AZ EMBERI TEST

I. AZ ÁLLATI SZÖVETEK
A legtöbb állat szövetes felépítésű, vagyis egy feladatra szakosodott sejtcsoportjai jöttek létre. Az állati szövetek
többségére jellemző, hogy jelentős bennük a sejtközötti állomány, amit különféle anyagok tölthetnek ki. A fejlettebb
állatoknál a szövetek szerveket, az együttműködő szervek pedig szervrendszereket képezhetnek. Az állati szövetek nagy
csoportjai a hámszövetek, kötő- és támasztószövetek, izomszövetek és az idegszövet.
A hámszövetek
Külső vagy belső testfelszíneket borítanak. Sejtjeik szorosan illeszkednek, sejtközötti állományuk, érhálózatuk
nincs, ezért diffúzióval („átszivárgással”) a szomszéd szövetek táplálják őket. Két fő típusuk a fedő- és a mirigyhám.
A fedőhám fő feladata az elhatárolás. Csoportosítható a felépítő sejtrétegek száma (egyrétegű vagy többrétegű hám) és
a hámsejtek alakja szerint (lemezszerű laphám, kocka alakú köbhám és oszlopszerű hengerhám). A sejtek alakja a
feladat ellátásához szükséges ellenálló- és áteresztőképesség szerint változik. Főleg a hengerhámnak lehetnek
különleges fajtái: a csillós hengerhám ott fontos, ahol anyagot kell továbbítani a járatokban (pl. a légutakból a csillók
terelik ki a szennyeződéseket), a mikrobolyhos hengerhám sejtplazma-nyúlványai pedig növelik a felszívás felületét a
tápcsatornában. A többrétegű hámok többsége a kültakaró része; a valódi szárazföldi gerinceseknél ez a hám el is
szarusodik, hogy ellenállóbb és kevésbé áteresztő legyen (pl. vízzel szemben). Ezeknek a csoportosításoknak mindenféle
kombinációja lehetséges, beszélhetünk egyrétegű hengerhámról, el nem szarusodó többrétegű laphámról stb.
A mirigyhám váladéktermelésre módosult. Ha a váladék káros, felesleges anyag, akkor a termelését kiválasztásnak,
ha viszont hasznos termék, akkor elválasztásnak hívjuk. A mirigysejtek működhetnek külön-külön, de alkothatnak
többsejtű mirigyeket is, amelyeknek már végkamrája és kivezetőcsöve van. Az elválasztás tovább osztható külső és
belső elválasztásra a folyamat módja és célja szerint. A külső elválasztású mirigyek egy közeli testfelszínre öntik
váladékukat, amely ott helyi feladatot lát el, ilyen pl. a verejték, vagy éppen az emésztőnedvek termelése. A belső
elválasztású mirigyek váladéka a hormon, amit a testfolyadékba adnak le. A hormon így az egész testbe eljut, és
szabályozó hatást gyakorol a különféle életfolyamatokra.
A kötő- és támasztószövetek
Eredetileg hézagkitöltő szerepet tölthettek be; közös jellemzőjük, hogy kiterjedt sejtközötti állományuk van, ami
általában többféle fehérjerostot tartalmaz.
A kötőszövetek számos típusra oszthatók. A lazarostos kötőszövet főleg rugalmas rostokat tartalmaz; a hámszövet
alatti rétegben, illetve belső szervek körüli hártyákban a leggyakoribb. A tömöttrostos kötőszövet nagy
szakítószilárdságú rostkötegei révén a mozgásban vesz részt: az izmok inait, az izületek tokjait képzi. A
zsírszövetben kerek zsírsejtek vannak; zsírokat raktároz, hőszigetel, ütődésektől véd, a bőr alsó rétegében, illetve
belső szervek körül fordul elő. A vér is kötőszövet, különlegessége, hogy sejtközötti állománya a folyékony sejtplazma,
ebben úsznak a vérsejtek. Anyagszállítási és immunfeladatokat lát el (részletes jellemzését lásd az anyagszállításnál).
A támasztószövetek gerinceseknél a belső vázat képzik, ezért sejtközötti állományuk – amely tartalmaz rostokat is –
szilárd. A porcszövet a rugalmasabb támasztószövet, kerek porcsejtjei általában párosával helyezkednek el. Több
típusa van. Az üvegporc az ízületi csontvégek bevonata, szabad szemmel sima, kékesfehér, mikroszkóp alatt rostjait
nem látszanak. A rostos porcok rosttartalma mikroszkóppal látható; ilyenek vannak a fülünk, orrunk vázában és a
csigolyák közti porckorongokban. A csontszövet a keményebb támasztószövet; keménységét a sejtközötti állomány
szervetlen mészsói adják, míg rugalmasságát a szerves része (a csontsejtek és rostok összessége) biztosítja. A
csontsejtek soknyúlványos sejtek, egymással hálózatos kapcsolatban állnak. A szövetet helyenként az erek, idegek
csatornái járják át; a csontsejtek és a mészlemezezek is körkörösen köréjük rendeződnek.
Az izomszövetek
A helyváltoztatásért és a testen belüli mozgásokért felelősek. Sejtjeikben nagy mennyiségű, izomfehérjékből álló fonal
húzódik, ezek működése teszi lehetővé a sejtek megrövidülését, ezáltal az izom összehúzódását. A gerincesekben
többféle izomszövet is található. Az ősibb simaizomszövet orsó alakú, egy sejtmagvú sejtek csoportja, mikroszkóp
alatt nem mutat csíkozást. Kitartó, de lassú működésre képes, ezért a gerinceseknél a belső szervek és erek falában
maradt fenn. A harántcsíkolt izomszövet hosszú, fonál alakú, sok sejtmagvú sejtjei az izomrostok, amelyek
párhuzamosan futnak. Rendezetten sorakozó izomfehérjéik miatt a mikroszkópos képen a sejtek hosszára merőleges
csíkozás látszik. A harántcsíkolt izomszövet gyors összehúzódásra képes, de hamarabb fárad; gerinceseknél a csontokat
mozgató vázizmokat alkotja. A szívizomszövet csak emlősökre jellemző; egyesíti a másik két szövet előnyeit, mert
kitartó és gyors is. X alakú sejtjei hálózatosan kapcsolódnak, egymagvúak, de harántcsíkolatot mutatnak.
Az idegszövet
Az idegrendszert alkotja. Soknyúlványos idegsejtekből és az őket segítő, védő támasztósejtekből áll (részletes
jellemzését lásd az idegrendszernél).

1
II. AZ EMBER ÉLETMŰKÖDÉSEI

A kültakaró
A kültakaró feladata a külvilágtól való elhatárolás, de a vele való kapcsolattartás is. A gerinces kültakaró neve bőr:
többrétegű, elszarusodó hámból és kötőszövetből áll. A hám felső sejtsorai fokozatos kopással cserélődnek. A
kötőszövet erekben, idegekben gazdag, diffúzióval ő táplálja a hámot is, ami nem tartalmaz ereket. A kötőszövet alsó
rétege zsírokat raktároz. A bőr mirigyekben gazdag, a hőszabályozó verejtékmirigyek csak az emlősöknél tűnnek fel,
módosulásaik az utódgondozásban használt tejmirigyek is. A kötőszövetből sok gerincesnél szaruképződmények
erednek: ilyen az ember – csökevényes – szőrzete is.
Az emberi bőr tehát három rétegre osztható: felhámra, irhára és bőraljára. A felhám többrétegű, elszarusodó laphám,
alsó rétege folyton osztódik, a felsők közben szaruval telítődnek, elhalnak és lekopnak. A folyamatos osztódás és kopás
segíti a bőr megújulását, eltávolítja a szennyeződéseket és a kórokozókat. Az egyik alsó sejtréteg pigmentsejtekből áll; a
pigment mennyisége eltérő az emberfajtáknál, és a barnulás során is növekszik, mert a réteg feladata a káros ultraibolya
sugárzások elleni védelem. Az irha lazarostos kötőszövet, benne van a legtöbb érzéksejt és idegvégződés, amitől a bőr
tapintó- és hőérzékszervvé válik, és fájdalomingereket is közvetít. Innen erednek a felszínre önállóan a
verejtékmirigyek, itt nyílnak a szőrtüszőkbe a faggyúmirigyek. A verejték a bőrről párologva hőt von el, míg a faggyú
a bőrt ápolja, puhítja, vízáteresztő képességét csökkenti és savas pH-t hoz létre a kórokozók ellen. A szőrszálak
növekedése szőrhagymából indul, majd a hámfelszínig szőrtüsző veszi körbe a folyton növekvő szőrszálat. Hajunk,
hónalj- és fanszőrzetünk fejlet maradt, a férfiak arcszőrzete nemi jelleg is, de testünk többi részén a szőrzet
elcsökevényesedett. A kötőszövet alsó része a zsírszövetes bőralja. A zsírréteg tartaléktápanyag, emellett hőszigetel és
az ütődésektől is véd.

A mozgási szervrendszer
A hely- és helyzetváltoztató mozgás általános állati életjelenség. A fejlettebb állatokban a mozgási szervrendszer
vázelemekből és izmokból áll: a vázelemek passzívan követik a vázizomzat összehúzódásait. A gerinceseknek belső
váza van, amin a harántcsíkolt izomszövetből álló izomzat kívülről tapad. A belső váz porc- és csontszövetből áll,
központja a csigolyákból álló gerincoszlop. A belső váz több részre osztható: a tengelyváz a gerincből és a koponyából
áll, a végtagváz pedig a függesztőövek és a karok-lábak csontjait jelenti.
A vázizmok hosszú, izomfehérjékkel teletömött sejtjei az izomrostok. Ezek nagyobb nyalábokba, a nyalábok izmokba
szerveződnek. Egy-egy izmot kötőszövetes izompólya burkol be, ebben futnak az erek és az idegek is.
A vázizmok inakkal kapcsolódnak a csontokhoz. Eredési és tapadási helyet különböztetünk meg; az izom az egyik
csonton ered, és egy másikon tapad. Amikor összehúzódik, megrövidül, miközben az eredési helyéhez közelíti a
tapadási helyet, vagyis a két csontot elfordítja az ízületük mentén. Hajlító és feszítő izmokat különböztetünk meg: a
hajlítók közelítik egymáshoz a csontokat, míg a feszítők távolítják őket.
A csontokat kívülről kötőszövetes csonthártya veszi körbe, ezen át lépnek be a csontot tápláló erek, és a csonthártya
sejtjei felől gyógyul a sérül csont is. A csont külső rétege a tömör állomány. A belső szivacsos állomány
csontlemezekből áll, amelyek a csontot érő terhelésnek megfelelően rendeződnek el – így a csontok sokkal könnyebbek
lesznek, de teherbírásuk ugyanakkora. A csontok lehetnek laposak (pl. koponyacsontok) és csövesek (pl.
végtagcsontok): a lapos csontok belső tere végig szivacsos, a csöveseknek csak a végeiben van szivacsos állomány, míg
belsejükben velőüreg húzódik. A csont belső tereit csontvelő tölti ki. A vörös csontvelő a szivacsos részben lévő
vérképző szövet, míg a sárga csontvelő a velőüregben lévő egyszerű zsírszövet.
A csontok folyamatos vagy ízületes összeköttetésben állhatnak. A folyamatos összeköttetésnél az érintkező csontok
nem, vagy csak kissé mozdulhatnak el egymáshoz képest; ilyen például a koponyacsontok varratai, a csigolyák
porckorongos kapcsolata vagy a keresztcsont csigolyáinak összenövése. Az ízületeknél a két csont között ízületi rés
marad, így a csontok akár több irányba is elfordulhatnak egymáshoz képest. A csontvégeket itt sima üvegporc fedi, és
kötőszövetes izületi tok fogja össze, ami síkosító izületi nedvet ad le a csontok köré.
Az emberi csontváz
Az emberi koponya tehát a tengelyvázunk része; az agyvelőt körbevevő agykoponyára, és az érzékszerveket védő,
táplálkozásban közreműködő arckoponyára osztható. Az agykoponya alsó részét az ékcsont és a nyakszirtcsont képzi;
a nyakszirtcsonton az öreglyuk nyílása a gerincvelő és az agy kapcsolódási helye. Az agykoponya oldalát a
halántékcsont, elülső részét a homlokcsont, felső és hátsó részét a fali csont alkotja. Az arckoponya döntő része a
fogakat viselő felső állcsont és a mozgékony állkapocs; oldalsó részét a járomcsont adja.

2
A gerincoszlop porckorongos kapcsolatban álló csigolyákból áll – mindegyik egy picit tud moccanni, ez adódik össze
a gerinc hajlékonyságává. a csigolyák tömör csigolyatestre és nyúlványokra tagolódnak. A hátoldalon gyűrűvé záruló
nyúlványok sora képzi a gerincvelőt védő gerinccsatornát. A gerinc több szakaszra osztható, enek megfelelően nyak-,
hát-, ágyékcsigolyákról és keresztcsonti szakaszról beszélünk. A hátcsigolyákhoz 12 pár borda kapcsolódik, ebből 10
pár elől a középső szegycsonthoz rögzül, zárt mellkast alkotva, míg a két alsó pár (a lengőbordák) szabadon végződik a
húsban. A végtagokat a függesztőövek kapcsolják a törzshöz, a vállöv és a medenceöv. A vállöv a karokat függeszti,
elülső kulcscsontból és hátulsó lapockából áll. A medenceöv a lábakat kapcsolja a gerinchez, a több csontból
egyesült páros medencecsont, és a hátul közéjük ékelődő – a gerinchez is tartozó – csigolyákból összenőtt keresztcsont
alkotja. A felkart egyetlen felkarcsont, az alkart viszont már két csont, a hüvelykujj felőli orsócsont és a kisujj felőli
singcsont képzi. A láb is hasonló tagolású, a combcsont ízesül a medencével, majd a vastag sípcsontban folytatódik,
amit vékonyabb szárkapocscsont kísér. A kézfejben a csuklót alkotó kéztőcsontokat a tenyeret képző
kézközépcsontok, majd az ujjpercek követik, míg a lábfejnél lábtőcsontok, lábközépcsontok és szintén ujjpercek
különíthetők el.

A táplálkozás

Tápcsatornánk általános jellemzői

Minden állat heterotróf, így más élőlények szerves anyagaiból szereznek anyagot és energiát. A gerincesek táplálkozása
a táplálékfelvételre, a tápcsatornában lezajló emésztésre, a megemésztett táplálék felszívására és a salakanyagok
kiürítésére osztható. Csak a gerincesekre jellemző, hogy a tápcsatorna különböző szakaszain újabb és újabb
enzimkeverékek hatnak a táplálékra. A gerinces tápcsatorna jól elkülönülő elő-, közép- és utóbélre tagolható.
Az előbél első része a szájüreg, ami felveszi, felaprítja a táplálékot, ízlel, és általában az emésztést is elkezdi. A fogak
megragadják, felaprítják a táplálékot; a legfejlettebb az emlősök többféle fogtípusból álló fogazata. A nyelv izmos,
mozgékony szerv, keveri és továbbítja a táplálékot, emellett ízlelő és tapintószerv is. A szájüregbe nyálmirigyek
nyílnak; a nyál összetapasztja a táplálékot, nedvesíti és fertőtleníti a szájüreget, megkezdi a szénhidrátok emésztését. A
táplálék a nyelőcsőbe jut, ezután az előbél utolsó része, a gyomor jön. Az itt termelt gyomornedv sósavat és
fehérjebontó enzimet tartalmaz. A középbélnek a gerincesekben a vékonybél felel meg, melynek kezdeti szakaszába
nyílik a máj és a hasnyálmirigy vezetéke is. A máj által termelt epe a zsírok bontását segíti, míg a hasnyál mindenféle
táplálék emésztéséhez tartalmaz bontóenzimeket. A hasnyálmirigyen kívül a vékonybél fala is termel emésztőnedveket.
A vékonybélben véget ér az emésztés, és lezajlik a felszívás, amit a bélfal felületnövelő betüremkedései gyorsítanak
meg.
Az utóbél három részre osztható, vakbélre, vastagbélre és végbélre. A vakbél egy oldalág az utóbél kezdetén; a
legtöbb gerincesre jellemző, de csak a növényevőkben fejlett, mert itt is folyhat a cellulóz emésztése. A vastagbél a
legnagyobb szakasz, ahol a visszamaradt víz és ionok felszívása zajlik, és kialakul a végleges széklet; ez aztán a
végbélen át távozik. A gerincesek többségére kloáka jellemző, ami a tápcsatorna és a húgyutak közös kivezető nyílása.
Ezzel szemben az emlősök többségénél és így nálunk is külön végbélnyílás jött létre.
A gyomrot kivéve az egész tápcsatornánkban enyhén lúgos pH jellemző. A tápcsatornánkat – és más üregeinket is –
nyálkahártya nevű háromszoros réteg borítja: mirigyekben gazdag hám, alatta lazarostos kötőszövet majd izomszövet
képzi a nyálkahártyánkat. A nyálkahártya alatt általában még 3 réteg jön a bélfalban: két kötőszövet közé zárt vastagabb
izomréteget találunk.
Az előbél
A szájüregünkben található fogak szerkezete hasonló: állkapocscsontba süllyedő foggyökérre és íny feletti
fogkoronára oszthatók, anyaguk döntő részét a dentin nevű csontszövet-típus alkotja. A dentin belsejében lévő fogüreg
ereket és idegeket tartalmaz, kívülről a fogat a koronán igen kemény zománcréteg, a gyökéren pedig cementréteg
borítja. A tömör mészsókból álló zománc ellenáll a kopásnak, de a savas pH – amit baktériumok okoznak főleg –
könnyen szuvasodást okozhat. A fogak három nagy csoportra, metsző-, szem-, és zápfogakra oszthatók; a metszők
aprításra, a szemfogak megragadásra-védekezésre, a zápfogak őrlésre alakultak ki. A zápfogak tovább oszthatók
előzápfogakra (kisőrlőkre) és utózápfogakra (nagyőrlőkre). A felnőtt ember 32 fogát egy fognegyedben, tehát a fél
fogsor felében vizsgáljuk: 2 metsző, 1 szemfog, 2 elő- és 3 utózápfogat találunk, tehát a fogképletünk 2:1:2:3. Emlős
tulajdonság, hogy életünkben egyszer cserélünk fogazatot. A maradó fogsor nagyrészt 6-12 éves kor között váltja le a
fél éves kor után kibújt tejfogakat, amelyeknek még nincs igazi gyökere, és csak 20 van belőlük.
A nyelv harántcsíkolt izmokból áll, összekeveri a táplálékot a nyállal, falattá formálja és a garatba juttatja nyeléskor. A
felszínén zajlik az ízérzékelés: a nyelv hegyén az édeset, oldalt-elől a sósat, oldalt-hátul a savanyút, a tövén a keserűt
érezzük leginkább. Felszínét szemölcsök borítják, melyek vagy érdesítik – feladata a szájüreg tisztítása is – vagy ízérző
sejteket tartalmaznak. Mindezeken túl a nyelv hőérző- és tapintószerv is, és a hangképzésben is fontos.
3 pár nyálmirigyünk van: a fültőmirigy, a nyelv alatti és az állkapocs alatti mirigy. A nyál beállítja a szájüreg
enyhén lúgos pH-ját, fertőtleníti a szájüreget, összetapasztja a falatot, és az összetett szénhidrátok, főként a keményítő
emésztését is megkezdi amiláz nevű enzimje segítségével.

