James valamilyen módon egy pillanattal korábban megérezte a Sötét Jegy jelenlétét,

semmint újra testet öltött volna. A bűbáj smaragd derengéssel töltötte meg a semmit,
akár a mohával fedett falak egy kút sötét alján. Ez a különös, zöld ragyogás vette körbe,
miközben megszilárdult körülötte a világ, és egy szélfútta dombtetőn találta magát,
egy csontvázszerű halott fa alatt. Lábából minden erő kifutott, és összeesett. Még
sosem hoppanált ilyen távolra, és a szervezete igencsak megsínylette a furcsa utazási
módot. Az arcát száraz fű csiklandozta néhány másodpercig, aztán erőt vett magán,
és feltolta magát négykézlábra. Pánik kerülgette. Nincs idő. Talán már most is késő. Vadul
körülnézett, próbálta felmérni a környezetét.
A hold sápadt, sárgás fénnyel ragyogott az égen, még nem takarták viharfelhők.
James mellett a halott fa ágai úgy tekeregtek mindenfelé, akár egy százujjú, csontos
kéz.
A fa mögött terült el maga a temető. Ősi fejfái rothadt, ferde fogakként meredeztek
elő a földből, a telket egy gyomlepte öntöttvas kerítés vette körbe. A bejáratot egy
dekoratív boltív díszítette. Pontosan a kapu fölött, a közelgő fellegek előterében ott
lebegett a magasban a Sötét Jegy hátborzongató, kísértetszerű koponyája. Állkapcsa
néma sikolyra nyílt, ám hang helyett egy hatalmas szellemkígyó tekergőzött elő belőle,
és vadul villogtatta fogait.
– Ne! – szakadt ki Jamesből egy rekedt kiáltás, de azt is felkapta a szél, és szerte
szórta. Az ősöreg fának támaszkodva nagy nehezen talpra állt, lesietett a
domboldalon, át a komor, boltíves kapun, végig a csorba sírkövek között.
Távoli hangokat sodort felé a szél. Aztán végre a gazdájukat is megpillantotta. Albus
és Petra egy kis emelkedőn álltak, a kerítéstől nem messze, vállukat és fejüket
hátborzongató, zöldes fénybe vonta az égen ragyogó Sötét Jegy. A lábuk előtt nyitott
sír látszott, mellettük frissen kiásott földkupac.
– Állj! – kiáltotta kétségbeesve James. Nyomatékul kinyújtotta feléjük a karját, az
eszébe sem jutott, hogy a markában lévő pálca miatt ez akár támadási szándéknak is
tűnhet távolról. – Mindketten fejezzétek be! Tudom, hogy azt hiszitek, ezt kell
tennetek, de nem kell így lennie! Albus, ne hagyd, hogy így legyen vége!
Albus látta őt, hallotta is, mégsem vett tudomást a bátyjáról. James még ilyen
távolról is pontosan ki tudta venni az öccse arcán ülő komor elhatározást – hetek óta
ezt az arckifejezést viselte, miközben egyedül evett a Mardekár asztalánál, és
szellemként rótta a folyosókat, elmerülve saját sötét gondolataiban. Nem a Chance
Jacksonnal való szakítás volt az oka. James erre csak most döbbent rá. Az öccse
tudatosan próbálta megacélozni magát, és készült erre a napra, amit egyedül kellett
megélnie. Vajon Odin-Vann még Petra előtt beavatta ebbe? Kihasználta Albus
természetéből adódó sötétségét, és kamasz melodrámáját?
Akárhogy is, Albus volt a Zálog, készen rá, hogy bármit feladjon a világ érdekében.
Az árnyékokkal teli kis emelkedőn Albus Petra felé fordult. A lány kezében ott volt
a fiú pálcája. Lassan, tétován becélozta vele őt.
– Tedd meg! – szólt hűvösen Albus. Hangját tova sodorta a szél, de a halálos
nyugalom így is sütött minden szavából.
