JAMES HADLEY CHASE

GYILKOS HAJSZA
ELSŐ FEJEZET
Odakint süvöltött a szél, bent az épületben zörögtek az ajtók és ablakok.
A párnázott falú szobák egyikéből egy nő sikoltozása hallatszott.
Hátborzongató hang volt ez. Nem annyira a fájdalom, mint inkább a téboly
és rettegés sikolya. Időnként alábbhagyott, aztán ismét felerősödött, hogy
végül a háborodottak önmagukon szórakozó nyüszítésévé halkuljon.
Fiatal, vonzó külsejű ápolónő jött a folyosón. Tálcán hozta a vacsorát.
A széles folyosó végigvezetett az épületen. Az egyik ajtó előtt megállt,
letette a tálcát a fal mellé egy fehér asztalkára.
Egy zömök, fekete hajú ember éppen akkor fordult be a folyosóra.
Amint meglátta a nővért, évődő mosoly jelent meg az arcán, két
aranyfoga is megcsillant. Újabb sikoly hallatszott az emeletről, a férfi
keserű grimaszt vágott: - Libabőrös lesz a hátam ettől az ordítozástól -
mondta, és tétován megállt a nővér mellett. - Szeretném jól ellátni a baját,
hogy aztán oka is legyen a jajgatásra.
- Hagyja csak, Joe, a tízes szobából hallatszik - válaszolta a nővér,
miközben végigsimított hullámos, halványszőke haján. Csinos volt az arca,
és jól állt neki a keményített fehér fityula. - Mindig így viselkedik, ha vihar
van. Ideje lenne már áttenni egy teljesen hangszigetelt szobába.
- Szerintem injekciót kellene neki beadni - mondta a zömök férfi. - Az
idegeimre megy! Ha tudtam volna, hogy ilyen itt az élet, dehogy vállaltam
volna el ezt az állást.
- Ne legyen már olyan nyűgös, Joe - mondta a nővér, és ránevetett. -
Tulajdonképpen mire számított egy elmegyógyintézetben?
- Hát erre aztán nem! - válaszolta Joe fejét csóválva. - Tönkremennek az
idegeim. Az a vadóc a tizenötösben ma reggel ki akarta kaparni a
szememet. Hallott róla?
- Ki ne hallott volna? - A nővér ismét felnevetett. - Azt beszélik, hogy
maga úgy remegett, mint a nyárfalevél.
- Csak így sikerült kikunyerálnom egy kis konyakot Travers dokitól -
mondta Joe vigyorogva. - És még orvosságot is adott a marha. - Egy
pillanatig elgondolkozott, aztán folytatta: - Figyelje csak a szelet. Éppen
eléggé kísérteties ez a hely akkor is, ha a szél nem jajgat, akár egy kóbor
kísértet.
 - Ezt biztos valami könyvből vette - mondta a nővér. - Én szeretem a szél
zúgását.
- Hát akkor, most itt van magának!
A beteg nő sikolyai hirtelen tisztán csengő, gyöngyöző kacagásba csaptak
át. De mégsem volt ebben a nevetésben sem öröm, sem hisztéria: baljós
ijesztésként zengett a folyosókon, az odakint dühöngő vihar aláfestő
zenekíséretével.
- Magának tán még ez a hahotázás is tetszik? - kérdezte Joe szigorúan,
nyugtalan tekintettel.
- Az ember megszokja. A dilisek olyanok, mint a gyerekek: keresik a
módját, hogy kifejezzék magukat.
- Akkor hát ez most remek produkció. Büszke lehet rá.
Kis szünet után a nővér megkérdezte: - Már készül lelépni a szolgálatból?
Joe elgondolkozva nézegette a nőt, félig gúnyos, félig barátságos
arckifejezéssel: - Tekintsem ezt meghívásnak? - közelebb lépett.
A nővér elnevette magát.
- Sajnos nem, Joe. Még további nyolc vacsorát kell felszolgálnom. Egy
óra is beletelik, mire kész leszek.
- A fene egye meg - mondta Joe. - Aludni megyek. Sam már biztos
lefeküdt. Reggel négykor kelünk. Meg aztán nem is akarom tovább
hallgatni ennek a háborodottnak a hangját. Mára elegem volt belőle.
- Rendben. Menjen csak aludni - mondta a nővér, és egy fejmozdulattal
hátravetette a szőke haját. - Nincs szükségem a társaságára. Doktor Travers
kopogós römit akar játszani velem.
- Ennél többre nem is képes - gúnyolódott Joe. - Travers doktortól biztos
nem tanul pajzánságokat.
- Hát ezt tudom… Travers doki nem olyan pimasz, mint maga, Joe.
Joe a tálcát nézegette, és szimatolt.
- Egészen klassz kosztot kapnak, ugye? - A salátás tányérból kivett egy
gusztusos falatot, és rágcsálni kezdte. - Mielőtt idekerültem, úgy képzeltem,
hogy vasrácson át nyers húst lapátolnak be nekik.
- Ne piszkálja a páciensem vacsoráját! Nem tanulta meg, hogy mi az
illem? Nálunk nem lehet ilyent csinálni.
- De én már megtettem - állapította meg Joe tárgyilagosan. - És nagyon
ízlik. Nem hiszem, hogy pont ez a falat hiányzik majd neki, hisz oly
rengeteg pénze van.
 - Ahá! Szóval erről is hallott már.
Joe szemtelenül nézett a nőre.
- Nem sok olyan dolog van itt, amiről én ne tudnék. A kulcslyukhoz
szorítottam a fülem, amikor Travers doki telefonált. Hosszasan szövegelt
erről. Hatmillió dollár! Ennyit hagyott rá az öreg Blandish, ugye? -
Hangtalan füttyre csücsörítette a száját. - Gondolja csak meg! Hatmillió
dollár!
Az ápolónő nagyot sóhajtott. Tulajdonképpen egész nap ez járt a fejében.
- Istenem! Egyesek szerencsések, mások meg nem… - Nekidűlt a falnak,
és elismerően mustrálgatta Joe-t. Megállapította, hogy vonzó férfi.
- Milyen az a nő? - kérdezte Joe, a kezében tartott salátával az ajtó felé
bökve. - Már hallottam róla egyet s mást. Sam azt mondja, hogy szexis.
Tényleg?
- Láttam már nála csúnyábbakat is, de nem a maga esete, Joe.
- Ez csak a maga véleménye - felelte Joe, és vigyorgott. - Ha körítésnek
hatmillió dollár jár vele, akkor az ördög öreganyja is az én esetem.
Akár holnap elvenném a hölgyet, ha engedné, hogy a pénztárcájába
nyúlkáljak. Rábeszélhetné erre.
- Nem hiszem, hogy jól érezné magát a férjeként, Joe - kuncogott a nővér.
- A rettegéstől nem merné esténként lehunyni a szemét. Ez a nő gyilkolni is
képes.
- Ha valóban olyan klassz, amilyennek Sam mondja, akkor nem is
akarnám lehunyni a szememet - replikázott Joe. - Egyébként pedig minden
kockázatot vállalnék ennyi pénzért. Meg aztán én biztos tudnék bánni vele!
Hipnotikus erő van a tekintetemben. - Rápaskolt a nő fenekére. - Közeledik
már a nap, amikor magát is meghipnotizálom.
- Engem nem kell hipnotizálnia - felelte a nővér nevetve. - Ezt ugye
tudja, Joe?
- Hát persze, és ez így is van rendjén.
A nő felemelte a tálcát. - Mennem kell. Szóval nem látom ma éjjel? -
Kacéran nézett rá. - Tényleg alvásra pazarolja az idejét?
Joe végignézett a nőn.
- Oké, legyen nyolc óra. De ne várasson meg. Kimehetünk a garázsba, és
beülhetünk az egyik kocsiba. Ha egyebet nem is csinálunk, megtaníthatom
magát vezetni - kacsintott. - Hasznosabb lesz, mint a kopogós römi.
 - Már indult is a folyosón. Gondolataiba merült. Kimérten lépkedő zömök
férfi, akit nemigen dobott fel az éppen most elért siker.
A nővér figyelte, sóhajtott egyet, aztán az övén csüngő vékony láncon
kikeresett egy kulcsot. A második emeleti beteg újból sikoltozni kezdett.
Mintha csak újabb erőre kapott volna. Sikolyai messze túlszárnyalták a
szanatórium stukkódíszes falait csapkodó eső zaját. A szél mintha
alábbhagyott volna, csak a kéménykürtőkből hallatszott a nyögése.
Messzebb, valahol az épület hátsó traktusában erőteljesen bevágtak egy
ajtót.
A nővér belépett az egyszerűen bútorozott szobába. Fémasztal állt az
ablak előtt, egy karosszék szembefordítva az ajtóval. Minden egyes bútor-
darab a padlóhoz erősítve. Magasan a mennyezeten csupasz villanykörte,
fém védőhálóval. A szoba falai halványkékek. Vastagon kipárnázva. Az
ajtóval szemben, a falnál álló ágyon egy nő alakja rajzolódott ki. Nyilván
aludt. A nővér gondolatai még mindig Joe körül forogtak. kissé
szórakozottan rakta le a tálcát az asztalra, aztán odament az ágyhoz.
- Ébredjen fel, kérem - mondta egykedvűen. - Nem alszunk ilyenkor.
Föl, föl! Itt a vacsorája.
A takaró alatt a test meg sem moccant. A nővér összeráncolta a homlokát,
hirtelen nem tudta miért, nyugtalanság lett úrrá rajta.
- Ébredjen fel, kérem - ismételte élesebben, és megveregette az alvó
beteget. Ujjai belemélyedtek a párnaszerű puhaságba, és rádöbbent arra,
hogy nem emberi test az, amihez nyúlt. Minden porcikájában érezte a
veszélyt. Fölrántotta a takarót. A beteg helyén csak párna- és takarókupacot
látott. Két kéz nyúlt ki az ágy alól, acélos ujjak fogták át a bokáját, és az
ágy felé rántották.
A rémület beléfojtotta feltörő sikolyát. Érezte, hogy hátrabukik. Egy
hosszú időnek tűnő pillanatig minden erejével küzdött, hogy visszanyerje
egyensúlyát, aztán hanyatt esett, feje, válla nagy erővel csapódott a
szőnyegpadlóra. Ájulás környékezte. Egy pillanatig úgy feküdt ott, hogy
moccanni se tudott. Rádöbbent, hogy egyedül van egy veszélyes őrülttel.
Minden erejét összeszedve kétségbeesetten küzdött, hogy talpra álljon. Az
ijedtség halk nyöszörgést váltott ki belőle. Érezte, hogy izmai nem
engedelmeskednek akaratának. Elmosódottan látta, hogy valaki föléhajol,
aztán meg azt, hogy a tálca mindennel, ami rajta van, ráesik, rázuhan felfelé
fordított arcára.
 A második emeleti páciens ismét nevetni kezdett. Hangja most is annyira
keserű és idétlen volt, mint egy hiéna kacagása.

Joe behúzta a nyakát, mintha attól félt volna, hogy valaki hátulról fejbe
vágja. Sietett a sötét folyosón, le a lépcsőn az épület alagsorába. Örült,
amikor odaért a szobájához, amelyben együtt lakott Sam Garlanddel, dr.
Travers sofőrjével. Garland ingben és nadrágban feküdt takarója alatt a
keskeny ágyon. Széles, jókedvű arca a mennyezet felé fordítva, a szeme
csukva.
- Micsoda éjszaka! - mondta, amikor Joe belépett. - Ha emlékezetem nem
csal, évek óta nem volt ilyen hátborzongató estém!
Joe odalépett a kályhához, leült a karosszékbe. - Van odafönt egy dilis
spiné: egyik percben kacag, aztán meg úgy ordít, ahogy a torkán kifér. Az
idegeimre megy!
- Én is hallottam. Képzeld, mi lenne, ha elszabadulna és lejönne ide
hozzánk, amikor alszunk? - mondta Garland hamiskás mosollyal. -
Gondoltál már ilyesmire, Joe? Bejönne hozzánk a sötét szobába,
konyhakéssel a kezében, és elvágná a torkunkat. Ezen aztán jót nevetne,
ugye?
- Fogd már be! - mondta Joe, és megborzongott. - Mit akarsz
tulajdonképpen? Hogy frászt kapjak?
- Egy dilis egyszer pont ezt tette - hazudta Garland, de továbbra is
nyugodtan pihent gyűrött párnáján. - Bejutott a nővérszobába. Borotvával a
kezében. Aztán úgy találtak rá, hogy fel-alá futballozott a folyosón az egyik
nővér fejével. De ez még akkor történt, amikor te még nem voltál itt.
- Hazudsz! Állítsd le magad! Mondtam már, hogy ma este rosszul tűröm
az ilyen dumát.
- Éppen csak elmondtam neked - vigyorgott Garland, és ismét lehunyta a
szemét. - Könnyedén kell felfogni az egészet, akkor nem is olyan rossz állás
a miénk.
- Ilyen az én szerencsém - mondta Joe, és megvakarta a feje búbját. -
Találkát beszéltem meg nyolc órára az első emeleti szőkével. Nem hiszem,
hogy jól érzem majd magamat kint a sötétben.
- Azzal… - mondta Garland rosszallóan. - Randevúzik az minden új
fiúval. Nem valami nagy szám.
 - Nagyon kedves tud lenni egy autó hátsó ülésén - mondta Joe. - Pár
nappal ezelőtt már tartottam vele egy főpróbát. Csudára rámenős.
- Éppen ez a baj vele. Túl rámenős.
Joe azonban nem figyelt rá. Előredőlt, és az ajtóra bámult.
- Most meg mi bajod? - kérdezte Garland tűnődve.
- Valaki jár odakint - suttogta.
- Talán egy egér, vagy a te szőke démonod türelmetlenkedik - mondta
Garland röhögve. - Egyébként ki a fene lenne most odakint?
A Joe szemében felvillanó félelem azonban őrá is hatott. Felült,
hallgatózott.
Odakint megreccsent a padló… aztán még egyszer. Mintha dörzsölődne,
csúszna valami. Tán egy kéz a falon… egyre közelebb.
- Lehet, hogy maga Boris Karloff az - mondta Garland, most már
erőltetett mosollyal. - Kukkants ki, és nézd meg, hogy ki az.
- Nézz ki te - suttogta Joe -, én száz dollárért sem mennék ki.
Egyikük sem moccant.
Valaki matatott az ajtón, egy deszka ismét megreccsent, aztán hirtelen
futó lábak dobogása hallatszott; mindketten talpra ugrottak. Garland ledobta
a takaróját, Joe pedig hátrarúgta a karosszéket. Egy pillanattal később
becsapódott a hátsó kapu. Hideg levegő tódult a folyosóra.
- Ki lehetett az? - kérdezte Joe meghökkenve.
- Nyilván kiment valaki, te mamlasz. - Garland ismét leült az ágyra. - Mi
van ma veled? Engem is fölzrikáltál.
Joe ujjaival hátrasimította a haját.
- Ma este csak úgy vibrálok. Először az a nőszemély, aki úgy
sikoltozott… aztán meg a vihar… - még mindig fülelt. Az ajtót bámulta.
- Hagyd már abba a rémisztgetést - mondta Garland élesen. - Egykettőre
beraknak majd téged is egy párnázott falú szobába.
- Figyelj csak! Hallod ezt? - mondta Joe. - Milyen furcsán nyüszít a
kutya.
A kertből valahonnan egy kutya keserves vinnyogása hallatszott. A
hangot felkapta és messzire vitte a szél.
- Miért ne vonítana a kutya, ha kedve tartja? - kérdezte Garland
nyugtalanul.
- Nem szokott így vonítani. Egy kutya csak akkor ad ki ilyen hangot, ha
nagyon megrémül. Lehet odakint valami, ami megriasztotta.
 Tovább figyelték a gyászos üvöltést, aztán Garland megborzongott.
- Most már engem is felzaklattál - mondta mérgesen.
Felkelt, és az ablakon át kibámult a nedves sötétségbe. - Semmit sem
lehet látni. Menjünk ki a kutyához, és verjük meg, hogy oka legyen
vonítani.
- Rám ne számíts - mondta Joe, és leült. - Semmi pénzért sem megyek ki
a sötétbe.
Új hang zúgott bele az éjszakába. Egy csengő éles berregése. Felugrottak.
- Ez riasztás! - kiáltotta Garland, és magára kapta a kabátját. - Gyere, Joe,
gyorsan fent kell lennünk.
- Riasztás? - mondta Joe tétován. Érezte, ahogy végigfut a hátán a hideg.
- Mi az, hogy riasztás?
- Elszökött az egyik ápolt - kiáltotta Garland, miközben az ajtóhoz
rohant. - Most már akár tetszik, akár nem, ki fogsz menni a sötétbe.
- Szóval ezt hallottuk… ezért vonított a kutya - mondta Joe, és ő is
feltápászkodott.
Garland már ott futott a folyosó végén, Joe félt, hogy magára marad, és
botladozva igyekezett utolérni.
A szél süvítésén, az eső zuhogásán túl ismét hallatszott a kutya vonítása.

Kamp, a seriff, leöntötte a vizet kalapja karimájáról, majd követte az

ápolónőt dr. Travers szobájába.
- Hallom, hogy baj van itt maguknál, doki - mondta, miközben kezet
rázott a karcsú férfival, aki elébe jött, hogy üdvözölje. - Hallom, hogy egyik
ápoltjuk megszökött.
Travers bólintott. Aggodalom tükröződött mélyen ülő szemében.
- Az embereink már kint vannak, keresik a nőt - mondta az orvos -, de
minden lehető segítségre szükségünk lesz. Idegtépő a feladat. A beteg
életveszélyes!
A seriff szalmaszínű, dohányfoltos bajuszát húzogatta. Világos szeméből
kiolvasható volt, mennyire meghökkentette a hír. - Szóval ez a helyzet -
mondta halkan, hümmögve.
Travers pedig folytatta: - Nagyon nehéz, nagyon kényes helyzetbe
kerültem. Ha az eset bekerül az újságokba, tönkrement ember vagyok. Akár
be is csukhatom a szanatóriumot. Ez a nő volt az a betegem, akire a leges-
legjobban kellett volna vigyázni.
 - Segítek magának, doki, amennyire csak tudok - mondta Kamp, és leült.
- Rám számíthat.
- Tudom - mondta Travers, miközben nyugtalanul járkált fel s alá. - A
szóban forgó páciens John Blandish örököse. Mond ez magának valamit?
- John Blandish?… A név ismerős… - mondta Kamp, és összeráncolta
homlokát. - Csak nem azt akarja mondani, hogy arról a milliomosról van
szó, akinek a lányát úgy húsz évvel ezelőtt elrabolták?
- De igen, őróla. Éppen ezért sürgősen vissza kell hoznunk a beteget, még
mielőtt bárki megtudná, hogy elszökött. Gondoljon csak arra, hogy a múlt
évben milyen sokat foglalkozott a sajtó az öreg Blandish halálával.
Ha ez a hír kiszivárog, a sajtó újból fölkavarja az ügyet; és nekem végem
van.
- Nyugodjék meg, doktor - mondta Kamp csendesen. - Visszahozzuk.
- Tovább huzigálta a bajszát, és folytatta: - Azt mondta, hogy ez a beteg
az öreg Blandish örököse? Hogy lehet, hogy egy elmebajosra hagyta a
vagyonát? Ez nem logikus.
- Ez a nő törvénytelen unokája az öregnek - mondta az orvos lehalkítva a
hangját. - Ezt csak magának mondhatom el.
- Hogy mondta? Hadd hallom még egyszer - kérdezte Kamp, és
kiegyenesedett.
- Blandish lányát egy értelmi fogyatékos bűnöző, egy elmebeteg rabolta
el. Hosszú időbe telt, míg végre kiszabadították, és akkor a nő öngyilkos
lett: Kiugrott az ablakon, még mielőtt az apja beszélhetett volna vele.
Belehalt a sérüléseibe.
- Erre mind emlékszem - mondta Kamp türelmetlenül.
- De azt biztos nem tudja, hogy nem sokkal az öngyilkossága előtt
gyermeket szült. Egy kislányt, akinek az emberrabló Grisson volt az apja.
- Hűha! mondta Kamp. - Szóval ez a gyerek felnőttkorára ide került, a
maga páciense lett. Így van?
Travers bólintott.
- A kislány, Carol, nagyon hasonlít az édesanyjára, és ezért az öreg
Blandish nem tudta elviselni, hogy ott legyen a környezetében.
Nevelőszülőknél élt. Blandish még csak meg sem látogatta, de a kislány
semmiben sem szenvedett hiányt. Az a tény, hogy az apja elmebeteg volt,
mindenkiben gyanakvást ébresztett Carollal szemben. Egyre csak figyelték,
hogy nem viselkedik-e gyanúsan, nem örökölte-e apja hajlamait. Nyolcéves
koráig semmilyen rendellenességet nem tapasztaltak. De amikor tízéves
lett, észrevették, hogy nem barátkozik a vele egykorúakkal. Szeszélyes
kislány volt, néha búskomor, máskor erőszakos, és nagyon könnyen dühbe
gurult. Tájékoztatták az öreg Blandisht, és kerestek egy olyan ápolónőt,
akinek ideggyógyászati gyakorlata volt: az ő felügyeletére bízták a kislányt.
A helyzet egyre rosszabbodott, Carol dühkitörései vadabbak lettek, és
hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy nem szabad őt felügyelet nélkül
kettesben hagyni senkivel sem, aki fizikailag gyengébb nála. Tizenkilenc
éves korára elmebajosnak kellett nyilvánítani, gondnokság alá kellett
helyezni. Most már három éve az én páciensem.
- És mondja, mennyire veszélyes ez a lány? - kérdezte Kamp.
- Nehéz ezt megmondani. Szinte mindig megfigyelés alatt állt,
szakképzett ápolók voltak mellette, tehát olyan emberek, akik tudtak
vigyázni magukra. Nehogy azt gondolja, hogy állandóan veszélyes volt.
Szó sincs róla. Tulajdonképpen többnyire nagyon bájos, kedves természetű
lány.
Hónapok teltek el, amikor egész normálisan viselkedett. Ilyenkor úgy
tűnt, szégyen és gyalázat, hogy zárt intézetben tartjuk. De aztán előfordult,
hogy egyszerre csak nekitámadt annak, aki a közelében volt. Furcsa
elmebetegség ez: a skizofrénia egyik fajtája. - A seriff értetlenül nézett rá.
Travers folytatta: - Úgy is lehet mondani, hogy tudathasadásos, vagy azt,
hogy a dr. Jekyll és Mr. Hyde történetére emlékeztető kettősség van benne.
Mintha időnként egy redőny ereszkedne le az agyában. Ilyenkor veszélyes,
gyilkos hajlamú őrült. A nehézség az, hogy amint mondtam, nincs
semmiféle előjele annak, hogy mikor jön rá ez a roham. Egyszerűen
bekövetkezik, és akkor vadul és nagy erővel támad. Testi erő tekintetében
bármely férfinak is veszélyes ellenfele.
- Volt már eset rá, hogy megölt valakit? - kérdezte Kamp, és
gondterhelten huzigálta bajuszát.
- Nem. Erre nem került sor, de volt két nagyon rémes esete. Akkor kellett
elmebetegnek nyilvánítani. A legutóbbi úgy történt, hogy meglátott egy
fickót, aki éppen verte a kutyáját. Carol nagyon szereti az állatokat, és
mielőtt még ápolónője közbeléphetett volna, máris nekiesett annak az
embernek, és körmeivel felhasította az arcát. A keze nagyon erős. A fickó
az egyik szemére megvakult. A nővér és a járókelők csak a legnagyobb
nehézségek árán tudták kiszedni a lány kezei közül. Egészen bizonyos,
hogy ha egyedül lett volna ott, megölte volna azt a férfit. Az illető pert
indított, és ez vezetett azután a jelenlegi helyzethez. Az öreg Blandish
semmi pénzt nem sajnált annak érdekében, hogy az ügyet eltussolják. -
Travers ujjaival beletúrt a hajába, és gondterhelten folytatta: - És e percben
a lány szabadon van, oda megy, ahová akar, és minden gyanútlan személy,
aki csak összetalálkozik vele, komoly veszélybe kerül.
- Szóval szép kilátásaink vannak - mondta Kamp. - A lány felkutatása
pedig egyáltalán nem lesz könnyű ebben a szörnyű viharban.
- Sürgősen meg kell találnunk, és meg kell akadályoznunk, hogy az eset
nyilvánosságra kerüljön. Az öreg Blandish végrendeletét nemrégiben
érvényesítették. Intézkedés történt, hogy a hatmilliónál is nagyobb vagyont
kijelölt gondnokok kezeljék. Ha azonban köztudottá válik, hogy el-szökött a
szanatóriumból, egy gátlástalan gazember hatalmába kerítheti a lányt, és
éppen a vagyonáért kihasználhatja a helyzetét.
- De hiszen, ha vannak kijelölt hagyatéki gondnokok, akkor a pénz
biztonságban van, nem?
- Nem egészen. A mi államunkban hatályos egy olyan törvény, amely
szerint, ha egy beszámíthatatlannak nyilvánított személy kiszökik a
gyógyintézetből és tizennégy napon át kint van, akkor elmebeli állapotát
újólag meg kell vizsgálni. Csak így helyezhető ismét gondnokság alá. Azt is
tudom, hogy a végrendeletben kifejezetten az áll, hogy amennyiben a lány
innét kikerül, és jogilag nem tekinthető elmebetegnek, azonnal ő
rendelkezik az egész vagyonnal, a hagyatéki gondnokság automatikusan
megszűnik. Az öreg Blandish, ugyebár, sohasem hitte, hogy unokája
gyógyíthatatlan, ezért vette be végrendeletébe ezt a passzust. Nagyon
megbánta, hogy amíg Carol kicsi volt, távol tartotta magától. Ezt akarta a
végrendeletben jóvátenni.
- Szóval, ha Carolt nem találjuk meg tizennégy napon belül, akkor maga,
doki, nem hozhatja vissza az intézetbe?
- Így van. Hacsak a bíróság nem hoz olyan újabb határozatot, hogy zárt
intézetben kell tartani. Ehhez azonban két orvos véleménye, döntése
szükséges, amelynek meghozatalánál nem támaszkodhatnak a régebbi
vizsgálatokra. A tizennégy napon belül kell megvizsgálniuk a lányt, de erre
nem lesz lehetőségük, ha, tegyük fel, ebből az államból átmegy egy
másikba.
 - Döntő fontosságú tehát, hogy sürgősen megtaláljuk - mondta a seriff. -
Vajon van-e nála pénz?
- Tudtommal nincs. Véleményem szerint nincs.
- Van fényképe a lányról, doki?
- Nem tudok ilyen fényképről.
- Akkor adjon róla személyleírást - mondta Kamp, és elővette
jegyzettömbjét.
Travers összeráncolt homlokkal gondolkodott.
- Ha az ember megfelelő, hű képet akar adni róla, nem könnyű
elmondani, hogy milyen. Lássuk csak. Azt hiszem, úgy 174 centi magas, a
haja vörös, és nagy, zöld a szeme. Rendkívül szép lány: karcsú az alakja, jó
a mozgása. Az a szokása, hogy időnként leeresztett szempillái alól néz az
emberre, alulról fölfelé, és ez a nézés határozottan sunyi, kellemetlen
benyomást kelt. Szájának egyik sarka időnként idegesen megrándul. Jelzi,
hogy valami nem stimmel nála.
Kamp mormogott valamit a bajsza alatt, és buzgón jegyzetelt. -
Különleges ismertetőjele?
- Bal csuklóján mintegy öt centiméteres sebhely látható. A sérülés akkor
történt, amikor ídekerült az intézetbe, és egy dühkitörés alkalmával föl
akarta vágni az ereit. Egyébként a legfeltűnőbb rajta a haja. Sohasem láttam
még ennyire pompás, csodálatos vörös hajat. Nem vörösesbarna, hanem
igazi, tiszta vörös. Egészen rendkívüli és nagyon vonzó.
- És milyen ruhát viselt, amikor elszökött?
- Hiányzik a szekrényből egy kék gyapjúruha és egy pár trottőrcipő.
Ezenkívül a sofőröm jelentette, hogy eltűnt az ő ballonkabátja, amely ott
lógott a folyosón, kívül a szobája ajtaján. Feltételezzük, hogy ezt a kabátot
felkapta és magával vitte.
Kamp felállt.
- Oké, akkor hát nekifoghatunk. Értesítem a rendőrjárőröket, hogy
figyeljék az utakat, és akciócsoportokat szervezek, hogy átfésüljék a
hegyeket. Ne aggódjon, doki, megtaláljuk.
Amikor azonban doktor Travers a seriff kocsijának egyre távolodó
zúgását hallgatta, az volt az érzése, hogy a lányt nagyon nehéz lesz
megtalálni.

A teherautó odaállt az út menti falatozó elé. Andy - kávézója hirdette a-

neon. Dan Burns fáradtan kászálódott le a vezetőülésből, nehézkesen
kerülgette a tócsákat, fejét lehajtotta az erős széllel, paskoló esővel
szemben. Belökte az ajtót. Rettenetes meleg és sűrű dohányfüst fogadta
odabent, úgyhogy csak nehézkesen vágott át a helyiségen egy olyan
asztalhoz, amely távolabb állt a kályhától.
Andy, a tulaj, nagydarab, kövér, jókedélyű fickó, odajött hozzá.
- Helló, Dan. Örülök, hogy újra itt látlak. De úgy nézel ki, mint akit
kifacsartak, fiam. Ma éjjel már nem mész tovább, ugye? A legtöbben itt
töltik az éjszakát. Van is egy szobám a számodra.
- Folytatnom kell az utat - mondta Dan. Arca egészen merev volt a
kimerültségtől, szemhéjai le-lecsukódtak. - Adj egy bögre kávét, Andy,
méghozzá gyorsan. Holnapra Oakville-be kell érnem.
- Meg vagy te húzatva! - szörnyülködött Andy. Már ment is, és
úgyszólván azonnal hozta a kávét. - Ti, kamionosok valamennyien őrültek
vagytok. Miért nem alszol egy kicsit? Fogadni mernék rá, hogy napok óta le
sem hunytad a szemed.
- Azt hiszed, hogy szórakozásból teszem? - duzzogott Dan. - Figyelembe
véve, hogy milyen keveset fizetnek a szállításért, meg azt is, hogy a kocsit
részletre vettem, és tízheti hátralékban vagyok, mi az ördögöt tehetnék
mást? Nem akarok lemondani a járgányról, Andy.
- Hát csak vigyázz. Rosszul nézel ki. Nem vagy olyan állapotban, hogy
ezt a nehéz kocsit átvidd a hegyen.
- Állítsd már le magad! - mondta Dan kurtán. - Megmondtam, hogy
mennem kell! - Kortyolt a forró kávéból, és nagyot sóhajtott. - Ötszáz láda
grapefruitot viszek, és az az átkozott szállítmány rám rohadt. Le kell hogy
adjam, Andy. És ez az egyetlen pénz, amire mostanában számíthatok.
Andy morgott valamit.
- Hát, ha így áll a dolog… hogy van Connie és a srác? Remélem,
legközelebb magaddal hozod őket. Örülnék, ha láthatnám mindkettőjüket.
Dan arca felderült.
- Jól vannak, de nem hozhatom magammal őket, Andy. Túl fárasztó ez az
út, és annyi mindent kell megoldanom útközben. - Kiitta a kávéját.
- Remélem, hamarosan hazajutok egy éjszakára. Hetek óta nem voltam
otthon.
- Hát csak igyekezzél, a srác egy szép napon majd behúz neked egyet,
amikor megcsókolod Connie-t… annyira elszokik tőled.
 - Ez persze így van - mondta Dan, és felállt. - Tönkretesz engem ez az
eső. Figyeld csak.
- Ma éjszaka már nem fog elállni. Hát vigyázz magadra, fiacskám.
- Persze hogy vigyázok. Viszlát! Remélem, lesz annyi szerencsém, hogy
kapok rakományt és újra erre járhatok.
- Biztos kapsz majd - mondta Andy bíztatóan. - Vigyázz, nehogy elaludj a
hegyen. - Fölszedte a pénzt, amit Dan letett az asztalra. - Viszlát!
A kávézó melege után nagyon hidegnek tűnt a vezetőfülke. Dan
éberebbnek érezte magát. Beindította a motort, kikanyarodott az útra, és a
kocsi hangosan zúgva vágott neki a sötétségnek, az esőnek. Az országúttól
jobbra a távolban láthatta a Glenview Elmegyógyintézet kivilágított ab-
lakait. Grimaszt vágott; minden alkalommal, amikor elhaladt az intézet
előtt, ugyanaz a morbid gondolat motoszkált a fejében: ha nem fut le
valahol az útról, ha nem karambolozik, ha nem ég benn az autóban, akkor
egy szép napon ebben a bolondokházában végzi. Oly sok órát kell a
volánnál töltenie, egyre csak a motor zúgását hallgatni; a kialvatlanság is
éppen elég ahhoz, hogy az ember idővel becsavarodjék. Még egyszer
odanézett a távolba, a fények felé. Nem, őt biztos nem ide zárják be: csak
gazdagok engedhetik meg maguknak, hogy a Glenview Gyógyintézetbe
kerüljenek.
A szél csapkodta a kocsit, az eső nagy erővel zúdult a tetőre. Nem volt
könnyű figyelni az utat, de azért csak nyomta a pedált. Két keze úgy
szorította a volánt, hogy szinte fájt.
Hirtelen előrehajolt, hogy jobban lásson. A reflektorok fényében egy lány
állt egykedvűen az országút mellett. Mintha nem is érezte volna, hogy ázik
az esőben. Semmiféle jelt sem adott, amikor a teherautó közeledett.
Dan ösztönösen fékezett, a hátsó kerekek csikorogtak. A kocsi ott állt
meg éppen a lány előtt. Kihajolt a fülkéből. Most, hogy már nem világított
rá a reflektor, nem látta tisztán. Annyit azonban megállapitott, hogy nincs
kalapja, és ázott haja szorosan a fejéhez tapad.
Dan nem értette a dolgot, meghökkent.
- Akarja, hogy elvigyem? - ordította, hogy szavai túlharsogják a szél
zúgását. Kinyitotta az ajtót.
A lány nem mozdult. Arca csak elmosódott fehér foltnak tűnt, de Dan
magán érezte fürkésző tekintetét.
 - Kérdeztem, hogy felvegyem-e! - kiabálta. - Mi a fenét csinál itt
tulajdonképpen? Nem veszi észre, hogy esik?
- Igen, azt akarom, hogy elvigyen - mondta a lány halkan.
Dan nyújtotta a karját, megfogta a lány kezét, és felhúzta maga mellé a
vezetőfülkébe.
- Alaposan megázott - mondta. - Marhára nedves ez az éjszaka.
Áthajolt a lány előtt, becsapta a fülke ajtaját. A műszerfal halvány
fényénél látta, hogy férfiesőkabát van rajta.
- Tényleg nedves - mondta a lány.
- Bizony, átkozottul nedves - ismételte Dan. Nem volt biztos benne, hogy
kivel hozta össze a sors. Elindította a kocsit, csak úgy zúgott a motor,
amikor nagyobb sebességbe kapcsolt. Robogtak előre a sötétbe.
A távolból halk harangszó hallatszott.
- Hát ez meg mi lehet? - kérdezte Dan fülelve. - Úgy hangzik, mint egy
csengő.
- Ez a bolondokháza riasztócsengője - mondta a lány. - Azt jelzi, hogy
valaki elég szerencsés volt ahhoz, hogy megszökhessen. - Halkan elnevette
magát; furcsa, rideg nevetés volt ez, olyannyira, hogy Dan megborzongott.
A csengő gyászos hangja a szél szárnyán még sokáig elkísérte őket.
- Úgy érti, hogy a dilinósak egyike megszökött? - kérdezte Dan
megdöbbenten. Nézett előre a sötétségbe, félig-meddig felkészülve arra,
hogy valami vad hadonászó alak ugrik majd elő az út menti sötét bokrok
közül.
- Fogadni mernék, hogy megörült, amikor látta, hogy jövök. Hova
igyekszik?
- Sehová - válaszolta a lány. Ő is előrehajolt, hogy kinézzen az esőverte
szélvédőn. A műszerfal fénye hosszú ujjaira, keskeny kezére világított, és
Dan észrevett egy csúnya, nagy forradást a bal csuklóján. Közel van az
ütőérhez, gondolta, annak idején jó nagy ijedség lehetett.
- Sehová - ismételte Dan, és nevetett. - Az bizony pokolian messze van.
- Sehonnan sem jövök, és sehová sem megyek. Senki sem vagyok -
mondta a lány. Furcsa keserűség érződött kemény, fakó hangjából.
Azt akarja, hogy törődjek a magam dolgával és hagyjam abba a
puhatolódzást, gondolta Dan, mondani pedig azt mondta: - Nem akartam
kíváncsiskodni; ami engem illet, Oakville-be megyek, remélem, megfelel
magának.
 - Persze - mondta a lány közömbösen, és elhallgatott.
Meredek úton jártak. A motor fölmelegedett. A vezetőfülkét meleg gőzök
árasztották el, Dan elálmosodott. Egész teste kívánta az alvást, és nehezen
tudta összeszedni a gondolatait. Megszokott beidegződéssel vezetett, nem is
figyelt fel arra, hogy a lány ott mellette úgy dülöngél ide-oda, mint egy
rongybaba.
Az elmúlt négy nap folyamán mindössze hatórányi alvásra jutott ideje, és
ellenálló képessége most már a végét járja. Aztán egyszerre csak nem volt
képes többé ébren maradni, előrebukott, feje nekikoccant a volánnak.
Rögtön felébredt, kiegyenesedett, halkan szitkozódott. Látta, hogy az út
széle milyen közel került hozzá: a fű élénkzöldnek tűnt a reflektorfényben.
Elfordította a kormányt, a kocsi megcsúszott, az agyongyötört kerekek
élesen csikorogtak. A külső oldalon lévő kerekek felfutottak a füves
padkára, aztán visszahuppantak az úttestre. A magasra feltornyozott
szállítmány, a grapefruittal teli ládák ide-oda csapódtak a vászontető alatt.
Veszélyesen billegtek, nyikorogtak és rázkódtak. Egyetlen émelyítő
pillanatig Dan azt hitte, hogy a kocsi fel fog borulni, de aztán sikerült
egyenesbe hozni, és folytatódott a keserves kapaszkodás felfelé a kanyargós
úton.
- Jesszusom! Ezer bocsánat - lihegte, a szíve erősen vert. - Azt hiszem,
egy picit elbóbiskoltam. - Odapillantott a lányra. Arra számított, hogy az
remeg az ijedségtől, de nyugodtan ült, nézett előre, mintha mi sem történt
volna. - Nem ijedt meg? - kérdezte Dan, mert egy kissé bosszantotta a lány
nyugalma. - Majdnem lezuhantunk a mélybe.
- Akkor meghaltunk volna, ugye? - mondta a lány halkan. Dan alig
hallotta hangját a szél zúgása közben. - Maga fél a haláltól?
Dan grimaszt vágott, és azt mondta: - Tudja, tilos ilyesmiről beszélni egy
teherautóban. Nap mint nap sokan halnak meg a kamionosok közül. -
Babonából megkopogtatta a műszerfal fáját.
Lassított, mert éles kanyar következett, azután pedig az igazi hegyi út.
- Most jön a kapaszkodás fel a meredeken - folytatta, egy kicsit
fészkelődött, hogy közelebb kerüljön a volánhoz. - Figyelje csak! Ez aztán
keserves egy út!
A kocsi akkorára már úgyszólván beszorult: egyik oldalon gránitfalként
tornyosodott a hegy, a másikon pedig a meredek lejtő egészen a völgy
mélyéig. Dan visszakapcsolt. A kocsi küszködve kapaszkodott felfelé, a
motor erősen zúgott.
- Amikor félúton leszünk, nagyon kellemetlen lesz a szél - ordította a
lánynak. Persze a szél már most is gondot okozott, ereje egyre nőtt, és
hallatszott, amint valahol előttük szikladarabok zuhannak le nagy robajjal a
völgybe. - A helyzet ugyanis az, hogy a szél az alföld felől érkezik, és itt
egyszerre útját állja a hegy. A múlt évben hasonló szélben tettem meg ezt az
utat, és elakadtam.
A lány egy szót se szólt, még csak rá se nézett Danre.
Vagány csitri, gondolta Dan. Jó volna többet látni belőle. Úgy sejtem,
hogy olyan lány, akit érdemes megnézni. Ásított, és nagy erővel szorította a
volánt. Senki sem vagyok, és sehonnan sem jövök. Furcsa, hogy ezt
mondta. Lehet, hogy bajban van: tán megszökött hazulról. Gondterhelten
csóválta meg a fejét.
Odaértek azonban a következő éles kanyarba, és akkor minden másról
megfeledkezett, csak a vezetéssel törődött. A szél hirtelen olyan szilajon
ugrott neki az autónak, mint egy vadállat. A motor lelassult, akadozott, a
kocsi megállt. Mintha téglafalnak ütköztek volna, pedig még csak ezután
jött a java: teljesen széllel szemben kellett haladniok, megbirkózni annak
minden erejével. Az eső vastag sugárban ömlött, olyan erővel, hogy a
szélvédő beleropogott. Az áradó zuhatagon lehetetlen volt átlátni.
Dan káromkodott és újból rákapcsolt, felengedte a kuplungot, a kocsi
előrelendült, megremegett a szélben, és aztán hirtelen rázkódni kezdett.
Reccsenés hallatszott, a grapefruittal teli ládák kiszakították a vászontetőt
és dörgő zajjal csapódtak az úttestnek.
- Krisztusom! - motyogta Dan. - Elvesztem a rakományt! - Újabb ládák
zuhantak az úttestre, Dan hátramenetbe kapcsolt. Igyekezett visszajutni a
kanyar előtti szélvédett útszakaszhoz.
A kocsi megingott, és érezte, hogy a külső oldalon lévő kerekek
felemelkednek az úttestről.
Le fogunk zuhanni, gondolta, úrrá lett rajta a félelem. Ki akarta nyitni a
fülke ajtaját, hogy kiugorjék, hogy mentse magát, de aztán mégsem volt
képes cserbenhagyni a kocsit meg a rakományt.
A kocsi megcsúszott az út széle felé, és Dan kétségbeesetten küzdött,
hogy visszakormányozza a helyes irányba. Nyomta a pedált, hogy
gyorsabban menjen hátrafelé, úgy érte el a kanyart, hogy a hátsó kerekek
majdnem a levegőben voltak a meredély felett, de eljutott a védelmet nyújtó
sziklafalhoz. Fékezett és leállította a motort. Alig merte hinni, hogy
pillanatnyilag biztonságban vannak. Hátradűlt, testének minden porcikája
remegett, a torka kiszáradt.
- Hát, ez rettenetes volt - mondta és hátratolta fején a sapkáját. Kabát-ja
ujjával törölte meg verejtékező homlokát. - Hát, ez rettenetes volt!
- Most mit fog tenni? - kérdezte a lány. Teljesen nyugodtnak látszott.
Dan nem tudott megszólalni, de kimászott az esőbe, hogy megnézze,
mekkora a kár.
A kocsi lámpáinak fényénél látta a ládákat szerteszét szóródva az úton.
Egyik-másik el is tört, és a sérült, sárga gömbök ott csillogtak az esőben.
Most hát meg kell várni a hajnalt, gondolta, és olyan keserűség lett úrrá
rajta, hogy dühre már nem futotta. Nincs mit tenni! Elakadt a hegyen, és
elveszítette rakományát, pont úgy, mint tavaly.
Teljesen átázva, szinte kibírhatatlanul fáradtan mászott vissza a
vezetőfülkébe.
A lány ott ült az ő helyén a volánnál. Dan túl fáradt volt ahhoz, hogy
szóljon neki, menjen arrébb. Odaroskadt a másik ülésre, és lehunyta a
szemét.
Mielőtt még gondolkodhatott volna a másnapi tennivalókon, mielőtt
megsaccolhatta volna, hogy mennyi a kára, már aludt is. Feje előrebukott a
mellére, szemhéjai lecsukódtak, mintha ólomsúly nehezedne rájuk.
Aztán azt álmodta, hogy vezeti a kocsit. A nap magasan jár a hegy felett,
lágy szellő lengedezik, miközben az autó a lefelé vezető úton gördül.
Nagyszerű volt így vezetni. Nem volt már fáradt, jól érezte magát.
Felgyorsította a motort, a sebességmérő mutatója hetven körül ingadozott.
Felesége, Connie, meg a gyerek ott voltak mellette. Mosolyogtak rá, és
elismerően nézték, hogy milyen jól vezet. A gyerek azt kiáltotta neki, hogy
menjenek gyorsabban, győzzék le a szelet, és a teherautó szinte röpült az
úton egy fecske kecsességével és gyorsaságával.
Aztán egyszerre a kellemes álmodozás lidérces szörnyűséggé alakult át.
A volán összezsugorodott két kezében, mintha csak papírból lett volna, a
teherautó nagyot ugrott a levegőbe, letért az útról, és mind nagyobbakat
huppant. A kis Connie fülsiketítő sikoltására ébredt, egész testében
remegett, és mintha egy jéghideg marok szorította volna össze a szívét.
 Egy pillanatig még ébren is azt hitte, hogy zuhan a kocsi, hiszen a motor
zúgott és az egész autó remegett. Aztán rádöbbent, hogy valójában őrületes
sebességgel száguldanak, a reflektorok fénycsóvái tüzes nyílként hasítanak
a sötétségbe. Bódultan az alvástól és a megdöbbenéstől automatikusan
kapott a kézifék után, lábával pedig igyekezett lenyomni a fékpedált.
Azonban azt sem keze, sem lába nem találta, amit keresett. Ráébredt arra,
hogy egyáltalán nem ő vezeti a kocsit, hanem a lány.
Mielőtt még bódult gondolataival fölfoghatta volna, hogy mi történik az
autóval, meghallott egy másik hangot: rendőrségi sziréna hangzott mögülük
az útról.
Erre már egészen éber lett, riadt és dühös.
- A fenébe is, mi az ördögöt csinál? - ordított rá a lányra. - Azonnal álljon
meg! A rakományom lehullik a kocsiról, és nyomomban vannak a
rendőrök! Nem hallja őket? Azonnal álljon meg!
A lány ügyet sem vetett rá, csak ült mereven a volánnál. Lábával egyre
lejjebb és lejjebb nyomta a gázpedált, úgyhogy a motor teljes erővel
dolgozott, a kocsi egyre gyorsult és egyre vészesebben imbolygott. A
faládák hangos csattanással csúszkáltak a ponyva alatt.
- Teljesen megőrült? - ordította Dan, de megérinteni nem merte a lányt,
mert hátha ezáltal kormányozza le az útról a kocsit. - Mindjárt leborulunk!
Álljon félre, maga kis őrült!
A lány azonban úgy tett, mintha süket lenne, a kocsi továbbrobogott,
esőben, szélben, bele a sötétségbe.
Hátuk mögül egyre élesebben szólt a sziréna, Dan kihajolt a fülke
ablakán, hátranézett az imbolygó kocsi mentén, miközben az eső arcába
vágott és a fejét csapkodta. Egyetlen reflektor látszott mögöttük. Dan úgy
gondolta, hogy egy rendőr eredt a nyomukba nagy sebességű motorbiciklin.
Visszafordult a lány felé, és úgy ordította: - Egy motoros zsaru van
mögöttünk, le akar állítani! Nem lehet megszökni előle! Álljon már félre,
legyen szíves!
- De én igenis megszököm előle - mondta a lány szinte sikító hangon,
hogy hallani lehessen a motor és a szél zúgásán át. Ismét felnevetett, furcsa,
fémes csengésű nevetéssel, amelytől már korábban is végígfutott a hideg
Dan hátán.
- Ne csináljon már ilyen őrültséget - mondta Dan, és közelebb csúszott a
lányhoz. - Az lesz az eredménye, hogy nekimegyünk valaminek. Ezzel a
kocsival nem lehet elszökni egy motoros rendőr elől. Hallja? Álljon már
félre!
Olyan helyre értek, ahol hirtelen kiszélesedett előttük az út.
Meg vagyunk lőve, gondolta Dan. A zsaru most megelőz, és úgy állít
meg. Benne lesz a pácban ez a lány. Mindenért neki kell majd felelnie.
Engem senki sem hibáztathat. Ez az őrült, buta, felelőtlen kis bolond!
Látnia kellett, hogy minden úgy történt, ahogy gondolta. Hirtelen
felzúgott mellettük egy motor, felvillant egy reflektor vakító fénye, és a
motoros rendőr máris előttük volt; széles vállú, tömzsi férfi,testhez simuló
fekete bőr egyenruhában, fejét mélyen lehajtva hajolt előre a kormányra.
- Most már igazán meg kell állnia - kiáltotta Dan. - Ott fog menni
előttünk az út közepén, és lassítani fog! Meg kell, hogy álljon, mert
különben elüti!
- Na és aztán. Akkor hát elütöm - mondta a lány nyugodtan.
Dan a lányra meredt, és hirtelen megérezte, hogy valóban képes megtenni
azt, amit mondott.
- Őrült! Meg van maga húzatva? - ordította Dan, és közben mintha
megállt volna a szívverése. Glenview! A riasztócsengő, valaki elég
szerencsés volt ahhoz, hogy megszökhessen, a lány nevetésének furcsa
rideg csengése, senki sem vagyok és sehonnan sem jövök … na és aztán,
akkor hát elütöm.
Ez a lány valóban őrült! Elmebeteg! A rendőr őt hajszolja, hogy
visszavigye Glenview-ba!
Dan távolabb húzódott a lánytól, kidülledt szemekkel nézte, és halálra
rémült. Valamit tennie kell! Meg fogja ölni azt a zsarut. Aztán megöli őt is,
meg saját magát is. A lányt egyáltalán nem érdekli, hogy mit tesz. Ha
valahogy megkaparinthatná a slusszkulcsot! Odanyúlni azonban nem mert.
A mozdulata esetleg felingerelné a lányt, és lekormányozná az autót az
útról. Dan tekintetével a sötétséget kémlelte, nehezen lélegzett, szíve vadul
vert. Ismét emelkedő következett. Baloldalon fehérre festett fakorlát védte
az utat, mert azon túl mély szakadék volt, le egészen addig a kanyargós
útig, amelyet mérföldekkel előbb hagytak maguk mögött. Ha balra húzza a
volánt, akkor végük van, de ha jobbra, akkor van egy pici reményük: nem
sok, de esetleg kiugorhatnak a kocsiból, mielőtt a benzintartály felrobbanna.
Dan meglátta, hogy a rendőr megállást jelez nekik. A motorbiciklin hátul
fel-felvillant a szöveg: Rendőrség! Megállni!
 - Meg kell állnia, kislány - ordította Dan kétségbeesetten. - Nem ma-gát
keresi. Engem akar elkapni. Semmitől sem kell félnie…
A lány halkan kuncogott, csak úgy magának. Előrehajolt, hogy jobban
lássa a fel-felvillanó jelzést. Úgy tűnt, hogy a kocsit kifejezetten oda
irányítja.
Dan észrevette, hogy a rendőr csökkenti a sebességet. A teherautó egyre
inkább megközeliti. A reflektorok fénye egészen megvilágítja a hátát.
A marha! - gondolta Dan, tudnia kellene, hogy ez egy őrült. Számíthatna
rá, hogy el fogja gázolni. Kihajolt a fülke ablakán, és úgy üvöltötte az előtte
haladó alaknak: - Gyorsitson! Ki fogja csinálni magát… maga barom!
Térjen ki előle! Különben el fogja gázolni.
A szél felkapta Dan hanját, és messzire sodorta. A kiáltozással semmit
sem ért el. A zsaru semmit sem hallhatott az egészből saját motorja és a szél
zúgása miatt. Még mindig lassított, és határozottan ott haladt előttük az út
közepén. A kocsi lámpái megvilágították, a zakatoló motorház már csak
néhány méterre volt a hátsó keréktől.
Dan eszeveszetten fordult a lányhoz, és odakapott a slusszkulcs felé.
A lány azonban behajlított ujjakkal lecsapott Danre. Körmei mély
barázdát szántottak az arcán. A férfi nekicsapódott a fülke fémajtajának,
amint a kocsi kanyarodott, felfutott a füves padkára, aztán irányba állt és
ismét ott haladt az úttesten. Dan az arcához kapott, vér folyt a kezére,
megborzongott a rémülettől és a fájdalomtól.
Aztán, amikor felvetette a szemét… megtörtént. A zsaru a válla felett
hátranézett, mintha felismerte volna, milyen veszélyben van. Dan még látta
a védőszemüveges, sárral borított arcot, egy pillanatra még észlelhette,
hogy kiáltásra nyílik a szája, de hallani már nem hallotta. A lány teljes
erővel lenyomta a gázpedált, a két jármű mintha a levegőben lebegett volna,
a motorkerékpár küzdött, hogy elszabaduljon, a teherautó pedig, hogy elérje
és elpusztítsa. Aztán óriási erővel csapódott neki az autó a kerékpárnak;
felvágta magasan a levegőbe.
A szél harsogásán túl is hallotta Dan a rendőr rémült jajszavát, és azt a
recsegést, amellyel a kerékpár nekiütődött a hegyoldalnak. Látta a tűz
felvillanását, a lángnyelveket.
- Megölte! - kiáltott rá Dan. - Maga őrült, gonosz dög!
Minden tétovázás nélkül előrelendítette a karját, megragadta a
slusszkulcsot. A lány gyors mozdulattal csapott feléje, alig tudta elkapni a
fejét, hogy kikerülje éles körmeit. Sikerült leállítania a motort és
megragadni a volánt. Megpróbálta jobb felé rántani, hogy a kocsi inkább
hegynek menjen, de a lány erősebb volt, mint ő. Az autó megingott, ide-oda
himbálódzott, míg ők ketten küzdöttek a kormánykerékért.
Dan arca közel volt a lányéhoz. Látta, hogy a szeme úgy villog, mint
valami lámpa egy zöld üveg mögül. Dan káromkodva szidta. Odacsapott, de
a kocsi rázkódása miatt ökle lecsúszott a lány arcáról.
Ellenfele kibújt a volán alól, és Dannek esett. Két kézzel szorította a
nyakát, hosszú ujjai belemélyedtek a torkába.
A teherautót levitte a lendület az országútról… áttörte a korlátot.
A reflektorok fénysugarai értelmetlenül hatoltak a koromfekete semmibe.
Kövek csapódtak a sárhányókhoz, a gumik hasztalanul súrolták az útszéli
sóderes padkát. Törés és recsegés hangja töltötte be a levegőt, a kocsi egy
pillanatig még ott lebegett a levegőben, aztán lezuhant a mélyben tátongó
völgybe.

A hatalmas Buick áruszállító autó könnyedén haladt felfelé az úton, amely

meredeken vezetett a hegyre. A kocsi hosszú motorháza meg-megcsillant a
reggeli napfényben.
A volánnál Steve Larson ült, fivére, Roy lustán nyúlt el mellette. Nem
látszott rajtuk, hogy testvérek. Steve jól megtermett, izmos és szőke,
mosolygó szemű férfi. Bőrét sötétbarnára edzette a szél és a nap. Harminc-
két éves volt, de fiatalabbnak tünt. Kordbársony nadrág volt rajta, kockás
cowboying, amelynek feltűrte az ujját. Látni lehetett izmos, barna karját.
Roy idősebb volt, sötét hajú; majdnem egy fejjel kisebb az öccsénél.
Vékony ajkait idegesen összeszorította, koromfekete szeme keskenyre
összehúzva. Mozdulatai élesek, szögletesek. Reflexei eltúlzottak, egy olyan
ember reagálásai, aki állandó feszültségben él, és az idegei már majdnem
felmondják a szolgálatot. Elegáns városi ruhája egyáltalán nem illett ide a
hegyi környezetbe.
Steve-nek odafent a Kék Csúcsnál van rókatenyésztő farmja. Lejött
bátyja elé, aki vonaton érkezett New Yorkból. Roy hosszú, szinte az egész
kontinenst átszelő utat tett meg idáig. A testvérek évek óta nem látták
egymást, és Steve el nem tudta képzelni, mi ütött most Royba, hogy
egyszerre csak idelátogat. Tulajdonképpen sohasem állottak igazán közel
egymáshoz, így aztán, amikor a vasútállomáson Roy csak szárazon
köszöntötte öccsét, ez a barátságtalanság egyáltalán nem lepte meg Steve-
et. Az út első két kilométerén a két testvér alig váltott pár szót. Roy
idegesnek tűnt, és egyre hátrafelé nézett a kis ablakon, mintha meg akarna
bizonyosodni afelől, hogy senki sem követi őket. Ez a furcsa nézelődés már
kezdett Steve ídegeire menni, de jól tudta, hogy bátyja mennyire sértődős,
tétovázott megkérdezni tőle, hogy tulajdonképpen mi van vele.
- Klasszul nézel ki - mondta, hogy megpróbálja szóra bírni. - Jól megy
neked ott, New Yorkban?
- Úgy, úgy - morogta Roy, és ismét megfordult, hogy hátrakukucskáljon.
- Örülök, hogy ennyi év után viszontlátlak - folytatta Steve, egyáltalán
nem volt azonban biztos benne, hogy szavai őszinték-e vagy sem. - Mi az
ördög jutott eszedbe, hogy egy hirtelen elhatározással eljöttél hozzám?
Ha egyáltalán motoszkáltak gondolatok Roy fejében - márpedig abban
nagyon is biztos volt Steve, hogy valami erősen foglalkoztatja a bátyját -,
akkor ez olyan kérdés volt, amely lehetővé tette a másik számára, hogy
kitálalhassa a dolgait.
Roy azonban kitért a nyílt válasz elől.
- Gondoltam, jót tenne nekem egy kis levegőváltozás - mondta.
Fészkelődött az ülésen. - New York egyébként is túl meleg így nyár
közepén. - Barátságtalanul nézegette a látóhatáron égbe nyúló, óriási sziklás
hegy-csúcsokat. Bárhová nézett is, mindegyik hegyvonulat mögött és fölé
emelkedett egy újabb. Szaggatott, éles körvonalú hegyeket látott, meg
lágyabb, gömbölyűbb hegyláncokat is. A hasadékokban lévő hó vakítóan
ragyogott a napfényben. - Fenemód magányosan él itt az ember, ugye? -
kérdezte Roy, mert akarata ellenére is nyomasztóan hatott rá a környezet.
- Nagyszerű itt élni! - válaszolta Steve. - De neked biztos túl csendes lesz
New York után. Húsz mérföldnyire vagyok a legközelebbi kunyhótól, hetek
telnek el úgy, hogy a kutya sem jár felém.
- Pont ez kell nekem - mondta Roy. - Ki kell hogy pihenjem magam. -
Megint megfordult az ülésen, hogy hátranézzen. A hosszan elnyúló üres
országút úgy látszik elégedettséggel töltötte el. - Szóval, nagyon jó lesz itt
nekem - egy pillanatig töprengett, aztán folytatta: - De egyáltalán nem
szeretnék állandóra ilyen helyen lakni. Te hogy tudsz meglenni itt, teljesen
egyedül? Nem nyugtalanít a magány?
- Nekem megfelel. Persze néha nyomasztó, de elég sok dolgom van.
Több mint száz rókát kell ellátnom, és magam csinálok mindent.
 Roy éles, kíváncsi tekintetet vetett rá.
- Na és a nőkkel mi a helyzet?
Steve arca megmerevedett.
- Egyáltalán nincsenek. - Maga elé bámult. Jól tudta, hogy Roy számára
milyen sokat jelentenek a nők.
- Mindig is halvérű mamlasz voltál - mondta Roy, és föltolta homlokán a
kalapját. - Úgy értsem, hogy évszámra itt rostokolsz anélkül, hogy nőt
látnál?
- Hát, mindenesetre egy éve már itt vagyok, és eszembe se jutnak.
Roy mordult egyet.
- Bárcsak hoztam volna magammal egy csajt. Azt hittem, gazdag
választék áll majd itt rendelkezésünkre.
Útelágazáshoz érkeztek.
- A jobb oldalin megyünk tovább - mondta Steve, hogy témát
változtasson. - A bal oldali Oakville-be vezet a hegyen át, aztán pedig le a
völgybe. Azon az úton nagy a forgalom. A Kaliforniába igyekvő kamionok
mind az oakville-i utat választják, mi pedig a másikon felmegyünk a
hegyekbe.
- Ott mintha egy roncsautót látnék - mondta Roy hirtelen, és már mutatta
is.
Steve tekintetével követte az ujját, fékezett és a Buick megállt. Kihajolt
az ablakon, és fölnézett a meredek hegyoldalra, amelyen több száz méter
magasságban felettük az oakville-i út kanyargott. Valóban, ő is észrevette,
hogy egy összeroncsolt teherautó fekszik ott, oldalra dőlve, beszorulva két
fenyőfa közé.
- Mi a fenének állsz meg? - kérdezte Roy ingerülten. - Nem láttál még
autóroncsot?
- Persze hogy láttam - felelte Steve, de már nyitotta is az ajtót. Kiszállt.
-Túl sokszor is láttam ilyet. Éppen ezért megyek oda és nézem meg, hogy
mi történt. Lehet ott egy szegény ördög, aki megsérült. A múlt éjszakai
vihar után senki sem vette észre.
- Szóval te vagy itt a jó kiscserkész a hegyekben? - mérgelődött Roy. -
Oké, én is veled megyek: úgy tűnik, már évek óta nem nyújtottam ki a
lábamat.
Sűrű fűvel borított, sziklatörmelékekkel teli meredek hegyoldalon kellett
felmászniok.
 Steve felkapaszkodott az oldalán fekvő teherautóra, és benézett a törött
ablakon. Roy pedig nekitámaszkodott a roncsnak, és igyekezett kifújni
magát. A hegymászás nagyon kimerítette.
- Segíts már, Roy - szólt neki Steve. - Egy sofőrt meg egy lányt látok, úgy
néz ki, hogy mind a ketten meghaltak, de meg kell győződnöm róla. - Aztán
lenyúlt, megfogta a férfi kezét; hideg volt és merev. Steve arca megrándult,
elengedte a kezet. - Hát ez tényleg kipurcant.
- Ugye mondtam neked, hogy így lesz - szólt Roy. - Most aztán nyomás
innen, a fene essen beléd! - Onnan, ahol állt, mérföldekre át tudta tekinteni
az utat; sehol semmi mozgás. Üres volt az út, szalagként kanyargott a
hegyek között. Hetek óta most először érezte magát biztonságban.
Steve lenyúlt, és megérintette a lányt, aki keresztben feküdt a sofőrön.
Az ő keze meleg volt.
- Hé, Roy! A lány él. Ne menj el. Segíts, hogy kiemelhessem.
Roy morgott valamit, felmászott a roncsra, és bekukucskált Steve válla
felett.
- Na most aztán már tényleg induljunk - mondta, és nyugtalan pillantást
vetett a hegyi útra. - Csak nem akarunk egész nap itt rostokolni?
Steve gyengéden felemelte a lányt, kiemelte a vezetőfülkéből. Átadta
Roy kezébe, ő pedig lefektette az autó mellé. Steve pillantása a halott
sofőrre esett.
- Szent ég! Nézd csak meg ennek az ürgének az arcát! Mintha egy
macska karmolta volna össze. Szegény ördög - mondta Steve, és gyorsan
lemászott a kocsiból.
Roy felemelte a lány egyik kezét.
- Ez pedig itt maga a macska. Vér és bőrfoszlányok vannak a körmei
alatt. Tudod, hogy én mire tippelek? A sofőr ki akart kezdeni a nővel, az
pedíg összekarmolta. A szemébe is belekapott, erre a férfi elvesztette
uralmát az autó felett. - Alaposan megnézte a lányt. - Egészen formás baba,
ugye? - folytatta Roy. - Fogadni mernék, hogy az a nyomorult balek azt
hitte, könnyű kis nőcskét szedett fel. Nézd csak meg, milyen klassz!
Meg tudom érteni a pofát, hogy megpróbálkozott vele. Ugye, igazam
van?
- Vigyük le innét - mondta Steve kurtán. Ketten cipelték a lányt egy füves
részig. Steve letérdelt mellé, Roy pedig csak álldogált és figyelte.
 - Csúnya seb van a tarkóján - mondta Steve. - Gondoskodnunk kell róla,
hogy sürgősen orvoshoz kerüljön.
- Szót se halljak ilyesmiről! - mondta Roy, és hirtelen dühödtté vált a
hangja. - Hagyd itt, majd rendbe jön. Egy ilyen autókba felkéredzkedő
nőcske biztos tud vigyázni magára. Mi pedig, ugye, semmibe sem akarunk
belekeveredni. Majd rátalál valaki, és örömét leli benne.
Steve csak bámult a bátyjára.
- Annyi szent, hogy nem hagyjuk itt - mondta élesen. - Ennek a lánynak
súlyos a sebe.
- Akkor vigyük le az országútra, és hagyjuk ott. Valaki majd csak erre
vetődik… - mondta Roy, és sápadt arca idegesen megrándult. - Nem akarok
belekeveredni ebbe az ügybe.
- Orvosi ellátásra van szüksége - mondta Steve nyugodt hangon. - Innen
egészen a farmomig nincs olyan hely, ahol valaki gondjaiba vehetné.
Ebből következik, hogy haza fogom vinni, azután pedig gondoskodom
róla, hogy Fleming doki eljöjjön és ellássa. Van valami kifogásod ellene?
Roy arca eltorzult a visszafojtott dühtől.
- Engem aztán nem ejtesz át - sziszegte. - Épp olyan vagy, mint a többi
tahó. Túl sokáig éltél egyedül a hegyekben. Most elég egy pillantást vetned
egy tűrhetően formás csajra, és máris elveszted a fejedet.
Steve talpra ugrott. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy megüti a bátyját, de
legyőzte haragját, és erőltetetten elmosolyodott.
- Hát te aztán nem nagyon változtál meg… De nem fogsz kihozni a
sodromból! Miért nem tudsz már felnőni? Még mindig úgy gondolkozol,
mint egy iskolás gyerek. - Elfordult. A lány fölé hajolt. Próbálgatta kezét,
lábát, hogy lássa, nincs-e törés. A lány megmozdult.
- Ahelyett, hogy végígtaperolod, míért nem vetkőzteted mindjárt le? -
mondta Roy gyűlölettel a hangjában.
Steve látszólag ügyet sem vetett rá, de a nyaka hátul egészen
kivörösödött. Kitapintotta a lány pulzusát. Erőteljes volt a szívverése, úgy
érezte, hogy láza lehet.
- Jobb, ha hagyod a fenébe, Steve - folytatta Roy. - Megbánod, ha nem
hallgatsz rám.
- Fogd már be! - mordult rá Steve, és felemelte a lányt.
- Oké, de aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. - Közömbösen
megvonta a vállát. - Van egy olyan érzésem, hogy pokolian nehéz púp lesz a
hátunkon. De mi közöm nekem az egészhez? Fájjon tőle a te fejed!
Steve elhaladt mellette, és lassan, egyenletesen, gondosan lépkedve indult
vissza a Buickhoz.