3
A szájüregből a garatba, majd a nyelőcsőbe kerül a táplálék. A garatban a táplálék és a levegő útja keresztezi
egymást. A nyelőcső izmos fala gyűrű alakú, a nyelőcsövön végigvonuló összehúzódási hullámokat képez, amelyek
továbbítják a táplálékot – ezt hívjuk perisztaltikus mozgásnak, és innentől a teljes tápcsatornára jellemző lesz.
A gyomor az előbél vége; zsákszerű szakasz bal oldalt, amelyet már a további tápcsatornára jellemző, tipikus
nyálkahártya borít: a hámszövet innentől egyrétegű hengerhám, az izomréteg pedig simaizomszövet lesz. A gyomor
állandóan erős perisztaltikát végez, amivel keveri a táplálékot (üres gyomorban ez okozza a korgást). A gyomorfal
mirigyei sósavat és pepszin nevű fehérjebontó enzimet tartalmazó gyomornedvet termelnek; a gyomor így erősen savas
pH-jú terület, melynek feladata a táplálék átmeneti tárolása, fertőtlenítése (a savas hatással), a fehérjék emésztésének
elkezdése. Egyes anyagok már innen felszívódhatnak, pl. víz és gyógyszerek.

A középbél és az utóbél
A középbél, más néven vékonybél több méteres, tekervényes szakasz: kanyarodó pakóbélre, majd hosszabb éhbélre és
csípőbélre osztható. A patkóbélbe két nagy mirigy, a máj és a hasnyálmirigy váladéka ömlik.
A máj által termelt epe az epehólyagban raktározódik átmenetileg, illetve az epevezetéken a vékonybélbe ömlik. Az
epe zöldesbarna folyadék, színét a hemoglobin (a vér oxigénszállító fehérjéje) bomlástermékei adják, epesavai a
táplálék zsírtartalmát sok apró zsírcseppé oszlatják szét, hogy emésztésük nagy felületen, gyorsabban megtörténjen. A
máj másik feladata, hogy a vékonybélből felszívott táplálékot megszűrje, mielőtt a szervezetbe kerül. A keringés
egyenesen a májba viszi a középbél vérét, és a szervet átszőve biztosítja, hogy minden májsejt kapcsolatba kerüljön
vele. A máj a káros anyagokat méregteleníti, a szőlőcukrot egy összetett szénhidrátba, glikogénbe építve elraktározza. A
máj végzi a nitrogéntartalmú szerves anyagok lebontásából az eltávolítandó végtermékek, a karbamid és a húgysav
szintézisét is.
A hasnyálmirigy által termelt hasnyál az epével együtt ellensúlyozza a gyomortartalom savasságát, ezen kívül
mindenféle tápláléktípushoz tartalmaz bontóenzimet: a szénhidrátokat amiláz, a fehérjéket tripszin, a zsírokat lipáz
bontja.
A vékonybél fala is termel váladékot: a bélnedv a hasnyálhoz hasonló összetételű és hatású, enzimjei befejezik az
emésztést. A táplálékmolekulák felszívása is a vékonybélben zajlik, ezért nagy felülettel kell rendelkeznie: falából a
nyálkahártya ujjszerű betüremkedései, bélbolyhok erednek nagy számban, amelyek ráadásul mikrobolyhos
hengerhámot viselnek, így több százszor akkora felszínen folyhat a felszívás, mintha a bélfal sima lenne. A táplálék
többsége a keringésbe jut, míg a zsírok a nyirokkeringésbe kerülnek.
Az utóbél kezdetén, ahol a vékonybél a hasüregünk jobb alsó részén a vastagbélbe torkollik, rövid, csökevényes
oldalág, a vakbél található, amely egy elkeskenyedő féregnyúlványban végződik. A vakbelünknek már nincs
különösebb szerepe, a féregnyúlvány pedig nyirokszervvé alakult, a kórokozókkal szemben véd minket. A vastagbél
az utóbél fő szakasza, előbb felszáll, majd vízszintesen halad, végül leszáll és egy kanyarral a végbélbe torkollik.A még
bélben maradt víz és sók felszívását végzi, így a salakanyagokat végleges székletté sűrűsíti. A bél többi szakaszával
ellentétben gazdag baktérium-flórája van; ezek a szimbióta (együttélő) baktériumok a nekünk haszontalan anyagokat
bontják, és számunkra is hasznos, felvehető vitaminokat termelnek. A vastagbél a székletet a végbélbe továbbítja –
ennek záróizmai részben tudatosan is szabályozhatók. Ha a záróizmok elernyednek, a hasizmok préselő hatása a
székletet kiüríti a végbélnyíláson át.

A légzés

A légzés alapjai
Az állati légzés célja a lebontás során termelt szén-dioxid leadása, és az ott felhasznált oxigén felvétele. A légzés
történhet testfelszínen és légzőszerven keresztül (embernél is van bőrlégzés). Minden gerincesre jellemző az előbél egy
részéből kialakult valódi légzőszerv; az emlősöknél légköri tüdő található. A kifejlett kétéltűek tüdeje kezdetleges
szerv, alig tagolt zsák, ezért légzőfelszíne kicsi. A hüllők tüdeje már fejlettebb, a légzőfelszínt léghólyagok alkotják. A
hüllőktől kezdve a gerincesek már szívó légzést folytatnak, vagyis mellkasuk emelésével-süllyesztésével változtatják
tüdejük térfogatát, beszívva vagy kifújva a levegőt. Az emlősök légzése is fejlett; tüdejük a hüllőkéhez hasonló, de
összetettebb szerkezetű, mert a hörgői sokkal többször ágaznak szét, és a hörgőágak végén szőlőfürtszerű
léghólyagocska-csoportokban végződnek. Az emlősöknél jelenik meg a légzőmozgásokat segítő rekeszizom is.
Az emberi légutak
Az emberi tüdő a mellkasban van, légutak vezetnek hozzá: az orrüreg, garat, gége, légcső és a főhörgők követik
egymást a tüdőkig. A levegő fő útvonala az orrnyílás és az orrüreg, de szükség esetén a szájnyílás-szájüreg út is
használható, ha szükséges, mert a tápcsatorna és a légút a garatban kereszteződik. A szájon át légzés jellemző, ha
orrunk eldugul, sok levegőre van egyszerre szükség (kapkodjuk a levegőt), vagy hangokat képzünk.
Az orrüreget nyálkahártya béleli, a hámja csillós, mirigyekben gazdag, alatta pedig sűrű érhálózat van. Az erekből
leadott hő felmelegíti, a párolgó nyálka nedvesíti a levegőt. Az orrüreg tisztítja is a belélegzett levegőt, mert
szennyeződései a mirigyek által termelt nyálkarétegbe tapadnak, amit a csillók folyamatosan kihajtanak az orrüregből.
Az orrüreg felső-hátsó részén van a szaglóhám is, ami a levegőben terjedő kémiai anyagokat érzékeli.

4
Az orrüregből a garatba, onnan pedig a gégébe kerül a belélegzett levegő. A gége porcokból álló szerv, gégefedő
porca megakadályozza, hogy a légútba táplálék kerüljön, emellett a gége a hangképzés eszköze is. Legnagyobb elülső
porca a pajzsporc, alsó eleme a gyűrűporc. A gyűrűporc tetején, hátul két mozgatható kannaporc ül: ők feszítik a
hangszalagokat. A két, izmokkal mozgatható hangszalag között hangrés van. Normál be- és kilégzésnél a hangrés tág,
nem akadályozza a légáramlást. Hangképzéses kilégzésnél a hangrés szűkül, és a levegő a szalagokba akadva rezgésbe
hozza őket. A hang annál magasabb, minél rövidebbek, feszesebbek a szalagok. A nők és gyerekek hangja magasabb,
mert gégéjük átmérője, szalagjaik hossza kisebb; a serdülőkorú fiúk gégéje hirtelen nő meg, hangszalagjaik ezáltal
nyúlnak, és a hangjuk elmélyül. Az átmeneti időszakban a hangképzésük bizonytalanná válik – ezt hívjuk mutálásnak.
A gége után a C-alakú porcokkal merevített légcső következik, amely a tüdőkbe vezető két hasonló szerkezetű
főhörgőre ágazik. A tüdő szivacsos állagú, mert benne a főhörgők egyre kisebb hörgőcskékre ágaznak, és a
véghörgőcskék a léghólyagocskák szőlőfürtszerű csoportjaiba torkollanak. A léghólyagocskák fala a légzőfelszín:
egyrétegű laphám, amit kívülről hajszálerek szőnek át. A vér által hozott szén-dioxid a léghólyagocska légterébe jut a
falon át, mert ott alacsonyabb a koncentrációja; az oxigén viszont a léghólyagból a vérbe lép át, mert ott van kevés
belőle, így megtörténik a gázcsere. A tüdő a mellüregben van, a szív két oldalán. A mellüreget a gerinc, a bordák, a
szegycsont, alulról pedig a rekeszizom veszi körbe. A tüdő körül dupla mellhártya is van, melynek belső lemeze a
tüdőhöz, a külső a mellüreg belső falához rögzül; a két hártyát folyadék tapasztja össze, ami elcsúszásukat engedi, de a
szétválásukat nem.

A légzés folyamata
A légzőmozgásokat elsősorban a rekeszizom és a bordaközi izmok irányítják. A belégzés aktív, izommunkát igénylő
folyamat: a rekeszizom összehúzódva ellaposodik, míg a bordaközi izmok összehúzódása megemeli a bordákat – az
előbbi a mellüreg függőleges, az utóbbi a vízszintes kiterjedését növeli. A mellhártyák ezt a tüdőnek is közvetítik,
amely passzívan követi a változást, kitágul, benne a légnyomás lecsökken. A nagyobb külső légnyomás miatt a levegő a
légutakon beáramlik. A nyugodt kilégzés passzív folyamat: a rekeszizom és a bordaközi izmok elernyednek, a mellüreg
és vele a tüdő térfogata csökken, ezért benne a légnyomás megnő, és a levegő kiáramlik.
Nyugodt légzéskor percenként átlag 16-szor lélegzünk, ilyenkor egy légzés sorén kb. 0,5 liter levegő cserélődik a
tüdőnkben – ezt hívjuk légzési térfogatnak. Ennél persze több levegő is cserélődhet erőltetett be- és kilégzéssel.

A kiválasztás

A kiválasztás alapjai
A kiválasztás a felesleges és káros anyagok eltávolítása a testből. Felesleges pl. a túl sok víz vagy ion, káros a
lebontásban keletkező húgysav és karbamid. A soksejtűek legtöbb sejtje számára már a belső környezet, vagyis a belső
folyadéktér jelenti az „élőhelyet”, és nem a külvilág. A belső folyadékok összetétele, koncentrációja viszonylag állandó,
és a sejtek ehhez alkalmazkodtak; komolyabb változást már nem viselnek el. A belső környezet állandósága a
homeosztázis. A homeosztázis fenntartásában a kiválasztásnak komoly szerep jut: szabályozza a szervezet folyadék- és
iontartalmát, koncentrációviszonyait, eltávolítja a káros anyagokat.
A kiválasztószervekre mindig jellemző két folyamat, az ultraszűrés és a visszaszívás. Az ultraszűrés a testfolyadék egy
részének átjuttatása a kiválasztószerv járataiba, míg a visszaszívás a szűrletbe átkerült, még hasznosítható anyagok
visszajuttatása a testfolyadékba. A visszaszívás után megmaradt folyadék már a vizelet, ami a külvilágba kerül.
A gerincesek kiválasztószerve páros vese, ami a vért szűri meg. Működési egysége a nefron, ami szűrőrészből és
vesecsatornákból áll – a vesék rengeteg mikroszkopikus nefront tartalmaznak. A kész vizelet a húgyutakon távozik.
Az emberi kiválasztó szervrendszer
Az emberi vese bab alakú szerv a hasüreg hátsó falán, a lengőbordák magasságában. Keresztmetszetén több terület
különíthető el: kötőszövetes vesetok veszi körbe, majd külső kéregállomány és belső velőállomány következik, a
központban a vesemedence ürege van, amiből a húgyvezeték indul. A nefronok döntően a kéregállományt alkotják, míg
a vizeletet tőlük elvezető nagyobb gyűjtőcsatornák a velőállományt képzik – az egy irányba tartó csatornák miatt a
velőállomány csíkozottnak látszik. A vesemedencében már a kész vizelet gyűlik össze.
A húgyutakhoz a húgyvezeték, a húgyhólyag és a húgycső tartozik. A húgyvezeték páros járat a vese és a húgyhólyag
között, a vizeletet perisztaltikával továbbítja. A húgyhólyag tágulékony, izmos falú zsák, a vizeletet átmenetileg tárolja;
záróizma akaratlagosan irányítható. A húgycső a külvilágba vezető páratlan járat a húgyhólyag után.
A nefron felépítése és működése
Az emberi nefron vesetestre és vesecsatornára osztható. A vesetest egy duplafalú tokkal körbevett érgomolyag. Az
érgomolyag a verőeres keringésben létrejött szétágazási hely: a bejövő verőér hajszálerekre ágazik a tok belsejében,
majd újra összeszedődik egy kimenő verőérbe. A duplafalú tok két fala közé kerül a szűrlet, majd a tokból eredő
vesecsatornába jut tovább; ez először a vesemedence felé tart, majd a vese felszíne felé hajlik vissza. A vesecsatorna
részei: a vesetest után az elsődleges kanyarulatos csatorna, majd a leszálló egyenes csatorna jön; ezután egy
hajtűkanyar átvezet a felszálló egyenes csatornába, ami a másodlagos kanyarulatos csatornában folytatódik. A
nefron döntő része a kéregállományban van, csak a hajtűkanyar nyúlik bele a velőállományba tipikus esetben.

5
Az ultraszűrés a vesetestben történik meg: mivel a kimenő verőér kisebb átmérőjű a bejövőnél, a vér megtorlódik a
hajszálerekben, és nagy nyomása a tok két fala közé préseli a vérplazma egy részét. A szűrőt az érfal és a tok belső fala
együtt képzi, és fehérje méretű molekulát vagy sejtet már nem enged át a szűrletbe – ezért hívjuk a lépést
ultraszűrésnek. A keletkezett szűrlet napi 180 liter, és még ugyanolyan arányban tartalmaz szőlőcukrot (glükózt),
ionokat és karbamidot, mint a vérplazma. Ezzel szemben a kész vizelet már csak napi 1-1,5 liter, egészséges emberben
nincs benne glükóz, a nátriumion mennyisége töredékére, a karbamid a felére csökken – mindez az erős visszaszívásnak
köszönhető a vesecsatornában. A víz és a karbamid passzív, míg az ionok és a glükóz aktív transzporttal mozog a
csatornafal sejtjein át. (A transzport szállítási folyamat, pl. a vesecsatorna és a környező sejtek között. Az aktív
transzport azt jelenti, hogy a sejtek energiát befektetve „megfogják és átrakják” az adott anyagot; passzív transzportnál
a sejt nem fektet be energiát, mert az anyag „maga akar” átmenni oda, ahol kevesebb van belőle - az oldatok ugyanis
akkor a legstabilabbak, ha bennük az oldott anyag egyenletesen oszlik el).
A vizelet összetétele nem állandó, mindig ahhoz alkalmazkodik, mit fogyasztottunk korábban (nagy mennyiségű folyadék
vagy erősen sós étel teljesen más vizeletet eredményezhet). A vesecsatorna szakaszai más-más feladatot látnak el: vagy a
készülő vizelet összmennyiségét, vagy pedig a töménységét szabályozzák.
Az elsődleges kanyarulatos csatornában visszaszívódik az összes glükóz. A többi oldott anyag (víz, karbamid, ionok)
azonos mértékben szívódik vissza, így a szűrlet töménysége nem változik, de mennyisége drasztikusan csökken. A
leszálló egyenes csatornában és a hajtűkanyarban a szűrlet betöményedik: a maximális töménység a
hajtűkanyarban jön létre. A felszálló egyenes csatornában a szűrlet hígul: itt a csatornafal nem engedi át a vizet,
viszont ionokat von ki a szűrletből. Végül a másodlagos kanyarulatos csatornában megint a szűrlet összmennyisége
csökken, minden alkotó hasonló arányban szívódik vissza.
A vizeletben olyan molekulák (pl. ételfestékek, gyógyszermaradványok) is feltűnhetnek, amik a vérben alig fordulnak
elő – ezeket egyes vesesejtek külön gyűjtik össze a szervezetből, és választják ki a vesecsatornába.