– Ne! – ordította James teli torokból. Tovább rohant, ám amikor Petra feléje
pillantott, megtorpant. Szemében elszántság csillogott, de tekintetét elködösítette a
vak eltökéltség. James látta rajta, hogy valóban képes lenne megtenni. Figyelmeztetően
felemelte mindkét kezét. – A többiek is jönnek – hallotta saját magát –, és ők nem
vesztegetik az időt beszéddel! Csak másodperceink vannak! – Az öccsére pillantott. –
Albus, ne légy bolond!
– Sajnálom – mormolta Albus. Nem kifejezetten Jameshez beszélt, de Petrához sem.
Szinte olyan volt, mintha a közeli sírokhoz intézte volna a szavait, mintha valamilyen
módon szégyent hozott volna rájuk. Felnézett Petrára, és nagyot bólintott.
– Petra! – kiáltotta vadul James, és ismét rohanni kezdett. Már alig tíz méterre volt
a párostól. A vihar rémisztő sebességgel közeledett, már felfalta a holdat, a temetőre
sötét fellegek még sötétebb árnyéka vetült. Erős szél lobogtatta a füvet, a fák ágai
zörögve sustorogtak. – Kérlek, ne! Ez nem te vagy!
– Igazad van, James – felelte Petra hűvös pillantással. Arcán rideg elhatározás ült,
ahogy a fiú felé fordult. A tekintetével együtt a pálcája hegye is irányt váltott, Albusról
lassan egyenesen James felé fordult, egyértelmű céllal. – Mától fogva egészen más
néven ismernek majd. Már Morgan vagyok. És, mivel eljöttél, bármennyire is
próbáltalak figyelmeztetni, hogy ne gyere, attól tartok, neked kell meghalnod a
céljaimért. A bátor Albus kész lett volna helyettesíteni téged. Az ő vére a te véred, így
hát képes lett volna kielégíteni a dimenzióportál sötét mágiáját. De most… itt vagy. És
én nem tagadhatom meg a sorstól, amit követel. – Arcán könnycsepp gördült le, de a
pillantása nem enyhült, ahogy a kezében lévő pálca is sziklaszilárd maradt. – Annyira
sajnálom, szerelmem.
– Ne! – kiáltott fel Albus, és mindkét kezével előre nyúlt, miközben Petra arca
megvonaglott, és a pálca hegyéből előtört az élénkzöld átok.
James érezte a bűbáj erejét, ahogy keresztül száguldott a temetőn, megvilágította a
fejfákat, sírkövek és fűcsomók tintafekete árnyékával töltve meg az egész helyet. A
gyilkos átok átszelte a kettejük közti teret, és James úgy látta ezt, mintha az idő
megrágott rágógumi lenne, csak nyúlt, nyúlt, egyre hosszabbra. Látta Albus ujjait
Petra csuklóján, látta a könnyek nedvességét a lány arcán, a lebiggyedő száját, a
szorosan lehunyt szemét – képtelen volt odanézni.
És James arra gondolt: semmi gond. Örülök, hogy én lehetek, aki segít Petrának. Még ha
ez a halálomat jelenti is. Még ha téved is, és a halálom nem fogja megnyitni neki a
dimenzióportált, ahogy azt Odin-Vann ígérte neki. Legalább így nem Albusnak kell a Zálognak
lennie. Petra pórbált megmenteni. Azzal mutatta ki a szerelmét, hogy eltolt magától. De mindig
is én voltam, akinek itt kellett lennie vele, a temetőben, nem Albus. Ha a halálom segít neki,
még ha csak egy hazugságon vagy egy hibán alapul is… örömmel állok elébe.
A gyilkos átok becsapódott és szikrákra robbant. James érezte, hogy kőszilánkok
szórják tele a haját és az arcát. Tétován hátra tántorodott a lökéshullámtól, aztán
elesett, de szinte lágyan rogyott egy nagyobb főcsomóra. Aztán, ahogy szeme az
odafent ragyogó Sötét Jegyre meredt, lassan tudatosult benne, hogy nem halt meg, sőt
még csak meg se sebesült. Kótyagos fejjel feltámaszkodott a könyökére, és körülnézett.