Az ezüstróka-farm egy zárt völgyben volt, vagy háromezer méter magasan

a tengerszint felett a Kék Csúcs közelében, minden oldalról hegyek vették
körül. Az országútról egy kis mellékúton lehetett megközelíteni, amely
négy-öt mérföldön át kanyargott nagy sziklák és hatalmas fenyők között, és
egy tóparton ért véget, Steve fából épült házánál. A tó halványkék víz-
felülete alatt rengeteg pisztráng cikázott.
Egy évvel ezelőtt Steve még biztosítási ügynökként dolgozott. Aztán egy
napon úgy határozott, hogy otthagyja állását: rókákat fog tenyészteni.
Volt hozzá megtakarított pénze, ismerte ezt a helyet a Kék Csúcs
közelében. Beszerezte a szükséges papírokat, és nekifogott. A tenyésztés
még most is kezdetleges állapotban volt, de Steve joggal remélte, hogy
rövidesen alkalmazottat is fogadhat. Az egészben az volt a legnehezebb,
hogy teljes magányban élt ezen az isten háta mögötti helyen, a kutyáján
kívül hónapszám senkivel sem válthatott egy szót sem.
Roy érkezése elvben megoldhatta volna ezt a problémát, de Steve
hamarosan felismerte, hogy bátyja nem lesz igazi társa: több gondot okoz
majd, mint örömet. Már sajnálta is, hogy kénytelen befogadni.
Roy rosszkedvű tekintettel mustrálta a házat, aztán szó nélkül
lecammogott a tópartra, hagyta, hogy Steve egyedül cipelje be a lányt.
Abban a pillanatban azonban, hogy Steve eltűnt az ajtóban, Roy rögtön
irányt változtatott, odafutott a Buickhoz. Lopva visszanézett a ház felé, az-
tán felemelte a motorház tetejét, levette az elosztófedelet, zsebébe
süllyesztette, lehúzta a kábeleket. Visszatette helyére a motorháztetőt, fel-
ballagott a verandára.
Hallotta, hogy öccse odabent tesz-vesz a házban, besomfordált a tágas
nappaliba, egy pillantással fölmérte a berendezést, átment ahhoz a falhoz,
ahol egy fegyvertartót vett észre. Csuklós pánttal felerősített vasrúd
rögzítette a puskákat, lakat is volt rajta. Roy megforgatta benne a kulcsot,
majd a zsebébe tette. Egy pillanattal később Steve lépett a szobába.
- Na, mi van? Lefektetted a nőcidet? - kérdezte Roy gúnyosan.
- Szállj már le rólam - pattogott Steve. - Nem szeretem az ilyesmit, Roy.
Szóval légy szíves, hagyd abba.
 Roy végignézett az öccsén, aztán elvigyorodott.
- Nagy itt a baj, bizony nagy.
Steve megvonta a vállát.
- Most átmegyek Fleming dokihoz. Majdnem két óra hosszat tart az út.
Légy szíves, időnként nézz be a lányhoz. Azt hiszem, agyrázkódást
szenvedett, de nem lesz vele semmi probléma, míg távol leszek.
Roy tovább gúnyolódott: - Szóval most jött el az én időm! Mi a
tennivalóm? Fogjam a kezét és legyezgessem a kalapommal?
- Ne hülyéskedj, Roy - mondta Steve, és igyekezett uralkodni magán. -
Megbeszélem a dokival, hogy hozza el a kocsiját, majd elviszi innen. De
amíg itt van, megpróbálhatnád, hogy egy kicsit a segítségemre legyél.
- Persze, persze - mondta Roy. - Indulj már, majd én elszórakoztatom a
lányt. A nők mindig is szerettek engem.
Steve szúrós tekintetet vetett rá, és kilépett a házból.
Roy csak figyelte, hogyan ül be öccse a kocsiba, és hogyan próbálja hiába
a motort beindítani. Röhögött magában.
Még mindig ott álldogált a verandára vezető ajtóban, amikor Steve
felpaprikázva, dühösen visszajött.
- Valamit mahináltál az autóval - mondta Steve dühösen, és megállt
Royjal szemben.
- Hát persze. Na és aztán? - vigyorgott Roy.
Steve megint lenyelte haragját.
- Kiszedted az elosztófedelet. Rögtön add ide, Roy, ha jót akarsz!
- Eszem ágába sincs. Magamnál tartom. Mondtam neked, hogy kerüljünk
minden komplikációt, nem emlékszel? Most hát itt van a lány, és neked kell
gondját viselni. Senki sem fog idejönni, míg én itt vagyok, és senki sem
távozik innét, míg én meg nem engedem.
Steve ökölbe szorította a kezét.
- Nézd, Roy, nem tudom, hogy mit forgatsz a fejedben, de ezt nem úszod
meg. Add ide azt az elosztót, vagy elveszem tőled. Nem akarok az erőmmel
visszaélni, de nem tűröm tovább ezt a viselkedést.
- No nézd csak, nem tűröd? - mondta Roy, és egy lépést tett hátrafelé.
- Hát ehhez meg mit szólsz? - pisztoly villant a kezében. Egy félelmetes,
rövid csövű, 38-as automata. - Nem változott meg a véleményed? - kérdezte
Roy, és öccse mellére célzott a fegyverrel.
Steve hátrább lépett, ajka megfeszült.
 - Megőrültél? Tedd el azt a pisztolyt!
- Ideje, hogy megtudd a lényeget - mondta Roy halkan, pattogó hangon. -
Figyelj rám: éppen annyira nem okoz nekem gondot, hogy kilyukasztalak-e
vagy sem, mint az, ha rátaposok egy rovarra. A fenébe a testvéri szeretettel!
Számomra te csak egy vagy a sok bamba, hegyi tahó közül. Egyetlen
meggondolatlan mozdulat, és megkapod a magadét. - Eközben hátrált egy
kicsit, fölült a veranda korlátjára. A revolvert lazán tartotta a kezében. -
Most már akár meg is tudhatod: fene nagy slamasztikában vagyok. Ezért
jöttem ide. Ez az odú éppen testre szabott búvóhely a számomra. Senkinek
sem jut eszébe, hogy itt keressen. És semmiféle Fleming doki nem jön ide,
hogy aztán elmondja az istenverte betegeinek, hogy engem itt látott. Hát ez
a helyzet. Tudomásul kell venned. Te és a lány addig maradtok itt, amíg én
innen el nem tűnök. És ne próbálkozz semmiféle trükkel. Jól bánok a
stukkerrel. Erre már nálad különb fickók is rájöttek.
Steve magához tért első meghökkenéséből, de még mindig nem tudta
elhinni, hogy a bátyja komolyan beszél.
- De hát ez őrület, Roy! - mondta. - Feltétlenül el kell juttatnom a lányt a
dokihoz. Térj már észhez, add ide az elosztót, hadd induljak.
- Még mindig hülye vagy? - mondta Roy gúnyosan. - Ide figyelj. A Kis
Bernie bandájának dolgoztam. Jelent ez neked valamit?
Steve egyszer régen valóban olvasott a Kis Bernieről, Johnny Dillinger
modern megtestesítőjeként emlegették.
- Hogy érted ezt? - kérdezte Steve. - A Kis Bernie egy gyilkos, akit köröz
a rendőrség.
Roy felnevetett.
- Tavaly egész évben bankrablással foglalkoztam. Rengeteg pénzt
kerestem, Berníe gorillája voltam. Jól kifizetődött.
- Hát így állunk - mondta Steve megdöbbenten és utálkozva. - Persze
kitalálhattam volna, hogy összeállsz egy bandával. Mindig gyenge pacák
voltál, Roy.
Roy visszacsúsztatta a pisztolyt a vállára erősített tokba.
- Jól megálltam a helyem - mondta. - Most bajban vagyok, de ez persze
nem tart sokáig, és akkor majd elköltöm a félretett dohányt. Nem vagyok
olyan élhetetlen balfácán, mint te, nem temetkezem el a vadonban egy falka
rókával. Én tudom, hogyan kell élni!
Steve lassan közelebb lépett hozzá.
 - Jobb, ha ideadod nekem azt a pisztolyt - mondta csendesen.
Roy elvigyorodott, keze hirtelen odavillant a fegyverhez, amelyből láng
csapott ki, a pisztoly durranása élesen visszhangzott a tó túlsó oldaláról, és
valami zizegve röpült el Steve füle mellett.
- Ugyanilyen könnyen akár átlyukaszthattam volna a kemény koponyádat
is - mondta Roy. - És meg is fogom tenni, ha nem jól viselkedsz. Ezt most
már tudhatod. - Megfordult és besétált a nappaliba, lehuppant egy
karosszékbe.
Steve tétovázva állt kint a napfényben. Tudta, ha arra kerül a sor, Roy
valóban beváltja a fenyegetését. Gondolatai azonban nem saját sorsa körül
forogtak, hanem a lányra gondolt, aki eszméletlenül fekszik odabent az
ágyon. Valamit azonnal tennie kell vele. Úgy alakult a helyzet, hogy
Fleming doki nem jön el ide. Még jó, hogy van mentőládája, és tudja,
hogyan kell használni.
Amikor átment a szobán, Roy csak úgy mellékesen odaszólt neki: - Ami
pedig a te játékpuskáidat illeti, mostantól kezdve csak én lövöldözhetek
errefelé.
Steve rá sem hederített, bement a hálószobába, ahol a lány feküdt.
Megvizsgálta a tarkóján lévő sebet, aztán előhozta a mentőládát, egy
lavór vizet és törülközőket is mellé.
Éppen elkészült a kötözéssel, amikor a lány egy picit sóhajtott és
felnyitotta a szemét.
- Helló - mondta neki Steve mosolyogva. - Jobban érzi magát?
A lány csak bámult rá, kezével megtapogatta a fejét.
- Fáj a fejem - mondta. - Mi történt? Hol vagyok?
- A hegyi autóúton találtam magára. Balesetet szenvedett egy
teherautóban. Aggodalomra nincs ok. Sérülés van a fején, de nem
veszélyes.
- Teherautó? - motyogta a lány, és tekintete üres volt. - Milyen teherautó?
Nem emlékszem… - Aztán hirtelen összeszedte az erejét, hogy felüljön, de
Steve kedvesen visszaszorította az ágyra. - Semmire sem emlékszem. Nem
tudok gondolkodni. Valami történt a fejemmel!
- Minden rendben lesz - mondta Steve nyugtatgatva a sebesültet. -
Visszatérnek majd az emlékek, a gondolatok. Most próbáljon aludni. Ha
egy kicsit alszik, mindjárt jobban lesz utána.
 - De nem tudom, hogy mi történt velem - kiáltotta aány, és két kezével
Steve karjába kapaszkodott. - Félek! Nem tudom, hogy ki vagyok!
- Minden rendbe fog jönni - mondta Steve. - Csak pihenjen és ne
aggódjon. Amikor újból felébred, már emlékezni fog és jobban lesz.
A lány lecsukta a szemét.
- Maga kedves - mondta halkan. - Maradjon velem. Kérem, ne hagyjon
magamra.
- Itt leszek, ezen a helyen - mondta Steve. - Aludjon nyugodtan.
A lány néhány percig csendben feküdt, aztán elernyedtek a vonásai, ismét
eszméletlenségbe süllyedt.
A másik szobában Roy a karosszékben üldögélt, elgondolkodó
kifejezéssel az arcán. Ha nem került volna ide ez a csaj, akkor itt
maradhatott volna úgy, hogy semmit sem mond meg az öccsének, de most
már olyan a helyzet, hogy ébernek kell lennie. Steve keménykötésű fickó,
ha váratlanul nekitámad, egyáltalán nincs semmi esélye Steve-vel szemben.
Hirtelen mozdult valami az ajtóban, felugrott és megfordult, kezében a
pisztollyal. Egy nagy korcs kutya jött be farkcsóválva.
- Te nyomorult - mondta Roy, és zavartan nevetett. - Úgy megijesztettél,
hogy…
Türelmetlenül arrébb rúgta a kutyát, nézte, amint elügetett, hogy
megkeresse a gazdáját.
Steve-nek új problémával kellett megbirkóznia. Amikor a kutya bedugta
fejét az ajtón, éppen elhatározta, hogy nem hagyhatja a lányt ruhástól
feküdni az ágyon. De tétovázott, hogyan vetkőztesse le. Végül oda lukadt
ki, hogy nincs más megoldás, neki magának kell hozzáfogni. A
legközelebbi nő harminc mérföldnyire lakott innen, a hegy túloldalán, és
egyébként sem hozhatta volna ide.
Az, hogy a kutya bejött a szobába, egy kicsit megnyugtatta feszült
idegeit.
- Szia, Spot - mondta neki. - Látod, faramuci helyzetbe kerültem.
A kutya azonban vinnyogni kezdett, a szőr fölállt a hátán, ijedten hátrált
az ajtóhoz.
- Na, mi van, öreg harcos?
A kutya meredt tekintettel egyre csak az ágyon fekvő alakot figyelte.
Lassanként kifarolt a szobából, aztán halk, vinnyogó vonítással rohant
végig a folyosón, ki a szabadba.
 Úgy látszik, valamennyien begolyózunk, gondolta Steve. Átvágott a
szobán a ruhásszekrényhez, és kikereste legjobb pizsamáját; fehér
selyemből készült. A kabát ujját egyszerűen levágta, és a szélét fölhajtotta.
Aztán ugyanígy alakította át a nadrágszárakat is. Kész művét odamérte a
lány alakjához, megfelelőnek találta.
Akkor hát lássunk hozzá, gondolta. Nagyon remélte, hogy a lány
egyelőre nem tér magához. Nekifogott, hogy kigombolja a lány ruháját. A
ruha egyik ujjában talált egy zsebkendőt, a sarkába hímezve: Carol. Ide-oda
forgatta kezében a zsebkendőt. Carol. Milyen Carol? Kicsoda lehet?
Honnan került az autóba? Lehetséges lenne, hogy tényleg elvesztette az
emlékezőképességét, és nem tudja, mi történt vele? Azt sem tudja, hogy ő
maga kicsoda? Lenézett a lányra. Csupa báj, kedvesség, gondolta. Nem az a
típus, aki kiáll az országútra, hogy autóstoppal vigyék tovább. Titokzatos az
egész ügy!
Levette a lány cipőit, aztán óvatosan felemelve testét, felfelé húzta a
ruhát, üggyel-bajjal áthúzta a fején is. A ruha alatt egyszerű, csinos
kombinét viselt. Steve olyan jól kivehette testének körvonalait, mintha
meztelen lett volna.
Kis ideig csak bámulta a lányt, a torkában dobogott a szíve. Szépsége és
magatehetetlensége szánalommal és csodálattal töltötte el. Most, hogy így
látta, már nem volt zavarban. Olyasmit érzett, mint amikor valaki egy
műalkotást szemlél, nem pedig hús-vér nőt.
Steve nem vette észre, hogy Roy mikor lépett be a szobába, és azt sem,
hogy milyen merőn, összehúzott szemmel bámul a félmeztelen lányra.
Steve megemelte a lányt, hogy ráadhassa a pizsamakabátot.
- Ne siess már annyira - mondta Roy. - Egy kicsit még nézni akarom.
Milyen klassz formák! A fenébe is, jobb nő, mint gondoltam.
Steve elengedte a lányt, és megfordult.
- Ki innét! - mondta dühösen.
- Hé, csillapodjál! - mondta Roy vigyorogva, tekintete még mindig a
lányon. - Azt hiszed, a te jussod minden élvezet? Majd én segítek neked.
Ehhez aztán igazán jobban értek!
Steve szikrázó tekintettel lépett oda a bátyjához: - Ki innét! És maradj is
odakint.
Roy tétovázott egy kicsit, aztán vállat vont.
 - Oké - mondta nevetve. - Tiéd lehet, amíg jobban nem lesz. Akkor majd
átveszem. Tudok én bánni a nőkkel. Az én szememet nem fogja kikaparni!
Tudom, hogy kell megszelídíteni egy olyan vadmacskát, mint ez itt.
Figyeld majd meg, és egy pillanatig se hidd, hogy utamba állhatsz, te
nagydarab barom. Remekül elszórakozom majd ezzel a szépséggel. - Még
akkor is mosolygott, amikor kisétált a folyosóra, onnan pedig a verandára.

MÁSODIK FEJEZET

Eltelt egy hét.

Zavaros időszak Steve számára: sok munkát adott a farm, a főzés és
Carol ápolása. Roy a kisujját se mozdította, hogy segítsen neki. Ideje
túlnyomó részét azzal töltötte, hogy egy magas sziklán üldögélt, ahonnan
jól látszott az országút, és mereven figyelte az üres völgyet.
Steve úgy gondolta, hogy biztosan a rettegés, a rossz idegállapot okozza
fokozott ingerlékenységét. Úgy látszik, helyesen ítélte meg a helyzetet,
mert amikor három nap is eltelt anélkül, hogy bármi történt volna, Roy
megnyugodott, már nem figyelte folyton az utat. A hét végére már szinte
barátságos lett, legalábbis annyira, amennyire ezt piszkálódó, önző alap-
természete engedte. Ahhoz azonban még mindig ragaszkodott, hogy amíg ő
ott van, öccse ne távozzon a farmról, és Steve kénytelen volt ebbe
belenyugodni.
Most, hogy Carolé volt Steve szobája, a testvérek osztoztak a másik
hálószobán. Steve megfigyelhette, hogy bátyja mennyire ideges. Alig aludt
valamit. Hánykolódott, egész éjjel forgolódott. Ha mégis elbóbiskolt, a
legkisebb neszre ijedten felriadt.
Carol állapota gyorsan javult. Az első két nap még nagyon beteg volt.
Steve-nek folyton mellette kellett lennie. Aztán csökkent a láza, a seb
gyógyulni kezdett, a lány gyorsan erőre kapott.
Egyébként azonban a legkisebb javulás sem mutatkozott: egyáltalán nem
tudta, hogy mi történt vele, mi volt azelőtt, hogy kicsoda ő tulajdonképpen.
Teljes gyermeki bizalommal ragaszkodott Steve-hez. A szokásos férfi és nő
közötti érintkezés szabályait magatehetetlensége miatt félre kellett tenni.
Sajátos, nagyon meghitt viszony alakult ki kettejük között, amely zavarba
hozta a férfit, és Carolban mély vonzódást ébresztett Steve iránt,
olyannyira, hogy ez az érzés hamarosan szerelemmé fokozódott.
 Steve mindig is félszeg volt a nőkkel. Amíg Carol oly nagyon beteg volt,
egészen személytelenül ápolta, a húgának tekintette. Nem is érzett eközben
semmi mást, csak zavart. Amikor azonban a lány már gyógyulóban volt, és
félreérthetetlenül kimutatta Steve iránti szerelmét, a férfi nem tudta, mitévő
legyen.
Amint Carol fölkelhetett, folyton és mindenhová követte Steve-et, csak
akkor volt boldog, ha vele lehetett. Steve volt számára az a biztos pont,
amely körül az élete forgott.
Steve persze nem tudott az elmegyógyintézetben töltött időről, és azt
feltételezte, hogy a baleseti sérülés nemcsak az emlékezetét homályosította
el, hanem megmagyarázhatatlan módon szétrombolta a felnőtt nő
tartózkodását is: egészen gyermeteggé tette. Steve eldöntötte magában,
hogy egyáltalán nem jöhet szóba a lány szerelmének viszonzása, nem
szabad visszaélnie helyzetével; kordában tartotta a maga érzéseit, és nem
volt hajlandó elhinni, hogy Carol szerelme több lehet egy beteges állapot
következményénél. Bizonyára szertefoszlik, amint a lány visszanyeri
emlékezetét.
Roy viszont hamarosan úgy hitte, hogy ebben a lányban könnyű prédára
lel. Ez sokszor megfordult az agyában. Annak ellenére is, hogy Carol alig
vett róla tudomást, hiszen teljes lényével Steve-en csüngött. Roy
magabiztosan számított rá, hogy alkalmas pillanatban a lány az övé lesz.
Egyik reggel Roy ott heverészett a tónál, és látta, amint Carol közeledik
hozzá a fenyőerdőn keresztül. Steve-nek a házban volt dolga. Roy élt az
alkalommal, hogy a lány egyedül van, és hirtelen útját állta.
- Helló, szépség - mondta, és tetőtől talpig végigmustrálta. Carol
nagyszerűen nézett ki a szűrt napfényben, úgyhogy Roy egészen
megpendült.
- Merre jártál?
- Megetettem a rókákat - válaszolta fakó, közömbös hangon. - Steve-et
keresem - folytatta. - Engedjen az utamra.
- Beszélgetni akarok veled - mondta Roy, és még közelebb lépett a
lányhoz. - Ideje, hogy mi ketten jobban megismerjük egymást.
- Steve-et keresem - ismételte, és igyekezett kikerülni a férfit, de az nem
engedte el.
- Ne törődj most Steve-vel. Légy már kicsit kedvesebb hozzám. Tetszel
nekem, kislány! Kifejezetten bukom rád - Átfogta a lányt, és magához
húzta. Carol csak állt, nem ellenkezett, közömbös maradt. Tekintete a házat
fürkészte. Roy karjai már egészen átfogták. Szorosan magához ölelte, érezte
arcán a lány selymes haját. De az egész olyan volt, mintha egy kirakati
babát ölelt volna. Roy nemigen törődött a lány apátiájával. Már három hete,
hogy utoljára volt nővel, és Roy számára ez túl hosszú időnek tűnt.
Nem bánta, lehet a nő hideg, tartózkodó, csak az a fontos, hogy
végigtapogathassa a testét, és ne ütközzön ellenállásba.
- Kérem, engedjen el - mondta Carol komolyan. - Steve-et akarom
megtalálni.
- Ne félj, nem fut el - mondta Roy rekedtes hangon. Megpenderítette a
lányt, és hátrahajlította. Belenézett nyugodt, üres tekintetébe, aztán szájával
lecsapott a lányéra. Carol ajkai kemények maradtak, bármennyire csókolta.
Két karja ernyedten lógott. Nem ellenkezett, de nem is tett semmit a férfi
kedvére.
Roy halántékán lüktettek az erek, keze arrébb csúszott a lány testén,
szorosan ölelte, és még inkább hátrahajlította a derekát.
Aztán egyszerre csak valaki elrántotta. Káromkodva elengedte Carolt, és
Steve dühödt arcát látta maga előtt. Mielőtt még pisztolyáért nyúlhatott
volna, Steve ökle odacsapott az állára. Roy a földre zuhant, és ott feküdt,
néma döbbenetben.
- Ha még egyszer ilyet teszel, kitöröm a nyakadat - mondta Steve
határozottan. Átfogta Carol vállát, és elvezette. - Jöjjön, menjünk vissza a
házba.
- Miért ütötte meg? - kérdezte Carol, és elégedetten lépkedett Steve
oldalán. - Engem nem zavart.
- Nem akartam, hogy magára ijesszen - felelte Steve, és röpke fürkésző
tekintetet vetett a lányra.
- Nem ijedtem meg, de őt nem kedvelem - mondta Carol. - Ha nem
akarja, hogy újból ezt csinálja velem, akkor én nem engedem meg neki.
Nem tudtam, hogy maga így akarja.
Steve egészen zavarba jött ettől a logikától. - Nem akarom, hogy újból ezt
csinálja magával.
Roy nézte őket, amint távolodtak, aztán lassan feltápászkodott. Az előbb
még annyira jókedvű volt, amiért Carol nem ellenkezett, hogy most szinte
semmibe vette a tényt, hogy Steve leütötte. De hisz megcsókolta a lányt!
Olyan volt ez, mintha valaki cukrot vesz el egy kisgyerektől. Ha-Steve nem
üti bele az orrát… bomba jó nő ez a Carol!
Aznap este Steve akkor jött be a szobába, amikor Roy már ágyban volt.
Sok dolga volt a farmon. Roy egész nap kerülte őt, de most, hogy szemtől
szembe kerültek, úgy határozott, hogy magához ragadja a kezdeményezést,
mielőtt még az öccse kezdi nyomni a szöveget.
- Aztán jó lesz, ha vigyázol az öklöddel, te nagydarab barom - mondta
kioktatóan. - Ha még egyszer ilyesmi jutna eszedbe, szedegetheted az ólmot
a hasadból.
- Akkor tartsd távol a mancsaidat a lánytól - mondta Steve, és leült az ágy
szélére. - Hát nem látod, hogy baj van vele? Az az ütés a fején, úgy látszik,
komoly sérülést okozott. Olyan most, mint egy kisgyerek; így hát fékezd
magad, Roy. Nem nyújthat sok örömet, ha valaki egy ilyen állapotban lévő
lánnyal kezd ki.
- Hogyhogy nem nyújthat? - vigyorgott Roy. - A sötétben minden tehén
fekete, függetlenül attól, hogy észnél van-e, vagy sem. Számomra ő is csak
egy nő, én pedig imádom a nőket.
- Türtőztesd magadat, vagy le kell számolnunk egymással - mondta Steve
komor arckifejezéssel.
- Gondolod, hogy van némi esélyed? Mi akadályozhat meg abban, hogy
lepuffantsalak? Hónapokig senki sem találna rád idefent, és akkor én már
messze járnék. Hát jól vigyázz! Én azt tehetem itt, amit csak akarok, és
minél előbb elismered ezt, annál jobb.
Steve lerúgta bakancsát, és vetkőzni kezdett.
- Én pedig azt mondom: ne merj hozzáérni Carolhoz!
- Kedvel engem, hagyta, hogy megcsókoljam, vagy nem? Engem aztán
nem versz át azzal, hogy egy ilyen formás lány nem szereti, ha
megcsókolják. Ha nem ütötted volna bele az orrodat a mi dolgunkba,
nagyon jól ki-jöttünk volna egymással.
- Utoljára mondom, Roy - szólt Steve nyugodtan -, ha el kell, hogy
bánjak veled, akkor megteszem, akár van pisztolyod, akár nincs.
A két férfi egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett egymással. Végül is
Roy volt, aki feladta.
- A franc essen beléd! - mondta, és átfordult a másik oldalára.
Steve is lefeküdt.
Hirtelen megszólalt: - tulajdonképpen mitől félsz? Ki akar elkapni?
 Roy hirtelen felé fordult, félig felült.
- Kuss! Senkitől sem félek.
- Dehogynem. Olyan ijedős vagy, mint aki kísértetet látott. Ki elől
menekülsz?… A zsaruk elől?
Roy előrántotta ronda rövid csövű automata pisztolyát. - Kilyukasztlak,
ha nem fogod be a pofád - mondta vicsorogva. Arca holtsápadt. Szája
megrándult. - Nem tudom, miért nem nyírtalak ki már előbb…
- Mert attól félsz, hogy egyedül maradsz - mondta Steve nyugodtan. - Azt
akarod, hogy ott legyek mögötted, amikor bekövetkezik az, amire
számitasz.
Roy visszahuppant a párnára, a pisztolyt elrakta valahová. - Teljesen őrült
vagy - mondta, és leoltotta a lámpát. - Nem tudod, hogy miket beszélsz itt
összevissza. Én inkább alszom.
De nem aludt. Órákon át ébren feküdt, hallgatta Steve lélegzését, nézte a
nyitott ablakon át a fenyőfák között bevilágító holdfényt.
Az éjszaka nyugodt és csendes volt. Lágy szellő susogott a fák között, és
a víz halkan csobbant a csónakkikötő cölöpjeinél.
Roy Carolra gondolt. Azon tűnődött, milyen lenne, ha úgy osonna ki a
szobából, hogy nem ébreszti fel öccsét… Ha bejuthatna Carol szobájába…
a többi már könnyű lenne. Ebben biztos volt. Az elképzelés, hogy Carolt
ismét karjaiban tarthatja, hirtelen cselekvésre ösztönözte. Kicsit
felemelkedett, és átnézett Steve-re. Amint így tett, szeme sarkából mozgást
észlelt odakint. Vágyai egy pillanat alatt szertefoszlottak, dobogó szívvel ült
fel.
Egy árnyék haladt el a nyitott ablak előtt: könnyedén tovasuhanó ár-nyék,
amely úgy jött és úgy tűnt el látóköréből, hogy nem is tudta fölfogni,
tulajdonképpen mit látott.
Vasmarokként szorította össze szívét a félelem. Rémülten bámulta az
ablakot.
Könnyű lépteket hallott a verandáról. Az egyik deszka megreccsent.
A nesz most közelebbről hallatszott.
Roy odakapott Steve-hez, és erősen megrázta.
Steve azonnal felébredt, felült, és érezte, hogy Roy ujjai őrült erővel
mélyednek a karjába. Belebámult Roy sápadt arcába, és rögtön megértette,
hogy baj van.
- Mi van? - kérdezte halkan.
 - Valaki van odakint - Roy hangja remegett. - Figyeld csak.
Valahol lentről a tópartról Spot gyászos vonítása hallatszott.
Steve átlendítette lábát az ágy szélén, aztán mozdulatlan maradt, mert
meglátott egy árnyat az ablakban. Előrehajolt.
- Carol az, te hülye! - mondta. - Szedd már össze magad!
A lélegzet sípolva járt ki és be Roy összeszorított fogai között.
- Carol? Mi a fenét csinál odakint? Biztos vagy benne?
- Látom őt - mondta Steve, és odalépett az ablakhoz.
Pillanatnyi tétovázás után Roy is odament mellé. Carol fel s alá járkált a
verandán. Steve leszabdalt pizsamáját viselte, mezítláb volt.
- A rosseb egye meg - mondta Roy lágyan. - Úgy megijesztett, hogy…
Mi a fenét csinál ott?
- Csendesebben - suttogta Steve. - Lehet, hogy alvajáró.
Roy felmordult. Most, hogy magához tért már ijedtségéből, felpezsdítette
a vérét, ahogy Carol mezítláb, fehér selyempizsamában megjelent, vörös
haja lazán a vállára omlott.
- Klassz nő, hát nem? - mondta ki gondolatait hangosan. - Micsoda alakja
van!
Steve türelmetlen mozdulatot tett. Nem értette a dolgot. Miért járkál fel-
alá a lány odakint?
Aztán Carol hirtelen megállt, feléjük nézett. Mintha megérezte volna,
hogy figyelik. A holdfény jól megvilágította az arcát. És a két férfi olyan
változást látott rajta, amely meghökkentette őket. Mintha arcizmai
összehúzódtak volna, arcvonásai eltorzultak. Szája széle meg-megrándult,
szeme mint az üveg, teljesen öntudatlan. Steve alig tudta felismerni ezt az
arcot.
Spot nyomorúságosan vonított az udvar másik végében lévő búvóhelyén.
Carol most abba az irányba tekintett. Egész magatartása, gyors és könnyed
mozdulatai egy vadmacskára emlékeztettek, és éppoly veszedelmesnek is
látszottak. Aztán, amikor a kutya ismét vonítani kezdett, Carol eltűnt
előlük, visszatért a szobájába…
- Hát ezt meg mi a fenével magyarázod? - kérdezte Roy nyugtalanul. -
Láttad, hogy milyen volt a tekintete? Hogy milyen volt az arckifejezése?!
- Igen - mondta Steve gondterhelten. - Legjobb lesz, ha megnézem, hogy
mit csinál.
 - Vigyázz, nehogy kikaparja a szemedet - mondta Roy erőltetett
nevetéssel. - Abból, ahogy az imént nézett, azt hiszem, mindenre képes.
Steve köpenyt vett magára, zseblámpát a kezébe, és kiment a folyosóra
Carol szobája felé. Halkan kinyitotta az ajtót.
Carol az ágyban feküdt, szemei lehunyva, a holdfény éppen az arcát
világította meg. Bájosnak, nyugodtnak tűnt, mint máskor. Steve nevén
szólította, de meg se moccant.
Egy pillanatig még ott állt, nézte a lányt, aztán csendesen becsukva maga
mögött az ajtót, visszament a másik szobába.
Azon az éjszakán ugyanolyan rosszul aludt, mint Roy.

Sam Garland és Joe egy betegszállító autót tisztogattak a Glenview

elmegyógyintézet hátsó traktusában lévő nagy garázsban.
- Ne nézz most oda - mondta Sam, miközben buzgón dörzsölgette az autó
kilincsét -, de errefelé tart az a rámenős riporter.
Joe kivillantotta két aranyfogát.
- Nekem tetszik a fickó, csudára kitartó manusz! Gondolom, pár rongyért
végül is súghatnánk neki egyet s mást.
- Nem is lenne rossz - mondta Sam, miközben hátrább lépett, hogy
büszkén szemügyre vegye a csillogóra fényesített krómozott reflektorokat.
Magas, karcsú, hanyagul öltözött férfi, Phil Magarth lépett oda hozzájuk.
Itt lődörgött már napok óta, hogy megtudjon valami érdemlegeset arról a
betegről, aki elszökött a szanatóriumból. Eltekintve azonban attól a rövid és
semmitmondó közléstől, amelyet doktor Traverstől sikerült kicsikarnia, és
egy erőteljes elutasítástól, “a pokolba is, tűnés már innen”, amelyben
Kamp, a seriff részesítette, egy tapodtat sem jutott előbbre.
Nemcsak ennek a körzetnek volt a riportere, hanem tudósítója számos
középnyugati lapnak is. Ösztönösen megérezte, hogy ez az eset igazi
szenzáció lehet. Meg kell tudnia a részleteket! Mivel minden más módon
sikertelenül próbálkozott, most elhatározta, kipuhatolja, mit tudhat meg
Garlandtől és Joe-tól.
- Helló, fiúk - mondta, miközben nekitámaszkodott a betegszállító autó
motorházának. - Megtalálták már azt a habókost?
- Semmi értelme, hogy bennünket faggasson - felelte Garland, és újult
erővel végezte munkáját. - Mi csupán kisegítő alkalmazottak vagyunk itt,
ugye, Joe?
 - Így van - mondta Joe, és kacsintott egyet Magarth felé.
- Én arra számítottam, hogy maguk, fiúk, tudnak valamit - mondta
Magarth, és jelentőségteljesen játszadozott a zsebében csörgő aprópénzzel.
- Például azt, hogy kicsoda az a nő. Vastagon van pénz a
költségszámlámon… amennyiben ez érdekli magukat…
Garland és Joe arcáról eltűnt a közömbösség.
- Mennyit jelent az, hogy “vastagon”? - kérdezte Garland óvatosan.
- Talán nem is ez a jó szó, hogy “vastagon”, hanem inkább az, hogy
méltányos mértékben. Ha tudnak valamit, ne féljenek kibökni néhány
apróságot.
- Nem félünk - mondta Garland, és a válla fölött óvatosan társa felé
kémlelt. - Egy százas gondolom, jól jönne, ugye, Joe?
- Körülbelül - mondta Joe kezeit dörzsölgetve. - Egy százas fejenként.
Magarth felszisszent.
- Azt hiszem, inkább próbálkozom azzal a szőke ápolónővel. Amennyire
a szeme állásából megítélem, kétszázért önmagát meg a felvilágosítást is
készségesen rendelkezésemre bocsátja.
Garland arca elkomorult:
- Mond valamit.
- De vigyázzon ám! Nehezen heverné ki az élményt - mondta Joe sokat
sejtetően -, én már kipróbáltam. Egy medve erejével ölel, teljesen kifacsarja
az embert.
- Én viszont éppen ezt szeretem - jelentette ki Magarth egyszerűen. -
Kölyökkorom óta izgatnak a tüzes, energikus nők. Úgyhogy miattam ne
aggódjanak. - Előretolta kalapját egészen az orra hegyére, úgy sandított ki
Garlandre. - De ha egyetlen százasért hajlandók lennének… akkor
magukkal bulizom. Látják, önfeláldozó típus vagyok.
Garland és Joe összenéztek.
- Oké - mondta Garland -, megállapodtunk.
- De olyat kell mondaniok, hogy megérje a dohányt.
- Meglátja, ez nem egyszerűen “olyan”, hanem szenzációs! - jelentette ki
Garland. - Címlapra kívánkozik! Csupa nagybetűvel szedve!
- Nagyobb szenzáció, mint Pearl Harbour - mondta Joe.
- Nagyobb, mint az atombomba - tette hozzá Garland, nehogy
lemaradjon.
 Magarth egy csomó bankjegyet vett elő, kiválasztott öt darab
húszdollárost.
- Úgy jöttem ide, hogy éreztem, maguk ketten csicseregni fognak -
mondta, és meglobogtatta a bankjegyeket. - Halljuk!
- A nő John Blendish örököse - mondta Sam, és megkaparintotta a
bankjegyeket. - Na, mit szól ehhez?
Magarth egy lépést tett feléjük.
- Hogy érti ezt? - mondta elakadó hangon. - Micsoda hantálás ez?
- Úgy van, ahogy mondom - felelte Sam -, nem hallott még John
Blandishről? Hát ennek a fickónak volt egy lánya, akit annak ídején
elraboltak…

Másnap reggel Steve és Carol kettesben reggeliztek. Roy már korán kiment
a tóra horgászni.
- Jól aludt a múlt éjszaka? - kérdezte Steve csak úgy mellékesen, mi-
közben töltötte a kávét.
- Álmodtam. Mindig álmodom.
- Nem kelt fel az éjszaka folyamán? - fordult felé Steve mosolyogva. -
Úgy rémlett, hallottam, hogy valaki járkál odakint. Lehet, hogy én is csak
álmodtam.
- Nem álmodott - mondta Carol, és karcsú ujjaival végigsimított
halántékán. - Valami ilyesmi történt… De nemigen emlékszem rá. Semmire
sem emlékszem. Ez ijesztő számomra. - Átnyúlt az asztalon, hogy
megérintse a férfi kezét. - Nem is tudom, mi lenne velem maga nélkül. Úgy
érzem, magával biztonságban vagyok.
Steve kényszeredetten mosolygott, és megveregette a lány kezét.
- Majd felgyógyul… Mondja, Carol, miről szokott álmodni?
- Tulajdonképpen nem is tudom. Úgy tűnik, hogy egy és ugyanazt az
álmot álmodom végig újból és újból. Szerepel benne egy ápolónő. Nem
tudom, hogy mit csinál, de mindig ugyanaz az ápolónő. Rettenetes a
tekintete, és ott áll mellettem fölmagasodva. Annyira félek az álmaimban,
hogy amikor felébredek, még akkor is tart a rettegés, a szívem sebesen ver,
és megrémít a sötétség.
Steve egész nap erre a beszélgetésre gondolt. Aggódott Carolért, még
akkor is, amikor sötétedés után Roy visszaérkezett.
 Roy hallgatag volt és mogorva egészen lefekvésig. Tekintetét folyton
Carolra függesztette.
Már az ágyban volt, mikorra Steve mindent elrendezett a farmon és be-
jött a szobába. Roy azt tettette, hogy alszik.
Steve egy pillantást vetett rá, megvonta a vállát, és ő is lefeküdt. Nagyon
unta már bátyja rosszkedvét.
Később az éjszaka folyamán Roy felült, és halkan szólította. Amikor
Steve nem válaszolt, óvatosan kibújt a takaró alól. Egész testében remegett
az izgalomtól és a vágytól. Egész nap töprengett, Carolra gondolt.
Elhatározta, hogy ezen az éjszakán, miután Steve elaludt, bemegy a
lányhoz. Hiszen hagyta, hogy megcsókolja, egyáltalán nem fejtett ki
ellenállást. Minden könnyen fog menni, csak kijusson ebből a szobából
anélkül, hogy Steve felébredne. Óvatosan kimászott az ágyból.
Steve álmában moccant egy kicsit. Roy várt, feszülten figyelt, készen
arra, hogy visszabújik a helyére. De Steve nyugodtan aludt. Halk léptekkel
hagyta el Roy a szobát, behajtotta az ajtót, és fülelve megállt.
Carol szobája a folyosó végén volt. A legapróbb zaj sem hallatszott, csak
a szél neszezett a fák között és a tó vize csobbant egyet-egyet. Roy
odaosont Carol ajtajához, hallgatódzott. Semmit sem hallott, megfogta a
kilincset, és bement.
Látta, hogy Carol ott fekszik az ágyon, karjai a takarón, haja, mint egy
vörös glória terült szét a párnán. Igazán gyönyörű volt így a holdfényben.
Amint Roy belépett, a lány kinyitotta a szemét. Nem látszott ijedtnek.
Szeme tágra nyílt, de nyugodt volt.
- Helló, kislány - szólt neki Roy. Úgy érezte, mintha elzsibbadt volna a
nyelve, a bőre átforrósodott. - Azért jöttem, hogy elszórakoztassalak.
A lány egy szót sem szólt, de figyelte, ahogy Roy feléje közeledik.
- Nem félsz tőlem, ugye nem? - kérdezte Roy. Egészen megborzongott a
lány szépségétől.
- Á, dehogy - mondta csendesen. - Gondoltam is, hogy eljön ma éjjel.
Magáról álmodtam.
Roy meghökkent: - Úgy értsem ezt, akartad, hogy jöjjek? - kérdezte, és
leült az ágy szélére.
Carol mereven nézte.
- Egész este magamon éreztem a tekintetét. Akármerre mentem, ez a
tekintet követett. Úgy éreztem, hogy ma éjjel el fog jönni.
 Roy elvigyorodott.
- Én is egész nap rád gondoltam - kezét rátette a lányéra. Meleg volt ez a
kéz, és ernyedt. Nem volt benne semmiféle ellenállás. - Arra gondoltam,
hogy szeretnélek újból megcsókolni. - Steve nem akarja, hogy ilyesmit
tegyen.
- Steve sohasem tudja meg. Alszik. Neked jólesett a csókom, ugye? -
Arca már egészen közel volt a lányéhoz, és kezével a mellét érintette. Carol
nem húzódott el, révetegen bámult rá. - Nyisd ezt ki - folytatta, megérintve
a selyem pizsamakabát gombjait. - Rajta, Carol, rajta. Nem fogok fájdalmat
okozni neked.
Meglepetésére a lány gépiesen kigombolta a pizsamát, és ő
végigsimíthatott csupasz bőrén.
- Gyönyörű vagy, kislány! - mondta, de tulajdonképpen nem is tudta, mit
beszél. - Bűbájos vagy! - tenyerébe fogta két mellét.
Carol tekintete üres és merev volt, úgy tűnt, alig figyel arra, amit a férfi
mond.
Roy felemelte a lányt. És ekkor Carol hirtelen halk, fémes csengésű kis
kacajt hallatott. Ez meghökkentette.
- Mi van ezen olyan mulatságos? - kérdezte dühösen, és mohó ajkait
odaszorította a lány ajkaira.
A lány egy rövid pillanatig mozdulatlanul feküdt, aztán karja acél
harapófogóként fogta át Roy fejét. Ujjai belemélyedtek nyakába, vállába,
fogai pedig a férfi ajkaiba.
A másik szobában Steve felriadt. Az egyik pillanatban még aludt, a
következőben teljesen éber volt. Felült, és zavart arckifejezéssel nézett
körül a szobában. Meghökkent.
Azon tűnődött, mi volt az, ami felriasztotta. Nézte Roy ágyát, amely a
legsötétebb helyen volt a szobában. Úgy tűnt neki, hogy látja Roy
körvonalait. Aztán az ablakot fürkészte. Vajon megint kint jár-e Carol?
Lehet, hogy ezért riadt fel? …
Kikászálódott az ágyból, és odament az ablakhoz. Senki sem volt a
verandán. Látta, hogy Spot, a kutya, ott van a melléképületeknél. A kutya a
faház felé nézett, de meg se nyikkant.
Steve megcsóválta a fejét, ásított egyet, és indult, hogy visszafeküdjön.
Azt gondolta, biztos álmodott valamit, aztán egy sugallat hatására
mégiscsak odament Roy ágyához: üres volt! Azonnal Carol jutott az eszébe,
és már futott is az ajtóhoz.
Vad, fájdalmas sikoltás verte fel a csendet. Utána egy pillanatnyi szünet,
majd egy hörgő, zokogó hang hallatszott: - Steve! Gyorsan! Segítség!
Roy hangjának hallatán Steve hátán végigfutott a hideg. Felrántotta az
ajtót, és kiszaladt a folyosóra.
Roy jött felé kétrét görnyedve, arcát két kezébe rejtve. Ujjai közül
csorgott a vér, végigfolyt a padlón.
- Mi történt? - tört elő Steve-ből. Dermedten megállt.
- A szemeim! - jajgatott Roy. - Megvakított! Segíts rajtam! Az isten
szerelmére, tégy már valamit! -
Steve átfogta Royt.
- Mit csináltál a lánnyal? - kiáltotta, félretaszította a jajgató embert, és
rohant Carol szobájába. A szoba üres volt. Odaugrott az ablakhoz.
Megtorpant.
Carol ott állt a verandára vezető lépcső tetején. Derékig meztelenül,
szeme izzott a holdfényben.
Steve dermedten bámulta. Sohasem látott még ennél vadabb, ennél
gyönyörűbb teremtést! Vörös haja bronzosan ragyogott a holdfényben, a
sötét háttér előtt pompásan érvényesült selymes bőrének fehérsége,
keblének izgató vonala. Feszültség áradt a lényéből: olyan volt, mint egy
ugrásra kész vadmacska, ujjainak tartása karmokra, a dzsungel veszélyeire
emlékeztette. A látvány megdöbbentette, ugyanakkor erősen izgalomba is
hozta. A lány megperdült, leszaladt a lépcsőn, átfutott az udvaron.
- Carol! - kiáltotta Steve, és már indult is. - Carol, jöjjön vissza!
A lány azonban már eltűnt a fenyőerdőben. Hihetetlen gyorsasággal
futott.
Steve nem tudta, mitévő legyen, tétovázott, aztán bátyjának nyögéseit
hallva, visszatért a folyosóra.
- Szedd össze magad - mondta türelmetlenül -, nem lehet olyan súlyos az
a sérülés.
- Te állat, mondom, hogy megvakított! - kiáltotta Roy hisztérikusan.
Kezeit levette arcáról.
Steve hátrahőkölt, émelygett és a hideg rázta.
Roy szemeit elborította a vér. Kegyetlen, hosszú karmolások nyoma
látszott a homlokán, át a szemén le az álláig. Majdnem összeesett. Meg kel
lett kapaszkodnia, rázta a hideg.
 - Mentsd meg a szemem világát - könyörgött Roy. - Ne hagyd, hogy
megvakuljak. Ne hagyj magamra, Steve. Vissza fog jönni. Ez a lány őrült…
gyilkos… nézd, mit tett velem.
Steve átfogta bátyját, bevonszolta a hálószobába.
- Nyugodj meg - mondta szárazon, és lefektette a jajgató emberroncsot az
ágyra. - Majd bekötözlek, csak nyugodj már meg. - Steve futott, hogy hozza
a mentőládát meg egy fazék forró vizet.
- Ne hagyj itt! - nyöszörögte Roy. - Nem látok! Vissza fog jönni!
- Nyugi, nyugi - szólt Steve a konyhából, saját idegei is pattanásig fe
szültek. Visszaért a hálószobába. - Már itt is vagyok. Hadd mossam le a
vért. Gondolom, csak azért nem látsz, mert erősen vérzel.
- Megvakultam! Tudom, hogy megvakultam - nyögte Roy. - Maradj
folyton mellettem, Steve. Engem üldöznek… ha rám találnak, meg fog nak
ölni. Magatehetetlen vagyok, nem tudok védekezni.
- Kik üldöznek? - kérdezte Steve élesen, miközben meleg vizet töltött egy
lavórba.
- A Sullivan fivérek - mondta Roy, és közben hiába tapogatódzott, hiába
kereste Steve kezét. - Te semmit sem tudsz róluk. Senki sem ismeri őket.
Észrevétlenül dolgoznak… hivatásos gyilkosok! A Kis Bernie felbérelte
őket, hogy intézzenek el engem.
- Itt nem fognak elkapni - mondta Steve röviden. - Itt biztonságban vagy.
Feküdj nyugodtan, most lemosom a vért. Lehet, hogy fájni fog.
- Ne nyúlj hozzám! - ordította Roy, és elhúzódott. - Nem birok már több
fájdalmat elviselni.
Steve várt egy kicsit.
- Mit csináltál a lánnyal? - kérdezte, amikor Roy kissé megnyugodott.
- Semmit! - nyögte Roy. - Ő akarta, hogy jöjjek oda hozzá. Mondta is.
Hagyta, hogy megcsókoljam, aztán meg már nem tudtam szabadulni tőle.
Nagyon erős. Átfogta a nyakamat, beleharapott a számba. Maga volt a
pokol… a szemei csak úgy szikráztak, már-már sikerült kiszabadulni a
szorításából, de amikor menekülni igyekeztem, felém csapott. Mintha egy
tigris ugrott volna nekem! Őrült ez a lány… vadállat!
- Csak megijedt - mondta Steve, és megborzongott. - Figyelmeztettelek
előre, hogy hagyd békén.
- Ha ideérnek a Sullivan fivérek… mit tegyek, Steve? Ugye nem hagyod,
hogy megöljenek? - Roy felült, és vadul kotorászott a párnája alatt.
 - Itt van, nesze a pisztoly. Azonnal lőnöd kell, ha felbukkannak… nem
téveszthetők össze senkivel.
- Nyugodj már meg - mondta Steve türelmetlenül -, itt biztonságban vagy.
- Te nem ismered őket. Hivatásos gyilkosok. Ha egyszer felbérelték őket,
hogy öljenek meg valakit, nem nyugszanak, míg meg nem teszik.
Könyörtelenül követik az áldozatukat. Bernie jól megfizeti őket. Rám
fognak találni, tudom, hogy rám fognak találni…
- De miért? - kérdezte Steve. - Miért akarnak megölni téged?
Roy belekapaszkodott Steve-be.
- Bernie meg én egy nagy bankrablást hajtottunk végre. Én megléptem a
dohánnyal. Bernie egyszer átejtett engem, most vissza akartam lőni neki.
Húszezer dollárról van szó, jól eldugtam, de Bernie a Sullivan fivérekhez
fordult. Jól tudja, hogy ők majd elintéznek engem. Én is tudom, hogy
megteszik!
- Itt nem fognak rád találni - ismételte Steve.
- Dehogynem - nyögte Roy. - A pisztoly legyen mindig kéznél, és
tétovázás nélkül lődd le őket… olyanok, mint két fekete varjú… ha erre
gondolsz, nem tévesztheted össze őket senkivel… két fekete varjú…
- Most feküdj le, majd én lemosom rólad a vért - mondta Steve, és
visszanyomta bátyját a párnára. - Feküdj nyugodtan.
Roy felüvöltött, amikor a vizes vatta hozzáért a szeméhez.

Két fekete varjú.

Nagyszerűen illett ez a leírás a Sullivan fivérekre. Baljós atmoszféra
lengte körül alakjukat, amikor csak megjelentek valahol: mindketten fekete,
testhez simuló kabátban, fekete puhakalapban, bő fekete nadrágban és
ugyancsak fekete, hegyes orrú cipőben. Mindkettőjük nyakában szorosan
megkötött fekete sál.
Néhány évvel ezelőtt még egy vándorcirkusz sztárjai voltak, országszer-
te híre volt annak a számnak, amellyel a Sullivan fivérek felléptek. Pedig
tulajdonképpen nem is voltak testvérek: igazi nevükön az egyiket Max
Gerának hívták, a másikat Frank Kurtnak. Hivatásukat tekintve késdobálók
voltak, és mesterlövészek. Számuk bejegyzéseként foszforral bekent
késekkel dobáltak körül egy lányt, aki fekete bársonnyal borított deszkafal
előtt állott. A színpadot ilyenkor elsötétítették, és a közönség csak a süvítő
késeket láthatta. Ezek a kések aztán a táblán fokozatosan kirajzolták a lány
körvonalait, egészen szorosan, talán csak másfél centire borzongó bőrétől.
Szenzációs szám volt ez, és évekig felléphettek volna még vele, csakhogy a
Sullivan testvérek unták már a cirkuszt, meg a lányt is.
Tulajdonképpen a lány volt az oka annak, hogy elhatározták, felhagynak
ezzel a számmal. Csinos kis pipi volt, készséges is, csak egyáltalán nem
tudta megérteni a két testvér szereplés utáni viselkedését. Meg aztán
beleszeretett egy bohócba, ami még inkább megnehezítette az életét. A
Sullivan testvérek próbáltak másik lány után nézni, de annyiért, amennyit
hajlandók voltak fizetni, nem találtak olyat, aki kész lett volna vállalni a
repülő kések kockázatát. Meg azt is, hogy a fellépés után eleget tegyen
mindkettőjük óhajainak. Így hát elegük lett a cirkuszból, és szóltak az
igazgatónak, hogy kilépnek. A direktor azonban ragaszkodott az érvényes
szerződéshez. Nem akarta elengedni őket, mert szerinte erre a számra épült
az egész műsor. Ebben igaza is volt.
Így hát Max úgy oldotta meg a problémát, hogy egyik este
szántszándékkal a lányra célzott; a kés a torkát átütve odaszögezte őt a
falhoz. Ezzel aztán vége lett a szereplésüknek, megszabadultak a lánytól, és
érvénytelenítették a szerződésüket is. Max nem volt képes megérteni, hogy
ha ilyen egyszerű a megoldás, miért nem jutott eszébe már korábban.
Max ötlete volt az is, hogy hivatásos gyilkosok legyenek. Kioltani emberi
életeket azt jelentette számára, hogy olyan hatalma van, mint az istennek.
Egyébként is tetszett neki az az elgondolás, hogy ő más, mint a többiek…
magasabb rendű mindenkinél. Ezenkívül pénzt is akart keresni, méghozzá
sokat. Unta már a cirkuszi élet garasoskodását.
A logikája az volt, hogy férfiak és nők százai szeretnének megszabadulni
valakitől. Egy hivatásos gyilkos a társadalom jótevője lehet. Miután nem
lesz semmilyen személyes kapcsolatuk áldozataikkal, indítékuk sem lesz és
elkerülhetik a nyomozás veszélyeit. Ha minden egyes gyilkosságot
gondosan megterveznek és a végrehajtás is precíz, nem kell attól tartaniuk,
hogy valaha is lebuknak. Frank lelkesen magáévá tette az ötletet. Neki nem
nagyon voltak önálló elgondolásai, de nagyon tudott lelkesedni Max
terveiért, aki valóban nem is álmodhatott volna jobb partnerről. Így hát ők
ketten elhíresztelték magukról, hogy háromezer dolláros díj ellenében
mindenfajta gyilkosság végrehajtását vállalják. Persze heti százdolláros
költségtérítést is kérnek. Maguk a Sullivan testvérek is meglepődtek azon,
hogy bizonyos körökben milyen hamar kapósak lettek, milyen sok
megbízatást kaptak.
Egy nagy fekete Packard Clipper kocsiban járták az országot: két fekete
varjú, csendben és titokban vitték a halált. A rendőrség sohasem jött a
nyomukra, hiszen nem is tudott róluk, mert kiszemelt áldozataik féltek a
zsaruktól, nem mertek védelmet kérni tőlük. Előfordult többször is, hogy a
mendemonda eljutott a soron következő áldozat fülébe, aki ilyenkor
elmenekült, elbújt. A Sullivan testvéreket ez egyáltalán nem érdekelte.
Teljesen közömbös volt számukra, hogy kutatni, üldözni kell-e a
megölendőket, vagy pedig egyszerűen odahajthatnak az illető háza elé,
hogy akkor lőjék le, amikor kilép a kapun. Nem volt másra szükségük, mint
a leendő áldozat fényképére, nevére és legutóbbi lakcímére. Hogy
rátaláljanak, az hozzátartozott a vállalt feladathoz. Nekik maguknak nem
sokra volt szükségük. Bőven elég volt számukra a heti költségekre
felszámított összeg. A háromezer dolláros díjakhoz hozzá sem nyúltak,
biztos helyen őrizték arra az időre, amikor majd visszavonulnak az aktív
munkától. Max, éppen úgy, mint Frank, szenvedélyesen szerette a
madarakat: azt tervezték, vesznek majd maguknak egy madárkereskedést.
Ehhez persze jelentős tőkére lesz szükségük, hogy nagyvonalúan
foghassanak hozzá az üzlethez.
A Kis Bernie már egy nappal azután, hogy Roy meglógott tőle a
bankrablás zsákmányával, kapcsolatba lépett velük. A Sullivan testvérek
ötezer dollárért vállalták Roy kinyírását. Érezték, hogy a Kis Bernie
nagymenő, akinek számos gorilla áll a rendelkezésére ahhoz, hogy
elintéztesse az ilyen ügyeket. Biztos nem fordult volna hozzájuk, ha nem
számított volna rá, hogy ez a meló hosszan tartó és nehéz lesz. Nehogy
esetleg ráfizessenek, mindenesetre a szokásosnál magasabb díjat kértek.
A nehézség természetesen abban állott, hogy meg kell találni Royt, aki
értesült róla, hogy a Sullivan testvérek a nyomába eredtek, és egy szem-
pillantás alatt eltűnt ismert törzshelyeiről. A puhatolózás eredménye az volt,
hogy elhagyta New Yorkot. Olyan gondosan tüntette el a nyomokat, hogy
követői a Pennsylvania vasútállomásnál nem jutottak tovább:
reménytelennek tűnt, hogy valaha is nyomára bukkannak.
A Sullivan testvérek azonban nem adták fel ilyen könnyen. Profik voltak
ők az embervadászatban. Úgy okoskodtak, hogy egy-egy áldozat gyors
felkutatásához szükséges megtudni a szokásait, azt, hogy hol laknak a
rokonaik, hol a szerelműk, ha van. Ha ezek az adatok együtt vannak, akkor
csak türelemre van már szükség: előbb-utóbb biztos rátalálnak.
Azt könnyű volt megtudniuk, hogy Roynak van egy öccse, aki egy évvel
ezelőtt még biztosítási ügynök volt Kansas Cityben. Tartoztak az ördögnek
egy úttal, amikor elmentek oda, mert megtudták, hogy Steve Larson már
egy éve felhagyott a biztosítási szakmával. Rókatenyészettel foglalkozik
valahol. Azt, hogy hol, senki sem tudta megmondani.
Egy hét is eltelt, miközben a Sullivan testvérek csak szállodájukban
üldögéltek, és fölváltva hívták fel mindazokat a cégeket, amelyek
rókatenyésztéshez szükséges eszközöket árultak. Nem csupán Steve Larson
címét kérdezték, hanem minden esetben egy neves ügyvédi irodát is
említettek, és azt mondták, hogy nagy összeget kell eljuttatniuk Larsonhoz,
ezért keresik mindenfelé. Sok-sok telefon után türelmes ügyködésüket
végül siker koronázta. Egy Bonner Springs nevű helyen az egyik cég
mondta, hogy ő adta el a felszerelést Steve Larsonnak, és igazán örül, hogy
megadhatja a címét.
Három nappal később a nagy, fekete Packard Clipper már ott gördült
Point Breese utcáin, abban a kis városkában, amely vagy húsz mérföldnyire
volt a Kék Csúcstól.
A Packarddal megálltak egy kocsma előtt, és beültek az üres ivóba.
Annyira megszokták már a cirkusz porondjára való bevonulásukat, hogy
ön-kéntelenül is egy emberként, egy ritmusban lépve, karjukat egyformán
lengetve jelentek meg az ajtóban. Egyikük pont úgy nézett ki, mint a
másiknak az árnyéka. Amint így, feketébe öltözötten és összehangolt
mozgással beléptek, egykettőre felhívták magukra a figyelmet. Az emberek
megbámulták őket, nyugtalanságot éreztek, némi borzongást, mintha
kísértetet láttak volna.
Mivel a cirkuszi napokban az volt a feltételezés, hogy testvérek,
igyekeztek hasonlítani egymásra. Ez a szokásuk később is megmaradt.
Cérnavékony volt a bajuszuk, nagyon rövidre nyírták a hajukat. Ennél
többre azonban a hasonlatosság már nem terjedt ki. Max jóval alacsonyabb
volt, mint Frank. Arca kicsi és fehér, ajkát keskenyre összeszorította. Frank
ezzel szemben kövér volt és puha. Az orra kampós, a szája kissé nyitva, az
volt a szokása, hogy mielőtt mondott volna valamit, nyelvével
megnedvesítette az ajkát. Szeme, mint két életre kelt üveggolyó.
 Odahúztak két magas széket a bárpulthoz, és felültek. Kesztyűs kezük
fent volt a pulton. A pincér végignézett rajtuk, és azt gondolta: veszélyes,
csúnya egy pár ez a két vendég. Mégis mosolygott, mert ügyelt arra, hogy
ne legyen balhé.
- Parancsolnak az urak? - kérdezte, és letörölgette előttük a pultot.
- Két limonádét - mondta Max. Magas, lágy volt a hangja.
A pincér kifejezéstelen arccal szolgálta ki őket. Már elmenőben volt,
amikor Max ujjával odahívta magához.
- Hogy s mint mennek itt a dolgok, ebben a városban? - kérdezte, és ivott
egy keveset a limonádéból. Üres tekintettel bámult a pincérre. - Mondja el
nekünk, mi újság errefelé. Idegenek vagyunk.
- Hát, éppen most elég sok izgalmas dolog történt - felelte a pincér.
Örült neki, hogy beszélhetett arról, ami most mindenkit foglalkoztatott. -
Holnap ott leszünk az állam minden újságjának a címlapján. Az imént
mesélte nekem egy riporter.
- Nocsak? - kérdezte Max, és felhúzta a szemöldökét.
- Egy ápolt megszökött a Glenview diliházból - felelte a pincér -, és csak
ma derült ki, hogy egy hatmilliós vagyon örökösnője.
- És hol van az a diliház? - kérdezte Max.
- Fent a hegyen, öt mérföldnyire innen, az Oakville-be vezető úton.
A spiné, aki megszökött, nem messze innen felkéredzkedett egy
teherautóra. Ezt a kocsit aztán összetörve találták meg úgy egy mérfölddel
feljebb az úton. Azt gyanítják, hogy a csaj megölte a sofőrt.
- De megtalálták a nőt? - kérdezte Frank, és ő is kortyolt egyet a
limonádéjából. Aztán kesztyűs kezével megtörölte a száját.
- Azt hiszem, nem. Még mindig keresik. A zsaruk ma reggel jártak itt
nálunk. Sohasem láttam még ennyi hekust egy csomóban.
Maxnek megcsillant a szeme.
- Hogyhogy egy ilyen szédült tyúknak ennyi pénze van?
- John Blendishtől, a húskirálytól örökölte. Talán emlékszik még a
Blendish-féle emberrablásra? Ez a nő a félkegyelmű unokája az öregnek.
- Emlékszem rá - mondta Frank. - Vagy húsz évvel ezelőtt lehetett.
- Pontosan - mondta a pincér. - Az emberrabló volt ennek a keresett
nőnek az apja. Már ő is lökött volt… így hát a lánya is az. Ha tizennégy
napon belül nem találják meg, nem vihetik vissza az intézetbe. Így szól a mi
államunk törvénye. Akkor pedig övé lesz a sok dohány, és senki sem
szólhat bele, hogy mit csinál vele. Ezért a nagy hűhó.
A Sullivan testvérek kiitták limonádéjukat.
- És valóban őrült?… - kérdezte Max.
A pincér élénken rábólintott.
- A fejemet tenném rá… közveszélyes és gyilkos is.
- Arra az esetre, ha esetleg összehoz vele a sorsunk, mondja csak el, hogy
néz ki ez a spinkó?
- Azt mondják, hogy vörös hajú és gyönyörű. Egy sebhely van a bal
csuklóján.
- Majdcsak felismerjük - mondta Frank. - Letett egy dollárt a pultra.
Aztán csak úgy mellékesen folytatta: - Mondja, van itt valahol a
környéken egy rókatenyészet? - vetette oda a kérdést.
A pincér visszaadta az aprópénzt.
- Hát persze hogy van; Larson ezüstrókafarmja fent a Kék Csúcsnál.
- Messze van innét?
- Majdnem húsz mérföldnyire lehet.
Max az órájára nézett. Este fél tíz volt.
- Érdekel minket a rókaprém - mondta tapogatódzva. - Gondoltuk,
megnézhetnénk, mi van ezen a farmon. Piacra dolgozik?
- Gondolom, igen - mondta a pincér meglepetten. Ezek ketten egyáltalán
nem úgy néztek ki, mint holmi szőrmekereskedők.
A két Sullivan bólintott, indultak az ajtó felé, aztán visszafordultak.
- Mondja csak, egyedül van odafent az a fickó? - kérdezte Max halkan.
- Úgy érti, hogy egymaga vezeti-e a farmot? Persze, hogy egymaga, de
most van vele egy másik fickó is. Látták őket, amikor egy héttel ezelőtt át-
hajtottak a városon.
A két Sullivan arca megmerevedett.
- Viszlát - mondta Frank, és együtt mentek ki a Packard Clipperhez.
Phil Magarth éppen ott időzött, egy fának támaszkodott. Figyelte a két
férfit, amint elhajtottak. Elgondolkodva dörzsölgette hosszú orrát. Kalapját
hátrébb tolta homlokán, és beoldalgott a kocsmába, ahonnan azok éppen
kijöttek.
- Szia, Tom - mondta. Odahúzott magának egy széket, és nehézkesen
lehuppant.
 - Jó estét, Mr. Magarth - mosolygott rá a pincér. - Vannak újabb hírek a
bolond nőről?
- Egy fikarcnyi sincs - válaszolta Magarth, és töltött magának a fekete
palackból, melyet a pincér elé rakott.
- Elmondtam a maga történetét ennek a két fickónak. Látta őket? Ketten,
fekete szerelésben.
- Aha.
A pincér tétovázott, megvakarta a feje búbját.
- Rossz külsejű alakok; azt mondták, hogy szőrmével foglalkoznak.
- Tényleg? - mondta Magarth, és felkapta a fejét. - Nem néznek ki
szőrmekereskedőknek, ugye? Én már láttam őket azelőtt is. Tulajdonképpen
háromszor néhány éven belül. És akkor mindig meghalt hirtelen valaki,
erőszakos halállal. Mond ez magának valamit?
A pincér csak bámult rá.
- Hogy érti ezt, Mr. Magarth?
- Nem tudom - felelte Magarth őszintén. - Az ember nem felejt el egy
ilyen párost, mint ez a kettő, ugye nem? Hallott már valaha a Sullivan
fivérekről?
- Azt hiszem, hogy nem.
- Lehet, hogy nem is léteznek, de mindenfelé hallani egy történetet,
amely szerint Sullivanék bérgyilkosok. Meglátogatnak egy-egy fickót,
bárhol legyen is az országban, és az egykettőre feldobja a bakancsát. Azon
tűnődöm, nem ezek voltak-e. - Tulajdonképpen a gondolatait mondta el
hangosan. - Mit akartak?
- Steve Larson iránt érdeklődtek - mondta a pincér gondterhelten. -
Kérdezték, hogy egyedül lakik-e odafent.
- Az, aki rókát tenyészt? - kérdezte Magarth. - Odafent a Kék Csúcs-nál?
- Igen, róla volt szó. Kedves fiú. Itt vásárolja a whiskyt. Havonta egyszer
tér be hozzánk. Legutóbb egy hete láttam, de akkor nem jött be. Csak
áthajtott a városon egy másik fickóval.
- Szóval ez a helyzet? És ezek ketten felőle érdeklődtek.
A pincér bólintott.
- Csak nem gondolja, hogy…
- Én sohasem gondolok semmit - mondta Magarth -, én utánajárok a
dolgoknak. És ha már utánajártam, leülök az írógépem mellé, és lekopogom
azt a szenzációt, amit aztán maguk másnap reggel a kávéjuk mellett
olvasgatnak. Pokoli az ilyen élet, ugye? - Ment az ajtó felé, aztán ismét
visszafordult -, de lehet, hogy maga nem olvas - szólt a pincérnek. -
Mindenesetre egy szót se erről, Tom, ne jártassa a száját. - Gyors léptekkel
távozott.

