– Csak álom volt, James. Ez tuti.

– Rose bosszúsan talpalt a letaposott hóban, úton

az üvegházak felé. A cipőjük már rég beázott, a szemüket pedig alig tudták kinyitni a
hóról visszatükröződő vakító téli napfény miatt. Az egész birtok fehér volt, itt-ott
már felütötték fejüket az első latyakos foltok, a hótakaró készen állt teljesen elolvadni
a tavasz első leheletére.
– Nem álom volt – erősködött James, aki igyekezett visszafogni a hangját az erős
széllökések ellenére. – Te is tudod, hogy képes vagyok Petrához utazni, mikor
alszom. Már meséltem neked a kapcsolatról, ami azóta van kettőnk között, mikor
megmentettem Petrát a Gwyndemere fedélzetén. Te is láttad, a saját szemeddel!
Komolyan, tegnap éjjel meglátogattam Petrát. Ugyanolyan valóságos volt, mint te
meg én. Éreztem az illatát. Meg tudtam… öhm, érinteni.
– Csak mert képes vagy hozzá utazni álmodban, az még nem jelenti azt, hogy
minden egyes alkalommal meg is történik. Te magad mondtad, hogy a nagyszülei
pavilonjánál voltatok. A Héják és az Aurorok folyamatosan szemmel tartják azt a
farmot a Leleplezés Éjszakája óta, hátha felbukkan ott Petra. A nagylábujját sem
teheti be oda anélkül, hogy azonnal körbe ne vennék.
– Nem figyeltél – vágta rá James csüggedten. – Nem a mostani pavilonban
voltunk. Valamiféle időhurokban ragadt, évtizedekkel korábbról, mikor mi még meg
sem születtünk.
– Hát persze – biccentett Rose. – Ilyen dolgok határozottan nem történnek
álmokban.
– Rose, kapcsolatban áll Allal! És a Vérvonalból nyer erőt és támogatást! Bármi
maradt is Voldemortból, beszél Petrához. Ő pedig meghallgatja. És felhasználja a
hatalmát!

1
 – Nézd, James – mondta Rose kurtán, miközben betrappoltak az üvegház
árnyékába. A napfény vakító szikrákat szórva tört meg az üvegfalakon. –
Fantasztikus, hogy van ez a kozmikus kapcsolat közted és Petra között. Komolyan.
És, őszinte leszek, emiatt haláli irigy vagyok rátok. Olyan átkozottul, tragikusan
romantikus, hogy el se tudom mondani. Még rosszabb, hogy az egész egy olyan
érzelmileg visszamaradott, éretlen pasasra van pazarolva, aki…
– Rose – vágott közbe James. – Megcsókoltam.
Rose megtorpant, még meg is csúszott kicsit. Tágra nyílt szemekkel hátra fordult,
és összeszorított szájjal azt suttogta:
– Nem igaz!
– Hát, igazából tényleg nem. Ő csókolt meg engem. – Az éles délutáni napfénytől
hunyorogva nagyot sóhajtott. – Abszolút nem számítottam rá. Annyira… – Megrázta
a fejét, nem bírta szavakba önteni az emléket.
– De te vissza csókoltál – szögezte le Rose.
– Persze. Aztán, csak úgy, átöleltem egy darabig. Vagy… lehet, hogy az volt előbb.
Őszintén szólva az egész élmény akkora volt, hogy nehéz visszaemlékezni. – Az
unokatestvérére kapta a pillantását. – De ez nem azt jelenti, hogy álom lett volna.
– Nem – felelte Rose szinte olvadozva. – Ez az első dolog, ami meggyőzött, hogy
amit mondtál, igaz.
Lassan tovább indultak az üvegházak bejárata felé.
– Miért is? – kérdezte James kissé lecsillapodva, ám gyanakvó hangon.
– Egyszerű – mondta Rose leereszkedő hangnemben. – Évek óta oda meg vissza
vagy Petráért. Álmodtál már arról valaha, hogy csókolóztok?
James határozottan megrázta a fejét.
– Sosem.