Pontosan előtte az egyik sírkő teteje felrobbant, a darabjaival volt tele az egész
környék. A törött kövön még mindig ott játszottak az átok zöld szikrái. Albus
közbelépése elég volt, hogy eltérítse Petra célzását, és a gyilkos átok James mellkasa
helyett a sírkövet találta el.
Egy pillanatig síri csend volt, aztán elszabadult a káosz.
Mindenfelől hangos csattanások hallatszottak, és a temetőt hirtelen betöltötték az
ide hoppanált emberek, amint érkezésük pillanatában azonnal takarásba ugrottak. Fák
mögé rejtőztek, sírkövek és mauzóleumok mögött húzták meg magukat. Hatan voltak,
aztán tízen, végül több mint tucatnyian.
– Fedezékbe! – bömbölte Merlin mély hangon, valahol a halott fa körüli sötétségből.
– Gyilkos átkot használtak!
– Senki ne bajlódjon kábítással – hallatszott egy újabb parancs. Jamesnek az a
szörnyű érzése támadt, hogy az apjára ismert a hangban. – De vigyázzatok, kire
céloztok! Ártatlanok is lehetnek itt!
Egy női hang folytatta.
– Látom őt! Északkeleti sarok! – Bűbájok robbantak mindenfelé, színek
kavalkádjával töltve meg a temetőt.
Albus Petráért nyúlt, de a lány addigra már rohanni kezdett James felé. A fiú
ösztönösen kúszni kezdett hátrafelé rémületében, de a lány futás közben eldobta a
pálcát, oda sem figyelve a körülötte cikázó fénysugarakra. Mikor elérte Jamest, Petra
térdre esett, szinte rávetette magát a fiúra.
– Életben vagy! – sikoltotta, és rémült nyöszörgéssel magához ölelte őt.
– Igen – mondta James erőtlenül. – Sajnálom.
– Nem! – vágta rá a lány, és még szorosabban magához húzta. – Hagytam, hogy
Albus elrántsa a kezem. Nem voltam elég erős, hogy megtegyem, amit kell! Elbuktam!
Minden az én hibám!
James visszaölelt, és érezte, hogy a lány elernyed a karjaiban. Hogy a
megkönnyebbüléstől vagy a teljes reményvesztettségtől, azt nem tudta megítélni. Jelen
körülmények között azon se csodálkozott volna, ha mindkettő egyszerre.
– Odin-Vann hazudott neked… – kezdte volna, de ebben a pillanatban egy
mélynarancs fénysugár telibe talált egy közeli obeliszket, megsemmisítve a teljes alsó
felét. Recsegve megingott, majd dőlni kezdett. James épp csak egy pillanattal korábban
vette észre a fenyegetően közeledő árnyékát, mintsem becsapódott volna. Minden
erejét bevetve félrelökte Petrát, el magától, el az obeliszk alól. A nehéz kőfaragvány a
vállán találta el, és olyan erővel, olyan gyorsan döntötte a földre, hogy még csak nem
is érezte. Súlyos sötétség telepedett rá, de nem az öntudatlanság köde. Az obeliszk
arccal lefelé a földhöz passzírozta, a gyomok és fű közé, felsőtestét a földhöz szegezte
a hideg kő, mintha egy óriás térdelt volna a vállán.
– James! – sikoltotta Petra. Hangja elcsuklott a rémülettől, de valahogy távolinak
tűnt, jelentéktelennek, mintha a szomszédból kihallatszó rádióból érkezett volna.
Mégis, James egy mélyre eltemetett része gyűlölte a gondolatot, hogy ilyen feldúltnak
hallja Petrát. Próbált válaszolni neki, megnyugtatni, hogy jól van, de összepréselt
tüdejéből nem tudott levegőt kierőltetni. Mikor kinyitotta a száját, szavak helyett csak
vér buggyant ki rajta, rézízű, forró ragacsként csorgott le az állán.
Szinte csak mellékesen futott át az agyán, hogy alighanem haldoklik, agyonnyomja
az eldőlt obeliszk.
Aztán, váratlanul, a súly eltűnt. A mellkasa kitágult, levegőért kapott, és
megérkezett a fájdalom. Érezte odabent, ahogy törött bordái egymáshoz súrlódnak, és
a csontszilánkok létfontosságú szerveket szúrnak át és szaggatnak meg.