Roy szemhéja annyira bedagadt, hogy lehetetlen volt megállapítani,

komoly-e a sérülés vagy sem. Steve elállította a vérzést, és gyors
mozdulatokkal megpróbálta kényelembe helyezni bátyját.
Amikor kész lett, odaszólt. - Most megnézem, mi van Carollal. Én nem…
Roy jajgatva tiltakozott.
- Ne menj! - kiáltotta és felült. - Nem hagyhatsz magamra ebben az
állapotban. Biztos itt bújik valahol, rád várakozik, hogy gyere utána. Erre
számít… s aztán végezni akar velem!
- Fogd már be! - mordult rá Steve dühösen. - Kimegyek, te pedig hagyd
abba a vinnyogást.
- Ne légy bolond, Steve - lihegte Roy, és vaktában tapogatózva igyekezett
megfogni öccsét. - Ez a lány életveszélyes. Meg fog ölni… ugyanúgy
kikaparja a szemed, mint az enyémet.
Steve kikémlelt a holdfényes éjszakába. Nem akaródzott kimennie a
sötétbe, de nem hagyhatta Carolt összevissza kóborolni úgy, hogy meg sem
próbálja megtalálni. Eszébe jutott a teherautó sofőrjének szétmarcangolt
szeme. Meg az is fölrémlett benne, hogy milyen állati ravaszság jelent meg
Carol arcán, amikor a múlt éjjel itt sétálgatott a verandán. Aztán
visszanézett arra a zokogó emberroncsra, amint nyöszörgött, hogy ne
maradjon egyedül… A hideg végigfutott a hátán. Tegyük fel, hogy Carol
veszélyes… Holdkóros? Vagy talán az a fejsérülés tett kárt benne. Az
ilyesmi nem lehetséges, a holdkórosok annak születnek. Egy fejbe
kólintástól senki sem lesz gyilkos. Ez a lány annyira megijedt, hogy eszét
vesztette.
Az ilyen magyarázat megállja a helyét. Előbb a teherautó sofőrje próbálta
lerohanni, aztán pedig Roy. Nos hát mindketten megkapták a magukét.
Vele nem tenne ilyet. Mindaddig, amíg meg nem ijeszti, Carol rendben
lesz.
- Kimegyek, Roy - mondta Steve, és a pisztolyt bátyja kezébe tette. -
Kapaszkodj meg ebben. Ha a lány bejönne, akkor lőj a mennyezetre. Nem
leszek messze.
 Nehézkesen belebújt ruháiba, Roy tiltakozását mintha meg sem hallotta
volna.
- Nem fogsz visszajönni - nyögte Roy. - Tudom, hogy nem fogsz. Lesben
áll, úgy vár rád. Te nem tudod, hogy milyen erős ez a lány. Meg fog ölni,
Steve, és akkor mi lesz velem? Magatehetetlen vagyok. Nem látok.
Egyre hangosabban kiáltozott, és felült az ágyon. - Vak vagyok! Maradj
velem, Steve! Ne hagyj itt!
- Leszel szíves végre befogni a szádat? - kiáltott rá Steve türelmét
vesztve. - Te kerested magadnak a bajt, és meg is kaptad. Így hát hagyd
abba a jajveszékelést.
Fölkapta zseblámpáját, és kiment az udvarra. Sehol semmi nesz. A hold
magasan állt a fenyőfák fölött, úgyhogy sűrű sötét árnyékot vetettek.
Spotnak, a kutyának sehol semmi nyoma. Steve kellemetlenül egyedül
érezte magát. Lement a tóhoz. A vízparton álldogált, és fülelt. Tekintetével
igyekezett áthatolni az erdők sötétjén. Biztosan erre ment, gondolta
nyugtalanul: vajon valóban errefelé bújt-e el, és most figyel engem?
Megindult a tó partján vezető úton. Egyszerre zaj támadt közel hozzá,
úgyhogy megtorpant. A szíve erősen vert. Egy madár tört át az ágakon, és
elrepült a tó túlsó partja felé. Steve nagyot lélegzett. Eddig még nem is
döbbent rá, hogy ő maga is mennyire feszült idegállapotban van.
Az út elkanyarodott a tótól, be az erdőbe. Sötét volt odabent, és Steve
ismét megállt. Tétovázott, hogy letérjen-e a holdfényes csapásról.
Bemenjen-e az előtte tátongó sötétségbe.
- Carol! - kiáltotta éles hangon. - Én vagyok, Steve. Merre van, Carol?
Szavainak halvány visszhangja szállt hozzá a tavon túlról.
Merre van, Carol?
Kísérteties volt ez a visszhang. Valószínűtlen, és mintha őt gúnyolná.
Továbbindult, és a sötétség bezárult körülötte. Semmit se látott,
felkapcsolta a zseblámpát. Annak erős fénycsóvája csak egy keskeny részt
világított meg. Feje fölül a fenyők ágai mintha lenyúltak volna, hogy
megijesszék. Folytatta útját, időnként meg-megállt, és hallgatódzott.
Egyszerre tudatára ébredt annak, hogy nincs egyedül, hogy valaki figyeli.
Hirtelen megfordult, és körbevilágított a lámpával. Látszottak a bokrok, a
fák, de semmi más.
- Itt van, Carol? - szólította. Hangja kissé remegett. - Én vagyok, Steve,
magát keresem, Carol. - Valahol előtte élesen pattant egy faág. Abba az
irányba világított, és elakadt a lélegzete. Egy férfi állt ott a lámpa fényében:
egy feketébe öltözött férfi, a kezében súlyos 45-ös pisztoly.
- Fel a kezekkel, Larson - mondta Max halkan.
Hátulról két kézzel tapogatta valaki a zsebeit. Egy pillantást vetett hátra,
jeges rémület lett úrrá rajta. Még egy feketébe öltözött férfit látott: Frank
volt az.
A két fekete varjú: a Sullivan testvérek!… villant át Steve agyán.
Kiszáradt a torka.
- Kicsodák maguk? - kérdezte. Teljes önuralmára szüksége volt, hogy a
hangja ne remegjen.
- Pofa be! - mondta Max, és a 45-ös csövét Steve bordái közé nyomta.
- Itt csak mi beszélünk! Kicsoda az a Carol? És mit csinál maga idekint?
- Carol a vendégem, itt lakik nálam - mondta Steve röviden. - Őt
keresem.
Max és Frank összenéztek.
- És Roy, ugye fent van a faházban? - kérdezte Max csendesen.
Steve tétovázott. Nem lett volna értelme a hazugságnak. Éppen csak fel
kellett menniük oda, és akkor maguk is láthatták.
- Igen - mondta.
- Te tartsd szemmel ezt a fickót, Frank - mondta Max. - Én foglalkozom
Royjal.
- És mi lesz a lánnyal?
- Ha nem mutatkozik, akkor semmi. Ha viszont előbukkan, elintézzük -
mondta Max. - Jobb, ha ezt itt magaddal hozod.
Megindult a ház felé.
Frank fegyvere csövével terelte maga előtt Steve-et.
- Mozgás! - mondta - és ne próbálkozz semmiféle trükkel. Én mindet
ismerem. És nehogy kiálts, amikor a ház közelébe érünk. A halálos
ítéletedet jelentené.
Steve ott lépkedett Max mögött, biztos volt benne, ha ezek ketten
megölik Royt, utána vele is végeznek. De a saját sorsa nem izgatta. Carolra
gondolt. Mit tesznek majd vele? Meglepetéssel tapasztalta, hogy amikor a
lányra gondolt, hirtelen összeszorult a torka. Bármi történjék is, határozta el
magában, azt nem szabad hagynia, hogy a két gazember kezébe kerül-jön.
- Mondják, uraim, nem hagyhatnának minket békében? - mondta Steve. -
Nem ártunk mi maguknak semmit sem.
 - Ne szövegelj - mondta Frank. - Csak saját magadnak nehezíted a
dolgokat. Te egyébként egyáltalán nem érdekelsz bennünket, Royt akarjuk
elkapni.
- De mi rosszat tett maguknak - kérdezte Steve. - Ha pénzt akarnak,
nekem bőven van. Semmi szükség rá, hogy megöljék Royt.
- Megvan nekünk a magunk dohánya - vetette oda Frank. - Ha mi egyszer
elfogadjuk valakinek a pénzét, akkor meg is tesszük, amit vállaltunk.
Ez a mi üzleti elvünk.
Nyilvánvaló megfellebbezhetetlenség érződött a szavaiból, Steve tudta,
hogy kár minden szóért a bátyja érdekében. Ment hát tovább, émelygő
gyomorral. Olyan volt az egész, mintha egy rémálmot élne át.
Ahol az országút véget ért, látta a nagy fekete Packardot, úgy állt ott,
hogy eleje a völgy felé mutatott.
Ha elérném a kocsit, gondolta, lerázhatnám ezt a kettőt, de Royért semmit
sem tehetnék.
Valóban semmit sem tehetett Royért. Max a nyitott ablakon át már be is
nézett Royra, aki ott feküdt az ágyban, kezében szorongatva a pisztolyt.
Max gumitalpú cipőjében olyan nesztelenül lépkedett a verandán, mint
egy árnyék.
Roy pedig csak figyelt és fülelt. Idegei megfeszültek, rettegés szorongatta
a torkát. Olyan intenzitással hallgatódzott, hogy belefájdult a feje.
Minden pillanatban azt várta, hogy Carol előbukkan az éjszakából és
végez vele. A Sullivan testvérekre nem is gondolt. Most már biztos volt
benne, hogy előlük jól elbújt, mert úgy tudta, hogy azok mindig gyorsan
dolgoztak. Ha eddig nem találták meg, sohasem fognak rábukkanni.
Azon tűnődött, mennyi ideig marad el Steve: visszatér-e egyáltalán.
A fájdalom a szemében eltompult. Tele volt önsajnálattal és rettegéssel.
Max csendesen bejutott a szobába, látta a pisztolyt Roy kezében, és
gúnyosan elvigyorodott. Odalopakodott egészen az ágyhoz. Könnyű lett
volna most végezni Royjal, túlságosan könnyű, Max unta már az ilyen
könnyű ügyeket.
Roy nyögött egy nagyot, elengedte a pisztolyt, hogy két keze közé fogja
lüktető fejét. Max felkapta a fegyvert, és saját zsebébe süllyesztette. Várt,
figyelte a vak embert: vajon hogyan reagál arra, hogy a pisztolya eltűnt.
Egy pillanat múlva Roy letette kezét pontosan arra a helyre, ahol a
pisztolyt hagyta. Ujjai jobbra, aztán balra tapogattak. Aztán motyogott
valamit, és tovább tapogatódzott az ágyon. Mozdulatai kezdetben még
fegyelmezettek voltak, azt hitte, hogy a fegyver lecsúszott a takarón. De
amikor sehol sem talált mást, csak az ágyneműt, lázas kapkodásba kezdett.
Fölült, és mindkét kezével keresgélt, a veríték kiverte homlokát.
Max nagyon halkan felemelt egy széket, és odatette az ágy mellé. Leült
rá. Jól mulatott azon, hogy Royt miként keríti fokozatosan hatalmába a
pánik. Meg azon is, hogy ennyire közel van áldozatához, és az semmit sem
tud jelenlétéről.
- Biztos leesett a földre - motyogta Roy, csak úgy önmagának, kihajolt az
ágyból, és találomra tapogatódzott a keskeny szőnyegen.
Max még mindig csak üldögélt. Kesztyűs kezei egymásba kulcsolva az
ölében, álla leszegve a fekete sálra. És nem mozdult. Csak várt kíváncsi
kifejezéssel az arcán. Roy tapogatódzó ujjai megérintették Max cipőjének
hegyes orrát, tovább keresgélt, aztán megdermedt. Lassan, tétovázva
visszahúzta ujjait ugyanarra a helyre. Megint megérintette a cipő orrát,
aztán feljebb nyúlt, és megérintette Max nadrágját. Roy megborzongott.
Összeszorított ajkai közül úgy tört elő a lélegzete, mint mozdonyból a gőz.
Valaki ült az ágya mellett!
Visszahúzta a kezét, és maga is visszahúzódott egészen a falig.
- Ki van itt? - hörögte, a hangja kevésbé volt emberi, mint egy papagájé.
- A Sullivan testvérek - mondta Max halkan.
Hosszú pillanatig Roy ott lapult a falnál, alig lélegzett, az arca fakó, az
izzadság egészen átáztatta a szemét borító kötést.
Aztán:
- Steve! - sikoltotta vadul. - Gyorsan, Steve! Ments meg!
- Nem segíthet rajtad - mondta Max, és keresztbe vetette lábait. - Frank
vigyáz rá. Semmi és senki sem segíthet már rajtad. Mi jöttünk el hozzád,
hogy elintézzünk.
- Csak nem ölnek meg egy vak embert - könyörgött Roy. - Vak vagyok!
Nézzen rám. Végem van… Nem látja, hogy végem van? Nem vagyok jó
már semmire sem.
Max a kötést bámulta.
- Vedd le azt a rongyot. Nem hiszem el, hogy megvakultál.
- Vak vagyok - mondta Roy, és idegesen tördelte a kezét. - Nem tudom
levenni… megint vérezni fog a szemem.
Max vigyorogva előrenyúlt, beakasztotta ujjait a kötés alá, és lerántotta.
 - Akkor hadd vérezzen - mondta.
Roy felüvöltött.
- Jó szórakozást! - kiáltott be Frank a verandáról. Max döbbenten bámulta
a látványt.
- Gyere csak, Frank - mondta -, nézd meg ennek a balfácánnak a pofáját.
Kikaparták a szemét.
- Ez nagyszerű - mondta Frank könnyed hangon. - Akkor nekünk nem
kell fáradni ezzel.
- Látnod kell - sürgette őt Max. - Ennél rohadtabb látványt nem láttam
még életemben!
- Hagyd már, semmivel sem csábítasz be - mondta Frank. - Kényelmes
helyünk van itt a haverommal.
- Marha rondán elbántak veled - mondta Max, és megérintette Roy vállát.
- Mondd csak, hogy történt, öregfiú?
Roy odakapott a kesztyűs kéz után, de Max eltolta.
- A lány tette. Őrült, közveszélyes őrült.
- Kicsoda? - kérdezte Max felvillanó tekintettel.
- A lány… Carol… a hegyekben találtunk rá. Lezuhant egy teherautó…
Steve gyógyítgatta… aztán rám támadt.
Max előredőlt.
- Hogy néz ki az a nő?
- Vörös hajú - zihálta Roy. Arcát a vér fénylő álarcként borította,
lecsöpögött, a szájába folyt, fogait is vörösre festette. Embertelenül nézett
ki.
Amikor beszélt, vért fröcskölt Max arcába.
Max egy sóhajjal letörölte arcát kesztyűjével, és kiment a verandára.
- Húzod az időt, ugye? - kérdezte Frank meglepetten.
- Az a dilis spiné a hatmillió dollárral - mondta Max szűkszavúan -, akiről
a pincér beszélt, itt van valahol.
Frank felröhögött.
- Hát nem vagyunk mi csudamód szerencsések? - puskájával
megpiszkálta Steve-et. - Haver, ha tudnád, hogy milyen szerencsések
vagyunk! Hol van a csaj? Hová rejtettétek el?
- Nem tudom, miről beszélnek - mondta Steve zavartan.
- Dehogynem tudod. A vöröshajút kérdezem… Carolt, ugye ez a neve?
Hol van?
 - Elszökött. Éppen őt kerestem, amikor maguk megérkeztek.
- Tényleg ő karmolta ennyire össze? - kérdezte Max.
Steve rábólintott.
- De nem őrült. Megijesztették…
- Oké, mondjuk, hogy nem őrült - szólt Max, és Frankre kacsintott. - De
jobb lenne, ha megtalálnánk. - Tekintete a távoli hegyeket fürkészte a tó
túlsó oldalán. - Hatmillió dollár eléggé nagy összeg ahhoz, hogy ne hagyjuk
csak úgy összevissza kóborolni a hegyekben.
- Hát ez az - mondta Frank -, de vegyük csak sorjában. Mi legyen azzal a
faszkalappal?
- A Kis Bernie azt akarta, hogy szép lassan múljon ki - mondta Frank. -
Semmiképp se legyen gyors és könnyű halála. Belefojthatnánk a tóba.
Max megrázta a fejét.
- Mániákusan nem tudsz másra gondolni, csak a vízbe fojtásra. Pedig az
ember mindig összevizezi magát, amikor valakit vízbe fojt. Mikor tanulod
már meg? Emlékszel, amikor fürdés közben csaptunk le arra a csajra?
Akkor is te javasoltad, hogy árasszuk el azt az átkozott fürdőszobát.
Tönkretettünk egy klassz mennyezetet, én pedig meghűltem. Hetekig
tartott, míg kilábaltam belőle. Úgyhogy nekem éppen elegem volt a vízbe
fojtásból.
- Ezer bocs, erről megfeledkeztem - mondta Frank mentegetődzve. -
Akkor felvághatnánk az ereit?
- Túlságosan könnyű lenne számára, és rengeteg piszokkal, mocsokkal jár
az ilyesmi. Tudod, arra gondoltam, hogyha ezt a kettőt elintézzük, néhány
napig itt lakhatnánk. Tetszik nekem ez a vidék. Már csak ezért sem akarom
elrondítani ezt a házat.
- Itt tartod a vöröshajút, míg a tizennégy nap le nem telik, ugye erre
gondolsz? - kérdezte Frank.
- Pontosan, majd aztán ráérünk törődni vele és a dohánnyal.
Frank törte a fejét, hogy valami eszébe jusson.
- Beledughatnánk a fejét egy melasszal teli vödörbe, így szép lassan
fulladna meg… - kérdőn nézett Steve-re. - Találunk itt melaszt a házban,
haver?
Steve megrázta a fejét. A szeme sarkából látta, hogy Roy négykézláb
kúszik végig a verandán.
 - Miért nem kegyelmeznek meg neki - kérdezte hangosan -, mi rosszat
tett maguknak?
Roy megtorpant, a ház falához lapult, arcát feléjük fordította. A két
Sullivan háttal állt neki, de ő ezt nem tudhatta.
- Rakhatnánk neki egy máglyát, egy örömtüzet - javasolta Max, semmibe
véve Steve kérdését.
- Nagyszerű ötlet - mondta Frank -, így megspórolnánk az elföldelésével
járó vesződséget.
Ebben a pillanatban Roy úgy határozott, hogy megkockáztatja a
menekülést. Odamászott a veranda korlátjához, egyik lábát átlendítette
fölötte, és leesett a másik oldalon. Aztán futni kezdett anélkül, hogy látta
volna merre.
A két Sullivan hátrapillantott, és meglátták.
- Kanyarodj balra, Roy - ordította Steve, látva, hogy bátyja a tó felé fut.
Roy irányt változtatott, az erdő felé tartott.
- Hát ez meg tulajdonképpen mit képzel, mire fog jutni?- mondta Max, és
nagyot röhögve célzásra emelte pisztolyát.
Steve megmozdult, de Frank fegyvere olyan erővel vágta gyomron, hogy
elakadt a lélegzete.
Éles dörrenés, egy villanás, és Roy elesett, arcra bukott. Egy pillanatig ott
feküdt, aztán mászni kezdett a földön, mereven húzva maga után a bal lábát.
- Most aztán végleg elintézem - mondta Max, és kényelmesen lépkedett
lefelé a veranda lépcsőjén, majd keresztül az udvaron. Utolérte Royt,
dühösen belerúgott, aztán továbbment, oda, ahol a Packard állt.
- Figyelj, haver, most majd látsz valamit - mondta Frank Steve-nek. - Van
esze ennek a fiúnak… és stílusa. Sohasem láttál még ilyet.
Roy még mindig keservesen csúszva igyekezett a tó felé. Véres nyomot
hagyott maga után a homokos földön.
Max odaért az autóhoz, a csomagtartóból kivett egy benzineskannát,
aztán Roy után indult.
Roy hallotta, hogy jön, felkiáltott, és igyekezett gyorsabban kúszni, aztán
az oldalára bukott.
- Ne nyúlj hozzám - nyögte, amikor Max már ott volt. - Hagyj békében…
az ég szerelmére, hagyj már békében…!
- A Kis Bernie azt mondta, reméli, hogy a pokolban fogsz megrohadni -
mondta Max, és a benzint ráöntötte Roy remegő testére.
Valami történt Carol fejében. Mintha irtózatos csattanással szétpattant volna
valami az agyában, és az az árnyékvilág, amelyben eddig élt, hirtelen új
életre kelt. A dolgok, amelyek előbb még határozatlan körvonalúak, fakó
színűek voltak, a halk hangok: egyszeriben minden éles kontúrokat kapott,
életteljessé vált. Olyasmi volt ez, mint amikor a moziban a gépész rosszul
vetít, de aztán hirtelen élesre állítja a képet. Olyasmi volt, mint amikor
valaki csendes, mélyzöld víz felszíne alatt úszik, aztán hirtelen felbukkan a
friss levegőre.
Carol úgy gondolta, hogy biztos csak álmodta, hogy kint van a
fenyőerdőben. De most rájött, hogy alvás közben tényleg kiment. Ez volt
számára az egyetlen lehetséges magyarázat. Meglepetéssel tapasztalta, hogy
ennyire nyugodtan képes fogadni az ébredés sokkját. Körülnézett, keresett
valami jellegzetes, ismerős támpontot, hogy tájékozódjék, hogy visszajut-
hasson a faházhoz. A fák sűrűjén át látta, amint megcsillan a tó a
holdfényben, és arra vette útját.
Közben megpróbált visszaemlékezni, hogy miről is álmodott az ébredés
előtt. Homályosan rémlett, hogy álmában Roy bejött a szobájába, de ez csak
elmosódott kép volt. Úgy gondolta, hogy akkor észlelte, hogy valami
szétpattant a fejében, amikor Roy bejött. Történt vele már ilyen a múltban
is, de arra nem tudott visszaemlékezni, hogy mikor. Próbált ugyan
emlékezni, és felrémlett előtte egy szoba, kék színű párnázott falakkal, és
egy villanylámpa magasan a plafonon, drótkosárban. Ez az álmaihoz
tartozott, hiszen ott volt az ápolónő: az az ápolónő, akinek olyan rémes volt
a tekintete, aki nem szólt, nem csinált semmit, csak bámult és rámutatott.
Carol tudta, hogy gyakran voltak ilyen álmai, de nem tudott világosan
visszaemlékezni rájuk. Összefüggéstelen, elkülönült arcok és szobák
zavaros összevisszasága kavargott az agyában.
Eltűnődött, hogy tulajdonképpen miért is jött ki ide a fenyőerdőbe, és
döbbent rémülettel vette észre, hogy félmeztelen. Az is felmerült benne,
hogy vajon keresi-e őt Steve, és most már nagyon igyekezett visszamenni a
házba, és meg akarta találni pizsamakabátját, amely oly titokzatosan eltűnt
róla. Furcsa, zavart érzés lett úrrá rajta, gyengédség és félszegség keveréke,
amikor arra gondolt, hogy Steve esetleg így talál rá. El akart neki mondani
mindent a fejében észlelt zajokról. Mindent, ami aggasztotta.
 Steve valószínűleg tudja, hogy mi történt, és meg tudja magyarázni neki
az egészet.
Éppen a tó felől ment felfelé az úton, amikor meglátta a két Sullivant.
Ott álltak a tóparton, vele ellenkező irányba néztek és beszélgettek.
A holdfényben nem látta csak sötét, éles körvonalú sziluettjüket, de ennyi
is elég volt. Egyáltalán nem tudta, hogy kik lehetnek, de megijesztették.
Hiszen bárkit megijesztettek volna, aki a sötétben így összeakad velük.
Így hát Carol elbújt egy fa mögé, karjával eltakarta mellét, és figyelte,
hogyan lépkednek gyorsan és csendben az erdőben. Elhaladtak mellette, és
továbbmentek a tóparti úton.
Látta fehér, kemény vonású arcukat: Carol megborzongott, mert
ösztönösen tudta, hogy ezek itt veszélyesek és gonoszak. Gondolatai Steve
körül forogtak, gyengédséget érzett, és azon tűnődött, hogy vajon bántották-
e?
Amikor a két férfi eltávolodott, Carol gyorsan a házhoz futott. Szíve
hevesen dobogott.
Amikor átment az udvaron, odaért ahhoz, ami Royból megmaradt:
számára ez az összeégett, felismerhetetlen halom csupán álmainak egyik
darabja volt, nem is nagyon nézett rá, úgy vélte, hogy csupán emlékeiben
létezik, és nagyon igyekezett már odaérni a kivilágított házba, hogy biztos
legyen benne, Steve-nek nem történt semmi baja.
Felszaladt a lépcsőn, megállt az ajtóban, és benézett a kivilágított
nappaliba.
Steve ott feküdt a földön, keze-lába megkötözve. Amint meglátta a lányt,
megpróbált fölülni.
Carol hirtelen megtorpant, arról is megfeledkezett, hogy félmeztelen,
csak a köteleket bámulta, amelyek fogva tartották Steve-et. A tekintete
csupa rémület.
Steve, amint így meglátta Carolt - hogy milyen vad, milyen gyönyörű, a
bőre olyan sima fényű, mint az igazgyöngy-, hirtelen rájött, hogy mennyire
szereti. Tudta már, hogy szerette szinte az első pillanattól fogva, amikor
rátalált, amikor ott feküdt a teherautó roncsai között. Azt is tudta, hogy nem
fogja többé visszafojtani az érzéseit, meg azt is, hogy ő az egyetlen nő, akit
valaha is szerethet.
- Carol! - mondta. - Gyorsan, drágám. Szabadíts ki.
A lány odafutott hozzá, térdre esett mellette, és karjával átfogta.
 - Megsebesültél? - kérdezte, és az arca ott volt egészen közel Steve
arcához. - Mondd, hogy nem sérültél meg.
- Minden rendben van, de gyorsan szedd le rólam a köteleket. Nagy
bajban vagyunk, kislány.
- Drága Steve - mondta, és ajkával végigsimított Steve arcán. - Annyira
megijedtem!
- Minden rendben - igyekezett megnyugtatni a lányt -, de szabadíts már
ki.
Carol húzogatni kezdte a kötelet, de a csomók túl szorosak voltak,
kifutott hát a konyhába, és fölkapott egy kést. Visszafelé magára vette Steve
kiskabátját, és begombolta.
- Siess, Carol - kiáltotta Steve -, visszajönnek.
Carol elvágta a köteleket, Steve nagy nehezen felállt, megdörzsölte
csuklóit, és Carolra mosolygott.
- Minden rendben lesz - mondta -, de nagyon fürgének kell lennünk…
Carol odament hozzá, és átölelte Steve nyakát.
- Szeretlek, Steve - mondta -, annyira megijedtem, amikor megláttam azt
a kettőt. Attól féltem… nem tudom, mi lenne velem nélküled…
Steve magához vonta, és megcsókolta.
Egy pillanatig így álltak, szorosan átölelve egymást, ajkuk összeforrt, az-
tán Steve gyengéden kibontakozott.
- Már az első pillanattól kezdve szeretlek, kislány - mondta -, de most
minden pillanat számít. El kell menekülnünk. Öltözz fel, de gyorsan.
Carol befutott a hálószobába, Steve pedig kilépett a verandára, és
körülnézett. Sehol semmi jele a két Sullivannek. Ott állt, várakozott, és egy
perc múlva már jött is Carol. Gyapjúruháját viselte, és derűs bizalom áradt a
tekintetéből, amint odafutott hozzá.
- El kell jutnunk az autójukhoz - mondta Steve, miközben átkarolta a
lányt. - Maradjunk folyton az árnyékban, és fussunk…
Együtt futottak le a veranda lépcsőjén, át az udvaron. Jól látták a nagy
Packard körvonalait az úton.
- Odamegyünk - mondta Steve, és karjával segített a lánynak, hogy minél
gyorsabban átjussanak a nyílt terepen, amelyet teljesen bevilágított a
holdfény.
A két Sullivan éppen akkor lépett ki az erdőből. Meglátták őket.
Max nagyot kiáltott.
 Steve lihegve mondta: - Gyorsan, Carol! Tudsz vezetni?
- Igen, de ugye együtt megyünk? Én nem hagylak el…
- Jövök én is, de menj előre. Megpróbálom feltartóztatni őket. Fuss,
ahogy bírsz, és indítsd be a motort.
- Megállni! - kiáltotta Max éles, fenyegető hangon.
Steve megállt, és szembefordult velük.
A Sullivan testvérek feléje futottak. Hallotta, hogy Carol beindítja a
kocsit, erre sarkon fordult és a kocsihoz rohant.
Max csípőböl lőtt.
Steve megingott, botladozva ugyan, de elérte a kocsi nyitott ajtaját,
amikor Max újból tüzelt.
- Eltalált, kislány! - lihegte, és előrebukott a kocsiba. Átesett Carolon.
Vér fröccsent a lány kezére.
Rémülten felültette a férfit, látta, hogy a Sullivan testvérek gyorsan
közelednek a holdvilágos udvaron. Felbőgette a motort, felengedte a
kuplungot, és az autó kilőtt.
Max megállt, célzott, de Frank megfogta a karját: - Ne légy már olyan
rosszszívű. Ne lőj a lányra… a hatmillió dollárra.
- De megszökik - mondta Max, és ingerülten lerázta magáról Frank kezét.
- Majd megtaláljuk - csitította Frank -, tudod, mindig megtaláljuk azokat,
akiket keresünk. Ez a nő megéri a fáradságot… a nő meg a vele járó
dohány!
Együtt nézték aztán a Packard hátsó lámpáit, amint gyorsan távolodtak a
völgybe vezető hegyi úton.

HARMADIK FEJEZET

Point Breese városától északra, ott, ahol a hegyek dombokká szelídülnek,

egymás mellett terülnek el a gazdagok birtokai.
Phil Magarth rozzant Cadillacjével vakmerő stílusban hajtott a kanyargó
úton, a meggyötört kerekek hangosan csikorogtak. Aztán letért egy
dűlőútra, amelyen eljutott Veda Banning házához. Megállt a spanyol stílusú
impozáns épület előtt. Az éjszakában is ragyogtak a stukkóval ékes fehér
falak, a piros tetőcserepek.
Vedáról errefelé azt tartották, hogy túlságosan modern lány, de a prűdek
rosszallása ellenére is szinte mindenki szerette. Mindenki nagyszerűen
mulatott a társaságában. Veda gazdag lány; ötezer holdas
narancsültetvényén szorgosan, nagy szakértelemmel gazdálkodik. Még azt
is tudni kell róla, hogy bolondul Magarthért. Feleségül akar menni hozzá.
Amikor Magarth kocsija megállt a ház előtt, órája hajnali három óra öt
percet mutatott. Fürgén szállt ki a Cadillacből. A ház valamennyi ablaka
sötét volt, de ő tudta, hogy melyik szobában alszik Veda. A virágágyak
között egyenesen odasietett a verandára nyíló franciaablakokhoz. Nyitva
voltak.
- Ébren vagy? - szólt, és bekémlelt a sötét szobába. Éppen csak a
körvonalait vette ki annak a nagy, díszes ágynak, amelyben Veda aludt.
A legkisebb nesz sem hallatszott, így hát belépett a szobába, leült az ágy
szélére, és kezét a takaró alá csúsztatta. A lány ijedten összerezzent, halkan
felsikoltott, felült, és felkattintotta a villanyt.
- Az ég szerelmére! - tört ki belőle. - Ez aztán már több a soknál, hogy
merészelsz így megcsípni! Így berontani hozzám éjnek évadján?
- Hogy érted azt, hogy több a soknál? - kérdezte Magarth ártatlanul, és
kedvesen rámosolygott Vedára. - Azt szoktad mondogatni, hogy mindig
szívesen látsz, örülni fogsz, ha benézek hozzád… Nos: itt vagyok. Örülj
nekem, várom a szíves fogadtatást.
Veda felült, nagyot nyújtózkodott, és ásított. Magarth elismerően
mustrálgatta az alakját, amely határozottan osztályon felüli volt.
- Elragadóan izgató nő vagy, Veda! De hát most fékezni kell a
vágyaimat… fantasztikus híreim vannak! Ezeket kell megbeszélnem veled.
Mit gondolsz, éber már az a kis apróság, amit az agyadnak mondasz?
- Időnként egyáltalán nem tudom, hogy mit eszem rajtad, Phil - mondta
Veda. Az éjjeliszekrényről felvett egy kézitükröt, hogy megnézze magát.
Zöldeskék szemét sűrű, hosszú szempillák árnyékolták, aranybarna,
egyenes szálú haja a válláig ért, és csak a végén kunkorodott egy kicsit
befelé.
Veda gyönyörű, és ezt ő maga is jól tudta. Most ugyan kissé duzzog,
morcos a tekintete, száját lebiggyeszti. Huszonhat éves, de fiatalabbnak
látszik.
- Az mindenesetre vigasztaló, hogy nem nézek ki rémesen - mondta
Veda. Újból nagyot ásított, és visszadűlt a párnájára. Mélyen kivágott,
fekete csipkés, kék selyem hálóinget viselt. - Tudod, Phil, te magad vagy az
ördög… úriemberhez illőbb módon is ébreszthettél volna. Tudod, milyen
érzékeny a bőröm.
- Oda se neki, nem fog meglátszani - mondta Magarth nevetve. Fölkelt az
ágyról, odalépett a szekrényhez, kivett egy üveg whiskyt és egy poharat. -
Drágám, kifogyóban van itt a készlet. Utánpótlásról kellene gondoskodnod.
- Rendben, majd sort kerítek rá - mondta Veda, miközben Philt nézegette,
és gondolatban ismét megállapította, hogy milyen jóképű férfi. - Adj már
egy cigit, te vadállat.
Magarth, kezében az üveggel visszajött az ágyhoz, cigarettával kínálta
Vedát, kortyolt egyet, aztán maga is rágyújtott.
- Azt hiszem, nagy dolgok vannak készülőben - mondta, és leült az ágyra.
Egészen közel a lányhoz. - Ha ügyes leszek, egy vagyont kereshetek. Akkor
aztán feleségül vehetlek, kedvesem. Hát jól figyelj arra, amit mondok.
Veda a takaró széle fölött kandikált Philre.
- Ó, milyen sokszor hallottam már tőled ezt a dumát… a könyökömön jön
ki!
- De kedvesem, ez most az igazi! A Blandish lány nyomába eredtem.
- Kinek a nyomába? - csattant fel Veda.
- Nyugi, nyugi. Ne gyere ki a sodrodból - mondta Magarth gyorsan -,
teljesen és kizárólag üzletről van szó. Holnaptól számítva hat nap múlva
megkapja az a lány a pénzét… hacsak addig el nem csípik. Első pillanatban
azt gondoltam, jól tenném, ha azokat segíteném, akik el akarják kapni, és
mint szemtanú küldeném riportjaimat a cégemnek. De most már egészen
másképp látom a dolgot. A lányt fogom segíteni, hogy ne tudják elkapni!
Úgy intézem a dolgokat, hogy megkapja az örökségét. Ha ügyes leszek,
biztos hálás lesz nekem, ugye? Én pedig megfogtam az isten lába ujját! Az
amerikai újságolvasók milliói mind tudni szeretnék majd, hogy mihez kezd
azzal a temérdek dohánnyal… hatmillió dollárral! És én majd persze, hogy
kéznél leszek: tájékoztatom őket. Úgy tervezem, hogy először is idehozom
hozzád a lányt. Aztán pedig, amikor meglesz a pénz, el-visszük
mindenhová, és szerzünk neki mindent, ami kell. Autót veszünk, házat,
ruhákat… Egész idő alatt velünk lesz egy fotós is… Csodálatos exkluzív
riportokat küldök a cégnek! Én diktálom a feltételeket: annyit fizetnek,
amennyit kérek!
Veda szörnyűlködve csukta be szemeit.
 - Biz isten, mindjárt gondoltam - mondta lemondóan -, minden eddigi
bolond ötleted közül ez a leghülyébb! Tudod, drágám, az a lány őrült,
közveszélyes őrült. Könnyen lehet, hogy megöl bennünket. Azt hiszed,
szívesen hagynám magam megöletni?
Magarth mérgesen rámordult:
- Persze hogy nem hagynád, de mégiscsak túlzás, hogy akadékoskodsz
egy ilyen apróság miatt, és nem segítesz, hogy végre egyszer pénzhez
jussak - mondta szemrehányóan. - Tudok én bánni vele! Emlékezz csak rá,
hogy egy szenzációs riport kedvéért egyszer már két órát töltöttem egy
orangután ketrecében.
- Bátor voltál, csakhogy az orangután nem volt a ketrecben. Így hát nem
volt olyan nagy a rizikó.
- Mindegy - mondta Magarth türelmetlenül -, mégiscsak bizonyít valamit
az az eset. Meg aztán tudhatod, csak nem ijedek meg egy lánytól!
Még ki sem látszottam a földből, és már…
- Tudom, tudom. Ezerszer hallottam már. De ez az eset egészen más.
- Nem más. Váltottam néhány szót a lány ápolónőjével. Kiderült, hogy
egészen klassz nő: az alakja olyan áramvonalas, mint egy hullámvasút.
- Egyszer azt mondtad nekem, hogy a hullámvasúttól mindig hánynod
kell - jegyezte meg Veda hűvösen.
Magarth mérges tekintetet vetett rá.
- Minden attól függ, hogy az ember milyen gyorsan veszi a kanyart.
Veda a takarón át belérúgott.
- Na és, mit mondott az ápolónő?
- Azt, hogy Carol tudathasadásos. Hébe-hóba rájön a roham. Eléggé
ritkán. Hónapokig kedves, normális lány, figyelemmel kell őt kísérni. -
Nagyot sóhajtott. - Figyelemmel kísérni egy bájos, normális lányt… ez
nagyon fekszik nekem!
Veda ismét belérúgott.
- Aljas vagy - állapította meg röviden.
- Ne szakíts folyton félbe - szigorúskodott Magarth. - A hagyaték
kezelőinek egyike eljött a gyógyíntézetbe. Egy vén faszkalap, arca akár egy
ki-csavart citrom, név szerint Simon Hartman. Az ápolónő szerint ez az
ürge majd megőrül a dühtől; hogy Carol elszökhetett. Attól fél, hogy a
hagyaték kezelésének lehetősége füstbe megy, hatmillió dollár csak úgy
egyszerűen kicsúszik vastag ujjai közül - Phil ismét kortyolt egyet. -
Mondok neked még valamit. Nem hiszem el, hogy a lány annyira veszélyes
lenne, mint ahogy híresztelik. Egyáltalán nem hiszem, hogy szükséges volt
elmebetegnek nyilvánítani. Az a véleményem, hogy direkt úgy intézték a
dolgokat, hogy bekerüljön a diliházba, és a jó öreg Hartman szabadon
turkálhasson a hatmillióban.
- Ne beszélj marhaságokat - mondta Veda élesen. - Maga John Blandish
vitette az intézetbe három-négy évvel ezelőtt.
- Blendish semmit sem tudott a lányról. Nem törődött vele. Mindent
Hartman csinált. Ő intézte Blendish ügyeit. A lányt azért vitték be, mert
nekitámadt egy baromnak, aki vert egy kutyát. Te nem ugranál neki egy
ilyen rohadéknak?
Veda csak bámult rá.
- De a lány közveszélyes. Gondolj csak arra, hogyan bánt el azzal a
szegény kamionossal.
Magarth ezt az érvet is megcáfolta.
- Az ártatlanságát védte - mondta fennkölt hangon. - Te persze nem is
tudod, hogy ez mit jelent. De hadd mondjam el neked, hogy léteznek olyan
lányok, akiknek ez a legszentebb, és nagyon komolyan veszik a dolgot.
- Oké - sóhajtotta Veda, mert már unta a vitát. - Legyen úgy, ahogy te
mondod. De még meg sem találtad a lányt.
Magarth ujjával megütögette az orrát.
- De nyomon vagyok! Rájöttem, hogy hol bujkált mostanáig. Éppen
onnan jövök.
- Az isten szerelmére - nyögte Veda -, azt hiszem, nekem is kell egy kis
whísky. Nem bírom már idegekkel.
- Arról szó sem lehet. Ne is reménykedj abban, hogy rád pazarlom ezt a
készletet. Helyezkedj el szép kényelmesen, és hallgass meg. Ma este
megláttam két pasit egy nagy fekete Packardban. Aziránt érdeklődtek, hogy
juthatnak el Steve Larson rókatenyésztő farmjához, amely fent van valahol
a Kék Csúcs közelében.
- Egyszer láttam már - mondta Veda lelkesen. - Nagydarab, szőke,
stramm fiú. Megdobogtatta a szívemet.
- Ne törődj most avval, hogy mennyire stramm - mondta Magarth, és
savanyú pofát vágott. - Lehet, hogy anyukád nagyon megbámult egy ilyen
férfit röviddel a születésed előtt. Neked folyton csak a férfiakon jár az
eszed. Hadd folytassam, ha lehet.
 - Jól van, jól van, nem halok bele, ha meghallgatlak - mondta Veda, és
ismét lehunyta a szemét.
- Az a kettő Larson felől tudakozódott, és én felismertem őket. Azt
hiszem, hogy ők a Sullivan fivérek, hivatásos gyilkosok.
- Hát ezt meg hogy érted? - kérdezte Veda, és tágra nyílt szemekkel
bámult rá.
- Ha például lenne valaki, bárki, akitől meg akarnál szabadulni, éppen
csak kapcsolatba kellene lépned a Sullivan fivérekkel. Bizonyos összeg
ellenében ők minden továbbit elvégeznének. És ne hidd, hogy ez mese -
mondta Magarth. - Mindenesetre gondoltam, hogy szaglászok egy kicsit
ebben az ügyben, és felmentem Larson tanyájára. Elhagyatott, üres volt.
A lámpa égett, az ajtó nyitva, a Buick a garázsban, a kutya halálra
rémülten vinnyogott a vackában. Bementem a házba, és ezt találtam -
odadobott egy zsebkendőt az ágyra. - A fejemet rá, hogy ez Carol
Blendishé.
Nézd csak, itt van a neve a zsebkendő sarkában. Aztán még valami:
megtaláltam Travers doki sofőrjének esőkabátját, amelyet Carol elcsent,
amikor megszökött Glenview-ből.
Veda zavartan figyelt.
- Na és miért jó mindez neked?
Magarth megvakarta a füle tövét.
- Bárcsak tudnám. De mindenesetre ez már valami. Larson rejtegette a
lányt, ezek ketten pedig, a két Sullivan, ha ők azok, kifüstölték őket a
rejtekhelyükről. Ez a lényeg. Most valahol kint vannak a nagyvilágban.
Lehet, hogy a két Sullivan a nyomukban van. Ezt nem tudom. Ha én előbb
jutnék el a lányhoz, mindenki mást megelőzve, akkor idehozom. Senkinek
se jutna esze ágába sem, hogy itt keresse. Ha nem találom meg a lányt,
akkor pechem van, és a mi házasságunk továbbra is a távoli jövő álomképe
marad…
Veda magához húzta, karjaival átölelte a nyakát.
- Nem biztos, hogy így lesz, Phil - mondta lágyan, miközben a fülét
csókolgatta. - Neked adom minden pénzemet, és akkor aztán boldogan
élhetünk, míg meg nem halunk.
Magarth ellökte magától, és felállt.
- Lehet, hogy csak egy patkány vagyok, de még egy patkánynak is van
büszkesége - mondta, miközben lazítani kezdte a gallérját és a
nyakkendőjét. - Azt hiszed, elviselném, hogy mindenki azt mondja rólam:
pénzért vettelek el? Szó sem lehet róla. Most pedig csússz arrébb! Hajnal
előtt ki kell pihennem magam. Ne érts félre: pihenést mondtam, és ezt így is
gondoltam.

Carol görcsösen szorította a Packard volánját. Mereven figyelte a szélvédőn

át a sötét utat, azt a két apró piros pontot, amely előtte haladt a kanyargós
hegyi úton. Egy autó hátsó lámpáit.
Szívét mintha egy jeges kéz szorította volna össze, agya megbénult a
sokktól és a félelemtől. A műszerfal megvilágította egy kicsit Steve
holtsápadt arcát, ahogy ott feküdt csukott szemmel, összekuporodva az autó
padlóján. Gondolta, hogy jó lenne megállni, de aztán felrémlett előtte a két
Sullivan, és tudta, hogy kénytelen továbbhajtani. Majdcsak megállhat egy
idő múlva, amikor már biztos lehet benne, hogy a két fekete ruhás férfi nem
érheti utol. Imádkozott, nehogy túl késő legyen. Könyörgött, hogy legyen
benne annyi erő, hogy segíthessen Steve-en.
A keskeny, kanyargós úton lehetetlen volt gyorsan haladni, de amennyire
csak tudta, nyomta a pedált. A kanyarokban meg-megcsúszott, merészen
hajtott át a nagy kocsival a kátyúkon, a mély keréknyomokon. Csak arra
gondolt, hogy elég nagy legyen a távolság, amely elválasztja őket az
üldözőktől. Meg hogy minél hamarabb megállhasson valahol.
Néhány perc múlva kijutott az országútra, és akkor aztán igazán
meghajtotta a Packardot. Körülbelül egy mérfölddel később lassított,
keresett egy olyan helyet, ahol megállhat. Észrevett egy elágazást, amely
egy elhagyott fakitermelő telephez vezetett. Lekanyarodott az országútról,
és ott döcögött, míg csak el nem ért egy csomó omladozó kalibához,
amelyekben egykor vagy favágók laktak, vagy a szerszámaikat tartották ott.
Az útról már nem lehetett ide látni, a Packard megállt, Carol pedig Steve
fölé hajolt.
Meg kell nyugodnom, mondta önmagának. Uralkodnom kell magamon.
Az, hogy Steve esetleg meghal, vagy hogy nagyon súlyosan megsebesült,
olyan rémülettel töltötte el, hogy testének minden porcikája remegett, fogai
vacogtak.
- Steve, drágám - mondta, és megsimogatta a férfi arcát. - Hol fáj?
Mondd meg nekem.
 Steve meg se moccant, és amikor Carol megemelte a fejét, súlyosnak,
élettelennek érezte.
Egy hosszú pillanatig csak ült ott mozdulatlanul, összeszorított öklökkel,
igyekezett visszafojtani azt a sikolyt, amely egyre inkább készült kitörni
torkából. Aztán kinyitotta a kocsi ajtaját, kiszállt, és úgy állt ott a
fenyőtűkkel borított földön, hogy az autó ajtajába kapaszkodott, nehogy
elessen.
Ájulás környékezte. Szíve oly hevesen vert, hogy szinte fulladozott.
Aztán lassan átbotorkált az autó másik oldalára, ott is kinyitotta az ajtót, és
igyekezett felfogni a férfi testét, ahogy kicsúszott a földre, Nehéz volt, de
sikerült egy kicsit távolabbra elhúzni a kocsitól. Egy olyan helyre, ahol
puhább volt a talaj. Odairányította Steve-re az autó reflektorát. Elállt a
lélegzete, amikor bekapcsolta, és meglátta a vérfoltot Steve kabátján.
Odafutott hozzá, kigombolta a kabátot, és látta a véráztatta inget.
Tenyerével kitapogatta a szívét: gyengén, egyenetlenül dobogott.
Visszafojtotta a megkönnyebbüléstől feltörő könnyeit. Nem halt meg! De
ha nem szerez segítséget, akkor meghalhat. Még mindig vérzik, és ezt
feltétlenül meg kell állítani.
Visszament az autóhoz; két koffert talált hátul. Lázas sietséggel nyitotta
ki az egyiket: ingeket, zsebkendőket talált benne. Gyorsan kötést tépett az
ingekből.
- Carol! - szólalt meg most Steve halkan.
A lány torkából furcsa kis hang tört elő, és odafutott Steve-hez. A férfi
hunyorgott a reflektorfényben, de nem mozdult: tekintetében nem volt sem
értelem, sem élet.
- Ó, drágám! - térdre esett mellette. - Mit tegyek? Nagyon fáj?
Megpróbálom elállítani a vérzést.
- Jól van, kislány… - motyogta Steve, arca megrándult a fájdalomtól.
- Meglehetősen rosszul vagyok, Carol… Valahol itt a mellkasomban…
A lány egy pillanatra elvesztette önuralmát, vad zokogás tört ki belőle,
arcát két tenyerébe hajtotta.
- Mit is tegyek? - hisztérikusan igyekezett összeszedni a gondolatait. -
Nem szabad meghalnia… Nem tudnám elviselni, ha meghalna… És én
vagyok az egyetlen, aki megmentheti …
- Szedd össze magad, kislány - suttogta Steve. - Ne félj. Tudom, hogy mit
érzel, de uralkodj magadon. Próbáld elállítani a vérzést.
 - Igen… - letörölte könnyeit, összeharapta ajkát. - Persze, elállítom,
drágám. Csak az… ó, kedvesem, annyira tehetetlennek érzem magam…
Visszafutott a kocsihoz, hogy hozzon magával a sebtiben rögtönzött
kötésekből, aztán kigombolta Steve ingét. Az alvadt vértől meg az
átnedvesedett ing látványától majdnem rosszul lett, de a rettegés, hogy
Steve meghalhat, újabb erőfeszítésre sarkallta. De amikor meglátta Steve
mellkasán a két kicsiny fekete lyukat… ahogy szivárgott belőlük a vér…
sötétség borította el az agyát. Összekuporodva ült, feje két kezében, és
didergett.
- Ne ijedj meg - mondta Steve, és nagy nehezen felemelte a fejét, le-
nézett a sebekre. Ajkai megmerevedtek: amit látott, rosszabb volt, mint
gondolta. Mintha egy jeges kéz kúszott volna felfelé a lábán, és a fájdalom,
mint izzó vas szúrt a mellébe. - Carol! Fogj hozzá, édesem. Állítsd el a
vérzést.
- Nem tudom egyedül - nyögte. - Kell, hogy segítsen valaki. Kihez
fordulhatok, Steve? Hova vihetlek?
Steve mozdulatlanul feküdt, megpróbált gondolkozni. Úgy érezte, mintha
egész mellkasa széthasadt volna, és a csípős szél egyenesen a csupasz
idegekre fújna.
Aztán nagy nehezen azt suttogta: - Fleming doktor. - Carol alig tudta
megérteni mormolását. - Egyenesen végig az úton, Point Breese-en át, aztán
a második elágazás balra. Magában álló kis ház, messze az úttól. - Küzdött
a reá nehezedő gyengeséggel. Folytatta: - Húsz mérföldnyire.
Más lehetőség nincs.
- De húsz mérföldnyire… - Carol kétségbeesetten tördelte kezeit - túl
sokáig tart.
- Más lehetőség nincs - mondta Steve, aztán gondolatai belevesztek a
fájdalom tengerébe.
- Mindjárt indulok - mondta Carol -, de előbb megteszem, amit tudok.
- Arra gondolt, hogy el kell vinnie magával. Nem hagyhatja itt. Viszont
nem vagyok képes elcipelni a kocsiig - gondolta. - Egyáltalán nem lett
volna szabad kiszednem a kocsiból. Carol odahajolt Steve fölé: - Együtt
megyünk, drágám - mondta -, próbálj meg egy picikét segíteni. Csak egy
icipicit. Beteszlek a kocsiba.
- Inkább ne - mondta Steve. Vér ízét érezte a szájában. - Egy kicsit
vérzem belülről is. Jobb, ha most nem mozdítasz meg. - A vér kicsordult az
állára. Próbálta elfordítani a fejét, hogy ne ijessze meg Carolt.
Carol nem mert lélegzetet venni, hogy valahogy visszafojtsa zokogását.
- Rendben, drágám - mondta végül. - Gyorsan megjárom az utat. -
Nekifogott, hogy tamponokat csináljon a szétszaggatott ingekből és
zsebkendőkből - és Steve, ha bármi… úgy értem, hogy… ó drágám!…
mennyire szeretlek. Ezt mindenképpen tudnod kell. Nekem nincs senkim,
csak te, és annyira meg vagyok ijedve, és magányos vagyok… próbáld
meg… ne hagyj el…
Steve-nek komoly erőfeszítésébe került, de elmosolyodott, és
megveregette a lány kezét.
- Nem hagylak el… ígérem… csak gyere hamar…
Amikor Carol felemelte a férfit, hogy levegye a kabátját, az arca hirtelen
elhalványodott, apró kiáltás hagyta el a torkát, ujjai kétségbeesetten
szorongatták a lány karját, aztán visszazuhant az eszméletlenségbe.
Carol lázas sietséggel dolgozott. A “tamponokat” szorosan rákötötte a
sebekre. Odafutott a kocsihoz, talált egy szőnyeget, ingekkel és egy
pizsamával összecsavarta, párnát csinált belőle, hogy Steve a
lehetőségekhez képest kényelmesen feküdjön.
Rettenetes volt, hogy itt kell hagynia, de nem tehetett mást. Fölé hajolt,
ajkával megérintette a férfi ajkát. Aztán még egyszer visszapillantva,
beszállt a kocsiba.
Utóbb egyáltalán nem emlékezett rá, hogyan is hajtott Point Breese-ig.
Vakmerően vezette az autót, egyetlen gondolata az volt, hogy Fleming
doktort elvigye Steve-hez. Az út széles, jó út volt. Carol tudatáig csak a
szélzúgás hangja jutott el, amint a kocsi tovarobogott. Ebben a hajnali
órában, valamivel két óra után, minden elhagyatott volt. Nem csökkentette a
sebességet. Az egyik forduló után majdnem összeütközött egy szembejövő
kocsival (Magarth volt az, akí Larson háza felé hajtott). Minden olyan
gyorsan történt, hogy alig észlelte az egészet. Amikor Point Breese-be ért,
hallotta, hogy az óra fél hármat üt, tehát nem egészen fél órája volt távol.
Elég könnyen megtalálta Fleming doktor házát, a Packarddal ott állt meg
előtte. Végigfutott a kerti úton, és dörömbölni kezdett az ajtón. Addig
dörömbölt, amíg ki nem nyitották.
Egy középkorú asszonnyal találta magát szemben. Egy kócos, gonosz
kifejezésű nővel. Fakó pongyolát fogott össze sovány testén karomszerű
ujjakkal.
 - Miért csap ilyen nagy lármát? - mondta dühösen. - Mit képzel
tulajdonképpen?
- Nagyon kérem - mondta Carol, és azon igyekezett, hogy nyugodt
maradjon a hangja. - A doktort szeretném elvinni. Valaki nagyon rosszul
van… Megsérült… hol van a doktor?
A nő vékony ujjaival beletúrt ápolatlan, szürke hajába.
- Semmi értelme, hogy idejött - mondta, és már készült is becsapni az
ajtót. - A doktor úr beteg. Hogy lehet ilyen rémesen dörömbölni! Mit
gondol, kicsoda maga?
- De valaki megsérült - mondta Carol a kezét tördelve. - Meg fog halni.
Kérem, hadd beszéljek a doktorral. Kocsival vagyok… nem tartana
sokáig.
- Nem segíthetek - mondta az asszony, és arca vörös lett a dühtől. - A
doktor már öreg és meghűlt. Nem megy sehová ilyenkor hajnalban.
Forduljon máshoz.
- De értse meg: elvérzik! Doktor Fleming biztos eljönne, ha szólna neki.
A sérült erősen vérzik… - Carol sírva fakadt. - … és én annyira szeretem.
- Takarodjon innen - szólt az asszony élesen. - Mi nem segíthetünk.
Menjen máshoz.
Carol alig tudott uralkodni a rátörő pánikon.
- De kihez, hová?… - kérdezte ökölbe szorított kezekkel. - Nem lehet
késlekedni… vérzik.
- Van egy kórház Waltonville-ben, meg aztán East Lake-ben doktor
Kosur. Ő menni fog. Ő zsidó. Azok minden hívásra kimennek.
- Értem - mondta Carol -, elmegyek hozzá, de hól van East Lake? Hogy
jutok el oda?
A nő a Carol bal csuklóján látható sebhelyre bámult. Aztán gyorsan
elkapta tekintetét.
- Öt mérföldnyire van innét. Majd megmutatom a térképen. Jobb, ha
bejön.
- De nagyon kérem, gyorsan - mondta Carol. - Nem lett volna szabad
magára hagynom…
- Jöjjön csak be, jöjjön - mondta az asszony. - Nem tudom megmutatni,
ha itt áll a sötétben. Hadd gyújtsak lámpát.
A nő elfordult, és egy pillanattal később a félhomályos kis folyosót éles
fény árasztotta el. Egy csupasz körte lógott a mennyezetről.
 Carol éppen csak egy picivel állt a bejárati ajtón belül, és szembenézett a
nővel, amikor az feléje fordult.
- Milyen gyönyörű haja van! - mondta az asszony, és kis szemei
megvillantak az izgalomtól. - Talán mégis rá tudom venni a doktort, hogy
elmenjen magával. Jöjjön csak beljebb, jöjjön. Esetleg elmehet, ha… az
előbb még nem volt valami jól. Majd beszélek vele, lesz szíves itt várni.
Ez a hirtelen változás, amely a nő magatartásában bekövetkezett, a
váratlan és hamisan barátságos hang megijesztette Carolt. De semmit sem
tehetett. Meg kellett mentenie Steve-et. Így hát követte az asszonyt egy kis
várószobába, amelyben három szék állt, egy kerek asztal, rajta régi ké-
peslapok elnyűtt példányai. Mindenütt gondozatlanság és lepusztult
bútorok.
- Majd beszélek vele, drágám - mondta az asszony. - Üljön itt le, mindjárt
lejön.
- Kérem, siessen - könyörgött Carol. - Erősen vérzik.
- Sietek - mondta az asszony, és indult az ajtóhoz, még egyszer
visszatekintett Carolra, és kiment a szobából. Olyan volt a tekintete, hogy
Carol hátán végigfutott a hideg. Hallotta a lépteit, ahogy sietősen felfelé
ment a lépcsőn. Ösztönösen úgy érezte, hogy csapdába került… ez a nő
rosszat akar neki.
Halkan kinyitotta az ajtót. Hallotta az asszony hangját: - Itt van az az
őrült a Glenview-ből. - Hangosan és érthetően beszélt. - Odalent várakozik.
- Mit mondsz? Beszélj világosan - mondta egy férfihang mérgesen. -
Miért suttogsz folyton? Kícsoda Glenview-ből?
- Az az őrült … Carol Blandish… az, akit keresnek… Menj le, és beszélj
vele. Én meg telefonálok a seríffnek - mondta az asszony. - Siess!
- De hiszen az a lány közveszélyes - mondta a férfi remegő hangon. -
beszélj vele te. Én túl öreg vagyok. Én nem akarok találkozni vele.
- Egykettő, menj le - mondta a nő dühösen. - Tudom jól, hogy te nem
vagy képes telefonálni. Ötezer dollár jutalmat kap, aki segít elfogni. Nem
kell a pénz, te vén marha?
Hosszabb szünet, aztán a férfí: - De; persze. Erről megfeledkeztem.
Akkor hát lemegyek.
Carol lehunyta a szemét. Biztos, hogy csak álmodja mindezt, gondolta.
Ez is azoknak a riasztó álmoknak az egyike, amelyek oly titokzatosan
ereszkednek le rá. Csakhogy most életteljesebben, mint eddig bármikor.
 Lehet, hogy Steve egyáltalán nem is sérült meg. Lehet, hogy az a két
fekete ruhás ember is csak álombeli jelenség, és ő mindjárt felébred a
faházban lévő ágyában. Szíve ugyan erősen dobog majd az ijedségtől, de
biztonságban lesz.
Az az őrült… Carol Blandish… az akít keresnek…
Carol megborzongott, és fel akart ébredni. Lassan felnyitotta szemeit,
közben imádkozott, hogy ott ébredjen az ágyban, a biztonságban, de most is
csak azt az ütött-kopott kis szobát látta, és túlságosan valóságos volt itt
minden ahhoz, hogy álom legyen. Hátrált a szobán keresztül, rémülten
figyelte az ajtót meg a lassú, csoszogó lépéseket. Valaki lefelé jött a
lépcsőn.
Valahonnan a ház távolabbi részéből apró, élesen csendülő, halk hangot
hallott. Valaki telefonált.
Menj le, és beszélj vele… Én meg telefonálok a seriffnek… Ötezer dollár
jutalmat kap, aki segít elfogni …
Akár lidérces álom ez, akár nem, ki kell jutnia ebből a házból. Ezek az
emberek rosszat akarnak neki. Nem segítenek Steve-en. Megpróbálják itt
tartani őt, hogy ne mehessen vissza hozzá, és akkor Steve meghal.
De Carol most annyira rémült volt, hogy mozdulni sem tudott, csak lapult
ott a szoba sarkában, a szíve hevesen vert, az idegességtől meg-megrándult
a szája.
Valaki lassan kinyitotta az ajtót, és egy hatalmas testű öregember lépett a
szobába: kopasz, fáradt, lompos alak. Nagy és hajlott az orra, hosszan
lelógó, dohányfoltos a bajusza. A szeme kimondhatatlan rémülettel töltötte
el Carolt. Vagy talán csak az egyik szeme, amely olyan volt, mint egy
piszkos, sárga agyaggolyó. Váladékos volt, és alvadt csomók ragadtak rajta.
Nyilván nem látott ezzel a szemmel; de Carol mégis úgy érezte, hogy ezzel
hatol be gondolatainak mélyébe.
Az öregember pokrócból készült házikabátot viselt, a kihajtón ételfoltok
és odaszáradt maradékok. Az álla alatt látszott, hogy több réteg alsóneműt
visel: elhasznált, agyonmosott trikókat.
Menjen innét, sikoltott Carol hangtalanul. Hadd ébredjek fel, ne jöjjön a
közelembe!
Az öregember becsukta az ajtót, és súlyos testével nekitámaszkodott.
A köpenye zsebéből egy zsebkendőt vett elő, és azzal törülgette a jobbik
szemét. A másik, a beteg szeme, mintha továbbra is Carolra bámulna,
mintha hipnotizálná.
- Hallom, hogy bajban van - mondta remegő, nyöszörgő hangon. - Mit
akar tőlem? Mit tegyek?
Carol igyekezett még jobban a sarokba hátrálni.
- Maga a doktor?
- Igen. Doktor Fleming vagyok. - Zsebkendőjével törülgette halántékát.
Apró izzadságcseppek futottak végig az arcán.
Rémes egy ember, gondolta Carol. Őt nem hívhatja el Steve-hez. Nem
bízhat meg benne.
- Tévedtem - mondta Carol gyorsan. - Semmit sem kívánok öntől.
Helytelen volt, hogy idejöttem…
Fleming visszahőkölt. Carol észrevette, hogy ez az ember nagyon fél, és
félelme csak fokozta saját rémületét.
- Ne döntsön elhamarkodottan - könyörgött az öregember. - Öreg vagyok,
de jó orvos. Biztosan a szemem látványa bántja. Semmi az egész.
Folyton készülök rá, hogy rendbe hozassam, de aztán sohasem jut rá
időm. - Ráncos keze föl-le futott a házikabát hajtókáján, ujjai olyan
benyomást keltettek, mintha nagy fehér pókok lettek volna. Az éles
lámpafény kiemelte a kezén lévő fekete szőröket. - De ez egyáltalán nem
hátráltat a munkámban. A másik szemem… de miért nem ül le? El kell
mondania nekem, hogy mi a baj…
Carol megrázta a fejét.
- Nem mondom! Már megyek is, nem lett volna szabad önt felzavarnom.
Köszönöm, hogy fogadott… - hangja megbicsaklott, és furcsa, magasabb
hangon folytatta. - Nincs semmi, amiben segíthetne.
Carol nagyon lassan eltolta magát a faltól, és egy tétova lépést tett az öreg
felé.
- Inkább maradjon - mondta Fleming. - Azt akarjuk, hogy itt maradjon.
- Hatalmas alakjával elállta az ajtót. Arcának grimasszerű rándulása
mutatta, hogy ő is mennyire fél. - Igyon egy kis kávét. A feleségem… a
kávé majd jót fog tenni. - A fehér póklábakkal könyörögve nyúlt feléje,
hogy maradjon nyugton, ne ijessze meg újból.
Carol egy ideig lélegzetet sem vett, aztán hirtelen felsikoltott; úgy érezte,
hogy rekeszizma még akkor is kétségbeesetten erőlködik, amikor tüdejében
már nem maradt több levegő. A sikoltás nagyon vékonyka, halk volt.
Olyan hang, amilyet egy csapdába esett nyuszi ad.
 - Ne tegye, kérem - mondta Fleming. - Minden rendben van. Semmi sem
fog történni. Jó emberek vagyunk… Csak azt akarjuk, hogy ne érje semmi
baj…
Halk kaparászás hallatszott az ajtó felöl, az öregember hirtelen
megnyugodott, de az arca még most is krétafehér volt. Elállt az ajtó elől, és
a felesége belépett.
- Mi van? - kérdezte, és Carolra nézett. - Miért nem ül le? Mondta már a
férjem - tekintetét most az öregre vetette - nem vagy hajlandó elmenni vele?
Valaki beteg.
- Igen, igen - mondta Fleming, és hirtelen leült az egyik kemény székre.
- A hölgy meggondolta magát - ujjaival végigsimította a torkát. - Ez
felizgatott engem, Martha - folytatta. - Nem lett volna szabad lejönnöm.
Egy kis konyak bizony…
- Hallgass - mondta az asszony élesen -, folyton csak magadra gondolsz.
- Mennem kell - mondta Carol. Most az asztalnál állt, a szája grimaszba
merevedett. - Nem kellett volna zavarnom magukat.
- De a doktor most felmegy és felöltözik - mondta az asszony gyorsan.
- Nem tart egy percig sem. A barátja rosszul van, ugye? Valaki, akit
szeret?
Carol szíve nagyot dobbant.
- Igen, nem is tudom, hogy mire gondoljak - ujjaival a halántékához ért. -
Igen, rosszul van… vérzik. De miért üldögél itt a doktor? Miért nem tesz
valamit?
- Menj már - mondta a nő Flemingnek. - Öltözz! Én csinálok a fiatal
hölgynek egy csésze kávét.
Fleming még mindig ott ült a széken magába roskadva. Nehezen vette a
levegőt.
- Hagyd őt elmenni - mondta hirtelen. - Nekem nem kell az a pénz.
Békességet akarok. Öreg vagyok. Engedd elmenni, mielőtt bármi történhet-
ne. Gondold csak meg, hogy mit csinált a kamionossal…
- Menj már föl, te vén marha! - mondta az asszony dühödten. - Azt sem
tudod, hogy mit beszélsz.
- Ne bántsa - mondta Carol -, már megyek is … igazán el kell már
mennem - nagyon lassan, de határozott léptekkel ment át a szobán.
Fleming két kezébe temette petyhüdt arcát. Az asszony tétovázott.
Hátrább lépett a falhoz, kemény tekintete dühösen és rémülten villogott.
 - Jobb, ha itt marad - mondta -, tudjuk, hogy maga kicsoda. Sokkal jobb,
ha nem csap nagy hűhót. Innét nem tud elszabadulni.
Carol kinyitotta az ajtót.
- Nem tudom, hogy miről beszél - felelte, és megfordult, hogy
szembenézhessen velük. - Azt hittem, hogy segíteni fognak. - Aztán
megfordult, és odaszaladt a bejárati ajtóhoz, de az be volt zárva. Hirtelen
megperdült, és látta, hogy az asszony ott áll a várószoba ajtajában és őt
figyeli.
- Nyissa ki az ajtót - mondta Carol, és az arca ólomszínűvé vált.
- Minden rendben - mondta az asszony. - Miért nem jön be és ül le?
Készítek magának egy csésze kávét.
Carol végigszaladt a kis folyosón, túl az asszonyon egy másik ajtóhoz,
gondolta, hogy az a kertre nyílik. Az is zárva volt.
Fleming odalépett a felesége mögé. Az az ijesztő sárga szeme, mintha
könyörögne neki, hogy hallgasson már és nyugodjon meg.
Carol csapdában volt a két ajtó között. Nem tudott gondolkodni.
- Na ugye, látja? - mondta a nő kedvesen. - Nem tud elszabadulni innét.
Idejönnek a barátai. Maga semmit sem tehet.
Aztán Carol észrevett még egy ajtót. Egy kis ajtót, amelyet félig függöny
takart. Talán egyméternyíre volt attól a helytől, ahol ő állt.
Tekintetét nem vette le róluk, lassan közelített a kis ajtóhoz, megragadta a
kilincsét, és az ajtó kinyílt. Ebben a pillanatban az asszony előreugrott.
Carol felsikoltott, hátralépett a nyitott ajtóban, felemelte a kezét, hogy
távol tartsa magától az asszonyt. Az pedig meglökte Carolt, és ekkor mintha
kiszaladt volna lába alól a talaj. Érezte, hogy zuhan.

Kamp, a seriff hanyatt feküdt a kis összecsukható ágyon. Erősen hangzó

horkantásai betöltötték a szobát. Nem hallotta, amikor élesen megszólalt a
telefon a kerületi börtön hivatali szobájában. Azt sem vette észre, hogy
helyettese, George Staum átkozódva felemelkedik karosszékéből.
Egy pillanattal később azonban nagy robajjal kicsapódott a szoba ajtaja,
és Staum addig rázta a seriffet, míg csak fel nem ébredt.
- Na, mi lelt? - morgolódott Kamp, és lerázta magáról Staum kezét.
Már aludni sem hagyják az embert?
- Megtalálták! - lihegte Staum izgatottan. Kerek, kövér arca úgy lebegett
Kamp felett, mint valami holland sajt. - Elkapták… - Olyan izgatott volt,
hogy beszélni is alig tudott.
- Elkapták, elkapták. Kit kaptak el? - kérdezte Kamp még mindig álom-
ittasan. Aztán egyszerre csak fölült, és megragadta Staum két vállát.
- Úgy érted, hogy a lányt? Ki kapta el?
- Doktor Fleming… Mrs. Fleming éppen az imént telefonált…
- A fene egye meg - mondta Kamp, miközben nagy nehezen felhúzta a
nadrágját. - Fleming! Az a vén balfácán! Ötezer dollár! És pont ő! Egész
életében nem dolgozott egy napig sem, és most ő az, aki elkapja a lányt.
- Mrs. Fleming szerint siessünk - folytatta Staum izgatottan, kidülledt
szemmel. - Az asszony attól fél, hogy valami közbejön.
- Nem tudok gyorsabban - morgott Kamp, és súlyos revolverét az övébe
csúsztatta. - Hívd fel Hartmant. Hívd a sajtót! Valami jó nekem is jusson
ebből az ügyből! Fleming, a fenébe is! Uramisten! Fogadni mernék, hogy
az egész csak úgy véletlenül hullott az ölébe!
Staum kiszaladt az irodába.
- Akarja, hogy én is magával menjek? - kiáltott vissza a válla felett.
- Gyere utánam. De előbb beszélj Hartmannal és a sajtóval. Aztán légy
ott, amilyen gyorsan csak tudsz. Azt akarom, hogy egy fotós is jöjjön. Ha
már nem kapom meg azt az ötezret, akkor legalább a fényképem legyen
benne minden lapban - mondta Kamp, felkapta kalapját, és kirohant a
szobából.

Simon Hartman nem tudott aludni. Egy nagy karosszékben üldögélt a

szálloda luxuslakosztályában. Mellette az asztalon egy üveg whisky, apró,
éles fogai között egy szivar.
Hartman alacsony, tömzsi ember. Pergamenszínű arcán a ráncok
idősebbnek mutatták a koránál. Ötvenöt éves. Tekintete rideg, töprengő.
Keskeny ajkai lekonyulnak. Annak ellenére, hogy már hajnali három óra
volt, nem jött az álom. Már évek óta igen keveset aludt, és mindig
nyugtalanul, rövid időszakonként felriadva.
Társtulajdonosa volt a Hartman and Richards ügyvédi irodának.
Régebben jó hírnevük volt, bármelyik neves New York-i céggel
vetekedhettek.
Amióta azonban Richards visszavonult, az ügyvitel szétzilálódott.
Hartman megrögzött hazárdjátékos volt, és ez arra csábította, hogy az
ügyfelek pénzét is kockáztassa. Az utóbbi években olyan pénzekkel is
játszott, amelyek nem képezték a tulajdonát, az eredmény pedig egészen
vészes volt.
Majdnem teljesen tönkrement már, amikor John Blandish meghalt, és
megalapították a hagyatékát gondozó gyámsági tanácsot, őt és Richardsot
pedig hagyatéki gondnokká, vagyonkezelővé nevezték ki. Olyan lehetőség
volt ez Hartman számára, amilyen csak egyszer adódik az életben. Gyorsan
kapott is az alkalmon. Richards tulajdonképpen semmivel sem törődött, így
Hartmannak mindenben szabad keze volt.
Rettenetes megrázkódtatást jelentett számára a hír, hogy Carol kiszökött
az intézetből. Jól tudta, hogy ha a lányt tizennégy napon belül nem zárják
ismét elmegyógyintézetbe, akkor igényelheti a hagyaték összegét…
Tulajdonképpen már csak azt, ami ebből az összegből megmaradt.
Mert az öreg Blandish halála óta eltelt rövid idő elég volt arra, hogy
Hartman alaposan megdézsmálja a Blandish-vagyont.
Meg kell találni azt a lányt! Ha nem sikerül, akkor Hartman tönkrement
ember. Ezt mindenképpen el akarta kerülni. Azonnal intézkedett a kutatás, a
hajsza megszervezésére. Tudta, hogy a seriff nagy marha. Doktor Travers
pedig felelőtlen. A rendőrségre alig számíthat. Sikerült azonban cselekvésre
ösztönöznie az embereket: ötezer dollár jutalmat tűzött ki annak, aki
megtalálja a lányt. Így aztán Point Breese-ben mindenki Carolt hajszolta.
Hartman tekintete odatévedt a falon függő naptárra. Már csak hat nap.
De hat nap alatt is nagyon sok minden történhet… sok mindennek kell
történnie!
Megszólalt a telefon. Tétovázott, tekintete elborult. Aztán különösebb
sietség nélkül felvette a kagylót.
- Mi van?
- Megvan a lány - ordította Staum izgatottan. - A seriff utasítására
hívtam.
- Ne ordítson. Nem vagyok süket - mondta Hartman hűvösen, de arca
felderült. Mintha egyik pillanatról a másikra megfiatalodott volna. - Hol
van?
- Doktor Fleming kapta el. A seriff éppen most megy érte. Azt mondta,
hogy ön is jöjjön.
- Persze hogy megyek - mondta Hartman. - Hol is lakik pontosan doktor
Fleming?
Staum elmagyarázta.
 - Rendben. Máris indulok - mondta Hartman, és letette a kagylót.
Egy pillanatig önmagát vizsgálgatta a kandalló feletti tükörben, kissé
elmosolyodott.
“Amikor legsötétebb az éjszaka, akkor kezd hajnalodni” gondolta.
Közhely, de találó. Elhúzta a függönyt, és kinézett az üres főutcára.
A háztetők felett keskeny csíkban megjelent a fény, mely élesen kirajzolta
a távoli hegyek vonulatát. Az égbolt halványszürke volt, a csillagok már
elvesztették ragyogásukat. Nemsokára nappal lesz.
Vette a kalapját, felöltőjét (ilyen korán még hűvös lesz), és gyors
léptekkel indult az ajtó felé.
Míg a felvonóra várt, hogy az levigye a földszintre, halkan dudorászott.

Vasúti szerelőcsarnok szomszédságában egy nagy, üres teherautó állt meg

zörögve az egész éjjel nyitva tartó kávézó előtt.
- Hát idáig tart az én utam - mondta a sofőr.
A két Sullivan lekászálódott.
- Köszönjük - mondta Frank.
- Szívesen - válaszolta a sofőr, és behajtott a szerelőtelep kapuján.
- Szerencsénk volt, hogy stoppolhattunk - mondta Frank, és ásított.
- Kuss! - sziszegte Max, és bement a kávézóba.
Frank grimaszt vágott, és követte.
A Packard elvesztése nagyon fájt Maxnek, Frank pedig filozofikus
nyugalommal törődött bele. Az, hogy mije van az embernek, hogy
kényelmesen él-e, nem sokat számított neki. Egy gyengéje volt: a nők.
Mocskos, patologikus gondolatai általában csak a nők körül forogtak. A
tervezést, az intézkedést, a mindennapos tennivalókat ráhagyta Maxre.
Odabent magas székekre ültek a pult mellé, és kávét kértek. A kiszolgáló
lány csúnya volt, de az alakja elfogadható. Frank ezt akarta megbeszélni
Maxszel, de érezte, hogy az nincs megfelelő hangulatban. Általában
nemigen törődött a nőkkel. Olybá vette őket, mint az ételeket: szükségesek,
de jelentéktelenek.
A kiszolgálólány kissé félt a két Sullivantól. Miután kihozta nekik, amit
rendeltek, gyorsan kiment a konyhába. Magukra hagyta őket. Senki más
nem volt az egész kávéházban.
- Bárcsak tudnám, hogy megöltem-e - mondta Max elgondolkodva. -
Tudom, hogy kétszer is eltaláltam a mellkasát, de nagydarab férfi,
keménykötésű. A fejére kellett volna céloznom.
- Ne aggodalmaskodj már miatta - mondta Frank. - Én folyton a lányra
gondolok. Micsoda klassz csaj! Az a vörös haja…
Max mérgesen fordult oda Frankhez:
- Ha az a férfi életben van, akkor az nagy baj, mert látta, hogy mi történt.
Sohasem fordult még elő, hogy szemtanút hagytunk magunk után.
Teljesen tönkreteheti a bulinkat.
Frank nem is gondolt erre.
- Akkor jó lenne megtalálnunk - mondta -, de hol?
- Alvásra van szükségem - morgott Max. - A kurva életbe! Nem lehetünk
fönt egyhuzamban… nem vagyunk vasból. Hol találunk egy ágyat?
- Kérdezd meg a felszolgálólányt… biztos tudja - mondta Frank, és
hüvelykujjával a konyha felé bökött.
- Oké - mondta Max, kiitta kávéját, leszállt a székről, és bement a
konyhába.
A lány egy asztalon ült, és egy néger szakáccsal beszélgetett. Mindketten
meglepetten bámultak Maxre, a néger a szemét forgatta.
- Hol szállhatnánk meg? - kérdezte Max, és szúrós szemmel nézte a lányt.
- A sarkon túl van egy szálloda, közvetlenül a börtön mellett - mondta a
lány.
- Oké - Max egy csomó fémpénzt szórt az asztalra. - Hol van a kórház?
- Itt nincs kórház. A legközelebbi Waltonville-ben van, öt mérföldnyire
innét.
Max mordult egyet, kiment, és csak fejével intett Franknek.
- A kurva életbe! Menjünk már innen. Aludni akarok.
Kiléptek az elhagyott útra. Az állomás feletti nagy óra hármat mutatott.
- Van itt egy szálloda a börtön mellett - mondta Max.
- Egészen jó helyen van - jegyezte meg Frank vihogva.
- Ez lesz az - mondta Max, amikor befordultak a sarkon. Aztán hirtelen
megtorpant. Megragadta Frank karját. - Mi a fene történik itt?
Kicsit hátrább léptek, amikor Kamp seriff sietve jött lefelé a börtön lép-
csőjén. Látták, hogy fölrántja a szomszédos garázs ajtaját egy olyan ember
mozdulatával, aki nagyon siet. Egy pillanattal később egy ütött-kopott Ford
robogott ki a garázsból. Tovaszáguldott az úton.
- Ez a seriff fenemód siet - mondta Frank, és kalapját letolta egészen az
orrára.
 - Valami zűr van - mondta Max. - Gyere, megnézzük.
- Azt hittem, hogy aludni akarsz - elégedetlenkedett Frank.
- Megyünk és megnézzük - ismételte Max.
Megindultak az úton karjukat lengetve, hirtelen felfrissültek, rugalmas
lett a léptük.

