed, hogy képes
lettem volna mással kefélni, miközben tudom, hogy te is ott
vagy a buliban?
- Nem is tudtad, hogy tényleg eljövök.
 - De igen - felelte.
Jól van. Tök mindegy. Megvontam a vállamat.
- Az istenit, Tess, te tényleg azt hiszed, hogy megtettem
volna? - Megint káromkodott egy sort. - Tényleg?
- Megcsókoltál, és a következő pillanatban már meg is
bántad. Mondtál nekem dolgokat részegen, de utána már nem
is emlékeztél rájuk, úgyhogy... - Jase beletaposott a fékbe, és
megálltunk az éjszakai út kellős közepén. Elkerekedett a
szemem, amikor felé fordultam. - Most mégis...
- Hónapok óta semmi nem történt köztem és Steph között,
Tess. Semmi. És akarsz tudni még valamit? Őt soha nem csó-
koltam meg.
Pislogtam.
- Mi van?
- Soha. Évek óta nem csókoltam meg egyetlen lányt sem,
úgy, hogy ne tegyél úgy, mintha tudnád, mi folyik bennem.
Mert fogalmad sincs.
Nagyon jó esély volt rá, hogy valaki hatalmas sebességgel
repesztve az úton egyenesen belénk ütközik majd.
- De engem megcsókoltál.
- Igen, basszus! Tényleg megcsókoltalak, és...
- Hogyan hihetném el egyetlen szavadat is?
Miért is kellene elhinnem, egyetlen szavát is? Hiszen ez az
egész semmit nem számított. Nem volt komoly.
Jase megint káromkodott, majd felém nyúlt, és a tarkómra
tette a kezét. Közelebb húzott magához, és nekem a torkom-
ban dobogott a szívem. Megcsókolt, és ebben a csókban nem
volt semmi finomkodás. Vad volt és kemény. Úgy csókolt
meg, mintha magának akarna követelni, vagy mintha évek óta
senkit sem csókolt volna meg. Az ereimben felforrt a vér. Az-
tán megszakította a csókot, de én képtelen voltam megmoz-
dulni, csak néztem a szemébe meredten, és a szívem majd
kiugrott a mellkasomból.
Most már hittem neki.
Nem tudom, hogyan vagy miért lehet képes egy csók bár-
mit is bebizonyítani, de ez a csók megtette. Biztos voltam
benne, hogy életem végéig minden szavát elhiszem majd.
Aztán visszacsúszott a kormány mögé, és rálépett a gázra.
A kocsi elindult.
- Ez... ez volt az, ami soha nem történt meg köztem és
Steph között. Soha, egyetlen alkalommal sem, Tess.
Lehet, hogy a sör miatt volt. Úgy éreztem, be kell bizonyí-
tanom, hogy én is tudok éppen olyan szexi és vakmerő és
csábító lenni, mint az a csaj a szobájában, és nekem ehhez
még az ingemet sem kell levennem, és nem kell, hogy olyan
mellem legyen, mint neki. De az is lehet, hogy a csók sarkallt
cselekvésre. Vagy az a rengeteg, összetett érzelem, ami a
mellkasomban feszült, és a vágy, ami forrón költözött a com-
bom közé. Vagy az összes egyszerre. Nem számított. Mert
ekkorra már kikapcsolt az agyam, és mielőtt egyetlen racio-
nális gondolat is megfogalmazódhatott volna bennem, vagy
egyáltalán mérlegelni kezdhettem volna az esetleges követ-
kezményeket, Jase hátterét, meg a nem is olyan régen még
megsértett önérzetemet, megindultam felé.
Áthajoltam a középkonzol fölött, és belecsókoltam a szája
sarkába. Nem rándult össze, amikor a kezemet a combja közé
csúsztattam, és megsimítottam a farkát. Utána már összerán-
dult, de ugyanakkor bele is feszült a tenyerembe. Máris ke-
mény volt, nekifeszült a sliccének.
- Jézusom! - nyögte. Felemeltem a fejemet, és láttam, hogy
az ujjai belefehérednek, olyan erősen szorítja a kormányt. A
szeme sarkából rám pillantott, és felsóhajtott. - Mit csinálsz?
 - Elég egyértelmű, nem? - Majd végigsimítottam a teljes
hosszán.
Mély lélegzetet vett, és a tekintetét az útra szegezte.
- Veled kapcsolatban semmi sem egyértelmű. - Ha akarta
volna, akkor eltolja a kezemet, vagy éppen szól, hogy hagy-
jam abba. - Bármit teszel is ezen a rohadt világon, az kurvára
nem lesz egyértelmű.
A szavai összekeveredtek ezzel a különös, meleg izzással,
ami a gondolataimba vette be magát. De a kezem akkor is
tudta a dolgát. Nem először csináltam. Mondjuk nem is teg-
nap, de úgy gondolom, ez is olyan lehet, mint a biciklizés. Ha
egyszer megtanulta az ember, akkor egyrészt nem is igen fe-
lejti el, másrészt ezt azért nem lehet rosszul csinálni.
Ugyanakkor ez eléggé lohasztó gondolat volt.
Kigomboltam a farmerét, és óvatosan lehúztam a sliccet. A
fémes hang erősebbnek tűnt még a lehúzott ablakon beáramló
levegő zúgásánál is.
Jase mély lélegzetet vett, én pedig benyúltam a nadrágjába,
és ujjaimmal átkulcsoltam a kemény, forró húst, hogy óvatos
mozdulattal kivegyem.
- Tess! - nyögött fel. Remegés futott végig az egész testén,
aztán nekifeszült a tenyeremnek. A Jeep már kezdett lelassul-
ni.
A bőre szinte vörösen izzott, selymes volt, és magam is
meglepődtem, mennyire lenyűgöz. Másodperceken keresztül
egészen letaglózott az érzés, hogy simíthatom. Végighúztam
az ujjam a tövétől egészen a makkjáig, és a gyomromban
megjelent valami feszítő üresség.
- Ó, istenem, ebbe bele fogok őrülni! - A hangját kásásnak
hallottam. - Te tényleg...
Kinyújtóztam, amennyire csak tudtam, aztán az öléhez ha-
joltam. A bőr sós íze a nyelvemen táncolt. Lassan lejjebb
mozdítottam a kezemet, újra felfedezve a teljes hosszát, és
mélyen a számba engedtem.
- Tess! - morogta, miközben életemben először ízleltem
meg. Felfelé mozdultam, és a nyelvemmel végigsimítottam a
makkján. - Szentséges isten, ezt meg hol tanultad? Ne! Ne
válaszolj! Nem is akarom tudni. Jobban szeretném azt hinni,
hogy született tehetség vagy.
Nevetés tört fel belőlem, és éreztem, hogy a farkán keresz-
tül az egész testén végigvibrál. Válaszképpen káromkodott,
és megfeszült. Hmm. Nem is gondoltam volna, hogy ebben a
helyzetben ilyen hatással lesz majd rá, ha nevetek. Egyszerre
lüktetett a számban és a kezemben. Most már az ösztönök
vették át az irányítást, és a kezem ugyanolyan ritmussal kez-
dett mozogni, mint a fejem.
- Megölsz... mindkettőnket. - A csípője megrándult, és hal-
lottam, hogy a Jeep motorja felbőg. - Bassza meg! - morogta
megint, de egyetlen pillanatra sem estem ki a ritmusból. -
Kész meghaltam
A farkával az ajkaim között elmosolyodtam, és a nyelvem
tovább járt a makkján. Forróság öntötte el az arcomat, és
áradt szét egyre lejjebb haladva. Már fizikai fájdalmat érez-
tem a combjaim között. Néhányszor csináltam már ezt, de
egyszer sem történt meg, hogy én is felizgultam volna. Leg-
alábbis nem ennyire. Olyan érzésem volt, mintha még soha-
sem csináltam volna igazán, és ez persze csak még jobban
beindított.
Elégedett morgást hallottam, és a keze leereszkedett a tar-
kómra. Az ujjaival a hajamba túrt, kioldotta a kontyot, egé-
szen kicsit a tarkómra nehezedett. Néhány pillanatig ő diktál-
ta a ritmust, de aztán a keze még lejjebb csúszott, és már a
nyakamra simult. Ujjával kitapintotta a verőeremet, és masz-
szírozott, míg egymáshoz nem kellett szorítanom a combjai-
mat.
- Így nem fogom sokáig bírni! Ó bassza meg, én... - A csí-
pője az arcomnak nyomódott, és megremegett. Megragadta a
nyakszirtemet. - Tess, ha nem hagyod abba most azonnal,
akkor...
Márpedig én nem voltam hajlandó abbahagyni. Nem is tu-
dom, miért. Korábban még soha nem nyeltem le, eddig a
gondolata is taszított, Jase-szel azonban másképpen voltam.
És a jelek szerint lakott bennem egy pornósztár is valahol.
Még egyet vagy kettőt simogattam a nyelvemmel, néhányszor
fel-le mozgattam az ujjaimat, ő pedig máris a nevemet kiál-
totta, összerándult, és a számba élvezett.
Amikor vége volt, még megcsókoltam a farkát, mielőtt fel-
emeltem a fejem, majd visszaigazgattam a farmerébe, és fel-
húztam a sliccét. A keze még mindig a tarkómon volt, és re-
megett. Ahogyan megint felültem, az ujjai már szinte fájdal-
masan nyomódtak bele a bőrömbe.
Egyenes derékkal ült, a szája résnyire kinyitva, és a mell-
kas gyorsan emelkedett és süllyedt. Semmit nem lehetett ki-
olvasni az arckifejezéséből. Kipillantottam az ablakon. Az út
odakint hosszan és sötéten nyúlt el. Fogalmam sem volt, hol
lehetünk, de az tuti, hogy ez nem a 45-ös volt. Még az a sze-
rencse, hogy nem karamboloztunk.
Lehajtotta a fejét, én meg azonnal visszafordultam felé. Az
állkapcsa megfeszült, és még mindig lihegett. A szívem fan-
tasztikusan nagyot dobbant. Jézusom! Nem lett volna szabad
megtennem! Legalább ezer, vagy inkább millió nagyon is ki-
váló oka volt, miért hülyeség, amit tettem. Olyan sok, hogy
ez alapján egész enciklopédiát írhattam volna arról, hogyan
csináljon az ember olyasmit, amit nem lenne szabad. Először
is, ne szopj le olyan pasikat, akik éppen vezetnek, pláne ne
egy apukát. Persze honnan tudhattam volna?
Azonnal elkezdtem mindenféle kifogásokat gyártani. Sört
ittam, és még mindig be vagyok csípve. Nem sokat ettem ma.
Talán lappangó cukorbetegségem van, ami arra késztet, hogy
egészen váratlanul a számba vegyek pasikat. Na, igen, ez az-
tán tényleg hihető! Csak el ne felejtsem majd lejegyzetelni
magamnak!
Jase egyetlen szót sem szólt, csak felém fordult - de nem
engem nézett, hanem a kihalt utat. Aztán oldalra tekerte a
kormányt, és csikorgó gumikkal állt meg a padkán. Kinyúj-
tottam a kezemet, és még éppen sikerült megtámasztanom
magam, mielőtt az arcom beleépült volna a műszerfalba
A kocsi alapjáratban maradt, Jase azonban nem szólt
egyetlen szót sem, csak kinyitotta a vezetőoldali ajtót, és ki-
szállt. Kiszállt! Felkapcsolt a beltéri világítás.
- Szentséges isten! - mormogtam, és a tekintetem követte,
ahogyan ellép a fényszórók előtt, cs jóképű arca csodálatosan
kirajzolódik az éles, sárgás fényben.
Ki akar rakni a kocsiból? Hogy aztán gyalogolhassak visz-
sza, ki tudja, milyen messzire, teljesen egyedül a vaksötét-
ben? El kell ismernem, hogy ez azért egy kicsit túlzásnak
tűnt. Vagy nem? Végső soron úgy éreztem, egész nagyot él-
vezett. Inkább meg kellene köszönnie, hogy...
Jase feltépte az ajtómat, és a tekintetem azonnal a hasa al-
jára tévedt. A farmere még mindig ki volt gombolva, és isten
az atyám, kevés ennél izgatóbbat láttam.
Felsóhajtottam.
- Jase...!
Két tenyere megfogta az arcomat, és az ajka azonnal az
enyémre forr. Éppen úgy csókolt, mint az előbb, közvetlenül
az előtt, hogy az a fantasztikus ötletem támadt, hogy vezetés
közben leszopom.
Követelőző. Éhes. Olyan csók, ami nem hagy helyet sem-
mi egyébnek, csak az íznek és az érzékeknek. A nyelve szét-
választotta az ajkaimat, és ahogy levegő után kaptam, beszip-
pantottam. A fejét előrehajtotta, még mélyebben csókolt, és a
keze becsúszott a szoknyám alá, megmarkolta a csípőmet.
Aztán felemelte a fejét, és a tekintetét egyetlen pillanatra sem
szakítva el az enyémtől maga felé fordított az ülésben.
Halkan felsikkantottam, amikor az ülés széle felé rántott.
Hátrakaptam a kezemet, hogy megtámaszkodjak, és a könyö-
kömet keményen bevertem. Vad, kegyetlen kifejezés ült ki az
arcára, miközben a fenekemet felemelte az ülésről, és ujjait
beakasztotta a leggingsem szélébe.
Egy pillanat alatt megértettem, mire készül, de ekkorra már
a bokámig le is rángatta. Döbbenten hagytam magam sodorni
az árral, a szívem vadul kalapált, a mellkasom gyorsan emel-
kedett és süllyedt. Jól van. Nem haragszik rám. Az egyszer
tuti, hogy nem haragszik...
Aztán felgyűrte a felsőmet is, és hátrakapta a fejet. A torka
lüktetett, ahogy nyelt.
- Basszus, nincs rajtad bugyi?
Nincs rajtam bugyi? Mi van?A fenébe, teljesen ki is menta
fejemből. De ettől a felismeréstől a testem csak kétszer olyan
erősen izzott.
- Én... nem szoktam venni, ha harisnyát is húzok.
Jase hirtelen előrehajolt, és egyik kezével megtámasztotta
a tarkómat.
- Ez kurva jó. - Megint megcsókolt, nyelvét mélyen a
számba nyomva. - Kurvára tökéletes.
És aztán elhúzódott, de a tekintete még mindig fogva tar-
totta az enyémet, és megéreztem forró tenyerének simogatá-
sát a combomon. Éveken keresztül táncoltam harisnyában,
testhez álló nadrágban, vagy falatnyi kis ruhában, és meg-
szoktam, hogy mindig borotváljam magam. És most már ez
sem volt előtte titok többé, ahogy széthúzta a combomat.
Mély, szexis hangon mordult fel.
- Gyönyörű vagy, Tess! Sokkal, de sokkal szebb, mint va-
laha képzeltem.
A szám kiszáradt, mert a testem ekkorra már szó szerint iz-
zott.
- Nyisd szét a lábad! - mormogta.
Küzdenem kellett a késztetéssel, hogy összeszorítsam a
combomat. Hiszen bármelyik pillanatban jöhet erre egy ko-
csi! Elképzelésem sem volt, merre vagyunk, vagy mennyire
járunk közel a klubházhoz vagy bármi máshoz. A rohadt élet-
be, ezzel az erővel a zsaruk is rajtakaphatnak bennünket!
Mégis széttártam a combomat.
- Jobban.
Vadul zakatoló szívvel tettem szét a lábamat annyira, am-
ennyire a bokám köré gyűrődő leggings anyaga csak engedte.
A tenyere végigsiklott a bőrömön, és a csípőmön állapodott
meg. Ez az egész egyszerre volt eszement és szürreális.
Mintha álomban jártam volna, de közben a bőröm bizsergett,
és minden érzékem kiélesedett. Annyira gyorsan vert a szí-
vem, hogy azt hittem, mindjárt szívrohamot kapok.
Jase higanyszerű szemének tekintete fogva tartotta az
enyémet, és csak néztem, ahogyan lehajtja a fejét. Azonnal
nekikezdett, éppen olyan bátran és eltökélten, ahogyan én is
viselkedtem az imént, de ez... valahogy mégis más volt. Ben-
sőséges, de egészen egyedi módon. Összerándultam, amikor
megéreztem magamon perzselő leheletét, és felnyögtem,
amikor megcsókolt a lábam között - azzal az édes, szívsza-
kasztóan élvezetes csókkal.
 Aztán felfalt.
Az ajka rám tapadt - forrón, nedvesen, pusztítón. A nyelve
határozottan mozgott, először játékosan csak a felszínen, az-
tán mélyen belém hatolva. A gondolataim elszálltak, és a fe-
jem hátrahanyatlott. Levegő után kapkodtam, és csípőm ősi
ösztönöknek engedelmeskedve vonaglott. A testem egyetlen
hatalmas vihar volt, amit már régen nem én irányítottam. Ki-
csúszott alólam a műbőr ülésen támaszkodó kezem, és bever-
tem a fejemet a másik ülésbe. Minél mélyebbre hatolt belém
a nyelve, gerincem annál jobban feszült hátra.
- Jase! - nyögtem, és a testem minden izma megfeszült.
Minden porcikám, az ujjaim hegyétől egészen a lábujjamig.
Úgy éreztem magam, mint amikor a színpadon álltam, abban
a pillanatban, amikor a zene megszólalt, és én könnyedén vet-
tem fel a kezdő pozíciót - a testem ezekben a pillanatokban is
megfeszült, készen arra, hogy a zene hullámzásának enge-
delmeskedve, feloldódjon a táncban.
- Mondd ki megint a nevemet! - Ujjai keményen megszorí-
tottak, és a hirtelen fájdalomtól önkéntelenül is felszisszen-
tem. - És akkor soha nem hagyom abba. Esküszöm.
Pedig tudtam, hogy ha nem hagyja abba, akkor meghalok.
Már most is haldokoltam. Felkiáltottam, nem voltam ura a
saját testemnek, pörögtem szétolvadva. Nem kaptam levegőt,
és az orgazmus lüktetve, pulzálva töltött el. A lábam remegni
kezdett, ujjaim újra és újra összezárultak és kinyíltak, a leve-
gőt markoltam. Betöltötte a Jeepet valami halk, szokatlan
hang, és beletelt néhány pillanatba, míg ráébredtem, hogy én
nyögdécselek.
Csak halványan fogtam fel, hogy az arca előttem van, az
ajka az enyémre tapad, és érzem rajta a saját ízemet. Még
mindig mintha álomban lebegtem volna, amint tenyere végig-
simított combom selymes belső oldalán, és hallottam, hogy a
nevemet suttogja. Ujjai végigsimítottak a lábamon, aztán
visszahúzta rám a leggingsemet, megigazította a felsőmet, és
felültetett, visszaigazítva a lábaimat.
Hátradöntöttem a fejem, és miközben becsatolta az öve-
met, még mindig kapkodva szedtem a levegőt. Amikor a keze
végigsimított a karomon, majd az arcomon, libabőr rohant
végig a testemen, teljesen beleremegtem. Aztán maga felé
fordította az arcomat. Pislogva néztem rá.
- Ha most azt merészeled mondani, hogy ezt nem lett volna
szabad megtennünk, vagy bocsánatot kérsz... - Ásítottam.
Szexis, mi? - Akkor tökön rúglak.
Jase nedves ajka félmosolyra húzódott.
- Eszembe sem jutna.
- Tényleg?
- Soha - Hüvelykjével végigsimított - azt akartam mondani,
hogy te... hogy még soha senkivel sem élveztem ennyire az
autókázást.
 13. FEJEZET

A KOLESZ FELÉ JASE MEGÁLLT EGY McDonald’snál,

és vett egy nagy pohár cukros teát. Megosztoztunk rajta; úgy
tűnik, mind a ketten alaposan kiszáradtunk. Én mindenesetre
úgy éreztem magam, mintha a testemben nem maradt volna
egyetlen csont vagy izom sem, és ha nem tart a helyemen a
biztonsági öv, akkor egyszerűen ellebegnék az ülésről. Végte-
len boldogság áradt szét minden porcikámban. Mintha ebben
a pillanatban végeztem volna a számommal egy táncverse-
nyen, és azzal a biztos tudattal hagynám el a színpadot, hogy
nyertem.
De az az igazság, hogy még ennél is sokkal jobb volt. Sok-
kal kézzelfoghatóbb. Ha lehunytam a szemem, még mindig
éreztem a simogatását a combomon, és forró leheletét a lá-
bam között.
Biztos voltam benne, hogy holnap majd a föld alá akarok
süllyedni szégyenemben, de ebben a pillanatban ez nemigen
érdekelt. Semmi másra nem akartam gondolni, csak ki akar-
tam élvezni ezt a pillanatot, ugyanis ennyire felhőtlenül bol-
dognak hónapok óta nem éreztem magam.
Jase beállt egy parkolóhelyre a kolesz bejárata mellett.
Kényszerítenem kellett a lábamat, hogy megmozduljon, ő
viszont könnyedén kiugrott, és megkerülve a kocsit az
utasoldalra jött. Kinyitotta nekem az ajtót, mire én kicsatol-
tam az öveimet. Vastagnak és esetlennek éreztem az ujjaimat.
Mikor kicsusszantam a kocsiból, a szemébe néztem. Széle-
sen mosolygott, kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet.
Becsapta az ajtót, cs ahogyan tettem egy lépést előre, majd-
nem elestem.
 Kuncogott, és egy kicsit szorosabban fogta a kezemet.
- Óvatosan! Még a végén azt hiszem, hogy levettelek a lá-
badról.
Kuncogtam, és közben arra gondoltam, hogy vele szemben
én szó szerint levettem őt az imént. Elindultunk a járda felé,
de egy egészen kicsit összeakadtak a lábaim. Megbotlottam,
aztán megint elnevettem magam.
Jase megállt, és lenézett rám. A fejünk fölött világító lám-
pa fénye árnyékot vetett az arcára, és én hirtelen olyannak
láttam, mintha egyenesen álmaimból lépett volna elő.
- Te ittál?
- Talán.
Az a higgadt félmosoly kicsit halványabb lett.
- És mennyit?
- Ó, nem is tudom, három sört? Négyet? - Aztán elhallgat-
tam. - Nemigen szoktam inni. Érted, a tánc miatt. Részegen
nem tudok táncolni. Pontosabban persze tudok, csak nem
olyan jól.
- Basszus! - Lehajtotta a fejét, és szakadozottan felsóhaj-
tott. - Te részeg vagy?
- Istenem, olyan vagy, mint az apám! - vágtam vissza.
Üres tekintettel nézett rám.
- Jó, azt azért nem mondanám, hogy részeg vagyok. - Ásí-
tottam, majd a kolesz felé indultam, aztán a vállam felett hát-
rapillantva, Jase-t néztem. Még mindig fogta a kezemet. -
Bárcsak fel tudnék teleportálni a szobámba!
Felvonta a szemöldökét.
- Aha, most már biztos, hogy egy kicsit részeg vagy.
Tényleg? Nem éreztem magam annak. Az a bizsergetős
boldogság éppen úgy származhatott a sörtől, mint az előbbi
orgazmustól is.
- Asszem, inkább az orgazmust választom.
 - Mi van? - Mély hangon felnevetett.
Megrántottam a kezét, és amikor elindult felém, elmoso-
lyodtam.
- Jól érzem magam... Hónapok óta nem éreztem ilyen jól
magam. És azt hiszem, ez inkább az orgazmusnak köszönhe-
tő, nem annak a néhány pohár sörnek.
Megint felnevetett, mélyen, izgatóan.
- Ezt vehetem bóknak is?
- Csak ha jót akarsz. - Még mindig rettenetesen távol vol-
tunk a koli kapujától, Jase pedig nem mozgott elég gyorsan.
Talán beleegyezik majd, hogy nálam aludjon. Biztos voltam
benne, hogy Debbie még jó ideig nem jön haza. Az egész
szoba csak és kizárólag a miénk lenne. És ott lenne az ágy,
meg...
- Nem is tudtam, hogy ittál.
Annyira megdöbbentem a hangjából kicsendülő komoly-
ságtól, hogy megbotlottam, és kis híján elestem, ami persze
cseppet sem segített a helyzeten. Elkapta a csípőmet, és meg-
várta, míg visszanyerem az egyensúlyomat.
- Ugye, már megbántad? - Nagyon úgy nézett ki, hogy
mindjárt kipukkan a boldogsággal töltött lufi. - Nézd, nem
vagyok sakál részeg. Pontosan tudom, hogy mit csinálok.
Meg akartam tenni. Nem mondom, hogy ez volt minden idők
legjobb ötlete, de...
- Na, ebben kurvára nem értünk egyet! - szakított félbe, és
a szemében egy pillanatra különös fény villant. - Fantasztikus
volt, de... - A tekintete ellágyult, amint erős, férfias kezével
megsimította az arcomat. - Ha tudtam volna, hogy nem vagy
teljesen józan, akkor nem hagyom, hogy megtedd.
Oldalra billentett fejjel próbáltam összerakni magamban,
hogy ezzel meg mégis mit akarhat mondani.
- Na, és ha színjózan lennék?
 - Szerintem erre tudod a választ.
Gondolom.
- Hidd el, nem vagyok részeg. Pontosan azt tettem, amit
akartam. Azt akartam, hogy...
Felnyögött.
- Talán jobb lenne, ha nem mondanál nekem ilyesmiket.
- Milyesmiket? - Zavartan néztem rá.
- Hogy pontosan azt tetted, amit akartál. Ne érts félre! Na-
gyon örülök, hogy ezt mondod, de ilyenkor legszívesebben
hagynám, hogy megint megtedd. És aztán én újra viszonoz-
nám. De most már nem csak a nyelvemmel. - Homlokát az
enyémhez érintette, és a közelsége miatt zihálva felsóhajtot-
tam. - Persze, nyelvvel kezdenék, de nem állnék meg ott.
Szavaira lángolt az arcom, és még az is lehet, hogy tényleg
részegebb voltam egy kicsit, mint hittem, mert gondolkodás
nélkül vágtam rá:
- Nem is akarnám, hogy megállj!
Lehunyta a szemét, és a torkából mély morgás tört fel.
- Istenem, Tess...!
Nagyot nyeltem, aztán oldalra billentettem a fejem, hogy
az ajkunk pontosan egy vonalba kerüljön.
- Jase?
Egy pillanatnyi habozás után finoman, lágyan megcsókolt,
selymesen siklottak végig az enyémen. És ez az alig-érintés
sokkal nagyobb hatással volt rám, mint bármelyik korábbi
csókja.
- Tudom, hogy ittál, és nem szeretnem, ha ez bármit is be-
folyásolna.
- De...
- Majd később beszélünk, jó? Most azonban engedd meg,
hogy a csinos kis nem-részeg-de-elég-szalonspicces seggedet
felsegítsem az emeletre.
 - Csinos a seggem?
Elhúzódott, és felnevetett.
- Kicsim, a te segged olyan nekem, mint az én személyes
megszentelt templomom.
- Jézusom...!
Elvigyorodott.
- Na, gyere!
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy az előbb a segge-
met... hé! - Felsikkantottam, mert Jase a derekam köré fonta
két karját, majd egyszerűen felemelt, és a mellkasához szorít-
va megtartott. Egy pillanatra minden csillag tótágast állt. -
Mit csinálsz?
Lenézett rám, és felvonta a szemöldökét.
- Felviszlek a szobádba.
- És ez csak ölben lehetséges?
- Bezony. - Aztán elindult velem. - Elő a kártyáddal!
Viszonylag könnyen sikerült előbányásznom a szoknyám
farzsebéből. Kicsit megemelt, és közben sikerült nem elejte-
nie. Akkor sem ellenkeztem, amikor arra kért, hogy nyissam
ki az ajtót, aztán a lábával tartotta, amíg keresztülmentünk
rajta. A fejemet a mellkasára hajtottam, és lehunytam a sze-
mem. Másodpercek teltek el így, és lépteinek egyenletes rit-
musa miatt kellemesen békés állapotba kerültem. Tényleg
beszélgetnünk kell. Mindenféléről. Komoly dolgokról. És
habár valami azt súgta, hogy hatalmas baklövés volna ezzel
holnapig várni, közelebb bújtam hozzá. Most, hogy a karjai-
ban tartott, nos...
A holnap bekaphatja!
Egész idő alatt úgy éreztem, mintha vízben lebegnék, és
valódi erőfeszítésbe telt a végén kinyitni a szememet. A lakás
természetesen tök üres volt. A könyökével kapcsolta fel a vil-
lanyt.
 - Te egészen biztos vagy benne, hogy abban a szobában la-
kik valaki? - kérdezte, miközben megfordult, és valahogy si-
került beügyeskednie az ajtót.
- Aha... - mormogtam álomittasan, és éppen csak annyi
időre nyitottam ki résnyire a szememet, amíg meggyőződtem
róla, hogy az én szobámban sincsen senki. - Néha hallani
szoktam őket.
- De beszélgetni még nem sikerült velük. - Átvágott a kis
szobán.
- Nem.
Jase letett az ágyra, de mire kinyitottam a szemem, ő már
ellépett mellőlem, és megállt a lábánál.
- Kérdezhetek valamit?
- Ha muszáj...
Elvigyorodott, és félig lehunyt szemmel rám nézett. A la-
kásban éppen csak annyi fény volt, hogy a körvonalait ki tud-
tam venni.
- A tesód tudja, hogy ma ittál?
Most Cam volt a világon a legutolsó ember, akiről beszél-
getni szerettem volna.
- Tess? - Nem hagyta annyiban a dolgot, és közben az
egyik cipőmet sikerült leszednie. Integettem neki a lábujja-
immal, mire ő elkapta és megszorította őket.
Hagytam, hogy megint lecsukódjon a szemem.
- Nem. Egész este azzal volt elfoglalva, hogy Averyvel
szeretett.
- Pedig jobban tenne, ha inkább rajtad tartaná a szemét! -
Azzal levette a másik cipőmet is, és a földre dobta.
Nagyon, de nagyon vágyölő horkantást hallattam.
- Miért? Nem vagyok már kislány! Akkor iszom, amikor
csak akarok.
 - Aha... - Megcsiklandozta a talpamat, mire kuncogni
kezdtem. Megpróbáltam elhúzni a lábamat, de túl lassú vol-
tam. Hátralépett, és felvette a takarót. - Akkor mostantól
mindig ott leszel a heti bulikon?
Az oldalamra fordultam, összegömbölyödtem, pislogva
nyitottam ki a szememet, és elmosolyodtam, amikor meg-
éreztem, hogy betakar.
- Nem tudom. Nem sok csaj volt ott most sem.
Leült mellém, és megigazította a takarót, hogy a vállam se
legyen kint.
- Nem nagyon szoktak csajok lenni. Csak a ragacsok.
- Ragacsok?
- Olyan csajok, akik nem valakinek a barátnői, mégis min-
den bulin ott vannak.
Ez azért annyira nem volt bejövős.
- Mint az a csaj a szobádban?
A hajába túrt.
- Aha. Mint ő.
- Hogy is hívják?
Jase az ágyra támaszkodott.
- Számít ez?
Hogy számít- e? Mindazok után, ami köztünk történt?
- Igen.
- Ő egy nagyon kedves lány.
- Aha...
Lehajtotta a fejét.
- Komolyan mondom. Csak jól akarja érezni magát, és...
- Nem akarom tudni.
Felnevetett, én meg értetlenül néztem rá.
- Egyébként Cam is összejött vele néhányszor.
- Fúj! - Felhúztam az orromat. - Meg te is?
- Nem egyszerre.
 - Istenem, azért ez nagyon megnyugtató! - Aztán amikor
megint nevetni kezdett, alaposan belerúgtam. - De azt ugye
tudod, hogy ez olyan, mintha Cammel feküdtél volna le?
- Mi van? Frászt! - A tompa fényben is láttam, mennyire
megborzong. - Már mondtam, hogy nem...
- Benne volt a csajban. És te is benne voltál. Úgyhogy átté-
telesen, de te Cammel keféltél.
- Ez gusztustalan.
Elvigyorodtam.
- Pedig ami igazán gusztustalan, hogy mind a ketten benne
voltatok, és...
- Nem beszélhetnénk most már valami egészen másról?
Egy kicsit szélesebben mosolyogtam. Valószínűleg holnap
reggelre ez az egész közel sem tűnik majd ennyire viccesnek,
de jelenleg még nagyon élveztem, hogy cseszegethetem.
- Talán majd legközelebb kétszer is meggondolod, hogy
olyasmit csinálj, amire utána nem leszel büszke.
Felvonta a szemöldökét, majd tekintete a szoba másik vé-
gében álló, üres ágyra tapadt.
- Igazat mondok, Tess. Igen, már évek óta ismerem
Stephanie-t, és habár korábban tényleg együtt voltunk néhány
alkalommal, a tavaszi szemeszter vége óta semmi nem volt
köztünk. És... - Oldalra billentette a fejét, és mélyen felsóhaj-
tott. - És őt soha, egyetlen alkalommal sem csókoltam meg.
Ez is igaz. Nem csókoltam meg senkit azóta, hogy...
A szívem hatalmasat dobbant.
- Hogy?
Jase megrázta a fejét, majd kurtán, keserűen felnevetett.
- Nagyon régóta.
Néma csendben figyeltem. Hirtelen mintha megváltozott
volna. Nem tudtam pontosan megmondani, hogyan, de vala-
mi távoli szomorúság költözött a vonásai közé, élesebbre raj-
zolta arcának vonalait, olyan hatást keltve, hogy egy festő
fejvesztve kapott volna ecsetért, hogy megörökíthesse.
Biztosra vettem, hogy Jack anyjáról van szó, és azt is, hogy
az a nő évekkel ezelőtt hatalmas fájdalmat okozott neki, és
ezek a sebek messze nem hegedtek még be.
Istenem, biztosan tényleg részeg voltam, de azt sem tud-
tam, Jase egyáltalán szerelmes volt-e belé. Hiszen ő egy pasi,
és a pasiknak nem szokása az évekkel ezelőtti szerelmi csaló-
dásaikon töprengeni. Ha összetörik a szívüket, akkor vagy
italba, vagy vad kefélésbe fojtják a bánatukat.
Kezdett nagyon nehéznek tűnni, hogy nyitva tartsam a
szememet.
- Bárcsak itt lenne most a muffin!
Nevetett, és lassan ingatta a fejét.
- Az tuti, hogy neked nagyon bejött volna! Ez is snickerses
volt. Úgy tűnik, ezt már sohasem fogod tudni megkóstolni.
- Úgy tűnik. - Eltelt még egy pillanat. - Itt maradsz?
Kis szünet, aztán megéreztem, hogy az ujjai végigsimíta-
nak az arcomon, majd a fülem mögé fésülnek egy rakoncátlan
tincset.
- Megvárom, míg elalszol.
- Az gyorsan fog menni. - Minden erőmmel kényszerítet-
tem magam, hogy nyissam fel végre a szememet, de nem tud-
tam megtenni. - És még beszélnünk is kell...
- Inkább aludj, Tess! Megígérem... - Megmozdult az ágy,
aztán éreztem, hogy közelebb hajol, és homlokon csókol. -
ígérem, hogy holnap beszélgetünk... Feltéve persze, hogy ad-
dig nem nyír ki a tesód.

*
 Tuti, hogy beköltözött valami kis manó a fejembe, akinek
az volt a szórakozása, hogy egy bazi nagy kalapáccsal verje
belülről a koponyámat. Szánalmas nyögéssel oldalra fordul-
tam, aztán pislogva kinyitottam a szememet.
Túl sok fény ömlött be a szobába a Debbie ágya melletti
ablakon keresztül, én pedig nyüszítve szorítottam a tenyere-
met fájdalommal lüktető homlokomra.
- Aú! - Nyögtem egyet, majd felültem. A takaró azonnal
derékig lecsúszott rólam, így felfedeztem, hogy sajnálatos
módon tegnap a ruhámban aludtam el.
Halk nevetést hallottam.
- Már éppen azon kezdtem töprengeni, hogy felkelsz- e
egyáltalán.
Megkínzott tekintetem az ajtó felé mozdult. Debbie ott állt
az ajtófélfának támaszkodva, és szélesen mosolygott. A
számnak éppen olyan íze volt, mint aki egymás után egy
csomó hülyeséget csinált a megelőző éjszaka. Az órára pil-
lantottam.
- Hű, basszuskulcs!
Már majdnem délután egy volt. Debbie megint felnevetett.
- Talán egy cseppet túlzásba estél tegnap?
- Aha... - A hangomat károgónak hallottam.
Debbie ellökte magát az ajtótól, és a kis hűtőszekrény felé
indult. Kibányászott belőle egy kis üveg narancslevet, majd
felvett az asztalról egy másikat is. Mind a kettőt odahozta
hozzám, azután leült az ágyamra.
Az agyam kavargott, és kifejezéstelen tekintettel néztem,
ahogyan két szem aszpirint ejt a tenyerébe.
- Vedd ezt be! - Átadta nekem a narancslevet és a gyógy-
szert is.
- Meglátod, jobb lesz.
 Ha megígérik, hogy attól tényleg jobb lesz, egy sörétessel
is fejbe lőttem volna magam abban a.pillanatban. Lenyeltem
a tablettákat, aztán ittam rá egy egészséges kortyot.
- Most már hivatalosan is főiskolai hallgató lettél - jegyezte
meg Debbie, miközben visszacsavarta a kupakot az aszpirines
üvegre.
- Tényleg? - Hivatalosan is úgy éreztem magam, mint egy
darab szar.
Bólintott.
- Aha, mert megvan az első főiskolai másnaposságod. Ez a
hagyomány.
- Vacak egy hagyomány... - A tenyeremet megint a fejemre
szorítottam. - Rohadtul vacak.
- Hé! - Rácsapott a behajlított lábamra. - De legalább nem
hánytad össze magad!
Összeszorítottam a szememet.
- Igaz.
- Mi történt tegnap éjjel? - kérdezte Debbie, miközben
egész testével felém fordult, és törökülésben elhelyezkedett
az ágyon. - Azt láttam, hogy fel mész az emeletre, de azt már
nem, mikor jöttél le onnan. És vagy egy órával később meg
Cam is keresni kezdett.
Kikerekedett a szemem, ahogy hirtelen az előző éjjel tör-
téntek minden részlete eszembe jutott. Először jeges borzon-
gás futott végig rajtam, aztán forróság,
Hűbasszameg!
Jase-szel csaptam egy durva, kis szopóka-nyalókát.
Ez tényleg én voltam? Az agyamat egyetlen szempillantás
alatt betöltötte a kép és az érzés, ahogyan az ajkai ott vannak
lent, rajtam, a nyelve pedig bennem. Elpirultam, és a pulzu-
som az egekbe ugrott. Eddig ismeretlen fájdalom jelent meg a
mellemben, aztán elindult lefelé, sokkal mélyebbre.
 Aha. Én voltam, bizony!
Hirtelen mozdulattal, és a két halántékom között az agya-
mat szaggató fájdalommal mit sem törődve oldalra fordultam,
és felkaptam a telómat az éjjeliszekrényről. Nem is emlékez-
tem, mikor tettem oda. Biztosan Jase halászta elő a zsebem-
ből. Nem volt egyetlen nem fogadott hívásom sem Camtől.
Jase bizonyára visszament a klubházba, és elmondta neki,
hogy hazahozott. A durvább részeket pedig, gondolom, ki-
hagyta.
Istenem, remélem, hogy kihagyta.
Bármennyire is szerettem volna Jase-t - márpedig tényleg
nagyon szerettem volna -, semmiképpen nem akartam, hogy
ez bármilyen ellentétet szítson Cam és közötte. Na, igen, így
mondjuk elég érdekes lesz bármilyen nyilvános kapcsolatba
bonyolódni.
Már ha valaha is odakerül a sor, hogy kapcsolat legyen ket-
tőnk között.
Jase-től sem volt egyetlen nem fogadott hívásom vagy ol-
vasatlan üzim sem.
A gyomrom elkezdett lefele szánkázni, visszadőltem az
ágyra, aztán magam mellé dobtam a telefont.
- Visszajöttem a koleszba - jelentettem ki végül.
- Ennyit magamtól is kitaláltam. De történt valami, ami
miatt olyan fejvesztve kellett távoznod?
- Nem. - Kikényszerítettem magamból egy könnyed váll-
rándítást, és megint ittam egy kis narancslevet. - Csak hirte-
len úgy éreztem, vissza kell jönnöm.
- Értem. - Beharapta az ajkát, aztán felsóhajtott. - Ugye
nem Erik mondott valamit?
- Nem - kiittam a narancslé maradékát. - Miért? - Amikor
feltettem a kérdést, már sejtettem, hogy arról van szó, amikor
seggfejnek neveztem. Hirtelen feltámadt bennem a bűntudat.
- Debbie, nagyon sajnálom, hogy leseggfejeztem. Én csak...
- Nem kell bocsánatot kérned - felelte, és intett, mintegy
elvetve magától az egészet. - Tényleg hatalmas seggfej tud
lenni néha. Egyébként csak azért, mert nem sokkal utánad ő
is felment a vécére, és gondoltam, talán ő mondott neked va-
lamit.
Egy barna hajtincs szabadult ki a csatja alól, és ahogy le-
hullott, végigsimította a homlokát. Félresöpörte. Az agyam
ezerrel pörgött, és habár egyfolytában csak Jase járt a fejem-
ben, meg az a csodálatosan huncut és ügyes nyelve, állandóan
felmerült benne Debbie véraláfutásos lába, meg az, ahogyan
Erik bánik vele.
Mindenképpen mondanom kell neki valamit. El kell me-
sélnem, hogy én hogyan éltem meg az egészet. Valakinek
lépnie kell ebben az ügyben, mert az én tapasztalataim sze-
rint, ha ez nem történik meg, egyre romlik majd a helyzet.
Égett az arcom. Ez nagyon nehéz volt. Még most, ennyi idő
után is nagyon nehéz volt arról beszélni, hogy én is belekeve-
redtem egy ilyen kapcsolatba. És ez sokkal több a puszta bűn-
tudatnál vagy szégyennel. Mert ott volt az a... az a rohadt ret-
tegés, ami soha nem múlik el, és ami minden emlékemet
megmérgezte.
Elfordultam tőle, és az üres üvegre szegeztem a tekintete-
met.
- Debbie, kérdezhetek tőled valamit?
- Persze. - Mosolyogva dobta fel a levegőbe a
gyógyszeresüveget, és kapta el. - Bármit.
Behúztam a nyakamat, és ránéztem.
- Volt... volt már olyan, hogy Erik megütött?
Egy vagy két másodperc eltelt, aztán Debbie hangosan ne-
vetni kezdett. Túlságosan hangosan.
 - Mi van? Dehogy! Miért... Honnan jut ez eszedbe egyálta-
lán?
Piszkálgattam egy kicsit az üveg kupakját.
- Csak azért, mert nem valami kedves veled, és...
- Az, hogy néha-néha bunkón beszél velem, még nem je-
lenti azt, hogy verne - kinyújtotta hosszú lábait, és felugrott
az ágyamról.
A kezét karba fonva, felém fordult. Az arca izzó vörös lett.
- Nem szokott verni.
Tagadás. Isten az atyám, én is számtalanszor megpróbál-
tam, amikor anya a zúzódásaimról kérdezett engem. Ledob-
tam magamról a takarómat, majd én is felkeltem az ágyam-
ból. Amint összekapcsolódott a tekintetünk, azonnal elfor-
dult. Halkan felsóhajtottam.
- Láttam a kék foltokat a lábadon...
Minden szín kifutott az arcából.
- Kék foltokat? - Aztán végigpillantott a farmerén. - Mi
van?
- A múltkor. Amikor rövidnadrág volt rajtad.
Először dühösen nézett rám, aztán kinyitotta a száját, de a
következő pillanatban már meggondolta magát.
- Néhány nappal ezelőtt nekimentem az ágyad sarkának,
talán azt láttad,
Ha ez igaz, akkor többször is, egymás után nekiment az
ágyamnak. Letettem az üveget az éjjeliszekrényre.
- Debbie...
- Nézd, én nagyon hálás vagyok, amiért ennyire aggódsz
miattam, de hidd el, nincs rá semmi szükség. - Lekapta a
telóját a töltőről, majd felemelt egy kötött sapkát a keskeny
ágyról. - Most dolgom van. Később találkozunk.
Felálltam.
- De én most akarok beszélni veled...
 - Erre nekem nincs időm.
- Kérlek szépen! Félreértesz. Nem akarlak feldühíteni, és
nem akarlak elítélni sem. Csak azt szeretném, ha...
Becsapódott az ajtó.
- Ha tudnád, hogy pontosan tudom, mit érzel - motyogtam
az üres szobának.
Nos, ez igazán gördülékenyen ment! Felsóhajtottam, majd
visszahuppantam az ágyamra. A halántékomban lüktető fáj-
dalom alábbhagyott ugyan, de úgy éreztem magam, mintha
filmrétegként borítaná a bőrömet valami undorító dolog. Ami
azért helytállónak is tűnt, hiszen a világ legnagyobb gyökeré-
nek éreztem magam, amiért beszélni próbáltam Debbie- vel.
De abban biztos voltam, hogy a sejtésem igaz.
Összeszedtem a zuhanyzós cuccomat, és elindultam a für-
dőszoba felé. Mialatt a forró víz zubogott a fejemre, az elmúlt
este történteket játszottam le a fejemben újra és újra. A csajt a
szobában. Azt, hogy úgy rohanok el, mint akinek elmentek
otthonról. Jase-t a Jeepben. Az ízét a számban, aztán az arcát,
ahogyan eltűnik a lábam közt.
Ez a kép egy életre beleégett a fejembe.
Végigsimítottam az arcomat, majd megfordultam, és hagy-
tam, hogy a víz a hátamon csorogjon végig. A mellkasomból
a gyomromba költözött át valami boldogan verdeső érzés, és
ajkamon mosoly táncolt, ahogy végighúztam rajta az ujjai-
mat. Nem is tudom, hogyan éreztem magam... Talán a fur-
csán lenne a legjobb szó. Mintha nem is csak egy termonuk-
leáris másnapossággal ébredtem volna, hanem más ember-
ként is egyben. Mintha egyetlen éjszaka alatt felnőtté váltam
volna. Fogalmam sem volt, hogy miképpen kezelhetném ezt a
helyzetet. És közben persze tudtam, hogy hülyeség, amit ér-
zek, mert egy órái még senkinek az életét sem változtat-
ta meg.
 Pedig nekem életem egyik legnagyobb élménye volt.
Kuncogva simítottam végig csuromvizes hajamon.
Láttam, hogy a testemről lemosott hab a lábujjaim körül
gyűlik össze, és beharaptam az alsó ajkamat. A tegnap este
tényleg megtörtént, és emlékszem, hogy Jase nem taszított el
magától utána sem. Sőt, mellettem maradt egészen addig, míg
el nem aludtam. Nem kért bocsánatot, és nem mondta azt
sem, hogy milyen hatalmas hibát követett el.
Kiléptem a tus alól, és gyorsan megtörülköztem. Felvettem
egy kényelmes melegítőalsót meg egy pólót, és mezítláb in-
dultam a szobánk felé. Egy pillanatra megálltam a másik szo-
ba ajtaja előtt, és a fülemet hegyezve hallgatóztam.
A lélegzetemet is visszatartottam. Mintha lépések közeled-
tek volna az ajtó felé, de aztán váratlanul elhaltak. A zuhany-
zós cuccomat a mellkasomhoz szorítva közelebb óvakodtam
az ajtóhoz.
- Hahó!
Néma csend.
Néhány pillanatig még vártam, majd megráztam a fejem,
és visszamentem a saját szobámba. Legeslegelőször a telefo-
nomat néztem meg. Semmi. Csak ültem ott az ágyam szélén,
az ölemben a laptopommal, és éreztem, hogy különös, ké-
nyelmetlen érzés veszi be magát a gyomromba.

Ha a Debbie-vel való beszélgetésem önmagában nem lett

volna éppen elég ciki, késő délután Erik is feljött vele. Ekkor-
ra már Avery felhívott, és ugyanazt feleltem neki is, mint
Debbie-nek. Azaz Jase-t nem is említettem.
És persze Jase nem is próbált elérni.
 Ebben a pillanatban azonban kisebb bajom is nagyobb volt
annál, hogy ezen görcsöljek.
Erik ott állt az íróasztal előtt, és azt figyelte, ahogyan
Debbie a kis táskájába pakolja azokat a holmikat, amikre az
ottalváshoz szükség van. Letettem a laptopomat a párnára.
Debbie rám sem nézett, miközben a ruháit egy kis, barna-
rózsaszín mintás táskába tömte.
- Ma nem itthon alszol?
- Nem - felelt helyette Erik, és megvető pillantással mért
végig. - Nálam lesz.
Azonnal a plafonon voltam.
- Nem téged kérdeztelek!
- Azt hiszed, süket vagyok? - Erik felém fordult, a szemöl-
dökét kihívóan felvonta, és abban a pillanatban legszíveseb-
ben azonnal letöröltem volna a képéről azt a beképzelt mo-
solyt. - Vagy hülye? Pontosan tudom, hogy miket pofázol,
és...
- Erik! - Debbie felsóhajtott. Behúzta a táska cipzárját,
majd elvörösödve fordult felénk. - Nem lehetne, hogy ne ve-
szekedjetek?
Erik csodálkozástól elkerekedő szemekkel fordult lassan
felé.
- Hogy merészelsz a szavamba vágni?
Felálltam, és a testemen mintha elektromosság futott volna
végig. A hangjában csendülő keménység és kihívás mintha
több évvel repített volna vissza a múltba. A gyomrom görcs-
be rándult. Legszívesebben azonnal kirohantam volna a szo-
bából, mert ott és akkor Jeremyt láttam magam előtt, miköz-
ben az arca rettenetesen dühös kifejezésbe gyúródik.
Nem is tudom, pontosan mi történt ezt követően.
Erik megragadta Debbie táskáját, ő azonban nem engedte
el. Lehet, hogy nem tudta, mit akar csinálni vele Erik, de ettől
elpattant valami a pasiban. Az arca egészen elvörösödött, és a
bicepszében ugrálni kezdett az izom. Megint megrántotta a
táskát, Debbie elveszítette az egyensúlyát, miközben a táska
füle kicsúszott a kezéből. Ösztönösen cselekedve előre vetet-
tem magam, próbáltam elkapni, mielőtt hasra esik. Erik han-
gosan káromkodott, és meglendítette a táskát, ami a csípőm-
nek csapódott, és hátralökött. Kiürült az agyam, már csak az
érdekelt, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, de csapkodó
kezem ujjai csak a levegőt markolták.
Láttam, hogy Debbie felém kapja a fejét, és a domináns lá-
bamra helyeztem minden súlyomat - a jobb lábamra - gon-
dolkodás nélkül.
A jobb lábam persze azonnal kifordult alólam, és vörösen
izzó fájdalom lángjai borították el a térdemet. Fojtott hangú
kiáltás tört fel a torkomból. A földre zuhantam, és ahogyan a
seggem a padlónak csapódott, minden levegő kiszaladt a tü-
dőmből. A fájdalom kegyetlenül erős volt, mintha valaki egy
késsel döfött volna az inak és izmok közé.
Debbie felkiáltott.
- Teresa!
Patakzani kezdtek a könnyeim, de összeszorítottam a sze-
memet és nem voltam hajlandó a térdemre nézni. Képtelen
lettem volna, ó istenem, nem volt bennem annyi erő, hogy
megtegyem!
- A térded? - kérdezte Debbie. - Jaj, istenem, a térded?
Összeszorított fogakkal bólintottam. A külső világ - az ajtó
és az egész szoba - egyre kisebb lett, egyre fojtogatóbb.
- Nem volt szándékos! - szólalt meg Erik, természetellene-
sen magas hangon. - Ő ugrott elém! Véletlen baleset. Mondd
meg neki, hogy véletlen volt!
Az ujjaim ökölbe záródtak, és a szívem pedig összevissza
vert.
 - Teresa! - suttogta Debbie. Éreztem, hogy letérdel mellém.
Hideg, remegő kezét az egyik karomra helyezte. - Mondj va-
lamit!
Az ajkamat összeszorítva ráztam meg a fejem. Nem voltam
képes egyetlen szót sem kipréselni magamból. Nem voltam
képes a térdemre nézni, mert - jaj, istenem! - akkor már tud-
tam. Tudtam. A fájdalom túlságosan erős volt, és túlságosan
sokáig tartott. Kínzóan. A térdem szétment.
Megint.
 14. FEJEZET

ERIK GYORSAN ELHÚZTA A CSÍKOT, de előbb még

kijelentette, hogy odalent, a bejáratnál várja meg Debbie-t.
Hatalmas szerencséje van, mert ha most tudnék normálisan
járni, akkor az egész campuson keresztülrugdosnám a bunkó
seggét.
- Ne haragudj! - könyörgött Debbie vagy századszorra is,
miközben felsegített az ágyamra. - Én annyira...
- Hagyd ezt abba! - csattantam fel, és mély levegőt vettem,
mert amikor a lábam megmozdult, különösen kínzó fájdalom
nyilallt belé. - Nem kell bocsánatot kérned. Nem a te hibád-
ból történt.
Hátrébb lépett, és a két tenyerét összetette.
- Nem szándékosan csinálta.
Kinyitottam a számat, de aztán, ahogyan megint belenyi-
lallt a fájdalom a térdembe, válasz helyett csak felszisszenni
tudtam.
- Ne hozzak jeget? - kérdezte.
Fogcsikorgatva bólintottam. Mire visszaért egy zacskó,
párnahuzatba csomagolt jégkockával, már sikerült kinyújta-
nom a térdemet, és felhajtani a melegítőalsóm szárát. A tér-
demen a bőr duzzadtnak tűnt. Ez nem valami jó. Amikor a
jeget rátettem, megint felszisszentem.
- Teresa...
Halkan sóhajtottam, és ránéztem.
- Lehet, hogy nem szándékosan csinálta, de akkor is na-
gyon be volt pöccenve. És egy pillanatig sem gondolkodott,
hogy mit csinál amikor meglendítette azt a táskát. De az is
lehet, hogy pontosan tudta, mi lehet a vége , egyszerűen csak
nem érdekelte a dolog.
Debbie szemében könnyek gyűltek.
- Biztos vagyok benne, hogy nem ezt akarta.
Nem feleltem semmit, csak megigazítottam a térdemen a
jeget. Az agyamat teljesen tompának éreztem. Egyszerűen túl
sok minden járt egyszerre a fejemben.
Debbie habozva toporgott az ágyam mellett, egyik lábáról
a másikra állt. Hosszú másodpercek teltek el, mire megint
megszólalt.
- Kérlek... kérlek szépen, ne mondd el senkinek!
Villámgyorsan kaptam felé a fejemet. Képtelen voltam el-
hinni, hogy éppen ő kéri ezt tőlem, de aztán összeszorult a
torkom. Nem éppen ezt kértem én is előbb anyától, aztán meg
Camtől? Kérlek szépen, ne mondd el senkinek! Mert nagyon
féltem attól, hogy Jeremy vajon hogyan reagálna.
Itt volt a pillanat, hogy megosszam Debbie-vel a titkomat,
ő azonban hirtelen odaszaladt hozzám, átölelt, és a fülembe
suttogta:
- Könyörgöm.
Csak néztem, ahogyan távozik, és nem válaszoltam sem-
mit, mert nem szerettem volna megígérni olyasmit, amit nem
biztos, hogy tartani tudok. Aztán megint a térdemre néztem,
és óvatos mozdulattal felemeltem a hevenyészett fagyasztó-
zacskót. A bőröm egészen kipirosodott a hidegtől.
Vagy egy órával később szólalt meg először a telefonom,
de még csak meg sem néztem, ki lehet az. Hanyatt heverve a
térdem alá tettem egy párnát, mert jobb volt, ha felpolcolva
tartom. Mire idáig eljutottam, hogy kénytelen voltam újabb
jégért kimenni a konyhába, a kínzó fájdalom egyfajta folya-
matos, tompa izzássá csendesedett, azonban a kín újra és újra
belenyilallt, mintha csak valaki égő gyufát nyomna hozzám.
 A térdem mostanra jól láthatóan feldagadt. Se a jég nem
segített, se az, ha felemelve tartottam. Igaz, hogy nem hallot-
tam reccsenést, amikor elestem, azonban a duzzanat éppen
eleget jelentett. Ugyanakkor pontosan tudtam, hogy nem tá-
maszkodhatok rá, mert azt még mindig nem bírnám ki.
Aznap éjjel még két alkalommal csörrent meg a teló. Az
összesen három hívásból kettő Jase számáról érkezett, és
mégis úgy éreztem, képtelen lennék beszélni vele. Az előző
éjjel... Nos, az olyan volt, mintha egy másik életben történt
volna meg.
Remegő ajkakkal néztem a telefont, és láttam, hogy üzene-
tem érkezett. A képernyő éppen csak elsötétült, amikor mégis
felkaptam, de aztán meggondoltam magam. Még nem vagyok
elég erős ahhoz, hogy elmondjam neki, mi történt. Mert ha
megteszem, és beszélni kezdek, akkor tuti, hogy bőgni fogok.
Ugyanis ha a térdem valóban megint szétment, akkor az
mindent megváltoztat. Mert ez a sérülés már nem csak átme-
neti lesz. Egy ilyen után tuti, hogy soha többé nem mehetek
vissza a táncstúdióba. Ez... és körbepillantottam a szobában...
most már valóban ez lesz az életem. Márpedig én egész idő
alatt úgy tettem, mintha ez csak átmeneti volna.
A homlokomat a tenyerembe támasztottam. A lábam
megint összerándult a belenyilalló fájdalomtól. Tudtam, hogy
nem fogom tudni megint végigcsinálni ezt az egészet - a kín-
zó fájdalmat, a műtétet, a fizikoterápiát. Viszont ezúttal...
Összerezzentem. Ezúttal már más lesz a helyzet. Mert a sza-
lagszakadás esetében nincs annál rosszabb, mint amikor az
ember megint megsérül. Ezzel ugyanis jelentősen csökken az
esélye annak, hogy valaha is teljes lesz a gyógyulás.
És ha nem gyógyulok meg, akkor soha többé nem táncol-
hatok.
 Aztán álomtalan álomba zuhantam, és amikor másnap fel-
ébredtem, a térdem vagy kétszer akkorának tűnt. Azonnal
láttam, hogy nincsen értelme tovább jegelni. Semmit nem
segítene a helyzetemen. Mivel nem volt mankóm, az órákra
sem juthattam el. Csak hevertem tehát tovább az ágyamban,
és éreztem, hogy a gyomromat egyre erősebben marja a sav.
Néhány perccel az után, hogy a zeneelmélet-előadás elkez-
dődött, csilingelt a telóm. Mivel úgy voltam vele, hogy bizto-
san Calla vagy Debbie üzije lesz az - utóbbi kettőt is írt, ami-
ben kérdezte, hogy vagyok, és amiket válasz nélkül hagytam
-, így nagyon meglepődtem, amikor megláttam, hogy Jase írt.
Még mindig nem olvastam el a korábbi SMS- eket.
Hol vagy?
Összeszorítottam a szememet, amíg égni nem kezdett, az-
tán egy egészen kicsit feljebb ültem. Annak ellenére, hogy
nem egy alkalommal ő sem vett rólam tudomást, azért meg-
érdemelte, hogy küldjék neki egy válaszüzit. Ez most nem
róla szól. Gyorsan begépeltem:
Nem érzem jól magam.
Azonnal érkezett a válasz:
Minden OK?
A szemembe hirtelen könnyek gyűltek. Megdörzsöltem,
aztán gyorsan bepötyögtem egy igen-t, és a telót az ágy végé-
be hajítottam.
Tisztában voltam vele, Hogy mindenképpen fel kell hív-
nom dr. Morgant és anyát is, de már a puszta gondolatra is
összeszorult a szívem. Tudtam, mit jelent a fájdalom és a
duzzanat. Azt, hogy a jövőmnek és az álmaimnak vége. Nem
kellett orvos ahhoz, hogy ezt közölje velem.
Megint megremegtem. Az oldalamra fordultam, magam-
hoz öleltem egy párnát, és beletemettem az arcomat. A puha
anyag pillanatok alatt átnedvesedett. Pedig nem zokogtam,
inkább amolyan csendesen, végtelenül patakzó módon sírtam.
A gyomorszájamba költöző fájdalom majdnem olyan nagy
volt, mint ami a térdemet tépázta.

Nem sokkal fél egy után hangosan, sürgetően kopogtattak

az ajtón. Fogalmam sem volt, ki lehet az. A soha nem látott
lakótársak? Töprengve töröltem le a könnyeket az arcomról,
aztán felültem, és megköszörültem a torkomat.
- Szabad!
A takarót hirtelen mozdulattal a jobb lábamra rántottam,
pedig lövésem sem volt, hogy mégis miért akarnám rejtegetni
bárki elől. Talán az lehetett benne, hogy ha senki nem látja,
az egy kicsit olyan, mintha meg sem történt volna? Tudtam
persze, hogy elég hülye hozzáállás, de már így is az idegösz-
szeomlás határán jártam, szó szerint pillanatokra attól, hogy a
padlóra vessem magam, és sikoltozva csapkodjak magam kö-
rül.
Kinyílt az ajtó, nekem pedig pislognom kellett kétszer- há-
romszor, mert azt hittem, hogy rosszul látok. Az előttem álló
alak azonban még ez után sem tűnt el.
Jase úgy lepett be a szobámba, mintha legalábbis egymillió
alkalommal megtette volna azelőtt. Farmert és fekete, hosszú
ujjú felsőt viselt, kezében műanyag szatyrot tartott. Amikor
észrevett, azonnal megtorpant.
Szürke szemében aggodalom csillant.
- Hűha! Jó szarul nézel ki!
Összerándultam. Biztosan észrevette a sírástól duzzadt
szememet.
- Kösz!
 Előrébb lépett, és halványan elmosolyodott.
- Na jó, annyira azért nem szarul. - Leült az ágyra, és a
szatyrot a két lába között, a padlóra helyezte. - Okosabb len-
ne, ha aggódnék?
Értetlenül vontam fel a szemöldökömet. Még mindig túl-
ságosan meg voltam döbbenve amiatt, hogy egyáltalán itt
van, és lövésem sem volt, vajon mire akarhat kilyukadni ez-
zel a kérdéssel.
- Úgy értem, valami fertőzőt kaptál el?
- Ja, nem. - Elhallgattam, és könnyektől nedves szempillá-
imon keresztül ráemeltem a tekintetemet. - Miért jöttél ide?
- Hogy miért? - Kiszakadt belőle egy kis nevetés. - Azt hit-
tem, hogy ez azért elég egyértelmű. - Majd lehajolt, belenyúlt
a szatyorba, és elővett egy műanyag dobozt. - Tyúkhúsleves.
Ez nem a lelket gyógyítja, de reméljük, hogy ha mégis bujkál
benned valami fertőző, azzal is elbánik.
Már megint visszatért az az átkozott izgalom a gyomrom-
ba, csak ezúttal sokkal erősebben. Átvettem a műanyag do-
bozt és a műanyag kanalat is. Aztán előkerült egy üveg
gyömbér is, és egy rózsaszín muffinosdoboz társaságában az
éjjeliszekrényre került. Muffin. Közel álltam a síráshoz.
- Ha annyira aggódsz, hogy elkaphatod, akkor miért jöttél
ide?
A szája sarka megint felfelé görbült.
- Nos, tekintve, hogy mit csináltunk szombat éjjel, nem hi-
szem, hogy ez a látogatás lenne a legkockázatosabb.
- Aha - mormogtam, és amikor eszembe jutott a szombat
éjjel, elvörösödtem.
- Különben pedig úgy voltam vele, hogy megéri a kockáza-
tot - tette hozzá, aztán összegyűrte a zacsit, és az íróasztal
melletti szemetesbe dobta. - És, gondolom, ennek tudatában
máris jobban érzed magad.
 Felnevettem, de abban a pillanatban le is hervadt a mosoly
az arcomról, amint láttam, hogy leveszi a leveses doboz tete-
jét. Amit tett, az a mellkasom kellős közepén megindított va-
lamit. Nem voltam beteg, de ezt a valamit semmiképpen nem
hagyhattam figyelem nélkül. Mert annak ellenére, ami a tér-
demmel történt, és a tompa fájdalom mellett, ami a lábamban
lüktetett, a mellkasomat melegség töltötte el.
- Köszi szépen! - mondtam reszelős hangon. - Ez... ez
tényleg nagyon kedves tőled.
Megvonta a vállát.
- Nem nagy ügy.
Belekanalaztam a sűrű levesbe, majd nagyot nyeltem, hogy
eltüntessem a gombócot a torkomból. Amit Jase tett, igenis
nagy ügy volt. A szememet megint könnyek marták. Úgy
éreztem magam, mint valami ostoba, nyavalygós picsa, de
ezek a könnyek most más okból folytak. Minden erőmmel
ellen kellett állnom, nehogy rávessem magam, és agyonölel-
gessem. Csókokkal akartam elárasztani azt a gyönyörű arcát.
De mindezt úgy szerettem volna megtenni, hogy ne bicegve
kelljen odamennem hozzá. Eljött hozzám, és habár ez-
zel persze még nem vallotta be az irántam érzett végtelen és
mindent legyőző szerelmét, akkor is fontos volt számomra -
mert ez sokkal több, mint az a néhány lopott csók.
Amikor a szemébe néztem, láttam rajta, hogy élénk tekin-
tettel figyel - szinte kutatóan. Gyorsan a levesre szegeztem a
tekintetemet.
- Tegnap este nagyon aggódtam - ismerte be halkan. -
Amikor nem vetted fel a telefont, azt hittem... nos, hogy
szándékosan nem akarsz tudomást venni rólam.
A műanyag dobozt az állam alá emeltem, és kikanalaztam
belőle egy nagy adag sűrűjét.
- Pedig nem.
 - Nem hibáztattalak volna, főleg, mert én is ezt csináltam
veled. - Az ujjaival a hajába túrt, hátrafésülte, de abban a pil-
lanatban, hogy leengedte a kezét, a tincsei megint az arcába
hulltak. - És ha nem tévedek, emiatt még soha nem kértem
bocsánatot.
A szívverésem gyorsulni kezdett. Vajon miért akarja velem
megosztani mindezt? És miért éppen most, amikor úgy ér-
zem, mintha a térdkalácsom bármelyik pillanatban foghatná
magát, és leválhatna a testemről, mint valami élien?
- Nagyon sajnálom. És amikor azt a hülyeséget mondtam,
hogy csak meg akarod dugatni magad valakivel... Tudom,
hogy nem igaz. Hogy sokkal jobb vagy ennél, és sokkal töb-
bet érdemelsz. Tudom, hogy nem számít, de beismerem, nem
volt igazam, ráadásul teljesen értelmetlenül sértettelek meg,
hiszen tessék, itt vagyunk, és én képtelen vagyok elszakadni
tőled. - Felém fordult, és eközben a felsőteste a lábam fölél
hajolt. - Már tudod az igazságot Jackről, és...
Ebben a pillanatban hozzányomódott a térdemhez, és én
összerándultam. A lábamon végigrobogó, lángoló fájdalomtól
az egész testem kétrét görnyedt. Jase keze villámgyorsan
mozdult, és elkapta előlem a műanyag dobozt, még mielőtt
kiömlött volna. A vér egyetlen pillanat alatt kiszaladt az ar-
comba,én pedig két kézzel vadul markoltam a takarót,
- Jézusom! Ez meg mi volt? - Úgy ugrott fel, mintha az ágy
seggbe harapta volna. - Jól vagy?
Még mindig nem tudtam megszólalni a fájdalomtól, csak
gyorsan bólintottam. Belégzés. Kilégzés. A fájdalom csak
lassan, másodpercekkel később enyhült tompa lüktetéssé. Az
ujjaim elengedték a takarót, és Jase-re néztem.
Ő rám meredt. Aztán a lábamra, és megint az arcomra.
- Ugye nem vagy jól? Látom, hogy sírtál. - Aztán, mielőtt
megakadályozhattam volna, megragadta a takarót, és felhaj-
totta. - Basszus, Tess, a térded! A rohadt életbe! Nem tudtam.
Én...
- Ne! - feleltem reszelős hangon. - Nem is tudhattad. Min-
den rendben van.
Elkerekedett szemmel nézett vissza rám.
- Mi történt?
- Vasárnap este rosszul léptem. - A hazugságot nyilvánva-
lóan sokkal könnyebb volt kimondani, mint beismerni az iga-
zat. A bűntudat azonnal nehéz sziklaként vette be magát a
gyomromba. Remegő kézzel fésültem ki a hajamat az arcom-
ból. - Azt hiszem, ezt jó alaposan elbaltáztam.
- Azt hiszed? - A leveses dobozt az éjjeliszekrényre tette. -
Mennyire fáj?
Figyeltem, ahogyan nagyon óvatosan leül az ágy szélére.
- Egyszer jobb, máskor rosszabb.
- De nemigen használt neki, hogy ráültem, mi?
Halványan elmosolyodtam.
- Annyira nem fáj.
Jase felém nyúlt, és a fülein mögé fésülte az arcomba ma-
lacul visszahulló tincset.
- Szóltál már Camnek? Vagy anyukádnak?
Megráztam a fejemet.
- Nem akartam, hogy feleslegesen aggódjanak.
- Kérsz még levest? - Bólintottam, mire visszaadta. Tegnap
délután óta egy falatot sem ettem, úgyhogy most nagyon jóle-
sett. - Viszont ha csak itt ülsz, és szenvedsz, attól biztosan
nem leszel jobban, Tess.
- Tudom - suttogtam, és lehajtottam a fejemet. Miközben a
levest kanalaztam, egyre csak Jase állát figyeltem. Nagyon
szép volt az álla is. Az arca alsó részét egészen halvány bo-
rosta borította, amitől olyan férfiasán szexis lett.
Jase megint a hajába túrt.
 - Akkor, gondolom, az orvosnak sem szóltál egyelőre.
Még egy nagy korty leves lement, de csak a fejemet ráz-
tam.
- Oké. Nos, akkor ez lesz az első, amit tenni fogunk... Ne
mozdulj! - Felém nyúlt, és letörölt egy kis levest az államról,
mire azonnal megint elpirultam. - Nagyon fontos, hogy érte-
sítsük az orvosodat. És ne merészelj ellent mondani nekem!
Ezt mindenképpen meg kell tennünk. Mégpedig most, azon-
nal.
Hagyta, hogy befejezzem az evést, és csak az után bá-
nyászta elő a telefonomat az ágy végéből. Átadta nekem,
majd karba font kézzel, az ágy mellett állva, türelmesen meg-
várta, míg sikerült kikeresnem a névjegyzékből a doki szá-
mát. Felhívtam, és ugyan először csak üzenetet tudtam hagy-
ni, az orvos gyorsan visszahívott. Másnap reggelre egyeztet-
tünk időpontot, és amikor letettem, a szívem máris vadul vert,
amikor belegondoltam, mennyire szörnyű lesz a vizsgálat.
- Elviszlek - jelentette ki Jase, miután odakint megszaba-
dult az üres műanyag doboztól, és visszatért a szobába.
- Tessék? - Feljebb toltam magam az ágy fejrészéhez.
Ellentmondást nem tűrően beszélt.
- Holnap elviszlek a dokihoz. Az NYVE campusán van a
rendelője, ugye?
- Igen, a közelben, de...
- De mivel még nem szóltál se Camnek, se az anyukádnak,
nem lenne senki, aki elvigyen. Vagy tévedek? Stoppolni
akarsz? - Önteltnek láttam a mosolyát. - Holnap olyan óráim
vannak, amiket simán ellóghatok. És ha nem szívesen ten-
ném, akkor fel sem ajánlom a segítségemet. Úgyhogy légy
szíves, ne akarj vitatkozni velem!
- Tudom - feleltem. - De miért akarnád megtenni? Még
órán ülni is jobb, mint zöldhajnalban felkelni, aztán órákon
keresztül vezetni. Úgy értem, hogy én azért szívesebben ül-
nék a zeneelméleten, mint a kocsiban.
Felnevetett, és amikor leült mellém, az egyik kezét a csí-
pőmre helyezte.
- Hűha, te aztán rettenetesen utálhatsz vezetni és orvoshoz
menni, ha még a zeneelméletre is szívesebben ülnél be! Pedig
ne tudd meg, ma is mit hagytál ki! A barátnődnek, Callának,
kis híján leesett a feje, úgy hátrahajtotta, miközben aludt. És
horkolt.
Felnevettem.
- Nem is horkol! És pontosan tudom, hogy el szokott alud-
ni az órán, mert szinte minden alkalommal ez történik.
Lehajtotta a fejét, és hirtelen eltűnt előlem a csodálatosan
szép szeme.
- Szeretném, ha melletted lehetnék. Légy szíves, hagyd,
hogy segítsek!
A szám elnyílt, cs az ajkam kezdte volna megformálni a
kérdést, hogy mégis miért. De vajon tényleg annyira számít
az oka? Hiszen Jase-szel olyan viharos és kibogozhatatlan
volt a viszonyunk, hogy rohadjak meg, ha ki tudom találni,
mi lesz legközelebb. Szombaton azonban valami megválto-
zott. Valami előremozdult. Mert most már pontosan az ellen-
tétét csinálta annak, amit eddig, most már úgy tűnt, nem akar
többé eltaszítani magától, és elmenekülni előlem. Tényleg
ennyire jól szopok? És aztán ezt annyira viccesnek érez-
tem, hogy kis híján hangosan elnevettem magam.
- Jól van - jelentettem ki végül.
Jase elmosolyodott, és hirtelen úgy éreztem, hogy sokkal
több mindenre mondtam igent, nem csak arra, hogy másnap
elvigyen az orvoshoz.

