Kézikönyvtár / A hódoltság kora.

Magyarország törökkori története / A Török Birodalom / A SZULTÁN ÉS AZ ARANYALMA

/ STRUKTÚRÁK / EGY ANTISZEMITA NAGYVEZÍR?

EGY ANTISZEMITA NAGYVEZÍR?

 Teljes szövegű keresés

110EGYANTISZEMITA NAGYVEZÍR?

Együttműködés és válság a 15–17. századi oszmán–zsidó kapcsolatokban*

Minden jel arra mutat, hogy az oszmán állam vezetői kezdettől fogva rendkívüli jóindulatot tanúsítottak az uralmuk alá került zsidó
lakosság iránt. Állítólag már Bursza elfoglalása (1326) után arra biztatták a környéken élő zsidókat, hogy költözzenek az oszmánná lett
városba. Ugyanígy jártak el, amikor meghódították és birodalmuk európai székhelyévé tették Edirnét (1369); itt a következő
évtizedekben jelentős zsidó kolónia jött léte, melyhez már nemcsak egykori bizánci, hanem Európából, közöttük Magyarországról érkező
zsidók is csatlakoztak. Orhán szultán (1324–1362) udvarában a 14. század közepén zsidó származású jövendőmondókkal találkozunk.
Ezek a görög forrásokban chionainak nevezett emberek a korai oszmán–zsidó együttműködés szimbólumainak is tekinthetők:
olyannyira azonosultak az oszmán dinasztia ügyével, hogy megtanultak törökül és felvették az iszlám vallást. Mint ilyenek,
természetesen törpe kisebbséget alkottak, hiszen az egykori bizánci zsidók többsége továbbra is görögül beszélt, és itt kialakult
hagyományos vallási rítusát, a minhag romaniat követte.1
111Miközben az Oszmán Birodalom zsidósága viszonylagos biztonságot és széles vallási szabadságot élvezett, az Európában élő zsidókat
egyre-másra érték a támadások. A skála az erőszakos térítésektől (pl. Spanyolországban 1411-ben) a mészárlásokig (pl.
Spanyolországban 1391-ben, Bécsben 1421-ben) és a kiűzésekig (pl. Angliából 1306-ban, Franciaországból 1322-ben és 1394-ben,
Magyarországról 1376-ban, a német földekről az 1420-as évektől kezdve) terjedt. Miután az oszmánok nemcsak tartózkodtak az
ilyenfajta akcióktól, hanem kifejezetten védték zsidó alattvalóikat, érthető, hogy a 15. századtól kezdve az európai zsidóság számára az
Oszmán Birodalom egyre inkább az „ígéret földje” lett. Ezt a benyomást azok a hírek is megerősíteni látszottak, melyek az ottani
szabadabb életről és nagyobb lehetőségekről szóltak. Egy Edirnébe telepedett nyugati rabbi, bizonyos Jichák Zarfati, a következőket írta
erről németországi hitsorsosainak (levele valamikor a 15. század első felében kelt): „Hallottam a halálnál is keserűbb
szerencsétlenségekről, amelyek németországi testvéreinket érték – a zsarnoki törvényekről, a kényszerű megkeresztelkedésekről és a
száműzetésekről, melyek nap mint nap történnek. Azt mondták nekem, hogy amikor egyik helyről elmenekülnek, még sanyarúbb sors
jut nekik a másikon. Mindenfelől lelki gyötrelmekről és testi kínzásokról értesülök […] Testvérek és tanítók, barátok és ismerősök! Én,
Jichák Zarfati, aki ugyan francia származású vagyok, de Németországban születtem, és ott ültem nagyra becsült tanítóim lábainál,
kijelentem nektek, hogy Törökország az a föld, ahol semmi sem hiányzik és ahol, ha ti is úgy akarjátok, minden a legnagyobb rendben
lesz. Törökországon át nyitva áll előttetek az út a Szentföldre. Nem jobb-e nektek a muszlimok, mint a keresztények alatt élnetek? Itt
mindenki békében élhet a szőlőlugasa és a fügefája alatt. Itt a legdrágább ruhákat viselhetitek. […] Ébredjetek, és hagyjátok ott örökre
azt az átkozott földet!”2
A tapasztalatok és a biztatások hatására hamarosan megindult a közép- és nyugat-európai, főleg a németországi (askenázi) zsidók
kivándorlása az Oszmán Birodalomba. Ez azonban csak a század második felében öltött nagyobb méreteket, főleg 1470 táján, a
csehországi üldözések hatására. Ugyanebben az időszakban tűnnek fel nagyobb számban spanyol zsidók (szefárdok) is az oszmán
területeken. A szefárdok a 14. század végén és a 15. század elején jobbára a Földközi-tenger keleti medencéjébe vagy Palesztinába
menekültek a zaklatások elől, de az 1460–70-es évekbeli pogromok és az inkvizíció felállítása nyomán már közülük is számosan kerestek
és találtak menedéket az oszmánok uralma alatt. Minden korábbit felülmúlt azonban az a menekülthullám, amelyik az 1490-es években
bontakozott ki és tartott több évtizeden át. Ez utóbbit 112a spanyolországi zsidók 1492. évi elűzése váltotta ki. Ferdinánd király és
Izabella királynő ez év elején kiadott ediktuma úgy rendelkezett, hogy a keresztény vallás ellen elkövetett bűneik miatt a zsidóknak
„folyó év július havának végéig el kell hagyniuk valamennyi említett királyságunkat és uradalmunkat, fiaikkal és leányaikkal, férfi és női
zsidó szolgáikkal és háztartásuk tagjaival, kicsivel és naggyal, akárhány évesek legyenek is, és ne merészeljenek visszatérni vagy lakni
ezekben, vagy ezek bármely részében. […] Engedélyt adunk a mondott zsidó férfiaknak és nőknek, hogy javaikat és vagyonukat kivigyék
valamennyi királyságunkból és uradalmunkból, szárazon és vízen, feltéve, ha nem visznek ki aranyat és ezüstöt vagy vert pénzt vagy
királyságaink törvényei által tiltott más dolgokat”.3
A rövid határidő miatt a többség a szárazföldi utat választotta, és először a szomszédos vagy könnyebben elérhető országokba:
Portugáliába, Navarrába, Provence-ba, illetve kisebb részben Észak-Afrikába, Itáliába és Németalföldre menekült. Néhány éven belül
azonban ezekből az országokból is kiűzték őket. Ekkor, s különösen az 1496–97. évi erőszakos portugáliai térítések hatására döntöttek
tömegesen a szefárdok úgy, hogy az Oszmán Birodalom felé veszik az útjukat. Az érkezők először a jelentősebb városokba: Szalonikibe,
Isztambulba, Edirnébe költöztek, majd egyéb dél-balkáni és nyugat-anatóliai kikötővárosokban telepedtek le. Ezekből aztán fokozatos
terjeszkedtek tovább a Balkán, illetve Anatólia és Szíria irányába. A Közel-Kelet török kézre kerülése után jelentős zsidó bevándorlás
indult meg ezekre a területekre is. Az oszmán földre emigrált szefárdok pontos számát nem ismerjük, de egyes becslések szerint
mintegy 90 000-en lehettek, ami azt jelenti, hogy az 1492 után eltávozott mintegy 165 000 ibériai zsidó nagyobbik része ide érkezett.
A bevándorlás, a belső migráció, az oszmán hódítások és kényszertelepítések (az utóbbiról alább még szólunk) következtében
hamarosan számos oszmán városban jött létre kisebb-nagyobb zsidó közösség. Két település: a makedóniai Szaloniki és a palesztinai
Szafed szinte „zsidó várossá” alakult át. Az előbbiben már a 16. század első harmadában 60%-ot ért el a zsidó lakosság aránya, s ez
egészen a török fennhatóság végéig, 1912-ig így is maradt. Érdekesen oszlott meg a „fővárosok” lakossága is: Isztambulban 1477-ben
11%-ot, 1520 és 1530 között 10%-ot, Burszában ugyanebben az időszakban 1,8%-ot, Edirnében 1528-ben 7%-ot tett ki a zsidó lakosság.
Később, 1570 körülre Burszában durván meghatszorozódott, Edirnében pedig több mint kétszeresére növekedett a zsidó közösség. Az
1512–30 közötti oszmán összeírások kilenc városban regisztráltak 100-nál több zsidó háztartást (háne), húszban 21–91 hánét, 113és
számtalan más helyen ennél kisebb csoportokat. A század közepén készült felmérések azt mutatják, hogy mindegyik kategória újabb
településekkel bővült, és szembetűnően megemelkedett a közel-keleti városok zsidó népessége.4 A 16. század folyamán határozott zsidó
„expanzió”-nak lehetünk tanúi, amely főként a folyamatos külső utánpótlásból táplálkozott. Ugyanakkor az oszmán hódítások
következtében egy államba került a Mediterráneum zsidóságának java része, egy olyan államba, amely politikai ereje és központi
fekvése révén ellenőrizte a korabeli kereskedelmi utak legfontosabb szakaszait. Mindez újabb erőforrásul szolgált valamennyi itt élő
zsidó számára. Bár nem rendelkezünk összehasonlításr alkalmas adatokkal, a kérdéssel foglalkozó szakemberek az elmondottak miatt
hajlanak arra a feltevésre, hogy a 16. században a világ zsidóságának legnagyobb, vagy még pontosabban: anyagilag és kulturálisan
legerősebb közössége az oszmánok fennhatósága alatt élt. Hozzájuk mérhető közösségek csak Lengyelországban és Litvániában
léteztek.5
Mivel magyarázható az a különös – legalábbis a korban szokatlan – szívélyesség, amellyel az oszmán vezető réteg az uralma alatt élő
zsidókat kezelte, illetve az oda érkezőket fogadta? Az oszmánok magatartását nagymértékben meghatározta az iszlám hagyomány, a
muszlim vallásjog zsidókkal kapcsolatos álláspontja. Az iszlám a hitetleneket két nagy csoportra osztja. Az egyikbe tartoznak azok, akik
szentírással rendelkeznek, vagyis kinyilatkoztatáson alapuló monoteista vallást követnek; ők az ún. ahl al-kitáb, vagyis „ könyv népe”. A
Korán a keresztényeket, a zsidókat és a szábeitákat sorolja ebbe a kategóriába. A másik csoportot az ilyen írással nem rendelkezők,
vagyis a politeisták alkotják. Az iszlám teológiailag magasabbra értékeli a kereszténységet és a judaizmust, mint más „pogány”
vallásokat, mert úgy tekint rájuk, mint az iszlámhoz vezető út állomásaira, az igaz hit kifejletlen formáira. Ezért a muszlim állam egyfajta
politikai védelmet nyújt a határai között élő keresztényeknek és zsidóknak; megengedi, hogy gyakorolhassák vallásukat, és bizonyos
határokig megőrizhessék belső közösségi intézményeiket (autonómiájukat). A muszlim állam „elkötelezettségét” vagy „felelősségét” e
vallási 114kisebbségek iránt az iszlám vallásjog zimmának (oszmán-törökül zimmetnek) nevezi, azt a csoportot pedig, amely e
védelemben részesül, ahl al-zimmának (oszmán-törökül: ehl-i zimmet vagy egyszerűen zimmi). A muszlimok uralma alatt álló
keresztények és zsidók tehát ahl al-zimmának (zimminek) számítottak, ennélfogva élhettek saját vallásuk szerint, de természetesen
nem feltételek nélkül. Ahhoz, hogy a zimmi státust elnyerjék, el kellett ismerniük az iszlám és a muszlimok felsőbbségét, s ennek
jeleként meg kellett fizetniük a fejadót (a dzsizjét) és a földadót (a harácsot). De ha teljesítették is e kötelezettségüket, csak
másodosztályú állampolgárok lehettek a muszlimokhoz képest. Ez fejeződött ki a következő korlátozásokban: a zimmi köteles volt
megkülönböztető ruhában járni; nem ülhetett lóra (illetve csak úgy, ahogy a nők) és nem viselhetett fegyvert; templomait nem
nagyobbíthatta meg és csak engedéllyel tatarozhatta; tanúskodását csak más zimmivel szemben fogadták el. A zimmi elvben bármilyen
foglalkozást űzhetett, de általában nem nézték jó szemmel, ha közfunkciót vállalt vagy ilyennel bízták meg. Ezt – legalábbis al-Muktedir
kalifa 908. évi rendelete szerint – csak két területen tartották megengedhetőnek: az orvoslásban és a bankügyletekben.6
A zimmiket illető elvek és a gyakorlat azonban a középkori iszlám történetének legnagyobb részében igen távol esett egymástól. Néhány
rövidebb időszaktól eltekintve, amikor egy-egy energikusabb uralkodó vagy a vallási ortodoxia „bekeményített”, a korlátozásokat igen