– Hát persze, hogy nem – bólintott Rose. Most, hogy beértek az üvegház melegébe,
és a diákok zsivajába, lehalkította hangját. – Az álmok néha játszanak velünk,
teljesítik a kívánságainkat, de nem szoktak olyannal kecsegtetni, amire a szívünk
mélyén a legjobban vágyunk. Ha megtennék, minden alkalommal összetörne a
szívünk, mikor fel kell ébredni.
James tétován biccentett. Elmentek egy sor összehajtható szék mellett. A
cserepekkel teli asztal mögött Hagrid magában dudorászva sürgött-forgott.
– De még így is marad egy rakás megválaszolatlan kérdés – suttogta Rose, miután
helyet foglaltak az első sorban. – Például, mi lesz Izzyvel, mikor Petra örökre itt
hagyja ezt a dimenziót? És különben is, miért akarja Voldemort utolsó lélekfoszlánya
segíteni a távozást? És, ami talán a legfontosabb, mi köze ehhez az egésznek Judith-
hoz?
– Én… – kezdte volna James, aztán elhallgatott, és gondolatban bokán rúgta
magát. – Judith nem került szóba.
Rose sokatmondó pillantással Jamesre meredt.
– Nem mondtad el neki, hogy Judith megkörnyékezett Millie-éknél, és
figyelmeztetett, hogy maradj távol Petrától? – James egyedül Rose-nak mesélt az
esetről, mivel úgy tűnt, csak ő érti meg, mekkora fenyegetés a Tó Úrnője. A többiek,
ha ismerték is Judith-ot egyáltalán, azt hitték, a mágusnő két éve, a Morrigan-hálós
felfordulás alatt elpusztult.

2
 – Nem igazán tudtam koncentrálni – súgta vissza James védekezőn. – Először
egyszer csak a pavilonban kötöttem ki, aztán kiderült, hogy Petra hónapok óta
kapcsolatban áll Allal. Meg aztán ott volt a csók…
– James – nyögte Rose reményt vesztve. – Zane Walkernek igaza van. Tényleg
annyi eszed van, mint egy mosogatószivacsnak. Lehetőséged támadt feltenni a lehető
legfontosabb kérdést, erre te elfelejtkeztél róla!
James homlokráncolva pislogott a lányra.
– Zane ilyet mondott?
– Nem kifejezetten ezekkel a szavakkal, de most őszintén. Amíg én fel nem
bukkantam, a csapatotok józan eszének nagy része az ő fejében volt. Gondolj bele: az
egyetlen ok, amiért Judith távol akar tartani Petrától, mert tudja, hogy te nem akarod,
hogy sikerrel járjon. Ergo Judith pontosan ezt szeretné. És, a jelek szerint, Voldemort
lelkének szelleme is, ami Petra vérében van, különben nem osztogatná olyan lelkesen
az erőt és iránymutatást. Tehát, világos, mi a nagy kérdés: miért akarja a világ két
leggonoszabb lénye, hogy Petra sikerrel járjon a küldetésében?
James megrázta a fejét, és hátradőlt a székén.
– Nem hinném, hogy erről van szó. Petra szerint az, hogy elfogadja a Karmazsin
Fonál szerepét a másik világban, itt mindent helyrebillent. Kell lennie valami más
okának, amiért Judith távol akar tartani tőle.
– És egy másik ok, amiért a Petra fejében lévő Voldemort akarja? – csóválta a fejét
Rose. – Újra ugyanazt a hibát követed el, mint máskor is, James.
James a lányra meredt.
– És mi lenne az, ha ennyire okos vagy?
– Olyan emberekben bízol meg, akik nem érdemelték azt ki! – sziszegte Rose.
– Mint például Petra – bólintott James, mintha csak bebizonyosodott volna egy
gyanúja. – Nézd, te nem ismered őt úgy, mint én. Senki sem ismeri.
– Petra nem rossz ember – szögezte le Rose szikrázó szemekkel. – De ez nem azt
jelenti, hogy mindig igaza van, James. Néha ő is tévedhet, mint te és én is. Ami ennél
is rosszabb, fogékony a manipulációra.