– Ne! – sikoltotta Petra, ezúttal mély, dühös hangon. Szörnyűséges szélvihar
süvítése hallatszott, majd összetörő edényekre emlékeztető csörömpölés. Végül egy
sor puffanás, durranás, csattanás, és egy távoli sikoly.
– Minerva! – ordított fel valaki.
– Hardcastle elesett! – jelentette zihálva egy nő.
– Vissza! – apja hangjából pánik és kétségbeesés hallatszott.
James érezte, ahogy óvatosan felemelik a földről, összetört testén újabb
fájdalomhullám söpört végig.
Félig öntudatlanságban lebegve mozgást érzékelt maga körül. Nagy, nehéz tárgyak
röpködtek a temetőben, ciklonként körözve, fákat törtek derékba, kiszaggatták
helyéről a kovácsoltvas kerítést. Sírkövek voltak, emlékművek, mauzóleum ajtók és
vaskapuk, ezekből együtt egy félelmetes tornádót képezett Petra bosszúszomjas
akaratereje.
Ahogy lenézett a fiúra, szemében mégis lágyság és megbánás látszott. James csak
most jött rá, hogy Petra őt is ugyanúgy lebegteti mágusnő képességeivel, mint a
sírköveket, de vele gyengéden bánt, mintha a gravitáció per pillanat elfelejtkezett
volna róla, hogy ő is ott van. Azt csak tompán érzékelte, hogy a pólója csurom vér, és
az átázott anyag hidegen tapadt a bőréhez a viharos szélben.
Petra ránézett, szinte már belé nézett. Aztán, egyedi erejével elkezdte gyógyítani.
James bizsergést érzett, aztán felkiáltott, de inkább csak a meglepetéstől, nem a
fájdalom miatt. A bordái a helyükre ugrottak, eleresztve tüdejét törött szorításukból.
A testében lévő repedések elzsibbadtak, aztán a fájdalom helyét lassacskán melegség
vette át. Tétován lélegezni próbált. A mellkasa kitágult, megtelt levegővel, kissé
megszédült.
– Ez ostobaság volt, James – mondta Petra halkan, szeretetteljesen, majd óvatosan
letette a fűre, és odalépett hozzá. A sírkövek tornádója még mindig ott körözött
körülöttük, furcsán szürreálissá téve a helyzetüket. – El tudtam volna kapni a leeső
követ, és megvédtelek volna tőle.
 – Nem gondolkodtam – súgta James, összerándulva kissé, mikor a gravitáció ismét
hatni kezdett rá. – Csak cselekedtem.
– Igen, ez jellemző rád – villantott fel a lány egy halvány mosolyt. Előre nyúlt, és
megérintette James mellkasát. Az még mindig csupa vér volt, teljesen vörösre festette
Petra tenyerét.
James csak most nézte meg alaposabban őt. A lány arca véres volt. Megdöbbentő
volt így látni. Valami, alighanem a kidőlt obeliszk egy szilánkja eltalálta a homlokát és
megvágta azt. Vérpatak szivárgott a haja közül, le az arcán, egész az álláig. A lehulló
kő talán nem lett volna képes végezni vele, de attól még megvághatta. Még elég emberi
volt ahhoz, hogy vérezzen. James előre nyúlt, végigsimított Petra arcán. Ujjai alatt
érezte a meleg nedvességet, igyekezett minél jobban megtisztítani a lány bőrét.
Petra végül elvette kezét James mellkasáról, és lenézett rá. A tenyere ragacsos volt a
fiú vérétől. Fejét továbbra is lehajtva belenézett James szemébe. A tekintetében volt
valami nyugtalanító, számító kifejezés, mintha mondani akarna valamit, de nem mer
megszólalni.
Blúzának hajtókájánál megcsillant egy tárgy. James oda pillantott, és azonnal
felismerte Petra apjának a brossát. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amelyik négy
éve az óceánba esett.
Végül Petra nem szólt egy szót sem, csak felnézett, majd a véres tenyerét magasba
emelve a közelgő vihar felé fordult.