lazán tartották be. Általában véve megelégedtek a zimmik alacsonyabbrendűségének érzékeltetésével, és széltében alkalmazták őket a
gazdasági élet legkülönbözőbb területein. Minthogy azonban az iszlám a kamatszedésben ugyanúgy korlátokat szabott, mint a
kereszténység, a zimmik mégiscsak azokon a pályákon juthattak a legmagasabbra, amelyeket a muszlim közfelfogás eleve nekik tartott
fenn: a pénzügyekben és az orvoslásban (az utóbbiban a nagyobb nyelvtudás is biztosított számukra némi előnyt).
Az iszlám vallásjog a zimmik között elvben nem tett különbséget, de a két fő csoport: a keresztények és a zsidók megítélése azért
mégsem volt 115teljesen azonos. A kezdeti időkben a keresztények álltak nagyobb becsben, mindenekelőtt azért, mert a zsidóktól
eltérően nem szálltak szembe határozottan a prófétával. A későbbiekben viszont a zsidók fokozatosan „kiegyenlítették” ezt a hátrányt,
sőt, egyértelműen közelebb kerültek a muszlimokhoz, mint a keresztények. Ebben óriási szerepe volt annak, hogy az iszlám birodalom
zsidósága gyors ütemben és mélyen arabizálódott, nyelvében, kultúrájában és mentalitásában rendkívüli mértékben hasonult muszlim
környezetéhez. A közeledést az is megkönnyítette, hogy a zsidók és a muszlimok lényegében azonos elveket vallottak vallásról és jogról,
s ezeknek a mindennapi életben betöltött szerepéről. Az egyezések olyan alapvető kérdésekben is fennálltak, mint a muszlim jogtudós
és a zsidó rabbi törvényértelmező szerepe, a jogi döntvények (a fetva, illetve a responzum) használata, a teológia csekély jelentősége,
nem is szólva olyan életmódbeli hasonlóságokról, mint a többnejűség (amit az iszlám világ zsidói egészen az újabb korokig gyakoroltak),
az étkezési szokások stb. Ez az egyesek által „zsidó-arab”-nak vagy „zsidó-iszlám”-nak nevezett kultúra és a rajta nyugvó „zsidó-arab
hagyomány” csak egyik összetevője volt a zsidók iránti rokonszenv megnövekedésének. Hozzájárult ehhez – persze inkább csak
közvetett módon – egy külső tényező is, nevezetesen a keresztes háborúk megindulása. A keresztényekkel vívott évszázados harcok
kétféleképpen befolyásolták a muszlimok kisebbségekkel kapcsolatos magatartását. Egyfelől erősítették a muszlim társadalom
kohézióját és öntudatát, s ezzel önkéntelenül is a vallási különbségek hangsúlyozása felé taszították azt. Aligha véletlen, hogy egyes
területeken éppen a 12–13. századtól kezdték szigorúbban betartatni a zimmikre vonatkozó vallásjogi előírásokat. Másfelől az
ellenségeskedések megingatták a muszlimok bizalmát, akik kezdték bizonyos gyanakvással szemlélni keresztény alattvalóikat. Mivel a
zsidók ebben a küzdelemben általában érintetlenek maradtak, helyzetük a keresztényekéhez képest önmagától megjavult.7
A zimma által nyújtott védelem természetesen sohasem jelentett teljes biztonságot, és az iszlám történetéből sem hiányoznak a vallási
kisebbségek elleni támadások. Ilyenekre azonban mindent összevéve is ritkán került sor, s ha igen, akkor is gyakran kimutatható
bennük a neofita buzgalom vagy éppen a kárvallott kisebbség hibája. Mindkét esetre találunk példát az anatóliai szeldzsukok
hűbérurainak, a Perzsiában uralkodó mongol ilhanidáknak a korából. Itt 1282-ben Tegüder kán foglalta el a trónt; kevéssel ezután hátat
fordított a Dzsingisz-kori hagyományoknak, nyíltan áttért az iszlám vallásra, és az Ahmed nevet vette fel. Muszlim uralkodóként azonnal
elrendelte, hogy a keresztények templomait dzsámikká 116alakítsák át.8 Az őt követő Argun kán (1284–1291) viszont szokatlanul éles
iszlámellenes politikát folytatott, melynek sugalmazója és végrehajtója egy Száduddevle nevű zsidó vezír volt. Kormányzásuk óriási
zsidóellenességet ébresztett, s amikor a kán súlyos betegségbe esett, a mongol urak azonnal megölték a vezírt, a muszlim lakosság
pedig öldösni és fosztogatni kezdte a zsidókat. Ahogy az egyik forrás mondja, a bagdadi muszlimok örömünnepet ültek a „zsidó uralom”
bukása alkalmából.9
Úgy tűnik, ez a közjáték a korabeli Kis-Ázsiában semmiféle visszhangot nem keltett, arrafelé senkinek nem jutott eszébe, hogy utánozza
az iraki és az iráni muszlimokat. Ezen a tájon a szokásosnál is jobban érvényesült az iszlámra jellemző türelem, hiszen a szeldzsuk állam
lakossága mindvégig elképesztően tarka képet mutatott. A legnagyobb összevisszaságban éltek itt görögök, örmények, grúzok, törökök,
zsidók, perzsák és mongolok, és a fő ellentétek nem vallások és etnikumok, hanem nomádok és letelepedettek között húzódtak. A
harcoktól zajos nyugati határvidékeket, ahol a 13. század második felében és a következő évszázad elején egyre-másra jöttek létre az új
török fejedelemségek, szintén a keveredés és a sokszínűség jellemezte. A híres arab utazó, Ibn Battuta leírásából tudjuk, hogy az ajdini
fejedelem egy tudós zsidó orvost tartott maga mellett, akit az udvari nép – egy-két irigyétől eltekintve – megkülönböztetett tisztelettel
övezett.10 E tekintetben nem volt lényeges különbség az újonnan születő és a régi, nagy hagyományokkal rendelkező iszlám államok
között.
Hasonló szellem uralkodott az ekkoriban formálódó oszmán bégségben is. Oszmán, az uralkodóház névadója, kezdettől fogva
törekedett a hódításra kiszemelt területek görög lakóinak megnyerésére, és szívesen fogadta szolgálatába őket. Az oszmánok a
későbbiekben is mindig nyitottak maradtak, igyekeztek átvenni és beilleszteni saját rendszerükbe mindazokat, akik hajlandók voltak
együttműködni velük, valamint azokat az intézményeket, amelyek az együttműködők révén hasznukra válhattak. Bármennyire
toleránsak voltak is azonban a keresztényekkel szemben, nem támaszkodhattak rájuk minden téren teljes bizalommal. Az oszmánok
állama az iszlám és a keresztény világ határán helyezkedett el, és terjeszkedése egyre nagyobb károkat okozott a keresztényeknek. Az
oszmán vezető réteg tisztában volt azzal, hogy keresztény lakosságának tetemes része jobb híján, kényszerből vállalja az oszmán
szolgálatot, s hogy Európában elevenen él még a keresztes gondolat. Ezért mindig számolnia 117kellett az eshetőséggel, hogy alattvalói
titokban segítik az oszmán állam megállítására vagy megsemmisítésére törekvő európai hatalmakat. Márpedig az oszmán politikai és
gazdasági elitnek éppen a legélesebb összecsapások és az ezzel párhuzamosan zajló birodalomszervezés időszakában volt a legnagyobb
szüksége olyan megbízható alattvalókra, akik rendelkeztek azokkal a gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi és technikai ismeretekkel,
amelyeket ő maga egyelőre nélkülözött. Ez a hiány különösen Bizánc 1453. évi elfoglalása után vált nyilvánvalóvá.
Az oszmánok ezért a zsidók felé fordultak, akik már a megelőző időszakokban is bizonyították hozzáértésüket, és akiknek
megbízhatóságáról már számtalanszor meggyőződhettek. Az oszmánok biztonságos életet, szabad vallásgyakorlatot és anyagi
lehetőségeket kínáltak nekik, cserébe pedig gazdasági, technikai és szervezési tapasztalataik hasznosítását várták és kapták tőlük. E
hallgatólagos „szerződés” folytán az oszmán elit és zsidó alattvalói között – Marc Epstein kifejezését kölcsön véve – olyanfajta szimbiózis
alakult ki, ami az érdekek közösségén alapult, és ami a saját korában párját ritkította. A zsidók egyértelműen az oszmán állam oldalára
álltak annak Európa ellen vívott harcában, s választásuknak a 15–16. században folyamatosan zajló bevándorlással is nyomatékot adtak.
A birodalom kisebbségei közül egészében véve csak a zsidók vállalták önként az oszmánok szolgálatát, és ennek fejében olyan
szabadságot kaptak, amilyet másutt csak kivételes esetekben élveztek.11 Az oszmánok iránti bizalmat a budai zsidóság 1526. évi
magatartása is jól példázza: Jószéf ben Slómó vezetésével küldöttséget menesztettek a Földvárra érkező Szülejmánhoz, átadták neki a
város kulcsait, és azt kérték, hogy a török haddal együtt mindnyájan Törökországba távozhassanak. Így kerültek budai zsidók
Szalonikibe és más görögországi városokba, s e szolgálatért élveztek kiváltságokat még a 19. században is Jószéf utódai.12
A budai zsidók elszállítását az oszmán források a szürgün szóval fejezik ki, ami szó szerint „elűzést”, „száműzést” jelent. Ám mint oly
sokszor, ez esetben is helyesebb „kényszertelepítést” értenünk rajta, hiszen egy jól ismert és széltében alkalmazott módszerről van
szó.13 Az oszmán kormányzat már a 14. század második felétől gyakran költöztetett át kisebb-nagyobb 118népcsoportokat az újonnan
meghódított vagy valamilyen okból fontosnak tartott területekre, hogy benépesítse, iparosokkal, kereskedőkkel lássa el, vagy katonailag
biztosítsa azokat. Máskor a szürgünt kifejezetten büntetésül alkalmazták az elégedetlenkedő vagy katonailag és politikailag
veszélyesnek tartott csoportok elszigetelésére.14 A szürgün alól a társadalom egyetlen rétege sem vonhatta ki magát, így általában véve
a zsidók sem. Az oszmánok a fentebb mondottak értelmében különös előszeretettel használták fel őket újabb városaik vagy régióik
helyreállításában, az ottani ipar és kereskedelem fellendítésében. Az első ismert zsidó telepítésre Konstantinápoly 1453. évi elfoglalása
után került sor, amikor az oszmánok valószínűleg valamennyi „vidéki” városuk zsidóságát az új fővárosba költöztették át, hogy
tapasztalataikkal, kapcsolataikkal és tőkéjükkel részt vegyenek a város újjáépítésében. Ugyanez történt a szemközti Pérában, az egykori
genovai kolonián élő zsidó kereskedőcsaládokkal is. A szultán a városnak azon a részén jelölte ki új otthonukat, ahol korábban a
velencei kereskedők laktak.15 Ez nem volt véletlen, hiszen Hódító Mehmed az ő segítségükkel próbálta megtörni az akkoriban még
többnyire oszmánellenes Velence kereskedelmi és politikai hatalmát, és számított rájuk a görögök háttérbe szorításában is. Úgy látszik,
az oszmán udvar az 1492 utáni szefárd beáramlás idején is nagyon tudatosan járt el, de ekkor már minden igyekezetével azon volt, hogy
az érkezők ne Isztambulban, hanem a birodalom más jelentős kereskedelmi és ipari központjaiban telepedjenek le. Így próbálta –
sikerrel – elkerülni, hogy a fővárosban túlságosan megnövekedjék a számuk, és kiegyenlíteni azt az aránytalanságot, melyet 1453 utáni
idetelepítésük idézett elő. Úgy tűnik, a zsidók az időnkénti kényszerköltözéseket vagy a kormányzati „tereléseket” eleinte jól tűrték, ám
miután közösségeik és gazdasági kapcsolataik megszilárdultak, már kevésbé lelkesedtek értük. Amikor Ciprus elfoglalása (1571) után
néhány évvel az oszmán kormányzat tervbe vette bizonyos zsidó csoportok áttelepítését a szigetre, az érintettek minden
rendelkezésükre álló eszközt bevetettek, és elérték, hogy régi lakóhelyükön maradhassanak.16
A források arról vallanak, hogy az oszmánok a 15. században és a 16. század nagyobbik részében „pozitív megkülönböztetést”
alkalmaztak a zsidókkal szemben. Míg az ortodox kereszténység intézményeit rendszeresen és megfontoltan mállasztották,17 addig a