*
 Egyszerűen gyűlölöm az orvosi rendelők légkörét - a fehér
falat, a giccses berendezéseket és a fertőtlenítőszer szagát.
Tök mindegy, hogy éppen milyen orvosról van szó, a rendelő
mindig ugyanolyan.
Még nem is beszéltem a középkorú dokival, amikor már
meg is röntgeneztek. Leültettek a rettegett kerekes székbe, és
mindenhova azzal toltak, még Jase sem jöhetett velem. Miu-
tán végül eljutottunk abba a kis rendelőbe, ahol az orvos
megnéz majd, kikászálódtam a kerekes székből, és átültem az
egyik műanyag székbe. Éppen dühös tekintettel fixíroztam a
tolókocsit, amikor kinyílt az ajtó, és a pirulós recepciós beve-
zette Jase-t.
- Gondoltuk, hátha örülne egy kis társaságnak - jegyezte
meg- és végigsimított szőke haján.
Jase kacsintott, és könnyed léptekkel jött közelebb.
- Biztos vagyok benne, hogy a hölgy egészen elveszettnek
érezte magát nélkülem.
Horkantottam.
A recepciós vihogott, majd sietve távozott a rendelőből.
Kérdő tekintettel néztem Jase-re.
- Hogy sikerült bejutnod? Hiszen nem vagy családtag!
Felugrott a vizsgálóasztalra, amin nekem kellett volna ül-
nöm, és úgy lengette a lábát, mint valami komisz kölyök.
- Elég csábító tudok lenni, Tess!
- Tudom én. - És elvigyorodtam.
- És a nagy csáberővel nagy felelősség is jár. Vigyáznom
kell, hogy bölcsen használjam - folytatta, csillogó szemmel. -
Csak akkor szoktam bevetni, ha nagyon nagy szükség van rá.
- Jó ezt hallani - mondtam, majd mocorogtam egy kicsit,
mert a műanyag szék nagyon kényelmetlen volt. Megnyugta-
tónak éreztem a jelenlétét, mert az igazat megvallva, az ide-
geim lassan kezdték felmondani a szolgálatot. - Nos, még
egyszer kösz, hogy bevetetted a csáberődet. Tényleg nagyra
értékelem.
- Semmi gond. Csak ne felejtsd el, hogy mit ígértél!
Felnevettem, és megráztam a fejemet.
- Hogyan is felejthetném el?
- Hidd el, élvezni fogod! - Lehajtotta az állát, és rendezet-
len haja egészen az arcába hullt. - Különben pedig nincs mi-
től félned. Ott leszek veled én is.
A gyomrom még mindig görcsbe rándult a puszta gondola-
tára is annak, hogy lovagoljak. Jase a kocsiban, egész úton
idefelé, arról győzködött, hogy szedjem már össze magam, és
a kis ismerkedős dolognál többet is vállaljak be. A több azt
jelentette, hogy üljek fel az egyikre. Jase megígérte, hogy vé-
gig ott lesz mellettem, én pedig beleegyeztem, mert teljesen
meghíztam benne. Na és persze azért is mert legalább ezzel is
cl tudtam terelni a gondolataimat a térdemről.
- Cam az előbb küldött egy üzit - jelentette ki Jasc.
Felkaptam a fejemet. A szemébe néztem, de az arckifeje-
zése semmilyen érzelmet sem tükrözött.
- El mondtad neki, hogy itt vagy velem?
- Te elmondtad?
- Nem. Azt hiszi, hogy betegen fekszem otthon. - A lófar-
kam végét az ujjam köré csavartam. - És te?
Megrázta a fejét.
- Gondoltam, akkor biztosan rákérdezne, hogy miért veled
vagyok éppen, és nem vele. Ami persze még egy csomó más
kérdéshez is elvezetne, és úgy voltam vele, hogy azokat meg
szerencsésebb volna nem telefonon keresztül megválaszolni.
- Gondolod, hogy vannak olyan kérdések, amiket jobb vele
szemtől szembe megbeszélni? - Hallottam a hangomon,
mennyire kételkedő. Nem is csoda, ha ugyanis belegondol-
tam, hogy Jase valószínűleg mit mondana el Camnek, akkor
szinte tutira vettem, hogy válasz helyett verekedésbe fulladna
az egész beszélgetés.
Jase felnevetett.
- Akkor kénytelen lennék megint bevetni a csáberőmet.
- Mondjuk, kétlem, hogy a bátyámon is működne.
- Több hitet, légy szíves! - felelte, és az ajka félmosolyra
húzódott. Az az ördögien huncut csillogás a szemében éppen
elég volt, hogy a szívem megint kihagyjon egy ütemet.
Összeszorítottam a számat, és próbáltam elképzelni, vajon
mi lenne az, amit a bátyámmal meg kell osztania. Úgy voltam
vele, hogy Cam minél kevesebbet tud, annál jobb, akármi tör-
tént is köztünk Jase-szel. A tekintetem előbb végigsimította
az arcának szinte teljességgel tökéletes körvonalait. Aztán
lejjebb haladt, a széles vállakra. Amikor megint az arcára
néztem, észrevettem, hogy kíváncsian figyel, aztán bátorítóan
elvigyorodott.
A lélegzetem is elakadt, amikor rádöbbentem, mennyire
könnyen bele tudnék szeretni.
Feltéve persze, hogy nem vagyok már fülig szerelmes belé.
- Mi jár a fejedben? - kérdezte, és beharapta csókra termet
alsó ajkát.
A gyomromban, valahol lent, feszült kit csomó jelent mez.
Ó basszus, ezt az egészet annyira elkúrtam! Elfordultam, és
éreztem, hogy az egész arcom lángolni kezd.
- Na, azt inkább megtartom magamnak.
Mely, fülledt hangú nevetést hallatott.
- Pedig buli lenne, ha tudnám!
- Bocs!
Hála istennek ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és belé-
pett dr. Morgan. Mert ebben a pillanatban sokkal szívesebben
összpontosítottam a térdemre, mint arra a hatalmas
katyvaszra, ami a fejemben és a szívemben lakott.
 Dr. Morgan térdig érő fehér köpenyt viselt, és rövidre nyírt
hajába már bőven vegyültek ősz szálak is.
Mosolyogva lépett be, és előbb rám, majd Jase-re nézett.
- Talán egy új betegem is van ma reggel?
Próbáltam győzködni magam, hogy ne akarjak túlságosan
nagy reményeket ébreszteni magamban ennek a mosolynak a
jelentőségével kapcsolatban, ezért csak megköszörültem a
torkomat.
- Ő itt Jase. A... hogy is mondjam, a barátom. Ő hozott el.
- Nos, örülök, hogy megismerhetem! - A jó kedélyű doki
odament Jase-hez, és megrázta a kezét. Amikor pedig Jase
leszállt volna a vizsgálóasztalról, egy legyintéssel megállítot-
ta. - Nem kell ugrálnia! Így is teljesen jók vagyunk.
Aztán leült az egyik gurulós székbe, és a röntgenfelvétele-
imet tartalmazó mappát az asztalra dobta. Lábujjhegyen lökve
magát közelebb jött hozzám, aztán megfogott egy másik szé-
ket, és azt is odahúzta, óvatosan felemelte a lábamat és feltá-
masztotta erre a székre.
- Na, lássuk!
Felhajtotta a farmerem szárát, és amikor meglátta a labdá-
vá dagadt térdemet, felhúzta az orrát. Nem volt valami szexis
látvány. Halkan rittyentett.
- Ugye tudja, mi következik?
Tudtam bizony! Lehunytam a szememet, a két kezemet
pedig a gyomromra szorítottam. Dr. Morgan ujjai hűvösek
voltak, és finoman értek hozzá a térdemhez. Maga az érintés
nem fájt. Egyelőre. De aztán egy kicsit jobban megnyomta,
hogy lássa, mennyire stabil. Ebben a pillanatban olyan vadul
lángolt fel a fájdalom, hogy csikorgatva szorítottam össze a
fogamat.
- Egytől tízig mekkora a fájdalom? - kérdezte halkan.
 - Ööö. - Az ilyesmi soha nem ment nekem. Mégis ki a fene
tudná pontosan megmondani, mennyire fáj valami? Kényte-
len voltam azokat az aranyos kis pálcikaemberes információs
képeket felhasználni. - Talán hat?
- Jól van. - Kicsit erősebben megnyomta, mire szó szerint
felugrottam. - Na és most?
- Hét? - A hangomat nagyon vékonynak hallottam.
Tovább folytatta a kínzásomat, és amikor váratlanul meg-
éreztem, hogy egy kéz szorítja meg az ujjaimat, felpattant a
szemem. Meg sem hallottam, ahogyan közelebb lép, Jase le-
guggolt mellém, és attól a pillanattól kezdve, hogy a tekinte-
tünk összetalálkozott, már képtelen voltam megszakítani a
kapcsolatot.
- Na és most? - kérdezgetett tovább dr, Morgan, és amikor
válasz helyett csak élesen felszisszentem, finoman elvette a
kezét. - Nem kell felelnie. - És utána kedves mosollyal az aj-
kán lehúzta a nadrágom szárát. - Jól van. Jegelte és felpolcol-
ta?
Bólintottam, de még mindig csak Jase-t néztem.
- Aha.
- De nem segített.
- Nem. - Megnyaltam az ajkamat, Jase pedig elmosolyo-
dott. Ekkor mégis elszakítottam a tekintetemet, mert mégsem
akartam teljesen dilisnek tűnni, és végül a doki felé fordul-
tam. Miközben beszéltem, Jase-nek észrevétlenül sikerült
összefonnia az ujjait az enyémmel. - Most nem fáj ugyan
annyira, mint az első alkalommal, és reccsenést sem hallot-
tam, de attól tartok, hogy ezt komolyan elszúrtam.
- Tudnom kell, hogy pontosan mit csinált, amikor vasárnap
sikerült lesérülnie - válaszolta, és az egyik kezét a térdére he-
lyezte. - Gyalogolt? Elveszítette az egyensúlyát?
 Tekintetem az orvos hosszú ujjaira tévedt. Kecsesek vol-
tak, az ízületek azonban mind meglepően nagyok, és kerekek.
A torkom elszorult.
- Csak annyit mondott, hogy elveszítette az egyensúlyát -
válaszolt helyettem Jase, és éreztem, hogy a szabadon maradt
kezem ökölbe szorul.
- Gyalogolt, amikor ez az egyensúlyvesztés bekövetkezett?
Éppen felkelt az ágyból, vagy felállt a székről? - Dr. Morgan
elhallgatott. - Nagyon fontos, hogy pontosan tudjam, mi tör-
tént.
A fülemben csak úgy dobolt a vér, ahogy lassan felnéztem.
Az igazság. A rohadt életbe, hiszen az igazság mindig is
szemtelen és zavaró kis ribanc volt. Megráztam a fejemet, és
összeharaptam az ajkamat.
- Én... én éppen a koleszszobában voltam, és a szobatársam
barátja a kezében tartott egy táskát. Egy olyan sporttáskát.
Mindegy, szóval túlságosan közel álltam hozzá, amikor meg-
lendítette. A csípőmet találta el vele, én meg hanyatt estem,
és éppen a jobb lábamra támaszkodtam.
Jase annyira erősen kezdte szorítani a kezemet, hogy ha-
marosan már éreztem, amint a csontjaim szinte egymáson
őrölnek. Aztán éppen ilyen váratlanul elengedte. Nem mer-
tem ugyan a szemébe nézni, de pontosan tudtam, hogy me-
redten bámul rám.
- Vagyis baleset történt. Semmi igazán komoly. Ennek a
tudatában azért sokkal pontosabb képet tudok alkotni a tör-
téntekről. - Dr. Morgan az aktámért nyúlt, és kinyitotta. -
Nos, akkor a jó hírt akarja először vagy a rosszat?
A szívem hatalmasat dobbant, és Jase-re pillantottam.
Szeme élesen csillant, arckifejezése kemény.
- A jót? Gondolom.
 - A jó hír, hogy a röntgenfelvételek szerint a szalag nem
szakadt el megint - mondta, és éreztem, hogy a vállamból
azonnal kiszáll a feszültség. - Tisztában vagyok vele, hogy
ettől tartott a legjobban. Az eredeti szakadás szépen gyógyul.
Felsóhajtottam.
- És a rossz hír?
Dr. Morgan feszülten elmosolyodott.
- Ez a sérülés arra utal, hogy a szalag nem elég stabil. Te-
kintve az elszenvedett sérülést, negyven-hatvan százalék esé-
lye volt annak, hogy újra meg fog sérülni. Nos, mint azt az
előbb említettem, az eredeti szakadás állapota nem romlott,
ami azt jelenti, hogy nem lesz szükség újabb műtétre, és fel-
téve, hogy megint használja a rögzítő sínt, és legalább néhány
napon keresztül mankóval jár, jó esély van a teljes gyógyulás-
ra.
És mégis, ahelyett, hogy megnyugodtam volna, úgy érez-
tem, hogy a falak szinte rám omlanak.
- De?
- De... - Elmosolyodott, én azonban megfeszültem. Mert
nagyon úgy tűnt, hogy csak a szája mosolyog, a fekete sze-
mek már nem. Olyan fajta mosoly volt ez, amit az orvosok
akkor használnak, ha valami különösen rossz hírt kénytelenek
közölni. - Ez a sérülés tehát azt mutatja, hogy a szalag nem
elég stabil, és ez komoly aggodalomra adhat okot, Teresa.
Biztosan emlékszik, amikor először megsérült, felvetődött a
lehetősége, bármennyire elenyészőnek tűnt akkor, hogy ál-
landósulhat a destabilizált állapot, és...
Az agyam ebben a pillanatban kapcsolt ki, és habár semmit
nem hallottam, csak néztem rá meredten, és a megfelelő idő-
ben bólogattam. Szinte észre sem vettem, hogy Jase ujjai,
minden újabb szóra, erősebben szorítják a kezemet. Még mo-
solyogtam is, amikor dr. Morgan végül megpaskolta a keze-
met, és megjegyezte, hogy minden rendben lesz. Nem vitat-
koztam vele. Minden kurvára tökéletes lesz, bassza meg! És
akkor sem panaszkodtam, amikor visszajött a nővér, és
megint felkerült a térdemre a rettegett, kék rögzítő sín. Ke-
csesen ragadtam meg a mankót. És csak lélegeztem. Belég-
zés. Kilégzés. Belégzés. Kilégzés.
Nem is tudom hogyan kerültem végül ki az épületből, és
hogyan kötöttem ki Jase Jeepjében. Meredten néztem ki az
ablakon.
- Tess...!
Ránéztem, és miközben a fejét ingatta, összekapcsolódott a
tekintetünk. Az arca hamuszürkére vált.
- Annyira rohadtul sajnálom!
Szakadozottan felsóhajtottam, és csak ekkor fogta fel az
agyam, amit hallottam. A destabilizálódás nagyon, de nagyon
rossz állapot. Még annál is rosszabb volt, mintha megint mű-
teni kellene a térdemet, ez ugyanis csak egyetlen dolgot je-
lenthet. Hogy a térdem, az életem fennmaradó részében min-
dig kiszámíthatatlanul gyenge lesz. Hogy mindig gondom
lesz vele, még annak ellenére is, hogy a szakadás teljes egé-
szében összeforr. Annak esélye, hogy a térdízüle-
tem begyullad, megkétszereződött.
Ezzel természetesen el is felejtkezhetem a táncról. Soha
nem leszek profi táncos. Kész, vége. Most már soha nem tér-
hetek vissza a stúdióba, nem lesz több órám, nem lesznek
előadások és versenyek. Még egyáltalán a tánccal próbálkoz-
ni is hatalmas esztelenség lenne. És a tanáraim egyébként
sem hagynák. Ahogyan a Joffrey Balettiskola sem.
A fősulit most már nem lehet amolyan átmeneti állapotnak
tekinteni. A tanítás nem lehet többé B terv. Mert most már
ezen kívül nem létezett számomra más terv.
Istenem!
 Megráztam a fejem, és szóra nyitottam a számat, de egy
hang sem jött ki rajta.
Jase káromkodott, és én... zokogni kezdtem. Mintha vala-
hol mélyen felszakadt volna egy addig eltemetett forrás.
A könnyek megindultak, és aztán csak patakzottak le az
arcomon, és már nem lehetett gátat vetni nekik. A kocsi bel-
seje elmosódott a szemem előtt - Jase is eltűnt.
Mély morgást hallottam abból az irányból, ahol addig ült.
Aztán megéreztem, ahogyan átölel. Az egyik pillanatban csak
ültem ott, egyes-egyedül, és az egész világom darabokra ha-
sadt körülöttem, a következőben pedig erős karjaival magá-
hoz szorított - és nem hagyta, hogy széthulljak.
 15. FEJEZET

OLYAN ERŐSEN ÉS OLYAN SOKÁIG SÍRTAM,

hogy a fejem a végén jobban fájt, mintha másnapos lettem
volna, és Jase pólója a mellkasán csuromvíz lett.
Nem volt valami épületes a látvány.
Fogalmam sincs, miért nem fejtette le magáról a karjaimat,
és tolt arrébb, de nem tette meg. Csak még szorosabban ölelt.
Az egyik kezét a tarkómra tette, és amennyire a sebváltótól
tudta, az arcomat a mellkasának szorította, közben meg a ge-
rincemet simogatta. Egész idő alatt értelmetlen, nyugtató sza-
vakat suttogott nekem, hogy végül már nem tudtam megállni
nevetés nélkül.
- Mindig is sejtettem, hogy tökéletes hús-vér zsepi vagyok
- jegyezte meg, majd lehajtotta a fejét, és az állát a fejem tete-
jén nyugtatta. - Kösz, hogy a segítségeddel valóra válthattam
az álmomat!
Jase eléggé kitartó papírzsepinek bizonyult.
Miután végre sikerült összeszednem magam, elindultunk
Morgantownból. Tudtam, hogy fel kell hívnom anyát, de kép-
telen voltam annyi erőt találni magamban, hogy valóban meg
is tegyem. Persze mindig mellettem állt, bármit tettem is az
életben, de azt is tudtam, mennyire szereti nézni, amikor tán-
colok, és mennyire izgult minden versenyemen. Bizonyos
tekintetben az ő álma is volt, hogy táncoljak.
Martinsburg közelében jártunk már, amikor Jase-hez for-
dultam.
- Muszáj máris visszamennünk?
- Nem. Azt csinálunk, amit csak akarsz.
 Ha most visszamegyek a kokszba, akkor kénytelen leszek
szembenézni az előttem álló jövővel. Például azzal is, hogy
sokkal komolyabban kell vennem a tanulást.
- Úgy értem, hogy talán neked...
- Én pontosan ott vagyok, ahol lenni akarok - vágott a sza-
vamba Jase, és közben olyan pillantást vetett rám, hogy in-
kább azonnal elhallgattam. - Még nincs kedved visszamenni.
Helyes. De akkor tudom, hova szeretnél menni.
- Tudod? - A hangomat furcsának hallottam, és habár egy
kicsit azért kíváncsi voltam, mekkora nagy halom szerencsét-
lenségnek tűnhetek, nem volt bennem elég kurázsi, hogy a
tükörbe nézzek.
- Aha. - Aztán kacsintott.
Az ajka mosolyra húzódott, és figyelt, ahogyan kivettem a
gumit a hajamból. Néma csöndben utaztunk tovább a szülei
farmjára vezető úton, de aztán valahol félúton lefordultunk,
és behajtottunk két vénséges tölgyfa közé.
Elkerekedett szemekkel ragadtam meg a kapaszkodót.
- Út ez egyáltalán?
Elvigyorodott.
- Aha. Nem.
A föld egy keskeny sávban le volt taposva, de itt is, ott is
látszott néhány hevenyészett fűcsomó.
- Ez csak annyira út, mint a Halálos kitérőben.
Jase, a fejét hátrahajtva hahotázott.
- Hidd el, ennek a kalandnak sokkal jobb vége lesz.
- Nem mintha ez olyan sokat jelentene. - Elfehéredett uj-
jakkal szorítottam tovább a kapaszkodót, a Jeep pedig ide-
oda zötyögve haladt az úton. Jase ugyancsak erősen markolta
a kormányt azonban amikor láttam, hogy a sziklákat és fákat
kerülgetve szélesen vigyorogni kezd, nem tudtam ellenállni,
és én is elmosolyodtam A zötyögéstől egyáltalán nem fájt
jobban a lábam, hiszen a sín mereven tartotta, és mielőtt ész-
be kaptam volna, már fel-alá ugráltam az ülésben, és hango-
san kiabáltam örömömben. Abban a néhány csodálatos pilla-
natban minden másról elfelejtkeztem.
- Kapaszkodj! - figyelmeztetett Jase.
A Jeep belehajtott egy vízmosásba, én pedig hangosan uj-
jongtam, ahogyan kicsit ugratott, amikor kijöttünk belőle. A
fák hamarosan eltűntek, és elénk tárult egy apró, fehér virá-
gokkal pettyezett, smaragdzöld mező. Valamivel távolabb a
mező egy csillogó vizű tó partján ért véget, rajta nagyon is
magányosnak tűnő famólóval.
A kocsi lelassított, és néhány méterre a mólótól állt meg.
- Isten hozott a Winstead-tó mellett! - jegyezte meg Jase,
és leállította a kocsit.
- Tényleg így hívják?
Felnevetett.
- Dehogy! Az igazat megvallva ez csak egy olyan tavacs-
ka. Kacsaúsztató. De ahhoz éppen elég mély, hogy nyáron az
ember úszhasson benne, és dugig van hallal. Jack is itt pecá-
zott először. Azonnal fogott egyet.
Elmosolyodtam, ahogy a lelki szemeim előtt megjelent a
kép, amint ott ülnek a mólón, egymás mellett, kezükben pe-
cabottal, egyformán, csak az egyikük sokkal kisebb, mint a
másik.
- Mennyi idős volt akkor?
- Hároméves - felelte, és büszke mosoly játszott az arcán. -
A vérében van a pecázás.
- Mint a lovaglás? - kérdeztem, miközben kicsatoltam az
övemet.
- Aha. És világbajnok pálcikaember-rajzolásban is. - Ami-
kor felnevettem, gyors vigyort villantott, én pedig örültem,
hogy habár már elmondta nekem az igazságot Jackkel kap-
csolatban, még mindig képes ilyen könnyedén beszélni róla. -
Maradj a fenekeden, oké?
Már éppen kinyitottam volna az ajtót, de a kezem megállt a
kilincsen.
- Minden rendben van?
Jase kiugrott a kocsiból, és a hátuljához lépett. Kinyitotta,
majd egy pillanattal később lecsapta a hátsó ajtót. Aztán meg-
jelent az én oldalamon. Hátrahajoltam az ülésben, és a farme-
ren keresztül a rögzítő sínt kezdtem piszkálni, miközben néz-
tem, hogy egy sötétkék plédet terít a virágokkal teli földre.
A torkomat érzelmek fojtogatták, és minden erőmre szük-
ségem volt, hogy ne bőgjem el magam megint. Istenem, ami-
kor Jase-szel voltam, mintha minden lányos képzelgésem va-
lóra vált volna, de még a legcukormázasabb álmaimban sem
tudtam volna olyan jelenetet elképzelni, mint ez.
Valóság ez egyáltalán?
Ujjaimmal végigsimítottam a sín szélén. Hát, nagyon is va-
lóságos volt. A rossz éppen úgy, mint a jó.
Mikor végzett, Jase visszajött a Jeephez, kinyitotta az ajtót,
és aggodalmas tekintettel nézett be.
- Minden rendben van? Ugye nem fájdult meg a lábad ezen
a vacak úton?
- Minden király. - Elmosolyodtam, és pislogtam néhányat.
Van erre valami gyógyszer? - Most már megmozdulhatok?
- Nem.
- Nem?
Féloldalas vigyor jelen meg a képén, ahogyan odahajolt
hozzám, majd óvatosan kifordított, hogy a lábam már kilógott
a kocsiból. Aztán az egyik karját a térdem alá csúsztatta, a
másikat pedig a hátamra.
- Kapaszkodj!
A szívem csinált egy hátraszaltót. Fél fordulattal.
 - Nem kell, hogy mindenhova hurcolj!
- Tudom - válaszolt. - De akkor is kapaszkodj!
Átöleltem a nyakát, és az ujjaim ökölbe szorultak, ahogyan
a vállát simították.
- Azért nem lenne olyan rossz, ha meglenne a mankóm.
- Rendelkezésedre áll helyette minden kőkemény, kidolgo-
zott izmom.
- Tényleg lenyűgözőek - ismertem be.
Elvigyorodott.
- Ebben rohadtul igazad van! Készen állsz?
Bólintottam, mire könnyedén felemelt. Kicsit ostobán érez-
tem magam, amiért ölben kell átvinni a takaróra, de a talaj
annyira egyenetlen volt, hogy mankóval elég veszélyes mu-
tatvány lett volna mozogni. Amikor végre lerakott a földre,
vonakodva engedtem el a nyakát.
- Szar érzés lesz a campuson mankóval szaladgálni.
- Igen. - Aztán ő is leült mellém, és a tavat nézte. - De amit
a doki mondott, abból úgy gondolom, nem sokáig leszel rá-
szorulva.
Kinyújtottam a lábamat, majd odanyúltam, és megigazítot-
tam a sínt. Az első alkalommal is vagy egy örökkévalóságba
telt, míg teljesen megszoktam. Ha pedig eszembe jutott, hogy
most megint hetekig, ha nem hónapokig kell majd hordanom,
rémesen rossz kedvem lett.
A fülem mögé fésültem néhány rendetlen tincset, aztán ki-
fújtam a levegőt. Nem is vettem észre, hogy már ki tudja
mióta tartottam vissza a lélegzetemet. Semmilyen hang nem
hallatszott, leszámítva a fák felől érkező madárcsicsergést.
Az egész hely a nyugalom megtestesülése volt. Lehet, hogy
Jase akkor szokott ide jönni, ha el akar menekülni a világ
elől, amikor gondolkodni akar.
- Sokan járnak errefelé?
 - Vagy három kilométerre vagyunk a szüleim farmjától, de
ez a hely akkor is a mi tulajdonunk - magyarázta. - A csalá-
don kívül senki más nem szokott erre járni, és mivel a szüle-
im nem valószínű, hogy éppen most szeretnének kilátogatni,
addig maradunk, ameddig csak akarsz.
A két kezemet az ölembe helyeztem.
- Kösz szépen, hogy elhoztál!
- Szóra sem érdemes! - És a könyökével megbökött. - Biz-
tos vagy benne, hogy nem akarod kiváltani a fájdalomcsilla-
pítókat, amiket a doki írt neked?
Úgy éreztem, a recept szinte lyukat éget a zsebembe.
- Nem. Úgy értem, nem lenne rossz bevenni a bogyókat, és
aztán nem törődni semmivel, mert amikor szedem a gyógy-
szert, a világ minden gondja elszáll, de jobban szeretnék
szembenézni ezzel a helyzettel. Érted, amit mondani akarok?
- Értem, de ez még nem jelenti azt, hogy szenvedned kel-
lene.
- Annyira azért nem rossz a helyzet. - És ez az utolsó szóig
igaz is volt. Éreztem ugyan fájdalmat, de az közel sem volt
kezelhetetlen. Jase ekkor hanyatt feküdt mellettem, és a két
karját a feje alatt összefonta. Néhány pillanatra egészen el-
vesztem az orra ívét bámulva, valamint abban a csodában,
ahogyan a leírhatatlanul hosszú szempillákat figyeltem.
- Kérdezhetek valamit?
- Ha muszáj.
Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy én is ezt vála-
szoltam neki szombat éjjel.
- Miért nem a farmon laksz? Látszik rajtad, mennyire
imádsz Jack közelében lenni, mégis távol élsz tőle. Ez nekem
furcsa. Ha nem akarsz, nem kell válaszolnod.
- Hát igen. - Felelte, és egy egészen kicsit összevonta a
szemöldökét. - Az igazat megvallva, nagyon szeretnék. Tu-
dod, szeretnék sokkal több időt együtt tölteni vele, csak köz-
ben attól is tartok, hogy talán mégsem volna annyira jó ötlet.
Ha itt vagyok, akkor... nehezebb. Különösen, amikor azt lá-
tom, hogy anya és apa szülőként viselkedik vele. Nagyon sze-
retnék ilyenkor közbelépni, de tisztában vagyok vele, hogy ez
csak összezavarná.
- Érthető - válaszoltam, és megnyaltam az ajkamat. - Ne
haragudj, amiért megkérdeztem.
- Miért haragudnék?
Felvontam az egyik vállamat.
- Csak tudod, érzem, hogy nagyon nehéz neked ez a hely-
zet Jack-kel kapcsolatban. Te próbálod azt tenni, ami a leghe-
lyesebb, de hát ki tudja, mi a helyes egy ilyen szituban? Sen-
ki. És ez nagyon nehéz.
- Tényleg az. És ezért nem vagyok biztos abban, hogy okos
dolog lenne-e valaha is elmondani neki az igazat - ismerte be,
és én hirtelen nagyon megkönnyebbültem, amiért korábban
elárulta nekem a titkát, ez ugyanis sokkal fontosabb dolog
volt, mint az én idióta, sérült lábam. - Ugyanakkor persze ott
van az, hogy nem lenne-e mégis jobb, ha tudna róla? Na és ha
valamikor idősebb korában magától rájön valahogy? Ezeken
a baromságokon agyalók majdnem minden este.
Kinyúltam felé, és megfogtam a kezet.
- Biztosan megtalálod a legjobb megoldást.
Nem felelt semmit, azonban ahogy rám nézett, képtelen
voltam abbahagyni a beszédet.
- Fogalmam sincs, hogy mit fogok kezdeni ezek után - sut-
togtam, és a mozdulatlanul tükröződő tó felé fordultam. Én is
éppen olyannak éreztem magam. Túlságosan mozdulatlan-
nak. Mintha valaki megnyomta volna a pillanatmegállító
gombot, az életem filmje közben. - Azt hittem... Végig azt
hittem, hogy majd ugyanott folytathatom, ahol abbahagytam.
Hogy majd megint táncolni fogok. Soha, egyetlen pillanatig
sem jutott eszembe, hogy bármi mást is csinálhatnék életem-
ben, most pedig... - Elhallgattam, és csak a fejemet ráztam.
- Mostanra minden megváltozott - fejezte be a mondatot
halkan.
Bólintottam, és kifújtam a levegőt.
- Már korábban is mondtam ezt neked, és én tényleg hiszek
benne. Néha, a legváratlanabb helyzetben születik valami
igazán jó. - Elviselhetetlen volt a pillantása, és hirtelen úgy
éreztem, hogy a szavai sokkal többet jelentenek annál, amit
mondott. - Pontosan tudom, hogy egyelőre nem olyan könnyű
ezt megemészteni, és nem is segít, amit mondtam, de hidd el,
hogy igazam van.
Megint bólintottam.
- Jackről beszélsz?
- Igen.
A vállam felett megint ránéztem. A tekintete a szikrázóan
kék, tiszta égboltra meredt, és a szája egyik sarkában mosoly
játszott.
- Tudod, egy napon fantasztikusan jó tanár válik majd be-
lőled Tess.
Fojtott hangú nevetés tört fel belőlem.
- Korábban meg azt mondtad, nagyon boldogtalan leszek,
ha tanítanom kell.
- Nem. Azt mondtam, hogy biztosan boldog leszel, ha ta-
níthatsz majd egyszer, de igazából nem ez az, amiről mindig
is álmodoztál,
- Az nem ugyanaz?
A szeme sarkából pillantott rám.
- Ég és föld a kettő. A tanítás ugyanis olyasmi, amiről az
ember mindig is álmodozhat, de akár meg is szeretheti. Csak
ehhez idő kell.
 Az időt egyszerre nagyon múlékony és vicces dolognak
éreztem. Néha egyszerűen semmire nem volt elég, máskor
meg kínzóan hosszúra nyúlt.
- Én tényleg hiszek ebben - tette hozzá csendesen.
A mellkasomra nyomás nehezedett. Talán igaza van. Le-
het, hogy holnap, vagy a jövő héten, vagy akár a jövő hónap-
ban, de előbb vagy utóbb ezt az egészet nem fogom halálos
ítéletnek megélni. Ebben a pillanatban azonban úgy éreztem
magam, mint aki zuhan, és hiába csapkod a karjával, semmit
nem talál, amiben megkapaszkodhatna.
- Nem akarok erről beszélni - mondtam reszelős hangon,
és kénytelen voltam lehunyni a szememet.
- Akkor mit szeretnél?
- Csak... nem szeretnék erre gondolni. Talán ez gyengeség.
- Nem vagy gyenge - mondta, és éreztem, hogy az oldalára
fordul.
- És közben nem is szeretném ilyennek érezni magam,
mint most... üresnek, bizonytalannak és zavartnak. - Szagga-
tottan vettem a levegőt. - Nem akarom ilyennek érezni ma-
gam, mint most.
Talán tényleg jobb lett volna, ha kiváltom azokat a bogyó-
kat.
Volt egy pillanat, talán egy szívdobbanástnyi időnél nem is
több, aztán megéreztem a könyökömön az érintését. Elkere-
kedett szemmel tűrtem, hogy maga mellé húzzon a pléden.
Aztán amikor izmos teste felemelkedett, és egyik karjára tá-
maszkodva fölém hajolt, a lélegzetem is bennszakadt.
- Van egy ötletem - jegyezte meg, kis vigyor kíséretében.
A tekintetében nem csak jókedv tükröződött. Valami lángolt
benne; a mindent átható szenvedély, amitől megremegtem. -
És biztos vagyok benne, hogy ettől az ötlettől valami nagyon,
de nagyon mást is érezni fogsz majd.
 - Biztos? - A szívem már gyorsabban vert.
- Aha. - Az egyik ujját az ajkamra helyezte, addig simogat-
ta, míg egy egészen kicsit szét nem vált, majd ujjával elindult
lefelé, a torkom irányába. - Valódi művész vagyok.
Felvontam a szemöldökömet
- Tessék?
- Nem tudtad? - A keze még lejjebb siklott, és habár az uj-
jai megálltak a dekoltázsomnál, a tenyere ráfeszült a mellem
halmára. - A figyelemelterelés művésze.
Felnevettem.
- Hát ez nagyon béna duma volt.
- Viszont működik a dolog, nem? - Elvigyorodott, majd
lejjebb eresztette a fejét. Az ajka éppen úgy simogatta az ar-
comat, ahogyan az előbb az ujjai. - Na és akarsz hallani még
valamit?
- Mit? - Megremegtem, ahogyan a keze megint elindult, és
a melleimen végigsimítva, most már a köldököm alatt állapo-
dott csak meg.
- Valami másnak is igazi művésze vagyok. - Az ajka vé-
gigsimított a szám sarkán, és a bőröm bizseregni kezdett. -
Erre is tutira azt mondod majd, hogy nagyon béna, de én tud-
ni fogom, valójában mit gondolsz. Hogy titokban, a lelked
melyén, lenyűgöznek majd a képességeim.
- Hűha, vajon mi lehet az? - Éppen beharaptam volna az
alsó ajkamat, de Jase gyorsabb volt. Lecsapott rá, és finoman
harapdálni kezdte. Felsóhajtottam, mert az élmény váratlanul
ért, és ezt ő a jelek szerint felhívásnak tekintette. Az ajka már
teljesen az enyémre tapadt, a nyelve elindult a számba, kerge-
tőzve az én nyelvemmel, végignyalva a szájpadlásomat.
Forróság támadt a testemben, és valahol a gyomrom mé-
lyén gyűlt össze, aztán lüktetve áradt szét minden végtagom-
ban, miközben Jase kitartóan folytatta a szám felfedezését, és
úgy csókolt, mintha az idő luxus volna, amiből csak nagyon
kevés maradt mindkettőnknek. Amikor végül felemelte a fe-
jét, az ajkamat kellemesen duzzadtnak éreztem.
A tenyeremet a mellkasára tettem, és boldogan fedeztem
fel, hogy az ő szíve is éppen olyan gyorsan ver, mint az
enyém.
- Talán csókművész vagy?
- Igen... - Miközben a keze lejjebb haladt, az ajka erőseb-
ben az enyémre tapadt. Gyakorlott mozdulattal gombolta ki a
farmernadrágomat. - És a csajvetkőztetés művésze is.
Kitört belőlem a nevetés, ami aztán a csók miatt halk
nyögdécseléssé csendesük. Válaszul mély morgás tört fel a
mellkasából, és megremegtette az egész testemet. A szám
kiszáradt, és a vágy bizsergőén áradt szét bennem. Valahol,
az agyam egyik eldugott zugában, még mindig maradt egy kis
bizonytalanság kettőnkkel kapcsolatban - nem olyan, mint
korábban, inkább valamiféle aggodalom. Nem tudtam volna
megfogalmazni, hogy mit jelentünk egymásnak, hogy milyen
kapcsolat van köztünk, és mégis, mindennél jobban szerettem
volna nevet adni ennek az egésznek. Akartam a biztonságér-
zetet, hogy másnap is mellettem lesz, és másnap is megcsókol
majd. A többiről nem is beszélve...
Amikor azonban a keze becsúszott a bugyimba, és meg-
éreztem az ujjait nagyon közel ahhoz a bizonyos ponthoz,
hirtelen minden gondolat és minden kétség elszállt. Ez a pasi
tényleg a figyelemelterelés művésze, mert ekkor már minden
idegrostommal csak arra koncentráltam, amit a kezével mű-
vel.
Izzott a bőr a nyakamon, ahogy az ajka végigsimította, or-
rával cirógatta, miközben az egyik hosszú ujjával szétválasz-
totta combomat, és elmerült a nedvességben. Összerándultam
az érzéstől. A legutóbbi alkalommal nem érintett meg, éppen
ezért a bőre suttogása a testemen soha korábban nem tapasz-
talt, bódító érzésekkel töltött el.
Jase csókokkal árasztott el, visszafelé haladva a nyakamon,
majd megállapodott a fülem alatti, érzékeny kis ponton, mi-
közben megint végigsimított rajtam az ujjával, ott lent. A tes-
tem vibrált.
Felemelte a fejét, és az ujja is megállt. Összetalálkozott a
tekintetünk. A szeme színe most megdöbbentően higanysze-
rűnek hatott.
- Képtelen vagyok kiverni az ízedet a fejemből - mondta,
és forróság árasztott el a szavaira. - És majd meghaltam, any-
nyira szerettem volna tudni, milyen érzés megérinteni téged.
Isten az atyám, nem vagyok az a pirulós szűzlány típus, de
ezek a szavak beindítottak bennem valamit... valami nagyon
mocskosat, ugyanakkor nagyon élvezetest. És persze minden
bizonnyal annak is része volt ebben, hogy itt hevertünk, a
szabad ég alatt.
Megint megcsókolt, testsúlyának nagyobb részét a fejem
mellett támaszkodó karján nyugtatva. Odalent erősebben rám
nyomta az ujját, és a gyomrom alsó részébe költözött csomó
még szorosabbra húzódott. A testem reflexszerűen rándult
össze, és megint felszakadt, belőle az a mély, reszkető mor-
gás.
- Máris nedves vagy! - Mely hangú, szexis szavai lángra
Jobbítottak. - Imádom. Szinte még hozzád sem értem, és már-
is ilyen voltál.
Jézusom...!
Nagyot nyeltem, majd kuncogni kezdtem.
- Kínosnak érzed? - kérdezte.
- Nem. - Mert a szavaitól valami egészen mást éreztem.
- Helyes.
 Jase lehajtotta a fejét, és olyan szenvedéllyel csókolt, ami
teljesen kifordított önmagamból, és ugyanebben a pillanatban
belém hatolt az ujjával. A hangom tompán szólt, ahogy az
ajkai közé nyögtem. Megragadtam a vállát, és a csípőmmel
előremozdultam, mert többet szerettem volna. És meg is kap-
tam.
A tenyerét odadörgölte a legérzékenyebb területhez, és vil-
lámként csapott végig rajtam a gyönyör. Minden lábujjam
összeszorult, a két lábam megrándult. A sínbe rakott térdem-
be fájdalom nyilallt, de az ezt követő megannyi érzés, ami az
ereimben szétáradt, minden mást feledtetett. A vágy teljesen
elárasztott. Jase veszélyes volt, a lehető legizgalmasabb mó-
don.
- Istenem! - nyögött fel, miközben az ujja folyamatosan
mozgott bennem ki és be. Aztán megszakította a csókot, a
homlokát az enyémnek döntötte, a második ujját is belém
nyomta, és még jobban kitöltött.
A teste megremegett, miközben csípőm követte az ujjak
diktálta tempót. Végem volt, mert észrevettem, mennyire
nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne menjen ennél tovább.
Mintha egy feszülő húr pattant volna el bennem, úgy csapott
végig rajtam a vágy. A nyelve még a számban volt, ahogyan
elélveztem, és a remegés mintha soha nem akart volna elmúl-
ni.
Aztán Jase elhúzta a kezét, de ott maradt fölöttem, arcát az
enyémnek simítva hallgatta zihálásomat. Beletelt néhány má-
sodpercbe, míg rádöbbentem, hogy ő is éppen ilyen erősen
liheg. Amikor az oldalára fordulva legördült rólam, szinte
fájt, hogy már nem érzem a súlyát, a melegségét, az illatát.
Közelebb bújt hozzám. A csontjaimba bevette magát az a
kellemes bizsergés, de közben tisztán éreztem, mennyire ke-
mény a farka. Látni akartam. Igaz, hogy szombat este korom-
sötét volt, de az alapján, amit láttam és éreztem, lenyűgöző
lehet. És persze viszonozni is akartam, amit kaptam. Kinyúl-
tam felé, ő azonban félúton elkapta a csuklómat, majd a szá-
jához emelte a kezemet, és végigcsókolta az ujjaimat, sorra,
mindegyiket.
- Mondtam, hogy most csak te számítasz.
Hirtelen nem is tudtam, mit mondhatnék erre, csak lehuny-
tam a szememet. Egy köszönöm azért biztosan belefért volna,
de úgy éreztem, ez nagyon, de nagyon nem lenne ideillő. Pe-
dig a jelek szerint simán képes volt nem odaillő dolgokat ten-
ni. Basszus, hiszen a farmerem még mindig kigombolva, és
tudtam, hogy ha most odanéznék, kilátszana a piros-fehér
pöttyös bugyim! De annyira már nem érdekelt a dolog, hogy
begombolkozzam.
Megcsókolta a halántékomat, és a szívem megint tótágast
állt. Aztán fel-alá kezdett ugrálni, és az ezt követő érzelmi
vihar olyan erővel ragadott magával, hogy az szinte már
ijesztő volt.
Istenem, hiszen én kezdek tényleg beleszeretni Jase-be!
Nem kezdek. Már beleszerettem.
Talán azóta szerelmes vagyok belé, hogy három évvel ez-
előtt először megjelent a szüleim házában, és ez a szerelem
nem csökkent attól, hogy van egy fia, és egy nap ez az egész
leírhatatlanul gázos lehet, ha egyszer csak befut az igazi
anyuci. De most itt vagyunk, együtt... Azaz...
- Hé! - mormogta Jase, és két ujját az állam alá téve maga
felé fordította a fejemet. - Merre jársz?
Egyenesen az őrület birodalmában. Ott jártam. Hirtelen fel-
tétlenül kellett tennem egy kitérőt oda - mégpedig vele
együtt, mert az én szívem máris oda jutott, berendezkedett és
otthon érezte magét, de nekem most nagyon óvatosnak kellett
lennem. Mindenképpen...
Kellett egy megnevezést találni arra, ami köztünk történik.
Vagy legalábbis tudnom kellett az igazat. Most azonnal.
 16. FEJEZET

- MI A FENÉT MŰVELÜNK MI? - tettem fel a kérdést,

pedig egészen eddig a pillanatig biztos voltam benne,
hogy nem lesz hozzá elég bátorságom. De mindenképpen
tudnom kellett, mert ha ezt nem tisztázzuk, akkor ez a kap-
csolat - vagy mi - talán ugyanígy fog folytatódni, és nekem az
már nem lenne elég.
- Lazítunk.
Hátrahajtottam a fejemet, és elfojtottam egy sóhajt, amit az
ajka simogatása váltott ki. Ha engedek neki, az érzés megint
mindent elködösít. Most nagyon fontos, hogy összpontosít-
sak.
- Tudod, hogy gondolom! Te meg én. Mit csinálunk?
Ujjával végigsimított a torkomon, mire úgy rázkódtam ösz-
sze, mintha a csontomig hatoló hideg tört volna rám.
- Biztos vagy benne, hogy éppen most akarod ezt megbe-
szélni?
A gyomromba berobbant a baljós előérzet, és egyetlen pil-
lanat alatt messze űzött minden kellemes zümmögést.
- Nem hiszem, hogy tovább halogathatjuk. Különösen nem
a mostani után. Na meg a hétvégén történtek után. És basz-
szus, ott a szénabálában...
- Hé, nem úgy értettem! - Megint felkönyökölt. - Csak az
utóbbi néhány napban nagyon sok minden történt. Na és itt
van a térded is, és...
- Ami a térdemmel történt, annak ehhez az egészhez sem-
mi köze. - Úgy éreztem, ehhez a beszélgetéshez nem a ha-
nyatt fekvés az ideális pozíció, ezért felültem, és összeszed-
tem minden bátorságomat. Könnyen lehet, hogy megbánom,
hogy belefogtam egyáltalán - és akkor nagyon, de nagyon
fájni fog -, de akkor is tudnom kell, hányadán állunk. - Jase,
azóta tetszel nekem, hogy először eljöttél a szüleim házába. A
legeslegelső éjszaka óta. És tudom, mennyire hülyén és gye-
rekesen hangzik, de... olyan voltál nekem, mint az
én személyes hősöm.
Pislogott, és szétnyíltak az ajkai.
- Várj még! - Az ujjamat a szájára tettem, mert nem akar-
tam, hogy félbeszakítson. - Mondom, tudom, mennyire osto-
bán hangzik ez az egész, de tényleg így éreztem. És amikor
azon az éjszakán megcsókoltál, hát, csak még jobban meg-
erősödtek az érzelmeim. És aztán nem hallottam felőled, és
nem is találkoztunk egészen addig, míg itt, a suliban megint
össze nem futottunk, úgyhogy másokkal is jártam.
Lehajtotta a fejét, és eltolta az ujjamat az ajkától.
- Nem vagyok biztos benne, hogy ezt szeretném végighall-
gatni.
- De akárkivel jártam, egyikük sem érhetett fel hozzád.
Mert én minden srácot hozzád hasonlítottam. Nem szándéko-
san, de akkor is ezt tettem. Ők egyszerűen... nem voltak olya-
nok, mint te. - Éreztem, hogy az arcom lángolni kezd. - Mert
egyikük sem te voltál.
- Ez már jobban tetszik.
Gyanakvóan néztem vissza rá.
- Na, mindegy. Szóval, amit én szeretnék, annak semmi
köze nincsen se a tánchoz, se a térdemhez. Mindig is téged
akartalak, és ezt az sem befolyásolhatta, hogy olyan hosszú
időn keresztül nem láttalak, vagy az, hogy megtudtam, van
egy fiad. Mert ezek egyike sem változtatta meg azt, ahogyan
irántad érzek.
 Jase egy pillanatig csak nézett rám, majd megrázta a fejét.
A szívem abban a pillanatban megállt, és utána kihagyott né-
hány ütemet. Felült, majd megszólalt.
- Amikor először megláttalak, azt gondoltam, hogy még
soha nem láttam nálad gyönyörűbbet.
Halkan felsóhajtottam; nem számítottam erre a válaszra -
bár azért nem mondhatnám, hogy rosszulesett. Jase orcáján
két piros folt jelent meg.
- Istenem, annyira gyökérnek éreztem magam! Hiszen a
legjobb barátom kishúga voltál! Éppen csak betöltötted a ti-
zenhatot, és nem sokkal korábban keveredtél ki abból a vacak
szituból.
- Nem voltam a legideálisabb randianyag? - kérdeztem
vissza.
Kuncogott.
- Én pedig... nos, mindig is tudtam, hogy nálam sokkal
jobbat érdemelsz. - Szóra nyitottam a számat, de ő csak foly-
tatta. - Ez az igazság, Tess. Bár azóta egyetlen pasival sem
találkoztam, aki elég jó lehetne hozzád. - Ujjaival kócos,
gesztenyebarna hajába túrt, majd felnézett, és a tekintetünk
összekapaszkodott. - Tudod, minden erőmmel azon voltam,
hogy távol tartsam magam tőled. Próbáltam nem törődni az
érzelmeimmel, mert tudtam, hogy nem helyesek. De ebben a
csatában nem nyerhettem. És igazság szerint nem is akarok
tovább harcolni már. Nem akarom tovább tagadni. Köz-
ben nem akarlak áltatni sem, kicsim, nagyon nem lesz köny-
nyű dolgod velem. Rengeteg akadályt kell majd együtt le-
győznünk. És őszintén szólva, még én sem tudom, hogy mi
„ez” ami közöttünk van.
A lábam két oldalán a plédre támasztotta a kezet, és olyan
közeire hajolt fölém, hogy megéreztem az ajkamon a lehelete
forróságát.
 - Már régóta nem próbálom megérteni, hogy mit miért te-
szünk. Vagy miért akarom éppen azt, amit akarok. Évek óta
ismerjük egymást, de igazából még mindig idegenek va-
gyunk. Mert még soha nem voltunk közel egymáshoz, mint
mostanában. És én nagyon szeretnék változtatni ezen.
Közel sem volt ez a legromantikusabb vallomás, amit csak
el tudtam képzelni, de egyértelmű, hogy őszinték voltak a
szavak. És Jase-nek igaza is volt. Három éve vágytunk egy-
másra, és mióta többet voltunk egymás közelében, több intim
pillanatot is megoszthattunk egymással, és mégis rengeteg
minden volt, amit nem tudtam róla. Honnan tudnánk, hogy
egyáltalán működhet-e a kapcsolatunk? De azt pontosan tud-
tam, hogy amit látok belőle, az tetszik, és ezért mindenkép-
pen szeretnék járni vele.
Az ajkain olyan mosoly jelent meg, amilyet korábban nem
láttam. Bizonytalanság tükröződött benne, és a maga félolda-
las módján, szinte kisfiúsnak tűnt.
- Azt akarom, hogy mellettem légy.
Először nem is voltam biztos abban, hogy jól hallottam.
Lehetséges volna, hogy az iménti orgazmus elpusztította az
agysejtjeim jelentős részét? Három éven keresztül vártam er-
re a pillanatra, hogy elmondja, őt is éppen olyan kétségek és
vágyak gyötrik, mint engem, hogy ő is éppen annyira együtt
akar lenni velem, ahogyan én vele, és most, hogy kimondta,
azt hittem, mindjárt széjjelszakadok.
Mert a lényem egyik fele szeretett volna felugrani és öröm-
táncot járni, míg a másik fele legszívesebben, rávetette volna
magát, és beleszorítja a pokrócba. Nem mintha bármelyikre is
lett volna esélyem. A térdem ugyanis valószínűleg nem kö-
szönte volna meg a dolgot, és ez elrontotta volna ezt a szinte
álomszerű pillanatot.
 Különös érzés volt, hogy egy olyan szörnyűség után most
hirtelen az egyik legnagyobb álmom teljesült.
- Úgyhogy együtt akarok járni - folytatta, és egyik ujjával
végigsimította az államat. - Veled akarok járni. Azóta aka-
rom, hogy először lefutottál a lépcsőn a szüleid házában, és
megöleltél, habár éreztem, hogy nem helyes. Van vagy egy-
millió kurva jó indok arra, hogy miért ne lenne szabad meg-
tennünk, de én akkor is szeretném.
Felemeltem a tekintetemet, és a szemébe néztem. Egy pil-
lanatig szinte megszólalni sem mertem.
- Te tényleg akarsz engem?
Oldalra billentette a fejét, hogy az ajka szabadon az
enyémre forrhasson. És a csók, ami ez után következett, leír-
hatatlanul lágy és édes volt. Nem sietett, mintha az idők vé-
gezetéig nem akarna elszakadni tőlem.
- Azt hiszem, ez azért elég egyértelmű volt, de a válasz,
igen. Jézusmáriaszentjózsef! Mindjárt felrobbanok a boldog-
ságtól. - Azt akarod, hogy a csajod legyek?
- Igen.
Próbáltam megőrizni a nyugalmamat, mert komoly esély
volt rá, hogy sikoltozni kezdek, de mégis sikerült erőt venni
magamon, és egyenletes hangon folytattam:
- Szóval akkor nem akarsz rendesen is megkérdezni, hogy
akarok-e veled járni?
Átölelte a derekamat, és elvigyorodott.
- Nem mintha nemet mondanál.
Az ámulattól eltátottam a számat, és a mellkasába bokszol-
tam.
- Basszus, nem vagyunk egy kicsit nagyképűek?
- Nem. - És aztán belecsókolt a szám sarkába. - Csak hihe-
tetlenül biztos vagyok, ha a velem kapcsolatos érzéseidről
van szó.
 - Aha, mert van valami különbség a kettő között?
- Miért, nincs igazam?
Képtelen voltam erőt venni magamon, és éreztem, hogy
mostanra már úgy vigyorgok, mint akinek éppen az imént
adtak oda egy egész tál, frissen sült almás sütit.
- De.
- Na, látod!
Felnevettem.
- És mi a helyzet a te, velem kapcsolatos érzelmeiddel?
- Ha rám hallgatsz, te is éppen olyan magabiztos leszel,
mint én. Éppen válaszolni akartam valamit, de gyorsan meg-
gondoltam
magam. Hiszen szerettem volna én magabiztos lenni, de
sajnos nem erőszakolhattam meg magam. Az agyam még
most sem tudta felfogni, mennyi minden történt velem, ilyen
rövid idő alatt.
A szeme most inkább világosszürkének tűnt.
- Csukd be a szemed!
Szerettem volna megkérdezni, miért, de aztán lenyeltem a
szót, és megtettem, amit kért. Másodpercek teltek így el, az-
tán éreztem, hogy hanyatt fektet, és a két keze a fejem két
oldalán jelent meg.
- Ki ne nyisd! - figyelmeztetett.
El sem tudtam képzelni, mégis hogyan fogja így elérni,
hogy magabiztosabb legyek, és minden lelkierőmre szükség
volt, nehogy kinyissam a szememet, amikor egyszerre
megérztem a fölém hajololó test meleget. Visszatartottam a
lélegzetemet.
Jase megpuszilta az orrom hegyét.
A szemhéjam felpattant, és miközben láttam, hogy vissza-
húzódó, ellenállhatatlan nevetés tört rám. Amikor elmosolyo-
dott, a szeme körül rengeteg nevetőránc jelent meg.
 - És most jön az igazin ijesztő rész- jegyezte meg, és mely
lélegzetet vett, majd visszatartotta. - El kell mondanunk a te-
sódnak is.
Amitől persze már jó előre rettegtem. És Jase is. De akkor
is elmosolyodtam.
- Mi lenne, ha csak frissíteném a Facebook profilomat, át-
állítanám arra, hogy „kapcsolatban" és aztán megjelölnélek?
Jase nevetett, aztán megint megcsókolta a homlokomat.
- Na, erre befizetek!

*
Avery tekintetéből mélységes szomorúság áradt, ahogyan
átadta nekem a cukros teával teli csészét. Egyetlen korty, és
már biztosra vettem, hogy a teát Cam készítette, mert annyira
émelygősen édes volt, hogy az semmi kétséget nem hagyott
bennem. Ittam még egy kortyot, és Jase-re pillantottam. Ott
ült mellettem Avery kanapéján, ahogy az illendőség megkí-
vánta, vagy tíz centire tőlem.
Amikor eljöttünk a farmról, küldtem Camnek egy üzit,
amiben megkérdeztem, hol van. Ó, és micsoda meglepetés,
éppen Averynél volt! A gyomrom egyetlen hatalmas görcs
volt, miközben felfelé bicegtem a lépcsőn, de abban a pilla-
natban, hogy Cam meglátott a mankóval, hirtelen már nem is
tűnt olyan fontosnak az ittlétünk valódi oka.
Cam a szoba másik sarkában állt, közvetlenül a hatalmas
rattan fotel mellett. A karja a mellkasa előtt keresztbe fonva,
tekintetem egyszerre dühös és aggódó.
- Miért nem hívtál fel, és mondtad el, hogy megsérül-
tél? Kinyitottam a számat, de persze nem csak ennyit akart
mondani - Azonnal eljöttem volna érted, Teresa! Nem kellett
volna mindenképpen Jase-t ugráltatnod!
 Becsuktam a számat.
- És dr. Morganhez is elkísértelek volna - folytatta, én pe-
dig elfojtottam egy sóhajt - ugye tudod? Hívtad már egyálta-
lán anyát és apát?
- Igen, felhívta őket - felelte helyettem Jase, és a kanapé
mögé lógatta a karját. Anya azonnal elsírta magát, amikor
meghallotta, mi történt. Rettenetes, és nagyon nehéz volt az a
hívás. - Es én írtam neki egy üzit, mert nem jött órára. Nem ő
hívott engem, hanem én ajánlottam fel, hogy segítek.
- Vagyis hazudtál nekem, és azt mondtad, hogy másnapos
vagy, pedig nem csak ez volt a baj? - Cam egyre dühösebb-
nek tűnt.
- Nem hiszem, hogy erre a kérdésre válaszolnom kell - je-
gyeztem meg.
A bátyám arckifejezését látva a legtöbben fülüket-farkukat
behúzva menekültek volna minél messzebbre. Jase felé for-
dult.
- És te miért nem voltál képes felhívni? Ez elég elbaszott
dolog, haver!
- Nincs itt semmi elbaszva - vágtam közbe, és óvatosan tar-
tottam a csészét, nehogy kiboruljon. - Jase-nek nem kell min-
dig minden lépéséről beszámolnia neked! Nekem kellett vol-
na szólnom, és most meg is tettem. Csak nem akartam, hogy
feleslegesen aggódj. Tudom, hogy így is mennyi minden van
a fejedben. És szerettem volna tisztán látni, hogy mi van a
térdemmel, meg mielőtt téged felidegesítelek ezzel.
- Pedig - Cam továbbra is Jase-re meredt - akkor is szólnod
kellett volna.
Jase rezzenéstelenül állta a bátyám tekintetét.
- Megtehettem volna, de Tess közölte, hogy előbb szeretne
elmenni az orvoshoz, még mielőtt mindenkit felhúz az esettel.
Csak tiszteletben tartottam a döntését.
 - Én megértem, hogy mit miért tettél - szólalt meg Avery
diplomatikusan, és lehuppant a rattanfotelbe. - Jase csak azt
tette, amit egy jó barátnak tennie kell.
- Nem csak jó, hanem állati jó barát vagyok! - válaszolta
erre Jase, én meg kis híján félrenyeltem a teámat, amikor
megéreztem a tarkómon a simogató ujjakat. Onnan, ahol vol-
tak, sem Cam, sem Avery nem láthatta, mi történik.
Cam nagyon aggodalmas képet vágott, Avery pedig átka-
rolta a térdét.
- Különben pontosan hogy is történt a dolog?
Letettem a csészét a kisasztalra.
- Véletlenül. Éppen álltam, és aztán megütöttek egy táská-
val. Megpróbáltam ellépni, de persze a rosszabbik térdemre
nehezedtem.
Így elmondva, én is meglepődtem, mennyire ártatlannak
tűnik az egész eset.
Cam végigsimított a baseballsapkáján, és mélyebben a
szemébe húzta az ellenzőt.
- Basszus, Teresa...!
Amint visszaültem a fenekemre, Jase ujjai azonnal megje-
lentek a hajam alatt, és végigsimítottak. A szemem elkereke-
dett, ahogy a keze fel-le kezdett mozogni.
- Es a doki tényleg azt mondja, hogy nem fogsz tudni tán-
colni? - kérdezte Avery. A fejét Cam combjának támasztotta,
a szeméből csak úgy sütött az őszinte együttérzés.
Sóhajtani akartam, de a lélegzetem bennszakadt. Aztán
nyeltem, bólintottam, és részletesen elmondtam nekik is, amit
dr, Morgantől hallottam. Mire végeztem, Avery szemében
könnyek csillogtak, Cam pedig ott térdelt a szőnyegen mellet-
te, lehajtott fejjel, tekintetét a földre szegezve.
 - Vagyis ennyi... nincs tovább - mondtam, és engem is
megdöbbentett, hogy a hangom elcsuklik. - Nem táncolhatok
többé.
Így kimondva, a szavak szinte belém hasítottak.
- Nagyon sajnálom - mondta végül Avery.
Másképp helyezkedtem, és közben azt kívántam, bárcsak
egy kicsit magasabb volna ez a kisasztal, hogy kinyújtóztat-
hassam a lábam.
- Köszi!
A szobára kínos csönd telepedett, és szerintem ez volt az
egészben a legrosszabb. Senki sem tudta, mit is kellene mon-
dani, mert egyszerűen nem volt mit mondani.
Jase elvette a kezét, és előrehajolt.
- Ti nem vagytok éhesek? Én majd éhen halok, és most ké-
pes lennék gyomorforgatóan felháborító dolgokat is megtenni
egy tányér ausztrál sajtos buriért.
Avery felnevetett.
- Akarjuk tudni a részleteket?
Jase szóra nyitotta a száját.
- Ne! - vágott közbe Cam hirtelen, és felállt. - Higgyétek
el, nem akarjátok tudni, mi mindent megtett már Jase egy
adag sajtos buriért.
- Akkor legyen elég annyi, Hogy egy csapat elkeseredett
kurva semmi hozzám képest- mondta Jase, és Averyre ka-
csintott, aki azonnal elpirult. Az arca éppen olyan színű lett,
mint a díszpárna, amin ült.
Felnevettem.
- Hűha! Nos, ez... ez tényleg undorító volt.
Jase a világ leghuncutabb mosolyát villantotta rám.
A hátamban az izmok érezhetően ellazultak, amikor láttam,
hogy Cam Avery felé fordítja a figyelmét.
 - Mit szólsz? - kérdezte tőle, én pedig néma hálaimát re-
begtem magamban, hogy elterelődött a beszélgetés. - Szeret-
nél enni valamit?
Avery bólintott, aztán rézvörös haját egyik válla elé húzta.
- Szívesen ennék egy kis hasábburit. Meg tonhalat.
- Mmm - jegyeztem meg, és hallottam, ahogyan a gyom-
rom hangosan korogni kezd.
- Akkor gyerünk! - felelte Cam, majd megfogta Avery ke-
zét, és felsegítette. - Győzött az ausztrál konyha.
Mire sikerült feltápászkodnom, Jase már mellettem állt, és
a kezében volt a két mankóm. Ahogyan átadta nekem, össze-
találkozott a tekintetünk, és fülig pirultam. Gyorsan elfordul-
tam, és észrevettem, hogy Avery érdeklődőén figyel bennün-
ket. Könnyed mosolyt villantottam rá, ő pedig visszamosoly-
gott, azután elindultunk a lépcső felé.
Belekapaszkodtam Jase karjába, Cam és Avery pedig elő-
reszaladt a lépcsőn, mert, ahogy mondták, oda akarják hozni
Avery kocsiját a bejárathoz. Halkan beszéltem.
- Talán jobb lenne várnunk a nagy bejelentéssel, amíg meg
nem nyugszik egy kicsit.
Jase szórakozottan bólintott.
- Tényleg véletlen volt?
- Mi?
Az állkapcsában ugrálni kezdett egy izom.
- Erik és a táska.
Hirtelen nem értettem, hogy jutottunk ide vissza. Ráadásul
ebben a pillanatban Erik volt a legutolsó ember a világon,
akire gondolni szerettem volna. Hiszen éppen az imént közöl-
tem Cammel, hogy teljesen tropa lett a lábam, és mi négyen
az első dupla randinkra megyünk, még akkor is, ha a másik
pár ennek nincs tudatában. Az arcomon széles, ostoba vigyor
terült el, ahogy gondolatban gyorsan visszakanyarodtam a
tóhoz, valamint a beszélgetésünkhöz.
Együtt járunk.
Megvontam a váltamat, és megragadtam a mankómat.
- Valószínűleg.
- Jöttök már? - Cam hangja odalentről visszhangzott. -
Vagy Jase éppen bemutatja, mi mindenre képes egy adag saj-
tos buriért?
Oldalra billentettem a fejemet.
- Szóval pontosan mit is lennél hajlandó megtenni csak
azért, hogy extra sajtot és bacont kapj?
- Letérdelnék, bedugnám a fejem a két fantasztikus com-
bod közé, és úgy kinyalnálak, hogy arról álmodni sem mersz!
- suttogta, nekem pedig tátva maradt a szám. Az egész teste-
met elöntötte a forróság, Jase pedig hangosan azt kiáltotta
Camnek: - Aha. Csak a mankóval nem olyan egyszerű ám
lépcsőzni!
Elhúztam a számat.
Úgy döntött, nem törődik vele, és megint sokkal halkabban
hozzátette:
- Hogy értetted azt, hogy valószínűleg?
- Nagyon be volt pöccenve Debbie-re, és egyfolytában cse-
szegette. Én meg az útjába kerültem. - Megint megvontam a
vállamat. - Éppen akkor, amikor meglendítette a táskát. Eny-
nyi. - Elhallgattam, de aztán valami mégsem hagyott nyugod-
ni. - Kérlek, ne mondd el Camnek! Mert ha ezt meghallja,
akkor azonnal a plafonon lesz. Szóval jobb, ha nem tud róla.
Érted? Ígérd meg!
Jase tekintete sötét, viharfelhőkéhez hasonlóan szürke lett,
majd felsóhajtott.
- Nem szólok Camnek egy árva szót sem.
 17. FEJEZET

