A

HAZUGSÁG
HALÁLA SCIENCE FICTION

SCIENCE FICTION TÖRTÉNETEK

THE INTERNATIONAL SCIENCE FICTION

ASSOCIATION OF PROFESSIONALS
MAGYAR TAGOZATA
 Válogatta: Urbán László
Szerkesztette: Csernai Zoltán

A fedél Szikszai Gábor és

Boros Zoltán munkája

© Urbán László editor, 1989

Négy kötetes sorozatunk a magyar
tudományos-fantasztikus irodalom múltját
mutatja be a XIX. század elejéről 1945-ig.
Ritkaságokból könyvtárak védett anyagából,
gyűjtők féltett kincseiből válogattuk össze a
legjobb, legértékesebb ma is élvezhető
írásokat fantasztikus látomásokat,
elképzeléseket a jövőből, esetleg a mi
napjainkról.
Negyedik kötetünket tartja kezében az
Olvasó, századunk ismert és ismeretlen
íróinak műveit közöljük, gondos
válogatásban.
A négy kötet együtt teljes képet ad a magyar
science fiction színes, gazdag, ma még
feltáratlan múltjáról
A megsejtett apokalipszis
Sötét felhők gyülekeznek Európa egén: a revansvágytól fűtött
ultranacionalista nácipárt Németországban harcba indul a korlátlan
hatalomért; s Trianon revízióját Horthy a „teuton erőtől” reméli.
„A több ezer bombázóból álló harci flották elsötétítették az eget. A
motorok dübörgését elnyomja az összeomló házak robaja, a pánikba esett
menekülők jajkiáltása, a halál és pusztulás hangzavara. A mérges gáz sárga
felhői beszivárognak az épen maradt föld alatti óvóhelyekre, elborítják a
várost, az országot, a kontinenst. Menekülők tetemei hevernek a
bombatölcsérek szaggatta országutakon, a felfordult és kiégett automobilok
körül, romhalmazok jelzik az egykor büszke metropolisok helyét. Az
öngyilkos homo militans elpusztította önmagát s az emberiség évezredes
civilizációját…”
Századunk harmincas éveinek elejére a felelősséggel gondolkodók
számára világossá vált, hogy minden eddiginél szörnyűbb világégés
fenyegeti az egyetemes kultúrát. Nem hallgathatnak hát a művészek,
zeneszerzők, festők, költők, írók – műveiket emelik az új barbárság
térhódítása ellen A fantasztikus irodalom elkomorodik: sötét víziók,
figyelmeztető katasztrófalátomások jelennek meg, egyre többször tűnik fel
a világ pusztulásának rémképe a leírthoz hasonlatos apokaliptikus
pokolfreskókban.
Félreértés ne essék: íróik nem a pusztulás prófétái, hanem a béke
rajongói, az öldöklés elkötelezett ellenfelei. Nem ijesztgetni, nem
rémítgetni akarnak, hanem felrázni, antifasiszta és antimilitarista harcra
ösztönözni a harcias szólamoktól és ígéretektől elvakított tömeget Ezért
festi meg a pacifista Babits Mihály, poéta doctusunk a permanens háború
szívszorítóan embertelen világát az Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom
(1933) c. regényében. Ezért sokkolja olvasóit a halk szavú vajdasági költő,
Szenteleky Kornél. Aszlányi Károly, a sikeres humorista ezért írja meg a
második világháború legelső háborús regényét – 1936-ban (Özön-gáz).
Sándor Kálmán már az abszurditásig őrült világot ábrázolja – a kificamult
logika az értelem sírásójának bizonyult. De idézhetnénk még a világbékét
álmodó Zomora S. Jánost (Az utolsó orkán) vagy Kolozsvári Grandpierre
Emil novelláját a fasizmus pszichológiai gyökereiről. Emlékeztessünk a
kötetben nem szereplő, de a hazai olvasók által jól ismert Laczkó Gézára,
aki Akárki János a jégkorszakban címmel (1938) a fasizmus biztos bukását
jósolja, vagy arra a Barta Sándorra, aki Csodálatos történetében a
szocialista Oroszországot állítja szembe a kapitalizmus taylorizált
emberirtásával. Szintén nem idéztünk Barsi Ödön – teljességében
megjelenésre érdemes – Az űrhajó (1944) c. regényéből, mely Alekszej
Tolsztoj Aelitájának antifasiszta átdolgozása, de – ugyanilyen okból –
Sebes Árpád Karinthy szellemét idéző Doktor Gulliver a sarkvidéken
(1930) c. írásából sem, mely a szatíra eszközeivel leplezi le a tőke és a
militarizmus összefonódását.
Az érdekesség kedvéért megemlítjük, hogy a béke és háború kérdése a
lektűrben is feltűnik. Császár Géza Az idegene (1937) egy távoli bolygóról
érkezik a Földre, hogy leleplezze a háborúra spekuláló imperialisták
összeesküvését, egy végzetes szerelem azonban megakadályozza altruista
szándékai megvalósításában.
Segesdy László fantasztikus ponyvakrimijében, Az örök titokban (1936)
pedig a megalomániás szélhámos, a világuralomra törő Haidoslav Arthur
tartja rettegésben a világot.
Alig fejeződött be a háború, amikor a magyar olvasók kezébe került
Gáspár László Mi, I. Adolf (1945) című politikai fikciója, mely a hitleri
rezsim elképzelt győzelme után kialakult lágerbirodalmat festi sötét
színekkel. Feleki László briliáns szatírájában, a Kő kövönben (1947)
gúnnyal és öniróniával ábrázolja a technikai-műszaki fejlődésről lemondó,
kőkorszakba visszasüllyedő Európát, zsákutcának ítélve a
neorousseauizmus illúzióit. S itt véget ér a fantasztikus irodalom egy
fejezete: a negyvenes évek végén a zsdanovi kultúrpolitika száműzi a
képzeletet az irodalomból, buzgó hazai követei majd egy évtizedes
hallgatásra ítélik a sci-fi művelőit.
Kötetünk novellái és regényrészletei látványosan cáfolják azt a makacsul
fenntartott kritikusi állítást, hogy ti. a fantasztikus irodalom apolitikus,
kiragadja olvasóját saját valóságából, s egy képzelt jövő kulisszái közé
menekíti. A legtehetségesebb szerzők kivétel nélkül állást foglaltak koruk
sorskérdéseiben, méghozzá az egyetemes humanista értékek védelmében.
A tömegfogyasztásra szánt lektűr sci-fi filléres történeteire inkább illik a
teoretikusok vádja, bár fasisztoid, soviniszta és irredenta írásokkal elvétve
találkoztam a világháborúk között született fantasztikus literatúrában.
Mennyiben aktuálisak ezek a ma már 40-50 éves írások? Csernobil
tragédiája bebizonyította, hogy amíg egyetlen tömegpusztító töltet létezik a
Földön, nem lehetnek nyugodtak álmaink. Babits és Aszlányi, Schöpflin
Gyula és Szenteleky Kornél tették fel a ma is aktuális kérdést: meg tudja-e
fékezni a tömegek élni akarása a hadilobbyk erőfeszítéseit? A teremtő
értelem ellenállhat-e a hatalom tébolyultjainak, az erőszak egyenruhás
lovagjainak? Milyen világot fognak örökölni unokáink?
S lesz-e még világ?
És lesznek-e unokáink?
Urbán László
KŐRÖSI LÁSZLÓ

A HENDERSON BUILDING
(1931)

1.

A Henderson Building a legnagyobb bérház volt, amit csak emberi kéz a

földkerekség fennállása óta épített. Kilencvenhárom emelet a föld felett,
huszonkilenc a föld alatt. Ez ugyan többé-kevésbé egyre ment volna, mert
a szobáinak háromnegyed részében amúgy is mesterséges világítás volt,
amit a huszadik század közepének tudósai a szem számára
egészségesebbnek jelentettek ki, mint a kétes fényességű, szeszélyes kedvű
New York-i napot.
Építése három és fél esztendeig tartott. Négy nagyipari tröszt
finanszírozta a költségeket, amelyeknek tizenhét és fél százalékát a
helyiségei kiadása érdekében kifejtett, hallatlan reklám emésztette fel. Igaz,
hogy alig nyolc nappal azután, hogy elkészült, az épületben többé egyetlen
szoba se volt üres. Az új vállalat részvényei hetek alatt paritásuk duplájára
emelkedtek, és a sajtó anélkül hogy ezért külön pénzt kapott volna,
negyvennyolc órán keresztül csupán a Henderson Buildinggel foglalkozott.
A házban harminchárom mozi, kilenc színház, negyvenhét dancing,
számtalan kávéház, vendéglő, borbély, bank, könyvkiadó és temetkezési
vállalat, korcsolyapálya, uszoda, több szálloda, négy rendőrkomisszariátus,
hét tűzoltókirendeltség és még rengeteg, hamarjában el nem sorolható
egyéb hasznos és haszontalan intézmény volt.
A helyi hírekkel négy újság foglalkozott, azonnal több irodalmi,
művészeti és állatvédő egyesület alakult. A lakók írnivalóit hét
postahivatal, százötven postaláda és több tucat postás továbbította. A
részvénytársaság kívánságára egy magánvállalat Henderson Building
néven külön telefonközpontot létesített. A házi rádióadóállomásba
esetenként Amerika legkiválóbb művészei énekeltek, s az csak egészen
természetes, hogy a ház minden évben külön szépségkirálynőt választott.
Az 1964-es népszámlálás hivatalos adatai szerint a Henderson Buildingnek
kereken ötvenkétezer lakosa volt
2.

A harminchatodik emeleten létesített katolikus templomot a broadwayi

érsek a következő beszéddel szentelte fel:
Szeretett, kedves hittestvéreim!
El nem titkolt, boldog örömmel állapítom meg, hogy a technika és a
materializmus eme sivárnak mondott századában a Henderson Building
istenfélő lakói lelkeik ápolásáról sem felejtkeztek el, és a legnagyobb
áldozatoktól se riadva vissza gondoskodtak arról, hogy házukban a
dzsesszbandok, telefoncsengések és írógépek zaja között az írás
kristálytiszta és üdítő szavai is felhangozzanak.
És hogy örömöm teljes legyen, az Úr megengedte, hogy templomunk
fennállásának mindjárt első reggelén a ház egyik alapító részvényesének: a
tiszteletre méltó Mister Thomas Smithnek újszülött fiát tarthassam
keresztvíz alá.
Adja az Úr Jézus, hogy Berkeley Smith junior most elinduló élete az
egyház, az Egyesült Államok és a Henderson Building minél érdemdúsabb
szolgálatában múljon el.
3

A Smith család a negyvenkilencedik emeleten lakott, és az imént leírt

esemény csak igen rövid időre zavarta fel megszokott életrendjüket. Nem
mintha nem egész szívből örültek volna annak, hogy két leánygyermek
után a Smith névnek végre férfiörököse is marad, de a huszadik század
közepének tempója nem engedte meg, hogy még egy ilyen kedves epizód
is hosszabb időre térítse el őket mindennapi foglalkozásaiktól.
Smithné asszony, a negyvenkilencedik emelet orvosának tanácsára,
nyolc nappal előbb bevonult a közeli ötvenkettedik emelet szülészeti
klinikájára, és az ágya mellé helyezett telefon útján felelt
megszámlálhatatlan aggódói és tisztelői érdeklődésére. E pár napra
természetesen abban kellett hagynia a hetvennegyedik emeleti
leányiskolában elfoglalt zongoratanárnői állását, helyette azonban
tanítványai minden reggel hófehér rózsacsokorral kedveskedtek neki.
Mister Thomas Smith, kinek irodája sajnos a ház túlsó végén, a föld
alatti rész huszonkettedik emeletén volt, teaimporttal és -exporttal
foglalkozott. Eme emlékezetes héten a mindenóránkénti telefonhívásokon
kívül naponta háromszor is felliftezett, hogy személyesen tudakozódjék
felesége állapota után.
Amint a keresztelői szertartás lezajlott, előzetes, alaposan megfontolt
elhatározásukhoz híven, Berkeley Smith junior egy előkelő, tizenhatodik
emeleti csecsemőgondozó intézetbe került. Ott szellős, állandóan
mesterséges napvilággal megvilágított termekben, a higiénia és a
pedagógia legmodernebb követelményei szerint igyekeztek a tegnap
világrajöttekből fejlett, jókedvű amerikai gyermekeket faragni.
Életét minden eshetőségre készen egy harmademeleti társaságnál tízezer
dollárra biztosították, és amikor Smithné asszony még pár napi pihenés
után elhagyta a klinikát, életük csupán abban tért el az eddigitől, hogy
napjában legalább egyszer Smith és Smithné asszony néha több mint egy
félórát a kis Berkeley csodálásának és szórakoztatásának szentelt.
4.

Életének eme legeslegelső pár éve nem egészen úgy folyt le, ahogyan ezt a
mi korunk vagy az elmúlt századok gyermekeinél megszokhattuk. Altató
anyai kar és tejet adó, duzzadt keblek helyett több ezred magával,
kétóránként központifűtés-szerűen a bölcsőjéhez vezetett csövekből szívta
be a kémia s a biológia legújabb vívmányai figyelembevételével készült
tápláló folyadékokat.
Gépek mosdatták, gépek altatták el; s ha sírt, gépek csitították el, s amint
nagyobb lett, gépek tanították meg járni, egyenesen állni, s több ezer
társával együtt beszélő filmek figuráit utánozva tanulta meg a beszéd
művészetét.
Napjában egyszer ugyancsak gépek szállították fel a legfelső emeletek
igazi napsütéses, igazi levegős, parkos teraszaira, ahová, a homokzsákok és
úszómedencék paradicsomába csak tompán hallatszott fel az alattuk élő
harmincmilliós város zúgó, zsongó, sikoltó zaja.
5.

Az emberek dolgoztak és szórakoztak, könyveltek és szerettek, gépeket

hajtottak és táncoltak, könyveket írtak és boldoggá részegedtek. Nem volt
szegénység és nem volt elégedetlenség. A Mamutváros asztaláról annyi
morzsa hullott le, hogy abból bőven jóllaktak a pillanatnyilag
szerencsétlenek és nyomorultak is.
Az emberi életkor a tudomány szenzációs felfedezései dacára se haladta
meg a mait. „A halál ellen nincs orvosság – épp ezért ne felejtsetek el
élni!” hirdették éjjeli mulatók és ópiumpincék előtt sok méter magas
villanybetűk.
Mindent pénzért árultak, és egyetlen zsebből se hiányzott a pénz.
Csupán idejük nem volt. Napjában többször óriási hangszórók a város
minden zaját túlharsogva ordítani kezdték; Siessetek!
Százezer és százezer orvos hangos vagy izzóbetűs reklámja így szólott:
írja fel szülei halálának okát, önmaga pulzusának számát, eddig átélt
betegségeit; lépjen be, megvizsgáljuk szívét, vérnyomását, tüdeit,
mirigyeit, s egy órán belül megmondjuk normális számítások szerint, még
hány esztendeje vagy hónapja vagy napja van hátra.
Teaházak plakátjai, uccalányok és jól táplált szerelemkereskedők
ugyanazt hirdették: Egy boldog óra többet ér, mint tíz unalmas esztendő.
Tánclokálok ajtói előtt izmos, jóképű tizennyolc éves dzsigolók és
ruhátlan, igen szép, kemény testű lányok kórusban kiáltották a járókelők
felé: Mindenki fiatal, aki fiatalnak érzi magát!
És New York mind a harmincmillió lakosa fiatal volt. A Szépségápoló
Intézetek Trösztjének forgalma megelőzte úgy a vas, mint az autóiparét.
Volt, aki takarékosságból nem ebédelt, aki kopottas ruhát hordott, akinek
nem volt rádiója, vagy aki nem fürdött, de naponta legalább egy órát
minden épkézláb New York-i ember a Torna- és Szépségápoló Intézetben
töltött.
A kopaszok szabad szemmel alig észrevehető parókát viseltek. A
ráncokat leoperálták vagy lefestették. Nem voltak se meggörnyedt
aggastyánok, sem elhízott öregasszonyok. Mindenki fiatalon, boldogan, de
az életet sajnálva halt meg…
 Egy élelmes örömkirály este az utcákra és passage-okba szórt százmillió
röpcéduláján ez állott: Minden éjszakáért kár, hisz senki nem tudja,
megéri-e a holnapot! Jertek a KOX-féle ópiumházakba, és megismeritek az
élet igazi értelmét!
Tízezer tudós, orvos és őrült éjjel-nappal kereste az örök élet szérumát.
Mert még csak ez hiányzott. Ez lett volna a betetőzés és az emberiség
utolsó, egyetlen gondjától való megmenekülés.
A nyolcvanéves petróleumkirály halálos ágyán jajgatva kiáltotta:
Egymillió dollárt minden percért, ameddig még élek! A földkerekség
legnagyobb orvosai vették körül, de fél napnál tovább ők se bírták távol
tartani tőle a halált.
Sokan abból éltek, hogy időnként öregedő emberek felfrissítésére
eladták a vérüket.
A szerelem ugyanolyan társadalmilag bevett foglalkozás lett, mint a
levélhordás. Szép férfiak és leányok természetesnek találták, hogy só vagy
írógép helyett illúziót áruljanak.
Siessetek! – dübörgött végig New York buildingjein, agyain,
hangszóróin a félelem.
„Igyatok azonnal egy csésze valódi brazíliai kávét… Egy félóra múlva
talán szívszélhűdést kaptok, és nem ihattok többé!” „Vegyetek
gyémántgyűrűket… mához egy hónapra talán már késő lesz!”
„Hátha ez az utolsó estétek!… Gyertek a Golding Színházakba! Sehol
nem tölthetitek el kellemesebben!”
„Egyetek, vásároljatok, költsetek, adakozzatok! A kolumbáriumban csak
a holttesteiteket égetik el!”
És végül fehér ruhás ministránsgyermekek ezt énekelték: Járjatok
templomba!… Hátha mégis van Isten!
6.

Ami Berkeley Smith mindennapi életét illeti, az, dacára hogy csupán a
Henderson Building százhuszonkét emeletén folyt le, igazán a
legkényesebb szempontból nézve se volt monoton.
Azon, hogy születése óta még nem hagyta el a Henderson Building
épületét, egyetlen huszadik század közepén élő. modern gondolkodású
ember se csodálkozhatik.
Mert mit keresett volna egy alig tizennyolc esztendős, gazdag szülőkkel
megáldott ifjú New York benzinfüstös, villamosokkal, autóbuszokkal,
vonatokkal, repülőgépekkel telt utcáin?
Kívánt-e moziba menni, istentiszteletre járni, úszni, korcsolyázni,
csónakázni, golfozni, futballozni… a ház másfél ezer liftjének valamelyike
pillanatok alatt bárhová elrepítette. Miért kockáztatta volna életét a hajdani
csataterekhez hasonlatos New York-i aveneu-kon, ahol másodpercenként
ütköztek össze autók, zuhantak le aeroplánok, robogtak el mentőkocsik, és
taposták agyon egymást siető, könyörtelenül türelmetlen járókelők…
Nem, Berkeley Smith nem érzett semmi különösebb vonzódást az
Ötödik Avenue vagy a Broadway felhőkarcolóinak és kirakatainak
szépségei után. A legfelső emeletek teraszairól végiglátta az egész várost.
Tudta, hogy az utcákon hajnaltól hajnalig pénzért és kenyérért tülekednek
az emberek. Hogy rendőrök, csengők, hangszórók, harangok szabályozzák
a forgalmat, a levegőből hiányzik az oxigén, és az expresszjárdák száz
kilométeres sebességgel iramodnak el egymás alatt.
Szerette a körülöttük elszórt, többi building kockás vagy csúcsíves
tetejét. Néha gyönyörködött a levegőt behálózó vasutak és repülőgépek
soha meg nem álló versenyfutásában. Fiatalkorának egyetlen megmaradt
álma a tenger volt. A building tornyaiból jól látta azt a zöldes, néha
szürkésen fekete függönyt, ami a szemhatár szélétől a város keleti végéig
húzódott. Lázas rajongással imádta a hajókat, amikről azt képzelte, napok
vagy órák alatt idegen országokba vihetik. Idegen városokba, ahol az
utcákon… ó, hihetetlen, de éjszaka sötétség és csend van. Egyszer a
moziban látta meg a holdvilágot, és amikor Mister Thomas Smith
megmagyarázta, hogy bizonyos földrészeken éjszaka csupán apró csillagok
világítanak, ez a gondolat hetekre megzavarta a képzeletét. Mert
hihetetlenül hangzott, hogy városok létezhetnek, amelyek fölött a nap
ködös óráiban avagy a szürkület beálltakor ne gyűljön ki hófehér
fénygömb, amelynek fénye akárcsak a napé, másnap reggelig világossá
tette az utcákat, behatolt az ablakokon, meleget, árnyékot és örökös nappalt
okozott.
De még ennél is valószínűtlenebbnek tűnt fel, hogy a sötétség
kezdetével, mintegy parancsszóra, az emberek abbahagyják a munkát,
gyárak, gépek, aeroplánok, autóbuszok megálljanak, bezárják a kapukat,
mindenki lefeküdjön, és – csodák felülmúlhatatlan csodájára… csend
legyen!
Mert New Yorkban sohasem volt sötétség, és sohasem volt csend.
Az alvás régen luxusszámba ment, hisz a század közepének tudománya
lehetővé tette, hogy bizonyos, por alakban bevehető vegyületek percek
alatt hetekre elűzzék a fáradtságot… Az ágyakban csak szerelmesek,
betegek és halottak feküdtek. Elaludni és fölébredni ugyanolyan
archaizmus lett, mint lantot pengetni.
7.

„Ahogy elegendő tapasztalatot gyűjtesz, és magad keresed meg a kenyered,

a világ akármelyik tájára elmehetsz!” – ismételték neki hetenként többször
is a szülei.
Tizenhat éves korától kezdve az apja irodájában dolgozott. A jövőre
nézve a legapróbb részletekig kidolgozott tervei voltak: „Legkésőbb négy
esztendő alatt megszerzem az első föld körüli utazásom költségeit. Hat
hónapig leszek távol, de ha valahol valami számomra való foglalkozás
akad, ott maradok, és sajnálkozás nélkül hagyom el az Egyesült
Államokat.”
Hosszas töprengés után úgy döntött, hogy eddigi terveit megváltoztatva,
útját Dél-Amerikával kezdi. Ázsián és Ausztrálián át folytatja, és az
élmények betetőzéseképpen Európa megismerésével fejezi be.
8.

A szerelem minden érdeklődő számára megszerezhető titkaiba apja egy

nála kilenc évvel idősebb tisztviselőnője avatta be. Nem részletezem. Egy
irodában dolgoztak, később egy asztalnál ettek, s végül egy ágy előtt
vetkőztek le. Ez a felhőkarcolók tornyaiban is így szokás. Sőt az is, hogy a
szerelmesek bizonyos ideig veszekednek, féltékenyek, aztán megunják és
végül több-kevesebb halálos kiábrándulással elhagyják egymást.
A millióéves játékot bizonyos időnként újra meg újra kezdte. Néha
csupán unalomból vagy szórakozásból… mindenkor több és több rutinnal
és cinizmussal, lassan növekvő utálatával az életnek és az asszonyoknak.
Míg egyszer az igazi, a jósnők által megjövendölt, mozikban és
regényekben agyoncsépelt egyetlen, valódi nagy szerelme is elérkezett. Ez
így majdnem melodrámaszerűen hangzott, pedig igaz volt.
– Fiam, Berkeley Smith junior… Eve Gandingthen kisasszony, házunk
egyik legrégibb törzskliensének árván maradt leánya! – mutatta be Smith
úr egymásnak a fiatalokat. – Berkeley, kétnapi szabadságot adok, ezalatt
légy mindenben Gandingthen kisasszony segítségére, s magánúton tanult
jogtudásod felhasználásával igyekezz apja kapzsi hitelezőivel minél
kedvezőbb megállapodást kötni. Kövess el minden elkövethetőt, és ne
felejtsd el, hogy a megboldogult Gandingthen úr nemcsak felem, de
esztendőkön át jó barátom is volt!
9.

A többit kitalálhatják. Gandingthen kisasszony özvegy édesanyjával

rövidesen szintén a Henderson Building lakója lett. Smith úr jóvoltából
mindketten tisztességes álláshoz jutottak, és lassan sikerült elfelejteniük a
múlt rossz emlékeit.
Eve Gandingthen tizenhét éves múlt, utálta New Yorkot, a civilizációt és
az embereket. Fekete haja, fekete szeme, barna bőre és rózsaszínű szája
volt.
Eleinte úgy ő, mint Berkeley, keveset beszéltek. Néha, amikor úgy
hitték, a másik nem látja, hosszan elnézték egymást, aztán nagyon gyorsan
elfordították a fejüket. Ha találkoztak, röviden és szárazon fogtak kezet, és
ilyenkor maguk se tudták, miért, behunyták a szemüket.
A legeslegelső másodperctől kezdve szerették egymást. Először tánc
közben ért össze az arcuk. A szerelem szót még hónapok múlva is kerülték.
De mindketten szórakozottan dolgoztak, és nemegyszer étvágytalanul
tolták félre a legínyencebb ételporokat.
A Smith házaspár nem nézte jó szemmel Berkeley hosszú, romantikus
tépelődéseit.
10.

Tavasz lett. Az ibolyát áruló automaták előtt sorfalat álltak a fiatal

szerelmesek. Az éjjeli mulatók trösztje gyöngyvirágparfőmmel szóratta
tele az avenuekat.
Táncolni indultak.
– Reggel nyolc óráig szabadok vagyunk. Ha valahová elutaznánk? –
indítványozta Berkeley.
– Hová? Vidéki kisvárosban nőttem fel. Alattomosak és önzők ott az
emberek. New York többi kerülete förtelmes. Nem tudom, ha el…
mindenkitől el, a tengerre vagy egy magányos szigetre mehetnénk!…
– Elszakadva mindenkitől!
– Igen… elszakadva mindenkitől! Egyedül!
– Egyedül… illetve kettesben…
– Igen, Berkeley, kettesben… de addig… mindazon helyek között, ahol
már éltem, még aránylag a Henderson Building a legkellemesebb!
– Istenem! Maga jobban tudja, én még sehol sem voltam. Akkor hát…
maradjunk!
– Menjünk fel a felső emeletek teraszaira. Egy kicsit csónakázunk, és azt
fogjuk hinni, már a saját magunk faragta hajónkon vagyunk!
– De még csak pár hónap, és ha maga is akarja…?
– Hogyne akarnám.
11.

– Egyszer és mindenkorra megtiltom, hogy erről a kérdésről többé akár egy

szót is beszélj! Még fiatal vagy, de ha idősebb volnál, se engedném meg,
hogy Gandingthen kisasszony a feleséged legyen! Holnaptól kezdve a
teáscsészereklám-osztályt is te vezeted, hogy ne legyen időd
ostobaságokon törni a fejed!
Gandingthen kisasszony a tizenkilencedik emeleten, egy
szőrmebehozatali vállalatnál dolgozott. Egy reggelen megtudta, hogy a
hozzá mindég barátságos idősebb főnöke levelező titkárt keres. Egy merész
elhatározással, könyörgő, könnyes szemekkel beavatta szerelme és idősebb
Smith úr könyörtelenségének nehézségeibe.
– Hm… hm… alkalomadtán hozza be a fiatalembert, s majd meglátom,
mit tehetek… Ami pedig magukat illeti, hát azok a régimódi apák…
Mit részletezzem? Huszonnégy óra múlva Berkeley a Glória
szőrmebehozatali vállalat szerződtetett, levelező titkára volt.
Fiúi szeretetből még egy utolsó kísérletet tett.
Smith úr hajthatatlan volt:
– Ha akaratom ellenére is feleségül veszed, nem elég, hogy kitagadlak,
de azonnal az irodámban elfoglalt állásodat is elveszted! Akkor majd
meglátod, hová vezet az ilyen meggondolatlan szerelem!
Most már nem tétováztak tovább.
– Megszökünk! Megesküszünk, és reggelre hírünk-hamvunk se lesz!
– Pompás! – csapta össze kezeit a lány. – Egy barátnőm beszélt egy kis,
hetvenkilencedik emeleti hotelről! Ők is odamentek nászútra. Csendes,
olcsó, és ami fő, annyira félreeső, hogy napokig senki rájuk nem akadt!
– Odamegyünk, Eve… azonnal telefonálok, és tartatok fel szobát! Tehát
szerda este!
12.

Az utóbbi időkben idősebb Smith úr régi vesebaja kiújult. Hat hónapig

Berkeley minden közeledési kísérletét visszautasította. De az orvosok
tartós és azonnali pihenést ajánlottak. Teaimport és teaexport vállalata,
amelyik a Henderson Building legnagyobb hasonnemű intézménye volt,
mégse maradhatott vezető nélkül. Az élet produkál néha ilyen corneille-i
drámai válaszutakat.
Smith úr rövid habozás után, a teafogyasztók érdekében, a fiával való
kibékülés mellett döntött. Határozottan szép jelenet volt. Mind a négyen
sírtak, sőt az ünnepi aktus után mintha a veséjével is könnyebben érezte
volna magát.
A fiatalok elhagyták a szökésük óta lakott hetvenkilencedik emeleti
hotelszobát, s szintén a negyvenkilencedik emeletre költöztek. A hírneves
teaexport és -import vállalat címe Thomas Smith and Sohnra változott.
Az alig huszonegy éves Berkeley egyik napról a másikra a Henderson
Building egyik legtekintélyesebb cégének főnöke lett.
13.

Múltak az évek New York nyelte, szülte, befogadta az embereket. A

Henderson Building százhuszonkét emelete szűknek bizonyult. Eddig még
sohase látott, gigantikus daruk lehetővé tették, hogy tornyait felemelve,
újabb negyvenkét emeletet húzzanak reá. A háznak már külön bírósága és
külön egyeteme volt. A lakáskrízis, az újabb terjeszkedés dacára is, elérte
tetőfokát. Azt mondták, kereken százezer ember él a kapui mögött.
Mister Thomas Smith állapota stagnált, vagy ha változott, csupán
rosszabbodott. A kínai dömping hatása alatt a teakereskedelem
katasztrofális helyzetbe jutott. A fiatal Berkeley már hajfestéket használt,
és csak állandó arcmasszázs alatt maradtak láthatatlanok a ráncai.
Felesége elégedetlen volt, és a szüleivel való teljes szakítást sürgette.
Két gyermekük született. Családi élete zajos és förtelmes lett. Pedig még
csak alig huszonhét éves volt.
14.

Ez is elmúlt. A kínai dömpinget letörték. A Thomas Smith and Sohn cég

forgalma és évi jövedelme újra a régi normálisra emelkedett. Idősebb
Smith úr sokesztendős haláltusa után, az egész Henderson Building
osztatlan részvéte közepette, jobblétre szenderült. Ebből az alkalomból
ismét felmerült a terv, hogy a ház saját krematóriumot létesít.
Berkeley boldogtalan volt. Felesége élete legnagyobb csalódásának
bizonyult. Racionális, luxust szerető asszony lett, akiről azonban ennek
dacára nemegyszer ellenőrizhetetlen ballépéshírek keringtek. Nem
érdekelte se férje üzlete, sem annak úgynevezett magánélete.
Mikor házasságuk tízéves évfordulóján két Európára szóló útijeggyel
lepte meg, leírhatatlan jelenetet csapott:
– Megőrültél? Ahelyett hogy gyermekeink költségesebb neveltetéséről s
számomra megfelelőbb toalettről gondoskodnál, ilyen múlt századból itt
maradt ötletekkel jössz elő. Mit keresnénk mi az ócska múzeumokkal teli
Európában? Ki vezeti azalatt mindkettőnk üzleteit? Mi lesz a kicsinyekkel?
Aztán meg ne felejtsd el, a jövő pénteken van a negyvenkilencedik emelet
bálja, amin okvetlenül ott kell lennem! Nem, Berkeley, szó sem lehet róla!
Vidd vissza azonnal a jegyeket, és egyszer és mindenkorra mondj le
ezekről a hóbortos terveidről!
– Eve, emlékezz fiatalságunkra, megismerkedésünk első heteire, amikor
még mindketten föld körüli vitorláskirándulásokról álmodtunk! Most,
amikor végre alkalmunk volna reá…?!
– Naiv, fiatal leány voltam. Csak nem gondolod, hogy mai eszemmel
csavargó cowboy életre vállalkoznék…!
– Hogy utáltuk New Yorkot!
– Beláttam, hogy nem is olyan utálatos! Csak te vagy kissé egyhangú,
ezekkel az örökös elindulási terveiddel!
15.

A föld belseje és a felhők magassága felé nőtt, nyúlt, terjeszkedett a város.

Óriás fúrók vájtak új emeleteket az eddigiek alá, és sirályszerűen lebegő
vasgépek zúdítottak tornyokat tornyok fölé. New York már akkora volt,
hogy egy-egy utcája házainak súlya nehezebb lett más világrészek egész
városainál.
És még mindig épült. Soha meg nem álló hosszú vonatok hozták s
öntötték rá Szibéria és Dél-Afrika vasát. Öt kontinens rabszolgái, zsenijei,
napszámosai azért dolgoztak, hogy percről percre nagyobb, hangosabb,
sűrűbb legyen.
Óriási üzemek éjjel-nappal levegőt gyártottak, mert a szabad égé nem ért
a buildingek alsó emeletéig. Ezerkilencszázkilencvenhétben az
oxigéngyárak munkásai sztrájkkal fenyegetőztek, és amelyik pillanatban
szétvitte a rádió a hírt, óriási, kétségbeesett futásnak eredt a föld alatti New
York. Ötszázezer embert tapostak agyon, apák a gyermekeiket, szeretők
szerelmeseiket gyilkolták le, míg a legutolsó másodpercben mégis elmaradt
a sztrájk.
Tudósok kiszámították, hogy egy váratlan földrengés ötvenmillió ember
életébe kerülne, míg mérnökök büszkén tagadták, hogy a buildingek
vasszerkezeteit valami is megrendítheti.
De szerencséjükre vagy szerencsétlenségükre, erre sohase került sor. A
Föld néha haragudott, és békésen tűrte, hogy újabb százmilliárd mázsás
vaskockákkal szegezzék mozdulatlanná a karjait. Mint hipermodern
hangyabolyokban siklottak emeletjei, házai és utcái között liftek,
expresszlépcsők és rakétavonatok. Merkúr, a mozgás elfelejtett istene,
alighanem örömmel nézte ezt a sebességszimfóniát, és a csigalassún eltelt
olimposzi évektől elfáradva most boldogan és bámulón New Yorkban
lakott.
16.

Berkeley Smith junior már parókát viselt. Mesterséges fogsorait sokszor

idegesen csattogtatta, és ilyenkor valami döntő elhatározáson törte a fejét.
Két fia két idegen emberként nőtt fel mellette, felesége elől ijesztő
emlékként menekült. Megállíthatatlanul emelkedtek mögé az esztendők,
kétségbeesetten masszíroztatta fiatalra az arcát, sírni szeretett volna, ha a
reuma vonaglott a lábaiban, vagy ha kevés izgalom után már szívdobogást
kapott. Mindebben az öregségre ismert. Nagy terveiből még egyetlenegyet
se valósított meg, pedig ezekben a napokban már negyvenkét éves múlt.
Nagyon őszinte pillanatokban már le is mondott róla, majdnem
belenyugodott, hogy meggörnyedt, pályát tévesztett teakereskedőként fog
meghalni.
Ekkor találkozott élete második nagy eseményével. Férjes asszony volt.
Teáscsészéket vásárolt az urától, s így ismerkedtek össze. Szőkébb, hívőbb,
tisztább volt, mint a többi asszonyok. Első pillanattól kezdve
összehasonlíthatatlanul mély hatással volt reá. Újra fiatal, vakmerő,
bizakodó lett. Észrevette, hogy él, hogy – még fiatal, s még akarhat
valamit.
A messzeség romantikája hozta össze őket. Együtt álmodtak az Északi-
sarkról, Szibériáról, elhagyott óceániai szigetekről.
– Végre egy asszony, aki megért… – duruzsolt a boldogság Berkeley
Smith junior íróasztala, aktái, lámpája körül. – Húsz esztendővel előbb
kellett volna találkoznunk, de talán még ma se késő… Mit is mondanak a
KOX-féle éjjeli mulató fényreklámai: Mindenki fiatal, aki fiatalnak érzi
magát!
Berkeley Smith junior ízig-vérig megfelelt ennek a követelménynek, és
igaza lett. A teáscsésze-kereskedő felesége úgy találta, hogy a
huszonegyedik század elején anakronizmusszámba mennek a fölösleges
komplikációk. Ezért hát hetenként többször egy hetvenkilencedik emeleti
kis hotelben találkoztak. Ugyanabban, ahol valaha nászútjuk nagyon
boldog heteit töltötték. De ilyen elégedett és ilyen fiatal még akkor se volt.
Néha felment a ház legmagasabb tornyába, s karjait kitárva, egyetlen
öleléssel szerette volna magához szorítani a Henderson Building mind a
százkilencvenhárom emeletét.
 Elhanyagolta az üzleteit, számolt, prospektusokat rendelt, s valamin törte
a fejét.
Az asszony neve Magdolna volt, s az első hallásra tetszett neki az
elutazás ötlete. Nem szerette a férjét, nem voltak gyermekei, mi sem
tartotta vissza. Randevúikon térképeket és útiprospektusokat
tanulmányoztak. Pénzük volt elég…
Az elutazás napját mégse merték kitűzni. Egyrészt nagyon halvány
kötelességérzetből tétovázott, másrészt semmit sem akart elhamarkodni. Ez
mégis élete fordulópontja volt…
A szőke Magdolna már türelmetlenkedett. Egyhangú lett a vágyás és a
várakozás. Sürgette, és burkolt szemrehányásokat tett.
Megállapodtak. Délután négy órakor egy hetedik emeleti elegáns hotel
halljában találkoznak. A feltűnés elkerülése végett semmi csomagjuk se
lesz. Mintha csak sétálni vagy egy közös üzlet lebonyolítására indulnának.
Zsebében duzzadt a csekkfüzete és a hajójegye.
Két búcsúlevelet írt. Egyet az anyjának, egyet a feleségének. A
dolgozószobája asztalán hagyta azzal a megjegyzéssel, hogy ha estig nem
jönne vissza, csőpostával juttassák tovább.
Délután azonnal odament. Hamarosan megnyugodott. Szinte
csodálkozott, hogy izgalom nélkül megy élete legdöntőbb fordulópontja
felé. Várt. Háromnegyed négykor fogta el az első izgalom. Nem gondolt
semmire, nem voltak víziói, minden különösebb átmenet nélkül jött reá.
Négy órakor felállt, s fel s alá kezdett járni. Később a portáshoz fordult,
dobolt az asztalon, s verejtékes lett a homloka. Váratlanul kis egyenruhás
groom termett előtte.
– Mister Berkeley Smith junior? – kérdezte tisztelettudón, s egy levelet
nyújtott át.
Elállt a lélegzete. Pénzdarabot kotorászott ki a zsebéből, s a
mutatóujjával szakította fel a borítékot.
„Ebben a percben valószínűleg súlyosan elítél, kedves Berkeley, de
eljöhet még a nap, amikor hálát ad, amiért könnyelműségemmel
megakadályoztam elmenetelét. Mert nem szépítem, most egy harmadik
férfi kedvéért nem tudom magával szökésre szánni magam, de alighanem
mindkettőnkre kedvezőbb ez a váratlan fordulat. Utunk fantasztikus
őrültség lett volna, amelynek a vége mindkettőnk számára végzetes
tönkremenést hozott volna. Forduljon hát vígan vissza, levelemben lássa a
Sors akaratát, s az eltöltött szép órákéval együtt őrizze meg barátságban
emlékemet…
Magdolna.”
17.

– Parancsol talán egy pohár vizet, uram – fordult hozzá részvétteljesen az

iménti boy –, vagy kívánja, hogy a szobájába vezessem?
– Semmi, semmi – legyintett idegesen Berkeley Smith junior –,
kellemetlen híreket kaptam, de szerencsére már jobban vagyok.
Kiődöngött az ajtón. A hetedik emelet széles főpassage-án volt. Kezét
még mindig a zsebében tartotta, ahová a levelet gyűrte.
Itt is ezerszámra száguldoztak a gyalogosok. Néhányan felismerték, és
köszöntek neki. Lassan elővette a levelet és többször egymás után
elolvasta. Alattomosan növekvő gyűlölet szállt fel benne. Egyszerre azt
vette észre, hogy egy kirakatnak akar rohanni, hogy széttörje. Csak ment.
Röpcédulákat, katalógusokat, árumintákat nyomtak a kezébe. Nők
ránevettek, dancingtulajdonosok beinvitálták. Egy áruház ajtajából
parfőmöt szórtak reá. Öt órát zenélt egy óra.
Megállt.
Hová menjen?
Vissza a föld alatti rész huszonkettedik emeletén fekvő irodájába,
további húsz évig ceyloni teát importálni és szétosztani? Vagy bosszúállón
megölni azt az asszonyt? Vagy újabb szerelmet és elinduló társat keresni?
Minek?
Egyedül van, így a legerősebb. Kiben bízzon? Belátta: az életben
Berkeley Smith csupán Berkeley Smithre számíthat!
Jegy, pénz útiterv a zsebében. Két óra múlva indul a hajó.
Nem tétovázott.
Liftbe szállt. A földszint nagy halljában állt. Körülnézett, és ráeszmélt,
hogy még soha életében nem járt itt. „Isten veled, Henderson Building! –
mosolygott kesernyésen. – Sajnálkozás nélkül hagylak el, s adja a sors,
hogy ebben az életben többé ne lássalak viszont…”
18.

A kapunál két rendőr irányította a forgalmat. Végre, sokszínű lámpák és

sokhangú harangok táncjátéka után, a belülről jövő gyalogosokra került a
sor.
Berkeley Smith junior fél lába már fenn volt a téglalap alakú
expresszjárdán, mélyebbre húzta a kalapját, hogy a sebesség szele ne
sodorja le, amikor valami váratlan szédülés járta át a szívét…
– Mi lesz… megyünk vagy nem megyünk? – lökdösték hátulról
türelmetlenül, mire önkéntelenül is félrehúzódott.
A messzeségben szürke házakat, kapukat, reklámtáblákat, rohanó
autókat és járdákat látott. Alig pár méterre tőle dübörgött az utca… az utca,
ahol még sohasem járt… széles, emberekkel és járművekkel eltakart
avenue. Igen, csupán valamelyik siklójárdára kellett volna lépnie, s oly
hirtelen, hogy annyi idő alatt még a szemét se zárhatja le és nyithatja fel,
már odakünn van.
De most rettentő sebes és megreszkettető szívdobogást kapott.
Soha, az élete legdöntőbb és legproblematikusabb pillanataiban sem
érezte ezt. Ösztönszerűen mind hátrább és hátrább húzódott, és bebújt egy
üzletbejáró mögé. Senki se vette észre, senki se törődött vele.
A messzeségről egyetlen másodpercre se volt képes levenni a szemét.
Duzzadt, ijedt lett a homloka. Csak azt látta, hogy óriássá dagadtak az
autók, és a levegő sugárvonatai akkora zajt csapnak, hogy egyetlen
sikoltással belehasad a füle.
Csak most érezte halálravált rémülettel, mit is akart. Negyvenhárom
esztendő után meglátni az utcát. Járni a járdáin, átmenni a gyalogosoknak
fenntartott alagútjain. Autóbuszokra, vonatokra s aztán hajóra ülni.
Kétségtelen, hogy ha az utolsó lépés előtt nem retten vissza, könyörtelen
szívszélhűdéssel bukik el. Mert ilyet nem lehet vaktában, minden átmenet
nélkül elkövetni. Valaha, primitív évszázadokban még léptek ki emberek
egyik másodpercről a másikra az utcákra. De most, kétezerhétben… Ó,
nem, nem! Berkeley Smith junior mindjobban tudatára döbbent annak,
amit tenni akart. Mert hisz könnyű volt a kényelmes, hetvenkilencedik
emeleti hotelszobából tervezni a sokhetes tengeri hányódtatásokat,
elképzelni jövendő élete színhelyét, az elhagyott óceáni szigetet… de most,
amikor itt állott a kapu előtt, a koponyája alá nyúlt valami félelem,
vaszúgás fűrészelt nyaka és a homloka között, a lábait taktusban rántották
vissza acélkarok, és irtózott jobban, mint a szenvedéstől, jobban, mint
elkeseredett pillanataiban a tükörtől… félt az utcától, félt, mert tudta és
mégse tudta, mi van ott, csak abban volt biztos, hogy az már nem a
Henderson Building. Elképzelte és mégse tudta elképzelni, hogy ott is van
élet, és hogy ő, Berkeley Smith junior, miután negyvenhárom évig nem
tette ezt, most utcasarkokon álljon, vonatokra várjon, hajókra szálljon, és
ha megfordul, máshonnan nézze a világot, mint a Henderson Building első,
második, harmadik, negyedik… századik vagy százkilencvennegyedik
emeletéről…
Megfordult.
Messze a messzeségben, mint minden délutánnak ebben az órájában,
óriási hangszórók ordítani kezdtek: Egy boldog óra többet ér, mint tíz
unalmas esztendő!
Egy repülőgép most csapódott neki egy villámvasútnak, s egy
expresszjárda fékje elromlott és egy másiknak futott. A sebesülteknek még
idejük se volt feljajgatni, amikor mentődaruk már léghajókra dobták a
halottakat.
A vérfoltokra röpcédulák estek, amelyek New York mindenkibe
beidegződött jelmondatát ismételték. Mindenki fiatal, aki fiatalnak érzi
magát!
Berkeley Smith junior hallotta a szirénák bőgését, az iménti halottak
utolsó szavát, de ekkor már a liftben ült. Nem indult sehová,
tulajdonképpen azt se vette észre, hogy elindult, amikor egyszerre a
hetvenkilencedik emeleti kis hotelszobában volt.
Nem sírt. Nem csókolta ittasan Magdolna itt felejtett selyemharisnyáit,
nem hajtotta fejét közös szerelmük párnáira. Szinte nem is gondolt reá.
Inkább az iménti, kapu előtti kalandja bántotta. Úgy érezte magát,
mintha hirtelen valami fizikai hiányosságára jött volna reá. Restelkedett és
szomorú volt, de nem adta meg magát. Már a liftből kilépve s a hotel
ajtaján bemenet elhatározta, hogy ha sokesztendei munkájába kerül is, ezen
változtatni fog. Azonnal készülni kezd a jövőjére, ahol többé nem lesz
szüksége változó kedvű asszonytársakra… negyvenhárom éves korára
rájött, hogy úgy New Yorkban, mint öt világrész földkérgén egyedül van,
de ez most a lehető legkevésbé se csüggesztette el. Ott készült
továbbfolytatni, ahol húszéves korában abbahagyta. Pénze van, a
Henderson Buildinghez mi se köti, csupán magával az elmenés
gondolatával kell kissé jobban megbarátkozni. Akkor majd nem érik az
iméntihez hasonló szívdobogásrohamok, mint sok százmillió más ember
fog csatangolni hágókon, országutakon, tengerpartokon; kapukon fog ki- és
bejárni, és óvatos irtózással fogja elkerülni nem csupán a felhőkarcolókat,
de az egyszerű emeletes házakat is.
19.

A délutáni kirándulása mindörökre titokban maradt. Első dolga volt

magához venni és elégetni az íróasztalán hagyott leveleket. Az estét
közömbös arccal a feleségével töltötte.
Magdolnával másnap találkozott. Annyira nyugodt volt, és annyira
eszébe se jutott szemrehányásokat tenni, hogy már az asszonynak is
feltűnt. Mikor azután érdeklődött, vajon elutazásáról végleg lemondott-e,
kezével legyintett és nevetett.
A hajójegyeket a társaság némi ráfizetéssel visszaváltotta.
Most már nyugodtan gondolhatott a jövőre.
Egy délután kevés dolga volt. Behivatta a titkárát, és rövid utasításokkal
rábízta a hátralevő ügyeket. Egy gyógyszertárban szíverősítő porokat kért.
– Fokozatosan kell rátérnem a nagy eseményekre. Ma csupán egyszer
végigsétálok az Ötödik Avenue-n, és visszajövök. Holnap kimegyek a
Central Parkba. A jövő héten a külvárosokat nézem meg, azután
kirándulok Kaliforniába, s talán a jövő hónap végére…
A tizedik emeleten hirtelen kiszállott.
– Innen már gyalog megyek. Némileg már ezzel is hozzászokom a
változatossághoz. Nevetséges elgondolnom, minap hogy megnémított az
utca, kisgyermekként, fuldoklón megijedtem, és naiv ügyetlenül állva
maradtam a kapu előtt.
Bezzeg ma!
– Igaz, ma már inkább megbarátkoztam ezzel a gondolattal, és
tervszerűbb rendszerességgel látom azt, amit tenni akarok. Kevesebbel is
kezdem, de ettől azután nem tágítok!
Alapjában véve sok millió ember lép ma is ki és be buildingkapukon.
Napjában többször, anélkül hogy szívdobogást kapnának, teszik meg ezt a
csupán számomra oly nehéznek látszó kirándulást… Mondjuk, mához egy
hétre, akkor már én is mosolyogni fogok eddigi megtorpanásaimon.
Egy tükörben megnézte magát. Nem volt sápadt, s ez felvidította.
– Milyen más ember lettem. Berkeley Smith junior, eddig szamár voltál!
Kár volt a negyvenhárom évedért, amit bezárva töltöttél a Henderson
Building üveg- és vasfalai között… De még mindig jobb későn, mint soha!
Most! Öt… négy… három… két perc múlva!
 Jókedvű léptekkel szaladt le a hátralevő emeleteken. Már csupán
huszonöt-harminc lépcsőfok választotta el a földszinttől. Előtte egy
idősebb asszony lökdöső sietséggel nagy üvegpalackot cipelt. Hirtelen egy
fiatal suhanc siklott elé, s mielőtt valamelyikük is kitérni tudott volna,
egymásnak ütköztek, és az üveg a földre esett. Olajszerű folyadék ömlött ki
a lépcsőkre, a körülöttük járók óvatosan félrehúzódtak, csak Berkeley
Smith junior gázolt gondtalan oda nem figyeléssel az üvegszilánkokra.
Még csak az egyik lába ért a földre, amikor a talpa megcsúszott;
ösztönszerű ijedtséggel igyekezett helyreállítani egyensúlyát, de hiába.
Amilyen hosszú és amilyen széles volt, egyetlen kapálózó lendülettel
elvágódott.
Konsternáció támadt, és egyszerre annyian siettek segítségére, hogy
egyik a másiktól hozzá se jutott.
– Semmi! Semmi! – szabadozott nyögve Berkeley Smith junior, amikor
látta, hogy már a mentők is megérkeztek.
Keze az üvegszilánkoktól csupa vér lett, sőt a homlokára is rózsaszínű
tapasz került… Rettenetes! Így nem mehetek ki az utcára! – jutott eszébe a
helyzete.
A klinikán családja és „tisztelői” állták körül. Végre kötésekkel és
flastromokkal teleaggatva emelkedett fel.
Ekkor valami nagyon élesen, a másodperc negyedrészéig a térdébe
nyilait. Eltorzult az arca, s erről észrevették.
– Semmi! Semmi! – szabadkozott újra. – Köszönöm, doktor úr!
– Jöjj, Berkeley – fogta karon a felesége. – Kissé lefekszel, és kipihened
magad.
Isten neki! Egy nappal később indulok! – gondolta belenyugvó
kesernyésen, és szótlanul engedelmeskedett.
20.

A következő reggelen már egy félórája ült íróasztala előtt, és még mindig
nem tudta a munkára szánni magát. Időnként egyforma nyugtalanul meg-
megnyilallott a térde. Mikor végre idegesen hozzányúlt, megdöbbenve
vette észre, hogy valamennyire, de már érezhetően megdagadt.
Kis híján felkiáltott.
Most már erőszakkal dolgozott.
Öt perc múlva az az impressziója támadt, hogy a daganat nagyobbodott.
Felhúzta a nadrágszárait, és hosszasan nézte a bőrét. Piros volt.
– Nem akarok beteg lenni! Akármi történik, ma délután kimegyek az
Ötödik Avenue-re, és legalább egy félóráig az utcán leszek.
A lába fájt. Már a dereka és a feje is belenyilallott.
– Balszerencsém van, de küzdeni fogok ellene. Az akarat dacosabb
nehézségeket is megoldott már. Csupán elcsüggednem nem szabad!
Behívatta a titkárát, és dolgozni kezdtek.
– Ez az ostoba elesés még a lábamba kerül! Pedig akkor oda a föld
körüli utam!
Leveleket diktált, mialatt az volt az érzése, a térde akkorára dagadt, hogy
felszakítja a nadrágját, és szinte hallotta, hogy két sebész füle mellett
mondja ki a szentenciát, hogy a lábát amputálni kell…
Nem bírta tovább. Visszaküldte a titkárát, telefonon felhívta a
negyvenkilencedik emeleti klinikát. Jelezte, hogy azonnal érkezik. Az
irodában senkinek se mondta, hová megy. Elindult.
21.

Az orvosok újabb konzíliumot tartottak.

– Érthetetlen! A negyedik operáció se segített. A seb tovább
gennyesedik!
– Egészséges akarok lenni! – kiáltotta parancsolón Berkeley Smith
junior. – Már majdnem egy esztendeje tart ez az átkozott bizonytalanság!
Vágják le a lábam, operáljanak meg újra, de gyógyítsanak meg!
– A tudomány mindent megtesz, amit csak megtehet! Türelem, Mister
Smith, talán már csak hetek kérdése…
– Kár volt annyit tétováznom! Ha annak idején nem ijedek úgy meg a
kapu előtt, ma kutya bajom!
Üzletét elhanyagolta. Szerencsére idősebb fia már tizenkilenc éves volt,
és távollétében ő vezette az ügyeket. Felesége házsártosabb lett, mint
valaha. Szenvedett.
A Henderson Building leghíresebb speciálistáit hívatta el. Végre a
szemébe mondták az igazat: Hosszú betegség, ami még talán esztendőkig
eltarthat. Csak az ég tudja, mikor állhat újra lábaira! De elélni akár még
száz évig is elélhet vele!
– Soha! Soha! Inkább főbe lövöm magam! Elegem van a Henderson
Buildingből! Utazni! Hegyeket mászni! Gyalogolni! Vándorolni akarok!
– Megőrültél! – zúgott rá dühösen a felesége. – Negyvenhárom évig
nagyon jól voltak a Henderson Buildingben is, egyszerre most jött rád a
világlátás éhsége!
Egy pillanatig tiltakozni akart. Beszélni hajdani, közös álmodozásaikról,
fiatalságukról s az örök elvágyásról. De úgy érezte, céltalan fáradság volna.
Ehhez az asszonyhoz neki semmi köze sincs. Behunyta a szemét,
fájdalomcsillapító porokat vett be, és hallgatott.
Valamin törte a fejét. Másnap reggel többkötetnyi automobilkatalógust
hozatott. Órák hosszat tanulmányozta őket.
– Érdekes! Utazni, csavarogni akartam, és erről egészen elfelejtkezem.
Az autó a cowboyélet legelemibb követelménye… és – szörnyűségek
szörnyűsége – én még vezetni se tudok. Halló – a Rekord sofőriskola? Itt
Berkeley Smith junior, teaimport és -export nagyvállalkozó, Sous-sol,
huszonkettedik emelet. Sajnos, pillanatnyilag beteg vagyok, de
felgyógyulásomig is szeretném legalább a vezetés elméleti részét
elsajátítani… Igen, pár szakkönyvet s rajzot kérek… igen… köszönöm.
– Halló… Brown and Sohn? Itt Berkeley Smith junior, tea… A legújabb
Ford modellek kicsinyített kollekcióját kérem. Igen, pillanatnyilag beteg
vagyok. Erős, tartós túraautót. Nincs kizárva, hogy világ körüli útra
indulok vele. Sürgős! Lehetőleg még ma délután látni akarom… Halló!
Igen! All right! Köszönöm!
22.

Már tökéletesen tisztában volt a hűtőkészülék, a motor, a csavarok, a

különböző benzin- és olajfajták legapróbb titkaival is. Amikor az
orvosoknak elmondta, hogy beteg lábbal is útnak akar indulni, a szó
legszorosabb értelmében reárohantak.
– Negyvennyolc órán belül vérmérgezést kap, és mindörökre vége van.
Még hosszú hónapokig tökéletes nyugalomra és mozdulatlanságra van
szüksége, máskülönben semmiről se felelünk!
– Nem bírom! Nem bírom! Legalább egy nagyon rövid félórára
engedjenek ki! Egyetlenegyszer kocsizhassam végig az Ötödik Avenue-n, s
azután, ha kell, akár egy fél évig mozdulatlanul fekve maradok…
Kinevették. Az orvostudomány alapvető igazságaival bizonyították be,
hogy egy ilyen kirándulás az életébe kerülhet. Aztán meg azt, hogy halott
bábuként autóba tegyék s végigfussanak vele az utcákon, maga se kívánta
olyan nagyon. Vezetni, egyedül, ismeretlen utakon kalandozni, eltévedni,
halálveszélyekbe kerülni akart.
Mégis várt. „Türelem! Elszánni már elszántam magamat, s a huszonöt
évig hiányzó akaraterőm is megvan. Nem szabad könnyelmű sietséggel
elvesztegetnem olyan szépségeket, amelyeket némi türelemmel rövidesen
megkaphatok.”
23.

Múltak az évek.
– Érthetetlen fiziológiai tünemény! – bólongattak ismét nagyképűen az
orvosok.
A seb nem jött rendbe, sőt valami ismeretlen paralízis tette tehetetlenné a
másik lábát is. Állandó fájdalmak gyötörték. Arca, szemei beestek.
Képtelen volt dolgozni. Utálta a feleségét és az embereket. Útleírásokat
olvasott. Már a repülőgép-vezetés gyakorlati részét is megtanulta.
Ötvenesztendős múlt. Családja egy kórházszobába bezárva tartotta,
többé a költségesebb szeszélyeit sem akarták teljesíteni. Fiai hétszámra
feléje se néztek.
Az orvosok mindig egyforma frázisokkal bíztatták: „Talán pár héten
belül minden jóra fordul, de esetleg eltarthat évekig is…”
Egy délután váratlan fájdalmai keletkeztek. A telefonon felhívott orvos a
szokásos csillapítóporokat rendelte. Ideges volt, nem hallgatott reá. Felelet
nélkül lecsapta a kagylót. De a fáradtság kimerítette, s a szemeit behunyva
utazási terveire gondolt Az orvos nyugtalan volt, s egy társával együtt
hozzásietett. A belépő köszöntésükre nem válaszolt.
– Alszik – néztek össze. – Szegény őrült… ez se látja meg Kaliforniát!
– De nem ám… tisztára menthetetlen. Még egy-két évig elkínlódik, s
aztán… fuccs!
– Nem gondolja, kolléga úr, hogy egy váratlan javulás…?
– Matematikailag lehetetlen, száz ilyen betegből száz elpusztul. Ennél
épp az a szomorú, hogy mindenáron világ körüli útra készül.
– A szerencsétlen… egy szép reggel újabb, erős fájdalmai lesznek, és pár
nap alatt belepusztul!
24.

Alig várta, hogy bezáruljon az ajtó. Felült az ágyban, s valami leírhatatlan,

tompa, meg nem álló zokogással sírni kezdett. Nedves lett a párnája, leesett
a parókája, újra fájón nyilallott a lába.
Most porokat vett be.
Lassan egészen megnyugodott.
– Valamit tennem kell! Talán jobb is, hogy megtudtam az igazat.
Berkeley Smith junior, te se látod meg élve Kaliforniát!
Pedig így nem halhat meg.
Józan, szinte üzleti tónusú hangon magához hívatta a családját.
– Az Istenre kérlek, értsetek meg! El szeretnék menni innen! Egyre
megy, egy-két éven belül úgyis meghalok. Ültessetek autóba vagy
repülőgépbe, s csak egyszer… egyetlenegyszer járjuk körül New Yorkot és
Amerikát! Európáról s a világ többi részéről már lemondok, de ezt az
egyetlen kérésemet nem utasíthatjátok vissza!
Másnaptól kezdve megszigorították körülötte az ellenőrzést, elvették a
térképeit, leszerelték a telefonját, s ha a feleségét vagy gyermekeit hívta,
többé nem is feleltek neki.
Megkísérelt erőszakkal törni ki a szobájából, de amint kievickélt az
ágyból, a földre esett. Megreszketett, mert azt hitte, talán azonnal rájön az
orvosok által megjövendölt utolsó roham.
Óriási összegeket ígért az ápolóinak, ha kiszöktetik. Egyrészt vagyoni
gyámság alá volt helyezve, s így nem bíztak benne, másrészt az állásukat
féltették.
Halálfélelmek gyötörték. Érezte, hogy naponta közeledik a vége felé,
anélkül hogy kívül jutna a kórházszoba falain.
Kiáltozott, sírt, könyörgött, hogy szánalmat vagy feltűnést keltsen.
Vastagon párnázott cellába vitték, ahonnan a puskagolyó hangja se
hallatszott volna ki.
25.

Végre valami eszébe jutott.

Vizsgálóbírót kért, aki előtt fontos vallomást kívánt tenni. Kérését
kénytelenek voltak teljesíteni.
– Esztendőkön keresztül csaltam. Meghamisítottam az évi mérlegemet.
Becsaptam az államot. A kilences számú pénzszekrényem alsó fiókjában
megtalálhatják azt a kis noteszkönyvem, amelyik a valódi adatokat
tartalmazza. Feleannyi adót fizettem, mint amennyit kellett volna!
Megvizsgálták a könyveit, és rájöttek, hogy igazat mondott. Az
ügyészség csalás és adóeltitkolás címén vádat emelt ellene. Fiai s felesége
kétségbeesésükben meg akarták fojtani.
– Mit tettél? Szégyenbe döntötted a családodat, es hozzá még anyagilag
is tönkreteszed őket!
Maga a vizsgálóbíró és a kórház igazgatója sem értették.
A harminchatodik emeleti katolikus templom lelkésze vasárnapi szent
beszédében mint a tisztító lelkiismeret-furdalás és a megtért bűnös
gyönyörű példáját emlegette.
Csak ő tudta diadalmas boldogan, mit tesz.
Türelmetlen izgatottsággal várta a napot, amikor a bírósághoz ment, ha
hordágyon viszik is, de túljut a Henderson Building kapuján.
Vigyázott magára. Engedelmes volt, s betartotta az orvosok legapróbb
parancsait is. Fájdalmai csökkentek, s néha újra bízott a felgyógyulásában.
Ismét felragasztatta parókáját, masszíroztatta az arcát. Készült az utcára.
26.

A falvak, szántóföldek kipusztultak. Elhagyott sivatagokon át vezettek a

vasutak. Akárcsak a hold hívására a tenger, szívódtak fel metropolisokba
az embermilliók. Mint az aranyszőke búzakalászok, nőttek napról napra
magasabbra a vaspaloták.
Tokióból és a Fokföldről, ugyanúgy, mint Európa korhadó
városmúzeumaiból meg nem álló millió sorok folytak New York felé.
Eleinte gazdasági okokból bevándorlási kvótákat állítottak ellenük, de
tudósok kiszámították, hogy az igazi aranykor akkor jön el, amikor az
emberiség egyetlen városban egyesül.
Ekkora népvándorlást még sohase látott a világ.
New York úgy nőtt, mintha az odaözönlő milliárd ember vállaira véve,
herkulesi izmokkal az ég felé tolta volna a buildingeket.
És az elv az maradt, hogy a város kiterjedése nem lehet nagyobb.
Elektromos robbantókészülékek észrevétlenül rabolták ki a földet, hogy
újabb emeleteket rejtsenek az eddigiek alá. A paloták tornyai szinte már
egy-egy gombnyomásra emelkedtek, nem is sejtve, hány méter magasan
állanak.
És a Henderson Building változatlanul New York kétségbevonhatatlan
csodája maradt. Már senki nem tudta, hányan szívják levegőjét, s hogy
hány emeleten és hány szobában laknak benne élő emberek.
Centrálpassage-ainak forgalmát már közlekedési rendőrök irányították, a
háznak külön képviselőtestülete, külön alkotmánya s több felekezetbeli
püspöke volt. Krisztus születése óta kétezertizennyolc év telt el.
27.

