Danilo Kis – Holtak enciklopédiája

Kiss Dániel néven született a vajdasági Szabadkán 1935-ben, Kiss (Kohn) Ede (Eduard Kiš) és Milica
Dragićević fiaként, így egyszerre volt magyar-zsidó és szerb származású is. Bár szerbül írt, néha
magyarul jegyzetelt. Jól tudott magyarul; úgy vallotta, hogy Ady hatására lett író (1947-ben fordított
is tőle). Gyermekkorában néhány évig a Zala megyei Kerkabarabáson élt. Itt magyar iskolába járt, első
fogalmazásait is magyarul írta. Apját innen hurcolták el 1944-ben Auschwitzba.

A háború után a család megmaradt része az anya családjához, a montenegrói Cetinjébe ment. 1954-
ben ott érettségizett, majd a Belgrádi Egyetemen tanult, ahol 1958-ban szerzett diplomát. Ő volt az
első diák, aki összehasonlító irodalomtudományt végzett. A Vidici magazin jelentős személyisége volt,
1960-ig dolgozott ott. 1962-ben publikálta első két novelláját, a Manzárdot (Mansarda) és a 44.
zsoltárt (Psalam 44). 1973-ban NIN-díjat kapott Peščanik című munkájáért. A következő években több
hazai és külföldi elismerésben részesült.

Miután szerb nyelvi lektor lett két franciaországi egyetemen (Strasbourg, Párizs), élete nagy részét
Párizsban töltötte. 1962-ben feleségül vette Mirjana Miočinovićot, akitől 1981-ben elvált. Ezután
Pascale Delpech-sel élt együtt. Tüdőrákban hunyt el.

Díjai:

NIN Prize (1972)

Andrić prize (1983)

Művészetek és Irodalom Érdemrendjének lovagja (1984)

Preis der SWR-Bestenliste (1988)

Kötet:

.A holtak enciklopédiájának minden elbeszélése a haláltudat rettenetével sújtott ember hétköznapi-

heroikus küzdelmét mutatja be léte értelmébe vetett hitéért, a személyes élet hiábavalóságának
cáfolatait kutatva. Ahány történet, annyi világdarab, annyi élethelyzet (halálhelyzet?), időben és
térben egymástól távoli események, kalandok, ősi mítoszok és legendák, évszázados kultúremlékek,
valamint álmok és látomások, politikai rémtörténetek, kisemberek megindítóan banális históriái
ötvöződnek az írói törekvések talán legerőteljesebbikének jegyében, hogy látható legyen - mint a
címadó elbeszélés haldokló hősének szemében - mindaz, amit az ember életében tudhat a halálról..

A történetek szereplőit is az emeli hősökké, amit ezen elbeszélés narrátora - a mű eszmei egészének
leginkább önéletrajzi ihletésű vallomás tevője - fogalmaz meg: az emberiség történetében soha
semmi nem ismétlődik, minden, ami első pillantásra azonosnak látszik, alig hasonlít egymáshoz;
minden ember önálló csillag, minden mindig és sohasem történik, minden a végtelenségig és a maga
egyszeriségében ismétlődik.. Az örökkévalóságot reménytelenül áhító ember vigasza – mássága a
holtak egyenlőségével szemben, a saját sorsa mulandó történéseiből összeálló egyetemes emberi
történet halhatatlansága.

Simon, a mágus

Az elbeszélésgyűjtemény első darabja egy Simon nevű mágusról szól. Egy antiapostolról, aki a
teremtett világ látható és tapasztalható hiányosságai miatt Istent, Elochimot vádolja. És csodát tesz
annak bizonyítására, mennyire hisz saját igazában. Ezzel akarja meggyőzni csodákra éhes, közönyös
és hitetlen közönségét. A kétféle verzióban elmesélt történet egyik változatában a csoda – hogy az
égbe repüljön – sikerül is. Péter apostolnak minden hitére szüksége van ahhoz, hogy saját Istenét
segítségül hívva Simon csodáját meghiúsítsa. Végül Simon alázuhan az égből, és szörnyethal. A másik
változat még ennél is kiábrándítóbb véget ér: az élve eltemetett ellenprófétát halva ássák ki sírjából.
Markotányosnője mindkét változat szerint – ugyanazokkal a szavakkal átkozva el Istent – világnak
szalad.