Az anyagszállítás

A keringés alapjai
Az anyagszállítás a tápanyagokat, salakanyagokat szállítja. Ha egy állatban önálló folyadékot egy keringető központ
mozgat, és a folyadék legalább a test egy részében erekben halad, akkor keringésről beszélünk. A tápanyagok-
salakanyagok mozgatásán túl a keringés gyakran légzési gázokat is szállít, és a testidegen anyagok elleni védekezésben
is részt vesz. A gerinceseknek zárt keringése van, vagyis a szívből elvezető verőerek (artériák) és az oda visszatérő
gyűjtőerek (vénák) között hajszálérhálózat teremt összeköttetést, így zárt érpálya, vérkör jön létre. Az anyagok cseréje
a hajszálerek falán át zajlik le. Szívük a hasoldalon van, két ürege a vért fogadó pitvar és a vért a testbe préselő kamra.
A halaknak még egy vérköre van: a testből érkező szén-dioxidban gazdag vért a szív a kopoltyú hajszálér-hálózatába
továbbítja. Itt oxigéndús lesz, és az erek a test többi részébe szállítják, ahol újabb hajszálér-hálózatban adja le az
oxigént, és veszi fel a szén-dioxidot. Végül a vénák visszaviszik a vért a szívhez. A tüdő megjelenésével a keringés is
összetettebb lesz: a kétéltűeknek már két vérköre van. A kisvérkör a tüdőbe vezet, és a gázok cseréjéért felel, míg a
nagyvérkör a testet hálózza be, és a szöveteket látja el. A madaraknál és emlősöknél tökéletes négyüregű szív alakul
ki két pitvarral és két kamrával. A test elhasznált vére a jobb pitvarba, onnan pedig a jobb kamrába jut – innen indul a
kisvérkör, ami a tüdő hajszálereiből felfrissült vért hoz vissza a bal pitvarba. Ez a vér a bal kamrába kerül, ahonnan a
nagyvérkör indul; a vér a test hajszálereiben újra elhasználódik, és a jobb pitvarba érkezik vissza.
A gerincesek vére vérplazmára és sejtekre osztható. A vérplazma döntő része víz, a vérsejtek három csoportra
oszthatók. Többségük vörösvérsejt: gázszállítást végző sejtek, a legtöbb gerincesben van sejtmagjuk, de az érett emlős
vörösvérsejtekből felszívódik. A fehérvérsejtek állábas sejtek, a testidegen anyagok ellen védekező immunrendszer
részei. A vérlemezkék az érfal sérüléseit javítják – emlősökig valódi sejtek, de náluk már csak sejttöredékek.
Az emberi keringés
A szív
Vérünk és vérköreink más emlősökéhez hasonlók. A szív a mellkasban, a szegycsont mögött, a tüdők között, kissé a bal
oldalon van. A fala három rétegből áll: külső kötőszöveti burokból, középső vastag szívizomszövetből és a belső
kötőszövetből, ami a szívbillentyűket is képzi. A szív bal és jobb oldala (1-1 pitvar és kamra) két teljesen elválasztott
pumpa, ami csak a vérkörökön át kap vért egymástól. A hasonló üregek egyszerre működnek: előbb a két pitvar
összehúzódva az elernyedt kamrákba juttatja a vért, majd az összehúzódó kamrák a testbe küldik tovább, míg az
elernyedő pitvarok újabb adagot szívnak be a vérkörökből. Azt is meg kell akadályozni, hogy a kipréselt vér
visszaáramoljon, ezért billentyűk alakultak ki. A pitvar és kamra határán lévő vitorlás billentyűk a kamrafal izmaihoz
vannak kapcsolva: mikor a kamra ernyedt, a billentyű feszítőrostjai lazák, ezért a billentyű hártyái között a vér bejuthat
a kamrába; mikor a kamra összehúzódik, a megfeszülő rostok bezárják a billentyűt, és a vér nem folyhat vissza a
pitvarba. A kamrák és a nagy verőerek határán zsebes billentyűk vannak: lebenyeik csapóajtószerűen működve
kiengedik a vért a kamrából, de összecsapódnak a visszaáramló vér előtt. Felnőttekben átlagosan 75-ször húzódik össze
a szív percenként, és egy perc alatt testünk összes vére áthalad rajta.
Az érhálózat

6
A legtöbb ér fala kötőszöveti rétegek közé zárt simaizomszövetből áll, belülről pedig egyrétegű laphám béleli őket. A
verőerek fala főleg a simaizomzatuk miatt vastagabb, mert nagyobb belső nyomásnak kell ellenállnia. A nagyobb
artériák rendszeres kitágulása a levonuló vérnyomás-hullám hatására a pulzus (a csuklón tapintható is). A
gyűjtőerekben jóval vékonyabb a simaizomzat, ezért a környező izmok összehúzódása összenyomhatja őket, ami segít
a vért visszajuttatni a szívbe – ez az izompumpa jelensége. A valódi hajszálerek fala már csupán egyrétegű laphám,
ami megengedi az anyagok átjutását.
A verőeres rendszer a szívtől távolodva egyre kisebb átmérőjű artériákra ágazik, viszont az erek összesített
keresztmetszete folyamatosan nő. A vérnyomás a hajszálerekig jelentősen lecsökken. A hajszálerek behálózzák a
szöveteket, a falukon át a vérplazma egy része kilép, majd visszaszívódik az erekbe, miközben gázokat, táp- és
salakanyagot cserél a sejtekkel. A vérplazma kint maradt részét a nyirokkeringés gyűjti össze. A gyűjtőeres rendszerben
a vénák egyre kevesebb és nagyobb átmérőjű érbe szedődnek össze, az összkeresztmetszetük csökken. A vénákban a
vérnyomás alacsony, ezért fontos az egyirányú áramlás fenntartásában az izompumpa; emellett a nagyobb vénákban
billentyűk is vannak, és a kiürülő pitvarok is szívóhatást gyakorolnak a vérre.
A vér
Különleges kötőszövet, mennyisége a felnőttekben 5 liter körüli. A vérünk több mint fele vérplazma, ami 90% víz és
10% oldott anyag elegye. Az oldott anyagok ionok, kis szerves molekulák és vérfehérjék lehetnek. Az ionok közül a
nátrium (Na+), kalcium (Ca2+), klorid (Cl-) és hidrogén-karbonát (HCO3-) fontos; az utóbbi az oldott szén-dioxid
szállítási formája. A kisebb molekulákból az aminosavak, a glükóz, a karbamid és a húgysav a leggyakoribbak. A
vérfehérjék jelentős része végzi különféle anyagok szállítását, ezen kívül segítik a vérplazma visszaszívását a
hajszálerekben, vagy az immunreakciókban is fontosak. A fibrinogén nevű fehérje a véralvadásban nélkülözhetetlen.
A vérsejtek vörösvérsejtek, fehérvérsejtek és vérlemezkék lehetnek – mindegyik a vörös csontvelőben keletkezik. A
vörösvérsejtek fánk alakú sejtek, 5 millió van belőlük 1 mm3 vérben, éretten már nincs bennük sejtmag, ezért
vörösvértesteknek is hívják őket. A sejtek életideje 120 nap, utána a lépben bomlanak le. Az érett sejteket nagyrészt
hemoglobin tölti ki: összetett fehérje, aminek a központjában vas található. A hemoglobin a májban bomlik le, és
részben epefesték lesz belőle. A vörösvértestek fő feladata az oxigén szállítása: az oxigén magas koncentrációja a
tüdőléghólyagok hajszálereiben lehetővé teszi, hogy az áthaladó vörösvértestek hemoglobinjának vasionjai oxigént
kössenek meg. Ezt a szövetekig szállítják, ahol olyan alacsony az oxigénszint, hogy az oxigén elhagyja a hemoglobint.
A vörösvértestek a szén-dioxid szállításában is fontosak. A szövetekben soki a szén-dioxid, és vízzel reagálva
szénsavvá alakul (H2CO3), ami viszont hidrogénionra (H+) és hidrogén-karbonátra (HCO3-) bomlik. A hidrogéniont a
hemoglobin veszi fel a leadott oxigén helyére, míg a hidrogén-karbonát visszakerül a vérplazmába, így szállítódik a
tüdőig. A léghólyagoknál ellentétes folyamat indul a kis szén-dioxid koncentráció miatt, és a szén-dioxid a léghólyagba
távozik végül.
A fehérvérsejtek színtelen, sejtmagvas sejtek, 7-8000 van belőlük 1 mm3 vérben. Az immunrendszer tagjai, több
sejttípusuk van: granulociták, monociták és limfociták. A granulociták a leggyakoribb fehérvérsejtek. Rövid életű
állábas sejtek, a sejtplazmájukban található szemcsékről kapták a nevüket. Többségük falósejt, vagyis a kórokozók
bekebelezésével és lebontásával védekezik. A monociták a legritkább fehérvérsejtek. Óriás falósejtek, a többi
fehérvérsejtnél kétszer nagyobbak, és egyszerre sok kórokozót kebelezhetnek be. A limfociták (nyiroksejtek) a többi
típussal ellentétben különféle nyirokszervekben fejezik be érésüket. Ők irányítják a többi sejt védekező működését,
vagy pedig ellenanyagokat (más néven antitesteket) termelnek. Ezek a fehérjék speciálisan egy bizonyos fajta
kórokozót támadnak meg, így több százezer fajtájuk termelődhet egyetlen emberben. A kórokozókra tapadva azokat
megjelölik a falósejteknek, és több kórokozót összekapcsolva a terjedésüket is meggátolják.
A vérlemezkék érése során az eredeti őssejt kis töredékekre esik szét. A vérlemezkék a vérben keringve észlelik az
érfal sérülését, és rátapadva lepényszerű formává olvadnak össze, ami elzárja a sebet a gyógyulásig. Ha a sérülés
nagyobb, véralvadás is elindulhat; ez egy olyan reakciósor, amiben vérfehérjék vesznek részt. A folyamat végén a
fibrinogénből szálas szerkezetű fibrin lesz, ami hálót képez a seben. A fibrinhálóba vérlemezkék és vörösvérsejtek
tapadnak; később a háló zsugorodni kezd, összehúzza a sejtekből álló dugót, ami fokozatosan varrá szárad.
A nyirokrendszer és az immunreakciók
A nyirokrendszer feladata a szöveti folyadék, a nyirok visszavezetése a keringésbe, illetve a testidegen anyagok elleni
védekezés. A vérerekhez hasonlóan behálózza a szervezetet; a nyirokerek vakon kezdődnek a szövetekben, és zárt
végük vékony falán át veszik fel az anyagokat. Egyre nagyobb nyirokerekbe szedődnek össze, végül a legnagyobb
vénába torkollanak. A nyirokerek rendszeresen haladnak át nyirokcsomókon: ezek gömbölyű testek, amelyek a bennük
lévő fehérvérsejtek segítségével szűrik a testidegen anyagokat az átfolyó nyirokból. A testben nagyobb nyirokszervek is
vannak: a tápcsatornai nyirokszervek (pl. a torok- és garatmandulák vagy a féregnyúlvány), a csecsemőmirigy és a
lép tartoznak ide. A csecsemőmirigy a szegycsont és a szív között lévő szerv; már magzatkorban aktív, majd
felnőttkorban működése csökkenni kezd, de az élet nagy részében a limfociták egy részének érési helye marad. A
limfociták itt sajátítják el a saját és testidegen anyagok megkülönböztetését. A lép nemcsak nyirokszerv, a
vérkeringéssel is szoros kapcsolatban áll: vértartalékot raktároz (pl. sérülés esetére) és lebontja az öreg vörösvérsejteket.
Az immunitás a szervezet védettségét jelenti; a testidegen anyaggal szemben fellépő sejtek, szervek összessége az
immunrendszer. Antigén az az anyag, ami immunreakciót vált ki – ez azért történik, mert nem rendelkezik a

7
szervezethez tartozást jelző kémiai azonosítóval. Ezek az azonosítók (markerek) a sejtjeink felszínén ülő molekulák,
olyanok, mint a személyigazolvány. Az immunreakció sejtes és ellenanyagos immunválaszra osztható, az előbbi a
falósejtek működését, az utóbbi a vérben keringő antitestek hatását jelenti. Mindkét folyamatot egyes nyiroksejtek
irányítják. Ha tudomást szereznek pl. egy vírus megjelenéséről, jelzőanyagokkal a területre gyűjtik, és gyors osztódásra
késztetik a falósejteket, Emellett elszaporítják azokat a nyiroksejteket is, akik ellenanyagot termelhetnek ellene. Ha a
fertőzést legyőzték, a felesleges fehérvérsejtek többsége elpusztul – egyes nyiroksejtek viszont memóriasejtekké
alakulva évekig életben maradnak, és egy hasonló későbbi fertőzéskor sokkal gyorsabb reakciót tesznek lehetővé.
A vércsoportok is az immunrendszer következményei. Többféle vércsoport-rendszer van, de a legismertebb az AB0
(„á-bé-null”) rendszer. A vörösvérsejtjeink felszínén kétféle jelölőmolekula, A és B lehet. Négyféle vércsoport
lehetséges: az A-s vércsoportúaknál A, a B-s vércsoportúaknál B, az AB-s vércsoportúaknál mindkét jelölőmolekula
megtalálható a vörösvérsejteken, míg nullás vércsoportnál egyik sincs jelen. A vérplazmában jelen lehetnek olyan
ellenanyagok, amelyek az adott jelölőmolekulával rendelkező vörösvérsejteket megtámadják, és vérrögökben kicsapják
– az érelzáródással ez a folyamat halált is okozhat. Természetes állapotban A-s vércsoportú ember vérében csak a
számára ártalmatlan anti-B ellenanyag fordul elő, míg B-s vércsoport esetén csak anti-A-t találunk. A nullás
vércsoportnál mindkét ellenanyag, AB-snél viszont egyik sincs jelen. Probléma akkor fordulhat elő, ha pl.
vérátömlesztésnél eltérő vércsoportú, mondjuk A-s és B-s vér keveredik; ilyenkor az anti-A ellenanyag az A-s, az anti-
B a B-s vörösvérsejteket támadja meg.

A hormonrendszer
Olyan szabályozórendszer, ami a szervezetben elterjedő jelzőanyagokkal, hormonokkal működik. A hormonokat
általában belső elválasztású (endokrin) mirigysejtek termelik, ezért a hormonrendszert endokrin rendszernek is
hívjuk. De egyes idegsejtek is termelhetnek hormonokat – ezeket hívjuk neuroszekréciós sejteknek, és az idegi
hormontermelést neuroszekréciónak..
A belső elválasztás lényege, hogy a sejtek a hormont a testfolyadékba adják le, így az a test minden részébe eljuthat.
Nem minden sejt reagák rájuk, csak azok a sejtek, amelyeknek a sejthártyája tartalmaz a hormont megkötni képes
receptorfehérjét. A hormon általában nem jut be a sejtbe, de a receptorfehérje a megkötés után megváltoztatja a
szerkezetét, és ezzel egy enzimet hoz működésbe a sejt belsejében. Ez az enzim aztán felszabadít egy sejten belüli
hírvivőt, ami kiváltja a hormonra jellemző hatást. Az egyik gyakori sejten belüli hírvivő a kalcium ion, ami ilyenkor
átmenetileg kiszabadul a sejten belüli raktárából, ahová általában be van zárva, és kiváltja a kívánt hatást.
Az idegrendszer és a hormonrendszer az állatokban egyszerre van jelen, és mindig szorosan együttműködik, ezért
beszélhetünk egységesen neuroendokrin (idegi – belső elválasztású) rendszerről is.

Agyalapi mirigy
A gerincesek legfőbb endokrin szerve az agyalapi mirigy, ami a szárazföldi fajoknál, így az embernél is a koponya
ékcsontjának mélyedésében van. További fontos hormontermelő szervek a pajzsmirigy, a hasnyálmirigy szigetszerű
sejtcsoportjai, a mellékvese és az ivarmirigyek.
Az agyalapi mirigy más mirigyek működését fokozza serkentő hormonjaival. Az agyalapi mirigy működését viszont
a hozzá nyélen keresztül kapcsolódó agyi terület, a hipotalamusz szabályozza. A hipotalamusz a keringésen át értesül a
hormonok hatásáról, és ennek megfelelően, serkentő vagy gátló anyagokkal befolyásolja az agyalapi mirigy működését,
aki serkentő hormonjával ennek megfelelően „utasítja” a szükséges hormontermelő mirigyet.
Az agyalapi mirigy elülső és hátulsó lebenyre osztható. A hátulsó lebeny idegszövet eredetű, nem is termel
hormonokat, csupán a hipotalamusz nagyméretű idegsejtjeinek neuroszekréciós hormonjait raktározza, amelyek az
idegsejtek nyúlványain keresztül egyenesen ide jutnak. Ezek a hormonok a vazopresszin és az oxitocin.
A vazopresszin a vesében fokozza a víz visszaszívását (így sűrűsíti a vizeletet, növeli a szervezet víztartalmát). Az
oxitocin a simaizmok összehúzódását fokozza; főleg nőknél fontos, ahol szüléskor segíti a méh összehúzódásait.
Az elülső lebeny viszont valódi mirigyszövet, serkentő hormonokat termel más szerveknek. A hipotalamusszal csak
közvetett kapcsolatban áll: annak kisméretű idegsejtjei serkentő és gátló anyagokat adnak le, amelyek a keringéssel
jutnak el az elülső lebenybe. Az elülső lebenyben termelődik a növekedési hormon, a pajzsmirigyet és a
mellékvesekérget serkentő hormon, a prolaktin és az ivarmirigyeket serkentő hormonok is.
A növekedési hormon az egész testre hat, célja a normál testnagyság elérése. Fiatalkori túltermelése óriásnövést,
alacsony szintje törpeséget okoz. Különösen erősen hat a támasztószövetekre és a kötőszövetekre. Az anyagcserét is
átalakítja a növekedés igényei szerint: fokozza a tartaléktápanyagok lebontását és a fehérjék termelését.
A pajzsmirigy-serkentő hormon és a mellékvesekéreg-serkentő hormon is az adott mirigy
hormontermelését fokozza. Az ivarmirigyeket serkentő hormonok mindkét nemnél azonosak, de nőknél a
petefészket, férfiaknál a herét ösztönzik: az ivarsejtek gyártását és a nemi hormonok termelését fokozzák. Ebbe a
csoportba tartozik a tüszőserkentő és a sárgatest-serkentő hormon. Végül a prolaktin nőkben a tejelválasztást
ösztönzi.

8
Pajzsmirigy
A gége és a légcső előtti mirigy, szövetében számos üreg, tüsző található. A tüszősejtek termelik jódtartalmú
hormonjait – a leggyakoribb a tiroxin. Ezek a hormonok az agyalapi mirigy hatására termelődnek, és a szervezet
lebontó anyagcseréjét gyorsítják. Fokozódik a tartaléktápanyagok bontása és az energiatermelés, ami az
oxigénfogyasztás és a hőtermelés növekedésével is jár. A tiroxin alacsony szintje elhízáshoz, a szellemi aktivitás
csökkenéséhez, míg magas szintje nagy étvágy melletti fogyáshoz, hiperaktivitáshoz vezet. A tiroxinnak a csecsemőkori
értelmi fejlődésben is alapvető szerepe van. A megfelelő tiroxin-szinthez jód is szükséges – ezért jódozzák az étkezési
sót is.

Hasnyálmirigy
A hasnyálmirigy döntő része külső elválasztással emésztőnedveket termel, de egyes, a szövetébe szigetszerűen
ágyazódó sejtcsoportjai hormonokat adnak le a vérbe. A legfontosabb az inzulin, ami a vér magas glükóz (szőlőcukor)-
szintjének hatására kezd termelődni. Fokozza a felépítő anyagcserét, a tartalékok raktározását: segíti a sejtek glükóz-
felvételét, amivel csökkenti a vércukorszintet, a felvett glükózból pedig tartaléktápanyagok vagy fehérjék készülnek.

Mellékvese
A vesék tetején sapkaszerűen ülő szerv, nevét a helyzetéről kapta. Két eltérő eredetű és működésű részből, egy külső
kéreg- és egy belső velőállományból áll; a kéregállományt az agyalapi mirigy irányítja, míg a velőállomány
idegrendszeri jelre ad le hormonokat a vérbe.
A mellékvesekéreg-hormonok három csoportra oszthatók. Egyesek a szénhidrát-raktárakat, a máj és az izmok
glikogén-készletét védik a lebontástól; mások a szervezet nátrium- és kloridion-tartalmát szabályozzák, pl. fokozzák
a visszaszívásukat a veséből. Végül a kéregállomány kis mennyiségben mindkét nem nemi hormonjait is előállítja (tehát
férfiakban is termel női nemi hormont, és fordítva).
A velőhormonok nagyobb igénybevételre készítik fel a szervezetet stresszhelyzetben – ilyen az adrenalin. Fokozza
az agy és az izmok vérellátását, a szívverést, vérnyomást, légzésszámot, illetve a glikogén lebontását. Ebből eredően
növeli a vércukorszintet is, ami energiaforrásként szolgál a szervezetnek az igénybevételhez – az adrenalin itt tehát az
inzulin ellen dolgozik.