Berkeley Smith junior minderről mit se tudott.

Nem olvasott újságokat, nem hallgatott rádiót, nem látott embereket.
Várt.
Eljött a főtárgyalás napja.
Amint ezt annyiszor elképzelte, két fegyveres őr lépett be a cellájába.
Mögöttük jött fehér ruhás ápolók hordágyra tették. Kinyílt az ajtó,
végigvitték folyosókon, liftbe tették, s egyszerre megálltak a föld alatti rész
valamelyik emeletén…
– Mi az – emelkedett fel nyugtalanul –, hát nem a bíróságra megyünk?
– Már meg is érkeztünk. A Sous-sol huszonkettedik emeletén elkövetett
bűntettek a Henderson Building tizennegyedik kerületi járásbíróságához
tartoznak…
– A Henderson Building tizennegyedik kerületi…? Nem értem… Hát a
Henderson Buildingnek külön bírósága van?
– Hét darab, Mister. Még a kétezertizenegyediki törvény határozta el…
– Az nem lehet! Én nem akarok itt maradni! Könyörgöm, bűnös vagyok,
vallani fogok… de vigyenek máshová! A Rangers Street-i
törvényszékhez… vagy a broadway-i központi bírósághoz…
– Szegény őrült, nem tudja, mit beszél! Azt se tudta, hogy a Henderson
Buildingben bíróság van… Kétségtelenül felmentik és elmegyógyintézetbe
utalják…
Kicsit még tiltakozott, sírt, majd meggondolta magát, s mivel egyetlen
reménysége még volt, türelmesen elhallgatott.
28.

– Az enyhítő körülmények betudásával három hónapi börtön, amit

betegségére való tekintettel a kétszázhetedik emeleti rabkórházban fog
eltölteni. A tárgyalást befejezem.
Elájult. Amikor hosszú órák múlva magához tért, már ismét egy ágyban
feküdt. Fájt mindene, hónapok óta nem érzett lehangoltság erőtlenítette el,
s nem hitte, hogy még sokáig élve marad.
De hetek múltak, energiája nőtt, már nem gondolt a halálra, csupán a
terveire. Még soha nem szenvedett így.
Nagyon józan megfontolással belátta, hogy emberi számítások szerint
már semmi se segíti ki a Henderson Building falain. Pedig már
Kaliforniáról s a messzi Texasról is lemondott. Már csak egy-pár erdőt,
folyót, pár utcát szeretett volna látni. Kerek egy esztendő múlott el azóta,
hogy a két orvos beszélgetéséből megtudta az igazat. Többé álmában se
jutott eszébe, hogy valaha egészséges is lehet.
De még mindig nem adta meg magát.
Egy éjszaka újabb kínok lepték el. Kiáltozott. Hosszú idők után újra a
régi orvosa jött el. Kérdésére most őszintén megmondta az igazat:
– Talán még pár hónapja van…
Magas lázzal, jajgatva virrasztott, de félelemből nem vette be a
csillapítóporokat. Gyötörte egész múltja, szemrehányást tett gyáva
fiatalságáért. Képzeletben százszor megfojtotta feleségét s Magdolnát, a
második asszonyt, aki élete tragédiáját hozta. Már semmit nem várt, és a
jövőnek akár leheletkicsiny reménységéről is lemondott.
Egy reggel a rabkórházban léte óta először látogatója akadt.
Elállott a lélegzete, amikor meghallotta a nevét: Magdolna volt.
Az ápoló azt hitte, nem akar találkozni vele, s már kifelé indult,
megmondani.
Minden fáradtság nélkül felült az ágyban. Egyszerre nagy világosság
nyílott meg szemei előtt. Olyan boldog láz fogta el, hogy most egyszerre
azt hitte, álmodik.
– Vezesse be!… – lihegte mohón, s a hirtelen eltorzult szájára mosolyt
erőltetett.
29.

– Szegény barátom, Berkeley… igazán oly régen készülök meglátogatni.

Ki se mondhatom, mennyire magával érzek. Ha tehetek valamit az
érdekében, vagy ha egy s másra szüksége volna…
Az asszony közel, az ágya szélére ült, s undorodással vegyes részvéttel
nézte Berkeley Smith junior csontvékony karjait. Egy másodpercig tálán
lelkiismeret-furdalása is volt.
Berkeley már tudta, mit akar. Mosolygós fölénnyel uralkodott magán.
– Végtelenül kedves, hogy eljött. Nem volt nap, hogy ne gondoltam
volna magára. Hogy mást ne mondjak: nézze például ezt a kis aranyláncot!
A nő kicsit csodálkozó, kedves mosollyal hajolt közel.
– Itt ni!… Itt ni! Nem tudok jobban felemelkedni.
– Hol, kedves barátom? Nem látok semmit…
– Itt ni! – ordította felbőszült hörgéssel Berkeley Smith junior, s
citromsárga kezeivel befonta az asszony nyakát.
– Segítség! Megőrült! Végem van!
A nyitott ajtó mögött álló ápoló már későn érkezett. A nő teljes
hosszában végigbukott a földön. Ruhája felcsapódott, és kilátszottak
selyemharisnyás térdei.
– Végre! Végre! Végre megfizettem a lábamért s végre, még ha a világ
minden gonoszsága összefog is, kijutok a Henderson Building kapuján…
Mert esküdtszékük talán még sincsen… se villanyszékük. Nem! Nem!
Most az egyszer győztem! Most az egyszer hiába minden… hála az égnek
és a sorsnak, ötvenöt éves koromra, hacsak órákra vagy napokra is,
meglátom New York annyira gyűlölt es annyira vágyott avenue-jait!…
30.

– Féltékeny voltam hajdani szeretőmre, s előre megfontolt szándékkal

öltem meg. Bűnösnek érzem magam, és lakolni akarok… – vallotta
Berkeley Smith junior a kétszázadik emelet esküdtjei előtt.
– Kérem védencem elmeállapotának megvizsgálását – állt fel a védő –,
hisz szemmel láthatóan nem beszámítható!
Mosolygott. El volt készülve erre a fordulatra, s azt is tudta, hogy most
tiltakozás és kitörések helyett nyugodtan kell viselkednie. A szakértők
véleménye egyhangú volt:
– Kissé egzaltált, de beszámítható.
A verdikt nem késett soká: halál!
– Végre! – ujjongott Berkeley, és tudni sem akart arról, hogy kegyelmi
kérvényt írjon alá.
– Ebben az esetben – állott fel ünnepélyesen az elnök – a kivégzés
holnapután hajnalban lesz a föld alatti rész háromszáztizenegyedik
emeletén…
– Hol?! – ordított fel halálra váltan az elítélt. – Hát a Henderson
Buildingben már villanyszék is van! Ha én ezt tudom…!
– Vezessék el! – rendelkezett a főügyész.
31

És még mindig nem adott fel minden reményt, sőt az volt az érzése, hogy
élete nagy álma csak most fog megvalósulni igazán.
– Utolsó kívánsága? – kérdezte a fogházigazgató azon a tragikus
hajnalon.
– Autóval végigkocsizni az Ötödik Avenue-n!
Először nem értették. Majd a főügyész elé terjesztették. Tanácsülést
tartottak.
– Súlyos egészségi állapotára való tekintettel félő, hogy egy ilyen, nyílt
utcára való kirándulás tragikus következményeket, esetleg szívszélhűdést
is okozhat. Ez pedig kivonná az igazságszolgáltatás keze alól. Nem
teljesíthető!
– Uram! Kegyes jó uraim! Ötvenöt éve várok erre a percre, ezért
jelentettem fel magam annak idején, ezért lettem beteg… most ezért
öltem… legalább azt engedjék meg, hogy a kapuba téve végignézzek a
másik oldal házain!
A legfelső bíróság e kérés fölött szó nélkül napirendre tért.
Még kiáltozott. Már azzal is megelégedett volna, ha a legfelső emeletek
teraszaira felengedik. Két fogházőr megragadta. Most először, nehogy kárt
tegyen magán, bilincseket raktak a kezeire.
32.

A terem ajtajában volt.

– Bátorság, gyermekem! – nyújtotta felé a fegyház lelkésze a keresztet.
Bekötözték a szemét. A villanyszékre ültették.
– Végem van, de vigasztal, hogy legalább a halott testem eljut oda,
ahová szegény lelkem életében sohase mehetett el!
– Krisztus jósága és könyörülete végtelen… – imádkozott a pap.
A hóhér megindította az áramot.
33.

– Henderson Building állam nevében ünnepélyesen átveszem a

krematóriumot… – fogott kezet az építésszel a parlament elnöke.
– A hamvasztókeszülék füsteltüntető szerkezete talán még nem egészen
tökéletes. Azonban néhány kísérlet után remélhetőleg ez is teljesen rendbe
jön.
– Olvasom, hogy egy fegyencet végeztek ki ma reggel. Esetleg
kipróbálhatjuk vele!
– Kitűnő ötlet. Azonnal intézkedem.
– Még egyszer mindenhez gratulálok, mérnök úr. A továbbiakban sok
szerencsét… és addig is… a viszontlátásra…
– Alázatos szolgája! A viszontlátásra, elnök úr.
34.

A föld belseje és a felhők magassága felé nőtt, nyúlt, terjeszkedet a város.

Óriási fúrók vájtak új emeleteket az eddigiek alá, és sirályszerűen lebegő
vasgépek zúdítottak tornyokat tornyok fölé.
New York már akkora volt, hogy egy-egy utcája házainak súlya
nehezebb lett hajdani világrészek egész városainál…
A földkerekség óriási sivatag lett, ahol nem volt élet, sem gondolat, sem
akarat. A Természetesoxigén-ellenes Liga kipusztíttatta az őskorok utolsó
maradványait: a fákat és a madarakat is. Időnként gázszőnyegekkel
lekaszálták a mégis fel-felmerészkedő parányi életeket.
A földön egyetlen város maradt.
És a Henderson Building, mint a legmagasabb sírkő túlzsúfolt
temetőhantok között, változatlanul uralkodott a városon. Föld fölötti és
föld alatti karjai ezer emelet szélességre nyíltak. Sok millió gyermek
született a falai között, akik felnőttek, megvénültek s meghaltak anélkül
hogy egyszer is túljutottak volna a kapuin.
De ezeknek már aligha jutott eszükbe megszökni, börtönbe jutni,
gyilkolni, csak hogy legalább a haláluk előtt meglássák az Ötödik Avenu-
et.
Boldogok, nyugodtak… talán csak emberek nem voltak.
Berkeley Smith junior nevére már senki sem emlékezett.
A jövő házvárosa
SÁNDOR KÁLMÁN

ASSZONYVÁROS
(1932)

A tébolyda naplójában ez a diagnózis állt: Gyógyíthatatlan épelméjűség.

Sűrű szőke haját simán hátrafésülte, arcát szakáll keretezte, szerette a
csillagokat, és első tekintetre épelméjű embernek nézte volna őt akárki.
Kongó fehér folyosókon csikorduló ajtók visszhangja döngve szólt, a
hatalmas park diófái alatt a csöndes betegek sakkozgattak eleinte, az
ápolók csíkos köpenyt viseltek, s a kényszerzubbonyok barnásszürke
darócból készültek.
A különös események a tébolydában a negyedik év végén kezdődtek,
egy forró augusztusi napon.
A kapu alatt hatalmas, csukott szürke autó állt meg. Julius Caesart,
Napóleont, Nagy Sándort és más egyéb nagy hadvezéreket – mintegy
tizenöt-húszat –, akik szintén a tébolydában laktak, vitt el ezen a napon a
szürke autó. Nem is jöttek soha többé vissza. Igen, ezen a napon
kezdődött! Először a hadvezérekre került sor, aztán a dühöngőkre, végül a
szelíd vallásalapítókat is elvitték, s a szőke szakállú ember teljesen egyedül
maradt a tébolyda boltozatos folyosói alatt. A férfiorvosok és -ápolók is
eltűntek az intézetből, helyükbe nők jöttek, markos, fehér köpenyes,
hangos beszédű nők.
Tizenhat éve lakott a tébolydában, és szerette a csillagokat. Egyedül
maradt az intézet kongó, boltozatos termeiben, a többieket már mind
elvitték, mert ekkor már – a nagy háború tizenkettedik esztendejében –
drága volt a vér, s odakünn a fronton már az őrülteket és nyomorékokat is
használni tudták valamilyen munkára.
A szőke szakállú embert első tekintetre épelméjű embernek nézte volna
akárki. Éppen ez volt a bökkenő, amiért nem került ki a frontra sohasem. A
szőke szakállú férfi a világ legveszedelmesebb őrültje volt.
Gyógyíthatatlan épelméjűségben szenvedett.
 ***

A főorvosnő bejött a kórterembe. Végigpillantott az üres ágyak hosszú

során. Az utolsó ágyon tenyerébe ejtett fejjel ült az utolsó őrült: a szőke
szakállú ember. A főorvosnő hozzálépett. Kicsit köszörülte a torkát, mély
lélegzetet vett, és szinte bocsánatkérő testtartással megszólalt:
– Kedves Őrült úr – mondta simogató melegséggel – én igazán nem
tehetek róla, igazán nagyon sajnálom…
– Nos? – kérdezte a szőke szakállú ember, és csodálkozva felemelte
fejét.
A főorvosnő szinte elpirult zavarában, aztán kinyögte:
– …sajnálom …igazán sajnálom… ilyen érdekes klinikai eset, mint
ön… de az intézet feloszlik… megszűnik… tetszik tudni, a rezsi nagy…
egy ápoltért igazán nem érdemes… a kormány törölte a költségvetésből a
tébolyda fenntartását… nincsenek őrült urak itten… nem fizetődik ki. Ön,
tisztelt Őrült úr, tartozik elhagyni az intézetet.
– Hogyan – ütötte fel fejét tágra nyitott szemmel az őrült –, mi oszlik
fel?
– A tébolyda a mai napon megszűnik. Orvosnőkre és ápolónőkre másutt
van szükség.
– De kérem – méltatlankodott az őrült –, tizenhat éve itt lakom, nekem
szerzett jogaim vannak, én tizenhat éve őrült vagyok, hova menjek én, se
állásom, se lakásom.
– Sajnálom – mondta keményen a főorvosnő. – Mindnyájan nehéz
időket élünk. A parancs parancs. Ön szabad. Mehet, ahova akar.

***

Így esett, hogy a szőke szakállú ember másnap délután – a nagy háború
tizenkettedik évében – az országúton bandukolt a város felé. A világ
alaposan megváltozott a tébolydában töltött tizenhat év alatt. A nyári mező
kopár volt, búza nem hajladozott rajta, szántó-vető ember nem
foglalatoskodott rajta. A levegőben repülőgépek manővereztek, az út
szélén itt-ott magányos, furcsa kőtorony szomorkodott. Az ég lilás volt.
Alkonyodott. Rőt tüzek égtek valahol, reflektorok fénykévéje kutatta az
eget.
Sűrű este szállt a földre, mire az ember a városba ért. A villamos lámpák
pislákolva égtek, sötét utcákon halkan koppantak a járókelők léptei,
asszonyok siettek hazafelé. Villamos csilingelt el mellette, nő vezette a
villamost, nők ültek a villamoson, autók suhantak el az aszfalton, a
volánnál lányok ültek. Homályos boltok mellett ment el. Kíváncsian
benézett az ablakon. Asztalosműhely. Egy nő dolgozott valami
koporsóforma deszkaalkotmányon, egy másik nő feltűrt ujjakkal a
gyalupadnál állott. Egy stráfkocsin valami pénzszekrényt szállított öt nő,
ketten pipáztak a bakon és rekedt kurjongatással hajtották a lovakat.
Férfiembert nem látott egyet sem.
Vállába húzott tejjel bandukolt tovább. Nagyon éhes volt már. Egy darab
kenyér lenne jó – tűnődött, aztán továbbvitték lábai.
Kávéház ajtaján nézett be. Nők ültek a zenekarban, a portás magas
termetű, fekete asszony, és benn a parketten két nő táncolt egymással. Egy
borbélyüzlet cégtábláján a borbély szó le volt ragasztva, mindössze ennyit
olvasott a cégtáblán. …és fodrász. Egy nő nyakát borotválta a segéd, aki
nő volt. A manikűrasztalnál két nő ült egymással szemben, egyik éppen
pirosra festette a másik körmeit. Egy idősebb kövér hölgy ondoláltatta a
haját. Az uccasarkon egyenruhába öltözött rendőr álldogált, a rendőr
szoknyát viselt. Temetési menet jött szemben, a kocsi bakján nő ült, a
koporsóban nő feküdt, a kocsi után nők baktattak. Egyetlen férfit nem
látott. Sötét kételkedés költözött az őrült szívébe, halántékán kivert a
veríték.
– Megőrültem – suttogta –, tisztára megőrültem. Az asztalos, a borbély,
a rendőr, a villamosvezető, csupa nő. De hát az isten szerelmére, hova
lettek a férfiak?!
A rosszul világított gyalogjárón két feketébe öltözött női alak jött vele
szemben. A villanylámpa alatt találkoztak össze. Az egyik nő földbe
gyökerezett lábakkal megállt, kinyújtott mutatóujjával a szőke szakállú
emberre mutatott, és rikácsolva elnyújtottan mondta:
– Férfi!
A szőke szakállú ember csodálkozva hátranézett, aztán vállat vont és
továbbment. A két nő megfordult, és megindult a szőke szakállú után.
Útközben többen csatlakoztak hozzájuk, a tömeg nőttön-nőtt az ember
mögött, a szőke szakállú a hátán érezte különös kísérői furcsa, égető,
szemérmetlenül mustrálgató pillantását, és a tömeg fenyegető
mormogásából időnkint tisztán kihallotta a rekedt, rikácsoló, elnyújtott,
panaszos szót:
– Férfi!
Ment, mendegélt, gyomrában kínzó éhség, háta mögött morajló,
fenyegető, ismeretlen asszonyok. Két asszony valamin össze is verekedett,
és csúnya szidalmak közt estek egymás hajának. Időnként újra felcsendült
a fenyegető kiáltás:
– Férfi!
Egy péküzlet ajtaja elé ért. Nem bírta tovább.
Lesz, ami lesz – gondolta –, egy darab kenyeret csak adnak. – Az
ajtónyílásra senki sem nézett fel. A szőke szakállú férfi megállt a pult előtt,
és remegő hangon mondta:
– Nagyon éhes vagyok, egy darab kenyeret kérek.
A szolgálókisasszony felpillantott a hangra, összecsapta a kezeit, és tátva
maradt a szája.
– Férfi – suttogta elfehéredő arccal, s pillanatig tétovázott. Akkor
metsző, hideg hangon megszólalt:
– A létezési igazolványát kérem!
– Egy darab kenyeret – ismételte nyugodtan az ember.
– A létezési igazolványát – mondta a nő.
A szőke szakállú mutatta, hogy nem érti, ő kenyeret kér, ő éhes, ő nem
ismer semmiféle létezési igazolványt, neki nincsen is igazolványa arról,
hogy ő létezik, de hát itten van.
– Nincs? – kérdezte fenyegetve a nő. – A frontról szökött, ú-úgy? Leona,
eredj rendőrért! – Az egyik nő kiment az ajtón, az ajtó előtt fenyegető,
mozgolódó asszonytömeg nőttön-nőtt. A kirakat üvegtábláját csörömpölve
betörték, a nyíláson vérző arcú asszonyok kandikáltak be egymás hátára
ágaskodva.
– Kérem – dadogta a szőke szakállú –, kérem, én csak egy őrült vagyok,
én éhes vagyok, én egy darab kenyeret szerettem volna, én egy férfi
vagyok, hát bűn az, kérem?
A pékkisasszony megvetően hallgatott, a tömeg verekedni kezdett az
ajtó előtt. Két rendőrnő jött, és bekísérték a szőke szakállút. Az ember
alázatosan ment a két nő között az őrszobára. Valami terembe tuszkolták.
Egyedül volt. Szorongó bizonytalanságban várt. Félóra múlva csengő női
hang szólította. A szőke szakállú összerezzent, aztán lassan felkelt, és
bement egy szobába, íróasztal mellett szőke hajú, szomorú arcú nő ült.
Rendőrtiszt. Sisakja előtte az asztalon, kardja a székhez támasztva. A nő
intett, a szolgálattevő kiment, becsukta az ajtót, és magukra hagyta őket.
– Neve – kérdezte a szomorú arcú leány szigorúan.
– Leó Xylt – dadogta a szőke szakállú.
– Foglalkozása?
– Kérem szépen, őrült vagyok – mondta kétségbeesett fintorral az ember.
 – Úgy – bólintott a leány, és nem is csodálkozott. Egy széket tolt az
emberhez. – Üljön le – mondta –, hát létezési igazolványa sincsen
magának?
Az ember hallgatott.
– Hm… hm – ingatta a fejét a nő, és kutató, furcsa pillantással nézte az
embert. – Ön férfi? – kérdezte hirtelen felnevetve.
– Igen – felelt pirulva az ember.
A leány idegesen dobolt az asztalon, akkor remegő kézzel hirtelen a férfi
feje után nyúlt, és lassan végigsimított a haján. Hallgattak. A szőke
szakállú lehajtotta a fejét, a nő merően nézett arcába, mely a szégyentől és
zavartól vérvörös volt. Akkor a leány valami táska után nyúlt. Púderdobozt
vett elő, szemöldökeit ívben meghúzta, bepúderezte arcát, száját kissé
kipirosította. Csönd volt.
– Nos – kérdezte egy darab idő múlva remegő hangon –, nos, hát így
hogyan tetszem?
Az ember kényszeredetten felnevetett.
– Hát kérem szépen – mondta –, miért tetszik énvelem viccelni, nem
vagyok én olyan, én… én igazán nem értem.
– Mit nem ért? – kérdezte a szomorú arcú leány.
– Hát… hát semmit sem értek. Mi az a létezési igazolvány, miért
kísértek be engem ide, miért érdekli a nagyságos rendőrtiszt kisasszonyt,
hogy tetszik-e egy ilyen szegény őrültnek, mint én vagyok… és… és… azt
sem értem, hol vannak innen a férfiak… ha meg nem sérteném alázattal.
A leány különösen nézett rá.
– A férfiak – mondta csöndesen –, itten nincsenek férfiak, a fronton
vannak, háború van – mondta keményen.
– Háború – ingatta fejét a szőke szakállú. – Háború van. De hát hol
vannak a púpos férfiak, a sánta férfiak, a nyomorék férfiak, az öreg férfiak,
a beteg férfiak, az őrült férfiak – azok hol vannak, kérem, és a gyermekek,
azok is hol vannak, kérem?
– A fronton vannak – mondta keményen a szomorú leány –, a púpos
férfiak, a nyomorékok, a betegek, az öregek, az őrültek… a férfiak mind a
fronton vannak. Tizenkét éve vannak ott ők. Mostan dől el minden, mostan
minden emberre szükség van. Gyerek nincs. Tizenkét éve… Ugye tetszem
magának egy kicsit?
– Tizenkét éve – bólintott az ember –, én kérem tébolydában voltam,
most már tudom, miért nem tudtam semmiről. Én kérem tébolydában
vagyok tizenhat éve már, pedig én tudom, hogy én épelméjű vagyok. A
Julius Caesart, a Napóleont és a Nagy Sándort elvitték. Mindenkire
szükség volt. Elvitték őket a tébolydából a frontra, csak én maradtam itten.
De nem vagyok én őrült, kérem, csak rám fogják azt. Ők. A púposak, a
betegek, a nyomorékok, az őrültek. Ez a világ sorsa. És nem mondom,
tetszik a kisasszony – vonta fel a vállát –, de köszönöm, én inkább
elmennék mostan.
– Itt marad – csapott az asztalra szigorúan a leány, felkelt, és idegesen
járt fel és alá. Időnkint fel-felnézett a szőke szakállú férfira – Majd lakat
alatt tartjuk, barátom – mondta gúnyosan.
Akkor történt.
Valami sziréna búgott, valami robbant, az ügyeletes rendőrnő berohant.
– Légitámadás – mondta.
Vaksötét lett hirtelen. Ajtócsapkodás, sikoltozás, kardcsörtetés,
repülőgépbúgás, lábak dobaja hallatszott. A nők kimentek valahova, az ajtó
nyitva maradt a zűrzavarban. A szőke szakállú nyugodtan kisétált rajta, és
a vaksötét, zűrzavaros éjszakában elindult az asszonyvárosból kifelé.
Hajnalra érkezett vissza az elhagyott tébolydába. Az egyik tükörben
szembenézett a maga szelíd, bánatos képmásával.
– Púposok, nyomorékok, őrültek, betegek – sziszegte, és öklével a
tükörbe csapott. Aztán felsóhajtott. – Itt jó – gondolta –, jó lenne itt
maradni, finom kis nyugodt tébolyda.
Bement az egyik dühöngőcellába, engedelmesen felvette az egyik
kényszerzubbonyt, lefeküdt a földre, és keservesen sírt. Hüppögve,
gyerekesen sírt egy óra hosszat, de nem jött senki, hogy a zubbony ujjait
bekösse.
Akkor öklével letörölte könnyeit, levetette a zubbonyt, a nyaka köré
hurkolta, és felakasztotta magát. A háború tizenkettedik évében.
Veszedelmes őrült volt. Szerette a békét, és ennek ellenére teljesen
épelméjűnek képzelte magát.
Kerékpáros ezredek rohama
DÁNOS ÁRPÁD
A HAZUGSÁG HALÁLA
(1932)

– Győzelem! – kiáltotta a híres professzor, és örömében szinte

körültáncolta a laboratóriumot.
Az anyag végre mégis megadta magát a gondolatnak, az ember maga alá
gyűrte és engedelmes szolgájává tette! Mennyi álmatlan éjszakának,
kétkedésnek, gyötrelemnek és számításnak az eredménye ez a finom kis
műszer, amely itt fekszik most előtte laboratóriuma asztalán.
Szeretettel, mint egy kis fiúcska fejét, simogatta meg az ezüstkészüléket,
és boldogan mosolygott.
Húsz év óta talán először.
…Amikor így kezében tartja annyi évnek munkáját, Schild tanár előtt
elvonul egész addigi élete.
…A kisdiák pajtásaival vitatkozik a kollégium udvarán… társai nem
értik és kicsúfolják… csak amikor a fizika tanára közbelép, és igazat ad
neki, ódalognak el visszafojtott haraggal. Elismerés helyett stréberséggel,
törtetéssel vádolják.
…Az egyetemi katedrán áll… fiatal, boldog… szép felesége, akit még a
tanulóévek alatt szeretett meg, hűségesen támogatja terveiben… valami
nagyot szeretne produkálni… ami kardnál, ágyúnál, diplomáciánál és
aranynál jobban, hatásosabban segítené elő az emberiség boldogulását, ami
megölné a világ leghatalmasabb ellenségét – a hazugságot!
És ez a gondolat úgy elhatalmasodott lelkén, hogy a környezete már-már
rögeszmének tartotta. Úgy látszik, minden tudósnak megvan a maga
bogara… a mi professzorunk egy fantaszta… Hogyisne! Olyan gépet akar
fabrikálni, amely megmutatja, leleplezi az emberek legtitkosabb
gondolatait, a rejtett vágyakat, a mélyre ásott gyűlölködést, mely szelíd
vagy alázatos mosoly mögé rejtőzik…
De a tudós nem törődött az emberek véleményével. Csak a számításai és
kísérletei érdekelték. Legnagyobb gyönyörűsége az volt, ha
laboratóriumában a számtalan finom kis tekercs, elektromos huzal és
dinamó fölé hajolva fáradhatatlanul dolgozott nagy művén.
És most végre elevenére tapintott a féltékeny természet legcsodásabb
titkának. Ellopta, akár Prométheusz az égi tüzet!
Meghatottan gondolt feleségére.
 – Oh, Éva! Milyen megértéssel, csöndes türelemmel kísérted munkámat!
Nem türelmetlenkedtél, nem zúgolódtál, és nem tartottad elhanyagoltnak
magad!
Úgy érezte, méltó ajándék lesz ez a gép a húszéves megalkuvásért. Ami
dicsőség és gazdagság háramlik rá majd a gép után, azt mind az asszony
lába elé rakja.
Gyönyörködött művében.
– Mit Platón, mit Morus és a világ többi boldogítói! Az emberiség sorsát
most én tartom a kezemben! Nem az államrendet, nem a társadalmat kell
megváltoztatni, hanem magukat az embereket! Minden boldogtalanságnak
forrása a hazugság!
Toppantott a lábával, mintha sárkány fejére lépett volna. A hazugság
sárkányát taposta el ebben a pillanatban!
Boldogan vette kezébe a készüléket, hogy feleségéhez siessen. De
egyszerre eszébe jutott asszisztense, aki tizenöt éven át hűséges
munkatársa volt.
– Adalbert! – kiáltotta. – Adalbert! – És kinyitotta a nagy
laboratóriumhoz vezető ajtót.
Az asszisztens meglepetten lépett be a tanár titkos laboratóriumába,
amelybe a professzor eddig senkit sem engedett be.
– A boldogság gépe! – mondotta ünnepélyesen. – A gép, amely megöli a
hazugságot. Aminthogy kipusztultak a diluviális szörnyetegek a földről,
ahogy kihalóban vannak a bölények, kiveszőben a vadállatok és bacilusok
milliárdjai, úgy fogja kiirtani a földről ez a gép a hazugságot, és az
emberiség boldog lesz. Mert az igazság egyet jelent a boldogsággal.
Az asszisztens némán bámulta az ébenfa ládikót.
Nem tud szóhoz jutni a meghatottságtól – gondolta a professzor, és
nevetett elérzékenyült munkatársán.
– Nos, állj ide a gép elé – rendelkezett frissen és vidáman –, a gép
kezelése nagyon egyszerű, csak lenyomom ezt a fogantyút, így ni – akkor
különös búgás hallatszott –, és hiába tiltakozol, máris tudom, mit gondolsz
ebben a pillanatban! Hogy szeretnéd megölelni mesteredet, aki…
Hirtelen torkán akadtak a szavak, az igazság gépe az asszisztens lelkéről
felfedte a fátyolt, megszólalt, és a ki nem mondott szavak kísértetiesen
búgtak fel a levegőben:
– Mikor megy már a fenébe ez a vén hülye, hogy átvegyem a katedrát,
amely engem illet meg, hiszen évtizedek óta csak ennek az ostoba idea
fixának él, és semmi komoly dologgal nem foglalkozik.
 A professzor sietve kikapcsolta az áramot… a halk búgás meg szűnt, és
Schild szomorúan nyitotta ki az ajtót.
– Menj, Adalbert! Tizenöt évig éltél mellettem, szeretettel foglalkoztam
veled, bizalmamat élvezted, és íme, lelked most a maga igazi mivoltában
szólalt meg előttem…
Az asszisztens dadogott: nem érti mi ez… biztosítja a mestert…
De a professzor nem hallgatott rá, lódított egyet rajta, és az asszisztens
kipenderült a szobából.
Kellemetlen, hogy így megrontotta az örömét ez az incidens, de
végeredményben csak mellette szól. Mert lám, milyen fontos, hogy
felismerjük hamis barátainkat, az árulókat… hogy megtisztítsuk tőlük
magunkat és a társadalmat.
Hóna alatt a készülékkel loholt haza.
Kopogtatás nélkül lépett be felesége szobájába. Az asszony éppen
távozni készült.
– Éva – szólt hozzá ünnepélyesen –, ütött a szabadulás órája.
A felesége értelmetlenül nézett rá.
A professzor mosolygott, és gyöngéden átölelte.
– Most megkapod hűséged jutalmát. Azt hiszed, én nem láttam, mennyit
szenvedtél, nélkülöztél, mennyi lemondásodba került ez az élet mellettem?
Az asszony ideges, türelmetlen mozdulatot tett, és titokban az órájára
pillantott.
– Jó, jó – tette a vállára a kezét a tanár –, te most azt gondolod, ezért
nem jár elismerés, hisz te csak a kötelességedet teljesítetted. De én tudom,
hogy úgyszólván a fiatalságodat áldoztad fel nekem, legszebb húsz
esztendődet. Ám most vége a rabszolgaságodnak…
Az asszony félbeszakította:
– Bocsáss meg, drágám, de igazán…
A professzort nem lehetett kihozni a sodrából.
– Ó, olvasok a gondolataidban! Valósággal szégyenkezel, amiért itt
dicshimnuszokat zengek rólad. De, rövid leszek, gyere – és kézen fogta –,
itt a boldogság titka! A tiéd is, az enyém is, az egész világé!
Az asszony türelmetlenül pillantott hol a kis ládikára, hol az urára.
– Állj csak nyugodtan, így ni, most pedig mondj, amit akarsz, vagy akár
meg se szólalj, hisz úgyis a szívedbe látok, bár éppen nálad nincs szükség
erre a masinára, hiszen talán az egész világon te vagy az egyetlen ember,
akinek nincsenek titkai, aki egész életedet, minden gondolatodat hűségesen
megosztottad velem…
 A professzor mosolyogva nyomta meg a fogantyút, és a másik
pillanatban halálra sápadtan ütődtek fülébe az asszony szavakká csendülő
gondolatai:
– Húsz éve hallom ezt a butaságot, húsz éve kínoz ezzel a rögeszmével,
és most is feltart, pedig már félórája vár Károly, az a drága gyerek… Szent
Isten, már fél négy, képzelem, milyen ideges lesz az a szegény fiú…
Schild belerogyott a karosszékébe, és a tenyerébe temette az arcát.
Az asszony kerekre tágult szemmel, megrémült arccal hallgatta önnön
lelkének hangos beszédét, aztán dühös pillantást vetett férje vonagló
hátára, rándított egyet vállán, és vissza sem nézve kisietett a szobából…
…A professzor maga sem tudta, mennyi ideje ült ott magába roskadva,
összetörten. Képtelen volt megmozdulni. Szinte eszelősen suttogta:
– Hát érdemes volt?
Arra gondolt, hogy az igazmondó gép családi békéjét és boldogságát
dúlta fel.
– Az emberiséget boldoggá teszem, de a saját boldogságomat örökre
elvesztettem…
Aztán összeszedte magát.
– Mit számít az én egyéni tragédiám, amikor most az emberiségről van
szó! Új fordulópont a világ életében! Az államot, a társadalmat mentem
meg!
Erős akarattal elnyomta a keserű emlékeket, és munkához látott. Megírta
találmánya tudományos ismertetését, és lázasan készült arra az órára,
melyben készülékét a tudományos világnak bemutatja.
Napokon át le sem feküdt, egyedül végzett minden munkát, amióta
belelátott asszisztense és felesége lelkébe. Nem bízott többé senkiben.
Kollégáitól, barátaitól elidegenedett, és nem mert többé bizalmasan
beszélni az emberekkel.
Végre elérkezett a nagy nap.
Az előadóasztal előtti sorokban ültek a város vezetői. Eljött maga a
miniszter is, aki iskolatársa volt. Odaült melléje az előadóasztalhoz.
Schild tanár egyszerű szavakkal ismertette találmánya jelentőségét és
lényegét.
– Uraim! Az Isten boldogságra teremtette az embert, aki egyedüli
értelmes teremtménye. Megáldotta őt a gondolkodás tehetségével és az
alkotás vágyával, neki adta a földet, amely megtermi mindazt, amire
szüksége van. Mégis annyi a szenvedés és olyan kevés a boldogság a
földön. Miért? Megmondom: mert a hazugság lehetetlenné teszi a
harmonikus életet. Az én kis készülékem egy csapásra megszünteti ezt a
rettenetes átkot. Megöli a hazugságot, mindenkit rákényszerít majd, hogy
őszintén beszéljen, és így rászoktatja arra is, hogy ne legyenek olyan
gondolatai, melyeket el kell titkolnia… És az emberek majd Igaz
testvérként szeretik ezentúl egymást.
Schild professzor észrevette, hogy a közönség türelmetlen. Elhatározta,
hogy magyarázat nélkül bemutatja készüléke működését. Áramkört
teremtett, és az első sor közepén ülőre, a város polgármesterére irányította
a gépet.
A gép halk bugással megindult…
– Nekem ugyan hiába nagyképűsködik odafent a pódiumon a
miniszter… ismerem őt szilvafa korából… persze, most adja a nagy
puritánt… kész röhej a legutóbbi nyilatkozata, amelyben a korrupció
tűzzel-vassal való kiirtásával fenyegetőzik… nem rossz, igazán, míg egyik
öklét a közvélemény orra alatt rázza, a másikat szépen kinyitva tartja a
kijárók elé… hogy beleolvassák obulusaikat…
Az előkelő közönség felhördült, akár valami sebzett vadállat. A káröröm
valósággal sugárzott az arcokról. A polgármester elveszett ember, hisz a
miniszternek is van füle! Ő is hallja ennek a boszorkányos gépnek a
lélekből kiszivattyúzott vallomásait. A polgármester menekülni akart…
ekkor azonban a rendőrfőnökre irányította a professzor a gépet:
– Sikerült eltussolnom a kegyelmes úr unokaöccsének a panamáját…
remélem, most már nem fogja visszautasítani az előléptetésemet sürgető
kérvényt… hisz rég börtönben lenne a helye annak a fickónak, aki
sártéglákat szállított, a malterból kifelejtette a cementet, és a tűzfal
leomlott… két halott… de hiába lármázott a sajtó… az én
vizsgálóbizottságom megállapította, hogy a szerencsétlenséget a munkások
könnyelműsége okozta!
A városi fizikus, aki a rendőrfőnök mellett ült, izgatottan lökdöste a rend
legfőbb őrét.
– Megőrültél? Nem tudsz uralkodni magadon? Gondolj akármi másra
ebben a pillanatban!
A szerencsétlen nem vette észre, hogy ugyanakkor már az ő lelki
szennyesét szellőztette az irgalmatlan készülék, és a város színe-java
dermedt rémülettel hallgatta a mocsokáradatot:
– Utóvégre miért strapáljam magamat annyira ezért a mafláért! Miért
igyekezzem rávenni, hogy másra gondoljon? Hiszen a találmány csak az én
malmomra hajtja a vizet! A professzor kirúgta az asszisztensét… ha igaz,
hogy a találmány világszenzáció, a fővárosba helyezik át, és én kerülök a
helyére.
 A helybeli lap szerkesztője annyira el volt foglalva a saját gondolataival,
hogy csak akkor riadt fel, amikor a mellette ülő képviselő az arcába vágta a
kesztyűjét, és bitang csirkefogónak nevezte.
– Megőrültél? Mi bajod velem? – kérdezte dühösen. De hirtelen
elnémult, mert ekkor már ő is hallotta a maga kicsinyes lelke összevissza
kóválygó vágyainak, terveinek és gyűlölködő, fullánkos ötletszikráinak
hangos pattogását.
– Csuda botrány! Remek! Ezt a gépet fel kell állítani a
szerkesztőségben! Az ilyen álszent demagógnak, mint az én képviselő
barátom, el kell legalább tűnnie a szereplés színteréről. No, hisz ismerem a
titkos útjait, és barátság ide, barátság oda – legközelebb le fogom leplezni,
hogy mit is keres a Nefelejcs utcában, annál a kis táncosnőnél, ez a
feddhetetlen jellemű, többszörös családapa!
Az ismert hadseregszállító eltakarta az arcát, azt hitte, hogy így
menekülhet. De a csudálatos gép átlátott rajta, akár az üvegen:
– Tízmilliót kerestem papírbakancsaimmal, és már küszöbön áll a bárói
kinevezésem… annak a kis színésznőnek megveszem a villát a születése
napjára… csak a feleségem ne lenne olyan féltékeny… no, majd elintézem
egy csapásra… detektívekkel figyeltetem, és ha valamire rájövök, beadom
a válópert…
Az asszony, aki a jobbján ült, halk sikollyal elájult. Szerencséje volt,
mert eszméletlen állapotban volt, és így a gép nem ellenőrizhette titkos
gondolatait.
De annál hangosabban szólaltak meg a többiek szennyes esetei, flörtök,
randevúk, házasságtörések, tolvajlások, intim családi botrányok…
Nincs az a bűnügyi dráma, divatos regény vagy pamflet, amely ennél
izgalmasabb olvasmány lett volna!
A végzetes gép vészjóslóan berregett, és a közönség izgalma mind
indulatosabb tiltakozásokban tört ki.
A professzor halálsápadtan, de rendületlenül állott a pódiumon és
irányította a hazugságölő sugarat, amely kinyitotta a lélek szellőzetlen
ablakait, rést vágott a szívek sötét odúiba, és a förtelmes mocsárra
reflektorként vetette az igazság fényét.
Ide-oda cikázva halászott a már-már forrongó tömegben, vágyva,
remélve, hogy végre egy tiszta, nemes lelket is talál…
És ekkor régi iskolatársára, a miniszterre tévedt a tekintete.
Ó, ez az ember meg fogja őt érteni!
Feléje akarta irányítani a gépet…
 A miniszter elhárító mozdulattal felállott, és jóakaratúan így szólt
Schildhez:
– Ne törődj ezekkel az emberekkel, te igazán nagy dolgot műveltél,
amikor ezt a remek készüléket feltaláltad.
A tanár hálásan pillantott fel.
– Kegyelmes uram, boldog vagyok, hogy megérted találmányom
jelentőségét, hogy nem hiszel ezeknek az embereknek a tagadásában, a gép
híven szólaltat meg mindent, méltóztassál csak kipróbálni…
A miniszter gyorsan felelt:
– Ó, azt tudom, hisz együtt jártunk iskolába, egy napon érettségiztünk,
egy napon lettünk doktorok, épp ezért boldog lennék, ha kipróbálnád.
A miniszter kissé idegesen tolta félre a gépet, azután így szólt Schild
tanárhoz:
– Majd máskor, barátom, máskor, most nem lehet, hisz látod, hogy az
emberek milyen indulatosak.
És valóban, a hallgatóság most már egy emberként üvöltött és tombolt:
– Méregkeverő! Össze akar minket veszíteni…
Az egyik asszony, akinek viszonyáról épp most rántotta le a leplet a gép,
felháborodottan kiáltotta:
– Törjük össze a hazugság masináját!
A miniszter mosolyogva nézte az ordítozó embereket. Majd odaszólt
barátjához:
– Itt ugyancsak haragszanak rád, kedves barátom, jó lesz, ha gyorsan
távozol… a kapu előtt áll az autóm, szállj belé, majd a titkárom biztos
helyre vezet. Mert itt ugyan az életed sem biztos! Pedig nekünk
vigyáznunk kell rád, mert mától kezdve sok minden függ tőled…
Schild professzor lehorgasztott fővel lépett le a pódiumról, hogy a hátsó
ajtón kisurranjon.
A miniszter közben gyorsan utasítást adott a titkárának:
– Ültesse Schild tanárt az autóba, és nagyon vigyázzon rá! Személyesen
felel érte!… Egy pillanatra magára ne hagyja!… A sofőrnek mondja meg,
hogy kerülővel vigye ki az állami tébolydába. Ott a nevemben intézkedjék,
hogy Schildet a leggondosabban őrzött különzárkába csukják. Azt a gépet
pedig darabokra töri, érti, darabokra. És vigyázzon, hogy egy csavar se
maradjon épen abból a masinából, érti, egy darabocska sem. Azokat a
papírokat és írásokat, melyeket Schildnél talál, elégeti, minden egyes lapot
külön és gondosan, a hamut szélnek ereszti… ha mindent ügyesen elvégez,
nem marad el a jutalom, de ha egyetlen parancsomat elmulasztja, az
állásával játszik.
 A titkár – fiatal és hívő – megkockáztatja a kérdést:
– De hát valóban bolond ez az ember?
A miniszter haragosan felelt:
– A legveszedelmesebb bolond, aki valaha járt a földön. Az emberiség
legnagyobb ellensége. Az igazi Antikrisztus. Meg akarja ölni a jótékony
hazugságot, amely egyedül teszi lehetővé, hogy az emberek békében
éljenek egymás mellett, másrészt azzal, hogy az emberek számára
lehetetlenné tenné az őszinte gondolkozást, kiűzné az igazságot egyetlen
biztos védővárából, és így a hazugsággal együtt az igazságot is kiirtaná a
világból.
A titkár megindult, minisztere pedig nyájasan a társasághoz fordult, az
urakhoz, akiknek titkos gondolatait az előbb ismerte meg, és mosolygott.
– Uraim, felejtsük el ezt a kis epizódot!… Szegény Schild… a folytonos
munka áldozata… Az állam kötelessége, hogy betegségében gondozza…
n'en parlons plus!* Higgyék meg, mindig örülök, ha szülővárosomba
hazajöhetek, és azok között lehetek, akikkel együtt nőttem fel, és akik,
tudom, szívből szeretnek és őszintén ragaszkodnak hozzám…

SIMÁNDI BÉLA

*
nem mondunk többet! (fr.)
LÁZADÁS
(1932)

Már túljutott az emberiség azon az ezredfordulón, amelyet annak az Úrnak

születésétől számít, akivel akkor már nemigen törődött.
Az utolérhetetlen technika jegyében zajlottak le ezek az ünnepségek,
mert a megelőző évszázad a technika fejlődésének nagyszerű ideje volt.
Mintha nem is az emberek ünnepeltek volna, hanem a gépek ülnének
valami pokolian fenséges diadalmi tort.
Hangszórók töltöttek be indulóinkkal minden utcát, teret, lakást.
Gépzene, melynek melódiátlan, monoton ritmusa gépkerekek kattogására
emlékeztetett, szirénák bugásával tarkítva.
Újságok nem jelentek már meg, ahogyan a könyveket is csak mint a
múlt idők emlékeit őrizték gazdag emberek. A hangszórók bömbölték bele
a világba a híreket, amelyek érdektelenek voltak, hiszen az egész
emberiség egy államegységbe tartozott, kötött gazdasági keretek között élt,
súrlódásokra nem volt semmi oka. De ha csak szólásig bátorkodtak valahol
az új rend elégedetlenjei, akár, hogy a régit visszasírják, vagy még újabbat
kívánjanak, azokkal végzett a gáz.
Könyvek nem jelentek meg. A költők, művészek akkor már mind éhen
haltak. Mi szükség is volna arra az elégedetlen népségre, amikor az
emberiség bölcs vezetői annak anyagi javairól viszonylag tűrhetően
gondoskodtak? Hogy lélek is van, teli vágyakkal, amelynek kell a
művészet? Ki mondta azt? Az előző évezredek költői, filozófusai,
népcsalói. Hát jöttek most újak, akik bizonyították, hogy nincs. Az lett az
új filozófia, hogy nincs filozófia. Ez nagyon kényelmes álláspont annak,
aki nem éhes, hát miért adjon kenyeret annak, aki fárasztani akarja?
Mert az évszázados szociális törekvések is diadalra jutottak. Nem a
gazdagok bölcs, emberséges belátásán, hanem a kémiai laboratóriumokban
oldódott meg ez a kérdés, ahol az emberi szervezet táplálását vegyi úton,
olcsón találták ki. Ezzel a kenyérkérdéssel a másik nagy baj, a munkaidő
dolga is rendeződött. Nem a föld adta már a táplálékot, nem kellett azt
hosszú, fárasztó munkával művelni. De a vegyészet és a fejlett géptechnika
az iparban is a legkevesebbre csökkentette az emberi kéz munkáját.
 Csak a laboratóriumokban és a repülőtereken folyt lázas munka. Mert a
fejlett repülőtechnika szinte néhány órányi közelségbe hozta egymáshoz a
földrészeket, és a nagyon is ráérő emberek sokat utaztak.
A színház, a mozi is már csak a múlt emléke volt. A világ négy stúdiója
állandóan tartott előadásokat, és csak csavarni kellett egyet a rádión, máris
harsogott otthon az előadás, amelyet a felfeszített vásznon mindjárt látni is
lehetett.
Az emberi szervezet is a megváltozott körülményekhez alakult át Az
izmok elsatnyultak, visszafejlődtek, a mellkasok behorpadtak. Ezzel
szemben nagy fülük nőtt az embereknek, és a szemük dagadt ki. Mert csak
a szemre és a fülre volt szükségük.
A sorsok bölcs irányítói már nagy biztonságban érezték magukat, hiszen
a nyugtalan tömegek fő követelményét: az éhség és a sok munka
megszüntetését sikerült rendezniük. Úgy érezték, hogy évezredekre
biztosították uralmukat.
Bűntények, gyilkosságok izgalmai se dúlták a szenvedélyeket. Nem
voltak éhes emberek, a nagyravágyás is kihalt a szívekből, ami a gonoszság
szellemét elfojtotta.
Csak egy dolog körül támadt némi baj. Nagyon ráértek az emberek.
Unatkoztak. És ha az éhség rossz tanácsadó, az unalom is az. Tehát a
kenyér mellé cirkusz is kellett.
Milyen cirkuszt adhatott a gépek korszaka? A gépek cirkuszát. Azért
harsogott lélektelent az a rengeteg hangszóró. És ez a hangzavar jó időre
valami buta kábulatba tudta ejteni az emberiséget.
…De lassan lármának kezdték érezni a lármát, és a csend utáni vágy vett
erőt az érzőbb szíveken.
Ezek kimenekültek a végtelen, kietlen térségekre, ahová csak nagyon
tompán hallatszott el a hangszórók lármája.
Szellő suttogott, mert a szellőt nem tudta előállítani a fejlett technika.
Kitárták ványadt mellüket a szellő elé, és nagyokat lélegzetek a friss
levegőből. És ahányat lélegzetek, úgy erősödőt, úgy nőt a tüdejük.
Néhányan apró fadarabokat szedtek fel a parlagon heverő földről,
bicskát húztak ki zsebükből, és faragcsálni kezdtek.
Emberi formák kerültek ki a kések alól, és valamelyik így kezdet
gondolkodni:
– Mi lenne, ha ilyeneket nagyra faragnánk és tereinket a gépek erejét
dicsőítő hatalmas szobrok helyet ilyenek díszítenék?…
Ez volt az első kérdés kérdéstelen életükben.
Mások meg a szellőt figyelték, azt hallgaták.
 – Figyelj ide, hangja van a szélnek – mondták egymásnak. – Muzsikája.
És mennyivel szebb a hangszóróink zenéjénél!
Veszedelmes beszéd volt ez, forradalmi szavak, de a süket gépek nem
hallották.
Pedig akkor már egyre kevesebben kapcsolták be lakásukon a rádiót, és
egyre kevesebben nézték, hallgaták a kifeszített vásznon az élettelen
színházat. De többen és többen emlékeztek a szellő zenéjére.
És egy napon a provence-i mezőkön vagy a magyar Alföldön akadt egy
legény, akinek nóta születet a szívében. Egyszerű dal mezei virágokról, egy
szőke leányról, akit el nem érhet, de meg fogja csókolni, még ha
belepusztul is ez a világ.
Nótáját beledalolta a végtelen mezőbe. A szellő szárnyra kapta és vitte
mindenfelé a szomjas fülekbe. Mindenütt szerelmes áhítattal hallgatták,
itták magukba és énekelték tovább ezt a világot felforgatni induló kis dalt.

SZENTELEKY KORNÉL
HOLNAP, HOLNAPUTÁN…
(1933)

Már tíz napja úgy éltek, mint az őrültek. Sötétben, hírek, bizonyosságok
nélkül, rémségek, rettenetek, riadalmak között. Kint tanyáztak a szabad ég
alatt, a piszkos autókban, a szűk sátrakban, zilált arccal, szemükben a
téboly ingatag lámpása integetett. Gyerekek nyafogtak, piszkos
munkásasszonyok átkozódtak, az emberek minden kis zörejre
felsikoltottak, híreket szomjaztak, a levegőt kémlelték, és álmatagon,
figyelmetlenül fel-felriadozva őgyelegtek ide-oda.
– Borzasztó! Borzasztó!
A katonaság kint tanyázott Houdan határában. Szétszórtan, züllötten,
rosszkedvűen, fáradtan, mint a többi emberek. A tisztek keveset beszéltek,
szelídek és szórakozottak voltak, az őrmestereknek is elment a kedvük a
káromkodástól.
– Menjünk a vasútvonal mentén – indítványozta Róbert. – Arra sokan
szöknek át. Különben is… ki törődik a katonákkal?
– Akkor gyalog kell mennünk, ha csak valahogy Septeulig nem jutunk
az autóval. Csak azt tudnám bizonyosan, hogy a foszgén * motorrobbanást
okoz-e, avagy csak rémhír ez is, mint a többi?
– Nem, nem, ez komoly lehet. A katonaság nem használ egy motort sem,
pedig én magam láttam, mennyi katonai gép áll kint az úton.
– Az utak különben is tele vannak autóval. Még Septeulig sem lehetne
menni.
– Én mégis megyek! – kiáltotta Róbert. – Gyalog.
A parancsnokságot folyton ostromolták, hogy jöttek-e már hírek a
Városból, de a katonák csak vállukat vonogatták.
– De mikor mehetünk már egyszer?
– Aki a halálba akar rohanni, az mehet – szólt fanyarul egy fiatal
hadnagy, és csúnya ráncok karcolták össze bágyadt arcát.
Zavaros, rekedt rikoltozás követte szavait. Azt mondják, sokan már
visszajöttek. Miért nem engedik hát őket? Meddig kell még itt várni?

**
fojtógáz
Mikor kapnak már friss kenyeret? Ezt így tovább nem lehet kibírni! Meg
kell őrülni! Meg kell őrülni!
Róbert észre sem vette, hol van a katonai kordon. Már Tacoignières
közelében járt, amikor két katona sietett utána.
– Hová megy?
– Ameddig lehet – szólt Róbert, és kissé meglassította lépteit. – És
maguk hová mennek?
A katonák nem válaszoltak erre a kérdésre, hanem arról beszéltek, hogy
Versailles-ban sokan életben maradtak, és állítólag katonai bizottság is
ment volna Versailles-ba. Róbert vidámabb lett erre a beszédre, talán nem
is igaz az az elképzelhetetlen borzalom. Némán, friss lendülettel lépkedett
a sínek között, elöl ment a nyúlánk, kék szemű katona, mögötte Róbert és
az alacsonyabb, akinek az egyik szemöldöke ferdén fölfelé szökött, s ezért
valami hetyke, hamiskás kifejezése volt az arcának.
Két sportsapkás fiatalember tűnt fel a töltésen, velük szembe jöttek. Az
egyik különösen izgatott volt.
– Ne menjetek! Még eddig mindenki meghalt, aki Versailles-ig ment.
– Ti honnan jöttök? – kérdezte a kék szemű katona.
– Villiers-ből. De tovább nem lehet. Egy élő lelket sem látni arrafelé.
Érezni már a gázszagot…
– Én csak Sèvres-ig mennék – mondta tétován és szomorúan a ferde
szemöldökű. – Ott van a lakásom, ott hagytam a családom…
– Nem lehet! – siránkozott furcsa arcrándulással a sportsapkás. – Én is
mindent elvesztettem … Mindenkim a Városban maradt… Ez borzasztó!…
Arcán végigcsorogtak a könnyek. Lecsuklott fejjel bandukolt tovább.
Társa egy szót sem szólt, némán ment utána, mint az árnyék. A katonák
kissé megálltak, látszott rajtuk, hogy tétováznak. Róbert türelmetlen lett, és
indulni készült.
– Addig megyünk, ameddig lehet.
A katonák lassan megindultak. Most Róbert ment elöl. Valami kertészet
mellett mentek el, sok tarka rózsa, orchidea, krizantém és más virág virított
önfeledten, lágy, őszi színekben. Róbert nem vette észre a virágokat, pedig
máskor mindig Blanche-ra gondolt, ha virágot látott. Mert Blanche nagyon
szerette őket, sokáig őrizgette, ápolgatta, babusgatta, locsolgatta azt a pár
kis cserepet, amit születésnapjára kapott. Mindegyik olcsó, ványadt virág
felfrissült a lágy, simogatós asszonykezek alatt. Róbert ugyan Blanche-ra
gondolt, de azért nem vette észre a virágoskertet.
Néhány ház állott a sínek mentén, az egyik előtt emberek álldogáltak.
Róbert kissé megtorpant. Egy katona feléjük tartott.
 – Mi az? Szöktök? – És mosolygott.
Ez volt talán az első ember, akit mosolyogni láttak. Róbert is nevetni
próbált, de nem a legjobban sikerült. A katona komoly lett, azonban csupa
jóakarat maradt.
– Versailles-ig mehettek, most jött vissza egy vegyészmérnök, aki reggel
ment át kerékpáron.
– Nos, és mit mesél? Mi van Versailles-ban?
– Mi legyen? – szólt most már szinte komoran a mosolygós katona. –
Halál. Csak halál.
– De – erősködött Róbert – Houdanban azt beszélték, hogy sokan
életben maradtak…
A katona legyintett és továbbment. A vándorokat megint valami
tétovaság gáncsolta el iramló szándékukban, de aztán mégis megindultak, s
pár perc múlva már rendes, katonás ütemben mentek Garancières-ig.
Onnan már csak tíz kilométer Villiers, ahonnan viszont tizenkét kilométer
Versailles. A katonáknál térkép is volt, ezért tudták olyan pontosan az
adatokat.
– Én csak Sèvres-ig mennék – lihegett a ferde szemöldökű, aki
legkevésbé bírta az iramot de azt hiszem… ne menjünk ma Villiers-nél
tovább. Addigra este lesz. Mindenütt sötétség lesz, és én félek a
sötétségtől…
Fáradtak voltak és kicsit tébolyodottak, mint mindenki, aki tíz nap óta a
Városokon kívül várakozott, borzongott, remegett, átkozódott.
Garancières körül katonák tanyáztak. Az egyik – őrmester lehetett –
szürke körgallérban állt az egyik csoportban, és mikor észrevette a
jövevényeket, nagy, kemény lépésekkel feléjük tartott.
– Hova mentek? – kérdezte nyersen.
A nyúlánk, kék szemű volt a legnyugodtabb, a kis sèvres-i meg Róbert
lihegtek a gyors tempótól meg az izgalomtól. Ezért a kék szemű válaszolt:
– Addig megyünk, ameddig lehet.
– Hát nem tudjátok, hogy a kordonon túl senki sem mehet a
parancsnokság engedélye nélkül? Mi? A halálba akartok menni? A mérges
gázokat eddig hozza a szél.
– De hátha… – ellenkezett Róbert – életben maradtak… talán csak
elájultak…
– Ostoba beszéd! Senki sem maradt életben! Négymillió ember halt meg
percek alatt! Ez biztos. A repülőgépek mindennap kémlelik a Várost, de az
életnek eddig semmi nyoma sem volt föllelhető. És kísérleteket is
csinálnak, de eddig a gázok még nem oszlottak szét, még mindig
életveszélyesek. Most tehát eleget beszéltem. Hátra arc! Vissza a kordon
mögé!
– Őrmester úr – fújt szánalomkeltően a köpcös sèvres-i –, legalább azt
engedje meg, hogy kissé kipihenjük magunkat. Nagyon fáradtak vagyunk.
– Hát üljetek le!
Nagy szuszogások közt telepedtek le a talpfákra. Az őrmester otthagyta
őket. Hallgattak. Nagyon csüggedtek voltak, de azért mindhármukban a
kétely tovább dacoskodott. Tovább és tovább, ha mindjárt a halálba is, de
tovább a régi világba, az övéikhez a Városba! A kék szemű egy kis tabacra
gondolt a place de Clignancourt-on, a kaszárnyával szemben. A ferde
szemöldökűnek anyja jutott eszébe, amint a gázon a kávét melegíti.
Istenem, iszik-e még olyan jó, meleg kávét abban a rózsás ibrikben? Róbert
most észrevette az előtte elnyúló keskeny kertet, a bágyadt sárga rózsákat,
és Blanche-ra meg Susanne-ra gondolt.
Csökönyösen hitte, hogy őt várják odahaza, felesége kikérdezi majd,
hogy hol járt, milyen üzleteket csinált, és ő már készülődött a válaszra.
Angers-ben elég jól dolgozott, és Bretagne-ban is eladott néhány villamos
vajköpülőt. Mindent összevetve meg lehet elégedve ezzel a kéthetes
útjával…
– Nincs egy cigarettátok? – kérdezte a sèvres-i, és szemöldöke még
ferdébbnek tűnt fel.
Senki sem válaszolt, talán nem is hallották ezt az ostoba kérdést. Napok
óta nem lehetett cigarettáról beszélni. A kék szemű hátradőlt, és lehunyta a
szemét. Keserűen, káromkodós hangsúllyal nyögött egyet. Róbert óvatosan
lement és körülnézett. A vidék teljesen néptelennek látszott, úgy látszik,
csak a másik oldalon vannak katonák. Néhány bizonytalan lépést tett előre,
a Város felé. Egyszerre megállt. Mintha valaki kiáltott volna… Visszanéz.
Minden mozdulatlan. Ismét pár lépést tesz. Érzi, hogy a lábai vizesek, a
talaj itt lenn ingoványos, de most már mindegy. Tovább! Tovább!
Mikor már jó messze járt, akkor nézett csak vissza. Sehol senki, a csend
szinte rettenetes. Felkúszott megint a töltésre. A két katona még mindig ott
hevert, de a garancières-i katonákat elfödték a fák. Boldogan szaladni
kezdett, néha hangosan felkacagott, és rakoncátlanul kurjantott. Egy
néptelen őrház vagy állomás tűnt el mellette, három tehervagon, azután
csak fák, póznák és csend, csend, csend. Most kezdte először érezni a
csend borzalmát, és úgy akart ellene védekezni, mint gyerekkorában,
amikor fojtott, sötét csendben ment át kis házuk udvarán: dudorászott. És
egy régi, kopott kuplé dallamával sietett, botorkált, lihegett előre, egyre
előre. Egyszerre megnémult és megtorpant. Valami mozgott a távolban, a
töltés alatt húzódó úton. Róbert leguggolt, és négykézláb kúszott a
legközelebbi bokorig. Szíve rettenetesen kalapált, úgy érezte, hogy most
észreveszik és visszaviszik. A foga is vacogni kezdett, mintha a hideg
lelné. Szájában mégis valami forró szomjúság lángolt. Még beteg lesz, és
gondot okoz Blanche-nak…
Két katona közeledett, és egy asszony dülöngött közöttük, mintha részeg
lenne. Az asszony kiabált, sikoltozott, de Róbert zakatoló szíve és lázban
zúgó feje miatt semmit sem értett. A két katona húzta, tolta az asszonyt. Az
asszonynak kormos volt az arca, szemei ijesztően fénylettek. Végre
elmentek, és Róbert végre fölemelkedhetett. Kissé szédült, de azért megint
szaladva botorkált tovább. A torka kínzóan száraz volt. Nem messze
valamit fényleni látott: csatorna, patak vagy poshadt ingovány? Mit bánja
ő! Szomjas, hát iszik. A víz a boruló esti fénynél elég tisztának látszott.
Róbert ráhajolt a zöld tükörre, bal kezével egy kiálló kőre támaszkodott, és
száraz nyelvével kutya módra lefetyelte a vizet. Fáradt, türelmetlen és
ügyetlen volt, hamarosan vizes lett az arca, a kabátja, a melle, a könyöke,
de legalább szomjúsága csillapodott. Mikor pedig torka szárazsága
alábbhagyott, valami hirtelen álmosság zuhant rá. Alig tud pár lépést tenni.
Szemhéját már semmi sem tudja felpeckelve tartani, lábaira titkos súlyok
akaszkodnak. Jaj, de fáradt!…
Csöndes este pihegett a dermedt tájon. Zúgos, borzongós csend, amely
nagyon hasonlított a halálhoz. Az országúton semmi, a töltésen semmi, a
Városban semmi, az égen semmit; se hang, se fény, se mozgás.
Róbert lehullott a töltés lankáján. Néhány percig átborzongott rajta
ennek az esti csöndnek és fénytelenségnek minden iszonyata, aztán hirtelen
lecsukódtak szemei, és nyitott szájjal horkolni kezdett, mint otthon
Blanche mellett a rue Lecourbe tisztátlan bérházában.