Simon mágus saját határait ismerő próféta volt. Hitt ugyan igazában, de tudta, meddig tart hatalma a
létezők világa fölött. „Tudom, mire vagyok képes… azt is tudom tehát, hogy a hetedik mennyországot
nem érhetem el. Ámde hatot bejárok.”

A kötet egészére jellemzők az ars poeticus áthallások: Simon jellemzésében mintha a nemrég
meghalt író vonásaira ismernénk. Írói alapállásának ez az önhatárait ismerő bölcsesség az egyik
legfontosabb meghatározója. Nem akar annál magasabbra emelkedni, mint amilyen magasra
emelkedni neki adatott. De addig élete kockáztatásával is. A többi isteni kegyelem kérdése.

Mindezt minden fölösleges pátosz nélkül. Vagy ha pátosszal, hát öniróniával is. Danilo Kiš prófétai
hevülete meglehetősen profán természetű. Ami nem a túlvilági dimenzió elhagyását jelenti, azt
éppen nem. Csak az önajnározás idegen tőle, a túlzott bizonyosság és önbizalom. Nem állítja, hogy
ismeri a dolgok természetét. (A címadó történetben szereplő csodálatos gazdagságú enciklopédia –
az ismeretlenségben meghaltak gyűjteménye – ugyan minden részletre kiterjedő figyelmet tanúsít az
általa bemutatott életutak legapróbb vonatkozásai iránt is, de mint arra a mesélő fel is hívja
figyelmünket, egy-egy szócikkben: „…minden korszak bizonyosfajta költői tömörséggel és
képszerűséggel van feldolgozva…”) Még ahol a szerzői fantázia teremtette világban mozgunk
hőseivel, Danilo Kiš ott is ragaszkodik a végletekig hű valóságábrázoláshoz. Az már nem az ő hibája,
ha a valóság kiismerhetetlenül homályosnak bizonyul, ha rémisztő és magyarázhatatlan csodákkal
teli, ha álom és ébrenlét határai elmosódnak, ha élet és halál között oly vékony a fal.

Írói programjául azt az igénytelen célt választja, hogy egy-egy hétköznapiságában is különös
történetet elmeséljen. Minden cifrázás nélkül, illetve csak annyit és ott változtatva a megtörténteken,
ahol és amennyire azt a mese anyaga megkívánja. Ha például a halál és álom birodalmában
bolyongunk, nem riad vissza a képzelet költői nyelvét használni. Erre lehet példa az epheszoszi
hétalvók legendáját feldolgozó elbeszélés. Ebben a több száz éves álomból ébredő, majd tovább
álmodó hőst olyan szövegszövet jeleníti meg, amely minden formát homályban hagy, a történéseket
elmosódottan, álomszerűen vetíti elénk, a lényeget elfátyolozza. A különös kódszerűség ellenére az
elbeszélő a részleteket itt is mikrorealisztikus finomsággal dolgozza ki. Egy-egy vízcsöppet követ végig
például útján, ahogy a barlang faláról az alvók arcára lecseppenve „…a homlokráncok medrében a
fülkagylókba folyt, vagy egy kis időre megpihent a szemhéjak ráncainak ívében, onnan lepergett a
halványzöld szemgolyón, majd – akár a jéggé fagyott könnycsepp – megállapodott a megüvegesedett
szemek pilláin”.