Ivarmirigyek
A gerincesek ivarmirigyei az ivarsejtek termelése mellett nemi hormonokat is előállítanak. A nemi hormonok az
agyalapi mirigy tüszőserkentő és sárgatest-serkentő hormonjának hatására termelődnek. Fontos feladatuk a másodlagos
nemi jellegek kialakítása: ezek olyan testi adottságok, amik megkülönböztetik a nőket a férfiaktól az ivarszerveken
túlmenően (pl. férfiak nagyobb testmérete, izomzata, arcszőrzete, nők szélesebb csípője, magasabb hangja).
A férfiak ivarmirigyei a herék; belsejüket herecsatornák tölti ki, amelyekben ivarsejtek termelődnek. A csatornák
közötti szövet egyes sejtjei termelik a férfi nemi hormonokat, amelyek közül a tesztoszteron a legfontosabb.
Termelése serdülőkorban indul; a másodlagos nemi jellegek kialakítása és az ivarsejtképzés serkentése mellett erősíti a
férfiak izomfejlődését is.
A nők ivarmirigyei a petefészkek, amik már születéskor tartalmazzák a petesejteket éretlen formában. Serdülőkortól
kezdve havonta egy petesejt megérik, majd a méhbe jut. A női nemi működés tehát ciklikus, a menstruációs ciklus
átlagos időtartama 28 nap. A ciklus alatt nemcsak a petesejt érik, de a petefészek és a méh-nyálkahártya állapota is
változik, a hormonszintek is ingadoznak.
A ciklus kezdete a 4-5 napos havi vérzés (menstruáció), amikor a megtermékenyítés elmaradásával feleslegessé lett
méhnyálkahártyát a vérzés kimossa a méhből. Miközben ez folyik, a petefészekben már új petesejt érése indul meg,
körülötte pedig üreg, tüsző kezd növekedni. A tüszősejtek ösztrogéneket termelnek – ezek jelentik a női nemi
hormonok egyik csoportját. Közben a méhben új nyálkahártya alakul ki. A 14. nap körül az érett petesejt kilökődik a
tüszőből a petevezetékbe – ez az esemény az ovuláció. A visszamaradt tüsző sárgás szövetcsomóvá, sárgatestté alakul,
amely progeszteron nevű nemi hormont termel. A ciklus második felében a méhnyálkahártya megvastagszik, így
készül fel az embrió fogadására. Ha a petesejt nem termékenyül meg, a ciklus végén a sárgatest elsorvad, és új
menstruáció kezdődik.
A menstruációs ciklust kísérő hormonális folyamatok
A ciklus első felében az agyalapi mirigy tüszőserkentő hormonjának szintje nő meg, és kiváltja a tüsző fejlődését, majd
a 2. 14 napban a sárgatest-serkentő hormon szintje nő, átalakítva az üres tüszőt sárgatestté. Az ösztrogének egyrészt
kialakítják serdülőkorban a női nemi jellegeket, másrészt a menstruáció után helyreállítják a méhnyálkahártyát A
progeszeron főleg azért felelős, hogy a méhnyálkahártya felkészüljön az embrió fogadására.
A terhesség hormonális háttere
Ha megtermékenyítés történik, nem kezdődik újabb menstruációs ciklus. A méhnyálkahártyába ágyazódó embriót
körbevevő magzatburok ugyanis hamar hormonokat ad le az anya vérébe, amelyek nem engedik elsorvadni a

9
sárgatestet. Mikor kialakul a magzat méhlepénye, már az általa termelt hormonok veszik át a feladatot: fenntartják a
nyálkahártyát és felkészítik az anya testét a szülésre, szoptatásra.

Az idegrendszer
Az állatokra a hormonrendszer mellett jellemző másik szabályozó rendszer. Alapja az idegszövet, ami idegsejtekből
(neuronokból) és a működésüket segítő támasztósejtekből áll. Ha az idegsejteket inger éri, a sejtplazmájuk és a
környezetük között ionok mozdulnak el – ez a megváltozott állapotuk az ingerület, ami más idegsejtekre is átterjedhet.
Ingernek a környezet bármiféle energiaváltozását hívjuk, amire a sejt reagálhat, pl. beszélhetünk fény-, hő-, kémiai-,
elektromos és mechanikai ingerről is (az utóbbihoz pl. a hozzánk érő tárgyak, minket elérő rezgések tartoznak).
Az idegrendszer működési egysége a neuron. Központi sejttestre és különféle nyúlványokra osztható. A sejttest
tartalmazza a sejtmagot, itt folyik a sejt anyagcseréje. A nyúlványok két csoportra oszthatók. A rövidebb nyúlványok a
dendritek – általában sok van belőlük, ezeken át veszi fel a neuron más sejtek jeleit. A hosszabb nyúlvány, amiből
legtöbbször csak egy van, az axon: ezen át adja le a neuron a saját jeleit sok más sejtnek, mivel az axon vége szétágazik
– elágazó részét hívjuk végfácskának.
Az axon a sejt leghosszabb része, ezért az ő vezetési sebessége határozza meg az idegrendszer gyorsaságát is. A legtöbb
axont vezetésgyorsító bevonat, velőshüvely borítja, amit a támasztósejtek képeznek. A támasztósejtek ilyenkor
sokszorosan rátekerednek az axonra; két támasztósejt határán befűződés látható a velőshüvelyben.

Elemi idegi jelenségek

Az ingerület kialakulása
A nyugalmi potenciál a sejt alapállapotban jellemző töltéseloszlása: a sejthártya belső oldalán negatív, a külsőn
pozitív töltések halmozódnak fel, így a két oldal között töltéskülönbség mérhető. A nyugalmi potenciál értéke -70, -90
millivolt (mV). A nyugalmi potenciál alapja az, hogy a különféle ionok számára a sejthártya áteresztő képessége eltérő:
míg a klorid és kálium ionokat könnyen átengedi, a nátrium ionokat csak nehezen, a nagy fehérje anionokat pedig
egyáltalán nem ereszti át. Az ionok úgy próbálnak elrendeződni, hogy a sejthártya két oldalán a pozitív és a negatív
töltések egyenletesen oszoljanak el, de ebbe a sejt aktívan beavatkozik, és létrehozza a nyugalmi potenciálra jellemző
aszimmetrikus töltéseloszlást. A sejthártya egyik fehérjéje, ha energiát kap, nátriumot dob ki a sejtből, miközben
káliumot hoz be helyette. Ezt a molekulát nátrium-kálium pumpának hívjuk. Mivel a Na-K pumpa több nátriumot visz
ki, mint amennyi káliumot behoz, ezért fokozatosan eltolja a töltéseket: bent negatív, kint pozitív töltéstöbblet
halmozódik fel.
A nyugalmi potenciál kialakulása minden élő sejtre jellemző, de az idegsejtek és az izomsejtek arra is képesek, hogy
ha inger éri őket, átmenetileg megváltoztassák a töltéseloszlásukat – az így létrejövő, majd a sejten tovaterjedő
ingerületi állapot az akciós potenciál. Az ingerlés helyén a sejthártyában csatornafehérjék, nátrium-kapuk nyílnak,
így az eddig kirekesztett Na elárasztja a sejt belsejét. A nyugalmi potenciál értéke nullára zuhan, majd átmenetileg
ellentétes, +30mV-os töltéskülönbség jön létre – ez az akciós potenciál csúcsértéke.
Az akcióspotenciál-görbe felszálló szakasza, amit a Na beözönlése okoz, a depolarizáció („a pólusok megszűnése”). A görbe
leszálló szakasza a repolarizáció („a pólusok helyreállítása”), mikor a nátrium-kapuk zárulása után a Na-K pumpa
fokozatosan helyreállítja a nyugalmi potenciált. A sejtnek nem csak az inger létét, hanem erősségét is jeleznie kell
tudni: ezt az akcióspotenciál-hullámok sűrűségével (frekvenciájával) éri el. Erősebb ingernél sűrűbben, gyengébbnél
ritkábban követik egymást a hullámcsúcsok az idegrendszerünkben.
Az ingerület terjedése
Miközben az ingerlés helyén helyreáll a nyugalmi potenciál, és a sejthártya ott újabb ingert fogadhat, az akciós
potenciál tovaterjed a sejten, mint ahogy a hullámok tágulnak a vízfelszínen, ha követ dobunk bele. Az akciós
potenciál csak az axon végén adódhat át, ez teszi az ingerület terjedését egyirányúvá. A velőshüvely nélküli,
„csupasz” axonokon az ingerület folyamatosan, ezért lassabban terjed. A velőshüvelyes axonokon sokkal gyorsabban
halad, mert csak a befűződéseknél alakul ki szabályosan – ezt hívjuk ugrásszerű terjedésnek.
Az ingerület csak az axon végéig terjedhet, itt ugyanis rés választja el az axont a következő sejttől, amin elektromos jel
nem juthat át. Az idegsejtnek egy másik sejttel kialakított kapcsolódása a szinapszis. A jelet átadó sejt axonjának
végében olyan szinaptikus hólyagok vannak, amik átvivőanyagokat raktároznak. Amikor az ingerület ideér, a
hólyagok egy része a szinaptikus résbe önti ezeket a molekulákat. Az ingerületet így kémiai hatás viszi át a következő
sejtre: annak sejthártyájában olyan receptorfehérjék vannak, amelyek megkötik az átvivőanyagot. A megkötésük
ebben a sejtben is ionkapuk kinyílását váltja ki, ezért itt is megváltozik a töltések eloszlása. A szinapszis csak az egyik
irányban ad át jelet, hiszen csak az egyik sejtben vannak átvivőanyagok.
A reflexek
Az idegrendszer elemi működése reflexeken alapul. A reflex automatikus idegrendszeri válaszfolyamat valamilyen
ingerre. A reflexekben az érzékelő sejtek (receptorok) a központba küldik a jeleiket, ami utasítást ad valamilyen
végrehajtó szervnek (effektornak), hogy adjon választ az ingerre.

10
Tipikus esetben a reflexekben háromféle idegsejt vesz részt. Az érző neuron az egyik nyúlványán felveszi az ingert a
receptortól, majd a másik nyúlványán keresztül eljuttatja a központi idegrendszerbe. Az interneuron itt átveszi tőle az
ingerületet, és – amellett, hogy más sejteknek is továbbíthatja – továbbadja a mozgató neuronnak. A mozgató neuron a
központot elhagyó axonján át utasítja az effektort. Az állatok effektorai izomsejtek vagy mirigysejtek lehetnek.

A gerincesek idegrendszere
A gerinceseknek csőidegrendszere van, vagyis egyedfejlődésük során a háti oldalukon egy velőcső alakul ki,
amelyből a központi idegrendszer fejlődik. A csőidegrendszer belül kifejletten is üreges marad, és a legtöbb gerincesnél
a csontváz zárja magába, hogy megvédje. Ez az idegrendszeri típus lehet a legösszetettebb és a legtanulékonyabb, így a
gerincesek a legfejlettebb állatok.
A csőidegrendszer központi és környéki idegrendszerre osztható. Az axon-kötegeket a központi idegrendszerben
pályáknak, a környéki idegrendszerben idegeknek hívjuk; hasonlóképpen a központi idegrendszerben az idegsejt-
csoportokat magvaknak, míg a környéki idegrendszerben dúcoknak nevezzük.
A központi idegrendszer az agyvelőből és a gerincvelőből áll – ezek a velőcsőből jönnek létre az egyedfejlődés során. A
környéki idegrendszerhez a központi idegrendszert elhagyó agyidegek és gerincvelői idegek, illetve a szervek között
található dúcok tartoznak.
Az agyvelő már az ősi gerincesekben három részre, elő-, közép- és utóagyra tagolódott. Később ezek további részekre
oszlottak: az előagy nagyagyra és köztiagyra, az utóagy kisagyra, hídra és nyúltvelőre vált szét. A nyúltvelő és a híd
összeolvadt a középaggyal, és együtt az agytörzset hozták létre. A fejlettebb gerinceseknek tehát ma már 4 fő részre
osztható az agya: agytörzsre, kisagyra, köztiagyra és nagyagyra. A gerincesek idegrendszeri fejlettsége főleg a
nagyagy fejlettségét jelenti – ebben a főemlősök és az ember járnak az élen.

Az emberi idegrendszer
A központi idegrendszer
Az agyvelő és a gerincvelő közös tulajdonsága, hogy csontos védelmük van, ezen belül háromszoros kötőszöveti
réteg burkolja őket, és agy-gerincvelői folyadék található körülöttük és belső üregükben is. A gerincvelőt a
csigolyák által alkotott gerinccsatorna, az agyvelőt az agykoponya veszi körbe, a kettő a nyakszirtcsont öreglyuk nevű
nyílásán megy át egymásba. A gerincvelői burkok, amelyeket a koponyában már agyhártyáknak hívunk, védik az
idegrendszert; közöttük agy-gerincvelői folyadék található. Ugyanez a folyadék tölti ki az idegrendszer belső járatait is:
a gerincvelőben a központi csatorna húzódik, ami az agyvelőben négy agykamrává szélesedik. Az agy-gerincvelői
folyadék védelmet nyújt rázkódás, ütődés ellen, és anyagszállítást is végez.
A gerincvelő a gerinchez hasonlóan tagolható: nyaki, mellkasi, ágyéki és keresztcsonti szakaszra osztható. A
tényleges gerincvelő már az ágyéki szakaszon véget ér, de a maradék gerinccsatorna sem üres: a gerincből még ki nem
lépett idegek fonata tölti ki. A gerincvelő szelvényes felépítésű; a szelvények, mint működési egységek helyét a belőlük
kilépő 1-1 pár gerincvelői ideg jelzi. A gerincvelői idegek kevert idegek, vagyis érző és mozgató rostokat egyaránt
tartalmaznak; összesen 31 pár van belőlük. Mozgató rostjaik egy elülső, érző rostjaik egy hátulsó szárat alkotnak a
gerincvelő mellett – a kettő egyesülése alkotja a gerincvelői ideget.
A gerincvelő keresztmetszeti képén látszik, hogy külső fehérállományra, és belső szürkeállományra osztható. A
szürkeállomány főleg a neuronok sejttesteiből, míg a velőállomány főként az axonjaikból áll. A szürkeállomány
keresztmetszete pillangó alakú, közepén a központi csatorna húzódik. A pillangó formát az állomány négy nyúlványa
adja: két elülső, és két hátulsó szarva van. Az érző neuronok sejttestei nem részei a gerincvelőnek, hanem a hátulsó
szárban alkotnak dúcokat; rostjaik a hátulsó szarvba futnak be. A hátulsó szarvat a jelet átvevő interneuronok alkotják;
axonjaik az elülső szarvakba futnak. Itt képeznek szinapszisokat az elülső szarvakat alkotó mozgató neuronokkal.
A gerincvelőbe lépő érzőrostok és az onnan kilépő mozgatórostok a szürkeállomány szarvaival együtt négy részre
vágják a gerincvelő fehérállományát: egy elülső, egy hátulsó és két oldalsó kötegre. Ezekben haladnak a felszálló
érzőpályák az agy felé, és az agyból leszálló mozgatópályák is.
A gerincvelő egyrészt összeköti az agyat a test nagy részével, másrészt egyszerűbb reflexek (pl. térdreflex)
kiindulópontja is. A bőrt érő kellemetlen ingerekre ad válaszokat, és izmaink működését szabályozza elemi szinten.
Az agyvelőnk négy része az agytörzs, a kisagy, a köztiagy és a nagyagy. Az agy alapjából tizenkét pár agyideg
ered, amelyeket római számmal jelölünk. Egyesek csak érzőidegek, mint a látó-, halló- és szaglóideg, mások csak
mozgatóidegek (pl. szemmozgató ideg), de vannak kevert idegek is, pl. a belső szerveket behálózó bolygóideg.
Az agytörzs a gerincvelő folytatása, területén a fehér- és szürkeállomány összekeveredik: ezt az elrendeződést hívjuk
agytörzsi hálózatos rendszernek. Az agytörzs részt vesz az alvás-ébrenlét szabályozásában, ezen kívül a a belső
szervek működését szabályozó, vegetatív idegrendszerünk fontos területe is: különböző részei a tápcsatornával,
légzéssel, keringéssel kapcsolatos reflexek központjai. Az agytörzs három része a nyúltvelő, a híd és a középagy.
A nyúltvelő közvetlenül érintkezik a gerincvelővel, elülső felszínén a mozgató-, hátulsó részén az érzőpályák haladnak.
A mozgató pályák egy része piramis alakú kidomborodást hoz létre rajta. A híd a középső, kiszélesedő rész, ahol a fel-
és leszálló pályák mellett a nagyagy-kisagy közötti pályák is áthaladnak. A középagy az agytörzs felső része.

11
A kisagy az agytörzs mögötti, szerkezetében a nagyagyhoz hasonló terület: külső szürke- és belső fehérállománya van,
felszíne barázdált, és két féltekére oszlik. Az a feladata, hogy a nagyagyból induló mozgató utasításokat
összehangolja, finomítsa, fenntartsa a test egyensúlyát, segítsen a tanult finom mozgások (pl. írás) kivitelezésében.
Működése nélkül számos mozgás darabossá válik és az egyensúly is romlik – ezt tapasztalható az alkohol
fogyasztásakor, amely gátolja a működését.
A köztiagy az agytörzs és a kérges test közötti rész; a nagyobb, felső talamuszra és a kisebb, alsó hipotalamuszra
osztható. Míg a talamusz a felszálló érző pályák átkapcsolási helye, addig a hipotalamusz a hormonrendszer és a
vegetatív idegrendszer legfelső központja. A hipotalamusz a nyelén át kapcsolódik az agyalapi mirigyhez, amelyhez
szabályozóanyagokat és hormonokat juttat el. A vegetatív működések közül benne található a hűtő-fűtő (testhőmérsékletet
csökkentő és növelő), illetve éhség-jóllakottság (táplálékfelvételt ösztönző és gátló) központ, és a vízháztartási központ is.

A nagyagy az agyvelő legnagyobb része; külső szürke- és belső fehérállománya van, felszíne tekervényes. Két
féltekére oszlik, amelyek csak a nagyagy alatti kérges testen át állnak kapcsolatban. A féltekék tovább oszthatók
homloklebenyre, halántéklebenyre, fali és nyakszirti lebenyre.
Feladata szerint az agykéreg a testből érkező jeleket feldolgozó érzőkéregre, a célszerveket irányító mozgatókéregre és
a kettőt összehangoló, magasabb agyműködéseket végző asszociációs kéregre osztható. Az elsődleges mozgatókéreg a
homloklebeny hátsó sávjában van, a bőr és az izmok receptorainak információit feldolgozó elsődleges érzőkéreg a fali
lebeny első sávjában található. A látóközpont helye a nyakszirti lebeny, a hallóközpontté a halántéklebeny, míg a
beszédmozgató központ (ami a hangképzési utasításokat adja ki) a homloklebenyben van. Az idegrendszer
sajátossága, hogy az érző- és mozgatópályák is átkereszteződnek valahol a központi idegrendszerben; ez azt jelenti,
hogy az eredetileg a bal oldalon haladó rostok előbb-utóbb átmennek a jobb oldalra, és fordítva. Ennek megfelelően a
bal féltekénk a jobb testoldalt irányítja, a jobb félteke pedig a balt.