***

Egy rigó fütyült az egyik aszott cseresznyefán, és Róbert felriadt. Már

hajnalodon. Hideg párák pihegtek a mozdulatlan táj felett. Az ég morcosan
ráncolgatta felhős arcát, fönt nyugtalan szél nyargalászott a felhők között.
A rigófütty szinte ordításnak tűnt ebben a végtelen, dermedt csöndben,
ebben a vigasztalan süketségben.
Róbert megint lement a vízhez, bedugta nyelvét a vízbe, ivott,
megdörzsölte arcát, szemét, halántékát. Fázott, de azért jólesett ez a
mosdás, valahogy úgy érezte, hogy kimossa szeméből ennek a néma,
halálarcú tájnak a képét, mint egy bamba álom emlékét. Csak egy
pillanatig gondolt arra, hogy rendbe kellene hoznia magát, azután
lebiggyesztette ajkát, jobb keze feje legyinteni próbált: a halottaknak így is
jó lesz!
– De nem! Nem!
És máris sietett, dacosan, szaporán lépdelt, haját a szél cibálta, arcába
csípős szagok csapódtak.
– Élnek, élnek! – dudorászta, ordítgatta akaratosan, a halott csenddel
ingerkedve.
A széles és sima országúton ment tovább, néha már egészen tisztán intett
feléje Versailles. Most már bizonyosra vette, hogy Versailles-ig akadály
nélkül eljuthat, talán még tovább is.
Szaladni kezdett. Versailles, ott van Versailles! Gyerekes ujjongás
ágaskodott, ingerkedett bensejében. Mintha megszökött volna az iskolából,
a sanda szemű tanító most biztosan őt szidja, beírja a könyvbe, de ő
határtalan szabadságban tombol, vágyai után szalad, és csupa tiltott dolgot
fog ma elkövetni. Versailles! Hol volt még tegnap Versailles, a szökés, a
szabadulás? És most itt van Versailles előtt, túl mindenféle szófogadáson,
katonai kordonon, bölcs belátáson. Versailles!
Szinte állandóan szaladt, de egyszerre megtorpant. Egy kerékpáros tűnt
fel az úton, egy élő, mozgó kerékpáros. Sietve közeledett feléje. Róbert
megkövülve nézte a közeledő életet, szíve folyton magasabban lebegett a
mellkasában. Most rajtakapták. A menekülésre nem lehet gondolni,
elrejtőzni sem lehet már. Visszaviszik! Nem tudott egy lépést sem tenni,
lábai zsibbadtan, bénultan cölöpöződtek a földbe.
A kerékpáros lassított. Szelíd arcú fiatalembernek látszott.
– A bizottság a Butte Mondtbauronon van. Hozott valami élő állatot?
Tegnap három macskánk megdöglött. Nem látott valami állatot itt a
közelben?
– Nem láttam – mondta Róbert hirtelen nyugalommal, és megigazította
nyakkendőjét. – Egy-két rigót hallottam fütyörészni arrafelé.
A kerékpáros kissé mosolygott.
– Az nem jó. Az őrnagy úr azt mondta, hogy macskát, kutyát vagy
nyulat hozzak a kísérletekre.
– Akkor vissza kell mennie Houdanig. Ott van elég.
– Az messze van, a bizottság pedig ma még a Városig szeretne menni.
Kár, hogy motorral nem lehet…
A kerékpáros indulni készült.
 – Hol van a bizottság? – vetette oda könnyedén Róbert, mert már
biztosnak érezte magát.
– A Butte Mondtbauronon. De ne menjen az állomás felé, mert ott
rettenetes sok a holttest. Menjen inkább a töltés mellett, és kerüljön Sceaux
irányába.
A kerékpáros már ment is. Róbert nagy, komoly lépésekkel ment
Versailles felé. Mintha visszatért volna egyensúlya, önbizalma, életcélja.
Legjobb, ha jelentkezik a bizottságnál, hogy hajlandó bemenni a Városba,
a rue Lecourbe-ig. Esetleg elvállalja egy kutya vagy egy házinyúl szerepét.
Ő nem fél a hulláktól és holttestektől, sőt attól sem fél, hogy a mérges
gázok, amelyek itt-ott megrekedtek, megölhetik. Ezért legokosabb, ha
jelentkezik a bizottságnál és elvállalja azt a szerepet, amit reábíznak. A
bizottság úgy látszik, vár valakit, különben a kerékpáros nem közölte
volna, hogy a Butte Mondtbauronra menjen. Nyilván összetévesztette
valakivel. Valószínűleg nem fest olyan züllötten. De hát fontos-e ilyenkor
a tiszta gallér, a borotvált arc, a vasalt nadrág, a kecsesen megkötött
nyakkendő? Fontos-e még valami ezután és emellett, a nagy Halál után?
Lassabban, de azért tétovázás vagy csüggedés nélkül ment Versailles
felé. A nap feltápászkodott, a szürke felhőrongyok mintha foszladoztak
volna. A szél megrázta a fáradt fákat. Róbert éhes volt. Talán Versailles-
ban, a bizottságnál kap valamit enni. Csak ne lásson sok holttestet…
Valami édeskés, áporodott illat lengett a széllel, mintha rothadt
kajszibarackok erjednének valahol. Néha olyan érzése volt, mintha pörkölt
gumiszaggal vegyülne ez az édes, rothadt sóhajtás. Ezek az illatok
lennének a gázok, a holttestek, az üszkös házromok, a rengeteg borzalom
előreküldött hírnökei? Róbert kissé nehezebben lélegzett, máskor azonban
meg kellett állapítania, hogy ez a lélegzési zavar csak képzelődés. Ilyenkor
elevenebb lett, frissen lépkedett, de ha ismét fanyar, furcsa szagot érzett,
akkor lecsuklott a feje, és sáros, maszatos zsebkendőjét az orra alá tartotta.
Messziről egy autót látott. Mintha még több is állna mögötte. A
kíváncsiság erősebb iramot adott lépteinek, a rettenetes sejtelem, amely
lelkét megülte, elfeledtette a sűrűsödő, émelygős gázokat. A házak, ezek a
sápadt, élettelen kulisszák, egyre szaporodtak, amott egy csonka
gyárkémény, körülötte füstös, hűlt romok. Róbert mellében félelmes
nyugtalanságok bizseregtek, mintha valami elképzelhetetlen érdekes és
nagyszerű dologra várna, mely pár perc vagy pillanat múlva feltárul előtte.
És íme, már itt is van a nagyszerű borzalom!
Az első autó lecsúszott az árokba. Szép fényes, borvörös autó volt.
Róbert óvatosan közeledett feléje. Hát igen: benne vannak! Öten, egymásra
hullottan, az egyik nő az ajtó kilincsén tartja a kezét. A sarokban egy
öregúr szőrös, zöld arcával Róbertre néz, a többi egymás hegyén-hátán.
– Ez rettenetes! – kiáltotta a borzalomtól fuldokolva, és a többi autóhoz
rohant.
A második autó kis szürke taxi. Négyen ülnek benne. A sofőr feje a
volánon fekszik, mintha aludna. Hátha csakugyan alszik. Az egyik férfi
tátott szájjal fekszik a másik vállán. Arca szürkészöld, kockás, barna
sapkáját erősen a homlokába húzta, nyakkendője pipacspiros és szinte
világít a rohadt, szürke arc alatt.
Róbert néhány lépéssel eltámolygott az autóktól, és köpött, prüszkölt,
mintha valami fárasztó, nyomasztó érzés kínozta, fojtogatta, egyre több
nyál szaladt össze a szájában, a gázok kószáló, fanyar szaga, a holttestek
édes bűze betöltötte orrát, száját, egész agyvelejét. Öklendezni kezdett.
Meg kellett állnia, szájából csorgott a nyál. Azután előretámolygott,
bukdácsolt, mint egy részeg, s így támolyogva jutott be Versailles utcáiba.
Jóformán semmit sem látott.
– Az állomást elkerülni! Ott sok a holttest!
Ezt a figyelmeztetést ismételte, s egyszerre csak egy sorompó zárta el az
útját. Ki felejtette el ezt felhúzni? Megkerülte a sorompót, majd a sínek
között szaladt tovább. Így bejutott a Városba! Lelkesen szaladt. Nyála még
csorgott, szemei vizesek és vörösek voltak az öklendezéstől. És most a
házak, utcák, hidak, felbillent motorok, ferde autók és zöldes, kókadt fejű
emberek között érezte meg a legborzasztóbb valamit, ami minden bűznél,
gáznál, tátott szájú holttestnél és füstös, roskadt házaknál rettenetesebb: a
csendet.
Csend! Csend! Süket, végtelen csend! Mintha bedugultak volna a fülei.
De lépéseit, a kavicsok riadt zörrenését tisztán hallja. Körülötte tehát a
halál hallgatott. Csak ő élt, csak ő egyedül.
Ez a halott csend végiglúdbőrözött a hátán és zúgni kezdett a fejében.
Csend, mindig csend, mely egyre szorosabban öleli át, mint valami szűkülő
abroncs.
– Halló! – kiáltotta bele a rettenetes dermedtségbe.
– Halló! – kiáltotta még egyszer fölemelt fejjel és kétségbeesett
grimasszal.
Nem látta az utat, nem törődött a bezárt ajtókkal, az elhamvadt házakkal,
a fonnyadt, leforrázott, salátára emlékeztető fákkal, az itt-ott felbűzlő
hullákkal. Dülledt, vörös szemmel sietett, botorkált a sínek között és
mellett, és mereven előrenézett. Nem érezte már többé a hullabűzt, az
üszkös romok fanyar leheletét, a megrekedt szelet, amely olykor lágyan
végigtapogatta a barackillatú gázokat. Nem érezte már piszkos, züllött
testét. Nem érezte már az éhséget, a szomjúságot, csak ment, ment, néha
lassított és mosolygott, máskor sietve és fontoskodó arccal lépkedett
tovább.
– Élet! Élet! – robbant ki egyszerre, mert valahol egy motor kezdett
búgni.
Ide-oda kapta a fejét, közben kurta nyivogások szakadtak ki belőle. A
motor kattogása szinte elviselhetetlenül erőssé vált, pedig a repülőgép még
messze és magasan járt. A levegő zúgott, pattogott, berregett, kalapált,
megjött az élet, a zaj, a feltámadás.
Róbertnek egy régi, keleti jelenet jutott az eszébe. Színházban látta-e
vagy moziban? De most utánoznia kellett ezt a jelenetet. Levetette magát a
földre, majd fölemelkedett, kitárta karját, és becsukott szemmel kiabálta:
– Allah! Allah!
Azután ismét levetette magát, mint egy imádkozó fellah. A repülőgép
Versailles fölött búgott, ballagott, majd eltűnt, és egyre halkabban
duruzsolt. Róbert várt, megvárta, míg a csend ismét olyan hatalmas és
rettenetes lett, mint az előbb. És a csend tágult, terebélyesedett, mindent
betöltött, mint az óceán az elsüllyedt hajóban. Róbert süketen feküdt a
kavicsokon, majd hirtelen felugrott, és megcibálta a fülét. Kisujját bedugta
az egyik fülébe, és rázni kezdte, hátha felnyílik a hangok lezárt kapuja, de
hiába. A másikat is megpiszkálta, de a csend kérlelhetetlen volt. Ó, ha
megint valami motor berregne, ha valami kiáltás, üvöltés hasítaná szét a
hangtalanságot! Ha csak halk beszéd, távoli zene, fojtott ének, dünnyögő,
nyöszörgő pusmogás, csüggedt sóhajtás, valami sápadt hang duruzsolna
körülötte! Ha valami susogás, álomszerű surranás, egércincogás jelentené,
sejtetné, bizonyítaná az életet.
De ez a csend kibírhatatlan!
Ujját ismét fülébe fúrja és oly türelmetlenül rázza, hogy fájdalom
hasogatja a fejét. Mikor pedig kihúzza, körmén friss, piros vér csillog. A
csend azonban süket és mozdulatlan, mint keleti istenszobor.
Róbert tétova tekintete most végigtapogatta a környéket. A töltés kissé
magasabban vezetett, előtte Sèvres hallgatott. Az ott talán Meudon és a
meudoni erdő. Holttestet sehol sem látni. Amott fekete foltok, ott tűz
lehetett. De abban az irányban az Eiffel-torony banális alakja hívogat a
tiszta kék égben. És kupolák és tornyok és kémények: a Város!
Tekintete ismét zavaros lett, már nem vette észre a megdermedt Élet
meg a kimúlt és rothadó Szív megrázó jeleit: az összetorlódott autókat, a
felborult autóbuszokat, a tetemek döbbenetes helyzetét, mely olykor élőt
sejtetett az oszladozó emberekben. Útját kétszer is elállták az
összetorlódott autók, de Róbert mindig talált egy kis rést, ahol
átsurranhatott. A félelem már éppoly ismeretlen volt számára, mint az
undor, nyugodtan gázolt át a hullákon, bűzökön, borzalmakon. Minél
közelebb érezte a Várost, annál inkább rohant és törtetett. Száguldása
szinte ösztönös volt, nem tudta, merre jár. Sèvres-ben alig járt egy-kétszer
életében, mégis letért a sínekről, és a legrövidebb úton igyekezett a Város
felé. Egyszerre eszébe jutott, hogy a kis ferde szemöldökű most már itthon
lenne, az anyja talán itt lakik a közelben, de azután elmerült a kis sévres-i
köpcös alakja.
Mikor a Szajnához ért, szinte megdöbbent a folyó életén. A Szajna, íme,
él, folyik és szinte zúg ebben a rettenetes csöndben. Él, mozog, beszél! És
Róbertben most ismét felszakadt a remény: hátha él Blanche és Susanne?
– Igen, ők élnek!
Alig tudott átmenni a hídon. Valami húzta, hívogatta, hogy ezt a boldog
vízzúgást hallgassa. Ez az élet egyetlen jele ebben a végtelen és
könyörtelen halálban. Szinte elbűvölte a víz surranó, örvényes játéka, meg
szeretett volna pihenni ennél a kis zajnál, mint végtelen dermesztő
hómezőben egy meghitt, meleg kunyhó ölén, mint végtelen és vigasztalan
sötétségben egy mécses felvillanó fényénél. A víz kacéran nyújtózkodik,
ide-oda forog, viháncolva hánykolódik, talán a halak is élnek ott lenn, és a
Város halott, az emberek halottak, a kutyák halottak, a madarak halottak, a
macskák halottak… Ó… Nekik is volt egy nagy fekete macskájuk,
Blanche nagyon szerette, ágyba szoktatta, és a folyosóra nyíló ablakot
mindig nyitva tartotta, hogy Leó hazajöhessen… A víz olyan, mint tíz nap
előtt, mint tíz év előtt.
Nagyon nehezen vált meg a víztől, és ment tovább Boulogne felé.
Az avenue üresnek látszott. De mégis, mintha ott messze állna valaki!
Igen, ott valaki áll! A borzalom és csönd versenyt fojtogatták Róbertet.
Ismét felcsillant benne a gondolat: hátha még élnek? Jól emlékszik egy
nyurga, nagy orrú fiatalember szavaira, aki Houdanban, abban a tébolyító
zűrzavarban, azt magyarázta, hogy a gázok nem hatolnak tizenöt-húsz
méternél magasabbra, ezért a negyedik és még magasabb emeleten lakó
emberek mindenesetre életben maradtak. Az ő lakása az ötödik emeleten
van, következőleg Blanche és Susanne még élnek, hacsak le nem mentek
és nem akartak menekülni. De az is eszébe jutott mostan, hogy egy idősebb
úr, aki mérnöknek mondta magát, hamar lefújta a felnyíló
reménybóbitákat. Ez a kemény hangú ember azt állította, hogy a gázok
nyugodt időben ötven-hatvan méternyire is felszállnak és pusztítanak, de
csakhamar ellenmondtak neki, a további vita már izgalmas zűrzavarba fúlt.
Valaki a foszgénről beszólt, de hogy mit, arra már nem emlékszik.
Megszokott, támolygó lépésekkel ment végig a halott avenue-n. Kissé
szédült, valami furcsa émelygés is kínozta. A levegő valóban
elviselhetetlen volt. Most veszi észre, hogy egy álló alak egy oszlopba
kapaszkodik, s emellett kerékpáron ül. Ugyan már lecsúszott az ülésről, de
az első kerék és a kormány mereven álltak a csatornarésben, ezért nem
bukott el a kerékpár és az oszlopba kapaszkodó kerékpáros. Amint
közelebb ért hozzá, eszmélt csak arra, hogy ez a kerékpáros a Város felé
Igyekezett. Ez nem menekülő, ez visszatérő, olyan, mint ő.
Kíváncsian nézte az oszlophoz támaszkodó és a kerékpáron ülő
holttestet. Barna sportsapkát viselt, szája kissé nyitva maradt, mintha
oxigént hápogna. Arca nem volt olyan zöldes, mint az eddig látott
tetemeké. Hátha csak elájult? Róbert kissé megérintette a vállát, mire a
sportsapkás fiatalember és a kerékpár a földre zuhant. Ez a zuhanás oly
hangos és borzalmas volt a dermedt, halott csendben, hogy Róbert, mint
iszonyatosan megijedt kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, ész nélkül
szaladni kezdett, és csak jó sokára mert lassítani és visszanézni. Úgy látta,
hogy a holttest békésen fekszik az úton. Talán nemsokára ő is így fekszik
valahol… Vissza szeretett volna menni. A levegő nehéz volt és
orrfacsarítóan undorító. Csüggedten, rosszkedvűen nézett körül, és
elgondolta az útirányt. Ha így megy tovább egyenesen, akkor az Avenue de
Versailles-ra fog kijutni, azután átmegy a Szajna bal oldalára, és
hamarosan ott lesz a rue Lecourbe-on.
A Város egyre közelebb jött. Az egyik fodrászüzlet ajtaja nyitva volt.
Bent néhány holttest feküdt a padlón. A bejárat melletti tükörben Róbert
megpillantotta magát, de nem ismert önmagára. Milyen mocskos mindene,
vonásait a téboly kuszálta össze, szemében a rettenet villámlik… Pár
percig dermedten nézte a tükörből visszanéző arcot. Nem értette, nem
ismerte meg. Lassan minden értelmetlenné vált előtte, lelkére, mint valami
nagy, nehéz felhő, ráborult a csend, a halál, a megsemmisülés bódulata.
Négymillió tetem hallgatott és bűzlött a Városban.
Egyre lassabban dülöngött az avenue-n. Már nem érdekelte többé
Blanche, Susanne, a rue Lecourbe. Lélegzete nehéz volt, a fejét feszítette
valami: a csend, az éhség, a halál, a gázszag, a hullabűz vagy az őrület? Ki
tudja… Minden összefolyt tudatában. Jóformán észre sem vette a járdára
felszaladt autókat, a fonnyadt, riadtan megmeredt holttesteket, amelyeknek
utolsó mozdulatában vagy vonaglásában még benne van az élet reménye,
vágya, végtelen szerelme… A bal oldalon füstös romok, lehullott cserepek,
feketén tátongó ablakok… A park fái barnák, szárazak, mint májfoltos,
töpörödött aggastyánok.
Csend. Róbert kényelmesen támolygott az ezerarcú halál között. Valami
fásult, fáradt bambaság ült ki az arcára. Semmit sem érzett, öntudata
lágyan és boldogan süllyedt bele a tompa közönybe. De egyszerre, pár
pillanatra mégis csak kizökkent érzéktelenségéből. Az egyik mellékutca
sarkán három tetemet látott egymásra borulva, két nőt és egy gyereket. Az
egyik nőnek éppolyan színű ruhája volt, mint Blanche-nak. Róbert
odaszaladt. A kislánynak csak egyik lába látszott ki a ráborult két holttest
alól. Ferdére taposott, fekete félcipőcskét viselt ez a gyermekláb. Talán
Susanne? De neki nincs fekete félcipője. Föl akarta emelni a legfelső
holttestet, de nem volt ereje. A bűz elviselhetetlen volt, és karjai reszketni
kezdtek.
– Blanche… – szipogta Róbert, noha semmi sem szólt amellett, hogy
Blanche feküdne előtte. De már nem is keresett bizonyítékokat. Zokogva,
röhögve, bárgyú, fásult arccal támolygott tovább.
A Pont Mirabeau hoz ért. Most átmegy a másik oldalra. De a Szajna élő,
mozgó sodra ismét elbűvöli. Mereven nézi a fodrokat, az oszló, szélesedő
redőket Élünk még! Élünk még!
Szelíd szeptemberi este volt, az égen bájos, rózsaszín sóhajok
sápadoztak, búcsúzkodtak. A csend se volt olyan elviselhetetlen itt a folyó
felett. Róbert kissé fölfrissült. Mintha valahol énekelnének. Sokan. Ezren.
Milliók. Mintha négymillió tetem kezdené el jajongó, sikongó énekét.

Christ est ressuscité!

Christ vient de renaitre,
paix et félicité
aux disciples du maitre!

Róbert véres fülei, melyek egész nap hiába szomjazták a hangot, most
tisztán hallották az egyre erősbödő, bömbölő éneket. Négymillió holttest
tápászkodott fel és nyitotta fel száját a titokzatos karmester parancsára.

Christ vient de renaitre,

Christ vient de renaitre,
Christ est ressuscité!
 Róbert felállt a híd karfájára. Ő lesz a karmester! Lassan, méltóságosan,
ünnepélyes gesztusokkal vezényelte a láthatatlan ének kart, és maga sem
vette észre, amikor a vízbe loccsant. Abba a vízbe, amely évezredek óta
siet, kanyarog, tovasiklik, de soha sem áll meg az emberi gonoszság előtt.
 Gázháború…

BABITS MIHÁLY
ELZA PILÓTA VAGY A TÖKÉLETES
TÁRSADALOM
(1933)
Részlet

A nagy rókalyuk

Elzát mintha valami rossz álom kapta volna el. A táj elborult, a szörnyű,
sivár, ember nélküli táj, izgatott szél közt vergődött az aeroplán. Elzának
minden figyelmére szükség volt. Az iszonyú zúgásban egyetlen szót sem
lehetett érteni. Lenn gáznyomos, sajátságos színűre aszalt fák kapkodták
fejüket. Sehol semmi nyoma az emberi életnek! Mégis érezni lehetett, hogy
ez alatt a pusztított, elhagyott, terméketlen föld alatt különös,
vakondokszerű élet rejtőzik… Néhol óriási földomlások, túrások ásítottak,
fekete barlangok, törött gépalkatrészek, gigászi vastömegek. S érezni
lehetett a láthatatlan fényű fényszórók sugarait, kémsugarakat, melyek
bizonnyal keresztül-kasul szelték itt a teret, kémlelve minden érkezőt,
rejtett készülékekbe jelezve a jöttét, sötét sugárzással… Remélhetőleg
egyelőre még nem az ellenségnek (amely még messze volt). Mégis mintha
ideges borzongással töltötték volna a levegőt rövid hullámhosszú
elektromos rezgéseik.
– Alacsonyan szállni, egész alacsonyan! – üvöltötte Schulberg. Elza csak
a szájmozgásról találgatta… Félelmes idő volt, megmagyarázhatatlan,
nappali sötétség, a vadsárga fák forogtak a szélben… Így röpültek, már
rejtett periszkópok között, a kihalt, holdbéli tájékon, keresve a fronthangár
alagútját, amit a tábornok térképe jelzett, s amihez csak térkép és iránytű
vezethetett, mert szemnek biztosan el volt álcázva jól, s Elza már szinte
súrolta a talajt, de semmi sem árulta el a nyílás közellétét. A pilóta már-
már kételkedni kezdett.
– Továbbmozdították a frontot? Vagy csak a hangár elhelyezése
változott meg?
Mégis, pontosabban kiszámítva a térkép jelölte helyet, rájöttek az
eltűnés okára. A keresett ponton földomlás volt, a hangárt nyilván bomba
pusztította el, s Elzának itt ismét magasabbra kellett emelkedni, mert az
előállt szakadék fölött sárgás gázmaradék terjengett, jeléül annak, hogy
néhány órával ezelőtt klórtámadás folyhatott le.
– Nem kell megijedni – mondta a professzor. – A hangárokat gyakran
elpusztítják, az nem sok kárt jelent. A nagy rókalyuknak ezer bejárásából
elromlott számunkra egy. Marad kilencszázkilencvenkilenc. A baj inkább
ez a fölröpülés. Kérdés, nem jutunk-e így az ellenség periszkópjainak
látókörébe. Vagy a távozó röpülők pillanthatnak meg. Mindegy: ezt
kockáztatni kell.
– Kockáztatni kell! – visszhangzott a szélben, különös búgással, mert
Schulberg most a hangtölcsért használta, másképp nem is lehetett volna
érteni a szavát.
– Merre fordulunk? – kérdezte Elza inkább jelekkel: minden figyelme a
kormányon csüggött. Elza tökéletes sportlady volt, s amellett ambiciózus
növendék, aki a rábízott feladatot kifogástalanul teljesíti. Schulberg a
legközelebbi barlanghangár irányát jelölte meg, de már messziről láthatták,
hogy a gázfelhők arra még sűrűbbek. Egyelőre itt sem szállhattak le.
Schulberg a szikratávíró-készülékhez fordult. A megállapodott jel
segítségével hamarosan megkapta a választ. Pár másodperc múlva már
alant siklottak, egy épen maradt műbarlang szája felé.
A szél most elállt, az aeroplán zúgása is halkult, fojtó csöndesség
nyomta a levegőt. Messze a nehéz felhők alatt, valami esetlen, szárnyas
lény kalimpált: nem lehetett tudni, légjármű-e vagy eltévedt keselyű.
Ezenkívül élőlénynek nyoma sem volt a láthatáron. A földet sár fedte és
vigasztalan, szakadékos buckák. Oldalt, rézsűt dőlve, s talányosan, mintha
elveszett legénységét rejtegetné. Ki tudja, mióta? Talán gázálcás
csontvázak hevertek belsejében. Ezek a felszín alatti alagutak egyenesen a
tankok elsüllyesztésére épültek. Ember sehol sem látszott, de mindenütt az
emberi pusztítás intő jelei. A fák többnyire csonkák voltak, s letarolva,
mintha villám sújtotta volna őket. S a horizont legvégén, a fulladozó
kékesszürke viharhangulatban, egyszerre egy fény gyúlt ki, szinte
elviselhetetlenül fényes csillag, ami forogni kezdett, őrült sebességgel,
nyújtott árnyakat rezgetve mindenfelé, s aztán hirtelen eltűnt, mintha
elfújták volna, s dupla sötétséget hagyott maga után.
Az aeroplán oly észrevétlenül ért földet, mintha nem is volna különbség
a rögös felhők és rögös mező közt. A talaj egyenetlenségei éppúgy
zökkentették a gépet jobbra-balra, mint előbb a szél okozta ingás. Elza,
noha gyermekkora óta edzett aeroplán-hajós, attól félt, hogy a légi
betegséget kapja meg abban a pillanatban, amikor már a földre száll.
Nehézségekkel sikerült bekormányozni a kimért barlangnyílásba; a hangár
legénységéből azonnal egy tiszt került elő, akinek bemutatták igazoló
irataikat.
A tiszt egy föld alatti folyosóba vezette őket, mely a hangárból nyílt.
– Ezek új tunnelek – magyarázta –, a hangár is új. A leszállótér még
nincs kiképezve; bizonnyal nem volt kellemes a begurulás. Emerre most
fúrják a járatokat – utalt egy lefelé nyíló tárnára, honnan pislogó fény és
kavargás hatolt feléjük.
Elza csak most ébredt tudatára, hogy ez a gépzaj leszállásuk óta szünet
nélkül körülötte zúgott, mintha az aeroplán zúgásának folytatása volna,
mellyel úgyis tele volt a füle. Különböző irányokból jött, hol erősödve, hol
gyengülve s elfojtva a puha föld pincés visszhangjával. Amint benézett a
nyíláson, egy éles, apró kovaszilánk csapta meg a szemét, szúró
fájdalommal.
– Vigyázni kell – mondta a kalauz tiszt. – A tunnelfúró visszadobja a
kőmorzsát.
Elza szédülten állt ott és vakon az émelygéstől a szemének fájásától, a
vájó vas és zúzott kő szörnyű csikorgásában.
– Sziklába ért – mondta a tiszt. – Ez kicsit primitív gép, vaskörmökkel
dolgozik; innen a csikorgás.
– Tudom: a régi Cleveland digger utóda – felelt a professzor, aki
mindenben tájékozott volt. – Hogyan boldogulnak vele?
– Nehezen, tábornok úr. Civil használatra kellene már ezeket kitenni. Ma
egész más módszerek vannak a kövek szétporlasztására.
– Ez így veszélyes is.
– Ó, ami azt illeti, puha földben még nagyobb a veszély. A tunnelfúró
lerakja ugyan maga mögött a kimerevítőlemezeket, hogy a föld be ne
omoljon: de a lemezek igen gyakran gyengéknek bizonyulnak. Viszont
nagyszerű gyorsaságot tudunk elérni; a gép sebesebben halad, mint az
emberi léptek; mögötte egyfolytában szerelik az elektromos huzalokat az
izzólámpákkal; azok nyomán úgy mehet az ember fennakadás nélkül, mint
akinek léptei előtt megnyílik a föld.
A tiszt Elzának beszélt, mint újoncnak; noha ő egészen elsüketült a föld
alatti zajban, s alig értette szavát. A tiszt oldalt pillogatott rá, szemmel
látható érdeklődéssel, s Elza más tekinteteket is érzett magára tapadni,
különös villogással, a sötét zugokból.
– Női csapatok még nem érkeztek ide – mondta a tiszt, mintegy
magyarázatul Aztán a professzorhoz fordult. – Ha mernék egy ilyen most
készülő utat indítványozni… Az legrövidebben vezetne a célhoz… –
Tompább kavargás, ezúttal kavicsmentes, dőlt az egyik oldalbarlangból.
Mintha valami por kavargott volna; s e poron át sorban csillagok gyúltak
volna a sötét folyosóból a szem elé: az elektromos izzólángok. – Csak
persze egy kicsit kényelmetlen…
– Menjünk! – mondta a professzor. S már indult is be a keskeny
alagútba, ahol csak egyenként mehettek, mert szélességének felét az
automatikusan lerakott vályúkon kinyomódó földtömeg foglalta el. A
levegő csakugyan fullasztó volt, majdnem kibírhatatlan. A nedves por
szinte behavazta ruhájukat, mintha csokoládéesőben jártak volna.
– Ó, nem kell megijedni… Itt egyelőre igazán nincs semmi veszély. Ez
még a legfelsőbb emelet, mindjárt a tanksüllyesztők alatti szint: ezen a
részen csak most kezdjük építeni a hálózatot. Egyelőre nem kell mélyebbre
mennünk, nincs veszély, hogy az ellenség alánk fúr. Nem kezdődött meg
az az utálatos verseny, a modern vakondháború szörnyű játéka: ki tud
mélyebbre fúrni?
– Katonának meg kell ezt szokni – szólt a tiszt Elzához, nyilván
mindenképp társalgást keresve. – Sáros egy mesterség. – Befogta a száját, s
marka mögül beszélt. – Néha egész csapat megy ily frissen tört úton. és
fölkötik a gázálcát, hogy ne legyen tele földdel a szájuk… Meg kell
szokni… Már aki élve marad addig, hogy megszokhassa… De mi tíz perc
alatt célnál leszünk…
Egyszerre fölnevetett, idegesen, mint aki észreveszi, hogy szava baljós
irányban félremagyarázható.
– Mint ahogy a légi harcnál: ki tud magasabbra szállni?
– Légi harc? Ne is említse a levegőt… Én sohase fogok a levegőre
jutni… Itt fogok megfulladni… A legszörnyűbb, hogy a technika fejlődése
nem tart lépést a harc fejlődésével… Alig vájunk négy-öt emeletet egymás
alá, kimerevítőlemezeink már nem bizonyulnak elégségesnek. Így
fulladunk meg… agyonnyom a föld… és mindig csak ezeket a nedves,
undok földfalakat látjuk magunk körül… folyton érezzük magunkban,
hogy fognak majd hidegen, puhán összelapítani… mert itt van idő erről
elmélkedni… egyebet sem lehet tenni ebben a lármában, ebben a ködben,
ebben a sötétben…
Sötétnek csakugyan sötét volt. Az izzólámpákat csak igen nagy
távolságokban kapcsolták be a barlangfalon vont sodronyba, s a kavargó
sár miatt különben is alig lehetett nyitva tartani a szemet. Inkább a hang,
mint a fény után mentek. Elzának homályos rém gyanánt tűnt föl a
csillaggyújtó árny, akit messze maga előtt sejtett haladni a gépzajban…
Közvetlen előtte s olykor feje fölött a professzor vastag árnyéka imbolygott
a friss boltozaton, oldalt pedig a fiatal tiszt vakondszemét érezte folyton
magán csüggni, aki, meghazudtolva karjának rangjelzését, valami ügyetlen
bizalmaskodással kalauzolta.
– Mindjárt vége lesz… Persze ilyenkor az ember mindig drukkol egy
kicsit, nemcsak az omlás miatt, amit a két tárna találkozása okozhat, hanem
azért is, mert sohase lehet tudni, mi történhetett a túlsó oldalon, mióta
onnan az utolsó hírt vettük. Lehet, hogy a nyíláson mérges gáz tör ki, s egy
pillanat alatt elborítaná az innenső járatokat is; szerencsére a földnél nincs
jobb gázszűrő, s mihelyt a meglazult falgát elárulja a túloldali gáz
jelenlétét, időnk van a fúrást beszüntetni. De megesik, hogy a fölszerelt,
gázálarcos ellenség töri át ilyenkor a falat. Máskor bombák vagy
védőaknák várnak a végső fúrólökésre. Most szerencsére semmi veszély
nincs. Most csak Vermes százados úr vár, aki különben szintén eléggé
félelmes…
– Vermes százados úr?
– Ismeri? A napokban jött vissza szabadságról, ugyanakkor érkezett meg
századosi kinevezése is. Most, hallom, nagy fölzúdulás van ellene…
– Persze –, nyögte Elza; de hamar észrevette, hogy a fiatal tiszt nem érti,
és nem osztja ellenszenvét Vermes úr iránt.
– Ó, az ilyen beszédek semmit sem számítanak – mondta, mikor néhány
szóból megsejtette, miféle oldalról ismerhette meg Elza ezt a Vermest. –
Mi mindannyian beszélünk ilyeneket. Egészen másról van szó;
tulajdonképpen neki igaza van… Pfuj! – kiáltotta hirtelen, mert sáros
nedvesség röpült a szájába. – Még csak ez kellett!… Talajvíz?… Nem
lehet beszélni..
Néhány lépést szótalanul mentek, eltakarva szemüket, ruhájuk csupa sár
lett, lábuk alatt vízerecske futott, melyet a fúrógép vályúja lövellt ki, s
azonnal csatornába medrezte, ebbe a kis erecskébe, melyet kezdettől fogva
e célra vájt oldalt. A többi zajhoz most még a vízzúgás járult. A tiszt újra
beszélni kezdett, de csak minden ötödik-hatodik szót lehetett érteni.
– Vagy van fegyelem, vagy nincs… Én is pajtáskodom, mindannyian
pajtáskodunk, tisztek és legénység… másképp ki se bírnánk ezt az unalmat
ebben a sötétségben… De ha a parancs úgy szól, a legjobb barátot sem
szabad kímélni… Háborúban mind az életünket hozzuk, nincs részvét vagy
barátság… S a nyomoréknak jobb, ha pusztul… Én is pajtáskodom, de ha
valaki nem teljesítené a parancsomat, habozás nélkül agyonlövetném.
E meg nem értett szavak sáros rémálmából egy negyedórán belül a
Vermes százados úr eleven arca mosolygott ki.
Halál a föld alatt
Vermes úr arca a folyosó túlsó oldalán jelent meg az átfúrt nyílás
sárkoszorújában, míg kétoldalt sugarakban ömlött hátra a vastag föld,
messzebb még zúgott az elfogyott talajvíz, s a fúrógép derengő
világosságot tágított maga körül. Schulberg és akik utána jöttek, egészen
közel értek már a géphez, amely megállt, s üresen cikákolt, mint a
kávémasina, ha már az utolsó szem kávét is megőrölte. A bőrpáncélos
gépész álarcát szellőztette, s a csavarokat igazgatta, hogy megfordítsa a
gépet.
– Hova lesz ez a rengeteg föld? – kérdezte magában Elza, s eszébe
jutottak a rögös és elhagyott földormok, amiket odakünn mindenfelé látott
a hangárok körül elszórtan.
– Mosdóvizet parancsol, tábornok úr? – kérdezte Vermes mosolyogva. –
Vízben egyelőre itt nincs hiány. – Vermes hivatalosan fogadta Schulberget,
akinek érkezését a telefon már jelezte.
Egy közlegény kiöblített csajkában tartotta a sártól sárgás vizet a
tábornok orvos álla alá.
– Ezt már meg kell szoknunk, kedves Elza – nevetett Schulberg. –
Pilótám és titkárnőm – tette hozzá Vermes számára.
A százados szinte megrezzent, s egyszerre mint valóságos villanyos ütést
érzett két villogó szemet kivakítani a sáros alakból. Eddig, kecses
mozdulatairól, fiatal fiúnak nézte őt.
– Az első női katona, akit látok. Ily hamar megtörtént a kivégzés?
– Kivégzés?
– Ó! Kiképzést akartam mondani: bocsánatot kérek a nyelvbotlásért. Egy
ostoba ügy itt folyton eltereli a gondolataimat…
Elza feszesen tisztelgett a százados előtt, és katonásan bemutatta magát.
Schulberg ismét nevetett a pislogó fényben. Elza tisztelgő sárszobrán
nevetett, mely a névtelen „fiatal katonát” ábrázolta, akiben alig lehetett
volna Kamuthyné lányát fölismerni.
– Nem fog ártani, kedvesem, ha maga is kissé megmossa az arcát.
Elza, bármennyire vágyott is némi tisztálkodásra, látható
kényszeredettséggel hajtotta nyakát a mosdócsajka fölé: de amitől félt, az
nem következett be. Vermes kissé elmosolyodott, amint a sárálcájától
megszabaduló szép arcot vizsgálta; de semmivel sem adta jelét, hogy mind
ismerőshöz akarna az arc tulajdonosához közeledni. Mosolya két finom és
ellenszenves ráncot rajzolt sovány szája köré. Aztán hirtelen elkapta a
szemét, mintha félne, hogy tekintete nagyon is észrevehető szatíréhséggel
csügg a szép leány vonásain.
 Schulberg hangja riasztotta föl, aki a frontszakasz helyzetéről akart
informálódni. A fronton nem sokat adtak a formaságokra. A tábornok
fesztelenül kérdezősködött, mint egy átutazó idegen, s noha küldetése csak
egészségügyi térre szorítkozott, minden érdekelte.
Látom, a harc e részen szünetel.
– Új állásainkat építjük ki. Egyelőre kicsit primitíven.
– Az ellenség nem mozdul?
– Másutt van lekötve. A múltkor mégis kaptunk egy erős tanktámadást.
– Tanktámadást?
– Valami értesülést nyerhettek odaát süllyesztőárkaink elhelyezéséről…
Tény, hogy tankjaik csodálatos biztonsággal hatoltak egészen az utolsó
vonalig.
– Mégis vannak kémek?
– Talán egy foglyot vallattak ki. Ilyen célokra ma már szabályszerűleg a
kínvallatást alkalmazzák, nálunk is. Értesülésük szerencsére nem terjedt ki
az utolsó vonalra, mely újabban épült. Itt a tankok egy része megfeneklett,
a többit gáztámadással kényszerítettük gyors visszavonulásra.
– Mikor volt ez?
– Már egy hete.
– S azóta akadálytalanul folytatták a tunnelépítést?
– Azóta egész új vonalat építettünk ki. Új a hangár is, ahol leszállni
méltóztattak.
– S mire szolgál ez a nagyarányú építkezés?
– Nem tudom. Általában ez a tendencia mindenütt…
– Hát ez elég természetes tendencia – mosolygott a professzor. – A
frontárkok a földkerekségnek mindig nagyobb és nagyobb övét borítják be.
Mennél nagyobb ez az öv, annál lehetetlenebb a frontáttörés.
„És a győzelem és a béke!” – tette hozzá gondolatban Elza, aki, kissé
fölfrissülve a mosakodástól, kíváncsian hallgatta a beszélgetést, mint egy
tanulmányúton levő ifjú, idegen tudós. Most világosan látta, mi a világ
tragédiája: mindenki kívánja a békét, mint a paradicsomot, s mégis
kényszerül megtenni mindent, hogy ez a paradicsom meg ne valósuljon.
Ezért rohadnak itt a sárban.
– Most legalább lesz ember rá elég – folytatta a százados. – A fúrógépek
kezelését talán majd nőkre bízzák. A női csapatok töméntelen embert
fognak fölszabadítani.
– Elég sok nő él otthon haszontalan – szólt közbe a fiatal tiszt, aki
Schulbergékat idáig kísérte, mintegy bele akarva vegyülni fellebbvalóinak
fesztelen társalgásába. Vermes a saját barlangfülkéjébe vezette vendégeit,
hol pokróccal letakart földkupacok szolgáltak ülőhelyül. Azonban rögtön
Schulberg lett a házigazda, amint egy közlegényt visszaszalasztott a
hangárhoz, ahonnan jöttek, hogy pár doboz konzervet hozzon ki számukra
Jánostól, aki az aeroplán mellett maradt.
– Üljön le ön is, hadnagy úr! Maga is, kedves Elza! És kérem az orvos
urat és az összes urakat.
Négy-öt tiszt gyűlt be. Elza észrevette, hogy mind különösen
feszélyezettek voltak, kivált Vermessel szemben, és sűrűn nézték órájukat.
Elza majdnem elájult a vastag, áporodott férfiszagtól, mely ezt az
oroszlánbarlangot betöltötte.
– Milyen az élelmezés? – kezdte a professzor, saját kezűleg bontogatva
konzerveit.
– Most akadálytalan – felelt a tunnelkörzet fiatal orvosa. És óráját nézte,
mintha abból akarna megtudni, meddig marad még az.
– Tán a női szájak konkurenciájától félnek? – tréfált a professzor – Vagy
a támadás megismétlődésétől? – tette hozzá komolyabban.
– Szigorú parancsok jönnek – mondta a százados – A tunnelépítkezést
erőltetett ütemben kell lefolytatnunk. Az urak ezt jól tudják. Tudják azt is,
hogy utasításom van a legszigorúbb hadi fegyelmet mindenáron, s ha kell,
végletes eszközökkel is fenntartani.
Csönd lett. A tábornok körülhordozta szemét a sűrű bűzben komoran
guggoló alakokon.
– Ez nagyon helyes – mondta. – De addig is, így szolgálaton kívül
legalább, föl szabad függeszteni kissé ezt a legszigorúbb fegyelmet. Úgy
gondolom, a fronton, a közös sors előtt és eltekintve a szolgálattól,
mindannyian egyenlőek és jó barátok vagyunk.
S pohárral intett a gyülekezet felé, melyben kívüle, a tábornokon kívül,
százados és még kisebb tiszt, sőt Elza személyében rangjelzés nélküli
egyén is volt.
– Szeretem – folytatta, mikor ez a köszöntőféle kötelességszerű, de kissé
mogorva visszhangra lelt – így poharazás közben szerezni meg lehetőleg
hivatalos információim egy részét is. Hadd kérdezzem meg hát mindjárt a
kolléga úrtól – fordult a fiatal orvoshoz –, hogy állunk egészség dolgában.
– S mosolygott, mintha azt mondaná, mint a kártyázók: „Gyerünk, miből
élünk!” – Milyenek a körzet egészségügyi viszonyai?
– Jelenleg nincs beteg – felelt a körzetorvos, változatlanul
kötelességtudó mogorvasággal.
– Bravó, ezt már szeretem hallani. És hogyan érték el ezt a kitűnő
eredményt? Persze, nincs harc, nincsenek hullák, tiszta a levegő. – Mert a
tunnelek egészségügyének legnagyobb veszélyei a hullák voltak, melyeket
néha nem lehetett oly gyorsan eltemetni, hogy az amúgy is rossz levegőt
meg ne fertőzzék; s még szinte temetve is fertőztek.
„Tiszta levegő” – igazán különös paradoxon volt itt.
De ezt a bűzt a tunnel lakói már alig érezték. Schulberg szavain mégis
mindenki elkomorodott.
– Hulla van elég – mondta a fiatal orvos egy kis idő múlva.
– A betegekkel – kezdte most Vermes százados – a „hasznavehetetlen
életekről” szóló rendelet értelmében kellett elbánnunk. Utasításom volt,
hogy a rendeletet a legmerevebb szigorral alkalmazzam. E szerint jártam
el.
– Természetesen – mondta a professzor, ismét némi kínos csönd után. –
Betegekre nincs szükség a harcban. A beteg csak fölösleges teher. Útban
van. Akadály. Ha a harc érdeke kívánja, habozás nélkül föl kell áldozni az
életüket: ez is egy neme a hősi halálnak. De nem lehetett volna a könnyebb
betegeket elszállíttatni?
– Jórészt a tanktámadás sebesültjeiről van szó – felelt a százados. – Az
ellenség tankjai voltak körülöttünk. Ellenséges röpülök cirkáltak. S a
betegek gátolták a csapatok mozgását a tunnelekben.
A bejáratnál egy idegen csapat egyenruhájába öltözött tiszt jelent meg.
Vermes órájára nézett.
– Kész minden? – kérdezte.
– Kész. Fegyveresen várunk a beomlott hangárban.
A százados fölállt
– Bocsánatot kell kérnem a tábornok úrtól. Itt egy fegyelmi ügy van
folyamatban. Súlyos fegyelmi ügy. Nem tűr halasztást vagy kíméletet –
mondta, s érthetetlenül. Elzára esett szeme. – A büntetés foganatosítása
félórán belül esedékes. Az urakat most elbocsátom – fordult tisztjeihez. –
Tizenöt perc múlva gyülekezés a beomlott hangárban. Aki késik vagy
elmarad: annak számára már csak egy hely jut. A halálsugár kévéjében.
– Mi történt? – kérdezte a professzor, amint egyedül maradtak.
– Ó, semmi! Jelentéktelen. Úgy hallom, mindenütt, ahol a
„hasznavehetetlen életekről” szóló rendeletet alkalmazták, előfordult ilyes.
A kezdet nehézségei. De kezdetén kell megalapozni a fegyelmet, s szigorú
utasítás van erre is.
– Megtagadták az engedelmességet?
– Nem épp ily kereken. De senki sem akart a betegek kivégzésére
vállalkozni.
 – A régi szentimentális ideológia dolgozik bennük – mondta a
professzor. – Nem tudnak a közérdeknek arra a magaslatára emelkedni,
ahova egy hangya tud. – Elza e pillanatban gyűlölte Schulberget. – És most
mi lesz?
– Idegen csapatokat kaptam. Teljes fölhatalmazást. Emberrel nem kell
ma takarékoskodni. Nemsokára jönnek a nők – szólt Vermes, és megint
Elzára tekintett.
A professzor a fiatal orvos iménti szavait ismételte:
– Szóval: hulla van elég.
– Lesz. Minden tizedik ember hulla lesz.
Elza újból a két különös mosolyvonást észlelte ajka körül. Elza elsápadt,
úgy érezte, nem bírja tovább ezt a levegőt. A professzor kutatva nézett a
százados szemeibe.
– Barátom – mondta. – Maga élvezi ezt.
Most Vermes idézte a professzor szavait: „Ez is egy neme a hősi
halálnak.” A hadvezér ezreket öl meg egy tollvonással a táborkari asztal
mellett. És ebben is lehet bizonyos élvezet.
– Én mindig a legjobb viszonyban voltam alárendeltjeimmel. Nem tartok
formaságokat. De nincs jogom tűrni, hogy az engedelmességet
megtagadják. Én korrektül járok el. S az emberi élet ma úgyis rövid és
meglehetősen mindegy.
– Igaz – mondta Schulberg.
Aztán megrázta bő köpenye ujjait.
– No, szép kis dologba csöppentünk itt bele, kedves Elza. Elsápadt,
szedje össze magát – szólt rá a leányra. – Katonák vagyunk, az ilyesmit
meg kell szokni. Most menjen valahova, amíg én a hivatalos
láttamozásokat elvégzem… Én hamar megleszek. Aztán repülünk tovább;
jó?
– Nem, nem! – sikoltott Elza. – Nem tudok így elmenni.
– Ó, persze! – mondta Schulberg. – Hiszen magának ismerőse van itt.
Látogassa hát meg: ennyi engedélyt talán kieszközölhetek a százados
úrnál. De nyugodtan, Elza! Máskülönben szó sincs engedélyről. Talán nem
is lesz búcsúlátogatás; de hát katonának mindig készen kell lenni, hogy
odaadja az életét, ha a hadi érdek vagy akár csak fegyelmi okok úgy
kívánják. Maga művelt nő, Elza: ne hozzon szégyent a műveltségre, úgyis
elég szégyenben maradt már.
– Nyugodt vagyok – mondta Elza, s könnyek nélkül indult a sötét
folyosóba, hova a külső hangárbeli tiszt önként ajánlkozott kísérőnek. A
bűz itt még sűrűbb volt, s Elza nem bírta már rosszullétét; a tiszt pedig
folyton beszélt:
– Nem irigylem ezeket… Ámbár ugyan mindegy! Az embert mindig
érheti valami. Én egyszer beszorultam egy tunnelbe, már láttam messziről
felém hömpölyögni a zöld gázt! És ki tudhatja, nem robban-e a következő
másodpercben alatta egy akna, amit frissen fúrt alá az ellenség? Előbb-
utóbb ilyesmi lesz a végünk, és az se rosszabb, ami ezeket éri, minden
tizediket. Sőt még jó, aránylag; nincs szenvedés, kivéve a drukkot. Persze
most éppen nem cserélnék velük.
Bemutatott a különös barlangokba, ahol odúként egy két ember
kuporgott vackán, mint megannyi vadállat, nyirkos és büdös sárban,
rothadó rongyok közt, sűrű cigarettafüstbe burkolva. Minden harmadik-
negyedik cella előtt pislogott egy szegényes izzóláng. „Itt se lehetne
olvasni!” – gondolta Elza. Az egyik üregből rádió harsogott ki. A
zugokban itt-ott emberi hulladékok bűzlöttek. Elza most értette meg, mért
oly büdös és cinikus legtöbb férfi. „S itt élnek egész életükben! – gondolta.
– Országok és országok távolságaiban… Az egész emberiség így fog élni.
Mi is…” És aztán Dezsőre gondolt, és elszorult a szíve.
– A hazáért ezt is el kell tűrni – mondta a kísérő tiszt, mintha
gondolatára felelne. – És mit érne nem tűrni? Jön a szövetséges csapat,
még a nyelvedet sem érti, és lepuffant! Vagy jobb, ha az ellenség puffant
le? Pedig nincs már fogoly, mindenki lepuffant. „Lepuffant”: ez csak olyan
régi szólásmód, mert ez a híres „sugár” éppoly kevéssé puffan, mint ahogy
nem sugárzik: sötét csöndben végez az emberrel. A hazáért ezt is el kell
tűrni, és Vermes százados úrnak igaza van, mert ha fölbomlik a fegyelem a
körzetében, akkor őt végzik ki. Nem úgy van, mint rég, amikor még úgy
bántak az emberi élettel, mint valami kinccsel: no de mit is ér már az élet
ebben a bűzben? Ez a legrémesebb, hogy a szellőztetés megoldhatatlan!
Persze nem is igen vesződnek megoldani! Csak jóléti kérdés, nem hadi
érdek! Pedig ez még a legfelsőbb emelet. Mi van még lejjebb, azt nem
képzeli, aki nem volt benne…
Elza nem bírta tovább: a falhoz dőlt, hogy megkönnyebbüljön. A tiszt
vigasztalta és bátorította. Ezen keresztül kell menni, először mindenki így
jár itt.
– Mindenki megfizeti az adóját. – Elza azonban nem lett jobban. A világ
elsötétült előtte, a feje rettenetes lüktetéssel fájt, úgy érezte, hogy le kell
dőlnie, oda, a sárba, a rondaságba, akárhová, és behunyni a szemét örökre!
Valószínűleg le is dőlt, legalábbis innen kezdve egy darabig semmire sem
emlékezett. Valami nyálkás és pislogó érzése volt, s közben mintha
Dezsővel beszélt volna, aki azt mondta neki:
– Ez legalább komoly dolog, Elza… Ölni és halni mindig komoly
dolog… Itt nagy játék folyt: itt az élettel lehetett játszani…
Sohasem tudta meg, vajon igazán beszélt e Dezsővel. Arra eszmélt föl,
hogy imbolygó alakok állnak körülötte, akik föltámogatták fektéből.
– Schulberg… – nyögte. – Schulberg professzor pilótája vagyok… – És
kissé eszelősen erősködött, hogy vezessék őt Schulberghez, mintegy
védelmet keresve, szárny alá akarva röpülni, ha mindjárt Schulberg
aeroplánjának szárnya is az.
– A tábornok úr most el van foglalva – mondta az őrök egyike. Valami
más századhoz tartozhattak, s eleinte azt sem akarták tudni, kiről van szó. –
Jelenteni fogjuk a százados úrnak – mondták végre mégis, és elindultak, a
folyosó egy elkanyarodó ágában, melynek bejáratát őrizték. Elza utánuk
indult, kissé ijedten, hogy ismét magára marad; a tiszt, aki az imént kísérte,
nem maradhatott vele, ő bízta az őrökre, hogy támogassák az ájultat,
akinek megvolt egyelőre az az érdekessége a tunnelben, hogy a művelt és
finom nőnemhez tartozott. A tiszt erős fenyegetéssel bízta rájuk, s különös
érzéssel hagyta ott, mint egy őzikét az oroszlánveremben; de ezek a
legények ügyetlenek, mogorvák és szótlanok voltak. Elza kissé támolyogva
loholt hosszú lépteik után, olykor szinte nekiesve a nyirkos sárfalnak, majd
megint meggyorsítva lábát, idegesen, hogy el ne maradjon. Micsoda
izgatott ösztön vezette itt Elzát? És micsoda szadista ötletből üzente neki
Vermes, hogy várakozzon a folyosó bejáratánál, ahonnan mindent
láthatott? Egyelőre csak azt tudta, hogy fájó fejét mindig frissebb és
frissebb lég csapja meg; sártól és szennyektől nedves pilótablúza jóleső
hűvösséggel tapadt melléhez. Mohón lélegzett, és ez a megkönnyült fizikai
érzés nem hagyta el a következőkben sem, akármilyen szörnyű kép volt az,
ami elejébe tárult. Csak a barlang szájából nézte a kiszélesedő teret, mely
fele részben a szabad ég alá nyúlt; egyik sarkában tört aeroplánok roncsai;
ez volt a beomlott hangár. Schulberg a térség túlsó szélén állt, Vermes
mellett, s köpenye ujjai lobogtak. Vermes most nem mosolygott, de ajka
körül a két ránc élesen kiképződött, mintha mosoly volna, és szeme
villogott. A térség közepét sorakozó csapat töltötte meg, fegyvertelen;
távolabb, az omladék közt, hadtest jelvényeit viselő két fiatalember
kezelésében volt fölállítva a gép, mely egymaga elég, hogy nagy seregeket
sakkban tartson. Ez nem a XX. század első felében már ismert módja volt a
„halálsugár” előállításának, hanem annál sokkal modernebb és
praktikusabb szerkezet, mely ez időben főleg a lázadások elnyomására
szolgált. Valóban nem számít a tömeg, és nem képzelhető lázadás, ahol ily
gép látszik, s egy-két ember elbánhat ezrekkel.
– Lépjenek elő! – kiáltott a százados, Vermes százados úr. Szeme Elzát
kutatta, akit észrevett a sötét barlangnyílásban, s a két ránc egy pillanatra
megint mosolygott, sőt vigyorgásnak hatott. Az első, aki előlépett, Dezső
volt.
Úgy lépett föl, mint egy diák a vizsgaemelvény pódiumára. Arca nem
sápadt, hanem piros, és főleg a fülei piroslottak. Kikötést nem kellett
alkalmazni. Dezső mereven és dacosan megállt a szabadon hagyott tér
közepén, a fekete ernyő előtt, amelyről Elza is tudta, hogy ez a halálsugár
ernyője és szigetelője. Úgy tetszett, mintha mondani akarna valamit; de
már a térde megcsuklott, szája hirtelen leesett, az egész alak
összecsukódott, és halomba hullt, mint egy elromlott csuklós szerkezet, a
láthatatlan sugarak nyomása alatt.
 Háború földön, égen, tengeren

ZOMORA S. JÁNOS
AZ UTOLSÓ ORKÁN
(1934)
Részlet

Fel a magasságba!

Krisztus után a 2500. évben vagyunk. A technika bálványozásának

őrületében száguldott a világ előre. A XX. század óta hihetetlen arányúvá
szélesedett minden, akkor még lehetetlennek látszó probléma és annak
megoldása.
A „Nagy Életerő” egy nevezőre állította be a gyomrot. A Mobot már
nem tüzelhették lázítón.
A leglángolóbb tűzcsóva, hogy „Kenyeret a népnek”, lassanként széllel
széjjelhordott hideg hamuvá oszlott.
A gyomor már nem korgott többé éhségszimfóniákat.
Az izgatások most legfeljebb csak a kultúra éhségéhez kaptak
lobbanékony, de veszélytelen anyagot.
Ahogy a kenyér, úgy a kultúra is terített asztalként fehérlett mindenki
elébe.
A XXI. század első évtizedében, 2010 után az anyagi technika teljesen
kitombolta magát. Minél közelebb ért a XXV. századhoz, alkotásai annál
inkább muzeális értékűvé zuhantak.
Mikor a XX. század vége felé feltalált háromkiterjedésű, de tökéletessé
tökéletesített filmek a XXV. század közönségének bemutatták a Pacific
repülő sínrakétát, a levegőben megálló repülőgépeket és a légrakéták
különböző sztratoszféravonatait, az emberiség harsogó nevetésbe tört ki az
otromba szerkezetek láttán.
Az Európát Amerikával összekötő hatalmas, több ezer kilométer
hosszúságú és tíz kilométer szélességű acél-alumínium kereskedelmi híd
csak azért nem rozsdásodhatott meg pár száz év alatt, mert a kegyelet meg
akarta őrizni emlékként az ötszáz évvel ezelőtt több millió ember
munkájával létrehozott milliónyi oszlopú és milliárd láncszemű
acélcsodákat.
 Kiesett a forgalomból a Pánamerikai Világút is, ami 2100-ban épült
rugalmas üvegből, és amely felett elektromos porszívó gépek tisztították
üdévé a levegőt.
Ez az út tizenhét észak-, közép- és dél-amerikai világvároson vezetett
keresztül, Kanada fővárosából, Ottawából indult ez a történelmi
nevezetességű világút, és átszelte Bolivia legdélibb részéig a földrészt. De
használatlan maradt már az Amerikát, Ausztráliát, Afrikát és Ázsiát
egybekapcsoló ezüstbeton Egyetemes híd is.
Ugyan ki használta volna már ezeket a XXV. században, amikor az
egyedüli közlekedési eszköz a Robbanium volt.
A Robbanium derékra csatolható egyensúly-biztosító öv volt. Ennek
hátulsó ívszeletén egy negyed köbcentiméternyi rugalmas
urániumvegyületből szerkesztett kazetta volt erősítve.
A doboz felső oldalán négyzetcentiméternyi különleges összetételű,
törhetetlen üveglencse, amely csak – ahogy a tudomány nevezte – a „D-
sárga” sugarakat bocsátotta át a napfényből a kazetta anyagába. A
kazettában pedig különleges higanyvegyületet helyeztek, amelyre rettenetes
erővel hatottak a lencsén áthatolt sugarak.
A „D-sárga” sugarak szabályozható módon megbontották,
szétrobbantották az atomok legkisebb részeinek összetartozó erejét.
Ez olyan hatalmas erőt szolgáltatott, hogy egy-egy ilyen Robbanium
szerkezet akár fényév sebességgel röpítette a legmagasabb régiókba is az
embert. Vagy bármilyen, erre a célra készített alkotmányt.
A „D-sárga” sugarak behatolását csavarokra erősített szelepekkel olyan
egyszerűen lehetett szabályozni, hogy akár a sebesség, akár a magasságba
jutás teljesen az emberi akaratra volt bízva.
Ezek mellett természetes volt, hogy a XXI. században feltalált és
egyensúly-biztosítóval felszerelt sztratoszféravonatok vagy robbanó
gázokkal hajtott különböző rakéták csak cammogó és bizonytalan
közlekedési eszközökké értéktelenedtek.
A „D-sárga” sugarakat tartalékolni is lehetett, de nem volt szükség rá,
mert a földgömb azon oldalára, amelyet a nap egyik szakában nem
világosított közvetlenül meg, összetett szerkezetű óriási lencsék és tükrök
vetítették szét a napsugarakat.
Erre azért volt szükség, hogy a földgömb mindkét felén a nap
huszonnégy órájában zavartalanul bonyolíttassék le a forgalom.
A hajókolosszusokról, a hullámkarcolókról már csak az elsárgult
fóliánsok lapjai meséltek.
 A gyárakban, ahol valamikor tízezer ember dolgozott, az eltökéletesült
gépek egy ember villanykapcsoló mozdulatára ontották a szükségelt
gyártmányokat.
Mégsem volt munkanélküliség. Mégsem éhezett egy ember sem.
Rongyokat sem kellett senkinek ruhaként magára ölteni. Naponta egyórai
munkára volt kötelezve mindenki.
Ennek ellenértékéből jutott hozzá mindenki minden anyagi és szellemi
szükségletéhez. És mégsem lustult el senki. Nem unatkozott senki.
A robbaniumok lehetővé tették azt, hogy a föld lakói percek alatt a
világrészek bármelyikét felkereshessék, és ott akár az ezer irányba
fejlődött sportot tanulhassák vagy gyakorolhassák.
Vagy pedig a természet pazar változataiban gyönyörködhessenek. Mert
mi volt a napi egyórai munka? Megfeszített figyelem egy-egy géphadsereg
irányító fogantyúja mellett. Vagy valamelyik szellemi munkába való
tökéletes beilleszkedés élvezete. Nem robot. Nem verejtékezés. Nem
görnyedés. Nem izompusztítás.
És bár a technika a Teremtőn kívül túlszárnyal minden hitet, bár a nap
minden percének eseményeit szóban és kivetítésben vehette tudomásul
mindenki, újságok mégis voltak. De mi volt és milyen volt a 2500. év
újságja?
Az ember ugyanis nem elégedett meg az éterikus hullámok által
közvetített hallással és látnivalóval, amely egyik percről a másikra tűnt el
előle. Az ember a világ újdonságait, friss szenzációit fekete-fehéren is
akarta látni. De egyébként is segédeszköze volt a lap annak, hogy
ráirányítsa a tömegek figyelmét a rohanó események színhelyeinek
felkutatására. A korábbi századok környomó gépeinek tökéletes szerkezetei
használhatatlan vassá értéktelenedtek. Az államegységek központjai a
hangbetű felvevőibe hivatalos nyelven bemondták a történéseket. A vidéki
gócok a felvett anyagot a rögzítőre másolták, amely percek alatt
ezerméteres sebességgel százezerszámra ontotta hengereik ömléséből ki a
kész újságokat, amelyeket fehér alumíniumlemezeken (olcsóbb, mint az
évszázadok előtt készített papír) juttattak az olvasók elé. Ezeket az éter
irányítására berendezett Robbaniumok szállították ismét percek alatt az
államegységek látszólag legeldugottabb közületeibe is.
A Robbaniumok a városok és községek rögzítőállványánál megálltak.
Automatikusan leadták a lapokat, amelyeket megint szerkezetek adtak le
minden lakásra. Óránként jelentek meg a lapok.
 Részletes vagy színes tudósításokkal is, s így a tömeg sohasem maradt
az eseményekkel kapcsolatban tájékozatlanul. Bármilyen világszenzáció
szinte percek alatt avasodott múlttá.
Újat, frisset, érdekesebbet vártak és habzsoltak az eseményekre éhes
tömegek. Pedig a 2500. év szenzációi egészen mások voltak, mint a
korábbi századokéi. Nem gyilkosságok, nem rablások, nem lelki
elferdülések, hisztériás őrjöngések émelyítő feltálalásai, hanem a testi es
lelki kultúra fejlődésének újabb és szebbé pattant értékei.
Az események ebben a tárgykörben színesedtek szenzációkká, és a
befutott újságok olyan várható eseményeket is jeleztek, pontos délkörű
iránnyal, hellyel, éterhosszal, hogy a „Rádiószem I.” beigazítása után
(szintén Magyar találmánya volt) mindenki nézhette a megjelölt események
megindulását vagy folytatását korábbiaknak.
A legvakmerőbb utópiának tartott fizikai és kémiai fantazmagóriák
eleven valósággá váltak.
Mi volt már új a világegyetem égboltjának láthatárán? Semmi.
Az eszményi kultúra legtökéletesebbült eredményeit élvezhette
mindenki.
A fizikai munkás.
A szellemi nagyság egyenlően.
Ha volt különbség, azt csak az egyén sajátságos hajlama határolta el a
másikétól. Volt, aki a jólétben a sportot találta maga részére
gyönyörűségnek.
Másik a fizikát.
Sokan a kémiát. Százezrek a csillagvilág rejtelmeinek kutatását és
tanulmányozását. Geológusok is akadtak tízezerszámra. Felfedezők. Ha
még lehettek. Akadtak olyanok is, akik a „Nagy Életerő” különböző
gyártmányainak élvezetében találták meg az élet szépségeit.
Esetleg a napi egyórai munkájuk ténykedésében zsonglőrösködtek.
A baráti vagy bizalmas összejövetelek nappalain vagy estélyein csak
kultúrát tálaltak fel. Az Éterhangszórók a világegyetem rejtélyes csodáit
hozták terítékre.
A világegyetem csodás zenéje

Kiapadhatatlan, szín- és hangulatdús változatban. Milliárdnyi anyag volt,

és fényévek milliárdjainak elképzelhetetlen távolságát, ennek bámulatos
harmóniáját ez a szerkezet nem respektálta. Földek, világegyetemek újabb
és újabb alakulása, fantasztikus csillaglakók élete megnyílt a föld lakói
előtt, és a túlrégiók földre kényszerített zenéjét közvetítette az
Éterhangszóró. Ez a zene igazán földöntúli gyönyörűséggel töltötte meg az
emberiség termékeny, sóvár és vágyakozó lelkét.
Mi volt ez a zene?
Az erdei patak szelíd csobogása. A hársfa halk susogása. A pálmák forró
csókolózása. A platánok összhangszép kelepelése. Az erdőzúgás pianója
vagy harsogó tombolása. A szellő simogató puha keze. Az orkán
felsikoltása. A tenger mólóra tört zsongó csapkodása. A hullámok haragja
vagy lágy mollja csodálatosan vegyült illatos tüneményes összhangba, és
áldozatként hullott a föld emberének lábai elé.
Benne volt ebben a zenében a mámor. Kacagás. Erotikus, zsibbasztó kéj.
Régi világok romantikája. Érzéken túli mennyei varázslat. Zokogás.
Fájdalom. Búsongás, ami megbénította, lenyűgözte, önkívületi lázban
tartotta a testet, és megbabonázta a lelket. Ennek is, mint minden más
zseniális találmánynak, a matematika volt fogantató atyja, és szülője a
fizika.
Az Éterhangszóró béklyóba tiporta az emberi fül részére addig nem
érzékelhető titokzatos rezgéseket, amelyek a színnél is tökéletesebb
hangok voltak. Igen. A hallható szín: a zene. A látható hang: a szín. Ez volt
az Éterzene.
És így az eddig kalodába zárt hangot fémgyakorlati célokra is
felhasználták. Ennek alkalmazásával fémeket oldottak fel hideg állapotban,
és így a cseppfolyós fémeket a „D-sárga” sugarakkal erőforrásokká
alakították.
Ez volt a hajtóerő.
Ennek a kisugárzásával világították meg a levegőrétegeket nappali
fényben. Változatos és pazar színvegyülékben. Minden különleges
elektroszerkezet nélkül.