Ez a történet már-már epika és líra határait is egybemossa. A lírai hatás felkeltésének legfontosabb
eszköze a szókincsén kívül az az ismétléses technika, mely a szövegre irányítja az olvasó figyelmét,
egyúttal megadja az elbeszélés zenélő ritmusát is. Ugyanezt a hatást erősíti a történések szinte teljes
hiánya, az a törekvés, hogy csupán egy megfoghatatlan hangulatot, lét(?)állapotot jelenítsen meg.
Természethűség és líraiság, a részletek kidolgozásának és a fantázia szabadságának ilyen elegyét
nevezi a szakirodalom, elsősorban Garcia Márquez és Borges művei kapcsán, mágikus realizmusnak.
Amikor Danilo Kiš műveiben a történeti hűséghez ragaszkodó szinte dokumentarista előadásmód
társul a képzelet szabad csapongásával, akkor azt szeretné nem is annyira bizonyítani – ehhez
nagyobb elvi elkötelezettségre lenne szükség mint inkább bemutatni, hogy a valóságnak,
tapasztalatainknak szerves része a szürreális, a tapasztalaton túli. De a képzelet játékának végső
soron még ennél is komolyabb tétje van.

Végtisztesség

A VÉGTISZTESSÉG címet viselő elbeszélés eredetileg Kurvatemetés címen jelent volna meg. Hősnője a
tüdőgyulladásban elhunyt kikötői prostituált, Marietta. Az elbeszélés tárgya a szerencsétlen kurva
temetése. A világ minden részéről összesereglett matrózok világraszóló szertartást rendeznek, a
város valamennyi élő virágát összegyűjtik, hogy Marietta sírjára helyezzék. Ez is kevés azonban az
ideális kurtizánhoz méltó gyászünnepélyhez. Nekikeseredésükben a temető gazdag halottainak sírját
is megrabolják: minden temetői virágot Marietta sírjára halmoznak.

A történet nem mond többet. De mindebben olyan méltóság fejeződik ki, egyszerűségében is oly
jelentőssé válik ez az esemény, mintha a legfennköltebb dologról lenne szó. (És tényleg, van-e a
halálnál fennköltebb?) A társadalom peremén élő emberek drámai akciója olyan elementáris erőről
tesz tanúbizonyságot, mely tragikai magasságba emeli a történteket. Ez a prostituált mindent
megkap, amit életében a társadalom megtagadott tőle. Mindez azonban Danilo Kiš számára nem
elsősorban vagy nem közvetlenül szociális kérdés. Sokkal inkább a szépség diadala minden mocskos
és alpári fölött, nem megtagadva a taszítót, de magába építve, fölemelve azt. A szépség örök
szimbóluma, a virág testesíti meg ebben a történetben azt, ami egyszerre lázító és kiengesztelő. Az
összegyűjtött virágok hosszú lajstroma, leírásuk és jellemzésük mind csak egy-egy hasonlat a halott
nő szépségére és mulandóságára. Mert a szépség nemcsak mocsokkal párosulhat, de feltétlen
kísérője a mulandóság. Szépség, halál és társadalmi igazságtalanság – Danilo Kiš örök témái
keverednek ebben az elbeszélésben.

Holtak enciklopédiája

A holtak enciklopédiája először a belgrádi Književnost 1981. május-júniusi számában jelent meg, egy
évvel később pedig, 1982. július 12-én, a New Yorker-ben, Amiel Alcalay fordításában. Az a személy,
aki álmodta mindezt, és akinek az elbeszélés ajánlása szól, egy napon, nem minden csodálkozás
nélkül fedezte fel, beleremegve, hogy legintimebb rémálmai kemény kő alakjában, különös
emlékműként, már tárgyi formát öltöttek.

Körülbelül hat hónappal ez után a nyomasztó álom után, amikor a történet már megjelent
nyomtatásban, egyik képeslapunk, „Archívumok" felcímmel, az alábbi cikket közölte: „Salt Lake
Citytől, Utah amerikai állam fővárosától keletre, a Sziklás-hegység egyik gránittömbjében van az
Amerikai Egyesült Államok egyik legkülönösebb archívuma. A sziklába vájt négy alagúton át
közelíthető meg, s az egész intézmény folyosó-labirintussal összekötött, föld alatti helyiségekben
kapott helyet. A több százezer mikrofilmhez, amelyeket itt őriznek, kizárólag a nagyon megbízható
személyzet férhet hozzá, az archívum bejáratait pedig vasajtók és más óvintézkedések biztosítják.