A vegetatív idegrendszer
Feladata-működése szerint az idegrendszerünk felosztható szomatikus és vegetatív idegrendszerre is. A külső
környezetből érkező ingerekre a vázizmokat irányító szomatikus idegrendszer reagál; érzetei tudatosulnak, reakciói
pedig általában tudatosan is irányíthatók. (Ha hegyes tárgyba lépünk, a fájdalom tudatosul bennünk; ugrani viszont tudatosan is tudunk, nem
csupán a fájdalom elkerülése miatti reflex részeként).
A vegetatív idegrendszer ezzel szemben belső receptorok által felvett, a belső környezetből érkező ingerekkel
foglalkozik, és mirigysejteket, simaizom-sejteket irányítva a légzést, táplálkozást, keringést, kiválasztást
szabályozza. Működése legtöbbször nem válik tudatossá, és nem is irányítható akaratlagosan. (Ha pl. a vérnyomásunk leesik, az
agytörzsünk kap értesítést a nagy verőerek nyomásreceptoraitól, és az erek simaizmait utasítja összehúzódásra – erről pedig mi semmit sem tudunk).
A vegetatív és szomatikus központok gyakran egy helyen vannak, és a vegetatív rostok is az agyidegekben, gerincvelői
idegekben haladnak. A vegetatív idegrendszer jellemzője viszont, hogy mozgató rostjai még a célszerv elérése előtt
áthaladnak egy-egy vegetatív dúcon, amelyben új neuronra kapcsolnak át.
A vegetatív idegrendszer két ellentétes működésű részre, szimpatikus és paraszimpatikus idegrendszerre osztható. (A
célszerveket általában mindkettő beidegzi, és hatásuk erőssége dönti el, milyen reakciót fog adni a szerv).
A szimpatikus idegrendszer a szervezet izgalmi működését alakítja ki stressz helyzetben, így működése az
adrenalin hormonéval rokon. Rostjai a gerincvelő mellkasi és ágyéki szakaszán lépnek ki, vegetatív dúcai a gerinc
közelében vannak. Emeli a pulzust, vérnyomást és vércukor-szintet; serkenti a tartaléktápanyagok lebontását; vért von
el a tápcsatornától, bőrtől, hogy a vázizmoknak, agynak juttasson többet.
A paraszimpatikus idegrendszer a szervezet nyugalmi működését állítja helyre. Rostjai az agyidegekben futnak,
vagy a keresztcsonti szakaszon hagyják el a gerincvelőt; dúcai a célszerv közelében vannak.. Csökkenti a pulzust, a
vérnyomást és a vércukor-szintet, fokozza a felépítő anyagcserét, a bőrnek, tápcsatornának juttat több vért.

Az idegrendszer mozgató működése

A vázizmokat a mozgató neuronok utasítják összehúzódásra: akciós potenciáljuk áttevődik az izomrostra, és annak
hártyáján végigfutva kalcium ionok felszabadulását váltja ki a sejtben. A kalcium hatására az izomfehérjék
összecsúsznak, így a sejt megrövidülhet. Egy idegi jelre egyetlen, az izomroston végigfutó összehúzódási hullám a
válasz – ezt hívjuk izomrángásnak. Ha az akciós potenciálok elég sűrűn követik egymást, az izomrángások egyetlen,
jóval erősebb összehúzódássá olvadnak össze. Az ilyen tartós összehúzódások a vázizomzat normál működési formái.
Az evolúció során két mozgatórendszer jött létre, az ősibb extrapiramidális rendszer és a fiatalabb piramisrendszer. A
kettő a pályái lefutásában és feladatában is részlegesen eltér; a legtöbb mozgást közösen, de nem azonos arányban
irányítják.
A piramisrendszer sokkal erősebben agykérgi irányítású; pályái átkapcsolás nélkül futnak a gerincvelőig. A
piramispályák okozzák a nyúltvelő elülső kidomborodását – innen kapta nevét a rendszer. Fő feladata az akaratlagos
mozgások, így a tanult finom mozgások (pl. írás) kivitelezése.
Az ősibb extrapiramidális rendszernek az agykérgen kívül számos más agyterület is a központja, ezért már az
agyban többször is átkapcsol, a nyúltvelőn pedig a piramist elkerülve halad át (extrapiramidális = piramison kívüli). Főleg a
durvább, nagykiterjedésű, automatikus mozgásokban, illetve az érzelmi mozgásokban (pl. arcjáték) fontos.

A limbikus rendszer és az emlékezés

12
Az érzelmi reakciók létrehozásáért és az emlékezésért felelős agyterület a limbikus rendszer. Ez az agykéregnek az a
sávja, ami a nagyagy alján gyűrű alakban körbeveszi a köztiagy területét. A limbikus rendszer egy külső és belső
körre osztható. A külső kör együttműködik a hipotalamusszal a vegetatív feladatokban, illetve létrehozza a ránk
jellemző érzelmi reakciókat (düh, öröm, bánat, félelem stb.). A belső kör a memóriával kapcsolatos: az emlékek nem itt
tárolódnak, de itt zajlik az emlékeket rögzítő és előhívó működése az agynak. Rövid-, közép- és hosszútávú
memóriát különböztetünk meg – a rövidtávú csak néhány percig tárolja az emlékeket, melyek utána elfelejtődnek,
hacsak át nem íródnak belőle a középtávúba, mely 1-2 napig tud tárolni. Innen juthatnak tovább a hosszútávú
memóriába, amely akár életünk végéig is megőrizheti emlékeinket. Az emlékek tárolása már nem köthető egyetlen
területhez; feltehetően az egész agykéreg része a memóriának, és egy-egy emlék tárolásában több százezer sejt is részt
vehet.

A tanulás
Korábbi tapasztalat alapján kialakult tartós viselkedésváltozás. Valamilyen inger hosszabb ideig fennálló változást
okoz az egyed reakcióiban - ez a genetikai programon túli, sikeresebb alkalmazkodást szolgálja. Bár sok a
bizonytalanság a tanulással kapcsolatban, úgy tűnik, 3 alapvető formája van:
I. Klasszikus tanulás: egyszerű tanulási típus, már gerincteleneknél is kimutatható. Lényege, hogy egy feltétlen
inger és a vele egyszerre jelentkező, addig semleges inger között az agy párhuzamot von. A feltétlen ingerre egy
automatikusan lezajló feltétlen reflex következik be; erre épül rá egy új, tanult, feltételes reflex. Azért feltételes,
mert a bekövetkezéséhez szükség van arra, hogy ingere előzőleg értelmet nyerjen: jellé váljon, amely a feltétlen
ingerre utal. Konkrét példa a Pavlov-féle nyálelválasztási kísérlet: Az étel látványára a kutya nyálelválasztása
fokozódik – ez egy feltétlen reflex feltétlen ingerre (az étel látványára). Pavlov csengőt szólaltatott meg az élelem
érkezése előtt; hamarosan a nyálelválasztás már a csengőre beindult – a kutya agya összekapcsolta a semleges
ingert (a csengőt) a feltétlen ingerrel, tehát feltételes reflexet alakított ki a csengőszóra.
A klasszikus tanulás feltétele az előzetes, többszöri megerősítés: ha nem történik elégszer, a feltételes reflex ki
sem alakul, ha később marad el (sok csengőszó, amit nem követ étel), akkor a tanult reflex fokozatosan kialszik.
II. Operáns tanulás: a másik elemi forma. Itt nincs előzetes ingertársítás, az állat tájékozódó mozgásai során
hibáz rá arra a mozgáskombinációra, amely jutalmazásához vezet, és több próbálkozás után rögzül benne a
helyes mozgássor. Ez is megerősítésen alapul, de a megerősítés gyakoriságát az állat határozza meg. Az ilyen
kísérleteket Skinner-dobozoknak hívjuk: helyezzük az állatot egy ketrecbe, ahol egy pedál is van – megnyomása
táplálékot adagol. Az állat véletlenül lép rá többször is, míg összefüggést talál a két esemény között. A
természetben is alapvető típus, az állatok így válogatják ki a lehetséges mozgásaik közül a túlélésben hasznosakat.
III. Belátásos tanulás: A tanulás magasabbrendű formája. Lényege, hogy előzetes tapasztalatai alapján az állat
újszerű mozgáskombinációt hajt végre. Nincs előzetes megerősítés és véletlen kísérletezés sem. Klasszikus
példa, mikor a csimpánz ketrece elé kartávolságon kívül táplálékot helyezünk, a ketrecbe pedig egy botot. Lehet,
hogy előbb kézzel próbálkozik, de utána leül, körülnéz, és nyugodtan mondható, hogy elgondolkozik a dolgon.
Aztán felragadja a botot, és magához húzza a táplálékot. Ez nem magyarázható máshogy, mint hogy az állat
modellezte a problémát, gondolatkísérletet végzett a tényleges cselekvés előtt. A belátásos tanulás lényege az
összefüggés-felismerés, és a cselekedet várható sikerének előrevetítése.

Az érzékelés
A receptorok helyzetük szerint a külvilág ingereit felfogó külső receptorok, illetve a belső környezet változásait jelentő
belső receptorok lehetnek. Külső receptorokat a bőrünk, a szemünk ideghártyája, a belső fülünk, a nyelvünk
ízlelőbimbói és az orrüregünk szaglóhámja tartalmaz; a belső receptorokhoz pl. a vérnyomást, a vér szén-dioxid
tartalmát, az izmok összehúzódását figyelő receptorok tartoznak. A külső receptorok gyakran csoportokba
tömörülnek, és az érzékelést segítő más képződményekkel együtt valódi érzékszerveket alkotnak.
Bőrünk általános testi érzékelést biztosít, hő-, nyomás- és fájdalom-receptorai vannak. Az ízérzékelés a nyelv
szemölcseit körbevevő árkok mélyén, az ide nyíló ízlelőbimbók érzéksejtjeiben történik. A szaglóhám receptoraitól
szaglóideg fut a nagyagyba

A látás
A látószerv a szemüregben lévő páros szemgolyó, amelyet a hátsó felszínén tapadó 3 pár szemmozgató izom irányít,
elülső felszínét pedig a szemhéjak védik, és a könnymirigy termelte könnyel nedvesítik és fertőtlenítik.
Maga a szemgolyó 3 szöveti rétegből, és azok származékaiból áll főként: a külső rostos burokból, a középső érhártyából
és a belső ideghártyából. A rostos burok hátsó nagyobb része a fehér ínhártya, elülső része az átlátszó szaruhártya.
Az érhártya nagy hátsó része a tényleges érhártya, amely erekkel sűrűn átszőve táplálja a szem szöveteit. Az érhártya
elülső része különféle képződményekké módosul – ilyen a sugártest és a szivárványhártya (írisz). A sugártest tartja és
működteti a szemlencsét, sugárizomból és lencsefüggesztő rostokból áll; ő termeli a csarnokvizet is, ami a szemlencse
és a szaruhártya közti részt, a szemcsarnokot tölti ki. Az írisz színes terület, izmaival szűkíteni-tágítani tuja középső
kerek nyílását, a pupillát. Az ideghártya (retina) a fényinger felfogásával és feldolgozásával foglalkozik. Három

13
rétegre osztható: a szemgolyó belseje felé néző idegsejt-rétegből, a középső érzéksejt-rétegből, és az érhártyával
érintkező sötét pigmentsejt-rétegből. A szem belsejének képződménye az átlátszó sejtekből álló, rugalmas szemlencse,
és a mögötte a szemet kitöltő, szintén átlátszó üvegtest.
Ahhoz, hogy a retina megfelelő információt kapjon, a fényerősséget szabályozni, a fényt pedig fókuszálni kell. Az írisz
a pupilla átmérőjét változtatva szabályozza a bejutó fény mennyiségét. Útja közben a fény többször megtörik: előbb
a levegő-szaruhártya határon, majd a lencsébe be- és kilépve is. A lencse fénytörése változtatható, így a
fókuszálást ő végzi el. Ha távolba nézünk, a sugárizom ernyedt és lapos, a függesztőrostok megfeszülnek, és
megnyújtják a lencsét, ami laposabb lesz – ez a szemünk alapállapota. Minél közelebbre nézünk, a sugárizom annál
jobban összehúzódik és kidomborodik, amitől a rostok ellazulnak, és engedik a lencsét összeugrani, domborúbbá válni.
Normál szemben a retinán éles, kicsinyített és fordított kép jön létre.
A fény áthalad a retinán, és a pigmentsejteknél akad el. A fényreceptor sejtek nyúlványos sejttestből és egy hosszabb,
rétegzett membránlemezekkel teli fényérzékelő részből állnak –az utóbbi fordul a pigmentsejtek felé. A fényérzékelő
részben van felhalmozva a fényérzékelő vegyület: olyan fehérje, ami az A vitamin származékát tartalmazza. Fény
hatására a fehérje szerkezete megváltozik, ami ingerületet indít el. A jeleket az idegsejtek rétege veszi át a
receptoroktól, majd axonjaik látóideget képezve hagyják el a szemet. A látóideg kilépésénél nincsenek receptorok, ha
ide esik a fény, azt nem érzékeljük – ez a terület a vakfolt (a szem és az agy normál működése „eltünteti” látóterünkből a kieső részt).
A receptorsejtek két fajtája a hosszúkásabb pálcika és a tömzsibb csap. A pálcikák csak a fény-árnyékot érzékelik
(„fekete-fehérben” működnek), de fény- és mozgásérzékenységük sokkal jobb, míg a csapok a színeket érzékelik. Az
éleslátás helye, ahová a lencse a sugarakat fókuszálja, a sárgafolt nevű retina terület: a pálcikák itt sűrűbben vannak,
csapok pedig csak itt találhatók.

A halló- és egyensúlyi érzékszerv

A hallás és az egyensúlyozás érzékszerve is a koponyába süllyedő belső fülben található. Mindkét érzékelés
mechanikai ingerek felvételét jelenti: a hang rezgései, vagy a gravitáció által elmozdított anyagok érzéksejtek, ún.
szőrsejtek csillóit hajlítják meg. A hangot el is kell juttatni a belső fülbe – erre valók a külső és középfül járatai. A külső
fül a fülkagylóból és a külső hallójáratból áll, a középfül a dobüreget jelenti.
A külső fül nyílását a porcos fülkagyló veszi körbe; a tölcsérszerű külső hallójáratban fertőtlenítő fülzsír termelődik.
A külső hallójárat a középfül dobhártyájában végződik; mögötte van a dobüreg, ebben találhatók a hallócsontok. Ezek
az apró csontok a levegő rezgését a belső fül folyadékára adják át. A kalapács a dobhártya belső oldalához van kötve; a
rezgést az üllőnek adja, az pedig a kengyelnek. A belső fül felé az ovális és a kerek ablak hártyás nyílása vezet a
dobüregből. A kengyel már az ovális ablakhoz kapcsolódik: miközben a dobhártyáról az ovális ablakra jut, a rezgés a
sokszorosára erősödik. A fülkürt nevű járat a garattal köti össze a dobüreget, és a középfül üregének légnyomás-
kiegyenlítésére szolgál.
A belső fület folyadék tölti ki. Az ovális ablakon túl az előcsarnokkal kezdődik, amiből az egyik irányba a hallást
végző csiga, a másik irányba pedig az egyensúlyi érzékszerv nyílik.
A csiga három feltekert járatból áll. Felső járata az ovális ablaktól indul, felfut a csiga csúcsáig, majd átfordulva alsó
járatként tér vissza a kerek ablakhoz –a két járat folyadékában terjednek a hanghullámok. Az alsó és felső járat között
egy teljesen zárt csatorna húzódik. Ennek az alaphártyáján ülnek a csillós érzéksejtek, amelyek fölé egy merev
fedőlemez borul. A csiga folyadékában terjedve a hang előbb-utóbb elhal; ahol ez megtörténik, ott a rezgés az
alaphártyát megmozgatva a tetőlemezhez ütögeti az érzéksejteket. Ez a mechanikai inger a hallás alapja; a
hangmagasságot az alapján ismerjük, hogy a csiga melyik részéből jeleznek az érzéksejtek. A magas hangok hamarabb,
a csiga alapjánál, míg a mélyebb hangok később, a csúcsánál halnak el.
Az előcsarnok egyik része a tömlőcske, ami érzékeli testünk gravitációhoz viszonyított helyzetét: belsejében a
szőrsejtek kocsonyába vannak ágyazva, amelyet mészszemcsék is nehezítenek. A kocsonya mozdul el a gravitáció felé,
és hajlítja meg a csillókat, jeleket küldve az agyba. A tömlőcskéből ered a három félkörös ívjárat is: sejtjei a benne
lévő folyadék elmozdulását érzékelik, így mérik a fejünk gyorsuló-lassuló mozgását a tér mindhárom irányában.

A szaporodás és egyedfejlődés
A meiózis folyamata
Az állati sejtek általában diploidok, vagyis kétszer annyi kromoszómaállományuk van, mint amennyi minimálisan
szükséges lenne (ezt 2n-nel jelöljük, ahol n a teljes tervrajz, az összes szükséges gén 1 példányban). Ez azt jelenti, hogy
minden egyes kromoszómából két példány van jelen bennük, amelyeket a két szülőtől örököltek. Az ember 46
kromoszómája tehát igazából 23 pár. A növekedés, gyógyulás során a testi sejtek úgy osztódnak, hogy az utódsejtek is
örököljenek minden kromoszómát, és diploidok maradjanak: ez a számtartó sejtosztódás, a mitózis. Az ivarsejtek
képzésekor viszont meg kell felezni a kromoszómák számát, különben az utódnak már négyszeres mennyiségű
örökítőanyaga lenne. Erre való a számfelező sejtosztódás, a meiózis, amely tehát egyszeres kromoszómaállományú,

14
haploid sejteket eredményez (amit n-nel jelölünk). Két haploid ivarsejt egyesüléséből aztán újra rendes, diploid utód
lesz. Míg a mitózis 2 db, addig a meiózis 4 db utódsejtet eredményez.