Egy város: egy világ

Az anyagi technika helyett a technikai gondolat értékesítésének uralkodása
vette át a szellemi élet világuralmát.
Ez nyilvánult meg az építkezésekben is. Ennek az eszköze, témája és
anyaga hozzáhasonult a kor magasba szárnyalásához. „Egy város : egy
világ” megalkotása lendítette előre az akaratokat, amely elképzelhetetlen
sebességgel rohant a megvalósítás vonalába. Az építészetben az
eltökéletesült demokrácia fensőbbségesen alkotta meg mondanivalóit.
Amíg az egyik oldalról több száz emeletes csavargúla, kúp, henger és
gömb alakú kolosszusok merész tömege ostromolta a magasságokat, addig
a tisztaság és a higiénia minden halk finomságú követelményeiről sem
feledkeztek meg.
Új és a kertészet művészi remekei tették változatossá a palota-óriások
között elnyújtózkodó területeket. Virágóriások. Mesterségesen
kitenyésztve, termékenyítve és szaporítva. Az egymásba kapcsolódó
városok mint hatalmas érintkező gyűrűk forrasztották össze a világrészek
közösségeit.
A határok ebben az összetartozásban felszívódtak. A sorompók
felszökkentek: egy világ : egy város alakult.
A mezőgazdasági termelés is természetszerűen átépítődött. Miután a
„Nagy Életerő” gyárak minden nyersanyagból annak százszoros tápértékű
kalóriáját tudták kivonatolni, feleslegessé vált a rablógazdálkodás, és a
föld termőterületeinek egytizede is kielégítette a szükségleteket.
Minden más termelés ezen az alapon új irányokban fejlődött.
Minden termelés egy célt szolgált: a gyönyörűségek tökéletesítését.
Hajszolását annak, hogy a létfenntartás gondjaiból bilincstelenedett
fizikumot az élvezetek legremekebb kereteibe illessze.
A napi egyórai munka, a bőséges idő mellett az anyagi jólét megadta az
alkalmat a kultúrélet minden szépségéhez.
A felszabadult és vágtató világ kormányzata is átalakult. Ugyanis a
XXV. századot megelőző fél évezreddel Európa, Ázsia és Amerika barbár
népei 1914-ben gazdasági okokból véres háborúba kezdtek. Négy évig
tartott az öldöklés fegyverekkel szemtől szembe. Fél évszázadig utána a
népek között halálos, vad gyűlölködés. A történelem „világháborúnak”
jegyezte fel ezt a szörnyű bűnt, amelynek húszmillió halálos áldozata és
húszmillió örök nyomorék áldozata maradt.
A négy évnél tovább orkánzott vérfürdő után az addigi államalakulatok
egyensúlyi helyzete belülről kifelé ellendült állandósult összetételéből.
A világháború nyomán végighúzódó nyomorúság szakadékéból
felfakadtak a szélsőséges demagógiák. Forradalmak és diktatúrák
vonaglottak végig az államokban. Társadalmi rendszerek omlottak össze.
Újak alakultak. Évről évre újabb politikai, társadalmi és gazdasági
rendszerek robbanása reszketette meg a világot, amely nemcsak fokozta a
nyomorúságot, hanem a polgárháborúk véres karjai ölelték magukhoz az
államok tömegeit.
Nem tudott ezeken a bajokon segíteni semmi ötlet. Semmi alakulat,
amely ezeknek megakadályozását célozta. Népszövetségi és
világszövetségi formulák fogantak, kifelé kiabáló cél szerint a világ
kibékítésének szolgálatában.
És bár ezek a formulák a fegyverek sutba dobásáéit csapdosták a
delegációk asztalait, a diplomaták és államférfiak fogcsikorgatva
mosolyogtak egymásra, és beszédük minden szótagából hallatlanul nagy
méretű fegyverkezés terebélyesedett ki.
A következmény pedig felszínre dobta az államok és egyének végzetes
anyagi és erkölcsi lezüllését, és mindenki új csodákra várt. Véres csodákat
álmodott, véres valóság után vágyott, amelyben csak nyerhetett, de nem
veszthetett semmit.

Háború
És 2050-ben úgy is látszott, hogy kirobban valami várva várt vágy: a
„HÁBORÚ”.
„HÁBORÚ!” dördült, sikoltott végig a világon ez a rettenetes
szörnyeteg.
Mindenki várta. Senki sem döbbent meg.
Csak meglepődött.
Örömujjongás szakadt fel a sivár lelkekben.
A földrészek megremegtek a gyönyörűségtől.
A nyomorúságért valakin bosszút kellett állni.
Itt volt az alkalom.
Legalábbis így látszott.
De azután mégis történt valami váratlan csoda.

A Fehér-hegy városa
 Nem is tudott talán senki róla. Sem a földrajz, sem a tudomány. És
mégis élt Európa szívében egy állam. Egy város ez az állam, amely a
Montblanc csúcsán épült, kúpkorongszerű és a hegy tetejét körülvevő
hatalmas méretű palotában rendezkedett be.
Háromszáz lakója volt ennek az államnak. Mind tudósok. Kémikusok,
fizikusok, csillagászok és geológusok. Az államot a Fehér-hegy városának
nevezték. Ez az alakulat termelte ki a XXI. században a technikai
tudomány legnagyszerűbb alkotásait. Ennek a tudományállamnak elnöke
évről évre választás útján változott, és egy évnél tovább senki sem
vezethette a Fehér-hegy városának igazgatását.
Senki sem tudott bizonyosat erről az államalakulatról, mert soha senkit
sem engedtek be oda, aki nem tartozott közéjük, de viszont ők a világ
minden tudósával összeköttetésben állottak, és alkotásaik eredményét az
államuk levelező tagjaival bocsátották közkinccsé. De ezek titoktartásra
voltak kötelezve arról, hogy honnan kapják az újabb és újabb
találmányokat.
2050-ben ismerte aztán meg a világ a Fehér-hegy városát. Ugyanis
ennek az évnek forró nyarán a Világ Népbiztossága sürgős ülésre hívta
össze az államok kiküldötteit.
A gyűlésen a delegátusok már összecsapták aktáikat, hogy
hazamenjenek és közhírré tegyék a legújabb háborút.
A vasarcokon elfojtott bosszúvágy izzott, és éppen az ajtónak tartottak,
amikor a tanácsterem bordó tapétájáról hosszú, dördüléssel kezdődő
búgás zúgott a forró levegőbe.
HALLÓ, RÁDIÓ, ITT A FEHÉR-HEGY VÁROSA, HALLÓ, RÁDIÓ!
ÜZENET A VILÁG NÉPBIZOTTSÁGA GYŰLÉSÉNEK!
Egyszerre mindenki meghökkenve állott meg. Az arcokra csodálkozással
vegyült kíváncsiság merevedett. A hang tovább búgott: ÖNÖK EBBEN A
PILLANATBAN A LEGBORZALMASABB VILÁGÉGÉST
HATÁROZTÁK EL. RENDBEN VAN. HA ÖNÖK MINDENÁRON EL
AKARJÁK VESZÍTENI A VILÁGOT, ÉS ÖNÖK IS PUSZTULNI
AKARNAK, ÁM LEGYEN. MI, A FEHÉR-HEGY VÁROSA A VILÁG
NÉPBIZTOSSÁGÁN KERESZTÜL MEGÜZENJÜK AZ EGÉSZ
VILÁGNAK A HÁBORÚT. EURÓPÁT TÍZ PERC, A TÖBBI
VILÁGRÉSZT EGYENKÉNT UGYANANNYI IDŐ ALATT
TEMETŐVÉ CSENDESÍTJÜK. KEZÜNKBEN VAN A VILÁG ÉLETE.
AKÁRMELYIK PILLANATBAN BEBIZONYÍTJUK. FIGYELEM!
PARANCSOT KÜLDÜNK. NEM ALKUSZUNK. NEM TÁRGYALUNK
MÁSRÓL, CSAK A VILÁG AZONNALI LESZERELÉSÉRŐL.
HUSZONNÉGY ÓRA ALATT ÉRDEMI VÁLASZT KÖVETELÜNK.
AMENNYIBEN EZT NEM KAPJUK MEG, A HATÁRIDŐ LETELTE
UTÁN AZ ELSŐ ÖT PERCBEN A HÁBORÚT ELŐSZÖR
FEGYVERESEN MEGINDÍTÓ ÁLLAMOT TÖRÖLJÜK AZ ÉLŐK
SORÁBÓL.
HALLÓ! RÁDIÓ!
Itt a Fehér-hegy városa… és a parancs a világra zuhant. Nemcsak a
Világ Népbiztossága, de mindenki hallotta. A levegőből pattant a föld
lábához a parancs, mint valami bomba.
– Végre háború lesz! – lélegzett fel az emberiség.
A lelkeket a megelégedés öröme töltötte el. A csodavárás végre
virradatba bomlik.
Vesztenivalója nincs senkinek.
Mindenki lenyűgözve, lélegzetfojtva figyelt. Felszabadulásuk váratlanul
jött. Meglepetése, mint a langyos meleg ömlött el érzésükben.
De csak pillanatokig.
Mert amikor a rádió beleharsogta a világba, hogy „Európát kitöröljük az
élők sorából”, megremegett mindenki.
– Hát lehet-e ez?
Rémület sikongott végig a földön.
Az első meglepetés vad gyűlöletbe vágott A Világ Népbiztossága ellen
robbant ki az elkeseredés:
– Becsapták és elárulták a világot.
– Hallatlan.
– Hitványság! – zúgott végig orkánszerűen a földtekén.
A meghökkenők tömegében akadtak kételkedők is.
– Képtelenség.
– Trükk.
– Csalás, Európát nem lehet legyilkolni.
Mások, a józanok felháborodtak:
– A bőrünkre tárgyaltak hét pecsét alatt.
– Még mindig titkolóznak.
– Aljasság.
– Diplomáciai gonosztevők.
– Bitang szemfényvesztők.
– Átkozott gazemberek.
– Pénzünkön zsírosodó banditák!
– Le a diplomáciával!
– Lámpavasra velük!
 – Bombát alájuk!
A városok terein kifeszített hatalmas, szürkésfehér acéllemezen
megjelentek a régmúlt világháborúnak megmaradt és plasztikussá
dolgozott véres jelenetei. Dübörgő kerekeken motoros ágyúk robogtak a
tűzvonalakba. Levegőt repesztő tűzbe, orkánba nyíló förgeteg sepert bele
az élő izmokba.
Testrészek repültek az egekig.
Véreső hullott a levegőből.
Tankok vágtattak végig a véresen hörgő testeken. Haldokló élőkön. És
rémült élőkön.
Haláljaj.
Hörgés.
Agónia.
Zokogás.
Káromkodás.
Átok.
Majd az otthon vergődő, vonagló képe: anyák üresre sírt szemekkel.
Elaszott karjukon csontvázzá szenvedett, sápadt, vértelen porontyok.
Lehúzott redőnyű pék- és mészárosüzletek előtt sorban rostokoló, tipegő,
fázó, didergő, rongyos asszonyok. Fittyedt emlőkkel.
Testüket kenyérért kínáló, könnyes szemű nők.
Fiatal öregek.
Meggyötörtek.
Csikorgó mankók.
Reszkető csontok.
Kapkodó fejűek.
Kivájt szemüregűek.
Fekete nézéssel.
Ismét ezt akarjátok?!
Mi nem engedjük.
Mi, a Fehér-hegy városa háború helyett: Kenyeret akarunk adni.
Tudunk adni.
Jólétet ajándékozunk nektek.
De ha háborút akartok, akkor elpusztítunk mindenkit.
Elpusztul mindenki!
Mert új világot szeretnénk és akarunk felépíteni a világ hullahegyein.
A rémület lehasogatta az emberiség akaratából a háború vágyását.
Békét!… Békét!
Örök békét!
 Az államokon a tömegek végighömpölyögtek.
Sírtak… Egymást ölelték.
Békét!… Békét!…
Egyre hangosabban, élesebben harsogott fel az eggyé lobbant követelés:
BÉKÉT!
Azok pusztuljanak, akik vérözön nélkül nem tudják vagy nem akarják
népeiket eltartani.
Segítség!
Mindenki a magasba emelte tekintetét.
Ahonnan az üzenet jött.
De honnan jött?
Ismeretlen hatalom.
És mégis létezik.
A Fehér-hegy városa.
A Fehér-hegy városának parancsa megment.
A kérdések milliói szóródtak szét a világon.
Hol él, hol van ez a mentőhatalom?
Görcsösen kapaszkodott belé mindenki abba a megistenült lehetőségbe:
Hogy van segítség!
Végigböngészték az elsárgult lexikonokat.
És mikor valahol felfedezték a Fehér-hegy városának leírását, a világ
harsogó nevetésbe tört ki.
Háromszáz tudós üzent háborút a világ hatalmasságainak.
Az emberek csuklottak a kibuggyanó kacagástól.
Gúnyolódtak.
Hogy lehangoltságukat ne sirathassák.
Mit akar ez a gnómállam?
Ez a féreg a világ lüktető szívében.
A parányi Dávid.
A kolosszus Góliáttal, a Világgal szemben.
De azért mégis ott lüktetett mindenki agyában egy elbújt
gondolatfoszlány.
Lehetetlen minden alap nélkül ekkora vakmerőség.
Ok nélkül nem fenyegeti a mikroba az óriási szervezetet. Kezdett
kibontakozni a rideg tény.
Világosság ömlött el a hitekben.
Megmondta a Fehér-hegy városa, hogy a határidő lejárta után öt perc
alatt megsemmisül a háborút indító ország.
A Fehér-hegy városa semmisíti meg. De hogyan?
 Százmillió kérdés ostromolt százmillió fantáziát.
Százmillió felelettel.
A valóság aztán végigviharzott a világon.
A friss lapok részletes leírásokat hoztak a Fehér-hegy városáról.
Az ott felfedezett kémiai csodákról.
Igen, ez a kis állam megállítja a világ szívében a vért.
A kritikus nap harmadik órájában már a Fehér-hegy városából a
meghívott és rakétákon visszatérő újságírók írták meg kimerítő
tudósításaikat.
Jelentették, hogy az „Ezerhalál XXI.” nevű lövegből a földre lőtt
halálgáz minden eddig elképzelhető pusztítást végez az élő szervezetek
között.
Az emberek között.
Pillanatok alatt.
A riporterek már számadatokat közöltek a várható pusztítás arányairól.
Ezer lövedék öt perc alatt halottá lőheti Európát.
A nap negyedik órájában a világ felordított.
– Kenyeret akarunk.
– Munkát.
– Hadiköltségek eltörlését.
– Hadikiadások beruházását vállalatokba Gyárakba.
Termelés!
Termelni!
A Világ Népbiztossága azonnal mondja ki a világ leszerelését.
A leszerelést a Fehér-hegy városa ellenőrizze.
Akadtak ugyan még kétkedők.
Mellverők és gőgösek.
Akik az államok szuverén akaratáról szavaltak.
Ezeket lehurrogták.
A világ népeinek akarata beáradt a Világ Népbiztossága termeibe, és a
nap ötödik órájában megtörte, eltiporta a háborús akaratokat.
Rádiós leadón kérték a Fehér-hegy városának kiküldöttjeit.
Egyesek eleinte ellenezték ezt, és követelték, hogy meg kell semmisíteni
a pöffeszkedő Fehér-hegy városát.
De alig hangzottak el érvek a javaslat ellen és mellett, a Fehérhegy
városából újabb üzenet jött:
– HALLÓ! HALLÓ! ITT RÁDIÓ FEHÉR-HEGY VÁROSA! ÖNÖK
HIÁBAVALÓ VITÁT FOLYTATNAK, OK NÉLKÜL FECSEGNEK
MERT MI NEM ALKUSZUNK. JELEN ÜZENETÜNK
PILLANATÁBAN MŰKÖDŐ 500 VILÁGŰRRAKÉTÁT
RÖPÍTETTÜNK EURÓPA FELÉ, AMELYEKET TETSZÉSÜNK
SZERINT ELEKTROMOS ÁRAMMAL KORMÁNYZUNK. EURÓPA
FELETT TEHÁT A HALÁL ÓLÁLKODIK. AZ ÖTSZÁZ
VILÁGŰRRAKÉTA MINDENIKÉBEN 10 LÖVEDÉK VAN, ÉS A
SZERKEZETEK ADDIG MARADNAK A LEVEGŐBEN, MÍG ÖNÖK
PARANCSAINKAT VÉGREHAJTJÁK. MINDEN RAKÉTÁNK OTT
ÁLL MEG, AHOL MI AKARJUK, ÉS ODA BOCSÁTUNK KI
LÖVEDÉKET, AHOVA AKARJUK ÉS AMENNYIT AKARUNK.
MINDEN VITA HIÚ KÍSÉRLET. MEGBÍZOTTUNK TÁRGYALÁSRA
NEMSOKÁRA ÖNÖKHÖZ ÉRKEZIK. ÚTBAN VAN. SEMMI BAJA
NEM TÖRTÉNHETIK. MINDENT LÁTUNK ÉS MINDENT
HALLUNK. MEGBÍZOTTUNK KÉSZ SZERZŐDÉSSEL MEGY.
FELTÉTEL NÉLKÜL ALÁÍRANDÓ ÉS VÉGREHAJTANDÓ.
Míg ezek a szavak a Világ Népbiztossága zöld asztalára úgy koppantak,
mint templomi csendben a lélekharang kongása, kint világszerte
figyelmeztetéseket adott le más hullámhosszon a Fehér-hegy városának
rádiója.
– Figyeljetek fel a magasságba – hangzott az erélyes parancs.
Mindenki, aki az utcákon és tereken tömeglett, felnézett. Szédítő
magasságban gócpontok gyúltak ki. Olyan volt a fényudvara ezeknek a
vakító magoknak, mint valami kisebb napnak.
Majd ezek a napok leszálltak alig pár száz méternyire a föld színétől, és
egész jól kivehető volt csúcsúkkal lefelé fordított gúla alakjuk.
Ezek voltak a Fehér-hegy városának rakétái. Pillanatok alatt ezek a
világítótestek felszökkentek a legmagasabb régiókba, ahonnan már csak
fényük látszott le.
Azután képek vetítődtek a városokban kifeszített lemezekre, amelyeken
bemutatták az „Ezerhalál XXI.” gáz hatását. Növényeken. Kísérleti
állatokon.
Amelyek még virultak.
Amelyek még gondtalan életkedvvel játszva fickándoztak.
Egy pillanat végzett velük.
A növények megfeketedve összezsugorodtak.
Az állatok megüszkösödve omlottak az enyészetbe.
Felharsant mindenütt az ösztön őrjöngő sikoltása.
Kétségbeesett könyörgések:
– Élni akarunk.
Fékevesztett felhördülések:
 – Ne pusztítsatok el.
A jajgatások orkánba hasítottak:
– Halálgáz a Világ Népbiztosságára!
– Ők vesszenek el.
– Hagyjanak élni gyermekeinkkel.
– Békét!
– Munkát!
– Kenyeret!
És míg a világon végighömpölygött a megfeszült és reszkető indulat,
addig a Világ Népbiztossága márványtermében a Fehér-hegy városának
kiküldöttje beszélt.
Röviden.
Ellentmondást nem tűrően.
Pedig a kiküldött Mr. Jellings – ahogy bemutatkozott – egyszerű fekete,
egyszabású munkásruhában volt.
Rakétája, amely a Világ Népbiztossága palotája előtt sleppesedő téren
állt, megközelíthetetlen volt. A belőle kiáradó titokzatos sugarak tízméteres
körzetben oly forróvá izzították a levegőt, hogy senki sem tudott közel
menni hozzá. De a világűrrakétának szerkezetét sem tudták megállapítani
még felületi vonalaiban sem, mert az olyan kápráztató fehér fényövben állt,
hogy inkább a napba lehetett nézni, de a rakétára nem.
A kíváncsiak hiába tettek fel fekete vagy színes szemüveget, a fény
ezeken keresztül is belevágott a szemekbe.
Mikor Mr. Jellings megérkezett a tanácsterembe, a diplomaták leesett
állal vettek tudomást a szőke szakállú, magas, hatalmas termetű, alig
huszonöt éves fiatal férfiról.
Ridegen keresztülnézték.
Senki sem fogott vele kezet.
Még csak főhajtással sem üdvözölték.
Megalázottság, szikkadt gőgjük ágaskodása mellé.
Mr. Jellings azonban mintha észre sem vette volna a hangtalan
elutasítást, a szemek villanó, gyilkos tekintetét, magyarázott:
Fölényesen.
De mégis szelíd mondatokban.
– Uraim! A Fehér-hegy városa nem dolgozik diplomáciával.
– A tudománynak élünk.
– Akadémiánk vezetője kis államunk kormányzója.
A győzelem biztos tudata erélyesedett vonásaira.
 – Önök tudják, hogy miért jöttem. Minden pillanat drága. Az emberiség
élete fontosabb, mint az államok kiküldöttjeinek hiúsága. Vagy az államok
képzelt ereje. Hadifelszerelése. Őrült fegyverkezése.
Hangja határozottabbá erősödött.
– Felolvasom a Fehér-hegy városának önökhöz intézett parancsát:
A Világ Népbiztossága 2050. június elsején kimondja az államaik belső
rendfenntartására korlátozott miliciának szükséges felszerelésén kívül a
teljes leszerelést. A miliciák kezébe sem adható fegyver. A leszerelés 30
nap alatt eszközlendő. Ennek ellenőrzésére minden állam keretén belül
általunk nyilvántartott pacifistákból álló bizottság ellenőrzi a
lefegyverzést. A hadigyárak átalakítandók a béketermelés szolgálatára. A
hadikiadások legutolsó tételeinek összege kulturális célokra és termelésre
fordítandó. Vámhatárok megsemmisítendők. Minden gazdasági vagy
politikai összetűzést vagy vitás kérdéseket a megalakítandó világközi
szövetség intézi el, amelynek székhelye a Fehér-hegy városa.
ZÁRADÉK:
A parancsot kötelezően, minden feltétel nélkül aláírjuk. Rendelkezéseit
az előírt idő alatt végrehajtjuk.
Egy pillanatig megdöbbent csend fojtotta bele mindenkibe a véleményt.
Szinte egyszerre fakadt fel a düh a diplomatákba.
– Ez a legvakmerőbb terror! – ordítozták.
Arcuk vörös volt a felháborodástól.
Mr. Jellings hideg maradt, és nyugodtan válaszolt;
– Úgy van: terror! Nem is tagadom. Ezt akarjuk. De az önök akarata, a
háború, szintén terror. Tehát a felfogások kiegyenlítődnek.
Még jobban megegyenesedett. A parancs élő szobrává magasodott, és
tovább folytatta:
– Vitákra nincs idő. A kitűzött időnek nyolcadik órájában vagyunk. Még
16 óra áll az urak rendelkezésére, hogy döntsenek a világ életének,
országuk életének, az önök sorsáról.
Meggyőző hangon folytatta:
– Mi azt üzentük önöknek, hogy a világ élete az önök határozatától függ.
Ezt egy órán belül hajlandó vagyok bizonyítani.
A kezek ökölbe feszültek, de azért mindenki felfigyelt.
– Jelöljenek ki az urak két megbízottat. Ezek eljönnek velem rakétámon
Afrika emberektől lakatlan területére. Ahol dús flóra és fauna van.
A delegátusok egymásra néztek.
 – Leadok egy „Ezerhalál XXI.” lövedéket a kijelölt helyre. Az urak
tapasztalataikat, ha visszajöttünk, közlik a Világ Népbiztosságával, és
döntenek a parancs aláírásáról.
Az arcokat a feszült érdeklődés fakóvá szürkítette.
Minden delegátus a másiktól várt megoldást.
Indítványt a válaszra.
Nem is vették észre, hogy Mr. Jellings kiment a tanácsteremből.
Ekkor aztán feltartóztathatatlanul torlódott ki a delegátusokból a vita és
ellenkezés.
– Képtelenség – mondotta a spanyol diplomata.
– Mese – így a francia.
– Ijesztgetés – vélte gőgösen a német.
Svájc, Magyarország, Skandinávia, Amerika hallgatott.
Olaszország javasolta:
– Fogjuk el Mr. Jellingset, lássuk, mit csinál a Fehér-hegy városa.
Az orosz rejtelmesen mosolygott, de nem szólt.
Az Ázsiai Egyesült Államok képviselője odasúgott valamit az afrikai
állami részvénytársaság delegátusainak. Szinte egyszerre vonták el a
szájukat, mint akik nem törődnek semmivel.
Az ausztráliai nagy szindikátus kiküldöttje az egyik bőrfotelben aludt.
Egypárszor költögették, de nem sikerült lelket verni bele, hát hagyták.
Anglia is hozzászólt a vitához:
– Ki vállalkozik a kísérlet megtekintésére? Egy óráról van szó, amint
Mr. Jellings mondja.
Semmi válasz.
Hideg, fojtott, meg sem rebbenő csend.
Anglia tovább beszélt:
– Uraim! Itt közöttünk lehet vitáról szó. Mellette vagy ellene. Húzzunk
sorsot. Nem szabad háborúzni. Az egész világ ránk figyel. Elsöpörnek, ha
határozatlanságot látnak bennünk.
Sorsot húztak.
A dán és az USA diplomatájára esett a végzet.

Az „Ezerhalál XXI.”
Alighogy döntött a Világ Népbiztossága, Mr. Jellings megjelent a
tanácsterem ajtajában válaszért. Gúnyos mosoly fogadta. Mindenkin
látszott, hogy nem hisz neki, és ha belemennek is a „játékba”, ez csak azért
történik, hogy majd a kísérlet után minél jobban megalázhassák a Fehér-
hegy városát.
A Világ Népbiztosságának elnöke fel sem állott helyéről, és cinikusan
közölte a határozatot Mr. Jellingsszel:
– A tanács, bár fantasztikusnak és különösnek tartja a Fehér-hegy
városának óhaját, ismétlem, óhaját és nem parancsát, a világ
közvéleményét meg akarja nyugtatni, hogy a fegyverkezés és a
megindítandó háború csak a világbékét szolgálja, éppen ezért hajlandó a
Világ Népbiztosságának két tagját Mr. Jellingsszel a kísérlet
megtekintésére kiküldeni. De figyelmeztetem Mr. Jellings útján a Fehér-
hegy városát, hogy ha önök csak taktikából akadályozzák meg világmentő
munkánkat, akkor önökre szörnyű végzet vár. Mi semmisítjük meg
államukat s nem önök Európát.
Jellings a diplomaták asztalához lépett, komoly arccal, minden felesleges
szót kerülve válaszolt:
– A Fehér-hegy városa nem fecseg. Cselekszik. Mehetünk.
Megbiccentek a fejek. Lassan visszaindult a teremből. Szilárd léptekkel
előrement. Hátra sem nézett. Mikor aztán a fehér üvegpalota árkádos
kapujába leért, megállt. A rakéta úgy fénylett a térségen, mint valami
hatalmas reflektor.
Jellings visszanézett. A dán és az amerikai delegátus a tanács tagjainak
kíséretében akkor jött lefelé kényelmes cammogással. Gesztikulálva.
Vitáztak még mindig. S mert egyszerre többen beszéltek, csak a szavak
összefonódó zagyvasága verődött vissza a gobelinektől puha üvegfalakról.
Jellingset nem érdekelte a vita, csak utasaira várt. Mikor aztán a tanács
melléje ért, és a kijelölt két delegátus kivált a csoportból és Jellingshez
szegődött, ez odaszólt útitársainak:
– Az urak ne nézzék udvariatlanságnak, hogy elől megyek, így
szükséges. Sőt arra kérem önöket, hogy szorosan nyomomban jöjjenek.
Közvetlen utánam, mert a rakéta kisugárzása öl, és önök azonnal
elpusztulnak.
Jellings elővett egy kicsi, villanylámpa nagyságú apparátust, jobb kezét
a rakéta felé előrenyújtotta. A lámpa kigyúlt. Fénye fekete sávot hasított a
rakétáig. A rakétát övező izzás, mint kapu széttárult, szabad volt az út
minden veszély nélkül.
Jellings elindult.
 Nyomában szinte szűkölve a két kijelölt delegátus. A Világ
Népbiztossága azután a hágai palota ajtajából néhány pillanat múlva csak
annyit látott, hogy vakító tűzoszlop hasít a magasságba. Majd egy fénylő
lángvonal, szédítő felfelé ívelésben.
Azután semmi.
Csak csend.
És a magasságba bámészkodó tömeg morajlása.
A tanács visszakullogott a gyűlésterembe. Senkinek sem volt kedve
csacsogni. A gőg és düh az arcokon várakozássá iramodott…
A világűrrakéta ezer kilométeres száguldással a levegőben.
Simán.
Pár perc múlva Kongó egyik dzsungelje felett torpant meg a rakéta, és
zökkenés nélkül, nyílegyenesen állt meg egy lakatlan terület felett.
A rakéta alsó oldala kinyílt.
Üveglapon át látni lehetett a dzsungel nyüzsgő életét. A tropikus élet
minden pazar pompája elébük nyílott. A vadak ezrei egymást hajszolva,
marakodva vagy játszva élték életüket.
Mr. Jellings nem magyarázott semmit.
Egy kis szelepet nyitott ki az alsó üveglapon. A nyílásba belehelyezett
egy különös szerkezetű csövet, és ekkor megszólalt:
– Most kérem figyelni, uraim. Talán fel is jegyezhetik tapasztalataikat,
de én már beállítottam érkezésünk első percében a filmfelvevőt, amelyet
nemcsak a Világ Népbiztossága, de az egész világ előtt egy órán belül le
fogok pergetni.
A csőszerkezet fején elfordított egy csavart. Selymes zuhanással egy
lövedék szállt a földig és a rengetegben szétpattant.
Hangtalanul.
Láng nélkül.
Élesen sárga felhőbe.
Gondolatnyi idő alatt áttetsző, fehér felhővé csapódott a vastag sárga
felhő.
Az üvegtalpazaton át a két kiküldött elé halálos csoda terjengett el.
Pillanatok alatt történt minden.
A buja zöld lombok először elvesztették színüket. Úgy, mintha valami
varázsló kéz lecsapolta volna belőlük a klorofillt.
Aztán sárgákká főttek a lombok.
Később feketék.
Elüszkösödöttek.
Az ágak, mint üvegek, pattogtak le a törzsekről.
 Majd a törzsek omlottak szilánkokká.
Az állatok a méregfelhőben meghökkenés nélkül, vonaglástalanul
merevedtek meg.
Belerogytak a halálba.
Pusztulás!
Enyészet!
Halál!
A kiküldöttek sárgasápadtan, szédülten nézték az előttük
elhangtalanodott, de percek előtt még virágzó életet.
Jellings törte meg a fekete csendet:
– Most uraim, még egy lövést adok le.
A csőbe lövedéket helyezett és lezuhant a másik lövés is. Fehér felhő
ereszkedett a robbanás nyomán a vidékre, amely kitisztult, és Jellings
magyarázott:
– Ez a második lövés megsemmisíti az első hatását.
Csend.
Rémület.
– Az első lövéstől egy-öt perc alatt minden élőlény a föld színétől fel és
le százméternyire menthetetlenül a halálé. Semmi segítség. Nemcsak
kimúl, de teteme is megsemmisül. Hamuvá, pernyévé hull.
Még mindig csend.
A halálfélelem beledagadt a két delegátus pórusaiba és torkába.
– Most leszállunk, uraim, egy kis terepszemlére.
Egy fogantyú elfordításával Jellings a lebegő rakétát a földre lendítette.
Egy tisztásra.
Kinyitotta a szerkezet oldalajtaját.
Elöl ment.
A két delegátus még mindig remegve lépett ki a rakétából.
Megdöbbentő halálpanoráma tárult elébük.
Már nem vonaglás.
Halál…halál… fekete végzet.
Összeszáradt, összeaszott, görcsbe gémberedett, felismerhetetlen állati
hullák.
Egyformák a halálban.
Az élet romba dőlt sötét hekatombái.
Nagy temető.
Régi, elfelejtett, elhanyagolt sírok.
Amelyekből a porrá hullt életet hordta szét az évezredek elszáguldása.
A halál ódáját orgonázta a csend.
 Mindkét delegátusnak egyszerre ömlött szívébe a valóság jégzuhataga:
– Vége mindennek!
– Végzet!
Csak Jellings arca maradt változatlanul egészséges és piros. Csattanó.
Neki már mindez nem volt új. Csak bizonyosság. És várt eredmény.
Közömbös.
Csak annyi érdekelte ebből a játékból, hogy az milyen hatással volt a két
államférfire.
A hatás pedig várakozáson felülivé döbbent.
A két diplomata mintha sírdomb előtt, térdükbe roggyant meghatódással
állott volna.
Szótlanok voltak.
Szürke ajkúak.
Komorak.
Fájdalomtépettek.
De mégis valóságra ébredők.
Még mindig ott kábult fülükben és agyukban a végzet csendje.
– Halál!
– Halál!
A rémület valamennyire feleszméltette őket.
– Menekülni.
– Futni innen.
– Rohanni.
– Friss levegőt.
– Szabadon fellélegzeni.
– Eltárult pórusokkal.
– Szökni a felszabadulás felé.
Jellings észrevette szorongásukat:
– Mehetünk, uraim, de ha óhajtják, még egy kísérletet bemutathatok.
A két delegátus szemébe rémület villant.
Tiltakoztak:
– Elég.
– Rettenetes…
…és Jellings után valósággal berohantak a rakétába. Lábuk, testük és
minden idegük reszketett.
A rakéta fellendült a kacagó ég felé. A nap aranysárgára színezte a
nappalt. Mintha nem történt volna semmi…
 Idegesen és türelmetlenül várt a Világ Népbiztossága. A rakétáról
hozzájuk semmi hír nem érkezett a kísérletről. Hiába próbálkoztak
összeköttetést kapni.
Jellings nem akarta.
Izgalomban tartani őket, most ez volt a fontos.
És amikor a két delegátus valósággal berohant a Világ Népbiztossága
üléstermébe, csak annyit tudtak elrebegni:
– Borzalmas.
– Rettenetes.
Hogy mi volt a borzalmas és rettenetes, az nem tudott kigyűrődni
belőlük.
Hiába sürgették őket, hogy arról beszéljenek, mi történt.
A megfélemlett hangján csak annyit tudtak kinyögni:
– Aláírni!
– Aláírni!
Az orvosok sem tudtak belőlük mást kilocsolni.
– Aláírni!
– Aláírni!
Csak jó idő múlva sikerült belőlük zavaros hangtorlaszokban kipréselni,
amit láttak és tapasztaltak, de már akkor Jellings lepergette előttük és az
egész világ előtt a nagy tragédiát.
A hallottak után még egypár erőtlen megjegyzés hangzott el.
Egy-egy ellenvetés:
– Hol a biztosíték arra, hogy a jövőben nem veszi-e át a diktátort
hatalmat a világ felett a Fehér-hegy városa?
– Ha az államok között nézeteltérés merül fel, vagy vitára adó kérdés,
lesz-e elég ereje a Világközi Békeszövetségnek eredményesen dönteni?
– Nem lesz-e lehetősége valamelyik államnak titokban fegyverkezni és
váratlanul lecsapni valamelyik vélt ellenfelére?
Jellings, a Fehér-hegy városának delegátusa minden kérdésre kielégítő
választ adott:
A békeokmányt, a leszerelési kötelezvényt minden állam aláírta.
…és a történelem úgy jegyezte fel a 2050. évet, mint a lelkek
aranykorszakának kezdetét.
A háború meghalt.
Az enyészet fekete sírkövet állított minden véres ábrándnak.
Az élet teljes lendülettel és boldogság elérésének iránya felé ívelt.
A világ lelke mosolygott, és mire a Föld tengelye a XXV. században
fordult, a jólétből nem hiányzott semmi.
ASZLÁNYI KÁROLY
A RÉSZEGES KAKTUSZ
(1934)

1.

Amikor a nemrégen elhunyt Triglav Bódog végrendeletét felbontották, egy

elsárgult füzetke hullott ki belőle. Kusza és zavaros feljegyzések,
naplójegyzetek töredéke volt ez. Miután a rendelkezéseket végrehajtó
ügyvéd történetesen jó barátom, módomban áll a feljegyzések egy részét
nyilvánosságra .hozni. Hozzáteszem azonban, hogy tudományos
értékükből sokat levon az a tény, hogy Triglav Bódog magányos életét
delirium tremens fejezte be.

2.
Augusztus 20. Ma reggel bekopogott hozzám a szomszédasszony.
Megtörölte a szemeit, és síró hangon előadta, hogy elutazik a fiához, aki
Sopronban valami bajba keveredett, és nem tudja, kire hagyja azt a
kúszókaktuszt, amelyet a kezében szorongatott, s amelyet úgy szeret, mint
saját gyerekét.
– Szomszéd úr – folytatta – kegyed, tudom, hogy szereti a növényeket.
Vállalja el kosztba a Gyurit. Mert ezt a nevet adtam neki.
– Tegye le – mondtam –, unom a sok beszédet. Tegye le a többi virágok
közé, ha megfér velük, itt maradhat.
A jóasszony letette az Ecactus Weinbergerit, az ajtóból búcsúcsókot
intett felé, és elment. Nem is láttam többé.

3.
Szeptember 3. Ez a csenevész kúszónövény nagyon rossz sorban élhetett
eddig. Ha az ember ránéz, látja, hogy ijedt, klorofillszegény, és tudatalatti
gátlásai vannak. Nyilván terhelt családból származik. Lehet, hogy télen
felmegyek Bécsbe, és akkor elviszem Freudhoz, hogy analizálja meg. Az
ilyen egyed mindenféle bűnre hajlamos. A szenvedélyek kialakulásánál
nagy szerepet játszik a hajlamosság. Mert íme, rengeteg cserepes növény
van a szobámban. Délben vagy este, ha elborozgatok, a pohár alján lévő
maradékot szét szoktam osztogatni a virágok között. De eddig ennek
semmi következménye se volt.
Ma este szokatlanul rossz kedvem volt. Elővettem egy üveg dalmát bort.
Nehéz és sűrű bor ez, az ember berúg a szagától, amikor lefejti.
Pillantásom Gyurira esett. Ez az átkozott kaktusz ott állt előttem az
asztalon. Virágja volt! Egyetlen nyavalyás, sápadt virág. Egy fölösleges
luxus, virág ezen a növényi csontvázon, amely tulajdonképpen nem tudott
kimászni a pubertásból. Rossz ránézni, mert az emberben részvétet ébreszt!
Ahogy elnéztem a beteg és magányos virágot, fogtam a tele poharat, és
másfél deci nehéz bort öntöttem a cserép kiszáradt földjére. Egy deci elég
egy felnőtt embernek, hogy berúgjon tőle, ha nincs gyakorlata benne. De
nem történt semmi. A föld gyorsan beitta a párolgó nedvet. Eszembe jutott,
hogy a vérszegény emberek mennyire bírják a bort.
Tovább iddogáltam, elgondolkozva a világ keserű sorsán. Amikor,
félórai meditálás után, ismét Gyuri sápadt virágjára pillantottam,
megdobbant a szívem! A virág kipirult! Egészen vöröses színe lett!
Hasonlított az én orrom színéhez. Az egész növény kissé féloldalt dőlt,
hetyke, majdnem vidám mozdulattal, kacsai kinyúltak, mintha
keresgélnének valamit a levegőben. Nagyot röhögtem, olyan komikus
látvány volt ez a részeg növény.

4.
Ettől kezdve Gyuri mindennap kapott bort Velem ült az asztalnál, és
mindennek a felét ő itta meg. Valósággal megváltozott tőle. Kipirult,
megnőtt és jókedvű lett.
Egy napon el kellett utaznom. Házvezetőnőmre bíztam a lakást.
Szombathelyre kellett mennem, ahol egy rokonom békétlenkedett.
Megmondtam neki alaposan, hogy tőlem ne várjon semmit, s azzal
visszajöttem. De ebbe négy nap is beletellett.
Amint a lakásba beléptem, azonnal látnom kellett, hogy baj van. Gyuri
fonnyadtan és összeroskodva állt ott. Virágja lelógott, egész lényén beteges
undor és öngyilkos fásultság látszott.
Persze! – csaptam a homlokomra. – Négy napig vízzel itatták szegényt!
Utálatos, hideg kútvízzel! Szörnyű!
Azonnal a faliszekrényhez rohantam, kivettem belőle a legfinomabb,
hatvanéves konyakot, és beletöltöttem a cserépbe.
Amint beraktam az üveget a faliszekrénybe, s megfordítottam a kulcsot,
csettintést hallottam a hátam mögül. Megfordultam. Gyuri fonnyadtan
összetapadt szirmai váltak el hirtelen megduzzadva egymástól, ez adta a
csettintésszerű hangot.
Szemrehányóan néztem rá.
– Ebből nem kapsz többet – mondtam felemelt ujjal –, ez nagyon drága.
Csak kivételesen kaptál. Ne ragadtasd el magad.
De Gyurival nem lehetett okosan beszélni. Amióta a konyakot
megkóstolta, nem ízlett neki a bor. Lekonyult. Csak kúszóujjai és kacsai
indultak rohamosan növésnek. Egypár napig büntetésből kisfröccsöt adtam
neki. Nem használt. Már egészen elzüllött. Már nem kellett itatni. Az
asztalra állítottam egy pohár bort, ő beleengedte valamelyik kacsát, és estig
kiszívta. Megrögzött alkoholista lett. Új virágok nyíltak rajta, és mikor a
házmester, akinek elmondtam az esetet, egy tűvel beleszúrt az egyik
virágba, kiállhatatlan pálinkabűz áradt belőle. Egy pillanatra felébredt
bennem a lelkiismeret, s már arra gondoltam, hogy elküldöm egy
szanatóriumba, ahol leszoktatják átkos szenvedélyéről. De az utolsó
pillanatban mindig meggondoltam magamat. Sajnáltam szegényt.
Még őrjöngeni kezd a szanatóriumban, vagy rászokik a kábítószerekre.
A tragédia akkor következett be, amikor egy unokaöcsém esküvője miatt
egy teljes hétig távol kellett maradnom Pesttől. Amikor hazaértem, Gyuri
már nem élt. Gyökerei kifordultak a cserépből, mellette egy eltört
hamutálca feküdt, úgy látszik, végvonaglásában tört és zúzott maga körül.
De hát mi történhetett vele?
 Csakhamar megállapíthattam ezt is. A ravasz növény megfigyelte, hogy
honnan vettem ki a konyakosüveget: a faliszekrényből. Kúszóvégének
egyikével felnyúlt a kulcsig, és több napig tartó fáradságos munkával
megfordította a kulcsot. Ezután átfonta az üveg nyakát, ránőtt a dugóra, és
addig erőlködött, amíg nagy nehezen kihúzta.
Természetes, hogy hét deci 1870-es konyakot nem bírt el a szervezete.
Megőrült tőle, és aztán felfordult.
Az ablakra néztem, ahol egészséges fuksziák, fikuszok és calceoláriák
álltak glédában. Mindegyik puritán gőggel és erkölcsös felháborodással
hátat fordított Gyurinak. Nyárspolgárok.

ASZLÁNYI KÁROLY
ÖZÖNGÁZ
(1936)
Részlet

Taxiba akartunk ülni, de már a második állomást találtuk üresen. A köd

felszállt, s az égbolt zöldesszürkén lógott a fejünk felől le Croydonig. Egy
keménykalapos úr lihegve rohant ki a szembenlévő vendéglőből. Elkaptam
a karját.
– Mi az? – förmedtem rá csaknem durván. Rám bámult.
– A rádió – motyogta.
– Mi van vele?!
– Most cáfolta meg a spanyol légiflotta közeledésének hírét.
– No és?!
– Nyugalomra intenek mindenkit! – fújtatta a pasas. – Ismerjük már ezt,
tudjuk, mit jelent! Eresszen el és menjen vidékre, ha teheti!
Gyalog mentünk tovább, tanakodva. Járművet azonban sehol se láttunk.
Mintegy tíz perc múlva azonban valóságos népvándorlás indult meg
Kensington és Dorking s a szélek felé. Most rengeteg magánautó rohant
mindenfelé. Az ég egyre világosabb lett.
Megálltunk egy sarkon, mert a tömeg elzárta az utat. Két repülőgép
jelent meg felettünk, és röpcédulákat szórtak le. A cédulák közül csak
kevés jutott el a térre, amelyen álltunk. Csakhamar elterjedt a híre, hogy a
cédulák is nyugalomra intették a lakosságot, de semmi konkrétumot nem
tartalmaztak.
Alig egy óráig tartott az egész. Céltalanul hányódtunk a tömegben, hol
keleti, hol északi irányban, és egyszerre csak a Trafalgar Square-en
voltunk. A Trafalgar Square néptelen volt, és halálos csend ereszkedett le
ránk. Az égbolt fele koromfekete volt, a másik, a nyugati fele zöldesszürke
fényű. Katalin megszorította lelógó bal karomat. Mintha egy szörnyű,
bábeli városban álltunk volna, amely kietlenebb és magányosabb volt, mint
a sivatag közepe. Lent a sarkon egy rendőr állt, s az eget kémlelte.
– Gyerünk! – kiáltottam rekedten, s megrántottam Katalin karját. De
nem tudtam, merre. És ebben a pillanatban sivító hang hallatszott
valahonnan a fejünk felől, meghatározhatatlan irányból. A hang bántó és
vészes és embertelen volt, és egyre erősödött.
 – Légitámadás – mondta Katalin csüggedten. És én arra gondoltam,
mennyire meg kellett változnom ahhoz, hogy most ne izgalmat és
fokozódó tettvágyat, hanem halálos kétségbeesést érezzek – Katalin miatt.
Őrá figyeltem, és követtem a tekintetét.
A zöldes-piszkos színű nyugati égen tizenhét gép tűnt fel. Halk, távoli
zúgással, egyetlen ferde vonalban. Nagyon magasan voltak és egészen
kicsinyek. Meredten bámultam felfelé, s a gyomrom émelyegni kezdett.

London pusztulása
Néhány percig tartott az egész, s olyan távoli volt a felfüggesztett,
pokolfényű szürke lapon az apró, alig közelgő raj, mintha játék lett volna,
vagy álom, de semmi esetre se valóság. Ha visszagondolok ezekre a
percekre, tudom, amit akkor nem tudtam: hogy a vészsziréna szünettelen,
bőgő sivítása süketté tett. Azt hittem akkor, hogy a gépek némán
közelednek. Katalin mozdulatlanul és mereven állt mellettem, amíg újra
elindultunk. Ekkor már volt valami cél rohanásunkban, legalábbis az
enyémben: a Milan felé igyekeztem, s magammal húztam Katalint.
A rohanás perceire nem emlékszem. Óriási egérfogóban voltunk, és
mindegy volt, merre futunk. A szálló hatalmas épülettömbje hirtelen
meredt fel előttünk. A portásfülkében senki se volt. A hallban három
idősebb nő állt tanakodva, kifestett arccal és üveges szemekkel. Éppoly
kevéssé törődtek velünk, mint mi velük.
Baloldalt a bár ajtaja nyílt. Katalin megértett. Az ajtó előtt megtorpant,
de aztán csaknem egyszerre léptünk be. A bár zsúfolva volt! Pincérek,
hotelszolgák és estélyi ruhás hölgyek és urak ültek vagy álltak nyitott
palackok mellett. A jazz-band működött. A vörös tapéta nedvesen
csillogott a hőségben.
A legelső asztalnál Giulia ült. Karjai ernyedten lógtak lefelé. Alig ismert
ránk.
– Rapier fent van – mondta, és merev tekintetében felvillant és ismét
kihűlt valami. – Pontosan tudta, mi lesz, és reggel indult volna
Liverpoolba. Mindent kiszámított, csak engem nem számított ki.
Katalin megfogta Giulia lecsüngő kezét.
– Mi történt?! – kérdezte bársonyos hangon.
– Szétlőttem a fejét – mondta Giulia szürkén. – Először leütöttem,
amikor csomagolt, és hozzákötöztem a szekrényhez. Délután magához tért,
és mozgatni kezdte a szekrényt.
Katalin buzgalma elernyedt. Elengedte a nő kezét.
– Halálfélelmei voltak – nevetett Giulia. – Mindenkinek vannak
halálfélelmei, még neki is voltak.
Egy pohár gint ivott; utána felkelt és kitámolygott az ajtón. A lármában
senki sem vette észre. Volt vagy negyven ember a bárban, és mind részeg
volt. Egy álmatag fiatalember a földön ült és csuklott.
Elképzelhetetlenül erős, infernális csattanás vetett véget ennek a
bámészkodásnak. Az emberek felordítottak; alattunk remegett a föld. Egy
férfi asszonyi hangon sikoltozott. Katalin felkelt, és az ajtóhoz ment, kérő
pillantást vetve rám.
 Otthagytuk a bárhelyiséget, s ismét a hallba botorkáltunk, süketen. És
vakon – mert a hall koromsötét volt. Kitapogatóztunk a forgóajtón,
amelynek minden ablaka hiányzott. Egész London sötét volt, de amint
felnéztünk az égboltra, felvillanó fényeket láttunk, amelyek túlságosan
vörösek voltak ahhoz, hogy kozmikus eredetűek lettek volna. Úgy fogtuk
most egymás kezét, mint a katona a cselédlányét. Balra, egy utca egyik
házsora helyén fekete porfelhő látszott. Vakolatdarabok hullottak szét,
mintha valami óriási parittyából lőtték volna ki őket. Az egekből érkező és
egekig csapó dübörgésben elveszett a teherautó lármája, amely hirtelenül,
feketén és inogva fordult ki elénk egy sarkon. Néma figurák integettek
rajta. A hatalmas kocsi lassított. Átnyaláboltam Katalin derekát, és azonnal
éreztem, hogy felülről emelik. Én már menet közben kapaszkodtam fel a
kocsira.
Levettem a kesztyűmet, hogy cigarettára gyújtsak a lámpák nélkül
robogó teherautón. Valami puha és nehéz tárgyat nyomtak a kezembe.
Gázmaszk volt. Mélyet szippantottam a levegőből, amely kristályosan
tiszta és éterien hideg volt. Amint észrevettem, mindenkinek a kezében
volt egy ilyen szerszám. Időközben mindenfelé fények villantak, néha
pillanatokra világos lett; a csattogás, dörgés, dübörgés, sivítás pedig már
nem a süketté lett füleken, hanem a bőrön, szemen és szájon át tört az
agyba és rombolt ott, idegfájást és bénult félelmet okozva. A jármű hirtelen
kétségbeesett roppanással megállt. Előrenyújtott nyakkal kémleltem fel.
Baloldalt hétemeletes ház homlokzata vált el a tűzfaltól. Irtózatosan hosszú
időnek tűnt, amint nagyobb és nagyobb szögben vált el. Tisztán láttam,
hogy egy embermagasságú szobor ötven méter magasságban átrepül a
szemben lévő házra. Lent, előttünk elgörbült és kettévált a postaláda, és
levelek repültek szét. Katalin hozzám tapadt, és görcsösen remegett.
Három órával később egy gödör szélén öten ültünk, gázálarcokkal a
nyakunkon. Kensington nyugati határán, dideregve. Tompa búgás
hallatszott dél felől. Előttünk, az úton két ló feküdt elnyúlva és mereven.
Katalin megfogta a kezemet, és felkelt. Csakhamar ketten baktattunk az
úton kifelé. Most teljes csend volt; de a szűk tokban tisztán hallottam a
magam lélegzetvételét. A teherautónak nyoma se volt. Nem tudom, hogy
kerültem ide; a légnyomás elkábíthatott. Restelltem magam, és mondtam
valamit; aztán eszembe jutott, hogy hiszen az úgysem hallható.
Hallatlanul lassan haladtunk előre, pedig semmi fájdalmat sem éreztem,
és kábultságom is egyre tűnt. Egy meleg kávé boldoggá és fitté tett volna.
Sokáig tartott ez az út, és mögöttünk derengő szürkeség terjedt. Kertek
alatt, sötét és néma házak mellett haladtunk el; Katalin egyre
görnyedtebben járt, és láthatóan erőlködött, hogy levegőt kapjon. Az úton
végig döglött verebek feküdtek, egy varjút is láttam. Vörös tetejű gyártelep
tűnt fel jobbra; sok épület volt, és mindegyiknek vörös, fémfényű teteje
volt. A sarkon egy ember állt, s az eget kémlelte. Amikor láttam, hogy
mozog, lekaptam a gázálarcot, és odasiettem hozzá.
– Jó reggelt – mondtam –, van valami újság?!
Éjjeliőr volt, lámpával és kulcscsomóval. Arca merev és sárga volt, nagy
szemölccsel és tüskés állal.
– Nálunk nem történt semmi – felelte, nem tudom, hangosan-e; én alig
hallottam.
– Itt lakik valahol?! – kiáltottam, amire csodálkozó pillantást vetett rám,
és intett, hogy kövessem.
Katalin arca megnyúlt, szemei sötétszürkének látszottak. Végigmentünk
egy hosszú és jeges úton, míg a telep kapujához értünk. Portásfülkeszerű
szobába vezetett minket az őr, és míg mi egymás mellett, padon ülve
hallgattunk – ő teát főzött.
Katalin megfordult és kibámult az ablakon. London felett rengeteg
kisebb és nagyobb füstfelhő lebegett, némelyiknek tüzes volt a belseje. A
szürkületben is jól látszott Whitehall, Hammersmith és Croydon
pusztulása; ezer és ezer meztelen tűzfal és bedőlt tornyú templom.
Megittuk a teát. A tüskés állú öreg azt mondta:
– Egész éjszaka innen néztem ezt… nem volt okom rá, hogy körüljárjam
az épületet. Úgy gondolom, hogy hajnaltájban lelőtték a spanyol gépeket.
Északról igen sok angol repülő jött.
– Kissé elkéstek – morogtam. – Két évvel ezelőtt a Postban megírtam,
hogy a légiháború egyszerű tempókérdés. Győz az, akinek tempóelőnye
van. Akkor is győz, ha végül lelövik.
Katalin felemelte a fejét, és fáradtan mondta:
– Ugyan, Jack, hogy lehet győzelemről beszélni?
Cigarettára gyújtottam.
– Az irataink nálam vannak – mondtam – át kell jutnunk
Franciaországba.
– Nem lesz könnyű – mondta Katalin. – És vajon ott mi van?!
– Kereskedelmi hajóforgalom biztos nincs – véltem – és ezért utána kell
néznünk valamilyen alkalmatosságnak. Öregem – fordultam az őrhöz –
nincs itt valami autó, kocsi, repülőgép vagy akármi?
– Nincs – felelte –, és ami van, ahhoz nem lehet nyúlni. A városi
irodából kitelefonáltak, hogy ha bárki fosztogatni próbál, nyúljak a
fegyveremhez.
 Összenéztünk Katalinnal. Elképzeltem a vezérigazgatót, amint
haldokolva is a fosztogatók ellen ad ki intézkedést.
– Ha volna valami jármű, megvenném! – próbálkoztam újra.
Az öreg kiegyenesedett.
– Ön megvenné – mondta –, de én nem adhatom el, ami a másé.
Így tehát gyalog mentünk tovább. Ezer fontért se lehetett volna
semmiféle járművet kapni. A legközelebbi faluban minden ember az utcán
volt. Segíteni nem akartak, ellenben szédületesen sokat kérdeztek. Egy
aluljárón keresztültörve, végül is az állomásépület mögé értünk. A második
sínpáron befűtött mozdony állt, két teherkocsival.
Átszaladtunk a síneken, s felugrottunk az egyik teherkocsira. Tele volt
katonákkal.
Le akartak dobni, de aztán diplomáciai útlevelem segítségével elértem,
hogy átvittek minket a másik kocsiba, a parancsnok elé. A parancsnok
pedig Bert K. Denver volt. Egy arcizma se rebbent meg, amikor meglátott
minket.
– Itt nem maradhatnak – mondta –, de a mozdonyon eljöhetnek. Majd
intézkedem. A csatornán azonban bajos lesz átjutni.
Sápadtan bámult maga elé, és gumit rágott, amikor lemásztunk a
kocsiból. És Kensington, a csendes Kensington felől ismét felharsant a
vészsziréna. A vonat már mozgásban volt, de nem láttunk semmit.
Egyszerre csak a déli égen felbukkant kilenc bombavető, és két sorban
emelkedett London fölé. A mozdonyon kegyetlen hideg volt; igen lassan
haladtunk előre a havas úttesten. A mozdonyvezető fél keze a karvason
pihent, a másikat szemei elé tartotta. A légi csata tíz percig tartott. Harminc
angol gép V alakban rohanta meg a kilenc bombavetőt, oldalról. Négy gép
azonnal lezuhant, kettő forogva és feketén, másik kettő mint égő fáklya.
Csodálatos némajáték volt, amely alatt füstölt, bűzlött, ropogott, égett,
düledezett, recsegett, pörkölődött, visongott, vérzett, robbant és pusztult a
világ legnagyobb városa.