zsidókat már a terminológia 119szintjén is kedvezőbb elbánásban részesítették. Nemcsak arról van szó, hogy a kefere ve jahudi (hitetlen
és zsidó) fordulat állandó használatából világosan kitetszik: az oszmánok számára a zsidó nem közönséges hitetlennek számított. Az
igazán meglepő az, hogy sokszor a zimmi és a jahudi között is különbséget tettek, vagyis zimmin a 16. század utolsó harmadáig
túlnyomórészt a keresztényeket értették. Ez a szétválasztás azért fontos, mert az a gyakorlati tény fejeződött ki benne, hogy amíg a
keresztényekkel szemben viszonylag szigorúan alkalmazták a zimma által megkövetelt korlátozásokat, addig a zsidók a szóban forgó
időszakban rendszerint semmibe ve(he)tték a vonatkozó előírásokat.18 Így például zavartalanul, egymás után építették a zsinagógákat,
tetszésük szerinti ruhákban jártak (a külföldre utazó kereskedők például gyakran a muszlimoknak fenntartott fehér turbánt viselték),
rabszolgákat tartottak, lovon jártak és fegyvert hordtak maguknál stb. Noha ez utóbbi „bűnöket” a keresztények is gyakran elkövették
és nem is származott nagyobb bajuk belőle, az engedély nélküli templomépítések miatt velük szemben sokkal kérlelhetetlenebbül
léptek fel a hatóságok. Míg a keresztény (és a muszlim) adófizetők időről időre súlyos rendkívüli adókkal járultak hozzá a hadjáratok
költségeihez, és gyermekeiket rendszeresen elvitték janicsárújoncnak, addig a zsidók gyakran felmentést kaptak e terhek alól
(pontosabban: ha rendkívüli adót vetettek ki rájuk, akkor azt nem egyénileg, hanem közösségként, meghatározott összegben rótták le,
amelyet a közösség tagjai anyagi képességük arányában adtak össze, gyermekadót pedig egyáltalán nem követeltek tőlük). „A zsidók
gúnyolnak bennünket azért – írta Hans Dernschwam, aki az 1550-es években járt török földön –, mert a törökök nem foghatják le, nem
hurcolhatják el, nem tehetik rabszolgává és nem adhatják el őket.”19
Az Oszmán Birodalomban élő zsidók a zsinagógák körül szerveződött, egy-egy rabbi vezetése alatt álló kisebb közösségekben éltek. 1453
és 1526 között Isztambulban szultánok által kinevezett főrabbi is működött, de szerepe inkább csak jelképes volt. A zsidók és az
oszmánok között elsősorban nem a vallási vezetők, hanem a szultáni udvarban élő fontos zsidó személyiségek közvetítettek, akiket a
közösségek a maguk szószólóinak tekintettek, és akik valóban képviselték az egész közösség érdekeit. Ezek az emberek orvosok,
politikai és pénzügyi tanácsadók, fordítók vagy hárem-alkalmazottak voltak, sőt nagyon gyakran egy személyben töltötték be ezeket a
funkciókat (természetesen az utolsót kivéve). Már II. Murád szultán (1421–1451) udvarában zsidó ember, bizonyos Jichák kapta meg
120az udvari főorvos tisztét. Ettől kezdve a 17. század elejéig minden szultán mellett találunk legalább egy rendkívül befolyásos zsidó
tanácsadót, aki többnyire, de nem szükségképpen, egyben az uralkodó orvosa is volt.
Ebbe a kategóriába tartozott az itáliai származású Jakub (eredeti néveN. Giacomo/Jacopo) is, aki még II. Murád idejében költözött
Edirnébe.20 Ott hamarosan az udvari orvosok élére küzdötte fel magát, és posztját II. Mehmed (1451–1481) alatt is megőrizte. Sőt,
bekerült az uralkodó legszűkebb tanácsadói körébe, ahol annak rendelkezésére bocsátotta Európából magával hozott politikai és
tudományos ismereteit. Egyesek szerint ő győzte meg Mehmedet arról, hogy Konstantinápoly ostromához a kor egyik legerősebb
tüzérségét fejlessze ki. A szultán egyre nagyobb bizalmával tüntette ki, s ennek jeleként Jakub mind magasabbra emelkedett a hivatalos
ranglétrán. Előbb birodalmi kincstartó (defterdár) lett, majd vezíri rangot kapott. Élete végén áttért az iszlámra, de egyes vélemények
szerint utódainak egyik ága megmaradt a judaizmus mellett.21 A török hagyomány Jakub működéséhez köti a zsidók udvari
befolyásának és az adószedésben való előretörésüknek a kezdeteit. Ezt a véleményt az újabb kutatások teljes mértékben alátámasztják,
és hangsúlyozzák, hogy Jakub pályafutása rendkívül bátorítólag hatott a zsidókra: az ő példája szolgált legjobb bizonyítékul arra, hogy az
Oszmán Birodalom a nagy lehetőségek hazája.
Az 1483–84 táján elhunyt Jakubtól egy bizonyos Jószéf Hamon vette át a „stafétabotot”, de az ő tevékenységéről viszonylag keveset
tudunk. Hamon Granadából érkezett a szultáni udvarba II. Bajezid (1481–1512) uralkodása idején, és 1512-ben az apját trónról letaszító I.
Szelim (meghalt 1520-ban) személyes orvosa lett. Annyi bizonyos, hogy határozottan képviselte a zsidó közösség érdekeit, és időnként
döntőbíróként lépett fel annak belső vitáiban. Hamon és utódai több mint egy évszázadon keresztül szolgáltak a szultáni udvarban.
Közülük valószínűleg fia, Móse jutott a legnagyobb hatalomra; apja halála (1518) után előbb Szelim, majd élete végéig, 1554-ig,
Szülejmán (1520–1566) bizalmasa lett. Ő is elkötelezetten őrködött hitfelei biztonságán; többek között az ő közbenjárására utasította el
a szultáni tanács a zsidókkal szemben több ízben hangoztatott vérvádakat, vagy űzte el azt a hírhedt szaloniki adóbérlőt, aki
121túlkapásaival lassanként az egész zsidó közösséget veszélybe sodorta. Hamon a zsidó kultúra és tudomány támogatását is
feladatának tekintette. Helyzetét azonban megnehezítette, hogy belebonyolódott az udvarban dúló ádáz hatalmi harcokba. Ennek
során Hürrem, a szultán kedvenc felesége és Rüsztem nagyvezír erősebbnek látszó frakciója mellé állt, amibe az is belejátszhatott, hogy
Hürremék intrikáinak fő célpontja, a trónörökös Musztafa herceg állítólag élesen zsidóellenes volt. Hans Dernschwam a fővárosban és
Amásziában is úgy hallotta, hogy „amikor Musztafa császárfinak császárrá kellett volna lennie, az volt a szándéka, hogy az egész
törökországi zsidóságot megöleti”.22 Az „összeesküvők” azonban ügyesebbnek és gyorsabbnak bizonyultak, s elérték, hogy Szülejmán
szultán 1553-ban kivégeztesse rendkívül népszerű elsőszülött fiát. Bár Rüsztem ezután rövid időre kegyvesztetté vált, s Móse pozíciója is
megingott, a frakció végső soron győztesen került ki a küzdelemből.23
Hamon és Rüsztem kulcsszerepet játszott abban is, hogy 1553–54-ben az Oszmán Birodalomba települt át a híres Mendez-Nászi zsidó
bankárcsalád. A Mendez-cég a korabeli Európa egyik legnagyobb pénzügyi vállalkozása volt, amely a francia és a spanyol királyi
udvaroknak is hitelezett. Az Antwerpenben működő családi üzlethez az 1540-es években csatlakozott Mendez feleségének, Gráciának
egyik unokaöccse: Joao Miques, aki utóbb Don Jószéf Nászi néven lett ismert bankár (apja a portugál királyi udvar orvosa volt). Mendez
halála után az ügyeket irányító Grácia úgy döntött, hogy visszatér a judaizmushoz (a család az ún. marránusokhoz, vagyis a színleg
keresztény hitre tért zsidókhoz tartozott), s az Oszmán Birodalomban telepedik le. Ez kapóra jött Rüsztem nagyvezírnek, a keresztények
és a velenceiek nagy ellenségének, aki az utóbbiak luxusáru-kereskedelmét a zsidók segítségével szerette volna visszaszorítani.24 Ezért
Hamonnal egyetértésben rábírta Szülejmánt, hogy járjon közben a velencei hatóságoknál az akkor már ott tartózkodó Mendezék
elengedése érdekében. A beavatkozás sikerrel járt, és előbb Grácia, majd unokaöccse költözött át Isztambulba, ahol azonnal nyíltan
visszatértek a zsidó valláshoz. Jószéf Nászi feleségül vette nagynénje leányát, miután még Itáliában megszöktetett és elvett másik
unokahúgát fivérének engedte át (a család viharos házassági ügyletei nyilvánvalóan a vagyon egybentartására irányuló törekvésekkel
álltak kapcsolatban). Grácia és Jószéf az átköltözés után nagy összegeket fordított a zsidó vallás, tudomány és 122kultúra támogatására.
Zsinagógákat és iskolákat építtettek, fenntartásukra adományokat tettek, Tiberiás városában új közösséget alapítottak az Európából
érkező zsidók elhelyezésére, s figyelmük arra is kiterjedt, hogy pénzt juttassanak a zsidó kórházaknak és elesett hittestvéreiknek.25
Jószéf Nászi hamarosan a zsidó közösség elismert vezetője és az Oszmán Birodalom egyik legbefolyásosabb embere lett. Ezt – hatalmas
vagyonán kívül – főleg annak köszönhette, hogy családja az áttelepülés után késedelem nélkül bekapcsolódott az oszmán gazdaság
legkülönbözőbb ágazataiba.26 Mivel óriási tőkével rendelkezett és nagy összegeket tudott befektetni (ami egyfajta hitelezést jelentett az
udvarnak), rövid időn belül megszerezte a legjövedelmezőbb adóbérleteket, fontos pozíciókra tett szert a kül- és belkereskedelemben.
Nászi gazdasági ereje komoly politikai hatalommal párosult, annál is inkább, mert széles körű ügynökhálózata révén kiváló politikai
információkkal rendelkezett, amelyeket nem habozott az oszmán vezetés rendelkezésére bocsátani. Amikor Szülejmán utolsó éveiben
kitört a trónharc a szultánfiak között, Jószéf Nászi jó érzékkel a későbbi győztes Szelim mellé állt, és hamarosan learathatta
választásának gyümölcseit. Az új uralkodó egyik legfőbb tanácsadója lett, és rendkívüli megtiszteltetésekben részesült: a szultán
kinevezte Naxosz és a Kükladok hercegének (itáliai titulatúra szerint: dükának; oszmán szóhasználattal szandzsákbégnek), megengedte
neki, hogy fényűző palotát tartson fenn a Boszporusznál, sőt kevésen múlott, hogy nem emelte a nagyvezíri székbe. Nászi politikáját a
spanyol-, Velence- és franciaellenesség határozta meg, ami a lengyelek iránti barátságos magatartással párosult. Oroszlánrésze volt a
ciprusi háború kirobbantásában; mivel szerette volna, ha a levantei kereskedelem hasznát Velence helyett az Oszmán Birodalom fölözi
le, rábeszélte II. Szelimet Ciprusnak, a Köztársaság kulcsfontosságú támaszpontjának a megtámadására. A szigetet el is foglalták, ám az
agresszió egy hatalmas keresztény liga létrejöttéhez és az oszmánok katasztrofális lepantói vereségéhez vezetett, ami Nászi
befolyásának csökkenését eredményezte.27
Jóllehet az udvarban Nászi halála (1579) után is találunk befolyásos zsidó tanácsadókat, ők legfeljebb megközelíteni tudták azokat a
magaslatokat, ahová Nászi feljutott. Ideig-óráig sikerült megkapaszkodnia az udvar közelében az 1585-ben betelepedő Alvaro
mendeznek, aki elsősorban a magával hozott irdatlan mennyiségű, 850 000–1 000 000 dukátra 123becsült készpénznek köszönhette
meleg fogadtatását. Igaz, elérte azt is, hogy Nászi mintájára Mütiléné hercegének nevezzék ki, de 1592 körül már komoly politikai
nehézségekkel küszködött. Ebben közrejátszhatott nyíltan vállalt angolbarátsága, ami kevéssé tetszhetett bizonyos udvari köröknek.28
Átmenetileg komoly politikai hatalomra tett szert az a Dávid Passzi is, aki az 1580-as évek második felében, illetve az 1590-es évek
legelején élvezte III. Murád (1574–1595) szultán bizalmát (és aki ezért nagy versenyben állott Alvaróval). Bár Passzi gazdasági ereje
valószínűleg jócskán elmaradt Násziétól, mégis a szultáni udvar meghatározó személyiségévé nőtte ki magát. Róla alább még bővebben
