Krúdy Gyula (1878–1933)
Nyíregyházán született. Iskolái: Nyíregyháza, Szatmárnémeti, Podolin. Első
novellája tizenöt éves korában jelent meg. Tizenhét éves korában már több lapnál
dolgozott. Rendkívül termékeny alkotó volt. Az igazán nagy közönségsikert az
1914-ben publikált A vörös postakocsi című regénye hozta meg. Az elismerés
ráirányította a figyelmet Krúdy korábbi műveire is. Még ebben az évben a Petőfi
Társaság tagjává választották. Kicsapongó életmódja miatt súlyosan
megbetegedett, súlyos anyagi nehézségek között élt. 1930-ban Baumgarten-díjat
kapott. 1933-ban halt meg. Életműve közel 90 regényt, körülbelül 3000
elbeszélést, mintegy kétezer cikket és sok színművet tesz ki. Hatalmas életműve
mintegy 90 regényből, 2400 elbeszélésből, novellából, harminc színműből és majd
1800 cikkből, riportból, tudósításból áll. A döbbenetes életmű színvonala
egyenetlen: elbeszélő művei között is vannak gyengébben sikerültek, cikkei
írására pedig nyilván sokszor anyagi szükségletei is kényszerítették. Krúdy
művészete sajátosan ível át Jókai és Mikszáth munkásságától a századforduló
novellisztikáján át a modern prózába. Külföldi szerzők közül elsősorban Dickens,
Turgenyev és Maupassant hatását emelik ki művészetével kapcsolatban. A XIX.
század prózai hagyományainak folytatása, az impresszionizmus és szecesszió
hatása mellett egyedi sajátossága – kompozíciós szervező eleme – műveinek a
való időt szertefoszlató, feloldó, az idősíkok egymásba játszására lehetőséget adó
álom és emlékezés. Krúdy jól ismerte Freud magyar tanítványát, a pszichoanalízis
magyar úttörőjét, Ferenczi Sándort és általa a híres bécsi tudós álomelméletét. S
Szindbád
Krúdy Gyula legismertebb hőse, egyfajta alteregója, Szindbád az Ezeregyéjszaka
meséi hajósáról kapta a nevét. Alakja először 1911-ben, a Szindbád ifjúsága című
kötet novelláiban tűnik fel, majd a Szindbád utazásaiban (1912), Szindbád: A
feltámadásban (1916), Szindbád megtérésében (1925), illetve a Francia kastély
(1912) és a Purgatórium (1933) című regényben találkozhatunk vele. Az első
Szindbád-novellái még szorosabban kapcsolódnak a mesehős történeteihez,
alakjához, a későbbiekben azonban teljesen önállósodott a figura, s a
„sztambuli” Szindbád helyett már csak a magyar kisvárosokat járó, hajdani
szerelmeit, emlékeit fölkereső Krúdy-hasonmást látjuk. A Szindbád-történetek
meghatározó érzelme a nosztalgia. Az utazásoknak az értelme az a felismerés,
mivel az álom-motívum nemcsak mesei, folklorisztikus eredetű műveiben (például
az Álmoskönyvben) jelentkezik – ismervén a kor legmodernebb tudományos
nézeteit is –, feltételezhető, hogy nem véletlenszerűen, hanem tudatosan
alkalmazta a motívumot. Történeteiben másodlagossá válik az idő linearitása, a
felidézett emlékek, élmények, álmok kapcsolatokat teremtenek múlt és jelen,
fikció és realitás, történelem és mítosz között. Krúdy elbeszélő műveinek
valóságalapját a háttér, a környezet jelenti. Valósággal szerelmese volt a magyar
tájnak (elsősorban a Felvidéknek /apja felvidéki származású/ és szülőföldjének), és
nála senki sem szerette és ismerte jobban a Józsefváros utcácskáit, Óbuda
hangulatos kocsmáit, a Tabán varázslatos mikrovilágát. Ahogyan Dickens vagy
Balzac London és Párizs „mítoszát”, ő Budapest mítoszátteremtette meg. Nem a
társadalom ábrázolása izgatja elsősorban, bár történeteinek karakterei között
meglehetős pontossággal jelennek meg a kor jellegzetes alakjai (fiákeresek,
pincérek, utcalányok, mesteremberek, cselédek, úrinők, katonák, polgárok,
értelmiségiek). Jobban érdekelték a hangulatok, pillanatok, az egyszeri élmények
megragadásának lehetőségei, a környezet egy-egy vonzó részlete. Elbeszélő és
főhős alakjai többféleképp olvadnak össze a Krúdy-művekben. Több művében a
főhős az elbeszélő, vagy a főhős nem más, mint az elbeszélő (szerző) alakmása
(pl. Szindbád, Rezeda Kázmér), de alkalmazza a monológ és a nézőpontváltás
eszközét is.
hogy az idő sok mindent lerombol, ám e pusztulás mélyén a dolgok lényege éppen
megmarad az emlékekben. A Szindbád-novellák közös jellemzője, hogy alig van
cselekményük, s a főhős mellett a többi alak kidolgozatlan, épp csak felvázolt
figura marad. Az elbeszélő nézőpontja lényegében azonos a főhősével, épp ezért a
külvilág tárgyai, jellemei csak az ő szűrőjén keresztül jelennek meg az olvasó
számára. Általában két idősík van jelen ezekben a novellákban: az elbeszélés
reális ideje és a felidézett emlékek ideje. Stílusuk költői: hasonlatok, metaforák,
halmozások és fölsorolások sokkal nagyobb arányban fordulnak elő bennük, mint
az epikus művekben általában.
 Gasztronovellák, gyomornovellák