A spanyol-brit háború
Már eddigi feljegyzéseimből is kiderült nyilván, hogy módszerem egészen
zsurnalisztikai jellegű Mindenről inkább ad pontos és egységes képet, mint
önmagamról. Ez azonban érthető. Nem azért dolgozom, hogy Katalinnal
való menekülésem történetét közöljem az utókorral. Hiszen máris
mindannyian utókor vagyunk. Amit a mozdonyvezetőtől, a belga és
holland lapokból megtudtam, annak alapján egységes képet akarok adni a
nagy háború első fejezetéről.
Puszta véletlen volt, hogy feljutottunk a Doris nevű amerikai
magánjachtra, amelynek kapitánya régebben a haditengerészetnél szolgált.
Ha nem jutunk át Belgiumba, akkor éppoly keveset tudnék a spanyol
háborúról, mint a szigetlakók.
Talán igaza volt a remek tollú De Bruysnak, aki azt írta, hogy
Spanyolország eszköz volt, végső fokon Japán eszköze. De hát ez nem
lényeges.
A spanyol légi és tengeri flotta három részben támadta meg Angliát.
Aránylag legkevésbé eredményesnek a London ellen irányzott támadás
bizonyult. Ezek a bombavető gépek kezdetlegesen voltak felszerelve;
Londont nem lehet felrobbantani; a gázokat pedig szétvitte a jeges szél.
Később, a légi harc során az egész raj elpusztult. Ezzel szemben – ha a dán
Politikennek hinni lehet – Írországban 70 százalékos pusztítást vitt végbe a
másik flotta, amely egyrészt ismeretlen összetételű gázokkal, másrészt,
főleg az Ír Szabadállam területén, az ottani titkos gáztartályok
robbantásával óriási területeken irtotta ki az emberi és állati élet minden
megnyilvánulását. Ez a légi raj, nyilván kész tervek szerint, Wales felé
folytatta útját, és csatlakozást keresett a skót partok felé közeledő
harmincegy tengeri egységgel. Erre azonban nem került sor. Municióhiány
folytán Hilmar mellett kényszerleszállást hajtottak végre, és tehetetlenné
válva lemészárolták őket. A dreadnoughtok* tönkretették ugyan az észak-
nyugati partvidéket, de a nyílt tengerre nem tudtak kifutni, mert sarkukban
volt az angol tengeralattjáró-lánc.
Nem volt már idő arra, hogy ilyen részletek érdekeljenek bennünket. A
lényeg az, hogy a spanyol haderő Angliában, az angol haderő pedig
Spanyolországban őrjöngő harcokat vívott, anélkül hogy központilag
irányíthatták volna. Reménytelen helyi győzelmeket aratott minden légi- és
tengerierő-csoport; mert pusztítani könnyű volt, de a pusztításnak semmi
anyagi eredménye nem lehetett. Elfoglalni valamely területet – ez a
fogalom hiányzott az új háborúból. Csak elpusztítani lehetett. S a támadó

**
brit hadihajótípus
erők rendszerint maguk is elpusztultak. Ezért volt ennek a hadjáratnak
őrjöngő jellege. Angolok az Ibér félszigeten pusztítottak és pusztultak – és
viszont. A sajtón keresztül állati félelem és egyben állati vadság szállta
meg a szíveket. Napokon belül elmosódott a támadó és védekező háború
fogalma. A keleti államokban félelmetes csönd volt, három napig. A
negyediken tizenhét spanyol ezred tört be Franciaországba, és borzalmas
erővel indultak meg a hadműveletek Német- és Oroszország között a Balti-
tengeren és a közbeeső kis államok területén.
Senki se hitte az utolsó pillanatig, hogy mégis bekövetkezik az, amitől
évtizedek óta rettegett a kontinens. De nem volt idő feleszmélni. Svájc két
részre szakadt; a nyugati, önálló rész, Genf köré kristályosodva,
kétségbeesve küzdött semlegességéért. Ezen a földdarabon kívül egész
Európa lángba borult, az Líráitól Le Havre-ig.
Eleinte sokat, később semmit se tudtunk arról, ami nem a mi
közelünkben folyt le. A sajtó, rádió, posta rendszertelenné vált, hamisított
hírszolgálata olyan mértékben szűnt meg teljesen, amint a városok
hadszínterekké váltak. Az emberek erdőkbe, dűlőutakra és hegyek közé
menekültek. Rendszeres harcászatról szó sem volt már az első hét végén;
vaktában csaptak le egymásra a harci erők, s a reguláris katonaságnak sok
helyütt fogalma sem volt arról, ki ellen harcol.
Belgiumból való menekülésünk idején Európában nagyjából minden
harci eszköz használatban volt már. A nyolcadik napon a kontinens minden
hadvezetője tisztában volt vele, hogy ezeket a harci eszközöket szigetelnie
kellene, de aligha lehet. Bacilusbombák – az első napokban igen népszerű
fegyvernem – kolerát, pestist, tífuszt terjesztettek mindenfelé, olyan
mértékben, hogy a járványokat megállítani nem lehetett – azok visszafelé
is terjedtek a rendszertelenül menekülő polgári lakosság jóvoltából. Éppoly
kevéssé számítottak az elmúlt évek szaktudósai arra, hogy a kibocsátott
gázmezők teljesen légáramlatok befolyása alá fognak kerülni. Az ellenszél
igen gyakran pusztította el azt a hadtestet, amely tizenöt kilométerre lőtte
ki gázbombáit. Az orkánszél tíz perc alatt visszahozta a gázt. A Földközi-
tengeren megsemmisítő vereséget szenvedett az angol flotta, amely a
világtörténelem legerősebb hadereje volt. Az olasz cirkálók ellenben 11
napig hiába kerestek gázmentes kikötőt, ahova befuthattak volna. A
kontinentális háború a céltalan győzelmek sorozatát kezdte produkálni.
A bacilus- és gázháború mellett teljesen elvesztették jelentőségüket a
lőfegyverek. Játékszernek tűntek azzal a néhányszor tízezer emberrel, akit
többnapos állóharcban el tudtak pusztítani. Minden stratégia felborult így;
a nagyvárosok a hetedik naptól kezdve saját hadseregeik ellen védekeztek,
mert a megfogyatkozott biztonság, rend és higiénikus készültség mellett
egyre reménytelenebbé vált az a szigetelés, amelyről fentebb beszéltem. A
gáz és a bacilus nem ismert szövetségest és ellenséget. A működésben
maradt kontinentális sajtó általános megállapításai szerint az első két napon
Európa lakosságának egyharmada pusztult el fertőzésben vagy
gázmérgezés miatt.
A használatos gáztípusoknak három nagy válfaja volt. Küzdelmes
menekülésünk alatt hallomásból és a gyakorlatban is megismerhettünk
néhányat. Láttunk holttesteket, amelyekről lerágta a húst a gáz; ami ellen
nem használt az álarc. Volt olyan, amely öt centiméter magasságban lepte
el a földet, de aki belelépett, annak pillanatok alatt végigmarta a húsát.
Jártunk olyan kisvárosokban, ahol az utcákon temetetlen halottak tömege
feküdt – akik azonban a légitámadás idején magasabb helyen tartózkodtak,
azoknak semmi baja se történt.
A gyakoribb gáznem fulladást okozott; ez könnyebben terjedt, de
hamarabb is oszlott szét. Beszéltek egy gázról, amely hányást és
bélgörcsöket okozott; nyolc-tíz órás haldoklás után végzett csak a
szervezettel. Csodálatosképpen mindenütt arról panaszkodtak, hogy kevés
a gázálarc, és legtöbbször nem bíztak benne az emberek, mert hallották,
hogy nem vált be. Egyetlen hét alatt is rengeteg új gázt gyártottak a
hadimérnökök. Minden gyár és ipartelep a háború céljaira dolgozott, s a
hadikémia fantasztikus erőfeszítéseket tett; főleg a hegyekben elrejtett
telepeken: miután a hadszíntér óráról órára változott.
Tiszta levegőt is csak a hegyekben s a nagy vizek mentén találhatott az
ember. A városok utcáin dögvészes bűz hömpölygött. Rablócsordák
fosztogatták a falvakat. Éhínség mindenfelé.
A svájci határ mellett két hétig ültünk egy gázbiztos pincében. Gazdag
francia családnál voltunk vacsorán, amikor a sziréna légitámadást jelzett.
A betonpincében két hétig elég élelem volt felhalmozva. A németek
azonban újfajta gázzal kísérleteztek, amely akár hónapokig is változatlan
rétegben marad, s a legnagyobb vihar képes csak szétfújni. Márpedig
szélcsendes hideg volt. A vendéglátó család a házaspárból s két fiatal
lányból áll. A két hét teljesen felőrölte idegeiket. Az asszony hisztérikus
görcsöket kapott naponta kétszer, és trágárságokat ordítozott. Nyolc nap
után a velük levő két selyempincsi közül kiengedték az egyiket. Nem jött
vissza. A tizennegyedik napon már nem volt mit ennünk. A levegőpótló
berendezés is hiányosan működött. Kiengedtük a másik kutyát is, amely
negyedóra múltán visszajött. Így menekültünk meg.
 Január 17-én értünk Genf határába. Négynapos vesztegzár alá vettek.
Alapos fertőtlenítés után bejöttünk a városba, amely olyan volt, mint
Velence a karnevál idején. Senki se volt már egészen beszámítható.
Menekülésünk borzalmas fáradalmai és izgalmai engem még jobban
megviseltek, mint Katalint. Egyetlen lap jelent meg a városban: a
Népszövetség hivatalos lapja, amelyben még a szerkesztő neve is hazugság
volt. Csak a rádiókészülék útján lehetett egyet-mást megtudni azokról a
városokról, amelyekből még volt leadás.
Genfben rengeteg élelmiszer volt felhalmozva, de természetesen csak
utalvánnyal lehetett kapni. A város lakói állandó, szordinós pánikban éltek.
Minden elképzelhető nemzetiségű és fajú ember képviselve volt itt;
körülbelül nyolcszor annyi ember szorult össze Genfben, mint amennyi
rendes körülmények között belefért. A járványok mindenfelé felütötték
fejüket, de a hatalmas orvosi készültség igyekezett elfojtani őket. Az
ipartelepek beszüntették működésüket, és kórházakká alakultak; csak a
konzervgyárak voltak üzemben még. Itt béke volt, de ez a béke dögszagú,
fásult, rémítő és hazug, ezt érezte az ember. A város felett fehéren
szikrázott a hegycsúcs, és hűvösen szemlélte a bábeli nyüzsgést. Oldalán,
mint fehér mutatóujj, meredt égnek a bencés kolostor. Tudtuk, ha
megenyhül az idő, napokon belül megrohadunk egymás hátán, mint egy
doboz rossz szardínia.
Azonban hideg volt, és más tisztát és biztatót nem láttunk a Földön
többé, mint a hideget.

Negyedik rész
A háború

„Mert a test gyakorlásának kevés haszna

van; de a kegyesség mindenre hasznos,
meglévén benne a jelenvaló és a jövő
életnek ígérete.”
Pál I. lev. Timótheushoz 4, 8

Errefelé még erős gázszag volt. Autók álltak mindenfelé, halott vezetőkkel
a volánnál. Egy pillanatig olyan gyöngeség fogott el hogy nem tudtam
továbbmenni. Leültem egy ilyen autó lépcsőjére. A vezető üveges
szemekkel, fagyosan vigyorogva bámult rám a betört ablakon át.
Átviharzott rajtam mindaz, ami az elmúlt hetekben történt, s amit
egyszerre éppoly kevéssé lehet elmondani, mint ahogy emlékezni is csak
részletekben lehet rá. A kolerában kihalt falvak, őrjöngő katonák,
megfagyott és megfulladt tömegek. Tömegsírok temetetlen halottak;
egyetlen ember se, aki tudná, miért!!! Jó egyetlen embert megölni
éppolyan borzalmas bűn, mint százmilliót. De legalább ne mondd –
könyörögtem magamnak –, hogy kisebb bűn. Embervértócsákban sistergő
és dübörgő tankok. Feldúlt otthonok; a férj, fiú és apa távol van. A férj, fiú
és apa más otthonokat dúl fel azalatt.
Az első héten: tárgyalások, demarsok, jegyzékváltás, követvisszahívás,
cenzúra, áremelkedés, harctéri jelentések, légitámadások; győzelmek.
Örömmel és büszkeséggel jelentjük, hogy sikerült elfoglalnunk az ellenség
fővárosát, miután előzőleg rommá lőttük, s a lakosság 90 százalékát
mérges gázokkal elpusztítottuk! Örömmel jelentjük, hogy míg az ellenség
elpusztította fővárosunkat, mi elpusztítottuk az ellenség fővárosát. Betörés,
diadal, ötvenezer fogoly. 452 000 sebesült, megszámlálhatatlan halott.
Tífusz, tetű, fejlövés, kolera, meszesgödör. Csapataink
feltartóztathatatlanul haladnak előre az ellenséges állások felé, mialatt az
ellenséges csapatok erőszakot követnek el otthon maradt és életben maradt
menyasszonyainkon. Ez volt az első hét. Vereség és diadal, demars és
ultimátum, támadás és védelem; harci dal és gyors gyász.
A második héten telefonzavarok, éhínség, gáz, helyenként zavargások.
Nincs municiópótlás, nincs központ, nincs egységes irányítás; kezd kétessé
válni a cél, a kimenetel; kezdenek érthetetlenné válni a parancsok; és ha
érthetők, akkor végrehajthatatlanok és ha végrehajthatók, akkor nincs, aki
végrehajtsa őket. A német légiflotta leszállásra kényszerül Volhíniában és
ellenállásra nem találván, éhen hal.
A harmadik héten már csak kisebb helyi csetepaték, Velence, Bari,
Zürich és Köln pusztulása; már csak a menekülők rombolnak, a védekezők
támadnak; a feloszló hullák terjesztik a halált. Genfben vigalom,
bolondokháza és járvány. Görögország megmaradt lakosságát is teljesen
kipusztította a pestis. Újfajta pestis, kitenyésztett bacilusokkal. Az
orvostudomány diadala! Millió és millió temetetlen halott bámul a
csillagos égre vigyorogva vagy komoran, aszerint hogy milyen természetű.
Forog velem az autó, de azért látom a Népszövetségi Palota homlokfalát,
amelyet lassan ingat a szél, és látom mögötte a havas pusztán tántorgó
családot, amelynek meg kell fagynia, mert nem mer emberlakta vidékhez
közelíteni. És látom a fenevadat, amelynek hét szarva van. És hallom a
romantikus dalt a kis kadétról, és látom az ujjongó tömeget, amely egy hét
múlva már átkozódó tömeg. Érzem a hullabűzt és érzem a gázszagot és
hallom a házfalak recsegését és roppanását, az elgörbülő villanyoszlopot is
látom és a levélszekrényt, amely kettérepedve kiokádja a leveleket. És
látom az égő padlást és a gázmaszkos kutyát és a lángszórót, amely
végigsöpör a temetőn. Látom elhamvadni a giccset és a remekművet, s
látom, hogy egyforma hamu lesz, mint minden, amit az ember, ez a
gyilkos, ostoba állat teremtett, s mint ő maga is. Hallom a gőgös elutasítást
s a nyivákoló jajveszékelést – és tudom, hogy középút nincs, mert az
ember nem képes másra, mint ütni vagy jajgatni, amiért ütik. Tudom, hogy
az európai háború kevés olyan embert veszejtett el, akiért kár volt, és
tudom, hogy ilyen lesz majd az amerikai és az ázsiai és az afrikai háború is
egyszer. Tudom, hogy évszázadok múlnak el, csak az Ostobaság és
Gonoszság nem múlik el soha. Tudom, hogy magam is silány vagyok, és
közönyös voltam, és nem érdemlek kegyelmet attól, aki kegyelmet
osztogat. Én nem osztogatnék kegyelmet az Ő helyében! Én nem
bocsátanék meg senkinek az Ő helyében! Én nem fogadnám szeretettel a
megtérő bűnöst, még önmagamat se, aki talán megtért bűnös voltam! Én
nem bocsátanék meg az ellenem vétetteknek, én nem bocsátanám meg
magamnak soha, hogy embert teremtettem, embert, aki rothadtabb, mint az
állat, mert öl, holott tudja, hogy öl! Az Úr Jézus ne irgalmazzon nekem, aki
gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm az embert, és gyűlölöm magamat, mert
ember vagyok!!!
Meleg lehelet éri az arcomat.
Felnézek. A lengyel katona. A hordágyon vérző hasú asszony fekszik.
– Az autóban erős még a gázszag – mondja a katona. – Csak
kapaszkodjék belém, barátom.
– Ne érjen hozzám! – kiáltottam, s a szememből könny buggyant elő. Ha
Katalin életben maradt, talán sohase bírom ki majd a közelségét többé.
Egyenesen akartam állni, de előredőltem.
 A pusztítás gépszörnyei

MARTON GYÖRGY
EMBER, AKI MÁSKÉPP LÁT
(1935)
Részlet

Leültünk egymás mellé a kidőlt fatörzsre, és Jani beszélni kezdett.

– Az utolsó kép, amit láttam… Igen, Bárd, szántszándékkal használom
ezt a kifejezést, hogy „kép”, majd később megérti, hogy miért… Szóval,
amikor utoljára láttam a dolgokat, mint maga, színesen, domborúan,
mocsaras lapály terült el előttem, melyet egyik oldalon, ameddig a szem
ellátott, sűrű erdő határolt, úgy hiszem, egy folyó mentén húzódott.
Az orosz fronton voltunk. Az ellenséges tüzérség már egy órája tüzelt.
Végre visszavonulást vezényeltek. A lövegek záporában rohantunk vissza.
A beütő gránátok nyomában jobbra-balra valóságos vulkánok támadtak. A
légnyomás, mint valami vihar, sodort előre, fejünk felett mintha egy légió
megveszett macska nyávogott volna. Valóságos pokol volt.
Láttam, hogy hullnak el körülöttem a társaim. Az önfenntartási ösztön az
erdő felé vonzott minket. Pedig nyújthatott-e védelmet az a pár gyenge
fa… Én már nem értem oda.
Azt kell hinnem, hogy előttem egy gránát robbant… Nem láttam, nem
éreztem semmit. Egy pillanat alatt elvesztettem az eszméletemet.
Nem tudnám megmondani, mennyi ideig feküdtem öntudatlanul a magas
fűben.
Éles, hasító fájdalom térített eszméletre. Sokáig maradtam még
mozdulatlanul fekve, félig öntudatlanul élvezve a pihenést. Az ágyúzás is
csak mint valami távoli mennydörgés ért öntudatomhoz. Aztán a veszély
érzése kezdett erőt venni rajtam, és arra késztetett, hogy minden erőmmel
megszabaduljak a testi-lelki zsibbadságtól. Arra gondoltam, hátha súlyosan
megsebesültem, és a vérem lassan elfolyik…
Kissé felemelkedtem. Sötét éjszaka volt. Sem hold, sem csillagok nem
voltak az égen. Meg akartam gyújtani az öngyújtómat, és végre sikerült is
nagy kínok árán kivenni a mellényzsebemből. De mielőtt még
meggyújtottam volna, rémes gondolat villant át az agyamon. Az ágyúk
még mindig dörögtek, és hallottam a fejem felett a lövegek fütyülését,
szóval még benne voltam a tüzérségi harcvonalban, és mégsem láttam
semerre a legcsekélyebb fényt sem.
 Reszkető kezekkel pattintottam fel az öngyújtóm kupakját.
Nem égett!
Két ujjammal ki akartam húzni a belet. Megégettem az ujjamat, és ebben
a pillanat eszméltem rá, hogy vak vagyok.
Igaz, hogy fájt a szemem, de az egész testem annyira össze volt törve, és
minden porcikám annyira fájt, hogy eddig nem fektettem erre különösebb
súlyt.
Végigtapogattam magamat, mint valaki, aki maga sem hiszi el, hogy
létezik. Kezeimmel végigsimítottam az arcomat, de nem éreztem semmi
ijesztő sebesülést. Csak a szemöldökeim és szempilláim voltak lepörkölve,
és az egész arcom úgy égett, mintha ezer tűvel szurkálnák. Emellett
elképzelhetetlenül fájdalmas fejfájás kínzott, és rettenetes fáradtságot
éreztem.
Vajon éjszaka volt-e még? Éreztem, hogy a fű harmatos. Bizonyára már
reggel volt.
Kezdtem jobban magam köré figyelni. Néha egy-egy fájdalmas nyögést,
kiáltást hallottam. Nevükön szólítottam a pajtásaimat. Senki sem felelt.
Végre meghallottam a reggeli szellőben ringó fák suttogását. Erről
megtudtam, merre van az erdő, ahová tartanom kell, ha utol akarom érni a
társaimat.
Ekkor jobb kéz felől, ahol tudtommal országút húzódott, tompa
dübörgést hallottam. Egy ideig figyeltem. Nem, sajnos nem tévedtem, az
ellenséges tüzérség még mindig előbbre vonult.
Igyekeztem négykézláb az erdő felé vonszolni magamat. De ez a feladat
túlhaladta az erőmet. Még ha az erdő és köztem elterülő rét nem lett is
volna tele gránáttölcsérekkel és hullákkal, akkor sem jutottam volna soha
el odáig. Kiürítettem a kulacsomat, de ez nem csillapította égő
szomjúságomat. Lefeküdtem arccal a friss, harmatos fűbe, és
belenyugodtam sorsomba.
Valami nesz téríthetett magamhoz fásultságomból, mert egyszerre csak
arra eszméltem, hogy ülök, és torkomszakadtából ordítok.
Valóban beszéd hangja ütötte meg fülemet, mely egyre közeledett.
Oroszok voltak. Hordágyra fektettek, és éreztem, hogy elvisznek. Aztán
a hordággyal együtt autóra raktak, és újra öntudatlanságba merültem…
Azután ágyban találtam magam, és a fejem be volt kötözve. Az
ágyúdörgést már csak nagyon távolról hallottam.
Az orvosságszagból és a különböző hangokból arra következtettem,
hogy tábori kórházban vagyok. Ott kinn a mezőn még elég erős voltam
ahhoz, hogy ordítsak, és most egyetlen hangot sem bírtam kiejteni, olyan
gyengének éreztem magam. Pedig időről időre az állapotomra vonatkozó
kérdéseket intéztek hozzám oroszul és németül, melyeket
egyszerűségüknél fogva nagyon jól megértettem. De képtelen voltam
felelni.
Nem akarom azzal untatni, kedves doktor, hogy részletesen elmondjam
első benyomásaimat mint vak és fogoly. Elég, ha a legfontosabb tényeket
mondom el.
Számításom szerint estefelé értünk a tábori kórházba. Úgy vettem észre,
hogy egy nagy teremben helyeztek el, ahol rajtam kívül még sok sebesült
feküdt. Nemsokára a külső csendből és beteg társaim egyenletes
lélegzéséből arra következtettem, hogy éjjel van. Egy óra ütötte az órákat.
Én is elaludtam.
Éjfélkor lépések és suttogás neszére ébredtem. Egyes szavakat
megértettem, noha halkan és oroszul beszéltek. Ketten voltak.
Hallottam, hogy mondták: „fogoly”, „szem”, „háromezer rubel”. A
másik csak helyeselt: „úgy, úgy rendben van”.
„Fogoly”, „szem”, ezek a szavak úgy látszik énrám vonatkoztak. De mit
jelenthetett velem kapcsolatban „háromezer rubel”?
– Itt van a Kamerád! – szólt most az egyik hangosabban németül.
A másik ugyancsak németül, de rettenetes kiejtéssel most hozzám
fordult:
– Hogy van, öregem? Nagyon jó helyre visszük el magát, ahol
tökéletesen meggyógyítják… Nem tud beszélni? Ah! Ah! Nagyon jó!…
Rendben van!…
Elégedetten nevetett. Egy pillanat alatt bekötötték a számat, megkötötték
a kezeimet és lábaimat, hordágyra raktak, és kivittek egy autóra. Ez az autó
azonban teljesen zajtalanul és nagy gyorsasággal haladt.
Az volt az érzésem, hogy az utazás az autón több órán át tartott. Azután
átraktak egy vasúti kocsiba, melyen hosszú napokig voltam úton. Az egész
útra csak nagyon halványan emlékszem, mert a fáradtság elnyomta a
testemet, és tökéletes közöny vett rajtam erőt. Lehet, hogy ez a
sebesülésemnek volt a következménye, de az is lehet, hogy valami
csillapítószert adtak be. Majd elfelejtettem mondani, hogy az egész úton a
leggondosabb ápolásban volt részem. Ügyes kézzel naponta megújították a
kötésemet, megetettek, megitattak, ezer apró figyelmességben
részesítettek. De soha senki sem szólt hozzám, és a vagonban sem beszélt
senki. Éreztem, hogy állandóan van valaki a közelemben, aki csendben őriz
és kiszolgál.
 Hová vittek? Mi volt ennek a végeszakadatlan utazásnak a célja? Csak
annyit mondhatok ma is, hogy egy nagy erdő mélyén álló magányos házba
vittek. De hogy Európának melyik részében, milyen országban áll ez a ház,
arról fogalmam sincs. Nagyon valószínű, hogy nem is tudom meg soha.
Hirtelen úgy éreztem, hogy felébredek. Értsen meg jól, doktor, az volt az
érzésem, hogy rettenetes lidércnyomásból ébredek fel, és hogy a mocsaras
rét, az az erdő, a gránátrobbanás, a tábori kórház, az utazás, mind csak egy
rettenetes álomnak a képei, melyből csak most ébredek fel teljesen.
Ágyon feküdtem. A vonat zakatolását végtelen csend váltotta fel. Valaki
tartotta a fejemet, és éreztem, hogy valami hősugár éri a szememet.
Bizonyára egy erős fényhatású lámpával vizsgálják a szememet –
gondoltam magamban.
Az ágyam körül többen vitatkoztak. Azóta rájöttem, hogy ez náluk a
beszélgetésnek rendes módja, és hogy ez a heves, kiabáló hanglejtés
különös, érthetetlen nyelvüknek sajátsága. A beszédük után úgy képzeltem
el magamnak őket, hogy állandóan hadonásznak, és fintorokat vágnak.
Furcsa, barbár hangzása volt ennek a nyelvnek, amely semmiféle nyelvhez
nem hasonlított, amit addig hallottam. Valami ázsiai nyelv? Talán! Habár
ma, ha nem hangzana annyira valószínűtlennek és regényesnek, inkább
hajlandó lennék feltételezni, hogy egy csinált nyelvről van szó, olyanról,
mint az eszperantó vagy a volapük.
Kezeimmel letakartam a szememet.
– Mit akarnak tőlem? – kérdeztem. – Mit csinálnak velem? Kik maguk?
Mondják meg, hol vagyok!
Két kéz gyengéden megfogta a kezeimet, és egy fiatalember meleg,
kellemes, megnyugtató hangon, tökéletes németséggel szólt hozzám:
– Ne nyugtalankodjék, Lóránt úr. Csak barátok veszik körül. Ez a
tudomány háza. A maga szempontjából tekintse szemészeti klinikának. Én
vagyok a kezelőorvosa. Nem hiúságból, de a megnyugtatására mondhatom,
hogy a szemészet terén nagy hírnévnek örvendek.
– De legyen szíves, mondja meg, törzsorvos úr, hol vagyok –
könyörögtem.
– Nem vagyok katona – szólt az idegen, és hallottam, hogy mosolyog. –
Szólítson csak Propp doktornak vagy egyszerűen doktornak.
– Milyen nemzetiségű ön, doktor úr? Orosz? Szerb? Francia? –
kérdeztem akaratlanul is izgatottan.
– A tudománynak nincs hazája, Lóránt úr, Miért törődik ezzel? De az
Istenért, nyugodjon meg!… Mitől fél? Mit tételez fel rólunk?
Megszorította a kezemet és ünnepélyesen folytatta:
 – A magam és kollégáim nevében esküszöm magának, hogy mint
orvosoknak csak barátságos szándékaink vannak magával szemben.
Segíteni akarunk magán, és higgye el, hogy mindent el fogunk követni,
hogy állapota javuljon.
De szavai nem nyugtattak meg, mert eszembe jutott, hogy milyen
erőszakos módon ragadtak el a tábori kórházból… A kaland nagyon is
gyanús volt, és ez aggasztott.
– Miért éppen engem választottak az… ügynökei, annyi sebesült közül?
– kérdeztem.
– Mert a maga esete érdekelt minket.
– Az én esetem? Nem valami pompás!
– Majd meglátjuk, Lóránt úr. Mindenesetre reméljen… És legyünk
barátok..
Még egyszer megszorította a kezemet, és elment. Kedves Bárd, ennek az
embernek a hangjából megéreztem, hogy őszinte, nem akar megtéveszteni.
Valóban, nem követtek-e el mindent ezek az emberek, hogy megmentsék a
látásomat? És miután ez nem sikerült, nem hitték-e eltévelyedésükben is
komolyan, hogy… De ne siessünk, majd sorjában mondom el a dolgokat.
Már hetekig éltem itt, a földnek ezen az ismeretlen pontján, ahol
nagyszerű ápolásban részesültem. Jól szellőzött szobám volt. A
kiszolgálószemélyzet nagyon ügyes és szolgálatkész volt, de soha nem
beszélt egyik sem. „Propp” doktor gyakran és hosszú ideig elbeszélgetett
velem. Igazán élveztem ennek a nagy tudású embernek társaságát. Csak a
háborúról nem hallottam semmi hírt. Propp doktor azt állította, hogy a
háború nem érdekli, és csak nagyon távoli, őt semmiféle formában nem
érintő eseménynek tekinti. Amikor megkértem, hogy írhassak az
édesanyámnak, hogy megnyugtathassam, egyszerűen azt felelte, hogy ez
pillanatnyilag lehetetlen.
Hiába erőltetem meg az agyamat, nem emlékszem rá, hogy Propp doktor
hazudott volna nekem. De a hallgatás, az eseményék eltitkolása nem egy
fajtája-e a hazugságnak?! Elvégre mit tudom én, ki ez az ember? Hiszen
neki annyira szüksége volt a bizalmamra, a szolgálatkészségemre…
Egy reggel a szokott kezelés után így szólt hozzám:
– Szegény barátom, egyáltalában nem vagyok megelégedve a maga
szemeivel. Nem úgy megy a dolog, ahogy szeretném.
– Meg kell vallanom, kedves Bárd, hogy akkoriban már leszámoltam
azzal a gondolattal, hogy egész életemre vak maradok, és ezért Propp
szavai nem gyakoroltak rám mélyebb benyomást.
 – A legjobb volna teljesen eltávolítani őket – folytatta Propp –, csak
kárára vannak, amennyiben gyulladásba hozhatják a környezetet. Nem
szeretnék magában hiú reményeket kelteni, de azt hiszem, ha ezeket a
hasznavehetetlen szemgolyókat eltávolítottuk, bizonyos mértékben sikerül
majd enyhíteni a fogyatkozást.
– Mit akar ezzel mondani? Hiszen ha egyszer a szemeimet eltávolítják,
akkor…
– Akkor minden attól függ, hogy mit találunk mögöttük. Érti? Minden
attól függ, milyen állapotban vannak a szemidegei. Majd még beszélünk
erről Egyelőre azt tanácsolom, hogy vétesse ki a szemét. Ez
elkerülhetetlenül szükséges, higgye el. Beleegyezik, hogy holnap reggel
megoperáljuk?
Szívesen beleegyeztem. Már egy idő óta hasznavehetetlen szemeim
nagyon terhemre voltak. Gyakran fájtak, és úgy éreztem, mintha
megdagadtak volna, ami néha szinte elviselhetetlen volt. Ezért már magam
is gondoltam arra, hogy legjobb lenne egészen eltávolítani őket. Különben
is, mint már mondottam, Proppnak sikerült megnyerni a bizalmamat. És az
a ház, amelyben fogva tartottak, olyan békésnek tetszett, hogy igazán nem
lehetett okom attól tartani, hogy bántani akarnak. Sohasem hallottam
egyetlen kiáltást sem vagy bármiféle gyanús neszt. Eltekintve attól, hogy a
szó szoros értelmében véve elraboltak, és ebben a különös házban fogva
tartottak, nem lehetett panaszom senkire, semmire. Otthon sem ápolhattak
volna gondosabban.
Amikor ábrándozva feküdtem az ágyamon, hazagondoltam. Anyámra és
barátaimra, akiket – hacsak csoda nem történik – sohasem fogok
viszontlátni. Amikor pedig füleltem, hogy megtudjam, mi történik ebben a
magányos házban, sohase hallottam mást, mint békés munka zaját.
Gyakran gépek zakatolását észleltem a távolból. Közeledő vagy távolodó
lépések zaját hallottam, vagy nagy ritkán halk hangon folytatott
beszélgetést a folyosón, de ettől eltekintve minden szelíd, csendes,
nyugalmas volt.
Másnap hordágyra fektettek, és éreztem, hogy egy emelettel lejjebb
visznek. Ott feltettek valamire, valószínűleg a műtőasztalra. Megint
hallottam körülöttem a zagyva, érthetetlen beszédet. Többen voltak a
helyiségben, de úgy éreztem, hogy Propp a társaság feje, és azt hiszem, a
műtétet is ő hajtotta végre. Elaltattak, és mikor felébredtem, már nem volt
szemem.
Mikor az operáció után a bódulatból magamhoz tértem, ösztönös
szomorúság fogott el. De Propp nem hagyta, hogy rabja legyek ennek az
érzésnek. Különös lelkesedéssel újságolta, hogy az operáció remekül
sikerült, hogy a szemidegeim nagyon jó állapotban vannak, és hogy
szerinte minden nagyon kedvez annak a kísérletnek, amiről már beszélt.
– A szemidegei kifogástalanok – szólt hozzám –, csak be kell hegedni
hagyni az operáció nyomait. Mondhatom, Lóránt, maga szerencsés napon
született! Nem is sejtheti, milyen szenzációs kísérletekben fog
közreműködni!…
Pár nappal később bevallotta, hogy nem olyan biztos benne, hogy a
kérdéses kísérlet fog-e sikerülni, de azért nem szabad elveszteni a
bátorságomat. Azt hiszem, főleg attól félt, hogy a várt eredmény nem lesz
tökéletes. Hiába halmoztam el kérdésekkel a kísérlet lényegére
vonatkozólag, sohasem adott felvilágosítást. Pedig elhiheti, kedves Bárd,
ugyancsak érdekelt a dolog, és ezer sejtelem és feltevés kavargott az
agyamban.
Hol arra gondoltam, hogy valamely állat szemét akarják átültetni a
szemüregeimbe, hol pedig inkább azt hittem, hogy tökéletesített
műszemmel fognak ellátni, valamely lángeszű látszerész újfajta
találmányával. Mindenesetre bíztam abban, hogy látni fogok! Hiszen
Propp doktor a látóidegek épségére alapozta kísérletének sikerét.
Képzelheti, hogy milyen boldogsággal töltött el ez a remény. Mennyi terv
született az agyamban! Ha innen valahogyan meg tudnék szabadulni, újra
láthatnám szegény jó anyámat, újra dolgozhatok, festhetnék, mert be kell
vallanom, egészen kétségbeejtett, hogy látásom elvesztése megfosztott
attól, hogy életem egyetlen célját elérjem.
Kedves Bárd, maga bizonyára nagyon hiszékenynek tart. De csak tudná,
hogy mit jelent egy vaknak az a szó: „látni”. Különben is az, ami velem
történt, nem sokkal csodálatosabb-e, mintha valóban látó, mesterséges
szemekkel láttak volna el?
Ha kívánja, később egyszer majd részletesen elmondom – már
amennyire megértettem, és még emlékszem rájuk – mindazokat az
előkészületeket, amelyeken keresztül kellett esnem, a sokféle kezelést, a
méregetést, a szemüreg mintázását és végül a két sima testnek az
elhelyezését, amelyek tökéletesen kitöltötték a szemüregeket.
De először ezeket rögtön ki is vették. Ez a próbabehelyezés több
személy jelenlétében történt. Ezek az emberek sokat és hangosan beszéltek
különös, zagyva nyelvükön.
Azon a napon nem Propp doktor kérdezett ki benyomásaimról, hanem
mekegő, vékony hangja után ítélve, egy aggastyán. Ez is németül beszélt
velem, mégpedig elég hibátlanul, de kiejtésén megérzett titokzatos
nyelvének hanghordozása.
Megmondtam neki, hogy a szemüregembe helyezett két golyó nem okoz
semmiféle kellemetlen érzést. A válaszommal az egész társaság, örömteljes
kitöréseikből ítélve, nagyon meg volt elégedve.
Pár nappal később újra elhelyeztek a műtőasztalon, és elaltattak.
Amikor az előző elaltatásból felébredtem, az ébredést különböző vakító,
kápráztató, villanó tünemények kísérték. Ezeket a tüneményeket maga
bizonyára ismeri, kedves Bárd, ezek a szemgolyóim kioperálásának voltak
a következményei, ezekben nyilvánult meg a szemidegeim érzékenysége.
Amikor a másodszori elaltatás után kezdett kitisztulni az agyam, és
különböző fényeket, ködös vonalakat észleltem, teljes jóhiszeműséggel azt
gondoltam, hogy ezeket a tüneteket is hasonló okok idézték elő.
Lassankint, ahogy az éter gőzei elpárologtak a fejemből, megint
érzékelni kezdtem a testemet. Éreztem, hogy fekszem, hogy szempilláimat
lehunytam, és hogy szempilláim fölött vastag kötés van… És mégis…
Lehetetlen – mondottam magamban. – Biztosan még nem ébredtem fel a
bódító álomból. Ez csak lidércnyomás lehet, vagy valami fájdalomnak a
következménye, amit a bódítószertől még nem érzek. Valószínűleg
hallucinálok, hiszen a szempillám csukva van, és ezenfelül le van kötve. És
nincs is szemem…
Tévedtem! Elvitathatatlanul ébren voltam, és agyam tiszta volt és
rendesen működött. És mégis… borzalmas, fantasztikus világító alakot
láttam magam előtt.
Képzeljen el, kedves Bárd – folytatta Jani –, egy emberi alakot, mely
különböző vastagságú, világító fonalak tömegéből áll. Egy violaszínű
színben izzó gombolyagot, melynek emberi formája van. Egy ember, aki a
fák gyökereinek mintájára, vékonyabb, vastagabb világító szálakból,
ágacskákból van összetéve, akinek az agya olyan, mint egy világító
vattacsomó, a gerincoszlopa pedig mint egy égő neoncső. Kísérteties
látvány volt. Tetőtől talpig megborzongtam, és önkéntelenül emeltem
kezeimet a szemem elé.
A szellemalak megmozdult. Én úgy láttam ezt az alakot, mintha
foszforral fekete táblára rajzolták volna. Ahogy jobban megfigyeltem,
észrevettem, hogy a szálak és ágak közötti űrt valami halvány violaszínű
köd tölti ki, és hogy ez adja meg ennek az alaknak a végleges emberi
formáját.
– Mit látok?! – kiáltottam fel borzalommal.
 Ekkor a szellemalak arcának alsó részén a fonalak széthúzódtak, a torkán
is ugrálni kezdtek a szálak, és agyának bal oldalán erősebb lett a fény.
Általában az összes fonalak és szálak hevesebben kezdtek el izzani,
olyanformán, mint mikor az ember ráfúj az izzó parázsra.
A szellem fölém hajolt és megszólalt:
– Maga lát, Lóránt? Valóban igaz, hogy lát?
Megismertem Propp doktor hangját.
– Igen – feleltem –, csukott szempilláimon és a kötésen keresztül látok.
Látok valami elképzelhetetlenül borzalmas látványt.
– Bizonyos benne? – kérdezte izgatott hangon Propp. – Az Istenért,
mondja el gyorsan, mit lát!
Pontosan elmagyaráztam neki a tüneményt. Legnagyobb
meglepetésemre az égő gombolyagember széttárta karjait, és néhányszor
megfordult a saját tengelye körül. Mások a siker örömében talán térdre
borulva adtak volna hálát az Istennek. Propp örömében táncolni kezdett.
Igazán különös ember volt.
– Az Isten szerelmére, magyarázza meg, hogy mi ez! – könyörögtem
neki.
– Legyen még egy kis türelemmel, várjon pár percig. Előbb közölnöm
kell ezt a szenzációs hírt a többiekkel.
Láttam, hogy Propp furcsa figurája sarkon fordul, egyre kisebbedig
ahogy távolodik, aztán becsapódott mögötte az ajtó, ami által kissé
halványabb lett a látomás. Hallottam, hogy leszalad a lépcsőn, és láttam,
mint tűnik el a ködös síkok és keretek sokaságán, melyek hol áttetszőek,
hol átlátszóak voltak, és tele voltak szórva különös fényudvarokkal.
Ilyennek láttam a házat, ébredésem után, halvány ibolyaszínben játszó
ködös zűrzavarnak, mely mögött a vakok borzalmas éjszakája honolt.
Ahogy most végignéztem magamon, ugyanolyan szörnynek láttam
magamat, mint a doktor. Felemeltem karjaimat, de csak fénylő, vastagabb,
vékonyabb szálakat láttam. Kissé felemelkedtem, és a takarómon keresztül
ugyanígy megfigyelhettem egész testemet. Igazán borzalmas volt, és
sehogy sem tudtam magyarázatot találni.
De nem is volt időm sokáig tűnődni, mert hirtelen kinyílt az ajtó, és négy
világító idegváz tódult be rajta. Jól láttam, hogy az egyik közülük púpos
volt. Egy másik már öreg lehetett, mert nagyon görnyedten járt. A hasuk
felett észrevettem a zsebórájukat és óraláncuk halvány körvonalait, és
láttam még más, apró, kerek foltokat is, ezek alighanem gombok és
aprópénzérmék voltak. Proppot felismertem magasságáról és különösen
kifejlett nagy agyáról.
 Levették szemeimről a kötést. Kinyitottam a szempilláimat, de a
látókörömben semmi sem változott.
Gondolhatja, kedves Bárd, hogy mindenféle magyarázaton törtem a
fejemet. Gondoltam a radiográfiára is. Csakhogy radiografikus szemekkel
az embereknek a csontvázát láttam volna, nem pedig az idegrendszerüket.
Mikor egyedül maradtam Propp doktorral, végre megadta a kívánt
magyarázatot.
– Kedves Lóránt! – szólt hozzám. – Maga az imént borzalommal és
csodálkozással kérdezte tőlem, hogy mi az, amit lát. Rögtön
megmagyarázom. Ne haragudjon, ha magyarázatom pontossága érdekében
olyan dolgokat is fogok mondani, amiket maga úgyis tud. De szeretném, ha
teljesen felfogná a dolog nagyszerűségét.
Azt ugye tudja, hogy a szemet az aggyal látóideg köti össze. Ez az ideg
közvetíti az aggyal a szem által érzékelt fényhatásokat.
Valószínűleg azt is tudja, hogy a látóideg kizárólag fénybenyomások
közvetítésére alkalmas. Ha például megcsípi a látóideget, nem fájdalmat
érez, hanem fényvillanást lát.
Szóval a látóideg bárminemű izgalma fényhatásokban nyilvánul meg,
akár van rajta szem, akár nincs.
Vegyünk például egy embert, akinek szeme van. Ennél a szemideg a
recehártya által érzékelt benyomásokat közvetíti az agynak. Ez az ember
képeket lát, színeket, fényeket és árnyékokat, szóval mindazt, amit a szem,
ez a tökéletes műszer feljegyez.
Ha kivesszük a szemet, és egyenesen a látóideget izgatjuk, elmaradnak a
képek, és csak zavaros, kifejezéstelen fények képződnek.
De tegyük fel, hogy a szemet más érzékszervvel helyettesítem és
összeköttetésbe hozom a látóideggel; ha például a szemet valamilyen
hallószerkezettel cserélem el, vagy pedig a fület kötöm össze a hallóideg
helyett a látóideggel, nos, mit gondol, mi történik? A fül, minthogy
hallásra van berendezve, továbbra is felveszi a hangokat, de az agy ezeket
a hangokat fénybenyomások formájában érzékelné, minthogy ez az
egyetlen mód, amelyen a látóideg a neki közvetített érzéseket továbbítani
tudja. Az az ember, akin ilyen operációt végeznek, nem hallaná, hanem
látná a hangokat.
Ugyanezen az alapon végezhetnénk más műtéteket is. Összeköttetésbe
hozhatnánk a szemideget a többi érzékszervvel is. Az így megoperált
emberek között az első látná a hangokat, a második látná a szagokat, a
harmadik látná az ízeket, a negyedik látná a tapintásokat.
 Kedves Lóránt – folytatta Propp, aki mindig nagyon barátságosan
beszélt velem –, különböző kísérletek alapján meggyőződtünk arról, hogy
mindezek a fantasztikus műtétek sebészi szempontból végrehajthatók,
különösen, ami a hallást, ízlést, szaglást és látást illeti, ezt az utóbbi
érzékszervet véve alapul a kísérlethez. Mesterségesen minden látható: az
illatok, a zene, az ízek, csak össze kell kötni a látóideget a megfelelő
érzékszervvel.
Erre maga azt felelhetné, hogy az ilyen kísérletezésnek nem lenne semmi
gyakorlati célja, csak bohókás és fölösleges játék lenne, mert éppoly
kevéssé lehetne kedve valakinek a szemével hallani, mint a kezén járni.
Igaza van. De azért ne hamarkodja el túlságosan az ítéletét.
Talán azt is tudja, hogy az ember öt érzékszerve nem elegendő ahhoz,
hogy az anyagot különböző állapotában érzékelhesse. Öt érzékszerv! Ez
bizony édeskevés. Talán száz, talán ezer kellene ahhoz, hogy
megismerjünk mindent a világűrben, ami létezik. A természet nagyon sok
titkot elvon előlünk, nagyon sűrű és számos fátyolba burkolózik. Eddig öt
fátyolt sikerült fellebbenteni, az ezek mögött található dolgokat azonban
már a barlanglakó ősünk is ismerte. Mit takarhat vajon a többi fátyol?
Az anyagnak olyan tulajdonságait takarják, melyeket a mi
érzékszerveinkkel nem érzékelhetünk, melyeknek létezését csak az
eszünkkel tételezzük fel, melyeknek jellegét mi sem sejteti velünk, mert
érzékszerveink soha, még közvetve, visszhang vagy visszfény formájában
sem érzékelik ezeket.
Olyan dolgokat is takarnak, amelyeknek közvetlen érzékeléséhez ugyan
szintén nincs megfelelő szervünk, de néha, kivételesen közvetve érezhetjük
illatukat vagy hangjukat.
Nagyon szép dolog, hogy az ember napról napra jobban felemeli azt az
öt fátyolt, amelyek mögé így aztán módjában áll betekinteni. Nagyszerű,
hogy a telefon és a rádió megsokszorozza a hallás lehetőségeit, hogy a
mikroszkóp nagyítóüvege és a csillagászati távcső egy törpe és egy óriás
szemeivel látja el az embert, hogy a röntgen X-sugara keresztül hatol a
falakon. Még nagyszerűbb, hogy a tudós az eszével pótolja ki
érzékszerveinek elégtelenségét.
De minek nevezné azt az embert, kedves Lóránt, aki megajándékozná az
emberiséget egy hatodik érzékkel? Aki összekötné a szemideget az új
érzékszervvel, olyan szervvel, amely eddig semmiféle ideg által fel nem
fogott rezgéseket érzékelne? Nem lenne az az ember több mint lángész, aki
ezt végre tudná hajtani?
 – Láttam, hogy büszkén kiegyenesedik, az izgalomtól minden idegszála
izzott, és állandóan fészkelődött a székén.
– Figyeljen jól, Lóránt! A titokzatos elemek között – amelyek néha
közvetve éreztetik létezésüket az emberrel – van egy, amely maga előtt
sem ismeretlen. Ezt az elemet mérnökeink ma már mindenre felhasználják
anélkül, hogy tudnák, hogy tulajdonképpen micsoda, nos, ezt a titokzatos
egyetemes elemet az összes emberek közül maga egyedül fogja
közvetlenül érzékelni. A szemeit olyan szerkezettel helyettesítettem, amely
ezt az elemet úgy fogja fel, mint a fül a hangokat, a szem a világosságot.
Én ennek az elemnek a jelenlétét csak közvetve sejthetem. Hallom a
mennydörgés és a zakatoló gépek zaját, látom a villámot és a lámpa fényét,
szagolhatom az ózon illatot, és megrezzenek, ha hozzáérek egy
áramvezetőhöz.
De maga, Lóránt, maga az egyetlen ember a világon, aki mindenütt, ahol
jelen van, látja a villamosságot!
A maga szemeit a lehető legtökéletesebb elektroszkópokkal, azaz
villanyszemekkel helyettesítettem. Maga a világból nem észlel mást, mint a
villamosságot, és a szemidege ezt a látványt természetszerűleg fények
alakjában közvetíti agyával.
Megjegyzem – magyarázta tovább Propp –, hogy ezt a villamos
szerkezetet, az elektroszkópot a szemüreg helyett máshová is helyezhettem
volna. Tegyük fel, a fülbe. A szemideg helyett összeköthetném a
hallóideggel. Ebben az esetben a megoperált egyén az elektromosságot
hallaná, ahelyett hogy látná, mint maga.
– Láttam, hogy büszkén kiegyenesedik, az izgalomtól.
– Higgye el, nem is került nagyon sok fejtörésembe, hogy felismerjem
azt a tényt, hogy összes szerveink között a látószerv a legalkalmasabb a
villamos tünetek észlelésére. Csak arra kellett gondolnom, hogy a szem fő
érzékszervünk, és hogy a villamosság sokkal inkább nyilvánul meg fény
formájában, mint hang, illat vagy íz alakjában. Ezért kértük meg a fronton
lévő barátainkat és munkatársainkat arra, hogy kísérleteink céljaira
küldjenek megvakult ellenséges sebesülteket. De azért mégis maga az első,
Lóránt, az első ember, aki felemelte a természet hatodik fátyolát.
Propp doktor büszkén, lendülettel beszélt. Győzelme elragadta. Láttam,
hogy idegrendszere úgy izzik, mint a parázs.
Egészen megzavarodtam. Először is megalázott az a szerep, amit nekem
szánt. Nem voltam hajlandó a kísérleti nyúl helyét betölteni. Propp csak
azért használt kísérletéhez állat helyett embert, mert szüksége volt arra,
hogy a páciens elmondja neki benyomásait.
 Azután meg, mint már mondtam magának, kedves Bárd, eleinte már
belenyugodtam abba, hogy vak maradok. De Propp doktor homályos
célzásai felkeltették bennem a reményt, hogy visszanyerhetem látásomat.
A csalódás lehangolt és komorrá tett.
Nem vagyok én kutató tudós, nincsen semmi hajlamom felfedezéseket
tenni. És éppen engem, aki annyira ragaszkodom a nyugalomhoz és
megrögzött szokásaimhoz, engem akartak kihasználni, mutogatni való
csodalényt csinálni belőlem.
Propp doktornak úgy látszik nem tetszett a hallgatásom, mert ingerült
hangon kérdezte:
– Miért nem beszél?
– Jobban szerettem volna – feleltem neki –, ha visszanyerem a
látásomat, ha újra úgy láthatnék, mint azelőtt, természetes szemekkel. Ha
maga képes volt ilyen rendkívüli szemeket kitalálni, nem eshetett volna
nehezére egyszerűen utánozni a természetet és visszaadni a vakoknak
természetes látásukat. Szerintem ez sokkal fontosabb és üdvösebb
találmány lett volna.
Propp egészen kijött a sodrából. Az agya csak úgy sziporkázott, és
karjaival hadonászott.
– Ez nagyon kicsinyes, önző szempont! – kiáltott rám. – Hogyan
hasonlíthatja össze egy beteg egyszerű meggyógyítását, ami semmi egyéb,
mint foltozás, az emberi tudásnak ezzel a legújabb bizonyítékával? Mi, a
kollégáim és én, a tudománynak nem kerékkötői, hanem úttörő harcosai
vagyunk. Különben is, kedves Lóránt, azok a műszerek, melyeket
szemüregeiben elhelyezhetünk, alapjában véve szemek. Csodálkozik ezen?
Pedig ez így van. Az imént a fény és a villamosság hasonlóságáról
beszéltem. Ez a meghatározás nem pontos. A fény és a villamosság azonos.
Az, amit mi „fénynek” nevezünk, nem egyéb, mint villamosság, melynek
rezgései elég gyorsak ahhoz, hogy recehártyánkat befolyásolják. És az,
amit mi „villamosságnak” nevezünk, olyan fény, amelynek rezgései túl
lassúak ahhoz, hogy szemünkkel érzékelhessük. Eddig már sikerült olyan
villamos áramot előállítani, amelynek rezgésszáma ötvenmilliárd
másodpercenként. Ha sikerül ezt a számot még tízezerszer fokozni,
megkapjuk magát a fénysugarat. A maga szemei végeredményben lassító
szemek. Most már megértheti, miért választottuk kísérleteink céljára a
szemideget. Utódainknak egyszer talán sikerül majd feltalálni a tökéletes
szemet, amely képes lesz a leggyorsabb és a leglassúbb rezgéseket
egyaránt érzékelni. Olyan szemet, amely meglátja a fényt és a
villamosságot, amely a világnak tökéletes képét mutatja. Akkor már nem
kell majd megkülönböztetni a látható fényt a láthatatlan fénytől, mert már
csak a „Világosság” fog létezni. Mondja csak, Lóránt, nem büszke a
hivatására, tudván azt, hogy a maga révén sikerült megtennünk, az első
lépést ezen a kápráztató úton?
– Előre kellett volna figyelmeztetnie, hogy mit akar velem művelni –
feleltem bosszúsan. – Én hadifogoly vagyok, és úgy bántak velem, mint
egy rabszolgával. Különben is alig látok valamit.
– Napról napra jobban fog látni – nyugtatott meg Propp. – Legyen egy
kis türelemmel. Addig is mondja el nekem, hogy mit lát. Várjon csak,
mindjárt feljegyzem.
Láttam, hogy zsebébe nyúl, és elővesz valamit.
– Teljesen szükségtelen – mondtam határozottan –, úgysem látok
semmit.
– Mi ütött magához, Lóránt? – kérdezte rosszallóan. – Mi baja van?
– Nem látok semmit – feleltem csökönyösen. – Tévedett, kedves
barátom. Maga méltatlanul kihasználta gyengeségemet és szerencsétlen
helyzetemet. Magát és a bűntársait gazembereknek tekintem. Nem lehet
így elbánni egy emberrel. Hiába vesztegeti az idejét, tőlem ugyan nem tud
meg semmit. Nem rossz, az urak embertársaikon kísérleteznek. Nos, hát
majd meglátja, én éppoly kevéssé fogok beszélni, mint akármelyik
kiskutya, ha helyettem megoperálta volna. Nem látok semmit, semmit,
semmit!
– Megbolondult, Lóránt? – kiáltott izgatottan. – Ugyan, kedves barátom!
Mi engedjük, hogy részt vegyen nagyszerű munkánkban…
– Elég! – szakítottam félbe. – Elég volt a képmutatásból. Felőlem
meghagyhatja ezeket a villanyszemeket, vagy akár ki is veheti őket, de
felszólítom, hogy szállíttasson azonnal egy fogolytáborba. Amit itt
csinálnak velem, az megsérti a legelemibb emberi jogot.
– Csak lassan a testtel – felelt a doktor különös nyugalommal. – Tőlünk
nem fog ilyen könnyen megszabadulni. Sőt mondhatom, egyáltalán nem
fog elhagyni bennünket. Soha…
– Hogyan? – kérdeztem megrökönyödve.
– Szükségünk van magára – jelentette ki szárazon Propp. – Azt hittem,
hogy elég intelligens ahhoz, hogy a tudásvágy legyőzzön magában minden
más szempontot. Reméltem, hogy az a tény, hogy már nem vak a szó
szoros értelmében és az új, érdekes dolgoknak a látása kárpótolni fogják
azért, hogy kénytelen lesz közöttünk maradni…
– Sohasem fogom elmondani, hogy mit látok! – kiáltottam.
– Dehogynem! – szólt nyugodtan. – Egy kis idő múlva…
 – Soha, soha! – ellenkeztem. – Ha megkínoznak, akkor sem.
Harapófogóval sem húzhat ki belőlem többet egyetlen szót.
– Pfuj, Lóránt! – kiáltott fel meg botránkozva. Kinek néz maga engem?
Mi vagyok én? Hóhér? Mindig tekintettel leszünk nevezetes
tulajdonságára…
– Bizonyára van magának rajtam kívül több hasonló páciense.
– Lehetséges – felelte –, de soha sincs elég. Ne idegeskedjék, Lóránt.
Tudja meg, hogy maga az egész világ számára halott. Az édesanyja már
tudja, hogy a fia meghalt a hazáért. A tábori-kórházban nagy volt a
zűrzavar. Az egyik ápoló elcserélte a személyazonossági blaskát… Maga
szereti a nyugalmat… Majd meglátja, idővel nagyon jól fogja magát érezni
közöttünk.
– Csirkefogó! Gazember! – ordítottam az izgalomtól remegve. – Tőlem
nem tudsz meg semmit!
Propp elkezdett nevetni, mire kivilágított idegei vad táncot jártak.
– Nyugodjék meg, nem vagyok én a maga ellensége. Ó! Hát ez igazán
érdekes! Ezt már érdemes feljegyezni…
– Nos, tudja-e, kedves Bárd, mi volt az az érdekes, feljegyezni való
dolog? Az, hogy a villanyszemek nem akadályoztak meg abban, hogy
sírjak…
Mialatt Jani elmesélte csodálatos kalandját, teljesen besötétedett.
– Édesanyja már biztosan aggódik, Jani – szóltam hozzá. – Jó lesz, ha
hazamegyünk. A sötétség befolyásolja látását?
– Egyáltalán nem! Alig tudok különbséget tenni nappal és éjszaka
között. Csak árnyalati eltérések vannak. Jöjjön, menjünk, kedves doktor!
Most ő vezetett engem, mert a világosságra berendezett szemeimmel
semmit sem láttam.
– Szóval maga csak színlelt, amikor tapogatózott, kedves Janikám? –
kérdeztem tőle inkább tréfásan, mint szemrehányóan.
– Igen is, nem is. Bizonyos légköri viszonyok mellett sokkal rosszabbul
látok, mint például ma este. A száraz idő megnehezíti a látásomat, míg
ködös, nedves időben különösen jól látok. De azért bevallom, néha kicsit
komédiáztam is.
Jani zavartan elhallgatott.
– Nem baj, Jani – igyekeztem megnyugtatni –, megértem az érzéseit.
Hagyjuk ezt!
– Köszönöm, kedves Bárd – felelte megkönnyebbülten. – Ha akarja, úgy
séta közben még folytatom a történetemet.
– De még mennyire akarom! – lelkesedtem. – Kérem, folytassa csak!
 És Jani folytatta különös kalandjának elbeszélését.
– Ugye, ott hagytam abba, hogy dühömben és bánatomban sírni
kezdtem. Hogy visszatartsam a könnyeimet, mindkét öklömet dühösen a
szememre nyomtam, és óvatosság nélkül dörzsöltem ezeket az átkozott
golyókat, míg Propp figyelmeztetett oktalanságomra. Azzal, hogy
közvetlenül az operáció után ilyen meggondolatlanul nyomkodni és
dörgölni kezdtem műszemeimet, kockáztattam művének sikerét.
És igaza volt. A kíméletlen beavatkozás, úgy látszik, megzavart valamit
ezen a csodálatosan pontos műszeren, mert egyszerre csak duplán láttam
Proppot, vagyis úgy láttam, mintha egyik fénylő gombolyagkísértet a
másikon nyargalna. Képzelje el, a villanyszemeim bandzsítottak.
Ez a váratlan eset kissé lehűtötte izgalmamat, mert rájöttem arra, hogy
aránylag még boldog lehetek, hogy legalább ennyit látok, még ha akaratom
ellenére kényszerítettek is rá. Az a gondolat, hogy esetleg elveszíthetem ezt
a különös látási lehetőséget, nagyon kínosan érintett. De a büszkeségem
visszatartott attól, hogy közöljem Proppal, hogy mi történt velem és kérjem
a segítségét. Reméltem, hogy majd csak megszűnik ez a zavar. Szerencsére
tényleg ez következett be, pár órával később villanyszemeimmel megint
pontosan láttam.
Propp, miután megunta a folytonos rábeszélést, rossz hangulatommal
egyszerre magamra hagyott. Így hát volt időm a szemlélődésre és arra,
hogy megbarátkozzak a világ új arcával, amilyennek most láttam.
Most már meg tudom állapítani, hogy összehasonlítva azzal, amit ma
látok, akkor, közvetlen az operáció után, bizony édeskeveset észleltem.
Mert jegyezze meg, kedves Bárd, hogy villanyszemeim látóképessége
egyre tökéletesedik. Azon az estén a háttér még egészen homályos volt.
Valahogyan hasonlított ahhoz a képhez, amikor ünnepek estéin
meggyújtják az örömtüzeket, és a házakból nem látni mást, mint a
visszaverődő fényt. Akkor még a távlatot, a mélységet sem tudtam
érzékelni. Mindent egy színvonalban láttam, mintha fekete táblára lenne
rajzolva. És mivel a legtöbb dolgot ebben a rám nézve új formájában még
nem ismertem fel, csak látható nagyságát vagy kicsiségét tudtam észlelni,
anélkül hogy valódi formájukból egymáshoz való távolságukra
következtethettem volna.
De bármilyen kicsi volt is számomra akkor a látható villamos világ,
mindenesetre kényszerű látvány volt. Nem állott módomban, hogy
megszabaduljak ettől a látványtól. Hiába hunytam le a szempilláimat, a
villamos sugarak azokon is keresztülhatoltak. Arra voltam ítélve, hogy
folyton lássam ezeket a titokzatos fényeket, hullámokat és szikrákat, ami
rendkívül fárasztotta az agyamat. Más szóval arra ítéltek, hogy sohase
aludhassak.
Proppnak ezzel a körülménnyel sikerült legyőzni makacs ellenállásomat.
Az álmatlansággal fogott meg. Háromnapi álmatlanság után, miközben a
fények játéka szemem előtt megháromszorozódott, három kínos, álmatlan
nappal és éjszaka után Propp megígérte, hogy ad egy szigetelő szemüveget,
ha megígérem, hogy beszélni fogok. Ez a szemüveg egymásra rakott
szigetelőlemezekből készült, és a szemeimre erősítve tökéletes sötétséget
nyújtott. Mindent megígértem, amit csak akart, csak hogy megszabaduljak
ettől az állandó és fárasztó látványtól és végre aludhassak. Mikor végre
megkaptam a szemüvegeket, először jót aludtam, azután ígéretemhez híven
beszéltem.
Mióta új szemeim megvoltak, nem láttam sötétséget. Minden világos
volt, fokozatosan, hol erősebben, hol kevésbé világos. És ez az általános
világosság állandóan hullámzott, rezgett, és a legerősebb kéktől a
legsötétebb vörösig az ibolyaszínnek minden elképzelhető árnyalatában
játszott. Valóban az ibolyaszín volt az uralkodó szín, de az égen a piros és
a földön a kék szín volt túlsúlyban. Ezek a színek folyton keveredtek,
szüntelenül váltakoztak, miközben óriási fényudvarok határtalan foltokat
vetettek rájuk. Egy különös kék mag, mely olyan volt, mint egy izzó zafír,
a látóhatár alatt, a föld áttetsző tömegén keresztül látszott, és villamos
szemeim furcsa hajlamosságot mutattak arra, hogy feléje forduljanak.
– Ez a földnek mágneses sarka – magyarázta Propp doktor. – De mit lát
maga alatt, Lóránt?
– Az épültnek az emeleteit, melyek alig megkülönböztethető síkokat
képeznek, és ködös ibolyaszín árnyalatokat. Az alattam levő szobában
fekszik valaki…
– Igen, de lejjebb, a földben, mit lát?
– Feneketlen űrt, melyben ködök gomolyognak, és ezekben sűrűbb
fénypontok villannak fel. A felszínen az izzás sűrűbb.
– És mit lát körülöttünk? – kérdezte tovább Propp doktor. – Az erdő…?
– Olyan, mint a moha, de egészen halvány violaszínű, alig észlelhető…
Ó! Mi ez? A moha izzik, mozog… Ugye szél kerekedett? Minden lassan
lángol… Foszforeszkáló csíkok szaladnak végig a falak mentén. A
levegőben is fénylő fátylak úsznak… Látom a szelet!
– És ha én mozdulok meg? – kérdezte Propp.
– Mindent, ami mozog, múló láng von körül, és rövid, szaggatott szélű
fényuszály követi. Szemben velünk egy zászlót látok lebegni: az oromfal
tetején a villámhárító állandóan kék fénynyalábokat lövell. A vörös és a
kék szín mindig igyekszik ibolyaszínné vegyülni, és az ibolyaszín folyton
szét akar oszolni kékké és vörössé. Ez okozza az örökös hullámzást. Nini!
Hát maga mit csinál? Meggyulladt a haja?
– Egyszerűen csak hátrasimítottam a hajamat – felelte nevetve Propp. –
Úgy látom, kedves Lóránt, hogy elfáradt. Tegye fel szépen a szemüvegét
és aludjon egy jót. Most magára hagyom. Igaz, hogy nagyon kíváncsi
vagyok megtudni tapasztalatait, hiszen ez a villamos szem sok-sok évi
fárasztó kutatásaimnak az eredménye. De azért nem szeretném magát
kifárasztani kérdéseimmel. Hiszen ráérünk, még nagyon sok időnk van
beszélgetni és kísérletezni.
– Hát tényleg itt akarnak tartani? Nem gondolja, hogy ez törvényellenes
cselekedet?
– Ne gondoljon már folyton erre. Nincsen itt jó dolga? Nem kap meg
mindent, amit csak kíván?
– De a szabadság, doktor, a szabadság! – kiáltottam.
– Mihez kezdene a szabadságával, a maga állapotában? Higgye el
nekem, hogy csak terhére lenne. Mi itt jól bánunk magával, és ha okos
lesz, mérhetetlen szolgálatokat tehet a tudománynak. Ez nem lelkesíti
magát?
– Őszintén megvallom, nem. Sőt lealázónak érzem a szerepemet. Nem
vagyok más, mint egy kísérleti nyúl.
– Ugyan, ugyan, hogy lehet ilyeneket mondani, maga még nem is tudja,
hogy milyen óriási szolgálatot tehet a tudománynak, a haladásnak, sőt az
egész emberiségnek. Látja, mi, a kollégáim és én is a tudomány
szolgálatába állítottuk egész életünket. Mi szabadok vagyunk, ha akarnánk,
bármely pillanatban elhagyhatnánk ezt a magányos helyet, és mégis
maradunk, mert éppen ez a magány elősegíti munkánkat. Mi reggeltől estig
dolgozunk, nincs semmi szórakozásunk. Még jutalmat sem kapunk
fáradozásainkért, mert bennünket nem ismer senki. Egyetlen jutalmunk az
az öröm, melyet a siker okoz. És maga most ettől az örömtől is meg akart
fosztani. No, aludjon most, kedves Lóránt, majd holnap meglátjuk, milyen
hangulatban lesz. Csak legyen hozzám bizalommal. Nem akarom én
bántani magát. Ha úgy érzi, hogy nincs kedve felelni nekem, vagy ha
fáradt, csak szóljon, és én békében hagyom. Megtanultam már, hogy mi az
a türelem.
– Láttam, hogy fáradt mozdulattal felemeli karjait és csüggedten leejti
őket. Mondhatom, szinte megsajnáltam… Feltettem szemüvegemet, és
alighogy körülvett az áldott sötétség, elaludtam…
 Kedves Bárd, máskor majd részletesebben elmondom magának mindazt,
amit Propp az én megfigyeléseim alapján megtudott. Elmondom, hogy a
különböző testek, arányban villanyvezető képességükkel, mennyire
átlátszók vagy átláthatatlanok. Némely fém számomra teljesen átlátszó,
míg gyakran a legvékonyabb üveg átláthatatlan, úgyhogy az óramutatókat
a zsebórámon néha jobban meglátom a szerkezeten keresztül, mint az üveg
alatt. De már nemsokára hazaérkezünk, és szeretném még előbb elmondani
a menekülésemet. Menjünk egy kicsit lassabban…
Egy nap a bánat teljesen levert. Fogságom egyenlőnek tetszett a halállal,
és már feladtam minden reményt, hogy még egyszer élő emberek közé
jussak, mert azok az emberek, akik körülvettek, számomra alig számítottak
élőlényeknek, hisz Propp doktoron kívül senkivel sem beszélhettem. Ha
különösen ritka alkalmakkor beszéltek előttem, nem értettem a szavukat.
Az a ház, amelyben fogva tartottak, teljesen egyedül, elhagyottan állt.
Már régóta tudtam, hogy lakóinak legnagyobb része csaknem sohasem
hagyja el. Képzeljen el egy violaszínű kristályból készült kastélyt.
Körülbelül ilyennek láttam én azt a házat. A villamosságnak legcsekélyebb
megnyilvánulása hatott a szemeimre a falakon keresztül. Márpedig
csaknem minden tárgynak van bizonyos mértékű villanytartalma, és
minden mozgás áramot fejleszt. Ilyenformán megállapítottam, hogy
időnkint egy autó szokott megjelenni a házban, mely fenntartja az
összeköttetést az elszigetelt ház és a messze távolban látszó fénylő pontok
halmaza között. Időközben megtanultam érzékelni a távolságot is, és
bizonyos jelekből arra következtettem, hogy az a sok fénylő pont, ott a
távolban, valami nagyobb város lehet. Az egész valahogy úgy hatott rám,
mint egy távoli, nyüzsgő hangyaboly. Voltak benne fénypontok, melyek
állandóan egy helyen állottak, mások viszont folyton mozogtak. Az autó
magas falakkal szegett, hosszú folyosón keresztül hatolt a házba. Ezek a
falak különben az egész házat körülvették, a külső felükön vízzel teli, mély
árok húzódott. A falak áthághatatlanok voltak. Legalábbis ilyennek láttam
őket a cellámból, vagy amikor Propp doktor egészségi szempontból
erődjének udvarain sétálni engedett, és én, mint egy csapdába esett egér,
kerestem a kiutat.
Lehetetlen volt megszabadulni őreim éberségétől. Lehetetlen feltörni
cellám ajtajának zárát. Kiugrani az ablakon egyenlő lett volna az
öngyilkossággal. Már mindent tudtam fogházamról, amit érzékeimmel
csak felfoghattam, de semmiféle kiutat sem találtam. Az ápolóm mindig
néma maradt, jelenlétemben soha egy szót sem szólt. Azt sem tudtam, tud-
e olyan nyelven beszélni, amelyen megértethettem volna magam vele.
Eleinte megkíséreltem németül vagy csekély orosz tudomásom
felhasználásával szólni hozzá. Mivel azonban sohasem kaptam választ,
csakhamar abbahagytam a kérdezgetést. Feltételeztem, hogy vagy tényleg
nem ért meg, vagy pedig olyan szigorú utasításai vannak, hogy nem meri
őket megszegni. Egyébként semmi panaszom sem lehetett ellene.
Mindennel ellátott, amire csak szükségem lehetett.
A koszt is nagyon jó volt: kissé szokatlan eleinte, de egyik-másik étel
később valóban ízlett. Sokszor nagyon nehezemre esett megállapítani,
hogy mit eszem, hiszen csak az ízlés érzékére voltam utalva, és ezt
nagyban zavarta az ételeknek a mienktől eltérő elkészítési módja. Előttem
teljesen ismeretlen ízű fűszereket és élelmiszereket is használtak. Ha néha
rá is véltem ismerni valamely ételre, sohasem voltam biztos benne, hogy
valóban az-e. Általában még a húsféléket ismertem meg legkönnyebben.
Jól meg tudtam különböztetni a marhahúst a sertéshústól. Halakat is
kaptam. Ízükről és abból, hogy nem volt bennük szálka, arra
következtettem, hogy tengeri halak. Ezeket nagyon jól készítették el.
Lassan megszoktam és megszerettem a kosztomat. Volt azonban az
étrendben egy pépszerű valami, amiről még azt sem tudtam megállapítani,
hogy főzelékféle-e vagy hús, vagy mind a kettő. Ezzel nem tudtam sehogy
sem megbarátkozni. Egyenesen undorodtam tőle. De abból is látszik, hogy
milyen figyelmes volt az ápolóm, hogy amikor kétszer-háromszor
otthagytam ezt az ételt, többé nem hozott nekem belőle, pedig
megfigyelésem szerint elég gyakran szerepelt az étrenden. Talán valami
különleges nemzeti eledelük volt.
Az ápolóm különben mindig zajtalanul tett-vett körülöttem, és mikor
megkaptam a villanyszemeimet, egészen jól meg tudtam különböztetni
Propp doktortól vagy a többiektől, idegrendszerének néhány sajátsága
folytán. Gyakran követtem szemeimmel, amikor elhagyta szobámat, és
megállapítottam, hogy amikor nincsen velem elfoglalva, főképp az alattam
lévő emelet egy tőlem balra eső szobájában tartózkodik, ahol nem tudom,
miféle dolgot végzett. A többieket nem ismertem. Egy éjszaka, amikor
mindenki feküdt, megszámoltam a ház lakóit. Harmincan voltunk.
Megfigyeléseim alapján, azt hiszem, a következőképp osztályozhatnám
őket: tizenkét beteg, nyolc orvos és tíz ápoló vagy szolga.
A csendet rendszerint csak a pincében elhelyezett dinamók halk zúgása
szakította meg. Ezek úgy szikráztak, mint a rakéták. Az előállított áramot
akkumulátorok vették fel, amelyek szinte vakítottak. Este, amikor
meggyújtották a lámpákat, a villanyáram végigszaladt a zsinórokon, és
különös módon felrajzolta nekem a ház vázát. A villanylámpák engem nem
vakítanak, mert a vékony üvegburok tompítja fényüket.
Egy reggel az általános csendet ebben a házban szokatlan zaj: vitatkozás
zavarta meg. Körülnéztem, és a szomszédos szobában megláttam két
szemben álló emberi alakot. A magas alakban rögtön felismertem Propp
doktort. Az alacsony alakról tudtam, hogy az ápolóm, mert fejletlen
agyveleje megkülönböztette a többi, hasonló magasságú embertől. A két
ember veszekedett egymással. A válaszfal nagyszerű hangszigetelőből
készülhetett, mert dacára annak, hogy a közvetlen közelemben állottak, egy
szót sem tudtam megérteni, csak vitatkozó hangjukat hallottam, de már azt
sem bírtam megállapítani, hogy milyen nyelven kiabálnak. De izgatott
mozdulataikból és izzó idegrendszerükből láttam, hogy a vita nagyon
heves. Különösen az ápoló szíve vert nagyon erősen. Propp doktor sokkal
nyugodtabbnak látszott, és mégis ő terítette le a kis embert öklének
egyetlen ütésével a földre. Láttam, hogy az ápoló felemelkedik, és lehajtott
fejjel kisompolyog a szobából, de idegei úgy szikráztak, hogy az egész
ember égni látszott. Ebéd ideje volt. Nemsokára visszajött az ápoló,
kinyitotta szobám ajtaján a zárakat, és a megszokott figyelemmel és
gonddal felszolgálta az ebédemet. Nagyon furdalta oldalamat a
kíváncsiság, hogy mi okozhatta az imént látott heves és durva jelenetet,
ezért, dacára annak, hogy nem számítottam arra, hogy ápolóm meg fog
felelni mégis megkérdeztem először oroszul, majd németül, hogy mi
történt közte és Propp doktor között. Ezúttal felelt, de olyan zagyva, tört
németséggel, hogy csak nehezen értettem meg. Nem is próbálom utánozni
beszédét, hanem folyékonyan elmondom mindazt, amit megértettem.
Nagyon dühös volt. Mivel sejtette, hogy bennem vele érző és titoktartó
hallgatóra talált, szabad folyást engedett indulatának. Szidta a doktort, mint
a bokrot. Összekoccanásuknak ugyan nem volt túl komoly alapja, de úgy
éreztem, hogy ki kell használnom ezt az alkalmat. Minden bevezetés nélkül
felszólítottam, hogy szökjön meg velem. Erre csak annyit felelt, hogy ő is
foglya a doktornak, és maga sem tud innen szabadulni.
– Nem tudod megszerezni a ház kulcsait? – kérdeztem.
– Mit érnek a kulcsok? – felelte. – Semmit! A rácson átmászni nem nagy
dolog. De innen csak azon a folyosón lehet kijutni, amelyet magas falak
szegélyeznek. Ez a folyosó keramitkockákkal van kirakva, és sok kockába
magasfeszültségű villanyáramot vezettek, úgyhogy aki véletlenül egyre is
rálép, rögtön agyoncsapja az áram.
Már eddig gyakran izgatott a folyosónak az a különössége, hogy
helyenként jobban fénylett, de sohasem tudtam megmagyarázni magamnak
ennek az okát. Most már értettem. Mosolyognom kellett. Az én
szemeimmel ezeket a másnak láthatatlan csapdákat könnyen el lehetett
kerülni.
– A folyosó végén csak egyszerű rács van? – kérdeztem az ápolótól.
– Igen, a híd bejáratánál. Egy gyerek keresztülmászhatna rajta. Csak a
folyosó veszélyes. Amikor az autó jön, kikapcsolják a kockákból az
áramot, de ilyenkor a doktor személyesen vigyáz a folyosóra.
– Még ma éjjel megszökünk – jelentettem ki határozottan. Láttam, hogy
habozik, mert fél a titokzatos folyosótól. Megmagyaráztam neki, hogy
nyugodtan rám bízhatja magát, én teljes biztonságban tudom vezetni a
rácsig. Csak jöjjön értem még az éjjel, amikor mindenki alszik. A furcsa
emberke boldogságában összevissza csókolgatta a kezeimet. Alig tudtam
kiszabadítani őket.
– Hol vagyunk? Milyen országban? Merre van ez a ház? – kérdeztem.
– Ne kérdezz, uram – könyörgött. – Nem mondhatom meg, hol vagy
kinél vagyunk. Megesküdtünk rá, hogy sohasem szólok senkinek erről…
De megszökni, az már más dolog. Szívesen eljövök veled. Szolgálatodra
állok. Elviszlek abba a városba, ahonnan az autó jön. Van elég pénzem. Ha
akarod, elviszlek hazádnak határáig. Csak segíts keresztül azon az átkozott
folyosón, és én esküszöm neked, hogy átadlak honfitársaidnak. Csak akkor
hagylak el, ha biztonságban tudlak. Nem kívánok tőled más semmit.
Esküszöm.
– Elképzelheti, kedves doktor, milyen türelmetlenül vártam az éjszakát.
Szerencsémre ezen a délutánon Propp doktor nem látogatott meg, mert
nem tudtam volna eléggé elrejteni izgatottságomat. Még gyanút foghatott
volna, és vége lett volna szépen kieszelt tervünknek.
Hála Istennek, semmi sem akadályozta meg szökésünket. A kis kínai –
ugyanis erős a gyanúm, hogy kínai lehetett, legalábbis olyan furcsán
beszélt – nagyszerűen értett a zárak zajtalan kinyitásához, és különben is az
egész ház annyira ki volt párnázva, mint egy ékszerkazetta, úgyhogy
semmi nesz sem hallatszott. A falakon keresztül láttam, hogy mindenki,
maga Propp doktor is, nyugodtan alszik a szobájában. Házőrző kutyát vagy
éjjeliőrt nem tartottak, annyira biztonságban érezték magukat. Lassan
szemelt az eső, de ezért nem haragudtam, mert nedves időben sokkal
jobban látok.
Szerencsésen keresztülmentünk a folyosón. Én mentem elöl, és társam
mindenütt pontosan a nyomdokaimba lépett. A rácson tényleg könnyen
átmásztunk. Azután öt óra hosszat gyalogoltunk, míg beértünk abba a
városba, melyet ágyamban fekve oly gyakran megfigyeltem, és ahonnan az
autó is szokott jönni hozzánk. Ekkor a kis ember furcsán nevetve
megszólalt:
– Jó lenne, ha hajnalban csíphetnénk el egy vonatot. Azt hiszem, az
orvosok sokáig fognak aludni. Legalább holnap estig. A gyógyszertár kulcs
is nálam volt… Gondoskodtam róla, hogy ne vehessenek hamarosan
üldözőbe.
Ezt az embert az ég küldte nekem – gondoltam magamban. Csak az
bántott, hogy nem akarta megmondani sem a nevét, sem azt, hogy hová
való. Azokról a titokzatos orvosokról sem volt hajlandó felvilágosítást
adni. Ugyanolyan titokzatos volt, amilyen szolgálatkész. Siettünk. A föld
áttetsző kék tömegén keresztül figyeltem a nap útját. Mint valami sugárzó
aranytányér közeledett a láthatár felé. Nemsokára megvirradt! Még jobban
siettünk, ami annál könnyebben ment, mert kísérőm kezemnél fogva
vezetett, és minden akadályra figyelmeztetett. Nagyon vigyázott rám, és
csak a legnagyobb hálával gondolhatok rá, mert miután keresztülvezettem
a veszélyes folyosón, akár a faképnél is hagyhatott volna, nem tudtam
volna megakadályozni. Sikerült elérni egy hajnali vonatot. A szakasz,
amelyben ültünk, zsúfolva volt emberekkel, akiknek különös nyelvét nem
értettem, és nem is tudtam belőle nemzetiségükre következtetni.
De minek meséljem el hosszú utunknak fáradalmait? Társam
megígértette velem, hogy nem fogok kérdezősködni, és teljesen rábízom
magam. Ő megtartotta a szavát velem szemben, így hát nekem is állnom
kellett a szavamat. Ő váltotta meg jegyeinket, ő vezetett, és amikor
szükségesnek tartotta, bedugta a fülemet vattával. Én csak követtem, mit is
tehettem volna mást? Ki voltam neki szolgáltatva. Nem volt okom
megbánni a bizalmamat. Amint már elmondtam, hűségesen hazavezetett.
Derék, becsületes ember volt. Pedig hosszú, napokon át tartó utazásunk
még sok pénzébe is kerülhetett. De amikor arról beszéltem, hogy engedje
meg, hogy hazaérkezésem után megtéríthessem a kiadásait, hallani sem
akart erről, és sehogyan sem akarta elárulni, hogy kicsoda, vagy merre van
a hazája. Arról meg pláne beszélnem sem volt szabad, hogy fáradozásáért
megjutalmazzam. Pedig mi lett volna a sorsom, ha szökésünk után
magamra hagyott volna? Idegen országban, sőt olyan országban, melyről
azt sem tudtam, hol van, melynek nem értettem a nyelvét, egyetlen fillér
nélkül, nem tudtam volna mihez kezdeni, nem is szólva arról, hogy vezető
nélkül egy lépést sem mertem tenni. Ellenségeim – mert mindennek dacára
annak kell tartanom őket – csakhamar a nyomomra bukkantak volna, és ha
sikerült volna újra elfogniuk, valószínűleg többé sohasem szabadulhattam
volna meg tőlük. Szerencsémre ez a furcsa emberke tényleg beváltotta
ígéretét, és elkísért egészen a magyar határig, és csak akkor hagyott el,
mikor már teljes biztonságban voltam.