Mindezeknek a célja nem szupertitkos adatok megőrzése, s nem is állami vagy katonai levéltárról van
szó. Itt ugyanis 18 milliárd ember, élők és holtak, nevét őrzik 1 millió 250 ezer mikrofilmen,
amelyeket az Ítéletnapi szentek egyházának genealógiai társasága gyűjtött össze eddig. Ez a Salt Lake
City-i templom mormon levéltárosainak hivatalos neve, mely társaságot bizonyos John Smith
alapította százötven évvel ezelőtt.
Mormon adatok szerint az Amerikai Egyesült Államokban mintegy hárommillió, szerte a világon pedig
még további egymillió tagja van.

A neveket e nem mindennapi archívum számára minden elképzelhető nyilvántartás gondos

lemásolásával gyűjtötték össze szerte a világon, s ez a munka manapság is lankadatlanul folyik. A
gigászi vállalkozás végső célja az egész emberi nem adatainak mikrofilmeken való tárolása, s felöleli
mind az élőket, mind pedig az emberiségnek azt a részét, amely már a másvilágon van.

A mormonok felfogása szerint ugyanis a genealógia a vallás lényeges eleme. Ennek a fantasztikus
adattárnak a segítségével, miután megszerkeszti családfáját, minden mormon visszatérhet a múltba,
hogy ekképpen utólagos keresztségben részesítse azokat az elődeit, akiknek nem volt szerencséjük
találkozni a »mormon kinyilatkoztatással«.

A mormonok a lehető legnagyobb komolysággal fogtak ehhez a munkához. Először is biztonságos

helyet kerestek archívumuknak. Az első terepszemléket még 1958-ban megejtették, a fúrási
munkálatok pedig 1961-ben kezdődtek a kiszemelt hegytömbben. A mikrofilmeket a lehető
legnagyobb gondossággal őrzik.

A föld alatti termekben az állandó hőmérséklet 14 fok, a levegő relatív páratartalma 40-50 százalék. A
szellőztető berendezésen áthaladó levegőt gondosan megszűrik, hogy a termekbe ne jusson be por
vagy bármilyen más vegyi szennyeződés.

A kettős vasbeton réteggel burkolt hat óriási teremben pillanatnyilag akkora adatmennyiséget
őriznek, amely hatmillió, egyenként 3000 oldalas kötetet tölthetne ki.

A mormonok, ha szükség mutatkozik rá, újabb föld alatti termeket építenek. Minden hónapban
mintegy tíz kilométernyi mikrofilm érkezik a világ minden tájáról. A mikrofilmeken kívül több tízezer
kötet olyan könyv található itt, amelyek közvetlenül vagy közvetve származástannal foglalkoznak,
ezenkívül szakfolyóiratok, történelmi tárgyú művek stb." (Duga, 1981. május 19-23.)

Ez az álombéli enciklopédia sűrített, mérhetetlenül tömörített formában a világon valaha élt minden
kisember életének történetét tartalmazza, de nem csak ömlesztett adatok formájában, hanem
pontosan súlyozva, felmérve, és mesterien ábrázolva egy-egy élet lényegi tartalmait, mélyáramát és
vonalvezetését, kritikus pontjait.

Az azonos című novella példát is mutat az eszményi biográfiára, és – csodálatos módon mindössze
húsz oldalon – elmeséli egy „senki”, egy bizonyos Ð. M. életét a huszadik században, egy másik senki,
egy anonymus összefoglalásában. „Vannak még emberek a világon, akik feljegyeznek és
megbecsülnek minden életet, minden szenvedést, minden emberi létet. (Akármilyen sovány
vigasz,de vigasz.)” – fűzi hozzá a kommentátor. Az enciklopédia megálmodott, A holtak
enciklopédiája viszont létező, materializálódott remekmű, profán Könyvek Könyve, „élet & irodalom”
közös csodaszüleménye. „Ami magát A holtak enciklopédiája című elbeszélést illeti, amelyben ezt az
Enciklopédiát úgy ábrázoltam, mint minden emberi történés gyűjtőhelyét, ez csupán az én saját
poétikám metaforája, annak eszményi, soha el nem ért vetületét jelképezi”, mondta Kiš 1984-ben,
még tele lendülettel, új irodalmi hódításokra készen.