szólok, ezért itt csak annyit jegyzek meg, hogy valószínűleg az egyik utolsó volt a számottevő udvari befolyással bíró zsidók sorában.29
A szultánok körül működő tanácsadók segítségével a kellő szakértelemmel és tőkével rendelkező zsidó vállalkozók, kereskedők és
iparosok már a 15. század második felében meghatározó szerephez jutottak az oszmán gazdaságban.30 Egyes ágazatokban különösen
szembetűnő a jelenlétük. Ide tartozott a textil- és a fűszerkereskedelem, ahol közvetítőkként működtek az európai és a keleti piacok
között. A nyugati kereskedőktől elsősorban ők vásárolták fel a jó minőségű spanyolországi és firenzei gyapjúszövetet és terítették szét a
Balkánon, a Fekete-tenger vidékén és Kis-Ázsiában. Cserébe gabonát, nyers gyapjút és fűszert vittek ki. A keleti kereskedelmi utak
nyugati végpontjaiban: Burszában és Isztambulban pedig a firenzeiekkel és genovaiakkal versengve iráni selymet, keleti fűszert és
festékanyagot szereztek be és továbbítottak a balkáni, a fekete-tengeri és a nyugati piacokra. Bekapcsolódtak az ankarai moher velencei
exportjába, valamint a főváros és a tartományok közötti belső kereskedelem lebonyolításába is.
124A Spanyolországból menekült zsidók néhány év alatt az Oszmán Birodalomban is megszervezték a cadizihoz hasonló (bár annak
minőségét el nem érő) gyapjúszövet gyártását. A Szalonikiban és Szafedben felállított posztószövő műhelyek termeléséből a
századforduló körül már exportra is jutott. A szaloniki gyapjúipar megszületésével az oszmán kormányzat rengeteg pénzt takarított
meg, mert a janicsárokat és más katonai alakulatokat immár kielégítő minőségű hazai szövettel tudta ellátni (az elit számára azért
továbbra is bőségesen vásárolt firenzei posztót). Nem kizárt, hogy a szultáni udvar éppen ezt szem előtt tartva döntött úgy, hogy
befogadja a Spanyolországból és Portugáliából menekülő zsidókat.
A kereskedelem és a különféle iparok mellett a zsidók az állami pénzügyigazgatásban is rendkívüli jelentőségre tettek szert. Általános
vélemény szerint a marránus bevándorlók honosították meg az Oszmán Birodalomban a kapitalizmus kezdeti formáit, az akkori
legkorszerűbb pénzügyi módszereket.31 A tőkeerős és hozzáértő helyi zsidó pénzemberek azonban már a 5. század vége előtt óriási
állami megbízásokat kaptak. Mivel a birodalmi készpénzbevételek többsége a kereskedelmi forgalom megadóztatásából és bizonyos
speciális adókból (pl. a dzsizjéből, a bányahaszonvételekből stb.) származott, s e járadékokat általában mukátaák: adóbérletek
formájában hajtották be,32 a zsidó vállalkozók már ebben az időszakban megszerezték a legjövedelmezőbb mukátaákat. Különös
előszeretettel pályázták meg (és nyerték el többnyire) a főváros és a pénzügyileg hozzákapcsolt hatalmas területek, a legnagyobb
városok (Edirne, Bursza, Ankara, Szaloniki stb.), egész tartományok (pl. Egyiptom), valamint a fő kereskedelmi utak vámházainak,
kikötőinek, ki- és behozatali illetékeinek stb. adóbérleteit. Isztambulban és vonzáskörzetében már 1480 körül az ő kezükön volt szinte
valamennyi számottevő mukátaa. Hasonló lehetett a helyzet száz év múltán is, hiszen egy 1583. évi szultáni rendelet úgy fogalmazott,
hogy a fővárosban működő „kikötő- és vámbiztosok és egyéb vállalkozók többsége zsidó”, akik még alkalmazottaikat is „a zsidók közül
válogatják ki”.33 A birodalom északi 125ütőerének számító Al-Duna átkelőhelyeinek, vámhivatalainak és sólerakatainak bérlete mintegy
százötven éven át zsidó monopóliumnak számított. Ez utóbbiak birtoklását a zsidó vállalkozók az általános forgalmi szempontok miatt
annyira fontosnak tartották, hogy akkor is megvették őket, ha a bérleti díj nyilvánvalóan meghaladta a várható bevétel összegét. A zsidó
adóbérlők nemcsak meghatározott régiókat, hanem bizonyos termékek forgalmát is igyekeztek ellenőrzésük alá vonni; leggyakrabban
ők nyerték el a bor-, a timsó-, a viasz- és a halkereskedelem megvámolásának jogát.
A zsidó adóbérlők gyakorta alakítottak társaságokat, s ezekbe rendszerint ún. szarrafokat: pénzváltókat is bevontak. Az Oszmán
Birodalomban az utóbbiak valójában a bankok funkcióit látták el, ami magában foglalta valamennyi pénzforgalmi műveletet a
pénzveréstől az árfolyamszabályozásig. A pénzváltás és az ahhoz szorosan kapcsolódó bányák és pénzverdék irányítása (általában
ugyancsak adóbérletként) szinte teljes egészében a zsidó szakemberek felségterülete lett. Az 1480-as évek első felében a birodalom
összes pénzverdéje az ő kezükön volt, és szintén sokat mondó adat, hogy ez idő tájt az isztambuli pénzverdével kapcsolatban álló kilenc
szarraf közül hét volt zsidó.34 A zsidó pénzváltók különleges jelentősége abban állott, hogy a zsidó közösség rajtuk keresztül
kapcsolódott össze leginkább az oszmán katonai vezető réteggel. Az ilyen dolgokhoz nem értő oszmán méltóságok ugyanis többnyire
maguk mellé vettek egy-egy zsidó pénzváltót, akinek részben az volt a feladata, hogy gazdája anyagi ügyeit intézze, részben az, hogy
annak rossz pénzben befolyó jövedelmeit időtálló pénznemekre váltsa át. A zsidó szarrafok számos udvari méltóságnak is hasonló
szolgálatokat tettek, s ennek folytán a két réteg egyre inkább összefonódott; olyan vállalkozások alakultak, amelyekbe az oszmán
vezetők politikai kapcsolataikkal, a zsidó pénzemberek pedig tudásukkal szálltak be, s így tudtak megszerezni és működtetni olyan
adóbérleteket, amelyeket önmagában egyik fél sem lett volna képes megszerezni. Az együttműködés eredményeként fokozatosan nőtt
az oszmán irányító apparátus tagjainak érdeklődése a pénzügyek iránt (különösen a 16. század második felétől), s miután jól
megszedték és kezdték kiismerni magukat ezen a területen, lassanként tanácsadóik vetélytársaivá váltak.
A zsidók sikere és gazdasági térnyerése természetesen más csoportok visszaszorulásával járt együtt, pénzügyi (főként adóbérlői)
tevékenységük pedig komoly hatást gyakorolt az adózók helyzetére. (Ennek ellnére a görög adóbérlőkkel folytatott verseny még sokáig
eltartott: csak a 16. század második felében kerekedtek föléjük „végleg” a zsidók.35 126Az olyan „külhoni” kegyencek, mint Lodovico Gritti
politikai és gazdasági karrierje viszont inkább Ibrahim pasa személyéhez és politikai szándékaihoz kötődött, s az ő hatalmának
megingásával véget is ért.)36 Az érdekeltek vagy érdekeikben sértettek ezért időnként hangot adtak nemtetszésüknek. Egy datálatlan
beadvány szerzője a 15. század második felében arról panaszkodott, hogy miközben a szakképzett muszlim hivatalnokok
„megszégyenülten járnak-kelnek élelem és ruházat nélkül”, azaz nem találnak állást, addig „a zsidók, akik az iszlám vallás ellenségei,
magas szultáni hivatalokban kapnak állásokat, önhittségben és rosszakartban élnek”.37 Ásikpasazáde krónikájának (1481) egyik részlete
arra vet fényt, hogy az adófizetők sem örültek a zsidó adóbérlők megjelenésének; Jakub pasáról szólván a történetíró a
következőképpen tolmácsolta véleményüket: „Oszmán földön ő [ti. Jakub] vezettette be azokat az újításokat, amelyek azelőtt
hallatlanok és ismeretlenek voltak. Korábban az uralkodó ügyeit nem bízták zsidókra, mert azt tartották, hogy a zsidó bajt okoz.
Mihelyst Jakub, az orvos, vezírré lett, ahány mohó zsidó csak volt, mind beleavatkozott a szultán ügyeibe. Az ő érkezése előtt nem volt
szokás adóbérlőket kivégezni.”38 Több mint véletlen egybeesés, hogy a 15. század második felében találkozunk először a zsidókkal
szembeni vérvádakkal (igaz, ezeket a szultáni udvar mindig határozottan visszaverte).
Általában is igaz, hogy ezek a megnyilvánulások semmiféle következménnyel nem jártak mindaddig, amíg a központi hatalom
egységesen kiállt zsidó alattvalói és alkalmazottai mellett. Érdekes módon ennek a kapcsolatnak még a töretlen fejlődés, a felívelés
szakaszában, II. Bajezid (1481–1512) uralkodása idején kellett kiállnia az első szakítópróbát. Zsidó források beszámolói szerint a muszlim
jogtudósok befolyása alá került uralkodó bezáratta az 1453 után emelt isztambuli zsinagógákat, és a kormányzat nagy nyomást fejtett ki
a zsidókra, hogy áttérésre bírja őket. Ennek esett „áldozatul” a fentebb már említett Jakub pasa, aki pozíciója megőrzése érdekében
kénytelen volt iszlamizálni. Hosszabb távon azonban ezek a kísérletek csupán múló közjátéknak bizonyultak, mert Szelim trónralépése
után megszűntek a korlátozások, és a zsidók olyan szabadságban élhettek, hogy az még a 15. századit is felülmúlta. A látszat ellenére
maga Bajezid és udvara sem lehetett különösebben zsidóellenes, hiszen ő volt az, aki józan számítással beengedte országába a
nyugatról menekülő szefárdok több tízezres tömegét.
127Az oszmán töténelemben a 16. század első felét, illetve Szülejmán uralkodásának idejét szokás a zsidó aranykornak tekinteni. Egy
francia utazó 1547 körül, tehát még Násziék érkezése előtt, úgy tapasztalta, hogy a zsidók „oly mértékben átvették Törökország
forgalmát és kereskedelmét, hogy a törökök gazdagsága és jövedelme teljesen a kezükben van. Az adószedéskor a legmagasabb árat
teszik a provinciákból befolyó adókra és a hajók után szedett kikötői illetékekre, és más efféle dolgokra”.39 Más utazók beszámolói
szerint a zsidók azzal tették nélkülözhetetlenné magukat, hogy megtanították a törököknek a tűzfegyverek (ágyúk, puskák) és a jó
puskapor készítésének és használatának módját. A zsidók viszont rendkívül hálásak voltak a kedvezményekért, a védelemért, s azért,
hogy zavartalanul látogathatták a Szentföldet. Szülejmánt kiváltképpen tisztelték amiatt, hogy az 1530-as évek végén helyreállíttatta
Jeruzsálem falait. A viszony különlegességét érzékelteti, hogy az uralkodót a zsidó írásokban sem nevezték gójnak, sőt, egy rabbi
egyenesen úgy vélekedett, hogy „aki nem tiszteli uralkodónk, az igazságos és hatalmas király méltóságát, jobb lett volna, ha meg sem
születik. Mert ugyanúgy kötelező megfogadni szavát, végrehajtani törvényeit és parancsait, mint ahogy kötelező teljesíteni a
világegyetem királyának parancsait és törvényeit”.40
A szülejmáni aranykor elmúltával, a 16. század utolsó harmadában aztán megint jelentkeztek és szemmel láthatóan sűrűsödtek a zsidók
elleni panaszok, ami nyilvánvalóan összefüggött az akkoriban kibonatkozó és az oszmán társadalmat alapjaiban megrázó pénzügyi
válsággal.41 Miután a zsidók kulcsszerepet játszottak ezen a területen, nem meglepő, ha sokan őket tették felelőssé a gazdasági
bajokért.42 A kortárs krónikaíró, Szelaniki Musztafa, aki rendkívül elmarasztaló véleményt nyilvánít III. Murád (1574–1595) uralkodásáról,
azt rótta föl a szultán egyik legfőbb hibájául, hogy hagyta szétesni az oszmán pénzrendszert, s a készpénzbevétel bűvöletében
megengedte, hogy a zsidó adóbérlők a mértéktelenül fölvert bérleti díjakkal tönkretegyék a főváros és a birodalom kereskedelmét.43 Az
általános válság közepette a kormányzat maga is merevebbé vált, s részben iszlám önazonosságának kidomborításával 128próbálta