– Claudicatis in æternum mortiferum! – A hangja egyszerre volt szörnyű, a
mennydörgést túlharsogó, és tiszta, akár a madárcsicsergés.
Villám hasított keresztül az égbolton. Átdöfte a Sötét Jegyet, ami ettől felizzott, aztán
a földbe csapott, pontosan Petra előtt. A villámcsapás lökéshulláma hátra taszította
Jamest, vissza a füves, gyomos bozótba. A villám azonban nem szívódott fel a
lecsapást követően, mint normál esetben. Ehelyett ott függött ég és föld között,
energiától sercegve világította be a temetőt.
– Petra! – kiáltott fel James, de a hangját szó szerint túlharsogta a villám recsegő
hangja.
A lány nem hallotta, vagy úgy döntött, hogy nem fogja meghallani. Mindenesetre
hátranézett. A vakító, izzó ragyogás előtt nem látszottak a vonásai. Haját viharos szél
tépte, arca elé sodorta a tincseket, ahogy még egyszer, utoljára ránézett Jamesre.
Mosolyogni próbált. Szomorú, szánni való kísérlet volt. Szemében megbánás könnyei
csillogtak.
Aztán mély levegőt vett, határozott mozdulattal, felszegett állal visszafordult a
mágikus portál felé, és besétált a ragyogó fénybe. Ahogy eltűnt, a villám alkotta portál
vakítón felragyogott, majd hurrikán erejű szél kíséretében kirobbant.
A lökéshullám újra ledöntötte lábáról Jamest. Körülötte a sírkövek és a kovácsoltvas
kerítésdarabok csörögve-zörögve a földre hullottak.
– Ne – mondta James. Ezúttal nem kiáltott, csak suttogásra futotta tőle. A sercegve
izzó, megdermedt villámra meredt, a mágikus portálra, ami most üresen ragyogott.
Nem tűnt el Petrával együtt, azonban a Sötét Jegy igen.
James talpra ugrott, és rohanni kezdett a villám felé, hogy kövesse Petrát, de hirtelen
egy kéz ragadta meg a vállát. Nem látta, ki az, és nem is érdekelte. Kitépte magát az
ujjak közül, szemét továbbra sem vette le a fényes portálról.
 – James! – kiáltott fel egy hang. Egy vasmarok ismét elkapta, és hátra rántotta. James
küzdeni próbált, igyekezett újra kiszabadulni.
Újabb kezek kapták el, majd gyűrték le.
– Ha a megfelelő talizmánok nélkül lépsz be a portálba – magyarázta üvöltve a hang
–, azonnal szörnyethalsz! Ne küzdj már ellenünk, te idióta!
James végül pislogva oda nézett, mintha csak transzból ébredt volna. Az öccsével,
Albusszal nézett farkasszemet.
– Elment – mondta másvalaki, egy női hang. James kábán pillantott rá, és meglátta,
hogy Rose szorongatja a vállát. Mellette ott volt Ralph is. Scorpius és Zane Albus
oldalán álltak, döbbenettől tágra nyílt szemmel.
– Mi történt? – kérdezte James kábultan. Valahogy volt egy olyan érzése, hogy a
dolgok még annál is rosszabbul állnak, mint azt sejtette.
Ralph nagyot nyelt.
– Mikor megtudtuk, hová ment mindenki, követtük őket. Rose Zane-nel
társhoppanált. Épp csak megérkeztünk a temetőbe, mikor elkezdtek záporozni az
átkok. A többiek visszavonultak… – mondta, majd megrázta a fejét. – Aztán…
mindenki…
– Eltűntek – bukott ki Zane száján, szinte magát is meglepve. – A repülő sírkövek
eleve kiszedtek párat közülük. Valószínűleg csak kiütötte őket… talán…
– Apa!? – fordult Albushoz James. Az öccse csak a fejét rázta.
– Nem tudom. Mikor megsérültél, Petra bekattant. Az egész hely a feje tetejére
fordult. Aztán, mikor megidézte a portált, valamiféle… erő söpört végig az egész
vidéken, minden irányba. Épp csak a kerítésen belül voltunk, ott rejtőzködtünk. De a
temetőn kívül mindenki csak úgy… felszívódott!