Az ágy mellett a telefon élesen csöngött.

- Hadd csöngjön - mondta Veda álmosan. - Biztosan az egyik udvarlóm,
akit bánt a lelkiismeret.
Magarth morgott valamit, és félig-meddig felült az ágyban.
- Azért költöztem ide hozzád, hogy egy kis békességben, nyugalomban
legyen részem - nyafogott. - Feltétlenül szükséges, hogy a szerelmi életed
megzavarja az enyémet?
- Ne légy már olyan házsártos, drágám. Egy perc az egész, meglátod,
megunja a dolgot, és visszafekszik aludni.
Magarth megdörzsölte a szemét, és egyszeriben éber lett.
- Elég a csacsogásból - mondta nyersen -, könnyen lehet, hogy engem
hívnak - és már nyúlt is a kagylóért.
- De hiszen senki sem tudja, hogy itt vagy… legalábbis remélem, hogy
nem tudják - mondta Veda ijedten.
- A főszerkesztőm mindent tud - vetette oda Magarth. - Halló.
- Te vagy az, Magarth?
Magarth megismerte a hangot. Valóban a főszerkesztő volt.
- Azt hiszem, én vagyok - válaszolta nagyot ásítva. - Mindenesetre
olyasvalaki, aki nagyon hasonlít rám.
- Feltételezem, hogy ágyban vagy azzal a nővel.
- Miért, ki mással lennék az ágyban, egy lóval?
- Akkor pedig ki az ágyból, te élvhajhász. Rátaláltak a Blandish lányra!
- Hogy… hogy? Mi történt? - kiáltott fel Magarth.
- Most hívtak a seriff irodájából. Elkapták, és körülzárták Fleming doktor
házát. Pattanj, és vigyél magaddal fényképezőgépet is. Kamp semmit sem
tesz addig, míg oda nem érkezel. Az a vén marha fényképet akar arról,
ahogy elfogja a lányt. Hartman is ott van. Tulajdonképpen a város minden
semmirekellője, a te kivételeddel. Így hát: nyomás!
- Már el is indultam - mondta Magarth, és lecsapta a kagylót. Kiugrott az
ágyból. - A kurva életbe! - robbant ki belőle. - Rátaláltak, én pedig éppen
akkor itt szerelmeskedem. Isten büntetése! - Nagy sietve magára kapta az
ingét. - Most aztán mi a fenét tegyek? Szent Habakukk! Micsoda szenzáció!
- Nyugodj meg, drágám - mondta Veda, és fészkelődött egy kicsit a
takaró alatt. - Még kiderülhet, hogy ez a legkedvezőbb fordulat.
- Legkedvezőbb fordulat! - fortyant föl Magarth, és már a kabátját
ráncigálta magára. - Ha sikerül visszavinni a diliházba, akkor aztán lőttek a
riportomnak. Valahogy ki kell mentenem a karmaik közül. - Rohant az ajtó
felé.
- De drágám - szólt utána Veda -, térj már észhez, elfelejtettél nadrágot
venni.

Az a keskeny folyosó, amely Fleming doktor házában a bejárati ajtó és a

hátsó ajtó között húzódott, zsúfolásig megtelt emberekkel. A doktor és
felesége félúton álltak a felfelé vezető lépcsőn. Hartman a várószoba
ajtajánál, Magarth, kezében a vakus fényképezőgéppel, a hátsó ajtónak
támaszkodott. Két rendőr őrizte a bejárati ajtót. Kamp seriff és George
Staum.
A pinceajtóval szemben helyezkedtek el.
- Oké, fiúk - mondta Kamp. A helyettesének pedig odaszólt: - Te maradj
a közelemben, és ne feledd, hogy közveszélyes. - Magarth felé is vetett egy
sunyi pillantást. - Aztán készítse ám el azt a fotót, amikor kihozom a lányt.
- De hiszen még el sem fogta - emlékeztette őt Magarth. - Lehet, hogy ő
hozza ki magát. Szüksége lehet egy háromágú szigonyra és egy nagy
hálóra.
Kamp, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést, megkopogtatta a
pinceajtót.
- Tudjuk, hogy odabent van - kiáltotta. - A törvény nevében felszólítom,
hogy jöjjön ki.
Carol még hátrébb húzódott a pince sötétjében.
Amikor a pincelépcsőn való lezuhanásából magához tért, hamarosan
felismerte a helyzetet: csapdába került. Végigtapogatta a falakat, sehol sem
volt más kiút, csak az ajtó, amelyet jó alaposan bezártak. Ha nem gondolt
volna Steve-re, aki magatehetetlenül fekszik az erdőben, már feladta volna
a harcot, de szerelme erőt adott neki, egyre csak arra gondolt, hogy ki kell
jutnia innen, vissza Steve-hez, és az égvilágon senki sem akadályozhatja
meg ebben.
 Pár percnyi tapogatódzás után talált egy kapcsolót, és felgyújtotta a
villanyt. A pince kicsi volt, nedves, teli mindenféle kacattal, de látta, hogy
ezenkívül van ott egy biztosítéktábla és egy főkapcsoló is. Talált egy
rozsdás piszkavasat, ezt felkapta és jól megmarkolta. Amikor Kamp belökte
az ajtót, a lépcső alá kuporodott, a villanyt már előbb leoltotta, de egyik
kezét ott tartotta a kapcsolón… és várt. Így ő láthatta Kamp alakját, de az
bármennyire meresztgette is a szemét a sötétbe, nem láthatta őt.
- Jöjjön ki! - szólította fel Kamp, és arca egészen kivörösödött az
izgalomtól. Aztán minden különösebb ok nélkül így folytatta: - A házat
körülvettük.
A pincéből sem nesz, sem moccanás nem hallatszott.
- Legyen már férfi, és szedje ki onnan - mondta Magarth -, ha baja esnék,
dísztemetést kap. - Miközben ezt mondta, kétségbeesetten törte a fejét,
hogyan menthetné ki innen Carolt, de egyelőre semmi sem jutott az eszébe.
- Na jöjjön már - folytatta Kamp. Egyáltalán nem örült annak, hogy egy
közveszélyes őrülttel kell szembeszállnia. Válla felett hátrapillantott
Hartmanra. - Gondolja, hogy bemenjek a lányért?
- Hát persze - mondta Hartman élesen. - De ne bánjon vele durván.
Nem akarom, hogy baja essék.
Magarth hátborzongatóan felkacagott:
- Ez a legmulatságosabb az egészben! Azzal se törődjön, seriff, hogy a
lány hogyan bánik magával.
George Staum visszahőkölt, amikor Kamp intett neki.
- Nem, én nem - mondta határozottan. - Félek az őrültektöl. Semmi
pénzért sem megyek le oda a sötétbe. Emlékezzen csak rá, hogyan végzett
azzal a kamionossal…
- Tulajdonképpen a diliházbelieknek kellene elintézni mindent - mondta
Kamp, és megint visszalépett egyet. - Eszébe jutott valamelyiküknek, hogy
idehívják őket?
- Á, nem! Az senkinek sem jutott eszébe - mondta Magarth kuncogva.
- Én majd bemegyek magával, seriff. Én nem félek. Maga menjen elől, és
én ott leszek közvetlenül a sarkában.
Kamp vett egy mély lélegzetet.
- Hát akkor menjünk - mondta, egy-két tétova lépést tett a pince felé,
meredten nézett le a sötétségbe. - Van valakinél egy zseblámpa? - folytatta
reménykedve.
 Senkinél sem volt, és Hartman idegesen mordult Kampre, hogy teljesítse
már a kötelességét.
Amikor lehajolt, hogy belépjen az alacsony ajtón, Carol lecsapta a
főkapcsolót, az egész ház sötétségbe borult. Megragadta Kamp karját, és
előrerántotta.
A seriff vadul felordított, és előrebukott a pincébe.
Magarth gyorsan felismerte a helyzetet, elhatározta, hogy olyan zűrzavart
produkál, amilyenre csak képes. Kísérteties hangon sikoltott egy nagyot, és
nekitámadt George Staumnak. Odalökte őt a két rendőrre, akik előrehajolva
tapogatództak a sötétben.
- Vigyázat! - ordította Magarth. - A lány itt van közöttünk.
Staum elvesztette a fejét, és csak úgy vaktában ütött egy nagyot, úgyhogy
az egyik rendőr kinyúlt. Aztán megpróbált a fölfelé vezető lépcsőn
menekülni a folyosóról. A másik zsaru jobbra és balra csapott egyet a
gumibotjával, de senkit sem talált el. Magarth egyre csak ordítozott, és egy
hosszú pillanatig teljes zűrzavar, pánik uralta a házat.
Ez éppen elég volt Carol számára. Följutott már a folyosóra, hallotta az
ordítozást és a bejárati ajtónál folyó verekedés zaját. Kinyitotta a hátsó
ajtót, kiosont a kertbe.
Magarth látta és követte.
Carol vaktában futott a kerti úton, aztán meghallotta Magarth lépteinek
zaját, és elkanyarodott jobbra. Fokozta a sebességet, szinte repült a kerten
át. Magarth akármennyire igyekezett, nem tudta utolérni.
Közben azon gondolkodott, mennyi idő múlva követi majd őket a serif.
Carol egy sűrű bokros rész felé igyekezett, amely pár száz lépésnyire volt
előttük; ezen a bozóton túl volt a Point Breese-be vezető főút. Carol ezt
nem tudhatta. Arra gondolt, hogy ha fás területre érkezik, ott el tud bújni, és
ezért még gyorsabban futott. Annyira bízott magában, hogy nem figyelt
eléggé: megbotlott az egyík fa gyökerében, olyan nagyot esett, hogy a
lélegzete is elállt.
Egy pillanatig moccanni sem tudott, aztán, amikor nagy nehezen felállt,
Magarth már odahajolt fölé.
Csak bámulták egymást.
- Minden rendben van - mondta Magarth -, ne féljen tőlem, segíteni
akarok. Én intéztem úgy, hogy kiszökhessen. Ne nézzen már olyan
rémülten.
 Bár Carol elhúzódott tőle, mégis volt valami Magarthban, ami
megnyugtatta.
- Kicsoda maga? Mit akar velem? - lihegte.
- Phil Magarth a nevem… újságíró vagyok. Maga pedig Carol Blandish,
ugye?
- Nem tudom - felelte Carol, és a fejét fogta. - Nem tudom, hogy ki
vagyok. Baleset ért… elvesztettem az emlékezőtehetségemet. - Felült, és
belekapaszkodott Phil karjába. - Igazán segítene nekem? Steve-ről van
szó… Súlyosan megsérült… Eljön velem hozzá?
Magarth összeráncolta homlokát.
- Steve Larsonról van szó? Róla beszél?
- Igen, maga ismeri?
- Persze. Jó barátok vagyunk. Mi történt? Talán az a két feketébe öltözött
fickó?
Carol megborzongott.
- Igen, rálőttek. Doktor Fleminghez siettem, de úgy látszik, hogy ez az
ember őrült. Bezártak a pincébe…
Magarth csak bámult a lányra.
Ő lenne hát Carol Blandish? Olyan normálisnak tűnt, nyomát sem látni
rajta az őrületnek. Odanyúlt, és megfogta a lány bal csuklóját. Igen, a
sebhely ott volt. Akkor hát valóban elvesztette az emlékezőképességét.
- Úgy érti, hogy tényleg nem tudja magáról, hogy kicsoda? - kérdezte.
- Nem tudom… de kérem, ha segíteni akar, akkor ne vesztegessük az
időt. Nagyon komoly a sebe. Eljönne velem? Segít majd nekem?
- Mérget vehet rá, hogy segítek - mondta Magarth. Karját nyújtotta, hogy
Carol felállhasson. - Hol van Steve?
- Odafent a hegyi útnál. Van… ott egy elhagyott fakitermelő telep. Ott
hagytam.
- Tudom, hol van - mondta Magarth és körülnézett. - Hamarosan
világosodik. Nem szabad, hogy magát észrevegyék. Megyek a kocsimért.
várjon meg amott a fák között. Azon túl van az országút. Meglát majd,
amikor jövök. Addig pedig jól bújjon el. Tíz percen belül itt vagyok.
Megteszi?
- Igen - felelte Carol. Úgy érezte, hogy ebben a férfiban megbízhat.
- De kérem, jöjjön gyorsan. Nagyon félek… Steve sebéből csak úgy
ömlött a vér.
 - Nyugi, minden jóra fordul - mondta Magarth magabiztosan. - Rendesen
bekötözzük. Maga csak bújjon el és várjon. - Megveregette a lány karját, és
gyorsan szaladt Fleming doktor háza felé.
Carol egyedül maradt, úrrá lett rajta a nyugtalanság. A hajnal
félhomályában, ahogy a hűvös pára ott lebegett körülötte, a néma erdő
fáinak körvonala feketén rajzolódott az égre, és az erdő mintha rémekkel
telt volna meg.
Megindult a fák felé, és baljós előérzet kerítette hatalmába; szíve hevesen
dobogott.
Bárcsak elment volna Magarthtal. Minden jobbnak tűnt annál, mint hogy
egymagában legyen ebben a sötét, néma erdőben. Aztán összeszedte
minden bátorságát, és ment előre. A fák között már megpillantotta az
országutat.
Ott kell majd találkoznia a férfival, mondta önmagában, és igyekezett
visszafojtani a fel-feltörő pánikot. Ment a fák között egy tisztás felé.
Hirtelen megtorpant. Valami megmoccant előtte. Visszafojtott lélegzettel
bámult abba az irányba. Az egyik fa mögül előtűnt egy férfi kalapjának
karimája. Carol kővé dermedt. Moccanni sem tudott.
Fekete kabátot és széles karimájú fekete kalapot viselő ember lépett ki a
fa mögül, és ott állt vele szemben. Max volt az.
- Magát akarom - mondta halkan. - Semmi ellenkezés, semmi cirkusz!
Carol egy pillanatig csak bámult rá, fagyos hidegség szorította össze a
szívét, aztán egy vékonyka kis sikoly tört ki belőle, megfordult, és csak úgy
vaktában futott az ellenkező irányba. Ott viszont Frank állta az útját, és
amikor Carol megtorpant, gúnyos mosollyal megemelte a kalapját.
Carol mozdulatlanul állt. A két Sullivan hallhatta ziháló lélegzését.
- Ne csapjon lármát - mondta Max, és lassan közeledett a lány felé.
- Ó! Ne, ne! - nyöszörgött Carol visszariadva. - Ne érjen hozzám…
de érezte, hogy elhagyja az ereje. Arca olyan sápadt lett, mint egy
kísérteté. - Kérem, menjenek el… várok valakire… bármely pillanatban
ideérhet… nem szabad, hogy itt találja magukat.
- Mondtam már: semmi cirkusz! - szólt Max, és kinyújtotta a karját Carol
felé. - Jöjjön már. Magát akarjuk.
A lány hátrált, és hirtelen megperdült. Frank felé futott, aki merev
mosollyal figyelte. Kinyújtotta a karját, és ezzel elzárta előle az utat.
Carol megint megfordult, és mozdulatlanul állt.
 - Hol van Larson? - kérdezte Max. - Ő is kell nekünk.
- Nem tudom - mondta a lány. - Semmit sem tudok.
- Nemsokára tudni fog majd mindent - mondta Max kedvesen. - Értünk
hozzá, hogyan kell a lányokat szóra bírni. Hol van Larson?
- Hagyjanak békében… - mondta Carol, körülnézett, aztán vadul
sikoltozni kezdett.
Frank odaugrott, rövid, vastag ujjaival megragadta a lány haját, és
hátrarántotta a fejét.
- Üsd le - szólt Maxnek.
Max odalépett a lányhoz; Carol még látta, hogy felemeli öklét, ő pedig a
kezét, hogy védje magát, és ismét nagyot sikoltott. Max félrelökte a kezét,
csontos ökle pedig oldalról csapott le a lány állára.

NEGYEDIK FEJEZET

Magarth kilépett a napsütötte verandára, leült, kinyújtotta hosszú lábát, és

lecsukta a szemét.
- Egy jó adag feketekávé, konyakkal ízesítve biztos rendbe hozna -
mondta, és elfojtott egy ásítást. - De tulajdonképpen aludni szeretnék.
Viszont máris indulnom kell a seriffhez.
- Megkapod a kávédat, drágaságom - mondta Veda -, de addig innen egy
tapodtat sem mozdulhatsz, amíg nem adsz magyarázatot. Igazán nem sok,
amit kérek, hiszen kórházzá alakítottad át a házamat. Erre biztos megvan az
okod, de úgy érzem, jogom van tudni, hogy mi folyik itt.
Magarth kinyitotta egyik szemét, és elmosolyodott. Magában
megállapította, hogy Veda nagyon szép ebben a barackszínű
vászonruhában. Odanyúlt, hogy megveregesse a kezét. - Fogva tartották
Fleming doktor pincéjében - mondta szűkszavúan. - Amikor Kamp belépett,
hogy kihozza, a lány a főkapcsolóval az egész házban kikapcsolta a
villanyt. Ez aztán általános felfordulást eredményezett, sikerült megszöknie.
Követtem, utolértem, megbarátkoztunk. Megbeszéltük, hogy hozom a
kocsimat, és együtt megyünk oda, ahol Larsont hagyta. Carol ott maradt az
erdőben, de amikor a kocsimmal érte mentem, nyomát se találtam. Így hát
idehoztam Larsont. Kober doktor majd megmondja, mi a véleménye az
állapotáról.
 - De miért nem vitted ezt a szerencsétlent egy kórházba? Miért hoztad
ide?
- Mert életveszélyben van - mondta Magarth türelmesen. - Te nem tudod,
hogy milyen az a két bérgyilkos.
- Milyen két bérgyilkosról van szó? - kérdezte Veda zavartan.
- A Sullivan fivérekről: profi gyilkosok. Ha csak a fele igaz annak, amit
róluk hallottam, több tucat gyilkosságot követtek el, anélkül, hogy nyomot
hagytak volna, vagy tanúja maradt volna a tettüknek. Most azonban
hibáztak. Larson látta, amint megölték a bátyját. Nagy nehezen el tudott
mondani nekem ennyit, mielőtt elvesztette volna az eszméletét. Az ő
tanúskodása villamosszékbe juttatná a két gazembert. Megpróbálnak majd
végezni vele, és elsősorban kórházakban keresik. A mi feladatunk, hogy
titokban tartsuk a hollétét, amíg nincs eléggé jól ahhoz, hogy tanúvallomást
tegyen.
Veda bólintott.
- De teljesen biztos vagy abban, hogy azok ketten nem fognak itt is
rátalálni?
- Persze hogy nem fognak. Semmiféle kapcsolat nem áll fenn közted és
Larson között. Hogyan is sejthetnék, hogy itt van?
- Hát ez igazán megnyugtató - mondta Veda. - Most pedig mesélj a
Blandish lányról. Vele mi történt?
- Fogalmam sincs róla - vallotta be Magarth gondterhelten. - Lehet, hogy
nem bízott meg bennem, vagy… - megcsóválta a fejét. - Amikor odaértem,
volt ott egy nagy fekete Packard Fleming háza előtt. Akkor nagyon siettem,
hogy bejussak, rá se hederítettem. De amikor visszafutottam a saját
kocsimért, már nem volt ott. Ez szöget ütött a fejembe… a lány talán a
Sullivan fivérek karmai közé került…
- Mondd, szívem, nem mentek az agyadra ezek a Sullivanék, hiszen nem
lehetnek jelen egyszerre mindenütt.
- De éppen ez az, amire képesek - válaszolta Magarth. - El kell
mondanom Kampnek. Idekint is szükségünk van rendőri védelemre… ha
mégis úgy alakulna. Isten legyen irgalmas a Blandish lánnyal, ha a Sullivan
fivérek elkapták.
- De azt még egyáltalán nem mondtad el nekem, hogy milyen is az a lány
- mondta Veda érthető kíváncsisággal. - Beszéltél vele egyáltalán?
 - Persze hogy beszéltem. Éppolyan épeszűnek tűnik, mint te vagy én -
válaszolta Magarth. - Nem értem az egészet. Csodálatos az a lány. Meg
aztán az is egészen nyilvánvaló, hogy fülig szerelmes Larsonba. Az a tipus,
aki életében csak egyszer szerelmes valakibe, de akkor aztán kitart mellette.
- Ilyen vagyok én is - mondta Veda halkan. - Csak az a nyomorult, akibe
én szerettem bele, nem hajlandó ezt észrevenni.
- Ne beszéljünk nyomorultakról - mondta Magarth, félbeszakítva Vedát. -
Az ilyenek félszegek, érzékenyek, nem szeretik, ha sokat foglalkoznak
velük.
- Én viszont észrevettem, hogy éjszaka nem is olyan félénkek - súgta
Veda. Ebben a pillanatban csatlakozott hozzájuk doktor Kober.
- Válságos az állapota - mondta szűkszavúan. - Minden megtörténhet.
Úgy három nap múlva eldől, hogy megússza-e vagy sem.
Tulajdonképpen kórházban lenne a helye.
- Az nem lenne biztonságos - mondta Magarth. - Most mindjárt indulok a
seriffhez, doki. A fickók, akik meglőtték, újból próbálkozhatnak, ezért kell
itt maradnia. Miss Benning vállalja a költségeket, úgyhogy kérem, ne
takarékoskodjék semmivel. Legjobb volna, ha itt maradhatna a beteg
mellett.
- Lehetetlen - válaszolta Kober -, de naponta kétszer eljövök és
megnézem, Davies nővér pedig érti a dolgát. Pillanatnyilag nem sokat
tehetünk érte. Minden az ellenállóképességétől és az élniakarásától függ.
Úgy látom, hogy mindkettő van benne, de nagyon sok vért veszített.
- Elkísérem, doki - mondta Magarth, és fölállt a székből. - Csak adjon
még két percet, hogy megihassam a kávémat - tette hozzá, mert egy
szobalány tálcával a kezében éppen megjelent az ajtóban. - Rögtön jövök.
- A kocsimban várom - mondta Kober, és elköszönt Vedától.
- Ugye, egész jól, otthonosan berendezkedsz itt nálam, drágám? - mondta
Veda, miután Kober távozott. - Ha vannak még barátaid, akiket el kell
helyezni…
Magarth fölhörpintette a kávét, átkarolta Veda derekát.
- Ne haragudj rám, kedvesem. Ahogy túlleszünk a veszélyen, megjelenik
a fényképed az újságban, és mindenki tudni fogja rólad, hogy hős vagy.
Ezenkívül pedig, ha az egész úgy alakul, ahogy tervezem, márpedig bízom
ebben, akkor én és a barátaim végérvényesen ideköltözünk. Szerinted is
nagyszerű lesz, ugye?
Kamp, a seriff, poros kis szobájában ült, lába az asztalon, kialudt szivar a
szájában.
Mr. Hartman egy kellemetlen, nehéz megbeszélés után éppen az imént
távozott. Azzal vádolta Magarthot, hogy ő irányította Carol szökését.
Kampnek meg a szemére hányta, hogy nem tudta ellátni a feladatát.
Célzott arra is, hogy erről tájékoztatja majd a feletteseit. Kamp tehát igen-
csak gondterhelt volt. Már csak hat nap állott rendelkezésre, hogy elkapja a
lányt… fogalma sem volt, hogy hol keresse.
Haragosan felmordult, amikor Magarth besétált a szobába.
- Jó, hogy itt van - mondta, lábait nagy lendülettel levette az asztalról, és
dühöset dobbantott. - Maga az a semmirekellő alak, aki hagyta, hogy az az
istenverte lány elszökjön.
Magarth odahúzott egy széket, és lehuppant rá.
- Nem szándékosan történt - mondta, és cigarettára gyújtott. - Bár lehet,
hogy egy pillanatra elvesztettem a fejemet. De barátom, maguk, sem álltak
a hivatásuk magaslatán. Nincs joga, hogy engem piszkáljon.
- Dehogy nincs, és meg is teszem - mondta Kamp mogorván. - Itt volt
Hartman, őrült botrányra készül, és a maga vérét akarja.
- És mondja, seriff, feltette már önmagában a kérdést, vajon miért ez a
nagy felháborodás? - kérdezte Magarth nyugodtan. - Hartman holtra rémül
attól, hogy a lány jogosult lesz az örökségre. Fejemet teszem rá, hogy
alaposan megdézsmálta már a vagyont, és fél, hogy lebukik.
Kamp úgy bámult rá, hogy majd kiestek a szemei.
- Ez bizony nagyon komoly vádaskodás.
- Jól tudom, és éppen azért nem is mondtam volna el senki másnak, csak
magának. Lehet, hogy tévedek, de nem valószínű. A főszerkesztőm
utánanéz Hartman múltjának, és majd tájékoztatom magát arról, amit
megtudott. Van azonban még valami más is, ami sokkal, de sokkal
fontosabb. Hallott már, seriff, a Sullivan fivérekről?
- Persze hogy hallottam, de az csak mese. Ezek a Sullivanék nem is
léteznek. Csak alibiként emlegetik őket minden meg nem oldott
gyilkosságban.
- Ne áltassa magát, seriff - mondta Magarth, és közelebb húzta a székét. -
Nemcsak hogy léteznek, de itt vannak. Tegnap éjjel megölték Steve Larson
bátyját, ugyanakkor meglőtték Steve Larsont. Súlyos sebet ejtettek rajta.
 - Nem tudtam róla, hogy Larsonnak volt egy bátyja - mondta Kamp, és
most már izgatottan húzta ki magát székében.
- Ha maga mindent tudna, akkor feltehetően maga lenne az Egyesült
Államok elnöke - replikázott Magarth. - Larsonnak van, vagy legalábbis
volt egy bátyja: egy kisstílű gengszter, aki összeakaszkodott a Kis Bernie-
vel. Ő a Sullivan fivéreket bérelte fel, hogy megöljék Larsont. Roy Larson
volt a neve, ott bújt meg a Kék Csúcsnál, de a Sullivan fivérek nyomára
bukkantak. Közbeszúrok itt még valami nagyon érdekeset. Egy héttel
Sullivanék érkezése előtt Steve Larson megtalálta Carol Blandisht egy
autóroncsban, elvitte a saját házába, és ott ápolta.
- Mit mond? - ordított Kamp, és talpra ugrott.
- Vigyázzon, seriff, a vérnyomására - mondta Magarth, és elvigyorodott
Kamp meghökkent arckifejezése láttán. - Larsonnak fogalma sem volt arról,
hogy kicsoda a lány. Roy nem engedte a fivérét kimozdulni a farmról, és
semmiképpen sem tudhatta, hogy a lány valahonnét megszökött.
Nyilvánvaló, hogy Carol fejét nagy ütés érte, és elvesztette az
emlékezőképességét. Azt sem tudja, hogy kicsoda ő tulajdonképpen.
- És honnan a fenéből tudja maga mindezt? - kérdezte Kamp, ismét
visszaroskadva székére.
- Megtaláltam Larsont, és beszéltem vele. A Sullivan fivérek tegnap éjjel
bukkantak fel, meggyilkolták Royt, és arra készültek, hogy magukkal viszik
a Blandish lányt. De Larsonnak sikerült túljárni az eszükön, és a lánnyal
együtt elszöktek, méghozzá Sullivanék kocsiján. Csakhogy eközben
meglőtték Larsont. A lány ott hagyta a sebesültet az erdőben az elhagyott
fakitermelő telepen, és megpróbálta elhozni Fleming doktort, hogy segítsen
Steve-en. Mrs. Fleming azonban felismerte, és a többit már maga is tudja,
seriff. Larsont elvittem Miss Benning házába. Válságos állapotban van:
egyelőre nem képes tanúvallomást tenni. De az, amit akkor elmond, ha
jobban lesz, elég lesz ahhoz, hogy a Sullivan fivérek villamosszékbe
kerüljenek… ha elfogjuk őket. Gondolja csak meg, seriff, micsoda tett
lenne. Ezek ketten gyilkosságok egész sorát követték el, az USA
valamennyi államában működtek! Őket elfogni azt jelentené, hogy maga
meg én az újságok címlapjára kerülnénk, a közvélemény felfigyelne ránk.
Akkor aztán fittyet hányhatna Hartman fenyegetéseire.
- Ördög és pokol! - kiáltott fel Kamp. Levette átizzadt kalapját, és
megvakarta a fejét. - Na, és mi lett azzal a lánnyal?
 - Azt hiszem, elkapták a Sullivan fivérek - mondta Magarth, aztán
elmesélte Kampnek, hogyan találkozott Carollal és hogyan tűnt el, mire a
kocsijával visszaérkezett a megbeszélt helyre. - A Sullivan fivérek autója,
egy nagy fekete Packard Clipper. - Magarth elvett az asztalról egy papír-
darabot, és felírta a kocsi rendszámát. - Mondja, seriff, tud-e általános
körözést kiadni ellenük? Így két legyet üthetne egy csapásra. Aztán még
valami. Szeretném, ha Miss Benning házába rendőri védelmet adna. El sem
tudom képzelni ugyan, miből gondolhatnák, hogy Larson ott van, de, ha
megtudják, akkor biztos odajönnek, hogy megöljék. Nem tehetjük ki
magunkat semmilyen kockázatnak.
Kamp talpra ugrott.
- Oké, Magarth - mondta -, bízza csak rám a dolgot. Beindítom a
gépezetet. Mindjárt elküldöm oda Staumot néhány emberemmel, a Sullivan
fi-vérek ellen pedig általános körözést adok ki.

A nagy Packard döcögve haladt a göröngyös, elhanyagolt erdei úton, amely

az országútról a sűrübe vezetett.
Dél volt, a nap forrón sütött, a két Sullívan kigombolta felöltőjét, így
ültek egymás mellett a kocsiban. Max vezetett.
Mögöttük a kocsi aljában egy szőnyeg fojtogató súlya alatt feküdt Carol.
Csak félig-meddig volt eszméleténél. Csuklóit, bokáit gondosan
megkötözték, széles ragtapaszt tettek a szájára.
A Sullivan fivérek már sok mérföldnyire voltak Point Breese-től. Észak
felé hajtottak. A gyapotmezőkön itt messzire el lehetett látni. Elkerültek
minden várost, inkább a hosszabb utat választották, mint hogy
megkockáztassák, hogy észrevegyék őket. És most, hogy már nyolc órája
úton voltak, látták már azt a helyet is, ahová igyekeztek.
Max egész úton alig szólt. Gondolatai egyre Steve Larson körül jártak.
Ha Larsonnak lehetősége nyílik arra, hogy a bíróság előtt tanúskodjék,
akkor nekik végük. Max tudta, hogy súlyos, de nem halálos sebet ejtett
Steve-en. Egy ideig még nem vehetik rá, hogy tanúskodjék. Az is kétséges,
hogy egy hét múlva lesz-e annyi ereje, amennyi ehhez szükséges.
Mindenáron meg kell akadályozni, hogy egy azonosításon a
felsorakoztatott személyek közül kiszúrhassa őket. A mentő tanúkat és a
megfelelő alibit meg lehet szerezni, de semmi sem olyan átkozottul
veszélyes, mint a rendőrségi szembesítés. Tehát amint biztonságosan
elhelyezik a lányt egy rejtekhelyen, vissza kell sietniük, hogy végezzenek
Steve-vel. Ez feltétlenül szükséges!
Az út… ha egyáltalán útnak lehet nevezni az ilyet… most már meredeken
emelkedett, és egy pillanattal később a fák koronája felett egy ház impozáns
körvonalai rajzolódtak ki az őszi égbolton.
Ebben a sűrű vadonban, mérföldekre a legközelebbi várostól és jó távol
az országúttól, senki sem gondolta volna, hogy egy ilyen nagy házra
bukkan. Egy régi stílusú, viharvert faépületre.
A nagy Packard a bejárati ajtó elé kanyarodott.
Széles veranda fogta körül a házat. Olyan lepusztult volt itt minden, hogy
a korlátból szinte minden harmadik deszka hiányzott. A faépítményt oly
régen verte az eső, perzselte a nap, hogy szinte szürkésfehér lett.
A ház mellett meg mögötte is kicsiny, megművelt kert látszott, de
tulajdonképpen szinte mindent elborított a burjánzó gaz. Egy-két
gondozatlan almafán a piros gyümölcsök olyan kicsinyek voltak, mint a
karácsonyfadíszek. A ház előtt a porban csirkék kapirgáltak, és nagy zajt
csapva, ijedten rebbentek szét, amikor az autó megérkezett. A két Sullivan
kikászálódott a kocsiból, a ház ajtajának sötét hátteréből pedig egy férfi
lépett elő. Megállt a veranda lépcsőjénél.
Hatvanéves lehetett, magas, egyenes tartású, szikár ember. Viharvert arc,
fekete borostás áll, szürke haját átható illatú pomádéval simította hátra.
Piszkos overallt viselt, mezítláb volt. Furcsa szerzet: ha csak az alakját
nézte valaki, csavargónak gondolhatta, olyan embernek, aki önhibáján kívül
alaposan eltolta az életét. Sem siker, sem jómód nem lehetett az
osztályrésze. Kegyetlen, átható tekintete ezzel szemben azt fejezte ki, hogy
volt idő, amikor csak úgy lesték a parancsait.
Tex Sherill porondmester volt abban a cirkuszban, amelyhez a Sullivan
testvérek is tartoztak valamikor. Sherill akkoriban igazi fazon volt:
jóvágású, rámenős, szívdöglesztő férfi. Tulajdonképpen sok közös vonás
volt benne és a két Sullivanben. Leginkább az, hogy nagy fontosságot
tulajdonítottak személyes szabadságuknak, annak, hogy a maguk törvényei
szerint élhessenek. A Sullivan fivérek távozásakor Sherill irigyelte őket, és
hiányoztak neki. Unta már, hogy egyre csak vándorolnia kell a cirkusszal,
és életét a kialakult rutinhoz kell igazítania. Így hát pár hónap múlva ő is
lelépett. Ettől kezdve titkos szeszfőzéssel foglalkozott. Nagyon erős italt
készített, és áruját a közvetlen környéken adta el. Ebből elég pénze volt
ahhoz, hogy fenntartsa ezt az ósdi nagy házat, ahol valóban övé lehetett az
annyira óhajtott szabadság.
A két Sullivan hallott róla, és megkeresték. Megállapították, hogy ez a
régi ház ideális búvóhely, ha bármikor el kellene rejtőzniük. Üzleti ajánlatot
tettek Sherillnek, és ő azt szívesen elfogadta, feltéve, hogy kellő
mennyiségű dohány esik le neki.
Ezért aztán most Sullivanék idehajtottak, mert úgy ítélték meg, hogy ez a
legjobb hely, ahol Carolt még hat napon át őrizhetik, míg csak örökségének
birtokába nem jut. Arra is nagyon megfelelt ez a ház, hogy itthagyják, míg
ők elmennek és megkeresik Larsont. Tex Sherill majd gondoskodik róla,
hogy a lány el ne szökhessen. Tudták, ha egyszer elvállal valamit, akkor azt
könyörtelen alapossággal végre is hajtja.
- Helló, fiúk - mondta Sherill, és miközben a veranda tartóoszlopának
támaszkodott, gyanakodva fürkészte a két Sullivant. - Mi szél hozott ide
benneteket?
Max, anélkül, hogy válaszolt volna, kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját,
megragadta Carolt, és kirángatta a napfényre.
Sherill visszahőkölt.
- Hát ez meg micsoda… Emberrablás? - egy lépést tett hátrafelé, és két
hüvelykujját beakasztotta az övét pótló zsinegbe.
- Á, dehogy - mondta Max. Vállára kapta Carolt, és fölvitte a veranda
lépcsőjén. - Merre van Miss Lolly?
- Valahol a kertben - válaszolta Sherill, és elállta a házba vezető ajtót. -
Én nem veszek részt emberrablásban, Max. Azzal halálbüntetés jár.
- Ez nem emberrablás - vetette oda Max röviden. - Hadd tegyem le, és
majd megbeszéljük.
- De nem bent - mondta Sherill határozottan. - Rakd le oda a székbe.
Valami nem stimmel itt nekem. Mégiscsak emberrablás lesz ez.
Max letette Carolt egy rozzant fonott székre, amely már évek óta kint állt
a verandán. Hangosan nyikorgott a teste súlya alatt, és amikor Carol
megpróbált fölülni, Max beletenyerelt a lány arcába, méghozzá olyan
erősen, hogy a szék felborult. A lány ott feküdt a poros deszkákon, a szék
pedig ráesett.
- Tartsd szemmel - szólt oda Franknek, amint az feljött a lépcsőn. Az-tán
megragadta Sherillt a karjánál, és arrább húzta a veranda végébe.
Frank fölállította a széket, és beleemelte Carolt.
 - Maradj nyugton, bébi - mondta neki. - Tudod, én a barátod vagyok.
Maxnek nem kellenek a lányok, de nekem igen. Majd én gondoskodom
róla, hogy semmi bántódásod ne essék. - Levette a kalapját, és egy kis
fésűvel megigazította erősen olajozott haját. Kacsintott egyet a lányra.
Halkabban folytatta: - Mit szólnál hozzá, ha te lennél az én csajom? Persze
egy szót sem erről Maxnek.
- Kicsoda ez a lány? - kérdezte Sherill. - Az ördög vigyen, Max, ha
megpróbálsz belerántani egy emberrablásba…
- Állítsd le magad - mondta Max -, jó pénzt fizetek neked, ugye, csak
azért, hogy ezt a házat időnként használhassam? Hát most tényleg igény-be
veszem. Szó sincs emberrablásról. A lány elszökött egy
elmegyógyintézetből. Az ő érdekében tartjuk magunknál. Ez nem
emberrablás.
Sherill tekintete a távolba révedt, mezítelen lábával, amelyen már
egészen megkeményedett a bőr, nyugtalanul kaparta a deszkapadlót.
- Azt akarod mondani, hogy… ez a Blandish lány?
Max elmosolyodott; rideg, kegyetlen, humortalan volt ez a mosoly.
- Szóval hallottál róla?
- Ki ne hallott volna? Olvasom az újságot. Mit csináltok vele?
- Na, mit gondolsz? Mához egy hétre hatmillió dollárnak lesz a
tulajdonosa. Persze csak akkor, ha addig nem kapják el. Biztos hálás lesz
majd nekünk, ugye?
Sherill ismét a verandát nézte.
- Így, megkötözve? Egészen biztos, hogy átkozottul hálás lesz.
- Flúgos ez a lány - mondta Max türelmesen -, semmire sem emlékszik
majd. Az ilyen lököttekkel úgy kell bánni, mint az állatokkal. Ha az ember
enni ad nekik, akkor hálásak. - Lehúzta kesztyűjét, és megmozgatta el-
gémberedett ujjait. - Bármire rávehetjük.
- Szerintem te nem nagyon értesz az őrültekhez - mondta Sherill, és
előrehajolt, hogy átköpjön a veranda korlátján. - No de ez már a te dolgod.
Nekem mennyi esik le ebből?
- Megkapod a negyedét mindannak, amit kiszedünk belőle.
- Hát az persze lehet rengeteg dohány, de az is lehet, hogy teljesen pofára
esünk - mondta Sherill kétkedve. - Bárcsak egyáltalán ne hoztad volna ide,
Max. Zavaros ügy ez.
 - Ugyan, fogd már be - mondta Max, miközben kesztyűit a zsebébe
gyömöszölte, és rosszkedvűen nézegette a sűrű gazzal benőtt tájat.
Sherill szúrós tekintettel figyelte és odaszólt Maxnek: - Azt írják, hogy
közveszélyes. Gyilkolni is képes.
Max felröhögött.
- Ne mondj már ilyen marhaságot, te, aki oroszlánokkal is felléptél. Te
meg Miss Lolly könnyen kordában tartjátok majd.
Sherill arcvonásai megkeményedtek.
- Nem tudom, hogy Miss Lolly egyáltalán hajlandó lesz-e rá - mondta -,
az utóbbi időben furcsán viselkedik. Azt hiszem, ő is becsavarodott.
- Amikor múltkor itt jártam, még nem volt semmi baja - mondta Max
közömbösen. - Mi a franc történt vele azóta?
- Az idegei, gondolom - mondta Sherill, és vállat vont. - Nem valami
könnyű vele élni.
- Akkor hát a pokolba Miss Lollyval - mondta Max türelmetlenül. -
Mondd, van itt olyan szoba, ahová jól bezárhatjuk a lányt?
- Hát az emeleti szobába, ott rács van az ablakon. Azt megkaphatod.
- Oké, akkor hát zárjuk be oda. Nekem vissza kell mennem Point Breese-
be.
- Hát nem maradsz itt? - lepődött meg Sherill.
- Dolgom van, valamit be kell fejeznem - mondta Max, és egy pillanatig
kivillantak hegyes fogai. - Pár nap múlva visszajövök.
Sherill-lel együtt végigmentek a verandán.
- Vedd le a szájáról a tapaszt - mondta Franknek.
Frank ott ült a földön Carol lábánál, fejét a karosszék egyik karfáján
nyugtatta. Arcán önelégült vigyor, tekintete álmodozó. Ahogy Max közel
ért hozzá, felpattant, megragadta a ragtapasz egyik sarkát, és egy hirtelen
mozdulattal úgy rántotta le Carol szájáról, hogy a lány feje erősen oldalra
billent.
Carol halkan felnyögött, kiegyenesedett, és szembenézett a két
Sullivannel.
- Oké - mondta Max -, most pedig halljuk: hol van Larson? Hol hagytad?
- Nem mondom meg maguknak - hangzott Carol rekedtes hangja. -
Sohasem mondom meg… Bármit tesznek is velem.
Max elvigyorodott.
 - De bizony, hogy beszélni fogsz - mondta mézesmázosan. - Várj csak
egy kicsit, majd meglátod! - Sherill felé fordulva pedig azt mondta, -
Menjünk az emeletre, ahol megdolgozhatom.
Halk lépés hallatszott a hátuk mögül, gyorsan megfordultak. Egy asszony
állt ott, vagy inkább egy asszonynak öltözött fura figura: egy meghökkentő,
szánalmas szörnyszülött. Hosszú, dús szakálla ellenére tulajdonképpen nő
volt. Pecsétes, fekete ruhát viselt, amely már vagy tíz éve kiszolgált. Lábán
elnyűtt, magas szárú férficipő, felette kilátszott csupasz lábszára. Pertli nem
volt a cipőben, így hát minden lépésnél klaffogott. Az asszony arca
meggyötört, sápadt, állát pompás, lágyan hullámos, selymes szakáll takarta,
amely majdnem a derekáig ért.
Annak ellenére, hogy Miss Lolly már negyvenöt éves volt, egyetlen ősz
szál sem mutatkozott a szakállában. Még nem is olyan régen hátborzongva
és szörnyülködve az emberek ezrei bámulták meg őt szerte a világon.
A vándorcirkusszal járta a városokat. Ott ült kis sátrában, amely
magányos élete nagy részében egyben az otthona is volt.
Miközben Miss Lolly tétova léptekkel közeledett, szemeit, amelyek
kétségtelenül a legszomorúbb szemek voltak a világon, egyre Carolra
függesztette.
Egy pillanatig teljes volt körülöttük a csend, aztán az álmosítóan nyugodt
őszi délutánba belehasított Carol rémült sikolya.
Frank kuncogott.
- A hölgy nem nagyon értékeli a szépség ilyen megnyilvánulását - vetette
oda Miss Lollynak, aki hátralépett, és egy-egy piros folt jelent meg sovány
orcáin.
- Rajta! Gyerünk, vigyük már fel az emeletre - mondta Max
türelmetlenül. Lehajolt, elvágta Carol bokáján a kötelet, aztán felrángatta
ültéből.
Miss Lolly csak nézte, hogyan vonszolják be a küszködő, ellenkező lányt
a házba, hallotta a léptek dobogását, amint egyre feljebb jutottak a
lépcsőkön.
Amikor erőszakkal lökdösték végig egy hosszú, sötét folyosón, Carol
sikítani kezdett.
Miss Lolly arca megrándult. Gyűlölte az erőszakot. Sarkon fordult, és
gyorsan bement a nagy, hodályszerű konyhába. Megmosta az imént szedett
zöldségféléket, és közben őrületes sebességgel kavarogtak fejében a
gondolatok. Ez a lány igazán gyönyörű, gondolta. Ilyen szépet még
sohasem látott. A haja… a szeme… Miss Lolly szíve összeszorult, amikor
eszébe jutott, hogy milyen elképedt rémület ült ki a lány arcára, amikor őt
meglátta. De azért egyáltalán nem haragudott meg rá, nem gyűlölte meg a
szép lányt: egészen természetes, hogy megrémült, sőt megdöbbent, amikor
meglátta.
Szörnyeteg vagyok, gondolta keserűen, és két könnycsepp jelent meg
szemében, majd lepottyant a krumpli közé a piszkos lébe. Vajon miért
hozták ide Sullivanék ezt a lányt? - tűnődött. Miss Lolly nagyon félt a
Sullivan fivérektől… gyűlölte őket. Kegyetlenek voltak, elvetemültek és
veszélyesek. Őt pedig mindig kinevették.
Valaki belökte az ajtót, Sherill lépett a konyhába. Tétovázva megállt, csak
nézte Míss Lollyt, és zavartan megcsillant a szeme.
- Ki ez a lány? - kérdezte Miss Lolly, és új vizet öntött a
mosogatódézsába.
- Ő a Blandish lány - mondta Sherill -, az, akiről éppen ma reggel olvastál
az újságban.
Miss Lolly óriási csörömpöléssel ejtette ki kezéből a tálat.
- Úgy érted, hogy ez az a szegény bolond lány? Az, akit mindenfelé
hajszolnak?
- Igen.
- És mit csinálnak azok ketten vele? - kérdezte Miss Lolly kezét tördelve,
szeme tágra nyílt a rémülettől. - Ők nem tudnak bánni egy ilyen…
egy ilyen lánnyal, akinek kedves gondoskodásra van szüksége. Nem
szabad a kezükben hagyni … Olyasvalakire lenne szüksége, aki kedves, aki
tudja, hogy…
Hirtelen rettenetes szenvedést kifejező sikoltás töltötte be az ócska házat.
Miss Lolly halottsápadt lett, és egy lépést tett előre. Sherill összeráncolta a
homlokát, és dühösen vizsgálgatta meztelen lábait. Kezével végigsimított a
tarkóján.
Újabb jajgatás hallatszott: úgy hatolt át a fából készült mennyezeten, mint
egy ostorcsapás. Hallatán Miss Lolly ereiben megfagyott a vér.
- Mit csinálnak vele? - kérdezte, és megint előrelépett, de Sherill
megragadta egyik piszkafaszerű karját és visszahúzta.
- Maradj ott, ahol vagy - mondta. - Már lehetne annyi eszed, hogy tudd,
nem jó ezekkel kikezdeni!
 - De… nem tűrhetjük, hogy így kínozzák - mondta Miss Lolly, és csontos
ujjai izgatottan babrálták szakállát. - Nem hagyhatom, hogy bárki is
szenvedjen…
- Hallgass! - mondta Sherill.
- Ne! Kérem, ne tovább…! - sikoltozta Carol. Rémült szavai betöltötték
az egész házat.
- Menj ki a kertbe - mondta Sheríll erélyesen. - Menj ki! Menj ki!
Megragadta Miss Lollyt, és a hátsó ajtón át kituszkolta a forró napfényre.
- Gyere - mondta, még mindig erősen szorítva Miss Lolly karját. - Mi
semmit nem hallgatunk meg ebből. Minél kevesebbet tudunk, annál jobb
lesz nekünk, ha majd az a két gazember lebukik.
Miss Lolly egy mocskos zsebkendővel törülgette a szemét, és lemondóan
bólogatott.
- Olyan gyönyörű lány - motyogta maga elé. - Mi, nyomorult lányok…
mindig csak bajba…
Egy ideig ott maradtak mindketten a kertben, aztán látták, hogy a két
Sullivan kijön a házból. Átöltöztek, nem viseltek már fekete öltönyt és
fekete kabátot. Most úgy néztek ki, mint a temetkezési vállalkozók, amikor
szabadnapjuk van. Világosszürke öltöny, galambszürke puhakalap és barna
cipő.
Amikor Sheríll közelebb lépett hozzájuk, Frank már éppen bemászott a
kocsiba, és odahajtott a Packarddal a ház végében lévő csűrhöz.
Max a veranda legfelső lépcsőjén ült. Lehajolt, mert éppen cigarettára
akart gyújtani, arcéle kőkemény, kegyetlen volt.
- Már mész? - kérdezte Sherill.
- Ühüm - morogta Max; egy friss, tiszta zsebkendővel szárítgatta izzadó
arcát. - Fönt van a Kék Csúcs közelében, a régi fakitermelő telepen. Jó
hosszú út lesz.
Sherill meg sem kérdezte, hogy ki van ott a Kék Csúcs közelében.
Tapasztaltabb volt annál, mint hogy kérdéseket tett volna fel. Idegesen
csúsztatgatta lábát ide-oda a forró porban. Ez az apró kis hang volt az
egyetlen, amely hallatszott.
Végül Sherill megszólalt: - Tehát szóra bírtad? - Zavart, fürkésző
tekintetet vetett Maxre.
- Persze. Mindig meg lehet őket szólaltatni - mondta Max fáradt, fakó
hangon. - Sohasem térnek észhez idejében.
 Egy nagy motor lágy hangjai morajlottak fel a csür felől, egy perccel
később pedig már megjelent az épület sarkánál egy sötétkék Buick,
bekanyarodott, és megállt Max mellett. Frank hajolt ki a kocsi ablakán.
- Minden útra készen - mondta.
Sherill tekintete végigfutott a szürke öltönyökön, a kicserélt kocsin, és
felhúzta szemöldökét.
- Szóval balhéra számítotok?
- Visszamegyünk egy olyan helyre, ahol már jártunk egyszer - mondta
Max, miközben beszállt a kocsiba. - Nem adjuk elő kétszer ugyanazt a
számot.
Még a fekete öltönyök nélkül is áradt a hátborzongató, vészjósló
gonoszság ebből a két emberből.
- Sokáig maradtok el? - kérdezte Sherill.
- Két napig, esetleg háromig, de nem tovább - mondta Max. - Hamarabb
jövünk, ha még mindig ott van a telepen, de ez nem valószínű.
- Hát ez az, ezért beszélt a lány - mondta Frank durván. - Fogadni
mernék, hogy ezért beszélt. Van annyi esze.
- Mindenképpen odamegyünk - folytatta Max, és szemébe húzta a
kalapját. - Figyelj ide, Sherill…
Sherill megmerevedett.
- Igen.
- Tartsd rajta a szemed, és ezt szó szerint értem! Ha a lány nincs itt,
amikor visszajövünk, akkor jobb, ha te sem vagy itt!
- Itt lesz - válaszolta Sherill szűkszavúan.
- Ajánlom is, hogy itt legyen - mondta Max. - Induljunk - szólt oda
Franknek.
Frank áthajolt Max előtt, és elkomolyodva mondta Sherillnek: - Vigyázz
rá, Tex! Csípem ezt a pipit… Nem akarom kihagyni ezt a lehetőséget,
terveim vannak vele.
- Induljunk már - sziszegte Max. - Túlontúl sokat tervezgetsz, és
méghozzá túlontúl sok nővel.
- Az ilyesmit sohasem lehet eltúlozni - mondta Frank vigyorogva,
nyeglén rátaposott a gázra, és vakmerő stílusban rákanyarodott a hepehupás
erdei útra.
Miss Lolly felvánszorgott a lépcsőn, és belépett kicsiny, nagyon
gondozott, tiszta szobájába. Egész testében remegett, úgyhogy le kellett
ülnie az ágyra, erőt kellett gyűjtenie, hogy oda tudjon menni a
toalettasztalkájához. Néhány percig haját és szakállát kefélte, aztán
harisnyát, cipőt vett fel. Elővett egy kefét, gondosan megtisztította kopott
fekete ruháját.
Amikor kilépett szobájából, Sherill állt vele szemben a lépcsőn.
- Mi a fenére készülsz? - kérdezte a férfi élesen.
- Meglátogatom a lányt - mondta Miss Lolly határozottan. - Szüksége van
a női gondoskodásra.
- Csak nem tartod magadat nőnek, te vén madárijesztő? - zsörtölődött
Sherill. - Csak annyit érsz el, hogy megijeszted.
Miss Lollynak megrándult az arca.
- Márpedig fölmegyek hozzá - ismételte, és már indult is az emeletre
vezető lépcsőhöz.
- No, jól van, akkor hát menj be hozzá - mondta Sherill -, de semmi
meggondolatlanság! Hallottad, amit Max mondott.
- Ó, a világért sem avatkozom semmibe - mondta Miss Lolly gyorsan. -
Csak egypár kedves szót szólok hozzá… Ha, ahogy mondják, szegény
nyomorultnak zűr van a fejében, akkor már egyetlen kedves szó is sokat
segíthet.
Sherill elővette a kulcsot a zsebéből, és átadta Miss Lollynak.
- Aztán zárd be, ha lejössz - mondta röviden. - Nekem dolgom van
odakint. - És már ment is, meztelen talpa csattogott a lépcső deszkáin.
Körülbelül egy perccel később Miss Lolly heves szívdobogások
közepette kinyitotta Carol szobájának ajtaját, és belépett.
Kicsi és üres helyiség volt. Forró, mert a nap erősen sütött a felette lévő
bádogtetőre. Az ablakra cementezve rozsdásodó vasrács. A kilátás néhány
kókadozó gyümölcsfára nyílt. A padlódeszkák csupaszok voltak, porosak, a
szoba teljes bútorzata: egy összecsukható ágy, egy rozzant hinta-szék, egy
mosdóállvány pléhlavórral. A mosdóvíz felszínén vékony porréteg.
Carol az ágyon feküdt, olyan pózban, mint egy múmia: karjai szorosan a
teste mellett, lába kinyújtva. Tekintete teljesen kifejezéstelen.
Bár hallotta, hogy a kulcs megfordult a zárban és megcsikordult a kilincs,
nem nézett az ajtó felé, csak egyenesen maga elé egy pókhálóra, amely a
szemben lévő falon meg-meglibbent a légmozgástól. Belül azonban
szorongott, és ellenállhatatlanul formálódott már a szája, hogy sikoltani
tudjon.
 - Csak én vagyok - mondta Miss Lolly, aki félszegen állt az ajtóban. - Én
vagyok, Miss Lolly …
Carol megborzongott, nagyon lassan arra fordította a fejét, és meglátta a
nyomorult szörnyszülöttet, amint ott állt zavartan, idegesen, szomorú
szemeivel sűrűn pislogott, hogy visszaszorítsa részvevő könnyeit. Csontos
ujjai ott matattak a szakállában.
- Kérem, menjen el - mondta Carol, és akarata ellenére is sírni kezdett,
arcát két kezébe temette.
Miss Lolly egy kicsit várt, hátranézett a lépcső felé, hallgatódzott. A vén
házban minden csendes volt. Valahonnan a kertből hallotta, hogy Sherill fát
fűrészel. Még messzebbről kutyaugatás hallatszott.
- Nem akarom megijeszteni, drágám - mondta Miss Lolly, aztán szomorú
vágyódással a hangjában folytatta -, én tulajdonképpen ember vagyok. A
cirkuszban léptem fel, ahol ők is… Max és Frank.
- Nem félek magától - mondta Carol. - Csakhogy… az kellene, hogy
magamra maradhassak… csak egy kis időre…
- Talán jó volna egy kis kávé… vagy tea? - kérdezte Miss Lolly. - Nagyon
sajnálom magát… mi nők… a férfiakkal van a baj, ugye? Mindig
feláldozzuk magunkat a férfiakért. Nekem is voltak szerelmeim. Lehet,
hogy ezt nem hiszi el nekem… nem lett volna szabad, hogy magát ide-
hozzák… egy ilyen szép lányt…
Carol hirtelen felült.
- Kicsoda maga? - kiáltotta. - Mit akar velem?
Miss Lolly pislogott és hátralépett.
- Én vagyok Miss Lolly… maga túl fiatal ahhoz, hogy hallott volna
rólam. Én vagyok Lolly Meadows… a híres szakállas nő. Tulajdonképpen
művész vagyok, annak kellett lennem, hogy el tudjam viselni a magam
keresztjét. Semmit sem akarok magától… csak kedves akarok lenni.
Nagyon is tudom, hogy mit jelent a kedvesség. Nem mint hogyha magam
túl sok kedvességben részesültem volna. Amikor hallottam a sikoltását… és
láttam, hogy milyen bájos lány… azt gondoltam, megkeresem a módját,
hátha segíthetek magán. Nem sokat tehetek, de mégis, mi nők… ha segíteni
tudunk egymáson a bajban…
Carol ismét visszahanyatlott az ágyra.
- Elárultam nekik, hogy hol van - nyögte -, azt hittem, semmi sem
kényszeríthet rá, hogy megmondjam, de aztán nem volt bennem elég
bátorság… megmondtam nekik, és most odamentek… én pedig annyira
szeretem.
Miss Lolly közelebb lépett.
- Nem szabad, hogy felizgassa magát. Hallottam őket… azt mondták,
nem számítanak rá, hogy ott találják. Hozok magának egy csésze teát.
- Segítsen nekem kijutni innen - könyörgött Carol, és felült. - Kérem,
segítsen nekem elszökni. Ne hagyja, hogy itt tartsanak. Vissza kell jutnom
Steve-hez. Meglőtték. Otthagytam az erdőben, és most odamennek, hogy
végezzenek vele.
Miss Lolly szemében világosan tükröződött a döbbent félelem.
- Ó, én sohasem avatkozhatom a dolgokba - mondta gyorsan. - Azt
szeretném, hogy amig itt van, gondoskodhassak a kényelméről. Mindent
meg akarok tenni magáért, amit csak megtehetek, de nem avatkozhatom
bele a dolgokba. Nem segíthetem abban, hogy innen kijusson… azt
mondanák, hogy olyasmibe ütöm az orromat, amihez semmi közöm.
- Biztos vagyok benne, hogy maga megért - mondta Carol. - Éppen az
előbb mondta, hogy voltak szerelmei. Tudnia kell, mit jelent, ha az ember
szeret valakit, akinek szüksége van rá. Én pedig - sóhajtotta - megmondtam
nekik, hogy hol találják! Pedig próbáltam ellenállni. - Megint a kezeibe
temette az arcát. - Ó, fogalma sincs róla, mi mindent tettek velem.
Miss Lolly a könnyeit törülgette.
- Ó, szegény, szegény gyerek - mondta. - Szeretnék segíteni, én nem
tudtam… annyira szereti őt? - Válla fölött hátranézett. - Nem szabad itt
maradnom és beszélgetnem… hozok magának teát. Sokkal jobban fogja
érezni magát egy csésze tea után… hosszú az út innen az országútig. -
Aztán Miss Lolly minden logika nélkül így folytatta: - A hallban a
szekrényben pénz lesz… - Ezzel kiment a szobából, becsukta maga mögött
az ajtót, és lefutott a lépcsőn.
Carol mozdulatlan maradt, és az ajtót bámulta. Aztán szíve egyszerre
csak nagyot dobbant. Nem hallotta, hogy Miss Lolly megfordította volna a
kulcsot a zárban. Nagyon lassan felkelt az ágyról. Érezte, hogy lábai
gyengék, és az ágytól az ajtóig terjedő távolság mintha nőttön-nőtt volna,
amint nagy keservesen lépkedett a deszkapadlón. Megérintette a
rézkilincset, lenyomta, és az ajtó kinyílt. Egy pillanatig csak bámulta a
sivár, ütött-kopott folyosót, alig merte elhinni, hogy íme, szabad az út
előtte… megszökhet. Nagy nehezen odavánszorgott a lépcsőhöz, és lenézett
a sötét földszinti hallba. Hallotta, hogy valahol a kertben fűrészelnek, a
konyhában összekoccantak az edények. Nagyon kedves, egyszerű, bátorító
hangok voltak ezek a rémséges lidérces élményei után.
Odament a lépcsőhöz, és lélegzetét visszafojtva, erősen dobogó szívvel
elindult lefelé.

A Kék Csúcs közelében az elhagyott fatelepen, a rozoga viskók egyikében

lakott egy vénember, akit általában “az öreg Humphrey”-ként emlegettek.
Bolondos fickó volt, nagyon szegény és nagyon mocskos. Azt beszélték
róla, hogy rendkívüli módon tud bánni a madarakkal. Egyébként olyan
falánk volt, mint egy mezei egér, és azért választotta ezt a fatelepet
otthonául, mert tudta, hogy ide úgyszólván sohasem jön senki. Éppen ezért
nagyon is meghökkent, amikor Carol a nagy, fényes Packard kocsin
behajtott a tisztásra; aztán otthagyta Larsont, és nagy sietve elhajtott, mert -
mint tudjuk - Fleming doktort kellett megkeresnie.
Az öreg Humphrey félénken, a legnagyobb óvatossággal közelített
Larsonhoz, aztán visszatért a vityillójába, és várta, hogy majd csak történik
valami. Eközben elaludt, és csak akkor rezzent fel, amikor Phil Magarth
viharvert Cadillacjén odaérkezett.
Az öreg ismerte Magarthot. Néhány hónappal ezelőtt rá akarta beszélni
az öreget, hogy mutassa be neki, milyen hatalma van a madarak felett.
A vén csavargó azonban valójában nem tudott semmi ilyesmit, így hát
most, amikor újból meglátta az újságírót, attól félt, hogy az ismét nyaggatni
fogja madárügyben. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy Magarth az
eszméletlen Larsont a kocsijához cipeli és elhajt vele.
Nagyon remélte, hogy több hívatlan vendéggel nem lesz dolga. Másnap
este azonban, amint éppen vacsorát főzött, valaki berúgta a kunyhó ajtaját,
és beléptek hozzá a Sullivan fivérek.
Sullivanék tulajdonképpen nem bíztak abban, hogy a fatelep tisztásán
találják Steve Larsont. Túl szép lett volna, ha így sikerül. Így hát szokásos
módszerükhöz folyamodtak: arról a helyről eredtek leendő áldozatuk
nyomába, ahol az utoljára tartózkodott.
Látták, hogy füst száll ki Humphrey kunyhójából, összenéztek, aztán
csöndben megközelítették a rozzant viskót.
- Helló, fater - mondta Frank, és egy rúgással becsukta maga mögött az
ajtót.
 Az öreg Humphrey a tűz fölé hajolt. Ráncos, koszos arca meg-
megrezzent a félelemtől. Sovány, mocskos kezében annyira szorította a
serpenyő nyelét, hogy öklének csontjai egészen kifehéredtek.
Max nekidőlt a falnak, és cigarettára gyújtott. A gyufa fénye jól
tükröződött a szemében: tekintete így még ijesztőbben üvegesnek,
kifejezéstelennek látszott.
- Beszélj te vele - szólt oda Franknek.
Frank leült az öreg mellé egy felfordított ládára. Levette a kalapját,
átfésülte a haját. Elmosolyodott, és éppen ez volt az, amitől, mintha egy
jeges kéz szorította volna össze Humphrey hevesen dobogó szívét.
- Keresünk egy fickót - mondta Frank -, egy olyan pasast, aki megsérült.
Hova lett?
- Semmit sem tudok semmiféle sérült fickóról - vinnyogta az öreg
Humphrey. - Én csak azt akarom, hogy hagyjanak békében.
Max nyugtalanul fészkelődött, de Frank még mindig mosolygott.
- Rajta, öreg - mondta lágyan -, te nagyon is jól tudsz mindent erről a
fickóról. Komoly ügyről van szó! Ne nehezítsd meg magadnak a dolgot.
Mi közöd neked hozzá?
Az öreg semmit sem szólt, úgy húzta fel vállait, mint aki számít rá, hogy
meg fogják ütni. Elgondolkozva nézett a serpenyőben sistergő
nyomorúságos ételre. A félelemtől teljesen megdermedt.
Frank gyengéden megrúgta az öreg bokáját. - No, mondd már, apuskám -
némi barátságos szín vegyült a hangjába -, mi történt azzal a sérült
pasassal?
- Nem láttam semmiféle sérült pasit - mondta az öreg Humphrey -, csak a
magam dolgával törődök.
Max ekkor egy hirtelen mozdulattal kirántotta a serpenyőt az öreg
kezéből, és odavágta a kunyhó sarkába.
Frank felvihogott.
- Szóval mi történt vele? - ismételte Frank a kérdést.
Az öreg csak bámulta a sarokban fekvő serpenyőt, az ételt, amely ott
csöpögött lefelé a falon, és megkapaszkodott a saját szakállába.
- Az újságíró vitte el - mondta vékony hangon. - Csak ennyit tudok az
egészről.
- Milyen újságíró? - kérdezte Max.
 - Magarth - motyogta az öreg Humphrey. - Máskor is okozott már zűrt
nekem. Engem mindig csak zaklatnak. Miért nem hagynak végre békén?
Frank felállt, és halkan azt mondta neki:
- Mostantól kezdve senki sem fog zaklatni, apuskám. - Odalépett az
ajtóhoz.
Az öreg Humphrey megfordult, lyukas cipőiben nehézkesen csoszogott
pár lépést, görcsösen kapaszkodott rongyos kabátjába.
- Csukd be a szemed - mondta Max. - Nem akarjuk, hogy lásd, ahogy
elmegyünk.
- Nem fogok odanézni, uram - mondta az öreg Humphrey.
- Kuss! Csukd be a szemed! - ismételte Max halkan.
A piszkos, ráncos szemhéjak lecsukódtak, mint egy lakatlan ház zsalui.
Max előhúzta pisztolyát, csövével picikét megérintette az öreg homlokát,
és meghúzta a ravaszt.

Félúton lefelé a széles lépcső fordulójában állt egy régi óra.