James erre nem válaszolt. Nem mintha Rose szavai feldühítették volna, csak
belátta, hogy ebből a szemszögből sosem vizsgálta a témát.
Hagrid mély dörmögése végigvisszhangzott az üvegházon, berekesztve minden
további szóváltást.
– Mindenki üljön le valahová. Rengeteg dolgunk van mára, úgyhogy készítsetek
elő pennát és pergament.
Meglepett sutyorgás söpört végig a diákokon, aztán csak táskák surrogását és
papírzörgést lehetett hallani. Asztalok híján a diákok a térdükön egyensúlyozták az
alátétként szolgáló könyveiket.
– Hagrid professzor – tette fel tétován a kezét Trenton Bloch. – Általában nem kell
jegyzetelnünk ezen az órán. Ez azt jelenti, hogy a mai anyag benne lesz a vizsgában?
– Szeretnéd tudni, mi? – felelte Hagrid hamiskásan csillogó fekete
bogárszemekkel. Aztán hirtelen észbe kapott, és kihúzta magát. – Mármint… ööö…
természetes, hogy tudni szeretné. Szóval, igen. Persze, hogy lesz vizsga. Elvégre ez
egy óra, nem?
Trenton kérdésén felbátorodva Ashley Doone is megszólalt.

3
 – Csak mert még sosem volt vizsga ezen az órán, tanár úr. Mármint elméleti teszt.
Már nem is szoktam tintát és papírt hozni az órára.
– Igen – kontrázott Nolan Beetlebrick is, és bátorításért végignézett az osztályon. –
És hogyhogy hirtelen áttették az órát a pajtából az üvegházba? Itt nincsenek is
mágikus lények. Csak növények.
Hagrid csitítóan feltette mindkét kezét, hogy megelőzze az osztályban elharapózó
duruzsolást.
– A pajta további értesítésig nem használható. Ez ellen nem lehet mit tenni. A
pajtát… ööö… kitakarítják. Már megint. Most mindenféle veszélyes bájitallal és
elixírrel. Nagyon hatásos szerek, egyenesen Heretofore professzor laboratóriumából,
szóval senki sem léphet be oda, hacsak nem akartok egy harmadik fület és bicegóc
farkat.
James érezte, hogy Rose kérdőn feléje fordul. Szeme sarkából a lányra pillantott, és
felvonta a vállát.
– Bizony ám! – melegedett bele a témába Hagrid. – Mint tudjátok, a legnagyobb és
legveszélyesebb bestiáimat el kellett szállíttatnom, ha esetleg újabb muglik
tévednének a birtokra. Persze, nevetséges ez az egész, de hát a rendelet az rendelet,
és az utasítás egyenesen a Mágiaügyi Minisztertől jött. Szóval nem is igazán lenne
értelme ott tartani az órákat, legalábbis amíg marad ez az állapot. Így van. – Bólintott,
csak úgy magának, arcán szemmel látható elégedettség ült. – Ezért aztán megkértem
Longbottom professzort, hadd használjuk az északi üvegházat a tanév hátralévő
részében, és ő nagylelkűen beleegyezett. Naszóval. A mai óra anyaga az
Ambermuggin, egy hangutánzó, pingvinszerű lény, ami csupán a Déli Sark egyetlen,
mindmáig felderítetlen barlangjában honos. Más utánzó madaraktól, például a
papagájoktól eltérően az Ambermuggin csak és kizárólag káromkodásokat és trágár
kifejezéseket ismétel, ezért kevés helyen tűrik meg őket, még a mágikus állatkertek
közül is nagyon kevés hajlandó bemutatni ezt a fajt…
Egy órával később a csoport tagjai táskáikba gyűrték pergamenjeiket, melyeken
legalább annyi helyet foglaltak az Ambermuggin legkedveltebb vulgaritásai, mint
fajának tulajdonságai, és egymás közt beszélgetve elindultak kifelé az üvegházból,
egyenesen a kastély irányába, ahol minden bizonnyal már javában az ebédhez
készülődtek. Jamesék azonban az ajtó mellett félrehúzódtak, és Hagridot figyelték,
aki most újra az asztal körül sürgölődött, s hozzá egy kicsit túlságosan is hangosan
dudorászott. Végül magára kanyarította hatalmas szőrmekabátját, megkerülte az
asztalt, és ő is a kijárat felé indult.