CAMMEL ÉS AVERYVEL VACSORÁZNI EGY kicsit

olyan, mintha valami perverz kukkoló lennél. Ők ketten
ugyanis úgy viselkednek, mintha bármelyik pillanatban egy-
másnak eshetnének. Mint két, cölibátusba kényszerített, bag-
zó nyúl. A kajálás alatt nem kevesebb, mint öt csók csattant
el vagy arcra, vagy homlokra. Négyszer szájra is. És legalább
tíz alkalommal történt meg, hogy Cam karja gyanúsan eltűnt
az asztal alatt, és legalább feleennyiszer az, hogy Avery karja
mozdult el egy kicsit túlságosan jobbra.
Mire vége lett a vacsorának, már túlságosan belemerültek
egymás kezének fogdosásába, és nem is kérdeztek rá, miért
mankóztam oda Jase Jeepjéhez, ahelyett, hogy velük jöttem
volna. Én azonban tudtam, hogy habár inkább előbb, mint
utóbb fel fog tűnni nekik, mennyire sokszor vagyunk együtt
Jase-szel, ez nem olyasmi, amit az Outback nevű ausztrál ét-
terem és a keresztény könyvesbolt között, a parkolóban meg-
beszélhettünk volna.
Még annak ellenére sem, hogy Camnek és Averynek a je-
lek szerint semmi gondot nem okozott a parkolóban smárolni.
A koliba visszaúton nem sokat beszéltünk. A rádióból a ki-
lencvenes évek slágerei szóltak, de elég halkan. Még viszony-
lag korán volt, én mégis, szinte egyfolytában ásítoztam. Any-
nyi minden történt egy nap alatt! Annyi minden változott meg
az elmúlt három napban!
Halálos fáradtság telepedett rám. Jase-re pillantottam, és
megállapítottam, hogy még így, a sötétben is gyönyörű az
arca. Aztán amikor megint rádöbbentem, hogy Jase és én...
nos, együtt járunk, akkor alig bírtam megállni, hogy ne kezd-
jek vihogni. Ő a pasim! A gondolatra hajszál híján vihogni
kezdtem, mintha még mindig tizennégy lennék.
Aztán a következő pillanatban már mélységes szomorúság
vett erőt rajtam, és a tekintetemet az ablakon túlra szegeztem.
Lehunytam a szemem, mert hirtelen égni kezdett. Nem tán-
colhatok soha többé. Mintha valami sötét árnyék telepedett
volna rám, olyan érzés volt elveszíteni azt, ami szinte min-
dent jelentett az életemben. Egész vacsora alatt nem hagyott
nyugodni a gondolat. Az egyik pillanatban boldog voltam,
hangosan nevettem, a következőben megint eszembe jutott,
mit veszítettem el ezen a napon.
Minden tervem füstbe ment. Minden célom. Minden remé-
nyem. A jövőm.
Nem akartam persze csak az életem vacak dolgaira kon-
centrálni, de rémesen nehéz volt most bármi másra gondolni,
mert bevette magát a kisagyamba, és nem volt hajlandó el-
tűnni onnan.
Jase velem együtt jött fel a lifttel, aztán elvette tőlem a be-
lépőkártyát, és kinyitotta nekem az ajtót. Előttem ment be, és
felkapcsolta a villanyt, nehogy beleütközzek a mankóval va-
lamibe. A lakótársaink szobájába vezető ajtó természetesen
most is zárva volt.
Az íróasztal melletti üzenőtáblán egy cetlit vettem észre.
Debbie hagyta, és az aznapi dátum volt rajta. Azt írta, az éj-
szakát Eriknél tölti.
- Akarsz maradni? - A következő pillanatban fülig pirul-
tam, mert rádöbbentem, hogy ez olyan volt, mintha egy vad
menetet kínáltam volna fel Jase-nek. Nem mintha ellenemre
lenne, de ahogyan ott álltam, mankóra támaszkodva, nagyon
nem éreztem magam szexisnek. - Úgy értem, ha akarsz itt
lógni egy kicsit, akkor szívesen látlak.
Akarsz itt lógni? Istenem, mennyire hülyén hangzik!
 Jase elvigyorodott, és közelebb lépett.
- Őszintén szólva, sehol nem lennék szívesebben ebben a
pillanatban.
Az ajkam széles mosolyra húzódott, aztán gyorsan elfor-
dultam, mert nem akartam, hogy lássa, mennyire boldoggá
tesz, amit mondott.
- Egy pillanat, és itt vagyok.
A mankót a sarokba támasztottam, és óvatos mozdulatok-
kal összeszedtem a pizsimet meg a fürdős cuccomat. Pamut
pizsialsót vettem, és pólót. Melltartót nem. A póló teljesen
fekete volt, úgyhogy nem látszott át semmi. A rögzítő sínt a
térdemen hagytam, és gyorsan megmostam az arcomat. Ki-
bontottam a lófarkamat, aztán gyorsan átkeféltem a hajamat,
és visszatértem a szobába.
Jase ekkorra kényelembe helyezte magát a keskeny ágyon.
Hanyatt feküdt, és a komódra állított tévé távirányítója lapos
hasán hevert. Még a cipőjét is lerúgta. Ahogy így ránéztem, a
gyomrom egy kicsit összerándult, és ez az érzés csak erősö-
dött, amikor meglapogatta maga mellett az ágyat.
- Biztos, hogy olyan jó ötlet mankó nélkül mászkálni? -
kérdezte.
Nem törődtem a térdembe költöző fájdalommal, és lassú,
óvatos mozdulatokkal odamentem, majd leültem mellé.
- Annyira nem nagy mozgás ez! Különben pedig ezekben a
kicsi szobákban nem olyan egyszerű mankózni.
A nyomozós dokumentumműsorokat sugárzó ID csatorná-
ra kapcsolt, majd az oldalára fordult, és a távirányítót az éjje-
liszekrényre helyezte. Megsimogatta a könyökömet, és fino-
man megszorította, ahogyan felpillantott rám.
- Nem akarsz mellém feküdni?
Egy ilyen kérésre mégis ki tudna nemet mondani? Mivel az
oldalán feküdt, elfértem úgy is, ha hanyatt dőltem mellette.
Abban a pillanatban, hogy a fejem a párnához ért, úgy moso-
lyodott el, hogy a lábujjaim önkéntelenül összeszorultak.
- Hogy vagy?
- Nem is tudom - feleltem, az igazságnak megfelelően.
- Érthető. - A fülem mögé fésülte az arcomba hulló hajtin-
cseket. - Nagyon sok minden történt veled... ebben az utóbbi
néhány napban.
- Igen. Csak úgy zúg is tőle a fejem. - Aztán, ahogyan a
hüvelykjével végigsimított az alsó ajkamon, bennszakadt a
leheletem. - Mintha az egész világom kifordult volna a sarká-
ból.
- Az egész?
Bólintottam, aztán egész testemben megmerevedtem, aho-
gyan a keze végigsimított a melleim között, és közvetlenül
alattuk állapodott meg. Amerre az ujjai érintettek, bizsergő
ösvény maradt utánuk, és éreztem, hogy a mellbimbóm meg-
keményedik. Persze ő is észrevette, mert a pillantása azonnal
lejjebb siklott, és beharapta az alsó ajkát.
Aztán felnézett, és a tekintetünk összekapcsolódott.
A bordám vonalát simogatta.
- Ezt velünk kapcsolatban érted, vagy...?
- Mindkettővel - suttogtam.
Tekintetével végigjárta az arcomat, és egy kicsit elidőzött
az ajkamon. A gyomromból az összes forróság elindult lefelé,
és a lábam között gyűlt össze. Volt egy pillanat, amikor nem
hallottam semmi mást, csak a szívem vad dobogásának hang-
ját, valamint a téve tompa zúgását.
- Minden rendben lesz.
Elmosolyodtam, és a kezemet a kezére helyeztem.
- Tudom.
- Ami velünk kapcsolatban változott, az jó vagy rossz vál-
tozás?
 - Jó. Nagyon jó.
Odahajolt hozzám, és ajkával végigsimított a homloko-
mon. A bőrömön remegés futott végig.
- Biztos vagyok benne, hogy ami kettőnk között van, az a
jónál sokkal jobb.
- Igen?
- Aha - mormogta, majd megcsókolt.
Valamiért más volt most az a csók. Vagy azért, mert most
először, a saját ágyamban csináltuk, vagy csak azért, mert ez
volt a legelső igazi csók azóta, hogy tisztáztuk a helyzetet.
Vagy valami egészen más miatt.
Megszívta az ajkaimat, kortyolt a számból. Csak ízlelt, és
kutatott, és úgy éreztem, mintha ennek a csóknak már soha
nem akarna vége szakadni. Soha nem tudtam volna elképzel-
ni, hogy egy csók ennyire erőteljes érzelmeket is hordozhat,
de ez most tényleg mindent elsöprő volt.
- Na, ehhez mit szólsz? - kérdezte és éreztem, hogy a kar-
ján finom remegés futott végig, amint az ajka az enyémet si-
mítja.
Átestem szinte bele akart süppedni a matracba. Abban a
pillanatban, miközben az ajkam még mindig bizsergett a csók
miatt, nem voltam képes felidézni magamban egyetlen rossz
dolgot sem.
- Ez tényleg jobb volt a jónál is. Csodálatos.
Megismételte a csókot, ezúttal azonban az ajkával lassan,
édesen simogatott. Olyasféle, lágyan kényeztető csók volt ez,
ami nem csak a testemet, de a lelkemet is táplálta, ami miatt a
mellkasom majd szétrobbant, és amiben nem volt semmi
egyéb, mint mindörökké tartó szerelem, és még egy csomó
egyéb bizsergető butaság, amit nem is mernék beismerni.
És mégis, a testemre gyakorolt hatása nagyon is egyértel-
műen nyilvánult meg.
 Annak ellenére, hogy a térdem persze még mindig folya-
matosan fájt, a testem egyéb részeibe beköltöző kínzó izzás
cseppet sem csillapodott. Annyira akartam Jase-t, hogy fizi-
kai fájdalmat éreztem.
A gondolat, hogy a testünk nem érintkezik, hogy nem hatol
belém, olyan erőteljes vágyat ébresztett bennem, hogy attól
tartottam, mindjárt megbolondulok.
Aztán Jase megszakította a csókot, és zihálva mellém fe-
küdt. Szerettem volna, ha megérint. A mellemet sokkal tel-
tebbnek éreztem most, hogy a keze ennyire közel járt hozzá,
azonban nem csinált semmit.
Felé fordultam. Mély morgás tört fel a torkából, és a szeme
ezüstösen csillant.
- Ha még sokáig nézel rám így, az lesz a vége, hogy leté-
pem a ruhádat, és olyan mélyen beléd hatolok, hogy soha
nem találok ki belőled.
A testemben minden izom összerándult, és a gyomrom alsó
része újra és újra megremegett a szavait hallva.
- Szerintem nem volna abban semmi rossz.
Megint felhangzott az a mély, szexis morgás, és az arcom
lángolni kezdett, de csak részben azért, mert annyira kihívóan
beszéltem vele.
- Nagyon kemény helyzetbe hozol.
- Igen? - Kinyúltam felé, és amint ujjaim végigsimítottak a
farmere elején tisztán látható kidudorodáson, megfogta a
csuklómat, és finoman megszorította. Nem értettem, miért
tette ezt, és felvont szemöldökkel néztem rá.
Szorosan lehunyta a szemét.
- Igen, ez nagyon kemény helyzet. Mindig az volt. Ha ve-
led vagyok, akkor mintha egyetlen hatalmas, két lábon járó
merevedés lennék, de... nem akarom elkapkodni.
 A kezemet a mellkasára húzta, és az ujjaim ökölbe szorul-
tak.
- Elkapkodni?
Amikor megint kinyitotta a szemét, az arca egészen hal-
vány rózsaszínűnek tetszett.
- Igen. Szeretném megadni a módját. Érted? Én nem aka-
rom, hogy mi ketten csak a szex miatt legyünk együtt.
A szám kinyílt, de nem szóltam egyetlen szót sem. Meg-
döbbentett, hogy Jase elpirult amiatt, amit az előbb mondott.
Aztán még vörösebb lett.
- Bármennyire nehéz is belassítani, mert az istenit, kicsim,
legszívesebben minden elképzelhető módon a magamévá
tennélek. - Lejjebb vonta a kezemet, és az álló farkára húzta,
mintegy bebizonyítva, hogy komolyan mondta. - Annyira
szeretnélek megkapni, hogy szinte fáj, de minden csaj, akivel
együtt voltam azóta, hogy... szóval az utóbbi években, mindig
csak és kizárólag a szex miatt kellett. Betettem, kihúztam,
aztán lapát.
- Mint Steph? - Még mielőtt észbe kaphattam volna, han-
gosan kimondtam a nevét.
Jase összerezzent.
- Aha, mint Steph. És ezzel az egésszel neki nem volt
semmi gondja... illetve egyikük sem akart ennél többet. És
bármennyire szemétnek fogsz most gondolni, hidd el, engem
is csak éppen ennyire érdekeltek. Irántuk nem éreztem azt,
amit irántad érzek, Tess. És azt szeretném, ha ez... ami ket-
tőnk között van, más lenne. Azt szeretnem, ha a mi kapcsola-
tunk a szexnél sokkal többről szólna. Kell, hogy többről szól-
jon. Érted?
Csak figyeltem, és éreztem, hogy a gyomromban össze-
gyűlik egy csomó, majd szépen lassan elindul felfelé, és
megül a torkomban. Könnyek gyűltek a szemembe.
 Jase tágra nyílt szemmel figyelt, aztán elengedte a csukló-
mat, és két kézzel megfogta az arcomat.
- Miért sírsz, kicsim? Talán én...
- Nem tettél semmi rosszat - feleltem gyorsan, elcsukló
hangon. - Mindent tökéletesen csináltál.
Zavart kifejezés jelent meg az arcán.
- Akkor nem értem.
Rekedten felnevettem.
- Minden rendben van! - Odahajoltam hozzá, és megcsó-
koltam. Bárki volt is Jack anyja, sajnálhatja, hogy kihagyja
ezt. - Minden a legnagyobb rendben van.
- Biztos vagy benne? Ki nem szarja le, hogy szerintem mi
helyes és mi nem az? Mert ha kell, akkor két másodpercen
belül anyaszült meztelenre vetkőzöm, de már az előtt benned
lennék.
Bólintottam, és megint nevettem.
Jase a homlokomhoz érintette a homlokát, és lehunyta a
szemét. Forró leheleté az ajkamat perzselte.
- Randizni akarok veled. Együtt lovagolni. Elmondani a
bátyádnak. Haza akarlak vinni a szüléimhez, hogy a barát-
nőmként mutathassalak be nekik. Be akarom neked bizonyí-
tani, hogy számomra ez mindennél többet jelent. Azt akarom,
hogy mindent annak rendje és módja szerint tegyünk.
A mellkasomat egészen összeszorította az érzés, ami abban
a pillanatban eltöltött. Ha nem lettem volna már így is fülig
szerelmes, akkor tuti, hogy ott helyben beleszeretek, így
azonban csak éreztem, hogy feloldódok benne. A nyelvemen
megformálódott az az édes szó, de még nem mondtam ki, in-
kább közelebb bújtam hozzá, lehunytam a szemem, és csak
élveztem a közelségét, valamint a szinte kétségbeesett vágyát
arra, hogy mindent annak rendje és módja szerint tegyünk.
 *
Annak ellenére, hogy annyi mindennel volt tele a fejem,
miután Jase elment, úgy aludtam, mint a bunda. Amikor pe-
dig felkeltem, sokkal frissebbnek éreztem magam. Azt hit-
tem, hogy a szerda reggel majd különösen rémes lesz, hiszen
ez az első napja annak a jövőnek, amelyet soha nem szeret-
tem volna magamnak igazán, de az igazat megvallva, inkább
egyfajta jóleső várakozást éreztem.
Miközben az órákra készülődtem, kaptam Jase-től egy üzit.
A zeneelmélet-előadásra nem tud ugyan eljönni, de utána
mindenképpen az épület előtt vár majd. Amikor megkérdez-
tem tőle, hogy minden rendben van-e, csak egy kurta „min-
den király” üzenettel válaszolt.
A Whitehall termeiben szinte kézzel tapintható volt az iz-
gatottság. Nem is tudom, hogyan felejthettem el, hogy csütör-
tökön és pénteken nem lesznek óráink. Megkezdődik az őszi
szünet, és ez azt jelentette, hogy négynapos hétvége elé né-
zünk. A törielőadásra messze nem jöttek el olyan sokan, mint
szoktak, azonban a mankókkal így is elég esetlennek éreztem
magam.
Calla arcából őszinte együttérzés tükröződött, ahogyan vé-
gigmért.
- Mi történt?
Béna mozdulatokkal leültem a helyemre, és csak annyit
mondtam neki, hogy vasárnap elestem. Erikről vagy Debbie-
ről egyetlen szót sem szóltam. Nem, mintha annyira érdekel-
ne, ki mit gondol arról a gyökérről, de nem szerettem volna,
ha Debbie-nek is kényelmetlen kérdéseket kezdenek feltenni.
Valamikor a tegnap reggel és a ma délelőtt között eltökéltem
magamban, hogy a következő alkalommal, amikor összeta-
lálkozom Debbie-vel, szépen hosszan és alaposan elbeszélge-
tek vele. El fogom neki mondani az igazat - azzal kapcsolat-
ban, ami velem történt. Lehet, hogy semmi különösebb ér-
telme nem lesz az egésznek, de akkor is meg kell próbálnom.
- Na, és a tánc? - kérdezte Calla, miközben fájdalmasan
nézett rám.
- A térdem nem elég stabil, és nem valószínű, hogy valaha
is az lesz. - Ahogy kimondtam a szavakat, a gyomrom össze-
szorult. Mintha ezzel az egész valóságosabbá vált volna. -
Nem normális, hogy vasárnap ennyire könnyen lesérült, úgy-
hogy...
Előrehajolt, és halkabban folytatta.
- Vagyis ennyit a táncról?
Nem éreztem magam elég erősnek, hogy kimondjam a vá-
laszt, csak a fejemmel intettem.
Nagyon elszomorodott.
- Annyira sajnálom!
- Köszi ... Rekedtnek hallottam a hangomat.
Ezután már nem akartam tovább beszélgetni. Az egész
,,frissesség” egy pillanat alatt veszett a semmibe, amikor le-
késtük campus nyugati részébe induló buszt, és kénytelen
voltam átbicegni, Mire elértünk a művészeti központba, a
hónaljam annyira fájt, hogy sikoltani tudtam volna, és mikor
az óra után kijöttünk, még mindig tiszta sebesnek éreztem.
Csak isten a megmondhatója, meddig kell még szenved-
nem a mankóval. Kétségbeesetten húztam el a számat, mi-
közben egyszerre próbáltam tartani a mankómat, és lejjebb
rángatni a felsőmet a hátamon. Mennyivel könnyebb dolgom
lenne, ha nem lennének egymást követő óráim a campus két
különböző végében! Mi volna, ha ejteném a zeneelméletet?
Vagy inkább a törit, mert akkor csak annyi lenne, hogy a
koleszból arra elmenjek, mindjárt a campus keleti részében...
 Aztán kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak tovább
ilyesmikre. Ha dobom az órákat, az egy kicsit olyan, mintha
beismerném a vereséget. Mintha feladnám. Márpedig arra
nem kerülhet sor. Mindegy, mennyire érzem majd púpnak a
hátamon ezt az egészet.
- Itt van a pasid - jegyezte meg Calla, és annyira megle-
pődtem, hogy kis híján elestem.
Majdnem kibuggyant belőlem a kérdés, hogy mégis hon-
nan tudja, hogy együtt járunk, de aztán rádöbbentem, hogy
csak ugratott. Rettenetesen szerettem volna elmondani
Callánakaz igazat, de pontosan tudtam, hogy ha jót akarok,
akkor előbb Camnek beszélek róla. Tudom, hogy furcsa ezt
mondani, de egészen eddig a pillanatig az egész olyan volt,
mintha csak álmodtam volna. Mintha az egész meg sem tör-
tént volna, amíg a Facebookon világgá nem kürtölhetem.
Felsóhajtottam, majd Callára néztem.
- Később találkozunk.
Calla integetett, én pedig fájdalmas lassúsággal odabiceg-
tem a parkolóban alapjáraton dohogó Jeephez. Jase kiugrott,
majd futva megkerülte a kocsit, és odalépett hozzám. Barna
hajtincsek bújtak elő a szürke, kötött sapka alól. Kis töpren-
gés után megállapítottam, hogy határozottan jól áll neki.
Kinyitotta nekem az ajtót, majd elvette tőlem a mankómat,
és a hátsó ülésre helyezte. Aztán felém fordult, és már éppen
kezdte volna lehajtani a fejét, gondolom, hogy köszönéskép-
pen megcsókoljon. Összerándult a gyomrom. Megszakította a
mozdulatot, aztán felsóhajtott, és megfogta a könyökömet.
- Gyere, segítek - mondta, és nekem mindenem belereme-
gett ebbe a szexisen mély hangba.
Mikor mind a ketten a Jeepben ültünk, felé fordultam.
- Sikerült ma délelőtt mindent elintézned?
 - Aha - válaszolta, a visszapillantó tükörbe nézve. Az egye-
temi rendőrség járőrkocsija éppen ekkor kanyarodott be mö-
göttünk. Jase gázt adott, és elégedetten elmosolyodott, amiért
sikerült éppen idejében meglógni előlük, és nem vehették elő,
amiért rossz helyen parkolt. - Anya hívott ma reggel. Jack
egész éjszaka rosszul volt. Hányt is.
- Jaj, ne! De ugye nincsen semmi komoly baja?
Nemet intett.
- Csak bekapott valami vírust. A doki szerint annyi az
egész, hogy igyon minél több folyadékot, és pihenjen. De a
hét fennmaradó részében nem mehet suliba. Ez egyébként
annyira nem tetszett neki.
- Tényleg?
- Aha, nagyon bírja a tanárát, és szeret iskolába járni. - El-
hallgatott, és megdörzsölte az állát. - Remélem, ez nem fog
változni.
Közelebb hajoltam hozzá.
- És kicsi korodban te is ennyire bírtad a sulit?
- Aha.
- Megváltozott?
Felnevetett.
- Hülyéskedsz? Több órát lógok el, mint amennyire beme-
gyek... de Jack egészen más. Ő sokkal jobb lesz nálam.
Elmosolyodtam, és magamban azt kívántam, hogy legyen
igaza.
- Ha a hétvégére jobban lesz, akkor azt találtam ki, hogy
talán... Nem is tudom, elvihetnénk valahova vacsizni vagy
ilyesmi.
Ez hihetetlenül nagy szó volt ám! Lelkesen, de egy kicsit
idegesen bólintottam. Na és ha Jack egy napon majd arra éb-
red, hogy hirtelen halálosan gyűlöl? A gyerekek hangulata
nagyon könnyen változik.
 - Helyes - mondta, és egy kicsit ellazult.
Mivel a hallgatók egy jelentős része már önhatalmúlag
megkezdte a négynapos hétvégét, Jase könnyen talált parko-
lót a klubház közelében, és az étkező gyakorlatilag üresen
kongott, amikor beléptünk. Jase a kezében vitte a táskámat, és
hosszú lépteit lelassította, hogy mellettem jöhessen.
Csak Cam és Avery ült az egyik asztalnál. Egy szelet piz-
zát osztottak meg egymással. Én inkább hot dogot és
hasábburit kértem - kicsit már egyhangúnak éreztem, hogy
mindig zsíros hamburgert faljak - , Jase pedig, a tányérjára
halmozott szeletek száma alapján, vagy egy egész pizzát el-
hozott.
Leültem, szemben a gerlepárral, és kinyújtottam a jobb lá-
bamat.
- Kicsit meglepődtem, hogy itt vagytok. Azt hittem, már
régen elindultatok Pennsylvaniába.
- Ez volt a terv. - Cam elvett a tányéromról egy marék
burit, és nocsak azzal sem foglalkozott, hogy legalább némi-
képpen bűntudatosnak tűnjön. - De inkább este megyünk.
- Izgulsz? - kérdeztem Averyt.
Gyorsan bólogatott, mire a lófarka összevissza lobogott.
- Még soha nem jártam arrafelé, úgyhogy nagyon várom.
- És mi a terv, ha már ott vagytok? - Jase előrehajolt, és
egyik könyökével az asztalra támaszkodott. Aztán felemelte a
tányérjáról a második szelet pizzát is, és a másik kezét mint-
egy véletlenül az asztal alá tette. - Úgy értem, mit lehet csi-
nálni a Pocono-hegységben? Majd bámuljátok a fákat, vagy
ilyesmi?
Cam horkantott.
- Egy frászt. Lehet túrázni, ott a szauna, borospincék, lehet
pecázni... El is megyünk Averyvel, hátha fogunk valamit.
Még soha nem volt pecabot a kezében, és...
 Aztán Cam csak beszélt, és beszélt... mintha soha nem
akarná abbahagyni. Jase pedig eközben közelebb csúszott, és
jobb lábát az én bal lábamhoz nyomta. A szemem elkereke-
dett, és a hot dog megállt a számban.
- Szombaton kibérelünk egy csónakot - folytatta Cam, és
olyan sokat mondó pillantást vetett Jase-re, hogy azonnal ki-
ejtettem a kezemből a hot dogot.
Vajon észrevette, mit csinál az asztal alatt? Jaj, istenem!
Cam összevont szemöldökkel nézett rám.
- Minden rendben van?
- Aha. - A hangomat nagyon vékonynak hallottam, és mi-
közben éreztem, hogy Jase keze lassan elindul felfelé a com-
bomon, gyorsan felkaptam a hot dogot a tányéromról. - Szó-
val, izé, csónakot béreltek...
A tesóm mondott valamit, amitől Avery nevetni kezdett, a
szeme sarkában egy csomó ránc jelent meg, de hogy mit, ar-
ról fogalmam sincs, mert minden figyelmemet lekötötte Jase
simogató keze. Mély lélegzetet vettem, amikor Jase előreha-
jolt, és a közelséget kihasználva lopott a tányéromról némi
burit.
És eközben a keze becsusszant a combom közé.
Jézus úristen...
Az arcomat forróság árasztotta el, és lehajtottam a fejemet,
de a forróság hamarosan elindult lefelé, abban a bizonyos
pontban gyülekezve, amerre Jase keze is tartott. Ezt nem meri
megtenni.
- És tudjátok már, milyen csónakot béreltek ki? - kérdezte
Jase, és isten az atyám, teljesen nyugodt volt a hangja!
Cam biztosan elmondta, milyen csónakot szeretne kibérel-
ni, de persze semmit nem fogtam fel belőle. Jase keze ugyan-
is egyre közelebb csúszott a combomon, és az ujja hegye
máris a sliccemet takaró kis anyagdarabra tévedt.
 Felsóhajtottam, és erősebben markoltam a hot dogot. A
kifli kezdett széthullani. Ennél messzebb már nem mer men-
ni. Ez tuti.
- És te mit tervezel? - kérdezte Avery, miközben az állát a
kezére támasztotta.
- Semmi különöset, csak el szeretnék... - Aztán a szó benn-
szakadt, ahogyan Jase ujja végigsiklott a sliccem mentén, és
finoman megnyomta. Fellángolt bennem a vágy, és lüktetés
rohant végig a testemen. Máig sem tudom, hogy nem ugrot-
tam fel.
Cam oldalra billentette a fejét.
- Igen?
- Csak szeretnék... - A kiflit visszatettem a tányéromra,
miközben Jase ujjával előbb lefelé simított végig a sliccemen,
aztán felfelé. A mozgás üteme felgyorsult, míg a bensőmbe
kéjes fájdalom nem költözött.
- Mit is szeretnél? - kérdezte Jase ártatlan képpel.
Micsoda szemtelen egy rohadék!
- Csak itt maradni - fejeztem be.
- Kéne neked egy kocsi - jegyezte meg Cam. - Akkor leg-
alább hazamehetnél meglátogatni anyát és apát.
Jase keze megint a combomra csúszott, és egyszerre nem is
tudtam, hogy most megkönnyebbüljek vagy csalódott legyek.
A testem lüktetett, de a fejem egy kicsit jobban kitisztult.
- Nos, majd a nem létező munkámmal keresett képzeletbeli
pénzemből veszek magamnak egyet.
Cam rosszkedvűen nézett rám.
- Nagyon jól tudom, hogy anya és apa állandóan ad neked
pénzt.
- Aha. Kajára. Nem kocsira - válaszoltam.
- De mi az én kocsimmal megyünk, nem? - szólt közbe
Avery, és belekortyolt a vizébe. - Talán itt hagyhatnád a te...
 - Na, azt már nem! - Cam olyan szemmel nézett Averyre,
mintha szegény megbuggyant volna. - Az én pick-upomat
csak én vezethetem.
Jase egész idő alatt nem vette el a kezét a combomról, és
mire az ebéddel végeztünk, szerettem volna jól orrba vágni,
aztán meg rámászni, leszaggatni a nadrágját, és...
- Hé! - Cam váratlanul félbeszakította a nagyon is arcpirító
gondolatfolyamot. - Beszélni szeretnék veled. Végeztél?
A gyomrom azonnal tótágast állt.
- Aha - mondtam, és közben Jase-re pillantottam. Látszott
rajta, hogy a legkevésbé sem aggódik. Nem, mintha lett volna
neki miért, Cam biztosan nem bántaná akkor sem, ha kiderül-
ne az igazság, különösen úgy, hogy Jase már bevallotta ne-
kem a legnagyobb titkát.
Elköszöntem Averytől, és a mankókra támaszkodva Cam
után mentem. Nem kellett sokáig küzdenem, mert hamarosan
megálltunk az egyik hatalmas, kábítóan vörös-arany színbe
borult juharfa alatt. Cam megfordította a fején a baseballsap-
káját, én meg a mellkasomon összehúztam a kardigánt. Nem
volt ugyan különösebben hideg, de azért csípős volt a levegő.
- Mi van? - kérdeztem, és közben úgy éreztem, bármelyik
pillanatban kiadhatom az ebédet.
Cam előbb mosolygott, majd a mosolya elhalványult, aho-
gyan felsóhajtott. Rám nézett, és a gyomromba kényelmetlen
érzések költöztek. Istenem, Jase-ről és rólam akar beszélget-
ni. Tudtam. El kellett volna neki mondanunk. Igaz, hogy hi-
vatalosan csak tegnap óta járunk, de akkor is...
- A hétvégén megkérem Avery kezét - tört ki belőle.
- Hogy mi? - majdnem elejtettem a mankómat.
- Ezen a hétvégén megkérem Avery kezét... a csónakban.
Csak ő lesz ott, és én. A csónakot telepakoltatom virággal és
csokival. A gyűrű... nos, nem valami hatalmas. Csak kétkará-
tos.
- Csak kétkarátos?
- Aha, és úgy tervezem, hogy az egyik rózsacsokorba köt-
tetem bele - az arcán piros foltok jelentek meg. - Nos, csak
szerettem volna, hogy...
Végre sikerült magamhoz térnem. A boldogság egy pilla-
nat alatt szétáradt bennem. Nagy igyekezetemben majdnem
hasra estem, ahogyan egyszerre próbáltam nem elejteni a
mankómat, és közben megölelni a tesómat.
- Jaj, istenem! - sikoltottam. - Összeházasodtok?
- Nos, remélem, hogy az lesz a vége. - Ő is megölelt en-
gem, és amikor elengedett, és hátrébb húzódott, az arcára szé-
les mosoly került. - Feltéve, ha igent mond.
- Hát persze hogy igent fog mondani! - Úgy vigyorogtam,
hogy az arcom is belesajdult. - Jaj, annyira örülök nektek!
Avery annyira édes, és én annyira szeretem őt is, meg téged
is!
Cam hahotázott, aztán megint megölelt.
- Ő... tökéletes.
Bólintottam.
- És mikor akarod megkérni? Szombaton? - Bólintott, és
hirtelen még boldogabb lettem, amiért nem hoztam fel az
együtt járást Jase-szel. Nem lett volna jó, ha most másra is
kell koncentrálnia. Most az a legfontosabb, hogy Averyn és a
nagy terven kívül semmi másra ne figyeljen. - Ha igent mon-
dott, akkor vagy hívj, vagy üzenj! Ígérd meg, hogy nem fo-
god elfelejteni.
- Megígérem.
Megint felsikoltottam, mire a közelben sétálók közül néhá-
nyan gyanakvó pillantást vetettek ránk. Megint megöleltem,
ha lehet meg bénábban, és aztán észrevettem, hogy Jase kilép
a nagy kétszárnyú ajtón, kezében a táskámmal.
- Itt van a kis inasod - mondta Cam, és vigyorogva csókol-
ta meg az arcomat. - Visszamegyek Averyhez.
- Sok szerencsét, de szerintem nemigen lesz rá szükséged.
Ahogy visszanézett rám, hirtelen eltűnt belőle a megszo-
kott magabiztosság.
- Tuti?
Kipislogtam a szememből a boldog könnyeket.
- Teljesen.
- Kösz! - felelte. - Szeretlek, húgi.
- Én is.
Figyeltem, ahogyan Cam ellep Jase mellett, és barátságo-
san a karjára vág, de közben több nagy levegőt kellett ven-
nem. A szemem csupa könny lett, és jó esély volt rá, hogy
boldogságomban megölelgetek mindenféle ismeretlen em-
bert.
- Ebből a fülig vigyorból úgy sejtem, Cam nem velünk
kapcsolatban akart beszélni veled - jegyezte meg Jase, és a
vállára vetette a rózsaszín táskámat. - Mondtam már, mennyi-
re gyönyörű a mosolyod?
A mosolyom, ezt hallva, ha lehet, még szélesebb lett, és
tudtam, hogy képtelen leszek gátat vetni a boldogságomnak.
- Cam megkéri Avery kezét!
- Elment az esze ennek a marhának!
- Mi van? - Magamhoz szorítottam a mankómat, és közben
teljes erőből a mellébe öklöztem. - Nem elment az esze, ha-
nem éppen most jött meg!
Jase nevetett.
- Csak hülyéskedek! Egyébként én már tudtam róla.
- Mi van? - kiáltottam fel, és megint mellkason öklöztem. -
Hogy érted, hogy már tudtál róla?
 - Aú! - végigsimított magán ott, ahol megütöttem. - Zavar-
na, ha azt mondanám, hogy most egy kicsit felizgultam?
A fejemet ingattam.
- Megint hülyéskedsz?
- Talán - mormogta, majd lehajtotta a fejét, mire a kötött
sapkája alól kimenekült tincsek meglibbentek. - Az igazság
az, hogy jelenleg nagyon, de nagyon áll a farkam.
- Jézusom... - Megdörzsöltem az arcomat, és éreztem, hogy
ég. - Na, mindegy. Térjünk vissza a lánykéréshez! Mikor
mondta?
- Vagy egy hónapja. Akarsz megint megütni? Megpróbál-
hatnád a seggemet is. Az talán még finomabb lenne.
Hitetlenkedve néztem rá.
Csak nevetett.
- Együtt választottuk ki a gyűrűt. Tuti, hogy az ékszerész
azt hitte, mi ketten akarunk összeházasodni.
- Azért mondhattad volna - feleltem, és nagyon dühös let-
tem rá. - Hé, Cam azt mondta, hogy tartsam titokban! Nem
akarta, hogy Avery akár csak véletlenül is rájöjjön. - És ami-
kor szóra nyitottam volna a számat, hogy ellenkezzem, karba
fonta a két kezét. - Pont úgy megtartottam a titkot, mint ami-
kor téged kellett elvigyelek a dokihoz, Tess. Akkor meg te
nem akartad, hogy ő megtudja...
Bólintottam.
- Igazad van.
- Tudom.
Mivel túlságosan boldog voltam az utóbbi idők eseményei
miatt, nem tudtam tovább haragudni rá, és az arcomra széles
mosoly ült.
- Istenem, annyira izgulok miattuk! Tökéletes pár lenné-
nek! Egy ilyen tökéletes egymásra találás csak egyszer törté-
nik az ember életében! Tudom, hogy szerinted biztosan hü-
lyeség, de akkor is hiszek benne.
- Egyáltalán nem gondolom, hogy hülyeség. Én... pontosan
tudom, mire gondolsz. - Leengedte a karját.
Biztos voltam benne, hogy a szavai mögött rengeteg ki
nem mondott igazság lapul, de ebben a pillanatban túlságosan
boldog voltam, hogy ilyesmivel törődjek. Mivel a keze az
ebéd alatt túlságosan el volt foglalva, csak most vettem észre,
hogy valami nem teljesen kerek. A bütykei körül a bőr mér-
ges vörös volt, dagadt és eleven. Felemeltem a kezét, és köze-
lebbről is megvizsgáltam.
- Mi történt?
Elhúzta a kezét, majd zavartan nézett rá.
- Fogalmam sincs. Biztosan a farmon horzsoltam le vala-
hol.
- Fogalmad sincs?
Megrázta a fejét.
- Na, vonszold át a csinos kis seggedet a következő órára.
Egy-kettő, ugrás!
Habár a szája mosolyra húzódott, nem tudtam nem észre-
venni, hogy a tekintete elsötétedik. Megint a bütykére pillan-
tottam, és magam sem tudom, miért, de Cam keze jelent meg
a lelki szemeim előtt, miután annyira helyben hagyta Jeremyt.
De elhessegettem magamtól a gondolatot, mert... Nos, túlsá-
gosan furcsa lett volna. Jase azt mondta, biztosan a farmon
horzsolta le, és bizonyára így is történt, mert nem láttam
semmi más okot.
A világon semmit.
 18. FEJEZET

AZ ŐSZI SZÜNET ELSŐ NAPJÁN, kora délelőtt ott áll-

tam Villám előtt, és úgy szorítottam a mankómat, hogy az
ujjaim mind belefehéredtek.
- Soha.
- Megígérted - emlékeztetett Jase olyan kedvesen, mintha
Jack-hez beszélne.
- Nem érdekel.
- Pedig kellene.
Dühös tekintettel néztem Jase-re, aki csak vigyorgott.
- Nem tudok olyan magasra felmászni ilyen térddel.
- Majd én gondoskodom róla, hogy sikerüljön.
Lebiggyesztettem az ajkamat, de olyan gesztussal, amire
még Jack is büszke lehetne. A kissrác egyébként jelenleg a
szobájában volt karanténban, és döbbenetes hisztit csapott,
amikor meghallotta, hogy nem jöhet ki velünk. Jase anyukája
éppen zuhanyozott, amikor mi ketten megjelentünk, az apu-
kája pedig a farmon tevékenykedett. Nem voltam biztos ab-
ban, hogy Jase valóban be fogja- e váltani az ígéretét, és tény-
leg úgy mutat be a szüleinek, mint a barátnőjét, de valamiért
nagyon ideges voltam. Talán azért, mert éreztem, mennyire
jelentős lépés ez mind a kettőnknek.
És ennek ellenére is nagyon rosszul éreztem magam a kis-
kölyök miatt.
- Nem látogathatnánk meg Jacket, mielőtt visszaindulunk?
- kérdeztem.
Jase pislogott egyet. Aztán még egyet.
- De.
 - Annyira sajnálom - magyaráztam, és a súlyomat az egyik
mankóra helyeztem. - Tényleg annyira szeretett volna kijönni
velünk.
Szeretettel teli csillogás költözött a szemébe.
- Nem indulunk el anélkül, hogy beszélgetnénk vele egy
kicsit. Biztos vagyok benne, hogy ő is nagyon örülne. - Aztán
közelebb hajolt, és az orrával megsimogatta az enyémet. - És
én is örülnék neki.
Elmosolyodtam.
- De akkor sem fogod elterelni a figyelmemet azzal, hogy
témát váltasz. Nyeregbe fogsz szállni. Vita lezárva.
- Nem próbáltam témát váltani. - Persze kihallottam a han-
gomból a rettegést, ahogyan Villámra néztem. A ló fájt, majd
elfordította a fejét. Nyilvánvalóan lemondott rólam.
- Csak állj nyugton! - Jase kifeszegette a mankót a kezem-
ből, majd a kerítésnek támasztotta. Még egyszer megsimogat-
ta Villám orrát, megfogta a gyeplőt, és megkerülte a lovat. A
szikrázó napsütésben a hajába vörös- arany csillogás költö-
zött.
Olyan kecsesen ugrott fel a nyeregbe, mint aki oda szüle-
tett. És amikor fenn ült a ló hátán, olyan volt, mintha egy
életre kelt álmot láttam volna.
És ami igazán különös, valamiért minden eddiginél szexi-
sebbnek tűnt így lóháton.
- Emeld fel mindkét karod! - mondta.
Ez volt a legutolsó dolog, amit szerettem volna, ennek el-
lenére erőt vettem magamon, és felnyújtottam. A combizmai
megfeszültek, ahogyan lábbal megkapaszkodott a lovon,
majd lenyúlt felem, és a hónom alatt megfogott. A tekinte-
tünk összetalálkozott, ó kacsintott, aztán egyszerűen felemelt
a levegőbe. Meg időm sem maradt arra, hogy kétségbe essek,
mert egy szívdobbanásnyi idővel később már oldalra lelógó
lábbal ültem a nyeregben.
- Most emeld át a bal lábadat! - utasított, aztán a kezét a
csípőmre helyezte, hogy biztosan megtartson. - Ne félj, nem
engedem, hogy leess!
Megragadtam a karját, aztán elfordultam, és a sérült lába-
mat óvatosan mozdulatlanul tartva, a bal lábamat átemeltem a
ló széles háta fölött. Az ajkamba haraptam, és a szívem is ki-
hagyott egy ütemet, amikor Villám oldalra lépett egyet, de
Jase megtartott. Végül hátrébb csúsztam a nyeregben, Jase
lábai közé.
- Ügyes kislány - mondta, és forró lehelete miatt jeges bor-
zongás futott végig rajtam. - Látod? Eddig nem is olyan
rossz.
A szám teljesen kiszáradt. .
- Gondolom.
A válasz helyett érkező nevetés ott remegett a testemen.
Aztán az egyik karjával átölelte a derekamat, és a gyeplőt fél
kézzel tartotta.
- Készen állsz?
Megráztam a fejem, és aztán hangosan ki is mondtam,
hogy nem, arra az esetre, ha a fej rázás nem lett volna elég
egyértelmű.
Jase megint nevetett.
- Élvezni fogod. Megígérem, - Nyomott egy puszit a tar-
kómra, mire bizsergés hullámzott végig a gerincem mentén. -
Nem hagyom, hogy bármi történjen veled.
A sarka egészen apró mozdulatára Villám könnyű ügetésbe
kezdett, követve a kerítés mellett kitaposott utat. Beletelt egy
kis időbe, míg hozzászoktam a pattogáshoz. Ja se egészen
szorosan magához ölelt, és elmesélte, milyen volt, amikor ő
ült először lóháton. Hatéves volt, és azonnal lecsúszott a nye-
regből, amitől eltörte a karját.
- És visszaültél? - kérdeztem, amikor megkezdtük a máso-
dik kört. - Vagy megijedtél?
- Rettegtem. - A hüvelykje lusta köröket írt le a hasamon. -
De apa azt mondta, mindenképpen vissza kell szállnom.
Úgyhogy visszaszálltam. Azóta sem estem le.
Elképzeltem magam előtt a kis Jase-t. Biztos voltam ben-
ne, hogy éppen olyan volt, mint Jack, éppen olyan aranyos,
de talán egy kicsit elevenebb. Beletelt vagy húsz percbe, míg
sikerült annyira ellazulni, hogy már nem szorítottam halálos
rettegéssel Jase karját. Amikor pedig elvettem a kezemet, lát-
tam, hogy a körmeim apró félkörök egész sorát hagyták a bő-
rében.
- Bocs - mondtam rekedtes hangon, és a fákra szegeztem a
tekintetemet.
- Semmi baj. Csak a bőröm. - Aztán megint megpuszilta a
nyakamat, de olyan gyorsan, hogy szinte fel sem fogtam, ami
történik. Utána az ajkát a fülem alatti érzékeny kis pontra si-
mította.
Eszembe jutott minden, amiről előző éjjel beszélgettünk. A
torkomban gombóc keletkezett. Nem értettem, miért mondta
mindazt, amit mondott. Hogy lassítani szeretne egy kicsit.
Hogy engem másképpen akar, mint az összes korábbi csaját -
márpedig ezekből a bizonyos korábbi csajokból biztosan
egész szép listát össze tudott volna állítani, de erre nem akar-
tam gondolni. Azt akarja, hogy a mi kapcsolatunk ne szexszel
kezdődjön.
Finoman megharapdálta a fülemet.
A veremben a vágy izzó lávaként áradt szét, és azonnal
életre keltette azt a lüktetést, ami mintha mindig jelen lett
volna a közelében.
 A hátizmaim előbb megfeszültek, majd ellazultak. És ak-
kor meg- éreztem az ő vágyát is, ahogyan a derekamnak
nyomódik. Elégedett kis mosolyra húzódott a szám, mert tud-
tam, hogy ó is éppen annyira élvezi a helyzetet, mint én. Ne-
kidöntöttem a fejemet a mellkasának, és mosolyogva élvez-
tem, ahogyan a szél az arcomon játszik. A szorításom enge-
dett még egy kicsit, és éreztem, hogy a lábam alatt Villám
izmai újra és újra megfeszülnek, ahogyan egyre nagyobb se-
bességgel fut.
Hirtelen megijesztett a gondolat, hogy mindjárt vágtázni
kezd, de aztán feltámadt bennem egy másik érzelem is, ami
elnyomta a félelmet. A hasizmaim ütemesen feszültek. Nem
az izgalomtól, hanem a jóleső várakozástól, éppen úgy, mint
azokban a csodálatos, utolsó pillanatokban a színpadra lépés
előtt, amiket már soha életemben nem élhetek át.
- Már érzem - suttogtam. Hihetetlenül megdöbbentett,
hogy tényleg érzem.
A karja szorosabban ölelt, és a borostája végigkaristolta az
arcomat.
- Önelégült baromnak tartanál, ha azt mondanám, hogy én
megmondtam?
Kinyitottam a szemem, felnevettem, és kiegyenesedtem a
nyeregben, Most már egyre magabiztosabb lettem, és nem
rettegtem, hogy bármelyik pillanatban leeshetek, és kitörhe-
tem a nyakam. A vállam felett hátrapillantottam, és a moso-
lyára mosollyal válaszoltam. Az a pusztító csalódottság, ami
az új sérülés miatt lett úrrá rajtam, egy egészen kicsit enyhült.
- Mehetnénk gyorsabban?
És ekkor vágtázni kezdtünk.

*
 Amikor megint két lábbal álltam a földön - mankóra tá-
maszkodva -, kénytelen voltam beismerni, hogy a lovaglásnál
kevés királyabb dolog létezik. Igaz, hogy még nem láttam
magamat, ahogy egyedül ülök a nyeregben, de Jase-nek akkor
is igaza volt. A lovaglás bizonyos tekintetben tényleg olyan,
mint a tánc. Igaz ugyan, hogy soha nem tudná betölteni az
életemben a tánc hiánya okozta űrt, de azért kezdetnek ez is
megteszi.
Ráadásul szerencsére nem is ez az egyetlen dolog, ami se-
gíthet. Mosolyogva néztem Jase-t, aki visszavezette Villámot
az istállóba. A szívem ugrott egy cabriole-t - ami hihetetlenül
nehéz és magas ugrás, valójában soha az életben nem fogom
tudni még egyszer megcsinálni, de a szívemnek akkor is sike-
rült.
Amikor Jase visszajött, az apja is vele tartott. Nagyon kü-
lönös érzés volt ezt a két embert így, egymás mellett látni.
Egyformán magasak voltak, a hajuk is ugyanolyan sötét. Még
a járásuk is teljesen egyforma. Amikor megálltak előttem,
Mr. Winstead elmosolyodott.
- Még soha nem láttam magánál csinosabb bicebócát!
Az arcomat azonnal melegség öntötte el.
- Köszönöm!
- Örülök, hogy megint itt van, bár jobb volna, ha nem kel-
lene ez a két vacak is. - A zsebéből kivett egy vörös kendőt,
és megtörölte a kezét. - De ugye semmi komoly?
Megráztam a fejem, mert úgy gondoltam, hogy talán nem
szeretné végighallgatni az egész szövevényes sztorit.
- Képzeld épp az előbb lovagolta Villámot - jegyezte meg
Jase, és vigyorgott. - És ahhoz képest, hogy most ült először
nyeregben, átkozottul ügyes volt.
Az apja felvonta a szemöldökét.
- Maga ebben az állapotban is nyeregbe szállt?
 - Nyeregbe bizony - felelte Jase, és amikor láttam, milyen
büszkén mosolyog, boldogság töltött el. Anya és apa mosoly-
gott ilyen büszkén, amikor táncversenyekre mentem, vagy
fellépésem volt.
Mr. Winstead oldalra billentette a fejét.
- Nos, a fene vigye el, ha vagy húsz évvel fiatalabb lennék,
és nem lenne az anyád...
Jase azonnal az apja felé kapta a fejét.
- Nem mondod komolyan, hogy rámozdulsz a csajomra,
apa! Tessék! A szívem megint dobott egy hátast, és a fene
egye meg, hirtelen éppen olyan súlytalannak éreztem magam,
mint a táncos, akinek sikerül tökéletesen végrehajtania egy
különösen nehéz ugrást.
- A csajod? - Az apja hangjából tisztán kicsendült a cso-
dálkozás, ahogyan egyikünkről a másikra pillantott.
Jase boldogan vigyorgott, én pedig úgy éreztem, hogy a lá-
baim képtelenek megtartani.
- A csajom.
- Hát... - Az apja vett egy nagy levegőt, de aztán csak in-
gatta a fejét, mintha nem is tudná, mit kellene erre mondania.
Ha kételkedtem is abban, amit Jase a korábbi csajokról mon-
dott, akkor most már a gyanú árnyéka sem maradt bennem.
Nyilvánvaló, hogy nem szokott lányokat hazahozni, és a tény,
hogy én most itt vagyok, különösen nagy jelentőséggel bír.
- Jó ezt hallani. - Mr. Winstead végül csak ennyit mondott,
majd elmosolyodott, miközben azok a Jase-éhez nagyon is
hasonlító szemek gyönyörű ezüstszínnel kezdtek csillogni. A
fiára nézett, bólintott, és úgy ereztem, valami olyasmit mond
ezzel neki, amit én nem érthetek meg. - Ez nagyon jó hír.
Jase nem felelt semmit, de a tekintete már megint rám ta-
padt.
 - Nincs kedvetek bejönni a házba egy kicsit? - kérdezte az
apja, és visszagyűrte a kendőt a zsebébe. - Édesanyád bizo-
nyára most vette le a teát a tűzről.
Jase szeme megcsillant, én meg nevetni kezdtem.
- Egy másodperc, és ott vagyunk. - Jase felém fordult, az
apja pedig lassú léptekkel távozott. - Nem baj, hogy így jelen-
tettem be? Gondolom lehetett volna ügyesebben is, de őszin-
tén szólva, fogalmam sincs, hogyan mondhatnám meg, hogy
a barátnőm vagy úgy, hogy közben ne tűnjek totál bénának.
- Nem, ez teljesen rendben volt. - Elhallgattam, és megvár-
tam, hogy mellém lépjen. - Szóval akkor én vagyok az első
csaj, akit hazahoztál?
Hátrafésülte az egyik tincsemet.
- Legalábbis gimi óta.
Ez úgy hangzott, mintha valamikor a történelem előtti
időkben lett volna, és biztos voltam benne, hogy az a csaj lett
később Jack édesanyja. Egyszer úgyis rá fogom venni, hogy
beszéljen róla.
- Ez aztán... Hűha! Én...
- Meg vagy tisztelve?
Horkantottam. Nőies, mondhatom.
- Azért az egy kicsit túlzás lenne.
Jase felnevetett, majd szorosan mellém lépett.
- Nos, a pasik csak azokat a csajokat szokták hazavinni és
bemutatni a szüleiknek, akikkel komoly szándékaik vannak,
meg akiket nagyon szeretnek.
Elég későn érkeztünk vissza a koleszba, és ahogy Jase egy
kört leírva, megfordult a parkolóban, láttam, hogy a szobám-
ban már égnek a lámpák. Biztosan Deb van otthon.
Jase követte a tekintetemet.
- Áll még a holnapi vacsi?
Visszanéztem rá.
 - Azt hittem, a Betty’sbe megyünk ebédelni.
Vigyorgott.
- Ami persze nem zárja ki, hogy együtt vacsizzunk.
- Ez igaz! - Felnevettem, de aztán, ahogy megállt a padka
mellett, elmúlt a jókedvem. Nem akartam elszakadni tőle. A
mai nap... a mai napom fantasztikus volt. A Jeep motorját
nem állította le, és a kilincs felé nyúlt. - Nem kell felkísérned.
Elengedte a kilincset.
- Küldj egy SMS- t, mielőtt lefekszel.
Szélesen vigyorogni kezdtem.
- Rendben.
Mielőtt elhúzódhattam volna, megfogta a tarkómat, köze-
lebb húzott magához, és megcsókolt. A szám azonnal elnyílt,
amikor az ajkai közelebb értek. Úgy ízlelt, hogy attól még
nehezebb lett elindulni.
- Jó éjt, Tess!
Lehunytam a szemem, és elhúzódtam.
- Jó éjt!
Jase megvárta, míg beérek az épületbe, és csak azután haj-
tott el. A mankóimmal lépkedve szálltam be a liftbe. Aho-
gyan sejtettem, Deb már otthon volt.
Törökülésben ült az ágyon, a haja hátul összefogva, túlsá-
gosan nagy kapucnis pulcsiban. Amikor felnézett rám, ijedten
kapta a szája elé a kezét.
- Jaj, istenem!
Zavartan torpantam meg az ajtóban.
- Mi van?
- Mankó? - Kinyújtotta a lábát, de addig már nem jutott el,
hogy fel is álljon. - Persze, tudtam, hogy mankóznod kell,
de... nem is tudom. - Két kezét a mellkasára szorította. - Ret-
tenetesen sajnálom!
 A mankót a falhoz támasztottam, és óvatosan az ágyhoz
bicegtem. Leültem. Fogalmam sem volt, hogyan kellene be-
lekezdenem ebbe a beszélgetésbe, ugyanakkor tisztában vol-
tam vele, hogy mindenképpen be kell avatnom a múltamba.
Csak éppen nem olyan könnyű kimondani például azt, hogy
tudod, randizgattam egy seggfejjel, aki állandóan megvert.
- Debbie...
- Szakítottam Erikkel.
Pislogtam, és egy pillanatig azt hittem, rosszul hallok. Az-
tán feltámadt bennem a remény.
- Tessék?
Felállt, és mellém ült.
- Ma reggel szakítottam vele.
- Ez... - Vajon mi lenne a legjobb szó? Nagyszerű? Fan-
tasztikus? Egyik sem tűnt túl szerencsésnek, mert pontosan
tudtam, hogy Debbie nagyon szerelmes volt Erikbe.
- Ennek meg kellett történnie. Nem volt más választásom,
mert... - Lehajtotta a fejét, mintha szeretne elbújni a tekinte-
tem elől. - Mert vasárnap igazad volt. Erik... sokszor nagyon
kedves tud lenni, de...
- De néha megver - fejeztem be a mondatot halkan, és va-
lami különös okból kifolyólag úgy éreztem, a mellkasom ösz-
szeszorul.
Lassan bólintott.
- Nem volt túl gyakori. Úgy értem, nem vert állandóan.
Néha csak megmarkolta a karom, és kiabált velem. És később
mindig, mindig úgy tűnt... hogy megbánja. Vagy legalábbis
elég őszintének tűnt a bocsánatkérése, és én mindig meg is
bocsátottam neki. - Elhallgatott, és felsóhajtott. - Soha, senki
sem tett rá megjegyzést. Egészen addig, amíg te fel nem hoz-
tad. Azt hiszem, részben azért, mert az utóbbi időben sok-
szor... ööö... veszítette el a hidegvérét. És mégis, senki nem
foglalkozott vele.
- Nagyon nehéz erre bármit mondani - feleltem, és a bal
lábamat felhúztam a mellkasomhoz. - Nem akartalak feldühí-
teni. - Es azt sem akartam, hogy szégyellje magát, mert em-
lékszem, hogy amikor a szüleim előtt kiderült a titkom, akkor
főként ezt éreztem; szégyent.
- Nem dühös voltam. Hanem szégyenkeztem - felelte,
mintegy megerősítve a sejtésemet. - Hiszen, mégis miért ma-
radnék együtt vele, amikor ennyire nyilvánvalóan rosszul bá-
nik velem, nem igaz?
- Azért, mert néha viszont úgy bánik veled, mint egy igazi
hercegnővel? - Egy ideig némán piszkálgattam a farmerem
szárának kicsit foszlott szélét. - És mivel pontosan tudod,
hogy néha ennyire hihetetlenül kedvesen is viselkedhet, bele-
kapaszkodsz ezekbe a pillanatokba.
Éreztem, hogy a tekintete a vesémbe hatol.
- Te is...?
Nem szóltam egyetlen szót sem, csak bólintottam.
Felsóhajtott.
- Es te szakítottál vele?
- Nem igazan - válaszoltam, majd felnevettem. - Anya és
Cam is látta a zúzódásokat, úgyhogy végül kénytelen voltam
bevallani nekik mindent. Szakítani akartam, de nagyon fél-
tem, és...
- És meg mindig szeretted? - kérdezte fájdalommal teli
halk hangon.
A kis, fehér szálakat piszkálgatva bólintottam. Nagyot
nyeltem.
- Ő volt az első... minden tekintetben. Azt hittem, szerel-
mes vagyok belé. Most visszatekintve már látom, hogy in-
kább csak féltem...
 - Az egyedülléttől? - fejezte be a mondatot, mire megint
bólintottam. - Jó hülyék vagyunk mi, akik annyira félünk az
egyedülléttől, hogy inkább hagyjuk verni magunkat.
- De te már nem vagy hülye - mondtam nyomatékosan. -
Mert szakítottál vele.
- Igen. - A szeme könnyekkel telt meg, de félrepislogta
őket.
A gombóc mostanra feljebb haladt, a torkomba. Nagyon
boldog voltam, amiért megtette ezt a lépést - jobban mondva
izgalommal vegyes boldogságot éreztem, de közben sajnál-
tam is, mert pontosan tudtam, mennyire megszenvedi az egé-
szet. Hiszen akárcsak Jeremy, Erik is képes volt arra, hogy
mintegy varázsütésre elfeledtesse a rossz dolgokat. Jeremy
annyira jól csinálta ezt a fajta varázslatot, hogy ez volt éppen
az egyik ok, amiért nem hagytam el. Most, idősebben, már
tudom, hogy ez az ilyen erőszakos emberek egyik jellegzetes-
sége. Ha kell, akkor félelmetesen elbűvölök tudnak lenni, és
emiatt veszélyesebbek egy csörgőkígyónál.
- Erik hogy viselte? - kérdeztem.
Halvány mosoly volt a válasz.
- Nem túl jól.
A gyomrom megint görcsbe rándult.
- De ugye nem...
- Nem! Dehogy. Éppen ellenkezőleg. - A keze fejével meg-
törölte a szemét. Az egyik kezemet a karjára tettem, és meg-
szorítottam. - Bocsánatot kért, sírt és könyörgött... - Megrázta
a fejét. - A vége felé pedig kezdett ugyan feldühödni, de sze-
rencsére otthagytam, mielőtt nagyon elfajulhattak volna a
dolgok.
- Helyes.
Felnézett rám, és összetalálkozott a tekintetünk.
 - Rettenetesen sajnálom, amiért nem hallgattalak meg va-
sárnap, és azt is, ami akkor történt, amikor Erikkel visszajöt-
tünk. Biztos vagyok benne, hogy tényleg véletlen volt, de ak-
kor sem történik meg, ha nem veszíti el a fejét, ahogyan min-
dig szokta.
- És ez volt a végső lökés, hogy szakíts vele?
- Igen. Illetve nem. - Megköszörülte a torkát. - Amikor
Jase megkereste szerda reggel, és megtudtam, hogy a térded
teljesen szétment. ..
- Jase megkereste? - vágtam a szavába, és éreztem, hogy a
szemem elkerekedik.
Bólintott.
- Közvetlenül az előtt jött oda hozzánk, hogy elindultunk
volna az órákra. Nem tudtam, hogy ennyire súlyosan megsé-
rültél.
Elhessegettem a szavait, és éreztem, hogy a pulzusom fel-
gyorsul.
- És mit mondott neki Jase?
- Hát az igazat megvallva nem sokat. Csak annyit, hogy ha
megtudja, hogy még egyszer fájdalmat okoz neked, akkor
áshatja is a sírját. Erik nem volt bűnbánó hangulatban. - Fel-
nyúlt, és meghúzta a lófarkát. - Jártatni kezdte a száját, és azt
mondta, hogy... szóval fogy egy kurva vagy, és jobb lenne, ha
a saját dolgoddal törődnél, és jobb lenne, ha távol tartanád
magad tőlem.
Magasról tettem arra, hogy mit gondol rólam Erik, azon-
ban már előre féltem attól, mi lesz ennek az egésznek a vége.
- Jase persze nem viselte valami jól a dolgot - folytatta
Debbie és aztán Erik arca sem nyújtott valami épületes lát-
ványt.
A szememet összeszorítottam, és ahogy a forróság és a
borzongás egymást követő hullámokban öntött el, szinte le-
vegőt is alig kaptam. Jase tropára ment bütykének képe jelent
meg a lelki szemeim előtt.
Megkereste Eriket.
Éppen úgy, ahogyan Cam is megkereste Jeremyt annak
idején. Bizonyos szempontból tehát a történelem hihetetlen
módon ismétli meg önmagát, összecsapott bennem a harag, a
csalódottság és meg valami más is, amit magamnak sem sze-
rettem volna beismerni.
- Minden rendben van? - kérdezte Deb.
- Aha, minden oké. Hidd el, hogy most már minden sokkal
jobb lesz neked. - A hangomat reszelősnek hallottam, de pró-
báltam arra koncentrálni, ami most igazán fontos, vagyis
Debbie-re, nem pedig arra, hogy Jase mit csinált. - És ezt
most nagyon komolyan mondom.
- Tudom - szorosan magához ölelt, és mire elhúzódott, már
nem csillogtak könnyek a szemében. - Új élet kezdődik szá-
momra, és ebben nem lesz semmi más, csak jó.
 19. FEJEZET

DEBBIE-VEL EZUTÁN MÉG NAGYON SOKÁIG

fennmaradtunk, és csak beszélgettünk, beszélgettünk. Először
nagyon fájt azt hallani, hogy akkor reggel Jase Erikhez ment,
nekem meg azt mondta, Jackkel vannak valahol. Az is lehet,
hogy mind a kettő megtörtént, bár az egész annyira nem szá-
mított, hiszen ez nem változtatott semmin.
Végül persze mindent részletesen elmeséltem Debbie-nek
a Jeremyvel kapcsolatos dolgokról. Cam reakcióját egy kicsit
visszafogottabbnak adtam ugyan elő, de akkor is csodálatos
érzés volt, hogy ez a hatalmas súly végre lekerülhetett a vál-
lamról. Mert úgy éreztem, olyasvalakivel osztom meg a tit-
komat, aki valóban képes lesz majd megérteni. Debbie pedig
mesélt nekem a jó pillanataikról meg a rosszabb pillanataik-
ról, és azokról is, amik egészen egyszerűen rettenetesek vol-
tak. Néha úgy éreztem, hogy kételkedik benne, valóban he-
lyesen döntött- e, ugyanakkor pontosan tudtam, hogy ez így
természetes. Mindig azt hisszük, ez azért történt velünk, mert
ostobák és gyengék vagyunk, pedig még a legokosabb és leg-
erősebb lányok is könnyen áldozatul eshetnek egy nagydu-
más csábítónak.
Na és persze bőgtünk is - de ezek a könnyek megtisztulást
jelentettek. A megújulás, nem pedig a fájdalom szülte őket.
Végül pénteken nagyon késő reggel ébredtem csak fel, Deb
bejelentette, hogy hazamegy a szüleihez, és velük is közli a
hírt, én pedig sok szerencsét kívántam neki - arra mindket-
tőnknek szüksége volt
A Jase-szel közös ebédet le kellett mondanom, és mire
Debbi? elment a koleszból, már csak perceim maradtak, hogy
Jase megérkezzen, és vacsorázni induljunk - a legeslegelső,
legslgigazibb randinkra -, de mialatt kint álltam, és a man-
kómba kapaszkodva rá vártam, egyfolytában csak arra tudtam
gondolni, hogy kis híján ő is megtette ugyanazt, amit Cam.
Még mindig nem tudtam tisztázni magamban, hogy ponto-
san mit érzek azzal kapcsolatban, amit tett - vagyis, hogy va-
lóban annyira dühös legyek-e rá, amennyire dühös voltam,
vagy jobb lenne még ennél is dühösebbnek lenni. Jase ugyan-
is pontosan tudta, milyen hatalmas bűntudatot éreztem Cam
miatt.
Megérkezett, leparkolt a padka mellé, majd kiugrott a ko-
csiból, és elölről megkerülte. Farmer volt rajta, és sötét színű,
V nyakú pulcsi, én pedig önkéntelenül is rémesen alulöltö-
zöttnek éreztem magam farmerben és kardigánban. Tök
mindegy, mit vett fel, mindenben istentelenül jól nézett ki,
mintha éppen abban a pillanatban lépett volna le a GQ maga-
zin címlapjáról. Nem úgy, mint az összes többi srác - mert ők
inkább egy OTTO katalógusba illettek volna.
Elvette a mankómat, majd megfogta a karomat, és úgy se-
gített be a Jeepbe. A műszerfalon már ott várt rám egy szög-
letes, rózsaszín doboz. Felemeltem, és Jase-re pillantottam.
- Desszertnek - jegyezte meg, szélesen vigyorogva.
Nem nyitottam ki ugyan a tetejét, de a világosbarna bevo-
nat a tetején így is nagyon ínycsiklandónak tűnt.
- Milyen ízű?
- Tipp?
- Csokis?
- Uncsi... - jegyezte meg, majd elhúzódott a padka mellől. -
Mogyoróvaj van a tetején és a belsejében is.
- Aszta! - Tudtam, hogy a mogyoróvaj és a csoki együtt
kész ízorgazmus lesz, és kis híján azonnal felfaltam.
 - Ha nagyon akarod, akkor természetesen megeheted. Te-
szünk mi a vacsoraszabályokra, nem? Simán kezdhetünk
desszerttel.
Megint az a mosoly. Fogalmam sem volt, hogy pontosan
mién van rám éppen a muffin ilyen ellenállhatatlan hatással.
Mert azon kívül, hogy az esetek vagy kilencvenkilenc száza-
lékában elképzelhetetlenül finomak voltak, mostanra rende-
sen vártam, hogy mikor falhatom fel a következőt.
- Honnan szerzed ezeket? - kérdeztem, és magam is meg-
lepődtem azon, hogy ezt még soha nem akartam megtudni. -
A városi pékségben készítik?
- Nem.
A tekintetem a bütykére meredt, és vártam, hogy ennél
részletesebb magyarázatot kapjak. A bőr már közel sem volt
annyira sebes, de még mindig kipirosodottnak tűnt. A gyom-
rom összeszorult.
- Anya nővérétől van... Az ő lánya, Jen készíti.
- Hűha! Pedig ezek olyan finomak, mintha valami speckó
cukrászatban készülnének. Szerintem bele kellene vágnia va-
lami vállalkozásba.
- Mi is ezt mondogatjuk neki. - Rám pillantott, és az arcán
megint megjelent az a rá jellemző félmosoly. - Jen egyfolytá-
ban azt kérdezgeti, ki az a különleges csaj, akinek ezeket az
állat muffinokat gyártja. Azt mondtam neki, hogy egyszer
bemutatlak benneteket egymásnak.
A tekintetem önkéntelenül is elindult megint a bütykei felé,
de aztán kényszerítettem magam, hogy inkább a szemébe
nézzek.
- Az... nagyon klassz lenne.
- Szerintem is. - Felém nyúlt, az ujjait az enyémbe fonta, és
megszorította.
 A mellkasomban éreztem egy könnyű kis csomót, ami az-
tán erősebb lett, és lesüllyedt a gyomromba, mert megint a
bütykére tévedt a tekintetem. Annak a bütyöknek a bőrét Erik
arccsontja horzsolta le. Jase képes volt megkeresni olyasmi
miatt, ami talán csak baleset volt - bár ezt már soha nem tud-
juk meg. Ez a mostani kiváló pillanat lett volna arra, hogy
feltegyek neki minden fontos kérdést, de elszalasztottam.
- Jen tud Jackről? - kérdeztem, hirtelen témát váltva.
Bólintott.
- A családban mindenki tudja az igazat. De senki nem be-
szél róla. Egy kicsit olyan, mintha ez lenne a világ legna-
gyobb, legrosszabbul titkolt titka.
Erre egy ideig nem válaszoltam semmit, mert az agyamat
ezer más gondolat foglalta le. Frederickbe nagyon gyorsan
átértünk, és a Bonefish Grillben sem kellett sokat várnunk a
vacsorára. Képes lettem volna egyedül felfalni egy négysze-
mélyes garnélatálat. Főképpen Jase beszélt, és előbb Jackről
volt szó, utána pedig a bátyámról.
- Szóval akkor holnap lesz a nagy nap, mi? - kérdezte,
majd a villájával ellopott a tányéromról egy kagylót. - Szerin-
ted a bátyád nem gondolja majd meg magát?
Ez eddig fel sem merült bennem.
- Miért, te nem hiszed, hogy tényleg megteszi?
- Mindenesetre totál be van tojva! - felelte Jase hangosan
nevetve, majd hátradőlt a bokszban. - Meg soha nem láttam a
tesódat olyannak, mint az utóbbi időben.
- Én sem. De azért remélem, hogy nem fogja meggondolni
magát. Olyan jól összeillenek.
Jase lehajtotta fejét, rám pillantott, és közben egyik ujjával
a borospohár peremét simogatta.
- Azonnal el kell mondanunk Camnek, amikor visszaérnek.
A lélegzetem a torkomban akadt, de bólintottam.
 - Szerintem is.
A pincérnő meghozta a számlát, Jase pedig, miközben elő-
rehajolt, hogy kivegye a zsebéből a tárcáját, gyorsan belecsó-
kolt a szám sarkába. Megláttam, hogyan csillan ezüstös fény-
nyel a szeme, és a szívem hevesebben kezdett verni.
- Debbie szakított Erikkel - jelentettem ki hirtelen.
Csak egy pillanatra állt meg a mozdulatban, aztán elővette
a tárcájából a pénzt.
- Ez jó hír, nem? Hiszen Erik mindig is egy pöcs volt sze-
gény csajjal. Senki sem értette, miért vannak még együtt egy-
általán.
Figyeltem, ahogyan a pénzt a pultra teszi, és a pulzusom
még mindig az egekben volt.
- Erik... verte.
Jase megint megmerevedett, de ezúttal a tárca zsebre tétele
közben. Rám nézett.
- Tessék?
Az arckifejezésében semmi nem utalt arra, hogy bármit tit-
kolna előlem, de közben pontosan tudtam, hogy rejteget va-
lamit.
- Verte. Úgy, ahogyan Jeremy vert engem.
Az állkapcsában előbb megmerevedett egy izom, maid
csücsöritett, és miközben elfordult tőlem, halkan füttyentett.
- Hű, hát nem is tudom, erre mit mondhatnék. Tess!
- Talán azt, hogy most már kétszeresen is örülsz, amiért
szétverted a kepét?
A tekintete összeakadt az enyémmel, és a szeme lenyűgö-
zően ezüstös színűre változott. Szóra nyitotta a száját, de az-
tán láthatoan meggondolta magát. Széles vállait felhúzta.
- Tudok róla - suttogtam. - Deb mesélte el tegnap éjjel.
- Tegnap éjjel - ismételte meg, mintha nem jól hallotta vol-
na. - És te csak most hozod fel a témát? - Felnevetett, és lát-
tam, hogy az az izom remeg az állkapcsában. - Tudod, végig
tudtam, hogy valami böki a csőrödet. Túlságosan csendes
voltál. És a muftint sem falad be azonnal. De azt hittem, talán
csak a térded faj.
A hajamat a fülem mögé fésültem.
- De magadtól akkor sem mondtad volna el.
Felsóhajtott, majd kicsusszant a bokszból, és miközben fel-
lát, a mankómat is megfogta.
- Szerintem odakint folytassuk ezt a beszélgetést.
Mivel szerintem sem vacsoraasztal mellé való téma volt,
megvártam, míg beszállunk a Jeepbe, és csak akkor folytat-
tam:
- Szóval megkerested, és megverted.
- Én nem kerestem meg, Tess. Ez cseppet sem olyan volt.
mint amit Cam tett. Pontosan tudom, hogy ezt gondolod, de
hidd el, nem volt ilyen szándékos. Összefutottam vele a klub-
házban, miután a szüleimtől eljöttem. Ott ült a kanapén, és
úgy csinált, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogyan előrehajolt, és
elfordította a kulcsot. A motor felbőgött, és Jase csak akkor
folytatta a történetet, amikor kiértünk a főútvonalra, és egyen-
letes tempóban haladtunk a 70-es államközi felé.
- Nekem meg egyfolytában csak az járt a fejemben, hogy
miatta buktad el életed álmát. Ezt ugyanis ő vette el tőled,
akár véletlen baleset volt, akár nem. Miatta történt.
Ez igaz volt.
- Jase...
- Mindazok után, amin keresztül kellett menned, nem tud-
tam megállni, hogy ne mondjak neki valamit. Mindenképpen
meg kellett tennem - folytatta, és a vonásai élesen rajzolódtak
ki a félhomályos kocsiban. - Azt mondtam neki, hogy ha jót
akar, akkor távol tartja magát tőled, és soha az életben nem
történik még egy baleset. Ennyi. Csak ennyit akartam neki
mondani, és valóban, meglehet, hogy nem a legkedvesebb
hangnemben beszéltem, de azt akartam, hogy felfogja, amit
közölni akarok.
Lényegében ugyanazt hallottam vissza, amit már Debbie is
elmesélt, úgyhogy nemigen lepett meg, ami ezután követke-
zett.
- De aztán mondott néhány undorító dolgot, Tess. Olyas-
miket, amiket soha, senkinek nem lenne szabad veled kapcso-
latban a szájára vennie, én pedig gondoskodtam róla, hogy
soha többé eszébe se jusson megtenni.
A szavaiból nem csendült ki semmilyen büszkeség. Talán
csak egyfajta férfielégedettség, hogy sikerült egy másik férfit
- már amennyire Eriket annak lehetett nevezni - a helyére
tennie.
- Megütötted.
Rám nézett, és a tekintete keményen villant.
- Igen.
- És csak ennyit akarsz mondani erről az egészről?
A tekintetét a fekete országút felé fordította, majd a hajába
túrt.
- Semmit nem bántam meg.
Felsóhajtottam.
- Ahogyan Cam sem.
- Ez azért nem ugyanaz a helyzet. Én nem vertem péppé
Érv pofáját. Én nem jutottam sittre, a srác sem az intenzívre. -
Színre köpte a szavakat, összerezzentem, ahogyan hallgattam.
- Basszus Tess, nem így akartam...
- Nagyon jól tudod, mi a véleményem arról, amit Cam tett,
és azt is, hogyan érzek miatta. Cam kis híján az egész életét
tönkretette, csak azért, mert én...
 - De az nem a te hibád volt! Amit Cam tett, az nem miattad
történt! Amit én tettem, az sem a te hibád volt! Eriknek túl
sokat járt a szája, és jó, behúztam neki kettőt is!
A vér dübörögve áradt az ereimben, miközben próbáltam
megfejteni, milyen érzések törnek rám ezt hallva. A zavar
jelentős része abból fakadt, hogy volt a lényemnek egy apró,
nagyon kicsi gonosz kis darabja, amelyik szó szerint örült,
hogy Erik végre megízlelte a saját főztjét. És emlékszem, ak-
kor is éppen ezt éreztem, amikor meghallottam, hogy Cam
mit művelt.
És magam sem tudtam volna megmondani, hogy milyen
ember lehet az, akit ez boldoggá tesz.
Meredten néztem kifelé, és figyeltem a nagy sebességgel,
elmosódottan tovarohanó fákat.
- Miért nem mondtad el?
- Én... - Megint káromkodott egy sort. - Mert tudtam,
hogy felzaklatna a dolog. És reménykedtem benne, hogy
Debbie is tartja majd a száját.
Az ujjaim ökölbe szorultak az ölemben.
- Te komolyan azt hitted, hogy nem fogja elmondani?
- Miért, te szeretnéd, ha mindenki megtudná, hogy megver-
ték a pasidat? Nem. Ezért gondoltam, hogy ő sem fog elbüsz-
kélkedni vele. Belátom, tévedtem. És nagyon sajnálom. De
meg mindig sokkal boldogabb lennék, ha soha nem tudtad
volna meg.
Mivel nyilvánvalóan nem bánta, amit tett, egy kicsit nehe-
zemre esett megemészteni ezt a bocsánatkérést. Nem volt
büszke rá, de azért nem is bánta, na.
- De hiszen megígérted, hogy senkinek, semmit sem fogsz
mondani!
- Csak azt ígértem meg, hogy Camnek nem szólok egy szót
sem, és ezt nem is szegtem meg. És elhiheted, hogy Erik sem
fogja elmondani Camnek, mert akkor azt is meg kellene ma-
gyaráznia, miért osztottam ki neki két taslit. Mert csak ennyi
történt, és nem több. - Az ujjak, a tönkrevert bütykökkel, erő-
sebben markolták a kormányt. - Basszus, nem ez volt életed
legjobb éjszakája. Pedig ez volt az első igazi... Nem is tudom,
bassza meg! Ez lett volna az első randink, és te egész idő alatt
pipa voltál rám.
Csak ültem néma csöndben, mozdulatlanul. Valóban ez
volt az első hivatalos randink, még akkor is, ha nagyon nem
ereztem annak. És nem azért, mert nem szívesen voltam vele,
hanem azért, ami ott lebegett közöttünk.
- Már szerdán el kellett volna mondanom. Nem lett volna
szabad eltitkolnom előled. Ezt nagyon elkúrtam. - Aztán egy
pillanat szünet, - Tess, mondj már valamit, légy szíves!
Szorosan lehunytam a szememet, és lassan kiengedtem
ökölbe szorított ujjaimat. Mit mondhatnék? Hiszen nem csak
ezt az egyetlen estét rontotta el... Hanem ezzel együtt meg-
mérgezte azt a hatalmas és jelentőségteljes pillanatot is, ami
titkos kapcsolatunkban az egyik legfontosabb volt. Már akkor
mondanom kellett volna valamit amikor kiszállt a kocsiból.
Vagy amikor valamivel korábba küldött egy SMS- t, vagy
amikor én üzentem neki lefekvés előtt. És mégsem tettem
meg. Tisztázhattunk volna mindent, és akkor mind a ketten
jól erezhettük volna magunkat. Remélhetőleg.
- Fogalmam sincs, most mit mondhatnék - ismertem be vé-
gül.
Jase nem felelt semmit, és aztán hallgattunk a kábé félórás
út alatt, míg visszaértünk a koleszhoz. Lehetséges, hogy egy
kicsit túlreagáltam ezt az egészet? Hiszen nem azt tette, amit
Cam. De ez még nem menti fel az alól, hogy hazudott nekem,
és inkább verekedéssel oldotta meg a dolgot.
Ugyanakkor Erik provokálta.
 Sajgott a fejem, annyit töprengtem, mire a Jeep a padka
mellé húzódott. Ahogy az előző este is, már nyúlt a kulcsért,
hogy leállítsa a kocsit, de a karjára tettem a kezemet, és meg-
állítottam. Most jobban szerettem volna egyedül feldolgozni a
történteket.
- Inkább holnap hívlak - mondtam.
Egy pillanatig csak nézett rám meredten, majd bólintott.
- Akkor legalább azt hagyd, hogy a mankódat kivegyem!
- Jól van.
Óvatosan kiszálltam a Jeepből, és a súlyomat a jobbik lá-
bamra helyeztem, mialatt azt vártam, hogy kivegye a man-
kómat a hátsó ülésről. Átadta. Ahogyan acélosan csillanó
szemébe néztem, az az érzésem támadt, hogy őt sokkal job-
ban feldúlta az este, mint gondoltam volna.
Már éppen hívtam volna, hogy mégis jöjjön fel, de ekkor
két kézzel megfogta az arcomat, közelebb hajolt, és megcsó-
kolt, amiről eszembe jutott, hogy Jase mennyire kedves és
gyengéd is tud lenni.
- Minden rendben van? - kérdezte, és úgy éreztem, hogy a
talaj menten kiszalad a lábam alól.
A felismerés, hogy talán már az előtt tönkretesszük ezt a
kapcsolatot, hogy igazán beindulhatna, szó szerint megfa-
gyasztotta a vert az ereimben. Saját magam számára is várat-
lanul törtek fel belőlem a szavak.
- Nem csak arról van szó, hogy eszembe juttatta, amit Cam
tett... hanem hogy ez ugyanolyan volt, mint amit ö tett volna,
hogy megint úgy éreztem magam, mint amikor vele voltam,
és megint eszembe jutott minden, amit utána éreztem!
Jase egy pillanatra lehunyta a szemét.
- Nagyon sajnálom. Ez nem jutott eszembe.
- Semmi baj - suttogtam.
Látszott rajta, hogy hiszi is, meg nem is.
 - Biztos?
Bólintottam, mert nem bíztam magamban annyira, hogy
beszélni kezdjek. Az ujjai elengedték az arcomat, majd az
állával a bejárat felé biccentett.
- Megvárom, amíg bemész.
A torkomat fojtogatták az érzelmek.
- Jó éjt, Jase!
- Jó éjt! - mormogta.
Beléptem a vakítóan kivilágított előtérbe, és csak ekkor
döbbentem rá, hogy a kocsiban felejtettem a mufíinomat, és
azzal együtt a szívemet is. Megfordultam, és legszívesebben
kibicegtem volna a sötét éjszakába, hogy együtt lehessek
Jase-szel, és egyszerűen elfelejtsem mindazt, ami történt, de
ahogyan megígérte, éppen csak addig várt, míg beléptem az
épületbe, és már el is húzott.
A Jeepnek hűlt helye volt.
Lenyeltem a gombócot a torkomból, és a lift felé vettem az
irányt. A bűntudat égette a gyomromat, ugyanakkor gyanítot-
tam, jobb volt, hogy nem hívtam fel. Most sokkal fontosabb,
hogy magban rendbe tudjam szedni a dolgokat.
Meg mindig nem tudtam, hogy mit gondoljak, vágy mit
erezek, de abban egészen biztos voltam, hogy nem leszek ké-
pes sokáig haragudni Jase-re. Vajon kellene? Pillanatnyilag
csak arra valahogy bebújjak az ágyamba, és aludjak. Holnap,
friss fejjel, már tudni fogom, mit mondjak neki.
A lakásba lépve felkapcsoltam a villanyt, de a körte csak
pislogott néhányat, aztán kiégett, sötétségbe borítva mindent.
- Ó, basszuskulcs! - motyogtam magamban, miközben
megkerültem a kisasztalt, és a mankóval bénázva természete-
sen beleakadtam a sarkába. Megtaláltam a kislámpát, és fel-
kapcsoltam. Az energiatakarékos izzó éppen csak annyi fény-
nyel világította be a helyiséget, hogy ne törjem ki a nyaka-
mat. A mankót a sarokba állítottam, majd a szobánk ajtaja
felé fordultam.
Felhorkantottam.
- Most komoly, baszd meg?
A résnyire nyitva hagyott ajtó kilincséről egy rózsaszín sál
lógott. Hiszen Deb szakított a baromarcával! És ennek ellené-
re lefeküdt vele? Harag támadt bennem, lángra lobbantva a
véremet. Az tuti, hogy mind a kettőt megverem a mankóm-
mal. És ez már csak azért is jó lesz, mert ezután semmikép-
pen nem haragudhatok majd tovább Jase-re amiatt, amit
Erikkel tett. Ha alaposan beverem ennek a két hülyének a fe-
jét, akkor legalább ez a gondom megoldódik.
Bicegve mentem az ajtó felé. A lábam megmozdult a rög-
zítő sín ellenére is, és éreztem, hogy a fájdalom késpengeként
hasít bele, de én csak mentem tovább eltökélten, és belöktem
az ajtót. A szobában koromsötét volt, és meglepően néma
csend. Nem hallottam nyögéseket, de horkantásokat, és az
ágy rugó sem nyikordult meg, ahogyan valaki gyorsan takarót
kap maga elé.
A nyakamon minden kis szőrszál az égnek állt.
- Debbie? - A szemem még nem szokott hozzá a sötétség-
hez, és a villanykapcsolót kezdtem keresni. - Itt vagy?
A villany nem kapcsolódott fel.
Megint próbálkoztam vele, és hallottam is, ahogyan kattan,
de aztán ennyi... nem volt semmi, csak valami különös, nyi-
korgó hang. Mintha egy meglazult parkettán járkálna valaki.
A gerincemen hideg futott végig, és nagyot nyeltem.
- Deb?
Nem érkezett válasz, csak az a nyikorgás... nyikorgás...
nyikorgás.
Minden ösztönöm azt üvöltötte, hogy azonnal forduljak
sarkon, és rohanjak innen. A rettegés belém mélyesztette a
karmát, nem engedett, de én csak beljebb léptem a szobába,
és vaksin pislogtam. Megint próbáltam volna Debbie-t szólí-
tani, de az ajkam nem volt hajlandó megformálni a szavakat.
Belém fagyott minden hang.
A szobában kezdett feloldódni egy kicsit a sötét. Az árnyak
alakokká álltak össze, sűrűbbé, kézzelfoghatóvá...
Nekimentem valaminek, aminek nem lett volna szabad ott
lennie a szoba közepén, és különösen nem lett volna szabad
előre- hátra lengenie, ezt a nyikorgó hangot hallatva.
Ahogy felemeltem a fejem, és a szemem eléggé hozzászo-
kott a sötétséghez, minden levegő bennszakadt.
Két lábat láttam meg... két fehér, meztelen lábat.
Egy sötét alvós pólót.
Két kart, melyek élettelenül lógtak a test mellett.
A levegő egyetlen pillanat alatt rohant ki a tüdőmből, ami-
kor az agyam felfogta, amit a szemem látott, de - jaj, istenem!
– nem voltam hajlandó elhinni. Nem voltam képes elhinni. Ez
nem lehetséges. Sikoly gyűlt a mellkasomban.
Ez nem lehet ő.
Ez nem lehet az ő barna haja, ami az arcot keretezi. Ez
nem lehet az ő tátva maradt szája. Ez nem lehet Debbie, aho-
gyan a koleszszobánk kellős közepén, a plafonról lóg. Nem
lehet ő.
Rettenetes hang töltötte meg a szobát, fülsértő, bántó. A
hang nem akart elhalni, egyre csak szólt, hangosabban és
hangosabban. Aztán a háttérből más hangok is csatlakoztak
hozzá, riadt kiáltások, kezek ragadták meg a vállamat, aho-
gyan a lábam kifordult alólam, és a sikolyok csak szóltak,
egyre hangosabban és hangosabban.
Ostoba módon csak ekkor döbbentem rá, hogy én sikolto-
zok. És, hogy nem tudom abbahagyni. Hogy már soha nem
fogom tudni abbahagyni.
Debbie felakasztotta magát.
 20. FEJEZET