Amikor Carol ellopakodott előtte, hirtelen berregő hang hallatszott az
órából, majd ütni kezdett.
A lány egy pillanatig mozdulatlanul állt. Aztán rádöbbent, hogy semmi
sem történt, csak a régi óra ütött; Carol nekidőlt a-lépcső csikorgó
korlátjának, rosszul volt az ijedségtől. Aztán összeszedte magát, és
továbbsettenkedett lefelé, át a sötét hallon a bejárati ajtóhoz, amely a
szabadba vezetett.
Elérte a hallt, egy pillanatig megállt és hallgatózott.
Miss Lolly éppen most öntötte a forrásban lévő vizet egy teáskannába.
Csészét és csészealjat, cukortartót, tejesbögrét rakott egy tálcára.
Carol mindezt hallotta, és pontosan tudta, hogy Miss Lolly mit csinál.
Úgy körülbelül egy perc múlva fog kilépni a tálcával.
A bejárati ajtó résnyire nyitva, a napsütött kert melege behatolt, és mint
egy láthatatlan szalag fonta körül Carol alakját.
Gyorsan és nesztelenül ment el a tölgyfa kredenc mellett. Egy piszkos
tízdolláros bankjegy feküdt rajta. A hallban a szekrénykén pénz lesz-, így
mondta Miss Lolly. Carol felkapta; száraznak, ropogósnak tűnt izgatott ujjai
között. Szorosan fogta, bár nem egészen hitte még, hogy ez valóság.
Folytatta útját az ajtóhoz.
Kinyitotta, élesen nyikorgott, úgyhogy Carol idegei pattanásig feszültek.
 A vállán át visszanézett.
Miss Lolly állt a konyhaajtóban, és őt figyelte. Sírt. Könnycseppek
gördültek végig sovány, szomorú arcán, aztán, apró flitterekhez hasonlóan
csillantak meg a szakállában. A teástálcát maga előtt tartotta, és az edények
halkan csörömpöltek remegő kezében.
Csak bámulták egymást, rokonszenv és rémület hidalta át a kettejük
közötti távolságot. Aztán Carol kifutott a verandára. Becsukta maga mögött
az ajtót, és nem látta már Miss Lolly diadalmas, de ugyanakkor gyötrődő
arcát.
A békés csendet csak egyetlen zaj törte meg: valahol, nem messze, fát
fűrészeltek… Carol tétovázott, igyekezett tájékozódni. Gyommal benőtt út
vezetett a háztól a fehér fából készült kapuhoz. Azon túl pedig ott volt a
hepehupás, göröngyös erdei út, amely a fák sűrűjébe vezetett. Hosszú az út
innen az országútig, így mondta Miss Lolly.
A fűrészelés hangja hirtelen abbamaradt. Teljes csend nehezedett a forró
napfényben fürdő házra. Carol gyors léptekkel indult a verandán a lépcső
felé. Ismét megtorpant, hogy füleljen.
De nem hallotta meg, hogy Sherill megjelent a ház sarkánál. Mezítláb
teljesen nesztelenül járt a puha, forró porban. Csak akkor észlelte a férfi
jelenlétét, amikor az már a lépcső aljáról meredt rá dühös, ijedt tekintettel,
mint aki nem akar hinni a szemének.
Sherill magas, egyenes alakja mögül idelátszott az erdő, a szabadulás
útja.
- Vissza a szobába! - mondta a férfi határozottan.
Carol tekintetét jobbra-balra kapta. A veranda bármennyire korhadt volt
is, mégiscsak körülzárta őt. Lehetetlen volt bárhová menekülnie, csak a hall
sötétje tátongott a háta mögött, de arra nem lehetett kiútja. A menekülés
lehetősége kizárólag egyenesen előtte volt, ezt az irányt azonban elállta egy
dühös, ijedt tekintetű férfi.
- Ne érjen hozzám! - mondta Carol fenyegetően. - Elmegyek… és ebben
nem akadályozhat meg…
- Sehová sem megy! - mondta Sherill. - Vissza a szobába! Nem akarom
bántani… de kénytelen leszek rá, ha nem megy vissza.
Carol összeborzadt az újabb fájdalmak elszenvedésének gondolatától, de
tapodtat sem moccant. Akkor sem, amikor Sherill óvatosan közelebb lépett
hozzá.
 - Menjen vissza - mondta a férfi, és megragadta Carol karját. A lány
odavágott. Ökle az arccsontján találta el a férfit. Inkább csak
meghökkentette Sherillt, nem okozott neki fájdalmat. Aztán viszont teljes
lendülettel nekiesett, rúgta és ütötte a férfit.
Sherill közel tartotta magához a lányt. Hosszú, erős karjaival szorosan
átfogta, hogy ne üthessen. Szorításában Carol szinte lélegezni sem tudott.
Sherill ezután nagyot ütött öklével a lány nyakára. Carol émelygett, szinte
elájult. Nem küzdött már, Sherill félig vitte, félig vonszolta a ház felé.
Aztán megtorpant, és csak bámult. Miss Lolly állt ott vele szemben:
kétcsövű puska a kezében.
- Ereszd el! - mondta határozottan. - Kérlek, Tex, ereszd el.
- El az utamból - sziszegte Sherill -, teljesen megőrültél?
Carol új erőre kapott. Villámgyorsan hátraugrott, kiszabadította magát a
férfi karjainak szorításából, nekicsapódott a falnak, megtántorodott,
majdnem elesett. Miss Lolly Sherill mellének szegezte a puskát.
- Ne kényszeríts, hogy lelőjelek - mondta könyörgő hangon, vadul villogó
szemekkel. - Hagynunk kell, hogy elmehessen. Nem szabad az útjába
állnunk. Nincs jogunk hozzá, hogy itt tartsuk.
Sherill átkozódva szidta Miss Lollyt, de meg se moccant, amikor Carol
elsuhant mellette és hanyatt-homlok kirohant a fehér kapun.
- Tudod, hogy mit csináltál? - mondta Sherill -, te átkozott, vén, szenti-
mentális bolond. Nem lett volna szabad megbíznom benned. - Odalépett az
ajtóhoz, és Carol után nézett. Nagyon gyorsan futott; a férfi csodálkozva
nézte, hogyan lehet valaki ilyen könnyed és gyors! Méghozzá ilyen rossz,
egyenetlen talajon. Tudta, nem érheti már utol.
Aztán eszébe jutott a kutya. Anélkül, hogy egy pillantást vetett volna
Miss Lollyra, lefutott a veranda lépcsőin, megkerülte az épületet, sietett a
kutyaólhoz.
Carol továbbra is az erdei úton futott. Mindkét oldalon sűrű dzsungel: fák
és bokrok, magasra nőtt fű; olyan volt ez, mint egy labirintus fala. Futás
közben fülelt: semmi olyat nem hallott, ami azt jelezte volna, hogy a
nyomában vannak. De azért nem lassított, míg csak alaposan el nem
távolodott a háztól. Aztán szúrni kezdett az oldala, zihálva lélegzett, csak
lépkedni tudott.
Fogalma sem volt róla, milyen messze van Point Breese-től. Felfogta,
hogy a távolság igen jelentős kell, hogy legyen, hiszen hosszú ideig feküdt
megkötözve a robogó Packardban. De most volt egy kis pénze is. Nem sok,
de elegendő, ha eljut egy buszmegállóhoz vagy egy vasútállomáshoz.
Az is eszébe jutott, és ez diadalmas érzéssel töltötte el, hogy a két gonosz
férfinak csak pár percnyi előnye van vele szemben. Persze van kocsijuk. De
nem fognak egyhamar rátalálni Steve-re. Biztos volt benne, hogy Magarth
nem hagyta ott a sebesültet az erdőben. Ha egy kis szerencséje van,
gondolta Carol, előbb ér Point Breese-be a két férfinál. Imádkozott, hogy
megelőzze őket. Aztán hirtelen megdermedt, remegő szívvel kémlelt hátra.
Nem nagyon messziről kutyaugatás hallatszott. Erre rögtön ismét futni
kezdett.
Ha az az ember rászabadította a kutyát… ismét hátranézett a kanyargós,
keskeny útra. Mi értelme lenne annak, hogy elbújjon? Aztán megállt,
elkeseredetten körülnézett: egy botot keresett, fegyvert, amellyel
megvédheti magát. Egy pillanattal később meglátta a kutyát. Sebesen rohant
felé az úton: nagy, fekete állat, lapát formájú a feje, rövid a szőre és hosszú
a farka. Szemei szikráztak.
Carolnak elállt a lélegzete, amikor meglátta a fekete szörnyeteget. Az
égvilágon semmit sem tehetett. Ilyesmi csak a lidérces álmokban fordul elő.
Ott állt mozdulatlanul, a nap forró sugarai sütötték a hátát, árnyéka hosszan,
keskenyen nyúlt el a földön, mintha a kutyára mutatna.
Amikor a kutya észrevette Carolt, lassított, fenyegető morgással
közeledett. Pofája csak pár centire a földtől, a farka mintha fejének-hátának
folytatása lenne.
Carol alig lélegzett, szemét a kutyára meresztette, és olyan moccanás
nélkül állt ott, mintha kőből faragták volna.
A kutya még jobban lassított, vicsorított. Hatalmas metszőfogai ragyogó
fehéren villantak. Aztán felállt a hátán a szőr, és mintha elbizonytalanodott
volna, ugorjon-e vagy sem?
Tudván, hogy ez az egyetlen lehetősége a menekülésre, Carol minden
erejét összeszedte, azt akarta, hogy a kutya alávesse magát az ő akaratának.
A hajsza már abbamaradt; lassan előrelépett a kutya felé, az pedig hátrált.
Olyan volt az egész, mint egy visszafelé pergetett film.
Egy teljes percig farkasszemet néztek egymással, aztán a kutya farka
lekonyult, mint amikor egy hajó bevonja a vitorláit. Aztán, úgy látszik, nem
bírták az idegei már, halkan vinnyogva megfordult, és elfutott az úton.
Carolból kitört a megkönnyebbülés zokogása, és már ő is rohant az
ellenkező irányba.
Sherill a napsütötte erdei úton járt, amikor a ház felé rohanó kutya
elfutott mellette. Csak bámult utána, arcából kifutott a vér. Tudta, hogy
Carolnak sikerült elmenekülnie. Semmit sem tehet már, hogy elfogja.
Pár pillanatig dermedten állt, képtelen volt gondolkodni. Ha a lány nincs
itt, amikor visszajövünk, akkor jobb, ha te sem vagy itt!- így hangzott Max
fenyegetése. Sullivanék fenyegetését nem lehetett semmibe venni. Lassan
megfordult, és visszament az ósdi házhoz. Kinyitotta a kaput, merev
léptekkel ment végig a kerti úton.
Miss Lolly ott ült a fonott karosszékben; dermedt, ijedt kifejezés az
arcán. Szeme sarkából Sherillre pillantott, de a férfi nem szólt. Elment
mellette, be a házba. Miss Lolly továbbra is ott ült a napon, és várt. Semmit
sem bánt meg. Úgy érezte, Carol elengedésével valahogyan mégiscsak
igazolni tudta a maga tragikus életének értelmét.
Sherill most kilépett a verandára. Szürke-fekete kockás öltönyt viselt,
mexikói csizmát és nagy, fehér, széles karimájú kalapot. Miss Lollynak
eszébe jutott, hogy amikor Sherill sok évvel ezelőtt beállt a cirkuszhoz,
éppen ilyen volt az öltözéke. Lolly emlékezett rá, hogy akkor akadt meg a
szeme rajta: milyen fiatal volt Sherill, csuda klassz férfi, jóvágású, hódító!
Most azonban az arca halvány, puffadt, Semmi sem emlékeztetett már
arra a jóképű fiatalemberre, aki egykor megdobogtatta a nők szívét.
Sherill lerakott két csomagot a földre, lement a lépcsőn, és megállt.
- Jobb lesz, ha te is pakolsz - mondta anélkül, hogy ránézett volna Miss
Lollyra. - El kell innen tűnnünk. - Aztán a fészer felé megkerülte a házat.
Lassú léptekkel ment, mintha szorította volna a csizmája.
Miss Lolly továbbra is ott ült a fonott karosszékben. Ujjaival a szakállát
babrálta. Szemei csillogtak a visszafojtott könnyektől.
A lépcsőfordulóban az öreg óra felet ütött. Ez az óra egész cirkuszi
karrierje alatt mindvégig ott volt Miss Lolly kocsijában. Az épületben lévő
kevés bútor is mind az övé volt, és mindegyikhez életének egy-egy emléke
fűződött. Egy nagy vörös-fekete lepke repült a verandára, és megpihent
korlátján Miss Lolly közelében. Megnézte, figyelte, ahogy szárnyait
mozgatja, lassan fel s alá, aztán nekilendül, és elszáll a fülledt, forró, illatos
levegőben.
 Erről a lepkéről Carol jutott az eszébe. A szépséget nem szabad elzárni…
gondolta… helyesen cselekedtem… tudom, hogy jól tettem.
Sherill a nagy Ford teherautóval odahajtott a ház elé. Leállította a motort,
kiszállt, és feljött a verandára.
- Segítened kell - mondta, de még mindig nem nézett rá Miss Lollyra.
- Majdnem mindent berakhatunk a kocsiba.
- Én itt maradok - mondta Miss Lolly csendesen. - Ez az én otthonom.
- Tudom - mondta a férfi nyersen. - Kettőnk számára azonban teljesen
tönkretetted. Gyere és ne beszélj bolondságokat. El kell innen tűnnünk…
tudod, hogy milyenek ők …
- Te menjél - mondta Miss Lolly, és a lepkére gondolt. - Én inkább
maradok még akkor is, ha csak egy napról van is szó. Itt boldog voltam.
Sherill fürkészve nézett rá, aztán fáradtan megvonta a vállát.
- Hát jó - mondta -, ha így érzel. Akkor én megyek.
Miss Lolly fölnézett rá.
- Helyesen tettem, Tex - mondta halkan. - Gonosz dolgot műveltek…
- Igen, helyesen tetted - mondta Sherill beadva a derekát. - Isten veled,
Lolly.
- Isten áldjon, és sok szerencsét Tex.
Nézte, ahogy bedobálja csomagjait a kocsiba és felmászik a vezetőülésbe.
- Azt mondták, hogy két-három napon belül itt lesznek - mondta Sherill,
miközben beindította a motort.
- Elég idő lesz az nekem - válaszolta Miss Lolly.

Carol már vagy huszonöt mérföldnyire megközelítette Point Breese-t,

amikor úgy tűnt, elhagyta a szerencséje. Mindeddig különböző utakon és
különböző járművekkel haladt Steve felé, de most már leszállt az éj, és az
autók, a kamionok, amelyek eddig készségesen megálltak, már nem akarták
felvenni.
A sofőrök nem kockáztatták, hogy valami baj legyen, ha megállnak egy
ilyen elvadultnak látszó lány kedvéért, aki izgatottan integetett nekik,
amikor a sötétből előbukkant. Férfit még felvettek volna. De lányt, azt nem.
Ezek az autósok, akik elhaladtak mellette, mind hazasiettek. Nem akartak
semmi komplikációt. Egykettő közülük tétovázott, lassított is, meg is
nézték, hogy csinos-e, lehet-e valamit kezdeni vele, de azon az útszakaszon
nem volt világítás, és végül is azzal hessegették el a gondolatot, hogy
biztosan ronda. Nagyobb sebességre kapcsoltak, és egyszeriben úgy
érezték, hogy az erkölcs bajnokai.
Carol fáradt volt. Kezdetben úgy tűnt, hogy minden nagyszerűen megy.
Az országúton egy kamion vette fel, és a sofőr rendes volt hozzá,
megosztotta vele ebédcsomagját. Vidáman beszélgetett arról, hogy mi
minden történt vele eseménytelen életében. Egy keresztútnál tette le,
elmagyarázta neki, hogy milyen irányba kell indulnia. Még jó szerencsét is
kívánt.
Alig telt el pár perc azután, hogy a kamion elrobogott a felvert
porfelhőben, amikor egy ügynök vette fel a kocsijába. Nem, nem Point
Breese-be ment, de mondta, hogy leteheti őt Campville-nél. Ez is az
odavezető úton van.
Ez az ember kíváncsibb volt a kamionosnál, és sok kérdést tett fel.
Hogyhogy így utazik, autóstoppal? Megszökött hazulról? Tudja-e, hogy
nagyon csinos, jó ránézni? Nem volna-e jobb, ha hagyná, hogy hazavigye
magukhoz? Carol azonban kitért a kérdések elől, és úgy fordította a szót,
hogy a férfi önmagáról beszéljen.
Campville-ben öt dollárt adott a férfinak.
- Magának lesz szüksége rá, kislány - mondta az, amikor kinyitotta az
ajtót előtte. - Hagyja az egészet. Sok pénzt keresek, nincs rá szükségem.
Azt akarom, hogy megtartsa. Vegyen magának ennivalót, és sok
szerencsét!
Egy út menti kis vendéglőben megtudta, hogy a két Sullivan erre járt.
Egy csésze kávéra ugrottak be; négy óra telt el azóta. Ez a hír jó érzéssel
töltötte el, megette az ételt, és kiment az utcára, fölszállt a Kinstonba vezető
autóbuszra; útjának újabb mérföldkövéhez érkezett ezzel.
Kinstonban egy óráig is eltartott, míg újabb járművet talált. Mondták
neki, hogy ez a helység negyvenöt mérföldnyire van Poínt Breese-től.
Nem volt közvetlen buszösszeköttetés, Bear Lake-ben át kell szállnia,
másfél órát kell várakoznia a megfelelő autóbuszra.
Volt ott egy fiatalember sötétkék öltönyben, elnyűtt kalapot viselt.
Meghallotta Carol kérdezősködését, és azt mondta, szívesen elviszi Point
Breese-be. Így hát az egyre növekvő szürkületben vele indult útnak.
A fiatalember nagyon gyorsan vezetett, egy szót sem szólt, csak
cigarettázott. A kormánykereket egy kézzel fogta, és ide-oda cikázott a
járművek között, úgyhogy azok kénytelenek voltak félreállni, csikorogva
fékezni.
Ő csak hajtott, vakmerően, még a kereszteződéseken át is.
Carolt jobban megijesztette hallgatagsága, mint vakmerő vezetése.
Amikor kiértek a szabad mezőkre, a férfi lekanyarodott az országútról,
ahogy egy füves rétre értek, rátaposott a fékre. Cigarettáját kihajította, és
magához rántotta Carolt.
Nagyon erős férfi volt, és gyakorlott mozdulatokkal könnyedén fogta le.
Carol megpróbált küzdeni, de a fiatalember csak csókolgatta.
Küszködésük közepette sem szólt egy szót sem, Carolban pedig ahhoz sem
volt elég erő, hogy sikoltson.
A fiatalember pontosan tudta, hogy mit akar a lánytól, meg is tette, aztán
ellökte magától, és cigarettára gyújtott. Birkózásuk közben kalapja leesett a
földre, haja az arcába hullott; olyan hosszú volt, mint egy lányé.
Egy hirtelen fejmozdulattal hátradobta sörényét.
Amikor Carol kinyitotta a kocsi ajtaját és kibotorkált a fűbe, a férfi rá se
nézett, hanem gyorsan elhajtott. Cigarettájának vörös izzása, mintha
gúnyolódna, még sokáig látszott.
Carolt elhagyta a szerencse. Időbe tellett, hogy összeszedje magát, és
ismét integetní kezdjen az arra haladó kocsiknak, de egyik sem állt meg.
Ruháján nagy szakadás, egyik harisnyája teljesen tönkrement. Sírva
fakadt. Tény, hogy nagyon elvadultan nézett ki, a sofőrök megijedtek tőle.
Egy idő után felhagyott az integetéssel, elindult gyalog. Gyorsan haladt.
Sötét és elhagyatott volt a tájék. Az éjszaka egyre hidegebb lett. Ő
azonban csak ment és ment. Steve-re gondolt és arra, hogy a két Sullivan
már ott lehet Point Breese-ben.
Aztán hirtelen fékezés zaját hallotta. Egy jó nagy, zárt kocsi állt meg
mellette, bár tulajdonképpen nem nagyon vehette ki, hogy milyen, egészen
besötétedett már. A sofőr meggyújtotta és Carolra irányította a reflektort.
A lány annyira fáradt és nyomorult volt, hogy nem nagyon figyelt fel a
sofőr meglepett kiáltására.
- Hé, maga - hangzott a szava a sötétből -, biztos jól jönne, ha elvinném.
Carol igent mondott; semmi sem számított neki, csak az, hogy eljusson
Point Breese-be.
A sofőr lemászott a vezetőülésről, és odalépett hozzá. Carol látta, hogy
fehér köpenyt visel.
 - Úgy látszik, szerencsés napom van ma - mondta a férfi, és izgatottan
felnevetett. Szakszerűen megragadta a lányt, úgy, hogyha el akarta kerülni a
fájdalmat, meg sem tudott moccanni.
A sofőr odavezette a kocsihoz.
- Egy másik dilis már van odabent… megkötözve. Ti ketten, lányok,
nehogy hajba kapjatok egymással!
Carol nem tudta, hogy ez az ember a Glenview Intézetből való, és hogy
Sam Garland a neve. Kinstonban járt, hogy onnan behozzon egy beteget.
Carol úgy vélte, hogy ez az ember részeg, és vadul sikoltozni kezdett.
- Ne izgasd fel magadat - mondta Garland könnyedén. Kinyitotta a
kulcsra zárt hátsó ajtót, és belökte Carolt a homályosan megvilágított
mentőkocsiba. Becsapta az ajtót, megkerülte a kocsit, fölmászott a
vezetőülésbe, és elhajtott.
Carol félig-meddig felült, aztán megdermedt a rémülettől.
Egy nőt látott, aki egy hordágyon feküdt, jelentéktelen arca volt, fekete
haja vastag fonatokban borult a vállára. Kényszerzubbony volt rajta, bokáját
pedig odaszíjazták a hordágyhoz. Kicsiny, csillogó, őrült szemekkel nézte
Carolt.

ÖTÖDIK FEJEZET

Az izgalom, mint finom porfelhő borította el az egész kisvárost, Point

Breese-t. Megérezték ezt a Sullivan fivérek is, amikor végighajtottak a
főutcán. Nem minthogyha lett volna bármi látnivaló: a város elbújt a
sötétség takarója alá, csak egy-egy éjszaka is nyitva tartó kávézó, a patika
és egy bár fényei világítottak. Az izgalom azonban mégis ott volt
körülöttük, szinte érezni lehetett, ahogy előszivárog a sötét házakból, ahogy
ott lebeg a hűvös éjszakában.
A két Sullivannek mindez szöget ütött a fejébe, de egymáshoz egy szót
sem szóltak: nem voltak biztosak benne, hogy vajon csak képzeletük játéka-
e az egész.
Fáradtak voltak, hiszen az ósdi erdei háztól hosszú volt idáig az út. Meg
aztán már huszonnégy órája igazából nem aludták ki magukat.
Tulajdonképpen hozzászoktak az ilyesmihez, de most már nagyon szerettek
volna durmolni egyet.
 A volánnál Frank ült, és most nagy ívben lekanyarodott a főutcáról a
börtön, illetve a szálloda felé. Egészen lelassított, amikor észrevette a
börtön előtti csoportosulást.
Max keze megszokott mozdulattal már nyúlt is a pisztolytáska felé, és
éberen figyelt. Az álldogáló férfiak azonban éppen csak egy pillantásra
méltatták őket, aztán újból a börtönépületet bámulták.
- Mi a franc történik itt? - kérdezte Frank a szája sarkából.
- Semmi olyasmi, ami ránk tartozna - felelte Max. - A szálloda garázsa
biztos a szomszéd utcára nyílik. Hajts oda, tüntessük már el ezt a kocsit.
Valóban megtalálták a garázst, otthagyták az autót, aztán gyalogosan
mentek a főbejárathoz. Igyekeztek észrevétlenek maradni. A börtön előtt
csoportosulók azonban rájuk sem hederítettek.
A recepciónál egy szakadt kis ember ült, olyan keskeny volt a bajusza,
mintha csak úgy oda lett volna rajzolva. Tollat nyomott Max kezébe, elébe
rakta a vendégkönyvet, és megkérdezte:
- Kétágyas szobát, vagy két egyágyast?
- Kétágyast - mondta Max, és beírt a könyvbe.
Aztán Frank vette át a tollat, elolvasta, hogy Max milyen álnevet írt be, és
ugyanazt igyekezett lemásolni.
- Reggel fél nyolcra küldjön fel kávét és meleg szendvicseket - mondta
Max -, no meg az újságokat is.
A portás feljegyzett valamit egy darab papírra, és csöngetett a szolgának.
Egy ösztövér, táskás szemű férfi bukkant elő. Úgy nézett ki, mint aki
álarcosbálba készül, annyira nem illett rá az egyensapka. Kezébe kapta
Sullivanék disznóbőr táskáját, és mutatta az utat egy ósdi kis lift felé.
Miközben a lift nyikorogva felfelé vitte őket, tompa dörömbölés törte
meg a szálló csendjét.
- Most állítják fel a vesztőhelyet - mondta a szolga, és álmos szemeiben
hirtelen érdeklődés csillant fel.
- Micsoda vesztőhelyet? - kérdezte Frank.
- Az akasztáshoz - válaszolta kísérőjük. A lift éppen megállt, kinyitotta a
rácsos ajtót. - Nem hallottak róla?
A két Sullivan átható tekintettel nézett végig az emberen, kiléptek a
liftből a folyosóra.
Éppen arra jött egy lány, selyemköpeny, égszínkék pizsama volt rajta, egy
átlátszó nejlonzacskóban mosdószerek, törülköző a kezében, cigaretta lógott
tűzpirosra rúzsozott ajkai közül. Pajkos tekintettel nézett végig a két
Sullivanen, Frank ügyet sem vetett rá, tovább kérdezősködött.
- Milyen akasztáshoz?
- Hol van a szobánk? - szólt közbe Max. - Vezessen már oda!
A szolga előttük lépkedett a folyosón, a kulccsal kinyitotta az egyik
szobaajtót, fölkattintotta a villanyt. Pontosan olyan volt ez a szoba, mint
amilyet egy ilyen szállodában elvárhatott az ember. Nem annyira a
kényelemre, hanem inkább a takarékosságra utalt itt minden: nem olyan
hely, ahol bárki is hosszabb időt szeretett volna eltölteni.
- Milyen akasztáshoz? - ismételte Frank, miközben becsukta az ajtót.
Az ember elégedetten dörzsölgette nadrágja ülepét, mint amikor valaki
nagyszerű hírt közölhet.
- A waltonville-i gyilkost - mondta. - Nem olvastak róla? Három nőt ölt
meg egyetlen éjszakán, aztán föladta magát a rendőrségen. Gondolom,
holnap reggel kilenc óra után már nem fog több nőt kicsinálni.
- Tűnjön már el - mondta Max anélkül, hogy ránézett volna.
Az ember csak bámult.
- Csak a kérdésükre feleltem, uraim…
Max azonban halkan és határozottan közbevágott: - Tűnjön már el!
A szolga az ajtóhoz sietett, egy pillanatig tétovázott, még visszanézett a
Sullivan testvérekre. Azok meg farkasszemet néztek vele. Némán, konokul.
Volt valami bennük, amitől végigfutott a hideg a hátán. Olyasmit érzett,
mint amikor eltéved az ember a sötétben, és egyszerre csak egy temetőben
találja magát.
Amikor az ember elment, Max felkapta a táskát, és odadobta az ágyra.
Frank még mindig mozdulatlanul állt a szoba közepén. A kalapálás
tompa hangjaira figyelt.
Aztán hirtelen megszólalt: - Azon tűnődöm, milyen érzés lehet, ha valakit
felakasztanak…
- Ez még soha nem jutott eszembe - mondta Max, és egy alig észlelhető
pillanatig abbahagyta a kicsomagolást.
Frank azonban halk hangon folytatta: - Az ember be van zárva, hallja a
kalapálást, tudja, hogy az ő számára ácsolnak; aztán hallja, hogy jönnek
már érte a folyosón… és az ember semmit sem tehet. Hiszen olyan, mint
egy ketrecbe zárt vadállat.
Max semmit sem szólt, vetkőzni kezdett.
 - Te Max, ez velünk is megtörténhet - mondta Frank, és sápadt, kövér-kés
arcát ellepte a veríték.
- Ágyba veled! - mondta Max.
Egy szót sem ejtettek addig, amíg le nem feküdtek és Max el nem oltotta
a lámpát. Aztán a sötétben megszólalt: - Azon töröm a fejem, hol
találhatjuk meg ezt a Magarthot. Bár nem tűnik nehéznek, valójában sokkal
inkább az, hogy hova rejtette Larsont és hogy Larson köpött-e már.
Frank nem válaszolt. Ő még mindig a kalapálás tompa hangjait figyelte.
Aztán megkérdezte: - Mit gondolsz, meddig kell még ezt hallgatnunk?
Maxnek semmi sem kerülte el a figyelmét, így észrevette, hogy Frank
hangja kicsit megremegett.
- Amíg alaposan fel nem állítják. Aludj már!
De Frank nem tudott elaludní. Csak feküdt és fígyelte a hangokat, ídegei
pattanásig feszültek. Az még inkább dühítette, hogy Max könnyen,
egyenletesen lélegzik. Hogy is lehet, hogy valaki aludni tud, amikor ilyesmi
van készülőben, gondolta Frank ingerülten. Azért volt dühös, mert nem
voltak olyan jók az idegei, mint Maxnek, és mert félt…
A kalapálás egy idő múlva abbamaradt, de Frank még mindig nem aludt
el. Később egy váratlan hangos csattanás úgy megriasztotta, hogy
felgyújtotta a villanyt.
- Hát ez meg mi lehetett? - kérdezte, és érezte, ahogy az idegességtől
libabőrös lesz a teste.
Maxnél az alvásból az ébrenlétbe való átmenet olyan könnyedén ment,
mint ahogy valaki felkattintja a villanyt.
Nyugodtan válaszolt Franknek: - Kipróbálják, hogy működik-e a
csapóajtó.
- Ahá - mondta Frank -, erre nem gondoltam. - Eloltotta a lámpát.
Most már egyik Sullivan sem tudott aludni. Frank az elítéltre gondolt, és
régi dolgok jutottak eszébe; azoknak a férfiaknak és nőknek az arca,
akiknek meggyilkolásában része volt. Egymás után bukkantak elő ezek az
arcok a sötétből, és ezek a látomások nyomasztóan nehezedtek rá.
Max pedig azért nem aludt, mert Frankről gondolkodott. Bár Frank ennek
semmi külső jelét nem adta, Max gyanította, hogy idegei kezdik fölmondani
a szolgálatot. Azon tűnődött, mennyi van még hátra addig, amikor már
semmi hasznát sem veszi Franknek. Kellemetlen volt számára ez a
gondolat, mert nagyon régóta ismerte már Franket. Késdobáló számukat
akkor dolgozták ki, amikor még iskolatársak voltak.
Valamivel később mindketten elaludtak. Reggel fél kilenckor ébredtek, a
szobalány behozta nekik a reggelit, és a fojtott izgalom légkörét is. Több
volt a feszültség ebben a légkörben, mint előző este, de Maxre nem hatott.
Fölült az ágyban, töltött a kávéból, és egy csészényit odaadott Franknek, aki
letette az éjjeliszekrényre.
- Néhány perc, és már jönnek is érte - mondta Frank, elárulva ezzel azt,
hogy gondolatai még mindig a kivégzés körül forognak.
- A szendvics nem elég forró - elégedetlenkedett Max, kiszállt az ágyból,
és bement a fürdőszobába.
Éppen végzett a borotválkozással, amikor odakint megtörtént a kivégzés.
Hallatszott, ahogy kinyitották a csapóajtót. Max rá sem hederített a
csattanásra. Tovább tisztogatta a borotváját. Sápadt, hűvös arca
kifejezéstelen maradt. Egy pillanattal ezután a feszült csend véget ért. A
tömeg felsóhajtott. Max kinézett az ablakon, és látta a bámészkodó
embereket.
Keselyűk - gondolta, és olyan vad gyűlöletet érzett a betegesen
kíváncsiskodók iránt, hogy kiköpött az ablakon.
Amikor visszament a szobába, Frank még mindig az ágyban feküdt.
Párnája egészen sötét lett a verejtéktől. Arcán is csorgott az izzadság, bőre
egészen csillogó volt a reggeli napfényben.
Semmit sem szóltak egymáshoz, de Max észrevette, hogy Frank hozzá
sem nyúlt a reggelihez.
Miközben Max öltözködött, kintről csak az hallatszott, hogy a tömeg
szétoszlik, és lassú csoszogó léptekkel indul hazafelé. Frank a mennyezetet
bámulta, és hallgatta a lépéseknek ezt a csoszogó zaját. Az izzadság
továbbra is ömlött róla.
Max az ajtóhoz lépett: - Nemsokára visszajövök. Legjobb, ha itt vársz
rám.
Frank úgy érezte, hogy nem jön ki hang a torkán, Max pedig nem is várt
választ.

Magarth belökte az ajtót, és berobbant a seriff szobájába.

- Van valami újság?
Kamp felpillantott rá.
 - Most jöttem meg a kivégzésről. - Máskor vöröses arca most zöldeslila
színben játszott. Ez volt az első kivégzés, amelyen részt vett, és az esemény
alaposan megviselte. Grimaszt vágott, és folytatta: - Kaptam egy jelentést,
hogy a Packardot tegnap délben Kinstonban látták, Campville felé haladt.
De ezenkívül semmi más nem történt. A lánynak sehol semmi nyoma. A
campville-i seriff mindenesetre éberen figyeli a körzetét. Rögtön értesít, ha
észlel valamit.
Magarth az íróasztal sarkán ült.
- Azon gondolkodom, hogy vajon elkapták-e a lányt - aggódás érződött a
hangjából - nagyon furcsállom, hogy a két Sullivan csak úgy hipp-hopp
elpucolt erről a környékről. Le mertem volna fogadni, hogy elsősorban
azzal próbálkoznak, hogy kinyírják Larsont. Persze… ha markukban van a
lány, akkor elvihették egy olyan helyre, ahol valószínütlen, hogy
keressük… és csak azután jönnek ide Larsont elintézni. Az a véleményed,
hogy Campville környékét kellene átfésülnünk?
- Már megtörtént - mondta Kamp. - Ezenkívül figyeltetünk minden Point
Breese-be vezető utat, nem tűnik-e fel valahol a Packard. Lehet, hogy
megpróbálnak visszalopakodni ide.
- Helyes intézkedés - mondta Magarth elismerően. - Hát ennél többet
nemigen tehetünk pillanatnyilag. Átmegyek Miss Banning házába, hogy
megnézzem, hogy állnak ott a dolgok. Éppen az imént beszéltem Kober
doktorral. Az a véleménye, van némi remény arra, hogy Larson életben
marad. De egy-két napig még nem szabad megzavarnunk a nyugalmát.
A fiatal Rileyt felküldtem Larson farmjára, hogy lássa el a rókákat.
- Hartman már megint itt volt - mondta Kamp fintorogva.
- Erről jut eszembe - mondta Magarth -, említettem neked, hogy
utánanézünk Hartman múltjának. Már meg is kaptuk a jelentést.
Rendszeresen tőzsdézett, és jókora veszteségei voltak. De mindig szerzett
elég pénzt ahhoz, hogy kifizesse a tartozásait és tovább hazardírozzon.
Senki sem tudja, hogy honnan vette ehhez a pénzt. De én már sejtem. Nem
is lenne az rossz dolog, ha a jövő hétig nem találnának rá a Blandish lányra.
Abban a pillanatban, amikor jogot formálhat a vagyonra, alapos
vizsgálatot lehet indítani. Fogadni mernék rá, hogy olyan tényekre derülne
fény, amelyek miatt Hartman lebukna!
- Ti riporterek vagytok a leggyanakvóbb fickók a világon - mondta
Kamp, és bajuszát húzogatta. - De az a lány mindenképpen veszélyes,
úgyhogy meg kell őt találnunk, amilyen gyorsan csak lehet.
- Kétlem, hogy veszélyes lenne - válaszolta Magarth. - Teljesen normális
volt, amikor találkoztunk és beszéltem vele.
- Travers doktor megmagyarázta nekem a dolgot. Tudathasadásnak hívják
a betegségét - mondta Kamp. - Előfordul, hogy hetekig normálisan
viselkedik, aztán meg puff, egyszerre csak jön egy roham. Hát ezért olyan
nagyon veszélyes.
- Én ezt nem tudom elképzelni - hajtogatta Magarth makacsul. - Én
beszéltem vele, nem pedig te. - Aztán megvonta a vállát, és leszállt az
asztalról. - Hát akkor én megyek. Ha bármi történik, rögtön hívjál fel. Miss
Banningnél megtalálsz. Ott leszek egész délelőtt.
Éppen lefelé szaladt a börtönépület lépcsőjén, amikor a szemben lévő
benzinkút tulajdonosa, Jedson, hangosan kiáltotta a nevét és integetett
neki. Át is jött a kocsiúton, hogy beszéljen Magarthtal.
Max ott állt a szálloda lépcsőjén, meghallotta Jedson kiáltását, és
észrevétlenül odasomfordált egy oszlop mögé. Figyelte Magarth és Jedson
beszélgetését, és látta, amint a riporter beül ütött-kopott Cadillacjébe és
elhajt.
Jedson a szálloda felé indult, Max pedig tett néhány lépést, hogy
összetalálkozzék vele.
- Ez a pofa ugye Magarth volt, az újságíró? - kérdezte Jedsontól.
Jedson megállt, végignézett Maxen, és biccentett.
- Úgy van, uram - és már tovább akart menni.
- Milyen pechem van - folytatta Max. - Vele kellene üzleti ügyben
tárgyalnom. Először vagyok ebben a városban, nem tudja véletlenül, hogy
hova ment?
Jedson megrázta a fejét.
- Lehet, hogy Miss Banning házához - mondta segítőkészen. -
Odatelefonálhat, ha olyan sürgős.
- Köszönöm - mondta Max. - Tényleg sürgős. Ki az a Miss Banning?
- Nagy narancsültetvénye van a Grass Hillen - mondta Jedson, de
ugyanekkor azt is érezte, hogy túl sokat locsog. Éles tekintetet vetett Maxre.
- Grass Hill? - mondta Max, és elmosolyodott, úgy, hogy kivillantak
hegyes, fehér fogai. - Köszönöm.
Jedson utánanézett, ahogy Max gyorsan bement a szállodába, és felfutott
a lépcsőn. Levette a kalapját, és megvakarta a fejét.
 Hát ez meg ki az ördög lehetett?- kérdezte önmagától.

Ugyanakkor, amikor a Sullivan fivérek megpróbáltak elaludni szállodai

szobájukban, Sam Garland mámoros, ujjongó hangulatban vezette
mentőkocsiját a Point Breese felé vezető sötét országúton. Izgatott volt, és
úgy érezte, megfogta az isten lába ujját. Amikor a kocsi reflektorainak
fényében megpillantotta Carolt, ahogy ott gyalogolt az elhagyatott úton,
rögtön felfigyelt a lány vörös hajára, és automatikusan fékezett is. Egészen
biztos, hogy nincs még egy lány ebben a megyében, akinek ilyen haja
lenne!… mondta önmagának. Nem lehet más, mint Carol Blandish.
Amikor pedig teljesen ráirányította a reflektort, azonnal felismerte.
Még most - amikor pedig a lány már biztonságosan elzárva, ott volt a
mentőkocsiban - sem mert még teljesen hinni a szerencséjében. Az ötezer
dolláros jutalomért eddig még senki sem jelentkezett: az övé lesz!
Nagyon jól jön majd az az ötezer dollár.
Egy pillanatig tétovázott: nem lett volna helyesebb Carolt odaszíjazni egy
hordágyhoz? Az ember sohasem tudhatja, milyen trükköt eszelnek ki az
ilyen őrültek. Garland sok éven át ápoló volt egy elmegyógyintézetben,
csak amikor már nagyon rühellte ezt a munkát, új állást vállalt, azt, hogy
Travers doktor autójának és az intézet mentőkocsijának sofőrje legyen.
Régen megtanulta hát, hogyan kell bánni a közveszélyesekkel, nem félt
tőlük. Egy kicsit tétovázott: megálljon-e és szíjazza-e le Carolt, mielőtt
továbbmenne? A kocsiban azonban teljes volt a csend, és úgy határozott,
hogy nem vesztegeti ilyesmivel az időt, hanem Glenview-be robog, amilyen
gyorsan csak lehet. Előre élvezte, milyen arcot vág majd Joe, amikor
meglátja őket.
Garlandnak azonban fogalma sem volt róla, hogy milyen suttogó
párbeszédet folytatnak hátul a kocsiban.
Az őrült asszonyt, akihez Carolt bezárta (név szerint Hatty Summerst),
nár évek óta egy otthonban ápolták. Eleinte teljesen ártalmatlannak látszott,
de az utóbbi időben szinte megvadult, erőszakos lett. Intézkedtek tehát,
hogy vigyék át a kinstoni otthonból a Glenview Elmegyógyintézetbe, ahol
megfelelőbb személyzet állt rendelkezésre az ilyen páciensek el-látására.
Carolnak egy pillantás elég volt ahhoz, hogy felismerje: Hatty Summers
nem normális, egy őrülttel zárták össze. Megállt a vér az ereiben!
 - Szóval téged is elkaptak - suttogta Hatty, és kuncogott. - Az országútról
szedtek fel, ugye? Ügyes fogás volt, mondhatom: amint meglátott, rögtön
tudta, mit kell tennie!
Carol hátrált, és összekuporodott a fényes kis szemek elől. Ez a tekintet
mintha egyenesen az agyába hatolt volna. Ismét olyan érzés lett úrrá rajta,
mintha aludna és álmodnék.
- Bevisznek majd Glenview-be - folytatta Hatty -, és bezárnak. Én
hallottam már Glenview-ről. Én is odakerülök, mert Kinstonban az
ápolónők féltek tőlem - e szavaknál felemelte a fejét, és furcsa hangsúllyal
folytatta -, és bizisten, meg is lehetett az okuk rá, hogy féljenek. - Elnevette
ma-gát. - Glenview szép hely, de nem tudom elviselni, hogy bezárjanak.
Szabad akarok lenni, hogy azt tehessem, amit akarok.
Glenview!
Ez a név homályos emlékeket idézett fel Carolban. Bizonytalanul látni
vélt egy szobát, amelynek kékek a falai, és egy ápolónőt, aki mereven nézi s
némán rámutat.
- Meg kell szöknöm - mondta Carol, kimondva gondolatait. - Meg kell
szöknöm, mielőtt bármi történnék…
Odafutott az ajtóhoz, próbálta kinyitni, de ujjai sehol sem találtak
fogódzót, ide-oda csúszkáltak a sima felületen.
- Nem fogják hagyni, hogy megszökjél - mondta Hatty, és izgatottan
vihogott. - Te is őrült vagy, akárcsak én. Nem tehetsz semmit sem.
- Nem vagyok őrült! - sírta el magát Carol, megfordult, és háttal az
ajtónak támaszkodott.
- Dehogynem vagy őrült - mondta Hatty -, én tudom. Nagyon ügyes vagy,
mások elől el tudod titkolni, de előlem nem.
- Nem vagyok őrült - ismételte Carol, és két kezébe temette arcát.
- De az vagy - suttogta Hatty -, kereshetsz rá enyhébb kifejezést, de
ugyanolyan őrült vagy, mint én. Ebben tévedhetetlen vagyok.
- Nem vagyok őrült - mondta Carol, de összeszorult a szíve. Lehet, hogy
tényleg őrült? - tette fel a kérdést magának. Ez lenne a magyarázata minden
furcsaságnak, ami vele történik? Lehet, hogy mindig csak egy bomlott elme
rémképei gyötörték? Tán ez az oka annak, hogy nem tud visszaemlékezni
rá, kicsoda is ő tulajdonképpen. Ez a magyarázata annak a furcsa, ritkán
észlelhető hangnak, amely olyan, mintha valami elpattanna a fejében, és
amely után a körülötte lévő világ olyan lesz, mint amikor a moziban
életlenül vetítenek egy filmet?
- Na, mi van, elbizonytalanodtál? - kérdezte Hatty, és erősen figyelte
Carolt. - Akárhogy is van, ne add föl a reményt. Nem akartalak
elszomorítani.
- Hagyd már abba, ne szólj hozzám! - tört ki Carolból, és öklével verni
kezdte a mentőkocsi ajtaját.
- Pszt, pszt, te kis hülye - mondta Hatty -, ezzel aztán semmire sem mész.
A sofőr nem fog kiengedni, míg csak Glenview-be nem érkeztünk, de akkor
már túl késő lesz. Tényleg meg akarsz szökni?
Carol a vállán át hátranézett rá.
- Feltétlenül meg kell szöknöm…
- Ha ketten összefogunk, elintézhetjük. A sofőr ravasz, de túlságosan
magabiztos. Vedd le rólam ezt a kényszerzubbonyt.
- Én? Nem! - mondta Carol hátrahőkölve.
- Csak nem félsz tőlem? - kérdezte Hatty, és felnevetett. - Egy a sorsunk:
mi nem bántjuk egymást. Nem szabad félned tőlem.
Carol megborzongott.
- Kérlek, ne beszélj így. Én nem vagyok őrült. Gonosz vagy, ha azt
mondod rám, hogy őrült vagyok.
- Csak ne ízgasd föl magadat - mondta Hatty -, ha meg akarsz szökni,
akkor le kell venned rólam ezeket a szíjakat, és jobb, ha mindjárt hozzá is
látsz. Nem lehetünk már messze Glenview-től. Ha pedig egyszer odabent
leszünk, akkor soha többé nem kerülsz ki onnan.
Carol lassan odalépett Hattyhez, lenézett rá: - És ha kiszabadítalak, akkor
hogyan szökhetek meg? - kérdezte, és megint megborzongott, amikor
felismerte a ravaszságot, amely ott bujkált Hatty fényes kis szemeiben.
- Szedjél ki ebből a zubbonyból - suttogta Hatty. - Aztán pedig kezdj el
sikoltozni és dörömbölni. A sofőr hátrajön, hogy megnézze, mi van. Ez a
kötelessége. Miközben veled foglalkozik, én nekiugrom. Ketten együtt
könnyen elbánunk majd vele.
Sam Garland egy mérföldnyire volt Point Breese-töl, amikor meghallotta
a sikoltozást és a dörömbölést. Dühösen nézett ki a sötétségbe, és némi
tétovázás után megállította a kocsit. Nem akarta, hogy Carol megsérüljön.
Kifogástalan állapotban akarta átadni doktor Traversnek, hogy aztán egy
fikarcnyi kétely se merülhessen fel, hogy kit illet a jutalom.
 Lemászott a vezetőülésből, és halkan káromkodott. A sötétben hátra-
ment, kinyitotta az ajtót, és bekémlelt a homályosan megvilágított kocsiba.
Carol hisztérikusan nekivágta magát a kocsi falának, és sikolyai csak úgy
harsogtak a szűk, zárt térben. Garland egy pillantást vetett Hatty
Summersre. A nő egy takaró alól nézett ki rá, izgatottan vihogott, és úgy
tűnt, nincs probléma vele. Garland bemászott a kocsiba, behúzta maga
mögött az ajtót, de nem zárta be; megragadta Carolt, és hátracsavarta a
karját.
- Nyugi, nyugi - mondta -, most lefekszel. Túlságosan felizgattad magad.
Carol megrémült, amikor érezte, mennyire tehetetlen a férfi szakszerű
fogásaival szemben. Annak ellenére, hogy minden erejét összeszedve
ellenkezett, Garland odatolta egy hordágyhoz, amely ott volt magasan a
Hattyvel szemben lévő falon.
- Engedjen el - lihegte Carol. - Ne nyúljon hozzám!
- Rendben van - mondta Garland nyugtatgatva. - Semmi szükség rá, hogy
így felizgasd magad. Feküdj csak le, itt kényelmes lesz.
Garland egyik hatalmas markába fogta a lány csuklóit, hirtelen lehajolt,
megragadta a térde alatt, felemelte, és odadobta a hordágyra.
Hatty ebben a pillanatban ledobta magáról a takarót, és felült.
Garlandot az ösztöne figyelmeztette a veszélyre, hátranézett: Hatty épp
akkor tette le lábait a hordágyról.
Garland még mindig szorította Carol csuklóit, de szembenézett Hattyvel.
- Legyél jó kislány, és maradj ott, ahol vagy - mondta kedvesen. Nem jött
zavarba, tudta, hogy gyorsan ki kell kerülnie a kocsiból. Nem remélhette,
hogy elbír kettejükkel. - Vissza a hordágyra - parancsolta, ugyanakkor
elengedte Carol csuklóját, és odaugrott az ajtóhoz.
Nem volt elég hely a gyors mozdulatokhoz, meg aztán Hatty már talpon
volt. Megragadta Garland karját, megpörgette a férfit, ujjongva nevetett, és
két kezével átfogta a torkát.
Carol leugrott a hordágyról, és megpróbált Garland mellett kibújni az
ajtóhoz. A férfi azonban visszalökte, és átkozódás közepette lefejtette
nyakáról Hatty kezeit.
Amint így kiszabadult, Carol fogta meg a karját, és rácsimpaszkodott.
Hatty pedig villámló szemmel rontott Garlandnek, aki a támadás
lendületétől, Hatty súlya alatt hátratántorodott, válla nagy erővel csapódott
a hordágyhoz. Lába kicsúszott alóla, és a földre került. Hatty izgatottan
visított, ismét a férfi torkának esett.
Garland nem veszítette el a fejét. Állát erősen leszorította a mellkasára,
megmerevítette a nyakát, öklével pedig úgy odavágott Hattynek, hogy az
elterült. Garland megfordult, kinyitotta a kocsi ajtaját, kivetette magát az
útra.
Carol is leugrott mellette: azonnal futni kezdett. Alig szaladt azonban pár
lépésnyit, amikor Garland keze már megmarkolta a bokáját. A lány
előrebukott, és oly nagy erővel zuhant az országút betonjára, hogy elakadt a
lélegzete.
Hatty akkor ugrott ki a mentőkocsiból, amikor Garland éppen
felkászálódni igyekezett a földről. Rögtön rávetette magát a férfira, úgy,
hogy két lábbal mellbe rúgta. Garland a hátára esett, de aztán mindjárt
arrébb gurult, és átkozódva felállt.
Egyáltalán nem törődött azzal, hogy Hatty megszökik-e vagy sem, de ha
rajta múlik, a Blandish lánynak semmiképpen sem szabad egérutat nyernie,
hiszen ötezer dollárt jelent a számára! Márpedig ő igen jó hasznát veszi
majd ennek a summának. Úgy képzelte a dolgot, hogyha ügyet sem vet
Hattyre, az el fog futni, és őneki már csak Carollal kell törődnie. Ebben
azonban jó nagyot tévedett. Hatty Garland vérét akarta.
Garland ellökte magától Hattyt, és Carol után vetette magát. Hatty egy
pillanatig tétovázott, két kezével az út szélén tapogatódzott a sötétben.
Egykettőre talált is egy jó nehéz, éles követ. Eközben Garland már
megmarkolta Carolt, és az autóhoz vonszolta. Carol elkeseredetten
sikoltozott, de meg se tudott moccanni a férfi szorításában. Amikor
kinyitotta a kocsi ajtaját, Carol kétségbeesésében feladta a küzdelmet.
Hatty megvárta, amíg Garland felemeli Carolt, aztán lábujjhegyen
odafutott mögé, magasra emelte a súlyos követ, és teljes erőből lesújtott
Garland fejére.

Déltájban a nap forrón sütött az aranyló ültetvényre és a dombon álló nagy

fehér házra.
George Staum seriffhelyettes a teraszon üldögélt, kalapja hátratolva
homlokán, ajkai között egy cigaretta. Ez aztán az élet, mondogatta
magának. Egy ilyen helyen őrködni, mint Grass Hill: nagyszerű buli!
Különösen, ha a háziasszony ilyen gyönyörű és vendégszerető, mint Veda
Banning.
Meg aztán tulajdonképpen semmi dolga sem volt itt, csak üldögélt ölében
a puskájával és napozott. Csupa luxus volt itt az élete. Staum pedig mindig
is szerette volna kipróbálni az ilyet. Az volt a feladata, hogy figyelje, nem
jön-e a két Sullivan, de ő tudta, a két Sullivan nem is létezik. De ha Kamp
azon a véleményen volt, hogy léteznek, és úgy rendelkezett, hogy ő itt
üldögéljen a napon és lesse, hogy felbukkannak-e, akkor neki igazán egy
szava se lehet ez ellen. Tulajdonképpen azt remélte, hogy Kamp még sokáig
fog hinni a Sullivan-mítoszban, úgyhogy ő egészen az ősz végéig itt
maradhat.
Az ember nem gondolta volna, hogy egy ilyen agyafúrt fickó, mint
Magarth, bevesz egy ilyen marhaságot, mint a két Sullivanről szóló mese,
gondolta Staum. Kinyújtóztatta rövid lábait, és megcsóválta a fejét. Az
egészből az a tanulság, hogy még egy ilyen okos ember is tévedhet.
Staum nem ült volna olyan nyugodtan a napon, ha tudta volna, hogy nem
is olyan messze tőle a két Sullivan ott fekszik a magas fűben. Sőt már
félórája ott vannak, és feszülten figyelnek, észrevesznek mindent, ami csak
a nagy ház körül történik.
- Szerintem odabent kell lennie - mondta Max, de a szája alig mozgott -,
ha nem így lenne, miért volna itt a zsaru?
- Mire készülsz? - kérdezte Frank nyugtalanul. A napsugarak erősen
tűztek a hátára, és szomjas volt.
- Egyelőre itt maradunk - válaszolta Max. - Meg akarom tudni, hogy
pontosan hány zsaru van itt.
Odabent a hűvös nagy házban Magarth egy díványon heverészett,
kezében nagy pohár jeges ital. Veda, aki éppen bejött, mosolyogva
üdvözölte.
- Nagyszerű, hogy itt vagy! - mondta, amikor odalépett a férfihoz. - Nem
is reméltem, hogy látlak ma délelőtt. Minden a kedved szerint megy?
- Ezt itt egy kicsit kiegészíthetnéd nekem - mondta Magarth, és
odanyújtotta a poharát. - Gondoltam, beugrom, és megnézem, hogy van a
betegünk. Davies nővér azt mondja, jó éjszakája volt.
- Jobban van - mondta Veda, feltöltötte whiskyvel Magarth poharát, és
visszaadta. - Még mindig semmi hír a Blandish lányról?
- Semmi, és a két Sullivanről sincs.
 - George Staum nem hiszi, hogy a Sullivanék egyáltalán léteznek -
mondta Veda, és leült Magarth mellé.
- Á, ő semmiben sem hisz, de majd hinni fog, ha egyszer feltűnnek itt,
amire remélem, nem kerül sor.
Telefon csöngött a hallban, és egy pillanattal később már átkapcsolták
Magarthoz a vonalat.
- Téged keresnek, drágám - mondta Veda, és nyújtotta a kagylót.
Kamp seriff volt a telefonnál.
Magarth hallgatta, hogy mit mond mély, dörmögő hangján, és csak
bólogatott.
- Oké. Mindjárt ott leszek. Köszönöm, seriff - mondta, és letette a
kagylót.
- Mi történt már megint? - kérdezte Veda. - Mindig csak elfutsz, amikor
már-már azt hiszem, hogy nálam maradsz.
- Egy másik eszelős is megszökött - mondta Magarth dühösen. - Ezt a nőt
múlt éjjel kellett volna átvinni Kinstonból Glenview-ba. De valahogy
kiszabadította magát, és megölte az ápolót. Most keresik a nőt. Úgy
gondolják, hogy írjak erről egy riportot… Nem szívesen teszem, de
gondolom, meg kell dolgoznom a fizetésemért. - Felállt. - Estére megint itt
leszek, ha nem jön közbe semmi. Örülnél, ha jönnék?
- Hát persze - mondta Veda, és belekarolt Magarthba, úgy kísérte ki a
teraszra.
- Jól érzi ítt magát? - kérdezte Magarth Staumtól.
Staum kinyitotta fél szemét, és rábólintott.
- Erre mérget vehet - mondta Staum -, nagyszerűen érzem itt magam.
- Csak el ne aludjon; az a feladata, hogy figyeljen, nem jön-e a két
Sullivan.
- Hát persze - mondta Staum és elvigyorodott. - Figyelem, hogy jönnek-e.
- Te igazából nem hiszed, hogy eljönnek? - kérdezte Veda Magarthtól,
amikor beszállt a kocsijába.
- Nem hiszem, de akkor is jobb, ha óvatosak vagyunk - válaszolta -
szerintem hetedhét országon is túl vannak már. Viszlát, kedvesem. Este
találkozunk.
A két Sullivan figyelte, amint elhajt.
- Láttad a nőt? Belevaló csaj! - mondta Frank. Messzelátón figyelte
Vedát, ahogy végigment a teraszon. - Fogadni mernék, nem kell ahhoz
erőművésznek lenni, hogy valaki hanyatt döntse.
Max egy üveg limonádét húzott elő, levette a kupakot, és ivott.
- Szállj le róla - mondta, és odanyújtotta az üveget Franknek. - Túl sokat
jár az eszed a kurvákon.
- Hát az embernek csak gondolni kell valamire - mondta Frank morcosan.
- Az a szándékod, hogy megölöd ezt a zsarut?
- Ha itt van - mondta Max nyugodtan -, akkor meg kell ölnünk. Vagy
inkább ott akarsz ülni egy cellában, hallgatva, hogyan ácsolják számodra az
akasztófát?
Frank arca megrándult.
- Ha ezen túl leszünk, jobb, ha abbahagyjuk - mondta halkan. - Eddig
minden simán ment, pénzünk is van. Legjobb, ha abbahagyjuk…
Max úgy befelé elmosolyodott egy kicsit.
Már várta egy ideje, hogy Frank ezt kinyögje.
- Még nincs itt az ideje, hogy abbahagyjuk.
- Számomra már itt van - mondta Frank.
Hosszú csend.
- Ezt az egész bulit én szerveztem meg. Én mondtam meg, hogy mikor
kezdjük, és én fogom megmondani, hogy mikor hagyjuk abba - mondta
Max halkan, de határozottan.
Frank semmit sem szólt. Csak bámulta a szunyókáló seriffhelyettest,
ahogy előrecsúszott a széken. Frank arca ismét megrándult.
- Szóval még nem hagyjuk abba - jelentette ki Max.

Magarth halkan füttyentett. Kocsijával ott robogott a Point Breese-be

vezető hegyi úton. Egyszerre csak eszébe jutott, hogy ha kinevezi magát
Veda narancsültetvénye intézőjének, akkor állandóan ott lakhat a házban,
Veda közelében lehet, és mégis megmarad a szabadsága. Az egyáltalán nem
okozott neki gondot, hogy fogalma sincs a narancstermesztésről. Veda
szakértő ebben, majd ő gondoskodik róla, hogy minden rendben menjen. Ő
maga pedig egy szép fehér lovon járhatja a határt, jobb teljesítményre
buzdítgatja a munkásokat. Nagyon élvezné ezt a tevékenységet.
Vajon Veda kedvezően fogadja-e ezt az ötletet? Biztosan!
Előbb megkeresi a Blandish lányt, és ha már elhelyezte, előrukkol ezzel
az ötlettel Vedának. Mindenekelőtt meg kell találnia a lányt. Most már
kilenc napja van szabadlábon, úgyhogy csak öt nap kell ahhoz, hogy igényt
tarthasson szabadságára és pénzére. Magarth Hartmanra gondolt, és
elmosolyodott: biztos olyan ideges már, hogy a fogát csikorgatja.
Aztán egyszerre lenyomta a féket. A kocsi megcsúszott, keresztbe fordult
az úton, és az árok szélén állt meg.
Magarth csak bámult, nem hitt a szemének. Aztán egy fojtott kiáltással
kivágta a kocsi ajtaját, és futott Carol elé, aki támolyogva közeledett felé.
Ruhája cafatokban, haja borzasan, arcát alaposan megviselte a
kimerültség.
Magarth átfogta a vállát, amikor a lány odatántorgott hozzá.
- Jól van, kislány - mondta, és karjaiba emelte. - Nem kell semmit
mondania, most már biztonságban van. Nyugodjon meg.
- Steve… Steve… - suttogta Carol. - Hol van? Jól van? Kérem, mondja…
- Steve jól van - mondta Magarth, miközben elhelyezte a lányt a
kocsiban. - Persze még beteg, de túl van a veszélyen. Máris odaviszem
hozzá.
Carol halkan sírni kezdett.
- Már azt hittem, hogy sohasem látom viszont - mondta, és feje oda-
bukott a hátsó ülés támlájára. - Rettenetes volt… Már azt hittem, hogy
sohasem látom viszont…
Magarth megfordult a kocsival, és sebesen hajtott Grass Hill felé.

Ugyanazon a napon délután egy órakor elfogták Hatty Summerst. Point

Breese közelében éppen egy kocsmából jött ki.
Mindig is nagyon kedvelte a tiszta rumot. Most kedve szerint ihatott,
hiszen a halott Sam Garland zsebében talált pénzt.
Nyájas hangulatban volt, amikor körülvették. Az összecsődült emberek
megrökönyödésére megmutatta azt a súlyos, vérfoltos követ, amellyel
beverte Garland fejét. Élvezte, hogy most ő áll az érdeklődés
középpontjában.
Doktor Travers és két fehér köpenyes ápoló vigyázott már rá, gyorsan
betuszkolták egy mentőautóba, aztán odabent szakszerűen feladták rá a
kényszerzubbonyt.
Kamp seriff, aki jelen volt az eseménynél, hiába nézett körül izgatottan,
sehol sem látta Magarthot.
- Az a fickó soha sincs ott, ahol szükség lenne rá - panaszolta egyik be-
osztottjának. - Szerettem volna, ha fénykép készül rólam, amint éppen
letartóztatom ezt a nőt. Hova a fenébe tűnhetett az a lehetetlen alak?
Doktor Travers kikászálódott a mentőautóból, gyors léptekkel odament
Kamphez. Szemei izgalomtól csillogtak.
- A páciensem azt mondja, hogy néhány mérföldnyire Point Breese-től
Garland felszedte Carol Blandisht, és hogy ő éppen azért ölte meg
Garlandet, hogy elősegítse Carol szökését.
Kamp csak pislogott.
- Tudja egyáltalán ez a nő, hogy miről beszél?
- Az, ahogy leírta a lányt, kétségtelenné teszi, hogy igazat beszél. Úgy
látszik, Miss Blandish visszajött Point Breese-be.
Kamp megemelte izzadságtól foltos kalapját, és megvakarta a fejét: -
Azonnal intézkedem - mondta, és már menni is akart, de épp akkor érkezett
oda Hartman egy csillogó Cadillacen.
- Itt jön Mr. Hartman - mondta Travers, és elsötétült az arca. - Ismeri őt,
ugye, seriff?
- Ismerem - dörmögte Kamp, és várták, hogy Hartman odaérjen.
- Hallom, hogy elfogtak egy őrültet - mondta Hartman. - Carol az?
- Nem ő, Mr. Hartman - válaszolta Travers -, egy másik páciensem.
- Úgy látszik, az ön specialitása, hogy elveszíti a pácienseit - mondta
Hartman élesen, arca megfeszült a csalódástól és a dühtől. -
Tulajdonképpen hogy tervezi, mikorra találja meg az ügyfelemet?
- Épp most kaptuk a hírt, hogy visszajött Point Breese-be - mondta
Travers -, a seriff már szervezi is a környék átfésülését.
Hartman megvető pillantást vetett Kampre.
- A maga emberei mind ez idáig rendkívül eredménytelenek voltak -
mondta pattogva. - Hol van az a bizonyos Steve Larson?
Kampnek sikerült bamba tekintettel nézni rá: - Tán a Waltonville-i
Kórházban - mondta. - Miért kérdi?
- Abból, amit doktor Fleming feleségétől hallottam, úgy tűnik, hogy
Carol beleszeretett Larsonba. Lehetséges, hogy megpróbálja megkeresni.
Jól tenné, ha őrt állítana a kórházba arra az esetre, ha a lány ott
felbukkanna.
- Sort kerítek rá - mondta Kamp bajuszát húzogatva.
- Tegye meg sürgősen! - mordult rá Hartman. - Ezt a lányt már napokkal
ezelőtt meg kellett volna találnia. Mozgassa meg az embereit. Még a hét
vége előtt rá kell találnunk, mert különben gondoskodom róla, hogy ez
legyen az utolsó hivatalos feladat, amit így összekuszálhat! - Aztán hírtelen
Travershez fordult. - Jöjjön velem, doktor, beszélni akarok magával.
Kamp a távozók után nézett, megpöccentette kalapját, és a mellette álló
zsarura kacsintott.
- Izgatott már a kisöreg, ugye? - mondta elgondolkodva. - Azt hiszem, itt
az ideje, hogy megbeszéljek egyet s mást azzal a minden lében kanál
Magarth-szal.
- Menjek el a Waltonville Kórházba? - kérdezte a zsaru.
Kamp megrázta a fejét.
- Ne menjen, nem nagyon hiszem, hogy Larson ott lenne. - Ismét
kacsintott, aztán nyújtott léptekkel, egyáltalán nem sietősen elindult a
hivatala felé.

- Szerintem elragadó teremtés - mondta Veda, amikor belépett a nappaliba,

ahol Magarth fel s alá járkált. - Csak egy pillanatig láthatta Steve-t.
Éppen aludt. De csodálatos volt, ahogy nézte az alvó férfit. Remélem, én
is ilyen tekintettel nézek majd rád, ha egyszer beteg leszel.
- Én is remélem - mondta Magarth -, de még azt is, hogy nem leszek
annyira beteg, hogy ne tudjam méltányolni. Jól van a lány?
- Rettenetes napokat élt át, de azt hiszem, rendbe jön. Most pihennie kell.
- Veda odaült a karosszék karfájára. - Adj már nekem valamit inni, drágám,
ez a sok izgalom megviselte az idegeimet.
- Mit csinál most Carol? - kérdezte Magarth, miközben egy száraz
Martinit kevert.
- Most éppen fürdik. Nem gondolod, hogy doktor Kobernek meg kellene
vizsgálnia? Adhatna neki valamit, hogy jól aludjon.
- A jó alváshoz semmire sem lesz szüksége - mondta Magarth, és már
vitte is az italt Vedának. - Nem akarom, hogy orvosok és ápolónők
fontoskodjanak körülötte. Annyira megijeszthetik, hogy rohamot kap.
- Teljesen biztos vagyok benne, hogy nincs semmi baja - mondta Veda. -
Most, hogy beszélgettem vele, osztom a te véleményedet. Normális ember,
akárcsak te vagy én. És olyan bájos.
Magarth mormogva mondta:
- Az azért nem árthat, ha szemmel tartjuk. De mindenképpen egyetértek:
el sem tudom képzelni, hogy közveszélyes lenne.
Veda a pohara széle felett fürkésző tekintetet vetett rá.
 - Azt hiszem, téged bánt valami - mondta. - Na, ki vele!
- Carol azt mondta, hogy a Sullivan testvérek tegnap éjjel elindultak Point
Breese felé. A céljuk az, hogy végezzenek Larsonnal - mondta Magarth
csendesen. - Most azon rágódom, hogy a fenébe csúszhattak át a seriff
kordonján? Őrszemeket állított minden útra.
- Semmiképpen sem tudhatják, hogy itt van nálunk, vagy mégis? -
kérdezte Veda. - Ez aggaszt?
- Hát aggaszt bizony, bár nem hiszem, hogy eljutnak ide - felelte
Magarth, és töltött magának egy italt. - Nem szabad lebecsülnünk azt a két
gazembert. - Ivott egy kortyot, aztán letette a poharat az asztalra. - Lehet,
hogy elkaptam tőled… rosszak az idegeim? Akárhogy is van, beszélek majd
Staummal. Neki meg a társainak kellene észbe kapni!
Megszólalt a telefon.
- Biztos téged hívnak - mondta Veda. - Úgy látszik, a környéken
mindenki tudja, hogy bűnös viszonyt folytatunk.
- És lefogadom, sárgulnak az irigységtől - mondta Magarth vigyorogva,
és felvette a kagylót.
A seriff volt.
- Miért nem jöttél ide, ahogy kértelek? - mondta szemrehányóan. -
Mindent úgy intéztem, hogy nagyszerű fényképet csinálhattál volna.
- Fontosabb dolgaim vannak annál, mint hogy a te csúnya pofádat
fotózzam. Most meg mi bajod van?
- Hírt kaptam róla, hogy a Blandish lány ismét a városban van - folytatta
Kamp és elmondta Magarthnak, amit Hatty Summers mesélt Travers
doktornak. - Hartman szerint a lány meg akarja keresni Larsont.
- No, és te mit teszel az ügyben?
- Újból átkutatjuk a környéket. Gondoltam, tájékoztatlak miheztartás
végett, ha esetleg odavetődne Grass Hillbe.
- Tudom, hogy akkor mit tegyek.
- Még mindig azt akarod, hogy az embereim ott maradjanak?
- Hát ebben biztos lehetsz, azt akarom. Mindaddig itt kell őrködniük,
amíg Larson állapota javul annyira, hogy tanúskodhat.
- Oké - mondta Kamp. - Nekem így nehezebb, de azt hiszem, senki sem
törődik egy ilyen vén medvével, mint amilyen én vagyok.
- Én mindenesetre egyike vagyok ezeknek az érzéketleneknek -
válaszolta Magarth, és letette a kagylót.
 - És mit akart tulajdonképpen? - kérdezte Veda, miközben fenékig ürítette
poharát. - Csak nincs újabb baj?
- Nincs. Azt hiszem, szereti a hangomat hallani - mondta Magarth, és
felállt. - Jó volna, ha megnéznéd Carolt. Én pedig beszélek Staummal.
A két Sullivan a rejtekhelyéröl látta, hogy Magarth kijön a teraszra és leül
a zsaru mellé.

Max most már egészen biztos volt benne, hogy Steve itt van, ebben a
házban. Abban is biztos volt, hogy melyik szobában, mert időnként az
egyik második emeleti ablakon át fel-felvíllant egy ápolónő alakja.
Azonban annak ellenére, hogy hiúzszemekkel figyelt, nem látta, amikor
Magarth idehozta Carolt. A riporter ugyanis, hogy sem Staum, sem a másik
két rendőr ne tudjon róla, a hátsó bejáraton hozta be, bár így nagy kerülőt
kellett megtennie az ültetvényen egy ritkán használt mellékúton.
- Amint besötétedik, cselekszünk - mondta Max, és elnyújtózott a magas
fűben. - Az őrökkel könnyen elbánunk.
- Úgy érted, hogy megöljük őket? - kérdezte Frank.
- Az attól függ - felelte Max. - Tökéletesen kell végezni a munkánkat.
Elég egy kis melléfogás, és akkor ez lenne az utolsó bulink.
Frank erre azt mondta: - Menjünk már valahová, ahol ehetünk. Teljesen
kikészít, hogy folyton csak ezt a kéglit kell bámulnunk.