ellensúlyozni politikai, katonai és gazdasági kudarcait. Ennek jegyében szigorúbban lépett fel a vallási kisebbségekkel, illetve azoknak a
zimmi státussal összeférhetetlen, „engedetlen viselkedésével” szemben, és időnként hajlandó volt elvenni a zsidóknak korábban
biztosított jogokból is, hogy igazolja magát muszlim alattvalói előtt. A fentebb már említett 1583. évi rendeletet a birodalmi tanács
muszlim kereskedők kérésére adta ki, akik amiatt panaszkodtak, hogy az isztambuli vámhelyeken kénytelenek megalázkodni az
előírtnál jóval több illetéket követelő zsidó adóbérlők és azok szolgái előtt; mélyen sérti őket és igaz vallásukat, hogy amíg nem szólítják
uramnak a zsidó hivatalnokokat, addig azok nem hajlandók foglalkozni velük. A rendeletben ezért eltörölték a zsidó vállalkozók újításait,
és megtiltották nekik, hogy olyan zsidó szolgákat alkalmazzanak, akiknek neve nem szerepel kinevezési irataikban.44 A kormányzati
magatartás változására utalt, hogy az 1579-ben elhunyt Jószéf Nászi vagyonát lefoglalták a kincstár számára, s hogy a korábbi
mentességeket semmibe véve a zsidókra is több ízben vetettek ki rendkívüli adókat.45 A zűrzavaros 1590-es években ismét feléledtek a
vérvádak.46 Az érdekelt muszlim körök nyomására a századfordulótól kezdve sorozatosan muszlimokkal váltották fel a zsidó udvari
orvosokat, aminek az lett az eredménye, hogy a 17. század közepén a testületnek már csak egyharmadát tették ki a zsidók (korábban
általában a felét).47
De történtek ennél sokkal cifrább dolgok is. 1600-ban a feldühödött udvari szpáhik megölték a zsidó kirát, azt a hölgyet, aki a hárem
asszonyai (elsősorban az anyaszultánnő) számára szállított ruhákat és más holmikat, s egyúttal közvetítői és ügynöki megbízásokat is
teljesített nekik. Miután a kira volt a legfontosabb kapocs a hárem és a külvilág között, óriási lehetőségek nyíltak meg előtte. A 16.
század vége felé egyre nagyobb mértékben 129avatkozott bele a nagypolitikába, és legfelső kapcsolatait kihasználva családját és hiteleit
juttatta a legzsírosabb adóbérletekhez. Ez rendkívüli módon felingerelte az adó, főleg a dzsizje behajtásában korábban jelentős
megbízásokat elnyerő udvari szpáhikat, akik a zsidó kira által beültetett adóbérlőket tették felelőssé azért is, hogy általában rossz
pénzben fizették ki a zsoldjukat. Elégedetlenségükben fellázadtak, és a kezükre adott kirát egyik fiával együtt darabokra vágták; a másik
csak úgy menekült meg, hogy azon nyomban felvette az iszlám vallást. A szpáhik követelésére a szultán rendeletet hozott arról, hogy a
zsidók ezentúl nem hordhatnak finom és elegáns posztóruhát, piros sapkában kell járniuk, és nem engedhetők az adóbérletek közelébe.
Ezenkívül alapot létesített az oszmán fémpénzek értékének helyreállítására, elkobozta a kira vagyonát, és az udvari zsoldosoknak adta
át a nála talált adódeftereket.48
Bár a kedélyek lecsillapodása után a szultán szükségesnek érezte, hogy nyílt rendeletben álljon ki a zimmiknek (köztük a zsidóknak) járó
jogok mellett,49 az említett események kétségtelenül a zsidók helyzetének megingását jelzik. Ilyen és ehhez hasonló jelenségekre
hivatkozva állítja a kutatók többsége, hogy a 17. századtól a birodalom zsidósága gazdaságilag és kulturálisan fokozatos hanyatlásnak
indult. A zsidók lassanként elvesztették a 15–16. században megszerzett különleges pozícióikat, s azokat részben muszlimok, részben a
birodalom más kisebbségei, elsősorban a görögök és az örmények vették át tőlük.
Az oszmán zsidóság visszaszorulását rendszerint egy külső és több belső okkal magyarázzák. Legfontosabbnak az Oszmán Birodalom
hanyatlását és a keresztény hatalmak gazdasági és politikai behatolását, a birodalom perifériára kerülését tekintik; amilyen mértékben
csökkent az oszmán állam ereje, olyan mértékben szorult vissza a vele szövetséges zsidóság, miután a győztes európaiak természetesen
a keresztény görögöket, örményeket stb. karolták fel és fogadták szolgálatukba. Nagyrészt ennek tudható be, hogy a zsidók egyre
hátrább csúsztak mind a nemzetközi kereskedelemben, mind az iparban, különösen a számukra létfontosságú textiliparban, ahol
nélkülözve a merkantilista állam védelmét, nem bírták a versenyt az európai termékekkel. Ehhez járult, hogy a zsidók lassanként
elvesztették azokat a tulajdonságokat, amelyek a 15–16. században oly kívánatos 130partnerré tették őket az oszmánok szemében:
nyelvtudásuk megcsappant, európai összeköttetéseik megritkultak (idővel elapadt ugyanis a bevándorlás, legalábbis a fejlett
területekről), nyugatról hozott gazdasági, tudományos és technikai ismereteik megkoptak, noha annak idején éppen ebből származott a
legtöbb előnyük. Ugyanakkor a birodalom keresztényei egyre több szállal kapcsolódtak a keresztény világhoz; a tehetősebbek európai
egyetemekre küldték gyermekeiket, akik visszatérve fokozatosan kiszorították a zsidókat a magas állami hivatalokból is (többnyire
közülük kerültek ki a tolmácsok, az orvosok egy része stb.).
Kevesebb figyelmet kapott viszont az a tény, amelyre H. Gerber hívta fel a figyelmet: a zsidókat részben saját szövetségeseik, az
oszmánok ütötték ki a nyeregből:50 A pénzügyi krízis és az állások szűkössége folytán az oszmán katonai-bürokratikus elit és a hadsereg
(janicsárság, egyéb udvari zsoldos alakulatok) tagjai maguk is arra kényszerültek, hogy vállalkozásokba fogjanak, és ekképpen
egészítsék ki megcsappant bevételeiket. Mivel az állam a készpénzhiány enyhítésére jövedelmeinek egyre nagyobb hányadát kezeltette
mukátaában, nyílt is némi tér az új oszmán vállalkozó réteg előtt,51 de nem akkora, hogy kielégíthette volna étvágyát. Elkerülhetetlenné
vált tehát, hogy az „új osztály” támadást indítson a zsidók ellen, és megpróbálja kézbe venni azokat a gazdasági pozíciókat, amelyek
véleménye szerint őt illették meg. Keveset tudunk ennek a „háborúnak” a részleteiről (a kira meggyilkolása nyilvánvalóan ennek volt
egyik csatája), de annyi világos, hogy a 17. század közepére az oszmánok kerültek ki győztesen belőle. A burszai adóbérletekből például,
ahol korábban meghatározó szerepet játszottak, ekkorra már teljesen eltűnnek a zsidó vállalkozók, illetve csak az azokat irányító állami
hivatalnokok vagy katonák alkalmazottaiként találkozunk velük.52
131A zsidók „vereségében” nyilvánvalóan elsőrendű szerepet játszott, hogy a 17. századra elvesztették azokat a gazdag és befolyásos
udvari szószólókat, akik valamelyest megvédhették volna őket a vetélytársakkal szemben. A kutatás mindmáig adós annak feltárásával,
hogy a 17. században miért hiányoznak a szultáni udvarból Jakub, Hamon és Nászi lehetséges utódai, vagy ha éltek is ott kijáró
emberek, miért nem voltak képesek oltalmazni a zsidókat és érdekeiket úgy, ahogy azt elődeik tették. És egyáltalán: mikor és milyen
közvetlen okokból ingott meg az udvari tanácsadók helyzete? Kik állhattak háttérbe szorításuk folyamata mögött, amely a 17. század
elejére befejeződni látszik, és kik keltek védelmükre? Milyen érdekeket képviseltek az egyik, s milyet a másik csoport tagjai? Az
alábbiakban ezekre a kérdésekre keressük a választ egy 1590 körüli udvari frakcióharc és a hátterében kitapintható gazdasági
motívumok felvillantásával.
Elsőként ismerkedjünk meg a főszereplőkkel. Az egyik oldalon találjuk az „Öreg” (Kodzsa) Szinán pasát, aki 1598 áprilisában másodszor
foglalta el a nagyvezíri széket.53 A korabeli közvélemény úgy tekintett rá, mint a birodalom egyik legjobb, legtapasztaltabb katonájára.
Nem alaptalanul, hiszen számos nagy haditett fűződött a nevéhez: Jemen pacifikálása, Goletta és Tunisz elfoglalása, perzsiai hódítások
stb. Az a hír járta róla, hogy a kereszténység esküdt ellensége. Rendkívüli módon szerette a pénzt, ami többször bukását okozta;
nagyvezíri megbízatásai során ellenfelei többnyire harácsolási szenvedélyére hivatkozva bírták rá a szultánt, hogy vonja meg tőle
kegyeit.
Amikor immár másodszor sikerült visszaküzdenie magát e magas polcra, két nagy politikai probléma várt megoldásra. Az egyik: a perzsa
háború lezárása, ami a birodalom anyagi erőinek kimerülése miatt vált halaszthatatlanná. Még javában foglalatoskodott a békemű
létrehozásával (az egyezményt majd csak 1590 márciusában írják alá a perzsákkal), amikor újabb kihívással kellett szembenéznie: a
lengyel trónutódlással, azzal a lehetőséggel, hogy az osztrák Habsburgok szerzik meg ezt a hatalmas és veszélyes országot. Bár 1589
decemberében az oszmánoknak is elfogadható svéd Wasa Zsigmond került ki győztesen a lengyel koronáért folytatott küzdelemből, a
következő két évben a szultáni udvar továbbra is komolyan fontolgatott egy Lengyelország elleni háborút. Az oszmánok főleg két dolog
miatt fenyegetőztek erőszakkal: egyfelől azért, mert a lengyel fennhatóság alatt élő kozákok folyamatosan dúlták az oszmán
területeket, másrészt azért, mert a lengyelek határozottan visszautasították a Porta által követelt óriási adót és az azzal járó vazallusi
viszony elfogadását.54
132A lengyel ügy kétszeresen is kellemetlenül érintette a korszak feltörekvő nagyhatalmát, Angliát. Egy esetleges török–lengyel háború