Utolsó szivar az Arabs Szürkénél (novella) – házi feladat
Az Utolsó szivar... főszereplője a párbaj másik résztvevője, az ezredes. Nevét nem
árulja el az elbeszélő, mindkét történetben csak monogramját és rangját ismeri
meg az olvasó (P. E. G. szolgálaton kívüli huszárezredes). Ő is evéssel készül a
párbajra. A Kaszinót képviselő híres céllövőnek rutinfeladat ez a sokadik
összecsapás az ismeretlen „kóficcal”, az újságíróval. Különös indíttatást érez arra,
hogy megismerje ellenfelének világát, megpróbálja beleképzelni magát a hírlapíró
helyzetébe, mindennapjaiba. Úgy gondolja, hogy leginkább akkor ismerheti meg,
ha olyan helyekre megy enni, ahol feltételezése szerint a fiatalember is gyakran
megfordul. A talpig úriember, előkelő katonatiszt ezért tér be a henteshez
tepertőért, ezért ül be az Arabs szürkébe, az egyszerű emberek, munkások,
bérkocsisok kocsmájába. Értelmezhető úgy is ez a mozzanat, hogy az ezredes a
hírlapíró szintjére süllyed, lealacsonyodik ellenfeléhez, mintegy előre vezekel
leendő gyilkosságáért. Önreflexióiban, monologizálásaiban, beszélgetéseiben
folyamatosan indokolja, magyarázza tettét. Kezdetben nem is más ez számára,
mint valami különös kísérlet, játék, szórakozás, ám észrevétlenül és fokozatosan
minden átalakul, a kísérlet túl jól sikerül. Ahogy belemelegszik az evésbe
(„fertelmes, soha nem érzett éhség” fogja el), ahogy sorra rendeli a közönséges
ételeket (pörkölt, húsmaradék) és a sört, sajátos metamorfózison megy keresztül,
mint az átváltozástörténetek hősei. Fokozatosan elveszti valódi, úri (nappali) énjét,
azonosul a maga kitalálta szereppel: szóba elegyedik, tréfálkozik a pincérrel,
udvarol a szakácsnőnek, s nosztalgikus vágy ébred benne „elveszett ifjúsága”
iránt. Egyre jobban érzi magát, élvezi a helyzetet, s nem veszi észre, hogy álarca
többé már nem álarc, szerepe saját elfeledett, eltemetett énje. A történet során egy
pillanatra felvillan az ellenfél alakja is – egy ünneplő ruhába öltözött, izgatott
fiatalember tér be egy italra a kocsmába –, de csak sejteni lehet, hogy ő a hírlapíró,
a kocsma közönsége éppúgy találgatja, hogy ki lehet, mint az ezredes. Az
elbeszélés lélektani fordulatát az ezredes átváltozása jelenti, melynek utolsó fázisa,
hogy az ezredes is kér a pálinkából. Az átváltozás folyamatában nemcsak
játékszerepével válik azonossá, ellenfelével szembeni fölényét is elveszti, és a
negatív átváltozástörténetek logikájának megfelelően nem képes „visszaalakulni
önmagává” (az erre való „kísérlet” a szivarra gyújtás), bűnhődnie kell, végső
soron önmagát ítéli halálra.