– Hát ti meg mit álltok itt? – szólt rájuk kissé nyersen. – Ha jól tudom, márpedig jól
tudom, neked fél órán belül jelenésed van Votary professzornál rúnatanon.
Rose csípőre tette a kezét.
– Már megint „kitakarítod a pajtát”, Hagrid? Komolyan?
– Ezt meg se hallottam – felelte a félóriás türelmetlenül, s közben úgy legyezett
karjaival a feje körül, mintha egy kimondottan pimasz doxiraj kerülgetné.
Átfurakodott a két gyerek között az ajtóhoz. – Törődjetek a magatok dolgával, és
maradjatok távol a pajtától. Veszélyes.
Jamesszel és Rose-zal a sarkában kicsörtetett a hidegbe. James meglepetésére
Ralph odakint várakozott, hátát az üvegház egyik sarkának vetve.

4
 – Mi van a pajtában, Hagrid? – kérdezte, majd ahogy Hagrid a friss havon
átgázolva megindult a kunyhója irányába, ellökte magát a faltól.
– Üres karámok és bájitalgőz – szólt hátra Hagrid a válla fölött. – Nem is sejtitek,
milyen nehéz lepucolni több évtizednyi hippogriff trágyát. Induljatok ebédelni, és
egy szót se többet!
– Ami azt illeti – ellenkezett Ralph –, szerintem nagyon is jól tudjuk, milyen nehéz
kisuvickolni a pajtát, tekintve, hogy az ünnepek előtt Friccsel pontosan azt tettük.
– Persze – horkantott fel a vadőr. – Amit Argus Frics tisztának hív, és amit én
annak nevezek, az két különböző dolog.
James megkönnyebbült, ám egyben bosszantotta is, mikor Ralph csatlakozott
hozzájuk. Még mindig nem bocsátotta meg neki, hogy a szakításról fecsegett Millie-
nek, és őszintén megdöbbentette Ralph és Odin-Vann professzor párbaja, de
valahogy nem érezte helyesnek, hogy Ralph nincs az oldalán. Per pillanat úgy
döntött, elfeledkezik minden másról.
Hagrid sarkában loholva James új érvvel próbálkozott.
– Tudod, Ralph iskolaelső. Ő biztos hallotta volna, ha karantén alá akarják vonni a
pajtát. Vagy nem? – vetett egy jelentőségteljes pillantást a nagyobb fiúra.
– Ööö, naná – bólintott Ralph. – Ez a „jó, ha tudod” kategóriába esik.
Iskolaelsőként kötelességem volna távol tartani a kíváncsiskodó alsóbbéveseket a
pajtától. Már persze, ha tényleg olyan veszélyes, mint azt állítod.
Hagrid kurtán felnevetett, léptei nyomán nagy, szürke latyakok maradtak a hóban.
– Értékelem az ajánlatot, Iskolaelső úr, de hiszed vagy sem, magam is
elboldogulok a pajta védelmével. Mágikus pecsétet vontam az utolsó szög köré is. –
Elhallgatott, és ahogy végigsimított az oldalán lógó rózsaszín esernyőn, szemében
vidám szikrák lobbantak. – Sokat fejlődtem a szüleitek iskolás évei óta. További
intézkedésig egyetlen lélek sem teheti be a lábát abba a pajtába, és ki sem jöhet
semmi.
Rose felkapta a fejét.
– Mégis mi akarna kijönni a pajtából, Hagrid?
Hagrid egyetlen szempillantása alatt elsápadt.
– Egy szót se többet – mondta, és virsliszerű ujjával először a gyerekek, majd a
kastély irányába bökött. – Sipirc vissza az iskolába!
Ezután sarkon fordult, és belépett a kunyhója kertjébe vezető kapun.