A gerincesek szaporodása
A gerincesek döntő többsége váltivarú, vagyis külön hím és nőstény egyedei vannak. A vízben szaporodó halak és
kétéltűek többségére külső (az anya testén kívüli) megtermékenyítés jellemző: a nőstény vízbe rakja petéit (halaknál
a petét ikrának hívjuk), a hím pedig ezután termékenyíti meg őket a vízbe kibocsátott spermájával. Főként a kétéltűekre
jellemző átalakulásos fejlődés: a petét vízi élethez alkalmazkodott lárva hagyja el, amely fokozatosan alakul át kifejlett
szárazföldi állattá.
A valódi szárazföldi gerincesek (hüllők, madarak és emlősök) már mind belső (az anya testében zajló)
megtermékenyítéssel szaporodnak, amihez a hímeknél gyakran párzószerv alakult ki. A víztől távoli szaporodás után
az utódot is meg kell védeni a kiszáradástól – így jött létre a petéből a tojás. Már a kétéltűek petéi is fehérjeburokba
vannak csomagolva, de a hüllőknél erre szarus, lágy, a madaraknál pedig meszes, kemény tojáshéj is kiválik a
petevezetékben. A tojást már a szülőhöz hasonló, fejlett utód hagyja el, vagyis a fejlődés közvetlen (nem átalakulásos).
A hüllők még a nap melegére bízzák tojásaikat. Néhány hüllő eleventojó, vagyis nem rakja le a tojásait, amelyekből a
testében kelnek ki az utódok, és elevenen születnek meg. A madarak már testük melegével költik ki a tojásokat, és
kikelésük után is gondozzák fiókáikat.
A legősibb emlősök még tojást raknak, de már ők is tejjel táplálják utódaikat. Az erszényesek már elevenszülők:
náluk jelenik meg a méh, ahol az utód egy ideig fejlődik, majd megszületik, és az erszényben, az emlőre tapadva nő
tovább. A legfejlettebb méhlepényeseknél az utód sokkal fejlettebben születik, mert sokáig fejlődik a méhben. Ezt a
méhlepény megjelenése teszi lehetővé, amely az anya véréből táplálja a magzatot.

Az emberi szaporodás és egyedfejl dés

A férfi ivarszervei
A férfiak ivarmirigyei a herék; a hasüregen kívül, a herezacskóban találhatók, belsejüket tekervényes herecsatornák
tölti ki, amelyekben az ivarsejtek termelődnek a serdülő kortól folyamatosan. A herecsatornák falának őssejtjei
folyamatosan osztódnak, és a meiózisban keletkező mind a négy utódsejt érett hímivarsejtté (spermiummá) fejlődik. Az
érés során a sejtek formája megváltozik: sejtmagjukból a spermium feji része lesz, amihez a mozgási energiát termelő
nyak, majd egy ostor kapcsolódik – az eredeti sejt többi része gyakorlatilag megszűnik.
A spermiumok a heréből a mellékherébe jutnak, ami a here tetején ül, és raktározza a sejteket. A mellékheréből indul
az ondóvezeték, ami bejut a hasüregbe, ahol belenyílik az ondóhólyag kivezetőcsöve is. Az ondóvezeték ezután a
húgycső kezdetét körbevevő prosztatába torkollik, azon áthaladva jut a húgycsőbe. Innentől a további húgycső lesz az
ivarút, ami végighalad a hímvesszőn. Az ondóhólyag és a prosztata együtt cukortartalmú, lúgos, sűrű váladékot adnak a
spermiumokhoz – elegyük az ondó. A hímvessző nagy részét a szivacsszerű barlangos testek alkotják, ezek képzik a
csúcsán a kiszélesedő, érző idegvégződésekben gazdag makkot is. Nemi izgalom hatására a barlangos testekben vér
torlódik fel, ez okozza a merevedést.
A nő ivarszervei
A petefészkek a hasüregben vannak, és már születéskor tartalmazzák az összes éretlen petesejtet. Ezek meiózisa még
magzati korban megindult, de később elakadt. A petesejt meiózisában az a különleges, hogy a négy utódsejtből csak egy
marad meg, a többi elsorvad – a megmaradó örökli az össze tápanyagot. Serdülőkortól havonta egyszer egy-egy petesejt
meiózisa és érése folytatódik – ezután a petesejt a petevezetékbe kerül.
A páros petevezeték a méhhez kapcsolja a petefészkeket. Nem nő össze a petefészekkel, csak tölcsérszerű részével , a
méhkürttel rásimul, így a petesejt egy picit még a hasüregen is áthalad, mikor belekerül. A petevezeték perisztaltikája
és csillózata a petesejtet a méhbe továbbítja. A méh körte alakú, vastag simaizmos, nyálkahártyával bélelt szerv;
elkeskenyedő méhnyaki részével a hüvelybe torkollik. A hüvely izmos falú cső, a szeméremrésen át a külvilágba
nyílik. A kijáratát a szűzhártya szűkíti, míg az első közösüléskor el nem reped, és később össze nem zsugorodik.
A szeméremrésbe a hüvely mellett beletorkollik a húgycső is, kívülről pedig a kis szeméremajkak, illetve azokon is túl
a zsírszövetes nagy szeméremajkak borítják. A kis szeméremajkak találkozásánál található a csikló: a hímvesszőhöz
hasonló érzékeny, merevedésre képes terület.
Az egyedfejlődés
A megtermékenyülés
Tipikus esetben a méhből felúszó spermiumok a petevezetékben, méhkürtben találkoznak a nemrég kilökődött
petesejttel. A petesejtet többszörös burok veszi körül, amin a spermiumoknak át kell küzdeniük magukat; ha egyikük
célba ér, magja egyesül a petesejt sejtmagjával, míg többi része kint marad. Közben a petesejt elhúzódik külső
burkaitól, így akadályozza meg a többszörös megtermékenyítést.
Az első 2 hét
A zigóta még a petevezetékben osztódni kezd. Hamarosan szedercsíra állapotba jut, vagyis sejtekből álló tömör gömb
lesz. Mire hólyagcsírává (egy sejt vastag falú üreges „labdává”) válik, megérkezik a méhbe. Ezután megkezdi
beágyazódását a méhnyálkahártyába. Közben a fejlődése is folytatódik: a hólyagcsíra fala külső magzatburokká

15
alakul, míg a belsejében egy embriócsomó különül el. Az embriócsomó szétválik egy belső magzatburokra, egy
szikhólyagra és a tényleges embrióra. További fejlődése során felszívja a szikhólyagban maradt tartalék-tápanyagait,
így az elsorvad, teste pedig belenő a belső magzatburokba, így már dupla magzatburok veszi körbe. Környezetét a
belső magzatburok termelte magzatvíz tölti ki, amely védi őt. Később a két magzatburok egyetlen réteggé olvad össze.
A 3. és 4. hét
A harmadik héten megindul az idegrendszer és a szervek fejlődése. A negyedik hét végére elkezd kialakulni a
méhlepény, amelyen át az anyai keringéssel kerül kapcsolatba a magzat. A méhlepényt a külső magzatburok és a
méhnyálkahártya összenőve, együtt hozza létre. A belsejében üreg van, amin az anyai vér halad keresztül; ebbe nyúlnak
bele a külső magzatburok bolyhai. A bolyhokat már a magzat erei szövik át, amelyek a köldökzsinóron át a testéből
érkeznek, és rögtön vissza is térnek oda. Az anyai és magzati vér nem érintkezik, a magzat számára fontos anyagok
csak a bolyhok hámján át szívódnak fel. A rendszer szűrőként viselkedik, de egyes anyagokat (a dohányzás vegyületeit,
az alkoholt, bizonyos vírusokat) sajnos átenged, ezért az egészséges életmód a terhesség alatt kiemelten fontos.
A további magzati fejlődés és a születés
A második hónapban kialakul a teljes magzati szervezet, három hónaposan pedig már kiformálódnak a végtagok, a test
emberszerű lesz. Négy hónaposan már megmondható a neme, öthónaposan kezdődnek az első, anya számára is
észrevehető mozgásai. A szülés idejére a fejével a méhnyak felé fordul, ekkor eléri átlagosan a 3 kg-os súlyt és az 50
cm-es testhosszt. A szülés ideje nem adható meg pontosan, de általában az utolsó menstruáció kezdetétől számított 40.
hét. Ilyenkor a méh ritmikus összehúzódása kezdődik meg, kinyílik a méhszáj, elfolyik a magzatvíz. Az újszülött
köldökzsinórját elvágják, hamarosan a feleslegessé vált méhlepény is megszületik.
Az ember további életszakaszai
Születése után az ember különféle fejlődési szakaszokon esik át. A rövid újszülöttkor után egy éves korig tart a
csecsemőkor; majd 1-6 év között jön a kisgyermekkor. 6-12 év között a kölyökkor, azután 12-16 év között a
serdülőkor következik. Végül a 16-20 év közötti ifjúkor vezet át a felnőttkorba. Az időskor már a hanyatló testi
változások ideje, határát 50-60 éves korra teszik. A 80. év utáni aggkor zárhatja az ember életszakaszait.

AZ EMBER EGÉSZSÉGTANA
A kültakaró
A bőr rendelkezik öntisztulással a hám kopása révén, de ez a mindennapi életben már kevés – a higiénia alapvető része a rendszeres tisztálkodás. A
tisztítószerek a zsíros szennyezést vízben oldhatóvá teszik. A hagyományos szappanok a bőr savas (5,5-ös) pH-jával szemben lúgos kémhatásúak, ezért
csökkenthetik a kórokozókkal szembeni védelmet és száríthatják a bőrt – ezért lehet szükség pH-semleges, hidratáló tisztálkodó szerekre.
A kádfürdő helyett (ami szintén árthat a bőrnek) egészségesebb a gyors zuhanyozás. A tisztálkodásnak a körömvágás, körömápolás is része. A körmöt
gombásodás támadhatja meg (vastag és törékeny lesz) – ezt helyileg kenőccsel és orvos által felírt tablettákkal kezelhetjük. A köröm lemezesedése vitamin-
és nyomelem-hiány tünete lehet, ami ezeket pótló készítményekkel, étrendváltoztatással ellensúlyozható.
A korpásodás a hajas fejbőr túlzott hámlása – a bőr megfázása, gomba is okozhatja. A hajhullás oka vitamin- és
nyomelemhiány, gombásodás, hormonzavar is lehet a genetikai okok mellett.
A borotválkozás akkor a legkímélőbb, ha villanyborotvát használunk és fertőtlenítjük az arcbőrt. A verejtékezés ellen is tenni kell – a verejték bomlásának
szagmolekulái taszító hatásúak. A hónaljban a dezodorok, a lábfejnél a jól szellőző, gyakran váltott lábbeli, esetleg izzadásgátló használata lehet segítség.
Napsugárzás hatására a bőr hámrétege vastagszik, pigmenttartalma nő – ez a barnulás, ami az ultraibolya sugaraktól
véd. Az anyajegyek a bőr természetes festékanyag-feldúsulásai; ha viszont sok van belőlük, növekednek, változnak,
orvoshoz kell fordulni, mert rákosodhatnak is. A szemölcsök a bőr kiemelkedő, elszarusodott csomói; apró sebekbe
került szemölcsvírus okozza őket, ezért átadhatók és a testen is terjedhetnek. Önmagukban ártalmatlanok, csak rossz
helyen nőve, vagy esztétikailag okoznak problémát, ritkán a bőrrák kiindulásai lehetnek. Általában szemölcstapasszal
leoldhatók, súlyosabb esetben műtétileg levehetők. A faggyúmirigyek túlműködése is okozhat problémákat: a faggyúval
eltömött szőrtüsző a mitesszer, a faggyúmirigy bakteriális begyulladása a pattanás.
A bőrbetegségek többsége nem fertőző, de csúnya. Az irritáló anyagokkal (vegyszerek, egyes fémek) való érintkezés
ekcémát (vörös, duzzadt, viszkető bőrt) okozhat. Végül vannak fertőző, gombás, bakteriális, vírusos bőrbetegségek is.
A bőr legáltalánosabb sérülése a víz- és vérhólyagok kialakulása. Ha erős mechanikai vagy hőhatás éri, a hám elválhat
az alatta levő rétegektől, és a résben szöveti nedv vagy vér gyűlik fel. A folyadék védelmet jelent a gyógyuláshoz, a
hólyag magától leválik, ezért ne szedjük le a régi bőrt, és csak akkor „pukkasszuk ki” a hólyagot, ha muszáj.
A bőr (esetleg a belsőbb szövetek) gyakori sérülése a seb (horzsolt, vágott, lőtt stb.). A kisebb sebek a bőrsejtek osztódásával heg nélkül, maguktól
gyógyulnak. A nagyobb sebeket var lepheti be, és heget hagyhatnak maguk után. Fontos a seb tisztítása, a sebszélek mozdulatlansága és a friss levegő a
gyógyuláshoz – hintőporral csak nedvedző sebet szórjunk be, kötözést csak reális fertőzésveszélynél használjunk.
A bőr legerősebb sérülése az égés, amely a helyi bőrpírtól (elsőfokú) a bőrelhalásig (harmadfokú égés) terjedhet; a bőr
10%-ának harmadfokú égése már halálos lehet (a sokk, az égéstermékek felszívódása, a fertőződés, a nedvedzéssel elvesztett víz is az oka lehet).
Az égést hideg folyóvíz alá tartással, majd esetleg gyógynövényes kenőcs, spray használatával, végül bekötözéssel
kezelhetjük, de nagyobb sérüléssel forduljunk orvoshoz.
A bőr érzékszerv is: nyomás-, hőmérséklet-, és fájdalomreceptorokat tartalmaz. A receptorok sűrűsége területenként
változik, a legnagyobb az ujjbegyeken és az ajkakon. Az elszórt receptorok közti távolságot kétpont-küszöb
vizsgálattal deríthetjük ki. Ilyenkor nyitott körzőt érintünk a bőrhöz, és az alanyt megkérdezzük, egy vagy két szúrást

16
érzett-e. A körzőt fokozatosan összezárva folytatjuk a vizsgálatot mindaddig, míg az alany két szúrást már csak egynek
érez – ekkor kerültünk belül a két szomszéd receptor közötti távolságon.

A mozgási szervrendszer
Az egyik leggyakoribb jelenség az izomláz, az izom enyhe fájdalma, feszülése. Erősebb fizikai munka után jelentkezik,
és a szőlőcukor oxigénmentes lebontásakor az izmokban felhalmozódó tejsav okozhatja. A tejsav kiürülésével magától
elmúlik (ezt elősegíthetjük pl. váltófürdővel, mikor az izmot pár percig meleg, majd néhány fél percre hideg vízben áztatjuk többször is). Az
izomhúzódás az izomrostok kisebb szakadása; tartós terhelés vagy ütés okozhatja, és helyi, szúró fájdalommal jár.
Gyakori sérülés a rándulás: az ízület alkotói külső hatásra elmozdulnak. A csontok visszaugranak a helyükre, de az
ízületei tok és a szalagok egy időre megnyúlhatnak, és a sérült erekből kilépő vér fájdalmas duzzadást okoz. A ficam
már súlyosabb: az ízületi tok megreped, és a csont kimozdulva marad. Kezelése a helyrerántás, amit orvos végezzen. A
legsúlyosabb a veleszületett csípőficam: a combcsont gömbfeje nem marad a medencecsonti ízületi mélyedésben,
hanem feljebb csúszik. Ettől a csípő megdől, a gerinc torzan görbül, a járás kacsázó lesz. Az elváltozás a csecsemők
szűrővizsgálatával pár hónaposan felfedezhető, és különleges pelenka használatával ellensúlyozható.
Az ízületi gyulladás az ízületi felszín porcának kopása, vagy az oda kirakódó vegyületek (pl. húgysav) következtében
az ízület fájdalmas súrlódása, duzzadása – főleg idős korban gyakori.
A lúdtalp esetén a talpboltozat kilapul, ami fájdalmat, izületi deformációt okozhat. A végső oka a sok kemény felületen
való járás, a cipő deformáló hatása lehet; több mezítláb-járással, tornával megelőzhető, lúdtalp-betéttel kezelhető.
Hasonló probléma a bokasüllyedés, amit helytelen járás, az izmok aszimmetrikus erőssége okozhat. A beteg sarka
befelé fordul, talpa élén jár, amitől külső bokacsontja is a földhöz érhet. Tornával, laza cipővel, talpbetéttel megelőzhető
vagy kezelhető. A csonttörés is súlyos sérülés. Zárt törésnél kívülről csak duzzadás látszik, míg nyílt törésnél az
elmozduló csontvég átszúrja a bőrt is. Pontosan helyretéve és rögzítve (pl. gipsszel) magától gyógyul.
Csontvázunk tengelye a csigolyákból álló gerincoszlop. Dupla S-alakú görbülete a két lábon járás eredménye: ez teszi
ideálissá a terhelések rugalmas felvételére. A tartósan rossz testtartás (pl. nehéz táska cipelése), a gerincet kísérő izmok
aszimmetrikus összehúzódása gerincferdüléshez vezet. Ez fiatalkorban a csigolyák alakjának és ízesülésének végleges
torzulását okozhatja. A gerincsérülés (ficam, törés) nagyon veszélyes; azonnali halált vagy bénulást okozhat a légutak
vagy a gerincvelő megsértésével. (Az ilyen sérültet csak végszükség esetén mozgassuk; nyaksérülés gyanújakor a nyakat négy ujjunkat a tarkóra,
hüvelykünket az arcra téve óvatosan rögzíthetjük a mentők érkezéséig).

A csontok rengeteg szervetlen mészsót tartalmaznak. Ezek nem állandó részei a csontnak: a szervezet aktuális igényei
szerint be- és kiépülhetnek. Ha a táplálékban nincs elég kalcium, vagy a felvételét segítő D-vitamin hiányzik, akkor túl
sok kalcium vonódik ki a csontból, meggyengítve azt. A kisgyermekkori tartós D-vitaminhiány a csontváz maradandó
torzulását, angolkórt okozhat. Ennek fő oka a napfény hiánya, mert így a táplálékkal felvett előanyagból nem
termelődik a bőrben a napsugárzás hatására valódi D-vitamin. Az időskori csontritkulás is a mészsók kivonásának
eredménye; főleg nőkre jellemző, és a csont törékennyé válását okozza. Szűrővizsgálattal felderíthető és gyógyszerrel
kezelhető.
A testedzés szerepe az egészségmegőrzésben
A sokszor ismételt mozgások tartós változást okoznak: az izomműködés összehangoltsága, gazdaságossága nő, az izomzat erősödik és növekszik, a tüdő
levegőbefogadó képessége, a szíven áthaladó vérmennyiség nő, a csontok terhelhetősége fokozódik, a zsírszövet és a testsúly csökken. A napi munka
egyoldalúan terheli a mozgási rendszert, míg a jól megválasztott, nem túlhajtott sport ezt ellensúlyozza, a szervezet öregedését késlelteti, ellenálló
képességét fokozza. Az izomfejlődés időigényes, a szervezet is lassan alkalmazkodik a terheléshez, ezért a „mindent bele” edzést kerülni kell. Az edzést a
táplálkozásnak is követnie kell fehérjében gazdagabb étrenddel. Ebben sem szabad túlzásba esni: a „kizárólag fehérje” étrend izületi problémákat,
vesekárosodást, a teljesítményfokozó, izomfejlődést gyorsító szerek, pl. a szteroidok szedése pedig tartós elváltozásokat (pl. csontritkulást, impotenciát) is
okozhat. Edzés előtt bemelegítésre van szükség, mert a hirtelen terhelés edzett embernél is sérüléseket okozhat. Az edzéseknek több típusa van aszerint, mit
kívánunk fejleszteni. Az edzés lehet erőnlétet (testépítés, súlyemelés, birkózás), ügyességet (tánc, korcsolya, torna) és állóképességet (futás, kerékpározás,
úszás) fejlesztő is.