Karinthy Frigyes (1887-1938)

Karinthy Frigyes a Nyugat első nemzedékének kiemelkedő alakja. Költőnek, elbeszélőnek, műfordítónak készült, de pályája humoros-szatirikus irányba fordult, s elsősorban
mint humorista lett közismert az olvasók körében. Bár a komikus irodalmat magas művészi szintre emelte, mindig fájt neki, hogy a kortársak egy része és a közönség a
szórakoztató és nem az elgondolkodtató, filozofikus írót látta benne. Karinthy 1887-ben született Budapesten, édesapja a Ganz gyár tisztviselője és négy nyelven tudó
levelezője volt. Nem bizonyítható, hogy beiratkozott bármely egyetemre, de látogatta az egyetemi előadásokat: matematikát, fizikát, történelmet és irodalmat hallgatott.
Életének első súlyos csapása édesanyjának a halála volt 6 éves korában, az anyai szeretet hiánya éveken át nyomasztotta. 1906-ban jegyezte el magát az újságírással: 1906-
ban Az Újság munkatársa lett, 1908-tól a Nyugatban is publikált. 1906-ban ismerkedett meg Kosztolányival, ő mutatta be neki Csáth Gézát, Csáth vezette be a freudizmusba.
1907-től kezdve egyre több lapban közölte különböző műfajú írásait. 1912-ben több kötete jelent meg: Esik a hó, Ballada a néma férfiakról (novellák), Együgyű lexikon,
Görbe tükör (humoreszkek). Az igazi sikert az Így írtok ti című humoros-szatirikus antológiája hozta meg számára. 1912-ben kezdődött nagy szerelme Judik Etel
színésznővel, akit egy évvel később elvett feleségül. Felesége azonban 1918 októberében elhunyt spanyolnáthában, ez életének 2. nagy tragédiája. 1920-ban újra megnősült,
felesége Böhm Aranka orvostanhallgató volt. Ebben a házasságban azonban nem volt olyan felhőtlenül boldog. Írói hírneve és népszerűsége egyre nőtt, regények, novellás- és
humoreszkkötetek, karcolatok és tárcák gyűjteményei kerültek ki tolla alól. 1936 márciusában jelentkeztek súlyos betegségének első tünetei: szédülések, furcsa hallucinációk.
Az orvosok agydaganatot diagnosztizáltak és a világhírű svéd sebészprofesszor Olivercrona végezte el Stockholmban a koponyaműtétet. A műtét után sokáig lábadozott, de
energiája, munkakedve a régi maradt. Még sajtó alá rendezte 2. verseskötetét, melynek címe Üzenet a palackban, de ez már csak halála után jelenhetett meg (1938). Siófoki
nyaralása alkalmával lett rosszul és váratlanul meghalt. Temetésén a gyászbeszédet Móricz Zsigmond mondta el.
Karinthy írói pályáját meghatározta a humoros szemléletre való hajlama, a logikátlanságra való érzékenysége. Egyéniségének legfeltűnőbb vonása a kihívó, bizarr, komikus
látásmód, a nagyképűségtől való irtózás. Mégis minduntalan szakítani akart a szatírával, a humoros irodalommal, ki akart törni a komoly novella, regény, vers felé. Az így
írtok ti (1912) darabjai paródiák, irodalmi karikatúrák. Karinthy paródiái rendkívül sokarcúak, összetettek, nem csupán szórakoztatás az író célja, van bennük
irodalomesztétikai következetesség és tudatosság is. Kritikák ezek az írások, ugyanakkor az író büszke arra, hogy olyan sokféle hangot tud utánozni. Szatirikus, maró gúnnyal
átszőtt támadásokat intéz a konzervatív népnemzeti akadémikus írók ellen, pl. a Szabolcska Mihályról vagy Herczeg Ferencről szóló paródiákban. A Nyugatosokról írt
karikatúrákat inkább a rokonszenv, a huncutkodó fricska, a szeretet jellemzi. Nem is ártottak ezek az írások a Nyugat nagyjainak, sőt, népszerűségüket növelték. Az olvasók
közül sokan előbb ismerték meg a paródiákat, s csak ezek után vették kézbe az eredeti alkotásokat. Adyban egyrészt a fölényes gesztust, a messianisztikusságot parodizálja, és
a gőgöt, amellyel mindenki más felett állónak tüntette fel önmagát (Moslékország).másrészt a gondolatritmust fokozó sorismétléseket, a refrén gyakoriságát.