Alkonyodott már, amikor Carol felébredt. Felült hirtelen, nyugtalanság és

félelem lett rajta úrrá. Az első pillanatban nem is emlékezett rá, hogy
tulajdonképpen hol van, csodálkozó tekintettel nézett körül a luxussal
berendezett szobában, aztán minden eszébe jutott, és gondolatai máris
Steve-vel foglalkoztak. Megkönnyebbült sóhajjal hátradőlt a széles,
kényelmes ágyon.
Tudta, hogy itt mindent megtettek Steve-ért, amit csak lehetett. Az
életveszélyen már túl volt, de még mindig nagyon gyenge. Remélte, hogy
amikor legközelebb bemegy hozzá, Steve meg fogja ismerni, és hogy a
jelenléte segíti majd a gyógyulását.
De mégis, ahogy ott feküdt és igyekezett pihenni, valami még mindig
nyugtalanította: a veszély előérzete. De hisz elmúlt már a veszély,
igyekezett megnyugtatni önmagát. Hiszen Magarth azt mondta neki, hogy a
Sullivan fivérek semmiképp sem találhatják meg Steve-et. Azt is mondta;
hogy a házat éjjel-nappal őrzik. A két Sullivantől azonban rettenetesen félt,
úgy hitte, emberfeletti tulajdonságokkal rendelkeznek, gonoszok, mindenre
képesek.
Feküdt így egy ideig, figyelte, hogy az alkony homálya hogyan vált át
sötétségre, aztán hirtelen felkelt az ágyból, felvett egy pongyolát, amit Veda
adott kölcsön. Odament az ablakhoz.
A hatalmas narancsültetvény ott terült el előtte egészen a látóhatárig.
A fák koronája már sötétbe borult, az aranyló gyümölcsök sem látszottak
most. Közvetlenül az ablak alatt ott volt a széles terasz; észrevette, ahogy az
egyik őr fel s alá jár, karján a puskája. A teraszról lépcső vezetett a kertbe,
amely egy dombig húzódott.
Ott állt az ablaknál, és a félelemtől elszorult a szíve. Ahogy kinézett a
sötétbe, szinte várt valamire; mi fog történni?
Háta mögött nyílt az ajtó. Veda jött be.
- No lám, már felébredtél? - kérdezte Veda, amikor meglátta az ablaknál.
- Gyújtsam fel a lámpát, vagy inkább szeretnéd, ha így hagynám?
- Kérlek, ne gyújtsd fel - mondta Carol, és tekíntete még mindig a házat
körülvevő sötétséget kutatta.
- Megijesztett valami? - kérdezte Veda kedvesen, átvágott a szobán, és
odaállt Carol mellé.
- Veszély leselkedik odakint - mondta Carol, és mozdulatlanul állt, mint
egy szobor.
- Hívjam Philt? - kérdezte Veda, most már ő is riadtan. - Szóljak neki,
hogy menjen és nézzen körül… - Elhallgatott, mert Carol megragadta a
karját.
- Nézd! - kiáltotta remegve. - Látod te is? Ott a fák között…
Veda a sötétséget fürkészte. Semmi sem mozdult, hang sem hallatszott,
szellő sem rezzent.
- Nincs ott semmi - mondta megnyugtatóan -, gyere le, Carol. Lent
kellemesebb.
- Odakint vannak… a két Sullivan… biztos vagyok benne, hogy ott
vannak! - kiáltott Carol.
- Szólok Philnek - mondta Veda olyan nyugodtan, ahogy csak telt tőle.
- Most öltözködj fel. A ruhákat odakészítettem. Remélem, jók lesznek.
Öltözködj fel, míg én hívom Philt. - Biztatóan megveregette Carol karját, és
az ajtóhoz futott. - És siess, légy szíves - tette hozzá, a lépcsőhöz futott, és
lekiabált. - Phil!
Magarth a nappaliból jött, és felnézett rá.
- Mi van?
- Carol szerint itt vannak a Sullivanek. - Veda hangja remegett.
Magarth kettesével vette a lépcsőket, úgy rohant fel.
- Miből gondolja? - kérdezte erélyesen.
- Azt mondja, hogy meglátta őket. Én nem tudom, hogy tényleg így volt-
e. Én nem láttam semmit… de Carol rettenetesen megijedt.
- Szólok az őröknek. Carol öltözzön fel, aztán hozd le a nappaliba -
mondta Magarth kurtán, s már futott is, hogy megkeresse Staumot.
Odakint az egyre sűrűbb sötétségben a két Sullivan csendben közeledett a
ház felé, akár két fekete árnyék.
Magarth a konyhában talált rá Staumra. Éppen megvacsorázott, és
hátradőlt székében, álmos, kövér arcáról csak úgy sugárzott az elégedettség.
A szakácsnő, Mary készült már hazamenni, és miközben feltette a
kalapját, Staummal csevegett.
Staum meglepődött, amikor Magarth belökte a konyhaajtót és belépett.
Kihúzta magát a széken.
- Engem keres? - kérdezte, és felállt.
- Hát persze - válaszolta Magarth, és fejével az ajtó felé intett. Staum
követte a folyosóra.
- A fiúk a helyükön vannak?
- Igen - mondta Staum dühösen. - Történt valami?
- Meglehet. Azt akarom, hogy mi ketten nézzünk körül odakint.
- Az ég szerelmére! - tört ki Staum. - Éppen hogy csak lenyeltem a
vacsorámat. Nem hagyhat az embernek egy perc nyugtot sem? Miért van
úgy berezelve? Ha még mindig a Sullivanek miatt izgul, akkor csak
pocsékolja az idejét, meg az enyémet is! Nem győzöm mondogatni
magának, hogy a két Sullivan nem létezik! Az egész csak mese a gyerekek
ijesztgetésére.
- Ha nem veszi komolyan ezt a feladatot, szólok a seriffnek, hogy cserélje
le! - mondta Magarth feldühödve.
Staum arca kivörösödött; a szeme harciasan csillogott. - Belőlem aztán
senki sem csinál bazári majmot - mondta. - Lehet, hogy a seriff őrült, de én
nem vagyok az. Állítom, hogy a Sullivanek nem léteznek. Egy olyan
embernek, mint maga, több esze lehetne, semhogy bedőljön egy ilyen
tündérmesének.
- Ha ez a véleménye, akkor minél előbb távozik, annál jobb - mondta
Magarth keményen.
- Hogy jön ahhoz egy riporter, hogy parancsolgasson nekem? - mondta
Staum, bár egy kicsit elbizonytalanodott. - Ameddig rám van bízva az ügy,
én vagyok itt a főnök.
Magarth a telefonhoz lépett.
- Majd meglátjuk… hogy mit szól ehhez a seriff. - Felvette a kagylót…
egy pillanatig állt fülén a telefonkagylóval, aztán elborult az arca: - A
telefon nem működik - mondta. Néhányszor még jelezni próbált, aztán
elgondolkodva visszatette helyére a kagylót. - Nos, szerintem…
- Folytassa csak, mondja ki - vicsorított rá Staum. - Maga szerint a
Sullivanek vágták el a vonalat.
- Ez valószínű - válaszolta Magarth, és érezte, hogy megfeszülnek az
idegei. - Egy fegyvert nekem, Staum! Ha maga nem látja el a feladatát,
nekem kell maga helyett.
- Ki mondja, hogy nem látom el a feladatomat? - kérdezte Staum düh-be
gurulva. - Jól vigyázzon, hogy mit mond. Tőlem pedig nem kap fegyvert.
Nincs engedélye.
Magarth igyekezett legyűrni dühét.
- Ezzel a kötözködéssel nem jutunk semmire - mondta. - Miss Banning
éppen az imént látta azt a két embert odakint. Megrémült tőlük. Lehet, hogy
nem a két Sullivant látta, de mindenesetre ki kellene mennünk és meg kell
állapítanunk, hogy ki van ott.
- Miért nem mondta ezt már az előbb is?-feleselt Staum, és ő ment ki
elsőnek az ajtón. - Ha van itt valaki, aki erre ólálkodik, majd elintézem -
mondta kis szünet után. - Maga szerint elvágták a telefonvonalat?
- Úgy néz ki - mondta Magarth gondterhelten. Ment Staum után a
teraszra.
A magányos őrszem, név szerint Mason, a falnak támaszkodott, szájában
cigaretta, a puska lazán a karján.
- Helló, George - szólt, amikor meglátta Staumot. - Mikor kapok már
vacsorát?
- Majd megkapod, amikor én mondom - zsémbeskedett Staum. - Láttál
valakit a ház körül?
 - Úgy érted, hogy a két Sullivant? - kérdezte Mason. - Haha! Nem! Azt
hiszem, a Sullivanek még nem méltóztattak idefáradni.
- A hölgy azt mondja, hogy látott két embert idekint - folytatta Staum.
- Jól nyitva tartottad a szemedet?
- Mérget vehetsz rá - replikázott az őrszem. - Semmit sem láttam. Lehet,
hogy a hölgy álmodott.
- Persze. Szerintem is erről van szó - mondta Staum keserűen, és
Magarthra nézett. - Most meg van elégedve?
- Nem, egyáltalán nem - mondta Magarth -, ez a hapsi félig-meddig
alszik. - Ujjával Masonre mutatott. - Tartsa nyitva a szemét, fiam,
dinamittal játszik!
- Ő ugyanis úgy gondolja, hogy a Sullivanek eljönnek ide - magyarázta
Staum.
- Hát ez rettenetes - vigyorgott Mason. - Remélem, megvárják, amíg
megvacsorázom.
Magarth lemondóan megvonta a vállát, és elindult, Staum pedig utána.
- Hol van a másik őrszem? - kérdezte Magarth.
- Hátul, a ház másik oldalán, őt is meg akarja nézni?
- Feltétlenül - felelte Magarth, most már félt is egy kicsit. Ha Staum nem
hajlandó elhinni, hogy baj fenyegeti őket, akkor bármi megtörténhet.
És valóban, az a valami éppen ebben a pillanatban meg is történt a ház
mögött. Mégpedig olyan gyorsan és olyan nagy csendben, hogy Magarth és
Staum semmit sem gyanítottak, amint arrafelé ballagtak a sötétben.
A két Sullivan már a teraszon volt. Max kezében hosszú vékony acélrúd,
annak a végén zongorahúrból készített húrok. Egy pillanatig csak nézték azt
a gyanútlan embert, aki ott hátul őrködött, a terasz korlátján ült, lábait
lóbálva, a puskája ott feküdt mellette. Halkan dúdolt, és időnként
türelmetlenül megnézte az óráját. Ő is vacsorázni akart már.
Max megérintette Frank karját. Mindketten pontosan tudták, hogy mit
kell tenniük. Frank mozdulatlan maradt, súlyos 45-ös pisztolya lazán a
kezében, miközben Max nesztelenül előreosont gumitalpú cipőjében a fehér
kövekkel kirakott teraszon. Az acélrudat úgy fogta, ahogy egy zászlót
szoktak a körmenetben. Amikor néhány méternyire volt az őrszemtől,
megállt. A hurok felemelkedett a levegőben, majd szép csendesen le-
ereszkedett úgy, hogy már csak arasznyira volt az őrszem feje felett. Max
babrált valamit a drót végével, hogy a hurok elég tág legyen ahhoz, hogy a
férfi kalapja ne akadályozza. Aztán gyors mozdulat következett, mint
amikor egy kígyó odacsap. Max lecsapott a hurokkal, és ugyanakkor
megrántotta a drótot. Frank pedig néma, fenyegető árnyként előreugrott,
felkapta az őr puskáját.
A zsaru nyakán már olyan szoros volt a drót, hogy egy hangot sem tudott
kiadni, a két Sullivan hátrafelé vonszolta, hiába kapálódzott a lábával.
Kezével hiába próbálta lefejteni magáról a nyakába mélyedő hurkot. Csak
tíz másodpercig küzdött, aztán teste elernyedt, vér buggyant ki a száján.
Max meglazította a drótot, Frank pedig levette a hurkot a halott torkáról.
Pillanatnyi időt sem vesztegetve, Max összetolta a teleszkópszerűen
működő rudat, úgyhogy az már csak húsz-egynéhány centi hosszúságú volt,
aztán segített Franknek kicipelni az őrt a kert sötétjébe. Alig egy pillanattal
később Magarth és Staum befordultak a ház sarkánál, és közeledtek a
teraszon.
- Sehol sem látom - mondta Magarth -, talán már elment aludni.
- Valahol itt kell lennie - pattogott Staum. - Nem hagyná el az őrhelyét,
míg csak engedélyt nem adok rá. - Nagyot orditott: - Hé! O’Brien, ide
hozzám!
Ott álltak a sötétben, de sem hang, sem mozgás. Miközben várakoztak, a
két Sullivan előreosont a ház főbejáratához. Mint két árnyék, úgy
közelítettek Masonhöz, aki éppen letette puskáját, hogy újabb cigarettára
gyújtson.
- Ez aztán a jó őrszem! - mondta Magarth dühösen. - Akkora botrányt
csapok, csak találkozzam a seriffel.
Staum gondterhelten nézett körül. - Itt kellene lennie - motyogta, elment
a terasz végébe, és ott újból kiáltott: - O’Brien!
- Gondolom, rátalálunk majd a konyhában - mondta Magarth keserűen.
Megfordult, és már indult is visszafelé.
A két Sullivannek alig volt ideje elcipelni Masont, a puskáját és a
kalapját sem tudták összeszedni, az utóbbi a haláltusa közben esett le a
fejéről.
- Most pedig Mason pucolt el - mondta Magarth, mert nem látta sehol a
cigaretta parazsát. - Hé, őrszem! - kiáltotta hangosan.
Staum odalépett hozzá.
- Most meg mire megy ki a játék? - förmedt rá. - Azt akarja bizonyítani,
hogy Mason elhagyta az őrhelyét?
 - Hát úgy néz ki… - mondta Magarth, és megborzongott. - Sehol sem
látom.
Staum egy erős fényű zseblámpát húzott elő, és a fehér sugárral
végigpásztázta a teraszt.
A két férfi megkövülten állt ott, amikor meglátták, hogy a kalap meg a
puska ott fekszik a kövön.
- Mason! - kiáltotta Staum, és egy lépést tett előre. Megbicsaklott a
hangja.
- Oltsa el a lámpát - mondta Magarth, felkapta Mason puskáját -,
mozogjon már! Be a házba, gyorsan!
Most már semmi szükség sem volt Staum noszogatására. Egyikük sem
szólt egy szót sem, míg Magarth be nem zárta és el nem reteszelte a bejárati
ajtót.
- Mi történhetett velük? - kérdezte Staum döbbenten.
- Mondtam magának, hogy a két Sullivan itt van… Szüksége van még
további bizonyítékra? - mondta Magarth, és az elámult Staum előtt gyorsan
kifutott a konyhába. Bezárta és bereteszelte a hátsó ajtót is, majd visszatért
a hallba. - Maga maradjon itt, és most aztán tartsa nyitva a szemét! -
mondta Staumnak. - Én felmegyek az emeletre. Ezek Larsonra pályáznak,
de nem fogják megkaparintani. Maga most a mi védelmünk első vonala.
Vigyázzon, nehogy elkapják. - Otthagyta Staumot, aki most már alaposan
beijedt. Felszaladt a lépcsőn.
Veda elébe jött.
- Minden rendben? - kérdezte, aztán megragadta Phil karját, amikor
meglátta az arckifejezését. - Mi történt?
- Sok minden - mondta halkan. - Tényleg odakint vannak. Két őrszemet
már kinyírtak. Így hát maradtunk: Staum, én, te, Carol és az ápolónő.
A telefonvonalat elvágták, úgyhogy el vagyunk zárva… hacsak…
- Én megyek - vágta rá Veda azonnal. - Át tudok jutni az ültetvényen,
idehívom a munkavezetőt és az embereit.
Phil átkarolta egyik karjával.
- Remek lány vagy - mondta -, de még ne indulj. Nem vállalhatunk ilyen
kockázatot. Ha elfognak, akkor végünk van. Jobb, ha megvárjuk, amíg
megpróbálnak bejutni a házba. Akkor te kiosonhatsz a hátsó ajtón.
- De lehet, hogy akkor már túl késő lesz - mondta Veda. - Legalább tíz
percembe kerül, hogy átjussak az ültetvényen. Inkább most indulok.
 - Nem mész addig, amíg meg nem tudom, hogy hol vannak - mondta
Magarth határozottan. - Carol hol van?
- Steve-nél.
- Akkor hát Steve közelében maradunk. Őrá vadásznak, és fogadni
mernék rá, hogy először is az ő szobájába mennek, ha bejutnak a házba.
- Csak nem hagy engem egyedül idelent, ugye nem? - szólt fel Staum
kétségbeesett hangon.
- És miért ne? - válaszolta Magarth. - Hiszen a Sullivanek csak a
tündérmesében vannak, hogy ijesztgessék a gyerekeket… Emlékszik, ugye?
Maga pedig nem gyerek, vagy mégis? - Karon fogta Vedát, és együtt
siettek végig a folyosón Steve szobájába.
Carol igazán elragadó volt Veda egyszerű vászonruhájában. Steve mellett
ült. Az ápolónő, egy magas, ősz hajú nő, az ablak mellett varrogatott.
Carol feltekintett, amikor Phil és Veda belépett, s gyorsan jelzett nekik,
hogy semmit se mondjanak.
Steve sápadt volt, és megviselt, kinyitotta a szemét, amikor Magarth
csendesen odalépett hozzá.
- Helló, te nagyra nőtt, lusta kölyök - mondta neki Magarth mosolyogva.
- Itt van hát a szerelmed, ugye?
Steve bólintott.
- Hála neked, Phil - mondta és nyúlt, hogy megfoghassa Carol kezét. -
Már attól is jobban érzem magam, ha látom.
- Mr. Larsonnak nem szabad beszélnie - mondta az ápolónő, és
rosszallóan csóválta a fejét. - Még nagyon gyenge.
- Persze - mondta Magarth, hátrább lépett, és intett Carolnak.
- Csak egy pillanat, mindjárt visszajövök - mondta a lány Steve-nek,
megsimogatta a kezét, aztán kiment Phil és Veda után a folyosóra.
- Ide figyeljen, kislány - mondta gyorsan Magarth. - Igaza volt. Odakint
vannak, és már végeztek két őrrel. Maradjon itt Steve-vel, én pedig itt
leszek, közvetlenül az ajtó előtt. Staum a lépcsőt őrzi. Csak a lépcsőn
juthatnak el Steve-hez. Zárkózzék hát be a szobába, és ne féljen. Nem
jutnak be magukhoz.
Carol elsápadt, de tekintete eltökélt volt.
- Nem engedem, hogy bántsák.
- Bátor kislány maga - mondta Magarth. - Most menjen vissza Steve-hez,
és a többit bízza rám. - Gyengéden betuszkolta Steve szobájába, és Vedához
fordult. - Körülbelül ez minden, amit tehetünk - folytatta -, a következő
lépés az övék.
- Indulok, Phil - mondta Veda -, én minden centiméterét ismerem ennek
az útnak még sötétben is. Őrültség lenne megvárni, míg nekifognak
valaminek. Segítséget kell szereznünk.
- Talán jobb lenne, ha én mennék - mondta Magarth, és ujjaival a hajába
túrt. - Nem tetszik nekem az a gondolat, hogy te kimenjél…
- Márpedig én megyek, ne vitatkozz! Gyere, és kísérj ki.
A két Sullivan éppen erre várt. Frank ott állt a sötétben a hátsó ajtóhoz
közel. Max pedig a falhoz lapult pár centire a főbejárattól. Nem siették el a
dolgokat. Tudták, hogy a gyümölcsszedőknek az ültetvény túlsó végén van
a szállásuk. Magarthnak egyetlen módja van a riasztásra: el kell küldenie
valakit segítségért.
- Először a hátsó ajtóval próbálkozunk - mondta Magarth. - De én
megyek ki először megnézni, hogy tiszta-e a levegő. Azután rohanj, Veda,
ahogy csak tudsz.
- Rohanni fogok.
- Miss Banning elmegy segítségért - mondta Magarth Staumnak, aki a
falhoz lapult, kövér arca fényes volt az izzadságtól. - Maga maradjon itt.
Mindjárt visszajövök.
- Gondolja, hogy sikerülni fog neki? - kérdezte Staum.
- Sikerülni fog - felelte Magart, de valójában ő sem volt biztos ebben.
Vedával együtt kimentek a konyhába. Lámpát sem gyújtottak, csak a
sötétben tapogatództak az ablakhoz.
- Meg ne lássanak - suttogta Magarth, és kikémlelt az ablaküvegen át,
mozog-e valami a sötét teraszon. Néhány percig állt így, de semmi riasztót
nem tapasztalt.
Frank a korlát résein át figyelt, meglátta, ahogy Magarth kinéz az
ablakon, és elvigyorodott. Lejjebb bukott, és várt.
Magarth kinyitotta a hátsó ajtót. Kilépett a teraszra, és körülnézett.
Odament a korláthoz, az idegei pattanásig feszültek. Talán félméternyire
lehetett Franktől, akit nem látott. Kicsit megnyugodva lépett vissza, és intett
Vedának.
- Minden rendben - suttogta a lány fülébe -, gondolom, elől vannak a
főbejáratnál. Fuss szívem, és ha lehet, zajtalanul. - Megcsókolta, és egy
pillanatig karjai közé szorította, aztán nézte, ahogy gyorsan, nesztelenül
lefutott a lépcsőn. Elnyelte a sötétség.

Csend borult a nagy házra. Az ápolónő Carolra bízta a beteget, és bement a

szomszéd szobába pihenni.
Magarth a legfelső lépcsőn ült. Puskája keresztbe fektetve a térdén.
Staum a lépcső aljában őrködött. A hallban, a lépcsőn és fent is,
mindenütt égtek a lámpák. A régi óra mutatói tizenegy óra tíz percet
mutattak.
Negyedóra telt már el azóta, hogy Veda elment. Pár perc múlva, gondolta
Magarth reménykedve, ideér a segítség, és akkor kimehetnek már a sötét
éjszakába, és üldözőbe vehetik a két Sullivant, ahelyett, hogy csak ülnek itt
és várják a támadásukat.
A hálószobában Steve felnyitotta a szemét. Jót aludt, és felfrissülten
mosolygott Carolra. Megfogta a kezét.
- Oly sokat gondoltam rád - mondta -, betegségem egész ideje alatt
minden pillanatban az eszemben jártál. Tudod, hogy szeretlek, ugye, Carol?
Nem valami sokat tudok neked nyújtani… ott van az a farm, szép ott fent,
meg aztán egy idő múlva…
- Azt hiszem, nem helyes, hogy ennyit beszélsz - szakította félbe Carol,
előrehajolt, és megcsókolta. - Pihenned kell, édesem. Azt akarom, hogy
hamar meggyógyulj.
- Már jól vagyok - mondta Steve határozottan -, sokkal erősebbnek érzem
magam. Beszélni akarok. Meg kell tudnunk, hogy kicsoda is vagy te, Carol.
Rá kell jönnünk, miért is voltál ott abban a teherautóban… Vajon hová
igyekeztél…
Carolt félelemmel töltötték el ezek a szavak. - Ne, ne, kérlek, ne beszélj
erről. Félek… félek, hogy mi derül ki rólam. Az a nő azt mondta, hogy őrült
vagyok - odahajolt Steve-hez, karjával átfogta a nyakát, fejét a kebléhez
szorította. - Te is azt hiszed, hogy őrült vagyok? Ez lehet az oka, hogy nem
tudom, kicsoda vagyok? Annyira félek ettől! Tudod, mert akkor… nem
mehetnék hozzád feleségül, Steve…
- Persze hogy nem vagy őrült - válaszolta Steve -, súlyos ütés érte a
fejedet. Ez olyasmi, amit rendbe lehet hozni. Egészen biztos vagyok benne.
Akkor az emlékezőtehetséged is visszatér. Nem szabad emiatt aggódnod,
Carol.
 Amint így magához szorította, Carol arra gondolt, hogy a két Sullivan
odakint leskelődik a sötétben, megborzongott.
- Mitől rémültél meg, édesem? - kérdezte Steve. - Minden rendbe jön.
Jobban leszek, és nagyszerűen élünk majd… Csak te meg én, már
mindent kigondoltam. Folyton ekörül forogtak a gondolataim, míg rád
vártam.
Carol még jobban magához szorította, hogy ne vegye észre kicsorduló
könnyeit.

- Hívja őket-még egyszer - mondta a seriff türelmetlenül a telefonosnak.

- Feltétlenül kell ott lennie valakinek. - Odapillantott segédjére, egy
szikár, keménykötésű fiatalemberre, akit Hosszúnak becéztek. - A telefonos
folyton azt mondja nekem, hogy senki sem veszi fel a kagylót.
- Fogadni mernék rá, hogy téves számot hív - mondta. - Tudja, seriff,
milyenek a nők!
Kis idővel később a telefonos azt közölte, hogy valami hiba lehet ezzel az
állomással.
- Vizsgáltassa meg, és jelentsék nekem, hogy mi a helyzet - mondta
Kamp pattogva. Gondterheltnek látszott, amikor letette a kagylót.
- Gondolja, hogy valami nem stimmel? - kérdezte Hosszú, és rágyújtott.
- Nem tudom - mondta a seriff tétovázva, bizonytalan hangon. - Ez a
George nem igazán észkombájn. Mondtam neki, hogy kétóránként hívjon
fel, de nem jelentkezik. Ezek a Sullivanek… - itt elhallgatott, és a bajuszát
húzogatta.
- Nem akarom, hogy Miss Banningnek bármi baja történjék - mondta
Hosszú. - Olyan belevaló, klassz nő! Ne menjünk ki hozzá?
- Messze van - mondta a seriff -, már későre jár. Nem lelkesedem…
Megszólalt a telefon.
A seriff meghallgatta, amit a telefonközpont mondott, aztán mordult
egyet, és letette a kagylót.
- Azt mondta, hogy elvágták valahol a vonalat.
Hosszú már nyúlt is pisztolytáskájáért.
- Induljunk! - mondta határozottan.
- Azt hiszem, igazad van - a seriff fölállt, leemelte a polcról a puskáját.
- Úgy látszik, bajban vannak!
Koromsötét volt az éjszaka, a hold sem világított. Veda gyorsan futott a
keskeny ösvényen, és úgy érezte, mérföldeket tett már meg egy földalatti
alagútban.
Egy pillanatra megállt, hogy visszanézzen a ház kivilágított ablakai felé.
Ekkor vette észre, hogy egy sötét alak lopakodik feléje, mint valami
kísértet.
Veda nagyon bátor lány volt, de most mégis elállt a szívverése. Aztán
hirtelen megfordult, és már rohant is előre az ösvényen. Csak néhány métert
tett meg, amikor frank utolérte. Rövid, vastag ujjaival megragadta a lány
vállát, és maga felé fordította. Veda csak egy homályos körvonalú alakot
látott. De érezte olajos hajának erős szagát. Annyira megijedt, hogy
sikoltani sem tudott, mozdulatlanul állt és bámult.
Frank előrehajolt, bal kezével kitapogatta a lány arcát, aztán olyan
gyorsan, hogy Veda fel sem foghatta, mi történik, jobb keze nekilendült:
gumibotjával leütötte a lányt.

George Staum felállt, nyújtózkodott. Nem nagyon bírta, hogy egyedül kell
őrködnie a nagy hallban. Félt. Az a profi, zajtalan mód, ahogy két társát
eltüntették, teljesen kiborította. Most már felkészült rá, hogy a két Sullivan
bármely pillanatban előbukkanhat akár a falból is.
Az izzadságtól csúszós markával oly erősen szorította puskáját, hogy
karizmai belefájdultak. Tekintete ide-oda repkedett, és émelygett a gyomra.
Hallotta, hogy odafent Magarth időnként mozdul egyet. Elég gyakran fel
is szólt hozzá. Már bánta, hogy elvállalta ezt a feladatot. Akár egyhavi
fizetését is feláldozta volna, hogy ismét ott lehessen a biztonságos
őrszobán.
A nappaliból, csak pár méternyire tőle Max figyelte őt a résnyire nyitott
ajtón. A folyosó sötétjében pedig Frank a falhoz lapulva lassan közeledett
feléje.
Staum megérezte, hogy veszély fenyegeti. Mintha csak feszültséggel telt
volna meg a levegő. Mozdulatlanul állt, arca eltorzult a félelemtől.
Apró neszt hallott, nem hangosabbat, mint amikor egy egér kaparászik.
Hirtelen a folyosó felé nézett. Frank odaért a ház kapcsolótáblájához, a
főkapcsoló csikordult egyet, amikor lenyomta.
- Ki van ott? - nyöszörögte Staum, és lépett egyet.
 Az egész ház sötétségbe borult.
Magarth a lépcsőhöz lépett, és ott megállt.
- Staum! - kiáltotta. - Rendben van?
- Valaki van itt a közelemben - vinnyogta Staum. -Jöjjön le hozzám…
gyorsan!
Rövid zihálás hallatszott, aztán egy ember fojtogatásának vérfagyasztó
hangjai.
Magarth nem tudott segíteni Staumon. Carolt akarta figyelmeztetni, hogy
mi történik, de nem merte otthagyni a lépcsőfeljárót. A Sullivanek-nek erre
kell feljönniük, ha el akarják kapni Steve-et. Ezt a helyet egy pillanatig sem
szabad őrizetlenül hagynia. Négykézlábra ereszkedett, maga elé tartotta
puskáját. Várt, és tudatában volt annak, hogy most már ő az utolsó akadály
a Sullivan testvérek és kiszemelt áldozatuk között.
Carol és Steve egymással beszélgettek, amikor egyszerre csak kialudt a
lámpa. Carol tudta, hogy ez mit jelent: majdnem elájult. Csak az a gondolat
adott erőt neki, hogy feltétlenül meg kell védenie Steve-et.
A férfi nem izgult.
- Biztos kiment egy biztosíték. Pár perc, és rendbe hozzák.
Carol érezte, hogy most már meg kell mondania neki.
- Nem egy biztosíték ment ki, édesem - mondta, és megölelte Steve-et. -
A két Sullivan… itt vannak a házban.
- És te ezt már eddig is tudtad? - kérdezte Steve, ujjaival végigsimított
Carol haján. - Éreztem, hogy rettegsz valamitől. Magarth odakint van?
- Igen, meg a seriff embere is - mondta Carol, és igyekezett uralkodni
hangja remegésén. - Annyira félek, Steve…
- Menj az ajtóhoz, és nézz ki - mondta Steve. - Szólj Magarthnak.
Odalent a nappaliban becsukódott az ajtó. Max utasításokat adott
Franknek.
- A riporter a lépcsőnél őrködik. Tereld el a figyelmét. Én a ház mögé
megyek, ott fel tudok mászni a tetőre, aztán hátulról lepem meg. Csapj elég
nagy zajt, hogy másra ne figyelhessen.
Carol megfordította a kulcsot a zárban, és egy picikét kinyitotta a
hálószoba ajtaját.
- Magarth… itt van? - suttogta.
- Maradjon ott, ahol van - felelte Magarth ugyancsak suttogva. - Valahol
itt vannak már a hallban. Staummal végeztek. - Carolnak összeszorult a
szíve.
- Akkor… maga egyedül van?
- Velem ne törödjön - mondta Magarth. - Tudok én vigyázni magamra.
Az ajtó pedig legyen zárva.
- Ne hagyja, hogy Steve közelébe férkőzhessenek - könyörgött Carol.
- Nem hagyom! - mondta Magarth eltökélten. - Veda már el is ment
segítségért. Maguk ketten bújjanak meg észrevétlenül.
Neszt hallott a földszintről. Egész teste megmerevedett, a sötétséget
fürkészte, kicsit előbbre lépett, és várt.
Odakint Max fellendítette magát az alacsony tetőre, aztán az esőcsatornán
magasabbra mászott, olyan könnyedén, mintha lépcsőn járna. Ujjaival
belekapaszkodott a pár arasznyival felette lévő ablakpárkányba. Kicsit
egyensúlyozott, aztán felhúzódzkodott.
Carol tapogatódzva visszament Steve-hez.
- Magarth egyedül van odakint - mondta, és két kezébe fogta Steve kezét.
- De azt mondja, hogy ide nem jöhetnek fel.
- Nem hagyom, hogy helyettem vállalja a kockázatot - mondta Steve, és
ledobta magáról a takarót.
- Az ég szerelmére, ne! - mondta Carol kétségbeesetten. - Nem szabad,
édesem. Hiszen beteg vagy… kérlek, maradj itt!
Steve azonban már kilendítette lábát az ágyból, és Carol karjába
kapaszkodva felállt.
- Lehetetlen, hogy tétlenül várjak… értem jöttek… tudom - magához
szorította a lányt -, ha nem jól végződnék ez a dolog, emlékezz rá, Carol,
hogy mennyire szeretlek! Te vagy a leggyönyörűbb, a legértékesebb kincse
egész életemnek!
- Steve, édesem - könyörgött Carol, és belékapaszkodott. - Kérlek, maradj
itt velem… Ne menj ki oda… Pont ezt akarják…
- Mondd nekem, Carol, hogy szeretsz!
- Persze hogy szeretlek - zokogta -, de nem szabad kimenned.
Kiszolgáltatod magad kényükre-kedvükre.
Magarth a padlón lapult, és figyelt. Azt sem tudta, honnan kapta az ütést.
Max lemászott, észrevette fejének körvonalait a lépcső koromsötét háttere
előtt, és már ütött is, mielőtt Magarth megmoccanhatott volna, hogy védje
magát. Elvesztette az eszméletét; Max ekkor zseblámpát vett elő, és jelzett
Franknek, aki már rohant is fel a lépcsőn.
Az ütött-kopott Ford V 8-as csak úgy süvített ki Point Breese-ből a hegyi út
felé. A kormánynál Hosszú ült, szeme csillogott az izgalomtól. A fordulót
két keréken vette, a kocsi úgy megcsúszott, hogy majdnem az út széléig
pördült. Hosszú azonban megbirkózott a kormánykerékkel, és ismét
rátaposott a gázra.
- Hé! - szitkozódott a seriff - figyelj már, hogy hogyan mész. Szeretnék
egy darabban odaérni.
- Nem akarom, hogy bármi baja történjék Miss Banningnek - vetette oda
Hosszú. Fordjával éppen hogy elsuhant egy szembejövő teherautó mellett,
csak néhány centin múlott a dolog. - Pillanatok alatt oda kell érnünk, seriff.
Bízza csak rám, úgy hajtok, mint a veszett fene.
Kamp két kézzel fogta a kocsi oldalát, görcsösen kapaszkodott.
- Ez a tragacs nem bírja ki az ilyesmit - lihegte. - Ha így meghajtod,
ficnikre megy.
- Szomorú lenne - mondta Hosszú mogorván -, akkor viszont jár
magának, seriff, egy új kocsi. A lehető legnagyobb sebességgel kell
robogjunk!
Kamp becsukta a szemét, és nagyot nyögött.
- Ficnikre fog esni - hajtogatta lázasan -, apró darabokra…
- Hát hadd essen - felelte Hosszú, és teljes erőből nyomta a gázpedált.
- Rajta, rajta! Te istenverte ócskavas - kiáltotta, és előredűlt a volán fölé.
- Mindent bele!

Carol lába, mintha egyszeriben felmondta volna a szolgálatot. Nem tudott

állva maradni, tehetetlenül rogyott az ágyra, úgy érezte, hogy fojtogatja a
sötétség. Aztán valami rendkívüli dolog ment végbe a fejében. Mintha
agyveleje kitágult meg összehúzódott volna. Kezét halántékához szorította,
alig volt tudatában annak, hogy Steve otthagyta őt, és az ajtó felé
tapogatódzik. Lassan lépkedett, hiszen minden mozdulathoz rettenetesen
össze kellett szednie az erejét. Úgy haladt, mint amikor valakinek
szélviharral kell szembeszegülnie.
- Steve… - nyöszörögte Carol -, ne hagyj itt.
A férfi azonban már odaért, kitapogatta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
A két Sullivan odakint várt rá. Egészen közel az ajtóhoz. Max
zseblámpájának éles fehér fénye Steve mellkasának pontosan a közepére
világított. Egy pillanatig semmi sem történt, senki sem mozdult, aztán Steve
összeszedte magát, és harcra készen felemelte ökleit. Az eltökéltség szá-
nalmas gesztusa volt ez.
- Nesze, ez itt a tiéd, Larson - mondta Max lágyan.
Gonosz, vöröslő fény villant fel a sötét szobában, aztán még egy és még
egy. A pisztoly dörrenésétől megremegtek az ablakok.
Steve egy lépést tett előre, vaktában odacsapott egyet, és már zuhant is.
Max újból tüzelt.
A pisztoly hangja teljesen szinkronban volt azzal, ami Carol fejében
végbement, mintha odabent elpattant volna valami!
A másodpercek törtrészéig minden, ami mozgásban volt a szobában:
Steve zuhanása, Max fegyvert emelő keze, az, ahogy Frank visszakapta a
fejét, a zseblámpa kissé imbolygó fénye; mindez egyszerre mozdulatlanná
dermedt. A másodperc törtrésze alatt az egész esemény olyanná vált, mint
egy állókép, egy fénykép. Aztán ismét mozgásba jött az egész, de Carol
számára minden megváltozott! Mint amikor a moziban életlenül vetítenek,
a kontúrok elmosódnak és hang sincs.
A félelem elszállt Carolból, olyan könnyedén, mintha a zsebkendőjét
ejtette volna le. Fölállt, a falhoz lapulva megindult a két Sullivan felé, akik
Steve fölé hajoltak.
Max gyakorlott kézzel tapintotta ki a bordáit.
- Oké - mondta és felegyenesedett -, csipkedjük magunkat! Gyorsan el
innen!
Frank megborzongott.
- Ez volt az utolsó bulink, Max! Én kiszállok!
- El innen! - ismételte Max, és az ajtó felé fordult. Odakint az éjszaka
csendjét erős motorzúgás verte fel, fékcsikorgás, amint Hosszú megállt a
kocsival a ház előtt.
- A hátsó kijárathoz! - mondta Max, és már indult is a folyosón.
Frank követte. Egyszerre egy láthatatlan kéz nyúlt ki a sötétből, és karon
ragadta. Egyetlen ijesztő pillanatig azt hitte, hogy Larson éledt fel! Szája
kiszáradt a rémülettől. Semmit sem látott, csak a körülötte falként feketéllő
sötétséget. Hallotta, hogy valaki ott lélegzik egészen közel hozzá. Ragadozó
karmok mélyedtek a karjába.
- Max! - kiáltotta éles hangon, és előrelendült. Öklével vadul csapott a
semmibe, úgy, hogy szinte egyensúlyát vesztette.
 Hideg ujjak tapogatták végig az arcát. Gyorsan és könnyedén, mintha
csak légáramlat érte volna. Olyan könnyű és lágy volt ezeknek az ujjaknak
az érintése, mint amikor pókháló érinti az ember arcát. Visszahőkölt, a
rémülettől egészen lebénult.
- Gyere már - kiáltotta Max türelmetlenül a lépcsőről.
- Itt… van valaki… - mondta Frank remegő hangon, és tapogatódzott a
sötétben.
- Gyere már, te marha - förmedt rá Max, aztán megtorpant, mert Frank
vérfagyasztóan felordított.
Ez a szörnyű hang még Max kötélidegeit is próbára tette. Egy pillanatig
borzadva állt meg. Valami elsuhant mellette; ösztönösen hátraugrott.
Karmolásra kész ujjak szántottak végig a nyakán. Vaktában elsütötte a
pisztolyát. A fegyver dörrenése visszhangzott a házban, és hallotta a
könnyed lépteket, ahogy valaki lefut a lépcsőn. Egyik lövést a másik után
adta le csak úgy vaktában, és fokozódott benne a pánik. A hallból is
fegyverropogás hallatszott válaszként, mert a seriff és Hosszú most jutottak
be a házba.
Max sarkon fordult, és nekiütközött Franknek. Megragadta, mire az újból
felüvöltött. Max tétovázás nélkül fogást változtatott a pisztolyán, és
rávágott Frankre, utána lehajolt, vállára emelte az ájult testet, és úgy rohant
vele a folyosón.
Az ablakhoz érve leengedte Franket a rézsútos tetőre, és ő maga is
kimászott.
Frank félájultan feküdt a cserepeken.
- Megvakultam - nyöszörögte -, a szemeim… kikaparta a szemeimet…!

HATODIK FEJEZET

Egy hónap telt el azóta, hogy Steve Larson meghalt. Csendes, fülledt dél-
után volt, a viharvert Cadillac nagy lendülettel kanyarodott be Grass Hill
bejáratán, és megállt a ház előtt.
Veda már vagy egy félórája az ablaknál leste-várta. Kisietett a teraszra,
aztán meg futott is, hogy üdvözölhesse Magarthot, amint kiszállt a
kocsijából.
- Helló, kedvesem - mondta a férfi, magához szorította és megcsókolta
Vedát. - Mindent elintéztem neki, amit kellett. Nem volt könnyű. -
Belekarolt a lányba, így mentek fel a házba. - Hogy van Carol?
- Változatlanul - mondta Veda szomorúan. - Nem is hinnéd, Phil, hogy ez
ugyanaz a lány. A régi megkapó kedvesség eltűnt a lényéből. Rideg,
kemény, furcsa, szerencsétlen ember lett. Ijesztően megváltozott.
- Nem jól van ez így… most is csak üldögél, és naphosszat emészti
magát? - kérdezte Magarth gondterhelten. Lerakta kalapját, kabátját, és
követte Vedát a nappaliba.
- Sajnos, még mindig. Hiába próbálkozom. Semmi sem érdekli. Azt
akartam, hogy ne jusson az újságokhoz, de mégis megszerezte valahonnét a
lapokat. Úgyhogy most már mindent tud saját magáról. Rettenetes ez, Phil.
Elolvasta a cikkeket, aztán bezárkózott a szobájába, és hallottam, ahogy
órákon át fel s alá járkált. Próbáltam rábeszélni, öntse ki nekem a lelkét, de
nyilvánvalóan inkább arra vágyik, hogy békén hagyják. Így hát nem volt
lelkem tovább erőltetni a dolgot.
- Előbb-utóbb mindenképpen meg kellett tudnia, de nagy baj, hogy a
lapokat olvasta. A cikkek nem valami tapintatosak - mondta Magarth
homlokát ráncolva. - Én mindenesetre elintéztem, amit kellett. Az örökség
már az övé. Körülbelül négymillió dollár áll a rendelkezésére, és ez nem
semmi. Hartman jó sokat sikkasztott, de idejekorán beavatkoztunk, az
örökség java részét sikerült megmenteni.
- Mi hír róla?
- Megszökött. Amint megkezdődött a vizsgálat, tudta, hogy számára vége
a játéknak. A rendőrség a nyomába eredt, de le merném fogadni, hogy már
el is hagyta az országot. Gondolom, jó lesz, ha most felmegyek Carolhoz.
- Nem fenyegeti az a veszély, hogy intézetbe zárják. Szabad, meg pénze
is van. De én attól tartok, azt tervezi, hogy elmegy tőlünk - mondta Veda. -
Remélem, hogy nem azonnal. Próbáld meg rábeszélni, maradjon még egy
ideig. Nincs még elég jól ahhoz, hogy megálljon a maga lábán: nincsenek
barátai, nincs hova mennie. Értesd meg ezt vele, Phil.
- Megteszem, ami tőlem telik, de nem kényszeríthetem. Ahogy mondtad,
Carol szabad, azt teheti, amit akar.
- Persze, de azért csak próbáld meg. Halálra izgatnám magam miatta:
egyedül… és senki se lenne mellette, akihez tanácsért fordulhatna.
- Hát majd meglátjuk, hogy mire megyek vele - válaszolta Magarth. -
Volt nála Kober doktor?
 - Csak egypár percet töltött itt. Nyugtalanítja őt Carol állapota. Azt
gyanítja, hogy az autóbalesetkor szerzett sérülése alkalmával egy csont
elmozdult, és az nyom egy ideget. Carol azonban nem engedi
megvizsgáltatni magát. Itt járt doktor Travers is, de nem engedtem be
Carolhoz. Azt mondta, nem vállalja a felelősséget mindazért, ami abból
adódhat, hogy Carol felügyelet nélkül marad. Mondtam neki, hogy
szerintem nem közveszélyes… de Phil, én magam is úgy érzem, hogy egy
kicsit furcsa lett.
Egyáltalán nem olyan, mint amikor idehoztad.
- Fölmegyek hozzá…
Carol ott üldögélt a kényelmes, nagy szobában az ablaknál. A fejét sem
fordította Magarth felé, amikor belépett. Hűvös csend vette körül, amitől
Magarth még inkább nyugtalan lett. Odahúzott egy széket a lány mellé,
leült, és erőltetett jókedwel mondta neki: - Jó híreim vannak, Carol. Tudja,
mi lett maga: egy gazdag fiatal nő!
Carol összerezzent, amikor meghallotta a férfi hangját. Feléje fordult,
nagy zöld szemekkel bámult rá.
- Nem is hallottam, hogy bejött - mondta aztán tompa, kemény hangon. -
Azt mondta, hogy jó hírei vannak?
Magarth fürkésző tekintetet vetett rá. A lány rezzenéstelen, fehér arca és
tekintetének fagyos üressége nagyon elszomorította.
- Igen, nagyon jó híreim vannak. A pénzt a maga nevére írták. Minden
szükséges okmányt elhoztam, akarja, hogy együtt átnézzük?
Carol megrázta a fejét.
- Nem, nem akarom - mondta nyomatékosan, kicsit hallgatott, aztán
megkérdezte: - Azt mondja, hogy gazdag lettem? Milyen gazdag?
- Négymillió dollárja van. Ez töméntelen pénz.
Carol arckifejezése megkeményedett.
- Hát igen - mondta, kezeit összekulcsolta. Kibámult az ablakon. Keserű
és tépelődő volt a tekintete. Meg se moccant, meg se mukkant, úgyhogy
végül is Magarth szólt hozzá csendesen: - Meg van elégedve?
- Mindent elolvastam magamról az újságokban - szólalt meg végül Carol.
- Nem volt kellemes olvasmány.
- Nézze csak, Carol, nem szabad mindent elhinnie, amit az újságok
írnak… - de Carol kezének egy mozdulatával elhallgattatta.
 - Sok mindent megtudtam magamról - mondta, és még mindig kifelé
bámult -, elmebeteg vagyok. Ezenkívül egy degenerált gyilkosnak a lánya,
aki miatt az anyám is meghalt. Három évet töltöttem elmegyógyintézetben,
és ha ebben az államban nem létezne egy bizonyos törvény, akkor most is
ott lennék. - Hirtelen ökölbe szorult a keze. - Közveszélyes vagyok! Úgy
emlegetnek, hogy a vörös hajú gyilkos. Steve iránti szerelmemről is írnak,
mégpedig azt, hogyha életben maradt volna, sohasem vehetett volna
feleségül. Úgy fogalmaznak, hogy “egy őrült lány tragikus szerelme”… -
elcsuklott a hangja, összeszorította ajkait és ökleit is, annyira, hogy a
csontok kifehéredtek a megfeszült bőr alatt.
- Nagyon kérem, Carol - mondta Magarth -, ne kínozza magát így!
- De maga azt mondja nekem, hogy jó hírei vannak számomra…
négymillió dollárt érek, és azt kérdi, hogy meg vagyok-e elégedve? Hát
persze, nagyon, nagyon meg vagyok elégedve - mondta, és olyan
vérfagyasztó keserűséggel nevetett fel, hogy Magarth hátán végigfutott a
hideg.
- Nem szabad, hogy ezt tovább így folytassa - mondta Magarth
határozottan. - Ezzel semmire sem jut. Veda meg én segíteni akarunk
magának…
Carol megfordult, és megragadta a férfi csuklóit.
- Maga nem fél attól, hogy valami gonoszat teszek magával? - kérdezte. -
Azt mondják, hogy közveszélyes vagyok, mint az apám. Tudja maga, hogy
mit mondanak az apámról? Itt van az újságban. Fölolvasom magának. -
Felvett egy pecsétes, gyűrött újságot, amely ott feküdt mellette a földön. -
Hát ez áll itt, hallgassa:
“Slim Grisson gyilkos volt: születésétől fogva elmebeteg. Hajlama a
kegyetlenkedésre már egész fiatalon bajba sodorta. A tanítója rajtakapta,
amikor egy élő cicát egy rozsdás ollóval darabokra vágott. Az iskolából
kicsapták. Tizenöt éves korában megszöktetett egy kislányt, akit aztán a
rémülettől félőrülten találtak meg egy héttel később. Olyan brutálisan
bántalmazta. Grissont azonban soha nem kapták el, mert anyja, a hirhedt
“Grisson mama” kiszöktette a városból. Grisson mama gengszternek
nevelte a fiát. Kezdetben még hibázott, és a fia lebukott, több ízben ítélték
el rövid börtönbüntetésre. Grisson mama minden esetben türelmesen
megvárta, míg fia kiszabadul, és aztán folytatta a kiképzést. A fiú egyre
ritkábban hibázott, tagja lett egy hírhedt bandának. Több bankrablásban vett
részt, fokozatosan feljebb került a rang-létrán. Alapvető módszere az volt,
hogy mindenkit megölt, aki szembeszállt vele. Bandavezér lett. Az amerikai
bűnözés történetében alig volt még egy olyan kegyetlen, szörnyű gyilkos,
degenerált bűnöző, mindt Slim Grisson…”
- Elég! - szólt közbe Magarth élesen. - Ezt nem akarom tovább hallgatni.
Térjen már észhez, Carol! Mire megy ezzel?
A lány megborzongott, aztán leejtette az újságot a földre.
- És ő volt az apám… az ő vére folyik az ereimben. Maga arról papol,
hogy segít rajtam. Hogyan segíthetne? Hogyan segíthetne bárki is, amikor
ilyen örökség nehezedik rám? Ilyen örökség is! - Felállt, és járkálni kezdett
a szobában. - Nem… kérem, ne mondjon semmit, tudom, hogy kedves akar
lenni hozzám. Hálás vagyok mindkettőjüknek, de most… - szünetet tartott,
és félig leeresztett szempillái alól nézett Magarthra. Komor fenyegetés áradt
hallgatásából. A férfi meghökkent. Carol pedig folytatta: - Magamra kell
hogy hagyjanak. Lehet, hogy közveszélyes vagyok… mint az apám.
Gondolja, hogy az olyan emberek életét is veszélyeztetném, mint, amilyen
maga és Veda?
- Butaságokat beszél, Carol - mondta Magarth -, velünk van már több
mint egy hónapja… Csak nehezebbé teszi a dolgokat, ha…
- Végérvényesen döntöttem! - szakította félbe Carol. - Holnap elmegyek
innen, de azt akarom, hogy mielőtt elmennék, tegyen meg nekem néhány
dolgot.
- De nem szabad elmennie… legalábbis egyelőre nem - tiltakozott
Magarth. - Még nem heverte ki annak a sokknak a hatását.
Carol dühös, türelmetlen mozdulatot tett. A szája sarka meg-megrándult.
- Végiggondoltam a terveimet, és senki sem akadályozhat meg abban,
hogy megvalósítsam őket! - Furcsán recsegett a hangja. - Egy hónapon át
ültem itt és töprengtem. Már korábban elmentem volna, ha lett volna
pénzem. Most pedig itt az ideje, hogy induljak.
Magarth látta, hogy hiábavaló vitatkozni vele. Carol kérlelhetetlen, és
amint így elnézte, rádöbbent, talán nem is egészen alaptalan, amit Travers
doktor mondott… Lehet, hogy tényleg közveszélyes…
- De hova menne? - kérdezte. - Vedán és rajtam kívül nincsenek barátai.
Nincsen otthona, nem indulhat el csak úgy vaktában, ki a nagyvilágba… ezt
maga is tudja.
Megint az előbbi türelmetlen gesztus.
 - Csak pocsékoljuk az időt! Vállalja az ügyeim intézését, vagy nem?
Nekem fogalmam sincs a pénzügyekről, és nem is akarok érteni az
ilyesmihez. Beszéltem az ügyvéddel. Azt tanácsolta, jelöljek ki valakit, aki
engem képvisel. Nagyapám sokféle üzleti tevékenységet folytatott. Ezeket
az ügyeket most nekem kellene intéznem. Hajlandó ellátni helyettem ezeket
a feladatokat?
Magarth meghökkent.
- Hát persze… mindent megteszek, ami csak tőlem telik… de el kell
látnom a saját munkámat is…
- Jó fizetést fog kapni, mindent előkészítettem az ügyvéddel - folytatta
Carol ugyanazon a hűvös, szenvtelen hangon. - Nyugodtan abbahagyhatja
az újságírást. Maga és Veda összeházasodhatnak. El akarja venni, ugye?
- Persze. Nagyon szeretném - mondta Magarth, és ujjaival beletúrt a
hajába. Beszélgetésüknek ez a fordulata zavarba hozta.
- Akkor hát, ugye, felkeresi az ügyvédet és megbeszéli vele a részleteket?
Magarth egy pillanatig tétovázott.
- Rendben van - mondta, de hozzátette -, és maga, Carol, mit szándékozik
csinálni?
- Mikor kapok pénzt a kezembe? - kérdezte Carol nyersen, rá sem
hederítve az elhangzott kérdésre.
- Amikor csak akarja… ha úgy tetszik, akár most is.
- Igen, most. Kétezer dollárt akarok, és intézze el, hogy bárhol legyek is
az országban, minden huzavona nélkül pénzhez juthassak. Azt akarom,
hogy vegyen nekem egy kocsit, és az legyen itt holnap reggelre. Menjen és
keresse fel az ügyvédet, hozza el nekem az aláírandó iratokat, hogy azonnal
átvehesse az ügyeim intézését. Holnap reggel pedig elmegyek innét!
- Nem várna egy kicsikét? - kérdezte Magarth. - Egészen egyedül lesz.
Carol arca hirtelen elvörösödött.
- Kérem, tegye, amit mondok, vagy keresnem kell valaki mást - mondta
felemelt hangon. - Az, hogy hova megyek, és mit szándékozom csinálni, az
én dolgom!
- Hát rendben - mondta Magarth lemondóan, és felállt. - Megteszem.
Carol rátette kezét a férfi karjára, és egy pillanatra megenyhült a
tekintete.
- Maga nagyon kedves - mondta halk hangon. - Ne higgye, hogy hálátlan
vagyok. El sem tudom képzelni, mi lett volna velem maga és Veda nélkül.
Remélem, hogy maguk ketten nagyon boldogok lesznek.
- Bizonyára - mondta, és nagy nehezen elmosolyodott. - Ugye tudja, hogy
mit érzek maga iránt? Szeretném, ha még egyszer átgondolna mindent.
Veda meg én azt szeretnénk, hogy itt maradjon nálunk. Nem tudom, hogy
milyen tervei vannak, de az ösztönöm azt súgja, hogy nem vezetnek jóra…
- Én már döntöttem - mondta csendesen, és elfordult a férfitól. - Hagyjon
most magamra, kérem. Legyen szíves, mondja meg Vedának, hogy holnap
reggel elmegyek. Ma este már senkivel sem akarok beszélni.
Magarth még egyszer próbálkozott.
- Hát nem fogad a bizalmába, Carol? Miért ragaszkodik ahhoz, hogy
egyedül útnak induljon? Amikor vannak itt ketten is, akik mindent
megtennének magáért? Mondja el nekem, hogy mit tervez. Segíteni fogok.
Carol megrázta a fejét.
- Nekem senki sem segíthet. Ami az én feladatom, azt csak én hajthatom
végre! Egymagam! Most kérem, hagyjon magamra.
- Hát akkor megyek - mondta Magarth. Az ajtóhoz indult, és érezte, hogy
vereséget szenvedett.
Carol egyedül maradt. Az ablakhoz lépett, leült. Pár pillanatig
mozdulatlan maradt. Hideg kezeit halántékához szorította.
- Akárhol legyél is, Steve, drágám, szeress engem! - mondta lágyan. -
Olyan nagyon magányos vagyok. Annyira félek, de megtalálom őket! Nem
menekülhetnek előlem. Gondoskodom róla, hogy megfizessenek azért, amit
veled tettek. Éppen annyira könyörtelen és kegyetlen leszek velük, mint ők
voltak veled. Semmi értelme sincs már az életemnek, csak az, hogy bosszút
álljak érted!
Még akkor is ott ült az ablaknál, amikor a halovány őszi fények
szertefoszlottak, és amint az már egész délután várható volt, esni kezdett az
eső.

Másnap is egész nap esett. Piszkosszürke felhők telepedtek a hegyekre.

Késő délután pedig sűrűn gomolygó köd hozta magával a sötétséget.
Egy fekete Chrysler coupé haladt felfelé nehézkesen a meredek földúton.
Elejét máris szinte teljesen elborította a sár. Ahhoz a régi házhoz vezetett ez
az erdei út, amelyben még nem is olyan régen Tex Sherill lakott.
Carol ott állt meg kocsijával a düledező veranda feljárója előtt. Kiszállt és
egy pillanatig mozdulatlan maradt: vizsgálgatta a sötét épületet, látszik-e
valahol valami jele annak, hogy itt emberek laknak.
Az eső vigasztalanul esett, az ereszről a falépcsőre hulló cseppek
koppanása halk suttogásnak tűnt.
A ház titokzatos sötétségbe burkolódzott. Carol azon tűnődött, hogy
teljesen üres-e.
Fölment a lépcsőn, és az ajtó kilincsével próbálkozott. Zárva volt.
Öklével kopogott, és várt. Még többször meg kellett ezt ismételnie, mire
halk lépteket hallott belülről. Újból kopogott, határozottabban, erre aztán
meghallotta Miss Lolly hangját. - Ki az?
- Carol Blandish vagyok. Magával akarok beszélni.
Hallatszott, ahogy Miss Lolly visszafojtja a lélegzetét, aztán az ajtó
néhány centire kinyílt. A lánc ott belül nem engedte, hogy tágabbra nyíljon.
- Miért jött vissza? - hangzott Miss Lolly kérdése a sötétségből.
- Magával akarok beszélni - mondta Carol az ajtófélfának támaszkodva, a
keskeny ajtónyíláshoz hajolva.
- De ide nem jöhet be - mondta Miss Lolly -, egyedül akarok itt lenni.
- Maga már azelőtt is segített nekem. Azt reméltem, hogy most is segíteni
fog. A két Sullivant keresem.
Miss Lolly ziháló lélegzetvétele volt a válasz.
- Mit akar velük? - kérdezte vadul. - Maga kis bolond. Ők ketten magára
vadásznak, hagyja őket!
- Lelőtték a szerelmemet - mondta Carol kemény, fakó hangon. - Azt
hiszi, hogy ezek után futni hagyom őket?
- Ó! - Pillanatnyi hallgatás. - Bosszú? - kérdezte Miss Lolly megváltozott,
élénkebb hangon. - Szóval erről van szó?
- Meg kell találnom őket - mondta Carol.
Odabent zörgött a biztonsági lánc, aztán kinyílt az ajtó.
- Jöjjön be - hangzott Miss Lolly hangja a sötétből. - Most egyedül lakom
itt. Mr. Sherill röviddel maga után elment.
Carol követte a hosszú, sötét folyosón a hátsó szobába. Az asztalon égett
egy lámpa. A szoba annyira tele volt régi, kopott bútorokkal, hogy
egyáltalán nem volt könnyű közöttük járni.
Miss Lolly visszahúzódott egy sötét sarokba. Carol csak nagy, szomorú
szemeit láthatta. Nyakán fehér sálat hordott, úgyhogy a szakálla nem
látszott.
 - Üljön le - mondta Miss Lolly -, tehát őket keresi? Ha fiatalabb lennék,
én magam is utánuk erednék…
Carol kigombolta könnyű útiköpenyét, levette kalapját, és fejének kis
mozdulatával megrázta hajfürtjeit.
- Tudja, hogy hol vannak? - kérdezte, és leült.
- De mit is tehetne maga velük, ha megtalálja őket? Olyan ravaszak,
gyorsak és olyan erősek. Senki sem tud ártani nekik - mondta Miss Lolly
kétségbeesetten.
Carol feléje fordította az arcát, és egy pillanatig szembenéztek egymással.
Miss Lolly meghökkent attól a keserűségtől, amely Carol arcáról és jeges
tekintetéből áradt.
- Gondoskodom róla, hogy megbűnhődjenek! - mondta Carol halkan. -
Nem számít, hogy mennyire ravaszak, gyorsak és erősek. Bűnhődniük kell,
még ha az egész életem rámegy is. Nincs semmilyen más célom, amiért
élhetnék.
Miss Lolly bólintott, ujjai szétnyitották a nyakára tekert sálat.
- Ugyanígy érzek én is - mondta, és könnyek csorogtak végig az arcán,
lehullottak a keze fejére. - Nézze csak, Max levágta a szakállamat.
Carol nem moccant, és arckifejezése sem változott.
- Miért tette ezt?
- Mert magát elengedtem - mondta Miss Lolly kezeit tördelve. - Bár
inkább megölt volna! Hiú vénasszony vagyok, drágám: lehet, hogy
magának ez visszataszító, de én szerettem a szakállamat. Már olyan régen
megvolt.
- Mondja el, mi történt.
Miss Lolly odahúzott magának egy széket, visszacsavarta a sálat a
nyakára, és leült. Reménykedve előrenyújtotta a kezét, de Carol elhúzódott
tőle. Arca rideg maradt.
- Mondja el.
- Két napra rá, hogy maga elment, visszajöttek ide. Frank kint maradt a
kocsiban, Max pedig bejött ide. Kicsit féltem, de ott ültem, ahol most maga,
és csak vártam, hogy mit tesz majd velem. Kérdezte, hogy hol van Mr
Sherill. Megmondtam, hogy elment. Hosszú ideig itt állt előttem, és csak
nézett rám. Megkérdezte, miért nem mentem el én is. Azt feleltem, hogy
nem volt hová - Miss Lolly a sálat babrálta, és csak hosszabb szünet után
folytatta: - Fejbe vágott, és csak akkor tértem magamhoz, amikor már
elmentek. Levágta a szakállamat. Biztos emlékszik a szakállamra? -
Elgondolkodó tekintettel nézett Carolra. - Nagyon gyönyörű szakáll volt, és
ő elégette. Max maga az ördög - mondta hangosabban. - Tudta, hogy
semmivel sem okozhat nagyobb fájdalmat nekem, mint ezzel.
- És Frank? - kérdezte Carol.
- Ő a kocsiban maradt - mondta Miss Lolly, és zavartan nézett. - Nem
tudom, miért maradt ott, mert Frank kegyetlen, nem jellemző rá, hogy
kimaradjon abból, ha valakít megkínoznak, de most a kocsíban várt.
Carol elmosolyodott. Miss Lolly, amikor ránézett, érezte, hogy végigfut a
hideg a hátán.
- Frank azért maradt a kocsiban, mert vak - mondta Carol. - Én
vakítottam meg, azután, hogy megölte Steve-et.
Miss Lolly hallgatott. Meglepődve tapasztalta, hogy sajnálatot érez Frank
iránt. Megdöbbenést a hír hallatán.
- Megvakult? Senkinek sem kívánnám, hogy megvakuljon - mondta Miss
Lolly.
Carol türelmetlen mozdulatot tett.
- Szóval, hol vannak? - kérdezte az eddiginél durvább hangon.
Miss Lolly megrezzent. Hátrahőkölt attól az elfojtott gyűlölettől, amely a
zöld szemekből áradt feléje.
- Nem tudom… de az emeleten volt egy szobájuk, ott tartották a
holmijukat. Amikor elmentek, mindent magukkal vittek, kivéve egy
fényképet; amely becsúszott a padlódeszkák közé. Azzal talán kezdhet
valamit.
- Hol az a fénykép?
- Itt van. Éppen ezt nézegettem, amikor maga kopogott. - Miss Lolly
kihúzott egy fiókot, kivett egy fényképet, és odatette az asztalra a
lámpafénybe.
Carol föléhajolt.
A fotó egy lányt ábrázolt. Arcvonásai közönségesek, szinte durvák. Barna
haja középen elválasztva, pufók, egyszerű az arca, de duzzadó ajkából,
kihívó tekintetéből, egész testéből csak úgy áradt az érzékiség. A
szemérmetlen ledérség meg a gonoszkodás is. Mindezt nem tudta elfedni
semmiféle külső máz.
Merészen szűk fürdőtrikója olyan alakot mutatott, amelyért biztos, hogy
bolondulnak a férfiak. A fotó alján fehér tintával, nagy, nyújtott betűkkel írt
szöveg: A drága Franknek, Linda.
Carol szemrebbenés nélkül megfordította a fotót, és elolvasta a
fényképész bélyegzőjének szövegét: Kenneth Carr, 3971 Main Street, Santo
Rio.
Aztán visszafordította a képet, és megint jól megnézte a lányt.
Miss Lolly is éberen figyelt.
- Olyan nő ez, akit egyetlen férfi sem felejt el egykönnyen - mondta,
miközben előrehajolt, hogy Carol válla fölött még egyszer megnézze a
fotót. - Gonosz, de vonzó. A férfiak újból és újból visszatérnek hozzá. Ha
rátalál a lányra, akkor azt hiszem, Frank is meglesz.
- Igen - bólintott rá Carol.