A táplálkozás
Az esszenciális aminosavak olyan alkotói a fehérjéknek, amiket anyagcserénk nem tud előállítani – ezt a kb. 10
aminosavat a táplálékkal kell felvennünk, különben nem tudjuk előállítani saját fehérjéinket. A kis mennyiségben, de
feltétlenül szükséges biogén elemek a nyomelemek (pl. fluor, réz, mangán, cink, jód) – ha nem jutunk hozzájuk,
hiánytünetek léphetnek fel, a belső egyensúly felborul. A vitaminokat is a táplálékkal vehetjük fel. Ezek nem
tápanyagok, hanem kémiai folyamatok katalizátorai, vagy enzimek alkotórészei – nélkülük számos anyagcsere-folyamat
nem játszódhat le. Egy vitamin teljes hiánya (avitaminózis) már ritka – erősen egyoldalú táplálkozás okozhatja. Régen a
hosszú hajóutakon csak konzervált élelmet fogyasztó hajósok a vitaminhiány miatt skorbutot kaptak, ami halálhoz is
vezethetett. A részleges vitaminhiány (hipovitaminózis) már sokkal gyakoribb a kiegyensúlyozatlan étrend miatt. Egyes
vitaminoknál túltengés (hipervitaminózis) is okozhat problémát. A vitaminok egyik része vízben oldódik (C, B, H, és P
vitamin), ezért nem raktározódnak el bennünk, a vizelettel távoznak – naponta kell pótolnunk őket. A másik csoport
zsírokban oldódik (A, D, E, K vitamin), így a feleslegük a zsírszövetben, májban tárolódik, és később is felhasználható.
Az A vitamin a hámszövetet védi és a látást segíti; a B1 vitamin az ideg- és izomsejtek anyagcseréjéhez kell; a B12 a
vörösvérsejtek képzéséhez szükséges; a D a kalcium-felvételt segíti; a C és az E antioxidáns, vagyis az anyagcsere
káros melléktermékeit semlegesíti; a K a véralvadás feltétele. Az A, B12 és D vitamin máj, tej, vaj, tojás fogyasztásával

17
vehető fel; a C vitaminhoz friss zöldségből és gyümölcsből, a B1 és az E vitaminhoz pl. gabonaszemekből, dióból,
húsból juthatunk hozzá.
Míg a fogzománc mechanikai hatásnak ellenáll, a savas pH tönkreteheti. Savak főleg a táplálék szénhidrát-tartalmából
képződnek, és kalciumot vonnak ki a zománcból. A meggyengült részen a szánkban élő baktériumok behatolnak, és a
zománc alatti csontszövetet, a dentint kezdik pusztítani. A már szuvas fog töméssel még menthető egy ideig, de később
már csak kihúzni lehet. A szuvas fog fertőzési kapu lehet a testbe, az állandó fertőzés megterheli az immunrendszert,
súlyos szövődményei lehetnek. A szuvasodás megelőzése a napi többszöri fogmosás – a mai fogkrémek már a zománc
erősségét visszaadó fluort, kalciumot is tartalmaznak. Emellett is érdemes rendszeres fogászati szűrővizsgálatra járni.
Az ételmérgezés súlyos esete lehet a gombamérgezés. A mérgezési tünetek változatosak: hasmenés, hányás, hasgörcs, verejtékezés, ájulás, egyes mérgeknél
izgatottság, hallucináció is előfordulhat. A gyilkos galóca hatóanyaga sejtméreg, ami egy napnál tovább is lappanghat. Halált okozhat már a
megállíthatatlan hányás és hasmenés okozta vízvesztéssel is, de szintén halálos májkárosodás is létrejöhet.
Az emésztési zavar genetikai is lehet, ha pl. egy hibás gén miatt egy enzim nem termelődik. Ilyen betegség a tejcukor-
érzékenység. A tejcukor két egyszerű cukorból áll: szőlőcukor (glükóz) és galaktóz alkotja. Az emésztés során szétválik
ezekre, a betegekben viszont hiányzik a galaktózt bontó enzim. A szoptatott csecsemőben ezért szellemi visszamaradás,
akár halálos mérgezés alakulhat ki. Ha a problémát időben észlelik, a csecsemő tejcukormentes tápszeren felnevelhető.
A táplálkozással is összefüggő rendellenesség a cukorbetegség (diabétesz). Tünetei: szomjúság, magas vércukorszint,
cukros vizelet, furcsa szagú („körömlakk-lemosó”) lehelet. Nagyobb a kockázata elhízott, keveset mozgó, idős embereknél.
A betegség lényege, hogy a sejtek nem tudják kellő mértékben felvenni a vérből a szőlőcukrot. Ez a hasnyálmirigy
inzulin nevű hormonjával függ össze: ez a hormon emelkedő vércukorszint hatására kezd termelődni, és „ráveszi” a
sejteket a cukor felvételére. Ha nincs elég inzulin a vérben, annak glükózszintje tovább emelkedik, és a vese sem tudja
időben visszaszívni, tehát a vizelettel is cukor ürül ki. Közben a glükózt nélkülöző sejtek éheznek, és a zsírok
bontásával próbálnak energiához jutni. A rengeteg zsírsavval a lebontó anyagcsere nem tud megbirkózni, ezért egy
részük átalakul, pl. acetonná - ezek okozzák a cukorbeteg furcsa leheletét. Mindezek a folyamatok leterhelik a
keringést, mert a vér besűrűsödik; a vénákban vérpangás, így a környező szövetekben vizenyő, majd elhalás is felléphet;
a magas vérnyomás károsítja a szívet, a látást. A vegyületek leterhelik a vesét, a beteg így sok folyadékot is veszít. A
halál oka lehet hirtelen kómába esés, vagy elhúzódó keringési és veseelégtelenség is.
A cukorbetegség fiatal- és időskori is lehet. Fiatal korban az öröklött cukorbetegség az inzulintermelő sejtek
elhalásával alakul ki – ez már csak az inzulin rendszeres beadásával és szigorú diétával kezelhető. Idős korban (vagy
elhízottaknál) a hasnyálmirigy elégtelenül működik: késve reagál a vércukor emelkedésére, kevés hormont termel. Ez a
cukorbetegség kezdetben szinte tünetmentes, és diétával, inzulintermelést fokozó, vércukrot csökkentő gyógyszerekkel
is kezelhető.
Az étrend kialakítása
A kiegyensúlyozott étrend azt jelenti, hogy egy héten belül minden tápanyaghoz hozzájutunk. Az étel túlzott mennyisége elhízást okoz, ami megterheli a
keringést, cukorbetegséget, a magas koleszterinszinten át érelmeszesedést, ezen keresztül infarktust okozhat. Az élelmiszerek három tápanyagot hordoznak:
szénhidrátot, zsírokat és fehérjét. Szénhidrátban gazdag az édesség, a gyümölcs, a méz, a tej, a pékáru és a tészta. Fehérjében gazdag a hús, a tojás, a
tejtermékek, a szója és a hazai hüvelyesek. Zsírban gazdag a hús, a tojás, a tejtermék, a margarin, a zsír és az olaj. A túlzott húsfogyasztás túl sok zsírt és
fehérjét juttat be: az elhízási problémák mellett megterheli a vesét és köszvényt okozhat. A túlzott szénhidrát-fogyasztás fogszuvasodást és elhízást okoz. A
helyes arány 60% szénhidrát, 25 % zsír és 15% fehérje környékén van a felnőtteknél; terhes nőknek és gyerekeknek (a fejlődés miatt) magasabb arányban kell
fehérjét fogyasztaniuk. Az egészséges étkezéshez a következők megtartása lenne szükséges: az édességek elhagyása; zsír és margarin helyett vaj és olaj;
nyers zöldség és gyümölcs, sok friss tej fogyasztása; heti legfeljebb 4 húsétkezés (főleg hal és szárnyas); teljes őrlésű (a gabonát héjastul tartalmazó)
pékáruk fogyasztása; frissen készített ételek evése a tartósított gyorsételek helyett; minél több „bio” (vegyszermentes, természetes módon előállított)
nyersanyag használata. A fejlett országokban az éhezés ritkább probléma, de a fejlődő államokban még gyakori lehet. Az éhezésnek két „fajtája” van. A
mennyiségi éhezés esetén kevés a bevitt tápanyag és energia – ez mindenképpen fogyással jár. A minőségi éhezésnél a mennyiség elég lehet, de a
bizonyos, táplálékkal megszerezhető anyagokat (esszenciális aminosavak és zsírsavak, vitaminok, nyomelemek) nem pótlunk kellően.

A légzés és a kiválasztás
A légúti problémák között sok a fertőzéses megbetegedés. Enyhébb betegség a vírus okozta nátha: meghűlés esetén
telepedhet meg, tüsszögést, az orrfolyást, lázat okozhat. Az influenza is vírusfertőzés; hasonló, de kiterjedtebb,
komolyabb tünetekkel jár. A meghűlés folyománya lehet a torok (garat) gyulladása (hurutja) és a hörghurut (a
hörgők gyulladása), ami erős köhögéssel járhat. Orrfújásnál mindig fontos, hogy felváltva fogjuk be orrlyukainkat, ne
egyszerre, mert azzal a fertőzött váladékot továbbpréselhetjük az orrüregből az arcüregbe, vagy akár a fülkürtön át a
középfülbe, és ott is gyulladást okozhatunk.
Az asztma allergiás megbetegedés: a tüdőhörgők simaizmainak görcsös összehúzódásával, és a hörgőhám
váladékozásával jár. Rohamokban jelentkezik, és a légutak szűkülése miatt légszomjat okoz. A legsúlyosabb probléma a
tüdőrák. Az egyik leggyakoribb ráktípus, és sokáig nem produkál tüneteket, ezért fontos rendszeresen tüdőszűrésre
járni.
A kiválasztással kapcsolatos gyakori probléma a vesekő: ilyenkor a vizelet oldott anyagai szilárd rögökben válnak ki, és
fájdalmas görcsöket okoznak, amikor a veséből a húgyutakba jutnak; akár a vizelet útját is elzárhatják. A kisebb kövek
távozhatnak a vizelettel, de a nagyobbakat műteni kell. A vesekövet okozhatja a szervi elváltozás mellett a túl sós
étrend vagy az alacsony folyadékbevitel is (mindkettő csökkenti az oldhatóságot) – ezek elkerülésével a kockázat csökkenthető.
Ha a vesék működése elégtelen, a ki nem választott mérgező anyagok felhalmozódnak a szervezetben. Ilyenkor
rendszeres művese-kezelés (dialízis) lehet szükséges. A művesegép (vérdializátor) megtisztítja a vért. A beteg vérét

18
kivezetik a gépbe, ahol az egy tisztítófolyadékos tartályon halad át. A vér féligáteresztő hártyából (pl. cellofánból) lévő
csőben halad, és miközben sejtjei és vérfehérjéi a csőben maradnak, addig a feldúsult káros vegyületek a
tisztítófolyadékba lépnek ki. A megtisztult vért folyamatosan visszavezetik a testbe.

A keringési rendszer
Számos keringési rendellenesség vezethető vissza a helytelen életmódra: a testedzés hiánya, az elhízás, a sós ételek, a
dohányzás, a stressz mind fokozzák a kockázatot. Az érelmeszesedés az érfalak merevvé, törékennyé válása, bizonyos
anyagok (pl. koleszterin) túlzott lerakódása az érfalban. Könnyen vezethet érelzáródáshoz (trombózishoz), ami az ér
által táplált szövetek elhalását – infarktusát – okozza. A szívet tápláló koszorúerek különösen sérülékenyek; ha a táplált
szívizom-terület elhal, azt szívinfarktusnak hívjuk. A nagy kiterjedésű infarktus azonnal halálos; a kisebb is okozhat
halált, mert összezavarja a szív ingerültvezetését és összehúzódását.
A szívritmus-zavar is sokszor visszavezethető helytelen életmódra, és más problémák tünete is lehet. A szív összehúzódási ritmusát a jobb pitvar
szinuszcsomója képzi. Ha az ingerképzés vagy az ingerületvezetés nem tökéletes, a szívverés ok nélkül gyorsulhat, lassulhat, „ütemeket hagyhat ki”. A
tartós ritmuszavar beültetett ritmuskeltővel, pacemakerrel (pészméker) kezelhető.
A visszértágulat főleg a láb vénáinak kóros kitágulása. A kanyargós, vastag vénák láthatóvá válnak, állás közben a láb
megduzzad, vizenyős lesz. A betegség oka, hogy a vénás rendszerből a vér visszaáramlása elégtelen, és a visszamaradó
vér kitágítja az ereket. A vénákban a vér amúgy is lassan halad; az öregedés és a rossz életmód ezt tovább rontja.
A vérnyomás a vérnek az erek falára gyakorolt nyomása. Higanymilliméterben (Hgmm) megadott kettős értékkel
jellemezzük: az első a bal kamra összehúzódásakor (szisztolés nyomás), a másik az elernyedésekor (diasztolés nyomás)
mért érték. A vérnyomást úgy mérik, hogy a kar artériáját elszorítják egy gumimandzsetta felfújásával. Előbb teljes
elszorításnál a szisztolés, majd a mandzsetta kisebb meglazításával a diasztolés nyomást mérik meg. Nyugalomban
lévő, egészséges felnőtt ember vérnyomása 120/80 körüli; a gyerekekben alacsonyabb, az idősekben magasabb a
normális vérnyomás. A magas vérnyomás sokszor csak tünete más problémáknak, illetve növeli a keringési betegségek
kockázatát. Az alacsony vérnyomás is okozhat tüneteket: fáradékonyság, szédülés jelentkezhet.
A vérnek is lehetnek betegségei. A vérszegénység a vörösvérsejtek kórosan alacsony száma – a vérképzés zavara
okozza. Ez eredhet vashiányból (ami a hemoglobin alkotója) és a B12 vitamin hiányából is – ezek pótlásával megszüntethető.
A sérülésekkel járó vérzés legyengülést, halált okozhat. A vénás vérzés jellemzője, hogy a vér egyenletesen folyik (az alacsony vénás vérnyomás miatt).
Nyomókötést kell tenni rá: a sebre steril gézlapot, majd egy gézgombócot teszünk, ezután szorosan körbetekerjük fáslival – így összenyomjuk a sérült vénát.
Az artériás vérzés spriccel a magas vérnyomás miatt. Ilyenkor a közeli csonthoz szorítjuk az artériát, vagy artériás nyomókötést teszünk fel. Ez a
korábbihoz hasonló, de mivel az artériák mélyebben vannak, előbb a seb mélyére kell benyomkodni egy gézlapot, és csak aztán tehetünk rá gézgombócot.

Az immunrendszer
A testidegen anyagokkal szembeni védelmet az immunrendszerünk látja el. A gyulladás a védekezés egyik formája. A
fertőzött szövet erei kitágulnak (bőrpír alakulhat ki), amitől több vér áramlik át. Ettől a szövetek oxigén-ellátása javul,
illetve több vérplazma lép ki a szövetek közé, és ellenanyagokkal árasztja el a környéket. A gyulladt terület körül
kötőszöveti sánc alakul ki (a terület megduzzad, kidomborodik), ami meggátolhatja a kórokozó továbbterjedését. Egyes
esetekben a sérült területen genny halmozódhat fel: ez az elpusztult kórokozók és a bekebelezésük során szintén
elpusztult fehérvérsejtek (főleg a granulociták) keveréke.
Az immunreakciók része a láz is. A védekezés egyik módja, mert a megemelt hőmérsékleten a kórokozók fehérjéi
sérülékenyebbek lesznek. Egészséges, jól táplált emberben a láz normál esetben nem okoz kárt, hanem hasznos, így
csillapítása is szükségtelen. Ha a szervezet már legyengült, vagy a láz tartósan magas, lázcsillapítás szükséges.
Az immunrendszerhez tartoznak a vércsoportok is: a vörösvérsejtek felszínén jelölőmolekulák vannak, a vérplazmában pedig ezekre reagáló antitestek.
Több vércsoport-rendszer van, pl. az Rh. Az emberek többsége Rh pozitív, vagyis van a vörösvérsejtjein jelölőmolekula, így ők sosem termelnek antitestet,
mert az a saját vérüket is megtámadná. Az Rh negatívok sejtjein nincs jelölőmolekula, ezért termelhetnek antitestet. Ha egy Rh- anyának Rh+ gyereke
születik, a szülés során a magzat vére érintkezhet az anyáéval, akiben antitest termelődik. Ez akkor okoz gondot, ha a következő gyerek is Rh+, mert az
anyai antitestek a magzat elhalását okozhatják.
Az allergia az immunrendszer túlműködése. Előfordulhat, hogy valamilyen anyag (szőr, por, virágpor, fehérje, gyógyszer stb.) túl
erős immunválaszt vált ki a testben. Ha újra kapcsolatba kerülünk vele, a már korábban megtermelt antitestek heves
választ váltanak ki. A reakció a simaizmok görcsét okozza és az érfalak átjárhatóságát növeli, mint a gyulladásnál –
bőrpír, vizenyősödés lép fel a reakció helyén. A következmény lehet szénanátha, asztma, csalánkiütés, görcsös roham
is. A modern városi környezet fokozza az allergia kockázatát, mert számos allergén anyagot „kínál fel” a szervezetnek.
Az immunreakciók a szervátültetéseket is megnehezítik. Sejtjeink felszínén jelölőmolekulák vannak, amelyek
igazolják a sejtnek a szervezethez, sőt egy bizonyos szövethez való tartozását. Bármennyire hasonló szervadó donort
próbálnak találni, előfordulhat, hogy az immunrendszer megtámadja, a szervezet „kilöki” a beültetett szervet.
A kórokozók
A leggyakoribb kórokozók a baktériumok és a vírusok. A vírusok fehérjeburokba zárt nukleinsav-darabok, csak a
sejtekbe jutva mutatnak életjelenségeket. Ezzel szemben a baktériumok valódi sejtek. A két kórokozó kezelése is eltérő.
A vírusok ellen csak a megfelelő antitestek hatékonyak, és a gyógyszerek főleg a betegség tüneteit enyhítik. A legjobb
eset, ha a fertőzést védőoltással megelőzzük: legyengített, elölt vírusokat adunk be, amelyek immunválaszt váltanak ki,
és előre kitermeltetik az antitesteket – ezt hívjuk aktív immunizálásnak, ami hosszabb időre védettséget alakít ki. Ha
erre már nincs idő, még mindig beadhatók olyan antitestek, amelyeket más élőlénnyel termeltettek ki a vírus ellen – ez a
passzív immunizálás, ami nem hoz létre tartós védettséget. A baktériumok ellen már vannak hatékony gyógyszerek –
ezek az antibiotikumok. Többségüket gombákból nyerték ki; a baktériumok fejlődését, szaporodását gátolják.

