1.

Az egzisztencialisták prózája

Az egzisztencializmus (a latin exsistentia =lét, létezés szóból) filozófiai és irodalmi irányzat,

amely különösen a második világháborút követően vált nagy hatásúvá. Felfogása szerint az
egyéni lét (az egzisztencia) megelőzi a lényeget. Előzményeit a dán Søren Kierkegaard
(szören kirkegór; 1813—1855) és Nietzsche munkái jelentik. Két fő áramlata a német és
francia. Az előbbinek Heidegger és Jaspers, az utóbbinak Sartre és Gabriel Marcel (márszel;
1889—1978) a legnevesebb filozófus képviselői.

Miután az egyéni létet állítják a központba, érthető, hogy gondolataik nagy hatással vannak az
irodalomra is, sőt a franciák közül többen íróként is jelentős teljesítményt nyújtanak. Martin
Heidegger (hájdeger; 1889—1976) fő műve (Lét és idő, 1927) megkülönbözteti a létet és az
ittlétet, ami azonos az énnel. Az ittlét megnyilvánulási formái mutatkoznak meg az
egzisztenciában; e formák lehetnek autentikusak, azaz lényegiek, s ez esetben a halálra
nyitottak, illetve inautentikusak, tehát banálisak. Az egzisztencia végső fokon a szabadsággal
egyenlő, s ahhoz, hogy ezt az egyén megvalósíthassa, választania kell. A választás akkor
autentikus, ha a lét megvalósítására irányul, tehát lényegi. A választás szorongással és
félelemmel jár. Karl Jaspers (jászpersz; 1883—1969) a határhelyzeteket (szenvedés, bűn,
harc, halál) emeli ki a lét átélésének szempontjából, s a szabadság megvalósításához
fontosnak tartja a valláserkölcsi értelemben felfogott szeretetet, hitet.

1.1 Jean-Paul Sartre (zsán pól szártr; 1905—1980)

- Kiindulópontja a németekével rokon (A lét és a semmi, 1943). Az emberi létet három

tendenciával írja le: a semmi, a másik és a lét felé való törekvéssel. A semmivel
szembesülő ember állandó szorongás közt keresi önnön megvalósítását. A másik felé
főként a szerelem révén közeledik. A lét felé törekvés azt fejezi ki, hogy az ember
isten-ember szeretne lenni. Sartre szerint az ember szabadságra ítéltetett lény, aki
egyedül van a világon, s ilyenként kell választania. Ki van taszítva a világba, mégis
szabad, minden tettéért felelős.
- Sartre legjelentősebb regény: Az undor, főhőse: Antoine Roquentin (rokanten), aki
napló formában számol be arról, miképpen idegenedik el fokozatosan minden
létezőtől, a végén még önmagától is.
1.2 Albert Camus (kamü; 1913-1960)

- Francia regényíró és filozófus.

- Töprengéseinek középpontjában az élet abszurditása áll: “Abszurd a lét ésszel
felfoghatatlanságának és az emberi lélek legmélyéről feltörő kívánságnak
szembekerülése, amely világosságot akar. Az abszurd épp annyira függ az embertől,
mint a világtól.” Az abszurd tudomásulvétele számára a lét adottsága, melyet a lázadás
etikájában lehet értékké tenni. Az Isten nélküli, bezárult égbolttal, az ellenséges
világgal, az abszurdummal a virrasztó szellem tisztánlátását, az emberi méltóság
értékét állítja szembe.
- Közöny: A regény két közel egyforma terjedelmű részből áll. Az első rész a hős
életének közelmúltját, a gyilkossághoz vezető útját mutatja be, és a gyilkossággal
zárul. Egy-egy fejezet nagyjából egy-egy nap története. A második rész már nagyobb
távolságra néz vissza, az első rész eseményeit és tetteit mutatja a bírósági tárgyalás
tükrében újra, majd a kivégzést váró halálraítélt állapotát rajzolja meg. Az első rész –
akárcsak a görög tragédiák – jósjellel van tele: a temetőben az öregek egy-egy
pillanatra úgy tűnnek fel, mintha bíráskodni akarnának, a pap itt is “fiam”-nak szólítja
a főhőst, mint a börtönben, itt is a túláradó napfény bántja, mint a gyilkosság napján
stb. Az első rész ártatlannak látszó részletei a második részben váddá alakulnak, az
emberek pedig a vád tanúivá. A két rész befejezése kétféle halált állít egymással
szembe: az arab akarata ellenére hal meg. Meursault (mörszó) pedig tudatosan fogadja
el a halált.

2. A francia újregény (nouveau roman)

- Legismertebb képviselői: Alain Robbe-Grillet (robgrijé), Michel Butor (misel bütor),

Claude Simon (klód szimó).
- Az 1950-es években Franciaországban jelentkező irányzat, amelynek képviselői
elvetették a regény hagyományos jegyeit, a történetmesélést, a valóságtükrözést vagy
éppen a hős fogalmát.
Joseph Heller (1923-1999)

- A 22-es csapdája (Catch-22) Joseph Heller szatirikus történelmi regénye, melyet

először 1961-ben adtak ki Amerikában.
- A regény különböző háborús epizódok, abszurd történetek halmaza. A regény a
második világháború utolsó éveiben játszódik 1943 után. Főleg Yossarian történetét
követi nyomon, aki az Amerikai Egyesült Államok Légierejének 256. századában
szolgál mint bombázótiszt.

Jerome David Salinger (szelindzsör; 1919-2010)

• A Zabhegyezőt 1951-ben írta. A regény, amely egy tizenhat éves fiú, Holden Caulfield
egy hetét mondja el egyes szám első személyben, rögtön meghozta írójának a
világhírt. Holdent kicsapták iskolájából, és mielőtt hazamenne eltölt pár napot egyedül
New Yorkban. Valójában mindez semmit sem mond el a regényről. Nem fontosak a
történések, a tények. Az '50-es, '60-as évek Amerikájában járunk. A társadalom
nyugodt, gondtalan jólétben él, de a felnövő generáció fuldoklik. Gyönyörű
sportkocsikon száguldoznak, Coca-Colát isznak, twistelnek, rock and rollt táncolnak,
de mégsem találják helyüket a világban.