– Szó szerint füstté váltak – nyögte Rose rémült nyöszörgéssel.
– Csak védekezett – nézett végig rajtuk James. – Nem tudta, mit csinál!
Scorpius merev arckifejezéssel állta James tekintetét.
– Szerintem nem Morganstern műve volt – szólt mély, komoly hangon. – És
szerintem nem is maradt abba a támadók eltűnése után.
Jamesen fagyos hullámként söpört végig a Scorpius szavai mögött megbúvó
felismerés.
– Nem Petra ereje okozta – súgta, és újra a vibráló, sercegő villámra meredt. –
Inkább… egy végső lökéshullám lehetett. Innen indult, abban a pillanatban, ahogy
megnyitotta az átjárót. Ez volt az utolsó szeg a világunk koporsójában.
– De hát… ez azt jelenti… – hebegte Rose remegő hangon –, hogy a lökéshullám
tovább terjed, és magába nyel mindent és mindenkit… az egész világon!
– Az egész univerzumban – javította ki Zane komoran, és a sötét égen kihunyó
csillagokra pillantott.
A vihar még mindig tombolt, a mennydörgés egyre közelebbről hallatszott. Viszont
a temetőn kívül lassan mindent elnyelt a sötétség, mintha fekete bársonyt terítettek
volna a tájra.
– Petra terve nem működött – fakadt ki rémülten Rose.
– Sosem működött volna – vágta rá Ralph dühösen.
Albus megrázta a fejét.
 – De kellett volna neki! – A félelemtől és a frusztrációtól a hangja jóval magasabb
volt, mint általában. – Nála volt minden elem! Nem gondoltam volna, hogy működhet
anélkül, hogy én vagy James meghalnánk, de úgy látszik, elég volt a vére!
– Miféle elemek? – villant meg Scorpius szeme. Esni kezdett, a kövér cseppek halkan
kopácsoltak a felbolygatott sírokon. A füvet szél borzolta, a kerítésen túl már abszolút
semmi nem látszott. A villám alkotta portál fénye percről percre egyre apadt.
– A három talizmán! – próbálta túlkiabálni Albus az egyre viharosabb szelet. – Odin-
Vann tett róla, hogy én és Petra mindegyiket jól az eszünkbe véssük! Egyszer van a
generációk pecsétje, aztán a kulcs, egy másik világból, és végül a legkedvesebb vére!
Ide jöttünk, kiástuk Petra nagyanyjának a sírját, és elvettünk egy tincset a hajából. Az
volt az elmúlt generáció pecsétje. Nála volt a bross Morgan eredeti dimenziójából, a
kulcs egy másik világból. És aztán… meg kellett volna ölnie engem.
Rose falfehérré sápadt.
– Hajlandó lettél volna meghalni a portál megnyitásáért!?
Zane meghökkent.
– Te voltál neki a legkedvesebb?
Albus tehetetlenül leült az egyik törött sírkőre.
– James az, akit szeret, habár el nem tudom képzelni, miért. Nem tudta rávenni
magát, hogy megölje őt, így én önként jelentkeztem. Segítséget kért tőlem. Odin-Vann
pár hete mondta el, mit is jelent ez konkrétan. Az ő kedvéért nem tettem volna meg.
De Petráért…
– Odin-Vann már tudta, hogy eleve ez lesz a terv – bólintott Zane komoran. – Már
jóval az Archívum lerombolása előtt, mielőtt beadta volna Petrának, hogy van egy
utolsó lehetőség.
– Én is jó lettem volna az utolsó talizmánnak – vont vállat Albus –, hiszen James és
én egy vérből származunk. Szóval, igen, hajlandó lettem volna meghalni ezen a
világon, Petráért, de nem örökre, vagy ilyesmi. Nem vagyok mártír. Petra szerint, ha
sikerrel jár, ez az egész kicserélődik egy alternatív sorsra. Ezek közül semmi sem fog
megtörténni. A másik végzetben élnék, és valószínűleg sosem emlékeznék erre a
verzióra.