MINDEN EGYFAJTA KÁBULATBAN TELT, mintha

nem is velem történt volna. Végül csak akkor hagytam abba a
sikoltozást, amikor teljesen elment a hangom. A kezek, me-
lyek nem hagyták, hogy hanyatt essek, olyan emberé voltak,
akire a világon a legutolsóként számítottam volna - a másik
szoba lakója.
És mint kiderült, ez a bizonyos másik lakó az a csaj volt,
akit legutóbb félmeztelenül láttam Jase szobájában - Steph.
Bármilyen más alkalommal csak nevettem volna a helyzet
iróniáján. Hogy a titokzatos lakó, akit soha, senki nem látott,
éppen ő. És már majdnem el is nevettem magam ezen az
egész fordulaton, de szerencsére még sikerült időben meg-
akadályoznom, mert attól tartottam, hogy ha most nevetni
kezdek, akkor talán soha nem leszek képes abbahagyni. A
gyönyörű Steph, szoros lófarokba fogott, koromfekete hajá-
val, olyan alvós rövidnadrágban, ami sokkal kisebb volt annál
is, amit a Hooters felszolgálói viselnek, megpróbált beszélni
velem, amikor sikerült lejutnunk a túlságosan fényesen kivi-
lágított előtérbe, és leültetett az egyik túl keményre párnázott,
túl kényelmetlen karosszékbe. Aztán amikor látta, hogy csak
nézek rá tompa tekintettel, meredten, feladta a küzdelmet.
Debbie meghalt.
Remegés futott végig rajtam, közvetlenül a nyomában pe-
dig reszketések egész sorozata.
Az előtér tele volt emberekkel, némelyek a sarokban hú-
zódtak meg, néhányan halkan beszélgettek, mások sírtak.
Többen egymást ölelve próbáltak nyugalomra lelni. Mások
döbbent kábulattal próbálták felfogni, hogy néhány emelettel
feljebb valaki öngyilkos lett.
Steph hamarosan visszatért hozzám, és egy pokrócot terí-
tett a vállamra. Alig hallhatóan köszöntem meg neki, ő pedig
bólintott, és mellém ült. Közelebb lépett; egy másik lány is,
aki ismerősnek tűnt, de igazán nem ismertem.
- Most ne! - csattant fel Steph, és nagyon megijedtem a hir-
telen kiáltásra,
A másik lány megtorpant, és meztelen lábujjai a szőnyegbe
kapaszkodtak.
- De...
- Nem érdekel semmilyen de! - szakította félbe. - Hagyjá-
tok most békén!
Tompa aggyal pislogva figyeltem, ahogyan a lány azonnal
sarkon fordult, és felszívódott a többiek között. Néhány perc-
cel később egy srác próbálkozott, de Steph őt is rövid úton
elküldte. Úgy viselkedett, mint valami őrkutya.
A kölesz, bejárata felöl kék és vörös villogások vonták föl-
döntúli fénybe az előteret. Kénytelen voltam lehunyni a sze-
memet.
Debbie felakasztotta magát.
Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy ez megtörtén-
hetett. Azt meg nem is értettem, egyáltalán miért tette meg.
Az előző éjjel nagyon fontos és bátor döntést hozott, ma reg-
gel látszólag minden rendben volt vele, és arról beszélt, Hogy
meglátogatja a szüleit, most pedig…
Halott.
Végül az egyetemi rendőrség emberei jöttek oda hozzám,
hogy kihallgassanak. Letérdelt mellém az egyik fiatalabb
rendőrtiszt, és egyenletes, halk hangon beszélve arra kért,
hogy próbáljak felidézni mindent, ami a megtalálása előtt tör-
tént. Amikor pedig azt kérdezték tőlem, nem viselkedett- e
Debbie különösen az elmúlt néhány napban, szakadozottan
felsóhajtottam.
- Nem. De nincs egy napja, hogy szakított a barátjával -
mondtam nekik, és a hangomat rekedtnek, színtelennek hal-
lottam. - Amikor legutóbb beszéltem vele, egész jó hangula-
túnak tűnt. Azt hittem, hogy most is a szüleihez ment, hogy
közölje velük a szakítást.
A zsaruk úgy pillantottak egymásra, mintha a tény, hogy
csak nemrég lett vége a kapcsolatának, magyarázatul szolgál-
hatna mindenre, pedig nagyon tévedtek. Mert ha bármi, ez a
fordulat csak még bonyolultabbá tette az egész helyzetet. Hi-
szen mi oka volt megtenni, amit tett, amikor nem sokkal ko-
rábban azt mondta, hogy most kezdődik az új élete, és még
annyi mindent meg akar tenni?
Miközben az egyetemi rendőrség kihallgatott, megjelentek
a megyei és az állami rendőrtisztek is, és sorra, egymás után
feltették nekem ugyanazokat a kérdéseket.
- Hiszen ezekre már mind válaszolt! - Steph szinte köpte a
szavakat, amikor egy sheriffhelyettes azt kérdezte tőlem, mit
csináltam, mielőtt visszatértem volna a lakásba.
A seriffhelyettes bólintott.
- Ezt megértem, de...
- De nem gondolja, hogy Teresa, ó, nem is tudom, talán
egy kicsit sokkhatás alá került ettől az egésztől? Hogy talán
okosabb volna, ha hagynák egy kicsit levegőhöz jutni? Talán
kaphatna egy pár percet, hogy próbálja összeszedni magát
valamelyest?
A seriffhelyettes szeme elkerekedett, de meg mielőtt bár-
mit válaszolhatott volna, Steph felállt, megkerülte, és meg-
szólalt.
- Hála istennek, hogy itt vagy! Nagyon sokáig tartott.
 Nem volt alkalmam felemelni a fejem, és megnézni, kivel
beszélget. A seriffhelyettes ellépett az útból, egy magas alak
árnyéka vetült rám, és még mielőtt észbe kaphattam volna,
már két erős kar ölelte a vállamat. Nagy levegőt vettem, és
mélyen beszívtam az arcszesz illatát. Azonnal tudtam, hogy ő
az - Jase. Megremegtem, belebújtam az ölelésbe, és az arco-
mat a mellkasának nyomtam.
- Már a farmon voltam, amikor telefonáltál - mondta
Stephnek. Hogy Steph hívta fel? Mi van? - De olyan gyorsan
jöttem, ahogy tudtam. - Ujjai végigsimították a hátamat, és a
hajam alá csusszantak, - Jaj, kicsim, annyira sajnálom!
Nem tudtam válaszolni egyetlen szót sem, inkább még kö-
zelebb bújtam hozzá, megragadtam az oldalát, és alaposan
összegyűrtem a pulcsit, amit nem sokkal korábban, a randin-
kön is viselt. De még mindig nem voltam hozzá elég közel.
Nagyon hideg volt, és én azt akartam, hogy benne legyek.
- Bárcsak bejöttem volna veled! Az isten verje meg, bár-
csak ne kellett volna látnod a dolgot! - A fejét az enyémre
hajtotta, majd szorosabban ölelt, megakadályozva, hogy a
takaró lecsússzon rólam. - Annyira sajnálom, kicsim!
A seriffhelyettes mostanra biztosan feladta a küzdelmet,
mert már nem próbálta feltenni nekem a kérdéseket, amikre
legszívesebben nem is gondoltam volna. Istenem, legszíve-
sebben soha, semmire nem gondoltam volna az életem fenn-
maradó részében.
- Kösz szépen! - hallottam Jase hangját, aztán azt, ahogyan
Steph könnyed léptekkel távozik.
Szerettem volna elmondani Jase-nek, hogyan vigyázott
rám Steph, de az ajkaim túlságosan szorosan össze voltak
zárva, és semmi hang nem jött ki rajtuk. Jase pedig csak ölelt,
olyasmiket suttogott a fülembe, amiknek bár semmi értelmük
nem volt, valami különös módon mégis megnyugtatóan ha-
tottak rám.
Hirtelen minden hang elnémult az előtérben, Jase teste pe-
dig megfeszült. Valaki hangosan felsírt, és a többiek szipogá-
sa is felerősödött. A gyomrom forogni kezdett, ahogyan elhú-
zódtam Jase-től, hogy lássam, amit a többiek is látnak, és
amit egyszerűen nekem is látnom kellett.
- Ne! - Jase a tarkómnál fogva magához szorította a feje-
met. - Most jobb, ha nem nézel oda, kicsim. Nem fogom
hagyni, hogy ezt lásd.
Addig szorítottam a pulcsiját, míg minden ujjam belesaj-
dult. Nem is kellett odanéznem, hogy tudjam, mi történik.
Most viszik ki Debbie-t. Megint reszketés futott végig rajtam.
Percek teltek így el, aztán megint odajöttek a rendőrök.
Mindenképpen rögzíteniük kell a hivatalos vallomásomat.
- Nem várhat a dolog? - kérdezte Jase. - Kérem! Holnap
megígérem, hogy beviszem az őrsre, de most jobban szeret-
nék minél előbb, minél távolabb lenni innen.
Kis szünet, majd a rendőr bólintott.
- Mára már tényleg elég részletet rögzítettünk, de akkor ké-
rem, vegye el a névjegyemet! És holnap mindenképpen be
kell jönnie a hölgynek.
Jase megmozdult, és átvette a kártyát.
- Köszönöm!
A rendőr ezután megköszörülte a torkát.
- Nagyon sajnálom, ami történt, Miss Hamilton. Kérem,
próbáljon most pihenni, és holnap találkoznunk.
Hogy próbáljak pihenni? Majdnem felröhögtem.
- Elmegyünk innen, de előbb még össze kell szednem a
mankódat, érted? - Jase elhúzódott tőlem, de a keze még
mindig az arcomat ölelte, összetalálkozott a tekintetünk. A
szája körül aggodalmas ráncok jelentek meg, és az ajka kes-
keny vonallá vált. Éppen olyan sápadtnak tűnt, amilyennek én
éreztem magam. - Ugye nem lesz semmi baj, amíg a man-
kókkal visszaérek?
Nem is vettem észre, hogy ide mankó nélkül jöttem le. Le-
hunytam a szememet, és többször, mélyen felsóhajtottam,
míg sikerült némiképpen összeszedni magam.
- Jól van. Nem... nem lesz semmi baj.
- Tuti?
Bólintottam, és ő már indult is volna, de megragadtam a
csuklóját.
- Hova megyünk?
- Felmehetünk a házba ide, vagy vissza a szüléimhez... -
Nem akartam most emberek között lenni, különösen nem
Erik közelében.
- Van kulcsom Cam lakásához. Itt... itt van a táskámban.
Oda nem mehetnénk el?
- De, kicsim, oda megyünk, ahova csak akarod. - Aztán a
vállam felett, mögém pillantott. - Mindjárt...
Megszorítottam a csuklóját.
- Ne mondd el Camnek! Légy szíves! Mert ha most el-
mondod, akkor azzal tönkreteszed az útjukat, és azonnal ha-
zarohan hozzám. Légy szíves, ne mondd el neki!
- Nem fogom - ígérte, és megpuszilta az arcomat. - Ne ag-
gódj emiatt, oké? Csak... Ne aggódj most semmi miatt sem!
Megkönnyebbültem, hogy nem fogok belezavarni Cam
terveibe, és ellazultam. Jase elment megkeresni az egyik
rendőrtisztet, mert fel akart menni a szobámba, és összeszed-
ni néhány cuccomat. Mialatt rá vártam, tekintetemet a kopott
járólapra szegeztem. Éreztem, hogy mindenki engem néz, és
legszívesebben nagyon kicsire összehúztam volna magamat.
Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság eltelt volna, míg Jase
visszaért. Kezében a táskámmal felsegített, majd kivezetett.
Szinte nem is éreztem, mennyire hűvös az éjszakai levegő,
miközben elhaladtunk a padka mellett álló járőrkocsik között,
egyenesen a parkolóba.
A University Heightsig tartó úton egyikünk sem szólt
egyetlen szót sem. Jase fogta a kezemet, de szinte nem is
éreztem az ujjainak a szorítását. Kívül és belül is teljesen
tompa voltam, és még az is eszembe jutott, hogy talán mind-
örökre kiégett belőlem minden érzelem.
A szalagszakadásom után éreztem így magam. Üres. Ká-
bult. És akkor ebből az állapotból napokon keresztül nem is
tudtak kirángatni. Csakhogy ez a mostani mintha sokkal mé-
lyebb üresség lett volna, ami valami egészen más szinten
pusztít el bennem mindent.
Cam lakásában teljesen sötét volt, mikor beléptünk. Jase
ellépett mellettem, és azonnal megtalálta a villanykapcsolót.
Úgy tűnt, ez az albérlet szinte amolyan harmadik otthona.
Megállt, vagy néhány lépéssel előttem, megfordult, és
mind a két kezével a hajába túrt.
- Tess, kicsim... - Aztán csak ingatta a fejét, mintha maga
sem tudná, mit is mondhatna ebben a helyzetben. Mégis mi
volna a megfelelő szöveg?
Felsóhajtottam, és mintha minden erő kiszaladt volna a
térdemből
- Én még... még soha nem láttam halott embert.
Egy pillanatra lehunyta a szemét.
- ő halott volt... - Elharaptam a szót, és nagyot nyeltem.
Ostoba és felesleges megerősítés volt ez, én mégis úgy érez-
tem, hogy mindenképpen ki kell mondanom hangosan is az
igazságot. - Öngyilkos lett. Miért csinálta?
- Fogalmam sincs. - Csak nézett rám, és a tekintetében
végtelen fájdalom csillant.
A torkom égni kezdett.
 - Tegnap este még azt mondta nekem, hogy nagyon bol-
dog, hogy végre sikerült szakítania Erikkel. Hogy most már
előtte van az egész élet, és biztosan csak csupa jó dolog fog
történni vele, - Felsóhajtottam, de elakadt a lélegzetem. - Ma
reggel is úgy tűnt, minden rendben van vele. Fel sem tudom
fogni.
- Tudom. - Jase megállt előttem, és amikor megszólalt, a
szavai nagyon, de nagyon halkan csendültek. - És lehet, hogy
soha nem fogunk rátalálni a válaszokra.
Én nem voltam hajlandó hinni ebben. Valaminek biztosan
történnie kellett, hogy Debbie így döntött, már csak azért is,
mert nem akartam, hogy ez valami megmagyarázhatatlan ti-
tok maradjon, amivel meg kell majd tanulnom egész életem-
ben együtt élni. Nem mozdultam ugyan, valahogy mégis elő-
rebuktam. A mankó kiesett a kezemből, és tompa puffanással
hullt a szőnyegre. Jase elkapta a könyökömet, és odavezetett
a kanapéhoz.
- Minden rendben? - Leült mellém, és forró arcomra he-
lyezte a tenyerét.
Bólintottam, és lehunytam a szememet, belehajoltam a si-
mogatásba. A szavak pedig - szinte maguktól törtek elő belő-
lem.
- Korábban meg kellett volna próbálnom beszélni vele
Erikről! El kellett volna neki mondanom, hogy én min men-
tem keresztül Jeremyvel. Akkor talán segíthettem volna neki.
Ha jobban odafigyelek rá...
- Hagyd abba! - szakított félbe. Mind a két kezét az arcom-
ra helyezte, a homlokát az enyémhez nyomta. - A világon
semmit nem tehettél volna, hogy ez ne történjen meg. Értesz,
ugye?
Nem voltam biztos abban, hogy tényleg értem. Soha,
egyetlen alkalommal sem hoztam fel Debbie-nek az Erik-
témát, és ő végig némán tűrte azt, ami történt. Vagyis bár-
honnan nézzük is a dolgot, a némaság életeket tett tönkre.
Morgáshoz hasonló hangot hallottam.
- Ha valaki eltökéli magát, hogy öngyilkos lesz, akkor bár-
ki bármivel próbálkozik is, megteszi, Tess.
Öngyilkos lesz.
Valami annyira szörnyen hibázott ebben az egészben, mert
egyszerűen Debbie nem olyan ember volt, aki képes lenne
eldobni a saját életét. Igaz, hogy minden ennek az ellenkező-
jére utalt, az agyam egyik sötét kis zugából azonban valami
mégis egyfolytában azt üvöltötte, hogy Debbie soha nem
akasztotta volna fel magát.
- Vajon találtak búcsúlevelet? - töprengtem hangosan, és
éreztem, hogy a gyomromba és a mellkasomra mind nagyobb
súly nehezedik. - Szerinted hagyott Debbie üzenetet?
Visszahúzódott, majd a kezét a combomra ejtve megrázta a
fejet.
- Fogalmam sincs. Talán holnap elmondják majd, ha be-
megyünk az őrsre.
Pedig jelenleg ez volt a legutolsó dolog, amire szívesen
gondoltam. Tenyeremmel végigdörzsöltem az arcomat. Any-
nyi gondolat kergette egymást a fejemben, hogy a végén
kénytelen voltam kimondani legalább egyet ezek közül.
- Te tudtad, hogy Steph ott lakik? Úgy értem, hogy közös a
lakásunk.
- Nem. Soha nem mentem fel hozzá a koleszba, és soha
nem is kérdeztem, merre lakik.
Én pedig úgy döntöttem, hogy abban a pillanatban hiszek
neki, hiszen semmi értelme nem lett volna vitába szállni vele.
- És ő hívott fel téged?
 - Aha, én pedig... azt mondta, hogy nagyon fel vagy dúlva,
sikoltozol, és egyfolytában engem hívsz. Úgyhogy megcsör-
getett.
Remegtem, amikor eszembe jutottak azok a pillanatok
közvetlenül Debbie megtalálását követően.
- És honnan tudta?
Jase zavartan nézett rám.
- A buli éjszakája óta sejti... Észrevette, mennyire feldúlt,
amit láttál, kitalálta, hogy nagyon sokat jelentek neked, és
hogy biztosan van köztünk valami.
Mondjuk ebben azért volt valami. Kicsit elfordultam, és ar-
ra koncentráltam, hogy apró, egyenletes lélegzeteket vegyek.
- Megnézem, hátha tart Cam itthon valami piát.
- Ha lehet, akkor minél erősebbet - motyogtam.
- Tuti? - Majd miután bólintottam, megcsókolta az arco-
mat. - Biztos vagyok benne, hogy tart itthon valamit.
Felnéztem, és a tekintetem a Cam bézs szőnyegén heverő
mankókra tévedt. Néhány nappal korábban még meg voltam
győződve róla, hogy az életemnek vége. Persze nem teljesen,
hiszen éppen akkor, amikor ez a szörnyűség megtörtént, cso-
dálatos pillanatokat is átéltem. Jase az enyém lett végre. Éve-
ken keresztül futottam utána, és most végre az enyém lett.
Néhány órája még nagyon dühös voltam Jase-re, amiért vere-
kedésbe bonyolódott Erikkel, de mostanra már ez is teljesen
jelentéktelenné vált. Ahogyan a sérült térdem is. Mindezek az
események említésre méltók sem voltak ahhoz képest, ami
Debbie-vel és a családjával történt. Az én problémáim sem-
miségek, hiszen Debbie... Nos, ő már elment.
Jase visszatért, és a kezében egy kis pohár, borostyánszín
folyadékot tartott.
- Scotch - jelentette be. - Ez tuti segíteni fog.
 Belekortyoltam a pohárba, azután hunyorogni kezdtem,
mert az ital sávot mart a torkomba.
- Hűha!
- A második már könnyebben csúszik majd - közölte, aztán
hatalmasat kortyolt az üvegből. Nyilvánvalóan nem először
ivott ilyesmit.
Es valóban igaza volt, mert a második korty sokkal köny-
nyebben csúszott le, a harmadik meg szinte már magától. És
amikor végeztem, a kiürült poharat visszatettem a kisasztalra.
- Segített? - kérdezte, miközben az üveget a poharam mellé
állította.
Nem is tudtam eldönteni. Felé fordultam.
- Most csak... csak szeretnék aludni.
Az arckifejezése sokkal lágyabb lett.
- Mondjuk ez szerintem is nagyon jó ötlet volna.
És valóban. Már első blikkre is nagyon jónak tűnt az ötlet.
- Nem akarsz ma éjjelre velem maradni? Nem szeretnék
egyedül lenni.
- Hogyne maradnék! Fel sem merült, hogy ma éjjelre
egyedül hagyjalak!
Óvatosan odaléptem hozzá, és átöleltem a nyakát.
- Annyira hálás vagyok, amiért eljöttél hozzám!
Viszonozta az ölelést.
- Ezért nem kell hálásnak lenned.
- Tévedsz. Mert el sem tudom képzelni, mit csináltam vol-
na, ha nem vagy ott mellettem. Szerintem meg is őrültem
volna. Én csak... - De aztán nem fejeztem be. Egyre nagyobb
hálát éreztem.
- Köszönöm!
Jase megcsókolta a fejem búbját, én pedig egyszerre na-
gyon nehéznek éreztem, hogy elhúzzam a nyaka köré fonódó
karjaimat. Miközben Jase a hálószobát próbálta felderíteni,
sikerült találnom egy ezeréves, kinyúlt pólót, ami tökéletesen
megfelelt alváshoz.
- Ne haragudj, de ki van zárva, hogy én Cam ágyában alud-
jak. Túl ciki lenne.
Átbicegtem a vendégszobába, és végignéztem a hatalmas
franciaágyon, amely akkurátusán le volt takarva egy kék ta-
karóval. - Ez nem Ollie régi szobája?
Jase a válla fölött hátrapillantott. A tekintete egyetlen má-
sodperc alatt végigfutott rajtam, ennek ellenére éreztem, hogy
alaposan megfigyel minden kis szabadon maradt bőrfelületet.
Cam pólója lecsúszott az egyik vállamon, de leért egészen a
combom közepéig. Vagyis ha előrehajoltam volna, akkor
bárki simán megstírolhatta volna a bugyimat.
Elfordult, és terpeszben megállt az ágy előtt.
- Mivel a régi ágy Ollie-é volt, Cam vett egy másikat, és
teljesen új matracot is szerzett. Mostanában már én szoktam
néha itt aludni.
- Tuti?
Jase kuncogott.
- Hidd el, hogy képtelen lennék Ollie ágyában aludni, ha
előtte nem fertőtlenítik le alaposan.
Megrándult az ajkam.
- Ez azért elég gonosz beszólás volt.
- Pedig hidd el, hogy te sem szívesen aludnál Ollie ágyá-
ban - mondta, és felém fordult. - A srác nagyon sűrű életet
élt, és szerintem az az ágy több akciót látott, mint egy kupon-
katalógus.
Erre elvigyorodtam.
A szeme villogni kezdett.
- Itt is van.
- Micsoda?
- A gödröcskék az arcodon.
 Megint elmosolyodtam.
- Most még szebb! - Aztán odahajolt hozzám, és előbb a
bal, majd a jobb oldalon megcsókolt. - Imádom mind a kettőt.
Mindannak ellenére, ami ezen a napon történt, a mellka-
somat melegség árasztotta el, és közben pontosan tudtam,
hogy ennek semmi köze az italhoz. A melegség még akkor is
kitartott, amikor bemásztam a frissen mosott ágynemű illatát
árasztó ágyba, mialatt Jase visszament megnézni, hogy be
van- e zárva az ajtó, és hozott magának egy üveg vizet.
Megint reszketni kezdtem, úgyhogy a puha takarót felhúz-
tam egészen a vállamig, majd háttal az ajtónak oldalra fordul-
tam, és összegömbölyödtem. Azonban amint lehunytam a
szememet, megjelent előttem két halottfehér láb és két élette-
lenül lelógó kéz képe.
Vajon miért tette? Semmi, a világon semmi nem ér annyit,
hogy az ember eldobja miatta az életét. Könnyek marták a
szememet, és aztán csorogni kezdtek az arcomon. Debbie és
én nem voltunk annyira közeli barátok, ez azonban nem je-
lenti azt, hogy ne érdekelt volna a sorsa. A fejem máris na-
gyon fájt.
Hallottam, ahogyan halkan becsukódik az ajtó, és gyors
mozdulattal letöröltem az arcomat. Az ágy melletti olvasó-
lámpa kialudt, aztán meghallottam a levetett és padlóra do-
bott ruha susogását. A szívem gyorsabban kezdett verni. Az
ágy megmozdult, és Jase közelebb bújt hozzám. A kókusz- és
vaníliaillatú sötétségben valahogy sikerült megtalálnia az ar-
comat, és letörölte a könnyek maradékát. Nem mondott sem-
mit, csak kiskifliként magához ölelt, és a karjával átfogta a
derekamat.
Meztelen mellkasának melegét éreztem a hátamon, egé-
szen a combomig, és hirtelen olyan érzésem támadt, mintha a
testem egyik fele egy kupac jeges hó alatt lenne, míg a másik
a meleg kandalló előtt. Megint megpróbáltam lehunyni a
szememet, de azonnal megjelent előttem Debbie képe, és
megremegtem.
- Ne gondolj rá! - figyelmeztetett.
- Nem tudom irányítani, folyton őt látom magam előtt -
ismertem be néhány pillanattal később. - Amikor lehunyom a
szememet, látom ott lógni a plafonról... - Elharaptam a mon-
datot. Egyrészt nem akartam erre gondolni, és nem is nagyon
szerettem volna semmit sem érezni. Jase áthelyezkedett mö-
göttem, én pedig kényszerítettem magam, hogy inkább arra
koncentráljak, milyen érzés, amikor ennyire közel van hoz-
zám, a teste ennyire forró és kemény. Képes lettem volna tel-
jesen beleveszni ebbe az érzésbe. És aztán hirtelen bevillant,
hogy ennél jobb ötletem nem is lehetett volna. Jase biztosan
segíthetne, hogy elfelejtsem ezt az egészet, még ha csak egé-
szen rövid időre is.
Megmozgattam a csípőmet, és éreztem, hogy azonnal
megmerevedik.
- Jase?
- Hmm? - A hangja mély volt, és reszelős.
Egészen belepirultam abba, amit ez után mondtam,
- Segíts, hogy elfelejtsem!
Jase mellkasa hirtelen megemelkedett, és a hátamnak
nyomódott.
- Mit szeretnél?
- Téged - suttogtam.
Újabb mély és szakadozott lélegzet.
- Tess...
- Annyira fázom! - A hátamra fordultam, és ránéztem. Az
arca csak néhány centire volt az enyémtől. - Nem akarom
érezni! Kérlek szépen, Jase, megint melegséget akarok ma-
gamban. Nem akarok gondolkodni, egyáltalán. Nem akarom
megint őt látni a szemem előtt, ahogyan lóg a plafonról. Kér-
lek szépen! Mulaszd el! Még akkor is, ha csak egy kis ideig
hat majd!
Oldalra gördültem, míg félig már rajta hevertem. A jobb
lábam sínestül, mindenestül a két lába közé került, a tenye-
remet pedig izmos mellkasára helyeztem. Mielőtt még lett
volna alkalma tiltakozni, a számat a szájára tapasztottam, és
megcsókoltam. Először nem viszonozta a csókot, mintha a
határozottságom egészen meglepte volna. Próbáltam vissza-
emlékezni, hogy korábban megtörtént- e egyetlenegyszer is,
hogy én kezdeményeztem, de valószínűleg nem, eltekint-
ve attól a kocsiban, közvetlenül a buli után. Na és akkor sem
a száját csókoltam...
Hanem valami egészen mást.
Egy picit kellemetlen volt, hogy egy olyan tragédia után,
mint a ma éjjeli, egyáltalán eszembe jut kezdeményezni bár-
mit is, de aztán egyszerűen elnyomtam ezeket a gondolatokat,
a többi rossz érzés közé.
Az ajkát teltnek és simának éreztem, vagyis éppen tökéle-
tesnek. Aztán pedig ez az ajak megmozdult, hűen követve
minden iránymutatásomat. Amikor a nyelvünk egymásra ta-
lált és csatázni kezdett, felnyögtem, amikor pedig sokkal mé-
lyebben kezdett csókolni, a mellkasomat melegség árasztotta
el, és a vágy apró lángnyelvei lobbantak fel az alhasamban.
Jase megérintette a felkaromat, és kéjes vágyakozással
gondoltam mindarra, ami ez után következik. Aztán amikor
megéreztem, hogy megkeményedett farka a csípőmnek dör-
zsölődik, azt hittem, menten szétrobbanok. Arra számítottam,
majd közelebb von magához, hogy egymásnak szorítsa a tes-
tünket, ő azonban... leemelt magáról.
A szemem azonnal felpattant.
- Miért?
 Az árnyak között is tisztán láttam, mennyire szigorú és
hajthatatlan a tekintete.
- Ne így, Tess!
Nagyon nem ez volt a válasz, amire vártam. Ráengedtem a
teljes testsúlyomat, mire úgy nyögött fel, hogy azonnal izzani
kezdett a combom közötti terület. Megremegett, amikor le-
hajtottam a fejemet, és a fogam közé vettem az alsó ajkát.
Finoman szívogattam, megharapdáltam, míg a csípője elin-
dult felém, és elkezdett hozzám dörgölőzni. Az ereim folyé-
kony tűzzel teltek meg, és ez - igen ez- volt, amire igazán
szükségem lett volna. Hogy felejthessek. Hogy melegség tölt-
sön el. Hogy megint azt érezzem, élek.
Jase megmozdult, és mire észbe kaphattam volna, már ha-
nyatt feküdtem, ő rajtam, és a lábam között megéreztem a
farkát. A testemet a vágy dárdái szaggatták. A hátam ívben
megfeszült, miközben feljebb húztam a bal térdemet, és hagy-
tam, hogy még mélyebben a lábam közé férkőzzön.
- Jézusom, Tess... - Elkapta a csuklómat, és az ágyhoz sze-
gezte a kezemet. A mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. -
Ezt most semmiképpen nem csinálhatjuk.
Megmozgattam a csípőmet, és éreztem a nekem feszülő
lüktetést.
- Azt hiszem, hogy a főnök más véleményen van.
Elfojtott egy nevetést.
Amikor megint hozzádörzsöltem a testemet, még erőseb-
ben megszorította a csuklómat.
- Akarsz engem?
- Basszus! - Hangosan felhorkantott. - Mindig is akarta-
lak. Évek óta rád vágyom. Meg akarlak kapni minden elkép-
zelhető pózban. - Aztán elhallgatott, és homlokát az enyém-
nek nyomta. - De az első szeretkezésünkre nem egy ilyen
szörnyűség után fog sor kerülni, amikor csak annyit akarsz,
hogy elfelejtsd, amit láttál és éreztél.
A szívem hevesen vert, de mélyen a szemébe néztem.
- Az első szeretkezésünk? - ismételtem meg ostobán, és
csak ekkor döbbentem rá, hogy valóban nem voltunk még
együtt.
- Azt akarom, hogy akkor csak és kizárólag rám gondolj.
Azt akarom, hogy csak rám koncentrálj, és azért, mert te is
pontosan ezt szeretnéd, nem pedig elmenekülni valami elől. -
Lazított a szorításon. - Nem akarom, hogy bármit, ami ket-
tőnk között történik, egy ilyen szörnyű dolog árnyékoljon be.
Ki sem tudom mondani, mennyi módon kínzott a fájdalom,
azonban végre kezdett áthatolni az agyamra telepedett ködön
a szavainak jelentése. Figyelt, és biztosan látta rajtam, aho-
gyan egyszerre minden összeáll. Mégis mi a fene baj van ve-
lem? Éreztem, hogy mindjárt elsírom magam.
- Én...
- Ne akarj bocsánatot kérni, kicsim! - szakított Félbe, és
lágyan, édesen homlokon csókolt. Mellém feküdt. - Hidd el,
hogy ez volt életem legnehezebb Feladata, most visszautasí-
tani téged.
Minden erőmre szükségem volt, hogy összeszedjem ma-
gam, de közben éreztem, hogy a szemem megint könnyekkel
telik meg. Amikor pedig ömleni kezdtek, annak semmi köze
nem volt ahhoz, hogy Jase az előbb leállította a kis próbálko-
zásomat. Pontosan azt éreztem, amit ebben a helyzetben az
embernek éreznie kell - bánatot, fájdalmat, zavarodottságot és
szomorúságot. És ezek az érzelmek összekeveredtek, és he-
ves viharként dúltak bennem.
Jase megölelt, a mellkasához húzott, és a keze a tarkómat
simogatta. Mintha tudta volna, pontosan miért kezdenek öm-
leni a könnyeim, és addig tartott a karjaiban, míg a sírástól
egészen kimerültén, álomtalan álomba nem zuhantam.

*
Tudtam, hogy legalább órák óta alszunk, és még azt is el-
képzelhetőnek tartottam, hogy dél körül járhat az idő, mert
amikor kinyitottam a szememet, az ágy mögötti ablakon ke-
resztül tompa napfény áramlott be a szobába.
És nem voltunk egyedül.
Mi a...?
Még mindig álomittasan pislogtam, de lassan élessé vált az
egész szoba képe. A bátyám az ágy végében állt, szája a cso-
dálkozástól tárva maradt. Aztán megjelent a válla fölött
Avery feje is, és meglepetten pislogott ránk nagy, barna sze-
mével. Én is pislogtam néhány lassút. Mit keresnek ők itt?
Talán álmodom? Vagy ez inkább egy rémálom?
Cam állkapcsában remegni kezdett egy izom, ahogy tekin-
tete lejjebb mozdult az ágyon. Én is lenéztem, és elkerekedett
a szemem.
A takaró valahogy összegabalyodhatott alvás közben, és
most a lábunk közé gyűrődve hevert. A bal lábam azonban
nem volt alatta, és tisztán látszott, hogy Jase combja között
hever. Én persze tudtam, Jase bokszeralsót visel, de ebben a
pillanatban ez nem látszott. Ehelyett mind a ketten anyaszült
meztelennek látszottunk. A kölcsön- póló alvás közben mind
a két vállamról lecsúszott, és mivel majdnem az összes taka-
rót lenyúltam Jase-től, most úgy tűnt, mintha nem volna raj-
tam semmi ruha. Jase mellkasa meztelenül virított.
És ami mindezeknél is rosszabb, félig rajta feküdtem.
Te szent szar!
 Megmerevedtem, és a tekintetem összetalálkozott
Camével. Kék szemeiben harag lobbant, és a száját hirtelen
becsukta. Avery ekkor lépett elő a bátyám mögül, és ahogyan
a két kezét a szájára szorította, teljesen úgy tűnt, nevetést
próbál elleplezni.
Jase karja megfeszült a derekamon, és közelebb húzott
magához. Aztán felém fordította a fejét, és az orrával meg-
dörzsölte a nyakamat. Ásított, és a mély, izgató hang ott visz-
szahangzott a falak között.
- Mi baj van, kicsim?
Szóhoz sem tudtam jutni.
A bátyám testének minden izma megfeszült, mégpedig
úgy, mint ami egy hatalmas, interkontinentális gebasz ígéretét
hordozta.
- Kicsim?
Jase ugyancsak megmerevedett, és annak ellenére, hogy a
derekamat még most sem engedte el, felnézett a nyakamból.
Lassan az ágy lába felé fordult, és felsóhajtott.
Ezt a szívverésnyi szünetet Cam hangja szakította félbe.
- Ez meg mi a fasz?
 21. FEJEZET

A HELYZET NEM IS LEHETETT VOLNA ENNÉL cikibb.

- Mégis mi a faszt keresel egy ágyban a húgommal? - kér-
dezte Cam felháborodva.
Jase higgadtan lenyúlt, megfogta a takarót, és betakarta ve-
le a lábamat.
- Hát, aludtunk.
Cam állkapcsában újra és újra megfeszült az az izom.
- Meztelenül?
Bakker, ez egyre cikibb és cikibb lesz. Égő arccal már ép-
pen felültem volna, de Jase karjai olyan szorosan tartottak,
mintha acélból lettek volna.
- Nem vagyunk meztelenek.
- Örülök.
Avery elfordult, és összeszorította a száját.
- És nem csináltunk semmi különöset - tettem hozzá, bár
ezt még én is nagyon bénának éreztem.
Jase rám pillantott.
- Ez azért már hazugság lenne. - A szívem azonnal megállt,
és hitetlenkedve néztem, ahogyan felül, de közben szerencsé-
re gondosan ügyel, hogy a takaró továbbra is rajtam marad-
jon, mert szinte teljesen biztos voltam benne, hogy a póló fel-
gyűrődött a mellemen. - Ugyanis igaz, hogy most éppen nem
csináltunk semmi különöset, és talán még tegnap éjjel sem,
de azért határozottan csináltunk már bizonyos dolgokat. És
van rá egy ötösöm, hogy nagyon szeretnéd hallani, mi az.
Ó, te szentséges úristen!
- Igazad van, tényleg nagyon szeretném megtudni, mit mű-
velt az én legjobb barátom az én húgommal, miközben én
kezemet- lábamat törve rohantam ide, miután hallottam, mi
történt Debbie-vel.
Avery, Cam karjára tette a kezét.
- Én nem hiszem, hogy ez a kérdés ránk tartozna.
- Nem - felelte Jase. - Igenis van közötök hozzá, és már el
is akartuk mondani nektek, csak egyszerűen még nem került
rá sor.
- Pontosan mit is akartatok elmondani? - Cam egyre dühö-
sebb lett, és ujjai ütemesen szorultak ökölbe újra és újra.
Én nagyon nem így képzeltem a jelenetet, amint elmondjuk
Cam-nek, mi van kettőnk között. Mert cseppet sem volt sze-
rencsés, hogy éppen egy ágyban talált engem a legjobb barát-
jával, miközben Avery meghúzódott a sarokban, és ahogy
ránéztem, olyan volt, mint aki ennél még bikinivonalat is szí-
vesebben gyantáztatna magának fejen állva.
- Azt, hogy együtt vagyunk - jelentettem ki, és megköszö-
rültem a torkomat. Istenem, olyan nagy kérés lett volna, hogy
legalább fogat tudjak mosni, mielőtt erre a nagy vallomásra
sor kerül? - Jase és én együtt járunk.
A bátyám olyan arccal nézett rám, mintha éppen azt vallot-
tam volna be neki, hogy a kedvenc teknősével kavarok.
- Baromság.
- Tessék? - kérdeztem meglepetten.
- Nem jársz te Jase-szel! - felelte nyomatékosan, és nem
vett tudomást arról, hogy Avery megint a karjára teszi a ke-
zét. És csak ekkor figyeltem fel Avery bal kezére, amin nyil-
vánvalóan nem volt rajta a nagy, csillogó gyémánt. - Jase
ugyanis egyetlen csajjal sem jár együtt... Legfeljebb csak egy
vagy két alkalommal megdugja őket.
Jase megmerevedett.
- Tess-szel más a helyzet.
A bátyám fenyegető pillantást vetett rá.
 - Most a húgomról beszélsz, Jase! Nem valami akármilyen
útszéli picsáról. Ne felejtsd el, hogy én tudok... tudok egy
csomó mindent rólad, és nem hagyom, hogy a húgommal...
- Na! - kiáltottam fel. - Én tényleg nem vagyok „valami út-
széli picsa”, úgyhogy köztünk egészen más minden.
Cam horkantott.
- A rohadt életbe, Teresa, te tényleg ennyire hülye vagy?
Szó szerint a másodperc töredéke alatt történt minden. Jase
az egyik pillanatban még mellettem feküdt, a következőben
meg már benne állt Cam arcában. Lehet, hogy ettől nagyon,
de nagyon rossz kislánynak tűnök, de valahogy azonnal bá-
mulni kezdtem ezt a csodálatosan szép, félmeztelen pasit. A
szűk, fekete bokszeralsója úgy feszült a seggén, mintha csak
oda lenne festve. A combja tökéletesen kidolgozott volt, szé-
les, de nem túlzottan. A hátán az izomkötegek fantasztikus
látványt nyújtva feszültek és lazultak el, amitől szinte életre
kel a hátán és az oldalán is végigfutó része a tetoválásának.
- Jogod van olyan dühösnek lenni, amilyennek csak akarsz,
Cam, de akkor sem fogom hagyni, hogy egyetlen rossz szót is
mondj a húgodra. Azután különösen...
- Ne merészelj beleállni a képembe, baszd meg! - Láttam,
hogy Cam is felveszi a kesztyűt, és azonnal görcsbe rándult a
gyomrom. Kimásztam a takaró alól, és sietve húzogattam le
magamon a pólót, miközben Cam arca egyre vörösebb lett. -
A húgomról van szó...
- Nem vagyok már kislány, Cam! És te is nagyon jól tudod,
hogy Jase rendes srác, úgyhogy ne viselkedj ilyen idiótán!
Terveztük elmondani neked, csak... - Levegőért kaptam, mert
óvatlanul a lábamra helyeztem a teljes testsúlyomat, és érez-
tem, hogy azonnal elkezd kifordulni alólam.
Jase megpördült, és felém vetette magát.
- Tess...
 - Minden rendben. - Kicsit előrehajoltam, és az egyik ke-
zemet a térdemre helyeztem.
Cam káromkodott.
- Most nézd meg, mit csináltál.
- Nem csinált ő semmit! - szólt közbe Avery is, elkereke-
dett szemmel. - Cam, azt hiszem, okosabb lenne, ha most ki-
mennénk pár percre, és hagynánk, hogy mindenki lehiggad-
jon egy kicsit.
- Egyetértek. - Jase óvatosan visszanyomott, míg már
megint az ágyon ültem. így persze pontosan szemmagasságba
kerültem az ágyékával, ami ezt az egész ciki helyzetet még
sokkal cikibbé tette. - Szerintem mindkettőnknek le kell hig-
gadnia.
- Pont leszarom - felelte Cam, és a hajába túrt. Félig elfor-
dult, ingatta a fejét, majd megint ránk nézett. - Mióta? Mégis
mióta tart ez az egész kettőtök között?
Jase felegyenesedett, és a bátyámra nézett.
- Először egy éve csókolóztunk...
Csak ennyit sikerült mondania.
Cam úgy vetette rá magát, mint egy tigris. Avery felsikol-
tott, én próbáltam félreugrani az ágyról, de már túl késő volt.
Cam ökle összetalálkozott Jase állkapcsával, amitől Jase
megpördült és hátrazuhant, egyenesen neki a falnak. Lecsú-
szott a földre, és szitkozódva dörzsölgette az állát.
- Basszus! - horkantotta.
Felkiáltottam, és mellé térdeltem. A lábam üvöltött ugyan
a fájdalomtól, de nem törődtem vele. Megfogtam Jase karját,
és villámló szemmel néztem a bátyámra.
- Mi bajod van, baszd meg?
Lihegett, és miközben leengedte ökölbe szorított kezét,
gyorsan pislogott. Avery még mindig fogta a karját.
- Nem kellett volna...
 - Mit nem kellett volna? Mellettem állni? Törődni velem,
amikor arra volt szükségem? Velem lenni? Mert pontosan
ezeket tette. Úgyhogy kurvára sajnálom, de ez a helyzet.
Együtt járunk, és én szeretem. Ha nem tetszik, menj, és dugd
fel... - Elhallgattam, mert éreztem, hogy a gerincem mentén
bizsergés fut végig. Lassan megfordultam, és Jase-re néztem.
Olyan gyorsan futott ki az arcomból a vér, hogy azt hittem,
menten elájulok. Mi a fenét mondtam én az előbb? - Jaj, iste-
nem...
Igaz, hogy Jase arcának jobb oldala mérges vörös volt, de
mosolyogva nézett rám, és a szeme boldogan csillogott.
- Megismételnéd? - suttogta.
Szerelmes voltam Jase-be. Most már biztosan tudtam. És
már sokkal korábban el is fogadtam ezt, mint nyilvánvaló
igazságot, csak még nem álltam készen, hogy hangosan ki is
mondjam neki, Különösen nem a bátyám előtt, közvetlenül az
után, hogy Cam kiütötte.
Lehetne ennél kevésbé romantikusan?
- Na, gyere, Cam, hagyjuk őket magukra egy kicsit! -
Avery húzni kezdte a karjánál fogva, és hála istennek a bá-
tyám végre azt tette, amit mondott neki; botladozva hagyta,
hogy Avery kivezesse a szobából.
Figyeltem, amint becsukódik az ajtó, és egy pillanatra az is
megfordult a fejemben, hogy egyszerűen elmenekülök innen.
Talán Avery albijának nyitva van az ajtaja, mert akkor oda
bemenekülhetek, és elbújhatok a szekrényében. Vagy egy
hétig. Nem lehet, hogy az előbb hangosan szerelmet vallot-
tam Jase-nek! Kérlek szépen, istenem, hagyd, hogy azt higy-
gye, valami egészen mást mondtam - bármit, csak nem ezt.
Mondjuk, hogy megszerelem. Még az is jobb lenne.
Megéreztem az arcomon Jase ujjának érintését, ahogy ma-
ga felé fordít. Az arcából a hevesség és a nyílt elesettség
olyan keveréke tükröződött, aminek láttán felforrt a vérem.
Kinyitottam a számat, és kis híján elkezdtem mondani vala-
mit, amit talán nem kellett volna.
Jase ajka azonban ebben a pillanatban az enyémre forrt, és
ebben a csókban már nem volt semmi finomság vagy gyen-
gédség. A fogunk egymásnak koccant, és a nyelve a számba
hatolt. Oldalra billentette a fejét, és már a tenyerével tartotta
az arcomat. Szinte felfalt. A csók vad volt, intenzív, rettene-
tesen érzéki, és mindent elemésztő. Reszketés futott végig a
testemen újra és újra.
- Várj! - kaptam levegő után, megszakítva a csókot. - Az
állad...
- Most eléggé leszarom, hogy mi van az állammal! - A ke-
ze végigsiklott a testemen, és a csípőmre tapadt. Felemelt,
maga felé vont, és én lovagló ülésben az ölébe helyezkedtem.
Ez a helyzet nem volt valami kényelmes a jobb térdemnek,
azonban minden fájdalomról elfeledkeztem, amikor megérez-
tem a keménységet a combjaim között. A testünk között fe-
szülő vékony kis textil nem sokat hagyott a képzeletnek.
El nem tudom képzelni, hogyan állhatott fel neki ennyire
gyorsan.
Megragadta a csípőmet, közelebb vont magához, és a tes-
temen eleven, érzéki remegés rohant végig. Az ajka megint
az enyémre tapadt, elfojtva a torkomból feltörni készülő,
vággyal teli sóhajt. A két keze előbb a combomat simította
végig, majd elindult felfelé a póló alatt, az oldalamon érintet-
te a bőrömet. Összerezzentem, amikor az ujja hegye a mellem
alsó ívéhez ért.
- Jase! - suttogtam lihegve. A mellemet gyönyörrel teljes
vágy töltötte el, és már annyira feszült, hogy a fájdalomtól
szinte üvölteni tudtam volna. - A bátyám ott vár kint, az ajtó
előtt.
 - Leszarom. - A két keze megint elindult, felfelé, és a mel-
lemre tapadt. Végre! - Mindent leszarok, ami nem ebben a
szobában van.
Az érzékeim vad táncba kezdtek, ahogyan a hüvelykje a
mellbimbómat simította végig, és a csípőjét feljebb emelve,
hozzám nyomakodott. Belenyögtem a nevét a szájába, mi-
közben finoman megszorította a mellemet. A gyönyör egyik
hulláma a másik után csapott végig rajtam. Korábban nem
voltam különösebben nagy véleménnyel a mellemről, de
most, ebben a pillanatban, amikor láttam, mennyire tökélete-
sen illik a tenyerébe, már nagyon imádtam magamat.
Jase megremegett, másképpen helyezkedett, elengedte a
mellemet, és már a derekamat simította végig. Egyik pillanat-
ban még a falnak dőlt, én pedig lovagló ülésben az ölében, a
következőben azonban már felállt, és engem is magával
emelt, miközben egyetlen másodpercre sem hagyta abba a
szám felfedezését. A hátam a lágy matracnak nyomódott.
Fölém hajolt, a tekintete szenvedélytől izzó higany. Az ar-
cán máris kezdett vörösödni a zúzódás, kegyetlen emlékezte-
tőül arra, ami az ajtón túl vár ránk, de isten az atyám, most
nem érdekelt. Csak őt akartam. Az egész testem lüktetett,
annyira meg akartam kapni.
A tekintetünk összekapcsolódott, és csak abban a pillanat-
ban döbbentem rá, milyen hatalmas lelki erővel kellett magát
kordában tartania minden korábbi alkalommal. Mert most
hagyta, hogy az önuralmát elfújja a vágy vad vihara. De köz-
ben valami sokkal mélyebbet is felfedezetem a tekintetében.
A bicepsze kidudorodott, ahogyan lejjebb engedte magát a
combjaim közé. Lassan ringatta a csípőjét. Csókolt, és a ke-
zével végigsimította a combomat, majd a karját a bal lábam
térdhajlatába kulcsolta, és felhúzta a csípőjére. Hallottam a
nyögdécselését, amint az én testem is követte a ritmust, és
mintegy eljátszottuk azt, amire mind a ketten annyira vágy-
tunk. Ajkai nyomán szinte lángolt a torkom, a vállam, miköz-
ben a kulcscsontomon át visszatért újra a nyakamra.
Ujjaim selymes hajába túrtak, miközben a szája veszedel-
mesen közel került a mellemhez. A lélegzetem a torkomban
szakadt, ahogyan az ajka rátapadt a bal mellbimbómra, és a
póló vékony anyagán keresztül szívogatni kezdte, míg meg
nem keményedett. A hátam ívbe hajolt, és teljesen el is emel-
kedtem az ágyról, miközben a fogaimat összeszorítva próbál-
tam megakadályozni, nehogy felkiáltsak. A keze eközben rá-
talált a jobb mellemre, és ujjainak játékára az a mellbimbóm
is pillanatok alatt megkeményedett. Amikor pedig a fogaival
kezdett karistolni, belemarkoltam a hajába, és erősen meg-
húztam.
Halk kiáltás tört fel a torkomból, a gyönyör lángra lobban-
totta a mellemet, és megremegtem, mert azt akartam, hogy
bennem legyen.
- Kérlek!
Jase fölém emelkedett, az ajka vörös és duzzadt.
- Annyira kibaszottul szép vagy! - És ahogyan a csípője
előrébb nyomódott, a lábujjaim összeszorultak.
Forróság árasztott el. Megragadtam a haját, lejjebb húztam
a fejét, hogy csókoljon, az ajkai pedig szívogatva, felfedezőn
tapadtak az enyémre. Az ujjait beleakasztotta a bugyimba, és
pontosan tudtam, mi következik, ha lehúzza rólam. Először
hozzám simul, aztán bennem lesz, és én kétségbeesetten
vágytam, hogy megtegye végre.
Olyan pillantást vetett rám, ami a lelkem mélyéig felége-
tett.
- Azt akartam, hogy az első szeretkezésünk tökéletes le-
gyen. Meg akartam várni a megfelelő pillanatot. De most
nem tudok tovább várni.
 A szívem vadul vert, a vérem a fülemben dübörgött, és a
forróság elviselhetetlen lett a combjaim között. Elemeltem az
ágyról a fenekemet, és elégedetten hallgattam a sóhajjal keve-
redő nyögést.
- Akarlak! - mondtam szenvedélyesen. - Már nagyon rég-
óta akarlak. Szere...
Halk kopogtatás szakított félbe.
- Teresa? Jase? Szereztem jeget az arcodra!
Mintha azt a jeget pontosan kettőnk közé zúdította volna.
Mind a ketten megálltunk, és lihegve néztük egymást.
- Teresa? - Avery hangja halkan szólt az ajtó túloldaláról.
Jase a homlokomhoz szorította a homlokát, és halkan ká-
romkodott. Súlyos remegés futott végig a testén, de a követ-
kező pillanatban legördült rólam, és mellém' feküdt.
- Így nem fogom tudni kinyitni az ajtót.
A tekintetem az ágyékára tévedt, és annyira tisztán látszott
a merevedése, hogy legszívesebben elsírtam volna magam a
veszteség miatt. Elátkoztam Averyt, amiért ennyire rosszul
tudott időzíteni, majd gátat vetettem tomboló hormonjaim-
nak, és megköszörültem a torkomat.
- Megyek!
Jase felhorkantott.
- Én is szívesen elmennék!
A mellére csaptam, mire nevetve húzta fel a térdét, és az-
tán mintha nem is akarta volna abbahagyni a kacagást. A
szeme körül rengeteg nevetőránc jelent meg, a haja vöröses-
barna hullámok zuhataga lett, és egyetlen másodperc alatt
eszembe jutott, miért is szeretem annyira.
 22. FEJEZET

AVERY ÁTADTA A JÉGKOCKÁVAL TELI ZACSKÓT, és

megesküdött, hogy Camnek sikerült már majdnem teljesen
lehiggadnia. Hogy mi lehiggadtunk- e, az egészen más lapra
tartozott. Biztos voltam benne, hogy amikor kimentem ajtót
nyitni, Avery azonnal látta rajtam, mit művelhettünk Jase-
szel. A hajam nyilván kócos, az ajkam feldagadva, az arcom
kipirult. Nem mondott ugyan semmit, de bármiben lefogad-
tam volna, hogy egy vigyort láttam megvillanni az arcán,
amikor elfordult.
Ők ketten Cam szobájában voltak, mi pedig a másikban,
Jase és én az előző napi ruhánkat vettük vissza, és így leg-
alább egy kicsit elfogadhatóbbnak éreztem magam, ahogyan
ott ültünk az ágyon, és a jéggel teli zacskót az állára szorítot-
tam. Ugyan még nem kezdett feldagadni, de egyre sötétebb
vörösnek tűnt.
Jase a zacskó fölött nézett rám.
- Nos, gondolom, te sem egészen így tervezted.
Mindannak ellenére, ami az utóbbi időben történt, felnevet-
tem. - Hát, nem!
Elmosolyodott, aztán fájdalmasan felnyögött, és lehervadt
a mosolya.
- Aú!
- Ne vigyorogj itt nekem! - parancsoltam rá. A jeget
megint az állára nyomtam, és néhány pillanatig csendben ma-
radtunk. - Bár volt azért néhány pillanat, ami nem volt annyi-
ra szörnyű.
- Nem volt annyira szörnyű? - Jase tekintete izzó ezüst volt
azóta, hogy legördült rólam, ebben a pillanatban azonban
szenvedélytől lángoló lett, A karját a derekamra fonta, azután
előre és lefelé húzott, hogy végül a behajlított lábán, az ölé-
ben ültem. - Néhány pillanat olyan volt, ami csak az ember
legnedvesebb álmaiban jön elő.
Elhúztam a számat.
- Romantikus, nem mondom!
Megfogta a csuklómat, a jéggel együtt elhúzta az arca elől,
és csak nézett rám, kutatva.
- Nem akartam ennyire elveszíteni a kontrollt.
- Én nem bántam - válaszoltam, és az arcom lángolni kez-
dett. - Bárcsak befejezhettük volna!
Mély morgás tört fel belőle, ahogyan ujjai a nyakszirtemre
fonódtak, és lefelé húzta a fejemet, az arcához közelebb. Az
ajka olyan lassú, érzéki csókkal tapadt az enyémre, ami egy
pillanat alatt lángra lobbantotta a bensőmben izzó vágyat.
Elmélyült, a nyelve összetalálkozott az enyémmel, kergetőz-
ve, ölelkezve, és a rohadt életbe, ez a pasi aztán tud csókolni!
Ekkor felpattant a szoba ajtaja, és berontott Cam.
- A rohadt életbe, azt akarod, hogy megint kiüsselek, Jase?
- Basszus! - nyögtem fel, és miután elszakítottam magam
Jase-től, dühös pillantást vetettem Camre. - Nem tudsz ko-
pogni? Annyira azért nem bonyolult!
Mintha meg sem hallotta volna, a szeme továbbra is szik-
rákat
- Azért jöttem, hogy megbeszéljük a dolgot, erre mire lé-
pek be Teresa az öledben ül, te meg a nyelveddel keféled!
Jase szája szóra nyílt, és hirtelen rám tört az a rettenetes
bizonyosság, hogy mindjárt részletesen elmagyarázza majd a
bátyámnak, hogy ezúttal nem a nyelvével kefélt.
- Cam! - kezdtem beszélni, és a jeget az egyik kezemből a
másikba tettem. - Tényleg le kellene higgadnod egy kicsit.
- Neked meg el kéne takarodnod az öléből!
 Avery a mennyezetre emelte a tekintetét.
- Tess pontosan ott van, ahol lenni akar - felelte Jase, és a
hangja meglepően nyugodtan csengett. - Úgyhogy hadd
mondjak valamit! Nem vagyok mérges, amiért megütöttél.
Megérdemeltem, mert el kellett volna mondanom már a leg-
első alkalommal, amikor megcsókoltam, vagy egy évvel ez-
előtt. - Cam feszülten figyelte. - Hadd fejezzem be! - folytatta
Jase, és a karját egy pillanatra sem verte el a derekamról. -
Azon az éjszakán csókolóztunk először, amikor te meg én
hamarabb mentünk haza az őszi szünetre. És aztán idén őszig
nem is történt köztünk semmi több. Próbáltam harcolni elle-
ne.
- Aha, azt látom, hogy nagyon keményen harcoltál.
Néztem a bátyámra, és éreztem, hogy viszket a tenyerem.
- Igenis ez történt, Cam! És szó sincs arról, hogy már ki
tudja, mióta bujkálunk előled. Azt terveztük, hogy szerdán
mondjuk el neked, de éppen más terveid voltak. - Vártam egy
pillanatot, hogy megértse, pontosan mire utalok. - Na, és az-
tán jött ez a dolog Debbie-vel... - A torkom összeszorult, Jase
karja pedig hirtelen szorosabban ölelt. - Na, mindegy, szóval
hülyeség lenne azt mondani, hogy próbáltuk titokban tartani
előtted. Egyszerűen nem volt megfelelő alkalom.
- Különben pedig most elmondták - jegyezte meg Avery.
Úgy tűnt, kettejük közül ő játssza a józanul gondolkodó sze-
repét. - is azt hiszem, hogy ezt azért értékelnünk kell.
- Azt hiszem, ez mindössze annyit jelent, hogy Teresát a
hormonok irányítják a józan ész helyett - motyogta Cam, mi-
közben a hajába túrt.
Összeszorítottam a számat, és közben olyan pillantást ve-
tettem rá, amitől bármelyik pasi heréje azonnal a hasfalába
húzódott volna félelmében. Jase azonban, aki egészen mosta-
náig meglepően nyugodtan viselkedett, egészen másképpen
reagált. A lábam alá nyúlt, leemelt az öléből, és maga mellé,
az ágyra tett. Aztán felállt.
Az állkapcsában folyamatosan remegett egy izom.
- Nézd, én leszarom, hogy az előbb megütöttél, de ha még
egyszer így mersz beszélni a húgodról, ha valami ehhez ha-
sonló baromságot mondasz az eszéről, vagy csak úgy általá-
nosságban megalázod vagy megsérted, akkor gondok lesznek,
haver! Kurva nagy gondok! Mert ő nagyon sokat jelent ne-
kem. - És mivel úgy tűnik nem érte el vele a kívánt hatást,
továbbra is állva Cam dühös tekintetét, hozzátette: - Igenis
nagyon sokat jelent nekem... Legalább annyit, mint Jack.
Cam tett egy lépést hátra, és úgy elsápadt, mintha Jase a
szívébe döfött volna. Avery nem értette ugyan, mi ennek az
egésznek a jelentősége, de a bátyám nagyon is. Rám pillan-
tott, én pedig felvontam a szemöldökömet, jelezve neki, hogy
igenis tudom az igazságot.
A bátyám úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban el-
ájulhat, nekem meg egészen váratlanul kis híján röhögőgör-
csöm lett. Lassan ingatta a fejét, aztán megszólalt.
- Ez most komoly?
Jase bólintott.
- Komoly.
- Nos... - Cam tett még egy lépést hátra, és látszott rajta,
hogy nagyon megdöbbentette a dolog. - Akkor azt hiszem,
én...
- Örülsz, hogy egymásra találtunk? - kérdeztem, miközben
a levegőbe dobtam, majd elkaptam a jéggel teli zacsit. - Mert,
tudod, most már nagyon szeretnék a kapcsolatunk vidámabb
részeire koncentrálni.
Cam csak nézett rám, a tekintete sokkal nyugodtabb fény-
nyel csillogott, és még Jase is visszajött mellém, leülve az
ágyra, megfogva a combomat.
 - Basszus, Teresa, annyira sajnálom! Csak tudod...
- Túlságosan védeni akarod? - fejezte be Avery, és amikor
Cam ránézett, elmosolyodott. - Amitől néha egy fafejű segg
vagy?
Elvigyorodtam.
- Ez talált.
- Jó, rendben van, elfogadom, hogy egy kissé túlreagáltam
ezt a dolgot, de csak azért, mert nem akarom, hogy bajod es-
sen. A húgom vagy, és nekem az a dolgom, hogy fafejű segg
legyek, ha a pasikról van szó.
- Mondjuk, ebből diplomázhatnál is - motyogta Jase.
Cam bemutatott neki, én pedig azonnal megéreztem, hogy
az izmaimba költöző feszültség elillan. Ha már a középső uj-
júkat mutogatják egymásnak, az azt jelenti, hogy minden
visszatért a helyes kerékvágásba.
- Különben azért jöttünk vissza ennyire gyorsan, mert több
embertől is kaptunk SMS- t Debbie-vel kapcsolatban - ma-
gyarázta Avery, és ezzel a beszélgetés fonalát egy sokkal ke-
vésbé kellemes, viszont teljességgel kikerülhetetlen irányba
fordította. - Mindenképpen haza kellett jönnünk.
- Bárcsak ne tettétek volna! - mormogtam, és közben Cam
tervére gondoltam.
- Nem tehettük meg, hogy ott maradunk - felelte a bátyám,
és leguggolt elém. - Kérlek, mondd, hogy nem igazak a
pletykák! Hogy nem te találtál rá.
A mellkasom előtt karba fontam a kezemet, mintha azt re-
méltem volna, hogy ez majd távol tartja az emlékeket.
- De, így történt.
Cam szentségelt.
- Jaj, istenem... - Avery a szája elé kapta a kezét. - Ez any-
nyira rettenetes!
 Valóban az volt, de azért közel sem annyira, mint amit
Debbie tett. Jase elmagyarázta, hogy még a mai napon el kell
majd mennem az őrsre és vallomást tenni, én meg közben
próbáltam valami magyarázatot találni, miért tehette. Az igaz,
hogy előtte éjszaka kicsit feldúlt volt, de közben tele remé-
nyekkel is. Annyira jól azért nem ismertem, de nem tűnt de-
pressziósnak, és a viselkedéséből semmi nem utalt arra, hogy
ilyesmit tervezne.
- Nem maradhatsz tovább abban a kokszban - mondta Cam
határozottan, és felállt. - Itt fogsz lakni.
Jase a vállamra tette a karját.
- Ezzel egyetértek.
Részben nagyon örültem, hogy Cam ezt mondta, mert
egyetlen porcikám sem kívánta, hogy visszaköltözzek a
kokszba, de azért ennyire nem volt egyszerű a helyzet.
- Nem szeretnék púp lenni a hátadon.
- Cam többnyire egyébként is az én lakásomban van - vá-
gott közbe Avery. - Vagyis többnyire teljesen egyedül lennél
itt.
- De...
- És ez nagyon nagylelkű ajánlat - mondta Jase, magára
vonva a figyelmemet. - Nem szeretném, hogy visszamenj a
koleszbe. Vagyis az egyik lehetőséged, hogy ide költözöl, a
másik, hogy hozzám, a klubházba.
Amikor eszembe jutott, hogy akkor egy fedél alatt kellene
laknom Erikkel, a gyomrom azonnal felfordult.
- Helyes, de akkor ki akarom fizetni a lakbért, vagy valami
ilyesmi. Ha már valamennyire helyrejön a lábam, keresek
magamnak valami melót.
Cam egy intéssel elintézte a dolgot.
- Ha ezt akarod, akkor legyen, de nem kell sietned, mert
nyárig előre rendezve van minden.
 Amikor végleges lett a döntés, hogy Camhez fogok költöz-
ni, a félelmeim nagy részét mintha elfújta volna a szél. Mert
egészen addig úgy voltam vele, hogy még az utcán is szíve-
sebben aludnék, mint abban a szobában. Biztosan vannak,
akik ezt egy kicsit szélsőségesnek gondolnák, de úgy érez-
tem, hogy most már még a koleszba sem szívesen tenném be
a lábamat. Már az is elég gázos volt, hogy tutira soha az élet-
ben nem leszek képes kitörölni a fejemből ezt az emléket. ..
Ahogyan ott lóg a mennyezetről.
- Cam és én gyorsan áthozzuk a cuccaid nagyját - jelentette
ki Jase. - Csak mondd meg, mire lesz szükséged, és össze-
szedjük.
Végignéztem rajtuk, és egy kicsit kétkedni kezdtem benne,
hogy vajon valóban olyan bölcs dolog lenne- e őket ilyen
hamar teljesen egyedül hagyni, de Jase elkapta a pillantáso-
mat, és kacsintott.
- Minden rendben lesz - mondta.
Cam ugyanakkor vészjóslóan elmosolyodott, és az ujjait
ropogtatta.
- Aha, minden a legnagyobb rendben lesz.