LAKATOS LÁSZLÓ
A JÖVŐ HÁZASSÁGA
(1936)
Részlet

11. New York a huszonkettedik században

Mindenki, aki a tizenkilencedik vagy a huszadik században vonaton

utazott, emlékezni fog arra a sajátságos, arra az igazán megragadó érzésre,
mit jelentett, amikor az ember nagyváros felé közeledett. A sínek hirtelen
megszaporodtak, jobbról is, balról is új mellékvágányok szaladtak a vonat
elé, és ezekből a mellékvágányokból ismét új mellékvágányok ágaztak el, a
sínpárok másodpercenként fiadzottak, jöttek a váltók, a szemaforok, fűtő-
és gépházak, víz- és olajtartályok, széntárnák, raktárházak és azután a
vakvágányra vezetett szerelvények, üres vagonok, pihenő mozdonyok és a
folyton növekvő örömteljes és boldog zaj – így jelentkezett a nagyváros az
érkező vagy átutazó utasnak. Elébe jött a síneken, elébe küldte a zajt, a
nyugtalanságot, a sürgést-forgást, a megállás nélkül való forgalmat és a
pihenés nélkül való munkát. Így fogadott engem valamikor a huszadik
században Budapest, Bécs, Berlin, Párizs, Róma, Milánó, Koppenhága és
Stockholm. De hogyan jelentkezett New York a huszonkettedik
században? Ezt akarom elmondani.
Kényelmes, négyüléses repülőkabinunk még vagy húsz kilométerre volt
New York határától, amikor hirtelen mintha sűrű fekete felhőbe értünk
volna. Körülöttünk, alattunk, fölöttünk repülőgépek és motorok a
legkülönbözőbb és legváltozatosabb formában. Az egy- és kétfedelűtől a
légi luxusjachtig, a primitív aerobusztól a repülő páncélszekérig
mindenféle rangú és rendű légi járművek, közöttük együléses repülőszékek
és egyes emberek, akik minden gép nélkül, csak a bokájukra erősített
alumíniumszárnyacskák segítségével közlekedtek. Felejthetetlen,
lenyűgöző látvány, minden képzeletet meghaladó és felülmúló. Szívem
hevesebben kezdett verni, szemem könnyel telt meg, szerettem volna
valami nagyot, szépet mondani a főorvosnak, hálát rebegni ezért az egész
káprázatos huszonkettedik századért Nem jött ki szó a szájamon, csak
reszketve szorítottam meg a kezét. De ő így is megértett, és melegen
viszonozta a kézszorításomat.
Amikor beértünk New York légi perifériájába, lassítottuk menetünket.
Már az első pár száz méter után találkoztunk az első közlekedési rendőrrel,
valamennyi repülőszéken cirkált, és bámulatos hidegvérrel, megdöbbentő
biztos tudással szabályozta a forgalmat. Meg kell hagyni, New York légi
rendőri szolgálata tökéletes volt. A rendőrök sugárszóró kesztyűt viseltek
rugalmas üvegből, és színes és sugárzó kezük egy-egy intésével bámulatos
ügyességgel rajvonalakba osztották a repülők tízezreit, mi több: emeletes
szakaszokba, mert hiszen a forgalom oly óriási volt, hogy azt nem is
lehetett lebonyolítani egy síkon. Nyolc-tíz, forgalmasabb napokon még
több egymás fölötti sík alakult így ki, és közben a légi rendőrség mindig
ügyelt arra, hogy állandó szabad légvonalak álljanak rendelkezésre az
orvosok, mentők, tűzoltók, a posta és a közhivatalok repülőgépei számára.
Rendkívül megkapott az az intézkedés, amely külön síkot tartott fenn az
iskolás gyermekek számára, és ebben a rendszabályban örömmel ismertem
rá a régi, a huszadik századbeli Amerikának a gyermeket tisztelő és
védelmező gyönyörű szellemére. És azután az a gondos figyelem, amellyel
a légi utak kereszteződését szabadon tartották, a le- és felszálló,
úgynevezett „örvények”-re való ügyelés, az a példás fegyelem, amellyel a
rendőr egy-egy intésére egy egész repülőraj megállt. A légi technika
ekkora fejlettsége mellett gyerekjáték volt a gépeket stoppoltatni,
egyensúlytempóikkal akár órák hosszat is tudtak egy helyben vesztegelni
bármily magasságban.
Nem csoda, hogy ez óriási forgalom közepette is szinte alig fordult elő
összeütközés. Én, aki tanúja voltam ennek a csodának, aki éltem a
huszadik és a huszonkettedik században is, kijelenthetem, hogy ezeken a
légi utakon aránytalanul kevesebb volt a forgalmi baleset, mint a mi időnk
utcáin és terein, bár a forgalmat természetesen aránytalanul gyorsabban
bonyolították le, mint a mi időnkben. Hirtelen ráemlékeztem a huszadik
századbeli Párizs autótorlódásaira, amelynek vége az volt, hogy a
gyalogjáró hamarabb ért célhoz, mint az autó utasa. Ez volt a huszadik
századbeli nagyvárosi élet csődjének kezdete. És a vége? A vége ez volt,
amit én láttam; a repülő járművek tízezrei New York fölött. És ekkor
minden magyarázat nélkül is megértettem, hogy ennek így kellett
történnie. A földön járó fejlődés megtorkollott, zsákutcába jutott, ha az
ember tovább akart fejlődni, kénytelen volt a madarak és a felhők útját
választani… És még egyszer, ez a csodálatos, ez a példás, ez a tökéletes
rend idefönt, több ezer méter magasságban a föld színe fölött. És nekem
ugyancsak fitymálhatják az amerikai művelődés gépszerűségét. Ez nem
gépszerűség, ebben a rendben, ebben a fegyelemben és ebben a
céltudatosságban igenis egy nagy nép géniusza nyilatkozik meg. Hurrá
Amerika!
Már percekig repültünk, és még mindig semmit sem láttam az
ötvenmilliós nagyvárosból*. Alattunk több párhuzamos síkon szintén a
repülők tömege haladt, amely a szó szoros értelmében befödte a várost.
Humpreynek szóltam, hogy szeretném már végre látni magát a
felhőkarcolók óriási metropolisát, mire ő a legközelebbi leszálló örvénynél
készségesen lefelé irányította gépünket a legelső repülősorba.
Felejthetetlen, egyben meghökkentő látvány. Olyan pillanat, amely nem tér
vissza az életben!
Lefelé tekintettem, de első szempillantásra megint csak nem láttam meg
semmit sem a városból, sem annak házaiból. Ellenben alulról oly erős fény
verte meg szememet, hogy azt hittem, felfordultunk, repülőkocsink
hátrabillent, és most alulról fordultunk szemközt a nappal. Rémületemben
sikoltottam, de útitársaim, akik rögtön megsejtették ijedségem okát,
mosolyogva nyugtattak meg. Jól megyünk, és ami alulról felvilágít, nem a
nap, hanem a héliumból nyert új világítósugarak, amelyek ereje és
tisztasága vetekedik a napéval.
– De mi szükség erre? – kérdeztem. – Hiszen még fényes nappal van.
– Úgy van. Fényes nappal van odafönt, a legfelső repülősík fölött –
magyarázta Humprey. – De odalent! Gondolkozzék csak kicsit, és akkor
meg fogja érteni, hogy az egymás fölé sorakozó repülők óriási tömege mint
egy felhőmonstrum befödi a várost, amely így héliumtelepek egész
seregével kénytelen magát alulról és belülről világítani.
Az előbbi elragadtatás hirtelen visszájára változott bennem. Szinte
megdermedtem, és szólni sem tudtam. De Humpreyt láthatóan érdekelte
véleményem, egy huszadik századbeli ember első benyomása.
– Nos, mit szól hozzá? – faggatott.
– Istenem – mondtam, és hangom tele volt szomorúsággal. – Egy város,
amely gyomrában hordja a napot. A technika a föld színére varázsolt egy új
napot.
– Mondjuk. De hát nem gyönyörű ez?
– Nem! Mert ugyanakkor a technika megfosztotta az embereket a régi
Naptól, az egyetlentől, igazitól, örökkévalótól.
**
New York a 2120. év népszámlálás alkalmával pontosan 49 834 223 lelket számolt,
de ebben az imponáló számban nem foglaltatik benne a külvárosok lakossága, amely
szintén több milliót jelentett
 Pici szünet.
– Remélem, a Hold még megmaradt ennek a szerencsétlen város
lakosságának? – kérdeztem.
– Hogy szerencsétlen vagy sem, azt nem mi ketten fogjuk eldönteni –
mondta Humprey nyugodtan. – De a természetes Holdról persze éppen úgy
nem lehet többé szó, mint a természetes Napról. Mert ne higgye, hogy az
éjszakai forgalom csekélyebb, mint a nappali. A várost éjszaka is alulról
világítják, csakhogy az éjszakai héliumfény gyöngébb a nappalinál, sőt a
modern spektrális fizika annyira haladt, hogy a mesterséges világítás, mint
nappal a nap-, éjszaka pontosan utánozza a holdvilágot. Mi több, tökéletes
illúzióját tudjuk adni a csillagsugárzásnak is, nem is szólva arról, hogy
éjszakai világításunkban pontosan betartjuk a Hold növekedésének és
fogyatkozásának négy szakaszát is, dicsekvés nélkül mondom, olykor
szebben és tisztábban, mint maga az eredeti égitest.
– Gratulálok – mondtam, és önkéntelenül is eszembe jutott egy huszadik
századbeli kopasz ismerősöm, aki a hónap harminc napján harminc
különböző parókát váltott tar koponyáján, hogy így megőrizze a hajnövés
illúzióját.
Elgondolkoztam. Azután szinte vádlón kérdeztem:
– És a gyerekek?
– Mit akar tőlük?
– Azok sosem látják a Napot vagy a Holdat.
– A gyerekek? Éppen jókor kérdezi – szólt Humprey. Azután jobb felé
kinyújtotta kezét. – Nézzen csak oda.
Tőlünk jobb kézre üresség terült el a levegőben. Egyike volt a számos
le- és felszálló örvényeknek, és – amíg élek, nem fogom elfelejteni –
hirtelen egy sokemeletes palota emelkedett, igenis repült fölfelé a
levegőben. A palota tetején erős dróthálóval (amilyent nálunk a
gyermekszobák ablakain lehetett látni) bekerített terasz és azon hatalmas
gyermeksereg, közöttük több felnőtt.
– Iskola – mondta Humprey – A gyermekek tanítóikkal most rándulnak
a magasba. Úgy látszik, ma este föld- és égrajzi szemináriumuk lesz,
szemléltető oktatás az égitestekből.
Már nem tudtam csodálkozni. Ha az embert a váratlan meglepetések
egész sora éri, okvetlenül elérkezik az a pillanat, amikor már képtelen
felindulni és felizgulni és értékelni mindazt az újat és meglepőt, amit lát
vagy hall. Attól tartok, hogy az olvasó is most érkezett el ehhez a ponthoz.
Éppen azért ajánlom neki, tegyen úgy, mint én tettem. Pár pillanatra –
ennyi éppen elég – tartson pszichikai pihenőt. Azt, amit látott vagy hallott
(helyesebben olvasott), nyomja tudata alá, bízza az új benyomások
megemésztését későbbre, és kezdje elölről a figyelést, mintha csak most
érkezett volna a csodák birodalmába. Így tettem én is. Agyvelőm
befogadóképességét pár pillanatra pihentettem, hogy azután friss
érdeklődőképességgel szemléljem az elibém táruló képet. Mondhatom,
érdemes volt.
A repülő iskolát nemsokára követték repülő kórházak, de repülő gyárak
és hivatalok is. Az amerikai szellem, amely akár szociális érzékből, akár
jól felfogott vállalkozói önzésből mindig is ügyelt arra, hogy
alkalmazottainak munkaereje épségben tartassák, most a nap egy bizonyos
órájában gyárait, műhelyeit, hivatalait felküldte a magasba, hogy a
dolgozók serege szabad és tiszta levegőhöz jusson. Igaz, hogy a város
levegője amúgy is pompás volt, nemcsak a nagyszerű füstemésztő
készülékek miatt, hanem azért is, mert mint a héliumfény pótolja a Napot
és a Holdat, a város főterein elhelyezett óriási oxigénfejlesztő kutak
állandóan szabályozták és javították a levegőt, amelyet az óriási
repülőrajok különben nyomottá és fülledtté tettek volna. De a New York-i
közegészségügyi kormánybiztosság így is szükségesnek tartotta, hogy a
dolgozó emberek időnként kijussanak a valódi, az őslevegőre.
– Az ember ne szakadjon el a természettől, amelyben lesz, és amelyben
elmúlik – ezt az elvet állította fel Bronxton tanár, a város tudós
egészségügyi biztosa a huszonkettedik század fordulóján, és azóta kötelező
szabály volt, hogy a vállalatok naponta egy órára épületestül kötelező
kirándulást tegyenek, akár a tenger fölött, akár a hegyek között.
– De hát – érdeklődtem – önök az egész várost átalakították
repülőteleppé? Csupa mozgatható és emelhető ház, motorokkal,
kazánokkal, szelepekkel és a régi házmester helyett pilótával, aki ezeket a
csodálatos üveg- és vasbeton építményeket úgy viszi és kormányozza, mint
valami járművet?
– Úgy van – mondta Humprey. – New York ma már kizárólagosan
mozgatható, illetve repülő házakból áll. A régi idők úgynevezett ingatlan
háza itt ma már csak történelmi fogalom, és az egész ötvenmilliós városban
nem talál egyetlen, értse meg, egyetlenegy házat sem, amelyet
beleépítettek a földbe, helyesebben abba a nagy cementes üregbe, amit
önök, ha jól tudom, pincének neveztek. Önt persze most az fogja érdekelni,
hogyan, mikor és milyen körülmények között tértünk rá erre a rendkívül
fontos építészeti reformra.
– Tényleg nagyon szeretném megtudni. Úgy képzelem, hogy évtizedek
lassú fejlődésének az eredménye ez.
 – Tévedés! Már a régebbi történelemből is tudhatja, hogy az emberiség
fejlődése ugrásszerű. A nyugalmas és közömbös botorkálás évszázadait
rendesen hirtelen szakítja meg az emberi szellemnek valami eruptív
kitörése, egy kirobbanó, nagy gondolat, amely századokig öntudatlanul ért
és fejlődött, hogy hirtelen egész kápráztató erejével jelentkezzék. Ezeket a
gondolatokat rendesen valami nagy külső esemény szokta kiváltani.
– Szabad tudnom, melyik volt az a külső esemény, amely a legnagyobb
amerikai metropolist átalakította repülő várossá?
– A 2048-iki nagy New York-i földrengés.
– Tessék?! Talán San Franciscó-i.
– Nem. Ne keverjük össze a dolgokat, San Franciscóban a huszadik
század elején volt földrengés. De ki tudja, ön talán öntudatlanul is
rátapintott a dolgok helyes nyitjára, és tényleg van egy tudományos
felfogás, amely szerint azok a tektonikus erők, amelyek elpusztították San
Franciscót, százötven évig vándoroltak az amerikai kontinens méhében,
hogy azután egy szörnyű napon a kontinens nyugati részén jelentkezzenek
és borzalmas földlökésekkel szinte órák alatt romba döntsék az akkori
civilizáció büszkeségét, New Yorkot.
Humprey hangja itt elfúlt, meghatott lett. Bár sokkal fiatalabb volt,
semhogy a közel hetven év előtti katasztrófát átélhette volna, azt most
mégis a kegyeletes utód minden gyengédségével átérezte. Odahaza, az én
időmben Magyarországon hallottam így beszélni a szabadságharc
bukásáról, a világosi katasztrófáról, olyanoktól, akik akkor még nem is
éltek, és akiknek egyetlen őse sem pusztult el a borzasztó nemzeti
szerencsétlenségben.
– Rettenetes nap volt – mondta Humprey. – Az emberek milliói
pusztultak el, utcákat és városnegyedeket nyelt el a föld.
Borzalmas lehetett, de nagy, erős, misztikus történés, amely az
embereknek okvetlen eszébe juttatja az Istent. A legszebb művészi emléket
a nagy Henry Lytton állította neki igazán dantei erejű történelmi
regényében, amelynek címe:

Igen, így. New York gyászkeretben, és mellette egy kereszt. Ha teheti,

okvetlenül olvassa el. Mondhatom, olyan remekmű, amilyent nem írnak
New York †
kettőt egy évszázadban.
 Megígértem, hogy mentül előbb el fogom olvasni az újabb irodalomnak
ezt a kimagasló, klasszikus értékét.
Azután Humprey egészen felvidult hangon folytatta:
– New York meghalt?! Hát éppen nem halt meg, sőt a borzalmas
szerencsétlenségben újjászületett. Mert a természet kegyetlen, de annál
bölcsebb tanítómester, akinek oktatásait nem lehet elfelejteni. Így a nagy
San Franciscó-i földrengés, amelyet ön is említett, de amelynek
katasztrófáját minden szörnyűsége ellenére sem lehet a New York-ihoz
mérni, az akkori emberiséget rávezette arra, hogy tégla helyett vasbetonnal
építkezzék. A New York-i földrengés viszont a földre épített, a földbe
gyökerezett és a földbe süllyesztett kultúra egész hívságára figyelmeztetett.
Az új New York fundamentumát, amelyet a régi helyén építettünk, már a
levegőre bíztuk, amely, higgye el, sokkal biztonságosabb, sőt sokkal
szilárdabb talaj is a földnél. Nem gondolja?
Mit feleljek? Tudatlan férge a huszadik század elejének, aki vagyok,
hogyan is vitatkozhatnék ennyi tudással és tapasztalattal. Mégis
megkockáztattam egyetlen megjegyzést:
– Főorvos úr azt mondta, hogy az új New Yorkot a régi helyén építették.
– Milliméternyi pontossággal. Betartottuk a régi utcák vonalát,
beosztását, kereszteződését és minden más arányát is.
– Miért, kérem? Ezt igazán nem értem. És mivel magyarázza ezt,
főorvos úr? Talán azzal, hogy az ember időnként akármilyen nagyokat is
ugorjék előre a fejlődésben, természettől fogva mégis konzervatív, a
szokások és hagyományok gyermeke. Mert csak ez lehetett az oka annak,
hogy az új New York a szörnyű földrengés után nem választott magának
más, biztonságosabb települési helyet, mint azt, amelyen a régi New York
oly siralmasan elpusztult.
– Az ember alapjában konzervatív, ebben van valami – mondotta
Humprey. – De a New York-iak aligha csak ezért ragaszkodtak az ősi
városterülethez. Volt még valami más, hatalmas ok, amely ide kötötte őket.
– És az?
– A telekkönyv.
– Tessék?! A telekkönyv!
– Mi van ezen csodálkozni való? A nagy természeti katasztrófa
elpusztíthatta a várost, az embereket is, de nem pusztíthatta el a telekkönyv
hatalmas jogelvét.
– Hogy tetszik ezt érteni?
– Úgy, hogy ha az új New York repülő házait akkor más földterületen
helyezték volna el, abba okvetlenül tönkrementek volna a régi
telektulajdonosok és azok örökösei. Vagy ön nem így képzelte a
következményeket?
– Nem.
– Hát hogyan?
– Úgy hogy… Ha szabad őszintének lennem, én azt hittem, hogy azon a
napon, amelyen Isten ilyen példaadó módon pusztított el annyi hivalkodó
és gőgös gazdagságot, én azt hittem, hogy azon a napon New York összes
telkei visszaszálltak a város vagy az állam tulajdonába, amely ezen a
területen nagyszerű emberbaráti intézményeket, tudományos
laboratóriumokat, kórházakat, műcsarnokokat, könyvtárakat, klasszikus
színházi palotákat stb. emelt volna.
Humprey szánakozón tekintett rajtam végig.
– Ön gyermek – mondta.
– Bocsásson meg. Pont kétszáz évvel vagyok idősebb, mint ön.
– Mégis gyermek, ha egyszer így gondolkozik.
De én a jogos korholás ellenére sem szüntettem be a kérdezősködést.
– És nem fordult elő azóta, hogy a sok tízezer ingó ház között harc indult
volna meg egy házhelyért?
– Hát ezt hogy képzeli ön?
– Fizikailag talán úgy, hogy egy rosszabb, mondjuk szegényebb,
szűkebb, egészségtelenebb utcában vesztegelő ház megvárja az időt, amíg
egy előkelőbb, tágasabb, egészségesebb utcában állomásozó ház
sétarepülésre indul, és akkor egyszerűen elfoglalja annak helyét.
– Ön nem következtet rosszul – mondta Humprey. – Közvetlenül a nagy
építkezési reform után valóban történt egy-két ilyen kísérlet. De a
következmények? Jobb, ha nem is kérdezi őket.
– Mégis. Éppen ez érdekel.
– A bitorló házat porrá zúzták, egyszerűen meglincselték. Szigorú lecke
volt, de hasznos. Most már több mint ötven év óta még csak kísérlet sem
történt arra, hogy egyik ház jogosulatlanul átrepüljön a másik telkére.
– Hát jogosan lehet?
– Természetesen. Az egyik háztulajdonos egyszerűen kistájgerolja * régi
telkéről a másik házat.
– Mint a mi időnkben egyik kereskedő a másikat az ő bolthelyiségéből?
– Mondjuk. Tudniillik a nagy építkezési átalakulás óta a ház- és
telektulajdonos személye nem mindig ugyanaz. Sok megszorult

**
kiárverezi
telektulajdonos eladta házát, de megtartotta telkét. Vagy fordítva. A ház az
övé maradt ugyan, de a ház talpa alól eladta a telket.
Mélyen megrendülten magamba merültem.
Csodálatos új világ! Sosem fogom tudni magamat igazán beleélni. Íme,
az ötvenmilliós nagyváros, az új New York, amely elhagyta a Földet, hogy
biztosabb és szilárdabb talajt keressen magának a levegőben. Az ember és
egész művelődése hűtlen lett a Földhöz. Hirtelen szörnyű rémképpel teli
gondolat villant át rajtam. A félelem és az iszonyodás úgy látszik olyan
beszédesen tükröződött arcomon, hogy ki sem kellett mondanom,
Humprey úgyis felelt a bennem szorongó kínzó kérdésre.
– Nem! – mondta. – Legyen nyugodt. A sírokat még mindig a földbe
ássák. A halottak, igen, ők még ragaszkodnak a földhöz.

***

Már le akartunk szállni, amikor megkértem Humpreyt, maradjunk még

kicsit fönt a levegőben. Hiszen a sok kérdés és felelet, a sok oktató
felvilágosítás közben még szinte alig volt érkezésem arra, hogy
megtekintsem az alattam elterülő város panorámáját. A főorvos, aki ekkor
már régen átadta a repülő kabin kormányát Gwendoline-nak, meghagyta
neki, hogy sétáló tempóban repüljünk egyszer körül a város fölött.
Gwendoline, aki míg mi, többiek bő római tógákban voltunk, érthetetlen
módon selyemnadrágot és férfias szabású kabátot hordott, éppen úgy, mint
az a Boy nevű hölgy a tápcsarnokban, szívesen engedelmeskedett
Humprey utasításának. De miért jár Gwendoline térdnadrágban és mióta?
Csak az útra vette föl, vagy azt hordott a kórházban is az ápolónői
lebernyeg alatt? Nem értettem meg. De őszintén szólva most nem is értem
rá arra, hogy megfejtsem ezt a rejtélyt. Szemem elé páratlan látvány tárult,
ami egyelőre eloszlatta minden más gondolatomat.
Alighogy sétarepülésünket megkezdtük, alkonyodni kezdett. Egyformán
fönt az égen és lent New York héliumos szívében. Sosem fogom tudni ezt
a felejthetetlen órát leírni. A mérhetetlen város hirtelen villogni, csillogni
kezdett, mintha egész New York egyetlen hatalmas fénygóc volna,
ezerszínű, óriási csillag a mélyben.
Az alkony a városban nagy dolog volt már a huszadik században is. Az
utcán és az ablakokban kigyúló lámpák, a villamos fényárban úszó
kirakatok, a sokszínű fényvetők és a nagyvárosi embernek az új
világosságban megélénkülő élete minden egyes este jelentette azt az óriási
utat, amit az ember megtett a kezdet kezdetének barlanglakójától az új kor
nagyvárosi polgáráig. Akkor – több millió év előtt – minden egyes este
újból jelentette a világ pusztulását, félelmet és végítéletet a sötétben,
amelyet az ember nem tudott átvilágítani tűzzel, tehát benépesített a
babonák, sárkányok és szörnyetegek, megengedem, a mese és a
reménykedés világával is. Mekkora haladás a huszadik századig, amikor a
nagyvárosi ember idegei felpezsdültek a biztonságos, sőt izgató fényárban,
és nappali életét megduplázta egy másik, szellemileg gyakran oly
termékeny esti élettel. El lehet mondani, hogy a villanyvilágítás
meghosszabbította az emberi életet, és meggyarapította a gondolkozás és
az alkotás óráit.
De úgy látom, kissé elkalandoztam témámtól. Városi este a huszadik
században. Most is este van, de a huszonkettedik században, és
Gwendoline nővér New York fölött röpít minket a szikrázó, ezerszínű
csodacsillagzat fölött. A felhőkarcolók (felhőkarcoló! – hisz a
szabályozható időjárás százada nem ismeri a felhőt), a negyvenemeletes
üvegtornyok ezrei és ezrei valami soha nem látott szivárvány színeiben
pompáznak, közöttük a nagy üzleti paloták a legpompásabb fényjátékokkal
vonják magukra a figyelmet, fénycsóva fénycsóvába ölelkezik, csodálatos
egyvelege a meleg és harsány színeknek, kigyúlt és cikázó fényeknek, van
ebben valami az őserdő ragyogásából, és bár tudom, hogy gépek, telepek,
szivattyúk, kazánok műve, rám mégis úgy hat, mint valami misztikum.
Igen! Ki kell mondani, az emberi munkában is van valami ősi, isteni
titokzatosság, különösen, ha a sugárzásnak és ragyogásnak ilyen félelmetes
erejével jelentkezik. Mutassátok meg nekem azt a művészt, aki létrehozza
a fényeknek és színeknek ezt az összhangját, ami itt ezer és ezer eredőből
kialakul, mégis a ragyogás egységében és egyetlen kép összhangjának
dicsőségében. Mint valami megismerés nyilatkozott meg bennem: ennek a
városnak van lelke. Az ötvenmilliós városnak egy, közös, nagy lelke van…
De a ragyogás és a fény egységéből hirtelen különböző színű, óriási
kígyók kapaszkodtak fölfelé hatalmas, a levegőbe lövellt betűkből. Mit
hirdetett a fénybetűknek ez a megszámlálhatatlanul sok szalagja? Hogy mit
hirdetett? Inkább azt kérdezzék, hogy mit nem hirdetett. Mert nincs a
világon olyan dolog, amiről ezek a szavak és mondatok ne beszéltek volna
a fény harsogásával.
Repülőgépgyárak, téli szezonüzemek éppen úgy hirdették termékeiket,
mint gyárak és áruházak a legfinomabb női selyemingeket, férfitógákat,
fogpépet, ajkpirosítót, pilótasisakot, gyermekjátékot, szandált, rézüstöt,
gyémánt fülbevalót, bundát és hajnövesztő szert. Orvosok
fogyókúrarendszerüket, tenyérjósok új jövendőmondó módszerüket
hirdették, ügyvédek vadonatúj jogi trükkjeiket, tőzsdecégek megbízható
tippjeiket, könyvkiadó vállalatok divatos regényírónőiket. Színházak,
cirkuszok, varieték és mozik hirdetései mellett ott láttam a politikai pártok
választási jelszavait. A spiritiszták szektája éppen úgy a levegőbe vetítette
a maga igazságait, mint az újonnan alakult okkultista egyházak a maguk új
dogmáit. Filozófiai tételek az új celluloidkészítmények hirdetése mellett
kúsztak a levegőben, és az egyik éppen olyan bőkezű volt az
öndicséretben, mint a másik. Eljegyzési hírek és gyászjelentések úszkáltak
a levegőben, közben hatósági hirdetmények is, a rendőrség és az adóhivatal
közleményei, a nagy napilapok szerkesztőségének szenzációs hírei,
egészen személyi természetű üzenetek is, házassági és szerelmi
ajánlkozások, felhívások az elveszett gyöngysorok és elkóborolt madarak
becsületes megtalálóihoz. Az egyik utcaszöglet fölött gyermektelen
házaspár keresett egészséges csecsemőt, akit örökbe fogadhatna, máshol
egy mondat a légi tolvajoktól való őrizkedésre intett, egy divatos folyóirat
mutatóba leközölte egy felkapott író új regényének egyik fejezetét, máshol
a Bibliából vett mondások, Washington és Lincoln Ábrahám beszédeiből
vett idézetek terjengtek a levegőben, vagy Amerika egy nagy történelmi
eseményének leírása. Emberbarátok gyermekmesék szövegét világították
bele a levegőbe. Színes és plasztikus képeket vetítettek, a legújabb New
York-i vicceket, pikáns pletykákat, egy-egy nagy színésznő vagy
bokszbajnok arcképét, jelenetet a legújabb mozislágerből, rejtvényeket és
orvosi utasításokat, körözött gonosztevők képmását, nagy festők műveinek
reprodukcióit és a legújabb párizsi púder reklámját.
És az egész fölött eluralkodva az óriási üveghippodrom * a New York-i
tőzsde jelentései. A New York-i tőzsde! Kábító színekben ragyogva, a fény
szökőkutait sugározva alattam terpeszkedett az óriási üvegcsarnok, nagy,
mint egy város, csillogó-villogó, falánk pók, agya, szíve, ütőere a világnak.
A New York-i tőzsde a huszonkettedik században! És az egész város. Fent
a repülő síkok sok-sok emelete, lent a hélium fénytengere, és az egész
végeláthatatlan, benne minden élet és hatalom, Babilon, Ninive, Róma,
Párizs, London, az egész emberiség minden kínja és büszkesége, méhkas
és őserdő, világcsoda és valóság. Mert az! Valóság. Itt csillog és szikrázik
alattam ezeregyéjszakát megsemmisítő fényében, fullasztó, szívet
szorongató valóságában. Valóság. Az! És mégis… Mégis… Mintha a

**
lovarda v. cirkusz
paródia paródiája lenne. New York a huszonkettedik században. Mintha
valaki azt álmodná, hogy álmodik.

KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL

AZ ELVESZETT GYERMEKKOR
(1937)

Hetek óta nem találkoztam Oszkárral, legjobb barátommal, mikor különös

újsághír ragadta meg figyelmemet. A hír róla szólt, s nálam lényegesen
nyugodtabb vérmérsékletű embert is megijesztett volna.
Oszkár foglalkozására nézve idegorvos volt, egyébként pedig a
legtalálékonyabb, a legváltozatosabb, a legszórakoztatóbb őrült, akivel
életemben találkoztam. Soha, egyetlen pillanatig sem keltette az épelméjű,
egészséges ember benyomását. Rögeszméit hónaponként változtatta, így
mindig újat, mindig meglepőt, mindig szórakoztatót tudott nyújtani.
Hiányzott belőle az átlagőrültek szakszerű egyoldalúsága, a már
megszerzetthez való maradi ragaszkodás. Pillangóként bolyongta be az
őrültségek virágoskertjét, virágról virágra szállt, de minden virágon csak
egy-egy röpke percig tartózkodott, nyugtalan kíváncsisága máris hajszolta.
Oszkár az elmebetegségek művésze volt.
Megtörtént, hogy összecserélte a szavak értelmét: „Kérek egy kiló
fenyőtobozt” – mondta, mikor egy állítólagos épelméjű így szólt volna:
„Ma jó színben van, szerkesztő úr.” Máskor minden fiziológiai ok nélkül
elapadt a nyála, hiába mutattak neki citromot, nyelve, ajka, szájpadlása
száraz maradt, mint az itatóspapír; hónapokig folyékony dolgokkal
táplálkozott. Volt úgy, hogy megundorodott minden, négy lábon álló
bútordarabtól, s költséget nem kímélve háromlábú székekkel, asztalokkal,
szekrényekkel bútorozta be lakását. Vagy megunta az evés gépiessé vált
mozdulatait, siránkozott, hogy fájdalmat érez, ha kezével szájáig kell
emelnie a villát, a mindennapi táplálkozás rettenetes megaláztatás volt
számára, szüntelen emlékeztetés gyarlóságaira.
Iszonyú szenvedéseken ment keresztül, megpróbált hanyatt fekve
étkezni, hogy legalább a kibírhatatlanul ismétlődő mozdulatoktól
megszabaduljon, vagy mesterségesen tápláltatta magát. Méltatlankodó
dühvel tiltakozott az ellen, hogy naponként millió-számra születnek és
halnak meg embertársai, hogy a Duna állati következetességgel mindig
ugyanazon a helyen folyik, s akárhányszor indult Pestről Budára, undorító
makacssággal mindig útjában állt. Megunta egyes testrészeit, elsősorban
orrát, mely a maga ideges és szabálytalan kunkorodásával illetlenül
szerénytelennek tűnt föl előtte. Kétségbeesetten panaszkodott, mint egy
válni nem tudó férj, mi lesz vele, ha hátralévő éveit e kibírhatatlan orr
társaságában kényszerül leélni. Már éppen egy híres sebész segítségét
készült igénybe venni, mikor szerencsére új rögeszme ütött lelkében tanyát.
Isten tudja, miért, Oszkár bennem rokonlélekre talált, s legbensőbb
titkait is kitárta előttem, beavatott lelki válságaiba, úgyszólván utolsó falat
őrültségét is megosztotta velem. Kissé elszomorított, kissé sértett tehát,
hogy legújabb viszontagságairól egy újság s nem közvetlen vallomás útján
kell értesülnöm.
Az újság híradása szerint Oszkár délelőtt tizenegy órakor a Teréz körút
egyik bérházának ablakait szabályszerű parittyatűz alá vette. A szokatlan
esemény felkeltette a járókelők figyelmét, percek alatt csődület támadt, a
közönség fenyegető magatartást tanúsított, a betört ablakokból kihajolva a
károsultak hangosan jajveszékeltek, vagy mérgesen tiltakoztak. A
botránynak egy rendőr megjelenése vetett véget, aki elfogta a szaporán
menekülő Oszkárt s bekísérte a legközelebbi őrszobába.
„A kiváló idegorvos – folytatta tovább a lap maró gúnnyal – a
legerélyesebben tiltakozott a föltevés ellen, hogy pillanatnyi
elmezavarában követte volna el ezt a vásott gyerekhez méltó csínyt.
Foglalkozására való hivatkozással visszautasította az elmeállapotára
vonatkozó előnytelen megállapításokat, nyomatékosan ismételve, hogy az
épelméjűség és őrültség megkülönböztetésének kérdése sokkal
bonyolultabb művelet, mint a jelenlevő avatatlanok elképzelik, s követelte
azonnali szabadon bocsátását. A fölszólításra, hogy indokolja különös
tettét, föltűnő szűkszavúsággal válaszolt. A parittyázást nem tréfából
csinálta, hanem tudományos kísérletképpen.
Szóval a közismert, kitűnő idegorvos az emberiség érdekében tört be öt
ablakot, az emberiség érdekében veszélyeztette békés lakók és békés
járókelők testi épségét, esetleg életét.
Arra a kérdésre azonban, hogy milyen természetű az a tudományos
munka, mely egyelőre csupán elszánt parittyázásban nyilvánul meg, az
idegorvos úr nem volt hajlandó kielégítő választ adni. Az önmagában
rejtelmes ügyet még bonyolultabbá teszi az a tény, hogy több közéleti
nagyság személyesen közbenjárt a rendőrségnél a parittyázó idegorvos
érdekében, sőt a károsultak igényeit is ezek az urak elégítették ki.”
A lap még több megjegyzést fűzött Oszkár különös merényletéhez,
anélkül hogy a rejtélyt bármely tekintetben világosabbá tette volna. Az
újságírót kétségtelenül mély rosszindulat hatotta át, s ezt nem is tartotta
kötelességének leplezni.
 Mint Oszkár barátja, régi és alapos ismerője, álláspontját nem
fogadhattam el. Nem akartam, de nem is bírtam hinni, hogy elméje
eltévelyedett, kétségbeesett elszántsággal kapaszkodtam az egyetlen mentő
körülménybe, igyekeztem meggyőzni magam, hogy valóban tudományos
kísérletet végzett, nem ok nélkül tört be egy tucat ablakot fényes nappal a
nyílt utcán.
Bármennyire hevített a barátság, véglegesen megnyugodni nem tudtam.
Aggódva, rosszul elfojtott félelemmel nyúltam a telefon után. Négy nap
egymás után több ízben fölhívtam. Mindannyiszor süket búgás volt a
válasz.
Mielőtt elfoglaltságom időt juttatott volna hozzá, hogy személyesen
beszéljek vele, egy délelőtt megpillantottam az Andrássy úton. Tévedésről
nem lehetett szó, minden kétséget kizáróan ő volt. Földbe gyökerezett
lábbal bámultam utána, míg ki nem szaladt látóhatáromból, aztán mélyen
elszomorodott szívvel hazafelé indultam.
Szememben Oszkár a férfias szépséget, az eleganciát képviselte. Magas,
karcsú, szigorú vonású férfi volt, mozdulataiban élőkelő tartózkodással.
Öltözködésében utolérhetetlen biztonsággal elegyítette a gondosságot a
hanyagsággal. Most teniszcipőben, kék rövidnadrágban, zöld zokniban,
kék-fehér csíkos trikóban láttam száguldani. Hatalmas karikát hajtott maga
előtt kis bottal. Vidáman, nagy szakértelemmel, egy gyerek önfeledt
gyönyörével karikázott. Mire magamhoz tértem ámulatomból, már
messzire járt.
Reménytelen vállalkozás lett volna kibúvót keresnem, úgy látszott, a
végzet beteljesedett szegény barátomon, az őrültség, amellyel egész életén
keresztül szembekötősdit játszott, foglyul ejtette.
Következő találkozásunk szinte megdönthetetlenül igazolta
balsejtelmemet. Közös ismerősünk, a különc gróf garden partyra hívott
meg. Úgy számítottam, Oszkár is a vendégek között lesz, hacsak
időközben el nem követ valami közveszélyes cselekedetet.
A grófi kastély a főváros környékén épült, a budai oldalon. Szerény
anyagi körülményeim miatt csak a villamos-végállomásnál fogadtam taxit.
A rokokó stílusú hatalmas vaskapu elé egyre-másra fordultak be a
pazarabbnál pazarabb kocsik. Ütött-kopott taxim ebben a környezetben
meglehetősen vigasztalan látványt nyújtott. A szegények legyőzhetetlen
fogyatékossági érzésének hatása alatt igyekeztem a lehető leggyorsabban
elvegyülni a meghívottak között, akik a kastély parkjának széles sétányán
nyugodt sétalépésben meneteltek a park mélye felé.
 Egyszerre sajátságos nyikorgás, majd éles fütty rezzentette meg
dobhártyámat. Hátrafordultam, s megpillantottam Oszkárt. Kék matrózruha
volt rajta, kihajtott fehér gallérral; hajadonfőtt jött, a gyerekek kedvelt
közlekedési eszközén, lábhajtányon, s hogy a közlekedési szabályoknak
eleget tegyen, előzés előtt élesen fütyült.
Abban a pillanatban értem utol, amikor a ház úrnőjét illedelmesen
köszöntötte:
– Kezét csókolom, nagyon köszönöm, hogy meg tetszett hívni.
– Madártej lesz? – kérdezte aztán gyermeteg ártatlansággal, észre sem
véve az arisztokrata hölgy csodálkozástól tágra nyílt szemét.
Többször megpróbáltam szóba elegyedni vele. Undorító
csökönyösséggel jártam a nyomában s zaklattam kérdéseimmel.
– Mi történt veled? Mit jelent ez a gyerekruha? Mit kerestél az Andrássy
úton? – De kitartásom semmi eredményt nem hozott.
– Ne tessék már annyit kérdezősködni, bácsi kérem – mondta látható
bosszúsággal, de jól nevelten.
Hangja is megváltozott: elvékonyult, kiejtését egy árnyalatnyi selypítés
zavarta meg. Egyébként nem tartozott a legkönnyebb föladatok közé
bizalmas beszélgetésbe vonni, ő volt az ünnepség fénypontja. Különösen a
nők tüntették ki érdeklődésükkel.
– Oszika, jöjjön ide – hangzott föl minduntalan egy-egy türelmetlen,
becéző vagy nevető női hang. Különösen egy éltesebb francia hölgy
foglalkozott vele.
– Mais il est charmant, le petit gosse * – rajongott, s ha módját ejtette,
anyásnak távolról sem nevezhető mozdulatokkal simogatta elhomályosult
lelkű barátom izmos, fehér karját.
Az aggodalomtól és a kíváncsiságtól nyugtalanul, félretéve egy csomó
halaszthatatlan munkát, másnap meglátogattam. Még az előszobába sem
jutottam be. Az inas, aki egyébként jól ismert, a kémlelőn keresztül
utasított el. Hiába kérleltem, hiába faggattam, a kényszeredettségtől el-
elakadó hangon mindegyre azt ismételgette, nem engedhet be, a doktor út
tudományos kísérleten dolgozik, nem szabad zavarni.
Eltűnődve, meg-megborzongva mentem hazafelé, hogy aztán a munka
lélegzetállító ütemében végleg megfeledkezzem tragikus sorsú
pajtásomról.
Körülbelül három hónap múlva, újságolvasás közben a nevére
bukkantam. Elszorult a lélegzetem. A legrosszabbtól tartva a lapot ijedten