Ez a bizonyos Ð. M. az elbeszélésben rákban hal meg. Miközben Danilo az elbeszélést írta, már benne
is burjánzott a daganat. Később, amikor megtudja a diagnózist, nem tud eltekinteni az élet–irodalom
újabb párhuzamától, hisz egész életében ez a kérdés foglalkoztatta. „Azt mondtam magamban: ez a
büntetésed”, áll egy 1986-ban adott interjújában.
„Azért, mert megjátszottad az alkotót, azért, mert rivalizáltál az Istennel. Habár nem vagyok
misztikus, azt hiszem, ilyen dolgokat nem írhat meg az ember büntetlenül… Valami előérzettől űzve
már előre leírod az életedet. Az íróval, aki csak a kezével ír, s itt az olyan íróra gondolok, aki a
kisujjából rázza ki a dolgokat, nem pedig a szívéből, az olyan íróval soha nem történik semmi.”

A varázstükör

Ami A varázstükör című elbeszélést illeti, meg kell mondani, hogy mind a spiritiszták, mind pedig
Castellan asszony, ezt a fait divers-t hitelesnek tekintik. Hasonló esetet említ Camille Flammarion
(1842-1925), a híres csillagász, A lakott világok sokasága meg Az ismeretlen és a természeti erők
című, nem kevésbé híres művek írója. Az ismeretlen és a lélektani problémák című munkájában
elmondja bizonyos Bérard úr, volt polgármester és parlamenti képviselő esetét: egy kiránduláson,
kényszerűségből, „valami erdős vidéken" megbúvó, nyomorúságos vendégfogadóban éjszakázott.
Álmában-a legapróbb részletekig - egy olyan gyilkosságot látott, amely majd három év múlva
játszódik le ugyanabban a szobában, ahol most az igazak álmát aludta; az áldozat egy Victor Arnaud
nevű ügyvéd lesz. Bérard úr nem felejtette el, mit álmodott, s ennek köszönhetően a gyilkos kézre
került. Az esetet emlékiratainak második kötetében Garon nyugalmazott rendőrfelügyelő is említi,
akinek tárgyilagosságában és képzeletszegénységében nem kellene kételkednünk. (I. Castellan:
Spiritizmus, P. 1954.)

A varázstükör. hátborzongató mesevilágának fiktív alapanyaga egy a .Post scriptum. -ban mintegy
tudományosan is megtámogatott pszichológiai eset - egy kislány szörnyű látomása, lidérces álma
testvérei s apja haláláról, ami valóban be is következik. S bár a történettel kapcsolatban maga Kis is
többször említi a spiritizmus kifejezést, az elbeszélés nyilvánvalóan nem ebben a kulcsban
értelmezendő, mint ahogyan az ellenpontként felmutatott pozitivizmus, tudomány elvűség ironikus
megközelítése is csak egy a reprezentált szemléletmódok közül. Az elbeszélés legszembetűnőbb
vonása a láttatás különössége; a többszörös áttétel, tükrözés eredményeként végül is nem tudni, ki
gondolkodik – kiről, s kinek tárulkozik föl a történet valójában.

Elsődlegessé válik az intuíció - hiszen a kislány tulajdonképpen álmodja a történetet, s a látomás az

álomban kettős közvetítésével érzékeli az eseményeket; az író - aki többszörösen áttételes. ún.
hivatkozási rendszerével" végeredményben épp a dolgok egyértelműséget, a tények
megfellebbezhetetlenségét, s az intellektuális magabiztosságot kérdőjelezi meg. Végül az olvasóé,
akinek kezdettől fogva tudnia-értenie-sejtenie kell, hogy az események látszólag derűs
hétköznapisága mögött egy tragikus végkifejletű, hátborzongató történet előképe rejlik. Ezt sugallja
már az elbeszélésindítása is:

Tehát már az elbeszélés kezdetén bizonyos jelek utalnak a bekövetkező "rossz"-ra -a tündérmese
ismert motívumai segítségével is. (Erdő, homály, bolyongás - s végül a tükör.) A kibontakozó történet
azonban (az író maga hívja fel a figyelmet erre a kibontakozásra), nem a tulajdonképpeni
eseménysor, hanem a lírai mozzanatokból, leírásokból - melyek konkrétsága a szemtanú, a részes
kifinomult megfigyelőkészségét is hivatott tanúsítani -, kommentárokból és értelmező
magyarázatokból álló füzér.