*
Avery ott ült mellettem a kanapén, és kicsit összehúzta a
vállát, amikor a faliórára nézett.
- Már nagyon régóta ott vannak.
Lassan bólintottam.
- Aha...
Calla aznap reggel jött vissza a szüleitől, éppen csak meg-
hallotta a hírt, és azonnal írt nekem egy üzit, majd átjött
Camhez nem sokkal az után, hogy a srácok elmentek. Most
ott ült a karosszékben, és értetlenül vonta össze a szemöldö-
két.
- Miért aggódtok annyira emiatt?
- Nos, tudod, jó esély van arra, hogy kinyírják egymást.
Cam nem valami boldog, amiért összejöttem Jase-szel...
- Hé! Álljunk csak meg! - Előrehajolt, és a szeme kidülledt
a csodálkozástól. - Összejöttél Jase-szel? Hát ez meg mégis
mikor történt?
Felvettem a kisasztalról a cukros teával teli bögrét.
- Ööö, a múlt héten.
- De hiszen szerdán találkoztunk! Hogy képzeled, hogy
ilyesmit nem mondasz el nekem?
Elpirultam, és Averyre pillantottam, ő azonban egyre csak
a falat bámulta. Nem volt valami nagy segítség.
- Mert nem volt alkalmam, hogy felhozzam a témát, és
mindössze néhány nappal az előtt kezdődött, és az egész még
túl friss volt.
- Friss, mi? - mormogta Avery.
- Hűha! - Calla felhúzta a lábát maga alá. - Ezt aztán neve-
zem, Teresa! Nála szexisebb pasit életemben nem láttam!
Nevettem.
- Ez igaz!
- Én őszintén és teljes szívemből szeretem a tesódat - szó-
lalt meg Avery, és közben az egyik hajtincsének végével ját-
szott. Az arca teljesen elpirult, hogy már a szeplők sem lát-
szottak. - De Jase... hát ő azért más ligába tartozik. Úgy ér-
tem, az igazat megvallva, mindig tartottam tőle egy kicsit.
- Tényleg?
Elengedte a haját.
- Aha. Valamiért mindig olyan erőteljesnek láttam...
 - Olyannak, akivel elég egy éjszakát együtt tölteni, és örök-
re megváltoztatja az ember életét? - kérdezte Calla vigyorog-
va. - Tuti, hogy én valami ilyesmit mondtam róla.
Mondjuk ezt nem tudtam volna alátámasztani, hiszen olyan
messzire még nem sikerült eljutnunk, de az biztos, hogy az
eddigi tapasztalataim igazolták a szavait. A kezemben tartott
teáscsészére néztem, és különös büszkeség vett erőt rajtam,
amiért azt mondhatom Jase-ről, hogy az én pasim. Furcsa.
Még soha, senkivel kapcsolatban nem éreztem ilyet.
Beállt a csend, és pontosan tudtam, hogy ki jár mindenki
fejében. Debbie. Hiszen bármi másról beszélgettünk és ne-
vetgéltünk is, ami vele történt, az tudat alatt minden gondola-
tunkat kitöltötte.
- El sem tudom képzelni, miért tette - szólaltam meg, és
csak akkor döbbentem rá, hogy hangosan beszélek, amikor
mind a két lány rám nézett. - Nem értem.
- Van olyan, amikor nem is lehet megérteni az okokat - je-
lentette ki Calla, és arcán szomorú, fájdalmas kifejezéssel
kinyújtotta a lábát. - Mert a legtöbbször nem csak egyetlen
dolog az, ami átbillenti az embert a holtponton, hanem több,
egymásra épülő esemény.
Avery bólintott, és a karperecével játszott.
- Így igaz. Nagyon sok minden gyűlik fel az emberben, lé-
nyegtelenek és fontosabbak egyaránt, és lehet, hogy a végén
csak egy apróság lesz az utolsó csepp a pohárban.
- Ezt értem, de Debbie akkor is boldog csaj volt. És elte-
kintve attól, amikor szakított Erikkel, nem volt semmi baja.
- De vajon mennyire lehetett boldog valójában, ha ilyen
hosszú ideig vele maradt? - kérdezte Avery. - És ezt most
nem úgy értem, hogy Debbie rossz lett volna, amiért vele ma-
radt, csak milyen lehet, ha valakivel éveken keresztül úgy
bánnak, ahogy Erik bánt vele?
 Ebben azért igaza volt.
- És közben nem is tudhatjuk, milyen más gondok gyötör-
ték - szólt közbe Calla is. Az ölébe ejtett kezére meredt. - Az
én anyukám is öngyilkos lett.
A tenyeremet a mellkasomra szorítottam, és gyors pillan-
tást váltottam Averyvel.
- Tessék?
Calla lehajtotta a fejét, és az alsó ajkát kezdte harapdálni.
- Persze nem úgy, ahogyan Debbie. És nem csak egyetlen
éjszaka alatt tette meg. Hanem hosszú éveken keresztül.
- Nagyon sajnálom, Cal! - Letettem a teát az asztalra, majd
felvettem egy párnát, és a mellkasomhoz szorítottam. - Ho-
gyan?
- Addig ivott és drogozott, amíg meghalt. Nem baleset tör-
tént - felelte, és felnézett ránk. - Az anyukám nem akart már
tovább élni. Csak ő egyszerűen ilyen passzív módját válasz-
totta a kilépésnek. Különben senki nem is sejtette, mire ké-
szül. Mindenkit sikerült átvernie. Ezzel nem azt akarom
mondani, hogy talán Debbie is nagyon hosszú ideig készült,
hogy megtegye, csak annyit, hogy az ember soha nem tudhat-
ja.
Szerettem volna még többet megtudni az anyukájával kap-
csolatban, de ekkorra úgy bezárkózott, hogy tisztán láttam,
ennyit szeretett volna megosztani, és nem többet.
- De akkor sem tudom. Valahogy mégsem áll össze a kép.
- Miért, szerinted lehetséges egyáltalán egy ilyen üggyel
kapcsolatban, hogy tényleg teljesen összeálljon a kép? - kér-
dezte Avery halkan.
Ez is igaz volt. Én azonban még mindig próbáltam vissza-
emlékezni minden kis részletre azzal az éjszakával kapcsolat-
ban, mert éreztem, hogy átsiklottam valami felett - valami
felett, amit az ez után következő események okozta sokk tel-
jesen kitörölt belőlem mert hát, ami történt, az nagyon sokko-
ló volt.
És ekkor bevillant valami, én pedig felemeltem a tekinte-
temet, és egyenesen Callára néztem. Elkezdtem felállni, és
éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a mellkasomból.
- Uramisten!
- Mi van? - Calla is felpattant, annak ellenére, hogy látha-
tóan egyetlen szót sem értett az egészből. Averyre nézett, aki
ugyancsak felkelt.
- Mi van? - kérdezte megint. - Mi a fene van, Teresa?
Csak ráztam a fejem, mert most fogtam fel, mire jöttem rá.
Hogyan felejtkezhettem el erről egyáltalán?
- A rózsaszín sál!
- Tessék? - Calla megint Averyre nézett.
- A kokszban a szobánk ajtaján egy rózsaszín sál lógott! -
A lábaim eddig bírták, összecsuklottak, és én visszahuppan-
tam a kanapéra. - Te szentséges úristen...
- Minden rendben van? - Avery megragadta a karomat, és
az ujjait nagyon hűvösnek éreztem. - Akarod, hogy hívjam
Jase-t? Vagy Camet?
- Nem, de most azonnal vallomást akarok tenni! Nem vár-
hat! - És közben a gyomrom felfordult. - Mindenképpen el
kell mennem a rendőrségre!
- Jól van - felelte Calla, és elővette a slusszkulcsát. - Elvi-
szünk, de akkor is el kell mondanod, mi folyik itt.
- A rózsaszín sál... Debbie mindig egy rózsaszín sálat kö-
tött az ajtó kilincsére, ha Erik vele volt, és szerettek volna egy
kicsit kettesben maradni. - Kapkodva magyaráztam, remegő
kezekkel. - Mindig kiakasztotta azt a rohadt sálat, amikor
nem akarta, hogy bárki megzavarja őket.
- Eéés? - Avery nem értette, mire akarok kilyukadni.
 - Még mindig nem érted? - kérdeztem, és felnyögtem. -
Amikor hazaértem, a rózsaszín sál a kilincsen lógott. Még
mérges is lettem, hogy ott van bent Erik, és biztosan megint
összejöttek. És a rózsaszín sál bizonyítja, hogy Erik valóban
ott volt előttem!
 23. FEJEZET

AVERY ÉS CALLA FELFOGTA, AMIT MONDTAM,

hogy azon az éjszakán, valamikor Debbie nem volt egyedül,
azonban azt már nem értették meg, mennyire nagy jelentősé-
ge van ennek a mozzanatnak.
Én azonban értettem.
Mert az agyam egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy
Debbie csak úgy eldobta magától az életet. Persze nem vol-
tam annyira naiv, hogy eleve lehetetlennek tartsam a dolgot,
de Erik minden bizonnyal ott járt nála, és sokkal valószí-
nűbbnek tűnt, hogy a kis rohadék elvesztette a fejét - és eköz-
ben valamilyen módon bántotta Debbie-t.
Elvittek a rendőrőrsre, hogy felvegyék a vallomásomat, és
habár a zsaruknak is hangsúlyoztam a rózsaszín sál jelentősé-
gét, valamint azt, hogy e szerint Debbie nem volt egyedül
akkor éjjel, úgy tűnt, rájuk ugyancsak nem tett különösebb
benyomást.
- Terveztük, hogy még ma, valamikor később beszélünk a
korábbi barátjával is - közölte a tiszt, miközben az irodájából
a folyosóra kísért, ahol Avery és Calla várt rám. A zsaru mo-
solygott ugyan, de azzal az erőltetett mosollyal, ami miatt
úgy éreztem magam, mint valami vén banya, aki mindenbe
beleártja magát, figyelőszolgálatot szervez, aztán minden je-
lentéktelen dolgot jelent.
- Na, mit mondtak? - kérdezte Avery, miután beültünk
Calla kocsijába.
Felsóhajtottam.
- Elmondtam nekik, amit láttam, és amit tudtam. Azt, hogy
nem sokkal korábban szakítottak, és hogy Erik... - Elhallgat-
tam, és a nyelvembe haraptam, mert csak ekkor döbbentem
rá, hogy nekik még soha nem beszéltem Debbie kapcsolatá-
ról. Most pedig valahogy nem tűnt helyénvalónak elárulni ezt
a titkot még annak ellenére sem, hogy Debbie nyíltan soha
nem kért titoktartásra. De emlékszem, amikor én voltam ha-
sonló cipőben, rettenetesen szégyelltem magam a dolog miatt
- ez tulajdonképpen azóta sem múlt el így pontosan tudtam,
hogy ha rajta múlik, akkor soha, senki nem tudta volna meg.
A rendőrségnek persze elmondtam mindent, és le is jegyez-
ték, amit tőlem hallottak - a zúzódásokat, és azt is, amit
Debbie mesélt el nekem -, ugyanakkor tisztán látszott, hogy
Debbie halálát magukban máris öngyilkosságként könyvelték
el. Ráadásul, ha nincsen senki, aki hivatalosan is meggyanú-
sítaná Eriket, nem is mehetnek tovább a nyomozásban.
Avery visszafordult az anyósülésről, barna szemeiben ag-
godalom csillogott.
- Verte őt, ugye?
Nem először jutott eszembe, hogy Averynek talán van va-
lami különleges képessége, amivel olvasni tud az emberek
agyában, és ebben a pillanatban azt is észrevettem, hogy
Calla tekintete az útról a visszapillantó tükörre ugrik.
- Igen, ő... nos, volt, hogy megütötte. Egyszer meg is kér-
deztem tőle, és akkor ugyan letagadta, de végül elmondta az
igazat az után, hogy... - Erről a részéről a dolognak Cam még
nem tudott, és az igazat megvallva szerettem volna, ha ez így
marad. - Nos, közvetlenül a halála éjszakája előtt.
- Jézusom! - mormogta Calla.
A tekintetem összetalálkozott Averyével, és együtt érzőén
nézett rám.
- Mindenesetre elmondtam nekik mindent, amit tudok, és
azt is, hogy a rózsaszín sál azt jelenti, hogy Erik ott járt. Azt
mondták, hogy még ma beszélnek vele.
 Avery az alsó ajkát harapdálta.
- Te tényleg azt hiszed, hogy ő tette vele... hogy felakasz-
totta?
Összerázkódtam ennek a gondolatára is.
- Fogalmam sincs, hogyan lehetne képes valaki ezt meg-
tenni egy másik emberrel, de azt tudom, hogy rengeteg ijesz-
tően őrült állat él ezen a világon.
Calla bólintott.
- Ebben igazad van.
- És korábban is megesett már, hogy elvesztette a fejét. Ta-
lán most sem szándékosan tette - töprengtem hangosan. - Az-
tán, amikor már megtörtént a dolog, megijedt, és gondolta,
öngyilkosságnak állítja be.
- Azért ez egy kicsit erőltetettnek tűnik... De nagyobb
őrültséget is követtek már el emberek. - Avery elfordult, és
kinézett az ablakon.
- Megtanultam, hogy soha, senkit sem szabad alábecsülni.
- Igen. - Felsóhajtottam, és hátradőltem.
Valahogy hihetetlennek tartottam, hogy itt ülünk mi hár-
man, és éppen azon töprengünk, hogy egy főiskolás korú pasi
vajon megölhette-e az excsaját - véletlenül vagy szándékosan,
ez most mindegy -, hogy aztán öngyilkosságnak állítsa be a
dolgot. De ahogyan Calla és Avery is mondta, emberek csi-
náltak már ennél nagyobb őrültséget is a történelemben.
Mire visszaértünk az albiba, Cam és Jase is ott volt, és
azonnal ezernyi kérdéssel kezdtek bombázni bennünket a
rendőrségen történtekkel kapcsolatban.
Nem úgy néztek ki, mint akik ártottak volna egymásnak, és
amikor beléptem a konyhába, a pulton észrevettem két rózsa-
szín muffínosdobozt. Képtelen voltam megállni, hogy elvi-
gyorodjak, miközben Jase mellett ültem a kanapén. Ő és a
muffinjai. Úgy látszik, ez a szokás nagyon is ragadós, és
Camre is átterjedt.
- Ugyan nem találtunk meg mindent, de annyi dolgot sike-
rült azért összeszednünk, hogy egy ideig ne legyen gondod. -
Jase felnyúlt, és hátrafésülte a haját. - Mindent bevittünk a
hálóba.
- Annyira köszönöm! - Végigpillantottam rajtuk. - Mind-
kettőtöknek.
- Nem ügy. - Cam megölelte Averyt, aki hátrahajolt, és a
mellkasának nyomta a fejét. - Csak légy szíves, ne gyújtsd fel
a lakást!
Mindenki nevetett, én pedig dühös pillantást vetettem rá.
Calla bontotta a bulit, mivel mindenképpen dolgoznia kellett
(állítólag rövid műszakos volt), nem sokkal később pedig
Avery és Cam is elkezdett olyan szerelmes pillantásokat vetni
egymásra, hogy előre tudtam, hamarosan ők is dobbantanak.
És így is lett.
Jase kinyúlt felém, közelebb húzott magához, és pedig ösz-
szegömbölyödve bújtam a mellkasához. De bármennyire is
szerettem volna kikapcsolni az agyamat, és egyszerűen csak
élvezni a közelségét, képtelen voltam.
- Azt hiszed, hogy elhamarkodottan vonok le következteté-
seket, ugye? - kérdeztem, miután visszaidéztem magamban,
miket mondtam neki az őrsön tett látogatásommal és a gya-
númmal kapcsolatban.
Hátrafésülte a hajamat, és homlokon csókolt.
- Azt azért nem mondanám, hogy elhamarkodottan vonsz
le következtetéseket. Igaz, hogy talán egy kicsit túlgondolko-
dod ezt az egészet, de részben igazad is van. Erik híresen hir-
telenharagú, és nem ez lenne az első eset, hogy valaki elve-
szíti a fejét, és valami szörnyűséget tesz.
De legalább azt nem mondta, hogy őrült vagyok.
 - Szerinted a rendőrség fel fogja boncoltatni?
- Nem tudom. - Megölelt, és hirtelen teljes biztonságban
éreztem magam. - Gondolom, megcsinálják, mert azért soha
nem lehet tudni.
Imádkozni kezdtem, hogy felboncolják. Ha a gyanúm
megalapozott, annak mindenképpen fel kell tűnnie a boncolás
során, vagy nem? Rémesen utáltam magam, amiért Debbie-
vel kapcsolatban csak boncolásra és feltételezhető halálokok-
ra tudok gondolni, mintha már tényleg nem is jelentene ennél
többet.
- Tudod, mi jár a fejemben azóta is? - kérdeztem, és be-
hunytam a szememet. - Mi lett volna, ha Jeremy is eljut erre a
pontra? Könnyen válhatott volna ő is Erikké, és könnyen jut-
hattam volna én is erre a sorsra.
Jase megmerevedett, és aztán nagyon hosszú ideig nem vá-
laszolt.
- Így nézve viszont őszintén örülök, hogy Cam a szart is
kiverte belőle. Ne haragudj, amiért ezt mondom. Tudom, ho-
gyan érzel ezzel az egésszel kapcsolatban, de nem tudok mást
mondani, mint hogy örülök, amiért megverték.
- Aha... - suttogtam. A gyomrom égni kezdett a gondolat-
ra, hogy esetleg Erik gyilkolhatta meg Debbie-t, de az igazat
megvallva, minél tovább forgattam a fejemben a dolgot, an-
nál jobban féltem tőle, hogy ez az igazság.
- Azt szeretném, ha megígérnél nekem valamit - mondta
Jase, és az ujjait az állam alá téve felemelte az arcomat, míg a
szemébe nem néztem. - Nem akarom, hogy egyetlen pillanat-
ra is Erik közelébe menj! És különösen nem szeretném, hogy
kettesben maradj vele.
- Ez nem lesz valami nehéz! - jelentettem ki szárazon.
A szája sarkában mosoly játszott.
 - És légy szíves, tartsd magadban a gyanúdat, kivéve, ha a
rendőrségnek vagy nekünk akarsz beszélni róla.
Már éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy ezzel vi-
tatkozni kezdjek, de megrázta a fejét.
- Nem azért, mert szeretném elhallgatni az igazságot, ha-
nem mert ha valóban Erik csinálta, akkor nem szeretném,
hogy veszélyben légy. Csak ezért kérem.
Kicsit elmosolyodtam.
- Rendben van. Ezt meg tudom ígérni.
Egy kicsit még így maradtunk, és csak néztük, ahogyan a
napfény egyre halványodva világítja be a nappalit. Odakint
felerősödött a szél, és a ház oldalába kapaszkodva süvített.
Nagyon hosszú volt az előttünk álló éjszaka, és én semmi-
képpen sem szerettem volna egyedül eltölteni.
- Itt maradnál velem éjszakára? - kérdeztem, miközben
pontosan tudtam, hogy talán túlságosan sokat kérek. Lehet,
hogy eredetileg szeretett volna visszamenni a farmra, vagy
éppen a klubházban kellene lennie.
- Vagy egy kilométerrel előtted járok - vigyorgott, majd az
állával a kanapé mellett, a földre dobott hátizsákra bökött.
Eddig észre sem vettem, hogy ott van. - Amíg oda voltunk,
felszedtem egy váltás ruhát is magamnak. Már csak zuha-
nyoznom kell.
- Koszi szépen! - Kinyújtóztam, és arcon csókoltam. -
Mindent nagyon köszönök.
A homlokát az enyémhez nyomta.
- Mit szólnál, ha rendelnénk valami kínait? Van itt az utcá-
ban egy étterem, ahol vállalnak házhoz szállítást, én meg ad-
dig beugrom a tus alá.
Klassz tervnek tűnt. Én telefonon leadtam a rendelést, ő
meg közben elvonult a fürdőszobába. Abban a pillanatban,
hogy meghallottam a víz zubogását, azon kaptam magam,
hogy vadul dobogó szívvel, elkerekedett szemekkel állok a
fürdőszoba bezárt ajtaja előtt.
Vajon mit szólna, ha bemennék utána?
Beleharaptam az ajkamba, és elképzeltem, ahogyan lassan
levetkőzöm, eldobom a mankómat és a térdrögzítőmet is, és
hihetetlenül szexisen becsusszanok utána a zuhany alá. Felve-
szem a szappant...
Sóhaj.
Inkább az új hálószobám felé fordultam, odabicegtem, és
gyorsan elkezdtem kipakolni, hogy minél több mindennel
végezzek, mire Jase kijön a zuhany alól. Amikor hallottam,
hogy nyílik a fürdő ajtaja, visszamentem a nappaliba.
- Csirkét rendeltem, és... aszta!
Jase az ajtóban állt, haja hullámosán keretezte csodálatosan
szép arcát. A mellkasán nedvesen csillogtak a szőrszálak. A
farmergatyája egészen le volt csúszva, csodálatosan kirajzolta
a csípője két oldalán a V alakú izomkötegeket.
- A „csirkés aszta” az valami új kaja náluk? - ugratott, mi-
közben egy törülközővel megszárította kockás hasát.
- Mindenesetre szívesen befalnám.
A szeme ezüstösen csillant, megindult felém, és az arckife-
jezéséből csak színtiszta éhség tükröződött. Ujjai az arcomat
érintették, finoman simogatva, amikor megszólalt a csengő.
Felnyögött, és hátralépett.
- Kinyitom.
Kiszáradt szájjal figyeltem, ahogy az ajtóhoz megy. A fu-
tár alaposan megnézte a félmeztelen Jase-t, bár azt hiszem,
messze nem ez lehetett a legfurcsább dolog, amit valaha lá-
tott. A kanapén ülve, a tévé előtt vacsoráztunk.
Jase nem is mozdult onnan, amikor én is elmentem zuha-
nyozni, mert úgy éreztem, nagyon le kell mosnom magamról
az egész nap mocskát. Ó, bárcsak kimoshatta volna a víz az
emlékeimből is azt a képet, ami állandóan vissza- visszatért,
ha lehunytam a szemem, és azokat a gondolatokat is, amik
állandóan visszatértek Erikre és arra a rózsaszín sálra!
Vajon tényleg lehetséges, hogy ő tette? Abból, amit láttam,
és amit Debbie mesélt, hihetetlenül hirtelen haragú pasi volt.
Amikor meglendítette azt a táskát, akkor is hajszálra volt csak
a dührohamtól, de persze az, ha valaki képes jó erősen meg-
lendíteni egy táskát, még nem azt jelenti, hogy embert ölni is
képes lenne.
A víz már kezdett langyossá válni, mire kiléptem a tus alól,
és puha, zöld frottírtörülközőt tekertem magamra. így, nedves
bőrrel egy kicsit nehéz volt feltenni a térdmerevítőt, és mire
sikerült végeznem, szinte megint teljesen leizzadtam.
Kiléptem a csupa gőz fürdőből, de Jase-t nem láttam sehol.
Megfogtam a törülköző szélét, nem hagyva, hogy leessen ró-
lam, és a hálószobába mentem.
Éppen a ruháimat akasztgatta be a szekrénybe, és valami
dalt dudorászott halkan. Nem is vette észre, mikor megálltam
az ajtóban.
A torkom összeszorult, ahogyan azt néztem, amint az
egyik pulcsimat vállfára akasztja. A vállfát biztosan az
albiban találta, vagy éppen a koleszból szedte össze. Aztán
még az ágy felé fordult, felemelt egy halom farmergatyát -
mind szépen összehajtogatva és máris minden ruhám a helyén
volt.
- Azt hiszem, megtartalak.
Ellépett a beépített szekrénytől, és megfordult. Még a ke-
zében volt egy farmer, de láthatóan el is felejtkezett róla, hi-
szen ezüstös tekintete a fejem búbjától a lábujjam hegyéig
alaposan végigsimított.
- Basszus!
Teljesen elpirultam.
 - Kösz, hogy elpakoltál helyettem!
- Aha! - A farmeremet ledobta a földre, és elindult felém.
A tekintetét látva egyszerre szerettem volna sarkon fordulva
menekülni, és a karjaiba vetni magam. Éppen csak az ujjai
hegyével simította végig a karomat, de a tekintete felperzselt.
- Most teszek neked egy őrült javaslatot, mit szólsz?
- Oké.
A szája egyik sarka mosolyra görbült.
- Szerintem, amíg itt vagyok, naponta kétszer így kellene
járkálnod a lakásban. Egyszer reggel, és egyszer este is.
Nevettem.
- Vagyis azt akarod, hogy egy szál törülközőben bicegjek
ide- oda?
- Bicegj, járkálj, üldögélj, állj, lélegezz! - Aztán az ajkával
végigsimította az arcomat, hogy mindenem beleremegett. -
Ezek bármelyikével ki tudnék egyezni.
A fejemet éppen csak egy kicsit kellett elfordítanom, és az
ajkunk máris összeért. A csók lágy és édes volt az elején, Jase
ujjainak hegye az arcomat simította. A törülközőt most már
sokkal kevésbé határozottan tartottam, a nyelve végigsiklott
az ajkamon, és finoman széjjelnyitotta.
Imádtam, ahogyan csókol, ahogyan ízlel, és ahogyan csak
a nyelvével az egekbe tud repíteni. A lélegzésem felgyorsult,
közelebb húzódtam hozzá, és már csak egy vagy két centi
választott el bennünket.
A vágy villámgyorsan kelt életre bennem, és izzani kezd-
tem. Kívántam, és már nem csak testi szinten. Azt akartam,
hogy egyáltalán semmi ne legyen közöttünk.
Belenyögött a számba.
- Akarlak.
Az ereimben forró láva ömlött.
- Csak rád vágyom.
 A keze végigsimította az oldalamat, és amikor elért a tö-
rülköző széléhez, megint felnyögött. Közelebb hajoltam hoz-
zá.
- A tiéd vagyok! - suttogtam.
Megint megcsókolt, és a nyelvével ölelte az enyémet.
Amikor visszahúzódott, még egy kicsit megharapta az ajka-
mat, amitől levegő után kellett kapnom. A szemem kinyílt, és
elvesztem abban az ezüstös tekintetben.
Igaza volt, amikor az előző éjszaka nem hagyta, hogy to-
vábbmenjünk. Én sem szerettem volna, ha az első együttlé-
tünket ilyen árnyak feketítik be. Ahogyan ő, én is azt akar-
tam, hogy minden tökéletesen alakuljon. Úgy akartam vissza-
tekinteni majd erre a pillanatra, hogy abban ne legyen semmi
megbánás.
Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy tökéletesre sem-
mit nem lehet előre megtervezni. Mind a ketten ugyanazt
akartuk, és habár ő mindig hangoztatta, hogy mindent tökéle-
tesnek szeretne, nem is vette észre, Hogy ezzel engem már
régen megfőzött, és már eddig is mindent tökéletesen csinált.
Nagy levegőt vettem, összegyűjtöttem a bátorságomat, és
kioldottam a törülközőt rögzítő csomót. Mintha a színpadra
léptem volna ki, tudva, hogy minden szem rám szegeződik.
Ez is olyan volt, mégis más - sokkal erőteljesebb. Mert most
csak az ő tekintete számított, és most egyedül ő jelentette
számomra a világot.
Kioldottam a csomót, és hagytam, hogy a törülköző a föld-
re hulljon.
- Istenem! - horkant fel, és az ajka szétnyílt, ahogyan hirte-
len levegő után kapott.
Mivel a kimondottan szexis kék térdmerevítőmtől eltekint-
ve teljesen meztelen voltam, sokkal sérülékenyebbnek érez-
tem magam, mint bárki mással éreztem eddigi életem során.
 És most nem csak arról volt szó, hogy felajánlottam neki a
testemet. Mert ebben a pillanatban az egész szívemet is neki
adtam.
Jase hátrált egy lépést, és a két keze végigsimította az olda-
lát. Ujjai újra és újra ökölbe szorultak.
- Tudod, mennyire szép vagy? Hogy milyen hatással vagy
rám? - A gondolataimat kellemes köd szállta meg, ahogyan a
szavaira a testem és a szívem is válaszolt. Lassan ingatni
kezdte a fejét. - Nem hiszem, hogy valóban megérted, mert
akkor biztos vagyok benne, hogy nem állnál csak így itt, előt-
tem. Istenem, Tess, hiszen benned a világon minden teljesen
tökéletes!
Pedig olyan sok minden volt bennem, ami nem volt tökéle-
tes. Most, hogy már nem táncolhattam, vagy ötven hambur-
gerrel ezelőtt elveszítettem a tökéletes testemet. A csípőm
sokkal kerekebb lett, és a combjaim közel sem olyan izmo-
sak, mint korábban. A régi, teljesen lapos has helyett, most
egy kicsi pocakom is volt, és a mellem is teltebb lett. Ami
önmagában még nem lett volna baj, csakhogy ezzel együtt a
fenekem is megnőtt.
Amikor azonban ő nézett engem, sokkal szebbnek éreztem
magam, mint életemben bármikor.
Még soha nem tekintettem semmi elé ilyen őszinte várako-
zással. Ahogy engem nézett, legszívesebben eszeveszett dol-
gokat is megtettem volna. Kipirultam, felizgultam, és közben
pontosan tudtam, hogy helyes döntéseket hozok.
- Még soha... senkinek nem tudtam így kitárulkozni -
mondtam remegő hangon. - Viszont tudom, hogy számunkra
ez a tökéletes pillanat. Akarlak, Jase. Te is akarsz engem?
- Igen. - A hangja reszelős volt, ahogyan a tekintete elin-
dult rajtam felfelé, és megállapodott a mellemen, míg a végén
már annyira vágytam az érintésére, hogy kínzó fájdalom lük-
tetett bennem. - Akarlak téged!
Megérintett, aztán az ujjai a felkaromra kulcsolódtak, és
lehajtotta a fejét. Selymes, nyirkos hajának tincsei az arcomat
simogatták.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
- Semmiben nem voltam még ennél biztosabb - sóhajtot-
tam.
Meztelen mellkasa megemelkedett, és az enyémhez ért. Az
érzékeim életre keltek. A torkából megint feltört az a szexis,
mély hangú morgás.
- Itt maradj! Meg ne mozdulj. Érted?
- Igen.
Gyorsan megcsókolt, és megszívogatta az ajkamat, majd
elszakította magát, és kisietett a hálószobából. Néhány má-
sodperccel később már vissza is tért, kezében egy csomó,
négyzet alakú, kis fóliatasakkal. Kérdőn vontam fel a szem-
öldökömet, ő meg csak vigyorgott.
- Látom, alaposan felkészültél!
Magabiztos vigyor villant.
- Ha rólad van szó, szeretek mindenre alaposan felkészülni.
- Ezzel mögém, az ágyra dobta a gumikat, én pedig hátrálni
kezdtem, míg a térdem hátsó része neki nem ütődött a mat-
racnak. - Akarsz nézni?
- Semmi mást nem akarok most nézni.
A lélegzetem a torkomban akadt, amint az ajka széles mo-
solyra húzódott, de aztán visszatartottam, mert lenyúlt, és el-
kezdte kigombolni a farmert. Utána következett a slicc is, és a
nadrág máris a földön landolt. Pár másodpercig tartott csak a
dolog, azután lekerült a bokszeralsója is.
Levegőért kaptam, amikor megláttam, mire halkan nevetni
kezdett.
 Szó szerint fantasztikus volt. Az a napbarnított bőr minden
szükséges helyen kőkeményre volt gyúrva.
Jase... nos, mondjuk azt, hogy igen nagy tehetséggel volt
megáldva. És akkor még szerény voltam.
Két ujjával felemelte az államat.
- Tetszik, amit látsz?
Megremegtem.
- Nagyon is.
- Helyes. - Amikor megcsókolt, a szoba levegője hirtelen
szexuális energiákkal telt meg. - El sem tudod képzelni, mió-
ta vágyom már erre! - mormogta a számba, miközben karjá-
val átölelte a csípőmet, és felemelt, hogy pontosan egy ma-
gasságban legyek vele. A következő csók már tényleg lángra
lobbantotta a testemet. - Vagy hány álmatlan éjszakán próbál-
tam elképzelni, milyen lehet így veled!
- Legalább annyiszor, ahány alkalommal én gondoltam
rád? - válaszoltam, miközben leengedett az ágyra, és most
pontosan a közepén feküdtem. - Nem akarok ennél tovább
várni.
- Én sem - megfogta az egyik gumit, feltépte a csomago-
lást, és felhúzta.
Leengedte rám magát, előbb kipirult arcomat simítva végig
az ajkaival, aztán lejjebb, lángoló ösvényt rajzolva a mellem-
re, szívogatta és harapdálta, míg a csípőm türelmetlenül
emelkedett fel, és dörzsölődött hozzá. Abban a pillanatban,
hogy a csípőm az övéhez ért, megremegett. A keze minden-
hol ott volt, minden testrészemet végigsimogatva, mintha
csak az érintésemet próbálná belevésni az emlékeibe.
A testem ívben meghajolva feszült az övének, és az ujja-
immal a mellkasát simítottam. A vágy úgy öntött el, mintha
egy rég ostromolt gát szakadt volna át hirtelen.
 - Nem akarom elsietni! - Ezzel lenyúlt kettőnk közé, és
ahogyan széthúzta a combjaimat, az egyik ujját azonnal be-
lém is nyomta. - Meg akarom csókolni és meg akarom ízlelni
a tested minden kis részét, mert ennél kevesebbet te nem ér-
demelsz, csak az a baj, hogy nem fogom tudni, visszafogni
magam, kicsim. Most már nagyon nehéz.
És miközben ezeket a szavakat kimondta, megremegett.
Lassan kihúzta az ujját, és a tekintete foglyul ejtette az enyé-
met. Azt hittem szétrobbanok, amikor megéreztem, hogy be-
lém hatol.
- Istenem, te annyira... - Elhallgatott, mintha nem talált
volna megfelelő szót, ami kifejezhetné az érzéseit.
Még csak félig volt bennem, de a feszítés már szinte elvi-
selhetetlennek tűnt. Felemeltem a csípőmet, és a combomat a
csípője köré fontam. Nyögéseink megtöltötték a hálószobát,
ahogyan a csípője újra és újra előremozdult, míg a végén tel-
jesen bennem volt.
Aztán megállt, és lihegve küzdött, hogy mozdulatlan ma-
radhasson.
- Jól vagy?
Mivel már nagyon régóta nem voltam együtt senkivel,
éreztem egy egészen enyhe, szúró fájdalmat, de ettől eltekint-
ve jól voltam. Még annál is jobban.
- Igen.
Ajkai édes csókban simítottak végig az enyémen, és a ke-
zével megfogta az arcomat.
- A világon nincs jobb érzés annál, mint amikor ilyen szo-
rosan fogsz.
- Egyetértünk. - Aztán a hajába túrtam, és amint a csípő-
met nekifeszítettem az övének, hirtelen minden korlát, ami
eddig még kitartott benne, ledőlt.
 Előrelökött, és minden egyes erőteljes lökésre mélyebben
és mélyebben járt bennem. A testem megfeszült körülötte,
miközben a kezével megragadta a csípőmet, és magához hú-
zott. Az egyre gyorsuló tempó széjjeltépte a vágy és a gyö-
nyör gátjait; minél gyorsabban mozgott, annál jobban elöntöt-
te a testemet a kéj, a keze simogatott, minden kis porcikámat
felfedezte, és addig fokozta a vágyamat, míg végül a ben-
sőmben egyre feszülő csomó kioldódott, és a gyönyör ke-
resztülcsapott rajtam.
Mélyen megcsókolt, azután egy kicsit eltávolodott tőlem,
én pedig remegve szorítottam. A testemet újabb és újabb hul-
lámokban árasztotta el a kéj, ő pedig szinte azonnal követett,
lüktetve, a nyakam hajlatába temetve az arcát. Még mindig az
imént átéltek hatása alatt simítottam végig a hátán, miközben
pontosan éreztem a testen végigfutó finom remegéseket.
Percek teltek el, míg feltámaszkodott.
- Tess, kicsim...
Kinyitottam a szemem, és egyenesen abba a fantasztikus,
ezüst tekintetbe néztem. Azonnal újra szerelmes lettem.
- Ez... csodálatos volt.
Úgy tűnt, egy örökkévalóságig bennem marad, aztán kihú-
zódott belőlem, gyorsan oldalra gördült az ágyon, és gyakor-
lott mozdulattal egy közeli szemetesbe dobta a gumit. Má-
sodpercekkel később már mellettem hevert.
Aztán csak feküdtünk tovább, ő az oldalára fordulva, én
hanyatt, és habár a légzésünk hamarosan lelassult, még per-
ceken keresztül csak néztük egymást, néma csöndben.
Féloldalas mosoly jelent meg az arcán.
- Tudod, ez... Most olyan volt, mint egy első alkalom. -
Aztán nevetés tört fel belőle, lehajtotta a fejét, és megcsókol-
ta a vállamat.
- Hülyén hangzik, mi?
 - Nem. Cseppet sem.
- De nekem tényleg olyan érzés volt. Szerintem még az el-
ső alkalom sem volt ennyire jó, pedig ha jól emlékszem, ak-
kor úgy éreztem, hogy felfedeztem az élet értelmét.
Nevettem, oldalra fordultam, és szembenéztem vele. A
mellem a mellkasának feszült. A szeme ezüst lánggal égett,
és a kezét meztelen csípőmre helyezte. Lehunytam a szeme-
met, és vártam, hogy megcsókoljon. Nem kellett sokáig vár-
nom. Megharapdálta az alsó ajkamat, én meg felsóhajtottam.
- Tökéletes.
- Tudod, hogy mi tökéletes még ezen kívül? - közelebb hú-
zódott, és éreztem, ahogyan a hasamnak feszül. A szemem
elkerekedett, és ahogyan a testemhez dörzsölődött, a szemé-
ben kéjes fény csillant. A szőrszálak csiklandozták a bőrömet,
és ezzel csak még érzékibb lett a tudat, hogy semmi nincsen a
testünk között.
A lélegzetem elakadt.
- Ilyen hamar?
- Mondtam már, hogy ha veled vagyok, akkor mindig be-
vetésre készen állok.
- Igen, de... ó! - A keze utat talált a combjaim közé, és a
tenyere rám simult.
Az arcán megjelenő vigyor színtiszta gyönyör volt.
- Na és te?
Mintha lett volna egy kapcsolója, amivel kedve szerint irá-
nyíthatja a szexuális vágyamat. És ez egyszerre tűnt csodála-
tosnak és nevetségesnek. A csípőm megrándult, ahogyan az
ujja utat talált befelé.
- Szerinted?
- Szerintem, amikor így elakad a lélegzeted, azt nyugodtan
vehetem igennek. - Megcsókolta verítéktől nedves homloko-
mat. - Akarlak. Megint. - Ajka perzselően járta végig az ar-
comat, hogy végül szenvedélyes csókkal forrjon rá az ajkam-
ra. - Akarlak. Mélyen benned akarok lenni.
Elvette a kezét, maga mögé nyúlt, és egy ideig tapogató-
zott, míg a gyűrött takaró ráncai között sikerült rátalálnia a
gumira. Egy pillanattal később megragadta a csípőmet, az
ölébe emelt, és a hátára feküdt. A testén végigremegő, mély
morgás miatt, és ahogyan a farka vége nekem nyomódott,
azonnal elárasztott a forróság odalent.
- Olyan mélyen akarok benned lenni, hogy soha többé ne
tudj kivenni magadból. Te is akarod?
Lehunytam a szemem, és suttogva feleltem.
- Igen.
- Akkor nézz rám! - A hangja követelőző volt, torokból jö-
vő, veszélyesen csábító. Azonnal engedelmeskedtem. A sze-
me folyékony ezüst. - Istenem, milyen csodálatosan szép
vagy!
Felnyúlt, a hajamat az egyik vállam fölött hátradobta, majd
a keze elindult lefelé, végigcirógatva a mellemet. A tenyere
rám simult, és a hüvelykje a kemény mellbimbóval játszott.
- Azt hiszem, ezt soha az életben nem fogom tudni megun-
ni.
Megragadtam a vállát, és a lábujjaim összeszorultak. Cen-
tiről centire engedett lejjebb magára, míg elérte pontosan azt,
amire vágyott. Aztán az egyik dolog után jött a másik, és
ahogyan az első alkalommal is, hamarosan mind a ketten ott
lebegtünk a csúcs közelében. És még a térdembe nyilalló fáj-
dalom sem jutott el hozzám, miközben rajta lovagoltam -
egyszerűen túlságosan arra koncentráltam, milyen hatalmas
feszültség gyűlik össze a bensőmben, ahogyan fel és le moz-
gattam magam. Aztán ráborultam, és a testünk egyszer-
re feszült meg, majd szakadt millió darabra. A nevünk értel-
metlen, rekedten kiáltott szóvá olvadt a másik ajkán.
 Jase erős karjai átöleltek, és szorosan a mellkasára vont, én
pedig belé temetkeztem. Miközben újra és újra összerándulva
lüktetett, a hátamat simogatta, és ujjai a hajamba túrtak.
Úgy éreztem, legszívesebben soha nem mozdulnék innen.
És ebben nem segített, hogy ekkor elfordította a fejemet, és
az ajka forró billogként jelölte meg a nyakamat, miközben a
legerőteljesebb szót suttogta a fülembe a világon:
- Szeretlek.
 24. FEJEZET

SZERET.
Ez a suttogva kimondott szó ott lüktetett a szívemben, újra
és újra. Szeret. Mintha egy álom vált volna valóra, ami csak
lányregényekben lehetséges. A srác, akibe évek óta fülig sze-
relmes vagyok, viszontszeret. Ráadásul ez az a jó fajta szere-
lem volt, ami táplálja a lelket és a testet, amibe bele lehet ka-
paszkodni, nem pedig az, ami fájdalmat okoz és elemészt. Az
a fajta szerelem, amit Cam és Avery érzett egymás iránt. Már
nem volt semmi okom arra, hogy féltékeny legyek rájuk, mert
már én is átélem ezt a világot felforgató szerelmet - pont,
mint a Hallmarkon játszott filmekben.
Remegő kezekkel simítottam végig a kidolgozott izomzatú
test oldalát, és éreztem, ahogyan ellazul, és a légzése lassan
visszatér a normális tempóra.
- Én is szeretlek - suttogtam bele verítéktől csillogó nyak-
hajlatába, és elmosolyodtam.
A karja megfeszült a hátamon, majd lejjebb csúszott, és a
csípőmet simogatta, Aztán felemelt, és finoman maga mellé
fektetett az ágyba. Megcsókolta a homlokomat.
- Mindjárt visszajövök.
Lehunytam a szemem, felsóhajtottam, majd az oldalamra
fordultam. Jase előbb kiment a fürdőbe, majd ahogy jött visz-
sza, lekapcsolta a villanyt. Odamászott az ágyba, szorosan
mögém, és átölelt.
Nem mondott semmit, ami teljesen jó is volt így, hiszen
már kimondta azt, amit hallani szerettem volna.
Még mindig izzottam belülről, biztos vagyok benne, hogy
olyan vigyor ült a képemen még alvás közben is, mint a
macskának, amelyik sikeresen felfalta az összes kanárit. Jase
karja és hozzám simuló teste melege olyan kellemes kis me-
nedéket nyújtott, ahol legalább átmenetileg megfeledkezhet-
tem a hétvégén rám tört árnyakról.
Nem tudom, meddig aludtam, de abban egészen biztos va-
gyok, hogy nem álmodtam semmit. Végül éppen a hátamat
simogató melegségnek a hiánya riasztott fel az alvás jelentet-
te bódulatból.
Próbáltam kipislogni szememből az álmot, és lassan hoz-
zászoktam a fényhez. A hálószobában gyülekező árnyakat
valami tompa kék ragyogás tartotta kordában. Magam mögé
nyúltam, és csak ekkor döbbentem rá, hogy az a hely, ahol
eddig Jase hevert, most teljesen üres. Még mindig nem vol-
tam teljesen éber, és a hátamra fordultam.
Jase ott ült az ágy sarkán, könyöke a térdére támasztva. Fe-
jét két tenyerébe temette, háta meggörbül.
Az aggodalom miatt egy pillanat alatt elillant a szememből
minden álom. Felültem.
- Minden rendben van?
Felkapta a fejét, és olyan tekintettel nézett, mint aki telje-
sen belefeledkezett a gondolataiba. A félhomályban a szeme
sötétnek és árnyakkal terhesnek tűnt.
- Igen, csak... van valami, amit meg kellett volna tennem,
de elfelejtettem.
Kicsit zavartan figyeltem, ahogy feláll, és felkapja a föld-
ről a farmerét. Felvette, felrántotta a sliccet, de a gombot
nyitva hagyta, ahogyan felém fordult.
- Át kell szaladnom a klubházba. Ott hagytam valamit,
amire órán mindenképpen szükségem lesz.
- Értem - feleltem zavartan. - Ha akarod, akkor reggel elin-
dulhatunk egy kicsit korábban, hogy be tudj ugrani érte, az-
tán...
 - Nem, semmi gond. - Gyorsan fölém hajolt, adott az ar-
comra egy futó csókot, majd felegyenesedett. - Kulcsra zárom
az ajtót magam mögött, úgyhogy nem kell kikelned az ágy-
ból. Van még egy pár órád reggelig. Fél kilenc körül itt le-
szek érted.
Bólintottam, de éreztem, hogy váratlanul jeges hidegség
önti el a bensőmet.
- Persze.
Jase hátrálva indult az ajtó felé, majd megfordult, és az aj-
tóban megállva visszanézett rám. A sötétben lehetetlen lett
volna bármit leolvasni az arcáról.
- Tess...
Képtelen voltam lélegzethez jutni.
Úgy tűnt, lehajtja a fejét, aztán hallottam, hogy mélyen fel-
sóhajt.
- Kösz a tegnap éjjelt.
Kösz a tegnap éjjelt?
Olyan szinten megdöbbentem, hogy mire sikerült szóra
nyitni a számat, már azt hallottam, ahogyan a bejárad ajtó
nyílik és be is csukódik. Most komolyan megköszönte? Nem,
mintha bármi baj lenne azzal, hogy megköszöni - legalábbis
feltételezem, hogy nem de akkor is nagyon furán vette ki ma-
gát, hogy ezt mondja, különösen az után egy pár órával, hogy
azt mondta, szeret.
A gyomrom egyetlen hatalmas görcsbe rándult.
A percek órákba mentek át, én pedig csak ültem ott az
ágyon, és figyeltem, amint a halványkék fény lassan mind-
jobban szétterül a padlón, a semmibe űzve az éjszaka sötétjé-
nek maradékát. Nincs itt semmi baj, próbáltam győzködni
magam. Nem kell hatalmas titkokat beleképzelni egy ilyen
váratlan távozásba. Hiszen mondta, hogy van még egy kis
dolga órák előtt.
 Csakhogy, amikor elment, nem mondta, hogy szeret.
Szorosan lehunytam a szememet, és kétségbeesetten pró-
báltam nem tudomást venni a mellkasomban egyre táguló
űrről, amely villámgyorsan gyűjtött magába minden bizony-
talanságot és kétséget.
Hiszen kimondtuk ezt a nagyon is fontos vallomást, és utá-
na minden rendben ment. Nem engedhetem meg magamnak,
hogy bármi másra gondoljak, mert... vadul megráztam a fe-
jemet, de annyira, hogy a nyakam is belesajdult.
Biztos, hogy minden a legnagyobb rendben van!

*
Jase nagyon csendes volt, amikor egy pár órával később
felvett, és nekem sem volt kedvem csevegni. Nem tudtam
visszaaludni, és mire eljutottam odáig, hogy beszálljak a
Jeepbe, sikerült annyira bepörögnöm, hogy kész idegroncs
lettem. Kitett a Whitehall előtt, és ha nem tévedek, akkor
egész úton jó, ha öt szót váltottunk.
Valami nagyon nem volt kerek.
A Jase-szel kapcsolatos aggodalmaim azonban abban a pil-
lanatban a háttérbe szorultak, hogy beléptem a Whitehall épü-
letébe. Mindenki engem bámult. De nem azért, mert mankóz-
tam. Az ott várakozók, kettesével-hármasával fordultak egy-
máshoz. Akadt, aki suttogott. Mások csak néztek.
- Ő találta meg...
Mire sikerült vagy egy órával később eljutnom a
törielőadásra, legalább négy alkalommal ütötte meg a fülemet
ez az elsuttogott mondat.
Calla rosszallóan mért végig, amikor meglátott.
- Úgy nézel ki, mint a mosott szar.
- Kösz! - motyogtam.
 Egy szőke tincset a füle mögé fésült, aztán ezúttal aggo-
dalmasan meredt rám.
- Ne haragudj! Nem akartalak ilyen bunkó módon köszön-
teni. Minden rendben van?
Nem. Nagyon nem volt rendben. Kurva sok minden nem
volt rendben.
- Mindenki engem bámul.
Körbepillantott a teremben. Néhány hallgató azóta bámult
a válla fölött hátrafordulva, hogy beléptem, és leültem a he-
lyemre.
- Nem bámul senki.
Lapos pillantást vetettem rá, ő pedig azonnal visszahúzó-
dott.
- Kösz, hogy próbálsz megnyugtatni, de akkor is tudom,
hogy mindenki úgy bámul rám, mintha valami morbid látvá-
nyosság lennék.
Fenyegetően nézett néhány srácra az első sorban. Azonnal
kapkodva előrefordultak.
- Szard le őket! - tanácsolta. - És akkor majd nem bámul-
nak. Vagy te szoksz hozzá, hogy ne törődj velük. Hidd el!
Tudom.
Bólintottam, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne tö-
rődjek a kíváncsi pillantásokkal. Az ember azt hinné, hogy
nincsen semmi különösebben érdekes abban, amit én átéltem,
a többiek azonban úgy viselkedtek, mint a baleseteket bámuló
katasztrófaturisták.
- Na, és hogy van ma reggel a szívdöglesztő Jase? - kér-
dezte Calla, hogy témát váltson, miközben kifelé mentünk a
törielőadásról. És természetesen ez is éppen olyan téma volt,
amiben nem szívesen mélyedtem volna el.
- Nem tudom - ismertem be, és változtattam a fogáson a
mankón. Legszívesebben minden bámuló szarházit berugdos-
tam volna egy metró alá. - Ma reggel kicsit nyűgös és csendes
volt.
Calla az égre emelte a tekintetét.
- Ez annyira tipikus. Egyfolytában azzal vádolnak minket,
hogy meg vagyunk bolondulva, amikor menstruálunk, erre
nekik meg gyorsabban változik a hangulatuk, mint egy terhes
nőnek.
Ekkor értünk el a megállóba, ahol a campus nyugati részé-
be induló buszra lehetett felszállni. Szétnéztem a tömött utca-
sarkon. Nem figyelt senki, és talán nem lett volna szabad el-
mesélnem neki, de úgy éreztem, hogy ha nem oszthatom meg
valakivel, menten felrobbanok. Halkabban folytattam:
- Tegnap este szexeltünk.
Calla ajkai tökéletes O betűt formáltak.
- Ez volt az első - tettem hozzá, és éreztem, hogy elpirulok.
- És mielőtt még feltennéd a kérdést, igen, fantasztikus volt.
Rohadtul csodálatos, de amikor hajnalban felébredtem, ott ült
az ágyon, és a feje a kezében. Aztán otthagyott, mondván,
hogy valamit még össze kell szednie a klubházban, ma reggel
meg, amikor eljött értem, két szót sem volt hajlandó szólni.
Calla becsukta a száját.
- Értem. Esetleg összevesztetek valamin?
- Nem, semmi ilyesmi nem történt.
- Akkor lehet, hogy tényleg csak el kellett mennie valami-
ért a klubházba, és ma reggel nagyon fáradt volt. Vagy csak
olyan hangulata volt - tette hozzá némi gondolkodás után. -
Különben pedig az lenne a legegyszerűbb, ha megkérdeznéd
tőle, hogy minden rendben van- e. Mert az sokkal jobb, mint
állni itt az utcán, és stresszeim magad valami miatt, amiről
semmit sem tudsz. Van neked éppen elég bajod, ami miatt
rághatod magad.
 Igaza volt, persze, csak az a baj, hogy úgy tűnt, még saját
magát sem sikerül meggyőznie erről. A gyomrom tótágast
állt. Mindenképpen meg kell kérdeznem. És ha lehet, minél
hamarabb. Majd az lesz, hogy megkérdezem tőle, minden
rendben van- e vele, ő meg majd azt mondja, hogy persze,
nincsen semmi baj, mire teljesen hülyének érzem majd ma-
gamat, amiért ilyen nagy feneket kerítettem egy ennyire je-
lentéktelen semmiségnek.

*
Jase hangulata nem lett jobb akkor sem, amikor beült a ze-
neelméletre. Köszönt Callának, és én is kaptam tőle egy mo-
solyt, utána azonban csak bámult a tanárra, mintha olyan ba-
romira érdekelné, amiről éppen beszél. Ami persze baromság,
hiszen szerintem az egész osztályban nem volt egyetlen em-
ber sem, akinek lett volna legalább halvány fogalma a témá-
ról.
Na és az a bizonyos mosoly, amit kaptam tőle! Nem volt
benne semmi szeretet, a vele villanó tekintetet pedig kimon-
dottan hidegnek láttam. Azzal a mosollyal semmi sem volt
rendben. Hamis volt. Dr. Morgan mosolyára emlékeztetett. A
rendőrtisztek mosolyára emlékeztetett, miközben kifelé kísér-
tek a kihallgatószobából.
A tenyerem csurom veríték lett, olyannyira, hogy a tollam
is kicsúszott a kezemből. Vagy két- három sort sikerült csak
jegyzetelnem az egész óra alatt. Miután elköszöntem Callától,
a mankókkal odabicegtem, ahol Jase pakolt. A megszokott
módon most is elvette tőlem a táskámat, és a kocsiban a lá-
bam mellé, a padlóra helyezte, hogy könnyen elérjem.
Ezúttal nem láttam az ismerős, rózsaszín dobozt. Az aj-
kamba harapva figyeltem, amint megkerüli a Jeepet. Szürke
kötött sapkáját mélyen a szemébe húzta, csak néhány tincs
kandikált ki alóla. Beült, és becsapta az ajtót maga mögött.
Az ajka egészen szorosan összezárva, hogy a látványra a
gyomrom megint görcsbe rándult.
A szám kiszáradt, miközben kitolatott a parkolóból, és el-
indult a campus keleti része felé vezető főútvonalon. Rettene-
tesen ideges és bizonytalan voltam, és amíg ő a Byrd épület
közelében próbált parkolót találni, én egész idő alatt igyeke-
zetem összeszedni magamban annyi bátorságot, hogy meg-
szólaljak.
Az ujjaimat szorosan összefontam, és hatalmasat nyeltem.
- Minden rendben van?
Leállította a motort, és kihúzta a kulcsot. Hátradőlt, aztán
szabad kezét felemelte, és hátrafelé végigsimított vele a kö-
tött sapkán. Abban a néhány másodpercben, amíg végül be-
szélni nem kezdett, a gyomrom görcsösen szorult össze.
- Nem - mondta olyan halkan, hogy először nem is tudtam,
jól hallottam- e egyáltalán. - Semmi nincs rendben.
Kinyitottam a számat, de bármit akartam is mondani, az
mindörökre elhalt a nyelvem hegyén, amikor felém fordult, és
a szemembe nézett. Jaj, istenem, ez nagyon gáz lesz! Nagyon,
de nagyon gáz. Minden izmom összerándult.
- Nem is tudom, hogy magyarázhatnám el neked. - Újra
szorosan összezárta a száját, én pedig éreztem, hogy a torkom
hátsó részébe valami égető érzés költözik. - Nagyon sajná-
lom.
- Mit sajnálsz? - A hangomat károgásnak hallottam. Nem
értettem semmit, mert azt, ami kettőnk között történt, bizto-
san nem sajnálhatja. Az lehetetlen.
Elfordult tőlem, és a fejét egy egészen kicsit oldalra billen-
tette.
- Ez az egész túlságosan sok nekem.
 Lassan pislogtam, és úgy éreztem magam, mint aki a köze-
pén kapcsolódik be egy beszélgetésbe.
- Mi a baj?
- Ez! - mondta hangosan, és felemelte a kezét. - Ez nekem
túl sok és túl gyors.
Annyira erősen szorítottam ökölbe az ujjaimat, hogy a
körmeim kis félholdakat vájtak a tenyerem húsába.
- Én... nem értem. - Még én is gyengének és szánalmasnak
hallottam a saját hangomat, és éreztem, hogy a vér kifut az
arcomból.
- Mi folyik itt, Jase?
- Ez az egész így túl sok. - Lehunyta a szemét, elhúzta a
száját, és az arcára szenvedő kifejezés ült ki. - Túl sok min-
den történt, és túl gyorsan.
- Mi van? Köztünk? Túlságosan gyorsan haladunk? - Most
az a baja, hogy lefeküdtünk? Mindenesetre egy olyan pasitól,
akinek ilyen a híre, ez enyhén szólva is szokatlan volna. Ér-
tettem én, hogy azt akarja, hogy minden tökéletes legyen, de
hát az éjszaka az is volt.
- Ha úgy gondolod, hogy még szükséged van egy kis időre,
akkor lelassíthatunk...
- Nem vagyok képes rá - szakított félbe, és kinyitotta a
szemét. - Ami köztünk van, az túl komoly. Azt hittem, készen
állok rá, de nem.
Honnan szedi, hogy nem áll készen? Mégis mi a fene tar-
totta vissza? Hiszen már tudtam Jackről, és tisztában voltam
vele, hogy ez a körülmény befolyással lesz a jövőnkre - és
aztán, ahogyan levegőt vettem, már értettem, mire akar kilyu-
kadni. Ez most nem Jackről vagy kettőnkről szólt. Hanem
Jack édesanyjáról.
- Arról a lányról van szó, igaz? Te...
 - Most nem róla beszélek! - csattant fel, és úgy éreztem,
mintha valami darabokra hasadna a mellkasomban, mintha
egy hatalmas repedés tátongana a szívemben, ami minden
egyes kimondott szavára, szélesebbre tágul. - Én nem akarok
komoly kapcsolatot! Egyrészt Jack nagyon fiatal még, és ne-
kem le kell diplomáznom. Most az a legfontosabb, hogy
munkát szerezzek, és segítsek Jacket felnevelni.
- És honnan gondolod, hogy ebben nem tudnék segíteni?
Fátyolos tekintete azonnal rám tapadt.
- Mert nem. Nem lehet. Mert én nem lennék képes megint
végigcsinálni. .. - Az állkapcsa csattanva összezáródott, majd
lehajtotta a fejét. - Ne haragudj! Tudnod kell, hogy soha nem
akartam fájdalmat okozni neked. Hogy ez lenne a legutolsó
dolog, amire vetemednék. Ezt el kell hinned nekem.
A mellkasom hirtelen, megemelkedett, és úgy éreztem ma-
gam, mintha belém nyúlt, és egyetlen kegyetlen mozdulattal
összegyűrte volna a tüdőmet. A mellkasomban egyre erősö-
dött az égető érzés, és a szememet csípni kezdték a könnyek.
Próbáltam ugyan megnyugodni, de a fájdalom nagyon is
nyers és nagyon is valóságos volt.
- Közben pedig pontosan tudom, mennyire megbántottalak,
és ezt kurvára sajnálom. - Gyorsan rám pillantott, majd meg-
feszült. A szívemben a repedés tovább szélesedett. - Még
mindig szeretnélek órák után felvenni, és szeretnélek regge-
lenként elhozni a suliba. - Tette hozzá sietve, amikor látta,
milyen arccal nézek rá. - Szóval emiatt nem kell aggódnod.
Felegyenesedtem, és nekidőltem az ajtónak. Mintha csak
most tudatosult volna bennem, miről beszélt egészen mosta-
náig. Az ülés és az egész padló eltűnt, és feneketlen szakadék
nyílt meg alattam. Égetően forró könnyeket pislogtam vissza.
 - Akkor csak még egyszer, mert szeretném, ha tuti biztosan
érteném, amit mondani akarsz. Nem akarsz járni velem, de
szívesen lennél a sofőröm?
Jase összevonta a szemöldökét.
- Azt akarom, hogy barátok legyünk, Tess! Én nem a sofő-
röd szeretnék lenni!
Vettem egy mély lélegzetet, majd előrefelé fordultam. A
gondolatok egymást kergették a fejemben, míg a gyomrom
egyfolytában tornagyakorlatokat végzett. A bőröm bizsergett,
és hirtelen túl szűknek éreztem.
- Sajnálom...
- Hallgass! - És közben egy könnycsepp gördült végig az
arcomon. Hirtelen mozdulattal töröltem le. - Légy szíves,
hallgass el, mert csak tovább rontasz az egészen!
Nem mondott semmit, csak bólintott.
Remegő kézzel nyúltam a táskámért. Zsibbadt ujjakkal
fogtam meg, és az ajtónyitóhoz értem. Nem is próbált megál-
lítani, ahogyan esetlen mozdulatokkal kiszálltam, de aztán
megmozdult, mintha segíteni akarna a mankóval.
- Ne! - szóltam rá reszelős hangon. - Nincs szükségem a
segítségedre.
Jase megmerevedett az ülésben, és az orrcimpái dühösen
tágultak ki.
- De én segíteni akarok, Tess! Azt akarom, hogy mi...
- Mit? Hogy barátok legyünk? - visszafojtottam a neveté-
semet.
- Komolyan?
Halálosan komoly arccal nézett.
És ez még gázosabbá tette az egész helyzetet, mert azt mu-
tatta, mennyire hihetetlenül sekélyesek az irántam érzett ér-
zelmei.
 - Nem lehetünk barátok, Jase! Mert én nem barátkozom
olyanokkal, akikbe szerelmes vagyok, és akik ekkora fájdal-
mat okoznak!
Összerezzent, de ez nem okozott különösebb örömet. Rán-
gatva próbáltam kiszabadítani a mankómat, mire hátratánto-
rodtam, és a táskámat a földre ejtettem.
- Tess! - kinyitotta az ajtót. - Az isten verje meg, engedd
már, hogy segítsek!
Halkan káromkodva, a világot a könnyeimen keresztül
nézve lehajoltam, felkaptam és a vállamra vetettem a táská-
mat. Ekkorra azonban már ott állt, közvetlenül előttem, és a
mankómat felém nyújtotta.
Kikaptam a kezéből, és olyan dühös voltam rá, hogy szó
szerint remegtem.
- Bárcsak azelőtt világosodtál volna meg és találod ki,
hogy ez az egész túlságosan gyors, mielőtt a bátyámnak azt
mondtad, hogy együtt járunk! - A szavak fojtott sírásba ful-
ladtak, és én hátrébb léptem egyet. - Bárcsak azelőtt világo-
sodtál volna meg, hogy szeretkeztünk!
Jase hátralépett, és az ajkai elnyíltak.
Hátat fordítottam neki, majd egyetlen szó nélkül távolodni
kezdtem a Jeeptől. De nem a klubház felé mentem, mert nem
lett volna képem Cam és Avery szemébe nézni. A mankókkal
eltökélten kopogva a Knutti előtti padok egyike felé indul-
tam. Nem hagyhattam, hogy elveszítsem a fejemet, nem
hagyhattam, hogy elveszítsem a nyugalmamat. Csak fokozná
a megaláztatásomat, ha nyilvánosan kezdenék hisztizni.
Jaj, istenem, Cam teljesen készen lesz! Még a végén képes
lesz, és... Ekkor az egyik mankó gumírozott vége megcsú-
szott, hogy kis híján végigterültem a járdán.
Kétségbeesetten és ezernyi érzelemtől telve a testsúlyomat
egyenletesen elosztottam a két lábam között, majd összefog-
tam a mankókat, és egy az egyben bevágtam őket a legköze-
lebbi kukába. Úgy álltak ki belőle, mint az elfeledett falábak,
és ahogy az üres pad felé bicegtem, az arra járók közül töb-
ben megbámultak. Mire a pádhoz értem, a térdem már vadul
lüktetett, de nem érdekelt, mert ez a fájdalom semmiség volt
a bensőmben lángolóhoz képest. A könyökömet a combomra
támasztottam, a fejemet a tenyerembe hajtottam, és szorosan
lehunytam a szemem, próbálva útját állni a feltörő könnyek-
nek.
Mi a fene történik itt?
Jase annyira tökéletes volt a hétvégén, és még az előző éj-
jel is... Ráadásul az éjjel egész életem egyik legcsodálatosabb
élménye is volt egyben. Nem kürtünk. Nem keféltünk. Ha-
nem szeretkeztünk. Minden tökéletes volt, és minden éppen a
tökéletes pillanatban történt, de...
Jaj, istenem, én voltam olyan ostoba, hogy ezt bevettem?
Hogy a szenvedély és a gyönyör pillanatában kimondott szó-
nak túl sok jelentőséget tulajdonítottam?
Még soha nem éreztem magam ilyen fiatalnak és ostobá-
nak, mint abban a pillanatban. Két hét múlva tizenkilenc le-
szek, és egyszerre éreztem magam túl fiatalnak és túl tapasz-
taltnak is.
Hideg szél csapott végig az ösvényen, és belekapaszkodott
a hajamba. Megremegtem, de szinte nem éreztem semmit a
csípős októberi levegőből. Az ujjaim behajlottak, belemarkol-
tam a hajamba. A szempilláimat könny áztatta, a kezem re-
megett.
Fogalmam sincs, mennyi ideig ülhettem ott, de az biztos,
hogy lassan kezdtem elveszíteni az önuralmamat. így nem
leszek képes végigülni a délutáni előadásokat. Előbányásztam
a mobilómat, és küldtem Callának egy gyors SMS- t, amiben
könyörögtem neki, hogy jöjjön el értem, és vigyen vissza a
koleszba. Amikor megérkezett a válasza, hogy máris úton
van, megmondtam neki, hol vagyok, és aztán visszacsúsztat-
tam a mobilt a táskámba.
Mélyet lélegeztem, majd lassan kifújtam a levegőt, és
hagytam, hogy tekintetem végigjárja az üres, füves területet.
Megmerevedtem, amikor észrevettem, hogy Erik ott áll az
egyik lombját vesztett fa alatt, a járda mellett.
És egyenesen engem néz.
Reszketés futott végig a gerincem mentén, amikor ellökte
magát a fától, és néhány hosszúra nyújtott lépéssel odajött
mellém. Ő volt ebben a pillanatban a legutolsó ember, akivel
találkozni szerettem volna, különösen, ha azt nézzük, mivel
gyanúsítottam.
Ahogy közelebb ért, láttam rajta, hogy ugyan teljesen más
okból, de éppen olyan rosszul viseli a helyzetet, mint én. A
haja, ami általában be volt lőve, most teljesen kócos volt, és
az arca halottsápadt.
- Te azt mondtad a rendőröknek, hogy Debbie-vel voltam,
mielőtt. .. mielőtt meghalt?
Néhányat pislogtam, majd hátradőltem, és próbáltam ösz-
szeszedni gondolataimat, hogy valóban képes legyek lefoly-
tatni azt a beszélgetést, amihez cseppet sem fűlött a fogam.
- Csak beszéltem nekik a rózsaszín sálról, és...
- Nem voltam ott. Mert Debbie szakított velem, amit, gon-
dolom, pontosan tudsz. És ennek nyilván rettenetesen örültél.
- Aztán előrehajolt, egyenesen bele a képembe. Annyira kö-
zel, hogy tisztán láttam a szeme sarkában minden kis ráncot. -
És azt is mondtad nekik, hogy vertem. Pedig tudod, hogy ez
nem igaz!
Hihetetlen, hogy én erről beszélgetek vele! És különben
bekaphatja, mert pontosan tudom, hogy igazam volt.
 - Szóval, ha jót akarsz magadnak - tette még hozzá akkor
befogod a kibaszott pofádat!
 25. FEJEZET

MEKKORA EGY GYÖKÉR: - Calla kivette a kezemből

a doboz jégkrémet, amit a frigóban találtunk. - Baszódjanak
meg a pasik! De most komolyan. De úgy, hogy fájjon!
A szemem duzzadt volt, és a világ elmosódott a könnyeim
miatt, miközben azt figyeltem, hogy fel és alá járkál a szobá-
ban. Nagyon sok minden volt, amit Calla nem tudott Jase-
ről, és amit azért jobbnak láttam nem megosztani vele. Bárm-
ennyire megbántott is, akkor sem éreztem volna helyesnek,
elárulni az egész világnak, hogy van egy titkolt gyereke, aki-
nek minden valószínűséggel még mindig fülig szerelmes az
anyjába.
Mert hát nem erről szólt ez az egész? Ő azt mondta, hogy
nem áll még készen egy komoly kapcsolatra, én pedig rette-
netesen keveset tudtam erről a másik csajról. Nem tudtam,
hol lakik, fogalmam se volt, hogy tényleg kilépett- e az éle-
tükből, vagy arról sem, hogy milyen régen szakítottak. Rá-
adásul még ostobábbnak éreztem magam annak tudatában,
hogy a szíve ezek szerint valószínűleg még mindig másé. Már
akkor sejthettem volna, hogy valami nem teljesen kerek ezzel
a dologgal, amikor nem volt hajlandó beszélni róla, de persze
akkor könnyebbnek éreztem nem venni tudomást az egészről.
- Aha, baszódjanak meg! - suttogtam.
Megállt előttem, és felém nyújtotta a jégkrémet.
- Kérsz még?
Megráztam a fejemet, és a párnát a máris túlságosan teli
hasamhoz szorítottam.
Felsóhajtott, és ledobta magát mellém.
 - Annyira sajnálom, Teresa! Most semmi nem hiányzott
kevésbé... A térded, Debbie, ez a zakkant Erik.
- Mondjuk, lehetne azért rosszabb is - mormogtam, és köz-
ben arra gondoltam, hogy szerintem soha nem leszek képes
még egyszer abban az ágyban aludni. Mert állandóan érez-
ném rajta Jase illatát, és ezt nem tudnám elviselni. Mivel a
koleszba nem mehettem vissza, és nem volt több ágyam sem,
úgy voltam vele, hogy inkább nagyon gyorsan megbarátko-
zom a kanapéval.
Calla érdeklődve nézett rám.
- Olyan, mintha a múlt héten a sors kiosztott volna neked
egy méretes kékerest.
Ebben igaza volt ugyan, de Debbie akkor is jobban megjár-
ta, mint én. Mert én legalább még élek. Lehunytam a sze-
mem, és végigsimítottam a homlokomon.
- Nem hiszem, hogy ebben az életben valaha még szexelni
fogok.
- Üdv a klubban! - Felsóhajtott. - Én már lemondtam a pa-
sikról.
Rápillantottam.
- Totálisan?
Bólintott.
- Aha. Úgy könnyebb az élet.
- És a csajok?
- Bár úgy lenne! - Felnevetett. - Tudod, szerintem a szextől
minden csak bonyolultabb és gázosabb lesz. Úgy értem, per-
sze, megnézem én magamnak a pasikat, és annyi szexis uta-
lást teszek, ha valakivel beszélgetek, hogy sokan azt hiszik,
nem vagyok százas, de még soha, senkivel sem feküdtem le.
- Mi van? - kérdeztem hitetlenkedve. - Te szűz vagy?
Megint nevetett.
 - Miért olyan megdöbbentő ez? Biztosan nem én vagyok a
világon az egyetlen huszonegy éves szűz csaj!
- Persze - feleltem gyorsan.
Felegyenesedett, majd a jégkrémes dobozt a másik kezébe
vette.
- És nézz rám, Teresa! Nem vagyok olyan, mint Avery.
Nem vagyok karcsú, és egy kicsit szerintem Jokerre hasonlí-
tok - mondta, sebhelyes arcára mutatva.
A szám tátva maradt a csodálkozástól.
- Először is, egyáltalán nem vagy kövér.
Csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
A mennyezetre néztem.
- És egyáltalán nem úgy nézel ki, mint Joker, te dilipók!
Nagyon csinos vagy! - És ezt szó szerint így is gondoltam.
Mert sebhelyesen vagy nem, de Calla szívdöglesztő volt. - El
sem tudom hinni, hogy ilyennek látod magad!
Megvonta a vállát, és felállt.
- De most már eleget beszélgettünk rólam, a nem létező
szexuális életemről meg ilyesmikről. Erik tényleg nem mon-
dott neked semmi mást, csak amit nekem is elmondtál?
Ezt a hirtelen témaváltást nem tudtam követni.
- Azt hiszem...
- És elmész a rendőrségre?
Megráztam a fejemet.
- Hiszen nem tett semmit, ami miatt feljelenthetném.
Amit mondott, az nem számít igazán fenyegetésnek... Mert az
ő helyében szerintem bárki más is ilyesmit mondana annak,
aki meggyanúsítja.
- Na, persze. Nekem mégsem tetszik, hogy ilyesmit mon-
dott.
- Ja, nekem sem! - És elhúztam a számat.
 Calla a konyhába ment, és a jégkrémes dobozt a kukába
dobta. Amikor visszatért, összegömbölyödve hozzám bújt,
majd felvette a távirányítót.
- Nézzünk valami szar tévéműsort! Biztos vagyok benne,
hogy az minden bajra gyógyír lehet!
A szar tévéműsorok biztosan nagyon sok mindenre gyógy-
írt jelentenek, azonban arra a fájdalomra, ami engem kínzott,
semmiképpen. Nem is tudom, azt mi gyógyíthatná meg. Én a
testemet és a lelkemet is felkínáltam Jase-nek, ő pedig egy-
szerűen azt mondta, hogy nem kell neki.