– A sárkányodról van szó, igaz? – szólt utána Ralph, és követte Hagridot a kis
hátsóudvarba. – A levélben Gróp azt írta, Norberta nagyon ingerlékeny, mióta érzi a
szélben annak a hím cirkuszi sárkánynak a szagát.
Rose a szája elé kapta a kezét.
– Ó, ne, ne, ne… – Egyre erősödött benne a gyanú. – Hagrid, ugye nem csináltál
semmi ostobaságot nélkülünk?
A trió követte Hagridot a kunyhó ajtajához, ott aztán a félóriás megállt, és arcán
bosszús kifejezéssel végignézett a fiatalokon.
– A pajtát takarítják, ennyi az egész – mondta erőltetett nyugalommal. – Holnap
megmutathatom, ha akarjátok. Eltekintve pár vuclitól és egy ketrecnyi muclitól, az a
hely olyan üres, mint a tenyerem. Akkor lenyugszotok végre, és nem gyanakodtok
tovább?
James Rose-ra és Ralphra pillantott, de ők sem tűntek túlságosan meggyőzöttnek.

5
 – Miért nem mutatod meg most, Hagrid? – vont vállat.
Hagrid szeme ide-oda járt hármójuk között.
– Mert nagyon elfoglalt professzor vagyok, azért. Nektek meg órára kell mennetek.
És, mint mondtam, most nem biztonságos. Nem viccből emlegettem azokat a tisztító
bájitalokat. Nagyon ártalmas szer mindegyik.
Ralph felvonta a szemöldökét.
– Más szavakkal, bármi is van ott, holnapra már nem lesz.
Hagrid tehetetlen dühvel felmordult, arcán már nyoma sem volt a ráerőszakolt
nyugalomnak. Visszafordult az ajtóhoz, és belökte azt.
– Egek! Még sosem találkoztam hozzátok foghatóan kétkedő, gyanakvó,
bizalmatlan bagázzsal…
Átlépte a küszöböt, aztán megdermedt, mintha legalábbis egy akromantulát
pillantott volna meg az étkezőasztalon. James, Ralph és Rose ellesett a hatalmas
vadőr mellett, hogy mi kelthette fel a figyelmét. Akromantulának nyoma sem volt,
azonban, amit láttak, az még annál is sokkalta meglepőbb volt.
– Olyan… – súgta Rose, miközben tágra nyílt szemmel nézelődött. – Olyan…
tiszta!
Való igaz, James emlékei szerint most volt az első – vagy talán csak úgy általában
az első – alkalom, hogy a kunyhó belseje makulátlanul tisztának látszott. A
deszkapadlót felvixelték, a gerendákról eltűntek az eddig állandó dekorációként
szolgáló pókhálók és a vastag, zsíros-mocskos porréteg, az edények és poharak
takaros kupacban álltak a kis üveges szekrényben, sőt még a kandallót is felsöpörték,
így láthatóvá vált, hogy annak idején csupasz, vörös téglákból rakták ki. Vadász,
Hagrid bullmasztiff kutyája a kandalló előtti szőnyegen ült, nyelve hosszan kilógott
boldog kutyavigyorra húzott szájából.
James már épp rá akart kérdezni, hogy ugyan mi történt a kunyhóval, ám a válasz
szó szerint felfedte magát.
Egy hatalmas szempár bukkant fel az asztal alatt, aztán csendes, óvatos léptekkel
egy házimanó sétált ki a fényre. Nőnemű volt, és James azonnal felismerte. Utoljára a
Vandergriff család nappalijában látta, a Blackbrier birtokon. Azt a kesztyűt viselte,
amit az úrnője adott neki. Foltokban még mindig látszott rajta a rászáradt puding,
ahogy ide-oda lötyögött a manó karján.
– Sajnálom, Hagrid uraság – szólt Heddlebun éles hangon. – A pajtával már
végeztem, így aztán idejöttem. Remélem… – Tekintete végigsiklott a kunykón, aztán
aggodalmasan Hagridra pislogott. – Remélem, nem bánja.

