Pilinszky János

I. Helye a kánonban:
1. a 20. század közepének kiemelkedő költője
2. meghatározó élménye a II.vh.
3. hadi érettségit tett (rendkívüli előrehozott érettségit tett, mert frontra kellettek)
4. LÁGERÉLMÉNY: meghatározó, nem fogoly: őrként a másik oldalról ismerte
meg
5. LÍRÁJA: azt bizonyítja, hogy a háború a fogva tartottakat és a fogva tartókat
egyaránt??? ………………. megnyomorítja
a. ez az élmény gyakran válik költészet témájává
b. költészetét Auschwitz utáni lírának nevezzük
c. a holokauszt borzalmai kiölték a művészetet a világból ezután már csak
POSZTMODERN művészetről beszélhetünk. Nem művészet csak
művészet szerű benyomás.
d. ez az élmény az EGZISZTENCIALISTA filozófia felé fordítja. Mélyen
katolikus volt  katolikus egzisztencializmus: Isten nem halt meg csak
magára hagyta a világot elfordult az emberiségtől

e. uralkodó életérzés: létbevetettség?, szorongás, elidegenedés,
társasmag.?..................
f. a világ gyakran apokaliptikus és posztapokaliptikus képekben jelenik

meg
g. tematikájában és képeiben gyakran a bibliára épít
h. lírája ún. TÁRGYIASULÓ LÍRA1: én??......... hangulat a tájra vetül,
eltűnik az érzés környezetre vetül (tárgyi és természeti környezet) az
érzelem a hangulat és gondolatok.

6. h
II. j
III.

1
Tárgyiasult líra: tárgyi világ, természet elemei átveszik az érzelmi és saját élményekre épülő kérdésköröket.
Lírai én háttérbe szorul vagy el is tűnik.
10. Pilinszky János költészete

Pilinszky János életműve fontos helyet foglal el a második világháború utáni magyar irodalomban.
Öntörvényű, szigorúan zárt költői világot teremtett. Kevés szavú költő volt, de a művészeti minőséget
nem lehet mennyiségben mérni. Igazat adhatunk önvallomásának: „Nem az a fontos, hogy a madár
hányszor csap szárnyával, hanem hogy íveljen”.

Budapesten született értelmiségi családban. A gimnáziumot a piaristáknál végezte, ezután a pesti egyetemen
rövid ideig jogot, majd magyar irodalmat és művészettörténetet hallgatott. Egyetemi tanulmányait nem fejezte
be. Versei 1938-tól jelentek meg különböző folyóiratokban (Ezüstkor, Magyar Csillag, Válasz, Vigilia). 1944
őszén katonának hívták be, alakulatukat 1945 februárjában Nyugatra vitték, többhetes utazás végén jutottak el
a németországi Harbach nevű faluba. Ezen a helyen és néhány más táborban betegeskedve, háborús
szörnyűségek között kallódva élte át a háború végét. Bár ő csak tanúja volt a koncentrációs táborok
borzalmainak, s keveset észlelt az erőszak folyamatából, inkább csak a beteljesedett tényeket, a megtörtént
helyzetet láthatta, ez a megrázó élmény együtt élt vele haláláig. Hazatérése után 1945 és 1948 között az Újhold
c. folyóirat társszerkesztője volt, majd kiadóhivatalban dolgozott. 1957-től az Új Ember c. katolikus hetilap
munkatársa lett.

Pilinszky költészetében három korszakot különböztethetünk meg: az elsőt az egzisztencializmussal

rokon világkép jellemzi (Trapéz és korlát,1946); a másodikban a megváltatlan ember tragikuma szólal
meg (Harmadnapon, 1959; Nagyvárosi ikonok, 1970); a harmadikat a megváltott ember
üdvözülésének gondolata hatja át (Szálkák, 1972; Végkifejlet, 1974; Kráter, 1976).

Önmeghatározása szerint: „Én költő vagyok és katolikus”. Azaz elhatárolja magát az ájtatos, vallásos
költészettől és különválasztja a művészetet hitbeli-vallási meggyőződésétől. Ugyanakkor költészete
katolikus a szó eredeti értelmében, amennyiben a század egyetemes kérdéseit, problémáit veti fel és
azokra egyetemes érvénnyel akar válaszolni. Költészete katolikus abban az értelemben is, hogy
legfőbb témakörei – a bűn, szenvedés, megváltás – egyúttal a dogmatika és az üdvtörténet kérdései
is.

A Harmadnapon c. kötetben (1959) emelkedett Pilinszky művészete a legnagyobb magaslatokra.