Történet még nincs. Azazhogy a történet már megvan, mint az írói láttatások ezt sugallják. Láttatások,
hiszen mindaz, ami elsődlegesen az írói fantázia működésének biztosítéka, azaz a képekben
gondolkodás, végeredményben nem más, mint ama bizonyos esemény, vagyis annak
"megeIőIegzése". A vásárlásba belefeledkezett apa így próbálja ki új szerzeményét:
Egyetlen mondatba tömörítve, egyetlen gesztus plasztikus megjelenítésévei mintegy el6revetítodik a
történet végkifejlete, tragikus csúcspontja, mely majd a kislány álombeli tükrében "válik valósággá"
(micsoda paradoxon!), ugyanazon mozzanatokból épül6 eseménnyé:

A látványt magát végül is az "Aradi Napló" írja Ie a maga naturalisztikus tényszerűségében, melyre
mintegy "háttérismeretként" utal az elbeszélés szerzője. Leképeződik tehát a XX. századi ember egyik
legfontosabb egzisztenciális problémája, azaz a lét értelmezhetóségében (racionális, tudományos,
pozitivista – Kis előszeretettel zsúfolja egymásra időnként e kifejezéseket) való megingás nyomán
támadt hiány betöltésének vágya és lehetetlensége; az individuális lét metafizikai garanciáinak
elvesztése, s ugyanakkor kínzó vágy a személyes megélés egyszerisége, kizárólagossága után. A
művész, aki a hiteles közvetítés (lényeglátás) igényével lép fel, nem tehet mást, minthogy e lét-
paradoxont egyben poétikai paradoxonként közvetíti, azaz egyszerűen fogalmazva, feloldódik a
megélt és elmesélt történet hierarchiája. Az író hőseivel együtt beszél (azaz él), erre utalnak ún.
érzelmi megnyilatkozásai, miközben a kommentátor szerepét is vállalja, s nem hagy kétséget az
események kimenetele felöl. "Hogy halála napján merre járnak egy közép-europai zsidó kereskedo
gondolatai, azt csak találgathatjuk."

Az olvasót tehát nem a végkifejlet érdekli, nem a "vajon mi történik a hősökkel" hagyományos
kérdése izgalja, hiszen e tekintetben jóformán minden kimondatott. Látni akarja azt, amit az író már
lát önkínzó következetességgel, tudván tudja a borzalmak bekövetkeztének elkerülhetetlenségét,
részes akar lenni abban, ami számára is kiméretett, valamikorra. Látni akatja a halált. Maga akatja
megtapasztalni azt az aktust, melyről tudomása van - élménye azonban nincs.

A kíváncsiság és rettegés ambivalenciája vonzza e kegyetlen mesevilágba. S az azonosulás

"kényszere" magát az olvasót is "beavatottá" teszi, ha csak ideiglenesen is. Hiszen a két kislány intim
gyerekvilágába is beköltözünk.

S ugyanez történik a harmadik kislány, a testvér borzalmas éjszakai élménye után - a szorongás,
"valami fojtott és jól titkolt bánat", "amelyet ki-ki megtartott magának" kirobban, s kozmikus
rettegéssel telik meg a világ.

E tárgy nélküli iszonyat fejezodik ki a valós léthelyzet és az ismert nyelvi fordulat egységében, a
félelem személytelenné váJásában, korlátlanságában, "mindenhatóságában" .