*
A hét végére egy csomó dolog letisztult. Ha a zsaruk gya-
nakodtak is Erikre, és azon kívül, hogy emberileg egy híg
szarral töltött zokni, többet is feltételeztek róla, annak min-
denesetre semmi nyoma nem volt.
Többször is láttam a campuson, és nem olyan srác benyo-
mását keltette, aki levegőt is alig tud venni a nyakában lihegő
rendőrök miatt, vagy akinek attól kellene tartania, hogy bár-
melyik pillanatban letartóztathatják.
Lehet, hogy a gyanúmat tényleg csak beképzeltem, min-
denesetre okosabbnak tartottam minél távolabb maradni Erik-
től még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy át kell mennem az
utca másik oldalára, amikor nem ott lett volna dolgom, vagy
éppen felesleges vargabetűkkel menni oda, ahol dolgom volt.
Ha azon a bizonyos éjszakán nem is bántotta Debbie-t, renge-
teg bizonyítékom volt arra, hogy nem ment a szomszédba egy
kis erőszakért.
A másik dolog, amit nem rejtegethettem Cam és Avery
előtt, hogy már nem vagyunk együtt Jase-szel. Péntekre, ami-
kor már harmadik alkalommal nem jelentünk meg ebédelni a
menzán, gyanítani kezdték, hogy valami nagyon nem stim-
mel.
Amikor aztán Cam átjött Averytől, valami ott maradt ruhá-
jáért, sarokba szorított, és rákérdezett. Éppen a kanapén ül-
tem, egy táncos kislányokkal foglalkozó reality sorozat mara-
toni adását néztem, előttem az asztalon egy bontott zacskó
Cheetosszal, mellettem két doboz kólával.
Leült mellém, és a karját a két térde közé lógatta.
- Nos...?
Fújtam egyet.
- Akarom mondani... - Lassan indult a dolog. - Pontosan
mi a fene van közted és Jase között? Az utóbbi időben egy-
szer sem jöttetek el kajálni. Először azt hittem, hogy csak ket-
tesben akartok maradni, ami az igazat megvallva nagyon
baszta a csőrömet, de vasárnap reggel óta nem láttam a Jeepet
a ház előtt parkolni.
Magamban töprengtem, hogy vajon húzzam-e még egy ki-
csit az időt, vagy egyszerűbb, ha minél gyorsabban túlesek
ezen az egészen, az államig húztam a foltvarrott takarót, amit
meg a nagyi készített Camnek.
- Már nem járunk együtt - mondtam végül, a sebtapaszle-
tépős módszerre szavazva. Aztán szárazon felnevettem. - Bár
azt hiszem, hogy néhány együtt töltött nap még nem számít
járásnak. Szerintem még Britney Spears és Kim Kardashian
házassága is tovább tartott, mint a mi kapcsolatunk.
Én ezt az utóbbi megjegyzést végtelenül mókásnak érez-
tem, Cam azonban olyan arccal nézett, mintha valami elpusz-
tult volna a lábunk előtt.
- Előre tudtam. Az a rohadt kis...
- Erre most tényleg nagyon nincs szükségem. - Felé fordul-
tam, és nem tudom, mit látott meg az arcomban, mindeneset-
re azonnal befogta a száját. - Bármi történt is kettőnk között,
az semmiképpen nem befolyásolhatja a ti barátságotokat.
- Ezt meg hogy képzeled? Nézz már magadra! - Körbepil-
lantott a szobában, és a tekintete megakadt az üres
chipseszacskók és kólásdobozok halmán. Aztán kimondottan
dühösen pillantott a tévére, ahol éppen ebben a pillanatban
sírta el magát az egyik kislány. - Te a kishúgom vagy, és tel-
jesen egyértelmű, hogy darabokra tört szívvel ülsz itt, előt-
tem. Biztos voltam benne, hogy Jase ezt is el fogja kúrni, és
neki is tudnia kellett volna!
- Honnan tudtad, Cam?
Kinyitotta a száját, majd gyorsan megint becsukta.
A mosolyom nagyon halvány lehetett.
- Tudom... tudok Jackről. Tudok mindenről.
Megdöbbenés villant az arcán, aztán hátradőlt.
- Mindent elmondott?
Bólintottam.
- Igen, mindent. Ezért gondoltad, hogy el fogja kúrni a
dolgot? Azért, mert van egy gyereke, vagy azért, mert még
mindig szerelmes Jack anyjába?
Ez a legutolsó mondat csak úgy feltört belőlem. Természe-
tesen nem lehettem száz százalékig biztos abban, hogy még
mindig szerelmes belé, de a megérzéseim ezt súgták. Egyéb-
ként pedig, amikor láttam, hogy Cam szeme elkerekedik, már
tudtam, hogy sikerült beletrafálnom.
- Szóval mesélt neked Kariról is?
- Karinak hívják? - kérdeztem.
Cam egy pillanatig még a szemembe bámult, majd elfor-
dult. Másodpercek teltek el így.
- Vagyis nem beszélt róla. Azt persze sejtettem, hogy Jack-
ről elmondja neked az igazat, de nem csodálom, hogy Kariról
semmit nem mondott.
 - Nem. - Nagyot nyeltem, és vagy egy teljes centivel lej-
jebb engedtem a takarót. - Amikor Jackről beszélgettünk, ak-
kor soha nem volt hajlandó őt is szóba hozni, és amikor... és
amikor azt mondta, hogy nem lehetünk együtt, azt mondta,
azért, mert még nem áll készen egy komolyabb kapcsolatra. -
A szexről természetesen egy szót sem szóltam, mert Cam
számára odáig még nem juthatott el a kapcsolatunk. Ha tudta
volna, hogy ezen is túl vagyunk, és Jase már a rákövetkező
reggel lapátra tett, egy pofonnál biztosan tovább megy. - Ak-
kor megkérdeztem, hogy Jack anyjáról van-e szó, és azt
mondta, nem akar róla beszélni. Azt hiszem... azt hiszem,
azért, mert még mindig szerelmes belé.
Cam a hajába túrt, mire több tincs is az égnek meredve ma-
radt.
- Basszus, Teresa, én nem is tudom, hogy mit mondhatnék
erre!
A gyomromban jeges hidegség jelent meg.
- Ő dehogynem, nagyon is tudod, csak azt nem, hogy ho-
gyan mondhatnád el nekem. Tudtál róla, és azt is tudtad,
hogy Jase belé szerelmes. Ezért nem akartad, hogy együtt le-
gyünk. Mert ő...
- Már a múlt - szakított félbe halkan. - A neve Kari, és biz-
tos vagyok benne, hogy Jase éppen olyan őszinte szerelem-
mel szerette, ahogyan bármelyik 16 éves srác szerelmes a
csajába.
Az agyam lefagyott annál a pontnál, amikor kijelentette,
hogy ő már a múlt. Nem a Jase iránta érzett szerelme, hanem
ő maga.
- Hogy értetted azt, hogy ő már a múlt, Cam?
Kifújta a levegőt.
- Erről még soha, senkinek sem beszéltem, Teresa! És ab-
ban sem vagyok biztos, hogy Jase emlékszik arra, amikor ne-
kem mindent elmesélt. Akkor ugyanis sakál részegen beszél-
gettünk hajnalig, abban az időszakban, tudod, amikor házi
őrizetben kellett maradnom. És azóta soha, egyetlen alka-
lommal sem említette nekem. Jackről mindig szívesen beszél,
de a Kari- témát gondosan kerülni.
A gyomromban az a jeges csomó egészen más okból kez-
dett terjedni.
- Cam...
- Halott, hugi. Nem sokkal az után halt meg, hogy Jacket a
világra hozta. Autóbalesetben.
A kezemet a nyakam elé emeltem, és a bátyámra néztem.
- Ó, szentséges isten...
- Nem sokat tudok Kari szüleiről, de ha jól sejtem, olyas-
mik lehetnek, mint Avery szülei. Nagyon sokat adnak a lát-
szatra, meg efféle baromságokra. Úgy gondolom, biztosan
elzavarták otthonról, amikor terhes lett Jackkel, és talán arra
is rá akarták venni, hogy adja örökbe a kicsit, de végül Jase
szülei közbeléptek. Tudom, hogy Jase és Kari vagy 13 éves
koruk óta sülve- főve együtt voltak. Azt is tudom, hogy Jase
tiszta szívéből szerette, és azóta egyetlen lánnyal sem volt
komoly kapcsolata.
A mellkasomban szúró fájdalmat éreztem, ahogyan lassan
kezdett összeállni a kép. A lány... Jack anyja halott? Ez még
csak fel sem merült bennem. Egyáltalán. De így már logikus-
nak tűnt. Szentséges isten, mi lehet rosszabb annál, ha valaki
összetöri az ember szívét? Ha azért törik össze az a bizonyos
szív, mert a másik fele meghalt.
- Az igazat megvallva már azt sem igen tudom elhinni,
hogy Jase egyáltalán elárulta neked a titkát Jackkel kapcso-
latban. Mert a családján kívül erről senki nem tud, és ha nem
tévedek, akkor Kari szülei régen elköltöztek erről a vidékről -
magyarázta. - Amikor meghallottam, hogy tudsz Jackről,
azonnal leállítottam magam, mert tisztában voltam vele, hogy
ha ezt elmondta neked, akkor nagyon komolyan gondolja a
kapcsolatotokat. Legalábbis reménykedtem benne, hogy így
lesz, de...
- De még most sem sikerült túltennie magát Karin, nem
igaz? - kérdeztem, és Jase helyett is fájt a szívem, mert át-
éreztem, mennyire kegyetlen lehet elveszíteni valakit, akit az
ember ennyire szeret. Ráadásul véglegesen. - Hát ezért! Ó,
istenem...
- Nem tudom, Teresa. Úgy értem, nem vagyok biztos ben-
ne, hogy még mindig Karit szereti. Úgy értem, bizonyos
szempontból persze, de... Istenem, szerintem biztosan megöl-
ne, ha hallaná, mit mondok, de szerintem nagyon fél attól,
hogy ha megint ennyire közel enged magához valakit, azt is
ugyanígy elveszíti majd.
- Gondolod? - Ez azért nem tűnt valami hihetőnek.
- Akkor elmondom, hogy szerintem mi a pálya. Nem vol-
tak valami könnyű helyzetben. Mind a ketten nagyon fiatalok
voltak, amikor Kari teherbe esett. Kari szülei elzavarták a lá-
nyukat, Jase szülei pedig beléptek a képbe, és örökbe fogad-
ták a gyereket. Úgyhogy mind a ketten, Jase és Kari is láthat-
ták Jacket ezután is, és tudhatták, hogy Jack az ő fiuk, de raj-
tuk kívül mindenki más előtt titokban kellett tartani. És meg
is őrizték a titkot, de csak az isten tudja, milyen jövőt tervez-
tek maguknak.
Eszembe jutott, hogy Jase elmondta, mennyire nem akarta
eleinte Jacket, de aztán minden megváltozott. És lehet, hogy
erre még Kari életében sor került.
- Aztán Kari meghalt, totál váratlanul, és nagyon fiatalon.
Az efféle dolgok, ha egymás után következnek be, ennyire
gyorsan, könnyen összezavarhatják az embert. Úgyhogy nem
nagyon hiszem, hogy még mindig annyira szerelmes lenne
Kariba. Szerintem inkább fél attól, hogy bárki másba belesze-
ressen.
- Ez viszont azt jelentené, hogy szerelmes belém, de én
száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem.
Cam halványan elmosolyodott.
- Az én haragomat kockáztatta, hogy veled lehessen, és be-
szélt neked Jackről is. Úgyhogy mondok én neked valamit,
Teresa. Biztos vagyok benne, hogy...
- De ez már nem számít! - szakítottam félbe, mert nem
akartam azt hallani, hogy Jase biztosan nagyon szerelmes volt
belém. Ez csak arra lett volna jó, hogy a fejemben megjelen-
jen egy csomó hercegnős mese, a szívem pedig reménnyel
teljen meg. Amit Jase mondott nekem, közvetlenül a szeret-
kezésünk után, nem volt egyéb, mint az orgazmus utórengése.
- Karival én nem harcolhatok. És senki más sem.
- Teresa...
- Kérlek, ne mondj neki semmit! - közöltem határozottan. -
Komolyan mondom, Cam! Pontosan tudom, hogy legszíve-
sebben bevernéd a képét, vagy ilyesmi, de légy szíves, ne
tedd, mert... – Mert őszintén sajnáltam. Most, hogy már meg-
tudtam, mi történt Karival, minden más megvilágításba ke-
rült. Ez nem azt jelenti, hogy már ne lettem volna nagyon dü-
hös rá, hiszen rettenetesen megbántott, de rádöbbentem, hogy
neki is fáj, mégpedig olyan fájdalmat érez, aminél nagyobb
talán nem is létezik a világon. - Mert ez az egész már nem
számít, érted?
Felvonta a szemöldökét.
- Azért még nem nézel ki annyira jól.
Lepillantottam a sátorszerű takaróra.
- Kösz!
- Nem úgy értettem. - Megtapogatta a takarót nagyjából ar-
rafelé, ahol a jobbik térdemet sejtette. - Csak annyi, hogy na-
gyon aggódom miattad. Rengeteg minden történt veled az
utóbbi időben.
- Nem lesz semmi baj, de akkor is meg kell ígérned, hogy
nem fogsz neki mondani semmit. Csak hagyd elmenni ezt a
vonatot! Légy szíves, Cam!
Felsóhajtott.
- Jól van. Nem szólok egy árva szót sem. És igazad volt,
amikor korábban azt mondtad, hogy semmi közöm hozzá, de
miközben látom, hogy mennyire nyomorultul érzed magad,
és még...
- Értettem - vágtam a szavába mosolyogva. - De, ugye, tu-
dod, hogy nem oldhatod meg helyettem minden problémá-
mat?
Cam felnevetett.
- Ki szerint nem?
A fejemet ingatva dőltem hátra a kanapén. Most, hogy egy
kicsit többet megtudtam Jase múltjáról, némiképpen jobban
megértettem, mit miért tett. Csakhogy a szívem ettől még
ugyanúgy darabokban hevert. Jobban mondva az egészet csak
még szomorúbbá tette.
Kopogtak, és Cam azonnal felpattant.
- Ez biztosan Avery lesz. Nincs kedved egy csajos naphoz?
- Csajos naphoz?
Elhúzta a száját.
- Na, mindegy. Akarod, hogy beengedjem?
- Persze. - Hiszen együtt lógni valakivel még mindig sok-
kal jobb, mint ülni itt teljesen egyedül, és sajnálni magamat.
Ha Avery tudta is, hogy mi történt, azt mindenesetre nem
mutatta, és boldogan csevegett a világon mindenről, miköz-
ben számomra teljesen váratlan módon elérte, hogy felkeljek
a kanapéról, és segítsek neki rendet rakni a lakásban. Mert az
albiban hatalmas volt a kupleráj. Részben nem is az én hi-
bámból. Cam valószínűleg akkor porszívózott és törölgetett
utoljára, amikor az elnököt beiktatták.
- Hallottam, hogy Debbie temetését jövő kedden tartják -
mondta Avery, és rézvörös haját laza lófarokba fogta. - Min-
den rendben lesz?
Bólintottam, és a kis szemetesbe dobtam a rongyot, amivel
a port törölgettem.
- Calla elvisz, és ha vége, fel is vesz. Azt mondta, temetés-
re járni nem az ő stílusa.
- Nekem sem. - Ezzel lehajolt, és felvett a földről egy
zacskót. - Nem hiszem, hogy Cam tervezett menni, de ha aka-
rod, biztosan szívesen elkísér.
E felől kétségem sem volt, viszont semmiképpen nem
akartam kényszeríteni, hogy velem tartson egy olyan temetés-
re, amire pedig nem is szeretett volna elmenni.
Avery váratlanul kiegyenesedett, ahogyan felemelt a föld-
ről egy nejlonszatyrot, kinyitotta, és belenézett. A válla fölött
átpillantva láttam, hogy olyan cipőkkel van tele, amiket eddig
még nem volt érkezésem kipakolni, amiről persze az is
eszembe jutott, mennyi minden van még a koleszban, amit
mindenkeppen át kell hoznom ide.
Aztán, mivel nagyon érdekelt, mi az, ami ennyire megra-
gadta a figyelmét, odabicegtem hozzá.
- Mi a baj?
Egyetlen szó nélkül nyúlt bele a szatyorba, és húzott elő
egy pár balettcipőt.
- Ezer éve nem volt ilyen a lábamon.
A cipők láttán mélységes szomorúság lett úrrá rajtam.
Megfordultam, és le kellett ülnöm az ágyra.
- Nos, nagyjából ugyanakkora a lábunk, és szerintem a
formája is nagyon hasonlít. Ha akarod, neked adom.
- Nem akarod megtartani?
 Megvontam a vállamat.
- Nem is tudom. Akkor kölcsönadom neked. Ehhez mit
szólsz? Lepillantott a selyemcipellőkre, és egy kicsit felsóhaj-
tott. Az arcán vágyakozó kifejezés suhant végig, és úgy érez-
tem, ez kezd egyre érdekesebb lenni.
- Miért is hagytad abba a táncot, Avery?
Felnézett rám, és elpirult.
- Ez egy nagyon hosszú történet, és most nem is ez a leg-
fontosabb. Nem számít. Valószínűleg mostanra a lábamat
sem tudnám felemelni, nemhogy megcsináljak egy egyszerű
alapállást.
- Fogadjunk, hogy tévedsz! - feleltem, és eltökéltem ma-
gamban, hogy kiszedek belőle minden kis részletet.
Felnevetett, de a szemében megvillant valami, amit legin-
kább izgalomnak lehetne nevezni. Mintha mégis szerette vol-
na megpróbálni.
- Csak az lesz a vége, hogy meghúzom valamelyik izmo-
mat.
- Dehogy fogod! - A térdem kezdett megmerevedni, úgy-
hogy óvatosan kinyújtottam. - Próbáld meg!
A balettcipő ott csüngött az ujjain.
- Hülyén nézek majd ki.
- De rajtam kívül nincs itt senki más, és én még csak le
sem zuhanyoztam ma. Ráadásul még járni is csak bicegve
tudok, úgyhogy nem akkora kihívás engem lenyűgözni.
Habozott egy kicsit, majd odajött hozzám, és letette a cipőt
mellém, az ágyra.
- Ha kinevetsz, bőgni fogok!
- Nem foglak kinevetni! - Bár a mosolygást nem tudtam el-
fojtani. - Na, rajta! Ne kéresd magad!
Avery hátrább lépett, majd gyorsan körbepillantott a szo-
bában, hogy lesz-e elég helye, aztán levette a cipőjét. Mély
lélegzetet vett, és csinált egy lábemelést. Lehunyta a szemét,
majd zoknis lábfejét a másik combja belső oldalához érintet-
te, és forogni kezdett egyszer, majd még egyszer, közben ele-
gánsan nyújtva ki a lábát. A szőnyegen, farmergatyában, úgy,
hogy évek óta nem táncolt... ennek a lánynak olyan veleszüle-
tett tehetsége volt, amiről a legtöbb profi táncos csak álmod-
hat.
Amikor végzett, hangosan tapsoltam.
- Hiszen ez tökéletes!
Az arca egészen kipirult, és a felsőjét igazgatta.
- Nem volt tökéletes. A lábam...
- Istenem, hiszen évek óta nem táncoltál, és sokkal szebben
csináltad meg a forgást, mint a legtöbben azok közül, akik
nap mind nap gyakorolják! - felemeltem az ágyról a balettci-
pőt. - Mindenképpen színpadon a helyed! Még ha csak én
vagyok ott, és csak a helyi próbateremben, de akkor is. Leg-
alább egyszer!
- Nem is tudom...
- Nem mondhatsz nemet! - Meglengettem a cipőt, és a te-
kintete úgy követte, mintha egy fényesen csillogó akármivel
próbálnám szuggerálni. Nem tudom, honnan vettem az ötle-
tet, de teljesen biztos voltam benne, hogy mérhetetlenül fon-
tos lenne rávennem, hogy újra táncoljon.
- Mindenképpen meg kell tenned! Már csak azért is, mert
rajtad keresztül én is kiélhetem majd magam. Csak egyetlen-
egyszer a tavaszi szemeszter előtt. Légyszi!
Mély lélegzetet vett, és a szemembe nézett.
- És én mit kapok cserébe?
- Mit akarsz?
Csücsörített.
 - Két dolgot is. Először is, segítened kell találni Camnek
valami karácsonyi ajándékot, mert az ilyesmiben mindig is
béna voltam.
Kuncogtam.
- Jól van, ezt megoldhatjuk. És a másik?
- Vigyáznod kell Michelangelóra és Raffaellóra most hét-
végén.
- A teknősökre?
Vigyorogva bólintott.
- Merthogy vettünk nekik egy ilyen nagyobb, közös terrá-
riumot, hogy tudjanak... nem is tudom, fenyegetően ingatni a
fejüket egymásra. Cam viszont szeretne elmenni moziba, és
attól tartok, hogy ha magukra hagyjuk őket, még kinyírják
egymást vagy ilyesmi.
- Vagyis azt akarod, hogy amolyan teknőssmasszer le-
gyek? Hogy szétválasszam őket, ha úgy látom, hogy a dolgok
kezdenek eldurvulni?
Avery kuncogott.
- Pontosan.
Felnevettem.
- Oké, ezt megbeszéltük. - Aztán megint meglengettem
előtte a balettcipőt.
Kikapta a kezemből.
- Ja, és szinte teljesen biztos, hogy Michelangelo nőstény,
úgyhogy légy szíves akkor is avatkozz közbe, ha úgy látod,
hogy éppen kezdenének összemelegedni. Cam és én még nem
állunk készen arra, hogy egy alomnyi teknősgyerekünk le-
gyen.
Felnyögtem, és hanyatt vágtam magam az ágyon.
- Jaj, istenem...
 26. FEJEZET

EGYETLEN FELHŐ SEM VOLT AZ ÉGEN, és a nap

vakítóan ragyogott, azonban ennek ellenére sem sikerült fel-
melegítenie a levegőt Debbie temetésének reggelén.
Calla, ígéretének megfelelően, elhozott még a szertartás
kezdete előtt, és úgy beszéltük meg, hogy ha vége minden-
nek, küldök neki egy SMS- t. A múlt héten ő hordott az órák-
ra, ezen a héten azonban már Cam vitt mindenhova, és erről
semmiképpen sem lehetett lebeszélni.
Tényleg nagyon kellett volna vennem egy kocsit.
Mivel kicsit távolabb álltam a sírtól, könnyebben sikerült
efféle mindennapi, jelentéktelen dolgokra koncentrálni. Soha
nem tudtam, hogyan is kellene viselkedni egy temetésen.
Amikor nagypapi halt meg, túlságosan ki voltam bukva ah-
hoz, hogy oda merjek menni a koporsóhoz. És ezúttal is
ugyanez volt a helyzet. A koporsó ugyan zárva maradt, én
mégis próbáltam a gyászolókkal teli templomban és a teme-
tőben is a lehető leghátrébb maradni.
A térdem nagyon megszenvedte a sétát a temetőn keresz-
tül, de nem törődtem vele. Úgy éreztem, mindenképpen itt
kell lennem
Debbie-vel, mert ha nem jövök el, azért egész életemben
kínzott volna a lelkiismeretem.
Debbie szülei ködös tekintettel álltak, egymáshoz bújva,
mellettük egy sráccal, aki így ránézésre éppen csak elkezdte a
gimit. El sem tudtam képzelni, min mehetnek keresztül, vagy
éppen milyen gondolatok járhatnak a fejükben.
Jobbra tőlük ott állt Erik Dobbs is, mögötte pedig első
blikkre, az egész klub. Nem tudtam, hogy Jase is eljött-e,
mert egyszerűen túl sok srácot láttam gyűrött zakóban ahhoz,
hogy megkülönböztethessem őket.
Nem, mintha olyan nehéz lett volna megkülönböztetni a
családtagokat és az egyetemi társakat. Mi voltunk azok, akik
csak felvettek valamilyen - bármilyen - fekete ruhát. Én pél-
dául reggel fekete leggingst vettem fel, és hozzá sötétkék kö-
tött ruhát, ami bár nem a legmegfelelőbb öltözék egy teme-
téshez, de az igazság az, hogy nem volt kéznél semmi ennél
jobb.
Ahogy a búcsúztató a vége felé közeledett, én is meglepőd-
tem azon, hogy a szemem nedves volt. Pedig egészen idáig
olyan jól tudtam uralkodni magamon, és többnyire sikerült
megakadályozni, hogy könnyezni kezdjek. Még akkor sem
sírtam, amikor játszani kezdték azt a countryszámot, amit er-
refelé olyan gyakran játszanak a temetéseken. Elfordultam, és
jéghideg kezemmel gyorsan letöröltem a könnyeket.
Ekkor egy kéz nehezedett a vállamra, és valaki maga felé
fordított. Kis híján megint rátámaszkodtam a sérült lábamra,
de az utolsó pillanatban megakadályoztam a katasztrófát.
Annyira megijedtem, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről,
amikor felemeltem a tekintetemet.
Erik állt velem szemben, fekete szemének tekintete az
enyémbe kapaszkodott.
- Te meg mi a fenét keresel itt?
Leráztam a vállamról a kezét. Na jó, megpróbáltam lerázni.
Egy pillanatra még erősebben megszorított, aztán elengedett,
de nem lépett hátrébb.
- Ne merészelj még egyszer hozzám érni! - mondtam neki
halkan.
Valami sötét és undorító villant meg az arcában.
- Neked itt semmi keresnivalód! Debbie halott, abban a
koporsóban fekszik, és mindez csakis miattad van!
 Döbbenten léptem hátra egyet.
- Mit mondtál?
- Debbie azért ölte meg magát, mert te telebeszélted a fejét
mindenféle baromsággal! - Egyre hangosabban beszélt, és
végül már egyre többen fordultak felénk, hogy megnézzék,
mi ez a felfordulás.
- Ha képes lettél volna a saját dolgoddal foglalkozni ahe-
lyett, hogy mindenből drámát csinálsz, még mindig élne!
Minden vér kifutott az arcomból, ahogyan az arcába bá-
multam. Ennek elment az esze? A gyomrom felfordult, és
észrevettem, hogy egyre többen néznek bennünket. Sokan
közülük hallgatók a fósulin.
- Nem akartam én drámát csinálni, és ezt te is nagyon jól
tudod.
Erik megrázta a fejét.
- Ez a te hibád.
- Figyelj, haver! - Előrelépett az egyik barátja. - Szerintem
jobb fesz, ha most hazaviszünk!
- Szerintem neki kellene eltakarodnia innen! - sziszegte
Erik. Neki aztán igazán semmi keresnivalója...
Ebben a pillanatban Eriket is éppen úgy penderítették hát-
ra, ahogyan ő tette velem. Fogalmam sincs, honnan került oda
Jase, mindenesetre hirtelen megjelent, a kezével keményen
Erik vállára csapott, maga felé fordította, és beleállt a képébe.
- Tudom, hogy most nagyon sok minden jár a fejedben! -
szólalt meg Jase halkan, és veszedelmesen higgadt hangon. -
De azt ajánlom, hogy azonnal húzz el innen, mielőtt olyasmit
találsz mondani, amit aztán nagyon megbánsz!
Erik szóra nyitotta a száját, de Jase megrázta a fejét.
- Húzz el, haver!
Egy másodpercig azt hittem, Erik ellen fog állni, de aztán
kurta biccentéssel felelt. Lerázta magáról Jase kezét, majd
sarkon fordult, és rám se hederítve, keresztülcsörtetett a ha-
verjai tömegén. Amennyire én láttam, senki nem követte, és
ha bármit le lehetett olvasni az arcukról, az az undor volt,
Erik viselkedése miatt.
Jase megfogta a könyökömet, és lehajtotta a fejét.
- Hol van a mankód? - kérdezte szemrehányóan.
Kapott tőlem egy amolyan kinyalhatod- pillantást, de lát-
hatóan hidegen hagyta.
- Nem, mintha bármi közöd is lenne hozzá, de kidobtam a
szemetesbe.
Meredten nézett rám.
- Te kidobtad a mankódat a szemetesbe?
- Igen. Kidobtam. - Kicsit lassan reagáltam le az efféle
helyzeteket, és az Erik miatt érzett haragom is csak most csa-
pódott le bennem. Szerencsétlenségére Jase éppen jó célpon-
tot nyújtott. – És semmi szükségem arra, hogy beleártsd ma-
gad az ügyeimbe. Megoldok én mindent egyedül is!
- Aha, azt láttam. - Elindult kifelé a tömegből, és mivel
még mindig nem engedte el a könyökömet, nemigen maradt
más választásom, mint követni. - Hazaviszlek.
- Én Callával megyek!
- Küldj neki egy SMS- t, és mondd meg, hogy találtál má-
sik fuvart. - Aztán, amikor nem feleltem semmit, dühös pil-
lantást vetett rám. A szeme most olyan sötétszürke volt, mint
a viharfelhők. - Légy szíves, ne vitatkozz velem, Tess! Csak
haza szeretnélek vinni, és kész. Érted? Szeretném, ha nem
álldogálnál itt, Callára várva.
Lényemnek egy része azt akarta, hogy azonnal vessem
meg a lábamat, de tisztában voltam vele, hogy hülye lennék,
ha ellenkeznék. Semmire nem vágytam kevésbé, mint hogy
itt álldogáljak a hidegben, arra várva, hogy az a gyökér kis
Erik mikor jelenik meg, és kezd vádolni olyasmivel, amihez a
világon semmi közöm.
- Jól van - mondtam végül, és elővettem a zsebemből a
mobilomat.
- De attól még nem kell folyamatosan fogdosnod a karo-
mat.
A szemében harag villant.
- Na, és ha akarom?
Megtorpantam, ezzel arra kényszerítve, hogy ő is megáll-
jon. Összetalálkozott a tekintetünk.
- Nincs jogod hozzám érni, Jase!
Azonnal leengedte a kezét.
- Bocs!
Elindultunk a Jeep felé, én pedig bepötyögtem Callának
egy gyors üzenetet, hogy valaki mással megyek vissza a la-
kásba. Amikor beszálltunk, megint megkérdezte, hol van a
mankóm.
- Most mi van? - Teljes erőből megrántottam a biztonsági
övét, és kapkodva csatoltam be magam. - Azt hiszed, életem
végéig használnom kell?
- De az orvos azt mondta...
- Attól függően, mennyire javul az állapotom, csak néhány
napig, vagy max. néhány hétig kell használnom őket. - Gyű-
löltem, amiért ott volt velem azon a napon, és azért is, hogy
pár nappal később összetörte a szívemet. Mindegy, mennyire
tragikus indokkal tette. - Már nincs rá szükségem.
- De hiszen bicegtél egész idő alatt, a sírig és a kocsiig ve-
zető úton.
- Te figyeltél engem?
- Igen, na és? - A tekintete egy pillanatra az arcomra ta-
padt, majd gyorsan megint előrefordult. - Majdnem egész idő
alatt téged figyeltelek. Nem mintha neked feltűnt volna.
 Most erre mit lehet mondani?
- Nem láttam, hol vagy.
- Ott álltam hátul. Aztán kijöttem, mielőtt a tömeg is meg-
indult volna - magyarázta. - Nem ez a lényeg. Erik fájdalmat
okozott? Nagyon hirtelen fordított hátra!
Megráztam a fejem, de ekkor döbbentem rá, hogy még
mindig nem engem néz.
- Nem.
- Gyorsabban is kapcsolhattam volna... Ne haragudj! - Be-
indította végre a kocsit, és a szellőzőből hideg levegő árasz-
totta el az utasteret. Egyikünk sem szólt egy kukkot sem,
amíg rá nem fordultunk a Shepherdstownba vezető, 45- ös
útra. - Ha jót akar, távol tartja magát tőled! Majd én gondos-
kodom róla... Hé, azért még nem tervezem szétverni a fejét,
vagy ilyesmi! Csak ráveszem, hogy térjen észhez. - Aztán
éles pillantást vetett rám. - Most először mondott neked
ilyesmiket?
- Miért? - kérdeztem. - Miért érdekel egyáltalán, hogy mit
mond nekem Erik?
Újabb borotvaéles pillantást vetett felém.
- Milyen hülye kérdés ez?
- Egyáltalán nem hülye. Mi nem vagyunk barátok. Csak
két ember vagyunk, akik között egy nagyon, de nagyon rövid
ideig a barátságnál valami több volt, és aztán dugtak. - El sem
hittem, hogy ilyeneket mondok. - Hiszen csak ennyi volt a
kapcsolatunk.
Jase állkapcsa megfeszült, és erősen megszorította a kor-
mányt.
- Tényleg így gondolod?
- Mert te nem csak ennyit akartál?
 Nem válaszolt azonnal, és amikor mégis megtette, olyan
halkan lehelte a szót, hogy nem lehettem biztos benne, mon-
dott- e valamit egyáltalán.
- Nem.
Levegő után kaptam.
- Nem?
- Nem csak ennyit akartam. Azt akartam, hogy ennél több
legyen. Istenem, Tess, hát nem érzed? - A bal könyökével az
ajtóra támaszkodott, és a szája elé emelte az öklét. - De én
egy... Hiszen már az elején figyelmeztettelek, hogy nagyon
nem jó ötlet összemelegedni velem!
A mellkasomban és a torkomban is égető érzés támadt,
amint az arcélét néztem.
- Tudom - suttogtam, és már előre reméltem, hogy ezért
nem fog kinyírni a saját bátyám. - Tudok Kariról.
Az állkapcsa olyan gyorsan és erőteljesen csattant össze,
hogy nem lepődtem volna meg, ha összetörik néhány őrlőfo-
ga. Vagy egy kilométert mentünk, mire megint beszélni kez-
dett.
- Persze, nem is kell megkérdeznem, hogy honnan a franc-
ból tudsz te erről.
- Kérlek, ne légy dühös rá! Azt hitte, hogy már tudok róla
is, mert elmondtam neki, hogy beavattál a titkodba Jackkel
kapcsolatban. Nem lenne igazságos, ha őt utálnád emiatt.
- Nem is utálom - felsóhajtott. - Akkor hát ismered az
egész mocskos kis történetet.
- Én... nem gondolom, hogy mocskos lenne. - Aztán az aj-
kamba haraptam. Emlékeztem, hogy Jase azt mondta, először
nem is akarta Jacket, de mi a helyzet akkor, ha Kari akarta
mindenképpen megszülni? Akkor ez a hatalmas bűntudat
mindjárt érthetőbbé válna. - Inkább szomorú.
 - Ó, akkor biztosan nem meséltem el neki mindent! -
Örömtelenül nevetett. - Amikor Kari terhes lett, nem mentem
vele a szüleihez, bejelenteni a nagy hírt. Pedig ott kellett vol-
na lennem. Tudtam, hogy nagyon nehéz dolga lesz velük,
amikor pedig azt mondták neki, hogy elküldik a nagyanyjá-
hoz Nyugat- Virginia déli részébe, akkor nagyon megköny-
nyebbültem. Mert úgy gondoltam, hogy ha nincs a közelem-
ben, akkor nem kell állandóan arra gondolnom, hogy terhes.
Megint felnevetett, és ezt a nevetést most különösen szo-
morúnak hallottam.
- Nem voltam mellette, amikor szüksége lett volna rám.
Egyszer sem. Tudod, akkoriban még szinte gyerek voltam, de
akkor is...
- Hiszen éppen ez az! Mennyi voltál? Tizenhat?
Bólintott.
- Aztán a szüleim felbukkantak, örökbe fogadták Jacket, és
megengedték, hogy Karival együtt a farmra költözzünk, ő
meg azonnal tervezgetni kezdte a hármunk közös jövőjét. És
ahogy hallgattam, nagyon berezeltem. Veszekedni kezdtünk.
Kocsiba ült, elhajtott, és meghalt. Ennyi a sztori.
Istenem...
- De ugye nem magadat hibáztatod? Kérlek, mondd, hogy
nem magadat hibáztatod azért, ami történt!
- Nagyon hosszú ideig azt tettem, de már tudom, hogy nem
én okoztam a balesetet. Egy halvány csókszerűséggel búcsúz-
tunk el egymástól, amikor elindult, de tudod, rohadt szar ér-
zés, ha a legutolsó beszélgetés, amit valakivel folytatsz, ilyen
baromságokkal van tele.
- Nagyon sajnálom - suttogtam. - Tudom, hogy ez nem so-
kat jelent, de akkor is sajnálom.
Jase addig nem szólt semmit, míg oda nem értünk a ház-
hoz.
 - Még csak meg sem látogattam a sírját.
Kirángattam magam a saját gondolataim világából.
- Egyetlenegyszer sem?
Megrázta a fejét.
- Csak... nem is tudom. Továbbléptem. Csak hát...
- Igazából nem léptél tovább, Jase. Mert ha arra sem tudod
rávenni magad, hogy meglátogasd a sírját, akkor cseppet sem
léptél tovább.
Beálltunk egy üres helyre a parkoló kellős közepén. Leállí-
totta a motort, és rám nézett. A tekintete az ajkaimra tévedt,
és mintha nem lett volna ereje ahhoz, hogy elszakadjon tőlük.
A keze szorosabban fogta a kormányt.
- Még mindig szereted? - suttogtam.
Egy végtelen pillanatig nem válaszolt.
- Karit mindig is szeretni fogom. Csodálatos ember volt.
Nem tudom, hol lennek most, ha még mindig élne, de akkor
is mindig szeretem.
A mellkasa most gyorsabban emelkedett. Mintha mondani
akarna valamit, de aztán meggondolta magát.
Eszembe jutott, amit Cam mondott arról, hogy Jase fél. Ta-
lán tényleg ez az igazság. Talán tényleg szeret engem, de ez
nem elég. Akadtak túl mély sebek, amiket a hallgatás tovább
mérgezett. És én nem tehetek semmit, hogy megváltoztassam
őt, vagy azt, ahogyan a kapcsolatokról gondolkozik. Erre neki
magának kell rájönnie, ahogyan arra is, miképpen tehet elle-
ne. Akarnia kell a változást. Nagyon reméltem, hogy valóban
akarja. Nemcsak magam miatt, hanem azért is, mert bár a
szívemen ejtett seb még nagyon is eleven és mély volt, meg
voltam győződve arról, hogy Jase jó ember.
Csak helyre kell tennie magában a dolgokat.
Miközben figyeltem, ahogyan próbálja megfogalmazni,
amit mondani szeretne, megtettem azt, ami életem tizenkilenc
rövid évének talán a legérettebb dolga volt. Olyan érett, hogy
valószínűleg egy doboz csokis kekszet is megérdemelnék érte
jutalmul - hiszen ha Jase-ről van szó, akkor még mindig ret-
tenetesen fájt a szívem.
Közelebb hajoltam hozzá, és hideg arcához érintettem az
ajkamat. Levegőért kapott, de mire vad tekintettel felém for-
dult, én visszahúzódtam.
- Nagyon sajnálom mindazt, amin keresztül kellett men-
ned, és... még mindig szeretlek. Úgyhogy remélem, hogy egy
napon sikerül majd továbblépned, mert megérdemled, hogy
boldog légy, Jase Winstead.
 27. FEJEZET

AZZAL, HOGY BEKÖLTÖZTEM CAM ALBIJÁBA, az

életemnek sokkal könnyebbé kellett volna válnia. És ez egy
csomó tekintetben pontosan így is történt, ugyanis így nem
járt egyfolytában Debbie halálán az eszem, és legalább nem
kellett egy olyan helyen élnem a mindennapjaimat, amitől szó
szerint majd összecsináltam magam. Na, és így könnyebben
tarthattam magam távol a pszichopata Eriktől is. Általában
Avery vagy Cam vitt el a suliba, és mivel a térdem már mesz-
sze nem fájt annyira, mint az elején, az sem okozott különö-
sebb gondot, hogy a zeneelmélet után átsétáljak a campus
keleti részébe.
Persze a közös ebédeléseknek Cammel és a többiekkel vé-
ge lett. Azt nem tudom, hogy Jase is abbahagyta- e. Biztos
voltam benne, hogy a bátyám alaposan összebalhézott vele,
amikor megtudta, hogy dobott engem, de egyrészt nem volt
energiám ezzel foglalkozni, másrészt Jase társaságában kép-
telen lettem volna úgy tenni, mintha mi sem történt, úgyhogy
egyszerűbbnek éreztem, ha simán távol tartom magam a
klubtól.
Már az is éppen eléggé megviselt, hogy hetente háromszor
találkoznom kellett vele a zeneelméleten, és ezen kívül is
rendszeresen láttam a campuson. Soha, egyetlen szót sem
szólt hozzám. A temetés után egyetlen alkalommal sem jött
oda hozzám, és kérdezte meg, hogy vagyok. Na, és persze
ostobaság is lett volna hagyni, hogy a fájdalom még jobban
elmérgesedjen, és tovább fertőzze a gondolataimat. Kari szel-
leme örökre ott volt. A múlt része, de Jase még min-
dig szereti. Ők ketten egy gyereket hoztak erre a világra, és
szellem vagy sem, nekem fájdalmat okozott.
De nem csak Jase-ről volt szó. Azt hiszem, csak eddigre
tudatosult bennem, hogy végleg megváltozott az életem -
hogy a profi tánccal kapcsolatos álmaimról mindörökre le
kell mondanom, és hogy mostantól csakis a suli jelenti a jö-
vőt, úgyhogy ha jót akarok magamnak, akkor kicsit jobban rá
kell feküdnöm erre az egész vedd- komolyabban- a- tanulást
dologra, ami már így is rengeteg fejfájást okozott.
Nem is csoda, hogy mire eljött a záróvizsgák ideje, úgy
néztem ki, mint egy túlságosan lelkes véradó.
A szemem alatt fekete karikák gyűltek. És néha dagadt is
volt, mert azokon a bizonyos éjszakákon, amikor valami mi-
att felriadtam, és teljesen egyedül voltam, csak a néma csend
vett körül, könnyesre sírtam a párnámat. Nagyon ciki volt,
hogy Cam és Avery pontosan tudja, mennyit sírok, hiszen
úgy néztem ki, mint a mosott szar. Vagyis nem sok értelme
lett volna titkolni a dolgot.
Cam és Avery azt tervezte, hogy hálaadásra hazalátogatnak
a szüléinkhez, és úgy döntöttem, hogy én is velük tartok. Ki
kellett mozdulnom. Maga az út nagyon jól alakult, és anya
alaposan bekészült mindenféle süteményekkel - az évszak
első almás pitéjével, két egész sütőtökös tekerccsel, és még
frissen sült kenyérrel is. Cam olyan arccal nézett, mint aki
éppen megnyerte a lottó ötöst, én pedig csak lepillantottam
kitartóan növekvő fenekemre, és felsóhajtottam.
Viszont amikor eljött az ideje, hogy visszainduljunk
Shepherdstownba, mintha egy nyaralás ért volna véget.
Semmi kedvem nem volt visszamenni, mert úgy éreztem,
hogy azon a helyen csak bánat és szomorúság vár rám.
Közvetlenül indulás előtt még felszaladtam a szobámba,
hogy összeszedjek néhány pulcsit, amit augusztusban nem
volt érkezésem elhozni, aztán teljesen elvesztem a rengeteg
díjban és éremben, ami a polcomon sorakozott, a falon lógó
szalagok, valamint a koronák látványában. Mindegyik egy-
egy sikerre emlékeztetett.
Egyesével felemeltem őket, és próbáltam felidézni ma-
gamban, milyen érzés volt, amikor a nevemet kimondták,
mint az első helyezettet vagy csoportnyertesét. De mintha
örökre kiégett volna belőlem ez az érzés - mint egy kiszáradt
kút vize.
- Jól vagy?
Anya hangjára visszatettem a polcra az éppen kezemben
tartott díjat, és megfordultam. Bólintottam, majd a kézfejem-
mel töröltem le az arcomról a könnyeket. Nem is vettem ész-
re, mikor kezdtem sírni.
Anya arcán szomorú, együtt érző mosoly játszott, ahogyan
odalépett hozzám. Szikrázóan kék szeme úgy csillogott, hogy
legszívesebben még jobban bőgtem volna. Két kezével meg-
fogta az arcomat, és hüvelykjével letörölt néhány kóbor
könnycseppet.
- Hamarosan minden sokkal könnyebb lesz, kicsim. Ezt
megígérhetem.
- Melyik része? - motyogtam. Természetesen már tudott
Debbie-ről, és beszéltem neki Jase-ről is - pontosabban el-
mondtam neki mindent. Aztán megbeszéltük, hogy okosabb
lesz az egészet titokban tartani apa előtt, mert hát mi van, ha
Jase esetleg ellátogat ide Cammel. Ez persze most már elég
valószerűtlennek tűnt, de ha apa megtudja, hogy Jase össze-
törte az ő kicsi hercegnőjének a szívet, akkor még a végén
elhívja egy tragikus kimenetelű vadászatra.
- Mindegyik... Sokkal jobb lesz minden. Tudom, hogy
most még nehéz ezt elhinni - folytatta -, de végül biztosan
találsz majd magadnak valamit, amit éppen ilyen szenvedé-
lyesen űzhetsz, és találsz magadnak egy fiút, aki annyira sze-
ret, amennyire megérdemled.
- Jase megérdemli, hogy szeressen! Úgy értem, ő nem
rossz ember. - És szipogtam egy kicsit. - Vagy legalábbis azt
hiszem, hogy nem az.
Anya magához húzott, körülvett a ruhájából áradó sütőtök-
és fűszerillat, és egyszerre még nehezebbnek tűnt rávenni
magam az indulásra. Megint kislány akartam lenni, akinek
nincsenek felelősségei, és nem kell megbirkóznia mindazzal a
szarsággal, amit egyesek életnek neveznek.
- A fiatalembernek bőven van vaj a füle mögött - jegyezte
meg anya, és úgy ölelt, ahogyan nagyon szerettem. - Nagyon
emlékeztet egy fiúra, akit az orvosin ismertem. Ő is éveken
keresztül együtt volt egy lánnyal, az meg valamelyik nyáron,
váratlanul meghalt. Azt hiszem, a szívével lehetett valami. -
Anya elhúzódott egy kicsit, és megfogta jéghideg kezemet. -
Mikor is volt ez? Évtizedekkel ezelőtt? Néha még mindig
szoktam találkozni a pasival, soha nem nősült meg, és szerin-
tem hosszabb kapcsolata sem volt. Jase pedig... Nos, neki
még egy fia is van ettől a lánytól. Így csak még nehezebb le-
het egy kívülállónak megérteni mindazt, ami benne zajlik.
Ha ezzel a történettel meg akart nyugtatni, nagyon elszámí-
totta magát. Még ha Jase le is mondott kettőnkről, én akkor is
szerettem volna, ha neki sikerül továbblépnie, ha megint
megtalálja a szerelmet, és megoszthatja valakivel a minden-
napjait. Nem szerettem volna, ha ő is úgy végzi, mint anya
ismerőse, aki hosszú évek óta egyedül van, mindig csak fel-
színes kapcsolatai voltak, és soha, senkit nem tudott közel
engedni magához.
Jase ennél sokkal jobbat érdemel, hiszen mélyen, legbelül
nagyon is jó ember, aki... Hát, aki valami olyan szinten egy
roncs, hogy azt nem is tudom megérteni.
 Amikor visszaértünk vasárnap, kényszerítettem magam,
hogy korán feküdjek le, de sajnos ez az éjszaka is éppen úgy
zajlott, ahogyan az utóbbi időben mindegyik. Mindössze né-
hány óra alvást követően megkezdődtek az álmok. Néha azt
álmodtam, hogy Debbie-t látom a kolesz szobájában, amint...
ott lóg. Máskor meg megint ott voltam a temetésen, csakhogy
Erik üvöltözés helyett belelökött a nyitott sírgödörbe.
Megint máskor Jase-ről álmodtam. Ilyenkor mindig el-
mondta, mennyire szeret engem, és hogy mindig mellettem
marad. Ezek az álmok nem voltak annyira rosszak, csakhogy
minden alkalommal jött a kegyetlen ébredés és a rádöbbenés,
hogy ez nem több puszta álomnál. Na, és persze ott volt a leg-
furcsább, amikor egy idegen házban bolyongva próbálom
szólongatni Jase- t, de mintha ő nem hallaná a hangomat, és
amint szobáról szobára járkál, soha nem tudom utolérni.
Minden reggel úgy ébredtem fel, mintha szemhunyásnyit
sem aludtam volna, így a szemeszter utolsó néhány óráját kö-
dös tompaságban lebegve ültem végig. Ennek ellenére vi-
szonylag könnyen letudtam a záróvizsgák többségét, ugyanis
rengeteg szabadidőm volt, és szerencsére maradt annyi
eszem, hogy ennek a nagy részét tanulásra fordítottam. Ja,
meg evésre. De ez a rengeteg tanulás azt jelentette, hogy a
jegyeim nagyon jók lettek, ami már csak azért is szeren-
csés, mert a jövőmet alapoztam meg éppen. Talán nem azt a
jövőt, amit valaha elterveztem magamnak, de most ez van,
ezt kellett szeretni Különben pedig a tanítás biztosan nem
lesz olyan rettenetes. Talán élvezem is majd. Mindenesetre az
különösen fontos hozzá, hogy levizsgázzak.

*
 Minden izmom megfeszült, amikor Callával beléptünk a
zeneelmélet- előadóba, és leültünk a szokásos helyünkre. Az
arcát tiszta pirosra csípte a hideg, így a sebhelye még feltű-
nőbb lett. Összedörzsölte két kezét, miközben leült.
- Képtelen vagyok elviselni ezt a hideget! - jelentette ki,
reszketve. - Ha elvégeztem a sulit, már itt sem vagyok! Me-
gyek Floridába!
- Néhány hónappal ezelőtt meg azt mondogattad, hogy
képtelen vagy megszokni a meleget. - Elővettem egy tollat,
mert már szerettem volna letudni végre ezt a tárgyat. Komo-
lyan. - Talán okosabb lenne olyan helyet találnod, ahol az év
minden szakában egyformán langyos az idő.
Csücsörített.
- Ez nem is olyan rossz ötlet! Most már csak a helyet kell
megtalálnom. Na és te?
A diploma még annyira messze volt, hogy nem is akartam
gondolni rá. Megvontam a vállamat.
- Gondolom, a környéken maradok.
Felsóhajtott, majd felém nyúlt, és megrángatta a kapucnis
pulcsim szélét. Csak ekkor döbbentem rá, hogy ugyanazt a
sötétkék pulcsit hordom három napja. Hoppá. Zuhanyoztam
én ma reggel? Nem hiszem. És megfésülködtem, mielőtt ebbe
a kócos lófarokba fogtam a hajamat?
Király.
- Mit szólnál, ha ma este csapnánk egy görbe estét nálam, a
koliban? - kérdezte, mint az elmúlt két hétben szinte minden-
nap. - Vehetünk egy halom édességet, kifoszthatjuk a Sheetz
chipskészletét. Tudom, mennyire csíped a nachost.
Már éppen rávágtam, hogy kösz, nem, aztán hirtelen meg-
gondoltam magam. Tényleg nagyon fontos lenne, hogy ki-
rángassam magam ebből a mocsárból. Legalább néhány órá-
ra.
 - Jó, de csak akkor, ha el tudsz jönni értem. Túl hideg van
már ahhoz, hogy gyalogoljak.
- Még szép! - Széles mosolyra húzódott a szája. Lélegzet-
elállítóan szép volt, amikor mosolygott. - Hurrá! Akkor sö-
rözni is fogunk, mert nincs jobb annál, mint illegálisan söröz-
ni. Vagy, ha gondolod, akkor vehetünk egy pár üveg csajos
citromos piát is. Csajszi, úgy leitatlak majd, hogy arra sem
emlékszel... - Aztán elhallgatott, és az ajka keskenyebbre hú-
zódott.
- Csak nem arra készülsz, hogy leitatsz, és aztán kihaszná-
lod a helyzetet? - Csak viccnek szántam, de amikor láttam,
hogy nem nevet, felsóhajtottam. Aztán megéreztem, hogy
valaki meredten figyel, és magam mögé pillantottam. A vér is
megfagyott az ereimben.
Jase ott állt a padsor végén. Kapucnis pulcsit és kopott
farmert viselt. Na, és azt az átkozott, szürke, kötött sapkát,
amit annyira imádtam, hogy legszívesebben letéptem volna a
fejéről, és csinálok vele valami eget rengető őrültséget.
Mondjuk, betömöm a párnám alá, és szagolgatom esténként,
vagy ilyesmi.
Ereztem, hogy egyre jobban összehúzom magam.
Még az az isteni szerencse, hogy habár gondolatban ezer-
nyi őrültséget csinálok, soha nem valósítom meg őket.
Mint mindig, most is átkozottul nehéz volt látni őt. Még
mielőtt összejöttünk volna, már akkor is rémesen éreztem
magam a társaságában, azóta azonban, hogy már tudtam, mi-
lyen, amikor megölel, amikor a bőre az enyémhez ér, amikor
csókol, még rosszabb lett a helyzet. Elég nehéz volt össze-
egyeztetni fejben ezt a kedves, humoros, védelmező srácot a
másik Jase-szel - azzal, amelyik képes volt az első csók után
lapátra tenni.
 Persze megértettem én, hogy van múltja, és vannak gond-
jai, de én soha nem mondtam neki olyat, hogy ne vállalnám
fel ezeket! Mert ha egyszer sikerül magamban lerendezni a
helyzetet, akkor mindenképpen segítettem volna neki. És
mindezek ellenére is igazán szerettem volna.
A toll abban a pillanatban kicsúszott a kezemből, és az
ölembe gurult. A mellkasomra súly nehezedett, ahogy láttam,
hogy megmozdul. Mintha szeretett volna mondani valamit,
de tekintve, hogy az utóbbi időben úgy került, mintha én ma-
gam volnék egy két lábon járó herpesz, el sem tudtam kép-
zelni, hogy vajon mit akarhat közölni velem.
- Tess! - kezdte. Amint meghallottam ezt a mély, szexis
hangot, egész testemben megmerevedtem, és lehunytam a
szememet.
Kimondta a nevemet, nekem meg... erővel kellett kénysze-
ríteni magam, hogy az éppen feltörni készülő könnyek eltűn-
jenek, mire kinyitom a szememet. Nagyon fájt, mert ő... da-
rabokra törte a szívem.
Calla megmerevedett, és pontosan tudtam, hogy csak egy
hajszál választja el attól, hogy védelmező anyatigrissé váljon.
És ezt minden bizonnyal Jase is megérezte, mert viharfel-
hőszürke szemének pillantása egyikünkről a másikra tévedt.
Bármit akart is mondani, az most már örökre feledésbe me-
rült. Gyorsan megrázta a fejét, majd sarkon fordult, és néhány
sorral lejjebb keresett magának helyet.
A tekintetemet le sem tudtam venni a tarkójáról, olyan me-
redten néztem, hogy szinte egyesével meg tudtam volna szá-
molni a kötött sapka alól kikandikáló hajszálakat.
- Verd már ki a fejedből! - jegyezte meg Calla.
Megtettem volna, de nem ment. Soha nem leszek képes
csak úgy elfelejtkezni róla.
 - Komolyan mondom, Teresa! Olyan pasit érdemelsz, aki
nem dob ki csak úgy, hogy aztán heteken keresztül levegőnek
nézzen!
- Tudom - suttogtam, és továbbra is Jase tarkóját bámul-
tam, miközben minden erőlködés nélkül fel tudtam idézni,
milyen érzés volt a haját simogatni. - Csakhogy ettől még
nem lesz könnyebb a dolog.
Calla nem mondott semmit, talán mert tudta, hogy ez az
igazság.
Nehéz szívvel, és olyan hatalmas fájdalommal a lelkem-
ben, hogy legszívesebben bebújtam volna bőgni a székek alá,
igyekezetem a zeneelméleti záróvizsgára koncentrálni, és el-
tökéltem magamban, hogy nem fogok megbukni Jase miatt.
Ahogyan azt is, hogy soha az életben nem hullatok érte
több könnycseppet.

*
A legutolsó záróvizsgám után átgyalogoltam West
Woodsba. Mivel ágy terveztem, hogy nem fogom az egész
téli szünetet Cam lakásában tölteni, mint valami szerencsétlen
lúzer - ehelyett hazamegyek anyához és apához, mint valami
szerencsétlen lúzer -, és mindenképpen el kellett hoznom még
néhány holmimat a koleszból. Úgy terveztem, hogy az egész
következő szemesztert Camnél fogom átvészelni.
Mivel azt mondta, nyugodtan maradjak, ameddig csak aka-
rok, elhatároztam, hogy szerzek magamnak valami rendes,
fizetős melót, és legalább valamennyivel beleszállok a lak-
bérbe. Különben pedig, a munka segíthetne elterelni a fi-
gyelmemet is egy kicsit. Az, hogy nem táncolhattam. Debbie,
Erik és most meg Jase is, egyszerűen túlságosan sok volt.
Tudtam, hogy ha tovább akarok lépni, akkor kell valami,
amivel elfoglalhatom nemcsak az agyamat, de a szívemet is.
Csak az a baj, hogy egyelőre úgy tűnt, erre a közeli jövő-
ben nem sok esély van.
A hideg levegő pirosra csípte az arcomat, és miközben át-
vágtam a kolesz felé vezető füves területen, a levegőben a hó
semmivel össze nem téveszthető szaga csapott meg. Mire be-
értem a Yost koli előterébe, a térdem egy egészen kicsit sa-
jogni kezdett. Mivel a legtöbben mostanra hazaindultak, az
előtérben csak alig maroknyian maradtak, azok pedig mind a
kanapékon ültek.
A liftet vártam, kihalásztam a zsebemből a kulcskártyámat,
és próbáltam nem venni tudomást a lapockáim közé költöző
fájdalomról. Az óta a rettenetes éjszaka óta egyszer sem jár-
tam itt. Nagyon nem volt kedvem felmenni a szobába, de
mindenképpen össze kellett szednem a cuccomat, és Cam egy
óra múlva jött a pick- uppal.
Különben meg itt az ideje, hogy komoly felnőttként visel-
kedjek. Egyrészt nincsen a koksszal semmi baj, és szinte tel-
jesen biztos voltam benne, hogy szellemek sem léteznek. Per-
sze, tutira kellemetlen lesz az élmény, de azt a kis időt, amíg
minden szükségest összeszedek, talán csak kibírom valahogy.
Miután így sikerült felspannolnom magam, beszálltam a
liftbe, felmentem a harmadikra. Már a folyosón jártam, ami-
kor a telefonom csilingelt, jelezve, hogy üzenetem érkezett.
Azt hittem, Calla vagy Cam lesz az, előhúztam a készüléket a
táskámból, és amikor a kijelzőre néztem, kis híján hasra es-
tem.
Jövök Cammel segíteni. Beszélnünk kell.
Jase küldte, mindössze ennyi állt benne, azonban a szívem
úgy kezdett verni, és a gyomrom olyan görcsbe rándult egyet-
len pillanat alatt, mintha ennél sokkal többről szólt volna az
űzi. Mintha azt írta volna: „Egy rohadt nagy szarcsimbók va-
gyok, hibáztam, és nagyon hosszú ideig, nagyon szerelmes
leszek beléd.”
Csakhogy az SMS-ben mindössze annyi állt, hogy átjön
segíteni Camnek. Márpedig ez azt jelentette, hogy Cam meg-
engedte neki a dolgot, amiből viszont az is következett, hogy
akkor biztosan mondott Camnek valami olyasmit, amit a bá-
tyám is megértett és elfogadott. Ami azért, tekintve, hogy
mennyire vacak állapotban voltam elsősorban éppen az ő hi-
bájából, nem lehetett valami egyszerű.
Megálltam a lakás bejárata előtt, és a pulzusom az egekben
volt, annyira rápörögtem az egészre. Ne akarj beleképzelni
ebbe többet, mint amit írt, mondogattam magamban. Az,
hogy át akar jönni segíteni, és beszélni is szeretne velem, még
nem jelent semmit a világon. Es éppen ezért nem is kellene
ennyire izgatottnak lennem. Nevetségesen kétségbeesett va-
gyok. Kell nekem egyáltalán az ő segítsége? Egy részem
mindennél jobban szeretett volna nemet mondani,
de pontosan tudtam, hogy ha megteszem, akkor egész este
verni fogom a fejemet a falba. Beszélnünk kell... Én pedig
mindenképpen szerettem volna beszélni vele.
Remegő kézzel válaszoltam egy teljesen higgadt és teljesen
szenvtelen okét.
Szinte azonnal jött is a válaszüzi, és a szívem hatalmasat
dobbant.
Akkor hamarosan találkozunk.
Kényszerítettem magam, hogy kifújjam a levegőt, pedig
nem is tudatosan tartottam vissza, majd a telót a táskámba
csúsztattam. Mivel Cam is jelen lesz, az egész rém cikinek
ígérkezik, viszont akkor sem tagadhatom, hogy milyen bol-
dogság töltött el még annak ellenére is, hogy egy bizonyos,
józan észnek nevezett, idegesítő kis valami állandóan próbál-
ta elrontani az egészet.
Lehúztam a kulcskártyámat, és kényszerítettem magam,
hogy töröljek ki a fejemből minden gondolatot, azzal kapcso-
latban, hogy hamarosan látni fogom Jase-t. Beléptem a lakás-
ba, és az ajtó becsukódott mögöttem.
Körbenéztem. Ügy tűnt, nem változott a világon semmi.
Az egyik párna a kanapén volt, a másik pedig a kisasztal
alatt, a földön. Furcsa szag terjengett a levegőben, a perzselő-
en forró nyár emlékeként. A lakótársunk - Steph - szobájába
vezető ajtó valószínűleg megint kulcsra van zárva. Annak
ellenére, hogy Debbie halálának éjszakáján segített, azóta
egyetlen alkalommal sem találkoztam vele, és az igazat meg-
vallva próbáltam nem is gondolni rá, hiszen ilyenkor mindig
eszembe jutott az is, hogy többször is kavart Jase-szel.
Amiről persze azonnal eszembe jutott, hogy mi van, ha
most is dugnak valahol.
A gyomrom persze erre görcsbe rándult megint, és halkan
káromkodni kezdtem. Most már teljesen biztos, hogy saját
magam legrosszabb ellensége vagyok.
A táskámat a kanapéra ejtettem, a kártyámat megint lehúz-
tam, és kinyitottam a mi szobánkat is. Pislogtam, és levegő
után kaptam.
A szívem akkorát dobbant, hogy majd’ átszakította a mell-
kasomat. Először eszembe jutott, hogy biztosan a kevés alvás
és az állandó stressz miatt hallucinálok. Nem tudtam elhinni,
amit látok. Megint pislogtam, de sajnos nem változott a kép.
Erik ott ült Debbie ágyán.
 28. FEJEZET