Hagrid terve pontosan olyan árnyalt és finom volt, mint amilyet az ember egy
olyan félóriástól vár, aki egyszer egy emberevő pókot tartott egy iskolai gardróbban,
és csirkeaprólékkal etette.
– Szóval – sóhajtott nagyot Rose. A hatalmas asztalnál ült karba tett kézzel, és
homlokráncolva meredt a bögréjére, amiben már rég kihűlt a tea. – Fogod a

6
varázshajódat, felhajózol a Temzén egészen London határáig, ahol az éjszaka
közepén találkozol Gróppal és Prechkával, begyűjtöd Norbertát, visszahozod ide a
raktérben, és elrejted a pajtában, amíg a cirkusz el nem megy Londonból, vagy nem
szerzel neki egy másik otthont.
– Nem! – ismételte Ralph sokadjára paprikavörös képpel. – Hányszor mondjam
még el, hogy ez a terv baromság?!
Hagrid mindkét szemét eltakarta óriási, péklapát kezeivel, és felkönyökölt az
asztalra.
– Tudom – nyöszörögte szánalomraméltón. – Tudom, hogy az. De mégis mi mást
csinálhatnék? – Letette a kezét, és végignézett a trión. – Norberta nem maradhat a
hegyekben! Egyszerűen nem! Ti is hallottátok azt a levelet! Gróp és Prechka nem
tudnak rá figyelni most, hogy a muglik bemászkálnak a területeikre, és folyton
készen kell állniuk a bujdosásra meg a harcra. Különben is, már megbeszéltük a
dolgokat! Holnap este ott lesznek Norbertával egy régi rakparton, hajnali fél egykor.
Rose egy biccentéssel nyugtázta az újabb információt.
– És minek szereztél házimanót? – kérdezte türelmetlenül.
– Le tudja nyugtatni a vadállatokat – sóhajtott fel Hagrid, és Heddlebun irányába
pillantott, aki a sarokban ácsorgott a székén, és nagy, riadt szemét ide-oda járatta a
beszélők között.
– Heddlebun képes szót érteni a bestiákkal, kisasszony – kotyogott közbe a manó
sokadjára. – Heddlebun még az apjától, Bedderhumtól tanulta, aki az egykori uraság
istállóit felügyelte, mikor még voltak istállók.
– Tehát képes vagy nyugton, irányítás alatt tartani Norbertát a szállítás alatt –
bólogatott Rose töprengve. – Jóval közelebb lesz a városhoz, a hím sárkány közvetlen
közelében, aminek már hetek óta érzi a szagát. Képes vagy egy hímet érző, tüzelő
norvég tarajossárkány féken tartására egy mugli város határában úgy, hogy a muglik
ne vegyenek észre semmit?
Heddlebun hezitálás nélkül biccentett.
– Ez afféle manó tehetség, kisasszony, és Heddlebun a legjobb a fajtájából.
– Milyen kézenfekvő! – szusszantotta James a mellkasa előtt összefont karokkal.
– James! – szólt rá Rose. – Hazugsággal vádolod szegény manót?
– Dehogy – húzta ki magát a székén James. – Azzal vádolom, hogy Mrs.
Vandergriff fejére dobott egy pudingot, csak mert elvesztette az állását egy mugli
ellenében. A hazugság inkább csak erős gyanú, nem vád.
Éles, sipító hang harsant fel Hagrid házában. James azt hitte, a vadőr egy újabb
kanna teát tett a tűzre, és az készült el, de aztán némi döbbenettel konstatálta, hogy a
hangot az árnyékokban ácsorgó házimanó adja ki. Még éppen nem jajveszékelt, de
szemlátomást nem sok kellett hozzá. Ajkai remegtek, hatalmas szemei könnyben
úsztak, és szinte szikrázni látszottak a kandalló tüzének fényében.
– Most nézd meg, mit csináltál, James! – mordult fel Hagrid, majd előre nyúlt, és
megveregette a manó piszkafa vékonyságú vállát, aki ettől kis híján lebucskázott a
székéről. – Ejnye, ejnye, Heddlebun. Nem úgy értette…
– Pontosan úgy értettem! – vágta rá James. – Végignéztem az egészet! Kis híja volt,
hogy nem az egyik mugli szolgáló vitte el a balhét! Nem mintha nem érdemelte
volna meg, mivel egy oltári nagy barom a fickó.