A történet tehát nem a cselekményben rögzített eseménysor, nem pusztán egy család tragikus
sorsának leírása, hanem a halál racionális fel nem foghatóságának, de mégis egyfajta
"tudatosításának", a "szembenézni a halállal" élmény traumájának története.

A mű tragikus hőse a halált látó kislány, aki azonban nem szemtanúja, hanem intuitív megél6je
testvérei borzalmas pusztulásának. Mint ahogy az olvasó is, kinek "varázstükre" maga az elbeszélés, a
szöveg, a mű. Az íro a látás képességével ruházza fel az olvasót.

A művészet, mint a valóság tükre" közhelyes frázisa átlényegül, Danilo "varázstükrében" az ember
katartikus borzadáJJyal tapasztalja meg az igazságot, hogy ezek után más szemmel nézzen a
valóságra. .A kislány váratlanul az édesanyjára emeli tekintetét, úgy néz rá, mintha eloször látná
életében..

Az elbeszélés a halál intuitív megélésének "dokumentuma", mely egyszeri, személyes, mely in medias
res töri meg az élet történetét, s ami ugyanakkor kibontakozik, lassan és fokozatosan, megannyi
variációban.
Dicső halál meghalni a honért

A Dicső halál meghalni a honért szabad feldolgozása egy késő polgári legendának, amely történelmi
olvasókönyvek kedvelt függeléke lett, és számtalan változatot ért meg - legutóbb egy bizonyos I.
Gellének a Fekete Kéz szervezetről szóló könyvében-, mégpedig elfogultságtól, belemagyarázástól és
szentimentalizmustól nem éppen mentes osztrák források alapján

Mester és tanítvány története

A Mester és a tanítvány története 1976-ban, a Književna reč egyik nyári számában jelent meg először.

Ebben azaz előrelátó ám lélektanilag teljesen előrelátható kitétel szerepel, mely szerint a tanítvány
„kíméletlen és hosszan tartó harcot fog indítani a Mester ellen, ezen közben nem riad vissza »a
pletykáktól és rágalmaktól sem, tanúbizonyságát adván, hogy nincs híján éppen minden
tehetségnek«". Így aztán ez az elbeszélés, idővel, mindinkább veszített allegorikus értelméből, s a
realista, sőt dokumentatív elem kerekedett felül.

Szépségnek és szörnyűségnek csak egyik metszéspontja – az esztétika szférájában – a fenséges. Egy

másik szempontból az etika szférájában is ütköztethetők, mint A Mester és a Tanítvány történetében.
Ebben a Prágában zajló történetben az elbeszélő egy Ben Haas nevű tudós életének egy epizódjával
ismertet meg. Míg az elbeszélések fentebb említett vonulatában a társadalmi és egzisztenciális
igazságtalanságok emelni tudják a művészi hatást, tehát az elbeszélés szépségét, addig a
művészetbölcselő talmudista Platón egykori tanítására építve azt hirdeti, hogy „a művészet és az
erkölcs két különböző premisszából indul ki, s ezek, magukban véve, összeférhetetlenek”. Az
elbeszélő idézi Ben Haas egyik aforizmaszerű kijelentését, mely szerint „a művészet a hiúság műve, az
erkölcs pedig a hiúság hiánya”. Ezt az aszketikus felfogást kiegészítik bizonyos „hedonista nézetek”.
Hogy az olyan, erkölcsileg egyébként kifogásolható elvek, mint „a vodka, a kender és a testi örömök”
hogyan válnak elfogadhatóvá a művészet szempontjából, arra egy másik Ben Haas-idézet ad
magyarázatot: „A művészet megismerés, a megismerés pedig nem nélküli; vagy más szóval,
immorális.”

Mint a példázatból kiderül, a művészetben a legfőbb immoralitást az követi el, aki a Teljesség
Látszatát Teljességként tünteti fel. A Mester a történet végén azonban rájön, ezt fölhánytorgatni már
maga is a hiúságok hiúsága.