A LAPOCKÁM KÖZÖTT BIZSERGÉS KEZDŐDÖTT,

és végigrohant a gerincem mentén. Erik itt van, velem szem-
ben. Mi a fenét keres ez itt? Az ölében ott volt valami - egy
pulcsi. Azonnal felismertem. Debbie-é.
A haja egy ideje nem volt olyan tökéletesen fésült, és az
öltözéke sem a megszokott, hanyagul elegáns. Erik kócos
volt, a ruhája pedig gyűrött. A szeme alatt sötét karikák. A
szája két oldalán megjelenő ráncok mintha márványban ke-
letkezett repedések lettek volna. Az arcát borító, sűrű boros-
tából azonnal láttam, hogy napok óta nem borotválkozott.
A tekintetünk összetalálkozott, és engem a hideg rázott.
Mert volt valami ebben a tekintetben, ami lyukat ütött a szí-
vembe.
- Mit keresel itt? - kérdezte érzelemmentes hangon.
Túlságosan meg voltam döbbenve, hogy egyáltalán eszem-
be jusson, miért is lenne neki joga engem kérdőre vonni.
- Én... csak össze akartam szedni a többi cuccomat.
Lassan körülnézett a szobában. Debbie minden holmiját
elvitték már. Az ágyat bevetették, a takarókat összehajtogat-
ták, maga a párna azonban lapos volt, mintha valaki épp az
előbb feküdt volna rajta.
A beépített szekrény ajtaja tárva- nyitva, és azonnal lát-
szott, milyen ruhákat és tankönyveket nem vittem el idáig.
- Nem voltál képes itt maradni?
A hangjából kicsendülő vád egy pillanat alatt magamhoz
térített. Dühös pillantással mértem végig.
- Nem. Miért, te igen?
 Az állkapcsában megfeszült egy izom, és eltelt egy feszült
pillanat.
- Nem. - Aztán a pulcsit letette maga mellé, de az ujjai
mintha vonakodtak volna elengedni. Végül a kezét a térdére
támasztotta. - De most itt vagyok. Ahogyan te is.
Mivel továbbra is áthatóan nézett rám, a torkom és a szám
is egészen kiszáradt. A lelkem mélyén mindig kételkedtem
abban, hogy Debbie halála tényleg egy megmagyarázhatatlan
öngyilkosság lett volna, és gyanítottam, hogy Eriknek vala-
milyen szinten része volt benne. Vagy belekényszerítette,
vagy csinált vele valamit, és aztán így próbálta álcázni a tet-
tét, mert soha, senki nem tudott nekem magyarázattal szol-
gálni arra, hogy mit keresett az ajtón a rózsaszín sál, vagy
hogyan került oda. Különösen úgy, hogy Erik végig
azt állította, nem járt itt aznap.
Ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy pontosan tudja, mi
jár a fejemben.
Elakadó lélegzettel tettem egy lépést hátrafelé.
- Cam és Jase hamarosan itt lesz segíteni. Bármelyik pilla-
natban befuthatnak.
- Nemrég elkaptam a bátyád beszélgetését. Éppen most írja
az egyik záróvizsgáját. - Tett felém egy lassú, kimért lépést. -
Miért hazudsz nekem?
A szívem hangosan vert, és a gondolatok egymást kerget-
ték a fejemben.
- Azt hittem, hamarabb érkezik. Biztosan elnéztem az...
Röviden, komoran felnevetett, majd ujjával a hajába túrt.
- Nem néztél te el semmit, baszd meg!
Vettem egy mély lélegzetet, majd tettem hátra még egy
lassú lépést, közelebb a nyitott ajtó felé. Leszarom a cucco-
mat. Egy másodpercig sem voltam hajlandó egy szobában
maradni vele.
 - Talán jobb lesz, ha később visszajövök...
Erik olyan gyorsan vetette rám magát, hogy nem is vettem
észre a mozdulatot. Az egyik pillanatban még Deb ágya mel-
lett állt, a következőben pedig már közvetlenül az orrom
előtt. Sikoltás gyülekezett a torkomban, ám végül soha nem
tört fel. Mire bármilyen hangot kiadhattam volna, már el is
kapott.
Előbb keményen a számra tapasztotta a kezét, majd meg-
pördített a tengelyem körül, és távolabb lökött az ajtótól. Az
ajkam a fogamnak ütközött, és a számat fémes íz töltötte
meg. Mivel eleve nem találtam az egyensúlyomat, ahogyan a
tenyerével keményen hátba lökött, a jobb lábam azonnal ki-
fordult alólam. A bal oldalamra fordulva zuhantam a földre,
bár valamennyire sikerült tompítani az ütést. Abban a pilla-
natban, hogy a testem a földnek ütközött, hallottam az ajtó
csapódását, és azt is, ahogy kattan a zár.
Egy pillanatra nagyon megdöbbentem, és csak lassan tud-
tam felemelni a fejemet. Nem láttam rendesen az arcomba
hulló hajtincsektől. Az ajkam belső oldala nagyon érzékeny
volt, és úgy tűnt, az agyam nem tud megbirkózni a történtek-
kel. Amikor azonban mégis sikerült felfognom, milyen hely-
zetbe kerültem, rettegés vett erőt rajtam, a testemet jeges ve-
ríték árasztotta el, és elakadt a lélegzetem is.
Megragadta a lófarkamat, és hátrafeszítette a fejemet. A
gerincembe szúró fájdalom miatt felkiáltottam.
- Minden a te hibád volt!
Megragadtam a kezét, hogy levegyek egy kis súlyt a lába-
imról, de közben éreztem, hogy a fejbőröm egyetlen lángoló
fájdalom.
- Mi a fenéről...?
- Ne játszd a hülyét! - Addig rángatott, míg sikerült feltér-
deltetnie. Azonnal a bal térdemre helyeztem át a súlyomat, de
maga a pozíció is rettenetesen fájt. - Debbie miattad halt
meg!
- Te nem vagy normális! - A szavak azelőtt elhagyták a
számat, hogy átgondolhattam volna, mit mondjak és mit ne. -
Egy kibaszott pszichopata vagy! Te ölted meg...
Erik olyan váratlanul engedett el, hogy meginogtam. Aztán
a keze megvillant, és hatalmas erejű pofont kaptam tőle, ami
azonnal kitörölte minden gondolatomat. Az oldalamra zuhan-
tam, az állkapcsom égett, és úgy tűnt, hogy a szoba a padlótól
a mennyezetig hullámzik. Kényszerítettem magam, hogy le-
vegőt vegyek, de a válaszul születő éles fájdalom könnyeket
csalt a szemembe. Az arcom még mindig lángolt, amikor
próbaképpen, óvatosan kinyitottam a számat. Az agyam to-
vábbra sem tudott lépést tartani. Hogyan jutottam ide, amikor
az előbb még éppen végeztem az utolsó vizsgámmal?
Ez nem lehet a valóság - egyszerűen nem lehet, hogy ez
velem történik!
Testem minden sejtje mozdulatlanná dermedt, mert ez az
egész túlságosan ismerős volt. Ahogyan az ajkam fáj, a bő-
röm tompán bizsereg, a fejembe beveszi magát valami züm-
mögés. Nem először voltam ebben a helyzetben, feküdtem a
földön a váratlan pofontól, miközben a világ vad táncot jár.
Hirtelen megint tizenhat lettem, az a lány, aki meghúzza
magát, és várja, hogy Jeremy kitombolja a valami ostobaság
miatt egyszer csak rátörő dühöt. Tehetetlenül. Rémülten. Za-
vartan. A testem és a kezem is remeg.
- Nem vagyok pszichopata, és nem az én hibám, hogy Deb
meghalt! - A harag ott remegett Erik hangjában, amitől élesen
csattant.
- Ha te megállód, és nem pofázod tele a fejét, ha egyszer
végre a saját kurva dolgoddal törődsz, sohasem szakít velem!
 - Mi van? - A szám sarkából vér szivárgott. Remegő kézzel
letöröltem, aztán mire észbe kaptam, már rémülettől elkere-
kedő szemmel meredtem az vörös foltra.
Túlságosan is ismerős.
- Mert persze rákérdeztél, hogy honnan vannak a zúzódá-
sai! Na, és az a kurva vasárnap? Képtelen voltál kimaradni az
életünkből, mi?
- Felém indult. - Mert neked mindenképpen láb alatt kellett
lenned, és szépen le kellett sérülnöd! Mintha az is az én hi-
bám volna, baszd meg! Pedig nem az volt! Baromira a te hi-
bád volt!
Az egyre erősödő félelem mellett már lassan a harag is
gyülekezett bennem, és ekkor tettem valamit, amit Jeremyvel
szemben soha nem mertem volna.
Mert nem leszek még egyszer áldozat! Nem fogom hagyni,
hogy bárki azzá tegyen!
- Jaj, ez annyira tipikus! - Szinte köptem a szavakat. -
Megütsz valakit, de aztán persze a másik hibája lesz. Véletle-
nül sem a tiéd.
- Ó, fogd már be, te idióta, nyomorék ribanc!
Két kézzel megtámaszkodtam a padón, és nem voltam haj-
landó tudomást venni arról, hogy szédülök.
- Mert úgy szokott lenni, hogy elcsúszol, ugye, az öklöd
meg egészen véletlenül nekiütközik egy másik ember arcá-
nak!
- Olyanok arcának, akik megérdemlik.
- Debbie talán megérdemelte?
Káromkodott.
- Hogy merészeled a szádra venni a nevét? Nem tudsz te
semmit! Feltoltam magam álló helyzetbe, de egy kicsit meg-
tántorodtam, és nekiütköztem az ágynak. Felemeltem a feje-
met, és a könnyektől eltorzított világban láttam, hogy Erik
felém indul. Sarkon fordultam, és felragadtam a legközelebbi
fegyvert. Egy olvasólámpa volt, azon nyomban kitéptem a
falból, készen arra, hogy ha kell, akkor olyan erővel vágjam
fejbe vele a rohadékot, hogy a másik szobában kössön ki.
Felém ütött, én meg hátraugrottam. Egy pillanatra elveszí-
tettem az egyensúlyomat, ő pedig kihasználta az alkalmat, és
fölém kerekedett. Kikapta a lámpát a kezemből, és a szoba
másik végébe hajította. Megragadta a ruhámat, és nekilökött a
falnak. A szívem megállt egy pillanatra, aztán a bejárati ajtó
felé vetettem magam.
A tarkómba fájdalom hasított, és önkéntelenül összehúz-
tam magam. A falak megint befelé dőltek, nekem pedig pis-
lognom kellett, ha tisztán akartam látni, de mintha órák teltek
volna el, mire sikerült kinyitnom a szememet. A következő
dolog, amire emlékszem, hogy hanyatt fekszem a földön, a
két ágy között, és ostobán meredek a plafonra.
Erik a fejem körül járkál, és sportcipőjével többször is a
hajamra lép. A hajam nem copfban van?
Az egész testem forrón lüktetett. Mély levegőt vettem, mi-
re a bordámba és a gerincembe kínzó fájdalom hasított.
- Látom, felébredtél végre! - Gonosz vigyorral hajolt fö-
lém. - Pedig nem is kaptál annyira nagyot!
A fejemben mintha pókhálókon kívül semmi más nem ma-
radt volna. Biztosan elestem, és el is ájultam, ami viszont azt
jelenti, hogy tutira agyrázkódásom van.
Márpedig az sohasem jó hír.
Úgy éreztem magam, mint akit nagyon hirtelen ráznak Fel
egy nagyon mély álomból, és nehézkes mozdulatokkal felkö-
nyököltem. Egy másodpercig mintha sűrű iszapban úsztam
volna.
 - Pedig már így is olyan sok időt pocsékoltam rád! Jobb
lett volna. .. - Elhallgatott, a két tenyerét a halántékához szo-
rította, majd folytatta a járkálást. - Nem volt szándékos.
Most meg mi a fenéről beszél? Ülő helyzetbe kényszerítet-
tem magam, és kimerültén támasztottam a hátamat az ágynak.
Mégis mi nem volt szándékos?
- Csak... Egyszerűen csak megtörtént. Átjöttem, hogy be-
széljek vele, hogy megértessem vele, mekkorát téved, mert
nekünk együtt kell maradnunk. Erre elzavart!
A két kezét maga mellé ejtette, ujjait ökölbe szorította.
A fájdalom miatt hunyorogva támaszkodtam még erőseb-
ben az ágynak, és minden erőmmel azon voltam, hogy össze
tudjam fogni a szétszaladt gondolatfoszlányokat.
- Nem hallgatott rám... Pedig csak annyit kértem, hogy
meghallgasson! -A hangja előbb erősebb lett, majd elhalkult.
- Begurultam, és... ellöktem. Véletlen baleset volt.
Erik hirtelen lehajolt, és megragadta az államat. Felkiáltot-
tam, mert olyan erősen szorította, hogy fellángolt bennem a
fájdalom.
- Véletlen baleset volt! Hanyatt esett, és nem értem, hogy
történhetett az egész! A nyakát éppen az ágy sarkának ütötte
neki, én meg hallottam azt a hangos reccsenést. O, istenem...
- Ellökte magát tőlem, és ezzel együtt a fejemet is hirtelen
oldalra rántotta. A hajába túrt, és hátrált. - A nyaka egyszerű-
en eltört.
Szorosan lehunytam a szemem, próbáltam leállítani a lelki
szemeim előtt megjelenő képek áradatát.
- Tudtam, hogy senki se hinne nekem. Hiába mondanám,
hogy véletlen baleset volt! Engem hibáztatnának, pedig nem
tehetek arról, ami történt! Debbie csak... - Elhallgatott, és le-
ült az ágyra. - Meg csak meg sem hallgatott.
 Rettegés lett úrrá rajtam. Egész idő alatt gyanítottam, hogy
valami ilyesmi lehet az igazság, viszont most, hogy kimond-
ta, egyszerre forogni kezdett a gyomrom, és a döbbenettől
levegőt sem kaptam.
- Megölted! - A szám és az állkapcsom is fájt, úgyhogy
nehezemre esett a beszéd.
- Véletlen baleset volt! - Megint felállt, és fel- alá kezdett
járkálni a szűk szobában. - És nem is történt volna meg, ha te
be tudod fogni a pofádat. Úgyhogy az egész a te hibád!
Eriknek nagyon súlyos pszichés problémái vannak, ehhez
most már kétség sem férhet.
Miközben járkált tovább, a fejem lassan kezdett kitisztulni,
ezzel együtt azonban a tarkóm környékén valami mélyről ér-
kező, lüktető fájdalom áradt szét bennem.
Elfordultam, és elviselhetetlen fájdalom hasított a nyakam-
ba. Az arcomat duzzadtnak éreztem, a bordáimat alaposan
összezúzhattam, de tisztában voltam vele, hogy minél tovább
maradok ebben a szobában, annál súlyosabbak lesznek a sé-
rüléseim, sőt mi több... De nem voltam hajlandó elindulni
ezen a vonalon. Más sem hiányzik, mint hogy még jobban
bepánikoljak!
- Ez az egész a te lelkiismereteden szárad. A te hibád. Ha
nem beszéled tele a fejét, és nem állsz az utunkba, akkor még
most is élne! - Folyamatosan dühöngött, és az ujjai újra és
újra összezárultak, majd szétnyíltak. Tisztában voltam vele,
hogy legszívesebben azonnal rám vetné magát, és ha megte-
szi, abban nem lesz köszönet. - Mindent tönkretettél!
Hallottam, hogy a szomszéd helyiségben megszólal a
mobilom, és a remény azonnal elárasztott. Máris eltelt volna
az egy óra? Talán - de csak nagyon talán - Cam hamarabb
végzett a záróvizsgájával. Vagy éppen Jase döntött úgy, hogy
egy kicsit hamarabb jön. Ó, kérlek szépen, istenem, add, hogy
közülük legyen az egyik!
Erik azonban láthatólag nem is vette észre az egészet. To-
vább járkált a kis szobában, és csomókban tépte a saját haját.
Aztán megállt Debbie ágyának lábánál, és az öklével a saját
fejét kezdte csapkodni.
- Mindent tönkretettél! És most látod, mi történt! Nem volt
más választásom!
A mobilom megint csörgött.
Kérlek, kérlek, kérlek, istenem!
A lábamat a mellkasomhoz húztam, és lélekben felkészül-
tem, hogy amint alkalom adódik, felugrok, és az ajtó felé ro-
hanok.
- Nem fogod megúszni! - mondtam.
Leengedte a kezét, és kegyetlen tekintettel nézett a sze-
membe.
- Mit?
- Ezt az egészet. - A tenyeremmel a szőnyegre támaszkod-
tam, és felkészültem. - Bármit tervezel is, nem fogod meg-
úszni.
A telóm megint megszólalt, és ezúttal már neki is eljutott a
tudatáig. Az ajtó felé pillantott, és a szemöldökét értetlenül
vonta össze.
- Hiszen soha nem is terveztem, hogy bármit is megússzak!
- mordult.
Kifújtam a levegőt. Lehet, hogy mégsem teljesen őrült?
Már a félőrültnek is nagyon tudnék örülni.
- Tényleg nem? Mert, ha gondolod, akkor elfelejtkezhe-
tünk arról, ami itt történt. - Hihetetlenül mocskos hazug va-
gyok, mert az tuti, hogy az életben nem felejti el, amit ezért
kap majd. - Egyszerűen kisétálunk, és...
Megrázta a fejét.
 - Én nem tervezem megúszni - felelte könnyedén, mintha
csak a vizsgaeredményeinkről beszélgetnénk. - És nem sze-
retnék egyszerűen csak kisétálni innen.
Ha korábban bármilyen apró kis reményfoszlány bukkant
is fel a fejemben, akkor ebben a pillanatban mindörökre meg-
semmisült. Nem szeretnék egyszerűen csak kisétálni.
- Ez úgy hangzik, mintha nem terveznél soha többé kimen-
ni ebből a szobából.
- Pontosan - válaszolta, és hangosan nevetett. - Hacsak hul-
lazsákban nem.
A rémület úgy robbant fel a gyomromban, mint egy atom-
bomba. Ennyit arról, hogy várjuk meg a megfelelő pillanatot,
és rohanjunk az ajtó felé. Az életösztön átvette az irányítást,
esetlen mozdulatokkal talpra vergődtem, majd átkozva a rosz-
szabbik térdem gyengeségét, ellöktem magam. Valamikor
régen könnyedén és gyorsan mozogtam. Már nem.
Nekem ugrott, a testével a földre lökött, és ahogyan becsa-
pódtam, a tüdőmből minden korty levegő kiszökött, így sikí-
tani sem tudtam. Odakint, az ajtó előtt valami a falnak csapó-
dott, idebent azonban Erik ujjai a vállamba kapaszkodtak, és
erőszakos mozdulattal fordítottak hanyatt.
Elkerekedett szemmel néztem az ő szemébe, az idő egy
másodpercre megtorpanni látszott, és rettenetes felismerés
robbant bennem. Már tudtam, mire készül, és úgy éreztem,
belesüllyedek a szőnyegbe.
Valaki dörömbölt a szoba ajtaján, és Erik azonnal arrafelé
kapta a fejét, szemében őrült fény ragyogott. Kihasználva a
pillanatnyi figyelemzavart, felemeltem az egyik kezemet.
Ököllel, teljes erővel ütöttem meg a szája sarkában, amitől a
feje oldalra nyekkent.
Felegyenesedett, és ahogyan a szájából vérrel keveredő
nyál szivárgott, hangosan felhorkantott. Elengedte a karomat,
én pedig oldalra fordultam, és vettem egy nagy levegőt, hogy
segítségért kiálthassak.
- Te nagypofájú kurva! - mordult fel, és ököllel a hátam al-
só részére vágott. A tökéletes veseütéstől teljesen mozdulat-
lanná dermedtem.
- Tess!
Jase - hiszen ez Jase!
Az ajtó majd beszakadt, olyan erővel ütötte.
- Odabent vagy? Minden rendben van?
Az ajtó felé nyúltam, és ujjaim a szőnyegbe kapaszkodtak.
- Jase... - A név vége már hörgésbe fulladt.
Erik hanyatt fordított, és hirtelen egy totálisan bomlott em-
ber szemébe néztem. Azokba a szemekbe, amikbe valószínű-
leg Debbie is számtalan alkalommal meredt, és ami minden
bizonnyal a legutolsó dolog volt, amit életében még láthatott.
A rémület kegyetlen szorítással lett úrrá rajtam, végre utat
talált egy sikoly, feltört, és aztán gyorsan félbe is szakadt,
mikor Erik ujjai átfonták, és szorítani kezdték a nyakamat.
Az ajtó remegett és rázkódott a zsanérjain.
- Tess! Mi a fene folyik ott? Tess?!
A pánik belém mélyesztette jeges és éles karmait. Erik szo-
rítása összeroncsolta a nyakamat, és összenyomta a légcsö-
vemet. Sikolyra nyitottam a számat, de nem jött ki semmi
hang - hiszen levegőt sem tudtam venni. A szívem hevesen
vert. Pofoztam, aztán ököllel álion vágtam. Ő fájdalmasan
felkiáltott ugyan, de nem engedett el.
- Tess! - kiáltotta Jase. Az ajtó rázkódott, és olyan hangot
adott, mintha a másik oldalról valaki, a vállával rohant volna
neki. - Az isten verje meg!
A szemem előtt pöttyök kezdtek ugrálni, és nem tudtam -
istenem, nem tudtam levegőt venni! Körömmel vájtam Erik
karjába, és éreztem, hogy a bőrt és a húst marcangolom. Az
ajtó megint megremegett, de már láttam, hogy nem lesz elég
gyors.
- Add fel! - Erik felemelte a fejemet a padlóról, majd teljes
erővel visszacsapta. - Add már fel!
A szemem sarkából kiindulva sötétség árasztotta el a vilá-
got, a mellkasomban izzó lángolás robbant, azután gyorsan
átkúszott a torkomba is. Levegő kell!
- Teresa! Kicsim! - kiáltotta Jase, és a hangja valami két-
ségbeesett utolsó erőt adott nekem. Az ajtó remegett és nyö-
gött. - Gyerünk...!
Minden csepp erőmmel küzdöttem Erik ellen. Vertem a
mellkasát, az arcát, a vállát. Tekergettem a csípőmet, próbál-
va ledobni magamról, ő azonban még jobban rám nehezedett,
és csak nyomott, egyre lejjebb, hogy már úgy éreztem, elnyel
a szőnyeg, és lassan felszívódom az alant várakozó semmi-
ben. Tudtam, hogy nem szabad feladnom, hogy semmiképpen
nem adhatom fel, azonban a karjaim ekkor már tehetetlenül
hulltak alá, a testem mellé, a padlóra.
A háttérben valahol, valami darabokra hasadt. Talán ezzel
a hanggal pusztultak el az utolsó, oxigénhiánytól szétrobbanó
sejtek? Nem tudom, mi történt, de Erik fekete szemének te-
kintete az enyémbe meredt, és én pontosan tudtam, hogy vé-
ge. A szemhéjam lecsukódott. Akárcsak Debbie, én is őt fo-
gom utoljára látni. Pedig ez nagyon nem igazságos, hiszen
éppen csak elkezdtem az életemet, éppen csak kezdtem meg-
barátkozni a gondolattal, hogy nem a régóta tervezgetett jö-
vőben kell majd helytállnom, és soha nem lesz az enyém
Jase. Pedig, ha ezt sikerül túlélnem, akkor biztos nem ha-
gyom csak úgy elmenni még egyszer. De túl késő. Mindez...
Már semmit nem jelent. Lassan minden hang elhalt, és végül
nem maradt egyéb, csak a saját vérem dobolása a fülemben.
 És ekkor a torkomról eltűnt az az elviselhetetlen nyomás, a
levegő süvítve töltötte meg a tüdőmet, és fájdalommal teli
nyögés hallatszott a szobában. Valami eltört - mintha egy
alaposan kiszáradt ág roppant volna ketté, de valahol nagyon
messze, távol a világtól.
Kezek érintették az arcomat, karok emeltek fel a földről. A
fejemet túl nehéznek éreztem, nem tudtam egyenesen megtar-
tani. Mintha valami nem lett volna egészen kerek a nyakam-
mal.
- Jaj, istenem, kérlek, nyisd ki a szemed! Rajta, kicsim,
nyisd ki a szemed! - Pillanatnyi csend, és az izmos test meg-
remegett. - Annyira sajnálom. A rohadt életbe, nyisd ki a
szemed! Kérlek!
Úgy éreztem, hogy a szemhéjamat pillanatragasztó rögzí-
tette, de nagy nehezen sikerült kifeszegetnem. Ekkor már
nem láttam mást, csak Jase sötétszürke szemét. Még sohasem
volt ennyire sötét színű.
- Hát élsz! - sóhajtott, és szorosabban ölelt. - Maradj ve-
lem, Tess! Jaj, istenem, ne hagyj el! Kérlek! Annyira...
Az ajkai mozogtak, azonban a szavaknak nem volt semmi
értelme, és én nem tudtam tovább nyitva tartani a szememet.
Azután pedig nem következett más, csak a sötétség.
 29. FEJEZET

AZ EGYENLETES CSIPOGÁS LASSAN, de eltökélten

tört keresztül a kábulat és az álom számtalan rétegén, és aztán
éreztem, hogy a mellkasom felemelkedik, és hangosan, sza-
kadozottan fellélegzem.
- Teresa! - Nem tudtam, min fekszem, mindenesetre, ahogy
súly nehezedett az egyik felére, megmozdult alattam. Egy kéz
érintette az arcomat, hűvösen, megnyugtatón. - Ébren vagy?
Ébren vagyok? Azt hiszem, igen. Fokozatosan kezdtem
felfogni a környezetemet. Egy kemény ágyon feküdtem, és a
bátyám hangját hallottam. De a fejemet rettenetesen nehéznek
éreztem. Mintha valaki a párnához ragasztotta volna.
Lassan kinyitottam a szememet, és hunyorogtam, mert a
fényes lámpák nagyon bántották. Amikor kitisztult a látásom,
nyilvánvalóvá vált, hogy kórházban vagyok. A fehérre festett
falak, a sarokban rögzített tévé, na meg a borsózöld függöny
kétséget sem hagyott ezt illetően.
- Hé! - Cam hangja aggodalmasan csendült. - Hogy érzed
magad?
Kissé felé fordítottam a fejemet, majd a nyelvemet végig-
futtattam a szájpadlásomon.
- Nagyon... furcsán. - A hangomat reszelésnek hallottam,
és az állkapcsom ennek a három szónak a kimondásától is
sajgott.
- Aludtál egy kicsit. Éppen eleget ahhoz, hogy anyáék ide-
érjenek, és aztán még meg is várattál bennünket. - Cam fárad-
tan mosolyogva nyúlt a kancsó felé, és töltött vizet egy mű-
anyag pohárba. - Odalent vannak, és a zsarukkal beszélget-
nek.
 A zsarukkal? Ostobán néztem a szemébe, miközben ő nő-
vérkét játszva a fejem alá nyúlt, és egy kicsit megemelte,
hogy könnyebben ihassak. A hideg víz olyan jólesett, mintha
egy különösen forró, kánikulai napon vetném bele magam a
medencébe.
A poharat az ágy melletti kisasztalra tette, és látszott rajta,
hogy csak ebben a pillanatban ébred rá az igazságra.
- Ugye, nem emlékszel semmire?
Megráztam a fejemet, majd grimaszoltam, mert a két ha-
lántékom között mintha darabokra akart volna hasadni a ko-
ponyám. Gyorsan az ajtó felé pillantott, és talán azon töpren-
gett, okosabb lenne idehívni valakit, de végül mellettem ma-
radt, az egyik kezét az enyémre tette, amitől a bütykeimre
pillantottam.
Vörösek voltak, összehorzsoltak, és duzzadtak.
Hirtelen felültem, és habár a testem minden porcikája
üvöltve tiltakozott a váratlan megerőltetés miatt, a fejem
azonnal kitisztult.
Jaj, istenem...
Cam tekintetében még több aggodalom csillant.
- Mégis emlékszel?
- Erik! Ő...
- Tudom. Mindenki tudja. Miatta már nem kell aggódnod. -
Megfogta a vállamat, és finoman visszanyomott az ágyra. -
Most jobb, ha nem mozogsz! Agyrázkódásod van... igaz,
hogy egészen enyhe, de akkor sem ugrálhatsz. Megértetted?
A szívem hevesen vert. Végigpillantottam a karomba veze-
tett intravénás tűn, amelyen keresztül áttetsző folyadék jutott
a szervezetembe. Visszatért az a rettenetes, roppanó hang,
ami olyan volt, mintha csontok törtek volna.
- Halott?
 - Basszus! Bár az lenne! - És az arcára hihetetlenül dühös
kifejezés ült ki. - Jase úgy ütötte ki, hogy az állkapcsát is el-
törte, de a rohadék még életben van. Tutira lesittelik. Akkor
tért magához, amikor megérkeztek a zsaruk és a mentősök is,
és bárkinek, aki meghallgatta, magyarázni kezdte, hogy mi
történt. És egyfolytában azt pofázta... - Ekkor elhallgatott, és
összeszorította a száját.
- Hogy miattam történt minden - fejeztem be a mondatát.
Lehunytam a szemem, és azonnal megjelent előttem a dü-
höngő Erik, ahogyan a felszínre tör mélységes őrülete. Aztán
eszembe jutott valami más is. - Hol... Hol van Jase?
Cam elfordult, amikor ránéztem.
- Legutóbb akkor láttam, amikor a zsaruk faggatták.
- Tessék? - próbáltam volna megint felülni, de megállított.
- Ezt meg hogy érted?
- Ne félj, nincsen semmi baj. De mindenképpen ki akarták
kérdezni a történtekről. Tutira téged is ki akarnak majd fag-
gatni most, hogy felébredtél. - Elhallgatott. - Vallomást kell
tenned.
- Mikor volt ez, hogy Jase-t láttad?
Cam zavartan mocorgott egy kicsit.
- A zsaruk ott tartották a kokszban, amíg téged ide behoz-
tak. Azóta nem láttam. Amikor hallottam, mi történt, egyene-
sen ide jöttem.
Szóval azóta nem is látta Jase-t? Vagyis nem jött el, hogy
megnézne, hogy vagyok? Lehunytam a szemem, s fel tudtam
volna pofozni magam, amiért ilyen szánalmas vagyok. Jase
azt mondta, beszélni akar velem. Aztán eljött, és megmentette
az életemet. Semmi értelme hisztiznem csak azért, mert egy-
előre nincsen itt. Különben pedig, most sokkal fontosabb
dolgokkal kell foglalkoznom.
 Kinyitottam a szemem, és Cam meredten bámuló tekinte-
tébe néztem. Másodpercek telhettek el.
- Tényleg nagyon szerelemes vagy Jase- be, mi?
Felsóhajtottam.
- Igen.
Mocorgott, és halkan káromkodott.
- Tudom, hogy eddig nem akartad meghallgatni, amit
mondani fogok, de sajnos ebben a pillanatban nincs más vá-
lasztásod. Jase egy hülye pöcs, de ez a hülye pöcs nagyon
szeret.
Szóra nyitottam a számat.
- Persze tudom, hogy eltaszított magától, de egyrészt ő pa-
si, másrészt totál idióta. Ne nézz így rám, én mondhatom rá!
Mi, pasik, szoktunk hülyeséget csinálni. - Cam közelebb ha-
jolt, és halkabban folytatta. - Engem egyébként egy egészen
kicsit Eperkére emlékeztet... Mármint Averyre. Az elején ő is
éppen ilyen volt. Teljesen más okból ugyan, de neki is... volt
múltja, amit elég nehezen tudott feldolgozni. És én azt hi-
szem, hogy most Jase is éppen ebben a cipőben jár. Nem is
tudom. Persze én nem vagyok ő, de ez tényleg eléggé nyo-
masztja.
- Tudom - feleltem halkan, és pislogva próbáltam vissza-
fojtani a könnyeimet. Jase-szel kapcsolatban az égvilágon
semmi nem volt egyértelmű. Ez mindig is így volt, és hirtelen
kételkedtem benne, hogy csak fel kell dolgoznia a múltját.
Mert vannak bizonyos dolgok, amiket az ember soha nem tud
feldolgozni.
Cam lehajtotta a fejét, és aztán vett egy mély lélegzetet.
- Nemrégen megemlítette nekem, mennyire bűntudatod
van amiatt, amit Jeremyvel tettem.
Meglepetten kerekedett el a szemem, és csak néztem rá,
szótlanul.
 - Ne legyen! - Felemelte a fejét, és a szemembe nézett. -
Amit Jeremyvel tettem, azt gondolkodás nélkül megtenném
bármikor. De ez nem a te hibád volt, érted? Nem számít,
hogy hallgattál- e az egészről vagy sem. Hidd el, én aztán tu-
dom, mennyi baromságot titkolnak az emberek, míg végül
felemészti őket. Te akkoriban még gyerek voltál, én meg
pontosan tudtam, hogy mit csinálok. És az egyetlen dolog,
amit bánok ezzel kapcsolatban, hogy neked olyasmi miatt van
bűntudatod, amit én tettem, a saját döntésem alapján.
Nem tudom, pontosan miért történt. Egy kicsit csökkent a
teher, amikor Jase beszélgetett velem ugyanerről, de a súly,
ami elhízott gorillaként nehezedett a mellkasomra, csak ekkor
szívódott fel teljesen. Elöntött a színtiszta, édes megköny-
nyebbülés, és úgy éreztem magam, mint aki egyik pillanatról
a másikra egy vihar kellős közepén találja magát. Könnyek
fojtogattak, és törtek fel.
- Teresa, légy szíves, ne sírj! - szólt rám Cam. - Én nem...
- Nem sírok. - Szipogtam egy párat, és kényszerítettem a
könnyeimet, hogy menjenek vissza oda, ahonnan elő akartak
volna törni. - Koszi szépen!
- Nekem ne köszönd!
Nem mondtam semmit, mert nem kellett hallania, de azért
tisztában voltam az igazsággal. Hogy amikor Cam ezeket a
szavakat kimondta, mintha mentőövet dobott volna nekem.
Én pedig megragadtam ezt a mentőövet, és magamhoz szorí-
tottam.
- Úgy szeretlek, mint a muffint.
Most már széles és őszinte mosolyra húzódott a szája.
- Kis hülye. Én is szeretlek.
Nem sokkal később anya és apa is befutott. Apa úgy nézett
ki, mint aki azonnal meg tudná ölni Eriket. Persze anya is,
csak szerintem ő ügyesebben leplezte. Szinte félrelökték
Camet, és azonnal pátyolgatni kezdtek, amit csak akkor hagy-
tak abba, amikor bejöttek a zsaruk, és felvették a vallomáso-
mat. Nem volt valami egyszerű dolog részletesen elmesélni,
mi is történt abban a szobában. Szeretem azt hinni, hogy erős
vagyok, de amikor elértem ahhoz a részhez, hogy bevallotta a
gyilkosságot, és azt is, hogy megpróbálta öngyilkosságnak
álcázni, többször is reszketés vett erőt rajtam. És a helyzet
csak rosszabb lett, amikor azt is elmondtam, hogy egyáltalán
nem is tervezte megúszni az egészet.
Erik először meg akart ölni engem, majd végezni akart sa-
ját magával. Végig azt bizonygatta, hogy Debbie halála az én
lelkemen szárad, azonban nyilván őt is kínozta a bűntudat, ha
szeretett volna véget vetni az életének. Talán eltemette magá-
ban valahova jó mélyre, de akkor is érezte. Ebben egészen
biztos vagyok. Nem voltam hajlandó elhinni, hogy képes lett
volna úgy leélni az életét, hogy a legkisebb bűntudatot se
érezze amiatt, amit tett.
Apa megfogta az ép kezemet, és az álla alá emelte. A fiatal
seriff- helyettes becsukta a jegyzetfüzetét.
- Akkor egyelőre ennyi elég is lesz - mondta, majd hátrálni
kezdett az ágy mellől. - Most pihenjen, és ha volna még kér-
désünk, akkor hívjuk.
- Majd engem hívnak, ha kérdésük támad! - Apa kihúzta
magát, kemény pillantást vetett a fiatal rendőrre, és azonnal
felvette a minden- ügyvéd- a- pokol- szülötte szerepet.
A seriffhelyettes biccentett, és gyorsan távozott, de a nyo-
mában máris megjelent egy orvos, valamint egy nővér, aki
első blikkre fiatalabbak tűnt nálam. Megszurkáltak, megdöf-
ködtek, és még a szemembe is belevilágítottak. Intravénásán
kaptam egy enyhe fájdalomcsillapítót, és mire hatni kezdett, a
gyomrom is megkordult. Anya a nyakamig húzta a takarót, és
szinte már úgy éreztem magam, mint egy teljesen normális,
hétköznapi ember.
- Holnap kiengednek, és apáddal úgy gondoltuk, hogy ha-
zaviszünk. Nem kell neked feltétlenül megvárnod, míg Cam
levizsgázik!
Cam a sarokban ült, és pofát vágott.
- Mi is sokkal jobban éreznénk magunkat - magyarázta
apa, és megszorította a kezemet. - Komolyan.
- Ti akkor éreznétek jobban magatokat, ha abbahagyná a
sulit, és az élete végéig veletek maradna - jegyezte meg Cam.
Anya dühös pillantást vetett rá a válla felett.
- Mindazok után, ami történt? Igen. Azt akarom, hogy leg-
alább az elkövetkező harminc évben ki se mozduljon a ház-
ból.
- Csak harminc? - mormogtam.
Anya összeszorította az ajkát.
- Nincsen semmi okod arra, hogy itt maradj, és csak szent-
este gyere haza.
És valóban volt a lényemnek egy jókora része, ami semmi-
nek nem örült volna jobban, mint hogy anyáék összepakolja-
nak, és hazavigyenek. Amikor hálaadáskor hazalátogattam,
minden sokkal könnyebb volt, és ott várt a szobám is, ahova
bevehetem magam, és ahonnan egészen karácsonyig nem is
kellene előbújnom. Tényleg nagyon csábítónak tűnt az ötlet,
de közben tartottam is tőle, hogy ha most hazamegyek velük,
soha többé nem jövök vissza Shepherdstownba.
Szerettem volna olyan helyen lenni, ahol minden biztonsá-
gos, ahol minden kellemesen ismerős, ugyanakkor most már
a saját életemet éltem - fősulira jártam, és még az sem elkép-
zelhetetlen, hogy olyan foglalkozásom lesz, amit végül meg-
szeretek. A jövőm előttem állt, és már nem voltam gyerek,
aki arra vár, hogy ha valami rossz történik, a szülei azonnal
ott teremjenek, ölbe kapják, és megsimogassák a buksiját.
Mert bármennyire rossz volt is ebbe belegondolni, ők sem
lesznek örökké mellettem.
- Nem is tudom, anya. Szeretném ezt egy kicsit még meg-
rágni magamban. - Okosabbnak tűnt kitérő választ adni, mint
élből elutasítani őket. Mind a kettőjükön látszott, hogy nem
éppen erre számítottak, de Cam hirtelen felpattant a székből.
Követtem a tekintetét, és éppen abban a pillanatban, ami-
kor apa is arrafelé fordult, isten az atyám, a szívem megállt
néhány másodpercre.
Ugyanis Jase állt az ajtóban, gesztenyebarna haja kócos,
napbarnított bőre a szokásosnál sokkal sápadtabb. A sötétkék,
V nyakú pulcsi fel volt gyűrődve rajta, és talán még többet is
mutatott, mint takart az alatta viselt fehér pólóból. Minden
gyűrött és rendetlen volt rajta, az én szememben azonban ő
volt a legszívdöglesztőbb pasi, aki valaha élt ezen a földön.
A kezében pedig egy szögletes, rózsaszín dobozt tartott.
A tekintetünk összekapcsolódott, és ő úgy állt meg, mintha
megfagyott volna. A szeme most soha nem látott, szenvedé-
lyes ezüsttel ragyogott, és a megkönnyebbülésen túl volt még
benne valami, amit nem igazán tudtam hova tenni, azonban
nyilvánvalóan ott bujkált minden gesztusában, az arca min-
den rezdülésében.
Felsóhajtottam, ahogy anya felállt, és finoman megköszö-
rülte a torkát.
- Nos, úgy látom, Teresának látogatója van, úgyhogy sze-
rintem jobb, ha nem alkalmatlankodunk.
Apa csodálkozva vonta fel a szemöldökét, és Jase-ről rám,
majd anyára nézett.
- Talán mégsem...
 - Majd holnap visszajövünk, frissen és kipihenten! - Anya
ellentmondást nem tűrő pillantást vetett apára, azután leha-
jolt, és adott egy puszit. - Szeretlek, szívem.
- Én is téged, anya.
Apa az arcom másik oldalán puszilt meg, és nagy duzzog-
va ellépett az ágyam mellől. Amikor elhaladt Jase mellett,
közelebb hajolt hozzá, és súgott valamit a fülébe, amire Jase
egy bólintással válaszolt. Csak isten a megmondhatója, mi
lehetett az.
Cam hátba veregette, ahogy elhaladt mellette. Ezen eléggé
meglepődtem, mert valamiért arra számítottam, hogy majd
valami gyerekes köszönéssel megy el mellette, pacsiznak,
vagy összeütik a vállukat, vagy mit tudom én.
Ha Cam a korának megfelelően viselkedik, akkor mindig
biztosra lehet venni, hogy nagyon komoly a helyzet.
Jase nem mozdult, amíg a szüleim és a bátyám is ki nem
mentek a szobából, utána azonban két jókora lépéssel az
ágyam mellett termett. Súlyos csönd ülte meg a szobát, aho-
gyan a rózsaszín dobozt odatette a kisasztalra, a vizeskancsó
mellé, majd leült az ágyam szélére, és a csípője az enyémhez
ért. A szívem már vagy ezerrel vert, amikor az ujjai hegyével
óvatosan végigsimította az arcomat, és a hajamat gondosan a
fülem mögé fésülte.
Lassan, centiről centire végigmérte az arcomat, és magá-
ban minden bizonnyal leltárt készített mindenről, közte arról
a sejtésem szerint különösen csúnya zúzódásról is, ami miatt
az állkapcsom jobb oldala akkorára dagadt, mintha folyama-
tosan egy narancsot tartanék a számban. Az ajkam jobb sarkát
nem éreztem, és a szemem körül is sajgott az arcom.
Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki alulmaradt egy
ketrec- harcban.
 - Bántott? - kérdezte, és a hangját reszelősnek hallottam.
Egyszerre csendült ki belőle aggodalom és enyhe félelem is. -
Úgy értem, úgy is, ami nem hagy külsérelmi nyomot?
Először nem értettem, mit akar mondani, de aztán leesett.
- Nem... Istenem, dehogy!
Jase lehunyta a szemét, és akkorát sóhajtott, hogy az egész
teste beleremegett.
- Amikor végre sikerült betörnöm az ajtót, és megláttam,
hogy rajtad van... te meg csak heversz a padlón, az első gon-
dolatom az volt, hogy elkéstem. Hogy már elvesztettelek.
- Biztos voltam benne, hogy meghalok abban a szobában.
De te éppen időben megmentettél. - Próbáltam megnyugtatni.
- Az életemet köszönhetem neked. - Aztán minden érzelme-
met belesűrítettem ebbe az egyetlen szóba. - Köszönöm!
- Hát, sohasem szerettem volna, hogy ezt kelljen megkö-
szönnöd nekem!
Közelebb hajolt, a bal kezét a vállam mellett az ágyra tette,
és rátámaszkodott. Nem mondott semmit, csak lehajolt, de
amikor belecsókolt a szám bal sarkába, elteltem érzelmekkel.
Nem is mozdult el onnan, és amikor beszélni kezdett, az
ajka minden hanggal megsimította az arcomat, ezzel mintegy
megpecsételve, hogy minden, amit mond, szívből jön.
- Ebben az elmúlt pár hétben folyamatosan egy barom állat
voltam. Tudom, hogy nem ez a legjobb alkalom ilyesmiről
beszélni, de mindenképpen szeretnék elmondani neked vala-
mit. Rendben?
Felsóhajtottam.
- Igen.
A bal orcámra tette a kezét.
- Kari és Jack miatt nagyon régóta képtelen vagyok bármi-
lyen lányt közel engedni magamhoz... De te más vagy. Bevet-
ted magad a fejembe, és aztán a szívembe is. Talán azóta ott
vagy, hogy legelőször megcsókoltalak, és egészen mostanáig
azt hittem, képes leszek kezelni ezt a helyzetet... Képes le-
szek irányítani az érzelmeimet. És amikor rádöbbentem,
mekkorát tévedtem, rettenetesen megijedtem. Nem akartam
még egyszer átélni azt a fájdalmat. Nem akartam még valakit
úgy elveszíteni, ahogyan Karit elveszítettem. De aztán ma kis
híján téged is elvesztettelek. Komolyan, pontosan úgy,
ahogy féltem tőle. Majdnem elvesztettelek, mielőtt még való-
ban az enyém lehettél volna. Még a gondolatára is felfordul a
gyomrom, hogy milyen közel volt.
Lehunyta a szemét, és a homlokát finoman az enyémhez
érintette.
- Beszélni szerettem volna veled. Azért küldtem az üzene-
tet is, mert rohadtul hiányoztál. És azt hittem... - Elhúzódott,
majd megrázta a fejét. A szemében megjelenő csillogás miatt
a torkom egészen összeszorult. - Na, mindegy, majd később
beszélünk, mert most semmi szükséged arra, hogy az én nya-
valygásomat hallgasd.
Azt akartam mondani neki, hogy én teljesen jól elvagyok a
nyavalygásával, és többet akarok hallani, mert amit eddig el-
mondott, az cafatokra tépte a szívemet, és aztán újra össze-
rakta az egészet, reménnyel töltött el, kitörölte a mai nap ré-
mes eseményeinek emlékeit. Ő azonban csak odanyúlt a kis-
asztalra, és felvette a rózsaszín dobozt.
- Még zeneelmélet után csináltattam, és úgy terveztem,
hogy majd a kokszban adom oda, amikor segítek költözködni.
Egy ideje már magammal hurcolom. Úgyhogy nem valami
friss. - Kinyitotta a dobozt, és láttam, hogy elpirul. - Vaníliás,
eperbevonattal. Tudom, mennyire bírod az eperbevonatot.
Képtelen voltam elszakadni a kipirult arcának látványától.
Csak nagyon ritkán lehetett látni, hogy Jase bizonytalanul
viselkedik, vagy éppen kényelmetlenül érzi magát.
 Lesütötte a szemét, majd rám pillantott.
- Gondolom, most nem nagyon tudsz enni az arcod miatt,
de akkor mit szólnál csak az öntethez?
A gyomrom megkordult annak ellenére, hogy egyetlen ha-
talmas görcs volt az egész. Nem tudtam rávenni magam,
hogy visszautasítsam.
- Jó ötlet.
Az ajka egy félmosolyra húzódott, majd a kisujját mélyen
belenyomta a rózsaszín masszába, és jókora adagot lapátolt
fel belőle. Nem éppen erre számítottam, de ekkorra már az
ajkamhoz emelte az ujját.
A pillantásunk összekapaszkodott, és amikor kinyitottam a
számat, a gyomromban oldódni kezdett a görcs. Hogy tudtam
volna elszakítani róla a tekintetemet, amikor a kisujját be-
nyomta a számba, és először ízleltem meg a mennyei édessé-
get. Ő pedig ugyancsak egy pillanatra sem szakította meg a
kapcsolatot, míg újabb és újabb adagokat felkanalazva az uj-
jával, az egész bevonatot megetette velem. Éreztem, hogy az
arcom lángol.
Jase félretette a nyitott dobozt, majd lehajolt mellém. Le-
vegőért kaptam, amikor finoman végignyalta az alsó ajkamat.
- Maradt rajta egy kis bevonat.
- Ó! - feleltem, mert ekkor már túl voltam azon, hogy bár-
milyen értelmes választ össze tudjak állítani a fejemben.
Visszahúzódott, és a szeme csillogott.
- Mondjuk, lehet, hogy ez nem volt teljesen igaz.
Elmosolyodtam.
- Csak lehet?
- Jól van. - A kezem felé nyúlt, és óvatos mozdulattal ösz-
szefonta az ujjúnkat. - Akkor inkább azt mondom, hogy szín-
tiszta hazugság volt.
Most már hangosan nevettem.
 - Egy ilyen hazugság miatt nem fogok haragudni rád.
- Úgy éreted, az ilyen fincsi hazugságok miatt? - Amikor
látta, hogy bólintok, a vállából azonnal oldódni kezdett a fe-
szültség, amikor azonban ásítottam, megint megmerevedett. -
Jobb lesz, ha alszol végre!
Így, befájdalomcsillapítózva, meg amúgy is, szinte min-
dennél hívogatóbbnak tűnt az alvás gondolata, mégsem sze-
rettem volna még elköszönni tőle. Lepillantottam összefonó-
dó kezünkre és az egészen kicsit rózsaszín kisujjára.
- Nem... nem akarsz itt maradni mellettem? Már ameddig
el nem zavarnak.
A szeme ezüstösen csillogott, és az ajka féloldalas mosoly-
ra húzódott.
- Kicsim, ha azt akarod, akkor teljes egészében a tiéd va-
gyok.
Ezek a szavak nagyon sokat jelentettek nekem, és éreztem,
hogy a mellkasomban valami megremeg.
- Azt akarom.
Lehajolt, megcsókolta a kézfejemet, majd elengedte. Olyan
kecses mozdulattal állt fel, hogy azonnal irigykedni kezdtem
rá, majd az ablakhoz ment. Behúzta a függönyt, a válla felett
hátrafordulva rám nézett, kacsintott, és a szája játékos mo-
solyra húzódott.
Segített egy kicsit odébb csúsznom, majd befeküdt mellém
az ágyba. Alig fért el. Nyilvánvalóan nem két személynek
tervezték, de nem érdekelt. Az oldalára fordult, és a feje egé-
szen közel került az enyémhez.
Olyan óvatosan helyezte a kezét a hasamra, mintha valami
különösen törékeny és finom porcelánt érintene.
- Kényelmes?
Annak ellenére, hogy az egész testem tompán sajgott, és
persze nem tudtam elfelejteni, hogy egy kórházi ágyban va-
gyunk, szerintem még életemben nem feküdtem ennyire ké-
nyelmesen.
- Igen.
- Helyes. - Tekintete összeakadt az enyémmel, és olyan
szenvedély csillant benne, amit leginkább szerelemnek lehet-
ne nevezni. - Ha azt akarják, hogy szálljak ki mellőled, akkor
feszítővasat kell hozniuk. Mert nem mozdulok mellőled se-
hova.
 30. FEJEZET

AZ ORVOSOK MÁSNAP DÉLUTÁN ENGEDTEK KI

a kórházból, de előtte még írtak fel nekem egy csomó pirulát
arra az esetre, ha megint megfájdulna a fejem, vagy bármi-
lyen más elviselhetetlen kín jönne rám. Ugyanakkor, miután
vagy egy teljes éjszakán keresztül hevertem és aludtam Jase-
hez bújva, sokkal egészségesebbnek éreztem magam, mint
akár egy nappal korábban is. Persze, még mindig fájt itt- ott,
és kábé annyira voltam fürge, mint egy háromlábú teknős, de
ettől eltekintve minden király volt.
Illetve több mint király. Hiszen életben voltam!
Anya és apa pillantásán láttam, hogy azonnal haza akarnak
fuvarozni, amint kiengednek a kórházból, de nem voltam haj-
landó velük menni. Még a héten kijelentkeztek a szállodából,
és hazautaztak. Én meg mehettem vissza az albiba.
Jase türelmesen várt rám a Jeep mellett, keze a farmerga-
tyája zsebébe süllyesztve, háttal az ajtónak támaszkodva.
- Szívem, szerintem tényleg veled kellene még maradnunk
egy kicsit!
Odafordultam anyához, és megöleltem.
- Jól vagyok. De tényleg! Csak arra vágyom, hogy haza-
menjek, és lazítsak.
- Vele? - kérdezte rosszkedvűen apa, és arra a srácra né-
zett, akit pedig egészen mostanáig mindig igen szívesen látott
a házában, ha Cammel jött haza.
Felsóhajtottam.
- Igen, vele.
- Akkor most vele jársz, vagy ilyesmi? - kérdezte, én pedig
el sem tudtam képzelni, mi lehetne a megfelelő válasz, mivel
magam sem tudtam, hányadán állunk egymással. Ez a bi-
zonytalanság persze nem kerülhette el apa figyelmét, és so-
katmondó kifejezés ült ki az arcára. Olyasféle, amiből általá-
ban semmi jó nem szokott származni. - Talán jobb volna egy
kicsit elbeszélgetnem vele.
- Dehogyis! - mondtam gyorsan. - Semmi szükség a be-
szélgetésre. Semmiről. Soha.
Szerintem apa már éppen vitatkozni kezdett volna, de anya
finoman a hátára tette a kezét.
- Akkor később majd hívj fel, jó? Tudni akarom, hogy
minden rendben van veled.
- Hívlak. - Bármiben lefogadtam volna, hogy max. néhány
nyugodt órám lesz az albiban, aztán megjelenik Cam, és
lecsekkolja, hogy minden rendben van- e velem. Előre láttam
szomorú sorsomat, hogy egy ideig még tutira számíthatok
ezekre a váratlan ellenőrzésekre.
Miután megint ölelkeztünk meg pityeregtünk egy sort, el-
mentek, én meg odamentem Jase-hez. Ellökte magát a Jeep-
től, és kinyitotta előttem az ajtót.
- A faterod úgy nézett rám, mint aki legszívesebben va-
dászni vinne. - Megfogta a könyökömet, és segített beszállni.
- Úgy értem, afféle speckó, fosatós vadászatra, ahol én lennék
a vad.
Kuncogtam.
- Tudod, azért ebben nem is tévedtél olyan nagyot.
- Király! - Becsukta az ajtót, majd futva megkerülte a kocsi
orrát. Beszállt, rám nézett, és elhúzta a száját. - Pedig nem is
olyan régen még egészen csíptük egymást.
Ebben igaza volt.
- Csakhogy akkor még nem sejtette, hogy lehet közöttünk
valami.
 - Lehet közöttünk valami? - mormogta töprengve, én pedig
megfeszültem. Aztán csak akkor szólalt meg újra, amikor már
kihúztunk a kórház parkolójából. - Szerintem meg határozot-
tan van közöttünk valami.
Nem is tudtam, erre mi volna a megfelelő válasz, mert amit
én akartam, hogy közöttünk legyen, még néhány héttel ezelőtt
sem volt hajlandó megadni. Atán meg persze ott voltak a teg-
nap történtek, hogy az éjszaka, a kórházi ágyban fekve mon-
dottakról már ne is beszéljünk.
Kinyújtotta a kezét, megfogta az én kezemet, és szótlanul
tettük meg az utat a lakásig. Volt ebben a csöndben valami
megnyugtató, és már csak azért is örültem neki, mert így le-
hetőségem adódott összeszedni a gondolataimat.
Sikerült találnunk egy parkolót a bejárattól nem messze, a
University Heightson, és így legalább nem kellett olyan sokat
gyalogolni a mostanra határozottan csípőssé vált hidegben -
különösen így, hogy súlyosan alulöltözött voltam. Cam pick-
upja a parkolóban állt, és amikor elértünk a mi emeletünk
lépcsőfordulójához, tisztán hallottam Avery nevetését a saját
lakásából.
- Szerinted hamarosan megkéri a kezét? - kérdeztem sut-
togva.
Jase bólintott, aztán kinyitotta az ajtót.
- Szerintem még a karácsonyi szünet alatt.
Tökéletes lenne, és gyanítottam, hogy ezúttal nem fog any-
nyit tervezgetni, hanem egyszerűen csak Averynek szegezi a
kérdést. Különben teljesen mindegy is, mert ziher, hogy
Avery igent mond majd neki, aztán boldogan élnek együtt,
amíg meg nem halnak.
Na és az én boldogságommal mi lesz? Még mindig nem
adtam fel a reményt, hogy egyszer tényleg rátalálok.
 Beléptem Cam lakásába, és megtorpantam. Na jó, akkor
helyesbítek. A mi lakásunkba léptem be, bár attól tartottam,
hogy soha az életben nem leszek képes így gondolni rá. Las-
san végignéztem a kopott kanapén, valamint a nagy képer-
nyős tévén, ami mindig a bátyám szíve csücske volt. A kon-
zol és vagy a játékok fele mostanra átkerült Avery lakásába.
Érzelmek fojtogattak, amikor bepillantottam a keskeny kony-
hába, és végignéztem a főzőlapra felhalmozott tepsiken. Las-
san tettem előre egy lépést, mert az utóbbi időben történtek
elviselhetetlen súlyként nyomták a vállamat.
Jase bezárta mögöttünk az ajtót, majd odalépett mögém, és
a kezét a vállamra tette.
- Jól vagy?
- Aha. - És meggyőzés gyanánt bólogattam. Úgy éreztem,
nagyon fontos, hogy minél többször elmondjam magamban. -
Csak annyi az egész, hogy azt hittem, már soha többé nem
látom ezt a lakást.
Maga felé fordított, és a kezét az arcom ép oldalára helyez-
te. Kimondatlan érzelmek feszítették minden vonását. Féle-
lem. Izgalom. Megkönnyebbülés. A tekintetünk összetalálko-
zott, és abban a pillanatban tudtam, hogy ő is azt érzi, amit
én. Kis híján mindörökre elveszítettük a lehetőséget egy kö-
zös jövőre, és most mégis kaptunk egy második esélyt. Mind
a ketten egyszerre döbbentünk rá ennek a súlyára.
- Szükségem van rád! - Jase hangja nagyon mély érzelmek-
től zengett. - Most azonnal.
Nem volt bennem szemernyi kétség sem a vágyait illetően.
És én is ugyanezt akartam, amit ő.
- Igen.
A keze remegett, ahogyan előbb a szám sarkát csókolta,
majd az arcomat is. Ajka végigsimított a fülem alatti részen,
és reszketés futott végig rajtam. A nyakamon nedves, forró
lélegzet rohant végig előbb lefelé, majd vissza. Amikor pedig
finoman megharapta a fülcimpámat, fojtott nyögés szakadt fel
belőlem. A combom közötti lüktetés nyomán feltámadt ben-
nem a vágy. Azonban a szerelem miatt izzott a bőröm mind
forróbban.
- Ezt akarom - mondta, és a két keze végigsiklott az olda-
lamon. Megragadta a csípőmet. - Minden pillanatban téged
akarlak.
- Én pedig téged - feleltem neki, és a karomat a nyakába
fontam.
Jase torkából megint feltört az a szexis morgás.
- Ennél a pár szónál több talán nem is kellene az életben.
- Talán? Mi az, ami biztosan...?
Felemelt, széles tenyere a fenekemre simult, és úgy indult
el velem. Bármit is akartam mondani, az mindörökre elve-
szett, ahogy az ajkát az enyémre szorította, és a kanapé mel-
lett a falnak nyomott, miközben a csípője az enyémnek fe-
szült. Most már a torkomat csókolta. A combomat a dereka
köré fontam, így közelebb helyezkedhetett a lábam között.
A szemem élvezettel csukódott le, és a fejem hátradőlt,
miközben még feljebb húztam a lábamat, közelebb engedve
magamhoz. Ő pedig nem hagyta ki a lehetőséget, a nyakamat
csókolta és a fogaival karistolta, miközben a csípője újra és
újra hozzám dörzsölődött, míg végül azt hittem, elvesztem az
eszem.
Felemelte a fejét, megcsókolta az államat és számat, óvato-
san elkerülve azokat a részeket, amik még tele voltak zúzó-
dással. Felnyögtem, amint hátrafelé lehúzta a vállamról a pu-
lóveremet, és a felsőmön keresztül a tenyerét a mellemre si-
mította. A bimbók azonnal megkeményedtek, érzékenyen
lüktettek, és a gyönyör elviselhetetlenül hullámzott belőlük,
elárasztva egész testemet. A csípője megint az enyémhez
nyomult, és megérintette azt a bizonyos pontot, ami kéjes ki-
áltást csalt ki a torkomból.
- Ne haragudj! - morogta a számba. - Talán túl kemény
volt... Ha fájdalmat okoztam, akkor...
- Nem fájt - nyugtattam meg, és ujjaim a vállába mélyed-
tek. A testem mindenfelé fájt, azonban a vágy, hogy együtt
legyünk, mindennél erősebbnek bizonyult. - Nem fogok ösz-
szetörni.
- Rohadtul örömmel hallom! - Remegő kézzel fogta át a
derekamat, ezzel elárulva, hogy ő maga mennyire vágyik
rám. - Mert te olyan játékszer vagy, amivel még nagyon, de
nagyon hosszú ideig szeretnék eljátszadozni.
Felvont szemöldökkel néztem rá, mire cinkoson elmoso-
lyodott, lefejtette magáról a combjaimat, és visszaengedett a
padlóra.
- Pedig még beszélnem kell veled - folytatta, aztán lerán-
gatta rólam a kardigánomat, és a földre dobta. Pedig ebben a
pillanatban úgy éreztem, hogy a beszélgetést az emberek ha-
tározottan túl szokták értékelni. - Még az előtt meg akartam
beszélni veled mindent, hogy idáig eljutottunk volna, de már
nem tudok tovább várni. Most azonnal benned akarok lenni! -
És ujjai a felsőm alá nyúltak. - Ha nem akarod, akkor most
szólj, és megállók. - A szeme folyékony ezüsthöz hasonlóan
csillogott, amikor összetalálkozott az enyémmel. - Megteszek
bármit, amit mondasz. Ha beszélgetni akarsz előbb, akkor
beszélgetünk. Ha azt akarod, hogy takarodjak innen, akkor
azonnal eltakarodom, de ha azt mondod, maradjak, akkor
olyan mélyen benned leszek, hogy soha nem találok ki belő-
led többé.
Az egész testem felizzott attól, amit mondott, és ahogyan
mondta. Lehet, hogy néha mintha nem tudnék lépést tartani
vele, de most úgy éreztem, mindenre kész vagyok.
 - Egyvalamit azonban tudnod kell - folytatta, és olyan kö-
zel lépett hozzám, hogy a combunk összeért. - Amikor eluta-
sítottalak, életem legnagyobb hibáját követtem el. Egy gyáva
köcsög voltam, aki túlságosan félt, hogy megint fájdalmat
okozhatnak neki, és közben attól a pillanattól kezdve, hogy
kiléptél az életemből, végtelen fájdalom kínozta a lelkemet.
De ezzel már nemcsak magamat kínoztam, hanem neked is
fájdalmat okoztam. És még soha, semmit nem bántam meg
annyira, mint azt.
Elakadt a lélegzetem, ahogyan lassan felfogtam a szavait,
és megértettem, hogy mit jelent ez kettőnkre nézve. De arra
az érzelmi viharra, amit a következő mondatával keltett életre
bennem, egyszerűen nem készülhettem fel.
A homlokomat az enyémhez illesztette, majd selymesen és
finoman megcsókolt, végül lágy nyelvével széjjelválasztotta
az ajkamat.
- És komolyan kész vagyok az életem fennmaradó részé-
ben vezekelni emiatt, mert nagyon szeretlek, Tess! Olyan
mélységesen szeretlek, ahogyan még soha, senkit sem szeret-
tem. - A szemében szerelem és vágy csillant. - Engedd meg,
hogy ezt bebizonyítsam, Tess!
A gyomromban megjelent egy csomó, a szívverésem pedig
esztelenül felgyorsult, ahogyan feloldódtam abban a gyönyö-
rű, szürke szemben. Egyszer már mondta, hogy szeret, akkor
azonban a gyönyör és vágy pillanatában tette, és ez az egyet-
len kis szó elveszett az utána következőkben. Most azonban a
világot jelentette nekem, és nem számított semmi más. Min-
denki követ el hibákat. Isten a megmondhatója, én személy
szerint valódi szakértő voltam abban, hogy hülyeséget csinál-
jak és hülyeséget beszéljek. Jase is hibázott, de egyrészt be-
ismerte, másrészt szerette volna jóvá tenni, én pedig nagyon
is kész voltam segíteni őt ebben.
 Kész voltam megengedni, hogy szeressen.
A térdemet nagyon gyengének éreztem, és magam sem tu-
dom, honnan találtam magamban annyi erőt, hogy állva ma-
radjak, és kimondjam, amire vágytam.
- Maradj!
Jase egy pillanatra lehunyta a szemét.
- Igen!
Megdöbbentően gyorsan került le rólam a felsőm. Ez a pa-
si istenadta tehetséggel rendelkezett a vetkőztetés terén! Ujjai
végigsimították a bordáimat, közvetlenül a melltartóm csip-
kéje alatt, és éreztem, hogy az egész testemen forróság lesz
úrrá, ahogyan tekintetével szinte felfalja félig meztelen tes-
temet.
- Annyira kurvára szép vagy, én meg annyira kurvára sze-
rencsés! - Előbb belecsókolt a mellem közé, aztán megcsó-
kolta mind a két mellemet is, egymás után. A hátam ívben
hajolva dőlt neki a falnak, beszívtam a levegőt, és addig tar-
tottam bent, míg a bőröm bizseregni kezdett.
Leguggolt, levette a cipőmet, majd a zoknimat is. Vigyo-
rogva mutatta fel.
- Manós zokni?
- Mindjárt itt a karácsony.
- Cuki. - Aztán a válla fölött hátradobta. Kecses ujjai azon-
nal utat találtak a melegítőnadrág alá, amit Cam hozott be
nekem a kórházba. Amikor levette rólam a nadrágot, a pulzu-
som már a fülemben dübörgött. - És íme... - szólalt meg, és
csókolni kezdett, közvetlenül a pamutbugyim gumija alatt.
Úsztam a nedvességben, ö pedig felpillantott rám. - Tudod,
mennyire szeretek édességet nyalogatni.
- Édes istenem...!
Halkan nevetve dugta be az ujját a bugyi gumija alá, és
húzta le rólam. Már majdnem teljesen meztelen voltam, míg
róla szinte semmi ruha nem került le. Emiatt kiszolgáltatott-
nak éreztem magam, és amikor felemelkedett, majd á sze-
membe nézett, olyan volt, mint valami kiéhezett ragadozó. A
kezét a hátam mögé csúsztatta, és kikapcsolta a melltartómat.
A fogával húzta le a pántot a vállamról, és közben finoman
végigkaristolta a bőrömet is.
Hátrább lépett, és megcsodálta a művét.
- Istenem, kicsim, komolyan mondom, ezt nem tudom el-
hinni! Gyönyörű vagy! - Aztán napbarnított kezét a csípőmre
helyezte, és miközben odahajolt, mozdulni sem tudtam. Haja
lágyan simogatta a mellem halmait, amivel csak még jobban
korbácsolta a vágyamat.
Aztán forró ajkai közé vette az egyik mellbimbómat, hogy
elektromosság rohant végig testem minden idegvégződésén.
Felnyögtem, mert a gyönyör mind erősebb és erősebb hullá-
mokban árasztott el. Ujjaim a hajába kapaszkodtak, ő pedig
az egyik kezével a lábam közé nyúlt, ujjaival simítva végig
azt a területet, amely szívem minden dobbanásával együtt
lüktetett. Felnyögtem, és fejemet a falnak döntöttem.
Felnézett rám, és orrával kényeztette a nyakamat, közvet-
lenül a vállam fölött.
- Nagyon szeretlek, Tess! Sokkal jobban, mint sejtenéd.
A testem összerándult, ahogyan forró remegések tépázták.
Az ujjai éppen csak hozzám értek, én mégis kis híján elélvez-
tem.
- Én is szeretlek, Jase.
- Mondd ki meg egyszer! - mormogta bele az arcomba. -
Hallani akarom meg egyszer.
- Szeretlek! Szeretlek! - ismételtem újra, és még egyszer,
míg már teljesen elvesztem a gyönyörben. A csípőm előre-
mozdult, és a combjához és kezéhez dörzsölődött.
Elégedett mosolyra húzódott a szája.
 - Basszus, mennyire imádom ezt hallani! - A kéj új csúcsot
ért el, miközben belém nyomta az egyik ujját. - Istenem,
olyan nedves vagy! - A hangja mély, torokból érkező morgás
volt, és ujjával végigsimított az idegvégződésekkel teli kis
gócponton. A testem válaszképpen megremegett, majd elön-
tött a forróság.
- Ez tetszik?
- Igen - suttogtam lihegve. - Nagyon is.
Sötét haja a mellbimbómat simogatta, miközben ajkai a
kulcscsontomat csókolták. Halk sikoly tört fel belőlem, és a
lélegzetem a torkomban szakadt, mert letérdelt elém, majd
finoman széthúzta a combomat, míg már teljesen feltárulkoz-
tam előtte. Villámcsapás rohant végig a testemen, ahogyan a
nyelve a köldökömtől lefelé elindult a csiklóm felé.
- Annyira édes vagy! - Megcsókolta a combom belső olda-
lát. - És annyira gyönyörű!
A levegő azonnal kiszaladt a tüdőmből, mert ekkor egé-
szen odahajolt hozzám, és a nyelvével választott ketté. Meg-
remegtem, és ujjaim újra és újra ökölbe szorultak a hajában.
A szájába vette a húst, és felváltva simogatott a nyelvével,
majd szívogatott mélyen, hogy érezze az ízemet.
Felkiáltottam, és a csípőmet az arcába nyomtam, annyira
gyorsan eljuttatott a csúcsra. Vad izzás gyülekezett bennem,
majd felrobbant. Levegőt sem kaptam, minden izmom egy-
szerre rándult össze, és a gyönyör egyik hulláma a másik után
csapott keresztül rajtam, de ő csak folytatta. A kezével emelt
magasra, és minden pillanatban együtt mozgott velem, míg a
végső utórengés is el nem halt.
Aztán felemelkedett. Az ajka duzzadt volt és nedves, és a
mellére vont. A kezét a tarkómra tette, hátrahajtotta a fejemet,
és amint a szemembe nézett, tekintetében vágy és szeretet
csillogott. A ruhán keresztül is perzselt merev farka, ahogy
nekinyomódott a gyomromnak.
- Most pedig szeretkezni fogunk.
 31. FEJEZET

JASE A KARJÁBA VETT, és ölben vitt át a hálószobába,

majd óvatosan lefektetett az ittlétem óta beszerzett párnák
halmára. Hátralépett, és folyamatosan a szemembe nézve,
levetkőzött. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy még éle-
temben nem láttam érzékibb és izgatóbb dolgot, mint amikor
ruhadarabonként haladva, lassan feltárta előttem csodálatosan
szép testét.
Az első együttlétünk fantasztikus volt ugyan, de egyetlen
hatalmas rohanásnak éltem meg. Nem mintha a maga módján
ne lett volna lenyűgöző és lélegzetelállító, de valahogy előre
tudtam, hogy ez alkalommal minden másképpen zajlik majd.
Az idegeim a véglegetekig feszültek, és megremegtem,
mert tisztában voltam azzal, hogy szeretkezni fogunk, és ezt
én ezelőtt még soha nem éltem át.
Amikor az alsógatyáját is lerázta magáról, a lélegzetem is
elakadt. Olyan teste volt, amit csak álmokban lát maga előtt
az ember. Komolyan. Széles váll, kidolgozott mellek, a hasa
pedig hihetetlenül kemény. A csípője keskeny, a lába izmos
és hosszú, ami pedig közöttük volt, szó szerint lenyűgöző lát-
ványt nyújtott. Mereven állt, és csakis engem akart.
Sót, Jase csakis engem szeretett.
Előrelépett, felmászott az ágyra, és akkor állt meg, amikor
már ott volt, egészen fölöttem. Karjai két oldalról bezártak.
- Érints meg - súgta mély hangon.
Nem kellett kétszer mondania. A tenyeremet a mellkasára
helyeztem, majd végigsimítva elindultam lefelé a hasfal ke-
mény izmain, követve a finom kis szőrösvényt még lejjebb,
míg ujjaim rá nem kulcsolódtak. A tenyeremben éreztem,
ahogyan megfeszül, és hatalmas izgalom töltött el.
Felkapta a fejét, és rekedt hangon felnyögött, miközben a
kezem elkezdte teljes hosszában simogatni.
- Ó, istenem...
Mosolyogtam, amikor lehajtotta a fejét, és feszült arckife-
jezése is oldódott.
- Tetszik?
- Nekem minden tetszik, amit te csinálsz. - Lehajolt, meg-
csókolta a homlokomat, majd még egy csomó apró csókkal
árasztotta el az arcomat, a szemhéjamat, és az orrom hegyét
is. - Minden.
Bátrabbá tett ez a vallomás, így megint végigsimítottam
rajta, és ujjaim csak a farka végénél állapodtak meg. A csípő-
je önkéntelenül előrelökött, és mély, torokhangú morgást hal-
latott megint.
- Igen... - nyögte végül, remegő karokkal, és még kemé-
nyebben meredő farokkal. - De ha ezt még tovább folytatod,
akkor mindennek vége lesz, még mielőtt egyáltalán belekezd-
tünk volna, és hidd el, hogy nem ezt akarod. Nagyon nem.
- Nem akarom - válaszoltam, de közben nem akartam el-
engedni sem.
Hátrahajtottam a fejem, és nem engedtem ki az ujjaim kö-
zül. Előbb az álla alsó részére kapott egy csókot, onnantól
pedig én is elindultam lefele, és végigízleltem sós bőrét. A
mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, én pedig lassan
mozgattam a kezemet, kéjjel kínozva, míg végül nem bírta
tovább, és elhúzódott tőlem.
Rosszkedvűen biggyesztettem le az ajkamat.
- Ez nem ér!
Kuncogott, de aztán hirtelen elakadt a lélegzete.
 - Türelem, kicsim! Hamarosan mindenemet megkapod, de
előbb még...
A nyelve játszani kezdett kemény és hegyes mellbimbóm-
mal, beszúrta, és ezzel együtt fel is emelt az ágyról. Megra-
gadtam a fejét. Csípője türelmetlenül mozgott, és máris a má-
sik mellemre fordította minden figyelmét. A nyers gyönyör
vad viharként gyülekezett bennem.
Az egyik kezét a csípőmre tapasztotta, és közben felemelte
a fejét. Az arcában a feszültség minden kifejezésével. Mély
lélegzetet vett.
- Nem hiszem, hogy tudnék várni akár egy pillanatot is,
Tess! Most azonnal kellesz!
A szívem nagyot dobbant.
- Akkor mire vársz?
Elkezdte lejjebb engedni magát a combjaim közé, de hirte-
len megállt.
- Basszus! Nincs nálam gumi.
Az egyik kezemmel megsimogattam az arcát.
- Tudod, hogy szedem a tablettát, és te vagy az egyetlen
srác, akivel lefeküdtem az utóbbi... hát jó régóta.
- Én pedig már nagyon régóta nem voltam senki mással.
Tiszta vagyok, de a biztonság kedvéért kiveszem majd. - El-
hallgatott, és lejjebb ereszkedett. - Vagy úgy csináljuk, aho-
gyan te szeretnéd.
A kezem a vállára siklott.
- Én csak azt akarom, hogy az enyém légy! Most!
Az ajka végigsimított az én ajkamon, miközben a csípőjét
előrenyomta, a bejáratot keresve. Édesen és annyira finoman
csókolt, hogy legszívesebben évekig ki sem engedtem volna
magamból. Aztán a homlokát az enyémre támasztva, lassan
beljebb hatolt, és kéjes érzéssel tágított. Belekapaszkodtam,
majd a csípője mellé emelve a térdemet hagytam, hogy köze-
lebb kerüljön. Még mélyebbre csusszant, és már egészen ki-
töltött. Amikor teljesen bennem volt, a gyönyörtől felnyög-
tem, ő pedig testsúlyát a karjaira helyezte át.
A testünk tökéletesen illeszkedett, a mellem a mellkasára.
a csípőm a csípőjére. Ereztem magamban, lüktetett, es körben
ott támaszkodott, fölöttem.
- Jase! - suttogtam, és ujjam hegyével végigsimítottam a
karján.
Finoman megcsókolt.
- Istenem, annyira jő benned lenni!
- Nekem is jó magamban érezni. - Az ujjam elindult visz-
szafele, fel a vállán, az arcára. - Mintha pont oda tartoznál.
- Igen - nyögött.
Remegő testtel húzta kijjebb a farkát, majd lökte előre
megint a csípőjét, hogy minden lábujjam egyszerre szorult
össze. Lassú ritmusa egyszerre volt édes és kedvetlen. Min-
den egyes finóm lökésére felemeltem a csípőmet, hogy mé-
lyebbre hatolhasson, A szeretkezésben volt valami naivon
csábító, ami teljesen hiányzik ha az ember nem szívből sze-
reti a partnerét. Csípője minden mozdulata, minden egyes
csókja, minden egyes simogatása saját, végtelen jelentéssel
bírt.
Szeretkezés közben folyamatosan a szemembe nézett,
Gyönyört kaptunk, és gyönyört osztottunk meg egymással.
Ez a lassú tempó sokkal mélyebbnek tűnt, mint a legutóbbi,
vad együttlét. Éreztem, ahogyan duzzad és lüktet bennem. Én
lélegeztem be minden kilégzését, és minden remegés, ami az
ő testén rohant végig, bennem folytatódott.
A testünk azonban ennél sokkal többet akart. A sarkamat a
hátába nyomtam, mert gyorsabb tempóra vágytam, és ő pon-
tosan azt tette, amit szerettem volna. A lökések ritmusa fel-
gyorsult, vele együtt pedig a légzésünk és a szívverésünk is.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy szeretkezésünk ereje miatt
az ágy fejrésze dobolni kezdjen a falon.
Amikor testem megmerevedett, és a bensőmben felgyü-
lemlett feszültség villámgyorsan kezdett felszabadulni, leve-
gő után kaptam.
- Szeretlek!
Nem tudom, hogy addig a pontig mi tartotta vissza Jase- t,
mindenesetre ebben a pillanatban ez a gát megszűnt, vad
nyerseség vette át az irányítást, és ahogyan sokkal erőteljes-
ebben lökte előre a csípőjét, egy ütemre mozdult a testünk.
Eljutottam a csúcsra, a gyönyör a lábam közül kiindulva az
egész testemet magával ragadta, remegés futott végig rajtam.
Addig sikoltottam a nevét, mígnem teljesen berekedtem.
Még az utolsó rándulások sem futottak végig a testemen,
amikor ő már kihúzódott belőlem, és lüktetve a hasamra fek-
tette magát. Aztán a feje a vállamra hanyatlott, a csípője még
mindig remegett. Megcsókolt. Egészen közel vontam ma-
gamhoz, próbáltam kiélvezni a közelsége jelentette minden
pillanatot.
A testét még mindig veríték borította, és remegett, miköz-
ben felemelte a fejét, és a szám sarkába csókolt.
- Szeretlek, Teresa!
Egészen addig maradtunk egymás karjában, míg a lélegzé-
sünk vissza nem tért a normális ütemre. És ezekben a néma
csenddel töltött pillanatokban valami egészen különös dolog
történt velem. Valami... valami összetört bennem. Mintha egy
ősrégi, elrozsdállt lakat pattant volna fel a belsőmben.
Pontosan nem tudnám megfogalmazni, hogy mi okozta ezt.
Talán az, hogy az életem elmúlt, nagyjából egy évében olyan
rengeteg változást kellett átélnem. Hiszen azelőtt pontosan
tudtam milyen jövő vár rám, és utána hirtelen azzal kellett
szembesülnöm, hogy a táncon kívül még rengeteg mindent
tartogat számomra az élet. Vagy az, hogy kerülgetni kezdtük
egymást Jase-szel, és amolyan se veled, se nélküled kapcsolat
alakult ki közöttünk. Az is lehet, hogy Debbie volt az oka,
meg minden, amit az ő halála jelképezett. Vagy talán Erik
volt az, a kolesz szobájában átélt rettegés, és mindaz, amit ez
felidézett bennem.
Na és talán... még talán az is lehet, hogy mindössze megér-
tettem, hogy Jeremy, meg az az egész, szenvedéssel és fájda-
lommal teli kapcsolat mindörökre a múltam része marad, a
lényem része, amit soha nem leszek képes egyszerűen kitö-
rölni az emlékeim közül. Azonban azt is megértettem, hogy
nem emiatt váltam azzá, aki vagyok. Alakított engem, de nem
ez határozott meg.
Es mielőtt észbe kaptam volt, az arcom megint nedves volt.
Jase felemelte a fejét.
- Tess? Kicsim? - A tenyerébe fogta az arcomat, és két hü-
velykje letörölte a könnyeimet. - Mi a baj?
Magam sem tudtam, hogyan fogalmazhatnám meg mind-
azt, ami bennem élt, és amikor nem válaszoltam azonnal, lát-
hatóan elsápadt.
- Fájdalmat okoztam? Várnom kellett volna. Talán jobb lett
volna, ha...
- Nem! - szakítottam félbe reszelős hangon, és próbáltam
mosolyt erőltetni az arcomra a könnyeim filmrétegén keresz-
tül. – Nem miattad van. Csak... minden miatt, és azért, mert
annyi mindent kell átértékelnem az életemben,
A hüvelykje megint végigsimította az arcomat, az ép sze-
mem alatt.
- Nagyon sok minden történt veled, Teresa. És te hősiesen
kezeltél minden helyzetet. Nagyon erős vagy... Nálad erősebb
emberrel soha nem találkoztam.
 Elfojtottam egy nevetést, de aztán a könnyeim csak még
inkább elkezdtek ömleni. Jase felnyögött, átkarolt, a mellka-
sához húzott, és szorosan ölelt.
- Soha nem fogom elfelejteni, milyen volt vele - szólaltam
meg váratlanul, és Jase, valami különös módon, azonnal
megértette, mire gondoltam. - De, ugye, ez így van rendjén?
Ettől még nem leszek gyenge, és nem leszek áldozat.
- Nem. - A fejemre nyomott néhány csókot. - Egyik sem
vagy.
- Nem ez mondja meg, mi vagyok, de akkor is a személyi-
ségem egy része, és... és ezt én el tudom fogadni.
Aztán megremegtem, és a könnyeim között beszélgetni
kezdtünk mindenről, Jeremyről, Debbie-ről és Erikről. Be-
szélgettünk a táncról és a tanításról. Jase pedig átölelt, és szo-
rosan a karjában tartott, míg már felszáradt minden könnyem,
és megszűnt minden, eddig magammal hordozott teher, na
meg azok is, amiknek a létezéséről egészen mostanáig nem is
tudtam.