A Tanár úr kérem-ben (1916) ugyanaz a nosztalgia jelentkezik, mint a Szegény kisgyermek panaszaiban, ezért is ajánlotta művét Kosztolányi Dezsőnek. A legismertebb
fejezetek címei, (Elkéstem, Eladom a könyvem, A jó tanuló felel, A rossz tanuló felel – házi feladat, A bukott férfi, Röhög az egész osztály, Magyarázom a bizonyítványom
stb). A Bevezetés még 1913-ban készült, arról szól, hogy az iskolapadból még alig kikerülő író azt a valaha vágyott felnőttséget, amelyről hatodikos korában annyit
álmodozott, úgy élte át, mint valami kellemetlen és tökéletlen álmot, s most boldogan ébredt fel a 6. B álom-valóságában. Újra beleéli magát az elveszett ifjúságba, az
emlékezetben megszépülő, boldog diákévekbe. A serdülőkort Karinthy olyan világnak fogja fel, amelyben egészen más törvények uralkodnak, más az értékrendje. Hősei 6.
osztályos kamaszok, a tanárok csak szükséges epizódfigurák az iskolában. Az elbeszélésekből a diákélet bontakozik ki. Az egyes részletek laza, se mégis szerves kapcsolatban
állnak egymással. Az író egy-egy gyönge, de mégis törekvő, jóindulatú, ábrándokat szövögető diák szemével láttatja az iskolában történteket. Karinthynak jelentősek még
utazástörténetei, melyek rövidebb terjedelműek, és a tudományos-fantasztikus regényekre emlékeztetnek. Pl. Utazás a Merkúrba, Utazás Faremidóba, Nászutazás a Föld
középpontján keresztül (15 évesen írja), Capillária (alcím: Hulliver 6. utazása), Utazás a koponyám körül (az agydaganata körüli eseményekről mesél benne, részletesen leírja
az agyműtét közbeni gondolatait, érzéseit, emiatt a külföldi orvosok körében is ismert lett ez az írás). Karinthy utódai, Karinthy Ferenc (fia) és Karinthy Márton (unokája) is
örökölték az apai tehetséget és mindketten sikeres íróvá váltak. Ferenc művei az 1940-es években jelentek meg, újságíróként a Szabad Nép és a Magyar Nemzet munkatársa
volt, majd a budapesti Madách Színház dramaturgjaként dolgozott. 1957-1960 között Machiavelli és Molière műveit fordította, továbbá görög, angol, olasz és német szerzőket
is fordított. Mártonnak 2003-ban jelent meg nagysikerű könyve, az Ördöggörcs, ami elsősorban Karinthy Gáborról, a nagybátyjáról szól, e köré építve pedig meditációs
regény önmagáról, a család nagytehetségű tagjairól. Eddig 35 ezer példány kelt el belőle. Tervezik a filmváltozatát.