Santo Rio sűrűn lakott kisváros a Csendes-óceán partján: milliomosok

nyaralóhelye. Nincs itt semmiféle ipar, hacsak a fényűző, pompás
szórakoztatás ezernyi formáját nem tekintjük annak. Ez esetben Santo Rio
ipara élénken virágzó volt. A lakosok legnagyobb része abból élt, hogy
szórakoztatta a gazdag nyaralókat, akik ezrével jöttek Santo Rióba az év
minden szakában. Szerencsejáték, lóversenyzés, vitorlázás, tánc, az
erkölcstelen kicsapongás megszokott és különleges formái, mulatók,
színházak, mozik… az ilyen helyeken alkalmazzák azokat, akik nem elég
okosak ahhoz, hogy megálljanak a saját lábukon, akik nem tudnak saját
céget alapítani.
Az okosak, az életművészek jól megélnek a zsarolásból, az emberek
átejtéséből. Sötét üzelmekben vesznek részt, amelyek könnyű keresetet
jelentenek. Az ilyenek közé tartozott Eddie Regan is. Sőt, egyike volt a
legügyesebbeknek.
Magas, széles vállú, jóképü férfi. Göndör fekete hajának, napsütött
bőrének, pompás fehér fogainak és csillogó kék szemének nem tudtak
ellenállni azok az idősödő hölgyvendégek, akik azért jöttek Santo Rióba,
hogy életükben még egyszer, talán utoljára, kirúgjanak a hámból.
Eddie ezeknek a hölgyeknek volt a táncpartnere. Igen jól keresett. Időn-
ként kiegészítette jövedelmét azzal, hogy megzsarolta őket, ha eléggé buták
voltak (rendszerint ez volt a helyzet), és olyan bizonyítékok birtokába
juttatták Eddie-t, amelyekről “a férjnek” nem volt szabad tudomást
szerezni.
 Az, hogy idősebb hölgyeknek udvaroljon, nem volt Eddie számára ideális
időtöltés, de eléggé okos volt ahhoz, hogy felismerje, az ő adottságai csakis
ezen a pályán érvényesülnek. Így aztán, hogy örömét is lelje az életben,
“munkaidő” után szép fiatal nőkkel vigasztalódott.
Pillanatnyilag ezt a vigaszt Linda Lee jelentette számára, az a nő, akinek
fényképét a két Sullivan ottfelejtette a régi házban.
Eddie egészen véletlenül találkozott Lindával. Egyik délután éppen a
tengerparton napozott és figyelt, nem kerül-e elébe egy magányosnak lát-
szó idősebb hölgy, amikor feltűnt neki Linda: épp akkor jött ki a tengerből.
Lindának pedig olyan alakja volt, amely legelőnyösebben egy nedves
fürdőruhában érvényesült. Legalábbis Eddie-nek ez volt a véleménye. A
maga módján szakértője volt az ilyen dolgoknak. Egy pillanat alatt
elszálltak fejéből az öregedő tyúkokkal kapcsolatos tervei, és minden
figyelmét erre a szenzációs csajra összpontosította, aki éppen feléje
közeledett.
Hozzá hasonlót még nem látott szerelmi élményekkel teli életében.
Tétovázás nélkül határozott: mindennél fontosabb, hogy megismerkedjék
ezzel a csodás testtel. A remek formák sötét hajú tulajdonosa éppen hogy
elhelyezkedett a napozáshoz, ő máris ott volt és leült mellé.
Linda megörült az új hódolónak. Lehet, hogy Eddie csinos arca, napsü-
tött, férfias mellkasa sokat nyomott a latban, de akárhogy volt is,
kegyesen elfogadta a férfi közeledését. Alig egy perc kellett hozzá, hogy
meghitt barátok legyenek, egy órán belül pedig már nagy volt a szerelem
közöttük. Eddie ilyennek szerette a nőket: legyenek simulékonyak,
ragyogóak és készségesek.
Eddie tulajdonképpen cinikus volt, és ezért úgy saccolta, hogy a hét
végére Linda bájai már veszítenek a varázsukból. Hiszen így volt ez már
számtalan alkalommal más fiatal nők esetében, akik éppen ennyire
simulékonyak és készségesek voltak, de most már a múlt halványodó
emlékei közé tartoztak. Meglepetésére azonban azt tapasztalta, hogy éjjel és
nappal egyre csak Lindára gondol. Munkáját is elhanyagolja, csak hogy
vele lehessen. Sőt egy alkalommal egy jó kis zsarolás lehetőségét is
feláldozta: inkább elment a lánnyal szórakozni egy drága mulatóba.
Kapcsolatuk már három hete tartott. Ami Eddie-t illeti, ő éppen annyira
lelkes és szerelmes volt, mint az első napon. Még arra is hajlandó volt, hogy
házassággal biztosítsa tartósan birtoklási jogait Lindával szemben.
 Az ilyen lépést a múltban nemcsak szükségtelennek tartotta és elkerülte,
hanem veszélyesnek is ítélte. Mindeddig az volt a véleménye, hogy ilyesmi
személyes szabadságát veszélyezteti.
Linda azonban, furcsa módon, maga sem kívánta elveszíteni
függetlenségét, szabadságát. Más dolog volt az, ha Eddie-t naponta vagy
hetenként két-három éjszakára szeretőjeként fogadta, és megint egészen
más lett volna, hogy Eddie állandó ura és parancsolója legyen, arról nem is
szólva, hogy akkor állandóan vele lakott volna.
Így hát sakkban tartotta Eddie-t, nem teljesítette minden kívánságát.
A férfi elképedt, amikor látta, hogy Linda milyen luxusban él. Elbűvölő
kis villája volt, saját stranddal és kerttel, amelynek trópusi növényzetét egy
néger kertész gondozta, úgyhogy a dúsan zöldellő növényzet egészen
eltakarta a nagyvilág elől ezt a pompás, elkülönített fészket.
A villa berendezése stílusos és kényelmes volt. A néger szakács kitűnő
ételeket szolgált fel. Az ilyen környezet fenntartása jelentős összegbe
kerülhetett. Honnan jött ez a pénz? Honnan telik neki a legdivatosabb
ruhákra, cipőkre, kalapokra, mindenből a legszebbre, amit csak kapni
lehetett Santo Rióban? Honnan a pénz, hogy megvehette a ragyogó kék
Buick Road Master kocsit, amellyel Linda a városban járt, és néhanapján,
ha kedve szottyant rá, távolabbra is kiruccant?
Linda úgy magyarázta a gazdagságát, hogy örökölt egy nagybácsitól, aki
az olajiparban szerezte vagyonát. Eddie azonban túl okos volt ahhoz, hogy
ezt elhiggye. Bár ráhagyta: hadd higgye Linda, hogy ő bevette a mesét.
Linda egyszerűen nem volt az a típus, akinek olajmágnás nagybátyja
lehetett volna.
A nyilvánvaló magyarázat soha eszébe sem jutott Eddie-nek. Tökéletesen
bízott abban, hogy Linda kizárólag az ő szeretője. Végül azt a lehetőséget
tartotta valószínűnek, hogy Lindának egy különleges buli teszi lehetővé,
hogy ilyen nagy lábon éljen. Kíváncsi volt: vajon mi lehet ez a buli.
Valójában azonban a kézenfekvő magyarázat volt a helyes. Lindának volt
egy szeretője, aki annyira belebolondult, hogy megteremtette számára ezt a
nagyszerű luxuskörnyezetet annak ellenére, hogy csak ritkán látogathatja
meg Lindát, mert üzleti ügyekben az országot kellett járnia. Egy pillanatra
sem feledkezett azonban meg Lindáról, sőt, ha mégis más nőt tartott a
karjában, akkor is azt képzelte, hogy Lindával van együtt.
 Linda elégedett volt ezzel a helyzettel. Hagyta, hogy a férfi ellássa
pénzzel, elegáns környezetben tartsa, és mindezért oly kevés
ellenszolgáltatást kérjen. Számára az a férfi dögunalom volt, gyenge
szexuális partnernek tartotta, de túl hasznosnak ahhoz, hogy ne szakítson
vele. Az a tény, hogy a férfi eléggé ritkán látogatott el a villába (csak
négyszer vagy ötször évente), többé-kevésbé ellensúlyozta azt az áldozatot,
amelyet az ilyen látogatások alkalmával meg kellett hoznia. A férfi bőkezű
volt és gazdag, ezenkívül Linda szerint ártalmatlan is, de e tekintetben
Linda óriásit tévedett. De hát ő sohasem hallott még a Sullivan fivérekről.
Meg aztán, ha hallott volna is, esze ágába sem jutott volna, hogy ez a kövér
arcú ember, akit Franknek szólított, egyike lehet a rettegett
bérgyilkosoknak. Ha ismerte volna a tényeket, akkor biztos kevésbé
hanyagul fogta volna fel helyzetét, és egy picikét hűségesebb lett volna
hozzá.
Maxszel egyszer-kétszer találkozott csak Linda, de már az első pillanattól
határozott ellenszenvet érzett iránta. Ő volt az egyetlen férfi, akire nem
hatott szépsége, aki nem kereste az alkalmat, hogy még egy pillantást
vethessen érzéki alakjára.
Ezenkívül félt is Maxtől. Szeméből olyan ijesztő ridegség áradt, mint egy
kígyóéból… és Linda rettegett a kígyóktól.
Nagyon kérdéses, hogy vajon Eddie ugyanannyira bukott volna-e
Lindára, ha tudta volna, hogy ez a nő a Sullivan fivérek egyikének a
kitartottja.
Eddie sok mindent hallott már a két Sullivanről, de sohasem találkozott
egyikkel sem. Az a sok minden azonban, amit róluk beszéltek, éppen
elegendő lett volna ahhoz, hogy békén hagyja Lindát, ha akkor ísmerte
volna a tényeket, amikor forgószél sebességű udvarláshoz fogott… Most
már annyira belebonyolódott ebbe a kapcsolatba, hogy még a két Sullivan
fenyegető rémképe sem tántorította volna el.
Egy forró napsütéses délutánon Eddie a tengerparti úton robogott krém-
és bíborszínű autójában, amelyet búcsúajándékként kapott egyik
hölgyvendégétől. Úgy érezte, hogy minden nagyszerű ezen a világon!
Valóban hódító volt a testéhez simuló fehér sportingben, a makulátlan
fehér nadrágban. Izmos karját mahagóniszínűre sütötte már a nap. Erős
keze a krémszínű volánon, gondosan manikűrözött körmei meg-
megcsillantak a napfényben.
 Vezetés közben széles mosoly terült el az arcán, nagyon büszke volt fehér
fogaira, és semmi okát sem látta, hogy miért ne mutogatná őket. Sok női
szív dobbant meg, amikor elhajtott, többen megfordultak utána, hogy
jobban megnézzék.
Eddie tudatában volt annak, hogy milyen feltűnést kelt. Örömmel
nyugtázta a sikert.
Néhány perccel fél négy után érkezett Linda villájához. A nő a kert
virágaival pepecselt. Annyi szín, annyi árnyalat volt ebben a kertben, hogy
a filmek technicolor technikája elbújhatott mellette. Linda fehér
tenisznadrágot viselt, meztelen lábán piros-fehér szandál. Körme
skarlátvörösre festve. Az ugyancsak skarlátszínű nyakpántos napozó
felsőrész, ha precízek akarunk lenni, egy egész számmal kisebb méretű volt,
mint amilyen keblének méretéhez kellett volna. Persze Eddie nem talált
ebben semmi kivetnivalót. Linda óriási napszemüvegének ugyancsak piros
volt a kerete.
Amint Linda kertészkedett, hajladozott a szorosan simuló nadrágban, jó
volt nézni karcsú derekát, csípője merész ívét, hosszú lábán és combjain az
izmok játékát.
Eddie kiugrott a kocsiból, átfutott a pázsiton, egy atléta könnyedségével
lendült át egy virágágyon. Linda megfordult, és kedvesen üdvözölte.
- Már nem tudtam, hol maradsz - gondosan ügyelt rá, hogy szavait szexis
torokhangon, elhúzva ejtse. - Jó lenne úsznunk egyet ma délután.
Eddie-nek azonban más volt a terve.
- Egyelőre ne menjünk úszni - mondta határozottan, és napsütött ujjaival
megérintette a nő csuklóját, aztán fölcsúsztatta kezét a karján a vállára,
tarkójára. - Később… hat órára lesz tökéletes a víz. Várjunk addig az
úszással.
Linda átengedte magát a férfi simogatásának. Sohasem találkozott még
senkivel, akinek ennyire izgató lett volna az érintése, mint Eddie-nek.
Mintha elektromos szikrákat bocsátottak volna ki az ujjai. Lindának
egész teste beleremegett.
- Akkor gyere be, és teázzunk - mondta és belekarolt Eddie-be. - Ugye,
így jó lesz?
Eddie pedig azt gondolta, hogy ez is éppen olyan jó ürügy, mint bármi
más, csak az a fontos, hogy bekerüljenek a házba. Így együtt mentek végig
a hűvös, naptól védett szobába, amelynek hangulatát a pompás kertre nyíló
franciaablakok adták meg.
Linda levette napszemüvegét, és lehuppant a fehér bőrdíványra, elégedett
kis sóhajjal jelezte, hogy milyen jól érzi magát. Formás, barnára sült karjait
feje fölé emelte, és elbűvölő mosollyal nézegette Eddie-t. Linda valamivel
idősebbnek látszott most, mint azon a fényképen, amely véletlenül ott
maradt az ódon erdei házban. A tekintete keményebb lett, ajkai nem annyira
friss mosolyra készek, bár Eddie-nek bőven kijutott Linda mosolyából,
hiszen most ő volt a kedvenc, és ezt tudta is.
- Csöngess, drágám - mondta a nő, és lehunyta szemét. - Majd behozzák a
teát. Szóltam kint, hogy készítsenek neked olyan különleges szendvicseket,
amilyeneket szeretsz… tudod, milyenre gondolok?
Ebben a pillanatban azonban nem volt az a különleges szendvics, ami a
legkisebb mértékben is érdekelte volna Eddie-t. Ott állt e mellett az érzéki
nő mellett, és hirtelen úgy érezte, nehezére esik még a lélegzetvétel is.
Fülében mintha vadul dobolt volna a vér, és szíve már szinte ijesztően vert.
- Azt hiszem, kihagyjuk a teát - mondta, és odahajolt Linda fölé. Karjába
kapta, és gyors léptekkel már vitte is az ajtó felé.
Linda eléggé tapasztalt volt ahhoz, hogy átlássa a helyzetet: ha nem
tiltakozik rögtön, akkor bizony nem kapja meg a teáját, így hát vadul
küzdeni, rugdosni kezdett. Eddie azonban nem hiába fejlesztette ki izmait: a
tiltakozást semmibe vette. Folytatta útját, föl a lépcsőn, ott aztán lábával
berúgta a luxussal berendezett, bár kissé túldíszített hálószoba ajtaját, és
lefektette a még mindig kapálódzó nőt az ágyra.
- Na de igazán, Eddie - lihegte, amint lélegzethez jutott. - Te vagy a
legutálatosabb férfi, akit valaha láttam. Ne! Ne merj hozzám érni! Nem
mindig lesz minden úgy, ahogy te szeretnéd. Ezúttal komolyan mondom.
Azonnal visszamegyünk, teázunk, és utána kimegyünk úszni egyet…
Eddie összehúzta az ablakon a kék-fehér mintás függönyt, fittyet hányva
Linda szóáradatára. Elégedetten nézett körül: most már olyan hangulatos
félhomály borította a hálószobát, amilyet ő szeret. Még idejében
megfordult, hogy megakadályozza Lindát abban, hogy felkeljen az ágyról.
- Minden a legnagyobb rendben van - mondta határozottan. - Teára és
úszásra sort kerítünk… azután… - Karjaiba vette Lindát, azzal a
szándékkal, hogy csókjainak özönébe fojtja ellenkezését. Tapasztalatból
tudta és bízott benne, hogy ez hamarosan feltétel nélküli megadáshoz vezet.
 Ezen a délutánon azonban Linda fellázadt. A legkisebb hajlandóságot
sem érezte arra, hogy engedjen Eddie durva, erőszakos udvarlásának. Egy
kicsit unta már, hogy a férfi annyira magától értetődőnek tartja, hogy
bármikor igényt tarthat rá. A barlanglakó vadember típusa hébe-hóba
nagyon érdekes lehet, de ha túl sok van belőle, az egy asszony idegeire
megy. Így hát, amikor Eddie, szemében magabiztos csillogással ismét feléje
nyúlt, Linda hatalmas pofont kent le neki.
- Azt mondtam, hogy nem! - vetette oda a férfinak dühösen.
Egy másodpercig Eddie csak bámult rá. Nagy kezei még mindig a nő
hátán, arcuk közel egymáshoz. De Eddie tekintetéből eltűnt az önbizalom,
düh és gyűlölködés villant benne, de legerősebb mégis az érzéki vágy volt.
- Szóval harcolni akarsz, ugye? - vetette oda. - Hát ha ezt akarod, éppen
emberedre találtál.
Linda nagy sietve leugrott az ágyról, és szaladt az ajtóhoz:
egyetlenegyszer volt ilyen csatája Eddie-vel, a viharos udvarlás első
napjaiban, és másnap reggelre nemcsak rengeteg csúnya nyoma maradt az
összecsapásuknak, hanem úgy érezte magát, mint akin egy gőzhenger ment
át.
Nem akarta újból átélni ezt az élményt. Eddie hosszú karja azonban
utána-nyúlt, megragadta, és az ágyon át magához rántotta.
- Na, igazán, drágám! - könyörgött Linda. Tapasztalatból tudta, mennyire
tehetetlen a férfi kezei között. - Kérlek, drágám, engedj el! Ne merészelj
megütni! … Tudod, mennyire meglátszik rajtam, csupa kék és zöld folt lesz
a testem… Eddie! ne, ne… Ó! Te vadállat! Jaj! Eddie, hagyd már abba! A
személyzet meghallja.
Pár perccel később összevissza verve, sajgó tagokkal és kifulladva meg-
adta magát.
- Igazi ördög vagy, Eddie - lihegte, és körmeit belemélyesztette a férfi
kemény, sima vállába. - Úgy fáj! Biztos teli leszek foltokkal… de, a fene
egyen meg, annyira szeretlek!
Eddie vigyorogva nézett le rá. Ujjaival beletúrt a nő sűrű hajába,
végigsimított kemény kis koponyáján.
Linda átölelte, magához húzta, és szája rátapadt a férfi ajkaira.
Teljes csend ereszkedett a szobára. Őket messzire ragadta szenvedélyük
örvénye. Az asztalkán álló kis óra mutatója előrehaladt, az érzéketlen
számlap semmit sem látott meg abból, ami a szoba félhomályában
végbement. A lemenő nap lassan körüljárta a házat, sugarai meg-
megcsillantak a kék-fehér függönyön.
Eddie ébredt fel először. Megmozgatta nyakát, jóleső érzéssel
nyújtózkodott. Sóhajtott egyet, és fölnézett. A gyomra mintha hirtelen
bukfencet vetett volna. Szívverése elállt, majd egy pillanattal később erősen
dobogni kezdett. Egy férfi ült az ágy végében. Őt figyelte.
Talán egy perc is eltelt. Eddie csak bámult a betolakodóra, mert azt hitte,
alszik és álmodik. A férfi valóban olyan volt, mint egy nyomasztó, ijesztő,
álombéli látomás: teljesen feketében, holtsápadt, csontos arca lebegni
látszott, ahogy a kísértetek szoktak a rémdrámákban.
Eddie odakapott Lindához, aki erre felriadt. A rémülettől egy hang sem
jött ki a torkán. A feketébe öltözött alakot rögtön felismerte. A félelem
megbénította: moccanni sem tudott. Úgy feküdt ott, meztelenül. Szíve alig
vert.
- Mondja meg a dzsigolójának, hogy tűnés innen - mondta Max halkan. -
Beszédem van magával.
Max szavai megtörték a hipnotikus varázst, amely eddig Lindát és Eddie-
t hatalmában tartotta.
Linda egy nagyot sikoltott. Magához rántott egy párnát, hogy azzal
takarja el magát. Eddie káromkodott, fölült, tekintetéből csak úgy áradt az
izzó gyűlölet. Erős kezeit ökölbe szorította… de ennél tovább nem jutott.
Villant az acél: kés volt Max kezében. Előrehajolt, és hihetetlen
gyorsasággal végighúzta a kés hegyét Eddie arcán, nyakán, mellkasán át
egészen a gyomráig. Mintha csak egy tollpehely érintette volna, de
ugyanakkor kibuggyant a vér mindenütt, ahol a kés érintette.
Ez a látvány, a kés és a véres csík egyszeriben véget vetett Eddie
dühének, a bátorság úgy kiszállt belőle, mint a levegő egy felszúrt
luftballonból.
Bezzeg kemény fickó tudott lenni, ha korosodó, gazdag nőkkel találta
magát szemben. Még Lindával is meg tudott birkózni, de a hideg acél
érintésétől teljesen begyulladt.
- Ne… ne nyúljon hozzám! - hebegte, napbarnított arca halottsápadt lett. -
Megyek már… ne érjen hozzám azzal a késsel!
- Tűnés! - mondta Max, és fenyegető tekintettel meredt Eddie-re.
- Máris - nyögte Eddie, lekászálódott az ágyról, kapkodva öltözködött.
 Ügyet sem vetett Lindára. Egyetlen vágy hajtotta, hogy minél messzebbre
kerüljön ettől a veszélyes szörnyetegtől. - Már megyek is… csak nyugalom.
Max előrehajolt, és végighúzta kését Linda combján, hogy letörölje a
pengéről a vért. Megvető pillantást vetett a nőre.
Linda megborzongott, mozdulni sem mert. A kés annyira megrémítette.
- Ne hagyj magamra, Eddie - nyöszörögte, de Eddie már ott sem volt;
becsapódott mögötte a villa kapuja.
Max felállt, eltette kését, fölemelt az egyik székről egy selyempongyolát.
Odadobta Lindának.
- Vedd fel, te kurva! - mondta.
Linda magánkívül volt, remegő kézzel kapta magára a pongyolát. Ez a
rettenetes ember biztos elmond mindent Franknek. Mit tesz majd akkor
Frank? Kírúgja őt? Vissza kell mennie a mulatóba? Búcsút mondhat minden
luxusnak, szabadságának, a kocsijának és sok-sok gyönyörű ruhájának?
Annyira gyengének érezte magát, hogy amikor fölvette a pongyolát,
visszarogyott az ágyra.
Max a falnak támaszkodott. Orrára tolta kalapját, cigarettára gyújtott, s a
gyufa lángja felett átható tekintettel figyelte Lindát.
- Szóval nem tudtad csak úgy elszedni a pénzét, még meg is csaltad? -
mély megvetés volt a hangjában. - Óva intettem Franket, de őt az ilyen
szajhák, mint te, mindig palira veszik. Hát mostantól kezdve minden
másképp lesz. Ezentúl meg kell szolgálnod a pénzedet.
Linda visszahőkölt.
- Ne mondja meg neki - könyörgött, és szorosra húzta magán a pongyolát.
- Soha többé nem fordul elő. Ígérem. Frank szeret engem. Miért akarná
tönkretenni az életét?
Max az orrán át fújta ki a füstöt.
- Marhára igazad van, soha többé nem fordul elő! Én pedig nem teszem
tönkre Frank életét, nem mondom el neki.
Linda csak bámult rá, lassanként erőt vett remegésén.
- Nem bízom meg magában - mondta. - Tudom én, mire képes a
gonoszság! Maga nem lesz képes hallgatni…
- Fogd be a pofád! - mordult rá Max. - Frank most végérvényesen haza
fog jönni. Te pedig vele maradsz, és azt teszed, amit mond. Lefekszel vele,
ha kedve van hozzá, mindenhová elkíséred, megborotválod, rendben tartod
a ruháit, és felolvasol neki. Mindig ott leszel mellette, hogy segítségére
legyél. Te leszel az ő szeme.
Linda azt hitte, hogy Max megbolondult.
- Hogy érti ezt… hogy én leszek a szeme? Megvan neki a magáé, hát
nem?
Max gúnyosan elmosolyodott. Átvágott a szobán, belemarkolt Linda
hajába, hátrarántotta a fejét. A nő meg sem próbált ellenkezni, csak bámult
a férfira, tekintete csupa rémület.
- Ha pedig bármilyen trükkel próbálkoznál, elintézlek! - mondta Max. -
Én mindig csak egyszer figyelmeztetek valakit, sohasem kétszer! Ha
megszöksz tőle, ha hűtlen leszel hozzá, megtalállak, bárhol legyél is, és
sósavval vésem az arcodra a nevét. - Elengedte Linda haját, magasra emelte
kezét, és erősen szájon vágta, hogy elterült az ágyon. - Hogy őneki mi
tetszik egy ilyen ribancon, mint amilyen te vagy, azt nem tudom. De hát
mindig is balek volt. Frank téged akar. Rendben. Megkap téged. Más már
úgysem maradt neki.
Max elindult az ajtó felé, Linda felült, kezével fájó ajkát simogatta.
A férfi kinyitotta az ajtót, kilépett. Linda hallotta, hogy szól valakinek: -
Gyere, Frank, Linda vár rád.
A nő ülve maradt az ágyon, nem tudott megmozdulni, csak nézte a nyitott
ajtót, és figyelte a lassú, csoszogó léptek közeledését. Rettegése egyre
fokozódott.
Aztán bejött Frank. Vakságát fekete szemüveg takarta, kezében bot, ezzel
tapogatódzva jutott el az ágyig.
Mintha elnézett volna valahová Linda feje felett. Régóta kielégítetlen
vágy, önsajnálat, türelmetlen, állatias szexualitás keveredett az arcán.
- Helló, Linda - mondta Frank, miközben kezével a nő felé tapogatódzott.
- Hazajöttem.

A következő két hét lidérces álomként nehezedett Lindára. Amíg csak él,
nem felejti ezeket a napokat. Szabadideje, pihenése egyáltalán nem volt,
Frank szüntelenül kívánt valamit tőle. Amikor éppen nem került sor
undorító, keserves szerelmeskedésre, akkor is folyton akart valamit: hogy
felolvasson neki, hogy vigye el autóval a városba, hogy ezernyi apró-cseprő
dologban kiszolgálja. Frank mindig is kekeckedő ember volt, de most a
vakság keserűvé tette egész lényét. Rosszkedvét Lindán töltötte ki. Most,
hogy már nem látta szépségét, a nő Frank számára egykettőre elvesztette
vonzerejét. Nem volt hajlandó ruhákat vásárolni Lindának, holott azelőtt
egyetlen nap se múlhatott el anélkül, hogy Linda ne gyarapította volna
amúgy is gazdag ruhatárát. Frank rendszerint azzal förmedt rá: - Viseld azt,
amid van! Nem láthatom, hogy milyen vagy az új cuccokban, akkor hát mi
az ördögnek vennél bármit is? - Ennél is rosszabb volt, hogy Frank nagyon
fukar lett. Minden kiadást sokallt, folyton ellenőrizte, hogy mire megy a
pénz, úgyhogy Lindának úgyszólván soha egy fillérje sem volt.
Lindát mindez szinte a tébolyba kergette, de nem merte elhagyni Franket,
mert tudta, Max képes rá, hogy beváltsa fenyegetését. Nem volt
magánélete. Egy lépést sem tehetett anélkül, hogy ne hallja meg máris
Frank botjának kopogását és panaszos hangját, amellyel őt hívta.
Úgy szeretett volna újból találkozni Eddie-vel, de nem lehetett, és ezért
hosszú, hisztérikus levelekben számolt be neki szenvedéseiről.
Persze, Eddie is szenvedett. Korábban nem is tudta, hogy igazából
mennyire bolondul Lindáért, csak most döbbent rá. A villa közelébe se mert
menni. Rosszkedvű volt, aludni nem tudott, folyton csak Linda szépségén
járt az esze. Az idős nők szórakoztatása sem ment neki úgy, ahogy kellett
volna; így természetesen a keresete is csökkent. Vagy tizenhat nappal
azután, hogy Max oly drámaian feltűnt Linda hálószobájában, Eddie ott
üldögélt egy bárban, csak hogy teljen az idő, mielőtt el kell mennie egyik
klienséhez. Észrevett egy lányt, aki nemrég jött be és nem messze tőle
üldögélt a pultnál, egy magas széken.
Ilyenkor, kora délután nem volt valami nagy a forgalom, Eddie és ez a
lány voltak az egyedüli vendégek a bárban. Eddie inkább csak szokásból,
mintsem érdeklődésből végignézett a nőn. Kopottas ruhát viselt, de azért
csinosan nézett ki. ócska kis kalapja alól dús fekete haj bukott ki.
Szarukeretes szemüveget viselt, és bár egyáltalán nem volt kifestve, arca
mégis vonzó volt. Eddie azonban már oly sok gyönyörű, ragyogó nőt látott,
hogy egy ilyen szürke, jelentéktelen lány nem tarthatott igényt
érdeklődésére.
Azt azonban így is észrevette, hogy a rossz ruhák ellenére a lánynak
nagyon jó az alakja. Egy pillanatig nézte is hosszú karcsú lábát, de aztán
ismét az újságjába merült.
Hallotta azonban, hogy miről beszél a lány a pincérrel, egy kis kopasz
fickóval, akivel Eddie jó barátságban volt.
 - Félnapos elfoglaltságot keresek - mondta a lány csendes, kellemes
hangon. - Nem ismer valakit, akinek társalkodónőre van szüksége estén-
ként, vagy ahol gyerekekre kellene vigyázni?
Andrews, a pincér, szívesen segített az embereknek, ha tudott.
Odakönyökölt tehát a pultra, összeráncolta homlokát, és latolgatta a kérdést.
- Sajnos, e pillanatban nem tudok mit mondani - szólalt meg végül. - Az
embereknek ebben a kisvárosban általában nincs gyerekük, és nincs
szükségük társalkodónőre. Ez egy olyan “mulatós” város, érti, hogyan
gondolom?
- Van nekem állásom - magyarázta a lány, miközben kávéját kevergette -,
de nem fizetnek valami jól; gondoltam, esti munkával kiegészíthetném.
- Aha, értem - mondta Andrews, és megvakarta a fejét. - Most nem tudok
semmi ilyesmiről, de ha hallok valamit, majd értesítem.
- Tényleg? - mondta a lány jobb kedvre derülve. - Nagyon hálás lennék.
Mary Prentissnek hívnak. Írjam fel magának? Az East Streeten lakom.
Andrews ceruzát és papírt szerzett valahonnan.
- Ha hall egy vak emberről - mondta a lány, miközben írta a címet -,
képesítésem van a vakokkal való foglalkozásra…
- Hát… nemigen laknak itt vak emberek Santo Rióban. Tulajdonképpen
egyről sem tudok - mondta a pincér -, de majd érdeklődöm, hogy
segíthessek magának.
Eddie tekintetével követte a lányt, amint kiment a bárból. Megigazította a
kalapját, és mérlegelte azt az ötletet, amely pár pillanattal előbb öltött testet
gondolataiban. Egészen izgatott lett, mert úgy érezte, nagyszerű dolog jutott
az eszébe.
- Mondja csak meg nekem, Andy, ennek a hölgynek a nevét és címét -
mondta, miközben felállt. - Ismerek egy vak fickót, akinek egyetlen vágya,
hogy egy nő társaságában lehessen.

Ugyanaznap este tizenegy órakor Eddie-nek randevúja volt Lindával, egy

elhagyatott helyen, nem messze a villától.
Szenvedélyes ölelkezés után Eddie maga mellé ültette a nőt, és előadta
tervét.
- Jól figyelj, édesem, nincs sok időnk. Az az altató, amit küldtem a
számára, nem hat valami sokáig. Éppen csak arra van időnk, hogy
elmondjam az ötletemet.
 - Már vártam, hogy kigondolj valamit - mondta Linda a férfi kezét
szorongatva. - Ha nem lettem volna biztos ebben, akkor már megöltem
volna magamat.
Eddie együttérzéssel motyogott valamit, bár legbelül biztos volt benne,
hogy Linda sohasem tett volna ilyet.
- Mindketten pokoli napokat éltünk át - mondta Eddie. - Bár nem jelent
végleges megoldást, ez a terv sokat segíthet rajtunk. Találtam egy lányt, aki
társalkodónői állást keres. Rá kell beszélned Franket, hogy egy kis
változatosság jót tesz majd neki… mármint a társaságot illetően. Beszéld rá,
hogy fogadja föl ezt a lányt, hetenként két-három estén jöjjön el hozzá
beszélgetni, fölolvasni.
Linda dühösen, villámló szemmel fordult szembe Eddie-vel.
- És ezt nevezed te jó ötletnek? Mi lenne jó nekem ebből? Azt hiszed,
hogy hallótávolságon kívül engedne, dacára annak, hogy lenne kivel
beszélgetnie?
Eddie elnézően mosolygott.
- Csak önámítás, amit mondasz, édesem. Megfeledkezel róla, hogy ez a
fickó vak. Nem látja, hogy milyen szexepiles vagy, csökken majd irántad az
érdeklődése, hacsak te nem idézed fel újból és újból az emlékeit… és te ezt
persze nem teszed! Előbb vagy utóbb egy új női hangot szeretne, azt, hogy
legyen valaki más is körülötte, annak ellenére, hogy pillanatnyilag érted
bolondul. Beszéltem azzal a lánnyal. Szép hangja van, bár egyébként nem
valami csinos. A fontos azonban az, hogy jó alakja van (Persze nem annyira
klassz, mint a tied, édesem.) Célozgattam arra, hogy nem csupán egyszerű
társalkodónője lehet ennek a fickónak, de jól megfizetjük. Szeme sem
rebbent. Lefogadom veled, hogy Frank nemsokára egyedül akar majd
maradni vele. Amennyire a te szavaidból ismerem őt, nem elégszik meg
majd azzal, hogy esténként ott üldögéljen és hallgassa a felolvasást. Ki akar
majd kezdeni a lánnyal, és te útban leszel. Nem telik bele sok idő, és azt
javasolja majd, hogy menj sétálni, nézz meg egy filmet. És ha eléggé
rábeszél, akkor megteszed a kedvéért. - Magához szorította Lindát. - Engem
pedig mindig megtalálsz, ezen a helyen várok rád.
Ne szakíts félbe, hadd fejezzem be. Időbe telik, mire eredményt érünk el,
de nincs más választásunk. El kell kerülnünk, hogy a másik fickó, az a Max,
beleköphessen a levesünkbe. Félek tőle, pedig nem vagyok ijedős - tette
hozzá, mert nem akarta, hogy a nő gyávának tartsa. - De ha egy fickó úgy
bánik a bökővel, mint ő, akkor én félek tőle, és félni is fogok. Ha egyszer
hozzászoktattuk Franket ehhez a gondolathoz, egész csomó lányt
találhatunk a szórakoztatására. Persze ez pénzbe kerül, de én elég jól
keresek, és az, hogy téged megkaphassalak, akár csak egy napra is, nekem
mindent megér. Néhány hónap múlva, ha jól játszod a szerepet, már
egyáltalán nem engeded Franket a közeledbe. Goromba leszel vele,
elutasító, úgy, hogy megkönnyebbül, ha szabadulhat tőled. Akkor aztán te
meg én megléphetünk a városból anélkül, hogy magunkra zúdítanánk Max
bosszúját.
Nos, mit szólsz hozzá?
Linda latolgatta az ötletet. Eléggé buta volt ahhoz, hogy ne nyerje meg a
tetszését egy olyan terv, amellyel kapcsolatban egy vetélytárs kerül a házba.
Egyébként is volt a természetében egyfajta acsarkodó, mindig irigykedő
vonás. Így hát lázadozott az ellen, hogy egy másik nő is élvezhesse a
luxuskörnyezetet. Persze ha szabadulni akart Franktől, ez látszott az
egyetlen járható útnak, hacsak nem az…
- Azt kívánom, bárcsak meghalna Frank - sziszegte fogai között-, bárcsak
valaki megszabadítana tőle… örökre.
- Az ilyesmit pedig verd ki a csinos kis fejedből - mondta Eddie nagyon
határozottan. - Ha nem létezne Max, ezt is meg lehetne oldani. Bármi
megeshetne Frankkel, de Max tudná, hogy kin torolja meg. Ilyen kockázatot
nem vállalok sem érted, sem senkiért a világon.
Így aztán Linda, bár vonakodva, de beleegyezett, hogy Eddie tervét
kipróbálják.
Meglepődött, hogy minden úgy történt, ahogy azt Eddie megjósolta.
Linda egy héten át gondosan előkészítette a talajt, aztán szóba hozta,
hogy biztos jó lenne, ha valaki eljárna hozzá felolvasni. Nem találkozott
még a lánnyal, de olyan élénk színekkel ecsetelte Franknek Mary Prentiss
lényét, hogy Frank azonnal bekapta a horgot.
Az említett hét folyamán Linda ingerlékeny és barátságtalan volt,
elkerülte Frank tapogatózó kezeit, zsörtölődött vele, úgy, ahogy azt Eddie
javasolta. Frank már nagyon unta a sok zsémbeskedést. Megtetszett neki az
ötlet, hogy egy új nő jelenjen meg a házban.
Mary Prentiss másnap este már ott is volt; Linda gondoskodott róla, hogy
a kapuban találkozzon vele, és szót váltsanak, még mielőtt Frankkel beszél.
 Kellemes meglepetés volt Linda számára, amikor a kopottas, rosszul
öltözött nő feltűnt a villa felé vezető úton. Ez aztán egyáltalán nem
veszélyes rivális, vigasztalta meg magát. Ha Frank láthatná, ügyet sem
vetne rá.
Lindát mulattatta az a tudat, hogy mindent jól előkészítettek, Frank
képzeletében a társalkodónő csuda klassz lesz. Az az elhízott állat, hogy
meg döbbenne, ha meglátná - gondolta magában Linda kárörvendően.
Mary Prentissnek valóban sikerült jelentéktelen, szürke nőnek
mutatkoznia, bár nagy zöld szeme kétségtelenül gyönyörű volt. Az egyszerű
ruhák, a kifestetlenség és a rémes frizura háttérbe szorította szeme
szépségét.
Linda nem egészen értette a dolgot, mert látta, hogy a nő mennyire
elsápadt, hogy megmerevedtek arcvonásai, amikor bemutatta őt Franknek.
Egy pillanatig azt hitte, a lány elájul. De aztán, úgy látszik, összeszedte
magát. Linda még mindig nem értette a dolgot, de magukra hagyta őket.
Amikor Miss Prentiss eltávozott, Linda azonnal észrevett bizonyos
változást Franken. Vidámabb lett, nem ugráltatta őt olyan sokat.
Határozottan lelkesedett a változásért.
A következő héten minden este vacsora után eljött Mary Prentiss, hogy
felolvasson Franknek. Eddie utasításait betartva, Linda is jelen volt.
Figyelte Franket. Észrevette, hogy az egyre nyugtalanabb, nem érdeklik a
könyvek, amelyeket Miss Prentiss felolvasásra kiválaszt. A lány olyan
személytelen volt, mint egy ápolónő. Amikor csak Frank kinyújtotta felé a
kezét, Linda éles hangon megkérdezte, hogy szüksége van-e valamire. A
kéz rögtön visszahúzódott. Frank kövér, érzéki arcát elsötétítette a csalódás,
a kiszolgáltatottság.
Egy héttel később valóra váltak Eddie jóslatai.
- Elgondolkodtam - mondta Frank egyik délután -, te Linda, nem jársz ki
eleget a házból. Nem helyes, hogy estéről estére itthon ülsz akkor is, amikor
van velem valaki, hogy felolvasson. Ma este elmehetnél egy moziba. Biztos
jót tesz neked a változatosság.
Így hát aznap este, amikor Miss Prentiss szokás szerint eljött, hogy
felolvasson Franknek, egyedül találta a férfit.
- Miss Lee nincs itthon ma este? - kérdezte csendesen, amikor odahúzta a
széket és nekifogott a felolvasásnak.
 - Nincs - mondta Frank, és elmosolyodott. - Már egy ideje szeretnék
egyedül lenni magával. Tudja, ugye, hogy miért?
- Azt hiszem, igen - mondta Miss Prentiss, és letette a könyvet.
- Jöjjön ide - mondta Frank, és az arca kivörösödött.
A lány ott állt szorosan a szék mellett, hagyta, hogy a férfi
végigtapogassa. Arca ugyanakkor undort, borzadást tükrözött. De csukott
szemmel, összeszorított szájjal mégis ott maradt. Olyasmit érzett, mintha
egy mocskos, utálatos pók szőrös lábai érintették volna.
Aztán hirtelen ellépett, úgy, hogy Frank már nem érhette el.
- Kérem, ne - mondta keményen -, legalábbis itt ne! Vannak elveim,
amelyekhez ragaszkodom! Nem ugyanabban a házban… Miss Lee-re
gondolok.
Frank alig hitt a fülének.
- Mi köze neki ehhez? - kérdezte rekedtes hangon.
- Ez az ő otthona - mondta Mary Prentiss, és közben átható tekintettel
figyelte Frank arcát, mintha a gondolataiban akarna olvasni. - De ahol én
lakom… - elhallgatott, aprót sóhajtott.
- Ne legyen már ilyen szőrszálhasogató - mondta Frank, és felemelkedett
a székről. - Ez egyben az én otthonom is. A pokolba Lindával. Mi a fenét
tett ő valaha is énértem. Csak költötte a pénzemet. Jöjjön ide, magát
akarom.
- Nem! - felelte határozottan. - De ha eljön velem, akkor minden másképp
lesz. Ott már nem leszek gátlásos, de hát itt… ebben a házban…
- Oké - mondta Frank, és felnevetett. - Amúgy is régen nem voltam
sehol! Induljunk! Linda nem ér haza éjfélig. Maga hol lakik?
- Az East Streeten - felelte Miss Prentiss, és zöld szemei felvillantak. - Itt
van a kocsim. Egykettőre odaérünk.
Franknek sikerült átölelnie, ajkával próbálta megtalálni az arcát, és a lány
egy pillanatig majdnem elvesztette önuralmát. De aztán borzongva
elhúzódott, és nyugodt hangon, érzéseiből semmit sem árulva el, mondta: -
Most még ne… majd nemsokára, most még ne!
- Jó, akkor induljunk már - mondta Frank türelmetlenül. Nem szokott
hozzá, hogy a nők diktáljanak neki. Megragadta Miss Prentiss karját, és
hagyta, hogy az kivezesse a házból, végig a keskeny ösvényen, egészen a
fekete Chrysler coupéig, amely ott állt a fák árnyékában, a villából nem is
lehetett észrevenni. - Hogyan engedhet meg magának egy ilyen jó kocsit?
 - kérdezte Frank gyanakodva, amint ujjai megérintették az ülés huzatát,
érezte a jó rugózást és a kocsi kényelmes tágasságát.
- Kölcsön van nálam - felelte a nő ugyanazon a hűvös, jellegtelen hangon.
Beindította a motort, és gyorsan elhajtott a város fényei felé.
- Mennyire hiányzik, hogy nem látok! - tört ki hirtelen Frankből. - Maga
nem tudhatja, milyen érzés, ha az embert autózni viszik, és nem látja, nem
tudja, merre mennek. - Egy pillanatig elgondolkodott, aztán hozzátette: -
Olyan ez, mint amikor az embert palira veszik.
- Tényleg? - mondta Miss Prentiss, és olyan erősen szorította a volánt,
ahogy csak tudta.
Frank végigtapogatta combját, lábszárát.
- Gyorsan, szivi - sürgette -, meglátod, micsoda szerető vagyok! - Az-tán
halkabban folytatta. - Van már némi tapasztalatod?
A lány borzongva elhúzódott.
- Majd meglátja. Hamarosan mindent megtud.
A kocsi végigrobogott a tengerparti úton, és a főutcában odakanyarodott
a járdához. Itt volt a legnagyobb a forgalom. Színházba igyekvőktől volt
zsúfolt a kocsiút meg a járda is.
- Miért álltál meg? - kérdezte Frank türelmetlenül, mert hallotta a
mellettük elhaladó tömeg lármáját. - Megérkeztünk?
- Igen, itt végződik a maga utazása - mondta Miss Prentiss.
Szavaiba most recsegő hang vegyült, amelytől Frank riadtan felkapta a
fejét. Világtalan szemével bámult a lány arcába.
- Miért, mi van?- kérdezte, a lány felé nyúlt, és megragadta a csuklóját.
- Ha azt gondolja, hogy most visszakozhat… senki sem űzhet ilyen
játékot velem… - elakadt a szava, amint érzékeny ujjai egy régi sebhely
dudorodását tapintották a lány csuklóján. - Hát ez meg mi? - kérdezte
metsző hangon. Valami felrémlett az emlékezetében.
- Egy heg - mondta a lány, és nagyon figyelte Franket -, egyszer régen
megvágtam magam.
A férfi kutatott emlékezetében. Aztán felrémlett neki, hogy éppen ilyen
sebhelyet látott a Blandish lány csuklóján… Megdermedt. Igen fejlett,
ösztönös veszélyérzete volt, ez most figyelmeztette, hogy meneküljön.
Szexuális vágya azonban elhessegette ijedségét. Miért gondolná Carol
Blandishre, hiszen oly messze van az most tőle.
 - Egyszer ismertem egy lányt, akinek ugyanilyen sebhely volt a csuklóján
- motyogta, és kövér arca megfeszült. - Őrült volt, a pokolba vele! Ő
vakított meg.
- Tudom - mondta Carol halkan, és kirántotta a csuklóját Frank kezéből. -
Most pedig meg fogom ölni magát!
Jeges borzongás futott végig Frank testén.
- Kicsoda maga? - hebegte, és kezével kereste az ajtó kilincsét.
- Carol Blandish vagyok. Hosszú ideje várok már erre a pillanatra.
Előbb maga jön, aztán Max! - A lány acélos ujjakkal fogta át Frank
csuklóit.
Őrült pánik lett úrrá Franken. Ha láthatta volna a lányt,
megbizonyosodhatott volna, hogy egy-két másodpercen belül semmíféle
golyó nem hatol a testébe. És akkor nem tette volna meg, amire most sor
került, és amiben Carol reménykedett. A teljes sötétség nyomasztó
fojtogatásként nehezedett rá, tudta, hogy csapdába esett, a kocsiban egy
bosszúra szomjas, közveszélyes őrült nő ül, és ez megbénította gondolatait.
Csak az járt a fejében, hogy el innen, ki a tömeg közé, ahol már senki sem
árthat neki.
Kiszakította magát a lány kezéből, kivágta a kocsi ajtaját, és botladozva
kilépett az utcára. Abban a pillanatban, ahogy a lába földet ért, futni
kezdett.
Carol behúzta a kocsi ajtaját, megragadta a volánt, és előredőlve figyelte
azt a sötét alakot, ahogy vaktában rohant a szembejövő forgalom
reflektorfényébe.
- Nézd, Steve - mondta halkan, és a sírástól megbicsaklott a hangja. - Ott
megy. Átadom neked.
Frank hallotta, hogy körülötte többen kiáltoznak neki, és csikorognak a
fékek. Ő pedig csak igyekezett előrejutni, kinyújtotta karjait a vakság sűrű
sötétségébe, amely szinte tapinthatóan vette körül, és hallotta a saját
üvöltését.
A szembejövő autók kétségbeesetten igyekezték kikerülni. Ž kocsik
faroltak, egymásba csúsztak, a nők sikoltoztak, a rendőrök sípoltak.
Egy krém- és skarlátszínű sportkocsi lőtt ki hirtelen az útkereszteződés
felől, sebesen közeledett. Eddie, kissé spiccesen, egyik karjával Lindát
ölelte: egyáltalán nem volt esélye arra, hogy ki tudja kerülni Franket. Egy
villanásnyi ideig észlelte a szemberohanó alakot, a kocsi erős reflektorainak
fényében feltűnt az ízzadó, rémült arc. Hallotta Linda sikoltását: - Ez Frank!
- Lenyomta a féket, a kocsi megpördült, a sárhányó elkapta Franket, és
messzire hajította egy gyorsan robogó teherautó kerekei alá.
Az ezt követő zűrzavarban senki sem vette észre, hogy a fekete Chrysler
coupé elkanyarodik a járdától és csendesen eltűnik a távolban.

A Waltonville Kórház folyosóin egy ápolónő mutatta az utat Maxnek. Arca

teljesen kifejezéstelen volt, de orrcimpáinak remegése mutatta, hogy
izgatott.
A nővér intett neki, hogy várjon, ő pedig bement egy szobába, és
becsukta maga mögött az ajtót.
Max zsebre tett kézzel a falnak támaszkodott. Úgy nézett végig a
linóleummal borított folyosón, mint aki nagyon unatkozik. Szeretett volna
rágyújtani.
Néhány perc múlva kijött a nővér, és intett neki, hogy jöhet.
- Csak két percig maradhat, nem tovább - mondta -, nagyon rossz
állapotban van.
- Haldoklik?
- Igen.
- Miért nem mondta meg mindjárt? Azt hitte, elsírom magam? - mondta
Max türelmetlenül.
Belépett a szobába, megállt az ágy mellett, és lenézett Frankre. Kövér
arca sárga, ajka nagyon kék volt. Alig lehetett észrevenni, hogy egyáltalán
lélegzik.
- Itt vagyok - mondta Max kurtán, szeretett volna már túl lenni az
egészen.
Frank erőlködve próbált mondani valamit. Maxnek le kellett hajolnia
hozzá, hogy megértse akadozó szavait. Nem szívesen hajolt le, mert
Franknek rossz szagú volt a lehelete.
- Carol Blandish volt az - nyögte Frank. - Azt mondta, hogy előbb velem
végez, aztán veled. A csuklóján lévő sebhelyröl ismertem fel.
Max felegyenesedett.
- Mindig is hülyére vettek a nők, te kövér bolond - mondta keserűen. -
Azt kaptad, amit megérdemeltél. - Aztán még hozzátette. - Velem ugyan
nem fog végezni.
 Frank lélegzete hirtelen hörgéssé változott. Max csak nézte, és megvonta
a vállát.
- Viszlát, te balfácán - mondta.
Bejött az ápolónő, csak egy pillantást vetett Frankre, aztán beborította a
takaróval.
Max nézegette a nőt. Fiatal volt, és csinos. Megveregette a halott Frank
vállát.
- Ezzel a pipivel már nem fogsz kikezdeni - mondta, szemébe húzta
kalapját, és kiment.

HETEDIK FEJEZET

Max elégedett, szinte vidám arckifejezéssel ment lefelé a kórház széles

lépcsőin. Most jutott csak eszébe, hogy egyik pillanatról a másikra kétszer
olyan gazdag lett, mint volt.
A két Sullivan közül egyik sem tartotta bankban jelentős összegű
vagyonát. Tudták, hogy a rendőrségnek könnyű kinyomozni egy
bankszámlát. Olyan helyen tartották hát a dohányt, ahol bármikor könnyen
hozzáférhettek. Max apjára bízták a pénzt. Most, hogy Frank halott, az ő
része automatikusan Maxé lett, hiszen senki sem tudott erről a pénzről,
kivéve persze Max apját. De ő nem számított. Az új helyzet tehát azt jelenti,
hogy Max visszavonulhat, felhagyhat eddigi szakmájával, a
bérgyilkossággal.
Vehet magának egy madárkereskedést, hiszen már régen tervezte. Tetszett
neki ez az ötlet.
Megállt a fekete Packard Clipper mellett, cigarettára gyújtott, és a gyufát
bedobta a kanálisba. Gondolatai egy pillanatig Carol körül forogtak.
Frank szerint ugyebár Carol azt mondta, “előbb velem végez, aztán
veled”.
Kétségtelen, hogy ő okozta Frank halálát. Max beszélt Lindával, hallott a
titokzatos Mary Prentissről, összerakta az események mozaikdarabkáit.
Arra a következtetésre jutott, hogy Mary Prentiss nem lehet más, mint
Carol Blandish. Bosszút akar állni. De Franket mindig átejtették a nők.
Bármelyikük könnyen túljárt az eszén. Maxszel már egészen más a helyzet.
Neki nem sokat számított egy nő. Ha Carol Blandish rajta is kipróbálja a
trükkjeit, majd jól pofára esik! Könyörtelenül szét fogja taposni, ahogy
másokkal is végzett, akik keresztezték az útját.
Nagyon bízott a képességeiben, úgyhogy elhessegette magától a
gondolatát is annak, hogy vigyáznia kell. Rá sem kell hederítenie Carolra.
Frank halála egy időszak végét jelenti, s egyben azt is, hogy vége a
Sullivan fivérek hírhedt vállalkozásának is. Max Geza ezennel megszünteti
a maga profi gyilkos státusát. Madárszakértő lesz. Kíváncsi volt rá, hogy ez
miképpen megy majd neki.
A félig szítt cigarettát eldobta, puha kalapját a szemére húzta, és
kinyitotta a kocsi ajtaját. Mozdulata félbemaradt. Összehúzta keskeny
szemöldökét, mint aki nem ért valamit.
Az elülső ülésen, pontosan a volán alatt egyetlen szál virág feküdt. Egy
pompás, skarlátszínű orchidea.
Max csak nézte a virágot, arca kifejezéstelen maradt, de szemei némi
meghökkenést tükröztek. Felvette a virágot, megforgatta ujjai között,
vizsgálgatta. Drága növény ez bárkinek ahhoz, hogy minden ok nélkül csak
úgy bedobja egy parkoló autó ablakán. Vagy tán lehetett valami szándéka
ezzel a virággal? Jelent ez valamit? - kérdezte önmagától, hiszen gondolatai
mindig a veszéllyel foglalkoztak. Mindkét irányban szétnézett az utcán.
Semmi gyanúsat nem észlelt. Megvonta a vállát. Aztán bedobta az
orchideát a kanálisba, beszállt a kocsiba, rálépett a gázpedálra, de nem
gyújtotta be a motort. Csak ült, és elgondolkodva nézett át a szélvédőn.
Nem szerette a titokzatosságot. Nem mintha ezt a virágot titokzatosnak
tartotta volna. De mégis furcsa! Volt egy olyan időszakuk, amikor ő és
Frank két kis fekete pamutvarjút akasztottak kiszemelt áldozatuk ajtajára.
Ezzel egyszer-kétszer meg is takarították maguknak a fáradságot, mert aki
ilyen jelzést kapott, öngyilkosságot követett el. Ezeket a varjakat azonban
olcsó, teátrális trükknek tartotta Max. Hamarosan fel is hagytak az
ilyesmivel. A figyelmeztető jeleket méltóságon alulinak tartotta. Vajon a
skarlátszínű orchidea is figyelmeztető jelzés volt-e, kérdezte önmagától. Ha
az volt, akkor annak, aki bedobta a virágot a kocsiba, jó lesz vigyáznia.
Max nem díjazta az ilyen fogásokat. Két ujjával néhányszor végigsimította
hosszú, hegyes orrát, kiszállt a kocsiból, és felvette az eldobott orchideát.
Pillanatnyi tétovázás után a gomblyukába tűzte. Visszaült a kocsiba, és
elhajtott.

Egy dombtetőn, ahonnan Santo Rio pompás öblét egészen be lehetett lát-ni,
állt egy emeletes, fenyőfából épült ház. Körülötte sok-sok pálmafa és
virágzó bokor. Elhanyagoltnak, elhagyatottnak látszott a viharvert épület.
A fából készült kapun a névtáblán egy szó állt: Kozikot. Max sohasem
vett magának annyi fáradságot, hogy eltávolítsa ezt a táblát, bár amikor
csak itt járt a házban, mindig dühös pillantást vetett rá.
Ez a faépület volt az otthona. Ritkán látogatott el ide, de jó érzés volt
tudni; hogy van egy hely, ahol személyes holmijait és pénzét tarthatja.
Egyúttal ez a ház adott otthont Max apjának, Ismi Gezának is, aki már
eléggé benne volt a korban: Hatvanöt éves volt, és harminc éven át cirkuszi
bohócként dolgozott. Most is olyan volt, mint egy bohóc. A kerti ösvényen
lassan ballagott a ház felé. Háta hajlott, feje kopasz, egész lényéből
szomorúság áradt. Arcbőre rücskös és himlőhelyes a silány festék állandó
használatától, hiszen az arcfesték foglalkozásának elengedhetetlen kelléke
volt. Bal lábát kissé húzta agyvérzése óta, amely egyúttal cirkuszi
pályafutásának végét is jelentette. Kerek, húsos, szomorú arcán semmi sem
hasonlított fia vonásaira. Ismi ezt nem is bánta.
Félt Maxtől, ahogy annak idején félt Max anyjától is. Max az anyjára
hasonlított, külsőleg és természetében egyaránt. Ismiben nem volt semmi
kegyetlenség. Egyszerű, békés ember volt, aki igazából csak akkor érezte
jól magát, amikor egyedül lehetett.
Majdnem beért már a házba, amikor hallotta, hogy egy autó közeledik az
úton. Megállt, vállán át nyugtalan tekintetet vetett hátrafelé. Ezen az úton
három hónapja, vagy talán már hosszabb ideje is, nem járt kocsi.
A hang megriasztotta.
A fekete Packard Clipper megállt a kapunál. Max szállt ki a kocsiból.
Úgy állt ott, hogy két kezét felöltője zsebében tartotta, kalapja előrehúzva
az orrára, a skarlátszínű orchidea a gomblyukában. A céltudatosság és a
fenyegetés légköre lengte körül. Ismi fürkészve figyelte. Életében ezek a
látogatások mindig nyugtalanságot jelentettek. Max előzetes értesítés nélkül
jelent meg, nem lehetett tudni, hogy mi történik majd, hogyan bánik majd
vele.
Max a névtáblát bámulta, aztán kissé megvonta a vállát, és belökte a
kaput. Indult felfelé a kerti úton.
Isminek rögtön feltűnt az orchidea, meredten nézte, az volt az érzése,
hogy valami nincs rendben. Kellemetlen eseményre kell számítani, amely
megzavarja életének nyugodt, eseménytelen folyását. Max eddig még
sohasem viselt virágot a gomblyukában. Az öregember azt gondolta, biztos
nem ok nélkül van ott ez a virág.
Apa és fia egymást fürkészték, Max odaért a házba vezető lépcsőkhöz.
- Frank meghalt - mondta tárgyilagosan. - Elgázolta egy teherautó.
Bár Ismi mindig is gyűlölte Franket, most mégis megdöbbent. Ő
közelebb volt már a halálhoz, és ezért rossz volt neki, hogy ilyen
nemtörődömséggel említík.
- Remélem, nem szenvedett - csak ennyit tudott mondani.
- A teherautó összeroncsolta a mellkasát, és két órába tellett, míg földobta
a bakancsait - felelte Max, és megszagolta az orchideát. - Fogd fel úgy,
ahogy akarod.
Az öreg akkor kezdte kapiskální, hogy valójában mi lehet a jelentősége
Frank halálának.
- Akkor hát vége minden eddiginek? - kérdezte mohón. Jól tudta, hogy
Max és Frank azonosak a Sullivan fivérekkel. Max számára jó mulatság
volt elmesélni neki a dolgokat, részletesen leírni az elkövetett
gyilkosságokat, és közben figyelni az idős ember udvariasan visszafogott
iszonyodását.
- Igen, vége - mondta Max -, most az ő pénze is az enyém. Volt egy
megállapodásunk, hogy ha valamelyikünk meghal, a másiké lesz az egész
pénz. Gazdag vagyok.
Ismi idegesen dörzsölgette kopasz fejét.
- Jelent ez valamilyen változást számomra?
- Nem tudom -vetette oda Max közömbösen. - Nem volt még időm rá,
hogy ezen gondolkozzam. Előbb-utóbb foglalkozom majd a te kis
problémáiddal is. - Fellépett pár lépcsőt, úgyhogy most teljesen szemben
állt az öreggel. Bár Ismi hajlott hátú öregember volt már, egyforma
magasak voltak. - Üzletember leszek - folytatta Max. - Ha ezzel
kapcsolatban találok valami munkát számodra, akkor tied az állás. Ha nem,
akkor itt maradhatsz. Akarsz itt maradni?
- Szeretek itt lenni - mondta Ismi bólogatva -, de természetesen, ha
szükséged van rám…
Max nekitámaszkodott a veranda faoszlopának.
- Egyre szenilisebb vagy - mondta halkan. - Az agyad eltompult. Meg
sem lepődsz azon, hogy éppen Frank hagyja magát elgázolni egy
teherautótól.
 Ismi végiggondolta, amit a fia mondott, rögtön belátta, hogy bizony meg
kellett volna lepődnie. Elkeseredetten kellett belátnia, hogy amit Max
mondott, az úgy igaz. Tényleg egyre szenilisebb, az agya eltompult.
- Nem gondoltam rá - mondta, és lopva pillantott Maxre. - Valóban,
történnie kellett valaminek.
Max ezután elmondott neki mindent Roy Larsonról, meg hogy miért
kellett megölniök Steve-et, hogy elhallgattassák; azt is, ahogy Carol
megvakította Franket, aztán nyomon követte Santo Rióba, és a halálba
kergette.
Ismi némán állt ott, még mindig a forró napsütésben, földre sütött
szemmel, eres kezeit tördelte, és figyelt.
Max szűkszavúan és halkan beszélt.
- Frank utolsó szavaival figyelmeztetett rá, hogy én leszek a következő,
akinek Carol az életére tör. Itt van, ebben a városban. Mi a véleményed?
- Bárcsak ne mondtad volna el nekem - felelte Ismi, és bement a házba.
Max grimaszt vágott, megvonta a vállát, és visszament a kocsihoz.
Kiszedte két bőröndjét, és bement a házba, föl a poros szőnyeggel bevont
lépcsőn a szobájába. Berúgta az ajtót, és lerakta a csomagokat. Nagy volt ez
a szoba, de alig volt benne bútor. Az ablakból jó kilátás nyílt a távoli
kikötőre. Az a sivár légkör, amely a lakatlannak tűnő helyiségből áradt,
mindenkire nyomasztólag hatott volna, kivéve Maxet. Az ilyen hangulati
árnyalatok semmit sem jelentettek a számára. Egy pillanatig megállt az
ajtónál, aztán becsukta és kulcsra zárta. Átvágott a szobán egy nagy, régi
divatú ruhásszekrényhez. Kinyitotta, és elcsúsztatta a szekrény alján lévő
lemezt. Előtűnt egy ravaszul elrejtett titkos rekesz, amelyből két bőr
aktatáskát vett ki. Egy félóráig buzgón számolta a táskák tartalmát, az öt- és
tízdolláros bankjegyeket. Százasával voltak kötegelve. Amikor ezzel
végzett, visszatette a bankjegyeket a rejtekhelyre, és becsukta a szekrényt.
Gazdag vagyok, mondta magában. Bármit megtehetek, amihez csak
kedvem van. Arca kifejezéstelen maradt, de szemei felcsillantak az
izgalomtól.
A lépcsőn lefelé menet hallotta, hogy csöng a telefon. Megállt, figyelte,
hogy apja, aki felvette a kagylót, mit beszél. Egy pillanattal később Ismi
kijött az ajtón, és felnézett a lépcső tetején álló Maxre.
- Frank temetése ügyében telefonáltak - mondta, és valami furcsa volt a
tekintetében. - Tán jobb lenne, ha te beszélnél velük.
 - Velük? Kikkel? - mordult rá Max türelmetlenül.
- A temetkezésiekkel. A virágokról érdeklődtek.
- Nem érdekel - mondta Max, és lejött a lépcsőn. - Mondd meg nekik,
hogy kaparják el, ahogy legjobbnak látják. Engem ne zaklassanak. A pénzt
odaadtam nekik. Mi mást akarnak még?
- Azt mondják, hogy egy csomó virágot szállítottak hozzájuk. Hogyan
akarod, tegyék a sírra? - mondta ismi anélkül, hogy a fiára nézett volna.
Max tekintete töprengővé vált.
- Milyen virágokról van szó? - kérdezte halkan.
- Orchideákról… skarlátszínű orchideákról. Szerintük az ilyesmi nem
nagyon illik egy temetéshez.
Max kivette szájából a cigarettát, és egy pillanatig izzó végét
vizsgálgatta. Tudta, hogy apjának más mondanivalója is van,
arckifejezéséböl azt is megérezte, hogy fél megmondani.
- Folytasd - szólt oda durván.
- Azt mondták, hogy a virágokhoz egy kártyát is mellékeltek - motyogta
Ismi, aztán hirtelen elhallgatott.
- És mi állt azon a kártyán? - kérdezte Max.
- Az, hogy Carol Blandishtől meg Steve Larsontól.
Max kidobta a cigarettáját a kertbe. Odalépett a bejárati ajtóhoz. Látszott
rajta, hogy gondolatai máshol járnak. Az ajtóhoz érve megfordult.
- Mondd meg nekik, hogy nem érdekel az egész - mondta röviden, és
kiment a házból, le a lépcsőn a Packardhoz.
Anélkül, hogy feltűnő lett volna, tekintetével átkutatta a kertet, fürkészve
nézett le egészen az öbölig. Olyan volt, mint egy alattomosan figyelő
macska, a szeme villogott.
Levél sem rezdült, és mégis úgy érezte, valahonnan figyelik.
Nyugtalanság vett rajta erőt, de ugyanakkor vad düh is, Kivette az orchideát
a gomblyukából, és lassan apró darabokra tépte. Szétszórta a homokos
ösvényen. Aztán beszállt a Packardba, és hátrahajtott a garázshoz, a ház
mögé.

- Holnap elmegyek - mondta Max, miközben Ismi leszedte a vacsoraasztalt.

- Azt hiszem, Chicagóban telepszem le. Van ott egy pasas, aki el akarja adni
az üzletét. Ha méltányos az ár, megveszem tőle. Amikor legutóbb ott
jártam, vagy száz különböző madara volt, és az üzlet fölött van egy jó kis
lakás is. Ha akarod, eljöhetsz oda, majd vezeted a háztartást.
Ismi fölrakta a tányérokat és a tálakat egy tálcára.
- Nem szeretnék megint városban lakni - mondta némi tétovázás után.
- Jó lesz úgy is, ha itt maradok?
Max nagyot ásított, kinyújtóztatta lábait a kandalló melege felé.
- Ahogy akarod - mondta. Magában azt gondolta, tán jobb is, ha most
rázza le. Nagyon megöregedett, nemsokára csak egy púp lenne a hátán.
- Akkor azt hiszem, inkább itt maradok - mondta Ismi, és felemelte a
tálcát. Amint kifordult az ajtón, a kutya gyászosan vonítani kezdett valahol
a kertben. A szél megerősödött, és messzire vitte a hangot a ház mellett
egészen az öbölig.
Max a válla fölött odapillantott az ajtóra, és ő is hallgatózott.
- Miért üvölt ez annyira? - kérdezte ingerülten.
Ismi megcsóválta a fejét, és kivitte a tálcát a konyhába. Míközben
mosogatott, a szűnni nem akaró vonításra figyelt. Az idegeire ment. Soha
nem hallotta még ezt a kutyát így nyüszíteni. Amikor elrakta az edényeket,
kiment a kertbe.
A hold magasan járt a fenyőfák fölött, sápadt arcát csak részben takarták
el kis felhők. A szél zúgott a bokrok között, és az egész kert mintha életre
kelt volna. Zizzenö, susogó hangok töltötték be a levegőt.
Ismi végigment az ösvényen a kutyaházig. Lépteinek zajára a kutya
abbahagyta a vonítást, és csak halkan vinnyogott.
- No, mi a baj? - kérdezte Ismi, és lehajolt, hogy benézzen a kutyához.
Éppen csak annyit tudott kivenni, hogy ott lapul a földön. Gyufát
gyújtott.
Az apró lángnál jól látszott, hogy a kutya hátán föláll a szőr, tekintetéből
pedig csak úgy árad a rémület.
Ismi egyszeriben nyugtalan lett, felegyenesedett, és hátranézett a
félhomályba. Mintha valaki járna ott a ház közelében, de lehet, hogy csak
képzeli az egészet. A kutya ismét nyüszített, és ő a kertet kémlelte. Sokféle
fekete árnyat látott, riadtan mondta önmagának, hogy biztos csak képzelte,
hogy valaki van ott. De azért várt, hátha újból meglátja. Pár perc múlva
feladta, és visszatért a házba. Megkönnyebbülést érzett, amikor bereteszelte
az ajtót.
 Max még mindig ott heverészett a tűz előtt, amikor az öreg bejött a
nappaliba. Max egy szót sem szólt, fel sem nézett. Csend telepedett a
szobára. Csak a szél zúgása hallatszott, meg a kutya halk vinnyogása. Ismi
feszülten ült a helyén, és hallgatódzott. Egy idő múlva úgy gondolta, hogy
lépteket hall az emeletről. Gyorsan odapillantott Maxre, de ő semmi jelét
sem mutatta annak, hogy valamit hallott volna. Az öregember nem tudta
elhatározni, szóljon-e neki vagy sem.
Valahol a házban megreccsent a padló, ezt a hangot pedig apró kapargáló
hang követte. Ha Ismi nem fülelt volna annyira, biztos észre sem vette
volna ezt a picike zajt.
Gyorsan felpillantott, és tekintete összeakadt Maxéval. Ő is hallgatódzott.
- Hallasz valamit? - kérdezte Max, és kiegyenesedett a székben.
- Azt hiszem, igen - mondta Ismi bizonytalanul.
Max felemelte ujját, és a két férfi ismét hallgatódzott. Több másodpercig
semmit sem észleltek. A szél is elállt, és a csend olyan teljes volt, hogy Max
Ismi lélegzetvételét is meghallotta.
Türelmetlen mozdulatot tett.
- Mi az ördög ütött belém? - motyogta dühösen. Lehajolt, hogy a
piszkálóval megigazítsa a tüzet, de Ismi egy jelzésére nem fejezte be a
mozdulatot.
Most mindketten hallották a halk léptek zaját. Max eltökélt arccal nyúlt a
kabátzsebébe, és előhúzta a pisztolyát.
- Te maradj itt - mondta suttogva Isminek, és odalopakodott az ajtóhoz,
akár egy árnyék. Mielőtt kinyitotta volna, leoltotta a villanyt.
Kint a folyosón megállt, hogy füleljen. Semmit sem hallott, lassan a
lépcső felé osont. Még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy valaki
van a házban, de nem akart semmit sem kockáztatni. Régi ház ez nagyon, a
szél itt furcsa játékokat űzhet. A padlódeszkák szárazak, korhadtak, akkor is
ropognak, ha senki sem lép rájuk. De azért meg akart bizonyosodni.
Fölért az emeletre. Itt is megállt hallgatódzni, aztán felgyújtotta a
villanyt, és gyors léptekkel indult a szobája felé. Fölrántotta az ajtót, és
belépett. A szoba üres volt, és úgy tűnt, hogy minden a helyén van. Amint a
szekrényhez közeledett, ismét meghallotta a kutya vonítását. Odafutott az
ablakhoz. Egy pillanatig semmit sem látott, de aztán áttört a hold fénye a
felhőkön, és a kert világosabb lett. Úgy vélte, hogy egy mozgó árnyat lát
odalent, nagyon figyelte, de egy pillanattal később már újból felhő takarta el
a holdat.
Max visszafordult a szekrény felé, rossz előérzete támadt. Fölrántotta a
szekrényajtót. Egy pillantás is elég volt ahhoz, hogy lássa, a rejtekhely
nyitva, és minden pénze eltűnt.
Döbbenten állt ott, mozdulni sem tudott. Elakadt a lélegzete, vér tolult a
fejébe, úgy érezte, hogy mindjárt elájul.
Aztán lassan előrehajolt, öregemberként tapogatódzott dermedt ujjaival
az üres rejtekhelyen. Valami puhához ért a keze. Felemelte, és még mielőtt
a lámpához emelte volna, tudta, hogy mi az. Aztán hirtelen egy elcsukló
kiáltással, mint egy sebesült vadállat, felordított, és a földhöz vágta az
orchideát. Sarkával taposta szét, és öklével két oldalról verte a fejét
fékezhetetlen dühében.
Ismi úgy talált rá, hogy hisztérikus rohamban hempergett a földön, arcát
annyira felkaparta, hogy csupa vér volt, fehér hab tolult az ajkára.

A Palm Bay Hotel csak egy dologgal jeleskedhetett. Olyan hatalmas volt a
felette elhelyezett neonfelirat, hogy azt az egész városból látni lehetett.
E neon alapján gondolták a városba látogatók, ha éjszaka érkeztek, hogy
ez egy luxushotel, vagy legalábbis rangos szálloda.
Nappal ez a zegzugos, háromemeletes téglaépület annak látszott, ami
valójában volt: harmadrendű, piszkos, rossz hírű vendégfogadónak. Az
éjszaka sötétje azonban elrejtette mindezt, a ragyogó neonfény elkápráztatta
a gyanútlan szállóvendégeket. Persze aztán nem maradtak itt egy éjszakánál
tovább, de a vezetőség az ilyen futóvendégekből is elég pénzt tudott
kiszedni, a szálloda így is jövedelmező volt.
Aztán voltak itt olyanok is, akik a Palm Bay Hotelt választották állandó
lakhelyül. Olyanok, akik Santo Rio társadalmának alsó rétegeihez tartoztak,
de azért időnként a számlájukat is kiegyenlítették; az ő segítségükkel, meg
az egyéjszakás vendégek megkopasztásával ez a hely annyit jövedel-mezett,
hogy e tekintetben az ország legexkluzívabb szállodáival is vetekedhetett.
Amikor Eddie Regan Santo Rióba érkezett, mint sok más látogatót, őt is
megtévesztette a Palm Bay Hotel hatalmas neonja. Ebben a szállodában vett
ki szobát. Hamarosan rájött, hogy harmadosztályú fogadóba került, de
mivel akkoriban ő is lényegében harmadosztályú volt, ott maradt. Amikor
aztán már sikeresen folytatta üzelmeit, annyira megszokta a Palm Bay
Hotelt, hogy úgy döntött, ez lesz állandó főhadiszállása. Beköltözött az
egyik lakosztályba, zsarolási manővereivel szerzett pénzével pazarul be-
rendezte. Az épületen belül a luxus oázisa lett ez a lakosztály, a többi, a
szegényesebben berendezett szobához képest. Eddie-re az igazgatóság úgy
tekintett, hogy ő a szállóvendégek sztárja, és megadták neki a kellő
tiszteletet.
Ezen az estén, vagy félórával azután, hogy Max felfedezte pénzének
eltűnését, Eddie ott üldögélt a poros, áporodott levegőjű bárban, skót
whiskyt ivott, és nagyon magányosnak érezte magát.
A szállodában mindenki tudta, hogy közvetlen okozója volt Frank
halálának. Azt is tudták, hogy a nagyszerü luxusban élő Linda Frank
kitartottja volt, és hogy Eddie titokban lefeküdt vele. Általában nem sok
olyasmi történhetett, amit a Palm Bay Hotel alkalmazottai és lakói ne tudtak
volna egymásról. Eddie is biztos volt benne, hogy mindent tudnak róla.
Még azt is, hogy a rendőrség azt mérlegeli, vajon Eddie szándékosan
ölte-e meg Franket. Az államügyész azonban úgy vélte, hogy a bíróság nem
hinné el, hogy Eddie-nek pont abban a pillanatban sikerült kocsijával a
helyszínre érkeznie, amikor Frank vakon kírohant az autók közé. Pedíg ő
maga hajlamos volt rá, hogy mindent lehetségesnek tartson, ha egy olyan
agyafúrt fickóról volt szó, mint amilyen Eddie. Az indíték kézenfekvő volt,
de az ellene felsorakoztatható bizonyítékok eléggé gyenge lábon álltak.
Sem Linda, sem Eddie egy mukkot sem szólt az államügyésznek Mary
Prentissről. Úgy érezték, ha megemlítenék ezt a titokzatos fíatal nőt, a
rendőrség könnyen, persze igazságtalanul, azt gyanítaná, hogy
együttműködtek ezzel a nővel. Amikor az államügyész kihallgatta Lindát,
azt mondta, hogy Frank szólt neki, hogy menjen moziba. Ő így is tett
(“persze nagyon vonakodva” - mondta megnyugtatásul az államügyésznek,
és könnyes szemmel nézett rá). Szóval Franket magára hagyta.
A város felé menvén, találkozott Eddie-vel, úgyhogy mi sem volt
természetesebb annál, hogy együtt töltsék az estét. Nem, egyáltalán fogalma
sem volt arról, hogy Frank bejött a városba, és nem is tud semmi
magyarázatot arra, hogyan került oda. Linda nagyon jól állta az alapos
vallatást, és amikor Frankhez, illetve Eddie-hez fűződő viszonyáról
kellemetlen kérdéseket tettek fel, lármás, hisztérikus jeleneteket játszott el,
olyan jól, hogy az államügyész örült, amikor ezt a nőt végre kiküldhette a
szobájából.
 Frank halála ugyancsak kemény dió volt, és az államügyész még hosszú
ideig buzgón vakarta a fejét miatta.
Eddie úgy döntött, hogy okosabb, hogy Linda és ő nem találkoznak
mindaddig, amíg a rendőrség irántuk való érdeklődése teljesen meg nem
szünik. Az is nyilvánvaló volt mindkettőjük számára, hogy ezek után nem
élhetnek majd Santo Rióban. Linda buzgón csomagolta a ruháit, és
kiválasztotta a bútorok közül a legjobb darabokat, hogy ha majd a
rendőrség lehetőséget ad rá, azonnal elhagyhassa a várost.
Eddie megbotránkozott és csalódott volt, amikor megtudta, hogy Frank
semmi pénzt sem hagyott Lindára. Egészen Frank haláláig Eddie abban a
kellemes helyzetben volt, hogy mindazt, amit Linda nyújtani tudott, fizetés
nélkül élvezhette. Most viszont Eddie-nek nemcsak önmagát kellett
eltartania, hanem Líndát is. Línda extravagáns ízlése, költekezése máris
kellemetlenül érintette.
Miközben ott üldögélt a dupla whiskyjével, azon törte a fejét, hogy
miképpen tudna több pénzt keresni. Végül is arra az eredményre kellett
jutnia, hogy ha nem agyal ki egy egészen új tervet, amellyel nagyobb
pénzösszeget zsebelhet be, a dolgok egyre nehezebbekké válnak a számára.
Bármennyire is törte a fejét, semmilyen új haditerv nem jutott az eszébe.
Elégedetlenül felmordult, üres poharát odatolta a bárpíncér elé, és
cigarettára gyújtott.
A pincér megtöltötte a poharat, és halkan odaszólt neki: - Vessen csak
egy pillantást arra a klassz pipire, akit épp most sodort be hozzánk a szél.
Eddie megfordult a széken, és kinézett a szálló előcsarnokába. Éppen
akkor lépett oda egy lány a recepcióhoz. Eddie halkan füttyentett egyet.
A jövevény magas és karcsú volt. Élvezet volt ránézni. Vörös haja meg
olyan csodálatos, hogy ilyet Eddie még sohasem látott. Tetőtől talpig
feketében, hosszú fekete köpeny borította a vállát, amelyet nyakánál
aranylánc fogott össze. Lenyűgöző, frappáns látványt nyújtott. Kalap nem
volt rajta, az egyetlen élénk színt egy a kabátjára tűzött skarlát orchidea
jelentette.
- Álljon meg a menet, Bud - szólt oda Eddie a pincérnek. - Ezzel az
üggyel alaposabban kell foglalkoznom. - Lecsúszott a székről, és nyugodt
léptekkel odament az ajtóhoz, ahonnan az egész hallt áttekinthette.
Guss, a portás szikár, kemény arcvonású, nyugtalan tekintetű férfi,
kacsintott egyet Eddie-re, amikor az előtte lévő lány lehajolt, hogy aláírja a
vendégkönyvet. Eddie visszakacsintott rá.
A liftesfiú, mintegy varázsütésre, előkerült, és már vitte is a lány
bőröndjét. Nyilvánvaló lelkesedéssel mutatta neki az ósdi felvonóhoz
vezető utat. Eddie észrevette, hogy a lánynál két bőr aktatáska is van, és egy
pillanatra elgondolkodott, mi a fenét tarthat bennük.
Jól megnézte a lányt. Sápadt volt, és egykedvűen lépkedett. Eddie azt
érezte, hogy már látta valahol. Ettől kissé megzavarodott, mert biztos volt
benne, hogy egy ilyen hajat sohasem felejtene el. Előbbi érzése csak nem
akart megszűnni.
Amikor a nő eltűnt a liftben, Eddie odament a recepció pultjához.
- Kicsoda ez az észbontó vörös hajú, Guss? - kérdezte.
Guss feltolta csuklójáról piszkos mandzsettáit, és vékony ujjaival a
hajába túrt.
- Úgy írta alá a könyvet, hogy “Carol Blandish”, - Még egyszer
belenézett a vendégkönyvbe. - Bomba jó nő, ugye? Nem sokat tétováznék,
ha hancúrozhatnék vele egyet. - Megrázta a fejét, és felsóhajtott. - Ez a
neonreklám a legragyogóbb ötlet, amely valaha is eszünkbe jutott. Fejemet
tenném rá, hogy anélkül nem került volna ide hozzánk, és azt is lefogadom,
hogy csak egy éjszakát tölt itt.
- Carol Blandish - ismételte Eddie, homlokát ráncolva. - Hol a fenében
hallottam már ezt a nevet?
- Fogalmam sincs róla, tényleg hallottad?
Eddie csak bámult Gussra, kék szeme hirtelen felragyogott.
- Az isten szerelmére! - kiáltott fel - ez az a hölgyemény, akiről az
újságok írtak… Az örökösnö. Te, ennek milliói vannak! Olvastál róla,
ugye?
- Nem én - mondta Guss, és megrázta a fejét. - Én csak a sportrovatot
olvasom. Hogy érted azt, hogy… örökösnő?
- Úgy, ahogy mondom. Több milliót örökölt, és azt mondják róla, hogy
őrült.
- Ennek nincs semmi jelentősége - mondta Guss szigorúan. - Ha azt
nézzük, hogyan viselkednek a népek errefelé, akkor a fél városra azt
mondhatjuk, hogy őrült, de persze nem milliomosok. - Egy picit töprengett,
aztán folytatta: - Klassz a karosszériája, ugye?
- Mi a fenét keres itt? - kérdezte Eddie, és végigsimította haját. - Micsoda
nő! Ez nemcsak üzlet, hanem élvezet is lesz. - Csettintett az ujjaival. -
Mondd, Guss, hanyas a szobája? Rákapcsolok! Az életben nem lesz még
egy ilyen lehetőségem.
- 247-es szoba - mondta Guss segítökészen. - Kulcsom is van hozzá, ha
akarod.
Eddie megrázta a fejét.
- Szó sem lehet ilyesmiről. Vigyáznom kell, hogy hogyan fogok hozzá.
Úgy kell bánnom vele, mint a hímes tojással. Most először lesz
pályafutásom során, hogy igazi szép nő lesz a kliensem! Pompás szórakozás
lesz!
- Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy eddig milyen vén csatalovaknak
kellett udvarolnod - mondta Guss, és nagyot sóhajtott -, irigyellek, pajtás!
- Magától értetődik - mondta Eddie, és megigazította a nyakkendőjét -, itt
dögöljek meg, ha én magam is nem irigylem önmagamat.

