A lágerélmény jelentkezése

Pilinszky a Trapéz és korlát 19 versét – kettő kivételével – a második világháború idején

írta, s feltűnő, hogy ún. háborús költemény csupán egy akad köztük. A magányt, a szorongást, az
emberi számkivetettséget, a világ abszurditását megszólaltató költemények mélyén – többszörös
áttételekkel – természetesen ott munkál a „század botránya”, mindannak a szörnyűségnek a
borzalma, amit átélt, a lágerélmény mégis elsősorban az 50-es években válik központi témává.
1946-os költemény a Harbach 1944: a KZ-táborokban megkínzott, megalázott rabok, a
fogolylét poklába taszított emberek megdöbbentő szenvedéseiről szól. Az alapkép közvetlen
emléket, valóságos élményt idéz fel: elcsigázott lágerrabok – facipőikben botladozva – egy
szekeret húznak, mint az igásállatok. Ezt a szemléleti képet bontja ki, részletezi, dúsítja fel a
nyolc négysoros, félrímes strófa. A személyes jelenlétre, az élmény valószerűségére csupán az
első sor utal („Újra és újra őket látom”), de a lírai személyesség érvénye rejtve mindvégig
megmarad. A verscím is a konkretizálás eszköze: meghatározott térbe és időbe helyezi a
valóságos élményt.
 A költeményben a szuggesztív látvány és a látomás összemosódik. A reális, életképszerű
jelenetet a költői szemlélet átemeli az irrealitás, a fantasztikum síkjára: az élmény tárgyias rétege
minduntalan átjátszik a látomásközegbe. A roppant szekérből „a növő éjszakával növekvő óriás
kocsi” lesz, a megnyomorított emberek képtelen teherként „viszik az utat és a tájat, a fázó
krumpliföldeket”: az egész világ súlya rájuk szakad. A megkínzott, szerencsétlen foglyok nem
emberi módon haladnak, hanem egymás esendő testébe tapadva, eleven rétegekben egymás
nyomában inganak. A borzalom, a szenvedés élőképei ők, s riadtan menekülnek előlük a tárgyak,
a falvak, az eléjük jövő messzeség is megtántorodva visszafut.
„A látomás végpontján, az abszurditást beteljesítő »megoldásként« a kísértetiessé vált vonulás a
halál kapujába ér, a rabok, a szenvedő megalázottak menete halálmenetté változik”:
De törzsük már a némaságé,
magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.
Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyíló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál!
„A közlés mindvégig kerüli az értékelő és minősítő kommentárt, a személyesség
közvetlen vallomásos reflexiókban történő kinyilvánítását. A jelentést, az üzenetet a leíró s festő
megjelenítés erejére és hatalmára bízza a vers” (Fülöp László).
 A közvetlen látvány s ennek makacsul vissza-visszatérő emléke az ihletforrása a Francia
fogoly (1947) irtózatos életképének. A lágerből szökött francia rab iszonyatos éhségében egy
rejtekhelyre húzódva mohón, állatian makogó örömmel, fuldokolva fal egy nyers marharépát. Az
emlék és a jelenet visszataszító borzadályát az a döbbenet váltja ki, hogy a zsarnoki erőszak, a
gátlásokat nem ismerő hatalmi téboly a megalázottság milyen mélységeibe tudja taszítani az
embert. A költemény úgy láttatja a szerencsétlen foglyot, mint akinek már fizikai-biológiai
értelemben sem volna emberi személyisége: testileg is széthullott „az egymás ellen keserülő
szervek” harcává. – Az állati éhség miatti emberi lealacsonyodás ijesztő, félelmetes képe van
jelen Frankfurt (1948) című költeményében is.