Ez a kötet nemcsak a 20. századi magyar költészetnek, de talán az európainak is egyik magas
pontját jelenti. Pilinszky nem ismételte önmagát, egy-egy verstípusát csak néhányszor valósította
meg, ezért ez a kötete is vékony, mindössze 34 vers található benne, noha egy évtizednél is hosszabb,
1946 és 1958 közötti időszak termését tartalmazza.

A versformálás fontos eszköze a látomásszerűség, a kötet verseire többnyire a látomásszerkezet

jellemző. A látomásformáló törekvések kiragadják a versvilágot a közvetlen életszerűség régiójából, a
művészi megformálás a közvetlen valóságelemeket minduntalan átvetíti a költői látomás világába. A
kor emberi tartalmaiból oly érthető apokaliptikus démonias létérzékelés ellenállhatatlan erővel
nyilvánul meg. A végítélet képei nemcsak a Jelenések könyvét, hanem Vörösmartyt is fölidézik.

Pilinszky költészetének alakulására meghatározó hatással voltak a koncentrációs táborról szerzett

tapasztalatai. Úgy látja, hogy a bűn, a Rossz szétterjedt az egészvilágon, az élet azonosult a bűnnel.
"Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben
megtörtént" (Ars poetica helyett).
 Az emberiség történetét a költô szenvedéstörténetnek fogja fel, meggyôzôdése, hogy Isten "idôrôl-
idôre átvérzi a történelem szövetét", s a költônek az a dolga, hogy ennek jeleit fölfogja

a világban. A láger jelképes közege az emberiség méretű dráma színhelye, s a benne lejátszódó
események valami rettentô misztériumnak, az ember bűnbeesésének, a paradicsomból való
kiűzetésének, a bibliai szenvedéstörténetnek a megjelenítôi lesznek.

A költő számára a lágerek foglyainak szenvedése az istenember Krisztus szenvedésének tömegméretű

megismétlődése. E kétezer éves hagyományba való felemelkedés révén az embertelen tragédia
emberi jelentést kap, s a racionális abszurdumból az emberi megváltás ígérete lesz. A történelmi
botrány a költői szemléletben a legfőbb realitás rangjára emelkedő lételemmé, megszüntethetetlen
és meghatározó világténnyé lényegül át. Ráébreszt, hogy amitől félünk, amire rettegve várunk - a
katasztrófa -, nem szörnyű meglepetés már, nem fenyegető jövő, amelynek konkrét képét nem
ismerjük, hanem megtörtént valóság: nem előtte és nem utána vagyunk, hanem benne, és arra kell
törekednünk, hogy bennünk is legyen.

A Harmadnapon kötet nagy verseihez a világkatasztrófa és a lágerélmény közelében született olyan

versek vezethetnek el bennünket, mint a Harbach 1944 (1946), a Francia fogoly (1947) vagy a
Frankfurt (1948). Ezekben a negyvenes években született költeményekben a költő a közelmúltban
átélt élethelyzeteket idézi fel, és éli át újra. Tragikus életképeket fest elbeszélő, dramatikus, erősen
jelenetező módszerrel.

Az Apokrif a Pilinszky-féle világkép nagy összefoglaló verse. A cím a Biblia összefüggésrendszeréhez

kapcsolja a verset, ugyanakkor el is választja a bibliai szövegektől. Az apokrif görög szó teológiai
használatú megjelölés, eredetileg titkos, elrejtett iratra vonatkozott. A szentírási szövegek
rendezésekor egyes iratokat kétes hitelűnek találtak. Ezek kimaradtak a Bibliából, apokrif iratoknak
minősültek. A címmel tehát paradox módon történik egyszerre utalás és elvonatkoztatás a keresztény
tanítás írásos elemeihez.

A mű az ókeresztény apokalipszis-irodalommal mutat hasonlóságot. A Jelenések könyvének

középpontjában a látomássorozatok állnak. A három részre tagolt versnek az első egysége
látomásszerű. A Harmadnapon c. kötetben szereplő verset közvetlenül megelőzi a Jelenések VIII. 7.
című alkotás, amely az Apokalipszis-beli látomást részletezi, bővíti. Az Apokrif felfogható a vers
folytatásának. Mindenesetre különös módon, egy versszakká elkülönített okhatározói
mellékmondattal kezdődik.: „Mert elhagyatnak akkor mindenek”. Egy előzőleg elkezdett
gondolatsor folytatása és lezárása lehet, ill. az apokaliptikus élményt megelőző szorongást sűríti
össze. Az archaizálás, a szenvedő ige használata (elhagyatnak) ódon, biblikus zengést ad a sornak.
Ezután egy elkerülhetetlenül bekövetkező jövő képét kapjuk.