könnyen veszélybe sodorhatta a számára létfontosságú lengyel gabonaszállításokat. Ezenkívül szívesen vette volna, ha az oszmánok
nem Európában, hanem a Földközi-tengeren újítják fel európai hadviselésüket, és az ő oldalán belépnek a Spanyolországgal küszöbön
álló tengeri háborúba. Az isztambuli angol követek ezért már 1588 előtt közvetítettek az oszmán–lengyel béke, illetve az oszmán
hajóhad felújítása és mielőbbi bevetése érdekében.55 Szinán, bár általában a spanyolok ellenségei közé sorolták, kezdetben igen
keményen lépett fel a lengyelekkel szemben (Uczyanski, az első követ, nem is élte túl az isztambuli tárgyalásokon alkalmazott
„érveket”). Ám hamarosan közeledni kezdett a „mediterrán párthoz”, hozzáfogott a flotta újjáépítéséhez, és engedményeket téve
megpróbált egyezségre jutni a lengyel udvarral (1590–1591). De meglepődve kellett tapasztalnia, hogy most meg a békében valóban
érdekelt lengyelek vonakodnak. Hamarosan ennek okára is rájött: az oszmán udvarból biztatták őket azzal a nyilvánvaló céllal, hogy
zátonyra futtassák a megegyezést. Azt már könnyű volt kinyomoznia, hogy az akciót a háttérből nem más, mint a szultán kegyence és
tanácsadója, a zsidó Dávid Passzi irányítja. Ő a történet másik főszereplője.
Dávid származásáról, arról, hogy miként került a szultáni udvarba, a források csupa hézagos és ellentmondó adatot közölnek.56 Annyi
bizonyosnak látszik, hogy valamelyik nyugat-európai országból érkezett; az európai híradások mellett erre vall egy oszmán
dokumentum is, amelyben „Frenk”-nek nevezik, ami általában a „latinok” (katolikusok): olaszok, franciák, portugálok stb. megjelölésére
szolgált.57 Dávid isztambuli működéséről elsőként 1585-ben adnak hírt egy követi jelentésben, amelyben azt állítják, hogy politikai
helyzetelemzést írt a szultán számára. A következő években némileg megszaporodnak a róla szóló beszámolók, 133s ezekből egy
rendkívül ügyes, minden kétséget kizáróan többszörös ügynök képe bontakozik ki. Dávid nyilvánvalóan élvezte III. Murád feltétlen
bizalmát; a szultán rendszeresen bevonta őt úgy a kül-, mint a belpolitikai kérdések megtárgyalásába és eldöntésébe, és gyakran fordult
hozzá pénzügyi tanácsokért (állítólag tőle származott az az ötlet, hogy a vezető méltóságok közvetett megadóztatásával teremtsék elő a
hajóhad építésének költségeit). Egyes vélemények szerint ő felügyelte az isztambuli pénzverdét is.58
Dávid azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem önálló politikai akciókat is folytatott. Jó kapcsolatokat épített ki az angolokkal, a
velenceiekkel és a spanyolokkal, információkkal látta el e hatalmak isztambuli követeit (a spanyol királyi udvartól rendszeres fizetést
húzott). Mindez nem akadályozta meg abban, hogy elvállalja az utóbbi ellen szervezkedő portugál trónkövetelő, Don Antonio
képviseletét a szultáni udvarban (a fent említett Alvaro Mendezzel éppen azon különbözött össze, hogy ez idáig Alvaro képviselte a
portugált). Noha többirányú működése az európai követek előtt sem maradt titokban, úgy látszik, Passzi el tudta érni, hogy
valamennyien a saját emberüknek tekintsék.
Egyetlen ember volt az oszmán udvar környékén, aki hivatalba lépése óta ellenségesen szemlélte a kegyenc tevékenységét és
hatalmának növekedését: Szinán pasa. Annál is inkább, mert meg volt győződve arról, hogy Dávid vezető szerepet tölt be az ellene
szervezkedő frakcióban. Azt is sejtette (és hamarosan be is bizonyította), hogy ennek a csoportnak a tagjai gyártották azokat a névtelen
beadványokat, amelyekkel le akarták járatni őt és intézkedéseit a szultán előtt. Bár lázasan kereste, egy ideig nem találta azt az ürügyet,
amellyel támadást indíthatott volna Passzi ellen, hiszen első próbálkozásaival megszégyenítő kudarcot vallott. (Az uralkodó állítólag
azzal dobta vissza kifogásait, hogy hozzá hasonló embere sok van, de Dávidhoz mérhető egy sincs.)59 A lengyel ügy aztán tálcán kínálta
neki a várva várt alkalmat. Különféle hírforrásokból rájött, hogy Dávid a lengyel királyi udvarban élő testvére és odaküldött pénze révén
azon dolgozik, hogy az oszmánokat összeugrassza a lengyelekkel, s ezáltal megmentse a spanyolokat és a velenceieket egy újabb
földközi-tengeri háborútól. Ez már megfelelő alapot nyújtott ahhoz, hogy beadványaival bombázni kezdje a szultánt Passzi eltávolítása
érdekében.
Az e tárgyban kelt előterjesztésekben (telhiszekben)60 Szinán olyan hangot ütött meg, ami igencsak idegenül hangzott volna a néhány
évtizeddel korábban élt oszmánok fülének. Ez a hang élesen zsidóellenes volt, s teológiai 134és gyakorlati érvekkel igyekezett bizonyítani,
hogy egy muszlim államban megengedhetetlen a zsidók ilyen mérvű alkalmazása és beemelése a hatalomba. Valamikor 1591 elején,
amikor III. Murád utasította, hogy beszélje meg Dáviddal a hajóhad kérdését, Szinán a következő módon fakadt ki uralkodója ellen: „Mi
szükség van most arra, hogy felfedjük elképzeléseinket és intézkedéseinket egy zsidónak? Isten ments, hogy a boldogságos padisah
ebbe beleegyezzék! A hatalmas Isten nemes szavai szerint […] »az emberek között bizony úgy találod, hogy a zsidók és a pogányok a
legellenségesebbek a hívőkkel szemben« [Korán, 5:82, Simon Róbert fordítása]. Ezen alapul a hitünk. Ha Urunk így parancsolta, a nemes
szavaknak ellentmondva nem tárjuk fel neki a szultánátus ügyeit.”61 Miután felidézte a Korán többi, hasonló szellemű passzusát, Szinán
egy merőben gyakorlati kifogást is megfogalmazott ugyanebben az előterjesztésében: „…méltatlannak tartom, hogy egy ilyen féreg
szavainak méltóztatik hitelt adni, s miközben oly sok tapasztalt hitharcos, idős ember, sejk és hittudós található a szultáni udvarban,
egy más vallású zsidót avat be a szultánátus ügyeibe, főként olyan fontos témában, mint a flottáé. Nem lehetséges-e, hogy ez az
átkozott Velence és Spanyolország barátja? Méltóztatik-e fontolóra venni, hogy folyton a frenkekkel eszik, iszik és tárgyal, s ugyan miből
tudhatnánk, hogy hűséges hozzánk?”
Ahogy a nagyvezír egyre biztosabb lett a dolgában, úgy fokozta a roham erejét. Egyik 1591 első felében kelt beadványában, hivatkozva a
lengyel udvarban tapasztaltakra, így írt a szultánnak: „Lehet-e zsidó az iszlám barátja? A Korán-versek és a hagyomány nem bizonyítják-
e ennek lehetetlenségét? Az iszlám vallásnak és követőinek különösen az akarhat rosszat, aki az iszlám világon kívül nőtt fel és utóbb
jött be országunkba.”62 A lendületbe jött Szinán egyúttal Dávidot próbálta felelőssé tenni a gazdasági bajokért is, mondván, „a legtöbb
újítást, amely a szultánátus becsületének kárt okoz, ennek az átkozottnak a tanácsára és ösztönzésére vezették be.”63
Végül az ellenfrakcióban való részvétel, a lengyel béke akadályozása és a kémkedés elegendő vádnak bizonyult ahhoz, hogy a szultán
fokozatosan kihátráljon védence mögül. Először egy időre kitiltotta a városból, majd Szinán unszolására 1591 július elején beleegyezett a
letartóztatásába, és elrendelte, hogy zárják az ún. Jenihiszár börtönbe. A vérszemet kapott nagyvezír ekkor már egy ideje nyíltan Dávid
életére tört. Egyik ez idő tájt készített jelentésében egyenesen „nagy hitharcot” (gazá-i ekber) követelt ellene, ami vallási
kötelezettségként tüntette volna fel Dávid megölését: „…e szent napokban méltóztassék nagy hitharcba bocsátkozni, és méltóztassék
tüstént 135magas engedélyt adni ennek az átkozottnak a kivégzésére […] Oly mértékben elárulta az iszlám vallást és a szultánátus
becsületét, […] hogy habozás nélkül, azonnal méltóztassék hozzájárulni a megbüntetéséhez. Legyen érte a felelősség az enyém, a
túlvilági jutalom pedig a boldogságos padisahé”.64
Murád szultán azonban nem volt hajlandó feláldozni bizalmasát. Egyébként is roppant kelletlenül lépett fel ellene, és úgy határozott:
elég lesz, ha Rodoszra száműzi és ott őrizet alá helyezteti. Megparancsolta Szinánnak, hogy készíttessen elő egy gályát, majd egyik
legjobb kapitányával a szigetre vitette kedvelt tanácsadóját. Még úton volt a hajó, amikor 1591 július közepén utasítást küldött a rodoszi
bégnek, és meghagyta neki, hogy a várban tartsa fogva Dávidot, akit „bizonyos árulásai” miatt fognak odaszállítani.65
Szinán küzdelme Dávid Passzi ellen természetesen személyek közötti, a szultán kegyéért folytatott harcnak is tekinthető, az ennek
során használt zsidóellenes retorika pedig a nagyvezír egyéni módszereként, ügyes taktikájaként is felfogható. Ám valószínűleg nagyot
tévednénk, ha csupán az oszmán vezető körökben szokásos hatalmi vetélkedést látnánk kettejük párviadalában. Ez már csak azért sem
intézhető el ennyivel, mert feltűnően egybeesett azokkal a zsidóellenes lépésekkel, amelyekről az imént szóltunk. S ha tovább vizsgáljuk
a kérdést, valóban azt találjuk, hogy Szinán nem egyszerűen csak Dávidot próbálta kitúrni a hatalomból, hanem azzal egyidejűleg
megkísérelte kidönteni a zsidók gazdasági hatalmának egyik alappillérét: a bortermelésben és a borkereskedelemben és az annak
adóztatásában élvezett kiváltságaikat is.
Míg az iszlám a muszlimoknak megtiltotta a bor és más, pontosan meghatározott szeszes italok fogyasztását, addig a keresztényeknél