Márai Sándor (1900-1989)

Az elmúlt két évtized egyik legolvasottabb magyar írója, Márai Sándor (1900–1989) Kassán született szász származású polgári családban. Miután leérettségizett, tanulmányait
Budapesten, majd Németországban folytatta – itt azonban felhagyott a tanulással, és a húszas években sikeres újságíróvá vált. Fiatalon bejárta Európát, miközben művei
egyre nagyobb népszerűségnek és elismertségnek örvendtek, és a korszak vezető folyóirataiban – többek közt a Nyugatban – jelentek meg. A harmincas–negyvenes évek
egész pályafutása legtermékenyebb időszaka volt: ekkor írta máig legjelentősebbnek tartott regényét, az Egy polgár vallomásait, de ekkor jelent meg többek közt a külföldön
rendkívül népszerű A gyertyák csonkig égnek, a Vendégjáték Bolzanóban vagy a mesterének, Krúdynak emléket állító Szindbád hazamegy is. 1948-ban a kibontakozó
diktatúra elől menekülve elhagyta az országot, és előbb Olaszországban, majd az Egyesült Államokban telepedett le. Ettől kezdve könyveit évtizedekig nem lehetett
kiadni Magyarországon, életművéről a hazai kritika lényegében nem vett tudomást. 1989-ben a magára maradt, súlyosan beteg író öngyilkos lett, a rendszerváltással
ugyanakkor lehetővé vált műveinek újrakiadása, mely a máig tartó Márai-reneszánsz nyitányát jelentette. Rendkívül termékeny író volt: hatalmas életműve mindhárom
műnemet átfogja, de korántsem egyenletes színvonalú. Verseit és drámáit inkább munkássága melléktermékeként tartják számon, bár A kassai polgárok című drámája,
valamint versei közül az emigráns létállapothoz kapcsolódó Halotti beszéd és az 1956-os forradalom bukásának hatására született Mennyből az angyal egyre szélesebb körű
ismertségnek örvend. Regényein kívül Márai elsősorban a napló műfajában alkotott maradandót. 1943-tól haláláig vezetett Naplóját, amelyet kezdettől művészi
igénnyel, a megjelentetés szándékával írt, egyik legkiemelkedőbb alkotásaként tartjuk számon.
Ugyancsak 1943-ban jelent meg először a 202 rövid, esszészerű, bölcselkedő írást tartalmazó Füves könyv, amelynek olvasottsága az író legsikeresebb regényeiével
vetekszik. A sztoikus (a megpróbáltatásokat nyugodtan viselő; egykedvű, nyugodt) filozófia vonzásában született, tanító hangú, az olvasót egyes szám második személyben
megszólító szövegek az emberi tapasztalat legszélesebb spektrumát fogják át: életről, művészetről, szabadságról éppúgy szó esik bennük, mint a mindennapok
jelentéktelennek tűnő mozzanatairól – áramtolvajokról, fejfájásról, sárgarépáról. Ez a sokrétűség az enciklopédikus műveket idézi, a néha egészen meghökkentő téma- és
regiszterváltások, a létösszegző igényű és bagatell gondolatfutamok egymás mellé helyezése ugyanakkor az ironikus, az élet teljességének megragadhatóságával szembeni
kételyt hangsúlyozó olvasat lehetőségét is magában hordozza.

Halotti beszéd (híres verse) – házi feladat

Emigrációjának első éveiben, Olaszországban keletkezett Márai lírai életművének egyik legkiemelkedőbb darabja, a Halotti beszéd (1951). A vers címe és két-két soros kerete
egyaránt a magyar nyelv legrégebbi szövegemlékét idézi, de az ómagyar prédikációval szemben a Márai-mű egy egész kultúra, s így az identitás elvesztését teszi témájává.

Szerkezete a felsorolás alakzatára épül – voltaképp az egész költemény a veszteségek katalógusa, amely a közösségi sebektől („Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága
szavak / Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt”) az egyén személyes hiányérzetéig ível („Zsugorin még számbaveheted / A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet / És
Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet”). A veszteségek hátterében a száműzetés élménye, az idegenben gyökerét vesztett magyar kultúra által meghatározott személyiség
válságtapasztalata áll. A negatív végkicsengés mindezek ellenére sem egyértelmű. A zárlat az elkerülhetetlen pusztulással szembesít – de a tény, hogy ezt a magyar kultúra
egyik szimbolikus jelentőségű szövegének szavaival teszi, a fel nem adott folytonosságigény, a szellemi ellenállás bizonyságaként is értelmezhető.

További művei:

 Egy polgár vallomásai

 Szindbád hazamegy
 A gyertyák csonkig égnek
 Zendülők
 Füves könyv
 Kassai őrjárat
 Napló
 Eszter hagyatéka