Epheszoszi hétalvók legendája

Az epheszoszi hétalvók címet viselő álommese egy epizódjában, ahol a feltámadt-felébredt

Dionüszioszt bénák és nyomorékok veszik körül, segítségért könyörögve. Az élettel velejáró
szegénység és betegség, kisemmizettség és erőszakosság bibliai megtestesítői e csonkabonkák,
akiken csak Jézus isteni ereje meg a saját csodába vetett hitük tehetett csodát.

A középkori művészetből vagy a németalföldi festészetből ismerős szépnek és szörnyűnek ilyenfajta

összekapcsolódása. Fantasztikus keverék ez, riasztó és hátborzongató, mint maga a halál. Ez teszi
emelkedett művészetté Kiš elbeszéléseit: hogy nem riad vissza az elborzasztótól, ha úgy érzi,
hozzátartozik a kép teljességéhez. (A történetet így fejezi be: „Ha arra jártodban ebben az állapotban
látod őket, arcodat elfordítva elfutottál volna; kővé váltál volna a rémülettől.”) Azért nem fél, mert
tudja, az ijesztő is másként jelenik meg a művészet optikáján át. A műalkotás, ha fölkavar is, meg tud
vigasztalni. Ebben rejlik igazi ereje.

Királyok és bolondok könyve

Az eredetileg esszének készülő Királyok és bolondok könyve. Úgy veti fel az írástudók felelősségének
örök problémáját, hogy már szinte apokaliptikus méretűvé tágítja a zsarnokság kézikönyvének.
tragikus hatását, melyre száz meg száz fanatikus esküdött, s amelynek nevében embervér folyt. A
Post scriptum.-ban megjelölt írói szándék - hogy tehát egy történelmileg hiteles és többé-kevésbé
ismert példa segítségével kétségbe vonjam azt az elterjedt véleményt, hogy a könyvek kizárólag jó
ügyet szolgálnak. - elregényesedik. A történelmi kataklizmákban összekuszálódott emberi sorsok,
személyes élethelyzetek oka és következménye, terméke és áldozata lesz az írás.

Vörös Lenin-bélyegek

A vörös Lenin-bélyegek című elbeszélés az idézetek bősége ellenére merő fantázia, noha... noha
„sohasem értettem, mire jó könyveket kigondolni, vagy leírni dolgokat, amelyek - ilyen vagy olyan
módon - nem történtek meg a valóságban is".

A vörös Lenin-bélyegek. - annak ellenére, hogy a szerző az idézetek bősége ellenére merő fantáziának
minősíti - a kötet talán legigazibb " elbeszélése. Hiteles kultúrtörténeti köntösbe öltöztetett fiktív
szerelmi történet egy zaklatott korból, melynek háttere, mint valami rideg tájkép a forradalom utáni
Oroszország. A levélfonna által kínált legszemélyesebb megnyilatkozás lehetőséget az elbeszélés
kettős értelemben is kiemeli: hiszen a szöveg a zseniális író levelezését őrző, majd szerelmi
tébolyában azt megsemmisítő nő vallomása - levélben. Olyan feltárulkozás, mely csodálatosan ötvözi
egy nő feltétlen rajongását, önzetlen szerelmét a nagyon is esendő, nagy költő iránt, az idők
távlatából visszatekintő, öntudatos, okos asszony tudós interpretátoroknak címzett szarkasztikus,
nemegyszer indulatos megjegyzéseivel. A vörös Lenin-bélyegek az írói halhatatlanság olyan emberi
dokumentuma, mely a mű és művészet létezésének, s nem intézményesített, tisztán személyes,
"intim" garanciáinak megfellebbezhetetlenségéról tanúskodik.

„Kettőnknek ez a hosszú, szenvedélyes és gyötrelmes regénye kitöltötte az életemet, értelmet adott

neki. A sors kegyeltje voltam, uram, és semmiféle kárpótlásra nem tartok igényt. Engem nem említ
majd Mendel Oszipovics könyveinek névmutatója, életrajza, vagy valamelyik verséhez fűzött lapalji
jegyzet. Én, uram, igenis Mendel Oszipovics műve vagyok, amiképpen o is az én művem. Nyújthat-e
ennél többet a gondviselés?”