és a zsidóknál elnézte ezt, hiszen az utóbbiak vallása ezen a téren nem írt elő korlátozásokat.66 Miután az oszmán állam a muszlimokat
rendszerint a borral való kereskedéstől (különösen az italméréstől) is eltanácsolta, a termelés és a forgalmazás túlnyomó részét a
keresztények és a zsidók tartották kezükben. Ők (elsősorban a görögök és a zsidók) látták el a rendkívül nagy piaccal rendelkező
fővárost, ahol a tilalmak ellenére nemcsak a zimmik, hanem számos igazhitű (főleg az egykori keresztény foglyokból lett katonák) is a
vevőkörükhöz tartoztak. A görög és a zsidó kereskedők a közeli Thrákiából, Nyugat-Anatóliából és mindenekelőtt az égei-tengeri
szigetekről szerezték be a szőlőt, s maguk állították elő boraikat. Mint H. Dernschwamtól tudjuk, ez úgy történt, hogy a görög és a zsidó
vállalkozók jó pénzért előre árendába vették a termést, majd szüret idején hordókkal felszerelkezve kivonultak 136a szigetekre, és maguk
és embereik szedték le és sajtolták ki a szőlőt. A mustot vagy helyben tárolták, vagy a fővárosba szállították, de mindkét esetben maguk
kezelték és készítették a bort belőle.67
Dernschwam szerint az isztambuli zsidóknál lehetett a legjobb borokat kapni. Nemcsak azért, mert másoknál gondosabban bántak
velük (nem vizezték úgy, mint a görögök), hanem azért is, mert a legkülönbözőbb termőterületek fajtáit kínálták. (A 17. századi Evlia
Cselebi szerint a legkiválóbb európai borok is megtalálhatók voltak készleteikben.) Ahogy a boruk, úgy kereskedelmi pozícióik is egyre
javultak a keresztényekéivel szemben. Az oszmán hatóságok a borforgalomra vámokat vetettek ki, s ezeket rendszerint adóbérletben
szedették be. Az isztambuli mukátaa-rendszer működése és ezen belül a bor adóztatásának formái sajnos ma még feltáratlanok, de úgy
tűnik, a fővárosba behozott bor és egyéb szeszes italok után valamifajta „tizedet” (reszm-i hamr vagy ösr-i hamr) és talán kikötői
illetéket kellett fizetni.68 A bor-mukátaák rendkívül nagy jövedelmet hoztak, ezért nem meglepő, hogy a zsidó vállalkozók 137már a 15.
század második felében monopolizálták őket. Nem változott a helyzet a következő században sem, sőt, a Mendez-Nászi család
beköltözése tovább erősítette a zsidók helyzetét a bor- és a szeszüzletben. Alighogy Násziék Isztambulba érkeztek, rögvest megvették a
hordókészítéshez szükséges fűrészáru behozatalának, majd röviddel ezután a szeszes italokra kivetett adók beszedésének jogát (1556).
A hordófamonopólium az isztambuli hajóépítő műhelyekre is kiterjedt, ami elvben kizárta a csempészet, illetve a vámok alóli kibújás
lehetőségét. Az első alkalommal három évre szóló mukátaa megszerzése azért ment könnyen, mert Násziék a bérleti díj felét előre
kifizették, amire rajtuk kívül valószínűleg kevesen lettek volna képesek.69
Nászi hercegi kinevezése mögött szintén nem nehéz meglátni a gazdasági indítékokat. Az égei-tengeri szigetek kiváló borait ugyanis
nemcsak Isztambulba, hanem a Fekete-tenger vidékére és Lengyelországba is exportálták, s a Naxoszt és a Kükladokat magában foglaló
„hercegség” adóit évi 6000 aranyért szintén Nászi vette bérbe. Ezzel egy csapásra megszerezte az ellenőrzést a velencei kézen lévő Kréta
északra irányuló borkivitele fölött is, mivel az kizárólag a Nászi által ellenőrzött oszmán területeken át juthatott el rendeltetési helyére.
Ebből befolyó évi jövedelmét 15 000 dukátra becsülték. Nászi többek között azért támogatta a Ciprus elfoglalására irányuló terveket,
mert az ottani nagyarányú bortermelés ugyancsak tekintélyes haszonnal kecsegtetett.70
A bortermelésben a 16. század nyolcvanas éveiben újabb lehetőségek nyíltak a pénzüket befektetni kívánó vállalkozók előtt. Ezek
azonban már nem a magánszfére terjeszkedéséből vagy a piac bűvüléséből adódtak, hanem az állami adóztatás változásából. A
központi kincstár a készpénzbevételek növelésének kényszere miatt egyebek között a nem-muszlimok fejadóját, a dzsizjét is
folyamatosan növelte, de sem ez, sem más intézkedések nem tudták megállítani a deficit rohamos növekedését. Amikor Kara Üvejszet,
a birodalom egyik legkiválóbb pénzügyi szakemberét (korábbi budai beglerbéget) 1586 március végén ismét (immár harmadszor)
kinevezték főkincstárnoknak, maga is arra kényszerült, hogy újabb bevételi források után nézzen. Minden valószínűség szerint ekkor
(tehát 1586. március 31. és 1587. március 7. között) találta ki, hogy „bor- és pálinka-váltság” (baha-i hamr ve arak vagy egyszerűen bedel-
i hamr) vagy más forrás szerint „újbor-illeték” (hamr-i hadisz mukátaaszi) címen 15 akcse pótadót vet ki a nem-muszlim alattvalókra.71
Az adó megállapításának 138és lerovásának konkrét módjáról semmit sem tudunk, de annyi bizonyos, hogy behajtását, amely
valamiképpen a termeléshez kapcsolódott, adóbérlet formájában szervezte meg. A fentiek alapján aligha okoz meglepetést, hogy a
szóban forgó mukátaa bérlői többnyire a zsidók közül kerültek ki. Az „újbor-mukátaa” (a továbbiakban nevezzük így) bevezetése és az
adóbehajtók tevékenysége azonban hatalmas feszültségeket keltett, és a szőlőművelésben hamarosan a válság jelei mutatkoztak.
Alighogy elfoglalta a nagyvezíri posztot, Szinán pasa azonnal egy táborba gyűjtötte az elégedetlen parasztokat, timár-birtokosokat és
más érintetteket, és feltételezésem szerint már 1589-ben keresztülvitte az adóbérlet felszámolását. Hogy az állam bevételei ne
csökkenjenek, Szinán egyidejűleg 15 akcséval felemeltette a dzsizje-adó összegét.72 Ez a megoldás egyértelműen arra utal, hogy a
nagyvezír nem kizárólag a „szegény adófizetőkön” kívánt könnyíteni (bár a jövedelemforrás elválasztása a termeléstől ezt a célt is
szolgálta), hanem elsősorban a mukátaára telepedő bérlőket óhajtotta eltávolítani az oszmán pénzügyigazgatásból. Az utóbbiak persze
nem hagyták magukat, és szószólóik révén szinte az első pillanattól kezdve győzködték a szultánt, hogy vonja vissza az intézkedéseket.
Érveikről a tanácstalannak tűnő és ingadozó uralkodó tájékoztatta a nagyvezírt, aki válaszul 1590-ben alapos összefoglalót készített a
„reform” indítékairól és bevezetésének körülményeiről. Mivel Szinán ebben az előterjesztésben az ügy minden lényeges részletére kitér,
érdemes lesz hosszabban idéznünk belőle: „…boldogságos padisahom, ha ebben a mukátaában egy szemernyi megfontolásra érdemes
dolog lett volna, már felséged ősei éltek volna vele, […] vagy legalábbis ezt alkalmazták volna a rendkívüli adók [avariz] helyett. De
tekintsünk el ettől, s lássuk, milyen hasznot hozott. A megbízás 500 juk [50 millió] akcsét irányzott elő; több mint három év telt el, és
mindössze 120 jüköt [12 millió akcsét] adtak át. A ráják pedig éppen csak túlélték, hogy minden kerületben [náhije] egy más vallású
zsidó támadta és zaklatta őket számos szpáhi és janicsár [segítségével]. A zsarnokság és a zsidók által gyakorolt elnyomás miatt
valamennyien felhagytak azzal, hogy tovább dolgozzanak szőlőikben. Ha felséges engedélyével nem szüntetem meg ezt, a ráják mind
otthagyják szőlőiket, és az adóbérlet teljesen tönkremegy. Ezenkívül az összes timár-birtokos, csausz és más államférfi egyöntetűen
panaszkodott rá és számtalanszor tette szóvá a szultáni tanácsban, a kádik pedig nyers hangú jelentéseket küldtek [róla]. Megtárgyaltuk
a dolgot 139a szultáni nevelővel [hodzsa efendi], a kádiaszkerekkel, más előkelőkkel és notabilitásokkal, és [kérésünkre] fetva adatott ki
arról, hogy a nagyúri kincstárnak minden szempontból hasznosabb lesz, ha e [mukátaa] helyett a szent törvény által előírt mértékben, a
ráják és az alattvalók óhaja és beleegyezése szerint, a szent törvény követelményeinek megfelelően minden harácsfizetőre 15 akcséval
többet vetünk ki; [a fetva] azt is kimondta, hogy aki ezt az újítást [ti. az újbor-mukátaát] sugallta, az az istenkáromlásnál és a
tévelygésnél is nagyobb bűnt követett el, aki pedig a felszámolására törekszik, az jutalomban részesül. Mikor ezt a valóságnak
megfelelően jelentettük felséged kengyeléhez, olyan rendelet adatott ki, hogy szűnjön meg [ez az adóbérlet], mondván: »Nem
engedélyezhetek a szent törvénnyel ellentétes újítást.« Az elmúlt egy évben több pénz folyt be és került a kincstárba [a 15 akcsényi
dzsizje-emelésből], mint abból az újításból három év alatt. […]
Boldogságos padisahom, […] a napnál világosabb, hogy ezt az ügyet nem lehet felséged e szolgájának vagy másnak a személyes
indítékaira visszavezetni, mert az újítás megszüntetése a rája hasznára vált. […] Nem mondhatják, hogy hiba volt, hiszen nem a mi
egyéni véleményünk alapján változtattuk meg.
Hogy szavaimat összefoglaljam: a rájákat és az alattvalókat Allah bízta ránk; úgy kell elmennünk és átadnunk őket, ahogy kaptuk, hogy
az utolsó ítéletkor képesek legyünk számot adni […] Az evilági és a túlvilági boldogság feltétele az igazságosság. Aki azt sugallja, hogy
Allah teremtményeit dobjuk martalékul a más vallású zsidóknak, aki ilyen hamis érveket talál ki, az […] nem tartozik azok közé, akik
szívükön viselik boldogságos padisahom földi és túlvilági sorsát; nem kétséges, hogy az efféle ember a vallás és a birodalom
ellensége.”73