**
De ő egy bűbájos kisfiú
összecsaptam, s csak hosszas tusakodás után szántam rá magam az
olvasásra. A hír megnyugtató volt. Oszkár szanatóriumot nyitott a Sváb-
hegyen, ahol új módszer szerint kezeli az elmebetegeket. Azonnal
kirohantam a szanatóriumba.
Gyanakodva nyitottam be hozzá, s gyanakodva vettem szemügyre.
Öltözéke ezúttal nem adott aggodalomra okot: fehér kabát volt rajta, az
orvosok közismert egyenruhája, fehér hosszúnadrág és sárga félcipő.
Barátságosan fogadott, rögtön bocsánatkéréssel kezdte, tudományos
kísérletet végzett saját magán; a kísérlet sikere érdekében zárkózott be,
ezért hárította el a garden partyn is tolakodó kíváncsiságomat. Egyébként
már régen szeretett volna beszélni velem, de a szanatórium berendezésének
gondja minden idejét fölemésztette.
Aztán beszélni kezdett, és gyors, ideges szavai nyomán végre
megvilágosodott előttem a rejtély, végre megtaláltam az összekötő szálat a
körúti parittyázás, az Andrássy úti karikázás, a gyerekruha-viselés között.
Ha mindaz igaz, amit ezen a fülledt augusztusi délutánon mondott, neve
az emberiség legnagyobb jótevőinek, Semmelweisnek, Pasteurnek a nevét
is el fogja homályosítani!
– Talán tudomásod van róla – kezdte lélegzetfojtón érdekes előadását
Oszkár –, hogy a modern lélektan milyen óriási fontosságot tulajdonít a
gyerekkori benyomásoknak. Maga az elv tagadhatatlanul helytálló, hibát a
részletekben követtek el a lélek búvárai, noha készséggel elismerem, hogy
tapogatódzás közben értékes gyakorlati eredményeket is értek el.
Képletesen beszélve, az őrültség csírái valóban az első benyomásokkal
kerülnek a szervezetbe; egy darabig ártalmatlanul lappanganak, esetleg
elcsenevésznek, kedvező körülmények között viszont hihetetlen
gyorsasággal megerősödnek, s mint a folyondár a fát, benövik a lelket.
Betegeim közül egyetlenegyet sem találtam, aki boldog, derűs
gyermekkorra emlékezhetett volna vissza. E törvényszerű ismétlődésnek
előbb-utóbb föl kellett tűnnie, annál inkább, mert nekem magamnak sem
volt gyermekkorom. Legszebb éveimet nagy, komor házban, kedélytelen
emberek között éltem le, agyonnevelve, agyonkorlátozva, kimondhatatlan
magányosságban. A vidám hancúrozásról, a csínyekről, a gyerek
gondtalan, boldog szabadságáról csak később, felnőttkoromban értesültem
könyvekből vagy elbeszélésekből. Fájdalmas lassúsággal eszméltem rá,
hogy életemből a legszebb korszak hiányzik. A jelen nyomorúságai és
megaláztatásai elől egyetlen pillanatra sem menekülhettem, mint
szerencsésebb embertársaim a gyerekkor színes világába.
 Ma, harmincöt éves fejjel még mindig ijesztő frissességgel emlékszem
gyerekkori megaláztatásaimra. Ma is tudom, mikor büntettek vagy szidtak
meg igazságtalanul, fülemben csengenek a bántó szavak, magam előtt
látom a rosszalló tekinteteket, a fenyegetést, a haragot, néha a gyűlöletet
szüleim szemében. Semmit sem felejtettem el. S a szép, a derűs emlékek
nem nyomhatják háttérbe a fájdalmasokat, nem kárpótolhatnak, mert
bárhol, bármennyit kutattam utánuk, nem leltem rájuk sehol. Sokszor
megtörtént, hogy sörözés, borozás közben, baráti társaságban gyerekkori
kalandokra fordult a szó. Ilyenkor elszomorodtam, megnémultam,
félszeggé váltam, sírás fojtogatta a torkomat.
Hiányzó gyermekkorom, mint valami bosszúálló kísértet hajszolt Nem
tudtam róla, nem is sejtettem, hogy elfojthatatlan nyugtalanságom nem
egyéb, mint az örömökben szegény évek ürességének ellenállhatatlan
szívása. Úgy magához szippantotta lelkemet a gyerekkor betöltetlen
üressége, mint a palackból ívó ajkát az üvegben támadt légüres tér.
Esztelen vágyak rohantak meg egyik pillanatról a másikra, s olykor csak
vad küzdelem árán tudtam megszabadulni tőlük.
Egyszer egy színházi előadás alatt páholyomban háromszor egymás után
elhatároztam, hogy fölállok, és beszédet intézek a közönséghez. Látva,
hogy nem sokáig bírom a küzdelmet a kísértéssel, egy világos
pillanatomban hazamentem. Aztán a pusztítás ösztöne, később az
uralkodási vágy szállott meg. Hadvezér akartam lenni, hatalmas
embercsordáimat magam előtt hajtva, győzelmet győzelemre halmozni.
Uralkodni akartam a leigázottakon. Kimondhatatlanul sóvárogtam
embermilliókra rákényszeríteni korlátolt eszméimet, tévhiteimet,
mesterkélt, bárgyú elméleteimet Megittasultam a gondolatra, milyen
hasonlíthatatlanul nagy érzés lehet börtönbe vetni mindenkit, aki ellenem
szegül, aki nem teljesíti vakon szeszélyeimet. Óriási üzletek csábítottak,
hónapokon át gyötrődtem, hogy nem mondhatom tulajdonomnak a világ
valamennyi kesztyűgyárát vagy benzinfinomítóját.
Démon lakott a lelkemben, aki mindegyre új és új kívánságokat plántált
belém. Kénytelen voltam kisebb szabású őrültségekben tobzódni, hogy a
nagyobbaktól visszatarthassam magam. Volt, hogy hatszor költözködtem
egy évben; nyolcvanéves matrónának küldtem virágcsokrot és szerelmes
levelet; egy hivatalos vacsorán megettem a szalvétámat: nyomorgó
barátomnak gongot vettem névnapi ajándékul; jövendőbelimnek, akivel
azóta szakítottam, virágcsokor helyett egy csokor partvist küldtem; a
virágosüzletben sótartót, a fűszeresnél csatabárdot akartam vásárolni.
 Egyedül rugalmas természetemnek és érzékeny képzeletemnek
köszönhettem, hogy megmenekültem a végső katasztrófától. Mint
szabályos őrülthöz illik, mindig volt rögeszmém, de mindig más. Egyiket
sem hagytam gyökeret verni lelkemben, mielőtt végzetessé válhatott volna,
kilakoltattam magamból, s újabbal kísérleteztem. Évek teltek el, míg
ráeszméltem, hogy az őrültségek iránti különös hajlamom voltaképpen
honnan származik. Akár a többi őrültet, engem is az elveszett gyerekkor
nosztalgiája nyugtalanított.
Ekkor fogalmaztam meg föltevésemet: az érett kori őrültség nem egyéb,
mint a gyerekkor emlékeinek erőszakos pótlására irányuló kétségbeesett
kísérlet. Akit gyerekkorában eltiltottak a lepke- vagy bélyeggyűjtéstől,
felnőtten gyűjt bélyeget, ha lusta jellem; míg, ha tevékeny, kartellvezér
lesz; akinek nem voltak nála fiatalabb pajtásai, akikre rákényszeríthesse
akaratát, megyéket, országokat, földrészeket hajt igába; aki nem törhetett
be parittyával néhány ablakot, városokat ágyúztat; aki nem boncolhatott föl
néhány békát vagy egeret, hasfelmetszéssel szórakozik; aki nem
helytelenkedhetett kölyökkorában, merényletekkel hívja föl magára a
figyelmet. Minden őrültség az elvesztett, hasztalan visszavágyott
gyerekkor durva és szentségtelen fölidézése. A soha el nem játszott
ártalmatlan játékok egy negyven-, ötven-, hatvanéves ember képzeletében
szennyessé, torzzá válnak, lényegükben megmaradnak játéknak, a
játékösztön kielégítését szolgálják változottan is, de ez a játék már véresen
komoly, a tét halálos.
Nincs szánandóbb ember, mint akinek nem volt gyerekkora, vénen
született, s egy aggastyán érzéketlen tekintetével bámul mindenre, amiből
mások örömet és vidámságot merítenek. És nincs gyötrelmesebb érzés az
olthatatlan, meddő vágyakozásnál, mely e szerencsétleneket szüntelenül
emészti. Éjjel fölriadsz álmodból, valami megnevezhetetlen hiányérzet
tátong benned, mindent megpróbálsz, hogy a lelkedben örvénylő ürességet
betöltsd, utazol, szeretsz, dolgozol, tanulsz, gyűjtesz, gondolkozol,
gyilkolsz, uralkodol vagy megalázkodol, de semmi sem használ. Amit
magadénak mondhatsz, értéktelen szemét, egyedül vagy és szenvedsz.
Harmincöt év telt el, míg rájöttem, hogy mindig ugyanaz hiányzott: az
elveszett gyerekkor. Félszegen és ügyetlenül mindenben ezt kerestem,
mindenben erre vágytam, szerencsétlen sorstársaimmal együtt. Elfajzott,
megbetegedett játékösztönünket későn és nem a megfelelő eszközökkel
akarjuk kielégíteni, ez minden vétkünk. Nem bűnösök, szánni való betegek
vagyunk mi szürkébb őrültek éppúgy, mint a nagyobbak, akiket annyiszor
megátkozunk, mert esztelenségükkel újból és újból bajba, szenvedésbe,
nyomorúságba döntenek családokat, népeket, világrészeket.
Gyakorló orvos létemre nem elégedhettem meg az elmélettel, gyógyítani
akartam. Második föltevésemet saját bőrömön próbáltam ki, magamon
kísérleteztem. Eljártam a parkokba, iskolákba, óvodákba, gyakori vendég
lettem több gyerekes ismerősömnél. Amennyiben tudtam,
megismerkedtem a gyerekek életével, lelkivilágával, aztán megfigyeléseim
segítségével igyekeztem magam beleélni a gyerekkorba. Amint az újságok
híreiből meg közvetlen tapasztalataidból ellenőrizheted, nem a
legsikertelenebbül.
Elárulhatom neked, nehezen birkóztam meg a feladattal. A fantázia, a
jóakarat, a szorgalom, a lelki rugalmasság nem hiányzott belőlem.
Társadalmunk berendezkedése azonban a legélesebben gyerekellenes.
Vezetőink, törvényhozóink nem ismerve a gyerekkort, valósággal
béklyóba kötik az ifjúságot; a legváltozatosabb módokon akadályozzák
meg őket ösztöneik szabad, egészséges kiélésében. Az eredmény az
őrültség ijesztő mérvű elharapódzása.
Nekem mint gyerekéletet élő felnőttnek, még több akadállyal kellett
megküzdenem, mint maguknak a gyerekeknek. Előkelő ismerőseim révén
azonban sikerült befejeznem kísérletemet. Csaknem egy fél évig éltem
gyerek módra, végigélveztem egész hiányzó gyerekkoromat, tizenöt évet
összesűrítve, mintegy pirulában.
Föltevésem fényesen beigazolódott: gyógyultan húztam le a
rövidnadrágot. Tudományos megfigyeléseim birtokában pedig
berendeztem ezt a szanatóriumot. A világ minden tájáról jönnek hozzám
páciensek: államférfiak, üzletemberek, gyűjtők, merénylők, összeesküvők,
sőt tudósok, írók, művészek is. Itt kikérdezem őket, aztán előírom a kúrát.
Oszkár ezután körülvezetett a szanatóriumban s az előtte elterülő
hatalmas kiterjedésű parkban. A betegek vidáman hancúroztak,
valamennyien kurta nadrágban, szandálban, trikóban.
Az elém táruló színes és szokatlan kép először megdöbbentett. Zavarba
jöttem, nem tudtam, miként viselkedjem. A betegek egy része meglett korú
férfi volt, de akadtak közöttük reszketeg aggastyánok is, s ezek éppúgy
játszottak a homokban, éppúgy sivítottak a hintán, éppúgy ugrándoztak
visszeres lábaikkal, mint az igazi gyerekek, akiket a főváros kertjeiben
láthatni. Aztán Oszkár különös magyarázatára emlékeztem vissza, s
zavarom mély megilletődésnek adott helyet.
– Azt hiszed, hogy valóban meg fognak gyógyulni? – kérdeztem.
 – Nem hiszem, hanem tudom – mondta Oszkár határozottan. – A
betegeket – folytatta rövid szünet után – először olvasnivalóval látom el.
Miután a regényekből, az önéletrajzok megfelelő részeiből eléggé kimerítő
fogalmat alkothattak maguknak az igazi gyerekkorról, miután megismerték
a különféle csínyeket, játékokat – beléjük szuggerálom, hogy gyerekek.
Hajukat, szakállukat, bajuszukat lenyíratom, trikót, rövidnadrágot házatok
rájuk, s kiengedem őket a parkba, ahol a játékmesterek tapintatos irányítása
mellett lassan beletanulnak a játékokba.
Rendkívül gyorsan tanulnak, felnőttségük tudata, gondjai, kívánságai
szinte egyik napról a másikra elhalványulnak, s friss gyerekérzéseknek
adnak helyet. Ahogy én tettem, néhány hónapba összesűrítve ők is átélik
gyerekkorukat, megszabadulnak oktalan szorongásaiktól, érthetetlen
vágyaiktól, gyógyultan, elégedetten fognak távozni innen, örökké áldani
fogják nevemet, hiszen a legnagyobb kincset, a boldogságot, a lélek derűjét
ajándékoztam nekik. Igazi felnőttek, emberek lesznek belőlük, mert
visszaadtam a gyerekkorukat.
Csodálattal és tisztelettel néztem Oszkárra, s csodálatom nőttön-nőtt,
ahogy bejártuk a tágas parkot, ahol agg diplomaták bújócskáztak, zord
trösztvezérek métáztak, sötét összeesküvők játszottak szembekötősdit, s
világmegváltók építettek homokból különös formájú épületeket.
Áhítattal néztem Oszkárra, s szavai édes reménységgel töltöttek meg.
Százával, ezrével fognak épülni a szanatóriumok, mondta, minden
városban kettő-három. Tíz év sem telik bele, megváltozik a világ arca, a
rossz szülők, szigorú tanítók, nagyravágyó senkik, összeférhetetlen
pártütők, utópiákat kergető álmodozók ki fognak pusztulni, s csüggesztő
jelenünk tébolyodon kavargását a boldog békesség korszaka váltja föl.
Napjaim nyugodtan, édes álmodozások közben teltek. Készültem az új
aranykorra, ellenségeimmel az első alkalommal kibékültem, a gonosz
szándékú, sértő szavakat elengedtem a fülem mellett. Egyszer meg akartak
verni, de annyira szelíden és türelmesen viselkedtem, hogy támadóim
ütésre emelt karja lehanyatlott. Mindennap szebbnek és tisztábbnak láttam
az életet, s minden apró örömöt hosszasan és élvezettel ízleltem. Nincs
értelme komolyan venni korunk szörnyűségeit, gondoltam, múló
jelenségek, egy-két évig kell türelemmel várni, aztán Oszkár fölfedezése
megkezdi áldó tevékenységét, s a világ egyik napról a másikra levetkőzi
rút és fájdalmas őrültségeit.
Oly nagy léptekkel haladtam előre a bölcsességben, hogy ha a
katasztrófa néhány hittel később következik be, ma is elégedett,
megnyugodott ember volnék. Sajnos e földön a szép remények mindig
veszendőbe mennek.
Mint a történelem folyamán annyiszor, a végzet ezúttal is mindennapi
esemény alakjában jelentkezett. János, a betegek kedvenc játékmestere
hátratett kézzel, elmélázva sétálgatott a vörös homokkal beszórt térségen.
Körülötte hangos vidámsággal ugrándoztak, hancúroztak a „gyerekek”.
Különösen Joe Smith, a világhírű chicagói botanikus tűnt ki féktelen
pajkosságával.
János séta közben megállt cigarettát sodorni. Gyanútlanul álldogált,
vastag ujjai fürgén motoszkáltak a cigarettapapíron és a dohányon. Kék
zubbonya ragyogott a rátűző napfényben. Joe Smith egy darabig
elgondolkozva szemlélte a népszerű játékmestert, aztán óvatosan mögéje
lopakodott; s tréfából hatalmasan hátba vágta.
A tréfa szenvedő hőse, ahelyett hogy – amint ezt az amerikai várta –
színlelt haraggal üldözőbe vette volna, megtántorodott, a földre hanyatlott,
száján habos vér buggyant ki.
A tettes ijedt gyorsasággal menekült a helyszínről, de a nap további
folyamán tanúsított gyanút keltő csendességével elárulta magát.
Büntetésből kétszázötvenszer le kellett írnia: „A játékmestert hátba vágni
nem szabad és nem illik.” Naponkint egy órát a sarokban térdelt, ebédre-
vacsorára vizet és száraz kenyeret kapott. Mindez azonban semmit sem
segített az áldozaton, aki egy hétig nyomta az ágyat.
Szerencsétlenségre a sajnálatos eseménynek több szemtanúja volt, akik,
mintha összebeszéltek volna, mind ugyanazt a következtetést vonták le a
történtekből. Rájöttek, hogy gyerek létükre nem gyengébbek a
felnőtteknél, ráébredtek erejükre!
Az első merényletet második, harmadik, tizedik követte – gyors
egymásutánban! A gyerekkert derűs békessége egyik napról a másikra
megromlott, a gonosz, sőt kegyetlen csínyek járványszerűen elharapództak.
Az erősebb gyerekek félholtra páholták a gyengébbeket, elették előlük
ebédjüket, s amit nem tudtak elfogyasztani, azt sem adták nekik, hanem
különféle rejtekhelyeken elraktározták; lehúzták róluk ruháikat, elszedték
játékszereiket. A tiltakozó ápolókat és orvosokat – még mielőtt idejük
jutott volna a rendőrséget értesíteni – magánzárkákba, pincébe, padlásra
zárták. Valahonnan puskát, revolvert, gépfegyvert kerítettek, s napi tolvaj-
zsandár partijukat pergő fegyverropogás közben bonyolították le.
A több mint öt órán keresztül dúló ütközet után a győztes had
diadalünnepélyt rendezett, amelynek egyik fénypontja a foglyok
megkínzása volt. Mikor besötétedett, hatalmas máglyát gyújtottak, s vad
csatakiáltásokat hallatva, festői indiántáncot jártak körülötte. Majd
olvasmányaik egyéb részleteire is visszaemlékezve, égő nyílvesszőket
lövöldöztek a szanatórium épületére.
Fedél nélkül maradva a csínytevők csoportokba verődve elindultak
kalandot keresni. Amerre megfordultak, mindenhol halhatatlanná tették
emlékezetüket egy-egy nevezetes hőstettel. Itt egy kéményseprőt
akasztottak föl, máshol egy villamost fordítottak az úttestre. Egy papot
igen leleményesen leöntöttek benzinnel, fölgyújtották, s parázsló
hamvairól cigarettára gyújtottak. Egy faluban gondosan alkatrészeire
szedtek egy cséplőgépet, egy ezerkétszáz marhából álló gulyát behajtottak
a Nagykörútra, az állomásokon gyermekded önfeledtséggel elszórakoztak a
váltókkal, vaskötelet feszítettek keresztbe az országúton, s édesen
kacagtak, mikor egy sebesen rohanó autó, nekiütődve a kötélnek, hirtelen
cigánykereket hányt a levegőben.
A rendőrség lázasan dolgozott, s – egyiket a másik után – lassankint
mind ártalmatlanná tette a helytelenkedő fiúcskákat. A tárgyalás során
egyébként kitűnt, hogy a pajkos gyerekek a nekik tulajdonított
dévajságoknak alig a felét követték el.
Oszkár sorsát sűrű homály fedte. Nyomtalanul eltűnt, mintha a föld
nyelte volna el. Akár a nagyközönség, kénytelen voltam én is a rendőrség
föltételezését elfogadni. Mikor a föllázadt betegek bezárták, elfelejtették
elvenni tőle kulcsait, Oszkár tehát nem égett benn az épületben, hanem
megmenekült, s a szégyentől, meg a ránehezedő felelősség súlyától
megtörten világgá bújdosott. Nehezen bár, de kezdtem beletörődni legjobb
barátom elvesztésébe, mikor a szanatórium környékén, egy elhagyatott
barlangban váratlanul ráakadtak holttestére. Fehér orvosköpenyében
hanyatt feküdt az agyagos földön, szétvetett lábbal, mereven. Arcát
iszonyú seb torzította el. A gyerekek meglékelték a fejét, nyilván
kíváncsiak voltak, mi lehet benne.
Harc a találmányért
ORBÁN DEZSŐ
FD 6438
(1939)
Részlet

I.

Első szavaim, melyeket itt papírra vetek, csupa mentegetőzés. Senki sem
lehet következmények nélkül a XXVI. század embere, olyan
gondolkozásmóddal, melytől a legtávolabb áll a múlt emlékeiben való
elmerülés képessége. Képzeletben négyszáz esztendővel visszamenni a
múltba nem csekélység, és hozzá mindezt írásban és könyv alakban
megrögzíteni – majdnem meghaladja az emberi képesség határait.
Barátaim határozata szerint könyvet kell írnom, a régiek fogalmazása
szerint „történelmi regényt”, mely a 2140. esztendő eseményeibe mélyed.
Fárasztó és szorgalmas kutatásokkal sikerült megállapítanunk a régi
történelmi regények szabályos szerkezetét, és ennek törvényszerűségeit
köteles vagyok követni. Ha már ilyen nehéz feladatot tűztem magam elé,
arra törekszem, hogy pontos, hiteles és korszerű legyek.
Az ősi szabályok szerint felépült történelmi regények első lapjaikon
megállapították az időt és kort, utána az események helyszínét. Ezt követte
a szereplő emberek bemutatása, és csak utána került sor a hely, idő és
emberek sorsára, a szorosan vett történetre.
A kor és idő megállapításával hamar készen lehetünk. Amint
mondottam, az a 2140. esztendő, az események indulásakor ez év
százharmincadik és százharmincötödik napja közötti határ, s amennyiben
kutatásaink nem vezettek félre, azok a napok, melyek a régmúltban
„Május” elnevezést viseltek.
Sajátságos világ volt az a régi kor. Ahelyett hogy a sorszám-
legegyszerűbb megjelöléseihez ragaszkodott volna, valósággal tobzódott
abban, hogy az elmét a legfárasztóbb terhelésnek vesse alá, neveket adva
minden elképzelhető fogalomnak. Ezeknek a neveknek voltaképpen semmi
értelmük sem volt, de a megrögzött szokás mindenki elméjét száz- és
százezer név megtanulására és használatára kárhoztatta.
Sokkal nehezebb a történet színhelyének megjelölése.
 A régi kor a helymegjelöléseknél távol állott attól a pontosságtól, melyet
mi megszoktunk, amióta a Földet földrajzi háromszögekre s azokat ismét
metsző hajszálvonalak keresztezéseire osztottuk. Azokban az időkben
megszokott helyszín a „Város” volt, de ez sohasem pontot, hanem mindig
területet jelentett. Az ilyen városterületeknek északi, déli, keleti és nyugati
határai voltak, s keleti határ legszélső pontja ugyanazt a várost jelentette,
mini déli határ végződése, noha a kettő egymástól félnapi járóföldre esett.
Hogy ilyen rendezetlen körülmények között a régi kor embere hogyan
találta meg azt az egy embert vagy annak lakóhelyét, akit keresett, ez a
korabeli élet szörnyű szellemi fáradságai között még nem is volt a
legsúlyosabb.
A régi kor városa körülbelül a jelenlegi földrajzi háromszögméretek
egyötöd részét foglalta el, s külön elnevezést viselt, hasonlóképpen
értelmetlent, mint a többi elnevezések. Több millió város volt akkor a
földön, mindegyik külön névvel. Ez már nem is szótár vagy nyelv volt,
hanem világszótár és világnyelv. Egypár millió név! Ó te szegény régi
agyvelő! Ki tudna e rejtelmes érthetetlenségek között ma eligazodni?
Mikor a korabeli ember is egyénenkint kétségtelen, hogy legfeljebb ezer
ilyen városnevet ismert, és a többi több milliót nem. Számunkra fennmarad
mindebből az alig megfejthető talány, hogy ha e városneveket senki sem
tudta akkor miért találták ki.
Elég az hozzá, hogy az a színhely, ahol történetünk el fog indulni, az
E.K. 6390. számú földrajzi háromszög északi csúcsát foglalta el, addig a
vonalig, melyet mi 841-essel jelölünk.
A várost abban az időben elnevezték, és méghozzá sokféleképpen.
Fennmaradt emléktáblák szerint „Ferenc-város” volt a neve, de ugyanúgy
maradtak fenn emléktáblák „József-város”, sőt „Szent István-város”
elnevezéssel is. Földünk történetének új korszakában – mely valójában a
2150. év körül kezdődött –, különösen az első időkben sokan voltak, akik a
múlt kutatásában találták örömüket. Ezek a várost negyedikféleképpen
„Budapest” nevűnek állapították meg, eléggé elfogadható érvelések
alapján. Magam, aki szintén foglalkoztam – igaz, hogy jó későn –
ugyanezekkel a tanulmányokkal, mégis inkább az ötödik elnevezés mellett
maradok, amit saját szememmel láttam egy emlékkövön. Mert végre is az
ember saját szemében bízik legjobban. Eszerint a nevezett város korabeli
megjelölése „Székes és Fő”.
Tehát a Székes és Fő nevű városról van szó ezentúl a 2140. év Május
napjaiban.
 Most következnék – a történelmi regények rendszere és törvénye szerint
– a Székes és Fő nevű város külsőségeinek leírása. Újabb bonyodalom és
nehéz feladat számomra. Igaz ugyan, hogy ez a nevezett város ma is a régi
helyén van, bár látszik a hosszú négyszáz esztendő természetes rombolása,
körülbelül felében úgy, ahogy 2140-ben abbamaradt, s így ma is bárki
megnézheti saját szemével – ellenben azt már igazán nem kívánhatom,
hogy erre a fáradságra bárki is vállalkozzék. Ilyen kíméletet magammal
szemben nem ismerhetek, s így hozzá kell kezdenem, hogy először
általános képet adjak róla, amit aztán az események folyamán rendre
kibővíthetek részletekkel.
Általános képül mint legjellemzőbbet említhetem róla, hogy az egész
város házakból állott. Most ne gondoljuk azt, hogy a ház fogalmával
mindjárt a város is képzeletünkben előttünk áll. Házaink nekünk is vannak,
de a XXVI. század és a XXII. között a házak terén is van akkora
különbség, mint minden egyébben.
A mi házaink kocka alakúak, hajszálvékony lemezekből szilárdan
összeállítva, úgy, ahogy az a vegyileg átalakított növényi rostok
természetéből következik. Házlemezeink, ahol kell, kizárják a fényt,
máshol átengedik a napsugarat, annak minden válfajához akaratunknak
megfelelően igazodva, és a kozmikus sugárzások vagy mesterséges
hullámkeresztezések hatását hol mérséklik, hol fokozzák, célszerűségi
szempontjaik szerint hol megnyílnak, hol szigetelnek.
Ezzel szemben a régi városok házai vasakból és sziklákból épített
barlangok voltak, hegymagasságnyira egymásra halmozva üregeiket, s az
erő és dühöngő szenvedélyek jellemvonásaira nevelték a benne lakókat. Az
egyetlen, amiben a későbbi ésszerűségek első ébredését megfigyelhetjük, a
kocka alak, amit lehetőség szerint követtek a házak benső berendezésében,
sőt hovatovább azok külső alakjaiban is. Mégis, kívülről nézve a városok
képe, tornyok sokaságával, sajátszerű látványt nyújthatott. A régi házakat
torony jellemezte. Minden érthető rendszer nélkül kis és nagy tornyok
erdeje emelkedett a tetőkön, elméleti értelemben bizonyosan mint a
legnagyobb emberi bölcsesség jelképei. Ez a megállapítás a tornyokról már
a mi újkorunk első századában is általános volt, s itt hivatkozhatnék arra a
hosszú ideig tartó tudományos vitára, amely 2170 körül érte el legnagyobb
hevességét, amikor e nevezett városban a kutatók egy szokatlanul sok
toronnyal ellátott házat fedeztek fel, melynek legalsó üregeiben egy
Gőzmosoda, egy Női kalapszalon és egy Zálogház foglaltak helyet. Ez a
körülmény a tudósokat három pártra szakította, mert mindegyik más és
más üregtípussal hozta vonatkozásba a tornyok sokaságát és a velük
kifejezni kívánt legnagyobb emberi bölcsességet.
Itt, e helyen amúgy sem ismertethetem az erre vonatkozó hangos
vitafilmeket, részint helyszűke miatt, részint mert könyv és nyomtatás erre
amúgy sem alkalmas. Elég az hozzá, hogy a nevezett várost a kerek,
szegletes, rovátkolt, barázdás, gerezdes, tüskés, csűrt és csavart tornyok
jellemezték, tenyérnyiektől a legnagyobbakig milliószámra, a legkisebb és
legnagyobb emberi bölcsesség jelképezésére.
Most már az első embert kell megrajzolnom, aki történetünk idejében
ebben a városban élt, s ennek a sorsa és eseményei aztán már folyamatos
láncban hozták a többit.
Most már egyre könnyebb és jobban járható útra tértünk, mert valójában
az ember változik legkevésbé a történelmi idők folyamán. Aki a XXVI.
század emberét jól megnézi, az felismerheti benne a XXII. század
emberének legfőbb sajátságait is. Persze itt is belegabalyodunk a régi
ember elnevezési szenvedélyébe, és felesleges hangoztatni, hogy akkor
minden embernek újfent külön neve volt, némelyiknek hat-nyolc is. A mi
mostani világunkban a természetnek abból a törvényéből indulunk ki, hogy
az ember valahol mindenesetre van, és sem egyszerre nem lehet egy ember
két helyen, sem két ember nem foglalhatja el ugyanazt a helyet. Ha tehát
pontosan megállapítottam a helyet, ezzel meghatároztam az embert is
hitelesen, pontosan és csalhatatlanul. A körülmények példátlan zűrzavara
okozta, hogy erre az egyszerű igazságra a régi ember sehogy sem tudott
eljutni, tehát mindenkinek még egy újabb nyelvtant kellett megtanulni és
észben tartani, hogy az ismerőseinek értelmetlen elnevezéseit
megjegyezze.
A korhűség szempontjait szem előtt tartva, az első embert, aki
eseményeink kezdeténél megjelenik, mi is egykorú nevén Pálfai
Györgynek nevezzük, s mert ez a jelenkor olvasóját feltétlenül mosolyra
készteti, az elnevezés mulatságos hatását azzal mérsékeljük, hogy tovább
már rövidítve György néven fogjuk legtöbbször emlegetni.
György történetünk idejében tizenhat éves volt, tehát abban az
életkorban, amikor az egyéni érték kifejlődése az embert az élet minden
fordulatában teljes cselekvőképességgel látja el és a legnagyobb
feladatokra is képessé teszi.
2140-ben György már megszerzett minden tudást és készültséget, hogy a
korabeli technikus társadalomban a számára kijelölt helyet elfoglalja. Több
mint egy éve már, hogy mint csapágyigazító fontos hivatást töltött be a
légüres térben működő dinamók – számára kijelölt – csoportjában, s élte
azt a felfokozott életszínvonalat, melyet százada mindenki számára
hozzáférhetővé tett, aki kétórai napi munkáját lelkiismeretesen elvégezte,
többi idejét pedig kényelmes pihenés és szórakozások között osztotta meg.
A történelmi regények szabályai szerint most már belekezdhetünk az
események elmondásába.

II.
György ezen a délutánon a Székes és Főnek nevezett város ódon utcáin
sétálgatott. Az Óvárosban, amely már abban az időben is sok száz éves
múltra tekinthetett vissza, s lakásul, emberi tanyául nem is használta már
senki. Ellenben itt voltak a szórakozóhelyek. A kormányzóhivatalok
telepei is, a legfelső emeleteken. Ameddig a földről felláthatott az ember, a
házfalakon mindenfelé színes fényekből szőtt beszélő képek, óriási fejek és
emberalakok hívták és csábították a sikátorok tömegét szórakozásra. Néhol
egész háztömböket vájtak ki belül – ahol régen még emberek laktak –,
hogy kellő méretű csarnokok százezer embert befogadó arénája
szolgáltasson színhelyet a legkedveltebb látványosságoknak.
Ez a látványosság már nem volt a film, mert a mozi, színesen, harsogva,
beszélve és muzsikálva, már kiszorult az utcára, a házfalakra, és csak
reklámképpen szerepelhetett, hogy közönséget csábítson sokkal
leleményesebb és hatásosabb szellemi élvezetek számára. Ez a roppant
kiterjedésű és végletekig kiművelt tömeglátványosság a mozgó és beszélő
szobrok vagy inkább emberutánzatok és színpadok játékháza volt, melyben
sűrített ködre varázslatos plasztikával vetített történetek mulattatták a
közönséget.
György éppen egy ilyen játékház tágra nyílt kaputorkolata felé
közeledett a sűrűn hullámzó tömegben, amikor egy lila fényben villogó
vetített ember mászott le a szomszédos háztetőről, s emeletes magasságban
elzárva az utcát, vidáman mosolyogva szólt a tömeghez:
– Uraim és hölgyeim, egy lépést se menjenek tovább! A Szíriusz-házban
éppen most kezdődik az előadás! Térjenek be, és látni fogják sok egyéb
között a sandringhami kísérleteket! Az atommotor még mindig nincs
feltalálva! Hogy a főmérnökök agyvelejében a kerekek megmozduljanak,
még mindig nincs feltalálva! Az összes tudósoknak megállt az esze!
Nagyon mulatságos, uraim és hölgyeim! A Szíriusz-házban kezdődik az
előadás!
Mindezt az óriási, lila színű ember behízelgő hangon csevegte két emelet
magasságban, miközben a járókelők legfeljebb a térdéig értek. Ez az
útonálló vetített ember azonban nem volt igazi közlekedési akadály, mert
bárki keresztül mehetett szivárványritkaságú színes lábain, hatását azonban
mégsem tévesztette el. Az emberek megálltak, felnéztek rá,
visszamosolyogtak kétméteres arcába, s az összetorlódott tömegből
csakugyan befordult a széles kapukon néhány száz ember. Ez egy
pillanatra megritkította György előtt az utat, s a lila ember a magasban
újrakezdte:
– A sandringhami kísérletek…
 Ez a kérdés csakugyan Györgyöt is érdekelte, mint ahogy ez volt abban
az időben az életben forgó emberek java részének legsűrűbb beszédtémája.
Az atomrobbantásos motor nagy problémája. A megoldhatatlan. A
legnagyobb világváltozás lehetősége, mellyel végre a technikus ember
rátehetné a koronát minden eddigi haladásra, és betölthetne összes elméleti
vágyait.
A nagy kísérletek Sandringhamban folynak, és újabb kudarc.
György elővette munkajegyét, és a legközelebbi tömeghullámmal ő is
beindult a Szíriusz-játékház kapuján.
György munkajegyén a nagy „H” betű jelezte, hogy tulajdonosa
meglehetősen magas fokon áll a társadalom ranglétráján, s ehhez képest a
„H” betűs automaták sora előtt a tolongás sem volt akkora, mint a
többieknél. Tíz „H” betűs automata volt, míg az „A”, „B”, „C” jelűekből
csak egy-egy piroslott a jobb oldali sarokban. Ezeknek a betűknek
munkajegyesei válogatottabb szórakozásokhoz voltak szokva, és a
Szíriusz-játékház nem tartozott a legelőkelőbb mulatóhelyek közé. Ide az
„L” betűtől lefelé járt a közönség.
György odaért az egyik automatához, felül bedobta munkajegyét, az alul
kiesett, miután a kartonba vágott lyukacskák feljegyezték a látogató
adatait, s ezzel György munkabérértéke ötpercnyi díjazás erejéig meg volt
terhelve. Most már bemehetett a nézőtérre.
A játékház nézőtere óriási, kör alakú aréna volt, lépcsősen emelkedő
karosszékekkel, százezer nézőre számítva, s e mindent elnyelő
lépcsősorokra négyfelől ontották a kapuk az érkezőket.
György helye elég magasan volt, széles kilátással mindenfelé, a H betűs
társadalmi osztály igényeinek megfelelően. Bár azért még magasabban volt
feje felett a körbefutó plató, az A, B, C betűs előkelőségek számára
berendezve.
Alig foglalta el György a helyét, máris kezdődött az előadás egy régi,
több évtizedes mutatvánnyal, amit mindenki látott már, és inkább
időkitöltőnek számított, mint komoly mutatványnak. Az unos-untig
elismételt holdrakétát mutatták be, hogy éppen feledésbe ne menjen ez a
balsikerű kaland. Az aréna porondja felett ezüstösen fehérlő köd egyszerre
alakokat öltött, kép jelent meg, tér, mozgás, távlat. Emberek sürögtek-
forogtak a rakétalöveg körül, melynek csillogó sínei rézsútosan a játékház
kupolája felé voltak irányítva. Beletették a lövedékbe a világszerte
közismert öt fehér macskát, rájuk zárták a csapóajtókat, a szerelők
elindították a begyújtást, és a rakéta hosszan tartó dördüléssortűzzel
nekirepült a kupolának, és ott eloszlott. A változó képben az aréna
kupolástul csillagászati obszervatóriummá alakult át, s a tükörtávcső fekete
teste mint valami lezuhanni készülő kolosszus meredt a déli szektorban
helyet foglaló közönség feje fölé. Ez a látványosság rendesen meghozta a
maga derűjét, mert még mindig akadtak naív lelkek, akik önkéntelenül
behúzták nyakukat, arra számítva, hogy valami baleset vagy műhiba
fejükre pottyantja az irdatlan távcsövet, amelyik voltaképpen füst volt, és
könnyű pára. Most a távcső látómezeje jelent meg, benne a Hold, egyre
nagyobbodó méretekben. Hegyláncok és kráterek tömkelege, ahogy becsap
közéjük a rakétagránát, és mindent elborító fehér füstfelhő jelzi a Föld
csillagászai számára a becsapódás helyét.
Hát ez mind így volt, igaz volt, meg is történt, de majdnem
negyedszázaddal korábban, s aki még ezt a képet se látta, az nem is volt
művelt ember. Előadása itt is inkább a gépek és műszerek bepróbálására
szolgált.
Rövid szünet következett rá, hogy most már kezdetét vegye a
legvonzóbb műsorszám, a folyton megörökített és közvetített sandringhami
kísérlet. Ez a kor egyöntetűen volt tájékozva minden olyan kérdésben, ami
igazán és bensőleg érdekelte. Az atomrobbantásos motorkísérlethez sem
kellett senkinek előzetes szakelőadást tartani, tudott erről mindenki
mindent, kivéve az alapigazságokat, melyeket csak nagyon kevesen tudták,
vagy talán még azok sem.
Az atomrobbantás már régen ismert volt, minden okával, módjával és
következményeivel együtt. Hétköznapi tudnivalónak számított, hogy az
atomrobbantással mérhetetlen energiák szabadulnak fel, melyek az embert
mindenhatóvá tennék – hogyha a felszabadult energiákkal tetszése szerint
bánni tudna. A tetszés szerinti felhasználás volt ennek a kérdésnek egész
lényege, de egyúttal összes nehézsége is.
A felszabadult energiák gömb alakban terjednek a térben, ha nem
ütköznek akadályokba. Akadályokba ütközve azt vonalirányban távolítják
el. A robbanás tehát vonalirányban mérhetetlen erővel tud eltávolítani egy
ágyúgolyót vagy rakétalöveget, ha azonban az ember tetszése szerint,
másként szeretné működtetni, felmerül a szándék előtt a lehetetlen.
Az embernek az volna tetszésére, hogy ez a mérhetetlen energia tengelyt
forgasson, mert a forgó tengely ennek a technikus kornak egyetlen
üdvössége volt. Minden gép lényege a forgó tengely, ebben a korban
mindent a gép ért el, a tegnap, a ma, a holnap egyformán a gépek
teljesítőképességén nyugodott, tehát a forgó tengely uralkodott a világon.
Ez volt a technikai nagyhatalom. Atomrobbantás energiájával forgatott
tengely pedig világegyetemi nagyhatalmat jelentett volna.
 Az atom azonban robbant, de semmi áron sem akart tengelyt forgatni.
Az atomenergia és a forgó tengely sehogy sem akart motor alakjában
egyesülni. A sandringhami kísérletek az egész világ feszült érdeklődése
mellett e körül forogtak, s a játékházakban folyton közvetítették a legújabb
próbálkozásokat.
Az aréna közepén, az ezüstös ködben egyszerre jelentek meg az ismert
sandringhami gyárbarakkok, s ezúttal egy szabad térségen látszott a
legújabb szerelvény. Egy óriási méretű, vasszálakból szerkesztett, körhinta
formájú alkotmány, függélyesen álló, hatalmas tengellyel. A tengely tehát
már első pillantásra szembeötlött, s hogy az a vasmotollával forgatható,
ehhez senkinek sem kellett magyarázat.
A körhinta legszélső peremén egy löveg formájú rakétamű látszott
betölteni a motor szerepét, s mert légcsavarokkal is fel volt szerelve,
valóban elképzelhető működést jelentett. Ha az a löveg légcsavarjaival
mozgásnak ered, a vasmotollát körben fogja forgatni, és a központi tengely
is átalakul végre a várva várt forgó tengellyé. A Szíriusz-ház lila színű
kikiáltója azonban már előre bemondta, hogy a kísérlet kudarccal
végződött, ezért a várakozást a közönség körében izgatott találgatás
váltotta fel, mindenki a hibát kereste, és csak úgy zengett a nézőtér az
izgatott magyarázatoktól. Csak néhány optimista bizakodott csöndesen
abban, hogy hátha a kikiáltó csak a hatást akarta fokozni, és mint már
annyiszor, ez alkalommal sem mondotta meg a színigazat.
Az egész építmény alapelemeiben nagyon egyszerű szerkezetnek
látszott, megvolt benne a bizalomgerjesztő primitív értelmesség, a
lövegmotorban pedig, elrejtve, jelen lehetett a világ minden technikai ötlete
és bölcsessége.
Csak az F-rangúak sorában ülő tervezőmérnökök csóválták fejüket, és
előre mosolyogva vették tudomásul a sandringhami kollégák kudarcát.
Hirtelen észvesztő pergésbe kezdtek a lövegmotor légcsavarjai, a
nézőteret feszült csend ülte meg, és a motolla a tengellyel együtt forogni
kezdett. A forgás tekintélyesen gyorsult, de látni való volt, hogy csak
beindításnak számít, és az egész, egyre fokozódó pörgésben felrobbantott
atomenergiának még semmi cselekvő szerepe nincs. A körhintakorong
vasszálai azonban már teljesen eltűntek, csillogó fémtárcsába olvadva
össze a sebes rohanásban. A gyorsaság már elérte a legnagyobb mértéket,
pedig a löveg csavarjait benzin vagy nyersolaj hajtotta.
Ekkor szürke füstfelhő jelent meg a lövegmotor mögött, s egy
szempillantás alatt az egész készülék – egy füstgyűrűben – láthatatlanná
válva zúgott örökös kőrútján. Kétségtelen, hogy a légcsavarok helyett most
már robbanólövegek hajtják a motort, de ez még mindig nem atomerő. Az
óriási pörgettyű most már elérhette a másodpercenkénti többezres
fordulatszámot.
Az izgalom tetőfokra hágott.
És íme, hirtelen ragyogó vörös fénybe merült az egész mutatvány, jeléül
annak, hogy a forgó löveg elérkezett az atomrobbantás pillanatába. S ami
ekkor történt, alig volt szemmel követhető. Az óriási fényes tárcsa
egyszerre kettévált és eltűnt lövegestül, körhintástul és tengelyestül.
Csak egy utólag megjelent magyarázó plasztikus rajz mutatta be, hogy a
löveg hirtelen fellépő túlenergiája legyőzte azt a kötőerőt, melyet a vas
körhinta sugárküllői jelentettek, és fokozatosan bővülő csigavonalban az
egész építményt elvitte a végtelenbe.
Hát ez csakugyan érdekes volt, bár egyúttal azt jelentette, hogy az
atommotor 840. kísérlete is éppen úgy eredménytelen maradt, mint a
többiek. A lehangoló tény azért cseppet sem látszott zavarni a nézőtér
hangulatát. Ide végre is szórakozni jöttek az emberek és nem búsulni, és
különben is most következett az igazi nagy előadás, ami a tömeg túlnyomó
részét a Szíriusz-házba vonzotta.
György egy pillanatig arra gondolt, hogy otthagyja a további
látványosságot, de a kezdődő nagy mutatvány olyan, minden józan
értelmet megcsúfoló formában indult, hogy ezt már mégis meg kellett
várni.
A plasztikus ködjátékok már régen kinőttek abból a gyerekcipőből,
amikor még emberi drámák, küzdelmek, sikerek, bűnök vagy bűnhődések
kielégítették az izgalomra éhes nézőtér igényeit. Annyi és oly sokféle
személy sorsát kísérték végig, hogy a ködmezőkben meguntak minden
embert, egyenként és összevéve. Valóságos felfrissülésként hatott, amikor
már állatok is megjelentek a porondon, és együtt játszottak az emberekkel,
néha több értelemmel és ügyességgel, mint az emberek. Hovatovább az
állatok egyre több szerepet hódítottak el, végül már nem is játszott ember a
színen, csak csupa állat. Az állatszínészek pedig egyre ügyesebbek lettek,
értelmük esetről esetre csiszolódott, s ahol most tartottak, az már a drámai
színművészet legmagasabb fokát jelentette.
A Szíriusz-ház mai műsorában csupa oroszlán játszott az izgalmas
drámában. Az oroszlán különben mindig gyengéje volt a cirkuszt látogató
közönségnek – de amit ezek a fenevadak műveltek, azt a legnagyobb
elragadtatással lehetett érdeme szerint méltatni. A dráma címe volt:
Oroszlánok harca a dinamók ellen. Egy afrikai vízesés és a melléje épített
elektromos centrálé volt a színhelye a történetnek, s abból indult ki, hogy
két oroszlán párviadalra kelt egy áramvezető szigetelő vastorony mellett,
heves harcukkal kidöntötték a tornyot, az elszakadt vezeték agyoncsapott
hármat a falka közül, ezt az oroszlánok tanácskozása követte, pusztító
hadjárat a dinamók ellen, és az elektromos központot megtámadják az
oroszlánok, százötvenen egyszerre.
György hamar megszokta az egyre kurrogó, hörgő és üvöltő
oroszlánbőgést, s figyelmét inkább a befejező jelenetekre tartva fenn,
egyelőre inkább a nézőteret figyelte. Különösen a szemközti sort, mely bár
a legtávolabbra esett ülőhelyétől, mégis legjobban látszott. Aminek nagyon
kézenfekvő magyarázata volt. Ugyanis a plasztikus ködszínház
berendezéséhez tartozott a fénytörő készülékek egész sorozata, melyek a
kupola alatti levegőréteget a fata morgana természetes jelenségeihez
hasonló helyzetbe hozta. Ez eredményezte azt a megdöbbentő térszerűséget
és plasztikát, mely a vetített ködelőadásoknál elemi szükséglet volt, viszont
külön-külön minden néző szeme előtt a levegőréteg valósággal a
nagyítólencse szerepét töltötte be. Így mindenki a szemközti sort látta
legjobban, az oldalt ülőket pedig egyre bizonytalanabb körvonalakban. Aki
jobbra vagy balra tízméternyire ült, derengő árnyalaknak látszott, míg a
szemközt ülő, a nyolcvanméteres távolság mellett is, szinte kézzel elérhető
közelségbe került.
György figyelmét különösen egy nyers arcvonású néző kötötte le, aki
elég alacsonyan ült a széksorokban, a mélyebb társadalmi osztályok
helyén. Ahogy azonban karosszékében előredőlve, lelkes szemekkel csak
úgy itta az oroszlánok botrányos viselkedését, visszafojtott lélegzetén és
egész magafeledkezésén az ősi vadság azt hirdette, hogy ezt a drámát
egyenesen az ő számára találták ki.
Most egy pillanatra eltűntek az oroszlánok a színről, s helyettük
huszonnégy afrikai dinamó zümmögött két sorban, glédába állítva, a
villanyos gépház gumipadozatán. Az oroszlános ember szeme azonnal
elborult, s most már egy másik pont vonta magára György figyelmét,
éppen az oroszlánbarát ember feje fölött, magasan a platón. Ott egy A, B
vagy C osztályba tartozó előkelőség szórakozott, személyzetével vagy
meglehet, hogy a családjával együtt. Az a – körülbelül tízéves – kis fehér
ruhás siheder, aki mellette ült, bizonyosan a fia volt. Még innét is látszott,
hogy mennyire elkényeztette a jómód, s minden mozdulatát bókolva lesték
a körülötte levők, akár cselédek, akár családtagok voltak is azok. Maga az
előkelő méltóság kövér fenségében közönyösen ült, és a plató korlátján
lelógatta karját, kövér ujjaival a hangtompítón játszadozva. Elkényeztetett
füleihez az oroszlánbőgésnek csak méhzümmögés erősségében volt szabad
eljutnia.
Ami azonban György figyelő szemét most külön megragadta, az volt,
hogy a kisfiú az egyik szolgától egy ködfelvevőt vett át, és azzal láthatóan
dolgozni készült. A plasztikus ködszínházakba pedig tilos volt ködfelvevő
készülékeket behozni, még tilosabb azokkal felvételeket csinálni. Ez a
fickó pedig úgy látszik, becsempészte a készüléket, most másolatokat
tervez az oroszlánokról, hogy odahaza megismételje az előadást. Bízván
abban, hogy apjának előkelősége meg fogja óvni minden kellemetlen
következménytől.
György határozottan megismerte a fiú kezében a gömb alakú, fej
nagyságú szerkezetet. Semmi kétség – ködfelvevő készülék volt.
Mint a mennydörgés, harsant fel a porondon az oroszlánbőgés, és
egyszerre százával tódultak elő a ködből a fenevadak, a fickó pedig ott
fent, a plató korlátján kihajolva, beállította gépét. És ekkor…
Egy különösen ügyes oroszlán, a többiektől elválva, a gyárkémény
villámhárítóján kezdett felmászni, és amikor felért, hatalmas lendülettel
elugrott, hogy a dinamóház tetejére jusson. A nagy ugrás éppen a plató
magasságában történt, s ott a helyszínen valóban úgy látszott, mintha
egyenesen a ködfotografáló fickó nyakába lendülne. Sőt maga a gyerek is
így látta ezt, és a fegyelmezetlen idegzetűek szokása szerint, valóságnak
véve a káprázatos felsikoltott, és kiejtette kezéből a készüléket.
A készülék pedig zuhant lefelé, és – inkább érezhető, mint hallható
csattanással – feje közepén találta az alant elragadtatva szemlélődő
oroszlánbarátot. Ezt az egész nézőtéren egyedül György látta, aki éppen
odanézett, míg az aréna csak a következményekre lehetett figyelmes.
Az oroszlánbarát ember először is elkapta a készüléket, utána
megtapogatta a fejét, s végül a legnagyobb nyugalommal kinyitotta a
készülék zárócsapját, mert úgy látszik, értett hozzá. Ez pedig azt jelentette,
hogy a készülékben levő felvétel kiáradt a levegőbe, és megtestesülve a
színpadi ködrétegben, egy időben látszott a porondon játszódó eseménnyel.
Az előbbeni felvétel pedig a platón ülő előkelőség személyes felvétele volt,
amint éjszakai öltözékében reggeli tornát végez… Hozzá a közelség miatt
a készülék vetítő optikája olyan nagyítással dolgozott, hogy az oroszlánok
között egyszerre megjelent a kövér nagyúr, kétszeres életnagyságban, és a
harcos zűrzavarban meghajlások, leguggolások és terpeszállások idilli
békéjével fűszerezte a látványosságot.
Az egész aréna felkiáltott a váratlan jelenetre, mindenfelé felugrált a
tömeg, és hahotázva bíztatta az oroszlánokat, hogy lássanak reggelihez és
fogyasszák el a kövér falatot. A tornázó ember most egy dinamó tetején
állt, és az egyik oroszlán csakugyan nekirohant. Úgy, ahogy a szerepe
megkívánta, és éppen úgy visszatorpant, mint ahogy azt az afrikai felvétel
megörökítette. Ez azonban most valóságos rögtönzésnek látszott, s a
mulató közönség üvöltése elnyomta az oroszlánok zenebonáját. A Szíriusz-
ház műszaki személyzete kikapcsolta az áramot és a gépeket, félbeszakadt
az előadás, és az egész felbolygatott nézőtér az oroszlánbarátot kereste
szemével, aki felé minden oldalról megindultak a rendfenntartó
fegyveresek is.
Mielőtt azonban hozzáértek volna, az eredeti ember még egy
pótlátványossággal szolgált. Felemelkedett helyén, és az üres gépet
hatalmas lendülettel feldobta a magasba, ugyanoda, ahonnét elindult. Ez a
célzás is kifejezetten mestermű volt, mert a gép ezúttal a platón elpihenő
előkelőség fején kötött ki, s a csattanás – oroszlánbőgés hiányában –
élénken hallható volt.
György felszisszent, amikor ezt látta. Az oroszlánbarát ember
veszedelmes kalandba tévedt, és mert rettentő szigor fojtott el minden
tettlegességet, bizonytalan sorsnak nézhetett elébe. Egészen ősi felfogás
szerint majdnem jogos volt, amit elkövetett, de ezt a felfogást most nem
osztotta az arénában levő százezer ember közül senki. Erre vallott a nagy
csend, amikor a rendfenntartó fegyveresek kezüket rátették az emberre, és
foglyul ejtették.
Amikor azonban a hangszóró felvetette a kérdést az arénában:
– Van-e, aki tanúja volt a történteknek? Hiteles szemtanúja?
György visszafelelt a széke karfájába szerelt mikrofonon:
– Én tanúja voltam a történteknek elejétől végig. Szemközt ülök, tehát
mindent a legjobban láttam. Nevem: H betűs Pálfai György…
Aztán felkelt ülőhelyéről, és ment a kijárat felé, hogy a foglyul ejtett
mellett tanúskodjék.

GÁSPÁR LÁSZLÓ
Ml, I. ADOLF
(1945)
Részlet

4.

Reggel ötkor még olyan embertömegek lepték el az utcákat, mint másutt:

Párizsban, Londonban, New Yorkban és Moszkvában a rohamórákban,
amikor a gyárakból és hivatalokból kitóduló sokaság áradat módjára
hömpölyög a földalatti-állomások felé, hogy minél előbb hazaérjen
övéihez – mert mi más örömet kínált már az élet ott?
De a tündöklő fényárban úszó hitlerburgi főútvonalakon céltalan
ődöngéssel árapály módjára hullámzott az embertenger: hol kizúdult a
fényesen kivilágított és egymás hegyén-hátán sorakozó mulatók
előcsarnokaiból, hol meg eltűnt bennük. Egyik mulatóból ki, a másikba be.
És a tömeg nem a dolga után ment, és nem azon igyekezett, hogy mielőbb
hazaérjen, hanem azon tanakodott: hová térhet még be, mielőtt haza kell
mennie.
A széles útvonalakon zajló kocsiáradat is a rohamórák képét mutatta. A
fényűzőbbnél fényűzőbb kocsik párhuzamos sorokban is csak lépésben
haladhattak. Ha meg feltűnt a császári kocsioszlop, egymáshoz farolva
megálltak, és úgy nyitottak hódolatteljesen utat az elsuhanó kocsisornak.
Ilyenkor aztán tetőpontjára hágott a zsivaj.
Ujjongó hódolatuk jeléül a kocsik most is megszólaltatták dudáikat, a
járókelők trombitáikat, kereplőiket és egyéb rikoltozó farsangi
szerszámaikat.
Mert Németország farsangot ült, igazi naptári karnevált a huszonöt
esztendős szakadatlan győzelmi farsangban. Gondtalanul élte világát,
vidáman habzsolta az élet minden gyönyörét, hiszen négy földrész ontotta
ide javait, négy földrész szolgálta versengve, s a népek kényszerített
szolgálatkészséggel lesték kívánságait.
Minden német dagadó önérzettel járt-kelt a világban, s még a
partizánfegyverek sűrű ropogása sem térítette észre a Herrenvolk * büszke
**
uralkodó nép
fiait. Rajongva istenítették, bálványozták császárukat, aki a világ népei fölé
emelte őket, négy földrész minden kincseskamráját feltárta előttük, és
örökös farsanggá varázsolta életüket.
Aki németnek, a felsőbbrendű nép fiának született, ezekben a napokban
úgy érezte, hogy a sors kegyes volt hozzá, és folyton rámosolyog, hiszen
arra teremtette, hogy rendőre, hajcsára és ostora legyen a világ alacsonyabb
rendű népeinek. Még annak is, aki semmire sem vitte, sem kellett mást
csinálnia, mint fel s alá sétálgatni a rabszolganépek sorai között,
egyenruhában és géppisztollyal a nyakában.
Mert kik dolgoztak a német bányákban, kik irtották az erdőket, kik ástak
csatornát, kik építettek vasúti töltést és repülőteret, kik hordták a téglát, kik
húzták fel a házakat, kik robotoltak a gyárakban, kik seperték az utcákat és
egyáltalán, kik végeztek testi munkát? Kik mások, mint a leigázott hűbéres
népek deportált, fenyegetésekkel toborzott és szükségnek engedelmeskedő
tíz- és százmilliói.
A németek csak terveztek, szerveztek és ellenőriztek. Összeírtak,
statisztikákat készítettek, és jelentéseket szerkesztettek. Körmöltek,
kutattak és sorakoztak. Szónokoltak, parancsoltak és fenyegetőztek.
Razziáztak, vallattak, és ítéletet hirdettek. Vesztegettek, raboltak és
gyilkoltak. Mellesleg: besúgókat és árulókat neveltek, gyűlésekre jártak, és
dalárdákat alapítottak, művészetről vitatkoztak, és vastag könyveket írtak.
Schillert elfelejtették, és a Mein Kampfot megtanulták. Dicsőítették a
császárt, és szidták a pápát. És közben: nagyokat táplálkoztak, és sört
vedeltek, de már olyan jól ment soruk, hogy enni is megtanultak, és evés
közben már csak ritkán gondoltak emésztésükre és a bevett kalóriákra és
vitaminokra. Mulatni is megtanultak, de még mindig előre megfontolt
szándékkal öntöttek fel a garatra, és a legönfeledtebb pillanatban is mindig
tudták, hogy ők most mulatnak. Mindent és mindenkit megszámoztak, s
mindenre ráírták a nevét, a fogkefére és az illemhelyre egyaránt, nehogy
összetévesszék valamiképpen a ruhakefével és a konyhával. Leszármazási
okmányaikat 1700-ig visszamenően beszerezték, és minden második
szavuk élettér, népközösség, nemzeti szocializmus, geopolitika,
felsőbbrendű nép, Kaiser, acélfürdő (értsd: háború), faj, tekintélyuralom,
vezérelv, nagytérgazdaság, elfajzott művészet, vér és talaj, zsidó,
plutokrata, marxista, demokrata volt, aszerint hogy megfelelő jelzők
kíséretében magukról vagy a szabad nemzetekről beszéltek-e. Felvonultak
és bevonultak, parádéztak, és kitüntetéseket gyűjtöttek, tisztelegtek, és
strammok voltak, s főként: egyenruhát hordtak.
 A hitlerburgi éjszaka farsangi forgatagán is az egyenruhák uralkodtak, s
ezt a császár, amint kinézett kocsija ablakán, jóleső érzéssel állapította
meg. Civilt még véletlenül se látott. A civilek: a kényszermunkára fogott
külföldiek tízmilliói még aludtak vagy… Hány óra is van? Öt óra múlt egy
perccel! Akkor éppen most költögetik őket harsány „Ébresztő!” kiáltással.
Mert ahol a németeknek dolgoztak, ott szigorú kaszárnya- és szobarend
volt. A Herrenvolk azonban akkor tért nyugovóra, amikor kedve tartotta,
feltéve, hogy nem volt éppen szolgálatban. De még a fegyveres őrök
számára is oly kényelmes volt a szolgálat, hogy csak harmadnaponként
kerültek sorra, vagy még ennél is ritkábban. Minek is sűrűbben, amikor
egy többszázas munkáscsoport őrizetére egy ember is elegendő volt? Hová
is futhattak volna a külföldi páriák polgári ruhájukban, még ha nem lettek
volna is megjelölve elöl-hátul arasznyi nagy betűkkel?
Németországban egyébként is mindenki meg volt jelölve! Még a német
nők is, ilyen vagy olyan jelvénnyel, ha nem viseltek egyenruhát. Még
akkor is, ha estélyi ruhát öltöttek magukra, és bálba mentek. Szabály
szerint mindig a legkülsőbb ruhadarabon! És ez alól a hermelinbunda sem
volt kivétel.
De férfiruhán nem nagy becsülete volt a jelvénynek. A kereskedők már
egyenruhában szolgálták ki vevőiket. A tanítók pedig már régóta
egyenruhában tanították az egyenruhás ifjúságot. Az orvosokat is már
messziről fel lehetett ismerni. A színészek azonban úgy vélték, hogy
jobban feltűnnek, ha megmaradnak a polgári ruha mellett. Azért jelvény
csak legyen: hadd lássa mindenki, hogy ők színészek és nem holmi
külföldiek.
Mert civilben már csak a külföldiek jártak, és hogy ne keltsenek
nagyobb feltűnést, hűbéres hazájuk felségjelvényét viselték, melyből
azonban sohasem hiányzott a horogkereszt. Így biztosak lehettek afelől,
hogy legalább leereszkedő jóindulattal kezelik őket a felsőbbrendű nép fiai.
A császár elégedetten legeltette szemét a hullámzó egyenruha-áradaton.
A különböző fegyvernemek, rendfenntartó alakulatok, céhek egyenruhái
festői összevisszaságban tündököltek a havas farsangi éjszaka szikrázó
fényzuhatagában. Az egyenruha volt az igazi német népviselet, s az egész
német népet az egyenruhák testületi szelleme hatotta át. Még mondja
valaki, hogy Németország nem a katonák és rendőrök országa!
A császár irtózott a civilektől. Bizalmatlan volt velük szemben, mint
ahogy mindenkire gyanakvással tekintett, akiről nem tudta mindjárt az első
szempillantásra megállapítani, hogy micsoda. Mindig tudni akarta, kivel áll
szemben, ki hova tartozik, milyen hivatást gyakorol, és milyen helyet
foglal el a nagy német hierarchia ranglétráján.
És német alattvalói is így gondolkoztak. Mert nemcsak abban követték
példáját, hogy a férfiak szinte mindannyian kockásra nyírt pamacsbajuszt
viseltek, hajukat féloldalt homlokukra fésülték, alantasaikkal kiabáltak,
ökölbe szorított kézzel szónokoltak, és időnként hisztériás jeleneteket
rendeztek, hanem abban is mintaképüknek tekintették, hogy a
rendőrállamban látták a társadalom egyetlen lehetséges rendjét, az
akaratban az élet legfőbb rugóját, a parancsolásban, az erőszakban és a
kegyetlenségben az akarat eszközeit és az engedelmességben a rend
biztosítékát.
De akkor érezték magukat a legjobban, ha parancsolhattak,
erőszakoskodhattak és engedelmeskedhettek. Alázatosak voltak mint
szolgák, s kegyetlenek mint urak. S mivel a német születés már a
bölcsőben rangot jelentett, és a külföldinek a legutolsó német baka is kedve
szerint parancsolhatott, minden német jól érezte magát, és szentül meg volt
győződve arról, hogy az elképzelhető világok legjobbikában él.
Szűrődött volna-e világosság annyi ablakból reggel öt órakor, ha rosszul
érzik magukat? Mert végig, amerre a császári kocsisor elsüvített, mindenütt
vidám élet folyt a kivilágított ablakok mögött. Még a városszéli villaövezet
fák mögé bújt kéjlakaiból is annyi fény szűrődött az úttest süppedő
hószőnyegére, hogy a közúti és a város feletti világítás felesleges
fényűzésként hatott.
A nyolcmilliós főváros egyetlen nagy mulatónak tűnt, és a császár ismét
úgy érezte, hogy boldoggá tette a német népet. Mert ami Hitlerburgban
nagyban zajlott, ugyanaz folyt kicsiben Kopenhagenben, Haagban,
Brüsselben, Romban, Pragban, Ofenpesten, Belgradban, Bukarestben,
Sofiában, Athénben, Konstantinopelben, Washingtonban, Moskauban és
mindenütt a tulajdonképpeni Német Birodalomban, ahol már túlnyomóan
csak németek éltek, még ha a megmaradt kevés őslakó titokban és konokul
København, den Haag, Bruxelles, Roma, Praha, Budapest, Beograd,
Bucureşti, Szofija, Athína, Istanbul, Warszava és Moszkva néven
emlegette is szívében fővárosa ősi nevét.
De a császár boldoggá tette az ő német népét.

5.
A császári kocsioszlop már a mezők között siklott, amikor kelet felől
halvány derengéssel világosodni kezdett a láthatár alja.
A császár hátradőlt a kocsi pamlagán, és úgy gyönyörködött a havas téli
táj bágyadt fehérségében, amikor a távolban egy ritka fasor mögött
egyszerre kőépületek és üvegházak hosszú soraiból álló település tűnt a
szemébe: A KÜLFÖLDI MUNKÁSNŐK 53. SZÁMÚ KERTÉSZETI
TÁBORA, mint a főkapu fölött elhelyezett hatalmas felirat is jelezte.
A kaszárnyaépület valamennyi ablakából fény szűrődött ki a búcsúzó
éjszakába, jeléül annak, hogy már mindenki talpon volt. Az udvarokon itt
is, ott is nők tünedeztek fel, amint mosdótálakkal havat merítettek az
opálosan csillogó piherétegből, nyilván abban a hiedelemben, hogy a
frissen esett hó szépít. De nem egy áttáncolt, átpezsgőzött éjszaka
gyűröttségére kerestek felfrissülést, mert legjobb esetben is éppen csak
hogy kipihenhették az előző napi robotot az alvásra engedélyezett nyolc
óra alatt.
Mert katonás fegyelemben éltek: reggel ötkor ébresztő, hatkor reggeli,
fél hétkor sorakozó, elosztás és kivonulás a munkahelyre, héttől
tizenkettőig munka, tizenkettőtől tizenháromig ebéd, tizenháromtól
tizenhétig munka, tizenhét órakor bevonulás a szállásra, tizennyolc órakor
parancskiadás és postakiosztás, tizenkilenc órakor vacsora, huszonegy
órakor takarodó. És mire megszólalt a takarodó, mindenkinek fekvőhelyén
kellett lennie, a lámpákat leoltották, és mindenki befogta a száját, ha nem
akarta fűtetlen fogdában, csupasz fapadon, csupán egy takaróval tölteni az
éjszakát.
Ez volt a napirend. Két-három órával tehát mindenki szabadon
rendelkezett, hogy tisztálkodhassék, hogy rendbe hozza ruházatát és
fekvőhelyét, hogy a szalmazsákok, fejpárnák, katonaládák, csajkák,
kulacsok és bakancsok tisztán, ragyogva és léniaegyenes vonalban várják a
rettegett szobavizsgálatot.
Néhány bűnös persze mindig a fogdába került, mert vagy az volt a baj,
hogy a fejpárnák nem feküdtek „elvágólag” egy vonalban, és a pokróc nem
szabályszerűen volt összehajtogatva, vagy amiatt mennydörögtek a
rettegett felügyelőnők és a még rettegettebb táborparancsnok, hogy a
csajka külső oldalán kávéfoltot találtak. De jaj volt annak is, akinek a
bakancsa nem ragyogott, mint a tükör: hiába védekezett a szerencsétlen
azzal, hogy hasztalan fényesítgette az átnedvesedett bakancsot egy óra
hosszat is. Ha pedig a felügyelőnők vizslaszeme valahol egy szalmaszálat
fedezett fel a padlón vagy vízfoltot az ablakon, az egész szoba meglakolt a
schwelnereiért*, és fogkefével súrolhatta fel a helyiséget. Ha meg éppen az
udvaron volt valami baj, például ha valami kis papírdarab hevert a földön,
vagy a sepréssel nem készültek el idejére, az egész épület itta meg ennek a
levét.
Két-három órával tehát mindenki szabadon rendelkezhetett volna, hogy
ne kelljen időnként fogdába vonulnia vagy tízszer körülfutnia a hatalmas
barakkot – ha nem lett volna minduntalan különmunka a telepen, ha nem
kértek volna mindig hatvan embert a konyhára krumplihámozásra és
lencseszemelgetésre, húsz önkéntes jelentkezőt a táborparancsnok úr
lakására: súrolásra és parkettfényesítésre, tíz ugyancsak önkéntes
jelentkezőt a felügyelőnők is: ilyen vagy olyan házimunkára. De szinte
mindennapos dolog volt, hogy a környékbeli villák tulajdonosai, akikkel a
táborparancsnok barátságot tartott fenn, szintén igényeltek önkéntes
jelentkezőket a tábor lakói közül. De nemcsak háztartási munkára fogták
be őket, különösen, ha szemrevaló lányok is akadtak közöttük.
Még a vasárnapot sem mondhatták magukénak, mert a tábor fele
ünnepnapokon is kivonult munkára, a másik fele pedig nagytakarítást
rendezett. Levélírásra nem volt nagy gondjuk, havonként csak egy levelet
kaphattak vagy írhattak, s ez sem haladhatta meg az ötven sort és soronként
a negyven betűt. A cenzorok mellett külön tisztviselőnők működtek, akik
csak a sorokat és betűket számolták, s aki megszegte a szabályt, azt levél
megvonással büntették.
Vasárnap délután mindig propagandaelőadásokat kellett
végighallgatniok a legújabb német győzelmekről, a nemzeti szocialista
eszmék térhódításáról, a Német Birodalom körültekintő szociális
gondoskodásáról és a kialakuló Új Világ csodálatos rendjéről, majd hazai
híreket olvastak fel. Utána filmelőadás következett, disznóság majd
rádiózene, végül tánc. S minthogy a tánc is kötelező volt, a nők egymással
táncoltak.
Így még vasárnap is csak a napi robotot pihenhették ki, amikor
huszonegy óra felé leroskadtak fekvőhelyükre, hogy álomra hajtsák
fejüket. De nem sokan akadtak, akikkel a jótékony álom hamar feledtetni
tudta volna a távoli hazát és a bizonytalan sorsban hagyott családot.
Mert kinek nem volt valami hozzátartozója: anyja, apja, férje, vőlegénye,
gyermeke vagy testvére? Vajon élnek-e még, és hol lehetnek? Otthon-e, a
bizonytalanságban vagy valamelyik koncentrációs táborban, ahol már nem
is bizonytalan a sorsuk? Hiszen annyi minden történhetik két levél között!