*
A kép, ahogy Jase anyaszült meztelenül levest főz nekem,
mert nem akarja, hogy fájjon a rágás, alsóhangon is benne
van az első öt dologban, amit az ember lányának a halála előtt
látnia kell. Még azt is megelőzi, hogy elmenjen a San
Franciscó-i Balett- társulat egyik előadására.
Szentséges isten, életemben nem láttam még ennél tökéle-
tesebb segget!
Mind a ketten az ágyon ültünk, nekem a hónom alá feltűr-
ve a takaró, és egy hatalmas tál zöldséglevesen osztoztunk
éppen. Egy kanál és két száj... Mondhatom, nagyon érdekes
ágyjelenet lehetne ebből! Néhány csepp leves mellément, és
végigcsorgott az államon, de Jase villámgyorsan odahajolt, és
lecsókolta, mielőtt a takarón köthetett volna ki.
- Hmm. Mit szólnál ahhoz, ha egyszerűen hanyatt feküd-
nél, és hagynád, hogy a leves maradékát már így egyem meg?
Felnevettem, és hatalmas megkönnyebbülést éreztem. An-
nak ellenére, hogy a sok bőgéstől fel volt duzzadva a sze-
mem, valahogy sokkal jobban éreztem magam.
- Abból hatalmas kupleráj lenne!
- De közben buli is. - Jase kavargatta egy kicsit a levest, és
kihalászta belőle a zöldséget. - Kérsz még?
Hülyén éreztem magam, amiért etetnek, csak ez esetben az
anyaszült meztelen Jase látványa elfogadhatóvá tette a hely-
zetet. Jobban mondva izgatóvá. Kinyitottam a számat, rágtam
és nyeltem.
- Kösz!
Megvonta barna vállát, és a saját szájához emelte a kanalat.
Néhány pillanatig eltöprengve rágott, aztán keresni kezdte a
maradék húst.
- Tudod, én komolyan még azelőtt szerettem volna beszél-
ni veled, hogy levetkőztél.
- De azért eredetileg is az volt a terved, hogy levetkőztess?
- Képtelen voltam megállni, hogy ne ugrassam egy kicsit.
- Most hülyéskedsz? Persze. - Elvigyorodott, azután a szá-
jába dobta a kihalászott húst. A tálra nézett, és kanalazott
még. – Jobban mondva nagyon reméltem, hogy vad és állatias
szexbe fullad ez az egész. - Aztán óvatosan, nehogy egy
csepp is mellémenjen, a számba is kanalazott egy kicsit. - De
végül annyira elbaltáztam mindent, hogy őszintén azt hittem,
el fogsz küldeni a fenébe.
Oldalra billentettem a fejemet, és egy kicsit közelebb hú-
zódtam hozzá.
- Komolyan?
 Bólintott.
- Hát, tudom, hogy istenverte elbűvölő egy dög vagyok, de
amit lehetett, azt mind elkúrtam, és...
A tál fölött odahajoltam hozzá, és szájon csókoltam.
A szétrepedt ajkammal biztosan nem ez volt élete legfor-
róbb csókja, ő mégis úgy rezzent össze, mintha kinyúltam
volna, és a farkát kapom el.
- Tényleg egy csomó mindent elbaltáztál - mondtam, miu-
tán visszahelyezkedtem. - Tudom. Tényleg nagyon sok min-
dent, te seggfej. És nagyon meg is bántottál.
Bűntudatosan nézett.
- Tess...
- De ezt nem fogom életem végéig a szemedre vetni. Külö-
nösen így, hogy tegnap kis híján tényleg vége lett. Lehet,
hogy közhelyes, de az élet valóban nagyon rövid. Téged akar-
lak! - Szenvedélyesen beszéltem. - Mindegy, hogy milyen
terhet cipelsz magaddal, Jase. Nagyon jól tudom, hogy nem
lesz könnyű dolgom veled. Felkészültem rá, amikor visszatér-
tem hozzád. Jack a fiad, ha tudja az igazságot, ha nem. És
még csak az sem számít, hogy megmondod- e neki egyálta-
lán, mert akkor is mindig a fiad marad. Aztán, ha egy napon
mégis úgy döntenél, hogy közlöd vele az igazságot, melletted
állok majd.
Lesütötte a szemet.
- Te tényleg, komolyan készen állsz erre? Mit szólnál, ha
jövőre mondanám meg neki, amikor lediplomázom?
A gyomrom egy kicsit összerándult a gondolatra, de előre
tudtam, hogy ez fog történni.
- Olyan felelősség jár veled, amit én tényleg kész vagyok
vállalni. Nem tudom, mennyire fogod Jackkel kapcsolatban
bármiben a hasznomat venni, de mindent megteszek majd.
Jase felnézett, és a szeme elkerekedett.
 - Te tényleg tökéletes vagy, Tess! Hiszen már most is any-
nyira kedvel, és... Nos, egy napon biztosan csodálatos anyuka
leszel.
Elpirultam, és ahelyett, hogy a hideg rázott volna ki az
anyaság gondolatára is, inkább melegség járt át a bók miatt.
- Kösz szépen! - Nagy levegőt vettem. - Te tényleg ké-
szen állsz?
- Nagyon sokat töprengtem, Teresa, és biztos vagyok ben-
ne, hogy igen. Pontosabban szerintem már nagyon régóta ké-
szen állok, csak eddig magamnak sem mertem beismerni. De
amit irántad érzek, azt egyszerűen nem voltam képes értel-
mezni. Először azt hittem, hogy beteg vagyok, mert Cam
mégis a barátom, aztán amikor rájöttem, hogy mégsem, és
hajszál híján elvesztettelek, már tudtam, hogy ezt helyre kell
raknom magamban. - Kócos hajába túrt. - És teljesen igazad
volt velem kapcsolatban. Akkor még nem léptem tovább
a múlton. Tudom, hogy mindenképpen el kell mennem, és
meglátogatni a sírját. Meg akarom tenni. Csak ezt szerettem
volna elmondani neked.
- Akkor, amikor küldted az üzit, hogy beszélgetnünk kell?
Megint bólintott.
- Persze nem egyedül erről volt szó. Azt hiszem, most,
hogy megtettem, mintha egy ajtót is elkezdtem volna lezárni
magamban. Soha nem fogom elfelejteni, de lezárom magam-
ban.
Próbáltam nem mutatni, mennyire megdöbbentett ez az
egész. Számára ez hatalmas lépés volt. A legtöbb ember talán
könnyeden lerázta volna magáról a múltat, de nem Jase. Tisz-
tában voltam vele, mennyire rémesen nehéz volt ezt megfo-
galmaznia.
 - Szerintem ez csodálatos ötlet, és ha bármikor szükséged
van arra, hogy valaki továbblökjön a megfelelő irányba, rám
mindig számíthatsz.
Kicsit elmosolyodott, és a fejét rázta.
- Te... Egyszerűen fantasztikus vagy, Tess!
- Nem. Cseppet sem vagyok az. Csak nagyon szeretlek.
Úgy tűnt, mintha egy pillanatra nem tudott volna levegőt
venni, aztán odahajolt hozzám, és a tálat letette az éjjeli szek-
rényre. Visszaült, majd megérintette az állkapcsomon levő
csúnya zúzódást.
- Nem vagyok benne biztos, hogy megérdemellek- e egyál-
talán.
Lehunytam a szememet.
- Utálom, amikor így beszélsz magadról.
- Én pedig utálom ezt gondolni, de akkor sem tudom meg-
állni. - Az ajkainak érintése selymesen lágy volt. - Viszont el
fogok követni mindent, hogy ezt megváltoztassam. - A kezét
a vállamra helyezte, és gyöngéden hanyatt fektetett az ágyon,
míg a fejem a párnákon nem nyugodott. Aztán leheveredett
mellém, az oldalára fordult, és az arcát a könyökére támasz-
totta. - Ezt megígérhetem.
- Hiszek neked.
Az ajkán halvány mosoly villant, majd egyik ujjával simo-
gatni kezdte a vállamat. Több, néma pillanat telt el így.
- A szüleid mikor mennek vissza?
- Ha jól tudom, holnap. Szerették volna, ha én is velük me-
gyek, de nemet mondtam. - Megremegtem, ahogyan az ujja a
kulcscsontomat simította.
- Na és a karácsony? Tudom, hogy valamivel több mint
egy hét múlva itt van, terveztél már valamit?
Lehunytam a szemem, és vakon próbáltam megint megta-
lálni ezt a pihekönnyű érintést.
 - Úgy terveztem, hogy Cammel együtt hazautazom. Ő
szenteste akar menni.
- A karácsony nálunk is nagyon szép szokott lenni. - Az uj-
ja most a takaró vonalát rajzolta végig. - Jack még mindig
hisz a Mikulásban, úgyhogy reggel mindenképpen ott kell
lennem vele. De utána már veled is szeretnék együtt lenni.
Mit szólnál hozzá, ha a szentestét nálunk töltenéd, aztán meg
másnapra én vinnélek el a szüléidhez? Késő délelőtt elég is
lenne elindulni. Már úgy értem, ha nincs ellenedre se neked,
se a szüleidnek.
A szemem tágra nyílt.
- Istenem, imádnám, ha együtt karácsonyoznánk! - Amikor
pedig végiggondoltam, hogy a szentestét az ő szüleivel, a ka-
rácsonyt meg az enyéimmel tölthetjük, széles, idióta mosoly-
ra húzódott a szám. - De nem szeretném, ha feleslegesen kel-
lene utazgatnod.
- Természetesen együtt alhatnánk. - Lerántotta rólam a ta-
karót, és végignézett rajtam, a magam meztelen valóságában.
- Már, ha te is és a szüleid is egyetértenek.
- Én boldogan vállalom, a szüleim pedig elfogadják majd a
dolgot, mert én mindenképpen így szeretném. - A tekintete
ebben a pillanatban elszakadt az enyémtől, és kényelmesen
végignézett a testemen, majd az állkapcsában megremegett
egy izom. - És szerinted a te szüleid beleegyeznek majd?
- Meg szép! - felelt, de a hangja szórakozottnak tűnt.
- Most leszünk együtt először. - Kipirultan kuncogtam,
majd visszatettem a fejemet a párnákra. - Szerinted nem
hangzik ez nagyon hülyén?
- Szerintem nem. - Aztán fölém gördült, és éreztem, hogy
megkeményedett farkát a combjaim közé teszi. - És természe-
tesen nem is ez lesz az utolsó.
 A levegő a torkomban szakadt, ahogyan a hátam ívben
meggörbült, és a hajába kapaszkodtam.
- Erre gondolsz, amit most csinálunk, vagy a karácsonyra?
Halkan nevetett, aztán lenyúlt kettőnk, közé, és megragad-
ta a farkát.
- Mindkettőre.
- Ó! - Ez volt az a pillanat, amikor egy időre elfelejthettem,
hogy képes vagyok értelmes mondatokra. Csípője erőteljes
lökésével mélyen belém hatolt. - Jase!
Felnyögött, majd szorosan magához ölelt, és anélkül, hogy
egy pillanatra is kihúzódott volna belőlem, a hátára fordult.
Lovagló ülésben helyezkedtem el rajta, és két tenyeremmel
megtámaszkodtam a mellkasán.
- Igen? - kérdezett vissza, és szélesen vigyorgott.
- Hű, de mocskos vagy!
A két keze átfogta a csípőmet.
- Pedig még semmit sem láttál.
 32. FEJEZET

ABBAN A PILLANATBAN, HOGY ELHAGYTUK

Shepherdstownt, apró pelyhekben hullani kezdett a hó. Késő
délután volt már, és úgy tűnt, hogy a tél hidege Jase Jeepjé-
nek minden kis résén keresztül utat talál az utastérbe, mert
bármennyire melegre állította is a fűtést, az nem volt elég.
A kezemet fogta, és néma csendben ültünk egymás mellett.
A bütyköm még mindig alaposan szét volt verve, a többi hor-
zsolás és vágás azonban ekkorra nagyrészt beforrt.
Az Erik bekattanását követő első néhány éjszaka bizonyult
a legnehezebbnek. Hála istennek, Jase-t szinte le sem lehetett
volna választani rólam, ott volt mellettem minden alkalom-
mal, amikor valami rémálomból riadtam fel, vagy amikor az
átéltek miatt nem jött álom a szememre. Szerencsére tökéle-
tesen kihasználta ezeket az álmatlanul töltött, késő éjszakai
órákat, így elterelte a gondolataimat Erikről és a rettenetes,
sötét emlékekről.
Rápillantottam, és a szívem megdobbant. Szeret. És én is
szerelmes vagyok belé. Még mindig beleszédültem, amikor
eszembe jutott, hogy megnyílt előttünk egy közös jövő, ami
ráadásul lehetőségekkel van tele.
Megszorítottam a kezét, és amikor rám pillantott, biztatóan
elmosolyodtam. Acélszürke szemének tekintetében ugyanak-
kor aggodalom villant. Amikor aznap reggel felébredtünk, és
megkérdezte tőlem, hogy mielőtt útnak indulnánk a szülei-
hez, van- e kedvem elkísérni ide, már tudtam, hogy ez hatal-
mas lépés a számára.
- Minden rendben? - kérdeztem.
Barna tincsek bukkantak elő a szürke kötött sapka alól.
 - Valahogy furának érzem, hogy éppen te kérdezed ezt tő-
lem.
- Igaz. - A térdsérülésem, Debbie halála, valamint Erik
megzakkanása miatt eddig mindig csak ő aggódott az én ép-
ségem miatt. - Most mégis én teszem fel a kérdést neked.
- Én... Nem is tudom. - Elhallgatott, majd jobbra fordult,
és átvágott egy benzinkúton. - Szomorú vagyok. Zavart. És
különös módon boldog is. Mintha büszke lennék magamra
valami miatt. Tudom, ez rettenetesen hülyén hangzik...
- Nem hangzik hülyén. Tényleg büszke lehetsz magadra.
Egy villámgyors mosoly villant az ajkán, majd elhalvá-
nyult.
- Szerintem a világ minden érzése egyszerre tört rám.
Érthető volt. Kari halála óta évek teltek el, és számára ez
az alkalom az első. Megfogtam, és megszorítottam a kezét.
Mire megérkeztünk a temetőbe, a földet már vékony réteg-
ben borította a porhó. A szülei útmutatásának megfelelően,
amikor behajtottunk a temetőbe, előbb jobbra fordultunk,
majd tovább hajtottunk a lomha ívben kanyarodó úton, míg
meg nem láttunk egy hatalmas tölgyfát.
Kari sírja itt lesz a közelben - a fától számítva az ötödik.
Az út szélén állította meg a kocsit. Csak ekkor húzta el a
kezét, hogy a motort leállítsa, de úgy tűnt, nem akarózik neki
kiszállni.
Ehelyett csak nézte meredten azt a vén tölgyet. Az enyhe
szélben lustán integettek az ágak.
A mellkasomba valami szorító érzés költözött.
- Tényleg készen állsz? Mert ha akarod, később is vissza-
jöhetünk.
- Készen állok - felelte halkan, néhány pillanatnyi töpren-
gés után. - Mindenképpen meg kell tennünk.
 Ebben mondjuk egyetértettünk. Jase továbblépett ugyan,
de még mindig nem engedte el teljesen a múltat. Éveken ke-
resztül ágy tekintett Kari halálára, mintha a lány csak szakí-
tott volna vele, mintha még mindig élne és virulna valahol a
világban, ami talán segített neki feldolgozni a veszteséget, de
azt is jelentette, hogy nem sikerült teljesen elszakadnia a
múlttól. Ezért történt az, hogy miután szerelmet vallott ne-
kem, rögtön el is taszított magától. Most már értettem mi, mi-
ért volt. A félelem szülte ezt a döntést. A félelem, hogy
megint elveszíthet valakit, akit éveken keresztül a tenyerén
hordozott.
Másodpercek teltek el, aztán bólintott.
- Rendben van.
- Rendben - suttogtam vissza.
Kinyitotta a kocsi ajtaját, és azonnal betört rajta a jeges
szél. Én is így tettem, és a zsebemből azonnal fel is vettem a
kesztyűt, miközben ő a hátsó ülésről előhúzta a mikulásvirá-
got, amit a temetőbe jövet vásároltunk.
Ahogyan a kocsit megkerülve mellé léptem, csizmám talpa
alatt ropogott a hó és a deres fű. Ő megállt, és lepillantott
rám. A tekintetében csillanó bizonytalanság és kiszolgálta-
tottság majd széjjeltépte a szívemet. Fedetlen, szabad kezével
kinyúlt felém. Azonnal megragadtam, és a gyapjúkesztyűn
keresztül is tisztán éreztem, milyen Nagy erőt ad neki a kö-
zelségem.
Szótlanul sétáltunk a sírkövek között, és próbáltunk nem
gondolni Debbie temetésére, és arra, hogy Erik az összes
gyászoló füle hallatára engem tett felelőssé a haláláért. Na-
gyon nehéz volt, hiszen Debbie is itt nyugodott, csak a főút
másik oldalán.
A temetőknek békét kellene sugározniuk, ennek ellenére a
mozdulatlanság - illetve az élet teljes hiánya miatt - engem a
hideg kerülget tőlük. A mai nap azonban más volt. Ahogyan
közeledtünk a nagy tölgyhöz, egyszerre nem Az élőhalottak
éjszakája jutott eszembe, és nem arra gondoltam, hogy meny-
nyi halott hever a lábunk alatt.
Csak Jase járt a fejemben, meg az, hogy mennyire nehéz
lehet ez most neki.
Amikor hirtelen megtorpant, azonnal tudtam, hogy megér-
keztünk Kari sírjához. Követtem a tekintetét, és levegő után
kaptam.
A sírkő fényes, szürke márványból készült, és szív alakot
formázott. Egy imádkozó angyal képét vésték bele, a térdeplő
alak alatt pedig a név, Kari Ann Tinsmen, illetve a születés és
halál, egymáshoz kegyetlenül közeli dátuma.
Ez volt ő. Se egy arc. Se egy test. Egész életét összefoglal-
ta a díszes felirat a dátumok alatt. Szerető testvér, leány,
anya. Aludj az angyalokkal!
Anya.
A torkomban csomó gyűlt össze. Karinak soha nem volt
esélye kipróbálni az anyaságot. A pokolba is, hiszen szinte
semmit sem volt alkalma kipróbálni ebben az életben!
Jase lassan ingatta a fejét, és egyre csak a sírra meredt.
Még csak elképzelni sem tudtam, vajon mi járhat a fejében.
Talán mindenből egy kicsi, rövid, közös életük minden pilla-
nata.
És ekkor összeállt a kép nagyon sok aprósággal kapcsolat-
ban, amit Jase korábban mondott vagy tett. Azt mondta, hogy
tragédiából is születhet szépség. Ezzel kapcsolatban közvet-
len tapasztalattal rendelkezett. Egy be nem tervezett terhes-
ségnek köszönhetően kapta meg Jacket, mégis egy tragikus
halál kellett ahhoz, hogy a látásmódja a megfelelő irányba
forduljon.
 Én is ugyanezt mondhatom el a tánccal kapcsolatban. Miu-
tán nem táncolhattam többé, azt reméltem, hogy tanárként
majd megváltoztathatom a világot. Hiszen nem ezért lesz ta-
nár valakiből? Mert a pénz miatt tutira nem. Az indok sokkal
mélyebb ennél, sokkal kézzelfoghatóbb. A tanárok a jövőt
alakítják. A táncosok szórakoztatnak. És persze ez még nem
azt jelenti, hogy soha az életben ne csatlakozhatnék megint
ahhoz a világhoz. Egyrészt ott volt a titkos tervem, hogy
Averyt visszaédesgetem egy táncstúdióba, és ha nagyon
akarnék, akkor kezdő táncosoknak is nagyon sokat segíthet-
nék.
Márpedig nagyon akarom.
Annak is megvan az előnye, ha az élők tudatában vannak a
halálnak. Ez ugyanis mindig emlékezteti őket, hogy éljenek,
hogy éljenek a jelennek, és közben tekintsenek előre, a jövő-
be.
- Kari nagyon... jó lány volt - mondta végül Jase, megtörve
a csendet.
A mosolyomat könnyekkel telinek éreztem.
- Biztos vagyok benne.
Elég hosszú ideig csak meredt a sírkőre, mozdulatlanul.
Remegtek a kezében tartott virág vörös levelei, de kétlem,
hogy a csípős hideg miatt.
- Annyira szerette a telet és a havat! - Elhallgatott, és ami-
kor telezett, nagyokat nyelve próbált gátat vetni a könnyei-
nek. A hópelyhek most már nagyobbak lettek és sűrűn hull-
tak. Amikor megint Megszólalt, a hangja érzelemmel telt
meg, - Azt hiszem, ez a fajta idő éppen jó volna neki.
Csak néztem, ahogyan egy különösen kövér hópehely hull
az íves márványra.
Jase mélyen, reszketegen felsóhajtott.
 - Azt hiszem, hogy Jack ezt tőle örökölhette. Mármint,
hogy annyira szereti a telet. Neki is ez a kedvenc évszaka.
Lehet, hogy csak a karácsony miatt, de szeretem azt gondolni,
hogy az anyjától örökölte.
Megszorítottam a kezét.
- A tél valóban nem egy rossz évszak.
Ajkának egyik sarka felhúzódott.
- Mondjuk, én inkább nyári vagyok. - Aztán kivette a kezét
az ujjaim közül, és tett egy lépést előre. Letérdepelt, majd a
csodálatosan vöröslő virágot a sírra helyezte.
Némán figyeltem, amint levette a fejéről a kötött sapkát, és
lehajtott fejjel térdepelt még egy ideig, imádkozva, vagy ép-
pen Karihoz beszélve, nem tudom. Mindegy is, mert ez a pil-
lanat annyira végtelenül bensőséges és szomorú volt, hogy
szinte úgy éreztem, hallgatózom.
Kipislogtam a szememből a könnyeket, majd fejemet fel-
emelve néztem a hatalmas fát. És közben vissza kellett nyel-
nem az újabb könnyeket. A csupasz ágakat már fehér takaró
borította.
Amikor Jase visszatért hozzám, és megint felvette a fejére
a sapkáját, az orra éppen olyan vörös volt, mint amilyennek
én az enyémet éreztem.
- Nem lenne baj, ha maradnánk még néhány percig? Tu-
dom, hogy rémesen hideg van, szóval ha akarsz, akkor vár-
hatsz a...
- Teljesen jól vagyok. - Eltökéltem magamban, hogy ha
még maradni akar, nem mozdulókéi mellőle. - Addig mara-
dunk, ameddig csak akarsz.
- Köszönöm! - Aztán amint átölelt, mintha a feszültség ki-
csit csökkent volna benne. Közelebb húzott. A teste csak úgy
árasztotta magából a kellemes meleget. Az állát a fejem tete-
jére helyezve felsóhajtott.
 - Köszönöm, hogy itt vagy nekem!

*
A Winstead-farmot alaposan feldíszítették.
Mintha maga a Mikulás szórta volna mindenfelé szét a
karácsonyidíszeket, de az egész cseppet sem tűnt giccsesnek.
A kocsibehajtó mellett végigfutó léckerítésre színes égőfüzért
akasztottak. Vörös, zöld és kék színben pislogott a fészer, és
a ház egész elülső része olyan volt, amiről leginkább egy ha-
talmas diszkógömb jutott az eszembe.
Jase halkan nevetett, és elkerekedett szemmel nézte ezt az
egészet, ami miatt nekem is mosolyogni kellett, hiszen a te-
metőben tett látogatás óta először hallottam nevetni.
- A szüleim mindig megőrülnek egy kicsit karácsonykor -
jelentette ki. - Bár, gondolom, elsősorban Jack miatt csinál-
ják.
Egy kicsit? A tornáctól jobbra egy felfújható Mikulás állt,
a tetőn pedig nyolc rénszarvas. Sajnos mind közül a legfonto-
sabb, a kilencedik, név szerint Rudolf, éppen hiányzott. A
kémény mellett ezen kívül egy műanyag Mikulás is állt, vál-
lán az ajándékokkal teli zsák.
A tornác előtt volt még egy hatalmas, deresre festett üveg-
gömb is. A jókora ablakokon keresztül tisztán látszottak a
karácsonyfa fényei. A szüleim általában jobban kedvelték, ha
minden évben más, de egyszínű égőkkel díszítjük a fát, ne-
kem azonban ez a megoldás jobban tetszett. Volt valami csa-
ládias ebben a kaotikus fénytengerben.
- Az ajándékokat a Jeepben hagyjuk - jelentett ki Jase, mi-
közben kiugrott a kocsiból. - Ugye, nem felejtetted el hogy a
Mikulás még úton van?
Elvigyorodtam.
 - Inkább olyan, mintha kicsit be lenne rúgva odafent, a te-
tőn. Felnézett, és mivel éppen ebben a pillanatban támadt fel
a szél, és kezdte ide- oda imbolyogatni a figurát, hangosan
felnevetett.
- Ez aztán a nekem való Mikulás!
Megálltam a bejárati lépcső aljában, és a porhavat rugdos-
tam.
- Biztos vagy benne, hogy jó ötlet volt eljönnöm?
Először rám nézett, majd a kezét a vállamra tette, és lehaj-
totta a fejét, hogy a szemünk éppen egy magasságba került.
- Hát persze! Anya és apa nagyon boldog, amiért nálunk
tököd a karácsonyestét. És azt is tudják, hogy már tudod az
igazságot. - Végigsimította a fejemet, aztán az egyik kósza
hajtincsemet a fülem mögé fésülte. - Őszintén szólva, azt hi-
szem, sokkal izgatottabbak, mint én.
Felnevettem.
- De csak azért, mert annyira istentelenül jó, ha itt vagyok.
- Ez pontosan így van. - Jase előrébb tolta a fejét, és azon-
nal meg- éreztem az ajkamon forró leheletét. Megremegtem,
az ő szája pedig mosolyra húzódott.
- Nagyon köszönöm az egész mai napot. Komolyan. Ezt
nem tudom elégszer hangsúlyozni. Nem hiszem, hogy nélkü-
led végig tudtam volna csinálni.
Előrehajoltam, majd egy kicsit kinyújtóztattam magam, és
az orromat az övéhez dörzsöltem.
- Szerintem nélkülem is ment volna, de nagyon örülök,
amiért ott lehettem. Komolyan. - A kesztyűmet persze a ko-
csiban hagytam,
Így most fedetlen kézzel simítottam meg az arcát, erezve a
finom kis borostát. - Minden rendben?
Lehunyta a szemét.
 - Tudod, nem gondoltam volna, hogy ez bármit változtat
majd az érzéseimen, de mégis így történt. Nem olyan nagy
dolog, mégis nagyon örülök neki. - Az egyik kezét az enyém-
re helyezte, míg a másik a tarkómra siklott. - Azt hiszem, jö-
vök neked egy hálacsókkal.
- A hála részével nem, de a csók azért jöhet.
Mosolygott, majd az ajka végigsimította az ajkamat egy-
szer, majd még egyszer, olyan lágyan és könnyedén, mintha
egy hópehely hullott volna rá. Szorosan fogott, miközben a
nyelvével a két ajkam közé furakodott. Amikor pedig a száj-
padlásomat simította végig, forróság öntötte el a testemet, és
megfeszültek az izmaim.
Azért az efféle hálacsókokhoz hozzá tudnék szokni!
Jase pedig, nos, ö nem csak egyszerűen csókolta az embert.
Hanem ízlelte. Felfalta. Az ajkai gyönyört ígértek, a nyelve
pedig még többet. Kész professzora volt a csókolózás művé-
szetének, és a művészet itt nem is túlzás, hiszen hamarosan a
lelkem mélyéből tört fel az élvezettel teli nyögés.
- Ugyan már, édes fiam! Nem arra tanítottalak, hogy csinos
lányokkal nem a hidegben csókolózunk? - Az apja hangja
szakította félbe az élményt. Elpirultam, Jase pedig hátrébb
húzódott.
- Csak felmelegítem, nehogy megfázzon - válaszolta Jase
vigyorogva. Elfordultam, mert nem akartam, hogy lássák vö-
rös ábrázatomat, hiszen nincs is jobb annál, mint amikor a
srác apja úgy találja az embert, hogy a térde szó szerint remeg
egy csóktól. És ekkor megláttam Jase arcát, megláttam a ben-
ne tükröződő örömöt, valamint ezüstszürke szemében valami
csillanást, amit korábban még soha. - Igaz?
Pislogtam, és lassan, mormogva feleltem.
- Aha.
Az apja elvigyorodott,
 - Na, gyertek! Anyád és Jack a konyhában sutit készít a
Mikulásnak.
Jase hunyorgott, majd felém nyúlt, megfogta a kezemet, és
tervezetett a tornácra. A kilencedik rénszarvas itt állt, mint-
egy őrködve
- Hatalmas a káosz?
- Kábé, mint amikor te szabadulsz be a konyhába. - Aztán
megfordult, és tartotta nekünk az ajtót. - Röviden, igen. Ha-
talmas.
Nevetnem kellett, amikor észrevettem, milyen arcot vágott
Jase.
- Jobban belegondolva, még soha nem láttam, hogy zacs-
kós levesen kívül bármi mást főztél volna...
Az apja hangosan nevetett, és beléptünk a házba. Minden-
hol sütemény és örökzöldek illata terjengett.
- Drágám, higgye el, hogy jobb, ha ezt nem látja!
- Annyira azért nem gáz a helyzet! - Jase rosszallóan né-
zett, és levette a kabátját. - Csak egyszer sikerült beleolvasz-
tanom egy műanyag spatulát valami sütibe.
- Egyszer? - Levettem a kabátomat, majd felakasztottam a
fogasra. - Szerintem azért ez éppen elég.
- Amit azonban nem tesz hozzá, hogy ezután megpróbálta
megetetni az unokatesóival.
Felnevettem, mert Jase arcán hihetetlenül szégyenkező
mosoly jelent meg.
- Jézusom, ez most komoly?
- Mi van? - megrántotta a vállát, és levette a sapkáját is. -
Nem ették meg!
- Csak azért, mert olyan kemény volt, hogy embert lehetett
volna ölni vele! - válaszolta az apja, mosolyogva. - A fiam
rengeteg mindenben nagyon jó, de a főzés nem tartozik az
erősségei közé.
 - Kösz, apa!
- Jase! - Jack boldog kiáltása hallatszott a konyhából. -
Fess!
Abban a pillanatban, hogy megfordultunk, Jack teljes se-
bességgel rohant keresztül az ebédlőn.
- Hűha, kishaver! Lassíts egy kicsit! - mondta neki Jase, és
éppen abban a pillanatban lépett előre, amikor Jack kis híján
lefejelte az ebédlőasztal sarkát. - Jack, még a végén...
Aztán megérezte, hogy Jack kamikazetámadásra készül,
ezért letérdelt, és amikor a kiskölyök rávetette magát, köny-
nyedén elkapta. Magához ölelte, és felállt. Jack úgy kapasz-
kodott rajta, mint egy kismajom, és az ujjai Jase haját simo-
gatták.
- Sutit sütünk a Mikulásnak! - jelentette ki, miközben
egész maroknyi hajat markolt meg. - Van benne csoki meg
dió is.
- Tényleg? - Jase egy egészen kicsit oldalra fordult, ölében
a gyerekkel. A mellkasomba feszítő érzés költözött, amikor
kettőjüket néztem. Lehet, hogy Jack nem tudja, mi az igaz-
ság, de lehetetlen nem észrevenni, mennyire szeretik egy-
mást. - Na és a mogyoróvajas muffin? Tudod, hogy nekem az
a kedvencem!
- Olyat is csináltunk. És egy csomót felfaltam! - Jack vi-
gyorogva hajtotta a fejét Jase vállára.
- Csomót? - horkantott fel Mr. Winstead. - A kölyök felfal-
ta a tepsi felét.
A vigyor még szelesebb lett Jack arcán, aztán amikor en-
gem is észrevett, megint felsikoltott.
- Leszállók! Leszállók!
Jase mosolyogva tette le a gyereket a földre. Abban a pil-
lanatban, hogy a kapálózó kis lábak a talajt érintették, odaro-
hant hozzám, és megölelte a lábamat.
 - Szia! - mondtam neki, és összekócoltam egy kicsit a totál
kifésülhetetlen hajat. - Várod már a Mikulást?
- Igen! Apa azt mondta, hogy a Mikulás szánja hamarosan
elindul. - Hátrébb lépett, és megragadta a kezemet. - Gyere
csak!
Jase-re pillantottam, aki csak megvonta a vállát, és mo-
solygott. Az apjával lemaradtak egy kicsit, de Jack nem en-
gedte el a kezemet, és vonszolt maga után, keresztül az ebéd-
lőn.
A konyhában tényleg a káosz volt az úr. A középső szigetet
és a pultokat szinte elborította a nyers tészta, a padlóra liszt
szitált, és a tálakat üres tojáshéjak töltötték meg. Ennek elle-
nére a levegőben terjengő illat már jó előre magában hordozta
egy mennyei cukorsokk ígéretét.
- Nézd, kit találtam! Nézd!
Mrs. Winstead megfordult, és kezét a vörös köténye alján
végigfutó karácsonyfamintába törölte.
- Jaj, kedvesem, annyira örülök, hogy eljött! - Azokkal a
hosszú és határozott lépésekkel jött oda hozzám, ami Jase-
ben is annyira tetszett. - Istenem! - tette hozzá, miközben
egyik ujjával finoman végigsimította a zúzódást az állkap-
csomon. Szerencsére már nem volt annyira csúnya. - Hogy
van, kedvesem?
- Jól! - feleltem, és mosolyogva néztem, amint Jack elen-
gedi a kezemet, majd odamegy a pulthoz tolt fellépőre. Az
egyik kezét azonnal belenyomta a tésztába. - Nagyon jól va-
gyok.
- Annyira boldog vagyok, hogy ezt mondja! - Erős karjával
átölelt, és kis híján kinyomta belőlem az összes szuszt. -
Amikor Jase elmondta, hogy... - Odapillantott Jackre, aki ép-
pen golyókat gyúrt a tésztából. Halkabban folytatta. - Nem
akarom, hogy a kicsi hallja, de annyira boldog vagyok, amiért
minden rendben van, és, hogy... - még halkabban folytatta - a
börtönben rohad az az őrült szarházi.
Az ajkam megrándult.
- Én is.
Mrs. Winstead szomorúan rázta meg a fejét, miközben azt
figyelte, hogy Jack a tepsibe teszi az egyik nyers tésztagolyót.
- Csak az a szegény kislány...
- Tudom. - Kénytelen voltam az alsó ajkamba harapni. -
Mindig azt mondogatom magamnak, hogy most legalább
Debbie békében nyugodhat, mert kiderült az igazság.
Jack azonnal hátrakapta a fejét, és arcán őszinte érdeklő-
déssel megkérdezte:
- Mi az az igazság?
- Amikor a rossz emberek elnyerik a méltó büntetésüket,
kicsim. És ez jó. - Mrs. Winstead elmosolyodott, mire a szar-
kalábak elmélyültek a szeme sarkában. Megint halkabban
folytatta. - De ez... még nem minden.
Az egyik kezét a vállamra helyezte, és a mellkasa nehezen
emelkedett majd süllyedt.
- Annyira boldog vagyok, hogy maga tud róla... hogy Jase
elmondta.
Nem is tudtam, erre mit mondhatnék. Szólni nem bírtam,
úgyhogy csak bólintottam, Mrs. Winstead mosolya pedig
még szélesebb lett, ahogyan észrevette, hogy Jack egy kis
darab nyers tésztát vesz a szájába.
- Jase is ugyanezt csinálta kiskorában - jegyezte meg gyor-
san pislogva. - Végül sokkal több sutit evett meg nyersen,
mint készen.
- Csak mert akkor a legfinomabb! - A hangom megdöbben-
tően reszelősnek tűnt.
Mrs. Winstead a vállamra tette a kezet.
 - Maga nagyon jót tesz a fiamnak, nagyon, de nagyon jót.
Kari óta nem tudott senkihez ennyire közel kerülni, és magá-
nak sikerült azt is elérnie, hogy kitárja a szívét. Tudom, hogy
még nem volt alkalmunk rendesen megismerni egymást, de
számomra már most is olyan, mintha a saját lányom lenne.
Istenem, mindjárt bőgni fogok!
Visszapislogtam a könnyeket, azután elmosolyodtam, vé-
gül felnevettem.
- Jaj, bocsánat! Nem akarok sírni.
Jack megint megfordult.
- Miért vagy szomorú?
- Nem vagyok szomorú - válaszoltam neki gyorsan. - Csak
nagyon, de nagyon boldog.
Nem is kérdezett tovább, visszafordult a süti felé, és foly-
tatta a nagy munkát. Megtöröltem a szemem, és összeszedtem
magam.
- Köszönöm! Ez nagyon sokat jelent nekem, és soha nem
hagynám, hogy bármi bántódása essen - folytattam, Jack háta
felé biccentve. - Se neki, se az apjának.
- Drága lányom! - Mrs. Winstead szeme könnyekkel telt
meg, és megköszörülte a torkát. - Nézzenek oda! Mindjárt
elkezdek itt sírni, márpedig az mégsem járja, ha az én kisfiam
jön be a konyhába.
- Szia, anya! - Jase áttörte magát a kaotikus, bár talán ép-
pen ezért nagyon otthonos konyhán, és megpuszilta az anyját.
Amikor felegyenesedett, felváltva nézett mindkettőnkre. -
Minden rendben van?
- A legnagyobb rendben! - feleltem, és összecsaptam a két
tenyerem. - Jack jó nagy munkában van.
Jase egy pillanatra odanézett, de aztán megint bennünket
vizslatott.
- Tuti?
 - Igen, drágám. Csak egy amolyan kis csajos dumálásba
csöppentél bele. Nyugi! - Mrs. Winstead kinyitotta a sütő aj-
taját, és bepillantott. - Ez már majdnem készen van.
Jase most már megnyugodott, és odament Jack mellé. El-
lopott a tepsiről egy tésztagolyót.
- Hé! - Jack kuncogva nézte, ahogyan a szájába dobja a
nyers tésztát.
Jase megpuszilta a kiskölyköt, majd sarkon fordult, és a
konyha- asztalt megkerülve mögém lopakodott. A karjával
átölelte a derekamat, aztán a hasamon összefonta az ujjait.
- Nem lenne baj, ha most elrabolnám Teresát? Szeretném
megmutatni neki a karácsonyfát.
Mrs. Winstead rám kacsintott.
- Csak akkor nem baj, ha neki sincs ellenére.
- Ó, neki nagyon, de nagyon nincs ellenére! - felelte Jase,
mire alaposan a karjába öklöztem. Felnevetett. - Emiatt nem
kell szégyellned magad!
Az anyja a fejét ingatta, ő pedig megfordult, a kezét a vál-
lamra tette, és keresztülvezetett az étkezőn. Az apja már el-
ment valahova, és most egy lélek sem volt a nagyszobában.
A karácsonyfa hatalmas volt, valódi, és azonnal a saját,
otthoni karácsonyainkat juttatta eszembe. Tele mindenféle
gömbökkel, és a fények néhány másodpercenként felvillan-
tak. A kandalló fölött zoknik lógtak.
- Odanézz! - Előrehajolt, majd levette a piros zoknit, és
felmutatta. - Mit szólsz?
- Hű! - A zoknira vörös csillámfestékkel az én nevemet ír-
ták. - Ez az enyém? Komoly?
- Igen. - Jase nevetett, és visszaakasztotta a helyére. - Jack
készítette neked ma reggel.
 Nem tudom, hogy a zokni miatt, vagy azért, mert rajta állt
a nevem, de mélységes öröm töltött el. Még a végén szétrob-
ban a mellkasom!
- Tetszik? - kérdezte, majd leült a földre, és a hátát a kana-
pénak vetette. Megfogta a kezemet, húzni kezdte, és megvár-
ta, míg én is leülök. - Szerintem teljesen levett a lábadról.
- Tényleg! - nevettem, majd megint megtöröltem az arco-
mat. - Istenem, micsoda egy szánalmas picsogó vagyok! -
Leengedtem a kezemet, azután hagytam, hogy a tekintetem
elidőzzön egy kicsit ezen a megdöbbentően szép arcon. -
Tényleg nagyon csípem.
- Kíváncsi vagyok, hogy a Mikulás mit tesz majd bele a
zoknidba. - És ahogy mondta, akaratlanul is csupa mocskos
gondolat jelent meg a fejemben. - És a karácsonyfád alá.
Felhúztam a vállamat, majd a kezemmel megtámaszkod-
tam a parkettán. Előrehajoltam, és megcsókoltam Jase ajkát.
- Nekem már megvan mindenem, amit karácsonyra kértem.
- Mmm. - A keze nem mozdult ugyan a csípőmről, de ajka
végigsimított az enyémen. - Én még nem kaptam meg min-
dent - mormogta. - Több kell. Azt akarom, hogy holnap reg-
gel melletted ébredhessek. Erre vágyom.
- De...
- Cam és Avery már biztosan elindult a szüléidhez, nekem
meg csak holnap estére kell leszállítanom téged a családi va-
csorára. Szóval miért kellene visszavigyelek az albiba ma es-
te? - Belecsókolt a szám sarkába. - Itt is alhatsz velem. A szü-
leim biztosan nem bánnák.
Majd úgy teszünk, mintha megint tizenhat évesek lennénk,
próbálunk a lehető legmocskosabban, de közben a lehető leg-
halkabban szeretkezni.
Nevettem.
- Te beteg vagy!
 - Tudom. - Aztán a szám másik sarkába is belecsókolt. - Itt
maradsz?
Megcsókoltam, majd egy egészen kicsit elhúzódtam tőle.
- Mintha mondhatnék neked nemet.
Jase köréin fonta a karját, majd úgy helyezett, hogy kinyúj-
tott lába közé kerüljek, és a hátamat a mellkasának vessem,
Éppen meg- éreztem, hogy az ajka megsimítja a nyakamat,
amikor Jack éles, magas hangú sikoltása hallatszott a kony-
hából. Jase apja mondott neki valamit.
- Tudod, mi a lényeg? - kérdezte Jase.
Felé fordultam, és az ajka azonnal végigsimított az ajka-
mon.
- Hogy ragadjon a bélyeg?
Jase halkan felnevetett.
- Ez nagyon gáz volt.
Nevetve közelebb bújtam hozzá.
- Tudom. De szeretsz, szóval...
- Ez igaz. - Megcsókolta az arcomat. - Ez viszont elvezet
ahhoz, amit valójában mondani szerettem volna. - Elhallga-
tott, és a mellkasa még jobban a hátamnak nyomódott. - Bi-
zonyos tekintetben máris megkaptam tőled életem legcsodá-
latosabb karácsonyi ajándékát.
- Ama reggelire gondolsz? - Hátrafordítottam a fejem,
hogy a szemébe nézhessek. - Amikor azzal ébresztettelek,
hogy.,.?
- Nos, az tényleg nagyon állat volt, de nem. - Elvigyoro-
dott. - Ennél sokkal fontosabb dologról van szó.
Visszatartottam a lélegzetemet.
Tekintete az enyémet kereste.
- Tudod, én soha, egyetlen pillanatig sem tudtam volna el-
képzelni, hogy feleségül vegyek valakit. Azok után, ami Ka-
rival történt, meg hogy ebben az elmúlt néhány évben figyel-
tem a szüléimet felnevelni Jacket, egyszerűen nem láttam
magamat családosként.
A szívverésem felgyorsult.
- De ez mostanra megváltozott - folytatta, és mivel nem
szakította el tőlem a tekintetét, az az ezüstszürke szempár vált
számomra a világ közepévé. - Méghozzá miattad. Most már
el tudom képzelni, hogy feleségül vegyek valakit, és saját
családot alapítsak. Veled. És ennél szebb ajándékot nem kap-
hatnék.
Szóra nyitottam a számat, de végül nem szóltam egy szót
sem. A fülem hegyéig elpirultam, és nem találtam a szavakat.
- Hé! - megfogta az arcomat. - Mondj valamit!
Mindenképpen mondanom kellett valamit, mert amit tőle
hallottam, az annyira csodálatos volt, és annyira szép, hogy
nem lehetett szó nélkül hagyni. A szívem hevesen vert, és a
fejem mindenféle kavargó gondolattal telt meg.
Hihetetlennek tűnt. Mi ketten. Együtt. Házasság. Család.
Egy napon. Azonnal megint beleszerettem.
- Istenem, Jase! - sóhajtottam fel, és lehunytam a szeme-
met. - Nagyon szeretlek! Annyira nagyon szeretlek!
A torka mélyéből megint halk morgás tört fel, aztán köze-
lebb hajolt, és egy pillanat alatt az ajkamra szorította az ajkát.
Úgy csókolóztunk, mintha mind a kettőnknek az élete múlt
volna rajta, a csókon keresztül osztottuk meg egymással leg-
mélyebb érzelmeinket. És azután is egymás közelében marad-
tunk, amikor a hirtelen támadó szenvedély lángja alábbha-
gyott annyira, hogy levegőhöz juthassunk. A homlokát az
enyémhez simította, az ajka minden másodpercben az
enyémhez ért. Nem szóltunk egy szót sem, mert mindent,
amit fontos lett volna elmondani, elmondtunk már egymás-
nak.
 Addig maradtunk így, egymás karjában, míg a rohanó, ap-
ró lábak dobogása félbe nem szakította a pillanatot. Jack le-
huppant mellénk, egyik kezében egy tányér sütit, a másikban
meg egy tabletet egyensúlyozva. Felnézett ránk, és amikor
láttam, hogy a szeme pontosan olyan, mint az apjáé, a szívem
szinte túlcsordult szeretettel.
- Sütit? - kérdezte, és egy félig megcsócsált, csokis sütit
nyújtott felém.
Elvettem tőle, majd kettétörtem, és az egyik felét odaadtam
Jase-nek. Az ajka az ujjaimat simította, ahogyan kiette az
édességet a kezemből, Jack pedig ezt látva hangosan nevetni
kezdett. Én egy kicsit lassabban ettem meg az én részemet.
- Még életemben nem ettem ilyen finomat - mondtam
Jacknek. Büszke mosoly jelent meg kis arcán.
- Mert én készítettem.
- Bizony! - Jase az állát a fejemen nyugtatta, majd kinyúlt,
hogy összeborzolja a kisfia haját. - Máris kész mesterszakács
vagy!
- Jövőre karamellás sütit akarok készíteni a Mikulásnak.
Jase felnyögött.
- Istenem, azzal még nemigen volt szerencsém!
- Semmi gond - mondtam. - Majd én megtanítlak. Állati jó
karamellás sütit készítek.
Jack szeme elkerekedett.
- Tényleg?
- Megígérem - vigyorogtam, és ahogy felemeltem a tekin-
tetemet, megláttam, hogy Jase szülei az ajtóban állnak. Az
anyja szemében könnyek csillantak, Mr. Winstead pedig
büszkén szorította meg a vállát. Amikor a tekintetem megint
Jackre tévedt, aki ekkorra már meg is feledkezett a sutiról, és
teljesen elmerült a tableten futó egyik játékában, rádöbben-
tem, hogy mit látnak a szülei.
 Mert én is ezt láttam.
A jövőt.
Hármunkat.
Rengeteg minden történt és változott négy röpke hónap
alatt. Augusztusban még álmodni sem mertem volna arról,
hogy karácsonykor itt leszek, és az ajkam Jase számtalan,
édes csókja miatt bizsereg majd. Egyikünk sem tervezte a
másikkal közös jövőt. Én mindig is azt hittem, hogy táncos
leszek. Jase biztos volt benne, hogy soha többé nem lesz sze-
relmes. Ami történt, arra egyikünk sem számított, de most
már biztosan tudtam, hogy a tánc miatt semmiképpen
nem adnám fel azt, ami most van.
Az álmom darabokra tört, de aztán újra egyesült, és ez az
új mindennél drágább volt.
Jack a magasba emelte a tabletet, és mosolyogva kiabált
Jase-nek. A lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy egy
napon megtudja majd az igazságot Jase-ről és az édesanyjáról
is, és biztos voltam abban is, hogy ezen a napon én is ott ál-
lok majd mellettük.
Belekaroltam Jase-be, aki közvetlenül a köldököm alatt
simogatta a hasamat. Széttártam az ujjaimat, ő pedig kicsit
feljebb emelte a kezét, hogy összefonódhassanak.
- Akarod játszani a következő kört? - kérdezte Jack, és a
szemében olyan örömteli reménykedés csillant, amire nem
lehetett nemet mondani.
- Nagyon is.
Jack elégedetten fordult vissza a játék felé, Jase pedig
megcsókolta a halántékomat, aztán az arcomat. Ahogy az aj-
kai mozogni kezdtek, azt az egy szót formálták némán, amit
soha nem untam meg.
Szeretlek, suttogta nekem.
 Ha tovább olvasol,
most megtudhatod,
hogyan csattant el az a bizonyos
első csók.
 A CSÓK

KÉPES VÁGYÓKRA!
Csak álltam ott, karnyújtásnyira a vendégszoba ajtajától, és
úgy ismételgettem magamban ezeket a szavakat, mintha erőt
adhatnának, és általuk találhatnék magamban annyi kurázsit,
hogy bekopogtassak. Képes vagyok rá!
Mély levegőt vettem, majd kényszerítettem magam, hogy
szépen lassan fújjam ki. A térdem remegett, a tenyeremen
pedig veríték gyöngyözött.
Ez annyira gáz!
Nem is emlékeztem, mikor volt utoljára ilyen gyomoride-
gem, ami önmagában is rémesen ciki. Még kis sem látszottam
a földből, de már több száz fős közönség előtt táncoltam, de
ennyire ideges akkor sem voltam soha. Már attól tartottam,
hogy a következő pillanatban úgy dőlök el, mint egy krump-
liszsák, és arccal lefelé a padlón csattanok.
De persze most Jase-ről volt szó - bizony, magáról Jase
Winstead-től, az Álompasiról -, márpedig vele kapcsolatban
csak az a tuti, hogy soha, semmi nem tuti.
Nem volt helyes, hogy úgy éreztem iránta, ahogyan érez-
tem. Hiszen idősebb nálam, a bátyám legjobb haverja, és a
véletlenül elkapott - na jó, akkor kihallgatott - beszélgetések
alapján minden élő csaj vágyának tárgya.
Persze érthető. Ha pasi lennék, és úgy néznék ki, mint ő, az
én hálószobám is olyan forgalmas lenne, mint egy pályaud-
var, de a féltékenység undorító hangon suttogta a fülembe,
hogy azért mégsem akkora király, hogy Jase ennyire... aktív
életet él.
És persze nem is csak azért, mert ennyire jóképű. Jase...
nos, a szememben maga volt egy szuperhős megtestesülése,
az egyetlen ember a földön, aki képes volt kirángatni a tesó-
mat a depressziója legmélyebb bugyraiból. Megmentette
Camet, és ezzel együtt bizonyos tekintetben engem is. Ő volt
az egyetlen oka annak, hogy az életemet beárnyékoló bűntu-
dat felhőinek legalább egy része eloszlott. Pedig egy ideig
tényleg ez a bűntudat töltötte ki minden gondolato-
mat. Először a barátom lett, aztán szépen lassan, valami egé-
szen mást kezdett jelenteni nekem.
Csak nemrég hagyta ott azt a szánalmas szenvedést, amit a
tesóm pókernek nevezett, szóval biztosan nem aludt még el.
Nagyon nem volt jó ötlet ott álldogálnom az ajtaja előtt.
Különösen, ha azt nézzük, mi volt rajtam - jobban mondva,
mi nem.
Lepillantottam a kilakkozott lábujjkörmeimre, és azonnal
elpirultam. Olyan alvós rövidnadrágot vettem fel, ami a seg-
gemet is alig takarta, a póló nagyon szűk volt, alatta szinte az
egész hasam kilátszott, és melltartót természetesen nem vet-
tem. Itt az emeleten meg kicsit hideg volt. Ha Cam vagy a
szüleim rajtakapnának, hogy ebben a szettben flangálok a
házban, miközben Jase is itt van, tutira nem tenném zsebre,
amit kapnék.
És talán Jase sem úszná meg szárazon.
Lehet, hogy tényleg hülyeséget csinálok?
Próbáltam csábító lenni, de igazából totál bénának éreztem
magam. Mint a kislány, aki felveszi anyuci ruháját - jobban
mondva leveszi. Ugyanakkor pontosan tudtam, hogy ha akkor
visszamegyek a szobámba átöltözni, nem lett volna bátorsá-
gom még egyszer idejönni. Berezeltem volna. Szóval most
vagy soha - addig legalábbis, míg egészen véletlenül Jase
megint fel nem bukkan a tesómmal.
De persze ki tudja, lesz- e még az életben olyan alkalmam,
mint most.
 Cam istenverte nagy fasztorlasz tud lenni, ha akar.
Képes vagyok rá.
Mély levegőt vettem, bekopogtattam, majd teljes erőmmel
küzdöttem, hogy sarkon ne forduljak, és rohanjak el vihogva,
mint valami kis pisis. Jézusom, nagyon gáz volt, amit művel-
tem! Vérciki. Tudtam, hogy jobb lett volna, azonnal eltűnni
innen, mert Jase-nek biztosan jobb dolga is volt, mint...
Ebben a pillanatban kitárult az ajtó, és Jase ott állt előttem,
a maga fantasztikus valójában. De isten az atyám, a fantaszti-
kus nem is volt megfelelő szó rá! Szexis angyalok kórusa
szólalt meg a fejemben, meg ilyesmi.
Bronzszín haja rakoncátlanul kócos tincsekben hullt a
homlokába, bőrének barna árnyalata pedig spanyol vagy me-
diterrán felmenőkre utalt. Még mindig ugyanaz volt rajta, ami
pókerezés közben - koptatott farmergatya a csípőjére lecsúsz-
va, és viseletes póló, ami majd’ szétszakadt a széles vállakon.
Korábban egyszer már volt szerencsém félmeztelenül látni.
Akkor is nálunk aludt. Nagyon korán reggel volt, és álomitta-
san botladozott ki a szobájából, egyenesen a fürdő felé indul-
va. Csak pizsamaalsó volt rajta, én pedig teljesen elmerültem
a hasa hitványában. Olyan volt, amilyent csak az álmaiban
képzel maga elé az ember.
Pontosan tudtam tehát, mit rejt a kopott Nirvana-póló.
- Mi a helyzet? - kérdezte.
Hajszál híján lehunytam a szememet, és felsóhajtottam. Az
a hang! Még életemben nem hallottam szexisebbet az ó mély,
érzéki hangjánál. Tőlem olvashatta volna akár egy mosogató-
gép használati útmutatóját is, én mégis lélegzet- visszafojtva
hallgatom az idők végezetéig. De még mielőtt bármit vála-
szolhattam, vagy tovább toporoghattam volna az ajtóban,
mint egy nagy rakás szerencsétlenség, félreállt, és behívott.
Milyen kedves pasi!
 Beléptem a vendégszobába, és meztelen talpam mélyen a
szőnyegbe süppedt. Az ablak mellett, a karosszéken kis sport-
táska hevert. Ezen és az ágy némileg összegyűrt párnáján kí-
vül semmi más nem utalt arra, hogy Jase ott volt, a házunk-
ban.
Az ajtó résnyire nyitva maradt mögöttem. Nagyot nyeltem,
majd megfordultam, és a szemébe néztem. Ideges mozdulat-
tal emeltem a kezemet, és simítottam hátra a homlokomba
hulló hajszálakat.
Egyszerűen nincsen szó, ami leírhatná Jase szemét! Se nem
kék, se nem szürke, hanem inkább a kettő keveréke volt. Ta-
lán ezüst. Ez, valamint a sűrű fekete szempillája, együtt lé-
legzetelállító hatást keltett. És ennek a szemnek a tekintete
ebben a pillanatban az enyémbe kapaszkodott.
Lassan elindult lefelé, az arcomtól egészen a kékre festett
lábujjkörmeim hegyéig. A hasamon egy egészen kis ideig
elidőzött. Amikor hátrafésültem a hajamat, a mozdulattól egy
kicsit feljebb csúszott a felsőm. Hajszál híján lenyúltam és
megigazítottam, de közben persze éppen azért jöttem ide.
hogy megmutassam magam Jase-nek.
Azt akartam, hogy ne úgy nézzen rám, mint egy kislányra -
mint Cam kishúgára.
Aztán a szemembe nézett, és láttam, hogy az orcája söté-
tebb színűre válik. Az arcához emelte a kezét, és megdörzsöl-
te az állát.
Tekintete megint elindult lefelé, és ezúttal a mellemen ál-
lapodót meg egy időre, hogy aztán újra visszataláljon az ar-
comra.
- Nos? - a hangját valahogy mélyebbnek és rekedtebbnek
hallottam.
A szívem úgy vert, hogy szinte kiugrott a mellkasomból.
Megkerültem az ágy sarkát, és megint megálltam előtte. Te-
kintete egész idő alatt követett. Pillantásunk a másodperc tö-
redékére megint egymásba kapaszkodott, majd a szeme újra
elindult a testemen lefelé és ezúttal már olyan szenvedély
csillant benne, mintha ujjaival simított volna végig rajtam. A
testem bizonyos részeinek ez nagyon, de nagyon jólesett, és
kellemes kis bizsergés indult mer bennem. Amikor pedig a
tekintetünk megint összetalálkozott, az arcomat azonnal elön-
tötte a pír.
Mély levegőt vett, és megint megszólalt.
- Mit akarsz, Tess?
A lélegzetem bennszakadt, és kényelmetlenül álltam egyik
lábamról a másikra. Rajta kívül senki nem nevezett Tessnek.
Soha. És ez nekem nagyon tetszett.
- Csak meg akartam kérdezni, hogy nincsen esetleg szük-
séged még egy párnára vagy egy extra takaróra.
Az ágyra pillantott, a takarók és párnák egész kis halmára,
amit anya készített oda neki, majd kérdően vonta fel a szem-
öldökét.
Basszus!
- Úgy látom, nem. - Beharaptam az ajkamat. - És nincs
szükséged esetleg bármi másra?
Egy pillanatig csak nézett, majd megindult felém, hosszú,
könnyed léptekkel az ágyhoz lépett, és leült.
- Kedves, hogy megkérdezed.
A szívem úgy vert akár egy légkalapács.
- Én már csak ilyen kedves csaj vagyok.
Az ajka egyik sarkában mosoly játszott.
- Tényleg az vagy. - Hunyorogva nézett rám, majd elvigyo-
rodott. - Kitaláltam ám, mi a terved!
A gyomrom összeszorult, és elkerekedett szemmel néztem
rá.
 - Kitaláltad? - Nem mintha olyan nagyon nehéz lett volna.
Hiszen ebben a cuccban akár pornót is forgathattam volna!
Csapó, és akció! Aha. Teljesen egyértelmű volt, mi a tervem.
Meglapogatta maga mellett az ágyat.
- Na gyere!
Egy kicsit szédültem ugyan, de azonnal odasiettem mellé,
és leültem. Nem közvetlenül mellé. Meghagytam kettőnk kö-
zött az illő távolságot.
- Nos, miről akarsz beszélgetni? - kérdezte, és hanyatt vág-
ta magát.
A szám próbált volna szavakat formálni, de semmi nem
jött ki belőlem. Minden izmom elernyedt. Jól van. Szóval
mégsem volt annyira egyértelmű, hogy miért jöttem ide. Jase
azt hitte, megint azért jöttem, mert azt akarom tőle, amit
szoktam. Vagy legalábbis, amiről ő azt hitte, hogy mindig
akarni szoktam. Beszélgetni. Hiszen ahányszor eljött, egy
csomót beszélgettünk - a suliról, a táncról, a barátokról, a vi-
lágon mindenről!
Csak most természetesen a beszélgetés volt a legutolsó do-
log, amit szerettem volna csinálni vele.
- Ööö, milyen a suli?
A feje alá tette a két kezét. A pólója felcsúszott, láttatni
engedve a kőkemény alhasat. A köldöke alatt a szór vékony
vonalat formázva haladt lefelé, és tűnt el a farmere alatt.
Nyamm.
- Egész jó.
Aha, azt sejtem!
- És neked?
Fogalmam sem volt, miről kérdezett. A tekintetem végig-
járt rajta. - Mi?
- A suli. - Szélesebben vigyorgott. - Csak azt kérdeztem,
hogy neked hogy megy a suli.
 - Ja, persze. Királyul - aztán felé fordultam, és az egyik lá-
bamat felhúztam. Az állkapcsában megremegett egy izom,
ami egy másodpercre minden figyelmemet magára vonta. -
És az öcséd?
- Jack is jól van - és mintha a szemöldökét egy kicsit ösz-
szébb vonta volna. - Egyébként mindig ilyen cuccban mász-
kálsz itthon?
Őszintén? Egy frászt. Viszont boldogan vontam meg a vál-
lamat, mert a kérdés azt bizonyította, hogy felfigyelt rám.
- Aha.
- Fogadjunk, hogy Cam barátai nem sűrűn szoktak itt len-
ni. Kicsit furcsának éreztem ezt a megjegyzést.
- Nem. Úgy értem rajtad kívül csak Ollie szokott beugrani
néha. Még jobban összehúzta a szemöldökét.
- És akkor is ez van rajtad, amikor ő itt van?
Megremegett az ajkam. Minden erőmmel azon voltam, ne-
hogy elmosolyodjak.
- Fogalmam sincs.
- Remélem nem - motyogta.
- Miért?
- Miért? - A hangjából őszinte meglepetés csendült. A te-
kintete az arcomról elindult lefelé, egészen a mellemig, majd
ott elidőzött egy kicsit, hogy hamarosan megint úgy éreztem,
mintha simogatna. A testem azonnal reagált, és habár azt nem
tudom, mennyire volt nyilvánvaló ez a reakció, Jase hirtelen
visszakapta a tekintetét az arcomra. - Na ezért.
Jézusom!
Éreztem, hogy a gyomrom megfeszül, és a fejem is vala-
hogy könnyebb lesz.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Jase a szemét forgatta.
 - Nem lenne szabad ilyen cuccokat hordanod, amikor a te-
sód haverjai is itt vannak, különösen nem, ha a gyökér Ollie
az. Annak a faszinak az agya helyén is sperma van.
A szemöldököm a homlokomra szaladt.
- Tényleg?
- Igen.
Mivel hirtelen nagyon sértve éreztem magam, de közben
örömömben legszívesebben tapsikolni lett volna kedvem,
nem csoda, hogy éppen azt a hülyeséget találtam mondani,
amit mondtam.
- Jase, én már nem vagyok kislány!
- Aha! Asszem, az tisztán látszik! - Aztán elhallgatott. -
Hidd el!
Remegve vettem levegőt.
- Ezt meg hogy érted?
A tekintete végigsimogatott.
- Úgy, hogy látom, mennyire nem vagy már kislány.
A testemet kellemes melegség öntötte el.
- És ezzel mi baj van?
Szóra nyitotta a száját, majd hirtelen meggondolta magát.
A könyökére támaszkodott, és az állát a mellkasára hajtotta.
- Olyan sok baj van ezzel, hogy el sem tudom monda-
ni. Csakhogy én nem ezt akartam hallani.
- Azért megpróbálhatnád.
- Inkább nem - felelte, és biztos voltam benne, hogy har-
colnia kell, ha azt akarja, hogy a tekintete továbbra is az ar-
comon maradjon, és ne vándoroljon megint a mellemre.
Volt a lényemnek egy része, ami legszívesebben fülét- far-
kát behúzva elmenekült volna, ugyanakkor ott volt a másik
fele - az a bizonyos vad és öntörvényű fél, ami soha nem riadt
vissza semmitől és ez nem hagyta, hogy megfutamodjak.
 - Pedig biztos vagyok benne, hogy a pasik nagy részének a
világon semmi baja nem lenne ezzel a cuccal.
Jase-nek szó szerint tátva maradt a szája.
- Helyesebben nagyon is tetszene nekik. Nagyon sok fiú
van a... - Akarod mondani, kisfiú.
Elpirultam.
- Fiúk, férfiak, egyre megy.
- Én viszont nem vagyok kisfiú, Tess! - A tekintete össze-
találkozott az enyémmel, és most sokkal hidegebben csillant,
szinte higany- szerűen. - Ahogyan Ollie sem az.
Már megint Ollie-ról beszél. Mi a fenéért?
- Amikor ő itt van, nem veszek fel ilyesmit.
A fejét oldalra billentette, és kutatón nézett a szemembe.
Látszott rajta, hogy nagyon szeretne mondani valamit, de az-
tán meggondolta magát.
- Helyes.
Patthelyzet. Erre meg mégis mit mondhatnék? Tekintetem
előbb az ajkára vándorolt, majd végig le, az egész testén. Úgy
éreztem magam, mint aki órák óta áll a sorban a svédasztal
előtt, amin Jase a fófogás és a desszert egy személyben.
- És akkor sem lenne szabad ilyesmit felvenned, amikor én
vagyok itt - felelte, és a hangját megint mélyebbnek éreztem.
Nyersebbnek.
A pillantásom megint rátalált a szemére, és láttam, hogy
valami megváltozott abban, ahogyan rám néz. Mintha az
egész testében megfeszült volna.
- Miért? - kérdeztem.
Nem válaszolt.
Talán egész életem fennmaradó részében ezen az egy pil-
lanaton fogok töprengeni újra és újra, de soha nem fogom
tudni megválaszolni, hogy végül miért tettem azt, amit ekkor
tettem. De azt tudom, hogy még ha le is rúgott volna maga
mellől, akkor sem bántam volna meg soha.
Előremozdultam, a másik lábamat is felhúztam magam
mellé, majd a térdemre támaszkodtam, közelebb hajoltam,
hogy az ajkam csak néhány centire volt az övétől. A lehelete
szinte égette a számat. A szívem vadul vert, és a pulzusom az
egész testemen végigremegett. A hajam a vállamra hullott,
kitöltve a kettőnk közötti űrt. Közel voltunk egymáshoz, sok-
kal közelebb, mint valaha.
- Azért, ahogyan nézel rám - feleltem végül, sóhajtva.
Nem válaszolt azonnal, de hallottam, ahogyan nagyot nyel.
- Nem mintha bánnám, ha így nézel rám - mondtam neki,
és ujjaim a takarót markolták. - Nagyon tetszik.
Lihegett. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt.
- Tess...!
- Jase?
A torka mélyéről valami morgáshoz és hümmögéshez ha-
sonló hang indult meg, aminél férfiasabbat még soha nem
hallottam.
- Tudod te, mit csinálsz velem?
- Igen - feleltem, és megnyaltam az ajkamat. - Gondolatban
már megtettem. Többször is. Egész...
Jase felemelkedett, és a köztünk levő apró távolság azonnal
semmivé lett. Az ajka az enyémhez ért, és bensőmben érzel-
mek egész tengere tört fel. Csak egy egészen lágy, és rövid
érintés volt, mégis, a lábujjam hegyéig bizseregni kezdtem
tőle.
Először csókolt meg.
És ennél több igazolásra nem is volt szükségem.
Az ajkamat követelőzve nyomtam az övéhez, és megint
meghallottam azt a hangot. Ajkunk egy ideig egymáshoz si-
mulva maradt, lassan mozogva, ízlelgetve. A csípőmön érez-
tem két keze érintését, ujjai finoman nyomódtak a meztelen
bőrnek. Azonnal lúdbőrös lettem. A keze... annyira nagynak
és annyira melegnek éreztem. Tudtam, mennyire erős.
Érezni akartam őt, ahogyan a karjai átölelnek, a mellkasom
az övének nyomódik, a lábunk egymásba kapaszkodik. Azt
akartam, hogy sokkal mélyebben csókoljon, és igazán érez-
zem a csók ízét.
De ekkor már ő ízlelt engem.
Nyelve végigsiklott két ajkam találkozásánál, hogy levegő
után kellett kapnom. Aztán mélyebben folytatta, és csípőmet
szorító keze finoman remegni kezdett. Lihegő morgást halla-
tott.
Azután vége lett.
Amikor elvette az ajkamról az ajkát, előrébb húzott, és a
mellkasához szorított, a karjával átölelve, kezével simogatva.
Szoros volt az ölelés, lehelete megbizsergette a nyakamon a
kis hajszálakat.
Mormogott még valamit, de a fülemben dübörgő pulzusom
zaja minden más hangot elnyomott, aztán felemelt az öléből,
és egészen finoman talpra állított. A keze egy pillanatig této-
ván fogta még a csípőmet, majd végigsimítva az oldalam
mellett, elengedett.
Kinyitottam a szememet, elpirultam, szédültem, és ezen
kívül egyszerre megrohant még vagy ezer más érzés is.
Jase szeme olvadó ezüsthöz volt hasonló, fényesen izzó,
végigjárta az egész testemet, és tekintete végül az enyémbe
kapaszkodott. Másodpercek teltek el, míg beszélni kezdett.
- Szerintem... szerintem okosabb lenne, ha visszamennél a
szobádba. Most.
Pislogtam.
- De...
 - Holnap beszélgetünk - szólalt meg, és közelebb mozdult
hozzám. A testem kéjesen feszült meg. Ujja hegyét az arcom-
ra helyezte, és finoman hátranyomta a fejemet. - Megígérem.
Holnap mindent megbeszélünk.
- Jól van - a szívem meg közben majd kiugrott a mellka-
somból.
Jase lehunyta a szemét, és homlokon csókolt, de ennél a
csóknál édesebbet el sem tudtam volna képzelni. Aztán visz-
szahúzódott, és a kezét elvette az arcomról.
- Jó éjt, Tess!
Egy pillanatig még haboztam, majd hátrálva elindultam az
ajtó felé. Ujjaim a kilincsre kulcsolódtak, és megálltam. Jase
olyan tekintettel nézett rám, mint egy ragadozó madár, nekem
pedig legszívesebben kedvem lett volna teljesen becsukni az
ajtót, aztán a kulcsot is ráfordítani. Tudni szerettem volna,
erre hogyan reagálna, de lehet, hogy ezzel azért túlfeszítettem
volna a húrt.
- Jó éjt! - suttogtam végül, majd kiléptem a folyosóra.
Cam Feje éppen akkor bukkant Fel a lépcső tetejénél, ami-
kor halkan a szobámba osontam, és óvatosan becsuktam ma-
gam mögött az ajtót. Hátrálva mentem, míg a combom hátsó
fele az ágyamnak nem ütközött, aztán leültem, az ujjaimat
még mindig bizsergő ajkamhoz érintettem, és lehunytam a
szememet.
Ez egy csók volt.
Egyetlen védtelen, csodálatosan tökéletes csók.
- Jaj, istenem! - mormogtam magamban, majd elvigyorod-
tam. Hála a szentséges kis Jézusnak, hogy ebben a pillanat-
ban teljesen egyedül voltam a szobában, és így senki nem lát-
hatta a világ minden bizonnyal legdebilebb vigyorát.
 Ez a vigyor nem akart lelohadni, és én már biztosan tud-
tam, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt a csókot, és akkor
megfogadtam magamban, hogy nem is ez lesz az utolsó.
Hiszen Hamilton vagyok!
És a mi fajtánk megszerzi, amit akar. Így vagy úgy, de
megszerzi.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Legelőször is, hatalmas köszönettel tartozom Kevan Lyon-

nak, valamint a Marsai Lyon Literary és a Taryn Fagerness
Agency csapatának. Tessa Woodward - imádlak, amiért any-
nyira szereted ezeket a szereplőket, mint én, és az, ahogyan
az anyagaimat szerkeszted, megfizethetetlen. Köszönöm még
Jessie- nek, Abigailnek, Jennek, Mollynak és Pamnek is - ti
vagytok azok, akik a háttérben dolgoznak, és ezzel hihetetle-
nül megkönnyítitek a munkámat.
Jen Fisher - köszönöm, amiért megengedted, hogy téged és
a muffinjaidat is beleírjalak ebbe a könyvbe. Csodálatos
vagy, a muffinjaid pedig isteniek.
A Légy mellettem soha nem jöhetett volna létre Stacey
Morgan nélkül, ő nem csak az egyik legjobb barátom és asz-
szisztensem, de ő az a szegény, szerencsétlen lélek, akinek
végig kell rágnia magát minden könyvem első verzióján.
Ugyancsak nem felejtkezhetem el a csajokról: Laura Kaye,
Sophie Jordán, Molly McAdams, Cora Carmack és Lisa
Desrochers.
Végül, de nem utolsósorban, mindenképpen köszönettel
tartozom nektek, akik elolvassátok és véleményezitek a
könyveimet. Nélkületek egyetlen regényem sem születhetett
volna meg. Ti vagytok a legfontosabbak minden történetben,
és higgyétek el, hogy teljes szívemből hálás vagyok nektek.