19
 Az antibiotikumokkal kapcsolatos probléma, hogy sok ember „varázsszernek” tekinti őket, és mindenféle betegségre szedi. Ilyenkor egyáltalán nem
használnak, viszont a bennünk akkor előforduló baktériumok találkoznak a szerrel, és egyesekben védettség alakulhat ki ellene. A baktériumok ráadásul
kicserélhetik egymással a védettséget okozó géneket, így rövid időn belül minden baktérium ellenálló lehet több antibiotikummal szemben is. A felesleges
antibiotikum-használattal „kiképzőtábort” nyitunk, és végül, mikor kellene, már nem használ a gyógyszer. A kórokozók elleni mindennapos védelem
testünk és tárgyaink, élelmiszereink tisztítása, fertőtlenítése. Már az ivóvíz is a baktériumok miatt klórozott, sok fertőtlenítőszer pedig jódot tartalmaz. A
tisztítószerek is tartalmaznak antibakteriális anyagokat. Általános sterilizáló módszer a vízben való felforralás.
A kórokozókhoz köthető Louis Pasteur és Semmelweis Ignác munkássága. Pasteur a 19. században bebizonyította,
hogy a mikrobák nem a semmiből alakulnak ki a betegekben, hanem kívülről kerülnek be, így a fertőzés elkerülése a
legfontosabb. Kísérletezett élelmiszer-tartósítással és kifejlesztette a veszettség elleni védőoltást. Semmelweis Ignác
szintén a 19. században élt. A kórházban szülő nők gyermekágyi láz okozta magas halandóságát vizsgálva rájött, hogy a
halál oka a méh elfertőződése – ezt pedig az orvosok okozzák, akik a boncolások után nem sterilizálják a kezüket.
Bevezette a kötelező klóros vizes kézmosást, ami látványos eredményt hozott.

Idegrendszeri problémák
Egy folyamat irányításának két lehetséges módja a vezérlés és a szabályozás. Vezérlésnél a központ utasításokkal irányítja a végrehajtó szervet. A
szabályozás ennél több, mert van benne visszacsatolás is: az utasítás következményeit receptor (érzékelő) jelzi vissza a központnak, amely ennek
megfelelően átértelmezi az utasításait. A leggyakoribb a negatív visszacsatolás: a közeledés a végcélhoz csökkenti, a cél elérése pedig megállítja az addigi
tevékenységet. Az élőlények önmagukat negatív visszacsatolásos szabályozással irányítják. A soksejtűek két szabályozó rendszere a hormon- és az
idegrendszer.

Az idegrendszernek számos betegsége lehetséges. A fejfájás az agy kémiai egyensúlyának felborulását, vagy
kifáradását jelzi. A migrén rohamokban fellépő érszűkület az agy valamelyik féltekéjében, ami heves fejfájással jár –
nőknél (hormonális okokból) gyakoribb. Az epilepszia az agykéreg mozgató központjának rohamszerű elektromos kisülése.
Nagy roham esetén a beteg öntudatát veszti, megmerevedik, görcsöl, rángatózik – eközben meg is sérülhet. Az
agyvérzés magas vérnyomás és agyi érelmeszesedés miatt lép fel; erek pattannak el, ami az idegsejtek elhalását, ezáltal
idegrendszeri funkciók ideiglenes vagy tartós kiesését, halált is okozhat. A szélütés hasonló jelenség, de nem vérzés,
hanem agyi érszűkület vagy trombózis okozza. Az agyrázkódás a koponyát ért ütés miatt az idegsejtek működésének
átmeneti zavara. Kísérheti eszméletvesztés, emlékezetkiesés, hányás, szédülés; ha nincs más sérülés, a károsodás csak
átmeneti.
A fájdalom jelzés, hogy valami nincs rendben; külön fájdalom-receptorok vannak a testben és fájdalomközpont az agyban. A fájdalom csillapítása hasznos
lehet a beteg állapotának elviselhetővé tételében, de tartósan káros, hiszen a probléma nem szűnik meg, a fájdalomcsillapítókra pedig rá lehet szokni. A
helyi érzéstelenítés injekció egy idegdúc közelébe, így innen egy ideig nem mennek jelek az agyba, mert az ingerületvezető képesség megbénul. Nagyobb
terület érzéstelenítése történhet epidurális úton: ekkor a gerincvelő közelébe fecskendeznek, és a lejjebb lévő testtájból egy ideig nem jut jelzés az agyba. A
véráramba jutó fájdalomcsillapítók az egész testre hatnak, általában gátolják a fájdalomérzet kialakulását – a hétköznapi aszpirintól a morfinig terjednek.

A stressz a szervezet felfokozott állapota, amit a mellékvese adrenalin hormonja, és a vegetatív idegrendszer
szimpatikus része együtt alakít ki. Ezek természetes reakciók, felkészítenek a fokozottabb igénybevételre, minden
kihívás kiválthatja őket. Ha a stresszreakciókat sikerélmény kíséri, és nyugodt periódusok követik, a stressz hasznos. A
negatív stressz a stresszállapot tartóssá válását, kudarcélményekkel társulását jelenti. Idővel stresszbetegséget okozhat.
Ez jelentkezhet keringési zavar, reszketés, szexuális problémák, légszomj, hasmenés, immunrendszeri gyengeség, depresszió formájában is. A
stresszbetegség oka lehet munkahelyi, magánéleti kudarc, felgyorsult életvitel, vagy ajzószerek, drogok használata is.

Szenvedélybetegségek, drogok
Egyre gyakoribb a világon a szenvedélybetegség, függőség problémája, pl. az alkohol, a dohányzás, a gyógyszerek és a drogok kapcsán. A függőség lehet
fizikai és pszichés – mindkettőnek lehet maradandó károsodás a következménye. A beteg nem tud elszakadni függősége tárgyától, egyre nagyobb dózisban
igényli, már a mindennapi cselekvésekhez is szüksége van rá, a „szer” vagy a cselekvés elmaradása szorongást, hiánytüneteket idéz elő. A cél érdekében
akár legközelebbi ismerőseit is becsapja, elhanyagolja. A szenvedélybetegségek megelőzésében, vagy éppen kialakulásában a család, a barátok, az iskola,
a hírközlés szerepe a legfontosabb: az oda nem figyelés, a nem megfelelő háttér, a média vagy az ismerősök által nyújtott rossz példakép, az elnéző
viselkedés segíti elő a felbukkanásukat.
A higítók, ragasztók belélegzése („szipuzás”) részegséghez hasonló állapotot okozhat – a légutakat, agyat károsítják, rákot okozhatnak. A nyugtatók és
fájdalomcsillapítók tompítják az idegrendszert, légzésbénulást okozhatnak. Az indiai kender főleg dohányozva fogyasztott törmeléke a marihuána,
gyantája pedig a hasis. Álmatag viselkedést, hallucinációt okozhatnak; fő veszélyük a „komolyabb” szerek felé irányítás. Az LSD mesterséges
hallucinogén szer, kiszámíthatatlanná teszi a viselkedést. Az érzékcsalódás (hallucináció) a valóságtól eltérő érzetek kialakulása. Okozhatja idegrendszeri
betegség (pl. tudathasadás, epilepszia), drogfogyasztás, kimerültség is. Az idegsejtek közötti jelátvitelt befolyásolják az izgatószerek: a kokacserjéből kivont
(általában felszippantott) kokain és a mesterséges, tablettás amfetamin-származékok (pl. „speed”). Felgyorsult, izgatott állapothoz vezetnek, növelik a
szívroham, a balesetek kockázatát. A mákgubóból kivont morfiumot és heroint injekcióban adják be; ezek az agy saját fájdalomcsillapító vegyületeit
utánozzák. Kábulatot, eszméletvesztést okoznak, kómához, szellemi leépüléshez, halálhoz vezethetnek.

Érzékelés
A szemünk kétdimenziós képet állít elő, mégis érzékeljük a mélységet, távolságot. Mivel mindkét szemünk előre néz, ugyanazt látják, de a látószögük kicsit
eltér – a két kép különbségeiből az agy számolja ki a mélységet. A távolságot megbecsülni tanult folyamat – a csecsemő még nem ismeri a „trükköt”, és
messzi tárgyakért is kinyúl. Három támpontja van a távolságbecslésnek: a távolabbi tárgyak kisebbek, homályosabbak (a tőlük elválasztó levegő vastagsága miatt), és
a közelebb lévő dolgok eltakarhatják őket.
A szemgolyó alakváltozása rövid- vagy távollátást okoz. Ha a szemtengely (a szemgolyó befelé mért átmérője)
meghosszabbodik, a fénysugarak nem az ideghártyán, hanem előtte fókuszálódnak, így a retinán már homályos kép
keletkezik. Ez a rövidlátás, ami szórólencsés szemüveggel korrigálható, mert az a fókusztávolságot növeli. Ha a
szemtengely megrövidül, a fénysugarak az ideghártya mögött tudnának csak fókuszálódni, így a retinán még homályos
kép keletkezik. Ez a távollátás, ami gyűjtőlencsés szemüveggel korrigálható, mert az a fókusztávolságot csökkenti.
A hályog is látásromlást, vakságot okozhat. A szürkehályog a szemlencse meghomályosodása; a lencse eltávolításával,
majd műanyaglencse beültetésével, vagy erős szemüveggel korrigálható. A zöldhályog a szem belső nyomásának

20
emelkedése miatt a retina károsodása; ilyenkor a csarnokvíz folyadéka szaporodik fel legtöbbször. Főleg magas
vérnyomás okozza, tehát azt kell kezelni. Maga a zöldhályog a csarnokvízre ható gyógyszerrel, műtéttel is kezelhető.
Napjaink környezeti ártalma a zajszennyezés. Ez származhat a közlekedésből, a gyárak gépeitől, de a szórakozóhelyek zenéje, fülhallgató is okozhatja. 90
decibeles hang hosszabb hallgatása már halláskárosodást okozhat: a csiga szőrsejtjei a hang hullámhosszának megfelelő helyen fokozatosan elhalnak.
Halkabb, de rendszeres zaj is okozhat pszichés panaszokat (fejfájás, rossz közérzet, depresszió).

Szaporodás és egyedfejl dés

A nőgyógyászati szűrővizsgálatok felfedezhetik a hüvely elfertőződését és a méhnyakrákot már korai stádiumban is. A
terhesség – ha veszélyeztetett, vagy fejlődési rendellenesség feltételezhető – mesterségesen is megszakítható három
hónapos stádiumig, ez a művi abortusz (küret). (A nem kívánt terhességet egészségügyi és erkölcsi okokból is jobb megelőzni, mint
megszakítani, emellett az abortusz kockázata lehet a fertőződés, a későbbi koraszülés és a meddőség is).
A fogamzásgátló tabletták a hormonrendszerre épülnek. A petefészek hormonjait juttatják a szervezetbe, amivel
„becsapják”: úgy tudja, hogy terhes, ezért a következő petesejt nem lökődik ki. Gyakran éppen a teherbeesés nem
sikerül, amit okozhat meddőség is. Ez az ivarsejtképzés zavara, lehet genetikai probléma, de a helytelen életmód,
stressz, hormonális zavar, fertőzés következménye is. Ha egyáltalán termelődnek ivarsejtek, lehetséges a mesterséges
megtermékenyítés: mesterséges ondóbevitel az anya testébe. Laboratóriumi megtermékenyítésre is szükség lehet: a
„lombikbébik” a méhen kívül fogannak, de hamar be kell ültetni őket a méhbe. (Ha a leendő anya szervezetével van baj (pl. méhe
fejletlen),
szóba jöhet a béranyaság; ekkor a megtermékenyített petesejtet egy másik nőbe ültetik. A béranyaság morális problémákat vet fel, hiszen a
terhesség alatt a béranya erősen kötődhet a magzathoz, akit szülés után át kell adnia).
A terhességi tesztek az anyai vizeletből mutatják ki a magzat jelenlétét. Az utód által termelt magzatburok-hormonok
már 10 nap után kimutathatók belőle. A terhesség előtt, vagy a kezdetén szükség lehet genetikai tanácsadásra. A
szülők és a rokonság kórelőzményeiből dönthető el, számítani lehet-e genetikai kockázatra; közeli rokonok
gyerekvállalása különösen veszélyes, mert ugyanazok a génhibák fordulhatnak elő mindkét félben. Egyes ismert
genetikai problémák már DNS vizsgálattal is felderíthetők, de ez még drága. A legsúlyosabb hibákat a magzatvízből
vett mintából is ellenőrizhetik. Ilyen súlyos rendellenesség a Down-kór: az egyik kromoszómából a petesejt rendellenes
osztódása miatt nem kettő, hanem három kerül az utódba, akinek így 47 kromoszómája lesz. Ez jellegzetes arcformát
(lapos orr, mongolredő a szemnél), szellemi visszamaradottságot és a szívelégtelenséggel korai halált okoz. Idősebb nőknél a
kockázata emelkedik.
Ha a terhesség megmarad, az anyának terhesgondozásra kell járnia. Ez a magzati fejlődés figyelemmel kísérését, az anya állapotának vizsgálatát jelenti.
Menet közben is figyelik, nem mutatkoznak-e veszélyeztetett terhesség jelei (pl. a magzat rossz elhelyezkedése, a méhlepény leválása stb). A korábbi vetélés,
halvaszülés, koraszülés, ismert belső szervi betegségek, idősebb kori terhesség okot adhatnak a gyanúra. A terhes nőnek nem szabad megerőltető munkát,
aktív sportot folytatnia, sokáig hőségben tartózkodnia vagy hosszasan fürödnie (a fertőzésveszély miatt). A kismamának ügyelnie kell a táplálkozására,
életmódjára is. Könnyen emészthető, vitamindús táplálékot fogyasszon, valamivel többet, mint „egymagában” tenné. Az alkoholfogyasztás, a dohányzás, a
drogok használata fejlődési rendellenességhez vezethet; csökkent testsúlyú, értelmileg elmaradott babát eredményezhet. A drogosok gyerekei gyakran már
függőséggel születnek, és születés után elvonási tüneteik vannak. Minden gyógyszerről is ki kell kérni az orvos véleményét. Ezeket a szabályokat a szoptatás
alatt is fenn kell tartani, mert a tej is átvihet káros anyagokat.
A minél hosszabb szoptatás mindenképpen ajánlott: az anyatej a legjobb „tápanyagsűrítmény”, vitamint, antitesteket is
átad a csecsemőnek, immunizál, erősíti a köztük lévő kapcsolatot, a gyerek érzelmi fejlődését.
A születés ellentétje az öregedés és a halál. Az öregkort a 60. életévtől számítjuk, de öregedési folyamatok már hamarabb elkezdődnek. A bőr kötőszövete
elveszti rugalmasságát; a bőr ráncosodik, elvékonyodik, foltosodik. A haj ritkul és őszül. Az izmok gyengülnek, a csontok mésztartalma csökken. Az
érzékszervek romlanak, a belső szervek működése hanyatlik, az erek meszesednek, az immunrendszer gyengül. A hormonrendszer aktivitása csökken, a
nemi működés megszűnik. Idegrendszeri problémák is felléphetnek, feledékenység, mozgáskoordinációs zavarok állhatnak elő. Az öregedés is genetikai
hátterű: a sejtek pótlása, a hibajavító mechanizmusok, a salakanyag eltávolítása romlik. Biztosan van genetikai élettartamunk, de általában a halál
közvetlen oka betegség, nem maga az öregség. Az öregedés lassítható egészséges életmóddal, a fizikai és szellemi aktivitás megőrzésével.
Az egyedfejlődéssel kapcsolatos fogalom az akceleráció: a növekedéssel és fejlődéssel kapcsolatos határok kitolódása,
különösen a 20. században. A gyerekek nagyobbra nőnek, mint a szüleik, a lányok menstruációja hamarabb kezdődik,
jóval többen érik meg az öregkort, és az életidő egyre hosszabb lesz. Az akceleráció az életfeltételek javulására
vezethető vissza: egyre több valósul meg az ember számára genetikailag lehetséges értékek közül.
A klinikai halál a fő életműködések leállása (légzés, szívműködés), míg a biológiai halál az agyműködés megszűnése – ez
csak néhány percen belül követi a klinikai halált, ezért abból – szerencsés esetben - még visszahozható a paciens.
A halállal kapcsolatos kérdés az eutanázia, a halálba segítés lehetősége. Noha morálisan néha igazolható (menthetetlen betegség, nagy fájdalmak), és
esetleg a beteg maga kéri, de a törvények tiltják, mert az orvos dolga az élet, és nem a halál támogatása, senkinek sincs joga erről dönteni.
Gyakori halálok a rák. Ilyenkor a testünk fordul ellenünk: a rákos sejt ahelyett, hogy engedelmeskedne a parancsoknak,
korlátlan szaporodási programot valósít meg, amíg csak szét nem zilálja a szervezet működését. A rák népbetegség,
aminek csak az egyik oka, hogy a modern környezetben több terhelés ér minket. A legtöbb rák idősebb korban támad;
egyszerűen „túl sokáig” élünk a természeti körülményekhez képest. A rák szoros kapcsolatban áll a mutációval, mert ha
a mutáció olyan génnel történik, aminek köze van a sejtosztódás szabályozásához, akkor a sejt „elszabadulhat”. A
mutagén (mutációt okozó) hatások tehát sokszor karcinogének (rákkeltőek) is. Mutációt okozhat ultraibolya, radioaktív
és röntgensugárzás, számos vegyszer is. (az erősen sült, füstölt ételek némely vegyülete, a dohányzás égésterméke). A sejtek DNS-ét
egyes vírusok is rongálhatják, így a rák okai lehetnek. A daganat lehet jó- és rosszindulatú. A jóindulatú daganat
körülhatárolható, nem terjed gyorsan, könnyen műthető, míg a rosszindulatú daganatok agresszíven terjednek, és a
vérrel elúszó ráksejtekkel más szervekben is megtelepedve áttételeket képeznek, így kiirthatatlanok lehetnek.
A rákhoz olyan szövet szükséges, ami rendszeres osztódásokkal újul meg, így DNS-másolási hibák csúszhatnak be. Ilyen a cserélődő tüdőhám, a megújuló
méhnyálkahártya, a bőr és az ivarszervek szövetei is – nem meglepő, ha sokat hallunk a tüdő-, méhnyak-, prosztata-, here-, emlő- és bőrrákról. Élő- és
munkahelyünket ritkán tudjuk megváltoztatni, de szinte minden rák kockázata csökkenthető C és E vitaminban gazdag, egészséges étrenddel, edzéssel, a
higiénia betartásával, a dohányzás mellőzésével, a vegyszerek, konzerválószerek kerülésével.

21