**
disznóság
Ha legalább hozzájuk is könyörületes lenne a sors, s ha már el kell
hagyniok otthonukat, legalább ilyen munkatáborba kerülnének! Ha
nehezen is, de ezt ki lehet még bírni! Három év nem a világ! Bár nem sok
három év van az ember életében, különösen ma, s főként míg az ember
fiatal s ha ráadásul még nő is!
A női munkatáborokban általában így gondolkoztak. Pedig milyen
irtózattal tettek eleget jelentkezési és bevonulási kötelezettségüknek! A
fegyverszüneti egyezmények és a békeszerződések értelmében ugyanis a
meghódított és hűbéres országok kormányai a fiatalabb korosztályú
férfiakat öt-, a nőket pedig háromévi közmunkára kötelezték, feltéve, hogy
a jelentkezésre kötelezettek nem teljesítettek éppen katonai szolgálatot, és
nem dolgoztak már valamely hadiüzemben. Felmentést és halasztást csak a
legritkább esetben engedélyeztek. A német katonai hatóságok a
legszigorúbban ellenőrizték az egyezmények betartását, mert a Német
Birodalomnak minden munkáskézre égető szüksége volt azóta, hogy már a
német kutyapecérek is Gestapo-nyomozók lettek, és mint
táborfelügyelőnők a hivatásos német örömlányok is állami státusba
kerültek.
A behívottak a Német Birodalomban szolgálták le éveiket. A nők
könnyű, a férfiak nehéz testi munkát végeztek, és szigorú katonai fegyelem
alatt állottak. Szabadulásuk után visszatérhettek hazájukba, ha ugyan volt
még hazájuk, magukhoz ölelhették hozzátartozójukat, ha ugyan még éltek,
és német szolgálatba állhattak, ha ugyan nem csatlakoztak azonnal a
partizánokhoz.
Pedig hol voltak a munkatáborok a koncentrációs táboroktól? És hol
különösen a női táborok, ha ráadásul még germánfajú munkaszolgálatosok
is lakták, mint a Külföldi Munkásnők 53. Számú Kertészeti Táborát is,
mely csupa svéd, norvég és dán nőből állott, és mint ilyen, a rokon
népeknek kijáró megkülönböztetett bánásmódban részesült. A tábor lakói
azonban úgy vélték, hogy gúnyt űznek belőlük, amikor a felügyelőnők azt
merik állítani, hogy nekik van a legjobb dolguk. Milyen lehet az élet akkor
az orosz, francia, szerb és görög táborokban? De maga az a tény is, hogy
kertészeti munkát kellett végezniük, amellett szólt, hogy a németek igenis
kedveztek az északi rokon népek e lányainak, mert télen is meleg
üvegházakban dolgozhattak, hogy januárban is ellássák a fővárost frissen
szedett zöldbabbal, zöldborsóval, szamócával, szőlővel és egyéb melegágyi
primőrökkel.
 A császári kocsioszlopnak, amerre elzúgott, kétoldalt csomó ilyen
kertészeti tábor állott sorfalat. Valamennyiben külföldi munkásnők
dolgoztak, és valamennyiben most sorakoztak reggelihez.

6.
Aztán főként férfitáborok következtek. Hatalmas barakktelepek és
többemeletes munkáskaszárnyák vegyesen: táborok a világ mindenfajta
népéből. Abban is mind megegyeztek e pillanatban, hogy valamennyiben
most kezdték az udvarokat takarítani. Ezrével nyüzsögtek az emberek az
udvarokon, aztán hirtelen felsorakoztak, és csuklógyakorlatokba kezdtek.
Valamennyi táborban egyformán.
A széles betonúton is megélénkült az élet. Gépkocsik jöttek-mentek,
magányosan vagy egész oszlopok, hóseprő gépek, hóekék és hógyaluk
zúgtak el, és fegyveres őrök kíséretében hosszú, néma munkászászlóaljak
meneteltek a gyalogjárdán. Egyes zászlóaljak most kanyarodtak ki a
gyárak kapuján, mások még útban voltak hazafelé, ismét mások meg most
fordultak be kaszárnyáikba. Angolok, törökök, lengyelek, spanyolok,
svédek, olaszok, magyarok, oroszok, görögök, franciák, amerikaiak,
finnek… De ki tudta volna pontosan, milyen nációhoz tartoznak, ha
felsőkabátjukon nem hordanak elöl-hátul arasznyi sárga betűket: E-t az
angolok, T-t a törökök, F-et a franciák, S-t a spanyolok és így tovább.
Olyan egyformák voltak most a különböző népek csoportjai, amint az éjjeli
munkától fáradtan bevonultak laktanyáikba! És olyan egyformák az
emberek is, szőke svédek vagy fekete olaszok: mindegyikük arcán ugyanaz
a látszólagos tompultság, mely az ötéves kényszermunka alatt legközösebb
vonásuk lett.
A kivonuló zászlóaljak egyszerre fejezték be csuklógyakorlataikat az
elsuhanó kaszárnyákban, mintha mindenütt csak egy vezényszóra csinálták
volna. Pedig a dolog titka az volt, hogy pontosan fél héthez ért a
másodpercmutató – és hol van az a német, aki egy perccel tovább
csináltatja, vagy egy perccel előbb fejezteti be, ha a parancs úgy szól, hogy
hattól fél hétig kell!…
A kivonulók ezután reggelihez sorakoztak, és az udvaron őgyelegve
fogyasztották el a gőzölgő löttyöt. Az épületekbe már nem mehettek
vissza, mert jaj volt annak a szoba- vagy folyosóügyeletesnek, aki
helyiségét nem a legtökéletesebb rendben hagyta vissza.
A bevonuló zászlóaljak ugyanekkor parancskiadáshoz álltak fel, és mire
itt a „szentség” véget ért, a kivonuló egységek már munkahelyeik felé
vonultak: gyalog, melyek a közeli gyárak vagy pályaudvarok egyikében
dolgoztak, tehergépkocsikon az út- és vasútépítő, erdőkitermelő, úttakarító
és egyéb, távolabbi, szabad terepen vagy hosszabb távon dolgozó
zászlóaljak.
Bármerre kanyarodott is a császári kocsisor, mindenütt vonuló
zászlóaljak mellett süvített el. Reggel háromnegyed hét és hét között
mintegy kétmillió külföldi munkaszolgálatos vonult a főváros első
termelőövezetében munkahelyére, hogy pontosan hét órakor pillanatnyi
késedelem nélkül megkezdje a munkát. A második, mintegy másfél millió
lelket számláló váltás még aludt, míg a harmadik váltás, mely szintén
meghaladta a milliót, most vonult be a laktanyáiba.
A Német Birodalomban dolgozó harminchétmillió külföldi
munkaszolgálatosból csaknem ötmilliót összpontosítottak a nyolcmilliós
főváros és az itt települt iparok ellátására. A nagyarányú gépesítés miatt
körülbelül ennyi volt a testi munkás-szükséglet, úgyhogy minden német
aktatáskát szoríthatott hóna alá kalapács helyett, és hivatalnoknak mehetett.
A négy földrészre kiterjedő német katonai, közigazgatási, gazdasági és
művelődési apparátus még így is szűkében volt megbízható, fajtiszta
németeknek, pedig nagyon takarékoskodott embereivel. A főváros
környéki ötmillió külföldi munkaszolgálatos fölött például mindössze
százezer német katona látta el a felügyeletet. Minek is több, amikor egész
zászlóaljat rendszerint egyetlen fegyveres őr kísért? De ki mert volna
megszökni, amikor halálbüntetés terhével jobb és bal oldali
hálószomszédját is felelőssé tették volna? Egyébként is valamennyien
egyetemleges felelősséggel tartoztak egymásért, és minthogy a tábor lakói
maguk adták az őrséget, így is elejét vehették a szökéseknek. Meddig is
jutott volna a vakmerő, feltéve, hogy tökéletesen tud németül?
De hányan tanultak meg németül a vezényszavakon és a néhány
jelentkezési formán kívül? Pedig a németek mindent elkövettek ennek
érdekében: versenyeket rendeztek, pályadíjakat tűztek ki, és kedvezésekkel
jutalmazták a szorgalmasokat. Mert amellett, hogy alaposan
megdolgoztatták a külföldi fiatalságot, és öt év alatt tíz évet facsartak ki
életéből, legfőbb igyekezetük arra irányult, hogy minden német törekvés és
jelszó kezes eszközévé tegyék. Ezt pedig csak úgy tehették meg, ha előbb
kiölték egyéniségét, kiirtották önálló akaratát, bátortalanná, félénkké és
engedelmessé tették, és szüntelen propagandával rászorították feltétlen
tiszteletére mindannak, ami német. Erre szolgált az örökös munka,
fegyelmezés, propaganda és foglalkoztatás, hogy lehetőleg sose
maradhasson magára gondolataival, és este holtfáradtan nyúljon el
fekvőhelyén.
És mi volt az eredmény? Ha a leszerelt külföldi munkaszolgálatosok egy
jelentékeny hányada kényszerűségből német szolgálatba állott is, lelke
felszíne alatt – nem is mélyén – fojtott és fojtogató gyűlölettel csak a nagy
leszámolásra várt, melynek gondolata annál nagyobb tömegeket kerített
hatalmába, minél kilátástalanabbnak látszott. Ha a munkaszolgálatosok így
éreztek – milyen érzések töltötték el akkor a hűbéres népek katonáit, akik
tízmilliós tömegekben vitték vásárra bőrüket német érdekekért, a
koncentrációs táborokban senyvedő milliókról nem is szólva, akiknek
vajmi kevés reményük lehetett arra, hogy valaha is felvirrad számukra a
szabadság napja?
A német diadalsorozat láttára iszonyú fásultság vet erőt a népek
százmillióin, és úgy látszott, hogy beletörődnek sorsukba, még ha oly
sűrűn robbantak is a partizánbombák. Tompult megadással robotoltak és
élték a helóták életét.
Mert helóták voltak, legyőzött népek elhurcolt rabszolgái. A németek
már nem is próbálták szépíteni a dolgot, hiszen a császár is több ízben
kijelentette, hogy a klasszikus görög civilizáció sem jöhetett volna létre, ha
a rabszolgák nem tették volna lehetővé munkájukkal, hogy a szabad
emberek tudománnyal, irodalommal és művészetekkel foglalkozhassanak
Most pedig sokkal nagyobb dologról: a teuton-germán civilizáció
megteremtéséről van szó!
Reggel hét óra volt. A hitlerburgi helóták nappali váltása mindenütt
megkezdte munkáját. Az óramű-pontosságú rend látszata a császárt
megelégedéssel töltötte el, amint pillantása a munkába álló zászlóaljakra
esett.
Itt a havat lapátolták és verték szabályos piramisokba az út szélén, amott,
az északnyugati teherpályaudvaron hosszú szerelvényeket raktak ki,
targoncákat toltak, gépkocsikat raktak meg, épülő betonkerítést zsaluztak,
ott hatalmas kazánokat akasztottak az emelődaruk láncaira, egy acélmű
udvarán vassalakot hánytak a kocsikba, futószalagra kannákat dobtak egy
tejüzem udvarán, vasvázat hegesztettek egy épülő munkáskaszárnya
nyolcadik emeletén, és itt is, ott is új házakat, új falakat emeltek.
De ki látta innen az útról, hogy kik állnak a szövőgépek és
esztergapadok mellett, kik gyalulnak a bútorgyárakban, és kik forgatják az
izzó öntvényeket a hidraulikus prés alatt, kik végzik mindig ugyanazt a
mozdulatot az automaták mellett, és kik olajozzák a gépeket, kik szerelik
egybe a telefonkészülékeket, és kik süllyesztik falba a vezetékeket?
Ki látta innen, hogy kik dolgoznak a bányákban, és kik varrják a
ruhákat, kik irtják az erdőket, és kik szedik a betűket, kik tisztogatják a
csatornákat, és kik kötik a könyveket, kik építik az alagutakat, és kik
figyelik a műszereket?
Ki látta innen, hogy fém, fa, kő, üveg, gyapjú, gyapot, vászon, szövet,
selyem, bőr, műanyag és egyáltalán minden ásványi, növényi, állati,
emberi és atmoszferikus nyersanyag és minden, minden, ami ezekből
készül és minden, minden, aminek kitermelése, előállítása, feldolgozása,
csomagolása és szállítása fizikai munkát igényel és minden, minden, ami
termelés és építés: mindez, mindez csak mint fogyasztókat és élvezőket
érintette a németeket, s csak koncentrációs és megsemmisítő táborokban
fejtettek ki esetleg testi munkát, ahol az emberi nyersanyagot rúgásokkal,
ökölcsapásokkal és puskatussal, szappan-, enyv- és trágyagyártásra
előkészítették? Csak azok a németek osztoztak a külföldiek sorsában, akik
különvéleményt kockáztattak meg, és a német népközösséggel ellentétben
úgy vélték, hogy a nagy német farsangra egyszer még nagy német böjt
következik.
Mert ilyen „hazaárulók” is voltak szép számmal. Mert úgy vélték, hogy
a fák nem nőnek az égig. De hogy rácáfolt kishitűségükre a császár! A fák
nem, de egy torony már igen. Nem áll-e már a Nagy Győzelmi Oszlop,
mely máris az égig ért, és amelyen most is egész munkáshadosztályok:
európai, afrikai, amerikai és ázsiai deportáltak tízezrei szorgoskodtak?
Reggel hét óra volt, amikor a császári kocsioszlop a fővárost széles
körívben megkerülve ismét a Nagy Győzelmi Oszlop elé ért.
Lienhard vezérőrnagy, a térképbe rajzolt útvonaltól eltérve, Prandtl
századosnak egy tiszteletkörre adott parancsot a Győzelmi Oszlop körül,
úgy gondolkozva, hogy annyit „a császár büszkesége” is megérdemel, mint
Milada kisasszony villája, melyben egyébként nagy élet folyt, amikor a
kocsisor megperdült körülötte, mert minden ablaka fényesen ki volt
világítva. Vajon kit fogadott reggel hatkor az édes?
A vezérőrnagyot még mindig marcangolta a féltékenység, amikor a
császár hangja megszólalt a rádióban.
– Bravó, Lienhard! – mondta a császár, amikor észrevette, hogy a
vezérőrnagy tiszteletkörrel adózik a Nagy Győzelmi Oszlopnak. – Bravó!
És tapsolását is hallani lehetett a hangszóróban.
A császár így hosszan elgyönyörködhetett művében. A
munkaszolgálatosok tiszteletteljesen az út szélére húzódtak, és néma
hallgatással engedtek utat a kocsisornak. De néma hallgatással is
megértették egymást. Pedig száz különböző nyelvet beszéltek. De mindig
tudták egymásról, mire gondolnak. Különösen akkor értették meg egymást,
ha hallgattak.
Tökéletesen megértették egymást, mint akkor, amikor az egész földnek
egyféle nyelve és egyféle beszéde vala.
És lőn, mikor kelet felől elindultak vala, Sineár földén egy síkságot
találának és ott letelepedének.
 És mondának egymásnak: Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól, és lőn
nekik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt.
És mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek
tetelje az eget érje és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk
az egész földnek színén.
Az Úr pedig leszálla, hogy lássa a várost és a tornyot, melyet építenek
vala az ember fiai.
És monda az Úr: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve és
munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne
vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban.
Nosza, szálljunk alá és zavarjuk ott össze nyelvüket, hogy meg ne érték
egymás beszédét.

FELEKI LÁSZLÓ
KŐ KÖVÖN
(1947)
Részlet

Ipari ellenforradalom

A nagy változás első, leginkább szembetűnő következménye az ipar teljes

megszűnése volt. Mivel a nagy és kis gyárak, műhelyek egyaránt
elpusztultak, s hasonlóképpen elpusztultak mindazok az eszközök is,
amelyekkel bármit is pótolni lehetett volna, az ipar egyszerűen meghalt.
Amíg annak idején az ipari forradalom hosszú fejlődés eredménye volt,
az ipari ellenforradalom olyan hirtelen, olyan brutálisan gyors volt, hogy
lassú fejlődésről, azaz visszafejlődésről szó sem lehetett. A fémhasználat
teljes kizárása nagyon nehézzé tette az átmenetet. Az emberek nagy része
éppen olyan tanácstalanul állt az új helyzet előtt, mintha az emberiség
őskorában a barlanglakó ősembernek máról holnapra autót kellett volna
vezetni, rádiót kezelnie és így tovább. Az antimetallista vezetők, akik
mindenütt magukhoz ragadták a hatalmat, sokszor hangsúlyozták, hogy új
élet kezdődik, de ennek az új életnek a formáit az embernek saját magának
kell megtalálnia, szabadon, minden befolyásolás nélkül. Most, hogy
fölszabadultak a fémek rabszolgasága alól, szabadon kell áttérniük az új
útra. Ez az út természetesen homályos, de annyi bizonyos, hogy közelebb
van a természethez.
Ezt mindenki érezte, már a kezdet kezdetén. Az elpusztított házak
alkalmatlanokká váltak lakásra, s nagyon sokan szabad ég alatt voltak
kénytelenek tanyázni. Ez a meghűléses betegségeket hihetetlen mértékben
megszaporította, egyes helyeken pusztító influenzajárványok törtek ki, a
halálozás statisztikája ijesztően felszökött. Néhány év múlva azonban ez a
statisztika feltűnően megjavult, s különösen azokon a helyeken, ahol a
lakosság legnagyobb része kipusztult, egyre kevesebb volt a megbetegedés.
A legtöbb helyen a házak maradványait igyekeztek kezdetleges
eszközökkel lakhatóvá tenni, megfelelő szerszámok hiányában azonban ez
súlyos és nemritkán megoldhatatlan feladat volt. A kő szerszámok
hihetetlenül drágák voltak, s a pénzforgalom helyébe lépett
cserekereskedelemben egy kőbalta valóságos vagyonba került. Ennek
megfelelően egy egyszerű faviskó építése olyan fényűzés volt, hogy csak
kevesen engedhették meg maguknak. Sokkal hozzáférhetőbb megoldás
volt a nagy tömegek részére a sárkunyhó, amelyet ágakkal és levelekkel
fedtek be.
Voltak, akik egyszerűen erdei életet éltek, a szabadban háltak,
bokrokban vagy fák alatt. A legnagyobb keletjük a barlangoknak volt, s ezt
tekintették általában a legjobb megoldásnak. A nagy margarai
cseppkőbarlangban közhivatalokat helyeztek el. Barlang hiányában az is
elterjedt módszer volt, hogy a hegyoldalakba egyszerűen alkalmas üreget
vájtak maguknak az emberek. Bár a különféle kő- és faeszközök
tökéletesedése folytán az építkezési lehetőségek javultak valamicskét, egy-
egy szegényes házikó felépítése olyan óriási áldozatokat jelentett, hogy a
nép túlnyomó része nem is gondolhatott rá.
Történtek kísérletek arra, hogy legalább a különféle szerény eszközök
előállítása a régi ipari termeléshez némileg hasonlóan történjék,
felhasználva az elmúlt korszak bőséges tapasztalatait, ezek a kísérletek
azonban az előállításhoz használt eszközök kezdetlegessége miatt nem
sikerültek.
A cserekereskedelem is elsorvadt, pedig rövid ideig szépen virágzott. Az
ok egyszerűen a közlekedési és szállítási eszközök teljes leromlása volt,
így a nagy távolságok kérdését nem lehetett megoldani, a különféle
használati cikkek kicserélése pedig hamarosan a lehetőségeken kívül
maradt. Hogy a nehéz közlekedés milyen fontos változásokat idézett elő
más téren is, például az állam szervezete terén, arról később lesz alkalmunk
szólni.
Az emberek tehát mindent házilag állítottak elő. Hogy mik voltak ezek a
szükséges eszközök, azzal hamar végezhetünk. Balták, bunkók és
különféle hegyes szerszámok. Voltak egyes emberek, akik különféle
kovatartalmú kövekből csodálatos dolgokat tudtak kifaragni. Így például
egy Margara vidéki barlanglakó olyan éles kőkést alkotott, amellyel
borotválkozni is lehetett. Művén tizenkét évig dolgozott, arról tehát nem
lehetett szó, hogy az ilyen és ehhez hasonló eszközök általánossá váljanak.
A férfiak megfelelő eszköz hiányában nem vágták le arcszőrzetüket.
Egyes háztartásokon belül kísérletek történték arra is, hogy valamilyen
szövött holmit állítsanak elő ruházat céljaira. Azok azonban, akik nem
tudták az ehhez szükséges kezdetleges szerszámokat megszerezni (ezek a
szerszámok főleg fából és csontból készültek), kénytelenek voltak
másképpen megoldani a ruházkodás fontos kérdését. Nyáron faháncs,
falevelek nyújtottak kellő védelmet, télen pedig állati bőrök szolgáltak
ruházatul. A legtöbb vidéken nyáron semmit sem hordtak az emberek, sőt
egy idő múlva szemérmetlenségnek tartották, ha valaki akár csak egy apró
levélkével is fölhívta a figyelmet teste egyes részeire.
Szemben az ipari korszak lázas iramával, a jelenkor emberét a legjobban
úgy lehetne jellemezni, hogy lusta volt, és a divatos jelszavak hatása alatt
igyekezett minél kevesebbet dolgozni. Mivel mindenki csak annyit akart
dolgozni, amennyi a létfenntartásához szükséges volt – még ennél is
kevesebbet dolgozott. Minél több kényelem! – ez volt a jelszó, s mivel a
múlt azzal a tanulsággal szolgált, hogy az emberek kellemetlenül sokat
dolgoztak, most igyekeztek helyrehozni a múlt bűneit. Igaz, hogy sokan,
akik télen megfagytak hiányos ruházatukban, vagy éhen haltak táplálék
hiányában, rájöhettek, legalábbis nem sokkal haláluk előtt, hogy a
kényelmes életmód nem mindenkiben kelti a kényelem érzetét.
Az ipari ellenforradalom után eltűntek a nagy tömegeket kínzó ipari
bántalmak, s az emberek egészsége általában jobb volt, mint a vaskorban.
A születési arányszám meglehetősen rossz volt, egyrészt nem voltak finom
orvosi eszközök, amelyek segítségével azelőtt a beteges újszülötteket is
életben tudták tartani, másfelől pedig az emberek aránylag gyorsan haltak
meg, öregkort egyre kevesebb ember ért el.
A megmaradt emberek általában egészségesek és erősek voltak. Hogy
miért, arra nézve kétféle elmélet volt. Az egyik elmélet szerint az ember
kiszabadult a nagyváros egészségtelen légköréből, visszatért a
természethez, s így szervezete megújhodott. A másik elmélet szerint az
életfeltételek olyan nehezek voltak, hogy akik minden nélkülözést, az új
élet minden viszontagságát kibírták, azoknak nagyon egészséges
természetűeknek kellett lenniük.
Kétségtelen, hogy egész sereg betegség eltűnt, olyan betegségek,
amelyek az ipari korban nagy számban szedték áldozataikat. Örvendetes
jelenség volt, hogy például a neuraszténia majdnem teljesen megszűntnek
volt tekinthető, továbbá egyre ritkábbá vált a bélrenyheség, az álmatlanság,
a rövidlátás, a migrén. Igaz, hogy ezzel szemben másféle bántalmak
szaporodtak meg, mint például kígyómarás, a malária, a különféle
vadállatoktól elszenvedett sérülések stb. Mindezek a betegségek a múltban
aránylag ritkán pusztítottak. Most fordított volt az arány. A természet
mindenben egyensúlyt tart.
Bámulatosan rövid idő alatt pusztultak el az úthálózatok. A megmaradt
városok romjai is rövidesen lakhatatlanokká váltak, mivel az emberek
főleg erdőkbe, tavak, folyók mellé húzódtak, ahol nemcsak alkalmas
lakhelyet találtak vagy építettek maguknak, hanem többé-kevésbé
megtalálták a létfenntartásukhoz szükséges ennivalót is. A múltban az ipar
gyűjtötte nagyvárosokba az embereket, az ipari ellenforradalom
eredményeképpen az ember újra visszatért a természettől adott lakható
vidékekre.

Irodalom, művészet, szellemi élet

Az irodalom olyan gyökeres változáson ment keresztül, amely talán a
legnagyobb mérvű minden más jelenség között. A változás nagy mértékét
különösen az teszi még feltűnőbbé, hogy az irodalom előzőleg
elképzelhetetlenül széles körű volt, példázva az emberi szellem óriási
fejlődését. A közelmúltban feledésbe mentek azok az idők, amikor az
irodalom egyes tehetséges elmék kiváltsága volt. Mindenki írt, az írás
annyira általánossá vált, hogy csak néhány különc élt a világban anélkül,
hogy valami könyvet írt volna.
Azok az emberek, akik valamilyen ok miatt nem tanultak meg írni és
olvasni, tollba mondták regényüket vagy színdarabjukat.
Megszámlálhatatlan iskolában tanították, hogyan kell regényt, elbeszélést,
színdarabot, filmet stb. írni, s a tanítványok egy egészen elenyésző kis
töredék százaléktól eltekintve meg is tanulták az írás minden csínját-bínját.
Az irodalom fellendülése csak egy tekintetben okozott zavart: az
erdőmérnökök kiszámították, hogy ha a papírgyárak ilyen mértékben
termelik ki továbbra is az erdőket, az utánpótlás rövidesen megakad. Ekkor
hozták azt a törvényt, hogy minden könyvnek tíz év az élettartama, s
azután egy ún. „irmagpéldány” kivételével valamennyit be kell
szolgáltatni, hogy újra feldolgozhassák a papíranyagot új könyvek
számára.
Ebből is látható, hogy ilyenformán elesett a legtöbb műkritikusnak az a
kifogása, hogy a nagyközönség nem alkot örök értékű műveket. Teljesen
fölösleges volt tíz évnél hosszabb életű műveket alkotni akkor, amikor tíz
év múlva a műnek amúgy is meg kell semmisülnie, hogy papírján helyet
adjon egy másik alkotásnak. Egyébként is az olvasóközönség, amelyet
különben íróközönségnek is nevezhettünk, könnyű fajsúlyú könyveket
kívánt és nem örökbecsű alkotásokat. Ennek a kívánságnak már csak
szociális fegyelemérzetből is eleget kellett tenni. Nemcsak botorság, de
közösségellenes is, ha például egy kereskedő rövidnadrágot készít akkor,
amikor mindenki hosszúnadrágot akar.
Arról természetesen szó sem lehetett, hogy valaki a szépirodalmi
termésnek akár csak a tízezredrészét is elolvashatta volna. A szellemnek
olyan gazdagságához értünk ekkor el, amikor már a szellemi vagyon
lényegesen nagyobb lett annál, semhogy ezt a vagyont teljes egészében
használni is lehessen.
A legelterjedtebb műfaj az önéletrajz volt. Abból indultak ki a szerzők,
hogy minden ember egy külön világ, így tehát minden ember élete önálló
irodalmi alkotás, csak le kell írni. Mindennapi volt az is, hogy valamilyen
foglalkozást űző ember a saját foglalkozását dolgozta fel regényes
formában, s a történet keretén belül kitért mesterségének különféle, a
nagyközönség előtt kevésbé ismert technikai részére. Így születtek meg az
érdekes orvosregények, fizikusregények, színészregények,
kertészregények, diplomataregények, műbútorasztalos-regények,
politikusregények, kőfaragóregények, sírásóregények, cipészregények,
katonaregények és gyümölcsárusregények. Ezeknek a regényeknek nagyon
is megfelelt a tízéves időtartam, mert tíz év alatt rendszerint az illető
mesterség technikája is megváltozott, fejlődött, és így új regény vált
szükségessé.
A nagy rombolás után természetesen a szépirodalom helyzete is
megváltozott. Nem voltak nyomdák, szedőgépek, papírmalmok – az egész
irodalomipar éppen úgy megsemmisült, mint minden más ipar. A gigászi
folyamat megszakadt, a könyvözön elapadt.
Eleinte arra gondoltak, hogy kezdetben nem lesz hiány, legfeljebb a
könyvek élettartama hosszabb lesz tíz évnél. Addig tartanak majd, amíg el
nem szakadnak. Rövidesen kiderült azonban, hogy az olvasás is nagy
nehézségekbe ütközik. Ahogy az élet mind nehezebb lett – nappal alig volt
idő olvasásra, este pedig sötét volt –, a világítási eszközök túlságosan
nyomorúságosak voltak ahhoz, hogy olvasni lehessen viszonylag apró
betűs könyveket. Ezeket a betűket villanyvilágításhoz vagy nappali
világításhoz méretezték. A könyvek fölöslegesekké váltak mint
olvasmányok, de annál hasznosabbak voltak tűzgyújtásra, sőt nehéz,
díszkötéses könyveket néha fegyverként is fölhasználtak a mind
vakmerőbbé váló vadállatok ellen, különösen addig, amíg nem
tökéletesítették a fából és kőből készült fegyvereket.
Egészen kis számban akadtak emberek, akik úgy érezték, hogy nekik a
megváltozott körülmények között is írniok kell, annak ellenére, hogy ez
csaknem leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött, s nemhogy hasznot
jelentett, de nagy áldozatokkal járt.
Ezek az emberek főképp faháncsra írták szellemi termékeiket, s
bizonyos alkalmakkor fölolvasták másoknak. A kezdetleges eszközök
megszabták a művek terjedelmét. Egyre rövidebbek lettek. Elmúltak
bizony azok az idők, amikor egy harminc-negyven kötetes regény nem
tartozott a ritkaságok közé. A faháncs persze hamar elpusztult, s ezért
később megelégedtek azzal, hogy szájról szájra terjedtek az irodalmi
művek. Hogy a szöveg feledésbe ne menjen, továbbá, hogy túlságosan sok
változásnak se legyen kitéve, zártabb formát használtak, verset, amelyet
zenével kísértek. Ezeket az énekeket nyugalmas időkben tűz mellett
énekelték. Külön kijelölt, jó emlékezőtehetségű és zenei hallású férfiak
kötelessége volt, hogy a dalokat megtanulják és megőrizzék a következő
nemzedék számára.
A dalok költői gyakran éhen haltak, mert a dalok költésére fordított idő
alatt nem kerestek maguknak élelmiszert, és nem vadásztak olyan
állatokra, amelyeknek a bőréből jó ruhát lehet készíteni télire. Ezek a
szerencsétlenek nem tudtak alkalmazkodni a megváltozott
körülményekhez, valami belső parancsra hivatkoztak, amely arra
kényszerítette őket, hogy bizonyos gondolatokat, érzelmeket közöljenek a
világgal. Viszont ennek következtében az emberi szervezet más belső
parancsait nem tudván teljesíteni, gyakran éhen haltak vagy megfagytak.
Számuk azonban elenyészően csekély volt, különösen ha összehasonlítjuk
azokkal a milliós tömegekkel, amelyek azelőtt foglalkoztak szépirodalmi
munkával. Ez az arány szépen bizonyítja, hogy az emberi nem túlnyomó
része a józan értelem útját járja. Nem szereti a hiábavaló munkát, s ha
nincs meg a munka látható célja, nem hivatkozik bizonyos
ellenőrizhetetlen és ködös belső parancsokra, hogy valamiképpen igazolja
haszontalanul elfecsérelt idejét.
Általában az emberi gondolkozás is lényeges változáson ment keresztül.
A filozófia a vaskor végén már nem várt szép eredményeket ért el. A világ
nagy kérdései tekintetében sokáig a sötétségben tapogatóztak a bölcselők,
és bizonytalan elméletekkel igyekeztek magyarázni a jelenségeket s az ész
által fölvetett, megoldhatatlannak látszó kérdéseket. A filozófia legújabb
eredményei végre világot vetettek a legfontosabb kérdésekre. Az anyag
lényegét is megállapították végre, s a kísérletek is bebizonyították, hogy az
anyag nem más, mint az eszme, az eszme pedig különösképpen nem más,
mint anyag. Fölfedezték néhány közös vonásukat, például mindegyik
megelőzi keletkezésben a másikat. Ebből rengeteg fontos következtetést
vontak le, amelyeknek a szaktudományok is nagy hasznát vették, néhány
iparágban pedig fontos felfedezésekhez vezettek. Sikerült azt is
megállapítani, hogy a mozgás nem más, mint végtelen kis méretű nyugvás,
a nyugvás pedig nem más, mint végtelen kis méretű mozgás.
A logika is hatalmas fejlődésnek indult, különösen akkor, amikor az
azonossági törvényt rendeleti úton módosították, s ettől kezdve minden
önmagával azonos dolog ellentétben állt önmagával, a helyzet
követelményei szerint. Így föl lehetett építeni azt az erkölcsi rendet,
amelyen a világ nyugodott.
Megoldották a világ keletkezésének kérdését is. Megállapították
ugyanis, hogy a világ még nem keletkezett, de bizonyos jelek arra
vallanak, hogy keletkezni fog. A tudománynak nem kell türelmetlennek
lennie arra vonatkozólag, hogy mi lesz az oka ennek a keletkezésnek, ezzel
a kérdéssel ráér majd akkor foglalkozni, amikor esetleg közvetlen
megfigyelés, ún. intuitív módszer alapján is eredményt lehet elérni. E
szerint az elmélet szerint a jelen történések nem egyebek, mint a jövő
tükörképei.
A dolgoknak ez a vizsgálata a legújabb korban bizonyos árnyalati
változásokon ment keresztül.
A filozófia legújabb kutatásai szerint az anyag lényege az ehetőség és
nem ehetőség, a hordhatóság és nem hordhatóság, a lakhatóság és nem
lakhatóság, az ihatóság és nem ihatóság.
A mozgás vizsgálatában a legújabb kor bölcselői abból a sajnos igen
gyakori jelenségből indultak ki, amikor az embert valamilyen támadás éri,
akár vadállat, akár egy másik ember részéről. Ez tekinthető az ilyenkor
kifejtett, gyors, futásszerű mozgás okának.
A kor bölcselői általában azt igyekeztek bizonyítani, hogy az emberiség
a legboldogabb korszakához érkezett el, s nagyon valószínű, hogy további
fokozás már nem is lehetséges. Minden kétséget kizáró módon
bebizonyították, hogy az emberiség minden egyes tagja új örömökhöz
jutott, olyan örömökhöz, amelyek teljesen újak voltak, vagy ha nem voltak
azok, akkor legalábbis már régen feledésbe merültek. Ilyen öröm volt
például egy védő faodú a viharban, egy elejtett nyúl elfogyasztása hosszú
éhezés után vagy ízletes emberpecsenye. Ilyen és ehhez hasonló örömökről
az emberiség legnagyobb részének azelőtt fogalma sem volt.

Az orvostudomány fejlődése
A nagy változás az orvostudomány felett sem múlt el nyomtalanul. Az új
korszakot megelőzően az orvosi tudomány eljutott a specializálódás olyan
magas fokára, amelynek további fejlődése már alig volt elképzelhető. A
különféle betegségek minden árnyalatának megvolt a maga specialistája.
Külön szakorvos végezte el a vakbélműtétet, ha a féregnyúlvány ilyen vagy
olyan hosszú volt, a beteg ilyen vagy olyan súlyú, ilyen vagy olyan korú,
férfi vagy nő volt. Külön szakorvosa volt a jobb oldali mandulának, külön
a bal oldalinak, a belgyógyászok már nem is egyes szervek szerint
csoportosultak, hanem még ennél is jobban elkülönültek az egyes
munkakörök. Volt például belgyógyász, akire a 11 éves és két hónapos
gyermekek vastagbelének 2 centiméteres darabja jutott, mással nem volt
szabad foglalkoznia, igaz, hogy nem is értett máshoz, mert csak ezt tanulta.
Az orvostudomány abból indult ki ugyanis, hogy egészséges ember nincs,
csak többé-kevésbé beteg emberek vannak. Ezért volt szükség az orvosi
hatáskör ilyen nagymérvű széttagolására.
A megelőző orvostudomány is nagy léptekkel haladt előre a vaskor
tetőfokán. Szabályszerű volt, hogy egy bizonyos korban a gyermeknek
kivették a manduláját, a vakbelét, az orrsövényét, később aztán az epe, a
máj, a nyelv, a fogak és a lábujjak eltávolításával egy egész sereg betegség
fellépését akadályozták meg jó eleve. Más kísérletek éppen folyamatban
voltak. Így például szép sikerrel kecsegtetett az a kísérlet, hogy a gyomor
eltávolításával akadályozzák meg súlyos gyomorbajok kifejlődését.
Nem voltak megvetendők a tüneti kezelések eredményei sem. Ha beteg
volt is valaki, betegsége minden tünetét el tudták tüntetni különféle
nagyszerű szerekkel. Hogy az illető mégis beteg volt, azt nagyon sokszor
csak abból lehetett megállapítani, hogy a páciens bizonyos idő múlva
meghalt, természetesen minden fájdalmas vagy zavaró tünet nélkül.
A gyógyszerek terén is óriási volt a fejlődés. Bizonyos nehezen
emészthető ételekbe már előre beépítették azt a szert, amely az előrelátható
gyomorbántalmak gyógyításához szükséges. Az Omnia fertőtlenítőszer
például olyan tökéletes volt, hogy elpusztította a beteg minden mikrobáját.
Mivel azonban az emberben vannak hasznos és nélkülözhetetlen mikrobák
is, így például azok, amelyek a bélben az emésztést segítik elő, műszaki
úton baktériumautomatákat állítottak elő, s így mesterségesen pótolták az
elpusztítottakat.
Az egyes szerek csodálatosan kiegészítették egymást. Így például a
neurodin tökéletesen elmulasztotta a fejfájást, viszont ugyanakkor
savpangást okozott a gyomorban. Ezt azonban az acitopirin tökéletesen
gyógyította, viszont a bolygóidegre való izgató hatását arteriofozannal
kellett ellensúlyozni, amely kiváló gyógyszer volt, csak nagyon megfájdult
az ember feje tőle, ez azonban a neurodin hatására nyom nélkül elmúlt.
Óriási fejlődésen ment keresztül a pszichikai természetű betegségek
kezelése is. Különösen, amióta megállapították, hogy minden ember lelki
beteg, csak a legtöbb emberben a betegség lappang, s megfelelő kezelés
hiányában az a veszély fenyegeti, hogy sohasem szerez tudomást róla. A
gondos kezelés azonban olyan fokra tudta kifejleszteni a betegséget, hogy a
gyógyítás kezdetét vehette. A kezelés lényege a beteg lelkének kielemzése
volt, ami által a beteg megkönnyebbül, s ha esetleg a felszínre hozott lelki
bántalmak hatása alatt kiugrik is az ablakon, az esetleges csontsérülések
műtéti úton könnyen gyógyíthatók.
Hogy mennyire igazságtalan volt éles határvonalat vonni lelki betegek és
egészségesek között s így valóságos kasztrendszert kifejleszteni, arra jó
példa az egyik deumon hegyi városka esete, ahol egy ún. elmegyógyintézet
volt. Egy napon az intézet ún. betegei fellázadtak, legyőzték az ún.
ápolókat és az ún. orvosokat, átvették fölöttük az úgynevezett orvosi
felügyeletet, az eddigi ápoltakból orvosok és ápolók, az eddigi orvosokból
és ápolókból pedig betegek lettek. (Még pedig nagyon is ideges, nyugtalan
betegek, mint azt az új orvosok megállapították.) Egy másik napon újra
lázadás tört ki, és újra szerepcsere történt. Újabb néhány hónap megint
sikeres lázadást hozott. Öt év alatt 78 vagy 79 lázadás zajlott le, s mivel a
pontos számra senki sem emlékszik, lehetetlen volt megállapítani, hogy a
Királyi Orvos Akadémia által végzett nagy vizsgálat idején melyik csoport
uralkodott éppen a másik felett. A megejtett vizsgálatok ugyanis, amelyek
alapján a kérdést el kellett volna dönteni, olyan ellentmondó eredményekre
vezettek, hogy a bizottság egyszerűen elfogadta a status quót, anélkül hogy
meggyőződött volna a tényleges helyzetről.
Általában igen sok emberről már csak akkor derült ki, hogy elmebeteg,
amikor megszűnt államfő, miniszter, igazgató vagy másféle befolyásos
ember lenni. Addig, úgy látszik, nem volt alkalom megfelelő orvosi
vizsgálatra.
Megemlékezhetünk a megelőző orvostudomány egyik fontos eszközéről,
az üvegbúráról, amelyben a belehelyezett egyén nem volt kitéve
fertőzésnek.
Szép eredményeket értek el a plasztikus sebészet terén is. Nem volt
ritkaság, ha valamelyik nő egész bőrfelületét kicseréltette, a szemátültetés
révén új, fekete vagy kék szemeket kapott, felesleges zsírrétegeitől
megszabadult, új pajzsmirigyet, agyvelőt ültettek bele. Voltak nők, akik az
idők során alkatuk minden részét kicseréltették, mint ahogyan egy sokat
javított, frissített kerékpárnak sincs már bizonyos idő eltelte után egyetlen
„eredeti” alkatrésze sem.
A nagy változás után az orvostudomány is módosult. De amilyen hosszú
lenne részletesen leírni az orvostudománynak a változás előtti állását,
éppen olyan röviden végezhetünk a legújabb módokkal. Mint már előbb
említettük, egy sereg betegség megszűnt, mások viszont megszaporodtak.
Megfelelő eszközök hiányában az eddigi orvosi gyakorlatot lehetetlenség
volt folytatni, az orvosok tehát új utakat kerestek. Kiderült, hogy különféle
jól megválasztott versek elmondásával, speciális énekek eléneklésével és
megfelelő kézmozdulatok hatása alatt sok betegség elmúlik idővel, viszont
sok esetben a kezelés nem bizonyul elég erősnek a betegséggel szemben. A
halál gyakoribbá vált, az emberek jobban hozzá is szoktak, s az orvosi
foglalkozás csak mellékes elfoglaltsággá vált. Már csak azért is, mert az
orvosnak is meg kellett szereznie maga számára az élelmiszert, s barlangot
sem vájt számára senki más.
Joggal állítható, hogy a régi értelemben vett betegségről alig lehetett
beszélni. A betegségek rendszerint gyors lefolyásúak voltak. A beteg vagy
gyorsan meggyógyult, s így alig szerzett tudomást betegségéről, vagy
pedig gyorsan meghalt, s ez a megoldás is megóvta a kényelmetlen
betegeskedéstől.
Régen az orvostudomány egyik fő feladata a betegség meghosszabbítása
volt, tehát az, hogy a beteg életben maradjon, akármilyen állapotban. A
legújabb korban a szenvedések egészen rövid időre korlátozódtak.
Röviden: kétféle ember volt, élő és holt. Az élő rendszerint egészséges
volt, s ha nem volt az, úgy rövid idő alatt bejutott a második csoportba.

A nyelv fejlődése
Nem érdektelen a nyelv fejlődése sem. A nagy változást megelőző időkben
a radir nyelv olyan gazdag volt, olyan kifejező, amilyenről valaha álmodni
sem mertek volna. Egyre finomabban árnyalt lett a kifejezés eszköze,
lassanként már a legparányibb árnyalatot is ki tudta fejezni. Egy-egy
szónak sok száz árnyalata volt. Ezek az árnyalatok alárnyalatokra
oszlottak, az alárnyalatok is tovább árnyalódtak, egészen a tökéletességig,
a tökéletes kifejezési lehetőségig.
A Radir Nagyszótár nem kevesebb, mint 17 856 765 szót gyűjtött össze,
ezek azonban csak a közhasználatú szavak voltak, az egyes foglalkozási
ágak különleges szakkifejezései nélkül. Természetesen nem mindenki
használta ezt a rengeteg szót. Így például kiszámították, hogy az egyszerű
radir földműves mindössze 8 654 678 szót használt, s a maga primitív
világában egészen jól ki tudott mindent fejezni. (Más nyelvészek szerint
8 934 567 szó volt az, amellyel a radir földműves beérte.)
A nagy változás után szembetűnő volt a szókincs rohamos csökkenése.
Igaz, hogy rengeteg olyan fogalom és tárgy pusztult el, amely a szókincs
nagy részét képviselte. Azonban ettől a jelenségtől eltekintve is gyérültek a
kifejezési formák, és alig tíz év alatt nem több, mint 137 szóból állt az
átlagos ember szókincse. Egyes vidékeken még ennél is kevesebb szót
használtak.
A legújabb nyelvészek szerint ez nem más, mint örvendetes fejlődés. A
nyelv tömörré, kifejezővé vált. Egyes szavak rengeteg fogalmat fejeztek ki.
Később a fejlődés még határozottabb irányt vett. A kifejezési forma még
szabadabbá vált, a kifejezést nem kötötte többé a szó alakjának
körülhatároltsága. A szavak szerepét hangok vették át. Külön hang volt az
örömre, a bánatra, a szeretetre, a gyűlöletre, az éhségre és a kielégültségre.
Ne feledkezzünk meg az árnyalatokról se, amelyek a felsorolt érzelmek
különféle fokait fejezték ki. A nyelv legmagasabb fejlődési foka volt ez
valóban. A kifejezésnek ez a leegyszerűsödött formája megoldotta a
soknyelvűség kérdését is. Ez a nyelv nemzetközi volt, s mindenki
megértette. Az értelemnek ilyen magas fokára lépett emberek nem
követték azt az értelmetlen és gőgös utat, hogy minden fogalomra
különféle betűcsoportokat használjanak fel, s így külön kifejezési eszközt
gyártsanak maguknak, amelyet külön nyelvnek neveznek, s görcsösen
ragaszkodnak hozzá.
Az új nyelv nagy jelentősége abban rejlett, hogy az ember beszélni
tudott az ún. állatokkal, holott erről régen nem is álmodott. Ahogy az
ember visszatért a természethez, úgy került közel a föld más élőlényeihez,
és meg tudta értetni magát velük. Valaha az ember, ha beszélt is az
állatokhoz, sohasem tudta, hogy beszédét megértik-e, választ pedig
természetesen nem kaphatott. A legújabb korban teljesen mindennapi volt,
amint egy ember s valamelyik fejlettebb értelmiségű állat jóízűen
elbeszélgetett. Tökéletesen megértették egymást, el tudták mondani
egymásnak mindazt, ami elméjükben megfordult. Hogy milyenek voltak
ezek a párbeszédek, azt természetesen nem tudom leírni, de szívesen
elbőgöm akárkinek, akit érdekel.
Eltűntek a bántó különbségek, s a föld élőlényeinek társadalma sok
tekintetben közeledett az igazi demokratikus együttéléshez.
A kifejezés fejlődésével kapcsolatban beszélnünk kell a képírásról és
annak megszűnéséről. Egyes erdei néptörzseknek a nagy változás előtt is
ez volt az egyetlen írásmódjuk, mert őket elkerülte az ún. civilizáció.
Bizonyos, hogy ha a nagy változás nem következik be, akkor lassan őket is
fölfedezték volna, és megismertették volna őket a haladás minden
vívmányával. Erre azonban nem került sor, sőt ennek a népnek a
kezdetleges kultúrája is lassan hanyatlásnak indult. Bár úgy is mondhatjuk,
hogy nagymértékben egyszerűsödött, mint általában minden.
Az egyszerűsödési folyamatot a következőképpen kell érteni:
Mi a képírás? Valamilyen élménynek, gondolatnak, üzenetnek képpel
való közlése. Az említett népek egyénei képekkel üzentek egymásnak, egy-
egy fa háncsára kapart kép valamit kifejezett, s azt el is lehetett olvasni. Ha
a szerelmes férfi holdat rajzolt a lánynak, az bizonyára tudta, hogy a férfi
mikor szeretne találkozni vele. Fölemlíthetnénk még ilyen és ehhez
hasonló példákat, amelyekből kiderülne, hogy a képíráshoz bizonyos
ötletesség és képzelőerő kellett, az íráshoz és az olvasáshoz egyaránt.
Később a képírásnak önálló művészi ága is fejlődött ki, a természet
ábrázolása képekben. Különféle eszközökkel igyekeztek egy fához,
madárhoz, emberhez, a naphoz hasonló képet készíteni. Ezt művészetnek
nevezték, különösen, ha a kép készítője a saját gondolatait is ki tudta
fejezni rejtélyes módon a képpel kapcsolatban.
Ugyancsak ennek a törzsnek a művészei jöttek rá, hogy közelebb jutnak
a valósághoz, ha mindent plasztikusan igyekeznek ábrázolni, elvégre a mi
világunk nem síkvilág. Az egy síkban ábrázolt világot csak némi csalással,
vagyis úgynevezett távlati mankókkal lehet elfogadhatóvá tenni. A
szobrászat már közelebb állt a valósághoz, formákat tudott ábrázolni a
térben. Később meg is festették a szobrokat, s ez újabb lépés volt az igazi
felé.
A folyamat meglehetősen hosszú volt, amíg ez a nép eljutott a
valósághoz. Végül ugyanis rájöttek arra, hogy maguk a fák, maga a nap,
maguk az emberek minden tekintetben csodálatos alkotások, s nincs
értelme annak, hogy lerajzolják a napot, amely gyakran tisztán látható,
úgyszintén a fák, a virágok, az állatok magukban éppen elég
gyönyörűséget nyújtanak a szemlélőknek, nincs szükség tehát arra, hogy
különféle rossz másolatokkal egészítsék ki a valóságban való
gyönyörködést.
Más élőlények nem is tudnak erről a másolásról. Nekik a valóság
elegendő volt. A kérdés csak az, hogy vajon ezek az élőlények
keresztülmentek-e azon a fokozaton, amelyen az ember, vajon
kísérleteztek-e esetleg ők is, talán millió és millió évvel ezelőtt, hogy a
valóságot lemásolják. Nem lehetetlen, hogy ők is így jutottak el a
lehiggadtságnak arra a fokára, amelyre most az ember jutott el, de az is
lehetséges, hogy ők maguk sohasem voltak kitéve ilyen csábításoknak.
Félő, hogy sohasem tudjuk meg az igazságot, pedig emberi szempontból
nézve vigasztaló hatású lenne megtudni, hogy vajon más élőlények is
elkövettek-e olyan értelmetlenségeket, mint az ember.

A sportélet nagyarányú kiszélesedése

Amikor a gépesítés magas foka már szinte minden lépést feleslegessé tett
az ember számára, s amikor már senki sem kényszerült arra, hogy
létfenntartása érdekében fusson, ugorjon vagy valamit fölemeljen, az
emberek szórakozásból futottak, ugrottak és játszottak. Régen fölöslegessé
vált szervek, testrészek számára ez jelentette az egyetlen elfoglaltságot. A
sport általánosan elterjedt volt, különösen a nézők körében, akik csekély
belépődíj ellenében figyelték a kiváló sportembereket. Az egészen kiválók,
akik minduntalan megmérkőztek egymással, hogy melyikük tud néhány
másodperccel gyorsabban befutni egy-egy kisebb távolságot – az
emberiség nagyjai közé tartoztak, híresebbek és népszerűbbek voltak, mint
sok kiváló tudós. A sport lényege tulajdonképpen az ember magasra törő
vágya volt: nem elég, ha az ember valamiben jó, a fő, hogy jobb legyen,
pontosabban: jobb, mint a másik. A legjobb teljesítményeket gondosan
nyilvántartották, pontos adatok tanúsították, hogy például a 68 kilós és 23
deka súlyú versenyzők közül ki tudja 25,3 Celsius fokú hőmérséklet alatt a
legtávolabbra hajítani a gerelyt.
Szerte a világon óriási közönségük volt a labdarúgó-, ökölvívó-, krikett-,
tenisz-, atlétikai, birkózó-, úszó- stb. mérkőzéseknek. Az egyes nemzetek
közötti viadalok még arra is jól voltak, hogy levezessék a nemzeti
vetélkedés vágyának különösen békében felhalmozódott feszültségét.
Elhangzott már olyan indítvány is, hogy a vitás kérdéseket háború helyett a
sportpályákon intézzék el, s amelyik ország például győz a labdarúgásban,
az kapja meg a vitatott földdarabot vagy szigetet. Az egyes országokban
már olyan magas fokra fejlesztették a sportot, mintha a sportvilágháború
terve a megvalósuláshoz közeledett volna. Az orvostudomány nagy
fejlettsége révén megfelelő hormonkezeléssel ki lehetett tenyészteni két és
fél, három méter magas kosárlabdázókat és magasugrókat, az úszók
számára ki tudtak fejleszteni valami mellékgyomorszerű, az úszóhólyaghoz
hasonló szervet, az erő versenyzőit el tudták látni gigászi izomzattal, a
hosszútávfutókat tüdő- és szívátültetés révén olyan állóképességgel
ajándékozták meg, hogy a legcsodálatosabb csúcseredményeket érték el.
Elmondhatták abban a korban egy-egy nagy nemzetközi mérkőzés után,
hogy a győzelem sorsa elsősorban az orvosi laboratóriumokban dőlt el.
Amikor például az egyik deumon tudós fölfedezte az agyfüggelék fontos
szerepét a ruganyosság fejlesztésében, a deumon magasugrókat hosszú
évekig nem lehetett megverni. Persze voltak mindig új és érdekes
sportágak is, így például a repülőgéppóló, bolygóközi rakétaverseny,
atomlövészet vagy más, testet-lelket gyönyörködtető, az ifjúságot nevelő
sportág.
 Kétségtelen, hogy a sport eszméje áthatotta a nagy tömegeket, s az az
öngyilkossági hullám, amely egy-egy népszerű csapat veresége után szinte
elöntötte az illető csapat szurkolótáborát, legjobban bizonyította a sport
népszerűségét. A sport képe azonban mégsem volt teljes. A testi kultúra
eszméje nem volt egyetemes, sokszorosan nagyobb volt a nézők tábora,
mint a sportolóké. A legtöbb ember hajlandó volt ugyan arra, hogy
kivitesse magát izgalmas sportmérkőzésekre, hajlandó volt kiabálni is vagy
gépi erővel kiabáltatni, szeretett fogadni is, de ő maga nem sportolt.
A vaskor után ez is megváltozott. A sportélet olyan egyetemessé vált,
amilyenről még álmodni sem mertek azok a lelkes sportemberek, akik
azelőtt hiába szerették volna az egész földet egyetlen, nagy sportteleppé
változtatni. Ezt a magasztos célt is elérték a vas halála után. A gonosz fém
elpusztulása itt is kiszélesítette a lehetőségeket, igazi lelkes sportemberré
tett mindenkit. Olyanok is futottak, ugrottak, dobtak, birkóztak stb., akik
azelőtt szívből utálták a sportot. Amellett a versenyek mezőnye
nagymértékben kiszélesedett, az eddig igazságtalanul háttérbe szorított
állatvilág kiváló bajnokai is részt vettek a nemes vetélkedésben, a sport
tehát még inkább tömegsporttá izmosodott, az egyes élőlények közötti
osztálykülönbségek demokratikus eltűnésének jegyében. A régi korban
persze ez egyszerűen elképzelhetetlen volt. Egy két állatot ugyan bevontak
a sportba, így elsősorban a lovat, a ló és az ember azonban nem egymás
ellen versenyzett, hanem együtt, az ember ráült a ló hátára, éreztetve, hogy
a ló a sportban éppen olyan segédeszköz, mint a diszkosz vagy a teniszütő.
Más állatok a sportban mint mozgó célpontok szerepeltek, nyulak,
madarak, őzek, galambok, tigrisek, elefántok stb. az ember céllövő
tehetségének szerény mértékei voltak. Az ember utánalőtt a gyorsan futó
állatnak, ahelyett hogy utánafutott volna, gyorsaságát és állóképességét
csillogtatva. Ez az indokolatlan idegenkedés a tömegsport kiszélesítésétől
eredményezte aztán, hogy az ember nem mérkőzött távolugrásban a
kenguruval, birkózásban a medvével vagy futásban a nyúllal. Amiről a
tömegsport rajongói azelőtt csak álmodoztak, most végre megvalósult.
Meg kell állapítanunk, hogy sok ember sportellenessége, maradisága
most sem tűnt el, idegenkedve fogadták az új versenyzőket. Ennek egyik
oka a féltékenység lehetett. Az új versenyzők között igen sok bajnoki
képességű sportoló akadt, s az ember nagyon gyakran alulmaradt a
versenyben. Az elmúlt kor kitenyésztett sportnagyságai nem mutatkoztak
életképeseknek, a legtöbben elpusztultak a kellő laboratóriumi táplálkozás
hiányában, a változott körülmények között ugyanis bajos volt például
ibolyántúli sugarakkal átitatott hormonpörköltet kapni ebédre, a
neutronkonzervek jórészt elpusztultak, az ember ezen a téren is magára
maradt természeti adottságaival, s nem tudott a tudomány eszközeivel
továbbfejlődni.
Amellett az állatok nem ismerték még jól a szabályokat, igen gyakran
szabálytalanul versenyeztek, meg nem engedett, sőt gyakran sportszerűtlen
módon akadályozták az ellenfelet, nem tartották be az egyes kor- és
súlybeli megkötöttségeket sem. Túlságosan is izgatta őket a versenyek
díjazása, a győzteseknek kijáró tiszteletdíj. Mivel az új kor iparának teljes
visszafejlődése következtében a győztes nem kaphatott többé serleget,
érmet, vázát, cigarettatárcát, szobrot vagy veretet, a díj legtöbbször maga
az ellenfél volt, s ezzel a versenyzők nem is elégedetlenkedtek, különösen,
ha a tiszteletdíj zsírban bő és ízletes húsú volt. Maguk a versenyek igen
izgalmasak voltak. A versenyzők egészséges szellemű sportolókhoz illően
tudásuk teljes latba vetésével űzték a versenysportokat, s eltűnt a régi
korok ellenszenves alakja, a fél szívvel küzdő vagy egyenesen „lefekvő”
versenyző. Lehet, hogy a sport eszméjén kívül a tiszteletdíj csábította őket
leginkább, tény az, hogy a nemes versengésbe mindent beleadtak. Az igazi
sportszellemhez hozzátartozik az is, hogy valaki szépen tudjon veszíteni,
ne csak győzni. Ezt az erényt az ember sűrűn tudta gyakorolni, a tigris
karmaiban csakúgy, mint a krokodil fogai között vagy az elefánt talpa alatt,
miközben kellő vigasz volt számára, hogy a jobbtól kikapni nem szégyen.
Sajnos, egy csúnya sportág is erősen divatba jött, a vadászat. A
nagyvadak előkelő vadásztársasága előszeretettel hajtotta, üldözte, majd
elejtette az emberek nagy tömegét. Ez ellen a vandál sport ellen sokan
felszólaltak, de sajnos csak az üldözöttek körében, s az eredmény hajszálra
ugyanaz volt, mint amikor a múltban a nyulak, a galambok, az őzek és a
fürjek emelték fel tiltakozó szavukat a vadászat sportja ellen.

Felhasznált irodalom
Körösi László: A Henderson Building – Erdélyi Helikon 1931.
Dános Árpád: A hazugság halála – Pásztortűz 1932.
Simándi Béla: Lázadás – Képes Krónika 1932.
Szenteleky Kornél: Holnap, holnapután – Magyar Minerva 1933.
Zomora S. János: Az utolsó orkán Cluj 1934.
Aszlányi Károly: Özöngáz Bp. 1936. Nova. A részeges kaktusz – Tükör
1934.
Babits Mihály: Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom Bp. é.n. (1933.)
Nyugat
Márton György: Ember, aki máskép lát Bp. 1935.
Lakatos László: A jövő házassága Bp. 1927. Athenaeum
Kolozsvári Grandpierre Emil: Az elveszett gyermekkor – Tükör 1937.
Orbán Dezső: FD 6438 Bp. 1939.
Gáspár László: Mi, I. Adolf 1945. Bp. Magyar Téka
Feleki László: Kő kövön Bp. 1947. Magyar Téka

TARTALOM
A MEGSEJTETT APOKALIPSZIS...............................................6
A HENDERSON BUILDING........................................................9
ASSZONYVÁROS.......................................................................52
A HAZUGSÁG HALÁLA...........................................................59
LÁZADÁS....................................................................................67
HOLNAP, HOLNAPUTÁN….....................................................70
ELZA PILÓTA VAGY A TÖKÉLETES TÁRSADALOM........84
AZ UTOLSÓ ORKÁN.................................................................98
A RÉSZEGES KAKTUSZ.........................................................121
ÖZÖNGÁZ.................................................................................126
NEGYEDIK RÉSZ.....................................................................136
EMBER, AKI MÁSKÉPP LAT.................................................140
A JÖVŐ HÁZASSÁGA.............................................................163
AZ ELVESZETT GYERMEKKOR...........................................174
FD 6438......................................................................................186
ML, I. ADOLF............................................................................199
KŐ KÖVÖN...............................................................................212
FELHASZNÁLT IRODALOM..................................................229

ISBN 963 01 9688 3

 Felelős kiadó: Kuczka Péter
Nógrád Megyei Nyomdaipari Vállalat
Felelős vezető: Kelemen Gábor
Szedés: LSI Alkalmazástechnikai Tanácsadó Szolgálat
Készült a KARTON GM gondozásában
Felelős szerkesztő: Csernai Zoltán
Tipográfia és műszaki szerkesztés: Beszédes Natasa
89.54203 N. S. 20 000 kv