7
 – Akkor talán annyiban hagyhattad volna! – vetette ellen Rose. – Ez a szegény lélek
elvesztett mindent, amiért élhetne! A családja generációkra visszamenőleg a
Vandergriff családot szolgálta, csak hogy aztán szőnyeg alá söpörjék őket holmi…
holmi… fizetett munkaerő kedvéért!
– MMmmmmWAAAAAHHHH!! – Heddlebunból végül kiszakadt az
elkeseredettség. – Heddlebun ROSSZ MANÓ! Heddlebun tönkretette az úrnő
ruháját! Heddlebunt azért küldték el, mert szörnyű, rettenetes, ROSSZ házimanó!
James egyre növekvő megrökönyödésére a manó felkapta Rose teáscsészéjét, és
széttörte azt a fején. Még mielőtt az utolsó szilánkok földet értek volna, már James
csészéje volt nála, és megismételte az előbbit. A csésze csörömpölve tört darabokra a
manó homlokán, hideg teával árasztva el mindent. Heddlebun már nyúlt is Hagrid
kőkorsója felé, de Hagrid nem eresztette el a korsó fülét. A manó csak azt érte el,
hogy lerántotta saját magát a székről, amin eddig állt, és beesett az asztal alá. James
felszisszent a tompa koppanásra, ahogy a házimanó földet ért, de aztán már
folytatódott is tovább az óbégatás, még ha kicsit fojtottabb hangon is.
– Heddlebun! – kiáltott fel Rose, és felugrott a székéről, be az asztal alá. Egy
pillanattal később újra előbukkant, karjában a manóval, mintha csak egy kismacskát
szorítana magához. A kandallóhoz sétált, ott aztán sarkon fordult, és figyelmeztető
pillantást küldött James felé. Habár egy szót sem szólt, de az üzenet így is
egyértelmű volt. James újra összefonta maga előtt a karjait, és dacos képpel meredt
vissza. A házimanó eközben tovább siránkozott.
– Tegye le Heddlebunt! Heddlebun szörnyűséges teremtmény! Heddlebun
büntetést érdemel!
– Hol tanulhatta ezt? – emelte meg Rose a hangját, hogy Hagrid a manó kiáltozása
közben is hallhassa a kérdést. – A Vandergriffek nyilván sosem emeltek rá kezet.
James viszolyogva megrázta a fejét.
– Ez csak színjáték – jegyezte meg, félig-meddig csak magának, bár a szeme
sarkából látta, hogy Ralph meghallotta. – Tuti. Nem bízhatunk meg benne.
Ralph ezt további bizonyítéknak tekintette, amik alátámasztották a korábbi
szavait.
– Mondtam, hatalmas baromság az egész! Most már ti is látjátok, nem?
– Nincs más választásom – jelentette ki Hagrid, és tenyerével az asztalra csapott,
amitől az épen maradt teríték vad csilingelésbe kezdett. – Így vagy úgy, de a terv
marad. Heddlebun és én holnap éjfélkor indulunk. Másnap reggelre vagy Norberta
lesz a pajtában, vagy én az Azkabanban.
– Ralph – fordult James komoly arccal a barátja felé. – Ugye nem fogsz… tudod…
Merlin igazgatóhoz menni, és mindent beárulni?
Ralph nyomorultul a tenyerébe temette az arcát.
– Kéne. Nagyon is kéne, és ezt is jól tudod.
Rose, karjában az ernyedten pihegő Heddlebunnal, szintén a nagyobb fiúra nézett.
– De nem fogsz, ugye?
Ralph egy másodpercig a lányra meredt, szemében vad eltökéltség izzott,
állkapcsa megfeszült. Aztán a pillanat tovaszállt, és megsemmisülten hátraroskadt a
székén.
– Persze, hogy nem. Nem vagyok spicli.
James nem tudott ellenállni, az orra alatt halkan azt motyogta:

8
 – Most nem.