Ez a szöveg kísértetiesen egybecseng a fentebb idézett Passzi-ellenes iratok tartalmával. Mindez arra mutat, hogy Szinán pasa nem
csupán az udvari kegyencet, hanem az általa és a többi befolyásos zsidó személyiség (a kira és mások) által támogatott zsidó
adóbérlőket is célba vette, 140s pénzügyi intézkedéseit – legalábbis részben – az ő kiszorításuk érdekében hozta. Hogy valóban erről
lehetett szó, az abból is kiderül, hogy nem sokkal később kezdeményezte és elérte az isztambuli kocsmák bezáratását is, újabb csapást
mérve az e területen működő vállalkozókra.
Igaz, a kocsmák és az erjesztett kölesitalt árusító bozahánék (valamint a 16. század közepe után a kávéházak) elleni fellépést nem ő
szorgalmazta először. A kocsmákat és az azokban folyó léha életet már I. Szelim idejében heves támadások érték,74 ám mégsem ő,
hanem Szülejmán szultán lett az első, aki uralkodásának vége felé betiltotta őket. II. Szelim előbb érvénytelenítette, majd rövidesen
felélesztette atyja intézkedését, és maga is bezáratta az isztambuli csapszékeket.75 Ettől kezdve gyakran éltek bizonytalanságban a
fővárosi italmérők és kereskedők. A kormányzat hol engedélyezte, hol tiltotta működésüket, attól függően, hogy éppen melyik irányzat
kerekedett felül. A hatalom változékony magatartása abból fakadt, hogy többféle érdeket kellett összehangolnia. Miközben a kincstár
óriási bevételekre tett szert az italforgalmazásból, az állam vezetői gyanakvással tekintettek a közösségformáló, s ezáltal politikailag
veszélyesnek ítélt kocsmákra (és persze a kávéházakra). Ezt az álláspontot képviselték a vallásjogászok (ulema) is, akik a
sejhüliszlámmal az élen egyre nagyobb befolyást gyakoroltak az állam politikájára, s akik úgy hitték, a kocsmák és a kávéházak
lezüllesztik a társadalom erkölcseit. Ennek ellenére az elvi megfontolások többnyire háttérbe szorultak az anyagi érdekekkel szemben,
és a korlátozásokat rendszerint rövid idő után feloldották. Ebben az a felismerés is közrejátszott, hogy a tiltások csupán a csempészet
fellendülését és az adóbevételek csökkenését eredményezték.76 A szultánok inkább csak a látszathoz ragaszkodtak akkor, amikor időről
időre felújították azt a Szülejmán kori rendelkezést, amely előírta, hogy a muszlimok egyáltalán nem, a hitetlenek pedig csak titokban
hozhatnak be és árulhatnak egymásnak bort és egyéb szeszesitalt.77
Ha ismerve az előzményeket és tudva azt, hogy III. Murád milyen idegesen reagált minden bevételcsökkenéssel járó intézkedésre, Szinán
mégis hozzányúlt a kocsmákhoz, akkor az csakis azzal magyarázható, hogy a végletekig elszánta magát a zsidó vállalkozók megtörésére.
Egyik felterjesztésében meg is írta, hogy a borforgalmazással és a boradóztatással kapcsolatos különböző lépései összefüggő rendszert
alkotnak, 141s a nála már megszokott ideológiai érvekre hivatkozva kijelentette: amennyire károsnak tartotta az „újbor-mukátaát”,
olyannyira elfogadhatatlannak érzi, hogy a „halálos méreg” (az alkohol) terjesztésére kocsmákat tartsanak fenn a dzsámik és a
mecsetek közelében. Nyilvánvaló célzatosságot árul el az is, hogy míg a nagyvezír a régi Isztambul területén található italméréseket,
melyek számát 500-nál többre becsülte, mindenestől bezáratta, addig a galatai görögök kocsmáit, a partokon épült csapszékeket és a
kávéházakat kivonatta a tiltás hatálya alól. Az intézkedés ilyen módon a zsidó kocsmárosokat és a fővárosi bor-mukátaát bérlő
vállalkozókat érintette a legsúlyosabban.78 Szinán tudatában volt annak, hogy az italmérés és a borbehozatal leállítása tetemes
pénzügyi veszteségeket fog okozni, és ezért nehezen lesz védhető. Előterjesztéseiből ítélve valószínűleg nem is rendelkezett kész
tervekkel a kieső bevételek pótlására, és már az első „ellenlökésekre” kapkodva, bizonytalanul reagált. Nyilvánvalóan abban bízott, hogy
a 15 akcsés „újborilleték” átalakításával aratott siker kitart egy darabig, s ennek árnyékában, az átmeneti veszteségeket is vállalva,
teljessé teheti diadalát a zsidó kegyencek és pénzügyi vállalkozók fölött.
Szinán számításai azonban nem váltak be, győzelme pünkösdi királyságnak bizonyult. 1591. augusztus 2-án leváltották, és a nagyvezíri
székbe ellenfelét, Ferhád pasát ültették. Alig tette ki a lábát, egy Arszlán nevű zsidó azzal a kérelemmel fordult az uralkodóhoz, hogy
engedje szabadon „bűntelen, rosszakaratból száműzött” apját, Dávid Passzit. Augusztus 9-én a szultán utasította a rodoszi béget, hogy
„a nevezettet bocsásd el, és küldd el boldogságos küszöbömhöz”.79 Egy 1591. szeptember 21-i követjelentés arról számol be, hogy Dávid
ismét felbukkant Isztambulban.80 Hamarosan újra megnyíltak a fővárosi kocsmák és csapszékek, helyreállították a borbehozatalhoz
kapcsolódó mukátaákat, a zsidó bérlők pedig megint elfoglalták régi helyeiket.81 Bár az uralkodókon néha erőt vett a lelkifurdalás, és
ilyenkor „kemény” intézkedéseket foganatosítottak a „bűnök anyjának” és „a zavarok okozójának” tekintett bor ellen,82 mindannyiszor
gyorsan visszavonulót fújtak. Nem nélkülözhették a borfogyasztásból 142befolyó hatalmas összegeket, és nem szegülhettek szembe
tartósan a tömegek igényeivel. Ahogy a történetíró Naima egy 1613 augusztusában életbe léptetett tiltás kapcsán bölcsen megjegyezte,
mit sem ért az egész, rövidesen ugyanúgy itták a bort, mint annak előtte, mert „az emberi természeten a romlottság uralkodik”.83
A zsidók pedig átvészelvén a Szinán részéről indított támadást, és túljutván a kira meggyilkolása által okozott megrázkódtatáson,
megpróbálták ott folytatni, ahol korábban abbahagyni kényszerültek. Egy ideig jól is ment minden, a századforduló körül ismét őket
találjuk a legzsírosabb bérletek birtokában.84 Nincs tudomásunk arról, hogy a 17. században bármikor is sok került volna olyan
„antiszemita” érvekkel megtámogatott kirohanásokra, mint amilyeneket Szinán pasa részéről tapasztaltunk. Habár a zsidókat – mint
ahogy más alattvalókat is – időnként érték atrocitások, az Alliance Israélite Universelle-nek nyilván alapos oka volt arra, hogy 1892-ben,
a spanyol zsidók befogadásának 400. évfordulóján, mély háláját fejezze ki Abdülhamid szultánnak azért, hogy egykori hittestvéreik
„menedékre leltek Törökországban. Miközben a világ más részein elnyomták őket, az ön dicső elődeinek földjén olyan védelmet
élveztek, amely sohasem szűnt meg. Ez tette lehetővé nekik, hogy biztonságban éljenek, dolgozzanak és fejlődjenek”.85
Bár sok száz év távolából a szináni próbálkozások múló epizódnak tetszhetnek, valójában nem azok voltak. Hiába térhetett vissza Dávid
a fővárosba és a politikába, többé nem tudta visszaszerezni régi befolyását. Spanyol kapcsolatai miatt 1593-ban és 1594-ben ismételten
letartóztatták, és ezután eltűnik a szemünk elől. Vele együtt leáldozott a zsidó udvari kegyencek kora is. Bukásával elpattant a
legfontosabb láncszem, amely az Oszmán Birodalomban összefogta a legkülönbözőbb zsidó érdekeket. Hosszabb távon e láncszem
kihullása tette lehetővé a vállalkozó kedvű oszmánoknak, hogy – anélkül, hogy bármiféle ideológiai vagy vallási ellenszenv vezette volna
őket – kiszorítsák a zsidókat a gazdaság egyes területeiről. Fontos észrevennünk, hogy Szinán nem egyedül vállalkozott az akcióra,
hanem – mint fentebb idézett beadványa tanúsítja – az 143oszmán elit bizonyos köreit is maga mögött tudhatta. Sőt, joggal
feltételezhető, hogy maga is csupán szószólója volt a zsidók pozícióira áhítozó köröknek. Ebben az összefüggésben nézve a nagyvezír
zsidóellenes retorikája nem mai értelemben vett „antiszemitizmus” volt (ami egyébként manapság is eléggé szabadosan értelmezhető
és használható fogalom),86 hanem azt jelezte, hogy az oszmán elit egy része felmondta a korábbi együttműködést, és partnere
tudomására hozta: nagyobb szeletre tart igényt a gazdaság tortájából. Miután a zsidók eddigi sikerei azon alapultak, hogy az oszmán
vezető réteg egyöntetűen mögöttük állt, a kapcsolatukban bekövetkezett törés, az, hogy az elit egy része szembefordult velük,
elkerülhetetlenül gazdasági hatalmuk csökkenését vonta maga után.
A századforduló után lassanként elhalványult a zsidóellenes fellépések emléke, az ellenséges hangnem megszelídült, a hatalom és a
zsidók viszonya újra szívélyessé vált. Közben az oszmánok (és persze az európaiak) szívósan törtek előre a gazdaságban, és – legalábbis
az adóbérletekben – fokozatosan háttérbe szorították korábbi szövetségeseiket. A 17. század közepén élők valószínűleg nem is tudták
már, hogy mindez csak azért volt lehetséges, mert elődeik, Szinán nagyvezírrel az élen, 1589 és 1591 között megvívták azt a „háborút”,
melyet a fentiekben igyekeztem bemutatni.
 

← AZ OSZMÁN PÉNZRENDSZER 16. SZÁZADI VÁLSÁGÁRÓL

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális
tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak
Sándor.

Rólunk
Kapcsolat
Sajtószoba

ADATBÁZISOK

Arcanum Digitális Tudománytár

Arcanum Kézikönyvtár

Arcanum Térképek

Hungaricana

Összes adatbázis
TECHNOLÓGIÁK

Digitalizálás

Történelmi térképek

Művészi reprodukció

Mesterséges intelligencia

LANGUAGES

Magyar

Română

English

  