A liftesfiú lerakta a bőröndöt az ágy mellé, behúzta a sárga függönyöket,

hogy eltakarja az esőverte, piszkos ablakokat. Kinyitotta a fürdőszobába
vezető ajtót, és mentegetődzve vigyorgott. Megpaskolta az ágyat, mintha
azt akarná bizonyítani, hogy a rugózás még nem ment teljesen tönkre. Az-
tán csak állt, csillogó szemmel reménykedve.
Carol alig vett tudomást róla. Fájt a feje, és egész testében érezte,
mennyire kimerült. Egykedvúen ment a kopottas karosszékhez, belehup-
pant, és a két aktatáskát a földre csúsztatta.
A liftesfiú a maga tizenhét esztendejéhez képest már jól kiismerte magát
a világban, gyanakodva nézett a nőre. Úgy vélte, hogy ennivalóan szép, de
végső ítéletét, gondolta, elhalasztja addig, míg meglátja, hogy mennyi
borravalót kap tőle.
- Van még valami kívánsága, asszonyom? - kérdezte kissé élesen, mert a
vendég, úgy látszik, teljesen megfeledkezett róla. - Ha akarja, felhozzák a
vacsorát, meg tüzet is raknak. Ez utóbbiért elég sokat felszámítanak, de ha
ehhez van kedve, akkor elintézem.
Carol felrezzent gondolataiból, és úgy bámult a fiúra, mint aki nagyon
rövidlátó. Úgy tűnt neki, hogy a fiú messze áll tőle, csak egy homályos
fekete-fehér alakot észlelt, akinek szavai recsegnek és túl hangosak, bántják
a fülét.
- Igen, rakjanak tüzet - mondta, és összehúzta magán a köpenyt -, és
vacsorát is, legyen szíves.
 A fiú csak várt, kényszeredett kifejezés ült az arcán.
- Majd küldöm a pincért, hogy rendelhessen… vagy megfelel a menü is?
Nem rossz. Én is azt ettem.
- Igen… akármi lehet. Kérem, hagyjon most magamra - mondta Carol, és
ujjaival a halántékát masszirozta.
- Nem érzi jól magát? - kérdezte a fiú kíváncsian. Volt valami furcsa
ebben a nőben. Hirtelen nyugtalanítani kezdte, hogy egyedül van vele. -
Hozhatok valamit önnek?
Carol gyorsan és türelmetlenül kinyitotta a retiküljét. és odadobott a
fiúnak egy dollárt.
- Ne hozzon - mondta -, hagyjon magamra.
A fiú felvette a bankjegyet, zavart kifejezéssel vizsgálgatta a nőt, aztán
kiment. Örült, hogy becsukhatta maga mögött az ajtót.
- Ha megkérdezik az én véleményemet - mondta csak úgy a levegőbe -,
ennek a tyúknak nincs ki a négy kereke.
Carol egy ideig mozdulatlanul ült a karosszékben. Fázott, és olyan éles
ismétlődő nyilallást érzett a fejében, amely megijesztette. Úgy tervezte,
hogy amint sikerül elszednie Maxtől a pénzét, elutazik Santo Rióból. De
mikor a dombon álló házból elhajtott, érezte, hogy egyre jobban fáj a feje.
Nem volt képes tovább vezetni, így hát megszakította útját a Palm Bay
Hotelnél. Fogalma sem volt róla, hogy milyen szálloda ez, de a ragyogó
neonfelirat felhívta rá a figyelmét.
Ebben a pillanatban egy néger szobapincér lépett a szobába, hogy
begyújtson. Megjelenése félbeszakította Carol gondolatmenetét. Felkelt, és
bement a fürdőszobába, miközben a pincér tüzet rakott. A lepusztult
fürdőszobában csöpögött a zuhany és foltos volt a kád, úgy érezte, hogy
mindjárt elájul. Meg kellett kapaszkodnia a törülközőtartóban, hogy el ne
essen.
Most döbbent rá, hogy mennyire éhes, hiszen egy falatot sem evett,
mindenről megfeledkezett, amikor meglátta Maxet, amikor éppen kijött a
kórházból.
Carol kimerülten üldögélt a fürdőkád szélén, kezébe temette fejét. Így
maradt, míg csak meg nem hallotta, hogy a szobapincér kiment a szobából.
Becsukódott mögötte az ajtó.
Eddie ezalatt odakint őgyelgett a folyosón. Észrevette, hogy kiskocsin
hozzák a vacsorát Carolnak.
 Eddie a szálloda minden alkalmazottját ismerte, de különösen jóba volt a
vacsorát felszolgáló pincérrel, Bregstein volt a neve, jó haverként tartotta
számon.
- A kicsikének viszed a 247-esbe? - kérdezte. Elővett egy ötdollárost, és
az ujjai között tartotta.
Bregstein meredten bámulta a pénzt, felderült az arca, és azt mondta
Eddie-nek, hogy eltalálta.
- Oké, pajtás - mondta Eddie, és becsúsztatta a pénzt Bregstein zsebébe. -
Tűnj el, igyál valamit. Majd én beviszem. Ha vöröshajú, akkor ő az én
asztalom.
- A maga asztala, úgy tűnik, már túlzsúfolt, Mr. Regan - felelte Bregstein,
és sokatmondóan kacsintott egyet.
- Valóban, de mindig lehet még helyet szorítani eggyel többnek - mondta
Eddie, és megigazította makulátlan szmokingját. - Gondolod, hogy
pincérnek néz majd?
- Olyan pincérnek, amilyet a moziban látni - sóhajtotta Bregstein -,
azoknak a fickóknak bizony nem kell kifizetniök a mosodaszámlájukat. -
Kissé nyugtalanul fürkészte Eddie-t. - Az igazgatóság nem veszi majd jó
néven ezt, Mr. Regan. Remélem, nem bonyolódik olyasmibe, ugye, amit
aztán nem tudok helyrehozni.
- A vezetőség az égvilágon semmiről sem fog tudni, hacsak el nem jár a
szád - vetette oda Eddie fölényesen, odatolta a kocsit a 247-eshez, kopogott,
kinyitotta az ajtót, és bement.
Kicsit meghökkent, amikor látta, hogy Carol ott gubbaszt a tűz mellett,
fejét két tenyerébe hajtva.
Odagurította a tálalókocsit az asztalhoz.
Megköszörülte a torkát, és így szólt: - A vacsorája, asszonyom. Kívánja,
hogy a tűz mellett tálaljak?
- Hagyja csak itt, kérem - mondta Carol anélkül, hogy feléje fordult
volna.
- Idehozhatok önnek egy széket? - kérdezte Eddie egy kicsit
elbizonytalanodva. Elszállt belőle az a magabiztosság, amellyel belépett a
szobába.
- Ne hozzon… hagyjon magamra, távozzék - mondta Carol furcsa,
recsegő hangon.
 Eddie ekkor vette észre a két aktatáskát a földön, döbbenten állt, amint
elolvasta a táskákon a neveket. Az egyiken az állt: Frank Kurt, a másikon
pedig: Max Geza. Ámuló szemekkel bámult Carolra, aki épp ekkor
mozdította meg karját, úgyhogy megláthatta csuklóján a kidudorodó
sebhelyet.
Eddie görcsösen megrándult, mert rádöbbent, hogy ez a nő volt Mary
Prentiss.
Ez a felfedezés annyira meglepte, hogy gyorsan kisietett a szobából,
mielőtt a nő felnézhetett volna. A folyosón aztán megállt, és mérlegelte a
helyzetet. Szeme csillogott, zihálva lélegzett. Micsoda nagyszerű véletlen,
gondolta, a milliomosnő, Carol Blandish, Mary Prentissnek álcázta magát.
Ő okozta Frank halálát, és most nála van Frank és Max táskája.
Ha ezt a véletlent jól kihasználja, többé akár nem is kell folytatnia eddigi
buliját, naphosszat csak henyélhetne.
Amikor Carol befejezte a vacsorát - mohón fogyasztotta el -, már jobban
érezte magát, fejében a nyilalló fájdalmak csökkentek. Levette köpenyét,
odahúzta a széket a tűz mellé, és leült, hogy hűvös diadalérzettel
végiggondolja az utóbbi napokat. Frankkel már leszámolt, és jól haladt
Maxszel szembeni bosszújával is. Azóta, hogy Max kilépett a kórházból,
Carol a nyomában volt. A férfi nem fogott gyanút. Még a lépcsőre is
követte, amikor a régi házban felment az emeletre. Az ajtó egyik résén át
figyelte, amikor a szekrényből előszedett pénzt számolta. Látta kegyetlen
tekintetén, hogy milyen örömet jelentenek számára a bankjegyek, és tudta,
ha a pénzt elszedi tőle, éppoly nagy sebet üt rajta, mint amilyet Max okozott
Miss Lollynak, amikor levágta a szakállát.
Carol úgy határozott, hogy néhány napig még meghagyja az életét, hadd
keseregjen a vesztesége miatt, csak azután végez vele. Carol szemei lázban
égtek, amikor erre a pillanatra gondolt, és hosszú fehér ujjai karmokká
görbültek.
Aztán eszébe jutottak az aktatáskák, amelyek ott feküdtek a lábánál. Az
egyiket felvette, kinyitotta, és szörnyülködő tekintettel nézte a gondosan
csomagolt bankjegykötegeket. Úgy érezte, hogy minden egyes bankjegyhez
vér tapad. Utálkozva lökte le öléböl az aktatáskát, amelynek tartalma
kiborult a piszkos szőnyegre. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Eddie,
most már felkészülve, hogy megbirkózzék a helyzettel, belépett a szobába.
Első mondata elakadt a torkán, amikor meglátta azt a rengeteg bankjegyet a
földön. Észrevette az aktatáskákat is, és rögtön rájött, hogy Frank és Max
pénzéről van szó. Azt is pillanatok alatt kikövetkeztette, hogy Frank
vagyona most Lindát illeti. És ami Lindáé, az természetesen egyben az övé
ís.
Carol gyorsan odafordult ültében, amikor meghallotta az ajtó csukódását,
meglátta Eddie-t, és felismerte. Nyugodtan ült, nagy zöld szemei éberen
figyeltek.
Eddie a lábával arrébb rúgta a pénzt, és Carolra nézett.
- Ismer engem, ugye? - kérdezte és mosolygott.
- Ki innét - mondta Carol nyugodt hangon.
Eddie most már magabiztos volt, odasétált a kandallóhoz, és
kényelmesen nekitámaszkodott.
- A rendőrség keres egy nőt, aki Mary Prentissnek mondja magát -
cigarettát vett elő, és rágyújtott. - Gyilkossággal vádolják, és ez a vád jól
megalapozott; ha elkapják, el is ítélik.
- Ki innét! - ismételte Carol. Keze ökölbe szorult.
- Nem hiszem, hogy felakasztják. Csak berakják valahová, drágaságom,
úgy húsz esztendőre - cigarettája izzó végét vizsgálgatta, aztán föl-nézett
Carolra, és folytatta. - Biztos nem tetszene magának a börtönélet.
Kapott már kóstolót az ilyesmiből az elmegyógyintézetben. A börtönben
még durván is bánnak az emberrel.
- És miért mondja nekem mindezt?-kérdezte Carol, és hirtelen
kényelmesen hátradűlt a székben.
- Nézd, kisanyám, nem kell, hogy selyempapírba csomagoljuk ezt az
ügyet. Meg se próbálj blöffölni. Tudom, hogy te vagy Mary Prentiss, mert
láttam a sebhelyet, te voltál az a lány, aki hajlandó volt Frank
társalkodónője lenni, te fogadtál el pénzt a szórakoztatásáért, és te intézted
úgy a dolgokat, hogy meghaljon. Nem tudom, miért tetted, de hamarosan
rájöhetek. Azonkívül te vagy a milliomosnő, Carol Blandish is, akit
korábban a Glenview Elmegyógyintézetben kezeltek. Te meg én most
megállapodást kötünk. Először is elviszem ezt a pénzt, aztán adsz nekem
egy szabályos csekket félmillióról. Ha nem, akkor átadlak a rendőrségnek.
Hát, mit szólsz mindehhez?
- Maga nem tetszik nekem - mondta Carol, és az ajka megrándult -, jobb
lesz, ha elmegy.
 - Ne siettess, drágaságom - mondta Eddie, és egy fenyegető mosollyal
kimutatta szép fehér fogait. - Nem megyek el innen addig, míg ki nem
fizettél engem. Rajta hát, térj észhez! Úgy sarokba szorítottalak, hogy na!
Ebből aztán semmiképpen sem tudsz kikecmeregni.
Carol fölnézett rá, szeme csak úgy izzott sápadt arcában.
- Ki innét! - mondta vadul. - Hagyjon békén!
- Adok neked néhány órát, hogy mindent végiggondolj - mondta Eddie
kissé meghökkenve. - De már addig is elviszem magammal ezt a dohányt.
Ez nem a tied.
Ahogy lehajolt, hogy felszedje a pénzt, Carol felkapta a piszkavasat, és
teljes erejéből fejbevágta.
Eddie-nek éppen csak annyi ideje volt, hogy gyorsan a földhöz lapuljon.
Így a piszkavas elkerülte a fejét, és a vállát érte az ütés. A fájdalom
egykét pillanatig megbénította.
Amikor azonban Carol fölpattant, gyorsan arrébb gurult, és szitkozódva
úgy lendítette a lábát, hogy a rúgás a térde alatt érte Carolt, és ettől rázuhant
Eddie-re. A férfi megragadta a karját, a hátára gördítette, és a padlóhoz
szorította.
- Mi lesz, te vadmacska! - mondta gonoszul. - Megtanítalak rá, hogy kár
kikezdeni velem. - Elengedte Carol egyik karját, és hatalmas pofont kent le
neki.
Az egyik kar elengedése hiba volt Eddie részéről, mert Carol
villámgyorsan visszaadta az ütést. A férfit csak az ösztöne mentette meg,
idejében hátrakapta a fejét, így szeme megmenekült. Carol körmei azonban
végigszántottak az arcán, és az álláig húzódó karmolás nyomán csak úgy
folyt a vér. Az ijedségtől, a fájdalomtól még csak magához sem tudott térni,
amikor Carol már talpon volt, az ajtó felé rohant. Eddie utánanyúlt, és
elkapta a szoknyáját, annál fogva igyekezett visszarántani, a fekete selyem-
ruha végigszakadt, és Eddie kezében csak egy darabja maradt.
Az ajtóhoz érve Carol megfordult, nekitámaszkodott háttal az ajtónak, két
kezét maga mögött tartva. Eddie lassan felkászálódott, hallotta, ahogy a
kulcs megfordul a zárban.
- Ezzel nem jut semmire - zihálta Eddie. Az arcáról a vér lecsöpögött
fehér ingére. - Nyissa ki az ajtót, vagy olyan verést kap, amilyenben még
sohasem volt része.
 Carol megfordult, kihúzta a kulcsot, lehajolt és átcsúsztatta az ajtó alatti
résen.
- Most egyikünk sem szabadulhat innét - mondta halkan.
- Ezért meglakol - mondta Eddie, akinek egyáltalán nem tetszett a nő
arcán megjelenő elszántság, tekintetének izzó vadsága. - Háromszor olyan
erős vagyok, mint maga, és megnyúzom, ha újabb trükkel próbálkozik -
sziszegte Eddie.
Carol fémesen csengő hangon felkacagott, a férfí idegeí pattanásig
feszültek.
- Maga tulajdonképpen fél tőlem - mondta Carol, és lassan közeledett a
férfihoz.
- Egy tapodtat se tovább - kiáltott rá Eddie élesen, kissé megborzongott,
mert eszébe jutott, amit az újságban olvasott erről a nőről. Gyilkolni kész…
vadmacska… közveszélyes.
Carol azonban továbbra is közeledett, karjait lazán lógatva, kegyetlen,
izzó tekintettel.
- Szóval be akar engem záratni - mondta kihívóan. - Hát erre nem kerül
sor! Nem tűröm, hogy bezárjanak!
Eddie hátrált, mígcsak egészen a falhoz nem ért. Carol hamarább ütött,
mintsem a férfi felkészülhetett volna rá. Körmei csak hajszálnyira
tévesztették el a szemét, az arcát sebezték fel újból. A fájdalomtól dühödten
ragadta meg őt Eddie. Talán egy percíg is úgy küzdöttek egymással, mint a
vadállatok. Eddie nem tehetett mást, csak igyekezett távol tartani szemétől a
csapkodó körmöket. Amikor csak csuklón ragadta Carolt, a lánynak mindig
sikerült kirántania magát a férfi szorításából, és bár a férfi szemét nem
érhette el, összekarmolta, tépte az arcát, hogy az csupa vér lett.
Eddie a nő testét ütötte, mire Carol szorosan hozzátapadt, hogy ne
üthesse tovább. A férfi lefogta karjait, hátracsavarta, megfordította Carolt és
odadobta az ágyra. A nő ruhája már cafatokban lógott, és a férfi nem tudta
jól lefogni, mert kezei újból és újból lecsúsztak a selymesen sima fiatal
testről. Carolnak sikerült megfordulnia, beleharapott Eddie csuklójába, és
amikor ezért nem tudta már lefogni a lábait, felhúzta két térdét, és elrúgta
magáról a férfit.
Eddie azonban ráugrott, mielőtt még felkelhetett volna az ágyról, és
nagyobb testsúlyát érvényesítve, teljesen leszorította.
 - Majd én megleckéztetlek, te vadmacska! - lihegte, miközben magasra
emelte ökölbe szorított kezét. Carol ujjai azonban már a torkát szoritották,
éppen csak az utolsó pillanatban rántotta el ezeket a csuklókat. Így
feküdtek, arcuk egészen közel egymáshoz, mindegyík igyekezett
összeszedni utolsó erejét, hogy felülkerekedjék.
Carol erősebb volt, mint ahogy Eddie képzelte.
És újból éreznie kellett, ahogy hideg ujjai felkúsznak a nyakán, ismét a
szemei felé.
Eddie pánikba esett, elengedte a nőt, az ajtó felé rohant. Meghallotta
azonban Carol apró kiáltását, aki szikrázó szemekkel Eddie után vetette
magát. A férfi fölragadott egy széket, és úgy vágta fejbe a nőt, hogy a szék
darabokra tört.
Carol előrebukott, és Eddie esés közben teljes erőből még egyszer
odavágott a tarkójára. Aztán ott állt kétségbeesetten szorongatva a
széklábat.
Véres arccal, rémült tekintettel bámult Carol mozdulatlan testére.
Megöltem!- gondolta, és meghűlt ereiben a vér.
Majdnem egy percig csak nézte, ahogy ott feküdt előtte, lényegében
deréktól felfelé meztelenül. Arca viaszsápadtságú, fekete ruhája
foszlányokban, egyik harisnyája bokáig lecsúszva. Karja és nyaka csupa
vér, az ő vére. Ettől a látványtól Eddie émelyegni kezdett.
Ha a zsaruk itt találják - gondolta rémülten -, engem kikészítenek! Sosem
hinnék el, hogy önvédelemből ütöttem le.
Aztán eszébe jutott Guss, a portás. Ő biztos kihúzza ebből a
slamasztikából. Ha valaki egyáltalán segithet rajta, akkor Guss az.
Odabotorkált a telefonhoz, és amikor Guss jelentkezett, azt zihálta: -
Gyere fel, gyorsan! - Aztán lerogyott az ágyra, és igyekezett nem odanézni
a földön elnyúlt, mozdulatlan testre.
Kis idő múlva zörgött a kulcs a zárban, Eddie felriadt, amikor Guss
belépett, bizonytalanul felállt.
A portás megtorpant, elállt a lélegzete.
- Az Isten szerelmére! - kiáltotta szigorú arckifejezéssel, bejött a szobába,
és becsukta az ajtót. - Meghalt?
- Nem tudom - dadogta Eddie. Rettenetesen nézett ki, a vér még mindig
csordogált az arcán, beleivódott a gallérjába, szétterült a kabátján. - Nézd,
mit tett velem. Ez a nő őrült! Úgy esett nekem, mint egy vadállat. Ha nem
ütöttem volna le…
Guss azonban ügyet sem vetett a szavaira. Figyelmét az egész szobában
szétszórt bankjegyek ragadták meg. Gyors, szúrós pillantást vetett Eddie-re,
aztán letérdelt Carol mellé, és kitapogatta a pulzusát, felemelte Carol fejét,
grimaszt vágott, mert véres lett az ujja. Gyengéden visszaengedte a nő fejét
a földre, megtörölte ujjait a szétszakadt ruhában, és morogva felállt.
- Mit gondolsz, meg…? - kezdte Eddie, nagyot nyelt és várt.
- Betörted a koponyáját - mondta Guss kíméletlenül. - Miért kellett ilyen
nagyot ütni rá, te barom?
- Meghalt? - nyögte Eddie rogyadozó térdekkel. Leült az ágy szélére.
- Nem húzza sokáig - mondta Guss komoran. - A tarkója egészen
behorpadt.
Eddie megborzongott. - Megölt volna, Guss - nyögte. - Meg kellett
tennem. Esküszöm, hogy megölt volna… Nézd, mit csinált velem.
- Majd a zsaruknak add be ezt - mondta Guss. - Ha nem tudsz jobb mesét
kitalálni, egy fabatkát sem adok az életedért.
- No, de igazán… ha mondom - vágott közbe Eddie kétségbeesetten.
- Mondom neked, hogy…
- Ne strapáld magad, nekem aztán hiába hantálsz. A szállodával kell
törődnöm, nem pedig veled. A zsaruk egykettőre bezárják a hotelt, ha
tudomást szereznek erről. Azzal törődj, hogy elállítsd a vérzést - mondta
ingerülten -, tönkreteszed a szőnyeget.
Eddie kiment a fürdőszobába, és amikor visszajött, egy törülközőt
szorított az arcára.
- El kell innen tüntetnünk ezt a nőt, mielőtt megkrepál - mondta Eddie.
- Senki sem ismeri őt a városban. Az ég szerelmére, segíts nekem Guss,
hogy kivigyük… aztán valahol lerakjuk.
- Hogy én segítsek? - förmedt rá Guss. - Nagyszerü! Hogy aztán
bűnrészességgel vádoljanak! Nevetnem kell. Ennyire hülye azért nem
vagyok!
Eddie könyörögve kapaszkodott Guss karjába.
- Te el tudod intézni. Gondoskodom róla, hogy megérje neked. Nézd csak
ezt a rengeteg dohányt. Több, mint húszezer van itt.
Guss megjátszotta, hogy elámul, mintha csak most venné észre a földön
szétszórt bankjegyeket.
 - Na nézd csak, úgy látszik, ti ketten kiraboltatok egy bankot.
- Ez a pénz az enyém - mondta Eddie hisztérikusan. - Vidd el a nőt, és az
egész a tiéd. Csinálj már valamit, Guss! Tudom, hogy csak te húzhatsz ki a
csávából.
Guss kezével beletúrt a hajába.
- Hát persze… kihúzhatlak - mondta lassan. - Nekem adod ezt a pénzt, és
én megszabadítlak tőle, rendben?
- Igen… de vidd már, gyorsan.
- Megkockáztatom - mondta Guss, mint aki újabb elhatározásra jutott.
Lehajolt, hogy felszedje a pénzt, eközben lábbal arrébb tolta Carolt, hogy
még néhány bankjegyhez hozzáférhessen.
Eddie a kezét tördelve sürgette. - Először is vidd el.
- Nyugi, nyugi - mondta Guss. - A személyzeti liften fogom levinni,
kocsija van a garázsban, legjobb, ha azt használjuk. Valahol a kórház előtt
majd kilököm az útra, ha tiszta lesz ott a levegő. Jobb, ha te eltűnsz a
városból, Eddie. - Közben a bankjegyeket az aktatáskába gyömöszölte. - Ha
a zsaruk ilyen állapotban meglátják a pofádat, gyanúsítottként lesittelnek.
- Már megyek is - lihegte Eddie. - Kösz, Guss, jó haver vagy.
- Semmi az egész - felelte Guss, és bekattintotta az aktatáskát. - Az ilyen
okos fickókkal szemben, mint amilyen te vagy, mindig is én voltam a balek.
Eddie bizonytalanul tett egy pár lépést arra, ahol a másik aktatáska
hevert; a fölborult karosszéktől nem lehetett észrevenni. Azonban amint
felemelte, Guss máris ott volt mellette.
- Na, várj csak, haver! Az is az enyém!
Eddie gyilkos tekintettel nézett szembe vele.
- Ez ítt az enyém! - Teljes erővel magához szorította a táskát. - A nő lopta
a pénzt.
- Hogy oda ne cammogjak - gúnyolódott Guss. - Figyelmeztess rá, ahogy
lesz egy szabad percem, akkor sírva fakadok. Egykettő, ide vele!
- Ez az enyém - ismételgette Eddie elhaló hangon. - Csak nem forgatsz ki
mindenből, Guss? Egy fillérem sincs ezen kívül. Kell, hogy legyen dohány
nálam, hogy meglóghassak.
- Megint csak a szívem szakad! - mondta Guss. - Add ide, vagy hívom a
zsarukat.
Eddie a földhöz vágta a táskát.
- Te mocskos patkány! Itt van, nesze. Költsd orvosságra az egészet!
 - Szó se róla - mondta Guss, és kacsintott egyet. - Pá, pá, Eddie! Gyorsan,
ki a városból. Hosszú ideig látni sem akarom azt az elrondított pofádat.
Elszomorodnék tőle. - Felnevetett.
Eddie nem bízott benne, hogy képes megszólalni, félig futva, félig
tántorogva ment ki a szobából.

Ismi Geza ott üldögélt a Santo Rió-i városi kórház várótermében. Kellemes
helyiség volt ez, világos, levegős, kényelmes bútorokkal berendezve.
A karosszék, amelyben ült, pihentette, és meglepetten konstatálta, hogy
gondolatai akörül járnak, milyen jó lenne odahaza is egy ilyen kényelmes
karosszék.
Azért gondolt a karosszékre, mert félt a Maxszel kapcsolatos
gondolatoktól. A házból mentő vitte el, és nem engedték meg neki, hogy ő
is beszálljon. Így hát Max Packardjában követte a mentőket. Már sok éve
nem vezetett, és ezért ez az út nagyon megviselte az idegeit.
Ismi sejtette, hogy Max agyvérzést kapott. Úgy látszik, ez már családi
örökség náluk. Ismit akkor érte, amikor régi barátját szétszaggatta a cirkusz
oroszlánja. Max viszont akkor kapott agyvérzést, amikor rájött, hogy nincs
meg a pénze. A kiváltó okok tehát nagyon különbözőek, gondolta Ismi
szomorúan, de az eredmény mégis ugyanaz lehet. Remélte, hogy Max nem
jut az ő sorsára, hogy majd felépül. Ismi azóta húzta mindkét lábát,
keservessé vált így az élete. Az energikus, türelmetlen Max számára még
nagyobb lenne egy ilyen megpróbáltatás.
Halkan nyílt az ajtó, belépett a főnővér. Ismi mindjárt rokonszenvesnek
találta. Szomorú, nagyon kedves arca volt. Azt is gondolta róla, hogy ez a
nő értelmesnek látszik, olyan ember, akiben meg lehet bízni.
Ismi annyira félt attól, amit a nővér mondani fog neki, hogy amikor
megszólalt, mintha megsüketült volna. Csak néhány összefüggéstelen szó,
mondattöredék jutott el zavart agyáig. Valami vérzésről beszélt, az agyi
erek sérüléséről… a test bal oldalán tapasztalható bénulásról… nem
működő reflexekről.
- Értem - mondta Ismi, amikor a nővér szünetet tartott. - De azt mondja
meg, kérem, nagyon rosszul van? Meg fog halni?
A nővér mindjárt észrevette, hogy ez az ember semmit sem értett meg
abból, amit mondott neki, és nagyon meg van ijedve. Megpróbálta enyhíteni
számára a dolgot.
 - Nem, nem fog meghalni - mondta neki nyugodt hangon -, de lehet, hogy
béna lesz, lehet, hogy többé nem tud majd járni. Túl korai lenne ezt most
megállapítani. Később majd többet tudunk.
- Nagyon odalesz miatta - mondta Ismi keservesen. - Nem valami
türelmes fiú. - Viharvert kalapját forgatta a kezében. - Ugye, megtesznek
érte mindent, amit csak lehet? Én nem bánom, mennyibe kerül, van
megtakarított…
- Egy pár percre bemehet hozzá - mondta a főnővér, megsajnálva az
embert. - Ne mondjon neki olyat, ami felizgathatná. A legfontosabb
számára most a nyugalom.
Ismi belépett az egyszerű, tiszta kis szobába. Max hanyatt feküdt az
ágyon, fejét és vállait kissé megemelték a párnák. Alig ismerte meg a fiát.
Max arcának bal oldala teljesen deformálódott, groteszkül ijesztő hatást
keltett. Ajkának bal sarka lekonyult, és Ismi látta, ahogy merev, állandó
vicsorításhoz hasonlóan kivillannak a fogai.
Max szeme, mint két tüzes parázs. Mereven nézte Ismit, amint az ágyhoz
közeledett. Rettenetesek voltak ezek a szemek. Teli gyűlölettel, dühvel és
rosszindulattal.
Az ablaknál Hennekey nővér állt, magas, karcsú, sötét hajú lány, az arca
furcsán egyszerű, kifejezéstelen. Amikor Ismi belépett, némi érdeklődéssel
nézett rá.
Ismí zavartan érintette meg a hideg, fehér vaságyat: - Itt majd minden
lehetőt megtesznek érted… hamarosan jobban leszel. Mindennap eljövök
hozzád, hogy megnézzelek.
Max csak bámult rá, beszélni nem tudott; tekintetének töprengő jellege
semmit sem változott, és a gyülölködés sem tűnt el belőle.
- Most nem maradok tovább - mondta Ismi nyugtalanul, riadtan. - Későre
jár, de holnap eljövök.
Max ajkai megmozdultak, mintha megpróbált volna mondani valamit, de
hang nem jött ki a torkán.
- Nem szabad beszélned - mondta Ismi. - Megmondták nekem, az a
legfontosabb, hogy nagyon nyugodtan feküdj. - Ismi egészen meglepődött,
amikor azt érezte, hogy egy könny csordul végig duzzadt arcán.
Eszébe jutott, hogy milyen volt Max kisfiú korában. Akkor még olyan
sok reményt fűzött hozzá…
 Max ajkai ismét megmozdultak. Szavakat próbált formálni: - Ki innét! -
De Ismi nem jött rá, hogy mít akar mondani.
A nővér azonban nagyon figyelt, leolvasta Max szájáról a formálódó
szavakat. Intett Isminek, hogy menjen.
- Újból jövök majd - ígérte Ismi, és ujjával letörölte arcáról a
könnycseppet. - Ne törődj semmivel. - Tétovázott, aztán még hozzátette: -
Ne aggódj a pénz miatt. Van nekem elég. Összespóroltam…
A nővér megérintette Ismi karját, és az ajtóhoz kísérte.
- Kérem, nővér, vigyázzon rá - mondta Ismi. - Tudja, a fiam…
A nővér biccentett, és elfordította a fejét, hogy Ismi ne vegye észre arcán
az irtózó kis grimaszt. Úgy érezte, van valami rettenetes Maxben.
Nem tudta miért, de gyűlölte. Amikor csak meg kellett éríntenie,
végigfutott a hátán a hideg.
Ismi lassan ballagott a folyosón, kétoldalt az ajtók hosszú sora.
Mindegyiken kis névtábla. Megállt, és elolvasott egyet. Aztán visszafordult,
és elégedettséget érzett: Maxnek is kitették a névtábláját. Azt akarta, hogy
fia a legjobb ellátásban részesüljön. Valóban ott állt Max neve, rendesen
kinyomtatva. Hogy ezek itt milyen gyorsan és szakszerűen intézkednek! -
gondolta. Még csak pár órája van bent a fiú a kórházban, és máris kiírták
nevét az ajtóra.
Lépteket hallott, hátratekintett, és egy karcsú fiatalembert látott, aki egy
csinos lánnyal jött a folyosón. A szemben lévő ajtónál megálltak, halkan
kopogtattak, és vártak.
Isminek tetszett ez a két ember, utánuk nézett, amíg csak be nem léptek a
szobába. Kíváncsi lett, odament, hogy elolvassa a névtáblát. Visszahőkölt,
egészen beleremegett, mintha kígyóra lépett volna.

Veda és Magarth ott álltak a kórházi ágy mellett, és lenéztek a sápadt,

eszméletlen Carolra. Az orvos, doktor Cantor, a beteg pulzusát tapintotta
éppen.
- Azt hiszem, helyesen tettem, hogy elküldtem magukért - szólt oda
Magarthnak. -Természetesen olvastam Miss Blandishröl, és amikor
megtudtuk, hogy ki a betegünk, eszembe jutott, hogy maga intézi az ügyeit.
Gondoltam, legjobb, ha mindjárt felhívom.
Magarth bólintott.
- Nagyon rossz állapotban van, ugye?
 - Először azt mondtam volna, hogy reménytelen - felelte dr. Cantor -, de
nagy szerencsére az ország legjobb agyspecialistája, dr. Kraplien, éppen itt
tartózkodik a városban. Ő döntött úgy, hogy megoperálja. Bízik benne,
hogy megmentheti.
Veda izgatottan belekapaszkodott Magarthba.
- Dr. Kraplien úgy véli, hogy nem történt súlyos károsodás az agyban -
folytatta dr. Cantor. - A törés természetesen komoly baj, de maga az agy
nem sérült meg. Erős nyomás nehezedik rá, de ez valószínűleg a teherautós
baleset következménye. Sikeres operáció esetén helyreáll a páciens
emlékezőképessége. - Dr. Cantor jelentőségteljes pillantást vetett
Magarthra. - Ez pontosabban annyit jelent, hogy nem emlékszik majd
mindarra, ami az autóbaleset óta történt vele. De a korábbi eseményekre
igen.
Magarth meghökkenten nézett rá:
- Úgy érti, hogy például rám sem fog emlékezni? - kérdezte.
- Senkire és semmilyen eseményre sem fog emlékezni az autóbaleset
utáni időszakból - mondta dr. Cantor. - Dr. Kraplient nagyon érdekli ez az
eset. Beszélt dr. Traversszel is, a Glenview Elmegyógyintézet orvosával, és
alaposan tanulmányozta Miss Blandish kórtörténetét. Szerinte régebbi
problémáit kizárólag az agyban jelentkező nyomás okozta, és képes lesz
teljesen kigyógyítani a pácienst. Nem lesznek többé rohamai.
- Remélem, hogy sikerül neki. Olyan sokat szenvedett - mondta Veda,
lehajolt, és megcsókolta Carol sápadt arcát. - Biztosra vehető a gyógyulása?
Dr. Cantor megvonta a vállát. Egészen nyilvánvaló volt, hogy nem túl
optimista.
- Az operációra nem egészen fél óra múlva kerül sor. Most ugye a
rendőrségre mennek, és ha ott végeztek, visszajönnek ide? Akkor már
többet tudok mondani.

Santo Rio városába az idők folyamán sok nagyon furcsa vendég érkezett.
Az öreg Joe, aki a vasútállomás bejáratánál újságárus, valamennyiüket
látta. Ő tehát szaktekintély az ilyesmiben. Jól emlékszik például arra az
öreg hölgyre, aki egyszer régen úgy érkezett, hogy három perzsa macska
lépkedett mögötte méltóságteljesen. Emlékszik a csinos színésznőre is, aki
holtrészeg volt, és egy üveg ginnel fejbevágott egy hordárt. Emlékszik a
gazdagokra és a sunyi szerencselovagokra, a jóhiszeműekre és a
gonoszokra. De ha valaki megkérdezi, biztos azt feleli, hogy valamennyiük
közül a legkülönösebb egy bizonyos Miss Lolly Meadows volt.
Ugyanazzal a vonattal jött, amelyen Veda és Magarth utazott ide a
Csendes-óceán partjára. Nagyon össze kellett szednie a bátorságát ehhez az
úthoz, de végül is nekivágott.
Azóta, hogy Carol ott járt nála, és ő megmutatta neki Linda Lee
fényképét, Miss Lollyt nagyon nyugtalanította a lelkiismerete. Úgy vélte,
szégyen és gyalázat, hogy hagyta a fiatal lányt, Carolt egymagában
útrakelni.
Hagyta, hogy csak úgy elinduljon két ilyen félelmetes szörnyeteg
nyomába. Carol eltökélte, hogy bosszút áll a két Sullivanen, de
tulajdonképpen Miss Lollynak is ez volt a célja. Akkor hát miért engedte
mégis, hogy egyedül induljon útnak? Miért nem ajánlotta fel legalább azt,
hogy vele megy?
Három-négy napig töprengett így Miss Lolly, aztán döntött, hogy Santo
Rióba utazik, és megpróbálja megkeresni Carolt. Nem könnyen jutott erre
az elhatározásra, sok aggály és félelem háborgott a lelkében, hiszen nagyon
sok éve volt már, hogy utoljára vonaton utazott. Régen volt idegen emberek
között, ismét éreznie kell majd a betegesen kíváncsi tekinteteket…
Az öreg Joe elmondhatja, hogy azonnal feltűnt neki Miss Lolly, ahogy
kilépett az állomásépületből. Kopottas fekete ruha volt rajta, ugyanaz,
amelyet húsz évvel azelőtt is hordott. Fején széles karimájú kalap, művi-
rág-, cseresznye- és szőlődíszítéssel. Az első benyomást természetesen a
rövidre vágott szakáll tette igazán meghökkentővé az öreg Joe számára.
Miss Lolly egészen közel állt hozzá, és csak bámulta a nyüzsgő tömeget,
a sok járművet. Ami pedig mélységesen megrendítette, az az volt, hogy
egyes fiatal nők szinte egészen pucérak voltak napozóruháikban.
Az öreg Joe kedves ember volt, és bár zavarta, hogy látják, amint egy
ilyen fantasztikus csodabogárral vált szót, mégiscsak megkérdezte, hogy
miben lehet a segítségére. Miss Lolly felismerte és értékelte a Joe-ból áradó
kedvességet, és rögtön megmondta, hogy azért jött, hogy megtaláljon
valakit, akit Carol Blandishnek hívnak.
Az öreg Joe egy pillanatig gyanakvóan mustrálgatta, végül is úgy döntött,
hogy ez a madárijesztő őrült, de ártalmatlan. Egyszerűen átnyújtotta neki a
nemrég megjelent újságot. Ujjával rábökött arra a cikkre, amelyben
megírták, hogy a híres örökösnőt eszméletlenül találták kocsijában a Santo
Rió-i kórház előtt. Bevitték, és megállapították, hogy sürgős operációra
szorul.
Miss Lollynak alig volt ideje, hogy felfogja ezt a hírt, amikor felnézett, és
az út másik oldalán meglátta Ismi Geza sántikáló alakját.
Bár tizenöt éve nem látta, azonnal felismerte. Azt is tudta, hogy ha Ismi
itt van, akkor Max sem lehet távol. Az öreg Joe-nak megköszönte a
segitséget, és Ismi után sietett. Könnyen utolérte, és megérintette a karját.
Ismi néhány másodpercig csak bámult rá, aztán barátságosan
megszorongatta a kezét. A szakállas hölgy és a cirkuszi bohóc találkozása a
szó szoros értelmében felborította az utca forgalmi rendjét. Pillanatok alatt
hatalmas tömeg torlódott össze. Ők egykettőre észrevették, hogy milyen
feltűnést keltenek. Ismi megállított egy taxit, betuszkolta Miss Lollyt, és ő
is beült.
A tömeg megéljenezte őket, amikor a taxi elrobogott.

Max az ágyban feküdt, abnormális, kegyetlen agyában a fájdalom kínja és a

tehetetlen düh keveredett. Hogy ilyesrni történhessen vele! - gondolta.
Hogy ennyire tehetetlenné váljék, hogy megbénuljon egy életre! És
mindezt Carol Blandish tette vele! Ő volt az, aki megölte Franket! És ő vitte
el a pénzüket! Ő csinált belőle magatehetetlen nyomorékot! Dühében ette
magát, mert tudta, hogy most sehogyan sem tud ártani neki. A nő
elérhetetlen távolságban van tőle.
Már nyolc órája feküdt mozdulatlanul, csukott szemmel, és folyvást
Carolra gondolt. Tudta, hogy az ápolónő tesz-vesz a szobában, de nem volt
hajlandó kinyitni a szemét vagy bármilyen más életjelt adni. Egyedül akart
maradni gondolataival. Ki akart eszelni egy olyan bosszút, amely
megnyugtató lenne a számára. De egyetlen rémes, szörnyű tett, amely
eszébe jutott, hogy azzal sújtson le Carolra, sem volt elég kegyetlen ahhoz,
hogy megnyugodhasson.
Nyílt az ajtó, leeresztett szemhéjai alól kilesett és látta, hogy egy másik
ápolónő jött be. Kitalálta, hogy ez lesz az éjszakás nővér.
Hallotta, ahogy az egyik azt mondja a másiknak: - Hál istennek, hogy
már itt vagy! A frászt kapom ettől a rémes embertől.
- Alszik? - kérdezte az újonnan jött.
- Igen. Már órák óta alszik - hangzott a válasz. - Ez az egyetlen jó oldala.
De nekem még attól is borsódzik a hátam, ha rá kell néznem.
 Max inkább megérezte, mintsem látta, hogy az éjszakás nővér közelebb
lép hozzá. A férfi kemény, eltorzult arca kifejezéstelen maradt, de erősen
figyelt.
- Hát engem aztán nem fog megijeszteni, bár nem az a kifejezetten
leányálom.
- Várj csak, amíg meglátod a tekintetét - mondta a másik. - Akkor más
lesz a véleményed. Egyáltalán nem lepne meg, ha megtudnánk róla, hogy
meggyilkolt valakit. Sohasem láttam még ilyen gyűlölködő, gonosz embert.
Azt láttad volna, hogyan nézett arra a nyomorult, öreg apjára.
- Ne is mondd, mert mindjárt sírva fakadok - felelte az éjszakás nővér
nevetve. - Inkább arról beszélj, milyen a másik beteg? Igaz, amit beszélnek
róla? Valóban ő az a Carol Blandish?
Maxnek a legnagyobb erőfeszítésre volt szüksége, hogy uralkodjon
magán, hogy ne árulja el magát. A takaró alatt ökölbe szorult a jobb keze.
- Bizony, ő az. Az örökösnő. Öröm ránézni. Sosem láttam még ilyen
gyönyörű hajat. A kórlapja ott van a szobában. Nézd meg, mi minden áll
rajta. Egyébként dr. Cantor lesz ma az ügyeletes. Az operáció sikerült. Azt
mondják, hogy dr. Kraplien csodálatos volt. Ez annyit jelent, hogy teljesen
meggyógyul. Az operáció öt óra hosszat tartott. Bárcsak ott lehettem volna,
de itt kellett rostokolnom ennél a… - kezével odabökött a mozdulatlan,
szótlan Max felé.
- Mindjárt megyek, és megnézem - mondta az éjszakás nővér. - Te pedig
szedd már a sátorfádat, és reggel ne késsél.
Mindketten kimentek a szobából, Max kinyitotta a szemét. Erősen fülelt;
hallotta a nővérek hangját a folyosóról, és azt is, ahogy kinyitottak egy
ajtót. Egyikük azt mondta: - Nézd csak, hát nem bájos?
Carol Blandish tehát a szemben lévö szobában van. Néhány méternyire
tőle… - gondolta Max. Agyában fölvillant a gyilkolás lehetőségének
szikrája. Bárcsak meg tudna mozdulni! Bárcsak eljuthatna oda! Ajkai
teljesen felhúzódtak fogairól, úgy vicsorított. De a fenébe is, itt van ez az
ápolónő… Először őt kell elintézni.
Mi járt a fejében? Máris terveket készített, mintha véghez is tudná vinni.
Talán tényleg képes lesz rá! Megpróbált jobb karjára támaszkodva
felemelkedni, de testének bal oldala érzéketlen volt, és mozdulatlan. Túl
súlyos. Újból megpróbálta. Minden erejét összeszedte, és sikerült
átgördülnie a bal oldalára. Ebből a helyzetből lenézhetett a padlóra. Ha
továbbgurul és hagyja, hogy leessék, akkor esetleg odavonszolhatja magát
az ajtóig. Visszagördült a hátára; nyílt az ajtó és bejött a nővér.
Fiatal nő volt, világosszőke; nagy, buta szemekkel.
- Ó, szóval felébredt? - mondta vidáman. - Én vagyok az éjszakás nővér.
Mindjárt megigazítom a párnát, hogy kényelmesen feküdjön.
Max becsukta a szemét, nehogy esetleg felfedezze tekintetében a gyilkos
szándékot.
- Hadd hozzam rendbe az ágyát - folytatta vidáman.
Meg fogom tenni, mondta Max magában. Ha ezt a nőt elteszem az út-ból,
el fogok jutni Carol Blandishhez, még az életem árán is. No, de előbb az
ápolónő kerül sorra…
Amint a lány ott rendezgette a takarót meg a lepedőt, Max felemelte a
jobb kezét, és intett neki.
- Kíván valamit? - kérdezte, és rátekintett.
Max megint intett, látszott, hogy meg akar szólalni. A nővér fölé hajolt,
arca egészen közel volt Maxhez, igyekezett megérteni az alig kimondott
szavakat.
Max dühösen mordult egyet, és jobb kézzel torkon ragadta, magához
rántotta a nővért. Jobb lábáról lerúgta a takarót, és átkulcsolta a vergődő
testet. A nővér erősebb volt, mint gondolta, nem volt könnyű a markában
tartani, mert két kézzel igyekezett lefejteni magáról Max ujjait.
Max azonban nem engedett. Némán átkozódott, keze lejjebb csúszott a nő
torkáról, mert karmolt és két kézzel rángatta Max ujjait. - Majd még
kiszabadul nekem! - gondolta őrjöngve. - Mindjárt sikoltozni fog! -Az
ápolónő rémült tekintettel nézett Max szemébe, fityulája leesett fejéről a
küzdelemben, szőke haja kibomlott. Max tudta, hogy gyorsan kell
cselekednie, hiszen már majdnem kiszabadította magát. Elengedte a nő
torkát, magasra emelte ökölbe szorított kezét, és lesújtott az arcára.
A nő elkábult, csak gyengén küzdött, és ekkor Max ujjai, most már
végzetesen, ráfonódtak a torkára.
Max mozdulatlanul feküdt, zihálva lélegzett. Ez a küzdelem már szinte
túl sok volt neki! Rémülten és dühödten tapasztalta, hogy mennyire
legyöngült. De az agyában felvillanó gyilkos szikra szinte égette, és további
cselekvésre késztette. Egy pillanatot sem késlekedhet. Bejöhet valaki:
sohase lehet tudni, ki lép a szobába, ő pedig a kórház foglya. Ha végezni
akar Carollal, gyorsan kell cselekednie. Mintha fulladozna… a vér csak úgy
zúg a fejében, ettől egészen rosszul van, szédül.
Várt egy kicsit, jobb keze ökölbe szorítva, körmei belemélyedtek ízzadó
tenyerébe… aztán egy idő múlva könnyebbé vált a légzése. Visszatért belé
az erő, hallotta, hogy valaki jön a folyosón. A szíve őrülten vert, de az-tán a
léptek távolodtak, már nem is hallatszottak.
Szinte lehetetlen feladatot tűzött ki maga elé, gondolta. Át kell másznia a
folyosó másik oldalára, és ha bárki arra jár, megpillantja őt, fellármázza a
kórházat. Bárcsak lenne fegyvere! Senki sem állíthatná meg, ha pisztoly
volna a kezében.
Semmiképpen sem volt hajlandó feladni a küzdelmet. Lassan eljutott már
az ágy szélére. Lefelé nézett: a halott ápolónő arca bámult rá. Grimaszt
vágott, kivillantak a fogai. Rémisztő látvány volt a holttest. Bőrének
foltosan kékes színe hátborzongató ellentéte volt csillogó szőke hajának.
Lassan, lassan kihajolt az ágyból, míg csak jobb keze nem érintette a
padlót. Aztán hagyta, hogy teste lecsússzon, kezével lassította az esést.
Amikor azonban a súlyos, béna lábra kerűlt sor, már semmit sem tehetett:
érezte, hogy zuhan és hangos puffanással elterül a földön. Elállt a lélegzete,
a fájdalom úgy végighasított egész lényén, hogy elborult előtte a világ.
Fogalma sem volt, hogy mennyi ideíg feküdt így a padlón, de aztán
fokozatosan visszanyerte eszméletét, észrevette, hogy feje az ápolónő szőke
haján nyugszik, jobb keze pedig keresztben a nő testén. Megborzongva
gördült el tőle, és a fényesített padlón az ajtó felé vonszolta magát.
Meglepődve tapasztalta, hogy elég gyorsan halad, annak ellenére, hogy
bal karját, bal lábát úgyszólván cipelnie kell. Elért az ajtóhoz. Fölnyúlt és
megragadta a kilincset, résnyire nyitotta az ajtót. Pihent egy kicsit. Rosszul
érezte magát. Fejében úgy lüktetett a vér, hogy azt hitte, bármely
pillanatban megpattanhat ott valami. Lélegzését horkoláshoz hasonló
torokhang kísérte. Megint várt, mert tudta, ha kimegy a folyosóra, valaki
biztos meghallja ezeket a hangokat.
Miközben így várakozott, agyát lobogó tűzként öntötte el a vad gyűlölet
arra a gondolatra, hogy közel van már Carolhoz, és nemsokára a kezébe
kaparinthatja.
Már éppen tovább akart kúszni, amikor hallotta, hogy valaki jön. Gyorsan
becsukta az ajtót, várakozott, megpróbálta visszafojtani lélegzetét, hogy
minél halkabban ziháljon.
 Hallotta, hogy valami történt odakint, óvatosan résnyire nyitotta az ajtót,
és kikukucskált.
Egy ápolónő állt ott, egy csomó takarót vett ki egy szekrényből. Karcsú,
csinos lány volt, és halkan dudorászott. Max nem tudta, hogy miért, de
egyre csak azt nézte, milyen hosszan fut a szem a harisnyáján. Ez volt az
egyetlen, ami a lánnyal kapcsolatban foglalkoztatta. Egy csomó lepedőt vett
a karjára, lábbal belökte a szekrény ajtaját, és gyorsan távozott a folyosó
vége felé.
Max érezte, hogy arca verejtékben fürdik. Átnézett a folyosó másik
oldalán lévő ajtóra. Próbálta elolvasni a névtáblát, de a betűk nagyon kicsik
voltak. Még másik két ajtó is volt arrébb a folyosón, hirtelen pánik lett úrrá
rajta: vajon melyik szobában fekszik Carol?
Tudta, hogy nincs ideje ide-oda kúszni a folyosón, egyenesen a szem-
közti szobába fog bemenni, bízik a szerencséjében, hogy ott találja.
A földhöz szorította a fülét, és figyelt. A hatalmas épület mintha teljes
csendbe burkolódzott volna. Az egyik gyorslift lágy berregése hallatszott,
más semmi sem.
Mélyet lélegzett, kilökte az ajtót, és kikúszott a folyosóra.

- Ha most látná - mondta Ismi -, nem lennének ilyen aggályai. Tudom, hogy
nem volt jó fiú, de most… - elakadt a szava, szomorúan ingatta a fejét.
Miss Lolly továbbra is fel s alá járkált, kezei összekulcsolva, megviselt
arcán eltökéltség kifejezése.
Mindez egy kopottas, kis hotelszobában folyt le, Ismi vette ki, hogy Max
közelében lehessen. Most már több, mint hat órája voltak itt együtt, és a szó
szoros értelmében egyhuzamban csak Maxről beszéltek.
- Én jobban ismerem, mint maga - mondta Miss Lolly. - Magának a fia,
apai érzésekkel viseltetik iránta. Megpróbál mentséget találni számára. -
Miss Lolly megérintette a levágott szakáll helyét. - Max gonosz… rossz
ember! Frank ís az volt!
- Frank már halott - mondta Ismi, és keresztet vetett.
- Bárcsak a másik is halott lenne - motyogta Miss Lolly. - Amíg csak
lélegzik, Carol veszélyben van. A csontjaimban érzem. Nem tehetek róla,
Ismi, de így érzem.
- Max megbénult - makacskodott az öregember. - Maga nem tudja, hogy
mit beszél. Nem látta őt. Még beszélni sem tud.
 - De ő Max - mondta Miss Lolly -, és én félek. Az jár az eszemben, hogy
a szemben lévő szobában van. Túl közel van Carolhoz, Ismi. Ha erre
rájön…
Ismi felnyögött.
- Maga csak beszél a levegőbe - szólt. - Mondtam már, hogy moccanni
sem tud. Soha többé nem tud járni, tudom. Nézze csak, mi történt velem, és
Max állapota hússzorta rosszabb, mint az enyém volt akkor.
Miss Lolly odament a táskájához, kinyitotta, és egy súlyos kést vett elő.
A cirkuszi késdobálók használnak ilyet.
- Az égvilágon semmi sincs, amit ne tudna végrehajtani egy ilyen késsel -
mondta, és odamutatta Isminek. - Ezt megtartottam. Az övé… egy a sok
közül. Kést akkor is tud dobni, ha képtelen járni. Semmi sincs, amit ne
tudna megtenni ezzel.
Ismi a kezét tördelte.
- Maga rettenetesen kifáraszt - nyögte. - Egyre csak ugyanazt hajtogatja.
Maxnél nincs kés. Nincs semmilyen fegyvere. Egyáltalán semmije sincs…
Kérem, hagyja abba. A lánynak nem történhet baja.
Miss Lolly farkasszemet nézett vele.
- Elmegyek a kórházba. Nem tudok megnyugodni. Már előbb kellett
volna odamennem. Ha nem találkoztunk volna…
Ismi fölállt.
- Mire készül? Csak nem mondja el nekik, hogy kicsoda Max… hogy mi
mindent követett el? Ugye nem tesz ilyet?
- Figyelmeztetnem kell őket - mondta Miss Lolly határozottan -, nem
bízom Maxben.
Ismi két kezébe fogta Miss Lolly kezeit.
- Ne mondja meg nekik - könyörgött. - Nem kezelnék olyan gondosan, ha
tudnák… A neve ott van az ajtón. Külön ápolónőt rendeltek mellé.
Max nagyon beteg. Kérem, Lolly, legyen egy kicsit könyörületes. Max a
fiam.
- Ő sem volt könyörületes velem - mondta Miss Lolly halkan.
- De most magatehetetlen - érvelt Ismi. - Menjen, és nézze meg a saját
szemével. Nem tehet már semmi rosszat. Lehet, hogy más ember lesz.
Ha eléggé összeszedi magát, elhozom onnan. Új életet biztosítok neki. Ne
mondja meg nekik!
 - Miért van magának ilyen fia? - tört ki Miss Lollyból. - Én
figyelmeztettem. Miért vett feleségül egy olyan asszonyt? Megmondtam,
hogy gonosz, és erre maga is hamarosan rájött. Miért nem hallgatott rám?
Ismi újból leült.
- Magának igaza volt. Bárcsak hallgattam volna a szavára. Mondja, Lolly,
mit tehetek ezek után? A jövő már semmit sem tartogat a számomra.
Nagyon kevés pénzem van. - Két kezébe temette az arcát. - De az sem fog
soká tartani. Minden filléremet elköltöm Maxre. Szüksége lesz rá. -
Keservesen izgett-mozgott a széken. - Annyira öregnek és haszontalan-nak
érzem magam, Lolly.
Miközben ezeket mondta, Miss Lolly odament az ajtóhoz, csendben
kinyitotta, még visszanézett az öreg bohócra, amint ott kesergett
önmagában.
- Mi lesz belőlünk? - folytatta. - Tudom, hogy igaza van. Max gonosz.
Továbbra is gonosz dolgokat művel majd, bármennyíre tehetetlen lesz
is… mert a gondolatai gonoszak…
De Miss Lolly ezt már nem hallotta, futott le a lépcsőn, és csak akkor
vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja a súlyos kést, amikor a
nyomorúságos kis szálló bejáratához érkezett. Gyorsan eldugta a kabátja
alá.
Két utazó ügynök bolondozott egymással a hallban. Kövér, olajos bőrű
férfiak, megbökték egymást, amikor Miss Lolly elment előttük.
- Nézd csak, hogy milyen szállóba kerültünk - mondta az egyik. - Itt még
a nők is szakállt viselnek.
Miss Lolly hallotta, amit mondtak, de ügyet sem vetett rájuk. Kiment a
sötét utcára, és néhány perc múlva megállított egy arra haladó taxit.
Amikor a városi kórházhoz ért, a toronyóra éppen tizenegyet ütött.
A kövér, kerek arcú kapus utálkozva és megvetéssel nézett rá.
- Most senkit sem látogathat meg - mondta határozottan. - Jöjjön holnap.
A főnővér nincs szolgálatban, az orvos pedig most vizitel. Hiába
csóválgatja a fejét, nem jöhet be. - Becsapta a kaput Miss Lolly orra előtt,
és visszament a fülkéjébe.
Miss Lolly feltekintett a hatalmas épületre, a rengeteg kivilágított
ablakra. Valahol odabent van Max, és a szemben lévő szobában Carol.
Az előérzete veszélyt jelzett. Ismerte jól Maxet. Ha megtudja, hogy Carol
ott van egészen közel, mindenre képes, hogy hozzáférjen. Eltökélten
megigazította fején a nevetséges kalapot, és csendesen ellépkedett a kapus
fülkéje elött. Gyorsan haladt, akár egy árnyék, a főépület felé ment.

Max elérte a szemben lévő ajtót. Egy pillanatig várt, hogy felemelkedjék a
karjára és elolvassa a névtáblát. A gonoszság szenvedélyes izgalma kerítette
hatalmába, amikor elolvasta: Carol Blandish. Itt van tehát, az ajtó
túloldalán, elérhető közelségben. Matatott a kilincsen, bevonszolta magát a
szobába, és becsukta az ajtót.
Félhomály vette körül. Egy apró kékes lámpa égett csak az ágy felett.
Egy pillanatig semmit sem látott, olyan nagy volt az ellentét a benti
homály és a folyosó éles fényei között. Aztán lassanként tájékozódott. Látta
az ágyat, a szoba közepén volt, mellette fehér asztalka és egy karosszék.
Minden rosszindulata, ördögi figyelme az ágyra összpontosult. Arrafelé
vonszolta magát, és csak akkor nyugodott meg, amikor odaért. Magas volt
az ágy. Ha felnyúlt, ujjai éppen csak érinthették a matrac szélét. Karjára
emelkedve látta, hogy Carol ott fekszik, de mivel bal karját nem
használhatta, nem nyúlhatott a lányhoz.
Carol a hátán feküdt, takarója felhúzva egészen az álláig, arca hófehér a
kékes fényben. Úgy nézett ki, mint aki meghalt. Nagyon bájos, nagyon
nyugodt volt. Max azonban megfigyelte, hogy lélegzik. A feje bepólyálva,
gyönyörű hajából éppen csak egy tincs látszott ki.
Max mindebből tulajdonképpen semmit sem észlelt, csak arra
összpontosult a figyelme, hogy itt van az, akit meg fog ölni. Egy hajszállal
kartávolságon túl. Reszketni kezdett a dühtől, megkapaszkodott az ágy
végében, megpróbált fölemelkedni, de testének béna oldala túl súlyosnak
bizonyult.
Egy pillanatig az járt a fejében, hogy újabb agyvérzést fog kapni. Ilyen
közel van a lányhoz, oly sokat erőlködött, hogy eljusson hozzá, és még
mindig biztonságban van… nem ér odáig a keze… Ezt aztán nem képes
elviselni! Pihent egy kicsit a padlón, lehunyta szemét, igyekezett
lecsöndesíteni fejében a vér dübörgését. Ki kell gondolnia valamit. Kell,
hogy legyen egy mód a lány megközelítésére.
Talán, ha odalökdösné a karosszéket az ágyhoz, fel tudna kúszni rá, és
akkor elérne odáig a karja. Hozzá is fogott: a karosszék felé vonszolta
magát, ekkor azonban ijesztő hangot észlelt. Apró zörejt, amely arra
figyelmeztette, hogy valaki jön.
 Mozdulatlanná vált, és erősen figyelt.
Miss Lolly jött sietve, kifulladva és ijedten a folyosón. Senki sem látta,
hogy bejött a kórházba, bár többször is csak hajszálon múlott, hogy nem
vették észre. Emlékezett arra, amit Ismi mondott, hogy Max a harmadik
emeleten fekszik. Lihegve ment fel a hátsó lépcsőn, mert úgy gondolta, itt
valószínűtlen, hogy bárkivel is találkozzék.
A harmadik emeleten azonban több nővér is tett-vett, végezte a dolgát,
úgyhogy Miss Lollynak várnia kellett, míg beosonhatott a folyosóra. Most
aztán félig futva haladt, sorba olvasta a névtáblákat: melyik lehet Max
szobája.
Elhatározta, hogy először hozzá megy be. Ha annyira beteg és
magatehetetlen, amennyire Ismi mondta, akkor nem árulja el. Jól ismerte
azonban ezt a gonosz embert. Már régóta nem hitte egy szavát sem. ismi
egyszerű lélek, nagyon hiszékeny. Miss Lolly nem tartotta valószínűnek,
hogy Max valaha is ártalmatlan lehet.
Megtorpant, amikor megpillantotta Max nevét. Fekete betűkkel, szép
rendesen kinyomtatva egy fehér kártyára. No, nézd csak, milyen nagy hűhót
csapnak egy ilyen vadállatnak - gondolta felháborodva. Az ajtó előtt
hallgatódzott, de semmit sem hallott, reszketni kezdett. Eszébe jutott, hogy
milyen volt Max, amikor utoljára látta. Emlékezett rá, milyen vérfagyasztó
rosszindulat áradt a tekintetéből, és hogy milyen bosszúszomjasan nézett rá.
Hogyan ütötte meg, olyan villámgyorsan, hogy nem tudott védekezni.
Miss Lolly keze ösztönösen megszorította a kés markolatát, ott tartotta
rejtve a kabátja alatt. Elfordította a kilincset, és benézett a szobába.
Egy pillanatra elállt a lélegzete, amikor meglátta a padlón a meggyilkolt
ápolónőt. Azt is látta, hogy az ágy üres, és rögtön felmérte a helyzetet.
Idejében érkezett-e? Tudta, hogy egy másodpercet sem szabad veszítenie.
Összeszedte magát, sarkon fordult, és odaugrott a szemben lévő ajtóhoz.
Egyáltalán nem gondolt önmagára, arra, hogy veszélybe kerülhet. Carol
megmentése volt egyetlen célja. Kitárta az ajtót, és tapogatódzva belépett a
sötét szobába. Max tudta, hogy amíg szeme hozzászokik a félhomályhoz,
nem veheti őt észre. Ezekben a pillanatokban kell végeznie Miss Lollyval,
ha véghez akarja vinni bosszúját. Odavonszolta magát Miss Lolly-hoz,
lélegzetét is visszafojtotta, de amikor már egészen a közelében volt, Miss
Lolly észrevette.
 Nem tudta ugyan, hogy mi az, ami feléje közeledik, csak egy sötét,
fenyegető alakot látott, ahogy felé nyúl, és azonnal kitalálta: ez csak Max
lehet.
Visszafojtotta a lélegzetét, félelmében hátrált; érezte, hogy egy kéz
megragadja a ruhája szélét, belékapaszkodik. Vakrémület lett úrrá rajta,
odahajolt az alak fölé, és lecsapott rá a késsel. Teljes erejével lecsapott.
A kés pengéje felhasította Max oldalát, áthatolt a húsán, és mélyen
befúródott a padlóba. Egy-két másodpercig farkasszemet néztek egymással,
aztán Max ökle oldalról találta el Miss Lolly fejét úgy, hogy elterült a
földön.
Max felfogta a veszély nagyságát. Érezte, hogy oldalából ömlik a vér…
Vajon ért-e ütőeret a kés? Nagyon vad, ügyetlen volt a szúrás, amelyet
kapott. Max szakértő volt az ilyesmiben. Szerinte az ilyen ügyetlen szúrás
megbocsáthatatlan hiba! Hiszen ott feküdt kiszolgáltatva Miss Lolly
kényére-kedvére: egyetlen mozdulattal végezhetett volna vele.
Max vicsorított, és megragadta a kés markolatát. Nem törődött azzal,
hogy a penge a húsába hasít. Kezében tartotta azt, amire szüksége volt.
A bolond öreglány elhozta neki azt a fegyvert, amelynek ő volt a mestere.
Miss Lolly azonban oly erővel vágta a kést a padlóba, hogy Max nem
tudta megmozdítani. Érezte, hogy fogytán az ereje, mert erősen vérzik.
Dühe őrjöngésbe csapott át. Próbálta kirángatni a kést. Közben látta,
hogy Miss Lolly lassan feltápászkodik. Minden rosszul alakul - gondolta
dühödten. Ráordított, de hang nem jött ki elferdült, eltorzult száján.
Miss Lolly most már állt, groteszk kalapja félrecsúszott a fején.
Tekintetében vad félelem. Az ágy vasában megkapaszkodott, és így Max és
a csendes, eszméletlen Carol közé került.
Max újabb fogással próbálkozott a kés markolatán. Előre-hátra mozgatta,
érezte, hogy sikerül kilazítania. Arcán irtózatos diadal tükröződött.
- Ne! - lihegte Miss Lolly. - Hagyja azt a kést! Vegye le a kezét róla!
Max rávicsorított, és tovább rángatta a kés markolatát. Érezte, hogy ha
nehezen is, de lassanként sikerül kihúznia.
Miss Lolly észrevette arcán a diadalt, tudta, hogy mi fog történni, ha
kezébe kaparintja a kést, és tekintetével lázasan kutatott a szobában,
olyasmit keresve, amit fegyverként használhat. A sarokban ott állt egy
oxigénpalack. Odafutott, fölkapta, és megfordult.
Eközben Max kiszabadította a kést, és már röpítette is.
 Miss Lolly torkából rekedtes sikoly tört ki, felemelte a tartályt, a kés
pedig keskeny, csontos mellkasába fúródott. Egy pillanatig úgy állt ott, az
oxigénpalackot magasan a feje fölött tartva, a kés pedig mintha divatja-múlt
fekete ruhájából nőtt volna ki, a tekintete üressé vált… aztán térde
összecsuklott, az oxigénpalack a földre zuhant, alig valamivel Max mellé…
Miss Lolly is elvágódott.
Max lassan odakúszott hozzá, és fölé hajolva az arcába köpött. Jól tudta,
hogy Miss Lolly tulajdonképpen már végzett vele; tudta, hogy hamarosan
elvérzik. Máris úrrá lett rajta egy furcsa, fagyos kábultság. Érezte, hogy
bugyog belöle a vér, és azzal együtt távozik a lelke is.
De még mindig van egy lehetősége, gondolta, ha gyorsan cselekszik.
Ha ki tudná húzni a kést Miss Lolly testéból, lenne még annyi ereje, hogy
eldobja. Onnan, ahol feküdt, Carol tökéletes célpont volt.
Újból megragadta a kés markolatát, és húzni kezdte. A markolat síkos
volt a vértől, de addig erőlködött, míg csak ki nem húzta. Közben azonban
annyira elgyengült, hogy alig tudta megemelni a kést. Oldalára fordult, és
körülnézett a félhomályban.
Gondolataiban megjelent egy kép azokból a régi időkből, amikor ő meg
Frank a cirkuszban dolgoztak. A kék fénnyel megvilágított lány itt az
ágyban eszébe juttatta azt a másikat, aki annak idején odaállt a céltábla elé,
és hagyta, hogy foszforeszkáló késekkel körbedobálják. Jól emlékezett arra
az estére, amikor oly gondosan megcélozta a lány torkát. Bravúros dobás
volt, mert sötétben hajtotta végre. Még ma is képes rá, még akkor is, ha
haldoklik.
Az apja hányszor ismételgette: “Nincs még egy olyan késdobáló a
világon, mint te. Sohasem tévesztettél célt, ha elhatároztad, hogy eltalálod.”
Ez így is volt, gondolta Max, és összeszedte utolsó erejét.
Nem volt ez nehéz célpont. Jól látta Carol torkát egy kicsivel a fehér
takaró fölött. Csak az volt a kár, hogy a kés annyira elnehezedett.
Fölemelte, egyensúlyozta a kezében, aztán várt.
Hirtelen úgy tűnt, hogy fagyos légáramlat tört be a szobába, és látta, hogy
egy árnyalak közeledik. Kilép elé a sötét sarokból. Erősen szorította a kést,
és érezte, hogy föláll a szőr a hátán.
A sötétből Frank lépett elő. Frank a maga megszokott, kövér, mosolygós
arcával. Fekete felöltőben, fekete kalapban, bő, fekete nadrágban.
 - Túl soká halogattad, Max - mondta Frank. - Most már nem keríthetsz rá
sort. - Felnevetett.
Max rávicsorított, és ismét egyensúlyozni kezdte a kést. Agya kiadta a
parancsot izmainak, hogy dobjon, de semmi sem történt. A kés kezdett
kicsúszni hideg ujjai közül.
- Túl soká halogattad, Max - suttogta Frank a szoba homályából.
A kés leesett a földre, Max karja lehanyatlott.
- Rajta, Max - sürgette őt Frank -, rád várok.
Mielőtt Max meghalt volna, elégedetten gondolt rá, hogy hirnevén nem
esett csorba: nem tévesztette el a célt… mert el sem hajította a kést.
Valamivel később Carol sóhajtott egyet, és kinyitotta a szemét. Onnan, ahol
feküdt, nem láthatott a padlóra, nem láthatta a rémségeket, amelyek
körülvették. Nyugodtan feküdt, nem zaklatták már a múlt emlékei. Várta,
hogy bejöjjön hozzá valaki.
VÉGE