– Ezt jó tudni, Ralph – sóhajtott fel Rose, majd a kandalló előtti szőnyegre fektette
Heddlebunt, Vadász mellé. A kutya megszagolta a manó fejét, aztán megnyalta
egyik nagy, lekonyult fülét. – Mert ha spicli lennél, nem jöhetnél velünk.
Ralph horkantva pattant fel a székéről.
– Veletek menni!? Nem megyek veletek! Ti sem mentek!
– Már hogy ne mennénk? – vágta rá Rose határozottan. – Ezt már átrágtuk, mikor
lefordítottuk Gróp levelét. Hagrid családtag. Már a szüleink iskolás évei óta annak
számít. Ami azt illeti, ha James és a szüleim nem segítettek volna Hagridnak
Norberta ügyében, mikor még frissen kikelt Norbertként foltokat égetett ebbe az
asztalba, most nem lenne ez a probléma. Ha így nézzük, csak befejezzük azt, amit ők
kezdtek.
Ralph gunyorosan csóválta a fejét.
– Túl sokat forgatod Revalvier könyveit.
– Nem – vont vállat Hagrid. – Az a rész igaz. Minden egyes szó. Revalvier
professzor maga interjúvolt meg engem. Még látszódnak a kis Norberta első
tűzfújásának a nyomai… – Ujjai végigsimítottak az asztallap egy régi, sötét foltján, és
halkan szipogott egyet.
– Most komolyan – szólt James, és próbált annyi hűvös racionalitást erőltetni a
hangjába, amennyi csak tőle telt, miközben végignézett Rose-on és Ralphon. –
Tudjátok, Hagridnak igaza van. Ha valami balul üt ki, nem lesz semmi
büntetőmunka. Komoly jogsértést követünk el, amit nem lehet elsimítani egy
egyszerű szülői levéllel.
– James, te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ilyen miatt nem küldenek
diákokat az Azkabanba – szegte fel az állát Rose. – Viszont felnőtt varázslókat,
akiknek ráadásul már van priusza, igen. Ha Hagrid egyedül próbálkozik, már bocs,
Hagrid – villantott a félóriásra egy komor, de szeretetteljes pillantást –, el fogják
kapni. Téged és Heddlebunt is. Te mész az Azkabanba, Heddlebun meg… őszintén
szólva fogalmam sincs, mit tesznek a törvénysértő házimanókkal, de biztosan
rosszabb lesz, mint a munka elvesztése. Viszont – újra James és Ralph felé fordult,
mintha csak azt nézné, mernek-e ellentmondani neki – ha segítünk nekik, senkinek
nem kell szembenéznie semmilyen következménnyel, mivel nem fognak minket
elkapni.
James szemébe nézett, és a szája sarkában felrémlett egy mosoly árnyéka. A fiú
próbált nem visszamosolyogni, de amint ez átfutott az agyán, már képtelen volt
ellenállni.
Ralph hitetlenkedve pislogott kettejükre.
– Ti ezt élvezitek – fakadt ki a fejét rázva. – Igaz? Ti nem vagytok százasok, annyi
szent!
Rose elfojtotta a mosolyt, odasétált Ralphhoz, és kezét az asztalra tette, közvetlenül
a fiúé mellé.
– Benne vagy, Ralph? Szükségünk van rád. Nélküled nem teljes a csapat.
– Nem, Ralph – szólalt meg Hagrid. – Nem kérhetem, hogy… – Végignézett a
három fiatalon. – Egyikőtöket sem kérhetem, hogy ilyen nagyot kockáztasson.
– Persze, hogy benne vagyok – sóhajtott Ralph, majd durcásan hátradőlt a széken.
– Kit akarok átverni? Én vagyok a lehető legrosszabb iskolaelső.

9
 – Az lehet – értett egyet Rose, és lágyan megérintette a fiú vállát. – De mi pont
ezért szeretünk.

A következő fejezetben:
IRÁNY LONDON!
GRÓPBÓL SZEMETES SZEMETESKONTÉNER LESZ!
RALPH TITKOS ÜZENETET KÜLD!

10