– Szóval, amikor a vérem a kezére került – morfondírozott James félhangosan –,
Petra tudta, hogy talán az is elég lesz a dimenziókapuhoz. Elvégre, ha nem gyógyít
meg, valószínűleg már halott lennék. Kimondta a ráolvasást, és működött.
Zane halkat füttyentett.
– Egyszeri út a túloldalra…
– De egyáltalán miért kell ennek megtörténnie!? – kiáltotta Rose elkínzott arccal. –
A szüleink! Az egész világ! Minden semmivé lesz! Bármilyen portált nyitott is meg
Petra, nem változtatott semmin! Miért vette rá erre!?
– Odin-Vann-nak minden szava hazugság volt! – fakadt ki James hirtelen támadt
dühvel. – Csak le akarta foglalni Petrát, amíg ő és Judith a háta mögött a saját tervének
megvalósításán dolgozott. Valószínűleg sikerült rávennie, hogy átsétáljon egy
semmibe vezető kapun!
– Nem – vágta rá váratlanul Ralph komolyan. Szeme kimeredt, ahogy alaposan
végiggondolt mindent, mielőtt az egyre terjedő sötétben megragadta James karját. –
Nem! Nem hazudott mindenről! Legalábbis… egyvalamiről biztosan nem!
 – De hát… – pislogott James a barátjára. – Te mondtad… nem lehet megbízni
semmiben, amit Odin-Vann mond. Igazad volt. Egész idő alatt hazudott és elárult
minket.
Ralph lassan megcsóválta a fejét; még mindig elmerült a gondolataiban.
– Van egyvalami, amiről nem hazudott. Mert el sem akarta mondani! Csak
kicsúszott a száján. Aztán gyorsan próbálta is elkenni a dolgot. Nem emlékszel? –
James szemébe nézett.
Albus sürgetőn legyintett.
– Bökd már ki, Dolohov!
– Rose – pillantott a lányra Ralph. – Tegnap, mikor a Gertrude-on mind együtt
voltunk, megkérdezted Odin-Vannt, hová mehetne Petra, hogy teljesítse a feladatát,
ahol a végzet még érvényes, ahol Petra döntései még számítanak. Emlékszel, mit
válaszolt?
Rose homlokráncolva próbálta összeszedni a gondolatait, végül mégsem ő felelt.
– A múltba – mondta James halkan, ahogy összeállt benne a kép. – Már emlékszem.
Kicsúszott a száján, de aztán azzal próbált terelni, hogy úgy értette, egy olyan helyre,
ami a múltban fontos volt Petrának. De ezzel tényleg csak terelni próbált. Mert épp ez
volt a tervük, Judith és ő a múltba akarnak menni…!
Ralph komoly arckifejezéssel bólintott.
– Sosem az volt a cél, hogy Petra kaput nyisson Morgan dimenziójába. Arra akarta
használni Petrát, hogy nyisson egy portált egy másik időbe. Mágusnőként egyedül
neki van erre elég hatalma! Bármire is készül Odin-Vann és Judith, bármilyen új
világot akarnak is megteremteni, még azelőtt kell megtenniük, hogy a végzet gajra
ment volna. Mikor még számítottak a döntések!
– Mielőtt ez az egész megtörtént volna – tette hozzá Rose erőtlenül.
– Utána kell mennünk! – kiáltott fel James, és ismét az egyre fakuló villám portál
felé indult.
– Nem lehet! – kapta el Albus megint a bátyja karját. – Már mondtam! Bárki, aki a
három talizmán nélkül lép át a portálon, azonnal meghal! Ez fekete mágia! Fizetséget
követel!
– Tessék – lépett oda Scorpius, és James markába nyomott valamit.
James a tenyerén heverő régi, fekete szemüvegre meredt. Nehéz volt, a lencséket
vastag porréteg fedte. Felnézett Scorpiusra. A szőke fiú vállat vont, és felmutatta a
pálcáját.