Külön kerül az egeké, s örökre

a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
A világpusztulás látomása jelenik meg előttünk,amelyben az apokalipszis képzetét egy-két sűrített és
minimálisra redukált vizuális utalás kelti fel ("a világvégi esett földek", "a kutyaólak csöndje" stb.). A
dolgok elkülönülnek egymástól, a világ elemeire bomlik. A széthullás, a világomlás csendben,
hatalmas mozgások nélkül zajlik, az egyetlen nagyobb mozgást is egy csaknem állóvá merevített kép
tartalmazza: "A levegőben menekvő madárhad." Nincsen cselekvő, minden mintegy önmagától
történik ("Külön kerül. . ."), a pusztulás nem kívülről érkezik, hanem magukban a dolgokban
munkál. A kelő nap képe a látvány félelmetességét, szorongató rejtélyességét, borzalmát és
képtelenségét sugallja. A két hasonlat ("tébolyult pupilla", "figyelő vadállat") a dühöngő, oktalan
pusztítás lehetőségét is érzékelteti. A vers ezután átvált egyes szám első személyre, az
apokaliptikus képek személyessé válnak, mintha most már a beszélő benső világában vonulnának
tovább .A számkivetett én számára a lét lényege a szenvedés. A fájdalom kifejezését egy, az
emberiség ősképzeteivel rokon hasonlat vezeti be: "hányódom én, mint ezer levelével, / és szólok én,
mint éjidőn a fa". A hányódva virrasztó én, aki figyeli, átéli és értelmezi a történéseket, a
reménytelenség végső helyzetében világgá kiáltja a lét minden kínját, valamennyi létező szenvedését.

Ezután újra az "én" kerül előtérbe, aki sorsát vállalva elindul "szemközt a pusztulással". A teljes
kifosztottság állapotában indul el. "Nincs semmije." Az állítások, amije van (árnyéka, botja,
rabruhája), az is csak - a tagadás, a "nincs semmije" hatáskörében - a hiány érzetét fokozzák fel.
Mintha a semmi irrealitásában lépkedne "hangtalan". A személyes sors egyben a kollektív és
egyetemes emberi sorsot is megidézi.

Ezt tanúsítja a magába forduló, emlékező, tűnődésre átváltó 2. rész is, mely nemcsak előzménye,
hanem következménye is az 1. résznek.

A második nagy egység szervező gondolata a tékozló fiú példázatára épül. (Ez egyébként is kedvenc
témája Pilinszkynek.) Egyszerre sugallja a hazatérés reményét és a reménytelenséget. Az „én-szülők”
viszonyt az „én-te” kapcsolat váltja. Nem lehet egyértelműen eldönteni, ki az egyes szám második
személyű megszólított, aki felé a vágyakozás irányul, aki nélkül üres a világ. Lehet az apa, az anya, a
szerelmes, esetleg az Isten, vagy talán mind együttesen. A szöveg utal a bibliai Bábel-torony
történetre is. („Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem.”) Azonban itt nem a nyelvében
összezavart ember és ember, hanem inkább Isten és ember párbeszéde lehetetlenül el. Így az Istent
és/vagy a számára legfontosabbat kereső ember szerepében szólalhat meg a lírai hős:

Sehol se vagy. Mily üres a világ.

Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

A harmadik egységben megváltozik a hangnem és a beszélő magatartása. Itt már egyértelmű, hogy a
világpusztulás szemlélője és átélője kitől várja a feloldást. Isten azonban némán, beavatkozás nélkül
szemléli a pusztulásra ítélt világot. A megváltatlanság ijesztő tudomásulvételével zárul a költemény a
könny nélküli üres árok képével.

És könny helyett az arcokon a ráncok,

csorog alá, csorog az üres árok.
 A költemény szerkezetét az érzelmi, indulati tartalmukban, megformálásukban mozgalmas részek és
a fenyegetően súlyos, kimerevített állóképek váltakozása, a meg-meglóduló, aztán hirtelen
megakasztott lendület jellemzi. A versépítés módja szintetikus jellegű. Gyakran változik a beszélő
nézőpontja, a vers folyamatában az élmény és a szemlélet, a látás és a kifejezés, a konkrét és az
absztrakt, a valóságos és irreális, a tapasztalati és a mítoszi dimenziók váltják és ugyanakkor áthatják
egymást. Ugyancsak váltakozik a tárgyilagos közlés, megállapítás, elbeszélés, leírás, a vallomásos
odafordulás, valakihez beszélés és a monologizáló magánbeszéd formája. Mint ahogy a mű
hangszerelése is igencsak gazdag: a megszólító közvetlenségből a csöndesebb meditációkon,
reflexiókon át a pátosszal szólásig szinte minden hangnem megtalálható benne. A szöveg
összefüggésrendszerének megteremtésében fontos szerepet kapnak a vezérmotívumszerű elemek: a
fa, a csönd, az árnyék, az éjszaka, a mozgás, a vonulás és a megmerevedés, megdermedés, a
kiüresedés, a pusztulás, a nemlét, a hiány, az árvaság motívumai az egész művet összefoglaló
témahálózatot alkotnak.

Mint már említettem, a mű – számokkal is jelzett – három nagy egységre tagolt. Ezeken belül
eredetileg 4 soros strófákra volt osztva a vers, azonban ezt Pilinszky megváltoztatta. A
szabálytalannak tűnő, tartalmat jobban követő tagolások jobban illenek a vers hangulatához.

Négysoros

A Harmadnapon c. kötetben Pilinszkynek egy sajátos verstípusa is feltűnik: a négysoros vers. A költő
négysoros versei a lírai kifejezés lehetőségeit a minimumra redukálják, a közlendő üzenetnek csak a
lényegét formálják meg. Ez a szerkezet szigorú határok közé szorítja a művészi alakítást, legalább
annyit hárít az elhallgatásra, a kihagyásra, a csöndre, mint a kimondásra, a nagyfokú sűrítéssel
alkotott szöveg üzenetsugárzó erejére. Az első három sor olyan feszültséget teremt, mely csak az
utolsó sorban kifejezett tragikumban oldódhat fel, mindenmozzanat ezt készíti elő, efelé mutat. Az
alvás a halállal rokonállapot, a szegekhez fémes, szúró keménység képzetei társulnak, a homok
jéghidege dermesztővé teszi alvásukat. Az első két egységben mozdulatlanság uralkodik, semmi jele a
személyességnek. Mind a két képszerkezet a magányra utal - a "plakátmagányban" metaforája
verbálisan is -, a tárgyak elhagyatottak, kiszolgáltatottak. A konkrét tárgyiassággal megjelenített
dolgoknak és az időtlenségnek, a térbeli meghatározatlanságnak kettőssége erős feszültséget hoz
létre. A szokatlan metaforaelemek összekapcsolása (alvó szegek - jéghideg homok) a nyomasztó
álmokéval rokon légkört teremt. Az utolsó sorban az abszurd és irreális kapcsolatok által
megjelenített világban bekövetkező borzalom jelenik meg, amely érthetetlen, megmagyarázhatatlan
és felfoghatatlan. A tárgyilagos, egyszerű kijelentés szinte magától értetődő tényként, mindennapos
eseményként jeleníti meg a rettenetet, és ezzel még jobban felfokozza az egzisztenciális
fenyegetettség érzetét.

Harbach 1944 húznak egy roppant szekeret.

Thurzó Gábornak
Vonják a növő éjszakával
Újra és újra őket látom,
növekvő óriás kocsit,
a hold süt és egy rúd mered,
a testükön a por, az éhség
s a rúd elé emberek fogva
és reszketésük osztozik.

Viszik az utat és a tájat,
a fázó krumpliföldeket,
de mindennek csak súlyát érzik,
a tájakból a terheket.
Csak szomszédjuk esendő testét,
mely szinte beléjük tapad,
amint eleven rétegekben
egymás nyomában inganak.
A falvak kitérnek előlük
és félre állnak a kapuk,
elébük jött a messzeség és
megtántorodva visszafut.
Térdig gázolnak botladozva
facipőiknek alacsony,
sötéten zörrenő zajában,
mint láthatatlan avaron.
De törzsük már a némaságé.
Magasba mártják arcukat,
kitörni út remény e látomásból!
Apokrif
1 tapossa itt az örökös sötétet
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.
Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyiló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.
Jelenések VIII. 7.
és lát az isten égő mennyeket
s a menny szinén madarak szárnya-röptét
és látja mint merűlnek mind alább
a tűzkorongon átkerűlni gyöngék
és véges-végig mint a rézveres
olyan szinűt dirib-darabra törtet
hol nem találni mától egy kapást
a földet látja mégegyszer a földet
a pusztaságot és a zűrzavart
lovaskocsit keresve hol kigázol
de látja isten nincsen arra mód
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van. Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Meg botja van. Meg rabruhája van. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
2 Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

Ezért tanultam járni! Ezekért 3

a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

Haza akartam, hazajutni végül, És könny helyett az arcokon a ráncok,

ahogy megjött ő is a Bibliában. csorog alá, csorog az üres árok.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra -

Csak most az egyszer szólhatnék veled,

kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet

én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,

és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.