– Invito koporsó – szólt kurtán. – Már láttam, hova fog kifutni ez az egész, úgyhogy
gyorsan elszaladtam a nagyszüleid sírjához. Kicsit arrébb voltak, a sarokban, ahol azok
ketten ácsorogtak korábban – intett állával Albus felé. – Ez a halott nagyapád
szemüvege. Bár kétlem, hogy te jobban látnál tőle.
Ralph Scorpiusról Rose-ra pillantott.
– Mi volt a másik két talizmán? Egy ereklye egy másik dimenzióból? Hol találunk
most olyat?
– Szent szalamandra…! – kiáltott fel Zane, és csillogó szemekkel végignézett
Ralphon, majd Jamesen is. – Sosem volt alkalmam visszavinni a művésztoronyban
lévő múzeumba, mióta ősszel kölcsönvettük! Azóta mindig nálam van, mert féltem
csak úgy otthon hagyni, de túlságosan lusta voltam megszabadulni tőle! – Belekotort
a farmerja farzsebébe, és egy nagy, ezüstöt tárgyat húzott elő onnan. James még a
száját is eltátotta.
– Az unikornis patkója! – álmélkodott. – Egész idő alatt ott volt a zsebedben?
– Ahonnan én jövök, a patkó szerencsét hoz! – vont vállat Zane, és előre nyújtotta a
mágikus lópatkót. – És, ez egyszer, hasznunkra vált a halogatás, nem?!
James gyorsan a zsebébe dugta a nagyapja szemüvegét, és átvette Zane-től az
ezüstösen csillogó tárgyat. Tapintásra hideg volt, és jóval nehezebb, mint arra
emlékezett.
A kezében lévő patkóra meredt, aztán felnézett.
– És mi lesz a legkedvesebb vérével?
Rose elkapta James jobb kezét, és felemelte. A fiú ujjai között még mindig vöröslött
a bőr az elmaszatolt, száradófélben lévő vértől.
– Petra vére! – magyarázta a lány tágra nyílt szemmel. – Megérintetted a vérző arcát!
Láttam a rejtekhelyünkről, épp mielőtt átlépett volna a portálon.
James Petra vérére meredt, a tenyerén. Ahol még nem száradt meg, és vált
rozsdavörössé, ott még mindig élénkpirosan csillogott. Az esőcseppek a rászáradt
részeket is újra megnedvesítették.
– Nálad van mindhárom talizmán! – kiabálta túl Albus az egyre fokozódó égdörgést.
James a szemébe nézett. – Egyedül te követheted Petrát!
– Menj, James! – tolta előrébb a barátját Zane. – Állítsd meg őket! Ne hagyd őket
nyerni!
– Mentsd meg Petrát! – tette hozzá Rose.
– Mindenkit ments meg! – egészítette ki Scorpius.
Ralph James vállára tette a kezét.
– Képes vagy rá, haver. Ez a te harcod.
James erőtlenül biccentett.
– Épp, ahogy a driád is mondta.
A villámportál felé fordult. Az még mindig sercegve, vibrálva kapcsolta össze eget
és a földet – legalábbis azt, ami a földből megmaradt. Azonban egyre halványult, most
már a szemük láttára vesztett a fényéből; a világgal – az ismert univerzummal – együtt
a kapu is a végét járta. Az egyetlen, amire nem hatott a pusztulás, az a felettük tomboló
vihar volt. A szél most már szinte elviselhetetlen erővel fújt, az esőcseppek szúró
fájdalmat okoztak, ha bőrt értek. James reszketegen nagy levegőt vett. Zsebében a
halott nagyapja szemüvegével, baljában az unikornis ezüst patkójával, jobbján pedig
Petra vérével előre lépett.
A portál fénye sokat vesztett erejéből, mégis vakító maradt. Elátkozott fénye
betöltötte a látóterét, elfedte a körülöttük ólálkodó, végtelen, éhes sötétséget.
Egy újabb lépés. A villám elektromosságától minden szőrszál vigyázzba vágta
magát a testén, csiklandós érzés játszott a teljes bőrfelületén. Behunyta a szemét.
Aztán a portál hirtelen elnyelte. A következő lépéssel kilépett a világból, ki az
időből, az örökkévalóságba.